JEAN M.

AUEL
A lovak völgye

magyar könyvklub®
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Jean M. Auel: The Valley of Horses
Bantam Books, 1983 by arrangement with the Jean V. Naggar Literary Agency
Copyright © 1982 by Jean M. Auel
Hungarian traslation © Nagyné Királyi Katalin, 1999

Magyar Könyvklub, Budapest, 1999

 Szeretettel KARENNEK,
aki mindkét könyvem kéziratát végigolvasta,
és ASHERNEK

Köszönetnyilvánítás
A Barlangi Medve népe című könyvemben említett személyeken kívül, akiknek
segítsége A Föld gyermekei sorozat e köteténél is nagy hasznomra vált, s amelyért
mindmáig hálás vagyok nekik, köszönettel tartozom még:
Dr. Denzel Fergusonnak, Közép-Oregon kihalt sivatagi sztyeppvidékén, a Malheur-
tó mellett működő régészeti kutatóállomás igazgatójának és munkatársainak,
kiváltképp Jim Riggsnek. Ő tanított meg egyebek között a tűzcsiholás fortélyára, a
dárdavető használatára, gyékény fekhely készítésére, kőszerszámok pattintására, a
szarvasagyvelő kisajtolására – ki hitte volna, hogy a megnyúzott szarvas bőre ettől
lesz oly bársonyosan puha?.
Doreen Gandynek, aki figyelmesen végigolvasta a kéziratot, és értékes
megjegyzésekkel látta el.
Ray Auelnek a támogatásért, a biztatásért, a segítségért és azért, hogy főzött rám.
 A FÖLD GYERMEKEI
A TÖRTÉNELEM ELŐTTI EURÓPA A JÉGKORSZAKBAN
A jégtakaró kiterjedése és a szárazföld partvonalainak változása 10 000 éves
interstadiális időszak alatt; felmelegedés a pleisztocén kor végén a jelenkort
megelőző 35 000-től 25 000-ig terjedő würm eljegesedési szakaszban.

A jeíenkort megelíőző kb. 30 000 évvel ezelőtti időkből származó

anyaszobrocskák a történetem előtti Európában fellelt számos hasonló kis szobor
mintapéldányai.

Jondalar és, Thonolan útja

Ayla vándorlásának útvonala
1.  Lespuquei Vénus:. Mamutaqyar (restaurált) Maqasság: 14,7 cm
Lelőhely. Lepuque (Haute Garonne), Franciaország
Musée de l'Homme, Párizs
2.  Willendorfi Vénusz. Mészkő és vörös okker Magasság: 11 cm
Lelőhely: Willendorf, Wachau, Alsó-Ausztria
Naturhistorisches Museum, Bécs
3.  Vestonicei Vénusz Égetett agyag (és csont) Maqasság: 11,4 cm
Lelőhely: Dolni Vestonice, Mikulov, Csehország
Morva Múzeum, Brno
4.  Női szobrocska. Mamutagyar Magasság. 5,8 cm
Lefőhely: Gagarino, Ukrajna
Néprajzi Intézet, Szentpétervár
5.  Brassempouyi női fej. Mamutagyar (töredék) Magassága: 3,2 cm
Lelőhely: Grotte du Pape, Brassempouy {Landes), Franciaország
Musée des Antiquités Nationales, Saint-Germain-en-Laye
 1.

Mit számított, hogy az ónos eső jeges tűhegyei véresre szurkálják bőrét? Már úgyis
halott volt. A fiatal nő összehúzta fején rozsomákszőr csuklyáját, és a szélbe
hunyorított. Medvebőr takarója a lábszárát verdeste a tomboló szélviharban.
Azok a fák még arrébb voltak? – tűnődött bizonytalanul. Úgy rémlett, mintha
nemrég egyenetlen sorban nőtt fás növényzetet látott volna a láthatáron. Bárcsak
figyelmesebben szemügyre vette volna, gondolta magában, vagy legalább az
emlékezőtehetsége lenne olyan jó, mint a törzs többi tagjának. Még mindig
törzsbelinek tekintette magát, habár valójában soha nem tartozott közéjük, s
számukra immár halott volt.
Fejét leszegve nekifeszült a metsző szélnek. Hirtelen csapott le rá az észak felől
támadt förgeteg. Kétségbeesetten vágyott valamiféle menedékre, de a barlangtól már
messze járt, s a körülötte elterülő vidék ismeretlen volt számára. Amióta elindult, a
hold egyszer már bejárta fázisainak teljes ciklusát, de neki még mindig sejtelme sem
volt arról, merre visz az útja.
Mindössze annyit tudott, hogy észak felé tart, a félszigeten túl elterülő szárazföld
belseje felé. Iza a szellemvilágba távozásának éjszakáján arra kérte, hagyja el a
törzset. Előre figyelmeztette, hogy amint Broud a törzs főnöke lesz, igyekszik majd
valamilyen módot találni arra, hogy Aylának árthasson. Izának igaza lett. Broud
sokkal nagyobb fájdalmat okozott neki, mint amilyenre valaha is számított.
„Broudnak semmilyen tényleges oka nem volt arra, hogy elvegye tőlem Durcöt, a
fiamat – gondolta magában Ayla. Mint ahogyan arra sem, hogy megátkozzon és
halálra ítéljen engem. Hiszen Broud volt az, aki megharagította a szellemeket. Ő volt
az, aki előidézte a földrengést." Ezúttal Ayla legalább tudta, mire számíthat. Ám
mindez oly gyorsan történt, hogy még a törzs tagjainak is némi időbe telt elfogadni a
főnök döntését – átnézni Aylán. Durcnek azonban nem tudták megtiltani, hogy ne
vegyen tudomást édesanyjáról, akit a Barlangi Medve népének többi tagja már
halottnak tekintett.
Broud a düh hevében ítélte el. Amikor valaha – első alkalommal – Brun ítélte
halálra, előbb megbeszélte a többiekkel. Okkal tette; mindannyian tudták, ezt kell
cselekednie, de ő legalább adott még egy lehetőséget Aylának.
Ahogy felemelte a fejét, újabb jeges fuvallat csapott az arcába. Csak most vette
észre, hogy alkonyodik. Hamarosan besötétedik. Mindkét lába elgémberedett.
Lábbelijét kibélelte ugyan fenyérfűvel, a jeges latyak mégis átáztatta.
Megkönnyebbülten fellélegzett, amint megpillantott egy meggörnyedt, törpe
fenyőfát.
A sztyeppeken alig nőttek fák; csak ott vertek gyökeret, ahol elegendő nedvesség
volt számukra a fennmaradáshoz. A két sorban nőtt, széltépázta, csenevész,
aszimmetrikus formájú fenyők, nyírfák vagy fűzfák láttán többnyire arra lehetett
következtetni, hogy patak csordogál közöttük. A száraz évszakokban üde látványt
nyújtottak a gyér talajvizű vidéken. A síkságon pedig védelmet kínáltak a nagy
északi jégmező felől végigsüvítő szélviharok elől, még ha ritkásan nőttek is.
A fiatal nő néhány lépéssel egy patak partján találta magát; a jégbe zárt csermely
közepén csupán keskeny vízerecske csörgedezett. Nyugat felé fordult, s követte a
patak folyását. Remélte, hogy a közeli, alacsony növésű fáknál biztonságosabb
menedéket nyújtó, sűrűbb növényzetet talál.
Előrehúzta csuklyáját, s továbbvánszorgott. A szél egyszer csak elállt. Ayla
felpillantott. A patak túlpartját alacsony meredély védte. A lábbelijébe gyömöszölt
fenyérfű mit sem ért az átkeléskor beszivárgó jeges víz ellen. Mégis örült, hogy nem
éri már a szél. A partfal egy helyen valaha beszakadt. A bemélyedést kusza
fűgyökérzet és összetapadt aljnövényzet födte. Alatta száraz vacok kínálkozott.
Kioldozta hátikosarának átnedvesedett bőrszíját, lerázta válláról terhét, aztán
elővette nehéz bölénybőr sátorlapját és egy legallyazott, erős faágat. Hátrafelé lejtő,
alacsony sátrat állított fel, amelyet elöl az ág tartott nyitva, kétoldalt pedig kövekkel
és uszadék fával fogatta le.
Fogával meglazította csuklóján kör alakú, prémmel bélelt bőrkesztyűjének szíját. A
kesztyű tenyerén vágott hasitokon kidughatta a hüvelykujját vagy a kezét, ha meg
akart fogni valamit. A lábbelije is hasonló módon készült, csak épp hasíték nem volt
rajta. Üggyel-bajjal sikerült kioldoznia a bokája köré tekert, megdagadt
bőrzsinórokat. Óvatosan kikotorta a nedves fenyérfüvet a lábbeliből, de nem dobta
el.
Sátrában ázott oldalával lefelé a földre terítette a medvebőrt, ráhelyezte a
fenyérfűcsomót, a lábbelit és a kesztyűt, aztán lábbal hátrafelé bekúszott.
Bebugyolálta magát a szőrmetakaróba, s kosarával elzárta a sátor bejáratát.
Megdörzsölgette jéghideg lábát, és amikor a nyirkos szőrmefészek felmelegedett,
összekucorodott, és lehunyta szemét.
A fagyos tél már az utolsókat lehelte, mégis vonakodva engedett utat a tavasznak.
Ám az ifjonti, szeszélyes évszak makacsnak bizonyult. A dermesztő hideg jeges
emlékei közt a meleg szívfájdító jelei nyári hőséggel kecsegtettek. Éjszaka váratlan
vihar tört ki.
Ayla kápráztató napsütésre ébredt. A nap sugarai ragyogó fénnyel verődtek vissza
a patak mentén nyomokban megmaradt jég- és hófoltokról. Odafent az égbolt
mélykéken ragyogott. Csipkés szélű felhőfoszlányok úsztak messze dél felé. Ayla
előmászott a sátorból, és víztömlőjével mezítláb a csermelyhez futott. Fittyet hányva
a fagyos hidegre, megtöltötte a bőrrel bevont hólyagot, nagyot húzott belőle, aztán
visszakúszott a szőrmetakaróba megmelegedni.
Nem sokáig időzött. Alig várta, hogy kint lehessen a szabadban most, hogy a
fenyegető vihar veszélye már elmúlt, és a nap melengető sugarai hívogatták.
Felöltötte a teste melegével megszárított lábbelijét, majd a szőrmével bélelt bőrtakaró
fölé kötötte a medvebőrt. A kosárból elővett egy darab szárított húst, elcsomagolta a
sátrat meg a kesztyűjét, és a húst rágcsálva ismét felkerekedett.
 A patak kacskaringók nélkül, egyenes mederben folyt az enyhén lejtős vidéken, ami
Ayla számára megkönnyítette az előrehaladást. Közben monoton, dallamtalan
hangon dudorászott magában. A partközeli bokrokon imitt-amott zöld pettyeket
fedezett fel; az olvadozó hótakaró alól merészen előkandikáló apró virág pedig
mosolyt csalt az arcára. Váratlanul elszabadult egy vastag jégdarab. Elgördült
mellette, majd tovabukdácsolva a patakban kötött ki, ahol a sebes sodrás magával
ragadta.
A félsziget déli csücskén már beköszöntött a tavasz, amikor Ayla hátrahagyta a
törzsi barlangot. Ott korábban tavaszodott és melegebb volt. A hegyvonulat útját
állta a metsző szeleknek, és a beltenger felől áramló fuvallatok meleget és esőt hoztak
a keskeny partvidékre és a délre néző hegyoldalakra, ezért ott mérsékelt éghajlat
uralkodott.
A sztyeppeken hidegebb volt. Ayla a keleti oldal felől kerülte meg a hegyláncot, és
ahogy a nyílt prérin keresztül egyre északabbra tartott, semmi jelét nem tapasztalta a
melegedésnek, amely ugyanolyan lassan nyomult előre, mint amilyen tempóban ő
haladt. Mintha mindig kora tavasz kísérte volna útján.
Csérek vijjogására lett figyelmes. Felpillantott. A sok kis sirályszerű madár széttárt
szárnnyal körözött és könnyedén ide-oda siklott a levegőben. Közel lehet a tenger –
állapította meg Ayla. A madarak ilyenkor raknak fészket, ami azt jelenti, tojásokat
költenek. E gondolatra megszaporázta lépteit. A sziklákon talán kagylókat, tengeri
csigákat is talál majd, és a parti víztócsák telis-teli lesznek tengeri rózsával.
A nap épp delelőre járt, amikor Ayla a szárazföld déli partvidéke és a félsziget
északnyugati nyelve által közrefogott, védett öbölhöz érkezett. Végre elérte a
földnyelvet és az összefüggő szárazföldet összekötő széles átjárót.
Levette hátáról a kosarát, és felmászott a táj fölé magasodó sziklás kiszögellésre. A
szilárd sziklatömb tenger felőli oldalából hajdan jókora egyenetlen darabokat
hasítottak ki a dübörgő hullámok. Alkamadarak és csérek csapata haragos
rikoltozással pörlekedett Aylával, amikor még fészekmeleg tojásaikat összegyűjtötte.
Tüstént feltört néhányat, és azonmód lenyelte. Mielőtt lemászott a szikláról, kettőt-
hármat még a köpönyege zsebébe csúsztatott.
Kibújt lábbelijéből, és begázolt a hullámokba, hogy kimossa a homokot a szikláról
lefeszített kagylókból. A tengeri rózsák ellenálltak; amikor Ayla feléjük nyúlt, hogy
kirántsa őket az elvonult dagály nyomában visszamaradt sekély pocsolyából, tüstént
behúzták virágsziromhoz hasonló tapogatóikat. Mivel amúgy sem látott még ilyen
színű és formájú tengeri rózsákat, inkább a homokból kikapart kagylókkal egészítette
ki ebédjét. Nem rakott tüzet; jóízűen, nyersen fogyasztotta el a tenger ajándékait.
Miután tojással és kagylóval jól belakmározott, ejtőzött egyet a magas szikla
lábánál, majd ismét felkapaszkodott a szirtre, hogy jobban rálásson a partvidékre és a
szárazföldre. Térdét karjával átkulcsolva üldögélt a monolit tetején, és az öblön túl
elterülő sztyeppvidéket fürkészte.
„Íme, ott van a félszigeten túl elterülő szárazföld – sóhajtotta. – És most hová
menjek, Iza? Azt mondtad, ott élnek az idegenek, de én egy teremtett lelket sem
látok." Amint a hatalmas, kihalt vidéket szemlélte, emlékezetében felidéződött az a
három évvel ezelőtti szörnyű éjszaka, amikor Iza a szellemek földjére távozott.
– Ayla, te nem vagy törzsbeli. Idegennek születtél. Közéjük tartozol. El kell
menned, gyermekem, hogy megtaláld a népedet.
– El kell mennem? Hová mehetnék, Iza? Senkit nem ismerek az idegenek közül. Azt
se tudom, merre keressem őket.
– Északra, Ayla. Menj északra! Sokan vannak, innen északra laknak, a félszigeten
túl, fent a szárazföld belsejében. Nem maradhatsz itt. Broud előbb-utóbb megtalálja a
módját, hogy ártson neked. Menj és keresd meg őket, gyermekem! Találd meg a
népedet és az életed párját!
Ayla akkor nem ment el, képtelen volt rá. De immár nem maradt más választása.
Meg kell találnia az idegeneket, már csak rájuk számíthat. Soha többé nem mehet
vissza a Barlangi Medve népéhez; soha többé nem láthatja a fiát. Könnyei
patakokban csorogtak végig az arcán. Eddig nem sírt. Az élete forgott kockán,
amikor eljött, s helyzete nem engedte meg, hogy búnak eressze a fejét. Most azonban
nem tudott megálljt parancsolni a könnyeinek.
– Durc... gyermekem – zokogta, tenyerébe temetve arcát. – Miért fosztott meg tőled
Broud?
Siratta a fiát és a törzs hátrahagyott tagjait; Izát, aki egyetlen anyjaként élt az
emlékezetében; sírt, mert magányosnak érezte magát, és félt a reá váró ismeretlen
világtól. Ám Crebért, aki sajátjaként szerette őt, még nem tudott könnyet ejteni.
Túlontúl friss volt a bánat; még nem készült fel rá, hogy megbirkózzon vele.
Amint könnyei elapadtak, azon vette észre magát, hogy a mélységben dübörgő
hullámokat bámulja. Figyelte, ahogy hömpölyögnek, fel-felcsapva tajtékot vetnek, s
kavarogva örvénylenek az éles kövek között.
„Milyen egyszerű is lenne! – futott át az agyán. – Nem! – rázta meg a fejét, és
felegyenesedett. – Megmondtam Broudnak, hogy elszakíthat a fiamtól, elkergethet,
megátkozhat, de az életemet nem veheti el."
Szájában sós ízt érzett, a könnycseppek ízét. Kesernyés mosoly suhant át az arcán.
Eszébe jutott, hogy Izát és Crebet mindig mennyire nyugtalanították a könnyei. A
törzsbeliek szeme csak akkor lábadt könnybe, ha sérülés érte. Még Durc sem tudott
könnyezni, pedig sok különös vonást örökölt anyjától. Nagy, barna szeme azonban a
törzsbeliekéhez hasonlított.
Ayla sietve lemászott a szikláról. Miközben hátára vette a kosarát, azon tűnődött,
valóban gyenge-e a szeme, vagy minden idegené könnyezik? „Találd meg a népedet
és az életed párját!" – visszhangzottak fülében Iza szavai.
A fiatal nő a partvidék mentén nyugat felé haladt. Számos patakon és éren kelt át,
melyek mind a beltengerbe igyekeztek, mígnem egy nagyobb folyóhoz ért. Ekkor
északnak vette az irányt, a sebes folyóvíz medrét követte a szárazföld belseje felé,
miközben azt leste, hol tudna átgázolni rajta. Ezen a szakaszon a folyót csak fenyők
szegélyezték, de feljebb, a sztyeppvidéken már fűzfa-, nyírfa-, nyárfacsoportok is
társultak a sűrűn nőtt tűlevelűekhez.
Ayla nem tágított a kanyargó folyó mellől, ám ahogy teltek-múltak a napok,
nyugtalansága nőttön-nőtt. Ha továbbra is a folyót követi északkeleti irányba, ismét
keletre jut vissza, de Ayla ezt nem akarta. Tudta, hogy néhány törzsbeli a szárazföld
keleti részén szokott vadászni. Véletlenül sem akart összetalálkozni velük, hiszen őt
halálra ítélték. Éppen ezért már korábban eltervezte, hogy az északra vándorlás
során nyugati irányt fog tartani. Valahogyan át kell jutnia ezen a folyón.
Amikor a folyó kiszélesedett és egy sóderszigetet közrefogva két ágra szakadt, Ayla
úgy döntött, megkockáztatja az átkelést. A sziget túloldalán néhány nagy, gömbölyű
követ látott, s arra következtetett, hogy a folyó azon a helyen bizonyára eléggé sekély
ahhoz, hogy ő átgázolhasson. Ayla jól úszott, de nem akarta, hogy a ruhája és a
kosara vizes legyen. Túlságosan hosszú időbe telt volna, míg megszáradnak, hiszen
az éjszakák még hidegek voltak.
A parton fel-alá járkálva a gyors folyású vizet kémlelte. Miután kiszemelte az
átkelésre legalkalmasabb pontot, meztelenre vetkőzött, a holmijait egymásra
hajtogatta, és a kosárba helyezte, aztán a kosarat maga előtt feltartva begázolt a
vízbe. Talpa meg-megcsúszott a síkos köveken, és félő volt, hogy ha egyensúlyát
veszti, a sodrás magával ragadja. Ennek az ágnak a közepén derékig ért a víz, de
Ayla végül szerencsésen partot ért a szigeten. A másik ág szélesebb volt. Már
csaknem félúton járt, amikor kezdett kétsége támadni afelől, át tud-e gázolni a vízen,
de mégsem adta fel.
Már jócskán túljutott a sodorvonalon, amikor a folyó fokozatosan mélyülni kezdett,
mígnem Ayla már csak lábujjhegyen tudott előrearaszolni. Kosarát a feje fölé kellett
tartania, mert itt már nyakig ért a víz. Aztán a mederfenék hirtelen eltűnt a lába alól.
Feje a víz alá merült. Önkéntelenül nagyot kortyolt, de a következő pillanatban már a
vizet taposva felrúgta magát a felszínre. Fél kézzel a feje tetején billegő kosarat fogta,
míg a másik kezével igyekezett a túlpart felé evickélni. Az ár elkapta, tovalódította,
de nem sikerült messzire vinnie, mert Áyla egyszer csak köveket érzett a talpa alatt,
és néhány pillanat múlva már kint is volt a parton.
Maga mögött hagyva a folyót, újra a sztyeppvidéken folytatta útját. Ahogy egyre
északabbra haladt, mind többet sütött a nap, és kevesebbet esett az eső; ez azt jelezte,
hogy a tavasz utolérte, sőt meg is előzte őt. A fák és a bokrok rü-gyei kihajtottak,
levelet bontottak, a fenyőágak végén pedig zsenge, világoszöld, friss hajtások
jelentek meg. Ayla le-lecsippentette őket, hogy útközben rágcsálgatva élvezhesse az
enyhe, jellegzetes fenyőízt.
Általában egész nap gyalogolt, míg alkonyattájt egy patakot vagy csermelyt nem
talált, ahol sátrat vert. Még mindig könnyű volt vízre bukkanni. A tavaszi esőzés és a
fent, északabbra elolvadt hó megárasztotta a patakokat, és feltöltötte az egyébként
száraz, de legjobb esetben is csak lassú folyású, iszapos vízmosásokat és kiszáradt
medreket. Ám ezt a rengeteg vizet hamar elnyelte a virágzásnak indult, zöldülő
sztyeppvidék.
 A fehér, sárga, bíborvörös – és imitt-amott élénkkék és piros – szirmú virágok
szinte egyik napról a másikra ellepték a vidéket, s a messzeségben belevegyültek a
tájat uraló üde zöld fűbe. Aylát lenyűgözte a látvány szépsége; mindig is a tavasz
volt a kedvenc évszaka.
Amint a természet új erőre kapott, Ayla egyre ritkábban nyúlt a magával hozott,
amúgy is fogytán lévő tartósított élelmiszerhez, és áttért a gyűjtögetésre. Ez
korántsem lassította a haladásban. A törzsben minden nő megtanulta, hogyan kell
leveleket, virágokat, rügyeket szedni menet közben, jóformán megállás nélkül. Ayla
egy erős ágat legallyazott, egyik végét a kőkésével kihegyezte, s az így nyert
ásóbottal ügyesen kiforgatta a földből a gyökereket és a gumókat. Könnyen ment a
gyűjtögetés, hiszen csak önmagát kellett élelemmel ellátnia.
Csakhogy Ayla még valamihez értett, amihez a törzsbeli asszonyok nem. Tudott
vadászni. Igaz, csak parittyával, de még a férfiak is egyetértettek abban – miután
nagy nehezen sikerült megbarátkozniuk a gondolattal, hogy Ayla nő létére vadászik
hogy ő a törzsben a legügyesebb parittyavető. Önmagától sajátította el ezt a
tudományt, ám drágán meg is fizetett érte.
Mikor a sarjadzó növények és füvek kezdték előcsalogatni az ürgemókusokat, a
mezei óriáshörcsögöket, a nagy ugróegereket, a mezei és az üregi nyulakat föld alatti
téli vackukból, Ayla elővette a parittyáját, és az ásóbotja mellé, a bőrszíjba csúsztatta,
amellyel a medvebőrt fogta össze magán. A gyógynövényes iszákját azonban a belső
övre akasztva hordta, amellyel a medvebőr alatt viselt szőrmeköpönyeget kötötte
össze a derekán.
Immár bőségesen akadt eleség; tűzifának valót szerezni a tűzrakáshoz már
valamelyest nehezebb volt. Igaz, az időszakos patakok mentén talált fákat, bokrokat,
összekuszált, elszáradt faágakat, és valahányszor száraz ág vagy állati ürülék került
az útjába, begyűjtötte. Mégsem rakott minden este tüzet. Előfordult, hogy nem volt
száraz tűzifája, vagy olyannyira elfáradt, hogy nem volt kedve bajlódni vele.
Csakhogy a biztonságot nyújtó tűz nélkül nem szívesen éjszakázott a szabad ég
alatt. A hatalmas füves pusztaságban rengeteg növényevő állat legelészett. Soraikat
különféle négylábú vadászok ritkították. A tűz általában távol tartotta a ragadozókat.
A Barlangi Medve népénél bevett szokás volt, hogy az egyik magas tisztséget betöltő
férfi mindig magánál hordott egy faszéndarabot, hogy bárhol újra tüzet tudjanak
gyújtani. Ayla most korholta magát, miért is nem jutott ez eszébe hamarabb. A
tűzcsiholó és a lapos fatepsi nem könnyítette meg a tűzrakást, amikor a rőzseágak
még zöldek, nyersek voltak. Amikor Ayla egy tulok csontvázára bukkant, azt hitte,
ez a gondja is megoldódott.
A hold megint végigjárta útját, s az esős tavasz lassacskán meleg kora nyárba
fordult. Ayla még mindig a beltenger felé enyhén lejtő, végeláthatatlan parti síkságon
barangolt. Az időszakos áradásokkal lezúduló hordalékból hosszú tölcsértorkolatok
alakultak ki, melyeket homoktorlaszok zártak el részben avagy egészen, s így azokon
a helyeken lagúnák és tavak keletkeztek.
 Ayla délelőtt megállt egy tavacskánál, hogy megtöltse csaknem kiapadt víztömlőjét.
A tó posványosnak, ihatatlannak tűnt, ezért előbb a tenyeréből megkóstolta.
Nyomban ki is köpte, és a tömlőjéből egy korty vízzel kiöblítette a száját.
Ez a tulok is ebből ihatott? – tűnődött el a kifehéredett csontok és a hosszú hegyes
szarvú koponya láttán. Hátat fordított a halált hozó víznek, ám a szemét továbbra
sem tudta levenni a fehér koponyáról és a hosszú szarvról... a görbe, üreges szarvról.
Valami szüntelen motoszkált a fejében.
Déltájban megpihent egy csermelynél. Elhatározta, hogy tüzet rak, és megsüti a
nemrég elejtett nyulat. Napsütötte helyen ült, két tenyere között forgatta a tűzfúró
botot a tűzgyújtó fán. Szüntelen az járt a fejében, bárcsak ott teremne Grod az izzó
faszénnel, amit a....
Hirtelen felpattant, kosarába dobálta a tűzcsiholó eszközöket meg a nyulat, és
visszasietett azon az úton, amelyen jött. Amikor a tavacskához ért, megkereste az
őstulokkoponyát. Grod a hosszú, üreges őstulokszarvban hordozta magával a
szárított mohába vagy zuzmóba csomagolt izzó faszéndarabot. Aylának eszébe ötlött,
hogy egy ilyen szarvban ő is mindenhová magával vihetne a tüzet.
Mialatt a szarvat rángatta, lelkiismeret-furdalás kerítette hatalmába. A törzs
asszonyainak nem volt szabad tüzet hordozniuk. De ki hordozza helyettem, ha nem
én? – érvelt magában, miközben egy erős rántással letörte a szarvat, aztán sebtében
távozott. A tiltott cselekedetnek már csak a gondolatára is szinte magán érezte a
törzsbeliek árgus és megrovó tekintetét.
Valaha az életben maradása azon múlt, tud-e alkalmazkodni a saját természetétől
merőben idegen életmódhoz; most pedig azon, felül tud-e kerekedni a
gyermekkorában belénevelt szokásokon, és képes-e önállóan, a törzsi
hagyományoktól függetlenül dönteni. Az őstulokszarv jelentette a kezdetet. Jó jel
volt a későbbiekre.
Reggel száraz moha után kutatott, amibe becsomagolhatja az izzó faszéndarabot. A
barlang környéki erdős terület telis-tele volt mohával, itt a száraz síkságon azonban
írmag-ját sem találta. Talán a fű is megteszi, gondolta. Amikor legközelebb tüzet
akart gyújtani, döbbenten tapasztalta, hogy az izzó faszéndarab kihunyt. Végül
hosszas kísérletezés és számtalan kudarc árán rájött, hogy egyik táborhelytől a
másikig hogyan tarthatja életben a parazsat. Az őstulokszarvat is az övére akasztva
hordta.
Aylának mindig sikerült valamilyen úton-módon átgázolnia az útjába eső
patakokon, ám amikor a nagy folyóhoz ért, tudta, itt más megoldást kell kitalálnia.
Napokon át követte a folyót felfelé a folyásiránnyal szemben, ám az méreteiben mit
sem változott, ráadásul visszakanyarodott északkelet felé.
Bár sejtette, hogy már elhagyta a törzsbeliek vadászterületét, mégsem akart kelet
felé menni, mert az azt jelentette volna, hogy visszamegy a törzshöz. Pedig oda többé
nem térhetett vissza, ezért nem is állt szándékában abba az irányba tartani. Csakhogy
a folyóparton sem maradhatott a szabad ég alatt, ahol tábort vert. Mindenképpen át
kellett kelnie. Ez volt az egyetlen út, amerre továbbmehetett.
 Ayla biztosra vette, hogy át tudná úszni a folyót – hiszen jó úszó volt –, csak ne
kellene a megpakolt kosarat a feje fölött tartani.
Egy kidőlt fa szélárnyékában üldögélt a tüze mellett. A fa csupasz ágai egészen a
vízbe nyúltak. A délutáni nap sugarai táncot jártak a sebes iramban, szakadatlan
áramló folyó tükrén. Néha egy-egy uszadék fa suhant tova a víz színén. Aylának
emlékezetébe idézte a barlang mellett csordogáló patakot meg a lazachalászatot, a
tokok csapdába ejtését a torkolatnál, ahol a csermely a beltengerbe ömlött. Ayla
akkoriban még szeretett úszkálni, noha Iza mindig aggódott. Ayla nem emlékezett
arra, hogy valaha is tanult volna úszni; úgy tűnt, mintha már ezzel a képességgel
született volna.
„Kíváncsi lennék, a többiek miért nem szerettek a vízben lubickolni? – tűnődött
Ayla. – Különcnek tartottak, mert szerettem messzire beúszni... addig, amíg Ona
egyszer majdnem a patakba fulladt."
Eszébe jutott, mennyire hálásak voltak, amiért megmentette a gyerek életét. Brun
még ki is segítette a partra. Csodálatos érzés volt tudni, hogy ezzel végleg befogadta
őt a törzs. Nem számított többé, hogy hosszú, egyenes a lába, sovány és magas
termetű, szőke a haja, kék a szeme és magas a homloka. Később a törzs néhány tagja
megpróbált úszni tanulni, de nem tudtak jól lebegni a víz színén, és féltek a
mélységtől.
„Vajon Durc megtanul úszni? Soha nem volt olyan vaskos, tömzsi, mint a törzsbeli
többi gyerek, és nem is lesz olyan izmos, mint a törzs férfiai...
De ki tanítaná meg? Én nem lehetek mellette. Uba kiváló gondviselője lesz, hiszen
ugyanúgy szereti Durcöt, mint én, de úszni nem tud. És Brun sem. Ő vadászni tanítja
majd, és megvédi Durcöt. Nem fogja hagyni, hogy Broud bántsa a fiamat. Megígérte
a pillantásával, noha akkor már nem volt szabad tudomást vennie rólam. Brun jó
törzsfőnök volt, nem úgy, mint Broud...
Broudtól kezdett el bennem növekedni Durc? – Ayla megborzongott. Eszébe jutott,
hogyan erőszakoskodott vele Broud. Iza azt mondta, hogy a férfiak ezt csak azzal a
nővel teszik, akit kedvelnek, de Broud csak azért tette, mert tudta, mennyire
gyűlölöm. Mindenki azt állítja, hogy a védőszellemek küzdelméből születik a
gyermek. Ám egyetlen férfinak sincs olyan erős toteme, hogy legyőzze az én barlangi
oroszlánomat. Amíg Broud nem kényszerített, nem estem teherbe. Mindenki
elcsodálkozott, mert nem gondolták, hogy nekem valaha is lesz gyerekem...
Bárcsak láthatnám a fiamat felnőttkorában! Korához képest máris magasra nőtt,
akárcsak én. Ő lesz a legsudárabb férfi a törzsben, ebben biztos vagyok...
De mégsem! Soha nem fogom megtudni. Soha nem fogom viszontlátni Durcöt.
Nem szabad rá gondolnod! – parancsolt magára hirtelen, miközben letörölt arcáról
egy könnycseppet. Felállt, és a folyóhoz sétált. – Semmi jó nem származik abból, ha a
gondolataim körülötte forognak. Ráadásul ezen a folyón sem segít át!"
Olyannyira belefeledkezett a gondolataiba, hogy észre sem vette a vízben a part
mellett sodródó villás ágú farönköt. Révetegen bámulta, ahogy a kidőlt fa benyúló
kusza ágai között fennakad a rönk, és ide-oda hánykolódva, neki-nekifeszülve keresi
a szabadulást. Mihelyt ráeszmélt, hogy a rönköt nézi, már tudta is, hogyan
hasznosíthatja.
Begázolt a part menti sekély vízbe, és kihúzta a farönköt. Egy terebélyes fa
törzsének felső része volt, amelyet a folyó felső szakaszán végigvonuló ár tört le,
valószínűleg nem is oly rég, mert még alig szívta meg magát vízzel. Ayla a
szekercéjével a tuskó hosszabbik ágát a másik vastag ághoz igazította, és lecsapdosta
a felesleges gallyakat.
Gyorsan körbejáratta a tekintetét, aztán megindult az iszalaggal benőtt
nyírfacsoport felé. Egy friss fás inda ráncigálásával sikerült leoldoznia egy hosszú,
erős iszalagszárat, majd a leveleit tépkedve visszabandukolt a folyóhoz. A földre
terítette bőr sátorlapját, és kiborította kosara tartalmát. Ideje volt átnézni és
átcsomagolni a holmijait.
A kosár aljára fektette a szőrme lábszárvédőjét, a kesztyűjét és a szőrmetakarót
most, hogy már a nyári köpönyegét használta; ezekre a következő télig úgysem lesz
szüksége. Egy pillanatra elmélázott: vajon hol köszönt majd rá a következő tél?
Amikor kezébe vette a puha bőr szállítókendőt, amiben valaha Durcöt hordozta a
derekára kötve, ismét elmerengett.
Felesleges holmi volt; nem volt rá szüksége a túléléshez. Csak azért hozta magával,
mert a fiáé volt. Az arcához érintette, aztán gondosan összehajtogatta, és a kosárba
tette. Ráhelyezte a puha, nedvszívó bőrcsíkokat, amiket havivérzéskor használt, majd
a tartalék lábbelijét. Immár mezítláb járt, de ha esősre vagy hidegebbre fordult az idő,
felöltötte az elnyűtt másikat. Örült, hogy két pár lábbelije is van.
Ezután az élelmiszerkészletét vizsgálta át. Maradt még egy kevéske, nyírfakéregbe
csomagolt juharcukra. Kibontotta, letört belőle egy darabot, és bekapta. Miközben
majszolgatta, azon tűnődött, ha ez elfogy, eszik-e még valaha juharcukrot?
Talált még néhány, olvasztott zsírból, apróra morzsolt szárított húsból és aszalt
gyümölcsökből összegyúrt pogácsát. A férfiak is mindig ezt vitték magukkal a
vadászatra – futott át az agyán. Mihelyt a szaftos zsírra gondolt, szájában összefutott
a nyál. A parittyájával elejtett apró állatok többnyire soványak voltak. Az egyoldalú,
fehérjedús táplálkozás mellett lassacskán éhen halt volna, ha étrendjét nem
egészíthette volna ki a gyűjtögetéssel megszerzett növényi táplálékkal. A zsírok és a
szénhidrátok ilyen vagy olyan formában, de nélkülözhetetlenek voltak a
létfenntartáshoz.
Minthogy most nem volt étvágya rá, eltette a húspogácsát, gondolván, jó lesz majd
az ínséges időkben. Elpakolta a már bőrré keményedett, de még tápláló szárított
húst, a pár darab aszalt almát, a mogyorót meg a barlang melletti füves pusztán
szedett néhány zacskónyi gabonaszemet, és eldobott egy megrothadt gyökeret. Végül
mindezek tetejére helyezte a bögréjét, a tányérját, a rozsomákszőr csuklyáját és a
viseltes lábbelit.
 Övéről leoldozta a gyógyfüves iszákját, és végigsimított a fényes, vízhatlan
vidrabőrön, s megérezte a lábak és a farok kemény csontocskáit. Az iszákot Iza
készítette a számára, amikor a törzs javasasszonyává avatták.
Hirtelen – hosszú évek óta először – eszébe jutott az Izától kapott első
gyógynövényes táskája. Creb elégette, amikor Aylára első alkalommal kimondták a
halálos ítéletet. Brunnak ezt meg kellett tennie. A törzsben a nőknek tilos volt
fegyverhez nyúlniuk, márpedig Ayla éveken át használta a parittyáját. Brun azonban
lehetőséget adott neki arra, hogy amennyiben túléli a megpróbáltatásokat,
visszatérjen.
„Lehet, hogy Brun, tudtán kívül, nem pusztán lehetőséget, hanem ennél többet is
adott nekem – ismerte el Ayla. – Kíváncsi lennék, élnék-e még, ha nem tanultam
volna meg, hogy a halálos ítélettel az ember mennyire szomjazza a halált. Amikor
Creb elégette a holmijaimat, meg akartam halni.”
A Creb halála felett érzett fájdalom ütötte seb még nem gyógyult be. Ayla
ugyanúgy szerette az öreg varázslót, mint Izát. Creb Iza és Brun testvére volt.
Minthogy fél szeme hiányzott és egyik karja csonka volt, soha nem vadászott, a
törzsben mégis szent emberként tisztelték. A rettegett és köztiszteletben álló mogur
sebhelyes, aszott arca még a legbátrabb vadászban is félelmet keltett, Ayla azonban a
gyengéd oldaláról is ismerte őt.
Creb volt az oltalmazója, a gondviselője. Saját lányaként szerette, noha a varázsló
egész életében nem talált magának asszonyt. Iza már három éve meghalt, s Ayla az
eltelt időben valahogy hozzászokott a gondolathoz, és bármennyire búsult is, tudta,
hogy Durc még él. Creb halálát azonban még nem siratta el. Aylából most
egyszeriben felszínre tört a Creb halálát okozó földrengés óta elfojtott bánat.
– Creb... ó, Creb!... – kiáltott fel fájdalmasan. – Miért mentél vissza a barlangba?
Miért kellett meghalnod? – jajdult fel magában hangtalan.
A vízhatlan vidrabőr iszákba temetve arcát szívszaggató zokogásban tört ki.
Kisvártatva mélyről fakadó, éles jajkiáltás szakadt fel a torkán. Ültében előre-hátra
himbálta magát, és szívfájdítón, kétségbeesetten jajveszékelt. Senkije sem volt, akivel
közösen elsirathatta volna a mogurt, s aki fájdalmában osztozhatott volna. Egyedül
gyászolt, s búsult magánya felett.
Amikor jajszavai elcsitultak, úgy érezte, mintha minden ereje elhagyta volna, de
legalább kiadta magából az elviselhetetlen fájdalmat. Kis idő múltán a folyóhoz
ment, megmosta az arcát, aztán a kosárba helyezte az iszákját. Nem kellett sorra
vennie a tartalmát, anélkül is tudta, milyen növényeket rejt magában a táska.
Hirtelen felkapta az ásóbotot, és elhajította. A keserűséget düh váltotta fel, ami csak
tovább fokozta elszántságát. „Broud akkor sem veheti el az életemet!" – gondolta
eltökélten.
Mély lélegzetet vett, és minden akaratát összeszedve folytatta a csomagolást. A
tűzgyújtó eszközöket, a gyújtásnak valót meg az őstulokszarvat is a kosárba tette.
Aztán köpenye zsebéből elővette a kovaeszközöket és a célba találáshoz szükséges
sima, kerek parittyaköveket.
 Kezébe fogta parittyáját, a kövek számára középen zseb-szerűen kiöblösödő
szarvasbőr szíjat, melynek hosszú, elvékonyodott szárai a sok használattól már
összepöndörödtek. Kétség nem fért hozzá, hogy megtartja. Ayla most kioldozta a
puha zergebőr köpönyegét összefogó bőrzsinórt, s a lepel lehullott róla. Ott állt
anyaszült meztelenül, csak a kis bőrzacskó lógott a nyakában – az amulettje.
Átbújtatta a fején. Megborzongott. Most még meztelenebbnek érezte magát. A
zacskóban lapuló apró kemény tárgyak érintése azonban erőt adott.
Ez volt az összes vagyona – mindaz, ami az életben maradáshoz kellett – no meg az
ismeretek, az ügyesség, a tapasztalat, az értelem, az eltökéltség és a bátorság.
Sietve a lebernyegébe csavarta az amulettet, a szerszámokat meg a parittyát, és
berakta a kosarába. A kosár köré tekerte a medvebőrt, megkötötte a hosszú bőrszíjjal,
majd az egész batyut letakarta a bölénybőr sátorlappal, és az iszalagindával a farönk
villás ága mögé erősítette.
Egy ideig a széles folyót és a túlpartot bámulta. A totemére gondolt. Aztán
homokot rúgott a tűzre, és a kidőlt fa ágai közé akadt tuskót az összes kincsével
együtt a folyóba taszította. Ayla a rönk elágazó végénél helyezkedett el.
Megkapaszkodott az előrenyúló két ágban, és egy erős lökéssel útjára bocsátotta
tutaját.
A lélegzete is elállt, amint az olvadozó jégmező felől leáradó jéghideg víz
végigcsapott csupasz testén. Miközben lassan hozzáedződött, egész testében
elgémberedett. Az erőteljes sodrás elkapta a rönköt, s úgy meglódította, mintha
egészen a tengerig akarná vinni. A tuskó ide-oda hánykolódott a habok között, de a
villás ág nem hagyta, hogy felbillenjen, és az ár tovagörgesse. Ayla lábával a
hömpölygő vízben kalimpálva igyekezett a tuskót a szemközti part felé terelni.
Gyötrelmesen lassan haladt a túlpart felé, ám annál gyorsabban vitte az ár lefelé.
Már jócskán tovasodródott a kikötésre kiszemelt helytől. Kifáradt, vacogott, s minden
izma sajgott. Ahogy a vizet taposta, úgy érezte, mintha lábát ólomsúly húzná lefelé,
de azért még megpróbált erőt venni magán.
Már túljutott a folyó háromnegyed részén, ám kimerültségében végül megadta
magát az ár kérlelhetetlen erejének, s kétségbeesetten kapaszkodott az immár önálló
életre kelt tuskóba, mely sebesen úszott az árral lefelé délnek.
A folyó egyszer csak éles kanyart vett, és nyugat felé fordult. Egy benyúló
földnyelv térítette ki útjából. Ayla, amint megpillantotta a sziklás partot, elszántan
összeszedte minden megmaradt erejét.
Szemét lehunyta, a lábára összpontosított, s erőnek erejével újra taposni kezdte a
vizet. Partot akart érni/mielőtt a folyó túlvinné a földnyelven. A tuskó egyszer csak
nagyot zökkent, és csikorogva megállt a mederben fekvő köveken.
Ayla moccanni sem tudott. Félig a vízben feküdt. Kezével még mindig a tuskó két
ágát szorította görcsösen. Az örvénylő áramlás hirtelen leemelte a rönköt az éles
kövekről. A fiatalasszonyt rémület fogta el. Erejét megfeszítve feltérdelt, partra lökte
az ütött-kopott tuskót, aztán visszazuhant a hideg vízbe.
 Mivel a jéghideg víztől minden ízében reszketett, csúszva-mászva kivánszorgott a
köves partra. Remegő ujjakkal kibogozta az iszalagindát, leoldozta csomagját a
rönkről, és egy rántással a fövényre húzta. A bőrszíj kibogozásával még nehezebben
boldogult.
A gondviselés segített. A szíj egy gyenge ponton elszakadt. Ayla letépte a kosárról
a hosszú bőrszíjat, kosarát félrelökte, és bebugyolálta magát a medvebőrbe. Mire
hidegrázása alábbhagyott, a fiatal nő már mély álomba merült.
A veszélyes átkelés után Ayla, kissé nyugat felé véve az irányt, északnak tartott.
Miközben a sztyeppén emberi élet jelei után kutatott, az idő mind nyáriasabb
melegre fordult. A röpke tavasz üde színfoltjai, a virágok már elhervadtak, és a fű
csaknem derékig ért.
Ayla lucernával és lóherével egészítette ki étrendjét, s örömmel ropogtatta a magas
keményítőtartalmú, édeskés földimogyorót, melyre a kusza felszíni szárak alatt
bukkant rá. A bakkórók csak úgy roskadoztak az ovális zöld szemektől duzzadó
hüvelyterméstől, s mi több, a gyökerük is ehető volt. Ayla könnyedén meg tudta
különböztetni a mérgező fajtáktól. Miután a liliombimbók szezonja véget ért, a még
lágy gyökerek kiváló táplálékul szolgáltak. A korai termő ribizlifajtákon már kezdtek
érni a szemek, és mindig lehetett friss libatopfűt, mustárfűt vagy csalánt találni, ha
valami zöldfélére vágyott.
Parittyájának is akadt célpontja. A füves vidéken hemzsegtek a pocoknyulak, a
mormoták, a nagy ugróegerek, a szürkésbarna bundás nyulak. Egyszer még egy
mindenevő, egerésző óriáshörcsögöt is sikerült leterítenie. Néhanapján az
ínyencfalatnak számító hófajdból is lakmározhatott. Olyankor mindig eszébe jutott,
hogy ez a tollas lábú, kövér madár volt Creb kedvenc étele.
A pusztaságban azonban nemcsak apró állatok dőzsöltek a nyár ajándékaiból.
Olykor szarvascsordákat, rénszarvasokat, robusztus sztyeppi lovakat, szamarakat és
a lóra és szamárra emlékeztető vadszamarakat is látott, s néha egy-egy hatalmas
bölény- vagy szajgaantilop-család is útjába került.
Egy vörösesbarna vadmarhacsorda láttán Aylának majd elcsöppent a nyála. A
száznyolcvan centiméter marmagasságú bikák között tavaszi ellésű borjak szopták a
tehenek tejtől duzzadó tőgyét. Ayla szinte a szájában érezte a borjúhús ízét, ám
parittyája alkalmatlan volt a vadászatukra. Vándorlása közben találkozott átvonuló
gyapjas mamutokkal, pézsmatulkokkal, ám a torzsalkodó, békétlen gyapjas
rinocéroszcsaládot messze elkerülte. Nem véletlen, hogy Broud toteme a gyapjas
orrszarvú – futott át az agyán. – Illik is hozzá.
Ahogy egyre északabbra jutott, változást kezdett észlelni. A terület mind
szárazabbá és sivárabbá vált. Elérkezett a nedves, havas kontinentális sztyeppvidék
északi határához, amelyen túl lösztakaróval borított száraz sztyepp nyújtózott
egészen a végeláthatatlan északi jégmező meredek faláig. Ez a löszös sztyeppövezet
csak a jégkorszakban létezett, amikor az északi féltekét gleccserek borították.
A föld felszínének mintegy egynegyede feküdt a jégmezők mérhetetlen súlyú
páncélja alatt. A gleccserképződés során hatalmas víztömegek fagytak jéggé,
melynek következtében az óceánok és tengervizek szintje süllyedt, ezáltal a
szárazföld partvidékének területe megnövekedett, és megváltozott a kontinens
alakzata. A világnak nem volt olyan része, ahol a gleccserek ne éreztették volna
hatásukat. Az egyenlítői vidékeket esők árasztották el, a sivatagok területe
zsugorodott.
A nagy kiterjedésű jégmező felett lehűlt a levegő, melynek következtében a légkor
páratartalma összesűrűsödött, és hó formájában lehullott. A gleccserek középső
területeinek közelében azonban a magas légnyomás stabilizálódott, rendkívül száraz,
hideg időjárás alakult ki, és a havazás a jégmező határai felé tolódott. A hatalmas
gleccservidékek területe széltében-hosszában növekedett, csaknem összefüggő, több
mint ezerhatszáz méter vastag jég fedte a tájat.
Minthogy a jégpáncélra hullott hó tovább növelte a gleccsert, a jégmezőtől délre
fekvő terület száraz és fagyos volt. A jeges vidék középső része fölött állandóan
uralkodó magas légnyomás hatására légköri csúszda keletkezett, amelyen keresztül
hideg, száraz levegő zúdult az alacsonyabb légnyomású területekre. A
sztyeppvidéken soha nem szűnő északi szél fújt, legfeljebb csak az erőssége változott.
A szél útközben a gleccserperemek elmozdulásakor szétmállott kövekből keletkezett;
az agyagnál alig durvább porszemcséket felkapta, és több száz kilométer kiterjedésű
területen csaknem egy méter vastagságban szétterítette. Ebből keletkezett a löszös
talaj.
Télen a kopár, fagyott vidék fölött hópelyhek kavarogtak a süvítő szelek szárnyán.
Ám a föld tovább forgott ferde tengelyén, s az évszakok sorra váltották egymást. Már
a néhány fokkal alacsonyabb éves átlaghőmérsékletek is megindították a
gleccserképződést. Ha néha-néha melegedett is az idő, ez alig éreztette hatását,
hiszen az átlaghőmérsékleten nem változtatott.
Tavasszal a vékony hóréteg olvadásnak indult, a gleccser páncélja felmelegedett. A
vízzé olvadt hó és jég leszivárgott a sztyeppekre, felpuhította az állandóan fagyos
altalaj fölötti réteget, amelyben, ha nem is mélyen, de gyökeret eresztettek különféle
fűfélék. A fű gyorsan nőtt. Mintha a magja mélyén tudta volna, hogy rövid élet vár
rá. Nyár közepére szénává száradt fűtenger borította a vidéket. A tengerekhez közel
eső területeken imitt-amott boreális tűlevelű erdő és tundrasziget nőtt ki a tájból.
A jégperemhez közeli, vékony hótakaróval fedett területek füves pusztasága a
hideghez alkalmazkodott számtalan növény- és magevő számára egész éven át
biztosított táplálékot. És persze a ragadozóknak is, amelyek bármilyen éghajlathoz
képesek alkalmazkodni, ahol a zsákmányuk él. A mamutok még az ezer méter
magasba nyúló, kékesfehéren csillogó jégfalak lábáig is elvándoroltak legelni.
A megolvadt gleccserekből táplálkozó időszakos patakok és folyók utat törtek
maguknak a mély lösztalajban, vagy átvágták az üledékes kőzetet az összefüggő
szárazföld alapját képező kristályos gránittalapzatig. A sík vidéket meredek
vízmosások és szurdokok szabdalták keresztül-kasul. A folyók nedvesen tartották a
területet, a szurdokok pedig menedéket nyújtottak a szél elől. Még a száraz löszös
sztyeppeken is zöldelltek a völgyek.
 Az évszak melegedett. Ahogy teltek-múltak a napok, Ayla kezdett belefáradni a
vándorlásba, unta a sztyeppvidék egyhangúságát, elege lett a kegyetlenül tűző
napsütésből és az állandó szélfúvásból. Naptól és széltől cserzett bőre érdes volt és
hámlott. Ajka kicserepesedett, a szeme égett, a torkát mindig homokszemcsék
kaparták. Egyszer egy zöld, fákkal benőtt folyóvölgy mellett vitt el az útja, de ő csepp
kísértést sem érzett a maradásra, hiszen körös-körül teljesen néptelen volt a táj,
emberi életnek nyomát sem lehetett látni.
Noha jórészt mindig derült volt az ég, Ayla a hiábavaló keresés miatt az aggódás és
félelem árnyékában élt. Még a legforróbb nyári napokon is a tél uralta a vidéket –
gondolatban folyvást ott kísértett. Már nyáron gondoskodni kellett a télire való
élelem begyűjtéséről és az ádáz, hosszú téli hónapokra védelmet nyújtó
menedékhely kereséséről. Ayla kora tavasztól úton volt, de most már kezdett
aggódni: vajon arra ítéltetett, hogy a sztyeppvidéken bolyongjon örökké, vagy végül
mégiscsak halál vár majd rá?
Csüggedten, fásultan baktatott tovább, és nemigen figyelte, hol jár. Észre sem vette
a délutáni napon sütkérező barlangi oroszlánok falkáját, mígnem az egyikük
figyelmeztető bőgést hallatott.
Abban a pillanatban elfogta a félelem, s éberségre intette. Hátrálni kezdett, aztán
nyugatnak vette az útját, hogy kikerülje az oroszlánok területét. Noha a barlangi
oroszlán volt a védőszelleme, ez még nem jelentette azt, hogy a barlangi oroszlánok
nem támadhatják meg.
Ayla a bal combján még mindig magán viselte a barlangi oroszlán karmának
nyomait, a négy hosszú, párhuzamosan futó csíkot. Lidérces álmaiban azóta is
vissza-visszatért a hatalmas mancs, amely utánanyúlt a szűk barlangba, ahová a
vadállat elől ötéves korában menekült. Emlékezett rá, hogy múlt éjjel is vele
álmodott. Creb elmagyarázta, hogy a barlangi oroszlán akkor próbára tette, és
megjelölte kiválasztottjaként. Ayla ösztönösen a combjára csúsztatta kezét, és
megérintette a sebhelyet. Creb ezekről a karmolásnyomokról ismerte fel annak idején
az ő totemét. „Miért épp engem választott ki a barlangi oroszlán?" – morfondírozott
magában.
Vakítóan sütött a nyugati égbolton lebukó nap. Ayla egy kaptatón baktatott felfelé.
Táborhelyet keresett magának. Errefelé megint nem lesz ivóvíz. Még jó, hogy
útközben megtöltöttem a víztömlőmet – gondolta. Fáradt volt, éhes volt, és dühítette,
hogy elővigyázatlansága miatt majdnem a barlangi oroszlánok karmai közé került.
Ez is figyelmeztető jel volt? Talán csak idő kérdése az egész? Miből gondolta, hogy
ép bőrrel megúszhatja a halálos ítéletet?
A nyugati égbolton a látóhatár felé ereszkedő nap sugarai úgy elvakították, hogy
kis híján elvétette a plató meredek peremét. Kezét napellenzőként a szeméhez emelte,
kiállt a kiugró párkányra, és letekintett a szurdokba. Csillámló vizű folyócska
csordogált odalent. Kétoldalt fák és bokrok szegélyezték. A sziklás vízmosás hűs,
zöld, védett völgybe torkollott, amelynek közepe táján, egy mezőn, lovak kis
csoportja legelészett békésen, hátukon a nap utolsó, elnyúló sugaraival.
 2.

– Szóval, Jondalar, miért döntöttél úgy, hogy velem tartasz? – kérdezte a barna hajú
fiatalember, miközben a bőrökből összefűzött sátor lebontásával foglalatoskodott. –
Maronának azt mondtad, csak meglátogatod Dalanart, és megmutatod nekem az
utat, hogy egy röpke kirándulást tégy, mielőtt végleg letelepedsz. Téged oda várnak
a lanzadoniakkal tartandó nyári közös törzsi gyűlésre, és igyekezned kéne, nehogy
lekésd az esküvődet. Marona dührohamot fog kapni. Én bizony nem szívesen
haragítanám magamra azt a nőszemélyt. Biztos, hogy nem előle menekülsz? –
szegezte Jondalarnak a kérdést Thonolan tréfálkozón, ám tekintete elárulta, hogy
komolyan beszél.
– Ugyan, kis öcsém, miből gondolod, hogy családunkban te vagy az egyetlen
kalandvágyó ember, aki alig várja, hogy útra keljen? Csak nem hitted, hogy egyedül
útnak engedlek, hogy majdan hazatérve azzal hencegj, milyen nagy utazást tettél?
Valakinek veled kell mennie, hogy kiigazítsa a történeteidet, ha nagyotmondanál, no
meg hogy távol tartson a bajtól – válaszolta a magas szőke férfi, aztán meghajolva
belépett a sátorba.
A sátorban kényelmesen el lehetett férni ülve vagy térdelve, csak épp állva nem, és
mindkettőjük hálózsákjának és holmijának is jutott elegendő hely. A sátort középen
három rúd tartotta. A középső, hosszabbik rúdnál egy lyuk tátongott, amit egy
felhajtható lap takart. Ezen keresztül engedhették ki a füstöt, ha a sátorban tüzet
raktak. Ha pedig esett, lehajtották a lapot, és zsinórral szorosan összefűzték. Jondalar
felszedte a három tartórudat, és négykézláb kihátrált a sátorból.
– Még hogy engem kell távol tartani a bajtól! – zsémbelt Thonolan. – Várd csak
meg, Jondalar, mi lesz majd, ha a gyűlésre érve Marona megtudja, hogy nem vagy
Dalanarnál és a lanzadoniaknál sem. Még képes lesz átváltozni donivá, és
szélvészként átrepülni ezt a gleccsert, amin az imént keltünk át, hogy fülön csípjen.
Az a nő már régen szemet vetett rád – folytatta Thonolan, miközben nekiláttak
összehajtogatni a sátrat. – És most, amikor már azt hitte, hogy megfogott magának, te
szépen úgy döntesz, hogy útra kelsz. Úgy látom, bátyám, nincs ínyedre a házasodás.
A legtöbb korodbeli férfi tüze mellett már egy-két csöppség szaladgál – tette hozzá
Thonolan. Fejét félrekapta, s szürke szemében mosoly csillant, amint bátyja játékosan
feléje öklözött.
– Azt mondod, a legtöbb korombeli férfi?! Hiszen csak három évvel vagyok idősebb
nálad! – vágott vissza ingerültséget színlelve Jondalar, aztán váratlanul szívből jövő
kacagásban tört ki.
A két testvér között ég és föld volt a különbség. A barna hajú, alacsonyabbik férfi
vidám nevetésével másokat is kacagásra ingerelt, és barátságos természetével
mindenütt hamar belopta magát az emberek szívébe. Jondalar volt a komolyabb.
Sokszor gondterhelten vagy figyelmét összpontosítva, összevont szemöldökkel járt-
kelt. Noha ő is könnyen elmosolyodott, kiváltképp öccse tréfáin, csak ritkán fakadt
fel torkán harsány nevetés, de akkor meglepő módon, önfeledten hahotázott.
– És honnan tudod, hogy mire visszaérünk, Marona nem fog egy csöppséget hozni
a tüzemhez? – kérdezte Jondalar. Az összehajtott sátrat a favázas hátizsákok mellé
helyezték, és hozzáfogtak feltekerni a sátor alá terített bőrt, ami akkora volt, hogy
egy tartórúddal kisebb sátrat lehetett belőle építeni.
– Te meg honnan tudod, nem dönt-e úgy, hogy nem csak az én tovatűnő bátyám az
egyedüli férfi, aki méltó hozzá, és akit kitüntethet a nevezetes bájaival? Marona aztán
tényleg tudja, hogyan kell egy férfi kedvében járni, persze ha úgy akarja. De a
természete!... Te vagy az egyetlen, aki bánni tud vele, bár Doni tudja, sokan vannak,
akik feleségnek magukhoz vennék úgy, ahogy van, mindenestül. Te miért nem
vetted még feleségül? Évek óta mindenki erre vár.
Thonolan kérdése komolyan hangzott. Jondalar élénkkék szemében nyugtalanság
tükröződött. A szemöldökét ráncolta. – Talán csak azért – felelte –, mert mindenki
erre vár. Nem is tudom, Thonolan, hogy őszinte legyek, én is úgy gondolom, hogy őt
veszem el feleségül. Ki mást vennék el?
– Hogy kit? Akit csak akarsz. Egyetlen barlangban sem találsz olyan férjezetlen nőt,
pedig vannak néhányan, aki ne kapna az alkalmon, és ne akarná összekötni az életét
a Zelandoni nemzetségből származó Jondalarral, aki testvére a Kilencedik Barlang
főnökének, Joharrannak, nem is szólva arról, hogy az elragadó és vállalkozó kedvű,
bátor utazónak, Thonolannak is.
– Kifelejtetted, hogy a zelandoniak Kilencedik Barlangja élén állt a hajdani főnök
Marthona fia, és Marthona szépséges leányának, Folarának a testvére – mosolygott
Jondalar.
Thonolan félrefordult, a hálózsákok felé pillantott. Mindegyik hálózsákot
testméretre szabott két szőrméből öltögették össze az oldalán és az alján, fenn a
nyílásnál pedig húzózsinórral záródott. – Szerintem Joplaya is örömest egybekelne
veled – fűzte tovább a szót Thonolan.
Nekiálltak összecsomagolni a falécekre rögzített, merev nyersbőrből készült, kifelé
öblösödő hátizsákjukat, melyen a bőr vállszíj hosszúságát egymás alatt sorakozó,
mamutagyarból faragott gombokkal lehetett állítani. A gombok közepén volt egy
lyuk, amelyen átfűztek egy hosszú, keskeny bőrt, s azt elöl egy másik bőrszíjhoz
kötötték, amit visszabújtattak ugyanazon a lyukon, majd a következő gomb lyukába.
– Joplayával nem léphetek házasságra, mert rokonom. Nem kell őt komolyan venni;
mindig incselkedik. Akkor barátkoztunk össze, amikor Dalanarhoz költöztem
kitanulni a mesterséget. Dalanar egyszerre tanított mindkettőnket. Joplaya egyike a
legjobb kőpattintóknak. De nehogy eláruld neki, hogy ezt mondtam, mert majd
örökké hallgathatom tőle. Folyton versengtünk egymással.
Jondalar felemelt egy nehéz tarisznyát. Ebben tartotta a szerszámkészítő eszközeit
és néhány jókora kovadarabot. Eszébe jutott Dalanar és az általa egykor alapított
barlang. A lanzadoniak lélekszáma növekedett. Mind többen csatlakoztak hozzájuk,
és a családok egyre népesedtek, mióta ő elment. A lanzadoniak nemsokára második
barlangot alapítanak, gondolta. A tarisznyát betette a hátizsákba, azután a
főzőedényeket, az élelmet és a többi felszerelést. Mindezek fölébe került a hálózsákja
és a sátorponyva. A tartórudak közül kettőt a csomagja bal oldali rekeszébe tűzött.
Thonolan vitte a sátoraljat és a harmadik tartórudat. A hátizsákjuk jobb oldalán, egy
külön rekeszben lándzsákat tartottak.
Thonolan megtöltötte hóval a szőrrel bevont, állatgyomorból készült víztömlőt.
Farkasordító hidegben, mint amilyen az imént hátrahagyott gleccservidéken is
uralkodott, a víztömlőket csuklyás szőrmebundájuk alatt tartották, hogy testük
melege felolvassza a havat. A jégmezőn nem volt tüzelőanyag a tűzrakáshoz. Immár
túljutottak a gleccseren, de még nem jártak olyan alacsonyan a tengerszint felett,
hogy folyóvizet találhattak volna.
– Elárulom, Jondalar – pillantott fel Thonolan – örülök, hogy engem nem fűznek
rokoni szálak Joplayához. Azt hiszem, őérte még az utazásról is lemondanék, hogy
feleségül vegyem. Nem is mondtad, hogy ilyen gyönyörű teremtés. Még soha nem
találkoztam hozzá hasonlóval. Az ember le sem tudja venni a szemét róla. Minő
öröm, hogy Marthona azután szült engem, hogy egybekelt Willomarral, s nem addig,
amíg Dalanar felesége volt, így legalább van némi esélyem.
– Szerintem még most is ugyanolyan szép, pedig három éve nem találkoztam vele.
Azt gondoltam, már férjhez ment. Boldog vagyok, hogy Dalanar úgy döntött, ezen a
nyáron elviszi a lanzadoniakat a zelandoniak törzsi gyűlésére. Az ő egyetlen
barlangjukban Joplayának nincs nagy választási lehetősége, de a gyűlésen alkalma
lesz más férfiakat is megismerni.
– Hogyne, így majd vetélytársa is akad Maronának. Kár, hogy nem láthatom,
amikor a két nő összetalálkozik. Eddig egyedül Marona volt a társaság szépe. Előre
látom, mennyire gyűlöli majd Joplayát. Az az érzésem, Marona nem fogja élvezni az
idei nyári gyűlést, mert ráadásul te sem leszel ott.
– Jól mondod, Thonolan. Biztosan meg fog sértődni, és tombolni fog a dühtől. Nem
is hibáztatom ezért. Igaz, rossz a természete, de azért rendes nő. Csupán megfelelő
férfira van szüksége. Ő tényleg tudja, hogyan lehet egy férfi kedvére tenni. Amikor
vele vagyok, legszívesebben azonnal összeházasodnék vele, de amikor nincs
mellettem... hát, nem is tudom – vallotta be Jondalar a homlokát ráncolva, és egy övet
tekert a csuklyás szőrmebunda dereka köré, miután betette alá a víztömlőt.
– Egyet árulj el nekem, Jondalar – szólalt meg Thonolan megfontoltan. – Mégis mit
éreznél, ha Marona közben valaki mással házasságot kötne, mialatt mi távol
vagyunk? Mert ez megeshet, te is tudod.
Jondalar elgondolkozva kötözgette az övet a derekán. – Büszkeségemben vagy
önérzetemben sértve érezném magam, de magam sem tudom, melyikben. Nem
vethetnék semmit Marona szemére. Azt hiszem, nálamnál sokkal jobb férfit érdemel.
Olyasvalakit, aki nem hagyja magára, hogy hirtelen ötlettől indíttatva útra keljen.
Csak örülni tudnék annak, ha megtalálná a boldogságát.
– Akkor nem tévedtem – vigyorodott el Thonolan. – De ha azt akarjuk, bátyám,
hogy az a doni ne érjen utol bennünket, akkor jobb lesz, ha máris szedjük a
sátorfánkat, és indulunk. – Thonolan, miután összepakolta a hátizsákját, felemelte a
szőrmebundáját, és egyik karját kihúzta a bunda ujjából, hogy alatta a vállára
vethesse a víztömlőt.
A bunda egyszerű szabású volt: téglalap alakú elejét és hátulját kétoldalt és a
vállrésznél bőrrel fűzték össze, s két kisebb téglalapból ujjat is varrtak hozzá. A
csuklyát az arc körül rozsomákszőrrel szegélyezték, mert arra nem jegeseden: rá a
párás lehelet. A bundákat csontokkal, mamutagyarakkal, kagylókkal, állati fogakkal
és fekete hegyű fehér hermelinfarkakkal gazdagon díszítették. A combközépig érő
bundába felülről bújtak be, és a derékon övvel kötötték meg.
A bunda alatt hasonló szabású, puha szarvasbőr inget és derékon zsinórral
összehúzott prémnadrágot viseltek. Egyujjas kesztyűjüket a bunda hátuljára varrt
hurkon átbújtatott hosszú zsineghez kötötték. így nem kellett attól tartaniuk, hogy
elejtik vagy elveszítik, ha sebtében le kell kapniuk a kezükről. A vastag talpú csizma,
a mokaszinhoz hasonlóan, egész lábfejüket fedte, a szárát pedig egymásra hajtható
puhább bőrből varrták hozzá, amelyet bőrzsinórokkal kötöztek össze a lábszárukon.
Belül muflon nemezeit gyapjából készült kapcával bélelték ki. Rendkívül nedves
időben kikészített állatbelet húztak a csizmára, hogy védjék az átázástól. Ám az
állatbél vékony volt, hamar elszakadt, ezért csak a legnagyobb szükség esetén
használták.
– Thonolan, tényleg, meddig akarsz menni? Ugye nem mondtad komolyan, hogy
egészen a Nagy Anya-folyó végéig? – kérdezte Jondalar, miközben a kezébe vett egy
rövid, vastag nyelű kőbaltát, és az övére akasztotta, csont-nyelű kőkése mellé.
Thonolan épp egy hótalpat kötözgetett a lábára. Hirtelen megállt és
felegyenesedett. – Dehogynem gondoltam komolyan! – felelte minden tréfálkozás
nélkül.
– Akkor meglehet, hogy még a jövő nyári törzsi gyűlésre sem érünk vissza!
– Nocsak, kétségeid támadtak? Nem kell velem jönnöd, bátyám. Én eltökélt
vagyok. Nem haragszom meg, ha visszafordulsz. Úgyis az utolsó pillanatban
döntötted el, hogy velem tartasz. Te is tudod, hogy előfordulhat, soha többé nem
térünk haza. Ám ha menni akarsz, akkor jobb, ha máris indulsz, mert jövő télig nem
tudsz visszavergődni ezen a gleccseren.
– Nem az utolsó pillanatban határoztam el magam. Már régóta tervezgettem, hogy
útra kelek, és ez volt a legjobb időpont erre – közölte megfellebbezhetetlenül.
Thonolan azonban mérhetetlen keserűséget érzett ki a hangjából. – Még úgysem
utazgattam sokat életemben – váltott könnyedebb hangnemre Jondalar –, és ha
habozom, nem is fogok. Úgyhogy döntöttem. Nélkülem most már egy tapodtad sem
mehetsz tovább, kis öcsém.
Ragyogó tiszta volt az ég. Az előttük elterülő fehér szűz hóról visszaverődő
napsugarak elvakították őket. Tavasz volt, de a tájon ennek jelét sem látták. Jondalar
benyúlt az övén lógó bőrzacskóba, és kivett egy fából készült, fejre erősíthető
szemellenzőt, ami teljesen eltakarta a szemet, csupán egy vízszintes keskeny résen át
lehetett kilátni rajta. Aztán felkötötte lábára a hótalpat, és a hátizsákjáért nyúlt.
 A hótalpakat Thonolan készítette. Mesterségét tekintve lándzsakészítő volt, így
ahhoz is értett, hogyan lehet a forró kövekkel vagy gőzzel megpuhított fából hótalpat
hajlítani vagy kiegyenesíteni a lándzsa nyelét. Most is magával vitte kedvenc
nyélegyenesítő eszközét, az egyik végén átfúrt, ágaitól megfosztott agancsot, melyet
bonyolult állat- és tavaszivirág-motívumokkal díszített. Nemcsak azért faragta tele,
hogy a Nagy Földanya kedvében járjon, s rábírja, hogy az e szerszámmal készített
lándzsa hegyéhez odavonzza az állatok szellemét, hanem azért is, mert örömét lelte a
faragásban.
Jondalar hátrafordult, hogy megnézze, készen áll-e öccse az indulásra.
Összebólintottak, és az enyhe lejtőn megindultak az erdőhatár felé. Jobboldalt, az
erdős síkságon túl megpillantották a hófödte alpi előhegységet s a távolban a
hatalmas hegyvonulat legészakibb gerincének csipkézett, jeges ormait, melyek fölött,
délkelet felé, ott ragyogott egy kimagasló hegycsúcs.
Amikor a két testvér elérte az erdőhatárt, levették a napellenzőt, hogy jobban
lássanak. A lejtő lába felé egy erecskét találtak. A gleccser olvadékvize lassanként
szivárgott lefelé a föld alatti sziklarepedéseken keresztül, majd a hordaléktól
megtisztultan, gyöngyöző forrásként bukkant föl a felszínre, s csörgedezett tova a
havas partfalak között.
– Mit gondolsz? Dalanar elmondása szerint amarra lehet? – mutatott Thonolan a
csermely felé.
– Ha az ott a Duna, akkor hamarosan kiderül. Dalanar azt mondta, akkor fogjuk
megtudni, hogy a Nagy Anya-folyót követjük-e, ha elérünk a három kis folyó
találkozásához, ahonnan már egy mederben folynak együtt tovább kelet felé. Én
amondó vagyok, hogy bármelyik patakot követjük is, végül csak odajutunk.
– Akkor a bal parton menjünk tovább. Később már nehezebb lesz az átkelés.
– Igazad van, de a losadunajok a patak jobb partján élnek, és úgy gondoltam,
megszállhatnánk az egyik barlangjukban. A bal parton állítólag laposfejűek laknak.
– Jondalar, ne álljunk meg a losadunajoknál. Marasztalni akarnak majd, és már
amúgy is sokat elidőztünk a lanzadoniaknál. Ha még tovább maradunk, már át sem
tudtunk volna kelni a jégmezőn. Meg kellett volna kerülnünk a gleccsert. Az az
északi rész viszont valóban a laposfejűek területe. Úgyhogy vágjunk csak neki, itt
lent délebbre kevesebb laposfejű él. Csak nem félsz tőlük? Ismered a mondást:
laposfejűt ölni olyan, mintha medvét ölnél.
– Én bizony nem szívesen akaszkodnék össze egy medvével – jelentette ki Jondalar,
aggodalmasan ráncolva a homlokát. – Azt hallottam a laposfejűekről, hogy ügyesek.
Egyesek szerint csaknem olyanok, mint az emberek.
– Lehet, hogy ügyesek, de nem tudnak beszélni. Csupán állatok.
– Thonolan, én nem a laposfejűek miatt aggódom. A losadunaj törzs ismeri ezt a
vidéket. Útbaigazíthatnak minket. Nem kell sokáig időznünk náluk, csak amíg
kikérdezzük őket, merre menjünk tovább. Megadhatnak néhány tájékozódási pontot,
és figyelmeztethetnek az útközben ránk leselkedő veszélyekre. Mi több, meg tudjuk
értetni magunkat velük. Dalanar azt mondta, néhányuk beszéli a zelandoni nyelvet.
Tudod mit? Ha most az egyszer beleegyezel abba, hogy megálljunk, szavamat adom
rá, hogy az oda- és visszaútba eső összes barlang mellett megállás nélkül
továbbmehetünk.
– Rendben, ha annyira akarod.
A patak már túl széles volt ahhoz, hogy átugorják, ezért átkelésre alkalmas helyet
kerestek. Egyszer csak megpillantottak egy keresztbe dőlt fát, a természet által
odafektetett hidat. Jondalar indult elsőként. Egyik lábával a fa kiálló gyökerére lépett,
miközben kapaszkodó után nyúlt. Thonolan a sorára várva körbetekintett.
– Jondalar! Vigyázz! – kiáltotta el magát.
Egy kő süvített el Jondalar feje mellett. A figyelmeztető kiáltásra a földre vetette
magát, s már nyúlt is a lándzsa után. Thonolannak már ott volt a kezében.
Lekuporodva abba az irányba meresztette a szemét, ahonnan a követ elhajították.
Hirtelen mozgolódást észlelt egy lombtalan bokor sűrű ágai mögött, s abban a
pillanatban odahajította a lándzsát. Már nyúlt a következőért, amikor a közeli
bokorból hat alak lépett elő. Bekerítették őket!
– Laposfejűek! – ordította Thonolan, és célba vette őket.
– Várj, Thonolan! – rivallt rá Jondalar. – Túlerőben vannak.
– Az a nagyobbik a falka vezérüknek látszik. Ha eltalálom, lehet, hogy a többi
futásnak ered – okoskodott Thonolan, s ezzel ismét hátralendítette a karját, hogy
elhajítsa a lándzsát.
– Ne! Ránk ronthatnak, mielőtt a következő lándzsáért nyúlnánk. Úgy látom, most
még nem mernek támadni, csak állnak moccanatlan. – Jondalar lassan talpra állt, de a
fegyverét készenlétben tartotta. – Ne mozdulj, Thonolan! Hagyd, hogy ők tegyék
meg az első lépést! De tartsd a szemed a magasabbikon, hogy lássa, őt vetted célba.
Jondalarnak, miközben a nagydarab laposfejűt méricskélte, az a kellemetlen érzése
támadt, hogy a rámeredő barna szempár ugyanúgy őt vizslatja. Eddig még soha nem
került ennyire közel laposfejűhöz. Meglepődött. Valahogy nem ilyennek képzelte
őket. A vezér szemét előreugró homlokeresz árnyékolta, amelyet a bozontos
szemöldök még jobban kiemelt. Vastag, hosszú orra inkább csőrre hasonlított, s a
szeme ettől még mélyebben ülőnek tetszett. Arcát sűrű, göndörödő szakáll fedte. Egy
pelyhedző szakállú fiatalabb egyeden megfigyelte, hogy a laposfejűeknek nincs
kifejlett álluk, csak előreugró állkapcsuk. Fejüket és kiváltképp a felsőtestüket
szakállukhoz hasonló barna, bozontos szőrzet fedte.
Ezt azért tudta megállapítani, mert a fagyos időjárás ellenére csupasz válluk és
karjuk kilátszott a felsőtestüket borító szőrmetakaró alól. Nem is annyira hiányos
öltözékük lepte meg, inkább az, hogy egyáltalán öltözéket viselnek. Még soha nem
látott olyan állatot, amely lepelbe burkolózott, és fegyvert szorongatott a mancsában.
Ugyanis mindegyiküknél hosszú falándzsa volt, amit nyilván nem arra használtak,
hogy távolról elhajítva terítsék le a zsákmányt vagy ellenséget, hanem arra, hogy
közelről döfjenek vele. Némelyikük súlyos bunkót tartott a kezében – nagy testű
növényevő állatok mellső lábszárcsontját.
Az állkapcsuk tulajdonképpen nem hasonlít az állatokéhoz – töprengett el Jondalar.
– Csak előreugróbb, és az orruk egyszerűen nagy. A fejformájuk az, ami lényegesen
különbözik a miénktől.
Homlokuk alacsony, a vastag homlokeresz fölött meredeken hátracsapott volt.
Koponyájuk hátranyúló teteje egészen lapos volt. Jondalar jól megfigyelhette, hiszen
amikor a maga százkilencven centiméteres termetével talpra állt, több mint harminc
centivel magasodott a leg-termetesebb laposfejű fölé, de még a száznyolcvan
centiméteres Thonolan is óriásnak tetszett a csapat főnöke mellett.
Noha a fivérek keménykötésű férfiak voltak, mégis cingárnak érezték magukat az
erős izomzatú, széles, hordószerű mellkasú laposfejűek mellett, akik ugyanúgy
felegyenesedve jártak, mint a többi ember, bár zömök, izmos karjuk és lábuk kissé
kifelé görbült. Jondalar minél hosszasabban tanulmányozta, annál emberibbnek látta
őket, csak épp különböztek mindazon emberektől, akikkel eladdig találkozott.
Egy hosszú feszült pillanatig senki sem mozdult. Thonolan a lándzsájával guggolt,
készen arra, hogy bármely pillanatban elhajítsa. Jondalar keményen markolta a
lándzsáját, hogy ha kell, tüstént öccse fegyvere után küldhesse. A hat laposfejű kővé
meredve, mozdulatlan állt körülöttük, ám Jondalarnak nem volt kétsége afelől, hogy
egy szempillantás alatt támadásba tudnak lendülni. E holtpont közepette szüntelen
azon járt az agya, hogyan tudnának szabadulni ebből a szorongatott helyzetből.
A nagy laposfejű váratlanul morgó hangot hallatott, és intett a kezével. Thonolan
majdnem elhajította a lándzsát, de még idejében észrevette Jondalar türelemre intő
kézmozdulatát. A morgásra csak a fiatal laposfejű moccant meg, és visszainalt a
bozót mögé, ahonnan az imént előléptek. Kisvártatva megjelent Thonolan elhajított
lándzsájával, és – Thonolan megrökönyödésére – egyenesen odavitte hozzá. Azután
a patakhoz ment, a keresztben fekvő fatörzshöz. Kihalászta a követ a vízből, és
visszavitte a főnöknek. Úgy tűnt, mintha bűnbánó főhajtással tette volna a követ a
kezébe. A következő pillanatban mind a hat laposfejűt csendben elnyelte a bozótos.
Thonolan megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor ráeszmélt, hogy elmentek. –
Nem hittem, hogy ezt megússzuk. Kíváncsi lennék, mi volt ez az egész.
– Csak sejtem, mi történhetett. A fiatalabb belekezdett valamibe, amit a magasabbik
nem hagyott véghezvinni. De korántsem azért, mert félt. Igencsak nagy lélekjelenlét
kellett ahhoz, hogy ott álljon farkasszemet nézve a lándzsád hegyével, és aztán
megtegye azt a bizonyos mozdulatot.
– Lehet, hogy nem volt elég esze.
– Dehogynem. Látta, amikor elhajítottad az első lándzsát. Máskülönben miért
mondta volna a kölyöknek, hogy menjen, és hozza vissza neked?
– Te tényleg azt hiszed, hogy ezt mondta neki? Hogyan? Hiszen nem tudnak
beszélni!
 – Fogalmam sincs, hogyan, de utasította, hogy adja vissza a lándzsát, és hozza
vissza a követ. Mintha így akarta volna elsimítani az ügyet. Nem vagyok annyira
biztos abban, hogy ezek a laposfejűek csak egyszerű, oktalan állatok. Azt sem
tudtam, hogy szőrmeöltözéket és fegyvert viselnek, és ugyanúgy két lábon járnak,
mint mi.
– Most már tudom, miért nevezik őket laposfejűeknek! Gyanús külsejű horda volt.
Egyikükkel sem szeretnék birokra kelni.
– Meghiszem azt! Úgy eltörnék a karodat, mint egy darab tűzifát. Én mindig
apróknak képzeltem őket.
– Lehet, hogy alacsonyak, de nem aprók. El kell ismernem, bátyám, hogy igazad
volt. Nosza, menjünk, látogassuk meg a losadunaj törzset. Ha ilyen közel laknak,
alighanem többet is tudnak a laposfejűekről. Úgy látszik, a Nagy Anya-folyó a határ.
Nem hiszem, hogy a laposfejűek szívesen látnak bennünket ezen a parton, az ő
területükön.
A két férfi napokon át barangolt a Dalanar által megadott tájékozódási pontok után
kutatva. A patakot követték, amely ezen a szakaszon semmiben sem különbözött a
fentről lefelé igyekvő többi csermelytől vagy értől. Az emberek hallgatólagos
megállapodás alapján ősidők óta ezt a csermelyt hitték a Nagy Anya-folyó
forrásának. Pedig sok kis ér és patak összefolyásából keletkezett a nagy folyó, amely
hegyeken, dombokon alázubogva, síkságokon átkígyózva kétezer-kilencszáz
kilométert tett meg messze délkelet felé, hogy víztömegét és hordalékát a beltengerbe
ontsa.
A mélyből elszabadult, hegyeket összegyűrő, nagy erejű nyomás formálta
hegytömb kristályos kőzeteit, melyekből a hatalmas folyó fölfakadt, a föld legrégebbi
kőzetei között tartják számon. A nagy folyam hosszú útja során háromszáznál is több
mellékfolyó vizét gyűjti magába a hegyláncok lankáiról. Egy nap majd a föld távoli
tájain is megismeri dicsőségét a világ, de iszapos, zavaros vizét akkor már kéknek
fogják nevezni.
Azon a vidéken, ahol a folyó eredt, mind a kontinens nyugati részére jellemző
óceáni éghajlat, mind a keleti részén uralkodó kontinentális éghajlat éreztette hatását.
A nyugati tundra-tajga és a keleti sztyeppvidék növény- és állatvilága keveredett itt
egymással. Fent a hegyek lankáin kőszáli kecskék, zergék és muflonok, az erdőkben
többnyire szarvasok éltek. A később háziasított vadló, a tarpán a védett,
alacsonyabban fekvő területeken és a folyóparti fennsíkokon legelészett. Az éj
sötétjében farkasok, hiúzok és hópárducok lopakodtak nesztelen. Az óriási
barnamedvék téli álmukból ébredeztek; a növényevő nagy barlangi medvék majd
csak később cammognak elő barlangjukból.
A többi apró emlősállat is kezdte kidugni az orrát téli vackából.
A hegyoldalakat jórészt fenyőerdők borították, luc-, jegenye- és vörösfenyő. A
folyóközeli vidéket túlnyomórészt égerfa uralta, de gyakran fűzfát és nyárfát,
ritkábban a földön szétterülő bokroknál alig nagyobb, csökevényes tölgyfát és
bükkfát is lehetett látni.
 Jondalar és Thonolan felkaptatott a folyó enyhén emelkedő bal partján egy magas
domb tetejére, ahonnan végigtekintettek a tájon. Egyenletes hóréteg födte,
csodálatos, érintetlen vad vidék tárult a szemük elé.
Csalódottak voltak. Egyetlen losadunaj „barlangot" sem láttak. Barlangnak
nevezték az egy törzsben együtt élő emberek csoportját, függetlenül attól, hogy
barlangban laktak-e vagy sem. Jondalar már kezdte azt hinni, hogy elvétették a
hozzájuk vezető utat.
– Oda nézz! – kiáltott fel Thonolan, mutatóujjával előrebökve.
Jondalar odakapta a tekintetét. Vékony füstgomolyt látott felszállni a közeli
sarjúerdőből. Nekiiramodtak, s csakhamar ráakadtak a tűz körül tanyázó kis
csapatra. A jó szándék és barátság egyezményes jeleként maguk előtt feltartott
tenyérrel léptek az emberek közé.
– A zelandoni nép fia vagyok, Thonolan a nevem. Ő a bátyám, Jondalar. Úton
vagyunk. Beszéli itt valaki a nyelvünket?
Egy középkorú férfi, tenyerét szintén feltartva, előrelépett. – Laduni vagyok, a
Losadunaj nemzetségből. A Nagy Földanya nevében legyetek üdvözölve minálunk –
mondta, és köszöntésképpen megfogta előbb Thonolan, majd Jondalar mindkét
kezét. A tűzhöz közeli, nagy farönkhöz vezette őket, amelyet rézsút kifeszített
ponyva védett a szél és az eső ellen. – Pihenjetek meg, tegyétek le a csomagjaitokat.
Hamarosan eszünk. Tartsatok velünk. Biztosan most keltetek át a gleccseren.
– Néhány napja – felelte Thonolan, és levette hátáról a favázas hátizsákot. –
Köszönjük nagylelkű meghívásodat.
– Későn vágtatok neki. A főn bármely pillanatban ideérhet.
– A főn? – kérdezte értetlenül Thonolan.
– A délnyugatról érkező száraz, meleg tavaszi szél. Hatalmas erejével letördeli az
ágakat, és gyökerestül kitépi a fákat. Aztán néhány nap múlva továbbáll, és
megindul a rügyfakadás – magyarázta széles mozdulatokkal Laduni. – Ha a
gleccseren kap el benneteket, akár végzetes is lehet. A jég gyorsan olvad, a gleccser
meghasad, szakadékok keletkeznek. A havas átjárók és a hópárkányok beszakadnak
az ember lába alatt. Patakokban, néha folyókban zubog a víz a jégmezőn.
– És a szél mindig meghozza a Malaisét – szólalt meg egy fiatal nő.
– A Malaisét? – nézett rá Thonolan.
– A szél szárnyán érkező gonosz szellemeket, akik mindenkit felingerelnek.
Egyszeriben a békés emberek is összeférhetetlenné válnak. A boldogok minden szíre-
szóra sírva fakadnak. A szellemek betegséget is hozhatnak, beteg embernél pedig
előidézik, hogy az illető a halálát kívánja. Jó, ha az ember tudja, mire számíthat,
csakhogy olyankor mindenki rosszkedvű.
– Hol tanultál meg ilyen jól zelandoniul? – kérdezte Thonolan, s csodálattal telve
rámosolygott a szemrevaló teremtésre.
A fiatal nő Thonolan szemébe nézett, aztán válasz helyett Laduni felé pillantott.
 – Zelandoniak Thonolanja, ez itt a Losadunaj nemzetség leánya, Filonia, aki az én
tüzemnél látta meg a napvilágot – mutatta be gyorsan Laduni, miután a lány
pillantásából kiolvasta a kérést. Filonia így adta Thonolan tudtára, hogy ad magára, s
bemutatás nélkül nem áll szóba idegenekkel, legyenek bármily jóképűek is.
Thonolan a szokásos üdvözlő mozdulattal kézfogásra nyújtotta a kezét, miközben
szemrevételezte a fiatal nőt. Szemében elismerés csillant. Filonia egy pillanatnyi
habozás után a férfi tenyerébe ejtette a kezét. Thonolan közelebb vonta magához. –
Losadunaj nemzetség Filoniája, a zelandoniak Thonolanja megtiszteltetésnek veszi,
hogy a Nagy Földanya megajándékozta őt a te jelenléteddel – közölte ünnepélyes
vigyorral.
Filonia kissé elpirult a merész célzás hallatán. Habár a férfi beszéde és viselkedése
igen udvariasnak tűnt, tudta, hogy szándékosan utalt a „Nagy Földanya ajándékára".
Thonolan érintése felvillanyozta, szeme megcsillant.
– Kérlek, most már áruld el, hol tanultál meg zelandoniul – unszolta Thonolan.
– Az unokatestvéremmel útra keltünk a gleccseren át, és egy ideig a Zelandoni
nemzetségnél éltünk. Laduni előtte már tanítgatott bennünket. Most is gyakran
beszélget velünk a ti nyelveteken, nehogy elfelejtse. Két-három évente átjár hozzátok
csereberélni, kereskedni.
– Nők ritkán vállalkoznak hosszú, veszélyes utakra – mosolygott Thonolan, még
mindig a kezében tartva a lány kezét.
– Ez nem is volt olyan hosszú út – szabadkozott a lány, ám örült a férfi nem titkolt
ámulatának.
– Pedig ilyen nagy utat csak férfiak szoktak megtenni – erősködött Thonolan.
Jondalar őket figyelte, de közben Ladunihoz fordult: – Mindig ezt teszi. Mindig
sikerül kiválasztania a legvonzóbb nőt, és pillanatokon belül elkápráztatnia.
– Filonia még fiatal – kuncogott Laduni. – Tavaly nyáron esett át az első örömökbe
való beavatás szertartásán, de azóta épp elég rajongója akadt. De jó lenne újra
fiatalnak lenni, és tapasztalatlan fejjel sóvárogni a Nagy Földanya adta öröm
ajándéka után! Nem mintha nem élvezném még mindig, de már nemigen hajt a vágy
újabb örömök után, nyugodtan elvagyok a párommal – ismerte el Laduni, aztán a
magas szőke fiatalemberhez fordult: – Kis vadászcsapat vagyunk, kevés nő van
velünk, de azért találsz köztük olyat, aki szívesen megosztja veled az ajándékot. Ha
egyik sem felel meg, akkor elmegyünk nemzetségünk nagyobb barlangjához, és a
Nagy Földanya tiszteletére ünnepséget rendezünk.
– Sajnálom, de nem megyünk veletek. Még csak most vágtunk neki az útnak.
Thonolan hosszúra tervezi az utazást, és alig várja, hogy továbbinduljunk. Talán
majd visszafelé, ha megmondjátok, merre találjuk meg a barlangotokat.
– Kár, hogy nem jöttök. Az utóbbi időben nem sok látogató fordult meg nálunk.
Meddig akartok menni?
– Thonolan azt tervezgeti, hogy a Dunát követve egészen a folyó végéig. Persze az
elején még mindenki hosszúra tervezi az utazást. De ki tudja, mi lesz belőle?
 – Úgy tudtam, a zelandoniak a Nagy Folyó közelében laknak. Legalábbis amikor
legutóbb náluk jártam, még ott éltek. Emlékszem, hosszú utat kellett megtennem
előbb nyugat, aztán dél felé. Azt mondjátok, hogy csak most indultatok?
– Megmagyarázom. Jól mondod, a Nagy Folyó csak néhány napi járásra van a
barlangunktól, de a Lanzadoni nemzetség Dalanarja akkor vette feleségül az
anyámat, amikor én megszülettem, és az ő barlangja nekem ugyanúgy otthonom.
Három évig laktam velük, amíg kitanultam tőle a mesterséget. Náluk időztünk
öcsémmel. Miután elindultunk, pár nap alatt elértük a gleccsert, és átkeltünk rajta.
Még csak ekkora távolságot tettünk meg.
– Hát persze! Dalanar! Már első látásra ismerősnek tűntél. Bizonyára az ő
szellemétől származol, mert nagyon hasonlítasz rá. És te is kőszerszámkészítő vagy.
Gondolom, ebben is hasonlítasz rá, és ugyanolyan kiváló mester vagy, mint ő. Úgy
terveztem, jövőre ellátogatok hozzá, és hozok egy kis kovakövet a lanzadoni
bányából. Annak a kőnek nincs párja a világon!
Az emberek fatányérral a kezükben a tűz köré gyülekeztek. Amint a fenséges
illatok megcsapták Jondalar orrát, rájött, hogy farkaséhes. Felemelte a hátizsákját,
hogy félretegye az útból. Hirtelen eszébe jutott valami. – Laduni, van nálam néhány
lanzadoni kő. Azért hoztam magammal, hogy ha útközben eltörnek a szerszámaim,
újat készíthessek. De igen súlyosak, nehéz őket cipelni. Ha nincs ellenedre, örömest
itt hagyok neked egy-két darabot.
Laduni szeme felcsillant. – Örömmel elfogadom, de szeretnék valamit adni cserébe.
Persze általában nem bánom, ha én járok jól, de Dalanar fiát nem akarom becsapni.
– Tehát máris azt ajánlod, hogy megszabadítasz a terhemtől, és meleg étellel
megvendégelsz – vigyorgott Jondalar.
– Ennyi aligha lenne elegendő fizetség azért a jó lanzadoni kőért. Nagyon meg
akarod könnyíteni a helyzetemet, Jondalar. Ez sérti a büszkeségemet.
Közben az emberek köréjük gyűltek, s amikor Jondalar elnevette magát, ők is vele
együtt kacagtak.
– Jól van, Laduni, nem könnyítem meg a helyzetedet. De most épp semmire nincs
szükségem. Csak a csomagom súlyán akarok könnyíteni. Majd máskor kérek
valamit. Benne vagy?
– Látjátok, rá akar szedni – fordult nevetve a csapathoz Laduni. – Legalább azt
mondd meg, mit szeretnél.
– Hogyan mondhatnám meg? Majd visszaútban eljövök érte. Megegyeztünk?
– De honnan tudjam, hogy azt a valamit meg tudom-e adni?
– Olyasmit nem kérek, amit nem tudsz adni.
– Kemény feltételeket szabsz, Jondalar, de nem bánom, bármi legyen is az,
megadom neked. Áll az alku!
Jondalar kinyitotta a hátizsákját, a tetejéről levette a holmikat. Előhúzta a tarisznyát,
kivett belőle két kerek kovakődarabot, és Laduninak adta. – Dalanar válogatta, és
előre megmunkálta.
 Laduni arckifejezése elárulta, nem bánja, hogy két darabot is kap abból a kőből,
amit Dalanar a fia számára válogatott és munkált meg. – Lehet, hogy az életemet
adom ezért a két darabért cserébe – motyogta meglehetősen hangosan ahhoz, hogy
mindenki hallja. Ám senki nem bocsátkozott találgatásokba, hogy Jondalar vajon
visszajön-e majd érte.
– Jondalar, meddig akarsz még ott ácsorogni és társalogni? – szólt oda Thonolan. –
Meghívtak bennünket vadhúsra. Finom az illata – mosolygott Filoniával az oldalán.
– Igen, elkészült az étel – csatlakozott hozzá Filonia. – A vadászat olyan
eredményes volt, hogy a magunkkal hozott szárított húsból alig fogyott. Most, hogy
kiraktatok néhány nehéz követ, ugye visztek magatokkal egy kis húst?
– Szívesen elfogadjuk. Laduni, még nem mutattad be nekem bájos leányodat –
jegyezte meg Jondalar.
– Ez aztán a borzasztó nap! Az ember lánya meghiúsítja a csereberét – dünnyögte,
de azért büszkén mosolygott. – Ő Jondalar a Zelandoni nemzetségből, ő pedig Filonia
a Losadunaj törzsből.
A lány az idősebb testvér felé fordította tekintetét. A rá mosolygó áthatóan kék
szempár abban a pillanatban megigézte. Hirtelen azon kapta magát, hogy immár a
másik férfihoz vonzódik. Pirulva leszegte fejét, hogy leplezze zavarát.
– Jondalar! Ne hidd, hogy nem látom, hogyan csillog a szemed! Ne feledd, én
láttam meg őt először! – tréfálkozott Thonolan. – Gyere, Filonia, elviszlek innen.
Figyelmeztetni szeretnélek, tartsd távol magad a bátyámtól. – Aztán sértettséget
színlelve Ladunihoz fordult: – Mindig ezt teszi. Csupán egyetlen pillantással.
Bárcsak én is ilyen adottságokkal jöttem volna a világra!
– Több adottsággal rendelkezel, mint amennyire egy embernek szüksége lenne, kis
öcsém – vágott vissza Jondalar, és vidám, harsány kacajra fakadt.
Filonia visszafordult Thonolanhoz. Szinte megkönnyebbült, hogy ugyanolyan
vonzónak találja, mint amikor először meglátta. Thonolan átölelte a vállát, és a tűz
túloldala felé terelte. Filonia a válla fölött visszapillantott a másik férfira. Immár
magabiztosabban mosolyogva odaszólt: – Ha a barlangunkhoz vendégek érkeznek,
ünnepséget szoktunk rendezni Duna tiszteletére.
– Ők nem jönnek el a barlangunkhoz, Filonia – ábrándította ki Laduni. A lány egy
pillanatig csalódottnak látszott, aztán visszafordult Thonolanhoz, és elmosolyodott.
– De jó lenne újra fiatalnak lenni! – kuncogott Laduni. – A Nagy Földanya
rámosolyog azokra, akik megbecsülik az ajándékait.
Jondalar a farönk mögé tette hátizsákját, aztán megindult a tűzhöz. A tűz felett, a
csontokból összekötözött tartóvázra felfüggesztett bőrkondérban vadpörkölt
rotyogott. A forró lé, bár eléggé meleg volt ahhoz, hogy megfőjön benne a
pörkölthús, alacsonyan tartotta a főzőalkalmatosság hőmérsékletét, így az nem tudott
lángra kapni. A bőr égési hőmérséklete magasabb volt a fortyogó pörkölténél.
Egy nő ízletes pörkölttel telemert fatálat nyújtott Jondalarnak, és leült mellé a
farönkre. A férfi a kőkésére döfte a jókora darab húst és a szárított gyökérdarabokat,
jóízűen befalta, majd a tálból kiitta a szaftot. Amikor ezzel végzett, a nő egy kisebb
edényben gyógynövényekből készült teát hozott. Jondalar köszönetképpen
rámosolygott. A nő néhány évvel idősebb volt nála. A fiatalság báját ez a néhány év
igazi érett szépséggé változtatta. A nő visszamosolygott, és visszaült mellé.
– Beszélsz zelandoniul? – szólalt meg Jondalar.
– Egy kicsit, de sok mindent megértek. – Megkérjem Ladunit, hogy mutasson be
minket egymásnak, vagy megkérdezhetem a nevedet?
– Csak a fiatal lányokat kell bemutatni – válaszolta az érettebb nő kissé fölényes
mosolyával. – A nevem Lanalia. És a tiéd Jondalar?
– Igen – felelte. A bőrén érezte a nő lábának melegét, a szemén látszott, hogy kezd
izgalomba jönni. Lanalia izzó tekintete a férfi szemébe mélyedt. Jondalar a nő
combjára csúsztatta a kezét. Lanalia bátorítólag közelebb hajolt hozzá. A férfi
bólintással jelezte, hogy enged a csábításnak, noha erre nem volt szükség, mert a
szeme beszélt. Lanalia hirtelen hátrapillantott. Jondalar követte a tekintetét. Látta,
hogy Laduni közeledik feléjük. A nő kényelmesen elhelyezkedett. A csábos ígéret
beteljesítésére még várniuk kell egy darabig.
Laduni csatlakozott hozzájuk, és kisvártatva Thonolan is átjött Filoniával a tűznek
arra az oldalára, ahol fivére ült. Csakhamar mindenki a két látogató körül tolongott.
Folyt a tréfálkozás, az évődés, és azoknak, akik nem értették a nyelvet, a többiek
fordítottak. Végül Jondalar úgy döntött, komolyabbra fordítja a szót. – Laduni, mit
tudsz azokról, akik odalent a folyónál laknak?
– Régebben be-betért hozzánk egy-egy látogató a sarmunajoktól, akik a folyótól
északra élnek. Ám annak már sok-sok éve. Előfordul, hogy a fiatalok az utazás során
mind ugyanazt az utat választják. Miután már mindenki ismeri azt a csapást, nem
annyira izgalmas, ezért új ösvényt taposnak ki. Felnő egy-két nemzedék, és már csak
az öregek emlékeznek arra az útra. Ekkor egyszeriben újra nagy kaland lesz azon a
régi, első csapáson járni. A fiatalok abban a hiszemben élnek, hogy új dolgot fedeztek
fel, pedig az elődeik ugyanezt már megtették.
– Számukra új – vetette közbe Jondalar, de nem akart mélyebb elmélkedésbe
bocsátkozni. Megbízható értesüléseket kívánt szerezni, mielőtt belemerültek volna a
talán kellemes, de pillanatnyilag hasztalan eszmecserébe. – Tudnál mesélni valamit a
szokásaikról? Ismersz egy-két szót a nyelvükön? Például köszöntő szavakat? Mitől
óvakodjunk? Mi az, amit sértésnek, támadásnak vesznek?
– Nem sokat tudok róluk, és nem szolgálhatok friss hírekkel. Néhány évvel ezelőtt
egy ember elindult keletre, de azóta sem tért vissza. Ki tudja, talán úgy döntött, hogy
máshol telepedik le. Állítólag sárból gyúrják a Földanyaszobrokat, de ez csak
szóbeszéd. Föl nem tudom fogni, miért épp sárból, hiszen a megszáradt sár
szétporlad.
– Talán azért, mert a sár közelebb van a földhöz. Vannak, akik hasonló
megfontolásból használnak követ.
 Beszéd közben Jondalar ösztönösen becsúsztatta kezét az övén alácsüngő zacskóba.
Kitapintotta a telt idomú nőalakot ábrázoló kis kőfigurát – a két nagy mellett, a
kidomborodó hasat, az alma nagyságú fart és combot. A végtagok elnagyoltak
voltak. A figura megformázásánál az Anya jellegzetességei voltak lényegesek. Az
arcvonások nélküli, gömb formájú fejen a hajat is csak bevésett vonalak sejtették.
Senki sem pillanthatta meg Doni, a Nagy Földanya, az Ősanya, az Első Anya arcát,
aki minden élet teremtője és fenntartója volt, s aki minden nőt megáldott életet
teremtő erejével. Éppen ezért az őt ábrázoló kis figurák, amelyek a szellemét, a donit
hordozták, még csak sejtetni sem merték az arcát. Még amikor megmutatkozott is az
emberek álmában, arca kivehetetlen volt, bár a férfiak gyakran fiatal és vonzó
testűnek látták. A nők közül egyesek azt állították, hogy fel tudják ölteni a Földanya
szellemalakját, és szélvészként tudnak repülni, hogy szerencsét vigyenek vagy
kitöltsék bosszújukat. Márpedig a Földanya bosszúja félelmetes volt.
Ha megharagították vagy meggyalázták, szörnyű tettekre volt képes ragadtatni
magát. Leginkább attól rettegtek az emberek, hogy megtagadja tőlük az öröm csodás
ajándékát, amelynek akkor jutottak a birtokába, amikor a nő kész volt kitárni magát
egy férfinak. A Nagy Földanya és állítólag néhány szolgálója erőt adhatott a
férfiaknak ahhoz, hogy kívánságuk szerint bármennyi nővel bármennyiszer
megosszák az Ő ajándékát. De ha az Ősanya megharagudott, olyannyira
összezsugoríthatta ezt az erőt, hogy a férfi senkinek se tudott örömöt szerezni, s
jómaga sem lelte örömét.
Jondalar önkéntelenül is megsimogatta a Doni nagy, lelógó kebleit, miközben az
utazásra gondolt, és azt kívánta magában, bárcsak mindvégig szerencse kísérné őket
útjukon. Való igaz, hogy egyesek soha nem tértek vissza, de a merész vállalkozás
kockázattal jár. Jondalar hirtelen felocsúdott a merengésből, mert meghallotta
Thonolan Ladunihoz intézett kérdését.
– Mit tudsz a környéken élő laposfejűekről? Néhány nappal ezelőtt összefutottunk
egy hordával. Biztosra vettem, hogy az utazásunk azon nyomban véget ér. –
Egyszeriben minden szem Thonolanra szegeződött.
– Mi történt? – kérdezte Laduni feszült érdeklődéssel. Thonolan töviről hegyire
beszámolt a laposfejűekkel történt esetről.
– Charoli! – kiáltotta Laduni, és köpött egyet.
– Ki az a Charoli? – tudakolta Jondalar.
– Egy ifjú a Tomasi nemzetségből, egy csapat gazembernek a felbujtója, akik a
fejükbe vették, hogy tréfát űznek a laposfejűekből. Nekünk soha semmi bajunk nem
volt velük. Ők az egyik parton éltek, mi a másikon. Ha mégis átmentünk a túlpartra,
kitértek az utunkból, hacsak nem időztünk ott sokáig. Olyankor is mindössze annyit
tettek, hogy kitartóan figyeltek bennünket. Ennyi elég volt nekünk. Az ember ideges
lesz, ha egy csomó laposfejű rámereszti a szemét.
– Meghiszem azt! De hogy érted azt, hogy tréfát űznek a laposfejűekből? –
érdeklődött Thonolan. – Én bizony nem keresném a bajt. Eszem ágában sem lenne
magamra haragítani őket.
 – Az egészet a jókedv szülte. A kölykök heccelték egymást, melyikük mer
odaszaladni és megérinteni egy laposfejűt. A laposfejűek megvadulnak, ha
háborgatják őket. Ettől kezdve a fiatalemberek bandája minden egyedül kóborló
laposfejűre lecsapott. Körbefogták, incselkedtek vele, heccelték, azt akarták, érje utol
őket. A laposfejűek jól bírják szusszal, de a lábuk kurta. Gyanítom, hogy egyszer az
egyik laposfejű, akit épp hergeltek, utolérte és elkapta az egyiküket, a többiek meg
rávetették magukat, hogy megvédjék a barátjukat. Noha általában többen voltak egy
ellen, gyakran nem úszták meg sérülés nélkül.
– El is hiszem – jegyezte meg Thonolan.
– Ám ami ezután következett, még szörnyűbb volt – fűzte hozzá Filonia.
– Filonia! Ez undorító! Nehogy elmeséld! – rivallt rá dühösen Laduni.
– Miért? Mit csináltak? – tudakolta Jondalar. – Tudnunk kell róla, ha a laposfejűek
területén visz át az utunk.
– Igazad van, Jondalar. Csak nem szívesen beszélek erről Filonia előtt.
– Felnőtt nő vagyok – jelentette ki Filonia, ám hangjából hiányzott a meggyőződés.
Laduni ránézett, fontolgatta a dolgot, aztán úgy tűnt, elhatározásra jutott. – A
laposfejű hímek attól kezdve csak kettesével vagy csoportosan merészkedtek elő, de
ez túl sok volt Charoli bandájának. Ezért áttértek a nőstények zaklatására. Csakhogy
azok nem küzdenek, nem harcolnak, hanem behúzzák a nyakukat, és elszaladnak.
Charoliéknak ez nem jelentett mulatságot, ezért elhatározták, hogy másfajta
szórakozást űznek velük. Nem tudom, melyikük tüzelhette fel a többieket, talán
Charoli biztatta fel őket. Az ilyesmi rá vall.
– És mire bujtotta föl őket? – kérdezett közbe Jondalar.
– Erőszakot vettek a laposfejű nőstényeken... – Laduni hirtelen elhallgatott,
képtelen volt befejezni a mondatot. Dühödten felugrott. – Förtelem! A Földanya
meggyalázása, visszaéltek az Ő ajándékával! Állatok! Még azoknál is hitványabbak!
Rosszabbak, mint a laposfejűek!
– Úgy érted, hogy laposfejű nőstényekkel lelték örömüket? Erőszakkal?
Laposfejűekkel? – hitetlenkedett Thonolan.
– És még hencegtek is vele! – vetette közbe Filonia. – A közelembe sem engednék
olyan férfit, aki laposfejűvel élvezkedett.
– De Filonia! Hogy merészelsz ilyesmiről beszélni?! Nem tűröm, hogy ilyen
ocsmány, undorító szavak hagyják el a szádat! – förmedt rá Laduni szigorú
tekintettel.
– Igenis, Laduni – hajtotta le fejét pironkodva Filonia.
– Vajon mit érezhetnek a laposfejűek? – tűnődött el Jondalar. – Valószínűleg ezért
támadt rám az a fiatal. Képzelem, mennyire felbőszítette őket a dolog. Egyesek
szerint lehet, hogy a laposfejűek emberek. Márpedig ha azok...
– Ó, én is hallottam ilyesmit! – szakította félbe Laduni. – De ne higgy a
szóbeszédnek!
 – Pedig annak a hordának a vezére, amelyikbe belefutottunk, értelmesnek látszott.
És mindannyian ugyanúgy két lábon járnak, mint mi.
– Néha a medvék is felágaskodnak, és a két hátsó lábukon cammognak. A
laposfejűek állatok! Értelmes állatok, de mégiscsak állatok. – Laduni igyekezett
lecsillapodni és visszanyerni önuralmát, mert látta, hogy az egész csapat
kényelmetlenül feszeng. – Rendszerint ártalmatlanok, ha nem háborgatják őket. Nem
hinném, hogy a nőstényeik miatt haragudnak. Kétlem, hogy fel tudják fogni,
mekkora gyalázat érte az Ősanyát. Szerintem a heccelés miatt van az egész. Ha az
állatokat felbosszantják, támadnak.
– Azt hiszem, Charoli bandája nem kis galibát okozott nekünk – szólalt meg
Thonolan. – Mi csak át akartunk kelni a patakon a jobb partra, hogy később, amikor
Nagy Anya-folyóvá terebélyesedik, ne kelljen amiatt aggódnunk, hogyan jussunk át
a túloldalra.
Laduni elmosolyodott. Most, hogy témát váltottak, dühe ugyanolyan gyorsan
elszállt, mint ahogy jött. – A Nagy Anya-folyónak sok nagy mellékfolyója van. Ha
egészen a végéig akartok menni, Thonolan, hozzá kell szoknotok az átkelésekhez.
Hadd javasoljak valamit! Maradjatok ezen az oldalon egészen addig, amíg el nem
hagyjátok a nagy örvényt. Ott, a sík terepen a folyó két ágra szakad. Kisebb
folyóágakon könnyebb átkelni, mint egy széles folyón. Addigra már az idő is
melegebb lesz. Ha meg akarjátok látogatni a sarmunaj torzsét, akkor az átkelés után
forduljatok északnak.
– Milyen messze van innen az örvény? – faggatta Jondalar Ladunit.
– Mindjárt felvések nektek egy térképet – felelte Laduni, és elővette kőkését. –
Lanalia, légy szíves, add ide azt a fakéregdarabot. Lehet, hogy az utatok során mások
még kiegészítik néhány tájékozódási ponttal. Ha számításba vesszük a
folyóátkeléseket és azt, hogy útközben vadásznotok is kell, akkor nyárra eléritek azt
a helyet, ahol a folyó dél felé kanyarodik.
– Nyár! – szólalt meg merengve Jondalar. – Már elegem van a jégből és a hóból.
Alig várom, hogy nyár legyen. Elkelne már egy kis meleg. – Tekintete hirtelen a
mellette ülő Lanalia lábára esett, és kezét a nő combjára helyezte.

3.

Az esti égbolton kezdtek előtünedezni az első csillagok. Ayla óvatosan araszolt

lefelé a szurdok meredek sziklás oldalán. A sziklafalak felfogták a szelet, de útját
állták a gyérülő fénynek is. Mire Ayla leért a szurdokba, a kis patak mentén nőtt
bokroknak már csak a körvonalait tudta kivenni az odafent ragyogó miriádnyi apró
pont vízről visszatükröződő fényénél.
Frissítőül nagyot ivott a patakból, aztán a fal mentén a koromsötétben tapogatózva
keresett helyet magának. Nem bajlódott sátorveréssel, leterítette a szőrmetakarót, és
beburkolózott. A fal tövében sokkal nagyobb biztonságban érezte magát, mint a
síkságon a sátorban. Addig bámulta a szurdok pereme fölött ragyogó, csaknem teli
holdat, míg álom nem jött a szemére.
Sikoltozva riadt fel álmából.
Hirtelen felült. Rémület nyilallt belé, halántéka lüktetett, szíve hevesen zakatolt.
Szemét a végtelen sötétségbe meresztette. Egyszeriben óriási csattanás remegtette
meg, s a villám fénye szinte elvakította. Minden ízében reszketve figyelte, ahogy a
magas fenyő kettéhasad, és egyik fele lassan a földre dől. A saját halálának színhelyét
fáklyaként megvilágító s a sziklafalra furcsa, torz árnyakat vető, lángoló fa
megdöbbentő látványt nyújtott.
A tűz sercegett, sistergett a szakadó esőben. Ayla egészen a falhoz kuporodott.
Észre sem vette, hogy arcát forró könnyek és hideg esőcseppek áztatják. A földrengés
morajára emlékeztető első, távoli mennydörgés újraélesztette a feledés homályából
egy másik vissza-visszatérő álmát. Lidérces álom volt, ébredéskor soha nem
emlékezett rá tisztán, de mindig bizonytalan érzést és nyomasztó szomorúságot
hagyott maga után. Fülsiketítő dörgés kíséretében újabb villám vonta kísérteties
fénybe a sötét tájat. Egy pillanatra felvillantotta Ayla szeme előtt a meredek
sziklafalakat és az égből lenyúló fényujj érintésére gyönge gallyként kettéroppant,
csonka fatörzset.
A félelemtől és a csontjáig hatoló nyirkos hidegtől egész testében reszketett.
Védelmet, biztonságot remélve az amulettjéhez kapott és megmarkolta. Az égzengést
nem szerette ugyan, de megszokta; a villámok olykor többet segítettek, mint
romboltak. Még mindig a földrengéses álom nyomasztó hatása alatt állt. Semmitől
sem rettegett jobban, mint a földrengéstől. Ez a veszedelem minden alkalommal
mérhetetlen veszteséget okozott, és gyökeres változást hozott Ayla életébe.
Arra eszmélt, hogy csuromvizes. Kosarából elővette a bőr sátorlapot, a
szőrmetakaró fölé terítette, és egészen a feje búbjáig felhúzta. Miután a takaró alatt
felmelegedett, még sokáig reszketett, de az éjszaka múltával a félelmetes vihar is
alábbhagyott, és Ayla végül elszenderedett.
A hajnali táj madárcsicsergéstől és érdes károgástól zengett. Ayla lehúzta fejéről a
takarót, és elégedetten körülnézett. A hajnali napfényben esőtől nedves, zöld levelek
csillogtak. O maga széles, köves partrészen feküdt, ahol a dél felé áramló,
tekervényes kis folyó kelet felé kanyarodott.
A szemközti parton sötétzöld fenyők sorakoztak. A mögöttük magasodó partfal
tetejéig értek, s nem tovább. A szurdok pereme fölé törekvő fák csúcsát egytől egyig
lemetszette a sztyepp felől süvítő szél. A legmagasabbra nőtt fák ettől furcsán
tompának, élettelennek tűntek.
Azon az oldalon, ahol Ayla éjszakázott – a köves partszakasztól kissé feljebb –,
szomorúfüzek hajladoztak, s hullatták hosszú, halványzöld levélkönnyeiket a vízbe.
A magas nyáriak leveleit enyhe szellő rezegtette. A fehér kérgű nyírfákon liánok
kúsztak, tekergődztek felfelé. A patak közvetlen közelében lombos bokrok nőttek
sűrűn egymás mellett.
 Ayla már oly hosszú ideje barangolt a száraz, sivár sztyeppén, hogy el is feledte,
mily gyönyörű a zöldben pompázó természet. A patak vize csábítón csillogott. Ayla
felpattant és odafutott, első gondolata az volt, hogy iszik a vizéből, de aztán hirtelen
gondolt egyet, kioldozta a köpenyét összefogó hosszú bőrzsinórt, levette nyakáról az
amulettet, és egy csobbanással a vízben termett. A meder hamar mélyült. Ayla a víz
alá bukott, és a meredek túlsó part felé úszott.
A hűs víz felfrissítette, és Ayla örült, hogy végre lemosta róla a sztyepp szennyét,
porát. Ahogy felfelé úszott, érezte, a szűkülő sziklafalak között nő a sodrás ereje, a
víz hidegebb, és a patak medre keskenyedett. Ayla a hátára fordult, és a víz tetején
lebegve lefelé sodortatta magát az árral. A mélykék eget bámulta. Egyszer csak a
táborhelyével szemközti sziklafalban, kissé feljebb, sötét lyukat vett észre.
Lehetséges, hogy egy barlang? – gondolta izgatottan. – Vajon nehéz lenne odajutni?
Kigázolt a vízből a partra, és leült a napsütötte, meleg kövekre, hogy
megszárítkozzon. A közeli bozótosban ugrándozó madarakat figyelte.
Szárnyverdesve igyekeztek kihúzgálni a földből az éjszakai esőzés hatására a
földfelszín felé törekvő férgeket, és ágról ágra röpködve csipegették a szemeket a
bogyóterméstől roskadozó bokrokon.
Ni csak, de nagy szemű málnák! – örvendezett. Közeledtére a madarak
fölrebbentek, aztán letelepedtek mellé. A fiatal nő marokszámra tömte szájába az
édes, lédús szemeket. Miután teleette magát, megmosta a kezét, és visszaakasztotta
nyakába az amulettjét. Orrát elfintorítva nézett végig szurtos, foltos, izzadt
köpenyén. Nem volt több ruhája. Amikor a földrengés után visszament a beomlott
barlangba, hogy magához vegyen néhány holmit és némi élelmiszert, csak a túlélésre
gondolt, és nem jutott eszébe becsomagolni egy váltás nyári ruhát.
Most ismét az életben maradás járt az eszében. A kietlen, száraz sztyeppvidék
ébresztette reményvesztett, kétségbeesett gondolatokat immár messze űzte az üde
zöld völgy. A málna ahelyett, hogy elvette volna, inkább csak növelte éhségérzetét.
Valami kiadósabb élelemre vágyott. Visszasétált a táborhelyére a parittyájáért.
Kiterítette a vizes bőr sátorlapot és a nyirkos szőrmetakarót a napsütötte kövekre,
piszkos köpenyét magára öltötte, és sima, kerek kavicsok után kezdett kutatni.
A parton nemcsak kövek, hanem hamuszürke uszadék fák, kifehéredett csontok is
hevertek. A sziklafal kiszögellésénél nagy halom csontra bukkant. A heves tavaszi
áradások gyökerestül kitépték a fákat, magukkal sodorták az óvatlan állatokat,
végiggörgették a szűk felső szakasz sziklái között, és a kiöblösödő kanyarban, ahol az
örvénylő víz hirtelen fordulatot véve továbbszáguldott, a kiugró sziklafalhoz csapták
őket.
Ayla szeme összeszűkült, amint a kupacban a hatalmas agancsok, hosszú
bölényszarvak, óriási mamutagyarak és vándorkövek között észrevett néhány
közepes nagyságú, szürkésfehér követ.
„Ez kovakő! – ujjongott magában, miután közelebbről szemügyre vette. – Egészen
biztosan az. Kalapácskő kell, amivel leverhetem róla a mészkőréteget." Izgatottan
kutatni kezdett egy kézhez álló, sima, ovális kő után. Amikor meglelte, a kova külső
rétegéből leütött egy darabot. Elővillant a tompán fénylő, sötétszürke kő.
„Tudtam, hogy kovakő! – Máris az járt a fejében, milyen eszközöket készíthet majd
belőle. – Többet csinálok, akkor majd nem félek, hogy valamelyik eltörik." A
felfedezés öröme arra ösztökélte, hogy tovább fürkéssze a terepet.
A belső kanyar felé benyúló sziklafalat, amely az áradások idején a rohanó vízözön
útját állta, most könnyedén meg lehetett kerülni, minthogy a folyócska a rendes
medrében folyt, és a vízállás alacsony volt. Aylának a lélegzete is elállt. A sziklán túl
elébe tárult a völgy, amelyet tegnap alkonyattájt odafentről látott.
A kanyarnál a folyócska kiszélesedett, és a jobb oldali meredek sziklafal lábánál
pezsegve csobogott tovább kelet felé a sekély vízből kiálló kövek között. Baloldalt, a
sziklatorlaszon túl, a szurdok fala fokozatosan ereszkedve elkanyarodott, és
beleolvadt az észak és kelet felé elnyúló sztyeppbe. Szemközt, a tágas völgyben
fűtenger hullámzott az északi lejtőről aláfúvó szélben. A völgy közepén a sztyeppi
lovak kis csoportja legelészett.
Ayla magába lélegezte a táj szépségét és nyugalmát. Alig tudta elhinni, hogy
létezhet ilyen hely a száraz, szeles préri közepén. Ez a völgy a bőség mikrokozmosza
volt. Mintha a természet a sztyeppén haszonelvűségből visszafogott ajándékait ott
akarta volna bőkezűen ontani, ahol alkalma nyílt rá.
Ayla a távolból kíváncsian tanulmányozni kezdte a robusztus, zömök lovakat. A
rövid lábú, vastag nyakú, nagy fejű állatok előrenyúló orra néhány törzsbeli férfi
nagy, hosszú orrára emlékeztette. Testüket sűrű, hosszú, bozontos szőr, nyakukat
rövid, erős száki, kemény sörény borította. Némelyiküknek szürkébe hajló, de a
legtöbbjüknek a barnássárga különféle árnyalataiban játszó színe volt. Az egyik
oldalon, a többiektől kissé távolabb, egy kese csődör álldogált. Ayla felfedezte, hogy
több csikónak is hasonló a színe. A csődör felemelte a fejét, megrázta rövid sörényét,
és felnyihogott.
– Büszke vagy a törzsedre, ugye? – intett neki Ayla elmosolyodva.
A patakot közrefogó bozótos felé indult. Szeme önkéntelenül is a növényeket
fürkészte. Azonnal felismerte, melyik ehető, és melyik alkalmazható gyógyításra.
Alig volt olyan gyógynövény, amit javasasszonyként ne tudott volna első pillantásra
megkülönböztetni. Most azonban valami ehetőt keresett. Éles szeme egyszer csak
megakadt egy nyúl nyomain.
A tapasztalt vadász nesztelen lépteivel követte a friss nyúlbogyókat, a meghajolt
fűszálakat, a halványan kirajzolódó lábnyomokat, mígnem meglátta maga előtt a
rejtőzködő állatot. Övéből előhúzta a parittyáját, és köpenye zsebéből kivett két
kavicsot. Mire a nyúl felugrott, hogy futásnak eredjen, Ayla már készen állt. Hosszú
éveken át gyakorolt, ösztönös, könnyed mozdulattal elhajította az első követ, aztán
tüstént a másodikat. Mindkét lövedék célba talált.
Ayla felemelte a földről a zsákmányát. Eszébe jutott, hogyan tanulta meg valaha a
két kővel hajítás technikáját. Önhittségében egyszer egy hiúzt próbált megölni, ám
ekkor megtanulta, mennyire sebezhető és védtelen. Sok időbe és gyakorlásba került,
míg végül sikerült tökéletesítenie a kettős kilövés technikáját.
Visszafelé ballagva levágott egy faágat, az egyik végét kihegyezte, és kiásta az
odafelé észrevett vadmurkokat. Mielőtt visszaért a táborhelyre, levágott két villás
ágat. Letette a nyulat és a répát, elővette a tűzfúrót meg a tűzgyújtó fát, és nekilátott
uszadék fát és száraz gallyat gyűjteni. Ugyanazzal az élén V alakban bemetszett
szerszámmal, amellyel az imént kihegyezte az ásóbotot, lehántotta egy száraz husáng
kérgét, majd a zsályacserjék szárait és a füzike magházának elszáradt gyapját.
Kényelmesen letelepedett, majd nagyság szerint szétválogatta az összegyűjtött
fákat. A taplót, az aprófát meg a nagyobb tűzifát a keze ügyébe tette. A tűzgyújtó fa
egyik szélébe kis vájatot fúrt a lyukasztókővel, és hogy ellenőrizze a méretét,
beleillesztette a tűzfúróként használt száraz gyékényszárat. A tűzgyújtó fa alá
helyezett háncsba ágyazta a füzike gyapját, aztán a tűzgyújtó fát megtámasztotta a
lábával, a gyékényszár végét a horonyba illesztette, és mély lélegzetet vett. A
tűzgyújtás összpontosítást igényelt.
A botot a felső végénél két tenyere közé fogta, és sodró mozdulatokkal ide-oda
pörgette. A gyékényszárat közben lefelé kellett nyomnia, így a keze egyre lejjebb
csúszott, már-már egészen a tűzgyújtó fáig. Ma lett volna segítőtársa, akkor annak
most kellett volna elkezdenie a tűzfúró forgatását a bot felső végénél. Minthogy
egyedül volt, gyorsan kellett a bot végéhez kapnia, nehogy kiessen a pödrés
ritmusából, vagy egy másodpercnél hosszabb időre abbahagyja a nyomást, különben
a súrlódással keletkezett hő eloszlott volna, s a fa nem tudott volna felizzani. Kemény
munka volt ez, egy szusszanásnyira sem lehetett közben megpihenni.
Ayla, ügyet sem vetve a szemébe csorgó verejtékre, folytatta a forgatást. A
szüntelen pörgetéstől a puhafában egyre mélyült a lyuk, és körülötte fűrészpor
keletkezett. Mielőtt a fa füstölögni kezdett, Ayla már érezte a perzselődő fa illatát, és
látta, hogy a vájat feketedik. Ettől új erőre kapott, noha a karja már fájt. Végül egy
apró, parázsló faszén levált a tűzgyújtó fáról, és az alatta elhelyezett száraz
gyújtósfészekbe esett. Ezután jött csak a java. Ha a parázs kialszik, kezdheti elölről az
egészet.
Ayla a faszéndarab fölé hajolt, és fújással élesztgetni kezdte a parazsat. Aggódva
figyelte, hogy az izzás minden egyes lélegzetvételnél lelohad, s az odatartott
faforgács is csak elfeketedik, anélkül hogy tüzet fogna. Egyszer csak apró láng
pislákolt fel. Ayla nekiveselkedett, még erősebben fújta, mind több forgáccsal
táplálta, és amikor már egy kis rakásban szépen égett, néhány aprófát tett rá.
Végül vastag uszadék fákat dobott rá, és csak azután ült le megpihenni, hogy a tűz
nagy lánggal lobogott. Ekkor egy nagyobb, fogazott eszközzel lehántotta az ásóbotja
kérgét, a két villás ágat pedig a bot hosszának megfelelő távolságra a tűz két oldalán
leszúrta, aztán nekifogott megnyúzni a nyulat.
Mire a tűz forró faszénné enyészett, a nyúl nyársra húzva, sütésre készen állt. A
nyúlbőrbe tekert zsigereket épp batyuba akarta kötni, hogy eldobja, de hirtelen
meggondolta magát.
 Még jól jön ez a nyúlszőr – jutott eszébe. – Csak egy-két napot venne igénybe...
A kis folyóban leöblítette kezéről a vért, megmosta a vadmurkot, útifűbe
csomagolta, és a faszén mellé tette. A széles, erősen erezett levelek nemcsak ehetők,
hanem sebek vagy horzsolások kötözésére is alkalmasak voltak.
Visszaült egy kicsit kifújni magát, aztán elhatározta, hogy kinyújtja a nyúl irháját.
Míg az étel készült, a törött kaparóval megtisztította a bőrt a vérerektől, a
szőrtüszőktől és a hártyáktól.
Mialatt a keze járt, magában hümmögve dudorászott. Gondolatai elkalandoztak.
„Talán itt maradhatnék pár napig, hogy befejezzem ennek az irhának a kikészítését.
Úgyis kell egy új kaparót meg néhány eszközt csinálni. Megpróbálhatnék fölmászni
ahhoz a barlangszerű lyukhoz. A barlang jó búvóhely lenne az eső elől."
Felállt, és megforgatta a nyársat, majd másik oldalról kezdte kaparni a bőrt. „Nem
időzhetek itt sokáig. Még a tél beállta előtt emberekre kell találnom" –
morfondírozott. Keze megállt, figyelmét hirtelen a belül kavargó érzések kötötték le,
melyek tudat alatt mindig ott kísértettek. „Hol lehetnek az idegenek? Iza azt mondta,
idefent északra. Miért nem lelem meg őket? Mitévő legyek, Iza? – Váratlanul
könnyek szöktek a szemébe, és elsírta magát. – Ó, Iza, annyira hiányzol! Creb meg
Uba is. És Durc, gyermekem... annyira vágytam rád, oly nehezen hoztalak a világra.
Nem vagy nyomorék, csak más vagy, mint ők. Akárcsak én.
Nem, te nem olyan vagy, mint én. Te a törzs tagja vagy, csak kissé magasabbra
fogsz nőni, és a fejformád más. Egy napon majd nagy vadász leszel, és jó parittya
vető. A futásban mindenkit megelőzöl. A nagy törzsi találkozón minden
versenyszámot te fogsz megnyerni, talán csak a birkózásban nem leszel első, mert
nem leszel majd annyira erős.
De ki fog veled hangutánzást játszani, vidám hangokat hallatni?
Elég legyen, nem szabad ilyesmire gondolnom! – korholta magát, és kézfejével
letörölte a könnycseppeket. – Örülnöm kellene, hogy vannak, akik szeretnek téged,
Durc. Ha majd felnősz, Ura eljön hozzád feleségnek. Oda megígérte, hogy jó
asszonyt nevel belőle neked. Ura sem nyomorék, csak épp elüt a többiektől, ahogyan
te is. Vajon én találok-e magamnak férjet?"
Ayla, hogy elterelje gondolatait, felugrott megnézni a nyárson a nyulat. Nem
szerette a félig sült húst, de most úgy döntött, eszik belőle. Az apró, halványsárga,
jellegzetes édeskés ízű vad murok puhára párolódott. Aylának hiányzott a só, amit a
beltenger partján mindig bőven lehetett találni, de most éhségében sót kínul is
ízletesnek találta az ételt. A megmaradt nyúlhúst még hagyta sülni egy kicsit,
miközben jóllakottan újult erőre kapva befejezte a bőr kaparását.
A nap már magasan járt, amikor elhatározta, hogy megnézi a sziklafalban a nyílást.
Meztelenre vetkőzött, átúszott a kis folyón, és a fák gyökerein felhúzódzkodva
kikecmergett a mély vízből. A majdnem függőleges sziklafalon kapaszkodókat
keresve kínkeservesen araszolt felfelé. Azon töprengett, tulajdonképpen érdemes-e
felmászni, még ha találna is barlangot odafent. Amikor följutott a keskeny
sziklapárkányra, csalódás érte. A barlangnak hitt sötét lyuk alig volt nagyobb szűk
sziklahasadéknál. Odabent az egyik sarokban hiénaürüléket fedezett fel. Ebből arra
következtetett, hogy a sztyepp felől bizonyára könnyebben meg lehet közelíteni a
sziklafalat.
Épp vissza akart indulni, amikor szeme megakadt a szemközti sziklafalon. Arról a
helyről, ahol állt, jól rálátott a kanyarba benyúló szikla tetejére. Voltaképpen széles
kőszirt volt, amely mögött a magas sziklafalban egy mélyebb lyuk tátongott. Ayla
tüstént kiszúrta a meredek, de járható felvezető utat. Szíve nagyot dobbant
izgalmában. Mindegy, hogy mekkora az a barlang, de legalább fedett, száraz helyen
tölthetné az éjszakát. Alig várta, hogy mielőbb szemügyre vehesse, ezért a meredek
sziklafalról félúton beugrott a vízbe.
„Pedig bizonyára elhaladtam mellette, amikor tegnap este ide leereszkedtem. Csak
a sötétben nem vettem észre" – gondolta, és elindult felfelé. Egyszer csak eszébe
jutott, hogy ismeretlen barlangot mindig óvatosan kell megközelíteni, ezért
visszament a parittyájáért meg néhány kavicsért, aztán ismét nekivágott a
felderítőútnak. Nem kellett kapaszkodókat keresnie, mert ezen az oldalon a sziklafal
nem volt annyira meredek, mint a túlparton. A szirt felé közeledve készenlétbe
helyezett parittyával óvakodott előre.
Valamennyi érzéke pattanásig megfeszült. Fülelt, nem hall-e szuszogó hangokat
vagy puha lépteket; kimeredt szemmel árulkodó életjelek után fürkészett; mélyeket
szippantva igyekezett kiszimatolni a ragadozók jellegzetes szagát és friss ürülék
vagy vadhús nyomát; a száját kitátotta, hogy az ízlelőbimbói is segítségére legyenek
a szaglászásban. Az intuícióira hagyatkozva, a falhoz tapadva araszolt nesztelen
léptekkel a barlang felé. Amikor a sötét nyíláshoz ért, bepillantott.
Semmit se látott.
A bejárat délkeletre nézett. Meglehetően szűk volt, de olyan magas, hogy Ayla csak
kinyújtott kézzel érte el. A barlang alját egyenletes földréteg borította, amely egyrészt
a szélhordta löszből, másrészt az egykor ott tanyázó állatok által behurcolt
törmelékből, hulladékból keletkezett.
Ayla ismét bekukucskált a nyíláson, de életnek nyomát sem látta. Hangtalanul
becsusszant a barlang száján. Hűvös levegő csapta meg. Amikor szeme hozzászokott
a félhomályhoz, elcsodálkozott, hogy a se tágasnak, se szűknek nem mondható
barlang milyen világos. Ahogy felpillantott, észrevette, hogy a bejárat fölött napfény
szűrődik be egy kis nyíláson. Tüstént tudta, ezen keresztül távozhat majd a füst,
anélkül hogy megülne a mennyezeten.
A bejárattól a sziklaüreg egyre tágult. A hosszabb keleti fal és a rövidebb nyugati
fal az egyenes hátsó fallal többé-kevésbé háromszöget alkotott. A keleti hátsó szeglet
volt a legsötétebb zug a barlangban.
Ayla elindult, hogy felfedezze. A keleti fal mellett lassan beljebb araszolt. Közben
figyelte, nem lát-e veszélyt rejtő mélyebb üregekhez vezető hasadékot vagy szűk
folyosót.
A sötét szeglet közelében falból kiesett kövek hevertek a földön. Ayla fölmászott a
köveken. Tátongó kis nyílás peremét tapintotta ki.
 Fölhúzódzkodott, és az alacsony nyíláson keresztül, összegörnyedve, bebújt az
üregbe. Kis bemélyedés volt csupán, amelynek a hátsó részében csonthalom állt.
Kiemelt egy csontot, és visszamászott. A hátsó és a nyugati fal mentén körbejárta a
barlangot, de semmilyen más üreget vagy átjárót nem talált.
A barlangból kiérve vizsgálgatni kezdte a csontot. Öreg, kiszáradt
szarvaslábszárcsont volt, a törés mentén jól kivehető macskaféle ragadozó
fognyomaival. Ayla jól ismerte a ragadozókat. A kis és közepes nagyságú
fenevadakon fejlesztette ki a parittyavetés tudományát. De ezek a nyomok
nagymacskára vallottak, mégpedig roppant nagy macskafélére. Ayla hátraperdült, és
a barlangra pillantott.
„Hiszen ez barlangi oroszlánok odúja lehetett! – nyilallt belé a felismerés. – És a
nőstények valószínűleg abban az üregben hozták világra a kölykeiket. Talán mégsem
kellene itt éjszakáznom" – riadt meg hirtelen. Aztán ismét a csontra nézett, és arra
gondolt, hogy ezt a barlangot már réges-rég nem lakja senki, s ha a bejáratnál tüzet
gyújt, távol tarthatja az arra tévedő négylábú látogatókat.
Ayla a partról felvitte és a bejárat előtt heverő meleg kövekre terítette a bőr
sátorlapot és a szőrmetakarót, kosarát elhelyezte a barlangban, aztán többszöri
fordulóval tűzifát hordott fel. „Néhány követ is fel kellene hoznom a tűzhely köré" –
gondolta, és már indult is lefelé.
Hirtelen megtorpant. „Minek nekem főzőkő, hiszen úgyis csak pár napig maradok.
Még tél előtt meg kell találnom az idegeneket...
De mi van, ha nem sikerül rájuk bukkanni? Akkor se élelmem, se téli vackom...
sehol egy barlang, ahová a szél és a hó elől bebújhatnék."
A barlangra nézett, aztán le a pompás, védett völgybe, ahol a távolban lovak
legelésztek, majd ismét a barlangra kapta a tekintetét. „Ez a barlang tökéletesen
megfelel. Itt gyűjtögethetek, vadászhatok, élelmet raktározhatok el télire. És itt a víz,
a rengeteg fa, amivel több telet is kihúzhatnék. Meg a kovakő. Mindaz, amire
szükségem van, itt megtalálható – kivéve az embereket.
Nem tudom, kibírom-e magányosan a telet. Lassan a végéhez közeledik a nyár, és
hamarosan el kell kezdenem gyűjtögetni télire. Ha eddig nem találkoztam senkivel,
miből gondolom, hogy eztán majd fogok? Ha még rátalálok is az idegenekre, vajon
megengedik-e, hogy velük maradjak? Köztük is bizonyára élnek Broudhoz hasonló
gonosz emberek. Lám csak, mi történt szegény Ódával! Azt mesélte, hogy azok a
férfiak, akik erőszakot követtek el rajta, ahogy Broud rajtam, idegenek voltak, és úgy
néztek ki, mint én. Mi van akkor, ha mindannyian gazemberek?" – Ayla ismét a
barlangra pillantott, majd le a völgybe. A barlang előtti párkányon járkált, lerúgott
egy követ a sziklaperemről, aztán szemét a messzeségbe, a lovakra függesztette.
Elhatározásra jutott.
– Lovak – szólalt meg fennhangon –, egy ideig itt maradok a völgyetekben. Jövő
tavasszal majd ismét útra kelek, hogy megkeressem az idegeneket. De ha most
azonnal nem kezdek el a télre készülődni, nem érem meg a tavaszt. – Ayla csupán
egy-két rövid torokhang kíséretében, kézjelekkel szólt a lovakhoz. Hangot csak akkor
adott ki, ha valakit nevén nevezett, vagy ha a kecses, gyors kézmozdulatokkal
kifejezett mondandóját nyomatékosítani akarta. Ez a gazdag, bonyolult, árnyalt
nyelv volt az egyetlen, amelyre emlékezett.
Amint meghozta döntését, nagy kő esett le a szívéről. Még a gondolatától is
borzadt, hogy itt hagyja ezt a pompás völgyet, és a sivár, szélfútta sztyeppvidéken
folytassa a kimerítő vándorlást. Voltaképpen már az utazás gondolatától elfogta a
rettegés. Visszaszaladt a patakpartra, és lehajolt a ruhájáért és az amulettjéért. Amint
az amulettes bőrzacskóért nyúlt, a földön kis jégdarabot látott megcsillanni.
Hogy kerülhet ide jég a nyár kellős közepén? – csodálkozott el, és a tenyerébe vette.
Ám ez a kemény élekkel határolt, sík lapokból álló „jég" korántsem volt hideg. Ayla
ide-oda forgatta a kezében, és gyönyörködve nézte a napsütésben sziporkázó lapjait.
Véletlenül olyan szögbe fordította, hogy fénytörés keletkezett, és a nap fénye a
szivárvány színeiben pompázva a földre vetült. Aylának a lélegzete is elállt. Még
soha nem látott kvarckristályt.
A kristály a kis folyó partján heverő kovakőhöz és számos más kőhöz hasonlóan
nem helyben keletkezett, hanem a jeges ár hordalékával vándorolt oda.
Hirtelen végigfutott a hideg a hátán. Le kellett ülnie, mert reszketett a térde, amint
belegondolt, milyen jelentést hordoz magában ez a kő. Eszébe jutott valami, amit
egyszer régen, kislánykorában hallott Crebtől...
Tél volt, és Dorv történeteket mesélt. Ayla az épp befejezett legendán tűnődve
kérdezősködni kezdett Crebtől. Végül a totemeknél kötöttek ki.
– A védőszellemeknek állandó lakhelyre van szükségük. Egy idő után feltehetőleg
elhagyták a vándorlókat. Ugye nem akarod, hogy elhagyjon a védőszellemed?
Ayla megmarkolta a nyakában függő amulettjét. – Engem nem hagyott el a
védőszellemem, amikor egyedül kóboroltam, és nem volt otthonom.
– Igen, de csak azért, mert akkor tett próbára. Azután új otthont talált számodra. A
barlangi oroszlán szelleme úgy döntött, hogy az oltalmába vesz, és most már vigyáz
rád, amíg élsz. De mint minden totem, ő is jobban szereti, ha állandó lakhelye van.
Ha odafigyelsz rá, segíteni fog neked. Megmondja, mikor mit kell tenned.
– Honnan fogom tudni, hogy ő szól hozzám? Még sose láttam a barlangi oroszlán
szellemét. Te miből tudod, hogy a totemed figyelmeztetett?
– Persze hogy nem láttad a védőszellemed. Nem is láthatod, mert az a te részed.
Benned lakozik. Mégis beszél hozzád. Ha döntés előtt állsz, segít neked. Jelet ad,
amikor helyesen választottál.
– Miféle jelet?
– Ezt nehéz megmondani. Rendszerint egy addig még nem látott, furcsa kő,
különös alakú gyökér vagy más szokatlan dolog, ami felkelti a figyelmedet. Meg kell
tanulnod, hogy a szíveddel is láss, ne csak a szemeddel. Csak te értheted meg, mit
súg a totemed. Ebben senki sem segíthet neked. De ha eljön az ideje, és a
védőszellemed jelet hagy számodra, azt feltétlenül tedd be az amulettedbe.
Szerencsét hoz.
 „Barlangi oroszlán, ugye, még nem hagytál el, védelmezel engem? Ez is egy jel?
Helyesen döntöttem? Azt súgod, hogy maradjak itt, ebben a völgyben?" – kérdezte
gondolatban Ayla.
Két tenyere közé fogta a csillogó kristályt, lehunyta szemét, és megpróbált
meditálni úgy, ahogy azt egykor Crebtől látta. Szívével és minden idegszálával
hallgatózott. Megpróbált valami bizonyosságot szerezni arról, hogy hatalmas
védőszelleme nem hagyta el. Felidézte magában, hogyan kényszerítették távozásra;
végiggondolta a hosszú, fárasztó vándorlással eltelt napokat, amint a saját népe után
kutatva haladt egyre északabbra, mígnem...
„A barlangi oroszlánok! – jutott eszébe hirtelen. – A védőszellemem rendelte oda
őket jelezni nekem, hogy forduljak nyugatra, mert ide akart vezetni, ebbe a kis
völgybe. Belefáradt az utazásba. Itt akart otthonra lelni, és a barlangot szemelte ki
lakhelyéül, ahol valaha barlangi oroszlánok laktak. Nem hagyott el, még mindig
velem van!"
A felismerés megkönnyebbülést hozott számára. Könnyeivel küszködve
mosolygott. Meglazította a kis zacskó száját összefogó zsinóron a csomót. Kiöntötte a
tasak tartalmát, és a tárgyakat egyenként a tenyerébe vette.
Az első egy vörös okkerdarab volt. A törzsben mindenki hordott magánál egy
darab vörös követ. Ez volt az első tárgy, amit csecsemőkorukban anyjuk azon a
napon helyezett az amulettes zacskójukba, amikor a mogur megnevezte a
védőszellemüket. Ayla már ötéves volt, amikor Creb felfedte a védőszellemét, nem
sokkal azután, hogy Iza rátalált a kislányra. Akkor fogadták be őt a törzsbe. Ayla
megdörzsölte a lábán futó négy párhuzamos sebhelyet, miközben tekintete a
következő tárgyra esett.
Kagylóhéjra emlékeztetett, pedig kétségkívül kő volt. Ez volt az első jel, amit a
totemétől kapott. A barlangi oroszlán ezzel adta áldását arra, hogy parittyával
vadásszon. A ravasz és veszélyes ragadozókon sajátította el és tökéletesítette
vadásztudományát. Most vadásztalizmánját vette a kezébe, azt a kis vörösre festett,
ovális mamutagyar-darabkát, amit maga Brun adott neki azon a félelmetes, ámulatba
ejtő szertartáson, amelyen vadásszá avatták. Attól kezdve ő lett az Asszony, Aki
Vadászik. Megérintette az apró sebhelyet a torkán, ahol Creb annak idején vágást
ejtett rajta, hogy vérét áldozatul felkínálja az Ősöknek.
A következő tárgy különös jelentőséggel bírt számára; csaknem könnyeket csalt a
szemébe. A markába szorította a három összeforrt, csillogó piritet. Védőszelleme
ezzel a jellel adta tudtára, hogy fia életben fog maradni. Az utolsó talizmán egy barna
kő volt. A mogurtól kapta, amikor javasasszonnyá avatták, s attól fogva magában
hordozta a törzs valamennyi tagjának lelkét. „Vajon ez azt jelenti-e, hogy amikor
Broud halálra ítélt engem, a többieket is halálra ítélte? – nyilallt belé a nyugtalanító
gondolat. – Iza halálakor Creb visszavette a lelkeket, nehogy magával vigye őket a
szellemvilágba. Tőlem azonban senki nem vette vissza őket. ,, Gyengeség és
hányinger fogta el, amikor arra gondolt, hogy halálával milyen csapás zúdulhat a
törzsre.
 Igyekezett elhessenteni magától a baljós érzést. Kezébe vette a kis bőrzacskót, és
visszarakosgatta az amulettjeit, végül a kvarckristályt is beleejtette. Csomót kötött a
bőrzsinórra, és megvizsgálta, nem kopott-e el. Creb azt mondta, hogyha elvész az
amulettje, hamarosan meghal. Amikor visszaakasztotta a nyakába, érezte, hogy kissé
súlyosabb lett.
A sziklás parton üldögélt egymagában, és azon tűnődött, vajon mi történt vele,
mielőtt a törzs rátalált. Az azelőtti életéből egyetlen emlékfoszlánya sem maradt.
Nem tudta, miért különbözött annyira a törzsbeliektől. Magas volt, sápadt, és az arca
is elütött a többiekétől. Egyszer megpillantotta magát egy tócsa sima víztükrében.
Valóban csúnyának találta magát. Épp elégszer hangoztatta Broud, de a többiek is ezt
gondolták róla. Magas, rút nő volt; egyetlen férfinak sem kellett.
„Igaz, nekem se kellett egyikük sem – gondolta magában. – Iza azt mondta,
magamfajta férfi való hozzám. Vajon ha rálelek is az idegenekre, találok-e közöttük
olyan férfit, akinek kellek? Hiszen csúnya nőre senkinek sincs szüksége. Talán jobb
is, ha itt maradok."

4.

