A fordítás az alábbi mű alapján készült:

Karina Halle: The Wild Heir (Nordic Royals #2), 2018

Fordította
GOITEIN ZSÓFIA

A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

Bűnbe született (Átkozottak 1.), 2017
Túl közel hozzád, 2017
Bármi áron (Átkozottak 2.), 2018
Veszélyes trükkök (Átkozottak 3.), 2018
Nem lennék nélküled (McGregor testvérek történetei 1.), 2018
Egy lépéssel közelebb (McGregor testvérek történetei 2.), 2019
Éjszaka a tiéd leszek (McGregor testvérek történetei 3.), 2019
Amikor megláttuk egymást (McGregor testvérek történetei 4.), 2019
Veled biztonságban vagyok (McGregor testvérek történetei 5.), 2019
A lázadó herceg (Északi dinasztiák 1.), 2020

The Wild Heir

Copyright © 2018 by Karina Halle
All rights reserved.
Hungarian translation © Goitein Zsófia, 2020
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

További grafikai munka: Németh Renáta
Szerkesztette: Bardi Erzsébet
Korrektúra: Hoppe Adrienn
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2020

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
 www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

ISBN 978-615-5763-64-9
A todaleni Halléknak – uff da!
 FIGYELMEZTETÉS

Bár humoros, könnyed regényről van szó, kényes ízlésű

olvasóknak nem ajánlott.
Szerepel benne káromkodás, és jó néhány pikánsabb
szexjelenet is.
Ha önnek a fent említettek közül bármelyikkel gondja
van, inkább egy másik könyvet javaslok.
Köszönöm megértését.
 A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

Nem szaporítom a szót, így hamarabb belekezdhet a

regény olvasásába. A címből már jó eséllyel kitalálta,
hogy ez egy KIRÁLYI ROMANTIKUS REGÉNY, mely a
norvég trónörökösről, Magnusról szól.
Fontos tudni, hogy ez egy kitalált regény.
A norvég királyi család a valóságban elragadó.
(Részben magam is norvég származású vagyok… és
finn és kanadai.)
A jelen regény nem a valódi norvég királyi családról
szól.
Ugyanez vonatkozik a liechtensteini hercegi családra is.
Az viszont tény, hogy az emberek sokszor kifigurázzák
vagy a szájukra veszik a királyi családot.
Még egyszer: ez a regény teljes mértékben a képzelet
szüleménye. Nincs köze a valósághoz.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a valódi norvég
trónörökös egy rendezvényen ismerte meg a hercegnőjét,
aki egyedülálló anya volt. Ebből is látszik, hogy az élet
sokszor furcsább dolgokat szül, mint a fantázia.
Ily módon nem is tűnik olyan lehetetlennek, hogy az
ember megtalálja a herceget.
Itt és most szeretném megnyugtatni a norvég
rokonaimat, hogy bár a szereplők neve sok esetben
megegyezik a tiétekkel, nem rólatok mintáztam a
karaktereket. Ettől függetlenül sokat gondoltam rátok és a
szeretett Norvégiára, miközben a regényt írtam.
Na jó: a könyvben szereplő királyné karakterét a
nagynéném, Else ihlette. :D
Utóirat: ha azon gondolkodik, hogy van-e előzménye a
regénynek, melynek elolvasása nélkül nem érthető a
mostani, akkor megnyugtatom, hogy nincs. Magnus
herceg ugyan feltűnik A lázadó herceg című
regényemben, de ettől még nem szükséges elolvasni, mert
a jelen regény önmagában is tökéletesen megállja a
helyét.
Persze ha mégis elolvasná A lázadó herceget, annál
jobb.
JÓ SZÓRAKOZÁST!
 MAGNUS

– Ezt elcseszte – ismétli Ottar.

Nem pont ezt szeretném hallani, amikor azon vagyok,
hogy kilencszáz méter magasságból szabadesést hajtsak
végre a fjord fölött.
De most, hogy Ottar szavai járnak a fejemben, és azon
agyalok, hogy mennyire elcsesztem az életemet, talán
mégsem olyan elvetemült gondolat leugrani a szikláról.
Mi több: ebben a helyzetben a legjobb megoldásnak
tűnik.
Ahogy a Kjerag szikla szélére érek, végig a fjordot
nézem, mely úgy szeli ketté a völgyet, mint egy kék bárd.
Hirtelen minden aggodalmam és mélabús gondolatom
elszáll.
Ugrom.
Az ember születését pont olyannak képzelem, mint az
ugrásom első két másodpercét. A szilárd talajról és a
kiszámíthatóságból a hűvös semmibe tartok. Semmihez
nem fogható érzés magam mögött tudni a valóságot.
Kitárt karral repülök. Súlytalanul, mint egy madár.
Alászállok, és szinte lebegek.
Aztán süllyedni kezdek.
Arcomat fújja a szél, mosolygok, és hallom, ahogy zörög
a sisakom. Nincs más, csak én, a szél és a mérhetetlen
mennyiségű adrenalin. Esküszöm, jobb, mint a szex.
Talán.
Ahogy telik az idő, kezd kitisztulni az agyam. Az
ejtőernyő madzagja után nyúlok, és meghúzom. Ahogy
kinyílik, már nem zuhanok olyan gyorsan, inkább lassan
süllyedek.
Általában az ugrás ezen szakaszában kezd lassulni a
szívverésem. Már tudom, hol vagyok és mit csinálok.
Biztonságban vagyok. Sikerült. Az égszínkék fjord felé
tartok, a szemem magasságában sasok szállnak. Ilyenkor
végtelen boldogságot szoktam érezni.
Csakhogy ma nincs béke és megnyugvás.
Pedig ha ugrom, általában megszűnik körülöttem a
világ. Magam mögött hagyok minden gondot. Fölöttem az
ég, alattam a fjord.
Most viszont nem erre koncentrálok, mert még mindig
Ottar szavai járnak a fejemben.
Elcsesztem. Ezt sajnos nemcsak ő mondja. Hanem a
húgaim, a szüleim és a média is. És az az átkozott
miniszterelnök.
Ha az ember főméltóságként hülyeséget csinál, akkor az
egész ország, mi több, az egész világ ezen lovagol.
Norvégia trónörököse vagyok, és a legutóbbi
botrányom alaposan odatett a királyi család jó hírének.
Nem csoda, hogy ezek után könnyebben ugrottam, mint
máskor.
Ordítás szakítja félbe a gondolatmenetet. Felnézek, bár
semmi mást nem látok, csak az ejtőernyőt. Ottar kiáltott.
A fickó másodszor végez bázisugrást, de neki már ez is
sok.
Normális ember nem ugrik úgy, mint én. Nem
véletlenül kaptam a „Magnus, az őrült” becenevet.
Már nem hallom a kiáltást, ami azt jelenti, hogy Ottar
végre kinyitotta az ernyőjét. Most már inkább a talaj
miatt kell aggódnom.
Figyelj, te barom – mondom magamnak, és minden
erőmmel azon vagyok, hogy visszatereljem a
gondolataimat a süllyedéshez, míg nem késő. Magam elé
húzom a kötelet, és a bámészkodó emberek felé irányítom
magam. Remélem, hogy Ottar követi a példámat. Az
utóbbi landolása nagyjából olyan sikkes volt, mintha egy
sertés katapultált volna.
Csak egy kicsiny fűfoltot látok, ami azt jelenti, hogy
pontosan kell landolnom, ha nem akarok a sziklának
ütközni vagy a jéghideg vízbe esni.
Tudom, hogy fájdalmas lesz az érkezés.
Ahogy földet ér a lábam, megrogy a térdem, és
mindenem fáj. Összegömbölyödöm, aztán felugrom, és
beütöm a vállam a sziklába.
A fenébe.
Az emberek csak bámulnak. Nem volt valami elegáns
az érkezésem.
Leveszem a sisakot, megigazítom a szemüveget, és
biccentek.
–  Ahhoz képest, hogy meghalhattam volna, egész
szerencsésen landoltam – jelentem ki széles vigyorral.
 Sokan tapsolnak. Jó eséllyel turisták. Kikötötték a
csónakot, és folyamatosan videózzák az olyan
elmebetegeket, mint én, hogy megörökítsék a híres ugrást.
Ottar következik.
Megint ordít, és ahogy süllyed, folyamatosan rúgkapál.
A kötelet rángatja, és szemlátomást fogalma sincs, mit
csinál. Ha nem lassít és nem kormányoz rögtön, akkor
vagy nekimegy az embereknek, vagy nekicsapódik a
mögöttük lévő sziklának.
Ennek rossz vége lesz.
Mindenki tanácstalanul bámul, én viszont tudom, hogy
Ottar képtelen uralni a helyzetet. Annak ellenére, hogy a
szemüveg takarja, biztosra veszem, hogy tágra nyílt
szemmel, tátott szájjal és rettegve közelít.
Gondolkodás nélkül odarohanok, felugrom, és
próbálom átfogni a combját, hogy a jó irányba tereljem.
Valahogy sikerül lehúznom. Olyan érzés, mintha egy
hatalmas, kövér, szőrös madarat fogtam volna. Ahogy
rám zuhan, kipréseli belőlem a szuszt, és a földre esem.
–  Jó ég, felség! – kiáltja. Bár tele lett fűvel a szám,
rámordulok, hogy fogja be.
Leszáll rólam, én pedig hanyatt fekszem, és próbálom
rendezni a légzésemet. Közben azt remélem, hogy senki
nem hallotta a megszólítást.
– Sajnálom! – folytatja, aztán végigsimít a karomon és a
combomon. – Jól van?
Szegény Ottar! Egyáltalán nem akart részt venni ebben
az egészben. Annak idején ő volt a kocsiban várakozó
háttérember. Aztán apám egészségügyi problémái miatt
kénytelen volt elkísérni a hóbortjaimra. Tekintve, hogy
nem akarok felhagyni a szenvedélyemmel, Ottart
rendelték mellém, hogy szemmel tartson, és ott legyen, ha
baj van.
Nemcsak arra kell ügyelnie, hogy túléljem a
szabadesést (máskülönben nem jutok el a trónig), hanem
azt is figyeli, nehogy megszökjek és valami hülyeséget
csináljak. Mármint nagyobb hülyeséget, mint leugrani a
szikláról. Elég rossz hírem van. Sokan lobbanékonynak
tartanak. Kisgyermekkorom óta azzal bosszantom az
őröket, hogy megszököm, amikor csak lehet.
–  Jól vagyok – mondom Ottarnak, aztán felülök, és
körülnézek. Az emberek tisztes távolban maradnak
tőlünk, mintha attól tartanának, hogy Ottar a fejükre esik.
– Megmentette az életemet, uram – hálálkodik, és húsos
kezét a vállamra teszi. – Nem tudom, hogyan
köszönhetném meg.
A kézfejére nézek, aztán lerázom.
– Kezdhetné például azzal, hogy visszaváltozik Csavardi
Samuvá.
–  Persze, uram – vágja rá, és zavarba jön. Ezt inkább
annak tudom be, hogy nekem köszönheti az életét, nem
pedig a Gyűrűk urából vett becenévnek. Bár esküszöm,
hogy ijedtében mindjárt Frodónak szólít. – Még egyszer,
sajnálom.
– Nem az ön hibája.
Persze nem is az enyém.
 – Viszont felsegíthetne – teszem hozzá.
– Igen, uram.
Megfogja a kezem, és talpra állít. Érzem, hogy egyre
többen figyelnek. Talán azért, mert feltűnt nekik a
megszólítás. Mintha lennék valaki. Szívesen felszívódnék.
Valaki előveszi a fényképezőgépét, és ránk zoomol. Nem
tudom, hogy a két idióta ugrót akarja megörökíteni, vagy
azt hiszi, hogy fontos személy vagyok.
Szélesen vigyorgok, aztán Ottarra nézek, aki laza fél
fejjel alacsonyabb nálam.
– Talán vissza kéne mennünk a csónakhoz.
A partnál vár minket a fehér, indiai tölgy motorcsónak,
melynek oldalára van pingálva a neve: Elskling. A
csónakot az egyik testőröm, Einar vezeti, aki Ottarhoz
hasonlóan folyton a nyomomban van, mert tudja, hogy le
akarom rázni. Tekintve, hogy a seregben szolgált, nehéz
dolgom van, ha le akarom koptatni. Figyeli minden
lépésemet.
Hallom, ahogy kattognak a fényképezőgépek, de ezúttal
nem pózolok. Felkapom az ugrófelszerelést, aztán segítek
Ottarnak, aki még mindig a mellkasához erősített
madzaggal szerencsétlenkedik.
A tömeg hirtelen ámuló hangokat hallat, mire felnézek
az égre. Az ugrók lassan ereszkednek a magasból, hárman
egymás mögött, sorban. Ebből a távolságból színes
csillagoknak tűnnek.
Újabb kattogást hallok.
Két embert kivéve mindenki az ugrókat nézi.
 Ez a kettő viszont nekünk szegezi a fényképezőgépet.
Észre kellett volna vennem, de teljesen másutt járt az
eszem.
Idióta vagy, Magnus.
–  Ezek nem a …? – kezdi Ottar, de még be sem fejezi a
mondatot, amikor a két fickó megfordul, és a csónak felé
iszkol.
– A francba! – szitkozódom, és azon gondolkodom, hány
felvételt készítettek.
Nem mintha valami illetlenséget csináltam volna, de
megígértem a családomnak, hogy elkerülöm a
lesifotósokat, a két nyomorult miatt viszont megborult a
rend. Pont azért jöttem ide, mert nem akartam, hogy
lefényképezzenek. A lesifotósok ugyanis nem szoktak
követni Kjeragba.
Csakhogy ez a két pasas nem átlagos paparazzo. Orosz
ikerpár, akik leginkább úgy néznek ki, mint a T-1000 a
Terminátorból. Úgy is viselkednek. Megállíthatatlanok.
Mindegy, hová megyek, ezek a pöcsfejek a nyomomban
vannak, fényképeznek, és eladják a legjobban fizető
pletykamagazinnak vagy szennylapnak. Nem mondom,
hogy szomorú vagyok, amiért „dögös, szexi, egyedülálló
hercegnek” titulálnak, de ezek után nem csoda, hogy
sokat foglalkozik velem a média.
– Mennünk kell – mondom Ottarnak. – Most.
Alapból hagynám az egészet a fenébe, de mivel tudom,
hogy ez a két seggfej el fogja adni az első pár fotót,
melyeknek az lesz a címe, hogy „A herceg öngyilkosságot
kísérelt meg a szikláról (és a személyi titkára próbálta
megmenteni)” vagy a „Család fekete báránya”, úgy érzem,
mégis foglalkoznom kell a dologgal. Főképp, hogy ezek azt
hiszik, hogy mutogathatnak, mint egy cirkuszi állatot.
A füvön futva érjük el a csónakot. Behajítjuk a
holmijainkat, aztán térdig gázolunk a jéghideg vízbe,
hogy beszálljunk. Einar ül a kormánynál. Vaskos, sötét
szemüvege mögül is tisztán látom, hogy a homlokát
ráncolja.
Odalépek, aztán arrébb lököm, és átveszem a kormányt.
–  Ha nem bánja, majd én vezetek – mondom, aztán
átnézek a vállam fölött, és látom, hogy a két fickó
pániksebességgel kilő a motorcsónakjával.
Ottar majdnem átesik a korláton, ezért gyorsan a
kötélbe kapaszkodik, Einar pedig megmarkolja a
vezérlőpultot.
–  Biztosra veszem, hogy ezt nem helyeselné az
édesanyja – kiáltja Ottar, és próbálja kihúzni magát.
Engem viszont semmi más nem érdekel, csak hogy
utolérjem az oroszok csónakját.
–  Biztosra veszem, hogy azt sem helyeselné, hogy a
lesifotósok martaléka legyek – vágok vissza, és kacsintok.
– Hagyja – sóhajtja Ottar, aztán ismét a kötélre esik.
Annak ellenére, hogy mindig el tudok menekülni a
problémáim elől, a tény, hogy követtek, azt sugallja,
szembe kell néznem velük. Csak rajta! Őrült Magnus
módra.
–  Hagyjam? – kérdezek vissza. – Épp ön mondta
nemrég, hogy elcsesztem. Valóban. Ezért mindent jóvá
kell tennem.
– Uram – szól Einar a torkát köszörülve. Ha nem lenne
rajta ez a mindent takaró napszemüveg, akkor sem
tudnék olvasni a tekintetéből. Sokszor az az érzésem,
hogy Einar ugyanabban a robotgyárban készült, mint az
oroszok, csak neki több izmot adtak a gyártók.
– Menni fog, Einar. Inkább arra figyeljen, hogy Ottar ne
essen vízbe.
Einar nem mozdul. A szája egyenes vonala pedig azt
súgja, hogy nem szereti, ha megmondják, mit tegyen.
Ottarnak kedvemre parancsolgathatok, de Einar pontosan
azért van mellettem, hogy védjen.
Nekem ugyan nincs szükségem védelemre, de ez nem
akadályozza meg abban, hogy állandóan a nyomomban
legyen. Ha randira megyek, még akkor is ott van valahol a
háttérben. Egyedül akkor van egy kis nyugtom, ha
kefélek. Legalábbis őszintén remélem, hogy nem
kukucskál az ablakon. Félreértés ne essék: kifejezetten
izgat a gondolat, hogy valaki megles szex közben, de
Einar komor, himlőhelyes arca inkább kedvemet szegné.
Ettől függetlenül nem bántam volna, ha figyeli, amikor
Heidihez megyek.
Amikor beléptem a szobájába.
Na nem az első alkalommal, amikor kis híján halálra
keféltem a csajt.
Másodszor viszont kitette a telefonját, és azt mondta,
hogy szeretné emlékként megörökíteni a
szeretkezésünket.
Beleegyeztem. Miért ne akartam volna felvenni a
pillanatot, amikor belerakom a farkam? Ez általában fel
sem merül, mert a legtöbb nő kalandvágya a kutyapózig,
a szopásig és a seggre csapásig terjed. Ezt felvenni felejtős
lenne.
Aztán kellemetlenül éreztem magam, amiért
szakítottam Heidivel. Nem mintha komoly kapcsolatunk
lett volna, de sikerült jó pár olyan randit összehozni, amit
elrejtettünk a nyilvánosság – és az apja – elől. Gyanítom,
hogy többet akart a csaj. Konkrétan: ő akart Norvégia
hercegnője lenni.
Csírájában kellett volna elfojtanom az egészet, de ha
szakítok valakivel, szívesen megnézem a vele készült
szexvideót. Ez is egy példa rá, hogy a
meggondolatlanságom mekkora bajt okoz.
Alaposan elcsesztem.
Kikerült a kezemből az irányítás, és fogalmam sincs, mi
lesz ezután.
Tegnap került napvilágra az ügy, ezért muszáj
beszélnem a szüleimmel, bár már most érzem a
haragjukat.
Rettentően dühös vagyok, és csak egyetlen módon
vezethetem le a feszültséget.
Olyan gyorsan megyünk, hogy utolérjük a lesifotósokat.
Nemsokára megelőzzük őket.
–  Remélem, tudja, mit csinál – mondja halkan Einar,
miközben folyamatosan a másik csónakot figyeli.
 –  Ön szerint tudom én bármikor, hogy mit csinálok? –
kérdezem félig vigyorogva.
Kit érdekel, ha túltolom a manővert? Megérdemlik.
– Hé! – ordítok a fotósokra, ahogy melléjük érünk. – Egy
jó fényképet?
A hangomat ugyan viszi a szél, de mindketten egyszerre
rám néznek, és felemelik a fényképezőgépüket.
Szélesen mosolygok, és feltartom a középső ujjamat.
Aztán gyorsan megmarkolom a kormányt és elrántom,
mire hatalmas hullám keletkezik, mely tetőtől talpig
lefröcsköli a két fickót.
Kitör belőlem a röhögés, aztán az ellenkező irányba
kormányozom a csónakot, hogy a fjord végében lévő
kikötőbe érjünk. A két nyomorult oroszul kiabál, és a
fényképezőgépét törölgeti. Biztosra veszem, hogy mindkét
masinát sikerült tönkretennem.
Így jártak.
–  Szép manőver, uram – jegyzi meg Einar. Ahogy
ránézek, valami mosolyfélét látok az arcán.
– Köszönöm, jóember.
– Azt ugye tudja, hogy a két fickó be is perelheti? – szól
Ottar, aki lassan feltápászkodik, de még mindig szorosan
fogja a kötelet.
– Ne legyen már poéngyilkos, Ottar! Hadd örüljek végre.
Pontosan tudom, hogy hosszú ideig ez lesz az egyetlen
boldogságom.
Annak ellenére, hogy ott élek, ahol akarok, és azt a palotát
választom Norvégiában, amelyiket kedvem tartja, én a
kényelmes kis lakásomat szeretem a legjobban. Na jó.
Átlagmércével mérve korántsem kicsi. Majorstuen előkelő
negyedében található, és jóval több szoba van benne,
mint amivel kezdeni tudok valamit. Ettől függetlenül még
mindig emberibb otthon, mint egy palota.
Az alsó szinten Einar, Ottar és a testőrség jó pár tagja
lakik, az alagsorban pedig egy H&M üzlet található. Közel
a villamos, de engem megnyugtat a hangja, emellett
imádom a város nyüzsgését.
A lesifotósok tudják, hogy a környéken lakom, de azt
nem, hogy pontosan hol. Az utcára néző ablakok
sötétítettek, így nem látni be. Ha napfényre van
szükségem, felmegyek a tetőtérre, ahol rejtve maradok a
kíváncsiskodók elől. Az épületnek számtalan bejárata
van, és egy alagúton keresztül is megközelíthető. Anyám
ezen keresztül jön majd látogatóba. Félek, mert az alagút
még az 1800-as években készült, és elég nyirkos belül.
Anya mégis ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön. Méghozzá
minél hamarabb.
Rossz hír. Ha a palota helyett itt akar velem beszélgetni,
mert nem akarja, hogy apám és a legfiatalabb húgom,
Mari hallja, akkor nagy baj lehet. Mintha azt szeretné,
hogy kevesebb tanú legyen, ha netán megölne.
Körbenézek, és épp azon gondolkodom, hogy elrejtsem-
e a falon található díszkéseket és a hatalmas viking
díszfejszét, amikor kopognak.
 Odalépek az ajtóhoz, végigsimítok a hajamon, hogy
kicsit rendezettebb legyen – általában kócos, és hosszabb,
mint amit anyám ízlésesnek talál –, aztán mély levegőt
veszek, és kinyitom az ajtót.
Anyám és a testőre, Per állnak a folyosón. Látom Einart
a háttérben, ahogy lefelé tart a lépcsőn.
– Magnus! – szól anyám szigorúan.
–  Anya – mondom ugyanúgy. Rámosolygok, amitől
általában elolvad, de ezúttal nem sikerült elérnem a
kívánt hatást. Aztán Perre nézek, de ugyanúgy nem tudok
olvasni a szeméből, ahogy Einarnak sem. Még egy robot.
Megköszörülöm a torkom, és a lakás felé biccentek.
– Gyertek be!
Anya bólint, aztán a tekintetével jelzi a testőröknek,
hogy maradjanak a helyükön. Ő viszont belép, és becsukja
maga mögött az ajtót.
–  Takarítottál – állapítja meg, ahogy végigméri a
nappalit. Javarészt egybefüggőek a terek, ezért
bárhonnan belátni az egész lakást. Általában hatalmas
nálam a rendetlenség. Bár van bejárónőm, aki
mindennap kitakarít, mégis olyan a helyiség, mintha
tornádó pusztított volna benne. Ezek után a Rendetlen
Magnus becenév is illene rám.
–  Azt akartam, hogy méltó legyen a királyné-
látogatáshoz.
–  Süket duma – vágja rá a fejét csóválva, miközben
szúrós pillantást vet rám.
Ez az anyám. Lehet, hogy királyné, de legalább olyan
trágár és nyers tud lenni, mint én. Apám elég simulékony
és alkalmazkodó, mondhatni egy kicsit papucs, anyám
viszont mindig megmondja, mit akar, és azonnal a
lényegre tér. Könyörtelenül.
Legalábbis általában. Amilyen szúrós a tekintete, most
kivételesen félelmet is látok a szemében, amitől én is
megijedek.
Kezd gyorsabban verni a szívem, amikor a két
karosszék felé biccent, melyek között egy medvebőr
szőnyeg hever.
–  Ülj le! Valamit meg kell beszélnünk, és most az
egyszer végig is kell hallgatnod.
–  Kérsz egy csésze kávét? – kérdezem rémülten, és a
konyha felé pillantok. Hátha nyerek egy kis időt, míg
elkészítem.
– Ülj le, Magnus!
Leülök, ő pedig velem szemben helyezkedik el. Anyám
mindössze százhatvan centi magas, mégis rettentően
ijesztő ebben a pizsamára emlékeztető
selyemkosztümben.
Nem szól semmit, amitől csak nő bennem a feszültség,
és lassan úgy érzem, felrobbanok. Végül én szólalok meg.
– Nagyon sajnálom, ami a múltkor…
–  Elég! – szakít félbe, és felemeli a kezét. – Elég. Nem
kell bocsánatot kérned. Bár kíváncsi vagyok, hogy tényleg
sajnálod-e, ami történt, vagy csak mondod.
Jogos.
–  Ami történt, megtörtént – folytatja. – Már nincs
visszaút. Csak annyit tehetünk, hogy csökkentjük a kárt.
Ha egyáltalán lehetséges.
– A miniszterelnök biztosan megérti, hogy…
–  A miniszterelnök… nem érti meg! – kiáltja villámló
tekintettel. – Magnus! Videóra vetted, ahogy a lányával
szexelsz!
–  Szakítófélben voltunk – mondom halkan, és
végigsimítok az arcomon. A fenébe. Nem akarok egy
szexvideóról beszélgetni az anyámmal. Akkor sem, ha
most ez a fő hír mindenütt.
– Minden nővel így szakítasz? – kérdezi hitetlenkedve.
Ránézek, és látom, undor ül ki az arcára.
– Először is: mi a fenét kerestél te Heidi Lundströmmel?
–  Rajongóm. Úgy értem, járni akart velem. Az évek
során rengetegszer összefutottunk, ezért nem véletlen,
hogy így alakult. Szakított a barátjával. Épp egy puccos
jótékonysági bálon voltunk. Békák, mocsár, ilyesmiről
volt szó, és…
–  Egy percig sem jutott eszedbe, hogy tiltott övezetben
jársz?
– Nem.
–  Hát persze hogy nem. Mert soha egy percig sem
gondolkodsz! Csak mész a saját fejed után, és kész. Soha
nem tettél másképp. Én… mi… huszonnyolc éve
próbálunk megzabolázni, hiába. Nem hatott rád semmi.
– Hé! – kezdem, mert nagyon nem tetszik, hogy mindent
a fejemhez vág. – Gondolkodtam. Mi több, arra
gondoltam, hogy mi ketten jó páros lennénk, mert
hasonló az életvitele, és pontosan tudja, milyen egy
befolyásos családban felnőni. Csakhogy sokkal… hm…
labilisabb, mint hittem.
– Tekintve, hogy te is igen labilis vagy. Már értem, miért
kötődtél hozzá – teszi hozzá, miközben úgy tesz, mintha
nem venné észre az arcom rándulását a labilis jelzőre. –
De most őszintén: szexvideó?
Ezt úgy mondja, mintha idegen nyelvet tanulna.
– Bele sem gondoltál, hogy ennek következménye lehet?
– Miért tettem volna?
–  Mert… egy efféle dolognak mindig vannak
következményei. Nem hallottál még a celebbotrányokról?
– Az Hollywood.
–  Csakhogy itt is előfordulhat. A séma ugyanaz.
Egyértelmű, hogy semmit nem tanultál a hercegségből.
Sőt, mintha kerülnéd ezt az egészet. Ezt akarod? Le
akarsz mondani? Önszabotázs?
– Szó sincs róla. És nem akarok lemondani.
Elcsuklik a hangom a mondat végére. Mindig így van,
amikor a lemondás szóba kerül. Amikor emlékeztetnek
rá, hogy rossz király lennék.
–  Nézd – előrehajolok, a combomra könyökölök, és
összefűzöm az ujjaimat. – Hibáztam Heidivel. Sem őt, sem
a miniszterelnököt nem akartam megalázni, bár tudom,
hogy a fickó kezdettől fogva utál. Nem mondhatnánk azt a
sajtónak, hogy kamu felvétel? Valaki biztosan
meghekkelte Heidi telefonját, ahogy ő szokta mondani.
Nem kommunikálhatnánk azt, hogy az illető
Photoshoppal készítette az egészet?
Anyám szigorúan rám néz, és sóhajt.
–  Nem, miután Heidi mindent kitálalt. Ami azt illeti,
büszkének tűnt. Szerintem annak a lánynak van egy kis…
Hogy is mondják? Apakomplexusa.
–  Fogalmam sincs – mormolom, és közben igyekszem
visszaidézni, miket mondott Heidi szex közben. – Mit
csináljak? – kérdezem tanácstalanul.
–  Megmondom, Magnus. De egyáltalán nem fog
tetszeni.
Mély levegőt veszek, és várom, hogy mivel rukkol elő.
– Jó. Miről van szó?
Összeszorítja az ajkát, és nem szól semmit. Tudom,
hogy azért csinálja, mert türelmetlen vagyok és utálok
várakozni. Azt is tudom, hogy szeret kínozni.
–  Először is bocsánatot kell kérned a miniszterelnöktől
és Heiditől. Személyesen. Aztán a nyilvánosság előtt a
sajtókonferencián.
– Tessék?! – kiáltom. – A kamerák előtt? De… azt fogják
hinni, hogy gyengék vagyunk.
Keserű mosoly jelenik meg az arcán.
–  Hála neked, már most is azt hiszik. Sikerült
lerombolnod a monarchia hírnevét. Az egész ország, sőt…
az egész világ rajtunk röhög. Magnus! Amit most tettél, az
csak hab volt a tortán. Régen tisztelet övezte a királyi
családot, aminek most vége. Ez végzetes egy olyan
világban, ahol amúgy is gyengül a monarchia ereje.
A kurva életbe.
 – Na jó. Megteszem.
– Még jó. És azt is, amit most mondok.
–  Mit? Ennél rosszabb már úgysem lehet – mondom
halkan, de ahogy rám néz, már sejtem, hogy tévedtem.
Mély levegőt veszek.
–  Az pedig… – kezdi, aztán megrándul az arca. – Meg
kell házasodnod, Magnus.
 MAGNUS

Képtelen vagyok felfogni, amit legutoljára mondott.

Hallottam, de nem tudom beépíteni az agyamba.
– Tessék?
Anyám összevonja a szemöldökét.
– Hallottad. Meg kell házasodnod.
Még mindig nem jutott el az agyamig. Oldalra hajtom a
fejem, és továbbra is azt hiszem, hogy rosszul hallottam.
– Tessék? Házasodni?
– Igen.
– Kivel?
– Van egy listám. Tudom, hogy még barátkoznod kell a
gondolattal, de az biztos, hogy az illetőnek európai
nemesi családból kell származnia. Olyan nőt kell feleségül
venned, akire büszke lehet az országunk.
Tátva marad a szám, mégsem kapok levegőt. Szívem a
torkomban dobog, és majd kiugrik, amikor végre
felfogom, amit anyám mondott.
Jóságos ég!
Micsoda?
– Hogy… mi… Azt akarod, hogy megházasodjak?
Anyám sóhajt.
–  Nem vagy hülye, Magnus. Mi lenne, ha ismételgetés
helyett elkezdenél gondolkodni azon, amit hallottál?
 –  De… miért? Miért ez a megoldás egy szexvideóra?
Ugye nem azt akarod, hogy feleségül vegyem Heidit?
–  Nyugodj meg. Mindketten tudjuk, hogy bolond az a
lány. És az apja is. Olyan nőt kell feleségül venned, minél
hamarabb, aki szép, kedves, kifinomult és jó hírű. Csak
így jöhetünk ki jól ebből az egészből.
– Ezt meg hogy érted? – kiáltom, és felpattanok.
– Ülj le!
– Üljek le? Üljek le?!
Érzem, hogy vörösödik a fejem, és az egekbe szökik a
vérnyomásom. Tudom, hogy vissza kéne fognom magam,
főleg, mivel nincs más választásom.
–  Azt mondod, feleségül kell vennem egy idegent csak
azért, mert úgy gondolod, hogy ő teheti boldoggá az
országot és a miniszterelnököt?
– Igen – vágja rá egyszerűen, és összefonja a kezét.
Ránézek, és remélem, hogy a tekintetemből érzi, milyen
kínosnak és nevetségesnek érzem a javaslatát. De ő állja a
pillantásomat. Szeme villámot szór, és látszik, hogy
teljesen eltökélt.
Hurrá!
Továbbra sem ülök le. Azzal megadnám magam.
– Tudom, hogy nem ezt akarod – kezdi.
– Nem mondod…
–  De őszintén szólva egy országnak olyan uralkodóra
van szüksége, aki felelősségteljes, és hűen képviseli a
hazáját.
– Apa ilyen. Mindenki szereti.
 Anya kibámul az ablakon.
– Apád nagyon beteg.
A nyár folyamán sokszor hallottam, hogy apám beteg,
megrendült az egészsége, és ehhez hasonló kifejezéseket
használtak, mióta gyulladást diagnosztizáltak nála. Egy
hónapja már külön betegszobát létesítettek számára a
palotában, ahol az orvos majdnem mindennap
kivizsgálja. Amennyire tudom, ebből meg lehet gyógyulni.
Anyám most először használta a nagyon beteg kifejezést,
és most először látom rajta a bánat jeleit.
– Majd meggyógyul – mondom úgy, mintha ettől jobban
lenne. – Két hete láttam, és remekül nézett ki. Illetve
jobban.
Anya sóhajt, aztán egy pillanatra összeérinti a tenyerét,
ami megint csak arra utal, hogy nagyobb a baj, mint
hinném.
Kezdek összeomlani.
– Heveny hasnyálmirigy-gyulladása van.
–  Tudom. De azt mondtad, hogy az emberek nyolcvan
százaléka túléli.
–  Ezt az orvos mondta. Ő már sok mindent látott. De
ettől még tévedhet.
Nem akarok rákérdezni. Apám nemrég múlt hetvenöt.
Tudom, hogy régen sokat ivott titokban, de ez a család
többi tagjára is érvényes.
– Jobban lesz…
–  Nagy fájdalmai vannak, Magnus. Sokat hány, ami
szintén rossz jel. Még ha fel is épül valamelyest, élete
végéig fájdalmakkal kell élnie. Nem lesz ereje az
uralkodásra.
Valamiért úgy hittem, hogy apám örök életű. Nem is
gondoltam a korára, míg beteg nem lett. Sokáig nem
vehette feleségül anyámat, aztán még hosszabb ideig
vártak, míg anya végre teherbe esett velem. Tizenöt év
korkülönbség van köztük, apa mégis mindig fittnek és
fiatalosnak tűnt.
Pont ezért úgy gondoltam, hogy soha nem lesz az
enyém a trón. Talán tudat alatt reménykedtem, mert a
gondolatra is elfogott a pánik.
Anyám könnyes szemmel néz rám.
A fenébe.
–  Ha nem akarsz lemondani, akkor te leszel a király.
Méghozzá hamarabb, mint hinnéd. Hamarabb, mint
reméltük. Azt akarom, hogy változtass a halálveszélyes
ugrásokkal, botrányokkal és mindenféle bulikkal és
nőkkel teli zűrös életeden, és olyan ember legyél,
amilyennek látni akarunk. Házasodj meg végre, csillapodj
le, és alapíts családot, ahogy a királyok szokták.
Ez túl sok. A gyomrom is felfordul. Leülök, és idegesen
kopogok a lábammal.
– Apával is beszéltél erről?
– Igen. És egyetért.
– Ez olyan, mint az érdekházasság.
–  Nem az, ha te választod ki az arát – vágja rá
szigorúan.
– Márpedig az – ismétlem, és dühösen ránézek. – Hála a
megfelelési kényszerednek. Mert pontosan tudod, hogy
soha nem akartam megnősülni.
– Huszonnyolc éves vagy. Ennek a pillanatnak is be kell
következnie.
– Miért? Mert ez a társadalmi elvárás?
–  Pfff – legyint. – Eddig magasról tettél rá, hogy mi a
társadalmi elvárás. Egész másról van szó. Szükséged van
valakire, Magnus. Kell valaki az életedbe ezek helyett a
marhaságok helyett.
–  Fogadok, hogy a húgaimnak nem ezt a dumát adod
elő. Mindig arra biztattad őket, hogy csináljanak, amit
akarnak, és randizzanak azzal, akivel akarnak. Női erő,
önmegvalósítás, vagy mi a fene.
–  Te más vagy, Magnus, és ezt pontosan tudod. Arra
biztatom őket, hogy csináljanak, amit akarnak, mert a
társadalom mindig nagyobb nyomást és kényszert
gyakorol a nőkre. Téged viszont senki nem fog vissza. Épp
itt az ideje, hogy te magad tedd meg.
– Na jó. Most aztán eladtad nekem a házasságot.
– Egyedül akarsz meghalni?
Ismét felpattanok.
–  Figyelj, anya! Nem akarlak megbántani, de ez a
beszélgetés kezd nagyon rossz irányt venni.
Lehunyja a szemét, és próbálja összeszedni magát.
Feláll. A kezemet nyújtom felé, de ahogy mindig, most is
visszautasít.
– Pont úgy alakult a beszélgetés, ahogy feltételeztem.
Elhalad mellettem, aztán az ajtó felé veszi az irányt.
 –  Ennyi? – kérdezem. – Nem akarsz kiabálni vagy
megfenyegetni?
A kilincsre teszi a kezét, vár egy kicsit, aztán láthatólag
megfeszül a válla, végül rám néz.
–  Gyere el holnap vacsorára. Már rég volt együtt az
egész család.
Aztán kinyitja az ajtót, és kilép a folyosóra. Még sokáig
visszhangzik a fejemben a zár kattanása.

Másnap fél hétkor Einar és Ottar beültetnek a királyi

autóba, ami egy sarokra parkol a lakásomtól. A
városközpontban lévő palota felé tartunk, ami egyáltalán
nincs messze. Mi több, túl közel van. Mondtam nekik,
hogy gyalog is mehetünk, de gondolom, attól tartottak,
hogy megszököm, ezért nem engedték. A barátom, Viktor,
Svédország trónörököse csinálta ezt. Elutazott, és másnak
adta ki magát. Szerintem soha nem leszek rá olyan irigy,
mint ebben a pillanatban.
Áthaladunk a kapukon, és Einar leparkol a hátsó
bejáratnál. Körös-körül csoda szép park fogad minket.
Szeptember van, ezért a levelek már kicsit besárgultak, és
egyre hűvösebbek az éjszakák.
Tor, anyám inasa üdvözöl minket, aztán az étkezőbe
vezet. Vicces, mert itt nőttem fel, mégis idegennek érzem
magam. Ahogy tizenhét éves lettem, elköltöztem, és utána
valahányszor visszatértem, mindig olyan érzésem volt,
mintha idegenek laknának a palotában.
Talán azért, mert én váltam mindenki számára
idegenné. Most sincs másképp. Ahogy belépek az
étkezőhelyiségbe, három húgom teljesen egyszerre fordul
felém. Kis híján remegni kezdek, mert az Elátkozottak
faluja című film jut róluk eszembe, amit még fiatalabb
koromban láttam.
Cristina egy évvel fiatalabb nálam, és tudom, milyen
boldog, amiért nem ő a trónörökös. Semmi mást nem
akar, mint itt hagyni Norvégiát, és egy görög szigeten élni
az olasz barátjával.
Aztán ott van a húszas évei közepén járó Britt.
Valóságos partiarc. Nagy tervei vannak, amiket aztán egy
szempillantás alatt megváltoztat. Jelenleg New Yorkba
akar menni szakmai gyakorlatra, de szerintem úgyis
meggondolja magát.
Irene kiköpött olyan, mint anyám. Politikatudományt,
vagy valami hasonlót tanul az egyetemen. Megbízható,
kimért. Sokak szerint – ahogy szerintem is – unalmas,
viszont nagyon okos és találékony. Szerintem sokkal jobb
uralkodó lenne belőle, mint belőlem. Állítom, hogy
örülne, ha lemondanék a trónról, és átengedném neki.
Mari, a legfiatalabb nincs az asztalnál. Tizenhét éves.
Nemsokára végez a középiskolában, és még a szüleimmel
lakik a palotában. Mivel ő az utolsó, aki kirepül, és amúgy
is „a sors ajándéka”, talán ő áll legközelebb a szüleimhez.
Kedves, jószívű és segítőkész. Ezzel együtt nem az a balek
típus.
 Nem tudom, mennyi ideje állok az asztalnál, de Britt
megköszörüli a torkát, és így szól:
– Nocsak, kit látnak szemeim! Mr. Szexvideó.
Lehunyom a szemem, és úgy teszek, mintha nem
hallottam volna.
–  Jó ég! Nem beszélhetnénk valami másról? – kérdezi
Irene.
– Nem mintha tabutéma lenne.
– Az etikettbe nem fér bele, hogy ilyesmiről beszéljünk
az asztalnál – vitatkozik Irene.
Cristina felcsattan.
–  Mire jó ez az etikett egyáltalán? Sok idióta,
begyöpösödött szokás. Mintha börtönben lennénk.
–  Amúgy sziasztok! – vetem oda köszönésképp, amikor
végre szóhoz jutok.
Leülök Cristina mellé.
–  Most, hogy már úgyis mindenki mindent tud, és az
etikettre való tekintettel nem beszélünk róla, tegyünk úgy,
mintha mi sem történt volna.
Mindnyájan bólintanak. Szörnyű. Vajon tudják, hogy
mindent egyszerre csinálnak?
Hirtelen megjelenik Mari, és félénken mosolyog.
–  Szia, Magnus! – köszön halkan, aztán mindenkihez
szól: – Jön apa. Elég jól van, hála a gyógyszereknek,
viszont nincs étvágya, és elég fáradt. Csak levest eszik,
aztán visszamegy a szobájába.
A fenébe.
A fiatal Mari segít apámnak, a királynak, mintha ő
lenne az ápolónő. Nemcsak túl fiatal ehhez, de rögtön
eszembe juttatja, mekkora tapló vagyok, hogy mindig
csak magamra gondolok, és nagy ívben teszek mindenre,
ami körülöttem zajlik. A családom bajban van, és én
alaposan cserben hagytam őket. Ahogy magamat is.
Anyámnak talán igaza van. Meg kéne házasodnom.
Tegnap éjjel és ma is azon agyaltam, milyen hülye ötlet,
és mennyire nem tetszik a gondolat, hogy egy csapásra
gyökeresen megváltozik a jól megszokott életem.
Most viszont az jutott eszembe, hogy ez a büntetés.
Megérdemlem.
Ahogy Wayne Campbell mondja, sok országban
házassággal büntetik a lopást.
Csak ülök, és egy nagy rakás szarnak érzem magam,
miközben Mari eltűnik. Jó eséllyel azért, hogy idekísérje
apámat.
A húgaimra nézek. Összevont szemöldökkel,
lebiggyesztett szájjal, és sajnálkozva néznek maguk elé.
Vajon mit tudnak? Többet, mint én? Kezdem végképp azt
érezni, hogy nem ezen a földön élek.
Megkérdezném tőlük, hogy van apánk, de az ajtó felé
pillantanak, ahogy megjelenik. Apám egyik oldalán Mari,
másikon anyám. Átkarolják, és lassan bekísérik.
Először arra gondolok, hogy ez az ember nem az apám.
Hogy felbéreltek egy színészt, aki egy kicsit túljátssza a
szerepét. Ahogy sápadt arccal előregörnyed, és már csak
árnyéka önmagának… Rengeteget változott, mióta
utoljára láttam, azaz néhány hete. Vajon mindig ilyen
volt, csak nekem most tűnt fel?
– Apa…
Felállok, hogy segítsek neki, átöleljem, és bocsánatot
kérjek, amiért ennyi bajt hozok a fejére, holott kíméletre
szorulna.
–  Ülj le – mondja mosolyogva. – Maradj a helyeden,
Magnus – teszi hozzá kedvesen. Látom, hogy úrrá lesz
rajta a fájdalom.
Próbálok nem aggódni, mert ha így teszek, végem. Ha
túlságosan elmerülök a szánakozásban, azzal nem jutok
előbbre. Sőt!
–  Remélem, tőkehal van vacsorára – mondja apám, és
anyára néz. – Isten látja, hogy már nincs sok hátra, ezért
hagyom, hogy Gette bíbelődjön a főzéssel.
Szavai reménnyel töltenek el. Mindnyájan nevetünk,
mert végre van rá okunk.
Anyám egy olyan halászfaluban nőtt fel, ahol a tőkehal
volt a leggyakoribb eledel. Általában megsózták, ezért
füstösebb ízt kapott. Még a pizzára is ezt tették.
Norvégiában nem ezt fogyasztják leggyakrabban, de
amikor a szüleim randiztak, apám azzal próbálta
elbűvölni anyámat, hogy sokféleképpen tudta elkészíteni
a tőkehalat.
Aztán kiderült, hogy anyám nem szereti, mégis mindig
csodálta és dicsérte apám főztjét.
Mari kihúz egy széket, míg anya segít neki leülni.
Furcsa, hogy ők segítenek apám körül, és nem hívtak
ápolónőt. Elvégre a királyról van szó, bár tudom, hogy a
legjobb kezelést kapja.
Talán épp ezért. Apám elképesztően büszke, és jó
eséllyel úgy gondolja, hogy a jelenlétünkben nem szorul
ápolónő segítségére. Ugyanilyen büszke volt a nyilvános
megjelenéseikor, ezért az emberek azt hiszik, hogy csak
egy enyhe tüdőgyulladása volt.
Ahogy lenni szokott, az előétel apa kedvenc
tőkehallevese, amit a főszakács, Gette tálal, aki láthatólag
büszke a saját főztjére. Vár egy kicsit, míg apám
megkóstolja a levest és megdicséri.
Apa nem beszél sokat, kortyolgatja a teáját – több
brandyt már nem kaphat –, kanalazza a levesét, és
mindenkinek kérdéseket tesz fel, ha lankadna a
beszélgetés.
Megfigyeltem, hogy engem egyáltalán nem bombáz
kérdésekkel, ezért egyszerre vagyok hálás és csalódott.
Általában a Forma–1-ről és a motorversenyekről
beszélünk, vagy megkérdezi, mire készülök. Ezúttal
egyiket sem hozza szóba.
Tudom, miért. Az az átkozott szexvideó az oka. Ettől
függetlenül engem is emberszámba vesz, mert sokszor
rám néz, és mosolyog, mintha minden a legnagyobb
rendben lenne. Azt viszont nem tudom, hogy magát
áltatja ezzel, vagy engem.
Megeszi a salátát, aztán megköszörüli a torkát, és
mindenkit megnyugtat, hogy nem fog azelőtt elpatkolni,
hogy Gette hozná a híres pirított fajdot. Azon
gondolkodom, hogy megkérem, beszéljünk négyszemközt,
de amikor Mari felsegíti a helyéről, anyám odajön, a
vállamra teszi a kezét, és így szól: – Ha befejeztük a
vacsorát, apád beszélni szeretne veled.
Ezután nagyon lassan telik a vacsora, hiába mesél
Cristina izgalmas történeteket az őserdei kirándulásról, és
hiába volt mennyei a pirított fajd.
Miután végre befejeztük az evést, legurítom a bor
maradékát, aztán anyám bólint, hogy menjek.
Követem az étkezőn át a folyosón, aztán a lift felé
vesszük az irányt, ami az északi szárny harmadik
emeletére visz.
Anya megáll a hatalmas ajtó előtt, én pedig kis híján
rákérdezek, hogy csak most alszanak külön szobában,
vagy azóta, hogy apám beteg.
Nem teszem fel a kérdést, ő pedig egy szót sem szól.
Csak a tekintete beszél, ami mindent elárul. Azt akarja,
hogy legyek bátor és erős.
Bólintok, és belépek.
Nem tudom, mit vártam, de megkönnyebbülök, amikor
látom, hogy minden ugyanolyan formális ebben a
szobában, mint azelőtt. Hatalmas mennyezet,
bársonyfüggöny, sötét faburkolat, hófehér falak.
Apám nem a franciaágyon fekszik, hanem a kandalló
előtti kanapén. Vastag gyapjútakaróját az álláig húzza.
Amit viszont eddig nem láttam, az a karjára kötött
infúzió, az állványról lelógó zacskó és egy rezzenéstelen
arcú ápolónő, aki a semmiből bukkant elő.
–  Hát itt vagy – szólal meg apám mosolyogva, aztán
biccent a nővérnek.
–  Ő Ingrid, az ápolónőm. Már menni készül. Csak
beadta a gyógyszereket, mielőtt nyugovóra térek.
Ingrid úgy megy el mellettem, hogy rám se néz. Ha jól
hallom, még vált néhány szót anyámmal a folyosón.
– Fáj? – kérdezem az infúzió felé biccentve, aztán leülök
vele szembe. Gyerekkoromban számtalanszor voltam
kórházban, mert hol eltört, hol megrepedt valamelyik
csontom, de nem emlékszem, hogy infúziót kaptam volna.
– Fáj-e? Ez a tű az igazi fájdalomhoz képest olyan, mint
egy édes csók, fiam.
Érzem, hogy kiszárad a torkom. Nagyot nyelek, de az
sem segít.
–  Ne félj már! – mondja, és mélyen a szemembe néz. –
Az nem áll jól neked.
– Korábban is eljöttem volna. Nem tudtam, hogy…
–  Jól vagyok – mondja, aztán halkan nyöszörög, ahogy
elhelyezkedik. – Voltam már jobban is, és a múlt héten
kicsit rosszabbra fordultak a dolgok, de kilábalok. Amúgy
jó formában vagyok. Az orvosok azt mondják, nagy
szerencse, hogy annak idején sokat futottam és síeltem. És
ezt neked köszönhetem, Magnus.
– Nekem?
Ritkán érzem, hogy valaki miattam lesz jobban.
–  Nyughatatlan voltál, mint most. Muszáj volt veled
sportolnom, ha lépést akartam tartani.  Esküszöm, a
betegség egyetlen hátulütője, hogy többé nem ihatok.
Pedig mit nem adnék egy kis pálinkáért, de annyit nem
ér, hogy elpatkoljak. Cristina valami pocsék löttyöt itatott
velem. Kombucha a neve. Hallottál már róla? A húgod azt
mondja, egészséges.
– Hallottam.
Ilyesmiről soha nem beszéltem vele. Sokszor nehéz
szétválasztani apámat a királyi szerepétől, és anyámat a
királynéitől.
Apa nagyot sóhajt, aztán lassan lehunyja a szemét.
Amikor újra kinyitja, kicsit szúrósabb a tekintete. Most
jön a komoly rész.
–  Magnus! Nem akarlak untatni a részletekkel. Nem
mesélem el, mi történt a színfalak mögött azok után, amit
okoztál, mert semmi értelme, hogy bűntudatot keltsek
benned. Hiába beszélnénk megint arról, ami történt, már
úgysem változtathatunk rajta. Viszont muszáj
megváltoznod. Emberileg és szakmailag is.
– Tudom, apa. Nagyon sajnálom.
Szörnyen érzem magam, amiért csalódást okoztam.
Látom az arcán a szomorúságot, pedig igyekszik elrejteni.
De pontosan tudom, mit érez.
– Ami történt… hülyeség volt. Nem gondolkodtam, és…
– Már mindegy – vágja rá együttérzően, de úgy néz rám,
hogy a lelkem is belesajdul. – Ez már a múlté.
– De hatással van a jelenre.
– Igen, de már nem tudsz rajta változtatni. Tudod, néha
elfelejtem, hogy az örökösöm vagy. Ez legalább annyira az
én hibám, mint a tiéd. Szabadságot akartál, és megkaptad.
Azt akartuk, hogy olyan életed legyen, amilyet választasz,
nem olyan, amit rád erőltetnek. Engem már
gyerekkoromban uralkodásra neveltek, ezért ki sem
láttam a feladatokból. Nem akartuk, hogy a te
gyerekkorod is így teljen. De egy idő után, s elég hosszú
ideje már, végképp alkalmatlanná váltál az örökségedre.
Lassan harminc leszel, és még egyetlen napot sem
töltöttél azzal, hogy beletanulj a szerepbe. Két lehetőséged
van: vagy kiállsz, és bebizonyítod, hogy komolyan veszed
a trónörökösséget, vagy… nem leszel király.
Összeszorítom az ajkam. Nem számítottam
ultimátumra, bár nem tudom, miért lepődtem meg.
Nyilvánvaló volt, hogy ez lesz a vége. A szüleim csak így
tudhatják meg, hogy mik a szándékaim. Én pedig csak
akkor fogok megváltozni, ha rákényszerítenek.
–  Nem akarok durva lenni – sóhajtja apám –, de ez az
igazság. Annak idején kijelentetted, hogy nem akarsz
lemondani. Ha valóban ez a helyzet, akkor ideje azzá
válnod, akinek látni szeretnének a trónon.
Bólintok.
–  Menni fog. Kezdjük azzal, hogy részt veszek a heti
tanácskozáson. Vigyél magaddal a parlamentbe és a
hivatalos eseményekre, vagy…
–  Úgy lesz. Kár, hogy nem kezdtük már a betegségem
előtt. De tudod, hogy ez csak a probléma egy részét oldja
meg.
Valamiért azt reméltem, hogy apám nem fogja felhozni
a házasság témát. Hogy ez csak anyám elvetemült ötlete.
De úgy tűnik, tévedtem.
 Apa az asztal felé nyúl, és felemel egy dossziét. Fekete-
fehér, női fotók. Gondolom, anyám listájának része.
Nagyon bizarr.
– Ez a lista?
–  Igen – válaszolja, és belelapoz a dossziéba. – Tudom,
hogy nem ez volt az álmod, de azt kell mondjam, hogy
anyád helyesen cselekedett.
– Komolyan?
Nem szeretem kérdőre vonni, főleg nem ilyen
állapotában, de úgy érzem, egyikük sincs tisztában azzal,
hogy mekkora hülyeség ez az egész.
– Nem szokványos – teszi hozzá, és gyorsan rám néz. –
De ha úgy vesszük, az élet sem az.
–  Szóval odaadjátok a listát, és azt várjátok, hogy
válasszak egy lányt, aztán házasodjunk össze, és ennyi?
– Valahogy úgy.
Már a gondolattól is kifordul a gyomrom.
– Csakhogy a világ nem így működik.
–  Márpedig a mi világunk ebben a pillanatban így
működik.
– A házasságtól nem fogok megváltozni.
Kuncog.
–  Dehogynem. Méghozzá jó értelemben. Ráadásul a
közvélemény is más szemmel néz majd rád. Nekünk most
ez a legfontosabb.
– Fontosabb, mint az érzéseim és a szabadságom?
Szigorúan rám néz.
–  Néha vannak fontosabb dolgok is, mint a saját
érzéseid és gondolataid. Ez most egy ilyen helyzet.
– Szeretted anyát.
– Még mindig szeretem! – helyesbít.
–  Ne haragudj. Úgy értettem, hogy szerelmi házasságot
kötöttél. Anya civil volt. Engedélyt kellett kérned apádtól,
aki azt mondta, választanod kell a trón és anya között.
Alig láthatóan bólint, de közben végig a szemembe néz.
– Ha rajtam kívül lett volna alkalmas trónörökös, most
nem lennék itt. Én voltam apám egyetlen reménye. Nem
volt más választása, mint megengedni, hogy feleségül
vegyem anyádat.
–  Ez a szerelem. Ez az igaz szerelem. Évekig harcoltál
érte, mielőtt összeházasodhattatok. Tőlem viszont pont az
ellenkezőjét kéred.
–  Mióta érdekel téged a szerelem, Magnus? Voltál
egyáltalán szerelmes? Akarsz szerelmes lenni? Azért
fekszel le mindennap más nővel, mert az igaz szerelmet
keresed?
Pislogok, és cikáznak a gondolataim.
– Nem. Nem is tudom, mit keresek.
–  Én viszont pontosan tudom, hogy egyiküket sem
szereted. Mi a különbség?
Dühös pillantást vetek rá. Nem akarok magyarázkodni,
de nincs más választásom.
– Imádok szexelni. Ennyi.
Apám felhorkan.
–  Ez természetes, fiam. Tudom, hogy nem ezt akarod
hallani, de csak azért, mert megházasodsz, még nem
hagysz fel a szexszel.
Felteszem a kezem.
– Mindegy. Nem akarok ismeretlen nőt feleségül venni,
olyat végképp nem, akit jól ismerek. Nem akarok életem
végéig ugyanazzal a nővel szeretkezni.
–  Akkor sem, ha jó vele a szex? – kérdezi összevont
szemöldökkel.
Nem akarok erről beszélni. Már az is kiakaszt, hogy ez
egyáltalán szóba került.
–  Nem tudom, mit mondjak azon kívül, hogy nem
akarom ezt az egészet, és meg kell értened. 2018-at írunk.
Ez nem történhet meg.
–  Meglepődnél, ha tudnád, hány házasság – méghozzá
boldog házasság – kezdődött így. Királyok, celebek. Az
orránál fogva vezetjük a közvéleményt. A te eseted is
ilyen lesz. Vagy megházasodsz, vagy nem leszel király,
Magnus. Elveszel valakit feleségül, és a kapcsolat hihető
lesz a közvélemény számára. És ígérem, hogy idővel te
magad is hinni fogsz benne.
Felém nyújtja a dossziét, én pedig remegő kézzel
átveszem. Bambán nézem az első fotót, amely egy csinos,
barna hajú spanyol hercegnőt ábrázol. Olyan, mint a
lányok, akikkel szívesen randizom, de a házasság teljesen
más tészta.
– Anyád ügyelt a hírnévre. És a külsőre is – teszi hozzá
apám kacsintva. – Úgyhogy a gyermekeitekért is odalesz a
világ. De ne ez legyen az első, fiam. A legokosabbat
válaszd. A legjobb szívűt és a legmerészebbet. Legyen
szabadszájú és határozott. Hidd el, mellette nem fogsz
unatkozni. Olyan legyen, akivel tudsz beszélgetni. Aki
mindig kihívás elé állít.  Mindegy, hogy néz ki.
Mindig ilyen nőt kerestem, csakhogy egy idő után
ráuntam, és kezdtem elölről a keresést. Nem hiszem, hogy
lenne olyan nő – mindegy, hogyan néz ki és milyen ember
–, aki képes lenne változtatni a tényen, hogy pár hét után
továbblépek, és mást keresek. Nem azért teszem, mert egy
seggfej vagyok, hanem azért, mert még soha nem
találkoztam olyan nővel, aki képes elég hosszú ideig
lekötni a szívemet, a lelkemet és a farkamat.
Amikor felnézek a dosszié mögül, apa már lehunyta a
szemét és oldalra hajtotta a fejét.
– Apa – szólok halkan, mire  résnyire nyitja a szemét.
– Ne haragudj – motyogja. – Attól tartok, lassan végképp
elnyom az álom.
Ásít, aztán megint lehunyja a szemét.
–  Ezt nemcsak magunkért tesszük, hanem érted is,
Magnus. Még nem látod, de egy nap majd rájössz.
Meglátod… – nem fejezi be a mondatot, hanem horkolni
kezd.
Néhány percig figyelem, és szeretnék még valamit
mondani. Önző módon vitatkozni akarok, és kibújni ebből
az egészből. Csakhogy erre nincs lehetőség.
Ahogy kimegyek a szobából, visszajön a nővér, és az
ágyba fekteti apámat. Céltalanul bolyongok a folyosón, és
fogalmam sincs, mit tegyek. Olyan érzésem van, mintha
egy időzített bombát tartanék a kezemben, ami bármelyik
percben robbanhat. Anyám és a húgaim eltűntek,
úgyhogy megkeresem Einart, és hazavitetem magam.
Folyamatosan apám szavai járnak a fejemben.
Felkapcsolom a lámpát, beülök egy pohár sörrel a
karosszékbe, és elkezdem nézegetni a hercegnő-
katalógust.
 ELLA

St. Andrews, Skócia

Megint a régi álom.

Valami északi sziget partján állok. Talán a Hebridáknál
Skóciában, vagy a Feröer-szigeteken. Sötét felhők
gyülekeznek, és folyamatosan közelítenek felém, szinte
fojtogatnak. Erős szél fúj, ami lassan az őrületbe kerget.
Ahogy mindig, most is egyedül vagyok, leszámítva a
ceteket, akik levegőért kapkodva emelgetik a fejüket a
part szélén. Hiába hullámzik mögöttük a tenger, nem
elég, hogy visszakerüljenek. Fényes, fekete testük
folyamatosan vergődik.
Lassan elpusztulnak, de nem tudok rajtuk segíteni. Csak
állok némán.
Aztán fekete olaj csurog az orrnyílásukon, lassan
betemeti őket, ellepi a hullámokat és a partot is.
Nemsokára engem is utolér. Körbefonja a bokámat, a
térdemet, és magával ránt.
Ezen a ponton egy kicsit változik az álom a
megszokotthoz képest. A távolban, a szikláknál
megpillantok egy magas férfialakot, aki felém tart.
Azért jött, hogy megmentsen.
Most először remény tölt el álmomban.
 De mielőtt közelebb jönne, megemelkedik az olajszint,
és tetőtől talpig betemet. Nem tudok lélegezni, és képtelen
vagyok megszólalni.
Sikoltani sem tudok.
Aztán felébredek, ahogy mindig. Leizzadva, zihálva, és
időbe telik, míg rájövök, hogy hol vagyok.
A szobámban.
Este van.
Az éjszaka fénye beszűrődik az ablakon.
Mi a fene történt?
Pislogok, aztán megkeresem a telefonomat. Este
háromnegyed nyolc. A bor- és sajtparti csak negyedórája
kezdődött.
– A francba!
Kipattanok az ágyból. Szerencsére utcai ruhában
vagyok és van rajtam smink, úgyhogy simán
csatlakozhatok a bulihoz. Nem akartam elaludni, de ez
van, ha az ember sok estét végigtanul.
Megnézem magam a tükörben, aztán kimegyek a
szobából, és egyenesen a konyha felé veszem az irányt.
Három szobatársammal osztozom rajta, úgyhogy
bocsánatot kell kérnem, amiért elaludtam.
Csakhogy senki nincs itt. Üres a lakás.
Fura.
–  Audrey! – kiáltom, de nem akarok bekopogni a
szobájába. – Catherine!
Megint a telefonomra nézek. Csütörtök este van, ami azt
jelenti, hogy bor- és sajtpartit tartunk. Legalábbis ez volt a
terv. Mintha Audrey ezt mondta volna, mielőtt kidőltem.
Én pedig büszkén mondtam, hogy a legjobb goudát
hoztam. Nem emlékszem, hogy válaszolt volna, csak
mosolygott és ment tovább.
A fenébe! Mi van, ha nem is ma tartjuk a bulit?
Mély levegőt veszek, és gondolkodom. Egy hónapja
lakom ebben a koleszban, és a lányok azt mondták, bor-
és sajtpartit akarnak tartani a hónap első csütörtökjén. Ez
október első csütörtökje, úgyhogy…
Talán elmentek, és későn jönnek haza – gondolom, és
próbálok nyugodt maradni. Odamegyek a hűtőhöz,
kiveszem a gouda- és szalámitálat, amit korábban
bekészítettem. Meglepődve látom, hogy az ő sajttálaik
mind eltűntek. Ezek szerint itt jártak reggel.
Nem ismerem jól a lányokat. Próbálkoztam, de nem
barátkozom könnyen. Főleg akkor nehéz, amikor
rájönnek, hogy ki vagyok.
A konyhapultnak támaszkodom, elveszek egy szelet
sajtot a tálról, aztán visszacsomagolom a többit.
Szomorúan sóhajtok. Nagyon vártam a bulit. Sokat
tanultam, minden órára bejártam, de úgy tűnik, ez a
szociális életem rovására ment. Próbálok felzárkózni,
ahogy mindig. Azt hittem, a harmadik év más lesz.
Összeszedem minden bátorságomat, és írok Audrey-
nak, mert általában ő velem a legkedvesebb.

Szia, Audrey! Ella vagyok, a lakótársad. Nem

tudom, hol vagy. Azt hittem, ma van a bor- és
 sajtparti, de elaludtam. Azt hittem, lemaradtam
róla.

Szerencsére hamar jön a válasz. Már épp ennék egy

újabb szelet goudát, amikor üzenet érkezik.

Még tart a buli. Zeldánál, a Hawthrone Hallban.

Nem akartunk felébreszteni.

Jaj. Máshová tették a bulit. Nem szóltak. Nem akartak

felébreszteni. Nem tudom, ki az a Zelda, de szerintem
egyszerűen csak le akartak rázni.
Remegő kézzel írok vissza.

Köszi. Akkor találkozunk itthon.

Aztán odabiggyesztek néhány bor és sajt emojit.

A francba. Tudom, hogy nem kéne szomorúnak lennem,
de mindig azt érzem, hogy sehol nem látnak szívesen.
Ezek után nem véletlen, hogy mindig egyedül érzem
magam.
Hiába szeretnék átlagos lenni, nem vagyok az. Apám
Liechtenstein hercege, ami azt jelenti, hogy én vagyok a
hercegnő. Izabella hercegnő, hogy pontos legyek.
Az én hazámban nincsenek királyok és királynők. A
herceg lényegében vezető, vagyis apám az államfő, és
teljhatalma van. Egy kicsiny európai ország vezetőjének
egy szem lányaként nőttem fel, vagyis egy olyan világban,
ahol mindenki gazdag és befolyásos.
Nem voltam egyedül, legalábbis kezdetben. Van három
bátyám, akik pont olyanok, mint apám. Hároméves
voltam, amikor meghalt az anyám rákban. Időbe telt, míg
megadta magát a betegségnek, miközben a legjobb
orvosok sem tudtak rajta segíteni. Azt mondják, apám
megváltozott anyánk halála óta, ezért sajnálom, hogy
nem ismerem régebb óta.
Ha a testvéreim apámra hasonlítanak, akkor én anyára.
Gondolom, ezért küldött apám minél távolabb, amikor
betöltöttem a tizenhármat. Azóta nem sokat törődött
velem. Talán túlságosan is anyára emlékeztetem.
Nem mintha próbáltam volna kapcsolatot teremteni
vele vagy a testvéreimmel. Amikor teljesen egyedül
éreztem magam Dél-Angliában, mindig hívtam vagy
írtam, és elmeséltem, milyen jól megy a suli. Azt akartam,
hogy büszke legyen rám, és ácsingóztam az elismerésére.
Most itt vagyok szinte tinédzserként egy udvarhölggyel,
Jane-nel, és gyakorlatilag egyedül kell megküzdenem az
élet adta nehézségekkel. Apámtól semmit nem kapok,
kivéve egy születésnapi üdvözlőlapot, és egy repülőjegyet,
hogy minden karácsonykor hazamehessek.
A telefonomra nézek, és nehezebbnek érzem a szívem,
mint máskor. Azt kívánom, bárcsak lenne valaki, akit
felhívhatnék. De nincs. Egyedül Jane.
Írok neki.

Átjössz? Van bor és sajt.

Jane kilenc éve az udvarhölgyem, úgyhogy nagyon

közel kerültünk egymáshoz. Pontosabban ő áll hozzám a
legközelebb, de ez nem véletlen. Tudom, viccesen
hangzik, hogy udvarhölgyem van, holott még nem is
vagyok hercegnő, ráadásul ez a kifejezés elég
középkorias. Mégis ez a szabály, és gyanítom, hogy inkább
biztonsági oka van, mint egyéb.
Jane válaszol.

Milyen bor?

Amilyet akarsz

– válaszolom kerek perec. Túlzottan rákészültem erre a

hülye bor- és sajtbulira, ezért vettem fehéret és vöröset is.
Két perc múlva kopognak az ajtón.
– Nyitva! – kiáltom.
Jane belép. Puha, leopárdmintás köntöst visel. Sötét
haját kifésülte az arcából, tömör frufruja viszont
majdnem a szemébe lóg. Lassan hatvanéves, kerek arcú,
mosolygós, és szeret jönni-menni. Nem véletlenül
vonzzák a bulik. Harmadévesként gyanítom, hogy neki
azok a legboldogabb évei, melyeket itt tölt velem, mert így
legalább lélekben újra diák lehet.
–  Szerencséd, hogy most szóltál. Már majdnem
begöndörítettem a hajam – mondja, aztán becsukja az
ajtót. Összecsapja a tenyerét, és vigyorog, ahogy meglátja
a sajtot. – Mi lesz?
Odamegy a konyhapulthoz, én pedig félreállok, hogy
szemrevételezze a sajtot.
– Csak gouda.
 –  Csak gouda? – ismétli olyan hangsúllyal, mintha a
lelkébe gázoltam volna az előbbi kijelentésemmel.
Közben azért elcsen egy falatot.
– Figyelj – mondom nyersen –, ismersz. Ez volt a legjobb
az átkozott goudák közül, amit találtam. Jobb, mint a
semmi.
Összeszorítja az ajkát, és gúnyosan rám néz.
– Tudod, hogy nem a sajt miatt jöttem.
Sötét szemében látok némi együttérzést, amitől
legszívesebben elsírnám magam. Inkább olyan, mintha
sajnálna.
– Mi lett a bor- és sajtbulival?
Vállat vonok.
– Ki mondta, hogy nem csak téged akartalak meghívni?
Oldalra fordítja a fejét, és alaposan végigmér.
–  Amennyire tudom, kedvelsz, és szívesen vagy a
társaságomban, de azt is pontosan tudom, hogy ma este a
lakótársaiddal buliztál volna. Mi történt?
– Nem tudom – próbálok magyarázkodni, de nem megy.
A borra nézek, és lecsavarom a tetejét. – Elaludtam, ők
pedig nem akartak felébreszteni, aztán máshol folytatták
a bulizást.
– Miért nem mentél utánuk?
Fogok két poharat, és mindkettőnknek töltök.
– Nem hiszem, hogy örültek volna nekem.
Jane nem szól semmit, úgyhogy ránézek. Lebiggyeszti
az ajkát, és tudom, hogy a frufru alatt ráncolja a
homlokát.
 – Mi az? – kérdezem, mert gyanús.
–  Neked mindenki örül, Ella. Tudom, hogy nehezen
barátkozol, ezért kicsit kitartóbbnak és bátrabbnak kell
lenned, mint az átlag.
–  Ha szerették volna, hogy utánuk menjek, szóltak
volna, nem? Vagy írnak egy cetlit. Vagy megpróbálnak
felébreszteni.
–  Talán nem ismernek eléggé, ezért nem tudták, mit
tegyenek. Elvégre hercegnő vagy. Az emberek nem tudják,
hogyan viselkedjenek vagy hogyan kezeljék a helyzetet.
Talán azt hitték, hogy főbenjáró bűn lenne felébreszteni
Izabella hercegnőt. Nem tudom.
Próbálok mosolyogni.
– Akkor ezért kerülnek a férfiak is.
– Pontosan.
Elveszi a poharat, és megforgatja benne a bort.
–  És ez nem fog változni. Mindegy, hol vagy és milyen
iskolába jársz, mert az vagy, aki. Ha megváltoztatnád a
neved, és úgy tennél, mintha egy vidéki városból érkeztél
volna, ugyanúgy szenvednél. Légy kicsit merészebb.
Minden tekintetben.
– Szerinted mit tegyek?
Kortyol egyet, lehunyja a szemét, aztán sóhajt.
– Ha már a merészségnél tartunk, ez a bor…
– Jane!
Meglepődve néz rám.
–  Hogy szerintem mit tegyél? Fogd a sajtot és a másik
bort, ezt pedig hagyd itt nekem, aztán találd ki, merre van
a buli, és menj oda.
A fejemet csóválom, és elfog a pánik.
– Az nagyon erőszakos lenne a részemről. Nem akarok
rájuk akaszkodni.
– És ha nem vennék rossz néven, hogy beállítasz?
– Nem akarok potyautas lenni.
– Szerintem ezt csak te érzed így. Ők nem így fognák fel.
Talán azt mondanák, hogy végre megjött Ella, így még
jobb lesz a buli.
Továbbra is a fejemet csóválom, mert kizárt, hogy
odamenjek. Fogom a pohár bort, és leülök a kanapéra.
Már a gondolattól is félek, hogy csak úgy beállítok. Nem
akarok senkinek kellemetlenséget okozni, úgyhogy jobb,
ha itt maradok, és úgy teszek, mintha mi sem történt
volna.
Nem nézek Jane szemébe, mert tudom, hogy azon
gondolkodik, mivel győzhetne meg. Aztán ahogy
általában, most is feladja. Sóhajt, felkapja a bort és a
sajtot, majd leül mellém a kanapéra.
–  Van új része a Gyilkosfaragásnak a Netflixen? –
kérdezi, aztán kényelembe helyezi magát, és vesz még egy
szelet sajtot.
Fogom a távirányítót, és bekapcsolom a tévét.
– Megnézzük.