Jondalar az éretlen magok súlyától meghajolt magas, sárgászöld fű takarásában

lapult. Az állatokat figyelte. Szúrós trágyaszag terjengett, csakhogy nem a szél hozta
a lovak felől, hanem Jondalar árasztotta magából. Hónalját és testét bedörzsölte friss
lóganéjjal, hogy ha a szél megfordulna, a lovak ne fogjanak gyanút.
A forró napsütésben csillogó verejtékcseppek futottak végig napbarnított hátán és
kétoldalt az arcán. Legyek dongtak körülötte, néha rá-rászálltak és megcsipkedték.
Combizmai görcsölni kezdtek a hosszas guggolástól.
Jondalar mindezt szinte észre sem vette. Minden figyelmét a rémülten prüszkölő,
ágaskodó csődörre összpontosította. Az állat mintha rejtelmes módon megérezte
volna a háremét fenyegető, küszöbönálló veszélyt. A kancák nyugodtan legelésztek,
de az anyaállatok valamilyen véletlen folytán mindig oly módon araszoltak arrébb,
hogy végül a férfiak és a csikóik közé kerültek.
Thonolan néhány méterrel távolabb ugyancsak feszülten kuporgott a fűben. Jobb
kezében, vállmagasságban készenlétben tartott egy lándzsát, a bal kezében pedig egy
másikat szorongatott. A bátyjára pillantott. Jondalar felemelte a fejét, és az egyik
deres kanca felé villantotta a szemét. Thonolan bólintott.
A két férfi szinte egyszerre pattant fel, és inaszakadtából rontott a lovak felé. A
csődör felágaskodott, és figyelmeztető jelzést adva felnyerített. Thonolan a kancába
hajította lándzsáját, miközben Jondalar kurjongatásokkal riogatta a hím állatot. A
trükk bevált. A csődör nem volt hozzászokva a hangoskodó ragadozókhoz; a
négylábú vadászok mindig nesztelenül lopakodtak. A ló felnyihogott, a férfiak felé
indult, aztán elugrott, és a többiek után vágtatott.
 A két testvér utánuk vetette magát. A csődör észrevette, hogy a kanca lemarad.
Orrával gyengéden megbökdöste, majd a horpaszát csipkedve nógatta. A nőstény
még néhány botladozó lépést tett, aztán lehorgasztott fejjel megállt. Az oldalába
fúródott lándzsa alatt élénkvörös csíkban csörgedezett alá a vér, és az összetapadt,
hosszú szőrcsomókról a földre csepegett.
Jondalar közelebb nyomult, célzott, és elhajította lándzsáját. A kanca a sörénye alatt
nyakába fúródó fegyvertől összerándult, megtántorodott és a földre rogyott. A
csődör könnyű vágtával mellette termett, szelíden megszagolgatta, aztán két lábra
ágaskodva dacos nyerítést hallatott, és társai után nyargalt, hogy megvédje az élőket.
– Szerintem egyszerűbb lesz a vizet idehordani, semmint a lovat a folyóhoz cipelni
– szólalt meg Thonolan, ahogy a földön heverő állathoz kocogtak.
– Nem kell az összes húst megszárítanunk. Inkább csak annyit vigyünk le belőle a
folyóhoz, amennyire szükségünk van. így nem kell a vízhordással bajlódnunk.
Thonolan megvonta a vállát. – Tulajdonképpen miért is ne? Hozok egy csonttörő
baltát – mondta, és már indult is a folyóhoz.
Jondalar előhúzta tokjából a csontnyelű kést, és mély vágást ejtett az állat torkán.
Kihúzta a tetemből a lándzsákat, és nézte, ahogy a vér a kanca feje körül tócsába
gyűlik.
– Ha a Nagy Földanya színe elé érsz, adj hálát neki – szólt a kimúlt állathoz.
Benyúlt az övén hordott bőrzacskóba, és önkéntelen mozdulattal megsimogatta az
Ősanyáról mintázott kőfigurát. „Zelandoninak igaza van – gondolta magában. – Ha a
Föld gyermekei egyszer megfeledkeznek arról, aki róluk gondoskodik, megtörténhet,
hogy egy nap arra ébredünk, sehol se leljük otthonunk." – Ezzel megmarkolta kését,
hogy elvegye a gondviselő Donitól kapott részét.
– Idefelé láttam egy hiénát – újságolta Thonolan, amint visszaért. – Úgy látom,
nemcsak ketten fogunk lakmározni ebből a lóból.
– A Földanya nem örül, ha bármi is kárba vész – jegyezte meg Jondalar könyékig
véresen. – így vagy úgy, minden visszatér őhozzá. Gyere, segíts!
– Nagy fába vágtuk a fejszénket, tudod-e? – kérdezte Jondalar, és újabb husángot
dobott a kis tűzre. A tűz apró szikrákat hányt, füst csapott fel, aztán elillant az
éjszakában. – Mi lesz, ha jön a tél?
– Még messze a zimankó. Addig még biztosan találkozunk emberekkel.
– Ha most visszafordulunk, igen. Legalább a Losadunaj törzshöz el kellene jutnunk
a kemény fagyok beállta előtt. Még azt sem tudjuk, mennyire zordak a telek a
hegyvidéknek ezen az oldalán. Ezen a laposabb területen védtelenebbek vagyunk, és
kevesebb a fa. Talán meg kellene keresnünk a Sarmunaj nemzetséget, hogy
megtudjuk tőlük, mire számítsunk, és kik élnek errefelé.
– Ha úgy gondolod, nyugodtan fordulj csak vissza, Jondalar. Eredetileg úgyis azt
terveztem, hogy egyedül teszem meg ezt az utat... nem mintha nem örültem volna a
társaságodnak.
 – Nem is tudom... talán tényleg vissza kellene fordulnom. Az elején még nem
fogtam föl, milyen hosszú ez a folyó. Nézz csak rá! – mutatott Jondalar a holdfényt
visszatükröző, reszketve csillogó víz felé. – Ő a folyók ősanyja, és ugyanolyan
kiszámíthatatlan is. Amikor elindultunk, kelet felé folyt. Most pedig délnek tart, és
már annyi ága van, hogy szavamra, néha elbizonytalanodom: valóban a Nagy Anya-
folyót követjük-e? És még ha találkozunk is emberekkel, honnan tudod, hogy
barátságosan fogadnak-e?
– Hiszen épp ez az utazás lényege: új helyeket és új embereket felfedezni. Az ember
vállalja az ezzel járó kockázatot. Nézd, bátyám, ha akarsz, menj vissza. Komolyan
mondom.
Jondalar a tűzbe bámult. Eltöprengve ütemesen paskolgatta tenyerét egy vesszővel.
Egyszer csak felugrott, a tűzbe hajította a gallyat, és a két karó között kifeszített,
rostszálakból összesodort zsinórhoz lépett, amelyen vékony hússzeletek száradtak. –
Mi értelme visszamenni? És ami azt illeti, mi értelme továbbmenni? Mit várjak az
élettói, ami igazi örömmel tölt el?
– A következő folyókanyart, a következő napfelkeltét, egy újabb nőt, akivel majd
együtt hálsz – felelte Thonolan.
– Csak ennyit? Ennél többet nem kívánsz az élettől?
– Mi mást? Az ember megszületik; amíg itt van, megpróbál a lehető legjobban élni;
és egy nap visszatér a Földanyához. És hogy azután mi lesz, ki tudja?
– Pedig ennél több értelme kell hogy legyen. Csak van valami magyarázat arra,
miért élünk.
– Ha majd rájöttél, légy szíves, tudasd velem is – ásította Thonolan. – Ami engem
illet, most a következő napfelkeltét várom, de egyikünknek fenn kell maradnia,
máskülönben jó néhány máglyát kell raknunk, hogy távol tartsuk a ragadozókat, ha
még reggel is ott akarjuk találni a húst.
– Nyugodtan feküdj le, Thonolan. Majd én fennmaradok. Úgyis csak ébren
hánykolódnék.
– Jondalar, túlságosan sokat aggodalmaskodsz. Ébressz fel, ha elfáradtál.
A nap már fent járt az égen, mikor Thonolan kimászott a sátorból. Megdörzsölte a
szemét, és nagyot nyújtózott. – Egész éjjel le sem hunytad a szemed? Pedig
mondtam, hogy kelts fel.
– Végigtöprengtem az éjszakát. Nem volt kedvem lefeküdni. Van ott egy kis forró
zsályatea, ha kérsz.
– Köszönöm. – Thonolan egy facsészébe mert magának a gőzölgő teából, és fázósan
a tűz elé guggolt. Csak ágyékkötőt viselt. Kora reggel még hűvös volt,
harmatcseppek csillogtak a fűszálakon. Apró madarak röpdöstek csivitelve a
folyóparti ritkás bokrok és fák körül. A folyóág közepén álló fűzfaszigeten fészkelő
gólyák halat reggeliztek a folyóból. – Nos, sikerült? – érdeklődött Thonolan.
– Mi?
 – Megtalálni az élet értelmét. Nem ezen morfondíroztál, amikor aludni tértem? Mi
másért töltötted volna ébren az egész éjszakát? Hacsak nem egy nő miatt... Azám,
csak nem rejtegetsz itt a fűzfák között valakit Doni áldottjai közül...?!
– Gondolod, hogy elárulnám neked, ha így lenne? – vigyorgott Jondalar. – Nem kell
rossz vicceket kitalálnod, öcsém, hogy a kedvemben járj. Anélkül is végig veled
tartok, ha akarod. Csakhogy ha elérjük a folyó végét, akkor mit fogsz tenni?
– Az attól függ, mi vár ott ránk. Örülök, hogy úgy döntöttél, továbbjössz. Valahogy
már megszoktalak, a búskomor hangulatoddal együtt.
– Én meg azért megyek veled, hogy legyen, aki távol tart a bajtól.
– Engem? Ami azt illeti, szívesebben bajlódnék valamivel, mintsem hogy itt
üldögéljek tétlenül, amíg kiszárad a hús.
– Ha az idő nem változik, csupán néhány napot kell még várni. De ezek után nem
is tudom, elmondjam-e, mit láttam – vezette elő mondandóját Jondalar hamiskásan
csillogó szemmel.
– Beszélj, bátyám! Hiszen tudod, hogy úgyis... – Képzeld, Thonolan, egy hatalmas
tokhal él abban a folyóban... Akár meg se próbáljuk kihalászni. Úgysem lenne
kedved kivárni, amíg a halhús is megszárad.
– Mekkora az a hal?
– Akkora, hogy szerintem ketten sem tudnánk partra húzni.
– Akkora tokhal nem is létezik!
– Amelyiket én láttam, az olyan nagy volt.
– Mutasd meg!
– Minek nézel engem? Azt képzeled rólam, én vagyok a Nagy Földanya? Azt
hiszed, rá tudom venni azt a halat, hogy jöjjön elő, és mutogassa magát? De azt azért
megmutatom, hol láttam.
A két testvér a folyópartra ballagott, és megállt egy félig vízbe dőlt fa mellett. Egy
óriási árnyalak suhant hangtalan a vízben felfelé, és a folyómeder alján lassan
ringatózva megállt a fa alatt. Mintha csak meg akarta volna kísérteni őket.
– Alighanem ez a tokok öreganyja! – suttogta Thonolan.
– Partra tudjuk húzni?
– Megpróbálhatjuk.
– Ezzel egy egész törzs is jóllakna! Mit tegyünk ennyi hússal?
– Nem te mondtad, hogy a Nagy Földanya nem hagyja, hogy bármi is kárba
vesszen? A hiénáknak és a torkosborzoknak is jut belőle. Hozzuk a lándzsáinkat! –
sürgette izgatottan testvérét Thonolan.
– Lándzsákkal semmire sem megyünk. Szigonyra lesz szükségünk.
– Mire elkészülünk a szigonnyal, a halnak már hűlt helyét találjuk.
– De szigony nélkül nem tudjuk megfogni. A lándzsa végéről egyszerűen lesiklik.
Horogban végződő fegyver kell. Ne félj, hamar elkészülünk vele. Nézd csak amott
azt a fát! Ha az alatt a vastag villás ág alatt levágjuk a főágakat...
 – De mi hasznunk van belőle, ha addigra a tok elúszik? – szakította félbe Thonolan.
– Már kétszer is megfigyeltem itt. Úgy tűnik, ez a kedvenc pihenőhelye.
Valószínűleg vissza fog térni.
– Ki tudja, mennyi idő múlva?
– Van valami jobb elfoglaltságod?
Thonolan kényszeredetten elmosolyodott. – Jól van. Te győztél. Menjünk szigonyt
készíteni!
Megfordultak, hogy visszainduljanak a táborhelyre. A meglepetéstől földbe
gyökerezett a lábuk.
Bekerítették őket. A férfiak arcán látszott, hogy ellenséges szándékkal jöttek.
– Ezek honnan csöppentek ide? – suttogta rekedten Thonolan.
– Biztosan észrevették a tüzünket. Ki tudja, mióta figyelnek minket. Egész éjjel
őrködtem, a ragadozókat lestem. Ezért ki kellett várniuk azt a pillanatot, amíg
valamilyen óvatlan lépést nem teszünk. Például azt, hogy könnyelműen a
táborhelyen hagytuk a lándzsáinkat.
– Nem valami barátságos népek. Egyikük sem tartotta fel üdvözlésre a kezét. Most
mit tegyünk?
– Öltsd fel a lehető legnyájasabb mosolyodat, kis öcsém, és köszöntsd őket.
Thonolan összeszedte magát. Bizakodott, hogy mosolya magabiztosnak tűnik majd.
Két tenyerét maga előtt feltartva a férfiak felé indult. – Thonolan vagyok, a zelan...
Közeledtét egy lándzsa tartóztatta fel, amely akkora erővel fúródott épp a lába előtt
a földbe, hogy a nyele beleremegett.
– Nincs valami jobb ötleted, Jondalar?
– Azt hiszem, most rajtuk a sor.
Az egyik férfi ismeretlen nyelven mormogott valamit, mire ketten Jondalarék mellé
pattantak, és a lándzsájuk hegyével indulásra ösztökélték őket.
– Nem kell fenyegetőzni, barátocskám – szólt hátra Thonolan, amint megérezte az
éles szúrást a hátában. – Amúgy is arrafelé akartam menni, amikor megállítottatok.
Visszavitték őket a táborhelyükre. Durván megragadták és a tűz mellé, a földre
taszították őket. A férfi, aki a parancsokat osztogatta, most újabb utasítást vakkantott.
Szavára néhányan bemásztak a sátorba, és minden ott található holmit kihurcoltak.
Miután kivették a lándzsákat, a hátizsákok teljes tartalmát kiöntötték a földre.
– Hogy képzelitek ezt?! – rivallt rájuk Thonolan. Épp talpra akart ugrani, amikor
erővel visszakényszerítették a földre. Érezte, hogy a karján kiserken a vér.
– Nyugalom, Thonolan! – figyelmeztette Jondalar. – Dühösnek látszanak. Azt
hiszem, jobb, ha most nem húzol ujjat velük.
– Így kell fogadni a látogatókat? Nem tudják, hogy az utazóknak átjárási joguk
van?
– Te mondtad, Thonolan.
– Mit mondtam én?
 – Hogy az ember vállalja a kockázatot; ez az utazás lényege.
– Köszönöm, hogy emlékeztetsz – mondta Thonolan, sajgó sebére szorított, véres
ujjaira pillantva.
A csapat vezetője pattogó vezényszavakat hallatott, mire a két testvért talpra
ráncigálták. Az ágyékkötős Thonolanra csak futó pillantást vetettek, ám Jondalart
végigmotozták, és elvették a csontnyelű kőkését. Amikor az egyik férfi benyúlt az
övére akasztott kis bőrzacskóba, Jondalar odakapott. A következő pillanatban éles
fájdalmat érzett a tarkóján, és összeesett.
Mindössze néhány percre veszítette el az eszméletét. Amikor magához tért, látta,
hogy ki van nyújtóztatva, és Thonolan hátrakötött kézzel, aggodalmas szürke
szemmel mered rá.
– Te mondtad, Jondalar.
– Mit?
– Jobb, ha most nem húzol ujjat velük.
– Köszönöm – felelte Jondalar, s arca hirtelen eltorzult a fejében lüktető fájdalomtól.
– Épp ezt akartam hallani.
– Szerinted mi a tervük velünk?
– Még életben vagyunk. Ha meg akartak volna ölni, már megtették volna, nem
igaz?
– Lehet, hogy valamilyen különleges céljuk van velünk, ezért kímélték meg az
életünket.
A két férfi a földön feküdt. A táborhelyükön mozgolódó idegeneket és a
beszédhangokat figyelték. Valahol étel főtt. Amint az illat megcsapta az orrukat,
korogni kezdett a gyomruk. A szomjúság azonban még kínzóbb volt a tűző napon.
Jondalart délután elnyomta az álom, minthogy előző éjjel egy szemernyit sem aludt.
A szunyókálásból kiáltozásokra és nyüzsgésre riadt fel. Valaki érkezett.
A szájuk is tátva maradt a csodálkozástól. Tagbaszakadt férfi közeledett nagy
léptekkel. A hátán ősz hajú, aszott anyókát cipelt. A férfi négykézlábra ereszkedett, és
az öregasszonyt – szemlátomást mély hódolattal – lesegítették az emberparipa
hátáról.
– Akárki is ez a nő, igen tekintélyes valaki lehet – jegyezte meg Jondalar. A bordái
közé mért ökölcsapás azonban tüstént belefojtotta a szót.
Az anyóka faragott végű, göcsörtös botjára támaszkodva hozzájuk lépdelt. Jondalar
szeme elkerekedett. Még soha életében nem látott ilyen élemedett korú embert. A
vénségére összetöpörödött asszony nem volt nagyobb egy gyereknél. Gyér ősz haja
közül előviláglott rózsaszín fejbőre. Csupa ránc arca alig emlékeztetett emberi
ábrázatra. Ám a szeme, különös módon, mintha nem is hozzá tartozott volna –
tekintélyparancsolón, értelemtől csillogott. Jondalart lenyűgözte a pöttöm asszony.
Félelemmel vegyes bámulattal tekintett rá. Kissé aggódott is Thonolanért és
önmagáért. Tisztában volt azzal, hogy valami rendkívül fontos dolog hozta ide az
öregasszonyt.
 A csapat főnöke Jondalarra mutatott. A nő öreges, rekedtes, ám meglepően erélyes
hangon kérdést intézett hozzá.
– Sajnálom, de nem értem – felelte Jondalar.
Az asszony ismét beszélni kezdett, egyik kezével a mellét veregette, és egy szót
ismételgetett, ami ilyesféleképpen hangzott: „Haduma". Azután bütykös ujjával
Jondalarra mutatott.
– Jondalar vagyok, a Zelandoni nemzetségből – mondta. Remélte, jól értette, mit
akarnak tőle.
A vénség a fülét hegyezve, mintha valami hangot hallott volna, felkapta a fejét. –
Zel-an-don-ji? – kérdezte tagoltan.
Jondalar bólintott, és idegesen megnyalta száraz, kicserepesedett ajkát.
A nő elgondolkodva, mereven bámult rá. Hirtelen valamiféle parancsszót hallatott,
sarkon fordult, és a tűzhöz ballagott. A testvérpárt őrző férfiak egyike egy kést húzott
elő. Jondalar az öccsére pillantott. Arckifejezésén látta, hogy ugyanazok a gondolatok
cikáznak át az agyán, mint az övén. Felkészült a legrosszabbra. Magában hangtalan
fohászt küldött a Nagy Földanyához, és behunyta a szemét.
A zsineg lefejlett a csuklójáról. Megkönnyebbülten pislantott fel. Látta, hogy
Thonolan keze is szabad. Egy férfi vizet kínált felé. Jondalar meghúzta a víztömlőt, és
továbbadta Thonolannak.
Lándzsás őreik a tűzhöz kísérték őket. A böhönc, aki a hátán hozta az asszonyt,
letett a földre egy rönköt, ráterített egy szőrmetakarót, majd a kése nyelét
megmarkolva félreállt. Az öregasszony letelepedett a farönkre, Jondalart és
Thonolant pedig a lába elé ültették. A testvérek ügyeltek arra, nehogy bármilyen
fenyegetésnek látszó mozdulatot tegyenek, mert tudták, milyen sors várna rájuk.
A vénasszony egy ideig szótlanul nézett Jondalar szemébe, majd váratlanul benyúlt
a palástja alá, s dühtől szikrázó szemekkel, haragos szóáradat kíséretében felé
mutatott egy tárgyat. Jondalar elképedt. A nő a Földanyát ábrázoló, faragott
kőfigurát – az ő doniját – tartotta a kezében.
A szeme sarkából látta, hogy a mellette álló őr arcizma megrándul. Valami miatt
nem tetszhetett neki a doni.
A vénség befejezte a tirádát, drámai mozdulattal felemelte a karját, és a földre
hajította a szobrocskát. Jondalar önkéntelenül is megugrott, és a kőfigura után kapott.
Elfogta a méreg. Hogy meri ez a nő megszentségteleníteni az ő féltve őrzött
ereklyéjét? Ügyet sem vetve a nekiszegeződő lándzsahegyre, felkapta a szobrocskát,
és védelmezőn a tenyerébe rejtette.
A nő parancsszavára az őr visszahúzta a lándzsáját. Jondalar meghökkenve látta az
asszony arcán felderengő mosolyt, de nem tudta mire vélni.
Az anyóka felállt, közelebb lépett, és mélyen Jondalar kék szemébe nézett. Keze
közé fogta a férfi fejét, ide-oda forgatta, megtapogatta a karizmait, a vállszélességét
méricskélte, majd intett, hogy álljon fel. Minthogy az asszony állva sem volt sokkal
nagyobb, mint ültében, csak hátraszegett fejjel tudta tetőtől talpig szemrevételezni a
százkilencven centiméter magas férfit. Körbejárogatta, meg-megbökdöste kemény
lábizmát, mintha csak megvételre kínált becses portékát mustrálgatna. Jondalar
elpirult, amikor észrevette magán, hogy azon izgul, vajon megfelel-e.
Most Thonolan következett. Őt is végigmérte, felállította, aztán figyelmét ismét az
idősebb testvérre irányította. Jondalar orcáján a halvány pír egyszeriben bíborvörösre
vált, amikor a banya a lába közé mutatott. A férfiasságát akarta látni.
Jondalar megrázta a fejét, és szúrós pillantást vetett vigyorgó testvérére. Az asszony
szavára az egyik férfi hátulról lefogta Jondalart, míg egy másik a nadrágját igyekezett
leráncigálni róla.
– Jobban teszed, ha nem ellenkezel vele – szólt oda gúnyos mosollyal Thonolan.
Jondalar dühödten lerázta magáról a háta mögött álló férfi kezét. Szeme szikrákat
hányt öccse felé, aki a hasát fogva pukkadozott a nevetéstől. Az öregasszony a fejét
félrebillentve Jondalar testrészére meredt, és bütykös ujjával megérintette.
Jondalar elvörösödött, amint érezte, hogy férfiassága duzzadni kezd. Az anyóka
felvihogott. A közelükben álló férfiak kuncogásából furamód némi ámulat is
kicsengett. Thonolan nevetőgörcsöt kapott, a hangos hahotázástól még a könnyei is
kicsordultak. Jondalar dühösen, szégyenlősen maga elé kapta a kezét.
– Bátyám, már nagyon ki lehetsz éhezve nőkre, ha ettől a vén banyától is tűzbe
jössz – csipkelődött Thonolan elakadó lélegzettel, miközben a könnyeit törölgette,
majd ismét harsány kacajra fakadt.
– Remélem, most majd te következel – vetette oda Jondalar.
Az öregasszony magához intette a csapat főnökét. Heves szóváltás következett,
amely hirtelen azzal ért véget, hogy a nő ellentmondást nem tűrő hangon parancsba
adott valamit. A férfi odaintett egy göndör hajú fiút, néhány szót szólt hozzá, mire a
gyerkőc teljes gőzzel elviharzott.
A két testvért visszavitték a sátrukhoz. A lándzsák és a kések kivételével minden
holmijukat visszaadták. Aztán étellel kínálták őket, s az éjszakát a sátrukban
tölthették.
Másnap délelőtt hangos üdvözlő szavak kíséretében nagy társaság érkezett –
férfiak, nők, gyerekek egyaránt –, és sátrakat vertek fel. A táborhely lassacskán a
nyári törzsi találkozók színhelyéhez kezdett hasonlítani. Jondalar és Thonolan
érdeklődve figyelte, hogyan állítják fel az előre összeszerelt alkatrészekből egy
szempillantás alatt a kör alakú, bőrrel fedett, egyenes falú, kupolás, nádtetős
központi sátrat.
Délután az emberek a kör alakú építménynél gyülekeztek. Az öregasszony
ülőhelyét a szőrmetakaróval együtt a bejárat elé helyezték. Amint az anyóka előjött, a
tömeg elcsitult, és középen helyet hagyva körbeállták. Jondalarék észrevették, hogy a
vénség az egyik férfihoz beszél, és hirtelen feléjük mutat.
– Meglehet, azt akarja, hogy újra kinyilvánítsd az iránta táplált szenvedélyes
vágyadat – jegyezte meg Thonolan, amint meglátta, hogy a férfi int nekik.
– Ahhoz először meg kell ölniük.
 – Azt akarod mondani, nem ég benned olthatatlan vágy, hogy együtt hálj ezzel a
szépséggel? – kérdezte Thonolan ártatlan szemet meresztve. – Pedig tegnap még
másképp tűnt – kuncogott. Kimért léptekkel megindultak a csoport felé.
A kör közepére vezették őket, és leültették az asszony elé.
– Zel-an-don-ji? – szólította meg Jondalart.
– Igen – bólintott az idősebb testvér. – Jondalar vagyok a Zelandoni nemzetségből.
Az öregasszony megütögette a mellette ülő öregember karját.
– Én... Tamen... – szólalt meg a férfi, de az azután következő szavakat Jondalar
nemigen értette. – ...Hadumaj. Réges-rég... Tamen menni... – aztán újabb ismeretlen
szavak következtek – .. .nyugat... Zelandoni.
Jondalar feszülten figyelt, aztán hirtelen rájött, mit akart mondani az öregember. –
Tehát a neved Tamen. Sok-sok évvel ezelőtt nyugaton jártál. A zelandoniaknál. Jól
értettem? Beszéled a zelandoniak nyelvét?
– Igen, ott jártam. Sok-sok éve... nem beszélni – felelte az idős férfi.
Ekkor az anyóka megfogta Tamen karját, és mondott valamit.
– Haduma – mutatott a férfi a mellette ülő öregasszonyra. – Anya... – mondta, és
némi tétovázás után körbemutatott az összeseregletteken.
– Úgy érted, ő is olyan Anya, mint Zelandoni, a Földanya Szolgálója?
A vénember megrázta a fejét. – Haduma... anya... – Egy pillanatra elgondolkodott,
aztán odaintett pár embert, és sorba állította őket maga mellett. – Haduma... anya...
anya... anya... anya – mutatott először magára, majd sorban egyenként a többiekre.
Jondalar, miközben a felsorakoztatott embereket tanulmányozta, igyekezett
megfejteni a férfi szavainak értelmét. Tamen is öreg volt, de nem annyira, mint
Haduma. A mellette álló férfi javakorabeli lehetett. A sorban őt követő fiatalabb nő
pedig egy gyerek kezét fogta... Jondalar egyszer csak ráébredt az összefüggésre. –
Azt mondod, hogy Haduma ötször anya anyja? – emelte fel egyik kezét
szétterpesztett ujjakkal. – Vagyis öt nemzedék anyja? – kérdezte ámulva.
Az öregember sűrűn bólogatott. – Igen, anya anyja... öt... nemzedék. Nagy anya...
Haduma... anya – ütögette meg a hasát.
– Hány gyereke van?
– Haduma anya gyerekek... – mondta, és vonalakat kezdett húzni a földön.
– Egy, kettő, három... – számolta Jondalar – ...tizenhat! Haduma tizenhat gyermeket
hozott világra?
– Sok fiú... sok lány... – bólogatott Tamen, és újból a földbe vésett barázdákra
mutatott. – Mind él... – tette hozzá, aztán feltartotta egyik kezét és a másik keze egyik
ujját: – Hat barlang... hat törzs... Hadumaj.
– Nem csoda hát, hogy hajlandók lettek volna a vérünket venni akár egy
barátságtalan, ferde pillantás miatt is – szólalt meg Thonolan. – Ő mindannyiuk
anyja, az élő Első Anya!
 – Nagy megtiszteltetés számomra, hogy megismerhettem Hadumát, csak egyet
nem értek. Miért tartanak fogva minket? És Haduma mi célból jött ide?
Az öregember a zsinegeken száradó húsra mutatott, majd egy fiatalemberre. –
Jeren... vadász. Zelandoni férfi elűzni... – Hirtelen megállt, és hosszasan
gondolkodóba esett, majd arca hirtelen felderült: – ...elűzni lovakat.
– Tehát erről van szó! – kiáltott fel Thonolan. – Bizonyára körülkerítették a lovakat,
és várták, hogy közelebb jöjjenek, mi pedig elkergettük őket.
– Meg tudom érteni, hogy Jeren mérges volt ránk – fordult Jondalar Tamenhez. –
Csakhogy nekünk fogalmunk sem volt arról, hogy a ti vadászterületeteken járunk.
Természetesen itt maradunk nektek zsákmányt ejteni, hogy kárpótoljunk benneteket.
De a látogatókkal akkor sem így kell bánni! – fakadt ki Jondalar. – Jeren nem ismeri a
szokásokat, az utazók áthaladási jogát?
Tamen nem értett minden szót, de a lényeget felfogta. – Nem lenni sok látogató...
Régen járni... nyugat. Szokások... elfelejteni.
– És Haduma miért jött ide? Hogyan engedhetted meg, hogy az ő korában ekkora
utat megtegyen?
Tamen elmosolyodott. – Hadumának nem engedni... Ő mondani. Jeren... talál
dumajt. Baj... szerencsétlenség. Jeren szalajt ember... mondani Haduma, baj van...
Haduma jönni elűzni bajt.
– Mi az a dumaj? Az én donimra gondolsz? – kérdezte, és elővette a bőrzacskóból a
faragott kőfigurát. A körülöttük bámészkodóknak a lélegzete is elállt, és hátrébb
húzódtak, amikor meglátták, mit tart Jondalar a kezében. A tömeg felmordult, de
Haduma lecsendesítette az embereket.
– De hiszen a doni szerencsét hoz! – tiltakozott Jondalar.
– Nőnek... igen. Férfinak... nem.
Jondalar döbbenten ereszkedett vissza a helyére. – Ha ez a szobrocska szerencsét
hoz a nőknek, Haduma miért hajította el?
– Haduma hosszú időt megélni... nagy szerencse. Nagy... csoda. Haduma akar
tudni zelandoni... szokások. Haduma akar tudni... zelandoni rossz ember?
Jondalar értetlenül csóválta a fejét.
– Azt hiszem, azt akarja mondani, hogy Haduma próbára tett téged – magyarázta
Thonolan. – Látni akarta, mit teszel, ha a Földanya-szobrodat megszentségteleníti.
– Haduma... tudni – szakította félbe Tamen –, nem minden férfi jó. Akar tudni,
zelandoni férfi tisztel-e Anyát?
– Ide hallgass, ez a doni igen becses, különleges tárgy – mondta Jondalar kissé
ingerülten. – Ősrégi. Az édesanyámtól kaptam. Nemzedékről nemzedékre száll.
– Igen, igen – bólogatott Tamen. – Haduma tudni. Bölcs... nagyon bölcs. O sokat
élni. Nagy varázslat, bajt elűz. Haduma tudni, zelandoni férfi jó ember. Akarni
zelandoni férfit. Akar... megtisztelni Anyát.
Jondalar látta, hogy öccse arca meg-megvonaglik a nevetéstől.
 – Haduma akar kék szempár – mutatott Tamen Jondalar szemére. – Megtisztelni
Anyát. Zelandoni... szellem csinálni gyereket kék szemmel.
– A nagy kék szemed, bátyám, már megint megtette a hatást! – vigyorgott kajánul
Thonolan. – Az öregasszony beléd szerelmesedett! – Szinte rázkódott a nevetéstől,
bár megpróbálta visszafojtani, nehogy sértésnek tűnjék, de mindhiába. – Ó, Ősanya!
Alig várom, hogy hazaérjek, és elmesélhessem a többieknek: íme Jondalar, akiért
minden nő odavan! Még mindig vissza akarsz fordulni? Mert ezért akár képes
vagyok feladni az úti célunkat is. – A pukkadozástól szólni sem bírt többet. Kétrét
görnyedve, a hasát fogva igyekezett visszatartani hangos röhögését.
Jondalar nagyokat nyeldesve megszólalt: – Hm... Haduma... úgy gondolja... a Nagy
Földanya még meg tudná áldani... gyermekkel?
Tamen meghökkenten nézett Jondalarra, majd a nevetéstől vonagló Thonolanra.
Hirtelen elvigyorodott, és Hadumához fordult, hogy tolmácsolja Jondalar szavait. Az
egész tábor harsány hahotában tört ki, melyet túlszárnyalt az öregasszony vihogása.
Thonolan is végre szabadjára engedhette féktelen jókedvét.
Jondalar korántsem találta olyan mulatságosnak a dolgot.
– Nem, nem, zelandoni férfi – ingatta a fejét Tamen, és egy lányra mutatott. – Noria,
Noria...
A fiatal lány előrelépett, és szégyenlősen Jondalarra mosolygott.
– Haduma... nagy varázslat – folytatta Tamen. – Haduma megáldani. Noria...
ötödik nemzedék – mutatta fel öt ujját. – Noria szül gyermek... hatodik nemzedék –
mutatta hozzá a másik keze egyik ujját. – Haduma akarni zelandoni férfi...
megtisztelni Anyát... – Tamen mosolyra húzta száját, amint eszébe jutott a megfelelő
szó: „beavatási szertartás".
Jondalar homlokán az aggodalmaskodás ráncai tüstént kisimultak, és szája
szegletében halvány mosoly kezdett derengeni.
– Haduma megáldani. Szellem menni Noriához. Noria szülni... zelandoni szemű
gyermek.
Jondalar örömében felszabadultan, hangosan felnevetett. Az öccsére pillantott,
akinek időközben arcára fagyott a mosoly. – Még mindig haza akarsz menni
szétkürtölni, hogy egy vén boszorkánnyal szerelmeskedtem? – kérdezte tőle, majd
Tamenhez fordult: – Kérlek, mondd meg Hadumának, nagy örömömre szolgál
tisztelettel adózni az Anya előtt, és megosztani az első örömöket Noriával.
Miután Tamen lefordította Hadumának Jondalar szavait, az öregasszony bólintott,
felállásra intette a két testvért, és még egyszer tüzetesen szemügyre vette a magas
szőke férfit. Amikor a kék szempárba nézett, halkan elkuncogta magát, és bevonult a
nagy kerek sátorba. A tömeg – még mindig a félreértésen kacarászva – lassacskán
szétoszlott.
A testvérek még ott maradtak Tamennel beszélgetni.
– Én, Tamen, lenni harmadik hadumaj nemzedék – magyarázta az öregember.
 – Harmadik nemzedék? – csodálkozott el Jondalar. – Én pedig azt hittem, Haduma
fia vagy.
– Nem – rázta meg a fejét a férfi. – Tamen nem Haduma fia. Haduma első lánya
szülni fiú – és magára mutatott. – Tamen felesége Noria anyjának anyja.
– Azt hiszem, értem. Haduma legelső lányának elsőszülött fia vagy. A feleséged
pedig Noria nagyanyja.
– Igen, a nagyanyja. Tamennek büszkeség, hogy... Noria szülni hatodik nemzedék...
zelandoni szemű gyermek... Haduma mondja, zelandoni férfinak nagy, erős
szelleme... nemzeni erős hadumaj gyermeket.
– Tamen – szólt a homlokát ráncolva Jondalar –, tudod jól, megeshet, hogy
Noriának nem lesz gyermeke a szellememtől.
Tamen elmosolyodott. – Haduma csinálni nagy varázslat. Haduma megérinti nőt,
ha nincs gyerek, és lesz gyerek. Haduma megérinti nőt, ha nincs tej, és lesz tej.
Jondalarnak nagy megtiszteltetés Haduma érintése. Sok férfi akar Haduma érintése,
hogy sokáig lenni férfi... örömöt adni nőnek... sok nőnek, sokszor. Haduma csinál
nagy varázslat. – Hirtelen elhallgatott, és arca elkomorult. – Nem megharagítani
Hadumát, mert Haduma csinálni rossz varázslat!
– És én még hogy nevettem! – mondta Thonolan. – Mit gondolsz, rá tudnám venni,
hogy engem is megérintsen?
– Ugyan, kis öcsém, ahogy ismerlek, neked egy bájos nő csábos pillantásának
varázslatos érintése is elég.
– Hogyne! Eddig soha nem vettem észre, hogy segítségre lenne szükséged. Mégis ki
részesül az első örömökből? Nem a szürke szemű kis öcséd.
– Szegény öcskös! A tábor tele nőkkel, ő pedig egyedül tölti majd az éjszakát!
Hogyisne! – Mindketten elnevették magukat. Tamen, aki értette a tréfát, velük együtt
kacagott.
– Tamen, inkább beszélj, légy szíves, a beavatási szertartással kapcsolatos
szokásaitokról.
– Mielőtt ebbe belebonyolódnátok – szólt közbe Thonolan –, hadd kérdezzem meg:
vissza tudnád-e szerezni a lándzsáinkat és a késünket? Ugyanis van egy ötletem. Míg
a bátyám a nagy kék szemével elcsábítja az ifjú szépséget, addig én
kiengesztelhetném a megharagított vadászotokat.
– Hogyan? – kérdezte Jondalar.
– Természetesen az öreganyával.
Tamen zavartan pislogott. Azt hitte, a nyelvi nehézségek miatt nem érti, mire céloz
Thonolan.
Jondalar aznap este és másnap is a megtisztulási szertartással volt elfoglalva. Még
Tamen segítségével is csak nehezen tudott szót érteni a helybeliekkel. A rosszallóan
homlokukat ráncoló asszonyok társaságában pedig még elveszettebbnek érezte
magát. Csak Haduma jelenléte hozott számára megnyugvást.
 Nem Haduma irányította a népet, mégis a világért sem szegültek volna vele
szembe. Félelemmel vegyes tisztelet övezte. Bizonyosan valamiféle csoda folytán élt
meg – teljes szellemi képességeinek birtokában – ilyen magas életkort. Valahogy
mindig megérezte, ha Jondalar – tudtán és szándékán kívül – ballépést követett el,
mert rögtön ott termett, hogy elsimítsa a bajt. Nem tűrte, hogy bármiféle bántódás
érje a férfit, aki továbbörökíti a kék szempárt a hatodik nemzedékben.
Este a kör alakú, nagy építményhez vezették. Egészen addig nem sejtette, hogy
eljött a beavatási szertartás ideje, míg beljebb nem lépett. A sátor egyik oldalát két
kőlámpás világította meg, melynek zsírral teletöltött, kehely alakú közepében száraz
mohából sodort kanóc égett. A földön prémek hevertek, a falakat bonyolult
mintázatú háncsszőttesek borították. A szőrmével letakart emelvény mögötti falon
egy albínó ló fehér bőre volt felakasztva, melyet vörös harkályfejek díszítettek. Noria
az emelvény szélén kuporgott, és nyugtalanul bámulta ölébe ejtett kezét.
A sátor másik felén egy kis fülke volt elkerítve ezoterikus szimbólumokkal
telefestett bőrökkel. A fülke bejáratát keskeny csíkokra hasított bőrfüggöny takarta,
amelyen keresztül Jondalar észrevette, hogy valaki mozgolódik odabent. Látta, hogy
egy kéz félrehúz néhány bőrcsíkot, és egy pillanatra megjelent Haduma ráncos,
aszott arca. Jondalar megkönnyebbülten lélegzett fel. A szertartáson legalább
egyvalaki mindig felügyelt, hogy tanúsíthassa, a lány asszonnyá avatása rendben
megtörtént, és a férfi nem bánt túlontúl durván a lánnyal. Jondalart aggodalommal
töltötte el, hogy – mint idegent – esetleg egy sereg, kifogással élő felügyelő lesi majd
a fülkéből. Ám amint megpillantotta Hadumát, a szorongása elmúlt. Nem tudta, mit
tegyen: köszöntse-e az öregasszonyt, vagy tudomást se vegyen róla. Végül az utóbbi
mellett döntött.
Jondalar mosolyogva lépdelt a lány felé. Noria felállt. Meglehetősen alacsonynak
tűnt. Kibontott, selymes, világosbarna haj keretezte arcát. Mezítláb volt. A térde alatt
színes rojtokban végződő, derékon megkötött, valamiféle rostszálakból szőtt
szoknyát viselt, felsőtestén pedig elöl zsinórral szorosan összefűzött, festett tollakkal
kivarrt, puha szarvasbőr inget. A testhez simuló ruházat alól fejlett nőies idomok
sejlettek elő, noha valamicskét még megőriztek a kislányos formából.
Riadt szemmel nézett a közeledő férfira, habár igyekezett mosolyt erőltetni az
arcára. Amikor látta, hogy Jondalar nem tesz semmilyen hirtelen mozdulatot, hanem
csendben letelepszik az emelvény szélére, nyugtalansága kissé alábbhagyott. Ő is
leült, ám tisztes távolságban, nehogy a térdük véletlenül is összeérjen.
„Nagy segítség lenne, ha beszélném a nyelvüket – gondolta Jondalar. – Látszik
rajta, mennyire fél. Nem is csoda, hiszen teljesen idegen vagyok a számára." A
közelben megpillantott egy faragott fatálat, körülötte néhány ivópohárral. Odanyúlt,
ám Noria észrevette, mit akar, és felpattant, hogy megkínálja.
Amikor odanyújtotta a borostyánszínű folyadékkal teletöltött poharat, Jondalar
megfogta a kezét. A lány meglepődve kissé visszahúzta, ám végül hagyta, hogy a
férfi gyengéden megszorítsa, mielőtt elvette a poharat. Jondalar megkóstolta az
erjesztéssel készült, édeskés, erős italt. Nem volt rossz ízű. Mégis úgy döntött, csak
módjával iszogat belőle, nehogy megártson.
– Köszönöm, Noria – mondta, és letette a poharat.
– Jondalar? – pillantott fel a lány. A kőlámpások fényénél a férfi csak annyit tudott
kivenni, hogy világos árnyalatú a szeme színe, de azt nem tudta volna megmondani,
hogy szürke-e vagy kék.
– Igen, Jondalar a nevem. Jondalar a Zelandoni nemzetségből.
– Jondalar... Zelandonji férfi – mondta eltűnődve a lány.
– Noria... Hadumaj nő.
– Nő?
– Igen, nő – felelte Jondalar, és megérintette Noria fiatal, kemény mellét. A lány
hátraugrott.
Jondalar kioldozta az inge nyakát összefogó zsinórt, majd az előtáruló, világos,
göndör szőrrel borított mellkasára mutatott mosolyogva. – Nem nő – rázta meg a
fejét. – Férfi.
A lány felkuncogott.
– Noria nő – folytatta Jondalar, és lassú mozdulattal ismét a lány keble felé nyúlt.
Noria ezúttal nem ugrott el.
– Noria nő – ismételte meg pajkosan csillogó szemmel, és Jondalar ágyékára
mutatott, de nem érintette meg. – Jondalar férfi. – Aztán mintha hirtelen megrémült
volna attól, hogy esetleg túl messzire ment, zavarában újratöltötte és remegő kézzel a
férfi felé kínálta a poharat.
Jondalar megfogta, és a lány reszkető kezével együtt emelte szájához az italt. Ivott,
majd odakínálta a lánynak, aki kénytelen volt kezét a férfiéra helyezni, hogy
kortyolni tudjon a pohár aljáról. Jondalar letette a poharat, ismét megfogta a kezét, és
csókot lehelt mindkét tenyerébe. Noria szeme a meglepetéstől elkerekedett. Ekkor
Jondalar a kezét felcsúsztatta a lány karján, közelebb hajolt, és megcsókolta a nyakát.
Noria megfeszült. Félelemmel vegyes várakozással leste a folytatást.
Jondalar közelebb nyomult, egyik mellét a tenyerébe fogta, közben a nyakát
csókolgatta, nyelvével cirógatta, és másik kezével oldozgatni kezdte a lány ingét elöl
összefűző bőrzsinórt. Ajkával végigpásztázott a fülén, az állán, mígnem rálelt a
szájára. Nyelvével gyengéden szétfeszítette az ajkát, és szenvedéllyel csókolni
kezdte.
Kisvártatva, kissé eltartva magától, rámosolygott. A lány tátott szájjal, behunyt
szemmel zihált. Hirtelen mozdulatlanná merevedve felpillantott rá, amikor Jondalar
tovább fűzögette a zsinórt, mígnem a szarvasbőr ing elöl hosszában teljesen szétnyílt.
A nyakába borulva lefejtette válláról az inget. Férfiassága hirtelen lüktetni kezdett,
amint feltárultak a lány feszes keblei. Miközben a vállát csókolgatta, érezte, hogy
Noria megremeg. A karján végigsimítva lassan lehúzta róla az inget. Kezét
végigfuttatta hátul a gerincén, s a nyakától egyre lejjebb araszolva nyelvével rátalált a
mellbimbóira. Noriának a lélegzete a torkán akadt. A férfi tovább csókolgatta, s
közben lassan a hátára fektette.
A lány tágra nyílt, fényesen csillogó szemmel nézett fel a férfira. A mélykék
szempár megbabonázta; nem tudta elvonni róla a tekintetét. – Jondalar férfi, Noria
nő – mondta.
– Jondalar férfi, Noria nő – ismételte meg Jondalar rekedtes hangon, majd felült, és
kibújt az ingéből. Érezte, hogy férfiassága hirtelen megfeszül. Visszahajolt a lány fölé,
újra csókolgatni és simogatni kezdte. Amikor meghallotta, hogy Noria felnyög, még
hevesebben csiklandozta nyelvével a kemény mellbimbókat. Azon vette észre magát,
hogy légzése egyre szaporább.
„Már rég nem voltam nővel – gondolta. Legszívesebben rögvest magáévá tette
volna a lányt. – Csak óvatosan, nehogy megrémítsd! – figyelmeztette magát. – Hiszen
Noriának ez az első alkalom. Előtted még az egész éjszaka, Jondalar. Várj, amíg nem
érzed, hogy ő is kíván."
Jondalar simogatva végigaraszolt Noria csupasz bőrén egészen a derekáig,
kioldozta a szoknya kötőjét, lassan lecsúsztatta a szoknyát, és a földre dobta. Felállt,
és végigtekintett a meztelen lányon. Noria bizakodón, vágyódón függesztette rá a
szemét. Jondalar egy rántással kioldozta derekán a bőrzsinórt, és leengedte a
nadrágját. A lánynak a lélegzete is elállt, s rémület csillant meg a szemében, amint
megpillantotta a férfi felágaskodó hímvesszejét.
Noria mindig elragadtatva hallgatta a többi nő élménybeszámolóját az első
örömökbe való beavatásról. Egyesek nem tartották olyan nagy örömnek. Azt
mondták, hogy az öröm ajándékát a férfiak kapták, a nők pedig az örömszerzés
képességét abból a célból, hogy magukhoz kössék a férfiakat, hogy azok
gondoskodjanak róluk, amíg ők viselősek vagy szoptatnak. Noriát előre
figyelmeztették, hogy a beavatás fájdalommal jár. El nem tudta képzelni, hogyan
tudja majd magába fogadni Jondalar duzzadozó férfiasságát.
A lány riadt arckifejezése nem volt ismeretlen Jondalar számára. Tudta, hogy most
érkezett el a döntő pillanat: gyengédséggel, kíméletesen, finoman kell bevezetnie az
Ősanya adta örömökbe. „Bárcsak egyszer úgy tudnék örömöt szerezni egy nőnek a
legelső alkalommal, hogy ne kellene amiatt aggódnom, hogy fájdalmat okozok neki!"
– gondolta magában, de tisztában volt azzal, hogy lehetetlent kíván.
Leült mellé, és türelemmel várt, amíg a lány megszokja meztelen testének
látványát. Aztán megfogta a kezét, és magához érintette. Norián mélyről fakadó,
kellemes, bizsergő érzés hullámzott végig.
Jondalar elnyúlt a hozzásimuló lány mellett, és végigcsókolgatta minden porcikáját,
miközben ujjaival a lüktető érzékeny pontra tapintott, majd keze lejjebb siklott. Noria
kéjes kiáltásokat hallatott.
Jondalar nyelvével a lány testtájain végigpásztázva egyre lejjebb csúszott az
emelvényről, mígnem lába a földet érte. Széthúzta a lány combját, és nyelvével
ingerelni kezdte érzékeny pontját. Noria nyöszörgött, fejét ide-oda dobálta, csípőjét
emelgette, és a gyönyörtől sikongatott. Jondalart hatalmába kerítette a szenvedélyes
vágy, de fogát összeszorítva igyekezett uralkodni magán. Feltérdelt, s férfiassága
hegyét a bemenethez illesztette.
Amint a lány a lábát a derekán átkulcsolta, megérezte az akadályt. Ujjával az
érzékeny pontját csiklandozta, s közben óvatosan kicsit előre-hátra mozgott, mígnem
egyszer csak érezte, hogy a mind hevesebben ziháló lány csípője megemelkedik.
Ekkor lendületet vett, és erőteljes mozdulattal behatolt. A lány a fájdalomtól és a
gyönyörtől egyszerre sikoltott fel. A férfi feszült kiáltást hallatott, amint felgyülemlett
vágya görcsös remegéssel felszabadult.
Még néhányszor ki-be járt, aztán elernyedten a lányra borult. Fejét egy pillanatig
Noria mellén nyugtatva zihált, majd felemelkedett. A lány oldalra hajtott fejjel,
szemét lehunyva, lankadtan hevert. A fehér szőrmetakaró vérfoltos volt alatta.
Jondalar az emelvényre emelte a lány lelógó lábát, és a prémekbe süppedve
odafeküdt mellé.
Amint kezdte visszanyerni a lélegzetét, érezte, hogy egy kéz tapad a fejére.
Felpillantott. Haduma ráncos arcát, csillogó szemét látta maga előtt. Haduma
elmosolyodott, elégedetten bólintott, és monoton kántálásba kezdett. Noria kinyitotta
a szemét. Megörült az öregasszonynak, és még nagyobb örömmel töltötte el, amikor
az aszott kezek Jondalar fejéről az ő hasára siklottak át. Haduma varázsmozdulatokat
tett fölöttük, miközben folytatta egyhangú énekét, aztán egy rántással kihúzta alóluk
a véres prémet. A nők számára különleges varázserővel bírt a beavatáskor veszített
vérük.
A vénasszony ismét Jondalarra pillantott és elmosolyodott. Bütykös ujját Jondalar
petyhüdt férfiasságához érintette, mire az egy pillanatra ágaskodni kezdett, majd
hirtelen visszalohadt. Haduma halkan elkuncogta magát, aztán magukra hagyva a
fiatalokat, kibicegett a sátorból.
Noria Jondalar oldalán pihent. Egy kis idő múltán felült, és sóváran izzó szemmel
lepillantott a férfira.
– Jondalar férfi, Noria nő – mondta, mintha immár valóban nőnek érezné magát. A
férfi fölé hajolt és megcsókolta. Jondalar maga is meglepődött, hogy ilyen hamar újra
izgalom fogta el. „Vajon Haduma érintése művelte e csodát?" – tűnődött magában,
aztán mindenről megfeledkezve, türelmesen bevezette a vágytól égő fiatal nőt az
örömszerzés mélyebb rejtelmeibe, s újabb mámoros pillanatokkal örvendeztette meg
Noriát.
Thonolan időközben bekukkantott a sátorba, és odamutatott bátyjának pár
szigonyt, de az egy kézmozdulattal távozásra intette, és a lányt átkarolva szendergett
tovább. Mire Jondalar felkelt, Noriának hűlt helye volt, és odakint már partra
vonszolták az óriás tokhalat. Belecsusszant a nadrágjába, és kisétált a partra.
– Ni csak, kit látnak szemeim? – kiáltott fel a törzsbeli férfiakkal nevetgélő
Thonolan, amint megpillantotta bátyját. – Amíg mi itt vért izzadva küzdünk az öreg
Hadumával, hogy kifogjuk a vízből, addig a kék szemű csak heverészik!
– Haduma! Haduma! – kiáltotta nevetve Jeren. Ez volt az egyetlen szó, amit
megértett Thonolan mondatából. Peckesen körbetáncolta a halat, és megállt a
cápaszerűen hegyes fejénél. Az alsó állkapocsból kiálló tapogatócsápok arról
tanúskodtak, hogy a folyófenék iszapjából táplálkozott. Teljesen ártalmatlan volt, ám
hatalmas méretű. Hossza jócskán meghaladta a négy és fél métert.
A fiatal vadász erotikus mozdulatokat imitálva himbálta csípőjét előre-hátra a nagy
öreg hal orra előtt, miközben mindegyre azt kiáltozta: – Haduma! Haduma! – mintha
csak azért könyörögne, hogy érintse meg. A többiek hangos hahotázásban törtek ki;
még Jondalar is elmosolyodott. Aztán „Haduma!" felkiáltásokkal, csípőjüket
mozgatva táncot kezdtek lejteni a hal körül. Jókedvükben lökdösődni kezdtek, hogy
minél közelebb férkőzhessenek a hal orrához. A versengés közepette az egyik férfit
belökték a vízbe. Amint kigázolt a partra, megragadta a keze ügyébe eső legelső
embert, és a folyóba húzta. Addig-addig húzták-vonták egymást, míg hamarosan
csaknem mindannyian a vízben találták magukat.
Amint Thonolan csuromvizesen partra evickélt, észrevette Jondalart, és elkapta a
karját. – Ne hidd, hogy te szárazon megúszod! – fenyegette meg ellenszegülő bátyját.
– Gyere, Jeren, mártóztassuk meg a kék szeműt!
A neve hallatán és a civakodás láttán a fiatal vadász tüstént odarohant, nyomában a
többiekkel. Ráncigálva, taszigálva a folyópartra vonszolták Jondalart, végül hangos
hahó tázás közepette mindannyian ismét a vízben kötöttek ki. Nevetgélve, vizesen
gyalogoltak ki a folyóból. Egyszer csak egyikük észrevette a hal fejénél álló
öregasszonyt.
– Haduma, mi? – nézett rájuk szigorúan a vénség. A férfiak elszégyellték magukat,
s lopva pillantgattak egymásra. Haduma a hal orra előtt állva hirtelen felkacagott, és
előre-hátra ringatni kezdte csontos csípőjét. Mindannyian elnevették magukat,
négykézlábra ereszkedve rohantak felé, és kérlelték, üljön fel a hátukra.
A törzs szemlátomást nemcsak mélyen tisztelte, hanem kifejezetten szerette is az
ősanyát, aki, úgy tűnt, élvezi a játékot, amit életében már nemegyszer játszott velük.
Haduma körbetekintett, aztán megakadt a szeme Jondalaron, és rámutatott. A férfiak
odaintették, és óvatosan a hátára segítették. A törékeny öregasszony pihekönnyű
volt, ám erős szorítása ámulatba ejtette Jondalart.
A férfi sétálni kezdett vele, de a többiek előreiramodtak, és Haduma a hátát öklözve
futásra ösztökélte. Fel s alá szaladgáltak a parton, mígnem mindannyian kifulladtak.
Jondalar négykézlábra ereszkedve letette hátáról az asszonyt. Haduma kihúzta
magát, kezébe vette a botját, és méltóságteljes léptekkel elvonult a sátrak felé.
– Láttad ezt? – kérdezte Jondalar ámuldozva Thonolantól. – Tizenhat gyerek anyja,
öt nemzedék ősanyja, és még mindig milyen erőben van! Biztosra veszem, hogy még
megéri a hatodik nemzedék világra jöttét.
– Igen, azt még megéri, aztán eltávozik közülünk.
Jondalar hátrakapta fejét a hangra, és látta, hogy Tamen közeledik feléjük. – Hogy
érted azt, hogy aztán eltávozik közülünk?
– Haduma azt mondani, hogy Noria zelandoni szellemtől szül kék szemű fiút,
aztán Haduma meghalni. Haduma azt mondani, sokáig élt, itt az idő elmenni. Látni
gyermek, aztán távozni. Gyermek neve lenni Jondal, hatodik hadumaj nemzedék.
Haduma örülni, hogy zelandoni férfi jó ember.
– Ha neki ez a kívánsága, akkor biztosan így is lesz – mondta vegyes érzelmekkel
Jondalar.
– Igen, a nemzetség minden tagja lenni nagyon szomorú.
– Láthatnám még egyszer egy pillanatra Noriát ilyen rövid időn belül a beavatás
után? Nem tudom, hogy a szokásaitok ezt megengedik-e.
– Szokások nem, de Haduma igen. Ugye, nemsokára elmentek?
– Amennyiben Jeren úgy gondolja, hogy a tokhallal leróttuk a kötelezettségünket,
akkor bizony útra kellene kelnünk. De honnan tudtad?
– Haduma mondani.
Este az egész tábor a tokhalból lakomázott. A sok serény kéz még a délután
folyamán végzett a szárításra szánt húsmennyiség felszeletelésével. Miután az est
leszállt, Jondalarhoz vezették Noriát. Lesétáltak a folyóhoz, miközben két nő tisztes
távolságból szemmel tartotta őket. Nem hagyták, hogy kettesben maradjanak, hiszen
már azzal is épp eléggé megszegték a hagyományokat, hogy közvetlenül a beavatási
szertartás után látni engedték a lánynak a férfit.
Noria lehajtott fejjel, szótlanul megállt egy fa mellett. Jondalar félrehajtott egy
hajtincset a lány arcából, és állánál fogva felemelte a fejét. A férfi ujjával kitörölt egy
könnycseppet a lány szeme sarkából, és a szájához érintette.
– Ó... Jondalar! – sírta el magát a lány, s felé nyújtotta a karját.
Jondalar átölelte. Először gyengéden, majd mind szenvedélyesebben csókolta.
– Noria nő, gyönyörű nő – szólalt meg Jondalar.
– Jondalar tenni nővé – felelte rá a lány. – Noria... szül... Noria... – Zokogva
felsóhajtott. Azt kívánta magában, bárcsak ki tudná fejezni magát Jondalar nyelvén.
– Tudom, Noria, tudom – nyugtatgatta a lányt. Hirtelen eltartotta magától,
rámosolygott, és megpaskolgatta a hasát. Noria a könnyein át visszamosolygott rá.
– Noria szül zelandonji... – A szemére mutatott. – Noria szül Jondal...
– Tudom – bólogatott Jondalar. – Tamen mondta. Jondal, a hatodik nemzedék. –
Hirtelen a bőrzacskóba nyúlt. – Szeretnék neked adni valamit, Noria. – Elővette a
kőfigurát, és a lány kezébe tette, aztán nevetve így szólt: – Ez a doni az én Hadumám.
Jondalar Hadumája. Mostantól fogva Noria Hadumája.
– Jondalar Haduma Noria? – kérdezte csodálkozva, miközben a kőből faragott
nőalakot nézegette.
Jondalar bólintott. Noria ismét sírva fakadt. A két keze közé fogta a szobrocskát, és
a szájához érintette. – Jondalar Haduma – mondta, miközben rázta a zokogás.
Hirtelen átölelte és megcsókolta Jondalart, majd elfutott a sátrak felé. Sűrű könnyein
át alig látta a visszafelé vezető utat.
Az egész tábor összesereglett búcsúztatásukra. Jondalar még egy pillanatra megállt
a mosolygó Haduma és a mellette álló, könnyeit hullató Noria előtt. Egy cseppet az
ujjára vett és megkóstolta. A lány elmosolyodott, de sírása korántsem csillapodott.
Mielőtt Jondalar sarkon fordult, még látta, hogy a göndör hajú fiatalember, Jeren –
aki a beavatási szertartás előtt a futár szerepét játszotta – epekedő pillantásokat vet
Noria felé.
Noria immár nővé lett, és Haduma megáldotta, hogy szerencsés gyermeket
vihessen egy férfi tüzéhez. A törzsbeliek arról pusmogtak, hogy Noria a beavatás
alkalmával megtapasztalta az igazi örömök ízét, s mindenki tudta, hogy az ilyen
nőből lesz a legjobb feleség.
– Szerinted Noria tényleg gyereket vár a te védőszellemedtől? – szegezte bátyjának
a kérdést Thonolan, amint maguk mögött hagyták a tábort.
– Ezt soha nem fogom megtudni, de ez a Haduma bölcs vénasszony. Többet tud,
mintsem bárki gondolná. Szerintem nagy varázserővel rendelkezik. Úgyhogy ha
valaki, akkor ő biztosan tett róla, hogy úgy legyen.

5.

Ayla kilépett a barlangból a bejárat előtti kőpárkányra. Megdörzsölte a szemét, és

nagyot nyújtózott. Keleten a nap még alig emelkedett a horizont fölé, de ő szemével
már a lovakat kutatta. Noha csupán pár napja telepedett le ezen a vidéken, szokásává
vált, hogy reggel, amint felkel, az első dolga szemügyre venni a csordát. Az
egyedüllétet elviselhetőbbé tette annak tudata, hogy más élőlények is lakják a
völgyet.
Kezdte megismerni a lovak szokásait. Tudta, hová járnak reggelente vizet inni,
délutánonként mely fák árnyékában szeretnek hűsölni. Mindegyiküket külön-külön
megfigyelte. Ott volt például a majdnem fehér árnyalatú világosszürke egyéves
csikó, amelynek gerincén sötétszürke csík húzódott végig, és az alsó lábszára meg a
mereven felálló sörénye is sötétszürke volt. Aztán a deres kanca, a csődöréhez
hasonló színű csikójával; meg a büszke vezér, akinek helyét egy nap majd átveszi az
egyik fiatal csikó; és a sötétbarna hátú, lábú és sörényű, világossárga csődör, melynek
testtartásán látszott, hogy ereje teljében van.
– Jó reggelt, lovak törzse! – köszöntötte őket Ayla a megszokott, reggeli üdvözlést
kifejező kézjellel. – Ma sokáig aludtam. Ti már megittátok a reggeli vizeteket, de én
még nem.
Könnyed, biztos léptekkel nekiiramodott a meredek ösvényen a patakhoz. Ivott
egyet, majd levette a ruháját, és beúszott a vízbe. Még mindig ugyanazt a köpenyt
hordta, de időközben már kimosta, és vakaróval újra megpuhította a mosástól
megkeményedett bőrt. A rend és a tisztaság iránti igénye önmagából fakadt, nem
csupán Iza nevelte belé, akinek igencsak nagy rendet kellett tartania a
gyógynövénytárában, nehogy összekeverje és tévesen alkalmazza a növényeit. Iza
azt is jól tudta, hogy a tisztátalanság a fertőzés veszélyével jár. Ayla utazás közben
még csak-csak elviselte a tisztátalanságot, minthogy nem tudott ellene tenni, de itt, a
csillogó patak mentén már nem tűrte tovább.
 Kezével végigsimított hullámokban válla alá omló sűrű, szőke haján. – Ma reggel
hajat mosok – mutatta jelekkel csak úgy, magának. A patak kanyarulatánál sikerült
szappangyökérre bukkannia, és kihúzott néhányat. Amint visszafelé bandukolt,
megpillantott a sekély vízben egy kiálló, nagy követ, rajta bemélyedésekkel. Kezébe
vett egy lapos követ, és odament. A gyökereket megmosta, és vizet mert az egyik
mélyedésbe. A lapos kővel ütögetni kezdte a gyökeret, amely hamarosan habzó
szaponint eresztett.
Megnedvesített haját és testét bedörzsölte vele, aztán lemerült a víz alá leöblíteni.
Kimászott a kiálló sziklafalból valamikor régen letört sziklatömb alkotta, part közeli
szigetre sütkérezni. A sziklarésben gyökeret vert kis bokorról letört egy ágat, a
fogával lehántotta a leveleket, és segítségével kibogozta a gubancokat a napon
száradó hajából.
Magában dudorászva, elábrándozva bámulta a patakot, amikor hirtelen arra lett
figyelmes, hogy megrezzen a víz. Fölé hajolt, és látta, hogy a víz fölé behajló fűzfa
gyökerei alatt jókora ezüstös pisztráng lapul. „Amióta eljöttem a törzstől, nem is
ettem halat" – futott át az agyán, és nyomban eszébe jutott, hogy reggeliznie sincs
mit.
A sziklatömb távolabbi végénél csendben becsusszant a vízbe, kicsit lejjebb úszott,
majd a sekélyes részhez gázolt. A vízbe lógatta a kezét, és lassan, végtelen
türelemmel araszolt visszafelé, a folyásiránnyal szemben. Amint a fához ért,
megpillantotta a gyökér alatt ringatózó pisztrángot.
Szeme az izgalomtól megcsillant, de nem ragadtatta el magát, hanem még
óvatosabban közelített a halhoz. Addig-addig csúsztatta kezét a vízben hátulról
felfelé, amíg a pisztráng alá nem ért. Finoman kitapintotta a nyitott kopoltyúfedőket,
és hirtelen megragadta. Magabiztos mozdulattal kirántotta a vízből, és a partra
dobta. A pisztráng néhány pillanatig ide-oda ugrándozva vergődött, majd
mozdulatlanul elterült.
Ayla elégedetten elmosolyodott. Eszébe jutott, milyen nehezen tanulta meg
gyerekkorában, hogyan kell kézzel halászni. A siker azonban most is ugyanolyan
büszkeséggel töltötte el, mint a legelső alkalommal. „Jó lesz szemmel tartanom ezt a
helyet, mert biztosan újabb lakók is érkeznek majd. Ebből a jókora példányból
nemcsak reggelire jut" – gondolta magában, és már szájában érezte a forró köveken
sült friss pisztráng ízét.
Hogy addig se üljön tétlenül, amíg a reggeli elkészül, Ayla az előző nap szedett
medvefűből kosarat font magának. Egyszerű, mindennapi használatra szánta, apró
változtatásokkal mégis igyekezett ízléses kivitelben elkészíteni. Keze gyorsan járt, de
közben ügyelt arra, hogy vízhatlanul sűrűre fonja. Ha forró főzőköveket tenne bele,
akár főzőedénynek is használhatná, de most nem ez a cél lebegett a szeme előtt.
Tárolóedénynek szánta.
Sietve számba vette, mi mindent kellene eltennie télire. „A tegnap szedett ribizli pár
napon belül meg fog aszalódni, addigra a többi is beérik. Lesz elég áfonya is, ám
arról a kis almafáról nem sok termést tudok majd betakarítani. Jobb lesz, ha még ma
szedek cseresznyét, mert hamarosan túlérik. Napraforgómagot is elraktározok,
hacsak a madarak addig el nem csipegetik. Bárcsak megsülne már az a hal!
El kell kezdenem zöldségeket, zuzmót, gombát meg gyökereket szárítani. Igaz, nem
kell az összes gyökeret megszárítanom, mert a barlang hátsó részében anélkül is
hosszú ideig eláll. Vajon szedjek-e még libatopmagot? Az apró szemek miatt olyan
kevésnek tűnik. Bár gabonaszemeket érdemes begyűjteni, és a réten már beért
néhány kalász. Ma cseresznyét és magokat szedek, de szükségem lesz még jó néhány
tárolókosárra. Talán nyírfaháncsból is fonhatnék. Bárcsak lenne nyersbőröm nagy
tárolóedények készítéséhez!
Amikor a törzsnél éltem, mindig volt felesleges nyersbőr. Most annak is örülnék, ha
lenne még egy meleg, téli szőrmetakaróm. A nyúl és a hörcsög apró állat. Nem lehet
belőlük nagy takarót készíteni, ráadásul soványak is. Ha sikerülne egy mamutot
zsákmányul ejteni, lenne elég zsír, még lámpáshoz is. Arról nem is szólva, hogy a
mamut húsánál nincs jobb, táplálóbb eleség. Vajon megsült-e már az a hal? – Egy
bottal megszurkálta a húst. – Még egy kicsit hagyom.
De jó lenne egy kis só! Csakhogy errefelé nincs tenger. Viszont sós ízű martilapuval
és más növényekkel is lehet fűszerezni az ételt. Iza szerfölött jól értett az ételek
ízesítéséhez. Lehet, hogy kimegyek a sztyeppre hófajdra vadászni. Úgy fogom
elkészíteni, ahogy Creb szerette."
Amint eszébe jutott Iza és Creb, torka összeszorult. Megrázta a fejét, mintha csak a
gondolatokat vagy legalábbis a szemében felgyűlt könnyeket akarná elűzni.
„Szükségem lesz egy állványra, amire felkötözhetem a gyógynövényeket száradni.
Soha nem lehet tudni, mikor betegszem meg. Kivághatok néhány fát karónak, ám új
bőrzsinórok is kellenének. Itt annyi a száraz faág és az uszadék fa, hogy nem kell
tűzifának valót vágnom, és ott a lóganéj is, ami ha kiszárad, jól ég a tűzön. Ma
nekiállok fát felhordani a barlangba, meg néhány eszközt is kell csinálnom. Még
szerencse, hogy találtam kovakövet! Az a hal már biztosan megsült.”
Ayla közvetlenül a forró kövekről csipegette fel a halhúst. Eszébe ötlött, hogy az
uszadékfa és csonthalmazban keresnie kellene tányérnak való lapos fa- vagy
csontdarabot. A medence- vagy lapockacsont lenne a legmegfelelőbb. Amint kis
víztömlőjéből a főzőedénybe töltötte a vizet, arra gondolt, bárcsak szert tehetne egy
nagyobb állat gyomrára, mert akkor a barlangban elegendő vizet tudna tárolni. A
tűzből kivett és a főzőedénybe helyezett forró kövekkel melegíteni kezdte a vizet,
majd mikor gőzölögni kezdett, gyógynövényes iszákjából egy kis szárított
csipkebogyót szórt az edénybe. Általában csipkebogyóval kúrálta az enyhébb
megfázásokat, de kellemes íze miatt gyakran készített magának teát belőle.
Aylát nemhogy elrettentette, hanem inkább felpezsdítette a sok tennivaló. Alig
várta már, hogy hozzáfoghasson. Legalább elfoglalja magát, nem lesz ideje a
magányosságán szomorkodni. Csupán önmagáról kellett gondoskodnia, de nem
voltak segítő kezek, hogy meggyorsítsák a munka menetét. Ayla pedig aggódott,
hogy kifut az időből, és nem tud elegendő élelmiszert elraktározni télire.
 Miközben a teát szürcsölgetve lassan a kosárfonás végére ért, számba vette, mi
mindenre lenne szüksége ahhoz, hogy kihúzza a hosszú, dermesztő telet. „Még egy
szőrmetakaróra, húsra meg zsírra – gondolta. – Nyírfaháncsból viszont hamarabb
elkészülnének a tárolóedények, ha patából, csontokból és a bőrről lefejtett
nyesedékből, hulladékból enyvet főzhetnék. És honnan szerzek nagy víztömlőt? Meg
bőrszíjakat a szárítóállványhoz? A zsír tárolásához inakra, belekre lenne szükségem,
és..."
Fürgén járó ujjai hirtelen megálltak. Ayla szeme a messzeségbe révedt, mintha
valamiféle látomás igézte volna meg. „Mindezt megszerezhetném... Csak egyetlen
nagy állatot kellene megölnöm! De hogyan?"
A kész kis kosarat a gyűjtőkosarába tette, s azt a hátára vette. Szerszámait a
köpenye zsebébe csúsztatta, kezébe vette az ásóbotját meg a parittyáját, és elindult a
rétre. Miután megtalálta a vadcseresznyefát, először az alját szedte meg, majd
felmászott a tetejére. Közben szemezgetett is a túl érett, ám így is savanykás ízű
gyümölcsből.
Lemászott, és elhatározta, hogy visz egy kis cseresznyefakérget is,
köhögéscsillapításra. Szekercéjével lehántott egy darabot a vastag külső kéregből,
majd egy késsel lekaparta a belső, gyűrűs réteget. Erről eszébe jutott, amikor egyszer
kislánykorában Izának ment gyűjteni cseresznyefakérget, s közben megleste a réten
fegyverforgatást gyakorló férfiakat. Tudta, hogy rosszat tesz, de félt, hogy esetleg
észreveszik, amint eloson. Ám amint ott lapult, kíváncsiságát felettébb felcsigázta,
amikor az idős Zoug parittyavetés-re kezdte tanítani a fiút.
Tisztában volt azzal, hogy nőknek nem szabad fegyverhez nyúlniuk, de amikor a
férfiak a parittyát hátrahagyva elvonultak, Ayla nem tudott ellenállni a kísértésnek.
Ő is ki akarta próbálni. „Életben lennék-e még, ha akkor nem vettem volna a
kezembe azt a parittyát? Vajon akkor is ennyire gyűlölt volna Broud, ha nem
tanultam volna meg parittyázni? Talán nem kényszerített volna távozásra, ha nem
gyűlöl annyira. De ha nem gyűlölt volna, abban sem lelte volna örömét, hogy
erőszakoskodjon velem, és talán Durc sem született volna meg.
Volna! Volna! Mi lett volna?! – gondolta magában mérgesen. – Mi értelme azon
töprengeni, mi lett volna, ha? Most itt vagyok, és mit sem ér a parittyám, ha nem
tudok elejteni vele egy nagy testű állatot. Ahhoz lándzsára van szükségem!"
Elindult a fiatal nyárfasor között a patakhoz, hogy igyon, és megmossa a
cseresznyétől ragadós kezét. Ahogy a magas, egyenes fákat nézegette, egyszer csak
megállt. Megragadta az egyik fiatal fa törzsét. Hirtelen beléhasított a felismerés: Ez
az! Ez jó lesz lándzsának!
Egy pillanatra elszállt a bátorsága. „Brun nagyon haragudna – gondolta. – Amikor
megengedte, hogy vadásszak, azt mondta, csak parittyát vehetek a kezembe.
De mit tenne? Mit tehetne velem? Még ha tudomásukra jutna is, mit tehetnének
velem? Én már halott vagyok. Rajtam kívül sehol senki sincs ezen a vidéken."
Belül valami váratlanul elpattant, mint a túlfeszített húr. Térdre rogyott a sudár
nyárfa tövében, és arcát a tenyerébe temetve zokogni kezdett. „Ó, bárcsak lenne itt
valaki mellettem! Bárki. Még Broudnak is örülnék. Soha többé nem fognék parittyát a
kezembe, ha engedélyezné, hogy visszatérjek, ha megengedné, hogy újra láthassam
Durcöt."
Hangos sírása közönyös fülekre talált. A rét és a fás vidék apró élőlényei elkerülték
a közöttük élő, érthetetlen hangokat hallató idegent. Rajtuk kívül egy teremtett lélek
sem volt, aki meghallja őt, vagy együtt érezzen vele. Amíg úton volt, éltette a
remény, hogy egyszer majd emberekre talál, megleli a sajátjait. Ám most, hogy úgy
döntött, itt marad, egy időre fel kellett adnia a reményt, el kellett fogadnia az
egyedüllétet, s meg kellett tanulnia ezzel együtt élni. Aggódott, hogyan fogja
átvészelni egymagában a ki tudja, mennyire kemény telet ezen az ismeretlen
vidéken. Ez a gondolat csak fokozta a felgyülemlett feszültséget, amelyen a sírás
valamelyest enyhített.
Amikor felállt, még mindig rázta a zokogás. Kezébe vette a szekercét, és
elkeseredett dühvel csapkodta a fiatal nyárfa tövét, aztán egy másik csemetének esett
neki. „Gyakran megfigyeltem a férfiakat, amikor lándzsákat készítettek – mondta
magában, a kivágott fákat gallyazva. – Nem is tűnt olyan ördöngös dolognak." A
suhángokat a mezőre húzta, és otthagyta, amíg a délután hátralevő részében alakor-
és rozskalászt gyűjtögetett, majd a barlanghoz vonszolta őket.
A kora este azzal telt, hogy lehántolta a fatörzsek kérgét, és simára munkálta az így
nyert lándzsanyelet. Csak annyi időre hagyta abba a munkát, amíg egy kis kását
főzött magának a megmaradt halhúshoz, és kirakta a cseresznyét aszalni. Mire
besötétedett, nekilátott a következő lépésnek. A nyeleket bevitte a barlangba, és
emlékezetébe idézve, hogyan csinálták annak idején a férfiak, az egyik rúdon lemért
a saját magasságánál valamelyest hosszabb részt, és megjelölte. A rúd megjelölt,
rövidebbik végét a tűzben forgatta, amíg az körben el nem szenesedett. Ekkor egy
fogazott vakaróval lefaragta a megfeketedett részt, majd ismét a tűzbe tette a nyelet.
Addig égette és kapargatta, amíg a felső darab magától le nem tört. A további égetés
és kaparás hatására a rúd végén tűzedzett, kemény, éles hegy keletkezett. Ezután
hozzáfogott a másik nyárfatörzs megmunkálásához.
Már későre járt, mikor befejezte a munkát. Holtfáradt volt, ám ennek örült is.
Legalább könnyebben jön álom a szemére. A napszakok közül az éjszakáktól
rettegett a legjobban. Rakott egy kis fát a tűzre, majd a barlang bejáratához állt a
csillagos eget bámulni, csak hogy halogassa a lefekvést. Végül lassú, elcsigázott
léptekkel visszament a földbe vájt, száraz fűvel kibélelt és a szőrmetakaróval
leterített vackához. Leült a fekhelyére, és a néma csendben hallgatózva a parázsló tűz
pislákoló fényét bámulta.
Semmiféle nesz nem ütötte meg a fülét. Nem mocorogtak a szomszédos tüzeknél
lefekvéshez készülődő vagy épp párosodó emberek; senki nem morgott, nem
horkolt. Ayla a sajátján kívül még csak egy lélegzetvételt sem hallott. Elővette a
szállítókendőt, amiben valaha Durcöt cipelte a derekán, összenyalábolta, a keblére
szorította, és előre-hátra ringatózva dúdolt magában, miközben könnyei peregtek az
arcán. Végül eldőlt a nyoszolyán, az üres szállítókendőt magához vonva
összekucorodott, és álomba sírta magát.
Amikor másnap reggel kiment, hogy könnyítsen magán, észrevette, hogy véres a
lábszára. Végigkutatta a kis halomba rakott holmiját. Az ágyékkötőjét kereste, és a
nedvszívó bőrcsíkokat. A többszöri mosás ellenére megkeményedtek, kifényesedtek,
és a legutóbbi használat után már el kellett volna ásnia őket. „Bárcsak kibélelhetném
muflon gyapjával! – gondolta. Szeme megakadt a nyúlszőrön. – Télire tartogattam,
de foghatok még elég nyulat."
Mielőtt lement a patakhoz úszni, kis csíkokra szabdalta a nyúl irháját. „Pedig
tudhattam volna, hogy meg fog jönni. Most aztán semmit sem tudok tenni, csak...
A nők átka itt nem fog rajtam – nevette el magát hirtelen. – Arra sem kell ügyelnem,
hogy ne kerüljek férfiak szeme elé. A törzsben a nők ilyenkor nem főzhettek, és nem
gyűjtögethettek élelmet a férfiaknak. Itt csak magamról kell gondoskodnom.
Ennek ellenére számítanom kellett volna rá, de oly gyorsan teltek a napok. Nem
gondoltam, hogy már itt az ideje. Mióta is vagyok itt, ebben a völgyben? – Erőltette
az agyát, de a napok mintha egybemosódtak volna az emlékezetében. A homlokát
ráncolta. – Pedig tudnom kéne, mennyi ideje vagyok itt. Lehet, hogy már nincs is
annyi idő hátra az évszakból, mint gondoltam. – Egy pillanatra páni félelem fogta el.
– Azért nem kell annyira aggódni – nyugtatta meg magát. – Amíg a gyümölcsök nem
érnek el, és a fák nem hullatják le a leveleiket, addig biztosan nem fog esni a hó.
Mindenesetre számon kellene tartanom a napokat."
Emlékezetébe idézte, amikor Creb hajdan megmutatta, hogyan kell egy boton
rovások metszésével jelölni az idő múlását. Hogy elcsodálkozott a mogur, amikor
látta, hogy Ayla tüstént felfogta; pedig ő csak azért magyarázta el neki, hogy
csillapítsa örökös kíváncsiságát. Nem lett volna szabad beavatnia egy lányt a
varázslók és tanítványaik féltve őrzött, szent és sérthetetlen tudásába. Figyelmeztette
is a lányt, nehogy említést tegyen erről a dologról mások előtt. Aylának eszébe jutott,
hogy Creb egyszer mennyire dühös lett, amikor rajtakapta, hogy botot készít
magának, mert azon akarta számlálni a holdtölték között eltelt napokat.
– Creb, ha most figyelsz engem a szellemvilágból, kérlek, ne haragudj rám –
mondta Ayla néma kézjelekkel. – Biztosan tudod, miért kell ezt tennem.
Miután talált egy hosszú, sima botot, a kőkésével egy rovást vágott rá, majd némi
töprengés után még kettőt. Egyik kezének első három ujját először a vonásokra
illesztette, majd maga elé tartva felemelte. „Azt hiszem, ennél több nap telt el, de
ennyi biztosan. Ma este megint húzok egy vonást, és ezentúl minden este egyet. E
fölé a vonal fölé még egy rovást vések, ezzel jelölöm a vérzés kezdetének napját."
A lándzsakészítés óta a hold túljutott már fázisának felén, de Ayla még mindig nem
tudta, hogyan ejthetné el a számára létfontosságú nagy testű állatot. A barlang
szájában üldögélt, a szemközti sziklafalra és az esti égboltra szegezte tekintetét. A
nyári tikkasztó nappal után élvezte az enyhet adó esti szellő simogatását. Az imént
készült el új nyári öltözékével. A hosszú köpenyben már melege volt. A barlang
közelében meztelenül járkált, de ha hosszabb útra kelt, szüksége volt a ruha zsebeire,
ahol a szerszámait és a fegyverét tartotta. Miután Ayla nővé érett, szívesen járt
mellkasa köré tekert bőrruházatban vadászni, mert abban sokkal kényelmesebben
tudott szaladni és ugrani. Itt a völgyben ráadásul nem kellett kényelmetlenül éreznie
magát a ruházatát furcsálló emberek lopott pillantásai miatt.
Nem volt akkora bőre, amiből levághatta volna ezt a darabot, de végül kiötlötte,
hogy ruházata alsó részét szőrétől megfosztott nyúlbőrökből készíti el, felül a keblét
pedig más bőrökkel fedte be. Eltervezte, hogy reggel kirándulást tesz a sztyeppre, és
magával viszi a lándzsáit is, hátha talál elejthető állatot. A folyócskától keletre
elterülő sztyeppvidéket könnyen meg lehetett közelíteni a völgy északi, enyhén lejtős
oldala felől. Noha jó néhány szarvas, bölény- és lócsordát, még egy kis csapat
szajgaantilopot is látott, mindössze egypár hófajddal meg egy nagy ugróegérrel tért
vissza. Egyszerűen nem tudott olyan közel férkőzni semmilyen állathoz, hogy
ledöfhesse a lándzsájával.
Ahogy teltek a napok, mindegyre az járt a fejében, hogyan teríthetne le egy nagy
állatot. Annak idején a törzsben gyakorta megfigyelte a vadászatról társalgó férfiakat
– akik szinte másról sem beszélgettek –, csakhogy ők mindig közösen,
együttműködve vadásztak. Csakúgy, mint a falkában vadászó farkasok, ők is azt a
módszert alkalmazták, hogy elszakítottak egy állatot a csordától, majd felváltva
kimerülésig üldözték, hogy a közelébe férkőzve megadhassák a halálos döfést. Ám
Ayla egyedül volt.
Néha az a módszer is szóba került, ahogy a macskafélék lesből lecsapnak, vagy
lendületből egy ugrással rárontanak áldozatukra, hogy tépőfogukkal és karmukkal
zsákmányul ejtsék. Aylának azonban nem volt se tépőfoga, se karma, és rövid távon
nem volt olyan gyors, mint egy macska. Még a lándzsával sem tudott magabiztosan
bánni; nehezen talált fogást a túlontúl nagy és hosszú fegyveren.
Újhold éjszakáján végül megszületett fejében a kivitelezhetőnek vélt megoldás.
Amikor a hold hátat fordított a földnek, és a világűr távoli csücskeit ragyogta be
visszatükrözött fényével, Aylának eszébe jutott a törzsi találkozó. A törzsbeliek a
barlangi medve tiszteletére mindig újhold idején rendeztek ünnepséget.
Gondolatban visszaidézte, hogyan játszották el a törzsi gyűlésen az egyes törzsek a
vadászatot. A Broud vezette vadásztánc sikerült a legjobban, amely azt elevenítette
fel, hogyan üldözik fáklyákkal a mamutot egy zárt végű szurdokba. Ám csak
hajszálon múlt, hogy nem a vendéglátó törzs nyerte meg ezt a versenyszámot; ők azt
adták elő, hogyan ásnak gödröt a gyapjas orrszarvú vízhez vezető ösvényén, hogyan
cserkészik be és hajszolják a gödörbe az állatot. A gyapjas orrszarvúak
köztudomásúan kiszámíthatatlanok és veszélyesek voltak.
Másnap reggel Ayla megnézte, ott vannak-e a völgyben a lovak, most azonban nem
köszöntötte őket. A csorda minden egyes tagját be tudta azonosítani. Ezek a lovak
jelentették számára a társaságot, majdhogynem barátai voltak, de nem volt más
választása, ha életben akart maradni.
A következő néhány nap java részét a csorda megfigyelésével és mozgásának
tanulmányozásával töltötte. Megleste, hol isznak, hol legelnek, hol éjszakáznak.
Agyában kezdett kibontakozni a terv. Aprólékos gonddal, részletekbe menően
kidolgozta magában, számolva az esetleges váratlan eseményekkel is, aztán
munkához látott.
Egy egész napon át irtotta a kisebb fákat és a bokrokat, majd a patak mentén
sorakozó fák közötti nyiladék közelében egy halomba rakta őket. Gyantás fakérgeket,
jegenye-és erdeifenyőágakat gyűjtött, majd könnyen tüzet fogó, megmaradt kemény
darabok után kutatva szétütögette az odvas farönköket, és száraz fűcsomókat tépett
ki a földből. Este mindezeket összekötözte; gyúlékony, füsttel égő fáklyákat készített
belőlük.
A közvetlen előkészületek tervezett napjának reggelén elővette a bőr sátorlapot és a
tulokszarvat, majd a sziklafal lábánál a csonthalomban keresgélni kezdett. Amikor
rátalált a lapos, kemény csontra, egyik felét a kaparószerszámmal kiélezte. Az összes
fellelhető madzagot és bőrzsinórt meg a fákról lehúzott liánokat egy kupacba dobálta
a köves parton, majd uszadék fákat és száraz gallyakat is odahurcolt, hogy legyen
elegendő tűzifa.
Kora estére minden készen állt. A parton fel-alá járkált, egészen a kiugró sziklafalig
elsétált, és a csorda mozgását figyelte. Aggódva nézte az égen kelet felől gyülekező
néhány felhőt. Remélte, nem fogják eltakarni majd a holdvilágot. Főzött egy kis
kását, csipegetett pár szem bogyót, de ennél többet nem tudott enni. Folyton kezébe
vette a lándzsákat, a döfést gyakorolta, aztán letette.
Az utolsó pillanatban gondolt egyet, végigturkálta az uszadékfa- és csonthalmot,
mígnem rábukkant egy szarvas mellső lábszárcsontjának bunkós végű felső részére.
Lesújtott vele egy hatalmas mamutagyardarabra, de nyomban fel is szisszent, mert a
karja belesajdult, amint a kemény, hosszú lábszárcsont sértetlenül visszapattant az
agyarról.
A hold már napnyugta előtt felkelt. Ayla arra gondolt, bárcsak többet tudna a
vadászat előtti szertartásokról, de a törzsben ezekről mindig kizárták a nőket. A
hiedelem szerint a nők csak balszerencsét hoztak.
„Még soha nem hoztam bajt a fejemre – gondolta. – Igaz, eddig még soha nem
próbáltam nagy testű állatokra vadászni. Bárcsak mellém szegődne a szerencse!" –
Kezébe fogta az amulettjét, és a védőszellemére gondolt. Creb azt mondta, hogy a
toteme, a barlangi oroszlán vette rá arra, hogy vadásszon. Milyen más magyarázatot
lehetett volna találni arra, hogy valaki nő létére bármelyik férfinál ügyesebben bánik
az általa választott fegyverrel? Egy nőnek a barlangi oroszlán túlságosan erős totem –
ezért visel férfias vonásokat magán, gondolta annak idején Brun. Ayla reménykedett,
hogy védőszelleme most ismét szerencsében részesíti.
Lassan sötétedni kezdett. Elsétált a folyókanyarhoz. Látta, hogy a lovak nyugovóra
tértek. Magához vette a lapos csontot és a sátorlapot. A magas fűben futva tette meg
az utat a parti fák közötti nyiladékig, ahol a lovak reggelente ittak a patakból. A
gyérülő napvilágnál a lombok zöldje szürkének tetszett, s a távolabbi fák fekete
körvonalakként rajzolódtak ki a lebukó nap sugaraitól vöröslő háttérből. Ayla
leterítette a sátorlapot, és ásni kezdett.
 Nehéz volt feltörni a föld kemény kérgét, de alatta, a lazább talajban már
könnyebben ment az ásás a kiélezett csontlapáttal. A kikapart földet a sátorlapra
szórta, majd az erdőbe vonszolta, és leborította róla. Mikor mélyebbre jutott, a gödör
aljára terítette a lapot, és azzal emelte ki a földet, majd húzta az erdő felé. A sötétben
immár csak érezte, semmint látta az utat. Fáradságos munka volt ez. Még soha nem
ásott gödröt egyedül. A nagy tűzhelygödröket, amelyeket kövekkel béleltek ki, és
egész fartöveket sütöttek benne, a nők mindig közösen kaparták ki. Ennek a
veremnek azonban sokkal mélyebbnek és hosszabbnak kell lennie.
Ayla az immár derékig érő gödörben egyszer csak vizet érzett a talpa alatt. Ekkor
döbbent rá, hogy nem lett volna szabad ilyen közel ásnia a patakhoz. Az üreg alja
hamar megtelt vízzel. Már bokáig süppedt a sárba, amikor abbahagyta az ásást, és
kimászott. Ahogy a bőrt kiemelte, a gödör egyik pereme leomlott.
„Remélem, eléggé mély. De ha tovább ások, még több víz tör fel" – állapította meg
magában. Felpillantott a holdra, és elcsodálkozott, milyen későre jár. Igyekeznie kell,
hogy mindent befejezzen, de a tervezett rövid pihenésre már nem jut idő.
A halomba dobált fákhoz rohant, de egy kiálló gyökérben megbotlott, és nagyot
esett. „Pedig most nem szabad figyelmetlennek lennem!" – korholta magát, a
sípcsontját dörzsölgetve. A térde és a tenyere égett a fájdalomtól. Bár nem látta, de
biztosra vette, hogy az egyik lábán végigcsorgó síkos valami vér lehet.
Hirtelen ráeszmélt, mennyire sebezhető. Pillanatnyi pánik fogta el. „Mi van, ha
eltöröm a lábam? Itt senki sincs, aki segíthetne, ha bármi történik velem. Mit keresek
itt kinn az éjszakában? Tűz nélkül? Mi van, ha rám támad egy vadállat?"
Emlékezetében még mindig élénken élt az a hiúz, amelyik egyszer rárontott. Maga
elé képzelte az éjszakában rá leselkedő, vérszomjas, izzó szemeket. A parittyájához
kapott.
Biztonságérzetet nyújtó fegyvere ott lapult az övébe csúsztatva. Megnyugodott. „Én
már különben is halott vagyok, legalábbis annak kellene lennem. Aminek történnie
kell, úgyis megtörténik. Most nem aggódhatok. De ha nem sietek, megvirrad, mire
elkészülök."
Az előző nap kivágott és halomba rakott facsemetéket a gödörhöz húzta. Egymaga
nem tudná becserkészni a lovakat, érvelt magában, és olyan szurdok sincs a
völgyben, amely az egyik végén zárt lenne. Ha pedig nincs ilyen, akkor talán
csinálhatna egyet, pattant ki fejéből a gondolat. Ayla nagy találékonyságról tett
tanúbizonyságot, ez volt az, ami még a külső vonásoknál is jobban megkülönböztette
a törzs tagjaitól.
Mit sem számított, hogy ezt már korábban kiötlötték. Számára új volt. Eszébe sem
jutott, hogy ezt nagy felfedezésnek tartsa. Ő csak a törzsbeli férfiak vadászmódszerét
akarta alkalmazni, és ehhez kellett kissé átalakítania a terepet. Ám ez az apró
változtatás esetleg, de csak esetleg, lehetővé teszi, hogy egy nő egymaga megöljön
egy olyan állatot, amelynek elejtéséről társak nélkül a törzs férfiai még csak álmodni
sem mertek volna. Kényszer szülte, nagy vívmány volt ez.
 Ayla aggodalmaskodva tekingetett az égre, miközben gallyakat font össze,
amelyekből a gödör két oldalán sövénykorlátot állított fel. Közötte kitöltötte és
bokrokkal felmagasította a réseket. A keleti égbolton eközben kezdtek kihunyni a
pislákoló csillagok. A legkorábban ébredő madarak már trillázva köszöntötték a
hajnalt, s az ég is derengett, amikor Ayla hátralépett, és végigpillantott a keze
munkáján.
A nagyjából téglalap alakú verem szélei sárosak voltak a gödör aljáról felhúzott
vizes földtől. A bőrlapról legurult rögök szanaszét szóródtak a téglalap alakú
területen belül letaposott füvön, amelyet a sáros lyuk fölött összeérő két bokorfal
határolt. Egy kis résen át, ahol a gödör elválasztotta a két sövényt, megcsillant a
vöröslő keleti égboltot visszatükröző folyócska. A hullámzó víz túloldalán
homályosan elősejlett a völgy meredek déli fala, csak a csúcsa körüli körvonalak
voltak kivehetők.
Ayla a lovak irányába fordult. A völgy túlsó oldalán a lankásabb hegyoldal nyugat
felé mind meredekebbé vált, ahogy egyre emelkedett a barlang előtti kiálló sziklafal
felé; kelet felé pedig dimbes-dombos, füves hegyvidékben folytatódott a völgy
mentén. Amott még sötétség honolt, de Ayla látta, hogy a lovak mocorogni
kezdenek.
A sátorlappal és a lapos csontlapáttal visszasietett a köves partra. A tűz már alig
pislákolt. Rakott rá fát, majd kihalászott egy izzó faszenet, és betelte az
őstulokszarvba. A fáklyákkal, lándzsákkal meg a lábszárcsonttal felszerelkezve
visszarohant a gödörhöz. A verem mindegyik oldalához letett egy-egy lándzsát, az
egyik mellé lerakta a bunkós csontot, aztán nagy kört leírva a lovak háta mögé került.
Lesben várt.
A tétlen várakozás nehezebbnek bizonyult az egész éjszakai munkánál. Felajzva,
türelmetlenül várta, vajon sikerül-e a terve. Ellenőrizte, ég-e még a faszene; újra és
újra megvizsgálta a szövétnekeket; végigvette, mit kellett volna még tennie vagy
másképp csinálnia. Tűkön ülve leste, mikor indulnak meg a lovak a patakhoz. Még
az is megfordult a fejében, hogy indulásra ösztökélje őket, de aztán elvetette ezt a
gondolatot, és tovább várakozott.
A lovak mozgolódni kezdtek. Aylának feltűnt, hogy a megszokottnál
nyugtalanabbnak látszanak, bár még soha nem látta őket ilyen közelről. Végül a
vezérkanca elindult a folyócska felé, nyomában a többiekkel. Útközben meg-
megálltak legelni, és ahogy egyre közeledtek, kifejezetten izgatottak lettek, mihelyt
megérezték Aylának és a megbolygatott földnek a szagát. Amint észrevette, hogy a
vezérkanca irányt akar változtatni, cselekvésre szánta el magát.
Az izzó faszénnel meggyújtotta az egyik fáklyát, majd az égő szövétnekről egy
másikat. Amint lángra kaptak, Ayla hátrahagyva az őstulokszarvat, a csorda után
eredt. Hujjogatva, rikoltozva, a fáklyákkal hadonászva rohant feléjük, de még túl
messze volt tőlük. A préritüzekre emlékeztető füst szaga ösztönös félelmet keltett az
állatokban. Vágtába kezdtek, s pillanatok alatt maguk mögött hagyták. Az ivóhelyük
és a bozótsövény felé tartottak, de hirtelen megorrontották a veszélyt, és némelyikük
kelet felé menekült. Ayla is arra vette az irányt. Inaszakadtából rohanni kezdett.
Remélte, hogy visszafordulásra késztetheti őket. Ahogy közelebb ért, látta, hogy a
többi is megfarol a csapda előtt. Rikoltozva közéjük rontott. Az állatok félreugrottak,
s fülüket hátracsapva, kitágult orrlyukkal, fejvesztve nyargaltak el kétoldalt mellette,
rémült nyerítést hallatva. Aylát is hatalmába kerítette a páni félelem. Attól tartott,
mindahányan egérutat nyernek.
A csapda keleti végénél járt, amikor észrevette, hogy a deres kanca feléje tart.
Kurjongatva, két kezében a fáklyával karját szélesre tárva egyenesen a lónak rontott.
Az állat az utolsó pillanatban elugrott, de – vesztére – rossz irányba. A menekülés
útja el volt zárva. A sövény belső oldalán galoppozott, a kiutat kereste. Ayla levegő
után kapkodva utánavetette magát. Úgy érezte, menten kiég a tüdeje.
A kanca egyszer csak megpillantotta a nyiladékon át a hívogatón csillogó
folyócskát, és megindult felé. Hirtelen észrevette a tátongó vermet, de már túl későn.
Felkapta a lábát, hogy átugorja, de patái megcsúsztak a gödör sáros peremén. Lábát
törve a verembe zuhant.
Ayla zihálva odarohant, és megragadta az egyik odakészített lándzsát. Tekintetét a
nyihogó, fejét dobáló, sárban vergődő, riadt szemű állatra szegezte. Aztán lábát
kitámasztva, két kézzel megmarkolta a lándzsa nyelét, és hegyét a gödör felé
irányítva döfött. A fegyver megsebesítette az állat horpaszát, de halálos sebet nem
ütött rajta. Ayla átszaladt a gödör másik oldalára, de megcsúszott a sárban, s kis híján
maga is majdnem a verembe esett.
Felkapta a másik lándzsát, ám ezúttal figyelmesebben célzott. A kanca
zavarodottan, fájdalmasan nyerített. Amint a második lándzsa hegye a nyakába
fúródott, utolsó erejét összeszedve nekifeszült, hogy felálljon, de panaszos
nyehegéssel visszarogyott. A bunkós lábszárcsonttal rámért erős ütés végül minden
fájdalmától megszabadította.
Ayla agyáig csak lassan jutott el a felismerés; még túlontúl kábult volt ahhoz, hogy
felfogja, mi történt. A verem szélén állt, a kezében tartott bunkós végű csontra
támaszkodva pihegett, és a gödör alján heverő, vértől és sártól csatakos, bozontos
szürkés szőrű kancát nézte. Az állat nem moccant.
Aztán lassacskán valamiféle eleddig ismeretlen, mélyről fakadó érzés kezdte
elönteni, amely győzedelmes primitív kiáltásban tört fel a torkán. Sikerült!
Ám a diadalmámor nem tartott sokáig. Ahogy a lovat elnézte, hirtelen rádöbbent,
hogy nem tudja kihúzni a gödörből; le kell szállnia a sáros verembe, és fel kell
trancsíroznia, ügyelve arra, hogy az állat bőre viszonylag épen maradjon. Aztán
igyekeznie kell a hússal a köves partra, mielőtt a környéken ólálkodó ragadozók
megorrontják a vérszagot. A húst fel kell szeletelnie, s a felhasználni kívánt többi
testrészt is meg kell menekítenie, aztán a tüzet is szemmel kell tartania, nehogy
elaludjon, és őrködnie kell a száradni kitett hús mellett.
Pedig már az éjszakai kemény munkába és az elkeseredett hajszába is épp eléggé
belefáradt. Ám nem pihenhetett le, mint a vadászatról dolguk végzetten hazatért
törzsbeli férfiak, akik a zsákmány feldarabolását és feldolgozását már a nőkre bízták.
A munka java Ayla számára még csak most kezdődött. Nagy lélegzetet vett, és
beugrott a gödörbe, hogy elvágja az állat torkát.
Visszarohant a partra a sátorlapért és a kőszerszámokért. Visszaútban észrevette,
hogy a lovak a völgy túlsó végénél vágtatnak. Ahogy a véres, sáros szűk lyukban a
trancsírozással küszködött, egészen meg is feledkezett róluk.
Mire a sátorlapon annyi húst felhalmozott, amennyit el bírt vonszolni, a
dögkeselyűk már ott gyülekeztek, és csipegették a veremből kihajigált csontokon
maradt húscafatokat. A köves parthoz húzkodta a rakományt, a megrakott tűz
mellett leborította, és már fordult is vissza az üres sátorlappal. A gödör közelébe érve
előkapta a parittyáját, és kilőtt néhány követ. Látta, hogy az egyik róka a lábát húzva,
vonyítva eliszkol. Ha még lett volna kavicsa, leteríthette volna. Mielőtt folytatta a
munkát, a patak medréből kavicsot gyűjtött, és ivott egyet.
Amikor a második rakománnyal visszatért, egy torkosborz, amelyet még a tűz sem
riasztott el, épp meg akart lépni egy nagy darab hússal; a parittya azonban nem
tévesztett célt, halálosan megsebesítette. Ayla a tűzhöz húzta a húst, majd visszament
a falánk állat teteméért. Remélte, lesz még ideje megnyúzni. A rozsomákszőrből
meleg téli ruházatot lehet készíteni.
A gödör melletti hiénával viszont nem volt szerencséje. Sikerült egy húsos
lábszárral meglógnia. Ayla ideérkezése óta még nem látott ennyi húsevőt a völgyben.
A rókák, a hiénák, a rozsomákok mind megkóstolták a zsákmányát. A farkasok és
harciasabb rokonaik, a vadkutyák a parittya hatósugarán kívül ólálkodtak fel s alá. A
héják és a vörös kányák bátrabbak voltak. Közeledtére csupán néhány
szárnycsapásnyira vonultak hátrébb. Ayla számított rá, hogy bármely pillanatban
felbukkanhat egy hiúz, egy párduc vagy akár egy barlangi oroszlán is.
A nap már lemenőben volt, mire az utolsó rakományt is a parthoz vonszolta, s
fáradtan a földre rogyott. Egész éjjel egy szemernyit sem aludt, egész nap nem evett,
és mostanra már moccanni sem volt kedve. Csakhogy a vadászzsákmányra gyűlt
legapróbb teremtmények nem hagyták nyugton. A körülötte zsongó, csipkedő legyek
hessegetése közben észrevette, mennyire piszkos. Felkecmergett, és ruhástul begázolt
a patakba. Hagyta, hogy a víz végigmossa egész testét és öltözékét.
A fürdéstől felfrissült. Felment a barlanghoz, kiterítette száradni a nyári ruháját, s
közben korholta magát, miért is nem vette ki az övéből a parittyát, mielőtt bement a
vízbe. Aggódott, hogy száradás után a bőr meg fog keményedni. Arra már nem volt
ideje, hogy megpuhítsa. Felöltötte a köpenyét, és magához vette az alvóbőrét. Mielőtt
lement volna a partra, a barlang előtti kőpárkányról végigtekintett a réten. A gödör
közelében nagy volt a tülekedés, viszont a lovak eltűntek a völgyből.
Hirtelen eszébe jutottak a lándzsák. Ott maradtak a földön, amikor kihúzta a kanca
testéből. Hosszasan győzködte magát, hogy jobb visszamenni a tökéletesen
megfelelő lándzsákért, mint újakat csinálni. Vizes parittyával a kezében lement a
partra, ledobta az alvóbőrét a földre, és egy csomó kavicsot vett magához.
A csapda közelében döbbenten meredt a mészárlás színhelyére. A sövény
helyenként kidőlt. A gödör nyílt sebként tátongott a földben, a fű körös-körül
letaposva. Minden vérben úszott; húsfoszlányok, csontok hevertek szanaszét. Két
farkas a kanca fejének maradványai fölött acsarkodott egymással. Az egyik szőrös,
patás mellső lábon kölyök-rókák marakodtak, egy hiéna pedig óvatosan leste Aylát.
A nő lépteire a vörös kányák felröppentek, egy torkosborz azonban nem tágított a
verem mellől. Feltűnő módon már csak a macskafélék hiányoztak.
„Jobb lesz, ha igyekszem – gondolta Ayla, miközben egy kilőtt kaviccsal leterítette a
torkos állatot. – Máglyákat kell raknom a hús körül." A hiéna kacajt hallatva hátrált, s
a parittya hatósugarán kívül megállt. „Te ronda dög, takarodj innen!" – mondta
magában Ayla. Azóta gyűlölte a hiénákat, amióta egyszer az egyik elragadta Oga
gyermekét. Ayla akkor, mit sem törődve a következményekkel, megölte a rablót.
Nem hagyhatta, hogy a szerencsétlen gyermek a hiéna karmai közt lelje halálát.
Ahogy lehajolt a lándzsákért, a sövényen keresztül mozgolódásra lett figyelmes.
Néhány hiéna lopakodva becserkészett egy nyurga lábú, világossárga csikót.
„Sajnállak – gondolta Ayla. – Nem akartam megölni az anyádat, de véletlenül épp ő
esett csapdába." Nem érzett bűntudatot. Azt tartotta, hogy vannak vadászok, és
vannak prédák; időnként a vadászok is áldozatul esnek. Annak ellenére, hogy volt
fegyvere és tüze, ő is könnyen prédává válhatott volna. A vadászat egyfajta életmód
volt.
Tudta, hogy a kiscsikóra az anyja nélkül pusztulás vár. Szánalmat érzett az apró,
gyámoltalan állat iránt. Annak idején az első nyúl után sorra vitte a barlangba Izához
a sebesült kis állatokat meggyógyíttatni, Brun legnagyobb megrökönyödésére. A
törzsfőnök azonban határt szabott, húsevő állatokat nem volt hajlandó eltűrni a
barlangban.
Ayla figyelte, ahogy a hiénák körbefogják az előlük kitérni igyekvő, rémült
kancacsikót. „Úgysincs, aki gondoskodna rólad. Talán jobb is, ha mielőbb túlesel
rajta" – érvelt magában Ayla. Ám amikor az egyik hiéna a csikóra támadt, és
mancsával a horpaszára suhintott, Ayla nem teketóriázott. Áttört a bozóton, és
parittyájából kőzáport zúdított a támadókra. Az egyik hiéna elterült, a többi futásnak
eredt. Nem akart végezni velük; nem volt szüksége piszkosnak tetsző, pettyes
hiénabőrre. Csak azt akarta, hogy békén hagyják a védtelen állatot. A kiscsikó is
elnyargalt, de nem túl messzire. Megriadt Aylától, de a hiénáktól még jobban
rettegett.
Ayla a kezét előrenyújtva, lassan közelített feléje, s közben halkan dúdolt; régebben
is így nyugtatta meg a riadt állatokat. Természet adta tehetséggel bánt az állatokkal,
együtt érzett minden élőlénnyel. Ezt az érzékenységét a gyógyító tevékenység
gyakorlása közben fejlesztette ki, Iza szárnyai alatt, aki tanításában mintegy a saját
könyörületességének kiterjesztését látta, amely egykor arra indíttatta, hogy
felnyalábolja a sebesült, éhes, furcsa kinézetű lánygyermeket.
A kiscsikó a nyakát előrenyújtva megszimatolta Ayla kezét, aki közelebb lépett,
meglapogatta és megvakargatta a hátát. Amikor a kicsi állat hangosan szopogatni
kezdte az ujjait, Ayla agyában hirtelen megelevenedett a hajdani mardosó éhség
emléke.
 „Szegény paci – sajnálkozott. – Milyen éhes vagy, de nincs anyád, aki
megszoptasson. Nekem nincs tejem; még Durc számára sem volt elegendő. – Érezte,
hogy könnyek szöknek a szemébe. Megrázta a fejét. – Durc mégis megerősödött.
Majdcsak kitalálom, mivel etesselek meg. Téged is korán el kell választani. Gyere,
paci!" Ujjait a szájában tartva, a köves partra vezette a csikót.
Ahogy közelebb ért, észrevette, hogy egy hiúz épp kereket akar oldani a nehezen
megszerzett hús egy darabjával – mégiscsak tiszteletét tette egy macskaféle. Ayla a
kezébe kapott két kavicsot meg a parittyáját, miközben a lovacska idegesen elhátrált.
Mihelyt a hiúz felpillantott, nagy erővel megpörgette a parittyáját, és gyors
egymásutánban elhajította a kavicsokat.
Zoug annak idején váltig állította, hogy parittyával le lehet teríteni egy hiúzt,
„jóllehet annál nagyobb testű állat elejtésével jobb nem próbálkozni" – mondogatta.
Ayla nem először támasztotta alá az öregember igazát. Visszavitte a húst, és
odahúzta a pamacsos fülű hiúz tetemét is. Szemét végigjáratta a húshalmon, a
lóbőrön, amelyre időközben rászáradt a sár, a kimúlt rozsomákon és a hiúzon.
Váratlanul hangos nevetésben tört ki. „Hús kellett. Bőr kellett. Most már csak néhány
segítő kézre lenne szükségem" – gondolta.
A kancacsikó megrettent a kitörő kacagástól meg a tűz szagától. Ayla kerített egy
bőrzsinórt, és óvatosan megközelítette az állatot. A nyakára kötötte a zsinórt,
visszavezette a partra, és kikötötte egy bokorhoz. Eszébe jutott, hogy már megint
megfeledkezett a lándzsákról, és visszaszaladt értük. Aztán a lovacskát
engesztelgette, aki az imént megpróbált utánamenni. „Mit adhatnék neked enni? –
morfondírozott magában, amikor a csikó megint szopogatni akarta az ujjait. – Nem
mintha nem lenne most épp elég tennivalóm."
Megkínálta egy kis fűvel, de a csikó nem tudta, mit kezdjen vele. Ekkor Ayla szeme
a főzőedényre tévedt, amelynek az alján még maradt egy kevéske kihűlt főtt kása.
Felöntötte egy kis vízzel, pépesre törte a magokat, és a csikó orra elé tartotta. Az állat
prüszkölt egyet, és hátralépett, majd a nő arcát nyalogatta. Úgy tűnt, jóízűnek találja.
Éhes volt, és megint az ujjai felé nyújtogatta a nyakát.
Ayla gondolt egyet: hagyta, hogy a csikó az ujját szopogassa, miközben a kezét
lassan leengedte az edénybe. A ló belenyalt a kásába, de nyomban felkapta a fejét.
Néhány kísérlet után azonban az éhség győzött. Miután a lovacska belakott a
kásából, Ayla felment a barlanghoz, hozott le még zabot, és feltette főni.
„Azt hiszem, sokkal több magot kell gyűjtenem, mint eredetileg terveztem. Talán
még lesz időm rá, ha sikerül ezt a sok húst megszárítanom." Egy pillanatra
elmerengett azon, mit gondolnának róla most a törzsbeliek. Biztosan furcsállnák,
hogy megölt egy lovat azért, hogy élelmet szerezzen magának, aztán meg eleséget
gyűjt az elejtett ló csikaja számára. „Higgyenek, amit akarnak, itt kedvemre
különcködhetek" – mondta magában, és hegyes botjára felszúrt egy darab lóhúst,
hogy nyárson megsüsse magának, majd sorra vette a tennivalókat, és hozzáfogott a
munkához.
 Még mindig a hússzeleteléssel foglalatoskodott, amikor a telihold előtűnt, és a
csillagok ismét hunyorogni kezdtek az égen. A patakparton körben máglyák égtek.
Ayla örült a közeli nagy rakás uszadék fának. A körön belül sorban kirakva
száradtak a hússzeletek. Egy kisebb tekercs barna rozsomákprém mellett összetekert,
sárgásbarna hiúzbőr hevert. Mindkettőt meg kellett még tisztítani, és ki kellett
készíteni. A frissen mosott szürke lóbőr a köveken kiterítve száradt a ló tisztára
mosott gyomra mellett, amely vízzel volt feltöltve, hogy megőrizze rugalmasságát.
ínszalagok és hosszú, mosott belek száradtak a parton, egy kupacban paták és
csontok, egy másik halomban sütésre és belekbe töltésre váró zsírkockák
tornyosultak. Aylának sikerült megmentenie némi zsírt a hiúzból és a torkosborzból
a lámpáshoz és vízhatlanítás céljára, de a húsukat eldobta. Nemigen szerette a
húsevők ízét.
Ayla a patakban lemosta a sarat a két utolsó húsdarabról. Megfogta az egyiket,
hogy felszeletelje, de meggondolta magát. Várhatnak. Még soha nem érezte magát
ennyire kimerültnek. Megnézte a máglyákat, mindegyiket megrakta, aztán leterítette
a medvebőr takaróját, és maga köré csavarta.
A csikó már nem volt kikötve. Miután másodszor is enni kapott, úgy tűnt, nincs
kedve elkóborolni. Ayla már majdnem elaludt, amikor a kancacsikó odament hozzá,
megszaglászta, és leheveredett mellé. Akkor még nem gondolt arra, hogy a lovacska
minden alkalommal jelezni fog, ha bármilyen ragadozó megjelenik a kialvó máglyák
közelében. Félálomban átölelte a kis állatot. Érezte a szívverését, hallotta a
lélegzetvételét. Odabújt hozzá.

6.

Jondalar megdörzsölte borostás állát, és a törpefenyőnek támasztott hátizsákjáért

nyúlt. Előhúzott egy összekötött, kis puha bőrbatyut. Leoldozta róla a zsinegeket,
széthajtogatta, és tüzetesen megvizsgálgatta a benne lapuló vékony kőpengét.
Hosszában enyhén ívbe hajlott – a kő jellegzetességéből adódóan minden kovából
hasított penge kissé ív alakú volt de egyenletes és éles volt. Ez a kőpenge is azokhoz
a különlegesen finom eszközökhöz tartozott, amelyeket Jondalar féltve őrzött.
– Ideje szakállt növeszteni? – kérdezte Thonolan.
Jondalar csak most vette észre, hogy öccse feléje közeledik. – Nyáron csak nyűg a
szakáll – felelte. – Amikor izzadsz, viszketni kezd, úgyhogy jobb leborotválni. De
télen kétségkívül melegíti az ember arcát. Márpedig a tél közeleg.
Thonolan fázósan lehelgette, dörzsölgette a kezét. Leguggolt a sátor előtt rakott kis
tűz elé, és a láng fölé tartotta. – Hiányolom a színt – jelentette ki.
– Miféle színt?
– A vöröset. Nincs vörös. Csak imitt-amott egy-két bokron, a többi növény
egyszerűen elsárgult, aztán minden átmenet nélkül megbarnult. A fű is, a falevelek is
– bökött a fejével a háta mögött elterülő füves róna irányába, majd a fa mellett álló
bátyja felé fordította a tekintetét. – Még a fenyők is sárgásszürkék. Már jéghártya
borítja a tócsákat meg a patakok peremét, én meg még mindig az őszt várom –
morgolódott Thonolan.
– Ne várd sokáig! Ma kora reggel láttam egy orrszarvút. Északra tartott – mondta
Jondalar, miközben odalépdelt, és lekuporodott a tűz mellé az öccsével szemben.
– Mintha máris az orromban érezném a hó illatát.
– Amíg az orrszarvúk és a mamutok a környéken legelésznek, nem kell nagy
havazásra számítanunk. Szeretik a hideg telet, de a nagy havat ki nem állhatják.
Valahonnan mindig megérzik, ha hóförgeteg közeleg, és fejvesztve visszavonulnak a
gleccserek felé. Az a mondás járja: „Soha ne indulj útnak, ha a mamutok észak felé
futnak." Ez a rinocéroszokra is érvényes. De amelyiket én láttam, annak nem volt
sietős a dolga.
– Szemtanúja voltam, amikor egy egész vadászcsapat visszafordult anélkül, hogy
egyetlen lándzsát is elhajított volna, pusztán azért, mert a gyapjasok északra
tartottak. Kíváncsi lennék, errefelé mennyi hó hullik.
– A nyár száraz volt. Ha a tél is ilyen lesz, a mamutok és az orrszarvúk kihúzhatják
itt az egész telet. Most már délebbre vagyunk, ami azt jelenti, hogy itt még több hóra
számíthatunk. Ha ott keletre, fent a hegyekben élnek emberek, azok biztosan tudják.
Talán mégiscsak azokkal kellett volna maradnunk, akik tutajjal áthoztak minket a
folyón. Keresnünk kell egy helyet, ahová télire bevackolhatjuk magunkat. Mégpedig
sürgősen.
– Nem lenne ellenemre egy kellemes, barátságos barlang tele gyönyörű nőkkel –
vigyorgott Thonolan.
– En szívesebben húznám meg magam egy rendes, barátságos törzsnél.
– Bátyám, szerintem te sem akarnád nők nélkül tölteni a telet.
– Elismerem, hogy jóval hidegebb lenne a tél nő nélkül, akár szép az a nő, akár nem
– mosolyodott el Jondalar.
Thonolan eltűnődve nézett a bátyjára. – Gyakran eltöprengtem...
– Min?
– Nemegyszer előfordul, hogy egy igazi szépség, akinek csaknem minden férfi
igyekszik elnyerni a kegyeit, csak rád szegezi a tekintetét. És ezt te is tudod, nem
vagy bolond. Mégis közömbösen ellépsz mellette, és egy sarokban kucorgó,
jelentéktelen, szürke kis egeret választasz magadnak. Miért?
– Magam sem tudom. Néha az „egérke" azért gondolja magáról, hogy csúnyácska,
mert egy szemölcs éktelenkedik az arcán, vagy azt hiszi, hogy túl hosszú az orra. Ám
amikor szóba elegyedsz vele, gyakran több értéket fedezel fel benne, mint abban,
akiért mindenki bolondul. Azok a nők, akik nem túl szépek, valahogy érdekesebbek,
mert többet vittek véghez, vagy értenek valamihez.
– Lehet, hogy igazad van. Az ilyen bátortalan, szemérmes nők némelyike egészen
kivirul, amint egy kis figyelemre méltatod őket.
 Jondalar megvonta a vállát, és felállt. – Ha itt tétlenkedünk, nem fogunk se nőket,
se törzset találni. Szedjük a sátorfánkat, és induljunk.
– Helyes! – vágta rá felbuzdulva Thonolan, és visszafordult a tűz felé. Kővé
dermedt. – Jondalar! – kiáltott fel elakadó hangon, miközben igyekezett visszanyerni
önuralmát. – Vigyázz, nehogy egy mozdulattal is magadra vond a figyelmét! Ha a
sátor fölött átnézel, megláthatod a reggeli barátodat vagy legalábbis egy hasonló
példányt.
Jondalar átkandikált a sátor fölött. A sátor túlsó oldalán hatalmas, kéttülkű gyapjas
orrszarvú ringott ide-oda, amint tonnás testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte.
Fejét most arra az oldalra fordította, amelyik szemével Thonolant figyelte. Egyenest
előre alig látott, csaknem vak volt; apró szemei egészen távol ültek egymástól. A
természet rendkívül éles hallással és szaglással kárpótolta gyönge látását.
A hideget jól tűrő élőlény volt. Testét két szőrtakaró fedte: egy tömött, pihés alsó és
egy vörösesbarna, hosszú felső szőrzet, a vastag bőr alatt nyolc centiméteres
zsírréteggel. Ahogy ide-oda himbálta magát, a leszegett fején hátrafelé ívelő, hosszú
elülső tülök csaknem a földet söpörte. Télen a hó elkotrására használta a legelőn,
hacsak a hótakaró nem volt annyira vastag, hogy zömök, rövid lába is elsüllyedt
benne. A déli füves rónán csak futó vendégnek számított. Késő ősszel és kora télen
kereste fel rövid időre a dús legelőket – hogy zsírját gyarapítsa –, amikor már
hidegebbre fordult az idő, de még nem vette kezdetét a nagy havazás. A vastag
szőrtakaróban nem bírta elviselni a meleget, viszont a vastagon behavazott
területeken sem tudott megélni. A gyapjas rinocérosz hazája a gleccserközeli száraz
tundra és sztyeppvidék volt, ahol zord, csikorgó fagy uralkodott.
A hosszú, hegyes végű elülső tülök azonban nemcsak hókotró alkalmatosság,
hanem veszedelmes fegyver is volt, és Thonolan mindössze néhány lépésnyire állt
tőle.
– Ne moccanj! – sziszegte Jondalar. Lebukott a sátor mögé, és a hátizsákja
oldalzsebébe tűzött lándzsákért nyúlt.
– Azoknak a nádszálvékony, gyenge lándzsáknak itt semmi hasznát nem vesszük –
szólt oda Thonolan, háttal a bátyjának. Jondalar keze a döbbenettől egy pillanatra
megmerevedett; el nem tudta képzelni, öccse hogyan találta ki, mit tervez. –
Valamilyen sérülékeny pontján, például a szemén kellene megdöfni, de az túl apró
célpont – folytatta Thonolan. – Az orrszarvúhoz erős lándzsa kell.
– Ne jártasd annyit a szád, mert még magadra vonod a figyelmét – figyelmeztette
Jondalar. – Lehet, hogy nekem nincs erős lándzsám, de te fegyvertelen vagy.
Megkerülöm a sátrat, és megpróbálom leszúrni.
– Ne tedd, Jondalar! Csak feldühíted a lándzsával; és különben sem tudnád
megsebesíteni. Emlékezz csak, gyerekkorunkban hogyan gyötörtük az orrszarvúkat.
Egyikünk nekiiramodott, hogy üldözőbe vetesse magát vele, majd félreugrott,
miközben a másikunk már magára vonta az állat figyelmét. Aztán addig futtattuk,
mígnem úgy kifáradt, hogy mozdulni sem bírt. Készülj rá, te fogod felkelteni az
érdeklődését, én meg futni kezdek, és megpróbálom kimeríteni.
 – Ne! Thonolan! – ordította Jondalar, de elkésett, mert testvére már rohanni kezdett.
Soha nem lehetett kiismerni ezt a kiszámíthatatlan állatot. Ahelyett, hogy Thonolan
után vetette volna magát, a szélben hullámzó sátrat rohamozta meg. Orral
nekirontott, tülkével lyukat hasított rajta, elszakította a bőrzsinórokat,
belegabalyodott, majd miután kiszabadította magát, úgy döntött, elege volt az
emberekből meg a táborhelyükből, és békésen távozott. Thonolan hátranézett, és
amikor látta, hogy a rinocérosz elcammogott, visszaügetett.
– Elment az eszed? – üvöltötte Jondalar, és lándzsáját olyan erővel csapta a földhöz,
hogy nyele a lándzsahegy alatt eltört. – Meg akartad öletni magad? Nagy Földanya!
Ketten nem tudunk kifárasztani egy orrszarvút. Ahhoz több embernek kell
körülkeríteni. Mi van akkor, ha utánad ered? A Nagy Földanya szerelmére, mit
csináltam volna, ha megsebesülsz?
Thonolan először meglepődött, aztán haragra gyúlt, végül elnevette magát. – Még
hogy miattam aggódtál! Üvöltözzél csak kedvedre, engem nem tudsz becsapni.
Lehet, hogy nem kellett volna kísérletet tennem, de nem hagyhattam, hogy egy
gyönge lándzsával támadj orrszarvúra. A Nagy Földanya szerelmére, mit csináltam
volna, ha megsebesülsz? – Mind szélesebb mosolyra húzta a száját, s szeme
huncutkásan, elégedetten csillogott, akár egy csínytevő kisfiúé. – Különben sem jött
utánam – tette hozzá.
Jondalar komor arckifejezéssel nézett vissza vigyorgó öccsére. A dühkitöréssel nem
is annyira mérgét, inkább feszültségét vezette le, miután megkönnyebbülten látta,
hogy Thonolannak nem esett baja; bár némi időbe telt, mire ezt felfogta.
– Szerencséd volt. De azt hiszem, mindkettőnknek – jegyezte meg nagyot sóhajtva.
– Jobb lesz, ha nekiállunk néhány erős lándzsát készíteni, még ha most csak
nagyjából élezzük is ki a hegyét.
– Errefelé nem láttam tiszafát, de útközben nézhetünk kőrisfát vagy égerfát. Az is
megteszi – jegyezte meg Thonolan, miközben hozzáfogott lebontani a sátrat.
– Bármi megteszi, még a fűzfa is, de mielőtt útra kelünk, el kell készítenünk a
lándzsákat.
– Jondalar, tűnjünk el innen mihamarabb! Fel kell jutnunk a hegyekbe. Nem igaz?
– Nem szívesen indulok útnak erős lándzsa nélkül, amikor orrszarvúk tanyáznak a
környéken.
– Ma korábban megállhatnánk sátrat verni. Útközben kereshetünk megfelelő
faanyagot meg egy jobb táborhelyet. Lehet, hogy az az orrszarvú még visszalátogat
ide.
– De követhet is minket. – Jondalar tudta, hogy Thonolan reggelente alig várja az
indulást. Mindig türelmetlenkedett, ha valami miatt tétováztak. – Talán tényleg meg
kellene próbálnunk eljutni a hegyekig. Ma korábban verünk sátrat. Rendben van,
Thonolan?
– Rendben, bátyám.
 A két testvér kitartóan, egyenletes iramban, csendben lépdelt egymás mellett a
folyó partján. Az út során összeszoktak, minden érzésüket, gondolatukat
megosztották egymással, kiismerték egymás erős és gyenge pontjait. Megszokásból
végezték a maguk feladatát, ám a veszélyben egymásra voltak utalva. Erős,
egészséges fiatalemberek voltak, tele önbizalommal, aminek ugyan nem voltak
tudatában, csak azt tudták, hogy bármilyen nehézséggel képesek szembenézni.
Már annyira alkalmazkodtak a környezetükhöz, hogy tudat alatt érzékelték.
Bármilyen veszélyt jelentő, szokatlan dologra tüstént felfigyeltek. Ám a csupasz ágak
között fütyülő hideg szélben a távoli nap melegét és az előttük magasodó hegyek
csúcsait körülölelő súlyos, fekete felhőket meg a mély, sebes folyót alig észlelték.
A hatalmasra duzzadt Nagy Anya-folyó széles ívben kelet felé kanyarodott. A két
fiatalember a bal partján haladt. Sorra keltek át a nagy folyóba siető patakokon és a
mellékágakon. A folyón túl, dél felé, meredek, teraszos sziklák magasodtak; azon az
oldalon, ahol Jondalarék jártak, lankás dombok emelkedtek a parttól felfelé.
– Nem hiszem, hogy a tél beállta előtt elérjük a Nagy Anya-folyó végét, ha
egyáltalán véget ér valahol – aggodalmaskodott Jondalar.
– Pedig van vége, és szerintem hamarosan rátalálunk. Nézd csak, milyen hatalmas!
– mutatott jobbra széles karmozdulattal Thonolan. – Ki gondolta volna, hogy ekkora
folyó lesz belőle? Most már biztosan közel járunk a torkolatához.
– De még nem értük el a Kishúg-folyót, legalábbis azt hiszem. Tamen azt mondta,
ugyanolyan nagy, mint a Nagy Anya.
– Ez bizonyára csak mendemonda. Valahányszor mesélnek róla, mindig nagyobb
lesz. Csak nem hiszed, hogy még egy ugyanakkora folyó tart dél felé ezen a
lapályon?
– Igaz, Tamen nem állította, hogy a saját két szemével látta, de azt jól mondta, hogy
a Nagy Anya-folyó ismét kelet felé kanyarodik majd. Es azt a törzset is megemlítette,
akik átvittek minket tutajjal a főágon. Kár, hogy nem beszéljük a nyelvüket, ők talán
tudtak volna mondani valamit a Nagy Anya hatalmas mellékfolyójáról.
Mindamellett amondó vagyok, hogy Tamen pontos leírást adott a Kis-húg-folyóról.
– Te is tudod, milyen könnyű felnagyítani a távoli nagy csodákat. Szerintem a
Kishúg, amiről Tamen beszélt, csupán egy keletebbre lévő mellékága lehet a Nagy
Anya-folyónak.
– Remélem, igazad van, öcsém. Mert ha a Kishúg valóban egy folyó, akkor bizony
át kell kelnünk rajta ahhoz, hogy eljussunk a hegyekhez. Márpedig oda
mindenképpen el kell érnünk, mert sehol másutt nem találunk téli menedéket.
– Majd hiszem, ha látom.
Jondalar hirtelen mozgásra és hangokra lett figyelmes. Felpillantott az égre. Az erős
széllel mit sem törődve, V alakzatban repülő vadlibák közeledtek kitartóan. Az ég
egy pillanatra elsötétült, amint a vadlibaraj egyszerre ereszkedett le a földre pihenőt
tartani.
 – Bátyám – szólalt meg Thonolan izgatottan –, ezek a vadlibák nem szálltak volna
le, ha amott előttünk nem lenne egy mocsár. Vagy egy tó vagy egy tenger. Fogadok,
hogy abba torkollik a Nagy Anya. Azt hiszem, elérkeztünk a folyó végéhez!
– Ha fölmászunk arra a dombtetőre, jobban beláthatjuk a terepet – javasolta
óvatosan Jondalar. Thonolan azonban érezte, hogy bátyja nem hisz neki.
Gyorsan felkaptattak a domboldalon, és amikor zihálva felérkeztek, a meglepetéstől
a lélegzetük is elállt. A kanyar után a Nagy Anya kiszélesedett; a víz eleinte csak
fodrozódott, majd hömpölyögni, tajtékozni kezdett, ahogy a mellékfolyó
torkolatához közeledett. A víztömeg zavaros volt a meder aljáról felkavart iszaptól és
a hulladéktól. Törött ágak, állattetemek, tövestül kicsavart fák hánykolódtak,
pörögtek-forogtak a víz színén az ellenáramlatok fogságában.
Nem a Nagy Anya-, hanem a Kishúg-folyó torkolatát érték el.
A Kishúg fenn a hegyekben eredő apró erekből, csermelyekből keletkezett, melyek
folyókká duzzadtak, sebesen vágtattak, s zubogtak alá a nagy hegyvonulat nyugati
oldalán. A vidéken nem volt se tó, se vízgyűjtő medence, amely elnyelte volna őket.
A folyóvizek ereje és gyorsasága nőttön-nőtt, mígnem a síkságon a Kishúg magába
szívta őket. A rakoncátlan, szilaj Kishúgot csak a Nagy Anya szelídítette meg, amely
önmagában is túltelített volt.
A mellékfolyó a sebes sodrás fékező hatásával küzdve áradt az anyafolyóba. Meg-
meghátrált, majd újra nekilódult, s szeszélyes felszíni és víz alatti ellenáramlatokkal
igyekezett magának utat törni. A hirtelen keletkezett örvények veszedelmesen forgó
tölcsérükben a meder aljára szívták a víz színén lebegő hulladékot, és néhány
pillanat múlva a folyón lejjebb a víz felszínére dobták. A torkolatnál felgyülemlett víz
végeláthatatlan tóvá növekedett.
Az őszi áradások már levonultak. Iszapos ingovány terpeszkedett a folyó mindkét
partján, ahol a nemrég visszavonult víz maga után hagyta a pusztítás nyomait:
gyökerükkel az ég felé nyúló, kifordult fák, vízzel teleivódott farönkök és törött ágak,
a kiszáradó tócsákban állattetemek és vergődő halak hevertek szanaszét. A könnyen
hozzáférhető maradványok fölött tort ültek a vízimadarak; szinte hemzsegett tőlük a
part. Nem messze hiéna lakmározott egy szarvasbikából, korántsem zavartatva
magát a fekete gólyák szárnysuhogtatásaitól.
– Te Nagy Földanya! – suttogta Thonolan.
– Ez a Kishúg lehet. – Jondalart olyannyira lenyűgözte a látvány, hogy elfelejtette
megkérdezni öccsétől, most már elhiszi-e azt, amit Tamen mesélt.
– Hogyan fogunk ezen átkelni?
– Fogalmam sincs. A folyásiránnyal szemben feljebb kell mennünk.
– Meddig? Hiszen ez a folyó akkora, mint a Nagy Anya. Jondalar csak a fejét
ingatta, és gondterhelten ráncolta a homlokát. – Meg kellett volna fogadnunk Tamen
tanácsát. Most már bármelyik nap elkezdődhet a havazás. Úgyhogy nincs időnk
messzire fölgyalogolni a folyó partján. Nem szeretnék itt rekedni a nyílt terepen,
amikor jön a nagy hóvihar.
 Egy hirtelen széllökés lekapta Thonolan fejéről a csuklyát. A férfi visszahúzta,
egészen az arcába. Megborzongott. Elindulásuk óta most először kezdett komolyan
kételkedni abban, hogy túlélik az előttük álló hosszú telet. – Most mit csinálunk,
Jondalar?
– Táborhelyet keresünk. – Jondalar a dombtetőről végigpásztázta a terepet. – Amott
feljebb, a magas parthoz közel, ahol az égerfák állnak, látok egy patakot, ami a
Kishúgba ömlik. Biztosan jó a vize.
– Ha mindkét hátizsákot egyetlen fatuskóhoz rögzítjük, a zsinórt pedig a
derekunkra kötjük, akkor átúszhatunk anélkül, hogy elszakadnánk egymástól.
– Tudom, öcsém, hogy bátor legény vagy, de ez vakmerőség. Nem vagyok biztos
abban, hogy át tudnám úszni a folyót, még kevésbé úgy, hogy közben összes
felszerelésünket egy fatuskón húzom. Ennek a folyónak hideg a vize. Csak azért nem
fagy be, mert erős az áramlása, de ma reggel már láttam, hogy a szélén jegesedett. És
mi van, ha egy vízbe dőlt fa ágai közé szorulunk? Az árral tehetetlenül sodródunk
lefelé, és előfordulhat, hogy víz alá merülünk.
– Emlékszel arra a törzsre, amelyik a Nagy Víz mellett él? Nagy fák közepét
kivájják, és azokkal kelnek át a folyón. Talán mi is...
– Találj nekem itt egy akkora fát – lendítette karját Jondalar a füves puszta felé, ahol
csupán néhány vékony törzsű, satnya fa árválkodott.
– Nos... valaki egyszer mesélt nekem egy nemzetségről, amelyik nyírfakéregből
készít teknőket... De az nagyon gyenge alkotmány lehet.
– Láttam már olyat, de nem tudom, hogyan készítik, vagy milyen enyvet
használnak ahhoz, hogy ne engedje át a vizet. Ám az ő vidékükön a nyírfák jóval
magasabbra nőnek, mint itt.
Thonolan körbepillantott. Megpróbált valamilyen más megoldást kitalálni, amit
bátyja szigorú logikájával nem vethet el. Amint észrevette a magas dombon álló
szálegyenes, magas égerfákat, elvigyorodott. – Mit szólnál egy tutajhoz? Csak össze
kell kötnünk egy köteg farönköt. Azon a dombon bőven van égerfa.
– És kell egy hosszú, erős rúd is, amivel kormányozhatjuk, nemde? A tutajt még a
kisebb, sekély folyókon sem könnyű irányítani.
Thonolan arcáról lehervadt a magabiztos mosoly. Jondalar alig tudta visszafojtani a
nevetését. Thonolan soha nem tudta eltitkolni az érzéseit, talán nem is akarta. De épp
a féktelen, őszinte természete tette őt oly rokonszenvessé.
– Habár ez nem is olyan rossz ötlet – jegyezte meg engesztelésképpen Jondalar, és
látta, hogy öccse arca ismét földerül. – Csak ahhoz jó messzire föl kell mennünk a
folyóparton, ahol nem fenyeget az a veszély, hogy a sodrás belefordít a vadul
tajtékzó vízbe. És persze keresnünk kell egy széles, sekély szakaszt, ahol nem túl
sebes az áramlás, meg ahol fák is vannak. Remélem, az időjárás nem fordul
zordabbra.
Thonolan arca elkomolyodott. – Akkor siessünk!
 – Először megnézem azokat az égerfákat. Még mindig szükségünk van erős
lándzsákra. Már tegnap este el kellett volna készítenünk.
– Még most is a miatt az orrszarvú miatt aggódsz? Már jócskán magunk mögött
hagytuk. Most már indulnunk kéne, hogy megfelelő átkelőhelyet keressünk.
– Hadd vágjak legalább egy lándzsanyelet!
– Akkor nekem is vághatnál egyet. Én addig csomagolok. Jondalar kezébe vette a
szekercéjét, megvizsgálta az élét, aztán felkaptatott a dombra, ahol az égerfák nőttek.
Tüzetesen szemügyre vette mindegyiket, majd kiválasztott egy magas, egyenes
csemetét. Kivágta, legallyazta, aztán tovább szemlélődött, hogy Thonolannak is
vágjon egyet. Szuszogó, röfögő hangok csapták meg a fülét. Hallotta öccse kiáltását,
majd velőtrázó, fájdalmas sikolyát. A hirtelen támadt csönd azonban még ijesztőbb
volt.
– Thonolan! Thonolan!
Jondalart jeges rémület fogta el. Lélekszakadva rohant vissza, kezében a kivágott
égerfával. Szíve a torkában dobogott, amikor megpillantotta az öccse földön heverő,
erőtlen testét lökdöső hatalmas gyapjas rinocéroszt, melynek marmagassága az ő
testmagasságával vetekedett. Az állat tétovázott, úgy tűnt, nem tudja, mit tegyen
lábáról ledöntött áldozatával. Jondalar a dühtől és a félelemtől felindultan,
gondolkodás nélkül cselekedett.
Meglengette a husángot, s a saját testi épségével mit sem törődve, nekirontott az
orrszarvúnak. Az első ütés az orrán, a nagy hátraívelő tülök alatt érte az állatot. A
második csapástól elbizonytalanodva meghátrált. Jondalar a hosszú rudat
hátralendítve ismét lesújtani készült, amikor az állat hirtelen megfordult. A farára
mért ütés ugyan nem sértette meg, de futásra ösztökélte, nyomában az üldöző
férfival.
Jondalar még egy utolsót suhintott a menekülő orrszarvú felé, aztán fújtatva
megállt, és szemével a távolodó állatot követte. Elhajította a husángot, és
visszarohant Thonolanhoz, aki arccal a földön hevert, ahogy a rinocérosz hagyta.
– Thonolan! Thonolan! – szólongatta Jondalar, és maga felé fordította öccse alélt
testét. A bőrnadrágon, a lágyék-hajlat tájékán egy szakadás látszott, s körülötte
vérfolt terjengett.
– Thonolan! Ó, Doni! – Jondalar a fülét öccse mellkasára tapasztotta. Csak akkor
hitte el, hogy nem csupán képzeletében hallja a szívverését, amikor meglátta, hogy
lélegzik.
– Ó, Doni, életben van! De most mitévő legyek? – Nyögve fölnyalábolta az
eszméletlen férfit, és a karjában tartva egy pillanatra megállt.
– Doni, te Nagy Földanya! Még ne vedd el az életét! Kérlek, hadd éljen még! –
Hangja megbicsaklott, s fejét a mozdulatlan test fölé hajtva felzokogott.
Visszavitte a sátorba, óvatosan a hálózsákra fektette, és csontnyelű késével lefejtette
róla a ruhát. Mindössze egyetlen látható, marcangolt szélű, nyílt sebet talált a bal
combja fölött, de a mellkasa vérvörös volt, a bal fele pedig duzzadni és kékülni
kezdett. Jondalar megtapogatta, és megállapította, hogy néhány bordája eltörött;
valószínűleg belső sérülése is volt.
A tátongó sebből ömlő vér tócsába gyűlt a hálózsákon. Jondalar előkereste a
hátizsákból az ujjatlan nyári ingét, és megpróbálta felitatni a prémről a vért, de csak
belemaszatolta. Végül a sebre helyezte a puha bőrt.
– Doni, Doni! Fogalmam sincs, mit tegyek. Nem vagyok javasasszony. – Jondalar
visszabillent a sarkára. Ahogy hátrasimította a haját, arca a kezétől véres lett.
„Fűzfakéreg! – villant át az agyán. – Legjobb lesz, ha odateszek egy kis
fűzfakéregteát."
Kiment vizet melegíteni. Nem kellett javasasszonynak – zelandoninak – lennie
ahhoz, hogy ismerje a fűzfakéreg fájdalomcsillapító hatását. Mindenki ezt itta, ha a
feje fájt, vagy ha kisebb baj gyötörte. Azt nem tudta, hogy komoly sérülések esetén is
használják-e, de más egyszerűen nem jutott eszébe. Miközben várta, hogy a víz
felforrjon, idegesen járkált a tűz körül, és minden fordulónál belesett a sátorba.
Miért nem forr már az a víz? Ekkor kapott észbe, hogy fűzfakérge sincs. Még
egyszer ránézett a sátorban fekvő öccsére, aztán leszaladt a folyópartra, lehántotta
egy csupasz koronájú, hosszú ágaival a vizet sepregető fűzfa kérgét, és visszarohant.
Először megnézte, magához tért-e már Thonolan. Látta, hogy a sebre rakott nyári
inge csupa vér. Meghallotta, hogy odakint a csurig töltött bőr főzőedényből
kizubogó, túlforrt víz sisteregve oltogatja a tüzet. Hirtelen nem tudta eldönteni, mit
tegyen: az öccsével vagy a teával foglalkozzon-e. Végül megfogott egy ivóedényt, és
kiment. Miközben kimert egy kis vizet a katlanból, jól le is forrázta a kezét. A
fűzfakérget a főzőedénybe dobta, és rakott a tűzre. Kirámolta öccse hátizsákját, a
kupacból kiemelte a nyári ingét, és visszaindult a sátorba, hogy kicserélje a seben a
véres ruhadarabot.
Thonolan nyöszörögni kezdett. Jondalar kimászott a sátorból, hogy behozza a teát.
Látta, hogy a bőrkatlanban majdnem elforrt az összes víz. Remélte, azért nem lesz túl
erős a tea. Amikor visszamászott, kétségbeesetten próbált helyet találni az
ivócsészének. Ekkor vette észre, hogy nemcsak a sebre borított nyári ing itatódott át
vérrel, hanem Thonolan alatt az egész hálózsák nedves tőle.
„Ó, Földanya! Mennyi vért veszített! Javasasszonyra van szüksége. Segítségért kell
mennem. De hova? Honnan kerítsek elő egy zelandonit? Még a Kishúgon sem tudok
átkelni, és Thonolant sem hagyhatom itt. A farkasok vagy a hiénák idegyűlnek majd
a vérszagra."
Fölkapta a véres rongyot, és kihajította a sátorból. Aztán gondolt egyet, és
utánamászott. Vakrémület kerítette hatalmába, eszelősen kutatott valamiféle hely
után, ahová – a táborhelytől és az öccsétől jó messzire – elrejthetné.
Hirtelen meglátta az égerhusángot. Fölnyargalt a dombra, felgyömöszölte a véres
inget az egyik magas fa hajlatába, aztán visszarohant. Thonolanra meresztette a
szemét, mintha csak a puszta akaraterejével életet önthetne belé, s mosolyt
varázsolhatna az arcára.
 Thonolan, mintha megérezte volna bátyja hangtalan fohászát, felnyögött. Ide-oda
dobálta a fejét, és egyszer csak kinyitotta a szemét. Jondalar közelebb térdelt hozzá.
Az arcán megjelenő halvány mosoly ellenére fájdalom sugárzott Thonolan szeméből.
– Igazad volt, bátyám. Mint általában mindig. Azt az orrszarvút mégsem hagytuk
magunk mögött.
– Soha nem akarom, hogy igazam legyen, Thonolan. Hogy érzed magad?
– Őszinte választ vársz? Nagyon fáj. Mennyire súlyos a sérülés? – kérdezte,
miközben megpróbált felülni. Az arca eltorzult a kíntól.
– Ne mozogj! Tessék, főztem egy kis fűzfakéregteát. – Jondalar egyik karjával
megtámasztotta öccse fejét, és az ajkához emelte a poharat. Thonolan kortyolgatott,
aztán sóhajtva visszahanyatlott. Szemében fájdalommal vegyes rémület tükröződött.
– Mondd meg őszintén, mennyire komoly a sérülésem?
Jondalar behunyta a szemét, és mély lélegzetet vett. – Hát, nem nevezhető
könnyűnek.
– Ezt magam is érzem. De azért elárulhatnád, mi történt velem. – Thonolan szeme a
rémülettől tágra nyílt, amint pillantása testvére kezére esett. – Csupa vér a kezed! Az
én véremtől? Jobb lesz, ha őszintén megmondod.
– A lágyékodat megsebezte az orrszarvú tülke, és sok vért veszítettél. Valószínűleg
a levegőbe hajított, aztán meg is taposott. Azt hiszem, néhány bordád is eltörött.
Többről nem tudok, hiszen nem vagyok zelandoni...
– Pedig szükségem lesz egy javasasszonyra. Ám csak a folyón túl találhatunk
segítséget, de nem tudunk átkelni rajta.
– Épp ez a gond.
– Kérlek, segíts fel, Jondalar. Látni akarom a sebet.
Jondalar először ellenkezni akart, aztán vonakodva mégis kötélnek állt, ám rögtön
meg is bánta. Thonolan abban a pillanatban, ahogy megpróbált felülni, fájdalmas
kiáltást hallatott, és ismét elájult.
– Thonolan! – kiáltott fel Jondalar. Az időközben csillapult vérzés az erőlködéstől
most újra megindult. Jondalar összehajtogatta öccse nyári ingét, a sebre helyezte, és
kiment a sátorból. A tűz már majdnem kialudt. Óvatosan rakott rá, aztán újabb adag
vizet tett fel forralni, és még aprított néhány fát a tűzre.
Visszament megnézni Thonolant. A vérzés már elállt. A véráztatta nyári ing
helyébe téli alsóneműt tett a sebre, és betakarta testvérét. A véres ruhadarabbal
lesétált a folyóhoz, beledobta, és megmosta a kezét. Még mindig nevetségesnek
érezte magát amiatt, ahogy pánikba esve, fejvesztetten rohangált az első véres inggel.
Jondalar nem tudta, hogy a pánik vészhelyzetben a túlélési ösztön velejárója.
Amikor már minden próbálkozás kudarcba fulladt, amikor a kiútkeresés racionális
eszközei mind kifogytak, az embert hatalmába keríti a vakrémület. Néha az az
irracionális lépés jelenti a megoldást, amit az ember a józan eszével soha ki nem
gondolt volna.
 Visszament a táborhelyre, rakott a tűzre, és megkereste a lándzsanyélnek szánt
égerhusángot. Kiült a sátor elé, és dühödt mozdulatokkal nekiállt lehántolni az egyik
végét. Valamivel foglalatoskodnia kellett, mert teljesen tehetetlennek, elveszettnek
érezte magát.
A következő nap olyan volt, akár egy rémálom. Éjjel alig aludt; valahányszor
Thonolan felnyögött, mindig felkelt hozzá. De a fűzfakéregteán kívül mással nem
tudott segíteni rajta. Napközben főzött egy kis húslevest, de egyiküknek sem volt
étvágya. Thonolan estére belázasodott, a sebe begyulladt.
Nyugtalan álmából arra ébredt, hogy bátyja aggódva mereszti rá kék szemét. A nap
már a föld karimája alá bukott. Odakint még viszonylag világos volt, de bent a
sátorban alig lehetett látni. A félhomály ellenére Jondalar észrevette, hogy testvére
szeme fátyolosan csillog,
Megpróbált biztató mosolyt erőltetni az arcára. – Hogy érzed magad?
Thonolan a fájdalomtól képtelen volt visszamosolyogni. – Most nem szívesen
vadásznék orrszarvúkra – felelte.
Kis ideig némán hallgattak. Egyikük sem tudta, mit mondjon. Thonolan lehunyta a
szemét, és mély lélegzetet vett. Kimerült a kíntól. Mellkasába minden egyes
lélegzetvételkor fájdalom nyilallt, s úgy érezte, mintha a bal lágyékából a sajgás az
egész testébe szétáradt volna. Ha némi kis reményt lát megcsillanni, jobban el tudta
volna viselni a gyötrelmeket. Ám minél tovább időztek itt, annál kevesebb esély
maradt arra, hogy Jondalar még a nagy hóvihar megérkezése előtt átkeljen a folyón.
Az, hogy őrá halál vár, még nem ok arra, hogy a bátyja is meghaljon. Felnézett.
– Jondalar, mindketten tudjuk, hogy számomra segítség nélkül nincs semmi kilátás,
de nincs értelme, hogy te is...
– Hogy érted azt, hogy nincs kilátás? Fiatal vagy, erős férfiember. Fel fogsz
gyógyulni.
– Nincs elég idő. Semmi esélyünk sincs idekint a pusztaságban. Jondalar, indulj
útnak, keress egy helyet magadnak...
– Te nem vagy eszednél!
– Pedig...
– Nem beszélnél így, ha magadnál lennél. Te csak törődj a felépüléseddel, én addig
mindkettőnkről gondoskodom. Meglásd, mindegyikünknek sikerülni fog. Van egy
tervem.
– És mi az?
– Majd elmondom, ha a részleteket is kigondoltam. Nem kérsz valamit? Mert eddig
nem sokat ettél.
Thonolan biztosra vette, hogy bátyja addig el nem hagyja, amíg ő életben van.
Fáradt volt, legszívesebben feladta volna az életéért folytatott küzdelmet, hadd
legyen vége mindennek, hadd legyen Jondalarnak esélye az életben maradásra. –
Nem vagyok éhes – válaszolta, de amint meglátta a bátyja arcán átsuhanó fájdalmat,
hozzátette: – De azért szívesen innék egy kis vizet.
 Jondalar kitöltötte a maradék vizet, és megitatta öccsét. Megrázta a víztömlőt. –
Kifogyott. Megyek, megtöltöm.
Ez jó ürügy volt arra, hogy kimenjen a sátorból. Érezte, hogy Thonolan haldoklik.
Jondalar hazudott, amikor azt mondta, van egy terve. Feladta a reményt – nem
csoda, hogy öccse is kilátástalannak látta a helyzetét. „Valahogyan át kell jutnom
ezen a folyón, és segítséget kell hívnom" – gondolta.
Felkaptatott egy kisebb magaslatra, ahonnan a fák fölött végignézhetett a folyón
felfelé. Csak állt, és nézte a kiálló sziklán fennakadt, hánykolódó, törött faágat.
Mintha csak önmagát látta volna. Hirtelen ötlettől indíttatva lement a partra, és
kiszabadította az ágat a kő fogságából. Elnézte, ahogy az ár viszi magával lefelé, és
azon tűnődött, vajon milyen messzire jut, mielőtt újra fennakad. Meglátott egy másik
fűzfát, odament, és késével lehántotta a belső kérgét. Lehet, hogy Thonolanra ma is
nehéz éjszaka vár. Nem mintha a tea sokat segítene.
Végül elfordult a Kishúgtól, és visszament a tomboló folyóba ömlő kis patakhoz.
Megtöltötte a víztömlőjét, és visszaindult. Maga sem tudta, miért nézett vissza a
folyón felfelé – hiszen a zubogó víz robajától egyetlen hangot sem hallhatott. Ám
amikor a hangok elértek hozzá, a döbbenettől még a szája is tátva maradt.
Fentről valami egyenesen a part felé tartott, oda, ahol Jondalar állt. Egy hosszú,
ívelt nyakú, tarajos fejű, meredt szemű, óriási vízimadár úszott lefelé. Ahogy
közeledett, Jondalar észrevette, hogy a madár hátán élőlények mozgolódnak. Fejeket
pillantott meg. Az egyikük odaintegetett.
– Ho-la! – ütötte meg a fülét egy hang. Ennél szívderítőbb hangot még soha nem
hallott.

7.

Ayla a kézfejével letörölte homlokáról az izzadságot. Elmosolyodott. A sárga

lovacska az orrával bökdösve igyekezett a keze alá férkőzni. A kancacsikó nem
szívesen tévesztette Aylát szem elől. Mindenhová követte. Ayla nem bánta, igényelte
a társaságát.
– Lovacskám, mennyi gabonamagot szedjek neked? – kérdezte kézjelekkel. A sárga
kiscsikó figyelmesen nézte a kézmozdulatokat. Aylának eszébe jutott, hogy
kislánykorában ő is ilyen kerek szemmel bámult, amikor Creb a kézjelekre tanította.
– Meg akarsz tanulni beszélni? Kéz nélkül bajos lenne, de úgy látom, megpróbálsz
megérteni.
Ayla néhány hang kíséretében adta elő mondandóját; a törzsi nyelvnek csak a régi
formája volt teljesen hangtalan.
A csikó a fülét hegyezte, valahányszor Ayla fennhangon megszólalt.
– Fülelsz, ugye, kiscsikó? Mindig csak kiscsikónak vagy lovacskának nevezlek. Azt
hiszem, nevet kellene adni neked. Vajon hogy hívhatott az anyád? Ha tudnám, akkor
se lennék képes kiejteni azt a hangot.
 A csikó feszült figyelemmel követte Ayla kézmozdulatait, tudta, hogy hozzá beszél.
Halkan felnyerített, amikor leengedte a kezét.
– Válaszolsz nekem? Nyiiihahaaa! – utánozta a lovacska nyerítését. Az állat a
csaknem ismerős hangra felkapta a fejét, és nyihogással válaszolt.
– Így hívnak? – kérdezte beszédes kézjeleivel Ayla, mosolyra húzva a száját. A
csikó ismét felvetette a fejét, és nagyokat szökellve leírt egy kört, aztán visszatért.
Ayla újra nyerítő hangot hallatott, a ló pedig visszanyehegett, és így játszadoztak egy
ideig. Aylának az emlékezetébe idézte a hangutánzó játékot, amit valaha a fiával
játszott; csakhogy Durc bármilyen hangot ki tudott adni, amit ő. Creb elmesélte
Aylának, hogy annak idején, amikor magukhoz vették, sokféle furcsa hangot
hallatott. Aylát örömmel töltötte el, amikor felfedezte, hogy a fia is tud ilyen
hangokat képezni.
Ayla folytatta a maggyűjtést a hosszú alakorról. A völgyben tönkebúza is termett,
és perje, ami a Barlangi Medve népének barlangja mellett is nőtt. Közben azon
gondolkodott, hogyan nevezze el a lovat.
A nap lassan mind lejjebb hanyatlott az égen. Ayla megállt, és feltekintett a
végtelen, tiszta, kék égboltra, melynek nyugati peremén távoli fehér izzásként sejlett
fel a napsugarak emlékképe. Úgy döntött, ideje abbahagyni a munkát.
A ló, amint észrevette, hogy Ayla elvonta figyelmét a gyűjtögetésről, felnyihogott,
és odament hozzá. – Menjünk vissza a barlangba? – kérdezte Ayla. – Előbb igyunk
egy kis vizet. – Egyik kezével átölelte a csikó nyakát, és a patakhoz vezette.
A meredek déli sziklafal lábánál, a part közelében a növények levelei lassú
mozgású, színes kaleidoszkópként tükrözték vissza az évszakváltozás ritmusát. A
fenyők sötétzöldje közt imitt-amott foltokban előtünedeztek az aranysárgák, a
halványabb sárgák, a drapposbarnák és a tűzpirosak. A halványdrapp sztyepp
közepén a szélvédett völgy élénk színekben pompázott. Az ősz közeledte ellenére itt
még mintha a nap is nyári meleget ontott volna; de ez csak csalóka ábránd volt.
– Még füvet kell szednem neked. Látom, hogy amikor friss szénát teszek alád, az
almodat eszegeted. – Ayla kézjelekkel tovább folytatta monológját, majd kezét
öntudatlanul leengedte, és fejében szőtte tovább gondolatainak fonalát. „Iza mindig
ősszel gyűjtött téli derékaljnak való szénát. De szerettem az illatát! Különösen a
havas téli estéken, amikor álomba szenderedés előtt odakint a süvítő szelek
fütyölését hallgattam, s orromban éreztem a friss nyári széna illatát!''
A ló előreügetett, amikor látta, hogy a nő a folyócska felé veszi a lépteit. Ayla
szelíden elmosolyodott. – Biztosan te is nagyon megszomjaztál, kis nyiiihahaaa –
mondta, hangosan utánozva a ló nyerítését. – Ez egészen jól hangzó név egy
lovacskának, csakhogy a névadásnak ünnepélyesnek kell lennie.
– Nyihaha! Nyiiihahaaa! – szólongatta. A csikó a fülét hegyezve visszanézett rá, és
odaügetett hozzá.
Ayla megdörzsölgette a fejét, és megvakargatta a hátát. A lovacska szúrós
csikószőre kezdett vedleni, de nyomában már kezdett növögetni hosszú téli szőrzete.
Imádta a vakargatást. – Úgy látom, tetszik neked ez a név, és illik is hozzád, kis
lovacskám. Névadó ünnepséget kellene rendeznünk. Bár nem tudlak a karomba
venni, és Creb sincs itt, hogy megjelöljön. Azt hiszem, nekem kell a mogur szerepét
eljátszanom, és elvégeznem a szertartást. Mogurnőt még úgysem látott a világ –
húzta mosolyra a száját.
Amikor a tisztás felé közeledtek, ahol nemrég a csapdaként ásott verem tátongott,
Ayla más irányba kanyarodott. Noha azóta betemette a gödröt, a csikó még mindig
érezhetett valamilyen szagot, vagy a hely felidézhetett benne valamilyen emléket,
mert nyugtalanul körbejárkált, szaglászgatott, horkantgatott, és lábával a földet
kapálta. A rémülettől megbokrosodott csorda, amióta elvágtatott a völgyön át,
egyszer sem tért vissza.
A barlangközeli partszakaszhoz vezette a lovat megitatni. A zavaros patak az őszi
áradás elvonultával visszahúzódott a medrébe, és sűrű, barna iszapot hagyott maga
után a parton. A cuppogó sárban a lábszárára felfröccsenő barnásvörös iszapról
Aylának eszébe jutott a vörös okker festék, amit a mogur szertartási célokra használt.
Ujját belemártotta az iszapba, és végighúzta a lábszárán. Elmosolyodott, és egy
félmaréknyit felkanalazott a tenyerébe.
„A vörös okker helyett talán ez is megteszi" – gondolta, és behunyt szemmel
megkísérelte maga elé idézni Creb szertartásos mozdulatait, amikor fiának, Durcnek
adott nevet. Szinte maga előtt látta a számára oly kedves, szeretett arcot, a mogur
öreg, csontos ábrázatát: a vak szemét takaró bőrdarabkát, hosszú orrát, előreugró
homlokereszét, alacsony homlokát, gyér, egyenetlen szakállát, ritkuló haját.
Aylát hirtelen elárasztották a régi érzések: mennyire félt, hogy elveszíti a fiát, és
micsoda végtelen öröm járta át, amikor megpillantotta a vörös okker festéket
tartalmazó tálkát. Nagyokat nyelt, a torkában érzett gombóc azonban nem tűnt el.
Letörölt egy könnycseppet. Észre sem vette, hogy iszapos kezével összemaszatolta az
arcát. A csikó mintha csak megérezte volna Ayla bánatát. Hozzásimult, és gyengéden
odadörgölte az orrát. A nő letérdelt, és homlokát az állat izmos nyakához támasztva,
átölelte őt.
Akkor tartsuk meg a névadást – gondolta, miután összeszedte magát. Az iszap
időközben kipréselődött az ujjai közül. Újra merített az iszapból, és a másik kezét –
úgy, ahogy a csonka karú Crebtől látta – az ég felé nyújtotta. A szellemeket hívta,
hogy vegyenek részt a szertartáson. Hirtelen elbizonytalanodott: szabad-e
megidéznie a törzs szellemeit egy ló névadásához; lehet, hogy rossz néven vennék.
Ujjait a tenyerében tartott iszapba mártotta, és a csikó homlokától az orrnyergén egy
vonalat húzott végig, ahogy annak idején Creb tette a vörös okker festékkel Durc
homlokereszétől az apró orra hegyéig.
– Nyihaha – mondta hangosan, majd kézjelekkel folytatta: – E lány... e kancacsikó
neve Nyihaha.
A ló megrázta a fejét. Az orrára tapadt híg sártól akart megszabadulni. Ayla
kacagott. – Nemsokára megszárad és lekopik, Nyihaha.
 Megmosta a kezét, hátára vette a gyűjtőkosarát, és lassú léptekkel a barlang felé
indult. A névadó szertartás nagyon is eszébe juttatta magányosságát. Mire a köves
parthoz ért, észrevétlen könnycseppek peregtek a szeméből. Szerencsére Nyihaha, ez
a kedves élőlény megkönnyítette számára az egyedüllét elviselését.
A barlanghoz vezető meredek ösvényen csak hízelegve tudta felcsalogatni az
állatot. Ez valamelyest feledtette bánatát. – Gyerünk, Nyihaha, sikerülni fog. Tudom,
hogy nem vagy vadkecske, sem szajgaantilop. Majd megszokod ezt az utat.
Amikor fölértek, Ayla bevezette a csikót a barlangba, újraélesztette a tüzet, és
föltette főni a kását. Nyihaha már nem igényelte a főtt ételt, rászokott a szénára és a
zabra. Ayla azonban tudta, hogy szereti a főtt takarmányt, ezért ezzel kedveskedett
neki.
A barlang előtt megnyúzta a napközben fogott két nyulat. Prémjüket összetekerte
és félretette, amíg a húst sütésre előkészítette. Rengeteg állatbőrt halmozott fel. Mezei
és üregi nyulak meg hörcsögök bundáját és mindenféle zsákmányul ejtett állat
prémjét eltette. Még nem döntötte el, mire használja fel, de mindegyiket gondosan
megtisztította és kikészítette. Majd télen kigondolja, hogyan hasznosíthatja. Ha
dermesztő hideg lesz, egész egyszerűen csak halomba rakja maga körül.
Ahogy rövidültek a nappalok és csökkent a hőmérséklet, mind gyakrabban gondolt
a télre. Aggodalommal töltötte el, hogy fogalma sem volt arról, milyen hosszú és
zord télidőre számítson. Szorongás fogta el. Gyorsan végigvizsgálta a tartalékait,
habár pontosan tudta, miből mennyivel rendelkezik. Átnézte a szárított hússal,
gyümölccsel, zöldséggel, magokkal, mogyoróval, gabonával megrakott kosarakat és
a faháncsból készült tárolóedényeket. A barlang legtávolabbi sötét zugában
szemügyre vette az ép, egészséges gumókat és gyümölcsöket, nem indultak-e
rothadásnak.
A hátsó fal mellett rakásban állt a tűzifa, halomban a mezőn összegyűjtött száraz
lótrágya és a széna. A szemközti sarokban Nyihaha takarmánya volt kosarakban,
biztos helyen elrejtve.
Ayla visszament a tűzhöz, megnézni a sűrűre font főzőkosárban fövő kását és
megfordítani a nyárson a nyulakat. Aztán megvizsgálta a tűz közelében, a falnál
felállított szárítóállványra felkötött gyógynövényeket, gyökereket és fakérgeket.
Nem volt szüksége ennyi gyógynövényre, hiszen nem kellett már a törzsbeliekről
gondoskodnia, de még akkor, amikor Iza egészsége megrendült, és rábízta a
gyógynövénykészlet feltöltését, megszokta, hogy az élelemmel együtt gyógyfüveket
is gyűjt. A fal mellett, a szárítóállvány egyik oldalán alakította ki a fekhelyét, ott
helyezte el személyes holmijait, a másik oldalán pedig vastag farönköket, vesszőket,
gallyakat, fűféléket, fakérgeket, bőröket, csontokat, néhány követ és kavicsot és még
egy kosárnyi homokot is tárolt.
Nem szívesen gondolt a hamarosan beköszöntő, tétlenségre kárhoztató, hosszú,
magányos télre. Nem lesznek ünnepi lakomával és történetek mesélésével
egybekötött szertartások, tereferék, beszélgetések. Nem várhatja a törzsbeli nők
gyermekeinek megszületését, nem tárgyalhat Izával vagy Ubával a gyógyítás
rejtelmeiről, nem figyelheti a férfiak vadásztaktikákról folytatott eszmecseréjét. Ezért
eltervezte, nehéz és időigényes feladatokat tűz ki maga elé, hogy minél jobban
elfoglalja magát.
Végignézett a kemény farönkökön. Ezekből különböző méretű edényeket lehet
készíteni. Napokig tart majd, míg egy-egy darabot kiváj, megmunkálja a szekercével,
és lecsiszolja kerek kővel és homokkal. A kisebb bőrök egy részéből majd kesztyűt,
lábszárvédőt, lábbelibélést varr, a többiről lekaparja a szőrt, és egészen puhává,
simává dolgozza ki, hogy olyan legyen, mint a baba bőre, de mégis rendkívül
nedvszívó.
A begyűjtött medvefűből, a gyékény széles leveleiből és szárából, a nádból, a
fűzfavesszőből, a fagyökerekből különféle kosarakat, főzőedényeket, étkészletet,
tárolóedényeket, rázókosarakat, tálcákat fonhat, és alátéteket, amelyeken ülni és
élelmiszert szárítani is lehet. A növényi rostszálakból, a faháncsokból, az inakból és a
hosszú lófarokból – vastagságuktól függően – zsinegeket vagy köteleket sodorhat. A
kőből lámpást készíthet, mégpedig úgy, hogy a kőbe kis üreget váj, megtölti zsírral,
és a közepébe füstmentesen égő, száraz mohából sodort kanócot ültet. Épp e célból
tette félre az elejtett ragadozók zsírját. Bár, ha a szükség úgy hozza, azért ezt a zsírt is
elfogyasztotta volna, annak ellenére, hogy az ízét nem szerette.
A lapos medence- és lapockacsontokból tányért és tálat, a többiből merő- és
keverőkanalat alakíthat ki; a különféle növények bolyhait, akárcsak a tollakat és a
szőröket, gyújtásnak vagy töltelékanyagnak használhatja; a kovadarabokat és a
szerszámokat pedig a különféle anyagok megmunkálásához. Telente gyakran
múlatta az időt e létfontosságú eszközök előállításával, de most olyan anyagokkal is
rendelkezett, amelyekből vadászfegyvert fabrikálhatna, noha eddig ezzel még nem
próbálkozott, jóllehet a törzsben gyakorta elnézte a fegyverkészítő férfiakat.
Kézre álló lándzsákat, bunkósbotokat és új parittyákat szeretett volna csinálni.
Eszébe ötlött, hogy talán a bólával is megpróbálkozhatna, bár ahhoz, hogy
tökéletesen tudjon bánni vele, ugyanannyit kellene gyakorolnia, mint a parittyával.
Ennek Brun volt a mestere; már önmagában a fegyver előállítása is nagy szakértelmet
kívánt. Három követ golyó alakúvá kellett faragni, majd ezeket kötélre erősíteni és
egymáshoz kötni. Ügyelni kellett arra, hogy a kötél hossza és az egyensúly megfelelő
legyen.
Brun vajon megtanítja-e Durcöt? – villant át az agyán.
Odakint lassan szürkülni kezdett. Ayla tüze közben majdnem kialudt. A kása
felszívta az összes vizet, és megpuhult. Egy tálkányit kimert belőle magának, a többit
felöntötte vízzel Nyihahának. Vízálló kosárba töltötte, és odavitte az állat
fekhelyéhez, amelyet a barlang szájával szemközti fal mellett alakított ki.
Az első napokban lent aludt a parton a kiscsikóval, aztán úgy döntött, a kis
kancának is kell saját helyének lennie a barlangban. Bár száraz lótrágyával tüzelt,
nemigen szívlelte az alvóbőrére pottyantott friss lócitromot, és úgy tűnt, a lovacska is
restelli a dolgot. Egyszer eljön az az idő, amikor akkorára megnő, hogy nem lehet
együtt aludni vele. Ayla nyoszolyáján nem fértek el ketten, de azért gyakran átment a
ló fekhelyéhez, ledőlt mellé, és magához ölelte a kis állatot.
– Ennek elégnek kell lennie – jelezte a lónak. Szokásává vált, hogy beszél hozzá. Az
állat bizonyos kézjelekre kezdett válaszolgatni. – Remélem, elegendő takarmányt
gyűjtöttem neked. Bárcsak tudnám, milyen hosszú itt a tél! – Meglehetősen ideges és
lehangolt volt. Ha már nem sötétedett volna be, tett volna egy frissítő sétát, vagy
inkább futott volna egy nagyot.
Amikor észrevette, hogy a ló a takarmányoskosarát rágja, elébe tett egy nyaláb friss
szénát. – Tessék, ezt rágcsáld, Nyihaha. Nem kellene megenned a
takarmányostáladat! – Megsimogatta, megvakargatta. Amikor abbahagyta, a csikó az
orrával bökdösni kezdte a kezét, és odatartotta a horpaszát vakargatásra.
– Nagyon viszkethet – mosolyodott el Ayla, és újra vakargatni kezdte. – Várj csak,
van egy ötletem! – Az összegyűjtött, különféle anyagok között talált egy köteg száraz
takácsmácsonyát. A növény elszáradt virága helyén megnyúlt, ovális, szúrós pamacs
meredt felfelé. Letört egyet a száráról, és egy ponton finoman vakargatni kezdte
Nyihaha horpaszát. Aztán továbbsiklott a keze, s mire befejezte a vakargatást,
végigkefélte az állat teljes szőrzetét, a ló szemlátomást nagy megelégedésére.
Átölelte Nyihaha nyakát, és lefeküdt a friss szénára, a meleget árasztó csikó mellé.
Hirtelen felriadt. Moccanatlanul, tágra nyílt szemmel figyelt. Balsejtelem szállta
meg. Hideg légáramlatot érzett. Visszafojtotta a lélegzetét. Mi volt ez a szuszogó
hang? A barlang hátsó részéből jött? A koromsötétben az orráig sem látott.
A koromsötét... Nem parázslik a tűz! Hirtelen azt sem tudta, a barlangnak melyik
részében van. A falat nem a megszokott oldalon találta, és a légáramlat... Ismét
hangokat hallott: szuszogást és köhögést. „Mit keresek Nyihaha fekvőhelyén? –
ébredt rá egyszeriben. – Biztosan elaludtam, és megfeledkeztem a tűzről. Még sosem
hagytam kialudni, amióta megtaláltam ezt a völgyet.”
Megborzongott. Rossz előérzete támadt. Hátizmai megfeszültek, libabőrös lett.
Érezte, valami történni fog, aminek köze van a tűzhöz.
Időnként megérzett dolgokat – az óta a bizonyos éjszaka óta, amikor Crebet és a
többi varázslót követte a törzsi gyűlést megszervező, vendéglátó törzs barlangjának
mélyén rejtőző kis szentélybe. Creb, noha nem látta, de megérezte a jelenlétét.
Furamód mintha Ayla is az agyában érezte volna a mogurt. Aztán olyan dolgokat
látott, amelyekre később sem tudott magyarázatot találni. Az esetet követően
gyakran előfordult, hogy megérzett dolgokat, például Broud gyűlölködő tekintetét a
hátán; s mielőtt megrengett volna a föld, már tudta, hogy a törzs barlangja be fog
omlani, és valaki ott leli halálát.
De ennyire erősen még sosem érezte a veszélyt. Mély nyugtalanság és rettegés
tartotta hatalmában. Nem a tűz miatt, nem is önmaga miatt aggódott, hanem
valakiért, akit szeretett.
Csendben felállt, és a tűzhelyhez tapogatózott. Remélte, hogy maradt egy kis
felszítható zsarátnok. Fázott. Hirtelen azt érezte, könnyítenie kell magán. A fal
mentén a kijárathoz botorkált. A hideg légáramlat hátralendítette arcából a haját. A
tűzhelygödörben összekoccantak az elégett faszéndarabok, s közülük hamufelhő
szállt fel a levegőbe. Ayla reszketett.
Ahogy kilépett, süvítő szél vágta mellbe. Előredőlve, a sziklafalba kapaszkodva
eljutott az ösvénnyel szemközti kőpárkány pereméhez, ahol elintézte a dolgát.
Az ékesen sziporkázó csillagokat felhőréteg takarta, mely a sugárzó hold fényét az
égbolt egészén szétoszlatta, így odakint kevésbé tűnt olyan sűrűnek a sötétség, mint
a barlangban. Ayla mégis inkább a hangokra lett figyelmes. Szuszogásokat hallott,
mielőtt a szemével is megpillantotta a lopakodó árnyalakokat.
Az övéhez kapott, a parittyájáért. Ekkor döbbent rá, hogy nem vette magához. Á
barlang közelében egyre könnyelműbb lett, azt hitte, a tűz távol tartja a
nemkívánatos behatolókat. Csakhogy a tüze most kialudt, s a csikó szabad prédájává
válhatott a ragadozóknak.
A barlang szájánál hangos kacaj csattant fel. A ló rémült nyerítést hallatott. Odabent
rekedt a sziklabarlangban, és a menekülés útját hiénák zárták el.
Hiénák! – hasított Ayla agyába a felismerés. Volt valami ezekben a visszataszító
külsejű állatokban, ami felettébb ingerelte. Az eszeveszett, rikácsoló kacagásuk, a
mocskos, foltos bundájuk, a testtartásuk, az erőteljes mellső lábuktól és válluktól a
rövidebb hátsó lábukig hátrafelé lejtő hátuk. Most is maga előtt látta a
kétségbeesetten sikoltozó Ogát, akinek tehetetlenül végig kellett néznie, ahogy a
hiéna elrabolja a fiát. Soha nem tudta kitörölni az emlékezetéből ezt az esetet. Most
pedig Nyihahára fenik a fogukat ezek a fenevadak.
Parittyája nélkül is cselekvésre szánta el magát. Nem ez volt az első alkalom,
amikor a saját testi épségét is veszélyeztetve mások segítségére sietett. Öklét rázva,
ordítozva rohant a barlanghoz.
– Ki innen! Takarodjatok! – kiáltotta a törzs nyelvén.
A hiénák elkotródtak. Meghátráltak a nő magabiztos fellépésétől, bár a kihunyt tűz
szaga is riasztotta őket. Ám volt még valami. A környéken élő vadak kezdték
megismerni Ayla szagát. A támadójukat látták benne, aki kőzáport zúdít rájuk.
A sötét barlangban Ayla megpróbálta kitapogatni a parittyáját. Dühös volt magára,
amiért megfeledkezett arról, hová tette. „Ez többé nem fordulhat elő – szögezte le
magában. – Keresek neki egy állandó helyet.”
Ám ehelyett felmarkolta a főzőköveket – azokat legalább megtalálta. A barlang
szájához visszalopakodó vakmerő hiénák megtapasztalhatták, hogy a kő ütésének
nyoma parittya nélkül is sajog, úgyhogy néhány kísérlet után letettek arról, hogy
zsákmányul ejtsék a csikót.
Ayla, a sötétben újabb köveket keresgélve, ráakadt az egyik botra, amelyen az idő
múlását jelölte. Ledőlt Nyihaha mellé, a botot a keze ügyébe helyezte, hogy ha kell,
azzal védje meg négylábú társát.
Nehezen küzdötte le az álmosságát. Pirkadat előtt kis időre elszundított, a nap első
sugarai azonban már kint találták a barlang előtti teraszon. Parittyával a kezében
végigvizslatta a tájat, de a hiénáknak nyomuk veszett. Visszament a
szőrmeköpenyéért és a lábbelijéért. A hőmérséklet jelentősen csökkent. Á hosszú
völgyön végigsöprő északkeleti szél éjjel, minthogy a kiálló sziklafal és a folyókanyar
kitérítette az irányából, megfordult, s így heves szélrohamok törtek be Ayla
barlangjába.
Ayla leszaladt vízért a patakhoz. Ahhoz, hogy meg tudja tölteni a víztömlőjét, át
kellett törnie a vékony, áttetsző jéghártyát. A levegőben már érezni lehetett a hó
illatát. El nem tudta képzelni, hogyan lehetséges az, hogy egyik napról a másikra
ilyen jelentékeny fordulat következzék be az időjárásban. Ez a változás még nagyobb
óvatosságra intette.
„Eszembe sem jutott, hogy a szél betörhet a barlangomba, hiszen mindig északról
fúj. Lehetséges, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy a tűz elaludjék. Táplálnom kellett
volna. A száraz uszadék fa jó meleget áraszt ugyan, de nem ég hosszan. Lehet, hogy
néhány zöld fát is kellene vágnom. Igaz, nehezebben fog tüzet, ám lassabban ég el.
Szélfogót kell készítenem, és még tűzifát is kell felhoznom, amíg nem esik le a hó.
Először elmegyek fát vágni, és csak azután rakok tüzet, mert szélfogó nélkül ismét el
fog aludni/'
Mire visszaért a vízzel és az útközben felszedegetett pár darab uszadék fával a
barlanghoz, Nyihaha már a bejárat előtt várta, és nyerítéssel üdvözölte. Fejével
gyengéden bökdösni kezdte, jelezvén, hogy simogatást kér. Ayla elmosolyodott, de
most besietett a barlangba. Az állat, szorosan a nyomában, orrával megpróbált a keze
alá férkőzni.
„Jól van, Nyihahám" – gondolta Ayla, és letette a kezéből a víztömlőt és a fát. Kicsit
meglapogatta, megvakargatta a csikót, majd elé tette a takarmányoskosarat, ő pedig a
maradék hideg nyúlsültből evett. Eszébe jutott, hogy jó lenne forró teát inni, de
helyette vízzel kellett beérnie. Á barlang hideget árasztott. Meglehelgette a kezét, és
az ágya mellől elővette a szerszámoskosarát.
Nem sokkal azután, hogy a völgyben letelepedett, eltervezte, hogy sok-sok új
szerszámot készít, de csak pár darabra futotta, mert mindig közbejött valami
fontosabb feladat. Kezébe vette a szekercét, amit még a törzsből hozott magával, és
kivitte a barlang elé, hogy a napvilágnál szemügyre vegye. Ha megfelelően bántak
vele, a szekerce önmagát élezte. A használat során az éléről apró szilánkdarabkák
pattogtak le, éles peremet hagyva maguk után. A helytelen használattól azonban
nagyobb réteg vált le, s a törékeny kő akár darabokra is hullhatott.
Ayla már annyira megszokta ezt a hangot, hogy nem hallotta az utána igyekvő
csikó patáinak csattogását; Nyihaha az orrával megpróbált Ayla keze alá furakodni.
– Jaj, Nyihaha! – kiáltott fel Ayla, amint a kőszekerce a kemény sziklapadozatra
esett és nyomban diribdarabra tört. – Ez volt az egyetlen szekercém. Most mivel
vágok fát? – sopánkodott kétségbeesetten. „Nem tudom, mi történhetett –
elmélkedett magában tovább. – A tüzem épp akkor alszik ki, amikor az időjárás
hidegre fordul. Vérszomjas hiénák törnek rám váratlanul. És most még az egyetlen
szekercém is eltörik. – Félelem fogta el. Érezte, üldözi a balszerencse, és ez nem jó jel.
– Mielőtt bármihez kezdenék, egy új szekercét kell csinálnom.”
Felszedegette a szekerce szilánkjait – hátha más célra még felhasználhatja –, és a
kihűlt tűzhely mellé rakta. Az alvóhelye mögötti falmélyedésből kivette az
óriáshörcsög bőrébe tekert, zsineggel átkötött batyut, és levitte a partra.
Nyihaha hűségesen követte. Ám amikor a bökdösésre Ayla simogatás helyett
eltolta magától, a csikó otthagyta, és a kiugró sziklafalat megkerülve, elbaktatott a
völgybe.
Ayla óvatosan, áhítattal – ahogy egykor Droogtól, a törzs szerszámkészítő
mesterétől látta – széthajtogatta a szerszámkészletét tartalmazó batyut. Az első, amit
kivett, egy ovális kő – egy kézhez álló kalapácskő – volt, amit akkor keresett
magának, amikor életében először fogott kezébe kovakövet megmunkálás céljából.
Bár mindegyik munkaeszközre szükség volt, egyiknek sem volt akkora jelentősége,
mint a kalapácskőnek, ugyanis ezzel lehetett rámérni a kovakőre az első ütést.
Ayláén csupán néhány csorba látszott, nem úgy, mint Droog kalapácskövén, amely
a sok használattól ütött-kopottá vált. Ám Droog a világ minden kincséért sem lett
volna hajlandó másikra cserélni. Nem volt ördöngös dolog, bárki ki tudott nagyolni
egy szerszámot kovakőből, ám az igazán finom eszközök a szerszámkészítő mesterek
keze közül kerültek ki; ők értettek ahhoz, hogyan kell a kalapácskőben lakozó
szellem kedvében járni. Ayla eddig soha nem törődött a kalapácsköve szellemével,
de most kénytelen volt, minthogy önmaga szerszámkészítő mesterévé kellett
előlépnie. Hallott már arról, hogy ha a kalapácskő eltörik, el kell űzni a balszerencsét,
ki kell engesztelni a kőben lakozó szellemet, és szépen meg kell kérni, hogy
költözzön át az újabb kőbe, csakhogy nem ismerte pontosan ezeket a rítusokat.
Félretette a kalapácskövet, és egy növényevő állat vaskos lábszárcsontjának
darabját vette kézbe. Ellenőrizte, nem repedt-e meg a legutóbbi használattól. A
csontkalapács után a csiszolóeszközt vette szemügyre – a sziklafal tövében
tornyosuló csontkupacból előbányászott állkapocscsontból kiszabadított tépőfogat –,
ami valaha egy nagymacskáé lehetett. Aztán sorra vizsgálgatta a többi csont- és
kődarabot.
A kőpattintást Droogtól leste el, s aztán önmaga gyakorolgatta. Droog szívesen
fedte fel előtte a szerszámkészítés fortélyait, mivel Ayla mindig élénk érdeklődéssel
figyelte. Értékelte Ayla igyekezetét, de nem látta értelmét, hogy egy lányt
tanítgasson, hiszen a nők csak szerszámokat csinálhattak, a fegyverkészítést és az
ahhoz szükséges eszközök előállítását megtiltották nekik. Ám Ayla rájött, hogy a nők
által használt eszközök – a kés és a V alakban bevágott ásóbothegyező – nem sokban
térnek el a fegyverkészítésnél alkalmazott szerszámoktól.
Ayla a kezébe vett egy kovakődarabot, aztán letette. A kőpattintáshoz üllő is kell,
amelyre rátámaszthatja a megmunkálandó követ, bár a szerszámok kinagyolásához
nem lett volna rá szüksége. Emlékezett rá, hogy Droog mamutlábszárcsontot
használt üllőként, ezért elhatározta, keres egyet a csonthalomban.
 Amint a lábszárcsontot a parton az ülőhelyéhez húzta, szeme megakadt a
napfényben csillogó szürkéssárga kövön. Valahogy ismerősnek tűnt, de csak akkor
jött rá, miért, amikor felemelte.
„Az amulettem! – kapott a nyakában függő kis bőrzacskóhoz. – A védőszellemem
ugyanilyen kővel adta tudtomra, hogy a fiam életben fog maradni." A nap fényében
egyszeriben felragyogtak előtte a parton szerteszét heverő sárgásszürke kövek. Noha
számtalanszor végigtekintett a parton, csak most tudatosult benne, voltaképpen mit
is lát. És arra is csupán most lett figyelmes, hogy a felhők kezdenek felszakadozni az
égen. „Ott, ahol az enyémet leltem, ez volt az egyetlen darab. Itt meg garmadával
találni.”
Ledobta a követ, a mamutlábszárcsontot odavonszolta a helyéhez, majd leült, és a
lábszárcsontot a lába közé fogta. Ölébe terítette a hörcsögbőrt, és újra kézbe vette a
kovakövet. Ide-oda forgatta, vizsgálgatta. Megpróbálta eldönteni, hol mérje rá az első
ütést, azonban nem tudott dűlőre jutni és összpontosítani. Valami zavarta. Arra
gondolt, valószínűleg a kemény, göröngyös, hideg kövek nyomják az ülepét.
Felszaladt a barlangba egy fonott ülőszőnyegért, és lehozta a tűzcsiholó eszközeit
meg néhány fadarabot is. „Biztosan felpezsdülök majd a lángoló tűz mellett. Már
csaknem delelőn áll a nap, de még mindig hideg van."
Kényelembe helyezte magát az ülőszőnyegén, keze ügyébe rakta a szerszámait,
ismét a lába közé vette a mamutcsontot, és az ölébe terítette a bőrt. A szürke
mészkőréteggel borított követ az üllőre helyezte, aztán felvette a kalapácskövet, és a
kezében forgatva kereste a megfelelő fogást, végül letette. „Mi ütött belém? Miért
nem lelem a nyugalmamat? Mielőtt Droog nekilátott a munkának, mindig a
védőszelleme segítségét kérte. Lehet, hogy nekem is ezt kellene tennem."
Megmarkolta az amulettjét, lehunyta a szemét, és lassan, mélyeket lélegzett, hogy
csillapítsa az elméjét. Nem fohászkodott, csupán megpróbálta lélekben és
gondolatban megidézni a barlangi oroszlán szellemét. A védőszelleme az ő része
volt, benne lakozott. Ezt az öreg varázsló magyarázta el egyszer, és Ayla hitt ebben.
Miközben megpróbált kapcsolatot teremteni a nagy vadállat szellemével,
megnyugodott. Kinyitotta a szemét, megmozgatta az ujjait, és újra a kalapácskőért
nyúlt.
Leütögette a kovát borító mészkőréteget, aztán megállt, és hosszasan vizsgálgatta.
A színe megfelelőnek látszott, bár a szemcsézete nem a legfinomabb volt, de azért
szekercének jó. A kinagyolás során lepattogzott kődarabokból – éles peremük miatt –
később még más eszközöket is előállíthat. A hullámos végű, fogazott darabokból
pedig bőr- és húsvágó bárdokat vagy sarlókat készíthet.
Ayla a kinagyolás után kezébe vette a csontkalapácsot. A csont hajlékonyabb volt,
és nem zúzta szét a kő vékony, éles, kissé hullámos peremét, mint a kőpöröly tette
volna. Ayla a kő hullámos pereme mentén óvatosan ütögette a követ. Minden egyes
ütéskor hosszabb, keskenyebb, kevésbé hullámos rétegek hasadtak le a magról. Az
eszköz elkészítése jóval kevesebb időt vett igénybe, mint a hozzákészülődés.
 A szakóca mintegy tíz centiméter hosszú volt, hegyes végű, lapos körte formájú.
Keresztmetszete meglehetősen keskeny, két oldalán – a csúcstól lefelé – egyenes
vágóéllel. A másik vége el volt kerekítve, hogy jól lehessen fogni. Fel lehetett
használni baltának favágáshoz, vésőnek tálak formázásához, mamutagyar és
állatcsontok feldarabolásához. Sokoldalúan alkalmazható, erős, éles vágóeszköz volt.
Ayla immár felszabadultabbnak, nyugodtabbnak érezte magát. Kész volt
kipróbálni a fejlettebb, bonyolultabb technikát is. Kezébe vett egy újabb
kovakődarabot, és a kalapácskővel lehasogatta a külső réteget. Ez a kő hibás volt,
használhatatlan, mivel a mészkőréteg benyúlt a belső magba. Aylát ez kissé
megzavarta az összpontosításban, kizökkentette a munka menetéből. Letette kezéből
a kalapácskövet.
Újabb balszerencse, újabb rossz előjel. Ám nem hagyta, hogy az elkeseredés erőt
vegyen rajta. Ismét felvette a kovakövet meg a kalapácskövét, majd egy réteg
lehasítása után a csiszolókőért nyúlt, miközben szemét a kovakövön tartotta. És a
földről felemelte a követ, ami aztán egy csapásra megváltoztatta addigi életét.
A nagy felfedezéseket nem mindig a szükség szüli. Időnként nagy szerepe van
benne a vakszerencsének. A dolog nyitja a felismerésben rejlik. A véletlen műve volt
csupán, hogy a többi elem között épp ott hevert az a kő. Álmában sem gondolt volna
arra senki – legkevésbé az elhagyatott völgyben, a köves parton üldögélő fiatal nő –,
hogy céltudatosan próbát tegyen vele.
Ayla véletlenül félrenyúlt, és a csiszolókő helyett egy nagyjából hasonló méretű
vaspiritdarabot vett fel. Amint ráütött a hibás kovadarabnak arra a pontjára, ahonnan
az imént a felső réteget eltávolította, a két kő érintkezése folytán felröppenő szikra a
közelben heverő száraz taplóra hullt. Ayla épp odanézett, és látta, hogy a tapló egy
pillanatra felizzik, aztán a parázs füstölögve kialszik.
Ez volt a szerencse. Ha némi időbe telt is, de felfogta, hogy a tűz miből és hogyan
keletkezett. Neki pedig tűzre volt szüksége, és soha nem rettent vissza attól, hogy
bármi újat kipróbáljon.
Letette a bőrt az öléből, ráhelyezte a két követ, majd összegyűjtötte a tűzrakáshoz
szükséges anyagokat. Miután ezzel elkészült, kezébe vette a két követ, és a taplóhoz
közel tartva egymáshoz ütötte őket. Szikra pattant fel, de a hideg köveken ki is
hunyt. Ekkor más szögben és nagyobb erővel ütötte össze őket. A szikra épp a tapló
közepére hullt. Néhány rostszál sziszegve megperzselődött, de nem gyulladt meg. A
füst azonban biztató jelnek számított. A következő próbálkozás végre eredménnyel
járt. Az izzó tapló a hirtelen légáramlatnak köszönhetően egy pillanatra fellángolt,
majd kihunyt.
„Hát persze! Fújással kell élesztgetnem" – döbbent rá Ayla. Úgy helyezkedett, hogy
fújni tudja a parazsat, aztán összeütötte a két követ. A nagy, fényes szikra a
megfelelő helyre röppent, s ahogy Ayla odahajolt élesztgetni az izzást, arcán érezte a
kiáradó meleget. Faforgáccsal, hánccsal táplálta a mind nagyobb lánggal égő tüzet.
Nevetségesen egyszerűnek tűnt. Hihetetlenül egyszerűnek. S hogy ezt önmagának
bebizonyítsa, hozott még anyagot, aztán újabb és újabb tüzeket gyújtott. Félelemmel
vegyes áhítattal, a felfedezés örömével s merő ámulattal nézte a kovakővel – a
tűzkővel – csiholt négy máglyát.
Nyihaha megérezte a füst szagát, és visszaügetett. A valaha oly rettegett tűz immár
a biztonságot jelentette.
– Nyihaha! – kiáltott fel Ayla a lóhoz szaladva. Valakivel meg kellett osztania
örömét, még ha csak egy lóval is. – Nézd csak! – mutatta kézjelekkel. – Nézd meg
azokat a máglyákat! Kövekkel csiholtam, Nyihaha. Kövekkel! – A nap előbújt a
felhők mögül, s mintha egyszeriben az egész part felragyogott volna.
„Tévedtem, amikor azt hittem, hogy azok a kövek semmire sem jók. Pedig rá kellett
volna jönnöm; a védőszellemem egyszer már a kezembe adott egyet. Immár tudom,
hogy tűz lakozik bennük. – Gondolkodóba esett. – Miért épp előttem tárult fel a
rejtély? A totemem, a barlangi oroszlán annak idején ezzel a kővel tudatta velem,
hogy Durc életben marad. Most vajon mit akar közölni?"
A négy máglya alkotta kör közepén állva beleborzongott, amint eszébe jutott,
milyen furcsa balsejtelem szállta meg, miután a tüze kialudt. Nagy kő esett le a
szívéről, noha nem tudta, hogy valaha is szorongás gyötörte.