Másnap szitálós eső. Sokáig keresem az esernyőt, ezért

még jobban kell sietnem. Amikor elindulok, úgy rákezd,
hogy behúzódom egy fa alá, nehogy ronggyá ázzak.
Nem kezdődik valami jól a nap. Túl sok bort ittam.
Annak ellenére, hogy elég korán kidőltem a kanapén,
aztán gyorsan bementem a szobába, mielőtt a
lakótársaim hazaérnek, úgy keltem, mint akit a kutya
szájából húztak ki.
Még mindig zsong a fejem, és jó eséllyel késni fogok a
kedvenc órámról, ami a tenger ökoszisztémája. Mindig
pontos vagyok, sőt olyan is van, hogy jóval korábban
érkezem. A tanárunk nem szereti, ha nem érünk időben
az órájára.
Már a gondolat is fáj, hogy mindenki engem fog nézni,
ahogy belépek. Jó eséllyel azt gondolják, hogy
hercegnőként nekem mindent szabad, így késni is. Az
égre nézek, de úgy tűnik, egyre sötétebb felhők
gyülekeznek.
Hirtelen megszólal a táskámban a „Don’t let the Sun Go
Down on Me”. Ugrom egyet, aztán rájövök, mi ez. A
csengőhangom. Régóta nem hívtak, ezért elfelejtettem a
telefonom hangját.
Gyorsan kihalászom a táskából, és majdnem elejtem,
amikor meglátom a kiírást. A hívás Liechtensteinből
érkezett, viszont magántelefonszámot mutat.
Csak nem történt valami apámmal vagy a bátyáimmal?
Megnyomom a hívásfogadást, aztán mély levegőt
veszek, és a fülemhez szorítom a készüléket.
– Halló!
 –  Izabella hercegnő? – kérdezi egy ismerős férfihang
németül.
– Igen. Kivel beszélek?
– Schnell vagyok, az édesapja inasa – válaszolja a férfi.
Először nem ismertem meg a hangját, pedig Schnell
évtizedek óta apám jobbkeze.
–  Üdvözlöm. Elnézést, hogy nem ismertem meg a
hangját.
Majd kiugrik a szívem, mert sejtem, hogy miért hívott.
– Minden rendben apával? És a bátyáimmal?
–  Igen. Jól vannak. Az édesapja nevében telefonálok.
Van egy megbeszélése, ezért nem tudta személyesen
hívni, de ez most nem fontos.
– Értem – mondom kicsit megkönnyebbülve. Nem ritka,
hogy Schnell intézi apám helyett a hívásokat, még akkor
is, ha államügyekről van szó.
– Valami baj van?
–  Szó sincs bajról. Viszont ön holnap este vacsorára
hivatalos a norvég királyi család palotájába.
Tessék?
– Megismételné, Schnell?
–  Persze, tisztelt hölgyem. A norvég királyi család
meghívta önt holnap estére vacsorára. Az édesapja
szerint fontos, hogy részt vegyen az eseményen.
– De… miért? Miért pont én?
Ez elég fura. Még soha nem hívtak sehová, főképp nem
palotákba. A hercegnői státusz inkább hátrányt jelent,
mióta kitettem a lábam a hazámból. Javarészt azt sem
tudják, hogy létezem.
– Nem tudom – válaszolja. – Az édesapja nem mondott
semmit azonkívül, hogy ez a találkozó mindkét ország
számára előnyös.
Szünetet tart, és esküszöm, valaki motyog a háttérben.
– Talán beszélhetne velük is az önt érintő ügyekről.
Ha jól sejtem, ezalatt a környezetvédelmet érti.
Akármilyen fejlett szociális szempontból Norvégia,
rengeteg kárt okozott a környezetnek a halászattal. Ez
valóban olyan ügy, ami fontos nekem. Talán túlságosan is.
Nem tudom, hogy venné ki magát, ha kiabálni kezdenék a
királlyal és a királynéval a környezetvédelmi politikájuk
miatt. Kilencvenkilenc százalékban szégyenlős és
visszahúzódó vagyok, de ha valami bosszant, akkor
kimondom, amit gondolok.
Schnell megköszörüli a torkát, és folytatja.
– Már lefoglaltuk önnek és Jane kisasszonynak a jegyet
Edinburghból Oslóba. Az egyik emberük majd egyenesen
a palotába viszi önöket a repülőtérről. Kérem,
gondoskodjon alkalomhoz illő öltözékről. Vegyen valamit,
ha szükséges, és győződjön meg róla, hogy makulátlanul
néz ki. Elvégre Liechtensteint képviseli.
– Rendben.
Kicsit bizarr, hogy a jó öreg Schnell ad nekem
öltözködési tanácsokat. Bár lehet, hogy szükségem van rá.
Végigmérem a bolyhos fekete kardigánomat és a szakadt
farmert. Nem igazán hercegnős viselet.
–  Az édesapja majd felhívja vacsora után. Vigyázzon
magára, és nyugodtan hívjon, ha kérdése van.
– Hogy hívjam, ha titkos a száma? – kérdezem gyorsan,
de már késő. Letette.
A telefonra bámulok, aztán próbálom összeszedni
magam az előbbiek hallatán.
Mi a frászért hívnak meg egy norvég palotába
vacsorára? Nem látom a logikát… Én még senki vagyok.
Őszintén. Időnként azt kívánom, bárcsak nagyobb szám
lenne, hogy képviseljem azokat az ügyeket, amik
érdekelnek. Mégiscsak ezért járok egyetemre. Másfelől
viszont örülök, hogy a kollégium falain kívül senki nem
tudja, hogy ki vagyok. Jó lenne, ha ezután sem kerülnék a
figyelem középpontjába.
Lehet, hogy sakkfigurának használnak az országok
közötti erőjátszmához. Ki tudja? Miután rég elkerültem a
hazámból, távol a családomtól, nem igazán követtem a
politikai eseményeket, amik apámat vagy az általa
képviselt harminchétezer embert érintik. Lehet, hogy
apám akar valamit Norvégiától, vagy fordítva?
Nem jellemző rám a paranoia, de nem tudok másra
gondolni. Ettől még odautazom, és egyre kíváncsibb
vagyok. Lehet, hogy akaratlanul is kém leszek.
Mindenekelőtt muszáj vennem valami normális ruhát,
és nincs sok időm. Eddig egyetlen órát sem hagytam ki,
úgyhogy lelkifurdalásom van, amiért most így teszek.
Csakhogy ilyen lehetőség nem sok adódik az életben, és
apámnak nem mondhatok nemet, bármit is kér.
Ahelyett, hogy írnék Jane-nek, sarkon fordulok, és
visszaszaladok a koleszba. Ahogy végigmegyek a folyosón,
a nedves cipőm klaffog a padlón. Ahogy Jane ajtajához
érek, bekopogok.
Eltelik egy kis idő, míg kinyitja, aztán kétkedve néz rám.
– Én vagyok. Beszélnünk kell.
– Látom, hogy te vagy. Nem vakultam meg.
Szélesre tárja az ajtót, hogy beengedjen.
– Miért nem vagy órán?
–  Változott a helyzet – mondom, ahogy belépek a
szobájába.
– És miért vagy csuromvíz?
Végigsimítok a hajamon, és nyafogok, amikor vizes lesz
a kezem.
–  Itt felejtettem az esernyőmet. És ma nem megyek
órára. Hanem te és én Edinburghba utazunk.
– Edinburghba?! – kiáltja. Tudtam, hogy izgatott lesz. Ő
szinte semmire nem tud kimérten reagálni.
– Igen. De ígérd meg, hogy a következő hír hallatán nem
lármázod fel a koleszt – kérem, és a vállára teszem a
kezem, hogy ezzel is csitítsam.
–  Nem is vagyok hangos – mondja most az egyszer
tényleg nagyon halkan.
– Na mindegy. Schnell hívott. Útban a suli felé.
–  Jóságos ég! Minden rendben?! – kiáltja, és a szívéhez
kap.
–  Pont erről beszéltem, Jane! Már megint hangos vagy.
Amúgy minden rendben, ne aggódj. Csak apámnak volt
egy szokatlan kérése, és Schnell azt tolmácsolta.
 – Miért nem apád telefonált?
– Te is tudod.
Összevonja a szemöldökét. Annak ellenére, hogy apám
a kenyéradója, tudom, hogy Jane nem szereti. Ők ketten
olyanok, mint a tűz és a víz.
– Mit akart?
– Nos – kezdem, és nagyot sóhajtok. – Úgy tűnik, holnap
este a norvég királyi családhoz vagyok hivatalos
vacsorára.
Percekig néz rám, aztán visszakérdez.
– Tessék? Ugye csak viccelsz?
– Lehet, hogy inkább engem akar valaki megviccelni, de
akkor is odamegyek. És te is jössz. Holnap Oslóba
utazunk. Kell valami ruha – ahogy szerintem neked is,
hacsak nincs valami pazar ruhadarabod a gardróbban.
Szünetet tartok, aztán a szekrényére nézek, ahol nincs
több három fogasnál.
–  Úgyhogy most irány Edinburgh, hogy vásároljunk
valamit.
Még mindig rezzenéstelen arccal néz rám. Visszanézek,
és felhúzott szemöldökkel várom, hogy mondjon valamit.
– Miért? – kérdezi.
–  Nem tudom. Talán a bátyáim szórakoznak velem.
Lehet, hogy odamegyünk, és nem lesz, aki várjon minket
a repülőtéren. Persze ahhoz a tesóimnak tudniuk kéne,
hogy létezem, mielőtt ez az egész bekövetkezne…
– A francba! – kiáltja Jane, és kikerekedik a szeme. – Te
most tényleg komolyan beszélsz.
 – Mikor nem?
– Mi egy valóságos palotába megyünk!
–  Most úgy csinálsz, mintha nem egy valóságos
hercegnő udvarhölgye lennél. Pedig láttad a palotát, ahol
felnőttem.
– Csakhogy az nem ugyanaz – vágja rá, és összecsapja a
tenyerét. – A szüleid palotája olyan, mint Drakula gróf
kastélya a filmben. Ez van, ha kizárólag férfiak vezetnek
egy országot. Bárcsak most látna anyám! Odavolt a királyi
családokért, mindenféle poharakat és tányérokat
begyűjtött, amiken királyi családok szerepeltek. Istenem!
Talán a herceg is ott lesz.
– Remélem, nem – sóhajtok.
Jane úgy néz rám, mintha két fejem nőtt volna.
– Magnus herceg? Mi bajod vele?
Most hadd ne részletezzem. Talán az, hogy az efféle
srácok piszkáltak általános iskolában. (Egy hercegnő
könnyű célpont.) Nincs türelmem az olyan férfiakhoz,
akik úgy viselkednek, mint egy gyerek, és kizárólag a
farkukkal gondolkodnak. Magnus herceg olyan, mint egy
playboy, akinek történetesen hercegi címe van. Semmi
mást nem olvastam róla a neten, mint hogy motorozik,
vagy épp valami előkelőséget visz ágyba.
Ráadásul van valami szexvideója, amin a norvég
miniszterelnök lányával kefél. Ezzel alaposan
felkorbácsolta a kedélyeket, bár nem kéne meglepődnöm,
mert sokan bármit megtesznek, hogy a figyelem
középpontjába kerüljenek.
 – Úgy néz ki, mint egy idióta. Hülye vigyora van. Mintha
azt hinné, hogy mindenki odavan érte, vagy olyan akar
lenni, mint ő. Igazi szoknyapecér. Mellesleg ki a fene
csinál szexvideót, ha nem akarja, hogy mindenki róla
beszéljen? Tudom, tudom. Csak véletlenül került
nyilvánosságra a felvétel. Persze.
Jane kuncog.
–  Hidd el, nem azért csinálta, hogy ezzel hívja fel
magára a figyelmet. Már épp eleget kapott.
Hirtelen felcsillan a szeme.
– Láttad?
– Nem. Miért néznék ilyesmit? – kérdezem fintorogva.
Vállat von, aztán lesüti a szemét.
– És te láttad?
–  Talán – válaszolja mosolyogva, és oldalra biccenti a
fejét.
– Pedig téged mindenki finom úrinőnek tart, Jane.
–  Az is vagyok! – kiáltja, és elvörösödik. – Csak van
bennem egy nagy adag egészséges kíváncsiság.
Kis szünet után folytatja:
–  Nehéz lesz úgy vacsorázni vele, hogy tudom, milyen
meztelenül. Ahogy mozog… annak a fickónak jó érzéke
van a dologhoz, Ella. Neked is látnod kell.
Felemelem a kezem.
– Kérlek, ezt hagyd abba! Én sem osztom meg veled a…
szexuális életemet.
–  Ez nem a szexuális életem – fortyan fel. – Ez az ő
szexvideója, ami mindenütt ott van. Arról nem beszélve,
hogy neked nincs is szexuális életed, amit megoszthatnál.
Megfordulok.
– Ez kezd kínos lenni.
–  Néha arra is szükség van – kiáltja utánam –, hogy
utána jó dolgok történjenek.
Kinyitom az ajtót, és átnézek a vállam fölött.
– Ha szerencsénk van, ott sem lesz a vacsorán, úgyhogy
nem kell szégyenkeznem az udvarhölgyem miatt, aki a
trónörökös meztelen testéről fantáziál. Összepakolok, és
egy óra múlva visszajövök. Ígérd meg, hogy addigra
félreteszed a pajzán gondolataidat.
Bólint, kihúzza magát, és tudom, hogy nincs ígéret.
Néha úgy érzem, hogy nekem kell szemmel tartanom
Jane-t, és nem fordítva. Ezúttal viszont egyikünk sem
tudja, mire számíthatunk.
Most majd tényleg hercegnőként kell viselkednem.
 MAGNUS

Világéletemben pocsék tanuló voltam. Épp ezért eszembe

sem jutott, hogy középiskola után egyetemre menjek. Mi
értelme, ha maga a tanulás is untat? Másfelől, ha lett is
volna olyan dolog, ami érdekel, úgyis megbuktam volna.
Valahányszor leültem felmérőt írni, mindegy volt,
mennyire tudom az anyagot, teljesen lefagytam. Még
véletlenül sem találtam el a helyes választ. Ahogy
vizsgára került a sor, minden tudás kiszállt a fejemből, és
megbuktam.
Talán nem meglepő, hogy ezek után még véletlenül sem
akarok értelmiségi hercegnőt.
Egy pillanatra felejtsük el, hogy amit teszek, az
egyszerűen hülyeség. Tegyük félre, hogy most épp
feleséget választok magamnak. Csak nézzük a tényeket!
Lehet, hogy lesz egy jó hetem, míg a Facebookon, a
Google-on vagy az Instagramon nézegetem ezeket a
kékvérű csajokat, de továbbra is kétségeim vannak afelől,
hogy a megfelelőt választottam.
Mégis honnan tudjam, ki a megfelelő? Honnan tudjam,
míg nem találkozunk személyesen? Sok egyéb tényező is
szerepet játszik az apám által említett éleseszűségen és
intelligencián túl, aminek ugyancsak semmi köze a
szépséghez. A szexuális vonzerőhöz és a kémiához annál
inkább. Számtalan nővel voltam már, és nem mindegyik
volt topmodell. Néha pont azt a nőt szúrom ki magamnak,
akit Leonardo DiCaprio. Olykor találkozunk is Leóval a
buliban, és biccentünk, mintha így cserélnénk véleményt.
Hová akarok ezzel kilyukadni? Néha olyan nőkkel
kavartam, akik nem voltak kifejezetten szépek, mégis
vonzott bennük valami. Ha valaki szereti az ezoterikus
megközelítést, akkor mondhatjuk, hogy találkozott a
lelkünk. Ha viszont a realitások talaján maradunk, akkor
inkább arról van szó, hogy két, vágytól fűtött test
találkozott.
Ha kefélni akarunk, és mindketten jók vagyunk benne,
akkor irány az ágy, aztán mehet mindenki a dolgára.
Ennyi.
Végignéztem az összes nőt. Találomra kiválasztottam
egyet, és most egyáltalán nem vagyok biztos a
döntésemben. Hogyan is lehetnék? Folyamatosan
gyötörnek a kétségek.
Fel-alá járkálok a palota folyosóján.
Kezemet a hátam mögé teszem.
És várom, hogy megérkezzen.
Nem tudom, mit mondtak vagy mit ígértek, de ahogy
megmondtam a szüleimnek, hogy Liechtensteini Izabella
hercegnőt választottam, intézkedtek, aztán szóltak, hogy
ma este idejön vacsorára, így személyesen is
megismerhetem.
Nem tudom, hogy ez csak megbeszélés, vagy egy rapid
randi herceg módra, netán valami több. Abban biztos
vagyok, hogy ha nem tetszik, és kiderül, hogy unalmas a
csaj, valamint nincs meg köztünk a kémia, akkor mehetek
tovább a második és a harmadik nőhöz, akik szerepeltek
a listán. Gondolom, sokat elárul, hogy már nem is
emlékszem, kiket szemeltem ki. Izabellát azért
választottam, mert ő tűnt a legszimpatikusabbnak.
Angliába járt általános iskolába és gimibe, most pedig a
skóciai Szent András Egyetemen tanul. Egy alig frissített
Facebook-oldalon kívül nem sok információt találtam
róla, ami szerintem jó jel. Nem nagyon foglalkoznak vele
az újságok, és nem is hívja fel magára a figyelmet, ami azt
sugallja, hogy kerüli a nyilvánosságot.
Természetesen csinos. Kicsit feltűnő jelenség. Magas,
szőke, ragyogó szemű, és mosolygós. A fényképekről úgy
tűnik, van benne valami, amit a többieknél nem láttam.
Semmi mesterkéltség, semmi megjátszás. Hús-vér
embernek tűnik.
Ki tudja, talán megfelel az elvárásaimnak.
– Ideges vagy?
Megállok, és ahogy megfordulok, látom, hogy Mari áll
az ajtóban. Szőke haja befonva, fekete-piros ruhája
majdnem olyan, mint a hagyományos norvég viselet.
Szíven üt a felismerés, hogy Izabella hercegnő korban
közelebb áll Marihoz, mint hozzám.
– Hogy én? – kérdezem mosolyogva.
– Persze hogy nem – mondja, és közelebb jön. – Magnus
herceg semmin nem aggódik.
Lehervad a mosoly az arcomról. Jó lenne, ha igaz lenne,
amit a húgom mondott.
–  Szerinted jól választottam? – kérdezem, ahogy
odamegy az ablakhoz és a kertre néz.
–  Mármint a jövendőbelidet illetően? – kérdezi
kikerekedett szemmel. – Bárcsak ezt mondhatnám!
Sóhajt. – Magnus!
– Tudom – vágom rá, és odalépek mellé.
– Ez nevetséges.
Reményteli pillantást vetek rá.
–  Örülök, hogy te is így látod. Esetleg beszélnél erről
anyával és apával?
–  Jó lenne – kezdi, miközben a fejét csóválja –, de még
soha nem láttam őket ilyen elszántnak. Arról nem
beszélve, hogy még soha nem voltak ilyen… nem is
tudom. Izgatottak.
– Izgatottak?
Vállat von, aztán a copfjával kezd játszani.
– Te vagy az első, aki megházasodik. Azt hitték, ez soha
nem fog bekövetkezni.
–  Nem véletlenül – mormolom, és próbálom leplezni a
dühömet. Az egészet nagyon méltánytalannak érzem, de
nem akarom a legfiatalabb húgomon kitölteni a
mérgemet.
–  Ez számukra is újdonság. Gondoskodniuk kell róla,
hogy a monarchia tovább éljen. Anya esküvőt szervez.
Apa látja, hogy megállapodsz. Végre jó szemmel nézhet
ránk a világ.
– Mindeközben nekem darabokra hullik az életem.
 Gondolkodva rám néz, aztán az alsó ajkába harap.
Marinak megvan az a képessége, hogy átlát az emberen,
ugyanakkor én is olvasok a gondolataiban. Sokszor az az
érzésem, hogy a tinédzser testben egy idős ember lelke
lakik.
–  Tudom, hogy ezt a békát nem szívesen nyeled le –
mondja. – Soha nem gondoltam volna, hogy ez bármire
megoldás lehet. Most viszont úgy tűnik, hogy ez az
egyetlen lehetőség, bár nem hiszem, hogy ettől összedőlne
a világ. Barátod, a svéd trónörökös is megházasodott.
–  Csakhogy Viktor egy olyan nőt vett feleségül, akibe
szerelmes lett. Olyannyira, hogy nemcsak őt, hanem a
testvéreit is a palotába költöztette. Ha valakik
megérdemlik, hogy összeházasodjanak és boldogan
éljenek, azok ők, nem én. Főképp nem akarok olyannal
házasodni, akit nem ismerek.
– Persze – mondja néhány másodperc után, aztán kinéz
az ablakon. – Én csak próbálom a dolog jó oldalát nézni.
– Olyan nincs.
–  Ez esetben dolgozz egy kicsit az ügyön, mert te is
tudod, hogy ez teszi boldoggá a szüleinket, és az országot
is.
Az utóbbi nem igazán érdekel, ezért valóban össze kell
kapnom magam, méghozzá gyorsan. A szüleim viszont
fontosak. Vajon számítanak annyira, hogy képes leszek
végigcsinálni ezt az egészet? Majd meglátjuk.
– Ne felejtsd el, hogy van választásod – mondja Mari. –
Ha nem akarod, nem kell végigcsinálnod. Lemondhatsz a
trónról.
– És akkor Cristina lesz a trónörökös? Meg is ölne.
– Tudod, hogy Irene simán bevállalná.
Nagyot nyelek, aztán elfog a félelem.
– Apa azt akarja, hogy én legyek a király. Nem mondok
le. Most nem. Nem akarom, hogy csalódjon.
– De azt is akarja, hogy boldog légy. Ha azt mondanád,
hogy nem kell a korona, megértené.
Megértené. Talán el is fogadná, ahogy mindenki más.
Mert mindenki tudja, hogy nem erre teremtettek.
Csakhogy ez arra késztet, hogy bebizonyítsam az
ellenkezőjét.
Vajon ezért csinálom? Elveszek feleségül egy
ismeretlent, csak hogy mindenkinek bizonyítsak,
beleértve saját magamat is?
–  Azt hiszem, ők azok – mondja Mari, ahogy
felvillannak a fények, és az egyik biztonsági őr szóba
elegyedik az autó sofőrjével. Kinyílik a kapu, és begördül
az autó. Egyenesen a hivatali kocsik mellé parkol.
A francba. Ez tényleg megtörténik.
– Most már ideges vagy? – kérdezi Mari.
Majdnem olyan, mint amikor szabadesésben vagyok.
Csakhogy itt nincs kötél.
Látom, ahogy Tor kisétál a palotából, és egyenesen az
autó felé veszi az irányt, majd kinyitja az ajtót. Annak
ellenére, hogy már sötétedik, az autó pont a lámpa alatt
áll, ezért tökéletesen látom Izabellát. A haja még
szőkébbnek tűnik. Csak néhány tincs van szabadon, a
többi összefogva. Fekete szőrmekabátot visel, lapos sarkú
cipővel. Megkönnyebbülten látom, hogy pont olyan
csinos, mint a képeken, csak élőben légiesebb és
kecsesebb. Úgy néz Torra és a palotára, mint aki nem hisz
a szemének.
–  Szép a szemöldöke – állapítja meg Mari, mire
alaposan megszemlélem a távolból. Valóban szép. A
hajához képest kicsit sötét.
– Tudod, hogy nem érdekel a szemöldök.
Mari nyelvet nyújt.
– Minden YouTube-videó arról szól, hogyan kell ilyenre
formázni a szemöldököt.
– Az egyetlen dolog, aminek valóban érdekel a formája,
az a fenék és a comb. Csakhogy a kabátban egyik sem
látszik – teszem hozzá, és tovább mustrálom a vendéget.
–  Mindenesetre csinosnak tűnik – mondja elismerően
Mari. – Még élőben is. Magasabb. Várj! Ki is ő?
Egy másik nő száll ki a hátsó ülésről. Világossárga
esőkabátjában kicsit viccesnek tűnik. Diplomatikusan
szólva kicsit telt. Ahogy kikászálódik, nevet, aztán Torba
karol, aki rezzenéstelen arccal tolerálja a hölgy
esetlenségét.
– Talán az édesanyja – mondom, bár a nő arca kerek, a
haja fekete, a bőre kreol, ezért egyáltalán nem hasonlít
Izabellára.
–  Izabella hercegnő még gyerek volt, amikor az
édesanyja elhunyt – mondja Mari, és le nem veszi róluk a
szemét.
 – Ó!
Sajnálom. Annak ellenére, hogy nem mindennap
találkozom anyámmal, nem tudom elképzelni, milyen lett
volna nélküle felnőni.
–  Lehet, hogy a titkárnője – mondja Mari. – Bár egy
kicsit… – nem fejezi be a mondatot, amikor a nő olyan
hangosan kezd nevetni, hogy a zárt, vastag ablaküveg
mögött is tisztán halljuk. Már most tudom, hogy kedvelni
fogom. Főképp, hogy Izabella zavarba jön miatta, és
integet neki, hogy vegyen vissza.
Marira nézek. Ez érdekes lesz.
–  Itt van – mondja anyám, aki időközben megjelent a
hátunk mögött.
Megfordulunk, és ekkor látom, hogy sötét selyemruhát
visel, amilyet általában a hivatalos estélyeken szokott.
Látom a szemében a rémületet, ezért tudom, hogy nagy
napnak számít a mai. Elvégre a menyjelöltjével találkozik,
és szeretne minél jobb benyomást kelteni.
A kurva életbe.
Ma már milliószor gondoltam ezt.
Mi a büdös frászt művelek?
Anyám gyorsan végigmér mindkettőnket.
–  Jól nézel ki, Mari. Te viszont megborotválkozhattál
volna, Magnus. És mi ez a narancssárga nyakkendő?!
A nyakkendőmre nézek. Sötétkék Tom Ford öltönyt
viselek, ami, hála a család szabójának, tényleg úgy áll,
mintha rám öntötték volna. Hogy egy kis színt vigyek az
öltözködésbe, gondoltam, feldobom ezzel a nyakkendővel.
 – Mi a baj a narancssárgával?
Anyám csóválja a fejét, aztán kirohan.
– Most tényleg. Mi a baj vele? – kérdezem Marit.
–  Semmi – válaszolja megnyugtatóan, aztán belém
karol, és az ajtó felé húz. – Menjünk!
Lemegyünk a lépcsőn, aztán a szalon felé vesszük az
irányt. Mindig itt fogadjuk a vendégeket és a hivatalos
látogatókat. Mivel a falakra különböző madarakat
festettek, és Norvégia látképe is megtalálható rajta,
egyszerűen csak „Madárszobának” hívjuk. Anyám kint
vár apám inasa, Sven mellett. Meglepődve látom, hogy
apa már ott van, és beszél valamit a nővérrel, aki bólint
és elmegy.
Apa szmokingot visel, ami biztosan új, mert a betegség
miatt rengeteget fogyott. Kedvesen rám mosolyog, mire
anyám gyorsan felé nyúl, és megigazítja a
csokornyakkendőjét.
A francba. Vajon arra számítottak, hogy én is
szmokingban leszek? Lehet, hogy ez volt anyám baja?
Apa mellett tényleg jelentéktelennek tűnök. Viszont ő a
király. És ez a lényeg.
– Jól választottál – mondja apám.
–  A királyné nem így gondolja – mutatok a
nyakkendőmre.
–  Úgy értem, ami Izabella hercegnőt illeti. És ezzel
szerintem a királyné is egyetért – néz kedvesen anyára.
–  Valóban szép, és úgy tűnik, esze is van – vágja rá
gyorsan anyám. – Lássuk, mi van még a tarsolyában.
 Hirtelen nagyon megsajnálom Izabellát. Olyan, mintha
fejős tehén lenne, akit a zsűri mindenféle szempontok
alapján vizsgál. Mint például, hogy mekkorák a tőgyei. Na
jó, ez utóbbi talán csak engem érdekel.
Viccelek. Csak viccelek!
Amikor összegyűlünk, meghatározott sorrendben
lépünk be a terembe. Rang alapján. Sven kinyitja az ajtót,
és bejelent minket. Apám az első, aki belép, aztán anyám,
végül én és Mari.
Izabella és az asszisztense már ott állnak, és illendően
meghajolnak apám előtt, aztán kicsit biccentenek, amikor
apa kezet nyújt.
–  Köszönöm, hogy eljött ma este, Izabella hercegnő –
mondja apám angolul, mire eszembe jut, hogy Izabella
egy szót sem ért norvégul. Szerencsére mindannyian
folyékonyan beszélünk angolul, ahogy manapság minden
norvég.
– Részemről a megtiszteltetés – mondja lágyan Izabella.
Kicsit szokatlan a kiejtése. Mintha egy kis német
keveredne az angollal. Anyám feje fölül szerencsére
kilátok, apám viszont egy kicsit eltakarja, ezért
nyújtogatnom kell a nyakam.
Apa kezet fog a másik nővel, aki elég hangosan és
affektáló angol kiejtéssel mutatkozik be, mire Mari lágyan
bokán rúg, mert tudja, hogy kis híján elröhögöm magam.
Elég sok nővel találkoztam már életem során, de ilyennel
még nem, mint ez a Jane. Ettől csak még jobban
kedvelem.
 Próbálom leplezni a mosolyomat, és inkább Izabellára
nézek. Anyámat figyeli, aki előrelép, és a kezét nyújtja
felé. Nemegyszer kerülünk szemkontaktusba, de most
végre közelről is látom, hogy milyen, amikor leköti valami
a figyelmét.
Izabella közelről is nagyon csinos. Ez az első, ami
eszembe jut. Nem kifejezetten dögös, legalábbis ebben a
visszafogott, elegáns, hosszú ujjú kék ruhában, amiből
csak a kulcscsontja látszik ki. Nem ébreszt szexuális
vágyat a frizurája, és a szolid, inkább hétköznapi sminkje
sem. Mindössze pirosítót és ajakrúzst használt. Telt ajka
viszont úgy néz ki, mintha órákig csókolózott volna.
Basszus! Talán mégiscsak dögös és szexi. Egész nap
nézegetném az ajkát, és azt sem bánnám, ha a magam
módján én pirosítanám az arcát.
Ahogy anyám üdvözli, rámosolyog. Most már
egyértelműen dögösnek és szexinek tűnik. Széles
mosolyának láttán azt is elfelejtem, milyen szokatlan és
bizarr helyzetben vagyok.
Anyám Jane felé tart, és tudom, hogy ezután nekem kell
üdvözölnöm Izabellát.
Kicsit vonakodva néz rám.
Egy kicsit vár, aztán meghajol.
Ezzel mindent elárul.
Nem kedvel.
Hiába sugárzott belőle a kedvesség, amikor a szüleim
köszöntötték, ennek hirtelen nyoma vész. Esküszöm,
érzem a felém áradó negatív energiát.
 Nem gondoltam volna, hogy idejön, ha így érez.
Bár lehet, hogy szó sincs ilyesmiről, csak rosszul látom.
Talán ideges. Talán túl sokat képzeltem elsőre.
Mély levegőt veszek, és emlékeztetem magam, hogy
lassan és érthetően beszéljek. Ha ilyen helyzetbe kerülök,
szeretnék hamar túl lenni a feszengésen, ezért
gondolkodás nélkül mondom, ami eszembe jut.
Ez most kicsit sem lendítené előre a dolgokat. Főképp,
hogy az első, amit megkérdeznék, hogy mi a fene baja van
velem.
Ehelyett magamban tartom a gondolatot, felé nyújtom a
kezem, és mosolygok. Ez utóbbi rögtön leveszi a lábáról
az átlagos nőt.
Nem tudom, most működik-e, mert így is, úgy is
meghajol.
– Örülök, hogy találkoztunk.
Szavaim semmitmondóak, bár eddig bele sem
gondoltam. Pedig jó lett volna, mert akkor nem tűnnék
idiótának.
Izabella mosolyog, és úgy tűnik, kétszer is meggondolja
a választ.
– Én is örülök – mondja, és kezet fog velem, méghozzá
meglepően határozottan. Döglötthal-kézfogást vártam, de
inkább olyan, mintha szét akarná roppantani a
kézfejemet. Ez illik ahhoz a gyűlölethez, ami a
tekintetéből árad.
Aztán rögtön Marira néz, elengedi a kézfejemet, mintha
ott sem lennék.
 A fenébe! Ez érdekes vacsora lesz a feleségjelölttel.
Ezután biztos, hogy meg kell néznem a listát, bár
kizártnak tartom, hogy bárkit alkalmasabbnak találnék
feleségnek, ágyasnak vagy akár egy nyavalyás
randipartnernek.
Főképp, hogy látom, miként üdvözli Marit. Mintha rég
nem látott rokon lenne. Ugyanolyan kedvesen mosolyog
rá, mint a szüleimre.
Apám megköszörüli a torkát, ezzel magára vonja a
figyelmemet.
Aztán Jane-re nézek, aki előttem áll.
Ő legalább örül, hogy lát. Úgy mosolyog, mint aki alig
várta ezt az estét.
–  Jane úriasszony – mondom kedvesen, és én is
mosolygok. – Örülök, hogy ön is csatlakozott hozzánk ma
este.
–  Részemről a megtiszteltetés, felség. Ha lehet, kérem,
szólítson egyszerűen Jane-nek. Az úriasszony nem igazán
illik rám.
Kitör belőlem a nevetés, és megszorítom a kezét. Annak
ellenére, hogy az ötvenes évei közepén járhat, minden
ízében fiatalnak tűnik. Ez az asszony tudja élvezni az
életet. A hercegnőnek is taníthatna egy-két dolgot.
– Majd észben tartom – mondom, aztán a fülébe súgom
–: Köztünk szólva: nincs sok úriasszony ebben a házban.
Most anyám köszörüli a torkát. Kicsit eltávolodom Jane-
től, és kerülöm anyám tekintetét. A hallása ugyanis kiváló.
Esküszöm, még azt is meghallja, ha a szőnyegre esik egy
vattapamacs.
Amikor elhagyjuk a szalont és belépünk a bálterembe,
anyám és apám egymás mellett haladnak. Legutóbb akkor
voltam itt, amikor Cambridge hercege és hercegnője
jöttek látogatóba. Most viszont vicces itt lenni, mert
hatalmas a helyiség, mi pedig hatan leszünk az asztalnál.
Középen egy kerek asztal, rajta díszes teríték, a vázában
pedig hortenzia. Hallom, ahogy Jane elismerősen sóhajt.
– Milyen szép. Nézd, Ella!
Átnézek a vállam fölött. Nem Izabella, hanem Ella? És
még véletlenül sem kisasszony vagy felség?
Ella ügyet sem vet a dologra, míg észre nem veszi, hogy
figyelem. Akkor elpirul, és oldalba böki Jane-t, aki nem
törődik vele.
Mindannyian leülünk. Ella és Jane pont szemben ül
velem és Marival, apám és anyám pedig egymással
szemben, a főhelyen. Két pincér hozza a borokat és az
ásványvizet, ami szerencsésen eltereli a figyelmet, mielőtt
a dolgok még bizarrabbá fajulnak.
Elvégre miért ne történne így? Ez olyan, mint egy
vakrandi, csak itt a családom is részt vesz benne. Ha még
sokat agyalok ezen, akkor nemsokára felpattanok, és
itthagyok csapot-papot. Amúgy is rühellem a hivatalos
vacsorákat.
De ahogy apámra nézek, egész másképp fest az
ábrázata, mint múlt héten, amikor infúzióval a karján
feküdt a kanapén. Még soha nem láttam így ragyogni a
szemét. Ahogy anyámra néz, érzem, hogy beszéd nélkül is
kommunikálnak, ezzel még nehezebbé téve a dolgomat.
Nem tudom, miért, de úgy tűnik, boldogok, és ahogy Mari
mondta, legalább ennyi jó lesz a dologban.
Mély levegőt veszek, és elhatározom, hogy beleadok,
amit tudok. Akár tetszik, akár nem, úgyis itt kell lennem,
ezért igyekszem átvenni az irányítást afölött, ami fölött
lehet.
–  Felség – mondom Ellának, miközben felemelem a
borospoharat, ő pedig rám néz. – Hadd mondjak
pohárköszöntőt önnek és az országának,
Liechtensteinnek. Köszönöm, hogy eljött ma este.
Jómagam és a családom is nagyon örülünk, hogy
láthatjuk.
Felhúzza a szemöldökét, mintha megdöbbent volna.
Talán nem hitte, hogy megszólalok. Még hozzá kell
szoknia. Ha minden jól alakul, akkor élete hátralévő
részében hallani fogja a hangom.
Most úgy néz rám, mintha egy másik bolygóról jöttem
volna. Mintha másik fajhoz tartoznék, és egysejtű lennék.
Felmerül bennem a kérdés, hogy egyáltalán itt akar-e
lenni.
–  Egészségünkre! – mondja apám, és felemeli az
ásványvizes poharát.
Mindannyian viszonozzuk a gesztust. Miután kihozzák
az előételt, kezdődhet a beszélgetés.
– Hercegnő – szól anyám –, úgy hallottam, hogy nagyon
fiatalon hagyta ott Liechtensteint. Az udvarhölgye, Jane
végig ön mellett volt?
 – Tizenhárom éves kora óta, felség – mondja Jane, aztán
gyorsan eltakarja a száját a szalvétával, miután Ella
csúnyán néz rá.
Anyám gyorsan közbelép.
–  Tizenhárom. Az tényleg fiatal. És Angliában járt
általános iskolába… Remélem, sokszor találkozhatott a
családjával az iskolai szünetben és nyaranta.
Ella elmosolyodik.
–  Igen, elég gyakran mentem haza. De nem voltam
magányos az iskolában. Sokat tanultam a helyzetből.
Főleg, hogy a tanulmányaimra kell összpontosítanom.
–  A Szent András Egyetemen tanul, ugye? – kérdezi
apám, mire Ella bólint. – Mit?
Ella ismét mosolyog, aztán szünetet tart, és a tányérjára
néz. Végül sóhajt, és válaszol.
– Környezetvédelmet.
– Az igazán érdekes – mondja anyám, aztán enni kezdi
a salátát.
–  Ezen belül pontosan milyen terület? – érdeklődik
Mari.
A hercegnő ismét szünetet tart.
– Leginkább a klímaváltozásról, a klímavédelemről és a
természeti erőforrásokról tanulok.
– Akkor ön biztosan a szívén viseli a környezet sorsát –
bólint apám. – Egy női Leonardo DiCaprio. Tudja, Magnus
személyesen ismeri.
– Nagyszerű – jelenti ki Ella, és kimérten rám mosolyog.
A hangsúlya alapján nem igazán érdekli ez az
információ. Nem tudom, miért, de rosszulesik.
– Norvégia nem engedélyezte a kőolajfúrást Lofotennél,
hogy megvédje az ott élő kardszárnyú delfineket –
mondom gyorsan.
Hirtelen úgy tűnik, mint akit lenyűgöz a hír, de aztán
gyorsan elrejti a lelkesedését.
– Ez kizárólag a közvélemény nyomása miatt történt. A
környezetvédők és az újságírók világszerte hatalmas
kampányt folytattak, mert úgy gondolták, hogy a
norvégoknak joguk van tudni a kormány terveiről. A
miniszterelnök, a kormány és talán önök személyesen is
csak akkor döntöttek úgy, hogy felhagynak az olaj- és
gázkitermeléssel a sarkvidéken. Tehát a változás kintről
érkezett.
Olyan indulattal beszél, és úgy ég a szemében a tűz,
hogy már egyáltalán nem tűnik csendesnek és
visszafogottnak.
Apámra nézek, és várom, hogy válaszoljon. Ella
gyakorlatilag minden érdemünket kétségbe vonta az
üggyel kapcsolatban, bár kétségkívül nem sok volt.
Apám elmosolyodik.
–  Látszik, hogy érti a dolgát. És igaza van. Attól tartok,
hogy ha nem lépnek közbe az aktivisták és a
környezetvédők, semmi nem változott volna, és
megkezdik a fúrásokat. Most viszont biztosíthatom, hogy
a terület védelem alatt áll.
–  De az csak egy – vágja rá Ella. – Mikor hagynak fel a
bálnavadászattal? Mikor térnek át a fenntartható
halászatra?
– Célunk, hogy 2030-ra klímasemlegessé váljunk – szólal
meg Mari.
– Jelenleg viszont önök a világ egyik legnagyobb olaj- és
gázexportőrei.
–  Diákként mi is a változást szorgalmazzuk. Már a
középiskolában is nagy hangsúlyt fektetünk a megújuló
energiaforrásokra. Erre próbáljuk ösztönözni a kormányt
és a vállalatokat is.
Apám hangosan megköszörüli a torkát.
–  A jövő két képviselőjét hallottuk. Meg kell értenie,
felség, hogy nemzetünk a lehetőségeihez mérten mindent
megtesz a környezetvédelemért.
–  Jelen pillanatban többet beszélnek róla, mint
amennyit tesznek érte.
–  Ella! – szól határozottan Jane, és ijedten körbenéz. –
Nem hiszem, hogy kritizálni kéne az országot, amelynek
vendége vagy.
Ella hirtelen elsápad.
–  Ne aggódjon – mondja apám jólelkűen. – Ritka, hogy
egy vendég ilyen szenvedélyesen és őszintén fejtse ki a
véleményét. Látszik, hogy fontos önnek a
környezetvédelem ügye. Ezzel nincs semmi gond.
Mélységesen egyetértek azzal, hogy az országunknak még
hosszú utat kell megtennie. Időbe fog telni, és pont az
olyan emberek fogják elérni a változást, mint ön. Nekem
tetszik, hogy ilyen eltökélt. Nem fél vitatkozni.
Aztán rám néz.
 –  Egy kicsit a fiamra emlékeztet. Ő sem fél vitába
szállni, akkor sem, ha tudja, hogy veszít.
Összevonom a szemöldököm.
– Mikor vesztettem én valaha is?
Ahogy felcsillan a szeme, tudom, hogy ebben a
pillanatban is vesztésre állok.
Miután a nagy tudású hercegnő befejezi a kiselőadását
Norvégia környezetvédelmi helyzetéről, kevésbé kényes
témákra terelődik a szó, mint például az utazási szokások
vagy a kedvenc tévéműsor. Amikor anyám megkéri Jane-
t, hogy meséljen magáról, mi már szóhoz sem jutunk.
Nekem jó így. Legalább van időm Ellát figyelni.
Általában nem sokáig tudok egy emberre koncentrálni.
Nézem, de nem látom az embereket. Ella viszont csőlátást
eredményez. Ha akarnám, sem tudnám levenni róla a
szemem.
Pedig le akarom.
Annak ellenére, hogy az egész találkozó egy hülyeség,
és amúgy sem érdekel, mit gondolnak rólam az emberek,
nem akarom, hogy azt higgye, idióta vagyok, aki képtelen
máshová nézni.
Jó eséllyel már késő. Egy pillanatra felém fordul, de
utána gyorsan elkapja a tekintetét. Sok nő mondta már,
hogy túl intenzíven bámulom, és ez zavarba ejtő. Pedig
akkor csak megjátszottam, hogy érdekel az illető, pedig
nem.
Ahogy próbálok rajta minden apró részletet
megfigyelni, biztos, hogy elmebetegnek néz. Magnus, az
őrült. És tényleg.
Most, hogy láttam, milyen szókimondó tud lenni, kezd
kicsit hétköznapibbnak tűnni. Még mindig mesébe illően
kecses, mégis teljesen emberi. Sötétbarna szeme keskeny
vágású, mintha mindig hunyorítana. Ezzel csak még
szexibb, mert olyan, mintha azon gondolkodna, milyen
pajzánságot művelhetne az emberrel. Széles a szája, az
ajka pedig telt, de nem mesterkélten. Javarészt olyan nők
cuppantak eddig a farkamra, akiknél soha nem tudtam,
hogy természetes-e az ajkuk, vagy a plasztikai sebész
munkájának eredménye.
A legaranyosabb a fogsora, ami csak akkor látszik
igazán, amikor nevet vagy szélesen mosolyog. Az elöl lévő
fogai nagyok, és van köztük egy kis hézag. Egyszerre bájos
és szexi.
Jó lenne, ha többet mutatná őket. Pontosabban: jó
lenne, ha sikerülne mosolyra vagy nevetésre bírnom,
mert akkor többször látnám. A nők általában mindig
mosolyognak körülöttem. Legalábbis először. A morcos
fej csak ezután jön, de akkor majdnem végig.
Ahogy elfogy a desszert, felállunk, és az italszalon felé
vesszük az irányt. Kicsit olyan, mintha most rendeznénk a
világ legkisebb koktélpartiját.
Mire Ella megissza az italát, félénken megkérdezi
anyámat, hogy merre találja az illemhelyet. Aztán
udvariasan elnézést kér, és Jane-nel együtt távozik.
Óvatosan figyelem, ahogy távolodik. Még mindig nem
tudom, hogy miattam, a családom vagy a házasság miatt
feszült. Netán mindezek egyszerre okoznak számára
gondot.
Anya felé fordulok.
–  Nincs ablak a mosdóban, amin keresztül
elmenekülhetne, ugye?
Anyám nevet.
–  Szerintem nincs ok az aggodalomra. Jól haladnak a
dolgok, nem igaz? Helyes ez a lány.
– És igen tüzes – teszi hozzá apám. – Jó vele vitatkozni.
Elsőre csendesnek tűnik, de most már látom, milyen
heves természetű.
– Szerintem rendben van – jelentem ki, bár nem tudom,
mit érzek pontosan. Vonzónak tartom, de az még kérdés,
hogy meglesz-e közöttünk a kémia. Próbálok nem a
házasságra gondolni.
Pedig ideje lenne. Marira nézek, aztán így szólok
anyámhoz: – Szerinted létezik, hogy nem tudja, miért van
itt?
–  Kizárt – vágja rá anyám. Aztán apára néz, és
összevonja a szemöldökét. – Elmondtad Liechtenstein
hercegének, hogy miért hívtuk Izabella hercegnőt, ugye?
–  Persze – csattan fel apám. – Mindent őszintén és
részletesen elmondtam. Ismersz. Mondtam, hogy
feleséget keresel, és Izabella megnyerte a tetszésedet,
ezért találkozni akarsz vele.
–  Állj, állj, állj! – kiáltom fejcsóválva. – Azt mondtad,
hogy én keresek feleséget? Azt nem mondtad, hogy nincs
más választásom, és egy botrány miatt került sor erre az
egészre?
Apám a homlokát ráncolja.
–  Dehogy mondtam. Az egyáltalán nem lett volna
bizalomgerjesztő. Mi több, nagyon rossz fényt vetne ránk.
Tátott szájjal nézek rá. Ez a lány azt hiszi, hogy feleségül
akarom venni, és fogalma sincs, hogy mindezt a kényszer
szülte. Azt hiszi, hogy… ez így normális?
Ha egyáltalán ezt gondolja.
– Ez még nagyot fog szólni – mondom apának. – És nem
a szó jó értelmében.
–  Nyugodj meg, fiam – csitít, és vágyakozva nézi a
tálcán lévő pezsgőt, melyet anyám gyorsan elvesz, mielőtt
a pincér továbbmenne. – Nem azt mondtam, hogy nem
fogja megtudni az igazat. Majd eláruljuk. Tudnia kell,
mibe keveredett. De ez nem olyan téma, amit telefonon
fogok megbeszélni az apjával.
–  Mégis mikor akarjuk neki megmondani az igazat? –
kérdezi Mari, és ő is elvesz egy pohár pezsgőt.
Apám rám néz.
A kurva életbe. Muszáj innom valamit. Legurítom az
italt, ami a kezemben van, aztán leteszem a poharat a
tálcára, és veszek egy másikat. Egy pillanatra találkozik a
tekintetem a pincérével. Annak ellenére, hogy nálunk a
felszolgálók minden tagjának rezzenéstelen az
arckifejezése és egyáltalán nem lehet olvasni a
tekintetükből, ráadásul mindegyikük úgy tesz, mintha itt
sem lenne, most szinte látom, hogy ez a fickó totál
hülyének néz minket. Fogadok, hogy amikor elvállalta a
munkát, nem tudta, milyen a családunk.
–  Tudjátok, mit gondolok? Szerintem ennek a lánynak
fogalma sincs, hogy miért van itt – mondom, és a mosdó
felé pillantok, ami elég messze van ahhoz, hogy bármit is
meghalljanak, amit beszélünk. – És az a véleményem,
hogy minél hamarabb meg kell tudnia az igazságot.
Három szempár szegeződik rám, mert persze én vagyok
az, akinek fel kell fednie a valóságot.
Fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá.
Kérdés, hogy Ella tudni akarja-e az igazat.
 ELLA

–  Itt valami nagyon bűzlik – mondja Jane a

mellékhelyiségből.
– Ez kicsit több információ, mint amire szükségem van,
Jane!
Folytatom a kézmosást, és megállás nélkül pumpálom
az adagolóból a levendulaszappant. Idegességemben úgy
mosok kezet, hogy lassan ledörzsölöm a kézfejemről a
bőrt.
Jane sóhajt, aztán lehúzza a vécét.
–  Nem magamról beszélek! – kiáltja unottan, aztán
kijön. – Úgy értem, itt, ebben a palotában – teszi hozzá, és
széttárja a karját.
– Ezt ne csináld, amíg nem mostál kezet.
Felkapok egy papírtörlőt a gránit mosdópultról, és
alaposan megtörlöm a kézfejemet.
Négy mosdóállvánnyal és mosdókagylóval olyan ez a
helyiség, mintha egy puccos étteremben lennénk.
Gyanítom, hogy elég sok látogató jön a palotába, így nem
véletlen, hogy ekkora.
Hozzánk alig jött valaki. Talán azért, mert anyám volt
az egyetlen, aki szerette vendégül látni az embereket.
–  Őszintén – kezdi Jane, aztán a fejét csóválva elkezdi
mosni a kezét –, miért hívtak ide? Még csak meg se
mondták. Úgy beszéltek megállás nélkül, mintha
mindennap idejönnél vacsorázni.
Vállat vonok, aztán bedobom a papírtörlőt a
mosdókagyló alatt lévő szemetesbe. Ha már itt tartunk,
akkor Jane beszélt a legtöbbet.
–  Nem tudom. Egy pillanatra azt hittem, hogy a
környezetvédelem miatt, de már abban sem vagyok
biztos, hogy komolyan vették, amit mondtam.
– Mindenki komolyan vesz, ha olyasmiről beszélsz, ami
foglalkoztat. Kizárt, hogy ne figyeltek volna rád.
– Kicsit nyers voltam, nem?
Nem akartam durva lenni, de képtelen voltam
visszafogni magam.
– Te csak önmagad voltál, Ella.
–  Jut eszembe. Kérlek, ne szólíts Ellának. Inkább
felségnek vagy kisasszonynak, ha lehet.
Jane egy pillanatra rám mered, aztán sóhajt.
–  Rendben, felség. Amúgy ne hibáztass, amiért
zavaromban már azt sem tudom, miként szólítsalak. A
koleszban letépnéd a fejem, ha felségnek hívnálak.
– Tudom. Csak az a gyanúm, hogy egy kifinomult úrinőt
vártak. Amilyen pont nem vagyok.
– Dehogynem. És több is annál.
Jane megfogja az államat, és kicsit oldalra hajtja a
fejem, hogy a tükörbe nézzek.
– Nézz magadra! Pont olyan vagy, mint egy hercegnő.
Én csak azt a szempárt látom, amely nap mint nap
visszanéz rám a tükörből. Ezen az elegáns kék ruha és a
megjelenés sem változtat. A rangom még ilyenkor is távol
áll tőlem.
–  Tudod, nem hiszem, hogy nekem való ez a fenséges
élet. Palotában élni, és mindenféle formalitásnak eleget
tenni…
Elhúzza a kezét, és sóhajt.
–  Jó ég! Van mostanában olyan dolog, ami tetszik?
Lazíts, hercegnő! Bármi legyen is az ittléted oka, nem
lehet olyan rossz. Úgyhogy relax, és élvezd ki az időt.
Talán tényleg csak arról van szó, hogy a két ország közötti
kapcsolatot szeretnék erősíteni, és apád úgy gondolta,
hogy te tudod a legjobban képviselni a hazádat. Elvégre
sokkal értelmesebb vagy, mint a bátyáid.
–  Most viccelsz? A tesóim olyanok, mint apám, csak
fiatalabb kiadásban.
–  Ahogy mondtam – kezdi szigorúan –, neked van
személyiséged, és helyén a szíved. Az efféle helyzetekben,
mint a mostani, ezek fontosabb dolgok, mint a rang és a
tartás. A testvéreid olyanok, mint a robotok. Mindig azt
mondják, amit kell, de nem gondolják komolyan. De te,
Ella, felség, hercegnő, kisasszony, nem vagy robot.
Nem vagyok benne biztos, hogy ez előny, mégis örülök
a biztatásnak. Úgyis mindig ide jutunk.
Már csak azt kell kiderítenem, hogy miért vagyok itt.
– Most gyere! Már elég sokat voltunk távol.
Megragadja a karomat, és az ajtó felé húz, miközben
igyekszik nem a ruhámra lépni.
–  Igyunk, és örüljünk. De ne nagyon. Nyilván nem úgy
akarsz elhíresülni, mint az élvezetek hercegnője.
Az ajkamba harapok. Nem vagyok nagyivó, három
pohár bortól simán kidőlök. Jane-t viszont szemmel kell
tartanom. Esküszöm, vagy az ivászatolimpiára készült
annak idején, vagy minden angol ilyen.
Kilépünk a folyosóra, és ahogy a szalon felé tartunk,
próbálok megnyugodni. A királyi család tagjai épp lázas
beszélgetést folytatnak.
Meg kell mondjam, hogy szimpatikusak. Messze nem
olyan fojtogató körülöttük a légkör, mint hittem, ráadásul
amikor a környezetvédelemről beszéltem, a király nem
vette rossz néven, hogy kritizálom az országa politikáját.
Az is tetszik, ahogy ők négyen szeretik egymást. Igazi
családnak tűnnek, nem egy monarchia maradványának.
Bár Magnus nagyon fura. Egyáltalán nem illik a
családba, és nem csak az ocsmány narancssárga
nyakkendője vagy a félhosszú, sokszor az arcába lógó
sötét haja, a borostás álla vagy az erős vonásai miatt. Ez a
fickó szöges ellentéte az elegáns, kifinomult
előkelőségeknek, akiket a tévében lát az ember. Olyan,
mintha mindenkit figyelne, aztán bezárkózik a saját
világába, és időnként odanyög egy félmondatot, aminek
általában köze sincs a témához.
Nem szívesen mondom, de kíváncsivá tesz. Nem örülök,
mert a világ tele van olyan nőkkel, akik az ilyen típusra
buknak. A gazdag, előkelő családból származó rosszfiúra.
Mégis van benne valami, amivel magára vonja a
figyelmemet. Mintha a testemmel gondolkodnék, nem az
agyammal. Emlékeztetnem kell magam, hogy nem az
esetem, ahogy én sem az övé. Csak itt van, és semmi köze
ahhoz, amiért jöttem.
De valahányszor ránéztem vacsora közben, mindig
engem bámult. Sötét szeme, perzselő tekintete magával
ragad, mégis kellemetlen. Olyan érzésem volt, mintha
minden pórusomba be akarna hatolni. Sokszor kénytelen
voltam félrenézni.
–  Nem rossz darab, annyi szent – mormolja Jane,
mielőtt belépünk a szalonba. Közben le nem veszi a
szemét Magnusról. Legszívesebben oldalba bökném, de
tudom, hogy az sem segít.
Amúgy igaza van, de ezt nem vallom be neki, mert még
a végén megpróbálna összehozni vele. Ahogy ismerem,
biztos közölné a fickóval, hogy dugni szeretnék, vagy
valami hasonlóan kínos dologgal állna elő. Amúgy tényleg
jóképű ez a pasas. Magas, széles vállú, és a lesifotósoknak
hála sok fénykép készült róla nyaralás közben, ezért azt is
tudom, hogy csupa izom és tele van tetoválással.
Ami a külsőt illeti, jók az adottságai. Nem lep meg, mert
a király is jóképű, a királyné és a húga pedig nagyon szép.
Ettől még nem leszek olyan ostoba, hogy belehabarodjak,
bár az az igazság, a pillantásától is zavarba jövök.
Ahogy közelítünk, nem is kell ránéznem, anélkül is
érzem a perzselő tekintetét. Inkább Marit figyelem, aki
csak pár évvel lehet nálam fiatalabb, ezért jó eséllyel
könnyen szót értek vele.
– Pezsgőt? – kérdezi a királyné, amikor a pincér elhalad
mellettünk a tálcával.
– Igen, köszönöm.
Elveszek egy poharat, és Jane is így tesz. Látom, hogy a
király egyáltalán nem iszik, ahogy vacsora alatt sem.
Tudom, hogy a norvég királyi család nem veti meg a jó
ételeket és italokat, de ezt nem fogom szóvá tenni, mert
udvariatlanság lenne. Talán egészségügyi okok miatt nem
iszik. Ha jól emlékszem, valahol azt írták, hogy nyár
elején tüdőgyulladása volt.
–  Nos – kezdi a király –, hogy tetszik az iskola? Már
beszéltünk róla érintőlegesen, de nyilván nem véletlenül
választotta a Szent András Egyetemet.
Elsőre legszívesebben vállat vonnék, de nyilván nem
ezt várja.
–  Kihagytam egy évet a középiskola és az egyetem
között. Úgy döntöttem, hogy körbeutazom az Egyesült
Királyságot, aztán beleszerettem Skóciába. Sajnos inkább
az ország vonz, mint maga az egyetem, bár kétségkívül
nívós intézményről van szó.
–  Oslóban is vannak jó egyetemek – mondja
jelentőségteljesen a király, majd összenéz a királynéval.
Na jó. Talán nem kéne versengeni.
– Sajnos nem sokat hallottam a norvég egyetemekről. És
Norvégiáról úgy általában sem tudok sokat.
– A norvég környezetvédelmi politikáról annál többet –
szól közbe Magnus.
Felé fordulok, és látom, hogy mosolyog. Nem tudom,
miért foglalkoztat ennyire a szája ahelyett, hogy arra
figyelnék, amit mond.
–  Nehéz nem tudni és hallani róla, amikor elég
szembetűnő.
–  Szerette A bolygó kapitánya című sorozatot
gyerekkorában? – kérdezi, és szélesen vigyorog. A fenébe.
Még a mosolya is elbűvölő.
–  Fogalmam sincs, miről beszél – válaszolom gyorsan,
aztán rájövök, hogy talán nem kéne így beszélnem a
norvég trónörökössel. – Sajnálom, felség.
– Igazán semmi gond, felség. Talán idősebb a film, mint
ön. Megkérdezhetem, hány éves?
– Magnus – dorgálja az anyja –, tudod, hogy illetlenség a
nők korát firtatni.
– Nő? – kérdezi Magnus, és felém biccent. – Fiatal lány.
–  Huszonkét éves vagyok – válaszolom nyersen. – És
nem az ön tiszte eldönteni, hogy lánynak vagy nőnek
számítok-e.
Ezúttal Jane bök oldalba engem.
Ránézek, ő pedig szigorú pillantást vet rám.
Szégyenlősen a királyi család felé sandítok, és várom,
hogy kifejezzék nemtetszésüket. Ehelyett úgy látom,
mintha lenyűgöztem volna őket. Még Magnust is.
– Bevallom, kedvelem önt, Izabella hercegnő – mondja a
király, mire melegség járja át a szívem. – Több olyan
ember kéne, aki helyre tudja tenni a herceget.
–  Pont erre vágyom – mormolja Magnus. Megissza a
maradék pezsgőt, aztán felpattan, keresztülmegy a
szalonon, levágja a poharat az asztalra, mire az anyja
ijedten felsóhajt.
– Magnus! – szól utána az apja, amikor a herceg kinyitja
az italszekrényt és keresgélni kezd.  – Tudod, hogy
pohárból szokás inni.
–  Biztosra veszem, hogy kiváló iskolák vannak
Norvégiában – mondja lelkesen Jane, aki igyekszik
menteni a helyzetet, de már késő.
–  Valóban – bólint a királyné. – Két lányunk is úgy
döntött, hogy itt tanul tovább, és nem külföldön.
Marira nézek.
– Középiskola után hol szeretne továbbtanulni? Feltéve,
ha egyáltalán folytatni akarja a tanulmányait – teszem
hozzá egy kis szünet után.
–  Persze hogy akarja – válaszol helyette a királyné, és
erőltetett mosoly jelenik meg az arcán. – Rendkívül éles
eszű.
Mari bólint, de gyanítom, hogy nem őszinte. Lehet, hogy
időre van szüksége, míg kitalálja, hogy mihez akar
kezdeni.
–  Miután megkapja a diplomáját, hol szeretne élni? –
szegezi nekem a kérdést a király.
Ismét vállat vonnék, de inkább kihúzom magam.
–  Még nem tudom. Edinburgh szép. London jó
választásnak tűnik, de talán túl nagy. Bárhol szívesen
laknék, ahol fel tudom emelni a szavam a
környezetvédelem érdekében.
– Akkor nem menne vissza Liechtensteinbe?
Ez valami csapda? Azt akarja elérni, hogy valami
rosszat mondjak a hazámról?
A fejemet csóválom.
–  Bár Liechtenstein a hazám és nagyon szeretem, nem
sok lehetőséget tartogat számomra azon a területen, ami
érdekel.
– És mi lenne az? – kérdezi a királyné.
Meglepődve nézek rá. Azt hittem, ez nyilvánvaló.
–  Nonprofit szervezetet kívánok létrehozni, mely a
környezetvédelmet hivatott támogatni. Szeretnék
változást eszközölni. Ez a legfontosabb célom. Sokkal
nehezebb véghez vinni, mint hinnék.
– Az édesapja nem segít?
Majdnem elröhögöm magam.
– Az édesapám egyáltalán nem segít. Mi több, karácsony
óta ez az első alkalom, hogy beszélt velem, méghozzá a
mai vacsoráról.
A király összevonja a szemöldökét, és jelentőségteljes
pillantást vet a nejére.
A francba. Ha ez csapda, akkor nem tüntettem fel jó
színben az apámat.
– Tudják, nagyon elfoglalt – teszem hozzá gyorsan. – Én
pedig nem vagyok jó kapcsolattartó.
– Ez így van – szól közbe Jane, és hevesen bólogat.
–  Megértem – mondja kedvesen a király, aztán
megköszörüli a torkát. – Megkérdezhetem, mit mondott
önnek pontosan az édesapja a mai vacsorát illetően?
Erre a kérdésre Magnus közelíteni kezd felénk, ha jól
látom, skót whiskyvel a kezében. Kíváncsian végigmér,
ahogy a család többi tagja is.
– Nem igazán mondott semmit – válaszolom, és érzem,
hogy elvörösödik az arcom. – Csak annyit árult el, hogy
Jane-t és engem vacsorára hívtak a palotába.
–  Nem is kérdezte tőle, hogy miért? – mered rám
homlokráncolva a királyné.
Egyre hülyébben érzem magam.
–  Nem. Egyébként sem apámmal beszéltem
személyesen, hanem az inasával. Ő pedig nem tudta. Az a
lényeg, hogy kövessem apám utasításait. Ha ő azt mondja,
el kell utaznom valahová, akkor megteszem.
– Milyen szófogadó – motyogja a király, aztán Magnusra
néz.
Magnus bólint, majd így szól.
– Figyeljen, Ella! Muszáj négyszemközt beszélnünk.
Pislogok, és teljesen összezavarodom. Aztán félénken
Jane-re nézek. Ő vállat von, de látom a szemében a
csillogást, amiből sejtem, hogy pajzán gondolatai
támadtak. Őszintén remélem, hogy ezeket mind megtartja
magának.
–  Persze – mondom, és kicsit hátrébb lépek, amikor
Magnus megfogja a könyökömet, és az ajtó felé vezet.
Ahogy a bőre az enyémhez ér, bizsergő érzésem támad.
Kis híján elugrom, mint akit áramütés ért. Nem tudom,
ezt az illatának, a puszta közelségének, vagy valami
másnak tudhatom be, de a napnál is világosabb, hogy ami
a másik nemhez való viszonyulást illeti, alaposan kijöttem
a gyakorlatból.
 Átnézek a vállam fölött, és látom, hogy mindenki
lélegzet-visszafojtva figyel. Kivéve Jane-t, aki épp legurítja
a pezsgő maradékát.
Magnus könnyedén kinyitja az összes ajtót, aztán egy
ösvényre lépünk, melyet fák, virágok és padok öveznek.
Az ösvény egyenesen a hátsó kert felé vezet, ahol az autók
parkolnak.
– Nagyon kellemes itt kint – mondom remegő hangon.
–  Nevetséges ez az egész – mondja Magnus, aztán a
kőpadhoz vezet, végigsimít rajta, és letörli a koszt.
– Üljön le!
Kicsit hezitálok, aztán leülök.
– Mi a nevetséges?
–  Mi nem az? – kérdez vissza, és most veszem észre,
hogy nem ül le. Előttem áll, így még erősebbnek látszik.
Ijesztő, az egyszer biztos.
–  Ez anyám kertje. Ez az egyetlen hely, ahol egyedül
lehet a kedvenc virágai társaságában.
Aztán a palota mögött található park felé biccent.
– A parkba és az előkertbe ugyanis egész nyáron jönnek
a látogatók. Ahogy a palota belterének jelentős részébe is.
Nem tudom, miért akarnak úgy élni, mint egy hal az
akváriumban.
–  A mi palotánk olyannyira elkerített, hogy még a
közelébe sem jöhetnek. Amúgy felesleges ez a felhajtás,
mert úgysem érdekel senkit. Sokan azt sem tudják, hol
van Liechtenstein.
– Van ott néhány ugrásra alkalmas terep. És vonzóak a
nők.
Nem kéne a szememet forgatnom, ha a norvég
trónörökös beszél hozzám, mégis így teszek.
– Ön is kipróbálhatná – teszi hozzá.
– Köszönöm, de kihagyom a lehetőséget – csattanok fel,
és az ölembe teszem a kezem. – Megkérdezhetem, hogy
miért jöttünk ide? Bent miért nem volt jó?
Az ajkába harap, aztán hümmögni kezd.
Ez nem sok jót jelent.
 ELLA

–  Ön tényleg nem tudja, hogy miért van itt? – kérdezi a

herceg, ahogy lenéz rám.
Egyre gyorsabban ver a szívem, és kényelmetlenül
fészkelődöm a padon.
– Nem – válaszolom halkan, és azt kívánom, bárcsak ne
jöttem volna ide azelőtt, hogy beszéltem volna apámmal.
Nem tudom, mibe keveredtem, de az a gyanúm, hogy
hamarosan kiderül.
Összeszorítja az ajkát, és úgy összevonja a szemöldökét,
mintha bosszankodna.
–  Na jó. Őszinte leszek. Talán őszintébb, mint ahogy a
családom szeretné, de mivel mindkettőnket érint,
szerintem itt most egyedül az őszinteség segít.
– Rendben.
Jó ég! Vajon miről lehet szó?
– Kezdem azzal, amit apám az ön édesapjának mondott.
A hajába túr, aztán egyik lábáról a másikra helyezi a
súlyt.
– Miért nem ül le?
A fejét csóválja. Tudom, hogy nem kéne megsértődnöm,
amiért nem ül mellém, mégis rosszulesik. Lehet, hogy
büdös vagyok? Legszívesebben megszagolnám magam.
–  Azért van itt, liechtensteini Izabella hercegnő, mert
apám azt mondta az ön édesapjának, hogy találkozni
szeretnék önnel.
Tessék? Azt hiszem, nem értettem jól.
– Találkozni szeretett volna velem?
Vállat von.
– De ez nem igaz, ugye? – kérdezem zavarodottan.
Megfeszül az állkapcsa, aztán oldalra fordítja a fejét.
– Nem arról van szó, hogy… Na mindegy. Ő ezt mondta.
Úgyhogy meghívtuk vacsorára, mintha vakrandit
tartanánk.
Csak bámulok. Norvégia trónörököse azt mondja, hogy
azért vagyok itt, mert randizni akar velem?
–  Apám inasa ezt egy szóval sem mondta – nyögöm ki
néhány másodperc után.
– Meglep. Vagy talán azért nem szólt, mert attól tartott,
hogy ön nemet mond a meghívásra, ha megtudja az
igazat.
Kis szünetet tart, aztán fürkésző tekintettel rám néz.
– Így lett volna?
A francba. Erre nem tudok mit válaszolni. Szerintem ha
apám megmondja az igazat és hangsúlyozza, hogy fontos
az ügy, akkor is eljöttem volna, csak hogy boldoggá
tegyem.
Vállat vonok.
–  Mindenképp eljöttem volna. Elvégre csak vacsoráról
volt szó. Új… élmény.
–  Ne féljen attól, hogy megsérti az érzéseimet. Nincs
belőlük túl sok.
 – Erre nem lennék büszke.
– Nem is vagyok. Csak őszinte.
–  Na jó. Azt kérdezi, hogy önszántamból randiztam
volna-e önnel? Nem. Nem az esetem.
–  Ahogy ön sem az enyém – vágja rá, mintha ezzel
akarna visszavágni.
Nem értem.
–  Ha nem vagyok az esete, akkor miért hívott
vacsorázni?
– Mert muszáj volt. Önt választottam ki.
Pislogok.
– Mire választott ki?
– Házasságra.
Jól hallottam?
Próbálok szavakat formálni az ajkammal, de nem jön ki
hang. Végül sikerül megszólalnom.
– Micsoda?
– Tudom – sóhajt, aztán zsebre vágja a kezét, és megint
ide-oda helyezi a testsúlyt. – Időbe telik, míg feldolgozza a
hallottakat. Ahogy nekem is. Nem elég, hogy
képtelenségnek tűnik, nevetséges, szörnyű, bizarr, de ez
van.
Semmi értelme annak, amit mond. Vajon filmre
vesznek minket? Viccel? Ez itt maga a kész átverés show?
Körbenézek, hátha megtalálom a kamerát. Nyilván
kismillió van belőle a palota falai között és a
mennyezeten is.
–  Az édesapja sem tudja a teljes igazságot – folytatja. –
Apám ezt a részt kihagyta. De tény, hogy meg kell
házasodnom, és el kell döntenem, hogy ön lesz-e a
feleségem. Sok nő közül választottam, elsőként.
– Sok közül? Magnus! Felség! Nagyon sajnálom, de nem
tudom, miről beszél. És őszintén szólva kezdek félni.
Sóhajt, aztán végigsimít az arcán.
–  Nem hiszem el, hogy képes voltam ezt kimondani –
mormolja.
Aztán rám néz.
–  Meg kell házasodnom, hogy visszaszerezzem a
családom jó hírnevét, és enyém lehessen a trón. Hamar
létre kell hogy jöjjön a frigy, méghozzá olyasvalakivel, aki
úri körökből származik, és jó színben tünteti fel a
családomat. Ez a legutolsó, amit szeretnék, de a családom,
az ország és a trón kedvéért megtenném. De mindez csak
akkor lehetséges, ha ön is beleegyezik.
Néhány másodpercig csak bámulok rá, aztán kitör
belőlem a röhögés.
– Ön bizonyára viccel.
– Szerettem volna megnevettetni ma este, csak nem így.
Megköszörüli a torkát.
– Nem viccelek. Ez egyáltalán nem vicc.
Ha nem az, akkor ez a fickó garantáltan elmebeteg.
–  Tudom, hogy veszélyes sportokat űz. Kezdem azt
hinni, hogy túl gyakran szenved fejsérülést. Pedig
gondolom, hord sisakot.
– Nézze! Tudom, hogy képtelenségnek tű…
–  Méghogy képtelenség? – lehunyom a szemem, és
próbálom rendezni a gondolataimat. – Jóval több annál.
Ez… kész röhej.
A fejemet csóválom, miközben próbálok értelmet
találni ebben az egészben.
– Akarata ellenére házasságra kényszerítik?
– Nem kényszerítenek – vágja rá. – Van választásom. Én
ezt az utat választottam.
– Mi van a szerelmi házassággal? Hiszen nem is ismer.
Még csak nem is kedvel.
–  Ezt soha nem mondtam. Szerintem… szép a
szemöldöke.
– A szemöldököm?!
– Valóban nem ismerem, de ha arra kerül a sor, talán jó
páros leszünk.
Felállok, zúg a fejem. Próbálom összeszedni magam a
hallottak után.
–  Azt már látom, hogy önnek mindennél fontosabb a
trón. Jobb, ha tudja, hogy ha én egyszer házasságra adom
a fejem, akkor azt szerelemből teszem.
Összevonja a szemöldökét, és szúrós pillantást vet rám.
–  Nem fontosabb mindennél a trón. A családomért,
apámért és az országért teszem mindezt.
Nyaki ütőere kidagad, aztán mély levegőt vesz, és
folytatja.
–  Apámnak ez a kívánsága. Jóvá kell tennem, amit
elrontottam. Talán nem kell elmondanom, hogy mi volt az
a súlyos hiba, amit elkövettem.
Nyilván a szexvideóra gondol.
 Ahogy lágyabb hangon folytatja a beszélgetést, a
semmibe réved.
–  Nézze! Maradjon köztünk, de az apám egészségi
állapota nagyon megromlott az utóbbi időben. Csak
rontott a helyzetén, hogy sok stresszt okoztam neki, és
úgy általában a családomnak. Nyilvánosan, a kamerák
előtt fogok bocsánatot kérni a miniszterelnöktől, ami segít
valamelyest, de nem elég. Jelenleg úgy tűnik, hogy a
házasság az egyetlen kiút, amivel tényleg segíthetnék
apámnak. Megérdemli. Muszáj megtennem.
Némiképp együttérzek vele, de mindez az
alaphelyzeten nem változtat.
–  Nagyon sajnálom, hogy ekkora slamasztikába
keveredett. Biztosra veszem, hogy a vonzereje és a
rátermettsége majd segít kilábalni a bajból. De nem én
leszek a gyógyír a sebeire. A házasság számomra nem
csodafe… inkább gyilkos fegyver mindkettőnk számára.
–  Ez kicsit morbid – jelenti ki kategorikusan, és
furcsálló pillantást vet rám.
Kihúzom magam.
–  Nem megyek önhöz, felség. Sem szerelemből, sem az
elkövetett hibái, sem az országa miatt. Olyasvalakiért
lennék hajlandó áldozatot hozni, aki rabul ejti a szívemet.
Csakhogy ez az illető nem ön. Nem ismerem, ahogy ön
sem ismer engem. Kizárt, hogy ez megváltozik. Sajnálom,
de másik nőt kell keresnie a listáról.
Bólint, és az ajkába harap. Haja a szemébe lóg.
– Rendben. Megértem. Amúgy sem hiszem, hogy effajta
életre teremtették. Ön túlságosan lágy és érzékeny ahhoz,
hogy elviselje a nyilvánosságot.
–  Tessék? – kérdezem kissé ingerülten. – Lágy és
érzékeny?
Kifésüli a szeméből a hajtincset, és végigmér.
–  Jól hallotta. Eddig úgy tűnik, sikerült elkerülnie a
nyilvánosságot, így nem vártak öntől semmit. Még az
apjával sem tartja a kapcsolatot. Miért cserélné le az
átlagos diákéletet egy hatalmi pozícióra? Semmi értelme.
Most fordított pszichológiát alkalmaz?
– Ebbe a játszmába nem vagyok hajlandó belemenni.
– Szó sincs játszmáról.
– Kétlem, ha önről van szó.
Keresztbe fonom a karom, és folytatom.
– Azért hadd kérdezzek valamit. Önnek egyáltalán nem
lenne gond egy vadidegen nőt feleségül venni? Önnek
mindegy, csak házasság legyen? Ugye tudja, hogy pocsék
hírnévnek örvend a nők körében?
– Nem nevezném pocséknak.
–  Playboyként, szoknyapecérként és hímringyóként
szokták emlegetni. Önjelölt Casanova.
–  Önjelölt? Azt hiszem, nem véletlenül hívnak
Casanovának.
–  Ahogy látom, még büszke is rá. Ezek után hogy a
fenébe lenne képes megállapodni valaki mellett? Tudja,
miről szól a házassági fogadalom?
– Az más.
– Úgy érti, simán megszegné, ha úgy tartja kedve?
 – Ön nem így tenne, ha rákényszerülne?
Legyintek.
–  Nem is értem, miért beszélgetek önnel egyáltalán.
Persze hogy nyugodt szívvel folytatna titkos viszonyt,
miközben tiszta marad a közvélemény szemében.
–  Több házasság működik így, mint hinné. Naivság
lenne másképp gondolni.
–  Akkor én biztos naiv vagyok, és talán romantikus is.
Van némi erkölcsi érzékem, és komolyan veszem az olyan
dolgokat, mint a házasság. Ön nyilván nem így tesz,
hiszen amúgy sem vesz komolyan semmit. Mintha az
egész világ egy hatalmas játszótér lenne.
Mély levegőt vesz, mintha megsértődött volna. Aztán
villámló tekintettel rám néz.
–  Nem ismer. Ami fontos számomra, azt igenis
komolyan veszem. Így ezt is. Mert ez komoly dolog. És
sokat segítene, ha ön is komolyan venné.
A mellkasomhoz szorítom a tenyerem.
–  Én komolyan veszem. Ezért azt gondolom, hogy itt
valami komolyan félrecsúszott, és komolyan nem áll
szándékomban önnel érdekházasságot kötni.
– Valóban?
– Valóban.
Úgy tűnik, mint aki megbántódott. Talán kicsit durva
voltam. Márpedig csak így tudok a közelébe férkőzni.
–  Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe került, és őszintén
kívánom, hogy legyen boldog. De a vacsora után nem
szeretnék önnel többet találkozni.
 Bólint, aztán nagyot sóhajt.
–  Kezdem sajnálni az összes lányt, akinek ugyanezt
mondtam annak idején.
Elindulok. Hihetetlen ez a fickó.
Ekkor kinyílik az ajtó, és kilép a királyné. Egyik kezében
a ruhájának a vége, nehogy rálépjen, a másikban egy
mobiltelefon.
–  Izabella hercegnő! – szólít, és felém nyújtja a
készüléket. – Az édesapja.
–  Minden rendben? – kérdezem, ahogy elveszem a
telefont.
Bólint, aztán furcsa pillantást vet rám és Magnusra.
–  Az édesapja jól van. Beszélni szeretne önnel a
megállapodásról.
Meglepődve nézek vissza Magnusra. Megállapodás?
Nincs itt semmiféle megállapodás.
A fülemhez szorítom a készüléket, és várom, hogy
Schnell szóljon bele.
– Halló!
–  Izabella! Hogy vagy? – kérdezi apám, erős német
akcentussal.
Jó ég! Ez tényleg az apám.
–  Apa! – kiáltom döbbenten, mégis boldogan, mintha a
hangjának hallatán rögtön jobbra fordulna minden. –
Örülök, hogy hallom a hangod.
Magnusra nézek, és látom, hogy bámul. Kicsit
halkabbra veszem.
– Miért hívtál?
 – Beszéltem rólad Anders királlyal.
– Igen? És miről volt szó?
Vajon ő hívta a királyt? Vagy a király őt? Sokat beszéltek
már telefonon, csak én nem tudtam róla? Vajon kit ismer
még apám olyan jól, hogy a mobilján hívja?
–  Nyilván magad is tudod, Izabella. És azt kell
mondjam, hogy nagyon örülök az elhatározásodnak.
Jó ég! Ez nem lehet igaz!
– Milyen elhatározásnak?
– Hogy hozzámész Magnus herceghez.
Tátva marad a szám.
– Én… ööö… mit mondott a király?
A királynéra nézek, hátha ettől okosabb leszek, de ő
kemény dió. Rezzenéstelen marad az arca, csak időnként
vált egy-két gyors pillantást Magnusszal.
–  Amikor először hívott tegnap este, azt mondta, hogy
Magnus herceg szeretne téged megismerni. Ahogy a
legtöbb apa, én is reménykedtem, hogy valami nagyszerű
dolog van készülőben, ezért azt akartam, hogy azonnal
Oslóba utazz. A mostani beszélgetésünk után viszont úgy
tűnik nekem, hogy igazi hercegi pár lehetnétek. Most
kérte meg a kezed, ugye? Legalábbis ezt mondta a király.
Magnus herceg kihívott téged a kertbe, és feltette a nagy
kérdést.
Lassan Magnusra nézek. A dolog még véletlenül sem
úgy történt, ahogy apám feltételezi. A fickó nagyjából úgy
vetette fel a házasságtémát, mintha arról kéne
döntenünk, hogy melyik tévéműsort válasszuk.
 Legszívesebben megölném a norvég királyt.
–  Remélem, igent mondtál – szól apám olyan
hangsúllyal, mint aki egyszerre kételkedik bennem, és
már előre helyteleníti, amit csinálok. Gyerekkoromban
sokszor hallottam így beszélni.
–  Csak négyest kaptál matekból? Pedig tanultál rá, nem
igaz?
Nem szívesen káromkodom, de most nagy kedvem
lenne hozzá.
A KURVA ÉLETBE!
Mondd, hogy nemet mondtál! Mondd, hogy nem volt
lánykérés! Mondd, hogy a király rosszul tudta! Mondd,
hogy…
– Anyád nagyon büszke lenne rád – folytatja apám. – Én
is az vagyok. Nem is kívánhatnánk jobbat. Amikor
Angliába küldtelek, reméltem, hogy találkozol a számodra
megfelelő partnerrel. Reméltem, hogy nagyra törsz, és
olyan emberhez mész feleségül, aki címben és rangban
hozzád illő. És ez így lesz. Valóra váltod anyád álmát.
Ismétlem: A KURVA ÉLETBE!
–  Te is profitálsz belőle. Hatalmi pozíciód lesz.
Felemelheted a szavad bármiért, ami foglalkoztat, és
tehetsz is érte. Minden eszközöd meglesz hozzá. Nem ez
volt a vágyad az egyetem elvégzése után? Igazán szép és
nemes céljaid vannak, de rossz úton haladtál. Most
viszont végre minden a helyére került.
A fenébe. Még mindig beszél. Esküszöm, még életében
nem beszélt ilyen sokat, ráadásul soha nem hallottam
ilyen boldognak. Arról nem beszélve, hogy… büszke rám.
Valahol igaza van. Az önfeláldozó énemre apellál. Arra az
énemre, amelyik képes keresztülmenni ezen az egészen,
csak hogy megvalósítsam a régóta dédelgetett álmot.
Ez megbetegít.
Mert ez az egész egy hazugság.
Én fogom elrontani az örömét.
Én fogom őt kiábrándítani, ahogy mindenki mást is, aki
engem figyel.
– Izabella! Ott vagy?
–  Igen – válaszolom halkan, aztán megköszörülöm a
torkom, mintha az segítene bármin. – Itt vagyok. Csak
még fel kell dolgoznom a hallottakat.
– Értem. Csak tudd, hogy helyesen döntöttél.
Mondd meg neki! Most.
– Olyan büszke vagyok rád, kicsim!
Mindjárt meghalok.
Na jó. Talán nem most kéne helyesbítenem. Majd
később elmondom neki, hogy mi történt valójában.
Mondjuk holnap. Vagy néhány nap múlva. Hadd higgye,
hogy összeházasodunk, aztán megmondom neki az igazat.
Most nem akarok ünneprontó lenni.
Jelen pillanatban könnyebb, ha úgy teszek, mint aki
beadja a derekát.
– Köszönöm. Most visszamegyek a szalonba.
– Persze. Pár nap múlva hívlak.
– Rendben.
Szünetet tartok, és azon gondolkodom, mondjam-e neki,
hogy szeretem, bár annak idején sosem kaptam választ
egy efféle kijelentés után.
– Vigyázz magadra! – mondja, aztán leteszi. Ennyi.
A telefonra nézek, aztán lassan visszaadom a
királynénak. Próbálok nem a szemébe nézni.
– Nos? Mit mondott? Anders csak néhány percet beszélt
vele a másik teremben, úgyhogy nem hallottam a
diskurzust.
Mindjárt elájulok. Alig állok a lábamon. Magnus
hirtelen mellém lép, és átkulcsolja a derekamat.
– Jól van? – kérdezi.
Bólintok.
– Azt hiszem, kicsit sok volt a pezsgő és az izgalom.
Próbálom jobban kihúzni magam, hogy ne simuljon
egymáshoz a felsőtestünk. A fickónak olyan kemény a
mellkasa, mint a kő.
A fickó. A vőlegényed.
Nem. Most nem akarok belegondolni.
Magnus visszakísér a palotába. Kicsit kábának érzem
magam, mégis tisztán látom a király szégyenlős
arckifejezését, ahogy rám néz. Mint akit hazugságon
kaptak.
Így is történt.
Nem kicsit.
Hihetetlen, hogy képes volt rá.
Az még hihetetlenebb, hogy nem volt annyi
bátorságom, hogy megmondjam apámnak az igazat. Ezzel
csak rontottam a helyzeten, mert előbb-utóbb úgyis
tönkreteszem a boldogságát.
Kénytelen leszek csalódást okozni.
Vagy ez lesz, vagy feleségül megyek Magnushoz.
Aki mellesleg meg sem kérte a kezem.
Hangosan felsóhajtok, amikor Jane odajön. Tántorog, és
pezsgőspoharat tart a kezében.
–  Iszol valamit? – kérdezi, aztán Magnusra néz, aki
mögöttem áll, és még mindig a derekamon tartja a kezét.
Most nem tudok másra gondolni. Érzem a hatalmas,
meleg tenyerét és a belőle áradó férfias erőt, ahogy
hozzám simul. A közelségére kicsit elfog az aggodalom, de
azt alig hiszem, hogy ő zavartatná magát.
Szeretnék beszélni Jane-nel, hogy elmondjam, mi folyik
itt, de ez az egész elsősorban Magnusra és rám tartozik.
– Szerintem már így is túl sokat ittam – válaszolom, és a
vállam fölött Magnusra nézek. – Magnus majd a
szobámba kísér.
A fickó szeme kikerekedik, de aztán gyorsan bólint.
–  Persze… Melyik a hercegnő szobája? – kérdezi az
anyjától.
–  Kísérd a kék szobába, Mari mellé. A csomagját már
odavitettük.
Esküszöm, folyamatosan zajlik a néma párbeszéd.
Jelentőségteljes pillantások, rejtett üzenetek mindenütt.
Csakhogy nem ugyanarra gondolunk. Gyanítom, hogy
most már csak a király és én tudjuk, hogy mi a valós
helyzet.
– Sajnálom, hogy ilyen korán magukra hagyom önöket –
mondom erőltetett mosollyal, miközben legszívesebben
felrobbannék a dühtől.
–  Örülünk, hogy megtisztelt minket a jelenlétével –
válaszolja a királyné.
– Nagyon is – teszi hozzá a király.
– Holnap reggel találkozunk – köszön Mari.
–  Egészségére, hercegnő! – emeli magasba a poharát
Jane.
Magnus kikísér a szalonból.
– Arra vannak a liftek – mondja, ahogy végighaladunk a
folyosón. – A szobája a harmadik emeleten lesz. Olyan,
mintha egy külön ház lenne a palotában.
Megnyomja a hívógombot, közben kitör belőlem a
kérdés:
–  Ha netán összeházasodunk, itt fogunk lakni, vagy
saját palotánk lesz?
–  Mondták már önnek, hogy összezavarja az
embereket? – kérdezi a homlokát ráncolva.
– Önnek pedig mondták már, hogy elég fura a családja?
Megérkezik a lift, mire int a kezével.
– Csak ön után.
Aztán belép, és megáll mellettem.
–  Igen. Mondták már. Sokan nem nézik jó szemmel,
hogy anyám civil. Nem viselkedik igazi kékvérű módjára,
ami a családon is meglátszik. De hogy őszinte legyek,
jelenleg ő az egyetlen épelméjű.
–  Gondoltam. Épp ezért garantálom, hogy nagyon
mérges lesz az ön édesapjára, ha kitudódik az igazság.
 Kinyílik a lift ajtaja. A folyosóra lépünk, de egyikünk
sem mozdul.
– Mit csinált az apám?
Oldalra hajtom a fejem, és alaposan végigmérem a
pasast. Azontúl, hogy kicsit feszültnek tűnik, úgy néz ki,
mint akinek tényleg fogalma sincs.
– Pont erről akartam négyszemközt beszélni.
– Szóval nem azt akarta, hogy szobára menjek?
–  Most viccel? Nem. Miért kell mindig a szexre
gondolni?
Vigyorog, és vállat von. Vonzó, pedig nem kéne annak
gondolnom.
–  Nem tudom. Talán, mert hozzászoktam. Amolyan
rossz szokás, felség.
–  Attól tartok, hogy én is csak egy leszek a rossz
szokásai közül.
Sóhajtok, aztán végigmérem a folyosót. Mindenütt
káprázatos a palota, de ez a szárny még jobban lenyűgöz.
Nincs sok márvány, inkább rusztikus festményekkel
tarkították. Egész otthonosnak tűnik.
– Ezt meg hogy érti?
– Mi lenne, ha előbb megmutatná a szobámat?
Sanda pillantást vet rám.
–  Esküszöm, egész más ember lett a vacsora kezdete
óta. Mi több: két perce is egész más volt.
Nevetek.
–  Ne vicceljen már! A vacsora kezdetekor
segédfogalmam sem volt róla, hogy miért vagyok itt. Most
már tudom.
– Tetszik a szóhasználata.
– Süsse meg!
– Ez is tetszik.
Elindul, és biccentéssel jelzi, hogy kövessem.
Kinyitja az egyik szoba ajtaját, és ahogy belépek,
felkapcsolja a villanyt. Kisebb a szoba, mint gondoltam, és
kicsit huzatos, a paplanokkal teli ágy viszont
kényelmesnek tűnik. A bőröndöm a díványon hever.
Megfordulok, hogy Magnusra nézzek. Most már nem
idegességet, hanem dühöt érzek.
–  Ha nem valami hátsó szándék miatt hívott, akkor
miért kérte, hogy kísérjem a szobájába?
Mély levegőt veszek. Azt hiszem, ez már nem az első az
este folyamán.
– Apám hívott a mobilon.
– Gondoltam.
–  Hosszasan beszélt az ön édesapjával, amíg mi a
kertben voltunk.
Lebiggyeszti az ajkát.
– És?
– Az apja azt mondta az enyémnek, hogy ön megkérte a
kezem.
Magnus egy pillanatig csak mered rám. Aztán
kikerekedett szemmel bámul maga elé, és elmerül a
gondolataiban.
– De… Ez nem igaz. Úgy értem, elmondtam, hogy miről
van szó, megmondtam az igazat, de… A kurva életbe! Azt
hiszik… Az édesapja azt hiszi, hogy ez már teljesen
hivatalos?
Látszik, hogy mindjárt felrobban. Egy kicsit örülök,
mert ez azt jelenti, hogy neki sem tetszik az ötlet.
–  Igen. Az édesapja azt mondta, hogy azért hívtak ide,
mert ön meg akarja kérni a kezem. Azt is hozzátette, hogy
illünk egymáshoz. Apám persze azt hitte, hogy igent
mondtam, mert az ő elképzelése szerint miért is tettem
volna másképp?
Na jó. Az utolsó kifakadásom talán túlzás volt.
– És nem mondta meg neki az igazat?
– Itt most nem én vagyok a hunyó, rendben?
A folyosóra néz, aztán becsukja maga mögött az ajtót.
–  Valamilyen szinten az. Folyamatosan lődöz rám,
mintha nintendózna.
–  Ön huszonnyolc éves! Miért hivatkozik mindig ilyen
régi dolgokra? Másfelől: soha nem lőttem le, mert soha
nem kérdezett semmit.
– Vázoltam a tervet.
– Persze. Hímezett-hámozott.
–  Teljes mellszélességgel odatettem magam – mondja
kajánul. – Elfeledkezik a nagy egészről, és… mi a frászért
nem mondta az apjának, hogy az apám csak előrevetítette
a dolgokat, de még semmi nem történt?
–  Nem ismeri az apámat. Ahogy a kapcsolatunkat sem.
Diplomatikusan szólva elég feszült közöttünk a viszony.
És nem szívesen mondom, de az ön apja, Norvégia királya
pedig egy hazudozó!
 – Most már végképp össze kell házasodnunk!
– Ezt maga találta ki!
–  Nem én, hanem a szüleim! – vág vissza, és remegő
ujjával közelít az arcom felé. – Jó ég! Erre nem vagyok
felkészülve.
–  Maga nem normális – mormolom. – De mindegy.
Néhány nap, és megmondom apámnak az igazat. Csak ma
este nem akartam. Olyan boldognak tűnt. Ön is azért
ment bele ebbe az egészbe, hogy boldoggá tegye az
édesapját, nem igaz?
– Na igen – válaszolja némi gondolkodás után, és bólint.
–  Ezzel én is így vagyok. Csak apám és köztem nincs
olyan kapcsolat, mint önök között. Pontosabban:
semmiféle kapcsolatom nincs vele. Az iménti társalgást is
csak a formalitás kedvéért folytattuk le.
– Ez úgy hangzik, mint valami jogi szöveg.
– Valóban. Ahogy a házasságlevél is pusztán a jog része
lenne.
– Beszélnem kell apámmal – mondja, aztán megfordul,
és kinyitja az ajtót.
– És mit mond neki?
Megáll, és rám néz a válla fölött.
–  Nem tudom. Például azt, hogy rendkívül kellemetlen
helyzetbe hozta önt.
– És önt nem?
–  Részemről nincs gond. Csak reméltem, hogy ha
elmondom önnek az igazat, akkor a saját elhatározásából
dönt úgy, hogy végigcsinálja, nem pedig azért, mert valaki
hazudott. Megkérhetem apámat, hogy hívja fel az ön
édesapját, és mondja meg, hogy súlyos hiba volt ez az
egész.
Belesajdul a szívem. Nemcsak az én apám lenne
csalódott, hanem Magnusé is. Pedig ő tényleg törődik az
apjával, és ez kölcsönös. Ekkora csalódást egyikük sem
élne túl.
–  Ne. Hadd gondolkozzam néhány napot, aztán
visszatérünk rá. Inkább hagyja az édesapját. Időre van
szükségem, hogy feldolgozzam a történteket, aztán
kitalálom, mi a legjobb megoldás.
–  Nem az lenne a legjobb, ha lefújnánk ezt az egészet?
Mármint, az ön fejével gondolkodva.
Fáradt vagyok ehhez. Mintha elszívták volna az
agyamat. Már azt sem tudom, merre vagyok arccal. Most
pedig valamiért mégsem értek egyet a legutóbbi
felvetésével.
Talán azért, mert remélem, hogy minden jóra fordul.
Mint a mesében.
Csak bólintok.
–  Az lesz a legjobb, ha kialszom magam. Holnap
találkozunk.
Összevonja a szemöldökét.
– Nem hiszem el, hogy ad egy esélyt a dolognak.
– Pedig elhiheti.
Bólint.
– Jó éjszakát, hercegnő.
– Jó éjszakát, felség.
Becsukja az ajtót, és magamra hagy a gondolataimmal.
 MAGNUS