8.

– Hahó! Hahó! – kiáltozott integetve Jondalar, amint a folyópart felé iramodott.

Hihetetlen megkönnyebbülést érzett. Már csaknem erőt vett rajta a csüggedés, de az
a váratlanul felcsendülő emberi hang új reménységgel töltötte el. Fel sem merült
benne, hogy rossz szándékúak lehetnek; nem is tűntek annak.
A férfi, aki az imént odakiáltott Jondalarnak, feltartott egy kötélcsomót, amely a
hatalmas, furcsa vízimadár egyik végéhez volt kötve. Jondalar immár látta, hogy ez
nem élőlény, hanem valamiféle vízi jármű. A férfi odadobta neki a kötelet. Kicsúszott
Jondalar kezéből, ezért utána vetette magát. A többiek közül néhányan, akik egy
másik kötelet húztak, kimásztak a csónakból, és a combig felcsapó vízben a part felé
gázoltak. Jondalar reményteli, megkönnyebbült és tanácstalan arckifejezése láttán
egyikük elmosolyodott. Észrevette, hogy nem tud mit kezdeni a kezében tartott vizes
horgonykötéllel, ezért elvette tőle. Közelebb vontatta a parthoz a csónakot, a kötelet
egy fához csomózta, aztán megnézte a csónak másik oldalát, amely megakadt a
folyóban félig elmerült nagy fa letört ágának kiálló végében.
Ekkor a vízi jármű egy másik utasa átlendítette magát a csónak oldalán, és ráugrott
a farönkre, hogy kipróbálja, mennyire stabil és biztonságos. Valamilyen ismeretlen
nyelven mondott valamit, mire a többiek felemeltek egy létraszerű pallóhidat, és
keresztbe fektették a farönkön. A férfi visszament segíteni egy nőnek, aki egy
harmadik személyt kísért le a partra. Látszott, hogy nincs szükségük segítségre, de
azért hagyták tüsténkedni maguk körül.
A szemlátomást nagy tiszteletnek örvendő személy nyugodt, szinte fejedelmi
testtartással lépdelt. Valami megfoghatatlan titokzatosság lengte körül. Jondalar azon
vette észre magát, hogy mereven bámulja. A szél belekapott a simára borotvált –
avagy szakálltalan –, ráncos, ám lágyan sugárzó arcból hátrafésült és a tarkón
összefogott hosszú, ősz hajfürtökbe. Az előreugró áll és a száj körüli vonások erőt
sugalltak. Vajon ez erős jellemre vallhat? – tűnődött Jondalar.
Csak akkor vette észre, hogy a hideg vízben ácsorog, amikor a partra intették. A
talány azonban az alaposabb szemügyre vétel után sem oldódott meg. Úgy érezte,
valamilyen lényeges dolog elkerüli a figyelmét. Megállt, és a jóindulatúan, kérdően
mosolygó arcra és a meghatározhatatlan színű, szürkés árnyalatú mogyoróbarna
szempárra szegezte a tekintetét. Hirtelen elcsodálkozva döbbent rá a vele szemben
álldogáló titokzatos személy kilétét sejtető utalásokra, és megpróbálta megállapítani
a nemét.
A testmagassága nem nyújtott támpontot: ahhoz, hogy nő legyen, magasnak tűnt,
férfinak viszont kissé alacsony. Vastag, bő ruházata elrejtette az idomokat; a járásából
sem lehetett következtetni nemére. Jondalar minél tovább nézte, annál nagyobb
megkönnyebbülést érzett. Hallomásból ismerte az ilyen embereket, akik az egyik
nemre jellemző testbe születnek meg, de magukban hordozzák a másik nem
vonásait. Egyik nemet sem avagy mindkettőt képviselik, és rendszerint a Földanya
Szolgálóinak sorába tartoznak. A magukban egyesített hím- és nőnemű elemekből
nyert erejük folytán rendkívüli képességekkel rendelkező gyógyítók hírében álltak.
Jondalar távoli idegenként nem ismerte ezeknek az embereknek a szokásait, bár
semmi kétsége nem volt afelől, hogy gyógyítóval van dolga. Nem számított, hogy a
Földanya Szolgálója-e vagy sem. Thonolannak segítségre volt szüksége, és íme, a
gyógyító itt termett.
Ám honnan tudták, hogy gyógyítóra van szükség? Egyáltalán hogyan jutott
eszükbe erre jönni?
Jondalar egy hasábfát dobott a tűzre, és a felcsapó szikrák nyomán az esti égbolt
felé felszálló füstöt figyelte. Csupasz hátsó felén lejjebb csúszott a hálózsákjában, és
egy nagy, gömbölyű kőnek támasztotta magát. Az égbolton elevenen ragyogó, ki
nem hunyó sziporkákat bámulta. A látóterében feltűnt alak eltakarta a csillagos ég
egy szeletkéjét. Jondalar elvonta tekintetét a végtelen messzeségről, és a lányra
nézett, aki egy pohár gőzölgő teát nyújtott felé.
Ahogy ültében hirtelen felegyenesedett, az egyik mezítelen combja elővillant a
hálózsák alól. Sebtében a hálózsákhoz kapott, és felhúzta magára, miközben zavartan
a tűz mellett száradó nadrágjára és lábbelijére pislogott. Amint a meglehetősen
komoly, szemérmes, szelíd lány elmosolyodott, egyszeriben parázsszemű szépséggé
változott. Jondalar még nem volt szemtanúja ily ámulatba ejtő, hihetetlen
átváltozásnak. Ahogy visszamosolygott a lányra, az félrekapta a fejét, hogy
visszafojtsa a huncut nevetést, mert nem akarta zavarba hozni az idegent. Mire
visszapillantott, már csak hunyorgó fény csillogott a szemében.
– Tetszik, ahogy mosolyogsz – jegyezte meg Jondalar, amikor elvette tőle a teát.
A lány megrázta a fejét, és a saját nyelvén olyasvalamit felelt rá, hogy nem érti a
férfi szavait.
 – Tudom, hogy nem értesz, de azért szeretném a hálámat kifejezni, amiért idejöttél
hozzám.
A lány feszülten figyelt. Jondalarnak az az érzése támadt, hogy ő is szeretné
megértetni magát. Tovább beszélt, mert attól félt, hogy ha abbahagyja, a lány elmegy.
– Jó itt ülni és beszélni hozzád, tudni, hogy itt vagy. – Belekortyolt a teába. – Finom
– bólogatott elismerően, a csészét feltartva. – Azt hiszem, kamilla.
A lány visszabólintott, nyugtázva az elismerést. Leült a tűz mellé, és ő is beszélni
kezdett, amiből Jondalar éppoly keveset értett, mint a lány az ő szavaiból. A hangja
azonban kellemes volt, és úgy tűnt, tudja, hogy a férfinak szüksége van a társaságára.
– Bárcsak köszönetet mondhatnék! Nem is tudom, mihez kezdtem volna nélkületek
– vonta össze aggodalmasan a szemöldökét, miközben a lány megértően mosolygott.
– Bárcsak megkérdezhetném, honnan tudtátok, hogy itt vagyunk, és a zelandonitok
avagy nem tudom, ti hogyan nevezitek a gyógyítótokat, honnan vette, hogy ide kell
jönnie!
A lány a közelben felállított s belül a tűz fényétől ragyogó sátor felé mutatva
válaszolt. Jondalar csalódottan rázta meg a fejét. Úgy tűnt, a lány szinte minden
szavát felfogja, csak épp ő nem kapiskálja, hogy az mit akar közölni.
– Nem hiszem, hogy ez számít – szólalt meg Jondalar. – De jó lenne, ha a
gyógyítótok megengedné, hogy Thonolan mellett maradjak. Nem a
gyógyítóképességében kételkedem, csak szeretnék az öcsém közelében lenni.
Oly komoly szemmel nézett a lányra, hogy az önkéntelenül is megnyugtatón a
karjára tette a kezét. A férfi bánatosan elmosolyodott. Figyelmét hirtelen a sátorajtó
libbenése ragadta meg. Idősebb nő lépett ki rajta.
– Jetamio! – kiáltott oda, aztán még valamit hozzátett.
A lány felpattant, de Jondalar megfogta a kezét, és feltartóztatta. – Jetamio? –
kérdezte rá mutatva, mire az bólintott. – Jondalar – ütögette meg a mellét.
– Jondalar – mondta utána tétován a lány. A sátor felé fordította a tekintetét,
megütögette a mellét, majd Jondalarét, és a sátorra mutatott.
– Thonolan – bökte ki Jondalar. – Az öcsém neve Thonolan.
– Thonolan – ismételte meg, és elsietett a sátor felé. Alig észrevehetően bicegett,
noha látszólag ez egyáltalán nem korlátozta a járásban.
Jondalar nadrágja még mindig nyirkos volt, mégis felkapta magára, és eliramodott
egy bokros hely felé. Még a lábbelijét sem húzta föl. Már ébredés óta visszatartotta a
sürgetést, de váltás ruhaneműje a nagy sátorban maradt, ahol a gyógyító Thonolant
kezelte. Jetamio tegnap esti kuncogása után most kétszer is meggondolta, hogy
csupán a rövid alsóingében ballagjon el a félreeső tenyérnyi bozótoshoz. Nem akarta
ezeknek a segítőkész embereknek a szokásait megsérteni vagy valamilyen tabut
megszegni – főként, hogy két nő is tartózkodott a táborhelyen.
Először megpróbált a hálózsákban felállni és járkálni. Oly sokáig várakozott, mire
eszébe jutott a vizes nadrágját felvenni, hogy már-már feledve zavarát,
szégyenérzetét, majdnem csak úgy futásnak eredt. És valóban bekövetkezett az,
amitől tartott – Jetamio kacagása elkísérte.
– Jetamio, ne nevesd ki! Ez nem szép dolog – szólt rá feddőn az idősebbik nő, a
dorgálásnak azonban nem lehetett foganatja, mivel belőle is majd kibuggyant a
nevetés.
– Ó, Rosh, nem akarom kigúnyolni, de egyszerűen nem tehetek róla. Láttad, amikor
megpróbált a hálózsákjában járni? – Újra kacajra fakadt, noha immár megpróbálta
magába fojtani. – Miért nem kelt fel egyszerűen, és ment a dolgára?
– Lehet, Jetamio, hogy náluk mások a szokások. Biztosan messziről jöttek. Még soha
nem láttam a ruházatukhoz hasonlót. És a nyelv, amit ez a férfi beszél, hangzásra
még csak meg sem közelíti a miénket. Nem hiszem, hogy némelyik szót ki tudnám
ejteni. A legtöbb vándornak legalább néhány szavát meg lehet érteni.
– Biztosan igazad van. Képzeld, nem szereti mutogatni a bőrét. Látnod kellett
volna, tegnap este hogy elpirult, amikor megláttam egy kis részt a combjából. Habár
még soha senkit nem láttam így örvendezni nekünk.
– Még csodálkozol?
– Hogy van a másik? – kérdezte a lány, komolyra váltva a szót. – A shamud
mondott már valamit, Roshario?
– Azt hiszem, a duzzanat már lelohadt, és a láza is lement. Legalább nyugodtabban
alszik. A shamud úgy véli, egy orrszarvú öklelte fel. Csoda, hogy túlélte. Már nem
sokáig maradt volna életben, ha az a hórihorgas társa nem találja ki, hogyan kérjen
segítséget. Még így is csak a szerencsének köszönhető, hogy rájuk leltünk. Mudo
minden bizonnyal rájuk mosolygott. A Földanya mindig is kegyeiben részesítette a
jóképű fiatalembereket.
– Nem eléggé ahhoz, hogy megóvja... Thonolant a sérüléstől. Az az öklelés okozta
seb... Gondolod, hogy ismét lábra tud állni?
Roshario gyöngéden a lányra mosolygott. – Ha csak feleakkora az elszántsága, mint
neked volt, akkor ismét járni fog, Tamio.
Jetamio elvörösödött. – Azt hiszem, megyek és megnézem, nincs-e szüksége
valamire a shamudnak – mondta, és gyors léptekkel megindult a sátor felé. Minden
igyekezetével megpróbálta leplezni sántaságát.
– Hozd ki, légy szíves, a hórihorgas hátizsákját – szólt utána Roshario –, ne kelljen
vizes nadrágban járkálnia.
– Nem tudom, melyik az övé.
– Hozd ki mind a kettőt, legalább több hely marad odabent. És kérdezd meg a
shamudtól, mikor lesz szállítható... hogy is hívják? Thonolan?
Jetamio bólintott.
– Ha még itt kell időznünk, Dolandónak vadászatot kell terveznie. Nem sok élelmet
hoztunk magunkkal. Nem hinném, hogy a ramudojok ilyen folyóban tudnak
halászni, bár szerintem ők boldogok lennének, ha soha nem kellene kijönniük a
partra. Én viszont szeretek szilárd talajt érezni a lábam alatt.
 – Ó, Rosh, biztosan másképp beszélnél, ha Dolando helyett egy ramudojhoz mentél
volna feleségül.
A nő szúrós szemmel nézett a lányra. – Szemet vetett rád valamelyik csónakos?
Lehet, hogy nem vagyok az édesanyád, Jetamio, de mindenki tudja, hogy saját
lányomként szeretlek. Ha egy férfiba annyi udvariasság sem szorult, hogy
megkérjen, akkor ilyen férfira nincs szükséged. Azok a csónakosok
megbízhatatlanok...
– Ne aggódj, Rosh, nem akarok megszökni egy csónakossal... egyelőre – mosolygott
pajkosan Jetamio.
– Tamio, a Shamudoj nemzetségben sok jóravaló férfi van, aki szívesen a
hajlékunkba költözne... Min nevetsz?
Jetamio mindkét kezét a szájára szorítva igyekezett elnyomni a horkantásokban és
vihogásokban ki-kibuggyanó nevetést. Roshario abba az irányba fordította a fejét,
amerre a lány nézett, s ő is nyomban a szája elé kapta a kezét, nehogy hahotában
törjön ki.
– Jobb lesz, ha hozom a hátizsákokat – mondta Jetamio, amint végre sikerült
megszólalnia. – Hórihorgas barátunknak száraz ruhára van szüksége. – Ismét
pukkadozni kezdett a nevetéstől. – Úgy néz ki, mint egy kisgyerek, akinek tele a
nadrágja! – Futva indult a sátor felé. Jondalar hallotta, amint nagy kacajjal belépett.
– Mi ez a hangos jókedv, kedvesem? – kérdezte a gyógyító fürkésző tekintettel, s
egyik szemöldöke fennakadt.
– Elnézést, nem akartam harsány nevetéssel berontani, csak...
– Most vagy a másvilágon ébredtem, vagy te vagy az a doni, aki értem jött, hogy
odakísérjen. Nincs földi nő, aki ily gyönyörű lenne! Csakhogy egy szavadat sem
értem.
Jetamio és a shamud egyszerre kapták a fejüket a sebesült férfi felé, aki erőtlenül
mosolyogva bámulta a lányt. Jetamio arcáról tovatűnt a mosoly, amint letérdelt a
férfi mellé.
– Megzavartam! Hogyan lehettem ennyire meggondolatlan?
– Mosolyogj rám, gyönyörűséges donim – kérlelte a lányt Thonolan, és megfogta a
kezét.
– Valóban megzavartad őt, kedvesem. Csak ne hagyd, hogy ő is megzavarjon
téged. Gyanítom, hogy sokkal „zavartabb" lesz, mielőtt még végzel vele.
Jetamio a fejét ingatta, és értetlenül nézett a shamudra. – Azért jöttem, hogy
megkérdezzem, nincs-e valamire szükséged, vagy nem tudnék-e segíteni valamilyen
módon.
– Máris segítettél.
A lány még meghökkentebb szemet meresztett. Néha reménytelennek hitte, hogy
valaha is megért valamit abból, amit a gyógyító mond.
A szúrós tekintet enyhülni látszott, s a gyógyító szemében gúnyos mosoly csillant
meg. – Én minden tőlem telhetőt megtettem. A többi már rajta múlik. Ám a
gyógyulásnak ebben a szakaszában csak a javára válhat bármi, ami javítja az
életkedvét. A bájos mosolyoddal épp ezt tetted... kedvesem.
Jetamio elpirult, és lehajtotta a fejét. Csak ekkor eszmélt rá, hogy Thonolan még
mindig fogja a kezét. Felpillantott a nevetős szürke szempárra, s arca felragyogott a
sugárzó mosolytól.
A gyógyító megköszörülte a torkát, mire Jetamio elvonta a férfiról a tekintetét.
Kissé elszégyellte magát, amiért hosszasan bámulta az idegent. – Ám még valamit
megtehetnél. Mivel ébren és eszénél van, megetethetnénk. Ha lenne egy kis húsleves,
szerintem tőled szívesen elfogadná.
– Ó, hogyne! Máris hozom – indult sietve kifelé a lány, hogy leplezze a zavarát.
Meglátta, hogy odakint Roshario épp azzal kísérletezik, hogy megértesse magát
Jondalarral, aki kínosan feszengve ácsorgott, de megpróbált jó képet vágni.
Jetamiónak eszébe jutott, hogy nem teljesítette küldetését, ezért visszalépett.
– Ki kell vinnem a hátizsákjukat, és Roshario szeretné tudni, mikor lehet
Thonolannal útra kelni.
– Mit mondtál? Mi a neve?
– Thonolan. Ezt mondta a társa.
– Mondd meg Roshariónak, hogy még egy-két napot várni kell. Az állapota nem
engedi meg, hogy háborgó vízen utazzon.
– Honnan tudod a nevem, gyönyörűséges doni? Es hogyan kérdezhetném meg a
tiédet? – szólalt meg Thonolan. A lány hátrafordult, és rámosolygott, mielőtt távozott
a két hátizsákkal. A férfi elégedetten vigyorogva visszadőlt a fekhelyére, ám hirtelen
összerezzent. Csak most vette észre a hófehér hajú gyógyítót. A titokzatosan
mosolygó, bölcsességet sugárzó arc valamelyest a ragadozók képére emlékeztette.
– Mily csodás az ifjonti szerelem – jegyezte meg a shamud. Thonolan a szavak
jelentését elengedte a füle mellett, de nem úgy a fanyar, gúnyos hangnemet. Ezért
jobban megnézte magának ezt az embert.
Minthogy a shamud hangja se mély, se magas nem volt, Thonolan az öltözékéből és
a viselkedéséből próbálta megállapítani, hogy női altot vagy férfi tenort hallott-e.
Nem tudta eldönteni, s habár maga sem tudta, miért, kissé megnyugodott. Biztos
volt abban, hogy a legjobb kezekben van.
Jondalar arcán oly szembeötlő volt a megkönnyebbültség, amikor megpillantotta a
sátorból a hátizsákokkal kilépő Jetamiót, hogy a lány kissé elszégyellte magát, amiért
nem hozta ki a csomagokat korábban. Tudta, mi a férfi gondja, csakhogy oly
mulatságos volt. Jondalar hosszasan hálálkodott a maga nyelvén – amiből a lány
azért annyit megértett, hogy a köszönetét fejezi ki –, aztán eltűnt a magas bokrok
között. Oly jó érzés volt száraz ruhát viselni, hogy tüstént megbocsátotta Jetamiónak,
hogy kinevette őt.
„Azt hiszem, igencsak nevetséges látványt nyújtottam – gondolta magában –, de
nem tehettem róla, hiszen vizes és hideg volt az a nadrág. Az, hogy kicsit
megkacagtattam őket, csupán csekély fizetség a segítségükért. Nem is tudom, mit
csináltam volna... Vajon honnan tudhatták? A gyógyító valószínűleg földöntúli
képességekkel rendelkezik. Ez lehet rá a magyarázat. Nekem most a
gyógyítóképessége is örömömre szolgál. – Hirtelen megállt. – Legalábbis remélem,
hogy az a »zelandoni« rendelkezik gyógyító erővel. Azóta nem is láttam Thonolant,
azt sem tudom, jobban van-e már. Azt hiszem, ideje kideríteni. Végül is az öcsém.
Nem akadályozhatják meg, hogy láthassam."
Jondalar nagy léptekkel visszaballagott a táborhelyre, és hátizsákját a tűz mellé
tette. Szándékosan húzta az időt azzal, hogy vizes ruháit újra kiteregette száradni,
mielőtt megindult a sátor felé.
A sátorbejáratnál majdnem beleütközött a gyógyítóba, aki épp akkor lépett ki,
amikor ő befelé igyekezett. A shamud gyors pillantással végigmérte, s mielőtt
Jondalar megkísérelhette volna szóra nyitni a száját, megnyerően elmosolyodott,
oldalt lépett, és kecses karlendítéssel jelezte: fáradjon beljebb.
Jondalar vizsgáló pillantást vetett rá. A szúrós szempár, amely ugyanúgy vizslatta
őt, semmi jelét nem mutatta a tekintély feladásának, bár a szándékot éppúgy nem
lehetett kiolvasni belőle, mint ahogy a színét sem lehetett meghatározni. Az első
pillantásra megnyerőnek tűnő mosoly másodszorra már inkább gúnyosnak tetszett.
Jondalar megérezte, hogy ez a gyógyító – akárcsak a többi, aki ezt a mesterséget űzi –
éppúgy lehet segítőkész jó barát, mint félelmetes ellenség.
Jondalar bólintott, köszönetképpen röpke mosolyt villantott rá, és belépett.
Csodálkozva látta, hogy Jetamio megelőzte. Egyik karjával Thonolan fejét
támasztotta, a másik kezében csontcsészét tartott a szájához.
– Tudhattam volna! – kiáltott fel örömében, hogy öccsét ébren és sokkal jobb
állapotban találta. – Már megint ezt tetted.
Mindketten Jondalarra néztek. – Mit tettem én, bátyám?
– Alighogy az ájulásból felocsúdtál, máris sikerült meghódítanod a legszebb nőt a
környéken, aki csak rád vár.
Jondalar szíve repesett az örömtől Thonolan vigyorgó arca láttán. – Abban igazad
van, hogy ő a környéken a legszebb nő – mondta Thonolan, gyengéd pillantást vetve
Jetamióra. – De te mit keresel a szellemvilágban? Jól jegyezd meg, ő az én donim,
máskülönben meggyűlik a bajod velem. Jobb lesz, ha nem meresztgeted rá a nagy
kék szemedet.
– Ne aggódj miattam, kis öcsém. Valahányszor rám néz, mást sem tesz, csak nevet.
– Rajtam is nevethet bármikor, ha kedve tartja – pillantott a lányra Thonolan, s az
viszonozta a mosolyát. – El tudod képzelni, milyen érzés volt, amikor halottaimból
feltámadva megláttam ezt a bájos mosolyt? – Rajongással telve bámult a lány
szemébe.
Jondalar futó pillantást vetett a lányra, majd ismét az öccsére szegezte a tekintetét.
„Mi folyik itt? – kérdezte magában. – Thonolan épphogy magához tért, még egy szót
sem tudtak váltani egymással, de meg mernék esküdni rá, hogy az öcsém máris
szerelembe esett." Ismét a lányon állapodott meg a tekintete, és részrehajlás nélkül
igyekezett szemügyre venni.
Az átlagos külsejű, világosbarnás hajú Jetamio alacsonyabb és vékonyabb volt
azoknál a nőknél, akikhez Thonolan általában vonzódott. Akár kislánynak is lehetett
volna nézni. Arca szív alakú volt, szabályos vonásokkal
Annak ellenére, hogy egészen csinosnak tetszett, kivételes szépségnek semmi esetre
sem volt nevezhető – amíg el nem mosolyodott.
Mintha egyszeriben valamilyen meglepetésszerű átváltozáson ment volna
keresztül, a mosoly tökéletes szépséggé varázsolta. Jondalar emlékezetébe idézte az
eleinte komolynak, bátortalannak tűnő lányt, s most hitetlenkedve nézett rá:
vibrálóan eleven volt, és sugárzott a boldogságtól. Thonolan majd elolvadt a
szerelemtől, s bárgyún mosolygott rá.
„Thonolan már máskor is volt szerelmes – gondolta Jondalar. – Remélem, Jetamio
nem veszi nagyon a szívére, amikor elmegyünk."
Az egyik zsinór, amellyel a füstlyukat takaró lapot a sátortetőhöz fűzték,
felbomlott. Jondalar azt bámulta, anélkül hogy látta volna. Teljesen ébren volt, a
hálózsákjában feküdt, és azon tűnődött, mitől riadt fel legmélyebb álmából. Nem
moccant, csak hallgatózott, szimatolt, megpróbálta kideríteni, nincs-e valami
szokatlan, veszélyre intő jel a levegőben. Kisvártatva kicsusszant a hálózsákjából,
óvatosan kilesett a sátorbejáraton, de semmi bajt nem észlelt.
Néhányan a tábortűz mellett üldögéltek. Odament hozzájuk. Még mindig ideges
volt. Valami nyugtalanította, csak azt nem tudta, mi. Thonolan? Nem, a shamud
szakértelme és Jetamio gondos ápolása mellett az öccse jól volt.
– Hola! – köszöntötte a mosolyogva felpillantó Jetamiót.
A lány már nem találta Jondalart oly nevetségesnek. A Thonolan miatti közös
aggódás kezdett barátsággá érlelődni köztük, noha csak kézmozdulatokkal tudtak
társalogni, és azt a néhány szót használták, amit Jondalar megtanult a nyelvükön.
A lány egy pohár forró italt adott a kezébe. Jondalar megköszönte a hálálkodást
kifejező, sikeresen elsajátított szavakkal, és azt kívánta, bárcsak valahogyan
viszonozhatná a segítségüket. Beleszürcsölt, összevonta a szemöldökét, majd ismét
kortyintott. Herbatea volt. Egészen kellemes ízű, csak meglepetésként érte Jondalart.
Reggelente szokás szerint mindig húslevest ittak. Az orrában érzett illatok elárulták,
hogy a tűz melletti rovátkolt fa főződézsában gyökerek meg gabonamagvak
párolódnak, és nem hús. Egyetlen röpke pillantással meglelte a magyarázatot a ma
reggeli menü változásra. Nem volt hús; senki nem ment el vadászni.
Kiitta a teát, letette a csontcsészét, és visszasietett a sátrába. Befejezte az utolsó
simításokat az égerfacsemetéből készített vastag lándzsákon, még kovakő heggyel is
ellátta őket. A kezébe vette a két nehéz lándzsát, a hátizsákjából kihúzta a gyengébb
hajítólándzsákat, és visszament a tűzhöz. Nem kellett sok szót tudnia ahhoz, hogy
megértsék: vadászni akar. Még mielőtt a nap magasan járt volna, izgatott csoport
gyülekezett körülötte.
 Jetamio tépelődött. Szívesen maradt volna itt a sebesült, mosolygós szemű férfival,
de a vadászaton is szeretett volna részt venni. Ha rajta múlt, soha nem hagyott ki
egyetlen vadászatot sem, amióta csak megtanult bánni a fegyverrel. Roshario
indulásra sürgette. – Nem lesz semmi baja. A shamud egy kis ideig nélküled is
gondját tudja viselni, meg én is itt vagyok, ha kell.
A vadászcsapat már útnak indult, amikor Jetamio utánuk kiáltott, és a csuklyáját
kötözgetve, lélekszakadva futott feléjük. Jondalar kíváncsi volt, vadászik-e a lány. A
fiatal zelandoni nők gyakran vadásztak, bár számukra nem volt kötelező, és a
„barlang", vagyis a törzs szokásain múlt, élnek-e ezzel a lehetőséggel. Miután
gyermekük született, rendszerint az otthonuk közelében tevékenykedtek, csak hajtó
vadászatra jártak el. Akkor minden épkézláb, munkabíró emberre szükség volt
ahhoz, hogy egy csordát a csapdába vagy a sziklaszirtekre tereljenek.
Jondalar csakúgy, mint törzsében a legtöbb férfi, kedvelte a vadászó nőket, bár
tudta, nem mindenütt nézik jó szemmel őket. A törzsben azt tartották, hogy azok a
nők, akik maguk is vadásznak, bátran megbirkóznak minden nehézséggel, és
megértőbb feleségnek bizonyulnak. Jondalar anyja kiváltképp a nyomkövetésben
véghezvitt hőstetteiről volt híres, és miután megszülettek a gyermekei,
családanyaként is gyakorta csatlakozott a vadászokhoz.
A csapat bevárta Jetamiót, aztán jól kiléptek. Oly gyors iramban haladtak, hogy
Jondalar egészen addig nem érzékelte a hőmérséklet-csökkenést, amíg meg nem
álltak a füves pusztaságon végigkanyargó egyik patakocskánál, hogy megkeressék a
Nagy Anya-folyóhoz vezető utat. Akkor vette észre, hogy vastagodik a part menti
jég, amikor lehajolt megtölteni a vizestömlőjét. A csuklyáját hátratolta, mert a pereme
zavarta a kilátásban, ám csakhamar visszahúzta, ahogy a többiek is. Kifejezetten
csípős volt a levegő.
Valaki nyomokat fedezett fel a parton felfelé. Jondalar tüstént szemügyre vette,
közben a többiek körülállták. Nemrég egy rinocéroszcsalád állt meg itt inni. Jondalar,
ahogy a támadás tervét a vizes homokba egy bottal felrajzolta, észrevette, hogy a talaj
jegesedik. Dolando a botja segítségével feltett egy kérdést, mire Jondalar módosított a
rajzon. Miután megszületett az egyetértés, indultak is.
A nyomokat követve rohanni kezdtek. Ettől kimelegedtek, és hátracsapták a
csuklyájukat. Hosszabb időbe telt utolérni az állatokat, mint Jondalar gondolta, ám
amikor megpillantotta a vörösesbarna gyapjas rinocéroszokat, megértette, miért. Az
állatok a megszokottnál fürgébben haladtak – egyenesen észak felé.
Jondalar szorongva tekintett a mélykék égboltra, amelyen a távolban csupán
néhány felhő úszott tétován. Közeledő viharnak semmi jele nem volt, Jondalar mégis
kész volt bármely pillanatban visszafordulni Thonolanért, és odébbállni. Úgy tűnt, a
többieknek eszük ágában sincs távozni most, hogy meglátták az orrszarvúkat.
Jondalar azon töprengett, hogyan adja értésére a csapatnak, hogy hóvihar
készülődik, amikor alig látni felhőt az égen, és mi több, a nyelvüket sem beszéli.
Végül megrázta a fejét, és úgy döntött, előbb le kell teríteniük egy orrszarvút.
 Amikor megközelítették az állatokat, Jondalar futni kezdett, megpróbálta
megelőzni a többiektől lemaradt fiatal orrszarvút. Kiabálással és hadonászással
igyekezett magára vonni az állat figyelmét, hogy eltérítse az útiránytól, vagy hogy
lelassítsa. Az azonban se látott, se hallott, hanem egyenesen északra nyomult előre a
társai után. Jondalar aggódott, hogy így egyiket sem tudják eltéríteni.
Közben a förgeteg mindegyre közelgett, gyorsabban, mint Jondalar számított rá.
Jondalar a szeme sarkából csodálkozva látta, hogy Jetamio utolérte őt. A bicegése
most szembeötlőbb volt, ám mint a szélvész, úgy szaladt. A férfi öntudatlanul is
helyeslően feléje bólintott. A vadászcsapat többi tagja is közelebb nyomult,
megkíséreltek bekeríteni egy állatot és menekülésre késztetni a többit. A gyapjas
rinocéroszok nem éltek csordákban, független, veszekedős, izgága lények voltak, és
csak ritkán tömörültek egy családnál nagyobb létszámú csoportba. A vadászoknak
igencsak körültekintőnek kellett lenniük a közelükben.
A csapat tagjai némán összenéztek, majd a lemaradt fiatal hímre összpontosították
a figyelmüket, azonban a sebesen felzárkózó csoportnak nem sikerült kiáltozásokkal
sem lelassítani, sem pánikba ejteni az állatot. Végül Jetamio a levett csuklyáját
meglengetve magára terelte a figyelmét. Az orrszarvú lassúbbra fogta az iramot, és a
lebegő csuklya felé fordította a fejét. Határozottan elbizonytalanodott.
A vadászok, kihasználva az alkalmat, közrefogták. Az erős lándzsákkal
felfegyverkezett emberek egy belső kört, a könnyű lándzsások egy külső kört
alkottak, hogy szükség esetén erős lándzsás társaik védelmére keljenek. Az orrszarvú
megállt, mintha nem venné észre, hogy a többiek továbbloholnak. Majd lassú futó
léptekkel megindult a szélben lobogó csuklya irányába. Jondalar és Dolando
közelebb araszolt Jetamióhoz.
Ekkor egy fiatalember, akiben Jondalar felismerte az egyik csónakost, a csuklyáját
lobogtatva eléjük vágott, és az állat felé iramodott. A rinocérosz, amely hanyatt-
homlok rohant a fiatal nő felé, összezavarodott, és irányt váltva a fiatalember után
eredt. A nagyobb mozgó célpontot könnyebb volt követnie, még ha a látása gyenge
volt is, és a sok ember jelenléte megtévesztette kifinomult szaglóérzékét. Amint
közelebb ért, egy másik futó alak ugrott elé. A gyapjas rinocérosz megtorpant.
Habozott, melyik célpontot kövesse.
Irányt változtatott, és a közelebbi, második fiatalembert vette üldözőbe. Csakhogy
ekkor, prémköpenyét lengetve, közbelépett egy másik vadász, és amikor a fiatal
orrszarvú kis híján elérte, újabb ember suhant el mellette oly közel, hogy az állat
riadtan elrántotta a fejét. A rinocérosz immár nem csupán zavarodott volt, hanem
kezdett földühödni. Fújtatott, lábával a földet kapálta, és amikor ismét meglátott egy
szaladó alakot, teljes erővel utánavetette magát.
Kezdett kifáradni. Sorra üldözőbe vette az őt hergelő, ide-oda szaladgáló alakokat,
de egyiknek sem tudott a nyomába érni. Végül megállt, fejét leszegte, elülső, hosszú
tülkét a földre támasztotta, és figyelmét a tőle alig karnyújtásnyira mozgolódó,
bicegő alakra összpontosította.
 Jondalar magasba tartott lándzsával rohant feléjük. Sietett végezni a kifulladt
rinocérosszal, mielőtt az új erőre kap. Dolando is épp ezzel a szándékkal közeledett a
másik irányból, miközben a többiek bekerítették az állatot. Jetamio meglobogtatta a
csuklyáját, és óvatosan közelebb lépett, igyekezett az állat figyelmét lekötni.
Mindenki lélegzet-visszafojtva bámulta őket. Jondalar maga sem tudta, miért, de
észak felé pillantott – talán a látóterén kívül valami mozgást észlelt. – Vigyázzatok! –
kiáltotta el magát, és eliramodott. – Észak felől rinocérosz!
Ám szavai süket fülekre találtak, a többiek nem tudták mire vélni a kiáltozását.
Még nem vették észre a felindultan feléjük robogó nőstény rinocéroszt.
– Jetamio! Jetamio! Észak! – üvöltötte Jondalar a karját lengetve, és lándzsája
hegyével abba az irányba mutatott.
A lány odakapta a fejét, és felsikoltva nyomban jelezte a veszélyt a fiatalembernek,
akit a nőstény orrszarvú célba vett. A többiek, egy pillanatra megfeledkezve a fiatal
hímről, tüstént rohantak a segítségére. Talán, mert kipihente magát, vagy megérezte
a közeledő nőstény szagát, a fiatal orrszarvú egyszeriben új életre kelt, és a csuklyát
kihívóan közel lebegtető lányra rontott.
Jetamiónak az volt a szerencséje, hogy közel állt. Az állatnak nem volt ideje
felgyorsulni és lendületbe jönni. Amint fújtatva előrelépett, Jetamio és Jondalar már
észbe kapott. A lány hátraugrott, hogy kitérjen a hatalmas tülök elől, majd az állat
háta mögé szaladt.
A fiatal hím lelassult, kereste, hova tűnt a célpont. Eközben a magas férfi hosszú
léptekkel észrevétlen ott termett, és a sebezhető apró szemnyílásba döfte a vaskos
lándzsát, ami egészen az állat agyáig hatolt. A következő pillanatban a fiatal nő
lándzsája a másik szemébe fúródott. A rinocérosz meglepődött, megtántorodott,
térdre rogyott, és amint kilehelte a páráját, élettelenül eldőlt a földön.
Kiáltás harsant fel. A két vadász felpillantott, szétugrott, és inaszakadtából
menekülni kezdett különböző irányba. A kifejlett nőstény szélsebesen száguldott
feléjük. A fiatal orrszarvúhoz közeledve azonban lelassított. Kissé túlszaladt, mire
meg tudott állni, majd visszafordult a földön heverő állathoz, amelynek mindkét
szeméből lándzsák meredtek elő. Tülkével megbökdöste, felállásra ösztökélte, majd
ide-oda forgatta a fejét, egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát, mintha csak
megpróbálná eldönteni, mitévő legyen.
A vadászok közül néhányan csuklyák és köpenyek lobogtatásával igyekeztek
magukra vonni a figyelmét, de az állat vagy nem vette észre őket, vagy nem akart
tudomást venni róluk. Még egyszer gyengéden megbökdöste a fiatal hímet, aztán
valamilyen ösztönös sugallatra folytatta az útját észak felé.
– Szavamra mondom, Thonolan, hogy közel volt. Az a nőstény azonban elszántan
észak felé haladt, esze ágában sem volt maradni.
– Úgy véled, közeleg a hó? – kérdezte Thonolan először a párakötésre, majd
nyugtalannak látszó bátyára pillantva.
 Jondalar bólintott. – Még ha beszélném is a nyelvüket, akkor sem tudnám, hogyan
közöljem Dolandóval, hogy jobb lenne felkerekedni, mielőtt a hóvihar ideér, mivel
alig kószál pár felhő az égen.
– Én már napok óta éreztem a hó illatát. Bizonyára hatalmas förgeteg készülődik.
Jondalar érezte, hogy a hőmérséklet egyre csökken. Másnap reggel a szemével is
meggyőződhetett róla, amikor egy csészében a tűz mellett hagyott tea tetején vékony
jéghártyát talált. Újra megpróbálta kifejezésre juttatni az aggodalmát, de láthatólag
minden eredmény nélkül. Nyugtalanul fürkészte az eget, remélve, hogy talál az
időjárás-változásra utaló, szembeötlő jeleket. Fel is lélegzett volna, amikor a hegyek
fölött a kék eget eltakaró hófelhőket meglátta, ha ez nem a küszöbönálló vihar
veszélyét jelentette volna.
Az első jel láttán, amikor szedegetni kezdték a sátorfájukat, Jondalar lebontotta a
sátrát, és összecsomagolta a hátizsákokat. Dolando elmosolyodott és bólogatott,
amikor útra készen találta Jondalart, majd a folyó felé tessékelte. Mosolya idegesnek
tűnt, és a szeme mélységes megrendülést tükrözött. Jondalar nyugtalansága nőttön-
nőtt, amikor megpillantotta az örvénylő folyót és a megfeszülő horgonykötelek
végén hánykolódó facsónakot.
A csónakosok arckifejezése higgadtnak látszott, amikor elvették tőle a hátizsákokat,
és a rinocérosz feltrancsírozott, fagyos teteme mellé helyezték, csakhogy Jondalart ez
sem bátorította fel. Noha alig várta, hogy elmenekülhessen innen, semmi esetre sem
találta kényelmesnek ezt a szállítóeszközt. Kíváncsi volt, hogyan fogják betenni
Thonolant a csónakba, úgyhogy visszament megnézni, nem tud-e esetleg segíteni
valamiben.
A gyógyító kilépett a sátorból, nyomában két férfival, akik egy ötletes alkotmányon,
saroglyán vitték Thonolant. A dombon nőtt égerfák közül kettőt kivágtak, és a két
fatörzset bizonyos távolságra egymástól át- és körbetekerték felesleges
hajókötelekkel. A középen ily módon kialakított hevederbe tették és kötötték bele a
sérültet. Jondalar odasietett, miközben észrevette, hogy Roshario máris hozzáfogott
lebontani a nagy kerek sátrat. Az égre és a folyóra vetett izgatott pillantásai arról
győzték meg Jondalart, hogy a nő sem örül jobban az utazásnak, mint ő.
– Azok mind hófelhők – szólalt meg Thonolan, amikor bátyja feltűnt a láthatáron,
és a hordágy mellé szegődött. – A hegyek ormait nem is látni; fenn északon már
biztosan hull a hó. Elárulok valamit: ebből a helyzetből más szemszögből látni a
világot.
Jondalar fölpillantott a hegyek fölött gomolygó, a fagyos csúcsokat elrejtő felhőkre,
amelyek egymásba tornyosulva igyekeztek betölteni a tiszta kék, végtelen űrt.
Jondalar arckifejezése csaknem olyan fenyegetőnek tűnt, mint odafent az ég, s
homlokát az aggodalom felhői sötétítették el. Ennek ellenére megpróbálta palástolni
a félelmét. – Ez a mentséged arra, hogy heveréssz? – kérdezte mosolyt erőltetve
magára.
Amikor a folyóba nyúló, a vízből kiálló farönkhöz értek, Jondalar hátramaradt, és
figyelte, ahogy a két csónakos a teherrel végigegyensúlyoz a billegő fatörzsön és a
még ingatagabb létraszerű pallón. Most már értette, miért kötötték Thonolant
szorosan a hordágyhoz. Követte őket, de alig tudta megtartani az egyensúlyát. Attól
kezdve még nagyobb tisztelettel nézett fel a csónakosokra.
A szürke égből szállingózni kezdtek a hópihék, amikor Roshario és a shamud a
batyuba kötött bőröket és a rudakat – a nagy sátrat – átadta néhány ramudojnak,
hogy felvigyék a fedélzetre, majd ők is elindultak a farönkön. Az égbolt hangulatát
tükröző folyó vadul hullámzott és kavargott.
Jondalar áthajolt a csónak oldalán, és először a nőnek, majd a shamudnak nyújtotta
a kezét, hogy felsegítse őket a fedélzetre. Mindkettőjük szemében őszinte hála
csillogott, amikor Jondalarra néztek.
Egy ember még a parton maradt. Eloldotta az egyik hajókötelet, végigsietett a
farönkön, és felkapaszkodott a csónakra, majd egy szempillantás alatt bevonták a
pallót. A hullámzó vízi járművet már csupán egy hajókötél és az evezősök kezében
marokra fogott, kitámasztott, hosszú evezők fogták vissza. A kötél egy rántással
lecsúszott, a csónak elszabadult és meglódult. Jondalar erősen a csónak oldalába
kapaszkodott, amint a jármű a vízen fel-le bukdácsolva igyekezett a Kishúg
sodorvonalába.
A kavargó hópelyhektől alig lehetett látni. Súlyos, vízzel átitatott farönkök,
összegabalyodott bokrok, felpüffedt állati tetemek s néha egy-egy kis jéghegy úszott
velük változó sebességgel. Jondalar az elsuhanó partot figyelte, s szemét a magas
dombon álló égerfákra szegezte. Az egyik fa tetején valamit lengetett a szél. Egy
hirtelen széllökés lekapta az ágról, és a folyó felé vitte. Amint a vízre hullt, Jondalar
hirtelen ráeszmélt, hogy az a kemény, sötét foltos bőrdarab az ő nyári inge.
Mindeddig ott lobogott a fán? A bőr egy pillanatig a víz színén lebegett, mielőtt
megszívta magát vízzel, és elsüllyedt.
Thonolant időközben levették a hordágyról, és hátát a csónak oldalfalának
támasztották. Sápadt volt, sajgott mindene, és rettegett, de bátran, rendületlenül
mosolygott a mellette ülő Jetamióra. Jondalar letelepedett melléjük. Homlokát
ráncolva felidézte magában a történteket: először a páni félelmet, majd az örömöt,
amikor megpillantotta a közeledő csónakot. Most ismét eltűnődött azon, honnan
tudták, hogy ő ott van. Vajon a szélben lobogó véres ing árulhatta el, merre keressék?
De honnan sejtették meg, hogy jönniük kell, és a shamudot is magukkal kell
hozniuk?
A háborgó víz ide-oda dobálta a csónakot. Jondalar érdeklődve szemügyre vette az
erős alkotmány felépítését. Egyetlen egész fatörzsből vájták ki, és középen
kiszélesedett. Egymást átfedő és összefűzött palánksorokkal hosszabbították meg a
vízi jármű oldalait, amelyek elöl, a hajóorrnál találkoztak. Kétoldalt szabályos
közönként tartóléceket szereltek fel, köztük deszkákat helyeztek el, amelyeken az
evezősök ültek. Mindhárman az első ülés előtt foglaltak helyet.
Jondalar szeme, ahogy végigkövette a jármű szerkezetét, átsiklott az orrnak
támasztott farönkön. Ám hirtelen visszanézett, és érezte, hogy a szíve hevesebben
ver. Az orrnál, a hajó fenekén, megpillantotta a farönk összekuszálódott ágain lógó,
vértől sötétre festett nyári bőringet; Thonolan ingét.

9.

– Ne légy mohó, Nyihaha! – intette Ayla a csikót, látván, hogy az utolsó csepp vizet
is kilefetyeli a faedény aljáról. – Ha mind megiszod, megint jeget kell olvasztanom. –
A kancacsikó felhorkantott, megrázta a fejét, és orrát visszadugta az edénybe. Ayla
felnevetett. – Ha ennyire szomjas vagy, akkor hozok még jeget. Velem jössz?
Megszokta, hogy minden gondolatát megosztja a lóval. Leggyakrabban a beszédes
kézjelek nyelvén, viselkedésével vagy arcmimikájával fejezte ki magát, ám mivel az
állat hajlandó volt reagálni a hangokra, ez arra ösztönözte, hogy mind többet
beszéljen fennhangon. A törzsbeliektől eltérően sokféle hangot tudott kiadni, és a
hangszínezés sem okozott számára gondot; a törzsben csak a fia rendelkezett ezzel a
képességgel. Mindkettőjük számára élvezetes játék volt utánozni a másik által
szótagolva kimondott értelmetlen szavakat, amelyek némelyike később kezdett
értelmet nyerni. A lóval folytatott egyoldalú beszélgetése során mind több és több
dolgot foglalt szavakba. Utánozta az állati hangokat, és az ismert hangok
kombinálásával új szavakat alkotott. Minthogy senki sem vetett rá rosszalló
pillantást, a szókincse gyarapodott. Ezt a nyelvet azonban csak ő értette, és a lova.
Ayla felvette a lábszárvédőt, a lószőr köpenyt, a rozsomákszőr csuklyát, és
megkötötte csuklóján a kesztyűt. Egyik kezét kibújtatta a kesztyű tenyér felőli
oldalán vágott hasítékon, hogy parittyáját az övébe dugja, és felkösse a hátára a
szállítókosarat. Kezébe fogta a lólábszárcsontból készített jégcsákányát, és elindult.
– Gyerünk, Nyihaha! – intett a lónak. Félrehúzta és tartotta a barlang szájánál
karókra szélfogóként kifeszített, súlyos bölénybőr sátorlapot. A lovacska kilépett, és
követte Aylát a meredek ösvényen a partra. A kanyarban tomboló szél
belekapaszkodott, és ide-oda cibálta a befagyott patakra lépő nőt. Miután megtalálta
a megfelelő helyet, nekiállt csákánnyal feltörni a jeget.
– Sokkal könnyebb edénybe havat gyűjteni, mint a befagyott patak jegét megvágni
– magyarázta a csikónak, miközben a felhasított jégdarabokkal és tömbökkel
megrakta a kosarát. A sziklafal lábánál megállt, és felvett néhány uszadék fát.
Hálásan gondolt arra, hogy a fa a tűzön nemcsak meleget áraszt, hanem a jeget is
megolvasztja. – A tél itt szárazabb és hidegebb is. Hiányolom a havat, Nyihaha.
Egymásra rakosgatta a fákat a tűzhely mellett, és a jeget a kosárból egy edénybe
borította. A tűz mellé húzta, hogy kissé megolvadjon, mielőtt a bőrkatlanba teszi,
amelynek az aljára egy kis vizet kellett öntenie, nehogy meggyulladjon, ha a láng fölé
helyezi. Körbenézett meleg, barátságos szálláshelyén. Habozott. Nem tudta
eldönteni, melyik félbehagyott munkát folytassa aznap. Egyik sem volt kedvére való.
Tekintete egyszer csak a nemrég elkészült új lándzsákra esett.
 „Lehet, hogy el kellene mennem vadászni – morfondírozott magában. – Ám a
lándzsákat feleslegesen vinném magammal – ráncolta a homlokát. – Úgysem tudok
olyan közel férkőzni az állatokhoz, hogy használjam is. Csak a parittyámat viszem
magammal, és járok egyet a vidéken." Köpenye zsebét teletömte kerek kavicsokkal.
A hiénák ismételt támadásától tartva, egész kupaccal halmozott fel a barlangban.
Rakott a tűzre, és távozott.
Felkaptatott a barlangtól meredeken emelkedő hegyoldalon. Nyihaha igyekezett a
nyomába szegődni. Amikor felért a sztyeppre, a ló nyugtalanul utánanyerített. – Ne
aggódj, Nyihaha, nemsokára visszajövök. Azt a kis időt ki fogod bírni nélkülem –
szólt vissza Ayla.
Fenn a hegytetőn a szél belekapott a csuklyájába. Félő volt, hogy messzire röpíti.
Ayla visszahúzta a fejére, és szorosan megkötötte az álla alatt, aztán hátrébb lépett, és
végigtekintett a tájon. A száraz, sivár nyári sztyeppvidék élettelinek tűnt a téli
dermedt, üres pusztasághoz képest. A metsző szél gyászdalt fütyült – a vékony, halk
panaszhang jajveszékelő sivítássá növekedett, majd mélyről jövő, tompa
nyöszörgésbe fúlt. Felkavarta a szürkésbarna csupasz föld mélyedéseiben megrekedt
száraz, szemcsés havat, és a fagyos pelyheket a levegőbe röpítette.
Az arcába csapott hó durva szemcséjű homokként égette Ayla bőrét. Összefogta a
csuklyáját, és az éles északkeleti széllel dacolva, leszegett fejjel elindult a földre
hajlott, törékennyé fagyott füvön. Az orrcimpái összefagytak, és a torka fájt, ahogy a
száján keresztül vette a levegőt. Váratlanul heves széllökés vágta mellbe, a lélegzetét
is elállítva. Légszomjjal küzdve kapkodott levegő után. Köhögött, zihált, a tüdeje
sípolt. A torkából felszakadt és kiköpött váladék már a levegőben megfagyott,
mielőtt földet ért volna.
„Mit keresek én itt? Álmomban sem gondoltam volna, hogy idefent ilyen
dermesztő hideg lesz. Visszamegyek" – határozta el magát.
Megfordult. Egy pillanatra mindenről megfeledkezve moccanatlanná dermedt. A
szurdok túloldalán sötét vörösesbarna mozgó húshegyként gyapjasmamut-csorda
vonult. Ez a kietlen, kopár vidék volt a hazájuk; a ropogósra fagyott fű volt a
létfenntartó táplálékuk. Minthogy ilyen jól alkalmazkodtak ehhez a környezethez,
képtelenek voltak máshol megélni. Napjaik meg voltak számlálva; a gleccserek
eltűnésével ki fognak pusztulni.
Ayla lenyűgözve bámult utánuk, mígnem alakjukat elnyelte a kavargó hó. Gyorsan
visszafordult, és amint leért a szélvédett szurdokba, hihetetlen öröm fogta el.
Ugyanez az érzés járta át, amikor először ereszkedett le ide, menedéket keresve. „Mi
lenne most velem, ha nem bukkantam volna rá erre a völgyre?" Amikor visszaért,
megölelgette a barlang előtt rá váró lovacskát, és végignézett a völgyön. A hóréteg
kissé vastagabb volt, kiváltképp ott, ahol a szél torlaszokba összehordta. Ám itt is
ugyanolyan száraz hideg uralkodott.
Csakhogy a völgy legalább szélvédett volt, és menedéket nyújtott. Barlang meg
prém meg tűz nélkül Ayla nem vészelte volna át a telet, minthogy ő nem volt gyapjas
élőlény. Valahonnan farkasüvöltést és vadkutyavonyítást hozott a szél. Odalent a
patak jegén egy sarki róka lépkedett, fehér bundájával szinte beleolvadva a tájba.
Amott a völgyben egyszer csak egy barlangi oroszlán alakja tűnt fel. Vastag, sűrű téli
szőrzete majdhogynem fehérnek tetszett. A négylábú ragadozók a zsákmányuk
életteréhez alkalmazkodtak, míg az ember a környezetét alakította önmagához.
Ayla összerezzent a közelben felcsattanó gyűlöletes kacagástól. Fölpillantott.
Odafent a szurdok szélén egy hiéna állt. Ayla remegve a parittyájáért kapott, a
dögevő azonban jellegzetes járásával elkullogott a sztyepp felé. Nyihaha odalépdelt
Aylához, halk nyihogást hallatott, és gyengéden megbökdöste. Ayla összehúzta
magán lószőr köpenyét, kezével átfogta a lovacska nyakát, és bementek a barlangba.
Ayla szőrmékkel kibélelt vackán feküdt, és a feje fölötti ismerős sziklaképződményt
bámulta. Nem tudott rájönni, mitől lett egyszeriben éber. Felemelte a fejét, és
Nyihaha felé pillantott. Az állatnak is nyitva volt a szeme, és őt nézte, de nem tűnt
izgatottnak. Ayla mégis meg mert volna esküdni rá, hogy valami történt.
Visszabújt a jó meleg takarók alá, mert még nem akaródzott felkelni. Körbejáratta a
tekintetét. A barlang bejárata fölötti lyukon át beszűrődő fénynél szemügyre vette
szálláshelyét. Szanaszét hevertek a félig munkált szerszámdarabok, ám a kész
edények és eszközök egyre nagyobb számban sorakoztak a fal mellett, a
szárítóállvány túlsó oldalán. Ayla megéhezett. Szeme ismét az állványra tévedt,
amelyen a különféle száraz gyógynövények és gyökerüknél felkötött fűszernövények
mellett ott függött felakasztva a megtisztított és kis közönként megtekert belekbe
töltött lózsír.
Tüstént kigondolta, mit fog reggelizni. Szárított húsból készült, zsírral és
fűszerekkel ízesített levest, s hozzá talán még egy kis kását és mazsolát is eszik.
Frissen felpattant a fekhelyéről, magára kapta a szőrmeköpenyét, felhúzta a
lábbelijét, és szapora léptekkel megindult a kijárat felé, hogy a barlang előtti terasz
távoli sarkában könnyítsen magán. Félrehúzta a szélfogót, és a lélegzete is elállt az
elé táruló látványtól.
A sziklaterasz éles, szögletes peremei lágyan körvonalazódtak ki az éjszaka
képződött puha hótakaró alól, mely sziporkázva tükrözte vissza a vakítóan kék eget.
Újabb másodpercbe telt, mire Ayla felfigyelt a még meghökkentőbb változásra: néma
csend honolt, a levegő se rezdült. A szél elállt.
A kontinentális sztyepp és a száraz löszös sztyepp határán húzódó völgyben ez a
kétféle éghajlat uralkodott, s most a déli került fölénybe. A vastag hó valamelyest
otthonosabbá tette a vidéket Ayla számára. Emlékezetébe idézte a törzs barlangjának
környékén uralkodó teleket.
– Nyihaha! – kiáltott be a barlangba. – Gyere ki! Nézd csak, itt a hó! Havazott!
Hirtelen észbe kapott, hová is indult, s a szűz havon átvágva elsietett a legtávolabbi
peremhez. Ahogy visszafelé közeledett, látta, hogy a csikó óvatosan rálép a hóra, a
nyakát előrenyújtva megszimatolja s horkant. Aztán Aylára nézett és felnyerített.
– Ne félj, Nyihaha, nem bánt – biztatta Ayla a csikót.
 A ló még egyszer sem látott ilyen magas, egybefüggő hó-takarót; csak hóbuckákhoz
és a levegőben szállingózó, szélfútta hópelyhekhez volt szokva. Amikor
próbaképpen még egy lépést tett előre, patája a hóba süppedt. Mintegy bátorítást
várva, ismét odanyerített a nőnek. Ayla odalépett hozzá, és körbevezetgette a hóban,
mígnem a lovacska megnyugodott, kíváncsisága felülkerekedett, és vidáman
ugrándozni kezdett. Ayla jót mulatott rajta, de kisvártatva azon kapta magát, hogy
fázik.
– Bemegyek. Teszek föl teát, és készítek valami harapnivalót. Sajnos, fogytán van a
vizünk. Le kell mennem jeget hozni... – Váratlanul felkacagott. – De hiszen nem is
kell jeget csákányolnom! Csak egy edénybe kell kotornom a havat! Mit szólnál ma
reggel egy kis meleg kásához? – fordult Nyihahához.
Reggeli után Ayla melegen felöltözött és kiment. Majdhogynem kellemesnek tűnt
az idő most, hogy nem fújt a szél, Ayla mégis az egykor megszokott hó ismerős
látványától volt a legjobban elragadtatva. Kosár- s edény számra hordta be a
barlangba és rakta körbe a tűzhely körül olvadni a havat. Jóval könnyebb volt ily
módon vízhez jutnia, mint jégcsákányolással. Elhatározta, hogy most megmosakszik.
Telente mindig a felolvasztott hóból nyert vízben tisztálkodott. Minthogy az
ivóvízhez és főzéshez szükséges jégmennyiséget meglehetősen fáradságos munka
volt előteremteni, lemondott arról a fényűzésről, hogy tisztálkodjék.
Tüzet rakott a barlang hátuljából hozott fával, aztán a kinti farakásról a kezével
lesöprögette a havat, és néhány hasábbal tért vissza.
„Bárcsak a vizet is halomba rakhatnám, mint a fát! – sóhajtotta magában, amint
pillantása a tárolóedényekben olvadozó hóra esett. – Nem tudom, meddig marad
meg a hó, ha újra föltámad a szél." Kiment még egy adag fáért, és magával vitt egy
tálat, eltakarítani a havat. Miután egy tálnyit összekotort, a farakás mellé borította.
Amikor felvette a tálat, látta, hogy a hó megtartotta az edény formáját. „Miért ne
rakhatnám kupacba a havat ugyanúgy, mint a fát?"
Az ötlettől felbuzdulva csakhamar az összes – még le nem taposott – havat
összegyűjtötte a sziklateraszról, és a barlang bejárata melletti falnál egy buckába
rakta. Aztán folytatta az ösvényen, egészen le a partig. Nyihaha kihasználta az
alkalmat, és a letakarított úton lebaktatott a mezőre. Ayla csillogó szemmel,
pirospozsgás arccal, elégedetten mosolyogott a barlang mellett tornyosuló hókupac
láttán. Észrevette, hogy a terasz végében egy kis területen nem tisztította el a havat.
Határozott léptekkel odasietett. Egy pillanatra letekintett a völgybe. Elnevette magát
a hó-buckákon óvatosan, magasra emelt lábakkal lépkedő lovon.
Visszapillantott a hórakásra, és száját széles vigyorra húzta. Különös gondolata
támadt. A tál formájú dombocskákból összerakott hótömeg az ő szemszögéből nézve
emberi arc körvonalait adta ki. Vitt még egy kis havat, a többihez döngölte, aztán
hátralépett, hogy szemügyre vegye az eredményt.
„Ha az orra kissé nagyobb lenne, éppúgy nézne ki, mint Brun" – gondolta, és
további simításokat végzett rajta, majd újra végigpillantott az alkotásán.
 Szemében huncut mosoly csillant. – Üdvözlet, Brun – jelezte kézmozdulattal, de
máris elszégyellte magát. Brun biztosan nem örülne, ha tudná, hogy az ő nevén szólít
meg egy hókupacot. A nevek nagyon is fontosak voltak, nem lehetett összevissza,
válogatás nélkül használni őket. „Pedig hasonlít rá – kuncogott magában. – Mégis
udvariasabbnak kellene lennem. Nem helyénvaló, hogy egy nő úgy köszöntse a
főnököt, mintha az a testvére lenne. Engedélyt kell kérnem" – jutott eszébe. Leült a
hókupac elé, és szemét a földre szegezte. A törzsbeli szokások szerint a nőknek ezt a
testtartást kellett felvenniük, ha egy férfihoz szólni kívántak.
Magában mosolygott a játékon, de csendben ült tovább, a fejét leszegve, mintha
valóban azt várná, hogy megérintsék a vállát, jelezvén, hogy beszélhet. A csönd
egyre sűrűsödött; a sziklakő mind hidegebbnek és keményebbnek tűnt. Kezdett
rájönni, mily nevetséges dolog itt üldögélni. A Brunról mintázott hóember ugyanúgy
nem fogja megérinteni a vállát, mint maga Brun a legutolsó alkalommal, amikor Ayla
ott ült előtte, közvetlenül azután, hogy kimondták rá a – jóllehet igazságtalan –
halálos ítéletet. Ayla arra szerette volna kérni a régi törzsfőnököt, hogy védje meg
fiát, Durcöt, Broud haragjától. Ám Brun elfordította a tekintetét; már túl késő volt –
Ayla halott volt. A nő játékos kedve most hirtelenjében elpárolgott. Feltápászkodott,
és a hószoborra meredt.
– Te nem vagy Brun! – mutogatta mérgesen, és egy ütéssel lecsapta az imént
gondosan odatapasztott, elsimított darabot. Dühroham fogta el. – Te nem Brun vagy!
– Öklözni, rugdosni kezdte a hótömeget, tönkretéve az alkotását. – Már soha nem
fogom látni Brunt. Se Durcöt. Az égvilágon senkit! Teljesen egyedül vagyok. –
Keserű jajszó hagyta el az ajkát, és szívfájdítón felzokogott. – Miért vagyok ennyire
egyedül?
Térdre rogyott, és elterült a hóban. Érezte, hogy a forró könnycseppek az arcára
fagynak. Magához ölelte a hideg havat, belehempergőzött; jólesett ez a dermesztő
érintés. Legszívesebben belefúrta volna magát, hogy megszabaduljon minden
fájdalomtól, indulattól és magánytól. Vacogni kezdett. Behunyta szemét, és
megpróbálta tudomásul sem venni a csontig hatoló hideget.
Meleg, nedves valami ért az arcához. Halk nyihogást hallott. Ayla igyekezett ügyet
sem vetni rá. A csikó újra megbökte. Kinyitotta a szemét, és megpillantotta maga
előtt a sztyeppi ló nagy, barna szemét és hosszú orrát. Ayla a kancacsikó nyaka köré
fonta a karját, és arcát a bozontos szőrbe temette. Amikor elengedte, az állat
gyengéden nyerített egyet.
– Ugye, Nyihaha, azt akarod, hogy felkeljek? – Mintha csak értené a kérdést, a ló
fel-le rázta a fejét. Aylában mindig erős volt az életösztön. A magányosság még nem
ok arra, hogy feladja a reményt. Annak ellenére, hogy Brun törzsében szerették őt,
sok tekintetben egész életében magányos volt. Más volt, mint ők, kirítt közülük.
Mindig a mások iránti szeretet vezérelte. Az adta meg élete értelmét és célját, ha
tudta, hogy másoknak szükségük van rá.
 – Igazad van. Jobb lesz, ha felkelek. Nem hagyhatlak magadra, Nyihaha.
Csuromvizes leszek, és összefagyok itt a hóban. Először száraz ruhát veszek
magamra, aztán főzök neked finom, meleg kását. Ugye, jó lesz?
Ayla a sarki rókákat figyelte. Két hím egy nőstény rókán viaskodott. Vicsorogtak
egymásra, oda-odakaptak. Ayla még odafent a sziklapárkányon is érezte a jellegzetes
bűzt, amit a hímek párzás idején árasztottak. Téli szőrzetük takarosabb volt, mint a
nyári földbarna. „Ha fehér prémre akarok szert tenni, akkor most kell
megszereznem" – gondolta magában, de nem mozdult a parittyájáért. A viadalból
győztesen kikerülő hím most a jutalmát követelte. A nőstény érdes, sivító hangot
hallatott, amint a hím fölébe emelkedett.
„A nőstény csak akkor ad ki ilyen hangot, amikor párosodnak. Vajon kedvére van a
dolog? A többi nővel ellentétben, én soha nem leltem örömömet benne, még azt
követően sem, amikor már nem fájt. Miért voltam annyira más, mint ők? Csak azért,
mert nem kedveltem Broudot? Ez mit változtatott volna a helyzeten? Vajon az a
nőstény róka kedveli azt a hímet? Tetszik neki, amit művel vele? Nem menekül el
előle."
Ayla gyakran hosszú napokon át tanulmányozta a rókák és mindazon ragadozók
szokásait és tartózkodási helyét, amelyek vadászatát a toteme engedélyezte számára.
Idővel érdekes társakat látott bennük. A törzsbeli férfiak a növényevőkön és az
élelemszerzés céljából kiszemelt állatokon gyakoroltak és sajátították el a vadászat
fortélyait. Ha meleg szőrmére volt szükségük, a ragadozókat is el tudták ejteni, ezek
azonban nem tartoztak a kedvenc zsákmányaik közé. Aylától eltérően őket nem fűzte
különleges kapcsolat hozzájuk.
Bár Ayla jól ismerte a rókákat, még mindig elbűvölten bámulta őket. A párzó
állatok azonban nemcsak a vadászatot juttatták eszébe. A rókák minden évben tél
végén párosodnak. Tavasszal, amikor fehér bundájukat barnára váltják, a nőstények
megkölykeznek. „Kíváncsi vagyok, ez a nőstény itt marad-e az uszadékfa- és
csonthalomban, vagy másutt kapar magának lyukat. Remélem, nem megy el, itt fogja
felnevelni a kicsinyeit. Eleinte szoptatja, majd a szájában előrágott étellel táplálja
őket. Később kimúlt állatokat – egeret, vakondokot, madarat, néha egy-egy nyulat –
visz nekik. Amikor a kölykök már cseperednek, élő állatokat tesz elébük, és azokon
tanítja meg vadászni őket. Jövő őszre már felnőnek, télen pedig ők is párosodni
fognak.
Miért párosodnak? Gyanítom, hogy a hímtől lesznek a nősténynek kölykei. Ha
ahhoz, hogy kicsinyei legyenek, a nősténynek csupán le kell nyelnie egy szellemet –
ahogy Creb magyarázta nekem –, akkor miért párosodnak? Senki nem hitte, hogy
nekem valaha is lesz gyerekem. Az mondták, túl erős a védőszellemem. És mégis
világra hoztam egy fiút. Ha Durc akkor keletkezett bennem, amikor Broud ugyanezt
tette velem, mit sem számít, hogy a totemem erős volt.
Bár az emberek különböznek a rókáktól. A nők nemcsak tavasszal hoznak világra
gyerekeket, hanem bármikor. A nők és a férfiak nem csupán télen párosodnak,
hanem mindig. Jóllehet a nőknek nem lesz kisbabájuk minden alkalommal. Talán
Crebnek is igaza volt. Meglehet, hogy a férfi védőszellemének be kell jutnia a nőbe,
de nem azáltal, hogy a nő lenyeli, hanem valószínűleg a férfi szervével. A nő
védőszelleme egyszer harcol ellene, másszor meg elősegíti egy új élet keletkezését.
Inkább lemondok a fehér rókaprémről. Ha egyet is megölök, a többi elmegy, én
pedig látni szeretném, hány kölyke lesz a nősténynek. Még mielőtt nyári barna
bundát öltene, elejtem azt a hermelint, amelyiket a patak alsó folyásánál láttam. A
szőrméje fehérebb meg puhább is, és tetszik a farka végén díszelgő fekete petty.
Csakhogy a kis testű hölgymenyétnek a prémje nem elég nagy ahhoz, hogy
kesztyűt varrjak belőle, és tavasszal annak is kicsinyei lesznek. Jövő télen
valószínűleg több hermelinre számíthatok. Talán nem is megyek ma vadászni,
inkább befejezem a félbehagyott edényt."
Aylának meg sem fordult a fejében, hogy eltöprengjen azon, miért gondolt a
völgyben jövő télen felbukkanó újabb élőlényekre, amikor korábban azt tervezte,
hogy tavasszal továbbáll. Kezdte megszokni az egyedüllétet, csak esténként tört rá a
magányérzet, amikor újabb vonást vésett a sima botra, és letette a kis halomban
gyarapodó többi mellé.

Ayla a keze fejével próbálta hátralökni arcából a csimbókos, zsíros hajfürtöt. Fognia
kellett az elágazó fagyökeret, amelyet épp most hasított szét, hogy majd felhasználja
egy nagy kosár készítésénél. Új fonástechnikákkal kísérletezett – különféle anyagok
alkalmazásával és kombinálásával igyekezett különböző szövedékeket előállítani. A
fonás, a kötözés, a csomózás, valamint a rostszál-, fonalpászma-, fonatkészítés egész
folyamata olyannyira lekötötte a figyelmét, hogy számára olyankor szinte megszűnt
a világ. Bár néha hasznavehetetlen, nevetséges végtermékek kerültek ki a keze alól,
meglepő újításokat hajtott végre, ami további kísérletezésre ösztökélte. Mindent font,
ami csak a keze ügyébe került.
Most is kora reggel óta dolgozott, egy rendkívül bonyolult módszert próbált ki.
Csak akkor vette észre, hogy beesteledett, amikor Nyihaha a szélfogót az orrával
félrelökve belépett a barlangba.
– Hogyhogy ilyen késő van, Nyihaha? – csodálkozott el, miközben felállt, és
kinyújtóztatta a hosszas egy helyben üléstől elgémberedett végtagjait. – Még vizet se
adtam neked. Vacsorát kellene készítenem magunknak, és a derékaljamat is ki
akartam cserélni.
Sürgölődni kezdett. Friss szénát hozott a lónak, majd egy újabb nyalábbal a*
fekhelyét töltötte meg, a régi derékaljat pedig lehajította a sziklaterasz széléről. Aztán
szekercével átvágta a barlang szája mellett felhalmozott hótömegre ráfagyott
jégréteget, hogy havat szedjen ki alóla olvasztani. A kupacból nem sok maradt, egyre
kisebbre zsugorodott. Vajon kitart-e addig, amíg odalent a patak jege megolvad?
Mindenesetre elhatározta, hogy hajat mos és megmosakszik, mert lehet, hogy
tavaszig már nem lesz rá több lehetősége.
Amíg a jég a tűz köré rakott edényekben olvadozott, Ayla a főzéssel foglalkozott.
Közben gondolatai mindegyre a rostszálak feldolgozásán jártak. Miután elköltötték a
vacsorát, és Ayla végzett a tisztálkodással, vizes hajából az ujjaival és egy vessző
segítségével megpróbálta kifésülni a gubancokat. Szeme megakadt a száraz
takácsmácsonyán, amellyel a fonáshoz felhasznált kusza háncsokat szokta kibogozni.
Nyihaha szőrének rendszeres ápolása adta az ötletet arra, hogy a rostszálakat is
takácsmácsonyával fésülje át. Magától értetődő volt, hogy most a saját haján is
kipróbálja.
Az eredmény elégedettséggel töltötte el. Sűrű, aranyszőke sima fürtjei lágyan
omlottak a hátára. Mindeddig nem fordított különösebb figyelmet a hajára azon
kívül, hogy időnként megmosta, s az arcába tévedt tincseket a füle mögé hajtotta. Iza
annak idején nemegyszer elgyönyörködött a lány aranyló fürtjeiben, a tűz fényénél
vizsgálgatva. Ayla a merengés közben azon kapta magát, hogy néhány hajszálat
hosszú copfba font.
A végén megkötötte egy índarabbal, aztán újabb tinccsel folytatta. Egy pillanatra
felvillant agyában, vajon ha valaki meglátná, mit gondolna róla, hogy a saját hajából
készít fonatokat, ám ez a múló gondolat sem tántorította el. Hamarosan sok hosszú
copfocska röpködött, amikor a fejét ide-oda forgatva örvendezett az új frizurájának.
Tetszett neki, bár így nem tudta a füle mögé csapni az arcába lógó fonatokat. Néhány
kísérlet után rájött, hogy elöl összetekeri, és a fejére köti, kétoldalt és hátul azonban
szabadon hagyta.
Ezt a hajviseletet eleinte az újdonság, később pedig a kényelem kedvéért megőrizte.
Nem kellett folyton félrelöknie az arcából.
A barlang melletti hókupac csakhamar elfogyott, Ayla mind felhasználta, de még
mindig nem kellett jeget csákányolnia, mert odalent torlaszokban állt a hó. Bár az
első alkalommal, amikor lement, észrevette, hogy a tüzéből felszállt pernye és hamu
a barlang alatt a hóra rakódott. Ezért elindult a patak mentén felfelé tisztább területet
keresni, ahol havat gyűjthet. Amikor a szűk hegytorokhoz ért, a kíváncsiságtól hajtva
haladt egyre tovább.
Soha nem úszott fel olyan messzire, mint ahogy megtehette volna, mert nem érezte
szükségét, és a sodrás is erős volt. Ám gyalog nem került fáradságba a feljutás, csak
arra kellett ügyelnie, nehogy megcsússzon. A hideg levegőn megfagyott
vízpermetből és feltornyosuló taréjokból jégbe dermedt, furcsa műalkotások
varázslatos álomvilágot teremtettek a szurdok mentén. Ayla arca felragyogott a
csodás képződmények láttán.
Tovább-bandukolt, nem is sejtve, mi vár még rá. Épp azt latolgatta, visszaforduljon-
e. A sziklafalaktól árnyékolt völgyszoros alján a jég leheletétől még fagyosabbnak
tűnt a levegő. Ayla eldöntötte, hogy csak a következő kanyarulatig megy. Amikor
odaért, földbe gyökerezett a lába, s ámultan meresztette a szemét. A kanyaron túl a
szurdok oldalai egy sztyepp fölé magasodó sziklafalba futottak össze, amelyen
fényesen csillogtak a mozdulatlanná dermedt zuhatag alácsüngő jégcsapjai.
Kifordított cseppkőbarlang benyomását keltette.
Ayla a pompás, lélegzetelállító látványtól lenyűgözve, moccanatlanul állt. Szeme
káprázott a ragyogástól. Még a gondolatától is megborzongott, hogy a tél szorításába
zárt víztömeg bármely pillanatban rázúdulhat. Mielőtt elindult, még egyszer
visszanézett. Mintha az egyik hosszú jégcsap hegyén egy vízcseppet látott volna
megcsillanni. Hirtelen reszketés fogta el.

Arra ébredt, hogy hideg légáramlat csapja meg az arcát. Kinyitotta a szemét, és a
barlang száján keresztül megpillantotta a szemközti sziklafalat. A szélfogó egyik
oldala a karót csapdosta. Miután újra visszaakasztotta, a széllel farkasszemet nézve
álldogált a bejáratnál.
– Melegszik az idő, Nyihaha. Érzem, hogy már nem olyan metsző a szél.
A ló megrándította a fülét, és várakozón nézett rá. Ám Ayla most csak beszélt
hozzá; nem intett neki, hogy jöjjön oda vagy menjen el; nem jelezte, hogy jön az étel,
hogy meg akarja vakarni vagy lapogatni vagy valamilyen más módon kifejezni a
szeretetét. Tudatosan soha nem tanította, egyszerűen társának és barátjának
tekintette Nyihahát. Az értelmes állat azonban kezdte felismerni, hogy bizonyos
mozdulatok és hangok bizonyos cselekvésekhez társulnak, és önmagától megtanult
megfelelőképpen válaszolni rájuk.
Ayla is kezdett érteni Nyihaha nyelvén. A lónak nem kellett szavakkal kifejeznie
magát, Ayla anélkül is ki tudta olvasni a finom jelentésárnyalatokat a viselkedésében
vagy mozdulataiban megfigyelt apró eltérésekből. A Barlangi Medve népénél a
hangok mindig másodlagos szempontnak számítottak az egymással való
érintkezésben. A hosszú tél során, amely a kényszerű összezártság folytán közelebb
hozta őket egymáshoz, szoros érzelmi kötődés alakult ki a nő és a ló között. Sikerült
mindjobban megérteniük egymás nyelvét és megértetniük magukat. Ayla
rendszerint tudta, Nyihaha mikor örül, elégedett, nyugtalan vagy bánatos, és az állat
jelzéseiből kiolvasta, mikor van élelemre, vízre vagy szeretetre szüksége. Ám a nő
volt az, aki – mintegy ösztönösen – utasításokat és jeleket kezdett adni, melyekre
aztán a ló válaszolt.
Ayla bent állt a barlang bejáratánál. A megjavított szélfogót ellenőrizte, és a bőr
állapotát vizsgálgatta. A felső szélén az elszakadt lyukak alatt majd újakat kell fúrnia,
és új zsinórt kell átfűznie rajtuk, amivel visszakötheti a szélfogót a vízszintes
kereszttartóra.
– Jaj, Nyihaha, ne csináld!... – Hátraperdült, de csodálkozva látta, hogy a ló el sem
mozdult a helyéről. Abban a pillanatban újabb csepp hullt a nyakába. Körbetekintett,
aztán felpillantott a füstlyukból alácsüngő hosszú jégcsapra. A főzés során és a
légzéskor keletkezett párát a tűzből kiáradó meleg levegő felcsapta a mennyezetre,
ahol a füstlyukon át beáramló jéghideg levegővel találkozva a párából jégcsap
keletkezett. A száraz szél azonban épp elegendő nedvességet vont el belőle ahhoz,
hogy ne nőjön túl hosszúra. A tél java részében csak apró jégdarab díszelgett a lyuk
peremén. Ayla most meglepetten meredt a korommal és pernyével telt hosszú,
piszkos jégcsapra.
 Egy vízcsepp gördült le a hegyéről, és Ayla homlokára csapódott, mielőtt még az
ámulatból magához térve elugorhatott volna. Letörölte homlokáról a vizet, aztán
örömujjongásban tört ki.
– Nyihaha! Nyihaha! Közeleg a tavasz! Olvadozik a jég! – A lóhoz szaladt, átölelte
bozontos nyakát, és nyugtatgatta a kiáltozástól megriadt állatot. – Nyihaha, képzeld,
a fák hamarosan rügyezni fognak, és minden zöldülni kezd! Nincs ennél szebb a
világon! Majd meglátod, milyen finom a tavaszi zsenge fű!
Ayla kifutott a sziklateraszra, mintha arra számított volna, hogy a fehérség helyett
zöldben pompázó vidék tárul a szeme elé. A jeges szél azonban egy szempillantás
alatt visszakergette a barlangba. Az első vízcseppek feletti örömét csüggedés váltotta
fel, amikor a tavasz reményét néhány nappal később elsöpörte a folyóvölgyben
végigsüvítő kegyetlen hóvihar. Ám a fagyos jégtakaró ellenére a tavasz már a tél
sarkában járt, feltartóztathatatlanul nyomult előre. A kikelet a nap sugarainak
melengető leheletével olvasztgatta a föld kérgét. A jégcsapról lehullt vízcseppek
valóban a változás előhírnökei voltak.
Csakhamar kezdetét vette a tavaszi esőzés, amely megolvasztotta, elmosta a hó- és
jégtömeget, s időszakos nedvességet hozott a száraz sztyeppvidékre. A völgyben futó
folyót azonban nem csupán a helyi olvadással keletkezett víz táplálta, hanem a
kiterjedt gleccservidékről lezúduló olvadék is, valamint a hosszú útja során beleömlő
mellékfolyók is, köztük olyanok, amelyek Ayla ideérkezése előtt még nem léteztek.
Az egykor száraz vízmosásokon végighömpölygő, hirtelen rájuk törő ár magával
ragadta a gyanútlan állatokat, a vad örvénylés szétszaggatta, ide-oda csapkodta,
törte-zúzta, csontig lecsupaszította tetemüket. Előfordult, hogy a korábbi
folyómedreket elkerülte az áradás, mert az olvadékvíz új utakat tört magának. A
mostoha környezetben létükért éveken át küzdő fákat, bokrokat tövestül kitépte és
magával sodorta. A víz könnyedén felragadta a kavicsokat, a köveket, még a nagy
vándorköveket is, és a többi hordalékkal tovagörgette.
A magasból lezuhogó, tomboló víz útja egyszeriben összeszűkült a sziklafalak
határolta folyóvölgy felső szakaszán. Az ellenállás megsokszorozta a sodrás erejét, és
a folyó vízszintje – a többletvízmennyiségtől – megemelkedett. A barlang alatti köves
partot elöntötte az ár.
Ayla a sziklateraszról figyelte a napról napra magasabbra emelkedő, örvénylő,
kavargó, tajtékzó folyót, amely a szűk hegyszoroson áttörve a kanyarba benyúló
sziklafalnak ütközött, és lábánál újabb és újabb adag hordalékot rakott le. Ayla végül
megértette, hogyan került oda a számára oly hasznos dolgokat – csontot, uszadék fát,
vándorköveket – tartalmazó halom. Áldotta a szerencséjét, hogy rálelt idefent erre a
barlangra.
Érezte, hogy a sziklaterasz meg-megremeg, amint egy-egy óriási vándorkő vagy fa
odalent nekicsapódik a szikla lábának. Félelem fogta el, de megszokta már, hogy
életét a sorsra bízza. Ha meg kell halnia, meghal; már úgyis halálra ítélték, és
halottnak kellene lennie. Bizonyosan nálánál hatalmasabb erők irányítják a sorsát,
hiszen ha ez a szikla össze akarna omlani alatta, semmit sem tudna ellene tenni.
 A táj arculata naponta változott. A szemközti sziklafal lábánál magasodó egyik fa
engedett az ár erejének, a sziklaterasznak vetve koronáját, keresztbe dőlt, ám a
megduzzadt patak hamarosan tovasodorta. Ayla elnézte a fát, ahogy a kanyarban
sodródik az árral, amely az alsó rétet is elöntötte, és részben vagy egészen maga alá
temette a valaha oly nyugodt patak partját szegélyező növényzetet. A szilaj víz alatt a
földbe görcsösen kapaszkodó bokrok és fák ágai elkapták és megfogták a kidőlt
óriást. Igyekezetük hiábavalónak bizonyult. A fát a víz ereje kitépte szorításukból, s
némelyikük gyökerestül vele úszott.
Ayla tudta, melyik napon engedte ki végleg markából a tél a megfagyott vízesést.
Hatalmas robaj visszhangja hullámzott végig a szurdokon, előre jelezve a víz tetején
hánykolódó, forgolódó, simára koptatott jégtáblák közeledtét. A kiugró sziklafalnál
összetorlódtak, oldalukra billentek, s formájukat vesztve úsztak tovább.
Miután a víz visszahúzódott, Ayla lemerészkedett a meredek ösvényen a partra,
amely most új arcát mutatta. A sziklafal tövében az iszap borította kupac mérete
megváltozott. A csontok és az uszadék fák tömkelege között állathullák és kicsavart
fák hevertek. A sziklafalak is új formát öltöttek, az ismerős fákat elmosta az ár, de
nem mindet. A patak partjától távolabb eső növények a szárazabb talajban mély
gyökeret eresztettek. A fák és a bokrok hozzáedződtek az évenként levonuló
árvízhez, s közülük is elsősorban azok maradtak meg, amelyek több áradást is
átvészeltek. Amikor kezdtek előtünedezni az első zöld bogyócskák a
málnabokrokon, Ayla sóvárogva várta, hogy pirosra érjenek – csakhogy ez felvetette
a nagy kérdést.
Semmi értelme a málnára gondolni, nyárnál előbb úgysem érik meg. Addigra ő már
messze jár a völgytől, amennyiben folytatni akarja az idegenek keresését. Á tavasz
ébredezésével eljött az idő, amikor döntenie kellett: mikor induljon útnak? Nem hitte,
hogy ez ilyen keserves lesz.
A sziklaterasz rét felőli oldalán, a kedvenc helyén – egy lépcső formájú tömbön –
üldögélt. A folyókanyart és a köves partot nem láthatta innen, de pompás kilátás
nyílt a völgyre, és ha hátrafordult, a felső hegyszorosra. A réten kószáló Nyihahát
figyelte. Egyszer csak látta, hogy visszafelé baktat. Egy pillanatra eltűnt, amikor a
kiugró sziklafal tövében haladt el, de kisvártatva már hallatszott az ösvényen felfelé
kaptató paták csattogása. Ayla várta, hogy felbukkanjon.
Elmosolyodott, amikor megpillantotta a sötét fülű, barna, merev sörényű sztyeppi
ló busa fejét. Ayla távolról szemügyre vette a felfelé közeledő állatot: sárga szőre
egyenetlenül, csomókban vedlett, gerincén sötétbarna csík futott végig egészen a
hosszú, sötét farkáig. Sötétbarna alsó lábszára felett halvány csíkok sejlettek elő
mindkét felső lábszárán. A csikó Aylára nézett, és halkan nyihogott. Egy pillanatra
megállt, leste, hogy a nőnek szüksége van-e rá, aztán bement a barlangba. Bár az
egyéves csikó még nem fejlődött ki teljesen, elérte a felnőttméretét.
Ayla visszavonta tekintetét a tájra, és a napok óta álmatlan éjszakákat okozó,
emésztő gondolatokba mélyedt. „Most nem kelhetek útra. Még vadászgatnom kell,
és meg kellene várnom a gyümölcsérés kezdetét. És mi legyen Nyihahával?" Ez volt a
legnehezebb kérdés. Nem akart egyedül élni, jóllehet semmit sem tudott a törzsbeliek
által idegeneknek nevezett emberekről, csupán azt tudta, hogy ő is közülük való. „Mi
lesz, ha rájuk találok, de megtiltják, hogy Nyihahát megtartsam? Brun biztosan nem
engedné meg nekem. És mi lesz, ha le akarják ölni? Nyihaha még csak el se szaladna,
ellenkezés nélkül hagyná. Vajon adnának-e a szavamra, ha megkérném őket, hogy ne
bántsák? Broud, ügyet se vetve rám, megölné. És ha azok az emberek is Broudhoz
hasonlók? Vagy még nálánál is elvetemültebbek? Tulajdonképpen ők ölték meg Oda
kisbabáját, még ha nem is szándékosan.
Egyszer majd találnom kell valakit, de most még itt maradhatnék egy kis ideig.
Legalább addig, amíg elejtek néhány vadat, és a gumók meg a gyökerek megnőnek
annyira, hogy kiáshassam őket. Addig nem indulok útnak.”
Mihelyt elhatározta, hogy elhalasztja az indulást, fellélegzett, és nyomban
visszanyerte tettrekészségét. Felállt, és átsétált a sziklaterasz túloldalára. A sziklafal
lábánál összegyűlt friss hordalékhalomból rothadó hús bűze áradt fel. Ayla
mozgásra lett figyelmes. Látta, hogy odalent egy hiéna egy szarvaslábszárcsontot
ropogtat. Egyetlen ragadozónak vagy dögevőnek sem volt ilyen erős állkapcsa és
elülső része, ami esetlenül aránytalanná tette a hiéna testfelépítését.
Aylának fékeznie kellett magát, amikor először megpillantotta az orrával a
halomban turkáló egyik hiéna hátrafelé lejtő farát és kissé görbe, rövid hátsó lábát.
Ám amikor látta, hogy kihúz egy oszló tetemet, hagyta, hadd egyen. Most az egyszer
hálás volt a szolgálatukért. A hiénákat is megfigyelte, ahogy a többi húsevőt. A
macskaféléktől és a farkasoktól eltérően a támadáshoz nem volt szükségük a hátsó
lábukon erős ugróizmokra, mert az áldozat zsigerei-re, lágy hastáji részeire és
emlőmirigyeire mentek rá. Szokásos táplálékuk azonban a dög volt – függetlenül
attól, mennyire indult oszlásnak.
A bomlástermékekből dőzsöltek. Ayla nemegyszer szemtanúja volt, amikor emberi
ürüléket vagy sírjából kikapart emberi holttestet lakmároztak; még a lótrágyát is
fölfalták. Táplálékukhoz hasonlóan irtózatos bűzt árasztottak. Ha a harapásuk nem
okozott azonnali halált, az áldozat később belepusztult a fertőzésbe.
Ayla elfintorította az orrát, és undorodva megborzongott. Gyűlölte ezeket a barna
foltos dögevőket. Uralkodnia kellett magán, nehogy parittyájával elűzze az odalent
csámcsogó hiénákat. Tudta, hogy gyűlöletére nincs ésszerű magyarázat, de nem
tehetett róla, egyszerűen semmilyen vonzó tulajdonságot nem tudott felfedezni
bennük, ami enyhítette volna az irántuk táplált ellenszenvét. A többi dögevő nem
taszította ennyire, habár azok körül is gyakran orrfacsaró bűz terjengett.
Kilátóhelyéről egyszer csak észrevett egy rozsomákot, amely szagot fogván, jött a
döghúsból elvenni a részét. A torkosborz medvebocsra hasonlított, csak hosszú volt a
farka, de Ayla tudta, hogy inkább a menyéttel van közelebbi rokonságban, a
bűzmirigye pedig olyan riasztó, mint a bűzös borzé, a szkunké. A rozsomákok
elvetemült dögevők voltak. Néha minden nyilvánvaló ok nélkül vandál pusztítást
végeztek a barlangokban és a nyílt terepeken. Harcias, értelmes élőlényeknek tűntek,
félelmet nem ismerve bármit, akár egy nagy szarvast is megtámadtak, habár – mohó
falánkságukat csillapítandó – egérrel, madárral, békával, hallal és bogyókkal is
beérték. Ayla egyszer kikémlelte őket, amikor hatalmas állatokat űztek el a saját
vadászzsákmányuktól. A torkosborzok bátorsága tiszteletre méltó volt, prémjük
pedig – páratlan zúzmarataszító tulajdonságának köszönhetően – értékes és kiválóan
hasznosítható.
Ayla szeme most megakadt a patak túlpartján magasodó egyik fa tetején, ahonnan
egy vöröskánya-pár a fészkéről felröppenve gyors szárnycsapásokkal tört az ég felé,
majd hosszú, vöröses szárnyukat és mélyen hasított villás farkukat szétterpesztve
lebegtek a levegőben, mielőtt leereszkedtek a köves partra. Dögökön éltek, de
csakúgy, mint a többi ragadozó madár, apró emlősökre és csúszómászókra is
lecsaptak. Ayla nemigen ismerte a ragadozó madarakat, de azt tudta, hogy a tojók
általában nagyobbak a hímeknél, és szemet gyönyörködtető látványt nyújtanak.
Ayla elviselte a keselyűt, rút kopasz feje és a bűze ellenére is, amely ugyanolyan
visszataszító volt, mint a külső megjelenése. Táplálékát, a döghúst éles, erős, kampós
csőrével vagdosta szét. Mozdulataiból azonban méltóság sugárzott. Lélegzetelállító
volt nézni, ahogy a levegőben széttárt hatalmas szárnyaival könnyedén siklott és
lebegett. Amint felfedezte a táplálékot, zuhanórepüléssel földet ért, majd
előrenyújtott nyakkal, félig nyitott szárnnyal a tetem felé szaladt.
Odalent a dögevők – Ayla örömére – ünnepi lakomát csaptak, amelyre még a fekete
varjak is ellátogattak. Minél előbb eltakarítják a barlang alatt bűzölgő, oszladozó
hullákat, annál jobb – gondolta Ayla. Ennek érdekében még a gyűlölt hiénát is
megtűrte. Egészen elkábult az émelyítő, förtelmes szagtól. Egy szippantásnyi friss
levegőre volt szüksége.
– Nyihaha! – szólt be a barlangba. Neve hallatán a ló elődugta a fejét. – Sétálni
megyek. Akarsz velem jönni? – A kanca a hívó kézmozdulatra odalépdelt a nőhöz, és
felvetette a fejét.
Lesétáltak a szűk ösvényen, messze ívben elkerülve a köves partot és az undorító
szagú népséget, és megkerülték a kősziklát. A ló végre csillapodni látszott, amint a
medrébe visszahúzódott, csendes folyócskát szegélyező bokrokhoz értek. A halál
szagától izgatottá vált, rettegés fogta el. A hiénától való esztelen félelme nem volt
alaptalan, a korábbi tapasztalatokban gyökerezett. Mindketten felszabadultan
élvezték a hosszú téli bezártság után a tavaszi napsütést, bár a friss levegő még
mindig hidegnek, nyirkosnak tűnt a mezőn.
Ayla lépteit lelassítva szemlélte a két nagy pettyes fakopáncsot – a feje búbján
bíborvörös tollazatú hímet és a fehér sapkás tojót –, amint egy száraz ágon doboltak,
s légi násztáncukba belefeledkezve kergetőztek a fák körül. A harkályok rendszerint
az odvas fába maguk vájta odújukat faforgáccsal bélelték ki, majd a tojó lerakta a hat-
hét barna pettyes tojást, és felváltva kotlottak. Miután a fiókák kikeltek és felnőttek, a
pár ismét a maga útját járva kopogtatta végig a felségterületén található fák törzseit,
rovarok után kutatva, és az erdő zengett hangos, kacagó kiáltásuktól.
Nem úgy a pacsirták – seregük csak nász idején vált szét párokra, amikor is a
hímek agresszív harci kakasokként viselkedtek fajtársaikkal. Ayla fülét megütötte a
magasba felszárnyaló pár csodás dala. Oly hangosan fuvoláztak, hogy még akkor is
hallani lehetett éneküket, amikor alakjuk csupán két pettyé zsugorodott az égen. A
pacsirtapár egyszeriben mint két kő zuhant alá, és a következő pillanatban hosszú
szárnycsapásokkal, dalolva, újra a magasba törtek.
Ayla elérkezett arra a helyre, ahol egyszer csapdát állított a lócsordának, és elejtette
a deres kancát. A veremnek már nyomát sem látta. A tavaszi ár elmosta a
bozótsövényt, és betemette, elegyengette a lyukat. Továbbmendegélt, aztán megállt
inni a pataknál. Egy barázdabillegető szaladt a vízparton. Hasonlított a pacsirtához,
csak karcsúbb volt, hasa alja sárga, és testét vízszintesen tartotta, nehogy hosszú
farka a vízbe érjen. Ezért minden lépésnél fejével bólintott és farkával billegetett.
Ayla folyékony, tisztán csengő madárszóra kapta fel a fejét. A vízirigópár
korántsem féltette magát a víztől. Udvarlón biccentgettek egymás felé. Ayla, ha
vízirigót látott, mindig elcsodálkozott, hogyan tudnak a vízben járni úgy, hogy
tollazatuk nem ázik át. Nyihaha a friss zöld hajtásokat tépdeste a mezőn, amikor
Ayla visszatért. A nő elmosolyodott az ökörszempár bokra felé közeledve, amint
azok csik-csik kiáltásokkal figyelmeztették, tartsa magát távol. Ám mihelyt
továbbhaladt, az egyikük hangos, tisztán csengő dalba fogott, majd a másik is
rázendített, és felváltva énekeltek tovább.
Ayla megállt, leült egy farönkre, és hallgatta a különböző madarak szívderítő
énekét.
Váratlanul érte, amikor egy poszáta az egész énekkart utánozva dalra fakadt.
Lélegzet-visszafojtva figyelte az apró madár virtuozitását, és azon kapta magát, hogy
ő is fütyülő hangot hallat. Nyomában megszólalt egy zöld sármány, amelynek
jellegzetes, befelé fütyülő hangját a poszáta tüstént utánozni kezdte.
Ayla ujjongott, amiért a madarak bevették a kórusukba, és tovább próbálkozott.
Ajkát csücsörítve hol beszívta, hol kifújta a levegőt. Időnként sikerült éles füttyszót
kiadnia. Annyira belefeledkezett a kísérletezésbe, hogy észre sem vette: az éles
füttyhangokra Nyihaha mindig felcsapja a fülét. A ló tanácstalan volt, nem tudta,
hogyan válaszoljon erre a hangra, és néhány bizonytalan lépést tett a nő felé.
Ayla látta, hogy a csikó furcsán előreszegezett füllel közeledik. – Csodálkozol, hogy
madárhangokat tudok kiadni? Én is meglepődtem. Fogalmam sem volt arról, hogy
én is tudok úgy énekelni, mint a madarak. Bár még gyakorolnom kell. Lássuk csak,
sikerül-e még egyszer?
Lélegzetet vett, ajkát csücsörítette, és figyelmét összpontosítva hosszan kitartott
füttyöt hallatott. Nyihaha felvetette a fejét, felnyerített, és tánclépésben odament.
Ayla felállt, átölelte a nyakát, és hirtelenjében elcsodálkozott. – De megnőttél,
Nyihaha! A lovak gyorsan cseperednek, már csaknem érett kanca lett belőled. Most
mutasd meg, milyen gyorsan tudsz futni! – Ayla az állat farára csapott. – Gyerünk,
Nyihaha, fussunk! – jelezte kézmozdulatával, és nekiiramodott a mezőnek.
A ló néhány hosszal lehagyta, és nyújtott vágtával száguldott tovább. Ayla a
nyomában lemaradva loholt. Jólesett szaladni. Mikor már nem bírta szusszal,
megállt, és elnézte a hosszú völgyön vágtató, majd nagy ívben visszakanyarodó
lovat. „Bárcsak én is tudnék így nyargalni! – sóhajtott fel. – Kedvünkre bárhová
elmehetnénk együtt. Vajon lóként boldogabb lennék? Akkor legalább nem lennék
magányos.
Most sem vagyok egyedül. Nyihaha, még ha csak állat is, nagyszerű társaságot
nyújt. Rajta kívül senkim sincs, mint ahogy ő is árva lenne nélkülem. Ám mily csodás
lenne úgy futni, mint ő!"
A kancacsikó tajtékozva tért vissza. Aylát megkacagtatta, amikor a réten elvetette
magát, és négy lábát az ég felé dobva jólesőn meghempergőzött, miközben apró,
örömteli hangokat hallatott. Kisvártatva felállt, megrázta magát, és folytatta a
legelészést, Ayla meg a fütyülést gyakorolgatta. Az újabb éles füttyszóra a ló
felnézett, és könnyű vágtával a nő előtt termett. Ayla magához ölelte, repesett az
örömtől, hogy az állat a hangra odajött. Ám még mindig ott motoszkált a fejében a
gondolat, hogyan futhatna a lóval.
Hirtelen ötlete támadt.
Ilyesmi eszébe se jutott volna, ha nem lakott volna egész télen egy fedél alatt a
lóval, aki a társát jelentette. Ha a törzsben élt volna, bizonyosan meg sem fordul a
fejében, hogy kipróbálja az ötletet. Lassacskán megszokta, hogy az ösztöneire
hallgasson.
„Vajon hagyni fogja? Nem fog ellenkezni?" – tanakodott magában. A farönkhöz
vezette a lovat, fellépett a tuskóra, és egyik lábát fellendítette. „Nyargalj velem,
Nyihaha! Vigyél magaddal" – kérlelte magában, és lábát átvetve az állat hátán,
terpeszben megülte a lovat.
A fiatal kancának szokatlannak tűnt a hátán a súly. Fülét hátracsapva idegesen
ficánkolt, de a nyaka köré fonódó ismerős kar valamelyest megnyugtatta. Nyihaha
először megpróbált felágaskodni, hogy levesse magáról a terhet, ám aztán inkább
futásnak eredt. Vágtázni kezdett, és a hátán kapaszkodó Aylával végigszáguldott a
völgyön.
Csakhogy az állat már az imént kifutkározta magát, és a szokásosnál is helyhez
kötöttebb, mozgásszegény barlangi életmód következtében hamar kifulladt. Noha
lejárt a völgybe legelészni, nem kellett a többiekkel lépést tartania vagy a ragadozók
elől menekülnie, minthogy nem csordában élt. És még fiatal is volt. Csakhamar
lassúra fogta az iramot, megállt, és fújtatva lehorgasztotta a fejét.
Ayla lecsusszant a hátáról. – Nyihaha, ez csodálatos volt! – örvendezett csillogó
szemmel. Keze közé fogta az állat pofáját, az arcához emelte, és a ló orrára hajtotta a
fejét. Aztán a szeretet jeléül hóna alá vonta a kanca fejét. Nyihaha utoljára
kiscsikókorában kapott ilyen ölelést. Ayla azóta ezt csak különleges alkalmakra
tartogatta.
Majd kibújt a bőréből örömében. A lovaglás élményének hatása alatt állt. Ayla
álmában sem gondolta volna, hogy a lóval együtt lehet vágtázni. Nemcsak ő, más
sem.
 10.

Ayla alig tudta fékezni magát, hogy ne üljön fel ismét a lóra. Kimondhatatlan
élvezet volt a szélsebesen vágtató fiatal kanca hátán lovagolni. Még soha nem járta át
ehhez hasonló, jóleső borzongás. Úgy tűnt, Nyihaha is kedvét leli benne. Hamar
megszokta a hátán utasát. A völgy csakhamar szűknek bizonyult lónak és lovasának
egyaránt. Gyakran ellátogattak a folyótól keletre elterülő, könnyen megközelíthető
sztyeppre.
Ayla tudta, nemsokára el kell kezdenie a gyűjtögetést és a vadászatot, majd a
természet adta élelmet fel kell dolgoznia, és el kell raktároznia a következő
ínségesebb időkre. Kora tavasszal azonban, amikor a föld alighogy ébredezett a
hosszú téli álomból, szűkös volt a kínálat. A száraz téli étrendbe valamelyest
változatosságot hoztak a friss, zsenge zöldek, de még sem a gyökerek, sem a rügyek
nem fejlődtek ki. A kényszerű pihenőt kihasználva, Ayla kora reggeltől napestig
lovagolt.
Eleinte csak ült a hátán, és vitette magát, amerre a ló ment. Nem gondolt arra, hogy
irányítsa; soha nem próbálta meg kizárólag szavakkal megértetni magát. A kézjeleit,
amelyeket Nyihaha már megtanult értelmezni, nem láthatta, minthogy Ayla a hátán
ült. Ayla számára azonban a testbeszéd éppúgy a beszéd részét képezte, mint a
sajátos kézjelek, a lovaglás pedig közvetlen érintkezést tett lehetővé.
Bizonyos idő elteltével kezdte megfigyelni a ló izmainak játékát, az állat pedig
érzékelni a nő feszült vagy ernyedt testtartását. Amikor Ayla valamely
meghatározott irányba akart menni, ösztönösen arrafelé hajolt, és izmai jelezték a
lónak a feszültségváltozást. Nyihaha irány- és sebességváltoztatással kezdett
visszajelezni a hátán ülő nő izmainak összehúzódására, illetve ellazulására. Ayla
észrevette, hogy az állat az alig érzékelhető mozdulatokra is válaszol. Ennek alapján
rájött: ha egy bizonyos mozdulatot megismétel, a ló mindig egyféleképpen reagál rá.
Kölcsönösen tanultak egymástól, s eközben kapcsolatuk mindegyre mélyült. Ayla
kezdte átvenni az irányítást anélkül, hogy ennek tudatában lett volna. A jelzések és
visszajelzések oly finomakká váltak, és a passzív elfogadásból az aktív irányításba
való átmenet oly természetszerű lett közöttük, hogy Ayla eleinte nem is észlelte,
csupán tudat alatt. Nyihaha reakciói olyannyira kifinomultak lettek, hogy Aylának
elég volt csak gondolnia arra, milyen iramban, merre akar menni, és a ló – mintha
testének meghosszabbítása lett volna – teljesítette azt. Ayla nem volt tisztában azzal,
hogy az idegszálai és izmai továbbítják agyából a jelzéseket a hátasló rendkívül
érzékeny bőréhez.
Aylának soha nem állt szándékában idomítani Nyihahát. A ló mégis érzékelte
gondolatait a felé áradó szeretet, figyelem és törődés, valamint a ló és ember közötti
természetes különbség következtében. Nyihaha kíváncsi, értelmes állat lévén,
könnyen tanult, nehezen felejtett, csak az agya nem volt annyira fejlett, mint az
emberé. A lovak társas lények voltak, rendszerint csordákban éltek, igényelték
társaik közelségét, melegségét. Az érintést érzékelő képességük igen kifinomult és
fontos volt a szoros kapcsolat kialakításában. A kancát az ösztönei vezérelték abban,
hogy utasításokat kövessen, arra menjen, amerre vezetik. Amikor a rémülettől
megbokrosodtak, még a csordavezérek is megfutamodtak a többiekkel együtt.
A nő cselekedeteinek célja volt, tetteit olyan agy irányította, amelyben az előrelátás
és az elemzés szüntelen kölcsönhatásban állt az ismeretekkel és a tapasztalatokkal.
Sebezhetősége, kiszolgáltatott helyzete a túlélési ösztönét erősítette, s arra
kényszerítette, hogy állandóan tudatában legyen környezetének. Mindkét tényező
együttesen elősegítette és felgyorsította a tanulási folyamatot. Amikor Ayla lovaglás
közben megpillantott egy nyulat vagy egy óriáshörcsögöt, tüstént a parittyájához
akart kapni, és üldözőbe akarta venni. Nyihaha hamar felfogta, mire vágyik. Ayla
egy óriáshörcsög elejtése után végre tudatára ébredt annak, hogy teljes mértékben
uralja a lovat.
Még kora tavasz volt, amikor az eset történt. Véletlenül felriasztották az
óriáshörcsögöt, mire az állat futásnak eredt. Ayla, mihelyt észrevette, abba az irányba
döntötte magát, és a parittyájáért nyúlt. Nyihaha közben nyargalt vele a hörcsög
után. Amikor közeledtek felé, Aylának az az ötlete támadt, hogy leugrik a lóról, és
meg is fordult ültében, mire Nyihaha hirtelen megállt. Ayla sebtében lecsusszant
róla, és kilőtte a követ a hörcsögre.
„De jó lesz este friss húst enni! – örvendezett, és visszaballagott a várakozó lóhoz. –
Vadásznom kellene még, de milyen jó szórakozás Nyihaha hátán lovagolva...
Nyihaha hátán ültem, és ő a hörcsög után vágtatott. És megállt, amikor le akartam
szállni róla!" – Eszébe jutott az a nap, amikor először ült fel a ló hátára, és átfogta a
fiatal kanca nyakát. Nyihaha lenyújtotta a nyakát egy zsenge fű-csomóért.
– Nyihaha! – kiáltott fel Ayla. A ló felemelte a fejét, és várakozón hegyezte a fülét.
A fiatal nő döbbenten állt. Nem talált magyarázatot arra, hogyan történhetett, hogy a
ló arra ment, amerre ő akarta. A kanca odalépdelt hozzá. – Ó, Nyihaha! – fakadt ki
Ayla sírástól elcsukló hangon. Maga sem tudta az okát, miért vesz erőt rajta a
zokogás. Magához ölelte a csikót. Nyihaha orrcimpái megremegtek, ahogy kifújta a
levegőt, és fejével a nő válla fölé hajolt.
Amikor Ayla vissza akart ülni rá, valahogy nehézkesnek találta magát. Eszébe
jutott, hogy korábban jóval könnyebben ment a felszállás. Némi habozás után a ló
visszaindult a barlanghoz. Amikor Ayla tudatosan próbálta irányítani a kancát, az
akaratlan jelzések kissé határozatlanná váltak, melyekre a ló hasonlóképpen –
tétován – válaszolt.
Ayla felfedezte, hogy ha nyugodtabb, izmait nem feszíti görcsbe szorongás, akkor a
ló is jobban reagál. A tavasz előrehaladtával mind többet vadászott. Eleinte azzal a
módszerrel, hogy megállította a lovat, leszállt róla, és csak aztán lőtte ki a követ a
parittyából. Ám csakhamar a ló hátáról is megkísérelte. Amikor célt tévesztett,
buzgón gyakorolni kezdett. Valaha az egyszerű parittya vetést, majd – miután egy
hiúz rátámadt – a gyors egymásutánban két kő elhajításának módszerét is
önmagától, rengeteg gyakorlással sajátította el és vitte tökélyre.
 Már régóta nem volt szüksége gyakorlásra a parittyával, s ez most nagyszerű, de
cseppet sem komolytalan szórakozásnak bizonyult. Hamarosan sikerült ugyanolyan
biztosan célba juttatnia a köveket, mintha a saját két lábán állt volna. Amint egy
fürge lábú tapsifülest üldözött Nyihaha hátán ülve, még nem is sejtette, mi mindenre
hasznosíthatja a lovat.
Kezdetben továbbra is a hátára szíjazott kosárban hordta haza a zsákmányt, majd
rájött, hogy az elejtett állatokat maga elé keresztben a ló hátára fektetheti. Ezt a
viszonylag egyszerű elgondolást újabb követte: málháskosarat készített a lónak. Majd
valamelyest hosszabb töprengés után kigondolta, hogy a ló hasa alatt összefogott
széles szíjjal egy-egy kosarat köt Nyihaha mindkét oldalára. Ez hozta meg a
felismerését annak, hogy négylábú társának erejét más célra is felhasználhatja.
Életében először történt meg az, hogy jóval nagyobb terhet fel tudott vinni a
barlanghoz, mint amekkorát egyedül elbírt volna.
Mihelyt ráeszmélt, mennyi mindent tud elvégezni a ló segítségével, egész addigi
megszokott életmódja egy csapásra megváltozott. Mind hosszabb időket töltött távol
a barlangtól, messzibb vidékekre is elkalandozott, és egy-egy alkalommal több
élelmet és anyagot is haza tudott szállítani. Az azt követő néhány napban pedig a
portya során szerzett zsákmány feldolgozásával foglalkozott.
Egyszer, amikor kiszúrta, hogy érni kezd a vadszamóca, hatalmas területet járt be,
hogy összeszedje az összes megérett szemet. Már csaknem besötétedett, amikor
visszaindult. A tájékozódási pontokat leste, nehogy eltévedjen, ám mielőtt a völgyet
elérte volna, már oly sűrű volt a sötétség, hogy egy tapodtat sem látott, aztán egyszer
csak a barlang közelében találta magát. Attól kezdve Nyihaha ösztöneire
hagyatkozott, ha meg kellett találni a hazavezető utat.
Később az alvóbőrét is magával vitte szükség esetére. Egyik este, amikor már
későre járt, elhatározta, hogy kint alszik a sztyeppén a szabad ég alatt. Tüzet rakott.
Nem mintha melegedni akart volna, hiszen Nyihaha mellé bújva a szőrmetakaróban
korántsem fázott, hanem a tűzzel akarta elrettenteni az éjjeli vadállatokat. A
sztyeppén minden élőlény óvakodott a füst szagától. A néha napokig tomboló, mind
nagyobb területekre tovaterjedő tüzek az útjukban mindent felégettek vagy
megperzseltek.
Ezután már gyakrabban töltött egy-két éjszakát távol a barlangtól, és egyre
nagyobb területeket kezdett felfedezni a völgytől keletre fekvő vidéken.
Még magának sem vallotta be egészen, hogy az idegenek után kutat; titkon
reménykedett, hogy rájuk talál. Csakhogy félt is ettől a találkozástól. Ezzel megint
halogatni lehetett az indulást. Tudta, hogy ha folytatni akarja a keresést, akkor
hamarosan készülődnie kell az útra, viszont a völgy már az otthonává vált. Valójában
nem akart innen elmenni, és még mindig aggasztotta, mi lesz Nyihahával. Nem
tudta, mire számíthat az ismeretlen idegenektől. Arra gondolt, hogy ha a völgytől
lóháton elérhető távolságon belül élnek emberek, akkor esetleg kileshetné őket, hogy
megtudjon róluk valamit, mielőtt felfedné magát előttük.
 Az idegenek jelentették az ő népét, ám a törzsbeli életét megelőző időszakról semmi
sem élt az emlékezetében. Mindössze annyit tudott hallomásból, hogy egy
folyóparton feküdt öntudatlan, félholtra éhezve, és lázban égett a barlangi oroszlán
karmai által ejtett, elfertőződött és begyulladt sebtől, amikor ráleltek. Már a halálán
járt, amikor Iza felnyalábolta, és magukkal vitte barlangkereső útjukon.
Valahányszor megpróbált felidézni valami emlékfoszlányt a korábbi életéről, hirtelen
szédülni kezdett, félelem kerítette hatalmába, s úgy érezte, mintha a föld
megremegne a lába alatt.
A sors kegyelmére – és idegen emberek könyörületére – bízott, földönfutóvá vált,
egyedül maradt ötéves kislány gyerekagyából a pusztító földrengés rettenete
mindent kitörölt. Nem emlékezett sem a földindulásra, sem a népére, ahonnan
származott. Számára – ahogy a törzsbeliek számára is – ők csak „az idegenek" voltak.
Ahogy a tétova tavasz hol jeges záport zúdított, hol meleg napsugarakat s aztán
újra lehűlést hozott, Ayla kedve is úgy csapott egyik végletből a másikba. Míg a
törzsnél cseperedett, gyakran töltötte a napokat kószálással a barlang környékén,
miközben gyógyfüveket gyűjtött Izának, később pedig titokban vadászott. Már akkor
megszokta a magányt. Napközben rengeteg tennivalóval foglalta el magát, ilyenkor
meg sem fordult a fejében, hogy elhagyja a védett völgyet és Nyihahát. Ám
esténként, kis barlangjában a tűz és a ló társaságában kimondhatatlanul vágyódott
egy másik emberi lény után, aki feloldaná a magányt. Most, hogy a tavasz
beköszöntött, nehezebb volt elviselni az egyedüllétet, mint egész télen át. Gondolatai
szüntelen a törzsön és a szerettein jártak. Minden este elhatározta, hogy másnap
hozzáfog az utazás előkészítéséhez, ám amikor eljött a reggel, elhalasztotta a
készülődést, és kilovagolt Nyihahával a keleti rónára.
Nemcsak a területet, hanem a végtelen pusztaság élővilágát is tüzetesen, gondosan
megfigyelte. A növényevők csordái megkezdték a vándorlást. Aylának szöget ütött a
fejébe, hogy újra meg kellene próbálkoznia egy nagy állat elejtésével. Minél többet
foglalkoztatta ez az ötlet, annál kevésbé gondolt az egyedülléttel.
Látott ugyan lovakat, de egy sem jött vissza a völgybe. Sebaj, úgysem állt
szándékában lóra vadászni. Másféle állatot akart elejteni. Noha semmilyen
elképzelése nem volt arról, hogyan veszi majd hasznukat a lándzsáknak, azért
zsákmányszerző és megfigyelő körútjaira magával vitte őket. Külön lándzsatartót
készített, és a ló oldalára kötött két kosár mindegyikébe beletett egyet-egyet.
Amikor meglátott egy nőstényekből álló rénszarvascsordát, körvonalazódni kezdett
fejében a terv. Lány korában, amikor titokban vadászni tanult, mindig talált
valamilyen ürügyet arra, hogy a férfiak közelében tegyen-vegyen, amikor azok a
vadászatról társalogtak. Akkoriban inkább a pa-rittyázással kapcsolatos
vadászfortélyok érdekelték, de azokra a beszélgetésekre is kíváncsian fülelt,
amelyekben a többi módszerről esett szó. Első látásra azt hitte a kis agan-csú
rénszarvascsordáról, hogy hímek. Aztán meglátta a borjakat, és eszébe jutott, hogy az
összes szarvasfajta közül ez az egyetlen, amelynél a nősténynek is van agancsa. A
felismerés egy sor kapcsolódó emlékképet idézett fel benne, köztük a rénszarvas
húsának ízét.
S ami ennél is fontosabb, emlékezett rá, hogy a férfiak azt mondták, a tavasszal
északra vándorló rénszarvasok külön csoportokra szakadva, mindig ugyanazon az
útvonalon haladnak, mintha csak azt az egyetlen csapást látnák. Először a tehenek és
a borjak indulnak útnak, őket követi a fiatal hímek csordája, majd késő tavasszal az
öreg bikák vonulnak sorban, kis csoportokban.
Ayla lassan poroszkált a rénszarvastehenek és borjaik mögött. Megjelentek a nyári
szúnyog- és légyrajok. Szerettek meghúzódni a rénszarvas szőrében, kiváltképp az
állatok szeme és füle környékén. Csípéseikkel a hűvösebb vidékek felé hajtották őket,
ahol kevesebb a bogár. Ayla önkéntelenül elhessentette a feje körül zümmögő egy-
két legyet és szúnyogot. Amikor elindult, a hajnali köd még ott függött a mély
teknőkben és horpadásokban, de a felkelő nap sugarai kigőzölték onnan, ezáltal
szokatlan párásság ülte meg a sztyeppét. A szarvasok megszokták már a patás
állatokat. Mindaddig ügyet sem vetettek Nyihahára és utasára, amíg a közelükbe
nem értek.
Aylának, miközben fürkészte őket, a vadászaton járt az esze. „Ha a bikák a sutákat
követik, akkor azok is hamarosan errefelé jönnek – elmélkedett magában. – Talán egy
fiatalabb rénszarvasbikát el tudnék ejteni; most már ismerem az útvonalukat.
Csakhogy ez mit sem segít, ha nem tudok a közelükbe férkőzni, hogy a lándzsámat
használhassam. Ismét áshatnék egy gödröt. De biztosan észrevennék és kikerülnék,
ráadásul itt nincs annyi bokor, hogy magas sövénykorlátot húzzak fel, amit nem
tudnak átugrani. Talán ha futásra bírnám őket, az egyikük beleesne a verembe.
De hogyan fogom kihúzni, ha beleesik? Még egyszer nem akarok állatot
trancsírozni egy sáros gödör mélyén. Ha nem tudom elhurcolni a húst a barlanghoz,
itt kell megszárítanom."
A nő és a lova egész nap a csorda nyomában járt – csak időnként álltak meg enni és
pihenni –, mígnem esteledni kezdett, s a sötétülő kék égen a felhők rózsaszínűvé
váltak. Ilyen messze északra még soha nem barangolt el. Ismeretlen volt számára ez a
vidék. Egyre gyérült a világosság. Ayla egy sűrű bozótos mögött megpillantotta a
vörösbe hajló égbolt tükörképét. A rénszarvascsorda egyes oszlopba fejlődve vonult
át a bozótos keskeny nyiladékain egy nagy folyóhoz. Mielőtt átkeltek rajta, a parti
sekély vízben felsorakoztak inni.
A szürkület homályba burkolta a tájat, megfosztva üde zöld színétől, de odafent az
ég még vörösen lángolt. Ayla eltűnődve nézte a folyót: lehet, hogy a nap folyamán
már többször is átkelt Nyihahával rajta? A gyanútlan vándor azt hihette volna, hogy
egy nagy folyóvizet tápláló ereken, patakokon gázol át, holott gyakran egyazon
folyón kelt át többször is, amely patkó alakban önmagába visszakanyarodva és
ágakra szakadva kígyózott át a füves pusztaságon. Ha jól sejtette, a folyó túlsó
oldaláról egyenest hazavinne az útja, anélkül hogy bármilyen más nagyobb
vízfolyáson át kellene kelnie.
 Úgy tűnt, hogy a zuzmót legelő rénszarvasok éjszakára a túlparton pihennek le.
Ayla is úgy döntött, itt éjszakázik, minthogy a barlangja messze volt ahhoz, hogy
visszamenjen. A folyón is át kellett volna gázolnia, márpedig a hűvös éjszakában
nem akart vizesen átfagyni. Lecsusszant a ló hátáról, levette a málháskosarakat, s
hagyta, Nyihaha hadd futkározzon szabadon, amíg ő tábort ver. Csakhamar lángra
kaptak a száraz ágak és uszadék fák a tűzkővel csiholt tűzön. Miután elköltötte
vacsoráját – a levelekbe csavart, magas keményítőtartalmú földimogyorót és a
különféle ehető zöldnövényekkel töltött, sült óriáshörcsögöt –, felállította alacsony
sátrát. Magához füttyentette a lovat, hogy a közelében tudja, majd bebújt a
szőrmetakaróba úgy, hogy a feje kiérjen a sátorból, és a csillagos eget bámulhassa.
„Creb azt mondta, hogy a csillagok apró tüzek az égen. A szellemvilág tüzei és a
védőszellemeké – idézte fel magában. Az égboltot fürkészte, mígnem rátalált a
keresett csillagképre. – Ott van Ursus otthona. Amott meg az én totemem, a barlangi
oroszlán szelleméé. Különös, hogyan tudnak az égen mozogni anélkül, hogy a
formájukat változtatnák. Kíváncsi vagyok, járnak-e vadászni, s aztán jóllakottan
megtérnek-e a barlangjukba.
Mindenképpen el kell ejtenem egy rénszarvast. Jó lesz sürgősen hozzálátnom, mert
a bikák hamarosan ideérnek, ami azt jelenti, hogy itt kell majd átkelniük." Nyihaha
felhorkant, és közelebb húzódott a tűzhöz és a nőhöz. Négylábú ragadozó szagát
érezte a közelben.
– Van ott valami, Nyihaha? – kérdezte Ayla kézjelekkel és hangokkal elegyes
nyelven. Immár olyan szavakat használt, amelyek korántsem hasonlítottak a törzs
kifejezéseihez. Tudott halk nyerítést hallatni, ami semmiben sem különbözött
Nyihaháétól. Tudta utánozni a rókacsaholást, a farkasüvöltést, és gyorsan
megtanulta szinte az összes madár fütyülését. A hangok közül nem egyet beleszőtt a
maga alkotta nyelvbe. Már egyáltalán nem gondolt arra, hogy a törzs rossz néven
veszi a felesleges hangokat. Minthogy Ayla könnyedén tudott hangokat képezni,
beszédkészsége mindegyre fejlődött.
A ló a tűz és Ayla közé állt. Ezzel a lépéssel mindkettejük biztonságát
veszélyeztette.
– Menj arrébb, Nyihaha – szólt rá a kancára Ayla. – Elállod a fényt és a meleget.
Ayla felkelt, és egy fadarabot rakott a tűzre. Fél kézzel átkarolta az állat nyakát.
Érezte, hogy Nyihaha nyugtalan. „Fennmaradok, és őrzöm a tüzet – határozta el
magában. – Az a valami, aminek érzed a jelenlétét, inkább a rénszarvasokra feni a
fogát, mint rád, amennyiben itt maradsz a biztonságot nyújtó tűz közelében. De azért
nem árt, ha a máglya még egy ideig nagy lánggal lobog."
Leguggolt, a lángnyelveket nézte, és a tűzre dobott fahasábok mellől felröppenő,
majd egy pillanat múlva az éjszaka sötétjébe enyésző szikrákat bámulta. A folyó
túlpartjáról odahallatszó hangokból tudta, mikor kapott el egy vagy két rénszarvast a
láthatatlan – valószínűleg macskaféle – ragadozó. Gondolatai ismét a
rénszarvasvadászaton kalandoztak. Amint egyszer csak félretolta a lovat, hogy
hozzáférhessen a tűzifához, hirtelen ötlete támadt. Később, amikor Nyihaha
lecsillapodott, Ayla visszabújt a szőrmetakarójába. Az ötlet nyomán újabb és újabb,
megannyi izgalmas lehetőséget felvető gondolat kavargott fejében. Mire elnyomta az
álom, főbb körvonalaiban megszületett agyában a hihetetlennek tűnő terv. A
vakmerő elgondoláson el is mosolyodott magában.
Amikor reggel átkelt a folyón, az egy-két taggal megcsappant rénszarvascsordának
már hűlt helyét találta, de nem bánta, mert nem akarta tovább követni őket. Nyihahát
vágtára fogva visszaszáguldott a völgybe, hogy megtegye a terv kivitelezéséhez
szükséges előkészületeket.
– Ez az, Nyihaha! Látod, nem is olyan nehéz – biztatta türelemmel vezetgetve lovát,
amely a szügyén átvetett bőrszíjakkal és kötelekkel súlyos farönköt húzott maga
után.
Az ötlet akkor fészkelte be magát Ayla fejébe, amikor előző este a tüzet táplálta, és
arrébb tolta Nyihahát, hogy elvegyen egy tűzifát. Elérzékenyülten, szeretettel
gondolt az ereje teljében lévő állatra, amely mégis odament hozzá védelmet keresni.
Aylának akkor átfutott az agyán: de jó lenne olyan erősnek lenni, mint Nyihaha! A
következő pillanatban váratlanul felötlött fejében a megoldás: a ló talán ki tudná
húzni a szarvast a csapdaként ásott veremből.
Majd a hús feldolgozásán töprengett, és hamarosan újszerű elképzelés bontakozott
ki elméjében. Ha a sztyeppén trancsírozza fel a szarvast, a vérszag odavonzza az
elmaradhatatlan, ismeretlen ragadozókat. Lehetséges, hogy éjjel nem barlangi
oroszlán támadt a rénszarvasokra, de az biztos, hogy macskaféle volt. Jóllehet a
tigrisek, a pumák és a leopárdok csak feleakkorák voltak, mint a barlangi oroszlánok,
Ayla tudta, hogy parittyájával nem tudná megvédeni magát velük szemben. Egy
hiúzzal még csak-csak el tudott bánni, de a nagymacskák veszedelmesek voltak,
kiváltképp a sztyeppi nyílt terepen. A barlang mellett azonban – háta mögött a
védelmet nyújtó sziklafallal – talán megfutamíthatná őket. Lehet, hogy a nagy
lendülettel elröpített kő nem lenne végzetes, de a támadó alaposan megérezné az
erejét. Ha Nyihaha ki tudná húzni a rénszarvast a csapdából, miért ne vontathatná
egészen hazáig?
Először is át kellett képeznie lovát igavonó állattá. Azt hitte, mindössze azt kell
kiötlenie, hogyan kösse a leölt rénszarvast a ló után. Eleinte meg sem fordult a
fejében, hogy a fiatal kanca megmakacsolhatja magát. Ám amikor feltette rá a hámot,
rájött, hogy először gyakoroltatnia kell vele az igavonást. Többszöri próbálkozás után
Nyihaha lassacskán kezdte beadni a derekát.
Ayla, ahogy a farönköt húzó kancacsikót figyelte, egyszer csak megcsóválta a fejét.
Eszébe jutott, vajon mit gondolnának róla a törzsbeli férfiak, ha ezt látnák. Nekik
könnyű helyzetük volt: csoportosan vadásztak, és ott voltak a nők, akik
megszárították és hazacipelték a húst. Egyiküknek sem kellett egyedül kísérleteznie.
Ayla hirtelen átölelte a lovat, homlokát az állat nyakához szorította. – Nem hittem
volna, hogy valaha is a segítőtársam leszel. Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled,
Nyihaha. De mi van akkor, ha az idegenek is olyan kegyetlenek, mint Broud? Nem
hagyhatom, hogy bárki is bántalmazzon téged. Bárcsak tudnám, mitévő legyek!
 Megtörölte könnybe lábadt szemét, és leoldotta a hámot a lóról. – Csak azt tudom,
hogy most mit tegyek. Lesnem kell a fiatal bakok csordájának érkezését.
A tehéncsorda nyomában néhány nap múlva feltűntek a komótosan vonuló
rénszarvasbikák. Ayla, miután észrevette őket, könnyűszerrel kifigyelte a
mozgásukat, és megállapította, hogy ugyanazon a csapáson közelednek. Összeszedte
a felszerelését, és megelőzve őket, a folyóhoz vágtatott. A rénszarvasok
átkelőhelyétől kissé lejjebb tábort ütött a parton. Magához vette az ásóbotját a talaj
fellazításához, az éles peremű medencecsontot a föld kiásásához és a bőr sátorlapot,
amin elvonszolhatja majd a kilapátolt földet, aztán felkereste a nősténycsorda
átkelőhelyét.
Két főcsapás és két mellékösvény vezetett át a bozótoson. Úgy döntött, hogy a
csapdát az egyik főcsapáson ássa meg a folyó közelében, ahol a rénszarvasok
egyesével haladnak át. Arra is ügyelt, hogy a folyóparttól meglehetősen távol fogjon
munkához, nehogy a víz a gödör mélyítése közben felszivárogjon. Mire végzett a
verem kiásásával, a délutáni nap már a horizonton nyugodott. Füttyentett a lónak, és
visszanyargalt megnézni, milyen messzire jutott a csorda. Becslése szerint valamikor
másnap kell a folyóhoz érniük.
Már szürkült, amikor visszatért a partra, de a hatalmas, tátongó lyuk még mindig
látható volt. „Ha észreveszik, nekiiramodnak és kikerülik – gondolta csüggedten. –
Már túl késő van ahhoz, hogy bármit tegyek. Majd reggel talán kigondolok valamit."
Ám a reggel sem derítette jobb kedvre, s ragyogó ötlettel sem örvendeztette meg.
Éjszaka befelhősödött az ég. A derengő, barátságtalan hajnalon arra ébredt, hogy
jókora vízcsepp hull az arcára. Este nem állította fel a sátrat, mert az ég tisztán
ragyogott, amikor aludni tért, a sátorlap pedig csupa sár volt. Kiterítette száradni, de
most egyre vizesebb lett. Az arcába csapódott esőcsepp csak a közelgő zápor
előhírnöke volt. Ayla beburkolózott az alvóbőrbe, s miután mindhiába kereste
szállítókosarában a rozsomákszőr csuklyáját, mert a barlangban felejtette, a takaró
egyik végét a fejére húzta, és lekuporodott a feketén ásító, esőmosta tábortűz mellé.
Fényes villám hasított végig a keleti síkságon, mely egy pillanatra bevilágította a
tájat egészen a látóhatárig. Egy szemvillanásnyi idő múltán távoli, mély morajlás
hangzott fel figyelmeztetőn, s mintegy jelre, a felhőkből vízözön zúdult alá. Ayla
felkapta a vizes sátorlapot, és maga köré vonta.
Az erősödő nappali fénynél fokozatosan élesedtek a táj körvonalai. Szürkeség ülte
meg a zsendülő sztyeppét, mintha a csöpögő felhőtakaró elmosta volna a színeket.
Az ég is seszínű volt – se kék, se szürke, se fehér.
A víz tócsákba kezdett gyűlni, amint az állandóan fagyott fenékréteg fölött húzódó,
vékony áteresztő talaj telítődött. A felszínhez közeli fagyos föld a talajtakaró alatt oly
kemény volt, mint az északon magasodó jégfal. Amikor a melegedés hatására a talaj
egyre mélyebben kezdett felolvadni, a fagy szintje lejjebb került, ám az állandóan
fagyott altalaj áthatolhatatlan maradt. A víz nem tudott a mélybe leszivárogni.
Bizonyos feltételek mellett a vízzel telítődött talaj csalóka, veszedelmes mocsárrá
változott, amely egy kifejlett mamutot is képes volt elnyelni. S ha mindez a gleccser
kiszámíthatatlanul mozgó pereménél ment végbe, a hirtelen fagy évezredekre jégbe
zárhatta az elnyelt mamutot.
Az ólomszürke égből kövér vízcseppek zubogtak alá a tűz helyén álló fekete
tócsába. Ayla figyelte, ahogy krátereket képezve belecsobbannak, majd gyűrűkben
eloszlanak. Arra gondolt, bárcsak a száraz, barátságos barlangjában üldögélhetne. A
csontig hatoló hideg nyirkosság a zsírral bekent és fenyérfűvel kibélelt vastag
lábbelijén is áthatolt. Az ingovánnyá változott vidék elvette a kedvét a vadászattól.
Amikor a csordulásig telt tócsákból kiáradó sáros víz gallyakat, vesszőket, füvet,
tavalyi avart magával sodorva utakat tört a folyó felé, Ayla felköltözött egy
magaslatra. „Miért nem megyek haza?" – fordult meg a fejében, amint
a málháskosarakkal kaptatott az emelkedőn felfelé. Bekukucskált a kosárba. A víz
lecsorgott a széles levelű gyékényből font fedélről, így a kosár tartalma szárazon
maradt. „Semmi értelme itt maradni. Fel kellene málháznom Nyihahát, és haza
kellene indulnom. Le kell mondanom a rénszarvasról. Úgysem fog egyetlenegy sem
beleugrani a gödörbe pusztán azért, mert én azt szeretném. Később talán sikerül
elejtenem a következő csordából az egyik öreg szarvasbikát. Jóllehet az öregek húsa
rágós, kemény, és a bőrük is hegekkel teli/'
Ayla nagyot sóhajtott, és szorosabbra vonta magán a szőrmetakarót és a bőr
sátorlapot. „Amikor már mindent alaposan kigondoltam és előkészítettem, nem
hagyhatom, hogy egy kis eső keresztülhúzza a tervemet. És ha netalán mégsem
sikerül, nem ez lesz az első eset, amikor a vadász üres kézzel tér vissza. Csupán
egyvalami biztos: soha nem fogok egyetlen szarvast sem leteríteni, ha meg sem
próbálom/'
Mikor már félő volt, hogy a meglódult víz alámossa a földhalmot, Ayla felmászott
egy sziklaképződményre. A szemét hunyorítva figyelte, mikor hagy alább az eső. A
sík préri nem nyújtott menedéket – sehol egy terebélyes fa vagy előrenyúló szikla,
amely alá be lehetett volna húzódni. Ayla – oldalán a víztől csöpögő szőrű lóval –
csak állt, és türelmesen várta, hogy elálljon a szakadó eső. Remélte, hogy addig a
rénszarvasok sem vonulnak tovább. Még nem állt készen a fogadásukra. Délelőtt
ismét kétségek fogták el, de már nem szívesen fordult volna vissza.
A tavasz szeszélyességére jellemzően a felhőtakaró déltájban felszakadozott, és az
élénk szél délutánra már messze űzte a fellegeket. Az évszak élénk friss színekben
pompázott a tündöklő napfényben. A száraz szél mohón szippantotta föl a földről
felszálló párát, mintha csak tudta volna, hogy egy részét elveszíti a gleccser felett.
Ayla az elszántsággal együtt a magabiztosságát is visszanyerte. Lerázta magáról a
nehéz, átázott bölénybőrt, és a bokrokra terítette. Remélte, hogy ez alkalommal kissé
megszárad. A nedves lábbelire ügyet sem vetett, mert a lába nem fázott, és amúgy is
minden nyirkos volt. A szarvascsapáshoz ment. Elszorult a szíve, amikor sehol sem
látta a vermet. Tüzetesebb szemlélődés után észrevette, hogy a gödör helyén egy
levelekkel, ágakkal teli, nagy, sáros tócsa áll.
Összeszorította az ajkát, és visszament egy vízmerő kosárért. Visszaútban igencsak
meresztenie kellett a szemét, hogy messziről észrevegye a vermet. Hirtelen
elmosolyodott. „Ha még nekem is keresnem kell, talán egy gyors iramban szaladó
rénszarvas sem látja meg. A vizet akkor sem hagyhatom benne. Vajon lenne-e
valamilyen más megoldás...?
A fűzfavessző elég hosszú ahhoz, hogy átérjen. Befedhetném vele a gödröt, és
leveleket szórhatnék rá. A rénszarvast nem tartaná meg, de a csapda elrejtéséhez
kiváló." Váratlanul hangosan felnevetett. A ló válaszképp elnyerítette magát, és
odament hozzá.
– Ó, Nyihaha! Lehet, hogy ez az eső végül is kapóra jött.
Ayla kimerte a vizet a gödörből. Még azt sem bánta, hogy a piszkos munkától
csupa sár lett. Amikor megpróbálta kissé kimélyíteni a lyukat, észrevette, hogy a
talajvízszint megnőtt. A sáros, tajtékzó folyóra pillantva látta, hogy terebélyesebb lett.
Noha Aylának fogalma sem volt róla, a föld alatti kőkemény fenékréteget képező
fagyos talaj egy részét a meleg eső felpuhította.
Miután végzett a csapda álcázásával, nehéz léptekkel visszaindult a parton a
táborhelye felé. Vágyódó pillantást vetett a folyóra, majd füttyentett Nyihahának. A
szarvasoknak még se hírük, se hamvuk nem volt. Száraz időben siettek volna a
folyóhoz, de minthogy rengeteg víz gyűlt össze a tócsákban és az időszakos erekben,
lassították az iramot. Ayla biztosra vette, hogy reggelig nem érnek el a megszokott
átkelőhelyükig.
Visszament a táborhelyére, és megkönnyebbült sóhajtással levette magáról a
takarókat, kibújt a lábbelijéből, majd begázolt a folyóba. A víz hideg volt, azonban
Ayla már hozzászokott. Lemosta magáról a sarat, majd kiterítette a takaróit és a
lábbelijét a földből kinyúló sziklára. A nyirkos bőrbe bebugyolált lábán a bőr
kifehéredett és összeráncosodott; még kemény, kérges talpa is megpuhult. Örült a
napsütötte, száraz sziklának, amelyen tüzet is tudott gyújtani.
Az erdeifenyők elhalt alsó ágai általában a leghevesebb esőben is szárazak
maradtak. A folyóparti, bokorméretűvé csökevényesedett fenyők sem voltak
kivételek. A magával vitt száraz tapló és a tűzkő segítségével gyújtott kis tűz
hamarosan égni kezdett. Addig táplálta gallyakkal és kisebb fadarabokkal, amíg a
tűz körül gúla alakban összerakott, lassan égő nagyobb fahasábok ki nem száradtak.
Ezzel a módszerrel kisebb esőben is tudott tüzet rakni.
Elégedetten kortyolt bele a forró teába, miután elfogyasztotta a tápláló és laktató úti
elemózsiát, a pogácsát, amit útközben is lehetett majszolgatni. Felállította a még
nyirkos bőrsátrat a tűz közelében, hadd száradjon tovább éjszaka. Felpillantott az
égboltra. Nyugat felől felhők gyülekeztek, és kezdték eltakarni a csillagokat. Remélte,
hogy nem kell ismét esőre számítania. Majd szeretettel megpaskolgatta Nyihahát,
bebújt a szőrmetakaróba, és maga köré tekerte.
Sötétség honolt. Ayla csendben feküdt és fülelt. Nyihaha megmoccant, és halkan
szuszogott. Ayla feltámaszkodott, és körbetekintett. A keleti égbolton halvány
ragyogás sejlett fel. A váratlan üvöltésre végigfutott hátán a hideg. Immár tudta,
mitől ébredt fel. Habár ritkán hallotta ezt a hangot, mégis felismerte: barlangi
oroszlán dühödt bőgését hallotta a túlpartról. A ló idegesen felnyerített, Ayla pedig
felpattant.
– Nincs semmi baj, Nyihaha. Az az oroszlán messze van innen – nyugtatgatta lovát,
miközben rátett egy fát a tűzre. – Bizonyára a múltkor is barlangi oroszlán hangját
hallottam. Itt élhetnek valahol a közelben, a folyó túlsó partján. A következő
csordából is elragadnak majd egy bakot. Szerencsére nappal fogunk áthaladni a
területükön. Remélem, mire odaérünk, már jóllaknak rénszarvashússal. Akár oda is
tehetném a teát, aztán ideje lesz felkészülnöm.
Keleten az ég alja pirkadni kezdett, mire Ayla mindent becsomagolt a
málháskosarakba, és a hevedert meghúzta a ló hasa alatt. A kosárban elhelyezett
lándzsatartókba beletett egy-egy hosszú fegyvert, odaerősítette, aztán felpattant a
lóra a málháskosarak elé, a kétoldalt égbe meredő, hegyes falándzsák közé.
Széles ívben a folyó felé tartó csorda mögé került. Addig vágtatott a lóval, mígnem
megpillantotta a fiatal bikákat. Ekkor lassúra fogta Nyihahát, és a csorda mögött
kényelmesen poroszkált. A ló hátáról a víz felé közeledő állatokat figyelte.
Észrevette, hogy a vezérszarvas egyszer csak lelassít, majd szaglászni kezdi a
csapdához vezető ösvényt. Még Ayla is érezte a csordán végighullámzó
izgatottságot, riadalmat.
Az első szarvas a másik csapáson tört ki a bozótoson keresztül a folyóhoz. Ayla úgy
döntött, eljött a cselekvés ideje. Mély lélegzetet vett, előredőlt, jelezvén a lónak, hogy
gyorsítsa az iramot, majd hangos kiáltással a csorda felé vágtatott.
Az egyik szarvas hátulról előreugrott, félrelökte az elöl haladó társait. A
rénszarvasok megrémülve szökelltek a víz felé, nyomukban a dübörögve vágtató
lóval és a kiáltozó nővel. Ám úgy tűnt, mintha mindegyikük el akarná kerülni azt a
csapást, ahol a csapda állt. Ayla kétségbeesetten látta, hogy az állatok kikerülik vagy
átugorják a gödröt.
Hirtelen zavart észlelt az inaló szarvasok között. Úgy látta, mintha az egyik
agancsos fej lebukott volna, míg a többiek nyugtalanul kavarogtak körülötte.
Előrántotta a lándzsákat, lecsusszant a lóról, és szaladni kezdett. A gödör alján a
sárban riadt szemű szarvas kapálódzott. Megpróbált kiugrani. Ayla ezúttal pontosan
célzott. Az állat nyakába fúródó nehéz lándzsa átvágott egy ütőeret. A méltóságteljes
szarvasbika az utolsókat rúgva a gödör aljára roskadt.
Ayla nem is hitte, hogy ilyen hamar és könnyen végez vele. Zihált, de lélegzete nem
volt fogytán a megerőltetéstől. A kitervelés oly sok töprengéssel,
aggodalmaskodással és idegeskedéssel járt, hogy az egyszerű kivitelezés nem
merítette ki. Még mindig fel volt ajzva, nem tudta, hogyan vezesse le felesleges
energiáját, s nem volt kivel megosztania a siker örömét.
– Nyihaha! Sikerült! Véghezvittük! – Örömkiáltásai és széles taglejtései
megrettentették a lovat. Ayla felpattant a hátára, és céltalanul száguldozni kezdett
vele a síkságon.
A levegőben röpködő copfokkal, az izgalomtól lázban égő szemmel, arcán az
örömittas vigyorral egészen vadembernek tűnt. Ha lett volna valaki a közelben, aki
megriadhat, még rémisztőbbnek találta volna, hogy szétvetett lábbal ül egy vérben
forgó szemű, hátracsapott fülű vadállat hátán.
Jókora kört írtak le. Ayla visszafelé megállította a lovat, leszállt, és a saját lábán,
futva tette meg a hátralevő utat. Még mindig levegő után kapkodott, amikor
lepillantott a sáros veremben heverő, kimúlt rénszarvasra. Ezúttal volt rá oka –
valóban kifáradt.
Miután visszanyerte a lélegzetét, kihúzta a lándzsát a szarvas nyakából, és
füttyentett a lónak. Nyihaha nyugtalanul húzódozott. Ayla bátorító szavakkal,
gyengéd simogatással igyekezett lecsillapítani, mielőtt feltette rá a hámot, majd a
gödörhöz vezette. Kantár és zabla nélkül kellett hízelegve unszolnia, nógatnia az
izgatott állatott. Miután végre megnyugodott, Ayla a hám földre lógó végét a szarvas
agancsához kötötte.
– Húzd, Nyihaha! – biztatta a kancát – Úgy, mint a farönköt. – A ló előrelépett, de
amint megérezte, hogy a kötél megfeszül, visszalépett. További ösztökélésre, ismét
nekifeszülve, előrearaszolt, s végül Ayla segítségével lassan kihúzta a rénszarvast a
veremből.
Ayla ujjongott örömében. Legalább nem a verem mélyén összegyűlt undorító
latyakban kell feldarabolnia a húst. Remélte, hogy lova hajlandó lesz a völgyig
elvontatni a szarvast. Ayla kiszabadította a fennakadt szarvasagancsot a bokrokból,
és a vízpartra vezette a fiatal kancát. Átpakolta a kosarakat, egyiket a másikba tette,
és a saját hátára kötötte. Kényelmetlennek bizonyult a beletűzött két lándzsával, de
egy nagy kőről sikerült felkecmeregnie Nyihaha hátára. Mezítláb volt, és a
szőrmetakarója szélét felemelte, nehogy a vízbe érjen, aztán a folyóba hajtotta a lovat.
A folyónak ez a szakasza rendszerint sekély, széles, átgázolható volt – a
rénszarvasok is ezért választották átkelőhelyül –, ám a heves esőzés következtében a
vízszint megemelkedett. A sebes sodrás ellenére Nyihahának sikerült megvetnie
patáit a meder alján. Terhe könnyebb lett, mihelyt a szarvas a vízbe került és lebegni
kezdett. Aylának meg sem fordult a fejében, milyen előnnyel jár, ha zsákmányát
átvontatja a folyón. Mire elérték a túlsó partot, a víz lemosta a szarvasról a sarat és a
vért.
Nyihaha kissé megmakacsolta magát, amikor újra megérezte a teher súlyát. Ayla
leszállt, és segített felhúzni a szarvast a partra. Leoldozta a köteleket. A zsákmány
máris egy lépéssel közelebb került a völgyhöz, de mielőtt továbbindultak, Aylának
még néhány tennivalója akadt. Éles kőkésével elvágta az állat nyakát, majd a
végbélnyílástól a hason, a mellkason, a nyakon át egészen a torokig felhasította a
bőrt. Ügyelt arra, nehogy az első vágással belehasítson a húsba, mert később
nehezebb lesz lenyúzni a bőrt.
A következő vágással mélyebbre hatolt, hogy eltávolítsa a zsigereket. Megtisztította
a hasznosítható részeket – a gyomrot, a beleket, a hólyagot –, és az ehető
belsőségekkel együtt visszatette a hasüregbe.
Az egyik kosár hosszú, széles fonott szőnyeggel volt kibélelve. Ayla szétterítette a
földön, és az erőlködéstől nyögdécselve ráhúzta a szarvast, majd összehajtotta rajta,
kötelekkel szorosan összetekerte, végül Nyihaha hámjának végéhez kötözte. A
kosarakat visszapakolta, a lándzsákat a helyükre tette és kikötötte, aztán elégedetten
visszaült a lóra.
Amikor már vagy harmadszor kellett leszállnia, hogy kiszabadítsa a fűcsomókon,
köveken vagy bokrokon fennakadt málhát, kezdett bosszankodni. Végül fel sem ült a
lóra, hanem mellette gyalogolt, és ösztökélte egészen addig, amíg a szarvas ismét
bele nem ütközött valamibe, aztán megint mehetett vissza kimozdítani. Addig észre
sem vette, hogy egy hiénafalka követi, amíg nem állt meg felhúzni a lábbelijét. A
parittyával elhajított első kövek csupán hatótávolságon kívülre űzték, de nem
futamították meg a ravasz dögevőket.
„Büdös, ronda dögök.” – fintorította el az orrát, és undorodva megborzongott.
Tisztában volt azzal, hogy a hiénák vadászni is szoktak, méghozzá nagyon is
eredményesen. Ayla a parittyájával egyszer leterített egy hiénát, és ezzel felfedte
titkát. A törzs megtudta, hogy vadászik, és ezért meg kellett őt büntetniük. Brunnak
nem volt más választása, a törzsi szokásoknak eleget kellett tennie.
A hiénák Nyihahát is zavarták. Ez több volt a ragadozóktól való ösztönös
félelemnél. Soha nem felejtette el azt az esetet, amikor a hiénák csapatostul
rátámadtak, miután Ayla megölte az anyját. Nyihaha ingerlékenysége miatt úgy tűnt,
a szarvas elvontatása jóval nagyobb gondot fog jelenteni, mintsem Ayla hitte volna.
Remélte, hogy még a sötétség beállta előtt hazaérnek.
Ott, ahol a folyó egy ágban visszakanyarodott önmagába, megállt, és pihenőt
tartott. Megtöltötte a víztömlőjét, és egy nagy, vízhatlan kosárba vizet mert
Nyihahának. Elővette a pogácsát, és leült egy kőre eszegetni. Tekintete a földre
révedt. Megpróbált valamilyen egyszerűbb módot kitalálni a zsákmány
hazaszállítására. Nem kis időbe telt, mire eljutott a tudatáig, mit lát a földön.
Érdeklődve nézte a friss nyomokat, a simára taposott talajt és a meghajlott fűszálakat.
Nemrég nagy felbolydulás lehetett itt. Felállt, hogy közelebbről szemügyre vegye a
jeleket. Lassacskán összeállt a kép.
A folyóparti megszáradt iszapban talált lábnyomokból megállapította, hogy a
barlangi oroszlánok régóta lakott felségterületén jár Nyihahával. A közelben
bizonyára van egy meredek sziklafalak közé zárt kis völgy, védett barlanggal, ahol a
nőstény oroszlán az év elején világra hozott egypár egészséges kölyköt. Ez lehetett a
kedvenc pihenőhelye. A kölykök játékosan marakodtak egy véres húsdarabon, míg a
jóllakott hímek a reggeli napsütésben lustálkodtak, a kigömbölyödött nőstények
pedig a játszadozó kölyköket szemlélték.
A nagy testű ragadozók egyedül uralták felségterületüket. Nem kellett semmitől
sem félniük vagy arra számítaniuk, hogy a prédájuk megtámadja őket. A
rénszarvasok rendszerint nem közelítették meg természetes ellenségeiket, de a ló
hátáról kurjongató, kiáltozó ember rémületbe kergette őket. A sebes folyó sem állta
útját a fejvesztve menekülő csordának. Belevetették magukat a vízbe, és a túlpartra
érve egy oroszlánfalka gyűrűjében találták magukat.
 Az oroszlánokat éppoly váratlanul érte a dolog, mint a szarvasokat. Az irhájukat
mentő rénszarvasok a szélrózsa minden irányába szétszóródtak; túl későn vették
észre, hogy a veszély elől rohanva még veszedelmesebb helyzetbe kerültek.
Ayla a nyomokat követve rájött, hogyan végződött a történet. A megriadt
szarvasok agyontaposták az egyik kölyköt, amely a száguldó paták elől már nem
tudott elugrani.
Letérdelt az oroszlánkölyök mellé, és tapasztalt javasasszonyként kezével
kitapintva próbálta megállapítani az életjeleket. A kisoroszlán teste meleg volt,
valószínűleg bordatörést szenvedett. A végét járta, de még lélegzett. Ayla a földön
látott nyomokból tudta, hogy a nőstény oroszlán rátalált a kicsinyére, de mindhiába
próbálta felállásra bírni. Aztán az állatok szokása szerint – nem úgy, mint az ember –
hagyta a gyengét elpusztulni, s figyelmét az életben maradt, másik kölykére
fordította, majd odébbállt.
Csak az embernek nevezett teremtményeknél alakult úgy, hogy az életben maradás
nem pusztán a fizikai erőtől függött. A ragadozóknál jóval gyengébb ember túlélése
az együttműködésen és a könyörületességen múlt.
„Szegény oroszlángyerek – gondolta szomorúan Ayla. – Ugye, az anyád nem tudott
segíteni rajtad?" – Nem ez volt az első alkalom, amikor megsajnált egy sebesült vagy
tehetetlen élőlényt. Egy pillanatra felmerült fejében a gondolat, hogy hazaviszi
magával a kölyköt a barlangba, de tüstént el is vetette az ötletet. Brun és Creb
engedélyezte számára, hogy kisebb állatokat bevigyen a törzs barlangjába, amikor a
gyógyítás fortélyait tanulta, bár eleinte ez igencsak felkavarta a kedélyeket. De a
farkaskölyköt Brun már nem engedte be. Ez az oroszlánkölyök már most csaknem
akkora volt, mint egy farkas. Egy napon pedig megközelíti majd Nyihaha méreteit.
Felállt, és fejcsóválva lenézett a haldokló kisoroszlánra, aztán odalépett
Nyihahához, hogy továbbvezesse. Reménykedett, hogy a teher nem fog túl hamar
fennakadni valamin. Amikor elindultak, Aylának feltűnt, hogy a hiénák is
megmozdulnak. Kavicsért nyúlt, de látta, hogy a falka figyelmét valami más vonta el.
Ez érthető volt. A természet ezt a szerepet osztotta ki rájuk. Megtalálták az
oroszlánkölyköt. Ám ami a hiénákat illeti, Ayla nem volt megértő.
– El innen, ti büdös dögök! Hagyjátok békén azt a kölyköt!
Ayla kavicszáport zúdítva rájuk, visszaszaladt a kis állathoz. Egy vonyítás jelezte,
hogy az egyik kő célba talált. A hiénák ismét visszavonultak, a parittya
hatótávolságán kívülre, amint a nő jogos felindultságában előrenyomult feléjük.
„Nesze nektek! Ez majd távol tart benneteket – gondolta magában, és védelmezőn,
terpeszben a kölyök elé állt. Aztán hitetlenkedve, keserűen elmosolyodott. – Miért
tartom őket távol egy amúgy is halálra ítélt, sérült oroszlánkölyöktől? Ha
rászabadítom a hiénákat, legalább engem nem zaklatnak tovább.
Nem vihetem magammal. Nem tudnám a karomba venni és egész úton cipelni.
Most azzal kell törődnöm, hogy a rénszarvast hogyan vigyem haza. Nevetséges még
csak gondolni is rá, hogy egy oroszlánkölyköt magamhoz vegyek.
 Valóban? Es mi történt volna akkor, ha Iza otthagy engem? Creb azt mondta, hogy
Ursus szelleme vagy talán a barlangi oroszlán szelleme tett engem az útjába. Iza nem
bírta elnézni a szenvedést, nem tudta megállni, hogy ne segítsen a betegeken és a
sebesülteken. Ez tette őt jó javasasszonnyá.
Javasasszony vagyok. Iza tanított. Lehet, hogy ez a kölyök azért került az utamba,
hogy rátaláljak? Az első alkalommal, amikor azt a sérült nyuszit a barlangba vittem,
Iza azt mondta, ez arra vall, hogy javasasszonynak születtem. És most itt ez a
sebesült oroszlánkölyök. Nem hagyhatom itt az undok hiénák martalékául.
Ám hogyan tudom elvinni a barlangig? Ha nem vigyázok, még átszúrhatja a
tüdejét az egyik törött borda. Először is át kell kötöznöm, mielőtt megmozdítanám.
Az a széles bőrszíj, amivel Nyihahát húztam, épp jó lesz."
Ayla füttyentett a lónak. A Nyihaha vontatta teher meglepő módon nem akadt fenn
semmin, de a fiatal kanca nyugtalan volt. Nem örült, hogy a barlangi oroszlánok
felségterületén kell tartózkodnia; az ő fajtája is az oroszlánok természetes táplálékául
szolgált. A vadászat óta nem tudott lecsillapodni, és izgatottságát csak tetézte, hogy
gyakran meg kellett állni és kiszabadítani a megakadt málhát, ami
mozgásszabadságában korlátozta Nyihahát.
Ayla azonban most az oroszlánkölyöknek szentelte minden figyelmét, és átkötözte
a mellkasát. A kis ragadozó hazaszállítására csak egyetlen megoldást tudott kitalálni:
Nyihaha hátára köti a kölyköt.
Ez már több volt annál, amit a kancacsikó el tudott viselni. Amikor Ayla
fölnyalábolta a fiatal nagymacskát, és a ló hátára akarta helyezni, a kanca
felágaskodott. A rémülettől megbokrosodva rúgkapált és hánykolódott,
mindenképpen meg akart szabadulni a málháktól.
A bőrszíjak egyszer csak elszakadtak, és a hirtelen rántástól a hosszú, nehéz
lándzsák miatt egyensúlyukat vesztett málháskosarak felbillentek, de nem estek le a
kanca hátáról. Ayla döbbenten, szájtátva bámult a dühödten elvágtató, felingerelt ló
után. A málháskosarak tartalma a földre borult, csak az erősen rögzített, hegyükkel
lefelé fordult lándzsák maradtak bennük, s Nyihaha húzta őket maga után anélkül,
hogy a sebességét korlátozták volna.
Ayla tüstént felismerte az ebben rejlő lehetőséget. Épp azon törte a fejét, hogyan
szállítsa haza a szarvastetemet és az oroszlánkölyköt. Ám meg kellett várnia, míg
Nyihaha megnyugszik. Nem akart utánamenni, mert féltette a szarvast és a kölyköt a
hiénáktól, de amiatt is aggódott, hogy a ló kárt tesz magában. Végül a füttyögetés
megtette a hatását. Nyihaha nagy kört írt le, majd higgadtan visszakanyarodott.
Ayla megkönnyebbülten megölelgette a kimerült, tajtékzó kancát. Leoldotta róla a
hámot és a hevedert, és alaposan megvizsgálta, nem sérült-e meg. Nyihaha
nekitámaszkodott, és bánatosan, halkan nyerítgetett. Mellső lábait szétvetve fújtatott
és remegett.
Aylában fel sem merült, hogy haragudjon a lóra, amiért az megbokrosodva
elnyargalt, és kidöntötte a kosarakból a holmikat. Nem tartotta Nyihahát személyes
tulajdonának vagy a kényének-kedvének kiszolgáltatott lénynek. Inkább a
barátjának, társának tekintette. Tudta, ha a ló megrémül, annak oka van. Túl sokat
várt el tőle. Érezte, hogy ki kell tapasztalnia a ló tűrőképességének határait. Nyihaha
a saját szabad akaratából segített Aylának, ő pedig a szeretet által vezérelve
gondoskodott a lóról.
A fiatal nő összeszedegette a földre hullt holmikat, aztán kissé átalakítva
visszarakta a hámot a hevederrel és a kosárral úgy, hogy a lándzsákat a hegyükkel
lefelé rögzítette. A fonott szőnyeget, amibe a rénszarvas volt beletekerve, a
lándzsanyelekhez erősítette. A ló mögött és a föld felett a két lándzsa között
kifeszített szállítóhevederbe kötötte a szarvast, majd az alélt barlangioroszlán kölyköt
is. Nyihaha időközben lecsillapodott. Nem ellenkezett, amikor Ayla rátette a
hevedert és a szíjakat, és türelmesen kivárta, amíg a nő elrendezte a málhákat.
Miután a kosarak is visszakerültek a helyükre, Ayla még egyszer megvizsgálta a
kölyköt, és felült Nyihaha hátára. Az új szállítóeszköz hatékonysága bámulatba
ejtette. Azáltal, hogy csak a lándzsahegyek érintették a földet, s nem egy holtsúly
akadt fenn a földből kiálló tárgyakon, a ló jóval könnyebben tudta vinni a terhet.
Ayla azonban addig nem lélegzett föl, amíg meg nem érkeztek a völgybe a
barlanghoz.
Megállt pihenőt tartani és a lovat megitatni, közben megnézte a kölyköt. Noha még
szuszogott, Ayla nem hitte, hogy életben marad. „Vajon miért került az utamba?" –
tűnődött. Abban a pillanatban, amikor meglátta a kölyköt, eszébe jutott a
védőszelleme. A barlangi oroszlán szelleme kívánja tőle azt, hogy gondját viselje
ennek a kisoroszlánnak?
Ekkor felvillant agyában a gondolat: ha nem döntött volna úgy, hogy magával
hozza a kölyköt, soha nem találta volna fel a szállítóhevedert. Ily módon akarta
felfedni előtte a toteme az új szállítási lehetőséget? Ez is egy ajándék volt? Bármi volt
is, Ayla biztosra vette, hogy nem véletlenül botlott az oroszlánkölyökbe. Elhatározta,
hogy minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy megmentse a kis ragadozó életét.

11.

– Jondalar, miattam nem muszáj maradnod.

– Miből gondolod, hogy csak miattad időzöm itt? – kérdezte Thonolantól a bátyja
jóval ingerültebben, mintsem mutatni kívánta. Nem akart ennyire bosszúsnak
látszani, de Thonolan rátapintott az igazságra.
Most döbbent csak rá, hogy tulajdonképpen már régóta várt erre a beszélgetésre.
Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy öccse valóban maradni kíván, és feleségül
akarja venni Jetamiót. Mégis meglepődött magán, amikor most hirtelen elhatározta, ő
is a sharamudojokkal marad. Nem akart egyedül visszamenni. Hosszú lett volna az
út Thonolan nélkül. Csakhogy ennél nyomósabb oka is volt a maradásra. Valójában
az, amiért annak idején hirtelen úgy döntött, hogy útra kel az öccsével.
– Nem kellett volna velem jönnöd.
 Jondalar egy pillanatra megilletődött azon, hogy Thonolan a gondolataiba lát.
– Éreztem, hogy többé nem térek haza. Nem mintha számítottam volna arra, hogy
rátalálok életem nagy szerelmére, de volt egy olyan érzésem, hogy csak addig
folytatom az utat, amíg okot nem találok rá, hogy abbahagyjam. A sharamudojok
jóravaló emberek. Azt hiszem, ez a legtöbb népről elmondható, ha közelebbről
megismerjük őket. Szívesen telepszem le itt, és örömest leszek a nemzetségük tagja.
Te viszont zelandoni vagy, Jondalar. Bárhová vessen is a sors, te mindig az maradsz.
Sehol másutt nem fogod igazán otthon érezni magad. Menj csak vissza, bátyám.
Tedd boldoggá az utánad áhítozó nők valamelyikét. Alapíts nagy családot, és a tüzed
mellett felcseperedett gyerekeidnek mesélj majd a nagy utazásról és az öcsédről, aki
itt maradt. Ki tudja, talán a gyerekeink majd egyszer úgy döntenek, hogy útra
kelnek, és felkeresik a távolban élő rokonokat.
– Miért vagyok én zelandonibb nálad? Miből gondolod, hogy én itt nem tudnék
ugyanolyan boldogan élni, mint te?
– Először is, nem vagy szerelmes. De ha még az lennél is, folyton azt tervezgetnéd,
hogy hazaviszed magaddal a kedvesedet a zelandoniakhoz, és nem azt, hogy itt élj
vele.
– És te miért nem jössz vissza, és hozod magaddal Jeta-miót? Ügyes, határozott,
talpraesett, tud vigyázni magára. Jó zelandoni asszony válna belőle. Vadászik is,
mint a legtöbb zelandoni nő. Biztosan jól érezné magát nálunk.
– Sajnálnám az időt a legalább egy évig tartó visszaútra fecsérelni. Megtaláltam
életem párját, ezért letelepszem, berendezkedem az itteni életre, és szeretném, ha
mielőbb gyerekeink lennének.
– Mi ütött az öcsémbe, aki azzal a szándékkal indult útnak, hogy végigmegy a
Nagy Anya-folyó mentén, egészen a torkolatáig?
– Majd egyszer oda is eljutok. Nem kell vele sietni. Innen már nincs olyan messze.
Lehet, hogy legközelebb elkísérem Dolandót, amikor sóért megy. Jetamiót is
elvihetném. Szerintem örülne, de az már nem lenne ínyére, hogy hosszú ideig távol
maradjon az otthonától, ami oly sokat jelent a számára. Nem ismerte az édesanyját,
és jómaga is közel járt a halálhoz, amikor megbénult. Kötődik a népéhez. Meg tudom
érteni, Jondalar. Hiszen a bátyám is sok tekintetben hasonlít hozzá.
– Miért vagy ebben olyan biztos? – szegezte neki a kérdést Jondalar, miközben a
földet nézte, hogy kerülje öccse tekintetét. – Talán mert nem vagyok szerelmes?
Serenio szép teremtés, és ott van Darvo is, akinek atyai jó barátra lenne szüksége. Ha
foglalkoznék vele, jó kőpattintó válhatna belőle.
– Bátyám, hosszú ideje ismerlek. Ha együtt élnél valakivel, az még nem jelentené
azt, hogy szereted is. Tudom, hogy kedveled a fiút, de ez nem elegendő ok a
maradásra és arra, hogy elkötelezd magad az anyjának. Menj szépen haza, és keress
magadnak akár egy idősebb, többgyermekes nőt, ha ez a kívánságod. Akkor biztos
lehetsz abban, hogy lesz egy rakás gyerkőc a tűz körül, akiket megtaníthatsz a
kőpattintásra. Úgyhogy menj csak vissza.
 Mielőtt Jondalar szólhatott volna, egy fiú, akin látszott, hogy még a tizenkettedik
életévét sem töltötte be, lélekszakadva szaladt hozzájuk. Korához képest magas volt,
nyúlánk termetű, keskeny arcú, felettébb finom metszésű, majdhogynem lányos
arcvonásokkal. Világosbarna haja egyenes volt és vékony szálú; mogyoróbarna
szemében élénk értelem csillogott.
– Jondalar! – lihegte. – Már mindenütt kerestelek! Dolando készen áll, és a
csónakosok várnak.
– Mondd meg nekik, Darvo, hogy máris megyünk – felelte Jondalar a
sharamudojok nyelvén. A siheder elinalt. A két testvér megfordult, hogy kövesse a
fiút, de Jondalar hirtelen megállt. – Eljött a jókívánságok ideje, kis öcsém –
mosolygott őszintén Jondalar. – Nem mondhatnám, hogy nem vártam tőled, hogy
ünnepélyesen egybekelsz Jetamióval. Ne próbálj meg engem lerázni. Nem
mindennap esik meg, hogy az ember testvére megleli álmai asszonyát. Egy doni
szerelméért sem hagynám ki az esküvőtöket.
Thonolan arca felragyogott. – Tudod, Jondalar, amikor először megpillantottam őt,
azt gondoltam róla, hogy egy doni, a Földanya gyönyörűséges ifjú szelleme, aki azért
jött, hogy élvezetessé tegye utazásomat a másvilágra. Ellenkezés nélkül vele is
mentem volna... Még mindig úgy gondolom, hogy követném őt akár a túlvilágra is.
Jondalar a homlokát ráncolva lépdelt Thonolan mögött. Aggasztotta a gondolat,
hogy öccse képes lenne egy nőt a halálba is elkísérni.
Sötét, árnyas erdőn keresztül vezetett az ösvény. Ide-oda kanyargott a meredélyen
lefelé, ami valamelyest megkönnyítette a leereszkedést. Amint egy kőfalhoz értek,
egyszeriben feltárult előttük az út, amelyen eljuthattak a meredek sziklafal
pereméhez. A sziklatömböt megkerülő ösvényt fáradságos munkával képezték ki
olyan szélesre a falban, hogy két ember – még ha nem is kényelmesen – elférjen
egymás mellett. Jondalar inkább előreengedte az öccsét. Még most is összeszorult a
szíve, amikor lepillantott a széles, mély Nagy Anya-folyóra, noha nem először látta,
hiszen az egész telet itt töltötték a Dolando „barlangjában" élő shamudojoknál.
Nem minden „barlangban" – törzsi csoportban – élő nép lakott sziklaüregben;
gyakran nyílt terepen építettek hajlékot maguknak. Mindenesetre örültek, ha a
természet vájta sziklákban vagy az előrenyúló sziklapárkányok alatt menedékre
leltek, kiváltképp a téli zord hidegben. Még a leküzdhetetlennek látszó akadályokkal
is megbirkóztak, csak hogy eljuthassanak a kiszemelt állandó szálláshelyhez. Azok a
sziklabarlangok, amelyekben Jondalar élete során eleddig megfordult, semmiben
sem hasonlítottak e shamudoj törzs otthonához.
Valaha, egy jóval korábbi korszakban, a föld kérgét alkotó üledékes homokkő,
mészkő és agyagpala hósipkás hegycsúcsokban emelkedett ki a felszínből a
földrengések következtében. A kitörő vulkánokból kivetett keményebb kristályos
kőzet elegyedett a mállékonyabb kőzettel. A kiterjedt síkságot, amelyen a testvérpár
az elmúlt nyáron áthaladt, hegyvonulatok övezték. Egykoron hatalmas beltenger
borította ezt a medencét. A tenger vize évezredeken át vájta az utat magának az
egyik gerincen át – amely az északi nagy hegyvonulathoz csatlakozott hajdanán, dél
felé meghosszabbítva a nyúlványát –, s szökött el végül, maga után hagyva a
kiszáradt medencét.
A hegy puha kőzete azonban vonakodva engedett utat a víznek, csupán egy szűk
hasadékon át. A Kishúg és a többi mellékfolyó víztömegét magába nyelő Nagy
Anya-folyó ezen a szoroson tört át. A folyó négy, egymást követő völgyszoroson
hömpölygött keresztül, mintegy százhatvan kilométer hosszan. Itt kezdődött az alsó
szakasza, amely végcéljához, a torkolathoz vezetett. Útja során a Nagy Anya
helyenként másfél kilométer szélesre terebélyesedett, másutt egymástól alig kétszáz
méterre magasodó meredek, csupasz kőfalak közé szűkült össze.
A hegyláncon keresztül a százhatvan kilométeres szakasz áttörésének lassú
folyamata során az apadó beltenger vizéből patakok, zuhatagok, kisebb-nagyobb
tavak keletkeztek, melyek nem tűntek el nyomtalan. Fenn, a bal oldali sziklafalon, az
első szűk átjáró közelében tágas kiöblösödés, egy meglepően egyenletes talapzatú,
mély, széles self volt látható. Valaha kis öböl terült el itt, egy tó védett öble, amelyet a
víz az idők hosszú során át rendületlenül szélesített. A tó réges-rég eltűnt. Helyén,
fenn a folyó fölött mélyen kivájt, U alakú teraszt hagyott maga után, amely oly
magasan feküdt, hogy még a tavaszi áradások sem tudták elönteni.
Tágas, füves mező húzódott egészen a terasz pereméig, amelyen túl a mély
folyóvölgy tátongott. A talajréteg vékony volt; a földbe ásott lapos tűzhelyek alján
előtűnt a sziklaréteg. Kissé hátrébb cserjék és alacsony fák kapaszkodtak a
sziklafalakba, míg a hátsó falnál terebélyes fák és sűrű bokrok nőttek. Hátul, az egyik
oldalfalból homokkőpárkány nyúlt ki hosszan előre. Alatta fából tákolt kunyhók
sorakoztak, és itt állt a központi, törzsi tűzhely meg néhány kisebb, családi tűzhely.
Erről a nagyjából kör alakú, gyülekezőhelyként is szolgáló térről nyíltak a
szálláshelyek.
A szemközti sarokban a magas sziklafal pereméről kisebb vízesés zuhogott alá a
csipkézett köveken egy kiugró homokkőpárkányra és onnan tovább egy tavacskába.
A víz a túlsó fal mentén folyt tovább a terasz végéig, ahol Dolando és néhány férfi
várta Thonolant és Jondalart.
Dolando odakiáltott a kiugró sziklafalnál felbukkanó testvéreknek, aztán megindult
lefelé. Jondalar az öccse mögött kocogott. Akkor ért a túlsó sziklafalhoz, amikor
Thonolan épp elkezdett leereszkedni a nyaktörő ösvényen a patakocska mellett,
amely sziklapárkányról sziklapárkányra zubogva igyekezett az odalent csillogó
folyóba. Helyenként nem lehetett volna átjutni az ösvényen, ha gondos emberi kezek
fáradságos munkával nem véstek volna keskeny lépcsőket a sziklába, és nem
feszítettek volna ki erős kapaszkodóköteleket. A zuhatag körül permetező víz még
nyáron is síkossá tette az ösvényt, télen pedig járhatatlan jégtömbként fagyott a
lépcsőkre.
Tavasszal a patak megáradt, nagyobb víztömeg zúdult alá, és a jégfoltok miatt
csúszásveszélyes lett a folyóhoz levezető gyalogút. Ennek ellenére a sharamudojok –
mind a zergevadász shamudojok, mind a folyón élő ramudojok – úgy szökelltek le s
fel a hegyoldalon, mint a lejtőkön legelő fürge, kecskeszerű antilopok. Jondalar
elnézte Thonolant, ahogy a helybeliek hanyag vakmerőségével ereszkedik alá.
Voltaképpen igazat adott neki. Ha egész életében itt élt volna, akkor sem tudta volna
megszokni ezt a meredek feljárót a magas teraszhoz. Ismét összeszorult a szíve,
amikor lepillantott a mélyben hömpölygő folyóra, majd mély lélegzetet vett, és
átlépett a terasz peremén.
Örült, hogy elkaphatta a kötelet, amikor a lába néhányszor meg-megcsúszott az
észrevétlen jégfoltokon, s fellélegzett, amikor leért a folyóhoz. Az ösvényhez képest
viszonylag stabilabbnak bizonyult a víz színén ringatózó, összekötött farönkökből
épített kikötő. A több mint fele területét elfoglaló emelvényen ugyanolyan
faépítmények álltak, mint odafent a teraszon, a homokkőpárkány alatt.
Jondalar elhaladtában odaköszönt a fakunyhók lakóinak. A rönkökön lépdelve a
kikötő végéhez igyekezett, ahol Thonolan épp akkor szállt be az egyik kikötött
csónakba. Mihelyt Jondalar is csatlakozott hozzájuk, ellökték a járművet, és a hosszú
evezőkkel felfelé kezdtek húzni a folyón. A tavaszi olvadékvíztől megduzzadt folyó
sebesen áramlott. Majdhogynem szótlanul suhantak. A csónakosok eveztek, Dolando
emberei pedig a vízben úszó hordalékot figyelték, nehogy rámenjenek. Jondalar
hátradőlt, és a sharamudojok különös kölcsönös kapcsolatán merengett.
Az eleddig megismert népek közül némelyeknél nemek szerint, a többieknél
korosztályok szerint folyt a munkamegosztás. Egyes csoportoknál a gyermeknevelés
teljes mértékben a nők, míg másoknál az idősebb férfiak és nők feladatát képezte.
A két külön csoportra oszlott, ám rokoni kapcsolatban álló sharamudojoknál
egészen más alapon osztották fel egymás között a munkát. A shamudojok a hegyek
és a parti sziklafalak meredek bércein zergére és egyéb állatokra vadásztak, míg a
ramudojok a folyóban óriásira – néha egyméteresre – megnőtt tokokra vadásztak a
szó szoros értelmében, mivel a módszerük inkább hasonlított vadászathoz, mint
halászathoz. Emellett sügért, csukát és pontyot is fogtak. Lehetséges, hogy a
munkamegosztás következtében szakadtak két csoportra, csakhogy kölcsönösen
szükségük volt egymásra, és ez összetartotta őket.
A shamudojok olyan eljárást fejlesztettek ki, amellyel tetszetőssé, bársonyosan
puhává tudták kikészíteni a zerge-bőrt. Noha az eljárás hétpecsétes titoknak
számított, Jondalar megtudta, hogy a művelet során egy bizonyos halolajat
alkalmaznak. Ily módon a shamudojoknak alapos okuk volt arra, hogy szoros
kapcsolatot tartsanak fenn a ramudojokkal. Másrészt a ramudojoknak is érdekük
fűződött ehhez, minthogy a csónakokat tölgyfából, a felszereléseket bükkfából és
fenyőfából készítették, és a csónakok oldalaihoz a hosszú palánkokat tiszafával és
fűzfával fogatták hozzá. A folyón élő embereknek szükségük volt hegylakó rokonaik
erdőismeretére, amelynek alapján rálelhettek a megfelelő faanyagra.
A sharamudoj törzsön belül mindegyik shamudoj családnak megvolt az akár vér
szerinti, akár nem vér szerinti rokon családja a ramudojok között. Jondalarnak még
nem sikerült kiderítenie a teljes családi kapcsolatot, de azt tudta, hogy miután az
öccse feleségül veszi Jetamiót, Thonolan felesége ágán hirtelenjében vagy húsz
„rokonnal" lesz megáldva mindkét csoportból, annak ellenére, hogy a lánynak nem
voltak élő, vér szerinti rokonai. Mindez némely kölcsönös kötelezettséget vont maga
után, habár Jondalar számára ez aligha jelentett többet annál, hogy ezentúl bizonyos
megtisztelő címekkel kell illetnie az új rokonság körében az ismerősöket.
Nőtlen férfiként szabadságában állt bármikor elmenni, ha úgy tartja kedve, noha a
törzs szívesebben vette volna, ha velük marad. A két csoportot erős kötelékek fűzték
egymáshoz. Ha a szálláshely túlzsúfolttá vált, és egy-két shamudoj család
elhatározta, hogy elköltözik és új „barlangot" alapít, a ramudoj testvércsaládnak is
velük kellett tartania.
Külön szertartás keretében rokonságot lehetett cserélni, ha a testvércsalád nem
kívánt költözni, de egy másik örömest ment volna. Elvben viszont, ha a shamudojok
ragaszkodtak hozzá, a ramudojoknak kötelező volt követni őket. Szárazföldi
ügyekben a shamudojokat illette meg a döntés joga, a vízen azonban a ramudojokat.
Maguk a csónakok a shamudojok tulajdonát is képezték – akik következésképpen
részesültek a használatukkal járó előnyökből –, annak arányában, amennyivel
cserébe hozzájárultak.
A csónakokat közösen építették, abból az igen gyakorlatias megfontolásból, hogy
előállításukhoz mind a szárazföldön található faanyagokra, mind a víz ismeretére
szükség volt. Ily módon a shamudojok jogos igényt tarthattak a ramudojok által
használt vízi járművekre. A hagyomány szerint bármelyik csoporthoz tartozott is
valamely nő, nem házasodhatott olyan férfival, aki nem tarthatott igényt csónakra.
Ezért Thonolanra még egy feladat várt, mielőtt feleségül vehette volna szíve
választottját: segédkeznie kellett egy csónak megépítésénél vagy újjáépítésénél.
Jondalar is örömmel nézett a csónaképítés elébe. Kíváncsi volt, hogyan készítik,
hajtják és kormányozzák ezt a különös járművet. Öccsével ellentétben ő csak azért
telepedett volna le és vett volna feleségül egy shamudoj nőt, hogy a csónakkészítés
csínját-bínját ellesse. Ám az igazat megvallva, már kezdettől fogva lenyűgözte
ezeknek az embereknek az ügyessége, ahogy könnyedén szelték a nagy folyó vizét,
és vadásztak a termetes tokokra.
Ismerték a folyó összes szeszélyét, minden arculatát. Télen, amikor a vízesés mellett
az ösvény a ráfagyott jég miatt járhatatlanná vált, de a ramudojok még nem költöztek
fel shamudoj rokonaikhoz, köteleket és nagy, fonott járófelületeket feszítettek ki fenn,
a shamudojok teraszának pereme és lenn, a ramudojok kikötője között, hogy
tarthassák egymással a kapcsolatot.
Amikor Jondalarék ideérkeztek, a zuhatag még nem fagyott be, de Thonolan
állapota még nem engedte meg, hogy felmásszon a veszéllyel teli ösvényen, ezért
mindkettőjüket kosárban húzták fel.
Jondalar arcából kiszökött a vér, és a szíve hevesen dobogott, amikor a kosárból
lepillantva először látta meg ilyen távlatból a Nagy Anyát, és kezdte felfogni, mily
hosszú is ez a folyó. A látvány rabul ejtette. Mély tiszteletet érzett a Földanya iránt,
kinek csodatévő teremtőereje nyomán a forrásokból megszületett ez a folyam.
Akkor vette észre, hogy egy hosszabb, könnyebb, noha kevesebb látványosságot
nyújtó út is vezet a magasan fekvő öblözethez. Ez az út a hágókon nyugatról kelet
felé tartó ösvényhez csatlakozott, amely a hegyszoros keleti végénél elterülő széles,
folyó menti síksághoz vitt le. Az ösvény nyugati része, amely a felföldön és az
alacsony dombokon haladt a folyó alsó szakaszának kezdetéig, göröngyösebb volt,
de helyenként leereszkedett a folyó széléig. Jondalarék most épp egy ilyen hely felé
tartottak.
A csónakosok kezdtek kiaraszolni a part felé, ahol izgatottan integető embercsoport
álldogált a szürke fövenyen.
– Oda nézz, Jondalar! – mutatott Thonolan a folyón felfelé.
A folyó közepén hatalmas, csillogó jéghegy tartott egyenesen feléjük. Az evezősök
gyakorlott mozdulatokkal iramot és irányt váltottak, majd a lapjukra fordított
evezőket egy pillanatra kitámasztották a víz színén, és halálos közönnyel figyelték a
mellettük elúszó csillogó, hideg jégtömböt.
– Soha ne fordulj háttal a Nagy Anya-folyónak! – szólalt meg egy férfi Jondalarral
szemben.
– Amondó vagyok, Markeno, hogy ez a Kishúgból került ide – jegyezte meg a
mellette álló egyik férfi.
– Egy ekkora jég... hogyan jöhetett le idáig, Carlono? – érdeklődött Jondalar.
– Ez egy jéghegy – világosította fel először is Carlono. – Odaföntről, valamelyik
hegyen mozgásba lendült gleccserből származhat – bökött fejével hátra a fehér,
hófödte csúcsok felé, minthogy közben ismét nekiállt evezni. – Vagy az is meglehet,
hogy valahonnan messzebbről, észak felől jött, valószínűleg a Kishúggal, ami jóval
mélyebb, és nincs annyi ága, főként tavasszal. Az a jéghegy sokkal nagyobb ám, mint
amekkorát látsz belőle, ugyanis java része a víz alatt van.
– Nehéz elhinni... egy ekkora jéghegy... olyan messziről – hüledezett Jondalar.
– Minden tavasszal jönnek, persze nem mindig ekkorák. Ez sem fog sokáig egyben
maradni. Ha nekiütközik valaminek, nyomban szétesik. A folyón lejjebb, a meder
közepén épp a víz színe alatt áll egy nagy sziklakő. Nem hiszem, hogy a jéghegy
túljut rajta – tette hozzá Carlono.
– Szerencse, hogy nem üközött nekünk, mert akkor a csónakunk tört volna
darabokra. Éppen ezért soha ne vedd le a szemed a Nagy Anyáról.
– Markeno jól mondja – helyeselt Carlono. – Soha ne bízz meg a folyóban, mert igen
kellemetlen helyzeteket tud teremteni, csak hogy magára vonja a figyelmed.
– Akárcsak némelyik nő. Nem így van, Jondalar?
Jondalarnak hirtelen eszébe jutott Marona. Thonolan sokat sejtető mosolyából
kiolvasta, hogy ő is épp rá gondolt. Már jó ideje egészen meg is feledkezett arról a
nőről, akit a nyári törzsi gyűléssel egybekötött esküvőn kellett volna feleségül vennie.
Fájó érzéssel gondolt arra, vajon látja-e még valaha. Marona gyönyörű teremtés volt,
viszont Serenio is az. „Talán meg kellene kérni a kezét – morfondírozott Jondalar. –
Bizonyos tekintetben felül is múlja Maronát." Serenio idősebb volt Jondalarnál, akit
ez nem zavart, mert gyakran megfigyelte magán, hogy a korosabb nőkhöz vonzódik.
„Miért is ne nősülnék meg és telepednék le, mint Thonolan?
 Mióta is vagyunk távol? Több mint egy éve. Tavaly tavasszal indultunk el
Dalanaréktól. Thonolan már nem fog visszamenni. Most mindenki vele és Jetamióval
van elfoglalva. Talán várnom kellene még. Nem volna szabad elvonnom a figyelmet
erről a nagy eseményről... Serenio azt gondolhatná, hogy csak Thonolan példáján
felbuzdulva kérem meg a kezét... Majd később... ráérek még."
– Mi tartott ilyen sokáig? – vonta kérdőre a csónakosokat egy hang a partról. – Már
régóta itt várunk benneteket, pedig mi a hosszabb úton, az ösvényen jöttünk.
– Még meg kellett találnunk ezt a két jóembert. Szerintem el akartak rejtőzni –
felelte Markeno nevetve.
– Már késő elbújni, Thonolan. Ez a lány kifogott téged! – figyelmeztette az egyik
férfi, széles mozdulatokkal mutatva a zsákmány megszigonyozását, miközben
Jetamio mögött begázolt a vízbe, hogy megragadja és partra húzza a csónakot.
Jetamio elpirult, majd mosolyra húzta a száját. – El kell ismerned, Barono, hogy jó
fogás volt.
– Jó halász vagy – bókolt Jondalar. – Neki eddig mindig sikerült megúszni.
Mindenki felkacagott. Jóllehet Jondalar sokkal jobban értette, mint beszélte a
nyelvüket, mégis örültek, hogy bekapcsolódott a tréfálkozásba.
– És egy ilyen hatalmas zsákmányt, mint te, Jondalar, hogyan lehetne kifogni? –
kérdezte Barono.
– A megfelelő csalétekkel! – vágta rá szellemesen Thonolan, és Jetamióra
mosolygott.
A kavicsos partra húzták a csónakot, majd miután az utasok kiszálltak, kiemelték a
vízből, és felvitték a hegyoldalon egy sűrű, fehér tölgyerdő közepén álló tágas
tisztásra. Nyilvánvalóan évek óta itt készítették a csónakokat. A földön fatörzsek,
tuskók, fadarabok hevertek szerteszét. A nagy, féltetős kunyhó előtt rakott tüzet volt
bőven mivel táplálni. Némelyik kivágott fa már oly régen ott állt, hogy korhadni
kezdett. A tisztáson lázas munka folyt. Az elkezdett, félkész és kész csónakokon
végig lehetett követni a megmunkálás és a kivitelezés egyes szakaszait.
Miután az újonnan érkezők letették a földre a csónakot, amivel a folyón idáig jöttek,
a tűzhöz siettek melegedni. Az ott dolgozók közül többen is abbahagyták a munkát,
és csatlakoztak hozzájuk. Egy favályúban illatos herbatea gőzölgött. Hamar elfogyott,
amint az emberek sorra belemerítették a poharaikat.
Két férfi átfordította a vályút, és kiöntötte az aljáról a leülepedett tealevelet, egy
másik pedig a folyópartról felhordott kőhalomból kerek főzőköveket tett a tűzbe.
Újabb adagot készítettek. A vályúból bárki bármikor meríthetett magának teát, a
tűzben forrósodó kövekkel pedig megmelegíthette, ha netalán kihűlt. Miután eleget
viccelődtek és gúnyolódtak a házasulandó páron, letették fából vájt vagy háncsból
font poharaikat, és visszaszállingóztak a helyükre, folytatni a munkát. Néhányan
magukkal vitték Thonolant, hogy bevezessék a csónaképítés rejtelmeibe. Először csak
csekély hozzáértést igénylő, de nehéz munkát bíztak rá: ki kellett vágnia egy fát.
 Azalatt Jondalar Carlonót, a ramudoj főnököt faggatta a csónakkészítéssel
kapcsolatban: – Melyik fából lehet jó csónakot készíteni?
Carlono, aki élvezte, hogy kedvenc témájáról beszélhet, és szemlátomást örömmel
vette a kétségkívül értelmes idegen érdeklődését, lebilincselő, élénk magyarázatba
kezdett.
– A zöld tölgy a legjobb. Kemény, de hajlékony; erős, ám nem túl nehéz. Ha
kiszárad, elveszíti a hajlékonyságát. Télen is ki lehet vágni, és a törzset vízben vagy
mocsárban áztatni egy, sőt akár két évig is. Viszont ha tovább áztatják, megszívja
magát vízzel, ezáltal nehezebb lesz megmunkálni, és a belőle készült csónak nehezen
fog egyensúlyt találni a vízen. Ám még ennél is fontosabb a megfelelő fa
kiválasztása. – Carlono, miközben beszélt, az erdő felé vette a lépteit.
– A nagy fa a legjobb?
– Nemcsak a méret számít. A csónaktesthez és a palánkokhoz egyenes törzsű,
magas fákat kell keresni. A sűrű erdőben a fák a magasba törnek, a napfényt
keresik...
– Jondalar! – Az idősebbik testvér meglepetten kapta fel a fejét öccse hangjára.
Thonolan és még jó néhány ember egy tölgyfaóriást állt körül. – De jó, hogy látlak! A
kis öcsédnek elkelne a segítséged. Tudod, hogy addig nem házasodhatok, amíg el
nem készül az új csónak, ezt pedig – bökött a fejével a magas fa felé – ki kell vágnom
a „hajópalánkhoz", bár tudnám, mi az. Nézd csak, milyen hatalmas ez az óriás! Nem
is tudtam, hogy ekkorára megnő egy fa. A kivágása időtlen időkig fog tartani.
Képzeld csak, bátyám, szakállas vénember leszek, mire megházasodhatok.
Jondalar a fejét csóválva mosolygott. – A hajópalánk a nagyobb csónakok oldalát
borító deszka. Ha sharamudoj akarsz lenni, ezt illene tudnod.
– Én shamudoj leszek. A csónakokkal törődjenek csak a ramudojok. A
zergevadászathoz jobban értek. Régebben vadásztam már a magasan fekvő réteken
kőszáli kecskére és muflonra. Nos, segítesz? Itt most minden erős kézre szükség van.
– Azt hiszem, kénytelen leszek, nehogy szegény Jetamiónak ki kelljen várnia, amíg
megöregszel – mondta Jondalar, majd sharamudoj nyelven Carlonóhoz intézte a
szavait: – Jondalar megy segíteni fát vágni. Később még beszélgetünk?
Carlono egyetértően mosolygott, majd hátralépett, és az első szekercecsapások
nyomán a fa kérgéről lepattogó forgácsokat figyelte. Nem sokáig időzött, mert tudta,
jó időbe fog telni, mire az óriás kidől.
Már lassan alkonyodott, amikor az emberek a közelben összegyűltek, és Thonolant
nézték, aki még egyet-kettőt suhintott a fa törzsére, aztán hirtelen hátraugrott amikor
meghallotta a reccsenést, és látta, hogy a hosszú, öles fatörzs kileng. Először csak
lassan dőlt, majd a lendülettől egyszeriben zuhanni kezdett. Recsegtek-ropogtak a
szomszédos fák ágai, amint a megindult óriás letörte és magával rántotta őket,
mígnem iszonyatos robajjal a földhöz csapódott. Visszapattant, megremegett, majd
mozdulatlanul elterült a földön.
 Hirtelen néma csend telepedett az erdőre; mintha mély tiszteletadásuk jeléül még a
madarak is elhallgattak volna. A méltóságteljes öreg tölgy ledöntve, élő
gyökérzetétől megfosztva, holtan hevert, s a földből kiálló rücskös, sebes csonkra az
erdő fái sötét árnyékot vetettek. Dolando nyugodt méltósággal letérdelt a fatönk
mellé, puszta kézzel egy kis lyukat ásott, és egy makkot ejtett belé.
– Kérünk téged, áldott Mudo, fogadd el tőlünk ezt az áldozatot, és teremts egy
újabb fát – fohászkodott fennkölt hangon, és betemette a magot, majd egy pohár vizet
öntött rá.

A ködbe vesző láthatárra alászálló nap aranyló fénysugárnyalábbal világította meg

a felhőket, amikor a csapat elindult a hosszú ösvényen felfelé a magas teraszra. Majd
az arany, a bronz, a vörös különböző árnyalataiban játszva végül mély mályvaszínbe
vonta a tájat. Amint a kiugró sziklafal mellett elhaladtak, Jondalart megragadta és
megállásra késztette az eléje táruló látkép érintetlen szépsége. A békésen hömpölygő
Nagy Anya-folyó olajosan sima víztükrén ott csillogott a visszaverődő vibráló ég és a
szemközti hegyek sötét árnyéka.
– Hát nem gyönyörű?
Jondalar hátrafordult a hangra, és rámosolygott a mögötte álló nőre. – De igen.
Gyönyörű, Serenio.
– Ma este nagy ünnepség lesz. Jetamio és Thonolan ünnepe. Már várnak. Gyere.
Sarkon fordult, hogy visszainduljon, de Jondalar megfogta a kezét, és visszatartotta.
Ámulva nézte az asszony szemében tükröződő, lebukó nap utolsó sugarait.
Engedékeny szelídség sugárzott ebből a szempárból. Az élet dolgainak valamiféle
bölcs elfogadása, aminek semmi köze nem volt a korához – jóllehet csak néhány
évvel volt idősebb Jondalarnál. Ez a belenyugvás nem meghátrálást jelentett, hanem
inkább azt, hogy nem támasztott követelményeket az élettel szemben, és nem voltak
elvárásai. Első férjének a halála, aztán második szerelmének az elvesztése és második
gyermekének elvetélése még az esküvő előtt, mélabús emberré tette. Miközben
megtanult együtt élni a saját bánatával, olyan képességet fejlesztett ki magában,
amellyel mások fájdalmát is átérezte és enyhíteni tudta. Az emberek Serenióhoz
fordultak, ha bármilyen baj, szomorúság vagy csalódás érte őket. Mindig
megnyugodva, könnyű szívvel távoztak tőle, mert részvéttel végighallgatta őket,
anélkül hogy cserébe a lekötelezettjeivé tette volna őket.
Minthogy megnyugtató hatással volt a zavart elmeállapotúakra és a félénk, riadt
betegekre, gyakran segédkezett a shamud mellett, és eközben némi gyógyítói
ismeretekre is szert tett. így ismerte meg őt Jondalar. Serenio segített a shamudnak
gondos ápolással meggyógyítani Thonolant. Amikor Thonolan valamelyest felépült,
Dolando, Roshario és Jetamio tüzéhez költözött. Jondalar pedig összeköltözött
Serenióval és a fiával, Darvóval. Jondalar nem kért tőle engedélyt, de Serenio nem is
várta tőle.
 Jondalar könnyű csókot lehelt a nő arcára, mielőtt visszaindultak a fényesen
ragyogó tűzhöz. Mintha a szeme a legbensőbb gondolatai helyett mindig a környező
világot tükrözné vissza – gondolta Jondalar. Az az érzése támadt, hogy Serenio
jobban ismeri őt, mint ő önmagát; tudja róla, hogy képtelen teljes szívvel átadni
magát és szerelembe esni, mint Thonolan. Serenio mintha még azt is megérezte
volna, hogy Jondalar a szerelmeskedésben nyújtott lélegzetelállító bravúrral akarja
kárpótolni őt a mély érzelem hiányáért. A nő elfogadta ezt, mint ahogy Jondalar
időnkénti rosszkedvét is elnézte, anélkül hogy szemrehányást tett volna neki.
Serenio nem volt zárkózott teremtés, könnyen elmosolyodott, és beszédbe
elegyedett bárkivel, csak valahogy higgadtnak és kissé távolságtartónak tűnt.
Arckifejezése csupán akkor árult el valamelyest többet az érzelmeiből, amikor a fiára
nézett.
– Miért nem jöttetek hamarabb? – kérdezte fellélegezve a fiú, amikor meglátta őket
közeledni. – Már elkészült az étel, mindenki csak rátok vár.
Darvo kifigyelte, amikor Jondalar és az anyja a terasz távolabbi végénél álldogált,
de nem akarta megzavarni őket. Kezdetben sértettnek érezte magát, amiért az
édesanyja figyelmén osztozkodnia kellett. Aztán rájött, hogy végre van valaki más is,
aki figyelemre méltatja őt. Jondalar mesélt neki az úti élményeiről, a vadászatról, a
saját népe szokásairól, és a fiú odaadó érdeklődéssel hallgatta. És ami még ennél is
izgalmasabb volt, Jondalar kezdte megismertetni vele a szerszámkészítés néhány
fortélyát. Mindkettőjüket meglepte, hogy Darvónak milyen tehetsége van hozzá.
A kölyökkel madarat lehetett volna fogatni, amikor meg-tudta, hogy Jondalar öccse
feleségül kívánja venni Jetamiót, és le akar telepedni. Darvo buzgón reménykedett
abban, hogy ez esetleg azt jelenti majd, hogy Jondalar is itt marad, és feleségül veszi
az ő édesanyját. Tudatosan ügyelt arra, nehogy ott lábatlankodjék, amikor kettesben
vannak. A maga módján mindent elkövetett azért, nehogy hátráltassa kapcsolatuk
kibontakozását. Föl sem fogta, hogy épp ő segítette elő kettejük között a szorosabb
viszony kialakulását.
Jondalar fejében tulajdonképpen egész nap ott motoszkált a gondolat. Azon kapta
magát, hogy vizsgáló tekintettel fürkészi Sereniót. A haja világosabb volt a fiáénál,
inkább sötétszőke, mint barna. Csak magas termete miatt tűnt soványnak. Az eddig
megismert nők közül azon kevesekhez tartozott, akik Jondalarnak az álláig értek.
Anya és fia feltűnően hasonlított egymásra. Még a szemük színe is ugyanolyan
mogyoróbarna volt, csakhogy Darvóé élénkséget, anyjáé higgadtságot sugárzott. Az
asszony finom metszésű arcvonásai elbűvölőek voltak.
„Boldog lehetnék vele – gondolta Jondalar. – Miért nem kérem meg most rögtön a
kezét?" – Abban a pillanatban valóban úgy érezte, hogy vele szeretné leélni az életét.
– Serenio?
A nő ráemelte a tekintetét. Rabul ejtette a hihetetlenül kék, delejező szempár,
melyben ott tükröződött a vágy. A férfiból áradó varázslatos vonzerő váratlanul
áttört a fájdalom ellen védekezésképpen gondosan felépített bástyákon, s Serenio ott
állt védtelenül, sebezhetőén, megigézve.
 – Jondalar... – Hangszíne elárulta titkolt vonzalmát. – Én... gondolkodni ma sokat –
szólalt meg Jondalar.
Küszködött a nyelvvel. Habár a legtöbb gondolatot kifejezésre tudta juttatni, most
bajban volt, keresgélte a szavakat. – Thonolan... az öcsém... Hosszú utat tettünk meg
együtt. Most szerelmes lett Jetamióba, és maradni akar. Ha te... én is...
– Gyertek, már csak ti ketten hiányoztok! Mindenki farkaséhes, és az étel... –
Thonolannak torkán akadt a szó, amint megpillantotta az egymásba feledkezett párt.
– Bocsánat. Úgy látom, épp rosszkor zavartalak meg.
Szétrebbentek. A pillanat varázsa megtört. – Semmi baj, Thonolan. Nem
várathatjuk meg a többieket. Később is beszélgethetünk.
Jondalar Serenióra pillantott. A nő meglepettnek és zavartnak tűnt, mintha nem
tudná, mi történt vele. Szemlátomást megpróbálta összeszedni magát, hogy
visszanyerje lelki nyugalmát.
A homokkőpárkány alatti tágas gyülekezőhelyre mentek, ahol a törzsi tűzhely
ontotta a meleget. Amikor odaértek, valamennyien elhelyezkedtek a tűz mögötti
szabad téren álló Thonolan és Jetamio körül. Az eljegyzési ünnepséggel kezdetét
vette a rituális időszak, amely majd az esküvővel fog betetőződni. Ez alatt az
időtartam alatt az ifjú pár között a kapcsolattartást szigorúan korlátozzák.
A párt körülvevő embereket átjárta az együvé tartozás érzése. A két fiatal kéz a
kézben állt, egymás szemében csakis a tökéletességet látta. így kívánta
kinyilatkoztatni örömét s egymás iránti elkötelezettségét a világnak. A shamud
előrelépett. Jetamio és Thonolan letérdelt, hogy a gyógyító és szellemi vezető a
fejükre helyezhesse a bimbózó galagonyából készített koszorút. Ezután a shamud
háromszor körbevezette az egymás kezét fogó ifjú párt a tűz és az egybegyűlt csoport
körül, majd a helyükre kísérte őket, s ezzel bezárult a kört, mely jelképesen
szeretetükkel ölelte körül a Sharamudoj nemzetséget.
A shamud szembefordult velük, és kezét a magasba tartva szónokolni kezdett: – A
kör egyazon helyen kezdődik és végződik. Az élet is egy kör, amely a Nagy
Ősanyánál kezdődik, s nála ér véget; az Első Anyánál, aki nagy magányában létre
hívta a világmindenséget, s élettel töltötte meg. – A reszkető hang messze szállt a
néma hallgatóság és a pattogó tűz fölött. – Az áldott Mudo a mi kezdetünk és a
végünk. Tőle származunk, őhozzá térünk vissza. O az, aki minden tekintetben
gondoskodik rólunk. Mi vagyunk az ő gyermekei, minden élet tőle ered. Bőséggel
osztogatja gazdagságát. Testéből tartjuk fenn magunkat, abból nyerjük a táplálékot, a
vizet és a védett menedékhelyet. Lelkéből származik a bölcsesség és a melegség
ajándéka: az adottságok és a készségek, a tűz és a barátság. Ám a jelentősebb
ajándékok az ő mindent átható szeretetéből fakadnak.
A Nagy Földanya örömét leli gyermekeinek boldogságában. Örvendezik
vidámságunknak, ezért adta nekünk az öröm csodás ajándékát. Tisztelettel adózunk
és hódolatunkat nyilvánítjuk neki, amikor az ő ajándékában osztozunk. Viszont a
legnagyobb ajándékkal a közöttünk élő Áldottaknak kedveskedett: felruházta őket az
életteremtés csodás hatalmával. – A shamud most a fiatal nőre tekintett.
 – Jetamio, te is az Áldottak közé tartozol. Ha mindent megteszel azért, hogy
Mudónak hódolj, te is részesülhetsz az Anya teremtő és életet adó erejét hordozó
ajándékból. Ámde az általad majdan világra hozott Élet lelke kizárólag a Nagy
Anyától származik.
Thonolan, amikor kötelezettséget vállalsz arra, hogy egy másikról gondoskodsz,
felöltöd a Nagy Földanya szerepét, aki mindannyiunknak gondját viseli. Azáltal,
hogy ilyeténképpen tiszteletben részesíted a Nagy Ősanyát, téged is fölruházhat
teremtőerővel, hogy az általad oltalmazott asszony által világra hozott vagy Mudo
valamely más Áldottja által szült gyermek a te szellemedet hordozhassa. – A shamud
most a csoportra emelte tekintetét.
– Amikor egymásról gondoskodunk, mindegyikünk az Anyának hódol, aki
valamennyiünket megáld az ő termékenységével.
Thonolan és Jetamio egymásra mosolygott, és amikor a shamud hátralépett, leültek
a fonott szőnyegekre. Ez volt a jel, hogy kezdődhet az ünnepség. A fiatal párnak
először pitypangvirágból és mézből készült, a legutolsó újhold óta erjesztett, enyhén
alkoholos italt szolgáltak fel. Az italt körbeadták.
Az ínycsiklandó illatoktól egyszeriben mindenki ráeszmélt, hogy az aznapi kemény
munkában mennyire megéhezett. Amikor előhozták az első finom fogást,
nyilvánvalóvá vált, hogy azok sem tétlenkedtek napközben, akik otthon maradtak.
Az aznap reggel a varsákban fogott és a szabad tűznél megsütött fehér húsú hal a
ramudoj testvércsalád, Markeno és Tholie ajándéka volt Thonolannak és Jetamiónak.
A halhoz szószként megfőzött és péppé zúzott madársóskát tálaltak fel, és hozzá kis
kosarakban ropogtatnivalót adtak körbe.
Jondalarnak felettébb ízlett a körítés, és amikor Tholie leült mellé, megkérdezte tőle,
mi az.
– Tavaly ősszel szedett bükkmakk – felelte, és részletesen elmagyarázta, hogyan
hántották le a bőrszerű külső héját éles kis kőpengével, és pörkölték meg lapos tálca
alakú kosarakban izzó faszénnel együtt állandóan rázogatva, nehogy túlpörkölődjék,
végül pedig meghempergették tengeri sóban.
– Tholie hozta a sót – kapcsolódott be a társalgásba Jetamio. – Ezt is nászajándékba
kapta.
– Sok mamutoj él a tenger mellett, Tholie? – tudakolta Jondalar.
– Nem. A mi táborunk volt a legközelebb a Beran-tengerhez. A mamutojok
többsége északabbra él. A mamutojok mamutvadászok – jelentette ki büszkén. –
Minden évben felmentünk északra vadászni.
– Hogyan tettél szert mamutoj asszonyra? – érdeklődött a szőke zelandoni férfi.
– Úgy, hogy elraboltam őt – válaszolta Markeno, és a gömbölyded fiatalasszonyra
kacsintott.
Tholie elmosolyodott. – Való igaz. Persze minden elő volt készítve.
 – Akkor találkoztunk, amikor én kereskedő- és felfedezőútra mentem keletre,
egészen a Nagy Anya-folyó deltájáig. Ez volt az első utam. Engem nem érdekelt,
hogy sharamudoj vagy mamutoj nő, nélküle a világért sem jöttem volna vissza.
Markeno és Tholie elmesélte, milyen gond támadt abból, hogy össze akartak
házasodni. Hosszas egyezkedéssel sikerült megtenni az előkészületeket, és azt
követően Markenónak el kellett „rabolnia" a lányt, mert csak ily módon kerülhettek
meg bizonyos szokásokat. Tholie boldogan hagyta magát megszöktetni; a házasságra
nem kerülhetett volna sor az ő beleegyezése nélkül. Noha nem gyakran, de hasonló
esetekre már korábban is akadt példa.
A sharamudojok és a mamutojok jó viszonyban voltak, kereskedelmi kapcsolatban
álltak egymással, s szokásaikban és nyelvükben is számos hasonlóság mutatkozott.
Az előbbiek számára a Nagy Földanyát Mudo, az utóbbiak számára Mut jelentette, ő
volt az istenség, az Ősanya és az Első Anya.
A mamutoj nyíltszívű, barátságos nép volt, senkitől sem félt – elvégre
mamutvadászok voltak. Vakmerőek, magabiztosak, kissé naivak voltak, szentül
hitték, hogy mindenki olyannak látja őket, amilyen képet ők saját magukról alkottak.
Jóllehet Markeno számára végtelen hosszúnak tűntek a tárgyalások, az egybekelés
Tholie-val mégsem jelentett megoldhatatlan gondot.
Tholie magában hordozta népének jellemvonásait: nyílt volt, barátságos. Meg volt
győződve arról, hogy mindenki kedveli őt. Őszinte, túláradó lelkesedésének valóban
kevés ember tudott ellenállni. Még azt sem vették tőle zokon, amikor a
legszemélyesebb kérdéseket firtatta, minthogy nyilvánvalóan nem rossz szándék
vezérelte. Egyszerűen érdeklődő volt, és semmi okát nem látta annak, hogy
megfékezze kíváncsiságát.
Egy lány közeledett feléjük. A karjában egy csecsemőt hozott. – Tholie, Shamio
felébredt. Azt hiszem, éhes.
Az anya fejbólintással megköszönte a lánynak, és a mellére vette a gyermeket,
miközben alig tartott szünetet a beszélgetésben és a lakmározásban. Újabb, apró
rágcsálnivalókat tartalmazó kosárkák jártak körbe: kőrisfa sós vízben pácolt szárnyas
lependéktermése és friss szarvasgomba. Az apró gomba vadmurokra hasonlított.
Első harapásra édeskés földimogyoróíze volt, de a retekszerű csípős utóíz
meglepetésként érte Jondalart. A törzs kedvelte pikáns zamatát, Jondalar azonban
nem tudta eldönteni, szeresse-e vagy se. A következő fogást – válogatott
hozzávalókból készült zergepörköltöt és hozzá mélyvörös feketeáfonya-bort – az ifjú
pár Dolandótól és Roshariótól kapta ajándékba.
– A hal is remek volt, de ez a pörkölt fenséges! – szólt oda Jondalar az öccsének.
– Jetamio azt állítja, hogy hagyományos recept szerint készítik. Fenyérmirtusz
szárított leveleivel ízesítik. A növény kérgét pedig a zergebőr cserzésénél
hasznosítják. Ettől lesz sárga színű a bőr. A fenyérmirtusz mocsaras vidékeken nő,
főként a Kishúg és a Nagy Anya találkozásánál. Szerencsémre tavaly ősszel épp ott
jártak mirtuszlevelet gyűjteni, máskülönben soha nem találtak volna ránk.
 Jondalarnak ráncba szaladt a homloka, amint felidézte magában azt az időt. – Jól
mondod; szerencsénk volt. Még mindig szeretném valamiképpen meghálálni
ezeknek az embereknek a jóságát. – Homlokán egyre mélyültek a redők, amint
eszébe jutott, hogy öccse is közéjük fog tartozni.
– Ez a bor Jetamio menyasszonyi ajándéka – közölte Serenio.
Jondalar kezébe vette a poharát, belekortyolt, és elismerően bólogatott: – Finom.
Nagy jó.
– Nagyon jó – helyesbített Tholie. – Nagyon jó. – Az aszszony minden lelkiismeret-
furdalás nélkül kijavította Jondalart, holott neki magának is akadt még némi gondja a
nyelvvel, de feltételezte, hogy a férfi is szívesebben beszélne helyesen.
– Nagyon jó – ismételte utána Jondalar, és rámosolygott a gyermekét dús kebelén
tartó, alacsony termetű, tömzsi fiatalasszonyra. Kedvelte szókimondó őszinteségét és
érdeklődésével a külvilág felé forduló nyílt természetét, melynek köszönhetően a
társaságában még a bátortalan, szégyenlős és zárkózott emberek is könnyen
feloldódtak. – Tholie jól mondja, Thonolan – fordult öccséhez Jondalar. – Ez a bor
nagyon jó. Még anyánk is egyetértene ezzel, pedig Marthonánál senki sem tud
finomabb bort készíteni. Szerintem elfogadná Jetamiót. – Jondalar tüstént megbánta,
amit mondott. Érezte, Thonolan soha nem fogja elvinni Jetamiót bemutatni az
édesanyjának; valószínűleg többé nem is látja Marthonát.
– Jondalar, sharamudoj nyelven kellene beszélned. Egyrészt senki sem érti, amit
zelandoniul karattyolsz, másrészt sokkal hamarabb megtanulnád a nyelvet, ha
rávennéd magad arra, hogy mindig sharamudojul beszélj – figyelmeztette Tholie,
aggodalmaskodón előrehajolva. Ő csak tudta, hiszen tapasztalatból beszélt.
Tholie őszinteségétől Jondalar zavarba jött, de nem tudott haragudni. Valóban
udvariatlanság volt azon a nyelven beszélni, amelyet rajta és az öccsén kívül senki
más nem értett. Elvörösödött, de azért mosolyra húzta a száját.
Tholie észrevette, hogy Jondalar kínosan érzi magát. Szókimondó természete
ellenére érző szívű teremtés volt. – Miért nem tanulunk meg egymás nyelvén? Még a
sajátunkat is elfelejtjük, ha nincs, akivel hébe-hóba beszélgethetnénk. A zelandoni
nyelv olyan dallamosan cseng. Szeretném megtanulni – mosolygott Jondalarra és
Thonolanra. – Tehát mindennap foglalkozunk vele egy keveset – szögezte le
eltökélten, mintha az ötletére mindenki egyetértően rábólintott volna.
– Tholie, lehet, hogy te szeretnél megtanulni zelandoniul, de nem biztos, hogy ők is
szeretnék elsajátítani a mamutojok nyelvét – jegyezte meg Markeno. – Ez eszedbe
sem jutott?
Ezúttal a fiatalasszony pirult el. – Nem, erre nem is gondoltam – felelte
meghökkenten és csalódottságtól szomorú hangon, amint ráébredt, mennyire
elbizakodott volt a feltételezése.
– Pedig szerintem nem is rossz ötlet. Én szeretnék megtanulni mamutojul és
zelandoniul is – jelentette ki határozottan Jetamio.
– Én is azt hiszem, jó elgondolás, Tholie – mondta vigasztalásképpen Jondalar.
 – Micsoda egyveleget alkotunk! A család ramudoj fele részben mamutoj, a
shamudoj fele pedig részben zelandoni – vetette közbe Markeno, gyengéden az
asszonyára mosolyogva.
Látszott rajtuk, hogy kölcsönösen ragaszkodnak egymáshoz. Jól összeillenek –
gondolta Jondalar, noha nem tudta megállni mosolygás nélkül. Ahogy egymás
mellett ültek, a testfelépítésükben megmutatkozó kirívó különbség még
szembeötlőbb volt. Tholie alacsonyabbnak és teltebbnek tűnt, Markeno pedig – aki
ugyanolyan szép szál férfi volt, mint Jondalar, jóllehet nem annyira izmos – még
magasabbnak és soványabbnak tetszett a felesége társaságában.
– Más is csatlakozhat hozzád? – kérdezte Serenio. – Én is szívesen elsajátítanám a
zelandoni nyelvet, és azt hiszem, Darvónak a mamutoj válhatna hasznára, ha majd
egyszer úgy dönt, hogy útnak indul kereskedni.
– Miért is ne? – nevetett fel Thonolan. – Akár keletre, akár nyugatra megy az ember,
a nyelvtudásnak mindig hasznát veszi. – A bátyjára pillantott. – De ha nem beszéled
is a nyelvet, az még nem akadály, hogy megértesd magad egy gyönyörű nővel, ugye,
Jondalar? Főként a nagy kék szemeddel – mondta vigyorogva, zelandoniul.
Jondalar csak mosolygott öccse gúnyolódásán. – Sharamudojul illene beszélni,
Thonolan – figyelmeztette testvérét, és Tholie-ra kacsintott. A fatálból kiemelte a kése
hegyére szúrt zöldséget, noha még mindig természetellenesnek találta, hogy
étkezéskor a bal kezét használja, ahogy a sharamudoj szokás megkívánta. – Ezt
minek nevezik? – fordult Tholie-hoz. – Zelandoniul „gomba".
Tholie megmondta a szót a saját nyelvén és sharamudojul is. Ekkor Jondalar egy
zöld növényszárat döfött a késére, és kérdőn felmutatta.
– Ez egy zsenge bojtorjánszár – válaszolta Jetamio, ám hirtelen ráeszmélt, hogy ez a
szó nem sokat mond a zelandoni férfinak. Felállt, és a főzés során keletkezett
hulladékhalomból hozott néhány megfonnyadt, de még felismerhető levelet. –
Bojtorján – mondta, és odamutatta a növény száráról letépett nagy, szőrös,
szürkészöld leveleket. Jondalar bólintott, jelezvén, hogy megértette. Ekkor a lány egy
félreismerhetetlen illatot árasztó, hosszú, széles levelet tartott a férfi elé.
– Ez az! Tudtam, hogy valahonnan ismerős ez az illat, de arról sejtelmem sem volt,
hogy a fokhagymának ilyen szára van – mondta az öccsének, majd Jetamióhoz
fordult: – Mi a neve?
– Megváltás – válaszolta. Mamutojul azonban nem volt rá szó, de amikor Jetamio
odatartott egy megszáradt levelet, Tholie tüstént rávágta:
– Tengeri alga. Ezt én hoztam magammal. Ettől sűrűbb a pörkölt. – Elmagyarázta,
noha nem volt biztos abban, hogy meg is értik, azért tették az algát a hagyományos
módon készített pörköltbe, mert ő közvetlen rokoni kapcsolatban áll az ifjú párral, és
az algától különös ízt kap az étel, és érdekes állaga lesz. – Már nem sok maradt
belőle. Ez is a hozományom része volt. – Tholie felemelte, a vállára támasztotta a
gyereket, és megveregette a hátát. – Elkészítetted már az ajándékot az Áldásfára,
Tamio?
 Jetamio leszegte a fejét, és szemérmesen elmosolyodott. Ezt a kérdést nem volt
szokás nyíltan feltenni. – Remélem, az Ősanya az én házasságomat is megáldja egy
olyan egészséges és boldog gyermekkel, mint a tiéd, Tholie. Már befejezted a
szoptatást?
– Igen, de Shamio szeret csak úgy, vigasztalódásképpen szopni. Egész nap rajtam
csüngene, ha hagynám. Szeretnéd a karodba venni? El kellene mennem.
Mire Tholie visszajött, a beszélgetés már más mederbe terelődött. Az ételmaradékot
összeszedték és elvitték, ismét bort szolgáltak fel, közben valaki egy egymembrános
bőrdobon gyakorolgatott, és megpróbált szöveget rögtönözni egy dalhoz. Amikor az
asszony visszavette a lány kezéből a gyermeket, Thonolan és Jetamio felállt, és
megkísérelt észrevétlen elsompolyogni. Hirtelen többen vigyorogva ott termettek, és
körbefogták őket.
A házasulandók, szokás szerint, korán távozni szerettek volna az ünnepségről,
hogy még nyerjenek néhány, kettesben töltött pillanatot, hiszen az esküvőig úgysem
találkozhatnak. Ám minthogy ők voltak az ünnepeltek, addig nem vehettek udvarias
búcsút, amíg bárki szóval tartotta őket. Azt a pillanatot kellett kihasználniuk az
észrevétlen távozásra, amikor senki nem figyelt rájuk, de természetesen ezt mindenki
tudta. Jó játék volt, amelyben a párnak el kellett játszania a szerepét: meg kellett
próbálniuk elosonni, mialatt mindenki úgy tett, mintha félrenézne, aztán
illedelmesen mentegetőzniük kellett, amikor rajtacsípték őket. Egy kis viccelődés és
ugratás után rendszerint hagyták őket távozni.
– Hová ez a sietség? Csak nem akarsz máris elmenni? – csaptak le Thonolanra.
– Későre jár – próbált kitérő választ adni somolyogva Thonolan.
– Még korán van. Egyél egy kicsit, Tamio.
– Már egy falatot sem tudnék lenyelni.
– Akkor igyatok még egy pohár borocskát. Thonolan, ugye nem utasítanál vissza
egy pohárkával Tamio remek áfonyaborából?
– No, jó... egy keveset iszom.
– Ugye neked is hozhatunk, Tamio?
A lány közelebb húzódott Thonolanhoz, és a válla fölött cinkos pillantást vetett a
háta mögé. – Csak egy kortyot, de valakinek ide kell hoznia a poharainkat amonnan.
– Hogyne! Máris hozzuk. De ugye megvárjátok?
Az egyikük elment a poharakért, míg a többiek úgy tettek, mintha a tekintetükkel
követnék. Thonolan és Jetamio eközben megpróbált eliszkolni a sötétbe.
– Thonolan! Jetamio! Azt hittem, isztok velünk egy pohár bort.
– Ó, persze hogy iszunk! Csak járnunk kell egyet, hiszen tudjátok, hogy van ez
ilyen nagy eszem-iszom után – magyarázkodott Jetamio.
Jondalar Serenióval együtt élvezte a komédiát. Ám már égett a vágytól, hogy
folytathassa a korábban elkezdett, de félbeszakadt beszélgetést. Odahajolt a nőhöz,
hogy bizalmasan megkérje, ők is vonuljanak félre, amint a többiek megunják a
tréfálkozást, és távozni hagyják az ifjú párt.
 Tudta, ha színt akar vallani, most kell megtennie, még mielőtt a habozás, amely
már kezdett erőt venni rajta, ismét el nem téríti a szándékától.
A jókedv a tetőfokára hágott – a fekete áfonya tavaly ősszel különösen édesre érett,
és a belőle készült nedű a megszokottnál erősebb lett. Az emberek nevetgélve jöttek-
mentek, nyüzsgölődtek. Néhányan „kérdezz-felelek" énekbe kezdtek. Valaki meg
akarta melegíteni a pörköltet, egy másik pedig teavizet akart forralni, miután az
utolsó csepp tea is elfogyott. A gyerekek, mivel még nem fáradtak ki annyira, hogy
aludni térjenek, odakint kergetőztek.
Az egyik visongó gyerek véletlenül nekiszaladt egy férfinak, aki már alig állt a
lábán. A férfi megtántorodott, és nekiesett egy nőnek, aki egy csésze forró teát vitt a
kezében. A harsány kiáltások épp abban a pillanatban csattantak fel, amint az
emberek észrevették az elinaló ifjú párt.
Senki nem hallotta meg az első sikolyt, azonban a fájdalmában kitartóan, hangosan
bőgő csecsemő hangjára az emberek egyszeriben megtorpantak.
– A gyermekem! Megégett a gyermekem! – kiáltozott Tholie.
– Nagy Doni! – suttogta rémülten Jondalar, és Serenióval együtt a zokogó anyához
és az ordító csecsemőhöz rohant. Mindenki egyszerre sietett a segítségükre. Ettől
még nagyobb zűrzavar támadt.
– Utat a shamudnak! Félre az útból! – Serenio jelenléte megnyugtatólag hatott az
emberekre. A shamud fürgén kibugyolálta a gyereket a takarókból. – Hideg vizet,
Serenio, de gyorsan! Ne! Várj! Darvo, te menj vízért. Serenio, te hozd a hársfakérget.
Ugye tudod, hol találod?
– Igen – felelte a nő, és elsietett.
– Roshario, van még meleg víz? Mert ha nincs, tégy fel, légy szíves. A
hársfakéregből főzetet meg gyenge teát kell készítenünk csillapítóként.
Mindkettőjüket leforrázták.
Darvo szélsebesen szaladt vissza az edény peremén ki-kilöttyenő vízzel, amelyet a
tavacskából hozott. – Jól van, fiam. Gyors voltál – dicsérte meg a shamud elismerően
mosolyogva, és máris ráfröcskölte a hideg vizet a haragos vörös égési sebekre,
amelyek kezdtek felhólyagosodni. –
Fájdalomcsillapító borogatást kell rátennünk, amíg a főzet elkészül. – A gyógyító
megpillantott a földön egy bojtorjánlevelet.
– Jetamio, mi ez?
– Bojtorján – felelte a lány. – Ez volt a pörköltben.
– Maradt még belőle? Úgy értem, a levélből.
– Csak a szárát használtuk fel, a többi része ott van a halomban.
– Akkor hozz a levélből!
Jetamio eliramodott, és kétmaréknyi letépett levéllel tért vissza. A shamud
belemártogatta a vízbe, és az anya és a gyermeke testén éktelenkedő égési sebekre
helyezte őket. A kisded már csak időnként sírt fel, követelőző ordítása hüppögéssé
csitult, amint a hűs levelek kezdték kifejteni csillapító hatásukat.
 – Ez segít – szólalt meg Tholie. Addig észre sem vette a saját sérülését, amíg a
gyógyító nem hívta fel rá a figyelmét. Csak ült és beszélgetett, hagyta, Shamio hadd
szopjon, mert addig is csendben és nyugton van. Amikor a forró tea rájuk ömlött,
csak a gyermek fájdalmát érzékelte. – Shamio rendbe fog jönni?
– Az égési seb felhólyagzik, de nem hiszem, hogy nyoma marad.
– Ó, Tholie! Annyira sajnálom, hogy ilyen rettenetes dolog történt veletek –
szánakozott együttérzőn Jetamio.
Tholie megpróbálta ismét a mellére venni a gyermeket, de az a fájdalommal társítva
a szopást, ellenkezni kezdett. Végül a felderengő megnyugtató érzés legyőzte a
félelmet, és Shamio abbahagyta a sírást. Ekkor Tholie is megnyugodott.
– Tamio, miért vagy még itt Thonolannal együtt? – szegezte a lánynak a kérdést. –
Ez az utolsó este, amit együtt tölthettek.
– Nem hagyhatlak itt téged és Shamiót most, hogy megsérültetek. Segíteni
szeretnék.
A kisbaba ismét nyűgösködni kezdett. A bojtorjánlevél valamelyest enyhítette a
fájdalmat, de az égés helye még sajgott.
– Serenio, elkészült a főzet? – érdeklődött a gyógyító, és újra cserélte a vízbe
áztatott leveleket.
– A hársfakéreg már kiázott, de még egy kis időbe telik, amíg a főzet lehűl. Ha
esetleg kiteszem, hamarabb kihűl.
– Amíg kihűl! Kihűl! – kiáltotta méltatlankodva Thonolan, és kirontott a
sziklapárkány alól.
– Hová megy? – kérdezte Jetamio Jondalartól.
A magas férfi megvonta a vállát, és a fejét rázta. Thonolan lihegve visszatért, a
kezében csöpögő jégcsapokat tartva, melyeket a folyóhoz vezető, meredek
sziklalépcsőkről tört le.
– Ettől hamarabb kihűl? – kérdezte, odanyújtva a jégcsapokat.
A shamud Jondalarra emelte a tekintetét. – A fiúnak aztán vág az esze! – jegyezte
meg enyhe gúnnyal, mintha nem számított volna ilyen találékonyságra.
A hársfakéreg hatóanyaga nemcsak a fájdalmat csillapította, hanem nyugtatóként is
hatott. Tholie és a kisbaba is elaludt. Thonolant és Jetamiót hosszas győzködéssel
végül sikerült rávenni, hogy menjenek el kettesben egy kis időre, ám az eljegyzési
ünnepi hangulatnak és a vidámságnak nyoma veszett. Senki nem akarta kimondani,
de tudták, hogy ez a baleset a balszerencse árnyékát vetette eljövendő házasságukra.
Jondalar, Serenio, Markeno és a shamud a nagy törzsi tűzhely mellett üldögélt. A
pislákoló, lassacskán kihunyó parázsnál melegedtek bort kortyolgatva, s közben
halkan beszélgettek. Mindenki az igazak álmát aludta. Serenio Markenót nógatta,
hogy térjen ő is nyugovóra.
– Ennél többet úgysem tehetsz, Markeno, semmi értelme fennmaradnod. Én
mellettük leszek, te csak menj aludni.
 – Sereniónak igaza van, Markeno – szólalt meg a shamud. – Semmi gond nem lesz
velük. Neked is le kellene pihenned, Serenio.
A nő felállt, hogy ezzel Markenót csakúgy, mint önmagát, távozásra késztesse. A
többiek is feltápászkodtak. Serenio letette a poharát, arcát egy röpke pillanatra
Jondalaréhoz érintette, és Markenoval elindult az építmények felé. – Ha bármi
történik, felébresztelek – mondta a férfinak.
Miután Serenio és Markeno elment, Jondalar két pohárba kimerte az áfonyabor
maradékát, és az egyiket odanyújtotta a sötétben álldogáló titokzatos alaknak. A
shamud elvette. Kimondatlanul is tudta, hogy további mondanivalójuk van egymás
számára. A fiatalember összekaparta az utolsó néhány izzó faszéndarabot a
megfeketedett kör szélénél, és fadarabokat rakott rá, mígnem vörösen felragyogott a
kis tűz. Egy ideig csak szótlanul üldögéltek a lobogó láng melegénél, és a bort
szürcsölgették.
Jondalar egyszer csak felpillantott. A meghatározhatatlan színű szempár, amely
most a tűz fényénél sötétnek tűnt, őt fürkészte. Érezte a belőle áradó erőt és értelmet.
A pattogó, sistergő lángok mozgó árnyakat vetettek az aszott arcra, melynek vonásai
elmosódottnak látszottak. Jóllehet Jondalar még nappali fénynél sem tudott
semmilyen jellegzetességet felfedezni rajta, csak a korát, amely ugyancsak talány
volt.
A ráncos arcból fiatalos erő sugárzott, annak ellenére, hogy hosszú hajsörénye
döbbenetesen fehér volt. A bő ruházat alatt alakja véznának, törékenynek tetszett,
viszont a léptei ruganyosak voltak. Már pusztán a keze is egyértelműen magas korról
árulkodott, ám az ízületi gyulladástól kiforrt bütykök és a kék erekkel behálózott,
pergamenszerű bőr ellenére a pohár nem remegett meg az ujjai között, amint a
szájához emelte.
Ez a mozdulat elvonta a tekintetüket egymásról. Jondalar szerette volna tudni,
vajon szándékosan tette-e a shamud, hogy ezzel oldja a növekvő feszültséget.
Jondalar is kortyolt egyet. – A shamud jó gyógyító – törte meg a csendet.
– Ez Mudo ajándéka.
Jondalar, csak hogy kielégítse nyughatatlan kíváncsiságát, feszülten figyelt a
hangszínre és árnyalatra, amelyből esetleg következtethetne a shamud nemére,
amelyet ez idáig sem sikerült megállapítania. Ámbár az volt az érzése, hogy a
gyógyító – annak ellenére, hogy semleges neműnek tűnt – valaha biztosan nem élt
önmegtartóztató életet. Nemegyszer ravasz, sokatmondó pillantás kíséretében tett
gúnyos, csípős megjegyzéseket. Jondalar legszívesebben rákérdezett volna, de nem
tudta, hogyan fogalmazza meg tapintatosan a kérdést.
– A shamud élete nem könnyű, sok mindenről le kell mondania – próbálkozott
Jondalar. – A gyógyító soha nem akart megházasodni?
A kifürkészhetetlen szempár egy pillanatra elkerekedett; a shamud keserűen
gúnyos kacajra fakadt. Jondalart zavarában hirtelen forróság öntötte el.
 – Szerinted kivel házasodtam volna össze, Jondalar? Persze ha a sors fiatalabb
koromban összehozott volna veled, talán elcsábultam volna. Ah! Csakhogy
ellenállhatatlan erővel hatottak-e volna rád a bájaim? Ha gyöngyfüzért akasztottam
volna ajándékként az Áldásfára, teljesült volna-e a kívánságom, hogy az ágyamba
jöjj? – elmélkedett a shamud, kissé álszemérmesen oldalra billentve a fejét. Jondalar
egy pillanatig azt hitte, egy fiatal nő beszél hozzá.
– Vagy elővigyázatosabbnak kellett volna lennem veled? Igen kifinomult ízlésed
van; vajon fel tudtam volna-e ébreszteni a kíváncsiságodat új örömök iránt?
Jondalar hirtelen elvörösödött. Biztosra vette, hogy tévedett, ám furamód mégis
vonzotta a shamud érzékien buja tekintete és a mozdulatából áradó hajlékony
kecsesség. Persze hogy a shamud férfi volt, csak nőies hajlamú!
– Minél nehezebb egy gyógyító élete, a párjának annál rosszabb a helyzete. A férfi
számára a feleség kellene hogy legyen az elsődleges szempont. Nem lenne könnyű
felkelni egy olyan nő mellől, mint Serenio, az éjszaka kellős közepén, hogy az ember
ellásson egy beteget. Azonkívül vannak olyan hosszú időszakok, amikor a
gyógyítónak önmegtartóztatást kell gyakorolnia...
A shamud szeme megcsillant a gyönyörűséges Serenio gondolatára. Előrehajolt, s
úgy beszélt Jondalarral, mint férfi a férfival. Jondalar tanácstalanul ingatta a fejét.
– ...Nem hiszem, hogy szívesen egyedül hagynám – folytatta a shamud –, ha
tudnám, hogy sok mohó, nőéhes férfi él a környezetében.
A shamud mégiscsak nő volt, de nem az a fajta, akivel barátságon kívül más
kölcsönös vonzalom is kialakulhatott volna kettejük között. Való igaz, hogy a
gyógyítónak az ereje mindkét nem lényegéből fakadt, de benne férfias hajlamú nő
lakozott.
– Mondd meg, Jondalar, melyik nemhez tartozom én? – nevetett fel semleges
hangon, és mélyen a férfi szemébe nézett. – Melyikkel kötnél házasságot? A
gyógyítónak nincs személyazonossága, csak tágabb értelemben. A shamud lemond
arról, hogy a saját nevén nevezzék, feladja a saját énjét, hogy magába fogadja az
egész mindenség lényegét. Ez előnyökkel is jár, de a házasság rendszerint nem
tartozik ezek közé.
Amikor az ember fiatal, nem biztos, hogy örvendezik afelett, hogy különleges
feladattal jött a világra. Nem könnyű elviselnie, hogy ő más, mint a többiek. Lehet,
hogy nem szívesen adja fel az énjét. Ám ez mit sem számít, a sorsát kell élnie. Annak,
aki egy testben hordozza mindkét nem lényegét, nincs más választása.
A pislákoló tűz fényénél a shamud most olyan vénnek tűnt, mint maga az ős
anyaföld. Tekintete a faszéndarabokra révedt, mintha gondolatban valamely más
időben és térben járna. Jondalar felállt, hozott pár darab fát, és újraélesztette a tüzet.
Amint a fahasábok lobogó lángra kaptak, a gyógyító felegyenesedett ültében, és
ismét gúnyos arckifejezést öltött. – Réges-rég volt az, amikor fiatal voltam... Azóta
sok mindennel kárpótolt Mudo. Az Anya szolgálata nem csupa önfeláldozással jár.
 – A zelandoniaknál azok közül, akik az Anyát szolgálják, nem mindenki van ezzel
tisztában ifjúkorában. Egyszer nekem is megfordult a fejemben, hogy Doni
szolgálatába állok. Az Anya ugyanis nem mindenkit hív a szolgálatába – vetette
közbe Jondalar. Ajka egyetlen vonallá szűkült, és a szemöldökét ráncolta. A shamud
elcsodálkozva nézte a még mindig fájó keserűségre valló arcvonásokat. Az oly
jóképű és tehetséges, magas fiatalember a lelke mélyén telve volt sérelemmel.
– Az igaz, hogy az Anya nem mindenkit állít a szolgálatába azok közül, akik
vágynak rá, akiket pedig kiválaszt, azok közül nem mindegyik rendelkezik
különleges képességekkel vagy hajlammal. Ha valaki nem biztos abban, hogy teljes
szívvel és lélekkel tudja szolgálni őt, bizonyos módszerekkel próbára teheti hitét és
akaraterejét. Mielőtt valaki beavatást nyer, egy időre magányba kell vonulnia.
Előfordul, hogy megvilágosodik, ám mindenesetre jobban megismeri önmagát, mint
szeretné. Mindenkinek, aki azt fontolgatja, hogy az Anya szolgálatába áll, azt
szoktam javasolni, hogy egy időre vonuljon félre a világtól. Ha valaki nem tudja
elviselni az egyedüllétet, soha nem lesz képes kiállni a keményebb
megpróbáltatásokat.
– Miféle megpróbáltatásokat? – érdeklődött Jondalar. El volt bűvölve. A shamud
még soha nem beszélgetett ilyen nyíltan vele.
– Az önmegtartóztatást, amikor tartózkodnunk kell minden földi öröm élvezetétől.
A hallgatást, amikor is senkihez sem szólhatunk. A böjtölést, valamint azt az
időszakot, amikor alvás nélkül a lehető legtovább ébren kell maradnunk. De vannak
még egyéb próbatételek is. Meg kell tanulnunk e módszerek segítségével választ és
kinyilatkoztatást kapni az Anyától. Egy idő után megtapasztaljuk, hogyan idézhetjük
elő a megfelelő állapotot tetszés szerint, de ezzel csak időnként ajánlatos élni.
Hosszas csend támadt közöttük. A shamudnak sikerült a felé a téma felé terelnie a
beszélgetést, ami Jondalart izgatta, és amire választ szeretett volna kapni. Csupán fel
kellett tennie a kérdést. – Shamud megmondja, mit jelent... mindez?
– Igen. Tudom, mit akarsz kérdezni. Az öcséd miatt aggódsz azok után, ami ma
este történt, tágabb értelemben pedig az ő és Jetamio sorsáról, valamint a magad
sorsáról érdeklődsz. – Jondalar rábólintott. – Semmi sem biztos... ezt te is tudod. –
Jondalar ismét biccentett a fejével. A shamud a férfit fürkészte, igyekezett eldönteni,
mennyit fedhet fel előtte az igazságból. Aztán a tűz felé fordította aszott arcát, s
szeme elrévült. Jondalar egyszeriben úgy érezte, mintha hatalmas távolság feszülne
közöttük, holott egyikük se mozdult egy tapodtat sem.
– Erősen kötődsz a testvéredhez. – Kísértetiesen, tompán visszhangoztak a shamud
szavai, mintha a túlvilágról szólt volna. – Aggódsz amiatt, hogy nagyon is
ragaszkodsz hozzá, és attól félsz, hogy az ő életét és nem a sajátodat éled. Pedig
tévedsz. Ő vezet el téged oda, ahová menned kell, de ahová te egyedül nem indulnál
útnak. Te a saját sorsodat követed, nem az övét.
Benned más természetű erők lakoznak, amelyek, ha a szükség úgy hozza,
megsokszorozódnak. Még mielőtt rátaláltunk volna a nekem küldött jelre, a vízben
sodródó fára akasztott véres ingre, én már megéreztem, hogy az öcséd érdekében
szükséged van rám.
– Én nem küldtem semmiféle jelet, az az ing csak véletlen szerencse folytán akadt
az utatokba.
– Az nem volt véletlen, hogy megéreztem, bajban vagy, és segítségre vágysz.
Mások is megérezték. Téged nem lehet visszautasítani. Még az Anya sem tagadna
meg téged. Ez a te ajándékod. Ám légy óvatos az Anya ajándékaival. Mert a
lekötelezettjévé tesz. Bizonyára valamilyen szándéka van veled. Mindazzal, amit ad,
kötelezettséget ró rád. Még az öröm ajándéka sem egyszerű adomány, annak is célja
van, akár tudunk róla, akár nem...
Ne feledd: kövesd az Anya szándékát! Neked nincs szükséged elhivatottságra, te
erre a sorsra születtél. Ám próbatétel elé leszel állítva. Fájdalmat fogsz okozni, és
ezért bűnhődni fogsz...
A fiatalember szeme a meglepetéstől hirtelen tágra nyílt.
– .. .Szenvedni fogsz. A beteljesülést keresed, de csalódás vár rád; a biztosat
keresed, de csak bizonytalanságra fogsz lelni. Ám kárpótlásként jó testi és szellemi
adottságokkal, különleges készséggel, páratlan tehetséggel rendelkezel, és rendkívüli
érzékenységgel vagy megáldva. A kellemetlenségeid mindezekből adódnak,
minthogy túl sok van belőlük. A megpróbáltatásaidból kell tanulnod.
És azt se feledd, hogy az Anya szolgálata nem pusztán lemondással jár. Meg fogod
találni, amit keresel. Ez a te rendeltetésed.
– De... Thonolan?
– Valami törést érzek; a te sorsod más irányba halad. Neki a saját útját kell követnie.
Ő Mudo pártfogoltja.
Jondalar összevonta a szemöldökét. A zelandoniaknál is ismert volt ez a mondás,
de ez nem feltétlenül jelentett szerencsét. A Nagy Földanya állítólag féltékeny volt a
kegyeltjeire, és korán magához szólította őket. Jondalar még várt, hátha a shamud
folytatja a mondandóját, de az mély hallgatásba merült. Nem egészen értette meg
mindazt, amit a „szükségről", az „erőről" és az „Anya szándékáról" mondott – hiszen
az Anya Szolgálói gyakran rébuszokban beszéltek –, de rossz érzése támadt tőle.
Amikor a tűz lelohadt, Jondalar felállt, és elindult a kiugró sziklapárkány hátsó
részénél álló kunyhók felé. A shamud azonban még nem fejezte be az elmélkedést.
– Ne! Az anyát és a gyereket ne... – kiáltott fel a sötétben esedező hangon.
Jondalar hátán a meglepetéstől végigfutott a hideg. Lehet, hogy Tholie és a
kisbabája jóval súlyosabb égési sérüléseket szenvedett, mint gondolta? Nem tudta,
miért reszket, hiszen nem fázott.

12.

– Jondalar! – kiáltott oda Markeno. A magas szőke férfi bevárta a másik nyurga
embert. – Jó lenne, ha ma este később mennél fel a kunyhókhoz – közölte halkra
fogva a szavát Markeno. – Thonolannak már épp elég tilalomban és szertartásban
volt része az eljegyzés óta. Ideje egy kicsit kipihennie magát. – Kihúzta a víztömlő
szájából a dugaszt, és ravaszkásan mosolyogva odanyújtotta egy kortyintásra
Jondalarnak az áfonyaborral megtöltött tömlőt.
A zelandoni férfi bólintott és visszamosolygott. Népe sok tekintetben különbözött a
sharamudojoktól, de némely szokás nyilvánvalóan széles körben elterjedt. Kíváncsi
volt, vajon a fiatalabb férfiak külön „szertartást" terveznek-e. Jondalar és Markeno
hosszú léptüket egymáshoz igazítva együtt haladt tovább az ösvényen.
– Hogy van Tholie és Shamio?
– Tholie aggódik, hogy Shamio arca sebhelyes marad, de már mindketten
gyógyulnak. Serenio úgy véli, a gyerek arcáról el fog tűnni az égés nyoma, ám ezt
még a shamud sem tudja egészen biztosan megmondani.
A két férfi gondterhelt képpel ballagott tovább. Egy kanyar után összeakadtak
Carlonóval, aki épp valami fát vizsgálgatott. Amikor megpillantotta őket, széles
mosolyra húzta a száját. Ha mosolygott, szembeötlőbb volt a hasonlóság közte és
Markeno között. Nem volt olyan szép szál, magas termetű férfi, mint a tüzénél
született fiú, de ugyanolyan szívós, izmos és sovány testalkatúnak tűnt, mint
Markeno. Még egyszer végigtekintett a fán. A fejét csóválta.
– Nem, ez nem lesz jó.
– Mihez nem lesz jó? – érdeklődött Jondalar.
– Merevítőbordáknak – felelte Carlono. – Nem tudom kivenni abból a fából a
csónak formáját. Egyik ága sem követné a belső ívet, még akkor sem, ha
megnyesegetnénk.
– Honnan tudod? A csónak még kész sincs – csodálkozott Jondalar.
– Ő aztán tudja – vetette közbe Markeno. – Carlono mindig kiszúrja a megfelelő
formájú ágakat. Ha akarsz, maradj csak, és beszélgess a fákról. Én lemegyek a
tisztásra.
Jondalar a szemével követte a nagy léptekkel távozó alakot, aztán Carlonóhoz
fordult: – Hogyan látod meg a fában, hogy alkalmas-e csónaknak?
– Az emberben kifejlődik a hozzá való érzék. Gyakorlat kérdése. Ezúttal nem
magas, egyenes fákat keresünk, hanem hajlottakat, görbéket. Magunk elé kell
képzelnünk, hogyan fekszenek majd a csónak alján, és ívelnek felfelé kétoldalt.
Magányosan növő fák után kell néznünk, mert azoknak elegendő életterük van a
terebélyesedéshez. Az emberhez hasonlóan némelyikük társaságban fejlődik a
legjobban, a többiekkel versengve igyekszik túlnőni a társain. Egyesek pedig
magányosan tudnak erősödni és növekedni. Mindegyik értékes.
Carlono letért a főcsapásról egy alig kitaposott ösvényre. Jondalar mögötte lépdelt.
– Időnként látni egybenőtt fákat is – folytatta a ramudoj főnök –, mint amott az a
kettő – mutatott két, egymásba fonódott fára. – Ezeket szerelmespároknak szoktuk
nevezni. Előfordul, hogy ha az egyiket kivágjuk, a másik is elpusztul. – Jondalar
homloka ráncba szaladt.
 Egy tisztásra értek. Carlono egy napsütötte emelkedőn vezette felfelé a magas férfit
egy csavart törzsű, göcsörtös, öreg tölgyóriáshoz. Jondalar a távolból furcsa termést
vélt felfedezni rajta. Ahogy közelebb ért, meglepetten látta, hogy hihetetlen
mennyiségű, különféle tárgy díszíti a fát. Festett szárnytollakkal ízlésesen teletűzdelt
kosárkák, igazgyöngyökkel hímzett bőrzacskók, különféle mintájú fonott és
csomózott kötelek. Egy hosszú nyaklánc már oly régóta függött az öles fatörzsre
tekerve, hogy beágyazódott a fába. Amint Jondalar közelebbről szemügyre vette,
látta, hogy a tüzér középen átlyukasztott igazgyöngyökből és halcsigolyacsontokból
készült. Az ágakról apró faragott csónakok, bőrzsinóron felfüggesztett tépőfogak,
madártollak, mókusfarkak csüngtek alá. Jondalar még soha életében nem látott ehhez
hasonlót.
Carlono elkuncogta magát a férfi döbbent arckifejezése láttán. – Ez az Áldásfa. Azt
hiszem, Jetamio már elkészítette az ajándékát, amit ráakaszthat. A nők általában
akkor keresik fel az Áldásfát, ha azt szeretnék, hogy Mudo gyermekkel áldja meg
őket. A nők a sajátjuknak tekintik ezt a fát, pedig jó néhány férfi is feltette rá az
ajándékát. Ok az első vadászatukhoz kérnek szerencsét, az új csónakjukhoz
pártfogást vagy a házasságukhoz boldogságot. Nem ostromoljuk kérésekkel az
Anyát, csak különleges alkalmakkor.
– Milyen hatalmas ez a fa!
– Igen. Ez az Anya saját fája, de nem ezért hoztalak ide. Látod, milyen íveltek és
hajlottak az ágai? Ez túlontúl nagy lenne á csónakhoz, még ha nem is az Aldásfa
lenne, viszont a merevítőbordákhoz ilyen fákat kell keresni. Az ágaikat kell
fürkészni, hogy ráleljünk azokra, amelyek a csónakunk belsejéhez illeszkednek.
Egy másik ösvényen leereszkedtek a tisztásra, ahol a csónakokat készítették.
Markenóhoz és Thonolanhoz tartottak, akik egy hatalmas kerületű, hosszú fatörzs
belsejét igyekeztek fejszével vályú formájúra kialakítani. A megmunkálás e kezdeti
szakaszában a fatörzs inkább ahhoz a kinagyolt vályúhoz hasonlított, amelyben a
teát készítették, mint kecses formájú csónakhoz. Mielőtt a csónak orrát és farát
kifaragják, először a csónak belsejét kell készre megmunkálniuk.
– Jondalar nagyon érdeklődik a csónaképítés iránt – jegyezte meg Carlono.
– Lehet, hogy keresnünk kellene neki egy ramudoj nőt, hogy ő is ramudojjá
válhasson. A méltányosság ezt kívánná, mivel az öccséből shamudoj lesz –
tréfálkozott Markeno. – Ismerek néhány nőt, aki mindig rajta felejti a szemét.
Egyiküket esetleg rá lehetne venni, hogy feleségül menjen hozzá.
– Nem hinném, hogy felülmúlhatnák Sereniót. Viszont a legkiválóbb csónaképítők
némelyike a shamudojok közül kerül ki. A jó csónakost azonban nem arról ismerni
meg, hogy a szárazföldön milyen csónakot készít, hanem arról, hogy hogyan tud
bánni vele a vízen.
– Ha annyira égsz a vágytól, hogy megtanuld a csónaképítés mesterségét, miért
nem ragadsz meg egy fejszét, és segítesz nekünk? – szólalt meg Thonolan. – Ugy
látom, a bátyám szívesebben beszélgetne, mint dolgozna. – Keze kormos volt, az arca
pedig ugyanolyan maszatos. – Kölcsönadom az enyémet – fűzte hozzá, és
odahajította Jondalarnak, aki önkéntelen mozdulattal elkapta a szerszámot. A nyélre
erősített kemény kőpenge fejszétől az ő keze is fekete lett.
Thonolan leugrott, és odalépett a parázsló tűzhöz, amelyből már csak időnként
csapott fel egy-egy apró, narancssárga lángnyelv. Kezébe vett egy törött
palánkdarabot, és egy faággal rákotorta a tűzből az izzó faszéndarabokat. A
fatörzshöz vitte, és amint a fejszével kinagyolt vályúszerű mélyedésbe öntötte,
szikra- és füstfelhő csapott fel. Markeno megrakta a tüzet, és egy tárolóedényben
vizet hozott. Az izzó faszénnel nem felgyújtani, hanem kiégetni akarták a kivájt
fatörzset.
Thonolan egy bottal megkavargatta a faszéndarabokat, majd rájuk loccsantotta az
előre odakészített vizet. A sisteregve felszálló gőz és az égett fa szúrós szaga a tűz és
a víz elementáris harcáról tanúskodott, melyből végül is a víz került ki győztesen.
Thonolan a kezével kilapátolta a vizes, fekete faszénmaradványokat, bemászott a
vályúba, és nekilátott lekaparni az elszenesedett fát. A vájat egyre mélyült és
szélesedett.
– Hadd próbáljam meg én is! – szólt oda Jondalar, miután egy ideig elnézte az
öccsét.
– Épp azon tűnődtem, vajon te egész nap csak álldogálni akarsz? – mosolygott
Thonolan. A két testvér még mindig könnyedebben tudott egymás között a saját
anyanyelvén beszélni. Mindketten kezdték elsajátítani az új nyelvet, de Thonolan
tökéletesebben beszélt sharamudojul, mint a bátyja.
Jondalar az első néhány fejszecsapás után megállt, megvizsgálta a kőfejet, majd más
szögben ismét kipróbálta. A három férfi jóformán szótlanul dolgozott, de amikor
megálltak pihenőt tartani, megeredt a nyelvük.
– Nem láttam még ilyet, hogy tűzzel égetik ki a vályút – jegyezte meg Jondalar,
amint a féltetős kunyhó felé lépdeltek.
– A fejsze is megteszi, de a kiégetéssel gyorsabban megy a munka. A tölgy
keményfa – magyarázta Markeno. – Néha fenyőt is hozunk odafentről, a magasabban
fekvő helyekről. A fenyő puhább, ezáltal könnyebb kivájni. A tűz azonban nagy
segítség.
– Hosszú idő, amíg elkészül egy csónak? – tudakolta Jondalar.
– Attól függ, milyen kitartóan és hányan dolgozunk. Ez a csónak, amire Thonolan
majd igényt tarthat, hamar kész lesz. Te is tudod, hogy addig nem veheti feleségül
Jetamiót – mosolygott Markeno. – Még nem találkoztam ilyen dolgos emberrel, aki a
lendületével másokat is munkára sarkall. Viszont ha az ember egyszer hozzáfog a
feladathoz, ajánlatos megállás nélkül csinálni, amíg el nem készül vele, mert így a fa
sem szárad ki. Ma délután a palánkoknak való faanyagot fogjuk felhasogatni.
Segítesz nekünk, Jondalar?
– Ajánlom, hogy segíts, mert máskülönben velem gyűlik meg a bajod! – nevetett
Thonolan.
 Szinte minden épkézláb emberre szükség volt ahhoz, hogy az óriástölgyet,
amelynek kivágásában és koronájának lemetszésében Jondalar is segédkezett, a
tisztás túlsó végéhez vonszolják. Most csaknem ugyanannyian gyűltek össze, hogy
felhasogassák. Jondalart nem kellett az öccsének „nógatnia", mert a világért sem
maradt volna ki ebből.
Először is ék alakú agancsokat helyeztek el egyenes sorban a fa teljes hosszában, a
szálirány mentén, amelyeket aztán nehéz kőkalapáccsal bevertek a fába. Ahogy a
háromszög alakú agancsdarabok vastagabbik vége egyre mélyebbre hatolt, a fát
összetartó szálkák szétváltak, majd egy reccsenéssel az egész fatörzs kettéhasadt
Jondalar ámuldozva csóválta a fejét. Ám ez még csak a kezdet volt. Az
agancsékeket most a félbehasított rönkök alá helyezték, és megismételték a
műveletet, majd ugyanezzel a módszerrel sorban minden egyes szétfeszített darabot
tovább aprítottak. A nap végére az óriás fatörzsből már csak egy halom
sugárirányban széthasított, egyik szélén elkeskenyedő palánk maradt. Ez jóval több
volt annál, amennyi a csónak oldalainak megépítéséhez kellett. A feleslegből majd
akkora kunyhót húznak fel az ifjú pár számára Roshario és Dolando szálláshelye
mellett, fenn a terasz kinyúló homokkőpárkánya alatt, hogy abban Markeno, Tholie
és Shamio is elférjen, amikor kegyetlenül hidegre fordul a tél. A sharamudojok azt
tartották, hogy ha egyazon tölgyből házat és csónakot is készítenek, a tölgyfa ereje
megszilárdítja a rokoni köteléket.
Amint a nap lebukott, Jondalar észrevette, hogy a fiatalabb férfiak közül néhányan
elosontak az erdőbe. Thonolan rábeszélte Markenót, hogy tovább munkálkodjanak a
kivájt csónakon, mígnem szinte mindenki elpárolgott mellőlük. Végül Thonolan
belátta, hogy túl sötét van a munka folytatásához.
– Ez neked sötétség? Hiszen még világos van! – szólalt meg egy hang Thonolan
mögött. – Akkor neked fogalmad sincs arról, mi az a sötétség!
Mielőtt Thonolan hátrafordulhatott volna, hogy megnézze, ki gúnyolódik vele, a
fejére dobtak valamit, amitől hirtelen minden elsötétült előtte, a karját pedig erős
kezek megragadták és lefogták. – Mi folyik itt? – förmedt rájuk, és megpróbálta
kiszabadítani magát a kezük közül.
Kérdésére csupán visszafojtott nevetés volt a válasz. Fölkapták, és csak vitték,
vitték, mígnem egyszer csak letették, és pillanatok alatt megfosztották a
ruhadarabjaitól.
– Hagyjátok abba! – tiltakozott. – Mi a csudát csináltok? Fázom.
– Nem sokáig fogsz dideregni – biztatta Markeno. Amint egyszeriben lehullt a
szeméről a szemkötő, Thonolan döbbenten látta, hogy vagy fél tucat meztelen férfi
vigyorog rá. Nem ismerte ezt a helyet, a szürkületben pedig még kevésbé tudta
kivenni, hol vannak, csak azt sejtette, hogy valahol a Nagy Anya-folyó mellett.
A közelben fény szűrődött ki egy háromszög alakú, alacsony faépítmény résein át.
A fiatalemberek felmásztak a tetőre, onnan pedig egy nyíláson át a belülről
odatámasztott, lépcsősre faragott farönkön leereszkedtek a kunyhóba.
 Odabent középen egy gödörben tűz égett, amelyben kövek forrósodtak. A falaknál
földpad magasodott, amelyet homokkővel simára csiszolt palánkok borítottak.
Mihelyt mindenki odabent volt, a bejárati nyílást lazán lefedték, így a füst a réseken
át távozhatott. A forró kövek alatt vörösen izzott a faszén. Thonolan belátta, hogy
Markenónak igaza volt. Már nem fázott. Valaki vizet öntött a kövekre. Az amúgy is
gyéren megvilágított kunyhóban a hirtelen keletkezett gőzfelhőben alig látták
egymást.
– Elhoztad, Markeno? – kérdezte a mellette ülő férfi.
– Tessék, itt van, Chalono – mutatta fel a borral megtöltött tömlőt Markeno.
– Akkor igyunk! Szerencsés ember vagy, Thonolan, hogy egy olyan nőt veszel el
feleségül, aki ilyen finom áfonyabort tud készíteni. – A férfiak kórusban helyeseltek
és nevetgéltek. Chalono továbbadta a tömlőt, aztán egy négyszögletes, összekötött
bőrbatyura mutatott, és ravaszkásan mosolyogva így szólt: – Van ám itt valami más
is! Ma gyűjtöttem.
– Csodálkoztam is, hogy egész nap nem láttalak dolgozni – jegyezte meg az egyik
férfi. – Biztos vagy abban, hogy jó fajtát szedtél?
– Ne aggódj, Rondó, ismerem a gombafajtákat. Legalábbis ezeket – válaszolta
Chalono.
– Ajánlom is, mert az életeddel játszol! – Az emberek felhahotáztak az élcen.
– Lehet, Tarluno, hogy Chalono shamud akar lenni – tette hozzá gúnyosan Rondó.
– Ugye, ezek nem a shamud gombái? – tudakolta Markeno. – Azok a fehér pöttyös
pirosak akár az ember halálát is okozhatják, ha nem megfelelően vannak elkészítve.
– Nem. Ezektől az apró, ártalmatlan gombáktól csupán jobb kedvre derül az ember.
Nem szívesen próbálnám ki a shamud gombáit, mert nem szeretném, ha egy nő
költözne belém... Inkább szívesebben költöznék én egy nőbe – kuncogott Chalono.
– Kinél van a bor? – bődült fel Tarluno.
– Jondalarnak adtam.
– Akkor vegyétek el tőle hamar, mert amilyen nagydarab, az egész tömlővel
belefér!
– Már továbbadtam Chalonónak – szólalt meg Jondalar.
– Még egy darabot sem láttam abból a gombából. Meg akarod tartani magadnak a
borral együtt? – fordult Chalonóhoz Rondó.
– Ne sürgess engem! Ez idáig a batyu kibogozásával bajlódtam. Tessék, Thonolan,
te vagy a tiszteletbeli vendég, úgy illő, hogy te vegyél először.
– Markeno, igaz az, hogy a mamutojok valamiféle növényből a bornál és a
gombánál is jóval hatásosabb italt tudnak készíteni? – érdeklődött Tarluno.
– Annál nincs jobb a világon, de csak egyszer próbáltam ki.
– Mit szólnátok még egy kis gőzhöz? – kérdezte Rondó, és egy pohár vizet
loccsantott a kövekre, miután úgy gondolta, úgyis helyeselne mindenki.
– Egyes nyugati népek a gőzbe is tesznek valamit – jegyezte meg Jondalar.
 – Az egyik törzs pedig valamilyen növény füstjét szokta belélegezni. Megengedik,
hogy az ember kipróbálja, de nem árulják el, hogy mi az – fűzte hozzá Thonolan.
– Ti ketten biztosan sok mindent kipróbáltatok... a hosszú út során – vetette közbe
Chalono. – Ez nekem is kedvemre lenne. Mindent kipróbálni, megtapasztalni, amit
csak lehet.
– Úgy hallom, a laposfejűek is szoktak olyasvalamit inni... – szólalt meg Tarluno.
– Azok állatok. Bármit megisznak – mondta lekicsinylőn Chalono.
– Nem arról beszéltél az imént, hogy mindent ki akarsz próbálni? – szegezte neki a
kérdést gúnykacajjal Rondó, mire mindannyian hangos hahotában törtek ki.
Chalono megfigyelte, hogy Rondó gyakran az ő kárára nevetteti meg a többieket.
Am ő sem akart alulmaradni. Úgy gondolta, túltesz rajta, és elmesél egy régi,
kacagtató történetet. – Ugye hallottatok már arról, amikor egy vak öregember
megfogott egy laposfejű nőstényt, azt gondolván róla, hogy egy nő...
– Hogyne! Aztán lelankadt a farka. Ez undorító, Chalono! – hurrogta le Rondó. –
Ugyan melyik férfi tévesztene össze egy laposfejűt egy nővel?
– Egyesek nem tévedésből, hanem szándékosan kapnak el laposfejű nőstényeket –
szólt közbe Thonolan. – Messze nyugatra az egyik törzs férfijai laposfejű
nőstényekkel élvezkednek, és ezzel bajt hoznak a többi törzsre is.
– Ezt nem mondod komolyan.
– Ez nem vicc. Egy egész laposfejűhorda körbefogott minket – bizonygatta Jondalar.
– Fel voltak bőszülve. Később megtudtuk, miért: néhány férfi laposfejű nőket kapdos
el, és ezzel bajt okoznak.
– Hogyan sikerült megmenekülnötök?
– Elengedtek minket – magyarázta Jondalar. – A horda főnöke értelmes volt. A
laposfejűek sokkal értelmesebbek, mint ahogy azt az emberek gondolják.
– Egyszer hallottam egy férfiról, aki heccből kapott el egy laposfejű nőstényt –
mesélte Chalono.
– És ki volt az a férfi? Csak nem te voltál? – gúnyolódott tovább Rondó. – Te
mondtad azt, hogy mindent meg akarsz tapasztalni.
Chalono védekezni próbált, de a harsány nevetés elnyomta a hangját. Amikor
elcsitult a kacaj, ismét nekigyürkőzött. – Én nem arra értettem, hanem a gombára és a
borra meg ilyesmire. – A gomba és a bor már kezdte éreztetni a hatását, és Chalono
nyelve egyre nehezebben forgott. – A fiúk már akkor beszélnek a laposfejű
nőstényekről, amikor még azt sem tudják, mi fán terem a nő.
– A fiúk mindenfélét összehordanak – legyintett Markeno.
– Mit gondoltok, a lányok vajon miről cseverésznek? – fordult Tarluno a
többiekhez.
– Lehet, hogy ők meg a laposfejű hímekről – vágta rá Chalono.
– Nekem ebből elegem volt, nem akarom ezt tovább hallgatni – dühöngött Rondó.
 – Persze, Rondó, mert te már eleget beszéltél róla, amikor fiatalabbak voltunk –
fortyant fel Chalono.
– De azóta már felnőttem. Kívánom, hogy belőled is mielőbb férfiember váljon –
vágott vissza Rondó. – Unom már az undorító megjegyzéseidet.
Chalono megsértődött, és kissé kapatos is volt. Úgy gondolta, ha már azzal
vádolják, hogy undorító megjegyzéseket tesz, akkor most egy valóban förtelmes
dologgal rukkol elő. – Úgy, szóval undorító, Rondó? Képzeld csak, hallottam már
olyan nőről, aki laposfejűvel lelte örömét, és az Anya egy félig állat, félig ember lelkű
gyerekkel áldotta meg...
– Pfuj! – húzta el a száját Rondó, s undorodva megborzongott. – Chalono, ez nem
tréfadolog. Ki hívta meg őt erre az összejövetelre? Vigyétek ki innen! Egy kis
tréfálkozásban én is szívesen benne vagyok, de ő már túllőtt a célon!
– Rondónak igaza van – helyeselt Tarluno. – Miért nem takarodsz ki, Chalono?
– Ne kergessétek el – szólt közbe Jondalar. – Odakint hideg van, és sötétség. Való
igaz, hogy léteznek ilyen gyerekek, de hát mindenki tud róluk.
– Félig állat, félig ember szörnyek! – motyogta Rondó. – Nem akarok róluk hallani.
Már nagy a forróság idebent. Kimegyek, mielőtt még rosszul leszek.
– Elvégre ezt az összejövetelt Thonolan tiszteletére rendeztük, ahol kicsit
elengedhetjük magunkat – jegyezte meg Markeno. – Miért nem megyünk ki a friss
levegőre mindannyian, és mártózunk meg a folyóban? Aztán visszajövünk, és elölről
kezdjük az egészet. Még rengeteg maradt Jetamio borából. Eddig nem árultam el, de
két tömlővel hoztam.
– Carlono, szerintem a kövek nem eléggé forrók – jegyezte meg Markeno kissé
feszült hangon.
– Nem jó, ha sokáig hagyjuk állni a vizet a csónakban. Nem szabad, hogy
megduzzadjon a víztől, mert csak puhítani akarjuk a könnyebb megmunkálás
céljából. Thonolan, itt vannak a merevítőbordák, hogy kéznél legyenek, amikor
szükségünk lesz rájuk? – kérdezte Carlono aggodalmas arckifejezéssel.
– Igen, itt vannak – mutatott a férfi a farönkökből méretre vágott rudakra, amelyek
a vízzel teli nagy vályú mellett a földön hevertek.
– Akkor kezdhetjük, Markeno. Remélem, mostanra már a kövek is felhevültek.
Jondalar még mindig csak ámult, pedig az átalakulás minden egyes mozzanatának
szemtanúja volt. A tölgyfatörzs már elveszítette rönk formáját. A belsejét kivájták és
lecsiszolták. Kívülről hosszú, karcsú kenunak tetszett. A csónak – eltekintve tömör
orrától és farától – alig volt vastagabb egy ujjízületnél. Figyelte, ahogy Carlono véső
formájú kőfejszéjével lefarag egy vesszővékonyságú réteget, hogy kialakítsa a vízi
jármű végleges méretét. Miután Jondalar maga is megpróbálta, még nagyobb
csodálattal töltötte el Carlono hozzáértése és kézügyessége. A csónak elöl hosszan
előrenyúló, hegyes orrban keskenyedett el. Az alja kissé lapos volt, a fara kevésbé
hegyes, és a szélességéhez viszonyítva igen hosszúnak tűnt.
 Négyen fürgén odavitték a tűzben felforrósodott gömbölyű kavicsokat, és amint a
vízzel töltött csónakba zúdították, a víz forrni és gőzölögni kezdett. Ugyanígy
forralták fel főzőkövekkel a féltetős kunyhó melletti vályúban a teavizet. Csak most
nem főzni akartak, hanem a csónakot formálni.
A csónak közepénél az egyik oldalon Markeno, a másikon Carlono állt egymással
szemben, és óvatosan maguk felé húzogatva próbálgatták a csónaktest
hajlékonyságát, rugalmasságát. Közben vigyáztak, nehogy a fa megrepedjen. A
csónak kivájásába, megmunkálásába és formázásába beleölt rengeteg keserves
munka egy szempillantás alatt kárba veszett volna, ha tágítás közben a csónak
széthasad. Thonolan és Jondalar feszült csendben, készenlétben állt a leghosszabb
merevítőbordával. Miután a csónak közepét megfelelő szélességűre tágították, a két
testvér keresztben beleillesztette a merevítőlécet.
Miután a középső borda a helyére került, a csónak teljes hosszában sorra
behelyezték az arányosan rövidülő többi lécet is. Kimerték a forró vizet, kivették a
köveket, és az oldalra döntött csónakból kiöntötték az alján maradt vizet, majd két
farönk közé tették száradni.
Fellélegezve hátrébb álltak, és gyönyörködtek a munkájukban. A mintegy tizenöt
méter hosszú, középen két és fél méter széles csónak formája a tágítás következtében
más jelentős változáson is keresztülment: az orra és a fara kecsesen felfelé hajló ívben
megemelkedett. Ezáltal a csónak a vízen majd könnyedebben szelheti a hullámokat.
– Most már lusta ember csónakja lett – jegyezte meg Carlono, amint átvágtak a
tisztáson.
– Még hogy lusta emberé! – méltatlankodott Thonolan, felidézve magában a
fárasztó, kemény munkát.
Carlono elmosolyodott. Számított arra, hogy Thonolan fel lesz háborodva. – Az a
történet járja, hogy egy zsémbes feleséggel megáldott lusta ember egyszer egész télen
kint hagyta a csónakját. Amikor tavasszal rátalált, a csónakban állt a víz, a jégtől és a
hótól pedig kitágult. Mindenki azt hitte, használhatatlanná vált. Ám az embernek ez
volt az egyetlen vízi járműve, úgyhogy amikor kiszáradt, vízre tette, és meglepetten
tapasztalta, hogy sokkal jobban lehet irányítani. Attól kezdve mindenki így készített
csónakot.
– Mókás történet, ha jól adják elő – vetette közbe Markeno.
– Mindenesetre lehet benne némi igazság – fűzte hozzá Carlono. – Ha kis csónakot
készítenénk, már be is fejeznénk. – Egy csoport felé tartottak. Az emberek
csontfúróval lyukakat fúrtak a palánkok szélébe.
– Én meg annyival előbb házasodhatnék – mondta Thonolan, amint észrevette
közöttük Jetamiót.
– Látom, mosolygós az arcotok. Ez bizonyára azt jelenti, hogy sikerült kimerevíteni
a csónakot – fordult Jetamio Carlonóhoz, de szemével máris Thonolant kutatta.
 – Ezt majd csak akkor mondhatjuk meg biztosan, ha kiszáradt a csónak – felelte
Carlono megfontoltan, nehogy kihívja a sorsot maga ellen. – És hogy állnak a
palánksorok?
– Azzal már készen vagyunk. Most épp a kunyhó palánkjain dolgozunk –
válaszolta egy idősebb nő. Hasonlított Carlonóra, kiváltképp ha mosolyra húzta a
száját. – Az újdonsült házasoknak nemcsak csónakra van szükségük. Ennél több kell
az élethez és a boldogsághoz, kedves bátyám.
– A bátyád ugyanolyan izgatottan várja, hogy egybekeljenek, mint te, Carolio –
szólt közbe Barono somolyogva a szerelemtől elepedő, szótlanul egymásra mosolygó
fiatalok láttán. – De mit ér a kunyhó csónak nélkül?
Carolio sértődött pillantást vetett rá. Régi keletű, valaha szellemes ramudoj mondás
volt ez, ám idővel unalmas közhellyé vált.
– Jaj! – kiáltott fel Barono. – Már megint eltörött!
– Ma nagyon ügyetlen. Már a harmadik fúrót töri el – bosszankodott Carolio. –
Szerintem így akar kibújni az egyhangú munka alól.
– Ne légy olyan igazságtalan a férjeddel szemben – figyelmeztette Carlono. – Bárki
kezében eltörik a fúró, nem lehet mit tenni.
– Caroliónak igaza van. De csak abban, hogy ez a munka egyhangú. Ennél
unalmasabb feladatot el sem tudok képzelni – mondta vigyorogva Barono.
– És még azt hiszi, hogy vicces! Mi lehet rosszabb egy olyan férjnél, aki azt hiszi
magáról, hogy mulatságos? – fordult Carolio a többiekhez. Mindenki mosolygott.
Tudták, hogy gyengéd érzelmeket táplálnak egymás iránt, és most csak évődnek
egymással.
– Ha van egy felesleges fúró, én is megpróbálom – ajánlkozott Jondalar.
– Mi ütött ebbe a fiatalemberbe? Senki sem végzi szívesen ezt a munkát –
csodálkozott Barono, de nyomban felállt.
– Jondalart nagyon érdekli a csónakkészítés – szólalt meg Carlono. – Már mindent
kipróbált.
– Még ramudojt faraghatunk belőle! – kiáltott fel Barono. – Mindig is értelmes
fiatalembernek tartottam. Igaz, a másikat illetően nem vagyok annyira biztos – fűzte
hozzá Thonolanra mosolyogva, akit Jetamión kívül most semmi más nem érdekelt. –
Akár egy fa is rádőlhetne, azt sem venné észre. Nincs valami érdemleges feladat,
amit rábízhatnánk?
– Gyűjthetne fát a gőzölőedény alá, vagy vághatna fűzfavesszőket a palánkok
összefűzéséhez – ajánlotta Carlono. – Mihelyt kiszáradt a csónak, és lyukakat fúrtunk
a hajótestbe, máris hozzáfoghatunk a palánkok meghajlításához. Mit gondolsz,
Barono, mennyi időbe telik, amíg befejezzük? A shamuddal tudatnunk kell, hogy
kitűzhesse az esküvő napját. Dolandónak pedig hírvivőket kell küldenie a többi
törzshöz.
– Még milyen munkálatok vannak hátra? – kérdezte Barono, miközben a földbe
süppedt rudak felé lépdeltek.
 – Még le kell rézselnünk, és a csónakhoz kell illesztenünk az orr- és a fartőkét,
aztán... jössz, Thonolan? – szólt oda hirtelen Markeno.
– Ó... persze, megyek!
Miután Markenóék elballagtak, Jondalar a kezébe vett egy agancsnyélbe illesztett
csontfúrót, és figyelte, Carolio hogyan használja ezt a szerszámot. – Mire jók a
lyukak? – tudakolta, miután egypárat kifúrt.
Carlono ikertestvére, Carolio, aki a palánkillesztésnek volt a mestere, magyarázatba
fogott, aztán gondolt egyet, és egy félig szétszedett csónakhoz vezette Jondalart.
Míg a tutajnál a kormányozhatóság és teherbírás a faanyag úszóképességétől
függött, addig a sharamudojok vízi járművénél mindez a faüregbe zárt levegőn múlt.
Ez a korszakalkotó újítás lehetővé tette a csónak könnyebb irányítását és súlyosabb
rakomány szállítását. A hevítéssel és gőzöléssel a hajótest ívelt formájához alakított
palánkokat az előre kifúrt lyukakon átbújtatott fűzfavesszőkkel a szó szoros
értelmében ráöltögették a csónakra, és a tömör orr-és fartőkéhez rögzítették.
Az ily módon megépített vízhatlan csónak éveken át bírta az erős megterhelést és
igénybevételt. Ám a fűzfavesszők elhasználódása következtében a csónakokat végül
teljesen le kellett csupaszítani, és újra kellett építeni. Ilyenkor a meggyengült
palánkokat is kicserélték, s ezáltal jelentős mértékben meghosszabbították a csónakok
tényleges élettartamát.
– Látod azokat a lyukakat a csónak felső peremén? – mutatott Carolio a félig
szétszedett csónakra. – Ott, ahonnan a palánkokat levették. – A kezébe vett egy ívelt
lécet, amely a csónak vonalát követte. – Ez volt az első palánk. A vékonyabbik
peremén sorakozó lyukak és a csónak szélén látható furatok épp fedik egymást.
Látod? Ezt a lécet a vesszőkkel a csónak felső pereméhez rögzítették, aztán ehhez a
második palánkhoz fűzték.
Ezután átsétáltak a csónak túlsó, még lebontatlan oldalához. – Ez a jármű már
nagyon is megérett a felújításra, de azért ezen megfigyelheted, hogyan fedik át
egymást a palánkok. Az egy- vagy kétszemélyes kis csónakoknál nincs szükség ilyen
palánksoros oldalakra. Viszont igaz, a háborgó vízen nehezebb is irányítani őket.
– Egyszer majd ezt is szeretném megtanulni – mondta Jondalar. Tekintete az ívelt
lécre tévedt. – Hogyan kell meghajlítani?
– Úgy, ahogy a csónaktestet: gőzzel és feszítéssel. Amott azok a tőkék, ahol Carlono
áll az öcséddel, arra valók, hogy a feszítőkötelek segítségével a helyükön tartsák a
palánkokat, amíg egymáshoz fűzzük őket. Ha mindenki részt vesz a munkában,
hamar elkészülünk vele. A lyukfúrás sokkal nehezebb. Hiába hegyezzük mindig a
csontfúrókat, könnyen eltörnek.
Estefelé, amikor az egész csapat visszatért a lakhelyére, a magas teraszra,
Thonolannak feltűnt, hogy bátyja szokatlanul hallgatag. – Min gondolkozol,
Jondalar?
– A csónaképítésen. Nem is képzeltem, hogy ez ilyen bonyolult. Eleddig még csak
nem is hallottam ilyen csónakokról, és még soha nem láttam ilyen ügyes, tapasztalt
hajósokat, mint a ramudojok. Szerintem a csemetéik is jobban érzik magukat a vízen
a kis csónakjukban, mint a szárazföldön. És milyen ügyesek a szerszámkészítésben...!
– Thonolan észrevette, hogy Jondalar szeme lelkesen felragyog. – Alaposan
megvizsgáltam az eszközeiket. Azt hiszem, ha egy nagy szilánkot lepattintanék
Carlono fejszéjének a vágóéléből, sokkal könnyebben lehetne használni. És biztosra
veszem, hogy kovakőből olyan árvésőt tudnék készíteni, amellyel gyorsabban ki
lehetne fúrni a lyukakat.
– Hát erről van szó! És én még azt hittem, bátyám, hogy téged valóban a
csónakkészítés érdekel. Pedig tudnom kellett volna, hogy téged nem a csónakok,
hanem a csónaképítésnél használt szerszámok izgatnak. Jondalar, te a lelked mélyén
mindig is szerszámkészítő maradsz.
Jondalar elmosolyodott. Rádöbbent, hogy Thonolannak igaza van. A hajókészítés
műveletei is érdekesek voltak, de valójában a szerszámok ragadták meg a
képzelőerejét. Persze voltak a csoportban jó kőpattintók, de senki nem tartotta ezt
mesterségének, és nem foglalkozott a szerszámok tökéletesítésével. Jondalar viszont
mindig örömét lelte abban, ha a célnak legmegfelelőbben készíthette el az
eszközöket. Találékony elméjével máris szinte maga előtt látta, hogyan fejleszthetné
tovább a sharamudojok által használt munkaeszközöket. Úgy vélte, esetleg ily
módon – páratlan mesterségbeli tudása révén – apránként törleszthetné mindazt,
amivel ezeknek az embereknek a jóságáért tartozott.

– Anyám! Jondalar! Újabb vendégek érkeztek! Már annyi sátor áll, hogy el nem
tudom képzelni, hol találnak majd maguknak helyet – rontott be a kunyhóba Darvo,
de már fordult is kifelé, mert csupán hírt hozni jött. Nem bírta volna ki, hogy bent
kuporogjon, amikor odakint a nagy sürgés-forgás közepette annyi érdekes dolog
történt.
– Több a vendég, mint Markeno és Tholie esküvőjén, pedig akkor is sokan voltak –
jegyezte meg Serenio. – Viszont az emberek többsége ismeri a mamutojokat, még ha
csak hallomásból is. Ám a zelandoniaknak még csak hírét sem hallották.
– Nem hiszik, hogy nekünk is két szemünk, két karunk és két lábunk van, akárcsak
nekik? – kérdezte Jondalar.
Kissé megrendült ennyi ember láttán. Jóllehet a zelandoniak nyári törzsi
találkozóján többen szoktak részt venni, csakhogy ezek az emberek – a Dolando és
Carlono vezetése alatt álló helybeliek kivételével – számára teljesen idegenek voltak.
Oly gyorsan terjedt a hír, hogy a sharamudo-jokon kívül mások is ellátogattak.
Elsőként Tholie mamutoj rokonsága érkezett meg, magukkal hozva néhány kíváncsi
kísérőt is. Ám fentről, a Nagy Anya- és a Kishúg-folyó mellett élő törzsekből is jöttek
vendégek.
Jondalart az is aggasztotta, hogy nem ismerte az esküvői ceremóniával kapcsolatos
sharamudoj szokásokat. A zelandoniaknál nem a lakóhelyen, hanem egy előre
kialakított találkozóhelyen gyűltek egybe az esküvői vendégek, és az ünnepélyes
szertartáson egyszerre több párt adtak össze. Ezért Jondalarnak szokatlan volt, hogy
egyetlen pár hajlékához ennyi ember érkezik, hogy szemtanúja legyen
egybekelésüknek. Szorongással töltötte el, hogy Thonolan egyetlen vér szerinti
rokonaként megkülönböztetett, kiemelkedő helyet kell elfoglalnia a szertartásokon.
– Jondalar, sokan meglepődnének, ha látnák, hogy nem vagy mindig olyan
magabiztos, mint amilyennek látszol. Ne aggódj, minden rendben lesz – nyugtatgatta
Jondalart Serenio, és karját a nyaka köré fonta. – Pedig mindig annak szoktad
mutatni magad.
– Szerinted jól nézek ki? Ez az úti öltözék nem ünnepi viselet – aggodalmaskodott
Jondalar.
– Ezt itt senki nem tudja. Nagyon egyedi. Szerintem épp az alkalomhoz illő.
Megszokott ünnepi viseletben elvegyülnél a tömegben. Pedig ez a sok ember
elsősorban azért csődült ide, hogy Thonolannal együtt téged is lásson. Ha már
messziről észrevesznek, nem érzik majd szükségét annak, hogy a közeledbe
nyomuljanak. Végül is jól érzed magad ebben a ruhában, és jól is áll rajtad.
Jondalar elengedte a nőt, és a résen át kitekintett az odakint tolongó tömegre. Örült,
hogy még nem kell szemtől szembe elébük állnia. Visszasétált a kunyhó hátsó felébe,
ameddig elfért a hátralejtő tető alatt, aztán ismét előrement és kikukucskált.
– Jondalar, hadd főzzek neked egy kis teát abból a keverékből, amit a shamud
útmutatásai alapján készítettem el. Megnyugtatja az idegeidet.
– Tényleg idegesnek látszom?
– Nem, de nem csodálkoznék, ha az lennél. Egy pillanat alatt elkészül.
Egy négyszögletes főzőedénybe vizet töltött, és forró köveket helyezett bele. Maga
alá húzott egy alacsony faszéket, és leült. Gondolatai messze jártak. Elrévülten
bámulta a fa-edényre vésett, heringszálkára emlékeztető geometriai mintákat.
A rovátkolt főződobozokat egyetlen palánkból készítették, amelyet három helyen,
nem túl mélyen, kissé bemetszettek. Gőz fölött megpuhították, könnyen alakíthatóvá
tették, és a vágatok mentén teljesen meghajlítva sarkosították, a két végét pedig
faszeggel összeillesztették. Az alsó peremébe is vágtak hornyot, abba illesztették bele
az alját képező falapot. Ezek az edények vízhatlanok voltak, főként miután
megduzzadtak a beléjük töltött folyadéktól. Levehető tetőt is fabrikáltak hozzájuk, s a
főzéstől kezdve a tárolásig sok mindenre használták.
Jondalarnak a főzőedényről az öccse jutott eszébe. Szeretett volna mellette lenni
most, közvetlenül az esküvő előtt. Thonolan mint lándzsakészítő hamar megértette a
sharamudojok által alkalmazott fahajlítási és -alakítási technikát, hiszen jómaga is
hasznosította ezt az eljárást a lándzsanyél kiegyenesítésénél vagy a hótalpkészítésnél.
A hótalpak Jondalar emlékezetébe idézték útjuk kezdetét. Szomorúan gondolt arra,
látja-e még valaha az otthonát. Amióta magára öltötte a saját zelandoni ruháját, alig
tudta leküzdeni a honvágyát, amely váratlanul előlopakodó, szívbe markoló, élénk
emlékképekkel, rohamszerűen tört rá.
Hirtelen felpattant. A szék feldőlt. Ahogy utánakapott, hogy a helyére tegye,
majdnem fellökte Sereniót, aki a forró teával a kezében épp akkor közeledett felé. A
kis híján bekövetkezett baleset eszébe idézte az eljegyzési ünnepségen történt
szerencsétlenséget. Tholie és Shamio égési sebei azóta már majdnem begyógyultak,
viszont Jondalart nyugtalanság kerítette hatalmába, amint felelevenítette magában a
shamuddal az esetet követően folytatott beszélgetést.
– Jondalar, idd meg a teádat! Biztosan segít.
Jondalar a merengés közben meg is feledkezett róla. Elmosolyodott és belekortyolt.
Kellemes ízű s nyugtató hatású volt. Kis idő múltán érezte, hogy a feszültsége kezd
oldódni.
– Igazad volt, Serenio. Jobban érzem magam. Nem tudom, mi ütött belém.
– Nem mindennap esik meg az emberrel, hogy a testvére megházasodik. Érthető,
hogy kissé izgatott vagy.
Jondalar átölelte a nőt, és szenvedélyesen megcsókolta. Azt kívánta magában,
bárcsak ne kellene oly hamar távoznia. – Este majd találkozunk – súgta Serenio
fülébe.
– Jondalar, ma este ünnepség lesz az Anya tiszteletére. Nem hiszem, hogy el kellene
köteleznünk magunkat egymásnak ennyi vendég jelenlétében. Hadd alakuljon ez az
este úgy, ahogy a sors hozza. Mi bármikor együtt tudunk lenni.
Egyetértően bólintott, de valahogy mégis úgy érezte, durván elutasították. Furcsa és
szokatlan volt számára ez az érzés. Tulajdonképpen mindig ő volt az, aki szabaddá
akarta tenni magát az ünnepségekre. Maga sem értette, miért kellene megsértődnie
azon, hogy Serenio csak meg akarta könnyíteni a helyzetét. A pillanat hatása alatt
hirtelen úgy döntött, nem számít az ünnepség, akkor is vele fogja tölteni az estét.
– Jondalar! – rontott be lélekszakadva Darvo. – Érted küldtek. Várnak rád. –
Egészen fel volt ajzva a fontos megbízatástól. Türelmetlenül toporgott. – Siess már,
Jondalar! Téged akarnak.
– Türelem, Darvo – intette mosolyogva Jondalar. – Máris megyek. A világért sem
késném le az öcsém esküvőjét.
Darvo kissé megszeppenten elmosolyodott. Rájött, hogy Jondalar nélkül úgysem
kezdődik el a ceremónia, ám nem tudott úrrá lenni a nyughatatlanságán, és kiszaladt.
Jondalar mély lélegzetet vett, és utánaindult.
Amint kilépett, morajlás hullámzott végig a tömegen. Örömmel látta, hogy
Roshario és Tholie vár rá. Az oldalfalnál emelt magaslatra vezették, ahol a többiek
álldogáltak. A dombocska tetején, egy fejjel a sokaság fölé magasodva, fehér hajú
alak állt, akinek fél arcát stilizált, madárfejre emlékeztető, fából készült maszk
takarta.
Thonolan bátortalan mosolyt villantott közeledő bátyjára. Jondalar megpróbált
együtt érzőn visszamosolyogni rá. Minthogy az imént még jómaga is tele volt
feszültséggel, el tudta képzelni, mit érezhet az öccse. Egyszeriben keserű fájdalom
nyilallt belé: a hosszú utazás során szinte teljesen összenőttek, ám útjaik most
különválnak. Váratlanul szomorúság öntötte el.
 Szemét lehunyva, ökölbe szorított kézzel igyekezett úrrá lenni magán. A tömeg
pusmogásából megütötte fülét néhány szó: „magas", „öltözék". Amint kinyitotta a
szemét, ráébredt, hogy Thonolan azért nem rítt ki a többiek közül, mert shamudoj
öltözéket viselt.
„Nem csoda hát, hogy megjegyzést tettek a ruházatomra" – gondolta Jondalar. Egy
pillanatra megbánta, hogy ezt azt idegenszerű, különös viseletet öltötte magára.
Viszont Thonolan immár közéjük tartozott, hiszen shamudojjá fogadták, hogy nyélbe
üthessék a házasságot. Jondalar azonban még mindig zelandoni volt.
A magas férfi csatlakozott a csoporthoz, öccse újdonsült rokonságához, akik
Thonolan révén az ő atyafiainak is számítottak annak ellenére, hogy Jondalar a
formaságok szerint nem volt sharamudoj. Jetamio családjával együtt ők
gondoskodtak a vendégek számára ételről és a szétosztandó ajándékokról.
Hirtelen csend támadt. Mindenki a feléjük tartó csoportra szegezte a tekintetét.
– Látod őt? – kérdezte Thonolan lábujjhegyen állva, a nyakát nyújtogatva.
– Nem. De biztosan ott van közöttük – felelte Jondalar.
Amikor a csoport Thonolan és rokonsága elé ért, a védelmező sűrű, tömött sorok V
alakban szétváltak, hogy feltárják rejtegetett kincsüket. Thonolan torka kiszáradt,
amint megpillantotta középen a virágokkal felékesített gyönyörű lányt, aki sugárzó
mosolyt küldött felé. Mint ahogy a méhecske száll ellenállhatatlan vonzalommal a
virág felé, Thonolan úgy indult meg, nyomában rokonságával, a szeretett nő felé.
A két csoport összevegyült egymással, majd párokra vált, amint a shamud
ütemesen fújni kezdte a csőrfurulyát. Egy másik, szintén madárfejű álarcos
abronccsal körbefogott, egy fenekű bőrdobon adta alá a ritmust. „Egy másik
shamud" – gondolta Jondalar. A nő idegen volt számára, mégis ismerősnek tűnt,
talán csak azért, mert hasonlított a Földanya Szolgálóihoz. Jondalarnak ismét eszébe
jutott az otthona.
A két csoport tagjai egyszerű lépésváltozatokkal különféle bonyolult alakzatokat
alkottak, miközben a galambősz fejű shamud a kis furulyán játszott. Izzó faszénnel
kiégetett hosszú, egyenes rúd volt ez, felül fúvókával, középen végig lyukakkal, s
nyitott csőrű, faragott madárfejben végződött. A hangszerből előcsalt némely hang
valóban madárhangnak tetszett.
A két csoport végül egymással szemben felsorakozott. Az emberek megfogták
egymás kezét, és a magasba tartották. Először a házasulandó pár bújt át a kezek
alkotta boltív alatt, majd mindig az utolsó párok futottak előre a két sorfal között.
Aztán a shamud a párban álló embereket a terasz végéhez vezette, és megkerülték a
sziklafalat. Jetamio és Thonolan közvetlenül a furulyázó shamud mögött haladt,
aztán Markeno és Tholie, majd Jondalar és Roshario következett az ifjú pár
legközelebbi hozzátartozóiként. Őket követte a többi rokon, a sort pedig a nemzetség
tagjaiból álló sokaság és a vendégsereg zárta. A doboló vendég shamud saját
„barlangjának" tagjai mellett lépdelt.
 A galambősz fejű shamud végigvitte a csapatot a csónaképítő tisztásra vezető
ösvényen, majd lekanyarodott a mellékösvényre, és az Áldásfához irányította őket.
Megvárták, míg mindenki odaér, és elhelyezkedik az öreg tölgyóriás körül. Eközben
a shamud halkan az ifjú párhoz intézte a szavait – a boldog házassághoz és az Anya
áldásainak elnyeréséhez útmutatásokkal és tanácsokkal látta el őket. Ennek a
szertartásnak csak a legközelebbi hozzátartozók és a hallótávolságon belül ácsorgók
lehettek részesei. A többiek ezalatt egymással társalogtak, mígnem egyszer csak
felfigyeltek a szótlanul várakozó shamudra.
Mindenki elhallgatott. A várakozásteli, néma csendet egy szajkó rekedtes károgása
és az erdőben visszhangzó harkály pattogó kopácsolása törte meg, majd egy
felröppenő erdei pacsirta lágy dalra fakadt.
A madárfejes álarcot viselő alak mintha csak erre a végszóra várt volna. Intett az
ifjú párnak, hogy lépjenek előre. A shamud elővett egy hosszú zsineget, és egyszerű
csomót kötve hurkot formált belőle. Thonolan és Jetamio szeme egymásba mélyedt,
miközben kezüket összeérintették, és átbújtatták a hurkon.
– Jetamiót Thonolannal, Thonolant Jetamióval ezennel egybekötöm – jelentette ki a
shamud ünnepélyesen, és csuklójukat a zsineggel szorosan összekötötte. – E
csomóval egymáshoz vagytok kötve, ezennel elköteleztétek magatokat egymásnak,
egymáson keresztül pedig a rokoni és a törzsi kapcsolatoknak. Egybekelésetekkel
bezárul a Markeno és Tholie által megkezdett négyszög. – Nevének hallatán
Markeno és Tholie előrelépett, és mind a négyen megfogták egymás kezét. –
Minthogy egymás szüntelen segítése érdekében a shamudojok a föld ajándékait, a
ramudojok a víz ajándékait osztják meg egymással, ti együtt sharamudojok vagytok.
Tholie és Markeno hátralépett. Amint a shamud magas hangon megszólaltatta a
furulyáját, Thonolan és Jetamio megindult, hogy lassan körbejárja az öreg tölgyfát. A
második körnél a nézőközönség jókívánságok kiáltozása közepette tollpihét,
virágszirmot és fenyőtűt szórt a párra.
A harmadik körnél a nézősereg nevetgélve, hangoskodva csatlakozott hozzájuk.
Valaki ősi törzsi dalba fogott. Előkerült a többi furulya és dob is, és az énekest
kísérték. Ekkor az egyik mamutoj vendég elővett egy mamutlapockacsontot, és
megkondította. A zengő, rezonáló hang meglepte az összeseregletteket. Még jobban
elámultak, amikor a nő a csont különböző pontjainak ütögetésével hol magasabb, hol
mélyebb hangot csalt elő, a dallamhoz és a furulyakísérethez igazodva. A harmadik
kör után a shamud ismét a csapat élére állt, és a folyópart melletti tisztásra vezette
őket.
Noha Jondalar a csónak megépítésének csaknem minden szakaszában segédkezett,
az utolsó simításoknál nem volt jelen. Most, amikor megpillantotta a kész csónakot, a
lélegzete is elállt. Úgy emlékezett, hogy amikor utoljára látta, jóval kisebb volt, bár a
mérete akkor sem volt csekély. A vízi jármű tizenöt méteres hosszát finoman
meghajlított palánkból álló, arányosan magas oldalak és felfelé ívelő, kiálló fartőke
ellensúlyozta. Ám a legcsodálatosabb mégis a csónak eleje volt. A faszegekkel, ferde
lapolással összeillesztett, kecsesen felfelé ívelő orr fából faragott, hosszú nyakú
vízimadárfejben végződött.
Az orrtőkét színesre pingálták – okkerrel mélyvörös és sötétbarnás sárga színűre,
valamint a barna kőből nyert festékkel feketére, az égetett mészkőből nyert porral
pedig fehérre. A csónaktest alsó részére szemeket festettek, hogy a víz alatt lássanak,
és elkerüljék a folyó mélyén rejtőző veszélyeket. A kis hajó orrát és farát geometrikus
ábrák díszítették. A csónak széltében padokat helyeztek el az evezősök számára, s új,
széles tollú és hosszú nyelű evezőket is készenlétbe helyeztek. A hajó középső része
fölött sárga zergebőrt feszítettek ki, hogy ne essen be az eső és a hó. E nagy nap
alkalmából az egész csónakot virágokkal és madártollakkal ékesítették fel.
Jondalart büszkeség fogta el, s torka összeszorult, amint arra gondolt, hogy ez a
bámulatba ejtő remekmű az ő keze munkáját is magán viseli.
A szertartás részeként minden esküvőnél szükség volt vagy egy új, vagy egy
felújított csónakra. Ám a méretét és küllemét tekintve nem mindegyik ért ennek a
csónaknak a nyomába. Pusztán a véletlen egybeesésnek volt köszönhető, hogy a
törzsnek épp az idő tájt vált esedékessé egy újabb nagy vízi jármű megépítése,
amikor az ifjú pár bejelentette az egybekelési szándékát. Ám úgy tűnt, most
kiváltképp kapóra jött, minthogy ilyen sokan látogattak el. Mind a törzs, mind az ifjú
pár alig győzte fogadni a dicséreteket.
A csuklójánál összekötött ifjú házaspár bekecmergett a hajóba, és helyet foglalt a
középső ülésen, a bőrponyva alatt. A közeli rokonok java része követte őket, közülük
egyesek kezükbe vették az evezőlapátokat. Hogy a csónak ne imbolyogjon, két
oldalról farönkök közé támasztották, amelyek vége beért a vízbe. A törzsbeliek és a
vendégek közrefogták a járművet, és nevetgélések, morgolódások közepette vízre
bocsátották.
Kis ideig a part mentén ringatóztak vele, hogy megfigyeljék, nem szivárog-e be a
víz, vagy nem billen-e oldalra. Miután hajózásra alkalmasnak találták, a jármű
elindulhatott első útján a folyón lefelé, a ramudoj kikötőig. Mások is vízre szálltak
különböző méretű csónakokkal, melyek kiskacsákként bukdácsoltak a vízen a nagy
madár körül.
Azok, akik nem a vízi utat választották, a gyalogösvényen szedték a lábukat, hogy
még az ifjú pár előtt visszaérjenek a magas teraszra. A kikötőtől néhányan
felkapaszkodtak a vízesés melletti meredek ösvényen, hogy leengedjék a nagy, lapos
kosarat, amelyben Thonolant és Jondalart vonták fel ideérkezésükkor, ám ezúttal a
még mindig egymáshoz kötött Thonolant és Jetamiót húzták fel benne.
Rengeteg ételt szolgáltak fel, amelyet pohárszámra öblítettek le az újhold óta
erjesztett pitypangborral, és kiosztották a vendégeknek az ajándékokat. Amint
leszállt az est, az ifjú pár hajlékának kezdtek látogatói akadni. A vendégek egyenként
észrevétlen besurrantak, és „egy kis kedvességet" hagytak ott az újdonsült
házasoknak, névtelenül, nehogy az ajándékukkal esetleg alábecsüljék a vendéglátó
törzs igyekezetét.
 Az ajándék formája, mintája, kivitelezése, festése vagy faragása azonban ugyanúgy
elárulta, ki az ajándékozó, mintha személyesen adták volna át. Persze nem a
készítőjének a személyét fedte fel, hiszen ennek viszonylag kevés jelentősége volt,
hanem a családra, a csoportra, illetve a törzsre vallott. A kölcsönösen elfogadott,
általános értékrend szerint az adott és kapott ajándékok jelentős mértékben
befolyásolták a különféle csoportok rangsorban elfoglalt helyét és azt, hogy mekkora
tekintélynek és tiszteletnek örvendenek. Ha nem is könyörtelen, de mindenesetre
éles versenyt folytattak egymással a nagyrabecsülés kivívásáért.
– Biztosan sokak szeme megakad rajta – jegyezte meg Jetamio Thonolannak,
amikor észrevette, hogy a magas szőke férfi körül egy maroknyi nő lézeng. Jondalar
hátát egy fának támasztva, az előrenyúló kőpárkánynál álldogált.
– Mindig ez történik. A nagy kék szemével úgy vonzza magához a nőket, mint... a
tűz az éjjeli lepkéket – mondta Thonolan, miközben segített Jetamiónak felemelni az
áfonyaborral teli, négyszögletes tölgyfa edényt, hogy az ünneplő vendégeknek
töltsenek. – Még nem vetted észre? Téged nem igézett meg soha?
– Te mosolyogtál rám először – felelte rá Jetamio. Összenéztek. – De azt hiszem,
értem, miért vannak oda érte a nők. Nemcsak a szeme miatt. Szerintem érzik, hogy
keresgél. Keresni akar magának valakit. Ráadásul olyan érzékeny... magas... szép
szál, jó alakú férfi. Tényleg egészen jóképű. És a szeme! Észrevetted, hogy a tűz
fényénél ibolyaszínű?
– Azt hittem, az a válaszod, hogy téged nem igézett meg... – nézett rá csalódottan
Thonolan, mire felesége hamiskásan rákacsintott.
– Irigykedsz rá?
– Dehogy. A világért sem. Nem tudom, miért, de sok férfi irigy. Nézz csak rá! Az
ember azt gondolná, hogy mindene megvan, ami a boldogsághoz kell. Mint ahogy te
is mondtad, szép szál, jóképű. Nézd meg, csupa gyönyörű nő veszi körül! Sőt, ügyes
kezű. Nálánál jobb kőpattintóval még nem találkoztam. Okos is, de nem hencegős.
Az emberek szeretik őt. Férfiak, nők egyaránt. Boldognak kellene lennie, de nem az.
Olyasvalakit kellene találnia magának, mint te, Tamio.
– Valakit, de nem olyat, mint én. Kedvelem a bátyádat, Thonolan, és remélem, hogy
megtalálja azt, amit keres. Lehet, hogy azok között a nők között.
– Nem hinném. Ismerem őt. Lehet, hogy egyikben-másikban kedve telik, de nem
leli meg azt, amire vágyik. – Néhány vizes tömlőt megtöltöttek borral, a többit a
mulatozóknak hagyták, aztán úgy döntöttek, csatlakoznak Jondalarhoz.
– Mi van Serenióval? Úgy tűnik, a bátyád szereti őt. Serenio pedig, noha nem vallja
be, mély érzelmeket táplál iránta.
– Igen, Jondalar szereti őt és Darvót is. De... lehet, hogy nem hozzá való. Lehet,
hogy a bátyám az álmai asszonya, egy doni után kutat – mosolyodott el gyengéden
Thonolan. – Amikor először rám mosolyogtál, doninak hittelek.
– Mi azt tartjuk, hogy az Anya szelleme madárrá változik. Ő ébreszti fel a napot a
madárfüttyel, és ő hozza magával délről a tavaszt. Ősszel néhány madár itt marad,
hogy emlékeztessen minket a Nagy Földanyára. Minden madár Mudo testet öltött
formája – magyarázta Jetamio. Hirtelen megtorpantak. Egy csapat szaladó gyerek
keresztezte az útjukat. – A kisgyerekek nem szeretik a madarakat, főként a
rakoncátlanok és csínytevők. Azt hiszik, az Anya figyeli őket, és mindent tud. Az
édesanyjuk riogatja őket ezzel. Hallottam már felnőtt emberekről, akik bizonyos
madarak láttán, mintegy kényszerből, bevallották gonosztetteiket. Mások meg azt
állítják, hogy ő vezeti haza az eltévedt embereket.
– Mi ezt úgy mondjuk, hogy az Anya szelleme donivá változik, és a szelek
szárnyán röpül. Lehet, hogy madárhoz hasonlít. Erre még soha nem gondoltam –
szorította meg Jetamio kezét Thonolan. Szerelmesen a szemébe nézett, és érzelmesen
a fülébe súgta: – Mint ahogy arra sem, hogy téged megtalállak. – Át akarta ölelni
Jetamiót, de hirtelen rádöbbent, hogy össze van kötve a csuklójuk. – Örülök, hogy
összeköt bennünket ez a csomó, de mikor vágjuk el? Szeretnélek átölelni, Tamio.
– Nocsak, talán rá kell jönnünk, hogy túl szorosan egymáshoz vagyunk kötve? –
nevetett Jetamio. – Hamarosan távozhatunk az ünnepségről. Mielőtt még elfogyna a
bor, vigyünk belőle a bátyádnak.
– Lehet, hogy nem akar inni. Mindig csak színleli az ivást, keveset fogyaszt. Nem
akarja elveszíteni a fejét, és bolondságokat csinálni. – Amikor kiléptek a
sziklapárkány árnyékából, hirtelen észrevették őket.
– Hát itt vagytok! Szeretnék sok boldogságot kívánni nektek, Jetamio – fordult
hozzájuk egy másik törzsből való fiatal, eleven ramudoj nő. – De szerencsés vagy!
Hozzánk soha nem térnek be jóképű látogatók, hogy átteleljenek nálunk. – Megnyerő
mosolyt villantott a magas férfira, de az egy másik fiatal nőre meresztette a szemét.
– Jól mondod, szerencsés vagyok – felelte Jetamio, és elérzékenyülten a párjára
mosolygott.
A fiatal nő Thonolanra nézett és felsóhajtott. – Mindketten olyan jóképűek! Nem
hiszem, hogy választani tudtam volna közülük!
– És egyik sem lenne a tiéd, Cherunio. Ha feleségül akarsz menni, egynél kell
megállapodnod – oktatta ki a másik fiatal nő.
Mindenki kacagásban tört ki. Cherunio élvezte, hogy a figyelem középpontjába
került. – Még nem találtam olyan férfit, aki mellett szívesen megállapodnék – vágott
vissza, Jondalarra nevetve.
Cherunio volt a legalacsonyabb a nők közül. Jondalarnak eddig nem is tűnt fel a
lány. Annak ellenére, hogy alacsony, nagyon is nőies és vonzó volt. Majdhogynem
homlokegyenest Serenio ellentéte. Cherunio csaknem remegett a gyönyörűségtől,
hogy Jondalar szeme megakadt rajta, és kitünteti figyelmével. A felcsendülő hangra
hirtelen oldalra kapta a fejét.
– Már hallom a ritmust. Páros tánc következik. Gyere, Jondalar!
– Nem ismerem a tánclépéseket – szabadkozott a férfi.
– Majd megmutatom. Nem nehéz – nyugtatta meg Cherunio, és máris vonszolta
maga után abba az irányba, ahonnan a zene szólt. Jondalar engedett a felkérésnek.
 – Várjatok, mi is jövünk! – szólt utánuk Jetamio.
A másik nő nem volt elragadtatva attól, hogy Cheruniónak ily hamar sikerült
felkeltenie a férfi figyelmét. Jondalar távoztában még hallotta Radonio szavait –
„még... nem kemény" –, majd a felcsattanó kacajt is, de az összeesküvést szövők
pusmogásának már nem lehetett fültanúja, mert mind a négyen a tánchoz
felsorakozók felé nyomultak.
– Tessék, Jondalar, itt van a legutolsó tömlő bor – nyújtotta felé Thonolan. – Jetamio
azt mondja, hogy nekünk kell nyitnunk a táncot, de nem kell maradnunk. Amint
lehet, elillanunk.
– Nem akarjátok magatokkal vinni ezt a bort, hogy kettesben ünnepeljetek?
Thonolan a párjára mosolygott. – Tulajdonképpen nem ez az utolsó tömlőnyi bor.
Egyet elrejtettünk magunknak. Nem hiszem, hogy szükségünk lesz rá. Már
önmagában véve az is nagy ünnep nekem, hogy kettesben lehetek Jetamióval.
– Olyan kellemes hangzású a nyelvük! Te értesz belőle valamit, Jetamio? – kérdezte
Cherunio.
– Egy keveset, de majd meg akarok tanulni zelandoniul. És mamutojul is. Tholie
találta ki, hogy mindannyian sajátítsuk el egymás nyelvét.
– Tholie azt mondja, hogy úgy lehet a legjobban megtanulni sharamudojul, ha az
ember állandóan ezen a nyelven beszél. Igaza van. Ne haragudj, Cherunio. Nem volt
ildomos zelandoniul beszélnem – mentegetődzött Jondalar.
– Ó, engem nem zavar – vágta rá Cherunio, pedig dehogynem zavarta! Nem
szeretett a beszélgetésből kimaradni. Ám a bocsánatkéréstől nemcsak hogy
megengesztelődött, de egyenesen el volt bűvölve. Noha már az is elégtétel volt
számára, hogy az újdonsült házasok és a csinos zelandoni férfi becses társaságát
élvezheti, s magán tudhatja a többi fiatal nő irigykedő pillantását.
Az előrenyúló sziklapárkányon túl, a mező végénél máglya égett. A kis csapat
félrehúzódott a homályba, körbejárt a borral töltött tömlő, aztán a két fiatal nő
megmutatta a férfiaknak az alapvető tánclépéseket. Élénk, pezsdítő zene hangzott fel,
amint a furulyák, a dobok és a kereplők megszólaltak a mamutcsontból kicsalt
xilofonszerű, érdekes hangok kíséretében.
Elkezdődött a tánc. Jondalar megfigyelte, hogy csupán a táncos képzelőerején és
ügyességén múlik, hányféle módon teszi változatossá az alapvető tánclépéseket.
Egyesek a tánc hevében olyan lendületbe jöttek, hogy a többiek leálltak bámulni, és
lábukkal az ütemet verve buzdították. A táncolók körül csoportba verődtek az
emberek, s a dallamra ide-oda hajladoztak. Bárki tetszése szerint csatlakozhatott,
vagy abbahagyhatta a táncot, az éneklést vagy a zenélést.
Egyszer csak valaki kántálásba fogott, majd mind többen bekapcsolódtak, s a
dallamra az alkalomhoz rögtönzött szöveggel mulattató rigmusokat költöttek. Egy
férfi hirtelen a kör közepére perdült:
– Jondalar, a magas termet, választhatna nőt, nem egyet. Cherunio apró termet,
Jondalar most meggörnyedhet!
 A férfi éneke megtette a hatását – mindenki harsány hahó tára fakadt.
– Mutasd meg, Jondalar, hogyan görnyedsz meg, ha csókot akarsz adni
Cheruniónak! – kiáltotta oda valaki.
Jondalar a lányra mosolygott, aztán így szólt: – Nem kell meggörnyednem! –
Felkapta Cheruniót, és megcsókolta. Az emberek elragadtatva dobogtak a lábukkal,
és elismerően kacagtak. Jondalar szinte szó szerint levette a lányt a lábáról, aki a
nyakába csimpaszkodott, és viszonzásul forró csókot nyomott az ajkára. A férfi ebből
arra következtetett, hogy a lány szívesen töltené vele az éjszakát.
Nem távozhattak rögvest, mert ezzel csak még nagyobb hahotát váltottak volna ki a
tömegből. Jondalar leste az alkalmas pillanatot, amikor lassacskán eloldalazhatnak.
Amikor az énekesek és a bámészkodók kezdtek kicserélődni, a csoport széle felé
terelgette Cheruniót. Radonio váratlanul elébük toppant.
– Egész este kisajátítottad magadnak, Cherunio. Nem gondolod, hogy ideje lenne
megosztanod velünk? Elvégre azért rendezték ezt az ünnepséget, hogy tisztelettel
adózzunk az Anyának, és megosszuk másokkal az ő ajándékát.
Radonio közéjük furakodott, és megcsókolta Jondalart. Aztán egy másik nő
átkarolta a férfit, majd még több kar fonódott rá. Jondalar eleinte tűrte a csókolgatást
és a simogatást, de amikor a hölgykoszorúból kinyúló kezek intim testtájaira
tévedtek, már nem volt annyira biztos benne, hogy tetszik neki a dolog. Nem
szívesen élvezte volna az örömöket mindenkivel, csak azzal, akit ő választ magának.
A távolból fojtott kiáltást hallott, mintha valaki viaskodott volna. Ám épp azzal volt
elfoglalva, hogy lefejtse magáról a nadrágját kioldani és benyúlni igyekvő kezeket.
Ez már túl sok volt neki.
Korántsem finoman lerázta magáról a rátapadó nőket, akik, miután megértették,
hogy nem hagyja megtapogatni magát, önelégülten somolyogva hátrébb léptek.
Jondalar ekkor vette észre, hogy valaki hiányzik.
– Hol van Cherunio? – szegezte nekik a kérdést.
A nők összenéztek, és felvisítottak a nevetéstől.
– Hol van Cherunio? – kérdezte újra. Minthogy a villogáson kívül ezúttal sem
kapott más választ, hirtelen odalépett Radonióhoz, és durván megragadta a karját. A
nőnek iszonyúan fájt a szorítás, de nem akarta kimutatni.
– Úgy gondoltuk, illene téged megosztania velünk – felelte Radonio, mosolyt
erőltetve az arcára. – Mindenki a magas, jóképű zelandonira vágyik.
– Csakhogy a zelandoni nem vágyik mindenkire – vágta oda Jondalar. – Hol van
Cherunio?
Radonio félrefordította a fejét. Nem volt hajlandó választ adni.
– Azt mondod, hogy te is a magas zelandonira vágysz? – kérdezte dühödten. –
Akkor most megkapod a zelandonitól a magadét! – Egy mozdulattal térdre
kényszerítette a nőt.
– Ez fáj! – kiáltott fel Radonio. – Miért nem segíttek? – fordult a többiekhez.
 A többi nő azonban nem mert közelebb lépni. Jondalar a vállánál fogva a tűz elé, a
földre penderítette Radoniót. A zene elhalt, s az emberek köréjük csoportosultak, de
nem szívesen avatkoztak volna közbe. A nő fel akart tápászkodni, de Jondalar
testével a földre nyomta.
– A nagy zelandonit akartad, hát most megkaptad! Szóval, hol van Cherunio?
– Itt vagyok, Jondalar – szólalt meg a lány. – Képzeld, lefogtak, és betömték a
számat. Azt mondták, csak egy kis tréfát űznek veled.
– Rossz tréfa volt – állt fel Jondalar, és felsegítette a könnybe lábadt szemű, sajgó
karját dörzsölgető Radoniót.
– Fáj az ujjad nyoma – pityeregte.
Jondalar csak most eszmélt rá, hogy nem értette meg a tréfát. Se neki, se
Cheruniónak semmi baja nem esett. Szemrehányást tett magának azért, hogy ő mégis
bántotta Radoniót. Ahogy a mérge elpárolgott, máris megbánta a tettét. – Én... én
nem akartam fájdalmat okozni neked... – fordult Radonióhoz.
– Ne vedd a szívedre, nem okoztál neki elég komoly sérülést, Jondalar – szólt oda a
bámészkodók közül az egyik férfi. – Úgy kellett neki! Soha nem nyugszik addig,
amíg ki nem talál valamit, és bajt nem keverhet.
– Csak azért beszélsz így, mert biztosan azt szeretnéd, hogy veled találjon ki
valamit – kelt Radonio védelmére az egyik fiatal nő, miután tisztázódott a helyzet.
– Nagyon tévedtek, ha azt hiszitek, hogy egy férfi szereti azt, ha mindannyian
egyszerre rávetitek magatokat.
– Ez nem igaz – vetette ellene Radonio. – Azt hiszed, nem tudjuk, hogyan
viccelődtök egymás között egyik-másik nőről? Hallottam, amikor egyszer arról
beszélgettetek, kedvetek lenne az összes nőt egyszerre kívánni. Sőt, annak is
fültanúja voltam, amikor azt mondtátok, hogy szeretnétek együtt hálni a beavatás
előtt álló lányokkal, pedig tudjátok jól, hogy egy ujjal sem érhettek hozzájuk, még
akkor sem, ha az Anya jóvoltából már megértek rá.
A fiatalember elvörösödött. Radonio érezte, hogy fölényt nyert, s kihasználva a
helyzetet, tovább fűzte a szót: – Egyesek még azzal is elhencegtek, hogy laposfejű
nőstényeket tettek magukévá!
Váratlanul terebélyes nőalak tűnt elő a máglya mögötti sötétből. Széle-hossza egy
volt, olyannyira kövér és alacsony volt. Szemén a belső szemzugot fedő bőrredő
idegen származásra vallott, csakúgy, mint arcán a tetoválás, noha a shamudojok által
kikészített zergebőrből varrt, hosszú ruhát viselt.
– Radonio! – szólt feddőn a lányra. – Nem szabad ocsmányságot beszélni az Anya
tiszteletére rendezett ünnepen! – Jondalar csak most ismert rá.
– Bocsáss meg, shamud – mondta Radonio, a fejét leszegve. Zavarában elpirult.
Látszott, hogy őszintén bánja, amit tett. Jondalarnak feltűnt, mennyire fiatal. Még
csitri volt, ahogy a többi is. Jondalar belátta, hogy gyalázatosan viselkedett.
– Kedvesem! – szólította meg szelíden a lányt a shamud. – Egy férfi azt szereti, ha
elcsábítják, és nem azt, ha lerohanják.
 Jondalar feszült figyelemmel nézett a nőre; nagyon is osztotta a véleményét.
– De mi nem akartunk neki rosszat – védekezett Radonio. – Azt hittük, tetszeni fog
neki a dolog... egy idő után.
– Talán kedvére is lett volna, ha finomabban bántatok volna vele. Senki nem szereti,
ha kényszerítik. Ugye, te sem örültél, amikor azt gondoltad, hogy netán
erőszakoskodni fog veled?
– De bántott engem!
– Valóban? Rá akart-e venni arra, hogy akaratod ellenére cselekedj? Azt hiszem, az
sokkal jobban fájt volna neked. És gondolt-e bármelyikőtök is arra, hogy ezzel esetleg
megsértitek Cheruniót? Senkit nem lehet az Anya örömeinek élvezetére
kényszeríteni. Aki pedig ezt cselekszi, nem tiszteli az Anyát. Visszaél az ő
ajándékával.
– Shamud, ítélkezz felettem...
– Ugyan már, Radonio! Ünnep van! Mudo boldognak szeretné látni a gyermekeit.
Ez csupán apró közjáték volt. Ne hagyd, kedvesem, hogy a kedvedet szegje. Máris
folytatódik a tánc. Menj, csatlakozz a többiekhez!
Jondalar megfogta Radonio kezét. – Ne haragudj... Nem akartalak bántani.
Szégyellem... Bocsáss meg.
Radonio, mérgében duzzogva, legszívesebben elhúzódott volna tőle, ám amint a
férfi ibolyakék szemébe nézett, megenyhült. – Ostoba... gyerekes tréfa volt – mondta,
és szinte megbabonázva a férfi felé dőlt. Jondalar odahajolt hozzá, és hosszasan
megcsókolta.
– Köszönöm, Radonio – mondta, majd sarkon fordult, hogy távozzék.
– Jondalar! – kiáltott utána Cherunio. – Hová mész?
Jondalarnak lelkiismeret-furdalása támadt, amint ráeszmélt, hogy teljesen
megfeledkezett Cherunióról. Nagy léptekkel visszament a kétségkívül vonzó, apró,
bájos, vidám fiatal nőhöz, felemelte, majd szenvedéllyel – és fájó szívvel –
megcsókolta.
– Cherunio, én fogadalmat tettem. Mindez nem történt volna meg, ha nem
hajlottam volna rá, hogy megszegjem. Melletted oly könnyen feledésbe merült.
Remélem... egy7 szer, majd egy másik alkalommal... Kérlek, ne haragudj rám –
mondta, és gyors léptekkel elvonult a kiugró homokkőpárkány alatt húzódó
kunyhók felé.
– Miért kellett elrontanod az egész estét mindenki számára, Radonio? – kérdezte
szemrehányón Cherunio, miközben a távozó férfit bámulta.
A kunyhó bejáratán a bőrfüggöny le volt engedve, de nem zárták el keresztbe tett
palánkok. Jondalar megkönnyebbülten sóhajtott fel. Ez azt jelentette, hogy Serenio
egyedül van odabent. Jondalar félrehúzta a függönyt. Sötétség honolt a lakban.
„Lehet, hogy Serenio nincs is a kunyhóban – gondolta Jondalar. – Meglehet, végül is
valaki mással tölti az éjszakát/' Csak most döbbent rá, hogy a szertartás óta egész este
nem látta. Igaz, Serenio volt az, aki nem akarta elkötelezni magát erre az estére;
Jondalar csak önmagában fogadta meg, hogy vele tölti az éjszakát. Lehet, hogy a
nőnek más tervei voltak, vagy megeshet, hogy látta őt Cherunióval.
Jondalar tapogatózva a lakhely hátsó részébe, a prémtakarókkal és tollal töltött
párnákkal borított emelvény felé botorkált. Darvo ágya a fal mellett üres volt. Ez
várható volt. A vendég ritka volt errefelé, mint a fehér holló. Kiváltképp a vele
egykorú látogatók. Valószínűleg összebarátkozott némelyikkel, és most együtt töltik
az éjszakát, küszködve az álmossággal.
A hátsó zug felé közeledve a fülét hegyezte. Mintha szuszogást hallott volna.
Átnyúlt az emelvény túlsó oldalára. Egy kart tapintott ki a sötétben. Felderült az
arca.
Kiment a kunyhóból, a központi tűzből izzó faszenet kotort ki egy fadarabra, és
visszasietett vele. Meggyújtotta a kis kőlámpás mohából sodort kanócát, aztán a
bejáratnál keresztbe tett két deszkát, ily módon jelezve, hogy most ne zavarják őket.
Kezébe vette a lámpást, az ágyhoz lopakodott, és a szunnyadó nőt nézte. Úgy
döntött, szép finoman, lassan fölébreszti.
Levetkőzött, és odabújt a nő mellé. Serenio motyogott valamit, és befordult a fal
felé. Jondalar végigsimogatta a nő testét: a karját az ujjai hegyéig, a kiálló lapockáit, a
gerincét, a kidomborodó farát, a combját, a térdhajlatát, a lábikráját és a bokáját.
Serenio elhúzta a lábát, amikor a férfi a talpához ért. Jondalar a tenyerébe fogta a nő
egyik keblét. Erezte, ahogy a mellbimbója megkeményedik. Egyszeriben
ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy a nyelvével megcsiklandozza, de ehelyett
testével egészen a nő hátához nyomult, és csókolgatni kezdte a vállát és a nyakát.
Szerette megérinteni Serenio testét, újra és újra felfedezni magának. Igaz, nemcsak
az övét, hanem általában a női testeket, csak önmagukért és a kellemes érzésért.
– Jondalar? – szólalt meg egy álmos hang.
– Én vagyok – felelte a férfi.
Serenio a hátára fordult, és kinyitotta a szemét. – Már reggel van?
– Még nincs. – Jondalar fél könyökre támaszkodott, és lepillantott a nőre, miközben
a keblét cirógatta, aztán fölé hajolt, és mellbimbóját a szájába vette. A hasát
simogatta, majd lejjebb araszolt a combja közé, és kezét a vénuszdombon nyugtatta.
Serenióé volt a legpuhább, leglágyabb fanszőr az összes nőé közül, akit csak ismert. –
Kívánlak, Serenio. Ma éjjel veled szeretnék hódolni az Anyának.
– Kell még egy kis idő, amíg magamhoz térek – mondta Serenio, de ajka
szegletében mosoly bujkált. – Maradt még hideg tea? Szeretném kiöblíteni a számat.
A bortól rettenetes ízű.
– Megnézem – állt fel Jondalar.
Serenio bágyadtan elmosolyodott, amikor megpillantotta a férfit a pohárral
közeledni. Időnként szerette végiglegeltetni a szemét az izmos hátán, a világos,
göndör szőrzettel borított, erőteljes felsőtestén, kemény hasán, a lábszárán, amely
csupa erő és izom volt. Szeretett elgyönyörködni finom metszésű, arányos
arcvonásaiban – erős, négyszögletes állában, egyenes orrában, érzéki ajkában –, a
vaskos, de gyengéd kezében, no meg a szemében. Abban a beszédes, megigéző,
hihetetlenül kék szempárban, amelynek egyetlen pillantása megdobogtatta a női
szívet, s amelyben elmélyedve Serenio alig várta, hogy magába fogadhassa Jondalar
kemény, büszke férfiasságát, amely – mielőtt észrevette volna – már ott ágaskodott
előtte.
Az első alkalommal kissé megrémisztette a látvány. Ám Jondalar soha nem erőltette
mélyebbre annál, mint amennyit ő be tudott fogadni belőle. Sőt, inkább Serenio volt
az, aki az egészet magába akarta fogadni. Örült, hogy a férfi felébresztette. Amikor
Jondalar odanyújtotta neki a poharat, felült. Mielőtt beleszürcsölt volna a teába,
lehajolt, és szájába vette Jondalar lüktető férfiasságát. A férfi lehunyta a szemét, és
átadta magát a testén végigáradó gyönyörnek.
Serenio felegyenesedett, kortyolt a teából, majd felállt. – Ki kell mennem – közölte.
– Még sokan fenn vannak? Nincs kedvem felöltözni.
– Még korán van, táncolnak az emberek. Talán jobb lesz, ha a dobozt használod
idebent.
Jondalar elnézte az ágyhoz visszatérő nőt. Ó, Nagy Földanya! Micsoda gyönyörű
nő! Szép arcvonásokkal, lágy, puha hajjal. A lábszára hosszú, kecses, a popsija kicsi,
ám formás, a feszes, apró keblei a kiálló mellbimbókkal még mindig olyan
kislányosaknak tűnnek! Mindössze a hasán megmaradt néhány csíkból lehetett arra
következtetni, hogy már szült, s csupán a szeme sarkánál húzódó egy-két szarkaláb
utalt a korára.
– Azt gondoltam, ma éjjel sokáig kimaradsz, hiszen ünnep van – szólalt meg
Serenio.
– És te miért vagy idebent? Nem te mondtad, hogy ma estére szabad akarsz lenni?
– Senkivel nem találkoztam, aki felkeltette volna az érdeklődésemet, és már fáradt
is voltam.
– De te felkeltetted az enyémet... és én nem vagyok fáradt – mondta mosolyogva
Jondalar, majd átölelte, szorosan magához vonta és mohón csókolni kezdte Sereniót.