–  Nem hinném, hogy tanácsos kimennie, uram – mondja

Ottar. Visszahúzza a függönyöket, és kinéz az ablakon.
Nem azért mondja, mert az idő egyre pocsékabb.
Megállás nélkül szakad az eső, mintha az október úgy
döntött volna, hogy kipréseli a szuszt a nyárból.
Arról van szó, hogy múlt éjjel a bárból hazafelé jövet
nemcsak a lesifotósokkal gyűlt meg a bajom, hanem
néhány bulizóval, akik úgy döntöttek, hogy ujjat húznak
őrült Magnusszal. Nagy erőfeszítésembe telt, hogy ne
mossak be a fiúknak, pedig annak ellenére sem lett volna
nehéz dolgom, hogy igen termetesek voltak. Tekintve,
hogy a fotósok lesben álltak a fényképezőgépekkel, nem
engedhettem meg magamnak, hogy kiboruljak.
Inkább hagytam, hogy inzultáljanak. Úgyis azt
mondják, hogy feltűnősködöm, fittyet hányok a
szabályokra, és rajtam röhög az egész ország.
Az sem segített, hogy korábban sajtókonferenciát
tartottunk a palotában. Ott kellett állnom a szüleim között
egy rakás fotós – többek között az orosz ikerpár – előtt, és
nyilvánosan elnézést kellett kérnem a miniszterelnöktől,
a lányától, a családomtól és az emberektől.
Hihetetlen, hogy sikerült túlélnem. Megalázó volt, de
nyilván pont ezt akarták. Ráadásul komolyan gondoltam,
amit mondtam. Nagyon sajnálom a történteket. Nemcsak
azért, mert szégyent hoztam a családomra és legfőképp az
apámra, hanem azért is, mert tönkretettem az életemet.
A sajtókonferencia után be kellett mennem a
miniszterelnök irodájába, és négyszemközt is bocsánatot
kellett kérnem. Hála az égnek, a lánya nem volt ott.
Erling Lundström miniszterelnök soha nem kedvelt.
Folyamatosan próbált még több csorbát ejteni a
hírnevemen, és valahányszor találkoztunk, gúnyos
megjegyzéssel illetett.
Ez a találkozás sem volt más, mint az eddigiek.
Legszívesebben képen töröltem volna, hátha akkor
eltűnik az arcáról az a lesajnáló, gúnyos pillantás.
Szerencsére sikerült uralkodni magamon, és megőrizni a
hidegvéremet. Majdnem elsírtam magam. Remélem, azt
hitte, hogy a megbánás miatt, holott azért lett volna
kedvem bőgni, mert belegondoltam, hogy az életem
hátralévő részét egy vadidegennel kötött házasságban
fogom leélni.
Ezért akartam kimenni és sétálni, hátha az eső kicsit
felfrissít, miközben egyik bárból a másikba megyek, és
reménykedem, hogy sikerül magam úgy leinni, hogy
képtelen legyek gondolkodni.
Ella és én csak pár napja jegyeztük el egymást, de még
mindig nem hiszem el, hogy ez megtörtént.
Nevetséges. Bár mostanában mi nem az? Miután Ella
megkért, hogy kísérjem a szobájába, és elmondta, hogy mi
történt, azonnal félrehívtam apámat. Nem akartam
jelenetet rendezni, de igencsak felbosszantott. Egyáltalán
nem volt joga azt mondani Ella apjának, hogy megkérem
a lánya kezét. Pontosan tudta, hogy én csak meg akarom
mondani Ellának az igazat, de semmi több.
Apa persze azt hitte, hogy ezzel segít, nekem pedig nem
volt szívem megmondani, hogy pont az ellenkezője
történt, és rendkívül kellemetlen helyzetbe hozta a
hercegnőt. Annyit viszont mondtam, hogy Ellának még
gondolkodnia kell, de nemsokára választ ad.
Csakhogy elég sok idő eltelt. Ella és Jane másnap reggel
visszamentek Edinburghba, és azóta sem hallottam róluk.
Nem mintha telefonszámot cseréltünk volna, vagy
ilyesmi. Arra gondoltam, hogy valamilyen úton-módon
felveszi a kapcsolatot a szüleimmel. Nem vagyok a
türelem bajnoka, ezért minél tovább tart
bizonytalanságban a jövőmet illetően, annál frusztráltabb
leszek.
Épp ezért akarok mindenáron kijutni a palotából, és
alaposan felönteni a garatra.
–  Önnel kéne tartanom – mondja halkan Ottar,
miközben a függönyöket rendezi.
–  Majd uralkodom magamon, úgyhogy nem kell a
nyomomban lennie – nyugtatom.
– Nem leszek a nyomában. Arra ott van Einar. Én önnel
megyek. Mint a barátja. Úgy látom, beszélgetni akar.
– Igen?
–  Az utóbbi időben nagy nyomás nehezedett önre.
Mindketten tudjuk, hogy rendkívül nehezen viseli az
érzelmi terhelést. Úgy értem, egy átlagos férfit is
megrémiszt a házasság, nemhogy önt.
Összevonom a szemöldököm.
– Ebben semmi érzelmi nincs.
Bár a házasság gondolatára is gyorsabban ver a szívem.
Az lesz a legokosabb, ha futok egyet a parkban, ahogy ma
reggel, vagy itthon maradok, és a konditermem futópadját
használom. Aztán addig emelem a súlyt, míg be nem
durran minden izmom. Néha csak a testmozgás segít,
hogy rendezzem a gondolataimat. Legalább hasznosan
vezetem le a felgyülemlett feszültséget.
–  Biztos, hogy nem marad itthon? Minden adott, hogy
lekösse az energiáit. Ha kimegy, azzal csak bajt okoz. Nem
vagyok benne biztos, hogy az emberek elhiszik, hogy
megbánta, amit tett.
–  Az már az ő bajuk – vágom rá, aztán felveszem a
kabátot és a sapkát. – Minden tőlem telhetőt megtettem.
Ha nem akarnak hinni nekem, akkor nem tudok mit
csinálni.
– Csak… – sóhajt. – Legyen óvatos, uram!
– Mindig az vagyok.
Kilépek az ajtón. Elhaladok Einar mellett a folyosón,
aztán intek, és jelzem, hogy kövessen.
– Jöjjön, Einar! Bulizzunk egyet az éjszakában.
–  Uram… – kezdi Einar, de aztán nem folytatja. Ha a
fejembe veszek valamit, úgysem tud lebeszélni róla.
Végighaladok az alagúton, aztán kilépek az utcára nyíló
ajtón, és egyenesen a kedvenc kocsmám, a Harold’s felé
veszem az irányt.
Harold a tulajdonos, aki egyben csapos és felszolgáló is.
Nagyjából hetvenéves lehet. Púpos a háta, üveges a
tekintete, és olyan hosszú, ősz fülszőrzete van, mintha egy
husky nőtt volna a fején.
A bár sötét, és vastag por fedi a felső polcon lévő
italokat, amelyeket nem ér el a fickó. Az egész helyiség
akkora, mint a konyhám. Két asztal és két darab
ötszemélyes pad található benne. A zöld falon kicsiny,
fakeretes, bálnát ábrázoló festmények csüngnek. Ezekről
Ella jut eszembe. Azon gondolkodom, tetszene-e neki ez a
hely, és egyáltalán szereti-e a bárokat. Elsőre visszafogott,
jó kislánynak tűnik. Azt mondta, hogy túl sok pezsgőt
fogyasztott, de szerintem legfeljebb két pohárral ivott.
Nem kéne rá gondolnom. Pontosan ezért jöttem ide.
Ráadásul ez a legbiztonságosabb hely. Itt garantált, hogy
nem találkozom egyedülálló nővel, Harold pedig nem
engedi be a lesifotósokat. Itt amúgy sem lehet
fényképezőgépet vagy mobilt használni, úgyhogy végképp
biztonságban vagyok.
Ebben a bárban a kutya sem törődik velem.
Itt van Maud, aki annak idején színésznő volt. Állítólag
lenyúlta Ingrid Bergman férjét, miután Ingrid Rossellinire
cserélte a fickót. Levendulaszínű haja van, mindig
vörösre rúzsozza az ajkát, és úgy beszél a színészekről,
mintha mindegyik a személyes jó barátja lenne. Nem
szégyelli megosztani a szerelemről alkotott véleményét
sem.
 Itt van Guillermo, aki nem tudom, mikor költözött
Oslóból Spanyolországba, és egy kukkot sem beszél
norvégul. Minél többet iszik, annál többet hallom
spanyolul beszélni. Gyanítom, hogy valami
szerzetesféleség lehetett. Nem tudom, mennyi idős, és azt
sem, hogy igazat mond-e, de mindegy.
Aztán itt van Erik, akit Csontváznak hívok. Magas,
sovány és halálsápadt. Csak ront a helyzeten, hogy mindig
feketében jár, kifejezéstelen arcot vág, rettentően kimért,
és monoton a hanghordozása. Nem csoda, mert egy éve
kirúgták az állásából és válófélben van.
– Herceg! – üdvözöl Harold, amint belépek és megszólal
a fejem fölött a csengő. Nem hív Magnus hercegnek, csak
hercegnek. Nem mintha zavarna.
Einar bejön velem, és biccent Harold felé. Általában
kint várakozik, vagy a bár túloldalán foglal helyet, és
megiszik egy csésze kávét tejszínhabbal. Közben úgy tesz,
mint aki nem ismer.
Ma csak Maud és Guillermo vannak itt, és egymás
mellett ülnek.
–  Csontváz merre van? – kérdezem, és leülök Maud
mellé. Einar is helyet foglal a pad túlvégében, és próbál
észrevétlen maradni.
Maud alig néz rám.
–  Miért hívod úgy – kérdezi nyersen, és hosszú, ferdén
ragasztott műkörmével a poharát kocogtatja –, hogy
Csontváz?
– Úgysem értenéd – válaszolom, aztán intek Haroldnak.
– Kérek egy skót whiskyt, aztán még jó néhányat.
–  Azért nem érteném, mert öreg vagyok? Egyszer te is
az leszel.
– Inkább az italoddal törődj, Maud.
Harold kihozza az italt.
– Csontváz hozzád képest jelentéktelen.
Maud nevet, aztán köhögni kezd. Bár nem láttam még
cigizni, de mindig az az érzésem, hogy zugdohányos.
–  Sokszor emlékeztetnem kell magam, hogy ki vagy
valójában – mondja, miután magához tér.
–  Láttam a híradóban a sajtókonferenciát – mondja
Harold, amikor felszolgálja Einarnak a kávét. – Most már
értem, miért kell az a sok ital.
–  Mintha bármiért is magyarázkodnia kéne – mondja
Maud, mire Guillermo halkan felnevet.
–  Hékás! Együttérzésért jöttem – tiltakozom, aztán
legurítom az italt, és érzem a torkomban a forróságot.
– Azért jöttél, mert vitatkozunk veled – mondja Harold.
– Minden jó uralkodónak szüksége van arra, hogy
időnként vitába szálljanak vele az emberek. Éreznie kell,
hogy foglalkoznak vele.
– Arra ott vannak a szüleim.
–  Emlékszem, amikor Ingrid otthagyta Pettert
Robertóért – jelenti ki Maud, és felemeli a kezét. –
Micsoda botrány volt! Kirakták miatta Hollywoodból.
Évtizedekig nem kapott szerepet az Egyesült Államokban.
Mindezt azért, mert a szerelmet választotta. Botrány volt
a javából, de az igaz szerelemért tört ki. Viszont a te
botrányod, Magnus… Kiállítottad magadról a szegénységi
bizonyítványt.
Hopp! Megköszörülöm a torkom, és Harold felé
csúsztatom az üres poharat.
– Tudom.
Mély levegőt veszek, és úgy döntök, hogy itt az idő
elmesélni a fejleményeket.
–  Mindegy. Találkoztam egy csodás nővel, és
összeházasodunk.
Mindannyian rám néznek. Még Einar perzselő
tekintetét is érzem a tarkómon. Azon gondolkodom, vajon
tudja-e, hogy mi folyik itt.
Annak ellenére, hogy még nem tisztáztunk mindent
Ellával, így is, úgy is meg kell házasodnom, ezért simán
elmondhatom, bár kérdés, hogy elhiszik-e.
–  Házasság? A miniszterelnök lányával? – kérdezi
Harold.
– Jaj, dehogy! Nem vele. Egy kedves, kékvérű nővel, akit
mindannyian kedvelnétek.
–  Hogy hívják? – kérdi Maud. – Honnan származik?
Norvég?
A francba. Úgy tűnik, nehezebb lesz ködösíteni, mint
hittem. Nem mondhatom meg a nevét, hátha mégsem jön
össze vele a frigy.
– Sok mindent nem árulhatok el – kacsintok. – Igazából
még ennyit sem mondhattam volna, de bízom bennetek.
–  Azt hiszem, erre koccintani kell, Harold! – mondja
lelkesen Maud. – A ház kontójára. A részeges hercegünk
végre szerelmes!
Rám vigyorog, mire kilátszik a műfogsora.
–  Olyan büszke vagyok rád! – folytatja. – Ha házassági
tanácsra van szükséged, csak szólj. Szakértő vagyok.
– Mert négyszer mentél férjhez – mondja Harold, aztán
kivesz egy üveg pezsgőt a hűtőből. – Azzal viszont
egyetértek, hogy koccintanunk kell a hírre. Íme a herceg,
aki úgy keveredik ki a slamasztikából, hogy még
nagyobba kerül.
–  Csöbörből vödörbe – suttogja tört angolsággal
Guillermo.
Nevetek. Bárcsak ismernék legalább a történet felét…!
Harold mindenkinek tölt egy pohár pezsgőt, Einarnak
ad még egy csésze kávét, és mindannyian koccintunk a
keserédes hírre.
Még jó néhány órát töltök itt. Sikerül normálisan
viselkednem, és kicsit kevesebbet inni, mint terveztem.
Csak épp annyit gurítok le, amennyi az idegeim
megnyugtatásához és a gondolataim eltereléséhez
szükséges.
Aztán visszamegyek a lakásomba. Einar félsaroknyira
mögöttem. Már majdnem elérem a titkos bejáratot,
amikor valaki előugrik a bokor mögül.
Ösztönösen felemelem és ökölbe szorítom a kezem, de
szerencsére az alkohol kicsit lassít a reakcióidőmön, mert
nem fotós vagy támadó áll ott, hanem a miniszterelnök
lánya, Heidi Lundström.
–  Ne haragudj! – kiáltja, aztán kitárja a karját. – Nem
akartalak megijeszteni.
– Akkor talán nem a bokorból kéne kipattannod.
A vállam fölött Einarra nézek, aki azonnal mögém lép.
Kicsit biccentek a fejemmel, jelezvén, hogy nincs semmi
baj.
Einar tesz néhány lépést hátra, én pedig Heidire nézek.
Nincs rajta kabát, csak farmer és egy mélyen dekoltált
felső. Jóval több smink van rajta, mint eddig bármikor,
vörös haját behullámosította.
Inkább dögös, mint csinos, viszont őrült jó az ágyban.
Az ösztöneim azt súgják, hogy pont olyan őrült a
hálószobán kívül is. Épp ezért van a nyomomban.
–  Mit keresel itt? – kérdezem feszülten, és körülnézek,
nehogy más is megjelenjen az utcán. Nem hiányzik, hogy
lefotózzanak.
– Tudom, tudom – vágja rá, aztán tesz felém egy lépést,
és megragadja a karomat. Olyan a lehelete, mintha
barackpálinkát ivott volna. – Nem tudtalak elérni.
–  Régebben üzenetet küldtél – emlékeztetem, és nem
örülök, hogy megfogta a karomat.
– Nem válaszoltál – mondja számonkérőn.
Igaza van. A múlt héten rengeteg üzenetet küldött. Nem
foglalkoztam vele. Amúgy sem arról vagyok híres, hogy
gyorsan válaszolok, de Heiditől végképp tartani akartam
a távolságot.
Erre idejön a lakásomhoz az éjszaka közepén, és a
karomba csimpaszkodik. Soha nem mondtam meg neki,
hogy hol lakom, mindig nála keféltünk. Valahogy mégis
sikerült kiderítenie.
–  Nem hiszem, hogy jó ötlet üzengetni egymásnak –
mondom, aztán hátralépek, hogy elengedjen. – Találkozni
pedig végképp nem.
– Beszélnünk kell – könyörög lebiggyedt szájjal.
Nem szeretem, ha elsírja magát egy nő, mert sokszor
akaratom ellenére ellágyulok. Most viszont kihúzom
magam, és próbálok erős maradni, bármit is tesz. Akkor is
sírt, amikor szakítottam vele, aztán ő hozta a fejünkre a
bajt.
– Mondd! De fogd rövidre!
– Ez nem túl barátságos.
–  Nos. Úgy ugrottál elő a bokorból, mint egy nindzsa,
miközben haza szeretnék menni, ráadásul a te ötleted
volt ez a szexvideó, és a te telefonodról került a
nyilvánosság elé, úgyhogy elnézést, amiért nem vagyok
barátságos, de elég pocsék hetem volt.
Kikerekedik a szeme.
–  Szerinted az én hibám? Nem hiszel nekem?
Meghekkelték a telefonomat, Magnus. Nem csak a
szexvideó volt rajta. Volt rólam egy rakás meztelen kép,
ami szintén a nyilvánosság elé került.
– Na és? Csodás tested van.
Ismét átnézek a vállam fölött, és bólintok Einar felé.
Nem azért, hogy bármit is tegyen, csak azt szeretném,
hogy álljon készenlétben, ha a csaj nem akarna lekopni.
– Tényleg úgy gondolod, hogy jó testem van?
– Tessék? Persze. Na figyelj, Heidi. Ami köztünk történt,
az nem volt komoly. Egészen addig, amíg a helyzet nem
vált véresen komollyá. Itt az ideje, hogy végleg elváljanak
útjaink. De most már tényleg.
– Te egy igazi seggfej vagy! – csattan fel. – Tudod, hogy
tönkretehetem az életedet?
– Jó. Még mit tehetnél az eddigieken kívül? – kérdezem,
és felnézek az égre.
–  Először is – kezdi, és a mellkasomra bök a
mutatóujjával. Pontosan tudom, hogy Einar megindul
felém, mert törvényellenes, hogy bárki is fenyegető
mozdulattal illesse az uralkodóház valamelyik tagját. –
Nem csináltam semmit. Meghekkelték a telefonomat.
Oké? Másodszor: seggfej vagy. És ezt mindenki tudja.
Harmadszor: egyedül fogsz meghalni.
Ránézek.
–  Tudod, hogy fenyegetésnek számít, ha azt mondod a
hazád leendő uralkodójának, hogy meg fog halni? Most
mindegy, hogy egyedül, vagy sem. Ha valóban seggfej
lennék, rögtön lecsukatnálak.
– Valóban? – kérdezi, és keresztbe fonja a karját. – Úgyis
kiengednek, mivel apám irányítja az országot. Te egy
olyan monarchia tagja vagy, amelyiknek semmi hatalma.
Persze mindenki szeret titeket, figyel rátok, de a valódi
irányítás apám kezében van.
– Ennyi?
– Igen.
Idegesen a hajába túr.
– Nem, Magnus. Köztünk volt valami. Ne hagyjuk, hogy
a történtek mindent elrontsanak. Tudom, hogy nehéz, de
senki nem ért meg téged úgy, ahogy én, és senki nem ért
meg engem úgy, ahogy te.
Leengedi a karját, aztán tesz felém egy lépést, és
reménykedve rám néz.
–  Aki szem előtt van, azt bírálják. Az emberek nem
ismerik a valódi énedet. Én ezt pontosan tudom. Átérzem.
Ne add fel olyan könnyen.
Jaj nekem. Ebből csak egyféleképpen jöhetek ki.
– Nem adom fel könnyen – mondom, mire Einar odajön.
– Csak van valaki más.
Heidi pislog néhány másodpercig, mire leesik neki a
tantusz. Legszívesebben felrobbanna, de Einar közénk áll,
ezért kénytelen visszafogni magát.
– Micsoda?!
Bólintok.
–  Találkoztam valakivel. Beleszerettem. Levett a
lábamról.
– Hazudsz. Hazug seggfej vagy!
Vállat vonok.
–  Majd meglátod. Ha összeházasodunk, úgyis tele
lesznek velünk a hírek.
Odébb lépek, mire Einar kinyújtja a karját, hogy
távozásra intse Heidit.
– Ideje elindulnia, hölgyem – szól szigorúan.
–  Megyek már – hátrál Heidi, és igyekszik kikerülni
Einart. – Ne érjen hozzám! Maga nem tudja, ki vagyok?
Einar keresztbe fonja a karját, és meg sem szólal.
Örülök, hogy ilyen a kiállása, mert már ezzel is félelmet
kelt. A saját szememmel még nem láttam, mire képes, de
apám jó néhány történetet mesélt a viselt dolgairól.
Heidi mindenesetre megfordul, aztán elindul végre.
Kicsit sajnálom. Csak egypárszor találkoztunk, de az
rögtön kiderült, hogy elég magányos, mert az apja ügyet
sem vet rá. De annyira azért nem sajnálom, hogy
pátyolgassam. Még mindig az a sanda gyanúm, hogy ő
szivárogtatta ki a felvételt.
Einar meggyőződik róla, hogy Heidi nem tér vissza,
majd elégedetten biccent.
–  Tromsóban az efféle nőket csak piócának hívtuk –
jelenti ki komolyan. – Ön hogy nevezné az ilyet?
Kicsit gondolkodom.
– Tapadós ribancnak.
–  Ezt még nem hallottam. De azt kell mondjam, hogy
találó.

Másnap reggel anyám hívása ébreszt.

– Ma eljön. Fél óra múlva gyere ide – mondja.
Megdörzsölöm a szemem, és felnyögök.
– Miről beszélsz? Ki jön? Egyáltalán: mennyi az idő?
– Idő? Itt az ideje, hogy felnőj – vágja rá nyersen. – Mi a
frászért alszol még tízkor? Oda a fél délelőttöd.
Sóhajtok, aztán megpróbálok felkelni. Rosszul aludtam.
Nem volt szerencsés, hogy közvetlenül elalvás előtt
botlottam Heidibe.
– Ki jön? – ismétlem meg a kérdést.
– Liechtensteini Izabella hercegnő.
–  Először is: nem kell minden egyes alkalommal
kimondanod a teljes nevét és a titulusát. Másodszor…
Micsoda?!
Anyám gondterhelten sóhajt, mire csengeni kezd a
fülem. – Ő jön. Az udvarhölgyével együtt.
– Norvégiába? Ezek szerint igent mondott?
A torkomban dobog a szívem. Most már végképp
rettegek.
–  Nem egészen – mondja anyám egy kis szünet után. –
Azt mondja, sok mindent meg akar beszélni. Ez várható
volt. Nem vagyok benne biztos, hogy jó benyomást tettél
rá, úgyhogy jobban teszed, ha nem baltázod el a dolgot.
Ha most nem nyered meg magadnak, szinte biztos, hogy
nem tér vissza.
Anyának igaza van. Tudom, hogy nem tettem jó
benyomást Ellára, és nem értem, miért lepődtem meg
azon, hogy nem tetszett neki a házasság gondolata,
amikor alapjáraton sem vagyok az esete.
Ezek után gyakorlatilag esélytelen, hogy a kegyeibe
férkőzzek.
De ez nem jelenti azt, hogy meg sem próbálom.
–  Jól van – mondom anyámnak, és kikászálódom az
ágyból. – Máris megyek.
–  Mielőtt elfelejtem, Magnus: borotválkozz meg! És
csinálj valamit a hajaddal. Már nem a vikingek korát
éljük.
Mormolok valamit, aztán leteszem a telefont.  Nem
tudom, hogy a második találkozón is öltönyt kell-e
viselnem, de mivel az volt a parancs, hogy tegyek jobb
benyomást, mint az első alkalommal, fekete öltönyt
veszek, nyakkendő nélkül. (Nehogy anyám még ezen is
kiakadjon.) A hajamhoz viszont nem nyúlok. Elektromos
borotvával végigmegyek a szakállamon, és hagyok egy kis
borostát. Nem vagyok hajlandó teljesen simára borotvált
arccal megjelenni.
Ennek már jónak kell lennie.
Nem telik el sok idő, és Einar áthajt a palota kapuján,
Ottar pedig kíváncsian figyeli az eseményeket. Mondtam
neki, hogy jöjjön, mert a tárgyalások papírmunkát
igényelnek, az adminisztráció pedig nem az erősségem.
Szerintem amúgy is élvezi, hogy bevonom a dologba.
Anya azt mondja, hogy Ella több mint egy óra múlva
érkezik, úgyhogy van időnk összeülni és harapni valamit.
Én nem vagyok éhes, de apám, úgy tűnik, igen. Azt
hittem, hogy később jön le, de tévedtem. Mari iskolában
van, úgyhogy csak anyám, Tor, Sigurd, az ügyvéd, Ottar és
én vagyunk jelen.
Anyám fel-alá járkál. Fukszia selyemkosztümöt visel, és
ahogy elnézem az ujjmozgását, már tudom, honnan
örököltem.
–  Izabella hercegnő jó eséllyel nem könnyíti meg a
dolgunkat.
– Szerintem sem – mondom, és figyelem, ahogy járkál. –
Nem sok előnye származik a dologból.
Anyám megáll, és döbbenten rám néz.
–  Ezt komolyan mondod, Magnus? Nem származik
előnye? Hercegnő lesz, aztán pedig királyné. Ő lesz a
királyné. A helyembe lép.
– Már most is hercegnő – emlékeztetem.
–  De a saját országában soha nem lesz királyné. Akkor
se lehetne, ha nem lennének testvérei. Náluk ez a
hagyomány. Soha nem kerülhet nő a trónra. Ilyen a
törvény. Izabella soha nem lehetne több, mint hercegnő.
– Nem tudom, akar-e egyáltalán királyné lenni.
– Honnan tudhatnád, amikor alig beszéltél vele?
–  Nos, apa szerint elég sokat beszélgettem vele ahhoz,
hogy megkérjem a kezét. Tudod, ezt nem akartam neki
elmondani, mert már így is elég stressz érte, de őszintén
szólva igencsak elcseszte a dolgot.
– Vigyázz a szádra! – kiált anyám, és villámokat szór a
szeme, miközben felemeli reszkető mutatóujját. – Az isten
szerelmére, Magnus. Alapból te vagy az, aki mindent
elcseszett.
Sigurd nagyot sóhajt, mire anyám őt is majd
felnyársalja a tekintetével. – Mi az? A saját házamban úgy
káromkodom, ahogy akarok. Elvégre én vagyok a
királyné!
–  Figyelj – mondom lassan, nehogy a végén agyvérzést
kapjon. – Az a véleményem, hogy rendkívül kellemetlen
helyzetbe hoztuk Ellát. Hazudnia kellett az apjának.
– Az már az ő dolga – mondja elutasítóan anyám. – Ha
egyáltalán nem tetszene neki az ötlet, akkor nem
hazudott volna, és nem jönne most ide, hogy mindent
megbeszéljünk.
–  Ki tudja? Nekem tisztességesnek és becsületesnek
tűnik. Talán úgy gondolja, hogy tisztességesebb, ha
szemtől szemben mond nemet az ajánlatra. Végem.
Tudom, hogy nyakig benne vagyok a slamasztikában.
Biztos vagyok benne, hogy ő az a fajta, aki ha egyszer
férjhez megy, azt kizárólag szerelemből teszi.
– Majd téged is megszeret – mondja anyám lágyan, mint
aki zavarba jött.
Ahogy én is.
– Kétlem. Továbbra is úgy gondolom, hogy nincs oka rá,
hogy igent mondjon.
– Egyáltalán nem ismered. Ahogy mi sem ismerjük őt.
Anya végigméri a szobát, aztán leül a kanapéra és
kortyol a kávéból, ami már jó eséllyel kihűlt. Hátradől, és
alaposan végigmér.
–  Tegyük fel, hogy nemet mond. És akkor mi van?
Gondolom, nem leszel csalódott.
Kicsit megvonom a vállam.
Nem szívesen mondom, de valamilyen szinten az
lennék. Mert ha nem őt, akkor mást kell választanom, aki
biztos, hogy nem jobb nála. Kicsit felkeltette az
érdeklődésemet. Mondhatni vonzódom hozzá. Van benne
valami, a tekintetében, a megjelenésében… Első látásra
csendesnek tűnt, mégis van benne tűz. Szívesen
megnézném, ahogy szabadjára engedi a lobbanékony
énjét.
Talán lesz rá lehetőségem.
Persze ki tudja, hogy mennyire enged közel magához.
– Felség! Megérkezett a hercegnő – jelenti apám inasa.
Anyám felpattan, és rám néz.
Kezdődik a műsor.
 ELLA

Súlyos hibát követek el.

Ezt már akkor tudtam, amikor lefoglaltam a
repülőjegyet.
Amikor felszálltam a repülőre.
Amikor megérkeztem az oslói repülőtérre és beültem
az autóba.
Amikor áthajtottunk a palota kapuján.
Nagy-nagy hiba.
Az elmúlt néhány napot azzal töltöttem, hogy
magamban végigpörgettem a lehetőségeket, és próbáltam
felmérni a helyzetemet. Nem jártam be órákra, beteget
jelentettem, mert úgyis képtelen lennék figyelni. Pró és
kontra érveket gyűjtöttem, vitatkoztam Jane-nel, és még
meditálni is elkezdtem, hátha úgy megtalálom a választ és
megvilágosodom.
Őszintén szólva egyáltalán nem jutottam előbbre.
Ami röhej, mert igen nagy a tét. Még csak
gondolkodnom sem kéne rajta. Amikor Magnus
megmondta az igazat, és rájöttem, mi áll az egész
hátterében, csak el kellett volna jönnöm, és kész.
Próbáltam. De aztán hívott az apám, és úgy tűnt, mint aki
nagyon büszke rám, és boldog. Én pedig képes voltam
hazudni, mert bármit megtennék apám szeretetéért, és
azért, hogy elfogadjon.
Folyamatosan erre vágytam.
Ácsingóztam.
Meg kellett volna mondanom az igazat, de egyrészt nem
akartam neki csalódást okozni, másrészt nem akartam,
hogy odalegyen az irántam érzett büszkesége.
Most két tűz közé kerültem, melyből az egyik nem más,
mint Magnus.
Nem akarok hozzámenni.
Ahogy jelen pillanatban máshoz sem.
És nem akarok Norvégiába költözni, feladni a
tanulmányaimat, és mindent, amiért éveken át
küzdöttem.
Megéri feladni a szabadságomat, az életemet és a
jövőmet csak azért, hogy ne okozzak csalódást apámnak?
Még mindig nem tudom.
Pedig tudnom kéne.
Az egyetlen dolog, amit tudok, hogy képtelen vagyok
épkézláb döntést hozni, és nagyon rossz ötlet, hogy
bármit is megtárgyaljak a norvég királyi családdal. Ha lett
volna egy kis gerinc bennem, akkor megmondtam volna a
telefonba, hogy vége, nincs tovább.
És aztán mit tettél volna? – teszem fel magamnak a
kérdést. – Visszamész a tanterembe, koslatsz a lakótársaid
után, és Jane-nel vacsorázol jobb társaság híján?
Szenvednél, amiért senki nem vesz komolyan, és minden
támogatás nélkül járnád végig az egyetemet? Apád nem
mondaná, hogy büszke rád. Olyan életet élnél, amilyet még
véletlenül sem akarsz.
Nem ez lenne a helyzet akkor is, ha Magnushoz mennék
feleségül?
Ahogy a kocsi leparkol, ránézek Jane-re. A szívem majd
kiugrik. Mintha koffeintúladagolásban szenvednék.
Lehet, hogy túl sok teát ittam a repülőn.
–  Mi a fenét művelek? – kérdezem kikerekedett
szemmel, miközben látom, hogy az inas a kocsi felé tart. –
Ez nem fog menni.
Jane gondterhelten sóhajt.
– Nem fejeznéd be végre az agyalást? Ezer alkalmad lett
volna nemet mondani, de nem tetted. Ehelyett azzal
töltötted az elmúlt néhány napot, hogy gondolkodtál. Ez
azt jelenti, hogy ide kellett jönnöd. Legalább megtudod,
mit akarnak még mondani.
– Ez nevetséges. Szólnom kéne a sofőrnek, hogy vigyen
vissza a reptérre. Nem kéne itt lennem. Nem…
Kinyílik az autó ajtaja, és az inas üdvözöl.
– Felséges hercegnő.
Görcsbe rándul a gyomrom. Hivatalosan tényleg jár
nekem ez a megszólítás, de utoljára kiskoromban
hallottam ezt a kifejezést, és akkor is nagyon formálisnak
tűnt.
Az inas kinyújtott karjára nézek, és abban a pillanatban
tudom, hogy ha belekarolok, és hagyom, hogy segítsen
kiszállni, akkor nincs visszaút. Amint belépek a palotába,
még jobban elkötelezem magam, és még nehezebb lesz
kihátrálni ebből a helyzetből.
 Mégis hagyom, hogy az inas segítsen. Ahogy elindulunk,
Jane közvetlenül mögöttem lépdel.
A reggeli fényben teljesen másképp néz ki a palota, és
most már tudom, hogy a város közepén van. Hallom az
autók berregését és az emberek lépteit a kapu előtt. Zárt
és elkerített terület lévén nem igazán látni az udvart.
Nem csoda, hogy így alakították, mert ahogy az előbb
behajtottunk, rögtön kiszúrtam egy lesifotóst.
–  Őfelsége a királyné már várja – mondja az inas, és a
főbejárathoz vezet. Ezúttal nem hoztunk csomagot. Bármi
történjék is, Jane és én még aznap este visszautazunk
Edinburghba. Nem akarom még egyszer elkövetni azt a
hibát, hogy tovább maradok, főképp, ha a végén nemet
mondok. Az elég furán venné ki magát.
Az inas most nem a „Madárszobába” kísér minket,
hanem egy másik helyiségbe. Azt hiszem, most kevésbé
lesz hivatalos a találkozó.
Ez a helyiség is ugyanolyan impozáns, mint az eddigiek.
Hatalmas csillár, mennyezettől a padlóig érő függöny és
világoskék-krémszínű bársonybútorok díszítik.
A hatalmas kávézóasztalnál állva megpillantom Else
királynét, Magnust és két férfit, akiket nem ismerek. Az
egyik egy kerek képű, alacsony fickó, a másik vékony,
szemüveges, kopasz. Az utóbbi egy hatalmas dossziét tart
a kezében.
Nem tudom, hogyan kéne belépnem a helyiségbe, ha ők
már ott tartózkodnak, ezért gyorsan biccentek és
meghajolok. Jane ugyanezt teszi.
 –  Őfelsége – mondom, aztán a világosszürke szőnyegre
nézek. – Felséges királyné.
– Kérem, szólítson Elsének – mondja a királyné –, vagy
asszonyomnak. Szeretném, ha kevésbé lenne közöttünk
hivatalos a viszony.
Ránézek, és ekkor látom, hogy kedvesen mosolyog.
Úgy beszél, mintha már igent mondtam volna. Ez nem
jó jel. Kicsit határozottabbnak kéne lennem az ügyben, de
anélkül, hogy megbántanám őket.
–  Köszönöm, hogy ilyen hamar fogadott, asszonyom.
Azt hiszem, ez egy olyan dolog, amit személyesen célszerű
megbeszélni.
Hirtelen elfog a rémület, amikor tudatosul bennem,
hogy mit teszek: a norvég királyi család előtt állok, és
megmondom, mi a helyzet és mit gondolok. Mintha én
diktálnék. Az életben sem gondoltam volna, hogy ilyen
bátor leszek. Hihetetlen, magamra sem ismerek.
Gyorsan félresöpröm mindezeket. Ha még sokáig
agyalok, a végén megfutamodom.
– Nagyra értékeljük, hogy eljött – mondja a királyné, és
összenéz Magnusszal.  – Kérem, foglaljon helyet!
Leülök a kanapéra, Jane pedig mellém. Ahogy az inas
mindenkinek kitölti a kávét – én nem kérek –, Magnusra
nézek. Eddig gondosan kerültem a tekintetét, nehogy
bármilyen módon befolyásoljon.
De az a helyzet, hogy hatással van rám. Legyen is.
Elvégre ő az a férfi, akihez elvileg feleségül megyek. Ő az
az ember, akivel az életem hátralévő részét leélem.
Egyáltalán nem ismerem, kivéve a kétes előéletét. A
múltkori találkozás pedig nem igazán hozott össze
minket.
Tekintete most is perzselő, mint mindig. Alaposan
végigmér, amikor leülök. Olyan érzésem támad, mintha
tőlem várná a választ, ellentétben a múlt alkalommal,
amikor saját magában kereste a megoldást.
Elfogadom őt törvényes férjemül? Nem számít, hogy
olyan, mint egy viking harcos, és a maga módján
elképesztően jól néz ki. Az sem érdekel, hogy árad belőle
a tesztoszteron, ráadásul ő a herceg, aki egy nap király
lesz. Ezek mind nem számítanak, ha nem ismerem a
fickót. A házassággal gyakorlatilag fejest ugranék az
ismeretlenbe, és annyit sem a cím és a rang, sem apám
elismerése nem ér.
Úgy jöttem ide, hogy nem tudtam, mit fogok mondani,
viszont készítettem egy listát azokról a dolgokról,
amelyekről tárgyalni akarok. A telefonom jegyzet részébe
mentettem arra az esetre, ha szóba kerül egyáltalán.
Leírtam, hogy amennyiben Magnus nyilvánosan
megaláz, rögtön kiléphetek a kapcsolatból.
Leírtam, hogy Oslóban akarom folytatni a
tanulmányaimat.
Minél hamarabb létre akarok hozni egy saját nonprofit
szervezetet, méghozzá beépített multimédia-rendszerrel
és a legjobb munkatársakkal.
Én akarom kiválasztani a palotát vagy a házat, ahol
lakni fogunk.
 Tartalmas magánéletet szeretnék, a média kizárásával.
És szeretnék egy kutyát. (Mindig is szerettem volna.)
Arra gondoltam, hogy teszek hozzá egy záradékot,
melyben kijelentem, hogy nem vagyok köteles gyereket
szülni, sem szexuális kapcsolatot létesíteni Magnusszal.
Aztán úgy döntöttem, hogy ezt inkább négyszemközt kéne
megbeszélnünk, mert annak egy férfi sem örül, ha a
jövendőbelije az egész család előtt közli, hogy bottal sem
nyúl hozzá.
Nézem ezt az idegen férfit, és rájövök, hogy nincs
értelme tárgyalni.
Csak egyetlen értelmes dolgot tehetek.
– Két hetet kérek – mondom.
Mindenki meglepődve néz rám, Jane pedig oldalba bök.
Ezúttal nem foglalkozom vele.
–  Sajnos nem értem – szól a királyné. – Mire kell a két
hét?
–  Sok a megtárgyalnivaló, amelyekről készítettem egy
listát – válaszolom, és idétlenül kotorászom a telefonom
után. – Ide jegyzeteltem azokat a dolgokat, amelyekben
meg kell egyeznünk, mielőtt mérlegelek. Gondolom, az
esküvő előtt házassági szerződést kötünk, vagy valamit,
amiből kiderül, hogy ez egy elrendezett házasság.
A királyné a kopasz férfira néz, aki bólint.
–  Természetesen – mondja, ebből sejtem, hogy ő az
ügyvéd. – Semmit nem hagyunk figyelmen kívül.
–  Jó – folytatom, és próbálom leplezni a hangom
remegését. Olyan érzésem van, mintha más beszélne
helyettem. Talán a jövő Ellája, metafizikai értelemben. Na
jó. Azt hiszem, túl sokat meditáltam. Megköszörülöm a
torkom.
–  Ez esetben szeretném, ha az általam felsorolt
követelések is szerepelnének a szerződésben. De csak két
hét múlva, ha egyáltalán beleegyezem ebbe az egészbe.
–  És mi lesz abban a bizonyos két hétben? – kérdezi
Magnus.
Ránézek, és mosolygok.
–  Az a próbaidő. Hogy megnézzük, meg tudunk-e
maradni egymás közelében.
Aztán bocsánatkérő pillantást vetek az anyjára.
–  Ön biztosan jó embert nevelt a fiából, asszonyom.
Csakhogy erről magam is szeretnék meggyőződni.
Minden elismerésem és tiszteletem, de a kékvér
számomra önmagában nem elég. Alapdolgokban is
egyeznünk kell, hogy igent mondhassak.
–  Nézze, hercegnő – mondja Magnus, és nem érdekel,
hogy minden alkalommal gúnyos hangsúllyal ejti ki a
száján ezt a szót. – Ez a dolog kétoldalú. Két héten belül
simán úgy dönthetek, hogy inkább a belga hercegnővel
szeretném összekötni az életemet.
–  Magnus! – szól rá erélyesen a királyné, miközben
villámokat szór a szeme. – Pontosan az efféle
megnyilvánulásaid miatt van szükség gondolkodási időre!
Sóhajt, lehunyja a szemét, aztán elnézést kérően rám
néz.
–  Jogos a kérés, és tökéletesen megértem. A királynak
évekbe telt, mire megnyert magának, és meggyőzött, hogy
legyek királyné. Természetesen hagyunk önnek két hetet.
– Köszönöm – mondom megkönnyebbülve.
–  De – folytatja, és az ügyvédre néz – a két hét letelte
után választ kérünk. Ahogy ezt megkapjuk, és aláírjuk a
dokumentumokat, gyorsan meg kell történnie a frigynek.
Téli esküvőre gondoltunk, karácsony környékén.
Hű, ez tényleg gyors, hiszen már októbert írunk. Ha a
hónap közepén igent mondok, kicsit több mint egy
hónapunk lesz megszervezni az esküvőt. Legszívesebben
megkérdezném, hogy miért ez a gyorsaság, hiszen láttam
a tévében, hogy Magnus már nyilvánosan is elnézést kért,
ezért gondoltam, hogy jóvá tette, amit lehetett. Végül
inkább csendben maradok, és úgy döntök, hogy ez a
kérdés még várhat.
Úgyis van két hetem, hogy mindenre választ kapjak.

A megbeszélés után nem maradtam sokáig. Kezet fogtunk

– esküszöm, Magnus legszívesebben eltörte volna a
kézfejemet, úgyhogy megpróbáltam viszonozni. Ennek
következtében viszont hosszasabban szorítottuk egymás
kezét, mint ahogy szerettem volna.
Aztán Jane és én bementünk a városba. Ebédeltünk,
vásároltunk, aztán irány a repülőtér.
A királyné próbált minket marasztalni. Mondta, hogy a
férje – aki nem volt jelen a megbeszélésen – szeretne
minket üdvözölni, de én úgy gondoltam, hogy az a
legjobb, ha minél hamarabb távozunk. Még rengeteg
dolgom van.
Most itt állok a kollégiumi szoba közepén, és azon
gondolkodom, hogy mit tegyek a bőröndbe. A ruháim és a
könyveim hegyekben állnak szanaszét.
Bár van némi sejtésem, hogy mit várjak. A következő
két hétben Magnus és én valamelyik királyi birtokra
költözünk Asker községbe, ami nincs messze Oslótól.
Csendes, falusias település, úgyhogy itt jó eséllyel békén
hagynak minket.
Amúgy sem akarom elhagyni a birtokot, csak ha a
lesifotósok rám találnak, bár most ez sem érdekel. Úgyis
csak két hétről van szó. Legalább úgy tehetek, mintha én
lennék Jane Eyre a Thornfield Hallban.
Eredetileg azt javasolták, hogy költözzek Magnus
kétszobás lakásába, de gyorsan megvétóztam az ötletet.
Szeretném jobban megismerni, de saját térre is
szükségem van. Márpedig egy lakásban összezárva ezzel
a fickóval maga lenne a katasztrófa.
Az is fontos, hogy Jane velem jöjjön, mert egyedül nem
tudnám végigcsinálni. Annyira meg kell magam erőltetni
ehhez az egészhez, hogy minden lelki és erkölcsi
támogatásra szükségem van.
–  Miért mész el már megint két hétre? – hallatszik a
kérdés a bejárat felől. Ahogy felnézek, kezemben bugyival
és melltartóval, látom, hogy az egyik lakótársam, Michelle
bámul rám rezzenéstelen arccal.
 –  Van egy, ööö… Van egy kis dolgom, ezért muszáj
hazamennem – válaszolom, és érzem, hogy elpirulok.
Amikor szóltam az egyetemen, hogy két hetet ki kell
hagynom, mégsem mondhattam, hogy azért, mert
döntenem kell, hozzámegyek-e a norvég herceghez, vagy
sem. Szerencsére elengedtek, feltehetően a származásom
miatt. Amikor általánosba és gimibe jártam, ugyancsak
nem volt gond, ha hiányoztam.
–  Biztos jó lesz – mondja széles mosollyal az arcán. –
Érezd jól magad, Ella! Bocsánat, úgy értem, hercegnő.
Ezzel a konyha felé veszi az irányt.
Sóhajtok. Pont úgy mondta, mint Magnus, csak ha lehet,
még gúnyosabban. Hiába lett kicsit jobb kapcsolatom
velük a bor- és sajtbuli előtt, annak már vége. Mintha
minden a visszájára fordult volna. Olyan ember lettem a
szemükben, akivel nem akarnak együtt lógni, mi több,
kerülnek, ahogy lehet. Ha netán visszajövök két hét
múlva, tudom, hogy rendkívül magányos év vár rám.
Végül mindent behajítok egy hatalmas bőröndbe, aztán
megkérdezem Jane-t, hogy összepakolt-e. Utána pedig
megpróbálok aludni. Korán indul a gép Oslóba. Amikor
kértem két hetet, nem tudtam, hogy ilyen hamar letelik.
Alig alszom.
Megállás nélkül forgolódom.
Amikor mégis sikerül elaludnom, álmodom.
Már megint ugyanaz az álom a bálnákkal a parton,
hideg szél fúj, és az óceán olajjal teli.
Ahogy a legutóbbi álmomban, most is felém tart egy
férfi. Nem látom az arcát – túl homályos a kép –, de az
tisztán látszik, hogy öltönyt visel.
Felém nyújtja a karját.
És pont, amikor meglátnám az arcát és tisztán
kivehetők lennének a vonásai, az olaj ellepi az arcomat,
így minden elsötétül.
Egyedül vagyok.
Ezt akkor is érzem, amikor felébredek. Kiszáradt a
torkom és zúg a fejem. Csak ront a helyzeten, hogy az idő
még rosszabbra fordult. Amikor kiderül, hogy Oslóban
viszont süt a nap, most először kicsit felvillanyozódom.
Ha másra nem, arra jó lesz a következő két hét, hogy
kiszakadjak a szürke hétköznapokból.
Ezért csinálom, nem igaz? Adok egy esélyt, hogy
másvalaki legyek. Pontosabban: legyek valaki. Legalább
egy rövid időre.
– Ez egy jel – mondja Jane, amikor a gép landolni kezd.
Mielőtt a kifutópályára érne, elszáll a mezők és a folyók
fölött.
– Tessék?
Amennyire tudom, minden gondolatomat sikerült
magamban tartanom.
Jane végigmér, aztán vállat von.
–  Mindegy. Csak úgy néztél ki, mint aki reménykedik.
Talán a szemed ragyogása miatt tűnt úgy.
Nem törődöm vele.
Nemsokára megkapjuk a csomagunkat, és beülünk a
limuzinba, amit a királyi család küldött értünk.
Thornfield Hall – hivatalos nevén Skaugum birtok, de
nekem csak Thornfield – egy órára van a repülőtértől. Az
oda vezető út piros és arany levelű fákkal tarkított,
hegyekkel övezett. Bár süt a nap, kifejezetten hűvös van,
főleg árnyékban.
Miután végighaladunk a keskeny úton, elhagyjuk a
legelőt és a hatalmas, vörös téglás iskolaépületet, melynek
udvarán gyerekek játszanak. A sofőr keresztülhajt egy
kapun, ahol alig fér át a hatalmas limuzin. A királyi
testőrök biccentenek felénk, ezzel jelzik, hogy
haladhatunk tovább. Folytatjuk utunkat egy apró,
hepehupás úton, melyet a fákról lehulló levelek
borítanak.
Aztán eltűnnek a fák.
Nem tudom, mire számítottam, de erre biztosan nem.
Ez az épület sokkal jobban hasonlít az általam elképzelt
Thornfieldre, mint királyi palotára.
Az L alakú fehér, kétszintes épületnek szépen
gondozott, takaros kertje van, és az egész egy dombra
épült. Egyszerű és ízléses, de a szép kilátást leszámítva
semmi említésre méltó nincs benne.
– Milyen bájos – csacsogja Jane, bár senki nem kérdezte
a véleményét.
Aztán felém hajol, és folytatja. – Egyáltalán nem olyan,
mint a vaduzi várkastély.
Vaduzban nőttem fel. Ott található apám hivatalos
rezidenciája, melyet még a tizenegyedik században
építettek.
 – Valóban nem.
Bár elvetettem az ötletet, hogy Magnus lakásában
lakjak, egy hatalmas, rideg palotában sem fogom magam
jobban érezni. Ahogy elnézem ezt a helyet, eszembe jut az
Aranyfürtöcske és a három medve című mese.
Csakhogy itt nincsenek medvék.
Úgy érzem, hogy az oroszlán barlangjába
merészkedem.
 MAGNUS

Gyerekkoromban sok nyarat töltöttem ezen a birtokon.

Maga volt a földi paradicsom. Távol az iskolától, a
tanulástól és a szigorú szabályoktól. Itt végre szabad
voltam. Éreztem a friss levegőt, a nyári nap sugarát, és
mindig azt csináltam, amit akartam. Ez nagyjából annyit
tett, hogy vagy a húgaimat terrorizáltam, vagy
sportoltam. Ha nem Cristinát csapkodtam teniszezés után,
akkor az inasokkal és a testőrökkel fociztam. Egyedül a
lovaglást mellőztem, azt inkább meghagytam a
húgaimnak, mert nem csípem a lovakat.
Ma reggel épp az erdőben futok a ház mögött, fel a
hegyre. Tudom, hogy Ella és Jane bármelyik percben
megérkezhetnek, úgyhogy kezdődik a kéthetes
visszaszámlálás, de úgy felgyűlt bennem a feszültség,
hogy muszáj gyorsan levezetnem.
Addig futok a tó körül, amíg patakokban nem folyik
rólam a víz, és nem kalapál hallhatóan a szívem. Akkor
talán rendeződnek a gondolataim. Már nem aggódom. Két
hétig kell Ellával egy fedél alatt laknom, és fogalmam
sincs, mi lesz utána. Mindegy. Most teljesen üres a fejem.
Míg visszamegyek a házba, leveszem az átizzadt
felsőmet, és magamnál tartom. Csurog rólam a víz, a
hajam pedig a homlokomra tapad.
 Látom, hogy egy limuzin áll a kapunál.
Megérkeztek.
Kezdődik.
Felrohanok a lépcsőn, a főbejárat felé veszem az irányt,
és hallom a szalonból kiszűrődő hangokat.
Ella és Jane Ottarral beszélget a mennyezeti berakásról
vagy hasonlóról. Gyanítom, hogy Ottar próbál úgy tenni,
mint aki nagyon képben van.
–  Hát megérkezett, uram – mondja Ottar a homlokát
ráncolva. – És elhagyta a felsőjét.
Felemelem a kezem.
– Nem hagytam el. Itt van.
Tudom, mit csinálok. Kidolgoztam a belem, hogy ilyen
legyen a testem, úgyhogy nem szégyellem megmutatni.
Legalább Jane-nél működik a dolog, mert úgy bámulja a
hasizmomat és a mellkasomat, mint aki minden jó
modorát elvesztette.
Ella viszont rögtön félrenéz, miután vet rám egy
döbbent pillantást. Nem vagyok vak. Látom, hogy
elvörösödik. Tetszik neki a látvány, csak nem akarja még
magának sem bevallani.
Majd még dolgozom az ügyön. A következő két hét erről
fog szólni.
–  Fut? – kérdezi Jane, aki végre leveszi a tekintetét a
mellkasomról, és a szemembe néz. – Mármint
sportszerűen?
Bólintok.
–  Sok itt az ösvény. Futásra, kirándulásra tökéletes.
Javaslom a hegytetőt mint kiváló túracélpontot.
Jane akkorát nevet, hogy visszhangzik a helyiség.
–  Ugyan, kérem. Számomra a testmozgás egyenlő az
üléssel. Lehetőleg valami kellemes, hűsítő itallal a kézben.
Mint például a chardonnay.
– Az nem igazán hűsít – jelenti ki Ottar, mire gyanítom,
hogy legszívesebben mindenki felsóhajtana. Ő aztán
tényleg ünneprontó tud lenni.
– Az úriasszony csak viccel, Samu – mondom Ottarnak.
– Milyen volt az útjuk? – kérdezem Jane-t, hogy kicsit
csevegjünk. Amikor Jane végre befejezi a repülésről
tartott eszmefuttatást, beljebb megyek, és szándékosan
közelebb lépek Ellához. Aztán kiveszek egy almát a
gyümölcsöstálból. Megállok Ella mögött, és
szemrevételezem a nyakát.
Kontyba tűzte a haját, de kilóg néhány göndör fürt.
Kíváncsi lennék, hogy természetes göndörség-e. Hófehér a
tarkója, és a füle mögött van egy halvány folt.
Milyen lenne azon a ponton megcsókolni? Feltéve, hogy
lesz rá alkalmam.
Furcsa ezen gondolkodni. Általában nem tart sokáig
ágyba vinni egy nőt, de most kicsit mások a
játékszabályok, ezért nem tudom, mire számíthatok.
Csak azt tudom biztosan, hogy a következő két hét
sokkal érdekesebb lesz, ha célul tűzöm ki, hogy bejutok a
bugyijába. Tetszik neki vagy sem, a következő sportom az
lesz, hogy őt fogom provokálni. Meg akarja nézni, hogy
összeillünk-e? Majd megmutatom neki.
 Biztosan tudja, hogy nézem, mert úgy ficánkol a széken,
mint aki kényelmetlenül érzi magát. Egyáltalán nem
figyel Jane-re. Csak rám gondol, hiába nem akar.
Végül hátrahajtja a fejét, hogy rám nézzen. Mosolygok,
aztán pajkosan beleharapok az almába.
Csakhogy nem igazi.
Viaszból van.
Jóságos ég!
Az arcomra fagy a mosoly, miközben a számban tartom
a viaszt, míg Ella vissza nem fordul. Akkor gyorsan
kiköpöm a viaszdarabot.
Ottarra nézek, aki összevont szemöldökkel viszonozza a
pillantásomat, mert látta, hogy mit műveltem.
– Uram? – kérdezi aggódva.
Ügyet sem vetek rá.
–  Nos – kezdem, és megköszörülöm a torkom. – Most,
hogy együtt vagyunk, talán beszéljük meg a szabályokat.
– Miféle szabályokat? – kérdezi Jane.
– A szabályokat – mondja Ottar.
– Ottar imádja a szabályokat – jelentem ki. – Én szívesen
megszegem őket, de azt gondolom, hogy van, amit tényleg
be kell tartani. A legfontosabb mind közül, hogy ön, Ella
nem hagyhatja el a birtokot. Még mindig én vagyok az
első számú közellenség, ezért a lesifotósok megállás
nélkül a nyomomban vannak. Közülük az orosz ikerpár a
legveszélyesebb, akik képesek letáborozni a bejáratnál.
Eddig senki nem tudja, hogy itt vagyok, de csak idő
kérdése, hogy kiderüljön.
 – Ez olyan, mint egy csapda – mondja halkan Ella.
–  Ha úgy jobb, akkor azt mondom, igen. És én vagyok
Heathcliff.
– Most úgy tesz, mintha olvasta volna az Üvöltő szeleket.
–  Csak azért, mert így nézek ki – mutatok végig a
testemen –, még nem jelenti azt, hogy hülye vagyok.
Ottarból majdnem kitör a röhögés. Jelentőségteljes
pillantást vetek rá, ezért uralkodik magán.
Ella megfordul a széken, hogy rám nézzen.
– Na jó. Ezek szerint olvasta az Üvöltő szeleket?
– Nem.
– És bármi más könyvet?
Agyafúrt a csaj. A végén kénytelen leszek beismerni,
hogy nem szoktam olvasni.
Összevonom a szemöldököm.
–  Be kell valljam, hogy a hangoskönyvek rajongója
vagyok.
Persze csak akkor, ha van időm és türelmem
végighallgatni őket.
Valahogy sikerült időt szakítanom a Gyűrűk urára, mi
több, számtalanszor meghallgattam, de nem vagyok
benne biztos, hogy a Tolkien-rajongásommal lenyűgözöm
Ellát. Szerintem őt valami komolyabb tudná elbűvölni.
– Térjünk vissza a szabályokhoz – szól Ottar. – Lehetne
egy olyan szabály, hogy nincs veszekedés? Úgy mindenki
számára kellemesebben telne az idő.
–  Jane és ön a szomszédos házban kapnak helyet,
természetesen külön szobában. Hogy Ella és én jobban
megismerjük egymást, lesz egy szabály, miszerint önök
nem jöhetnek be hozzánk este tizenegy után.
– Ez nevetséges – mondja Ella, és felpattan. – Most úgy
csinál, mintha olyan dolog történne, amit
megzavarhatnak.
– Ez sem kizárt – mondom vigyorogva.
– Uram – kezdi Ottar, ezúttal norvégul. – Nem mondom,
hogy ez nem visszahúzó erő, de a hercegnő nyugalma
érdekében azt hiszem, jobb lenne, ha az udvarhölgy itt
maradhatna.
–  Ön mindig mindent megpróbál visszahúzni, Ottar –
mondom neki szintén norvégul.
– Várjon! – kezdi Ella. – Miről beszélnek?
– Semmiről – válaszolom halkan angolul.
– Akkor vegyük azt is a szabályok közé, hogy kizárólag
angolul folytatunk társalgást. Nincs norvég. Nem akarom
a titokzatos beszédüket hallgatni. Bár ami azt illeti, majd
rákeresek Google-on a húz kifejezésre.
–  Nem fog meglepődni azon, amit talál – mondom
nyersen. – Rendben. Nem beszélünk norvégul, hogy ne
érezze magát olyan hülyén.
A fejét csóválja, aztán felsóhajt.
– Van még valami fontos szabály, vagy befejeztük?
–  Még nem. Biztosan fogja látni a királyi testőrség
néhány tagját. A személyi testőröm Einar, úgyhogy vele
gyakrabban fog találkozni. Nem tudom, hogy jelen
pillanatban hol van. Talán ott rejtőzködik, ahol nincs
kamera.
 – Itt vagyok – szól mögülem Einar, mire ugrom egyet.
–  Jó ég! – kiáltom, amikor észreveszem, hogy a szoba
sarkában lévő karosszékben ül. – Mennyi ideje van ott?
Nem szól semmit. Még bent is azt az átkozott
napszemüveget viseli.
Fejcsóválva nézek rá, aztán visszanézek Ellára.
– Ő Einar.
Einar köszönésképpen bólint.
– Néhány szakács és takarító is dolgozik itt – kezdi Ottar
–, de ők javarészt a másik házban lesznek.
Összecsapom a tenyerem.
– Ennyi. Kezdődjék a próba! Nem ígérem, hogy barátok
leszünk a két hét letelte után, főképp nem jegyesek, azt
viszont garantálom, hogy kiválóan fog unatkozni.
Ella és Jane összenéznek.
– Hol fogok aludni? – kérdezi Ella. – Mert nem önnel, az
biztos.
–  Nem is ajánlottam ilyet. A fenti hálószobák
bármelyike az öné lehet. Azokat érdemes elkerülni,
amelyekben kísértetek laknak.
– Kísértetek? – kérdezi kikerekedett szemmel. – Melyek
azok a szobák?
Vállat vonok.
–  Nem emlékszem. De biztos hamar rájön. Most
megyek, és lezuhanyozom.
Elmegyek a gyümölcskosár mellett, és belehajítom a
félig megrágott viaszalmát.
– Ne egyen gyümölcsöt, mert nem valódi!
Enyhe kifejezés, ha azt mondom, hogy az első nap Ellával
több volt, mint bizarr. Mindent megtesz, hogy elkerüljön.
Állandóan Jane mellett van, és ha elmegyünk egymás
mellett a folyosón, kerüli a tekintetemet.
Ezek után kérdés, hogy miért találta ki ezt a kéthetes
dolgot, ha semmit nem tesz azért, hogy közelebb
kerüljünk egymáshoz? Miért nem mondta egyszerűen,
hogy nem érdeklődik irántam, és kész? Lett volna rá
lehetősége. Senki nem kérte volna rajta számon a
döntését. Kivéve persze az apját, ez viszont a kettőjük
dolga, nem az enyém.
Vacsora közben még mindig ezen agyalok. Úgy
terveztem, hogy kettesben leszünk, de ő ragaszkodott
Jane-hez. Ezek után mondtam, hogy Ottar és Einar is
vacsorázzanak velünk. Minél többen, annál jobb, így
lekerül rólunk a nyomás.
Ella nem sokat beszélt vacsora közben, ami azt
jelentette, hogy Jane-t és Ottart hallgattuk, akik úgy
diskuráltak, mintha ezer éve ismernék egymást. Megvan
az a szokásom, hogy nem sokat beszélek, inkább a
gondolataimba zárkózom. Lehet, hogy Ella is így van
ezzel. Eszik, miközben látszik, hogy elvész a
gondolataiban.
Az is lehet, hogy szégyenlős. Pedig elég nagy tud lenni a
szája, ha velem beszél. Kicsit ki kellett bújnia a bőréből,
hiszen nem az egyetemen van a kollégiumban. Egy
vadidegen ország távoli birtokán él, és két hete van, hogy
eldöntse, hozzám jön-e feleségül, vagy sem.
A francba!
Kezdem sajnálni. Magamat is sajnálom, mert én is
pocsék helyzetben vagyok, de legalább az otthonomban,
és a saját életemet élem. Neki csak Jane van a sajátjai
közül, és kész.
Arra gondolok, hogy talán Skóciában is ugyanez a
helyzet. Vagy ő a parti ördöge? Sok barátja van? Sportol
valami csapatban, vagy korrepetálja a többieket? Volt
valakije, mielőtt ez az egész elkezdődött?
Lehet, hogy éjszakánként Meztelen Hercegnő néven
táncol valamelyik bárban?
Semmit nem tudok róla.
Ha nem teszek valamit, akkor nem is fogom
megismerni.
Bár nem szoktam visszavenni az arcomból, most össze
kell szednem magam, és kiugrasztani a nyulat a bokorból.
Ahogy befejezzük a vacsorát, Ella rögtön visszamegy a
szobájába, míg én felhívom a barátomat, Viktort, a svéd
trónörököst. Még nem meséltem neki a fejleményekről,
de örömmel venném egy kívülálló tanácsát, ezért Ottar
szóba sem jöhet.
Viktor nem veszi fel a telefont – nem hibáztatom,
gondolom, el van foglalva a saját menyasszonyával –,
ezért úgy járkálok a folyosón, mint egy kísértet. Valahogy
muszáj levezetnem a feszültséget.
Végül odamegyek Ella szobájának ajtajához, és
bekopogok. Természetesen az enyémtől legtávolabbra eső
szobát választotta, hogy minél messzebb legyen tőlem.
– Ki az? – kérdezi.
– A szájba vert herceg a hófehér paripán – válaszolom.
Nevetést hallok. Gondolom, Jane az. Jó néhány
másodperc eltelik, mire kinyílik az ajtó.
Ella rezzenéstelen arccal áll. Ugyanaz a fekete leggings
és kék felső van rajta, mint a vacsoránál. Kilátszik az
egyik válla. Szőke haját oldalra fésülte, arcán semmi
smink. Még így is elbűvölő.
Az már kevésbé, ahogy rám néz.
– Mit akar?
Felszalad a szemöldököm, és várakozva nézek rá.
– Mit akar… felség?
Mosolygok.
– Ez már jobban hangzik. Mellesleg azt reméltem, hogy
egy kicsit elrabolhatom az udvarhölgyétől, hogy
négyszemközt beszélhessünk.
– Miről?
Kicsit hunyorítok, aztán a válla fölött Jane-re nézek, aki
az ággyal szemben lévő heverőn ül.
–  Mindig ilyen mogorva esténként? Azt hittem, a
vacsora segít.
–  Ön ezek szerint nem látott még Gizmót – jelenti ki
rezzenéstelen arccal Jane.
– Minek neveztél?! – kérdezi Ella, és ránéz.
–  Na jól figyeljen, Gizmó! – mondom Ellának, és
szélesebbre tárom az ajtót. – Két hetünk van, hogy
megismerjük egymást. Nem érdekel, ha csak azért jött,
hogy megnézze Norvégiát. Mindenképp beszélnünk kell.
Szeretném lejátszani ezt a játékot.
–  Miféle játékot? – kérdezi egyszerre félve és
kíváncsian.
–  Majd meglátja. Öntől pedig elnézést, hogy
megzavartam – mondom Jane-nek.
–  Csak nyugodtan – mondja Jane, és legyint. Ekkor
látom, hogy hajcsavarók vannak a fején. – Úgyis csak
mindenféléről csevegtünk, ahogy általában. Úgyhogy
vigye csak Ellát, és jó sokáig vissza se hozza.
– Jane! – korholja Ella, de megragadom a karját.
– Jöjjön! Nem harapok – mondom, és gyengéden az ajtó
felé húzom.
– Hacsak nem akarom, ugye? – kérdezi nyersen, de még
mindig hagyja, hogy a folyosó felé vezessem.
–  Ilyet nem mondtam – válaszolom, és továbbra sem
engedem el a karját, sőt: addig csúsztatom a kezem, míg
az övéhez ér. Aztán megfogom.
– Mit csinál? – kérdezi, és próbálja kirántani a kezét.
– Megfogom a kezét. Aljas módon ragaszkodom hozzá.
– Inkább alja módon – mormolja Ella.
–  Ennyi. Még néhány huzavona, és talán képesek
leszünk egymással kommunikálni – ugratom.
Nem szól semmit, de a kezemben tartja a sajátját.
Lemegyünk a lépcsőn, be a szalonba, és leültetem egy
hatalmas bőrszékbe a kandalló mellé.
–  Mit iszik? – kérdezem, és a zsúrkocsi felé veszem az
irányt, amit még Ottar segítségével raktam össze. Bár
viaszgyümölcs van a tálban, az italok szerencsére
valódiak.
– Mindegy.
–  Akkor skót whiskyt kap – mondom, és teletöltöm a
poharat.
Sóhajt, aztán vonakodva elfogadja az italt.
–  Köszönöm – mondja halkan, és tudom, hogy ez a
neveltetéséből adódik.
– Igazán nincs mit.
Magamnak is töltök, aztán leülök vele szemben egy
másik székre. Lobog a tűz a kandallóban, és minden
olyan lakályosnak tűnik.
Ella kimérten ül a széken. Lábát keresztbe tette,
miközben aprókat kortyol az italból. Egy madár
gyorsabban iszik.
Inkább a tüzet nézi, mint engem, ezért szabadon
bámulhatom. Szép a profilja, az orra egy kicsit fitos.
Ahogy a tűz fénye megvilágítja az arcát és a haját, egészen
angyalinak tűnik.
A csupasz vállára téved a tekintetem. Melltartópántnak
viszont nem látom nyomát. A tenyere puhának tűnt,
amikor fogtam a kezét. Kíváncsi lennék, hogy a válla is
ilyen selymes-e. Talán igen.
Eddig nem sokat láttam Ella testéből. Amikor eljött
hozzánk vacsorára, a ruha mindent takart, kivéve az
alkarjának egy részét. Amikor tárgyalni jött, fekete
nadrágot viselt fehér garbóval. Jó eséllyel most mutat
magából a legtöbbet.
Kocsányon lógó szemmel nézem.
–  Mondták már, hogy nagyon tüzes a pillantása? –
kérdezi Ella, és továbbra sem néz rám.
Leveszem a tekintetem a válláról, és iszom egy kortyot.
–  Hallottam már néhányszor. Nem tehetek róla. Én
alapból is elég tüzes vagyok.
Legszívesebben sóhajtana.
– Miféle játékról van szó? Kérem, mondja, hogy nem az
ivással kapcsolatos, mert az nem érdekel.
–  Ön harmadéves egyetemista. Kollégiumban lakik,
méghozzá Skóciában. Tudomásom szerint ez azon kevés
helyek egyike, amely ivás tekintetében felveheti a
versenyt Norvégiával. És ezek után képes kijelenteni,
hogy nem érdekli az ivás? Könyörgöm, mondja, hogy
szorult önbe némi élet.
Most végre rám figyel. Mélyen a szemembe néz. Látom,
hogy a szeme villámokat szór, mire önkéntelenül is
elmosolyodom, ezzel tovább hergelve őt.
–  Csak azért, mert nem piálok és nem kefélek fűvel-
fával, még van bennem élet. Mi több, szoktam szórakozni
is.
–  Akkor árulja el, hogy az ön számára pontosan mit
jelent a szórakozás.
– Jaj, ne. Nem önnel gondoltam. Önnek az a szórakozás,
hogy leugrik a szikláról, vagy motorversenyez, vagy
szexvideót készít. Herpeszt kap. Ami számomra
szórakozás, az az ön számára említésre sem méltó.
 – Na jó. Herpesz? – csattanok fel, és előrehajolok. – Nem
mondhatnám, hogy fair módon játszik.
Vállat von.
– Ön kezdte. Azt mondta, nincs bennem élet.
– Csak hogy tudja, nincs herpeszem. Tiszta vagyok.
Nevet. Máskor aranyosnak tűnne.
–  Komolyan. A teszt bizonyítja. Mellesleg ez elég nagy
előny, ha házasságot akar kötni az ember.
Rémülten néz rám.
–  Ugyan már, Magnus! Mindketten tudjuk, hogy nem
lesz itt semmiféle házasság.
Erre a kijelentésre nem számítottam.
– Hogy érti ezt?
Sóhajt, aztán a poharára néz, és kevergetni kezdi az
italt.
– Úgy értem… Nézzük reálisan a dolgot. Ez képtelenség.
– Miért? Azt mondta, ad két hetet a dolognak.
–  Időt akarok nyerni. Valóban adnék egy esélyt, de
most, hogy itt vagyok… mégis hogy működne ez az egész?
Tényleg azt hiszi, hogy két hét múlva önre nézek, és azt
mondom, hogy önnel akarom leélni az életem hátralévő
részét?
Nem kéne fájnia, mégis rosszulesik, amit mond.
Szerencsére az arckifejezésem rezzenéstelen marad.
– És ön – folytatja – hogyan gondolhatja ugyanezt velem
kapcsolatban két hét múlva? Ha mégis, azt csak a
kényszer szülte. Pont ezért vagyunk itt. Mert itt kell
lennünk.
 Megköszörülöm a torkom, és úgy érzem, mintha
kifogták volna a szelet a vitorlámból.
Igaza van.
Vagy legalábbis volt. Ha apám hirtelen azt mondaná,
hogy mégsem kell házasodnom, és tegyek, amit akarok,
vajon egyáltalán nem gondolnék Ellára? Vagy akkor is
meg akarnám hódítani, mert van benne valami, ami miatt
szeretném jobban megismerni? Vicceltem, amikor azt
mondtam, hogy nincs benne élet, de igazság szerint
biztosra veszem, hogy ez nem igaz. Csak arra vár, hogy
felfedezzem.
–  Muszáj, mert apám ezt akarja – mondom. – Ahogy
önnek is, mert nem akar csalódást okozni az édesapjának.
Ez nem azt jelenti, hogy ne szórakozhatnánk az
elkövetkezendő két hétben.
Az ajkába harap.
– Eddig azt mondta, hogy nincs bennem élet.
– Bizonyítsa be, hogy nincs igazam, hercegnő.
Nem mond semmit, de hatalmasat kortyol a whiskyből,
aztán köhög.
– Ez az első lépés. A második, hogy belemegy a játékba.
Nyugodjon meg, nem ivásról lesz szó. Inkább amolyan
ismerkedős játék. Én csak… kérdezz-feleleknek hívom. Ez
utóbbit úgy mondom, mintha egy show-műsorban
lennénk.
Összevonja a szemöldökét.
– Kérdezz-felelek?
– Igeen!
 – És hogyan kell játszani?
Ezt a játékot helyszíntől függően szoktam játszani. Ezer
lehetőség van. Léteznek beugratós kérdések, ki mit tud, és
így tovább, de most úgy döntök, hogy a legegyszerűbb
módot választom.
–  Felteszek önnek egy kérdést, ami bármi lehet, és
önnek őszintén kell válaszolnia. Semmi hazugság,
mellébeszélés, és nem térhet ki a válaszadás elől sem,
bármi legyen is a kérdés. Aztán ön is feltehet nekem
egyet, de nem ismételheti meg az enyémet.
Elgondolkodik, ezért folytatom.
–  Kétszer játsszuk egy nap. Reggel és este, egyébként
bármikor, ha kedvünk tartja. Egy alkalommal legfeljebb
három kérdést tehetünk fel a másiknak. Ha többet
kérdezne, akkor a következő alkalommal megteheti. Ha
én hármat kérdezek, akkor önnek is ugyanannyit kell. Ha
egy kérdést teszek fel, akkor ön is egyet kérdezhet tőlem.
– Nem tűnik bonyolultnak – jelenti ki óvatosan.
– Azt mondta, meg akar ismerni. Szerintem mire letelik
a két hét, már mindent tudni fog rólam. És viszont.
Feltéve, ha nem hazudik.
– Nem hazudok – mondja gőgösen.
–  Azért ne legyen úgy felháborodva. Az apja azt hiszi,
hogy el van jegyezve. Mit mondott neki? Gondolom,
beszéltek a vacsora után.
– Ez most kérdésnek számít?
–  Nem. Ha kérdezz-felelek van, akkor azt úgy
harangozzuk be, mint egy show-műsorban. Ez csak az én
kíváncsiságom.
Sóhajt, aztán kortyol még egyet. Mire letelik a két hét,
ez a nő úgy fog vedelni, mint a gödény.
– Nem beszéltem vele, csak Schnell-lel, az inasával. Vele
üzentem apámnak, hogy kicsit vegyen vissza az
örömködésből, mert még ki kell dolgoznunk a részleteket.
–  Ki kell dolgoznunk a részleteket? Épp azt csináljuk.
– Többé-kevésbé.
–  Mondjuk messze kevésbé, mint ahogy általában
szoktam.
A fejét csóválja, mire egy arany hajfürt a szemébe
hullik. Gyorsan kifújja az arcából.
Nagyon ügyesen kerüli a tekintetemet. Mire adja magát
az első kérdés.
– Na jó. Kérdezz-felelek!
Nagyot nyel, aztán kihúzza magát.
– Mi az? – kérdezi, és a kandallóra néz.
Összeszorítom az ajkam, és próbálom ügyesen feltenni
a kérdést.
–  Ella! Na igen. Ez a másik dolog… Keresztnéven kell
egymást szólítani. A becenév is jó. Szóval, Ella. Zavarba
hozom?
– Tessék?
– Hallotta a kérdést. Zavarba hozom?
– Nem – válaszolja kicsit határozatlanul.
–  Ella, kérem, legyen őszinte! Ne akarja, hogy hazudós
hercegnőnek nevezzem.
Előrehajolok, és a combomra könyökölök, hogy jobban
szemügyre vegyem.
Mély levegőt vesz, vár egy kicsit, aztán úgy tűnik, hogy
igazat fog mondani.
– Na jó. Valamelyest igen.
Rám néz, ezúttal egy kicsit bűnbánóan.
–  Én csak… Nos, ön teljesen más, mint én. Idősebb,
ráadásul herceg. Nézze… nekem nincs sok tapasztalatom
az olyan férfiakkal, mint ön.
– És a férfiakkal úgy általában sincs?
– Ez most a játék részeként feltett kérdés?
– Nem.
Kénytelen vagyok tartalékolni, mert rengeteg kérdésem
lenne hozzá.
–  Amúgy igen. Antiszociális vagyok, vagy valami
ilyesmi.
Ezután megissza a whiskyt, és a szeme se rebben.
Le vagyok nyűgözve.
– A vacsoránál nem tűnt úgy, mintha gondjai lennének
a kapcsolatteremtéssel. Márpedig az nem egy szokványos
vacsora volt, és nem a saját családjával.
Vállat von, és rám néz. Olyan fényt látok a szemében,
amit eddig nem. Gyönyörű.
–  Nem tudom. Talán jól éreztem magam a
társaságukban. Örültem, hogy szívesen látnak. Úgy tűnt,
hogy bármit mondok, vagy bármennyire elragad a hév
beszéd közben, nem ítélkeznek. Vagy csak megjátsszák
magukat. Nyilván ez is szükséges, ha az ember az
uralkodóház tagja.
 – Ez nem igaz. Én például pocsék színész vagyok.
Kicsit elgondolkodik.
–  Nem tudom. Láttam a nyilvános bocsánatkérését, és
majdnem elhittem.
– Látja? Csak majdnem.
– Na mindegy. Hihetőnek tűnt.
–  Meg kell mondjam, hogy teljesen őszinte volt a
bocsánatkérésem.
– Jó.
–  Komolyan – mondom, és kezd emelkedni a
vérnyomásom a megjegyzése miatt. – Tényleg sajnálom,
ami történt. Sajnálom az embereket, és főképp a
családomat, amiért ilyen kellemetlen helyzetbe kerültek
miattam. Honnan a fészkes fenéből tudhattam volna,
hogy a magánéletemet az egész világ elé tárják?
– Ez most kérdés?
– Nem – nagyot sóhajtok. – Csak… nem gondoltam, hogy
ez megtörténik. Nekem fontos, hogy ön mit gondol.
Nevet.
– Komolyan?
Kikerekedett, csillogó szemmel folytatja.
–  Pedig nem úgy tűnik, mint akinek saját magán kívül
bármi fontos.
–  Talán többet kéne figyelnem a külvilágra. Bár önnek
fogalma sincs, hogy mi jár a fejemben, pedig nagyon sok
mindennel törődöm… csak nem látszik.
– Például mivel?
– Ez most a játék részeként feltett kérdés?
 A fejét csóválja.
– Nem. Ahogy ön az előbb, úgy én is kíváncsi vagyok.
– Nem tudom.
Hogyan tudnám elmagyarázni, hogy mi érdekel? Hol
kezdjem? Hol legyen a vége?
–  Törődöm a családommal: apámmal, anyámmal, a
húgaimmal. Ők jelentik nekem a világot.
– Ezt tudom. Elvégre miattuk szeretne megházasodni.
Látszólag ismét elgondolkodik.
– Feltehetek egy kérdést a játék részeként?
– Akkor úgy kell bejelentenie, mint a show-műsorban.
– Komolyan?
–  Ez a szabály. Amikor az első kérdést felteszi, be kell
jelentenie, hogy kérdezz-felelek.
Nem örül, de egy hangos sóhajtás után nekikezd: –
Kérdezz-felelek!
– Nagyszerű.
Kis híján elröhögöm magam, mert olyan, mintha
nyávogna.
–  A kérdésem, Magnus, az – kezdi, aztán elkomolyodik
–, hogy szeretne király lenni?
Ezt a kérdést milliószor feltette már nekem a családom,
ez az első alkalom, hogy egy kívülálló kérdezi, és nem
tudom, mennyire lehetek őszinte. Mi van, ha végül
tényleg feleségül veszem Ellát, és én leszek a király?
Minta olvasna a gondolataimban, hirtelen megszólal.
– Ne aggódjon, bármit mond, nem fogok ítélkezni, csak
tudni szeretném. Én személy szerint nem lennék rá
alkalmas, ahogy szerintem sok más ember sem.
Bólintok, aztán végigsimítok az arcomon. A borosta
karistolja az ujjamat. Én találtam ki ezt a hülye játékot, és
most őszintének kell lennem.
– Igen és nem – válaszolom sóhajtva. – Elég összetett.
– Ahogy a legtöbb munkakör. És a legtöbb család.
– Igen. Ráadásul nagyon a családhoz köt. Mi vagyunk a
királyi család. Monarchia. Minden a családról, a hivatalos
munkáról vagy ezek kombinációjáról szól. Szégyen, ha
valaki lemond a trónról.
– Lemondana, ha tehetné?
– Éppenséggel lemondhatok – mondom, bár a gondolat
is fáj –, csak nem szeretnék.
– Nem igazán válaszolt a kérdésemre.
–  Az a helyzet, hogy… apám engem akar megtenni
uralkodónak. Nem tudom, miért, mert Irene sokkal
alkalmasabb lenne a trónra.
– Irene… a húga. Mennyi idős?
–  Csak néhány évvel idősebb önnél. Huszonnégy. De
halál komolyan vesz mindent az életben, és jobban
érdekli az uralkodói pozíció, mint közülünk bárkit.
Keménykezű lenne, és tökéletesen megállná a helyét. Nem
tudok nála alkalmasabbat erre a szerepre.
–  De csak huszonnégy éves – mondja lassan Ella. –
Szerintem túl fiatal.
–  Tényleg az. De sokszor azt érzem, hogy huszonnégy
éves létére jóval érettebb a gondolkodása, mint nekem
huszonnyolc évesen. Ha még nem tűnt volna fel, én elég
éretlen vagyok.
– Ne mondja! – cukkol.
– Talán mindketten fiatalok vagyunk. De igazság szerint
nincs sok választásunk. Apám nincs jól, és… mindenki –
beleértve őt, és főképp őt – úgy gondolja, hogy az
egészsége érdekében vissza kéne vonulnia. Ami azt
jelenti, hogy valakinek a helyébe kell lépnie, a világ pedig
azt várja, hogy én legyek az. Én vagyok a trónörökös, és
nincs okom rá, hogy lemondjak.
– Kivéve, hogy nem akar király lenni.
Sóhajtok.
– Nem erről van szó. Csak nem erre teremtettek. Ahogy
ön is mondta, sokan nem alkalmasak rá, és… én még a
McDonald’s vezetésére sem lennék képes. Például pocsék
szervező vagyok. Egy hét után a fejemre nőne a
papírmunka, aztán csak úgy hullanának a csontvázak a
szekrényből.
Egy pillanatra csak figyel, mint aki próbálja értelmezni
a hallottakat. Meg kell mondjam, hogy örülök, ha engem
néz. Tetszik a gondolat, hogy végre számításba vesz… bár
nem biztos, hogy a szó jó értelmében. Mi a fenét beszélek
itt összevissza a csontvázakról?
–  Értem, amit mond – jelenti ki halkan, aztán az üres
poharára néz –, de talán mégsem lenne olyan rossz
benne, mint hiszi.
Vállat vonok, aztán megfogom a whiskysüveget. –
Kétlem. De köszönöm a biztatást!
Odamegyek, hogy megtöltsem a poharát, de ő letakarja
a kezével.
–  Már épp eleget ittam. És ha vége a játéknak, akkor
lefeküdnék aludni.
Úgy teszek, mint akit nem érint rosszul a kijelentése.
Visszaülök, és töltök magamnak.
–  Nincs több kérdésem – mondom, miközben látom,
hogy menni készül.
Sóhajt, aztán visszaül.
– Kemény két hét lesz, nem igaz?
Vigyorgok.
– Most már tudja, mire számíthat.
Megköszörülöm a torkom.
–  Csak azért, mert már beszéltünk róla. Az első
kérdésem az volt, hogy zavarban van-e mellettem, és azt
válaszolta, hogy igen, mert nem sok tapasztalata van az
olyan férfiakkal, mint én…
Szünetet tartok, és látom, hogy feszül a válla, mert sejti,
mire akarok kilyukadni.
– Szóval kíváncsi vagyok… Ön még szűz?
Ha pillantással ölni lehetne… Ha tehetné, ott helyben
kiherélne. Azt fogja mondani, hogy illetlen tuskó vagyok,
és semmi közöm hozzá, de a szabály szerint őszinte
választ kell adnia. Fogalmam sincs, hogy ezek után mit
fog reagálni.
Végül felszegi az állát, és mélyen a szemembe néz.
– Ez fontos a házasság szempontjából?
– Hogy érti?
– Úgy értem, hogy szűznek kéne lennem?
 –  Jaj, dehogy! – nevetek, és gyorsan összeszedem
magam. – Nem mintha gond lenne a szüzesség. Ez nem az
a fajta házasság. Nincs semmilyen ősi viking törvény, ami
kimondaná, hogy csak érintetlen nőt vehet feleségül az
ember. Már a vikingek is tudták, mi a jó.
Erre összevonja a szemöldökét. Látszik, hogy nem
tetszik neki, amit mondtam.
– Nem mintha köze lenne hozzá – kezdi, és lassan feláll
–, de nem vagyok szűz. És hogy ne kelljen többet
visszatérnie a témára, azt is elárulom, hogy a
középiskolában történt meg a dolog, egy Malcolm nevű
sráccal. Tizenhat éves voltam. Együtt voltunk érettségi
nyaráig. Aztán Oxfordba ment, én pedig kihagytam egy
évet, hogy megtaláljam magam.
– Sikerült? Úgy értem, megtalálnia magát.
– Nem. Ennyi volt?
– Ő volt az egyetlen, akivel ágyba bújt?
– Ez egy újabb kérdés, vagy megint csak a kíváncsiság?
– Kíváncsiság.
–  Akkor ez az én titkom marad. Holnap reggel
találkozunk – mondja, és ahogy elmegy mellettem, levágja
a poharat az asztalra.
– Várjon! – szólok utána, mielőtt a folyosóra érne. – Még
kérdeznie kell egyet. Ez az szabály. Megáll az ajtónál, és
ahogy nekidől, szomorúnak látszik. Aztán kihúzza magát,
és a válla fölött rám néz.
– Ön tényleg úgy gondolja, hogy összeházasodunk?
A francba. Már megint beletrafált. Fogalmam sincs, mit
válaszoljak.
–  Nem tudom. Egyelőre nem gondolkodtam ezen, mert
még előttünk van a két hét.
Igazság szerint semmi másra nem tudok gondolni, csak
a jelenre.
És most semmi mást nem látok, csak Ellát.
Nem vitatkozik, csak bólint.
– Holnap reggel találkozunk – mondja ismét.
 ELLA