13.

Amikor Ayla a völgybe ért, gondban volt. Eredetileg azt tervezte, hogy a parton
trancsírozza fel és szárítja meg a húst, és odakint alszik a szabad ég alatt, mint ahogy
máskor is tette. Csakhogy a sérült barlangi oroszlánnak csak a barlangban tudta
volna megfelelően gondját viselni. Jóllehet az oroszlánkölyök nagyobb volt egy
rókánál, azért még ölbe tudta volna venni. A teljesen kifejlett rénszarvas külön
gondot jelentett. A két lándzsa, amelyet hegyével a földön Nyihaha húzott maga
mögött, és amely között a szállítóheveder volt kifeszítve, túlzottan távol helyezkedett
el egymástól ahhoz, hogy a barlanghoz felvezető keskeny ösvényen elférjen. Ayla
nem tudta, hogyan vigye föl a sziklaüreghez a nehezen megszerzett zsákmányt, de a
parton sem merte őrizetlenül hagyni, minthogy a hiénák még mindig szorosan a
nyomában jártak.
Aggodalma nem volt alaptalan. Az alatt a röpke idő alatt, amíg az oroszlánbébit
felvitte a barlangba, a hiénák máris megrohanták a hevederbe kötött
rénszarvastetemet, és fölötte acsarkodtak. Még az sem zavarta őket, hogy Nyihaha
közben idegesen oldalt lépegetett. Ayla, mielőtt leért volna a meredek ösvényről a
partra, már készenlétbe helyezte a parittyáját. Egy elsüvítő kavics le is terített egyet
közülük. Hátsó mancsánál fogva – noha még az érintésétől is irtózott – elvonszolta a
hiénát a rétre. Az állat még bűzlött a nemrég fölfalt dögtől. Ayla megmosta kezét a
patakban, mielőtt a lóval kezdett foglalkozni.
Nyihaha reszketett és tajtékzott, a farkával pedig nyugtalanul ide-oda csapkodott.
Már hazaútban is nehezen viselte el a maga mögött húzott kis barlangi oroszlán
szagát, hát még most a nyomában lopakodó hiénákét! Amikor a dögevők
megpróbáltak a parton közel férkőzni Ayla zsákmányához, Nyihaha körözéssel
igyekezett kitérni előlük, de a szállítóhevedert tartó egyik lándzsa vége beakadt egy
kőhasadékba. Nyihahát ettől rémület fogta el.
– Ugye, nehéz napod volt, Nyihaha? – szólt az állathoz kézjelekkel Ayla, aztán
átkarolta a nyakát, és úgy ölelte magához, mint egy riadt gyermeket. Nyihaha
odadőlt hozzá. Remegett, és nehézkesen fújtatott, de a nő közelsége végül
lecsillapította. Ayla mindig is szeretettel és türelemmel bánt vele, s a ló ezt
bizalommal és szolgálatkészséggel hálálta meg.
Ayla hozzáfogott a hevenyészett szállítóheveder szétszedéséhez, noha fogalma sem
volt arról, hogyan viszi fel a szarvast a barlanghoz. Ám amint a hevedert leoldotta az
egyik lándzsanyélről, az közelebb lendült a másikhoz, és ezáltal a két lándzsahegy
között csökkent a távolság. Ayla gondja végül is magától megoldódott. Immár ebben
a helyzetben rögzítette a lándzsákat, aztán felvezette Nyihahát az ingatag teherrel az
ösvényen.
A lónak minden erejét meg kellett feszítenie ahhoz, hogy felhúzza a saját súlyával
vetekedő, nehéz málhát a kaptatón. Aylának újra el kellett ismernie, mekkora
segítséget jelent számára a ló ereje. Amikor felértek a sziklateraszra, Ayla
megszabadította az állatot az összes tehertől, hálája jeléül megölelgette, és bement a
barlangba. Arra számított, hogy Nyihaha is követi. A ló izgatott nyerítésére hirtelen
hátraperdült.
– Mi a baj? – kérdezte kézjelekkel.
A barlangioroszlán-kölyök ugyanott feküdt, ahol Ayla hagyta. Persze, az
oroszlánkölyök! – hasított belé a felismerés. – Az oroszlánszagot érzi Nyihaha. – Ayla
visszament a lóhoz.
– Nyugodj meg, Nyihaha! Az a kölyök nem tud ártani neked. – Megdörzsölgette a
kanca puha orrát, átkarolta izmos nyakát, és szelíd nógatással becsalogatta a
barlangba. A nő iránti bizalom ismét felülkerekedett a ló félelmén. Ayla odavezette a
kisoroszlánhoz. Nyihaha óvatosan, gyanakvóan megszaglászta. Hátralépett,
felnyihogott, majd a nyakát lenyújtva újra megszimatolgatta a moccanatlan kölyköt.
Kétségtelen, ragadozószaga volt, de nem fenyegetett veszéllyel. A ló megint
megszagolgatta, orrával megbökdöste, aztán úgy tűnt, döntött: elfogadja az új
jövevényt. A helyére ment, és rágcsálni kezdte a szénáját.
Ayla most a homokszínű alapon halvány sárgásbarna foltos, pelyhes szőrű, sérült
kölyökre fordította a figyelmét. Egészen fiatalnak látszott, de Ayla nem tudta
megállapítani a korát. A barlangi oroszlánok a sztyeppvidék ragadozói voltak. Ayla
eddig csak az erdős területeken élő húsevők szokásait ismerte. Még annak idején,
amikor a Barlangi Medve népével élt, a törzs barlangjának környékén figyelte meg
őket. Akkoriban nem vadászott sík terepeken.
Megpróbált visszaemlékezni mindarra, amit a törzsbeli vadászok meséltek a
barlangi oroszlánról. Ez a kölyök világosabb árnyalatúnak tűnt, mint azok az
oroszlánok, amelyeket Ayla eleddig látott. Emlékezett rá, hogy a férfiak mindig
figyelmeztették a nőket: vigyázzanak, mert a barlangi oroszlánt nehéz észrevenni.
Színükkel olyannyira beleolvadtak a száraz fűvel vagy szürkésbarna poros földdel
borított tájba, hogy az ember akár bele is botolhatott valamelyikbe. A bokor
árnyékában vagy a barlangja melletti kövek között szundító oroszlánfalka közelről
nézve is csupán nagy, kerek köveknek tűnt.
Ayla csak most gondolt bele, hogy errefelé a sztyepp – az összképét tekintve –
világosabb szürkésbarna árnyalatú. Az itt élő oroszlánok biztosan jól beleolvadtak a
tájba, eddig azért nem figyelt fel rájuk. Ebből arra következtetett, hogy a bundájuk
világosabb színű, mint déli rokonaiké. Úgy gondolta, nem ártana némi időt
fordítania a tanulmányozásukra.
Mint javasasszony, gyakorlott kézzel végigtapogatta a kis állatot, hogy
megállapíthassa, mennyire súlyos a sérülése. Az egyik bordája eltörött, de nem
fenyegetett komolyabb veszéllyel. A fájdalmas pontokat görcsös összerándulások és
nyafogó hangok jelezték. Lehet, hogy belső sérüléseket szenvedett. Ám a nagyobb
gondot a fején tátongó nyílt seb jelentette, melyet az egyik rénszarvas kemény patája
ejthetett rajta.
Ayla tüze már rég kialudt, de emiatt nem kellett aggódnia. Tűzköveivel és a száraz
taplóval pillanatokon belül tüzet tudott csiholni. Vizet tett fel forrni, és bőrszíjjal
finoman, de szorosan körbetekerte az oroszlánbébi mellkasát. A visszaútban szedett
nadálytőgyökérről lehámozta a sötétbarna héját. A növény ragadós, nyálkás levet
eresztett. Ayla körömvirágot szórt a zubogó vízbe. Amikor a főzet megsárgult, puha,
nedvszívó bőrt mártogatott bele, és megtörölgette vele a kölyök sebét.
Amint a megszáradt vér leázott, a seb ismét vérezni kezdett. Ayla ekkor látta, hogy
az állatka koponyája megrepedt, de nem zúzódott be. Felszeletelte a fehér nadálytő-
gyökeret, és a ragacsos anyagot közvetlenül a sebbe csepegtette, hogy elálljon a
vérzés, és a koponyacsont mielőbb összeforrjon, aztán puha bőrrel bekötözte. Mindig
eltette az elejtett állatok kikészített bőrét, noha akkor még nem tudta, mire lesz jó, ám
arra legmerészebb álmában sem gondolt volna, hogy egyszer majd erre a célra fogja
felhasználni.
 „Hogy meglepődne Brun, ha látna! – mosolyodott el Ayla. – Soha nem engedte
meg, hogy ragadozókat vigyek a barlangba, még azt a kis farkaskölyköt sem. Most
kellene csak látnia, a barlangi oroszlánnal!"
Még egy kis vizet tett fel a nadálytőlevél és kamilla keverékéből készült teának,
habár még halvány sejtelme sem volt, hogyan fogja megitatni az oroszlánkölyökkel.
Otthagyta a kisoroszlánt, és kiment megnyúzni a rénszarvast. Amikor az első
vékony, nyelv formájú hússzeleteket fel akarta akasztani, hirtelen tanácstalanná vált.
A sziklaterasz csupasz volt, nem borította földréteg. Hová szúrja le a botokat,
amelyek közé a zsinegeket szokta kifeszíteni? Ezen el sem gondolkodott akkor,
amikor azon aggódott, hogyan vigye fel a szarvas tetemet a barlanghoz.
Reményvesztettségében nem jutott eszébe semmiféle megoldás. Fáradt volt,
elcsigázott, és nyugtalanság lett úrrá rajta amiatt, hogy egy barlangi oroszlánt hozott
az otthonába. Korántsem volt meggyőződve arról, hogy helyesen cselekedett. És
mihez kezd majd vele? Ledobta a botokat a kezéből, és felállt. A sziklaterasz
legtávolabbi végébe ment, és a széllel szemben állva végigtekintett a völgyön. Mi
másra gondolhatott, mint arra, hogy magához vett egy ápolást igénylő barlangi
oroszlánt, holott már készülődnie kellene az útra, hogy folytassa az idegenek
keresését? Talán most azonnal vissza kellene vinnie a sztyeppre, és hagyni, hadd
jusson ő is ugyanarra a sorsra, ami a többi legyengült állatra vár a pusztaságban. A
hosszú egyedülléttől elment a józan esze? Úgysem tudja, hogyan gondoskodjék róla,
hogyan etesse. Es mi lesz azután, ha felgyógyul? Akkor már késő lesz visszavinni a
sztyeppre; az anyja nem fogadná vissza, és a kölyök elpusztulna. Ha megtartja a
kölyköt, a völgyben kell maradnia. Ha folytatni akarja a keresést, akkor vissza kell
vinnie.
Visszament a barlangba, és a még mindig mozdulatlanul fekvő fiatal barlangi
oroszlán fölé állt. A mellkasára tette a kezét. Még meleg volt, és lélegzett. Pihés szőre
olyan volt, mint Nyihaháé kiscsikókorában. Helyes kis állat volt. A fején a kötéssel
olyan mulatságosnak tetszett, hogy Ayla önkéntelenül elmosolyodott rajta. „Ám ez
az aranyos csöppség egyszer majd hatalmasra fog nőni" – emlékeztette magát. Felállt,
és ismét lenézett rá. Nem vitte volna rá a lélek, hogy visszavigye a sztyeppre
elpusztulni.
Visszament a barlang elé, és a húst bámulta. Ha a völgyben marad, megint el kell
gondolkodnia azon, miből menynyit kell elraktároznia télire. Kiváltképp most, hogy
még egy éhes szájat kell etetnie. Felemelte a botot, és megpróbálta kifundálni,
hogyan állítsa fel. Észrevett egy sziklatörmelék-halmot a hátsó fal mentén, a terasz
távolabbi pereme mellett. Beleszúrta a botot, és az megállt egyenesen, csakhogy a
zsinegekre felkötött hús súlyától eldőlt volna. Ennek ellenére Aylának támadt egy
ötlete. Bement a barlangba, felkapta a kosarát, és leszaladt a partra.
Némi kísérletezés után rájött, hogy a gúlában egymásra halmozott parti kövek
hosszabb botot is megtartanak. Többszöri fordulóval köveket vitt fel, és megfelelő
méretű botokat vágott, mielőtt kifeszítette a zsinegeket a hússzárításhoz, és folytatta a
hússzeletelést. Kis tüzet rakott odakint, és az egyik fartőt nyársra húzta, hogy
megsüsse vacsorára. Eközben azon törte a fejét, hogyan etesse meg a kölyköt, és adja
be neki az orvosságot. Oroszlánbébinek való ételről kellett gondoskodni.
A kicsinyek ugyanazt ehetik, mint a nagyok – emlékezett rá Ayla –, csak az ő
ételüknek puhábbnak, könnyebben rághatónak kell lennie, nehogy a torkukon
akadjon. Talán a húsleves, igen apróra vágott hússal, megtenné. Valaha Durcöt is
ezzel etette. Miért ne táplálhatná ezzel a kisoroszlánt is? Tulajdonképpen a
gyógynövényteába belefőzhetné a húst.
Tüstént munkához látott. A következő szarvashússzeletet felaprította, bevitte a
barlangba, beletette a fából készült főzőedénybe, és egy kis maradék
nadálytőgyökeret is szórt bele. A kölyök meg sem mozdult, de Aylának úgy tűnt,
mintha valamelyest nyugodtabban pihenne.
Kis idő múlva mocorgó hangokat vélt hallani. Bement megnézni az állatot. A kis
hím oroszlán felébredt, és halkan nyivákolt, minthogy nem tudott talpra kecmeregni.
Ám Ayla közeledtére morogni, fújni kezdett, és megpróbált hátrébb húzódni. Ayla
elmosolyodott, és leereszkedett mellé.
„Megijedtél, szegénykém – sajnálkozott. – Nem csoda, amikor egy idegen
barlangban ébredsz, minden csontod fáj, és megjelenek én, aki egy cseppet sem
hasonlítok az anyádra vagy a testvéreidre. – Ayla odanyújtotta a kezét. – Látod? Nem
bántalak. Aú! Milyen élesek az apró fogaid! Nem baj, rágcsáld csak, és szagolgasd a
kezemet, így könnyebben megbarátkozol velem. Anyád helyett most már nekem kell
az anyádnak lennem. Még ha tudnám is, merrefelé találom a barlangotokat, az anyád
nem tudná, hogyan viselje a gondodat, ha egyáltalán visszafogadna. Nem sokat
tudok a barlangi oroszlánokról. Igaz, a lovakat sem ismertem nagyon. De egy kölyök
akkor is kölyök. Éhes vagy? Nem tudok neked tejet adni. Remélem, ízleni fog a
húsleves a finomra vágott hússal. Az orvosságtól pedig biztosan jobban fogod érezni
magad.”
Ayla odament a tűzhöz, hogy megnézze a levest. Igencsak elképedt, amikor
megpillantotta a megkocsonyásodott állagú, kihűlt ételt. Amikor megkeverte egy
bordacsonttal, látta, hogy a hús egy darabba összeállt az edény alján. Hegyes, rövid
nyársra felszúrta és kiemelte az összedermedt hústömböt, amelyről nyúlós, sűrűn
folyós massza csüngött alá. Hirtelen rádöbbent, mi történt a levessel, és harsányan
felkacagott. A kölyök a hangtól annyira megrémült, hogy csaknem sikerült
összeszednie minden erejét, hogy talpra álljon.
„Nem csoda, hogy a nadálytőgyökér elősegíti a sebgyógyulást. Ha a felsértett élő
hús is olyan jól összeforr tőle, mint ahogy ez a főtt hús összeállt, akkor biztosan
elősegíti a kisoroszlán fejsérülésének behegedését" – örvendezett Ayla.
– Megkóstolod? – kérdezte a barlangi oroszlántól kézjellel. Ayla egy nyírfaháncsból
készült, kisebb tálban az orra elé tette az ételt. Az állat fújt a nőre, és hason kúszva
hátrált.
Ayla meghallotta az ösvényen felfelé közeledő paták csattogását. Egy pillanat
múlva megjelent Nyihaha a barlangban. Azonnal felfigyelt az ébren lévő, mocorgó
kölyök-re, és odament megvizsgálni. Megszimatolta a pihés szőrű állatot, amely
félelmében köpködni és morogni kezdett, majd addig hátrált, amíg kis híján Ayla
ölében találta magát. Érezte a nő lábának melegét, emlékezett a valamelyest
ismerősebb szagra, és odahúzódott hozzá.
Ayla az ölébe vette, gyengéden magához ölelte, s hogy megnyugtassa, dudorászni
kezdett. Valaha a saját síró csecsemőjét is így csitítgatta.
„Nincs semmi baj. Majd megszoksz bennünket" – gondolta. Nyihaha megrázta a
fejét, és felnyerített. A nő ölében kuporgó barlangi oroszlán nem tűnt fenyegetőnek,
ám a ló ösztönei azt súgták, hogy ennek a szagnak vészt hozónak kellene lennie.
Nyihaha az együttélésük során már eddig is alkalmazkodott a nőhöz. Talán ezt az
egy barlangi oroszlánt el tudja viselni maga körül.
A kisoroszlán Ayla simogatására és ölelgetésére szopáshoz készülődve fészkelődött
a nő ölében. „Ugye, éhes vagy?" – kérdezte gondolatban Ayla. A tálat az orra elé
tartotta. A kölyök megszagolta, de nem tudta, mit kezdjen vele. Ekkor Ayla két ujját
a tálba mártotta, és az állat szájába dugta, aki immár rájött, mit kell tennie, és
szopogatni kezdte. Amint ott ült a barlangban, ölében ringatva az ujját szopogató
oroszlánkölyköt, egyszeriben megrohanták a fiáról őrzött emlékek, amelyek
olyannyira elvonták a figyelmét, hogy észre sem vette az arcán végiggördülő és a kis
állat szőrére hulló könnycseppeket.
Ayla még éjszaka is felkelt a kölyökhöz, a saját nyoszolyájára fektette, dédelgette, és
hagyta, hadd szopogassa a két ujját. Azokban az első napokban olyan szoros kötelék
alakult ki a magányos fiatal nő és a barlangioroszlán-kölyök között, amely
elképzelhetetlen lett volna az anyaoroszlán és a kölyke között. A természet kegyetlen
volt, főként az állatok királyának kicsinyeivel szemben. Noha az anyaoroszlán akár
hat hónapos korukig is szoptatta őket, a kölykök, amint kinyílt a szemük, már húst
kezdtek enni. Ám az oroszlánfalkákban a táplálkozási rangsor kialakulása nélkülözte
a túlzott érzelgősséget.
A nőstények vadásztak, és – a macskafélék családjának többi tagjától eltérően –
csoportba verődve ejtették el a zsákmányukat. Három-négy nőstény oroszlán együtt
félelmetes vadászcsapatot alkotott. Még egy megtermett szarvast vagy egy ereje
teljében lévő bölénybikát is le tudtak teríteni. Csak a kifejlett mamutokat nem merték
megtámadni, viszont a fiatal és az öreg példányoknak már nem kegyelmeztek.
Csakhogy a nőstények nem a kicsinyeik, hanem a hím oroszlán számára vadásztak.
A legnagyobb részt mindig a falkavezér hím kapta meg a zsákmányból.
Megjelenésekor a nőstények félreálltak, és csak azután fogtak hozzá az evéshez,
miután a falkavezér jóllakott. Őutánuk következtek a serdülőkorú állatok, s
legutoljára, ha még maradt valami, a kölykök civakodhattak a húsfoszlányokon.
Ha egy kölyök mardosó éhségében nem tudta kivárni a sorát, és megpróbált egy
falatot elcsenni, a rámért fenyítő ütéstől akár nyomban a halálát is lelhette. Az anya
gyakran elvitte a préda közeléből éhes kicsinyeit, mert nem akarta kitenni őket ennek
a veszélynek. Az oroszlánkölykök háromnegyede soha nem érte meg az érett kort.
Amelyek viszont megérték, azokat elűzték a falkából, arra kényszerítve őket, hogy
nomádokká, vándorlókká váljanak, márpedig a nomádokat sehol sem látták
szívesen, más falkákban sem, főként ha hímek voltak. A nőstényeknek volt némi
előnyük. Esetleg megengedték nekik, hogy a falka közelében éljenek, ha a csapatban
kevés volt a vadász.
Egy hím csak oly módon tudta elfogadtatni magát, ha élethalálharcban megvívott
ezért. Ha a falkavezér hím megöregedett vagy megsérült, az egyik fiatalabb falka tag
– vagy még inkább egy idegen, kóborló hím – elűzte, és átvette a csoport vezetését. A
hím feladata volt megvédeni a falka területét – melynek határát a hím a
bűzmirigyéből kibocsátott illatanyaggal, a vezérnőstény a vizeletével jelölte meg – és
biztosítani a fajfenntartást.
Időnként a vándor hím és nőstény egy új falkamagot alkotva csatlakozott
egymáshoz, ám a környező falkákkal meg kellett vívniuk ahhoz, hogy saját területet
szerezhessenek. Létük keserves és bizonytalan volt.
Ayla azonban nem volt anyaoroszlán; ember volt. Az emberek mint szülők
nemcsak megvédték a kicsinyeiket, hanem gondoskodtak is róluk. Bébi – mert Ayla
csak így nevezte a kis állatot – olyan bánásmódban részesült, amilyenben még soha
egyetlen barlangi oroszlán sem. Neki nem kellett a testvéreivel marakodnia a
koncokon, és elkerülnie nagyobb társai erős mancsütéseit. Ayla gondoskodott róla;
vadászott neki. Noha mindig biztosította a kölyök számára elegendő részt a
zsákmányból, mégsem mondott le a saját részéről. Hagyta, hogy szopogassa az ujjait,
amikor kedve támad rá, és rendszerint a saját fekhelyét is megosztotta vele.
A kisoroszlán – természeténél fogva – tiszta állat volt, mindig kijárt a dolgát
elvégezni, kivéve eleinte, amikor még nem tudott lábra állni. Amikor
kényszerűségből a barlangban tócsát engedett maga alá, olyan undorral húzta el az
orrát, hogy Ayla nem tudta megállni mosolygás nélkül. Nem ez volt az egyetlen
alkalom, amikor mosolyt csalt Ayla arcára. Bébi szeretett a nő sarkában járni. Még
nagyobb örömére szolgált az, amikor Ayla úgy tett, mintha nem venne tudomást
arról, miben mesterkedik, aztán meglepettséget színlelt, ha a kölyök a hátára ugrott.
Igaz, néha ő lepte meg az állatot, amikor az utolsó pillanatban hátrafordult, és a
karjába kapta.
Ayla, különösen kezdetben, ugyanúgy dédelgette a barlangi oroszlánt, mint ahogy
a törzsben babusgatták a kisgyerekeket. Ám ahogy cseperedett, játék közben néha
már – igaz, nem szándékosan – fájdalmat okozott neki. Ha féktelen játékos kedvében
megkarmolta, vagy egy színlelt támadással ledöntötte a lábáról, a nő abbahagyta a
játszást, és ezt a törzs által használt „Elég volt!" értelmű kézjellel is nyomatékosította
időnként. Bébi érzékenyen reagált Ayla kedélyállapotára. Ha nem akart a bottal vagy
a régi bőrdarabbal „huzavona"-játékot játszani, a kisoroszlán valahogyan mindig
igyekezett megengesztelni – ami rendszerint mosolyra fakasztotta a nőt –, vagy pedig
az ujjai után kapkodott, mert szerette volna megszopogatni.
Az állat az „Elég volt!" kézmozdulatra kezdett egyformán viselkedni. Ayla – aki
mindig érdeklődéssel szemlélte az élőlények mozdulatait és testtartását – attól
kezdve, hogy felfigyelt erre, a tiltó kézjelet használta, valahányszor meg akarta
fékezni a kis állatot valamilyen cselekvése közben. Az oroszlán ezt hamar
megtanulta. Bármilyen mozdu-
lat, lépés vagy ugrás közben megtorpant a megálljt parancsoló jelre, aztán a nő
ujjait kereste, hogy biztonságérzetét visszanyerje a szopassál. Mintha csak tudta
volna, hogy olyasmit tett, ami nem tetszik Aylának.
Másrészt Ayla is figyelembe vette a kölyök hangulatait és igényeit. Soha nem
korlátozta a mozgásszabadságában. Szabadon járhatott-kelhetett, akárcsak a ló vagy
Ayla, akinek meg sem fordult a fejében, hogy négylábú társai közül valamelyiket is
bezárja vagy megkösse. Ók jelentették számára a családot, a törzset, velük osztotta
meg a barlangját és élete minden pillanatát. Magányában ők voltak az egyedüli
társai, barátai.
Már nem foglalkozott azzal, hogyan vélekedne a törzs arról, hogy állatokkal él
együtt. Sokkal jobban érdekelte a ló és az oroszlán között kialakult viszony. A ló és az
oroszlán természettől fogva született ellensége volt egymásnak. Az oroszlán – mint
ragadozó – a lovat prédájának tekintette, a ló pedig az oroszlánban a támadóját látta.
Ha Ayla ebbe már akkor belegondolt volna, amikor rátalált a sérült köIyökre, lehet,
hogy nem hozta volna magával a barlangjába, ahol egy lóval élt egy fedél alatt.
Nehéz volt elképzelni, hogy ez a két állat megférhet egymással, hát még azt, hogy
barátságban élhetnek!
Nyihaha eleinte csupán elviselte a kölyök jelenlétét, ám amint az lassacskán felépült
és járkálni kezdett, nehéz volt tudomást se venni róla. Amikor Ayla az oroszlánnal
játszott, egy bőrdarab egyik végét húzta, míg a kisoroszlán a másik végét a foga
között tartva, morogva húzta-vonta, tépte-rázta, a lóban felülkerekedett az ösztönös
kíváncsiság. Nem tudta megállni, hogy ne menjen oda megnézni, mi folyik ott.
Miután megszaglászta a bőrdarabot, ő is a foga közé vette az egyik szélét, így immár
hárman húzták háromfelé. Ayla elengedte a bőrt, és hagyta, hogy a ló és az oroszlán
kettesben huzakodjék rajta. Idővel Bébi rájött arra, hogyan hívja játékra Nyihahát. A
szájába fogta a bőrdarabot, és a két mellső lába között a hasa alatt vonszolva – mint
ahogy majdan a zsákmányát fogja cipelni – a paripa útját keresztezte. Nyihaha
gyakran kötélnek állt. Bébi, testvérek híján, a körülötte lévő élőlényeket tekintette
játszótársainak.
A kisoroszlán másik kedvenc játéka – Nyihaha nem különösebb örömére – a
lófarok-húzogatás volt. A ló mögé lopakodott, lekuporodott, és figyelte, ahogy a
kanca ide-oda csapkodja a farkát. Majd egy csábító mozdulatra az izgatottságtól
remegve, nesztelen léptekkel odalopódzott, s farkát lassan ide-oda csóválva
lecsapott, aztán a szőrcsomóval a szájában elégedetten odébbállt. Aylának néha az
volt az érzése, Nyihaha nagyon is jól tudja, hogy a farka a kiszemelt játékszer, csak
úgy tesz, mintha nem venné észre. A fiatal kanca is játékos volt, csak kiscsikókorában
neki nem volt kivel játszadoznia. Ayla nem volt leleményes a játékok kitalálásában,
hiszen nem tudta kitől ellesni.
Nyihaha egy idő után, amikor már megelégelte a farokhúzogató játékot,
hátrafordult, és a farka ellen támadó kisoroszlán hátsó részébe csippentett. Noha a ló
is elnéző volt a kis ragadozóval szemben, soha nem engedte át neki az uralkodó
szerepet. Meglehet, Bébi barlangi oroszlán volt, de még csak kölyök. S ha Ayla volt
az anyja helyett az anyja, akkor Nyihaha a pesztonkája. Az idő múltával a két állat
újabb és újabb játékokat talált ki magának. Ám az, hogy a ló már nem pusztán
eltűrte, hanem meg is kedvelte az oroszlánt, egy bizonyos dolognak volt köszönhető.
Bébi imádta a ganéjt.
A húsevők ürüléke nem keltette fel az érdeklődését, csak a növényevőké. Amikor
kimentek a sztyeppre, előszeretettel hempergőzött meg benne. Csakúgy, mint a
legtöbb játék, ez is a majdani vadászatra való felkészüléshez tartozott. Az oroszlán
más állatok ürülékébe hempergőzve álcázta, vette el a saját szagát. Bébinek
kiváltképp a mamuttrágya volt ínyére. A mancsa közé fogta a nagy gombócokat,
feltörte, és rájuk heveredett.
Ám egyetlen gombóc sem szerzett akkora gyönyörűséget a kisoroszlánnak, mint
Nyihaháé. Amikor először bukkant rá a halomban álló, a fa mellett tüzelőnek
használt, kiszáradt lócitromra, azt sem tudta, hová legyen örömében. Körbehurcolta,
belehentergett, hancúrozott benne, mígnem fülig csupa ganéj lett. Amikor Nyihaha
belépett a barlangba, azonnal megérezte rajta a saját szagát. Úgy tűnt, mintha ezáltal
a saját részének, önmagáénak tekintené. Attól
kezdve nyoma veszett a kölyök iránt táplált bizalmatlanságának. Elfogadta őt, és
oltalmába vette. Irányítgatta, óvta, őrködött felette, s ha időnként meggondolkodtató
módon viselkedett is, Nyihaha azért ugyanolyan figyelmes gondoskodással vette
körül.
Ayla még nem érezte magát ilyen boldognak azóta, hogy eljött a törzstől, mint azon
a nyáron. Igaz, Nyihaha már korábban is a társa volt, s több, mint barát. Ayla nem
tudta, mihez kezdett volna nélküle a hosszú, magányos tél során. A kis jövevény
azonban vidámságot hozott az életükbe. Az oroszlán felett őrködő ló és a játékos
kölyök társaságában mindig történt valami mulattató.
Nyár közepe táján egy ragyogó, meleg napon Ayla kint a réten figyelte a kölyök és
a ló új játékát. Körbe kergetőztek egymással. Először az oroszlán lelassított, bevárta
Nyihahát, s mire a ló lelassult, a kölyök előreugrott, és leírt egy kört. Aztán a ló elé
került, lefékezett, és ismét megvárta, amíg a kanca utoléri. Ayla még nem látott ennél
mulatságosabbat. A kacagástól a hasát fogva leroskadt egy fa tövébe.
Amint a nevetőgörcse csillapodott, döbbenten ébredt a tudatára annak, mit tett. Mi
volt ez a hang, amit olyan alkalmakkor adott ki, amikor valami szórakoztatta? Oly
könnyen tört fel belőle a kacagás, amikor senki nem figyelmeztette arra, hogy ez nem
helyénvaló. Ugyan miért nem volt ez helyénvaló? Nem emlékezett rá, hogy a
törzsben bárkit is látott volna mosolyogni vagy nevetni, a fia kivételével, jóllehet
értették a humort, a tréfás történetekre egyetértőn bólogattak, s a derű inkább a
szemükben tükröződött. A torzsbeliek csak akkor húzták el a szájukat
olyasféleképpen, ahogy Ayla mosolygott, amikor félelmükben izgatottság uralkodott
el rajtuk, vagy veszélyt éreztek, nem pedig örömükben.
 De mi rossz lehetett abban, ami oly jó érzést váltott ki Aylából, s oly felszabadultan
tört elő belőle? Vajon a hozzá hasonló idegenek is tudnak nevetni? „Az idegenek!" –
nyilallt belé a gondolat, s a kellemes, örömteli érzés egyszeriben tovatűnt. Nem
szeretett rájuk gondolni, mert olyankor
mindig rá kellett ébrednie, hogy valójában felhagyott a keresésükkel, s ettől vegyes
érzelmek fogták el. Iza azt mondta, keresse meg az idegeneket. Mi több, az egyedül
élés számos veszéllyel is jár. Ha megbetegszik, vagy valami baj éri, ki segít rajta?
Oly boldognak érezte magát itt a völgyben az állataival. Nyihaha és Bébi soha nem
vetett rá megrovó pillantásokat, amikor önfeledten futkározott. Soha nem intették,
hogy ne mosolyogjon vagy ne sírjon; nem szabták meg neki, hogy mire, mikor és
milyen fegyverrel vadászhat. A maga ura volt, és hihetetlenül szabadnak érezte
magát. Korántsem érezte azt, hogy a saját fizikai szükségleteinek a kielégítésére –
mint például az élelemnek az előteremtésére – fordított idő korlátozná
szabadságában. Épp ellenkezőleg! Magabiztossá tette annak tudata, hogy képes
önmagáról gondoskodni.
Az idő múlása és a kisoroszlán felbukkanása lassacskán enyhített a szerettei
elvesztése felett érzett fájdalmán. Az űrt pedig, amit az emberi kapcsolatok hiánya
hagyott maga után, a két állat jórészt kitöltötte. El-elmerengett azon, hogy valójában
ők is úgy élnek hármasban, mint ahogy kislánykorában élt Izával és Crebbel, csak
azzal a különbséggel, hogy most ő gondoskodott Nyihahával együtt Bébiről. Es
amikor éjjel a mellette fekvő kisoroszlán behúzott karmokkal a két mellső lábával
átölelte őt, majdnem azt hitte, hogy Durc.
Nem szívesen hagyta volna maga mögött a völgyet, hogy elinduljon megkeresni az
idegeneket, akikről semmit sem tudott, nem ismerte a szokásaikat, a tilalmaikat.
Meglehet, hogy ők is megfosztanák a nevetés örömétől. „Erre nem lesz alkalmuk.
Nem akarok többé olyan néppel élni, amelyik eltilt a nevetéstől" – fogadta meg
magában Ayla.
Az állatok belefáradtak a játszadozásba. Nyihaha legelészett, Bébi pedig a
közelében pihent, s nyelvét lógatva lihegett. Ayla füttyentésére a ló odabaktatott,
nyomában a nesztelenül lépkedő oroszlánnal.
– El kell mennem vadászni, Nyihaha – mutatta kézjelekkel. – Ez a kölyök annyit
eszik, és egyre csak nő!
Miután az oroszlánbébi felgyógyult a sérüléseiből, mindenhová követte Aylát és
Nyihahát. A falkában élő oroszlánok soha nem hagyták magukra a kölyköket, ahogy
a törzsbeliek sem a kisgyerekeket, úgyhogy Bébinek ez a viselkedése teljesen
természetes volt. Csakhogy felvetődött a kérdés: hogyan tud majd vadászni Ayla a
nyomában kullogó oroszlánnal? Amikor azonban Nyihahában felébredt a
védelmezőösztön, ez a gond önmagától megoldódott. Az anyaoroszlán, szokás
szerint, a kicsinyeivel és egy fiatalabb hímmel egy kisebb csoportot alkotott. Míg ő
vadászott, a fiatalabb hím vigyázott a kölykökre. Bébi ebben a szerepben fogadta el
Nyihahát. Ayla tisztában volt azzal, hogy egyetlen hiéna vagy más hasonló állat sem
merne szembeszállni a gondjaira bízott oroszlánkölyök védelmére kelő lóval, és nem
kockáztatná meg, hogy a dobogó, toporzékoló paták alá kerüljön. Ez viszont azt
jelentette Ayla számára, hogy ismét gyalog kell vadászni mennie. Amint a barlang
környéki sztyeppén barangolt, és a parittyájára való zsákmány után kutatott, egyszer
csak váratlan lehetőség kínálkozott.
Mindig messze elkerülte a völgytől keletre fekvő vidéken csatangoló
barlangioroszlán-falkákat. Ám az első alkalommal, amikor észrevett a satnya fenyők
árnyékában pihenő néhány oroszlánt, úgy döntött, ideje megfigyelni a totemét
megtestesítő állatokat.
Kockázatos foglalatosság volt ez. Noha vadász volt, mégis könnyen prédául
eshetett volna. Mivel már korábban is tanulmányozta a ragadozókat, megtanulta,
hogyan maradhat észrevétlen. Az oroszlánok tudták, hogy rajtuk tartja a szemét, de
az első egy-két alkalom után már ügyet sem vetettek rá. Ám ezzel még nem hárult el
a veszély. Bármelyikük bármikor rátámadhatott, ha épp morcos kedvében volt. Ayla
minél tovább szemlélte, annál fenségesebbnek látta őket.
Idejük java részét pihenéssel vagy alvással töltötték, de vadászatkor villámgyorsan
és dühödt erővel csaptak le áldozatukra. A falkában vadászó farkasok is le tudtak
teríteni egy hatalmas szarvast, de nem olyan fürgén, mint a barlangi nőstény
oroszlán egymaga. Az oroszlánok csak akkor vadásztak, ha megéheztek, márpedig
előfordult, hogy napokig nem ettek. Aylától eltérően, nekik nem kellett
gondoskodniuk arról, hogy az ínséges időkre élelmet raktározzanak el; egész évben,
minden évszakban vadásztak.
Ayla megfigyelte, hogy nyáron, amikor perzselőek voltak a nappalok, inkább
éjszaka csaptak le áldozataikra. Télen pedig, amikor megvastagodott szőrzetük a
tájba olvadó világosabb, csontszínű árnyalatot öltött, nappal látta őket vadászni. A
farkasordító hideg nem hagyta, hogy a vadászat során elégetett rengeteg energia
túlfűtse őket. Éjjel, amikor a hőmérséklet hirtelen leesett, barlangban vagy egy védett,
kinyúló sziklapárkány alatt egymásba gömbölyödve aludtak. Előfordult nemegyszer,
hogy egy kanyonban a kövek között töltötték az éjszakát, ugyanis a kövek
napközben a napsütéstől kissé felmelegedtek, és éjjel a hőt kibocsátották.
A fiatal nő egy nap, miután végigszemlélte, hogy a nőstény oroszlán hogyan ejtett
el egy öreg mamutot – amelynek agyara olyan hosszúra nőtt, hogy elöl keresztezte
egymást –, s a falka apraja-nagyja hogyan falta fel a zsákmányt, hazafelé bandukolt.
Közben azon töprengett, hogyan sikerülhetett megúsznia ötéves korában csupán
néhány karmolással a barlangi oroszlán támadását. Immár megértette, miért
rémüldöztek s csodálkoztak el rajta a törzsbeliek. „Miért engem választott a barlangi
oroszlán?" Egy pillanatra furcsa, baljós érzése támadt, végül gondolatai Durcnél
kötöttek ki.
Mielőtt a völgybe ért volna, parittyájával leterített egy nyulat Bébinek. Bölcs dolog
volt-e a barlangjába befogadni az oroszlánkölyköt? Maga elé képzelte a pajkos állatot
kifejlett hím oroszlánként. Kétségei egy szempillantás alatt szertefoszlottak, amikor
meglátta az örvendezve eléje rohanó kölyköt, amely tüstént a nő ujjait keresgélte, és
érdes nyelvével nyalogatni kezdte.
 Este, miután megnyúzta a nyulat, és darabokra vágta Bébinek, kialmolt Nyihaha
alól, és friss szénát hozott be neki, vacsorát készített magának. A forró teát
szürcsölgetve leült, és a tüzet bámulva maga elé idézte a nap eseményeit. Az
oroszlán a meleget árasztó tűztől távol, a barlang hátsó részében aludt. Ayla
gondolatban ismét végigelemezte, mi késztethette arra, hogy magához vegye a
kölyköt. Semmi másra nem tudott következtetni, csak arra, hogy így akarta a toteme.
Fogalma sem volt arról, hogy miért, de a nagy barlangi oroszlán szelleme elküldött
hozzá a maga fajtájából egyet felnevelni.
Ayla megérintette a nyakában bőrzsinóron függő amulettjét, markában tartva
kitapogatta a belül rejtőző tárgyakat, aztán hangtalan törzsi nyelven a
védőszelleméhez szólt: – Ez a nő eddig nem tudta, mily hatalmas is a barlangi
oroszlán. Ez a nő most hálás azért, hogy a saját szemével láthatta. Lehet, hogy ez a nő
soha nem fogja megtudni, miért lett a barlangi oroszlán kiválasztottja, de hálával
tartozik, amiért mellé adtad az oroszlánkölyköt és a lovat. – Szünetet tartott, majd
kisvártatva folytatta: – Egy nap, nagy barlangi oroszlán, ez a nő majd tudni fogja,
miért került az útjába a kölyök... ha védőszelleme úgy dönt, hogy felfedi előtte titkát.
Aylának a télre való felkészüléssel járó, szokásos nyári teendői során immár a
barlangi oroszlánra is kellett gondolnia. Bébi ragadozó volt, a gyors növekedéshez
tehát rengeteg húsra volt szüksége. Aylának viszont túl sok idejét emésztette fel,
hogy parittyával apró állatokra kellett vadásznia. Úgy gondolta, újra nagyvadat
kellene elejteni, amelyen osztozkodhatna az oroszlánnal. Ehhez azonban szüksége
volt Nyihahára.
Bébi megérezte, hogy Ayla valami különleges dologra készül, amikor elővette a
hámot, és magához füttyentette a lovat, hogy felszerelje a két erős lándzsanyelet. A
szállítóheveder jól bevált, de Ayla szerette volna tökéletesíteni. Úgy akarta
elhelyezni, hogy a málháskosaraknak is hasznát vehesse, és az egyik rúd mozgatható
legyen, hogy a ló a szűk ösvényen felvihesse a terhet a barlanghoz. A hússzárítást
már megoldotta odafent a sziklateraszon.
El nem tudta képzelni, mit csinál majd Bébi, vagy ő hogyan fog vadászni, ha az
oroszlán is mellette lesz. Mindenesetre kénytelen volt megpróbálni. Amikor
mindennel elkészült, felült Nyihaha hátára, és nekivágott az útnak. Bébi kitartóan a
nyomukban járt, mintha csak az anyját követné. Ayla a folyótól keletre elterülő
vidékre indult vadászni, mert ezt a területet számtalanszor bejárta lóháton, és már jól
ismerte. Tudta, mely állatcsordák mikor, hogyan, milyen útvonalon vonulnak, és hol
kelnek át a folyón. A csapdaállításnál jobb módszert még nem sikerült kiötlenie, ezért
még mindig vermet kellett ásnia az állatok csapásán. Az eleven oroszlánkölyök
erősen hátráltatta a munkát, azt hitte, a nő új játékot talált ki, hogy őt
megörvendeztesse.
Ahogy Bébi a gödörhöz kúszott, mancsa alatt beomlott a verem széle. Átugrotta a
lyukat, majd belehuppant, és könnyedén kiszökkent belőle, aztán meghempergőzött
a régi bőr sátorlapra kilapátolt földkupacban. Amikor Ayla vonszolni kezdte a
földdel megrakott bőrt, Bébi úgy döntött, ő is húzni fogja, csak épp maga felé. A
„huzavonád-játéknak az lett a vége, hogy az összes föld leszóródott a lapról.
– Bébi! Mit képzelsz, hogyan fogom kiásni ezt a lyukat?! – rivallt rá bosszankodva,
de közben nevetett. Ettől a kölyök újra bátorságra kapott. – Várj csak, mindjárt adok
neked valamit, amit vonszolhatsz. – Ayla végigkutatta a málháskosarakat, amelyeket
már korábban levett a ló hátáról, hogy könnyebben tudjon legelészni, végül rálelt a
szarvasbőrre, amit azért hozott magával, hogy a gödör fölé terítse, ha netalán elered
az eső. – Ezt húzd, Bébi! – mutatta kézjellel, és elhúzta az állat orra előtt. Az
oroszlánnak csak ez kellett. Soha nem tudott ellenállni, ha meglátott valamilyen
bőrdarabot elsuhanni maga előtt a földön. Ayla elmosolyodott. Bébi azt sem tudta,
hová legyen a boldogságtól. Két mellső lába között vonszolta a szarvasbőrt.
Aylának sikerült végre kiásnia a gödröt. Avítt bőrrel és egy kis földdel le is fedte. A
bőr sarkait épphogy csak lecövekelte. Bébinek természetesen oda kellett mennie,
hogy „ellenőrizze" a nő munkáját. Az alig lefogatott bőr beszakadt alatta. Az oroszlán
a gödörbe zuhant, majd ijedtében ingerülten kipattant belőle. Ezután már nem ment
a közelébe.
Miután a csapda elkészült, Ayla füttyentett Nyihahának, és nagy ívben a
vadszamárcsorda mögé került. Ayla képtelen volt rászánni magát még egyszer arra,
hogy lóra vadásszon. Még a vadszamár miatt is nyomasztó érzés fogta el. Nagyon is
hasonlított a lóra, ám a csorda épp a csapda irányába tartott, így könnyen a verembe
lehetett hajszolni őket, és Ayla nem szalaszthatta el ezt a lehetőséget.
Azok után, hogy látta, Bébi milyen játékos ugrándozást csapott a lyuk körül, még
inkább aggódott amiatt, hogy hátráltatni fogja a vadászatot. Ám mihelyt a csorda
mögé értek, a kölyök magatartása megváltozott. Lesből becserkészte a
vadszamarakat – ahogy Nyihaha farkát szokta mintha egyet is elkaphatna közülük,
noha ehhez még túl fiatal volt. Ayla ekkor fedezte föl, hogy a kölyök játszadozásai a
felnőtt oroszlánok ügyes vadászmódszereit idézik, melyekre majd Bébinek is nagy
szüksége lesz. Született vadász volt; ösztönösen tudta, hogy a prédát lopakodva kell
megközelíteni.
Ayla rádöbbent, hogy az oroszlánkölyök tulajdonképpen a segítségére van. Amikor
a csorda már eléggé közel járt az ösvényhez, félő volt, hogy a nő és az oroszlán
szagát megorrontva megfarol, és kikerüli a csapdát. Ayla ekkor vágtára fogta
Nyihahát, és kurjongatva, kiáltozva fejvesztett rohanásra igyekezett bírni a
vadszamárcsordát. Á kölyök érezte, hogy ez volt a jel, és ő is az állatok után vetette
magát. A barlangi oroszlán szaga csak növelte a vadszamarak eszeveszett riadalmát.
Egyenesen a csapda felé menekültek.
Ayla lecsusszant Nyihaha hátáról, és lándzsával a kezében teljes gőzzel rohant a
gödörből kimászni igyekvő, ordító vadszamár felé, Bébi azonban megelőzte.
Ráugrott az állat hátára – még nem tudta, hogy ha az oroszlánok jellegzetes
fojtófogásával az áldozat torkát kapja el, pillanatok alatt végezhet vele –, és apró,
még veszélytelen tejfogaival hátul beleharapott a vadszamár nyakába.
 Ha Bébi a falkával élt volna, egyetlen felnőtt oroszlán sem hagyta volna, hogy a
zsákmány közelébe menjen. Egyetlen halálos ütés bármely kísérletet csírájában
elfojtott volna. Az oroszlánok bármilyen gyorsak voltak is, „hosszútávfutó"
prédáikkal szemben csak „rövidtávfutók" voltak. Ha lendületből elsőre nem sikerült
elkapniuk a kiszemelt prédát, akkor nagy valószínűséggel le is mondhattak róla.
Igazán nem engedhették meg a kölyköknek addig, amíg fel nem nőnek, hogy
„vadásztudományukat" a játékon kívül a prédán is gyakorolgassák.
Ayla azonban ember volt. Gyorsaságban nem vetekedhetett se az oroszlánok
prédáival, se magukkal a ragadozókkal, mint ahogyan karmokkal és tépőfogakkal
sem rendelkezett. Az ő fegyvere az esze volt. Olyan eszközöket, módszereket tudott
kigondolni, amelyekkel pótolhatta a természet adta vadászképességek hiányát. A
csapdával – amely lehetővé tette a lassúbb, gyengébb emberi lény számára a
vadászatot – az oroszlánkölyöknek is alkalma nyílt ereje kipróbálására.
Amikor Ayla kifulladva odaért, látta, hogy a barlangioroszlán-kölyök morogva épp
a halálos fogást igyekszik kipróbálni tejfogaival a csapdába esett, rémülettől tágra
nyílt szemű vadszamár hátán. A nő biztos lándzsadöfése véget vetett a vadszamár
kínszenvedésének. Az állat a tűhegyes fogait a bőrébe mélyesztő oroszlánnal a hátán
összecsuklott, és a gödör aljára zuhant. Bébi csak akkor engedte el, amikor a
zsákmány már egyet se moccant. Ayla olyan büszkén, biztatón mosolygott az
oroszlánra, mint anya a gyermekére, amint a kölyök a nálánál jóval nagyobb állat
fölött kevélyen állva megpróbált elbődülni. Meg volt győződve arról, hogy ő ejtette el
a zsákmányt.
Ayla beugrott a gödörbe. – Bébi, menj arrébb! – lökte gyengéden félre a kölyköt. –
Ezt a kötelet a nyaka köré kell kötnöm, hogy Nyihaha ki tudja húzni.
Az oroszlánbébi csupa izgalom volt, amint a ló nekifeszült, hogy a szügyén átvetett
bőrszíjjal kihúzza a vadszamarat a veremből. Bébi hol be-, hol kiugrott a gödörből, és
amikor a zsákmány végre kint volt, ráugrott a tetemre, majd leszökkent róla. Nem
tudta, mihez kezdjen magával. A falkában rendszerint a prédát leterítő oroszlánt
illette meg az elsőbbség, csakhogy a kölykök soha nem ejtettek zsákmányt. A rangsor
szerint utoljára vehették el belőle a részüket.
Ayla kiterítette a vadszamarat, hogy felvágja a hasán, a végbélnyílástól a torkáig.
Egy oroszlán is hasonló módon, a lágy, alsó részt tépte volna ki először. Bébi mohón
nézte Ayla minden mozdulatát, amint átvágta az alsó részt, majd a hátára fordította
az állatot, szétfeszítette a lábát, és tovább hasította felfelé.
Bébi már nem bírt tovább várni. Belevetette magát a tetem nyitott hasüregébe, és az
előtüremkedő zsigerek után kapott. Tűhegyes fogaival átszakította a lágy belső
szövetet, és sikerült megragadnia valamit. Jól ráharapott, és maga felé kezdte húzni,
ahogyan a „huzavona"-játék közben a bőrdarabot.
Ayla végzett a vágással, és hátrafordult. Hirtelen túláradó kacagás buggyant ki
belőle. Úgy rázta a nevetés, hogy még a könnye is kicsordult. Bébi ráharapott egy
béldarabra. Ahogy hátrált, a bél valahol elszakadt, és egyre csak jött és jött. A kölyök
izgatottan, türelmetlenül húzta métereken át a széttekeredett zsigereket. Meglepett
ábrázata oly mulatságos volt, hogy Ayla nem tudott uralkodni magán. Nevettében a
hasát fogva a földre rogyott, miközben igyekezett erőt venni magán.
Az oroszlánkölyök nem tudta mire vélni, mit művel a nő a földön. Elengedte a
tekergőző belet, és odament megnézni. Ayla széles mosollyal fogadta a feléje szökellő
állatot. Keze közé fogta a kölyök fejét, és arcát a bundájához dörzsölte. Aztán
megvakargatta az oroszlán füle tövét és a kissé vérfoltos pofája környékét, miközben
Bébi a kezét nyalogatta, és az ölébe furakodott. Megkereste a nő két ujját, és
miközben szopogatta, a mellső lábaival Ayla combját dagasztotta, és mély,
doromboló hangot hallatott.
„Nem tudom, Bébi, mi szél hozott erre, de annyira örülök, hogy itt vagy!" –
gondolta magában Ayla.

14.

Mire eljött az ősz, a barlangi oroszlán egy jókora farkasnál is nagyobbra nőtt. Az
eleddig tömzsi kölyök megnyurgult, megizmosodott, megerősödött. Ám
bármennyire megnőtt is, még mindig kölyök volt. Az Aylán látható nyomokat hagyó
horzsolások és karmolások csupán játékosságának jelei voltak. A nő soha nem emelt
rá kezet, nem ütötte meg, hiszen Bébi még kölyök volt. Azonban a „Hagyd abba,
Bébi!" megálljt parancsoló kézjellel igenis rendreutasította, és eltaszította magától,
majd távoztában még hozzátette: – Elég volt, túlságosan durva vagy!
Ilyenkor a bűnbánó kisoroszlán azzal az alázatos taglejtéssel kullogott a nő után,
ahogyan a falkatagok a domináns egyedekkel szemben viselkednek. Ayla nem tudott
ellenállni, és megbocsátott. Az állat a megbékélést követő féktelen örömét egyre
visszafogottabban juttatta kifejezésre. Mielőtt felugrott a nőre, hogy mancsát a vállára
tegye és két mellső lábával átölelje, behúzta a karmát. Aylának viszonoznia kellett az
ölelést. Az oroszlán a foga közé vette Ayla vállát vagy a karját – ahogy majdan a
párjának választott nőstény oroszlánt fogja harapdálni –, de csak finoman, nehogy
felsértse a bőrét.
Ayla elfogadta a kölyök barátságos közeledését, és viszonozta ragaszkodását
kifejező, kedveskedő mozdulatait. A Barlangi Medve klánjában az a szokás, hogy a
fiú az első zsákmány elejtéséig és a felnőttkor eléréséig engedelmességgel tartozik
anyjának. Ayla az oroszlánnal szemben is tartotta ezt a szokást. A kölyök a nőt az
anyjának fogadta el, ezért Ayla számára természetes volt, hogy ő uralkodik az
oroszlán felett.
Bébinek a nő és a ló jelentette a falkát; rajtuk kívül senkije sem volt. Amikor Aylával
a sztyeppén barangolva olykor összeakadt más oroszlánokkal, tolakodóan kíváncsi
közeledését alaposan elutasították, amit az orrán éktelenkedő sebhely is bizonyított.
Azt követően, hogy Bébi vérző orral kullogott vissza a verekedésből, Ayla elkerülte
az oroszlánokat, amikor a kölyök vele volt, ám amikor egyedül csatangolt a rónán,
továbbra is megfigyelés alatt tartotta őket.
 Azon kapta magát, hogy összehasonlítgatja a vadon élő falkák kölykeit Bébivel.
Először is észrevette, hogy Bébi a korához képest megtermett volt. A kölyök a
falkában élőktől eltérően nem tudta, mi az éhség, az ő bordái soha nem látszottak ki
hullámosan a bőre alól, mint szélfútta barázdák a homokban, s a szőre sem volt
csapzott és fénytelen; őt sokkal kevésbé fenyegette az éhhalál veszélye. Mivel
Ayla állandóan gondoskodott róla és táplálta, a kisoroszlán elérhette a korának
megfelelő, lehető legnagyobb testméretét. Ayla az egészséges, elégedett gyermeket
nevelő törzsbeli asszony büszkeségével szemlélte a vadon élő társaihoz viszonyítva
jó erőnlétnek örvendő, nagyra növő kölyköt.
Ayla azt is észrevette, hogy a fiatal oroszlán nemcsak az erőnlétét tekintve fejlettebb
vele egykorú fajtársainál. Jóval korábban kezdett vadászni, mint ők. Az első alkalom
után, amikor oly nagy örömét lelte a vadszamarak kergetésében, mindig elkísérte a
nőt vadászni. Ahelyett, hogy a többi kölyökkel játszadozás közben sajátította volna el
a lopakodást, a lesből támadást és vadászást, ő igazi prédán gyakorolt. A nőstény
oroszlán erővel megakadályozta volna, hogy részt vegyen a vadászatban, Ayla
azonban megengedte, sőt örömmel vette a segítségét. A kölyök ösztönös
vadászmódszerei kiváló összhangban voltak Ayláéval, ketten egy vadászcsapatot
alkottak.
Csak egyetlenegyszer vetette magát túl korán egy csorda után, s kergette szét az
állatokat közvetlenül a csapda előtt. Ayla ezen oly mélységesen felháborodott, hogy
az oroszlán tüstént tudta, súlyos hibát követett el. Legközelebb már feszülten figyelte
a nőt, és amíg az nem mozdult, türtőztette magát. A kölyöknek eddig még nem
sikerült csapdába esett állattal a nő odaérkezése előtt végeznie, de Ayla biztosra
vette, hogy ennek is eljön az ideje.
A kisoroszlán azt is remek szórakozásnak találta, amikor Ayla kisebb vadakat vett
célba parittyájával. Az élelemgyűjtögetést nem tartotta érdekfeszítő foglalatosságnak,
ezért az idő alatt – ha épp nem aludt – bármit, ami mozgott, üldözőbe vett. Ám
amikor Ayla vadászott, Bébi megtanulta, hogy a vad láttán neki is mozdulatlanná
kell dermednie. Várt és figyelt, miközben Ayla elővette a parittyáját és a kavicsot, s
amint elhajította a követ, a kölyök a célponthoz loholt. Mire Ayla odaért volna, Bébi
gyakran már a szájában vonszolta feléje a zsákmányt. Időnként meg azon kapta,
hogy fogával a leterített vad torkát szorongatta. Ayla néha nem tudta eldönteni,
vajon az ő parittyája végzett-e a prédával, vagy Bébi fojtotta-e meg az oroszlánok
egyedi módszerével. Idővel Ayla megtanulta, hogy odafigyeljen arra, ha a kölyök, a
még láthatatlan préda szagát megorrontva, moccanatlanná dermed. Bébi első
zsákmánya, amelyet egyedül zsigerelt ki, egy kisebb állat volt.
Bébit az Aylától kapott nagy darab hús nem különösebben érdekelte, csak
játszadozott vele, aztán elvonult aludni. Hirtelen felébredt, amikor meghallotta, hogy
Ayla felkapaszkodik a barlang fölötti meredek sziklafalon a sztyepp-re. Korgott a
gyomra. Nyihaha nem volt a közelben. A felügyelet nélkül hagyott kölykök a
pusztaságban szabad prédái voltak a hiénáknak és más ragadozóknak; Bébi ezt
nagyon korán megtanulta, és jól az eszébe véste. Felszökkent Ayla után, és őt
megelőzve ért fel a sziklafal tetejére. Mielőtt Ayla megpillantotta volna az
óriáshörcsögöt, látta, hogy már Bébi megtorpant. Aztán a hörcsög is észrevette őket,
és futásnak eredt, mielőtt Ayla a parittyájával elhajította a kavicsot. Ayla nem volt
biztos benne, hogy célba talált.
Bébi a következő pillanatban a hörcsög után vetette magát. Pofájával már az állat
hasüregében, a véres zsigerek között turkált, amikor Ayla odaért. Félretolta az
oroszlánt, hogy kiderítse, melyikük terítette le a zsákmányt. Ayla a hörcsögön a kő
nyoma után kutatott. Bébi csupán egy pillanatig állt ellen – így is eléggé hosszú ideig
ahhoz, hogy a nő szigorú pillantást vessen rá –, majd ellenkezés nélkül félreállt.
Tudta, hogy a nő mindig ellátja őt élelemmel. Minthogy Ayla beható vizsgálódással
sem tudta megállapítani, mi okozta a hörcsög halálát, visszaadta az oroszlánnak a
zsákmányt, és megdicsérte. Nagy teljesítmény volt a kölyöktől, hogy önmaga
hasította fel az állat bőrét.
Az első áldozat, amelyről Ayla kétségkívül tudta, hogy az oroszlán ejtette el, egy
nyúl volt. Ritkán fordult elő, de Ayla most gyengén hajított – a kavics mindössze
egy-két méterre tőle ért földet –, ám a parittyavetés mozdulata a fiatal oroszlán
számára azt jelezte, hogy a vad után eredhet. Bébi épp az állat kibelezésével volt
elfoglalva, amikor a nő rátalált.
– Hogy te milyen ügyes vagy, Bébi! – Ayla nem győzte dicsérni kézjelekkel elegyes
nyelvén. A törzsbeli fiúknak imindig elismerés járt, amikor életükben először
elejtették az első kisvadat. Az oroszlán nem értette a szavait, de azt igen, hogy
tettével megörvendeztette Aylát. A nő mosolya, viselkedése, testtartása mind-mind
az érzelmét tükrözte. Noha a kölyök még fiatal volt a vadászathoz, kielégítette
vadászösztönét, és a falkavezér megdicsérte. Helyesen cselekedett, és ennek
tudatában is volt.
A tél első hideg fuvallatainak hatására csökkent a hőmérséklet, a patak szélén
törékeny jég képződött, s a fiatal nőt elfogta az aggodalom. Hatalmas készletet
halmozott fel növényi táplálékból és húsból önmaga számára, ezenfelül Bébinek is
félretett szárított húst, bár tudta, hogy az oroszlánnak ez nem fog kitartani a tél
végéig. Nyihahának gabonát és szénát raktározott el. A ló számára ez inkább
ínyencségnek, mintsem létszükségleti cikknek számított. A lovak egész télen legeltek,
habár amikor vastag hótakaró lepte el a mezőt, egészen addig éheztek, amíg a száraz
szél el nem hordta a havat. Nem mindannyian élték túl ezt a zord évszakot.
A ragadozók is találtak maguknak táplálékot télvíz idején. Kiselejtezték a
gyengéket, így az erőseknek több élelem jutott. A ragadozók és a prédák száma
ciklikusan hol növekedett, hol csökkent, összességében azonban arányban állt
egymással. Azokban az években, amikor kevesebb volt a növényevő, több húsevő
halt éhen. A tél mindannyiuk számára a legkeményebb évszakot jelentette.
Minthogy a tél vészesen közelgett, Ayla nyugtalansága nőttön-nőtt. Bevált
módszerével – a veremásással – nem vadászhatott nagyvadra, amikor a talaj
kőkeménnyé fagyott. A legtöbb kisállat a vackába húzódott, és téli álomba merült,
vagy az ősszel begyűjtött eleségen telelt ki. Aylának nehéz volt rájuk bukkannia,
hiszen nem rendelkezett kifinomult szaglóérzékkel, amivel kiszimatolhatta volna
őket. Kételkedett abban, hogy sikerül majd a növekedésben lévő barlangi oroszlán
etetéséhez elegendő kisvadat elejtenie.
Tél elején, miután az időjárás olyan hidegre fordult, hogy a hús megfagyott, Ayla
annyi nagyvadat igyekezett leteríteni, amennyit csak tudott, és kövek alá rejtve
elraktározta őket. Mivel nem ismerte a csordák téli mozgását, fáradozása a vártnál
eredménytelenebbnek bizonyult. Annak ellenére, hogy a sok aggodalmaskodástól
időnként álmatlanul hánykolódott éjszaka, soha nem bánta meg, hogy magához vette
az oroszlánkölyköt. A ló és a barlangi oroszlán társaságában ritkán tört rá az a befelé
fordulást hozó magányérzet, amelyet rendszerint a hosszú tél idézett elő. Helyette
most nemegyszer kacagása töltötte be a barlangot.
Valahányszor kiment, hogy előássa a tartalék húst valamelyik rejtekhelyről, a
kölyök máris ott termett, és mielőtt Aylának egyetlen követ is sikerült volna
elmozdítania, megpróbált hozzáférni a megfagyott tetemhez.
– Bébi! Menj innen! – Ayla elmosolyodott a kövek alá befurakodni igyekvő fiatal
oroszlánon. Bébi a merev, dermedt állattetemet felvonszolta az ösvényen a
barlangba. Mintha csak tudta volna, hogy ezt a szikiaüreget hajdanán barlangi
oroszlánok lakták, kisajátította magának a hátsó kis falmélyedést, és odahúzta a télire
tartogatott zsákmányt kiolvasztani. Ám először kóstolót vett belőle – a még fagyott
húsból kiharapott egy falatot, és nagy élvezettel rág-csálgatni kezdte. Ayla megvárta,
amíg a tetem felenged, csak aztán vágott le belőle egy darabot magának.
Ahogy a kövek alá rejtett húskészlet apadt, Ayla fürkészni kezdte az eget. Egy
napsütéses, csípős, hideg napra ébredve úgy döntött, ideje vadászni vagy legalábbis
megpróbálni. Semmilyen különösebb tervet nem forgatott a fejében. Remélte, hogy
majd odakint a prérin eszébe ötlik egy megoldás, vagy a terepet és a körülményeket
szemügyre véve esetleg feltárul előtte valamilyen új, megfontolandó lehetőség.
Tennie kellett valamit, hiszen nem akarta megvárni, amíg a teljes húskészlet kifogy.
Mihelyt Ayla elővette Nyihaha málháskosarait, Bébi tudta, hogy vadászni
indulnak. Izgatottan ki-be szaladgált, morogva, türelmetlenül járkált. Nyihaha a fejét
felszegve nyihogott; ő is ugyanúgy örült az alkalomnak. Mire felértek a napsütötte,
hideg sztyeppvidékre, Ayla feszültsége és nyugtalansága kezdett teret engedni a
reménynek és a tevékenység örömének.
A sztyeppvidék friss hótól fehérlett. A vékony hóréteget alig kavarta föl az enyhe
szellő. Csikorgó hideg uralta a tájat, mintha a nap egyáltalán nem is sütött volna,
csupán azért ragyogott odafent, hogy fénnyel árassza el a vidéket. Kilégzéskor mind
a hárman hosszú páracsíkot leheltek ki. A Nyihaha szája körül megült dér apró
jéggolyókként szóródott szét, amikor a ló prüszkölt. Ayla örült a rozsomákszőr
csuklyának és a tartalék prémeknek, amelyekből sikeres vadászatainak köszönhetően
ruházatot készíthetett magának.
Ayla a ló hátáról lepillantott a halkan, kecsesen mozgó, hajlékony nagymacskára.
Döbbenten eszmélt rá, hogy Bébi testhossza vállától a csánkjáig csaknem akkora,
mint Nyihaháé, és hamarosan eléri a mokány ló magasságát. A serdülő barlangi hím
oroszlánon már a vöröses sörény jelei is kiütköztek, és Ayla elcsodálkozott, miért is
nem vette eddig észre. Bébi most hirtelen éberré vált, teste megfeszült, a farkát
mereven hátranyújtotta.
Ayla a téli sztyeppén soha nem csapázott vadat, ám most a ló hátáról is szemébe
ötlöttek a hóban tisztán, élesen kirajzolódó farkaslábnyomok. Szemlátomást frissek
voltak még, se a szél nem fútta be hóval, se a nap nem olvasztotta fel őket. Bébi
előreiramodott; a farkasok a közelben jártak. Ayla vágtára fogta Nyihahát. Épp jókor
ért oda. Még látta, amint a farkasfalka körülfogja a kis szajgaantilop-csordától
lemaradt öreg hímet.
A fiatal oroszlán a farkasok és az antilop láttán képtelen volt uralkodni
izgatottságán, és egyenesen közéjük rontott. A csorda szétszóródott, a farkasok
támadása félbeszakadt. A meglepett és háborgó ordasok látványa csaknem kacajra
fakasztotta Aylát, de türtőztette magát, nehogy ezzel véletlenül is fölbátorítsa Bébit.
„Könnyen indulatba jönne – gondolta –, hiszen hosszú ideje nem vadásztunk.”
A szajgák vakrémületükben hatalmas szökkenésekkel nekiiramodtak a síkságnak.
A farkasok újra csoportba verődtek, és immár lassúbb iramban követték a csordát.
Még így is gyorsan haladtak, de legalább nem fáradtak ki, mire ismét az antilopok
nyomába értek. Ayla, miután sikerült visszafojtania a nevetést, erőt vett magán, és
egy szigorú pillantással adta tudtára az oroszlánnak, hogy helyteleníti a cselekedetét.
A kölyök visszament hozzá, és mellette lépdelt. Korántsem tűnt bűnbánónak, hiszen
az imént remekül szórakozott.
Amint hármasban a farkasok után baktattak, Ayla úgy döntött, hogy mivel a
parittyájával úgysem tudna leteríteni egy szajgaantilopot, célba veszi az egyik
farkast. Ha Bébi eléggé éhes, az ordas húsát is megeszi, hiszen őmiatta indultak el
vadászni.
A farkasok gyorsították az iramot. Az öreg hím ismét lemaradt a szajgacsorda
magjától. Túlzottan kimerült a menekülésben, és nem tudott lépést tartani velük.
Ayla előredőlt a ló hátán. Nyihaha vágtatni kezdett. A farkasok körbevették az öreg
bakot, de csak óvatosan, nehogy kárt tehessen bennük a patájával vagy a szarvával.
Ayla, miközben szőrmeköpönyegének degeszre tömött zsebéből elővett egy kavicsot,
célpontul kiválasztotta az egyik ordast. Amint Nyihaha vágtázva közelebb ért, Ayla
elröpítette a követ, majd tüstént utána egy másikat.
Célba talált. A farkas összeesett. A nő először ennek tulajdonította a falkában
támadt zűrzavart, aztán meglátta a felbolydulás valódi okát. Bébi a parittyakő
elhajítását jelzésnek vette, azt hitte, a préda után vetheti magát. Ám a farkas nem
érdekelte, a jóval ízletesebb antilopot szemelte ki magának. Az ordasfalka átadta a
terepet a parittyavető nővel száguldó lónak és az elszánt támadásba lendült
oroszlánnak.
Bébi minden igyekezete ellenére sem volt még tökéletes vadász. Harcmodora
nélkülözte a felnőtt oroszlán erejét és kifinomult módszerét. Aylának egy pillanatba
telt, hogy felfogja a helyzetet. „Ne, Bébi! Nem azt kell megfogni!" – kiáltotta magában
hangtalan, de máris rájött, hogy az oroszlán jól választott. Az öreg bak a rettenettől új
erőre kapva menekült, miközben Bébi rajta csüngött, s megkísérelte a halálos, fojtó
szorítással leteríteni.
Ayla hátranyúlt, és a málháskosárból kikapott egy lándzsát. Nyihaha az
ösztökélésre az öreg szajga után száguldott. Az antilop a végső erőbedobástól hamar
kimerült. Mindegyre lassult. A vágtázó ló könnyen leküzdötte a tá-
volságot. Ayla megkereste a fogást a lándzsán, és amint az állat mellé értek,
örömittas kiáltással döfött.
Megfordította a túlvágtató lovat, és visszaügetett a vén bakhoz, amelyen már ott állt
a fiatal oroszlán, hogy hőstettét első alkalommal közhírré tegye. Noha még nem teli
torokból bődült el, mint a felnőtt hímek, diadalittas bőgése olyannyira ígéretesnek
hallatszott, hogy még Nyihaha is megijedt.
Ayla lecsusszant a kanca hátáról, és nyugtatgatva megpaskolgatta a nyakát. –
Semmi baj, Nyihaha. Csak Bébi az.
Aylában fel sem merült, hogy az oroszlán ellenállást tanúsíthat, és súlyosan
megsebesítheti, amikor félretolta a zsákmánytól, hogy kizsigerelje az antilopot,
mielőtt hazaviszi. Bébi alávetette magát a nő akaratának; érezte a felé áradó,
rendíthetetlen, odaadó szeretetet.
Ayla elhatározta, hogy visszamegy a farkasért, és megnyúzza, mert a farkasprém jó
meleg. Amikor visszaindult, meglepetten látta, hogy a még kölyök oroszlán
vonszolni kezdi a kifejlett hím antilopot. Elámult azon, hogy már most mekkora erő
lakozik benne. Ám észbe kapott, hogy ha Bébi egészen a barlangig akarja húzni a
zsákmányt, tönkremegy az antilop bőre. Szajgaantilopok sok helyütt éltek, mind a
hegyekben, mind a síkságokon, de nem nagy számban. Ayla eddig egyet sem ejtett el
közülük. Számára különös jelentőséggel bírtak. A szajgaantilop volt Iza toteme. Ayla
csak az állat bőrét akarta megtartani magának.
Megálljt parancsolt kézjelével. Bébi csupán egy pillanatig habozott, mielőtt „saját"
zsákmányát elengedte. Egész utón hazáig izgatottan keringett a szállítóheveder
körül; a prédát őrizte. A megszokottnál is nagyobb érdeklődéssel figyelte, ahogy
Ayla eltávolítja az állat bőrét és a szarvait. Amikor végre megkapta a megnyúzott
tetemet, a barlang távoli zugában lévő falmélyedéshez cipelte. Miután belakmározott,
ott virrasztott mellette, amíg el nem nyomta az alom.
Ayla jót derült ezen. Tudta, hogy az oroszlán az antilopot őrzi, mintha csak érezné,
hogy ez nem mindennapi zsákmány. Ayla is így érezte, csak más okból. Még most is
izgatottság fogta el, amint felidézte a száguldást, a hajszát, az izgalmas vadászatot, s
ami ennél is fontosabb, az új vadászmódszert. Nyihaha és immár Bébi segítségével
bármikor, télen-nyáron vadászhatott. Erősnek érezte magát, és hálás volt az
állatainak. Már Bébi miatt sem kellett aggódnia, el tudta látni elegendő táplálékkal.
Aztán – maga sem tudta, miért – odament megnézni Nyihahát. A ló a helyén
feküdt teljes nyugalomban, biztonságban, annak ellenére, hogy a szomszédságában
ott szundított a barlangi oroszlán. Ayla közeledtére Nyihaha felemelte a fejét. A nő
megsimogatta. Egyszeriben vágyódás fogta el a másik lény közelsége iránt, és
leheveredett mellé. Nyihaha elégedetten sóhajtott.
 Minthogy nem kellett fáradságos munkával csapdákat állítani, a téli vadászat
Nyihahával és Bébivel szinte gyerekjátéknak, szórakozásnak tűnt. Amióta Ayla
kezébe vette a parittyát, és megtanult bánni vele, szeretett vadászni. Amint sorjában
elsajátította az új technikákat – a nyomkövetést, a két kő elhajítását, a csapdaállítást
és a lándzsahasználatot –, úgy érezte, hogy a képességeit gyarapítva újabb és újabb
eredményt ért el. Egyik sem szerzett azonban akkora örömöt, mint a cserkészés a
lóval és a barlangi oroszlánnal. Úgy tűnt, ők is ugyanúgy élvezik, mint Ayla.
Nyihaha már a készülődés láttán felszegett fejjel, előrecsapott füllel, farkát felemelve
toporogni kezdett, Bébi pedig nesztelen, puha léptekkel fel-alá járkált a barlang és a
terasz között, s várakozásteli, mély, morgó hangokat hallatott. Az időjárás is csak
addig nyugtalanította Aylát, mígnem egy nap Nyihaha egy vakító hóviharból kitalált
vele, és hazavitte.
A háromtagú csapat általában röviddel pirkadat után kelt útra. Amikor hamar
zsákmányra leltek, gyakran már dél előtt hazaértek. Rendszerint addig követték a
kiszemelt áldozatot, amíg el nem érkezett a támadásra megfelelő pillanat. Ekkor Ayla
a parittyával jelzést adott, s az ugrásra készen álló oroszlán előreszökkent. Nyihaha,
érzékelve Ayla ösztökélő mozdulatát, Bébi után nyargalt. Miután a fiatal oroszlán
ráugrott a megriadt állat hátára – karmával és tépőfogával ha nem is halálos, de
vérző sebeket ejtve a vágtázó lónak nem tartott sokáig a nyomukba érni. Amikor az
áldozat mellé értek, Ayla a lándzsájával megadta a halálos döfést.
Eleinte nem mindig jártak sikerrel. Néha vagy a kiszemelt állat volt túl gyors, vagy
Bébi esett le a préda hátáról, amikor nem talált biztos fogást rajta. Aylának is némi
gyakorlatra kellett még szert tennie abban, hogyan bánjon a nehéz lándzsával teljes
vágta közben. Sokszor elvétette a döfést, vagy csak megsuhintotta az állatot, és az is
előfordult, hogy Nyihaha nem férkőzött eléggé közel az áldozathoz. Annak ellenére,
hogy időnként üres kézzel tértek haza, ez izgalmas játék volt, és bármikor újabb
próbát tehettek.
A gyakorlással mindhárman tökéletesítették a képességeiket. A kezdetben
sikertelennek bizonyult trió hatékony vadászcsapattá fejlődött – olyannyira
hatékonnyá, hogy a csapatmunkában szinte fel sem tűnt, amikor Bébi életében
először önállóan, segítség nélkül ejtett el egy vadat.
Ayla kemény vágtával tartott az őz felé, amikor hirtelen észrevette, hogy az
megtántorodik. Mire odaértek, már a földön hevert. Nyihaha lelassított, amint
elhaladtak mellette. Még mielőtt a ló megállt, Ayla leugrott a hátáról, és rohanni
kezdett visszafelé. Döfésre emelte a lándzsát, hogy bevégezze a munkát, amikor látta,
hogy Bébi ezt már megtette. Hozzálátott megtenni az előkészületeket az őz
hazaszállítására.
Ekkor döbbent rá, micsoda hőstettet hajtott végre Bébi. Fiatal volt ugyan, de
vadászó oroszlán! A törzsben ezért felnőtté avatták volna. Ahogyan annak idején
Ayla még asszonnyá érése előtt megkapta az „Asszony, Aki Vadászik" nevet, Bébi is
az éretté válása előtt érte el a felnőttséget. „Férfivá kellene avatni őt – futott át Ayla
agyán. – Csakhogy miféle szertartás lenne sokatmondó az ő számára?" Hirtelen
elmosolyodott.
Leoldotta az őzsutát a szállítóhevederről, aztán a hevedert és a két rudat a
málháskosarakba tette. Ez Bébi zsákmánya volt, őt illette meg. Az oroszlán először
nem értette a dolgot. Fel-alá járkált a tetem és a nő között. Aztán amint Ayla magára
hagyta, Bébi a fogával megragadta az őz nyakát, és a hasa alatt vonszolta egészen a
patakpartig, majd lel a meredek ösvényen a barlangba.
Ayla semmiféle különbséget nem észlelt közvetlenül azután, hogy Bébi elejtette az
első zsákmányát. Továbbra is együtt vadásztak. Ám Nyihahának az üldözés egyre
többször vált csupán testedzéssé, és Ayla lándzsájára sem volt már szükség. Ha a nő
a zsákmányból egy kis húsra vágyott, ő vette el elsőként a részét; ha pedig a bőrre
volt szüksége, megnyúzta az állatot. Igaz, az oroszlánfalkában uralkodó szokás
szerint először a falkavezér hím lakhatott jól a martalékból, de Bébi még fiatal volt.
Soha nem ismerte az éhséget, amint azt egyre hatalmasabb termete is bizonyította, és
megszokta, hogy Ayláé az elsőbbség.
A tavasz közeledtével Bébi mind gyakrabban járt el egyedül felfedezni a vidéket,
jóllehet csak ritkán maradt távol hosszabb ideig. Egyszer véres füllel tért haza. Ayla
sejtette, hogy oroszlánokkal találkozott. Rá kellett jönnie, hogy ő már nem elég
Bébinek, hiszen saját fajtájának a társaságát keresi. Miután megtisztította a fülét, az
állat egész nap nem tágított mellőle, mindenütt a nyomában járt, néha már útban
volt. Éjjel odakúszott Ayla fekhelyéhez, megkereste a nő két ujját, és szopogatni
kezdte.
„Nemsokára elhagy – gondolta Ayla. – A saját falkájában akar élni nőstényekkel,
akik neki vadásznak, és kölykökkel, akik felett uralkodhat. Szüksége van a maga
fajtájára/' Iza jutott az eszébe. „Fiatal vagy, egy magadfajtabeli férfira van szükséged,
aki a te néped közül való. Találd meg a népedet és az életed párját!" – emlékezett Iza
szavaira. „Hamarosan kitavaszodik – sóhajtott fel magában Ayla. – Fontolóra kellene
vennem az útra kelést, de most még nem indulhatok el. Bébi hatalmas lesz, még a
barlangi oroszlánok között is. Máris jóval nagyobb a vele egykorúaknái, de még nem
nőtt fel; még nem képes megállni a saját lábán."
A tavasz már szorosan az erős havazás nyomában járt. Az áradás mindhármukat
bezártságra ítélte, főként Nyihahát. Ayla még csak fel tudott mászni a sztyeppre, és
Bébi is könnyűszerrel felszökkent a sziklafalon, de a ló számára túlságosan meredek
volt a kaptató. A folyó végül visszahúzódott a medrébe; a part és a csonthalom ismét
új formát öltött. Végre Nyihaha is lemehetett az ösvényen a rétre. Mégis
ingerlékenynek látszott.
Ayla először akkor vette észre, hogy valami nincs rendjén, amikor Bébi a ló
rúgásától felbődült. Elcsodálkozott. Nyihaha soha nem türelmetlenkedett a fiatal
oroszlánnal; lehet, hogy olykor-olykor belecsippentett a hátsó felébe, hogy kordában
tartsa, de arra még soha nem ragadtatta magát, hogy megrúgja. Ayla arra gondolt,
hogy ez a szokatlan viselkedés a kényszerű, hosszú tétlenséggel magyarázható.
Viszont Bébi, ahogy nőtt, mind nagyobb tiszteletben tartotta a barlangban a ló
területét. Ayla kíváncsi volt, most mégis mi vonzotta oda, ezért közelebb ment
megnézni. Ekkor döbbent rá, hogy tulajdonképpen már egész reggel az orrában
érezte ezt a szagot. Nyihaha a fejét leszegve, a két hátsó lábát szétvetve álldogált, és a
farkát bal oldalra félrecsapta. A hüvelynyílása duzzadt volt és lüktetett. Felnézett
Aylára, es szokatlanul magas, visító hangon felnyerített.
Hirtelen gyors egymásutánban különféle érzelmek rohanták meg Aylát, melyek
egyik végletből a másikba taszították. Először megkönnyebbülést érzett, amint rájött,
mi a baj. Tudta, hogy az állatoknál megvan a párzásnak az ideje. Egyeseknél évente
többször is, a legelésző növényevőknél rendszerint egyszer. Ez volt az az időszak,
amikor a hímek gyakorta megvívtak a párosodás jogáért. A hímek és a nőstények
ilyenkor egy csoportba verődtek, még azok is összevegyültek, amelyek rendes
körülmények között magányosan vadásztak, vagy más falkákban, illetve csordákban
éltek.
A párzási időszak is az állatok viselkedésével kapcsolatos azon titokzatos dolgok
közé tartozott, amely Aylának nagy fejtörést okozott, akárcsak az, hogy a szarvasok
miért hullatják el az agancsukat, majd növesztenek újat és nagyobbat minden évben.
Creb mindig zsémbelt, hogy a lány túl sokat kérdezősködik ezekről a dolgokról. Creb
sem tudta, miért párosodnak az állatok, habár egyszer önként annyit mondott, hogy
ez az az időszak, amikor a hímek a fölényüket fitogtatják a nőstényekkel szemben,
vagy lehet, hogy az emberekhez hasonlóan a hímeknek is könnyíteniük kell
magukon.
Nyihaha már átélt egy párzási időszakot az előző év tavaszán, de akkor még nem
tudott felmenni a völgyből a sztyeppén odafent nyerítő csődörhöz. Ayla nem
emlékezett rá, hogy akkor ennyire duzzadt lett volna és visító hangokat hallatott
volna. Nyihaha hagyta magát megpaskolgatni, megölelgetni; aztán leszegte a fejét, és
magas hangon újból felnyihogott.
Aylának az aggodalomtól egyszeriben görcsbe rándult a gyomra. A lóhoz
támaszkodott, úgy, ahogy időnként Nyihaha dőlt hozzá, amikor nyugtalan vagy
riadt volt. Aylát váratlanul érte a gondolat, hogy Nyihaha el fogja hagyni. Nem volt
ideje felkészülni rá, pedig számolnia kellett volna azzal, hogy egyszer majd ez is
bekövetkezik. Eddig mindig csak Bébi jövőjére és a sajátjára gondolt. És most
elérkezett Nyihaha számára a párzási időszak. A kancának párra, csődörre volt
szüksége.
Ayla nem szívesen szánta el magát, de végül kilépett a barlangból, és jelezte
Nyihahának, hogy kövesse. Amikor leértek a köves partra, Ayla felült a hátára. Bébi
is felállt, hogy utánuk menjen, de a nő megálljt intett neki. Nem akarta, hogy a
barlangi oroszlán elkísérje. Nem vadászni indult, de Bébi ezt nem tudhatta. Aylának
még egyszer határozottan rá kellett parancsolnia. Az oroszlán végül hátramaradt, és
csak a szemével követte őket.
A sztyeppén meleg volt, de ugyanakkor nyirkos hűvös is. A nap, amely félúton dél
felé járt, fátyolos fényudvarral sütött a halványkék égen; a vakító ragyogástól az
égbolt kékje kifakultnak, színtelennek tetszett. Az olvadó hó párolgott. A tájat borító
finom ködfátyol nem korlátozta a látást, csak lágyabbá tette az éles kiszögelléseket, s
a hűvös, árnyas mélyedésekben megkapaszkodó sűrűbb köd tompította a
körvonalakat. A távlatnak nyoma veszett. Az egész látkép lerövidült, ami
meghittségét, pillanatnyi jelleget kölcsönzött a tájnak, s olyan érzést keltett, mintha a
jelenen kívül, itt és most, semmilyen más idő és tér nem létezne. A távoli tárgyak úgy
látszódtak, mintha csak néhány lépésnyire lennének, mégis egy örökkévalóságnak
tűnt elérni őket.
Ayla nem irányította a lovat. Hagyta, hadd vigye őt Nyihaha, s csak tudat alatt
figyelte a tájékozódási pontokat és az irányt. Nem törődött azzal, merre megy, azt
sem vette észre, hogy sós könnyeivel a környező párát táplálja. Elernyedten
zötykölődött a ló hátán, befelé irányuló gondolataiba merülve. Felidézte magában azt
a pillanatot, amikor először pillantotta meg a völgyet és a réten legelő ménest, és
amikor úgy döntött, itt marad, és nagyvadra fog vadászni. Elevenen élt az
emlékezetében, ahogy Nyihahát a biztonságot nyújtó tűzhöz, majd a barlanghoz
vezette. Tudnia kellett volna, hogy ez nem tarthat örökké, mert Nyihaha egy nap
visszatér az övéihez, ahogy egyszer majd neki is ezt kell tennie.
Ayla arra ocsúdott a merengésből, hogy a ló léptei lelassultak. Nyihaha megtalálta
azt, amit keresett. Kis csapat ló legelt előttük.
A nap megolvasztotta az alacsony dombon a hóréteget, amely alatt apró, zöld,
zsenge hajtások kezdtek előbújni a földből. Az állatok a tavalyi száraz takarmány
után már ki voltak éhezve egy kis változatosságra, és jóízűen rágcsálták a nedvdús,
friss növényszárakat. Nyihaha megállt, amikor a többiek felnéztek rá. Ayla
meghallotta egy csődör nyerítését. Oldalt, távolabb egy kis buckán, amit csak most
vett észre, megpillantotta a lovat. Sötét vörösesbarna volt, a sörénye, a farka és az
alsó lábszára fekete. Ayla még soha nem látott ilyen sötét árnyalatú paripát. A
legtöbbjük szürkésbarna vagy deres volt, avagy Nyihahához hasonlóan sárga.
A csődör felnyerített, felemelte a fejét, és hátrahúzta a felső ajkát. Felágaskodott, és
feléjük vágtatott. Néhány lépésnyire tőlük megtorpant, és a földet kapálta.
Nyihaha válaszul felnyihogott. Ayla lecsusszant a hátáról. Megölelte a lovat, aztán
elhátrált mellőle. Nyihaha hátrafordította a fejét, és a fiatal nőre nézett, aki
kiscsikókora óta gondját viselte.
– Menj oda hozzá, Nyihaha! – biztatta a lovat. – Megtaláltad a párod, menj oda
hozzá!
Nyihaha felszegte a fejét, halkan felnyerített, és a csődörre nézett. A pej ló Nyihaha
mögé került, s leszegett fejjel, a kanca csánkját csipkedve terelgette a csapata felé,
mint egy elkóborolt, csökönyös állatot. Ayla képtelen volt megmozdulni, csak
bámult a távolodó Nyihaha után. Amikor a mén Nyihaha fölé ágaskodott, Aylának
önkéntelenül eszébe jutott Broud és a borzalmas fájdalom. Később már csak
kellemetlennek érezte a dolgot, de mindig irtózott, amikor Broud fölébe tornyosult,
és örült, amikor a férfi végre kifáradt.
A nyihogások és visítások ellenére Nyihaha nem igyekezett visszautasítani a
csődört. Ayla csak nézte őket. Furcsa, megmagyarázhatatlan érzések kavarogtak
benne. Nem tudta levenni a szemét a mellső lábával a kanca hátán kapaszkodó,
párosodó pejről. Meleg nedvességet, ütemes lüktetést érzett a lába között. Nehezen
vette a lélegzetet, szívdobogása a fülében visszhangzott. Égő, felfoghatatlan
vágyódás fogta el valami után, amit magának sem tudott megfogalmazni.
Később, amikor Nyihaha készségesen követte a pejt – anélkül, hogy akár csak
egyszer is visszanézett volna –, Ayla elviselhetetlen ürességet érzett. Ekkor ébredt rá,
mily mulandó a boldogsága, bizonytalan a léte, s mily törékeny az a világ, amelyet
felépített magának a völgyben. Sarkon fordult, és rohanni kezdett a völgy felé. Alig
kapott levegőt, és szúrt az oldala. Azt remélte, ha minél gyorsabban fut, annál előbb
megszabadulhat minden bánatától, szívfájdalmától és az elhagyatottság érzésétől.
A mezőre levezető domboldalon megbotlott és legurult. Nem mozdult, csak feküdt
ott, ahová leérkezett. Légszomjjal küzdve kapkodott levegő után. Nem akart
megmoccanni. Nem akart többé küzdeni, nem akart élni. Mi értelme lenne? Elvégre
halálra volt ítélve.
„Akkor miért nem halhatok meg? Miért kell mindent elveszítenem, amit szeretek?"
Meleg lehelet csapta meg. Egy érdes nyelv nyalogatni kezdte arcáról a sós
könnycseppeket. Kinyitotta a szemét. Hatalmas barlangi oroszlánt látott maga előtt.
– Ó, Bébi! – kiáltott fel, karját az állat felé nyújtva. Az oroszlán elterült mellette, és
karmát behúzva, súlyos mellső lábát a nőre tette. Ayla az állat felé fordult, magához
vonta bozontos nyakát, és az arcát Bébi sörényébe temette.
Miután jól kisírta magát, megpróbált felkecmeregni.
Csak ekkor vette észre, hogy az esés következtében a kezéről, a térdéről és a
könyökéről lehorzsolódott a bőr, a csípője és a sípcsontja fájt az ütéstől, és sebes volt
az arca. Visszasántikált a barlangba. Miközben a horzsolásokat és zúzódásokat
kezelte, kezdett józanul, higgadtan gondolkodni. „És ha a csontomat töröm? Az még
a halálnál is rosszabb lenne, hiszen senkim sincs, aki segíthetne.
Szerencsére nem törtem el semmimet. Lehet, hogy a totememnek oka van rá, hogy
életben tartson. Meglehet, hogy a barlangi oroszlán szelleme küldte hozzám Bébit,
mert tudta, hogy Nyihaha egyszer majd elhagy engem.
Bébi is itt fog hagyni. Nemsokára párra lesz szüksége. Meg is fogja találni, még ha
nem igazi falkában nevelkedett is. Akkorára nő majd, hogy meg tud védeni egy
hatalmas területet. És jó vadász. Nem fog szenvedni az éhségtől, miközben falkát
vagy legalábbis egy nőstény oroszlánt keres magának."
Ayla fanyar mosolyra húzta a száját. „Úgy viselkedem, mint egy törzsbeli asszony,
aki azt szeretné, hogy a fiából felnőttkorára bátor, nagy vadász váljék. Hiszen Bébi
nem is a fiam. Csak egy oroszlán, egy átlagos... Nem, ő nem közönséges barlangi
oroszlán. Máris csaknem akkora, mint egy kifejlett példány, és már vadászik is. De ő
is el fog tőlem menni...
Durc már biztosan megnőtt, és Ura is felcseperedett. Milyen bánatos lesz majd Oda,
amikor Ura otthagyja őt, hogy Durc felesége legyen, és Brun, vagyis immár Broud
törzsében éljen. Mennyi idő van hátra a következő törzsi gyűlésig?"
 Hátranyúlt a fekhelye mögött nyalábba kötött, megjelölt botokért. Még most is
minden este húzott egy rovást. Szinte szertartássá vált. Kioldotta a köteget,
szétrakosgatta a botokat a földön, és megpróbálta összeszámlálni a völgybe érkezése
óta eltelt időt. Ujjait a vonásokra illesztette. Csakhogy túl sok volt a rovás, ami azt
jelentette, hogy nagyon sok nap telt el. Sejtette, hogy a jeleket valamilyen módon
össze kellene adni ahhoz, hogy megtudja, mióta él itt. Reménytelennek tűnt, hogy
rájöjjön az összeadás mikéntjére. Aztán egyszer csak rádöbbent, hogy nincs is
szüksége a botokra; az évek múlását minden egyes tavasz számbavételével
megállapíthatja. „Durc a legutóbbi törzsi gyűlést megelőző tavaszon született – fogott
hozzá a számláláshoz. – A következő tavasszal ért véget a csecsemőkora. – Egy
vonást húzott a földön. – Az azt követő tavasszal kezdett el járni. – Újabb strigulát
húzott. – A következő tavasszal kellett volna elválasztani őt, csakhogy nála addigra
már megtörtént az elválasztás." – Egy harmadik rovást vésett a földbe.
„Akkor hagytam el a törzset – nagyot nyelt, a szeme megrebbent –, és azon a
nyáron találtam rá a völgyre meg Nyihahára. A következő tavasszal pedig Bébire
akadtam rá. – Meghúzta a negyedik vonalat. – És most tavasszal..." – Nem akarta ezt
az évet Nyihaha elvesztésével számon tartani, de végül is ez volt a keserű valóság, és
tényként kellett elkönyvelnie. Meghúzta az ötödik vonást.
„Ez annyi, ahány ujjam van az egyik kezemen – tartotta fel a bal kezét –, és Durc
most ennyi idős. – Ezután kinyújtotta jobb kezének hüvelyk- és mutatóujját. – A
következő törzsi gyűlésig pedig ennyi idő van még hátra. A gyűlés után már Urával
együtt térnek vissza. Persze, Durc és Ura még fiatal lesz ahhoz, hogy egybekeljen. De
a törzsbeliek úgy fognak tekinteni a lányra, mint Durc jövendőbeli párjára. Vajon
szokott-e rám gondolni Durc? Rendelkezik-e majd a törzsi emlékezettel? Mennyire
hasonlít rám, és mennyire Broudra... a törzsre?"
Ayla egy nyalábba szedte a megjelölt botokat. Felfigyelt a sok rovás között
rendszeresen előforduló külön vonásokra. Ezeket akkor véste a botra, amikor a
védőszelleme harcolt, és ő vérzett. „Itt a völgyben ugyan melyik férfi totemének
szelleme harcolhatna az enyémmel? Még ha a totemem egy egér lenne is, akkor sem
esnék soha teherbe. Azt hiszem, ahhoz, hogy valakinek gyereke szülessen, szükség
van egy férfira és a nemzőszervére.
Az a csődör is ezt tette veled, Nyihaha? Egy kiscsikót indított el benned? Lehet,
hogy egyszer majd meglátlak abban a csordában, és akkor majd megtudom. Ó,
Nyihaha, ez csodálatos lenne!"
Amint gondolatban maga elé idézte Nyihahát és a csődört, megremegett, és a
légzése kissé szaporább lett. Aztán eszébe jutott Broud, és a kellemes érzés tovatűnt.
„Viszont ő indította el bennem Durcöt. Ha Broud tudta volna, hogy ezáltal egy
gyermekkel ajándékoz meg, soha nem tette volna meg. Ura pedig Durcé lesz. Ő sem
nyomorék. Azt hiszem, Ura akkor keletkezett, amikor az idegenek közül az a férfi
erőszakot vett Odán. Ura pont megfelelő párja lesz Durcnek. Ő is részben a
törzsbeliekre, részben arra az idegen férfira hasonlít. Egy férfi az idegenek közül..."
 Ayla nyugtalan volt, nem lelte a helyét, mert Bébi is eltűnt. Úgy érezte, járnia kell
egyet. Lement a patakpartot szegélyező bokrokhoz sétálni. Gyalog még soha nem
merészkedett ilyen messzire, habár Nyihaha hátán már nemegyszer megtette ezt az
utat. Ráébredt, hogy ezentúl ismét hozzá kell szoknia a gyalogláshoz és ahhoz, hogy
a hátán cipelje a kosarat. A völgy túlsó végénél a magas, meredek sziklafal tövében
követte a hirtelen dél felé kanyarodó patakot. A kanyaron túl a patak sziklakövek
között örvénylett tovább. Mintha csak szándékosan helyezte volna oda őket szép
sorjában a természet átgázló köveknek. A magas fal itt nem volt annyira meredek;
Ayla négykézláb felmászott, és végigtekintett a nyugati sztyeppvidéken.
A nyugati és a keleti róna valójában nem különbözött lényegesen egymástól,
legfeljebb csak abban, hogy a terep valamelyest egyenetlenebb volt, és Ayla jóval
kevésbé ismerte a nyugati vidéket. Azt azonban mindig is tudta, hogy ha egyszer
végleg elhagyja a völgyet, nyugat felé kell vennie az irányt. Megfordult, átkelt a
patakon, aztán visszagyalogolt a hosszú völgyön át a barlanghoz.
Már csaknem besötétedett, amikor visszaért. Bébi még nem tért haza. A tűz kialudt,
a barlang hidegen, elhagyatottan tátongott. Most kihaltabbnak tűnt, mint amikor
Ayla először látogatott fel ide a beköltözés előtt. Tüzet gyújtott, vizet forralt, és teát
készített magának, de ételt főzni nem volt kedve. Elővett egy darab szárított húst
meg néhány szem mazsolává aszalódott cseresznyét, és leült a fekhelyére. Már rég
volt az, amikor egyedül töltötte az estét a barlangban. Odament a régi kosarához, és
az aljáig felforgatta, mire megtalálta Durc szállítókendőjét. Míg a tüzet bámulta, a
gyomrára szorította, majd amikor lefeküdt, magára terítette a kendőt.
Nyugtalanul aludt. Durckel és Urával álmodott, azt, hogy felnőttek és egybekeltek.
Aztán Nyihaha jelent meg álmában, valahol másutt egy pej csikóval. Egyszer arra
riadt fel, hogy a rémülettől kiverte a veríték. Csak akkor eszmélt rá, hogy megint
visszatért a rettegéssel teli, földrengéses lidérces álom, amikor már teljesen magához
tért. Vajon miért jött elő ismét?
Felkelt, megpiszkálta a tüzet, aztán megmelegítette a teáját, és szürcsölgetni kezdte.
Bébi még mindig nem jött vissza. Kezébe vette Durc szállítókendőjét, és felidézte
mindazt, amit Oda mesélt arról az idegenek közül való férfiról, aki erőszakot vett
rajta. „Oda azt mondta, az a férfi úgy nézett ki, mint én. Milyen lehet egy hozzám
hasonlító férfi?"
Ayla megpróbálta maga elé képzelni. A tócsában megpillantott tükörképe alapján
megkísérelte felidézni a saját arcvonásait, de csak az arcát keretező hajára tudott
emlékezni. Akkoriban még kibontva hordta, nem tűzte fel sok kis fonatban, hogy ne
lógjon az arcába. Sárga színű volt, mint Nyihaha szőre, csak élénkebb árnyalatú és
aranylóbb.
Valahányszor maga elé akart idézni egy férfiarcot, mindig Broud gúnyos,
kárörvendő ábrázata jelent meg. Sehogyan sem tudta elképzelni egy idegen férfi
képét. Miután a szeme kifáradt, Ayla ismét visszadőlt. Először Nyihaha és egy pej
csődör jelent meg álmában, majd egy férfi. Az arcvonásai elmosódottak, homályosak
voltak. Ayla mindössze egyvalamit látott tisztán. A férfi szőke haját.
 15.

– Remekül csinálod, Jondalar! Még csónakossá avatunk! – dicsérte meg Carlono. –

A nagy csónakokban nem számít annyira, ha kihagysz egy evezőcsapást. A
legnagyobb bajt azzal okozhatod, ha kiesel a ritmusból, mivel a nagy csónakban nem
te vagy az egyetlen evezős. Az ilyen kis csónakban, amilyenben most ülünk, az a
fontos, hogy kormányozni tudd, és ura légy a járműnek. Ha elvétesz egy
evezőcsapást, az veszélyes, sőt végzetes is lehet. Mindig figyeld a folyót! Soha ne
feledd, milyen kiszámíthatatlan! Itt mély a víz, ezért nyugodtnak látszik a víztükör.
De csak bele kell mártanod a lapátot, és mindjárt megérzed az áramlás erejét.
Derekasan meg kell küzdened az erős sodrással.
Carlono fáradhatatlanul, szünet nélkül magyarázott Jondalarnak, miközben a fából
kivájt kis csónakot a ramudoj kikötő felé kormányozták. Jondalar csak fél füllel
hallotta Carlono szavait, de izmaiban érezte mindazt, amit mondott. Figyelmét most
inkább arra összpontosította, hogy az evezőlapáttal abba az irányba fordítsa a
járművet, amerre menni akart.
– Az ember azt hinné, hogy könnyebb a folyón lefelé evezni, mert nem kell a
sodrással megküzdeni, ám a baj épp ebből adódik. Amikor az árral szemben evezel,
szüntelenül a csónakra és a folyóra kell összpontosítanod a figyelmed, mert tudod,
hogy ha egy pillanatra is lankad az éberséged, mindazt, amit addig nyertél,
elveszíted. Ezenkívül idejében észrevehetsz és kikerülhetsz bármit, ami a folyón
lefelé közeledik veled szemben. Amikor viszont az ember lefelé halad, nagyon is
hajlamos a figyelmetlenségre, hagyja, hogy elkalandozzanak a gondolatai, és a folyó
vigye magával. A folyó közepén a mederbe mélyen beágyazódott sziklakövek is
találhatók. Mielőtt észbe kapnál, a sodrás már neki is csapott, vagy az is előfordulhat,
hogy egy víz alatt úszó, nehéz farönk ütközik neked. Soha ne fordulj háttal a Nagy
Anya-folyónak! Ezt az egyet ne feledd! A folyó telis-tele van meglepetésekkel. Épp
amikor azt hiszed, már minden szeszélyét ismered, és megbízhatsz benne, akkor
rukkol elő váratlan meglepetéssel.
Az idősebb férfi kényelmesen hátradőlt, és kihúzta evezőjét a vízből.
Elgondolkodva fürkészte Jondalart, figyelte, hogyan összpontosít. A zelandoni férfi
elővigyázatosságból összekötötte szőke haját egy bőrzsinórral a tarkóján. Már
megszokta, hogy ramudoj ruházatot visel, amely hasonlított a shamudojok
öltözékéhez, csak kissé átalakították, hogy alkalmassá tegyék a vízparti viseletre. –
Miért nem evezel vissza és teszel ki engem a kikötőnél,
Jondalar? Azt hiszem, ideje, hogy egyedül tégy próbát. Egészen más az, amikor
kettesben vagy a folyóval.
– Már eléggé ügyesnek és felkészültnek tartasz?
– Ahhoz képest, hogy nem vízi embernek születtél, hamar megtanultál evezni.
 Jondalar alig várta, hogy próbára tegye magát a folyón. A ramudoj fiúk már férfivá
érésük előtt saját csónakkal rendelkeztek. Ám egyetlen csónakos sem mondhatta
magát férfinak addig, amíg szigonnyal nem fogott egy nagy tokhalat. A szárazföldi
életmódot élő shamudojoknál pedig csak azután vált valaki férfivá, ha sikerült
egymagának elejtenie a hegyekben egy zergét.
Jondalar elhatározta, hogy addig nem veszi feleségül Sereniót, amíg nem
bizonyította be önmagának, hogy képes mind a shamudojok, mind a ramudojok
életét élni. Dolando igyekezett meggyőzni a férfit, hogy anélkül is megházasodhat,
hogy ezt bebizonyítaná, hiszen senki sem kételkedik benne. Ám ha valaki
bizonyítékot követelne, akkor elég csak a rinocéroszvadászatra emlékeztetni. Mint
Jondalar megtudta, a shamudoj vadászok közül még egy sem ejtett el orrszarvút.
Nem a síkság volt a megszokott vadászterületük.
Jondalar nem kísérelt meg ésszerű magyarázatot találni arra, miért érzi azt, hogy
neki mindenkin túl kell tennie, noha eddig még soha nem érezte ennek kényszerét a
vadászatok során. Mindig csak a kőpattintásban akart jeleskedni, de akkor sem a
versengés miatt. Egyszerűen kedvét lelte a szerszámkészítés módszereinek
tökéletesítésében. A shamud egy későbbi, négyszemközti beszélgetés során azt
mondta Dolandónak, hogy a magas zelandoni férfinak szüksége van arra, hogy
kivívja önmaga elismerését.
Jondalar már oly régóta élt együtt Serenióval, hogy úgy érezte, szertartás keretében
is meg kellene erősítenie kapcsolatát. A legtöbben amúgy is az asszonyának
tekintették Sereniót. Tulajdonképpen fontos az esküvő? – töprengett magában
Jondalar.
Serenio nem erőltette a házasságot, nem követelőzött, továbbra is távolságtartó
maradt. Jondalar azonban nemrégiben meglepte őt. Mióta elhatározta, bizonyságát
teszi annak, hogy sharamudoj férfiként tud élni, hangoztatni kezdte szándékát.
Egyesek ezt a házasság bejelentésének vették, annak ellenére, hogy még nem
tartottak eljegyzési ünnepséget.
– Most ne menj túl messzire – figyelmeztette Carlono, amint kiszállt a kis vízi
járműből. – Próbáld ki, hogyan boldogulsz vele egyedül.
– A szigonyt is magammal viszem. Nem árt, ha közben gyakorlom a szigonyhajítást
– mondta Jondalar, és kezébe vette a parton heverő fegyvert. A szigony nyelét az
ülések alá helyezte, a karikába tekert kötelet mellé tette, a fegyver kampós hegyét
pedig a csónak oldalán a tartótokba illesztette és rögzítette. A csontból készült, éles
hegy a visszahajló kampókkal nem maradhatott szabadon a csónakban, mert ha
baleset történt, az emberből éppúgy nehéz volt kihúzni, mint a halból. Nem is szólva
arról, milyen fáradságos munkába telt egy ilyen szigonyhegyet kőszerszámmal
kialakítani. A felborult csónak ritkán süllyedt el, ám a benne szabadon lévő
felszerelések elmerültek.
Jondalar elhelyezkedett a hátsó ülésen, miközben Carlono tartotta a csónakot. A
szigony rögzítése után a kezébe vette a kéttollú evezőt, és ellökte magát a parttól.
Minthogy az első ülés üresen maradt, a kis jármű magasabban ült a vízen. Nehezebb
volt bánni vele, Jondalar azonban hamar megszokta. Könnyedén suhant a folyón az
árral lefelé, miközben az evezőt kormánylapátként használva az egyik oldalon a
vízben hátra tartotta. Elhatározta, hogy visszaevez felfelé, minthogy frissen
könnyebb az árral megküzdeni. Majd később sodortathatja magát lefelé, gondolta.
A víz azonban máris tovavitte. Amikor végül megpillan-lotta a kikötőt, majdnem
odakanyarodott, aztán mégis meggondolta magát, és elevezett mellette. Eltökélte,
hogy mindent megtanul és tökélyre visz, amit célként maga elé tűzött. Márpedig sok
mindent el akart sajátítani, de senki nem vádolhatta azzal – legkevésbé ő saját magát
–, hogy húzni-halasztani akarja a kötelezettség teljesítését, amelyre fogadalmat tett.
Jondalar elhaladtában odamosolygott az integető Carlonóra, de nem hagyta abba az
evezést.
Feljebb a folyó kiszélesedett, és a sodrás ereje csökkent. Ez megkönnyítette a felfelé
haladást. Jondalar a túlpart felé vette az irányt, amint észrevette a víz fölé hajló
fűzfákkal szegélyezett partszakaszt. Odahúzott, hogy kikössön. A könnyű csónakkal
sebesen suhant el a homokzátonyok felett. Abbahagyta az evezést, csak kormányzott
a lapáttal, miközben a vizet bámulta, és hagyta, hogy a csónakot lejjebb vigye a víz.
Hirtelen hatalmas alakra lett figyelmes, amely csendben úszott a víz alatt.
Még korai volt az idő ahhoz, hogy tokhalak jelenjenek meg a folyóban. Rendszerint
kora nyáron indultak meg felfelé, de most korán köszöntött be a tavasz heves
áradásokkal, és meleget hozott. Jondalar jobban szemügyre vette a nesztelenül sikló
óriás halat. Megkezdték a vonulást! Itt a nagy alkalom! Jondalar örvendezett, hogy ő
foghatja ki az idei első tokot.
Kivette a lapátot a vízből, betette a csónakba, és hozzálátott összerakni a szigonyt.
A kormányzás nélkül hagyott kis csónak közben elfordult a vízen, és kissé oldalazva
elindult az árral. Mire Jondalar a csónak orrához kötötte a kötelet, a vízi jármű rézsút
a sodrás irányára fordult, de nem billegett. Jondalar türelmetlenül leste a következő
halat. Nem kellett sokáig várnia, mert egy nagy, sötét árnyalak ringatózott felé.
Immár tudta, honnan került oda annak idején a „Haduma" hal, ám itt sokkal több
óriási példány volt belőlük.
Jondalar a ramudojoktól halászat közben hallotta, hogy a vízben valójában nem ott
van a hal, ahol az ember látja. A Földanya így rejtegeti a teremtményeit, míg fel nem
fedik a titkát. Amint a hal közeledett, a férfi a víz fénytörését figyelembe véve célzott.
Kihajolt a csónakból, várt, aztán egyszer csak elhajította a szigonyt a csónak orrából.
Abban a pillanatban a kis csónak ugyanolyan erővel az ellenkező irányba, a folyó
közepe felé fordult. A szigony célba talált, beleállt az óriás tokba, de hatástalan
maradt. A mélyebb vizet kereső hal a folyásiránnyal szemben elúszott a folyó közepe
felé. A kötélcsomó sebesen tekeredett, s egy hirtelen rántással megfeszült.
A csónak akkorát rándult, hogy Jondalar majdnem kiesett belőle. Amint elkapta a
vízi jármű peremét, az evező felpattant, és a vízbe pottyant. A férfi behajolt a víz fölé,
és utánanyúlt, hogy kihalássza. A csónak oldalra billent. A tokhal épp abban a
pillanatban rálelt a sodrásra, és a vizet szántva törtetett a folyón felfelé. A kis
lélekvesztő csodával határos módon visszabillent az eredeti helyzetébe, Jondalar
pedig visszazöttyent. Sípcsontján a horzsolás helyét dörzsölgetve leült, miközben a
hal vontatta kis vízi jármű oly sebesen száguldott a folyásiránnyal szemben, mint
még soha.
A férfi a jármű oldalába kapaszkodva a hajó orrához araszolt. Rémülettől és
csodálkozástól tágra nyílt szemmel figyelte az elsuhanó partot. Benyúlt a vízbe, és
megrántotta a feszes kötelet. Azt hitte, elszabadíthatja a csónakot a tokhaltól. Ehelyett
a csónak orra a hullámokba merült, és becsapott a víz. A tokhal ugrálni kezdett, és a
csónakkal együtt ide-oda cibálta a kötélbe kapaszkodó Jondalart.
A férfi észre sem vette, amikor a csónaképítő tisztással egy vonalban elsiklott a
vízen. A parton álló embereket sem látta, akik szájtátva bámulták az óriás hal
nyomában felfelé törtető csónakot és őt, ahogy a járműből kihajolva, két kézzel a
kötelet markolja, és igyekszik kihúzni a tokot.
– Látjátok ezt? – fordult mosolyogva Thonolan a társaihoz. – A bátyámnak egy
megvadult hallal akadt dolga! Ilyet még nem láttam! – fakadt hahotára. – Láttátok,
hogy meg akart szabadulni tőle? – A térdét csapkodta és pukkadozott a nevetéstől. –
Nem ő fogott halat, hanem a hal fogta meg őt!
– Thonolan, ez nem vicc – szólt rá Markeno, miközben alig tudta megőrizni a
komolyságát. – A bátyád bajban van.
– Tudom, tudom. De láttátok? Egy hal húzza felfelé a folyón! Még hogy ez nem
vicces!
Thonolan ismét nevetésre fakadt, de közben segített Markenónak és Baronónak
vízre tenni egy csónakot. Dolando és Carolio is beszállt melléjük. Ellökték magukat a
parttól, és amilyen gyorsan csak tudtak, húzni kezdtek a folyón felfelé. Jondalar
bajban volt; akár az élete is veszélyben foroghatott.
A tok egyre gyengült. A megszigonyozás és a csónak-vonatatás következtében
lassacskán kezdte elhagyni az életereje. A fejvesztett száguldás irama lassult. Ez csak
gondolkodásra adott időt Jondalarnak – a csónakot még nem tudta irányítani. A hal
messzire felvitte; nem emlékezett rá, hogy járt volna itt fenn az ideérkezése óta,
amikor hóban és süvítő szélben jött le először csónakkal a folyón. Hirtelen eszébe
villant, hogy el kellene vágnia a kötelet. Semmi értelme nem volt, hogy továbbvitesse
magát felfelé.
Elengedte a csónak peremét, és a késéért nyúlt. Amint az agancsnyelű kőpengét
előhúzta a tokjából, a tokhal, haláltusáját víva, megpróbált megszabadulni a
fájdalmat okozó szigonytól. Olyan erővel vergődött és küzdött, hogy valahányszor a
víz alá bukott, a csónak orra is lemerült. Jondalar tudta, hogy az oldalára fordult
facsónak a víz színén tovább úszik, ám ha felborul és megtelik vízzel, a folyó
fenekére süllyed. Megpróbálta elnyisszantani a kötelet, miközben a csónak előre-
hátra, ide-oda hánykolódott. Csak akkor vette észre az áramlás sebességével a víz
alatt feléje tartó, átázott, megdagadt farönköt, amikor az nekiütődött a csónaknak, és
kezéből kiesett a kés.
Jondalar tüstént összeszedte minden erejét, és megpróbált kissé lazítani a kötél
feszességén, nehogy a csónak lemerüljön. A tok még egy utolsó, kétségbeesett
kísérletet tett a szabadulásra. Hirtelen lendülettel a part felé iramodott, és sikerült
kitépnie magából a szigonyt, de túl későn. Az oldalán tátongó, hasított sebből utolsó
csepp életereje is elillant. A hatalmas tengeri élőlény lebukott a meder aljára, majd
kisvártatva felemelkedett, és hátára fordulva feküdt a víz színén. Mindössze egy
rándulás jelezte, hogy az ádáz küzdelem véget ért.
A folyó hosszú, tekervényes útján enyhe ívben kanyart vett azon a helyen, ahol a
hal kimúlt. A kanyarban, a sebes vízáramlásban örvény keletkezett, mely körkörös
hullámokban terjedt szét a part mentén a tok utolsó nekifeszülése nyomán. A csónak
a vízen fel-le mozgott, himbálódzott, nekiütődött a farönknek és a halnak.
A hirtelen támadt csendben és nyugalomban Jondalar rájött: szerencséje volt, hogy
nem sikerült elvágnia a kötelet. Evező nélkül nem tudta volna irányítani a csónakot,
ha az meglódul az árral lefelé. A part közel volt. A kanyarban a keskeny, köves
partszakasz egyszer csak véget ért, és meredeken emelkedett felfelé. Jondalar sűrűn
nőtt fákat pillantott meg a part mentén. Arra gondolt, esetleg találhat ott valamit, ami
evezőként szolgálhatna. Mély lélegzetet vett, és a csónak oldaláról becsusszant a
vízbe.
Mélyebb volt, mintsem számított rá. Egészen elmerült. A csobbanással keletkezett
hullámokkal a csónak a vízáramlatba került, a hal pedig közelebb ringott a parthoz.
Jondalar a csónak után vetette magát. Megpróbálta elkapni a kötelet, de a
vízfelületen szinte libegő, könnyű vízi jármű megpördült, és oly gyorsan eltáncolt
előle, hogy nem tudta utolérni.
A jéghideg vízben teljesen elgémberedett. A part felé vette az irányt, de előbb a
halhoz úszott, nyitott szájánál fogva megragadta, és maga után vontatta, hogy
legalább a tokot ne veszítse el. Félig kihúzta a partra. Remélte, hogy a víz nem viszi
el a súlyos testtömeget. „Most, hogy a csónak elúszott, evezőnek valót sem kell
keresnem – gondolta. – Talán tűzifának valót találok." Jondalar csuromvizes volt és
fázott.
A késéért nyúlt, de csak az üres tokot markolta meg. Már elfelejtette, hogy a
farönkkel ütközve kiesett a kezéből az egyetlen kése. Régebben, amikor még a
zelandoni öltözékét viselte, mindig tartott magánál egy tartalék pengét az övére
akasztott bőrzacskóban. Amióta ramudoj viseletben járt, nem hordta magával a
bőrerszényt. Eszébe jutott, hogy először is tűzgyújtó fa után kellene kutatnia.
„Csakhogy kés nélkül nem tudsz ágat vágni – emlékeztette magát Jondalar –, és a
taplót sem vagy az ág kérgét sem tudod lehántani. – Megborzongott. – Mindenesetre
gyűjtök egy kis lát."
Körbetekintett. Moha, nedves, korhadó fák és levelek borították a talajt. Sehol egy
száraz ág. Hirtelen eszébe villant, hogy mégis szert tehet száraz aprófára. Szemével
száraz, elhalt, alsó fenyőágak után kutatott. Ezen a vidéken az éghajlat kevésbé volt
zord, mint északon, ahol a gleccserek jelentősebb mértékben éreztették hatásukat. Ez
itt mérsékelt ég-ovi és nem boreális erdő volt. Körös-körül tölgyek, bükkök,
gyertyánok és fűzfák magasodtak. Kemény fák, amelyekből a csónakot készítették.
Jondalar maga is megtapasztalta, hogy keményfát még jó kőbaltával sem könnyű
kivágni. Megint kilelte a hideg, a foga vacogott. Összedörzsölte a tenyerét, a karját
paskolgatta, és egy helyben futott. Igyekezett kimelegedni. A bozótos felől
mozgolódást hallott. Azt hitte, felriasztott valamiféle állatot.
Kezdte felismerni a helyzete komolyságát. Abban bízott, hogy egy idő után
biztosan hiányolni fogják, és a keresésére indulnak. Thonolannak fel fog tűnni, hogy
nyoma veszett a bátyjának. Vagy talán mégsem? Az utóbbi időben útjaik egyre
ritkábban keresztezték egymást. Főként azóta, hogy Jondalar inkább ramudoj
életmódot folytatott, az öccse pedig a shamudojokét. Jondalar azt sem tudta, aznap
merre jár a testvére; talán zergevadászaton volt.
„Akkor majd Carlono. Csak keresni fog, hiszen látta, hogy felfelé eveztem a
csónakkal. – Megborzongott, de most nem csupán a hidegleléstől. – A csónak! –
nyilallt belé. – A csónak elúszott! Ha megtalálják, azt hiszik majd, hogy a folyóba
fulladtam, és nem fognak keresni.” – Újból mozogni kezdett, ugrándozott, csapkodta
a karját.
Kifulladva leroskadt, és összekuporodott, hogy tartsa a testhőjét, de a fogvacogás és
a remegés nem hagyott alább. Ismét léptek zaja ütötte meg a fülét, immár
közelebbről, de nem vette a fáradságot, hogy utánanézzen, mi lehet az. Egyszer csak
két csupasz, maszatos emberi láb bukkant fel előtte.
Jondalar riadtan emelte fel a tekintetét, és a döbbenettől csaknem a reszketése is
elállt. Az előreugró homlokeresz alól barna szempár meredt rá. Egy gyereké, aki
karnyújtásnyira állt előtte. Laposfejű! – ocsúdott fel Jondalar. – Egy fiatal laposfejű!
A férfi ámultan várakozott. Félig-meddig arra számított, hogy a fiatal lény most,
hogy észrevették, visszainal a bozótosba. Ám nem mozdult, csak állt. Farkasszemet
nézett Jondalarral, majd intett neki. Legalábbis ő ezt hívó jelként értelmezte. A
laposfejű megismételte a kézmozdulatot, miközben egy lépést tett hátrafelé.
„Mit akarhat? Azt, hogy menjek vele?" A kölyök újabb intésére Jondalar egy lépést
tett előre. Biztosra vette, hogy a gyerek el fog rohanni, de az csak hátrébb lépett, és
megint hívó mozdulatot tett. Jondalar követni kezdte. Először csak tétován, aztán
mind fürgébb léptekkel. Még mindig remegett, de hajtotta a kíváncsiság.
A bozótoshoz érve a gyerek félrehúzta az ágakat. A bokrok mögött tisztás tárult fel,
melynek közepén alig füstölgő, kis tűz égett. Laposfejű nő guggolt mellette. Jondalar
közeledtére összerezzent, felpillantott, és riadtan elhátrált. A férfi jóleső érzéssel a tűz
elé kuporodott. A szeme sarkából látta, hogy a kölyök és a nő a kezével hadonászik,
és torokhangokat hallattak. Az volt az érzése, hogy beszélgetnek egymással, de
különösebben nem figyelt rájuk. Most azzal törődött, hogy mielőbb megmelegedjék.
Rettenetesen vágyott egy szőrmetakaróra vagy egy köpönyegre.
Nem vette észre, amikor a nő egyszer csak elillant a háta mögött. Meglepetésként
érte, amikor kisvártatva szőrmetakaró hullt a vállára. A nő futó pillantást vetett rá,
majd lehajtotta a fejét, és sietve elvonult. Jondalar megérezte, hogy fél tőle.
A zergebőr ruházat annak ellenére, hogy vizes volt, megőrizte hőtartó képességét,
és a tűz mellett meg a szőrmetakaró alatt Jondalarnak végül sikerült annyira
felmelegednie, hogy a reszketése elmúlt. Csak ekkor ébredt rá, hol van. Nagy
Földanya! Ez a laposfejűek tábora! Mindkét kezét a lángok fölé tartva melegedett, de
most úgy rántotta vissza, mintha megégette volna. Csak most eszmélt rá, hogy egy
tűznél guggol.
„Ez tűz! A laposfejűek tüzet használnak?" – hitetlenkedett magában. Egyik kezét
bizonytalanul visszanyújtotta a láng fölé, mintha nem hinne a szemének, és más
érzékszervével is meg kellene bizonyosodnia róla. Majd a vállára terített prémre esett
a tekintete. Megfogta az egyik szélét. A hüvelyk- és a mutatóujja között morzsolgatta.
„Farkasbőr – állapította meg. – Szépen kidolgozták, és a belső oldala hihetetlenül
puha. Kétlem, hogy a sharamudojok ennél jobban kikészíthették volna."
Amikor a meleg már egészen átjárta, Jondalar felállt, és háttal fordult a tűznek.
Látta, hogy a fiatal hím figyeli őt. Maga sem tudta, honnan veszi, hogy hímnemű,
hiszen ezt ránézésre nem lehetett egyértelműen megállapítani, mert hosszú,
bőrzsinórral összefogott bőrköpönyeget viselt. Noha gyanakvóan pillantgatott
Jondalarra, a tekintete nem tükrözött félelmet, mint a nőé. Jondalar emlékezett arra,
hogy a losadunajok azt mesélték, a laposfejű nőstények soha nem küzdenek, nem
harcolnak, csak meghátrálnak.
Jondalar, ahogy a laposfejű hímet bámulta, megállapította, hogy nem is olyan fiatal,
inkább kamasznak látszik, mintsem gyereknek. Alacsony termete megtévesztő volt, a
testalkata viszont izmos és erős. Jobban szemügyre véve látta, hogy a szakálla kezd
pelyhedzeni.
A siheder felmordult, mire a nő egy kis farakáshoz sietett, és néhány darab fát
hozott a tűzre. Jondalar most feléje fordította a tekintetét. Még egyszer sem látott
laposfejű nőstényt ilyen közelről. Idősebbnek látszott. Lehet, hogy a kölyök anyja –
gondolta Jondalar. Látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát, nem szereti, ha
megbámulják. Fejét leszegve hátrálni kezdett a kis tisztás széle felé. Jondalar a
szemével követte, a nyaka már csaknem kitekeredett. Egy pillanatra elfordította a
fejét, és mire ismét hátranézett, a nőnek hűlt helye volt. Úgy elrejtőzött, hogy
Jondalar első pillantásra fel sem fedezte. Ha nem tudta volna, hogy ott gubbaszt
valahol a közelben, egyáltalán észre sem vette volna.
„Meg van rémülve. Csodálom, hogy nem menekült el, hanem a siheder szavára
fáért ment.
Szavára?! Hiszen a laposfejűek nem beszélnek, éppen ezért nem is utasíthatta, hogy
hozzon fát. Úgy látszik, a hidegleléstől elment az eszem. Nem tudok józanul
gondolkodni.”
Jondalar minden kételye ellenére nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a
siheder valóban szólt a nőnek, hogy hozzon fát. Valamilyen módon az értésére adta a
kérését. Figyelmét ismét a laposfejű hímre fordította, aki most ellenségesen nézett
vissza rá. Jondalarnak határozottan ez volt a benyomása. Észrevette ugyanis, hogy a
kölyöknek nem tetszett az, amikor a nőstényt megbámulta. Biztos volt benne, nagy
bajt zúdítana a fejére, ha csak egyetlen mozdulatot is tenne a nő felé. Arra a
következtetésre jutott, hogy a laposfejű nőstényekre nem bölcs dolog túlzott
figyelmet fordítani, ha bármilyen korú hím is van a közelükben.
 A feszültség enyhülni látszott, miután Jondalar semmilyen nyílt lépést nem tett, és
levette szemét a nőről. Ahogy szemtől szemben álltak egymással, mint férfi a férfival,
Jondalar érezte, hogy a siheder is méricskéli őt.
Aztán úgy tűnt, valamiféle elhatározásra jutott. Hirtelen ugyanolyan
kézmozdulatot tett, mint amikor a tűzhöz hívta Jondalart, majd elindult arra, amerről
jöttek. Jondalar követte. Amikor a folyóhoz közeledtek, a laposfejű előrerohant.
Hangos kiáltásokat hallatott, és a kezével hadonászott. A hal húsát rágcsáló kis állat
futásnak eredt. Nyilvánvaló volt, hogy az őrizetlenül hagyott óriás halból rövid időn
belül egy falat sem maradt volna.
Jondalar tüstént átlátta a helyzetet. Lehet, hogy a hal miatt segített rajtam? Szeretne
egy kis húst kapni?
A laposfejű benyúlt köpenye egyik zsebébe, elővett egy éles peremű kőkést, és a hal
fölött olyan mozdulatot tett, mintha fel akarná vágni. Aztán magára, majd Jondalarra
mutatott és várt. Jondalar számára világos volt, hogy osztozni akar a tokhalon.
Hirtelen kérdések özöne árasztotta el.
Honnan szerezte ezt a szerszámot a laposfejű? Szerette volna közelebbről
szemügyre venni, bár tudta, nem annyira finoman megmunkált, mint az ő vékony
pengéjű kése, mindenesetre kitűnően használható, éles vágóeszköz volt.
A laposfejű reménykedőn várta a választ. Jondalar bólintott, noha nem volt biztos
benne, hogy megérti a fejbiccentés jelentését. A siheder minden habozás nélkül
munkához látott, hogy felvágja a halat.
A zelandoni férfi figyelte. Fejében kavarogtak a gondolatok, melyek egyszeriben
megingatták az anyatejjel magába szívott, mély meggyőződésében. „Hogyan
viselkedett volna egy állat? Odarohant volna elcsenni egy falatot a halból. Az
értelmesebbik fajta pedig, veszélyesnek tartván az embert, kivárta volna, amíg
elmegyek vagy meghalok. Egy állat nem jönne rá, hogy a didergő embernek melegre
van szüksége; sőt tüze sincs, amihez odavezesse; és nem kérne az élelméből. Ez a
laposfejű ember módjára viselkedett; mi több, emberségesen.
Mindenki azt állítja, hogy a laposfejűek állatok. Nem tudnak beszélni. Csupán
ennyi az eltérés? Ebben különböznek tőlünk?"
Jondalar azt sem bánta volna, ha a kölyök az egész halat elviszi. Ám kíváncsi volt,
mennyit fog kihasítani a halból magának. Amúgy is fel kellett darabolni a tokot, mert
túl nehéz lett volna egyben elvinni. Négy férfi is csak üggyel-bajjal tudta volna
felemelni.
A szíve hirtelen megdobbant. Mintha hangokat hallott volna.
– Jondalar! Jondalar!
A laposfejű megijedt. Jondalar kicsörtetett a fák közül, hogy rálásson a folyóra, és
kiáltozott:
– Itt vagyok! Itt vagyok, Thonolan! – Repesett a szíve; lám, az öccse mégiscsak a
keresésére indult. Amint megpillantotta a csónaknyi embert a folyó közepén, ismét
elrikkantotta magát. Észrevették, visszaintegettek, és a part felé húztak.
 A laposfejű erőlködő, morgó hangjára hátrafordult. Látta, hogy az óriás toknak már
csak a hosszában félbevágott egyik fele hever a parton, a másik felét a laposfejű a
kiterített nagy bőrponyvára húzta, amit épp most kötött batyuba és vetett a hátára.
Jondalar nézte, ahogy eltűnik az erdőben.
– Várj! – kiáltotta, és utánarohant. A tisztás szélénél érte utol, ahol a nő egy nagy
kosárral a hátán, tüstént a fák árnyékába húzódott, amint meglátta Jondalart
közeledni. A tisztáson már nyoma sem volt a tűznek és annak, hogy bárki valaha ott
járt.
Jondalar levette a vállára terített farkasprémet, és odanyújtotta. A kölyök
morranására a nő elvette tőle, aztán mindketten nesztelen léptekkel tovaindultak, s
elnyelte őket az erdő.
Jondalar borzongott a nyirkos ruhában, amint a part felé bandukolt. Épp akkor ért
oda, amikor a csónak kikötött. Jondalar mosolyogva fogadta a vízi járműből
kikecmergő öccsét. Összeölelkeztek, meglapogatták egymás hátát.
– Thonolan! De örülök, hogy látlak! Attól féltem, hogy ha megtalálják az üres
csónakot, azt hiszik majd, hogy a folyóba vesztem, és nem fognak keresni.
– Bátyám, hány folyón keltünk át együtt? Azt hiszed, elfelejtettem, hogy tudsz
úszni? Miután ráleltünk a csónakra, tudtuk, hogy nem lehetsz messze idefent.
– Hát ennek a halnak hová lett a fele? – csodálkozott el Dolando.
– Elajándékoztam.
– Elajándékoztad? És kinek? – érdeklődött Markeno.
– Ugyan kinek adhattad itt oda? – szegezte Jondalarnak a kérdést Carolio.
– Egy laposfejűnek.
– Egy laposfejűnek?! – hördültek fel mindannyian. – Miért adtad oda egy
laposfejűnek egy ekkora hal felét? – tudakolta Dolando.
– Mert segített rajtam, és mert kért belőle.
– Micsoda badarság! Hogyan kérhetne egy laposfejű bármit is? – mordult fel
mérgesen Dolando. Jondalart ez meglepte, mert a sharamudoj főnök ritkán mutatta
ki ingerültségét. – És most hol van az a laposfejű? – faggatta tovább a magas
zelandoni férfit.
– Elment. Már az erdőben jár. Csuromvizes voltam, és úgy vacogtam, hogy azt
hittem, soha nem melegszem fel. Aztán megjelent ez a fiatal laposfejű, és odavezetett
a tüzéhez...
– A tüzéhez? Mióta használnak tüzet a laposfejűek? – kérdezte Thonolan.
– Én már láttam laposfejűeket tűz körül ülni – vetette közbe Barono.
– Korábban már én is megfigyeltem őket ezen a parton... messziről – jegyezte meg
Carolio.
– Nem is tudtam, hogy visszajöttek. És hányan voltak? – tudakolta Dolando.
– Csak a fiatal meg egy idősebb nő. Lehet, hogy az anyja – válaszolta Jondalar.
 – Ha a nőstényeik velük vannak, akkor többen is lehetnek. – A zömök főnök
körüljáratta tekintetét az erdőn. – Esetleg fel kellene állítanunk egy vadászcsapatot,
és meg kellene tisztítanunk az erdőt ezektől a férgektől.
Jondalar kihallotta Dolando hangjából a rosszindulatú fenyegetést, és ez
óvatosságra intette. Már korábban is megfigyelte a sharamudoj főnök megjegyzései
alapján, hogyan viseltetik a laposfejűek iránt, de ilyen dühvel még soha nem hallotta
nyilatkozni.
A sharamudojok közül az lehetett főnök, aki rátermett volt, és meggyőző erővel
tudott hatni az emberekre. Dolandót nem azért ismerték el vezetőnek, mert
mindenben ő volt a legkiválóbb, hanem azért, mert alkalmas volt erre a feladatra, el
tudta érni, hogy a többiek hallgassanak a szavára, és azonnal meg tudta oldani a
gondokat. Soha nem parancsolt; szép szóval, ösztönzéssel, rábeszéléssel, kölcsönös
engedményeket téve irányított, és általánosságban véve olajozottabbá tette az emberi
kapcsolatokat, elsimította, csökkentette az együttéléssel járó súrlódásokat. Okosan
előrelátó volt, és hatékony. Döntéseit többnyire elfogadták, noha senki sem volt
köteles ezeknek alávetni magát. Lehetett érvelni, vitatkozni, akár hangosan is.
Minthogy magabiztos volt, amikor jónak látta, érvényre juttatta a döntését, és ha a
szükség úgy hozta, meghajolt a bizonyos területen nagyobb tudással és tapasztalattal
rendelkezők akarata előtt. Nem volt hajlandó beleavatkozni az egyes emberek
civakodásaiba, hacsak komoly viszállyá nem fajultak, vagy ha külön nem kérték fel a
közbelépésre. Általában higgadt volt, ám haragra gerjedt, ha azt látta, hogy
kegyetlenkedés, oktalanság vagy gondatlanság miatt az egész törzset vagy védtelen
embereket veszély fenyegeti. És persze a laposfejűektől is méregbe jött. Gyűlölte
őket. Nem csupán más élőlényeknek, hanem ártalmas, elvetemült állatoknak tartotta
őket, amelyeket pusztítani kell.
– Majd megfagytam a vizes ruhában, és az a fiatal laposfejű segített rajtam – vetette
ellene Jondalar. – Odavitt a tüzéhez, és prémet terített rám. Tőlem az egész hal az övé
lehetett volna, de ő csak a felét vitte el. Én nem készülök vadászatra a laposfejűek
ellen.
– Általában nem sok vizet zavarnak, de azért szeretem tudni, ha a környéken
kószálnak – mondta Barono. – Fürgék, ügyesek. Nem jó ötlet hagyni, hogy egy falka
meglepje az embert...
– Ezek vérengző vadállatok.... – mordult fel Dolando. Barono ügyet sem vetett a
közbeszólásra. – Valószínűleg szerencséd volt, Jondalar, hogy egy fiatallal és egy
nősténnyel akadtál össze. A nőstények nem harcolnak.
A beszélgetés olyan irányba terelődött, ami már nem tetszett Thonolannak. –
Hogyan szállítjuk haza a bátyám óriási fél zsákmányát? – Elvigyorodott, amint
eszébe jutott, hogyan szánkáztatta meg a hal Jondalart a vízen. – Csodálkozom, hogy
a kemény küzdelem árán megszerzett hal felét hagytad elúszni.
Nevetése átragadt a többiekre.
– Akkor ez azt jelenti, hogy Jondalar félig már ramudoj? – vetette közbe Markeno.
 – Elvihetnénk magunkkal vadászni – javasolta Thonolan –, hátha fog egy fél zergét.
Akkor Jondalar másik fele shamudoj lehet.
– Melyik felét választja majd Serenio? – kacsintott Barono.
– Jondalarnak már a fele is túlontúl nagy – csipkelődött Carolio. Arckifejezésén
félreérthetetlenül látszott, hogy nem a testmagasságára célzott. Jondalar elpirult. Az
obszcén megjegyzés nyomán felcsattanó nevetéstől végre teljesen felengedett a
feszültség, melyet a Jondalar miatti aggódás és Dolando indítványa keltett az
emberekben.
A csónakból kivették a rostszálakból font hálót, és leterítették a tokhal véres fél
törzse mellé. Nyögdécselve, erőlködve ráhúzták a tetemet, majd a vízbe vonszolták,
és a csónak farához kötötték.
Míg a többiek a hallal voltak elfoglalva, Carolio Jondalarhoz fordult, és halkan így
szólt: – Roshario fiát laposfejűek ölték meg. Fiatal volt, vidám, bátor legény, el sem
volt jegyezve még. Ő volt Dolando büszkesége. Senki nem tudja, hogyan történt,
viszont Dolando az egész törzzsel kivonult laposfejűekre vadászni. Néhányat
leterítettek közülük. Azt követően a laposfejűek eltűntek. Addig nemigen törődött
velük Dolando, de azóta...
Jondalar megértően bólogatott.
– Az a laposfejű hogyan vonszolta el a maga részét? – tudakolta Thonolan, amint
beszálltak a csónakba.
– Úgy, hogy a hátára vette és cipelte – felelte Jondalar,
– Ő, egyedül? Felemelte és vitte?
– Igen, egymaga. Pedig még nem volt felnőtt.

Thonolan a fadeszkákból tákolt, sátor alakú építmény felé vette a lépteit, ahol a
bátyja lakott Serenióval és Darvóval, Bekukucskált, hogy megnézze, még mindig
alszik-e a testvére.
– Gyere be! – szólt oda Jondalar szipogva. A prémmel letakart fekhelyen,
szőrmetakarókba burkolózva, a hátát párnáknak támasztva ült. Kezében csészét
tartott, amiben gőzölgött valami.
– Hogy vagy? – kérdezte Thonolan, és leült a fekhely szélére.
– Én már jobban, csak a megfázás tünetei rosszabbodnak.
– Senki nem gondolt arra, hogy vizes ruhában vagy, pedig igencsak nagy szél
kerekedett a folyóvölgyben, mire visszaértünk.
– Örülök, hogy rám találtatok.
– Én meg annak, hogy jobban érzed magad. – Furamód úgy tűnt, mintha Thonolan
keresné a szavakat. Nyugtalanul fészkelődött, felállt, a kijárathoz ment, aztán vissza
a bátyjához. – Nincs valamire szükséged, amit hozhatnék neked?
Jondalar nemet intett a fejével, és várakozott. Észrevette, hogy a testvérét
nyomasztja valami, amit el szeretne mondani, csak ehhez időre van szüksége.
 – Jondalar... – fogott hozzá Thonolan, aztán elhallgatott, – Már régóta együtt élsz
Serenióval és a fiával. – Egy pillanatig Jondalar azt hitte, arra céloz, hogy még mindig
nem ütötte nyélbe az esküvőt, de tévedett. – Milyen érzés a saját tüzednél
férfiembernek lenni?
– Miért kérded, amikor házasember vagy, és családfő?
– Igen, csak azt szeretném megtudni, számít-e az valamit, ha az ember a saját
tüzénél született gyermeket nevel. Jetamio annyira szeretne gyereket, és most... ezt a
másikat is elveszítette.
– Őszintén sajnálom...
– Engem az sem érdekel, ha soha nem lesz gyerekünk, csak Jetamiót nem akarom
elveszíteni – jajdult fel Thonolan elcsukló hangon. – Bárcsak abbahagyná a
próbálkozást!
– Nem hiszem, hogy lehet más választása. A Földanya ajándékozza...
– Akkor a Földanya miért nem engedi, hogy Jetamio kihordjon egy gyereket?! –
üvöltötte Thonolan, és elviharzott az épp belépő Serenio mellett.
– Elmesélte, hogy Jetamio...? – kérdezte Serenio. Jondalar bólintott. – Ezt a gyereket
tovább hordta, de annál jobban megviselte az elvesztése. Örülök, hogy boldogságban
élnek Thonolannal. Jetamio ennyit megérdemel.
– Rendbe fog jönni?
– Nem ez az első eset, hogy egy nő elvetél. Ne nyugtalankodj miatta, minden
rendben lesz vele. Látom, megtaláltad a teát. Borsmentából, borágófűből és
levendulából főztem, gondolom, már megpróbáltad kitalálni. A shamud azt mondta,
jót tesz megfázás ellen. Hogy érzed magad? Csak bejöttem megnézni, felébredtél-e
már.
– Jól vagyok – mosolygott Jondalar. Igyekezett egészségesnek látszani.
– Akkor visszamegyek Jetamiót pátyolgatni.
Miután Serenio távozott, Jondalar félretette a csészét, és visszafeküdt. Az orra be
volt dugulva, és a feje hasogatott. Nem tudta pontosan, hogy mi, de volt valami
Serenio válaszában, ami nyugtalanította. Nem akart többé erre gondolni. Már a
gyomra is fájt. „Biztosan a megfázástól" – gondolta.

16.

A tavasz nyárba fordult, s ahogy a föld gyümölcsei érni kezdtek, a fiatal nő

hozzálátott szüretelni, gyűjtögetni. Inkább csak megszokásból tette, nem a szükség
vitte rá. Megkímélhette volna magát a fáradságtól, mert bővében volt az .leiemnek;
az előző évről is maradt jócskán eleség. Ayla azonban nem tudott mit kezdeni a
szabad idővel. Nem tudta mivel eltölteni.
Alig várta a nyári vadászatot. Felfedezte, hogy a módszer, amelyet Bébivel
kifejlesztett – igaz, némi változtatásokat alkalmazva, minthogy nélkülöznie kellett a
lovat –, még mindig eredményes volt. Idővel az oroszlán mind nagyobb ügyességre
tett szert, úgyhogy észre sem lehetett venni a különbséget. Ayla, ha úgy tartotta
volna kedve, abbahagyhatta volna a vadászatot. Nemcsak a régebbről megmaradt
szárított húson élt, hanem amikor Bébinek sikerült elejtenie egy vadat – márpedig
legtöbbször sikerült –, Ayla habozás nélkül elvette a friss húsból a maga részét.
Különleges kapcsolat alakult ki közöttük. Az oroszlán számára Ayla volt az anya és
következésképpen a domináns egyed, ugyanakkor vadásztársának és ennélfogva
önmagával egyenlőnek tekintette. Aylának pedig Bébin kívül senkije sem volt, aki
iránt szeretetet táplálhatott volna.
Amikor Ayla megleste a vadon élő oroszlánokat, alapos megfigyeléseket tett
vadászszokásaikról, melyeket Bébi viselkedése is alátámasztott. A barlangi
oroszlánok a meleg időszakban éjszaka, télen pedig nappal vadásztak. Bébi tavasszal
levetette téli bundáját. A szőrzete még így is vastag és túlságosan meleg volt ahhoz,
hogy Bébi a nyári hőségben vadásszon. Az üldözés során felhasznált energiától
kimelegedett. Az oroszlán ilyenkor semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy
visszavonulhasson aludni a barlang hűs, sötét zugába. Télen, amikor az északi
gleccser felől hideg szelek süvítettek, az éjszakai hőmérséklet olyan alacsonyra
zuhant, hogy az oroszlánok új, dús szőrzetük ellenére is megfagyhattak. Olyankor
örömmel gömbölyödtek össze egy szélcsendes barlangban. Húsevők voltak, és jól
alkalmazkodtak – bundájuk vastagsága és színe az éghajlathoz, vadászszokásaik a
körülményekhez, amennyiben elegendő préda állt rendelkezésre.
Amikor Ayla a Nyihaha távozása utáni reggelen felébredt, és ott találta maga
mellett az alvó oroszlánt egy foltos szarvasborjú tetemével, elhatározásra jutott.
Tudta, egyszer el fogja hagyni a völgyet, ez nem volt kétséges, ám nem ezen a
nyáron. Az oroszlánnak még szüksége van rá; még túl fiatal ahhoz, hogy magára
hagyja. Egyetlen vadon élő falka sem fogadná be; a falkavezér hím megölné. Amíg
nem lesz érett a párosodásra és saját falka alapítására, ugyanannyira szüksége van a
biztonságot nyújtó barlangra, mint Aylának.
Ayla nem felejtette el Iza tanácsát, amellyel arra buzdította őt, keresse meg a saját
fajtáját, találja meg a párját. Egyszer majd folytatja a felkutatásukat. Most azonban
még élvezte a szabadságot, amelyet nem cserélt volna fel az idegen szokásokkal,
hagyományokkal rendelkező emberek társaságára. Nem akarta elismerni, de
maradásának valódi oka mélyebben gyökerezett. Addig nem akarta itt hagyni a
völgyet, amíg nem bizonyosodik meg arról, hogy Nyihaha valóban nem tér vissza.
Aylának rettenetesen hiányzott a ló, hiszen kezdettől fogva vele élt a völgyben, és a
szívéhez nőtt.
– Gyere, te lustaság! – nógatta Ayla az oroszlánt. – Menjünk, járjunk egyet! Nézzük
meg, sikerül-e fogni valamit! A múlt éjjel nem mentél ki vadászni. – Kilépett a
barlangból, és intett Bébinek, hogy kövesse. Az oroszlán felemelte a fejét, éles fogait
elővillantva nagyot ásított, aztán felkelt, és vonakodva bár, de megindult a nő után.
Bébi cseppet sem volt éhesebb Aylánál. Legszívesebben tovább aludt volna.
Ayla az előző nap gyógynövényeket gyűjtött. Élvezte ezt a tevékenységet, mert
kellemes emlékeket idézett fel benne. A törzsnél töltött ifjú évei során az Iza számára
végzett növénygyűjtögetéssel jó alkalma nyílt arra, hogy eltűnjék a törzsbeliek szeme
elől, akik mindig árgus szemekkel figyelték, és rosszalló pillantásukkal tüstént
jelezték, ha helytelenül cselekedett. Olyankor felszabadultnak érezhette magát, kicsit
kiélhette elfojtott hajlamait. Később pedig a gyógyítói ismeretek gyarapítása kedvéért
s azért gyűjtögetett, mert örömét lelte benne. Ez a tudás immár a vérévé vált.
Ránézésre felismerte a növényeket, és tudta, melyikkel mit lehet gyógyítani. A
meleg, sötét barlangban csokrokban összekötött apróbojtorján függött fejjel lefelé
felakasztva a szárítóállványon. A hosszú, vékony szárú, fogazott levelű évelő növény
nyúlánk tüzérben álló, szárított virágából és leveléből készített főzettél belső
sérüléseket és zúzódásokat lehetett kezelni.
A fonott szárítóállványokon szétterített martilapu, más néven lókörműfű levelei –
melyek formájára az elnevezése is utalt – a meggyújtott száraz levelek füstjének
belélegzésével az asztmatikus panaszokat enyhítették. A martilapu ugyanakkor
teakeverék alkotórészeként köhögéscsillapító is volt, és fűszernövényként kellemes
ízt adott az ételnek. A napon odakint száradó gyökerek mellett megpillantott nagy,
hullámos élű, feketenadálytő-levélről Aylának a csonttörések és sebek kezelése jutott
az eszébe. Az élénksárga színű körömvirág nyílt sebek, fekélyek, bőrgyulladások
gyógyítására szolgált. A kamilla az emésztést serkentette, és sebfertőtlenítő hatású
volt. A napra kitett, vízzel teli tálban úszó vadrózsaszirmokat Ayla illatos
bőrápolóként használta.
Azért halmozta fel ezeket a növényeket, hogy felfrissítse velük a
gyógyszerkészletét. Nem volt szüksége a teljes készletre, de élvezte ezt a
foglalatosságot, és elevenen akarta tartani az ismereteit. Ennél több növényt nem volt
értelme gyűjteni, mert már nem tudta hova tenni. így hát épp tétlenségre volt
kárhoztatva. Unatkozott.
Leballagott a partra, megkerülte a kiugró sziklafalat, és a patakot szegélyező
bokrok mentén sétált tovább. A hatalmas barlangi oroszlán nesztelen, puha léptekkel
haladt mellette, s közben hnga-hnga hangokat hallatott. Ayla korábban már
megfigyelte, hogy ez a rendes „beszédhangja". Más oroszlánok is adtak ki hasonló
hangokat, ám mindegyiküké jellegzetes volt. Bébiét már messziről fel tudta ismerni,
akárcsak a bőgését. Aylának, ha túl közel állt, még a füle is csengett a mélyről feltörő
morgássorozattal kezdődő, majd mennydörgő, zengő basszusban kiteljesedő
bömböléstől.
Amikor a nő egy nagy, gömbölyű kőhöz – a megszokott pihenőhelyéhez – ért,
megállt. Valójában nem érdekelte most a vadászat. Nem tudta, tulajdonképpen
mihez lenne kedve. Bébi odanyomult hozzá, egy kis figyelemre vágyott. Ayla
megvakargatta a füle tövét és jó mélyen a sörényét. Az állat nyári bundája egy
árnyalattal sötétebb volt a télihez képest, noha még így is alapvetően bézs színű volt.
Sörénye rőtes, rozsdabarna árnyalatot öltött, majdhogynem a vörösokker színéhez
hasonlított. Feltartotta a fejét, hogy a nő az álla alatt is meg tudja vakargatni, közben
elégedett, mély doromboló hangot hallatott. Ayla átnyúlt a másik oldalára, hogy ott
is megkaparássza. Csodálkozva nézett rá. A háta kis híján egy magasságban volt
Ayla vállával. Jószerivel olyan magas volt, mint Nyihaha, csak jóval erősebb,
masszívabb. Aylának fel sem tűnt eddig, hogy az oroszlán már ilyen nagyra nőtt.
A sztyeppén vándorló barlangi oroszlán számára vadászat szempontjából ideális
volt az a környezet, amelyben élt. Ez a fűvel borított, nagy kiterjedésű vidék sokféle
vadban bővelkedett. Köztük olyan óriás termetű állatokban, mint a bölény és a
szarvasmarha, amely másfélszerese volt későbbi fajtájának; a háromméteres agancsot
viselő óriásszarvas; a gyapjas mamut és a gyapjas orrszarvú. A feltételek legalább
egyetlen húsevőfajta számára kedveztek ahhoz, hogy testmérete alkalmassá tegye az
ilyen nagyvadak elejtésére. A barlangi oroszlán töltötte be – mégpedig bámulatra
méltó módon – ezt a tiszteletet érdemlő szerepet. Az oroszlánok későbbi
leszármazottai már csak feleakkorák voltak, elődeikhez viszonyítva kis termetűek. A
barlangi oroszlán volt a földkerekségen valaha is létezett legnagyobb macskaféle.
Bébi tekintélyes példánynak számított a saját fajtáján – e mindenek fölött álló
ragadozófajtán – belül. Erőteljes, hatalmas állat volt, szőrzete egészségtől és életerőtől
fénylő. Engedelmesen, szolgálatkészen simult a fiatal nő keze alá. Ayla védtelen lett
volna a támadásával szemben, mégsem tartotta veszedelmesnek; korántsem
fenyegetőbb, mint egy túl nagyra nőtt kismacska – Ayla így védekezett.
Nem tudatosan uralkodott az oroszlán felett, és az állat ezt így fogadta el. Bébi a
fejét hol feltartva, hol oldalra billentve mutatta, hol kéri még a kapargatást, aztán
kéjesen átadta magát a vakarászás nyújtotta élvezetnek. Ayla is kedvét lelte a
dologban, mert látta, milyen jólesik az oroszlánnak. Fellépett a kőre, hogy az állat
túlsó oldalát is elérje. Épp áthajolt a hátán, amikor hirtelen újabb ötlete támadt.
Gondolkodás nélkül átlendítette az egyik lábát, és terpeszben megülte az oroszlánt
úgy, ahogy Nyihaha hátán szokott ülni.
Az oroszlánt ez váratlanul érte, de a nyaka köré fonódó kéz ismerős volt, s a
ránehezedő súly elenyésző. Kis ideig egyikük sem mozdult. Közös vadászataik során
Ayla a parittyakő elhajításával való jeladásról áttért arra, hogy karlendítéssel és
„Menj!" felkiáltással küldje az oroszlánt a préda után. Amint ez átvillant az agyán,
habozás nélkül felemelte a karját, és elkiáltotta magát.
Érezte, hogy az állat izmai megfeszülnek, és amint Bébi előrelendült, Ayla
megkapaszkodott a sörényében. Az oroszlán, hátán a nővel, végigszáguldott a
völgyön. Ayla hunyorgott a szembefújó szélben. A copfokból elszabadult hajtincsei a
levegőben röpködtek. Nem irányította Bébit, mint ahogy Nyihahát – arra ment,
amerre az oroszlán vitte. Boldogan suhant vele. Még soha nem érzett ehhez fogható
örömmámort.
A hirtelen, nagy lendülettel megkezdett száguldás hamar véget ért; ugyanúgy, mint
a zsákmány üldözésekor. Bébi lassított, leírt egy nagy kört, és visszakanyarodott a
barlang felé. A nővel a hátán felkaptatott a meredek ösvényen, bement a barlangba,
és megállt Ayla fekhelyénél. Ayla leszállt a hátáról, és megölelgette, minthogy más
módon nem tudta kifejezni az elmondhatatlan, mély érzéseit. Amikor kiengedte az
öleléséből, az oroszlán suhintott egyet a farkával, aztán elment a barlang hátuljába.
Kedvenc helyén elnyújtózott, és pillanatokon belül elszenderedett.
 Ayla elmosolyodva nézte az alvó oroszlánt. „Jól meglovagoltattál, és a mai napra
kifáradtál, ugye? Ezek után addig alhatsz, ameddig csak akarsz."
Nyár vége felé Bébi egyre hosszabb időre ment el vadászni. Első ízben több mint
egy napig maradt távol. Ayla magánkívül volt az aggodalomtól, és olyannyira
nyugtalankodott, hogy a következő éjszaka már aludni sem bírt. Ő sem volt kevésbé
elcsigázott, mint a másnap reggel hazaérkező oroszlán. Bébi zsákmány nélkül tért
haza. Amikor Ayla az elraktározott készletéből száraz húst vetett elé, azonnal
lecsapott rá, pedig máskor játszadozni szokott a porhanyós szeletekkel. Fáradtsága
ellenére Ayla magához vette a parittyáját, és kiment vadászni. Két nyulat sikerült
fognia. A kimerültségtől álomba merült oroszlán rögtön felkapta a fejét. A barlang
bejáratához rohant köszönteni a nőt, és az egyik vadnyúllal elvonult a barlang hátsó
zugába. Ayla a másik tapsifülest hátra vitte, majd ledőlt a fekhelyére aludni.
Amikor az oroszlán három napra eltűnt, Ayla már nem aggódott annyira. Igaz,
ahogy üresen, tétlenül teltek-múltak a napok, búslakodni kezdett. Bébi nyílt sebekkel
és karmolásnyomokkal tért haza. Ayla tudta, hogy oroszlánokkal csatározott.
Gyanította, hogy már kezd érdeklődni a nőstények iránt. A kancáktól eltérően a
nőstény oroszlánok az év bármely időszakában alkalmasak voltak párzásra.
Az ősz közeledtével a fiatal barlangi oroszlán hosszabb kimaradozásai mind
gyakoribbá váltak. Amikor végre előkerült, kiderült, hogy csak aludni jött haza. Ayla
biztosra vette, hogy másutt is van alvóhelye, de sehol sem érzi magát olyan
biztonságban, mint ebben a barlangban. Soha nem tudta, mikor vagy mely irányból
számíthat az érkezésére. Mindig váratlanul bukkant fel valahonnan. Hol a part felől
cammogott fel a szűk ösvényen, hol a sztyepp széléről vetette le magát hirtelen a
barlang előtti sziklateraszra.
Ayla mindig örömmel fogadta, az oroszlán pedig boldogan üdvözölte; néha
nagyon is túláradó szeretettel. Amikor felugrott rá, és a vállára tett súlyos mellső
mancsával ledöntötte a lábáról, Ayla azonnal megálljt intett, mert látta, hogy az
oroszlán kezd belehevülni a viszontlátás feletti örömének kinyilvánításába.
Bébi rendszerint néhány napig maradt. Időnként elmentek együtt vadászni. Hébe-
hóba még előfordult, hogy az oroszlán az egyedül elejtett zsákmányt felhozta a
barlangba. Aztán megint nyugtalanná vált. Ayla biztos volt abban, hogy Bébi
rendszeresen vadászik magának, és meg kell védenie martalékát a hiénáktól, a
farkasoktól, a dögevő madaraktól. Tudta, hogy ha az oroszlán fel s alá járkál,
számíthat rá, hogy hamarosan megint eltűnik. A barlang oly elárvultnak tűnt
nélküle, hogy Ayla már előre rettegett a közelgő téltől. Attól félt, hogy magányosan
kell átvészelnie.
Az ősz szokatlanul meleg volt és száraz. A levelek megsárgultak, majd minden
átmenet nélkül egyszerűen megbarnultak. Dércsípés híján nem pompázhattak élénk
színekben. Szárazon zörögtek a szélben a fák ágain, noha máskor ez idő tájt már
avarként borították a talajt. Aylát aggasztotta ez a rendkívüli időjárás. Megszokta,
hogy az ősz hűvös és nedves, szélviharok tombolnak, és hirtelen záporok áztatják a
földet. Most azonban úgy tűnt, mintha a nyár ellen akarna állni az
évszakváltozásnak. Ayla attól tartott, hogy a tél hirtelen kegyetlen támadással vet
majd véget ennek a nyárias ősznek.
Pirkadatkor mindig kiment megnézni, hogy nem következett-e be valamilyen
mélyreható, drasztikus változás. Szinte csalódott volt, amikor megpillantotta a
szokatlanul tiszta égbolton feltűnő, meleget árasztó napkorongot. Esténként kiült a
sziklateraszra a naplementét bámulni. A nap csupán fakóvörös ragyogással bukott a
látóhatár alá, s az égen nem tündököltek színpompás csapadékfelhők. Amint a
csillagok kigyúltak, és betöltötték a sötétséget, az égbolt egyszeriben mintha
megannyi apró darabra tört volna szét.
Ayla napokon át a völgy közelében maradt. Amikor a következő nap is meleggel és
szikrázó kék éggel köszöntött rá, úgy döntött, ostobaság ezt a szép időt a barlang
mélyén tölteni, amikor odakint a szabadban élvezhetné. A tél úgyis nemsokára
beszorítja a magányos sziklaüregbe.
„Kár, hogy nincs itt Bébi – gondolta. – Ez a nap kiválóan alkalmas lenne vadászatra.
Talán egyedül is elmehetnék. – Felemelt egy lándzsát. – Nem. Bébi és Nyihaha nélkül
valamilyen más módszert kell kieszelnem. Csak a parittyámat viszem magammal.
Vajon egy szőrmetakarót is magamhoz vegyek? Meleg van. Csak izzadnék alatta. De
azért magammal vihetném, beletehetném a gyűjtőkosárba. Tulajdonképpen semmire
sincs szükségem. Mindenből van bőven tartalék. Csak egy jó nagy sétát szeretnék
tenni. Ehhez viszont nincs szükségem se kosárra, se szőrmére. Ha fürgén lépkedek,
jól kimelegszem, és nem fogok fázni.,/
Ayla elindult a meredek ösvényen lefelé. Furamód felszabadultnak érezte magát.
Nem kellett terhet cipelnie a hátán, nem kellett állatokról gondoskodnia, és élelemről
sem, mert a barlangjában mindent elraktározott. Önmagán kívül semmivel sem
kellett törődnie. Pedig bárcsak törődhetett volna! A felelősség teljes hiánya vegyes
érzésekkel töltötte el: szokatlanul szabadnak, ugyanakkor, érthetetlen módon,
csalódottnak érezte magát.
Amikor a völgybe ért, felkaptatott a keleti sztyeppre felvezető lankán, aztán
megszaporázta lépteit. Nem volt különösebb úti célja; arra ment, amerre épp kedve
tartotta. Az őszi szárazság a sztyeppén még szembeötlőbb módon érez-lette hatását.
A fű annyira megszáradt, hogy amikor Ayla egy fűszálat a markába gyűrt, az
szétporladt a kezében. A szél könnyedén felkapta a tenyeréről, és szanaszét hordta.
A talaj kőkeménnyé szilárdult, és sakktáblaszerűen megrepedezett. Aylának a lába
alá kellett néznie, nehogy véletlenül megbotoljék egy göröngyben, vagy kificamítsa a
bokáját egy gödörben vagy földbarázdában. Még soha nem látta ilyen sivárnak,
száraznak ezt a vidéket, amely még a leheletpárát is mohón szívta magába. Ayla csak
egy kis víztömlőt hozott magával. Arra számított, hogy majd utánatölti valamelyik
ismerős patakban vagy ivóhelyen, ám ezek nagy része kiszáradt. A tömlő már félig
sem volt tele, pedig a délelőttnek még csak a fele telt el.
Amikor odaért ahhoz a csermelyhez, amelyről azt hitte, biztosan talál benne vizet,
meglepetésére csak iszapot látott az alján. Ekkor úgy döntött, visszafordul. Abban
reménykedett, hogy útközben valahol sikerül vizet vennie, ezért a patakmeder
mentén haladt tovább, mígnem elérkezett egy zavaros, sáros pocsolyához –
mindössze ennyi maradt az állatok mély vizű ivóhelyéből. Amint lehajolt, hogy
megkóstolja, iható-e, friss patanyomok ötlöttek a szemébe. Kétségkívül itt járt
nemrég egy lócsorda. Az egyik patanyomon észrevett valamit, ami arra késztette,
hogy közelebbről szemügyre vegye. Tapasztalt nyomolvasó volt. Túl sokszor látta
Nyihaha patanyomát, nem csoda hát, hogy felhintek az egyedi, körvonalbeli apró
eltérések. Biztos volt benne, hogy Nyihaha itt járt, mégpedig nem sokkal ezelőtt; még
a közelben lehet. Ayla szíve megdobbant.
Nem volt nehéz rátalálni a csapásra. A hasadék bedőlt pereme, ahol az egyik pata
megcsúszott, a leülepedett laza porszemcsék elrendeződése, a meghajolt fűszál mind
az utat mutatta, amerre a csorda vonult. Ayla lázas izgalommal követte a nyomokat.
Oly rég találkoztak; vajon Nyihaha megismeri-e őt? Aylának már az is elég volt,
hogy tudta, a ló életben van.
A csorda messzebb volt, mint hitte. Valamitől megriadtak, mert vágtázni kezdtek a
síkságon át. Ayla dühödt morgásra és mozgolódásra lett figyelmes, mielőtt
belebotlott a falatozó farkasfalkába. Hátrálnia kellett volna, mégis odament a
közelükbe, hogy megnézze, nem Nyihaha esett-e áldozatul. A sötétbarna szőr láttán
fellélegzett. Ugyanolyan különleges színárnyalata volt, mint annak a bizonyos
csődörnek.
Miközben folytatta a nyomkövetést, mindegyre az járt a fejében, hogy mily
sebezhetők, védtelenek a támadással szemben a vadon élő lovak. Annak ellenére,
hogy Nyihaha fiatal és erős, vele is bármi megtörténhet. Ayla haza akarta vinni
magával a fiatal kancát.
Csaknem dél volt, mire végre megpillantotta a lovakat. Még mindig nyugtalanok
voltak az üldözéstől. Ayla az ellenszél irányából jött. A lovak megindultak, amint
megérezték a szagát. A fiatal nőnek nagy ívben mögéjük kellett kerülnie, mert a
hátszéllel nem fogtak szagot. Mihelyt a közelükbe került, felismerte Nyihahát. Szíve
hevesen vert. Megpróbálta visszanyelni a szemét elhomályosító könnyeket.
„Egészségesnek látszik – állapította meg. – Meghízott. Nem, nem hízott meg.
Alighanem vemhes! Ó, Nyihaha, hiszen ez csodálatos!" Örömében alig tudott
uralkodni magán. Végül nem tudta megállni; meg akart győződni arról, hogy a ló
emlékszik-e még rá. Füttyentett neki.
Nyihaha tüstént felkapta a fejét, és abba az irányba nézett, ahol Ayla állt. A nő
ismét elfüttyentette magát. A ló elindult feléje. Ayla nem tudta kivárni, hogy
odaérjen, és elébe szaladt. Hirtelen egy bézs színű kanca vágtatott közéjük, és a
csánkjába csippentve elterelte Nyihahát. A vezérkanca egybegyűjtötte a csorda
minden tagját, és messzire elvezette őket az ismeretlen, veszélyt jelenthető nőtől.
Ayla szíve majd megszakadt bánatában. Nem követhette tovább a csordát. Máris
jóval messzebb járt a völgytől, mint ahogyan tervezte, ráadásul a lovak sokkal
gyorsabbak voltak nála. Sietnie kellett, ha sötétedés előtt haza akart érni. Még egy
utolsó, hosszú füttyjelet hallatott, noha tudta, már elkésett. Csüggedten sarkon
fordult, összehúzta nyakán a bőrköpönyeget, és fejét lehajtva nekiszegült a hideg
szélnek.
Olyannyira belefeledkezett a bánatába, hogy az égvilágon semmi sem érdekelte.
Hirtelen figyelmeztető morgásra ocsúdott. Ismét belebotlott a sötétbarna lóból
lakmározó, véres pofájú farkasokba.
„Jó lesz nyitva tartani a szemem – gondolta, elhátrálva a tálkától. – Ha nem lettem
volna annyira türelmetlen, lehet, hogy a vezérkanca nem hajtotta volna el a csordát."
Az ordasokat kikerülve ismét a martalékul esett lóra pillantott. Ugyanolyan barna
színű volt, mint az a csődör Nyihaha csordájából. Figyelmesebben szemrevételezte.
Hirtelen megborzongott. A pej mén volt! Hogyan eshet egy ereje teljében lévő ló a
farkasok áldozatául?
A szokatlan szögben meghajolt bal mellső láb láttán rájött a válaszra. Vágtázás
közben még egy pompás fiatal mén is eltörheti a lábát a csalóka terepen. A farkasok a
száraz földben keletkezett mély repedésnek köszönhették, hogy most kóstolót
vehettek e nagyszerű állat húsából. Ayla a fejét csóválta. „Kár érte – szánakozott. –
Még jó néhány évet élhetett volna." Ahogy hátat fordított az ordasoknak, végre
felfigyelt a rá leselkedő veszélyre.
A reggel még oly verőfényes, tiszta égboltot most vészjósló felhőtömeg takarta. A
tél beköszöntét visszatartó magas légnyomás csökkent, és betört a mindeddig
várakozó hidegfront. A szél a földre lapította a füvet, helyenként a levegőben
korbácsolta. A hőmérséklet gyorsan csökkent. Ayla útközben az orrában érezte a hó
illatát. Még igen messze járt a barlangtól. Körültekintett, tájékozódott, aztán
nekiiramodott. Rohant, hátha sikerül hazaérnie, mielőtt lecsap a vihar.
Nem volt esélye. Több mint félnapi járásra volt a völgytől. Mire elérte a kiszáradt
patakot, nagy pelyhekben hullt a hó. Amint a szél újra feltámadt, a hópihék jeges
tűhegyekként szurkálták arcát. Majd a hóvihar változékony erősségűvé vált, s a
havazás elállt. A hófúvás következtében a nedves havon hótorlaszok keletkeztek. A
forgószelek ide-oda cibálták Aylát.
Tudta, ahhoz, hogy életben maradjon, kitartóan gyalogolnia kell. Csak azt nem
tudta, helyes irányba tart-e. A tájékozódási pontokat nem lehetett kivenni. Megállt.
Megpróbálta kifürkészni, hol lehet, és igyekezett úrrá lenni vakrémületén. Milyen
ostoba volt, hogy a prémtakaró nélkül indult útnak! Berakhatta volna a sátrát a
szállítókosarába; akkor legalább lenne hová menekülnie a vihar elől. A füle fagyos
volt, a lába elgémberedett, a foga vacogott. Fázott. A fülében fütyült a szél.
Hallgatózott. Ez ugye nem a szél volt? Aztán megint meghallotta. A szája körül
tölcsért formált a kezéből, és jó hangosan elfüttyentette magát, aztán fülelt.
A lónyerítés egyre közelebbről hallatszott. Ayla még egyszer füttyentett. Amint
meglátta a viharból mintegy kísértetként kibontakozó lóalakot, futni kezdett felé,
miközben kicsorduló könnyei az arcára fagytak.
– Nyihaha! Nyihaha! Ó, Nyihaha! – kiáltozta a ló nevét. Átölelte a kanca izmos
nyakát, és bozontos téli szőrzetébe fúrta az arcát. Aztán felszállt a hátára, és egészen
a nyakához hajolt, hogy a ló testhője minél jobban melegítse.
 Az állat a saját ösztöneire hagyatkozva elindult a barlang felé. Oda igyekezett az
imént is, mielőtt AyIával találkozott. Amikor a pej mén szerencsétlenül járt,
felbomlott a csorda. A vezérkanca igyekezett összeterelni és egyben tartani őket,
tudván, hogy idővel majd egy másik csődör csapódik hozzájuk. Ha nem hallotta
volna meg az ismerős füttyjelet, talán Nyihaha is velük maradt volna. Csakhogy a
füttyszó felidézte a nő és a biztonságérzet emlékét. A nem csordában nevelkedett lóra
a vezérkanca kevésbé tudott hatni. Amikor kitört a vihar, Nyihahának eszébe jutott a
metsző szél meg a hóviharok elől menedéket nyújtó barlang és a nő gondoskodó
szeretete.
Mire a barlanghoz értek, Ayla oly hevesen reszketett, hogy alig tudott tüzet
gyújtani, de végül mégiscsak sikerült. Ám nem a tűz mellé kuporodott le melegedni,
hanem az alvóbőrével Nyihaha helyéhez vonult, és összegömbölyödve odafeküdt
mellé.
Erőtlenül, ájultan hevert, de a szembesülés pillanatában, amikor Bébi a barlangba
lépett, Ayla az önkívületből hirtelen magához tért. Az oroszlán, amint a sztyeppről
leszökkenve a barlang előtt földet ért, a bejáratnál megtorpant Nyihaha hangjára. A
rémült nyerítésre Ayla felocsúdott a kábulatból. Meglátta a dühösen hátracsapott
fülű, előrelendülő, majd idegesen ficánkoló lovat és a barlangi oroszlánt, amely
fogvicsorgatva, mély morgást hallatva épp ugrani készült. Ayla felpattant, és közéjük
ugrott.
– Elég volt, Bébi! Megrémiszted Nyihahát. Inkább örülnöd kéne, hogy hazajött. –
Majd a lóhoz fordult: – Nyihaha, ne félj! Ez csak Bébi. Tőle nem kell tartanod. Most
már mindketten hagyjátok abba! – szólt rájuk feddőn. Ayla tudta, nem lesz semmi
baj; a két állat együtt nőtt fel a barlangban, amely mindkettejük otthona volt.
A sziklaüregben terjengő szagok, kiváltképp a nőé, ismerősek voltak a lónak és az
oroszlánnak is. Bébi odairamodott Aylához, és hozzádörgölőzve üdvözölte. Nyihaha
pedig a karját bökdösve igyekezett egy kis simogatást kikövetelni magának. Egyszer
csak felnyihogott, de immár nem félelmében vagy haragjában, hanem olyan hangon,
amely egykor a gondozásába vett oroszlánkölyöknek szólt. Az oroszlán felismerte
benne a pesztráját.
– Mondtam neked, hogy ez csak Bébi – biztatta a lovat. Köhögés fogta el.
Felszította a tüzet, és kezébe vette a víztömlőjét. Ekkor látta, hogy üres. Magára
terítette az alvóbőrét, kiment, és egy tálba havat gyűjtött. Köhögésroham tört rá, míg
várta, hogy felforrjon a víz. Miután az örvénygyökérből és vadcseresznyefa-kéregből
készített főzet csillapította a rohamait, visszafeküdt a nyoszolyájára. Bébi a barlang
hátsó zugába vackolta be magát, Nyihaha pedig a saját helyén, a fal mellett pihent le.
Ayla életereje és ellenálló képessége végül legyőzte a betegséget, de még hosszasan
lábadozott. Azt sem tudta, hova legyen afeletti örömében, hogy a két állat visszatért
hozzá, és ismét együtt a család, noha ez már nem ugyanaz volt, mint régen.
Mindketten megváltoztak. Nyihaha vemhes volt, és a vadon élő csordában
megismerte a veszélyeket. Sokkal tartózkodóbban, óvatosabban viselkedett az
oroszlánnal, akivel pedig valaha együtt játszott. És Bébi sem volt már az a hajdani
mókás kiskölyök. Miután a hóvihar kitombolta magát, ismét elment, és a tél
előrehaladtával mind ritkábban látogatott vissza.
Már jócskán túljártak a tél felén, de a megerőltetéstől Aylára időnként rátört a
köhögésroham, éppen ezért még kímélte magát. A lovat is kényeztette. A maga
számára gyűjtött és kirostált gabonával etetgette, és olykor kilovagolt vele, de csak
rövid kirándulásokat tettek. Ám amikor egyik reggel energiával telve szép napos,
hideg időre ébredt, úgy döntött, egyiküknek sem ártana egy kis testmozgás.
Felkötötte Nyihaha hátára a málháskosarakat, magához vette a lándzsákat és a
szállítóheveder rúdjait, a szállítókosarát meg a sátrat, becsomagolt egy kis élelmet,
egy tartalék víztömlőt és egy váltás ruhát vészhelyzet esetére. Nem akart ismét a
hóvihar fogságába esni. Egyszer volt gondatlan, az is kis híján az életébe került.
Mielőtt felszállt, puha bőrtakarót terített Nyihaha hátára. A ló visszatérése óta vezette
be ezt az újítást. A hosszas szünet után a lovaglás feltörte a combját, de a bőrtakaró
megoldotta a gondot.
Ayla élvezte, hogy kint lehet a szabadban, és végre a köhögés sem gyötri már.
Amint kiértek a sztyeppre, hagyta, hogy a ló a saját tempójában haladjon. Ellazultan
zötykölődött a ló hátán, a tél végéről álmodozott, amikor egyszer csak érezte, hogy
Nyihaha izmai megfeszülnek. Ayla felkapta a fejét. Valami közeledett feléjük, a
ragadozókra jellemző, nesztelen, lopakodó léptekkel. Nyihaha még sebezhetőbb volt
mostanában, amint egyre közelgett az elles ideje. Ayla a lándzsájához kapott, jóllehet
eddig még soha nem kísérelt meg barlangi oroszlánt leteríteni.
Ahogy az állat közeledett, Ayla megpillantotta a rőt sörényt. Aztán észrevette az
ismerős karmolásnyomot az orrán. Lecsusszant a ló hátáról, és a hatalmas ragadozó
felé szaladt.
– Bébi! Hol voltál? Hát nem tudod, mennyire aggódom érted, ha sokáig elmaradsz?
Az oroszlán ugyanolyan izgatott lett a viszontlátástól, mint Ayla. Csupa szeretetből
hozzádörgölődzött, s majdnem ledöntötte a lábáról. Ayla átölelte a nyakát,
megvakargatta a füle tövét és az álla alatt. A nagymacska elégedetten dorombolt.
A közelben felbődült egy másik barlangi oroszlán. Bébi abbahagyta a dorombolást,
és olyan testtartásba merevedett, amilyet Ayla eleddig még nem figyelt meg rajta.
Bébi háta mögött egy nőstény oroszlán közeledett óvatosan. A hím hangjelzésére
megtorpant.
– Hát megtaláltad a párodat?! Tudtam, hogy rálelsz, tudtam, hogy egy nap saját
falkád lesz. – Ayla körbetekintett, de nem látott több nőstényt a közelben. – Egyelőre
csak eggyel kell beérned, valószínűleg ő is nomád. Egyszer majd szép nagy falkád
lesz, Bébi!
A barlangi oroszlán ismét a nőhöz lépett, és hozzádörgölte a fejét. Ayla
megvakarászta a homlokát, és búcsúzóul egy pillanatra magához ölelte. Észrevette,
hogy Nyihaha felettébb ideges. Bébi szagát ismerte, de az idegen nőstény oroszlánét
nem. Ayla felült a hátára, és amikor Bébi meglódult feléjük, a nő megálljt intett. Az
oroszlán egy pillanatig csak állt, majd hnga-hnga hangot hallatva hátat fordított, és a
párját követve elvonult.
 „Bébi elment. Most már a saját fajtájával folytatja az életét – merengett el Ayla
hazafelé tartva. – Lehet, hogy ellátogat hozzám olykor-olykor, de többé nem tér
vissza, ahogy Nyihaha tette. – Ayla gyengéden, szeretettel megveregette a kancát. –
Olyan boldog vagyok, hogy visszajöttél!"
Miután Bébit a nőstény oroszlánnal látta, eszébe jutott a saját bizonytalan jövője.
„Bébinek immár párja van. Neked is volt, Nyihaha. Vajon nekem lesz-e valaha?"