Már öt napja vagyok Thornfield Hallban, és lassan végleg

elveszítem a józan eszem.
Először azt hittem, lesz benne valami romantikus.
Igyekeztem magam Jane Eyre környezetébe képzelni.
Levettem a régi könyveket a polcról, és próbáltam őket
kiolvasni a kandallónál. Csakhogy az összes könyv
norvégul volt. Elképzeltem, hogy Jane maga Mrs. Fairfax,
és úgy sétálgattam a ház körül, mintha ez is egy lápvidék
lenne. Közben vártam, hogy Mr. Rochester hazatérjen.
Csakhogy itt nem volt semmiféle Mr. Rochester. Akit
annak próbáltam képzelni, sokkal kiállhatatlanabb, mint
a könyvbeli.
Bármerre nézek, Magnust látom. Kivéve, amikor nem.
Szándékosan bosszant, vagy eltűnik, és fogalmam sincs,
hová. Sokszor előfordul, hogy bemegy néhány órára
Ottarral és Einarral a városba. Mindezt általában este, és
amikor hazajön, teljesen részeg.
Ezzel alaposan kiborít. Főképp, mert nekem muszáj itt
maradni. Egyre hűvösebb az idő, ezért végképp bezárva
érzem magam. Ő közben szabadon járkál, és azt csinál,
amit akar. És azzal, akivel akarja.
Az, mondjuk, nem érdekel, hogy kivel mit művel. A
tény, hogy éjszaka elmegy, azt sejteti, hogy kefélni akar.
Nem tartozunk egymásnak semmivel. Azt csinál, amit
szeretne. Miért kéne megakadályoznom? Jó eséllyel ez az
utolsó lehetősége más nővel szexelni, mielőtt megnősül.
Feltéve, ha bármit is jelent neki a házassági eskü.
Csakhogy minél tovább maradok itt, annál jobban
felidegesít.
Ahogy időnként rám néz…
Összeugrik a gyomrom.
Biztosra veszem, hogy ennek tudatában van. De ez még
nem akadályozza meg abban, hogy perzselő tekintettel
nézzen rám, miközben egy szót sem szól. Főképp ez zavar
a legjobban.
Ekkor érzem leginkább a jelenlétét.
Azért időnként beszélünk, de leggyakrabban az átkozott
kérdezz-felelek játék alkalmával.
Én eddig soha nem kezdeményeztem a játékot, inkább
ő.
És mindenféle kérdéseket kaptam.
Például: Loptál valaha?
(Nem. De a barátnőm igen. Hétévesek voltunk. Meg sem
próbáltam visszatartani.)
Kérdés: Másztál valaha fára?
(Igen. Fura kérdés. Nem tudom, hány éves voltam, csak
arra emlékszem, hogy a bátyáim segítettek.)
Kérdés: Mi a kedvenc filmed?
(A herceg menyasszonya. Mindig Boglárka hercegnő
akartam lenni, nem Izabella.)
Kérdés: Mi irritál a legjobban?
 (Az olyan emberek, akik megjátsszák magukat.)
Kérdés: Van bakancslistás előadóművészed?
(Egyértelműen Elton John.)
Kérdés: Mi a kedvenc italod?
(A chai tea.)
Kérdés: Mi a kedvenc alkoholos italod?
(A vörösbor. Ebben nem vagyok válogatós.)
Kérdés: Próbáltad már hármasban?
(Szerinted?)
Cserébe én is bombázhattam kérdésekkel. Volt, amit
csak azért tettem fel, hogy túl legyek rajta, de volt olyan
dolog, ami tényleg érdekelt.
Megkérdeztem, melyik tárgy ment neki a legrosszabbul
(matek), melyik húgát szereti a legjobban (ezen nem is
gondolkodott, rögtön rávágta, hogy Mari, aztán Britt). A
kedvenc zenekara a Deftones, a legdurvább balesete a
kulcscsont- és kartörés volt egy autóverseny alkalmával.
Kedvenc édessége a crème brulée, kedvenc nyaralóhelye
az Azori-szigetek. Norvégiában leginkább az embereket,
az ország történelmét és a tájat szereti. Ezekről órákig
képes beszélni.
Amikor megkérdeztem, hogy ki volt az első barátnője,
egy pillanatra elgondolkodott. Nem mintha nem
emlékezett volna, csak gyanítom, hogy nagy hatással volt
rá. Lise-nek hívták, és Magnus mindössze tizenkét éves
volt, amikor összejött vele. Ennél többet nem árult el, bár
kíváncsi lettem volna, hogy mennyire habarodtak
egymásba.
 Majd később visszatérek erre a kérdésre.
Mindannyian – Jane, Ottar, Einar, a házvezetőnők és
Magnus – kimentünk, hogy kicsit érezzük a hajnali
napsütést ezen a tiszta, mégis hűvös októberi napon.
–  Óhajt teniszezni? – kérdezi Magnus, miközben a ház
végében lévő kikövezett ösvényen állunk. Innen szép
kilátás nyílik a mezőkre és Asker városára.
Mindketten egy csésze kávét tartunk a kezünkben.
Általában teát iszom, de ez a hely több koffeinért kiált.
–  Óhajt teniszezni? – ismétlem mosolyogva a kérdést,
mert igen fennköltnek találom.
Ahogy általában, most sincs rajta túl sok minden.
Szürke tréningnadrágot és Ministry zenekaros mintás
pólót visel, amit, gondolom, valami leértékelésen vett. A
nap melegen süt, de annyira azért nem, hogy ilyen lengén
öltözzön.
Tudom, hogy csak engem akar felpiszkálni.
Ki gondolná, hogy egy ilyen öltözékben lévő pasi ekkora
hatással lesz rám? Ő pontosan tudja.
Nyilván az a célja, hogy alaposan megbámuljam. Csak
rövid pillantással kéne illetnem, de egyszerűen képtelen
vagyok levenni róla a szemem. Mágnesként vonzza a
tekintetemet.
Tudom, hogy ezt akarja, ezért úgy kell tennem, mintha
mindig ilyen testű férfiakat látnék, és ő csak egy lenne a
sok közül.
Csakhogy ez nem igaz. Malcolm volt az egyetlen, akit
meztelenül láttam. Őrülten szerelmes voltam belé, és a
tini fejemmel nem érdekelt, hogy sovány volt és petyhüdt
az izma.
Huszonkét évesen, tomboló hormonokkal viszont
hatalmas kísértés a tökéletesen kidolgozott testű Magnus,
aki mindig ott van, bármerre nézek. Mégis úgy kell
tennem, mint aki nem látja. Úgy kell tennem, mint aki
ügyet sem vet a pasas tetoválásaira és a tónusos izmaira.
Úgy kell tennem, mint aki egy csepp érdeklődést nem
mutat a fickó iránt.
Sokszor az az érzésem, hogy leginkább saját magamat
verem át.
– Fél? – kérdezi keresztbe font karral, mire még jobban
megfeszülnek az izmai. Esküszöm, ennek a fickónak
olyan a teste, mintha egy szoborról mintázták volna.
Ezt nem kéne tudatnod vele – korholom magam. – Nézz a
szemébe!
Ránézek. Sötét, igéző tekintetéből árad az erotika. – Fél?
– A tenisztől?
– Igen.
– Ez most a játék része?
– Nem. Gondolja, hogy a teniszre pazarolnám a kérdést?
Vállat vonok.
– Nem tudom, mi a fontossági sorrend.
Sokszor azért akarom megfejteni ezt a pasast, mert
tudom, hogy képtelenség. Egyik pillanatban úgy tűnik,
mint aki nagyon rááll egy dologra, a másikban viszont
épp ellenkezőleg. Egyik nap kitalálta, hogy vesz egy
biliárdasztalt. Órákat töltött azzal, hogy a neten
böngészett. Másnap, amikor rákérdeztem, hogy sikerült-e
rátalálni a megfelelőre, csak legyintett, és levette a témát
a napirendről. Azóta egy szót sem hallottam a
biliárdasztalról.
Jó eséllyel a nőkhöz való viszonya is ilyen. Egy ideig
érdekli valamelyik, aztán megy a másik után. Legalábbis
gondolom. Talán örülnöm kéne, hogy még mindig
ugyanúgy néz rám, mint a találkozásunk első napján. Mi
több: még intenzívebben figyel.
Ahogy azt te elképzelted – emlékeztetem magam. – És ha
tényleg annyira figyel, annak egyáltalán nem kéne örülnöd.
Pedig a két hétnek pont az a célja, hogy kicsit jobban
vágyakozzam utána.
Belegondolva elég bonyolult a helyzet.
– Persze hogy játszom.
Évek óta nem teniszeztem, de talán jót fog tenni, ha le
akarom vezetni a felgyülemlett feszültséget. Nem tudom,
ez az elszigeteltségből adódik-e, vagy Magnus kérdései
hozták ki belőlem, de minden reggel úgy kelek fel, hogy
legszívesebben megszöknék és vissza se néznék.
Magnus azt mondja, hogy kamaszkora óta nem
teniszezett. Bár jól karbantartották a cselédség háza
melletti pályát, azt sem tudta, merre vannak az ütők, és
használhatóak-e még egyáltalán. Míg ő megkeresi az
ütőket, felszaladok a szobába, és felveszek egy
melegítőnadrágot, egy sportmelltartót és egy bő felsőt.
Ahogy kimegyek és becsukom az ajtót, rögtön Jane-be
botlom.
 – Ne haragudj! – mondom, és szaladok tovább.
– Hová mész?
– Teniszezni Magnusszal.
–  Aha… – mondja néhány másodperc után. Nem kell
megfordulnom, mert pontosan tudom, hogy milyen arcot
vág. Amióta megérkeztünk, folyamatosan bámulja és
isteníti Magnust, miközben ódákat zeng róla. Kezdem azt
hinni, hogy inkább neki kéne hozzámennie feleségül.
Kimegyek a házból, és elindulok a kert felé. Közben kis
híján szívbajt kapok, amikor meglátom, hogy Magnus ott
áll előttem.
Már nem a tréningnadrág van rajta, ami
megkönnyebbülés, mert akármennyire szerettem volna,
nem tudtam levenni a szemem a kidudorodó hímtagjáról.
Most viszont nincs rajta felső, a nadrágot pedig egy zöld
sortra cserélte. Ilyet a nyolcvanas évek teniszezőin
lehetett látni, viszont úgy áll rajta, mintha egy anakonda
rejtőzne a lába között.
– Jó ég! – kiáltom, és eltakarom a szemem. – Ezt meg hol
találta?
–  Ahol a teniszütőket. Szerintem apám hordhatta,
amikor gyerek voltam. Igazán királyi, nem igaz?
Kikukucskálok az ujjaim között, de képtelen vagyok
leplezni a mosolygást. Olyan szűk és rövid a sortja, hogy
teljesen kilátszik a combja, ráadásul combközéptől fölfelé
egy árnyalattal világosabb a bőre. A hajában egy
ugyancsak kőkorszakot idéző, piros hajpánt díszeleg.
Tekintve, hogy nincs rajta felső, látni minden tetoválását.
Bozontos hajával pont úgy néz ki, mint Luke Wilson a
Tenenbaum, a háziátok című filmből.
Amikor ezt közlöm vele, csak vigyorog.
– Inkább Björn Borgra szeretnék hasonlítani. Híres svéd
teniszező.
Felém nyújtja az egyik ütőt.
– Szerintem apámat is tanította párszor.
Kicsit várok, aztán elveszem az ütőt. Ha az apját ilyen
híres sportoló tanította, vajon ki taníthatta Magnust?
– Mennyire teniszezik jól? – kérdezem.
Vállat von, és gyanítom, hogy csak szerénykedik.
– Elég jó vagyok.
– Kamaszkora óta nem játszott?
–  Itt nem játszottam kamaszkorom óta – válaszolja,
aztán körbenéz. – Mostanában inkább squasholok.
– Van olyan sport, amit nem űz?
– Nem sok olyan létezik. Fél, hogy veszít?
–  Pontosan tudom, hogy veszíteni fogok – válaszolom
nevetve.
– Ez nem túl jó megközelítés.
– Először is – kezdem, aztán hátralépek és rámutatok az
ütővel – nézze meg az öltözékét! Ha ez nem azért van,
hogy elvonja a figyelmemet, akkor nem tudom, miért.
Szélesen vigyorog, ezért bánom, hogy megszólaltam.
– Elvonja a figyelmét a testem?
Az égre nézek.
–  Mintha nem ezt akarná elérni. Mindnyájan tudjuk,
miért hordanak a pasik melegítőalsót.
 Pajzán csillogást látok a szemében.
–  Miért? Eddig azt hittem, hogy kényelemből viseljük,
de javítson ki, ha tévedek.
– Azért hordja, mert így akarja láttatni a…
Na jó. Mostanra szépen elvörösödtem. Jó lesz, ha
befogom a szám.
– A combomat? Az izmomat?  A péniszemet?
Horkantással és nyerítéssel kevert röhögés tör ki
belőlem. Muszáj hátat fordítanom neki, hogy
összeszedjem magam.
–  Közel járok? Ez a nadrág jól láttatja a kígyót és a
golyóimat?
Mély levegőt veszek, és kitartom a kezem.
– Kérem, fejezze be!
–  Biztos, hogy ezt akarja? Mert nekem úgy tűnik, hogy
szívesen témázna még ezen egy darabig.
Sóhajtok, és megfordulok, hogy ránézzek.
– Nincs kedvem a farkáról beszélgetni.
Eltakarja a száját, és kikerekedett szemmel néz rám.
– Istenem! Kimondta a farok szót! Korábban is mondta
már hangosan?
– Seggfej.
– Drittsekk – mondja.
– Tessék?
– Norvégul a seggfej. Szó szerinti fordításban szarzsák,
ami talán egy kicsit elegánsabb. Ideje megtanulnia a
nyelvet, nem gondolja?
– Mi lenne, ha inkább teniszeznénk?
 – Máris veszíteni akar? Részemről rendben.
A pálya felé vesszük az irányt, miközben le nem veszem
a szemem a hátsójáról. Kifejezetten jó segge van. Kerek,
izmos, tónusos, és ebben az apró sortban még jobban
látszik. Folyamatosan bámulom, csak ezúttal
szemérmetlenül.
Ezt ő is tudja. Állítom, hogy hátul is van szeme.
Esküszöm, hogy még egy kicsit meg is riszálja a hátsóját.
Egyszerű, kis pályán játszunk. Nem tűnik túl
gondozottnak, mert a falevelek szanaszét hevernek rajta.
Gyanítom, hogy a birtokon nincs állandó személyzet, és jó
eséllyel olyan is előfordul, hogy senki nincs itt közülük.
Magnus átmegy a háló túloldalához, kinyitja a
teniszlabdatartót, és egy kivételével az összes labdát
zsebre vágja. Így még viccesebben néz ki.
– Ne nézze már a kitüremkedéseimet! – kiáltja.
– Nem tehetek róla.
Megragadom az ütőt, és a pálya közepe felé veszem az
irányt.
– Nagyon hepehupásnak tűnik.
A teniszlabdákra néz, melyek úgy állnak a sortja két
oldalánál, mint a cövek.
– Kicsit kikandikálnak.
Megfeszíti a vállát és a mellizmát, aztán feldobja a
kezében lévő labdát.
Mielőtt beleütne, már tudom, hogy bajban vagyok.
Olyan eltökélten néz előre, mintha nem egy bő pólós,
melegítőnadrágos nő ellen játszana, hanem az olimpiára
készülne.
A labda úgy húz el mellettem, hogy esélyem sincs
visszaütni.
– Szép! – mondom elismerően.
Bólint, és látszik, hogy nagyon koncentrál. Furcsa őt
ilyen komolynak látni.
Ismét elüti a labdát, csak ezúttal kis híján engem is
eltalál vele. Kénytelen vagyok odébb lépni, hogy ne a
térdkalácsom bánja.
–  Tudja, a játék lényege, hogy visszaüti a labdát –
mondja, aztán kivesz egy másikat a zsebéből, és olyan
rutinosan dobja fel, hogy lassan kezdem azt hinni, hogy
csukott szemmel is tud játszani.
–  Tudja, én önhöz képest kispályás vagyok. Talán nem
kéne minden szervánál kicseleznie.
– Szedje össze magát, és próbálja visszaütni!
Ránézek. Jó. Megpróbálom. De pontosan tudom, hogy
meg akar alázni.
Beállok. Terpeszben vagyok, kitolom a fenekem, és
igyekszem Serena Williams módjára játszani.
Megfeszítem a combom, megmarkolom az ütőt, és várok.
Közben majd kiugrik a szívem. Nem tudom, hogyan, de
Magnusnak sikerült extrém sporttá változtatni a teniszt.
Feldobja a labdát, és amikor az a földön pattan, egy
hatalmasat üt bele. Tökéletes célzás. Ahogy a labda felém
tart, egyszerre akarom visszaütni és kitérni az útjából.
Nem megy.
A levegőbe ütök, és majdnem elbotlom, a labda pedig a
pályán marad.
–  Basszus! – kiáltom, és legszívesebben a földhöz
vágnám az ütőt. Most már értem, miért dühöngenek úgy a
teniszezők. Ha ez továbbra is így folytatódik, esküszöm,
hogy fejbe vágom Magnust az ütővel.
– Gyerünk! – mondja, miközben feltart egy labdát. – Ez
az utolsó, úgyhogy jobban teszi, ha mindent belead.
– Tudja, hogy egy igazi drittsekk?
Büszkén vigyorog. Nem tudom, hogy azért, mert
norvégul beszéltem, vagy azért, mert büszke rá, hogy
seggfej.
Mindenesetre ő fog nyerni.
Feldobja a labdát.
És elüti.
Csak azt látom, hogy a labda egyenesen felém tart,
mintha egy neonzöld meteor készülne az arcomba csapni.
Annyira megdöbbenek, hogy képtelen vagyok
mozdulni.
A labda pedig alaposan orron talál.
Csillagokat látok.
–  A kurva életbe! – ordítom, miközben lehunyom a
szemem, térdre rogyok, egyik kezemmel az orromat
fogom, a másikkal a talajon támaszkodom.
Ne sírj! Ne sírj! – mondom magamnak, bár könnyek
szöknek a szemembe. A francba. Ez nagyon fáj.
Közben hallom, hogy Magnus átugorja a hálót, a földre
hajítja az ütőjét, és felém rohan.
– A kurva életbe. Nagyon sajnálom.
 A hátamra teszi a kezét, aztán a karomra, én pedig
próbálom elküldeni, de irtó nehéz, amikor szétrobban az
arcom, és úgy érzem, hogy menten elájulok.
– Hadd nézzem! – mondja, és a tarkómra teszi a kezét,
aztán mellém guggol.
Óvatosan felemelem a fejem, és hallom, hogy nagyokat
sóhajt.
–  Mit? – kérdezem, és kipattan a szemem. Amikor a
kezemre nézek, látom, hogy csupa vér. – Á!
Az igazat megvallva nem igazán bírom a vért.
Ismét forog velem a világ, és minden elhomályosul.
–  Jól van – mondja, bár semmi megnyugtató nincs a
hangjában.
– Egyáltalán nincs jól! – kiáltom. – Jó eséllyel eltörte az
orromat, maga seggfej!
– Drittsekk – helyesbít.
– Jó, szarzsák. Szarzsák herceg.
Megfogom az orromat, mire a földre csurog a vér. –
Mindjárt elájulok.
–  Nem fog – mondja, és megragadja a karomat, aztán
megpróbál talpra állítani. – Jöjjön! Visszakísérem.
Ezen a ponton piskótának érzem magam. Szinte alig
állok a lábamon, és Magnus mellkasának támaszkodom. A
forró, kőkemény, izmos mellkasának.
Amit ugyancsak összevérezek.
Lehunyom a szemem, és próbálom összeszedni magam.
– Sajnálom – suttogom, és próbálok eltávolodni tőle.
De esküszöm, ennek a fickónak olyan a teste, mint a
mágnes. Átkulcsolja a derekamat, és magához szorít.
Nincs erőm.
Dől az orromból a vér.
– Tartom – mondja olyan komolyan, amilyen komolyan
megfog. – Lélegezzen nyugodtan. Kilégzés, belégzés. És
persze nem az orrán keresztül – teszi hozzá.
Próbálok mély levegőt venni. Aztán kifújni. Aztán
megint, és megint.
– Jobban érzi magát?
Finoman csóválom a fejem. Bevallom, legszívesebben
még erősebben nekitámaszkodnék.
–  Kapaszkodjon! – mondja, és mielőtt felfognám, hogy
mit akar, lehajol, és a karjába vesz.
Egyik kezemmel a vállába kapaszkodom, a másikkal
még mindig az orromat fogom. Nem mintha bármit
segítene.
Magnus bevisz a házba. Szerencsére egyik bejárónő
sem lát minket. Biztos kiakadnának, és ijedtükben rögtön
felhívnák a királynét. Ki gondolta volna, hogy ilyen
rosszul sül el a tenisz?
– Jane! – kiáltom, amikor belépünk a házba és Magnus
továbbra is a karjában tart. – Jane!
– Sétálni ment – szól Ottar, és elindul felénk. – Mi a… –
hirtelen megáll, és halálra vált arccal néz ránk. – Ó,
helvete! – szitkozódik norvégul. – Mi a fene történt?
Szemrehányó pillantást vet Magnusra.
–  Teniszeztünk – mondja Magnus. – Idehozná az
elsősegélyládát? Valahol itt kell lennie.
 – Persze, uram.
– Most már letehet – mondom Magnusnak.
– Nem hiszem. Még a végén kárt tesz magában.
–  Kárt teszek magamban? Inkább maga volt az, aki
célpontnak nézett.
Halványan elmosolyodik, és csak ekkor veszem észre,
hogy milyen közel van az arca. Eddig nem tűnt fel, hogy a
szemének van egy kis zöldes árnyalata, ahogy az sem,
hogy ilyen hosszú a szempillája és íves a szemöldöke.
Elképesztően vonzó.
Nem tart sokáig a lelkesedésem.
Továbbra is dől az orromból a vér, méghozzá erre a
vonzó férfira.
Vonzó férfi? Ez csak Magnus – emlékeztetem magam.
–  Csak az orra fáj, vagy esélyes, hogy a feje is
megsérült? – kérdezi.
– Hm?
–  Ahogy rám néz – mondja lassan, miközben tisztán
látom a nyelvét.
– Hogy nézek önre?
Na jó. Ezt nem akarom tudni.
– Mintha kedvelne.
Elmosolyodom. Csakhogy ettől még jobban fáj az
orrom.
Nyöszörgök, és lehunyom a szemem. Fejben imádom a
pasast, és ezt, úgy tűnik, megérezte.
–  Megvan a láda! – szól Ottar, és hallom, hogy zihálva
szalad felénk. – És hoztam törülközőt is. Leterítem a
kanapéra.
Magnus odavisz, és gyengéden a kanapéra fektet. Aztán
letérdel mellém a kanapé elé.
–  Azonnal hozzon egy meleg, benedvesített rongyot,
Ottar! – kiáltja.
– Igenis!
Míg Ottar lélekszakadva keresgél, addig Magnus
mosolyog.
– Mi az?
– Csak szeretek neki parancsolgatni.
– Éreznie kell, hogy ki az úr a háznál?
–  Valahogy úgy. Hadd nézzem az orrát! – mondja, és
megpróbálja levenni róla a kezem.
Kis idő után hagyom, ezért előrehajol, hogy
megvizsgálja.
– Milyen?
– Szörnyű – válaszolja, és nem tudom, hogy csak ugrat,
vagy tényleg komoly a helyzet.
Kikerekedik a szemem, amikor Ottar meglóbálja
előttünk a nedves rongyot. Magnus elveszi tőle, és
finoman ütögetve, óvatosan letörli vele az arcomat.
– Szóljon, ha fáj.
Fáj. Minden apró ütögetéstől csillagokat látok. De nem
szólok, mert tudom, hogy túl kell rajta esnem.
Őszintén szólva tetszik, hogy ilyen aprólékosan
szemügyre vesz. Meglepően gyengéd. Annyira koncentrál,
hogy összevonja a szemöldökét, és az alsó ajkába harap.
Van ebben az egészben valami különös gyengédség és
intimitás.
Szerintem ezt Ottar is megérzi.
– Tehetek még önökért valamit? – kérdezi.
– Köszönöm, innentől már boldogulok.
Ottar elmegy, Magnus pedig elvégzi az utolsó simítást
az orromon. Próbálom nem a rongyot figyelni, mert
tudom, hogy csupa vér.
–  Ennyi – mondja, és kicsit hátrahajtja a fejét, hogy
jobban szemügyre vegyen.
– Eltört?
Szörnyű lenne törött orral élni. Már így is görbe egy
kicsit, bár Jane határozottan állítja, hogy ez csak az én
mániám.
–  Kicsit duzzadt, ezért marad némi nyoma. És lesz egy
monoklija is. De a jó hír, hogy úgysem megy sehová.
– Jó.
– Nagyon sajnálom – mondja, és kifésüli az arcomból az
odatapadt hajtincset. Érintésére megborzongok, mire
kíváncsian rám néz.
Alaposan összezavarodom, és meg sem tudok szólalni.
Ezt az oldalát eddig nem ismertem, és nem tudom,
örüljek-e annak, amit kiváltott belőlem.
Mindenesetre alaposan megijeszt.
– Mit sajnál? – kérdezem.
– Hogy ilyen csodás a testem – válaszolja rezzenéstelen
arccal. – Ez tényleg nem volt fair. Mégis hogyan
koncentrálhatna a teniszlabdára, amikor a golyóimon jár
az esze?
 –  Magnus! – figyelmeztetem, és próbálok nem
mosolyogni. Már csak azért sem, mert fájna. – Kérem, ne
most!
– Úgy értem, nem kellett volna olyan feltűnővé tennem
a pélómat.
– A… mijét?
Ennyi. Kitör belőlem a röhögés, de legszívesebben
sírnék a fájdalomtól. – Jaj! A fenébe, Magnus. Vizsgáltassa
meg a fejét.
– Melyiket?
– Elég!
Nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek.
– Ez nem fair. Ne nevettessen, mert fáj.
Vigyorog, és ellágyulnak a vonásai.
–  Régóta meg akarom nevettetni. Maga nagyon szép,
Ella.
Ó!
Ó!
Ezt vajon komolyan mondta? Vagy csak viccelt?
Bámulom, és lassan lefagy az arcomról a mosoly.
Aztán vállat von.
–  Milyen kár, hogy egy ilyen pöcsfej herceggel hozta
össze a sors.
Kis szünetet tart, aztán visszaül.
–  Amúgy őszintén sajnálom. Nem tudom, mi ütött
belém odakint. Nem akartam durva lenni és keményet
ütni, főképp nem akartam sérülést okozni. Úrrá lett
rajtam a versenyszellem.
 Ez tényleg így lehet. Szerintem pont ugyanolyan az
arckifejezése ugrás előtt, vagy amikor beül a
versenyautóba, mint amilyet szerva előtt láttam. Nem
tudom, mi jár a fejében, de ezek szerint ő maga sincs
képben.
Vagy ez nem igaz.
– Kérdezz-felelek.
–  Akkor úgy is kell hangsúlyoznia – mondja, de aztán
elbizonytalanodik, amikor meglátja, hogy villámokat szór
a szemem.
–  Ebben az állapotban teszek a hangsúlyra – csattanok
fel, de a haragtól csak még jobban fáj az orrom. Mély
levegőt veszek, hogy megnyugodjak.
–  Most komolyan. Miért szereti a veszélyes sportokat?
Miért űz ilyeneket?
Felszalad a szemöldöke.
– A tenisz nem veszélyes sport. Kivéve az ön számára.
– Magnus!
A hajába túr, aztán leül a kanapé végébe, és kinéz az
ablakon.
– Nem tudom. Szeretem, és kész.
– Jó. De miért szereti? Ön is tudja, hogy a BÁZISugrás a
világ egyik legveszélyesebb sportja. Ha kifejezetten keresi
a veszélyt, akkor önnel valami nagy gond van.
Dühösen rám néz.
–  Semmi gond nincs velem – csattan fel. Úgy látszik,
alaposan kiakasztottam. – Szeretem, mert jó.
– Ez az őszinte válasz? Ezért kockáztatja az életét?
 –  Nem kockáztatom az életemet. Mindent a könyv
szerint csinálok. Nem vagyok… felelőtlen.
–  Ezzel sokan vitatkoznának. Szerintem a családja sem
ért egyet önnel.
Sóhajt.
–  Na jó. Ők sok mindennel nem értenek egyet, amit
csinálok.
Egy pillanatra összeszorítja az ajkát, aztán folytatja.
– Nézze! Olyasmit ad, amit nem gyakran érzek. Amikor
ugrom vagy éles kanyart veszek, olyan, mintha repülnék
a… Olyan, mint amikor egy őrült jót kefélek.
Nagyot nyelek az őrült jó szex hallatán, és önkéntelenül
is elképzelem, ahogy fölém tornyosul. Gyorsan
elhessegetem a gondolatot, és figyelmen kívül hagyom a
lábam között érzett lüktetést.
Folytatja.
–  Amikor sportolok, végre úgy érzem, hogy kerek a
világ. Figyelek. Koncentrálok. Képes vagyok gondolkodni.
Mintha a fejemben cikázó gondolatok végre a helyükre
kerülnének. Olyankor végre képes vagyok
összpontosítani.
Most már kezdem érteni, miközben azt érzem, hogy
van itt valami, amiről nem beszél túl gyakran. Vagy talán
soha.
Felpattan, és láthatólag zaklatottá válik.
–  Na mindegy. Én ilyen vagyok. Nincs értelme tovább
filozofálni.
Rám néz.
 – Felvigyem a szobájába?
Csóválom a fejem, és még mindig az orromhoz szorítom
a rongyot.
–  Nem. Már jobban vagyok, köszönöm. Csak hadd
feküdjek még itt egy kicsit.
– Rendben. Szóljon Ottarnak, ha bármire szüksége van.
Ezzel otthagy.
Láthatóan zavarta a kérdésem, de maga sem tudja,
miért.
 MAGNUS

Igazi pöcsfejnek érzem magam.

Csak teniszezni akartam Ellával, élvezni akartam a
napfényt, kellemesen akartam tölteni az időt, ehelyett kis
híján eltörtem az orrát. Akár a versengés, akár a
magamutogatás volt az oka, tönkretettem mindent, ami
kezdett jobbra fordulni kettőnk között.
Jó, hogy lassan mennek a dolgok, és nem akarunk
sülve-főve együtt lenni, de akkor is. A találkozásunk óta
most először éreztem, hogy nem haragból, hanem a poén
kedvéért vitatkozik velem.
Most alaposan odatettem a jó kapcsolatnak. Az sem volt
szerencsés, hogy az egyik kérdése jóval mélyebben
érintett, mint kellett volna. Tudom, hogy csak kíváncsi
volt, és nem kellett volna úgy kiakadnom, de valamiért
mégis így tettem.
Úgyhogy az utóbbi három napban visszatért közénk a
feszültség. Amikor szólok hozzá, röviden válaszol.
Gyanítom, hogy kezdi börtönnek érezni a házat, és nem
tudom, hogyan fogunk kijönni ebből az egészből, ha
letelik a két hét. Mármint úgy értem, pozitívan. Az a
gyanúm, hogy többet nem fogom látni.
Be kell valljam, ez szívás.
Kezdem megkedvelni.
 Nagyon is.
Kezdek rajongani érte, és őszintén nem tudom, miért.
Talán mert minél többet kérdezek, annál többet
megtudok róla. Egyre kedvesebbnek és karakánabbnak
tűnik.
Tudom, hogy elég fura viszonyt ápol a családjával és a
hazájával. Sértett, száműzött, és még mindig fáj neki,
hogy az apja nemes egyszerűséggel más országba küldte
tanulni. El nem tudom képzelni, milyen lehetett olyan
fiatalon elveszítenie az édesanyját. Egyetlen szülője
maradt, aki száműzte.
Nem sokat beszélt róla, de látom a szemében a
fájdalmat, arcán a keménységet, válltartásán a
sebezhetőséget. Tudom, hogy emiatt olyan szégyenlős,
visszahúzódó, és mindig alaposan meggondolja, hogy mit
mond. Kivéve, amikor a szenvedélyéről van szó: vagyis a
környezetvédelemről.
És rólam.
Azt nem tudom, hogy kedvel-e, vagy sem. De azt tudom,
hogy mindent szenvedélyesen csinál. Nem szégyell nekem
visszaszólni és megmondani a véleményét. Talán ez
tetszik benne a leginkább. Minél többször ugrasztom ki a
nyulat a bokorból, annál szabadabb lesz.
Azt szeretném, ha mindenki előtt önmagát adná.
Nagyon közel jár ahhoz, hogy az eszemet veszítsem
miatta. Sok tekintetben szép, de még szebb, ha provokál.
Kajánul csillog a szeme, ragyog a bőre, és mosolyog. Ez
utóbbit sokszor próbálja leplezni, de nem sikerül.
 Ha feszegetem a határait, akkor viszonozza. Csak az a
kérdés, hogy szeretné-e látni a végeredményt.
Ma este megint félrevonul, én pedig egyre jobban
érzem a házban uralkodó feszültséget. Fogom a
kabátomat, aztán szólok Ottarnak és Einarnak, hogy
vigyenek be a városba. Muszáj friss levegőt szívnom és
innom valamit.
Beszállok az autóba, és ekkor jut eszembe, hogy a
szobában hagytam a telefonomat. Gyorsan felszaladok,
felkapom a készüléket, és ahogy becsukom az ajtót,
rögtön Ellába botlom.
–  Hová megy? – kérdezi. Az orra már nem duzzadt, de
látszik a sérülés nyoma, és monoklija is van. Próbálta
sminkkel fedni, de ettől még látszik. Sajnálom.
– A bárba – mondom, és a kabátzsebembe csúsztatom a
telefont.
– Minek?
– Hogy igyak.
– Kivel? Heidivel?
Meglep a kérdés.
– Heidivel? Azzal a piócával? Dehogy.
– Akkor egyedül megy?
Nem tudom, miért kételkedik. Talán, mert minden este
elmegyek. Néha várok, hogy elaludjon, mert
kellemetlenül érzem magam, amiért ő nem hagyhatja el a
házat.
–  Találkozom néhány barátommal – válaszolom
óvatosan, miközben Harold jut eszembe.
 – Persze. Barátokkal.
Sarkon fordul, én viszont elkapom a karját.
– Azt hiszi, hogy azért megyek el minden éjjel, hogy más
nőkkel találkozzak?
Felszegi az állát, és nem válaszol.
– Az egyetlen nő, akinek a lába közé akarok jutni, az ön,
Ella.
Kikerekedik a szeme.
Tudtam, hogy ezzel magamra vonom a figyelmét.
– Azt tesz, amit akar. Az sem érdekel, ha más nővel van
– mondja egy kis szünet után, és próbál laza lenni. Ennél
azért jobban kiismertem.
– Szerintem hazudik – mondom, mire rám néz.
– Miért tenném?
–  Nem tudom. Hogy felbosszantson. Sokszor olyan,
mintha ez lenne az életcélja.
Félrenéz, aztán felcsattan.
– Ne aggódjon! Nekem ez tetszik.
–  Nem akarom felbosszantani. Ez alapból is
megtörténik.
Na jó. Nem tudom, miként magyarázzam meg neki,
hogy minél jobban küzd ellenem, annál jobban felizgat.
Már így is milliószor volt merevedésem, mióta össze
vagyunk zárva.
– Jó.
Figyelem, aztán végigsimítok az alkarján, aztán a
csuklója köré fonom az ujjam. Érzem a pulzusát,
miközben mélyen a szemébe nézek.
 –  Csak hogy tudja: minél többet szájaskodik velem,
annál gyakrabban gondolok arra, hogy mi mást tehetne
még a szájával.
El akarja húzni a kézfejét, de én nem hagyom.
– Maga elmebeteg.
– Elmebeteg? Ez jó.
– Tuskó. Tenyeres-talpas senkiházi.
–  Jaj! – kiáltom gúnyosan, és végigsimítok a csuklója
belső felén. – Most megsértette a rangomat. Hogy fogok
ezen túllépni? Talán úgy, hogy király leszek. Azzal
minden problémát megoldanánk.
– A magas rang, a pénz vagy a hatalmi pozíció még nem
jelent intelligenciát, és ezt ön is tudja. Lehet király, de
attól még faragatlan.
–  Akkor mi lenne, ha feleségül vennék egy kifinomult
királynét? Elvégre úgyis az egyensúly mindennek az
alapja.
– Azt is pontosan tudja, hogy én nem vagyok kifinomult
– vágja rá.
Az alsó ajkamba harapok, ő pedig figyel. Jó lenne tudni,
hogy azért, mert vonzódik hozzám, vagy csak úgy.
–  Az a helyzet, hercegnő, hogy maga kifinomult. És
némiképp csípős a modora. Kár, hogy még nem volt
alkalmam közelebbről megismerni ezt a sokféleséget.
Elpirul, és a fejét csóválja.
– Mi a frászért foglalkozom önnel egyáltalán?
– Nem tudom. Miért?
– Maga egy igazi hestkuk.
 Pislogok. Leengedem a karomat, aztán kitör belőlem a
röhögés, mert nem hiszem el, hogy képes volt kiejteni ezt
a szót a száján.
– Tessék? Azt mondta, hogy hestkuk? Hol tanulta? Tudja
egyáltalán, hogy mit jelent?
–  Megkértem Ottart, hogy tanítson meg néhány
káromkodást, hátha szükségem lesz rá. Azt mondta,
pöcsfejt jelent. Durvább, mint a drittsekk, ugye? – kérdezi
aggódva.
–  Pontosan azt jelenti, hogy lófasz. A kiejtése viszont
kiváló.
– Lófasz? – ismétli döbbenten. – Ilyet nem is mondanak
emberre.
– Ilyen formában nem. Viszont nekem is van.
Egy pillanatra a sliccemre néz, mire önkéntelenül
elvigyorodom.
– A fenébe Ottarral – mondja, és félrenéz.
– Északi. Ők jóval kreatívabbak, ha káromkodásról van
szó. De ha már megint a faroknál tartunk, szerintem ne
váltsunk témát. Ugyanaz, mint a kígyó, a dákó, a péló és a
rúd.
Azt hittem, hogy az elnevezések hallatán forgatni kezdi
a szemét, ehelyett csak mordul egyet. Érzem, hogy lassan
kicsapom a biztosítékot.
– Bassza meg! – mondja, aztán elindul a folyosón.
Közben elmormol még egy norvég káromkodást
(helvete).
–  Maradjon ilyen kiállhatatlan, hercegnő. Nekem így
jobban tetszik!
Feltartja a középső ujját, és továbbmegy.

A lóalkatrészekről tartott értekezésünk után irány a bár,

Ella pedig jó eséllyel nyugovóra tért. Őszintén szólva elég
rosszul éreztem magam a történtek után. Már megint.
Ahogy Oslóba értünk, szóltam Einarnak, hogy vigyen
vissza a birtokra. Már egyetlen porcikám sem kívánt
bárba menni.
Másnap reggel ügyeltem rá, hogy Ella és köztem ne
legyen semmi nézeteltérés. Együtt akartam vele
reggelizni. A norvég reggeli miatt morgott, ami általában
kenyér, sok mindennel megrakva. Én heringet, pácolt
hagymát és sonkát teszek az enyémre, ami látszólag
elborzasztja. Ő egyszerűen megkeni a kenyerét
Nutellával, és kész.
–  Elnézést a tegnap estéért – mondom, ahogy vele
szemben ülök.
Vállat von, és csak a Nutellát bámulja.
Jane, aki úgy néz ránk, mintha színházi előadáson
lenne, felteszi a nagy kérdést:
– Mi történt?
– Semmi – vágja rá Ella.
–  Szerintem kezdi úgy érezni, mintha házi őrizetben
lenne – mondom. – Én pedig egy kicsit nyers és
udvariatlan voltam, ráadásul meggondolatlan is. Úgyhogy
van egy ötletem.
– Mi az? – kérdezi óvatosan Ella, miután rám néz.
– Ma este velem jöhet a bárba.
A homlokát ráncolja, aztán eszik egy falat kenyeret.
– Engem nem láthat a nyilvánosság.
– Tudom.
–  Főleg nem ilyen orral – mutat a sebhely felé, ami
egyébként már alig látszik.
–  Már sokkal jobban nézel ki – mondja Jane. –
Komolyan.
–  Amúgy sem számít – teszem hozzá. – Csak egyetlen
bárba járok, és senki nem tudja, hogy ez melyik. Egy
mellékutcában van, ennek a helyiségnek kábé a negyede,
és Harold, a tulajdonos senkit nem enged fényképezni
vagy videózni. Hetek óta nem láttam arrafelé lesifotóst.
Ella csak néz rám. Szinte látom, ahogy az angyalok és a
démonok viaskodnak egymással a fejében. Egyfelől
szomorú, amiért kihagyja az iskolát, ráadásul valami azt
súgja neki, hogy a szabály ellenére hagyja el a házat.
Másfelől nem akar lemaradni semmiről, és érzi, hogy
ennyi szórakozás neki is jár.
Úgy döntök, hogy az utóbbira alapozok.
–  Megérdemel egy kis kikapcsolódást. Tudom, mi a
szabály, de megígérem, hogy nem üti meg azt a szép
hátsóját csak azért, mert megenged magának egy kis
kilengést.
–  Uram – szól Ottar a konyha túlsó végéből, miközben
kávét tölt magának.
 Észre sem vettem, de mindegy. Hallott már ennél
rosszabbat is.
– Mikor megyünk? – kérdezi Ella. – Mit vegyek fel? Nem
hoztam olyan ruhát, ami alkalmas lenne egy bárba.
Rámosolygok.
– Higgye el, hogy ide még a pizsama is megteszi. Ez nem
olyan hely.
–  Még meggondolom – mondja, és megint beleharap a
kenyérbe.
Legszívesebben ismét kérdezz-feleleket játszanék, de
mivel ez csak kettőnkre tartozik, úgy döntök, hogy inkább
várok.
Lassan elérkezik az este. Már majdnem nyolc óra,
amikor Ella megjelenik az ajtóban, miközben én a
telefonomat nyomkodom a kandallónál.
– Részemről mehetünk – mondja.
Ránézek. Tapadós farmert és kivágott, fekete felsőt
visel, mely alól kilátszik a fekete melltartópántja.
Jó ég! Esküszöm, most látom először a dekoltázsát.
Felpattanok, és úgy odatrappolok, mintha menten le
akarnám tépni róla.
–  Nagyon… – kezdem, de képtelen vagyok befejezni a
mondatot. Csak járatom a tekintetem a mellétől a karjáig.
Legszívesebben a fogammal tépném le róla ezt a könnyed
darabot.
–  Ez a legpuccosabb felsőm – mondja, és az ajkába
harap.
Megköszörülöm a torkom. Kőkemény a farkam, és az
sem érdekel, ha észreveszi.
–  Tökéletes – nyögöm ki végül, és a szemébe nézek. –
Csodásan néz ki.
–  A H&M-ben vettem leárazáskor – mondja
szégyenlősen.
– Szép.
– Köszönöm.
Halványan kisminkelte magát. Nemcsak a sérülést
akarta elfedni, hanem a szemét is kifestette, ezért  kicsit
idősebbnek látszik, de sokkal dögösebb.
Bár továbbra is azt gondolom, hogy a reggeli Ellánál
semmi sem szexibb. Ilyenkor még álmosan, smink nélkül,
kócos hajjal botorkál a folyosón köntösben és
mamuszban. Mindig úgy néz ki, mint aki egy jóízűt kefélt
az este.
Szeretném, ha ez miattam lenne így.
Most, hogy elkészült, nem vesztegetjük az időt. Jane és
Ottar itthon marad, úgyhogy csak Einar visz be minket a
városba.
Ahogy hátul ülünk az autóban, olyan érzésem támad,
mintha randiznánk. Azon gondolkodom, hogy
megfogjam-e a kezét, vagy inkább ne. Nem veszíthetek
semmit. Megy az idő, és minden másodperccel közelebb
kerülünk a két hét leteltéhez.
Megfogom a kezét, és bár megrezzen, nem húzódik el.
Annak ellenére, hogy nagy autóban ülünk és Einar elöl
van, halkan teszem fel a kérdést:
– Kérdezz-felelek?
 Kérdő pillantást vet rám.
– Jó, ha fogom a kezét?
Kikerekedett szemmel néz, aztán felszalad a
szemöldöke, és látom, hogy elgondolkodik. Végül bólint,
és halkan válaszol:
– Igen.
Jó lenne részéről egy kicsit több lelkesedést érezni, de
egyelőre ennyivel is beérem. A háborút még nem nyertem
meg, de ez is nagy előrelépés. Ki gondolta volna, hogy egy
nap kézfogással is beérem kefélés helyett? Pedig tényleg.
Ella kezét fogni maga a főnyeremény.
Megérkezünk Oslo belvárosába, Einar pedig leparkol a
bártól egysaroknyira.
–  Hiányzik ez a környék? – kérdezi Ella. Még mindig
fogom a kezét, ahogy sétálunk a majdnem teljesen kihalt
utcán, mögöttünk Einarral.
– Még csak tíz napja vagyok távol.
– Tudom. Mégis olyan, mintha egy emberöltő lenne.
Értem, mire gondol. A birtokon olyan, mintha megállt
volna az idő.
– Hiányzik az egyetem? – kérdezem.
Kicsit gondolkodik.
– Egyrészt igen, másrészt nem. Hiányoznak az órák és a
tanulás. Az ott lakás viszont nem. Elég magányos voltam.
Egy kicsit megsajnálom. Nem akarom, hogy magányos
legyen, főleg azok után, amin keresztülment.
–  Mi van Jane-nel? Segít? Önök elég közel állnak
egymáshoz.
 – Igen. Ő áll hozzám a legközelebb. Csakhogy őt is apám
fizeti. Fizet neki, hogy vigyázzon rám. Bármilyen közel
állunk egymáshoz, nem tudom, mi történne, ha apám úgy
döntene, hogy már nincs szükség Jane munkájára. Vajon
akkor is mellettem maradna? Jó eséllyel nem.
– Biztos vagyok benne, hogy maradna.
– És Ottar?
Nevetek.
–  Ottar olyan gyorsan menekülne, hogy nyomát se
látnám többet.
– El tudom képzelni.
Megállunk Harold bárja előtt. A bejárat tejüvegből
készült, ezért nem lehet belátni. Rajta az aranyszínű,
mállófélben lévő Harold’s felirat.
–  Mellesleg – kezdem, és közel húzom magamhoz,
mielőtt belépünk – mondtam nekik, hogy már eljegyeztük
egymást.
– Mégis mire fel? – kérdezi majdnem kiabálva.
–  Nyugalom. Ez semmivel nem rosszabb, mint amit ön
mondott az édesapjának – emlékeztetem. – Mondjuk úgy,
hogy optimista voltam.
– Még mindig az?
Felemelem a kezét, és a kettőnk mellkasa közé teszem.
– Végig hagyta, hogy fogjam a kezét. Ez ad némi okot a
reménykedésre.
Kinyitom az ajtót.
–  Herceg! – kiáltja Harold. Ahogy meglátja Ellát,
abbahagyja a bárpult tisztítását. – Ki ez az ifjú hölgy?
 –  Ő az? – kérdezi Csontváz az asztal mögül olyan
riadtan, mint aki szellemet lát. – Ő a menyasszonyod?
–  Igen – válaszolom büszkén. – Ő Norvégia jövőbeni
hercegnője, Izabella.
Maud felpattan a helyéről, hogy közelebbről is
szemügyre vegye Ellát.
–  Innen jobb a látvány, Maud? – kérdezem, és közben
rájövök, hogy norvégul beszélek. Gyorsan angolra váltok.
– Ella Liechtensteinből érkezett.
A lapockájára teszem a kezem, és az ajtótól legtávolabbi
hely felé vezetem. – Nem beszél sokat norvégul, kivéve
néhány káromkodást. De ne aggódjatok. Ha rajtam múlik,
még több csúnya szót fog elsajátítani.
Mindenkinek bemutatom, és amikor Einar is belép,
odamegyek az ajtóhoz, és bezárom. Megmondom
Haroldnak, hogy az eljegyzésünk továbbra is titok, ezért
nem kockáztathatjuk, hogy bárki idegen tudomást
szerezzen róla.
–  Ne aggódj, kedvesem – mondja Maud Ellának,
miközben Martinit kortyol –, egy léleknek sem árulom el.
Javarészt meghaltak, az élő ismerőseim pedig itt vannak a
bárban.
Aztán hosszasan beszél a szeretőiről, akik már
meghaltak, az általa ismert színészekről, akik szintén
meghaltak, de azokat sem hagyja szó nélkül, akik szerinte
hamarosan távoznak az élők sorából.
Ellát szerencsére lenyűgözik Maud hollywoodi
történetei, bár némelyik kicsit morbidra sikerül. Aztán
Ella továbbmegy, és vált néhány szót Guillermóval. Utána
leül Csontvázzal szembe, és kérdezgeti.
Csontváz általában úgy elszívja az ember energiáját a
szomorú-melankolikus történeteivel, hogy a végén
teljesen maga alatt lesz a beszélgetőpartner.
Ennek következtében senki nem kérdez a hogyléte felől.
Lehet, hogy Ella többet iszik, mint általában, vagy csak
örül, hogy végre kiszabadult a házból, de úgy tűnik, hogy
érdeklődve hallgatja Csontvázat. Most az egyszer talán
kevésbé lesz depresszív a pasas, mert Ella ragyogása
mindent visz. Mintha Galadriel találkozna Sauronnal, és
közelebb kerülne hozzá.
Még szerencse, hogy Ella nem olvas a gondolataimban.
Nem tudom, jó pont-e nála, hogy mániákusan rajongok a
Gyűrűk uráért.
Később Harold áthajol a pulton, aztán rám néz, és így
szól:
– Áldásomat adom.
– Igen?
Csak ülök, és figyelem Ellát, akinek sikerül
megnevettetnie Csontvázat. A hang hallatán mindannyian
felpattanunk meglepetésünkben. Olyan, mintha egy
macskát fojtogatnának, de legalább nevet.
–  Okos, kedves és nagyon csinos – mondja Harold. –
Szerintem jó lesz neked. Örülök, hogy végre elhoztad,
főleg, hogy már felfedted a kilétét.
Azt hiszem, kicsit szépítettem a történeten Ellával
kapcsolatban.
 –  Tudod – mondom halkan, és próbálom jól kifejezni
magam –, annak ellenére, hogy össze fogunk házasodni,
sokszor azon gondolkodom, hogy ezt miattam teszi, vagy
más ok vezérli.
Óvatosan figyelem Haroldot, mert elég idős ahhoz, hogy
csak azt jegyezze meg, amit akar, és úgy, ahogy neki
tetszik.
Csakhogy semmit nem tudok leolvasni az arcáról.
–  Az olyan nők, mint Ella, nem játsszák meg magukat.
Ez a lány őszinte. Össze akar veled házasodni. A szerelmet
nem lehet megjátszani.
Az arcomra fagy a mosoly. Harold téved. Ella és köztem
nincs szerelem. Ha ez mégis megváltozna, és remélem,
hogy így lesz, akkor is rengeteg dolgot kell megjátszanunk
a későbbiekben. Bármit is olvas ki most Ella
arckifejezéséből, ami velem kapcsolatos, az garantáltan
megjátszásból fakad.
Mégis úgy döntök, hogy hallgatok Haroldra, és az este
hátralévő részében én is tettetek. Valahányszor Ella rám
néz és mosolyog, úgy teszek, mintha ez komolyan
jelentene valamit. Hogy jelentek számára valamit.
Nem tudtam, hogy ilyen sokat jelenthet egy ember
számára, hogy van valakije, aki szereti és kívánja.
Párkapcsolat, házasság… Most már kezdem kapiskálni.
Kezdek rájönni, hogy nem is olyan pocsék a helyzet,
amibe keveredtem.
Már feltéve, ha Ellával kapcsolatos.
A gondolat is megdobogtatja a szívemet.
 Ő kell nekem.
Mással nem működne.
Zárásig maradunk. Guillermo és Csontváz már rég
elmentek, Maud elaludt, és horkol a pulton.
Einar meggyőződik róla, hogy tiszta a terep, aztán Ella
és én egymásnak dőlve, becsiccsentve kibotorkálunk a
hűvös éjszakába, és irány az autó.
– Ez jó buli volt – mondja Ella.
Ahogy beülünk a kocsiba, középre húzódik, és a
vállamra hajtja a fejét.
–  Már jó rég nem ittam ennyit. És nem beszéltem
ennyit.
– Hihetetlen, hogy sikerült felvidítania Csontvázat!
A feje búbját nézem, és legszívesebben megpuszilnám.
Közelségének hála melegség járja át a testemet.
–  A neve Erik – mondja, aztán ásít. – És pocsék
becenevet adtak neki. Amúgy ön hol tanult meg angolul?
– A főiskolán. És a Rendőrakadémia filmekből.
– Nem is járt főiskolára – mondja egy kis szünet után.
Mosolygok.
– Ez a Wayne világa című filmből van.
– Akkor ezek szerint onnan tanult meg angolul.
– Az a film sokszor segített a nehezebb időszakokban.
Kicsit megmozdítja a fejét, hogy felnézzen rám. Egy
ideig csak figyel, aztán lassan elmosolyodik. Bárcsak
tudná, mit jelent ez nekem. Talán tudja.
– Mi az? – kérdezem, mert meglep a figyelme.
– Még soha nem találkoztam önhöz hasonló férfival.
 Összevonom a szemöldököm.
–  Biztosíthatom, hogy rajtam kívül sokan idéznek a
Wayne világából.
– Nem úgy értem.
Kezd csökkenni a köztünk lévő távolság. Egyre
szaporábban lélegzem, ahogy érzem a feszültséget a
levegőben. Más nőt már rég megcsókoltam volna. Most
viszont megbénultam. Megrémiszt a gondolat, hogy még
senkit nem akartam ennyire, mint Ellát. És az ijedtség azt
váltja ki belőlem, hogy még jobban koncentráljak.
– Akkor hogy érti?
–  Eddig egyszer sem gondoltam önre úgy, mint
hercegre.
– Köszönöm. Ezt sejtettem.
–  De ez jó. Legalábbis nekem. Azt hittem, hogy tényleg
olyan, amilyennek látszik: öntelt, lekezelő és
fölényeskedő.
–  Ez majdnem ugyanaz. És azt hiszem, mind jellemző
rám.
–  Tudom. De nem mind igaz önre. Okosabb, mint
amilyennek látszik. Gyorsan gondolkodik. Figyelmes.
Kíváncsi, és azt kell mondjam, hogy csalafinta. Nem
ismerek még egy olyan embert, aki azért jár minden este
bárba, hogy idősebb emberekkel találkozzon. Ön nem egy
egyszerű playboy, de a közvélemény csak ezt az oldalát
ismeri. Mi több: szerintem sokkal több van önben, mint
amiről tud.
A fenébe. Pont a limuzin hátsó ülésén folytatjuk ezt a
mélyenszántó beszélgetést.
–  Úgyhogy következzék a kérdezz-felelek! – jelenti be
halkan, mire elvigyorodom. – Elfelejtettem megkérdezni,
hogy…
– Ki vele!
–  A bárban végig engem figyelt, miközben Erikkel
beszélgettem. Közben mire gondolt?
– Az igazat mondjam?
– Hát persze.
– Olyan volt, mintha Galadriel próbálná megszelídíteni
Sauront.
– A Gyűrűk urában? – kérdezi vigyorogva.
Bólintok.
– Ez még egy dolog, amit nem tudott rólam.
–  Érdekes. És miről beszélt a pultossal? Úgy tűnt,
mintha mindketten engem figyelnének.
– Ez a játék részeként feltett kérdés?
–  Nem – válaszolja egy kis szünet után, és közelebb
csúszik hozzám.
Nagyot nyelek. Jobb lesz, ha nem mondok semmit, ha
már úgysem kell válaszolnom.
A bátor és merész énem viszont azt súgja, hogy álljak
elő az igazsággal.
–  Megkérdeztem, hogy szerinte ön szerelemből jön-e
hozzám feleségül, vagy más ok vezérli. Arra gondoltam,
hogy csak megjátssza magát.
– És mit mondott a pasas?
– Hogy ön az a fajta nő, aki soha nem tudná megjátszani
magát, mert ahhoz túl őszinte és természetes.
– Értem.
– Én viszont tudom, hogy ez nem igaz. De arra a kevés
időre jó volt tettetni magunkat.
– Mit tettettünk? – kérdezi halkan.
– Hogy szabad akaratunkból kötünk házasságot.
Érzem a vállamon, hogy egy kicsit bólint.
Aztán csend.
Szavaim mázsás súlyként telepednek ránk. Ahogy
visszaérünk a házba, kezdődhet a rejtőzködés.
 MAGNUS

Egy telefonhívás ébreszt.