17.

Jondalar kilépett az előrenyúló homokkőpárkány alól, és lepillantott a hirtelen

szakadékban végződő, hólepte teraszról. A magas oldalfalak mintegy keretbe
foglalták a folyó túlpartján magasodó, csupasz dombság fehér körvonalait.
Darvo, aki a mező szélétől kissé távolabb, egy fatönk mellett álldogálva Jondalarra
várt, odaintegetett. Jondalar választotta ezt a helyet a kőpattintáshoz. A szabadban
elegendő fény volt a munkához. Mivel itt senkinek nem voltak az útjában, kevesebb
esély volt arra, hogy valaki belelépjen egy éles kőszilánkba. Jondalar megindult a fiú
felé.
– Jondalar, várj egy kicsit!
– Thonolan! – mosolyodott el a férfi, és bevárta az öccsét. Együtt baktattak tovább a
hóban. – Megígértem Darvónak, hogy ma délelőtt bemutatok neki néhány különleges
technikát. Hogy van Shamio?
– Már jól van. Kezd kilábalni a megfázásból. Nyugtalankodtunk miatta. Jetamio
aludni sem tudott a kislány köhögésétől. Épp azt forgatjuk a fejünkben, hogy jövő
télre kibővítjük a szálláshelyünket.
Jondalar fürkészőn nézett Thonolanra. Vajon világéletében gondtalanul élő öccse
hogyan viseli a házassággal és a kibővült családdal ránehezedő felelősséget?
Mindenesetre kiegyensúlyozottnak, elégedettnek látszott. Thonolan hirtelen
elégedetten elvigyorodott.
– Bátyám, valamit el kell mondanom. Észrevetted már, hogy Jetamio kezd egy
kicsit gömbölyödni? Azt hittem, ez annak a jele, hogy végre jó erőnlétnek örvend.
Ám tévedtem. Megint áldott állapotban van.
– De örülök! Tudom, mennyire szeretne egy kisbabát.
– Ő már régóta tudja, csak nem akart szólni nekem, nehogy aggódni kezdjek miatta.
Képzeld, Jondalar, úgy tűnik, most sikerül kihordania! A shamud azt mondja, még
ne számítsunk semmire, de ha minden jól megy, tavasszal várható a baba érkezése.
Jetamio biztosra veszi, hogy ez a gyermek az én szellememtől való.
– Bizonyára jól gondolja. Lám, miből lesz a cserebogár? Az én szabad, vándoréletet
élő kis öcsémből házasember, családfő lett, és ráadásul a felesége most gyermeket
vár.
 Thonolan még szélesebb mosolyra húzta a száját. Boldogsága oly önfeledtnek tűnt,
hogy Jondalar nem tudta megállni mosolygás nélkül. „Milyen elégedett önmagával!
Az ember azt gondolná, ő van áldott állapotban" – állapította meg magában Jondalar.

– Ott, balra – suttogta Dolando. Az előttük magasodó, egész látképet betöltő,

csipkézett hegyoldalból kiugró sziklapárkányra mutatott.
– Én már látom! – kiáltott fel Thonolan. – Kissé jobbra nézz, Jondalar! Látod? Ott,
azon a kiszögellésen.
A magas férfi tekintete odasiklott. Hirtelen megpillantotta a szakadék szélén
egyensúlyozó, kecses zergét. Vastag, fekete téli szőrzete még csomókban csüngött a
horpaszán, de homokszürke nyári irhájával szinte beleolvadt a sziklába. A
kecskeszerű antilop homlokából két kis egyenes szarv meredt elő, csak a vége ívelt
hátrafelé.
– Most már látom azt a hímet – szólalt meg Jondalar.
– Nem biztos, hogy hím – javította ki Dolando. – A nőstényeknek is van szarvuk.
– Ugye, Thonolan, mennyire hasonlítanak a kőszáli kecskére? Csak azoknak a
termetük és a szarvuk is kisebb. Ám távolról...
– Jondalar, hogyan vadásznak a zelandoniak kőszáli kecskére? – vágott a szavába
egy lány, kíváncsiságtól csillogó, szerelemtől izzó tekintetét a férfira függesztve.
Csak néhány évvel volt idősebb Darvónál. Ifjúkori rajongással csüggött a magas,
szőke férfin. Shamudojnak született, de a folyón nevelkedett, amikor az anyja
másodszorra egy ramudojhoz ment férjhez, majd amikor a kapcsolat viharos véget
ért, visszaköltöztek a teraszra a shamudojokhoz. Épp ezért nem volt hozzászokva a
sziklamászáshoz, mint a legtöbb shamudoj fiatal. A zergevadászat is csak
mostanában kezdte érdekelni, miután felfedezte, hogy Jondalar milyen jó
véleménnyel van a vadászó nőkről. Maga is meglepődött azon, hogy végül is
izgalmas élménynek találta a vadászatot.
– Nem sok mindent tudok róla, Rakario – felelte Jondalar szelíd mosollyal. Már
korábban is megfigyelte a fiatal nőkön a vonzalom jeleit, s bár kénytelen volt
válaszolni a lánynak, nem akarta felbátorítani. – A tőlünk délre húzódó hegyekben és
leginkább az északi hegyvidéken éltek kőszáli kecskék, de mi nem vadásztunk a
hegyekben. Túl messze voltak. A nyári törzsi gyűlés idején néha összeverődött egy-
egy vadászcsoport. Én csak szórakozásból tartottam velük, és a tapasztalt vadászok
útmutatásait követtem. Még mindig tanulok, Rakario. Legjobban Dolando ért a
hegyvidéki vadak elejtéséhez.
A zerge leszökkent a sziklaperemről egy oromra, új kilátóhelyéről békésen
szemlélte a tájat.
– Hogyan lehet elejteni egy vadat, amelyik így tud ugrani? – suttogta az állat
könnyed, kecses szökellése láttán az ámulattól lélegzetvisszafojtva Rakario. –
Hogyan tudja megvetni a lábát azon a tenyérnyi helyen?
 – Majd ha leterítettünk egyet, nézd meg a patáit, Rakario – válaszolta Dolando. –
Csak a külső széle kemény. A belső része hajlékony, mint a tenyered. Ezért nem
csúsznak meg vagy vesztik el a lábuk alól a talajt. A pata belső részével
kapaszkodnak, és a külső részére támaszkodnak. Amikor az ember zergére vadászik,
nem szabad elfelejteni, hogy ezek az állatok szokás szerint lefelé néznek. Mindig
figyelik, merre lépnek, és azt érzékelik, ami alattuk van. A szemük távol ül
egymástól, ezért oldalra jól látnak, de maguk mögé nem. Ha az ember hátulról
cserkészi be, el tudja őket kapni. Ha óvatos és türelmes vagy, olyan közel mehetsz
hozzájuk, hogy szinte megérintheted őket.
– Mi van akkor, ha elmennek addigra, mire odaér az ember?
– Nézz csak fel oda! Látod, hogy zöldellnek a legelők? Az a zsenge tavaszi fű nem
mindennapi falat a silány téli eledel után. Az a zerge, amelyik odafent áll, őrködik. A
többieket, a bakokat, a nőstényeket és a kicsinyeket innen nem látni, mert lent, a
sziklák és a bokrok között tanyáznak. Ha jó legelőre találnak, nemigen mozdulnak el,
amennyiben biztonságban érzik magukat.
– Miért álldogálunk itt, és csak beszélgetünk? Inkább induljunk – javasolta Darvo.
Bosszús volt, amiért Rakario mindig Jondalar körül lebzselt, és türelmetlenül várta
a vadászat kezdetét. Máskor is elkísérte a vadászokat, hiszen Jondalar, amióta maga
is eljárt vadászni a shamudojokkal, mindig magával vitte. Igaz, a fiú még csak a
nyomolvasást gyakorolta, figyelt és tanult. Ám ezúttal megengedték neki, hogy
megpróbáljon leteríteni egy vadat. Ha sikerül, ez lesz élete első zsákmánya, és
mindenki őt fogja csodálni. Ha mégsem, akkor még számtalan alkalma lesz rá, hogy
kísérletet tegyen. Ilyen fürge vadat, amely kiválóan alkalmazkodott ehhez a terephez,
a legjobb esetben sem volt könnyű leteríteni. Óvatosan, nesztelen kellett
megközelíteni, mert ha a zerge megriadt és futásnak eredt, nem volt olyan ember a
világon, aki kiszögellésről sziklaoromra s tátongó szakadékokon át követni tudta
volna.
Dolando megindult felfelé a sziklaképződményen, melynek párhuzamos
rétegvonalai ferdén eltolódtak. A szikla kiugró felületén az üledékes lerakódások
puhább rétegei lépcsősen lekoptak, s ott az ember megvethette a lábát. Fárasztó volt
felkaptatni a meredek sziklákon, a zergék mögé kerülni és becserkészni őket, de nem
járt veszéllyel. Ehhez nem volt szükség különösebb hegymászási ismeretekre.
A vadászcsapat tagjai egymás mögött, sorban követték a főnököt. Jondalar félreállt,
és várta, hogy bezárja a sort. Jószerivel mindenki elindult felfelé, amikor meghallotta
Serenio kiáltását. Meglepetten perdült hátra. Sereniót nem érdekelte a vadászat, s
még a kunyhók környékét is csak nagy ritkán hagyta el. Jondalar el nem tudta
képzelni, mit keres itt, ilyen messze. Bevárta a nőt. Az arckifejezése láttán végigfutott
a hideg a hátán. Serenio fürgén szedte a lábát, és a sietségtől alig kapott levegőt. Egy
pillanatra ki kellett fújnia magát, mielőtt meg tudott szólalni. – Örülök... hogy
utolértelek – zihálta. – Hol van... Thonolan?... Jetamio... vajúdik...
Jondalar tölcsért formált a kezéből, és elkiáltotta magát: – Thonolan! Thonolan!
Az előrehaladó sorból az egyik alak hátrafordult, Jondalar magához intette.
 Jondalar és Serenio kínos csendben várakozott. A férfi meg akarta kérdezni, hogy
van Jetamio, de valami visszatartotta.
– Mikor kezdődött el a vajúdás? – törte meg végül a hallgatást.
– Éjjel gerincfájás gyötörte, de nem szólt Thonolannak. Tudta, hogy már alig várja a
mai zergevadászatot, és attól félt, ha panaszkodik, Thonolan otthon marad. Állítólag
nem hitte, hogy ezek már a szülési fájások, de én gyanítom, hogy meg akarta lepni
Thonolant a babával, mire visszaér. Nem akarta, hogy a férje nyugtalankodjék vagy
idegesen várakozzék, amíg ő vajúdik.
„Ez Jetamióra vall – ismerte el magában Jondalar. – Kímélni akarja az öcsémet, aki
rajongással szereti őt." Hirtelen balsejtelme támadt: Ha Jetamio meglepetést akart
szerezni Thonolannak, miért rohant fel Serenio a hegyre, hogy hazahívja?
– Baj van, ugye?
Serenio a földre szegezte tekintetét, lehunyta a szemét, és mély lélegzetet vett,
mielőtt válaszolt: – A baba farfekvéses. Jetamio szülőcsatornája túl szűk, és nem tudja
világra hozni. A shamud úgy véli, ez a bénulásnak a következménye, amin Jetamio
egyszer régen átesett. A shamud engem küldött Thonolanért... és érted is... hogy
mellette légy.
– Jaj, ne! Te jó Doni! Ne tedd ezt vele!

– Nem! Nem! Az nem lehet, hogy meghalt! Miért? Miért áldotta meg az Anya
gyermekkel, és vette el mindkettőjük életét?
Thonolan őrjöngve járkált fel s alá a kunyhóban, ahol nemrég még Jetamióval élt
együtt. Jondalar tehetetlenül állt, és nézte az öccsét; a jelenlétén kívül semmi más
vigaszt nem tudott nyújtani. Mások még ennyivel sem enyhíthették a fájdalmát, mert
Thonolan a bánattól magánkívül volt, és mindenkit elkergetett.
– Mondd meg, Jondalar, miért éppen őt? Miért éppen őt vette magához az Anya?
Olyan fiatal volt még, és annyi szenvedésen ment keresztül! Olyan nagy kérés volt
egy gyermek? A saját húsából-véréből származó gyermek?
– Nem tudom, Thonolan. Erre még egy zelandoni sem tudna válaszolni.
– És miért éppen így? Ilyen kínok közepette kellett távoznia? – Thonolan megállt a
bátyja előtt, s szinte esdeklőn nézett rá. – Alig ismert meg engem, amikor odamentem
hozzá. Rettenetesen szenvedett a fájdalomtól. Láttam a szemén. Miért kellett
meghalnia?
– Senki sem tudja, miért ad az Anya életet, és aztán miért veszi el.
– Az Anya! Az Anya! Mit törődik ő vele? Jetamio tisztelte őt, ahogy én is. És mit
számított mindez? Elvette tőlem Jetamiót. Gyűlölöm az Anyát! – Thonolan ismét
járkálni kezdett.
– Jondalar!... – szólt be a bejáratnál álldogáló Roshario. Tétovázott, bemenjen-e.
Jondalar kilépett a kunyhóból. – Mi történt?
– A shamud egy vágást ejtett, és kivette a kisbabát, miután Jetamio... – Roshario
pislogott, hogy visszafojtsa a könnyeit. – Azt hitte, talán meg tudja menteni a
gyermek életét. Néha sikerül. De most túl késő volt. Fiú volt. Ha akarod, mondd meg
Thonolannak.
– Köszönöm, Roshario.
Az asszonyon látszott a végtelen szomorúság. Jetamiót a lányaként nevelte fel,
gondoskodó szeretettel ápolta betegsége és a hosszú felépülés során, és a vajúdás
kezdetétől a haláltusa utolsó pillanatáig mellette volt. Hirtelen Thonolan viharzott el
mellettük régi hátizsákjával a sziklafal mellett elvezető ösvény felé.
– Nem hiszem, hogy most alkalmas az idő, majd később megmondom neki –
jegyezte meg Jondalar, és az öccse után iramodott.
– Hová mész? – kérdezte, amint utolérte.
– Elmegyek. Soha meg se kellett volna állnom. Még nem értem el az úti célomat.
– Most nem mehetsz el – vetette ellene Jondalar, és elkapta öccse karját, hogy
visszatartsa. Thonolan lerázta magáról bátyja kezét.
– Miért nem? Mi tarthatna még itt engem? – zokogta Thonolan.
Jondalar ismét megállította, és amint maga felé fordította, egy fájdalomtól elgyötört
arc nézett vissza rá. Alig ismert az öccsére. Szíve elfacsarodott. Nemegyszer irigyelte
Thonolant, amiért boldogságát leli a Jetamio iránt táplált szerelemben. Lám, megérte
a szerelem ezt a szívfájdalmat, ezt a keserű bánatot?
– Hagynád, hogy Jetamiót és a fiát a távollétedben temessék el?
– A fiát? Honnan tudod, hogy fiú volt?
– A shamud kivette az anyából, azt hitte, legalább a csecsemő életét megmentheti,
de elkésett vele.
– Nem akarom látni azt a fiút, aki megölte Jetamiót.
– Thonolan, csillapodj! Jetamio kérte az áldást. Megfosztottad volna őt ettől a
boldogságtól? Inkább azt kívántad volna, hogy szomorúságban éljen hosszú életet?
Reményvesztetten, mert soha nem lehet gyereke? Igaz, rövid ideig élt, de szeretetben
és boldogságban, te voltál az első férje, és az Anya megáldotta őt. Egyszer azt
mondta nekem, hogy náladnál nincs nagyobb öröme a világon, és ujjongott, hogy a
szíve alatt hordja a gyermekedet. Képzeld, Thonolan, a te gyermekednek nevezte!
– Jondalar, még csak meg sem ismert engem... – jajdult fel a férfi, s a hangja
megbicsaklott.
– A shamud a végén beadott neki valamit. Nem volt remény arra, hogy világra
tudja hozni a csecsemőt, de nem szenvedett nagyon. Tudta, hogy ott vagy mellette.
– Az Anya azzal, hogy elvitte Jetamiót, mindent elvett tőlem. Telve voltam
szeretettel, és most üresnek érzem magam, Jondalar. Semmim se maradt. Hogyan
mehetett el Jetamio? – Thonolan megingott. Jondalar elkapta, és a vállára támasztotta
összecsukló öccsét. Hagyta, hadd sírja ki magát.
– Miért nem hazafelé indulunk el, Thonolan? Ha most útra kelünk, télig elérhetünk
a gleccserig, és jövő tavasszal már otthon lehetünk. Miért akarsz kelet felé menni?
– Te csak menj haza, Jondalar. Már rég el kellett volna menned. Mindig is
mondtam, hogy vérbeli zelandoni vagy, és az is maradsz. Én kelet felé tartok.
 – Azt tervezted, hogy a Nagy Anya-folyó végénél befejezed az utazást. Hogyha
eléred a Beran-tengert, mit fogsz tenni?
– Ki tudja? Lehet, hogy körbejárom a tengert. Vagy észak felé indulok útnak, és
elmegyek mamutra vadászni Tholie népével. A mamutojok azt állítják, hogy messze
keletre van egy másik hegyvonulat is. Számomra az otthon semmit nem jelent.
Szívesebben fedezek fel új tájakat és embereket. Ideje, bátyám, elválni egymástól. Te
nyugatnak, én meg keletnek veszem az irányt.
– Ha nem akarsz visszajönni a zelandoniakhoz, miért nem maradsz itt?
– Úgy van! Miért is ne maradnál nálunk, Thonolan? – kérdezte Dolando,
csatlakozva hozzájuk. – És te is, Jondalar. Mindegy, hogy shamudojként vagy
ramudojként. Itt a helyetek. Itt a család és a barátok. Sajnálnánk, ha bármelyikőtök is
elmenne.
– Dolando, tudod, hogy itt akartam leélni az életem hátralevő részét. Ám most már
képtelen lennék rá. Minden Jetamióra emlékeztetne. Mindig azt várnám, mikor
bukkan elő. Minden egyes nap, amit itt töltenék, azt juttatná az eszembe, hogy soha
többé nem látom őt. Sajnálom. Közületek sokan hiányozni fognak majd, de el kell
mennem.
Dolando bólintott. Nem akarta erőltetni a maradást, csak a tudomásukra akarta
hozni, hogy itt családtagnak tekintik őket. – Mikor indultok?
– Hamarosan. Pár napon belül – felelte Thonolan. – Szeretnék egyezséget kötni,
Dolando. Itt hagyok mindent, az úti holmijaim és a ruháim kivételével. Viszont
szeretnék egy kis csónakot kérni.
– Ennek semmi akadálya. Tehát lefelé indultok el a folyón, kelet felé? Nem mentek
vissza a zelandoniakhoz?
– Én keletre megyek – vágta rá Thonolan.
– És te, Jondalar?
– Nem tudom. Itt van Serenio és Darvo...
Dolando bólogatott. Bár Jondalar szertartás szerint nem házasodott meg Serenióval,
Dolando sejtette, hogy neki sem lesz könnyebb meghozni a döntést. A magas
zelandoni férfinak megvolt az oka rá, hogy visszamenjen nyugatra, de arra is, hogy
maradjon vagy kelet felé induljon. Csak találgatni lehetett, melyiket választja.
– Roshario egész nap sütött-főzött. Azt hiszem, csak azért, hogy elfoglalja és ne
legyen ideje emészteni magát – mondta Dolando. – Örömmel venné, ha velünk
ennétek, Jondalar, hozd magaddal Sereniót és Darvót, mert őket is szívesen látná. A
legjobban pedig az örvendeztetné meg, ha legalább egyetlen falatot ennél végre,
Thonolan. Aggódik érted.
Dolandót is nagyon megviselhette az eset, futott át Jondalar agyán. Annyira
nyugtalankodott Thonolan miatt, hogy megfeledkezett arról, a törzs többi tagja is
mélyen megrendült és szomorkodik. Ez a törzs volt Jetamio otthona. Dolando
bizonyára úgy gondoskodott róla, mintha a tüzénél született gyermek lett volna. A
lány sokakhoz közel állt. Tholie és Markeno volt a családja. Jondalar tudta, hogy
Serenio is megsiratta őt. Darvo is búslakodott, nem akart Jondalarhoz szólni.
– Majd megkérdezem Sereniót – felelte Jondalar. – Darvo minden bizonnyal
szeretne elmenni. De talán csak őrá számítsatok. Én addig szeretnék Serenióval
beszélni.
– Küldd át hozzánk Darvót – javasolta Dolando, emlékeztetve magát arra, nehogy
elfelejtse ott tartani a fiút éjszakára, hogy az anyja és Jondalar addig nyugodtan
meghozhassa a döntést.
A három férfi visszaballagott a homokkőpárkány alá. Néhány pillanatra megálltak
a törzsi tűzhely lobogó tüzénél. Nemigen szóltak egymáshoz, csak örültek – ha
mélabúsan is – egymás társaságának, mert tudták, hogy a hirtelen előállt változások
miatt többé úgysem állhatnak itt hármasban.
A terasz falainak árnyékában így estefelé már hideg volt, noha a terasz elejéről még
látni lehetett a folyóvölgyön végigvetülő napsugarakat. Ahogy ott álldogáltak
hárman a tűznél, szinte olyan érzésük támadt, mintha semmi sem változott volna,
mintegy elfelejtkeztek a lesújtó tragédiáról. Rájuk alkonyodott, de nem mozdultak.
Szerették volna megőrizni ezt a pillanatot. Mindegyikük a saját gondolataiba merült.
Ám ha megosztották volna egymással, kiderült volna, hogy egyre gondolnak.
Mindhárman maguk elé idézték azokat az eseményeket, amelyek a sharamudojok
törzséhez vetették a két zelandoni férfit, s azon méláztak, vajon látják-e még egymást
valaha.
– Már soha nem akartok bejönni? – szólt oda Roshario, elunva a várakozást. Érezte,
hogy szükségük van erre az utolsó, néma csendben együtt töltött, meghitt pillanatra,
ezért nem akarta őket előbb megzavarni. Aztán felbukkant az egyik kunyhóból a
shamud és Serenio, a fiatalok egyik csoportjából kivált Darvo, és arrafelé igyekezett,
majd mások is odajöttek a törzsi tűzhelyhez, s a meghitt hangulat végérvényesen
tovatűnt. Roshario mindenkit beterelt a kunyhójába, Jondalart és Sereniót is, de ők
hamarosan távoztak.
Szótlanul a terasz széléhez sétáltak, megkerülték a kiugró sziklafalat, majd leültek
egy kidőlt fatörzsre, ahonnan kényelmesen gyönyörködhettek a naplementében.
Mintha a természet összeesküvést szőtt volna ellenük, hogy a lebukó nap puszta
szépségétől s az ezüstös fénybe vont tájtól elbűvölve néma hallgatásba
burkolózzanak.
Amint az ezüstös ragyogás ólomszürkévé tompult, majd mind sötétebb árnyalatot
öltve elhomályosult, Jondalar elhatározásra jutott. Serenio felé fordult. „Kétségkívül
gyönyörű nő – állapította meg magában. – Jó természetű, akivel nem nehéz együtt
élni; mellette nyugodt, kényelmes az életem." Jondalar szólásra nyitotta a száját.
– Menjünk vissza, Jondalar – szólalt meg Serenio, a férfit megelőzve.
– Serenio... én... mi már hosszú ideje együtt... – fogott a mondandójába. A nő az
ujját Jondalar ajkára tette, hogy elcsitítsa.
– Ne most beszélgessünk. Menjünk vissza!
 Kihallotta a sürgetést a hangjából, és észrevette a vágyakozást a szemében.
Megfogta Serenio kezét, és csókot lehelt a tenyerébe. Ruhája ujját felcsúsztatta, s forró
ajkával végigcsókolgatta a nő karjának belső felét a csuklójától a könyökéig.
Serenio felsóhajtott, behunyta a szemét, s csábosán hátrahajtotta a fejét. Jondalar
hátul a tarkójánál megtámasztotta a nő fejét, megcsókolta a nyakán lüktető eret, majd
ajkával végigpásztázott a fülén, s rálelt az ajkára. Serenio mohón várta a folytatást.
Jondalar lassan, szeretettel, gyengéden csókolta, nyelvével ízlelgetve a nyelvét,
megérintve szájpadlásának barázdáit, majd a szájába vonta a nő nyelvét. Serenio
hevesen zihált, amikor elhúzódtak egymástól. Kezét a férfi meleg, lüktető ágyékára
csúsztatta.
– Menjünk vissza! – mondta újra, fátyolos hangon.
– Miért mennénk vissza? Miért ne itt helyben? – kérdezte Jondalar.
– Ha itt maradunk, túl hamar be kell fejezni. A tűz melegénél, a prémek alatt nem
kell sietnünk.
Szerelmeskedésük nem unottá, hanem kissé gépiessé vált. Már mindketten tudták,
hogyan tehetnek egymás kedvére. Serenio ezen az estén ennél többre vágyott.
Jondalar érezte ezt, és alig várta, hogy eleget tegyen. A keze közé fogta a nő arcát,
megcsókolta a szemét, az orra hegyét, bársonyos orcáját, és a fülébe lihegett.
Megharapdálta a fül-cimpáját, újra végigpásztázott a nyakán. Amikor ismét rátalált
az ajkára, szenvedélyesen csókolni kezdte, s közben szorosan magához vonta
Sereniót.
– Vissza kellene mennünk, Serenio – suttogta a nő fülébe.
– Épp ezt mondogatom.
Jondalar átölelte a vállát, Serenio meg a derekát, s elindultak visszafelé. A kiugró
sziklafalhoz érve Jondalar most az egyszer nem lépett hátra, hogy a keskeny
ösvényen előreengedje Sereniót, hanem mellette haladt tovább. Ügyet sem vetett a
mellette tátongó szakadékra.
A kunyhók előtti szabad térségen koromsötétség honolt. A holdfényt eltakarták a
magas oldalfalak; az égbolton a felhők közül csak néhány csillag bukkant elő
időnként. Már későbbre járt az idő, mint gondolták, amikor a kiugró sziklapárkány
alá értek. Már senki sem ült a központi tűzhelynél, ahol a lángok még nyaldosták a
fahasábokat. Dolando és Roshario kunyhójának bejárata előtt elhaladva látták, hogy
többen még ott időznek, Darvo pedig faragott csontdarabokat dobál Thonolannal.
Jondalar elmosolyodott. Valaha a hosszú téli estéken ő játszotta ezt az öccsével. Ez a
játék néha fél estét is kitöltött, mire eldőlt az eredmény, és lekötötte a figyelmet.
Legalább könnyebben feledteti velük a bánatot, gondolta Jondalar.
Amikor beléptek kunyhójukba, sötétség fogadta őket. A férfi halomba rakta a fát a
kővel szegélyezett tűzhely körül, majd kintről, a törzsi tűzből égő gallyat hozott be,
hogy meggyújtsa vele. Két deszkát keresztbe tett, és kifeszítette a bejárat előtt a
bőrfüggönyt, hogy senki ne zavarja őket.
 Levetette a felsőruháját, és amíg Serenio poharakért ment, addig Jondalar elővette
az erjesztett feketeáfonya-levet tartalmazó bőrtömlőt, majd töltött mindkettőjüknek.
A fellángolása hamar elmúlt, amint visszaindultak. Útközben volt ideje eltöprengeni.
„Kedvesebb és tüzesebb valamennyi nőnél, akiket valaha is ismertem. Már rég
feleségül kellett volna vennem – ismerte el magában Jondalar, az áfonyalevet
szürcsölgetve. – Talán hajlandó lesz Darvóval együtt velem jönni a zelandoniakhoz.
Mindenképpen el akarom venni feleségül, akár itt maradunk, akár hazamegyünk."
Miután elhatározta magát, megkönnyebbülést érzett. Legalább eggyel kevesebb
megoldatlan dologgal kell megbirkóznia. Örült, amiért úgy érezte, hogy helyesen
döntött. Maga sem tudta, miért halogatta ily sokáig.
– Serenio, elhatározásra jutottam. Nem tudom, hogy mondtam-e már, milyen sokat
jelentesz nekem...
– Majd később – szakította félbe a nő, és letette kezéből a poharat. Átkarolta
Jondalar nyakát, magához vonta az ajkát, és szorosan hozzásimult. A hosszú,
epekedő csók hamar lángra gyújtotta a férfit. „Igaza van – gondolta –, később is
beszélgethetünk."
Amint hatalmába kerítette a szenvedély, a szőrmékkel letakart fekhelyhez vezette
Sereniót. Teljesen megfeledkezett a tűzről, amely immár csupán kis lánggal pislákolt,
miközben újra és újra felfedezte a nő testét. Serenio soha nem volt tartózkodó a
szerelmeskedésben, de így egyszer sem tárta fel magát Jondalar előtt. Nem tudott
betelni a férfival, noha újabb és újabb kielégülésben volt része. Amikor Jondalar már
úgy érezte, elérkezett teljesítőképessége határához, Serenio a tőle eltanult technikával
lassan ismét felébresztette vágyát. Örömmámortól elragadtatott utolsó
nekirugaszkodással eljutottak a kéj tetőfokára. Elernyedten, kimerülten feküdtek
egymás mellett, a gyönyörtől végre teljesen eltelten.
Azonmód, meztelenül elszundítottak a szőrmetakarókon. A tűz időközben kialudt.
A kunyhó a réseken beáramló, hajnali hűvös levegőtől kihűlt. Arra ébredtek, hogy
fáznak. Serenio a még izzó parázsból megpróbált tüzet szítani. Jondalar belebújt az
ingébe, és kiszaladt megtölteni a vizestömlőt. A kunyhóban kellemes, jóleső meleg
fogadta, amikor visszaért; nemcsak vízért ment, hanem gyorsan meg is mártózott a
hideg tavacskában. Új erőre kapva, újra frissnek és tettre késznek érezte magát.
Serenio a tűzbe rakta a főzőköveket melegedni, majd kisurrant könnyíteni magán.
Kisvártatva ugyanolyan vizesen jött vissza, mint Jondalar az imént.
– Hiszen te vacogsz! – nézett rá a férfi, és rá terített egy szőrmetakarót.
– Láttam rajtad, mennyire felfrissültél a tóban. Gondoltam, én is mártózom egyet.
Hú, de hideg volt! – nevetett a nő.
– A tea mindjárt kész. Hozok neked egy pohárral. Addig ülj le ide – terelte a nőt a
fekhelyhez, és újabb prémtakarókba bugyolálta, mígnem Sereniónak már csak az
arca látszott ki. „Korántsem lenne rossz sorom egy olyan nő mellett, mint Serenio –
gondolta. – Kíváncsi vagyok, rá tudom-e venni arra, hogy velem jöjjön zelandoni
földre. Bárcsak Thonolant is sikerülne rábeszélnem! – szomorodott el hirtelen. – Fel
nem tudom fogni, miért akar keletre menni." – Mindkettőjüknek töltött egy-egy
pohárba a forró tisztes-fűteából, az egyiket Serenio kezébe adta, majd leült a fekhely
szélére.
– Serenio, gondoltál már arra, hogy egyszer útnak indulj?
– Úgy érted, azzal a céllal, hogy eljussak valahová, ahol sohasem jártam, hogy új
emberekkel találkozzam, akiknek még a nyelvét sem ismerem? Nem, Jondalar, soha
nem vágyakoztam arra, hogy utazást tegyek.
– Pedig értesz zelandoniul. Nagyon is jól. Amikor elhatároztuk Tholie-val és a
többiekkel, hogy elsajátítjuk egymás nyelvét, magam is meglepődtem, milyen
gyorsan tanulsz. Úgyhogy már nem kellene új nyelvet elsajátítanod.
– Hová akarsz kilyukadni, Jondalar?
A férfi elmosolyodott. – Arra próbállak rávenni, hogy gyere velem, miután
összeházasodtunk. Biztosan megkedvelnéd a zelandoniakat...
– Hogyan érted azt, hogy „miután összeházasodtunk"? Miből gondolod, hogy én a
feleséged leszek?
Jondalar meghökkent. Igaz, először meg kellett volna kérdeznie, hogy egyáltalán
hozzá akar-e menni, és csak azután előhozakodni az utazással. A nők szeretik kéretni
magukat, nehogy a férfi túl biztos legyen a dolgában. Jondalar szégyenlősen
elmosolyodott.
– Úgy vélem, ideje megesküdnünk. Már rég meg kellett volna hoznom ezt a
döntést. Te gyönyörű, kedves nő vagy, Serenio. És Darvo is remek legény. Büszke
lennék rá, ha a tüzemnél felnőtt, valódi fiamnak tekinthetném. Ám reméltem, hogy
talán fontolóra veszed az utazást, és eljöttök velem haza... a zelandoniakhoz. Persze
ha nem...
– Jondalar, én nem akarok a feleséged lenni. Ezt már rég eldöntöttem magamban.
Jondalar most jött csak igazán zavarba. Elvörösödött. Az fel sem merült benne,
hogy Serenio nem akar összeházasodni vele. Csak önmagára gondolt, arra, hogy ő
mit szeretne, de az meg sem fordult a fejében, hogy a nő esetleg nem tartja őt
önmagához méltónak. – Ne... ne haragudj, Serenio. Azt hittem, te is ezt szeretnéd.
Nem lett volna szabad ezt feltételeznem. El kellett volna küldened... talán találtam
voltam magamnak más lakhelyet. – Jondalar felállt, és hozzáfogott összeszedegetni a
holmiját.
– Jondalar, mit csinálsz?
– Összecsomagolok, hogy elmenjek.
– Miért akarsz elmenni?
– Nem akarok, de ha utadban vagyok...
– Hogyan mondhatsz ilyet a ma éjszaka után? Hogy függ ez össze a házassággal?
Jondalar visszaült, és a nő kifürkészhetetlen szemébe nézett. – Miért nem akarsz a
feleségem lenni? Mint férfi, nem vagyok eléggé jó neked?
– Nem, nem erről van szó... – Sereniónak elakadt a hangja. Lehunyta a szemét, és
mély lélegzetet vett. – Ó, Anya! Még hogy nem vagy elég jó nekem! Túlságosan jó
vagy. És én ezzel nem tudnék együtt élni.
 – Nem értem. Én feleségül akarlak venni, te meg azt mondod, túl jó vagyok neked?
– Ugye nem érted? Jondalar, én többet... sokkal többet kaptam tőled, mint bármely
más férfitól. Ha a feleséged lennék, minden nő engem irigyelne, mert az ő férjük nem
olyan nagylelkű, gyengéd és gondoskodó. A nők már egy érintésedtől is
felpezsdülnek... Minden nő olyan férfira vágyik, mint te.
– Ha ez valóban így van, mindenki azt fogja kérdezni, miért nem akarsz a
feleségem lenni.
– Azért, mert nem szeretsz.
– Serenio... pedig én...
– Igen, szeretsz, a magad módján. Törődsz velem. Soha nem tennél olyasmit,
amivel megbántanál. Nagyon is jó lennél hozzám. De én mindig csak azon
töprengenék, miért nem tudsz engem szeretni.
Jondalar maga elé nézett. – Serenio, előfordul, hogy az emberek nem szerelemből
házasodnak. – Komoly arckifejezéssel a nő szemébe nézett. – Ha van, ami összetartja
őket, ha tisztelik egymást, szépen eléldegélhetnek együtt.
– Igen, előfordul. Lehet, hogy majd egyszer férjhez megyek, és nem szerelemből. De
nem hozzád, Jondalar.
– És miért nem? – tudakolta a férfi. A szemében tükröződő fájdalom láttán Serenio
csaknem megingott elhatározásában.
– Azért, mert én csakis szerelemmel tudnálak szeretni. Mindennap egy picit
meghalnék, tudván, hogy te nem szeretsz engem ugyanúgy. Minden egyes
szerelmeskedéssel lassanként elsorvadnék belül. Egy idő után kiszáradnék, mint egy
üres kagyló, és módot keresnék arra, hogy ugyanúgy tönkretegyem a te életedet is,
mint az enyémet. Te továbbra is ugyanolyan kedves, figyelmes és gyengéd lennél,
mert tudnád, mi okozta bennem a változást. Ám gyűlölnéd magad emiatt. Mindenki
csodálkozna rajtad, hogyan bírod ki egy ilyen zsörtölődő, megkeseredett vénasszony
mellett. Nem akarom ezt tenni veled, Jondalar. És magammal sem.
A férfi felállt, elsétált a bejáratig, aztán visszament. – Serenio, miért nem tudok
szerelmes lenni? Más férfiak könnyen szerelembe esnek. Mi a baj velem? – Oly
fájdalmas szemmel nézett rá, hogy Sereniónak megsajdult a szíve, és azt kívánta,
bárcsak valamilyen módon megszerettethetné magát a férfival.
– Nem tudom, Jondalar. Lehet, hogy még nem találtad meg a megfelelő nőt. Lehet,
hogy az Anya valakit tartogat a számodra. Az Anya nem sok hozzád fogható férfit
teremt a világra. Te valóban több vagy annál, amit a legtöbb nő el tud viselni. Még ha
tényleg szeretnél is, lehet, hogy akkor sem tudnék együtt élni ezzel. Ha annyira
szeretnél egy nőt, mint az öcsédet, annak a nőnek igen erősnek kellene lennie.
– Nem tudok szerelmes lenni. Ám ha tudnék is szerelemmel szeretni, azt egyetlen
nő sem tudná elviselni – nevetett fel Jondalar száraz gúnnyal és keserűséggel a
hangjában. – Ne bízz az Anyától kapott ajándékokban! Mit akartál mondani azzal,
hogy ha annyira szeretnék egy nőt, mint az öcsémet? Ha egyetlen nő sem elég erős
ahhoz, hogy „elviselje" a szeretetemet, arra gondolsz, hogy egy... férfira van
szükségem?
Serenio elmosolyodott, majd kuncogni kezdett. – Nem úgy értettem, hogy az öcséd
iránt úgy érzel, mint egy nő iránt. Te nem vagy shamud, aki külsőleg az egyik nemet,
a hajlamaiban pedig a másik nemet hordozza magában. Te nagyon is kedveled a női
testet – mondta, s a gondolatra melegség öntötte el. – De az öcsédet minden nőnél
jobban szereted. Azért vágytam rád ma este annyiszor, mert tudtam, hogy amint ő
felkerekedik, te is vele mégy, és soha többé nem látjuk egymást.
Jondalar elismerte, hogy a nőnek igaza van. Függetlenül attól, hogyan döntött, ha
eljött volna az indulás ideje, biztosan Thonolannal tartott volna.
– Honnan tudod, Serenio? Mert én bizony nem is sejtettem. Hiszen elhatároztam
magamban, hogy feleségül veszlek, és letelepedem a sharamudojoknál, ha nem
szívesen jönnél velem a zelandoniakhoz.
– Szerintem mindenki tudja, hogy az öcséd bármerre indul is el, te vele fogsz
tartani. A shamud azt mondja, ez a sorsod.
– A shamud férfi vagy nő? – bökte ki Jondalar hirtelen ötlettől indíttatva, mivel
mindig is izgatta ez a kérdés, csak soha nem kapott rá választ.
Serenio hosszasan a szemébe nézett. – Valóban tudni szeretnéd?
Jondalar egy pillanatra elgondolkodott. – Nem. Nem hiszem, hogy ez számít. A
shamud nem akarta elárulni nekem. Talán azért, mert ez a titok fontos... a shamud
számára.
A hirtelen támadt csendben Jondalar a nőt bámulta. Szerette volna olyannak
megőrizni az emlékeiben, amilyennek most látta. A haja még nedves volt, és kócos, s
amint fölmelegedett, lelökte magáról a felesleges takarókat. – És veled mi lesz,
Serenio? Mit fogsz csinálni?
– Szeretlek, Jondalar. – Egyszerű, kijelentő mondatként hangzott a szájából. – Nem
lesz könnyű túltenni magamat rajtad, de azért valamit kaptam tőled emlékül. Mindig
féltem attól, hogy szerelmes leszek, hiszen már annyi szerelmemet elveszítettem,
hogy ezt az érzést egészen eltaszítottam magamtól. Most már újra tudok szeretni.
Még ha elveszítem is, bennem ugyanúgy megmarad. Ezt kaptam tőled. És lehet,
hogy még valami mást is. – Titokzatosan elmosolyodott. – Talán nemsokára jön
valaki az életembe, akit szerethetek. Még korai biztosra venni, de azt hiszem, az
Anya megáldott. Pedig nem is hittem, hogy ez lehetséges azok után, hogy a legutóbbi
magzatomat elvetéltem. Már sok éven át nélkülöztem az Anya áldását. Lehet, hogy
ez a gyermek a te szellemedtől való. Tudni fogom, ha a szeme a tiédre hasonlít.
Jondalar homloka ráncba szaladt. – Akkor viszont maradnom kell, Serenio. Nincs a
tüzednél férfi, aki gondoskodjék rólad és a gyermekről.
– Nem kell aggódnod, Jondalar. Egyetlen anya és gyermek sem nélkülözi a
gondoskodást. Mudo meghagyta, hogy mindazokat, akiket ő megáldott,
támogatásban kell részesíteni. Azért teremtette a férfiakat, hogy az anyáknak
elvigyék a Nagy Földanya ajándékait. A törzs ugyanúgy fog gondoskodni rólam,
ahogy a Nagy Földanya gondoskodik minden gyermekéről. Te csak kövesd a saját
sorsod, én pedig az enyémet. Soha nem foglak elfelejteni. És ha a te szellemedtől
megszületik a gyermek, ugyanúgy gondolok majd rád, mint ahogyan arra a férfira,
akit Darvo megszületésekor szerettem.
Serenio megváltozott, noha semmilyen igényt nem támasztott, és semmilyen
kötelezettséggel nem terhelte a férfit. Jondalar átölelte. Serenio az ellenállhatatlan,
kék szempárba nézett. Nyílt tekintete elárulta, mit érez. Szemében csillogott a
szeretet s a férfi elvesztése miatt érzett bánat és az öröm, melyet a méhében rejtegetett
kincs jelentett a számára. Az egyik résen át megpillantották a beszűrődő halvány,
derengő fényt, az új nap közeledtének előhírnökét. Jondalar felállt.
– Hová mégy, Jondalar?
– Csak kimegyek. Túl sok teát ittam. – Elmosolyodott, s a szeme is nevetett. –
Melegítsd az ágyat! Az éjszaka még nem ért véget. – Serenio fölé hajolt és
megcsókolta. – Serenio – mondta érzelemtől fojtott hangon –, többet jelentesz
számomra bármely nőnél, akit valaha is ismertem.
Ez azonban kevés volt a maradáshoz, bár Serenio tudta, ha kérné rá, Jondalar
biztosan mellette maradna. Csakhogy Serenio nem kérte erre, Jondalar pedig cserébe
igyekezett megadni neki mindazt, ami csak tőle telt. És ez több volt annál, mint
amennyit a legtöbb nő valaha is kapott.

18.

– Anyám szólt, hogy látni szeretnél.

Jondalar észrevette Darvo feszültségét a válltartásán és gyanakvó tekintetén.
Érezte, hogy a fiú kerüli őt. Sejtette, hogy miért. A magas férfi elmosolyodott, és
igyekezett úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna, ám erőltetett nyájassága csak
fokozta Darvo nyugtalanságát; nem akarta, hogy félelmei beigazolódjanak. Jondalar
sem várta örömmel ezt a találkozást, mert közölnie kellett a hírt a fiúval. Levett a
polcról egy gondosan összehajtogatott ruhadarabot, és kirázta.
– Szerintem ez majdnem jó rád, Darvo. Szeretném neked adni.
A fiú szeme egy pillanatra felcsillant az ékesen díszített zelandoni ing láttán, majd
ismét elfogta a gyanakvás. – Ugye elmész? – kérdezte szemrehányón.
– Thonolan a testvérem, Darvo...
– Én meg senkid sem vagyok.
– Ez nem igaz. Tudnod kell, mennyire szeretlek. Ám Thonolant annyira gyötri a
bánat, hogy nem tudja, mit cselekszik. Aggódom érte. Nem hagyhatom, hogy
egyedül keljen útra. Ki más törődhetne vele rajtam kívül? Kérlek, próbáld megérteni,
én nem akarok továbbmenni kelet felé.
– Visszajössz?
Jondalar hallgatott, majd kisvártatva megszólalt. – Nem tudom. Nem ígérhetem
meg. Fogalmam sincs, merre és meddig megyünk. – Odanyújtotta Darvónak az inget.
– Szeretném ezt neked adni, hogy emlékezhess majd a „zelandoni férfira". Darvo,
hallgass ide! Mindig téged tartalak majd a tüzemnél felnőtt első fiúnak.
Á fiú a gyöngyökkel kivarrt ingre szegezte a tekintetét. Könnyek szöktek a
szemébe, már-már kicsordultak. – En nem vagyok a tüzednél született fiú! – jajdult
fel Darvo, és kiszaladt a kunyhóból.
Jondalar utána akart rohanni. Ehelyett a fiú fekhelyére terítette az inget, és lassú
léptekkel kisétált.

Carlono összevont szemöldökkel fürkészte a sötét felhőket. – Azt hiszem, nem fog
változni az idő, de ha viharosra fordul, húzzatok ki a partra – javasolta. – Igaz, nem
sok kikötésre alkalmas helyet fogtok találni, amíg nem jutottatok át a szoroson.
Amint a szoros túlsó végén kiértek a síkságra, a folyó ágakra szakad. Ne feledjétek,
hogy a bal part mellett kell haladnotok! Mielőtt eléritek a tengert, a folyó északra
fordul, majd kelet felé. A kanyar után nemsokára egy nagy folyó csatlakozik balról a
Nagy Anyába. Ez az utolsó nagyobb mellékfolyója. Nem messze onnan kezdődik a
delta, amely a tengerbe torkollik. Ám addig még hosszú út áll előttetek. A delta nagy
és veszélyes; mocsaras, zsombékos és homokzátonyos. A Nagy Anya ismét elágazik,
általában négy, de némelykor több ágra, főágakra és sok kis mellékágra. Mindig
maradjatok a legészakabbra lévő, bal ágban. A torkolat közelében, az északi parton
találjátok a mamutojok táborát.
A tapasztalt csónakos már régebben bejárta ezt az utat. Még térképet is rajzolt a
porba, hogy Jondalarék jobban eszükbe véshessék a Nagy Anya-folyó végéig vezető
utat. Mégsem árt újra elmondani, gondolta, hogy azonnal előhívhassák az
emlékezetükből, kiváltképp ha gyors döntést kell hozniuk. Nem örült annak, hogy a
két férfi egyedül, gyakorlott vezető nélkül vág neki az ismeretlen folyószakasznak,
de nem lehetett lebeszélni őket; vagyis inkább Thonolan volt hajthatatlan, Jondalar
pedig a világért sem engedte volna útnak az öccsét egyedül. Legalább a
magasabbiknak van némi jártassága az evezésben, nyugtatta meg magát Carlono.
A ramudoj kikötőnél álltak, a holmijaikat már berakták a kis csónakba, ám mégsem
várták az ilyenkor szokásos izgalommal az indulást. Thonolan csak azért akart
elmenni, mert képtelen volt itt maradni, Jondalar pedig legszívesebben ellenkező
irányba indult volna el.
Thonolan szeméből kihunyt az eleven szikra. Az egykor oly vidám, közvetlen,
barátságos fiatalember rosszkedvűvé, morózussá, ingerlékennyé vált.
Felindultságában gyakran meggondolatlan cselekedetekre ragadtatta magát. A két
testvér a közöttük támadt első heves vita során csak azért nem ment ölre, mert
Jondalar nem volt hajlandó birokra kelni. Thonolan a bátyja szemére vetette, hogy
úgy babusgatja őt, mint egy kisdedet, pedig ő saját önálló életet szeretne élni. Amikor
meghallotta, hogy Serenio állapotos, és valószínűleg Jondalar gyermekét hordozza a
szíve alatt, éktelen haragra gerjedt amiatt, hogy a bátyja magára hagyná a nőt a
gyermekkel együtt, csak hogy kövesse az öccsét valamilyen ismeretlen cél felé.
Ragaszkodott ahhoz, hogy a bátyja ott maradjon, és gondoskodjon a nőről, ahogy azt
bármely tisztességes férfi tenné.
Annak ellenére, hogy Serenio visszautasította a házassági ajánlatot, Jondalar érezte,
hogy öccsének igaza van. Születésétől kezdve azt sulykolták belé, hogy a férfi
feladata és kötelessége – s létének kizárólagos célja – eltartani, gondoskodásával
támogatni az anyákat és gyermekeiket. Csakhogy Thonolan semmiképpen nem akart
maradni, Jondalar pedig ragaszkodott ahhoz, hogy elkíséri, mert attól tartott, öccse
valami ostobaságot követ el, vagy veszélybe sodorja magát. Emiatt még
nyomasztóbbá vált közöttük a feszültség.
Jondalar nem tudta, hogyan vegyen búcsút Sereniótól; alig mert ránézni. A nő arca
derűs volt, amikor Jondalar lehajolt, hogy megcsókolja, csak a szeme látszott kissé
duzzadtnak és vörösnek, ámbár érzelmekről nem árulkodott. Jondalar Darvót kereste
a kikötőnél összegyűlt tömegben, de csalódására sehol sem látta, pedig csaknem
mindenki eljött a búcsúztatásukra. Thonolan már a csónakban ült, amikor Jondalar
beszállt, és helyet foglalt a hátsó ülésen. A kezébe vette az evezőjét, s amíg Carlono
eloldotta a kötelet, még egy utolsó pillantást vetett a sziklafal tetejére, a teraszra. Egy
fiú állt a terasz szélénél, zelandoni ingben. Jondalar elmosolyodott, és meglengette az
evezőjét. Darvo visszaintegetett, amint a férfi a folyóba mártotta kéttollú
evezőlapátját.
A két testvér kievezett a folyó közepére, aztán visszapillantott a kikötőnél ácsorgó
emberekre – a barátaikra. Mihelyt megindultak a folyón lefelé, Jondalar eltűnődött,
vajon látja-e még valaha a sharamudojokat vagy bárkit is azok közül, akiket ismert. A
veszélyes kalandnak indult nagy utazás mostanra már elveszítette izgalmasságát.
Jondalar mégis, szinte akarata ellenére, sodródott tovább, egyre távolabb az
otthonától. Vajon mit remélt Thonolan? Mi várhat rá ott keleten?
A borult, szürke égbolt balsejtelmessé tette a folyóvölgyet. A talapzatával mélyen a
folyómederbe ágyazódott csupasz sziklatömb a vízből kibukkanva védőbástyaként
magasodott mindkét oldalon. A víz színe fehéren tajtékzott, ahol nagy, gömbölyű
kövek és éles sziklakövek állták útját az árnak.
A vízi járműben ülő két férfit a sodrás hajtotta előre, akárcsak a víz felszínén úszó
farönköket és a csendes mélységben görgetett hordalékot. Jondalarék nem eveztek,
csak kormányozták a csónakot, hogy kikerüljék az akadályokat.
Aztán a folyó egyszeriben mintha tengerré változott volna – több mint másfél
kilométeresre szélesedett, az áramlás sebessége csökkent, és erős hullámok dobálták
a kis csónakot. Amint a két part ismét közeledett egymáshoz, érezni lehetett a
változást: a víz meglódult, a sodrás ereje fokozódott, minthogy ugyanaz a nagy
tömegű víz most a szűk szoroson özönlött át.
Az útnak több mint a negyedét, úgy negyven kilométert tettek meg, amikor
megnyíltak az ég csatornái, és tomboló szélvihar tört ki. Félő volt, hogy a
felkorbácsolt hullámok becsapnak a kis lélekvesztőbe, és elöntik vízzel. Kikötésre
alkalmas part sehol nem volt; ezen a szakaszon csupán meredek, vizes sziklák
szegélyezték a folyót.
 – Thonolan, ha te mered a vizet, én addig kormányzom a csónakot – szólt oda
Jondalar. Nem sokat beszélgettek, de a feszültség valamelyest oldódott közöttük,
amint együtt, összhangban evezve igyekeztek a járművet irányban tartani.
Thonolan bevonta a lapátot, és egy négyszögletes, fából készült merőkanálhoz
hasonló eszközzel hozzálátott kimerni a vizet. – Hiába merem, ugyanolyan gyorsan
megtelik – szólt hátra Jondalarnak.
– Szerintem hamarosan elmúlik ez az ítéletidő, csak addig tarts ki.
A vihar elvonult, s noha a fellegek még mindig fenyegetőnek tetszettek, tovaúsztak
a folyóvölgy fölött anélkül, hogy újabb esőzést okoztak volna.
Mint amikor a szorosra húzott övet megengedik, a megduzzadt, iszapos folyó úgy
terült el ernyedten a síkságon. A folyóágak fűzfa- és nádszigeteket fogtak közre,
melyeken darvak, gémek, vadlibák és vadkacsák fészkeltek számtalan más madár
társaságában.
Az első éjszakát a bal parton elterülő lapos, füves prérin töltötték. A hegyormok
lába fokozatosan visszahúzódott a folyótól, de a jobb parton vonuló hegyek továbbra
is kelet felé terelték a Nagy Anya-folyót.
Jondalar és Thonolan hamar megszokta a vándoréletet; mintha meg sem álltak
volna, s nem töltöttek volna éveket a sharamudojoknál. Ám a hangulat már nem volt
a régi. Már nem éltette őket a kalandvágy és a felfedezés öröme. Thonolan
kétségbeesett elszántsággal sürgette a továbbhaladást.
Jondalar még egyszer megpróbálta rábeszélni öccsét a visszafordulásra, ám ez
heves vitába torkollott. Többé nem hozakodott elő ezzel a javaslattal. Jórészt csak
akkor beszéltek egymással, ha feltétlenül szükséges volt. Jondalar remélte, hogy az
idő múlásával majd Thonolan fájdalma is enyhül, és egy nap talán úgy dönt, hogy
hazatér, és folytatja régi életét. Jondalar eltökélte magában, hogy mindaddig öccse
mellett marad.
A két testvér sokkal sebesebben haladt a folyón a kis fa-csónakban, mintha a parton
gyalogoltak volna. A sodorvonalon könnyedén suhantak tova. Ahogyan Carlono
előre megmondta, a folyó északra kanyarodott, amikor egy ősrégi hegyvonulat
csökevényei – melyek jóval korosabbak voltak a folyó partján magasodó hegyeknél –
útját állták a beltenger felé.
A Nagy Anya-folyó elszántan, rendíthetetlenül keresett magának más utat. Jó
irányba indult észak felé, mert amikor utoljára kelet felé kanyarodott, egy újabb nagy
folyó ontotta belé vizét és hordalékát. Miután a telített Nagy Anya útja végre
szabaddá vált, nem bírta tovább egyetlen mederben tartani magát. Bár még sok-sok
kilométert kellett megtennie, újra több ágra szakadt, legyező alakú torkolatot alkotva.
A delta területét folyós homok, szikes mocsár borította, csalóka szigetekkel. A
lerakódott hordalékból keletkezett szigetecskék némelyike néha évekig egy helyben
maradt; elég hosszú ideig ahhoz, hogy kis fák vékony gyökeret ereszthessenek, hogy
aztán az időszakos áradás vagy a szivárgó vízmozgás elmossa őket. A folyó – az
évszaktól és a véletlenektől függően – négy nagyobb ágban igyekezett a tenger felé.
Az ágak útvonala mindig változott. A víz egyszer csak minden látható ok nélkül új
mederbe tért át a mélyen kimosott régiből.
A Nagy Anya-folyó – közel kétezer-kilencszáz kilométer után – már csaknem elérte
végcélját. Ám az egész folyó legveszélyesebb szakasza a deltavidék iszappal,
hordalékkal, homokkal és vízzel elárasztott, több száz négyzetkilométeres területe
volt.
Minthogy a két testvér a bal oldali ágak közül a legmélyebbet követte, nem volt
nehéz a folyón a csónakot irányítani. A sodrás szépen tovavitte őket észak felé. Az
utolsó nagy mellékfolyó sem okozott gondot, csupán a beömlésnél taszította őket a
folyó közepére. Jondalarék azonban nem számítottak arra, hogy a Nagy Anya máris
ágakra szakad. Mielőtt ráeszméltek volna, az áramlás már a középső ágba sodorta
őket.
Megpróbálták a folyásiránnyal szembefordítani a kis csónakot, hogy
visszakanyarodhassanak, és a megfelelő ágban folytathassák útjukat. Jobban tették
volna, ha egyszerűen csak átültek volna az ellenkező irányba – mivel a csónak
orrának és a farának a formája nemigen különbözött egymástól –, de ez nem jutott
eszükbe.
Merőlegesen ráfordultak a sodrásirányra. Jondalar utasításokat üvöltött öccsének,
hogyan fordítsa meg a csónak orrát. Thonolan egyre türelmetlenebbé vált. Mélyen a
víz alatt ágas-bogas gyökérzetű, nagy, nehéz fatörzs közeledett lefelé a folyón. A
szétterpeszkedő, kusza gyökerek mindent végiggereblyéztek, ami az útjukba akadt.
A két férfi túl későn vette észre.
A hatalmas rönk villámcsapástól megfeketedett, egyenetlen, csorba vége reccsenve
nekicsapódott a vékony falú csónak oldalának. A tuskó ütötte lyukon át a
lélekvesztőbe betört a víz. A vízfelszín közvetlen közelében megbúvó egyik hosszú
gyökér az ütközéskor Jondalar bordája közé csapódott. Jondalarnak a lélegzete is
elállt az ütéstől. Egy másik gyökér pedig kis híján kiszúrta Thonolan szemét, de így is
hosszan végighorzsolta az arcát.
Pillanatok alatt a hideg vízben találták magukat. Mindketten elkapták a fatörzs
csonka végét, belekapaszkodtak, es kétségbeesetten nézték, ahogy a kis vízi jármű
összes rögzített holmijukkal együtt bugyborékolva a folyó aljára süllyed.
Thonolan hallotta, hogy bátyja fájdalmasan nyöszörög. – Nem esett bajod, Jondalar?
– Egy gyökér oldalba vágott. Egy kicsit sajog, de nem komoly a dolog.
Thonolan, mögötte Jondalarral, megpróbált arrébb araszolni, de a sodrás ereje
visszanyomta őket a rönkhöz. A fatörzs vége egyszer csak fennakadt egy víz alatti
homokzátonyon. A fagyökérzeten átáramló és körülötte kavargó víz most a felszínre
dobta mindazt, amit a sodrás ereje eddig a gyökérzet alá nyomott. Hirtelen egy
fölpuffadt rénszarvas teteme pattant Jondalar elé. Amint Jondalar arrébb mozdult,
hogy kikerülje, fájdalom hasított az oldalába.
Miután megszabadultak a farönktől, beúsztak a folyó közepére, ahhoz a keskeny
szigethez, amely néhány fiatal fűzfának nyújtott ideiglenesen táptalajt. Látszott, hogy
a víz nemsokára elmossa ezt az ingoványos talajú szigetet is. A part menti fák már
félig vagy egészen víz alá kerültek. Agaikon nem zöldelltek rügyek, és a gyökerük is
kezdett kifordulni a talajból, néhányuk már egészen a sebes víz fölé hajolt.
– Tovább kellene mennünk és szárazabb helyet keresnünk – mondta Jondalar.
– Ne mondd, hogy nem kínlódsz! Látom rajtad. Jondalar elismerte, hogy nem érzi
jól magát. – De nem maradhatunk itt – tette hozzá sietve.
Ismét besiklottak a szigetről a vízbe. Az ár sebesebb volt, mint gondolták. Jó messze
sodorta őket, mielőtt talajt érezhették a lábuk alatt. Fáztak, fáradtak voltak, és
csalódottak, mert újabb keskeny szigetecskén találták magukat. Igaz, ez valamivel
szélesebb volt, hosszabb, és magasabban feküdt a víz szintje fölött. Vizenyős talaján
Jondalarék nem találtak száraz fát.
– Nem tudunk tüzet gyújtani – jegyezte meg Thonolan. – Tovább kell mennünk.
Mit mondott Carlono? Merre találjuk a mamutojok táborát?
– A delta északi végénél, a tenger mellett – felelte Jondalar, miközben vágyakozva
arrafelé tekintett. Mind elviselhetetlenebbül gyötörte a fájdalom. Nem hitte, hogy
még egy folyóágat át tudna úszni. – Ki tudja, milyen messze van?
A cuppogó iszapon átkeltek a kis sziget északi oldalára, és belevetették magukat a
hideg vízbe. A folyón lejjebb Jondalar fákat pillantott meg, és odaúszott. Amikor a
folyó-ág túlsó oldalán zihálva kitámolyogtak a vízből, homokos part fogadta őket.
Hosszú hajukból és átázott bőrruhájukból patakokban csorgott a víz.
A késő délutáni nap vékony, aranyló sugara résnyire áttört a felhőtakarón, ám egy
kis meleget is árasztott. Vizes ruhájukon pillanatok alatt áthatolt az észak felől fújó
hideg szél. Amíg mozgásban voltak, nem érezték a hideget, de mostanra az
erőfeszítés már minden energiatartalékukat elszívta. Reszkettek a szélben. Nehéz
léptekkel a ritkásan nőtt égerfák felé botorkáltak fedezéket keresni.
– Üssünk tábort itt, ezen a helyen – javasolta Jondalar.
– Még világos van. Én szívesebben mennék tovább.
– Mire menedéket találunk és megpróbálunk tüzet gyújtani, már rég besötétedik.
– Ha folytatjuk a keresést, talán még sötétedés előtt megtaláljuk a mamutoj tábort.
– Nem hiszem, hogy tovább tudok menni, Thonolan. – Mennyire súlyos a
sérülésed? – kérdezte Thonolan.
Jondalar felhúzta az ingét. Bordáján a seb környéke kezdett elszíneződni. Már nem
vérzett, mert a víztől megdagadt szövet elzárta a nyílást. – Jólesne egy kis pihenés
meg a tűz melege.
Körbetekintettek a nagy kiterjedésű, vad vidéken. Körös-körül kavargó iszapos
vizet, mozgásban lévő hordalékzátonyokat és rendetlen összevisszaságban gyökeret
vert növényeket láttak. Kusza ágú, élettelen fákat rángatott a sodrás a tenger felé,
melyek ahol csak tudtak, igyekeztek leülni a hullámzó mederfenékre. A távolban
néhány bokor- és facsoport zöldellt lehorgonyozva a szilárdabb talajú szigeteken.
A nád és a mocsári füvek bárhol megtelepedtek, ahol gyökeret tudtak ereszteni. A
közelben méteres magasságú sáscsomók nőttek az alig pár centiméteres zsombékok
között. Szétterülő, fűzöld levelük csak látszólag tűnt erősnek, de ugyanolyan hosszú
volt, mint a kálmos egyenes kardlevele. A két testvér szinte eltörpült az ingoványos
vízparton magasodó háromméteres zsurló és széleslevelű gyékény mellett. A
kemény levelű nád, tetején a molyhos, bíborszínű füzérkével, a négy métert is elérte.
A férfiaknak csak a ruhájuk maradt meg. Amikor a csónak elsüllyedt, mindenük
odaveszett, még a hátizsákjuk is, amellyel a hosszú útra elindultak. Thonolan
shamudoj, Jondalar ramudoj öltözéket viselt, ám amióta egyszer összetalálkozott a
két laposfejűvel, egy kis szerszámos táskát is magánál hordott az övére kötve,
aminek most jó hasznát vette.
– Megnézem, találok-e néhány régi száraz gyékényszárat, ami jó lesz tűzfúrónak –
szólt oda testvérének Jondalar, miközben igyekezett tudomást sem venni az oldalába
nyilalló fájdalomról. – Te meg addig nézz körül, hátha akad néhány száraz fa.
A széleslevelű gyékényt nemcsak tűzfúróként lehetett felhasználni. Az égerfa
keretre ráfont hosszú gyékénylevelek féloldalt feltámasztott szélfogóként is
szolgáltak, amely megtartotta a tűz melegét. Zöld csúcsuk és zsenge gyökerük a
kálmos édes gyökértörzsével együtt faszénen megsütve pompás előétel volt. Két
kacsa is nyársra került. Ezeket a testvérek a kihegyezett, vékony égerfacsemete
segítségével ejtették el. A nagy, lágy szárú kákából hajlékony derékaljat készítettek,
ezen aludtak, és ebbe burkolóztak, amíg vizes ruhájuk száradt.
Jondalar nem aludt jól. Sajgott az oldala. Tudta, hogy belső sérülése is lehet, de
most nem gondolhatott a pihenésre. Először is meg kellett találniuk az utat a
mamutojokhoz.
Reggel a széleslevelű gyékényből, égerfaágakból és rostos háncsokból készített
széles kosarakkal nekiálltak halat fogni. A tűzgyújtó eszközöket és a hajlékony
kosarakat a derékaljakba tekerték, átkötötték a háncsokból font zsineggel, és a
hátukra vetették. Kezükbe vették a lándzsákat, és felkerekedtek.
Kisebb nézeteltérés támadt közöttük amiatt, hogy melyik irányba induljanak el.
Thonolan azt hitte, már maguk mögött hagyták a delta minden ágát, és a tenger felé,
keletre akart menni. Jondalar északnak akarta venni az irányt, mert biztos volt abban,
hogy még egy csatornán át kell kelniük. Végül megegyeztek, és északnak tartottak.
Kiderült, hogy Jondalarnak volt igaza, bár ő jobban örült volna, ha téved. Déltájban
elérték a nagy folyó legészakabbra fekvő ágát.
– Megint megmártózhatunk. Át tudod úszni? – kérdezte Thonolan.
– Van más választásom?
Megindultak a víz felé, de Thonolan hirtelen megállt. – Kössük a ruhánkat egy
farönkhöz, ahogy valaha régen tettük! Akkor nem kell újra megszárítanunk.
– Nem is tudom – habozott Jondalar. Arra gondolt, hogy az öltözék, még ha vizes
is, melegebben tartaná őket. Thonolan megpróbált belátó lenni, ám hangja elárulta,
hogy csalódott és ingerült. – Hát, ha nagyon akarod... – állt kötélnek Jondalar,
megvonva a vállát.
 A hűvös, nyirkos időben anyaszült meztelenül dideregtek a parton. Jondalar
kísértést érzett, hogy csupasz derekára kösse kis szerszámos táskáját, de Thonolan
már begöngyölgette az ingébe, és épp most kötözte rá a batyut a nemrég talált
rönkre. Jondalar hidegebbnek érezte a meztelen testére csapódó vizet, mintsem
számított rá. Össze kellett szorítania a fogát, nehogy felüvöltsön, amikor a vízbe
merült, és úszni kezdett. A víz valamelyest enyhítette az oldalában lüktető sajgást. A
sérülése miatt kímélte magát, és hátramaradt a farönköt vontató Thonolan mögött.
Amikor kikecmeregtek a vízből, szemük elé tárult eredeti úti céljuk – a Nagy Anya-
folyó vége. Egészen a beltenger vizéig elláttak. A pillanatnyi izgalom hamar
tovatűnt. Az utazásnak már nem volt értelme, a folyó vége nem volt többé az úti
céljuk. Ám még mindig nem volt szilárd talaj a lábuk alatt. Még nem jutottak át
egészen a deltán. A zátony, amelyen álltak, valaha a folyó közepén húzódott,
csakhogy a víz már más mederben folyt. Ezen az üres folyóágyon még át kellett
kelniük.
A magas túlpartról fák integettek feléjük. Mivel az egykor itt áramló sebes víz
alámosta a partot, a víz elvonultával a fák partfalból kiálló gyökerei most árván
csüngtek alá. A folyónak ez az ága nemrég hagyta el a medrét. Középen tócsákban
állt a víz, és növények még alig eresztettek itt gyökeret. A rovarok viszont máris
felfedezték a pangó, posványos tócsákat, egy szúnyograj meg a két férfit.
Thonolan leoldotta a ruhájukat a rönkről. – Még át kell kelnünk odalent azokon a
pocsolyákon, ráadásul a part is iszaposnak látszik. Addig ne öltözzünk fel, amíg nem
keltünk át.
Jondalar egyetértőn bólintott. Az iszonyú fájdalom miatt inkább ráhagyta, és nem
vitatkozott vele. Úgy érezte, úszás közben valamije meghúzódott, mert csak
kínkeservek közepette tudta kiegyenesíteni magát.
Thonolan odacsapott egy szúnyognak, amint megindult az enyhe lejtőn lefelé,
amely egykor a partról a vízzel teli folyóág medrébe vezetett le.
Épp elégszer hallották: „Soha ne fordíts hátat a folyónak; soha ne becsüld alá a
Nagy Anya-folyót!" Még ha a folyó egy időre elhagyta is ezt az ágat, azért még
mindig őhozzá tartozott. Még a távollétében is tartogatott egy-két meglepetést.
Évente több millió tonna hordalék áradt le a tengerhez, és terült szét a delta
háromezer négyzetkilométer kiterjedésű vagy még annál is nagyobb területén. Az
elhagyott folyóág – minthogy a tenger felől a dagályhullámok felfelé áramlottak a
mederbe – jelentéktelen vízelvezetésű, vizenyős talajú szikes mocsárrá változott. Az
új, zöldellő fű és a nád már gyökeret vert a nedves, iszapos agyagban.
A két férfi megcsúszott a lejtőn, és leszánkázott a finom szemcsés iszapba, amely a
csupasz lábukra tapadva szívta őket lefelé. Thonolan előreigyekezett. Meg is
feledkezett arról, hogy Jondalar most nincs abban az állapotban, hogy a megszokott
hosszú lépteivel haladjon. Jondalar azért még tudott járni, de a lankán csúszkálás
fokozta a fájdalmát. Óvatosan lépkedett a mederben. Kissé ostoba dolognak tartotta,
hogy pőrén kelnek át az ingoványon, érzékeny bőrüket felkínálva az éhes
vérszívóknak.
 Thonolan már messze előre járt. Jondalar utána akart kiáltani, hogy várja meg. Épp
akkor hallotta meg öccse segélykiáltását, amikor felpillantott, és látta, hogy lefelé
süllyed. Megfeledkezve a kínjairól, rohanni kezdett. Amikor meglátta a folyós
homokban vergődő öccsét, megrémült.
– Thonolan! Nagy Anya! – kiáltotta, feléje sietve.
– Maradj ott! Még téged is elnyel! – rivallt rá Thonolan. A szabadulást keresve
minél inkább kapálódzott, annál mélyebbre süllyedt.
Jondalar kétségbeesetten járatta körbe a tekintetét; kereste, hogy mit dobhatna oda
testvérének, amivel kihúzhatná a mocsárból. Megvan! Az ingét. Odalendíthetné az
egyik végét, ötlött az eszébe. Hirtelen átvillant az agyán, hogy ez kivitelezhetetlen. A
batyuba kötött ruhák eltűntek. Tanácstalanul ingatta a fejét. Ekkor észrevett az
ingoványban egy félig elmerült élettelen, öreg fatörzset. Odairamodott. Abban
reménykedett, hátha le tud törni egy gyökérdarabot. Csakhogy a fatörzsről a
hányatott út során már minden kiálló ág és gyökér lepusztult.
– Thonolan, hol van a ruhaköteg? Valamivel ki kell hogy húzzalak!
Jondalar kétségbeesett hangja feltépte öccsében a bánat sebeit. Thonolan rémületét
egyszeriben csendes belenyugvás váltotta fel. – Jondalar, ha az Anya magához akar
venni engem, hagyd, hadd tegye meg!
– Nem! Ne mondj ilyet, Thonolan! Nem szabad feladnod! Nem halhatsz meg így!
Ó, Anya, Nagy Anya, ne hagyd, hogy ilyen halált haljon! – Jondalar előrelépett, és
térdig besüppedt. Teljesen előrenyújtózott, és testvére felé nyújtotta a kezét. – Fogd
meg a kezem! Thonolan, kérlek, fogd meg a kezem! – könyörgött.
Thonolant meglepte bátyja szomorú, fájdalmas arckifejezése. És még valami, amit
eddig néha, futó pillantások alkalmával észrevett, de csak most ébredt a tudatára. A
bátyja szerette őt, mégpedig annyira, amennyire Thonolan szerette Jetamiót. Igaz, ez
másfajta érzelmi ragaszkodás volt, de ugyanolyan erős. Thonolan ezt ösztönösen
érezte. A bátyja felé nyújtotta a kezét. Tudta, még ha nem bírja is kihúzni Jondalar,
akkor is meg kell fognia a kezét.
Amint Thonolan abbahagyta a vergődést, nem süllyedt olyan gyorsan. Amikor
bátyja felé nyújtotta a kezét, vízszintesen kinyújtózkodott, a súlyát a folyós, iszapos
homok felszíne fölé helyezte át, mintha vízen lebegne. Amint ujjaik összeértek,
Jondalar előrearaszolt, és szorosan megfogta a kezét.
– Ez az! Tartsd! Máris jövünk! – szólt oda egy hang mamutoj nyelven.
Jondalar hihetetlen megkönnyebbülést érzett. Azon vette észre magát, hogy remeg,
de azért erősen szorította Thonolan kezét. Néhány pillanat múlva egy kötelet vetettek
oda Jondalarnak, hogy kösse az öccse kezére.
– Lazulj el! – utasították Thonolant. – Nyújtózz ki, mintha úsznál. Ugye tudsz
úszni?
– Igen.
– Nagyon jó! Nyugodj meg, ki fogunk húzni! Jondalart a kezénél fogva
visszahúzták a folyós homok széléről, és csakhamar Thonolan is kiszabadult az
ingovány fogságából. Aztán mindannyian megindultak a nő után, aki egy hosszú
bottal szurkálta a talajt, hogy elkerüljék az ingoványtölcséreket. Csak akkor vették
észre, hogy a két férfi anyaszült meztelen, miután már biztos talajt éreztek a lábuk
alatt.
A nő, aki a mentést irányította, hátrébb lépett, és alaposan szemügyre vette őket.
Nagydarab nő volt. Nem is annyira magasnak és kövérnek, hanem inkább erősnek
tetszett, és tiszteletet parancsoló testtartással járt-kelt. – Miért nincs rajtatok semmi? –
szegezte nekik a kérdést. – Miért vándorol két férfi meztelenül?
Jondalar és Thonolan végigpillantottak magukon, a sáros testükön.
– Rossz folyóágba sodródtunk; aztán egy farönk elsüllyesztette a csónakunkat –
kezdte magyarázni Jondalar. Rosszul érezte magát, alig állt a lábán.
– Miután megszárítottuk a ruháinkat, arra gondoltam, akár le is vehetnénk, hogy ne
legyen újra vizes, amikor átússzuk a folyót és átkelünk az iszapon. Én mentem elöl,
és cipeltem a holminkat, mert Jondalar megsebesült, és...
– Megsebesült? Az egyikőtök megsebesült? – hüledezett az asszony.
– A bátyám – mondta Thonolan. A sebesülés említésére Jondalar hirtelen tudatára
ébredt az oldalában lüktető fájdalomnak.
A nő észrevette, hogy a férfi elsápad. – Akkor a mamutnak el kell látnia a sérülését
– fordult a csoportban az egyik emberhez. – Ti nem mamutojok vagytok. Hol
tanultátok meg a nyelvünket?
– A rokonomtól, egy mamutoj asszonytól, aki a sharamudojokkal él – válaszolta
Thonolan.
– Tholie-tól?
– Igen. Ismered?
– Ő az én rokonom is. Az egyik unokatestvérem lánya. Ha neki rokona vagy, akkor
nekem is – állapította meg az asszony. – A nevem Brecie. Én vagyok a mamutojok
Fűzfa Táborának vezetője. Örömmel látunk vendégül benneteket.
– Thonolan vagyok, a sharamudoj törzsből. Ő pedig a bátyám, Jondalar, a
zelandoniból.
– Ze-lan-do-ni? – szótagolta Brecie az ismeretlen szót. – Még soha nem hallottam
arról a népről. Ha testvérek vagytok, akkor te miért vagy sharamudoj, ő pedig...
zelandoni? Jól mondom? Látszik rajta, hogy rosszul van – fejezte be sietve a
beszélgetést, gondolván, majd egy másik alkalommal folytathatják, aztán az egyik
emberhez fordult: – Segíts neki! Nem hiszem, hogy a saját lábán jönni tud.
– Én meg hiszem, hogy tudok – mondta Jondalar, és hirtelen szédülés fogta el. – Ha
nincs túl messze.
Jondalar örült, amikor az egyik mamutoj férfi a hóna alatt felkarolta, míg a másik
oldalról Thonolan támogatta.
***
 – Jondalar, már rég árkon-bokron túl lennék, ha nem ígértetted volna meg velem,
hogy megvárom, amíg annyira felgyógyulsz, hogy folytathasd az utat. Én most
elmegyek. Neked pedig, azt hiszem, haza kellene menned, de nem vitatkozom veled.
– Miért akarsz kelet felé menni, Thonolan? Elérted a Nagy Anya-folyó végét. A
Beran-tenger itt van a lábad előtt. Miért nem akarsz most hazajönni?
– Nem kelet felé veszem az irányt, hanem észak felé. Brecie azt mondta, hamarosan
mindannyian mamutvadászatra indulnak északra. Én továbbmegyek egy másik
mamutoj táborig. Nem fordulok vissza, Jondalar. Addig fogok vándorolni, amíg az
Anya el nem veszi az életem.
– Ne mondj ilyet! Úgy beszélsz, mintha meg akarnál halni! – emelte fel a hangját
Jondalar. Ám mihelyt kimondta, tüstént meg is bánta.
– És mi van akkor, ha tényleg meg akarok halni? – kiabált Thonolan. – Mi értelme
az életemnek... Jetamio nélkül? – Hangja elcsuklott, és halkan zokogva mondta ki
felesége nevét.
– És amíg nem találkoztál vele, mi értelme volt? Még fiatal vagy, Thonolan. Előtted
az élet. Mennyi új felfedeznivaló, mennyi új látnivaló vár rád! Adj magadnak még
egy lehetőséget, hátha találsz magadnak egy olyan nőt, mint Jetamio – kérlelte
Jondalar.
– Te ezt nem érted. Soha nem voltál szerelmes. Nincs még egy nő a világon, aki
Jetamióhoz lenne fogható!
– Szóval követed őt a szellemvilágba, és engem is magaddal vonszolsz! – Nem
szívesen mondta ezt, de életben akarta tartani öccsét, és úgy gondolta, ennek
egyetlen módja az, ha a lelkiismeretére hat.
– Senki nem kért rá, hogy velem jöjj! Miért nem hagysz békén, és mész haza?
– Thonolan, mindenki gyászolja az elvesztett szeretteit, de azért még nem követi
őket a túlvilágra.
– Egyszer majd veled is megesik, Jondalar. Egy nap majd olyannyira megszeretsz
egy nőt, hogy inkább még a szellemvilágba is követnéd, mint hogy nélküle élj.
– És ha ez velem történt volna meg, te hagytál volna egyedül útnak indulni? Ha
elveszítettem volna azt, akit a világon a legjobban szerettem, és követni akarnám a
másvilágra, te elhagynál engem? Mondd, testvérem, a szemembe, hogy igen! Mondd
azt, hogy te hazamennél, ha engem halálos bánat gyötörne.
Thonolan lesütötte a szemét, majd bátyja aggódó, kék szemébe nézett. – Nem. Azt
hiszem, nem hagynálak el, ha úgy gondolnám, hogy halálos bánat gyötör. De tudod,
bátyám – megpróbálta mosolyra húzni a száját, ami fájdalomtól elgyötört arcán
csupán torz fintornak hatott –, azért, mert én úgy döntök, hogy egész hátralévő
életemben vándorolni fogok, neked nem kell örökké követned engem. Halálosan
unod az utazást. Egyszer úgyis vissza kell fordulnod. Ha én haza szeretnék menni, te
meg nem, akkor, ugye, azt akarnád, hogy menjek?
– Igen, azt akarnám. Mégpedig most azonnal. Mert szükséged van a törzsre, a
családra, az emberekre, akiket születésed óta ismersz, és akik szeretnek téged.
 – Látom, nem érted. A te otthonod a zelandoniak kilencedik barlangja. Számodra
mindig is az lesz az otthon. Az én otthonom pedig bárhol van, ahol meg akarom
teremteni magamnak. Ebben különbözünk egymástól. Éppúgy vagyok sharamudoj,
mint ahogy zelandoni voltam. Ez nem jelenti azt, hogy elfelejtettem a zelandoniakat.
Szeretném tudni, vajon Joharran tüzénél születtek-e gyerekek, vagy Folara gyönyörű
nővé serdült-e már. És szeretném elmesélni Willomarnak a kalandozásainkat, és
megtudni, merrefelé tervezi a következő útját. Emlékszem, mindig milyen izgatott
voltam, amikor egy-egy útjáról hazatért. Feszülten hallgattam az elbeszéléseit, és
arról álmodoztam, hogy egyszer majd én is a nyakamba veszem a világot.
Emlékszel? Mindig hozott valami kis apróságot mindenkinek. Nekem, Folarának
meg neked is. Anyánkat pedig mindig valami széppel lepte meg. Ha hazamész,
Jondalar, te is vigyél neki valami szép emléktárgyat.
Az ismerős nevek hallatán Jondalar szívébe markoltak az emlékek. – És te miért
nem viszel neki valami szépet, Thonolan? Nem gondolod, hogy anyánk téged is
hazavár?
– Anyánk tudta, hogy nem térek vissza. Búcsúzáskor azt mondta: „Jó utat!", és nem
azt, hogy „viszontlátásra!" Inkább temiattad aggódott. Neki minden bizonnyal
nagyobb bánatot okoztál, mint Maronának.
– Miért féltene engem jobban, mint téged?
– Én a Willomar tüzénél született fia vagyok. Azt hiszem, mindig is tudta, hogy
belőlem utazó lesz. Lehet, hogy nem örült ennek, de belenyugodott. Ő mindegyik fiát
megérti és ismeri. Ezért tette meg utódjaként törzsfőnöknek Joharrant. Rólad pedig
tudja, hogy zelandoni vagy. Ha egyedül indultál volna útnak, biztosra vette volna,
hogy visszatérsz. De te velem jöttél el, én pedig nem megyek vissza. Amikor
elindultam, nem tudtam, de szerintem ő már akkor megérezte. Téged hazavár; te a
Dalanar tüzénél született fia vagy.
– Ugyan mit számít ez? Ők már rég elváltak. Igaz, a nyári törzsi találkozókon jó
barátként üdvözlik egymást.
– Lehet, hogy már csak barátság fűzi őket egymáshoz, de az emberek még mindig
róluk beszélnek. Szenvedélyes szerelmet táplálhattak egymás iránt, ha még ennyi idő
múltán is emlegetik őket. Es te vagy az egyetlen, aki őt erre a lángoló szerelemre
emlékezteti. Te Dalanar tüzénél születtél, az ő szellemétől. Ezt mindenki tudja,
hiszen nagyon hasonlítasz rá. Vissza kell menned. Te odatartozol. Ezt Marthona is
tudja, és te is. ígérd meg, bátyám, hogy egyszer majd hazatérsz.
Jondalar nem szívesen tett ilyen ígéretet, mert ez azt jelentette volna, hogy el kell
köteleznie magát az egyik választási lehetőség mellett, és öccsétől meg kell válnia.
– Ígérd meg, Jondalar!
Nem tudta, milyen ésszerű érvet hozhatna fel ellenvetésként. – Megígérem – állt
kötélnek. – Hazamegyek... majd egyszer, valamikor.
 – Elvégre, bátyám – mosolyodott el Thonolan –, valakinek el kell otthon mesélnie,
hogy sikerült elérnünk a Nagy Anya-folyó végéig. Én nem leszek ott, úgyhogy neked
kell ezt megtenned.
– Miért nem leszel ott? Velem jöhetnél.
– Nem tudom megmagyarázni, miért, de érzem, hogy az Anya el fog jönni értem,
és én vele akarok menni. Már útközben magához ragadott volna, ha te nem
fohászkodsz hozzá.
– Azon vagy, hogy megkíséreld megöletni magad, nemde?
– Nem, testvérem – mosolygott Thonolan. – Nekem nem kell kísérletet tennem,
mert tudom, hogy az Anya eljön értem. Szeretném, ha tudnád, hogy felkészültem rá.
Jondalar érezte, hogy a szíve elszorul. Amióta Thonolan majdnem az ingoványba
veszett, végzetszerűen hitt abban, hogy hamarosan meg fog halni. Ennél a csendes
beletörődésnél Jondalar még öccse ingerlékenységét is szívesebben vette.
Thonolanból kiveszett a küzdeni és az élni akarás.
– Nem gondolod, hogy tartozunk valamivel Brecie-nek és a Fűzfa Tábornak, amiért
etettek-itattak bennünket, ruhát, fegyvert és miegymást kaptunk tőlük? Te mindezt
viszonzás nélkül elfogadnád? – Jondalar fel akarta ingerelni az öccsét, hogy
megtudja, maradt-e még benne egy kis hév. Érezte, hogy Thonolan ravaszul rávette
őt az ígérettételre, hogy az utolsó kötelezettsége alól is felmentést nyerjen. – Annyira
biztos vagy abban, hogy az Anyának célja van veled, hogy másokról meg is
feledkezel! Csak magadra gondolsz! Senki más nem számít!
Thonolan elmosolyodott. Megértette, miért haragszik Jondalar. Nem hibáztatta.
Belegondolt, mit érzett volna akkor, ha Jetamio előre tudta volna a halálát, és ezt
közölte volna vele.
– Jondalar, szeretnék mondani valamit. Mi mindig közel álltunk egymáshoz...
– És már nem így van?
– De igen, azért, mert mellettem elengedheted magad. Nem kell mindig annyira
tökéletesnek lenned. Annyira figyelmesnek. ..
– Persze, annyira tökéletes vagyok, hogy Serenio még feleségül se akart jönni
hozzám – jegyezte meg keserű gúnnyal Jondalar.
– Azért, mert tudta, hogy el fogod hagyni, és nem akart még nagyobb bánatot
magának. Ha korábban megkérted volna, hozzád ment volna feleségül. És ha kissé
erőltetted volna a dolgot, amikor végül is megkérted, kötélnek állt volna, annak
ellenére, hogy tudta, nem vagy belé szerelmes. Te valójában nem is vágytál őrá,
Jondalar.
– Akkor miért mondod azt, hogy annyira tökéletes vagyok? Nagy Doni! Thonolan,
én tényleg szeretni akartam őt!
– Tudom. Tanultam valamit Jetamiótól. Szeretném, ha te is tudnád. Ha szerelmes
akarsz lenni, meg kell nyílnod, vállalnod kell ezt a kockázatot. Ez néha fájdalommal
jár, de ha meg sem próbálod, soha nem leszel boldog. Lehet, hogy majd olyan nőbe
leszel szerelmes, akire nem is számítottál. Hz azonban nem érdekes, mert önmagáért
fogod szeretni.
– Már kerestelek benneteket – lépdelt feléjük Brecie. – Mivel mindenképpen tovább
akartok menni, egy kis búcsúlakomát rendezek a tiszteletetekre.
– Úgy érzem, tartozom nektek, Brecie – mondta Jondalar. – Ápoltatok engem, és
mindennel elláttatok bennünket. Nem tartom helyesnek, hogy viszonzás nélkül
álljunk tovább.
– Az öcséd már bőven megszolgált. Amíg te lábadoztál, ő mindennap kijárt
vadászni. Kissé túl sokat kockáztat, de szerencsés vadász. Úgyhogy nem tartoztok
semmivel.
Jondalar az öccsére nézett. Thonolan csak mosolygott rá.

19.

Kitört a tavasz. Színpompába öltöztette a völgyet, melyet főként a zsenge zöld

uralt. Ám Ayla a korábban kitört fenyegető áradás miatt nem tudott a szokott
módon, maradéktalanul örülni a kikeletnek. A későn beköszöntött kemény tél az
átlagnál erősebb havazást hozott. A kora tavaszi ár dühödten tombolva vitte tova az
olvadékvizet.
A felülről érkező vízözön a szűk szurdokon áttörve oly erővel csapódott a kiugró
sziklafalnak, hogy a barlang beleremegett. A víz már csaknem a sziklaterasz peremét
nyaldosta. Ha menekülni kellett volna az ár elől, Ayla fel tudott volna kapaszkodni a
sztyeppre, de a ló – kiváltképp, hogy vemhes volt – nem tudott volna feljutni a
kaptatón. Ayla napokon át aggódva figyelte a zubogó, mind magasabbra duzzadó
patakot. Lejjebb, a völgy felét már elborította az árhullám, és a folyócskát szegélyező
bokrok teljesen víz alá kerültek.
A dühöngő áradás idején egyik éjszaka Ayla mennydörgéshez hasonló, tompa
reccsenésre ébredt. A rettenettől megkövült. A sziklatömb remegett alatta. Csak a
vízözön levonulása után derült ki, mi okozta ezt. Egy nagy, gömbölyű kő a
sziklafalnak csapódott, és az ütközés lökéshullámai a fenti sziklaüreget is elérték. A
vízbe nyúló sziklatömbből kihasadt egy darab, és a sziklafal nagyobb része keresztbe
dőlt a patakon.
Mivel a víznek ki kellett kerülnie az útját álló akadályt, a patak folyása
megváltozott. Ott, ahol a sziklafalból kivált egy darab, kényelmes út keletkezett,
viszont leszűkült a part. A felhalmozódott csontok, uszadék fák és parti kövek
jelentős részét elmosta a víz. A nagy, gömbölyű kő valószínűleg a szurdok kőzetéből
származott, nem messze, a kiugró sziklafalon túl megakadt.
Annak ellenére, hogy a vízözön átrendezte a sziklaköveket, és fákat, bokrokat
tépett ki gyökerestül, csak a gyengék vesztek oda. A legtöbb évelő növény újra
kihajtott, és minden üres, talpalatnyi helyen újak sarjadtak ki a földből. A növényzet
hamar befedte a sziklákon és a talajon frissen támadt nyílt sebeket, mintegy az
állandóság illúzióját keltve. A nemrég átalakított táj csakhamar úgy festett, mintha
mindig is ilyen lett volna.
Ayla alkalmazkodott a változásokhoz. Minden egyes különleges célt szolgáló kő
vagy uszadék fa helyett talált másikat. A terep átrendeződése miatt azonban a
barlang és a völgy már nem tűnt olyannyira biztonságosnak. Ayla minden tavasz
beköszöntével tépelődni kezdett. Tudta, ha el akarja hagyni a völgyet, és folytatni
akarja az idegenek keresését, akkor tavasszal kell útra kelnie. Elegendő időt akart
adni magának az utazásra és arra is, hogy ha útközben mégsem találkozna senkivel,
akkor otthont keressen magának télire.
Ezen a tavaszon a döntés nehezebbnek bizonyult, mint valaha. Azok után, hogy a
télen betegségen esett át, félt, hogy a késő ősz vagy a kora tél esetleg útközben éri,
amint szálláshelyet keres magának. Csakhogy ezt a barlangot már kevésbé érezte
biztonságosnak. A betegség arra intette, hogy jobban odafigyeljen az egyedüllét
veszélyeire, és felébresztette vágyát az emberek társasága iránt. Már négylábú barátai
sem pótolták az emberek hiányát. Persze kedvesek, értelmesek voltak, de velük nem
oszthatta meg a gondolatait, az ötleteit, a tapasztalatait, a felfedezéseit, és nem
várhatta tőlük, hogy elismerően nézzenek rá. Nem volt, aki eloszlassa a félelmeit,
megvigasztalja, ha bánat fogta el. A kérdés az volt, mennyire hajlandó lemondani a
függetlenségéről és a szabadságáról a biztonság és a társaság kedvéért.
Ayla szeretett a maga ura lenni. Biztos volt abban, hogy bizonyos dolgokat semmi
áron nem hajlandó feladni. Megfogadta magában, hogy Nyihaháról nem fog még
egyszer lemondani. A vadászatról talán igen; de mi van akkor, ha megtiltják számára
a nevetést?
A legfontosabb kérdés azonban az volt: egyáltalán befogadnák-e maguk közé az
idegenek? Lehet, hogy nem, mert nem néznék jó szemmel, hogy ragaszkodik a
lovához, vagy azt, hogy vadászik, vagy hogy szeret nevetni. És mi van, ha akkor is
visszautasítják, ha mindenről hajlandó lemondani? Amíg nem lel rájuk, legalább
reménykedhet. Ám lehet, hogy egész hátralevő életét egyedül kell leélnie?
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok gyötörték, amióta olvadni kezdett a hó. Örült,
hogy a körülmények miatt elodázhatja a döntését. Nyihahát a világért sem vitte
volna el az ismert völgyből, amíg meg nem ellik, és nem neveli fel a kicsinyét. Tudta,
hogy a lovak valamikor tavasszal szoktak elleni. Ayla a javasasszony éber szemével
figyelte a kancát. Számtalan csecsemőt segített már a világra ahhoz, hogy tudja, a
szülés bármikor megindulhat. Ayla gyakran kijárt lovagolni a testmozgás kedvéért,
de portyázni nem ment Nyihahával.

– Azt hiszem, Thonolan, elkerültük azt a mamutoj tábort. Úgy tűnik, túl messze
jöttünk kelet felé – mondta Jondalar. Egy óriásszarvas-csorda nyomát követték.
Csökkenő húskészletüket akarták feltölteni.
– Én nem... Oda nézz! – ámult el Thonolan. Váratlanul egy szarvasbika akadt az
útjukba, amelynek egyik agancsága csaknem háromméteres volt. Jondalar arra
számított, hogy a veszélyt sejtő állat mély, figyelmeztető hangot fog kiadni, ám
mielőtt vészjelzést hallathatott volna, előrontott egy őzsuta, és egyenesen feléjük
szaladt. Thonolan, ahogy a mamutojoktól tanulta, elhajította a kőhegyű lándzsát. Á
széles, lapos penge az állat bordája közé hatolt. Az őzsuta csaknem a lábuk előtt
terült el.
Mielőtt a zsákmányt magukhoz vehették volna, hirtelen felfedezték, mi volt a bika
nyugtalanságának oka, és miért rohant az őzsuta szinte egyenesen a lándzsába.
Megmerevedve, feszülten figyelték a hosszú léptekkel feléjük közeledő nőstény
oroszlánt. A ragadozó egy pillanatig zavartnak tűnt, amikor meglátta a földön
heverő őzet. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy zsákmánya már a támadás előtt
holtan rogy össze. Nem sokáig habozott. Megszimatolta a szarvast, hogy
meggyőződjék róla, valóban kimúlt-e. Aztán a fogával megragadta az állat nyakát, és
a hasa alatt vonszolni kezdte a tetemet.
– Ez a nőstény oroszlán ellopta a zsákmányunkat! – kelt ki magából Thonolan.
– Azt az őzet az oroszlán is becserkészte. Márpedig ha úgy gondolja, hogy ez az ő
prédája, én nem vitatkozom vele.
– De én igen!
– Ne nevettesd ki magad! – horkant fel Jondalar. – Csak nem akarod elvenni azt az
őzet egy barlangi nőstény oroszlántól?
– Nem fogok lemondani róla úgy, hogy meg sem próbálom visszaszerezni.
– Hadd legyen az övé, Thonolan! Találhatunk helyette másikat – igyekezett
lebeszélni Jondalar az öccsét, aki máris megindult az oroszlán nyomában.
– Csak meg akarom nézni, hová viszi. Szerintem ez a nőstény nem tartozik
semmilyen falkához, mert a többiek mostanra már idejöttek volna lakomázni. Azt
hiszem, nomád. Azért vitte el a martalékot, hogy a többi oroszlán elől elrejtse.
Meglessük, hová dugja. Előbb-utóbb úgyis elmegy, és akkor kikanyaríthatunk az
őzből magunknak egy kis friss húst.
– Én nem kérek friss húst egy barlangi oroszlán zsákmányából.
– Ez nem az ő zsákmánya, hanem az enyém. Még a lándzsám is benne van.
Hasztalan volt minden szó. Követték az oroszlánt a sziklafalakról leomlott kövekkel
teli, egyik végén zárt kanyonhoz. Aztán vártak és figyeltek. Mint ahogy Thonolan
megjósolta, a nőstény oroszlán csakhamar távozott. Thonolan elindult a szurdok felé.
– Thonolan, ne menj le oda! Nem tudhatod, mikor jön vissza az az oroszlán.
– Csak a lándzsámért megyek, és lehet, hogy egy kis húst is hozok. – Thonolan a
kanyon széléről megindult lefelé a kőtörmeléken. Jondalar vonakodva követte.

Ayla már csaknem úgy ismerte a völgytől keletre fekvő területet, mint a tenyerét.
Már unta, különösképpen azóta, hogy nem vadászott. Napokon át borult és esős volt
az idő. Amikor reggel végre előbújt a nap a felhők mögül, Ayla már a ló hátán ült.
Nem tudta elviselni annak gondolatát, hogy megint ugyanazt az utat járja be.
Miután rögzítette az utazókosarakat és a szállítóheveder rúdjait, előbb a meredek
ösvényen, majd a megrövidült sziklatömb mellett vezette el a lovat. Ügy döntött,
inkább a hosszú völgyön lovagol végig a sztyepp helyett. A völgy végénél, ahol a
patak délnek fordult, megpillantotta a kavicsos kaptatót, amelyen egyszer régebben
felmászott, hogy végigtekintsen a nyugati rónán. Most lebeszélte magát erről, mert
úgy vélte, a ló nem tudná biztonságosan megvetni a lábát. Ezért továbbment
megnézni, hátha talál egy könnyebb feljárót a nyugati sztyeppre. Dél felé haladt
tovább. Kíváncsian tekingetett körbe. Új területen járt. Csodálkozott, miért nem jutott
eszébe előbb errefelé eljönni. A magas fal enyhén lejteni kezdett. Amikor a nő
megpillantott egy laposabb átjárót, arrafelé fordította Nyihahát, és áthajtotta rajta.
Ugyanaz a nyílt, füves pusztaság fogadta. Csak apró részletekben tért el a keleti
rónától, ám épp ez tette érdekessé. Ayla addig ment, míg egy köves kanyonokkal és
platókkal teletűzdelt, valamelyest kopárabb vidékre ért. Már jócskán túlhaladt azon a
helyen, ameddig a kirándulást tervezte. Amint egy kanyonhoz közeledett, épp arra
gondolt, hogy vissza kellene fordulnia, amikor olyasmit hallott, amitől ereiben
megfagyott a vér, és a szíve hevesen kalapálni kezdett: oroszlánbőgést és emberi
sikolyt hallott.
Megtorpant. Vére a fülében zúgott. Már mióta nem hallott emberi hangot! Mégis
tudta, hogy ez egy ember sikoltása volt. Másvalamit is tudott. Azt, hogy az a valaki
az ő fajtájából való. A döbbenettől azt sem tudta, mit tegyen. A sikoly, amely Aylát a
hang irányába vonzotta, segélykiáltás volt. Csakhogy nem szállhatott szembe egy
barlangi oroszlánnal, és Nyihahát sem tehette ki ilyen veszélynek.
A ló megérezte a nő fokozódó aggodalmát, és a szurdok felé indult, bár Ayla a
testével csak bizonytalan jelzést adott. Lassan poroszkálva közeledtek a kanyonhoz.
Ayla leszállt a ló hátáról, és benézett a szurdokba. Látta, hogy nem vezet sehova, csak
a másik végén magasodott egy kőtörmelék fal. Hirtelen morgást hallott, és
megpillantotta egy barlangi oroszlán vöröses sörényét. Ekkor jött rá, hogy Nyihaha
nem nyugtalankodik. Tüstént tudta, miért.
– Ez Bébi! Nyihaha, ez Bébi!
Berontott a kanyonba. Megfeledkezett arról, hogy más barlangi oroszlánok is
tartózkodhatnak a környéken, és Bébi már nem az a fiatal állat, amely egykor
vadásztársa volt, hanem kifejlett példány. Ayla nem félt tőle. Felkapaszkodott hozzá
a kiálló köveken. Az oroszlán odafordult és rávicsorgott.
– Hagyd abba, Bébi! – szólt rá Ayla, és kézmozdulatával is nyomatékosította
parancsát. Az oroszlán egy pillanatra megállt, de Ayla addigra már mellette termett,
és félretolta az útból, hogy lássa, mit zsákmányolt. Az állat felismerte a nőt.
Ellenkezés nélkül félreállt, mint mindig, amikor Ayla az elejtett prédát meg akarta
nyúzni a bőréért, vagy egy darab húst akart magának kiszelni belőle. Ráadásul az
oroszlán most nem is volt éhes. Belakmározott az óriásszarvasból, amit a nőstény
oroszlán vadászott neki. Bébi az imént csak azért fenyegetőzött, mert a területét
akarta megvédeni, de aztán habozni kezdett. Az emberek nem jelentettek számára
elejteni való zsákmányt. A szaguk nagyon is annak a nőnek a szagára emlékeztette,
aki felnevelte őt, s aki anyja és vadásztársa volt.
 Ayla látta, hogy ketten hevernek a földön. Letérdelt, hogy megvizsgálja őket.
Segíteni akart rajtuk mint javasasszony, de a döbbenet és a kíváncsiság is hajtotta.
Ránézésre tudta, hogy az idegenek közül valók. Immár rájött, miért mondta Oda,
hogy az idegenek úgy néznek ki, mint ő.
Azonnal megállapította, hogy a sötétebb hajú férfi menthetetlen. Természetellenes
pózban hevert, a nyaka eltörött. A torkán éktelenkedő fognyomok elárulták halála
okát. Könny szökött Ayla szemébe. Elszomorította, hogy amikor végre rátalált
valakire a saját fajtájából, holtan kell látnia.
Szerette volna emberhez méltó módon, a végtisztességet megadva eltemetni, de
amint alaposabban szemügyre vette a másik férfit, rájött, hogy ezt nem teheti meg. A
szőke hajú férfi még lélegzett, bár az életereje kezdett elszökni a lábán tátongó seben
át. Számára az egyetlen reményt az jelentette, ha minél előbb eljut a barlangba, hogy
Ayla segíthessen rajta. Most nem volt idő a temetésre.
Bébi a sötétebb hajú fiatalembert szimatolgatta, míg Ayla a parittya szíjából és egy
sima kőből rögtönzött érszorítóval igyekezett elállítani a vérzést a másik férfi lábán.
Ellökte az oroszlánt a holttesttől. „Tudom, hogy halott, de nem a tiéd, Bébi" –
gondolta. A barlangi oroszlán leugrott a szurdok pereméről, és elment megnézni, ott
lapul-e még a szarvastetem a hasadékban, ahová rejtette. Az ismerős morgásból Ayla
tudta, hogy Bébi falatozáshoz készülődik.
Miután a vérzés szivárgássá csillapodott, Ayla füttyentett Nyihahának, leugrott a
szikláról, majd hozzálátott összeszerelni a szállítóhevedert. A ló most sokkal
idegesebb volt. Ayla sejtette, hogy Bébi párja, a közelben tanyázó nőstény oroszlán
miatt. Nyugtatgatva megveregette, megölelgette. Megvizsgálta a szállítóhevedert, és
úgy vélte, elbírja a szőke férfit. Ám nem tudta, mi legyen a másikkal. Nem akarta itt
hagyni az oroszlánok martalékául.
Amikor visszamászott, észrevett a zárt végű kanyon mögött egy viszonylag
könnyen elmozdítható nagy, gömbölyű követ, amely útját állta a mögötte
felhalmozódott kőtörmeléknek. Hirtelen eszébe jutott Iza temetése. Az idős
javasasszonyt óvatosan a barlang talapzatába, egy sekély mélyedésbe helyezték,
majd sziklaköveket és nagyobb gömbölyű köveket raktak halomba fölötte. Aylának
ez adta az ötletet. Az élettelen férfit a kanyon mögé, a kőtörmelékhez vonszolta.
Bébi pofáján még ott vöröslött a szarvas vére, amikor visszajött megnézni, mit
csinál a nő. Majd a nyomában lépkedve visszakísérte a másik férfihoz. Alaposan
végigszaglászta a sebesültet, akit Ayla a szikla széléhez húzott, amely alatt a riadt
kanca várakozott a szállítóhevederrel.
– Most eredj az útból, Bébi!
Miközben az alélt testet a szállítóhevederre helyezte, a férfi fájdalmasan
nyöszörgött, és a szeme meg-megrebbent, aztán ismét lecsukódott. Ayla örült, hogy
ájult volt, legalább nem érzett fájdalmat, amikor levonszolta a köveken. Miután
belegöngyölítette a hevederbe, visszament egy hosszú, vastag lándzsával a kanyon
mögé. Amint lepillantott a halott férfira, szánalom fogta el a halála miatt. A kőnek
támasztotta a lándzsát, és hangtalan, törzsi kézjelekkel megidézte a szellemek
világát.
Annak idején megfigyelte Crebet, az idős mogurt, ahogy kecses, beszédes
kézmozdulataival átirányította Izát a túlvilágra. Ayla ugyanezeket a
kézmozdulatokat utánozta, amikor a földrengés után rátalált a barlangban Creb
holttestére, noha soha nem volt tudatában a szent mozdulatok teljes jelentésének,
csak azt tudta, mi célt szolgálnak. Az áhítatos, néma szertartás közben emlékek
rohanták meg, s szeme könnybe lábadt. Végül útnak indította az ismeretlen idegent a
szellem világba.
Aztán, mint ahogy az ásóbottal szokta a farönköket átfordítani vagy a gyökereket
kifordítani a földből, a lándzsával, mintegy emelőrúdként használva, elmozdította a
nagy, gömbölyű követ. Gyorsan félreugrott, amint a kőtörmelék lezúdult, és maga
alá temette a halott férfit.
Mire a por leülepedett, Ayla már kivezette Nyihahát a kanyonból. Felült a ló hátára,
és nekivágott a barlanghoz vezető hosszú útnak. Néhányszor megállt, hogy
megnézze és ellássa a férfi sebét, egyszer meg azért, hogy friss feketenadálytő-
gyökereket ásson ki. Legszívesebben száguldott volna, hogy minél előbb hazaérjen a
férfival, de Nyihaha állapota miatt vissza kellett fognia az iramot. Valamelyest
fellélegzett, amikor átjutott a sérült emberrel a patakon, majd a kanyaron, és a
távolban megpillantotta a vízbe nyúló sziklatömböt. Csak akkor hitte el magának,
hogy sikerült élve hazaszállítania a férfit, amikor a keskeny ösvény alján megállt, és
összébb húzta a szállítóheveder rúdjait, mielőtt megindult volna felfelé a barlanghoz.
A terhet vontató Nyihahát bevezette a barlangba. Mielőtt az eszméletlen férfit
leoldozta és a saját fekhelyéhez vonszolta volna, gyorsan tüzet rakott, és vizet
melegített. Levette a lóról a hámot, hálásan megölelgette, aztán végigvizsgálta a
gyógynövénykészletét, és kiválasztotta azt, amire szüksége volt. Mielőtt hozzálátott
az előkészületekhez, mély lélegzetet vett, és megmarkolta az amulettjét.
Megmagyarázhatatlan nyugtalansággal és reményekkel telve képtelen volt
gondolatait tisztázni és egyetlen kéréssel folyamodni védőszelleméhez, de segítséget
szeretett volna kapni. Azt kívánta hatalmas védőszellemétől, támogassa őt erejével e
férfi gyógyításában. Meg kellett mentenie az életét. Maga sem tudta, miért, de ez
mindennél fontosabb volt számára.
Rakott a tűzre néhány darab fát, és ellenőrizte a közvetlenül a tűz fölé akasztott
bőrkatlanban a víz hőmérsékletét. Amikor észrevette a felcsapó gőzt,
körömvirágszirmokat szórt a vízbe. Végül odalépett az alélt emberhez. A több helyen
szakadt bőrruházat láttán Ayla sejtette, hogy a férfi nemcsak a jobb combján sérült
meg. Ahhoz, hogy megvizsgálja, le kellett vetkőztetnie.
Miközben azt fürkészte, hogyan vehetné le róla az öltözéket, látta, hogy a bőr- és
szőrmeruházat testre szabott darabokból készült, amelyeket bőrzsineggel fűztek
össze. A nadrágot már korábban végighasította, hogy elláthassa a férfi lábán a
sérülést. Amikor most végigvágta a felsőruházatot, meglepődve figyelt fel az
öltözéket díszítő, szépen elrendezett apró kagylókra, csontokra, állatfogakra és színes
madártollakra. Valamiféle amulett lehet? – tűnődött. Nem szívesen vágott bele, de
nem volt más választása. Óvatosan fogott hozzá, igyekezett a mintát követni, hogy
minél kevésbé csúfítsa el.
Az ékes öltözék egy másik ruhadarabot is takart, amelynek egy-egy, oldalt
zsinórral összefűzött szára a két lábat fedte, s az egymást elöl átfedő része a derékon
húzózsinórral volt megkötve. Azt is felvágta, s közben megállapította, hogy az illető
minden kétséget kizáróan férfi. Levette az ér-szorítót, és óvatosan felemelte az
összemarcangolt lábról a megkeményedett, véráztatta nyúlbőrt. Már útközben is
többször meglazította az érszorítót, és kézzel gyakorolt nyomást a lábra, hogy
csillapítsa a vérzést, és lehetővé tegye a vérkeringést. Az érszorító huzamosabb ideig
tartó alkalmazása a végtag elhalásának veszélyével járt.
Ismét megállt, amikor a láb formáját követő, összefűzött lábbelihez ért. Elvágta a
zsinórokat, letekerte a hosszú, keskeny bőrszíjat, és lehúzta a férfi lábáról. A sebből
újra szivárogni kezdett a vér. Ayla gyorsan végigvizsgálta a többi sérülést. A
marások és karmolások nyomai csak felületi sérüléseknek tűntek, ám könnyen
elfertőződhettek. Az oroszlánkarmok nyoma csúnyán elgennyesedhetett; Aylán még
a Bébi ejtette kisebb horzsolások is gyakran begennyedtek. A nőt most nem a fertőzés
aggasztotta, hanem a férfi lába. Az egyik sérülésen majdnem átsiklott a tekintete. A
férfi fején oldalt nagy duzzanat éktelenkedett; valószínűleg az eséskor beütötte a
koponyáját, amikor az oroszlán rátámadt. Aylának most nem volt ideje kideríteni,
mennyire súlyos ez a sérülés, mert a láb sebe ismét vérezni kezdett.
A lágyéknál elszorította az eret, miközben a vérzéscsillapító és fertőzésgátló meleg
körömvirágfőzetbe mártogatott puha, nedvszívó nyúlbőrrel kívül-belül alaposan
kimosta a sebet, amelynek mélyén látszott, hogy a feszes izom elszakadt. Ayla bőven
meghintette a gólyaorr porrá őrölt gyökerével, amelynek véralvadást elősegítő
hatását azonnal megfigyelhette.
Egyik kezével az eret nyomta, a másikkal leöblítette a feketenadálytő-gyökeret,
majd a szájába vette, péppé rágta, és a forró körömvirágteába köpte, hogy az oldatot
meleg borogatásként a sérülés fölé helyezze. Összeszorította a sebet, és visszahúzta a
helyére az elszakadt izmot, de amikor elvette a kezét, a seb szétnyílt, és az izom
elcsúszott.
Akkor sem húzhatná össze a sebet, ha szorosan bepólyálná, gondolta. Nem akarta
félrekezelni a férfi lábát, nehogy maradandó izomgyengeséget okozzon. Azt kívánta,
bárcsak ott ülhetne, és foghatná a sebet, amíg az össze nem forr. Tanácstalannak
érezte magát. Bárcsak Iza ott lenne most mellette! Biztos volt abban, hogy az idős
javasasszony tudná, mit kell tenni. Ayla nem emlékezett arra, hogy Iza valaha is
tanította volna, hogyan lehet orvosolni ezt a gondot.
Tekintete az imént levágott, kis halom ruhára esett, és hirtelen eszébe jutott valami.
Elengedte a férfi lábát, és kiemelte a kupacból azt a ruhadarabot, amely a férfi testét
deréktól lefelé fedte. A bőrből kiszabott szárakat vékony,
 inakból sodort zsinórral fűzték össze. Ayla széthúzta a fűzés mentén, és
figyelmesen tanulmányozni kezdte. A zsinórt az egyik oldalon fúrt lyukon át a másik
oldalon ütött lyukba bújtatták, majd összehúzták.
Ő is ehhez hasonlóan készítette nyírfaháncs edényeit. Vajon a sebet is
összefoghatná ily módon addig, amíg be nem gyógyul?
Felpattant, és egy száraz, kemény botszerű szarvasínnal tért vissza. Kerek, sima
marokkővel ütögetni kezdte, mígnem az ín hosszú, fehér rostszálakra hasadt.
Széthúzta, az erős kötőszövetből vékony szálakat fejtett le, és a körömvirágoldatba
mártotta. Vizesen az ín éppolyan rugalmas volt, mint a bőr, és száradás közben
megkeményedett. Ayla most a kései és a fúróeszközei között keresgélt. Olyan eszköz
után kutatott, amellyel apró lyukakat fúrhat a férfi lábának húsába. Aztán eszébe
jutottak a villámsújtotta fáról összegyűjtött szilánkok. Iza valaha ilyen tűhegyes
forgácsokkal szúrta fel a keléseket, a hólyagokat és a duzzanatokat, hogy eltávolítsa
belőlük a vizenyőt vagy a gennyet. Erre a célra is meg fog felelni, döntött Ayla.
Amikor az egyik tűvel a húsba szúrt, a férfi megmoccant és nyöszörgött. Ayla
tudta, fürgén kell járnia az ujjának, hogy a fájdalmas eljárás minél rövidebb ideig
tartson. A seb két szélén fúrt lyukakon áthúzta a megszáradt índara-bot, óvatosan
összehúzta és összecsomózta.
Nem akart sok csomót kötni, mert nem tudta, hogyan húzza ki később. Végül négy
csomót kötött, hármat pedig azért, hogy a szakadt izmot a helyén tartsa. Ayla
elégedetten elmosolyodott. A seb többé nem nyílt szét, az izom sem mozdult el. Ha a
sérülés szépen beheged, és nem gennyesedik be, a férfinak jó esélye van rá, hogy
ugyanúgy használhatja a lábát, mint eddig.
A fekete nadálytő gyökeréből készített pépes meleg borogatást a sebre helyezte,
majd puha bőrbe tekergette a férfi lábát. Ezután gondosan végigmosta a jobb vállon
és a mellkason látható horzsolásokat és sérülésnyomokat. A fejbőr a dudoron
szerencsére nem volt felhasadva. Ayla friss vízben árnikafőzetet készített, a
duzzanatra borogatást tett, amelyet bőrszalaggal rögzített.
Előkészítette a gyógyszereket, hogy ha a férfi majd felébred, beadhassa neki.
Kisimított egy apró gyűrődést a férfi lábszárára tekert pólyán, aztán alaposan
megnézte magának az idegent.
A törzsbeli férfiakhoz viszonyítva nem tűnt olyan erősnek, de izmos volt, és a lába
hihetetlenül hosszú. A testét világosabb és finomabb szőrzet borította, a bőre sápadt
volt. Ayla épp meg akarta tapintani, amikor az oldalán, a bordák között észrevett egy
friss forradást és egy nem egészen elhalványult ütésnyomot. Csak nemrég
gyógyulhatott föl egy másik sérülésből.
Vajon ki ápolta? És honnan jött?
Ayla közelebb hajolt, hogy megvizsgálja az arcát. A törzsbeliekéhez képest lapos
volt, az ajkai teltek, az állkapcsa nem annyira erőteljes. Az álla viszont erős volt, és
egy mélyedés húzódott rajta. Ayla megérintette a saját állát. Emlékezett rá, hogy a
törzsben a fián kívül senkinek sem volt ilyen gödör az állán. Az idegen férfi orra
jórészt hasonlított a törzsbeliekére, ugyanolyan magas nyergű és keskeny volt, ám
kisebb. A becsukott szempár egymástól távol ült, és kiállónak tűnt; Ayla ekkor
felfedezte, hogy a férfinak nincs előreugró homlokeresze, amely beárnyékolná a
szemét. A törzsbeliekhez szokott Ayla szemében a férfi ráncoktól enyhén barázdált,
egyenes és magas homloka dombomnak tűnt. Egyik kezét a férfi homlokára fektette,
a másikkal megérintette a sajátját. Ugyanolyannak érezte. Milyen furcsának
tetszhetett ő annak idején a törzsbeliek szemében!
A haja hosszú, egyenes szálú volt, és szőke. Egy részét a bőrzsinór még összefogva
tartotta a tarkóján, de a kiszabadult tincsek összegubancolódtak. Ayla megállapította,
hogy ugyanolyan, mint a sajátja, csak világosabb. Valahogy ismerősnek tűnt.
Egyszeriben belenyilallt a felismerés: az álma! Álmában látta, amikor egy idegen
férfialak jelent meg előtte! Az arcát ugyan nem tudta kivenni, de emlékezett rá, hogy
a haja szőke volt.
Betakargatta a férfit, majd kisietett a barlangból a sziklateraszra. Meglepődött, hogy
a nap állása szerint még csak kora délután volt. Annyi minden történt, és annyi olyan
feladatot kellett elvégeznie, amely teljesen lekötötte az érzelmi, szellemi, fizikai
energiáját, hogy azt hitte, jóval későbbre jár már az idő. Megpróbálta összeszedni,
rendezni a gondolatait, de azok mindegyre csak összevissza kavarogtak.
Vajon miért döntött úgy aznap, hogy nyugat felé tesz kirándulást? Miért kellett épp
akkor a közelben tartózkodnia, amikor a férfi felkiáltott? És hogyan eshetett meg az,
hogy az összes sztyeppi barlangi oroszlán közül épp Bébit találta a kanyonban?
Minden bizonnyal a védőszelleme vezérelte oda. És ez az ember volt az a szőke hajú
férfi, akit álmában látott? Vajon mi szél hozta őt errefelé? Nem tudta, milyen
jelentősége lesz ennek az embernek az ő életében, de abban biztos volt, hogy minden
megváltozott. Immár megpillantotta az idegenek arcát.
Hirtelen azt érezte, hogy Nyihaha orra hátulról megbökdösi a kezét. Ayla
hátrafordult. A ló a nő vállára támasztotta a fejét. Ayla felnyúlt, mindkét karjával
átölelte az állat nyakát, és hozzáhajolt. Úgy kapaszkodott a lóba, mint ahogy a
megszokott, kényelmes életmódba, s kissé rettegve nézett a jövő elébe. Amint a
kancát simogatta, lapogatta, érezte, hogy odabent a hasában ficánkol a kiscsikó.
– Már nem lehet sok hátra, Nyihaha. De azért örülök, hogy segítettél hazahozni a
férfit. Egyedül soha nem lettem volna képes idáig elvonszolni.
„Legjobb lesz, ha visszamegyek megnézni, minden rendben van-e vele" – gondolta.
Aggódott, hogy ha egy pillanatra is egyedül hagyja, valami baj történhet vele. A férfi
nem mozdult. Ayla ott maradt mellette, figyelte a légzését. Nem tudta levenni róla a
szemét. Csak most vette észre, hogy a bozontos barna szakállú törzsbeli férfiaktól
eltérően ennek az embernek az arcán nincs szőrzet. Vajon ez jellemző az idegenekre?
Amint megérintette az állát, ujjai alatt érezte az újonnan serkenő, szúrós
szőrszálakat. Tehát van szakálla, csak nagyon rövid. Ayla meghökkenten csóválta a
fejét. A férfi fiatalnak látszott. Izmos, magas testalkata ellenére egyszeriben inkább
fiúnak, mintsem férfinak tűnt.
Az idegen félrefordította a fejét, nyöszörgött, és érthetetlen szavakat motyogott.
Ayla a homlokára, majd az orcájára tette a kezét, és érezte, hogy a láza egyre
emelkedik. „Legjobb lesz, ha megpróbálok egy kis fűzfakéregteát itatni vele" –
gondolta és felállt.
Ayla most örült, hogy puszta megszokásból mindig feltöltötte a teljes
gyógynövénykészletét, noha önmagán kívül eddig soha nem kellett mást gyógyítania
vele. A völgyben és a sztyeppén számos olyan növény nem volt található, amely a
törzsi barlang környékén megtermett. Ám az is elegendő volt, ami rendelkezésre állt,
sőt kiegészítette a készletet néhány új növénnyel, ami lejjebb délre ismeretlen volt.
Iza megtanította rá, hogyan próbálja ki önmagán az ételként vagy gyógyszerként
felhasználni kívánt új növényeket. Ám az újak közül egyikkel sem volt
maradéktalanul elégedett, ezért nem alkalmazta őket a férfi gyógyításánál.
A fűzfakéreg mellé letett egy növényt, amelyről jól tudta, milyen bajok kezelésére
használható. A szőrös száron nem ültek levelek, hanem úgy tűnt, mintha a növény
két széles, csúcsos levél közepéből nőne ki. Amikor Ayla leszedte, fehér virágja volt,
de mostanra már elszáradt és megbarnult. Olyannyira hasonlított a pimpóhoz, hogy
Ayla azt hitte, annak egy fajtája. Annak idején, a törzsi gyűlésen a másik
javasasszony csontillesztőnek nevezte, és törött csontok kezelésére használta. Ayla
lázcsillapítóként alkalmazta. Csakhogy ahhoz addig kellett főzni, amíg sűrű sziruppá
nem vált, és ez hosszú időt igényelt. Erős izzasztószer volt, ezért Ayla nem akarta a
vérveszteségtől amúgy is legyengült férfit ezzel kezelni, csak akkor, ha muszáj. Ám
arra gondolt, legjobb, ha mindenre felkészül.
Eszébe ötlött a mezőn látott lucerna. A forró vízben áztatott friss lucernalevelek
elősegítik a véralvadást. Aztán főzhetne finom húslevest, hogy a férfi erőre kapjon.
Ayla ismét a javasasszony eszével gondolkodott, amellyel felülkerekedett a
zavarodottságán. Kezdettől fogva egyetlen gondolatba kapaszkodott: Ennek az
embernek élnie kell.
Az ölében tartva a férfi fejét, sikerült megitatnia vele néhány korty fűzfakéregteát.
Az idegen szeme meg-megrebbent, nyöszörgött, de továbbra is eszméletlen maradt.
A sebek és a karmolásnyomok bevörösödtek, szinte lángoltak, a lába pedig
szemlátomást megdagadt. Ayla kicserélte a lábán és a fején is a borogatást. Legalább
a fején leapadt a duzzanat. Az est közeledtével Ayla aggodalma nőttön-nőtt. Azt
kívánta, bárcsak ott teremne Creb, hogy segítségül hívja számára a szellemeket úgy,
ahogy egykor Iza számára tette.
Mire besötétedett, a férfi ide-oda hánykolódott, dobálta magát és kiáltozott.
Figyelmeztető hangok kíséretében főképp egy bizonyos szót ismételgetett. Ayla
sejtette, hogy ez egy név lehet, talán a másik férfi neve. Valamikor éjféltájt egy kivájt
szarvasbordacsont segítségével apránként beadta a férfinak a keserű ízű
lázgyökérszirupot. A férfi miközben megpróbált ellenkezni, kinyitotta a szemét, de
látszott, hogy még öntudatlan állapotban van. A maszlagteát már könnyebb volt
megitatni vele – mintha csak ki akarta volna öblíteni a száját a keserű íz után. Ayla
boldog volt, hogy a völgy közelében rálelt a fájdalomcsillapító és altató hatású
maszlagra.
 Egész éjjel a férfi mellett virrasztott. Remélte, hogy a láza nem emelkedik tovább, de
ez csak hajnalra következett be. Miután langyos vízzel lemosta az izzadságban úszó
testet, és kicserélte a takarókat és a kötéseket, a férfi nyugodtabban aludt tovább.
Ayla ezután elszundított a férfi mellett a prémen.
Hirtelen kipattant a szeme, és a bejáraton át beáradó napsütésbe nézett. Vajon mitől
ébredt fel? A másik oldalára fordult. Ahogy meglátta a férfit, átvillantak az agyán az
előző nap eseményei. A férfi nyugodtnak látszott, és egyenletesen aludt. Ayla
csendben feküdt tovább, és hallgatózott. Egyszer csak felfigyelt Nyihaha nehézkes
légzésére. Felpattant, és átrohant a barlang túloldalára a lóhoz.
– Nyihaha, eljött az idő? – kérdezte izgatottan. A kancának nem kellett válaszolnia.
Ayla nem egy csecsemőt segített a világra, jómaga is szült, de ló ellésénél még soha
nem segédkezett, úgyhogy ez új élményt jelentett a számára. Nyihaha tudta, mit kell
tennie, de látszott, hogy szívesen veszi a nő megnyugtató jelenlétét. Ayla már csak a
vége felé segített, kihúzta a félig kibújt kis állatot. Ayla arca felragyogott az örömtől,
amikor
Nyihaha nyaldosni kezdte a barna pelyhes szőrű újszülött kiscsikót.
– Soha életemben nem láttam még senkit lóellésnél bábáskodni – szólalt meg
Jondalar.
Ayla a hangra hátraperdült, és a fél könyökre támaszkodó férfira nézett, aki őt
bámulta.

20.