Mi a fenének ébresztőóra, ha valaki úgyis felhívja az
embert, mielőtt az óra megszólalna?
Ha király leszek, majd elrendelem, hogy reggel kilenc
előtt senki ne telefonáljon. Ha mégis sürgős, akkor
töméntelen mennyiségű kávét iszom, és csak aztán leszek
hajlandó felvenni a telefont.
Nyöszörgök, és ólomsúlyúnak érzem a fejem. Csukott
szemmel tapogatózva keresem a telefont, aztán ránézek,
és azt várom, hogy apám vagy anyám neve legyen a
kijelzőn. Mióta Ella itt van, nem telt el nap, hogy
valamelyikük ne hívott volna.
Őszintén szólva nem tudom, mit mondhatnék nekik
azon kívül, hogy még javában zajlik az ismerkedés. Ezzel
nem hazudok. Csak kicsit lassabb a folyamat, mint
gondoltam.
Meglep, hogy Ella tegnap hajlandó volt velem eljönni a
bárba. Ahhoz, hogy igazán közel kerüljünk egymáshoz, itt
kellett hagynunk a birtokot, és az alkohol is a
segítségünkre volt.
Azt persze nem említem, hogy inkognitóban ellátogatott
a szüleimhez.
Mindegy is, mert ahogy látom, Viktor keres
Svédországból.
Megkönnyebbülten sóhajtok, és érzem a leheletemen a
sörszagot.
– Te sem hívhatsz kilenc előtt.
– Már majdnem délután van, Magnus.
Meglepődve felülök, amit nem kellett volna. Forog
velem a szoba.
– Tessék?
A fejemet fogom, és bámulom a telefont. – Az meg hogy
lehet?
–  Te tudod. Na mindegy. Láttam, hogy kerestél a
múltkor. Ne haragudj, hogy csak most hívlak vissza.
– Elfoglalt vagy, ezért megbocsátok.
Óvatosan visszafekszem. Hihetetlen, hogy eddig senki
nem akart felébreszteni. Ottar általában kopog, bár jó
eséllyel még Ella is próbál magához térni.
– Hogy áll az esküvőszervezés? – kérdem.
Mesélnem kell neki Elláról, mert még a csaj létezéséről
sem tud. A tervezett házasságkötésünkről pedig végképp
fogalma sincs.
–  Stresszesen – sóhajt. – Áprilisig nem házasodunk.
Javarészt kihagytak a szervezésből, de anyám kezd
bekattanni, és tartok tőle, hogy lassan Maggie is. Pont
ezért hívlak. Elutaztak pár napra Párizsba, vásárolni.
Anya, Maggie és a húgai. Csajos kiruccanás, vagy mi a
fene. Gondoltam, megkérdezem, hogy neked is lenne-e
kedved valami hasonlóhoz.
– Nem tudom, Viktor. Párizs elég unalmas hely.
 –  Nem Párizsra gondoltam, te őrült. Az jutott eszembe,
hogy megmászhatnánk valamelyik hegyet,
letáborozhatnánk valahol, és mattrészegre ihatnánk
magunkat.
– Norvégiába akarsz jönni?
– Te láttál már hegyet Svédországban?
Megköszörülöm a torkom, és próbálok gyorsan
gondolkodni. Július óta nem láttam Viktort. Ideje megint
kirúgni a hámból.
Csakhogy itt van Ella.
Nincs más választásom, mint megmondani Viktornak.
– Nagyon jó ötlet. Mikor?
–  Megkérem Freddie-t, hogy készítse elő a
magánrepülőgépemet. Még ma odamegyek. A címed
ugyanaz, mint eddig?
–  Nem. És pont ez a bibi. Nagyon benne lennék a
kiruccanásban, de sajnos nem olyan pasis móka lesz,
mint gondoltad.
Csend. Aztán befut a kérdés:
– Elhozod az éppen aktuális nődet is?
–  Ő nem az éppen aktuális nőm – válaszolom
védekezően. – De most itt van velem a Skaugum birtokon,
Olso külvárosában. És muszáj velünk jönnie, mert nem
hagyhatom egyedül. Házi őrizetben van.  És lehet, hogy
összeházasodunk. De még nem biztos.
Hosszú csend.
– Micsoda?
Mély levegőt veszek, és elmesélem Viktornak az
egészet.
Nem hiszi el.
Újra elmagyarázom.
Nevet.
Aztán megállás nélkül szakad a röhögéstől.
– Igazi pöcsfej vagy – mondom. – Azt hittem, együttérzel
velem.
–  Mintha te valaha is együttéreztél volna. Jó ég! Már
sírok, Magnus. Üdv a klubban!
– Mindegy. Akkor megyünk, vagy nem?
– Hogy fogod kicsempészni a Tündérlányt?
– Ellának hívják. Majd kitalálok valamit. Csak told ide a
segged, és kiagyaljuk, hogyan tovább.
Letesszük, és végre sikerül kikászálódnom az ágyból.
Megmosom az arcom, aztán felkapom a sötét farmert és a
fehér pólót, ami egy kicsit szűk, de mindegy. Aztán irány a
folyosó, és Ella szobája.
Jane épp jön kifelé.
– Jó reggelt! – szól vidáman.
–  Bent van? – kérdezem, és kifésülöm a hajtincset a
szememből, hogy kicsit kulturáltabban nézzek ki.
–  Alig él – válaszolja. – Nem tudom, mit művelt vele
tegnap éjjel.
– Én? – kérdezem ártatlanul. – Ő ivott többet. És beszélt.
Esküszöm, megváltozott a világ.
Jane lebiggyeszti az ajkát.
–  Hm… Na mindegy. Ella nincs hozzászokva, úgyhogy
legközelebb kicsit szolidabban, ha kérhetem.
 Feltartom a kezem.
– Semmi rosszat nem teszek, ígérem. Bemehetek?
Vállat von.
– Az ön otthona, felség.
– Köszönöm, asszonyom.
Kinyitom az ajtót, és belépek.
Ella hanyatt fekszik ágyon, és egyik kezét a szeme elé
tartja. Csak egy hosszú, bálnamintás póló és egy sárga
franciabugyi van rajta.
Jó ég!
Csak állok, és csodálom a hosszú, sima lábát. Azt
kívánom, bárcsak felhúzhatnám a pólóját, hogy lássam a
hasát és a mellét.
Ne ragadtasd el magad!
Becsapom magam mögött az ajtót.
– Ella!
Felém fordul, és meglepődve néz rám.
Viszont nem próbálja jobban eltakarni magát. Pont,
ahogy sejtettem. Jó eséllyel tudta, hogy ott állok és
meresztem a szemem, mégsem tett semmit.
Érdekes.
Elhessegetem a gondolatot.
– Jól van? – kérdezem.
–  Tegnap megpróbált megölni – mormolja, és
nyöszörögve lehunyja a szemét. – Alkohollal, hogy aztán
megörökölje a vagyonomat.
–  Amúgy mennyi lenne? – kérdezem, és odasétálok az
ágyhoz. Nagyon örülök, hogy még mindig fehérneműben
fekszik ott.
–  Fogalmam sincs. Talán nem is érek semmit –
válaszolja, aztán pislog, és eltakarja az arcát.
– Elvakítja a jóképűségem?
– Nem – mormolja. – De a fény igen.
– Úgy tűnik, nem tagadja, hogy jóképű vagyok.
Sóhajt, aztán leengedi a kezét. Oldalra fordul, és
álmosan végigmér.
– Mit szeretne, Magnus?
Ekkor megfogja a pólóját, és lejjebb húzza, hogy
eltakarja vele a fenekét. Kis híján rászólok, hogy ne tegye.
–  Tekintve, hogy húsz perce ébredtem, meg akartam
nézni, hogy életben van-e.
– Ezért nem iszom sokat. Jane azt mondja, hogy lassan
az élvezetek hercegnője leszek, és ha így folytatom, akkor
az iszákos-kefélő hercegnő nevet fogom viselni.
–  Az utóbbi nagyon jól hangzik. Szívesen
megismerkednék vele.
–  Ma inkább ne kezdjen velem – mondja, és szúrós
pillantást vet rám.
–  Én bármikor kezdenék veled, bébi – vigyorgok, és
megfogom a kezét. – Emlékszel, hogy tegnap este már
megengedted? Nagyon kacér voltál.
Kitör belőle a röhögés, aztán visszahúzza a kézfejét.
– Kacér! Nem gondoltam, hogy ezt a szót fogom hallani
a szádból.
– A norvég változat ennél sokkal nyersebb.
– Hadd találjam ki: meg akarsz rá tanítani?
 – Majd később. És egy kis svéd oktatást is kapsz.
– Svédet? – kérdezi a homlokát ráncolva.
– Figyelj! Van egy javaslatom.
– Remélem, nem a házassággal kapcsolatos.
–  Nagyon vicces. Amúgy nem. De azért jó tudni, hogy
így állsz hozzá. Nemsokára letelik a két hét.
– Csak viccelek – mondja halkan, és lesüti a szemét.
–  Na mindegy – folytatom, mert nem akarok
belebonyolódni az előbbi eszmefuttatásba. – A barátom,
Viktor hívott az előbb. Ő a svéd trónörökös. Azért hívott,
mert kicsit el akar szabadulni. A menyasszonya és Viktor
anyja ugyanis Párizsba mentek vásárolni. Amolyan csajos
kiruccanás.
– A királynék állandóan csajos kiruccanást tartanak?
–  Miért ne? Szóval Viktor idejön, és egypár napra
elutazunk északra. Alaposan leisszuk magunkat,
lövöldözünk a levegőbe, beugrunk a jéghideg tóba,
horgászunk, tábortüzet gyújtunk, szemét kaját eszünk, és
így tovább.
–  Ó! – mondja épp egy kicsit hangosabban, mint a
suttogás. – Jól hangzik.
– Te is jössz.
– Én? – kérdezi a homlokát ráncolva.
Bólintok.
–  Tegnap este kicsempésztünk, úgyhogy máskor is
megtehetjük. Elvisznek minket a hegyekbe, úgyhogy egy
lélekkel sem fogunk találkozni. Aztán túrázunk.
– Milyen hosszú a túra?
 –  Csak pár óra. Nem nehéz terep, legalábbis javarészt.
Hacsak nem esik a hó, ami jó eséllyel nem fog – szünetet
tartok. – Benne vagy?
– Mi van, ha nemet mondok? Akkor is mész? – kérdezi,
és az ajkába harap.
Most próbára tesz? Na jó. Legyen.
–  Nem. Akkor megmondom Viktornak, hogy máskor
jöjjön. Nézd, Ella! Nincs már sok időnk együtt, ezért
minden percet veled akarok tölteni.
Felszalad a szemöldöke. Úgy tűnik, meglepődött a
válaszon.
– Jól van – mosolyog. – Akkor benne vagyok. De mi lesz
Jane-nel?
Sóhajtok. A faház kicsi. Egy tetőtéri és egy hálószoba
van benne, semmi több. Nem tudom, hogy fogunk elférni,
de mindegy.
– Elég szűkös, de majd kitalálunk valamit.
Aztán később, amikor Ella megemlíti az ötletet Jane-
nek, az udvarhölgy gyorsan ellenkezik.
–  Komolyan azt hiszi, hogy felkaptatok azon a
nyavalyás hegyen, és egy olyan faházban alszom, amit
éjszakánként jó eséllyel medvék vesznek körül? – kérdezi
tőlem. – Lehet, hogy a hercegnőt ez nem zavarja, de
engem igen. Úrinő vagyok. Ilyenkor legalábbis.
Nem akartam vitába szállni, miszerint Norvégiában
nincs sok medve. Megértettem a szempontjait. Főleg, hogy
közben pajzánul kacsint, ami azt sejteti, hogy elsősorban
nem a fent említett ok miatt marad itthon.
 Talán Ottar is megsejthetett valamit, mert ő sem vállalta
az utat.
Már csak Einar marad – aki majdnem mindig
árnyékként követ – és Ella.
Meg persze Viktor, aki nagyon gyorsan ideért. Egyetlen
jó dolog van az úri létben: hogy tényleg úrként bánnak az
emberrel. Viktor magánrepülővel érkezett, és egy közeli
kifutópályán landolt.
– Hát itt vagy – mondom neki, amikor kiszáll a kocsiból,
amit küldtem érte. Ella és én a ház előtt várjuk.
–  Lefizettem a pilótát, hogy vezessen gyorsabban –
mondja, és kacsint. Viktor közel százkilencven centiméter
magas, és úgy néz ki, mint egy filmsztár. Amikor az
újságok összehasonlítják az egyedülálló hercegeket,
mindig Viktort találják a legvonzóbbnak. Nem csoda. Ha
valaki tényleg királynak való, akkor az ő. Bár mielőtt
megismerkedett a menyasszonyával, Maggie-vel, ő is
elgondolkodott, hogy akar-e egyáltalán trónra lépni.
Amikor Viktor Ellára mosolyog, gyorsan Ella fülébe
súgom:
– A hivatalos megszólítás: Svenskefaen.
– Jó – bólint Ella, és vár, amíg Viktor felé nyújtja a kezét.
–  Részemről a megtiszteltetés, hogy találkozhatom
önnel, felséges hercegnő.
Természetesen tudja, hogyan kell hivatalosan
megszólítani Ellát.
Amit viszont Ella mond, az sokkal viccesebb.
– Köszönöm, Svenskefaen.
 Viktor hátrahőköl, egy pillanatra végigméri Ellát, végül
kitör belőle a röhögés.
– Tessék?
Aztán lesújtó pillantást vet rám.
– Te tanítottad ezt neki?
– Mit? Mi az? – kérdezi rémülten Ella. – Mi történt?
–  Sajnálom – mondja Viktor, és próbálja összeszedni
magát. – Nagyon sajnálom. De az imént átkozott svédnek
hívott.
Ella elvörösödik, és felém fordul.
– Te idióta!
Kuncogok, és próbálok kitérni az ökle elől, de sikerül
karon vágnia.
– Most már tiszteletbeli norvég vagy. Ha közénk akarsz
tartozni, akkor meg kell tanulnod sértegetni a svédeket.
– Ez igaz – mondja Viktor. – Csak a norvégoknak semmi
értelmes eszköze nincs a svédek ellen. Mi viszont nem
alacsonyodunk le az ő szintjükre.
– Pedig le kéne. Itt sokkal több a móka, mint nálatok.
Miután Ellát sikerült zavarba hozni, nem sokáig
vesztegetjük az időt. Már összepakoltunk, úgyhogy
felkapjuk a hátizsákot, és irány az autó.
Geilo síparadicsomig három óra az út, onnan a faházig
pedig fél óra gyaloglás vár ránk. Már majdnem sötét van,
mire Einar leparkol. Látom, hogy Ella egyre feszültebb.
– Nem kéne inkább szállodába menni? – kérdezi, ahogy
kiszállunk, felvesszük a sapkát, a kesztyűt és a hátizsákot.
Einar lámpással világít.
 –  A szállodában rögtön észrevesznek minket –
válaszolom, és megigazítom a mellkasán a táskát.
Vigyorgok, mire elneveti magát.
– Ezt én is meg tudtam volna csinálni.
–  Tudom. De így legalább volt okom, hogy
megérintselek.
– A szállodák amúgy is unalmasak – teszi hozzá Viktor.
– Hacsak nincs valaki az emberrel…
Elhallgat, és biztosra veszem, hogy Maggie-re gondol.
Átkozott svéd.
Ellára nézek.
–  Viktor azt próbálja kifejezni, hogy mindig ezt
csináljuk. Hegyet mászunk, miután lemegy a nap. Így
sokkal izgalmasabb, és nem futunk más túrázókba. Hidd
el, ha bárki megtudná, hogy itt vagyunk, azelőtt
elözönlenék a házat, hogy felérünk.
Ellát még mindig nem sikerült meggyőzni, de nem
hibáztatom. Megigazítja a hátizsák vállpántját, felszegi az
állát, és bátor képet vág.
Ettől csak még jobban csodálom.
Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy nem nehéz
a túra. Az útvonal első része egy régi földúton vezet, ami
egy keskenyebb ösvénybe torkollik, majd ez is véget ér, és
innentől magunk találjuk ki, hogyan tovább. Ahogy
ritkulnak a fák, egyre többet látni az égből. Sziklák,
törpepálmák és áfonyabokrok szegélyezik utunkat.
Nappal aranyfényben pompáznak, este viszont minden
egyformán sötét.
 Néhány botlástól eltekintve mindenki könnyedén
halad, bár Ella néha duzzog.
–  Nem vagyok formában – panaszolja, miközben
előttem halad.
–  Pedig úgy nézel ki. Akarsz egy kis szünetet tartani?
Kérsz vizet? Vagy sört? Viktor már iszik.
– Skal – mondja Viktor.
– Nem, köszönöm. Jól vagyok – válaszolja Ella, és megy
tovább.
Az út vége a legmeredekebb. És persze minél
magasabbra megyünk, annál hidegebb van. Ahogy
elnézem, nem esett mostanában hó. Október közepe van,
és ilyenkor bármi lehetséges.
Szerencsére vége a kietlenebb résznek, és újból
találunk fákat, amibe kapaszkodhatunk.
Aztán megpillantjuk a faházat, amely úgy emelkedik ki
a fák közül, mint egy sötét kísértet.
– Ez az – mondom Ellának, ahogy megállunk a ház előtt
és levegő után kapkodunk. – Hogy tetszik?
–  Szép – mondja egy kis idő után. – Arra számítottam,
hogy sokkal…
–  Fényűzőbb lesz? Nem. Elég kezdetleges, mert alig
használjuk. De mi ilyennek szeretjük.
A házat még az anyai dédnagyapám építette, és csak
akkor került a királyi család tulajdonába, amikor anyám
királyné lett. Nagyon kicsi, mert akkoriban ilyeneket
építettek a hegyekben. Van egy kis fészer az oldalán, ahol
a tűzifát, a sílécet és a síbakancsot tároljuk.
 A házban található egy kandalló, egy kis kanapé és
néhány szék, amin annak idején mindenféle italos játékot
játszottunk. Van egy apró konyha, egy hálószoba, és a
tetőtér, ahová egy hosszú létra segítségével jut fel az
ember. A ház tele van családi porcelánokkal és egyéb
dísztárgyakkal. Mintha visszatértünk volna az 1940-es
évekbe.
Nagyon hideg van, ezért igyekszünk gyorsan
begyújtani. Viktor elkezdi behordani a fát, Einar pedig
gyertyát gyújt.
– Hol fogok aludni? – kérdezi Ella.
– Ahol akarsz.
Én, mondjuk, szívesebben aludnék veled, mint Viktorral
vagy Einarral.
Remélem, a tekintetem kifejezi Ella számára, hogy én
mit szeretnék.
Jó eséllyel igen, mert a létrára néz.
– Fent is van ágy?
– Ha akarod, alhatsz ott is.
Fintorog.
–  Éjszaka pisilnem kell, ezért a létra nem jó ötlet.
Amúgy hol a fürdőszoba?
A konyha felé néz, hátha megtalálja mellette a
vizesblokkot.
– Kint van az árnyékszék.
Látom a rettenetet az arcán.
–  Ha egy hercegnek jó, akkor egy hercegnőnek is
megteszi.
 – Inkább lepisilek egy rénszarvast.
Nevetek. Jó ég! Legszívesebben megcsókolnám. Mi a
frászért hívtam ide Viktort és Einart?
Ismét belém hasít a félelem, mert tudom, hogy
nemsokára letelik a két hét.
Nagyon kevés időnk maradt.
– Minden rendben? – kérdezi a homlokát ráncolva.
– Igen. Persze. Csak kicsit elgondolkodtam.
– Azt már ismerem – mondja, és gyengéden megfogja a
karomat.
Helvete.
Muszáj innom valamit.
 MAGNUS

Amikor végre kezd meleg lenni a házban, és mindenütt

gyertyák világítanak, mind a négyen körbeüljük a
kávézóasztalt, amit szerintem egy közeli fából faragott a
dédapám. Mi több, az a gyanúm, hogy az egész házat a
környező fákból építették.
Pálinka, skót whisky, sör, bor és kártya hever az
asztalon. Még Einar is iszik. Világos sört ugyan, de
mégiscsak sört, mert most nem kell testőri szolgálatot
teljesítenie. Szerintem azért szeret idejönni, mert itt egy
kicsit ő is kikapcsolódhat.
Ahogy leszáll az este, mindenki elengedi magát. Ella
mellettem ül a kanapén, én pedig igyekszem minél több
helyet foglalni, hogy kénytelen legyen hozzám simulni.
Nem úgy tűnik, mintha zavarná, és amikor nevet, magától
hozzám bújik.
Jó ég! Olyan, mintha újra tizenöt éves lennék, és
flörtölnék a csajokkal a buliban. Oda a Magnus, akiért
bomlanak a nők, és egy percig nem kell azon
gondolkodnia, hogy mivel csábítsa el az épp kiszemelt
hölgyeményt. A jelen Magnusnak minden érintésért
dolgoznia kell.
– Nos, Ella – szól Viktor –, Magnus azt mondja, hogy ön
környezetvédelmet tanul.
 –  Így igaz. Szeretnék majd egy saját nonprofit
szervezetet létrehozni… talán itt, Norvégiában.
Ez reménykeltően hangzik.
–  Egy olyat, ami elszámoltatja a kormányzatot, és
bevonja az embereket a saját környezetük védelmébe.
Fontos, hogy az emberek tudják, mi zajlik körülöttük e
tekintetben.
Viktor összeszorítja az ajkát.
–  Tekintve, hogy nem kevés alkoholt fogyasztottunk,
lenyűgöz, hogy ilyen választékosan fejezi ki magát.
Ella vállat von, és elmosolyodik.
– Talán az alkohol miatt gondolja így.
Figyelem Ellát. Bár úgy tűnik, mintha annyit inna, mint
mi, nagyon lassan kortyolja az alkoholt, és közben sokszor
fogyaszt vizet. Nem ittas, csak megjátssza, hogy sokat
iszik.
Mintha hirtelen dolga támadt volna, Einar felpattan, és
a szemétbe dobja a két üres sörösdobozt. Erre Ella is
feláll.
– Mit csinál? Ez újra felhasználható?
Einar úgy néz, mintha nem értené, amit Ella mond,
holott nagyon jól beszél angolul. – Parancsol?
Ella odamegy a szemeteshez, és kiveszi a dobozokat.
–  Később gusztustalan lenne kiválogatni a szemetet.
Nincs véletlenül egy zacskója, hogy abba tegyük ezt a két
dobozt?
–  Csak hagyd őket a pulton, Ella. Majd ha Viktor és én
legközelebb visszajövünk, szétválogatjuk. Inkább gyere
vissza, és élvezd a bulit.
Sóhajt, aztán visszaül, mintha mi sem történt volna.
– A bolygó hercegnője – dúdolom halkan – igazi hős.
– Nála a légszennyezés nem lesz erős – fejezi be Viktor a
módosított változatot, miközben vigyorog, mint a
vadalma.
– Miért éneklitek ezt? – kérdezi tőlem Ella.
Tény, hogy én is mindig dúdolom, amikor elmegyek
mellette a folyosón.
– Ez a te dalod.
– Igen? Akkor biztos nektek is van dalotok.
–  Szerepelt a kilencvenes évek valamelyik
gyerekműsorában?
–  Seggfej herceg… – kezdi, és a sört használja
képzeletbeli mikrofonnak. – Ó, igen. Nagyon seggfej.
–  Ez… – kezdem, és legszívesebben azt mondanám,
hogy ez nem is valódi dal, ehelyett így szólok –: igazán
szép volt.
–  A bolygó hercegnője és seggfej herceg – bólogat
Viktor. – Jó kis párosítás.
–  Fogja be, maga átkozott svéd! – mondja vigyorogva
Ella.
–  Ez eddig a legszexibb beszólásod – jelentem ki, és
közben érzem, hogy kőkemény a farkam. Muszáj kicsit
megigazítanom, és nagyon remélem, hogy Ellának nem
tűnik fel. Angyali arcához nem kifejezetten illik a
trágárság.
Aztán persze elmélyedünk a norvég trágárságok
rejtelmeiben, ahol is a következőket tanítom meg neki:
Ronketryne = kiverni.
J’vla bonde = kibaszott farmer.
Kuktryne = pöcsfej.
Jævla hore kuk = átkozott kurva fasz.
Jeg driter i melka di = beleszartam a tejedbe.
Miután befejeztük a nevetést, Einar hirtelen elordítja
magát:
– Jeg har runka bestefaren din!
Viktor és én összenézünk, aztán kitör belőlünk a
röhögés.
– Einar! Nem gondoltam, hogy képes ilyet beszólni.
– Áruljátok el, mit jelent! – szól Ella.
– Nem, nem – szabadkozik gyorsan Einar, és gyanítom,
hogy elvörösödik. – Ez nem az ön fülének való.
– Rólam beszéltek?
– Nem. Még véletlenül sem.
De Einar igencsak elszégyellné magát, ha Liechtenstein
hercegnője megtudná, hogy az ominózus mondat annyit
jelent: Kivertem a nagypapád farkát.
–  Na jó. Megyek pisilni – mondja Ella, és felkap egy
elemlámpát, aztán az ajtó felé veszi az irányt. – Ha öt
percen belül nem jövök vissza, várj egy kicsit tovább! –
teszi hozzá.
Becsukja az ajtót, mire Viktor összevont szemöldökkel
néz rám.
– Az Ace Venturát idézte?
– Azt hiszem.
 Ella szép lassan felfedte a valódi énjét. Azt az énjét,
amit nem szívesen mutat meg a külvilágnak, mert el
akarja kápráztatni a környezetét, és túlságosan meg akar
felelni. Ha érzi, hogy mellettem az lehet, aki valójában,
már nyert ügyem van.
–  Szerintem megtaláltad a párod – mondja Viktor. –
Örülök neki.
Kortyolok egyet a whiskyből, és ránézek.
– Ennek nincs miért örülni.
– Feleségül veszed.
Einarra nézek, aki elfordítja a fejét, mert nem akarja,
hogy őt is bevonjuk a társalgásba. Pedig kíváncsi lennék a
véleményére. Sokat lát, de keveset beszél. Ha mégis
megszólal, akkor kifejezetten mocskos szája van.
–  Ez nem biztos – emlékeztetem Viktort. – Még van
három napja, hogy meggondolja magát.
– Ez őrültség. Miért tenné?
– Nem szeret, és kétlem, hogy ez valaha megváltozna.
–  Kedvel – mondja Viktor. – Látom. Ön mit gondol,
Einar?
Einar megköszörüli a torkát.
– Nos… Talán igaza van, felség. Kérdés, hogy a hercegnő
szívből kedveli-e a herceget, vagy csak meg akarja
kedvelni.
Aztán rám néz, és felemeli a sörét.
–  De ön, Magnus herceg, látszik, hogy odavan a
hölgyért. Már ha szabad ezt mondanom.
– Ez azért túlzás – vágom rá, és kicsit zavarba jövök.
 –  Ne aggódjon – szól gyorsan Einar. – A hercegnő nem
tudja. Mellesleg ön a fiatalkori önmagamra emlékeztet.
Jobban mondva, gyerekkori önmagamra.
– Még az 1900-as évekből? – kérdezi Viktor, és kortyol a
pálinkából.
–  Vicces – mondja Einar, és villámokat szór a szeme,
ahogy Viktorra néz. Pont nem érdekli, hogy a svéd
trónörökössel beszél. – Gyerekkoromban, ha tetszett egy
lány, megkeserítettem az életét. Meghúztam a haját.
Rajzszöget tettem a székére. Beszóltam neki. Mindezt
azért, hogy magamra vonjam a figyelmét. Mert tetszett.
Minden tiszteletem, felség, de ön is hasonlóan viselkedik.
Vállat vonok, miközben tudom, hogy javarészt igaza
van. Nem foglalkoznék Ellával, ha egy kicsit sem
érdekelne. Eddig egyáltalán nem törődtem ennyit
ugyanazzal a nővel, és azzal sem foglalkoztam, hogy mit
érez.
Most, hogy tisztába kerültem a saját érzéseimmel,
tudom, hogy ez így nem mehet tovább. Meg kell
mondanom Ellának, hogy pontosan mit érzek iránta.
Tudnia kell, hogy kedvelem, és azt akarom, hogy
működjön közöttünk a dolog. Azt kívánom, bárcsak ne
lenne ez az esküvő kényszer, hanem minden a maga
idejében történhetne, sietség nélkül. Kényszerhelyzetben
vagyok, mégis valódi érzéseket táplálok, ami csak
fokozódik.
Miután túlélte az árnyékszéket, Ella visszatér. Viktor
kihúzza a lapokat, és folytatjuk az ivászatot.
 Ella most kicsit többet iszik, legalábbis eleget ahhoz,
hogy kipiruljon az arca, aztán a nyaka. Végül felpattan, és
közli, hogy túl meleg van itt, ezért muszáj friss levegőt
szívnia.
Természetesen kikísérem.
Már majdnem telihold van, ami megvilágítja a házat.
Csípős az idő, talán öt fokkal fagypont fölött, mégis
jólesik.
– Jól vagy? – kérdezem, és követem, ahogy körbejárja a
házat.
Aztán eszembe jut, hogy a ház egy szikla szélére épült,
így ha Ella továbbsétál, csúnyán leeshet.
Gyorsan megragadom a karját, és visszahúzom, mielőtt
megtörténne a baj.
– Hé! – kiáltja, de magam felé húzom, és nem engedem
el.
– Ott egy szakadék. Már majdnem leestél.
–  A francba! – szitkozódik, és a bicepszembe markol. –
Nem tudtam.
–  Sötétben nehéz észrevenni. Az árnyékszék arra van.
Remélem, nem itt akartál pisilni.
Halkan felnevet, és érzem, hogy alig kap levegőt.
– Nem. Csak sétálni akartam.
– Akkor jól vagy? – ismétlem meg a kérdést.
– Igen. Jobban, mintha a szakadékba zuhantam volna.
Rám néz, és lassan végigsimít a karomon.
– Köszönöm, hogy itt vagy.
– Már két hete itt vagyok, ha nem tűnt volna fel.
 Az ajkába harap, és úgy tűnik, mint aki elgondolkodik.
– Igen. Kivéve, amikor elmentél.
– Most már tudod, hogy egy rakás idős emberrel lógok a
bárban. És mindig rólad beszélek.
– Tényleg?
A holdfényben ragyog a tekintete. Képtelen vagyok
máshová nézni.
– Ella… – kezdem, aztán mély levegőt veszek. Megfogom
a kezét, és magam felé húzom. – Talán neked is feltűnt,
hogy a cselekedeteimet sokszor nem az befolyásolja, hogy
mi helyes vagy mi helytelen. Próbáltam beállni a sorba,
de soha nem ment. Sokszor magamat sem értettem,
nemhogy másokat. De… ha veled vagyok, csak téged
látlak, és rád figyelek.
Az ajkára nézek, és folytatom.
– Tudom, hogy alapból nem nagy szó, de számomra az.
Mert lassan te jelented nekem a világot.
Kicsit szétnyitja az ajkát, miközben próbálja értelmezni
a szavaimat. Nem voltam vicces, nem voltam seggfej, csak
próbálok őszinte lenni. Ha már ő felfedi előttem a valódi
személyiségének egy részét, akkor én is ezt teszem.
–  Kérdezz-felelek! – mondom halkan, mint a show-
műsorban, aztán a derekára szorítom a kezem.
Nem rezzen össze, ami kezdetnek jó.
– Most?
– Számunkra csak a most létezik.
Egy kicsit gondolkodik, aztán összeszorítja az ajkát.
– Ez nem egy dalszöveg része?
 – De igen. Méghozzá egy igen furcsa dalé.
Mosolygok, és előrehajolok.
– A kérdésem, Ella… Ha megcsókolnálak, viszonoznád?
Kicsit hátrahajtja a fejét, hogy rám nézzen. Mintha azt
fürkészné, hogy őszinte vagyok-e. Aztán nyel egy nagyot.
– Nem.
Elvigyorodom.
– Hazudsz.
Kinyitja a száját, aztán becsukja. Fél, mert tudja, hogy
hazugságon kaptam.
Ahogy azzal is tisztában van, hogy ezt mindjárt
bebizonyítom.
–  Nem hazudok, Magnus. Én… – kezdi, aztán
félbehagyja a mondatot, és a mellkasomra teszi a kezét,
hogy eltoljon.
Nekem viszont elegem van a húzd meg – ereszd meg
játékból.
Magam felé akarom húzni. Egyre közelebb és közelebb.
Azt akarom, hogy minden mást félretegyen, és
megszűnjön körülötte a világ, amikor velem van.
– Hazudsz – mormolom.
Aztán előrehajolok.
És megcsókolom.
Ajka puhább, mint gondoltam. A hideg, hegyi levegőben
forrónak érzem a leheletünket. Olyan, mintha két láng
egyesült volna a csókunk által. A képzeletem hirtelen
valósággá válik, és nem számít más, csak a jelen pillanat.
Ella izma megfeszül a csókra. Ezzel szeretné a tudtomra
adni, hogy nem akar megcsókolni, csak azt nem tudom,
miért.
Pedig nagyon jól csókolok.
De hiába szorítom az ajkam az övéhez, nem enged.
Szeretném, ha igazam lenne, de úgy tűnik, hogy tényleg
nem akarja.
Letaglózva hátrébb húzódom, mire az arcomra
csúsztatja a kezét, szétnyitja az ajkát, és a számra
tapasztja az övét.
Végem van. Teljesen kész vagyok.
Egyetlen csókjától kinyílik a világ.
Úrrá lesz rajtam a vágy, és már alig állok a lábamon. A
farkam kőkemény, és pont a csípőjéhez ér a
merevedésem. Kezemmel a hajába túrok, és az ujjaim
eltűnnek a holdfényben világító hajfürtök között.
–  Basszus – mormolom, miközben a nyelve az
enyémhez ér. Ismét kamasznak érzem magam, akinek
már egy sima csóktól is égnek mered a pöcse.
Csakhogy ez nem egyszerű csók. Minden, csak nem
egyszerű. Ez a csók a történelem egyik legbonyolultabb
kapcsolatának kezdete.
Ella halkan nyöszörög, és már ezzel is ízekre szed.
Egyre hevesebben és szenvedélyesebben csókolózunk.
Felvesszük egymás ritmusát, és jó darabig abba sem
hagyjuk.
Az első nap meg kellett volna csókolnom.
Akkor rögtön érezhettem volna a bársonyos nyelvét,
ahogy találkozik az enyémmel. Most már lehet, hogy késő.
 Egy kicsit elhúzódik, szaporán veszi a levegőt, és ahogy
végigsimítok a nyakán, érzem, hogy lüktet az ereiben a
vér. Forró a bőre, és hevesen ver a szíve. Tudom, hogy
elpirult.
–  Magnus! – suttogja. Nagyot nyel, aztán az ajkamra,
végül a szemembe néz.
– Itt vagyok. Végig itt voltam.
– Azt hiszem, hazudtam – mondja, aztán elmosolyodik.
Egyszerre tűnik szégyenlősnek és pajzánnak. Mintha
kínosan érezné magát azért, amit tett, noha örömét lelte
benne.
Talán többet akar.
–  Az efféle hazugságokat örömmel veszem. Feltéve, ha
nem veszed rossz néven, hogy az igazság nyomába
eredek.
Végigsimítok a haján.
Előrehajolok, de a mellkasomra teszi a kezét.
A húzd meg – ereszd meg utóbbi része.
–  Jobb lesz, ha visszamegyünk – mondja halkan, és
próbálja összeszedni magát –, mielőtt azt hiszik, hogy
felfalt minket a medve, vagy belepottyantunk a
pöcegödörbe.
–  Vagy leestünk a szikláról. De biztosra veszem, hogy
nem gondolnak ilyesmire.
Összeszorítja az ajkát, mint aki ellenkezni akar, de
megfogom a kezét.
–  Gyere! Most már egyetlen percet sem akarok
elvesztegetni.
 Elindulunk a faház felé. Mielőtt belépünk, így szól:
–  Nem bánod, ha én alszom lent, és te Viktorral a
tetőtérben?
Egy pillanatig csak nézek rá. Valamiért azt hittem, hogy
másképp fog elsülni a dolog. Talán azért, mert általában
másképp sül el, mint ahogy gondolom. Ami a kettőnk
kapcsolatát illeti, jó lesz, ha megtanulom, hogy bármi
megtörténhet – és az ellenkezője is.
Mit is mondott apám? Hogy találjak valakit, aki mindig
kihívás elé állít. Aki mellett nem fogok unatkozni.
– Persze. Einar majd alszik a kanapén.
Megszorítja a kezem, és rám néz.
–  Nem arról van szó, hogy… ne akarnék melletted
aludni. Csak nem… Egy kicsit berúgtam. Csodás volt a
csók. Csak nem bízom magamban… Nem lenne
helyénvaló… Hogy itt csináljuk.
Ó!
Szerintem csak ugrat. Sokkal összeszedettebb, mint
bárki a társaságból.
– Értem – bólintok. – Semmi gond.
Kíváncsi lennék, hogy akkor is ezt mondaná-e, ha
Viktor és Einar nem lennének itt. Hirtelen átkozom őket.
De ez van.
Bármit kapok Ellától, azt örömmel fogadom.
Kinyitom neki az ajtót, és belépünk. Úgy mosolygok
Einarra és Viktorra, mintha mi sem történt volna.
 ELLA

Megint álmodom.
Ugyanazt, mint mindig.
A cetekkel a parton.
A kietlen parton.
Hűvös szél fúj.
És ott a férfi.
Még mindig nem látom az arcát, csak sejtem, hogy ki
lehet. Valahányszor azt hiszem, hogy felfedem a kilétét, a
végén mindig eltűnik.
Ezúttal viszont nem közelít felém.
Egyenesen a tenger felé veszi az irányt.
Elhalad a cetek mellett, és az olajba veti magát.
Ekkor jövök rá, hogy soha nem akart megmenteni.
Nekem kell megmentenem őt.
Amikor felébredek, kuncogást hallok.
Kinyitom a szemem, és azt várom, hogy sajogni kezd a
fejem. Egymás után kétszer is többet ittam, mint
általában. Viszont legnagyobb meglepetésemre jól
vagyok. Nem ittam annyit, mint a bárban, de talán a hegyi
levegő is jót tett.
Lassan felülök, kikászálódom az ágyból. Fogalmam
sincs, hány óra. Ahogy kinézek az ablakon, látom, hogy
esik a hó. A hófedte fák látványa mosolyt csal az arcomra.
Közelről biztosan még szebb lesz a táj. Termoleggingsben
és több réteg felsőben aludtam el, úgyhogy csak egy
pulóvert veszek fel.
Lassan kinyitom az ajtót, és látom, hogy Viktor és
Magnus teljesen felöltöztek, és Einar feje fölött állnak.
Utóbbi láthatólag teljesen kiütötte magát. Magnus
kezében egy toll, mellyel félig megrajzolta Einar bajuszát.
– Fiúk!
–  Pszt – suttogja Viktor, és leint. – Már majdnem kész
vagyunk.
A fejemet csóválom, és odasettenkedem. Einar arca
megrándul, de nem ébred fel.
–  Nagyon éretlenek vagytok – suttogom. – Főleg ha azt
vesszük, hogy egyszer királyok lesztek.
–  Tévedsz, ha azt hiszed, hogy királyként nem fogok
bajuszt rajzolni – mondja Magnus, és elkészíti a bajusz
másik felét.
–  Voila! – vigyorog Viktor. – Úgy néz ki, mint egy
maffiózó.
És tényleg. Mint egy rajzfilmszereplő. Próbálom nem
elröhögni magam.
–  Ha felébred, kinyír titeket. Amúgy hogyhogy még
alszik? Azt sem tudom elképzelni, hogy pislog. Az alvásról
nem beszélve.
– Mindig ez van – mondja Viktor. – Iszik pár sört, aztán
kidől, mint egy darab fa.
–  Mi van, ha valaki el akar titeket rabolni, ő viszont
használhatatlan?
 Viktor és Magnus meglepődve néznek egymásra, aztán
Magnus így szól:
–  Akkor úgy teszünk, mint Kevin McCallister. Tudod, a
Reszkessetek betörők!-ben.
–  De igazi fegyverrel – teszi hozzá Viktor. – Van
puskánk. Szolgáltam a hadseregben. Ne aggódjon,
hercegnő, biztonságban van.
Felszalad a szemöldököm. Ezt nem is tudtam.
Most, hogy viccelődtünk egy jót Einaron, Magnus
büszkén megnézi a művét, diadalittasan visszateszi a
tollra a kupakot, aztán rám mosolyog.
– Hogy aludtál?
– Jól.
Most először kinézek a főablakon.
– Ez a kilátás…
Közelebb megyek, hogy jobban kilássak. Most már
látom, miért zuhantam majdnem a szakadékba. A ház
közvetlenül egy sziklára épült, melynek köszönhetően
csodálatos kilátás nyílik a völgyre. Látni, ahogy a távoli
hegyet is félig belepi a hó. Mintha a teremtő úgy döntött
volna, hogy befejezi a festést. Az itteni hegyek csupaszok,
és nagyon kevés fa borítja őket, ezért olyan, mintha egy
másik világ lenne.
–  Csodás – mondja Magnus olyan hangsúllyal, mintha
nem is a kilátásról beszélne. Megáll közvetlenül
mögöttem, és érzem forró leheletét a bőrömön.
Nagyot nyelek, ahogy lúdbőrözni kezd a nyakam. Jó pár
emlék bevillan tegnapról, bár ha akarnám, se tudnám
kitörölni őket. Csak túlzottan félek belegondolni.
Most viszont semmi más nem jár a fejemben, csak
Magnus hatalmas teste. Mintha figyelmet követelne.
Ahogy megérintett.
Ahogy rám nézett.
Ahogy megcsókolt.
Amiket mondott…
Egyszerre akartam és nem akartam, hogy
megcsókoljon.
Miután láttam Magnust a bárban és figyeltem az
idősebb barátai körében, rájöttem, hogy ott volt önmaga.
Ekkor hasított belém a felismerés, hogy sokkal több van
ebben a férfiban, mint amit kinéztem belőle. Amikor
megfogta a kezem, arra is ráeszméltem, hogy mennyire
hiányzott a testi vonzalom.
Hogy tudat alatt mennyire vágytam a közelségére.
De azt is tudtam, hogy ha megcsókol, minden
megváltozik. Megnehezíti a döntést, és egyre inkább a
hormonjaim fognak irányítani. Még nehezebb lesz
logikusan és racionálisan gondolkodni. Mi több: nem
fogok tudni ellenállni neki.
Igazam volt.
Megmentett attól, hogy lezúgjak a lejtőn, Magnusba
viszont erősen belezúgtam.
Talán még megvédhetem magam.
Megfordulok. Magnus csókos szája mosolyra nyílik, és
úgy néz rám, mintha a lelkembe látna. Tudja, hogy mire
készülök. Hogy el akarom taszítani magamtól, mert
tisztán akarok gondolkodni.
Talán sikerül.
Istenem! Csak most ne akarjon kérdezz-feleleket
játszani.
–  Felveszek valami melegebbet – mondom, és gyorsan
elindulok a hálószoba felé. Viktor is közli, hogy begyújtja
a kandallót, aztán elmegy futni.
Becsukom az ajtót, és próbálok gondolkodni. Már csak
egy napunk maradt itt, és fogalmam sincs, mit
terveznek…
Kinyílik a szoba ajtaja.
Megfordulok, és legnagyobb meglepetésemre Magnus
belép, aztán becsukja maga mögött az ajtót.
– Nem szoktál kopogni? – kiáltom.
–  Beszélni akarok veled – mondja, és egy kicsit sem
tűnik úgy, mint aki elszégyellte magát, amiért szó nélkül
rám tört.
– Miről?
– A tegnap estéről.
Kicsit szelídebb hangon folytatja.
– Megcsókoltalak. Te pedig viszonoztad.
Figyelem, ahogy közelebb jön. Olyan magabiztos, mint
egy ragadozó. Már a testtartása is megijeszt.
– És?
Nincs hely a menekülésre, mert közvetlenül a hátam
mögött van a fal.
Megáll tőlem pár centire, miközben a cipője majdnem a
lábujjamhoz ér.
 Lenéz rám, én pedig ösztönösen visszafojtom a
lélegzetemet.
–  És? – ismétli, és az ajkamra néz. – Ezt úgy mondod,
mintha semmit nem jelentett volna.
– Mit kellett volna jelentenie?
– Hogy vonzódsz hozzám.
Az ablak felé fordítom a fejem, és azon keresztül nézem
a hófödte tájat.
Hirtelen még kisebbnek tűnik a ház.
– Azt hiszem, ez egyértelmű – suttogom.
Nevet.
–  Egyértelmű? Ella… Hiába próbálkozom, nem tudok
rajtad kiigazodni.
Ránézek, és tudom, hogy ez kemény menet lesz. Van
valami a tekintetében, ami ellen nincs fegyverem. Ez a
fickó napok óta folyamatosan és módszeresen megbénít.
–  Nem hiszem. Tegnap igencsak olvastál a
gondolataimban.
–  Talán csak szerencsém volt, hogy viszonoztad a
csókot. Vagy ennyire jól csókolok.
Mosolygok.
– Jól csókolsz.
Nem mintha olyan sokat csókolóztam volna, de
kétségkívül ez volt életem legjobbja. Természetes volt és
könnyed.
Alaposan végigmér.
– Akkor miért van az az érzésem, hogy úgy fogsz tenni,
mintha mi sem történt volna?
 A francba.
– Ella! Ne akard, hogy még egyszer feltegyem a kérdést.
Dühösen ránézek.
–  Azt hiszed, hogy te vagy a főnök? Attól még, hogy
hercegi címet birtokolsz, nem fogsz nekem parancsolni.
– Irtó szexi vagy, amikor leszidsz.
– Ezt nem szidásnak szántam. Tényként közöltem.
–  Akármit csinálsz, szexi vagy. Csak azt áruld el, hogy
mitől félsz? – kérdezi, miközben az arcát közelíti az
ajkamhoz.
Megköszörülöm a torkom, és kihúzom magam.
– Nem félek.
– Attól félsz, hogy két nap múlva igent mondasz?
– Nem.
Pontosan ettől félek.
–  Ella – mondja gyengéden, és megfogja az arcomat.
Olyan meleg a tenyere és olyan erős, hogy automatikusan
lehunyom a szemem, és rábízom magam. – Ha nemet
mondasz…
Már a gondolat is fáj.
Mert ha nemet mondok, akkor találnia kell valaki mást.
Napról napra, lassan, de biztosan eljutottam oda, hogy
a szabadságom és az egyetemi élet utáni vágyakozás
helyett azon agyalok, hogy milyen lesz Magnus nélkül.
Nem szeretem. Sokszor még csak nem is kedvelem. De
mindegy, milyen hangulatban vagyunk és mit jelentünk
egymásnak, egy dolog biztos: elindított bennem valamit,
amit senki más. Testi értelemben vágyom rá.
 Nem véletlenül zavarodom össze, amikor a szex és a
testi vonzódás bekerül a képbe.
– Csak azért akarod, hogy igent mondjak, mert meg kell
házasodnod. Én kéznél vagyok. Itt vagyok. Ha már ennyi
időt áldoztál rám, miért ne lehetnék én a kiválasztott?
Nem szól semmit, ezért tudom, hogy igazam van. Ha
mégsem kéne házasodnia, és azt tehetne, amit akar, ügyet
sem vetne rám, és elfelejtene, ahogy az emberek
általában.
Van, ami nem változik, legalábbis nálam.
Sóhajt és félrenéz, így nagyobbnak tűnik a tér.
–  Ha most nem akarsz engem, akkor félő, hogy később
sem fog változni a helyzet.
Összeráncolt homlokának láttán az az érzésem támad,
hogy a gondolat is fáj neki.
–  Nem azt mondtam, hogy nem akarlak. Én csak… ez
óriási dolog.
Visszatér a kaján vigyora.
– De még mennyire…
– Tudod, hogy értettem.
Finoman mellkason vágom, hogy visszatérjünk a
könnyedebb formára.
– Csak térre van szükségem, hogy átgondoljam.
Összevonja a szemöldökét, mintha nem értené, aztán
bólint.
– Jó. Adok teret. Arra a kis időre, ami maradt.
Arrébb lép, aztán folytatja.
–  Mi volt a terved mára? Nem messze van egy kis tó.
Viktor és én oda szoktunk járni horgászni.
Olyan hirtelen vált témát, és úgy mondja mindezt, hogy
nehéz elhinni, amit tegnap mondott, miszerint én
jelentem neki a világot.
Képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni az érzéseimet.
Kíván. Szüksége van rám.
Vágyik rám.
Mély levegőt veszek.
– A horgászás jó ötlet.
– Nagyszerű. Öltözz melegen, vegyél csizmát, és…
A beszélgetést Einar szakítja félbe, aki odakint norvégul
üvöltözik.
Magnus és én meglepődve nézünk egymásra. Aztán
kinyitjuk az ajtót, és meglátjuk Einart, aki szörnyülködve
nézi magát a tükörben, miközben Viktor pukkadozik a
röhögéstől. Einar vörös képpel ordít, amitől Viktor csak
még hangosabban röhög. Nehéz Einart komolyan venni
azzal a bajusszal.
– Mit mond? – kérdezem Magnust.
– Néhányat azok közül, amiket megtanítottam. Viktor és
én jobban tesszük, ha rajta tartjuk a szemünket.

– Velem is játszhatod azt a kérdezős dolgot?

Épp A titkos kert című regényt olvasom. Felnézek, és
látom, hogy Jane áll az ajtóban. Úgy néz ki, mint aki
egyenesen az istállóból jött, mert szalmaszálak vannak a
hajában. Míg Magnus és én elmentünk, Jane elkezdett
lovagolni. Annak idején, gyerekkorában is hódolt ennek a
szenvedélynek.
– Úgy érted, a kérdezz-feleleket?
Áthalad a szalonon, és leül velem szemben. Úgy döntök,
nem teszem szóvá, hogy fadarabokat és koszt hozott be a
cipőjén. Úriasszonyból malaccá avanzsált.
–  Még mindig nem mesélted el, hogy mi történt a
faházban. Már csak egy napod van. Döntést kell hoznod.
Felülök és körbenézek, hátha Magnus és Ottar
hallótávolságon belül vannak.
– Nyugi – mondja. – Magnus elment futni. Azt hallanád,
ha megérkezett volna. Az az ember, ha akarna, sem tudna
csendes lenni.
– Hol van Ottar?
– Ő is fut.
– És Einar?
–  Itt vagyok – szól Einar, és felemeli a kezét. Hirtelen
megjelenik a helyiség sarkában. Jó eséllyel már régóta ott
üldögélt.
–  Jó ég, Einar! – felpattanok, mint mindig, amikor
felfedezem. – Bajusszal feltűnőbb volt.
Felhúzza az egyik szemöldökét, de nem szól semmit,
csak kimegy. Jó adag szappan és Jane szupererős
szemfestéklemosója kellett ahhoz, hogy eltüntessék a
műbajuszt.
Jane figyeli, amíg kimegy, aztán rám néz.
– Mi történt?
 –  Ki mondta, hogy történt valami? Úgy értem, Einar
bajuszán kívül.
–  Te és Magnus a kirándulás előtt már flörtölni
készültetek. Csillogó szemmel néztetek egymásra, most
pedig úgy kerülitek a másikat, mintha leprásak lennétek.
– Soha nem néztünk egymásra úgy. És nem is akartunk
flörtölni.
–  Talán te azt hiszed, hogy nem, de a szemem előtt
játszódott le egy filmdráma részlete. Mintha a Downtown
Abbey-t látnám. Csodálatos volt!
Beljebb húzom a lábam.
– Örülök, hogy jól szórakoztál.
– Valami történt. És el kell árulnod, mi az.
– Hideg van. Be kéne gyújtanunk a kandallóba.
–  Ha ezzel akarod a tudtomra adni, hogy menjek tüzet
rakni, akkor felejtsd el. Csak akkor gyújtok be, ha elárulod
az igazat. Lefeküdtél vele?
–  Dehogy! – kiáltom, és elvörösödik az arcom, mert
milliószor gondoltam már rá.
– Nem?
– Nem. Ööö… Csókolóztunk – bököm ki végül.
Jane elismerően mosolyog.
– Tudtam, hogy valami történni fog. Pont ezért akartam
itthon maradni. Milyen volt?
Lehunyom a szemem, a kanapéra hajtom a fejem, hogy
újra átéljem a pillanatot. Eszembe jut Magnus
szenvedélyes csókja és a csípőmhöz szorított merevedése.
– Nagyon jó – válaszolom halkan.
 –  Akkor mi a frászért kerülöd? Minden lehetőséget ki
kéne használnod.
Sóhajtok.
–  Mert nem akarom, hogy befolyásolja az
ítélőképességemet.
–  Ella! Ez nem elhomályosítja az ítélőképességedet,
hanem elfedi! Ha kívánod, menj hozzá feleségül!
–  De még mindig nem szeretem. Mi lesz, ha a
házasságunk nem fog másról szólni, csak a szexről?
Ilyen csalódottnak még nem láttam Jane-t.
–  Te nem vagy normális! Tudod, hogy a legtöbb nő –
beleértve engem is – bármit megadna azért, hogy a
házassága másról se szóljon, csak a szexről?
– Szerelmes akarok lenni – mondom. – Mi van, ha soha
nem érzek majd iránta szerelmet? Mi van, ha… – tudom,
hogy ez a legnagyobb félelmem – mégis beleszeretek, de ő
nem viszonozza az érzéseimet?
Jane együttérzően rám néz.
–  Erre senki nem tudja a választ. Még azok sem, akik
szerelemből házasodnak. A szerelem alábbhagy az évek
során. Még akkor sincs garancia az örök szerelemre, ha
mindketten szerelemmel a szívükben álltak az oltár elé.
–  De őket legalább az érzés, nem pedig a kényszer
vezérli.
–  Te talán nem szerelemből házasodsz, mégis vezérel
valami. Máskülönben nem lennél itt, és nem
gondolkodnál azon, hogy hol legyen az otthonod.
Eddig nem gondoltam rá, hogy itt is lakhatnék, de mivel
a követeléslistára tehetem, még valósággá válhat.
Jane folytatja, de ezúttal még halkabban.
–  Ha igent mondasz, tudni fogod, milyen szándékból
tetted.
Csakhogy a legfőbb okot, amiért házasságot kötnék,
kénytelen vagyok sutba vágni.
Lesz erőm és hallatni tudom a hangom.
Változtathatok a világon.
Az emberek tisztelni fognak.
Apám becsülni fog.
Szóval a legfőbb ok, amiért igent mondok: a remény.
Nem tudom, mit tartogat számomra a jövő, de abban
biztos vagyok, hogy van, amiben érdemes reménykedni.
És a legtöbb remény jelen pillanatban Magnushoz
fűződik.
Titkon nagyon hiszek benne.
Megszólal a telefonom, ami jócskán kizökkent a
gondolkodásból.
Gyorsan felkapom az asztalról, és a kijelzőre nézek.
– Apád az? – kérdezi Jane.
Elszomorodom. Apám egyszer sem hívott, mióta itt
vagyok.
Az a gyanúm, hogy ez a királyné lesz. Oslói
magántelefonszám.
A fejemet csóválom, és közben beleszólok.
– Halló!
– Ella, kedves – szól Magnus anyja.
– Jó napot, felség! – mondom a torkomat köszörülve.
 – Kérem, csak Else.
–  Magnusszal szeretne beszélni? – kérdezem, és nem
tudom, honnan kapta meg a számomat. Ráadásul semmi
kedvem vele telefonon beszélni.
– Nem, egyáltalán nem. Önnel szeretnék váltani néhány
szót.
Szent ég!
–  Tudja, hogy holnap odamegyünk az ügyvédekkel, és
véglegesítjük a szerződést.
Istenem!
–  Igen. Csak valamiért azt hittem, hogy mi megyünk a
palotába.
–  Az túl kockázatos. Valaki megláthatja. A sajtó még
mindig árgus szemmel figyeli Magnust.
Fáj a gondolat, hogy voltam a bárban és a faházban, de
a királynénak erről fogalma sincs.
–  Mondja meg Magnusnak, hogy holnap még dél előtt
végzünk, hogy ebédre visszaérjek a palotába.
Istenem!
– Rendben – suttogom. – Viszonthallásra!
Leteszem, és nem érdekel, hogy kellően udvarias
voltam-e a királynéval, vagy sem. Hogy lehet valaki
ennyire elbizakodott a döntésemet illetően?
– Mi az? – kérdezi Jane.
Kétségbeesett pillantást vetek rá.
– Azt hiszi, hogy igent mondok.
– És?
Sóhajtok, és felállok.
 –  Muszáj lepihennem. Most képtelen vagyok
gondolkodni.
Pont ettől félek.
Bemegyek a szobába, becsukom az ajtót, és az ágyra
vetem magam. Muszáj tisztán látnom. Kell egy
lélegzetvételnyi idő. Csakhogy mégsem akarok
gondolkodni, mert tele van a fejem.
Olyannyira, hogy nem telik bele néhány perc, és mély
álomba szenderülök.
Csak akkor kelek fel, amikor hallom, hogy valaki a
nevemet suttogja.
Kinyitom a szemem. Koromsötét van, csak kintről
szűrődik a szobába halványan a fény. Jó eséllyel már
vacsoraidő. Aztán feltűnik, hogy valaki fölém tornyosul,
és csillogó tekintettel néz rám.
Mély levegőt veszek, de nem félek.
– Magnus? – kérdezem.
–  Nem akartalak felébreszteni – suttogja. Az ágy
szélénél áll, egyik kezét a matracra támasztja, néhány
centire a csípőmtől. – Nemsokára kész a vacsora.
– Ó! Ilyen sokáig aludtam?
– Szükséged volt rá.
Hosszú szünet következik. Hallom a légvételét, és
érzem, hogy lüktet a vér az ereimben.
– Hagytam neked teret, Ella. De most már vége.
– Vége?
Bólint.
– Hagytam, hogy azt tedd, amit kell, és átgondold, amit
kell. De most ideje, hogy az én igényeim kerüljenek
előtérbe.
Most álmodom? Mi a fene folyik itt?
– Miféle igények?
Jó az nekem, ha tudom?
–  Mindketten tudjuk, mi lesz holnap. Mindketten
tudjuk, hogy adtam neked teret és magadra hagytalak,
hogy meghozd a döntést. De most már elegem van a
tötyörgésből, és elegem van abból, hogy várnom kell, míg
végre elhatározod magad.
Most viccel?
–  Végre elhatározom magam? – kérdezem dühösen.
Mostanra úgy kipattan a szemem, mintha leöntöttek
volna hideg vízzel.
Felülök.
–  Nyilván ahhoz szoktál, hogy mindenki aranytálcán
nyújtja át neked a dolgokat, és úgy ugrál, ahogy te
fütyülsz. Csakhogy én nem vagyok ilyen. Ez életbe vágóan
fontos dolog. Az isten szerelmére! Még csak huszonkét
éves vagyok, Magnus. Egyik nap még azon agyaltam,
hogyan kedveltethetném meg magam a lakótársaimmal,
és az volt a legfontosabb kérdés, hogy jelest vagy
dicséretest kapok-e a vizsgán. Most pedig azt kell
eldöntenem, hogy hozzámenjek-e a norvég
trónörököshöz. Míg nem léptél az életembe, fel sem
merült bennem a házasság gondolata. Hogyan várhatod,
hogy…
– Nem veszlek feleségül.
 Szavai úgy hatnak, mintha tőrt vájt volna a szívembe.
– Tessék? – nyögöm ki alig hallhatóan.
–  Mással fogok összeházasodni – mondja olyan
szenvtelenül és nyeglén, mintha nem is érdekelné a
szavainak súlya. – Nem kell gondolkodnod. Majd a belga
hercegnőnél próbálok szerencsét. Lekerültél a listáról,
Bolygó Hercegnő. Visszatérhetsz az eddigi életedhez.
Ezzel megfordul, és az ajtó felé veszi az irányt.
Nem tudom, hogy sírjak-e, vagy inkább elküldjem az
anyja méhébe.
Az utóbbi mellett döntök.
–  Te seggfej! – ordítom, aztán kipattanok az ágyból,
odarohanok, és a falhoz lököm.
Legalábbis megpróbálom. De a teste olyan nehéz, hogy
mozdítani sem tudom.
– Te szemétláda! – üvöltöm, és be akarok húzni neki. –
Te, te…
– Szarzsák? – javasolja, és esküszöm, vigyorog.
–  Ez nem fejezi ki azt, ami valójában vagy. Te pöcs!
Faszfej! Bármi, amit tegnap Einar mondott.
– Kivertem a nagypapád farkát.
– Tessék? Jó ég! Ezt mondta? Jaj, ne!
Megfogja a csuklómat, és kőkeményen megszorítja.
– Mondtam, hogy szeretem, amikor undok vagy velem.
–  Cseszd meg! – ordítom, és biztosra veszem, hogy
közben sikerült az arcába köpnöm. Bár a félhomályban
nehéz megmondani.
– Játszottál velem! Kihasználtál! Hazudtál, és elhitetted
velem, hogy engem akarsz.
– Ella! – mondja nyugodtan. – Csak segítek meghozni a
döntést.
– Egyedül kell meghoznom!
–  Úgy csinálsz, mintha a te térfeleden lenne a labda,
holott az enyémen van. Azt hiszed, arra várok, hogy
mikor mondasz igent vagy nemet? Én csak azt akartam
tudni, hogy méltó feleségem lennél-e.
A padlóra meredek, és kis híján összerogyok.
Jó ég. Ezek szerint nem tart érdemesnek a házasságra.
Nem érek semmit. Ismét lesöpörtek, eltiportak…
Megszakad a szívem.
– És igen – teszi hozzá egyszerűen.
Felkapom a fejem.
– Tessék?
– Méltó feleségem lennél, Ella.
Folyamatosan pislogok.
–  Nem értem. Az előbb azt mondtad, hogy a belga
hercegnőt veszed feleségül.
–  A belga hercegnő szerintem legalább hatvanéves. És
annak ellenére, hogy jól kijövök a nálam idősebbekkel,
azért valahol meg kell húznom a határt.
Mi a fene?
– Nem értem. Akkor miért mondtad?
– Mert kíváncsi voltam a reakciódra.
– Te seggfej!
Megpróbálom képen törölni, de ismét megszorítja a
csuklómat.
 – A reakciómra? Kis híján összetörted a szívem.
Még a halvány fényben is látom, hogy ellágyulnak a
vonásai.
– Hát nem ez a válasz?
Igaza van. Ezzel alaposan megfogott.
Már a gondolat is fájt, hogy elválnak útjaink és mást
vesz feleségül. Akkor miért merült fel bennem egyáltalán,
hogy nélküle folytatom tovább? Talán azért, mert egyszer
az életben szerettem volna én irányítani az eseményeket?
–  Nézd, Ella – kezdi, aztán elengedi a csuklómat, és az
arcom két oldalára teszi a kezét, mire még kisebbnek
érzem magam. Ahogy rám néz, ragyog a szeme. – A
helyzet nem változott, de mi igen. Talán nem így
képzeltük az életünket, de most nem látok más megoldást.
Tudom, hogy megvannak a magad tervei, ahogy nekem is.
Tudom, hogy csak néhány hete ismerjük egymást, és azt
is, hogy nem szerettünk egymásba. Még az is kérdés, hogy
kedveljük-e egymást. Abban viszont száz százalékig biztos
vagyok, hogy veled akarom végigcsinálni, és őszintén
remélem, hogy te is így vagy ezzel.
Lassan visszatér a légzésem és helyreáll a pulzusom.
– Kérdezz-felelek – mondja halkan.
– Nem úgy hangsúlyoztad.
– Ez túl komoly ahhoz. Feleségül jössz hozzám, Ella?
Próbálok nem gondolkodni.
Kinyitom a szám, és gyorsan kibököm:
– Igen.
Úgy elvigyorodik, hogy egészen kisfiús lesz tőle.
 – Komolyan gondolod?
A fenébe. Igen!
–  Igen. Komolyan. De van néhány követelésem, amit
listába gyűjtöttem. Ezt figyelembe kell vennetek, mert
feltételei a házasságnak.
– Tudom. Már említetted néhányszor.
– Nem tudom, teljesíted-e őket.
– Bármit teljesítek, amit kérsz, Ella.
Akkor kezdjük a legdurvábbal.
– Az egyik kérés a szexre vonatkozik.
– A tekintetben szívesen állok rendelkezésedre.
– Én csak… – mosolygok.
–  Ella! – kezdi, és megfogja a kezem. – Tudom, hogy ez
nem a megszokott. Nem várok tőled semmit. Mindegy,
hogy a házasságkötés napján, vagy azután történik.
Napról napra egymáshoz csiszolódunk.
Hátrahajtom a fejem.
–  Komolyan? Ez nem a tipikus Magnus-féle
megközelítés.
–  Azt nem mondtam, hogy nem foglak megpróbálni
elcsábítani. Hidd el, hogy minden erőmmel azon leszek.
Kis híján térdre rogyok.
– Én pedig hagyom magam.
– Nem fogsz csalódni.
Az ajkába harap, aztán elmosolyodik.
Utána lehajol, és egy hatalmas, lágy, nedves csókot
nyom az ajkam mellé. Nem gondoltam, hogy ezzel felkelti
bennem a szexuális vágyat.
 –  Szólok a szakácsnak, hogy mindjárt jössz – mondja,
aztán kimegy.
Alig kapok levegőt. Mintha mindet elszívta volna
előlem.
Jó ég! Mit művelünk?
 MAGNUS

Megházasodom.
Ettől a gondolattól régen falnak mentem volna, most
viszont mosolygok.
Na jó, kicsit félek. Mondhatni, rettegek. Kívül
mosolygok, belül szétvet az ideg.
De épp erre számítottam.
Ella és én fejest ugrottunk az ismeretlenbe.
Az utolsó békés napunk az volt, amikor igent mondott
nekem.
Másnap megjelent anyám.
Úgy volt, hogy apám is vele tart, de nem érezte túl jól
magát, aminek hallatán csak még idegesebb lettem.
Anyám azt mondta, hogy ne aggódjak, nemsokára
találkozhatok vele, úgyhogy Sigurddal és Ella ügyvédjével
– Ella volt olyan okos, és megbízott egyet – összegyűltünk
a szalonban, és megírtuk a szerződést, amiben Ella
feltételei is szerepelnek. (Kivéve persze a szexre
vonatkozó részt.)

1. Ő választja ki, hogy hol fogunk lakni. (Ezt a helyet

választotta. Nem tudom, miért, de állandóan Thornfield
Hallnak nevezi.)
 2. Minél hamarabb megalapítja a saját nonprofit
vállalatát. (Javasoltam, hogy nevezze Bolygó Hercegnője
Alapítványnak, de nem tetszett neki az ötlet.)
3. Ha nyilvános megaláztatásban részesül, mint például
viszonyt folytatok valakivel a háta mögött (kizárt dolog),
vagy bármi olyat teszek, ami rá nézve sértő, akkor
jogában áll rögtön kilépni a kapcsolatból. Ha ez a
házasságkötésünk után következik be, akkor közös
megegyezéssel elválunk.
4. Lesz egy kutyánk (lehetőleg menhelyi).
5. Nyitunk egy kutyamenhelyet. (A négyes pontban
szereplő feltétel magával hozta az ötödik pontot. Én pedig
a szerződésbe foglaltattam, hogy enyém a névválasztás
joga.)
6. Egyetemi tanulmányait Oslóban is befejezheti.

Miután aláírtuk a szerződést, anyám büszkén közölte,

hogy ő biztosra vette Ella beleegyezését, ezért a húgaim
közreműködésével máris nekilát az esküvőszervezésnek.
Átadta Ellának a csillogó eljegyzési gyűrűt, amit ő maga
választott. Nálam nyilván nem volt olyan gyűrű, amivel
eljegyezhettem volna, de szívesen választottam volna én.
Mondanom sem kell, hogy innentől kezdve kicsúszott a
kezünkből minden irányítás. Ella és én két hétig lehettünk
távol a világtól, hogy aztán ízekre szedjenek minket.
Még szerencse, hogy együtt csináljuk végig. Kettőnk
közül én voltam az, aki hozzászokott a nyilvánossághoz,
és igyekeztem őt védeni, amennyire lehet.
Aztán itt ez a közös tévéinterjú. Ráadásul nem egy
norvég csatornával, hanem rögtön a BBC-vel. Azt hinné az
ember, hogy ők már túl vannak a hercegipár-őrületen, de
úgy tűnik, hogy egy újabb, Meganhoz és Henrikhez
hasonló párt keresnek. Úgy tesznek, mintha Ella is az
övék lenne, mert az Egyesült Királyságban végezte az
iskoláit.
– Hogy nézek ki?
A tükör előtt állok, és a nyakkendőmet igazgatom,
amikor Ella megáll mögöttem az ajtóban. Úgy terveztük,
hogy kiöltözünk az interjúra, de ahogy meglátom, kis
híján megáll a szívverésem.
Leesik az állam, alig kapok levegőt.
Egyszerű, királykék, ujjatlan ruhát visel.
Szépen kiemeli az alakját, miközben aranyszőke,
hullámosított haja a vállához ér. Még nem láttam ilyen
formásnak. Legszívesebben az ujjam köré csavarnám a
szabadon lengedező tincseit.
Lassan megfordulok, ő pedig szégyenlősen közelít.
Aztán megáll a szoba közepén, oldalra billenti a csípőjét,
felemeli a karját, és így szól: – Tádám!
– Szóhoz sem jutok – nyögöm ki végül, és megnyalom a
szám szélét.
Mosolyog.
–  Azt látom. Talán többször kéne így kiöltöznöm.
Holnap úgyis ruhapróba, és néhány nap múlva
jegyesfotózás. Őszintén szólva nem tudom, miért, mert
nemsokára úgyis összeházasodunk.
– Tudod, hogy anyám ötlete. Most legalább boldog.
Bólint, aztán egymásra nézünk, és meg sem szólalunk.
Már öt napja aláírtuk a szerződést, és két napja, hogy
nyilvánosságra került az eljegyzésünk híre. Szinte sülve-
főve együtt vagyunk, és sok olyan intim pillanatot élünk
át, mint a mostani. Érezni közöttünk a szexuális energiát.
Minden olyan szokatlan és különös, ráadásul rémisztő!
Viszont kétségtelen tény, hogy még soha nem akartam úgy
nőt, mint Ellát.
És tudom, hogy ő is engem akar.
A testi intimitás mégis arra az egyetlen csókra
korlátozódott, amit a faháznál váltottunk. És annak
ellenére, hogy igyekszem tiszteletben tartani a kérését,
kiéhezett vagyok, és semmi mást nem akarok, mint
levetkőztetni, az ágyra fektetni, és úgy megdugni, hogy az
ordításától zengjen a ház.
– Van egy kis gond – mondom halál komolyan.
– Mi az?
– Nagyon kívánatos vagy.
–  És ez gond? – kérdezi egy kis szünet után,
kikerekedett szemmel.
Vigyorgok, és közelebb megyek hozzá.
– Igen. Az.
Megállok közvetlenül előtte, és megérintem a haját.
Végigsimítok a fürtjein, aztán a vállára fésülöm.
– A történet szerint hosszú ideje vagyunk kapcsolatban.
Hol szakítunk, hol ismét összejövünk. Aztán végül
megtörtem, és szerelmet vallottam neked. Levettelek a
lábadról a leánykéréssel, melynek része volt az idomított
pávák tánca, a galambröptetés és egy majom. És azért,
hogy a közönség elhiggye a történetünket, az interjú
során úgy kell tennünk, mintha szenvedélyes pár
lennénk, és kicsattannánk a boldogságtól, amiért
nemsokára összeházasodunk. Ugye érted, hogy mire
gondolok?
Érti. Már a légvételén hallom, és a szempillája
rezdüléséből is tudom. Az ajkamat bámulja, aztán egy
nagyot nyel. Nyakának bőre olyan puha és selymes, hogy
legszívesebben vámpírrá változnék.
Végigsimítok a vállán, aztán a karján, végül a kézfején.
– Minél többet érintelek és minél többet érintesz, annál
hihetőbb lesz a történetünk. Ha viszont így megyünk oda,
látszani fog, hogy te legszívesebben hanyatt-homlok
menekülnél a közelemből. Akkor pedig nem leszünk
hitelesek.
– Már nem menekülök – suttogja, és a szemembe néz. –
Tegyél próbára.
Mosolygok.
–  Úgy lesz. De előbb talán neked kéne próbára tenned
engem.
Hátralépek.
– Hajrá. Érints meg!
– Parancsra nem megy – sóhajtja.
– Dehogynem. Engedélyt kapsz rá.
– Ez így nem helyes.
 – Jelen pillanatban semmi nem helyes.
Odamegyek az ajtóhoz, és becsukom.
Aztán bezárom.
–  Mit csinálsz? – kérdezi óvatosan. – Magnus! Azt
hittem…
–  Lazíts – mondom, és megfordulok. – Semmire nem
kényszerítelek.
De ahogy odamegyek, leveszem a nyakkendőmet, és az
ágyra hajítom. Aztán leveszem a zakómat, és a kanapéra
dobom.
– Magnus!
Mosolygok, és elkezdem kigombolni az ingem. Ez elég
merész húzás részemről, de már láttam, ahogy a testemet
bámulja, és sejtem, mire gondol közben. És azt is tudom,
hogy szégyelli magát emiatt.
Tekintve, hogy kicsit kevésbé tapasztalt, nyilván fél
tőlem, és az előéletem sem túl bizalomgerjesztő a
számára.
Jobb, ha sebezhetőnek mutatom magam.
–  Házasságkötésünk után ezt a testet látod majd
mindennap, minden éjjel – mondom, és a földre hajítom
az ingem.
–  Ez nem volt a szerződésben – jelenti ki, amikor
lehúzom a nadrágom. – Tudod, hogy külön hálószobát
akarok.
Úgy teszek, mintha nem fájna, hogy még mindig
ragaszkodik a különalváshoz.
–  Akkor ez az a test, ami mellett a történetünk szerint
évek óta alszol – helyesbítek, amikor a nadrágom a
bokámra csúszik, és már csak a szürke bokszer marad
rajtam. – Jól nézd meg, kérlek, máskülönben kár volt
ennyi energiát fektetnem a dologba. Még hosszú
házasévek várnak ránk, és senki nem lesz, aki csodálja a
kőkemény munkával megformált testemet.
Próbál nem mosolyogni, amikor a farkamra néz.
Kőkemény. Ennél keményebb már nem is lehetne.
Az alsónadrág peremére csúsztatom a hüvelykujjamat.
– Maradjon, vagy menjen?
–  Maradjon – válaszolja halkan. – Már épp elég nehéz
volt mindezt feldolgozni.
– Pedig van itt még min dolgozni.
Nevet, és jobban elvörösödik, mint eddig bármikor. De
amikor rám néz, ördögien csillog a szeme. Mintha élvezné
a játékot.
– Most mi lesz? Csak állsz ott letolt gatyával, és közben
várod, hogy jobban összemelegedjünk?
–  Ne feledkezz meg a merevedésemről. Igazán remek
kiegészítő.
A fejét csóválja, és lehunyja a szemét.
– Őszintén, Magnus, olyan vagy, mint egy gyerek.
–  Ahogy a többi férfi is az. Érints meg, és fedezz fel
magadnak!
–  Ez nagyon bizarr – mondja, amikor kilépek a
nadrágból, aztán leveszem a zoknimat és félrehajítom.
Most már tényleg csak az alsónadrág van rajtam.
–  Akarod, hogy az emberek elhiggyék, hogy mi testi
értelemben is tökéletes pár vagyunk?
–  Én… – kezdi, aztán elhallgat. Közben folyamatosan
bámul, mintha most adott volna magának engedélyt a
szabad nézelődésre. Megnyalja a száját, aztán így szól: –
Meg tudom játszani.
Erre nem mondok semmit, mert tudom, hogy bármit
szólnék, rosszat tennék vele. Úgy érzem magam, mint egy
nyomorult halász, aki órákig vár a parton, hogy a hal
végre ráharapjon a csalira.
Ella közelebb jön.
Úgy tűnik, működik a módszerem.
Csendben maradok, és még a lélegzetemet is
visszafojtom, nehogy megijesszem. Felém nyújtja a karját,
és megérinti a vállamon lévő viking tetoválást.
– Ezt mikor szerezted? – kérdezi.
–  Húszéves koromban. Thaiföldön jártam, és ezzel
ébredtem.
Mosolyog, és végigsimít a körvonalakon. Bőröm életre
kel az érintésétől. – Ez nem hangzik túl romantikusan.
–  Nem. Hogy őszinte legyek, az életem nagy része sem
az. Találomra, hirtelen felindulásból döntök.
Szúrós tekintettel néz rám.
–  Úgy értem, az utazásokat illetően, vagy a
tetoválásaimat illetően. A pénzt is így költöm. Néha csak
egyszerűen elindulok, és kész. Más országban ébredek.
Aztán veszek egy autót, és otthagyom valahol. Tetoválást
csináltatok. Ha tudni akarod, akkor a vikingtetoválásra
már régóta vágytam. Thaiföldre is el szerettem volna
jutni, és az is nagy álmom volt, hogy egy napig Ferrarit
vezessek. Furcsa vágyaim vannak, ez tény.
–  Nagyon furcsák – helyesel, és végigsimít a
karizmomon. – De talán ez tetszik benned a legjobban.
– A duzzadó bicepszem?
–  Az… egyediséged. Átlagosnak lenni rettentően
unalmas, én pontosan tudom. Átlagos vagyok és unalmas.
Mi több: még az átlagosnál is unalmasabb.
Megszakad a szívem.
–  Ez nem igaz – mondom kicsit emelt hangon. – Nem
vagy unalmas. És nem vagy átlagos sem. Okos vagy és
érdekes. Mindennap tanulok tőled valamit. Nem félsz
helyretenni, és mindig rajtam tartod a szemed. Elegáns
vagy és jószívű, és keményen küzdöttél, hogy az lehess,
aki vagy. Ha valaki, én tudom, milyen a küzdelem.
Kíváncsian figyel. Arca csak néhány centire van az
enyémtől, ezért ha előrehajolnék, ajkam az övét súrolná.
Nagy önmegtartóztatásra van szükség, hogy ne
mozduljak.
–  Gyorsabban lélegzel – mondja néhány másodperc
múlva. Ezúttal a mellkasomon simít végig, mely
gyorsabban emelkedik és süllyed, mint általában.
–  Feltüzeltél – vágom rá mélyebb hangon. – Nem
akarom, hogy még egyszer így beszélj magadról.
Megvédelek. Ha kell, saját magadtól is.
A számra néz, és legszívesebben megcsókolnám. Mégis
várom, hogy ő kezdeményezzen. Esküszöm, ha megteszi,
leszakad az ég. Erősen túlteng bennem a szexuális vágy.
 Tudja, hogy a csókon jár az eszem. Talán még örül is
neki. A farkamra néz, és pajzán kifejezés jelenik meg az
arcán.
Végigsimít a másik vállamon, aztán megáll a hátam
mögött.
– Még mindig nem tudom, mit szeretnél pontosan.
Bár nem látom a szemét, pontosan tudom, hogy a
hátsómat fürkészi.
–  A brit előkelőségek soha nem érnek egymáshoz a
nyilvánosság előtt – mondja, és továbbra is a vállamat
simogatja. – Négyszemközt is csak ritkán.
– Norvégiában más szelek fújdogálnak.
– Barbárok vagytok.
Végigsimít a hátamon, és gyengéden karmolni kezdi.
Nagyon jó érzés.
–  Hidd el, hogy én most nagyon visszafogom magam –
vallom be.
– És mi van, ha nem teszed?
– Nem hiszem, hogy képes lennél megállítani.
–  Próbáld ki! – mondja, és hallom a hangján, hogy
mosolyog.
A francba.
Nyelek egyet.
– Tudod, mit kérsz?
– Áruld el!
Nem reméltem, hogy ilyen hamar megismerem ezt az
oldalát. Talán felizgult, miközben megérintett. Én viszont
keményebb vagyok odalent, mint a kő.
 – Ez amúgy a játék részeként feltett kérdés?
– Nem fogom úgy hangsúlyozni.
– Akkor is megválaszolom.
A derekam két oldalára teszi a kezét, aztán
végigcsúsztatja a hasamon, és egyre lejjebb. Az
alsónadrág pereménél megáll.
Szívem a torkomban dobog.
Aztán lejjebb csúsztatja a tenyerét, egészen a
merevedésemig.
Alig látok.
Jóságos ég.
Alaposan megmarkolja.
Helvete.
Most már nem tudom visszafogni magam.
Megfordulok, megfogom az arcát, és vadul,
szenvedélyesen, erősen megcsókolom. Ajka forró és
nedves. Ahogy a nyelvemet egyre beljebb tolom, még
jobban érzem, ahogy a bőrét is.
A fenébe.
Kicsit nyög, miközben a meztelen mellkasomra teszi a
kezét, és próbál ellökni. Én viszont nem tudok várni. Soha
többet.
Erősen megszorítom, egy hangos nyögéssel az ágyhoz
cipelem, és ráfektetem. Tátva marad a szája a
meglepetéstől.
Lehúzom az alsónadrágomat.
Most már semmi nem takar.
Kikerekedett szemmel, lélegzet-visszafojtva figyeli a
kőkemény, meztelen hímtagomat. Elvégre most látja
először. Pont ezt a reakciót vártam. Kicsit riadtnak tűnik,
ami növeli az egómat.
–  Tudod, hogy azóta várok erre a pillanatra, amióta
először megláttalak? Tudod, mennyire kívántalak már a
kezdetektől fogva? Tudod, mióta álmodozom róla, hogy
ezt megtegyük?
– Ne beszélj, hanem csináld – mondja zihálva.
Nem gondoltam, hogy ezt hallom tőle, de még jobban
felvillanyoz. Főképp, hogy érzem a hangján,  kefélni akar.
Eddig bármi tartott is vissza, mostanra nyoma veszett.
Felülkerekedik a bennem rejlő fenevad, aki levadássza a
zsákmányt, és a magáévá teszi, ami jár neki.
Minden ízében akarom Ellát.
Az ágyra kúszom, a combjára teszem a kezem,
széttolom a térdét, és derékig felhúzom a ruháját.
Egy vékony pamutbugyi van rajta, ami épphogy fedi a
lényeget. Úgy tűnik, az ösztönei működésbe léptek, mert
alaposan átnedvesedett odalent.
A bugyija szélére csúsztatom az ujjam, oldalra húzom a
fehérneműjét, így láthatóvá válik a nedves puncija.
–  Helvete – mormolom, és alaposan megszemlélem. –
Tudod, hogy csodálatos vagy? Odalent is tökéletes.
Rózsaszín, nedves, és gyanítom, hogy szűk.
Sóhajt, és egy kicsit feszültté válik. Próbál
megnyugodni. Nem tudom, milyen volt a legutóbbi
élménye, de mindegy. Azt akarom, hogy mától fogva csak
az enyém legyen, és a nevemet ordítsa, miután a csúcsra
juttatom.
–  Ez jó? – kérdezem, és végigsimítok a punciján, míg a
csiklójához nem érek.
Sóhajt, és ide-oda forgatja a fejét, miközben a paplant
markolássza.
– Mondd meg! – követelem.
– Igen – suttogja, és próbálja felemelni a fejét, hogy rám
nézzen.
Ahogy dörzsölgetni kezdem és simogatom, átadja magát
az élvezetnek. Egyre gyorsabban dörzsölgetem.
Egyfelől szívesen elidőznék a lába között.
Másfelől viszont azt akarom, hogy azonnal elélvezzen,
és nyomot hagyjon a kezemen és az arcomon.
Tudom, hogy az utóbbi változat lesz a befutó.
Anélkül, hogy bármit mondanék, lehajolok és
nyalogatni kezdem a combját. Nyöszörög, és libabőrös
lesz.
Ujjamat a puncijába dugom. Nedves és kiéhezett,
amilyennek hittem. Szó szerint elolvad az érintésemtől.
–  Érzem a nedvességedet – nyögöm, és csókolgatni
kezdem a combját. – Azt akarom, hogy az arcomba élvezz.
Napokig kortyolgatnám a nedvességedet.
Erre összerezzen. A káromkodást már megszokta, de a
mocskos szavakat még nem.
Csak egy módon változtathatok.
–  Akarod? – kérdezem, és hátrahajtom a fejem, hogy
ránézzek. – Akarod, hogy megujjazzalak?
Még mélyebbre dugom az ujjam, mire homorítani kezd.
– Vagy a számmal csináljam?
– Igen! – kiáltja.
Vigyorgok, és feldugom három ujjamat. Úgy rászorít,
mintha satu lenne.
– Mi igen?
– Istenem, Magnus! Mindent! Mindent akarok!
Basszus.
Ha továbbra is így beszél, itt és most fogok elélvezni.
Persze miért is ne?
Előrehajolok és nyalogatni kezdem a combjánál,
miközben magamba szívom az édes illatát, a másik
kezemmel pedig gyorsan végigsimítok a farkamon.
– Bakker! – nyögök, amikor lenyúl és a hajamba markol,
miközben arccal a lába között vagyok. Ajkam a
szeméremajkához ér, az ujjam hegyével a csiklóját
ingerlem, aztán a hüvelybemenetéhez szorítom a
nyelvem, és alaposan feldugom.
– Gyere még! – dünnyögöm, ahogy megemeli a csípőjét,
és még többet akar.
Hihetetlen.
Dögös, kívánatos, szűk és nedves.
Buja.
Érzem a nyelvemen a sós-édes ízt, amelyért teljesen
odavagyok. Ízlelném a végtelenségig. Azt akarom, hogy
Ella nyögdécseljen, és a nevemet kiáltsa, amikor elélvez.
Azt akarom, hogy ne hercegnőként viselkedjen.
Pajzánnak és kéjencnek szeretném látni.
Egy olyan herceggel, mint én.
 Felsikolt, megmarkolja a hajamat, és folyamatosan
mozgatja a csípőjét, hogy még többet kapjon belőlem.
Mindent beleadok. Jobban feldugom az ujjaimat,
simogatom, nyalogatom a csiklóját, és már csurog az
államról a nedvessége.
–  Magnus! – ordítja. Tudom, hogy már csak néhány
másodperc, és a csúcsra jut.
Folytatom.
Hatalmába keríti az orgazmus. Vaginája lüktet az ajkam
alatt, én pedig folyamatosan szívogatom, kifulladásig.
Aztán hátrébb húzódom, és figyelem, ahogy vonaglik és
zihál. Várom, hogy visszatérjen a földre.
Amikor ez megtörténik, magamhoz nyúlok. Egyre
gyorsabban verem a farkam.
– Ez az! Figyeld! – mondom elcsukló hangon. – Figyeld,
ahogy elélvezek.
Kikerekedett szemmel figyeli, ahogy maszturbálok.
Egyre nagyobb és vastagabb a farkam. Már a látvány is
elég.
Lehunyom a szemem, kicsit elsötétül a világ, és
szanaszét spriccel az ondóváladékom. Felnyögök, és a
combjára élvezek.
Tovább dolgozom az ügyön, hogy az utolsó csepp
váladék is kijöjjön, aztán diadalittasan bámulom a
csupasz bőrére csurgatott ondót.
Tekintve, hogy folyamatosan kőkemény volt a farkam
az elmúlt hetekben, csodálom, hogy eddig kibírtam.
Ella kielégülten, halálos nyugalommal nézi a combján a
váladékomat.
– Ne izgulj. A ruhádat nem koszoltam össze.
Lassan elengedem a farkam, és fölé hajolok.
–  Ez volt az első kör – mondom, és megcsókolom. Azt
akarom, hogy megízlelje a saját váladékát. – Mit szólnál
egy másodikhoz?
– Máris? – kérdezi szexi torokhangon.
– Adj egy másodpercet, és…
– Magnus!
Valaki kopog, mire mindketten összerezzenünk.
Jane az.
–  Nem találom Ellát! – kiabálja, és örülök, hogy nem
akarja ránk törni az ajtót, bár szerencsére kulcsra zártam.
– Ha önnel van, legyen szíves, mondja meg neki, hogy
megérkezett a limuzin, úgyhogy azonnal jöjjön.
Nem mondok semmit, csak Ellára nézek, és mosolyogva
kifésülöm a kócos hajtincset az arcából.
Nem hiszem el, hogy ez megtörtént.
–  Úgy tűnik, a második kör egy kicsit várat magára.
Most, hogy a számra élveztél, én pedig a lábadra,
szerintem testileg egy kicsit közelebb kerültünk
egymáshoz, nem gondolod?

Az interjú a vártnál jobban sikerült.