Ayla a férfin felejtette a szemét. Tisztában volt azzal, hogy amit tesz, illetlenség, de
nem tudta megállni, hogy meg ne bámulja. Más volt akkor szemlélni, amikor
eszméletlenül feküdt vagy aludt, és egészen más – meghökkentő – most, amikor
ébren látta. Kék szeme volt!
Ayla tudatában volt annak, hogy a saját szeme is kék; épp elégszer emlékeztették
erre a különbségre is a törzsbeliek, és egyszer maga is megpillantotta a saját
tükörképét egy tócsában. A törzsbeliek szeme barna színű volt. Még egyszer sem
látott kék szemű embert, különösen ilyen hihetetlenül élénkkék árnyalattal.
Rabul ejtette ez a szempár; mintha földbe gyökerezett volna a lába, meg se tudott
mozdulni, mígnem azon vette észre magát, hogy reszket. Ekkor eszmélt rá, hogy
egyenesen a férfi szemébe néz. Érezte, hogy vér tódul az arcába, amint zavartan
elkapta a tekintetét. A bámészkodás nem csupán udvariatlanságnak, hanem
szemérmetlenségnek is számított, minthogy a nőnek soha nem volt szabad
egyenesen férfira nézni, kiváltképp egy idegenre nem.
Ayla a földre szegezte a tekintetét, és igyekezett visszanyerni önuralmát. „Mit
gondolhat rólam?!” – szégyenkezett. De hiszen oly rég nem látott embereket! Mi több,
emlékezete szerint, most látott először valakit az idegenek közül. A férfira akart
nézni. Be akart telni vele, szinte magába akarta inni egy másik – számára furcsa –
emberi lény látványát. Ám azt is fontosnak tartotta, hogy a férfi jó véleménnyel
legyen róla. Nem szeretett volna helytelen viselkedése miatt rögtön az elején
illetlennek látszani.
– Bocsánat. Nem állt szándékomban megzavarni – mentegetőzött Jondalar. Nem
tudta, vajon megbántotta-e a nőt, vagy csak félénk természetű. Miután a nő nem
reagált, Jondalar kényszeredetten elmosolyodott. Rájött, hogy zelandoniul szólt
hozzá. Ekkor áttért mamutojra, s minthogy erre sem kapott választ, sharamudojul
próbálkozott.
Ayla lopott pillantásokkal leste a férfit, mint ahogyan a törzsbeli nők tették, amikor
a férfi engedélyt adó jelzését várták, hogy megszólalhatnak. Ez a férfi azonban
semmilyen kézmozdulatot nem tett, legalábbis olyan jelzést nem adott, ami Ayla
számára érthető lett volna. Csak szavakat hallatott. Csakhogy ezek a legcsekélyebb
mértékben sem hasonlítottak a törzsbeliek által kiadott hangokhoz. A férfi nem
használt torokhangokat és pontosan megkülönböztethető szótagokat; szavai
egybefolytak. Kellemes, mély, zengő hangja volt, ám Aylát zavarta. Valahol mélyen
érezte, hogy meg kellene értenie a beszédét, de egy szót sem sikerült kivennie.
Tovább várakozott, hátha a férfi jelez a kezével. A helyzet egyre kínosabbá kezdett
válni. Ekkor eszébe jutott, hogy amikor gyerekkorában a törzshöz került, Crebnek
meg kellett tanítania őt helyesen – kézjelekkel – beszélni. Mint később a mogur
elmesélte, Ayla akkoriban csak hangokat tudott kiadni. Az öreg varázslónak szöget
ütött a fejébe: lehet, hogy az idegenek ily módon társalognak egymással. Ez az ember
semmilyen kézjelet nem ismer? – csodálkozott el Ayla. Miután rájött, hiába várja a
kézmozdulatát, tudta, valamilyen más módot kell kitalálnia arra, hogy megértesse
magát vele, ha másért nem, csak azért, hogy megkérdezze tőle, bevette-e a
gyógyszert, amit odakészített neki.
Jondalar tanácstalan volt. Bármit mondott, a nő semmire sem reagált. Azon
gondolkodott, vajon süket, hogy nem hallja őt? Aztán eszébe jutott, hogy amikor
először megszólalt, a nő milyen hirtelen hátrakapta a fejét. „De furcsa nő! – gondolta,
egyre kényelmetlenebbül érezve magát. – Vajon hol van a törzs többi tagja, akikhez
tartozik?" Körbepillantott a kis barlangban. Amint szeme a sárgásfehér szőrű fiatal
kancára és a pej csikóra tévedt, újabb kérdés ötlött fel benne. Mit keres ez a ló a
barlangban? És miért hagyta, hogy a nő segédkezzék az ellésnél? Jondalar még soha
nem látott lovat elleni, nemhogy egy barlangban, de még odakint a pusztaságban
sem. Ez a nő valamiféle különleges erővel rendelkezik?
Ez az egész álomszerűnek kezdett tűnni, holott tudta, ébren van és nem álmodik.
„Lehet, hogy itt a vég? Lehet, Jondalar, hogy ez a nő egy doni, aki érted jött, hogy
átkísérjen a másvilágra" – mondta magának, és megborzongott a gondolattól.
Korántsem volt meggyőződve arról, hogy ez a nő egy jóindulatú szellem... ha
egyáltalán szellem. Fellélegzett, amikor a nő, ha vonakodva is, de megindult a tűz
felé.
A viselkedése bátortalannak hatott. Mintha csak azért lépett volna arrébb, hogy
eltűnjék a férfi fürkésző szeme elől. Jondalar ugyanis megnézte magának, mert
emlékeztette... valamire. Nemcsak a nő, hanem a ruházata, a maga köré tekert és
bőrszíjjal megkötött bőrköpönyege is szokatlannak tetszett. Jondalar hiába törte a
fejét, sehogyan sem jutott eszébe, hol látott már ehhez hasonlót.
A hajával valami érdekes dolgot művelt. Tincsekre osztotta, és apró copfokba fonta.
Jondalar látott már copfba font hajat, de ilyen különös hajviseletet még nem. A nőt
amúgy első látásra egészen csinosnak találta. Fiatalnak látszott, a szeme ártatlanságot
tükrözött, ám a ruha érett női testet takart, már amennyire formátlan, bő köpenye
elárult valamit az alakjából. Úgy tűnt, kerüli a férfi kíváncsi, vizslató tekintetét.
„Vajon miért?" – tűnődött Jondalar. Érdeklődését kezdte felkelteni ez a különös,
titokzatos lény.
Észre sem vette, hogy éhes, mígnem orrát megcsapta az elébe tett, finom húsleves
illata. Megpróbált felülni. A jobb lábába nyilalló fájdalom eszébe juttatta többi
sérülését is. Egész teste sajgott. „Vajon hol vagyok, és hogyan kerültem ide?" –
hasított belé a gondolat. Hirtelen emlékezni kezdett: Thonolan a szurdok felé indult...
egy üvöltést hallott... és megpillantotta a barlangi oroszlánt, amelynél hatalmasabbat
még soha életében nem látott.
– Thonolan! – kiáltott fel, s öccsét keresve rémülten járatta körbe tekintetét a
barlangban. – Hol van Thonolan? – A nőn kívül senkit sem látott. A gyomra görcsbe
rándult.
Tudta, mi az igazság, de nem akarta elhinni. Reménykedett, hátha csak egy másik
barlangban ápolják Thonolant. – Hol a testvérem? Hol van Thonolan?
Ez a szó ismerősen csengett Aylának. A férfi minduntalan ezt ismételgette, amikor
lázálmában kiáltozott. Ayla sejtette, hogy a társát keresi. Főhajtással jelezte, hogy
tisztelettel adózik az elhunyt fiatalember emlékének.
– Hol az öcsém, te nőszemély?! – üvöltötte Jondalar. Megragadta a nő vállát, és
rázni kezdte. – Hol van Thonolan?
Aylát megdöbbentette a férfi dühkitörése. A hangja és a cselekedetei haragról,
csalódottságról, fékevesztett indulatokról árulkodtak, ami felkavarta Aylát. A
törzsbeli férfiak soha nem mutatták ki ennyire nyíltan az érzelmüket. Az önuralom
gyakorlása a férfiasság ismérvei közé tartozott.
A férfi szeméből szomorúság áradt, válla, állkapcsa megfeszült. Ayla mindebből azt
olvasta ki, hogy tudja, mi az igazság, de nem hajlandó elfogadni. Azok az emberek,
akik között felnőtt, nem csupán egyszerű kézjelekkel és taglejtésekkel fejezték ki
magukat. A póz, a testtartás, az arckifejezés mind jelentésárnyalatokat hordozott
magában, melyek a kifejezőeszköz-készlet részét képezték. Ayla nagyon is értette a
gesztusnyelvet, és tudta, hogy szeretteinek elvesztése miatt minden ember szenved.
Ayla tekintete is érzelmekről árulkodott, fájdalmat és együttérzést sugárzott. A fejét
ingatta, majd ismét lehajtotta. A férfi nem áltathatta magát többé, el kellett fogadnia a
tagadhatatlan tényt, amit úgyis tudott. Elengedte a nőt. A válla megadón leroskadt.
– Thonolan... Thonolan... miért kellett továbbmenned? O, Doni, miért? Miért vitted
el a testvéremet? – jajdult fel kétségbeesetten. Igyekezett úrrá lenni hirtelen rátörő
magányérzetén, miközben egyre jobban belefeledkezett a bánatába. – Miért kellett
magadhoz venned őt és itt hagyni engem árván, egymagamban? Tudtad, hogy ő volt
az egyetlen ember, akit valaha is... szerettem. Nagy Anya... Az öcsém volt...
Thonolan... Thonolan.
Ayla átérezte a bánatát, fájt a szíve érte, és szerette volna megvigasztalni. Anélkül,
hogy tudta volna, hogyan történt, egyszeriben azon kapta magát, hogy magához
ölelve tartja a férfit, és vele együtt ring, amint az fájdalommal telve kiáltozza a társa
nevét. Jondalar nem ismerte ezt a nőt, de megérezte a belőle áradó emberséget és
könyörületességet.
Miközben a nőbe kapaszkodott, érezte, hogy vulkanikus erővel tör fel belőle a
fájdalom, melyet immár nem tudott visszafojtani többé. Egész teste görcsösen
rázkódott a heves zokogástól. Mélyről jövő jajkiáltások fakadtak fel a torkán, s a
sírástól fulladozva kapkodta a levegőt.
Gyerekkora óta nem engedte el magát ennyire. Természeténél fogva soha nem fedte
fel legbensőbb érzéseit. Korán megtanulta kordában tartani túláradó érzelmeit. A
heves érzelemkitörés, melyet Thonolan halála váltott ki, mélyen eltemetett,
szívfájdító emlékeket idézett fel benne.
Sereniónak igaza volt. Jondalar szeretetét nem sokan tudták elviselni. Éppígy
rettegtek az eluralkodó indulataitól is, mert amíg ki nem tombolta magát, nem
lehetett megfékezni. Nagyobbacska korában egyszer jogos haragját kitöltve tört-
zúzott, miközben súlyosan megsebesített egy embert. Minden érzelme fékevesztett
volt. Még az édesanyja is kénytelen volt távolságot tartani vele, s csak messziről
figyelte néma együttérzéssel a fiát. Jondalart sorra elhagyták a barátai, mert túlontúl
erőszakosan kapaszkodott beléjük, túl sokat követelt tőlük, és a szeretete teherré vált.
Az asszony annak idején ugyanezeket a tulajdonságokat fedezte fel abban a férfiban,
akihez feleségül ment, és akinek a tüzénél Jondalar világra jött. Úgy tűnt, a fiú
szeretetét egyedül az öccse képes könnyedén elfogadni és a feszültséget nevetéssel
feloldani.
Miután Jondalarral már nem lehetett bírni, és az egész torzs kikelt ellene, az anya
elküldte a fiát Dalanarhoz egy időre, hogy éljen ott, a másik törzsnél. Mire Jondalar
visszatért, nemcsak mesterséget tanult, hanem az érzelmein is megtanult uralkodni.
Megnyurgult, megizmosodott, lel tűnőén jóképű, vonzó férfivá érett. A nők
megérezték, hogy sokkal több lakozik benne, mint amennyit hajlandó kimutatni.
Ellenállhatatlan kihívást jelentett számukra, de egyiküknek sem sikerült elnyernie őt.
Jondalar csakhamar megtanulta, melyikükkel meddig mehet el, ám ezekben a
felszínes kapcsolatokban nem lelte örömét. Az életében az egyetlen nő, aki olyannak
fogadta el őt, amilyen, más elhivatásnak kötelezte el magát. Mindenképpen
szerencsétlen házasság lett volna.
Jondalar fájdalma éppoly heves volt, mint a természete. A fiatal nő, aki vigasztalón
ölelte magához a férfit, jól ismerte a szenvedést. Nemegyszer veszített el mindent,
ami fontos volt számára az életben; nemegyszer érintette meg az árnyvilág jéghideg
lehelete. A megpróbáltatások ellenére mégis rendületlenül kitartott.
 Miután a férfi szívszaggató zokogása alábbhagyott, Ayla azon vette észre magát,
hogy halkan dudorászik a karjában tartott férfinak. Annak idején ugyanígy ringatta
álomba Iza lányát, Ubát; nemegyszer elnézte, ahogy a fia, Durc szeme lecsukódik a
hangra; és saját magát is ily módon vigasztalta, amikor elfogta a magányérzet és a
szomorúság. A férfi végül kimerülten elengedte a nőt. Visszafeküdt, és fejét oldalt
hajtva a barlang falait bámulta. Amikor Ayla maga felé fordította, hogy langyos
vízzel letörölje könnyáztatta arcát, a férfi lehunyta a szemét. Nem akart – nem tudott
– a nő szemébe nézni. Kisvártatva elernyedt a teste. Ayla tudta, hogy elaludt.
Odament Nyihahához. Megnézte, hogyan boldogul a kiscsikóval, aztán kiment a
barlangból. Ő is elcsigázott volt, de megkönnyebbülést érzett. A terasz távolabbi
végéről letekintett a völgyre. Eszébe jutott, mennyire izgult, hogy a szállítóhevederbe
kötött férfit sikerüljön életben hazaszállítania. A gondolattól hirtelen megijedt;
életben akarta tartani ezt az embert. Visszasietett a barlangba, és megnyugtatta
magát, hogy még lélegzik. A kihűlt levest visszavitte a tűzhöz, és még egyszer
ellenőrizte, hogy minden gyógyszert előkészített-e a férfinak, mire felébred. Aztán
csendben leült mellé a szőrmetakaróra.
Nem tudott betelni a látványával. Most, hogy már nem tűnt olyannyira idegennek,
nemcsak külön-külön ötlöttek a szemébe az arcvonásai, hanem az egész arcát egyben
látta. Legszívesebben végigfuttatta volna ujjait az állán, megérintette volna világos,
egyenletes szemöldökét. Döbbenet fogta el.
A férfi szeme az imént könnyezett! Ayla a saját kezével törölte le arcáról a sós
cseppeket; a válla még most is nedves volt a könnyeitől. „Tehát nemcsak az én
szemem könnyezik – gondolta. – Creb soha nem tudta megérteni, miért nedves a
szemem, ha szomorú vagyok. Azt hitte, túl gyenge. A törzsben senki sem hullatott
könnyeket. Ez a férfi viszont igen. Bizonyára a többi idegen is tud sírni/'
Ayla az egész éjjeli virrasztástól és az erős érzelmi megterheléstől kifáradva
elálmosodott. Elaludt a férfi mellett a prémtakarón, pedig még csak délután volt.
Jondalar alkonyattájt felébredt. Szomjas volt. Mivel a nőt nem akarta felébreszteni,
keresett magának valami innivalót. Hallotta a ló és az újszülött kiscsikó szuszogását,
de a homályban csak a szemközti fal mellett épp lefekvéshez készülődő kanca sárga
szőrét tudta kivenni.
A nőre pillantott. A hátán aludt, fejét a másik fal felé fordítva. Jondalar csak az
arcélét látta. Kissé zavarba jött, amint eszébe jutott az érzelmi kitörése, majd az, ami
előidézte. A fájdalom minden más érzelmet kiűzött belőle. Erezte, hogy ismét a sírás
kerülgeti. Sietve összeszorította a szemét. Igyekezett elfelejteni Thonolant;
megpróbált semmire sem gondolni. Csakhamar sikerült. Éjfélig fel sem ébredt. Ám
akkor Ayla is felrezzent – a nyöszörgésére.
A barlangban sötétség honolt; a tűz kialudt. Ayla odatapogatózott a tűzhelyhez,
elővette a taplót és a gyújtóst, aztán a tűzcsiholó követ és a kovát.
Jondalar láza ismét felszökött, de öntudatánál volt. A lobogó tűz láttán azt hitte,
bizonyára elbóbiskolt. Képtelen volt elhinni, hogy a nő ilyen hamar tüzet gyújtott;
hiszen az imént, amikor felébredt, még csak parázsló faszenet sem látott pislákolni.
 A nő hideg fűzfakéregteával kínálta a férfit. Jondalar fél könyökére támaszkodva
nyúlt a pohárért. Bár a tea keserű volt, megitta, hogy szomjúságát csillapítsa.
Felismerte az ízét. „Úgy látszik, mindenki ismeri a fűzfakérget és annak jótékony
hatását" – gondolta, de legszívesebben csak sima vizet ivott volna. Érezte, hogy
vizelnie is kellene, de nem tudta, hogyan adja mindezt a nő értésére. Kezébe vette a
teáspoharat, és lefelé fordítottá, jelezvén, hogy üres, majd a szájához emelte.
Ayla azonnal megértette. Odavitt egy vizestömlőt, töltött belőle a pohárba, majd
otthagyta a férfi mellett. A víz végre oltotta Jondalar szomját, ám tetézte a másik
gondját. Nyugtalanul feszengett. Ayla felfigyelt a fészkelődésre, és rájött, mi a baj. A
tűzből kivett kis gallyal világítva hátrament a barlang egyik zugában kialakított
tárolóhelyhez valamiféle edényt keresni, ám néhány más hasznos dolog is a kezébe
akadt.
Már régebben készített kőmécseseket, melyek közepét kivájta, hogy abba olvasztott
zsírt és mohából sodort kanócot tegyen. Nemigen használta, mert a tűz általában
elegendő fényt adott. Most a kezébe vett egy mécsest, megkereste a mohakanócokat
és a megdermedt zsírral teli hólyagot. Egy üres hólyagot is talált mellette, azt is
magához vette.
A zsírral megtöltöttet a tűz mellé tette megolvasztani, az üres hólyagot pedig
Jondalar kezébe nyomta, bár nem tudta, hogyan magyarázza el neki, hogy mire
használja. Végül lehúzta róla a takarót, és a férfi lába közé tette a tömlőt. Jondalar egy
csapásra megértette.
Nevetségesnek érezte, hogy a hátán fekve és nem állva kell könnyíteni magán. Ayla
észrevette, hogy a férfi kínosan érzi magát, ezért magában mosolyogva a tűzhöz
vonult, megtölteni a lámpást. „Úgy látszik, még soha nem szenvedett olyan súlyos
sérülést, hogy ne tudjon lábra állni" – gondolta. Jondalar kissé szégyenlősen
elmosolyodott, amikor Ayla elvette tőle a tömlőt, és kivitte kiönteni. Aztán visszaadta
neki, hadd használja, amikor csak szükségét érzi. Folytatta a lámpás megtöltését,
majd meggyújtotta a kanócot. Odavitte az ágyhoz, és lehúzta a férfi lábáról a takarót.
Jondalar minden fájdalma ellenére megpróbált felülni, hogy megnézze a sebeit.
Ayla feltámasztotta a hátát. Amikor a férfi meglátta a mellkasán és a karján a zúzott
sebeket, megértette, miért fájdalmasabb, ha a jobb oldalát használja. Sajgó lába
viszont mindennél jobban aggasztotta. Kíváncsi volt, vajon mennyire jártas a nő a
gyógyításban, mert a fűzfakéregtea alkalmazásához nem kellett nagy szakértelem.
Amikor Ayla levette a véres gyökérborogatást, Jondalart még nagyobb aggodalom
fogta el. Bár a mécses fénye mellett nem lehetett olyan jól látni, mint napfénynél,
kétség nem fért ahhoz, hogy ez a sérülés igen súlyos. A lába dagadt volt, zúzódások
látszottak rajta. Amint közelebb hajolt, nem akart hinni a szemének. Úgy látta,
mintha összekötött csomók fogták volna össze a bőrét. Jondalar nem értett a
gyógyításhoz. Mindeddig csak annyira érdekelte, mint a legtöbb egészséges
fiatalembert. Mégis eltűnődött azon, vajon bármely zelandoni alkalmazott-e valaha is
ilyen módszert.
 Feszülten figyelte, ahogy a nő új borogatást készít, ezúttal levelekből. Szerette volna
megkérdezni, miféle levelek ezek, beszélgetni akart, hogy lemérje, mennyire
szakavatott a nő a gyógyításban. Csakhogy a nő egyik nyelvet sem ismerte azok
közül, amelyeken Jondalar beszélt. A férfi csak most ébredt rá, hogy még nem is
hallotta a nőt beszélni. Akkor hogyan lehet gyógyító? Ennek ellenére úgy tűnt, tudja,
mit tesz; bármi volt is az, amit a lábára helyezett, enyhítette a fájdalmat.
Jondalar pihentette magát – mi egyebet tehetett? Nézte, ahogy a nő lemossa az
enyhet adó folyadékkal a mellkasát és a karját. Addig észre sem vette, hogy a feje is
megsérült, amíg Ayla nem vette le a vékony bőrszíjjal rögzített borogatást. Odanyúlt,
megtapogatta a duzzanatot és a fájó pontot, mielőtt a nő új borogatást rakott rá.
Ayla visszament a tűzhöz, megmelegíteni a levest. Jondalar a szemével követte.
Megpróbálta kitalálni, ki ez a nő. – Finom az illata – jegyezte meg, amint a léghuzat
feléje sodorta a hús illatát. – Tudom, hogy nem érted, amit mondok – folytatta
Jondalar próbaképpen. Nem egészen tudta, mit mondjon a nőnek, de úgy érezte,
beszélnie kell. – Ki vagy te? Hol van a törzs többi tagja? – kérdezte, noha semmilyen
tanújelét nem látta annak, hogy mások is élnének itt. – Miért nem akarsz beszélgetni?
– A nő ránézett, de nem szólt semmit.
Furcsa gondolat kezdte befészkelni magát Jondalar agyába. Eszébe jutott az a
beszélgetés, amelyet egyszer a tűz mellett üldögélve a sharamudoj gyógyítóval
folytatott. A shamud arról beszélt, hogy az Anya Szolgálóinak bizonyos
próbatételeknek kell alávetniük magukat. Mintha olyasvalamit is említett volna,
hogy bizonyos időt magányban, bizonyos időszakot hallgatásban, bizonyos
időtartamot önmegtartóztatásban és böjtöléssel kell eltölteniük. – Ugye, egyedül élsz
itt?
Ayla odapillantott. Meglepődött a férfi csodálkozó arckifejezésén – olyan szemet
meresztett rá, mintha most látná először. Ismét azon vette észre magát, hogy
udvariatlanul viselkedik, és gyorsan a levesre kapta a tekintetét. Ám Jondalar nem
érzékelte a tapintatlanságot. Szemét körbejáratta a barlangon, és tovább beszélt. Ayla
levest mert egy tálba, és a kezében tartva leült a férfi elé. Leszegte a fejét. Ezzel a
mozdulattal lehetőséget kívánt adni a férfinak, hogy megérintse a vállát, és
tudomásul vegye a jelenlétét. Az érintés elmaradt. Amikor Ayla végül felpillantott,
látta, hogy a férfi kérdőn bámul rá, és mindegyre szavakkal beszél hozzá.
„Nem ismeri a jelet! Nem tudja, mire kérem. Ez az ember valószínűleg egyáltalán
nem ismeri a kézjeleket. Akkor hogyan fogunk társalogni egymással?" – eszmélt rá
hirtelen Ayla.
A szívébe markolt annak emléke, amikor Creb beszélni tanította őt. O akkor nem
fogta föl, hogy a mogur kézmozdulatokkal szól hozzá. Nem gondolt arra, hogy az
emberek puszta kézjelekkel is kifejezhetik a gondolataikat, hiszen ő addig csak
szavakkal értette meg magát! Immár oly hosszú ideje használta a törzs néma nyelvét,
hogy elfelejtette a szavak jelentését.
„Már nem vagyok törzsbeli. Meghaltam a számukra. Kitaszítottak, halálra ítéltek.
Soha többé nem térhetek vissza hozzájuk. Most már az idegenekkel kell élnem. Újra
el kell sajátítanom a szavakat, meg kell tanulnom beszélni, máskülönben nem tudom
megértetni magamat. Még ha útnak indultam volna is, és találtam volna egy törzset,
akkor sem tudtam volna szót érteni velük. Ezért akarta a totemem, hogy itt
maradjak? Hogy megvárjam, amíg ezt az embert ideküldi hozzám, hogy megtanítson
újra beszélni?" – Megborzongott, mintha hideg csapta volna meg, pedig nem volt
léghuzat a barlangban.
Jondalar tovább kérdezősködött, noha nem várt rá választ, csak azért beszélt, hogy
a saját hangját hallja. Azt hitte, tudja az okát annak, miért nem felel a nő. Biztosra
vette, hogy vagy az Anya szolgálatára készíti fel magát, vagy pedig már az Anya
Szolgálója. Ez magyarázatot adott számos kérdésre: a gyógyítói képességeire, a ló
fölötti hatalmára, arra, hogy miért él magányosan és miért nem beszél, talán még arra
is, hogyan talált rá és hozta el ide őt a barlangba. Jondalar szerette volna tudni, hol
van, de pillanatnyilag ez nem volt fontos. Örült, hogy él. Ám még valami
nyugtalanította, amit a shamud mondott.
Most döbbent csak rá, hogy ha odafigyelt volna az ősz hajú gyógyító szavaira,
tudhatta volna, hogy Thonolanra halál vár. De hiszen nem megmondta azt is, hogy
Jondalar azért követi az öccsét, mert az elvezeti oda, ahová ő máskülönben nem jutna
el önmagától? Miért vezette őt ide Thonolan?
Ayla azon törte a fejét, hogyan kezdhetné el a szavak tanulását, aztán eszébe jutott,
hogyan fogott hozzá Creb – a nevekkel. Összeszedte minden bátorságát, egyenesen a
férfi szemébe nézett, önmagára mutatott és megszólalt: – Ayla.
Jondalar szeme elkerekedett. – Szóval úgy döntöttél, hogy mégiscsak megszólalsz?
Ez a neved? – mutatott a nőre. – Mondd még egyszer!
– Ayla.
A kiejtésmódja idegenszerű volt. A szó közepét torokhangon ejtette ki, mintha
elnyelné. Jondalar már számtalan nyelven hallott embereket beszélni, de ilyen
hangokat még egyik nyelven sem képeztek. Nemigen tudta kiejteni, de azért
megpróbálkozott vele: – Aaaylah.
A nő alig ismert rá a nevére. Néhány törzsbelinek is csak nagy-nagy nehézségek
árán sikerült kiejtenie, de egyikük sem így mondta ki. A férfi elnyújtva összekötötte a
hangokat, megváltoztatta a hanglejtést oly módon, hogy az első szótagot felvitte, a
másodikat leengedte. Ayla nem emlékezett rá, hogy bármikor is így mondták volna
ki a nevét, ennek ellenére jól hangzott. A férfira mutatott, és várakozón előrehajolt.
– Jondalar. A nevem Jondalar, a zelandoni törzsből – felelte.
Ez túlontúl hosszú volt Aylának; nem tudta az egészet megjegyezni. Megrázta a
fejét, és ismét a férfira bökött. Jondalar látta, hogy összezavarodott.
– Jondalar – mondta újra, aztán lassabban megismételte: – Jondalar.
Ayla minden erejét megfeszítve igyekezett a száját úgy formálni, ahogy azt a
férfitól látta. – Duh-da – ennél tökéletesebben nem sikerült kiejtenie a nevét.
Jondalar érezte, hogy a nőnek gondjai vannak a hangképzéssel, noha kitartóan
próbálkozott. „Lehetséges, hogy valamilyen hangképző szervi rendellenesség miatt
nem tud beszélni? Ezért nem szólalt meg eddig?" – tűnődött Jondalar, és lassan,
tagoltan, mintha csak egy gyerekhez vagy egy csökkent értelmi képességű emberhez
szólna, megismételte a nevét: – Jon-da-lar... Jonnn-dah-larrr.*
– Don-da-lah – tett újabb kísérletet Ayla.
– Ez már sokkal jobb! – bólogatott elismerően a férfi, és elmosolyodott. Ayla ezúttal
valóban kitett magáért. Jondalar immár kétségbe vonta azt a feltételezését, hogy a nő
az Anya szolgálatára készíti fel magát. Ahhoz nem tűnt eléggé éles elméjűnek.
Jondalar csak mosolygott és bólogatott.
„Vidám arcot vág!" – ujjongott magában Ayla. A törzsben soha senki nem
mosolygott, kivéve Durcöt. Pedig Ayla számára természetes volt, hogy tud
mosolyogni, és most kiderült, hogy ez a férfi is képes erre.
A nő meglepett ábrázata oly mulatságosnak tűnt, hogy Jondalarnak vissza kellett
fojtania a kuncogást, de még szélesebbre húzta a száját, és a szeme is csillogott a
derűtől. Ez az érzés átragadt Aylára is. Szája szeglete felkunkorodott, és Jondalar
bátorító mosolyára széles, elragadtatott mosollyal válaszolt.
– Ó, te nő! Lehet, hogy nem beszélsz sokat, de elbűvölő vagy, ha mosolyogsz! –
kiáltott fel Jondalar, amint férfiként kezdte meglátni Aylában a vonzó nőt, és ezt a
tekintetével is jelezte.
Valami megváltozott. A mosoly még mindig ott ült az arcán, de a szeme... Ayla
észrevette, hogy a férfi szeme a tűz fényénél ibolyakéken csillog, és a derűn kívül
valami mást is tükröz. Az eszével nem tudta felfogni, hogy mit, de a testével
felismerte a csábítást. Legbelül ugyanazt a bizsergést érezte, mint amikor Nyihahát
és a pej csődört figyelte. A férfi szeme olyan vonzerővel hatott rá, hogy kénytelen
volt elfordítani a fejét. Zavartan megigazgatta a takarót, majd kezébe vette a tálat, és
felállt, kerülve a férfi tekintetét.
– Úgy látom, félénk vagy – jegyezte meg Jondalar ellágyuló tekintettel. A nő egy
beavatási szertartás előtt álló fiatal lányra emlékeztette. Ugyanaz a szelíd, ám sürgető
vágy fogta el, mint az ilyen szertartások alkalmával. A lágyéka megfeszült, és abban
a pillanatban éles fájdalom hasított a jobb combjába. – Sebaj – mondta fanyar
mosollyal , úgysem vagyok erre alkalmas állapotban.
Kimerülten visszacsúszott a takaró alá, félretolta és eligazgatta a prémeket,
amelyekkel a nő megtámasztotta a hátát, amikor felültette. A teste sajgott. Amint
eszébe jutott, mi okozta ezt a kínszenvedést, a fájdalma fokozódott. Nem akart
emlékezni, se gondolkozni. Arra vágyott, hogy lehunyhassa a szemét, és elmerüljön a
feledést hozó, minden fájdalomnak véget vető öntudatlanságban. Érintést érzett a
karján. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy Ayla valamilyen folyadékkal teli poharat
tart elé. Jondalar kiitta. Kisvártatva érezte, hogy enyhül a fájdalom, és elnyomja az
álom. Tudta, hogy attól a szertől, amit Ayla az imént adott neki. Hálás volt ezért, ám
izgatta, honnan jött rá a nő arra, hogy neki mire volt szüksége, hiszen ezt egy szóval
sem jelezte.
Ayla az imént észrevette, hogy Jondalar arca eltorzult a fájdalomtól, és tudta,
mennyi sérülés éktelenkedik a testén. Tapasztalt javasasszony volt. Mielőtt a férfi
felébredt, Ayla már elkészítette a maszlagteát. Most elégedetten látta, hogy a férfi
homlokán elsimulnak a ráncok, és teste elernyed. Eloltotta a mécsest, és rakott a
tűzre. Leterítette a szőrmetakarót, amelyen a férfi mellett szokott aludni, de
korántsem erezte magát álmosnak.
A barlang kijárata felé indult, amikor meghallotta Nyihaha halk nyihogását.
Odament hozzá. Leült a lóval szemben, hogy megsimogassa a fejét és megvakargassa
a fülét. Az anyja csecsei mellett fekvő kiscsikó a kíváncsiságtól hajtva befészkelte
magát közéjük. Ayla őt is megpaskolgatta és megvakarászta, aztán odanyújtotta az
ujjait. A lovacska megszopogatta, de aztán elengedte, amikor rájött, hogy a nő
ujjaival nem tud mit kezdeni. A szopásigényét az anyja kielégítette.
„Szép kiscsikód van, Nyihaha! Erős, egészséges ló lesz belőle, ahogy te is azzá
fejlődtél. Most már van valakid, aki hozzád hasonló, akárcsak nekem. Nehéz elhinni.
Ilyen hosszú idő után végre nem vagyok többé magányos. – Váratlanul könnyek
szöktek a szemébe. – Mennyi, de mennyi holdforduló telt el azóta, hogy halálra
ítéltek, és amióta nem láttam embert magam körül. És most, íme, itt van valaki, egy
férfi, Nyihaha! Egy férfi az idegenek közül. Azt hiszem, most már életben marad. –
Kézfejével letörölte könnyes arcát. – Az ő szeme is ugyanígy könnyezett. És
mosolygott rám. Én pedig visszamosolyogtam rá.
En is az idegenek közül való vagyok, ahogy Creb mondta. Iza pedig arra buzdított,
keressem meg a saját fajtámbelieket, és találjam meg a páromat. Nyihaha! Ő az én
párom? Őt is kiválasztotta a barlangi oroszlán, ahogy hajdan engem? Bébi tette
próbára és jelölte meg őt, az a barlangioroszlán-kölyök, akit a totemem ajándékozott
nekem. Immár ennek a férfinak is a barlangi oroszlán a toteme. Ez azt jelenti, hogy ő
a párom lehet. Egy férfi, akinek a barlangi oroszlán a toteme, eléggé erős egy nőhöz,
aki szintén a barlangi oroszlán szellemének oltalma alatt áll. Még gyerekeim is
lehetnek!"
Ayla összevonta a szemöldökét. „Csakhogy a gyerekek valójában nem a totemek
harcából születnek. Tudom, hogy Broud indította el bennem Durcöt, amikor belém
helyezte a szervét. A férfiak nemzik a gyerekeket, és nem a védőszellemek. Don-da-
lah férfi…”
Ayla hirtelen a férfi vizelési ingertől megmerevedett nemi szervére gondolt, és
szinte maga előtt látta a meghökkentően kék szemét. Furcsa lüktetést érzett legbelül,
amitől izgatottá vált. Miért keríti hatalmába ez a különös érzés?
Akkor tapasztalta először, amikor elnézte Nyihahát és a sötétbarna csődört...
„A sötétbarna csődör! Lám, Nyihahának sötétbarna kiscsikója született! Az a csődör
indította el benne a lovacskát. Don-da-lah is tudna nekem gyereket nemzeni. A
párom lehetne...
Mi van akkor, ha nem kellek neki? Iza azt mondta, hogy a férfi akkor teszi azt a
nővel, ha tetszik neki. Nem mindegyik, csak a legtöbbjük. Mert Broud nem kedvelt
engem, mégis megtette. Nem iszonyodnék, ha Don-da-lah... – Hirtelen elpirult. –
Olyan magas és csúf vagyok! Miért akarná azt tenni velem? Miért akarna engem
asszonyának? Meglehet, hogy már van felesége. Mi van akkor, ha el akar menni, itt
akar hagyni engem?
Nem mehet el. Meg kell tanítania engem beszélni. Vajon maradna, ha érteném,
hogy mit mond?
Meg fogok tanulni minden szót. Akkor talán itt marad még akkor is, ha magas és
csúnya vagyok. Most nem mehet el, nem hagyhat itt. Túl hosszú időt töltöttem
egyedül."
Ayla majdhogynem rémülten felpattant, és kirohant a barlangból. A sötétség mély,
bársonyos kék árnyalatot öltött; az éjszaka már csaknem tovatűnt. Ayla figyelte,
ahogy a fák és az ismerős tájékozódási pontok körvonalai lassacskán kibontakoznak
a homályból. Legszívesebben bement volna egy pillantást vetni a férfira, de
leküzdötte a kényszerét. Ekkor az az ötlete támadt, hogy reggelire friss hússal kellene
meglepnie a férfit, és már indult is a barlang felé a parittyájáért.
„Lehet, hogy nem nézné jó szemmel, hogy vadászom? Egyszer már megfogadtam
magamban, senkinek sem hagyom, hogy megakadályozzon abban, amit tenni
szeretnék" – emlékeztette magát, de mégsem ment be a barlangba a parittyáért.
Inkább lesétált a partra, levetette a köpönyegét, és megmártózott a patakban. Most
kiváltképp jólesett. Úgy érezte, mintha a víz kimosta volna belőle a nyugtalanul
kavargó érzéseket. A tavaszi áradás a kedvenc horgászhelyét eltüntette, de Ayla
lejjebb, nem messze felfedezett egy másikat, és most arrafelé tartott.
Jondalar arra ébredt, hogy fövő étel finom illata csiklandozza az orrát. Egy csapásra
ráeszmélt, hogy farkaséhes. Könnyített magán a tömlőbe, aztán nagy nehezen felült,
hogy körbetekinthessen a barlangban. A nő eltűnt, csakúgy, mint a ló és a csikó. Az
állatok alvóhelyén kívül más fekhelyet nem fedezett fel, és csak egyetlen tűzhelyet
látott. „Ez a nő valóban egyedül él itt a lovakkal, márpedig azokat nem lehet
emberként számításba venni" – állapította meg Jondalar.
De akkor hol van a törzs többi tagja, akikhez a nő tartozik? Más barlangok is
vannak a közelben? Lehet, hogy hosszú vadászatra mentek? A barlang tárolásra
szolgáló részében felszerelések, prémek, bőrök, a szárítóállványokon felakasztott
növények, annyi hús és egyéb élelem volt felhalmozva, ami egy egész törzsnek
elegendő lett volna. Csak önmaga számára raktározta el? Ha egyedül élt itt, miért
volt szüksége ennyi mindenre? Jondalar azon morfondírozott, hogy került ő ide.
Lehet, hogy a törzsbeliek cipelték idáig, és a nő gondjaira bízták.
„Biztosan így történhetett! Ez a nő a zelandonijuk, a gyógyítójuk. Igaz, hogy fiatal
még ehhez, legalábbis annak látszik, de érti a dolgát. Ehhez nem fér semmi kétség.
Valószínűleg azért vonult el a világtól ebbe a barlangba, hogy próbatételnek vesse alá
magát, hogy valamilyen különös képességet fejlesszen ki – lehet, hogy az állatokkal
kapcsolatban. Aztán a törzsbeliek rám találtak, idehoztak, ő pedig megengedte, hogy
itt hagyjanak."
Ayla betoppant a barlangba. A kezében kiszáradt és kifehéredett lapockacsontot
tartott, amelyen jókora, frissen sült pisztráng feküdt. Ayla a férfira mosolygott.
Meglepődött, hogy már ébren találja. Letette a halat, megigazítgatta a prémtakarókat
és a szalmával töltött bőrpárnákat úgy, hogy Jondalar kényelmesebben tudjon ülni.
Először is láz-és fájdalomcsillapító fűzfakéregteával itatta meg, aztán az ölébe
helyezte a tálcát. Kiment, és egy tál főtt kásával, frissen hántolt bojtorjánszárral,
turbolyával és néhány szem érett vadszamócával tért vissza.
Jondalar eléggé éhes volt ahhoz, hogy bármit megegyen, de az első pár falat után
lassított, és komótosabban rágcsálta az ételt, hogy élvezhesse az ízét. Ayla a
növények közül nemcsak a gyógyfüvek, hanem a fűszernövények alkalmazását is
Izától tanulta el. Jondalarnak ízlett a főztje.
Ayla örömmel figyelte, hogy a férfi élvezettel ízlelgeti az ételt. Miután befejezte az
étkezést, egy pohár mentateát hozott neki, majd hozzáfogott kicserélni a kötéseket. A
fejére már nem tett borogatást. A duzzanat leapadt, csak egy érzékeny pont maradt a
helyén. A mellkasán és a karján szépen gyógyultak a sebhelyek. Lehet, hogy halvány
hegként megmaradnak, de a bőr nem roncsolódott. Hanem a lába csúnya volt. Vajon
begyógyul-e? Tud-e majd rendesen járni? Vagy örökre sánta lesz?
Ayla levette a borogatást, és megkönnyebbülten látta, hogy reménye bevált: a
vadkáposzta levelei csökkentették a gennyesedést. Határozott javulást tapasztalt, bár
azt még nem lehetett megjósolni, hogy a férfi mennyire tudja majd használni a lábát.
Utólag jónak tűnt, hogy inakkal öltögette össze a sebet. A sérülés súlyosságához
mérten a láb csaknem visszanyerte eredeti formáját, noha a sebhely mély volt, és
lehet, hogy némi elváltozás is őrizni fogja az oroszlánkarmok nyomát. Mindent
összevéve Ayla egészen elégedett volt.
Jondalar csak most nézte meg először igazán a lábát. Nem volt elragadtatva. A
sérülés jóval komolyabbnak látszott, mintsem gondolta. Elsápadt a látványtól, és
nagyokat nyeldesett. Kételkedett, hogy valaha is tud majd járni.
Beszélt a nőhöz, és anélkül, hogy választ várt volna, megkérdezte, hol tanulta a
gyógyítómesterséget. Ayla mindebből a saját nevén kívül semmit sem értett. Szerette
volna megkérni, hogy tanítsa meg a szavakra, de nem tudta, hogyan értesse ezt meg
vele. Csalódottan kiment fáért, hogy tüzet gyújtson a barlangban. Égett a vágytól,
hogy megtanuljon beszélni, de hogyan is foghatnának hozzá?
Jondalar az imént elfogyasztott ételre gondolt. Bárki töltötte is fel az
élelmiszerkészletét, egy biztos: a nő mindennel nagyon jól el volt látva. Ám
nyilvánvalóan ő is tudott gondoskodni magáról, mert a feltálalt szamóca,
bojtorjánszár és a pisztráng is friss volt. A gabonamagvakat tavaly ősszel gyűjthettek
be, ami azt jelentette, hogy a télire elraktározott készletből maradt felesleg. Ez pedig
annak ékes bizonyítéka, hogy előrelátó módon megtervezték, mennyi élelmet
halmozzanak fel, hogy tél végén vagy tavasz elején ne kelljen ínséget szenvedni. Ez
arra is utalt, hogy valószínűleg jól ismerik a területet, és már hosszabb ideje lakják,
akárcsak a barlangot. Jondalar a kormos füstlyuk körül és az alaposan letaposott
padlón vélte felfedezni ennek jeleit.
Annak ellenére, hogy a barlang jól felszerelt volt, a primitív eszközökön nyomát
sem lehetett látni faragásnak vagy díszítésnek. Jondalar tüzetesen szemügyre vette a
teáspoharát. Az erezetből ítélve egy fagörcsből faragták ki. Formája az évgyűrű
alakját követte. A pohár oldalán a csomókból és az erezet íveiből némi képzelőerővel
nem volt nehéz egy kis állat fejét kivenni. Vajon a nő szándékosan faragta így ki ezt a
poharat? Jondalarnak jobban tetszett ez az egyszerű, finoman megmunkált pohár
bármely hivalkodó faragvánnyal díszített eszköznél.
Jondalar felpillantott, amikor Ayla egy ölnyi fával belépett a barlangba. Kezdetleges
bőrköpenye láttán megcsóválta a fejét. Aztán a derékaljra pillantott, amin feküdt.
Mint a nő ruhája, ez is csak egy bőrdarab volt, amely nem volt formára szabva. Ebbe
göngyölítették bele a friss szénát, amit aztán derékaljként a lapos gödörbe helyeztek.
Jondalar kihúzta a bőr egyik csücskét, hogy közelebbről megvizsgálja. A külső fele
kissé durvábbnak tűnt, még néhány szarvasszőrszál is maradt rajta, ám nagyon
hajlékony és bársonyosan puha volt. A felső irharéteget, a barkát, a szőrzettel együtt
a bőr mindkét oldalán lekaparták, hogy rugalmassá tegyék. Jondalart azonban a nő
által kikészített prémek még jobban lenyűgözték. A lekapart barka nélkül jóval
könnyebb nyújtani és húzni a bőrt, mint szőrrel együtt. Az már jóval nehezebb, ha
csak a belső részét távolítják el. A prémes bőrök általában keményebb tapintásúak
szoktak lenni, ám azok, amelyeken Jondalar feküdt, ugyanolyan puhának tűntek,
mint a kikészített bőrök.
A tapintásuk valahogy ismerős volt, de el nem tudta képzelni, miért.
Jondalar eltöprengett: „Az eszközök nélkülöznek minden díszítést és faragást, ám
finoman megmunkáltak. A bőrök és a prémek nagy gonddal és hozzáértéssel
kikészítettek, de nincsenek formára vagy alakra szabva, összetűzve vagy összefűzve,
semmin se látni gyöngy- vagy toll- vagy egyéb díszítést vagy festést. És a nő mégis
összeöltögette a sebet a lábamon. Különös ellentmondás. Mi több, maga a nő is egy
talány."
Jondalar elnézte Aylát, ahogy hozzákészülődik a tűzgyújtáshoz, de nem
különösebb gonddal figyelte. Már számtalanszor látott tűzcsiholást. Egy pillanatra
elcsodálkozott, miért nem hoz be egy izzó faszéndarabot a kinti tűzből, amelyen
főzött, de aztán arra gondolt, biztosan kialudt. Szórakozottan nézte, ahogy a nő
összegyűjti a gyúlékony taplót meg a gyújtóst, a kezébe vesz két követ, egymáshoz
üti, és fújással élesztgeti a lángot. Mindez oly gyorsan történt, hogy mire a férfi
felocsúdott, a tűz már szép nagy lánggal lobogott.
– Nagy Földanya! Hogy tudtál egy pillanat alatt tüzet gyújtani? – Halványan
felderengett előtte, hogy egyszer mintha már látta volna, hogy a nő az éjszaka kellős
közepén egy szempillantás alatt tüzet csihol, de akkor ezt csak látomásnak hitte.
Ayla kérdőn pillantott a harsányan megszólaló férfira.
– Hogyan gyújtottad meg azt a tüzet? – ismételte meg a kérdést Jondalar, és ültében
előrehajolt. – Ó, Doni! Egyetlen szavamat sem érti! – lendítette karját elkeseredetten
az ég felé. – Egyáltalán tudod-e, mit tettél? Gyere ide, Ayla! – mondta, és magához
intette.
Ayla tüstént ott termett mellette; ez volt az első eset, hogy a férfi céltudatosan
kézjelet használt. Látszott, hogy aggasztja valami. Ayla a homlokát ráncolva
összpontosított a szavaira. Arra gondolt, bárcsak megértené.
 – Hogyan gyújtottad meg azt a tüzet? – szegezte neki újra a kérdést, a tűz felé
lendítve a karját. Lassan, tagoltan ejtette ki a szavakat, mintha a nő ily módon jobban
megérthetné.
– Tt...? – próbálta megismételni Ayla az utolsó szót. Beleremegett az
összpontosításba, amint minden akaratát összeszedve igyekezett felfogni a férfi
szavait.
– Tűz! Tűz! Igen, tűz! – kiabálta Jondalar a lángok felé hadonászva. – Van fogalmad
arról, mit jelenthet az, ha az ember ilyen gyorsan tud tüzet gyújtani? – Tzz...?
– Igen, mint az ott – bökött Jondalar az ujjával a tűzhely felé. – Hogyan csináltad?
Ayla felállt, odament a tűzhelyhez, és rámutatott. – Tzz? – kérdezte.
Jondalar nagyot sóhajtott, és hátradőlt, a prémeknek támasztva a hátát. Hirtelen
ráeszmélt, hogy a nő nem ismeri a szavakat, és ő mégis arra akarja kényszeríteni,
hogy megértse. – Ne haragudj, Ayla. Ostobaság volt tőlem. Hogyan is mondhatnád
el, mit tettél, amikor azt sem tudod, mit kérdezek tőled?
A feszültség elmúlt. Jondalar kimerülten, csalódottan lehunyta a szemét, Ayla
azonban nagyon izgatott volt. Immár ismert egy szót. Igaz, csak egyetlenegyet, de ez
volt a kezdet. Ám hogyan folytathatná a tanulást? Hogyan adja a férfi tudtára, hogy
tanítson meg neki még több szót?
– Don-da-lah... – A férfi kinyitotta a szemét. Ayla a tűzhelyre mutatott. – Tzz?
– Tűz, igen. Az a tűz – bólogatott igenlően Jondalar, aztán fáradtan becsukta a
szemét. Buta dolognak érezte, amiért az imént ennyire felizgatta magát. Teste-lelke
sajogva fájt.
Jondalart nem érdekelte tovább a dolog. Ayla azon töprengett, hogyan értesse meg
vele, mit szeretne. Még egyszer próbát tett.
– Don-da-lah! – Megvárta, amíg kinyitja a szemét. – Tzz...? – kérdezte
reménykedőn, esdeklő tekintettel.
Jondalart kíváncsivá tette, vajon mit akar közölni a nő. – Mit akarsz azzal a tűzzel,
Ayla?
A nő érzékelte, hogy a férfi kérdéssel fordult hozzá – a válltartásából és az
arckifejezéséből olvasta ki. „Tehát most rám figyel" – gondolta. Körbenézett, aztán
meglátta a tűz mellett a tűzifát. A kezébe vett egy kis fadarabot, odavitte, és várakozó
tekintettel feltartotta a férfi előtt.
Jondalar a homlokát ráncolva törte a fejét, majd a redők kisimultak, amint kezdte
kapiskálni, mit akar a nő. – Azt szeretnéd tudni, minek nevezik? – kérdezte.
Elcsodálkozott azon, hogy a nőben egyszeriben fellángolt a nyelvtanulási vágy,
holott eddig semmi jelét nem adta, hogy beszélni akar. Beszélni? Hiszen nem beszélt
semmilyen nyelven, csak most kísérelte meg szólásra nyitni a száját! Lehet, hogy
azért hallgatott eddig, mert nem tudta, hogyan szólaljon meg?
Jondalar megérintette a nő kezében tartott fadarabot. – Fa – mondta.
Ayla mindeddig lélegzet-visszafojtva várt, s csak most engedte ki a levegőt. – Va...?
– Fa – ismételte meg Jondalar, lassan artikulálva a hangokat.
 – Vfa – igyekezett Ayla a férfi szájmozgását utánozni.
– Így már jobb – bólintott Jondalar.
Ayla szíve az izgalomtól hevesen dobogott. Szemével eszeveszetten kutatott egy
újabb tárgy után. Tekintete a pohárra esett. Felkapta és odatartotta.
– Arra akarsz rávenni, hogy tanítsalak meg beszélni?
A nő nem értette, a fejét rázta, és feltartotta a poharat.
– Ki vagy te, Ayla? Honnan származol? Hogyan lehet az, hogy egy csomó
ismerettel rendelkezel, de nem tudsz beszélni? Kész rejtély. Ám ha bármit is meg
akarok tudni rólad, azt hiszem, előbb meg kell hogy tanítsalak beszélni.
Ayla, miközben kezében a pohárral kíváncsian várakozott, leült a férfi mellé a
prémre. Attól félt, hogy a férfi a sok beszéd közben meg fog feledkezni arról az egy
szóról, amit ő kérdezett. Még egyszer elé tartotta a poharat.
– Melyik szó érdekel: az „inni" vagy a „pohár"? Persze, mindegy. – Jondalar
megérintette az ivóedényt, amit a nő a kezében tartott. – Pohár – mondta.
– Pohr – mondta utána Ayla, és megkönnyebbülten elmosolyodott.
Jondalar folytatta az okítást. Kezébe vette a vizestömlőt, amit a nő nemrég friss
vízzel töltött meg és otthagyott mellette. Aztán vizet töltött a pohárba. – Víz –
mondta.
– Fzz.
– Mondd még egyszer: víz – bátorította Jondalar. – Vfíz.
Jondalar bólintott. A poharat a szájához emelte, belekortyolt, és így szólt: – Inni.
– Nni – ejtette ki a szót Ayla, az első hangot elnyelve.

21.

– Ayla, nem bírom ki tovább idebent a barlangban! Nézd, hogy süt a nap! Már
eléggé meggyógyultam ahhoz, hogy legalább a bejárat előtt járkáljak egy kicsit.
Ayla nem értette a férfi minden egyes szavát, de azt fölfogta, miért panaszkodik, és
együtt érzett vele. – Csomók – mondta, és megérintette az egyik varratot. – Elvágni
csomók. Reggel meglátni láb.
Jondalar diadalmasan mosolygott. – Szóval kiszeded a varratokat, és holnap reggel
kimehetek.
Ayla a nyelvi nehézségek ellenére ragaszkodott az elhatározásához. – Meglátni –
mondta nyomatékosan. – Ayla megnézni... – Korlátozott beszédkészségével
igyekezett mindenáron kifejezni magát. – Láb nem... gyógyulni, Don-da-lah nem
kimenni.
A férfi ismét elmosolyodott. Tudta, túl határozottan fogalmazott, remélve, hogy a
nő egyetért vele. Ám örült, hogy Ayla mégsem hagyta rá, hanem önmaga akarta
megértetni magát. Lehet, hogy Jondalar holnap még nem léphet ki a barlangból, de
ez azt jelenti, hogy Ayla annál hamarabb fog megtanulni beszélni.
 Jondalar immár feladatának tekintette a nő tanítását, és elégedett volt
beszédkészségének és szókincsének fejlődésével. Jondalart megdöbbentette, hogy
mihelyt kimondta a szavakat, a nő azonnal az emlékezetébe véste. Csak a kiejtés
jelentett gondot. Akárhogyan erőlködött, bizonyos hangokat nem tudott helyesen
képezni.
Ám az igazi kínlódás a tárgyakat és a cselekvéseket jelölő szavak elsajátítása után
következett. Még a legegyszerűbb elvont fogalmak is gondot okoztak. Ayla minden
egyes színárnyalatra külön megnevezést követelt. Nehezen értette meg, hogy a fenyő
sötétzöld színét és a fűzfa világoszöldjét egységesen a zöld szóval fejezik ki. Amikor
végre megértett egy elvont fogalmat, úgy tűnt, mintha elméje hirtelen
megvilágosodott volna, vagy mintha rég elfelejtett dolog elevenedett volna meg
emlékezetében.
Jondalar egyszer megjegyezte, mennyire csodálja rendkívüli emlékezőtehetségét,
de Ayla ezt is nehezen értette meg, és alig hitte el.
– Nem, Don-da-lah. Ayla nem jó emlékezni. Ayla próbálni, kislány Ayla akarni jó...
emlékezés. Próbálni, mindig próbálni.
Jondalar a fejét rázta. Örült volna, ha olyan jó emlékezőképessége és olthatatlan
tudásszomja lett volna, mint Aylának, akinek napról napra gyarapodott a tudása,
mégsem volt soha elégedett. Ám beszédkészsége fejlődésével a nő egyre
rejtélyesebbnek tűnt. Jondalar minél többet tudott meg róla, annál több kérdésre
szeretett volna választ találni. Ayla bizonyos tekintetben hihetetlenül ügyesnek és
értelmesnek, míg más szempontból egészen naivnak és tudatlannak bizonyult. A
tehetsége egyes területeken – mint például a tűzgyújtás – messze fejlettebb volt
annál, amit Jondalar eddig bárhol is tapasztalt, némely képessége viszont minden
képzeletet felülmúlóan primitívnek tűnt.
Egyvalamihez azonban Jondalarnak nem fért semmi kétsége: akár a közelben
tartózkodott a törzs bármely tagja, akár nem, Ayla teljes mértékben képes volt
gondoskodni önmagáról. „És rólam is" – ismerte el magában, amint Ayla felhúzta a
takarót, hogy szemrevételezze a sérült lábat.
Már előkészítette a fertőtlenítő oldatot, a varratszedés előtt azonban
nyugtalankodni kezdett. A seb nem nyílhat szét, hiszen szépen gyógyult, ám eleddig
soha nem alkalmazta ezt a módszert, ezért bizonytalan volt. Már napok óta
fontolgatta, hogy kiveszi a varratot, de Jondalar nyűgösködése végül elhatározásra
juttatta.
A férfi lába fölé hajolt, gondosan megvizsgálta a csomókat. Óvatosan felhúzta az
egyiket. Látta, hogy a bőr is vele együtt emelkedik, mivel rátapadt a szarvasínból
készült szálra. „Lehet, hogy nem kellett volna ilyen sokáig várnom?" – futott át az
agyán, de már túl késő volt emiatt aggódni. A bogot az ujjai közé fogta, és a
használaton kívül tartott, legélesebb késével igyekezett lehetőleg a csomó közelében
elnyisszantani a szálat. Miután kísérletképpen néhányszor megrángatta, látta, hogy
nem egykönnyen fog kijönni. Végül a foga közé vette a csomót, és egy hirtelen
rántással kihúzta.
 Jondalar arcizma megrándult. Ayla megsajnálta. A többi varratot igyekezett minél
gyorsabban kivenni, miközben Jondalar a fogát csikorgatta, és ökölbe szorította a
kezét, nehogy felüvöltsön, valahányszor a nő kihúzott egy szálat.
Ayla úgy döntött, hogy ha a seb nem nyílik szét, akkor megengedi Jondalarnak,
hogy lábra álljon, és kimenjen a barlang elé. Kezébe vette a kést, a fertőtlenítős tálat,
és felemelkedett a férfi mellől. Jondalar visszatartotta. – Megnézhetem azt a kést? –
kérdezte és rámutatott. Ayla odanyújtotta, és figyelte, ahogy Jondalar vizsgálgatja.
– Ez egy pattintott kő! Még csak nem is penge. Egészen ügyesen munkálták meg, de
a módszer igen kezdetlegesnek tűnik. Még nyele sincs, csak lekerekítették a végét,
hogy a használójának ne vágja el a kezét. Honnan szerezted ezt, Ayla? Ki készítette?
– Ayla.
Szívesen elmagyarázta volna, hogy ő nem olyan kiváló szerszámkészítő, mint
Droog, akitől a törzsben a kőpattin-tást tanulta. Szeretett volna eltársalogni az eszköz
előnyeiről, a kova tulajdonságairól, de nem ismerte a megfelelő szavakat és
kifejezéseket.
Jondalar ámulva csóválta meg a fejét, amikor visszaadta a kést. A nő ugyanolyan jól
képzett volt, mint bármely zelandoni, fejlett eljárást alkalmazott – összevarrta a sebét
–, ám a kése mégis kezdetleges volt. Jondalar arra gondolt, bárcsak a nő megértené,
amit mond, és válaszolna neki. Mindkettőjüket hajtotta a vágy, hogy Ayla minél
előbb megtanuljon beszélni.
Jondalar korán felébredt. A barlangban még sötétség honolt, de a bejáraton és a
füstlyukon keresztül beszűrődő mélykékség már a pirkadatot jelezte. Szemlátomást
világosodott. A sötétből kibontakoztak a sziklabarlang falainak dudorai és
mélyedései. Jondalar behunyt szemmel is tisztán maga előtt látta, már belevésődtek
az agyába. Hihetetlenül vágyott rá, hogy kiszabaduljon innen, és valami mást is
láthasson. Izgatottsága nőttön-nőtt. Biztosra vette, hogy ez az a nap, amikor először
kiléphet a barlangból. Alig bírt magával. Már épp fel akarta ébreszteni a mellette
fekvő nőt, amikor hirtelen meggondolta magát.
Ayla összehúzódzkodva feküdt az oldalán a prémtakarók alatt. Jondalar tudta,
hogy most ő uralja a nő megszokott alvóhelyét. Ayla a férfi mellé húzott fonott
szőnyegre terített prémek között aludt, nem pedig lapos gödörbe fektetett, szénával
kitömött derékaljon. Ruhástul, a bőrköpenyében dőlt le, hogy ha kell, egy
szemvillanás alatt felpattanhasson. Most visszafordult a hátára. Jondalar gondosan
tanulmányozta az arcát. Megpróbált valamilyen megkülönböztető, jellegzetes vonást
felfedezni, amelyből a nő származására következtethetne.
Ayla kinyitotta a szemét, és meglepetten felsikoltott.
Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy álmából felocsúdva emberi arcot lásson maga
előtt, kiváltképp nem egy áthatóan kék szempárt és szőke szakállas arcot. Amint
hirtelen felült, hogy felélessze a tüzet, egy pillanatra megszédült, de csakhamar
visszanyerte lélekjelenlétét. Összeszedte a tűz-csiholó eszközöket és a gyújtóst.
 – Megmutatnád, hogyan gyújtasz tüzet, Ayla? – kérdezte Jondalar, amikor a nő a
kezébe vette a köveket. Ezúttal megértette a férfi szavait.
– Nem nehéz, Ayla mutatni – mondta, és odavitte a tűz-pattintó köveket meg a
gyújtóst a fekhely közelébe. Szemléltetésképpen összeütötte a köveket, majd kis
kupacba gyűjtötte a kusza háncsrostokat meg a füzikebolyhokat. Végül a férfi kezébe
adta a kovakövet és a vaspiritet.
Jondalar azonnal felismerte a kovát, és úgy rémlett, mintha a másik kőhöz hasonlót
is látott volna, de soha eszébe nem jutott, hogy a kettőt együtt bármire használja,
főképp nem tűzgyújtásra. Egymáshoz csapta a két követ. Mintha apró szikrát látott
volna. Hitetlenkedve ismét összeütötte őket. Hosszú csóva röppent fel a hideg kövek
közül. Döbbenten, izgatottan bámulta. Ayla segítségével néhány kísérlet után
sikerült egy kis tüzet szítania a fekhely mellett. A két kőre pillantott.
– Ki tanított meg arra, hogy így gyújts tüzet?
Ayla értette a kérdést, csak azt nem tudta, hogyan adjon magyarázatot. – Ayla
gyújtani – felelte.
– Igen, tudom, de ki mutatta meg neked?
– Ayla... mutatta. – Hogyan is mesélhetné el, hogy egy nap, amikor kialudt a tüze,
és eltörött a szakócája, véletlenül felfedezte a parton a tűzkövet? Egy pillanatig a
kezébe támasztotta a fejét. Töprengett: hogyan adhatná mindezt a férfi értésére?
Aztán felpillantott, és megrázta a fejét. – Ayla nem beszélni jól.
– Hamarosan megtanulsz, Ayla, és akkor majd elmondod nekem. – Jondalar
elmosolyodott. – Ma pedig kimegyek. Rendben?
– Ayla megnézni... – Lehúzta a takarót a férfi lábáról, és megvizsgálta a sebet. A
varrat helye behegedt, és a láb is szépen gyógyulgatott.
– Igen, Don-da-lah kimegy.
A férfi arca felragyogott. Úgy érezte magát, mint a hosszú tél után a nyári törzsi
gyűlésre készülődő kisfiú. – Akkor induljunk, te nő! – Lerántotta magáról a takarót.
Alig várta, hogy felkelhessen, és kimehessen a szabadba.
Gyerekes lelkesedése és jókedve a nőre is átragadt. Visszamosolygott rá, de
megjegyzésével jelezte, még nem jött el a felkelés ideje. – Don-da-lah enni.
Az előző esti főtt ételből gyorsan összeütött egy kis reggelit, és teát főzött hozzá.
Nyihahát is megetette, aztán takácsmácsonyával pillanatok alatt végigkefélte a
kancát és a kiscsikót is. Jondalar figyelte. Már máskor is elnézte Aylát, amint a
lovakkal foglalatoskodott, de most tűnt fel neki először, hogy a nő lónyihogáshoz
hasonló hangot és néhány rövid, pattogó torokhangot hallatott. A kézjelei semmit
sem mondtak számára. Igaz, nem is vette észre, és sejtelme sem volt arról, hogy ezek
szerves részét képezik annak a nyelvnek, amelyen a nő a lóhoz beszélt. Azt azonban
tudta, hogy az állat valamilyen felfoghatatlan módon érti a nőt.
Miközben Ayla a kancát és a csikót simogatta, Jondalar azon tűnődött, vajon miféle
varázslatos erővel bűvöli el az állatokat. Jómaga is kissé megbabonázva érezte magát.
Megilletődött, amikor Ayla odavezette hozzá a lovakat. Jondalar még soha nem
simogatott meg élő lovat, és nem került pelyhes szőrű, újszülött kiscsikó közelségébe.
Elámult azon, hogy az állatok korántsem riadnak meg tőle. Az első óvatos
paskolgatások után Jondalar végigsimított a lovacska hátán, és imitt-amott
megvakargatta, biztos kézzel rátapintva a jólesően érzékeny pontokra. Úgy tűnt, a
kiscsikó különösen vonzódik hozzá.
Jondalarnak eszébe jutott, hogy Aylának még nem nevezte meg a lovat. – Ló –
mutatott a kancára.
Nyihahának azonban volt neve, mégpedig hangokkal kiadott neve, mint Aylának
vagy Jondalarnak. Ayla megrázta a fejét. – Nem. Nyihaha.
A férfi meghökkent arckifejezése láttán arra következtetett, hogy nem érti, amit
mondott, ezért megpróbálta megmagyarázni. Magára mutatott, és kimondta a nevét.
Aztán Jondalarra bökött, és őt is nevén nevezte. Majd a lóra szegezte a mutatóujját, és
halk nyerítést hallatott.
– Ez a kanca neve? De Ayla, én nem tudok ilyen hangot kiadni. Nem tudom,
hogyan kell a lovakkal beszélni.
Mégis megpróbálta, és sikerült kimondania a nyerítő hangot. Ayla elégedettnek
látszott, és visszavezette a lovakat a helyükre. – Szavakat tanít nekem, Nyihaha –
magyarázta a lónak. – Minden szót megtanulok tőle, de a nevedet meg kellett
mondanom neki. Ki kell gondolnunk egy nevet a kicsinyednek.... Mit gondolsz,
szívesen elnevezné a kiscsikódat?
Jondalar már hallott bizonyos zelandoniakról, akikről azt rebesgették, hogy a
vadászokhoz tudják csalogatni az állatokat. Egyes vadászok pedig tökéletesen
utánozták némely állatok hangját, és ily módon a közelükbe férkőzhettek. Ám hírét
sem hallotta olyasvalakinek, aki az állatokkal beszélget, és egy fedél alatt él velük. A
nőnek köszönhetően Jondalar szemtanúja lehetett egy vádló ellésének, mi több, ez a
kanca még azt is hagyta, hogy megsimogassa a kicsinyét. Félelemmel vegyes
csodálatot érzett, amint rádöbbent, mit vitt véghez ez a nő. Ki ő? És miféle bűbájos
erővel rendelkezik? Ám amint Ayla vidáman mosolyogva közeledett feléje, Jondalar
semmi rendkívülit nem fedezett fel rajta. Csupán egy átlagos nő volt. Értette a lovak
nyelvét, emberi nyelven azonban nem beszélt.
– Don-da-lah kimenni?
Jondalar már csaknem meg is feledkezett arról, mit szeretett volna csinálni. Arca
felderült, és mielőtt a nő odaért volna mellé, megpróbált felkecmeregni. Lelkesedése
hamar alábbhagyott. Még erőtlen volt, és minden mozdulat fájt. Egy pillanatra
szédülés és hányinger fogta el. Ayla látta, hogy a mosolygós arc a fájdalomtól
eltorzul és hirtelen elfehéredik.
– Lehet, hogy szükség lesz egy kis segítségre – mondta Jondalar kényszeredett
mosollyal.
– Ayla segíteni – tartotta oda a vállát támaszul a nő, és odanyújtotta a kezét.
Jondalar nem ellenkezett, elfogadta a segítségnyújtást.
 Amikor a férfinak a szárítóállvány egyik rúdjára támaszkodva végre sikerült
megállnia a saját ép lábán, Ayla felpillantott rá. Ámulatában leesett az álla, s a szeme
elkerekedett. A feje búbja alig ért a férfi álláig. Tudta, hogy Jondalar testhossza
nagyobb a törzsbeliekénél, de arra nem számított, hogy állva ekkorának fog hatni.
Ayla még nem találkozott ilyen magas emberrel.
A nő csodálkozó tekintete mosolyt csalt Jondalar arcára, noha nem tudta, mi
hökkenthette meg. Ayla magasabbnak tűnt, mintsem gondolta. A mozgásából és a
testtartásából ítélve jóval alacsonyabb termetűnek hitte. Kedvelte a magas nőket.
Általában rajtuk akadt meg a szeme, bár úgy vélte, erre a nőre más férfiak is
felfigyelnének. – Eddig megvolnánk – jegyezte meg. – Most irány a kijárat!
– Don-da-lah... felöltözni... Kell ruha... takarni... – mutatott a meztelen férfi nemi
szervére, ugyanis Jondalar ezt a szót még nem tanította meg neki. Majd hirtelen
elpirult.
Korántsem azért pironkodott, mert az erényesség ezt kívánta. Életében számos
férfit és nőt látott ruha nélkül. Úgy vélte, a férfinak nem is a természeti erőktől,
hanem az ártó szellemektől kellene megvédenie magát. Annak ellenére, hogy a nők
nem vehettek részt a férfiak szertartásain, Ayla tudta, hogy a törzsbeli férfiak nem
szívesen hagyták fedetlenül a nemi szervüket, amikor a szabadba mentek. Ayla nem
értette, hogy e gondolat hatására miért érezte magát zavarban, miért öntötte el
forróság az arcát, és miért váltott ki benne furcsa, lüktető érzéseket.
Jondalar végignézett önmagán. Ő is ismert nemi szervekkel kapcsolatos babonákat,
de arról még nem hallott, hogy a gonosz szellemektől elfedéssel meg lehet óvni
ezeket a testtájakat. Ha az ellenségnek sikerült rábírnia egy zelandonit arra, hogy a
szellemektől rosszat kérjen valakire, vagy ha egy nő maga szórt átkot egy férfira, egy
puszta ruhadarab kevésnek bizonyult ahhoz, hogy az illető megvédje magát.
Jondalar a hosszú utazás közben megtanulta, hogy a messziről jött idegennek, aki
tudatlansága miatt esetleg valamilyen tapintatlanságot követ el, könnyen
megbocsátanak, de azért nem árt odafigyelni az apró jelekre, hogy lehetőség szerint
minél kevesebb vétséget kövessen el. Feltűnt neki, hogy a nő elpirult, amikor a lába
közé mutatott. Megértette, hogy arra gondolt, nem szabad fedetlen testtel kimennie a
barlangból. Amúgy is kényelmetlen lenne pőrén üldögélni a csupasz sziklán.
Amint a szárítóállványba kapaszkodva fél lábon álldogált, egyszeriben oly
nevetségesnek találta, amiért még a meztelenségéről is megfeledkezve igyekezett
minél előbb kiszabadulni a barlangból, hogy szívből jövő hahotára fakadt.
Jondalarnak fogalma sem volt arról, hogy a nevetése milyen hatást vált ki Aylából.
Számára a kacagás oly természetes volt, mint a lélegzés. Ayla viszont olyan emberek
között nőtt fel, akik soha nem nevettek, sőt gyanakvón szemlélték, ha kacagni mert.
Hogy minél könnyebben alkalmazkodjék a törzsi közösséghez, megtanulta elfojtani a
nevetést. Az életben maradásért erről is hajlandó volt lemondani. Fia születése után
újra felfedezte a nevetés örömét. A gyermek is tudott kacagni, tőle örökölte ezt a
képességét. Ayla tudta, hogy a törzs helytelenítené, ha nevetésre bátorítaná a fiát, ám
amikor kettesben voltak, játékos csiklandozással csalt ki Durcből gurgulázó
kacarászást.
Az meg sem fordult a fejében, hogy önmagán és a fián kívül mások is tudnak
nevetni. Nem emlékezett rá, hogy valaha is hallotta volna mások kuncogását.
Jondalar jóízű, felszabadult hahotázása őt is kacagásra ingerelte.
Nem tudott ellenállni. A döbbenetből felocsúdva mosolyra húzta a száját, aztán
nevetni kezdett. Nem tudta, mi olyan mulatságos; egyszerűen csak átragadt rá
Jondalar nevetése.
– Don-da-lah – szólalt meg, miután abbahagyták a nevetést. – Mi a szó... ha-ha-ha-
ha?
– Nevetni.
– Don-da-lah nevetni?
– Úgy van.
– Ayla nevetni. Ayla szeretni nevetni.
– Jondalar pedig máris „szeretni kimenni". Hol van a ruhám?
Ayla odahozta a ruhakupacot. Az oroszlánkarmok cafatokra szaggatták az
öltözéket, és megbarnult vérfoltok éktelenkedtek rajta. Az ingről a díszek és a
gyöngyszemek kezdtek leperegni.
Ez a látvány elrettentette Jondalart. – Súlyosan megsérülhettem – állapította meg,
feltartva a megszáradt vértől megkeményedett nadrágot. – Ezt már nem hordhatom.
Ayla is épp erre gondolt. A tárolóhelyhez sietett, és egy vadonatúj, használatlan
bőrrel és hosszú bőrzsinórral tért vissza. Körbetekerte Jolandar derekán úgy, ahogy a
törzsbeli férfiak viselték az ágyékkötőjüket.
– Majd én – ajánlkozott Jondalar, és a puha bőrt a lába közé fogta, majd a két végét
elöl és hátul a derekáig felhúzta. – Viszont elkelne egy kis segítség – tette hozzá,
miközben a bőrzsinórral bíbelődött, hogy a derekán megkösse vele a bőrdarabot.
Ayla segített megkötni az ágyékkötőt, aztán odatartotta a vállát a férfinak, jelezve
hogy nehezedjen rá a sérült lábára. Jondalar szilárdan megvetette a lábát, és óvatosan
előrehajolt. A vártnál hevesebb fájdalom nyilallt a lábába. Kezdett kételkedni abban,
hogy eljuthat a kijáratig. Minden akaraterejét összeszedte, Aylára támaszkodott, és
fél lábon szökdécselve megindult kifelé. Amikor a kis barlang szájához értek, arca
felderült, Aylára mosolygott, majd kitekintett a sziklateraszra és a szemközti falnál
magasodó fenyőkre.
Ayla otthagyta a barlang sziklafalába kapaszkodó Jondalart. Visszament egy fonott
ülőszőnyegért meg egy prémért, majd leterítette a terasz távolabbi végénél, hogy a
férfi minél jobban ráláthasson a völgyre. Jondalar kifáradt, sajgott mindene, de azért
egészében véve elégedett volt magával, mire Ayla segítségével kényelembe helyezte
magát a prémen, és végre első alkalommal körbetekinthetett a vidéken.
Nyihaha és a kiscsikó odalent bóklászott a réten; nem sokkal azután, hogy Ayla
bemutatta őket Jondalarnak, távoztak a barlangból. A völgy a sivár sztyeppbe ékelt
zöld, buja növényzettel benőtt édenkertnek tetszett. Jondalar nem hitte volna, hogy
létezik ilyen hely errefelé. Fejét az ellenkező irányba fordította, és végigpillantott a
szűk szurdokon, ahol a patak folyt, majd a köves partszakaszon. Ám a patak mentén
egészen a távoli kanyarig húzódó, zöldellő völgy visszavonzotta tekintetét.
Minthogy jelét sem látta annak, hogy emberek laknák e vidéket, arra a
következtetésre jutott, hogy Ayla egyedül él itt. Ayla egy kis ideig elüldögélt
mellette, majd bement a barlangba, és egy maréknyi gabonamaggal tért vissza.
Összecsücsörítette az ajkát, dallamos trillázásba kezdett, és a sziklaterasz közelében
széthintette a magokat. Jondalar nem tudta mire vélni, mígnem leszállt egy madár, és
csipegetni kezdte a magocskákat. Hamarosan egy sereg különböző méretű és színű
madár jelent meg szárnysuhogtatva Ayla körül, és gyors mozdulatokkal kapkodni
kezdték a gabonaszemeket.
Énekük – csicsergésük, trillázásuk és rikoltozásuk – megtöltötte a levegőt,
miközben tollukat felborzolva perlekedtek egymással, hogy közelebb férkőzhessenek
az eleséghez. Jondalar nem akart hinni a szemének, amikor felfedezte, hogy a
madárdalok java részét a nő adja elő. Amikor egy bizonyos hangon madárdalba
kezdett, az ismerős hangot felismerő madár ráugrott az ujjára, s rajta ült, miközben a
nő felemelte, és duettet csicsergett vele. Olykor-olykor odatartott Jondalarnak egy-
egy madarat, hogy megérinthesse, mielőtt a madár szárnyra kelt.
Miután a magok elfogytak, a sereg apraja-nagyja tovaröppent, de egy feketerigó
még ott maradt Aylával felváltva dalolni. Ayla tökéletesen utánozta a rigó gazdag
repertoárját.
Jondalar lélegzet-visszafojtva figyelt, nem akarta megzavarni a madárbemutatót. –
Hol tanultad ezt? Még soha nem láttam ilyen közelről élő madarakat! – kérdezte,
amikor a rigó is elszállt.
A nő rámosolygott. Nem értette pontosan a férfi szavait, de érezte, hogy el van
ragadtatva. Ekkor egy másik madár hangján fakadt dalra. Azt remélte, Jondalar majd
rávágja a madár nevét, de csak elismerően mosolygott. Mielőtt feladta volna a
reményt, még kétszer próbát tett, más-más madarak hangján. Jondalar nem értette,
mit akar a nő, de a homloka ráncba szaladt. Ayla sokkal jobban utánozza a
madárhangokat, gondolta, mint a shamud a furulyájával. Lehet, hogy a nő az Anya
madárformát öltött szellemeivel társalog?
A kintlét öröme hamar feledtette vele ezt a futó gondolatot. Élvezte, hogy magába
szívhatja a nap sugarait, bőrén érezheti a szellő fuvallatát, és szemét a völgyön
legeltetheti. Ayla is majd kibújt a bőréből örömében. Boldogsággal töltötte el a férfi
társasága. Alig hitte el, hogy ott ül egy másik ember az ő sziklateraszán. Még pislogni
sem mert. Attól félt, a férfi alakja szertefoszlik, mire újra felpillant. Miután sikerült
meggyőznie magát arról, hogy a férfi nemcsak látomás, hanem teljes fizikai valójában
ott van, lehunyta a szemét. Kíváncsi volt, meddig tudja megállni, hogy nem néz rá,
hogy aztán annál nagyobb öröm legyen betelni a látványával, amikor ismét kinyitja a
szemét. Váratlan gyönyörűséggel töltötte el, amikor a férfi mély, zengő hangon
megszólalt, miközben ő épp csukva tartotta a szemét.
 A nap mind feljebb emelkedett az égen, és kezdte éreztetni a melegét. A csillogó
patak elvonta Ayla figyelmét a férfiról. Az utóbbi időben nem járt le reggelente úszni,
mert nem merte magára hagyni a férfit. Ám úgy vélte, immár sokkal jobban van, és
bármikor odakiálthat neki, ha szüksége van valamire.
– Ayla menni víz – közölte, és úszó mozdulatokat tett.
– Úszni – mondta Jondalar, hasonló mozdulatokkal jelezve a cselekvést. – Ezt úgy
mondják, úszni. Bárcsak én is veled tarthatnék!
– Ssni – mondta utána Ayla.
– Úszni – javította ki a férfi.
– Úsni – kísérelte meg újra, és miután Jondalar rábólintott, elindult az ösvényen
lefelé. „Még jó időbe telik, mire Don-da-lah lesétálhat ezen az úton. Hozok neki egy
kis vizet. A lába szépen gyógyul. Lehet, hogy egy kicsit bicegni fog, de remélem, nem
fogja korlátozni a mozgásában."
Amikor leért a partra, és leoldotta a bőrövet a köpenyéről, úgy döntött, hogy a haját
is megmossa. Elindult a patak mentén lefelé szappangyökeret keresni. Felpillantott,
észrevette Jondalart, és odaintegetett neki. Majd visszasétált a szappangyökérrel, és
eltűnt a férfi szeme elől. Leült egy nagy sziklakőre, amely a tavaszi áradás előtt még a
sziklafalba volt beágyazva. Nekiállt kibontogatni a haját.
Jondalar szeme előtt akkor tűnt fel újra, miután megmosta a haját, és úszni kezdett
felfelé. A férfi megcsodálta egyenletes, erős karcsapásait. Kisvártatva Ayla ráérősen
visszaúszott a sziklakőhöz, és leült rá, hogy megszárítkozzék a napon. Közben egy
vesszővel kibontotta a gubancokat a hajából, majd takácsmácsonyával végigfésülte.
Mire dús haja megszáradt, Ayla felhevült a napon. Aggodalom fogta el Jondalar
miatt, habár a férfi eleddig nem szólította. „Biztosan elfáradt" – gondolta. Amint a
köpenyére pillantott, elhatározta, hogy odafent majd tiszta ruhát ölt magára.
Megfogta a köpenyét, és elindult az ösvényen felfelé.
Jondalar sokkal jobban érezte a bőrén a nap perzselő sugarait, mint Ayla. Még
tavasz volt, amikor Thonolannal útra kelt, és az a kevéske szín, amit a mamutoj
tábortól idáig útközben magára szedett, a barlangban töltött idő alatt teljesen
lekopott. A bőre hófehér volt, mint télen, legalábbis addig, amíg nem ült ki a napra.
Ayla már messze járt, amikor Jondalar észlelni kezdte a leégés első jeleit. Megpróbált
ügyet se vetni rájuk, mert nem akarta háborgatni Aylát. Hagyta, hadd élvezze azt a
néhány pillanatot, amit végre önmagára szánhat a gondos ápolás után. Némi idő
elteltével kezdett csodálkozni, vajon mi tarthat neki ilyen sokáig. „Csak sietne már!" –
sürgette magában, miközben az ösvény felé pillantgatott, majd a patakot fürkészte,
arra gondolván, hogy a nő esetleg ismét bement úszni egyet.
Jondalar épp az ellenkező irányba nézett, amikor Ayla megjelent a teraszon. A férfi
vérvörös háta láttán szégyenérzet fogta el. „Hú, de leégett! Micsoda javasasszony
vagyok, hogy ilyen sokáig kint hagyok egy magatehetetlen embert a tűző napon?!" –
korholta magát gondolatban; és odasietett a férfihoz.
 Jondalar hátrafordult. Hálás volt, hogy végre felbukkanni látta, és kissé bosszús is,
amiért nem jött előbb. Ám mihelyt jobban szemügyre vette, egy csapásra elmúlt
minden baja. Szájtátva bámulta a napsütésben feléje lépkedő mezítelen nőt.
Aranyló, napbarnított bőre alól minden mozdulattal elővillantak kemény
munkában edzett, inas izmai. A lába formás volt, csak a bal combján éktelenkedett
négy, párhuzamosan futó sebhely. Jondalar abból a szögből, ahol ült, jól
megfigyelhette kerek, kemény tomporát, sötétszőke pihés fanszőrzetét, fölötte pedig
a hasán a halványan látszódó redőket, a terhességi csíkok nyomait. „Ez a nő már
szült?" – hökkent meg Jondalar. Dús keblei formásak, lányosan feszesek voltak,
mellbimbói hegyesek. Hosszú, kecses karja erőtől duzzadt.
Ayla olyan férfiak és nők között nőtt fel, akik születésüktől fogva erősek voltak.
Ahhoz, hogy el tudja látni a törzsben a nőkre háruló feladatokat – emelést, cipelést,
bőrök kikészítését, favágást –, ki kellett fejlesztenie az ehhez szükséges testi izomerőt.
A vadászat szívóssá, lendületessé tette, az egyedüllétben a túlélésért vívott küzdelem
pedig jelentős erőkifejtést követelt.
Jondalar azon tűnődött, hogy talán még nem is látott ilyen erős nőt; nem csoda,
hogy fel tudta húzni őt a fekhelyről, és elbírta ránehezedő súlyát. Még soha nem
találkozott nálánál formásabb testű nővel. De nemcsak a teste volt gyönyörű.
Jondalar kezdettől fogva szépnek tartotta Aylát, noha napvilágnál eddig még nem
vehette szemügyre.
Hosszú nyakán, a torka alatti gödörben apró karcolás nyoma húzódott, ajka telt,
orra egyenes és keskeny, arccsontja erős, szürkéskék szeme távol ülő volt. Hosszú
szempillája és ívelt szemöldöke csupán egy árnyalattal volt sötétebb a napfényben
tündöklő aranyszőke hajzuhatagnál, amely kibontva, lágyan omlott a hátára.
– Te jóságos Nagy Földanya! – suttogta Jondalar.
Még nem látott Aylánál lélegzetelállítóbb szépségű nőt. Miért rejtette ezt a
szemrevaló testet alaktalan, bő göncökbe? Miért fonta és tűzte fel apró copfokba ezt a
csodás hosszú hajat? Jondalar eddig egész egyszerűen csak szépnek hitte. Miért nem
látta meg benne a gyönyörű nőt?
Mire Ayla átvágott a teraszon és a közelébe ért, Jondalart szenvedélyes vágy fogta
el. Eleddig ismeretlen, ellenállhatatlan sürgetést érzett. Legszívesebben kinyújtotta
volna a kezét, hogy végigsimogassa s feltárja ezt a tökéletes testet. Amikor a nő
közelebb hajolt, és Jondalar megérezte bőre illatát, ha képes lett volna rá, szó nélkül
azonmód magáévá tette volna. Megérezte, hogy ezt a nőt nem lehet egykönnyen
meghódítani.
– Don-da-lah! Hát... tűz... – kiáltott fel Ayla. Keresgélte a szavakat, amelyekkel
kifejezhetné, hogy a férfi háta pecsenyére sült a napon. Aztán elbizonytalanodott –
földbe gyökerezett a lába, a férfi tekintete megbabonázta. A fürkésző, kék szempárba
nézett; tekintetük egymásba mélyedt. A nő szíve hevesen zakatolt, a térde
rogyadozott, az arcát melegség öntötte el. Teste remegett, és a lába között egyszer
csak nedvességet érzett.
 Nem tudta, mi ütött belé. Elkapta a tekintetét, amely most Jondalar ágyékkötője
alatt ágaskodó férfiasságára esett. Heves vágyat érzett, hogy odanyúljon és
megérintse. Behunyta a szemét, mély lélegzetet vett, igyekezett csillapítani a
remegését. Amikor felpillantott, kerülte a férfi tekintetét.
– Ayla segíteni Don-da-lah menni barlang – jelentette ki. Miután visszavezette és
lefektette a férfit, sietve átnézte a gyógyszerkészletét, majd kirohant a barlangból.
Jondalar csak akkor értette meg, hová tűnt a nő, amikor az egy csomó hatalmas,
szürkészöld, szőrös bojtorjánlevéllel tért vissza. Leszakította a leveleket a vastag
középső erezetről, egy tálba apró darabokra tépdeste, langyos vizet töltött hozzá, és
egy kővel péppé zúzta.
Amint Jondalar az égési fájdalmat csillapító, hűsítő pépet a hátán érezte, hálásan
gondolt arra, hogy a sors egy javasasszony gondjaira bízta.
– Ahhh! – sóhajtott fel. – így már sokkal jobb!

22.

– Mondani nekem helyesen... „Don-da-lah".

– Jól mondod a nevem.
– Nem – rázta a fejét hevesen Ayla. – Ayla mondani rosszul.
– Jondalar. Jon-da-lar – szótagolta a nevét a férfi.
– Zzzon...
– Jjon – mutatta az ajkát csücsörítve Jondalar. – Jondalar. – Zh... dzh... – küszködött
Ayla az ismeretlen hanggal.
– Dzhon-da-larrr – bökte ki végül, az r-t görgetve.
– így már jó. Nagyon jó – dicsérte meg a férfi.
Ayla diadalmasan elmosolyodott, majd huncutkásan nevetett: – Dzhon-da-larr ob
da zel-ann-doní.
– Nagyszerű! – Jondalar őszintén el volt ragadtatva. Igaz, a nő kiejtése némi
kívánnivalót hagyott maga után, de az eltérést csak egy zelandoni ember tudta
észrevenni. A férfitól kapott dicséret Aylának minden erőfeszítést megért.
– Mit jelent „zelandoni"? – tudakolta Jondalartól.
– Így nevezik az én népemet, Doni, vagyis a Nagy Földanya gyermekeit, akik
délnyugaton élnek. Legkönnyebben talán a Föld gyermekeinek lehet mondani őket.
Ám minden nép a Föld gyermekének nevezi magát a saját nyelvén. Egyszerűen az
embereket jelöli ez a kifejezés.

Egymással szemben álltak, hátukat az egy csoportban nőtt, egy tőről fakadó, vastag
nyírfatörzseknek vetve. Annak ellenére, hogy Jondalar még botra támaszkodva járt,
és erősen sántított, örült, hogy lent lehet a völgyben, a zöldellő réten. Napról napra
jobban boldogult. Első útja a meredek ösvényen lefelé iszonyú kínszenvedés volt, s
egyben győzelem is. A felfelé vezető út viszont könnyebbnek bizonyult.
Még mindig nem tudta elképzelni, hogy az oroszlánkaland után hogyan volt képes
Ayla minden segítség nélkül felcipelni őt a barlangba. Ám ha segítséget vett igénybe,
akkor hol vannak most a többiek? Jondalart már régóta foglalkoztatta ez a kérdés, s
csak a megfelelő alkalomra várt, hogy feltehesse. Úgy tűnt, most ez a várva várt
pillanat elérkezett.
– Hol van a néped, Ayla? Kik ők?
A nő arca elkomorult. Jondalar szinte már bánta, hogy megkérdezte. A hosszú
hallgatás után kezdte azt hinni, hogy Ayla nem értette a szavait.
– Ayla nincs nép – bökte ki végül. Ellökte magát a fatörzstől, és kilépett a fa
árnyékából. Jondalar megragadta a botját, és utánabicegett.
– Pedig kellett, hogy tartozz valahová. Téged is anya szült a világra. Ki
gondoskodott rólad? Ki tanított meg az orvoslásra? Hol vannak azok az emberek,
Ayla? Miért élsz egyedül?
Ayla a földet bámulva lassan lépkedett előre. Nem akart kitérni a válasz elől –
kénytelen volt felelni. A törzsi szokások szerint a nő nem zárkózhatott el a
válaszadás elől, ha egy férfi egyenesen nekiszegezett egy kérdést. A nők viszont nem
kérdezősködtek a férfiak személyes dolga felől, és a férfiak is csak ritkán faggatták
egymást ilyen témákról. Általában a nők voltak azok, akiket kérdőre vontak.
– Ha nem akarsz beszélni...
– De – emelte tekintetét a férfira. – Ayla beszélni, csak nem tudni szavak.
Megálltak a nagy kőnél, amely az áradás idején a sziklatömbnek ütközve egy részt
ledöntött belőle, majd végül a mezőn kötött ki. Jondalar letelepedett a sziklakő
szélére, ahol a valaha lepattant darab nyomán kényelmes ülőalkalmatosság
keletkezett háttámasszal és megfelelő magasságú ülőkével.
– A te néped minek nevezi magát? – érdeklődött Jondalar.
Ayla egy röpke pillanatra eltöprengett. – Emberek. Férfi... nő... gyerek. – A fejét
ingatta. Nem tudta, hogyan fejezze ki magát. – A törzs – mondta ki a szót
torokhangon, a Barlangi Medve népének nyelvén, a fogalmat jelölő kézmozdulat
kíséretében.
– Mint egy család? A család az egy tűznél élő férfit, nőt és a gyerekeket jelenti...
Ayla bólintott. – Család... nagyobb.
– Egy kis csoport? Az együtt élő több család egy „barlangot" alkot, még ha nem is
barlangban élnek.
– Igen. A törzs jelenteni minden ember – felelte Ayla, a törzs szót ismét a törzsi
nyelven hangosan kimondva.
Jondalar megpróbálta utánozni a szót. – Még soha nem hallottalak a saját
nyelveden beszélni.
 – Nem tudni sok szót. Törzs nem beszélni szavak. Jondalar elcsodálkozott. – Akkor
hogyan beszélnek? – Beszélni... kéz – válaszolta, s közben önkéntelenül is kézjelekkel
próbálta kifejezni magát.
Jondalar kérdő pillantására Ayla megfogta a kezét, és a megfelelő kézjelek szerint
mozgatni kezdte, miközben szóban megismételte:
– A törzs nem beszélni sok szó. A törzs beszélni... kéz.
A férfi homlokán a ráncok fokozatosan kisimultak, amint kezdte felfogni, Ayla mit
akar mondani. – Szóval a te néped kézjelekkel beszél? Mutasd be! Mondj valamit a
nyelveden!
Ayla egy másodpercig elgondolkodott, aztán belekezdett: – Annyi mindent
szeretnék elmondani neked, de először meg kell tanulnom a nyelvedet. Én már nem
vagyok törzsbeli nő. Hogyan magyarázhatnám el, hogy én már halott vagyok? Nincs
népem. A törzs számára én a szellemvilágban élek, mint ahogy a te útitársad is, aki –
úgy hiszem – a testvéred volt.
Szeretném elmondani, hogy a sírja felett kértem a szellemeket, segítsenek neki
megtalálni a másvilágra vezető utat, hogy a bánat ne nyomja a szívedet. Én is
meggyászoltam őt, noha nem ismertem.
Nem ismerem azt a népet, ahonnan származom. Biztosan volt anyám és családom,
akik úgy néztek ki, mint én... és te. De csak idegenekként hallottam róluk. Iza az
egyetlen anyám, aki az emlékeimben él. Ő tanított meg a gyógyítás fortélyaira, és ő
tett engem javasasszonnyá, de ő már az árnyékvilágba távozott, ahogy Creb is.
Jondalar, téged a barlangi oroszlán szelleme hozott ide. Mindig féltem attól, hogy
az idegenek Broudhoz hasonlítanak, de te inkább olyan vagy, mint Creb, gyengéd és
türelmes. Először azt hittem, azért küldött hozzám a védőszellemem, mert te vagy a
párom. Akkor még nem számított, hogy ki vagy. Férjemül akartalak, hogy legyen
valakim.
Most már másképp gondolom. Amióta itt vagy, minden egyes nappal egyre
erősebben kötődöm hozzád. Tudom, hogy az idegenek valahol itt élhetnek a
közelben, és bizonyára van más férfi, aki a párom lehetne. De nekem rajtad kívül
nem kell más. Félek, hogy ha teljesen felgyógyulsz, majd el akarsz menni. Attól
tartok, téged is elveszítelek. Bárcsak elmondhatnám, mennyire... kimondhatatlanul...
hálás vagyok azért, hogy itt vagy velem! – Ayla hirtelen megállt. Képtelen volt
tovább folytatni, noha érezte, még lenne mondanivalója.
A férfi feszülten figyelt, de nem egészen értette meg a nő gondolatait. A kifejező,
beszédes mozdulatai – nemcsak a kézjelei, hanem az arckifejezése, a szeme, az egész
teste – mélyen meghatották Jondalart. Néma táncosra emlékeztette, bár néha érdes
hangokat hallatott, amelyek furamód illettek a kecses taglejtésekhez. Néha Jondalar
is gesztikulált, hogy hangsúlyt adjon a szavainak, de tudta, hogy a nő jelbeszéde nem
erre szolgál. Úgy tűnt, mintha a nő, épp ellenkezőleg, inkább a hangokkal
nyomatékosítaná a kézmozdulatait.
 Miután Ayla abbahagyta a gondolatközlést, pár pillanatig elmélázva állt, majd
kecsesen a férfi lába elé omlott, és lehajtotta a fejét. Jondalar várt. Mivel a nő nem
mozdult, kezdte kínosan érezni magát. Úgy érezte, mintha a nő őrá várna, és a
tiszteletét nyilvánítaná ki. Nemes gesztusnak számított a Nagy Földanyának hódolni,
ám ő köztudottan féltékeny volt, és nem fogadta barátságába azt a gyermekét, akit az
őt megillető tiszteletben részesítettek.
Jondalar megérintette a nő karját. – Állj fel, Ayla! Mit csinálsz?
– A törzsben nő ülni, ha akar beszélni. És Ayla akar beszélni.
– Ahhoz nem kell a földön ülnöd, hogy szólhass hozzám – mondta Jondalar.
Kinyújtotta a kezét, hogy felemelje a nőt a földről. – Ha beszélni akarsz, csak beszélj
nyugodtan.
Ayla nem mozdult. – Törzsi szokás – jelentette ki. Esdeklő tekintete megértésért
könyörgött. – Ayla akar mondani, Jondalar adni Ayla beszéd, ezért Ayla mondani...
– Csak nem köszönetet akarsz mondani?
– Mit jelent „köszönet"?
– Te megmentetted az életemet, Ayla – szólalt meg némi morfondírozás után. –
Gondoskodtál rólam, ápoltál, etettél-itattál. Ezért köszönetet kellene mondanom. Sőt,
ennél sokkal többel tartozom.
Ayla összevonta a szemöldökét. – Ez nem az. Férfi megsérülni. Ayla ápolni. Ayla
minden embert ápolni. Jondalar ad Ayla beszéd. Ez több. Ez több köszönet.
– Értelek, Ayla. Tudom, hogy gyógyító vagy, és az elhivatottságodnál fogva
mindenkin segítesz, akinek szüksége van rá. Lehet, hogy te természetesnek tartod,
hogy megmentetted az életemet, de én ettől függetlenül hálás vagyok neked.
Részemről csupán csekélység, hogy beszélni tanítalak, de már kezdem érteni, hogy
számodra ez nagyon fontos, és ezért hálás vagy nekem. Az én nyelvemen a
háládatosságot köszönetmondással nyilvánítják ki. De te sokkal szebben fejezed ki.
Úgyhogy kérlek szépen, most már állj fel.
Ayla érezte, hogy a férfi megértette. Mosolya nagyobb háláról tanúskodott,
mintsem gondolta. Ujjongott örömében, amiért végre sikerült megértetnie magát.
Felállt, s úgy érezte, valahogyan le kell vezetnie túláradó örömét. Amikor
megpillantotta Nyihahát a csikóval, éles, harsány füttyszót hallatott. A kanca
megmozdította a fülét, majd a nő felé vágtatott. Amint közelebb ért, Ayla
nekifutásból felugrott a hátára.
Nagy kört írtak le a réten. A csikó szorosan a nyomukban ügetett. Jondalarnak a
meglepetéstől tátva maradt a szája. Egy pillanatra végigfutott a hátán a hideg.
„Lehet, hogy ez a nő nem is e világi teremtmény? Talán egy doni?" – tűnődött
magában. Halványan még emlékezett arra az álmára, amelyben egy fiatal nő
alakjában testet öltött anyaszellem a kezével félretolt egy oroszlánt.
Ayla riadtan ébredt álmából. A hátán feküdt, és a barlangot betöltő sűrű,
átláthatatlan sötétséget kémlelte. Végül csendben felkelt, és a barlang szája felé
tapogatózott.
 „Már megint hagytam kialudni a tüzet – bosszankodott, a fal mellett botorkálva. –
Jondalar nem ismeri annyira a barlangot, mint én. Ha az éjszaka közepén fel kell
kelnie, sötétben nem talál ki a barlangból."
A kijáratnál megállt, és a nyugati égbolton a sziklafal pereme alá bukó holdsarlót
bámulta. Éjfél már elmúlt, inkább hajnal felé járt az idő. Odalent sötétség honolt, csak
a csillagok tükörképe csillámlott ezüstösen a susogó patak víztükrén.
Az égbolt lassacskán világosodott. A csillagok fokozatosan beleolvadtak a
kékségbe. A völgy távoli végénél felvöröslött az ég alja. A vérvörös napkorong felső
íve felbukkant a horizont alól, és ragyogó fénynyalábbal világította be a völgyet.
– Alighanem préritűz tombol amott kelet felé – szólalt meg Jondalar.
Ayla hátraperdült. – Igen, nagy tűz, sok füst. Én nem tudni, hogy te felkelni.
– Már egy ideje ébren vagyok. Reméltem, hogy visszajössz. A tűz kihunyt.
– Ayla tudni. Gondatlan. Nem táplálni tüzet éjszaka. Megy meggyújtani.
Jondalar követte a nőt a barlangba. Ayla elővette a vas-piritet meg a kovakövet, és
kis kupacba rakta a taplót meg a gyújtóst.
– Ugye, azt mondtad, itt találtad a tűzkövet a parton? Van még belőle?
– Igen. Nem sok. Víz jönni, elvinni.
– A patak kiöntött, és az árvíz elmosta a köveket? Akkor össze kellene gyűjtenünk
annyit, amennyit csak találunk.
Ayla elgondolkozva bólintott. Mást tervezett aznapra, és ehhez Jondalar segítségét
szerette volna kérni, csak nem tudta, hogyan hozakodjék elő vele. A hús fogytán volt.
Vajon ellenezné Jondalar a vadászatot? Igaz, Ayla eddig is eljárt vadászni a
parittyájával, és Jondalar soha nem kérdezte meg, honnan került az ugróegér, a nyúl
meg az óriáshörcsög a tányérjára. A kisvadak elejtését a törzsbeli férfiak is
engedélyezték neki, ám most nagyvadra volt szüksége. Ez azt jelentette, hogy
Nyihahát is magával kell vinnie, és veremcsapdát kell ásnia.
Reggel, a szokásos patakparti sétájuk előtt Ayla az övébe csúsztatta a parittyáját,
hogy ha alkalom adódik, bemutassa vadásztudományát.
Már a réten jártak. Közeledtükre felrebbent egy hófajd-pár. Ayla rögtön a
parittyáért és a kavicsokért nyúlt. Az elsőt röptében eltalálta, a másik szárnyra kelt,
de a második kő azt is leszedte a levegőből. Ayla Jondalarra pillantott. Látta a
döbbenetet és – ami még ennél is lényegesebb – a mosolyt az arcán.
– Ez bámulatos, te nő! És én még azt hittem, csapdával fogod az állatokat. Miféle
fegyver ez?
Ayla a férfi kezébe adta a középen kiöblösödő bőrszíjat, és elment összeszedni a
madarakat.
– Azt hiszem, parittyának nevezik – állapította meg Jondalar, amikor a nő
visszatért. – Willomar mesélt nekem ilyesféle fegyverről. Akkor nem egészen tudtam
elképzelni, milyen is lehet, de minden bizonnyal ez az. Ügyesen bánsz vele, Ayla.
Biztosan sokat kellett gyakorolnod, még ha veled született tehetség lakozik is
benned.
 – Örülni, hogy én vadászni?
– Ki más vadászna helyetted, ha te nem vadásznál?
– Törzsben férfiak nem szeretni, ha nő vadászik.
– A legtöbb zelandoni nő, legalábbis fiatalkorában, eljár cserkészni. Az édesanyám
kiváló nyomolvasó volt. Én kedvelem a vadászó nőket.
– Nekem menni kell vadászni – jelentette be Ayla. – Kell segítség.
– Szívesen veled tartanék, de még nem vagyok rá alkalmas.
– Nem vadászni segíteni. Nyihahát elvinni, te addig felügyelni csikó.
– Hát erről van szó! – kuncogott Jondalar. – Azt akarod, hogy amíg te a kancával
portyázni mész, addig én őrizzem a csikót. Természetesen megteszem. Nem
szeretném, hogy a lovacskának bármi baja essék.
Ayla megnyugodva elmosolyodott.
– Ámbár megnézhetnéd azt a tüzet, mielőtt bármiféle vadászatot terveznél. Egy
ilyen préritűz helyetted vadászhat.
– Tűz vadászni? – csodálkozott el Ayla.
– Köztudott, hogy egész csordák vesznek oda a nagy füstben. Sőt néha sült húst is
találhatsz magadnak.
Ayla arcán mosoly suhant át. Fölfogta, hogy a gyorsan terjedő tűz akár egy egész
csordát elpusztíthat, és akkor lehet, hogy nem kell veremásással bajlódnia.
Jondalar kíváncsian leste a nőt, aki elővette a hámhoz rögzített kosarakat meg a
szállítóhevedert. Nem tudta mire vélni, mi célt szolgál ez a bonyolult alkotmány.
– Nyihaha hozni húst haza – magyarázta Ayla a hevederre mutatva, miközben a
hámot felrakta a kancára. – Nyihaha hozni téged a barlangba – fűzte hozzá.
– Tehát így kerültem ide! Már régóta foglalkoztatott ez a kérdés, de az eszembe sem
jutott, hogy te egyedül hoztál fel ide. Azt hittem, mások találtak rám, és itt hagytak
nálad.
– Nem... nem mások. Én találni meg... téged... és másik férfit.
Jondalar arca elkomorult. Váratlanul érte Thonolan említése, és a szívébe markolt a
fájdalom. – És őt ott kellett hagynod? Nem hozhattad őt is magaddal? – támadt a
nőre számonkérő hangon.
– Férfi halott, Jondalar. Te megsebesülni. Nagyon – felelte Ayla.
– Ne haragudj, Ayla. Nem lett volna szabad kiabálnom veled, de Thonolan a
testvérem volt... – mondta sírástól elfúló hangon Jondalar.
– Testvér. Te és másik férfi... születni egy anya.
– Igen, egy anyától származtunk.
Ayla bólintott, és a ló felé fordult. Arra gondolt, bárcsak elmondhatná a férfinak,
hogy tudja, milyen szoros szálak fűznek egymáshoz egyazon anyától származó két
embert. Creb és Brun testvérek voltak.
Ayla becsomagolt a málháskosarakba, majd fogta a lándzsáit, hogy azokat is
berakja. A készülődést néző Jondalar kezdett ráébredni, hogy a ló nem csupán
különös társat jelent a nő számára, hanem kifejezetten a hasznára van. Újabb
ellentmondás ejtette zavarba: egyszer sem hallott arról, hogy bárki is ló segítségével
vadásszon és cipelje haza a zsákmányt, ám a nő lándzsájánál kezdetlegesebb eszközt
sem látott még soha.
Jondalar a barlangba vezette a csikót, mielőtt Ayla Nyihahával útnak indult.
Vakargatta, simogatta, beszélt hozzá, mígnem úgy gondolta, hogy a nő a kancával
már messze jár. A botját hátrahagyva meggyújtott egy kőmécsest. Az egyik tenyerébe
fogta, és a falak mentén haladva kíváncsian végigfürkészte a barlangot. Körülbelül
akkora volt, mint amekkorának képzelte, és a kis falmélyedésen kívül semmilyen
oldaljáratot nem fedezett fel. A falmélyedés azonban meglepetést tartogatott a
számára: minden jel – köztük egy hatalmas mancs nyoma – arra utalt, hogy az üreget
nemrég barlangi oroszlán lakta.
Miután végigvizsgálta a barlang többi zugát is, meggyőződött arról, hogy Ayla már
évek óta itt lakik. Biztosan tévedett az oroszlánnyomokkal kapcsolatban, gondolta.
Tüzetesebben szemügyre vette a falmélyedést, de ismét arra a következtetésre jutott,
hogy talán egy éve sincs, hogy abban az üregben barlangi oroszlán tanyázott.
Újabb rejtély! Vajon sikerül-e választ találnia valaha mindezekre a meghökkentő
kérdésekre?
Kezébe vette Ayla egyik kosarát, és elhatározta, hogy lemegy a partra tűzkövet
gyűjteni. Legalább hasznosítja magát. A csikó előreszökellt a meredek ösvényen,
Jondalar pedig a botja segítségével bicegett lefelé. Aztán a csonthalom mellett a
sziklafalnak támasztotta a botot.
Végigkutatta a csont- és uszadékfa-kupacot, majd a másik oldalon a szemétdombot,
végül az elburjánzott bozótost. Több maréknyi tűzkőre bukkant, miközben egy jó
kalapácskövet keresett magának. Amikor a köves parton talált egyik kováról leütötte
a mészkőréteget, elmosolyodott. Csak most ébredt rá, mennyire hiányzott
mesterségének a gyakorlása.
A nap hamarabb eltelt, mintsem gondolta. Alkonyodott, mire gondosan
összeszedegette az újonnan készített kőpattintó szerszámait meg a velük
megmunkált új kőeszközöket, és az Aylától kölcsönvett bőrdarabba kötötte. Amikor
felért a barlangba, a csikó már várta, és a karját bökdöste, hogy a figyelmét magára
vonja. Jondalar sejtette, hogy az állat éhes. Délben evett utoljára egy kis zabkását,
amit Ayla otthagyott a számára. Hol lehet Ayla?
Besötétedett. Jondalar már kifejezetten aggódott. A csikónak szüksége volt az
anyjára. Aylának már rég vissza kellett volna érnie. Jondalar a terasz távolabbi
végében várta a nőt. Aztán elhatározta, tüzet rak, hogy Ayla meglássa a fényt, ha
netalán eltévedt.
Későre járt, amikor a nő végre hazatért. Jondalar meghallotta Nyihaha patáinak
csattogását, és elébük ment az ösvényen, ám a csikó megelőzte őt.
– Te igazat mondani, Jondalar. Nagy-nagy tűz. Messze. Sok-sok állat – számolt be
Ayla, amint felért a teraszra.
 Jondalar látta, hogy ki van merülve. A keze feketéllett, az arca meg a köpenye
kormos és véres volt. Ayla levette a hámot és a szállítóhevedert Nyihaháról, fél
kézzel átölelte a nyakát, és homlokát fáradtan a kancának támasztotta. A ló a fejét
lehorgasztva, szétvetett mellső lábakkal állt, miközben a csikót szoptatta.
Ugyanolyan elcsigázottnak tűnt, mint Ayla.
– A tűzvész messze lehetett. Már késő van. Egész nap úton voltál? – tudakolta
Jondalar.
– Igen, egész nap – sóhajtotta Ayla. Mély lélegzetet vett. Még nem hagyhatta el
magát, rengeteg tennivaló várt rá. – Sok állat elpusztulni. Sok jönni húst vinni.
Farkas. Hiéna. Oroszlán. Es ismeretlen állat, nagy foggal – mutatta a száját eltátva és
a két mutatóujját a szemfogához illesztve.
– Te tigrist láttál, Ayla! Nem is sejtettem, hogy tigrisek valóban léteznek! A nyári
törzsi gyűléseken egy öregember szokott mesélni a gyerekeknek arról, hogy
ifjúkorában tigrist látott, de senki nem hitte el neki. Te tényleg láttál ilyen állatot? –
Jondalar sajnálta, hogy nem mehetett Aylával.
A nő bólintott és megborzongott. Összehúzta a vállát, és behunyta a szemét. – Állat
megijeszteni Nyihahát. Lopakodni utána, de parittya elűzni. Nyihaha és én szaladni.
– Parittyával megfutamítottál egy tigrist? – kerekedett el Jondalar szeme. – Te jó
Földanya!
– Tigris nem akar Nyihaha.... Hanem sok hús. De parittya elűz.
„Nem csoda, hogy kifáradt – gondolta Jondalar. – Lehet, hogy nem kellett volna
javasolnom, hogy nézze meg a préritüzet, de mégis két szarvassal tért vissza. Óriási
lélekjelenlét kellett ahhoz, hogy megfélemlítsen egy tigrist. Ez aztán a bátor nő!"
Ayla a kezére pillantott, aztán lement a partra. Kihúzott a földből egy libatopszárat,
a levelét és a gyökerét összemorzsolta a kezében, megnedvesítette, és a felmarkolt
homokkal együtt lesúrolta a tenyerét. Majd lemosta az arcáról az út porát, és
visszament.
Jondalar közben megmelegítette a főzőköveket. Ayla örült a forró teának. Épp erre
vágyott. Remélte, hogy Jondalar nem várja el tőle, hogy vacsorát főzzön, hiszen
mielőtt elindult, odakészítette neki az ennivalót.
– Fáradt vagy. Miért nem dőlsz le pihenni?
Ayla megrázta a fejét. – Meg kell nyúzni szarvas. Megszárítani hús. Nem várni,
mert hiéna jönni.
Jondalar nem akart azzal a javaslattal előállni, hogy vigyék be a szarvastetemeket a
barlangba, mert látta, most úgysem tudná meggyőzni Aylát. – Majd én őrzöm –
ajánlkozott. – Pihenned kell. Menj, feküdj le, Ayla.
A nő betámolygott a barlangba, és lerogyott a prémtakarójára. Könny szökött a
szemébe. Szerette volna elmondani Jondalarnak, mennyire hálás a segítségéért, de
érezte, mindhiába próbálkozna, hiszen nem tud beszélni, nem tudja kifejezni magát.
 Jondalar az éjszaka folyamán többször is bement a barlangba, időnként megállt, és
összeráncolt homlokkal, aggódva figyelte az alvó nőt. Ayla nyugtalanul forgolódott
álmában, a karjával hadonászott, és érthetetlen szavakat dünnyögött.
Ayla ködben bolyongott, és segítségért kiáltozott. Előrenyújtott kezű, magas nő
ködfátyolba burkolt alakja imbolygott előtte. Az arcát nem tudta kivenni. –
Mondtam, anya, hogy vigyázni fogok, de te hová tűntél? – motyogta Ayla. – Miért
nem jöttél, amikor szólongattalak? Kiáltoztam érted, de te nem jöttél. Hol voltál,
anya? Anya! Ne menj el megint! Maradj itt! Anya, várj! Ne hagyj el!
A magas nő alakja szertefoszlott. A köd eloszlott. Az asszony helyében most egy
másik, zömök, alacsony nő tűnt fel. Izmos, erős lába kissé görbe volt, kifelé ívelt, de
teljesen felegyenesedve járt. Arcát széles, hajlott orr, előreugró, áll-csúcs nélküli
állkapocs határozta meg. Homloka alacsony, hátracsapott volt, nagy feje vaskos,
rövid nyakon ült. Szeretetet sugárzó s szomorúságot tükröző nagy, barna szemét
előreugró homlokeresz árnyékolta.
A nő kézmozdulattal intett felé. – Iza! – kiáltott fel Ayla.
– Iza, segíts! Kérlek, segíts! – Iza azonban kérdőn nézett rá.
– Iza, hát nem hallasz engem? Miért nem érted?
– Senki sem fog megérteni, ha nem beszélsz helyesen – szólalt meg egy hang. Botra
támaszkodó idős, nyomorék férfit vett észre. Az egyik karja könyöktől lefelé csonka
volt. Bal arcát sebhelyek csúfították, bal szeme hiányzott, de ép jobb szeméből erő,
bölcsesség és részvét sugárzott. – Meg kell tanulnod beszélni, Ayla – adta értésére
Creb a törzsi jelbeszéddel, fél kézzel gesztikulálva. Csakhogy Ayla hallotta, amit
mondott. A mogur Jondalar hangján szólt.
– Hogyan beszélhetnék? Hiszen elfelejtettem beszélni! Segíts rajtam, Creb!
– A te totemed, Ayla, a barlangi oroszlán – mondta az agg varázsló.
A sárgásbarna nagymacska egy szemvillanás alatt rávetette magát a tulokra, és
leterítette. A vörösesbarna vadtehén rémülten bőgött. Aylának a lélegzete is elállt. A
tigris tőrhegyes fogaival rávicsorgott. Tépőfogairól és a pofájáról csöpögött a vér.
Eljött Ayláért. Hosszú, éles fogai most még hosszabbnak és hegyesebbnek tűntek.
Ayla azon igyekezett, hogy a szűk barlangban a háta mögötti sziklafalba simuljon.
Egy barlangi oroszlán felbődült.
– Ne! Ne! – sikoltott fel.
A kimeresztett karmú, hatalmas mancs benyúlt a résen át, és végigszántott Ayla
combján. Nyomában négy párhuzamos seb maradt.
– Ne! Ne! – kiáltotta Ayla. – Nem tudok emlékezni! – Köd gomolygott körülötte. –
Nem tudok emlékezni!
A magas nő mindkét kezét előrenyújtotta. – Én segítek neked...
A köd egy pillanatra felszállt, s Ayla egy arcot látott, amely őrá hasonlított.
Émelygett, s undorodva megrázkódott a földben tátongó hasadékból kiáramló
áporodott, rothadt, savanyú szagtól.
– Anya! Edesanyáááááml
 – Ayla! Ayla! Mi bajod? – rázta fel Jondalar. A sziklateraszon üldögélt, amikor
meghallotta, hogy Ayla kiáltozik valamilyen idegen nyelven.
A nő felült. Jondalar magához ölelte. – Ó, Jondalar! Megint előjött a lidérces álom! –
zokogta.
– Nyugodj meg, Ayla! Most már nincs semmi baj.
– Földrengés volt. Igen, az volt. És a föld maga alá temette őt.
– Ki halt meg a földrengésben?
– Az édesanyám. És később Creb is. Ó, Jondalar, gyűlölöm a földrengést! – Ayla
reszketett a férfi karjában.
Jondalar a vállánál fogva eltartotta magától, és a szemébe nézett. – Meséld el, mit
álmodtál, Ayla!
– Amióta az eszemet tudom, mindig kísértenek ezek az álmok. Van, amikor azt
álmodom, hogy szűk barlangban vagyok, és egy mancs benyúl utánam. Azt hiszem,
így jelölt meg a totemem. A másik álmomra eddig soha nem tudtam
visszaemlékezni, de mindig remegve ébredtem, és rosszul éreztem magam. Ám most
láttam őt, Jondalar. Láttam az édesanyámat!
– Ayla, hallod ezt? – Mit?
– Beszélsz! Folyékonyan beszélsz, Ayla!
– Tényleg! Szavakban gondolkodom, Jondalar! Már megvirradt? – kérdezte
hirtelen, amint megpillantotta a barlang nyílásán és a füstlyukon keresztül beszűrődő
világosságot. Lerúgta magáról a takarót. – Nagy Földanya! Elaludtam! Pedig már rég
hozzá kellett volna fognom a hússzárításhoz! – Jondalar elmosolyodott. Mulatságos
volt hallani a nő szájából az idegenszerű kiejtésmóddal a saját szavajárását.
Ayla a kijárathoz sietett. Egyszeriben földbe gyökerezett a lába, amint kinézett.
Megdörzsölte a szemét, majd ismét odapillantott. A vékony, nyelv formájú szeletekre
vágott hús már a terasz két vége között kifeszített zsinórokon száradt, és közöttük kis
máglyák égtek. Még mindig álmodik? Vagy hirtelen az összes nő itt termett a
törzsből? Ők segítettek?
– Egy kis combdarabot nyárson megsütöttem, hogy ha éhes vagy – vetette oda
mintegy mellékesen Jondalar, de közben elégedetten vigyorgott.
– Te voltál? Te csináltad mindezt?
– Igen, én – felelte a férfi, még szélesebbre húzva a száját. A meglepetés jobban
sikerült, mintsem remélte. Ha vadászatra nem volt is alkalmas állapotban, azért még
az elejtett állatokat meg tudta nyúzni, és elő tudta készíteni a húst a szárításra.
Kiváltképp az újonnan készített késekkel.
– De... te férfi vagy! – hüledezett Ayla.
Jondalar nem hitte volna, hogy meglepetése ekkora meghökkenést kelt Aylában. A
Barlangi Medve népe az életben maradáshoz szükséges ismereteket csakis az
emlékezőtehetségére hagyatkozva sajátíthatta el. Szinte ösztönszerűen emlékeztek
elődeik tudására, amelyet az agyuk hátsó részében tároltak, és továbbörökítettek
utódaiknak. A férfiak és a nők feladata már oly sok nemzedéken át elkülönült, hogy
a törzsi emlékezet nemek szerint szétvált. Az egyik nem képtelen volt ellátni a másik
nem feladatait; nem rendelkezett az ehhez szükséges emlékezettel.
– Miért? A férfi tán nem szeletelhet fel egy kis húst? – kérdezte Jondalar.
– A törzs hagyománya szerint a nők nem vadászhatnak, a férfiak pedig... nem
készíthetnek ételt – próbált magyarázatot adni Ayla.
– De te vadászol!
– Én;.. én nem vagyok törzsbeli nő – felelte Ayla zavartan. – Én olyan vagyok, mint
te, Jondalar. Egy az idegenek közül.

23.

Ayla Nyihahával Jondalarhoz vágtatott. Lecsusszant a ló hátáról, és a férfi kezébe

adta a csöpögő vizestömlőt. Jondalar nagy kortyokban nyelte a vizet. Szomjas volt.
Csaknem a sztyeppnél jártak, messze bent a völgyben, jókora távolságra a pataktól.
Köles- és vadrozsmagot gyűjtögettek egy vegyes táblából, ahol éretlen kétsoros
árpakalászok, alakor- és tönkebúzakalászok hajlongtak körülöttük a szélben.
Egyhangú és izzasztó munka volt. Minden egyes száron végighúzták a kezüket,
hogy az apró, kemény magokat a nyakukban zsinóron függő, kettéosztott kosárba
pergessék.
Ayla visszaakasztotta a nyakába a kosarat, és folytatta a munkát. Kisvártatva
Jondalar is csatlakozott hozzá. Egy ideig csendben szedegették a magvakat egymás
mellett, majd Jondalar a nőhöz fordult: – Milyen érzés lovagolni, Ayla?
– Nehéz elmondani – felelte, majd egy pillanatra elgondolkozott. – Izgalmas, jó
érzés. Szeretnéd kipróbálni?
– Igen. Szeretném. De vajon Nyihaha eltűrné-e, hogy felüljek a hátára?
– Nem tudom. – Ayla felpillantott az égre. A nap állását kémlelte, aztán a hátára
lendítette a kosarat. – Megnézzük.
– Most azonnal? – képedt el Jondalar. Ayla bólintott, és máris elindult visszafelé.
Jondalar is hátracsapta a gyűjtőkosarát, és a nő mellé szegődött. – Hajlandó vagyok
mára abbahagyni ezt a munkát. Már úgyis rengeteg gabonád van, Ayla, és az árpa
meg a búza még meg sem érett. Nem értem, miért kell még szedni.
– Nyihaha és a kiscsikó részére. Zöldtakarmányra is szükségük lesz. Nyihaha télen
odakint legel, ám amikor vastag hótakaró borítja a vidéket, sok ló éhen pusztul.
A magyarázat elegendő volt. Jondalar nem tett több ellenvetést. Most, hogy nem
dolgoztak, felszabadultan élvezték a csupasz bőrüket melengető nap sugarait. A
magas fűben legelésző lovak felé tartottak. Jondalar csupán ágyékkötőt viselt, Ayla
pedig deréktól a combjáig érő, rövid nyári öltözéket, tele zsebekkel, amelyekbe
belegyömöszölhette a szerszámokat és a parittyáját. Felsőteste mezítelen volt, csak a
kis bőrzacskó, az amulettje lógott a nyakában.
Jondalar örömmel várta a lovaglást. Kíváncsi volt, mit csinál majd Nyihaha. Ha
kell, immár el tud ugrani a ló útjából. A lába meggyógyult, már csak egy kicsit
sántított. Ayla csodát művelt, begyógyította a sebét. Jondalar tudta, rengeteget
köszönhet neki. Akár el is mehetne, gondolta, hiszen nem volt miért tovább
maradnia, ám a nő nem siettette, Jondalar pedig folyton halogatta az indulást.
Segíteni akart AyIának felkészülni a télre; legalább ennyivel tartozott neki.
– Ugye, fáradságos munka takarmányt elraktározni a lovaknak?
– Nem annyira – felelte Ayla.
– Nem lenne egyszerűbb a gabonát szárastul begyűjteni és a barlangba vinni?
Ahelyett, hogy ezekbe szedegetnéd a magokat – mutatott a gyűjtőkosarakra –,
kirázhatnád a szemeket egy kosárba.
Ayla a homlokát ráncolva fontolgatta az ötletet. – Lehet... Ha a gabonaszárakat
száradni hagyjuk, miután levágtuk, lehet, hogy a magokat könnyebb kirázni. Még ott
a búza és az árpa... érdemes lenne kipróbálni. – Hirtelen szélesen elmosolyodott. –
Jondalar, szerintem ez nagyszerű ötlet!
Jondalar is elmosolyodott a nő őszinte fellelkesültségén.
– Jondalar, annyira tetszik, amikor rám mosolyogsz... nemcsak a szád, de még a
szemed is nevet!
A férfi váratlanul féktelen, harsány hahotázásban tört ki. „Milyen őszinte! –
gondolta. – Biztos eleve ilyen nyíltszívűnek született. Ritka egy nő!"
A férfi vidám, jóízű nevetése Aylát is magával ragadta. Az elfojtott kuncogás
fékezhetetlen, felszabadult kacagásban tört ki belőle.
Majd megfulladtak a nevetéstől, még a könnyük is csorgott, mire nagy nehezen
sikerült visszanyerniük az önuralmukat. Egyikük sem tudta volna megmondani, mi
volt olyan mulatságos; egymást ingerelték nevetésre.
Amikor továbbindultak, Jondalar gyengéd, önkéntelen mozdulattal átfogta a nő
derekát. Érezte, hogy Ayla hirtelen megmerevedik, ezért tüstént visszarántotta a
kezét. Nem akarta, hogy Aylának vissza kelljen utasítania őt, ha egyszer fogadalmat
tett az önmegtartóztatásra. Jondalar kínosan ügyelt arra, hogy tekintettel legyen rá.
Ám amint megérezte a nő bőrének illatát és az oldalához simuló telt keblét,
hirtelenjében eszébe jutott, mily régen nem hált nővel. E gondolattól gerjedt vágyát
az ágyékkötő sem leplezte. Jondalar zavarában nagy léptekkel, csaknem futva
előrelendült.
– Doni! Hogy kívánom ezt a nőt! – suttogta. Könnycseppek gördültek ki Ayla
szeme sarkából, amint az előrerohanó férfi után nézett. „Mi rosszat tettem? Miért fut
el tőlem? Miért nem ad jelet? Látom rajta, hogy gyötri a vágy. Miért nem akar velem
könnyíteni magán? Annyira csúnya vagyok?" Ayla visszafogta lépteit, nem akart a
férfi szeme elé kerülni.
Jondalar berontott a patakot szegélyező, árnyas fák alá. Képtelen volt visszatartani
a sürgetést.
Ayla a nagy, gömbölyű kőnél várta, homlokát Nyihaha nyakának támasztotta, s
közben a kiscsikót ölelte.
 Jondalar biztosra vette, hogy bánatot okozott a nőnek. Szégyenérzet fogta el,
mintha valamilyen helytelen cselekedetet követett volna el. Vonakodva előlépett a
fák közül.
– Előfordul, hogy az embernek sürgősen könnyíteni kell a hólyagján – füllentette,
erőtlen mosolyt villantva a nőre.
Ayla meglepődött. Nem értette, miért kell a férfinak valótlant állítania. Tisztában
volt azzal, hogy Jondalar önmaga könnyített magán, ahelyett hogy őneki intett volna.
Ayla nem csupán sértve, hanem mélyen megalázva érezte magát.
– Ha fel akarsz ülni Nyihahára – mondta, a férfi tekintetét kerülve –, tartom addig,
amíg felállsz a kőre, és átveted a lábad. Megmondom neki, hogy lovagolni akarsz
rajta. Talán megengedi.
Jondalar igyekezett úgy tenni, mintha mi sem történt volna, felmászott a kő ülőke
formájú mélyedésébe, míg Ayla közelebb terelte a lovat. Nem mert a nő szemébe
nézni.
– Hogyan irányítod arrafelé, amerre menni akarsz? Ayla eltöprengett. – Sehogyan –
bökte ki végül. – Önmagától arra megy, amerre én szeretnék.
– De honnan tudja, hogy te merre akarod venni az irányt?
– Fogalmam sincs... – Ayla valóban nem tudta; még soha nem gondolkodott el ezen.
Jondalar végül is úgy döntött, a lóra bízza magát, hadd vigye arra, amerre kedve
tartja, ha egyáltalán hajlandó lesz elindulni vele.
Nyihaha hátracsapta a fülét. Megérezte, hogy nem Ayla ül a hátán, és nagyobb súly
nehezedik rá. Ficánkolni kezdett, majd néhány pillanat múlva lecsillapodott.
– Most mit tegyek? – kérdezte Jondalar a ló hátán ülve, kétoldalt hosszú lábát
lóbálva. Nem tudta, mit tegyen a kezével.
Ayla megnyugtatásul meglapogatta a lovat, majd részben kézjelekkel, részben a
törzsnél tanult pattogó szavakkal és néhány zelandoni szóval magyarázni kezdett
neki: – Nyihaha, Jondalar szeretné, ha meglovagoltatnád.
A nő ösztökélő hangjára és a kezével kifejtett gyenge nyomásra a ló tétován
megindult.
– Ha kapaszkodnod kell, öleld át a nyakát! – tanácsolta a férfinak Ayla.
Jondalar előrehajolt, hogy megveregesse a paripa nyakát, mintegy biztatásképpen
önmaga számára is. Ám ez a mozdulat hasonlatos volt a nő vágtára ösztönző
utasításához. Amint a ló hirtelen megugrott, Jondalar – Ayla tanácsát megfogadva –
átkulcsolta a kezét Nyihaha nyakán, és egészen előredőlt. Nyihaha számára viszont
ez azt jelentette, gyorsítani kell az iramot.
Szélsebesen száguldott a réten a férfival. Jondalar behunyt szemmel, görcsösen
csimpaszkodott a ló nyakába, hosszú haja a szélben lobogott utána. Amikor résnyire
ki merte nyitni a szemét, látta, hogy a táj ijesztő iramban suhan el mellette. Rémisztő
volt, ugyanakkor hátborzongatóan kellemes érzés. Most már értette, miért nem tudta
Ayla leírni ezt az érzését. Olyan volt, mint amikor az ember télen egy jeges
domboldalról lecsúszik, vagy mint amikor a tokhal a folyón végigszánkáztatta a
csónakkal, sőt még annál is izgalmasabb. Baloldalt a szeme sarkából hirtelen
mozgásra lett figyelmes. A pej csikó az anyja mellett vágtázott ugyanolyan
sebességgel.
A távoli, harsány füttyszóra a kanca éles kanyarral megfordult és visszanyargalt.
– Egyenesedj fel! – kiáltotta oda Ayla a közeledő Jondalarnak. Mihelyt Nyihaha
lassítani kezdett, a férfi kiegyenesítette a hátát. A kanca könnyű vágtával a kőhöz ért
és megállt.
Jondalar kissé remegett, amikor leszállt, de a szeme ragyogott izgalmában. Ayla
megveregette az állat verejtékező horpaszát, aztán lassan megindult a barlang felé
iramodó Nyihaha után.
– Láttad, hogy a csikó hogyan tartotta végig az iramot az anyjával? – kérdezte
Jondalar. – Olyan sebesen száguldott, mint a villám!
– A csikó... mint a villám – mélázott el Ayla. – Szeret villámsebesen vágtatni.
Némán baktattak tovább. A csend minden egyes lépéssel kínosabbá vált. – Miért
mondtad, hogy egyenesedjek ki? – törte meg Jondalar a hallgatást. – Mintha azt
mondtad volna, hogy nem tudod, hogyan közlöd Nyihahával a szándékodat. A ló
lelassított, amikor felegyenesedtem.
– Eddig még nem gondolkoztam el ezen, de amikor láttam, hogy közeledtek,
hirtelen felötlött bennem: „Egyenesedj fel!" Először nem tudtam, hogyan juttassam
kifejezésre, de amikor láttam, hogy lassítanod kell, egyszerűen eszembe jutott.
– Ez azt jelenti, hogy te valójában valamiféle jelzéseket adsz a lónak. Kíváncsi
vagyok, vajon a csikó meg tudná-e tanulni ezeket a jelzéseket – tűnődött el Jondalar.
Mire a kiugró sziklafalhoz értek és megkerülték, Nyihaha már a patakparti sárban
hempergett, hogy lehűtse magát, miközben a gyönyörűségtől elragadtatva
nyöszörgő hangokat hallatott. A csikó az anyja mellett a négy lábával kalimpált a
levegőben. Jondalar megállt, és mosolyogva nézte őket. Ayla azonban továbbment. A
férfi az ösvény alján érte utol.
– Ayla!... – Amint a nő megfordult, Jondalar nem is tudta, mit mondjon. – Én...
szóval... – kereste a szavakat –.. .szeretném megköszönni neked.
– Jondalar, Nyihaha engedte meg, hogy felülj a hátára. Miért nekem köszönöd
meg?
– Te segítettél ahhoz, hogy lovagoljak rajta. Ezenkívül még annyi mindenért
köszönetet kell mondanom neked. Gondoskodtál rólam...
– Vajon a csikó megköszöni Nyihahának, hogy a gondját viseli? Te bajban voltál, én
pedig ápoltalak. Miért kell ezért... köszönetet mondani?
– Hiszen megmentetted az életemet!
– Javasasszony vagyok, Jondalar. Semmi szükség a köszönetnyilvánításra.
– Tudom. Ám számomra fontos, hogy tudd, mit érzek. Az emberek megköszönik
egymásnak a segítséget. Udvariasságból. Mert ez szokás.
Egymás mögött baktattak fel az ösvényen. Ayla nem válaszolt a férfi
megjegyzésére.
 Nem értette, miért akar hálálkodni, amikor az imént még megszégyenítette őt.
Rájött, nem lesz könnyű elsajátítani ezeket az új szokásokat, csakúgy, mint annak
idején a törzsbeliekét. Mindamellett továbbra is megalázottnak érezte magát.
Jondalar a barlang előtt feltartóztatta. – Ayla, sajnálom, ha megbántottalak.
– Megbántottál? Nem értem ezt a szót.
– Úgy érzem, valamivel magamra haragítottalak, bánatot okoztam neked.
– Nem haragszom, de az igaz, hogy bánatot okoztál.
Ez az őszinte kijelentés meghökkentette Jondalart. – Ne haragudj – motyogta.
– A sajnálkozás is valamiféle udvariaskodás? Szokás? Jondalar, mire jók ezek a
szavak? Ez semmin nem változtat, ettől még nem fogom jobban érezni magam.
Ayla bevonult a barlangba, nyakából leakasztotta a gyűjtőkosarat, és felélesztette a
tüzet vacsorakészítéshez. Jondalar letette a kosarat a másik mellé, aztán odahúzott
egy fonott ülőkét a tűzhelyhez, és a nőt figyelte.
Összeszedte minden bátorságát, és elhatározta, hogy nyíltan felteszi a kérdést.
– Igazad van, Ayla. A sajnálkozás nem sokat jelent, de nem tudom, mi mást
mondhatnék. Fogalmam sincs, mivel sértettelek meg. Kérlek, áruld el, mi bánt.
– Az... hogy nem vagyok elfogadható.
– Ezt hogy érted?
– A törzsben egyetlen férfi sem könnyített volna önmaga saját magán, ha a
közelében van egy elfogadható nő. – Ayla a kezére szegezte a tekintetét, és lángba
borult az arca, amint eszébe jutott, hogy Jondalar semmibe vette őt. – Telve voltál
vággyal, de te inkább elrohantál tőlem. Ne érezném rosszul magam, amiért
elfogadhatatlan vagyok a számodra?
– Azt akarod mondani, hogy azért érzed sértve magad, mert én nem... – Jondalar
hátradőlt, és a barlang mennyezetére emelte tekintetét. – Ó, Doni! Hogy lehettél ilyen
ostoba, Jondalar?
Ayla megrökönyödve pillantott fel a férfira.
– Azt hittem, Ayla, nem akartad, hogy zaklassalak. Igyekeztem tiszteletben tartani
az óhajodat. Annyira kívántalak, hogy már nem tudtam elviselni, de valahányszor
hozzád értem, te mindig megdermedtél. Hogyan fordulhatott meg a fejedben, hogy
nem vagy elfogadható?
– Jondalar, csak mutatnod kellett volna a jelet. Miért számított neked az, hogy én
mit akarok?
– Hogyne számítana! Te nem... – Jondalar hirtelen elvörösödött. – Te nem kívánsz
engem? – A szemén látszott, hogy elbizonytalanodott, és fél az elutasítástól. Ayla
ismerte ezt az érzést. Meglepte, hogy egy férfi is érezhet így. Ám ez minden kétséget
eloszlatott, és gyöngéd érzelmeket váltott ki belőle.
– Dehogynem, Jondalar! Amióta csak megláttalak. Amikor itt feküdtél sebesülten,
és még abban sem voltam biztos, hogy életben maradsz, csak bámultalak, és
éreztem... Legbelül rám tört ez a furcsa érzés. De te soha nem jeleztél nekem... – Ayla
ismét lesütötte a szemét. Máris többet árult el, mintsem szándékában állt. A törzsbeli
nők csábító taglejtései kifinomultabbak voltak.
– Milyen jelzésről beszélsz?
– A törzsben, ha egy férfi megkíván egy nőt, megmutatja neki a jelet.
– Mutasd meg.
Ayla arcát elöntötte a pír, miközben megtette a kézmozdulatot. Nők általában nem
használták ezt a kézjelet.
– Ennyi? Csak ennyit kell tennem? És te erre hogyan válaszolsz? – Kissé elképedt,
amikor a nő felállt, letérdelt és bemutatta.
– Szóval a férfi ezt teszi, a nő meg azt, és már készen állnak?
– A férfi nem ad jelzést, ha nem érez késztetést. Talán te nem éreztél ma
gerjedelmet?
Jondalarnak arcába szökött a vér. Már el is felejtette az esetet, pedig akkor bármit
megadott volna azért, ha ismerhette volna ezt a jelet.
– És mi van akkor, ha a nő nem kívánja a férfit?
– Ha egy férfi mutatja a jelet, a nőnek kötelessége felvenni a pózt. – Arca
elfelhősödött, amint eszébe jutott Broud, a fájdalom és a megalázás.
– Bármikor? Akkor is, ha az az első alkalom a nő életében? – Ayla bólintott. – Így
történt veled is? Egy férfi csak úgy odaintett? – Ayla lehunyta a szemét, keserűen
nyelt egyet, és bólintott.
Jondalar megrendülten kelt ki magából: – Úgy érted, hogy nem volt beavatási
szertartás? Hát miféle emberek ezek?! Hagyják, hogy a gerjedelemtől túlfűtött
bármely férfi egyszerűen csak magáévá tegye a fiatal lányt? Hogy kényszerítse, akár
tetszik neki, akár nem? – Jondalar felpattant, és dühödten járkálni kezdett. – Ez
kegyetlenség! Emberhez nem méltó bánásmód! Semmi könyörület nincs bennük?
Ezek nem törődnek semmivel?
Felháborodása váratlanul érte Aylát. Elképedve, tágra nyílt szemmel figyelte a
férfit, amint jogos haragjában önmagát hergeli. S amikor az mindjobban belelovalta
magát a szidalmazásba, Ayla rosszallóan ingatta a fejét. – Ez nem igaz, Jondalar! –
szólalt meg végül, hangot adva ellenvéleményének. – Igenis törődnek! Iza talált rám,
ő gondoskodott rólam. Magukhoz vettek, törzsbelivé fogadtak, annak ellenére, hogy
tudták, az idegenektől származom. Nem lett volna kötelességük befogadni engem.
Creb nem érthette, hogy Broud fájdalmat okozott nekem, hiszen neki soha nem volt
asszonya, Broudnak pedig joga volt azt tenni, amit velem tett. És amikor teherbe
estem, Iza viselte gondomat. Gyógynövényekkel segített rajtam, hogy ne vetéljek el.
Ha nincs Iza, belehaltam volna a szülésbe. Es Brun befogadta a törzsbe a fiamat,
Durcöt, annak ellenére, hogy mindenki nyomoréknak tartotta a gyereket. Pedig nem
volt az. Erős, egészséges... – torkán akadt a szó, amint észrevette, hogy Jondalar
elkerekedett szemet mereszt rá.
– Neked van egy fiad? Most hol van?
 – Igen, van. Ő még a törzzsel él. Ubára hagytam, amikor Broud távozásra
kényszerített.
– Kényszerített? Miért szakít el valaki erőnek erejével egy anyát a gyermekétől? Ki
ez a... Broud?
– Ő a főnök. Amikor rám találtak, még Brun volt a törzs vezére. Megengedte
Crebnek, hogy törzsbelivé avasson, de Brun már kezdett öregedni, ezért Broudot
tette meg vezetővé. Broud mindig gyűlölt engem, már kislánykoromban is.
– Ugye ő az, aki fájdalmat okozott neked?
– Amikor nővé értem, Iza mesélt nekem a jelről, de azt mondta, a férfiak azokkal a
nőkkel könnyítenek magukon, akiket kedvelnek. Broud csak azért tette, mert örömét
lelte abban, hogy olyasminek a megtételére kényszeríthet, amitől irtózom. Ám azt
hiszem, a totemem ösztönözte arra, hogy ezt művelje velem. A barlangi oroszlán
szelleme tudta, mennyire vágyom egy gyermekre.
– Ennek a Broudnak mi köze a gyermekedhez? A Nagy Földanya akkor áld meg
egy nőt, amikor neki kedve tartja. A fiad annak a férfinak a szellemétől származott?
– Creb azt mesélte, hogy a védőszellemek harcából születnek a gyermekek. A nő
lenyeli a férfi totemének szellemét. Ha az elég erős, térdre kényszeríti a nő
védőszellemét, elveszi az életerejét, és egy új élet fejlődését indítja el a nőben.
– Igencsak különös szemléletmód. Szerintem az Anya választja ki annak a férfinak
a szellemét, akiével a nő szelleme egyesül, amikor az Anya megáldja a nőt.
– Nem hiszem, hogy a szellemek nemzenek gyermekeket. Azt hiszem, az élet
azáltal keletkezik, hogy a férfi a nemi szervét a nőbe helyezi. Ezért hajtja a férfiakat a
szenvedélyes vágy, és ezért kívánják a nők annyira a férfiakat.
– Ez lehetetlen, Ayla. Van fogalmad arról, hogy egy férfi hányszor közeledhet egy
nőhöz? Egy asszonynak nem lehet annyi gyereke. A férfi teszi asszonnyá a nőt az
Anyától kapott öröm ajándékával; a férfi tárja fel a nőt, hogy a szellem belé
költözhessen. De az Anya életteremtő ajándéka csak a nőknek adatott meg. Ők
fogadják be a szellemeket, teremtenek életet, s válnak a Földanyához hasonlóan
anyává. Ha a férfi tiszteli a Földanyát, megbecsüli a Földanya ajándékait, és
kötelezettséget vállal arra, hogy eltart egy nőt és annak gyermekeit, Doni lehet, hogy
az ő szellemét választja ki a tüzénél születendő gyermekek számára.
– Mit jelent az öröm ajándéka?
– Ugye neked soha nem volt részed ebben? Furcsa törzsben élhettél, hiszen az utam
során akikkel csak találkoztam, mindenki ismerte a Földanyát és az ő ajándékait. Az
öröm ajándékát akkor tapasztalják meg az emberek, amikor a férfi és a nő
megkívánja egymást, és egymáséi lesznek.
– Ez az, amikor a férfi oda helyezi a nemi szervét, ahonnan a gyermekek világra
jönnek?
– Igen, de ez annál sokkal többet jelent.
– Lehet. De rólam mindenki azt hitte, hogy soha nem lehet gyerekem, mert a
totemem nagyon erős. Ezért mindenki meglepődött, amikor megszültem Durcöt.
Nem is volt nyomorék. Csupán kicsit rám hasonlított, meg egy kicsit rájuk. Azután
estem teherbe, hogy Broud többször megmutatta nekem a jelet. Rajta kívül senkinek
sem kellettem, mert túl magas és csúnya vagyok.
– Azt mesélted, hogy a javasasszony talált rád. Hogy is hívják? Iza? Hol lelt rád?
Honnan származol?
– Nem tudom. Iza azt mondta, az idegenek közül való vagyok. Akárcsak te,
Jondalar. Semmire sem emlékszem a törzsnél töltött éveket megelőző életemből. Még
az édesanyám arcát sem tudom magam elé idézni. Rajtad kívül még nem láttam
magamhoz hasonló embert.
– Ayla, szüntelenül azt hangoztatod, hogy te nem vagy a törzsbeliekhez hasonló.
Miért? Ők miben különböznek?
– Alacsonyabbak. Ezért lepődtem meg annyira, amikor először lábra álltál. A
törzsben mindenkinél, még a férfiaknál is magasabb voltam. Azért nem kívántak
engem, mert nagyon magas és csúnya vagyok.
– És még miben térnek el? – Jondalar nem akart tovább faggatózni, de nem tudott
megálljt parancsolni kíváncsiságának.
– A szemük barna. Iza azt hitte, valami baj van a szememmel, mert az enyém
égszínkék. Durc szeme az övékéhez hasonló, és a nagy szemöldöke is... ezt nem
tudom másképp kifejezni. A homloka azonban olyan, mint az enyém. A törzsbeliek
feje laposabb...
– Laposfejűek! – húzta el undorodva a száját Jondalar. – Te jó Földanya! Ayla, te
azokkal az állatokkal éltél együtt! Hagytad, hogy közülük az egyik hím... –
Megborzongott. – Ayla, te egy... egy félig ember, félig állat szörnyszülöttnek adtál
életet! – Jondalar iszonyodva hőkölt hátra, és felpattant ültéből. Magatartását az az
oktalan előítélet szülte, melyet az általa ismert emberek többsége soha nem vont
kétségbe.
Ayla először nem fogta föl Jondalar szavainak értelmét. Összehúzott szemmel,
kérdőn nézett rá. Csakhogy a férfi arckifejezéséből kiolvasta az undorodást, ugyanazt
az utálatot, amely őt szokta elfogni, amikor a hiénákra gondolt. Ayla agyában a férfi
szavai ekkor kezdtek jelentést nyerni.
– Hogy érted azt, hogy állatok? – hördült fel hirtelen. Talpra ugrott, és farkasszemet
nézett vele. Még soha nem emelte fel dühében a hangját, s most jómaga is
meglepődött ezen. – Crebet és Izát állatnak nevezed? A fiamat félembernek? Vedd
tudomásul, hogy a törzsbeliek nem bűzös hiénák, akiktől irtózni kell!
Az állatok magukhoz vennének egy sebesült kislányt? Maguk közé fogadnák?
Gondoznák? Felnevelnék? Mit gondolsz, hol tanultam meg élelmet gyűjteni, főzni,
gyógyítani? Ha nem lettek volna azok az állatok, ma nem élnék, de te sem, Jondalar!
Szóval azt állítod, hogy a törzsbeliek állatok, az idegenek pedig emberek? Akkor jól
jegyezd meg: a Barlangi Medve népe megmentette az idegenek közül származó
gyermek életét, viszont az idegenek megöltek egy gyereket, aki a törzshöz tartozott!
Ha választhatnék ember és állat között, akkor én inkább a büdös hiénák mellett
döntenék!
Ezzel kiviharzott a barlangból, lerohant az ösvényen, és odafüttyentett Nyihahának.

24.

Jondalar a megrökönyödéstől szóhoz sem jutott. Kiment a nő után, és a

sziklateraszról figyelte, ahogy gyakorlott ugrással a ló hátára pattan, és elvágtat a
völgyben. Ayla mindig kedves, udvarias volt, soha nem mérgelődött. Ezért annál
döbbenetesebb volt a kifakadása.
Jondalar a laposfejűekkel szemben méltányosnak és előítélet-mentesnek tartotta
magát. Azt vallotta, békén kell hagyni, nem szabad zaklatni vagy hergelni őket.
Szándékosan soha nem tört volna az életükre. Az érzékenységét azonban durván
sértette az a gondolat, hogy egy férfiember laposfejű nősténnyel lelje örömét. Az
viszont mély felháborodást keltett, ha egy laposfejű hím tette ugyanezt egy nővel.
Azt a nőt attól kezdve bemocskoltnak tekintették.
Még ennél is rettenetesebb dolognak számított, ha a nő egy szörnyszülöttet, a
gonosz szellemektől származó kölyköt hozott a világra. Tisztességes társaságban
erről még csak említést sem volt illő tenni.
Ayla azonban nem tagadta, mi több, nyíltan kiállt a gyermeke mellett, hevesen
védte őt, ahogy bármely anya tette volna, ha a csemetéjét becsmérlik. Ayla
megsértődött és haragra gerjedt, amiért Jondalar lekicsinylően beszélt ezekről az
emberekről. Valóban egy laposfejűhorda nevelte fel őt?
Útja során Jondalar találkozott néhány laposfejűvel. Magában még meg is
kérdőjelezte azt, hogy ezek a lények állatok. Eszébe jutott az a siheder, aki
ugyanolyan kezdetleges késsel hasította ketté a halat, mint amilyet Ayla használ. És a
gyerkőc anyja hasonló köpenyt viselt, éppolyan szégyenlősen viselkedett, ugyanúgy
szerényen félrehúzódott, mint eleinte Ayla. A fekhelyre terített prémek
hasonlóképpen puha tapintásúak voltak, mint a laposfejű nőtől kölcsönkapott
farkasbőr. És Ayla lándzsája ugyanolyan súlyos, primitív fegyvernek tűnt, mint azé a
laposfejűhordáé, amellyel akkor találkozott Jondalar, amikor Thonolannal együtt
maguk mögött hagyták a gleccservidéket.
Mindezek a tárgyak kezdettől fogva ott voltak az orra előtt, csak észre kellett volna
vennie. Miért találta ki magának azt a történetet, hogy Ayla az Anya Szolgálója, aki
próbatételnek veti alá magát, hogy tökéletesítse a tudását?
Szemével követte a nő egyre távolodó alakját. Mily gyönyörű, rendkívüli teremtés!
Hirtelen, mintha hideg zuhany érte volna, ráébredt, mit tett. Arcából kiszökött a
vér. Ez a nő megmentette az életét, ő pedig úgy húzódott el tőle, mintha tisztátalan
lett volna, s ellenszenvvel viszonozta Ayla gondoskodását. Szörnyszülöttnek nevezte
azt a gyermeket, akit Ayla nyilván szeretett. Jondalar szégyellte magát az
érzéketlensége miatt.
 Visszarohant a barlangba, a fekhelyre vetette magát.
– Ó, Doni! – jajdult fel. – Hogyan engedhetted meg, hogy így cselekedjek? Miért
nem segítettél? Miért nem akadályoztál meg?
Fejére húzta a prémtakarót. Serdülőkora óta nem érezte magát ily boldogtalannak.
Most is megfontolás nélkül cselekedett. Miért nem tudott uralkodni magán addig,
amíg útra nem kel? Hiszen úgyis hamarosan elmegy; a lába meggyógyult.
Mit keres itt még mindig? Miért nem köszönte meg Aylának a segítségét, és állt
tovább? Akkor gyönyörű, titokzatos nőként maradhatott volna meg az
emlékezetében, a völgyben magányba vonultan élő nőként, aki megbabonázta az
állatokat, és megmentette az ő életét.
„Valld be, Jondalar, hogy azért, mert nem tudtál elszakadni ettől az elbűvölő,
rejtélyes nőtől – gondolta magában. – Miért kellene zavartatnod magad miatta? Miért
számít az, hogy... laposfejűekkel élt együtt?
Azért, mert kívántad őt. Aztán úgy gondoltad, nem méltó hozzád, mivel hagyta...
hagyta, hogy...
Te balga! Nem figyeltél oda a szavaira! Nem hagyta, hanem kényszerítették rá!
Beavatási szertartás nélkül. És még őt hibáztatod! Őszintén feltárta a lelkét előtted,
újra átélve a kínokat, és te mit műveltél?
Hitványabb vagy, Jondalar, mint az a laposfejű hím, aki erőszakot vett rajta! Róla
legalább tudta Ayla, hogy gyűlöli őt, és fájdalmat akar okozni neki. De benned
megbízott. Tudomásodra hozta, hogyan érez irántad. Annyira kívántad őt, Jondalar,
és bármikor a magadénak tudhattad volna. De te féltél, hogy csorba esik a
büszkeségeden.
Ha jobban megfigyeled, és nem magad miatt aggódsz, észrevehetted volna, hogy
nem tapasztalt nőként viselkedik, hanem mint egy riadt fiatal lány.
Ám mégsem annak látszik. Szemrevaló, értelmes és magabiztos teremtés, akitől
tartottál. Féltél, hogy visszautasít téged, a nagy Jondalart, akit minden nő magának
szeretne megkaparintani. Immár biztosra veheted, hogy soha többé nem kellesz neki.
Magabiztosnak hitted, pedig nem is tartja magát szépnek. Tényleg csúnyának hiszi
magát. Hogyan gondolhat ilyet róla bárki is?
Emlékszel, mit mondott? Azt, hogy a laposfejűeknél nőtt fel. Ki hinné, hogy ők az
eltérést latolgatják? És ki gondolná, hogy magukhoz vennének egy furcsa, idegen
kislányt? Vajon mi befogadnánk egyet is az ő gyermekeik közül? Hány éves lehetett
Ayla, amikor a laposfejűekhez került? Azok a karmolásnyomok régieknek tűnnek.
Micsoda rémület keríthette hatalmába, amikor egyedül, elveszetten kellett
bolyongania és elszenvednie a barlangi oroszlán támadását!
És a laposfejűek meggyógyították! Honnan ismerheti egy laposfejű a gyógyítás
fortélyait? De Ayla tőlük leste el, és kiváló javasasszony vált belőle. Olyannyira
kiváló, hogy te azt hitted róla, az Anya Szolgálója. Legjobb, ha feladod a
mesterséged, a kőpattintást, Jondalar, és felcsapsz történetmondónak! Nem akartál
szembenézni az igazsággal. Most, hogy tudod, változtat ez bármin is? Azért, mert ő a
lapos-fejűektől tanulta a gyógyítást, kevesebb életerő buzog benned? Csorbít is
valamit a szépségén, hogy egy fattyúnak adott életet? És mitől lenne szörnyszülött az
ő gyermeke?
Te még mindig kívánod ezt a nőt, Jondalar.
De már késő. Soha nem fog megajándékozni a bizalmával. Te ostoba! Elrontottad a
dolgot. Miért nem mégy el?
Mert nem tudsz távozni, Jondalar. Semmid sincs az útra, se ruhád, se fegyvered, se
élelmed.
Mindezt ki mástól kaphatnád meg, mint Aylától? Legalább néhány kovakövet
kérned kell tőle. Aztán a szerszámok segítségével csinálhatsz lándzsát, hogy élelmet
és bőrt szerezz, amiből ruhát, hálózsákot, hátizsákot készíthetsz magadnak. Hosszú
időbe telik, amíg felkészülsz az útra, legalább egy évig tart majd, amíg hazaérsz.
Magányos út lesz ez hazáig.
Miért kellett Thonolannak meghalnia? Miért nem az én életemet oltotta ki az az
oroszlán Thonolané helyett? – Könnycseppek csordultak ki összeszorított szeméből. –
Thonolan soha nem követett volna el ilyen ostobaságot. Bárcsak tudnám, öcsém, hol
van az a szurdok! Bárcsak egy zelandoni segített volna megtalálni neked a túlvilágra
vezető utat. Még a gondolatától is irtózom annak, hogy a tested ott maradt
martalékul a dögevőknek, és csontjaidat szanaszét szórták."
A köves ösvényen felfelé közeledő paták csattogása megütötte a fülét. Azt hitte,
Ayla jött vissza. Csak a csikó volt az. Jondalar felkelt, kiment a szikla teraszra, és
letekintett a völgybe. Aylát sehol sem látta.
– Mi a baj, kis barátom? Hátrahagytak? Az én hibám, de nyugodj meg, vissza
fognak jönni... ha másért nem, hát temiattad. Ayla különben is itt lakik... egyedül.
Kíváncsi vagyok, mióta él itt. Egymagában. Vajon én kibírtam volna-e mindazt, amit
ő?
„És te még itt siránkozol a bolondságod miatt! – dorgálta magát gondolatban. –
Lám, ő mennyi mindenen ment keresztül! Mégsem sírdogál. Micsoda nagyszerű,
csodálatos nő! Ó, Doni, bárcsak jóvátehetném mindazt, amit vele szemben
elkövettem!"
Jondalar tévedett. Ayla igenis sírt. Még soha nem hullatott ily keserves könnyeket.
A sírás nem a gyengeség jele volt, csak könnyebbé tette a bánat elviselését. Nyihahát
vágtára fogva nyargalt, mígnem messze maguk mögött hagyták a völgyet. Megálltak
a barlang előtt elfolyó patakot tápláló csermely patkó alakú kanyarulatánál. A víz
gyakorta elárasztotta a hurokkanyarban elterülő szárazföldet, és a nyomában
lerakódott hulladék jó táptalajt biztosított a dúsabb növényzet számára. Ayla itt
szokott vadászni hófajdra és a mormotától kezdve az óriásszarvasig mindenféle
állatra, amelyek nem tudtak ellenállni a zöld szigetecske csábításának.
Ayla átvetette a lábát, és lecsúszott a ló hátáról. Ivott egyet, és megmosta
könnyáztatta, maszatos arcát. Úgy érezte, mintha rossz álomból ébredt volna. A nap
eseményei hol szédítő magasságba röpítették, hol nyomasztó mélységbe taszították.
 A reggel jól indult. Jondalar mindenáron segíteni akart a maggyűjtésben. Nem
csupán segédkezet nyújtott, hanem társaságot is. Még ha nem beszélgettek is, jó érzés
volt tudni, hogy valaki ott van a közelében. Csak most döbbent rá, mennyire
hiányolta ezt.
Aztán jelentéktelen nézeteltérés támadt közöttük. Ayla folytatni akarta a
magszedést, Jondalar pedig abba akarta hagyni a munkát, amikor a tömlőből
kifogyott a víz. Ám amikor Ayla visszatért a pataktól, megérezte, hogy Jondalar ki
szeretné próbálni a lovaglást. Úgy vélte, ily módon talán maga mellett tarthatja a
férfit. Jondalar kedvelte a csikót, és ha megszereti a lovaglást, akkor talán itt marad,
amíg a lovacska felnő. Amikor felajánlotta Jondalarnak a lehetőséget, az tüstént
kapott az alkalmon.
Ettől mindkettőjüknek jókedve kerekedett, és kacajra fakadtak. Ayla nem nevetett
ilyen jót azóta, hogy Bébi elment. Szerette Jondalar nevetését – már a hallatára is
melegség töltötte el.
„Aztán megérintett – fűzte tovább a gondolatát Ayla. – A törzsben senkinek sem
volt ilyen érintése, legalábbis a tűzhelyek határkövein kívül nem. Igaz, ki tudja, hogy
éjnek idején mit művel egy férfi az asszonyával a prémtakarók alatt. Lehet, hogy ők
is ugyanígy érintik meg egymást. Szívesen vettem, amikor Jondalar hozzám ért.
Miért szaladt el?"
Ayla szégyenében legszívesebben a föld alá süllyedt volna; biztosra vette, hogy ő a
legcsúnyább nő a világon. Jondalar azért nem vette őt igénybe, hanem inkább
önmaga könnyített magán. Majd a barlangban, amikor a férfi bevallotta, hogy kívánja
őt, Ayla csaknem felkiáltott örömében. Jondalart annyira elfogta a méreg, amikor
Broudról hallott, hogy Ayla kétségkívül érezte, a férfi kedveli őt.
Ám ami ezután következett, azt Ayla soha nem tudja kitörölni az emlékezetéből. A
férfi tekintetéből sugárzott az undor, mintha valamiféle csömört keltő, rothadt
húscafatot látott volna maga előtt. Az utálattól még meg is borzongott.
„Iza és Creb nem állat! Mindketten emberek. Ők viselték gondomat, és szerettek
engem. Miért gyűlöli őket Jondalar? Először is ez az ő földjük volt. Jondalar fajtája...
az én fajtám csak később jött. Ilyen lenne az én fajtám?
Örülök, hogy Durcöt a törzsnél hagytam. Lehet, hogy nyomoréknak tekintik, és
Broud gyűlöli, mert az én fiam, de legalább nem nevezik állatnak... valamiféle
szörnyszülöttnek. Jondalar ezzel a szóval illette őt."
Ismét sírásra fakadt.
„Hogyan változhatott meg Jondalar egyszeriben? Hosszasan nézett rám azzal a
gyönyörű kék szemével, csak bámult... Aztán hirtelen elhúzódott tőlem, mintha
megégettem volna, vagy mintha gonosz szellem lennék, akinek a nevét csak a
mogurok ismerik. Ez még a halálos ítéletnél is borzasztóbb volt. A törzsbeliek csak
elfordították a tekintetüket. Számukra halott voltam, már a szellemvilághoz
tartoztam. Nem tekintettek rám úgy, mintha... tisztátalan lennék."
 A nap egyre lejjebb ereszkedett az égbolton a látóhatár pereme felé. Hűvösödni
kezdett. A sztyeppén az esték még a legforróbb nyári időszakban is hidegek voltak.
Ayla reszketett a nyári öltözékében. „Bárcsak eszembe jutott volna magammal hozni
egy sátrat meg egy alvóbőrt!... De nem, Nyihaha nyugtalankodna a csikó miatt, mert
szoptatnia kell."
Amikor Ayla felállt, Nyihaha felemelte a fejét a dús fűből. Amint odaügetett, egy
hófajdpár felrebbent. Ayla szinte ösztönösen előrántotta a parittyáját az övéből, és
ugyanazzal a mozdulattal előrehajolt, hogy kavicsokat kapjon föl a partról. A két
madár alighogy szárnyra kelt, először az egyikük, majd a másikuk visszazuhant a
földre. Ayla összeszedte őket, és megkereste a fészküket.
„Miért kutatok a tojásaik után? Creb kedvenc ételét akarom elkészíteni
Jondalarnak? Miért főznék neki bármit is?" Ám amikor felfedezte a fészket a hét
tojással, megvonta a vállát, és óvatosan összeszedegette a tojásokat.
A patakparton hosszú nádat szedett, és pillanatok alatt lazán fonott kosarat
készített belőle a tojásoknak. Aztán tollas lábuknál fogva nádszállal összekötötte a
két hófajdot. A madárlábakon már kiütközött téli tollazatúk.
Ayla megborzongott a tél gondolatától. A nyár csak arra jó, hogy az ember
felkészüljön a dermesztő, zord télre.
Tisztában volt azzal, hogy Jondalar el fog menni. Együgyűség volt azt hinni, hogy
itt marad vele a völgyben. Ugyan miért időzne még itt? Talán jómaga sem marad, ha
lett volna egy nép vagy egy család, amely visszavárja.
„Jondalar még nem fog távozni. Szüksége van ruhára és fegyverre. Lehet, hogy
azért küldte hozzám a barlangi oroszlán, hogy megtanítson engem. Akkor pedig
mindent meg kell tanulnom, el kell lesnem tőle, amíg még itt van. Figyelni fogom őt,
és kérdezgetek. Mindegy, milyen pillantást vet rám. Broud mindvégig utált, amíg a
törzzsel éltem. Azt is elviselem, ha Jondalar... gyűlöl engem." Ayla összeszorította a
szemét, hogy visszafojtsa könnyeit.
Megfogta az amulettjét, mert eszébe jutott, mit mondott Creb egyszer réges-rég:
„Ha találsz egy jelet, amelyet a védőszellemed hagyott hátra neked, tedd az
amulettedbe. Szerencsét fog hozni." Ayla az összes tárgyat a kis bőrzacskóban
hordta. „Barlangi oroszlán, oly hosszú ideig éltem egyedül, kérlek, hozz szerencsét
nekem!"
A nap már lebukott a patak felső folyásánál magasodó sziklafalak mögé, mire Ayla
elérte a völgyet. A naplementét hamarosan követte a sötétség. Jondalar észrevette a
nőt, és lerohant a partra. Ayla vágtára fogta Nyihahát. A kiugró sziklatömb mellett
csaknem összeütköztek Jondalarral. A ló hirtelen megtorpant, és Ayla a lendülettől
kis híján lebukott a hátáról. Jondalar elkapta a karját, hogy megtartsa, de mihelyt
megérintette, visszarántotta a kezét. Biztosra vette, hogy a nő haragszik rá.
„Gyűlöl engem – villant át Ayla agyán. – Irtózik attól, hogy megérintsen!"
Visszanyelte könnyeit, és továbbhaladásra ösztökélte Nyihahát. A barlang
bejáratához érve leszállt a lóról, és berohant. Legszívesebben elbújt volna Jondalar
szeme elől. Lerakta a tojásokkal teli kosarat a tűzhely mellé, felnyalábolt egy csomó
prémtakarőt, és a tárolóhelyhez vitte. A szárítóállvány túloldalán ledobta a földre a
használaton kívül tartott kosarak, tálak közé, belevetette magát a prémhalomba, és a
fejére húzta az egyik szőrmetakarót.
Remegett, a könnyeivel küszködött. Azt kívánta, bárcsak elmenne a férfi, hogy
legalább jól kisírhassa magát.
Nem hallotta a földes padlón mezítláb közeledő Jondalar lépteit, de tudta, hogy ott
van. Igyekezett erőt venni a reszketésén.
– Ayla? – szólította meg Jondalar. A nő nem válaszolt. – Ayla, hoztam neked egy
kis teát. – Ayla megmerevedett. – Ayla, nem kell ide félrehúzódnod. Majd én
átköltözöm a tűzhely túloldalára.
„Utál engem! Nem bírja elviselni a közelségemet! – jajdult fel magában Ayla,
miközben megpróbálta visszafojtani a zokogást. – Bárcsak elmenne, bárcsak máris
távozna!"
– Tudom, hogy ezzel nem tehetek jóvá semmit, de szeretnék bocsánatot kérni, Ayla.
Kimondhatatlanul sajnálom, amit tettem. Nem szolgáltál rá, hogy így viselkedjem
veled. Nem kell válaszolnod, de muszáj elmondanom, mit érzek. Te mindig őszinte
voltál hozzám. Ideje, hogy a változatosság kedvéért most én is nyíltan szóljak
hozzád.
Mindvégig ezen töprengtem, amíg távol voltál. Nem tudom, miért viselkedtem
úgy, miért tettem ezt veled, de szeretném megmagyarázni. Miután az oroszlán
megsebesített, és magamhoz tértem itt a barlangban, azt sem tudtam, hol vagyok.
Nem értettem, miért nem szólsz hozzám. Számomra talány voltál. Kezdtem azt hinni,
hogy egy zelandoni vagy, az Anya Szolgálója, aki próbatételnek veti alá magát.
Miután hiába tettem számtalan kísérletet arra, hogy megosszam veled az öröm
ajándékát, azt hittem, hogy önmegtartóztatásra tettél fogadalmat. Azt képzeltem,
hogy azok, akikkel valaha együtt éltél, és akiket törzsbeliekként emlegettél, az Anya
Szolgálóinak egy csoportja.
Ayla remegése alábbhagyott. Élénken figyelt, de nem moccant.
– Én csak magamra gondoltam, Ayla. – Leguggolt a nő mellé. – Kétlem, hogy
elhiszed nekem, de... mindig is vonzó nőnek tartottalak. A legtöbb nő... vágyott rám.
Kedvemre válogathattam közöttük. Azt hittem, neked nincs szükséged rám. Nem
voltam hozzászokva ahhoz, hogy visszautasítsanak. Ez sértette a büszkeségemet, de
a világért sem vallottam volna be magamnak. Azt hiszem, azért találtam ki ezt a
történetet rólad, hogy megindokolhassam, miért nem kívánsz engem.
Ayla nem húzta vissza magára a lecsúszott szőrmetakarót. Csendben, feszülten
figyelt.
– Ayla, azt hittem, csak incselkedni akarsz velem, amikor azt állítottad magadról,
hogy csúnya vagy. Pedig te komolyan gondoltad, ugye? Lehet, hogy a lapo... azok,
akiknél felnevelkedtél, túlságosan magasnak, különcnek tartottak téged, de tudnod
kell, hogy te nem vagy csúnya és magas. Náladnál szebb nővel még soha nem
találkoztam.
 Ayla az oldaláról a hátára fordult, és hirtelen felült. – Szépnek nevezel? – kérdezte
hitetlenkedve, és visszahanyatlott a prémek közé. – Te tréfát űzöl velem!
Jondalar kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a nőt, aztán tétován visszahúzta. –
Nem hibáztathatlak azért, mert nem hiszel nekem. Azok után... amit ma tettem veled.
Még elképzelni is nehéz, mi mindenen mentél keresztül; árván maradtál, aztán...
idegeneknél nevelkedtél. Megfosztottak a gyermekedtől. Elkergettek az egyetlen
otthonodból. Végül itt kellett élned egyedül. Az Anya Szolgálói közül egyetlen nő
sem állna ki ekkora próbát. Nem sokan élték volna túl mindezt. Te nemcsak
gyönyörű vagy, hanem erős is. A lelkierőd csodálatra méltó.
Csakhogy tudnod kell, hogyan vélekednek az emberek azokról, akiket te a Barlangi
Medve népének avagy törzsbelieknek nevezel. Állatoknak...
– Ők nem állatok! – csattant fel Ayla.
– De én ezt nem tudtam, Ayla. Fogalmam sincs, egyesek miért táplálnak gyűlöletet
irántuk. Pedig ha jól belegondolok, az állatokat, amelyekre vadásznak, nem utálják
az emberek. Lehet, hogy a szívük mélyén tudják, hogy a laposfejűek – ugyanis ezzel
a névvel is illetik őket – emberek. Ám annyira különböznek tőlünk. A másságuk
félelmet kelt az emberekben, fenyegetést látnak benne.
– Pedig ők emberek, törzsben élő emberek – vetette közbe Ayla.
– Ayla, őszintén el kell mondanom valamit. Tudnod kell arról, hogy noha az
emberek nem helyeslik, de elnézik a férfiembernek azt, ha egy „törzsbeli" nővel leli
örömét. Ám ha ugyanezt egy nő teszi egy laposfejű hímmel... azt sokan
megbocsáthatatlan véteknek tartják.
– Bemocskoltnak tekintik?
Jondalar elsápadt. – Igen, Ayla. Tisztátalannak.
– De én nem vagyok tisztátalan! – fakadt ki Ayla. – És Durc sem szörnyszülött!
Törzsbeli nőnek lenni korántsem szégyen. Ha lehetőségem lett volna rá, szívesen
velük maradtam volna, akár Broud második asszonyaként is, csak hogy a fiam
közelében lehessek. Mit bánom én, mit gondolnak az emberek!
Jondalar bámulattal figyelte. Tudta, hogy Aylának soha nem lesz könnyű az élete. –
Ayla, én nem azt mondom, hogy szégyellned kellene magadat. Csak arra próbállak
ráébreszteni, mire számíthatsz az emberek körében. Talán azt kellene mondanod,
hogy valamilyen más népnél nevelkedtél.
– Jondalar, miért akarsz rávenni arra, hogy olyasmit mondjak, ami nem igaz? A
törzsben soha senki nem állít valótlant, mert azt mindenki tudná. Lerína róla. Még
azt is észreveszik, ha valaki elhallgat valamit. Én is tudom, mikor nem mondasz
igazat. Elárulja az arcod, a vállad, a kezed.
Jondalar elvörösödött. Ennyire nyilvánvalóak voltak a hazugságai? Örült, hogy
végre jobb belátásra tért, és elhatározta, hogy őszintén beszél a nővel.
– Ayla, nem kell megtanulnod hazudni, de úgy véltem, mindezt el kell mondanom,
mielőtt távozom.
Ayla gyomra görcsbe rándult, a torkát sírás fojtogatta.
 Legszívesebben elrejtette volna az arcát a férfi szeme elől. – Sejtettem, hogy el
akarsz menni. De semmid sincs az útra. Mire van szükséged?
– Ha kaphatnék néhány kovakövet, készíthetnék szerszámokat és néhány lándzsát.
És ha leszel szíves megmondani, hol van a ruhám, amit ideérkezésemkor viseltem,
akkor rendbe hozom. Az általvető biztosan jó állapotban van, amennyiben elhoztad a
kanyonból.
– Mi az az általvető?
– Olyasmi, mint a hátizsák, csak az ember az egyik vállán hordja. Zelandoniul nincs
rá szó; a mamutojok használják. Az öltözékem is mamutoj...
Ayla értetlenül csóválta a fejét. – Miért kell más szót használni? – vágott a férfi
szavába.
– A mamutoj egy másik nyelv.
– Egy másik nyelv? És te milyen nyelvre tanítottál engem?
Jondalar szíve hirtelen elszorult. – Az anyanyelvemre. Zelandonira. Nem
gondoltam...
– Ugye, a zelandoniak innen nyugatra laknak? – Aylát nyugtalanság fogta el.
– Hát, igen, messze nyugatra. A mamutojok itt a közelben élnek.
– Jondalar, miért egy távoli nép nyelvét tanítottad meg nekem, és nem azokét, akik
a közelben élnek?
– Ez... meg sem fordult a fejemben. – Jondalar rettenetesen érezte magát.
Gondolatban korholta önmagát, amiért mindig mindent elront.
– És te vagy az egyetlen, aki ezen a nyelven beszél, nemde?
A férfi bólintott. A gyomra összeszorult. Ayla azt hitte, azért vezérelte hozzá a
védőszelleme ezt a férfit, hogy megtanítsa őt beszélni, és a végén kiderül, hogy
csupán a férfival tud szót érteni. – Jondalar, miért nem arra a nyelvre tanítottál,
amelyiket mindenki ismeri?
– Mert olyan nyelv nem létezik.
– Úgy értem, arra, amelyet akkor használtok, amikor a védőszellemeitekhez vagy a
Nagy Földanyához szóltok.
– Nekünk erre nincs külön nyelvünk.
– Hogyan beszéltek azokkal, akik nem ismerik a ti nyelveteket?
– Megtanuljuk egymás nyelvét. Én három nyelven beszélek, és tudok pár szót
néhány más nyelven is.
Ayla a fejét csóválta. Azt hitte, végre kimozdulhat a völgyből, és szót tud váltani az
útjába akadó emberekkel. Felállt. Jondalar követte a példáját. – Szerettem volna
megtanulni az összes szót, amit te tudsz, Jondalar. Meg kell tanulnom más nyelven is
beszélni. Meg kell tanítanod. Muszáj.
– Ayla, nem taníthatlak meg most azonnal még két nyelvre. Ez időbe telik. Még
magam sem beszélek ezeken a nyelveken tökéletesen. Ez nemcsak szóismeret...
– Máris kezdhetjük elölről, a szavakkal. Mamutojul hogyan mondják: tűz?
 Jondalar válaszolt. Újra megpróbált ellenvetést tenni, de Ayla folytatta. Egyik szót a
másik után kérdezte abban a sorrendben, ahogy zelandoniul elsajátította. Miután egy
csomó szót végigvettek, Jondalar ismét közbeszólt: – Ayla, mi haszna annak, hogy
sorolgatjuk ezt a rengeteg szót? Úgysem tudod megjegyezni mindet egyszerre.
– Tudom, hogy az emlékezőtehetségem jobb is lehetne, de majd szólj, ha valamit
helytelenül mondok.
Ayla a legelső – tűz – szótól kezdve elismételte Jondalarnak az összeset mindkét
nyelven. A férfi lenyűgözve bámulta.
– Ezt hogyan csináltad?
– Kihagytam valamit?
– Nem, egyetlenegyet sem!
Ayla megkönnyebbülten elmosolyodott. – Kislánykoromban sokkal gyengébb volt
az emlékezetem. Mindent annyiszor, de annyiszor kellett elismételnem, mire
megjegyeztem. Nem is tudom, hogyan volt annyi türelme hozzám Izának és
Crebnek. Gyakorlással sikerült fejlesztenem az emlékezőtehetségemet, ami még
mindig messze nem olyan jó, mint a törzsbelieké.
– A törzsben, amelyben éltél, mindenki jobban emlékezik annál, mint amit itt
nekem most bemutattál?
– Ők semmit sem felejtenek el. Már születésüktől kezdve szinte minden szükséges
ismerettel rendelkeznek, ezért nem kell sokat tanulniuk. Csak emlékezniük kell. A
gyerekeket is elég csak egyszer emlékeztetni, a felnőtteket pedig már egyszer sem
kell, mert tudják, hogyan idézzék fel az ismereteket. Én nem rendelkezem törzsi
emlékezettel. Izának ezért mindent addig kellett ismételgetnie nekem, amíg nem
tudtam hibátlanul az eszembe vésni.
A törzs egy hangtalan, csak kézjeleket tartalmazó ősi nyelvvel is rendelkezik.
Mindenki ismeri ezt az ősi nyelvet. Ezt használják a szertatások alkalmával, ennek
segítségével szólnak a védőszellemeikhez vagy akkor, ha nem értik egy másik ember
mindennapi nyelvezetét. Ezt is elsajátítottam.
– Jól értem? Ezek a... törzsbeliek a saját nyelvükön kívül egy mindenki által érthető
ősi nyelvet is ismernek, amelynek segítségével mindenki meg tudja értetni magát a
másikkal?
– A törzsi gyűlésen mindenki értette a többieket.
– Ugyanazokról beszélünk? A laposfejűekről?
– Amennyiben te annak nevezed a Barlangi Medve népét, igen. Meséltem neked
arról, hogyan néznek ki – mondta Ayla, és lesütötte a szemét. – Akkor vágtad a
fejemhez, hogy tisztátalan vagyok.
Hirtelen szorongás tört rá. Úgy érezte, túlontúl bőbeszédű volt. Sietve a tűzhöz
ment, megpillantotta a hófajdokat, és nekiállt tépdesni a tollúkat, csak hogy elfoglalja
magát.
 Jondalar észrevette, hogy a nő egyre bizalmatlanabbá válik. Mélyen megvetette
magát, amiért Ayla önérzetébe gázolt. Felemelte a nő prémtakaróit, visszavitte a
helyére, a saját alvóbőrét pedig a tűz túloldalához húzta.
Ayla letette a madarakat – nem volt kedve megkopasztani őket –, és a fekhelyéhez
vonult. Nem akarta, hogy a férfi könnyezni lássa.
Az elmúlt évek során hozzászokott a csendhez és az egyedülléthez. Egy másik
ember puszta jelenléte is – noha kedvére volt – némi alkalmazkodást igényelt. A mai
érzelmi megrázkódtatás azonban minden erejét elszívta és kimerítette.
Mégsem jött álom a szemére. Mindeddig magabiztossággal töltötte el, hogy végre
tud beszélni. A nyelvtanulásba fektette minden erejét, energiáját, és most
becsapottnak érezte magát. Miért tanította meg őt Jondalar a saját anyanyelvére, ha
egyszer úgyis elmegy, és többé nem látják egymást? Ayla tudta, hogy neki is útra kell
kelnie tavasszal, hogy megkeresse azokat, akik a közelben élnek, és találjon magának
egy másik férfit.
Csakhogy ő nem kívánt magának mást. Neki Jondalar kellett. O volt az első, akit
megpillantott a saját fajtája közül, és ő képviselte számára az idegeneket. Nem tudta,
hogy Jondalar mikor szűnt meg jelkép lenni a szemében, és mikor keltette fel az
érdeklődését a férfi személye. Csak azt tudta, hogy most hiányzik a közelsége, a
szuszogása, testének melege. A férfi fekhelye ugyanolyan elhagyatott volt mellette,
mint amilyen elhagyatottnak Ayla érezte magát.
Jondalar sem tudott könnyen álomba szenderülni. Fázott az az oldala, amelyik felől
a nő szokott feküdni. Lelkiismeret-furdalás gyötörte amiatt is, hogy zelandonira
tanította meg Aylát, egy olyan nyelvre, amelyet soha életében nem tud majd
hasznosítani. Hiszen legalább egy évbe telt volna, hogy a völgyből zelandoni földre
jusson.
Eszébe jutott a Thonolannal megtett út. Hiábavalónak tűnt ez az utazás. Mikor is
keltek útra? Három éve? Akkor ez azt jelenti, hogy az indulástól számítva négy év
múlva ér majd haza. Négy év tovatűnt az életéből. Az öccse halott. Jetamio és a
Thonolan szellemétől származó kisded is a másvilágra költözött.
Jondalar kamaszkora óta igyekezett úrrá lenni az érzelmein, de most nem tudta
visszafojtani a sírást. Nemcsak öccséért ejtett könnyeket, hanem önmagát is siratta, az
elszenvedett veszteség, a szívét mardosó bánat és a boldogsággal kecsegtető, de
elszalasztott lehetőség miatt.

25.

Jondalar kinyitotta a szemét. Oly élénken látta maga előtt az álmában felidézett
otthonát, hogy hirtelen azt sem tudta, hol van, nem ismert rá a barlang érdes falaira.
Először azt hitte, az álom a valóság, és Ayla barlangja csak álombéli látomás. Ahogy
kezdett magához térni, úgy tűnt, mintha a falak elmozdultak volna. Amint az álom
kiment a szeméből, rájött, hogy más szemszögből, a tűzhely másik oldaláról látja a
falakat.
Aylának hűlt helye volt. A tűzhely mellett két megkopasztott hófajd feküdt, és egy
tollakkal telerakott, lefedett kosár állt. Jondalar pohara – amelyen a faerezet egy kis
állat képét adta ki – már ki volt készítve. Ayla szorosan font kosárba odatette mellé a
reggeli teát és egy frissen hántolt vesszőt is. Tudta, hogy a férfi szereti szétrágcsálni a
vessző egyik végét és azzal megtisztítani a fogát az éjszaka rárakódott lepedéktől.
Jondalar felkelt, és kinyújtóztatta a szokatlanul kemény derékaljtól megmerevedett
végtagjait.
Ayla nemrég mehetett el, mert a tea még meleg volt. A férfi töltött magának belőle.
Orrát megcsapta a meleg mentaillat. A menta volt az egyik kedvence. Belekortyolt a
teába. A mentán kívül még málnalevél- és lucernaízt vélt felfedezni. Kezébe fogta a
poharat meg a vesszőt, és kivonult a barlang elé.
A teraszon állva a völgy felé fordult, a patakot figyelte, miközben a nyírfavesszőt
rágcsálta. Rostossá rágott végével végigsúrolta a fogsorát, majd a teával kiöblögette a
száját. Ez már szertartássá vált. Ettől mindig felfrissült, és rendszerint ezután fogott
hozzá eltervezni, mihez kezd aznap.
Épp el akarta hajítani a vesszőt, amikor a szemébe ötlött, feltartotta, és a hüvelyk- és
mutatóujja között forgatva eltöprengett.
Könnyen hozzászokott ahhoz, hogy Ayla mindig gondoskodik róla. A nő ezt
mindig kedvesen, szinte észrevétlen tette. Jondalarnak soha nem kellett kérnie, a nő
kitalálta a gondolatait. Ez a vessző is jó példa volt erre. Ayla mindig jóval korábban
kelt fel, mint Jondalar, majd lement vesszőt vágni, lehántotta a kérgét, és odahelyezte
a férfi keze ügyébe.
Jondalar bármikor kelt fel, mindig forró tea várta. Vajon honnan tudta Ayla, mikor
kell elkészítenie? És még menynyi, de mennyi apró figyelmességgel halmozta el
szerényen? „Önzetlenül teszi, mint Marthona – gondolta Jondalar. – Soha senki nem
érzi magát lekötelezve." Valahányszor Jondalar felajánlotta a segítségét, Ayla mindig
meglepettnek, ugyanakkor hálásnak tűnt – mintha valóban soha semmit nem várt
volna cserébe azért, amit a férfiért tett.
– Én meg csak rosszat tettem neki – mondta fennhangon Jondalar. – Ő pedig még
azok után is, ami tegnap történt... – Megpörgette a vesszőt az ujjai között, és
lehajította a mélybe.
Észrevette a körben versenyt futó Nyihahát és a csikót a réten. Hirtelen izgatottság
fogta el. – Hú, az a csikó hogy száguld! Rövid távon még az anyját is le tudná hagyni!
– Rövid távon biztosan, de hosszú távon nem – jegyezte meg Ayla, amint az
ösvényről felért a teraszra. Jondalar hátraperdült. Szeme csillogott és mosolygott.
Büszkeséggel töltötte el a csikó teljesítménye. Ayla elmosolyodott a lelkesedése
láttán.
– Épp azon tűnődtem, hol lehetsz – mondta Jondalar zavartan, s mosolya
elhalványult.
 – Nemrég tüzet raktam odalent, hogy megsüssem a hófajdokat. És lementem
megnézni, vihetem-e már a madarakat. „Úgy látom, nem örül nekem" – gondolta
Ayla, és belépett a barlangba. Az ő arcáról is tovatűnt a mosoly.
– Ayla! – szólt utána Jondalar, és a nő után sietett. Ám amikor az visszafordult,
Jondalar nem tudta, mit mondjon.
– Szeretnék... néhány... szerszámot készíteni. Csak azt szeretném megkérdezni,
nincs-e kifogásod ellene. Nem akarom elhasználni az összes kovakövedet.
– Persze hogy nincs kifogásom ellene. Az árvíz minden évben elmos pár darabot,
de annál többet rak le a parton – felelte.
– Biztosan odafentről, egy mészkőlerakódásból mossa ki és hozza ide az ár. Ha
tudnám, hogy nincs messze, odamennék érte. Sokkal jobb a frissen fejtett kő. Dalanar
a „barlang" melletti lelőhelyről szerzi be a köveit. A lanzadoni kő minősége messze
földön híres.
Szeme ismét ragyogott a lelkesedéstől, mint mindig, amikor a mesterségéről
beszélt. „Akárcsak Droogé" – gondolta Ayla, és elmerengve mosolygott. Felidézte
magában, milyen büszkeséggel töltötte el Droogot, amikor Aga kisfia, aki a
házasságuk után született, összeütögette a kezébe vett köveket. Droog szívesen adta
át a tudását; még Aylának is megmutatta a fortélyokat, noha Ayla lány volt.
– Mi jár az eszedben, Ayla? – érdeklődött Jondalar, amint észrevette a halványan
derengő mosolyt a nő arcán.
– Droog jutott az eszembe. A törzsbeli szerszámkészítő. Mindig megengedte, hogy
munka közben nézzem őt, ha csendben maradtam, és nem zavartam az
összpontosításban.
– Ha akarod, engem is figyelhetsz – ajánlotta fel Jondalar. – Tulajdonképpen arra
gondoltam, bemutathatnád, te hogyan készíted a szerszámaidat.
– Én nem vagyok jártas a szerszámkészítésben. Igaz, amire szükségem van, azt meg
tudom csinálni, de Droog eszközei sokkal jobbak az enyéimnél.
– Az eszközeid tökéletesen használhatók. Én azt szeretném látni, milyen
módszerrel készíted.
Ayla bólintott, és bement a barlangba. Jondalar egy ideig odakint várta, aztán utána
indult megnézni, miért nem jön már. Épp akkor lépett a bejárathoz, amikor Ayla
kifordult. Jondalar oly fürgén ugrott hátra, hogy majdnem megbotlott. Nem akart
még véletlenül sem a nőhöz érni, nehogy sértésnek vegye.
Ayla mély lélegzetet vett, kihúzta magát, és felszegte az állát. Kezében a
hófajdokkal, a kosárnyi tojással és egy bőrszíjjal átkötött, nagy bőrbatyuval
megindult az ösvényen lefelé.
– Hadd segítsek vinni valamit – ajánlkozott Jondalar. A nő hosszas vonakodás után
végül a kezébe adta a tojással teli kosarat.
– Először megsütöm a hófajdokat – jelentette ki Ayla, miközben letette a batyut a
partra.
 – Jól van, csináld csak. Addig én elmegyek eszközöket keresni a kovakő
megmunkálásához – mondta Jondalar.
Ayla a hízott madarakkal elvonult a sziklatömb mögé, ahol már korábban kiásott
egy gödröt, és körberakta kövekkel. A tűz már kialudt a gödörben, de a kövek
sisteregtek, amikor néhány csepp vizet permetezett rájuk. Ayla végigkutatta a
völgyet a megfelelő növényekért, zöldségekért. Martilaput szedett, amely sós ízt
kölcsönzött az ételnek; aztán zöldségként csalánt, libatopot, madársóskát;
ételízesítőként vöröshagymát, fokhagymaízű medvehagymát, bazsalikomot és
zsályát. A sütés során a hús a füsttől enyhén füstölt zamatot, a fahamutól pedig sós
ízt kapott.
Ayla megtöltötte a madarakat a zöldségbe bugyolált tojásokkal. Az egyikbe három,
a másikba négy tojást helyezett el. Ayla szőlőlevelekbe szokta belegöngyölni a
hófajdot, de itt a völgyben nem talált ilyet. Emlékezett rá, hogy a halat néha friss
szénába csavarva sütötték meg. Úgy döntött, kipróbálja a szárnyasokkal. Miután a
madarakat a gödör aljára helyezte, fűvel betakargatta őket, aztán köveket, a legvégén
pedig földet halmozott rájuk.
Jondalarnak sikerült egy csomó kőpattintó eszközt – agancsot, csontot és követ –
összegyűjtenie. Ayla számára néhány teljesen ismeretlen volt. Ayla kibontotta a
bőrbatyut, és sorban kirakosgatta maga mellett az eszközeit, aztán leült, és az ölébe
terített egy bőrdarabot.
Jondalar néhány kovakövet odatett Aylának. A nőnek megakadt a szeme a
karnyújtásnyira lévő két kövön. Felidézte magában Droog tanítását: „A jó
szerszámkészítő először is kiválogatja a megfelelő anyagot." Ayla finom szemcséjű
követ keresett, majd egy kisebbet kiválasztott közülük. Jondalar önkéntelenül,
helyeslően bólintott.
– Már gyerekkorod óta szerszámkészítő akartál lenni? – tudakolta Ayla.
– Egy ideig azt forgattam a fejemben, hogy talán kőfaragó lehetnék, sőt még arra is
gondoltam, hogy az Anya szolgálatába álljak. – Hirtelen fájdalom és keserűség
suhant át az arcán. – Aztán elküldtek Dalanarhoz, és ott kitanultam a kőpattintó-
mesterséget. Jó választás volt. Szeretem a mesterségem, és valamelyest értek is hozzá.
Soha nem vált volna belőlem kőfaragómester.
– Mi az a „kőfaragó", Jondalar?
– Hát épp ez az! Ez az, ami itt hiányzik! – Ayla megrettent Jondalar kiáltozásától. –
Semmi nyoma faragásnak, festésnek, díszítésnek, de még színeknek sem!
– Nem értem...
– Ne haragudj, Ayla. Hogyan is tudhatnád, miről beszélek? A kőfaragó az, aki
kőből állatokat készít.
Ayla összevonta a szemöldökét. – Hogyan készíthet valaki állatot kőből? Az állat
hús-vér teremtmény, él és lélegzik.
 – Nem valódi állatra gondolok. Hanem a képmására. A kőfaragó a kőből olyan
formát farag ki, amely egy állathoz hasonlít. Egyesek a Nagy Földanyát is
megmintázzák kőből, ha látomás formájában megjelenik előttük.
– A képmását? Kőből?
– Vagy akár más anyagból is. Mamutagyarból, csontból, fából, agancsból.
Hallottam már olyanokról, akik sárból készítenek képmásokat. Ami azt illeti, a saját
szememmel láttam, hogy hóból is formálnak alakokat.
Ayla eddig csak a fejét csóválta, de a hó hallatára eszébe jutott, hogy egyszer télen a
barlang bejárata mellett felhalmozott hóból ő is ki tudta venni Brun képmását.
– Igen – bólogatott Ayla. – Azt hiszem, már értem.
Ayla a kezébe vette a kis kovakövet, és tüzetesen szemügyre vette. Megpróbálta
eldönteni, hol mérje rá az első ütést. Nem akart szakócát készíteni, mert az Droog
szerint is meglehetősen egyszerű eszköz. Nem gondolta, hogy Jondalar épp erre a
technikára kíváncsi. Most odahúzta magához azt az eszközt, ami hiányzott Jondalar
készletéből: az üllőként használt mamutlábszárcsontot. Addig forgatta, amíg nem
illeszkedett kényelmesen a lába közé.
Ezt követően megfogta a kalapácskövet. Tulajdonképpen ugyanolyan volt, mint
Jondalaré, csak kisebb, kézhez állóbb. Ayla az üllőre helyezte a kovakövet, keményen
megmarkolta, és kalapácskővel erős ütést mért rá. A lepattant mészkődarab alól
előtűnt a sötétszürke mag.
Ayla hosszasan vizsgálgatta a magon hagyott mély nyomot. A színe megfelelő volt,
a szerkezete sima, szinte viaszos, nem talált rajta semmilyen idegen anyagra utaló
nyomot. Megállapította, hogy ebből a kőből jó eszközöket lehet készíteni.
Újabb és újabb rétegeket hasított le róla, mígnem a kovamag lapos tojásra
hasonlított. Ekkor a kalapácskövet csontkalapácsra cserélte, és azzal ütögetett le apró
darabokat az oldalára fordított mag felső végéből. Mivel a csont jóval hajlékonyabb
volt, hosszabb és keskenyebb rétegeket hasított le a magról, és egyenesebb vonalat
hagyott maga után. A végén meglehetősen lapos, ovális nagy kőtojást tartott a
kezében.
Ekkor szünetet tartott. Megfogta a nyakában függő amulettjét, behunyta a szemét,
és gondolatban hangtalanul a barlangi oroszlán szelleméhez fohászkodott. Droog a
következő lépés végrehajtásához mindig segítségül hívta a védőszellemét. A
mesterségbeli tudáson kívül szerencse is kellett. Ayla bármennyiszer hangoztathatja,
hogy ő nem mestere a szerszámkészítésnek, ha elrontja a munkadarabot, nemcsak
Droogra hoz szégyent, hanem az egész törzsre.
Ismét kezébe vette a csontkalapácsot, és figyelmét összpontosítva folytatta a
megmunkálást.
Megfordította a kovát, és a csontkalapáccsal a bemélyedésre merőlegesen erőteljes
ütést mért. Hosszú, ovális réteg hasadt le az előre megmunkált magkőről. Az egyik
fele lapos volt, az ellentétes oldala domború, kétoldalt körben pengeéles pereművé
keskenyedett.
 Jondalar a kezébe vette a munkadarabot. – Nem könnyű ezt a módszert elsajátítani.
Nemcsak erő, hanem pontosság is szükséges hozzá. És milyen éles a pereme! Ez nem
afféle kinagyolt szerszám.
Ayla megkönnyebbülten lélegzett fel. Jó érzéssel töltötte el az eredmény, s örült,
hogy nem hozott szégyent a törzsre.
Ismét a kő fölé hajolt. Figyelmét összpontosítva további öt, éles peremű, ovális
réteget fejtett le a magról. Aztán gondosan megvizsgálta a követ. Azt fürkészte, vajon
le tudna-e még egy hasznosítható réteget hasítani róla. Végül félretette a magkövet.
A lepattintott hat pengeszilánk közül kiválasztotta a legvékonyabbat. Egy sima,
lapos, kerek kővel eltompította az egyik élét, nyéllé kerekítette, nehogy megvágja a
használója kezét.
Jondalart ez a kés valamelyest a mamutojok lándzsa hegyére emlékeztette, noha
tudta, hogy ezt az eszközt nem arra szánták, hogy nyélbe illesszék.
Ayla a következő darab egyik séléről tépőfoggal apró szilánkokateszegetett le, kissé
lekerekítette, de csak annyira, hogy az eszköz a bőrvakarás során ne törjön el.
A harmadik penge egyik éles peremének a közepébe a hegyes tépőfoggal V
alakúélt metszett, hogy könnyebben lehessen vele lándzsát hegyezni. A másik,
hosszú szilánkból – hasonló eljárással – olyan eszközt készített, amellyel lyukakat
lehetett fúrni állatbőrökbe, fába, agancsba vagy csontba.
Minthogy fogalma sem volt arról, milyen eszközre lenne még szüksége, az utolsó
két szilánkot megmunkálatlanul eltette. Félretolta a mamutlábszárcsontot, összefogta
az ölébe terített bőrdarab négy csücskét, és a sziklafal mögötti szemétdombhoz vitte,
hogy lerázza róla az éles kőszilánkokat. Jondalar semmilyen megjegyzést nem tett
Ayla szerszámaira, csak a kezében forgatta, mintha ki akarná próbálni
Ayla örült, hogy vége a bemutatónak, és most Jondalaron a sor. A férfi az ölébe
terítette az Aylától kölcsönkért bőrdarabot, lehunyta a szemét, és maga elé képzelte,
hogyan fogja a követ megmunkálni. Aztán kezébe vett egy kődarabot, és
megvizsgálgatta.
Szerszámokat a krétakor idején lerakódott mészkőből származó, kovatartalmú
ásványból lehetett leghatékonyabban előállítani. Annak ellenére, hogy a kova
kemény volt, apró kristályszerkezete lehetővé lehetővé tette a megmunkálását; a
szerszám megmunkálásának egyetlen korlátja a kőpattintó kézügyessége volt.
Jondalar igyekezett megtalálni a legtisztább követ. Szemrevételezéssel és
egymáshoz kocogtatással kiszűrte közülük a repedteket, törötteket és zárványosakat.
Ezeket félredobta.
Miután sikerült kiválasztania a megfelelőt, a combjára helyezte, a bal kezével
tartotta, mmiközben a jobb kezébe vette a kalapácskövet, és megpróbált jó fogást
találni rajta. Aztán hozzáfogott lepattintgatni a a szürkésfehér mézkőréteget.
Jondalar a magkövet nem tojásdad, inkább hengeres formájúra alakította. Kétoldalt
szilánkokat forgácsolt le róla, s ily módon a henger hosszában a kövön taréjos gerinc
keletkezett.
 A kőkalapácsot agancskalapácsra cserélte, amellyel apró darabokat hasított le úgy,
hogy a gerincet egyenessé tegye. Ayla látta, hogy a férfinak korántsem áll
szándékában előre kialakított formájú, vastag szilánkokat lehasítani a magról.
Jondalar most egy hosszabb, kétágú és az alsó végén kihegyezett agancsdarabot vett
a kezébe.
Felállt, és lábával megtámasztotta a magkövet. Az agancs hegyes alsó végét a
gondosan kiformált gerinc fölé illesztette. A felfelé meredő agancsvéget úgy tartotta,
hogy az alsó ág előreálljon, aztán egy hosszú csontkalapáccsal finoman ráütött a
kiálló ágra.
A magról a henger hosszának megfelelő, mindkét oldalán éles peremű, vékony
penge hasadt le. Olyannyira vékony volt, hogy amikor Jondalar a nap felé tartotta, a
fény áttetszett rajta. A gondosan kialakított gerinc a penge külső felületének közepén,
hosszanti irányban futott végig.
A hegyes végű agancsszerszám segítségével nem kellett olyan óvatosan célozni és
pontosan bemérni a távolságot. Az ütés ereje pontosan a kívánt helyre irányult.
Minthogy a csapás ereje megoszlott két közbenső rugalmas tárgy – a csontkalapács és
az agancs – között, a lepattanó szilánkon az ütéstől nem keletkezett dudor, hanem
egyenletesen vékony maradt.
Jondalar kőmegmunkálási technikája forradalmi újításnak számított. A lefeszített
penge helyén a kőben kis bemélyedés maradt, amelynek mindkét oldalán egy-egy
gerinc keletkezett. E gerincek mentén Jondalar újabb szilánkokat hasított le, melyek
nyomában újabb gerincek keletkeztek.
Mire a használható anyag elfogyott, nem hat, hanem huszonöt penge sorakozott
egymás mellett. Jondalar ugyanabból a kőmennyiségből több mint négyszer annyi
eszközt tudott előállítani, mint Ayla.
– Jondalar, ez... Nem találok szavakat. Ez csodálatos...
– A te késeid is jók, de szeretnék nyelet készíteni hozzájuk.
– Nyelet?
– Ha a penge alsó végén kialakított szárat beleillesztem egy darab csontba vagy
fába vagy agancsba, akkor az lesz a kés nyele. Sokkal könnyebb így használni. Ha az
agancsot kifőzöd, megdagad és megpuhul. Ezután a penge elvékonyított alsó végét
belenyomhatod a nyél puha közepébe. Amikor az agancs kiszárad, összeugrik, és
magába szorítja a penge szárát.
– Én is szeretném kipróbálni ezt az új módszert... Nálatok engedélyezik a nőknek a
szerszámkészítést?
– Hogyne! Az unokatestvérem, Joplaya, az egyik legkiválóbb kőpattintó.
– A törzsben a nőknek csak szerszámot szabad készíteniük, fegyvert nem.
– Nálunk a nők is készíthetnek fegyvert. A nők közelebb állnak az Anyához. A
férfiak közül egyesek azt tartják, hogy a nők által előállított fegyver szerencsét hoz.
Ám ha a férfi nem jár szerencsével, vagy ha nem eléggé ügyes, mindig a
szerszámkészítőt hibáztatja.
 – Én is megtanulhatnám ezt a módszert?
– Aki a te módszereddel tud szerszámot készíteni, az bizonyára ezt az eljárást is el
tudja sajátítani.
– Nem... nem hiszem – mondta elgondolkodva Ayla.
– Dehogynem tudod megtanulni!
– Abban nem kételkedem. Csakhogy azok közül, akik a törzsbeli módszert
használják, nem mindenki tudna olyan módon készíteni szerszámot, mint te. Talán
csak néhányan, például Droog. Számukra minden új dolog nehézséget jelent. Ők az
emlékezetükből sajátítják el a tudást.
Jondalar először azt hitte, Ayla csak tréfál, de komolyan beszélt. „Ha a lap...
törzsbeli szerszámkészítőknek lehetőségük adódna az új technika elsajátítására,
lehet, hogy nem azért nem élnének vele, mert nem akarnának, hanem azért, mert
képtelenek lennének megtanulni?,/ – morfondírozott el Jondalar.
Aztán eszébe jutott, nem is oly rég még azt hitte, hogy egyáltalán nem tudnak
szerszámot készíteni. Pedig készítettek, a maguk módján beszéltek is, és magukhoz
vettek egy árván maradt, idegen gyereket. Jondalar több értesülést szerzett róluk az
elmúlt néhány nap alatt, mint amennyit bárki tudott róluk a világon, nem számítva
Aylát.
Miközben a laposfejűeken töprengett, lelki szemei előtt végigperegtek az előző nap
eseményei. Váratlanul szégyenérzet fogta el.
Amint ültéből felpattant, a bőrdarab kirepült az öléből, és a nagy gonddal
megmunkált pengék szanaszét szóródtak. Nyakát behúzva, merev léptekkel a
sziklatömb felé tartott. Csakúgy, mint Ayla, ő is boldogtalannak látszott.
Mihelyt elhagyta a sziklafalat, futni kezdett. Végigszáguldott a mezőn. Csak akkor
lassított le és állt meg, amikor már alig kapott levegőt, és a térde rogyadozott.
Nem vette észre a lovakat. Megriadt, amikor egy puha orr nyomakodott a kezéhez.
Megvakargatta, megsimogatta a csikót. Nyihaha legelés közben lassanként a barlang
felé araszolt. Miután Jondalar abbahagyta a simogatást, és meglapogatta, a lovacska
az anyjához szaladt. Jondalar nem akart egyhamar Ayla szeme elé kerülni.
A nő azonban utánament. Néha neki is kedve támadt rohanni, ám kíváncsi volt,
vajon mi ütött hirtelen a férfiba. Jondalar a gondolataiból felocsúdva meglepődött,
amikor észrevette a lovak között a nőt.
– Ne... ne haragudj, Ayla. Nem lett volna szabad csak úgy, szó nélkül elrohannom.
Ayla bólintott. „Udvariasságból mondja. Ez a szokás" – gondolta, és csendben
Nyihahának dőlt.
A csikó nem tudott nyugton maradni. Felvetette a fejét, és feltartott farokkal
elnyargalt. Egy bakugrással megfordult, visszaügetett, és meglökte a férfit, mintha
csak játszani hívná. Ayla és Jondalar is felnevetett.
– El akartad nevezni – szólalt meg Ayla.
– Nem tudom, minek nevezzem el. Eddig még soha nem kellett egyetlen nevet sem
kigondolnom.
 Mindketten a feltartott fejjel száguldozó csikót figyelték. „Micsoda csődör lesz
belőle! – gondolta Jondalar. – Villámgyorsan vágtat."
– Villám! – kiáltott fel hirtelen. – Mit szólnál ahhoz, ha Villámnak neveznénk el?
– Tetszik az ötlet. Jó név. Akkor viszont illő módon, névadási szertartással kell
nevet adnunk neki.
– Hogyan rendezel névadást egy lónak?
– Nem tudom, hogy illő-e lónak ilyen szertartást rendezni, de Nyihahát olyan
módon neveztem el, ahogy a törzsben a gyerekeket szokták. Megmutatom.
Ayla a férfit a lovakkal együtt a sztyepp egyik félig kiszáradt vízmosásához vezette,
amely hajdan egy folyómeder volt. Botjával meglazította a vörösokkerréteget, és egy
maréknyit összegyűjtött a kezébe. Visszatérve a patakhoz, vízzel sárrá gyúrta.
– Creb a barlangi medve zsírjával szokta összekeverni a vörös földet. Nekem nincs
medvezsírom, és szerintem a tiszta sár megfelelőbb a lónak, mert ha megszárad,
lepereg. A névadás a fontos. Közben tartanod kell a csikó fejét.
Jondalar magához intette a lovat. Az izgő-mozgó lovacska megértette a kézjelet.
Nyugodtan álldogált, míg a férfi fél kézzel átölelve vakargatta a nyakát. Ayla az ősi
nyelven, néhány lendületes mozdulattal szólította a szellemeket. Aztán belemarkolt a
vörösokker festékbe.
– E hím ló neve: Villám – jelentette be fennhangon, kézmozdulatok kíséretében.
Majd a festékbe mártott ujját végighúzta az állat homlokától a hosszú orra végéig.
Ayla már végzett is, mielőtt a ló ficánkolni kezdett. A fejét felvetve eltáncolt.
Megpróbálta lerázni az orráról a sarat, majd a fejét Jondalarhoz dörgölte, és vörös
csíkot hagyott a férfi csupasz mellkasán.
– Úgy látom, most ő jelölt meg engem – mosolygott Jondalar. A kiscsikó a nevéhez
híven villámsebesen végignyargalt a réten. A férfi a kezével lesöpörte magáról a
sarat. – Miért használsz vörösokkert?
– Mert ez különleges... szent...
– Mi is annak nevezzük. Az Anya vérének.
– Igen, a vért jelképezi. Miután Iza lelke a szellemek földjére távozott, Creb... a
mogur bedörzsölte Iza testét a vörösokkerből és medvezsírból készített kenettel. Creb
azt mondta, így Iza ugyanúgy érkezik az árnyak földjére, ahogy erre a világra
született. – Aylát fájdalommal töltötte el az emlékezés.
Jondalar szeme elkerekedett. – Biztos vagy benne, hogy a laposfejűek... vagyis a
törzsbeliek így bocsátják útjukra a halottaikat?
– Enélkül senki sincs megfelelően eltemetve.
– Ayla, a hagyomány szerint mi is vörösokkerral szórjuk be a holttestet és a sírt,
hogy az Anya a méhébe fogadhassa a holt lelket ahhoz, hogy az újra
megszülethessen. – Szeme egyszeriben fájdalommal telt meg. – Thonolanra senki
nem szórt vörösokkert.
– Igen. Nem mehettem el festékért. Mielőbb haza kellett érnem veled, mert
különben még egy sírt kellett volna készítenem. Ám kértem a védőszellememet és a
nagy barlangi medve, Ursus szellemét, hogy segítsen neki megtalálni az utat a
túlvilágra.
– Eltemetted őt? Nem maradt ott a teteme a dögevőknek?
– A sziklafal mellé helyeztem a holttestét, kilazítottam egy követ a helyéről. A
mögötte felhalmozódott kavicsok és kövek rágördültek, és befedték a tetemét.
Jondalar nehezen fogta föl, hogy a laposfejűek is temetkeznek. Az állatok nem
szokták elföldelni a halottaikat. Csak az emberek gondolkodnak el azon, honnan is
erednek, és hova térnek meg e világi életük után. Vajon a Barlangi Medve népének
szellemei el tudták vezetni Thonolant az úton?
– Ayla, ha nem lettél volna ott, az öcsém még ennyi végtisztességben sem részesült
volna. Én pedig még többet köszönhetek neked – az életemet.

26.

– Ayla, nem emlékszem, mikor ettem életemben ilyen finomat. Hol tanultál meg
ilyen jól főzni? – kérdezte Jondalar, miközben egy újabb, ízletes hófajdfalatért nyúlt.
– Iza tanított meg. Hol másutt tanulhattam volna meg főzni? Ez volt Creb kedvenc
étele. – Aylát, maga sem tudta, miért, de kissé felingerelte a kérdés. – Egy
javasasszony ismeri mind a fűszer-, mind a gyógynövényeket.
Jondalar észrevette a hangján, hogy bosszantja valami. Eltűnődött, mi lehet az oka.
Ő csak meg akarta dicsérni a főztjét, mert valóban finom, sőt fenséges volt, mint
ahogy minden étel, amit Ayla készített.
„Ayla ejtette el a madarakat, gyűjtötte össze a növényeket, és készített belőlük
pompás ételt. Mindent ő teremtett elő. Te csak befaltad, Jondalar, de semmivel nem
járultál hozzá. Semmivel nem viszonoztad – tett szemrehányást magának a férfi. –
Azt hiszed, elég, ha szóban megdicséred. Még csodálkozol, hogy bosszankodik?
Örülni fog, ha távozni lát, mert kevesebb lesz a gondja.
Cserébe legalább elmehetnél vadászni, hogy törlessz valamicskét abból a
húsmennyiségből, amit eddig megettél. Igaz, jómaga is elég jól vadászik.
Vajon hogyan sikerül neki leteríteni a vadakat azzal az ormótlan lándzsával?"
– Ayla... hogyan szoktál lándzsával vadászni?
A nőt zavarba hozta a kérdés. – Gödröt ások, és odahajszolom a csordát. De a múlt
télen...
– Hát persze! Csapdát állítasz, hogy az állatok közelébe férkőzhess, és használhasd
a lándzsát. Ayla, annyi mindent tettél értem, hogy mielőtt elmegyek, szeretnék
valamiképpen a hasznodra lenni. Ám nem szeretném, ha zokon vennéd az
ajánlatomat. Ha nem tetszik, felejtsd el, hogy bármit is mondtam. Rendben?
Ayla bólintott. Kissé aggódott, vajon mire készül Jondalar, de kíváncsian várta az
ajánlatát.
– Igaz... jó vadász vagy, de ha nincs ellenedre, szeretnék bemutatni neked egy
könnyebb módszert, egy tökéletesebb vadászfegyvert.
 Ayla mérge egy csapásra elpárolgott. – Egy jobb vadászfegyvert?
– És egy könnyebb vadászmódszert. Némi gyakorlással...
Ayla hitetlenkedve csóválta a fejét. – A törzsbeli nők nem vadásznak, és egyetlen
férfi sem akarta, hogy vadásszak, még parittyával sem. Brun és Creb csak azért
engedte meg, hogy a védőszellemem kedvében járjanak. A barlangi oroszlán erős
férfitotem. Tudomásukra adta, hogy az ő akaratából kell vadásznom. Brun és Creb
nem mert dacolni vele. Külön szertartást rendeztek. – Ayla megérintette a torka alatti
gödörben az apró sebhelyet. – Creb vágást ejtett a torkomon, és véráldozatot ajánlott
fel az ősi szellemeknek, így lehettem én az Asszony, Aki Vadászik.
Amikor ráleltem erre a völgyre, az egyetlen fegyver, amivel bánni tudtam, a
parittyám volt. Csakhogy ezzel nem lehet nagyvadakat leteríteni. Ezért olyan
lándzsákat készítettem, amilyeneket a törzsbeli férfiak használtak. Amennyire
tudtam, megtanultam a lándzsával bánni. Álmomban sem gondoltam volna, hogy
egy férfi majd azzal hozakodik elő, hogy jobb módszert mutat nekem. – Ayla
elhallgatott, és az ölébe bámult. – Igen hálás lennék, Jondalar. El sem tudom
mondani, mennyire.
Jondalar homlokán kisimultak a ráncok. A nő szemében csillogó könnycseppet vélt
megpillantani. Ennyire fontos lehet számára ez a dolog? Pedig ő attól félt, hogy Ayla
esetleg rossz néven veszi a javaslatát. Sohasem fogja megérteni ezt a nőt. Minél
többet tud meg róla, annál kevésbé ismeri.
– Néhány különleges szerszámot kell készítenem az előbányászott
szarvaslábszárcsontokból, csak be kellene áztatnom őket. Van valamilyen edényed
erre a célra?
– Mekkora kellene? Sokféle edényem van.
Ayla felugrott, és a barlang sötét hátsó részébe, a tárolóhelyhez sietett. Jondalar
kezébe adott egy kőmécsest, ő pedig levette a bőrtakarót az egymásba rakott
kosarakról, tálakról és nyírfaháncsból készült tárolóedényekről. Jondalar a magasba
tartott kőmécses fényénél körbetekintett a rengeteg edényen.
– Ezeket mind te csináltad?
– Igen – válaszolta Ayla, miközben a kosárhalmot rendezgette.
– Mennyi nap... holdforduló... évszak alatt sikerült ennyit elkészítened?
Ayla igyekezett kigondolni, hogyan fejezze ki magát. – Sok-sok évszak alatt. Főleg a
hideg évszakokban foglalkoztam ezzel. Nem volt más tennivalóm. Van köztük
megfelelő méretű?
A férfi végigpillantott a szétrakosgatott edényeken, néhányat a kezébe vett, hogy
közelről is szemügyre vegye Ayla keze munkáját. Bármilyen jó kézügyességgel
rendelkezett, bármilyen fürgén dolgozott, a szépen megfont kosarak és a finoman
megmunkált tálak elkészítéséhez idő kellett. „Vajon mennyi ideje élhet itt egyedül?" –
mélázott el Jondalar.
– Ez jó lesz – mondta végül, miután kiválasztott egy nagy, teknő formájú, magas
falú faedényt.
 Lementek a partra. Jondalar vizet töltött a bödönbe, és megvizsgálgatta a
szemétdombon talált lábszárcsontokat. – Nem vettem észre, hogy ez repedt – mutatta
oda Aylának az egyik csontot, mielőtt elhajította. A többit betette a vízbe ázni. Ahogy
visszafelé tartottak a barlangba, Jondalar megpróbálta megbecsülni a nő korát. „Nem
lehet túl fiatal. Nagyon is tapasztalt gyógyító. De nem hiszem, hogy velem egykorú."
– Ayla, mióta élsz itt? – rukkolt elő a kérdéssel, amint a barlangba léptek.
Olyannyira furdalta a kíváncsiság, hogy nem tudta fékezni magát.
Ayla megtorpant. Nem tudta, hogyan válaszoljon, hogyan magyarázza el a
férfinak. Eszébe jutottak a botjai, amelyeken az idő múlását tartotta számon. Noha
Creb megmutatta neki, hogyan kell vonásokat húznia, Aylának nem volt szabad
tudnia erről. „Lehet, hogy Jondalar is helytelenítené. Nem számít, úgyis elmegy" –
gondolta.
Elővette a botköteget, kioldotta, és sorban kirakosgatta.
– Mik ezek? – tudakolta Jondalar.
– Azt kérded, mióta élek itt. Nem tudom megmondani, de amióta rátaláltam erre a
völgyre, minden este vések egy vonást a botra. Annyi éjszakát töltöttem itt, ahány jel
van a botokon.
Jondalar kíváncsian felemelte az egyiket. Nyilvánvaló volt, hogy Ayla nem ismerte
a számolás fogalmát, de valamiképpen mégis számon tudta tartani az idő múlását. A
zelandoniak „barlangjában" sem értettek sokan ehhez. Nem mindenkinek adatott
meg, hogy ismerje e titkos tudományt. Jondalarnak egyszer egy „zelandoni"
magyarázott el valamennyit belőle. Vajon Ayla hol tanulhatta a botjelölést?
– Kitől lested el ezt? – szegezte a nőnek a kérdést.
– Creb mutatta meg réges-rég, még kislánykoromban.
– Creb. Ugye ő az, akinek a tüzénél éltél? Ő tudta, hogy ezek a jelölések mit
jelentenek?
– Creb volt a... mogur... a varázsló. A törzsbeliek őrá bízták bizonyos szertartások,
például a névadás vagy a törzsi gyűlések számontartását. Creb csak azért mutatta
meg ezt nekem, hogy ne zaklassam a kérdéseimmel. Aztán megkért, hogy senkinek
se beszéljek erről.
Jondalar hirtelen felfedezte a felhalmozott kerek főzőköveket. Belemarkolt a
kupacba. – Hadd tanítsalak meg számolni – mondta, és egymás mellé rakosgatta a
köveket. – Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét... – kezdte a számolást, és sorban
rábökött mindegyik kőre.
Ayla növekvő izgalommal figyelte.
Miután Jondalar befejezte, körbenézett, felvett néhányat Ayla megjelölt botjai
közül, és újra bemutatta a számolást. – Egy – mondta, és letette az első botot. – Kettő
– a következőt mellé helyezte. – Három, négy, öt...
Aylának élénken élt az emlékezetében, Creb hogyan tanította őt. „Születési év, járni
tanulás éve, elválasztás éve..." – magyarázta annak idején az öreg varázsló, és a
kislány szétterpesztett ujjain mutatta. Ayla, Jondalarra pillantva, most feltartotta az
egyik kezét. – Egy, kettő, három, négy, öt – mondta, és sorban az ujjaira bökött.
– Ez az! Amikor megláttam a botjaidat, tudtam, hogy meg fogod érteni.
Ayla arca diadalittasan felragyogott. Felkapta az egyik botot, és számolni kezdte a
rovásokat. Amikor kifogyott az általa ismert számokból, Jondalar folytatta tovább
onnan, ahol ő abbahagyta. – Ennyi ideje vagy itt? – kérdezte a férfi arra a néhány
pálcára mutatva, amelyet a nő az imént elébe tett.
– Nem – felelte, és odahozta a többit. Kioldozta a kötegeket, és szétterítette az
összes botot.
Jondalar közelebbről megvizsgálta őket. Elsápadt. Hiszen ezek a rovátkák több évet
jelöltek! Igencsak törnie kellett a fejét, hogy összeszámolja a jeleket, habár a
„zelandoni" erre is megtanította.
Felderült az arca a hirtelen ötlettől. Minden egyes holdfordulót egy vonással jelölt a
földön. Egy-egy sorban tizenkét vonalat húzott úgy, ahogy a „zelandoni" annak
idején elmagyarázta. Amikor a harmadik sor végére érve a számolást befejezte,
elámulva nézett Aylára.
– Három év! Három éve élsz itt. Én is ennyi ideje vagyok úton. A három évet
mindvégig egyedül töltötted?
– Itt volt nekem Nyihaha, és....
– De emberekkel nem találkoztál?
– Nem. Azóta, hogy eljöttem a törzstől, nem.
– És azt tudod-e, hány éves vagy? – szaladt ki a kérdés Jondalar száján.
– Hadd gondolkodjam el – tartotta fel egyik kezét a nő, és szétterpesztette az ujjait.
– Creb azt állította, hogy Iza szerint körülbelül ennyi... ötéves... voltam, amikor rám
találtak. – Jondalar öt vonást húzott a földön. – Durc annak az évnek a tavaszán
született, amikor a törzsi gyűlésre mentünk. Őt is magammal vittem. Creb azt
mondta, hogy a törzsi gyűlések között ennyi év telik el – tartotta fel a másik keze két
ujját az öt ujja mellé.
– Ez hét – jegyezte meg Jondalar.
– Azon a nyáron volt egy törzsi találkozó, mielőtt rám találtak.
– Akkor ez eggyel kevesebb. Lássuk csak – morfondírozott Jondalar, és újabb
vonalakat húzott. – Biztos vagy benne? – csóválta a fejét. – Ez azt jelenti, hogy a fiad
akkor született, amikor te tizenegy éves voltál!
– Biztos vagyok benne, Jondalar.
– Nem sok nőről hallottam, aki ilyen fiatalon szült. Általában tizenhárom-tizennégy
éves korukban hoznak világra gyerekeket, de egyesek még ezt is túl korainak tartják.
Hiszen te magad is csaknem gyerek voltál még.
– Nem, akkor már több éve nem voltam gyerek. Túl nagy voltam gyereknek.
Magasabb voltam mindenkinél, még a férfiaknál is. Később értem nővé, mint a többi
törzsbeli lány – húzta el a száját mosolyogva Ayla. – Néhányan azt hitték, soha nem
lesz belőlem nő, mert erős, férfias védőszellem őrködik felettem. Annyira boldog
voltam, amikor mégis azzá lettem, egészen addig, amíg... – mosolya elhalványult. –
Az volt Broud éve. A következő pedig Durc éve.
– A fiad születését megelőző évben tízéves voltál! Tízéves voltál, amikor az a Broud
megerőszakolt? Hogy tehetett ilyet?
– Még nála is magasabb voltam.
– De nem erősebb! Láttam már néhányat azok közül a laposfejűek közül! Lehet,
hogy nem magasak, de bivalyerősek. Egyikükkel sem szeretnék birokra kelni.
– Ők emberek, Jondalar – javította ki szelíden Ayla. – Nem laposfejűek, hanem a
törzs férfiai.
– Azok után, ami történt, te még mindig kitartasz amellett, hogy ez a Broud nem
állat?
– Nem mindegyik férfi volt olyan, mint Broud. Creb gyöngéd és kedves volt, noha
ő volt a hatalmas mogur. És Brun sem volt olyan, pedig ő volt a törzs főnöke. Erős
akaratú, de igazságos volt. Befogadott a törzsébe. Bizonyos dolgokat meg kellett
tennie, mert a törzs hagyományait tiszteletben kellett tartania, de kitüntetett engem a
hálájával. A törzsbeli férfiak nemigen mutatják ki mindenki előtt a nők iránti
hálájukat. Broud megengedte, hogy vadásszak; befogadta Durcöt. Amikor elmentem,
megígérte, hogy megvédi a fiamat.
– Mikor hagytad el a törzset?
Ayla eltöprengett: születési év, járni tanulás éve, elválasztás éve. – Durc hároméves
volt, amikor elmentem – válaszolta.
Jondalar újabb három vonást húzott a földön. – Tizennégy éves korodban? Csak
tizennégy voltál? És azóta egyes-egyedül éltél ezen a helyen? Három éven keresztül?
– Összeszámolta a vonalakat. – Ayla, te tizenhét éves vagy. Ez alatt a tizenhét év alatt
annyi mindent megéltél, mint más egész életében.
Ayla egy ideig eltűnődve, némán üldögélt, majd váratlanul megszólalt: – Durc
most hatéves. A férfiak kiviszik majd magukkal a gyakorlótérre. Grod elkészíti neki a
méretéhez illő lándzsát, Brun pedig megtanítja a fegyverforgatásra. És ha még él az
öreg Zoug, megtanítja a parittya-vetésre. Durc majd a barátjával, Grevvel fogja
gyakorolni a kisvadak elejtését. Durc fiatalabb Grevnél, de magasabb. Mindig
magasabb volt a korához képest. Ebben rám hasonlít. Gyors futó; senki nem tudja őt
megelőzni. Ügyesen bánik a parittyával. És Uba szereti őt. Annyira, mint én.
Ayla észre sem vette az arcán végiggördülő könnycseppeket, mígnem egy nagy
sóhajtással zokogásban tört ki. Egyszer csak Jondalar karjai között találta magát, fejét
a férfi vállára hajtva.
– Nyugodj meg, Ayla – szólalt meg vigasztalón Jondalar, és gyengéden
megveregette a vállát.
Ayla, amikor végül felemelte a fejét a férfi válláról, kifacsartnak érezte magát,
ugyanakkor könnyebbnek is, mintha kevésbé nyomta volna a szívét a bánat. Amióta
elhagyta a törzset, most először osztotta meg a szerettei elvesztése feletti fájdalmát
egy emberi lénnyel. Hálásan mosolygott Jondalarra.
 Összeszedegette a botokat, és a férfihoz fordult: – Te hány éves vagy, Jondalar?
– Tizennyolc voltam, amikor útnak indultam. Thonolan pedig tizenöt... és
tizennyolc, amikor meghalt. Még annyira fiatal volt! – sóhajtotta fájdalmas arccal. –
Most huszonegy éves vagyok... és még nem házasodtam meg. A legtöbb férfi már
sokkal fiatalabb korában megleli az asszonyát, és a saját tüzénél él. Thonolan is
tizenhat éves volt, amikor megnősült.
– Én csak kettőtökre bukkantam rá. Hol van a felesége?
– Életét vesztette. Szülés közben. A fia is meghalt. – Ayla szánalommal telve nézett
rá. – Ezért keltünk útra ismét – folytatta Jondalar. – Thonolannak nem volt tovább
maradása. Kezdettől fogva inkább az ő utazása volt ez, mintsem az enyém. Mindig
kalandvágyó volt, és vakmerő. Én csak mellé szegődtem. Thonolan az öcsém volt, és
a legjobb barátom. Miután Jetamio távozott az élők sorából, megpróbáltam
meggyőzni Thonolant, hogy jöjjön velem haza, de ő hajthatatlan volt. Olyannyira
bánkódott az asszonya halála miatt, hogy követni akarta őt a túlvilágra.
Ayla nem aludt jól. A tűzhely túloldaláról hallatszó mozgolódásból arra
következtetett, hogy Jondalar is álmatlanul forgolódik. Legszívesebben felkelt volna,
hogy odamenjen hozzá. Ám attól félt, ha többet kíván a férfitól, mint amennyit az
adni hajlandó, elrontja az egymás bánatában osztozás során kialakult meghitt
hangulatot.
Miközben az járt a fejében, milyen jó lenne, ha a férfi újra a karjában tartaná, s ha
maga mellett érezhetné testének melegét, lassacskán elszundított. Épp pirkadat előtt
ébredt fel. Almában Jondalart látta a téli sztyeppén barangolni. Szeretett volna
olyasvalamit készíteni a férfi számára, amit mindig a bőrén viselhet, és ami melegen
tartja.
Ayla csendben felkelt, előkereste a férfi szétvágott, alvadt vértől megkeményedett
ruháit, és odavitte a vörösen parázsló tűz fényéhez. Megállapította, hogy a díszes ing
még megmenthető, csak az ujját kell kicserélni. A nadrág helyett új anyagból másikat
kell csinálni, de a csuklyás kabát egy részével még lehet valamit kezdeni. A lábbeli
sértetlen maradt, csak új bőrzsinórral kell ellátni.
Egy csomóba kötötte a ruhadarabokat, és az alvóbőre alá rejtette. Később majd
végigvizsgálja a felhalmozott kikészített bőreit, szőrméit, és kiválasztja a
ruhakészítéshez hasznosíthatókat.
Derengő fény kezdett beszűrődni a barlang nyílásain. Ayla a férfi mocorgásából és
a légzés ritmusának megváltozásából tudta, hogy hamarosan felébred. Felélesztette a
tüzet, odakészítette a főzőköveket, és elővette a főzőkosarat. A vizestömlő csaknem
üres volt. Ayla kifelé menet megállt a lovak mellett, amikor Nyihaha halkan
felhorkantott.
– Csuda jó ötletem támadt – lelkendezett néma kézjelekkel a kancának. – Ruhát
készítek Jondalarnak, olyat, amilyen az eredeti volt. Mit gondolsz, tetszeni fog majd
neki? – A mosoly egyszeriben tovatűnt az arcáról. Egyik karjával átölelte Nyihahát, a
másikkal Villámot, és a kancához nyomta a homlokát. „Aztán úgyis itt hagy engem –
gondolta. – Erővel nem tarthatom itt. Csak annyit tehetek, hogy segítek neki
felkészülni az útra."
Az első hajnalsugár fényénél lebandukolt az ösvényen. Igyekezett nem gondolni
arra, mily sivár lesz a jövő Jondalar nélkül. Azzal próbálta vigasztalni magát, hogy a
férfi majd azt az öltözéket fogja viselni magán, amit ő a két kezével készít. Kibújt a
köpenyéből, gyorsan úszott egyet, majd keresett egy megfelelő méretű vesszőt, és
megtöltötte a vizestömlőt.
Odakészítette Jondalarnak a forró teát meg a vesszőt, kiválasztott egy
gyűjtőkosarat, és a két ló kíséretében elment málnát szedni. Útközben kiásott néhány
apró, halványsárga vadrépát, aztán fehér, nyersen is ehető földimogyorót gyűjtött.
Mire visszaért, Jondalar már kint volt a napsütötte teraszon. Ayla észrevette, hogy a
szerszámkészítő eszközöket is kivitte magával a múltkor készített pengékkel együtt.
– Úgy gondoltam, ma korán munkához látok – közölte, látván a nő érdeklődő
pillantását. – Először is néhány szerszámot kell készítenem.
– Ideje lenne vadászatra indulni. A szárított hús már fogytán van. Az állatok
mostanra már biztosan magukra szedtek egy kis zsírréteget. Ki vagyok éhezve a
finom, zsíros, szaftos frissensültre.
– Étvágygerjesztőén hangzik – mosolygott Jondalar. – Már ahogy mondod, a
számban érzem az ízét. Kitűnően tudsz főzni.
Ayla elpirult, és lehajtotta a fejét.
– Nem akartalak zavarba hozni – szabadkozott Jondalar.
– Iza azt szokta mondani, hogy a dicséret iriggyé teszi a szellemeket. A jól végzett
munka önmagáért beszél.
– Azt hiszem, Marthona kedvelné a te Izádat. Ő is nehezen tűri a bókokat, és
ugyanezt vallja. Úgy látszik, minden anya egyforma.
– Marthona az édesanyád?
– Igen. Még nem említettem?
– Sejtettem, de nem voltam biztos benne. Vannak testvéreid? Úgy értem, az öcsédén
kívül, akit elveszítettél.
– Van egy bátyám, Joharran. Ő a kilencedik „barlang" főnöke. Ő Joconan tüzénél
látta meg a napvilágot. Miután Joconan meghalt, anyám Dalanarral házasodott össze.
Én az ő tüzénél születtem. Aztán Marthona és Dalanar elvált egymástól, és anyám
Willomarhoz ment feleségül. Thonolan és a húgom, Folara az ő tüzénél jött világra.
– Ugye, te Dalanarnál éltél?
– Igen, három évig. A legkiválóbb mestertől, tőle tanultam meg a
szerszámkészítést. Tizenkét éves koromban kerültem hozzá, és egy év múlva már
kész férfivá lettem. Koromhoz képest én is fejlett, magas voltam. – Arckifejezése
hirtelen megváltozott, furcsán kifürkészhetetlenné vált. – Jobb is, hogy eljöttem.
Arca ismét felderült. – Akkor ismertem meg az unokahúgomat, Joplayát. Ő Jerika
lánya, aki Dalanar tüzénél született. Két évvel fiatalabb nálam. Dalanar egyszerre
tanított minket kőpattintásra. Mindig versengtünk egymással.
 Ayla egy ideig csak hallgatott. – Valamit nem egészen értek, Jondalar. Folara és te
egyazon anyától származtok. Tehát ő a testvéred, a húgod, ugye?
– Igen.
– Te Dalanar tüzénél születtél, csakúgy, mint Joplaya, és ő pedig az unokatestvéred.
Mi a különbség a húg és az unokahúg között.
– A testvérek ugyanattól az anyától származnak. Az unokatestvérek pedig nem
állnak olyan szoros rokoni kapcsolatban egymással. Én Dalanar tüzénél születtem,
valószínűleg az ő szellemétől. Állítólag hasonlítunk egymásra. Azt hiszem, Joplaya is
az ő szellemétől származik. Az édesanyja alacsony termetű, de Joplaya magas, mint
Dalanar.
Senki nem tudja biztosan, hogy kinek a szellemét választja ki a Nagy Földanya
ahhoz, hogy a nő szellemével egyesüljön, ezért lehetséges, hogy Joplaya és én
Dalanar szellemét hordozzuk magunkban. Ámbár ki tudja? Ezért vagyunk mi
unokatestvérek.
Ayla bólintott. – Lehet, hogy ezek szerint Uba az unokatestvérem, de én mindig a
húgomnak tekintettem.
– Húgodnak?
– Valójában nem voltunk testvérek. Uba Iza lánya volt, és azután született, hogy
rám találtak. Iza mindkettőnket lányának nevezett. – Ayla elmerengve folytatta: –
Uba férjhez ment, de nem ahhoz, akit szívesen választott volna magának. Ám a
másik férfinak csak a testvére jutott volna feleségül, és a törzsben a testvérek nem
házasodhatnak.
– Nálunk sem – vetette közbe Jondalar. – Általában az unokatestvéreinkkel sem
házasodunk. Annak ellenére, hogy ez nincs kifejezetten megtiltva, rossz szemmel
nézik.
– Jondalar, mi van akkor, ha a gyerekek nem a szellemek harcából születnek,
hanem a férfitól és a nőtől származnak?
– A gyermek a nő hasában növekszik. A nőtől származik.
– Akkor a férfiak és a nők miért szeretnek párosodni?
– Miért adta nekünk a Földanya az öröm ajándékát? Hát ezt magától az Anyától
kellene megkérdezned.
– Mi az az „öröm ajándéka", amiről mindig beszélsz? Hiszen az embereket sok
minden boldoggá teszi, és örömet szerez nekik. Az olyan nagy gyönyörűség egy
férfinak, ha a nemi szervét a nőbe helyezi?
– Nemcsak a férfinak, hanem a nőnek is... De ugye, neked erről fogalmad sincs?
Nem részesültél beavatásban. Igaz, az a férfi asszonnyá tett, de az nem ugyanaz. Az
szégyenteljes dolog volt! Hogyan engedhetik meg azok az emberek, hogy ilyesmi
megtörténjék?
– Amit művelt, az nem volt gyalázatos dolog, csak az a mód, ahogyan tette. Ő nem
élvezetből, hanem gyűlöletből csinálta. Fájt és haragudtam, de nem éreztem
szégyent, igaz, örömet sem. Viszont a fiam boldoggá tett. Ő volt az én örömöm.
 – Az élet ajándéka is, amit az Anyától kapunk, egyfajta boldogság. Az öröm
ajándékához hasonlóan ezt is élvezni kell az Anya tiszteletére.
Miután ettek, Jondalar kiment a teraszra a szerszámaihoz. Ayla utánament, és
letelepedett mellé. A férfi kirakosgatta egymás mellé a kőpengéket, hogy
összehasonlíthassa őket. Apró eltérésüknél fogva némelyek alkalmasabbak voltak
bizonyos eszközök előállításához. Kiválasztott egyet, feltartotta a nap felé, aztán
odamutatta Aylának.
Szakállából előrehúzott egy szőrszálat, és kipróbálta rajta a penge élét. – Ezt
megtartom borotválkozáshoz – jelentette ki.
Ayla nem tudta, mire gondolhat a férfi, de amikor hajdanán Droogot figyelte,
megtanulta, hogy kérdezés nélkül tudomásul vegyen bármilyen megjegyzést vagy
magyarázatot, nehogy megzavarja a mestert az összpontosításban. Jondalar letette
maga mellé az egyik oldalra a kőpengét, aztán a kezébe vett egy másikat. Ennek a
pengének az egyik végén a két vágóéi csaknem hegyes csúcsban elvékonyodott.
Jondalar maga elé vett egy sima felületű követ, mely mintegy kétszer akkora volt,
mint az ökle. A kőpenge keskeny végét ráhelyezte erre az üllőre, és egy tompa élű
agancsdarabbal háromszög alakúra formálta. A háromszög peremeit az üllőnek
feszítette, és apró szilánkokat hasított le róla, ezáltal a penge végén tűhegyes csúcs
keletkezett.
Jondalar kihúzta a bőr ágyékkötő egyik csücskét, és az újonnan készített
szerszámmal átlyukasztotta. – Ez egy ár – mutatta oda Aylának. – A bőrön apró
lyukat üt, amelyen keresztül át lehet húzni a vékony ínszálat, és így össze lehet
varrni a ruhát.
Ayla hirtelen megdöbbent. Vajon észrevette a férfi, amikor a ruhadarabjait
nézegette? Úgy tűnt, mintha Jondalar sejtené, hogy mire készül.
– Fúrószerszámot is csinálok. Hasonlít az árhoz, csak nagyobb és vastagabb. Azzal
fában, csontban és agancsban lehet lyukat fúrni.
– Én is használtam már... árt, de az nem volt ilyen vékony.
– Kéred? – mosolygott a férfi. – Magamnak csinálhatok másikat.
Ayla elvette. Hálája jeléül – a törzsi szokás szerint – lehajtotta a fejét. Majd eszébe
jutott a szó. – Köszönöm – mondta fennhangon.
Jondalar elégedett mosolyt villantott a nőre, és újabb pengét vett megmunkálás alá.
A kőüllőre helyezte, a tompa hegyű agancsdarabbal a végét négyszögletesre
lefaragta, majd merőlegesen tartva ütést mért a szélére. Hosszú szilánk vált le róla,
melynek nyomában erős vésőéi keletkezett.
– Ismered ezt az eszközt? – fordult a nőhöz. Ayla szemügyre vette, aztán megrázta
a fejét, és visszaadta.
– Ez egy véső – magyarázta Jondalar. – A faragók és a szobrászok használják, de az
övék kissé eltér ettől. Én fegyverkészítéshez fogom használni.
– Véső, véső – ízlelgette a szót Ayla.
 Miután Jondalar befejezte a szerszámkészítést, kirázta az ölében összefogott
bőrdarabot a sziklaterasz szélén, aztán magához húzta a bödönt, amiben a csontok
áztak. Kivett egy hosszú lábszárcsontot, és letörölgette. A kezében forgatva azt
fontolgatta, hol fogjon hozzá. Leült, a lábának támasztotta a csontot, és a vésővel
hozzálátott hosszában lehántolni, háromszög formájúra faragni.
Ayla feszülten figyelte, semmit sem akart elmulasztani. Miután az első háromszög
alakú darabot Jondalar kivette a csontból, majd hozzáfogott ugyanazzal az
eljárásmóddal újabb és újabb háromszögeket kimunkálni, Ayla gondolatai kezdtek
elkalandozni. A reggeli beszélgetés járt a fejében. Rájött, hogy Jondalar magatartása
megváltozott.
Ayla emlékezett, hogy a férfi azt mondta, „Marthona kedvelné a te Izádat", aztán
olyasvalami megjegyzést tett, hogy az anyák egyformák. Majd annak ellenére, hogy
dühös volt, Broudot férfiként említette, és hozzátette, nem érti, hogyan engedhetik
meg azok az „emberek", hogy ilyesmi megtörténjék. Aylát még jobban
megörvendeztette az a tény, hogy Jondalar észre sem vette, hogy a törzsbeliekre mint
emberekre gondol. Nem állatoknak, laposfejűeknek, szörnyszülötteknek tekintette,
hanem emberszámba vette őket!
Ayla újra a férfira összpontosította a figyelmét, amikor az a kezébe vette az egyik
csont háromszöget, és egyengetni kezdte erős kőkaparóval a csont éles széleit.
Kisvártatva egy hegyes csúcsban végződő, kerek csontdarabot mutatott fel.
– Jondalar, te... lándzsát készítesz?
A férfi elvigyorodott. – A csontot ugyanúgy ki lehet hegyezni, mint a fát, de ez
erősebb, és nem törik szét. A másik nagy előnye az, hogy sokkal könnyebb.
– Nem gondolod, hogy ez nagyon rövid lándzsa?
Jondalar harsány hahotára fakadt. – Ez még csak a hegye! A mamutojok kovakőből
készítenek lándzsahegyet, főként mamutvadászat céljából. A kovakő törékeny, és
rendszerint el is törik, de a pengeéles peremű kőheggyel ellátott lándzsa könnyebben
áthatol a vastag mamutbőrön. Más állatokra jobb csonthegyű lándzsával vadászni. A
nyele fából készül.
– Hogyan illeszted egymáshoz a nyelet és a csúcsot?
– Nézd csak – fordította a nő felé a lándzsahegy vastagabb, alsó részét. – Ezt a végét
széthasíthatom egy véső és egy kés segítségével, aztán a fanyél végét úgy dolgozom
ki, hogy beleilleszkedjék a hasadékba – mutatta egyik mutatóujját a másik mutató- és
hüvelykujja közé fogva. – Aztán enyvvel vagy gyantával megragaszthatom, és
szorosan összetekerhetem vizes ínnal vagy bőrszíjjal. Amikor az ín vagy a bőr
megszárad és összeugrik, a csúcsot a nyélhez rögzíti.
– Ez a lándzsahegy nagyon kicsi. Ehhez egy vessző illik nyélnek!
– Nem éppen vesszőből készítek hozzá nyelet, de nem lesz olyan nehéz, mint a tiéd.
Ugyanis a lándzsának könnyűnek kell lennie ahhoz, hogy el tudd hajítani.
– Elhajítani? Egy lándzsát?
 – Te a parittyáddal kavicsokat hajítasz el. Nem így van? Ugyanezt megteheted egy
lándzsával is. Nem kell többé csapdákat állítanod. Miután megfelelő ügyességre
tettél szert, futó vadat is leteríthetsz vele. Amilyen pontosan célzói azzal a
parittyával, szerintem ezt is hamar megtanulod.
– Jondalar! Tudod, hányszor vágytam arra, hogy parittyával ejthessek el szarvast
vagy bölényt? Soha meg nem fordult a fejemben, hogy elhajítsam a lándzsát. –
Hirtelen összevonta a szemöldökét. – Elég erővel tudod elhajítani ahhoz, hogy célba
találjon? Parittyával sokkal nagyobb erővel és messzebbre tudom elvetni a kavicsot,
mint kézzel.
– Igaz, hogy akkora erőt nem tudsz kifejteni, mintha közelről döfnél, de a
lándzsahajításnak megvan az az előnye, hogy távolról célba veheted a zsákmányt.
Ám igazad van. Nagy kár, hogy nem lehet parittyából kilőni a lándzsát, ámbár. .. –
Hirtelen elakadt a szava, és a homlokát ráncolva eltűnődött. – Hol találunk
lándzsanyélnek alkalmas husángokat? – kérdezte kisvártatva.
– A patak mellett. Jondalar, miért nem segíthetek a lándzsakészítésben?
Könnyebben megtanulnám, amíg még itt vagy, mert közben figyelmeztethetnél, ha
valamit nem jól csinálok.
– Persze, igazad van – mondta. Nehéz szívvel ballagott le az ösvényen. Már el is
felejtette a távozás gondolatát. Sajnálta, hogy a nő az eszébe juttatta.

Ayla az érett magok súlyától meghajolt magas, aranyszínű gabonaszárak

takarásában lapult. Az állat körvonalait figyelte. Jobb kezében lándzsát tartott
hajításra készen, a bal kezében pedig egy másikat szorongatott. Egyik szorosan font
copfjából elszabadult hosszú szőke hajtincse az arcát verdeste. Ayla, a súlypontot
keresve, kezében kissé elcsúsztatta, latolgatta a hosszú lándzsanyelet, majd
megmarkolta, és szemét hunyorítva beirányozta a célt. Hirtelen előrelendült, és
elhajította a lándzsát.
– Jaj, Jondalar! Én soha nem fogok pontosan célba találni ezzel a lándzsával! –
bosszankodott. Odamasírozott a fához, amelyhez egy fűvel kitömött bőrpárna volt
erősítve, és kihúzta a még rezgő lándzsát a faszéndarabbal felrajzolt bölény farából.
– Túl szigorú vagy magadhoz, Ayla – jegyezte meg Jondalar büszkén sugárzó
arccal. – Sokkal ügyesebb vagy, mint gondolnád. Igen gyorsan tanulsz, de ritkán
láttam olyan eltökélt embert, mint te. Minden szabad pillanatot kihasználsz a
gyakorlásra. Szerintem most épp ez lehet a gond. Minden erőddel azon vagy, hogy
sikerüljön. Pihenésre van szükséged.
– A parittyavetést is gyakorlással sajátítottam el.
– De ugye nem az egyik napról a másikra?
– Jó néhány évbe telt. De nem akarok éveket várni arra, hogy lándzsával
vadászhassak.
– Nyugodj meg, nem kell addig várnod. Valószínűleg máris el tudnál ejteni egy
vadat. A lándzsát nem lehet akkora lendülettel és gyorsasággal elhajítani, mint a
parittyakövet. A lándzsavetésnél a hatótávolságot kell kitapasztalnod. Ám ha
mindenáron gyakorolni akarsz, miért nem kapod elő a parittyát?
– A parittyázásban már nincs szükségem gyakorlásra.
– Pihentetőül megpróbálhatnád. Azt hiszem, segítene ellazulni.
Ayla valóban érezte, hogy a feszültsége oldódik, amint a bőrszíjat a kezében tartva
a megszokott mozdulatokkal és lendülettel sorra lőtte ki a kavicsokat. Mindent
eltalált, amit célba vett, főként a gyakorláshoz kitett, mozdulatlan céltárgyakat. A
férfi szemlátomást elragadtatva figyelte. Ayla ezen felbuzdulva elhatározta, hogy
bemutatót tart.
A parton összegyűjtött jó néhány maréknyi kavicsot, majd átvágott a rét túlsó
végéhez, hogy megmutassa, milyen messzire tud hajítani. Aztán következett a két kő
elhajítása gyors egymásutánban, amit még megtoldott azzal, hogy fürgén újabb két
követ lőtt ki az előző kettő után.
Jondalar is bekapcsolódott. Céltárgyakat állított fel Aylának, hogy próbára tegye
célzóképességét. Először négy kavicsot rakott ki sorban a nagy, gömbölyű kőre; Ayla
négy, süvítő löveggel könnyűszerrel lefricskázta. Majd két követ dobott fel a
levegőbe; a nő még röptükben, egymás után leszedte mindkettőt. Jondalar ekkor
meglepő dolgot tett. A vállán egy-egy követ egyensúlyozva, kiállt a rét közepére, és
mosolyogva farkasszemet nézett a nővel. Tudta, az életével játszik, ha a nagy erővel
elröpített kavics valamely sérülékeny ponton eltalálja. Jondalar ezzel kimutatta, hogy
mennyire megbízik a nőben. Ayla pedig bebizonyíthatta, hogy magabiztosan bánik a
fegyverrel.
A löveg süvítve, tompa koppanással először az egyik, majd egy szemvillanás
múlva a másik követ is lelökte a férfi válláról. Jondalar nem úszta meg sérülés nélkül
ezt a veszélyes mutatványt. Az egyik kőről lepattant apró szilánk a nyakába fúródott.
Egyetlen arcizma sem rándult, ám a kiserkent vér, amely a szilánk eltávolításakor
elmaszatolódott, elárulta, mi történt.
– Jondalar! Hiszen te megsérültél! – kiáltott fel rémülten Ayla, amikor meglátta a
férfit.
– Csak egy kőszilánk. Semmiség az egész. De te nő, tényleg jó parittyavető vagy!
Még soha nem láttam senkit így bánni ezzel a fegyverrel – mondta elismerően.
Ámulattól csillogó szemmel nézett rá. Ayla elpirult. Örömében könnybe lábadt a
szeme.
– Ha a lándzsát is ilyen módon lehetne elhajítani... – Jondalar hirtelen elhallgatott,
és lehunyta a szemét. Látszott, hogy valamit megpróbál a lelki szemei elé idézni. –
Ayla, használhatom a parittyádat?
– Meg akarod tanulni a parittyavetést? – nyújtotta oda Ayla a fegyvert.
– Nem egészen.
Kezébe vette a földön heverő lándzsák egyikét, és tompa végét megpróbálta a
parittya kiöblösödő zsebébe illeszteni. Csakhogy nem ismerte a parittyavetés
technikáját, ezért néhány ügyetlen kísérlet után visszaadta Aylának a lándzsával
együtt.
– Mit gondolsz? El tudnád hajítani ezt a lándzsát a pa-rittyáddal?
Áyla a kezébe fogta a parittya szárait a lándzsanyéllel együtt. Nem tudta jól
egyensúlyban tartani a hosszú lövedéket, de azért sikerült elhajítania.
– Vagy a parittyának kellene hosszabbnak lennie, vagy a lándzsának rövidebbnek –
állapította meg a férfi. – Azonkívül a parittya túlontúl rugalmas. A lándzsának
valamin feküdnie kell. Talán egy fán vagy csonton... hátsó támasztékkal, hogy a
lándzsa ne csússzon el. Ayla! Azt hiszem, tudnék készíteni egy... lándzsavetőt!
Ayla lenyűgözve figyelte, hogy a kísérletezgetések során hogyan válik valóra az
elgondolás. Az a közösség, amelyben felnőtt, nem volt hajlamos ilyen újításokra.
Aylának fogalma sem volt arról, hogy az ő találmányai is – a szállítóheveder és új
vadászmódszerek – hasonló módon az alkotóképességből fakadtak.
Jondalar kidolgozta az alapelveket, majd változtatásokkal tökéletesítette a lándzsa
hatékonyságát.
Egy nap a két befejezett lándzsavetőt büszkén lengetve felrohant az ösvényen a
teraszra. Aylának alig maradt ideje arra, hogy feltűnés nélkül gyorsan elrejtse a
halomba rakott bőrök közé a férfi ruházatát, amelynek javítgatásával titokban
foglalatoskodott.
– Mit gondolsz, Ayla? Jó lesz?
A nő a kezébe vette az egyszerű, bár igen elmés szerkezetet. Lapos, keskeny,
feleakkora lécből állt, mint a horonyban nyugvó lándzsáé, s a hátsó vége kampóban
végződött. Elöl mindkét oldalon egy-egy bőrzsinórból kötött hurok volt ráerősítve.
A hurkokba akasztott, két ujjal vízszintesen tartott lándzsavető hátsó vége
hajításkor felpattant, s a szerkezet mintegy meghosszabbította a lándzsát elhajító
kart. Az emelőerő megnövelte a kézből kiröpülő lándzsa becsapódásának erejét és a
röptávolságát.
– Szerintem, Jondalar, ideje elkezdeni gyakorolni.
Napjaik gyakorlással teltek. A fára célpontként felkötött, kitömött bőrt a
lándzsahegyek rongyossá szurkálták, úgyhogy másikat kellett feltenni helyette.
Ezúttal egy szarvast rajzolt fel rá Jondalar. A lándzsavető-tudományuk tökéletesítése
közben újabb és újabb apró változtatások ötlöttek az eszükbe. Mindegyikük
igyekezett hasznosítani a lándzsahajításban, illetve a parittyavetésben elsajátított
technikát.
Barátságos versengés alakult ki közöttük. Ayla megpróbálta, de nem tudta felvenni
a versenyt Jondalarral az erőteljes hajításban, Jondalar viszont Aylával a
hajszálpontos célzásban.
– Holnap lesz a nagy nap! – jelentette ki Jondalar, amint kihúzta a még rezgő
lándzsát.
– Mi lesz holnap? – kérdezett vissza Ayla.
 – Holnap vadászni megyünk. Elég volt a gyakorlásból, csak a lándzsahegyeket
koptatjuk a fán. Ideje komolyan próbára tenni magunkat.
– Akkor holnap – egyezett bele Ayla.
Felvettek a földről jó néhány lándzsát, és elindultak visszafelé. – Ayla, te ismered
ezt a vidéket. Merrefelé kellene holnap elindulnunk?
– Arra kelet felé jobban ismerem a sztyeppét, de lehet, hogy előtte fel kellene
derítenem a vidéket Nyihahával. – Ayla felpillantott az égre, hogy szemügyre vegye
a nap állását. – Még korán van.
– Jó ötlet. A lóval hatékonyabb vagy egy maroknyi gyalogos cserkésznél.
– Megfognád addig Villámot? Nyugodtabb lennék, ha tudnám, hogy nem jön
utánunk.
– És holnap mi lesz vele, ha vadászni megyünk?
– Magunkkal kell vinni. Szükségünk van Nyihahára a hús hazaszállításához. Ő szót
fogad, de nem tudom, mi lesz, ha a csikó megbokrosodik és elnyargal, esetleg egy
rohanó csorda közé keveredik...
– Ne aggódj emiatt. Megpróbálok kitalálni valamit.
Ayla éles füttyszavára előkerült Nyihaha és a csikó. Miközben Jondalar Villámot
vakargatta és beszélt hozzá, Ayla felpattant a kancára, és vágtára fogta. Miután
eltűntek a látóhatáron, Jondalar felnyalábolta a többi lándzsát meg a két
lándzsavetőt.
– No, Villám, felmenjünk, és ott várjuk meg őket?
Jondalar kívül, a barlang bejárata mellett letette a lándzsákat, és bement. Nyugtalan
volt. Nem tudta, mit kezdjen magával. Felélesztette a tüzet, aztán kiment a
sziklateraszra, és lenézett a völgybe. A csikó az orrával megbökdöste a kezét.
Jondalar, amint végighúzta ujjait a ló hátán, érezte, hogy sűrűsödik a szőrzete.
Eszébe jutott a tél.
– Én nem növesztek téli bundát, mint te. Hamarosan varrnom kell magamnak
valami meleg ruházatot. Aylának odaadtam az árt, magamnak meg nem csináltam
helyette másikat. Lehet, hogy ezt kellene tennem... kellene még néhány eszközt
készítenem. És ki kell gondolnom valamit holnapra, nehogy bajod essék.
Visszament a barlangba, végigkutatta a tárolóhelyet, valamiféle bőrzsinórt vagy
erős kötelet keresett. Közben rálelt néhány összetekert, félretett bőrre. „Lehet, hogy
Ayla megengedné, hogy felhasználjak ezekből néhányat. Csakhogy nem szívesen
kérnék tőle.
Ha a lándzsavető beválik, szert tudok tenni elegendő bőrre, hogy ruhát készítsek
magamnak belőle. Talán véshetnék a lándzsavetőkre valamit, hogy szerencsét
hozzon. Nem ártana. Ebből a feltekert bőrzsinórból lehet, hogy tudnék valamit
csinálni Villám számára. Hogy tud vágtázni! Mi lesz, ha megnő? Vajon hagyja-e a
csődör, hogy lovagoljanak rajta? Rá tudnám-e venni majd, hogy arra menjen, amerre
én szeretném?
 Ezt soha nem fogod megtudni, Jondalar. Te már nem leszel itt, mire Villám megnő,
mert elmész."
Jondalar megfogta a bőrzsineget, magához vette a szerszámos batyuját, és lement a
partra. Melege volt, bőre gyöngyözött az izzadságtól. Nem tudott ellenállni a patak
csábításának. Levetette az ágyékkötőjét, és begázolt a vízbe, majd elkezdett felfelé
úszni az árral szemben.
Az úszás felfrissítette. Új erőre kapott.
„Először is megborotválkozom, aztán a bőrszíjból készítek valamit Villámnak, hogy
távol tarthassuk a vadászat színhelyétől. Viszont nem szívesen kötnék kötelet a
nyakába. Készítek egy árt meg egy-két vésőt, amivel a lándzsa vetőkre véshetek. És
azt hiszem, ma estére én főzök valamit."
Amint az égbolt sötétedni kezdett, Jondalar kiállt a teraszra Aylát lesni. Amikor
sűrű koromsötétség telepedett a völgyre, máglyát rakott a teraszon, hogy Ayla
hazataláljon. Szüntelen a közeledtét vélte hallani. Végül megragadott egy fáklyát, és
lement. A patak mentén a kiugró sziklafalnál járt. Még szerencse, hogy meghallotta a
közeledő paták dobogását, máskülönben továbbment volna.
– Ayla! Mi tartott ilyen hosszú ideig?
Aylát meghökkentette ez a számonkérő hangnem. – Hiszen te is tudod. A csordákat
figyeltem ki.
– De már réges-rég besötétedett!
– Tudom. Már akkor majdnem sötét volt, amikor visszaindultam. Rábukkantam
egy bölénycsordára délkelet felé...
– Már csaknem besötétedett, és te még mindig bölények után jártál. A sötétben nem
is láthattad őket!
Ayla nem értette a férfi feldúltságának okát. – A sötétben nem bölényekre
meresztgettem a szemem. De miért akarod itt megbeszélni a dolgot?
Jondalar ráébredt, hogy úgy viselkedett, mintha joga lenne Aylát kérdőre vonni.
Elfordult a fáklya fényétől, hogy a sötétben elrejtse lángba borult arcát. Szégyenkezve
kullogott az ösvényen a fáradt léptekkel felfelé baktató nő mögött.
A barlangba érve Ayla fölkapott egy alvóbőrt, magára terítette, és lekuporodott a
tűz mellé. – Megfeledkeztem arról, hogy a sztyeppén este lehűl a levegő. Magammal
kellett volna vinnem egy meleg takarót, de nem tudtam, hogy ilyen sokáig
elmaradok.
Amikor Jondalar észrevette, hogy a nő reszket, még jobban furdalta a lelkiismeret. –
Látom, hogy fázol. Hozok valami forró innivalót. – Gőzölgő húslevest töltött az egyik
pohárba.
Ayla, amint felpillantott, hogy elvegye Jondalartól a poharat, kis híján kiejtette a
kezéből.
– Mi történt az arcoddal? – kérdezte döbbenten.
– Hogy érted ezt?
– A szakállad... eltűnt!
 – Leborotváltam – mosolygott a férfi.
– Leborotváltad?
– Igen. Levágtam. Nyaranta rendszerint ezt teszem. Viszket, amikor melegem van
és izzadok.
Ayla nem állhatta meg, hogy ne érintse meg a férfi arcát. Kétoldalt megtapogatta
sima orcáját, majd megdörzsölte az apró sörtéket, a kezdődő borostát az állán; érdes
volt, mint az oroszlán nyelve. Jondalar egészen fiatalnak tűnt szakáll nélkül. Ayla
számára szokatlan volt, hogy egy felnőtt férfi arca sima legyen. Végigfuttatta ujjait a
férfi erős állkapcsán és az állcsúcsán húzódó gödröcskében.
A nő érintésétől Jondalar szinte megbénult. Képtelen volt elhúzódni tőle. Minden
idegszálával érezte ujjhegyeinek finom rajzolatát. Hirtelen megmoccanó férfiassága
meglepetésként érte.
Meg akarta fogni és az arcához akarta szorítani a nő kezét, ám az hirtelen elrántotta,
majd felkapta a poharat, és nagy kortyokban inni kezdett.
„Ó, te jóságos Anya, mily gyönyörű – futott át Jondalar agyán. – Ó, Doni, te Nagy
Földanya, mennyire vágyom erre a nőre!..."
Hirtelen felugrott. Nem bírta ki, hogy csak bámulja őt. Aztán eszébe jutott a
vacsora. „Itt didereg fáradtan, én meg csak üldögélek." Elment a nő
mamutmedencecsontból faragott tányérjáért.
– Ayla, gondoltam, lehet, hogy későn érsz vissza, ezért készítettem magunknak
valami harapnivalót. Megkóstolod?
Jondalar letette elé a tányért, aztán odahúzott egy fonott ülőkét, és letelepedett Ayla
mellé. Nyárson sült nyulat tálalt fel a húslevesben főtt gyökerekkel, és még fekete
áfonyát is szedett mellé.
– Te... sütötted ezt... nekem? – kérdezte hitetlenkedve Ayla.
– Tudom, hogy nem olyan finom, mintha te főzted volna, de azért remélem, ehető.
Gondoltam, lehet, hogy most még nem lenne szerencsés a lándzsavetőt használni,
ezért parittyával ejtettem el a nyulat. ízlik? – kérdezte kissé aggódva.
– Pompás – felelte Ayla teli szájjal.
Egyszer csak paták csattogására lettek figyelmesek. Nyihaha és Villám visszajött a
barlangba. Ayla kisvártatva felállt, hogy elvégezze a szokásos esti rituálét, amely
abból állt, hogy megszeretgette a lovakat, friss szénával, kásával, vízzel kedveskedett
nekik, nedvszívó bőrdarabbal lecsutakolta őket, és takácsmácsonyával végigkefélte a
szőrüket. Észrevette, hogy a friss széna, kása és víz már oda van készítve nekik.
– Még a lovakról sem feledkeztél meg – mondta hálásan, amikor visszaült.
Jondalar elmosolyodott. – Nem akadt sok dolgom. Majdnem elfelejtettem!
Szeretnék mutatni neked valamit. – Felállt, és odahozta a két lándzsahajítót. –
Remélem, tetszik. Szerencsét hoz.
– Jondalar! Ezt te csináltad? – kérdezte álmélkodva. Már akkor is meglepődött,
amikor a férfi a célpontként kitett bőrre rárajzolta egy állat körvonalait. – Mintha... a
bölény szellemét vésted volna rá!
 Jondalar vigyorgott. Élvezte, amikor meglepetést szerezhetett a nőnek. A saját
lándzsahajítójára terebélyes agancsú óriásszarvas-figurát vésett. Ayla azt is
megcsodálta. – Azért faragtam, hogy rabul ejtsem az állat szellemét, és a fegyver a
vadászat során magához vonzza az állatot. Jómagam nem vagyok kiváló fa- vagy
kőfaragó, de látnod kellene az igazi szobrászok és vésnökök munkáját, és azokét,
akik a barlangok mélyén megbúvó szentélyek falaira festenek.
– Biztosra veszem, hogy ezeknek a lándzsavetőknek is nagy varázserejük lesz. Igaz,
szarvasokat nem láttam, csak egy bölény csordát délkeletre. Az hiszem, most
kezdenek gyülekezni. Az a fegyver is magához vonzza a bölényt, amelyiken
szarvasfigura látható? Ha gondolod, holnap újra elmehetek szarvasokat cserkészni.
– Ez a bölényre is jó. Bár a tiéd nagyobb szerencsét hoz. Örülök, hogy a tiédre
véstem rá a bölényt.
Ayla a meghatottságtól szólni sem tudott. Jondalar, férfi létére, azt akarta, hogy
neki – a nőnek – legyen nagyobb szerencséje a vadászatban, mi több, még
örvendezett is ezen.
– Biztos vagy benne, hogy mindkettőnket elbír?
– Nem tudom – felelte Ayla, a felmálházott kancát vezetve. Villám az anyja mögött
baktatott kötőféken tartva, amit Jondalar a bőrszíjakból fabrikált. Az állat ily módon
szabadon legelhetett, a fejét mozgathatta, és a nyakát nem szorongatta, nem
fojtogatta kötél. A csikót eleinte felettébb zavarta, de már kezdett hozzászokni.
– Ha mindketten meglovagolhatnánk Nyihahát, előbb odaérnénk. Ha nincs ínyére,
úgyis jelzi nekem. Akkor felváltva ülhetünk a hátán, vagy mindketten
gyalogolhatunk.
Amikor a réten a nagy, gömbölyű kőhöz értek, Ayla felszállt a ló hátára, kissé
előbbre ült, és nyugtatgatta az állatot, amíg Jondalar felkászálódott mögé. Nyihaha
hátracsapta a fülét, amint megérezte hátán a szokatlanul nehéz terhet. Ám izmos,
erős állat lévén, Ayla biztatására elindult. A nő egyenletes iramot tartott, és amikor a
ló járásán változást észlelt, megálltak, hogy Nyihaha kifújja magát.
Mire a második pihenő után ismét felkerekedtek, Jondalar szorongása elmúlt.
Jobban örült volna, ha még mindig nyugtalanság gyötri, mert akkor figyelmét most
nem az előtte ülő nő kötötte volna le. Mellkasán érezte Ayla hozzányomuló hátát, a
lábának feszülő combját. Ahogy a ló hátán szorosan egymáshoz tapadva
zötykölődtek, Ayla meleg, kemény nyomást érzett maga mögött. Jondalar nem tudott
uralkodni felágaskodó férfiasságán. Ayla azt kívánta, bárcsak elmúlna ez az érzés,
ám ugyanakkor vágyott is rá.
– Ayla – szólalt meg feszült hangon a férfi. – Azt hiszem... azt hiszem, ideje pihenőt
tartani – nyögte ki nagy nehezen.
A nő megállította a lovat, és amilyen gyorsan csak tudott, lepattant róla. – Már
nincs messze – mondta. – A hátralevő utat már gyalog is megtehetjük.
– Jó. Nyihaha hadd pihenjen egy kicsit.
 Ayla nem tett ellenvetést, noha tudta, hogy nem ez a valódi oka annak, hogy
gyalogolnia kell. Hárman egymás mellett haladtak tovább. A ló kettejük között
baktatott. Ayla még így is alig tudta az útirányra és a tájékozódási pontokra
összpontosítani a figyelmét. Jondalar pedig örült, hogy a ló takarásában a nő nem
látja sajgó ágyékát.
Amint szemük előtt feltűnt a bölénycsorda, valamelyest megfeledkeztek elfojtott
szenvedélyes vágyukról. Alig várták, hogy kipróbálhassák a lándzsavetőket.
A bölények egy kis pataknál kavarogtak. Amikor Ayla előző nap látta őket, még
kevesebben voltak. Azóta újabb kisebb csoportok verődtek a csordához.
Ayla a patak partján álló, széltépázta, hajlott törzsű fenyőhöz vezette Nyihahát. A
törzs nyelvén, kézmozdulatokkal intette maradásra. Amikor látta, hogy a kanca a
csikót is odatereli magához, tudta, hogy nem kell Villám miatt aggódnia, mert
Nyihaha távol tudja tartani a veszélytől.
Ayla és Jondalar a lándzsavetővel meg a tokba tűzött hosszú lándzsákkal
felszerelkezve gyalog közelítette meg a csordát. A mozgolódó állatok nyomában
fojtogató porfelhő gomolygott, ugyanúgy, mint ahogy a felszálló füst jelzi a préritűz
tovaterjedésének irányát. A bölények ugyancsak hasonló méretű pusztítást hagytak
maguk után.
Jondalar és Ayla úgy helyezkedett, hogy széllel szembe kerüljenek, nehogy a lassan
vonuló csorda szagot fogjon. A szél nehéz, meleg bölényszagot hozott, és apró
homokszemcséket vágott az arcukba. Hunyorogva próbálták kivenni a porfelhőből
az egyes állatokat. A tehenek mögött bőgő borjak csellengtek, a fejük mögött
zsírpúpot viselő bikák türelmét pedig az egyéves állatok tették próbára játékos
öklelésükkel.
Amint közelebb férkőztek az állatokhoz, Jondalar egy fiatal nőstényre mutatott. A
nyári legeléstől meghízott üsző már csaknem kifejlett példány volt. Ayla egyetértően
bólintott. A szerkezetbe illesztették a lándzsát, majd Jondalar a kezével jelezte, hogy a
túloldalról fogja becserkészni a fiatal tehenet.
Az állat valamilyen ösztönös sugallatra – vagy talán azért, mert észrevette a férfit –
megérezte, hogy őt szemelték ki prédának. Izgatottan közelebb húzódott a csorda
széléhez. Jondalar figyelmét elvonta a tehén köré csoportosuló jó néhány bölény.
Ayla biztosra vette, hogy lemondhatnak az üszőről. Jondalar háttal állt neki, ezért
nem tudta jelezni, hogy a célpont kezd hatótávolságon kívül kerülni. Nem kiálthatott
oda, mert ezzel megriasztotta volna az állatokat.
Végül döntött és célzott. A férfi épp akkor pillantott hátra, amikor Ayla felkészült a
hajításra. Ő is sietve készenlétbe helyezte a fegyverét. A fiatal tehén már csaknem
beékelődött a biztonságot nyújtó tömegbe.
Jondalar előrelendült az állat felé, és elhajította a lándzsáját, amely a tehén lágy
hastáját találta el. A nő lándzsavetőjéből kirepülő fegyver pedig egy szemvillanás
múlva a bozontos nyakába fúródott. Az állatot továbbvitte a lendülete, majd lassulni
kezdett. Egyszer csak megingott, dülöngélve térdre rogyott, és Jondalar lándzsáját
eltörve elterült. A csorda megorrontotta a vérszagot. Néhány bölény megszaglászta
leterített társát, és riadt bőgést hallatott. A többiek lökdösődve, kavarogva, gyászosan
visszhangozták bőgésüket. A levegőben forrongott a feszültség.
Ayla az egyik, Jondalar a másik irányból rohanni kezdett a zsákmány felé. A férfi
hirtelen felkiáltott, és a kezével hadonászott. Ayla megrázta a fejét. Nem értette, mit
jelez Jondalar.
Az egyik incselkedő fiatal bikának sikerült kihoznia a sodrából egy pátriárkát, s
amint félreugrott előle, beleütközött egy izgatott tehénbe. A fiatal hím határozatlanul,
zavartan elhátrált, de a behemót bika újra támadásba lendült. A fiatal állat nem
tudta, merre induljon el, észrevett egy kétlábú, mozgó alakot. Leszegte a fejét, és
feléje rontott.
– Ayla! Vigyázz! – ordította Jondalar, és beirányzott lándzsájával rohanni kezdett a
nő felé.
Ayla megfordult, és látta, hogy a fiatal bika egyenesen feléje robog. Első ösztönös
gondolata az volt, hogy előkapja a parittyáját. Mindig is a parittya volt a
védekezőeszköze. Most hirtelen meggondolta magát, és sietve a lándzsavetőbe
helyezett egy lándzsát.
Jondalar, a nőt egy pillanattal megelőzve, kézzel röpítette el a lándzsát, ám a
lándzsa vető szerkezet nagyobb sebességgel lőtte ki Ayla fegyverét. Jondalar az állat
horpaszát, Ayla pedig a szemét találta el. A bika holtan rogyott össze.
A céltalanul keringő állatok a rohangálástól, a kiáltozástól, az újabb vérszagtól
eszüket vesztve menekültek a tett helyszínéről. A föld rengett a lábuk alatt.
Dübörgésük még azután is hallatszott, hogy a nyomukban felszállt porfelhő
leülepedett.
A férfi és a nő egy másodpercig csak némán állt, és a kihalt síkságon mozdulatlanul
heverő két bölényre meredt.
– Miért nem szaladtál el? – kiabálta Jondalar, amint öles léptekkel közeledett a nő
felé. – Akár meg is ölhetett volna!
– Nem fordíthattam hátat egy támadó bikának – vágott vissza Ayla. – Egész
biztosan felöklelt volna. – Visszapillantott a bölényre. – Nem, azt hiszem, a lándzsád
megállította volna... de én ezt nem tudtam. Még soha nem vadásztam együtt
senkivel. Mindig önmagamnak kellett vigyáznom magamra. Nem volt, aki ezt
megtegye helyettem.
Jondalar egyszeriben megértette, milyen élete lehetett Aylának. „Erről a nőről –
gondolta Jondalar –, erről a szelíd, segítőkész, kedves teremtésről senki nem hinné,
mit élt át. Nem, ő nem tudott megfutamodni, semmi és senki elől, még előled sem,
Jondalar. Valahányszor szabadjára engedted az indulataidat, és elveszítetted az
önuralmad, az emberek elhátráltak mellőled. Ám ő akkor is állta a sarat, amikor te
olyan gyalázatosan viselkedtél."
– Ayla, te szépséges, különös, csodálatos nő, nézd, micsoda vadász vagy! –
örvendezett mosolyogva a férfi. – Nézd, mit vittünk véghez! Két zsákmányt
ejtettünk! Hogyan fogjuk hazavinni őket?
 Amint Ayla fölfogta tettük jelentőségét, elégedett, diadalmas mosolyra húzta a
száját. Ayla gyönyörű volt, ám amikor így mosolygott, szinte ragyogott, mintha belül
tűz lobbant volna lángra benne. Jondalarból váratlanul féktelen nevetés tört fel. Ayla
nem tudta megállni, hogy ne csatlakozzon hozzá. Elragadta őket a siker, a győzelem
mámora.
– Nézd, micsoda vadász vagy, Jondalar!
– A lándzsavetőknek köszönhető mindez. Rátámadtunk erre a csordára, és mielőtt
észbe kaptak volna, tessék... kettő közülük máris elterült! Gondolj bele, mit jelent ez!
Ayla nagyon is tisztában volt vele, számára mit jelent majd ez. Az új fegyverrel
bármikor, télen-nyáron vadászhat magának. Nem kell veremcsapdákat ásnia. A
lándzsavető rendelkezett a parittya minden előnyével és még annál is többel.
– Tudom, hogy mit jelent. Azt ígérted, hogy mutatsz nekem egy jobb, könnyebb
vadászmódszert. És ezt minden képzeletet felülmúlóan be is váltottad. Nem is
tudom, hogyan mondjam el neked, mennyire... *
Ayla leült a férfi lába elé, és lehajtotta a fejét. – Mit csinálsz, Ayla? – rökönyödött
meg a férfi, és kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse.
– Ha egy törzsbeli nőnek fontos mondanivalója van egy férfi számára, így kéri,
hogy hallgassa meg őt – pillantott fel Ayla. – Számomra fontos, hogy elmondjam,
mennyire hálás vagyok neked ezért a fegyverért. Meg azért, hogy megtanítottál
beszélni és mindenért.
– Ayla, kérlek, állj fel! – könyörgött a nőnek, és talpra állította. – Nem én adtam
neked ezt a fegyvert, hanem te nekem. Ha nem láttam volna, hogyan használod a
parittyát, eszembe se jutott volna az ötlet. Köszönöm neked, és nem csak ezt a
fegyvert.
Jondalar, ahogy Ayla karját fogta, egészen közel érezte a testét. Ayla mélyen a férfi
szemébe nézett. Nem tudta és nem is akarta levenni róla a tekintetét. Jondalar
közelebb hajolt, és ajkát a nő ajkára tapasztotta.
Ayla szeme a meglepetéstől tágra nyílt. Váratlanul érte nemcsak a férfi cselekedete,
hanem az ajka érintésekor a testében szétáradó forróság is. Nem tudta, hogyan
viselkedjék.
Jondalar végül megértette. Nem akart ennél tovább menni... most még nem.
– Mi volt ez?
– Ez egy csók volt, Ayla. Ugye, ez az első csók az életedben? Mindig
megfeledkezem, de nagyon nehéz úgy tekinteni rád, hogy... Ayla, néha szörnyen
ostoba vagyok.
– Miért mondod ezt? Nem vagy ostoba.
– Dehogynem. El sem tudom hinni, mennyire. – Elengedte a nő karját. – De azt
hiszem, most jobb lenne elgondolkodni, hogyan szállítsuk haza a barlangba ezeket a
bölényeket, mert ha itt álldogálok melletted, nem leszek képes helyesen cselekedni.
Úgy, ahogy az első alkalommal kellene.
– Mire gondolsz?
 – A beavatásodra, Ayla. Ha te is akarod.

28.

– Nem hiszem, hogy Nyihaha haza tudta volna vontatni mind a kettőt, ha nem
hagyjuk ott a fejüket – jegyezte meg Ayla. – Jó ötlet volt. – Jondalarral együtt lehúzta
a bika tetemét a szállítóhevederről a barlang előtti sziklateraszra. – Mennyi hús!
Sokáig tart majd felszeletelni. Máris hozzá kellene látnunk.
– Egy kicsit még várhatunk vele, Ayla. – A nőt melegséggel töltötte el a férfi
mosolya és tekintete. – Szerintem a beavatásod fontosabb. Segítek levenni
Nyihaháról a hámot, aztán megyek, és megmártózom a patakban. Izzadt vagyok, és
véres.
– Jondalar... – Aylának elakadt a hangja. Izgatott volt, de kissé félelemmel töltötte el
a beavatás gondolata. – Ez a beavatás valamiféle szertartás?
– Igen, az.
– Iza arra tanított, hogy a szertartásokra fel kell készülni. A beavatásra hogyan kell?
– Az idősebb asszonyok szoktak segíteni a fiatal nőknek az előkészületekben.
Fogalmam sincs, mit mondanak, vagy mit tesznek. Tedd azt, amit jónak látsz.
– Keresek szappangyökeret, és megtisztítom magam úgy, ahogy Izától tanultam.
Megvárom, amíg kiúszkálod magad. A felkészüléskor egyedül kell lennem. –
Elpirult, és lesütötte a szemét.
Jondalar felemelte az állát, megcsókolta, aztán határozottan elhúzódott tőle. – Én is
kérnék egy kis szappangyökeret.
– Szívesen szedek neked is.
Jondalar mosolyogva lépdelt a patakparton a nő mögött. Miután Ayla rábukkant a
szappangyökérre, visszament a barlangba, a férfi pedig nagy csobbanással
belevetette magát a vízbe. Már rég nem érezte ilyen jól magát. Kisajtolta a
szappanhabot a gyökérből, először a testét, majd a kibontott haját dörzsölte be vele.
Általában a homok is megfelelt erre a célra, de a szappangyökér hatásosabb volt.
Belemerült a vízbe, és felúszott csaknem egészen a vízesésig. Amikor visszaért a
partra, magára kapta az ágyékkötőjét, és felsietett a barlangba. ínycsiklandó sült hús
illata csapta meg az orrát. Hihetetlenül kipihentnek és boldognak érezte magát.
– De jó, hogy hamar visszajöttél, mert nekem el fog tartani egy ideig a tisztálkodás!
– Ayla a kezébe vette a tálat, amelyben a hajmosáshoz előkészített zsurlófőzet
gőzölgött, és a karjára terítette vadonatúj bőrköpenyét.
– Nyugodtan tisztálkodj csak – bocsátotta útjára Jondalar, és könnyű csókot lehelt
az ajkára.
Ayla megindult az ösvényen lefelé. Egyszer csak megtorpant és hátrafordult. –
Szeretem a csókot, Jondalar.
– Remélem, azt is szeretni fogod, ami majd azután következik – mondta, miután
Ayla továbbindult.
 Jondalar körbesétált a barlangban. Egyszeriben szinte mindent új szemmel látott.
Megforgatta a nyárson sülő bölénycombot. Észrevette, hogy Ayla levelekbe csavart
gyökeret is tett a faszén mellé párolni. Aztán megtalálta a számára kikészített forró
teát.
Pillantása a tűzhely túloldalán heverő alvóbőrére esett. Összevonta a szemöldökét,
aztán gondolt egyet. Felemelte az alvóbőrt a földről, és boldogan Ayla fekhelye mellé
terítette. Visszament a szerszámos batyujáért. Eszébe jutott a doni, amelynek a
kifaragásához már korábban hozzákezdett.
Megvizsgálgatta a mamutagyarból formált nőfigurát, és úgy döntött, befejezi. Nem
lett volna helyénvaló, hogy az Anya tiszteletére szolgáló egyik legfontosabb
szertartás nélkülözze a „donit", a szobrocskát.
Jondalar néhány vésővel és a mamutagyarból faragott tárggyal kivonult a
sziklateraszra. Véste, faragta, alakítgatta, ám észrevette, hogy az anyaságot
szimbolizáló, telt idomok helyett egy fiatal nő alakja formálódik ki keze alatt az
anyagból. A szobrocska arcát keretező haj apró, szorosan font copfokra
emlékeztetett, noha a hajdan elajándékozott, régi doniéhoz hasonlóan, csupán
bevésett vonalakkal akarta sejtetni. A női fejnek nem voltak arcvonásai. A doniknak
soha nem faragtak arcot. Senki nem pillanthatta meg az Anya arcát.
Abbahagyta a faragást. Végigtekintetett a patakon. Remélte, hogy felfedezi valahol
Aylát. Azon tűnődött, örömöt tud-e szerezni neki. Soha nem kételkedett magában,
amikor a nyári törzsi gyűléseken felkérték a beavatásokra. Csakhogy azok a fiatal
nők ismerték a szokásokat, és tudták, mire számíthatnak. Az idősebb nők előre
elmagyarázták nekik.
„Megkíséreljem elmesélni neki, mi fog történni? Nem tudod, mit kell mondani,
Jondalar. Csak megmutatni tudod. Úgyis közli veled, ha valami nem tetszik neki. Az
őszinteség az egyik legnagyobb erénye.
Csakhogy ő más, mint a beavatás előtt álló többi nő. Őt már feltárták, fájdalmat
okoztak neki. Mi van akkor, ha nem tudod feledtetni vele azt a borzalmas élményt?
Mi van akkor, ha nem tudod bevezetni őt a gyönyörök élvezetébe? Ha magamhoz
vonzhatnám, legyőzhetném az ellenállását, és meghódíthatnám a lelkét."
Meghódítani a lelkét?
A kezében tartott figurára nézett, és hirtelen pörögni kezdett az agya. „Miért
faragják rá az emberek az állatok képét a fegyverre, vagy miért festik a
barlangszentélyek falaira? Azért, hogy kapcsolatot teremtsenek az állatban lakozó
anyaszellemmel, legyőzzék az ellenállását, és megragadják a lényegét.
O, Földanya! Áruld el, borzalmas dolgot művelnék, ha megörökíteném Ayla arcát
egy donin?"
Mereven bámulta a mamutagyar szobrocskát, aztán a kezébe vette a vésőt, és
hozzáfogott az ismerős arcvonások kifaragásához.
Amikor végzett, feltartotta, és lassan körbeforgatva szemügyre vette. Egy
faragómester talán tökéletesebben megformálta volna, de azért egészen tűrhető volt.
Aylára hasonlított; legalábbis Jondalar ilyennek látta őt. Visszament a barlangba.
Megpróbálta kiötleni, hová rejtse el a tárgyat. A doninak a közelben kell lennie.
Jondalar azonban még nem akarta, hogy Ayla meglássa. Észrevett a nő fekhelyénél a
fal mellett egy összegöngyölt bőrkupacot, és becsúsztatta közé.
Kiment, és a sziklaterasz távolabbi pereméről letekintett a patak felé. Mi tart
Aylának ilyen sokáig? Végigpillantott az egymás mellett kiterített két bölényen, majd
tekintete a falhoz támasztott lándzsákra és a két lándzsavetőre siklott. Megfogta és
bevitte a fegyvereket a barlangba. Odakintről kavicskoppanások zaja ütötte meg a
fülét. Hátraperdült.
Ayla megigazította köpenyén a bőrzsinórt, a nyakába akasztotta amulettjét, és
arcából hátralökte a takácsmácsonyával kifésült, még nedves haját. A piszkos
köpenyt felvette a földről, és elindult az ösvényen felfelé. Ideges és izgatott volt.
El tudta képzelni, mit ért Jondalar beavatáson, ám meghatotta, hogy a férfi ezt a
szertartást vele kívánja megosztani. Nem hitte, hogy ez túlontúl rossz lehet – az első
néhány alkalom után már Broud sem okozott fájdalmat. „Ha a férfiak annak a nőnek
mutatják a jelet, aki tetszik nekik, ez azt jelenti, hogy Jondalar kezd megkedvelni?"
Amint az ösvényen a sziklateraszhoz közeledett, hirtelen egy elsuhanó sárgásbarna
folt zökkentette ki a merengéséből.
– Maradj ott, Ayla! – ordította Jondalar. – Ne gyere közelebb! Ez egy barlangi
oroszlán!
A férfi a barlang bejáratánál állt, és a kezében tartott lándzsát a dühödten morgó,
ugrásra kész nagymacska felé irányozta.
– Ne, Jondalar! – sikította Ayla, és közéjük rontott. – Ne!
– Ayla, ne tedd! Ó, Földanya, akadályozd meg! – kiáltotta a férfi, amikor a nő
hirtelen eléje perdült, útját állva a támadó oroszlánnak.
Ayla határozott, rendreutasító kézmozdulatot tett, és a törzsi nyelv torokhangján
elkiáltotta magát: – Hagyd abba!
Az óriási, vörösesbarna sörényes barlangi oroszlán egyetlen rövid ugrással a nő
lábánál termett, és hatalmas fejével hozzádörgölőzött. Jondalar az ámulattól kővé
dermedt.
– Bébi! O, Bébi! Hát visszajöttél? – örvendezett Ayla a törzsi jelbeszéddel, és
habozás nélkül, a félelem legkisebb jelét sem mutatva, átölelte a termetes oroszlán
nyakát.
Bébi örömében a tőle telhető leggyengédebb mozdulattal ledöntötte Aylát a lábáról.
Jondalar szájtátva figyelte, ahogy a barlangi oroszlán, amelynél nagyobbat még
életében nem látott, a két mellső mancsával mintegy átöleli a nőt, és érdes nyelvével
nyalogatni kezdi arcáról a sós könnycseppeket.
– Elég lesz, Bébi! – egyenesedett fel ültében Ayla. – Semmi nem marad az arcomból.
Ayla az ujjaival kitapogatta a füle mögött és a sörénye körül azokat a pontokat,
amelyeket az állat mindig is szeretett megvakartatni. Bébi a hátára hemperedett,
hogy az álla alá, a torkához is hozzáférhessen, s közben elégedetten dorombolt.
 – Nem hittem, hogy látlak még, Bébi – szólalt meg Ayla, amikor abbahagyta a
vakargatást, és a nagymacska visszafordult a hátáról a hasára. Ayla úgy emlékezett,
mintha kisebb lett volna, amikor utoljára látta. Annak ellenére, hogy kissé sovány
volt, egészségesnek látszott. Viszont újabb karmolásnyomakat fedezett fel rajta.
Büszkeséggel töltötte el annak gondolata, hogy a területért küzdő Bébi mindig
győztesen kerül ki. Ekkor az oroszlán ismét felfigyelt Jondalarra, és fogvicsorgató
morgást hallatott.
– Ne morogd meg! Ő az az ember, akit te hoztál el az életembe. Van egy párod...
gondolom, most már több is. – Az oroszlán felállt, hátat fordított a férfinak, és
elindult a bölények felé.
– Beleegyezel, hogy odaadjuk neki az egyiket? – kérdezte Ayla Jondalartól. – Úgyis
bőven van húsunk.
Jondalar döbbenten állt a barlang szájánál. Még mindig kezében tartotta a lándzsát.
Amikor szólásra nyitotta a száját, csak egy nyikkanás hagyta el a torkát, de aztán
sikerült visszanyernie a hangját. – Még azt kérded, beleegyezem-e? Add oda neki
mind a kettőt! Adj neki bármit, amit kíván!
– Bébinek nincs szüksége mind a két bölényre. – Az oroszlán neve Jondalar
számára ismeretlen nyelven hangzott, de kitalálta, hogy az a szó egy név lehet. – Ne,
Bébi! Ne a tehenet vidd el! – szólt az állatra Ayla kézjelekkel elegyes nyelven.
Jondalarnak a lélegzete is elállt, amikor látta, hogy a nő elhúzza az egyik bölényt az
oroszlántól, és a másik tetem felé tereli. Az állat erőteljes állkapcsa közé ragadta a
fiatal bika nyakcsonkját, és elhúzta a terasz széléről, majd még egyszer fogott rajta,
mielőtt elkezdte lefelé vonszolni az ösvényen.
– Rögtön visszajövök, Jondalar – szólt oda Ayla. – Nyihaha és Villám valahol
odalent járhatnak. Nem akarom, hogy a csikó megbokrosodjék Bébitől.
Jondalar a szemével követte az oroszlán mögött lépdelő nőt, mígnem végképp
eltűnt a láthatáron. Legközelebb a sziklafal völgy felőli oldalán látta felbukkanni,
amint a bölényt a hasa alatt vonszoló nagymacska oldalán haladt.
Amikor a nagy, gömbölyű kőhöz értek, Ayla megállt, és megölelte az oroszlánt.
Bébi letette a szájából a bölényt. Jondalar hitetlenkedve csóválta a fejét, amikor a nő
felült a ragadozó hátára. Ayla felemelte az egyik karját, előrelendítette, aztán két
kézzel megragadta a rőt sörényt, amint a nagymacska egy ugrással előrelódult, és
teljes iramban száguldani kezdett. Majd lelassított, és visszatért a kőhöz.
Ismét a szájába fogta a fiatal bölényt, és továbbvonszolta a völgyön át. Ayla a nagy
kőnél állva a távolodó állat után nézett. A rét túlsó végén az oroszlán lerakta a
zsákmányt, majd az ismerős hnga-hngázás után olyan hangerővel bődült fel, hogy
Jondalarnak minden porcikája összerezzent.
Miután a barlangi oroszlán eltűnt a szemhatáron, Jondalar fellélegzett, rogyadozó
térddel a falhoz botorkált, és nekivetette a hátát. „Ki ez a nő? – töprengett el. – Miféle
varázserővel rendelkezik? Az, hogy a madarak meg a lovak kezesek hozzá, még
csak-csak érthető. De hogy egy oroszlán?! Egy ekkora ragadozó!
 Ez a nő egy... doni? Az Anyán kívül ki másnak engedelmeskednének az állatok? És
a gyógyítóképesség? Vagy a bámulatos nyelvérzéke? Attól eltekintve, hogy kissé
szokatlan a kiejtésmódja, máris majdnem tud annyit mamutojul, mint én, és még
sharamudojul is elsajátított néhány szót. Ő az Anya egyik testet öltött formája?"
Meghallotta a nő lépteit. Ijedten összerezzent. Ha a nő azzal állt volna elő, hogy ő
maga a megtestesült Nagy Földanya, Jondalar habozás nélkül elhitte volna.
– Mi a baj? – kérdezte szelíden a zilált hajú, könnyes arcú nőtől.
– Miért kell mindig elveszítenem a gyermekeimet? – zokogta Ayla.
Jondalar elsápadt. A gyermekeit? Ez az oroszlán a gyereke?
– A gyermekeidet? – kérdezett vissza.
– Először Durcöt, aztán Bébit.
– Ez az oroszlán neve?
– Igen. Azt jelenti, kisgyerek, csecsemő.
– Még hogy csecsemő! – horkant fel a férfi. – Még soha életemben nem láttam ennél
hatalmasabb barlangi oroszlánt!
– Tudom. – Könnyes szemében anyai büszkeséggel telt mosoly csillant meg. –
Mindig gondoskodtam arról, hogy legyen elegendő tápláléka, nem úgy, mint a
falkában élő kölyköknek. Amikor rátaláltam, még picike volt. Bébinek neveztem el,
és soha eszembe nem jutott másképp hívni.
– Úgy találtál rá?
– Pusztulás várt volna rá. Azt hiszem, egy rénszarvas eltaposta, amikor a
szarvascsordát a veremcsapda felé hajszoltam. A törzsben Brun megengedte nekem,
hogy a húsevők kivételével bármilyen sérült vagy segítségre szoruló kisállatot
bevigyek a barlangba. Először ott akartam hagyni az oroszlánkölyköt, de aztán
megláttam, hogy a hiénák rávetik magukat. A parittyámmal elüldöztem őket, és
magammal hoztam a védtelen kis állatot.
Ayla szeme a messzeségbe révedt. Féloldalt mosolyra húzta a száját. – Bébi olyan
mulatságos volt kiskorában. Mindig megnevettetett. Sok vadat kellett elejtenem,
hogy etetni tudjam. A második télen viszont megtanultunk együtt vadászni.
Mindannyian, Nyihaha is. Bébit már nem láttam azóta, hogy... – Most eszmélt rá,
mióta.
– Ó, Jondalar, annyira sajnálom! Bébi az az oroszlán, amelyik megölte a testvéredet.
Ha nem ő, hanem egy másik oroszlán lett volna, nem tudtalak volna elvenni tőle.
– Te egy doni vagy! – kiáltott fel Jondalar. – Téged láttalak álmomban! Azt hittem,
egy doni jött el értem, hogy átkísérjen a túlvilágra, de ehelyett elküldte az oroszlánt.
– Biztosan akkor tértél magadhoz egy pillanatra, mert később, amikor
megmozdítottalak, újra elveszítetted az eszméletedet. Sürgősen el kellett hogy
menekítselek onnan, mert nem tudtam, mikor tér vissza Bébi nősténye. Abban
viszont biztos voltam, hogy Bébi nem bántana. Igaz, néha kissé durván viselkedik, de
nem akarattal.
 A férfi csodálkozva, hitetlenkedve csóválta a fejét. – Te valóban azzal az
oroszlánnal jártál vadászni?
– Csak így tudtam élelmezni őt. Eleinte, amikor még nem tudott egyedül
zsákmányt szerezni, parittyával meglőttem a vadat, aztán Nyihahával odavágtattam,
és a lándzsával kioltottam a leterített állat életét. Akkor még fogalmam sem volt
arról, hogy hajítani is lehet a lándzsát. Amikor Bébi már akkorára nőtt, hogy önmaga
el tudta ejteni a prédát, időnként leszeltem magamnak egy-egy darabot a
zsákmányából, mielőtt fölfalta volna, vagy ha meg akartam menteni az állat bőrét...
– Tehát fogtad magad, és eltoltad a zsákmánytól úgy, ahogy az imént a bölénytől.
Eszedbe sem jutott, milyen veszélyes lehet elvenni a húst az oroszlántól? Szemtanúja
voltam, amikor az egyik oroszlán épp emiatt ölte meg a saját kölykét.
– Én is láttam már ilyet. De hidd el, Jondalar, hogy Bébi más, mint a többi. Ő nem
falkában nevelkedett. Ő itt nőtt fel Nyihahával és velem. Együtt vadásztunk, és ő
mindig megosztotta velem a zsákmányt. Ennek ellenére örülök, hogy talált magának
egy nőstényt, és így az oroszlánok életét élheti. Nyihaha is csatlakozott egy időre a
csordához, de nem érezte jól magát közöttük, és visszajött hozzám...
Ayla megrázta a fejét, és a földre szegezte a tekintetét. – Tulajdonképpen ez nem
igaz. Csak én akarom bebeszélni magamnak. Azt hiszem, boldog volt a csordában és
a csődörével. Én voltam boldogtalan nélküle. Örülök, hogy hajlandó volt visszajönni,
miután a csődör elpusztult.
Ayla a szennyes ruhájával bement a barlangba. Jondalar csak most vette észre, hogy
még mindig a kezében tartja a lándzsát. A falnak támasztotta, és bement a nő után.
– Örülök, hogy újra láttam Bébit – folytatta odabent Ayla. – Ezek a bölények
biztosan az ő felségterületén haladtak át. Valószínűleg megorrontotta a zsákmányt,
aztán a nyomunkat követve utánunk jött. Meglepődött, amikor meglátott téged. Nem
tudom, vajon emlékezett-e rád. Hogyan kerültetek ti abba a zárt szurdokba?
– Tessék...? Ne haragudj, mit kérdeztél?
– Hogyan kerültél te meg az öcséd abba a szurdokba, Bébi karmai közé? – pillantott
fel Ayla a ragyogó, ibolyakék szempárra.
– Becserkésztünk egy őzt. Thonolan leterítette, csakhogy azt az őzsutát egy nőstény
oroszlán már korábban üldözőbe vette. Megfogta és elvonszolta a jogosnak vélt
prédát, Thonolan pedig utána ment. Figyelmeztettem, hagyja, hadd tartsa meg
magának az oroszlán a vadat, de ő nem hallgatott rám. Kifigyelte, hogy a nőstény
oroszlán bement a barlangba, majd távozott. Thonolan arra gondolt, itt az alkalom,
hogy visszaszerezze a lándzsáját, és elvegyen egy kis húst, mielőtt az oroszlán
visszajön. Csakhogy az oroszlán mást gondolt.
Jondalar egy pillanatra lehunyta a szemét. – Nem hibáztathatom. Ostobaság volt a
nőstény oroszlán után menni, de nem tudtam az öcsémet visszatartani. Mindig is
vakmerő volt. Amióta pedig Jetamiót magához vette a Földanya, Thonolan szinte
vágyta a halált.
 Ayla tudta, hogy Jondalar lélekben még mindig gyászolja a testvérét, ezért gyorsan
témát váltott. – Nem láttam Nyihahát a réten. Biztosan kint vannak Villámmal a
sztyeppén. Nyihaha újabban oda jár. Egészen jól bevált az a módszer, ahogy Villám
fején rögzítetted a szíjakat. De nem tudom, szükséges-e őt Nyihahával összekötni.
– A szíj túl hosszú volt. Nem gondoltam, hogy beleakadhat egy bokorba, és
megakadályozza, hogy továbbmenjenek. Mindenesetre érdemes észben tartani, hogy
ezt a módszert kell alkalmazni, ha azt akarjuk, hogy egy helyben maradjanak.
Legalábbis Villámnál. Nyihaha mindig engedelmeskedik neked?
– Azt hiszem, igen. Tudja, hogy mit szeretnék, és azt teljesíti. Bébi pedig arra visz,
amerre ő akarja, és száguld velem.
– Izgalmas nő vagy, Ayla – nézett meggyőződéssel Jondalar a nő szemébe.
– Izgalmas? Izgalmas... a lándzsahajítás vagy Nyihahával a vágtatás, Bébivel a
száguldás. Jól mondom?
– Igen. Es számomra Ayla is izgalmas... és szép.
– Jondalar, te tréfálsz velem. A virág vagy az alkonyati égbolt szép. Én nem vagyok
az.
– Egy nő nem lehet szép?
Ayla nem állta a férfi tekintetét, és elfordította a fejét. – Én... nem is tudom. De én
nem vagyok szép. Magas... és csúnya vagyok.
Jondalar felállt, megfogta a nő kezét, és felsegítette. – És most ki a magasabb?
Aylára ellenállhatatlan erővel hatott a férfi közelsége. Észrevette, hogy arca frissen
borotvált. Legszívesebben megérintette volna. Érezte, hogy a férfi tekintete szinte a
velejéig hatol.
– Te – válaszolta halkan.
– Ugye, mégsem vagy nagyon magas? És csúnya sem – mosolygott a szemével
Jondalar. – Különös, hogy a legszebb nő, akit valaha láttam, csúnyának tartja magát.
Ayla hallotta, de nem fogta föl a férfi szavait, amint tekintete Jondalar szemébe
mélyedt. Jondalar hozzá hajolt, ajkával megérintette az ajkát, átölelte Aylát, és
magához vonta.
– Jondalar – suttogta. – Szeretem... amikor a száddal a számhoz érsz.
– Azt hiszem, Ayla, eljött az idő. – Kézen fogta a nőt, és az alvóbőrökhöz vezette.
– Minek az ideje?
– A beavatásé. Leültek az alvóbőrre.
Jondalar elmosolyodott, hozzáhajolt, és a száját a nőére tapasztotta. Ayla
hozzásimult. Meghökkent, amikor a férfi a nyelvével megpróbált az ajkai közé
férkőzni. Hátrahúzódott.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– Nem tetszik? – ráncolta a homlokát hökkenten a férfi.
– Nem is tudom.
 – Nem akarod még egyszer kipróbálni? – „Csak nyugodtan – intette magát
gondolatban Jondalar. – Ne siesd el!" – Miért nem dőlsz hátra, és lazulsz el?
Gyengéden a hátára fektette a nőt, aztán fél könyökre támaszkodva elnyúlt
mellette. Lepillantott rá, és ajkát a nőéhez érintette. Megvárta, amíg Ayla feszültsége
elmúlik, majd nyelvével finoman végigcirógatta az ajkát. Felemelte a fejét. Látta,
hogy a nő csukott szemmel mosolyog. Amikor Ayla kinyitotta a szemét, Jondalar
ismét föléje hajolt. Megcsókolta, és nyelvével az ajkai közé furakodott. A nő
engedelmesen szétnyitotta ajkát, hogy befogadja a férfi nyelvét.
– Igen – szólalt meg Ayla. – Tetszik.
Jondalar visszahajolt, ajkát végighúzta az állán. Rátalált a fülére, elárasztotta forró
leheletével, a fülcimpájába csippentett, majd végigcsókolgatta, nyelvével cirógatta a
nyakát, mígnem visszatért a szájához.
– Leoldozhatom rólad a köpenyt?
– Miért?
– Mert szeretném. – Miközben a köpenyt összefogó bőrzsinórt bogozgatta, újra
megcsókolta.
– Majd én – suttogta Ayla, amikor a férfi elvonta a száját az ajkáról. Gyakorlott
mozdulatokkal, gyorsan eloldotta a csomót, majd megemelte a csípőjét, és letekerte a
derekáról a zsinórt. A bőrköpeny szétnyílt, és lehullt róla. Jondalar lélegzete elakadt.
– Ó, te nő! – sóhajtott fel vágyakozással teli, elfojtott hangon, s a lágyéka
megfeszült. – Ó, Doni, micsoda nő! – Hevesen megcsókolta, majd fejét a nyakába
temette, és kiszívta bőrének melegét. Zihálva hátrahúzódott. Megpillantotta a vörös
foltot, az ajkai nyomát. Mély lélegzetet vett, hogy úrrá legyen szenvedélyén.
– Valami baj van? – kérdezte Ayla, aggodalmasan összevonva a szemöldökét.
– Csak az, hogy túlontúl kívánlak. Szeretném, ha jó lenne neked. Annyira...
gyönyörű vagy! Árad belőled a nőiesség!
Szemöldöke kisimult, amint Ayla elmosolyodott. – Bármit teszel, Jondalar, jó
nekem.
A férfi még szelídebben csókolgatta, hogy minél nagyobb örömöt nyújthasson neki.
Végigfuttatta az ujjait az oldalán, dús keblén, dereka vonalán, finoman kidomborodó
csípőjén, feszes, izmos combján. Ayla beleremegett a férfi érintésébe. Jondalar keze
átsuhant a vénuszdombot borító aranyló, göndör szőrzeten, majd végigsiklott a
hasán a telt keblekig, s tenyerében érezte, ahogy a nő mellbimbója megkeményedik.
Megcsókolta a torka alatti gödörben húzódó apró sebhelyet, aztán rátalált a másik
mellére, és a szájába vette a mellbimbóját.
Majd elhúzódott, hogy megcsodálja lágy, dús hajzatát; várakozástól tágra nyílt,
csillogó szemét, elbűvölő testét; e szépséges nő minden tájékát, aki az ő érintésére
vár, s arra, hogy mélyen szunnyadó érzéseket ébresszen fel benne.
Ayla csendben feküdt, egy izma sem rándult, mégis remegett. Úgy érezte, mintha
régóta várna valamire, amit nem tudott magának megfogalmazni, csak azt tudta,
hogy ezt Jondalartól megkaphatja. A férfinak már pusztán a tekintete is meg tudta
érinteni belül. Nem talált magyarázatot arra, hogy a kezének, szájának, nyelvének
érintése miért vált ki belőle lüktető, mámorító érzéseket, ám még ennél is többre
áhítozott, miután a férfi mohó vágyat keltett benne, mely kielégülést kívánt.
Amikor Jondalar kigyönyörködte magát Aylában, behunyta a szemét, és újra
megcsókolta a nő epekedve szétnyíló ajkát. Majd felemelte a fejét, és bátorító mosolyt
villantott a nőre. A szájához vont egy csillogó fürtöt, és arcát a buja, selymes,
aranyszőke koronába fúrta. Megcsókolta a homlokát, a szemét, az orcáit, fel akarta
fedezni minden porcikáját.
Végigpásztázott a fülén, a nyakán, kezével végigkövette vallanak és karjának
körvonalait. Amikor a kezéhez ért, a szájához vonta, és csókot lehelt a tenyerébe,
mindegyik ujját végigcirógatta, majd karjának belső vonulatán haladt tovább.
Ayla lehunyt szemmel feküdt, átadva magát a hullámokban rátörő kéjes érzésnek.
A férfi végighúzta forró ajkát a nyakától a keble közötti völgyön, s amikor
megcsiklandozta és szájába vette a mellbimbóját, Ayla lélegzete elállt. Abban a
pillanatban lüktető forróság öntötte el Jondalar ágyékát.
Végigsimított a nő hasán, a csípőjén, a lábszárán, majd keze a combjának belső
oldalához ért. Ayla érezte, hogy izmai megvonaglanak, amint egy pillanatra
megfeszült, és széttárta a lábát. A férfi a sötétszőke pihés vénuszdombra helyezte a
kezét, és hirtelen nedves melegséget érzett. Az ágyéka váratlanul megfeszült.
Jondalar nem mozdult, igyekezett féken tartani heves vágyát.
Ajkát elvonta a nő kebléről, tovasiklott a hasára, majd amikor a vénuszdombjához
ért, felpillantott. A nő nyögdécselve zihált, csípője megemelkedett. Jondalar csókot
lehelt a dombocskára, és lejjebb araszolt. Ayla megremegett. Amikor a férfi nyelve a
szűk hasíték csúcsához ért, a nő felkiáltva felpattant, majd nyöszörögve
visszahanyatlott.
Jondalar a nő érzékeny pontjára összpontosította figyelmét, hogy féken tartsa saját
gerjedelmét, mely fölött csaknem elvesztette uralmát, amikor Ayla az eleddig
ismeretlen kéjes gyönyörtől megvonaglott és felzokogott.
– Jondalar! Ó, Jondalar, kívánlak...
A férfi feltérdelt, s a fogát összeszorítva, hogy visszatartsa magát, óvatosan próbált
közeledni. – Igyekszem finoman...
– Nekem... nem fog fájni, Jondalar.
És valóban, nem ez volt Ayla számára az első alkalom. Amint megemelte csípőjét,
Jondalar belehatolt. Semmi nem állta útját. Egyre mélyebbre araszolt, mígnem
meglepetésére a nő teljesen magába fogadta. Visszahúzódott, majd ismét egészen
mélyre nyomult. Ayla összekulcsolta lábát a férfi derekán, hogy magához vonja. A
férfi önfeledten ki-be járt benne, végre teljesen átadva magát a szenvedélyes hévnek.
– Ayla!... Ayla!... Ayla! – kiáltozott
A feszültség a csúcspontjára ért. Amint Ayla minden idegszálat és izmát
megfeszítve megemelkedett, Jondalar egy utolsó lendülettel átadta magát a
szenvedélynek.
 Kirobbanó örömmámor hullámzott végig rajtuk egy örökkévalóságnak tűnő
pillanatig, miközben mélyről fakadó kiáltások törtek fel Jondalar torkán, s Ayla
elfúló hangon a férfi nevét zihálta. Majd Jondalar a gyönyörtől betelve, elernyedten a
nőre omlott.
Egy hosszú percig csak a lihegésük hallatszott. Moccanatlanul hevertek. A közös
élménybe minden erejüket beleadták. Egy idő után pedig már nem akartak
megmozdulni, azt kívánták, soha ne érjen véget ez a pillanat.
– Jondalar?...
A férfi a fejét megrázva hirtelen felocsúdott a merengésből, és rámosolygott.
Amikor Ayla a fal mellől magához vette a bőrköteget, és hozzálátott szétbontogatni,
valami kipottyant belőle. Utánanyúlt és felvette.
– Mi ez? – tudakolta riadt csodálkozással. – Hogyan került ez ide?
– Ez egy doni – válaszolta Jondalar, amikor megpillantotta a faragott mamutagyar
szobrocskát. – Neked készítettem, a beavatásodra. Beavatáskor mindig ott kell lennie
egy doninak.
Ayla lehajtotta a fejét, hogy elrejtse váratlanul kicsorduló könnyeit. – Nem találok
szavakat. Még soha nem láttam ehhez foghatót. Ez a szobor csodálatos! Valóban úgy
néz ki, mint egy ember. Szinte rám hasonlít.
Jondalar felemelte a nő állát. – A te képedre akartam faragni, Ayla. Egy
faragómester szebbet alkotott volna... Vagyis nem... egy faragómester nem ilyen
donit készített volna. Nem tudom, hogy helyesen cselekedtem-e, szabad volt-e ezt
tennem. A doniknak általában nincs faragott arcuk. Az Anya arca megismerhetetlen.
Mivel megörökítettem az arcodat a donin, lehet, hogy ez a szobrocska magába zárta a
lelkedet. Ezért ez a tiéd. Tartsd meg magadnak. Ez az én ajándékom neked.
– Kíváncsi vagyok, vajon miért épp ide rejtetted el az ajándékodat – morfondírozott
Ayla, amikor végül sikerült kibontania a bőrbatyut. – Ezt pedig én készítettem neked.
Jondalar szétrázta a bőrt. A szeme felcsillant az öltözék láttán. – Ayla! Nem is
tudtam, hogy tudsz varrni vagy gyöngyhímzést készíteni! – ámult el a ruhát
vizsgálgatva.
– A gyöngyhímzés nem az én munkám. Csak kicseréltem az inged szakadt részeit.
A másik ruhadarabot teljesen szétszedtem, hogy tudjam, az újat milyen méretűre és
formájúra szabjam, aztán megfigyeltem, hogyan öltögették össze. A tőled kapott
árnak jó hasznát vettem, bár nem tudom, hogy végül is jó lett-e.
– Ez tökéletes! – tartotta fel maga előtt az inget Jondalar. Felpróbálta a nadrágot,
aztán a felsőrészt. – Engem is foglalkoztatott a gondolat, hogy valamilyen öltözéket
kellene varrnom magamnak az útra. Igaz, itt az ágyékkötő is megteszi, de...
A szó kimondatott. Fennhangon. Creb mesélte hajdan, hogy az ártó szellemek csak
azáltal tudnak hatalomra szert tenni, ha hangosan nevükön nevezik őket. A
felemlített utazás elkerülhetetlenül megidézte az esemény bekövetkezését. Immár
nem csupán halvány sejtés formájában volt jelen, hanem reális valósággá vált.
 Jondalar sietve levette magáról a ruhát, és összegöngyölgette. – Köszönöm, Ayla. El
sem tudom mondani, milyen sokat jelent ez számomra. Ha hidegebbre fordul az idő,
nagy hasznát veszem, de most még nincs rá szükségem.
Ayla bólintott. Egyetlen hang sem jött ki a torkán. A szemében nyomást érzett. A
könnyfátyol elhomályosította a mamutagyarból faragott figurát. Ayla szeretettel a
kebléhez szorította Jondalar keze munkáját, a szobrocskát. Ez a tárgy ugyanolyan
gyöngéd érzelemmel töltötte el, mint amikor Jondalar megismertette vele, mit jelent
nőnek lenni.
– Köszönöm – jutott eszébe az udvariassági kifejezés.
– Vigyázz rá, ne veszítsd el! – figyelmeztette Jondalar, aggodalmasan ráncolva a
homlokát. – Mivel ez a szobor a te arcodat viseli, és lehet, hogy a lelkedet is magában
őrzi, szerencsétlenséget hozna rád, ha valaki más találná meg.
– Az amulettemben van a lelkem egy része és a totemem szelleme. Ez a doni pedig
magában hordozza a lelkem egy részét és a te Földanyád szellemét. Ezért ez is az
amulettem?
Jondalarnak ez meg sem fordult a fejében. Ayla immár az Anya része volt? A Föld
gyermekeinek egyike? Lehet, hogy Jondalarnak nem lett volna szabad megbolygatnia
a számára ismeretlen, láthatatlan erőket. Vagy épp ezeknek az erőknek a közvetítője
volt?
– Nem tudom, Ayla – felelte végül. – De nehogy elveszítsd!
– Jondalar, ha úgy vélted, hogy ez veszélyes lehet, miért faragtad ezt a donit az én
képemre?
Jondalar megfogta a nő kezét, amelyben a szobrocska lapult. – Mert meg akartam
örökíteni a lelkedet. Nem megtartani akartam, hanem visszaadni neked. Szerettem
volna örömöt szerezni, és nem tudtam, képes leszek-e rá. Nem tudtam, megértenéd-
e; nem olyan környezetben nevelkedtél, hogy ismerhesd az Anyát. Azt hittem, ha
rávésem az arcod erre a szoborra, magamhoz vonzhatlak.
– Ahhoz nem kellett volna az arcomat rávésned. Már akkor is boldog lettem volna,
ha velem könnyítettél volna magadon, mielőtt megismertem az öröm ajándékát.
Jondalar átölelte Aylát, az ő doniját. – Nem, Ayla. Lehet, hogy te készségesen
megtetted volna, de nekem rá kellett jönnöm, meg kellett értenem, hogy a te
életedben ez az első igazi alkalom, máskülönben nem cselekedtem volna helyesen.

29.

– Doni! Te vagy! Te vagy az! – kiáltozott Jondalar álmában. Ayla felugrott. A férfi
hánykolódott, ide-oda dobálta magát, nyilvánvalóan álmodott valamit. Ayla nem
tudta, felébressze-e. Jondalar szeme hirtelen kipattant, és rémülten rámeredt.
– Jól vagy, Jondalar? – kérdezte Ayla.
– Ayla? Ayla! Te vagy az?
– Igen, én vagyok.
 A férfi szemhéja visszacsukódott. Jondalar összefüggéstelenül motyogott. Ayla
rájött, hogy a férfi nem ébredt fel, hanem álmában szólt hozzá, utána azonban kissé
megnyugodott. Megvárta, míg lecsillapodik, majd visszament a tűzhöz. Miközben a
teáját szürcsölte, hagyta, hogy az imént rakott kis tűz lángja elaludjék. Végül újra
elálmosodott. Levette a köpenyét, és bebújt a takaró alá Jondalar mellé. Az alvó férfi
testmelege eszébe juttatta, mily hidegek lesznek majd nélküle az éjszakák, ha végleg
elmegy. A magány gondolatától könnybe lábadt a szeme, és álomba sírta magát.
Jondalar lélekszakadva rohant a barlang bejárata felé. Felpillantott, és meglátta a
barlangi oroszlánt. „Ne! Ne! Thonolan! Thonolan!" A barlangi oroszlán üldözőbe
vette, lekuporodott, majd előrelendült. Hirtelen előtűnt az Anya. Parancsszavára az
oroszlán hátat fordított.
– Doni! Te vagy! Te vagy az!
Az Anya megfordult. Ekkor pillantotta meg Jondalar az arcát, amely az Ayla
képére faragott doniéhoz hasonlított. Ayla. Jondalar odakiáltott neki.
– Ayla? Ayla! Te vagy az?
A faragott arc megelevenedett; haja aranyló fénykör volt, melyet vörös izzás
övezett.
– Igen, én vagyok.
Az Ayla-doni növekedni kezdett, és lassanként annak a telt idomú, ősrégi doninak
az alakját öltötte magára, amelyet nemzedékeken át ereklyeként őriztek Jondalar
családjában, és amelyet Jondalar egyszer elajándékozott. A figura nőttön-nőtt,
mígnem hegyméretűvé dagadt. Ekkor vajúdni kezdett. Az Anya barlangjának
mélyéről kiáradó magzatvízzel kiözönlöttek a vízi élőlények, majd a rovarok és
madarak rajzottak ki belőle. Őket követték az állatok – nyulak, szarvasok, bölények,
mamutok, barlangi oroszlánok. S a távolban, a ködfátyolon át, Jondalar emberek
halvány körvonalait vélte felfedezni.
Egyre közeledtek, miközben a ködfüggöny felszállt, s egyszer csak élesen
kirajzolódtak Jondalar szeme előtt. Laposfejűek voltak! Amikor észrevették őt,
elinaltak. Jondalar utánuk kiáltott. Az egyik nő hátrafordult. Ayla arca volt. Jondalar
rohanva indult felé, de a köd a nő köré fonódott, és Jondalart is elnyelte.
Sűrű, vörös ködben tapogatózott. Távolról mintha dübörögve lezúduló vízesés
moraját hallotta volna, amely mindegyre erősödött, mígnem egészen közel, a fülében
harsogott. Szájtátva bámulta az Ayla-arcú, óriási, hegyméretű Földanya tágas
méhéből előbukkanó emberáradatot.
A kiáradó tömegben igyekezett utat törni magának az Anyához. Végül sikerült
elérnie a Földanya nagy, mély barlangjának bejáratát. Belépett. Férfiasságával az
Anya meleg redői között tapogatózott, mígnem a redők szétnyíltak, és mélyen
maguk közé fogadták. Önfeledt örömmel, hevesen ki-be járt benne; aztán
megpillantotta az Anya könnyáztatta arcát. Az Anya testét zokogás rázta. Jondalar
meg akarta vigasztalni, de egy szót sem tudott szólni. Eltaszították.
 Az Anya méhéből kitóduló embertömeg közepében találta magát; mindannyian
gyöngydíszítéses inget viseltek. Megpróbálta visszaküzdeni magát, de a sokaság
ereje messze elsodorta, mint a magzatvízáradat a farönköt; a farönköt a fennakadt
véres inggel, melyet a Nagy Anya-folyó vitt sebesen tova.
Jondalar a nyakát nyújtogatva hátrapillantgatott, és észrevette a barlang
bejáratában álló Aylát. Zokogása visszhangzott Jondalar fülében. Majd a barlang
messze hangzó robajjal beomlott, és sziklakövek záporoztak szerteszét. Jondalar ott
állt egyedül, és sírt.
Jondalar kinyitotta a szemét. Sötétség honolt. Ayla kis tüze a fahasábot felemésztve
kihunyt. A koromsötétségben a férfi azt sem tudta, ébren van-e. Semmilyen ismerős
pontot nem talált, amelynek alapján tájékozódni tudott volna. Úgy érezte, mintha
végtelen űrben lebegne. Az élénk álomképek valóságosabbnak tűntek. A legapróbb
részletekig újra végigperegtek lelki szemei előtt, és belevésődtek agyába.
Mire az éj sötétje tovatűnt és a barlang nyílásai meg a falak halványan
körvonalazódni kezdtek, Jondalar már rájött, hogy ennek az álomképnek jelentősége
van. Csak olykor-olykor tudta felidézni az álmait ébredés után. Ám ez az álombéli
látomás oly mély nyomot hagyott benne, oly valóságosnak tűnt, hogy arra gondolt,
ez csakis az Anyától kapott üzenet lehet. Vajon mit akart közölni vele az Anya? Azt
kívánta, bárcsak rendelkezésére állna egy „zelandoni", aki segít az álomképek
értelmezésében.
A barlangba beszűrődő gyér fénynél megpillantotta az alvó Ayla arcát keretező
szőke hajzuhatagot, és érezte testének melegét. Csendben elnézte a nőt. Hirtelen
vágy fogta el, hogy megcsókolja, de nem akarta fölébreszteni. Egy hosszú aranyszőke
fürtöt felemelt, és az ajkához érintette. Aztán nesztelenül felkelt. Megtalálta a langyos
teát, töltött magának, és kiment a sziklateraszra.
Az ágyékkötőben fázott odakint, de nem foglalkozott vele, bár egy pillanatra eszébe
jutott az Ayla készítette meleg holmi. Figyelte a kivilágosodó keleti égboltot és a
völgy élesedő körvonalait. Újra felidézte az álmát, megpróbálta végigkövetni a kusza
szálakat, hogy megfejtse a rejtélyt, az álom üzenetét.
Miért akarta Doni megmutatni neki, hogy minden élet tőle ered? Jondalar ezt eddig
is tudta; létének elfogadott, megmásíthatatlan ténye volt. Miért láttatta vele álmában
az Anya, ahogy világra hozza a halakat, a madarakat, az állatokat meg a...
Laposfejűeket! Hát persze! Az Anya arról akarta meggyőzni, hogy a „törzsbeliek" is
az ő gyermekei. Miért nem tisztázta ezt eddig senki? Soha senki nem vonta kétségbe,
hogy minden élet tőle származik. Miért tekintették mégis alacsonyabb rendűeknek
ezeket az embereket? Mi tette a laposfejűeket veszedelmessé, gonosszá?
Mert nem voltak állatok. Emberek voltak, másfajta emberek! Ayla kezdettől fogva
ezt hangoztatta. Ezért volt az egyiküknek Ayla-arca?
Jondalar immár megértette, miért kellett az általa faragott donin Ayla arcát
megörökítenie, azét a nőét, aki az álmában megfékezte az oroszlánt. Bár senki nem
hinné, hogy Ayla ezt valóban megtette; ez hihetetlenebb volt, mint az álom. Ám
miért viselte az ő arcvonásait az ősrégi doni? Miért hasonlított maga a Nagy
Földanya Aylához?
Jondalar tisztában volt vele, nem tudja megfejteni az álom minden egyes apró
részletét, de érezte, hogy egy fontos láncszem még hiányzik. Még egyszer
végigpergette maga előtt a képeket. Eszébe jutott, hogy amikor álmában
megpillantotta a beomlani készülő barlang szájában álldogáló Aylát, csaknem
odakiáltotta neki: Menekülj!
Gondolataiba mélyedve bámulta a látóhatárt. Ugyanolyan elhagyatottnak és
magányosnak érezte magát, mint álmában, amikor ott állt egyedül, Ayla nélkül.
Könnycseppek peregtek végig az arcán. Miért vett erőt rajta a végső kétségbeesés? Mi
kerülte el a figyelmét?
Eszébe ötlöttek a barlangból kiözönlő, gyöngyhímzéses inget viselő emberek. Ayla
javította meg az ő gyöngydíszítéses ingét. Senki nem tanította meg varrni, mégis
ruhát készített neki. Úti ruhát, amit majd akkor ölt magára, amikor elmegy.
Elmenni? Elhagyni Aylát? Izzó fény bukkant fel a láthatár peremén. Jondalar
lehunyta a szemét, és meleg, aranyló ragyogást látott maga előtt.
„Nagy Földanya! Neked elment az eszed, Jondalar! Aylát elhagyni? Hogyan
hagyhatnád itt őt? Hiszen szereted! Miért nem látsz a szemedtől? Miért kell az
Anyának közölnie veled egy álom formájában ezt az egyszerű, nyilvánvaló tényt?"
Mintha mázsás súlyok estek volna le a válláról, egyszeriben felszabadultnak,
vidámnak, könnyűnek érezte magát. „Szeretem őt! Végre megtörtént velem a csoda!
Szeretem őt! Nem is hittem, hogy ez megeshet velem, de szeretem Aylát!"
Kitörő örömmámor kerítette hatalmába. Legszívesebben világgá kürtölte volna, mit
érez, berohant volna, és nyomban szerelmet vallott volna Aylának. „Még soha
egyetlen nőnek sem mondtam, hogy szeretem" – villant át az agyán. Besietett a
barlangba, de Ayla még az igazak álmát aludta.
Kiment, hozott be fát, és a kovával meg a tűzkővel – amely még mindig bámulatba
ejtette – gyorsan tüzet csiholt. Most az egyszer végre neki sikerült előbb felkelnie, és
a változatosság kedvéért most ő akarta meglepni a nőt forró teával. Miután
rábukkant a borsmentára, hamar elkészítette a teát, de Ayla még aludt.
Figyelte, ahogy a nő lélegzik, forgolódik. Tetszett neki a hosszú, kibontott haj.
Kísértést érzett, hogy felébressze. De nem, bizonyára fáradt. Már megvirradt, de ő
még mindig nem kelt fel.
Visszament a tűzhöz, töltött magának teát, és várt. Észrevette, hogy a nő mocorog,
és valami után tapogat.
– Jondalar! Jondalar! Hol vagy? – kiáltozott, és rémülten felült.
– Itt vagyok – ugrott oda hozzá Jondalar.
Ayla belecsimpaszkodott. – Ó, Jondalar! Azt hittem, elmentél.
– Itt vagyok, Ayla. Dehogy mentem el. – Jondalar a karjában tartotta Aylát, amíg le
nem csillapodott. – Most már megnyugodtál? Hadd hozzak neked egy kis teát.
 Töltött egy pohárral, és odavitte a nőnek. Ayla beleszürcsölt, majd nagyot kortyolt.
– Ki főzte?
– Én. Meg akartalak lepni vele.
– Te főzted? Nekem?
– Igen, neked. Ayla, én ezt még soha nem mondtam egyetlen nőnek sem: szeretlek.
– Szeretsz? – bámult rá Ayla. Meg akart bizonyosodni arról, Jondalar valóban arra
gondolt-e, amit ő alig mert elhinni. – Mit jelent „szeretni"?
– Hogy mit jelent...?! Ó, Jondalar, te beképzelt fajankó! – pattant fel ültéből. – Te, a
nagy Jondalar, akit minden nő kíván. Annyira vigyáztál, nehogy kimondd ezt az
egyetlen szót, amire, úgy hitted, minden nő vágyik. Milyen büszke voltál arra, hogy
soha egyetlen nőnek sem mondtad. Végre szerelmes vagy... és ezt még önmagadnak
sem tudtad bevallani. Doninak kellett közölnie veled álmodban! És most itt állsz,
Jondalar, végre szerelmet akarsz vallani egy nőnek. Majdhogynem arra számítottál,
hogy ez a nő elalél a meglepetéstől, ha meghallja a szót. Ám kiderül, hogy ennek a
szónak még a jelentését sem ismeri!
Ayla meghökkenve figyelte a fel s alá járkáló férfit, amint a szerelemről szónokol
önmagának. Ayla nem tágított, tudni akarta a szó jelentését.
– Jondalar, mit jelent „szeretni"? – kérdezte komoly arccal, kissé bosszúsan.
Jondalar letérdelt elé. – Ennek a szónak az értelmét már rég el kellett volna
magyaráznom. A szeretet az az érzés, amelyet azok iránt táplálsz, akikről
gondoskodsz. Ezt érzi az anya a gyermekei iránt vagy a férfi az öccse iránt. A férfi és
a nő közötti kapcsolatban pedig azt jelenti, hogy olyannyira ragaszkodnak
egymáshoz, hogy együtt akarják leélni az életüket, és soha nem akarnak elválni
egymástól.
Ayla lehunyta a szemét, és érezte, hogy Jondalar szavai hallatán szája megremeg.
Jól hallotta? Valóban jól értette, amit mondott?
– Jondalar, én nem ismertem ezt a szót, de a jelentését igen. Mégpedig azóta, hogy
itt vagy. Minél tovább maradtál, annál jobban tudtam, mit jelent. Hányszor, de
hányszor kívántam, bárcsak ismerném ezt a szót, hogy kimondhassam neked. –
Lehunyta a szemét, de a megkönnyebbülés és az öröm könnyei mégiscsak
kicsordultak. – Jondalar, én is... szeretlek.
Jondalar felállt, magával húzta a nőt is. Gyengéden megcsókolta, és úgy tartotta a
karjai közt, mint valami újonnan felfedezett, értékes kincset, melyre vigyázni akart,
nehogy eltörjön vagy elveszítse. Ayla átölelte, és úgy szorította magához, mintha egy
tűnő álom volna, mely bármely pillanatban szertefoszlik, ha elengedi. Jondalar
megcsókolta az ajkát és a könnycseppektől sós arcát. Amikor a nő a mellkasára
hajtotta a fejét, Jondalar a gubancos aranyszőke hajkoronába temette az arcát, hogy
felszárítsa saját könnyeit.
Nem tudott megszólalni. Csak szorosan magához ölelte, és álmélkodott a hihetetlen
szerencséjén, hogy rátalált Aylára. El kellett utaznia a világ másik végére ahhoz,
hogy ráleljen a nőre, akit megszerethet. Immár semmi sem választhatta el tőle.
 – Miért ne maradhatnánk itt? Ebben a völgyben minden megtalálható. Kettesben
sokkal könnyebb lesz az életünk. Immár van lándzsavetőnk, Nyihaha a
segítőtársunk, és majd Villám is az lesz – érvelt Ayla. A réten csatangoltak és
beszélgettek.
– Igen, ez egy pompás völgy – jegyezte meg Jondalar. „Miért is ne maradnék itt
Aylával? Hiszen Thonolan is szívesen ott maradt Jetamióval – gondolta. – Csakhogy
ők nem ketten voltak." Vajon meddig tudná elviselni az ittlétet mások nélkül? Ayla
három évig élt magányban. Nem kellene kettesben éldegélniük. „Végy példát
Dalanarról. Új »barlangot« alapított, noha kezdetben csak Jerikával és a nő anyjának
férjével, Hochamannal éltek hármasban. Később mások is csatlakoztak hozzájuk, és
gyerekek is születtek. Immár annyian vannak, hogy azt tervezik, létrehozzák a
lanzadoni nemzetség második »barlangját«. Te miért ne alapíthatnál »barlangot«
úgy, mint Dalanar? Megteheted, Jondalar, ám bármihez kezdesz is, Ayla nélkül egy
lépést sem teszel."
– Ayla, meg kell ismerned más embereket is. Szeretnélek hazavinni magammal.
Igaz, hosszú út várna ránk, de azt hiszem, egy év alatt meg tudnánk tenni. Biztosan
megkedvelnéd az édesanyámat, és tudom, hogy Marthona is a szívébe zárna téged.
Meg a fivérem, Joharran, és a húgom, Folara is. Ő már minden bizonnyal ifjú nővé
serdült. És persze meg kellene ismerkedned Dalanarral is.
Ayla lehajtotta a fejét, majd felpillantott. – Mennyire kedvelnének, ha kiderülne
rólam, hogy engem a „törzsbeliek" neveltek? Örülnének nekem, ha megtudnák, hogy
van egy fiam, aki az ő szemükben csak egy szörnyszülött, mert akkor született,
amikor a törzsben éltem?
– Ayla, nem rejtőzhetsz el egész életedre az emberek elől. Az a törzsbeli asszony...
Iza... nem azt tanácsolta, hogy keresd meg a népedet, a saját fajtádat? Te is tudod,
hogy igaza volt. Nem titkolom, nem lesz könnyű. A legtöbben nem tudják, hogy a
„törzsbeliek" emberek. De te megértetted velem, és vannak mások is, akik ezt nem
vonják kétségbe. Ayla, az emberek többsége rendes, jóravaló. Ha megismernek, meg
fognak kedvelni. És én ott leszek melletted.
– Nem is tudom. Nem fontolhatnánk meg?
– Dehogynem! – „Úgysem vághatnánk neki a hosszú útnak tavaszig – gondolta
Jondalar. – A tél beállta előtt eljuthatnánk a sharamudojokig, de akár itt is
kitelelhetünk. Aylának legalább lenne ideje arra, hogy hozzászokjon az utazás
gondolatához."
Ayla vonakodott az ötlettől, de most megkönnyebbülten elmosolyodott, és
megszaporázta a lépteit. Megértette, hogy Jondalarnak hiányzik a családja és a népe.
Ha a férfi úgy döntene, hogy útnak indul, ő is vele tartana, bárhová menne. Ennek
ellenére azt remélte, hogy miután Jondalar itt tölti a telet, talán szívesen letelepszik itt
a völgyben.
Már messze jártak a pataktól, majdnem fent, a sztyeppre vezető kaptatón, amikor
Ayla hirtelen lehajolt egy ismerősnek tetsző tárgyért.
 – Ez az én őstulokszarvam! – kiáltott fel örvendezve, és letörölgette róla a földet,
majd belenézett a kormos üregbe. – Ebben hordtam valaha a tüzemet. Útközben
találtam, amikor eljöttem a törzstől. – Rátörtek az emlékek. – Ebben vittem a faszenet,
hogy meggyújtsam a fáklyákat, amikor az először ásott verembe bele akartam
kergetni a lovakat. Nyihaha anyja esett a csapdába. Amikor a hiénák rárontottak a
csikóra, elüldöztem őket, és magammal hoztam Nyihahát a barlangba. Mennyi
minden történt azóta!
– Sokan hordanak magukkal tüzet, amikor útra kelnek, de a tűzcsiholó kövekkel
nekünk erre nincs gondunk.
Jondalar összevonta a szemöldökét. Ayla látta, hogy valamin töri a fejét. – Ugye
mindent elraktároztunk? – érdeklődött kisvártatva Jondalar. – Már nincs semmi
tennivalónk. Akkor miért nem kerekedünk fel? – kérdezte, de Ayla csüggedt
arckifejezése láttán sietve hozzáfűzte: – ...És teszünk egy rövid utazást? Nyugat felé
még nem fedezted fel a vidéket. Magunkhoz veszünk élelmet, sátrat, alvóbőröket, és
megnézzük, mi van arrafelé. Nem kell messzire mennünk.
– És mi lesz Nyihahával meg Villámmal?
– Őket is magunkkal visszük. Nyihaha egy ideig vihetne a hátán bennünket, meg
esetleg az élelmet és a felszerelésünket. Jó szórakozás lenne, Ayla. Kettesben
utazgatni.
Szórakozásból utazgatni? Ez új és nehezen elfogadható elgondolás volt Ayla
számára, de semmilyen kifogás nem jutott eszébe. – Talán kipróbálhatnánk – mondta
bizonytalanul. – Kettesben... miért is ne? – Végül is nem rossz ötlet, állapította meg
magában.
– Itt hátul a földréteg nem olyan vastag – mondta Ayla –, de ez a legjobb hely
élelemraktárnak. És a lehullott kövekkel befedhetjük.
Jondalar magasabbra tartotta a fáklyát, hogy bevilágítsa a helyet. – Mit szólnál
ahhoz, ha inkább néhány kisebb rejtekhelyet alakítanánk ki?
– Hogy ha netalán valamilyen állat felfedezi is az egyik rejtekhelyet, ne dézsmálja
meg az összes élelmünket? Furfangos ötlet – ismerte el Ayla.
Jondalar a barlang hátsó zugában bevilágított a szanaszét heverő kövek közötti
hasadékba. – Egyszer körülnéztem itt. Barlangi oroszlán nyomait véltem felfedezni.
– Ez volt Bébi helye. Mielőtt beköltöztem ide, én is felfigyeltem a barlangi oroszlán
nyomaira. Azok jóval régebbiek voltak. Azt hittem, ez a jel a védőszellememtől jött,
amellyel azt akarta tudtomra adni, hogy hagyjam abba az utazást, és maradjak itt
télire. Akkor még nem gondoltam, hogy ilyen hosszú ideig itt fogok időzni. Most
már rájöttem, hogy rád kellett itt várnom. A barlangi oroszlán szelleme vezérelt ide
téged. Aztán kiválasztott, hogy a védőszellemed megfelelően erős legyen az én
totememnek.
– Én mindig is Donit tartottam a vezérlő szellememnek.
– Meglehet, hogy ő vezetett el ide, de akkor is amondó vagyok, hogy a barlangi
oroszlán választott ki téged.
 – Lehet, hogy igazad van. Minden élőlény szelleme Doni megnyilvánulása. A
barlangi oroszláné is. Az Anya útjai kifürkészhetetlenek.
– Nem könnyű együtt élni a barlangi oroszlán szellemével, Jondalar. Nehéz próbák
elé állít; néha még abban sem voltam biztos, hogy életben fogok maradni. Ám a tőle
kapott ajándékok minden megpróbáltatást megértek. Számomra a legnagyobb
ajándék te voltál – fejezte be mondatát Ayla ellágyuló hangon.
Jondalar egy hasadékba tűzte a fáklyát, és a karjába zárta a szeretett nőt. Ez a
szókimondó, őszinte teremtés oly mohó szenvedéllyel válaszolt a csókjára, hogy a
férfi már-már engedett a kísértésnek.
– Ezt most abba kell hagynunk – szólalt meg Jondalar, és eltartotta magától Aylát –,
mert máskülönben soha nem készülünk el, és nem tudunk útra kelni. Az érintésed
varázserejű, mint Hadumáé.
– Ki az a Haduma?
– Haduma egy öregasszony volt, akivel útközben találkoztunk. Hat nemzedék
anyja, aki nagy tiszteletnek örvendett utódai körében. Az Anya számos képességével
fölruházta őt. A férfiak azt tartották, ha az öregasszony megérinti a férfiasságukat,
attól kezdve kedvükre bármennyiszer és bármennyi nővel megoszthatják az öröm
ajándékát. A legtöbb férfi erre vágyik. Néhány nő ismeri a módját annak, hogyan
lehet a férfiak vágyát felkelteni. Neked, Ayla, elegendő csupán annyit tenned, hogy
hozzám simulsz. Mint ma reggel meg múlt éjjel. Tegnap hányszor is? És tegnapelőtt?
Soha nem voltam képes és nem is vágytam ennyiszer örömömet lelni, mint veled. De
ha most átadjuk magunkat a szenvedélynek, soha nem végzünk az élelem
elrejtésével.

– Jondalar, mit keresel? – kiáltott le Ayla a teraszról.

– Csak azt nézem, találok-e még tűzkövet.
– Én még alig koptattam el azt, amelyiket először kezdtem el használni. Sokáig
kitart. Nincs szükségünk több kőre.
– Tudom, de megláttam egyet, és kíváncsi voltam, még mennyit találok. Útra
készen állunk?
– Azt hiszem, mindent odakészítettünk. Úgysem maradhatunk sokáig. Az idő most
már egyik pillanatról a másikra, gyorsan változik. Lehet, hogy délelőtt még meleg
van, és éjszakára már megérkezik a hóvihar – magyarázta Ayla, amint leért az
ösvényen.
Jondalar a bőrzacskójába csúsztatta az új köveket, még egyszer körbetekintett, és
felpillantott a nőre. Aztán még egyszer ránézett, hogy meggyőződjék, nem káprázik-
e a szeme.
– Ayla! Mit van rajtad?
– Nem tetszik?
– De még mennyire, hogy tetszik! Hol szerezted?
 – Én varrtam, a tiéddel együtt. Mintát vettem a tiédről, és a saját alakomra
igazítottam. Akkor még nem tudtam, hordjam-e. Azt hittem, hogy ez kizárólag
férfiöltözet. De még nem tudtam gyöngyökkel feldíszíteni. Megfelelő?
– Szerintem igen. Ha jól emlékszem, a nők ruhája nemigen tért el a férfiakétól. Az
ing talán kicsit hosszabb volt, és a díszítése volt más. Ez mamutoj viselet. A
zelandoni öltözékem az ingoványba veszett, amikor elértünk a Nagy Anya-folyó
végéhez. Jól áll rajtad. Azt hiszem, meg fogod kedvelni. Majd ha hidegre fordul az
idő, meglátod, milyen jó meleg és kényelmes.
– Örülök, hogy tetszik. A te szokásaidat akartam követni az öltözködésben is.
– Az én szokásaimat... Már magam sem tudom, mik a szokásaim. Nézz csak ránk!
Itt áll egy férfi meg egy nő két lóval! Az egyik a sátrunkkal, az élelmünkkel és a
tartalék ruhánkkal van felmálházva. Furcsa érzés minden teher nélkül nekivágni az
útnak, csupán a lándzsákkal és egy lándzsavetővel a kezemben. És a bőrtarisznyám
tele tűzkővel. Azt hiszem, ha valaki meglátna bennünket, igencsak meglepődne
rajtunk. Ám a legjobban én vagyok magamon meglepve. Már nem az az ember
vagyok, akire rátaláltál a szurdokban. Megváltoztattál, te nő, és ezért szeretlek.
– Én is úgy érzem, mintha kicseréltek volna, Jondalar. Szeretlek.
– Nos, merre induljunk el?
Aylának nyugtalanító hiányérzete támadt, amint a két ló kíséretében végigmentek a
völgyön. Amikor a völgy túlsó végénél a kanyarhoz értek, visszapillantott.
– Jondalar! Nézd csak! Visszatértek a lovak a völgybe. Azóta, hogy itt letelepedtem,
nem láttam őket. Elmenekültek, amikor Nyihaha anyját csapdába ejtettem. Örülök,
hogy újra itt vannak. Mindig is úgy gondoltam, hogy ez az ő völgyük.
– Ez ugyanaz a csorda?
– Nem tudom. A csődör sárga színű volt, mint Nyihaha. Nem látom közöttük, csak
a vezérkancát. Hosszú idő eltelt azóta.
Nyihaha is észrevette a lovakat, és harsányan felnyerített. Üdvözlését viszonozták.
Villám érdeklődve hegyezte a fülét. Aztán a kanca elfordult, és a nő után baktatott,
nyomában a csikóval.
Ayla a folyót követte dél felé, majd amikor a túlsó parton megpillantotta a
meredélyt, átkelt rajta. Odafent megálltak, és Jondalarral együtt felültek Nyihaha
hátára. A tájékozódási pontokat követve délnyugatnak vették az irányt. A terep mind
egyenetlenebbé vált, sziklás szurdokok és meredek magaslatok tarkították a tájat.
Amint egy sziklafalak közé zárt nyiladékhoz közeledtek, Ayla leszállt a lóról, és
szemügyre vette a talajt. Nem talált friss lábnyomokat. Egy zárt végű kanyon felé
mutatta az utat tovább, aztán felmászott egy sziklára, amely valaha a falból hasadt le.
Jondalar szorosan mögötte haladt a szurdok végében tornyosuló kő-omladék felé.
– Ez az a hely, Jondalar – mutatta Ayla. Elővett az ingéből egy kis bőrzacskót, és
Jondalar kezébe adta.
Jondalarnak ismerős volt a hely. – Mi van benne? – kérdezte a kis zacskót feltartva.
– Vörös föld. A testvéred sírjára.
 Jondalar szótlanul bólintott. Érezte, hogy könny szökik a szemébe, és meg sem
próbálta visszafojtani. A tenyerébe öntötte a vörösokkert, és a kövekre hintette.
Könnyes szemmel meredt a kőhalomra. Amikor sarkon fordult, Ayla egy
kézmozdulatot tett Thonolan sírja fölött. Már jó ideje zötykölődtek Nyihaha hátán,
mire Jondalar meg tudott szólalni. – Az Anya kedvelte őt. Ezért akarta magához
venni.
Kisvártatva megkérdezte: – Mi volt az a kézmozdulat?
– Szerencsét kívántam a testvérednek. Megkértem a Nagy Barlangi Medvét, hogy
védelmezze őt az útja során. Ez a kézjel azt jelenti: „Ursus legyen veled!"
– Ayla, amikor először beszéltél erről, nem méltányoltam a cselekedetedet. De most
már igen. Hálás vagyok, hogy eltemetted őt, és segítségül hívtad számára a törzs
védőszellemeit. Azt hiszem, a te közbenjárásoddal meg fogja találni az utat a
szellemvilágba.
– Azt mesélted róla, hogy bátor volt. Nem hiszem, hogy a bátraknak segítségre van
szükségük ahhoz, hogy megleljék az utat. Annak, aki nem ismeri a félelmet, ez
izgalmas kaland.
– Vakmerő és kalandvágyó volt. Tele volt élettel, mintha egyszerre akarta volna
leélni az egész létidőt. Ha ő nem lett volna, nem tettem volna meg ezt a hosszú utat. –
Jondalar átölte az előtte ülő nőt, és szorosan magához vonta. – És nem találtam volna
rád. Most jöttem rá: erre gondolt a shamud, amikor azt mondta, hogy ez az én
sorsom! „Ő vezet el téged oda, ahová menned kell, de ahová egyedül nem indulnál
útnak." Thonolan vezetett el engem hozzád... aztán követte szerelmét a túlvilágra.
Nem akartam, hogy Thonolan elmenjen, de immár megértem őt.
Nyugat felé haladtak tovább. A dimbes-dombos táj ismét sík sztyeppvidékké
változott, melyet a nagy északi gleccserből táplálkozó folyók és patakok keresztül-
kasul szabdaltak. A folyók magas falak között húzódó kanyonokon vágtak át, majd
lejtős völgyeken kanyarogtak végig szelíden. Még az a sztyeppén díszelgő néhány fa
és vízparti társaik is belegörnyedtek a létért folytatott küzdelembe. Nyomorékok
voltak; mintha épp el akartak volna hajolni a heves szél ütése elől, s belemerevedtek
ebbe a pózba.
Amikor csak lehetett, a völgyekben haladtak, hogy menedéket keressenek a szél
elől, és hogy fát találjanak. Csak ezeken a szélvédett helyeken tudtak sűrűn nőni a
nyírfák, a fűzfák és a fenyők. Állatokban bővelkedett a sztyepp. Új fegyverükkel
Ayláék kedvükre vadászhattak, ha friss húsra vágytak. A zsákmány maradékát
gyakran hátrahagyták a ragadozóknak és a dögevőknek.
Barangolásuk közben a hold a fázisainak fél ciklusát bejárta, amikor is egyszer
szokatlanul csendes és meleg nap köszöntött rájuk. A délelőtt folyamán nagyrészt
gyalogoltak, majd felültek a ló hátára, amikor a távolban felsejlett előttük egy zöld
dombocska. Amikor felértek a tetejére, lepillantottak. Kellemes látványt nyújtó völgy
tárult a szemük elé, amelyben nagy folyó tört magának utat. A nap delelőn állt,
amikor a vízpartra értek.
– Északra vagy délre menjünk tovább, Jondalar?
 – Egy tapodtat se menjünk tovább. Üssünk tábort – javasolta a férfi.
Ayla megpróbált ellenvetést tenni, de csak azért, mert nem szokta meg, hogy
minden ok nélkül ilyen korán letáborozzanak. Amikor Jondalar gyengéden a
nyakába harapott, és megcsippentette a mellbimbóját, Ayla belátta, semmi értelme
továbbmenni.
– Jól van, táborozzunk le – adta be a derekát. Átlendítette a lábát, és lecsusszant a
földre. Jondalar is leszállt, és segített levenni a málháskosarakat Nyihaha hátáról,
hogy a ló megpihenhessen, és szabadon legelhessen. Aztán a karjába zárta Aylát, és
megcsókolta, miközben a kezét az inge alá csúsztatta.
– Hadd vegyem le – szólalt meg Ayla.
Jondalar mosolygott, miközben a vetkőző nőt nézte. Ő is átbújtatta fején az inget, s
ekkor meghallotta Ayla kunco-gását. Amikor felpillantott, látta, hogy kacagva
beugrik a vízbe.
– Úgy döntöttem, úszom egyet – kiáltotta oda.
Jondalar sebtében levette a nadrágját, és Ayla után vetette magát. A nő az erős árral
szemben kitartóan úszott felfelé. Jondalar alig tudta utolérni. Elkapta és megcsókolta.
Ayla kibújt a keze közül, és nevetve a part felé tempózott.
Jondalar utánaúszott, de mire partot ért, Ayla már a völgyben szaladt. A férfi
utánairamodott, ám amikor csaknem megfogta, Ayla félreugrott. Jondalar minden
erejét latba vetve rohant utána, végül sikerült elkapnia a derekát.
– Most már nem menekülsz előlem, te nő – mondta, és magához vonta. – Az
üldözésben annyira kifárasztasz, hogy nem lesz erőm örömöt szerezni neked.
– Nem akarom, hogy örömöt szerezz nekem. Jondalar álla leesett, és a homloka
ráncba szaladt. – Nem akarod, hogy... – elengedte a nőt.
– Én szeretnék örömöt szerezni neked.
Jondalar szíve ismét repesett. – Ayla, te határtalan örömben részesítesz engem –
vallotta be, és ismét magához ölelte.
– És szeretnélek mindig nevetni látni. Veled a kacagás a szeretethez hasonló, jó
érzéseket kelt bennem. Ha együtt tudunk nevetni, akkor azt hiszem, az irántam
táplált szereteted soha nem fog elmúlni.
– Ayla, hogyan gondolhatsz arra, hogy a szeretetem elmúlik? Egész életemben
teutánad kutattam, bár nem tudatosan. Mindig ilyen nőre vágytam, ilyen nőről
álmodtam, és te még az álmaimat is felülmúlod. Csupa talány és látszólagos
ellentmondás vagy. Noha teljesen őszinte, szókimondó vagy, és semmit sem
rejtegetsz, náladnál titokzatosabb nővel még nem találkoztam.
Erős vagy, magabiztos, önálló, teljes mértékben gondoskodni tudsz magadról és
rólam is; és ennek ellenére szégyenérzet és harag nélkül a lábam elé omlanál, ha
hagynám, mint ahogy én hódolok Doni előtt. Bátor vagy, nem ismered a félelmet;
megmentetted az életemet, ápoltál, talpra állítottál, vadásztál, hogy táplálhass,
minden kényelemmel elláttál. Neked nincs szükséged rám. Én mégis szeretnélek
oltalmazni, védelmezni, vigyázni rád és gondoskodni arról, hogy semmi baj és
bántódás ne érjen.
Az egész életemet leélhetem melletted, de valójában soha nem ismerlek meg; sok-
sok létidőnek kell eltelnie ahhoz, hogy a lelked mélységeibe tudjak hatolni, és
megfejtsem a talányt. Az Anyával egykorú vagy, és az ő bölcsessége lakozik benned,
ugyanakkor olyan üdeség és fiatalság sugárzik belőled, mint egy beavatás előtt álló
lányból. Náladnál gyönyörűbb nőt még soha életemben nem láttam. El sem tudom
hinni, milyen szerencsés vagyok, hogy mindebben részesülhetek. Nem hittem, hogy
bárkit is meg tudok szeretni; most már tudom, hogy csak rád vártam. Nem
gondoltam, hogy tudok szeretni, Ayla, és lám, téged jobban szeretlek az életemnél.
Ayla szeme könnyesen csillogott. Jondalar megcsókolta mindkét szemhéját, és
magához szorította Aylát, mintha attól félne, hogy elveszítheti.
Amikor másnap reggel felébredtek, vékony hóréteg födte a tájat. Visszaengedték a
sátor bejáratát fedő bőrleplet, és kényelmesen elfészkelték magukat az alvóbőrben,
ám a szívük mélyén mindketten szomorúságot éreztek.
– Ideje visszafordulni, Jondalar.
– Azt hiszem, igazad van – mondta Jondalar, miközben a kis gomolyokban felszálló
leheletét figyelte. – Még csak az évszak elején járunk. Nem hiszem, hogy ádáz
viharba keverednénk.
– Soha nem lehet tudni; az időjárás könnyen meglepheti az embert.
Végül felkeltek, és hozzáláttak lebontani a sátrat. Ayla a parittyájával leterített egy
óriás ugróegeret, amely a két hátsó lábán gyors ugrásokkal tartott kifelé föld alatti
üregéből. Ayla felemelte a farkánál fogva, amely csaknem kétszerese volt a
testméretének. A táborhelyükön gyorsan megnyúzta, és nyársra tűzte.
– Bánatos vagyok, hogy vissza kell mennünk – sóhajtotta Ayla, miközben Jondalar
tüzet rakott. – Olyan jó... szórakozás volt. Csak mentünk, ameddig akartunk, és ott
álltunk meg, ahol kedvünk tartotta. Nem kellett amiatt aggódni, hogyan szállítsunk
haza bármit is. Örülök, hogy kitaláltad ezt az időtöltést.
– Engem is szomorúsággal tölt el, hogy véget ért az utazás. Jó kirándulás volt.
Lementek a partra, hogy fát keressenek a tűzhöz. Az egyik kanyar után ráleltek egy
halom összekuszálódott, korhadt, száraz faágra. Ayla hirtelen felfigyelt egy hangra.
Felpillantott, és Jondalar karja után kapott.
– Hahó! – kiáltott oda a hang.
Kis embercsoport tartott feléjük, integetve. Ayla Jondalarba csimpaszkodott; a férfi
védelmezőn magához ölelte.
– Nyugodj meg, Ayla. Ők a mamutojok. Meséltem már neked, hogy
mamutvadászoknak nevezik magukat? Azt hiszik, mi is mamutojok vagyunk –
magyarázta.
Amint a csoport közeledett feléjük, Ayla meglepett, csodálkozó arccal fordult
Jondalarhoz: – Jondalar, ezek az emberek mosolyognak. Nézd, mosolyognak rám!