Érezhetően közelebb kerültünk egymáshoz, akár egy
igazi szerelmespár.
 De azért nem volt sétagalopp. A szexuális feszültség
erősebb lett közöttünk, mint valaha. Azok után, hogy
megkaptam Ellát, csak még jobban vágytam rá, és
szerintem ő is így érzett irántam.
Úgy mentünk az interjúra, mint két pajzán tinédzser,
úgyhogy nem a legjobb formánkat hoztuk. Volt néhány
üres pillanat, és jó párszor csak kuncogtunk és
ölelkeztünk. Nem tudom, mi lesz ebből, de a végén azt
mondta a riporter, hogy látszik, milyen szerelmesek
vagyunk egymásba.
Ez volt a cél.
Csakhogy mégis fura a szerelem szót hallani, ha a
kettőnk kapcsolatáról van szó. Végig a testiség és a szex
járt a fejemben, és talán ez hatott ki. Pedig egyszer sem
gondoltam szerelemre.
Kíváncsi lennék, hogy ez mikor fog változni.
–  Ez elég idegtépő volt – mondja Ella, amikor a kint
várakozó limuzin felé tartunk. Egy csomó ember gyűlt
össze a tévéstúdió előtt, és fotóznak. A szokásos módon
integetek és mosolygok, miközben Ella legszívesebben
köddé válna.
– Elragadó voltál – nyugtatom. – Nem olyan profi, mint
én, de azért megteszi.
Sóhajt, aztán elneveti magát.
Beülünk a limuzinba. Ottar már a hátsó ülésen vár
minket.
– Milyen volt? – kérdezi, amint kihajtunk.
Megcsókolom Ella kézfejét.
 – Szerintem jól ment.
Ella hozzám bújik, és boldogan mosolyog.
– Sajnálom, Ella, de Magnusnak és nekem még van pár
elintéznivalónk a palotában – mondja bocsánatkérően
Ottar.
– Igen? És mi az? Ella miért nem jöhet? – kérdezem.
–  Van pár dolog, amit el kell olvasnia és alá kell írnia,
felség. Ugyanis nemsokára részt vesz a tanácskozáson,
úgyhogy célszerű volna felkészülnie.
A fenébe. Erről teljesen megfeledkeztem. Ez az első
lépés, hogy király legyek.
Próbáltam nem gondolni rá, bár tudtam, hogy előbb-
utóbb szembesülök vele. Apa emlékeztetett rá a minap,
hogy ideje elkezdenem a betanulást.
Sajnálkozó pillantást vetek Ellára.
– Elleszel egyedül a birtokon?
– Ott van Jane. Te is tudod, hogy egy perc nyugtom sincs
tőle – mosolyog. – Úgyhogy elleszek.
Én viszont nem. Képtelen leszek a papírokra
koncentrálni, ha közben folyamatosan Ella jár a
fejemben.
Minden figyelmemet leköti.
És ezt egy kicsit sem bánom.
 ELLA

–  Ön igazán elragadóan néz ki, Ella kedves – mondja a

király, amikor belép a nappaliba, miközben épp a teámat
kortyolgatom.
Gyorsan fel akarok pattanni, de feltartja a kezét.
– Csak maradjon ülve. Tudom, hogy nem számított rám.
Igazság szerint valóban nem. Az egész reggelt a királyi
palotában töltöttem, hogy menyasszonyi ruhákat
próbáljak. A királyné azt mondta, kizárt, hogy boltban
vásároljam meg az esküvői ruhámat, ezért tegnap este a
telefonomon végignéztem a kínálatot, és kiválasztottam a
nekem tetsző fazonokat.
A királynénak mindet jóvá kell hagynia, mert úgy tűnik,
hogy ez inkább az ő esküvője lesz, és nem az enyém.
Tény, hogy nem valós házasságot kötünk, de akkor is.
Ottar bevitt Oslóba, mielőtt Magnus felébredt volna, és
megállás nélkül próbáltam egyik ruhát a másik után. A
királyné ragaszkodott hozzá, hogy mindet lássa rajtam,
hiába állt némelyik pocsékul.
Egyik sem volt igazán jó, ezért megengedte, hogy
tartsak egy kis szünetet, míg újabb ruhákat rendelt be
próbára. Közben meghagyta, hogy még véletlenül se
ébresszük fel a királyt, aki az emeleti szobában alszik. (Ez
a parancs inkább a személyzetnek szólt, nem nekem. Én
pontosan tudom a helyem.)
De a király felébredt, és itt áll előttem. Kicsit gyenge,
ezért gyorsan a kanapé háttámlájába kapaszkodik. Jó pár
napja nem láttam, így most megkönnyebbülten
nyugtázom, hogy nincs rosszabbul.
Viszont szemmel láthatóan elég sokat fogyott az első
találkozásunk óta, ami aggasztó. Főképp, hogy sem a
királyné, sem Magnus nem említette, hogy romlott volna
az állapota, ezért meglep, hogy egyre sápadtabbnak és
soványabbnak látom.
–  Hogy sikerült a tegnapi interjú? – kérdezi, aztán
lassan megkerüli a kanapét, és leül velem szemben a
karosszékbe.
– Szerintem jól.
Legalábbis remélem. Őszintén szólva, alig emlékszem.
Azután, ami Magnus és köztem történt a hálószobában,
teljesen összezavarodtam, és minden zavaros. Mi több,
még most is az.
Amikor vége lett az interjúnak, Ottar elvitte Magnust
hivatalos ügyre hivatkozva, engem pedig visszahoztak a
birtokra. Magnus későn jött haza, én pedig nem akartam
bekopogni hozzá.
Még mindig nem akarom elhinni, hogy ez megtörtént.
Nem mintha nem gondoltam volna rá korábban, de az
nagyon megdöbbentett, hogy ennyire kiéheztem az
érintésére. Odalett minden szemérmesség és
tapasztalatlanság, amikről úgy gondoltam, hogy
hátráltatni fogják az élvezetet. Olyan volt, mintha egy
másik Ella lépett volna a helyembe, aki pontosan tudja,
mit akar.
Magnus farkát mindenekfelett. És ahogy a fejét a lábam
közé tette…
Bár ne zavartak volna meg minket!
– Izgul a rendezvény miatt? – kérdezi a király, én pedig
elszégyellem magam, amiért vele szemben ülve pajzán
gondolataim támadtak a fiát illetően. Mégiscsak Norvégia
királyával beszélek, aki nemsokára az apósom lesz.
Ismét rá kell jönnöm, hogy az életem gyökeres
fordulatot vesz.
–  Igen, a rendezvény… – mondom erőltetett mosollyal,
mert fogalmam sincs, hogy ez új információ, vagy csak
egyszerűen megfeledkeztem róla.
Összevonja a szemöldökét, mint aki sejti, hogy miért
viselkedem ilyen kényszeredetten.
–  Tudom, hogy dolgos hét volt ez a mostani – mondja
kedvesen –, de megígérem, hogy a mai rendezvény nem
lesz kimerítő. Ez az első alkalom, hogy ön és a fiam együtt
jelennek meg a társadalmi elitnek tartott eseményen.
Kuncog.
– Na jó. Elég pompázatos lesz, de biztosíthatom, hogy jól
fogja magát érezni. Az emberek már alig várják, hogy
találkozzanak önnel.
Kezd derengeni, hogy lesz valami egy múzeumban.
Őszintén szólva a tévéinterjú, az újságnak készült interjú,
a fényképezkedés, a mindenféle találkozók és az esküvői
előkészületek lassan ízekre szednek. Ez a rendezvény
csak hab a tortán.
–  Nos – megköszörüli a torkát, és kihúzza magát –, ha
nem tartja indiszkrétnek a kérdést… hogy jönnek ki
Magnusszal?
– Jól – válaszolom röviden.
–  Tudja, kedvesem, mi azon kevesek közé tartozunk,
akik tudják az igazat. Előttünk nem kell megjátszania
magát. Mindent tudunk, és jól ismerjük Magnust.
Szünetet tart, aztán folytatja.
– Nem könnyű vele együtt élni.
– Minden rendben… Sőt! Teljesen rendben van, tényleg.
Azt hiszem, mi ketten olyasmit is felfedezünk egymásban,
amit mások nem.
Felcsillan a szeme.
– Valóban? Ez jó hír.
Biztatóan rámosolygok.
–  Magnus más. Talán nem könnyű vele, de pont ez
tetszik benne. Ezért mondtam igent. Szerintem, ha
egymásra támaszkodunk, minden rendben lesz.
–  Nagyszerű – vigyorog. Szerintem a legrosszabbra
számított. – Ezt örömmel hallom, főleg egy olyan hölgytől,
mint ön. Látom, hogy ön ügyesen helyreteszi.
Kicsit félrefordítja a fejét, aztán így szól:
–  Szeretném, ha tudná, mennyire hálásak vagyunk
önnek, amiért segít Magnusnak kikeveredni ebből az
egészből. Nagyon kedves, körültekintő és racionális volt,
pedig sok mindent fel kellett áldoznia. A tény, hogy tagja
kíván lenni egy ilyen őrült családnak… Hihetetlenül
boldoggá tesz. És Magnust is.
A fenébe. Ilyen nagyfokú őszinteségre nem
számítottam. Érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe.
Nem mintha ezen sírni kéne, de nagyon jó érzés, hogy
valaki ilyen nagyra becsül.
– Emiatt ne aggódjon. Részemről a megtiszteltetés.
Az egészben az a vicc, hogy Magnus apjával meghittebb
és hosszabb párbeszédet folytattam, mint a saját
apámmal, amikor megmondtam neki, hogy tényleg
férjhez megyek Magnushoz. Boldognak tűnt, de messze
nem reagált olyan kedvesen, mint a király.
Apám most is távolságtartó volt, mintha a házasságom
híre már nem hozná annyira lázba, mint a legelején.
Viszont egy kicsit megkönnyebbültem a gondolattól, hogy
már nem azért megyek feleségül Magnushoz, hogy őt
boldoggá tegyem. Persze ez is benne van, de nem ez a fő
szempont. Ettől kezdve leginkább rólam szól a történet.
Nem sokkal azután, hogy befejeztük a királlyal a
beszélgetést, megjelent a királyné egy halom ruhával, és
intett a királynak, hogy menjen. Vagy százat felpróbáltam
– nem tudom, a királyi családok miért olyan háklisak a
ruha ujjára –, de egyik sem tetszett. Míg végül az utolsóba
beleszerettem.
Fehér, természetesen ujjas, de bő az ujjrész, és áttetsző
csipkéből van, a könyökéig apró aranygyöngyökkel
díszítve. Az alja görög stílusú, testhezálló, és az alját
ugyancsak aranyminta díszíti. Szexi, romantikus, mégis
szolid.
 Illik hozzám.
–  Nagyon szép – mondja a királyné, miközben a ruhát
csodálom a tükörben. Odajön, és megfogja a könyökömet.
– Bár azzal, hogy ilyen az ujja, megszegjük a szabályt.
– Miféle szabályt?
Legyint.
– Jobb, ha nem tudja. Esküszöm, sokszor az az érzésem,
hogy középkori szabályok alkotják az általunk követendő
protokoll nagy részét. Ne nézzen így rám, én is
beházasodtam ebbe a családba. Sokszor én vagyok az
egyetlen, aki gondolkodik.
Megfogja a hajamat, és megrándul az arca.
– Feltűzi, vagy leengedi?
– Még nem döntöttem el.
– Akkor jobban teszi, ha siet. Már csak két hónap van az
esküvőig.
Na igen. Az esküvő napját is ő választotta. December 23.
Majdnem karácsonyi esküvőnk lesz.
Már régóta motoszkál bennem a kérdés, amit fel akarok
tenni.
– Felséges királyné, Else, ha nem vagyok indiszkrét…
Ahogy rám néz, látom, hogy kellemetlen kérdésre
számít.
– …miért ez a sietség, ami az esküvőt illeti? Miért nem
szánunk rá több időt? Norvégiában nem túl szerencsés
téli esküvőt tartani. Ha nyáron lenne a…
–  Ella! – vágja rá nyersen. – Ez a szokás. Minél
hamarabb, annál jobb, ezt elhiheti. Főképp az önök
esetében.
– Ezt hogy érti?
– Nézze, kedvesem. Egyelőre jobban ismerem a fiamat,
mint ön. A házasságkötésük után ez nyilván másképp
lesz, de most fogadja meg a tanácsomat. Ő… vannak
gondjai. Ezek közül az egyik és legsúlyosabb, hogy nem
tud sokáig egyetlen dologra összpontosítani. És ez a nőkre
is vonatkozik. Rávettük a házasságra, és jelen pillanatban
még erre fókuszál, de mi lenne, ha várnánk még egy évet?
Biztos, hogy lankadna a figyelme.
Nem tudom, miért, de rettentően fáj ezt hallani. Talán
azért, mert tudom, hogy ez az igazság, csak szerettem
volna figyelmen kívül hagyni.
–  Biztosan ön is tapasztalta már, hogy az egyik
pillanatban érdekelte valami, és minden erejével arra
összpontosított, viszont a másik pillanatban már ügyet
sem vetett a dologra.
Visszagondolok a biliárdasztalra, aztán a kutyára – amit
még mindig nem szereztünk be –, aztán eszembe jut, hogy
szeszfőzdét akart nyitni.
–  A nőkkel is ez a helyzet. Ezért nem akartam, hogy
sokáig jegyben járjanak, és hosszasan tervezzék az
esküvőt, mert a fiam még a végén meggondolja magát.
Elég szeszélyes, és nem mindig hoz helyes döntést. Nem
akartam, hogy ennek ön is áldozatul essen.
– Mi lesz, ha a házasságkötés után gondolja meg magát?
– kérdezem halkan. Hirtelen szűknek érzem a ruhát.
–  Kénytelen benne maradni – válaszolja, és megfogja a
karomat. – A szó jó értelmében. Szerintem a házasság
ráébreszti, hogy meg kell becsülnie, amije van, és nem
lehet csak úgy kisétálni belőle.
Kivéve, hogy aláírtam a szerződés záradékát – gondolom
magamban.
Összecsapja a tenyerét, és így szól:
– Most már elég ebből a beszélgetésből. Kiszabadítom a
ruhából, és kap egy másikat.
– Másikat?
–  Igen. A mai rendezvényre. Tündökölnie kell. Higgye
el, akad itt néhány csinos ruhadarab, amiből választhat.
És mit tesz isten, mindegyik ujjatlan. Micsoda botrány!

Ideges vagyok.
Nem tudom, hogy az átkozott rendezvény miatt, vagy
azért, mert egyedül ülök a szalonban, és az interjú óta
nem láttam Magnust, holott közben sok minden történt.
Jó eséllyel mindez együttesen borít ki.
A sarokban lévő régi, fafaragásos órát nézem, és
számolom vissza a perceket. A királyné inasa már hozott
nekem egy pohár pezsgőt, de ezenkívül csak ülök itt
magányosan, piros selyemruhában.
– Ella!
Magnus hangját hallom a hátam mögül. Megfordulok,
és látom, hogy ott áll az ajtóban. Ennyire még sosem
örültem neki, és ez is megijeszt.
 Felállok, ő pedig felém tart.
Kicsit furcsa, hogy most először találkozunk az interjú
óta. Lehet, hogy megbánta, ami történt, vagy attól tart,
hogy én bántam meg.
Szó sincs róla.
Megragadja a csuklómat, a mellkasához húz, és látom a
szemében a vágyakozást, ahogy rám néz. Aztán
megcsókol.
Hirtelen megszűnik körülöttem a világ, és már csak
kettőnkre figyelek. Viszonzom a csókját, méghozzá
szenvedélyesen és hosszasan, mert szeretném, ha tudná,
mit érzek. Tudatni akarom vele, hogy hiányzott, és
szükségem van rá.
–  Sajnálom – mondja, és megfogja az arcomat. – Itt
kellett volna lennem. Olyan korán elmentél ma reggel,
hogy még el sem tudtam köszönni.
– Semmi gond.
Végigsimítok a csuklóján.
– Ez merész kijelentés – mondja, aztán lehajol, és ismét
megcsókol. Aztán megint. És újra.
Tudom, hogy nem kéne hagynom, mert nem helyénvaló
a szülei palotájában, de képtelen vagyok ellenállni. Sőt:
egyre többet és többet akarok. Ajkunk szorosan
összetapad, nyelvünk kergetőzik.
Életem végéig őt fogom csókolni.
Ez már sokszor eszembe jutott, de ez az első alkalom,
hogy nem ijesztő számomra a gondolat.
Végül hátrébb húzódik, a homlokát az enyémhez
szorítja, és mély levegőt vesz.
–  Ezért kellett volna korábban hazajönnöm, Ella.
Szükségem van rád, ahogy eddig soha senkire. Miért nem
jöttél be hozzám tegnap?
– És te miért nem jöttél be? Te jöttél későn.
Mélyen a szemembe néz.
– Akartam. Miután hazaértem, megálltam az ajtód előtt,
mintha be akarnék lopózni. Csak nem tudtam, hogyan
érzed magad a történtek után. Nem akartam nyomulni,
bár legszívesebben azt tettem volna a szó fizikai
értelmében.
Mosolygok, aztán végigsimítok a haján. Neki van a
legjobb tapintású haja a világon.
– Akkor legközelebb nyugodtan nyomulj.
Vigyorog.
–  Amíg igényt tartasz egy külön szobára, mindent
megteszek, hogy ez változzon.
– Magnus! – kiált az anyja.
Hirtelen mindketten leengedjük a kezünket, és a
királyné felé fordulunk. Hosszú, csillogós ruhában áll,
csípőre tett kézzel. Mögötte Tor, az inasa, a háttérben
pedig Magnus négy, szőke húga.
Az a vicc, hogy olyan érzésem támad, mintha valami
tiltott dolgot műveltünk volna. Mintha az eljegyzés és a
házasság csak papíron létezne, és soha nem lenne belőle
több.
De lehet, hogy csak azért érzem ezt, mert eszembe jut,
amit a királyné mondott ruhapróba közben.
 Elég szeszélyes, és nem mindig hoz helyes döntést. Nem
akartam, hogy ennek ön is áldozatul essen.
Próbálom elhessegetni a gondolatot, mert csak a
kedvemet szegi.
A királyné előrelép, és bemutat Magnus húgainak.
Cristinának, Brittnek, Irene-nek és Marinak. Utóbbit már
ismerem.
Szépek, csinosak, és kedvesnek tűnnek. Látszik rajtuk,
hogy örülnek a jelenlétemnek. Ebben a családban
legalább nincs olyan ellenségeskedés, mint amilyenről
hallani az efféle házasságkötések kapcsán.
Az is megkönnyebbüléssel tölt el, hogy ők is részt
vesznek a rendezvényen. Ezáltal lekerül rólunk a nyomás
egy része.
Magnus egy percre sem engedi el a kezem az odaút
során, és a rendezvényen is mindig közel húz magához.
Most már tudom, hogy nem csak a külső adottságai és a
szépen kidolgozott teste miatt szeretem. Ugyanakkor tény,
hogy imádom érezni őt, és egy ilyen kiállású férfi mellett
még nagyobb biztonságban érzem magam.
Erre a biztonságérzetre nagy szükségem van, mert
amikor kiszállunk a limuzinból és a vörös szőnyegen
végighaladva fotósok sora kattogtatja a gépét, kezdek
félni.
Ez hihetetlen.
Csak a vakut és a fényképezőgépeket látom, ráadásul
mindenki a nevemet ordítja.
– Ella!
 – Ella hercegnő!
– Felséges hercegnő!
Még soha nem övezett ekkora érdeklődés. Mintha
valami újdonsült celeb lennék, holott csak magamat
adom.
Folyamatosan szorítom Magnus kezét, és integetek,
ahogy a királyné tanította a ruhapróbán.
Mosolygok, ahogy Mari tanította a limuzinban. (Le kell
szorítani a nyelvemet.)
Soha nem nézek a fényképezőgépbe.
Ezt azután tanultam, hogy az első alkalommal szó
szerint majdnem megvakultam a fényáradat miatt. Csak
azért vagyok képes végigmenni ezen a szőnyegen, mert
Magnus magabiztosan vezet.
Csodásan néz ki. Hiába mondja, hogy mennyire utálja a
lesifotósokat, mert a gyakorlat pont az ellenkezőjét
mutatja. Mi több, a fotósok is szeretik őt.
Miért ne tennék? Ő nem csak integet és mosolyog.
Minden vakuvillogással ad még valamit magából. 
Mosolya mosolyt csal a többiek arcára, a kacsintása és a
fejbiccentése pedig mindenkit magával ragad. Mintha
mindenkivel haverkodna, és ezért csak még jobban
kedvelik.
Annak ellenére, amin a nyilvánosság és saját maga
miatt keresztülmegy, a világ tiszteli és csodálja. Nincs még
egy olyan ember, mint ő. Elbűvölő, és nagyon
természetes.
Nem véletlen, hogy olyan könnyű szeretni.
 Hirtelen elgondolkodom. Nem tudom, szeretem-e
Magnust, de nagyon afelé tendálok. Annak ellenére, amit
az anyja mondott, és a félelmeim dacára is tudom, hogy
ez elkerülhetetlen.
Kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat! – gondolom
magamban, ahogy Magnust figyelem.
Kérlek, hagyd, hogy működjön a dolog! És kérlek, ne törd
össze a szívem!
Mintha a gondolataimban olvasna. Rám néz, és szélesen
mosolyog.
Hála neki, lassan minden félelmem odalesz.
Szorosabban fogja a kezem, és ahogy beérünk az
épületbe, a derekamra csúsztatja a tenyerét. Mondták,
hogy a nyilvánosság előtt a kézfogás lehet az egyetlen
fizikai érintkezésünk, de nem érdekel. Azon vagyunk,
hogy megismerjük egymást, ezért minden alkalmat
megragadunk, amit lehet.
A rendezvény nem olyan rossz, mint hittem. Mondjuk
nem tudom, hogy alapból milyennek kéne lennie, de
legalább lesifotósok nincsenek. Persze van néhány
fényképész, de őket felkérték. Nagyon udvariasak, és
mindig megkérdezik, hogy készíthetnek-e rólunk fotót.
Tekintve, hogy a rendezvény az eljegyzésünk
megünnepléséről szól, sok figyelmet kapunk.
Na jó, pontosítok. Mindenki ránk figyel.
Magnus és én folyamatosan körbejárunk, hogy minden
résztvevő kifejezhesse a jókívánságait. Aztán
beszélgetünk és fényképezkedünk is. Annak ellenére,
hogy Magnus végig mellettem van, semmi esélyem, hogy
négyszemközt beszéljek vele.
– Felséges hercegnő – szól valaki a hátunk mögött, mire
megszakítjuk a beszélgetést az egyik finn diplomatával.
Egyszerre megfordulunk, és látjuk, hogy a norvég
miniszterelnök áll mögöttünk.
– Nagyon örülök, hogy találkozunk – mondja.
A miniszterelnök magas, szemüveges, és nem túl sok
haja egyértelműen festett. A mosolya nem is lehetne
mesterkéltebb, bár én is ki tudok magamból préselni
hasonlót, ha szükséges.
–  Úgyszintén, miniszterelnök úr – mondom, és kezet
fogok vele.
Hideg, guvadt szemével Magnusra néz, és ekkor jut
eszembe, hogy Magnus és én miatta vagyunk együtt. Mert
Magnusnak bizonyítania kell a fickó felé, hogy ő a
jövőbeni király, és nem egy jöttment huszonnyolc éves
fickó, akinek viszonya volt a miniszterelnök lányával.
– Nem bánja, ha elrabolom egy percre? – kérdezi, aztán
Magnus vállára teszi a kezét.
Óvatosan Magnusra nézek, és látom a félelmet a
szemében.
– Csak nyugodtan – válaszolom, mert nem hiszem, hogy
lenne más választásom. Ha Norvégia miniszterelnökének
beszéde van az ország jövőbeni királyával, ezt a jövőbeni
királyné sem akadályozhatja meg.
Ahogy félrevonulnak, és a miniszterelnök hosszas
beszédbe kezd, nem sokáig maradok egyedül. Mari
odajön, és a kezembe nyom egy pohár pezsgőt.
– Hát ez meg mi volt? – kérdezi kíváncsian.
– Fogalmam sincs. Lehet, hogy velem van a baj, de ez a
miniszterelnök egy kicsit…
– Gusztustalan? – kérdezi, de közben bólint. – Rendkívül
gennyes fickó. Alapból nem is ő lett volna a
miniszterelnök, de a korábbi, egy nő, az utolsó
pillanatban visszalépett, és nem volt más, aki átvette
volna a helyét. Csak remélem, hogy Magnus nem kerül
ismét bajba. Azt hittem, a nyilvános bocsánatkérés elég
lesz.
–  Azért tegyük hozzá a házasságot is – mondom
nyersen, aztán kortyolok egyet a pezsgőből.
Mari mosolyog, és végigmér. A tekintete Magnuséra
emlékeztet. Mintha mindig többet látna belőlem, mint
amennyit szeretnék.
– Szerintem te és Magnus jól összeilletek.
–  Nagyon remélem – mondom, és körbenézek, nehogy
valaki más is meghallja. Itt jó eséllyel még a falnak is füle
van.
– Komolyan mondom. Neki olyasvalakire van szüksége,
aki…
– Aki mellett nem unatkozik.
–  Nem. Akivel beszélgethet, és akit meghallgathat.
Sokszor azt mondják, hogy túl fiatal vagyok és sok
zagyvaságot hordok össze, de szerintem minden ember
olyan társra vágyik, akivel lehet beszélgetni, és akit jó
hallgatni. Egyszerűen hangzik, de ezt a kettőt együtt
nagyon nehéz megtalálni.
Hú, ez elgondolkodtató!
–  Máris visszajövök – mondja, és megérinti az
alkaromat. – Úgy tűnik, hogy Cristina mindjárt összetűz
valakivel.
Nevetek, és figyelem, ahogy Mari a valakivel éppen
kiabáló nővére felé veszi az irányt. Aztán úgy döntök,
hogy megkeresem a mosdót, ha már így alakult.
Megemelem a hosszú selyemruhám alját, és elindulok.
Csakhogy a mosdó zárva. Látom, hogy felfelé mutat a nyíl.
Nem akarok felmenni, mert tűsarkú cipőben vagyok, és
már sajog a lábam. Aztán mégis összeszedem magam, és
irány az emelet.
Az emeleti mosdók kihaltak, ahogy a múzeum hátsó
része is. Gyorsan elintézem a dolgom, aztán úgy döntök,
hogy körülnézek a múzeumban.
Tekintve, hogy művészettörténeti múzeumról van szó,
rengeteg festményt és szobrot látni. Jó néhányat
megvilágítanak, de a legtöbb sötétben marad.
Elég hátborzongató.
Minél tovább nézem a festményeket a félhomályban,
annál inkább azt érzem, hogy visszanéznek rám.
Ijedtemben sarkon fordulok, és majdnem összeütközöm
valakivel.
Szerencsére a torkomon akad a sikoly.
– Elnézést – mondom kínosan vigyorogva, miközben kis
híján halálra rémülök.
Egy vörös hajú nőbe botlom, aki rózsaszín tüllruhát
visel. Nagyjából velem egykorú lehet. Vékony, hófehér
bőrű, vastag szájú és sötét szemű. Hosszú hajában néhány
élénk narancssárga tincs. Nehéz eldönteni, hogy valódi
vagy műtincsek.
–  Nem akartam megijeszteni – mondja mosolyogva, de
ez a széles mosoly egyáltalán nem illik a szeméhez. –
Nagyon sötét van itt.
Úgy vibrál körülötte a levegő, hogy ideges leszek tőle.
Nagyon kifinomult akcentussal beszél angolul, ezért
egyértelmű, hogy tudja, ki vagyok.
–  Igen – mondom, és félrenézek, mert zavar a
pillantása. Tekintete vad és kifejezéstelen. – Gondolom,
lezárták volna ezt a részt, ha féltik.
–  Gyanítom, hogy megbíznak a résztvevőkben. Aki egy
ilyesféle eseményre látogat, az nem akármilyen
társadalmi osztályból származik, nem igaz?
Oldalra hajtja a fejét, és lebiggyeszti az ajkát.
Az a gyanúm, hogy ezzel csak oda akart szúrni. Nem
gyakran hozakodom elő a státuszommal, de mégiscsak
hercegnő vagyok.
–  Szerintem tudják, mit csinálnak – mondom halvány
mosollyal, és elhaladok mellette.
– Tudja, ő engem szeret.
Hirtelen megállok, és lassan megfordulok.
– Tessék?
Mi a fenéről beszél?
–  Minden tiszteletem, hercegnő – mondja, és lassan
elindul felém –, de mindig is engem szeretett. Fogalmam
sincs, honnan került a képbe, de ideje, hogy felszívódjon.
Alaposan felvonom a szemöldököm, és sóhajtok.
– Elnézést, de fogalmam sincs, miről beszél, és azt sem
tudom, kicsoda.
A szemét forgatva megvizsgálja a körmét, ahogy az
utálatos ringyók szokták a filmekben.
–  Azt állítja, hogy nem tudja, ki vagyok – mondja a
semminek, aztán rám néz. – Ez jó.
Próbálom kitalálni. Kicsit hibbantnak tűnik a csaj.
Tudja, hogy ki vagyok, és gyanítom, hogy Magnusról
beszél, ezért…
– Ön az exbarátnői egyike? – kérdezem óvatosan.
– Ez vicces. Exbarátnő? Én voltam az exmindene. Együtt
voltunk, míg tönkre nem ment minden. Pedig nem az én
hibám, hogy meghekkelték a telefonomat.
Jó ég! Ez a miniszterelnök lánya?
Mi a fene?
Megköszörülöm a torkom.
– Sajnálom, de bármi történt is önök között, annak már
vége. Talán ideje továbblépnie.
Szeme villámokat szór.
– Továbblépni? Nem lépek tovább, mert tudok a színlelt
házasságukról.
– Színlelt házasság?
–  Ne tegyen úgy, mintha nem ismerné ezt a szót! –
mondja, és úgy közelít, mintha fel akarna nyársalni.
– Néhány hete voltam nála. A lakásán. Nem mondta?
Aztán elviharzik mellettem, és lemegy a lépcsőn.
Hosszú haja a vállára omlik, miközben átszól a válla
fölött.
– Kérdezze meg!
Ezzel köddé válik.
Kérdezzem meg? Úgy lesz.
 ELLA

Túl mérges vagyok ahhoz, hogy visszamenjek.

Legszívesebben elkapnám ezt a vörös hajú ribancot, és
lelökném a lépcsőn, ami azt jelenti, hogy muszáj
lenyugodnom. Nem vagyok lobbanékony természet –
legalábbis azt hittem –, de mióta Magnus belépett az
életembe, naponta legalább egyszer felrobbannék.
Mi a fenéről beszélt ez a csaj? Néhány héttel azelőtt volt
nála, hogy találkoztunk? Vagy már utána? Vajon vele
találkozott Magnus, amikor esténként elhagyta a birtokot?
Azt mondta, hogy a Harold’sba megy. Lehet, hogy
hazudott?
Aztán ismét eszembe jutnak az anyja szavai.
Biztosan ön is tapasztalta már, hogy az egyik
pillanatban érdekelte valami, és minden erejével arra
összpontosított, viszont a másik pillanatban már ügyet sem
vetett a dologra.
Lehet, hogy már most kezdi? Vajon a „míg a halál el
nem választ” esküszöveg érvénytelen, ha alapból
hazugságra épül a házasság? Az egy dolog, hogy
összeházasodunk, de mi a garancia, hogy hűséges lesz
hozzám? Ezek után hogy is várhatnám?
– Ella!
Nem tudom, mennyi ideje álldogálok és bámulom
Monet képét a sötétben, de hirtelen megjelenik Magnus.
Megfordulok, és ahogy felém tart, végigfut a hátamon a
hideg. Borostájával, kissé elálló hajával és izmos alakjával
úgy közelít, mint egy tettre kész James Bond.
–  Mit csinálsz itt? – kérdezi, aztán lelassít, amikor
meglátja az arckifejezésemet.
– Találkoztál vele a lépcsőn? – kérdezem hűvösen.
– Kivel?
– Ne játszd a hülyét! Tudom, hogy jó vagy benne.
Megáll, és felemeli a kezét.
– Hé! Szeretem, amikor utálatos vagy, de nem ok nélkül.
Mi történt?
– Láttam. A csajt, akit megdugtál!
Összevonja a szemöldökét. Biztosan azon gondolkodik,
hogy melyik csajról beszélhetek a sok közül.
– Kiről van szó? Merthogy több ilyen is volt.
– Te idióta.
–  Miért? Most az a baj, hogy veled nem keféltem, de
mással igen?
– Tessék?! – kis híján felrobbanok.
Hunyorítva néz rám.
–  Ha nem játszol tisztességesen, akkor én sem fogok.
Nagyon szeretném végre megtudni, hogy pontosan mi a
frász miatt veszekszünk. Kit láttál?
– A lányt! A miniszterelnök lányát.
– Jó ég!
Idegesen a hajába túr, aztán óvatosan rám néz. – Itt van
Heidi?
 –  Igen. Itt van. Ahogy kijöttem a mosdóból, egymásba
botlottunk. Bár úgy tűnt, mintha követett volna.
– Mindig ezt csinálja.
–  Azt sem tudtam, hogy kicsoda, miközben ő
folyamatosan azt szajkózta, hogy te még mindig őt
szereted.
–  Nem tudtad, hogy ki ő? Nem ismerted fel a
szexvideóról? Pedig végig ügyelt rá, hogy jó szögből
látsszon a felvételen.
– Soha nem láttam azt a nyomorult videót! Mellesleg ne
térj el a tárgytól! Azt mondta, még mindig őt szereted.
– Ez jellemző. Ahogy az is, hogy követett a mosdóba. Ez
a nő bolond, Ella. A szó szoros értelmében.
– Azt mondta, pár hete járt a lakásodon.
Muszáj összeszednem magam, mert csak úgy kalapál a
szívem.
– Ez is hazugság? – kérdezem.
Magnus a fejét csóválja.
– Igen, találkoztunk. A lakáson kívül. Még soha nem járt
ott, de valahogy sikerült kiderítenie, hogy hol lakom.
Kiugrott elém a bokorból. Einar is ott volt, úgyhogy
igazolni tudja, amit mondok.
–  Mikor történt mindez? – kérdezem keresztbe font
karral.
–  Pár nappal azután, hogy először találkoztunk. Egy
nappal azelőtt, hogy visszajöttél, és azt mondtad, hogy két
hét próbaidőre van szükséged.
– Miért nem szóltál róla?
 – Miért kellett volna szólnom?
– Mert ez fontos.
–  Egyáltalán nem az. Nagyon sajnálom, hogy megtalált
téged ma este, de kérlek, ne hidd el, amit mondott.
Egyáltalán nem vagyok bele szerelmes, és soha nem járt a
lakásomon. Ő egy senki.
–  Nem az! Pontosan az ő szexvideója miatt kerültünk
ebbe a slamasztikába.
A homlokát ráncolja, és megfeszül az állkapcsa.
– Ebbe a slamasztikába. Jó.
– Tudod, hogy értem. Ne forgasd ki a szavaimat!
–  Csak nem értem, mi a gond. Semmit nem jelent
számomra, rendben? Jó, volt néhány együtt töltött
éjszakánk, és óriási hülyeség volt hagyni, hogy videóra
vegye a kefélést, de ennek már vége. Most már
továbblépek. Veled.
–  Gondolom, jó lesz, ha kiélvezek minden percet, mert
ki tudja, meddig tart.
–  Basszus, Ella! – felemeli a hangját, és megragadja a
karomat. – Mi a fene van veled? Úgy értem, mi történt?
Mindig olyan racionálisan és logikusan gondolkodsz, és
én vagyok az, aki bekattan és hamar kiborítja a bilit.
–  Én nem borítom ki a bilit! – ordítom. – És nem
kattantam be. Reálisan gondolkodom.
–  Akkor áruld el, mi bajod, és fejezd be a
kotkodácsolást.
– Kotkodácsolást? – ismétlem emelt hangon.
– Igen. Most olyan vagy, mint egy csirke.
 – Cseszd meg!
– Jó – válaszolja a fogát csikorgatva, aztán elvigyorodik.
– Ordíts. Káromkodj. Add ki az összes feszültségedet, ha
úgy jobb.
A tarkómra teszi a kezét, és megmarkolja.
–  Egyetlen dologra van szükséged: egy kőkemény
farokra.
– Tessék?
A szám is tátva marad a döbbenettől.
– Hallottad.
Az ajkamra néz, aztán még jobban megszorítja a
nyakamat. – Királyi kefélésre van szükséged. Ez a
legnagyobb bajod. Ezért vagy úgy felpaprikázva ma este.
–  Szerinted minden probléma orvosolható szexszel?! –
csattanok fel, és próbálom figyelmen kívül hagyni a
lüktetést a lábam között.
– A te problémád biztosan. Én pedig örömmel segítek a
megoldásban.
Szabad kezével megragadja a csuklómat, és a
merevedésére teszi a tenyeremet. Felgyorsul a légzésem,
ahogy megérzem a kőkemény farkát. Ösztönösen
megmarkolom, mire felnyög, én pedig megborzongok.
Talán igaza van. Talán pont erre van szükségem.
Hogy belém hatoljon.
De nem. Még mindig dühös vagyok, amiért viszonya
volt ezzel az őrült csajjal. Akkor is, ha az előtt történt,
hogy találkoztunk. Dühös vagyok amiatt, amit az anyja
mondott. Mintha egyáltalán nem hinné, hogy a fia bármit
is érezhet irántam, bár kérdés, hogy vannak-e egyáltalán
érzései. Dühös vagyok, mert…
–  Kérdezz-felelek – mormolja, és a fülcimpámhoz
dörzsöli az ajkát. – Akarod, hogy megdugjalak?
Nagyot nyelek. Egyre erősebb lüktetést érzek a lábam
között.
–  Gondold meg – teszi hozzá. Leheletének melege és
duruzsoló hangja tetőtől talpig megbizserget.
–  Amúgy nem kell sok, hogy tudjam a választ. Szinte
érzem, hogy nedves vagy.
Harapdálni kezdi a fülcimpámat, aztán egy kicsit
megcibálja a fogával, mire újabb bizsergést érzek.
Istenem!
– Mi volt a kérdés? – suttogom.
–  Hogy megdugjalak-e – mondja a bőrömbe fúrva az
ajkát, melyet aztán lassan a nyakamra csúsztat –,
hercegnő?
– Te mondd meg! – nyögöm ki, ahogy a játékban.
Igen. Nagyon szeretném, hogy megdugjon.
Alaposan.
Durván.
Most már csak azért vagyok dühös, mert nem tudok rá
eléggé haragudni.
– Szeretem, amikor ilyen vagy – mondja, miközben egy
kicsit lehajol, a ruhám alá dugja a kezét, és gyengéden
felcsúsztatja a belső combomon, ahogy tegnap.
Tenyerének melege arra késztet, hogy azonnal elaléljak.
– Ezt nem itt kéne – mondom végül, miközben alig állok
a lábamon.
– Már késő. Te mondtad, hogy nyomuljak. Hát tessék.
Felcsúsztatja a kezét, és tudom, hogy érzi a
nedvességemet. Forog velem a világ, ahogy hozzám ér.
– Helvete. Nedves vagy, ráadásul nincs rajtad bugyi.
–  Nem akartam, hogy a ruha alatt látsszon a bugyim
pántja. Én…
Nem tudom befejezni a mondatot, amikor az egyik ujját
végigcsúsztatja a szeméremajkamon. Nyögdécselni
kezdek, és a karjába kapaszkodom, hogy meg tudjak állni
a lábamon. – Magnus! – zihálom.
– Ez igen! Így akarom hallani a nevem! – mormolja, és
beleharap a nyakamba. – Semmi mást nem akarok
hallani.
Lassan dörzsölgetni kezdi a csiklómat.
Úgy érzem, hogy rögtön elalélok.
–  Látszik, hogy szereted hallani a saját nevedet –
zihálom, és próbálom visszanyerni a légzésemet.
–  Csak akkor, ha a puncid úgy benedvesíti az ujjamat,
mint most.
Be kell valljam, hogy mocskos szavai tegnap igencsak
megleptek, de most már kezd hatással lenni rám.
A szó jó értelmében.
Arra ösztönöz, hogy elengedjem magam, és hagyjam,
hogy Magnus tegye a dolgát. Szabadjára engedem az
ösztöneimet és a vágyaimat, amitől eddig annyira féltem.
Zabolátlanul.
Teljesen az övé leszek.
 – Csókolj meg – suttogom.
Felemeli a fejét, meglepődve rám néz, aztán
elvigyorodik.
Végül megteszi, amit kértem.
Ez a csók sokkal hosszabb, mint a tegnapi. Kis híján
hanyatt esem, és remegni kezd a lábam. Nyelve
folyamatosan kergetőzik az enyémmel, és úgy tolja egyre
lejjebb a számban, mint egy kiéhezett fenevad. Olyan
szenvedélyes, hogy bennem is gerjeszti a vágyat. Még
többet akarok. Úgy megmarkolja a hajamat, mintha
mentőöv lenne, aztán minden egyes hajhúzással felizgat.
Minden porcikám életre kel, és egyre jobban vágyom az
érintésére, a közelségére, és mindenre, amit ad.
Egy kicsit hátrébb húzódik, felnyög, aztán a másik
kezével az arcomhoz ér. Mélyen a szemembe néz, aztán
az ajkamra, mintha kísértetet látna.
Megmarkolom a szmokingja hajtókáját, és
visszahúzom, hogy az ajka ismét az enyémhez érjen.
Egyre jobban úrrá lesz rajtam a vágy. Legszívesebben a
csípője köré csavarnám a lábam, hogy minden porcikáját
érezzem. Dorombolok. Sóhajtozom. Ugyanolyan
szenvedéllyel és hévvel csókolom, ahogy ő tette az előbb.
Mintha fel akarnánk egymást falni.
Léptek kopogásától visszhangzik a lépcsőház, mire
mind a ketten megdermedünk. Olyan hangosan ver a
szívem, hogy azt kívánom, bárcsak csillapíthatnám.
Árnyékokat látunk közeledni, ezért Magnus gyorsan
megfogja a kezem, és egy másik sötétített kiállítóterembe
visz. Innen senki nem láthat minket.
Más téma, hogy hallanak-e vagy sem.
– Magnus! – suttogom, de ő befogja a szám.
– Pszt! Muszáj csendben maradnunk.
A falhoz nyom, két Edvard Munch-festmény közé, aztán
a fülcimpámat harapdálja, végigkaristolja a fogával, és
forró leheletének hála libabőrös lesz a nyakam. Aztán
leveszi a kezét a számról, megragadja a ruhám szélét, és
felhúzza a csípőmig. Érzem az erős, meleg tenyerét és a
tekintetét, ahogy alaposan végigméri az intim testtájamat.
Megnyalja a száját, én pedig csak arra vágyom, hogy a
lábam közé dugja a fejét, és azt tegye, amit tegnap.
Égek a vágytól, hogy végre belém rakja a férfiasságát,
ugyanakkor félek is egy kicsit.
Egyre erősebben szorítja a csípőmet. Kicsit felemel, és a
jéghideg falnak támaszt. Aztán a lábam közé lép, én pedig
a combja hátsó felébe vájom a cipőm sarkát.
Megfogja az arcom mindkét felét, mélyen a szemembe
néz, és kitágul az orrcimpája, ahogy mély levegőt vesz.
Mintha próbálná türtőztetni magát, holott én pont az
ellenkezőjét várom. Azt akarom, hogy engedje szabadjára
az ösztöneit, és adja meg nekem, ami jár.
Elérkezett a pillanat.
Ahogy végigmér, egyre mélyebb a ránc a két
szemöldöke között. Visszatartom a lélegzetemet, és
vágyakozom. Ő csak figyel, és próbál olvasni az arcomról.
Tégy a magadévá! – mondanám legszívesebben. – Dugj
meg itt és most! Alaposan dugj meg!
 A nyelvemen van az utolsó gondolat, amit majdnem ki
is mondok.
Alaposan dugj meg!
A régi Ella még csak nem is gondolna ilyesmire.
Az új Ella viszont gyűrűs menyasszony.
És tudja, hogy mit kapott.
Azt is pontosan tudja, hogy mit akar.
Magnus az ajkamra néz. Hol ellágyulnak, hol
megkeményednek a vonásai, miközben látszik, hogy
legszívesebben felfalna. Látom, hogy lassan elszáll az
eddigi visszafogottság.
Előrehúzza az arcomat, ajkát az enyémhez tapasztja, és
durvábban csókol, mint eddig. Megmarkolja a hajamat,
én pedig próbálom kigombolni az ingét, hogy végre
megérinthessem a bőrét. Nyelvünk hevesen kergetőzik, és
úgy elmerülünk a csókolózásban, hogy megszűnik
körülöttünk a világ. Már alig kapunk levegőt. Mintha
eggyé akarna válni a testünk és a lelkünk.
Szívem majd kiugrik, és minden izmom megfeszül.
Két felbecsülhetetlen értékű festmény között vagyok.
Ahogy a nyelve folyamatosan és egyre durvábban köröz a
számban, érzem a nedvességet a combom között. Biztosra
veszem, hogy ezt ő sem hagyja figyelmen kívül.
Kicsit lejjebb csúszom, hogy még jobban átkulcsoljam a
lábammal a derekát, ő pedig szorosabban hozzám simul.
Mindketten nyöszörgünk. Kemény, mint a kő, és pont jó
helyen van a merevedése. Egy apró mozdulattal a
csiklómhoz dörzsöli a nadrágját, mire kis híján az
eszemet vesztem.
Egyik kezével a hajamba markol és meghúzza, közben a
fogunk is összekoccan a heves csókolózástól. Itt és most
menten felfaljuk egymást. Egy múzeum közepén,
ráadásul pont a miattunk rendezett eseményen.
Persze. Miért ne?
Elvégre Magnusról van szó.
Teljesen odavagyok ezért a férfiért.
A vőlegényem.
A hercegem.
Kigombolt ingben áll velem szemben. Körmömmel
végigsimítok a mellkasán és a tetoválásán. Aztán
kigombolom a nadrágját, mire a nyakamat kezdi
csókolgatni, szívogatni, harapdálni. Hátrahajtom a fejem,
hogy jobban hozzám férjen.
Ügyesen lehúzom a sliccét, kiszabadítom a férfiasságát
a nadrágból, aztán megmarkolom a merevedését. A
francba. Ő sem hord alsóneműt. Érintésemre olyan
hangosan nyög, hogy megborzongok.
– Ó, Ella! Mindjárt elélvezek!
– Ahogy én is.
Már attól lázba jövök, hogy megérintem a hatalmas
farkát. Nem tudom, hogy élem túl, ha belém rakja –
nagyon rég szexeltem már –, de minden vágyam, hogy ez
hamarosan kiderüljön.
Egyre erősebben szorítom a péniszét, és előrehajolok,
hogy lássam. Erre még jobban megkeményedik, és látni a
fénylő makkját. Istenem! Legszívesebben a számba
venném, és minden milliméterét megízlelném.
Mocskos, pajzán gondolataim egy kicsit meglepnek, de
nincs más választásom, mint elfogadni, hogy léteznek.
Ezt teszi velem Magnus.
Lassan eléri, hogy utat engedjek az ösztöneimnek.
Nagyon szeretném a számba venni, de leginkább arra
vágyom, addig rakja belém, amíg képes vagyok befogadni.
Jó eséllyel alaposan szétrepeszt odalent.
Annyira akarom, hogy még képes lennék nyilvánosan
megrakatni magam.
Simogatom, bekenem az előváladékával a péniszét,
kicsit elidőzöm a tövénél, aztán kezdem elölről.
– Jó ég! – zihálja. – Hagyd abba, vagy tényleg elélvezek.
Az ajkamba harapok, és mosolygok, amiért ilyen hatást
értem el nála. Ingerelni akarom, ahogy ő is engem. Most
már végképp úrrá lesz rajtam a vágy.
Egy nap majd ő lesz az ország uralkodója.
Most viszont én akarok uralkodni rajta.
Térdre akarom kényszeríteni Őrült Magnust.
Kicsit hátrébb lép, és figyeli, ahogy fel-le csúsztatom a
kezem a farkán. Az alsó ajkába harap, aztán lassan rám
néz.
– Hercegnő!
Kis szünetet tartok, aztán még erősebben szorítom a
férfiasságát. Lehunyja a szemét, és minden izma feszül az
erőlködéstől, hogy visszafogja magát.
– Igen, felség? – cukkolom.
Mordul egyet, aztán visszajön, és lehúzza a ruhám
felsőrészét a derekamig. Mellbimbóm kőkemény.
Megmarkolja a mellemet, és nyalogatni kezdi. Aztán a
szájába veszi, mire tetőtől talpig megborzongok.
– Istenem!
Ahogy folyamatosan szívogatja és nyalogatja a
bimbómat, egyre több idegvégződésem lép életbe. Egyik
kezét lecsúsztatja, és megsimogatja a csiklómat. Facsarni
lehet belőlem a nedvességet odalent.
–  Már megint eláztatsz – mondja kicsit rekedten, aztán
beleharap a bimbómba.
Középső ujját feldugja, mire nyögni kezdek. A behatolás
érzetére automatikusan billentem a medencémet, hogy
feljebb tudja dugni az ujját.
Többet akarok.
Többre van szükségem.
Lassan kihúzza az ujját, majd nemsokára egy másikkal
együtt visszadugja. Összeszorítom az ajkam, hogy ne
kiáltsam a nevét, amikor módszeresen végigsimít a
legérzékenyebb területen.
–  Magnus! – nyögök, és levegő után kapkodok. – Ne
hagyd abba!
–  Soha – vágja rá, és nyalogatni kezdi a bimbómat.
Aztán kihúzza a két ujját, és hármat dug vissza, mire
végképp nem kapok levegőt, úgy reszketek. Olyan
vastagok az ujjai, hogy alig bírom ki. Ráadásul megállás
nélkül ki-be járatja őket.
– Azt akarom, hogy a kezemre élvezz.
–  Én másra is szeretnék élvezni. Kérlek, rakd belém a
farkadat!
Megáll, és leveszi a száját a mellemről, aztán rám néz.
Borostája nedves.
– Ez hivatalos parancs?
Zihálva a tarkójára teszem a kezem, és már most
izzadok.
– Szerinted?
– Szerintem ki vagy éhezve – mormolja.
Lassan megcsóválja a fejét, és mosolyog.
– Kiéhezett hercegnő.
– Királyi bánásmódra van szükségem.
Előrehajolok, és beleharapok az alsó ajkába.
– Dugj meg, hercegem!
–  Szent ég! – szitkozódik, miközben ragyog a szeme. –
Miféle Ellát fogok én feleségül venni?
Közvetlenül az álla alatt harapdálni kezdem a nyakát,
mire a borostája felkaristolja az ajkamat.
– Szerintem ezt te hoztad ki belőlem.
–  Akkor remélem, ez az Ella velem marad. Mert nem
tudok betelni veled, hercegnő.
Kicsit hátrébb lép, és a zsebébe nyúl. Nadrágja lezseren
lóg a csípőjénél, farka pedig úgy lüktet, mint a
szívverésem. Kivesz egy óvszert. Ahogy kibontja, zörög a
csomagolás.
– Tiszta vagyok. De te szedsz tablettát?
– Nem. De ezután biztos, hogy felíratom.
Kíváncsian figyelem, ahogy felhúzza a gumit. Jó látni,
hogy ilyen rutinosan csinálja. Nadrágja a bokájára
csúszik. Farka hegyét a hüvelybemenetemhez igazítja,
aztán egy kicsit vár. Vigyorog, az ajkába harap, majd
felfal a szemével, aztán a farkával simogatni kezdi a
puncimat.
– Ne ingerelj – duruzsolom, és megmarkolom a fenekét.
Mély levegőt vesz, aztán egy határozott mozdulattal
belém hatol. Ha nem lennék ilyen nedves, kizárt, hogy be
tudnám fogadni. Még így is feszít, mintha mindjárt szét
akarnék repedni.
– Ella! – nyög. – Basszus!
Alig kapok levegőt, miközben érzem, hogy még a
lábujjam is feszül, ahogy beljebb dugja.
Jobb, mint hittem.
Minden behatolással erősebben nyom a falhoz. A fejem
mögé teszi a tenyerét, gyengéden megtart, így még
mélyebbre tud nyomulni.
Nagyon remélem, hogy megfelelően rögzítették a
festményeket. Lehet, hogy megússzuk anélkül, hogy
kefélésen kapnának minket, de ha kárt teszünk a
múzeumban, akkor végünk. Nem hiszem, hogy a szex jó
mentség arra, hogy az ember tönkretesz néhány
szépművészeti alkotást.
Bár Magnustól lehet, hogy ez sem meglepő.
Az érzés, ahogy dönget, mindent visz. Képtelen vagyok
logikusan gondolkodni. Annyira kitölt, akkora lüktetést
érzek a lábam között, hogy megszűnik körülöttem a világ.
Úrrá lett rajtam az elemi ösztön. Hajt a vágy, és mindig
többet akarok.
 Tényleg kiéhezett hercegnő vagyok.
Megmarkolom a bicepszét, és érzem, hogy még a
szokásosnál is jobban feszül, miközben teszi a dolgát.
Próbálom magamhoz közel tartani, és csodálattal
figyelem. Ez a fickó az enyém, és mindent megteszek,
hogy méltó legyek a hercegemhez.
Szenvedélyesen és vadul csókolózunk, melynek ritmusa
tökéletesen egyezik Magnus csípőmozgásával. Egyre
beljebb hatol. Lassan már a világomat sem tudom, és
egyre inkább úgy érzem, hogy minden a feje tetejére állt.
Minden behatolásával feloldoz.
Végigsimítok az alkarján, és még a szmokingján
keresztül is érzem, hogy feszül az izma, miközben próbál
egyenesben tartani. A bicepszétől a válláig haladok, aztán
végigsimítok a mellkasán, végül irány a merevedése.
Megmarkolom a tövét, mire nyögni kezd.
Ez a buja herceg…
Egyik kezével a csiklómat simogatja, ezért képtelen
vagyok visszafogni magam. Érzem, hogy mindjárt a
csúcsra jutok.
–  Azt mondtad, úgy akarsz elélvezni, hogy benned
vagyok – suttogja. – Itt az idő. Viszont maradj csendben.
Egyre gyorsabban mozgatja az ujját, és egy kicsit
hátrébb lép, hogy lássa az arcomat, amikor új dimenzióba
érek.
– Ennyi – mondja halkan. – Hadd szóljon!
Minden porcikám bizsereg. Aztán menthetetlenül
elélvezek, és majdnem sikítok.
 Az utolsó pillanatban a számra teszi a kezét, úgyhogy
sikerül tompítania az önkéntelenül kiadott hangot.
Hatalmába kerít az orgazmus. Reszketek, zihálok,
minden izmom feszül, és alig látok a gyönyörtől. Még
szerencse, hogy a számon tartja a kezét, mert képtelen
vagyok uralkodni magamon. Megrohannak az érzelmek,
ezért könnyek szöknek a szemembe.
Leveszi a kezét.
– Istenem! – suttogom, és a nyakába fúrom az arcomat.
Szorosan magamhoz ölelem, mintha attól tartanék, hogy
máskülönben a föld alá süllyedek. Olyan hevesen ver a
szívem, hogy lassan kiugrik.
Vajon meg lehet halni a jó szextől?
De még nincs vége.
Még erősebben hatol belém, én pedig lélegzet-
visszafojtva figyelem, ahogy remegnek a képek a falon.
Magnus minden behatolásnál felnyög.
–  Basszus! Én is elélvezek – suttogja reszketve, aztán a
nevemet nyögi. Lassít, végül az óvszerbe üríti a váladékát.
Ezután szó szerint majdnem rám zuhan. Végigsimítok a
haján, és minden porcikáját érzem.
Nem hiszem el, hogy ez megtörtént.
Nem hiszem el, hogy megtettük.
Még mindig zihál, amikor hátrahajol, kihúzza belőlem a
férfiasságát, és elégedetten rám mosolyog.
– És én még azt hittem, hogy a múzeum unalmas hely.
Halkan nevetek, miközben a földre ültet. Kicsit
megtántorodom a magas sarkúban, mire gyorsan
megtámaszt.
– Úgy tűnik, kikúrtam belőled a szuszt.
– Ügyes voltál.
Lehúzza az óvszert.
–  Távolítsuk el a bizonyítékot, aztán irány a buli. Jó
eséllyel már hiányolnak minket. Tudsz jönni?
Kuncogok, aztán teszek néhány lépést. Holnap
mindenem sajogni fog.
– Ne fényezd magad.
– Nincs is rá szükség azok után, hogy kötélnek álltál.
Felém nyújtja a karját.
Szélesen elvigyorodok, és belekarolok.
 MAGNUS

A rendezvény után a húgaimmal együtt visszatérünk a

palotába. Az ilyen és ehhez hasonló események után
mindig ott töltjük az éjszakát. Későig fent maradunk,
beszélgetünk a nappaliban, kávézunk, törpemálnalikőrt
kortyolunk, és sütit eszünk.
A hagyományhoz hűen most is mindenki a nappali felé
veszi az irányt, Ella és én viszont nem csatlakozunk.
Hála az égnek.
Ahelyett, hogy beérném azzal, ami a múzeumban
történt, még többet akarok. Az éjszaka hátralévő részében
érezni akarom Ella közelségét, minden porcikámmal.
Nincs vágykeltőbb, mint úgy megrakni, hogy a lábát a
csípőm köré tekeri. Már a gondolattól az egekbe szökik az
adrenalinszintem, hogy bárki rajtakaphat minket.
Mégsem érem be ennyivel.
Azt akarom, hogy most is itt legyen. Az ágyamban.
Le akarom vetkőztetni, és alaposan végignyalni minden
porcikáját.
Lassan akarok beléhatolni, és közben látni akarom az
arcát.
A múzeumban gyors voltam és durva. Most lassan és
finoman szeretném csinálni.
Na jó. Egy kicsit talán durván is.
 A húgaim kedvesen integetnek és mosolyognak, amikor
Ella és én kéz a kézben hagyjuk el a terepet.
A lift felé vesszük az irányt, és felmegyünk a
harmadikra. Nagy a kísértés, hogy megragadjam Ellát és a
falhoz szorítsam, de sikerül visszafognom magam.
– Nem aludni megyünk? – kérdezi, amikor elhaladunk a
kék szoba mellett, ahol ő szokott nyugovóra térni, ha a
palotában jár.
Mosolygok, megszorítom a kezét, és a régi hálószobám
felé vezetem.
– Tetszik, amikor megjátszod az ártatlant.
– Azt hittem, tetszik, amikor undok vagyok.
Nekem mindig mindened tetszik.
A francba.
Még szerencse, hogy magamban tartom ezt a
gondolatot.
Bemegyünk a hálószobába, és olyan hévvel húzom le
róla a ruhát, mintha korábban nem raktam volna meg a
múzeumban. Aztán én is levetkőzöm.
Foggal, szájjal, kézzel érintem, és most először látom
minden porcikáját fedetlenül.
– Feküdj le! – mondom, és kicsit hátrébb lépek. – Feküdj
az ágyra, és hagyd, hogy megnézzelek.
Már egyáltalán nem tűnik úgy, mint aki zavarba jön a
kéréstől. Odamegy az ágyhoz, én pedig alaposan
végigmérem. Figyelem, ahogy a matracra fekszik. Látom a
gyönyörű, rózsaszín punciját, a kőkemény mellbimbóját
és a formás mellét.
 Nem hiszem el, hogy ilyen szerencsés vagyok.
Hihetetlen, hogy egy ilyen nőt veszek feleségül.
Bármit is mondtam apámnak arról, hogy nem akarok
életem hátralévő részében ugyanazzal a nővel szexelni,
hiba volt. Persze akkor még nem tudtam, hogy Ella lesz ez
a nő.
Ő a királyném, és ezt nem szabad elfelejtenem.
–  Ha tudnád, mennyire tetszel – mormolom, ahogy az
ágyhoz lépek és ránézek. – Mondhatom, de az nem lenne
elég. Inkább megmutatom. Akarod, hogy megmutassam?
Nem válaszol. Pajzán mosoly jelenik meg az arcán, és
széttárja a combját.
Helvete.
A két lába közé állok. Szinte fáj, hogy ennyire vágyom
rá, mert ezt teszi velem. Megőrülök a vágytól, ahogy
elnézem a kőkemény farkamat és a szétnyílt punciját.
Amint felemeli a csípőjét, lassan behatolok, ő pedig
közelebb jön, hogy még többet kapjon belőlem. Bőrünk
összeér, és úgy simulunk egymáshoz, mint két
selyemdarab.
Kurva jó érzés.
Tökéletes.
Megcsókolom, és még közelebb akarok kerülni hozzá.
– Felhúzod az óvszert? – kérdezi.
– Majd előbb kijövök belőled.
Felszalad a szemöldöke.
– Nem akarsz belém élvezni?
Nem is mondhatta volna csábítóbban.
 Csak néhány centire van az arcunk, amikor lassan
kihúzom, aztán visszatolom a farkam. Egy másodpercre
sem törjük meg a szemkontaktust. Tekintete csupa vágy
és kíváncsiság. Mintha most látna először. A múzeumban
sötét volt és sietnünk kellett, most viszont van időnk
minden pillanatot kiélvezni. Remélem, hogy tetszik neki a
látvány, és elégedett velem.
Mindent megteszek, hogy méltó legyek hozzá.
Amikor a csípőnk összeér, mély levegőt veszek, és
próbálom fékezni magam. Nincs könnyű dolgom, mert
megállás nélkül kívánom Ellát, mióta megláttam.
A derekam köré tekeri a lábát, a csípőjét riszálja, mire
még beljebb jutok. Kezét a hátamra teszi, és olyan
összhangban mozdulunk, mintha eggyé váltunk volna.
–  Basszus, Ella! – nyögöm, aztán szívogatni kezdem a
nyakát és a mellét. Körkörösen nyalogatom a bimbóját,
aztán a számba veszem, és megcibálom. Olyan hangosan
nyög, hogy szexistennek érzem magam, és végre nem kell
visszafogni magunkat. Én is hangosan élvezem. Teljesen
eksztázisba jövök attól, hogy tövig Ellában vagyok, ezért
minden porcikáját érzem.
– Keményebben! – utasít, és homorítani kezd. – Kérlek!
Kér? Milyen aranyos.
–  Kívánságod számomra parancs. Bár igazán
hozzátehetted volna, hogy felség – mondom zihálva.
– Kérem, felség! Dugjon keményebben!
Jóságos ég.
Még mélyebbre megyek, és erőteljesebben mozgatom a
csípőmet. Minden behatolásra rázkódik a melle, és már
azt sem tudom, merre vagyok arccal. Átadom magam az
érzésnek. Most döbbenek rá, hogy milyen jó végre
tartozni valakihez és törődni valakivel.
Még soha nem szeretkeztem olyan nővel, aki iránt
bármit is éreztem.
Épp ezért más ez a mostani.
– Magnus! – suttog. – Még!
Meglepődve nézek rá.
Többet akar?
Akkor többet kap.
Megfogom a derekát, és megfordítom, hogy ő legyen
felül. Egyre szorosabban tartom, ahogy tövig tolom bele a
farkamat.
– Csodálatos vagy.
Ide-oda ringatózik rajtam, aztán gyorsan felveszi a
ritmust.
–  Lovagolj meg, hercegnőm! Keményebben! Látni
akarom, ahogy himbálózik a melled.
Ahogy rám néz, az ajkába harap, egy pillanatra a
mellkasomra dől, aztán kicsit visszatolja magát, és
folytatja a ringatózást.
–  Igen! A puncid alaposan eláztatja a farkamat! –
nyögöm, miközben figyelem, ahogy tövig benne vagyok. –
Folytasd! Ne hagyd abba!
Kipirul, zihál a mellkasa és remeg a lába. Homorít,
mellbimbója égnek mered, és hátrahajtja a fejét, mintha
teljesen átadná magát az élvezetnek.
 A csiklójára csúsztatom az ujjam, hogy elélvezzen, de
már késő. Hangosan felsikolt, és úgy remeg, mintha
ráznák. Hihetetlen, amikor elélvez. Csodás látvány, ahogy
enged az ösztöneinek, és mindennek én vagyok az oka. Én
vagyok az, aki a csúcsra juttatja Liechtenstein
hercegnőjét.
Ahogy az orgazmusa alábbhagy, lassabban ringatózik,
én pedig gyorsan hasra fordítom, és kijövök belőle.
Terpeszben térdelek mögötte. Megmarkolom a farkam, és
kiverem, mielőtt engem is hatalmába kerít az orgazmus,
és megszűnik körülöttem a világ.
– Ella! – ordítok. – A kurva életbe!
Hihetetlen.
Nézem, ahogy elélvezek. Váladékommal beterítem a
hátát, a fenekét, miközben majd kiugrik a szívem a
helyéről. Folyamatosan dolgozom, míg az utolsó cseppet
is kiadom, aztán az ágyra dőlök.
–  Helvete – lihegem néhány perc után. Olyan érzésem
van, mintha átment volna rajtam az úthenger.
–  Ez a legjobb kifejezés arra, ha valaki egy kiadósat
kefélt?

Annak ellenére, hogy az éjszaka közepe van és alaposan

kifáradtam, nem tudok elaludni. Akármilyen
megnyugvásra és boldogságra leltem, míg Ellában voltam,
minden szertefoszlott, ahogy elkezdtem agyalni. Ilyen
helyzetben úgy érzem magam, mintha versenyautóagyam
lenne biciklifékkel. Semmi nem tudja lelassítani.
Az sem segít, hogy Ella már alszik, méghozzá nekem
háttal. Jó ideje egy ágyban akartam vele aludni, most
mégis egyedül érzem magam.
Utálom ezt az érzést. Ha szemét akarnék lenni,
felébreszteném, hogy beszélgessünk. Akkor nem érezném
magam ilyen pocsékul. Mégsem szólok neki. Mindketten
fáradtak vagyunk, és nemcsak a rendezvény, hanem az
egész múlt hét miatt is. Tudom, hogy aludnia kell.
Lassan kikászálódom az ágyból, odamegyek az
ablakhoz, elhúzom a függönyt, és kinézek a sötét
éjszakába. Ez a régi szobám. Itt nőttem fel, és hiába az
évek múlása, a kilátás semmit sem változott. Innen pont a
Károly János király -szoborra látni. A tér általában
zsúfolásig telt turistákkal, most viszont csak egy
hajléktalant látok, aki bevásárlókocsit tol.
A látványtól csak még magányosabb leszek, és sajogni
kezd a fejem.
Nem kéne így éreznem.
Mi a fene van velem?
Ott fekszik a gyönyörű menyasszonyom az ágyban.
Vele fogom leélni az életem hátralévő részét.
Ez a baj? Vajon az élethosszig tartó házasság gondolata
rémiszt ennyire?
A kötöttség?
Vagy az a baj, hogy olyasmit érzek iránta, amit eddig
soha senki más iránt?
 Nem tudom, mire számíthatok.
Nem tudom, mit várhatok tőle.
Nem tudom, hogyan kezeljem a helyzetet.
Nem tudom, hogyan legyek jó férj.
Nem tudom, hogyan legyek jó király.
Jó ember.
Minden kicsúszott a kezem közül.
Nem vagyok ura az eseményeknek.
Alig vagyok itt.
Nem is vagyok itt.
Muszáj összpontosítanom.
Nem tudok figyelni.
Nem.
Nem.
Nem.
Segítség!
– Magnus!
Hangokat hallok, de olyan, mintha ébren álmodnék.
Ámokfutó vagyok a saját életemben. Nincs múlt, nincs
jövő, és alig találom a jelent.
– Magnus!
Erősebb a hang, és érzem, hogy valaki a vállamhoz ér.
Ismerős érzés, ami visszahoz a jelenbe.
Megállok, és rájövök, hogy ide-oda sétálok az ablak
előtt.
Ellára nézek, aki előttem áll. Köntösét lazán összekötve,
kikerekedett szemmel, aggódva figyel.
– Magnus… Minden rendben? Jó ég! Te izzadsz!
 Végigmérem magam. Anyaszült meztelen vagyok, és
csurog rólam a verejték. Hajszálakat látok a tenyeremben,
mintha őrült módjára kitéptem volna őket járkálás
közben.
A kurva életbe.
Nem akartam, hogy ilyennek lásson. Eddig jól voltam.
– Gyere ide!
Megfogja a kezem, és a szoba sarkában lévő kanapéhoz
vezet. Leültet, aztán bemegy a fürdőszobába, és hoz
nekem egy köntöst.
– Vedd fel!
Visszamegy, és hallom, hogy kinyitja a csapot. Hoz egy
pohár vizet, egy nedves törülközőt, leül mellém, odaadja a
vizet, és letörli a verejtéket a vállamról, a mellkasomról és
a homlokomról.
–  Idd meg, nehogy túl sok vizet veszíts – mondja
szelíden, és a pohár felé biccent.
Most, hogy lassult a szívverésem és a légzésem is
visszatért a normál kerékvágásba, iszom egy kortyot.
Ella nem szól semmit, csak végigsimít rajtam a nedves
törülközővel. Félve nézek rá, hátha elítél.
Csakhogy ő nem ilyen. Eddig soha nem ítélkezett.
Hacsak nem mondtam valami ordas nagy baromságot,
ami persze gyakran megesik.
Itt másról van szó. Még soha nem éreztem magam ilyen
sebezhetőnek. Mintha látná a valódi énemet… Szégyellem
magam.
– Azt hiszed, őrült vagyok, igaz? – kérdezem halkan.
 – Egyáltalán nem – válaszolja mosolyogva.
– Talán beteg vagyok. Olyan, mintha lázam lenne.
Visszaül, néhány percig csak néz rám, aztán így szól:
– Nem vagy beteg, Magnus. Szerintem történt már veled
ilyen.
– Nem is olyan régen.
– Ez érthető. Hatalmas rajtad a nyomás.
Bólintok.
– Igen. És nem vagyok jó a stresszkezelésben. Főképp az
érzelmi stressz kezelésében.
– Remélem, nem miattam van.
Megfogom a kezét, megcsókolom a kézfejét, és mélyen a
szemébe nézek.
–  Nem. Jelenleg te vagy az egyetlen, aki értelmet ad az
életemnek. Az egyetlen, akire koncentrálni tudok.
Csakhogy itt egy csomó minden más. A házasság, az
esküvő, a királlyá válás. Még nem készültem fel. Nem
állok rá készen.
– Majd változik a helyzet.
– Nem, ha ilyen maradok – vágom rá fejcsóválva.
– Mi történt?
– Ami máskor. Van, hogy nem tudok aludni. Nem tudom
kikapcsolni az agyam. Mintha rabságban tartana, és
odakötözne az autó hátsó ülésére. Aztán elindul, és egyre
gyorsabban megy. Be a sötétbe, a szakadó esőbe. Nincs
világítás. Nincs ablaktörlő. Karambolozom.
Rám néz, és alaposan végigmér a sötét szobában.
–  Muszáj kérdeznem valamit, és kérlek, ne vedd
sértésnek.
–  Tudod, hogy engem nehéz megsérteni – mondom
erőltetett vigyorral.
–  Tudom. De ez nem azt jelenti, hogy ne lennél
érzékeny. Tudom, hogy van, ami simán lepereg rólad, és
magasról teszel rá. Más viszont mélyen érint, és ott
motoszkál az agyadban, akár bevallod, akár nem.
Nyelek egy nagyot. Talán igaza van.
– Na jó. Ez egy kérdezz-felelek típusú kérdés?
– Ez egy „én leszek a feleséged, ezért jogom van tudni”
típusú kérdés.
A fenébe. Az a legrosszabb.
– Na jó.
Ismét felgyorsul a szívverésem.
– Diagnosztizáltak nálad bármit is? Mondjuk ADHD-t?
– Nem – nézek rá kifejezéstelenül.
– Meglep, hogy ezt kérdezem?
– Nem – vágom rá gondolkodás nélkül.
– Kivizsgáltattad?
Megszorítja a kezem, és folytatja.
–  Figyelj! Én nem vagyok orvos, még a vér látványa is
elborzaszt, de ismerek néhány embert a suliban, akinek
van ilyen, és nem az a fajta, amit gyógyszerrel
„enyhítenek”, hanem a klasszikus. Mondtad, hogy csak
akkor tudsz összpontosítani, ha a csúcson van az
adrenalinszinted, ez pedig úgy hangzik, mintha te is
ADHD-s lennél. Ez elég gyakori, és tudom, hogy
felnőtteknél nem nagyon figyelik. De nincs mitől
tartanod.
Vállat vonok. Nem tudom, mondjam-e azt, hogy téved,
és teljességgel kizárt, hogy ilyenem van, ugyanis
logikusnak tűnik, amit mond.
– Fiatalabb koromban hiperaktív voltam, és meggyűlt a
bajom a hatóságokkal. Azt hittem, hogy ez a
személyiségemből fakad.
– Ez igaz, Magnus. Biztosan akkor is pöcsfej voltál.
Nevetek.
–  Feltételezem, hogy nehezen figyeltél az iskolában,
voltak nehézségeid a matekkal, és talán az olvasással is.
Ez is a betegség velejárója. Az egész nagyon összetett, és
része a személyiségednek.
– Akkor az Őrült Magnus becenév találó volt.
Nevet.
–  Csak azért, mert fogyatékosságnak nyilvánították,
még nem jelenti azt, hogy a szó szoros értelmében őrült
vagy. Nem is kéne fogyatékosságnak tekinteni. Csak
nézőpont kérdése.
– Honnan tudsz erről ennyi mindent?
–  Tavaly volt egy nagyon jó tanárom, aki ugyanezzel a
problémával küzdött. Nyíltan beszélt róla. Ő tartotta a
legjobb órákat, és nagyon érdekesen látta a világot. Ahogy
te is.
–  Szóval szerinted orvoshoz kéne mennem? – Már a
gondolatra is összeugrik a gyomrom.
–  Szerintem azt tegyél, amit jónak látsz. Ha attól
megnyugszol, akkor igen. Tedd fel magadnak a kérdést,
hogy örülsz-e annak, ami a fejedben zajlik. Ha igen, és
úgy érzed, hogy minden rendben az életeddel, akkor
haladj tovább. Én melletted leszek. De ha úgy gondolod,
hogy van hová fejlődni, és segítségre van szükséged
ahhoz, hogy a jövőbeli dolgokra tudj koncentrálni,
ráadásul ki nem állhatod, hogy éjszakánként – mint most
is – zakatol az agyad, akkor érdemes lenne a dolog végére
járni.
– Nem akarok más lenni.
– Nem hiszem, hogy ez így működik, Magnus. Attól még
önmagad leszel. Humoros, okos, ravasz… és hihetetlenül
jóképű.
– Te aztán tudod, hogyan kell kommunikálni.
– Remélem. Ezért vagyok itt. Tehetek érted még valamit,
hogy el tudj aludni?
Szemének pajzán csillogásából rögtön tudom, hogy a
szexre gondol. De most először nem arra vágyom, hanem
valami sokkal intimebbre és jelentőségteljesebbre, mint a
kufircolás. Feltéve, ha van ilyen egyáltalán.
– Az csak jobban felpörget. De volna itt valami.
Felkelek, és odamegyek a könyvespolchoz, amin pont
ugyanazok a könyvek állnak, mint gyerekkoromban.
Előveszem a Gyűrűk ura három kötetét.
–  Gyere – mondom, és az ágy felé veszem az irányt.
Felkapcsolom az olvasólámpát, és bebújok a takaró alá.
Kíváncsian figyel, aztán odajön, befekszik mellém, és
elveszi tőlem a könyvet.
– Angolul van – mondja, és megfordítja.
 –  Évekig tartott, míg elolvastam a trilógiát. Annak
ellenére, hogy a kedvencem, nem értettem, miért vagyok
olyan lassú. Most már tudom. Amikor végre kiolvastam,
elhatároztam, hogy megveszem a hangoskönyvet is. Úgy
sokkal jobb volt.
Végigsimítok a könyv borítóján.
–  Akkor vettem meg az angol változatot, amikor
megjelent filmen is. Nem bánod?
– Szeretnéd, hogy olvassak belőle?
Bólintok, és hirtelen elszégyellem magam.
– Az talán segít, hogy kicsit visszatérjek abba a világba.
A te hangodra szeretnék elaludni.
Ennyi. Azt hiszem, sikerült megmutatnom a
leggyengébb pontomat. A hónapokkal ezelőtti Magnus
alaposan fenékbe rúgta volna a mostanit. De az a Magnus
még senkibe nem volt képes beleszeretni.
Ella rám néz. Nem szánakozva, hanem kedvesen, amitől
csak még jobban elolvadok.
– Persze. Olvasok neked.
Megköszörüli a torkát, és lapozgatni kezdi a könyvet.
– Előszó.
Ahogy Ella olvasni kezd, lehunyom a szemem, és
elkalandozom.
Nem a zakatoló agyam miatt.
Nem Középföldén járok gondolatban.
Ő ragad magával.
Most először egyáltalán nem bánom, hogy nem
koncentrálok semmire.
 MAGNUS

Repül az idő, ha jól telik.

Akkor is repül, amikor az ember nemsokára
megházasodik, és közben millió egyéb dolga van, millió
helyen kéne lennie, és ezer dolgot kéne megbeszélnie.
Az elmúlt néhány hét igen feszes volt. Einar szavaival
élve olyan, mint a jegesmedve alfele. Nem tudom, hogy
ott északon mit művelnek a jegesmedve alfelével, de talán
jobb is.
Ella és én folyamatosan járjuk az országot. Interjút
adunk, fogadásokon veszünk részt, és Ella a véget nem
érő esküvői tervet készíti. Bár anyám még mindig kézben
tartja az irányítást, mintha legalábbis az ő nagy napja
lenne, azért Ella is stresszel rendesen. Most már ő is
emberes adag skót whiskyt iszik esténként, ami jócskán
meghaladja a kezdeti mennyiséget.
Ami engem illet, lefoglaltak a saját dolgaim. Egyrészt
elkezdtem pszichiáterhez járni, pontosabban ő jön
hozzám. Heti egyszer megjelenik, ilyenkor beülünk a
dolgozószobába, és mindent megbeszélünk. Csináltattak
velem ADHD-tesztet, ami kitűnően sikerült, vagyis
körülbelül kilencvenöt százalékban egyértelmű, hogy az
vagyok. Tudom, hogy ennek különböző spektrumai
vannak, és minden ember más, de én is tagja lettem a
klubnak.
Őszintén szólva ez inkább megkönnyebbülés, mint
akadály. Sok szempontból másnak éreztem magam, és
most már tudom, hogy miért. Végre abbahagyhatom az
önostorozást, amiért nem úgy dolgozom, mint az átlag. Mi
több, adhatok magamnak egy kis szünetet.
És amilyen mániákus és rögeszmés tudtam lenni
bizonyos dolgokban, olyan lendülettel igyekszem minél
többet megtudni erről a betegségről, hogy tervezni
tudjam a jövőt.
Nem tudom, hogy kapok-e gyógyszert, de idővel
biztosan. Számomra elég a testmozgás, a vitaminok, a
meditáció és az orvosi konzultáció. A döntéseim jelen
pillanatban úgysem befolyásolják az ország életét, bár ez
változni fog. Amikor eljön az idő, lehet, hogy muszáj lesz
gyógyszert szednem. Azért remélem, hogy királyként sem
leszek túl makacs. Biztosan változni fogok, de a szívem
mélyén ugyanaz a pöcsfej maradok.
Elkezdtem megbeszélésekre járni apámmal. Úgy lógok
ki a politikusok és hivatalnokok sorából, mint egy
feltartott középső ujj, de azért igyekszem beolvadni.
Egyetlen dolgot nem teszek: próbálok nem apám
egészségi állapotára gondolni. Nehéz. Annak ellenére,
hogy ő is eljön a tanácskozásra, látom, hogy folyamatosan
romlik az állapota, és gyanítom, hogy ezt mások is
észrevették. Mindig határozottnak és karakánnak tűnik,
és szerencsére ugyanolyan lényeglátó hozzászólásai
vannak, mint eddig, de tudom, hogy ez sokat kivesz
belőle. Egy tanácskozás után két nap alvásra van
szüksége.
Nyilvánosan nem jelenik meg, de arról biztosított, hogy
jelen lesz az esküvőn. Ettől félek a legjobban. Nem
akarom, hogy róla spekuláljon a világ, mert pontosan
tudom, hogy amint meglátják, mindenfélét rebesgetnek
majd. Apám viszont nem ezt érdemli. Ez nyilván a
királysággal jár, de inkább rólam pletykáljon a nép. Én
már úgyis hozzászoktam.
–  Beszéltél már apáddal arról, hogy ő kísérjen az oltár
elé? – kérdezem Ellát, ahogy a repülő földet ér. Eljegyzési
kampányunk másik része, hogy közeli országokba
látogatunk, és találkozunk a helyi uralkodókkal és
vezetőkkel. Mindez csak PR, de muszáj túlesnünk rajta.
Szerencsére a mai az utolsó állomás, és egy olyan
embert látogatunk meg, akit barátomnak is nevezhetnék:
Aksel királyt Dániából. Jó eséllyel már a kifutópálya
szélén vár minket.
– Próbáltam – sóhajt Ella, ahogy kinéz a repülő ablakán.
– Schnell azt mondta, hívjam ma este.
Ella nem tudott kapcsolatba lépni az apjával. Annak
ellenére, hogy a fickó többször is beszélt apámmal az
esküvőről, Ellával egy szót sem váltott. Ismerve a hátteret,
Ella nagyon a szívére vette a dolgot.
Próbáltunk eljutni Liechtensteinbe, hogy köszönjünk a
családjának és megjelenjünk az ország népe előtt, de nem
tudtunk időpontot egyeztetni. Ella miatt remélem, hogy
ma sikerül beszélnie az apjával, mert tudom, hogy az
esküvő meglehetősen stresszes számára, és nagyon fontos
neki, hogy az apja ott legyen, és végre mutasson némi
szeretetet a lánya iránt.
Vicces, de néha elfelejtem, hogy miért történik ez az
egész. Most már olyan szintre lépett a kapcsolatunk
Ellával, hogy sokszor képes vagyok azt hinni, hogy
szerelemből házasodunk, és pont úgy kezdődött az egész,
mint egy átlag szerelem esetén.
Természetesen szó sincs ilyesmiről.
Jelenleg mindegy, mit érzek Ella iránt. Nem tudom
elfelejteni, hogy ez az egész csak színjáték, és a lehető
legjobb színben kell feltűnnöm a közvélemény előtt.
Ez a gondolat kicsit beárnyékol mindent.
Súlyos terhet cipelünk.
Hazugságon alapul a házasság, és ezt a hazugságot
magunkkal kell vinnünk a sírba. Próbálok nem túl
gyakran erre gondolni, mert félek. Attól tartok, hogy
bármi valódi érzésem támad Ella iránt, azt felülírja a tény,
hogy minden más hamis körülöttünk.
Eddig nem féltem.
Aztán találkoztam Ellával.
Rájöttem, hogy mit veszíthetek.
–  Jól vagy? – kérdezi Ella, és a kézfejemre teszi a
sajátját. Észre sem vettem, hogy az ülés karfáját
markolászom.
– Itt vagyunk. Megérkeztünk.
Gyorsan elmosolyodom, és egy kicsit megnyugszom.
Kiszállunk, és egy Koppenhága külvárosában lévő
másik magánreptér felé vesszük az irányt. Olyan hideg
van, mint a jegesmedve alfelén – csak hogy Einar
szavajárását idézzem –, de még nincs hó.
Aksel király a hivatali járművek mögött áll, két oldalán
a testőreivel. Hosszú, fekete kabátot visel fekete kalappal,
mire rögtön a Trónok harca egyik gonosztevője jut
eszembe.
–  Hű – suttogja mögöttem Ella, ahogy lefelé tartunk a
lépcsőn –, lenyűgözően néz ki!
Igyekszem úrrá lenni a féltékenységemen. Aksel király
valóban lenyűgöző. Az öltözködését leszámítva igazi
klasszikus dán. Arca szabályos, kifinomult, mégis van
benne valami kőkemény határozottság. Negyvenéves,
úgyhogy nagyon fiatal királynak.
Ahogy közelítünk felé, biccentünk egymásnak.
–  Magnus! – mondja, és kezet nyújt felém. – Örülök,
hogy el tudtál jönni.
Kezet rázok vele.
–  Már nagyon vártam. Te vagy az egyetlen uralkodó
ezen a kontinensen, aki csodás skótwhisky-gyűjteménnyel
rendelkezik.
Bólint.
– Rád való tekintettel pálinkát is hozattam.
Na igen. Még egy jellegzetesség: Aksel király nem
mosolyog. Legalábbis évek óta nem láttam mosolyt az
arcán. Mondjuk megvan az oka.
Hátralépek, hogy bemutassam Ellát.
Ella persze olyan szélesen mosolyog, hogy ha nem
vigyázok, még engem is térdre kényszerít.
Akselt hidegen hagyja, amitől Ella zavarba jön, de
igyekszik gyorsan összeszedni magát.
Beszállunk Aksel terepjárójába, én pedig azonnal
beszélni kezdek, mert ki nem állhatom a kínos csendet.
Aksel hallgat, mert neki az megy a leginkább. Talán ezért
vagyunk ilyen jóban. Ella időnként beleszól a
mondandómba.
Figyelmeztettem, hogy ne említse a királynét, mert
Aksel felesége tavaly váratlanul elhunyt, ezért kényes
téma. Azt hinné az ember, hogy Aksel emiatt vált
csendessé és rideggé, de már azelőtt ilyen volt, hogy a
királyné meghalt. Azóta még komolyabb.
Télen az Amalienborg Palotában lakik, ami sokkal
nagyobb és impozánsabb épület, mint a miénk. Sokszor
az az érzésem, hogy a svédek és a dánok így próbálnak
minket lepipálni. Talán azért, mert a viking ősök jobban a
kegyeikbe fogadtak minket.
Annak ellenére, hogy ez egy baráti látogatás,
hivatalosnak is nevezhető, mert apám és anyám
ragaszkodtak hozzá, hogy a dán közvéleményt is
megnyerjem. Ha skandináv országokról van szó, az
uralkodócsaládok tagjai jóban vannak, és szinte
családtagként bánnak egymással. Nem véletlenül van
ilyen jó kapcsolatom Viktorral és Aksellel is.
Aksel király, és egy kicsit idősebb, mint én, emiatt nem
jár annyira egy srófra az agyunk, mint Viktorral, aki
nagyjából velem egyidős, és ugyancsak herceg. Annak
idején elég nagy volt köztünk a távolság Aksellel, mert ki
nem állhattam a formalitást és a protokollt. Most viszont
úgy érzem, hogy sokat tanulhatnék tőle.
Majd később. Most lesz egy elegáns vacsora a palotában
néhány dán politikussal és hivatalnokkal, úgyhogy
amikor megérkezünk, Ella és én rögtön elfoglaljuk a
nekünk fenntartott szobát.
–  Ezek szerint csendes típus – állapítja meg Ella,
miközben kiveszi a ruháját a bőröndből, és megnézi,
mennyire gyűrött.
– Nem olyan vészes, csak hagyni kell kibontakozni.
Összevonja a szemöldökét.
– Úgy érted, hagyni kell inni?
– Nagyjából – nevetek.
–  Nagyon sajnálom, hogy olyan hirtelen elveszítette a
feleségét.
– És hátrahagyott két kislányt is.
Ellának kikerekedik a szeme, és felsóhajt.
–  Lányok? Soha nem mondtad, hogy Akselnek vannak
gyerekei.
Kiveszek néhány nyakkendőt.
–  Vannak. Méghozzá aranyosak. Már amennyire a
gyerekek azok lehetnek.
Egy pillanatra leteszi a ruhát.
– Nem szereted a gyerekeket?
Vállat vonok, mert eddig egyáltalán nem gondolkodtam
ezen, és csak most döbbenek rá, hogy kivel beszélek.
A jövendőbelimmel.
 – Vállat vontál.
–  Ne haragudj. Őszintén szólva még soha nem
gondoltam bele.
– Soha nem gondoltál bele?
Ismét vállat vonok, amitől mindjárt megőrül. Kezd
villámokat szórni a szeme.
–  Nem tudom, mit mondjak. Eddig nem szerepelt a
terveim között. A tieid között igen? Még csak huszonkét
éves vagy.
Csípőre teszi a kezét.
– Ez meg mit jelentsen?
–  Hogy fiatal vagy, és még nem kéne ilyesmin
gondolkodnod.
–  Ilyesmin? – ismétli lassan, és most már pontosan
tudom, hogy veszélyes terepen járok.
Most már nem tehetek mást, mint hogy óvatosan
kihátrálok.
Felkapok egy lila nyakkendőt, és lobogtatni kezdem.
– Ez a fehér zászló. Feladom. Ne vitatkozzunk!
Szúrós pillantást vet rám.
– Késő. A kocka el van vetve.
Furán nézek rá.
– Nem ez volt az eddigi legbölcsebb kijelentésed…
–  Magnus! Attól még, hogy fiatal vagyok, igenis
végiggondoltam már, hogy szeretnék-e gyereket.
Próbálok szóhoz jutni, de felemeli a kezét, hogy csendre
intsen.
–  És mielőtt bármi lekezelőt mondanál, ez nem a női
mivoltomból adódik. Egyszerűen tudom, hogy szeretnék
majd gyereket, és kész.
Nincs okom meglepődni, mégis ezt teszem. Most látom,
hogy erre is gondolnom kellett volna.
– Jó tudni.
Szomorúan csóválni kezdi a fejét.
–  Hihetetlen, hogy ezt elfelejtettem veled megbeszélni,
mielőtt aláírtam a szerződést.
–  Miért? Mit csináltál volna? Beraksz egy gyerekről
szóló részt is a szerződésbe? Először ház, aztán kutya,
végül gyerek?
–  Menj már!  – csattan fel. – Jó lett volna, ha legalább
beszélünk róla. Én szeretnék gyerekeket. És te? Most ne
merj vállat vonni! – teszi hozzá gyorsan.
Kifejezetten meg kell erőltetnem magam, hogy ne
mozduljon a vállam.
– Őszintén szólva, még soha nem jutott eszembe.
– Pedig te vagy a trónörökös. Az egész intézmény – vagy
nem tudom, minek nevezzem – arról szól, hogy egy idő
után átadod a pozíciót a sorban következőnek. Mégis ki
jönne utánad?
Egyik vállam emelkedni kezd, mire Ella kis híján
felnyársal a szemével.
– Nem tudom. Cristina? Irene? Valamelyikük.
– Magnus!
– Mi az? Mit mondjak?
– Nem gondolod, hogy lassan megházasodsz?
– Korábban erre sem gondoltam.
 –  Úgy képzelted, hogy életed végéig egyedülálló
maradsz?
–  Igen – válaszolom, bár furcsán hangzik azok után,
hogy vele beszélek.
–  Nem hiszek neked – mondja szelíden, aztán üres
pillantást vet a nyakkendőre.
– Mit nem hiszel? Eddig soha nem gondoltam a jövőre.
Mintha nem is létezne. Nem neheztelhetsz azért, amit a
megismerkedésünk előtt gondoltam. Ez nem korrekt.
–  Csakhogy engem mindössze hat hete ismersz –
mondja kétségbeesetten.
–  Változnak a dolgok. Méghozzá nagyon.
Összeházasodunk!
– Mert muszáj!
– Nem. Hanem azért, mert házasodni akarok. Most már
te is láthatod. Kérlek.
Összeszorítja az ajkát, miközben folyamatosan a fejét
csóválja.
Sóhajtok, aztán odamegyek hozzá, megfogom a kezét,
mire elejti a ruhát.
– Nézz rám, Ella!
Vonakodva felemeli a fejét.
– Túljutunk ezen.
–  Min? – kérdezi. – Már így is sok mindenen
túljutottunk.
–  Tudom, hogy rendkívül nagy nyomás nehezedik rád,
de nagyon jól kezeled a helyzetet. Kicsit még tarts ki. Két
hét, és összeházasodunk.
 –  Két hét múlva hozzámegyek egy férfihoz, aki nem
akar gyereket.
– Ez nem fair.
Kibontakozik a fogásomból.
–  Nem. Valóban nem. Mindig úgy képzeltem, hogy lesz
gyerekem. Főképp, ha férjhez megyek.
Az ajkamba harapok, és egy darabig a padlóra
bámulok.
– Igen, de… – ránézek. – Nem úgy képzelted, hogy olyan
embertől lesz gyereked, akivel szeretitek egymást?
Na igen.
Ezzel máris beletrafáltam. Íme, a kapcsolatunk
legkényesebb pontja.
Nem szól semmit, csak bemegy a fürdőszobába, és
bevágja az ajtót.
Sóhajtok, leülök az ágy szélére, és a kezembe temetem
az arcom. Még mindig olyan zavaros minden. Azt hittem,
idővel könnyebb lesz, de tévedtem.
A lelkem mélyén félek, hogy semmit nem old meg a
házasság.
Végül úgy megyünk vacsorázni, hogy nem szólunk
egymáshoz, ami nagyon bizarr. Szerencsére olyan
ügyesen tettetünk bármit, hogy másnak nem tűnik fel a
kettőnk közötti feszültség.
Kivéve persze Akselt. Nem ismerem olyan jól a pasast,
de messziről megmondom, hogy a mi esetünkön
gondolkodik. Mármint az érdekházasságon.
Nem sokkal később a vendégek távoznak. Ella és én
felöltjük a bájmosolyunkat, aztán Ella váratlanul közli,
hogy fáj a feje, elnézést kér, és a szoba felé veszi az irányt.
Aksel és én a szalonban ülünk. Fogalmam sincs, hogy
pontosan melyikben, mert legalább tíz van ebben a
palotában. Kezünkben pálinka. Aksel kíváncsian
végigmér.
Próbálom kerülni a tekintetét, aztán gyorsan kérdezek
valamit.
–  Melyik a kedvenc helyiséged a palotában? Biztos
nehéz eldönteni.
– Miért nem mentél utána? – kérdezi.
– Tessék?
–  A menyasszonyod. Úgy tűnt, mint aki rosszul érzi
magát.
– Semmi baja. Csak fejfájás.
Kicsit emészti, amit mondtam, aztán kortyol egyet az
italból.
– Mióta ismeritek egymást?
Nem tudom, van-e hátsó szándék a kérdés mögött.
– Miért? – kérdezem óvatosan. Viktornak megmondtam
az igazat, de nem tudom, Aksellel mennyire lehetek
őszinte.
Megvonja az egyik vállát.
– Csak úgy. Tudom, hogy nem beszélünk túl gyakran, de
az az érzésem, mintha ez a semmiből jött volna. Más
szóval, Magnus: ez nagyon nem vall rád.
– Talán kezdek felnőni – mondom, és gyorsan kortyolok
egyet. Éget, mint a fene.  – ADHD-t állapítottak meg, ezért
próbálom magam összeszedni, és talán ezt látod most
rajtam.
–  Nahát – mondja kényszeredetten. – Ne térj el a
tárgytól! Mikor találkoztatok? Mióta ismered?
–  Nem térek el a tárgytól, csak azt szeretném tudni,
hogy miért vagy olyan szkeptikus a menyasszonyomat
illetően.
–  Nem őt illetően vannak kétségeim – jelenti ki. – Az
egyértelmű, hogy nem nagyon ismeritek egymást.
Szünetet tart.
– Terhes? Ez egy kényszerházasság?
–  Szerintem ne igyál olyan sok pálinkát, Hamlet. Ella
nem terhes. Sőt, mi több: odafent épp a gyerektémán
vitatkoztunk.
Azt hiszem, túl sokat mondtam.
– Tudod, hogy Hamlet királyfi volt.
–  De ott volt az apja, Hamlet király. Nyugi, figyeltem,
amikor Shakespeare-t tanultuk a suliban. Szerintem ő az
uralkodói lét iskolapéldája.
– Miért vitatkoztatok a gyerekeken?
–  Miért lettél hirtelen ilyen beszédes? Mi történt a
csendes, szemlélődő Aksellel?
– Semmi nem történt vele.
Elhallgat, aztán az italospoharára mered. – Rég nem
beszéltem már senkivel.
A francba. Kezdem kellemetlenül érezni magam.
Természetesen nem az a célom, hogy neki rossz legyen.
– Mi történt a dadával? Azt hittem, jön a másik.
 Most először halvány mosolyt látok az arcán. Nagyon
halvány, de szakavatott szemnek rögtön feltűnik.
–  Van egy új, Ausztráliából. De őt inkább nevelőnőnek
mondanám… A lányok imádják.
Felszalad a szemöldököm, és iszom egy kortyot, mielőtt
felteszem a kérdést.
– És hogy hívják ezt az ausztrál nevelőnőt?
– Aurorának.
– Szép név.
– Ő maga is az – vágja rá, aztán megköszörüli a torkát. –
Szóval, nem akarsz gyereket?
– Ezt nem mondtam. Annyit közöltem Ellával, hogy még
soha nem gondolkodtam rajta.
– Soha nem gondolkodtál azon, hogy akarsz-e gyereket,
mégis arra kéred ezt a nőt, hogy menjen hozzád
feleségül? Ennél jobb történetet is kitalálhatnál, Magnus.
–  Ez nem történet – mondom sértetten, mintha a
lelkembe gázolt volna.
De már nem bírom tovább a kertelést.
– Na jó. Íme az igazság: készen állsz, Hamlet király?
Sóhajtok, és belekezdek.
–  Lebuktam azzal a szexvideóval. Mindenki gyűlölt,
gyanítom, hogy még a családom is. Kénytelen voltam
feleségül venni egy uralkodócsalád sarját, aki szép, és
jobb színben tüntet fel. Összehoztak Ellával. Vonakodva,
de beleegyezett, hogy feleségül jön hozzám. Most, hogy
összeházasodunk, mindenki elfelejti a videót, és talán
visszaszerzem a család jó hírnevét. Ennyi a történet,
barátom.
–  Hűha – mondja lassan, aztán összefonja az ujjait, és
hátradől a karosszékben. – Csak azt a részt felejtetted ki,
amikor beleszerettél.
–  Ez nem véletlen. És szégyelld magad, amiért ilyesmit
feltételezel.
– Nem tudom, miért érzed magad kínosan emiatt.
– Ki mondta, hogy kínosan érzem magam?
– Nézd, elég hosszú ideig voltam házas. És az évek során
megtanultam, milyen a házasság intézménye.
Megtanultam milyen… megjátszani a szerelmet.
Megtanultam észrevenni az igaz szerelmet, legalábbis
annak hiányát. Az ég áldjon meg, Magnus! Feleségül
veszed ezt a nőt, és szereted. Menj, és mondd meg neki!
– Honnan tudod, hogy eddig nem tettem?
–  Mert azt hiszi, hogy bármit teszel a külvilág felé, az
tettetett. Ne járasd vele a bolondját!
Na várjunk csak! Ez azt jelenti, hogy nem is volt olyan
idilli a szerelem a jóságos királynéval, akit egész Dánia,
mi több, az egész világ a szívébe zárt?
Ezt persze nem fogom megkérdezni. Ez nem róla szól,
hanem rólam. De attól tartok, hogy igaza van.
Felállok.
–  Nagyon sajnálom, hogy magadra hagylak, Aksel, de
azt hiszem, valamit meg kell mondanom a
jövendőbelimnek.
Otthagyom, és elindulok a lépcsőn. Jó párszor
eltévedek, aztán végre megtalálom a hálószobánkat.
 Kinyitom az ajtót, és a telefonom elemlámpáját
használom, hogy lássak valamit a sötétben.
Ella az ágyon fekszik, még mindig estélyiben.
Sír.
Már azelőtt hallom a szipogását, hogy látnám.
– Ella! – suttogom, és fölé hajolok. Szívem a torkomban
dobog, és kis híján megszakad. Még soha nem láttam
sírni, ezért nagyon megvisel.
Leteszem a telefont az éjjeliszekrényre, és felkapcsolom
a villanyt. Az ágyneműn fekszik, arccal lefelé, mellette a
saját telefonja.
– Ella! Nagyon sajnálom az előbbieket.
A vállára teszem a kezem, és csak remélem, hogy
sikerül megnyugtatnom.
– Nem szeretek vitatkozni – teszem hozzá.
De ő csak szipog és sír, miközben a párnába fúrja az
arcát.
– Kérlek! – próbálkozom újra, és végigsimítok a karján.
– Itt vagyok. Szólj már egy szót!
Csend. Aztán szipogás.
Mély levegőt veszek, és visszaidézem Aksel szavait,
hogy bátorítsam magam. Ennek ellenére nem hagy alább
az idegességem.
Mi van, ha Ella nem érzi ugyanazt, amit én?
Nincs más választásom, mint elhessegetni a gondolatot.
Nincs más választásom, mint összeszedni magam, és
fejest ugrani a mély vízbe.
–  Ella! Nagyon sajnálom, ami történt. Amit mondtam.
Ez az igazság, de jobban is kifejezhettem volna magam. A
fő igazság, hogy idő kell, míg végiggondolom. Tudod, soha
nem hittem volna, hogy találkozom egy olyan nővel, mint
te. Egy olyannal, akivel együtt akarok élni, és aki hajlandó
velem élni. Örökre. Ez a nő te vagy. Tudom, hogy nem
erre számítottunk, amikor belekezdtünk ebbe az egészbe,
de ez az igazság. Ha szeretnél gyereket, akkor megadom
neked, méghozzá örömmel, mert veled akarom leélni az
életemet.
Abbamarad a sírás. Érzem, hogy figyel.
Gyengéden végigsimítok a haján.
–  Néha összezavarodom bizonyos dolgokat illetően, de
ez nem azt jelenti, hogy ne szeretnélek. Ez az érzés
megmásíthatatlan. A mi kapcsolatunk és a házasságunk
egyáltalán nem szokványos, ahogy az érzéseim sem.
Legalábbis számomra nem. Mert soha nem gondoltam,
hogy bárki is úgy tekint majd rám, ahogy te, és elhiteti
velem, hogy érek valamit. Csak remélni tudom, hogy te is
hasonlóan érzel velem kapcsolatban.
Lassan felemeli a fejét, oldalra fordul, és könnyes
szemmel rám néz.
– Komolyan mondod? – kérdezi.
Elmosolyodom, és úgy érzem magam, mint egy
hősszerelmes.
– Komolyan. Viking szívem csak érted dobog.
– Barbár szíved – suttogja. – Harcos szíved.
– Nagyon szeretlek, Ella. Kimondhatatlanul.
Azt hittem, hogy lassan ér el hozzá, amit mondok, de
épp ellenkezőleg. Rögtön elmosolyodik. Ilyen szomorú és
szép mosolyt még életemben nem láttam.
– Én is téged.
Nekem viszont időbe telik, mire felfogom.
Szeret.
Soha nem gondoltam volna, hogy valaki szeretni fog,
erre tessék.
A nő, akibe alaposan belezúgtam, viszontszeret.
Önmagamért szeret.
Látta a valódi énemet, a mélypontjaimat, mégis szeret.
Megrohannak az érzelmek.
– Csak azért, mert ezt mondtam, neked még nem kell.
– Nem is – mondja szelíden. Kis szünet után hozzáteszi:
– Gondolod, hogy csak azért mondanék ilyet, hogy te
jobban érezd magad?
Mosolygok.
– Nem hiszem.
Sóhajtok. Annak ellenére, hogy hihetetlenül boldog
vagyok, elfog a szomorúság, amiért korábban
megríkattam.
–  Szeretnék még egyszer bocsánatot kérni. Egy dolog,
hogy szeretünk évődni, de tudom, hogy a legutóbbi vita
mélyebben érintett.
Bólint, és megfogja a kezem.
–  Igen. Én viszont túlreagáltam. Szeretnék gyereket,
ebben biztos vagyok. Csak féltem, hogy te nem akarsz. Ez
arra emlékeztetett, amit szívem szerint inkább
elfelejtenék: a kapcsolatunk kezdetére. Tudom, hogy már
nem kéne rá gondolnom, mert nem a kezdet a lényeg, és
nem is a befejezés. Hanem épp a kettő között.
– Nagyon rossz érzés, hogy miattam sírtál.
Lehunyja a szemét, és kifésüli a hajtincset az arcából.
–  Nem csak miattad. Felhívtam apámat, és végre
sikerült vele beszélnem.
– És?
–  Nagyon rövidre fogta. Az a rész rendben, hogy eljön
az esküvőre, és azt mondta, majd beszél erről apáddal. De
olyannyira sietős volt neki, mintha legalábbis lángokban
állna a kastély. Azt hittem, hogy fogékonyabb lesz erre az
egészre, de úgy tűnik, tévedtem. Nem is tudom. Lehet,
hogy az esküvő sem változtat semmin.
Nem tudom, mit mondjak a leendő apósomnak, ha
egyszer találkozunk, mert már nem először borítja ki
Ellát.
– Minden rendben lesz – mondom. – Megígérem.
– Honnan tudod?
–  Nem tudom, csak érzem. Ez egy királyi esküvő.
Mindegy, hogy alapból mi a helyzet, az esküvőn mindenki
a legjobb formáját adja.
–  Nagyszerű. Akkor apám majd úgy tesz, mintha
törődne velem.
–  Ella! Ez így nem mehet tovább. Csak belelovalod
magad. Ez az egész nem róla szól, hanem rólunk. Ha eljön
a nap, és ott állunk az oltárnál, csak mi ketten fogunk
számítani, és senki más. Rendben?
Bólint.
 – Rendben.
Sóhajt, aztán rám néz, és felteszi a nagy kérdést:
– Hová lett a régi Magnus?
– A vicces?
–  Még mindig vicces vagy. A gyerekes Magnus. Erősen
úgy tűnik, hogy felnőtt férfi vált belőle.
Lehajolok, és az ajkához dörzsölöm az enyémet.
– Majd megmutatom neked azt a férfit.
 ELLA

– Eljött a nagy nap, szép menyasszony!

Íme, az ébresztőórám.
Pontosabban Jane, aki hajnalban beoson a szobámba,
és énekel. Mielőtt kinevetném, amiért ilyen pocsék hangja
van, és legszívesebben folytatnám az alvást, belém hasít a
felismerés: elérkezett a nap.
Férjhez megyek.
Tényleg.
Kinyitom a szemem, és látom, hogy Jane tálcán hozta
nekem a reggelit és egy csésze kávét.
Lassan felülök.
– Mi ez?
–  Nos, hónapok óta ez az első olyan reggel, hogy itt
alszol, és nem a jövendőbeli férjed mellett, ezért úgy
döntöttem, hogy kihasználom a lehetőséget, és ágyba
hozom neked a reggelit.
Leteszi a tálcát az ágyra, aztán odamegy az ablakhoz, és
elhúzza a függönyt. Az elmúlt napokban megállás nélkül
havazott, ma viszont kisütött a nap, ezért minden
vakítóan fehér.
Jó jelnek tűnik.
Jane pedig ennivalót hozott.
A tálcára nézek, és boldogan kortyolok egyet a kávéból,
aztán eszem egy szelet süteményt. A pácolt heringes
kenyér viszont egyáltalán nincs ínyemre.
– Jane! Ezt nem eszem meg – mutatok a kenyérre.
–  Ne haragudj – mondja vidáman, aztán leveszi a
tálcáról, és úgy teszi a tenyerébe, mint egy értékes
gyémántot. – Ez az enyém.
– Mióta eszel pácolt heringet?
–  Mióta úgy döntöttem, hogy be kéne olvadnom a
norvégok közé – válaszolja, és nagyot harap a kenyérbe.
Fintorgok, és elfordítom a fejem.
–  Mint a norvég trónörökösné udvarhölgye, igenis be
kell bizonyítanom, hogy tisztelem a kultúrájukat.
–  Akkor bizonyára értékelni fogják, hogy feláldozod
magad a gusztustalan pácolthering-evés oltárán.
Kortyolok még egyet a kávéból, aztán lehunyom a
szemem. Ez maga az áldás. Úgy érzem, mintha
szemhunyásnyit sem aludtam volna az elmúlt napokban.
Tegnap viszont korán lefeküdtem, úgyhogy tettem
valamit a szépségemért.
Sokat segített, hogy Magnus a királyi palotában maradt,
mert a hagyomány szerint a menyasszony és a vőlegény
nem láthatják egymást az esküvő előtt. Imádom a pasast,
de meg kell mondjam, hogy a hálószobában igencsak
kifáraszt. Egész éjszaka képes lenne szexelni, én viszont
legfeljebb két menetet bírok, utána muszáj aludnom.
– Ideges vagy? – kérdezi Jane. – Hogy érzed magad?
– Szerinted?
–  Szerintem kifejezetten nyugodtan viseled ezt az
egészet. Az elmúlt napokban az a sok dráma a ruhával és
a tiarával… Szerintem embert próbáló, amit kiállsz. Mit
mondjak, le a kalappal!
Az a nyomorult tiara. Az a szokás, hogy ha az ember
beházasodik a királyi családba, akkor az esküvőn a saját
felmenői egyikének tiaráját kell viselnie. Nem tudom, mi
a protokoll, ha nem kékvérű az illető, de én kénytelen
voltam szólni Schnellnek, hogy küldje el Liechtensteinből
a családit. Csakhogy nem kaptam meg.
Miután ő és apám megérkeztek Oslóba, a királyi
palotába vitték őket, hogy ott szálljanak meg. Mondanom
sem kell, hogy náluk van a tiara. Őszintén remélem, hogy
még azelőtt a fejemre kerül, hogy az oltár elé állnék.
Persze örüljek, hogy apám egyáltalán eljött. Nagyon
rossz felhangja lett volna, ha nem teszi tiszteletét –
szerencsére fontos neki a jó kapcsolat Norvégiával –,
mégis rossz érzés, hogy csak a kényszer vezérelte. A
testvéreim el sem jönnek, pedig ők is hivatalosak az
esküvőre.
Sóhajtok. Nem vagyok rájuk mérges, csak kifejezetten
rosszulesik. Soha nem foglalkoztak velem, és ezt jó
eséllyel annak köszönhetem, hogy apám nagyon fiatalon
elküldött, ezért a fivéreim simán megfeledkeztek rólam.
Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy nemkívánatos személy
voltam.
– Gyere! – szól Jane, és felém tart. – Állat felszegni!
Félve ránézek.
– Ideges vagyok. És nem csak a családi dráma miatt. Az
esküvőm egy óriási hazugságra épül, és mindezt még a
televízió is közvetíti. Miattunk áll meg az élet
Norvégiában. Nemzeti ünnep lesz, pedig az egész egy
átkozott hazugság!
–  Nyugodj meg! – mondja, aztán kiveszi a kezemből a
kávét, és a tálcára teszi. – Ki ne öntsd az italt!
–  Nyugodt vagyok – mondom, de közben remeg a
hangom.
–  Nem kellett volna megkérdeznem, de ha már szóba
került, szeretném, ha egy dolgot az eszedbe vésnél. Ez
már nem hazugság, Ella. Szereted Magnust. Ő is téged.
Összeházasodtok, mert szeretitek egymást. Nem
szerelemmel kezdődött, de azzá vált. Már nincs mit
szégyellni és rejtegetni az emberek előtt. A
találkozásotokat illetően hazudnod kell, de a Magnus
iránt érzett szerelmet illetően soha. Érted?
Bólintok. Tudom, hogy igaza van. Tudom, hogy
szeretjük egymást. Azóta, hogy Aksel királynál
Koppenhágában elmondta, mit érez, csak még jobban
beleszerettem. És ő is ugyanúgy szeret, ahogy elvárom
tőle. Mindennap bizonyítja, hogy az élete része vagyok.
Most, hogy nélküle ébredtem, kifejezetten rosszul érzem
magam.
Ennek ellenére is vannak dolgok, amiken képtelen
vagyok túllendülni. Ilyen például a félelem, hogy egyszer
kitudódik az igazság. Attól is félek, hogy nem készültem
fel az új életre. Sajnos még mindig eszembe jutnak az
anyja szavai, és felmerül bennem a kérdés, hogy meddig
leszek én Magnus figyelme középpontjában, és mikor
kezd lankadni az irántam való lelkesedése.
–  Azt hiszem, nem ez a legalkalmasabb pillanat, hogy
rossz hírt közöljek – mondja Jane.
– Miféle rossz hírt? – kérdezem ijedten, és érzem, hogy
menten kiugrik a szívem.
Jóságos ég. Pont ma? Ma akar velem rossz hírt közölni?
– A meghívottak listájáról van szó.
– Mi van vele?
Nem én állítottam össze a listát. Csak apámat és a
testvéreimet hívtam meg, de utóbbiak lemondták. Néhány
unokatestvérem talán eljön, és persze ott lesz Jane.
Részemről ennyi. Sajnálom, hogy ilyen kevés, de ez van. A
további meghívottak a királyné jóvoltából lesznek jelen.
–  Én is csak ma reggel tudtam meg, amikor beszéltem
Őfelségével, a királynéval – kezdi. – Heidi is ott lesz.
– Tessék?!
Kis híján felborítom a tálcát. Jane gyorsan elveszi,
mielőtt kárt tennék a berendezésben.
–  Heidi Lundström, a miniszterelnök idióta ribanc
lánya?
– Igen. Ő.
– Nem! – ordítok, aztán kipattanok az ágyból. – Az nem
lehet! Biztos, hogy megpróbálja tönkretenni az esküvőt! A
történtek után miért hívta meg a királyné? Nem tudja,
hogy milyen a csaj?
–  Szerintem nem volt más választása. Heidi a
miniszterelnök lánya, és a miniszterelnök biztosan ott
lesz.
– És a szexvideó? Mindenki arról fog beszélni!
– Mindenki arról fog beszélni, hogy milyen nagyvonalú
a királyi család, amiért beengedik, és nem neheztelnek rá.
Az emberek látni fogják, hogy ez a család minden
akadályt képes leküzdeni.
–  Bassza meg az akadályt! És igenis van neheztelés.
Jane! Az a ribanc kiszivárogtatta a felvételt. Biztos vagyok
benne, hogy szándékosan. Ez a csaj bolond, és betegesen
rajong Magnusért. Az ilyen bármire képes.
– Mióta Magnusszal vagy, szépen bővült a szókincsed.
– Jane! Ezt komolyan mondom.
Jane próbál mosolyogni.
–  Tudom, hogy őrült, és szerintem sem kéne, hogy ott
legyen az esküvőn. De nem tehetünk semmit.
– Beszélek a királynéval.
Jane ijedten néz rám.
–  Tudod, a királynénak most az a legfontosabb, hogy a
fia megházasodik és hivatalosan is ő lesz a trón
várományosa. Kizárt, hogy ma bármivel kapcsolatban
meg tudod győzni.
Zsörtölődöm, aztán felkapom a kávéscsészét, és
legurítom az utolsó kortyot. Valami erősebb kéne.
–  Tudod, hogy igazam van, Ella. Úgyhogy mérgelődés
helyett ülj vissza, és élvezd az utazást.
–  Miféle utazást? Esküvő lesz, nem a vidámparkba
megyünk.
– Pedig ez olyan lesz, mint egy hullámvasút.
 – Vagy inkább kabaré.
–  Komolyan – mondja Jane, és megszorítja a kezem. –
Figyelj! Itt vagyok neked. Ahogy Magnus is. A férfi, akit
szeretsz. Nemsokára Norvégia hercegnője leszel, és ezt a
titulust büszkén viselheted. Nemsokára új élteted lesz,
amit te irányítasz. Úgyhogy nyugodj meg, és ne azzal
törődj, amit úgysem tudsz befolyásolni. Hagyd most az
aggódást másokra.
Mosolyog.
– Szerinted a királyné nem bosszankodik, amiért Heidi
is ott lesz? Hidd el, hogy ez őt is alaposan felemészti. Ma
minden szempár a norvég királyi családra szegeződik,
főképp Magnusra. Rólad semmit nem tudnak, úgyhogy
semmit nem veszíthetsz, viszont nagyon sokat nyerhetsz.
Ne aggódj! Hidd el, hogy Heidin kívül mindenki más azt
szeretné, hogy ez a ti nagy napotok legyen. Már csak ezért
is fogsz hintón végigvonulni Oslo utcáin.
– Le fog fagyni a fenekem.
–  És meggyőződésem, hogy közben csodásan fogsz
kinézni. Most gyere! Dühös menyasszonyból álomszépet
varázsolunk.

Olyan hihetetlen ez az egész!

Állok a menyasszonyi ruhámban egy plafonig érő tükör
előtt a palotában, és csak nézem magam.
Egyedül vagyok.
 Én akartam egyedül lenni.
Szükségem volt erre, mert olyan gyorsan pörögnek az
események, hogy máskülönben egy perc nem maradna
meg ebből a napból. Nehéz, ha reggel óta millióan
legyeskednek az ember körül.
Rengeteg fodrász, sminkes és öltöztető sürgött-forgott. A
fényképészek a készülődés minden pillanatát lencsevégre
kapták. Aztán a királyné beengedett néhány rajongót,
hogy kifejezzék jókívánságaikat.
Úgy éreztem magam, mint egy kiállítási tárgy.
Bólogattam, biccentettem, ráadásul legtöbbször norvégul
beszéltek, ezért semmit nem értettem. Csak remélni
merem, hogy tényleg kedveseket mondtak.
Most viszont végre van egy szusszanásnyi időm.
Elmélyülhetek a gondolataimban.
Őszintén szólva… ennél szebb már nem lehetnék.
Sokféle szépítőszert használtam, úgyhogy nem csak az
enyém az érdem. Még soha nem ragyogott így a bőröm.
Szemem érzékiséget tükröz, ajkam telt. A hajam kontyba
tűzve. Pár tincset leengedve hagytak, így keretet adva az
arcomnak. A ruha olyan, mintha rám öntötték volna.
Már csak a tiara hiányzik.
Mély levegőt veszek.
Vajon van B terv arra az esetre, ha apám esetleg elfelejti
magával hozni? Sem apám, sem Schnell nem fiatalodik,
ezért simán előfordulhat, hogy megfeledkeztek róla.
Nyugi – emlékeztetem magam. – Jusson eszedbe, amit
Jane mondott. Élvezd az utazást!
 Megint mély levegőt veszek.
Aztán kifújom.
Kopognak.
Vetek magamra egy utolsó pillantást, és megigazítom a
ruhám.
– Tessék!
– Ella!
Résnyire kinyílik az ajtó, és apám benéz.
Istenem!
Ez ő.
– Apa! – kiáltom, és teszek felé egy lépést.
Nem hiszem el.
Képtelenségnek tűnik.
Apám szélesre tárja az ajtót, félénken mosolyog,
kezében a fénylő tiarával. Fekete szmokingot visel hosszú
kabáttal, keresztben vörös vállszalaggal. Ez a
leghivatalosabb öltözéke.
Egy éve találkoztam vele, de most egész másképp néz
ki. És ezt nem csak a hivatalos megjelenésnek tudom be.
Most kevésbé tűnik ijesztőnek.
Apám nem olyan idős, mint Magnusé. A korai hatvanas
éveiben jár, mégis egy jóval idősebb hűbérúr benyomását
keltette bennem annak idején. Talán azért, mert az
életem több mint a felét távol töltöttem tőle, és javarészt
hivatalos fényképeket láttam róla. Ezek a képek váltak
emlékké.
Most viszont, ahogy itt áll előttem, sokkal fiatalabbnak,
energikusabbnak látom, és főképp kedvesebbnek.
 Lehet, hogy azért, mert olyan ellágyulva néz rám, ahogy
eddig soha. Talán a tiara teszi, amit nekem hozott.
–  Sajnálom, hogy nem jöttem előbb – mondja. Tudom,
hogy nem fogjuk átölelni egymást, de már attól is
meghatódom, hogy itt van. – Anders király megállás
nélkül szóval tart, mióta itt vagyok.
– Azt elhiszem.
Szünetet tartok.
– Hogy van? Elég beteg, és…
Rég nem láttam a királyt, és tudom, hogy Magnust is
aggasztja az állapota. Szerencsére semmit nem kell
csinálnia a szertartáson, csak állni és várni, hogy
bevonuljak.
–  Jobban van – válaszolja apám. Az a gyanúm, hogy
szíve szerint többet mondana, bár alapból nem
bőbeszédű.
– Szerintem minden rendben lesz – teszi hozzá.
Odajön, és felém nyújtja a tiarát.
– Ez a tiéd. Sajnálom, hogy ilyen későn hoztam.
– Nem késő. Még éppen időben.
Szégyenlősen rámosolygok.
– Felteszed?
– Örömmel.
Felemeli a tiarát, és erőteljesen koncentrál a feladatra.
– Remélem, nem teszem tönkre a frizurádat.
– Biztosan nem.
– Ez még az édesanyádé volt.
Nagyon meglepődöm.
 – Ezt nem tudtam.
Bólint, és a homlokát ráncolja, miközben a tiarámat
igazgatja.
– Sok mindent nem tudsz róla.
Mosolyogva hátralép, és esküszöm, hogy könnybe lábad
a szeme.  – Tessék. Pont olyan vagy, mint ő.
Sok mindenről kéne beszélnünk. Most, hogy csak ketten
vagyunk, legszívesebben leültetném, és megkérném, hogy
meséljen anyámról, a gyerekkoromról, és magáról is.
Mindenről. Jó lenne újrakezdeni.
Csakhogy az idő sürget. Hálás vagyok, amiért eljött, és
azért is, hogy az oltár elé vezet, de mi lesz, ha vége a nagy
napnak, és hazamegy? Mi lesz a kapcsolatunkkal? Jobb
lesz azáltal, hogy én leszek a jövőbeli királyné? Vagy
minden visszatér a régi kerékvágásba? Miután
karácsonykor találkoztunk, minden visszaállt a régibe, és
maradt a távolságtartás.
De most még ezen sincs időm agyalni.
Újabb kopogás.
– Tessék! – mondom, és fogalmam sincs, ki lehet az.
Kinyílik az ajtó, és néhány szőke fejet látok a résen
keresztül. Magnus húgai, világoskék ruhában. Ők lesznek
a koszorúslányok. Mögöttük pedig Jane.
Elindulnak felém, de mindnyájan megtorpannak, ahogy
meglátják apámat.
–  Ó! – mondja Mari, és meghajol. – Elnézést kérek,
Őfelsége.
Apám legyint.
 – Hagyjuk a formalitást. Elvégre már találkoztunk.
– Mi az? – kérdezem tőlük.
– Itt az idő! – kiáltja Jane, és megigazítja a ruhája ujját. –
A fenébe! Szerintem hízott a karom a ruhaigazítás óta.
Mintha hurka lennék.
Még ahhoz is ideges vagyok, hogy sóhajtsak. Jane
fogyott, mióta Norvégiában vagyunk. Biztos azért, mert a
jó öreg angol piték helyett pácolt heringet eszik.
– Kész vagy? – kérdezi Mari, és tetőtől talpig végigmér. –
Csodásan nézel ki.
–  Magnus hanyatt vágja magát, ha meglát – mondja
Britt.
–  Remélem, nem szó szerint – teszi hozzá Irene, mire
Cristina felsóhajt.
Apám rám néz, és felém nyújtja a karját.
– Mehetünk?
Nyelek egy nagyot, és majd kiugrik a szívem.
Kezdődjék a műsor.
Limuzin visz minket az oslói székesegyházhoz.
Gyönyörűen feldíszítették, már csak a közelgő karácsony
kedvéért is, de amitől végképp tátva marad a szám, az a
hömpölygő tömeg. Az embereket kordonnal próbálják
távol tartani. Szerintem több ezren vannak, és sokan
norvég zászlót lengetve integetnek.
Miattam jöttek? Miattunk?
Most még idegesebb vagyok, mint eddig. Olyannyira,
hogy mindjárt elájulok.
– Minden rendben lesz – mondja Jane, és megsimogatja
a karomat. – Hidd el!
Nincs más választásom.
Mély levegőt veszek, és kiszállok a limuzinból.
Ami azután történik, az teljes homály.
Folyamatosan kiáltozik a tömeg, és fényképezőgépek
kattognak.
Aztán megszólal a zene.
Jane és a koszorúslányok elindulnak.
Apám megáll az ajtóban, és ismét a karját nyújtja felém.
Belekarolok. A másik – remegő – kezemmel a csokrot
markolom. A sárga liliomok Liechtensteint, az apró fehér
virágok pedig Norvégiát szimbolizálják.
Elindulunk.
Mindenki feláll.
A zene szól.
A tévé mindent közvetít.
Magnus pedig ott áll az oltárnál. Csodásan néz ki a
fekete egyenruhájában, vörös vállszalaggal és a zakóján
kitüntetésekkel. Messziről látom, hogy mosolyog, és a
tekintete beragyogja a székesegyházat.
Ahogy megpillantom, már tudom, hogy minden
rendben lesz.
Amíg őt magam mellett tudhatom, tényleg nem érhet
baj.
Végig tartom vele a szemkontaktust, míg apám
odavezet hozzá.
Csak ekkor tűnik, fel, hogy Viktor is ott van. Büszkén
feszít Magnus mellett a saját országának katonai
egyenruhájában, és széles mosollyal biccent.
Az idős püspök pedig Magnus és közöttem áll.
Gyorsan rámosolygok – már találkoztam vele a
főpróbán –, aztán gyorsan Magnusra nézek.
Le sem akarom venni róla a szemem.
Ő is egyszerre feszült és izgatott, mint én.
Folyamatosan mosolyog.
Ahogy én is.
Aztán kénytelen vagyok befejezni.
A püspök ugyanis elkezd beszélni. Beszél, beszél és
beszél. Ez nem a szokványos esküvő, ahol szinte rögtön
rátérnek a fogadalomra, és vége – pedig én pont ennek
örültem volna. A királyné ugyanis szerette volna, hogy
minél tovább tartson a ceremónia. Gondolom, úgy volt
vele, hogy ha nemzeti ünnep, akkor legalább adjuk meg a
módját.
Végigmérem a tömeget. Rengetegen vannak, és alig
férnek be. Az első sorokban uralkodócsaládok, királyok,
királynők, hercegek, hercegnők Monacóból, Belgiumból,
Hollandiából, Spanyolországból és még sorolhatnám.
Ott vannak Magnus szülei. A király jobban néz ki, mint
vártam, a királyné pedig sír a meghatottságtól. Látom
Viktor amerikai menyasszonyát, Maggie-t, a svéd király és
a királyné mellett. Látom Aksel királyt. Aztán az
uralkodók sora mögött észreveszem a miniszterelnököt,
aki ma a szokásosnál is ellenszenvesebbnek tűnik.
Mellette egy nyurga nő, aki, gondolom, a felesége, és
aztán… Ott ül Heidi. Hosszú, vörös haját filmsztár
módjára behullámosította, és konszolidált, magas nyakú
fekete ruhát visel.
Üres, kifejezéstelen arccal néz rám.
Nem szívesen mondom, de alaposan felbosszant a
látványa.
Ne hagyd, hogy ő nyerjen! Nem véletlen, hogy nem ő áll
itt, hanem te – biztatom magam.
Ismét Magnusra figyelek.
Magnusra.
A csodás arcára.
Sötét szemére, melyből árad felém a világ összes
szeretete.
Hogy lehetek ilyen szerencsés?
Folyamatosan ez jár a fejemben, ahogy kimondjuk az
igent, egymás ujjára húzzuk a gyűrűt, és megígérjük
egymásnak, hogy jóban-rosszban, egészségben-
betegségben kitartunk egymás mellett, amíg a halál el
nem választ.
Könnyek szöknek a szemembe.
Tényleg nagyon szerencsés vagyok.
–  És most – kezdi mosolyogva a püspök a meghívottak
felé –, ha bárki tud olyan okot, ami miatt ez a két ember
nem kötheti össze az életét, most szóljon, vagy hallgasson
örökre.
Általában senkit nem érdekel ez a rész.
Most viszont súlya van, és ezt mindketten pontosan
tudjuk. Magnus és én is érezzük, hogy ezen a ponton
minden tönkremehet, hiába küzdöttünk.
 Eszembe jut, amit Heidi a múzeumban mondott.
Hogy a házasságunk színlelt.
Hogy én csak úgy hirtelen kerültem a képbe.
Honnan tudta?
Vagy csak találgatott?
Istenem! Vajon megszólal?
Magnusra nézek, és próbálom leplezni a félelmem,
mégis megérzi. Gyorsan Heidire nézünk.
Ahogy ő is ránk.
Vigyorog.
Nem hiszem, hogy jó szándékból.
–  Akkor Isten által rám ruházott hatalmamnál fogva
házastársakká nyilvánítalak benneteket – jelenti ki a
püspök. – Csókoljátok meg egymást!
Ezzel Heidit el is felejtjük. Csendben maradt. Most már
csak a szerelmünk beszél.
Magnus előrelép, megfogja az arcomat, szerelmet vall,
aztán olyan szenvedéllyel csókol meg, ahogy eddig soha.
Mindenki tapsol és éljenez, de én nem hallok mást, csak
a kettőnk szívverését.

Megcsináltuk. Összeházasodtunk. A szertartás után

beszállunk a hintóba, és végighajtatunk a macskaköves,
hófödte utcákon, miközben bundabőrbe burkolózva
integetünk a tömegnek.
Igazából akkor hasít belém a felismerés, hogy férj és
feleség vagyunk, amikor kiállunk a palota erkélyére, és
több ezer embernek integetünk. Turisták, lelkes rajongók
és járókelők hada áll a téren, és ujjonganak.
Pezsgő durran, tűzijáték ropog, és mindenki azt
ünnepli, hogy összeházasodtunk.
Magnus felesége lettem.
Norvégia hercegnője.
Magnus felé fordulok, átölelem, és szenvedélyesen
megcsókolom. A tömeg őrjöng.
De a lelkesedésem nem nekik szól.
Hanem Magnusnak.
– Férjem – suttogom, ahogy elengedem.
– Feleségem – suttogja vissza.
 ELLA

– Muszáj hazamennünk? – nyafogok.

Soha nem gondoltam, hogy ilyen nyafogós leszek. Csak
pár hete kezdődött, de az az igazság, hogy… tényleg nem
akarok hazamenni.
Most havazik és rettentően hideg van Norvégiában,
miközben itt, a Kanári-szigeteken csodás az idő. Napsütés,
pálmafák…
Ez a nászút igazán kijárt nekünk, bár kicsit később
került rá sor, mert az esküvő után jött a karácsony, ami
azt jelentette, hogy a családdal töltöttük az idő nagy
részét. Folyamatosan a királyi palota és a saját otthonunk
között ingáztunk.
Most végre január, ami egy új kezdet lehetősége.
Az én dögös herceg-férjem itt fekszik mellettem egy szál
fürdőnadrágban, napolajjal a bőrén.
Imádom ezt a férfit.
Azt is imádom, hogy a házasságkötésünk óta egyre
közelebb kerülünk egymáshoz. Mintha átmentünk volna
a vizsgán, és most élveznénk a munkánk gyümölcsét.
Nyugodtan pihenhetünk, és azt tehetjük, amihez kedvünk
van. Mindezt a nyilvánosság teljes kizárásával.
Már nem érdekel, hogy milyen volt a kezdet.
Visszanézve csak a találkozás körülményei tértek el a
szokványostól. Erről nyilván nem mindenki tud, de most
már tényleg mindegy. Csak az számít, hogy mit érzünk
egymás iránt.
Amit most érzek, az egy kicsit… pajzán.
Magnus hanyatt fekszik, az arcát letakarta egy
törülközővel, hogy védje a naptól, a teste viszont látszik. A
jachton maradtunk, és most nincs egy árva lesifotós, aki
lencsevégre kaphatna minket. Talán azért, mert a királyi
jacht éppen Görögország partjainál pihen Cristinával és a
barátjával a fedélzeten. Ők messziről úgy néznek ki, mint
mi. Tökéletes elterelés, ami az egész nászút alatt
működött. Végre senki nem tolakodott be az intim
szféránkba.
Erre nagy szükségem volt. Csak fekszem, és nézem a
férjem izmos, napbarnított testét. Nehezen állom meg,
hogy ne érjek hozzá.
Aztán odasompolygok.
– Magnus! – suttogom, hogy ne ijesszek rá.
– Hm? – kérdezi álmosan a törülköző alól.
A mellkasára teszem a kezem, lecsúsztatom a hasáig, és
érzem, hogy a napolajtól síkosabb a bőre.
–  Akarsz úszni egyet? – kérdezem sokat sejtetően. A
házasság és a napfény gyilkos kombináció.
Megköszörüli a torkát.
– Lassan meggyulladok.
Lejjebb csúsztatom a kezem, egészen az
úszónadrágjához, és érzem, ahogy keményedik a
férfiassága.
 – Nem lassan.
Leveszi a törülközőt, felém fordul, ezért látom magam a
napszemüvegében.
– Hol van Einar?
– Itt, uram – válaszolja Einar a kormány mögül.
Na igen. Ezért akartam úszni.
Nagyon meleg van odalent, a fedélzeten pedig mégsem
állhatunk neki, ha ott van Einar.
Magnus felemeli a fejét, és ránéz.
– Szóval ott van.
Aztán rám néz.
– Menjünk?
Felpattanunk, és mielőtt gondolkodnék, hogyan tovább,
Magnus végigrohan a fedélzeten, és a jacht széléről
beszaltózik az óceánba.
Produkálja magát.
Odamegyek a korláthoz, és kinézek.
– Előző életedben tornász voltál?
Tempózik az égszínkék vízben. Ahogy rám néz, látom,
hogy a hajának egy része a homlokára tapadt.
– Nem tudom.
– Hány pontot adna, Einar? – kérdezi.
– Tízből nyolcat, uram – hangzik a válasz.
–  Csak nyolcat? – reklamál Magnus. – Pedig tökéletes
volt a kivitelezés.
– Napszemüveggel ugrott, ami nyilvánvalóan elsüllyedt.
– A francba!
Rám néz.
 –  Gyere Ella, különben megkérem Einart, hogy lökjön
be!
– Nem mered.
– Einar – kezdi.
Einar feláll, és elindul felém.
–  Jól van, megyek – mondom gyorsan, és óvatosan
átlépem a korlátot. Kizárt, hogy belökjenek.
A jacht szélén állok, mély levegőt veszek, aztán ugrom.
A víz hidegebb, mint hittem, főképp a kinti
hőmérséklethez képest. Elég megterhelő a
szervezetemnek. Ráadásul olyan érzésem van, mintha
mélyebbre süllyednék, mint kéne. Amikor Magnus
megfogja a kezem és a felszín felé húz, kicsit
megnyugszom.
Ahogy kiköpöm a vizet, elordítom magam.
– Ez hideg!
– Ne kényeskedj már!
– Nem kényeskedem! – vágok vissza, és lefröcskölöm. –
Norvég véred van.
–  És norvég dákóm – motyogja, aztán átkulcsolja a
derekamat, és maga felé húz. Tekintete rögtön csábosból
kéjsóvárra vált.
Rávigyorgok.
– Nem véletlenül olyan kemény.
– Na látod.
A vállam fölött a jachtra néz, és felméri, hogy Einar
láthat-e minket, vagy sem. Kicsit megtart, aztán a
derekamat fél kézzel átkulcsolva hátrafelé tempózik, míg
elérjük a horgonyt.
– Na? – kérdezi, és az ajkamra néz.
Vicces, hogy már a pillantásától is lázba jövök. A dereka
köré kulcsolom a lábam, ő pedig a fürdőruhám alá
csúsztatja az ujját, és simogatni kezd.
–  Ide jövünk? – kérdezem, és körülnézek. Attól, hogy
Einar nem lát minket, az elhaladó csónakokról még simán
ránk látni. Tudom, hogy a lesifotósok még nem találtak
ránk a Kanári-szigeteken, de egy szempillantás alatt
készülhet rólunk kép a tudtunk nélkül.
Persze egy házaspárnak nyilván megbocsátják, hogy
szerelmeskednek a nászúton.
– Kapaszkodj a láncba – suttogja Magnus. Előrehajol, az
alsó ajkamba harap, és megcibálja a fogával.
Felnyögök, mire egyre jobban dörzsöl az ujjával. A
másik kezével szabaddá teszi a farkát, míg én a láncba
kapaszkodom.
– Magasabban – utasít.
A fejem fölé emelem a kezem, és úgy kapaszkodom a
láncba.
– Nagyon szexi vagy – mormolja, miközben a mellemet
nézi. Aztán ő is megmarkolja a láncot, pont az alatt, ahol
én fogom.
– Megvan? – kérdezem, ahogy csókolgatni és szívogatni
kezdi a nyakam.
– Mmm…
Félretolja a bikinialsót, és végigcsúsztatja a farkát a
hüvelybemenetemen. Lassan ingerel.
 Még soha nem szexeltem vízben, mi több, soha nem
szexeltem álló helyzetben, és főleg nem nyilvánosan.
Hálás vagyok, amiért így felizgat. Ahogy belém hatol,
mindent érzek. Mély levegőt veszek, megmarkolom a
láncot, és próbálok kapaszkodni.
–  Hála neked, csillagokat látok – mondja, és nyalogatni
kezdi a fülcimpámat. – Lassan csinálom, míg nem kéred
az ellenkezőjét.
Bólintok, sóhajtozom, és érzem, hogy alaposan kitágít
odalent. A csiklómat ingerli, mire végképp úrrá lesz
rajtam a vágy. Úgy érzem, hogy többet akarok belőle.
Soha nem elég.
–  Ez az – mormolja. – Igen, Ella! Milyen érzés?
Mennyire érzed nagynak és vastagnak a farkamat?
Mélyebbre menjek?
Próbálok megszólalni. Egyszerre akarok levegőt venni
és bátorítani Magnust, miközben ő folyamatosan
mozgatja a csípőjét. A víz kellemes ringása mintha
lelassítaná az időt. Tökéletesen érzem Magnust a lábam
között, miközben ki-be járatja a farkát.
Nem tudom, hogy az óceán, a napfény, vagy a csodás
idő teszi-e, de még soha nem éreztem magam ilyen
szabadnak és szenvedélyesnek. A férjem, aki az egész
világot jelenti számomra, most jó alaposan megdug.
Minden behatolással úgy érzem, mintha így akarna még
erősebb nyomot hagyni bennem.
A szemembe néz. Csuromvíz a haja. Zihál, de közben
próbálja egyenletesen venni a levegőt. Tartja a
szemkontaktust, és egyre tüzesebb a pillantása. Jó eséllyel
az enyém is.
Már nem tudok várni.
– Elmegyek, Magnus! – nyögöm.
– Basszus! – kiáltja, miközben lehunyja a szemét, aztán
még keményebben és durvábban hatol belém, miközben
folyamatosan dörzsöli a csiklómat. Elengedem a láncot, és
Magnusba kapaszkodom. Lábaim remegnek, ahogy
próbálom magam a felszínen tartani. Aztán elélvezek, és
nem sokkal utánam ő is a csúcsra jut.
Amikor végre visszatér a légzésem a normál
kerékvágásba, felemelem a fejem, és rámosolygok.
– Boldog nászutat!
Gyengéden megcsókol, aztán lassan kihúzza belőlem.
– Boldog nászutat!
Végül felhúzza az úszógatyáját.
– Ezt hány pontra értékelnéd?
– Tízből tíz – vigyorgok.
– Hallja, Einar? – kérdezi. – Tízből tíz!

Bár csak egy hetet voltunk távol, teljesen más embernek

érzem magam, mire visszatérünk Thornfield Hallba.
Nemcsak azért, mert Magnus és én szépen lesültünk – na
jó, én inkább pirultam és még több szeplőm lett –, hanem
azért is, mert hatalmas súly került le a vállunkról. Ahogy
körülnézek a birtokon, teljesen a magunkénak érzem.
 Attól eltekintve, hogy Jane, Einar, Ottar és a személyzet
is itt lakik, teljesen a miénk a hely, és ez mindenre
rányomja a bélyegét. A szó szoros értelmében, mert a
házasságkötés után megkaptuk a saját, hivatalos
bélyegzőnket, és a bankjegyen is szerepel az arcunk.
Nagyon sok tervem van. Szeretnék egy kutyát,
szeretném átrendezni a szobák egy részét, ismét
szeretnék lovagolni, és el szeretném indítani a nonprofit
vállalkozásomat. Teljes gőzzel akarok nekifogni az új
életnek.
Ma viszont csak ülünk Magnusszal a szalonban,
végignézzük a nászajándékokat, és mindenkinek
megírjuk a köszönőlevelet.
Kint esik a hó, mi pedig a jó meleg kandalló mellett
ülünk, kakaóval a kezünkben. Így egész jó.
Legalábbis nekem. Magnus viszont szemmel láthatóan
halálra unja magát.
–  Vegyük úgy, hogy ez egy játék – javaslom. – Úgy
érdekesebb.
Drámaian felsóhajt.
– Nem kell. Kibírom valahogy.
Szünetet tart.
– Nem tudod hamisítani az aláírásomat?
– Nem.
Látom, hogy a kanapé párnája mögé nyúl, kihúz egy
üveg valamit, és a kakaóba önti.
– Mi az?
– Orvosság. Hogy bele ne haljak az unalomba.
 Messziről érzem a whisky szagát.
Kivesz a dobozból egy papírból hajtogatott koronát, és a
képeslapra néz.
–  Mi a frász ez? És miért küld nekünk ilyet Cornhole
hercege?
Kitépem a kezéből a papírt.
–  Cornwall. Vagyis Károly walesi hercegtől van az
ajándék, te tökfej. Mutass némi tiszteletet!
– Tiszteletet? Te neveztél tökfejnek.
– Mert az is vagy.
Sóhajt, és ír valamit a lapra, aztán felém nyújtja.
– Mélységes hálával és tisztelettel? – olvasom hangosan
az utolsó sort.
– Igen.
– Írhattad volna egyszerűen azt, hogy köszönjük.
–  Persze, de így jobban hangzik, nem? Mélységes
hálával és tisztelettel, őfelsége Magnus herceg, Norvégia
trónjának örököse.
– Ez igazán fennkölt.
– Belőlem már csak ez fakad – vágja rá vigyorogva.
Hirtelen hangos, őrült kopogást hallunk, mire
összerezzenünk. Einar, aki eddig a szoba sarkában ült és
igyekezett figyelmen kívül hagyni a civódásunkat, szintén
meglepettnek tűnik.
–  Várunk valakit? – kérdezem, miközben Einar
határozott léptekkel a bejárati ajtó felé veszi az irányt.
Jane bement Ottarral a városba, és még jó pár óra, míg
visszatérnek.
 –  Remélem, ez nem Cornhole hercege – mondja
Magnus, és feláll. – Amekkora füle van, még az is lehet,
hogy hallotta, amit mondtam.
Hallom, ahogy nyílik a bejárati ajtó, és Einar norvégul
beszél valakivel. Mérgesnek tűnik, bár nem értem, amit
mond.
–  Mit mond? – kérdezem Magnust, de ő már a folyosó
felé veszi az irányt. Látom a szemében a félelmet.
Ez nem jó jel.
Felpattanok a kanapéról, és utánamegyek.
Ahogy meglátom az ajtóban álló személyt, földbe
gyökerezik a lábam az előtérben.
Átkozott Heidi Lundström.
Hatalmas bunda van rajta, amitől sírni lenne kedvem,
mert tudom, hogy sok medve életébe került. Heidi
kezében egy mappa. Mögötte a kocsibejárón egy autó áll,
melyről egyértelműen látszik, hogy a miniszterelnöké.
Heidi őrült tekintettel figyeli Magnust, miközben
reszkető kezével felé nyújtja a mappát. Ahogy meglát,
még gonoszabbra vált a pillantása.
– Szerintem ezt is hallania kell – mondja angolul.
Magnus kikerekedett szemmel néz rám. Állkapcsa
megfeszül, és biccent a szoba felé, hogy távozzak, de erre
nem vagyok hajlandó.
Mi több, közelítek feléjük.
– Mi az? Mi folyik itt?
Heidi Einarra néz.
– Ön nyugodtan távozhat. Nem vagyok közveszélyes.
 Einar Magnus felé fordul, és várja az utasítást.
Magnus bólint.
Einar elmegy, bár szerintem nem túl messzire.
Annak ellenére, amit Heidi mondott, simán kinézem
belőle, hogy a végén ránk támad. Vajon kés van nála?
– Hogy kerül ide? – kérdezem.
–  Elvettem apám kocsiját – válaszolja, és megvonja a
vállát. Aztán Magnusra néz, és így szól –: Igazán kedves az
anyádtól, hogy meghívott az esküvőtökre. Tudom, hogy
nem a te ötleted volt.
–  Mit akarsz, Heidi? – kérdezi Magnus keresztbe font
karral, terpeszben állva.
Heidi egyáltalán nem tűnik ijedtnek.
– Hogy mit akarok? – tettetett nevetésben tör ki. – Olyan
lakhelyet, mint ez. Vagy talán éppen ezt. Presztízst, pénzt
és rajongást. A saját arcomat akarom látni az érmén.
Rangot akarok. Olyan hatalmat, amit apám soha nem ad a
kezembe. Mindent, ami Ella hercegnőnek jár. És főképp
téged, Magnus.
Ez a nő tényleg nem normális. Jó lesz, ha felébred
álmából.
Magnusra nézek, és a szám is tátva marad.
Legszívesebben nevetnék, de van valami ebben az
egészben, ami miatt mégsem teszem. Ellopta az apja
kocsiját. Nyilván nem véletlenül jött ide.
Úgyhogy mégsem olyan vicces a helyzet.
És azt is tudom, hogy nem lesz jó vége.
–  Heidi – kezdi Magnus olyan kedvesen, ahogy csak
lehet –, tudod, hogy ami köztünk történt, annak már vége.
Feleségül vettem Ellát. Boldogok vagyunk. Tudom, hogy te
még nem tetted túl magad a kettőnk kapcsolatán, és el
kell rendezned magadban néhány dolgot, de hidd el, hogy
nem ez a megoldás. Annak idején jó volt együtt. De az
már a múlté. Továbbléptem, és neked is így kéne tenned.
Üres pillantást vet Magnusra, és remegni kezd az ajka.
– Nem – jelenti ki oldalra hajtott fejjel.
–  Kérlek, távozz! – utasítja Magnus, látszólag
meglepődve Heidi reakcióján. – Ha nem mész el
magadtól, akkor el kell hogy küldesselek.
–  Nem megyek, míg meg nem tudod az igazságot –
mondja, aztán rám néz. – Míg meg nem tudja az igazságot.
Magnus mellkasához vágja a mappát.
– Mi ez?
– Apasági teszt.
Összeugrik a gyomrom.
Jóságos ég!
Nem.
–  Egy… micsoda? – kérdezi Magnus, és kiveszi a
papírokat a mappából.
–  Apasági teszt – mondja. – Terhes vagyok, Magnus. És
te vagy az apja.
Nem.
Kizárt dolog.
–  Hazudik – mondom, és a szívemhez kapom a kezem,
nehogy kiugorjon. – Ez lehetetlen.
Heidi rám mosolyog.
 –  Nem lehetetlen. Szeptember közepén együtt voltunk.
Azaz négy hónapja. Ott a bizonyíték – mutat a mappa felé.
Nem hiszem el.
Kizárt, hogy ez igaz legyen.
Szúr a szívem, és alig kapok levegőt.
Magnus halálsápadt lesz a döbbenettől.
– Soha nem adtam neked DNS-mintát.
–  Ha azt hiszed, hogy apámnak nincs meg az akták
között a DNS-mintád, akkor csalódnod kell.
–  Meg ne mutassa a… – mondom, de félbehagyom,
amikor kigombolja a kabátját és felhúzza a pulóverét.
Vékony, de a hasa szemmel láthatóan gömbölyödik, és
látszik, hogy már nem a terhesség elején jár.
A kurva életbe.
A fejemet csóválom, és próbálom feldolgozni ezt az
egészet.
Képtelen vagyok.
Nem megy.
Kizárt.
Ez mindent megváltoztat.
Minden, amit kaptam, darabokra hullik.
– Hazudik – mondom határozottan. – Hazudik, ahogy a
szexvideó kapcsán is. Ön szivárogtatta ki, és megosztotta
a nagyvilággal. Nyilvánosságot akart. Figyelmet. Most
ugyanezt teszi. Jobb, ha tudja, hogy ez így nem fog
működni.
Mosolyog, de inkább vicsorgásnak tűnik.
–  De igen, mert ez az igazság. És nemsokára mindenki
megtudja, hogy terhes vagyok a hercegtől, és a baba
akkor fogant, amikor önöknek együtt kellett volna
lenniük. Ha azt hiszi, hogy hagyom Magnust meglépni,
akkor nagyon téved.
Magnus néma csendben áll. Tekintetén egyszerre látok
szégyent és haragot.
– Mit akarsz?
– Nem egyértelmű? Téged.
Aztán rám mutat. – És az ő életét. Őt pedig képen kívül.
– Kizárt – mondja Magnus kimérten. – Ő a feleségem.
– Én pedig pokollá teszem az életeteket, úgyhogy küldd
el, mielőtt én teszem.
–  Nem küldöm el – mondja Magnus. – Mi… Majd
kitalálunk valamit. Kapsz pénzt. Elvégre azt akarsz, nem?
– Én téged akarlak. Pénzem van.
– Figyelj, Heidi. Sajnálom, de…
–  Azt mondod, hogy a trónörökös nem támogatja a
gyerekét? Ilyen apa akarsz lenni? A világ majd alaposan
elítél, de te is magadba kell hogy nézz! Ez a gyerek apa
nélkül fog felnőni!
Istenem! Mindjárt elájulok.
Ez tényleg igaz.
Ezek szerint Magnus az apja. Egy másik nő gyerekének.
Ezt nem tudom feldolgozni.
–  Legyen benned könyörület, Heidi – mondja Magnus
szinte suttogva. Tudja, hogy vesztésre áll.
És én is tudom.
Jó ég!
 –  Inkább te légy velem szemben könyörületes! Nálad
hagyom a mappát, hogy elhidd. Van nálam néhány
másolat, hogy a sajtó és apám is lássa, ha szükséges. Vagy
megmutathatjuk apádnak is, nem?
–  Figyelj! – mondja Magnus levegő után kapkodva,
miközben a hajába túr, és idegességében tépni kezdi. –
Mondjuk… még fel kell dolgoznom ezt az egészet, ahogy
Ellának is. Adj néhány napot, aztán kitalálunk valamit.
Heidi keresztbe fonja a karját, aztán ránk néz, és
mosolyog. Tudja, hogy nyerésre áll.
–  Jól van. Még visszajövök, de hogy tudd, itt nincs sok
agyalnivaló. A jövő csak rólad és rólam kell hogy szóljon,
Magnus. Ilyen egyszerű.
Ezzel megfordul, és elindul lefelé a lépcsőn.
Magnusnak alig van ereje becsukni az ajtót. Amikor
mégis sikerül, nekidől, és a padlóra bámul.
–  Ez nem lehet igaz. Kizárt, hogy ez megtörténik. Ne
most! Kurvára ne most! – ordítja, aztán ököllel az ajtóra
csap.
Le kéne nyugtatnom, de én ugyanolyan ideges vagyok,
mint ő. Ahogy telik az idő, azon kapom magam, hogy rá
vagyok dühösebb.
–  Szólj már egy szót! – kérlel Magnus, miközben rám
néz. – Könyörgöm, Ella. Mondj valamit!
Keresem a szavakat, és könnyek szöknek a szemembe.
– Nem hiszem el.
– Tudom.
– Nem hiszek neked.
 – Tessék? Nekem?
–  Miért pont vele kellett ágyba bújnod? Neked
nincsenek elvárásaid? Nem tudsz válogatni?
– Most hogy jön ez ide? – kérdezi hitetlenkedve.
– Mert vele keféltél, holott nyilván tudtad, hogy milyen.
Most pedig próbálja tönkretenni az életünket. Istenem,
Magnus! Nemrég házasodtunk. Most… ez nem fair. Nem…
Ez így nem megy.
Próbálom visszatartani a könnyeimet.
– Ezt nem tudom feldolgozni.
– Kérlek, Ella! Ne csinálj semmit.
– Gondolkodnom kell. Muszáj… Magnus, felfogtad, hogy
ez milyen kellemetlen nekem?
– És nekem?
–  Igen. Te vagy az apja. Ki mint vet, úgy arat! – vágom
oda nyersen.
– Tessék?
– Hallottad. Megdugtad ezt a nőt, és nem törődtél vele,
hogy egy idióta picsa. Még azt az átkozott szexvideót is
bevállaltad. Mindezt azért, mert nincs agyad, pont
leszarsz mindent és mindenkit. Önző vagy, és kész!
Tudom, hogy bántja, amit mondok, de képtelen vagyok
uralkodni magamon. Úrrá lesz rajtam a harag és a
félelem.
–  Képtelen vagy belegondolni a tetteid
következményébe!
Úgy néz rám, mintha képen töröltem volna. Kitágul az
orrcimpája, és alig kap levegőt.
 – Baszd meg!
–  Ez az igazság, Magnus! Ha egy percre is
elgondolkodtál volna, ez az egész nem történik meg!
– Ha nem csesztem volna el, akkor te sem lennél itt!
– Talán az lett volna a legjobb.
– Mit mondasz?
Csendben maradok. Össze kell szednem magam. Össze
vagyok zavarodva, és rettentően félek. Nem tudom, mi
lesz, és az a legnagyobb aggodalmam, hogy a végén
elküld. Mindegy, hogy házasok vagyunk-e vagy sem. Attól
még simán eltaszíthat, és folytathatja az életét Heidi
mellett.
Összeszorítom az ajkam, mert félek, hogy megint olyat
mondok, amit megbánok. Ezek után viszont szétvet az
ideg, és úgy érzem, hogy menten felrobbanok.
– Mit mondasz? – kérdezi ismét. – Nem hiszem el, hogy
komolyan gondolod. Nem hiszem el, hogy ennyivel
elintézed. Nem hiszem el, hogy pisis kislányként
viselkedsz, és meghátrálsz.
–  Nem vagyok pisis kislány! A feleséged vagyok, te
pedig egy másik nőnek csináltál gyereket! Szerinted
milyen érzés ez? Mégis mit kéne csinálnom?
–  Ez nem választás kérdése, Ella! Ez patthelyzet. Mit
vársz tőlem? Fordítsak hátat a saját gyerekemnek?
Dobjam ki Heidit, miközben én ugyanúgy felelős vagyok a
történtekért?
Igen. Pontosan ezt akarom.
Csak ezt nagyon rossz kimondani, mert nem akarok
gonosz lenni.
Jó lenne úgy tenni, mintha Heidi nem létezne, ezért
gyerek sincs.
De ha Magnus hátat fordítana neki, akkor nem az az
ember, akihez reményeim szerint feleségül mentem. Az
én férjem mindig vállalja a tettei következményét, még ha
ez fájdalmas is.
Mindegy, mi lesz velünk, vesztünk.
Kis híján megszakad a szívem, ahogy ezt
végiggondolom.
Képtelen vagyok kezelni a helyzetet.
Úgysem jutunk sehová.
Megfordulok, és a szobám felé veszem az irányt.
– Hová mész? – kiált utánam Magnus.
Nem válaszolok. Fogom a táskám, minden szükségeset
bepakolok, aztán visszamegyek.
Einar a bejárati ajtóban áll, Magnus felém tart.
Kis híján leesik az álla, amikor meglátja a táskámat.
– Hová mész? – kérdezi, és megragadja a karomat.
Kitépem magam a fogásából, és rá sem akarok nézni.
– Haza! – ordítom. – Hazamegyek!
Elhaladok Einar mellett.
– Ha látja Jane-t, mondja meg neki, hogy majd küldöm a
repülőjegyét.
– Igenis, asszonyom – mondja szerény mosollyal Einar.
Lemegyek a lépcsőn, és beülök a ház előtt várakozó
autóba.
– Hová parancsolja? – kérdezi a sofőr.
 – A repülőtérre.
Folyamatosan azt mondtam magamnak, hogy nem
szabad sírni a házban. Nem hagyhatom, hogy maga alá
temessen a bánat, és a könnyek elmossanak minden szép
emléket.
De ahogy az autó áthalad a palota összes kapuján, kitör
belőlem a zokogás.
Megállás nélkül sírok. A végén úgy érzem, hogy szó
szerint kisírtam a szemem.
Nem maradt más, csak a hazugság, amire a
szerelmünket építettük.
 MAGNUS

A jegygyűrű látványa borított ki a leginkább.

Ella gyűrűje a fürdőszobában lévő ezüsttálban maradt.
Egy napja, hogy elment.
Egy napja, hogy Heidi megjelent az apasági teszttel, és
azt mondta, hogy terhes tőlem.
Egy napja, hogy rommá lett az életem.
Ha azt mondom, hogy életem legrosszabb napja volt,
akkor finoman fogalmaztam.
Próbáltam túlélni.
Próbáltam magam illúzióba ringatni. Úgy tettem,
mintha Ella csak a szomszédba ment volna, holott
fogalmam sem volt, hogy hol jár. Úgy tettem, mintha
Heidi tévedne. Úgy tettem, mintha nem változott volna
meg gyökerestül az életem.
De a jegygyűrű ráébresztett.
A kezembe vettem, és ekkor döbbentem rá Ella
hiányára.
Ekkor jöttem rá, hogy elhagyott.
Itthagyott.
Féltem, hogy soha többet nem tér vissza.
Nem hibáztathatom.
Úgy tűnik, hogy összehoztunk egy gyereket Heidivel, és
Ella nyilván nem tudja feldolgozni ezt a tényt.
 Amikor megláttam a gyűrűt, rájöttem, hogy ezzel jelzi a
házasságunk végét, és azt tettem, amiben a legjobb
vagyok, ha szorul a hurok.
Ordítottam, a falat csapkodtam, felrúgtam az utamba
kerülő tárgyakat, és széthajigáltam mindent. Ocsmány
volt.
Úgy viselkedtem, mint egy kőbunkó.
Bár Ottar már hozzászokott az efféle kitöréseimhez, és
tudja, hogy időnként képtelen vagyok uralkodni
magamon, ezúttal bejön a szobába, mint aki jobb
belátásra akar bírni.
– Hagyjon! – ordítom, aztán megfordulok.
–  Mi a fenét művelt? – kérdezi, ahogy végigméri a
felfordulást. Folyamatosan püföltem és téptem a
párnákat, ezért kihullott belőlük a tollpihe. – Nincs semmi
önkontrollja?
–  Tudja, hogy nincs – válaszolom, és próbálok
egyenletesen lélegezni. Semmivel nem lettem jobban,
viszont olyan a szoba, mint egy csatatér. – Ezt ön tudja a
legjobban.
–  Figyeljen rám, uram – kezdi, és lassan felém tart,
mintha attól félne, hogy felkapom és kihajítom az
ablakon. Ekkor veszem észre a kezében a borítékot.
Az apasági teszt.
Ahogy meglátom, kis híján megőrülök.
– Vigye ki azt a mocskot! – ordítom.
– Nem. Figyeljen rám! Szerintem ez nem valós – mondja
fejcsóválva.
 Megállok.
– Hogy érti ezt?
Hirtelen úrrá lesz rajtam a remény. Ha viszont hiú
ábrándokat kergetett velem, akkor megölöm, az biztos.
– Mondja, hogy tud valamit!
Előrelép, és felém tartja a papírokat. Úgy néz ki, mint
eddig.
–  Nézze – mutatja, és végigcsúsztatja rajta az ujját. –
Látja az orvosok aláírását?
Hunyorítok, és megnézem a három aláírást.
– Igen. És?
–  Nos, a Gunnar Hamundarson név ismerősnek tűnt,
úgyhogy rákerestem a Google-on.
– És?
– Tizedik századi híres viking, Izlandról.
Csak bámulok.
–  Szóval – folytatja – rákerestem a többiekre is.
Mindegyikük halott viking. Ezek az orvosok nem léteznek,
Magnus! Úgyhogy ez az egész egy puszta hamisítvány.
– Biztos benne? – kérdezem óvatosan. – Kérem, mondja,
hogy ezer százalék!
– Az.
Rám vigyorog.
–  És azt mondta, hogy az apjától kapta az ön DNS-
mintáját? Ez kamu. A miniszterelnöknél nincs meg
senkinek a DNS-e, mert nem kriminológus. Szerintem
senkinek nincs meg az ön DNS-mintája. Arról önnek
tudnia kéne.
 – Úgyhogy… – mondom lassan.
–  Úgyhogy Heidi Lundström hivatalosan is megásta a
saját sírját.
– És a hasa?
Vállat von, és a saját kerek pocakjára teszi a kezét.
–  Talán a sok étel. Amúgy pedig teljesen mindegy.
Hamis a teszt, ezért nem ön az apa, és kész. Nyugodjon
meg, Magnus. Ez már nem az ön gondja.
Megkönnyebbülést kéne éreznem.
Hatalmas kő esik le a szívemről.
Mégis hülyének érzem magam, amiért bevettem Heidi
süket dumáját. Az még jobban bánt, hogy elmebeteg
módjára viselkedtem, és úgy összevesztem Ellával, hogy a
végén elment.
De még mindig mérges vagyok.
Csakhogy ezúttal jogosan.
–  A francba – mondja Ottar. – Látom a tekintetén a
haragot, Magnus. Ez nem vezet jóra.
Rávigyorgok.
–  Maga jó barát, Samu. Már sok mindent átélt
mellettem.
– Ne kezdje, uram!
Ügyet sem vetek rá.
–  De ezt most együtt kell megcsinálnunk. Egyszer és
mindenkorra véget kell vetnünk ennek a háborúnak.
Vagy legalább jöjjön és kocsikázzon velem.
Megragadom a pulóveremet, és kimegyek. Majd
összerámolok, ha visszatértem.
 –  Hová megyünk, uram? – kérdezi Ottar, mielőtt
követne. – Vagy inkább nem is akarom tudni.
– Meglátogatjuk Szauront.
– Kurvára biztos voltam benne – mondja.
Elhaladunk Jane mellett a lépcsőn.
– Mondja meg, hol van Ella!
Jane megáll, és a korlátnak támaszkodik.
–  Már mondtam. Azt hiszem, hogy Liechtensteinbe
utazott.
– Azt hiszi? Hogyhogy nem tudja? Ön mindent tud.
–  Próbáltam elérni, de nem veszi fel a telefont.
Szerintem gondolkodik. Egyedül akar lenni, ami
egyáltalán nem meglepő, tekintve, hogy csupa idióta veszi
körül.
– Próbálkozzon még. Mondja meg neki, hogy hívja fel az
idiótáját. Kérem.
Sóhajt.
–  Rendben. Csak tudja, nem szeretnék a házassági
csatájukba keveredni. Ez nem fair.
Ottar gúnyosan nevet.
– Pedig élete végéig ez vár önre, Jane.
Beszállunk. Einar vezet, mi pedig bemegyünk a városba
Ottarral. Milliószor próbálom hívni Ellát, de nem veszi fel,
és az üzeneteimet sem olvassa. Pedig szívesen megírnám,
hogy:

Jó hír! Nincs zabigyerek! Hiányzol. Gyere haza!

Einar egyenesen a miniszterelnöki hivatalhoz visz

minket, ami nincs messze a szüleim palotájától. Később
majd meglátogatom apámat, de most halaszthatatlan
teendőm van.
Természetesen nem kértem időpontot a
miniszterelnökhöz, ezért a rangomat és a mosolyomat
hívom segítségül, hogy a titkárnő beengedjen minket.
– Őfelsége – mondja a miniszterelnök, ahogy belépünk.
Feláll, meghajol, amitől még felsőbbrendűnek érzem
magam. – Minek köszönhetem a megtisztelő látogatást?
Nem számítottam önre.
–  Valamit sürgősen meg kell beszélnünk – mondom, és
az asztalához hajolok. – Meglehetősen kényes és
személyes ügy.
Lassan bólint, és Ottarra néz.
– Akkor ő mit keres itt?
–  Ő a biztosíték – mondom. – Ez önt érintő ügy.
Pontosabban, a lányáról van szó.
Nehéz nem hozzátenni, hogy a pszichopata, elmebeteg,
levakarhatatlan, ringyó lányáról, de sikerül uralkodnom
magamon.
– Mi van vele?
Jaj. Összevonja a szemöldökét. Ez kemény menet lesz.
De remélem, egy életre vége a játéknak.
–  Először is, szeretnék még egyszer elnézést kérni a
videó miatt, ami kiszivárgott. Nem a nyilvánosság
számára készült, és még mindig mérges vagyok magamra,
amiért belementem a játékba.
Kicsit ellágyulnak a vonásai.
 – Jól van. Spongyát rá.
–  Nem lett volna szabad ilyen helyzetbe sodortatnom
magam. Nem lett volna szabad összejönnünk, és nem lett
volna szabad hagynom, hogy filmet készítsen. Rossz ötlet
volt, és hercegként, idősebbként és férfiként meg kellett
volna állítanom. Nem tettem, ami rendkívül nagy
ostobaságra és felelőtlenségre vall részemről. Ebben
szeretnék fejlődni.
Folyamatosan bólogat, de aztán abbahagyja.
– Úgy hangzik, mintha az ő ötlete lett volna. Ő soha…
Próbálok mosolyogni.
– Nos, erről van szó. Az ő ötlete volt. Nemet kellett volna
mondanom, mert tudnom kellett volna, hogy mi lesz a
vége. És szerintem ő szivárogtatta ki az egészet. Nem volt
itt semmiféle telefonhekkelés. Egyszerűen meg akarta
osztani a világgal.
Szeme villámokat szór, miközben hol rám, hol Ottarra
néz.
–  Ez őrültség. Ráadásul nagyon illetlen és megalázó
ilyesmivel vádolni a lányomat. Hogy merészeli?
–  Ha megtudja, mit tett még a kedves lánya, szerintem
ön is a fenti következtetésre fog jutni – mondom, és
biccentek Ottar felé.
Ottar előrelép, leteszi az apasági tesztet a
miniszterelnök asztalára, aztán felé nyújtja.
A fickó a papírra néz, de nem akarja felvenni.
– Mik ezek?
–  Apasági teszt. A lánya tegnap az ön kocsijával jött el
hozzám a Skaugum birtokra. Ön tudott erről?
Teljes döbbenet.
– Nos, ööö… Nem. Mondta, hogy kell neki az autó, de…
–  Eljött hozzánk, hogy ezt odaadja. Az apasági tesztet,
amely szerint én vagyok a gyerekének az apja.
–  Tessék? – kiált fel kikerekedett szemmel. Felkapja a
papírt, csak úgy remeg a keze, ahogy ránéz.
– Igen, az én reakcióm is ez volt. Azt mondja, hogy még
szeptemberben történt. Talán a videót is bizonyítékként
akarta felhasználni. Nem tudom.
– Nem lehet terhes – mondja a miniszterelnök halkan. –
Főleg nem öntől – teszi hozzá nyersen.
Vállat vonok.
–  Pedig ezt a műsort adta elő. Aztán szerencsére Ottar
gyanakodni kezdett. A káosz közepén teljesen józanul
végiggondolta ezt az egészet, és úgy döntött, hogy
alaposabban megvizsgálja az ügyet. Először is: az
orvosok, akik aláírták, halott vikingek. Elég bizarr, nem?
Másodszor: Heidi azt állította, hogy önnek megvan a DNS-
mintám valami nyilvántartásban, és ő onnan szerezte
meg.
–  Nincs ilyen – vágja rá, mint aki érzi, hogy szorul a
hurok.
Épp itt az ideje.
– Mi is így gondoltuk. Nézze! Tudom, hogy ez egyszerre
sok. De tudnia kell, hogy minden ballépésem a múlté.
Megtanultam a leckét. És megtaláltam a szerelmet. Nem
mondom, hogy több baklövésem nem lesz, de abban
biztos lehet, hogy ilyesmi többet nem fordul elő. Én
vagyok a jövőbeni király, és ehhez méltóan szeretnék
viselkedni.
Szünetet tartok, és kihúzom magam.
– Úgy fair, ha ön is így tekint rám.
Sokáig csak mered rám, és fogalmam sincs, mit fog
válaszolni. Végül kiböki:
–  Úgy bánok önnel, mint egy királlyal, ha úgy
viselkedik.
– Rendben. Nem is várok mást. De csak hogy tudja, nem
szeretem a fenyegetőzéseket. A tény, hogy a lánya
megzsarolt és kockára tette a családom jó hírét, nagyon
felmérgesített. Mi ezt komolyan vesszük. Nem tudom, mit
fog mondani, és tekintve, hogy jó eséllyel nem terhes,
nem tudom, meddig akar még hazudozni. De az egészen
biztos, hogy szándékosan akart megkárosítani azokkal a
hamis dokumentumokkal.
Megköszörülöm a torkom, és folytatom.
–  Ezért kénytelen leszek ellene jogi lépéseket tenni. És
ön ellen is, amiért ezt az egészet hagyta.
Most megfogtam.
Fordult a kocka.
– Ugyan már, felség – hebegi, és megtörli a homlokát. –
Nekem semmi közöm az egészhez. Nem tudom, mi van
vele. Beszéljük meg. Igazán nincs szükség jogi lépésekre.
Vállat vonok.
–  Nem tudom. Tekintve, hogy mekkora kárt tett,
szerintem van. A zsarolás súlyos vétség, egy főméltóság
megfenyegetése még súlyosabb. Ha ez nyilvánosságra
kerül, egy szempillantás alatt odalesz az ön jó hírneve.
– Magnus! Őfelsége! Kérem, üljön le, és beszéljük meg.
–  Nincs miről beszélni. Őszintén szólva nincs
szándékomban világgá kürtölni a történetet.
Szünetet tartok, és rámutatok.
–  Csak ígérje meg, hogy gondja lesz a saját lányára.
Őszintén és a legnagyobb jóindulattal mondom, hogy
valami nagyon nincs rendben a fejével. Segítségre van
szüksége. Méghozzá szakember segítségére. Szerintem
elhagyatott és magányos, ráadásul úgy érzi, hogy ön
mellőzi. Áldozatnak érzi magát. Többet kéne mellette
lennie, és adja meg neki a szükséges segítséget, mielőtt
végképp kicsúszik a lába alól a talaj.
–  Persze-persze. Ez csak természetes – mondja, és a
semmibe bámul.
– Végeztünk, uram? – kérdezi Ottar.
Diadalittasan mosolygok, és elindulunk az ajtó felé.
– Igen. Végeztünk.

A telefonomat bámulom, és várom, hogy Ella hívjon.

Apám közben csendesen szunyókál mellettem. Egy órája
ülök itt, és türelmesen várom, hogy felébredjen. Tudom,
hogy kímélnem kell. Tudom, hogy pihenésre van
szüksége, és ahogy anyám mondta, csak jó dolgokról
szabad vele beszélgetni, de ezt pont anyám nem tartja be,
mert ő az, aki megállás nélkül panaszkodik.
Most én is eltérek a tervtől, mert muszáj beszélnem
apámmal. Annak idején kihagytam volna minden kínos
ügyemből. Amikor kitört a botrány a szexvideó kapcsán, ő
volt az, aki belefolyt az ügybe, és segített. Pedig szívesen
eltitkoltam volna az esetet.
Többé nem akarok így élni.
Ma, ahogy a miniszterelnökkel beszéltem, kezdtem
magam királynak érezni. Bátor, határozott és hiteles
voltam. Most először tényleg azt éreztem, hogy felnőttem
a címhez, és valóban alkalmas leszek a feladatra.
Márpedig a királyok nem félnek az egyenes beszédtől.
Apám sem hátrált meg soha.
Úgyhogy én sem fogok. Vele szemben sem. Beszélnem
kell vele, és meg kell mondanom, hogy mi történt. Ha úgy
teszek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, az
hosszú távon biztosan nem lesz jó. Fel kell vállalnom a
helyzetet, mielőtt a szőnyeg alá söpörjük ezt az egészet.
Apám halkan nyöszörög, aztán kinyitja a szemét, és
pislogva rám néz.
– Magnus? – kérdezi rekedtes hangon.
– Igen. Én vagyok – válaszolom, és finoman megfogom a
kezét. – Csak gondoltam, beköszönök.
Lehunyja a szemét, és mosolyog.
– Akkor, szia! Mennyi ideje hallgatod a horkolásomat?
– Elég régóta.
– Akkor biztos eluntad az életedet.
Egyik szemével rám néz, és alaposan végigmér.
 – Mi szél hozott téged ma ide?
Mély levegőt veszek. Hirtelen elfog a félelem. Attól
tartok, hogy odalesz az irántam érzett megbecsülése.
Félek, hogy azt hiszi, visszafejlődtem.
– Mi az, fiam? – kérdezi. – Érzem, hogy valami baj van.
Hívjam a nővért?
A fejemet csóválom.
–  Nem szükséges. Minden rendben. Minden rendben,
mert minden jó, ha a vége jó.  Úgyhogy nincs baj.
Sóhajt, miközben a mellkasa folyamatosan emelkedik
és süllyed.
– Az jó. Nagyszerű. Mondhatni, pompás.
Hm. Apám kicsit álmatag.
– Ella elhagyott.
Hopp.
–  Hogy mi?! – kérdezi, és kicsit felkapja a fejét, hogy
jobban rám nézzen. – Miről beszélsz? Azt hittem, hogy
tegnap a köszönőleveleket írogattátok. Ja, és ne foglalkozz
Hans herceggel Hollandiából. Nem tetszett, ahogy
anyádat nézi az esküvőn.
Ezt most meg se hallom.
–  Igen, a leveleket írtuk. Aztán… robbant a bomba, és
nem volt szép.
–  Mi történt? – kérdezi félve, és óvatosan végigmér. –
Mit csináltál, fiam?
– Heidi Lundström eljött hozzánk.
– Jaj.
–  Na igen. Mondjuk a bassza meg itt jobban kifejezi a
lényeget, de a jaj is megteszi. Azt mondta, hogy terhes
tőlem, és bizonyítékul elhozta az apasági tesztet.
Apa szeme kikerekedik.
– Bassza meg!
– Ugye?
– Akkor már értem, hogy Ella miért ment el – mormolja.
– És mit csináltál?
–  Nos, kitéptem a hajam felét, és őrjöngtem. Heidi azt
mondta, hogy négy hónapos terhes, és megmutatta a
hasát, aztán otthagyta nekem az apaságit.
Apa a homlokát ráncolja.
– Várj! Honnan a frászból szerezte meg a DNS-mintádat,
ami az apaságihoz kell?
– Azt mondta, hogy az apjánál dokumentálva van.
– Ez nem igaz.
–  Most már én is tudom. Hála Ottarnak, aki elvette a
dokumentumokat, és alaposan megvizsgálta őket. Heidi
se nem okos, se nem körültekintő. Az egy dolog, hogy
voltak véletlen egybeesések, de amúgy hamis volt a papír.
– És mi a helyzet a hasával?
–  Attól eltekintve, hogy legszívesebben hasba vágnám,
talán csak kidugta, hogy nagyobbnak látsszon. Volt egy kis
kidudorodás, de nyilván nem volt alkalmam
megvizsgálni.
Apám a fejét csóválja.
–  Hihetetlen. Nagyon sajnálom, Magnus. De minden
rendbe jön, ha Ella megtudja az igazat.
Sóhajtok, és végigsimítok az arcomon.
 –  Nem tudja, mert nem hajlandó beszélni velem. Jane
szerint Liechtensteinbe ment, de ő sem tudta elérni.
– Beszéltél Heidivel?
–  Bementem a miniszterelnökhöz, és neki mondtam el
mindent.
Apám meg sem szólal, de aztán kitör belőle:
– Tessék?!
–  Tudom, hogy nem ez a protokoll, de tudnia kell a
lánya viselt dolgairól. És nem vagyok hajlandó eltűrni a
fickó sértegetéseit és megalázásait. A fiad vagyok. Egy nap
én leszek a király. Vannak határok, amiket nem léphetnek
át, és kijár nekem a tisztelet. A fickó eddig semmibe vett,
de most talán változott a helyzet.
Biztos vagyok benne, hogy apám a legrosszabbra
gondol. Hogy bementem a miniszterelnöki hivatalba, és
megaláztam magam. De nem így történt.
Folytatom.
–  Felvállalom a hibáimat, de a másokét nem vagyok
hajlandó. Ellát választottam. Összeházasodtunk, és ezt
szem előtt tartva akarom élni az életemet. A régi énem
sem tűnt el nyomtalanul, de érzem, hogy felnőttem a
királyi címhez. Az emberek azt hisznek, amit akarnak, de
ez az igazság.
Apám nagyot sóhajt.
– Nos, látom.
Nagyot nyelek. Bánt, hogy ezt meg kellett vele
osztanom.
–  Nem akartam neked fájdalmat okozni, de őszinte
akartam lenni. Sajnálom, amit a múltban tettem, és azt is,
hogy ilyen sokáig tartott megérnem. De jobb későn, mint
soha.
–  Jaj, Magnus! Te vagy a mindenem. A fiam, az
örökösöm, a világom. Pont olyan vagy, amilyennek lenned
kell. És megértél a címre. Nagyon büszke vagyok rád,
hogy odaálltál a miniszterelnök elé, és megmondtad
nekem az igazat, miközben fogalmam sem volt, hogy mi
folyik a háttérben. Nem szívesen kormányozok így. A
nemtörődömség rossz tanácsadó, főképp, ha egy országot
vezet az ember.
Megszorítom a kezét, és ma már másodszor rohannak
meg az érzelmek.
– Köszönöm – suttogom.
Mosolyog, de látom, hogy egyre sápadtabb, és a légzése
is szaggatott.
– Jól vagy? – kérdezem, ahogy felgyorsul a pulzusa.
Bólint, mély levegőt vesz, és megköszörüli a torkát.
– Jól vagyok, Magnus. Csak… Mindegy. Örülök, hogy jól
alakulnak a dolgok.
– Ella még mindig nem jött vissza.
– Csak időre van szüksége.
– Megtaláltam a jegygyűrűjét a fürdőszobában.
– Az nem jelent semmit.
Félek, hogy ha említem, bekövetkezik, de nem
hagyhatom figyelmen kívül azt, ami leginkább aggaszt.
–  Van a szerződésünknek egy pontja, amit még ő
rakatott bele. Mi van, ha él vele?
 – És válni akar?
– Igen.
– Egy álterhesség miatt?
– Nem. Igazság szerint nem volt alkalma megismerni a
házasságkötésünk előtt. Sok hülyeséget csináltam. Mi van,
ha egy nap kiderül valami újabb kellemetlenség? Mi van,
ha egy nap rájön, hogy nem tud velem élni? Mi van, ha
rájön, hogy hiba volt hozzám jönnie?
Apám kuncog, ami egy idő után köhögésbe megy át.
Amikor sikerül abbahagynia, így szól:
– Azt válásnak hívják, Magnus, és mindenki megteheti,
nem csak ti. A szerződés záradéka azért került be, hogy
Ellának is legyen némi beleszólása. Nem hibáztathatod.
Nagyon fiatal ehhez az új szerepkörhöz, és fogalma sincs,
hogyan kezelje a helyzetet. Ahogy neked sincs. Hinned
kell abban, hogy tényleg szeret, csak ezzel törődj.
A kezemre nézek.
– Mi van, ha a történtek után már nem szeret?
–  Kizárt, hogy ez így legyen. Az elétek gördülő akadály
csak megerősíti a szerelmeteket. És hidd el: még
számtalan akadállyal kell majd szembenéznetek.
–  Mi van, ha…? – inkább végig se mondom, mert
hosszan lehetne folytatni a sort.
–  Ezt felejtsd már el! – mondja. – Ella bonyolult,
szenvedélyes és lobbanékony természet. Mint te. Szívedet
a harcos viking őseidtől örökölted. Úgyhogy szeress
bátran és szenvedélyesen, Magnus. Szeresd őt teljes
szívedből.
 Mintha gombóc nőne a torkomban. Minden olyan
egyszerűnek tűnik, mégis pontosan tudom, hogy a
szerelem minden, csak nem egyszerű. Mégis muszáj
összeszednem magam.
–  Köszönöm, hogy meghallgattál – mondom, és
sóhajtok. – Nagyon sokat…
Felnézek, és a torkomon akad minden szó.
Apám szeme csukva. Még sápadtabb, mint az előbb.
Nem mozog.
Olyan mesterkéltnek tűnik.
Nem. Nem. Nem!
Megszorítom a kezét.
Apa!
Semmi.
Istenem!
Fölé hajolok, és csak bámulom.
– Apa! Ébredj! Ébredj!
Semmi válasz.
–  Kérlek, ne! – kiáltom, és a pulzusát nézem,
kitapintható-e. Nem érzem. Nem mozdul a mellkasa.
–  Nővér! Valaki! Segítség! – ordítom, és megragadom
apám másik karját, miközben finoman megpaskolom az
arcát.
Kizárt, hogy apám meghaljon.
Ez valami rémálom.
– Segítség!
Kinyílik az ajtó, berohan a nővér, aztán Sven és Tor. Tor
elhúz az útból, a nővér pedig ellenőrzi apám életfunkcióit.
 – Azonnal hívjanak mentőt! – kiáltja, mire Sven előveszi
a telefonját.
Aztán belép anyám pánikolva, Mari sír, én pedig úgy
érzem, mintha odalenne minden eddigi remény és
boldogság, ráadásul apámat is elragadnák tőlem az égiek.
Mari odalép hozzám, és patakokban folynak a könnyei.
Átölelem, és magamhoz szorítom.
Nemsokára jönnek a mentősök. Hozzák a hordágyat,
engem pedig kivezet néhány, számomra ismeretlen
ember. Elveszettnek érzem magam. Emberek vesznek
körül, mégis magányos vagyok. Apám…
Istenem! Kérlek, ne vedd el tőlünk!
Nem állok készen az elvesztésére.
Nem tudom elképzelni az életemet nélküle.
Ahogy beteszik a mentőautóba, a falnak támaszkodom,
aztán a földre rogyok. Mérhetetlen bánat lesz rajtam úrrá.
Egy pillanatra eltűnik a tompaság és a zavarodottság.
Egy pillanatra pontosan érzem, hogy mit veszítettem.
Már nem tudom visszatartani a könnyeimet.
Sírok, és a könnycseppek elárasztják a palota padlóját.
Nem volt alkalmam megmondani apának, hogy
mennyire szeretem.
Apámat.
A királyt.
 ELLA

– Nincs rajtad a jegygyűrűd – jegyzi meg apám.

Ránézek, és ahogy az elmúlt huszonnégy órában, most
is próbálom elrejteni minden fájdalmam.
– Tessék?
– A gyűrűd – ismétli. – Hol van?
Nyelek egy nagyot.
–  Jaj, a gyűrű. A mosdónál hagytam. Kicsit tág, ezért
mindig leveszem, ha arcot mosok.
– Itt?
– Otthon.
Otthon.
Ezt a szót próbálom kerülni. Ez az a szó, amit próbálok
a vaduzi kastélyra érteni, vagyis apám hivatalos
liechtensteini rezidenciájára, ahol felnőttem.
De most, hogy itt vagyok, tudom, hogy nem ez az
otthonom.
Tizenhárom éves korom óta vágytam rá, hogy
visszatérhessek. Istenítettem ezt a helyet, és egész másra
emlékeztem, mint amilyen valójában. Nemhiába
mondják, hogy ha az ember elhagyja az otthonát, már
nem ugyanoda tér vissza.
És nem azért, mert a hely változik, hanem azért, mert
mi magunk változunk.
 Maga a kastély pont olyan, mint volt. Sötét, rideg,
pompázatos, mégis lehangoló. Jane azt mondja, hogy ez
azért van, mert kizárólag férfiak lakják. Talán igaza lehet.
Miután anyám meghalt, a dolgok csak ridegebbé váltak.
Miközben cseperedtem, csak ezt az otthont ismertem,
ezért imádtam.
Amikor iskolába küldtek, bár nem volt rossz az új élet,
magányos voltam, és azt a helyet tekintettem otthonnak,
ahol szeretnek. Ha nem lehettem otthon, mert máshová
küldtek, akkor úgy éreztem, hogy nem szeretnek.
Ácsingóztam utána, és vágytam a családom közelségére,
mint éhező egy falat kenyérre. Mindig azon
gondolkodtam, mi lenne, ha…
Most itt vagyok.
Rögtön idejöttem azután, hogy elhagytam Magnust.
Nem volt más lehetőségem. Az egyetemet már nem
tekintettem otthonomnak, itt viszont semmi nem
változott.
Kivéve engem, ezért úgy érzem, hogy egyáltalán nem
illek ide, és a hely sem illik hozzám. Szeretetért és
támogatásért jöttem. Támaszt kerestem azután, hogy
odalett az az élet, amit Magnusszal terveztem. Csakhogy a
hely nem fog támaszt nyújtani.
Magamban kell keresnem a megoldást.
Ahogy mindig, most is csak magamra számíthatok.
Most itt ülök apámmal az asztalnál. Nagyra értékelem,
hogy ilyen kedves velem, és többet beszélgetünk, mint
eddig bármikor. Nem apa-gyermek, hanem felnőtt-felnőtt
párbeszédet folytatunk, mégis pontosan tudom, hogy nem
adhatja meg, ami hiányzik.
Azt csakis én adhatom meg magamnak.
–  Sajnálom, hogy a fivéreid nem lehetnek itt – mondja
apám, miközben megtörli a száját és egy cseléd elviszi a
tányérokat. – Nagyon elfoglaltak.
–  Olyannyira, hogy még az esküvőmre sem tudtak
eljönni? – kérdezem. Tudom, hogy ez durva volt, és ahogy
elnézem, apámat igencsak meglepte a reakcióm. Úgy
tűnik, ez is az új énem része.
–  Nos… – sóhajt, és egy kicsit megrándul az arca. –
Emiatt is elnézést kérek. Tudom, hogy ha anyád még élne,
addig nem hagyta volna őket békén, míg oda nem
utaznak. Bár nem is lett volna szükség kényszerre, mert
maguktól is szívesen mentek volna. Félek, hogy ez az én
hibám.
– A tiéd?
Bólint, és kopogni kezd az asztalon.
–  Azt hiszem. Tudod, én… nem tanultam meg apának
lenni. Elsősorban uralkodó voltam, és csak másodsorban
apa. Anyád volt az, aki kézben tartotta a dolgokat. Miután
meghalt… minden a feje tetejére állt. Tudom, hogy nem
voltam jó apa. Sem neked, sem a fiúknak. Megtanítottam
őket az uralkodásra, de arra nem, hogy jó testvérek vagy
jó emberek legyenek. Veled pedig végképp nem tudtam
mit kezdeni. A legjobbat akartam neked. Te nem olyan
voltál, mint ők. Tudtam, hogy belőled nem lesz uralkodó,
ezért elküldtelek. És ezt végtelenül sajnálom. Sok évet
elveszítettem.
Mindjárt sírok.
Már megint.
Tegnap óta ki tudja, hányadszor.
Mégis sikerül összeszednem magam.
–  Szóval nem velem volt a baj? – kérdezem elcsukló
hangon.
– Dehogy, Izabella. Te vagy nekem a fény az éjszakában.
Talán azért érzem most ennyire, mert sok évet
elvesztegettem nélküled. Nem tudom, hogyan
kapcsolódjak hozzád, és nem tudom, hogyan legyek jó
apa. De egy dolgot megígérek… próbálkozni fogok.
Tudom, hogy nem ez a protokoll, de azonnal
felpattanok, odamegyek hozzá az asztal másik végébe,
előrehajolok, és hátulról átölelem.
– Köszönöm. Ígérem, hogy jó gyerek leszek.
Megsimogatja a karomat.
–  Te már nem lehetsz jobb, Izabella. Csak maradj
önmagad. És az isten szerelmére, menj vissza a férjedhez!
– Tessék? – egyből kihúzom magam.
Nem mondtam meg apámnak, hogy épp Magnus miatt
jöttem, de azt hittem, hogy ez egyértelmű volt azok után,
hogy nem volt nálam bőrönd és nem volt rajtam a
jegygyűrűm. Bár esküszöm, ez utóbbit nem szándékosan
hagytam ott.
Megfordul, hogy rám nézzen.
–  Én is voltam házas, ezért tudom, milyen az. Munka.
Néha kellemes munka, néha kőkemény meló, de
mindenképp időigényes. Össze kell kapnod magad,
nekirugaszkodni, és felvállalni a nehézségeket, amikor
kell. A kemény munka megtérül, és csak erősebbé teszi a
házasságot. Mi több: téged is.
Hirtelen nagyon rosszul érzem magam, amiért nem
válaszoltam Magnus hívásaira és kikapcsoltam a
telefonomat. Még mindig nem tudom, hogyan tovább, és
ez alaposan felemészt. Viszont igent mondtam, és
fogadalmat tettem, miszerint jóban-rosszban kitartok
mellette. Ez mondjuk a rossznál is rosszabb, de nem kéne
akkor is mellette állnom? Ő vajon mit tenne?
– Már most igazi apa vagy – mondom, és megveregetem
apám vállát. – Házassági tanácsot adsz.
–  Uram – mondja Schnell az ajtóból, kezében
mobiltelefonnal. – Attól tartok, ez sürgős.
Berohan, odaadja apámnak a készüléket, és
együttérzően rám néz. Ettől a pillantástól még a
szívverésem is megáll.
El nem tudom képzelni, mi történt.
– Halló! – szól bele apám németül. – Igen – angolra vált.
Aztán rám néz.
–  Jaj, ne! Értem. Szörnyű. Köszönöm, hogy szólt. Igen.
Persze. Adja át üdvözletemet.
Aztán leteszi.
– Mi az? – kérdezem, és összeugrik a gyomrom.
– Anders király… a halálán van.
Ahogy meghallottuk a híreket, azonnal Oslóba utaztunk.
Szerencsére apámnak van magángépe, úgyhogy azzal
mentünk.
Kicsit ideges vagyok, hogy ismét találkozom
Magnusszal, és visszatérek ebbe a zavaros helyzetbe, ami
fölött semmi hatalmam. Mégis az apja miatt aggódom
leginkább.
Marival beszéltem telefonon. Azt mondta, hogy a király
szervezete összeomlott, ezért sürgősen kórházba
szállították. Magnus volt nála, amikor súlyosbodott az
állapota.
Megszakad értük a szívem. Nagyon sajnálom az egész
családot, és az országot is. Tudom, mennyire szeretik a
királyt. Velem is olyan kedves és barátságos volt! Bár nem
voltunk olyan közvetlen viszonyban, mégis éreztem a
szeretetét. Ő az a típus, aki erőfeszítés nélkül kormányoz,
és az életét is így vezeti. Mindig eléri amit akar, még ha
nem is értünk egyet a módszereivel.
Mégis hogyan lehetnék rá mérges azért, amit tett? Ha
nem mondta volna apámnak, hogy Magnus megkérte a
kezem, soha nem kerülök ilyen helyzetbe a fiával.
Bármi történt a múltban, vagy bármi lesz is ezután,
mindennél többet jelent számomra, hogy Magnus az
életem része. Én az övé vagyok, ő pedig az enyém.
Mindegy, milyen akadályt gördít elénk a sors, tudom,
hogy az a legjobb, ha támogatom, szeretem, és mindig
mellette állok. Nem sétálok ki a házasságból, és nem
menekülök el, bár sokkal könnyebb lenne.
 Beérünk a kórházba, és rögtön a magánváróba
küldenek minket. Szörnyű látni azt a sok siránkozó
embert és a fel-alá rohangáló kórházi személyzetet. Minél
közelebb megyünk, annál inkább úgy érzem, hogy hiába
minden remény.
Aztán beküldenek minket az intenzívre, ahol a királyt
ápolják. A folyosó végén megpillantom a családot. Mari,
Cristina, Irene, Britt és a királyné ülnek ott. Néhányan
sírnak és átölelik egymást, mások – mint a királyné –
néma csendben várnak és reménykednek.
Magnus félúton van köztem és köztük. A falnak
támaszkodik, nekem háttal. Annak ellenére, hogy csak a
hátát látom, tudom, hogy megrohanják az érzelmek.
Engem is felemészt a bánat.
Kihúzom apám karjából az enyémet, és odarohanok
hozzá.
– Magnus! – kiáltom.
Megfordul, rám néz, aztán pislog, amikor rájön, hogy
tényleg én vagyok.
– Ella! – kiált vissza, és kitárja a karját.
Ahogy odaérek, szorosan magához ölel.
–  Ella! – mondja ismét, és a hajamba fúrja az arcát.
Aztán rázkódni kezd. Sír. Összeomlik.
Megszakad a szívem, hogy ilyennek látom.
Az én csodálatos férjem szenved, és lassan maga alá
temeti a bánat.
Próbálom magam tartani, de nem sikerül. Belőlem is
kitör a sírás. Testünk szorosan összeér. Azt akarom, hogy
tudja, itt vagyok, és annak ellenére, hogy nem tudom
átvenni a fájdalmát, igyekszem enyhíteni, amennyire
lehet.
– Sajnálom – mondom az apjára és minden másra értve.
Bólint, de továbbra is sír, én pedig olyan szorosan
ölelem, ahogy csak tudom.
Sejtelmem sincs, mennyi időt töltünk a kórház
folyosóján, de az biztos, hogy a bánat minden perce
óráknak tűnik.
Aztán Magnus megnyugszik, és a légzése is lassul. Apám
is közelebb jön, és beszélget a családdal.
–  Sajnálom – ismétlem, és megsimogatom az arcát. –
Tudom, hogy most nem ez a legfontosabb, de szeretném,
ha éreznéd, hogy érted vagyok itt. Nem kellett volna
elmennem. Többet nem teszek ilyet. Sajnálom, hogy
undok voltam és gyerekesen viselkedtem.
– Ella! Semmi baj – suttogja.
– Ez nem igaz. Rájöttem, hogy fel kell nőnöm.
– Ahogy nekem is.
–  Akkor ezt együtt kell megtennünk. Bármi történjék,
melletted állok. Kiállok a házasságomért és a férjemért.
Sóhajtok.
– Hogy van az édesapád?
Szomorúan rám néz.
–  Mindent megtesznek, amit tudnak – válaszolja
elcsukló hangon. – Olyan hirtelen történt… Az egyik
percben még beszéltem hozzá, a másikban… Szerintem
rögtön összeomlott. Szörnyű volt, Ella. Nem tudom
kiverni a fejemből. Pedig annyi mindent mondtam volna
még neki…
–  Még nem hunyt el, úgyhogy elmondhatod neki, amit
akartál – jelentem ki határozottan.
–  Tudtam, hogy beteg, és azt is, hogy egyszer eljön a
nap, de… még nem készültem fel. Még nem állok készen a
búcsúra. Nem tudom elképzelni, hogy nélküle megy
tovább az élet. Gyűlölöm magam, amiért önző voltam, és
éveken át csak magammal foglalkoztam.
–  Nem voltál önző. Csak meg akartad találni magad.
Ezen mindenki keresztülmegy. Ne hibáztasd magad!
A fejét csóválja, mire lobogni kezd a haja.
– Jobban bele kellett volna folynom a hivatali munkába.
Tanulnom kellett volna tőle. Sok évet elvesztegettem.
Hirtelen apám szavai jutnak eszembe.
–  Magnus! Soha nem késő változtatni. Soha nem késő
tanulni. Bármi történjék, még mindig tanulhatsz tőle.
Kicsi voltam, amikor anyám meghalt, de apámon
keresztül mégis tanulok tőle az életről és másról. Nem
szűnt meg a kapcsolat.
Sóhajt.
– Szenvedek, szívem.
– Tudom.
Csak állunk egymásba kapaszkodva, és mindketten
mérhetetlen fájdalmat érzünk. Hiába menekülnénk, úgyis
utolérne minket a bánat.
Kilép néhány orvos, mire mindenki felpattan.
Magnus és én szétválunk, de szorosan fogjuk egymás
kezét.
Az orvosok rengeteg mindent mondanak norvégul. Kis
szünet, aztán mindenki sóhajt.
Mosolyognak.
Megnyugszanak.
Megkönnyebbülnek.
–  Mit mondott? – kérdezem Magnust, aki fáradtan, de
boldogan mosolyog.
–  Azt mondta, hogy valami fertőzés okozta az
összeomlást, de stabilizálták az állapotát, és
antibiotikummal jól kezelhető. Ha kicsit jobban lesz,
valószínűleg veseátültetésre lesz szüksége, de könnyen
találnak számára donort. Odaadnám neki az enyémet, de
az a legvégső eset, hogy élő embertől kérnek szervet.
– Hála az égnek! – sóhajtok.
Átkarol, és szorosan magához ölel.
– Nem tudom, mit tettem volna. Tényleg nem.
–  De most már tudod, hogy mit tehetsz. Tanulj tőle,
Magnus. Biztos, hogy rengeteg dolgot átadna neked.
Rám néz, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami.
– Próbáltalak hívni.
– Tudom, de kikapcsoltam a telefont. Egy kicsit egyedül
akartam lenni.
– Akkor még mindig nem beszéltél Jane-nel?
– Nem. Miért? Valami baj van?
– Semmi. Semmi az égvilágon.
– Ezt most nem értem.
– Heidi…
 A francba. Szóval innen fúj a szél.
– Mi van vele? – kérdezem óvatosan.
– Vége – vigyorog, aztán elneveti magát.
– Ezt meg hogy érted?
– Míg mi elvesztettük a maradék józan eszünket, addig
Ottar, akit csak Samunak hívok, és eddig nem sokra
tartottam, fogta magát, és utánajárt ennek a
mondvacsinált apasági tesztnek.
Mondvacsinált? Szóval itt a lényeg.
– És?
– Hamis!
– Hogyhogy… hamis?
Összevont szemöldökkel néz rám.
–  Úgy, ahogy mondom. Hamisította, Ella. Az egész
nyomorult dokumentumot. Hihetetlen, hogy nem vontuk
kétségbe a szavait.
Istenem! Ez mindent megváltoztat.
– Nos, nem tudom. Eddig nem láttam apasági tesztet.
– Mindegy, mert hamis. Halott vikingek nevét használta.
– Most… mi lesz?
Izgatottan bólint.
– Ottar és én elvittük a papírokat a miniszterelnöknek.
– Micsoda?
Nem tudom elképzelni, hogy abból jól jönnek ki. Az a
két ember ősellenség.
–  Beszélgettünk, és ráébresztettem, hogy a lányának
segítségre van szüksége. Megfenyegettem, hogy jogi
lépéseket teszek, amiért a lánya megzsarolt és
megsértette a becsületemet. Úgy tűnik, hatásos volt.
– Biztos, hogy nem terhes?
–  Nem. Vagy valaki mástól. De hogy nem tőlem, az
biztos. Az is lehet, hogy csak sokat evett. Azt garantálom,
hogy többet nem fog minket zaklatni. Az apjának nincs
más választása, mint biztosítani Heidi számára a
segítséget.
– Kár, hogy nem látom a képét, amikor az apja beolvas
neki.
– Na igen. De tudod, az ilyen narcisztikus személyiségek
akkor sem fogják fel, hogy rosszat tettek, amikor az orruk
alá dörgölik. Hidd el, hogy én is megnéztem volna a fejét,
de most beérem annyival, hogy vége.
A fejemet csóválom. Olyan megkönnyebbülést érzek,
hogy végre meg tudok állni a lábamon.
– Fogalmad sincs, micsoda megkönnyebbülés ez nekem.
–  Dehogy nincs. Ez az a dolog, amin egyetlen
házaspárnak sem kéne keresztülmennie.
Megszorítom a kezét.
– Nagyon sajnálom, hogy úgy viselkedtem.
– Ahogy én is. Nem bánom, ha vitatkozunk, de azt igen,
ha elmész.
– Tudom. Nem gondolkodtam.
–  Én sem. Megláttam a jegygyűrűdet, amitől teljesen
kiborultam, Ella. Nem akarlak elveszíteni. Te vagy a
mindenem.
Jó ég! Próbálom visszatartani a könnyeimet.
– Ígérem, hogy nem megyek sehová. Kitartok melletted
jóban-rosszban. Soha nem hagylak el. Nem fogsz tudni
levakarni. Ami pedig a gyűrűt illeti: mindig leveszem, ha
arcot mosok. Csak elfelejtettem visszavenni. Hidd el, túl
szép ez a gyűrű ahhoz, hogy elhagyjam, de ami ennél is
fontosabb: örökre velem marad a szíved.
Elmosolyodik, aztán megfogja az arcomat.
–  Apám azt mondta, hogy viking szívem van. Legfőbb
tanítása, hogy ezzel a szívvel bátran és határtalanul lehet
szeretni. Az irántad érzett szerelem vezérli minden
cselekedetemet, Ella. Ez a határtalan szerelem sokszor
ijesztő, de csak a tiéd és az enyém.
Kis szünetet tart, és elvigyorodik.
– Senki és semmi nem állhat kettőnk közé.
– Hát nem ez a legfontosabb?
Sóhajtok, és a mellkasára hajtom a fejem.
Pontosan tudom, hogy nincs ennél fontosabb.
 MAGNUS

Három hónappal később

Végigsimítok a selyem szemkötőn, és az ajkamba harapok

a gondolatra, hogy Ella mit fog szólni.
Szó szerint fogalma sincs, hogy mit tervezek.
– Hunyd le a szemed – mondom, és mögé állok.
– Már behunytam.
Ráadom a szemkötőt, és összecsomózom a feje mögött.
– Nem látsz ki?
– Egyáltalán nem.
– Nagyszerű.
Kicsit úgy irányítom, hogy meg kelljen fordulnia.
– Nagyon szexi vagy ezzel a szemkötővel.
Vigyorog, és egy kicsit talán el is pirul.
– Mondtam, hogy bármire kapható vagyok.
– Na jó. Most beültetlek a kocsiba.
– Várj! Azt mondtad, hogy meglepetésed van számomra.
– Igen. De be kell szállnod az autóba, hogy odavigyelek.
Gyere!
Megfogom a kezét, és a bejárati ajtó felé vezetem,
melyet Einar már kinyitott nekünk. Sokat sejtetően
ránézek, ő pedig mosolyog.
Három hónapja, hogy Ella és én hatalmasat
veszekedtünk, és három hónapja, hogy apám kis híján
meghalt a szemem láttára. És annak is három hónapja,
hogy Ella és én csodás új életet kezdtünk.
Heidi akciója nagy port kavart, de sikerült előnyt
kovácsolni belőle. Ella és én közelebb kerültünk
egymáshoz. Rájöttünk, hogy bármilyen akadállyal kell
szembenéznünk az életünk során, szeretjük egymást
annyira, hogy átlendüljünk a nehézségeken. Friss házasok
vagyunk, és nem a szokványos keretek között
ismerkedtünk, de csakis rajtunk múlik, hogy mit hozunk
ki ebből a házasságból. Fiatalok vagyunk, és követünk el
hibákat, de együtt mindent jóvátehetünk.
Ami pedig Heidit illeti, legutóbb azt hallottam, hogy jó
néhány pszichiátriai kezelés után felköltözött északra,
Trondheimba. Nem kérdezem róla túl gyakran a
miniszterelnököt, mert ez a nő egy igazi átok. Ha mégis
megemlítem, azt azért teszem, hogy emlékeztessem a
pasast, hogy velem nem lehet packázni. Egy kicsit sem.
Apám a héten vesetranszplantáción esett át. Még
mindig kórházban van, de szemlátomást sokat javult az
állapota, ezért reménykedünk, hogy teljesen felépül.
Szerencsére sikerült neki elmondanom, amit szerettem
volna.
Válaszul kijelentette, hogy ő pontosan tudja, mennyire
szeretem. Örülök, hogy érezte. Néha jó, ha az ember
nyitott könyv a másik számára.
Ma viszont nem akarok nyitott könyv lenni, mert
meglepetést tervezek Ellának.
 Lesegítem a lépcsőn, és beültetem a kocsiba. Ottar és
Jane szintén beszállnak, de nem szólnak semmit. A
lényeg, hogy Ella azt higgye, csak ketten megyünk.
Oslo felé félúton beleszimatol a levegőbe.
– Heringszagot érzek.
A francba.
Úgy tűnik, a vakság felerősítette a szaglását.
Jane kikerekedett szemmel néz, de ezt Ella nem látja.
– Heringet és Old Spice-t.
Most Jane és én nézünk Ottarra, aki vállat von.
– Várj! Mi a… Becsaptál?
Ella felém nyúl, és sikerül megfognia a combomat.
– Azt mondtad, hogy kettesben megyünk valahová.
–  Meggondoltam magam. Csak ne vedd le a szemkötőt,
mert akkor mindent elrontasz.
– Ottar és Jane. Jól mondom?
Jane próbál csendben maradni, és a fejét csóválja, de
aztán kitör belőle a nevetés.
–  Sajnálom. Nemrég ebédeltem, bár Magnus azt
mondta, hogy ne tegyem.
A számra teszem az ujjam, és jelzem felé, hogy ideje
lenne csendben maradnia.
–  Miért ne ebédeljen? – kérdezi Ella. – Hová megyünk,
Magnus?
– Az egészben az a legizgalmasabb, hogy nem tudod.
–  Jaj, ne! Ugye nem akarsz ejtőernyőzni? Esküszöm,
megöllek, ha odaviszel.
– Nyugi. Nem értem, miért vagy ennyire bizalmatlan.
 – Mert olyan emberhez mentem feleségül, aki szerint jó
móka bekötni valakinek a szemét, és kilökni valami
repülőből.
– Ugye nem ez a terv? – kérdezi suttogva Jane.
Ránézek, hogy hallgasson.
– Nem. Na jó. Mi lenne, ha az út hátralévő részét néma
csendben töltenénk?
–  Egyetértek – szól Einar a vezetőülésből. – Már
megbocsásson, uram, de be nem áll a szájuk.
–  Értettem – mindig tudtam, hogy Einar egyszer
besokall.
Nem sokáig tart a csend, mert csak pár perc, és
megérkezünk a kikötőbe. Bár április van, nagyon hideg az
idő. A kikötő csendes, csak néhány csónak és halászhajó
található benne.
Kisegítem Ellát a kocsiból, végigvezetem a macskaköves
úton, miközben elhaladunk a Nobel Peace Center előtt.
Ahogy végigmegyünk az úton, sirályok zajonganak
felettünk.
–  Az óceánnál vagyunk – mondja Ella, és nagyot
szippant a levegőbe. – A tavasz illata.
Kicsit elgondolkodik.
– Hajókázni megyünk?
Ekkor kénytelen vagyok levenni róla a szemkötőt.
Lenézek a kikötőre.
A végén egy fekete, felfújható motorcsónak. Nagyjából
hat méter hosszú, sok üléssel, és a hátulján tárolóval.
Maga a motorja nagyjából egytonnás lehet.
 – Készen állsz? – kérdezem, és úgy fordítom, hogy pont
a csónakra nézzen. – Vigyázz, mert ha csak egy lépést is
teszel, a vízben találod magad.
– Tessék?
–  Nyugi – egyik kezemet a dereka köré kulcsolom. –
Foglak.
A másik kezemmel lazítok a szemkötőn, amit aztán
elfúj a szellő. A fenébe. Pedig később még szükségem lett
volna rá.
Ella nem tudja, hogy merre nézzen, aztán hatalmasat
sóhajt. Talán azért, mert öt méterrel a kikötő felett
vagyunk. Magamhoz szorítom, nehogy arrébb lépjen, és
várom, hogy észrevegye a csónakot.
Amikor meglátja, felsikolt.
– Istenem!
– Meglepetés! – mondom, és megpuszilom az arcát. – Az
első hivatali csónakod.
Az elején Ella környezetvédelmi cégének a logója:
Óceánjárók, a hátulján pedig a csónak neve látható:
Bolygó Hercegnő.
Kitör belőle a nevetés, amikor ezt észreveszi.
– Ez nem…
– De igen – mondom vigyorogva.
Megfordul, és csodálkozón néz rám.
– Ezt egyszerűen nem hiszem el, Magnus!
Már egy ideje terveztem. Ella belevetette magát a cég
szervezésébe. Amíg munkaerőt toborzott és megállás
nélkül tervezgetett, addig én elhatároztam, hogy
mindenben támogatom az álmai és céljai megvalósulását.
Eltökélte, hogy áttörést hoz a környezetvédelem
területén, én pedig emberileg és politikailag is mellette
állok.
–  Tudom, hogy még a kezdeti fázisban vagy, és talán
nem a csónak a legfontosabb, de ha mégis ki akarod
szabadítani Willyt, vagy ki akarod küldeni a turistákat a
partra, nehogy veszélyeztessék az élővilágot, akkor itt van
hozzá az eszköz.
–  Gratulálok! – mondja Jane, és tapsolni kezd. –
Megnézzük?
– Én vezetek.
– Csak azt ne – mondja Ottar. – Inkább Einarra bíznám.
– Majd én vezetek – jelenti ki Ella, és a kulcsért nyújtja a
kezét.
–  Ennyi? – kérdezem, és kiveszem a kulcsot a
zsebemből.
– Az én csónakom – mondja.
A kezébe adom a kulcsot, ő pedig vigyorogva elveszi.
– Hidd el, Magnus, hogy alaposan fel fogom turbózni az
adrenalinszintedet.
Majd meglátjuk – gondolom magamban, miközben
követem őt a kikötő felé.
–  A szex is adrenalinfelturbózásnak számít? –
kérdezem.
Ella a fejét csóválja.
– Most komolyan, Magnus!
– Komolyan, Magnus – ismétli Jane.
Sóhajtok.
 UTÓSZÓ

ELLA

Egy évvel később

–  Ezennel ismét házastársakká nyilvánítalak titeket –

mondja Erik. – Csókoljátok meg egymást!
Magnusra mosolygok, ahogy előrehajol, és megfogja az
arcomat. Szeme ragyog a boldogságtól és az irántam
érzett szerelemtől. Szorosan magához ölel, és hosszan
megcsókol. Kellemes tavaszi szellő fuvallatát érzem, mely
magával hozza a csodás virágillatot.
Mindenki tapsol és ujjong.
Mindenki alatt azokat az embereket értem, akik igazán
számítanak.
Ott van Jane.
Ottar.
Einar.
A király.
A királyné.
Magnus húgai.
Apám, és meglepő módon itt vannak a testvéreim is.
Megállás nélkül Magnus húgait bámulják, bár Cristina
alaposan kikosarazta őket.
 Aztán itt van Viktor és Maggie.
Harold, Maud és Guillermo.
És persze Csontváz, a szertartásvezetőnk. Ez afféle
mellékállás, melyet azután vállalt, hogy találkoztunk.
Eljött még a két fényképész: az orosz ikrek, akiket
Magnus csak terminátornak hív. Mivel amúgy is
mindenhol felbukkannak, Magnus elébe ment a
konfliktusnak, és felkérte őket, hogy hivatalossá váljon a
jelenlétük.
A Kjerag hegyen találkoztunk, ahonnan Magnus a
bázisugrásait végzi. Annak ellenére, hogy most nem ez a
terv, nincs kizárva, hogy ugrik egyet. Valójában viszont
azért jöttünk, hogy ismét megtegyük a fogadalmat.
Kicsit több mint egy éve házasodtunk, és Magnusnak az
az őrült ötlete támadt, hogy itt és most tartsunk egy újabb
szertartást, szűkebb, családi-baráti körben.
A tévé által közvetített nagyszabású esküvő kellett a
népnek, de tudom, mi járt Magnus fejében. Talán azt
szerette volna, hogy legyen egy olyan esküvő, amit mi
ketten tervezünk és szervezünk. És legfőképp újra meg
akarta kérni a kezem, csak ezúttal őszintén és a maga
módján. Hivatalossá tettük a kérdezz-feleleket.
Térdre ereszkedett, és az ujjamra húzta a saját maga
által választott, gyémánt- és narancsgránát kövekkel
ékesített gyűrűt.
Szó sincs róla, hogy mindent újra akarnánk kezdeni, de
mostantól a saját elképzelésünk szerint haladunk.
Az igazat megvallva, nagyon sok minden történt az
elmúlt évben.
Nonprofit cégem, az Óceánjárók sikeresen megfékezte
az illegális halászatot, és a tervek szerint 2025-re sikerül
elérnünk, hogy megszűnjön a bálnahalászat Norvégiában.
Lassú folyamat és nagy az ellenállás, de ez sem tart
vissza. A fiatalság nagyban segíti a munkánkat. Sokan
vannak, lelkesek, és bátran hallatják a hangjukat. Főképp
a középiskolásokra számíthatunk.
Mindennap izgatottan ébredek, és azon gondolkodom,
milyen kihívásokkal kell szembenéznünk a lelkes, törekvő
csapatommal. Reménnyel és boldogsággal tölt el, hogy
lassan, de biztosan előidézek majd némi változást a
környezetvédelemben, és képviselhetem azokat, akiknek
nincs lehetőségük felszólalni. Pontosan ez volt az álmom,
amit végre megvalósíthatok, méghozzá a szeretett férfival
az oldalamon.
Még mindig nincs kutyánk, de lázasan dolgozom az
ügyön.
Apámmal is szorosabbá vált a kapcsolatom. Minden
hónapban meglátogatom „diplomáciai célból”, vagyis
hőlégballonozni megyünk vele és Schnell-lel. (Ez az új
hobbija.) Sokat beszélgetünk. Néha szóba kerülnek a
hivatalos ügyek, de legtöbbször anyámról mesél. Örülök,
hogy végre kapcsolatban vagyunk.
A király szerencsére teljesen felépült, de Magnus
hivatalosan is az örökébe lépett. Az ADHD-ra enyhe
gyógyszert szed, és mindig szem előtt tartja a betegségét.
Részt vesz a tanácskozásokon, ahogy a miniszterelnökkel
is sokat találkozik. Még mindig nem jönnek ki túl jól, de
legalább tiszteli őt a pasas. A király helyetteseként
Magnus tesz hivatalos látogatásokat, ha épp nem sokall
be az utazástól.
Nagyon büszke vagyok rá, amiért ilyen
felelősségteljesen végzi a munkáját, és apait-anyait
belead.
De azért nem hazudtolja meg magát.
Nem lennénk ezen a hegyen, ha nem lenne ördögi
terve, hogy leugorjon.
–  Mint azt mindannyian tudjátok – kezdi Magnus –, ez
számomra különleges hely.
Nagyon nehéz volt ide feljutni, ezért más volt a
szertartás, mint az átlagos, mert semmit nem tudtunk a
hegyre szállítani. (Kivéve az idősebb résztvevőket, akiket
a királyi helikopter hozott a helyszínre.) Mindnyájan
melegen öltöztünk, hogy ne fázzunk a magaslati levegőn.
Magnus magassági pilótaruhában mondta ki ismét a
boldogító igent, és ahogy látom, Ottar és Viktor is hasonló
öltözéket visel.
A fejemet csóválom. Ez nagyon jellemző rá.
–  Ebben az öltözékben már csak az hiányzik, hogy a
mélybe vesd magad – állapítja meg a király.
–  Így igaz, apa. Gondoltam, mókás lenne újra
kimondani a boldogító igent, aztán együtt ugrani.
Rezzenéstelen arccal rám néz.
–  Ella viszont leszavazta az ötletet.
– Jó okom van rá.
 Néhányan már tudják is ezt az okot.
És hamarosan ő is megtudja.
– Na mindegy – folytatja Magnus –, meggyőztem Ottart
és Viktort, hogy jöjjenek velem. És ha bárkinek kedve
támadna, van még felszerelés bőven.
–  Tudod, a hegy nem ment össze – mondja Mari. – És
még mindig ez a világ legveszélyesebb sportja.
– A házasságnál nem veszélyesebb – jelenti ki Magnus,
és rám kacsint.
Nevetek, bár kicsit ideges vagyok.
A szó legjobb értelmében.
Míg Magnus elindul a csúcs vége felé, Viktor odaáll
mellé.
Igazság szerint Viktor nem fog leugrani. Kapott rá
kiképzést, de Maggie megígértette vele, hogy nem ugrik.
Meg tudom érteni. Nem mindenkinek való ez a sport.
Viszont megvan az oka, hogy miért fogja közre Magnust
Ottar és Viktor.
– Te ugrasz először – mondom neki.
–  Rendben – mondja, és felveszi a szemüvegét. – Az
elsőnek jut a legjobb szél.
Nem tudom, ez igaz-e, de mindegy.
A csúcson áll, szembenéz a széllel, és készül a mélybe
vetni magát. Egy kilométerrel a fjord felett áll.
Mély levegőt vesz, és mindannyian elővesszük a
mobiltelefonjainkat, hogy fényképet készítsünk. A
királyné becsukja a szemét.
Magnus mindjárt ugrik.
 Megszólalok.
– Figyelj, Magnus!
Hátrafordul, rám néz, és látszólag nem örül, hogy
megzavartam.
– Mi az?
– Lefelé menet gondolkozz neveken!
– Te-tessék?
Kifejező mosolyom láttán pontosan tudja, hogy mire
gondolok.
– Terhes vagyok.
Már hosszú ideje szerettem volna vele megosztani a jó
hírt.
Az emberek ujjonganak.
Van, aki tapsol.
Én pedig figyelem Magnus arckifejezését. Először
zavarodottnak tűnik, aztán földöntúli boldogságot látok
az arcán. Szélesen vigyorog.
– Micsoda?! – kérdezi. – Komolyan?
– Majd szólj, hogy mire jutottál.
– Hm?
Ekkor Viktor és Ottar a vállára teszik a kezüket, és
lelökik. Ahogy alázuhan, hangosan kiált, és egyenes út
vezet a fjord felé.
Aztán persze mindenki a hegycsúcshoz rohan,
pontosabban ahhoz közel, nehogy megszédüljünk.
Nézzük, ahogy Magnus sárga ernyője kinyílik, és ő
biztonságosan lebeg. Ordítás helyett huhogó hangokat
hallat, ami visszhangzik.
 Boldog.
Nagyon boldog.
Gyerekünk lesz.
Soha nem éreztem még ilyen reménytelinek a jövőt,
mint most.
– Ön következik – szól Viktor Ottarnak.
–  Ugye csak viccel? Inkább sétálok. Lássuk, mit kezd
őfelsége a hírrel.
De ahogy lesétálunk a hegyről, és halljuk, hogy Magnus
ordít a boldogságtól, pontosan tudom, hogy ugyanazt érzi,
amit én.
Számára is ez a legcsodásabb hír, amit valaha kapott.

Megint ugyanazt álmodom.

Egy elhagyatott parton állok. Hideg van. A hullámok
kavicsokat vetnek a lábam elé, a ceteket pedig a partra
sodorja a víz.
Ahogy mindig, most is látom, hogy szenvednek, és
várják, hogy segítsek.
Tudom, hogy az olajszint nemsokára megemelkedik, és
ahogy belém hasít a felismerés, a fekete folyadék máris
bugyborékolni kezd az orrnyílásukon, és beszínezi a
tengert.
Aztán megjelenik a férfi.
Egyenest a víz felé tart.
És abban a pillanatban olyan, mintha lenne
választásom. Megmenthetem a ceteket. Vagy a férfit. Vagy
saját magamat.
De ahogy a férfi eltűnik az olajos hullámok között,
rájövök, hogy a ceteket szeretné visszaküldeni a tengerbe.
Segítségre van szüksége, de nem úgy, ahogy eddig
hittem.
Az olajszint gyorsan emelkedik. Már a térdemnél jár, de
nem hagyom, hogy ellepjen, inkább odamegyek a
férfihoz, egyik kezemet a cet oldalára teszem, és
megpróbálom beljebb lökni, hogy a tengervíz érje.
A cet lebegni kezd a vízfelszínen.
Ahogy mi is.
Folyamatosan próbáljuk a víz felett tartani a fejünket.
Segítünk egymásnak fennmaradni és a halaknak a vízbe
jutni.
Addig küzdünk, míg mindegyik képes lesz szabadon
úszni.
Ahogy távolodnak a parttól, otthagynak engem a
férfival.
Ránézek, és most már tökéletesen látom az arcát.
Magnus az.
Szinte biztos, hogy mindig ő volt.
Most már itt van mellettem. Jóban-rosszban. Míg a halál
el nem választ.

Vége
 UTÓSZÓ

Minden könyv egy új tapasztalat.

Azt tudtam, hogy hová akarok eljutni Magnus
karakterével és a könyvvel, de arról fogalmam sem volt,
hogy ÉN hová jutok általa.
A lázadó herceg című regényemben már feltűnt.
Bulizós, vicces figuraként jelent meg, aki imád élni, és
mindig a kalandot keresi.
Amikor elkezdtem írni A féktelen trónörököst, jobban
felfedtem a személyiségét. (Alapból nem tervezem meg
előre, hogy milyen legyen az adott szereplő. Ahogy
haladnak az események, úgy változnak-fejlődnek ők is.)
Ezúttal viszont végig kellett gondolnom, hogy Magnus
MIÉRT vonzódik ennyire az olyan veszélyes és extrém
sportokhoz, mint a bázisugrás. (Most komolyan…
Keressetek rá a Google-on a Kjeragra. Tényleg durva.)
Utánaolvastam jó néhány személyiségtípusnak és az ok-
okozati összefüggéseknek, és rájöttem, hogy az ADHD-sok
az átlagnál jobban keresik az adrenalinszint-növelő
tevékenységeket.
Azt mondtam, rendben. Akkor legyen Magnusnak
ADHD-ja, amiről első körben még ő maga sem tud. Én is
olyan családból származom, ahol előfordulnak mentális
problémák, ezért pontosan tudom, hogy az ilyen
embernek nem egyszerű az élete.
 Folyamatosan kutattam az ADHD természetét, míg
egyszer csak rádöbbentem, hogy magam is ebben
szenvedek. Majdnem százszázalékos lett a tesztem, ezért
úgy döntöttem, hogy utánajárok, és meg is kaptam a
pozitív diagnózist.
Magnushoz hasonlóan én sem tudtam, hogy ADHD-s
vagyok, de miután kiderült, utólag sok minden értelmet
nyert.
Mit mondjak, alaposan felnyitotta a szemem.
Megkönnyebbültem, amikor rájöttem, hogy miért
viselkedem és gondolkodom úgy, ahogy.
Mivel ez nem olyan, mint amilyennek képzeltem, fel
sem merült bennem a gyanú, hogy én is érintett vagyok.
(Például: én a legkevésbé sem vagyok hiperaktív. Viszont
hiperérzékeny vagyok, és túl sokat pörög az agyam.) Most,
hogy már tudom… bevallom, megkönnyebbültem.
Sokat gondolkodtam azon, hogy ezt megosszam-e a
nyilvánossággal, és főképp ebben a könyvben, de azt
akartam, hogy az olvasók tudják, hogy nem légből
kapottak a betegséggel kapcsolatos információk. Magnus
bizonyos szempontból olyan, mint én. És bár engem nem
fogsz látni bázist ugrani, a könyveimet mindig üvöltő
zene mellett írom, mert a megnövekedett adrenalinszint
segít az összpontosításban.
Szeretném hangsúlyozni, hogy az ADHD, a
pánikbetegség vagy a depresszió miatt NEM SZABAD
szégyenkezni, és az ember nyugodtan élhet vele
egészséges és alkotó életet.
 Ki gondolná, hogy egy olyan ember, aki sok mindent
elfelejt, és annak idején állandóan megbukott matekból,
hét év alatt képes negyvenöt könyvet megírni, és sikeres
író válik belőle?
Ne félj, hogy megbélyegeznek, inkább vállald fel, mert
minél több szó esik erről a problémáról, annál inkább
rájössz, hogy nem vagy egyedül.
ÉS ne hagyd, hogy ismeretlenek ítélkezzenek azok
felett, akiket érint ez a probléma.
Légy nyitott és eltökélt, bármiről legyen is szó.
Légy bátor, légy elszánt. És szeress viking szívvel!
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ezt rövidre fogom, mert már épp eleget írtam.

Köszönöm a béta-olvasóknak: Sarah Sentznek, Sarah
Symondsnak, Nina Deckernek, Pavlina Michounak,
Heather Pollocknak és Renery Gatpayatnak. Szuperek
vagytok!
Köszönöm Elsi Gabrielsennek, hogy a norvég szemem
volt. Tusen takk!
Örök hála Sandra Corteznek, Ali Hymernek és Tarryn
Fishernek.
Hang Le! Köszönöm a fáradhatatlan és kitartó
munkádat. Nélküled feleilyen jók nem lennének a
könyveim.
Nina Grinstead és Chanpreet Singh: veletek szebb a
világ.
Kara Malinczak: köszönöm a sok támogatást és az
elkötelezettségedet.
Roxane Leblanc: te mindig ott vagy, ha szükségem van
rád.
Természetesen köszönöm a Norvégiában élő
családtagjaimnak. Nélkületek nem lenne viking szívem.
Ez utóbbiért főleg apámnak, Sven Hallének tartozom
köszönettel.
És végül, de nem utolsósorban köszönöm a férjemnek,
Scottnak, hogy évek óta mellettem áll. Hálás vagyok a
kutyánknak, Bruce-nak, aki legalább olyan lökött, mint
én.
Ha esetleg kihagytam volna valakit, akkor az ADHD-
mra fogom!
Köszönöm.
TUSEN TAKK!
„Nem szeme lát, csak szíve – s ez okon
Festik Cupídót szárnnyal, de vakon.”

WILLIAM SHAKESPEARE: Szentivánéji álom

 (Ford. Arany János) 
 Vanessa Serranónak, Vanessa Villegasnak,
(virtuális) ölelésekkel és (nagyon valóságos) hálával
 ZENÉK

Nelly Furtado és Timbaland – Promiscuous

The Smiths – How Soon is Now?

Kyo feat. Sita – Le Chemin

Maroon 5 – Makes Me Wonder

The Rolling Stones – Anybody Seen My Baby

Stateless – Bloodstream

The Beatles – Hey Jude

Jason Walker – Down

Alizée – Moi Lolita

 PROLÓGUS

Jude

Anyám a halálos ágyán azt mondta, hogy magányos

vadász a szív.
– Jude, a szervek olyanok, mint az emberek. Társaságra
van szükségük, valami biztos háttérre, amire
számíthatnak. Ezért van két tüdőnk, két vesénk, két
mandulánk, két kezünk, tíz kézujjunk, tíz lábujjunk, két
szemünk, két orrlyukunk, fogaink és alsó, felső ajkunk.
Csak a szív működik egyedül. Mint Atlas a Földet, úgy viszi
létünk súlyát a vállán, csendben; csak akkor lázad, ha a
szerelem megzavarja.
Azt mondta, hogy egy magányos szívnek – mint például
az én magányos szívemnek –, nem szabad szerelembe
esnie. Eddig igaza volt.
Talán ezért történt, ami ma éjjel megesett.
Talán ezért nem próbálkoztam tovább.
Selymes lepedők tekeredtek a lábamra, mintha
gyökereim nőttek volna; óvatosan felkeltem a hatalmas
ágyból az elegáns hotelszobában, ahová hosszú órákkal
ezelőtt léptem be. Felálltam a vastag matrac mellett,
háttal az idegen férfinak, akit aznap, késő délután
ismertem meg.
 Ha csak egyetlen pillantást vetettem volna rá,
közbeszólt volna a lelkiismeretem, és nem lettem volna
képes megtenni.
A pénzét választottam a tisztességem helyett.
Mert készpénzre nagy szükségem volt.
Mert készpénzzel fizethetem ki a villanyszámlámat és
apa felírt havi gyógyszeradagját.
Lábujjhegyen mentem a padlón heverő nadrágjához.
Üresnek éreztem magamat mindenhol, ahol az elmúlt
néhány órában betöltött. Ez volt az első alkalom, hogy
loptam; a helyzet megmásíthatatlanságától hányingerem
lett. Nem vagyok tolvaj. Mégis rosszat készülök tenni
ezzel az emberrel, aki teljesen idegen nekem. Az
egyéjszakás kaland dolgot pedig említeni sem akarom,
mert attól félek, felrobban a fejem, és szétloccsan a
süppedő szőnyegen. Nem vagyok egyéjszakás típus.
Ezen az éjszakán azonban nem voltam önmagam.
Ma reggel arra ébredtem, hogy a postaládám leszakadt
a beletömött levelek és számlák súlya alatt. Aztán olyan
szánalmasan elszúrtam egy állásinterjút, hogy a
felvételiztetőim gyorsan véget vetettek a beszélgetésnek
azzal az ürüggyel, hogy meg akarják nézni a Yankees-
meccset. (Amikor megjegyeztem, hogy nincs is meccsnap
– mert igen, annyira el voltam keseredve –, közölték, hogy
ismétlésben nézik.)
Mélységes csalódottsággal botorkáltam Manhattan
kegyetlen utcáin. Hangosan kopogott, locsogott a kora
tavaszi eső. Úgy gondoltam, a legjobb, amit tehetek, az,
hogy elmegyek a barátom, Milton lakására
megszárítkozni. Volt kulcsom. Ő valószínűleg dolgozik, az
emigránsok egészségügyi ellátásáról szóló cikkét írja. New
York egyik legtekintélyesebb magazinja, a Thinking Man
belső munkatársa. Az, hogy büszke voltam rá, nem
kifejezés.
A délután hátralévő órái úgy teltek, mint valami rossz
film, amiben sablonok váltogatják egymást, és a történet
csupa szerencsétlenségről szól. Kinyitottam Milton
lakásának ajtaját; a blézeremről, a hajamból csöpögött a
víz. Először mély torokhangokat hallottam. A
félreérthetetlen látvány a következő pillanatban tárult a
szemem elé.
Milton szerkesztője, Elise, akivel korábban egyszer
találkoztam és akinek a társaságban megittunk egy italt,
szóval Elise hajolt annak a kanapénak a karfájára, amit
együtt választottunk, Milton meg én, a kedvenc
bolhapiacomon. Az én barátom fáradhatatlanul nyomult
a hölgy hátsó felébe.
Bang.
Bang.
Bang.
Bang.
„Magányos vadász a szív.”
Úgy éreztem, az enyém éppen mérgezett nyilat lő
egyenesen Milton izzadtságtól csillogó mellkasába.
Mintha hallottam volna, ahogy meghasad, és kettétörik a
nagy dobogásban.
 Öt éve voltunk együtt. A Columbia Egyetemen
ismerkedtünk meg. Az apja korábban az NBC bemondója
volt. Én teljes ösztöndíjas voltam. Csak azért nem éltünk
együtt, mert apa beteg, és nem akartam teljesen magára
hagyni. Ez azonban nem volt akadály nekünk, Milton és
én ugyanolyan színű és mintázatú terveket szövögettünk,
álmonként, célonként kötöttük össze az életünket.
Afrikába menni.
Közel-keleti tudósítóként dolgozni.
A naplementét nézni Key Westről.
Tökéletes macaron süteményt enni Párizsban.
A kívánságlistánkat egy noteszben vezettük, amit nagy
lelkesedéssel Kiplingnek neveztem el; ez a notesz most
valósággal lyukat égetett a táskámba.
Nem akartam elhányni magamat Milton küszöbén, de
nem volt nagy meglepetés, tekintve, hogy milyen jelenet
tárult elém. Az a rohadék megcsúszott a reggelimen,
mégis futott utánam a folyosón. Benyomtam a
tűzlépcsőhöz vezető ajtót, kettesével vettem a fokokat,
úgy rohantam lefelé. Milton anyaszült meztelen volt,
félárbócra eresztett farkán még ott fityegett az óvszer.
Egy bizonyos ponton úgy döntött, mégsem lenne jó terv
születési öltönyében az utcára lépni.
Addig futottam, míg szinte égni kezdett a tüdőm. A
Converse Chucks cipőm teljesen átázott, csupa sár lett.
A szakadó esőben vállakba, esernyőkbe, utcai árusokba
ütköztem.
Dühös voltam, elkeseredett és döbbent… mégsem
éreztem azt, hogy összeomlott volna a világom. A szívem
megrepedt, de nem szakadt meg.
„Magányos vadász a szív, Jude.”
Felejtenem kellett… Elfelejteni Miltont, a rengeteg
kifizetetlen számlát és azt, hogy sajnálatos módon az
utóbbi néhány hónapban munka nélkül vagyok. Az
kellett, hogy alkoholmámorba merüljek, meleg emberi
bőrhöz simulhassak.
Az öltönyös idegen pontosan ezt adta meg nekem, most
pedig valami olyasmit fog adni, amiben soha nem
egyeztünk meg.
A helyből ítélve nem okozhat neki nagy gondot, hogy
kifizesse a reptéri taxit.
Ívelt lépcső vezetett fel az emeletre, a kovácsoltvas
korlát többe kerülhetett, mint az egész lakásom. A jakuzzi
akkora volt, mint a szobám. Vörös bojtos bársonypárnák
hívogattak. A padlótól a mennyezetig érő ablakokon át
szegény szemmel nézhettem a dúsgazdag Manhattant. A
kristálycsillár ondósejthez hasonlított.
Ahhoz, hogy kihúzd valahogy a jövő hetet, Judith
Penelope Humphry, az kell, hogy ne gondolj semmiféle
spermiumra, és tartsd magadat a tervhez.
Benyúltam a Tom Ford márkájú elegáns
öltönynadrágjának a hátsó zsebébe, ahová a tárcáját
csúsztatta nem sokkal azután, hogy kivett belőle egy
kotont. Remegő kézzel tartottam, néztem a tárcát. Bottega
Veneta, bőr, fekete, teljesen sima. Feszengve
nyeldekeltem, képtelen voltam lenyugodni.
 Kinyitottam a tárcát, kivettem a köteg készpénzt.
Kiderült, hogy ennek az idegen férfinak nem csak a felálló
alkatrésze vastag. Sietve megszámoltam a bankjegyeket.
Alig hittem a szememnek.
Száz…. kétszáz… három… hat… nyolc… Ezerötszáz.
Köszönöm, édes Jézus!
Szinte hallottam, ahogy Jézus korhol:
–  Ne köszönd nekem! Egészen biztos, hogy a „ne lopj”
parancsolat szerepel a tiltólistámon.
A válltáskámból gyorsan elővettem a telefonomat,
rákerestem a kezemben tartott pénztárca márkájára.
Láttam, hogy egyetlen darab közel hétszáz dollárba kerül.
Az én rendetlenül működő, de nehéz szívem igen hevesen
vert, ahogy elkezdtem kirakni belőle a műanyag
kártyákat. Egy pillantást sem vetettem rájuk. Mint
kiderült, a pénztárca eladható, ahogy az erkölcseim is.
Gyomrom összerándult a szégyentől, és éreztem, arcom
annyira kipirult, hogy már forró. Ha felébred, gyűlölni fog
engem. Megbánja a pillanatot, amikor megszólított abban
a bárban. Nem kéne ezzel törődnöm. Reggel elutazik New
Yorkból, soha többé nem találkozunk.
Amint a pénztárcája kiürült, minden bankkártyáját és
igazolványát szépen az éjjeliszekrényre tettem, felvettem
neonrózsaszín – csupa sár – Converse Chucks cipőmet, és
még egyszer rápillantottam.
Teljesen meztelen volt, ágyékát itt-ott lepedő takarta.
Kockás hasa minden lélegzetvételénél megfeszült.
Álmában sem tűnt gyengének, sebezhetőnek. Olyan volt,
mint egy görög isten. Minden gyanún felül álló. A hozzá
hasonló férfiakkal nem jó ujjat húzni. Örülök, hogy
hamarosan egy óceán választ el minket.
Kinyitottam az ajtót, az ajtókeretet öleltem.
–  Nagyon sajnálom – súgtam, majd megcsókoltam
ujjaim begyét, és felé integettem.
Vártam, amíg kiérek a szállodából. Csak odakint
fakadtam sírva.

Öt órával korábban

Botladozva léptem be a bárba, két csuklás és sok szipogás

között sikerült whiskyt rendelnem. Kiráztam a vizet
hosszú, piszkosszőke hajamból.
Fekete ruhám gallérját húzogattam, és belemordultam
a pohárba, amit a pultos elém tolt. Aznap alacsony szárú,
rózsaszín Converse Chucks cipő mellett döntöttem,
amikor ostoba módon optimista hangulatban hagytam el
a házat; cipőm a levegőben lengett, alig százhatvan centis
testemet a bárszékre emelve nem ért le a lábam.
Fülemben volt a fülhallgató, de nem akartam zenét
hallgatni, kár lett volna beszennyezni az én tökéletes
zenelistámat a mai nap nagyon rossz hangulatával. Ha
most olyan dalt hallgatnék, amit szeretek, örökre ahhoz
társítanám, hogy végre kiderült: Milton szereti a
kutyapózt, csak nem velem.
 Próbáltam felvidítani magamat, beszélgetést folytattam
belső énemmel, és közben úgy vedeltem az én
pénztárcámhoz túl drága whiskyt, mint a csapvizet.
Az állásinterjúm szörnyen rosszul sikerült, de amúgy
sem szívesen dolgoztam volna egy gluténmentességet
hirdető, keresztény diétamagazinnak.
Milton megcsalt, ez tény. Mindig is voltak kételyeim
vele kapcsolatban. Mosolya mindig túl gyorsan eltűnt,
miután eljöttünk apámtól vagy találkoztunk valakivel az
utcán. Jobb szemöldöke mindig felívelt, amikor valaki
nem értett vele egyet.
Ami az egyre növekvő orvosi számlákat illeti…
valahogy megbirkóztam volna a kifizetésükkel. A
brooklyni lakás, amiben apa és én laktunk, a saját
tulajdonunk. Legrosszabb esetben eladtuk és
visszabéreltük volna. Ráadásul nincs szükségem mindkét
vesémre.
Nyöszörögve kortyoltam italomat, amikor egyszer csak
szantálfa, zsálya és fenyegető közelségben levő emberi
bőr illatát éreztem. Akkor sem néztem fel, amikor az
illatok hordozója azt mondta:
–  Félig részeg, eléggé szép női személy: a ragadozók
vágyálma.
Erős francia akcentusa volt. Gördülékeny és érdes. Az
én tekintetem azonban a poharamban örvénylő mély
borostyánsárga folyadékon maradt. Nem volt kedvem
társalogni. Általában olyan vagyok, hogy egy tuskóval is
jó barátságba tudok kerülni. Ekkor azonban képes lettem
volna leszúrni bárkit, akinek herék lógnak a lába között,
pusztán azért is, mert felém szuszog, illetve bármilyen
más irányba.
–  Vagy a kanos pasik rémálma – feleltem. – Ez pedig
konkrétan azt jelenti, hogy nem érdekel.
– Ez hazugság. Én pedig nem szeretem a hazudozókat –
mondta, és szemem sarkából láttam, hogy fogai között
koktélkeverő pálcikát forgatva, kaján mosollyal néz rám.
– De magával kivételt teszek.
–  Pimasz és öntelt? – Gondolatban pofon vágtam
magamat, amiért egyáltalán válaszoltam neki. Hiszen a
fülemben volt a fülhallgató. Egyáltalán miért szólt
hozzám? Ez a nemzetközi hagyj-a-búsba-békén-nem-
érdekelsz egyezményes jel. Az nem számít, hogy éppen
nem hallgattam semmit, csak el akartam riasztani az
esetleges társalogni akarókat. – Még jó, hogy nem azt
mondta, nemi betegségeket akar terjeszteni, és ehhez
üzekedési üzemmódba helyezi magát.
– Ha jól sejtem, akut megrázkódtatás érte enyhén szólva
nem kifinomult férfiak részéről. Szabad érdeklődnöm,
hogy tízes skálán mennyire volt borzasztó a napja?
Már semmi távolság nem volt közöttünk. Mérték után
készült öltönye alól sugárzott testének melege.
Úgy éreztem, ha megfordulok és ránézek – ha igazán
megnézem magamnak –, eláll a lélegzetem. A nap
történései megviselték dühös, sebzett szívemet, tompán
dobogott mellkasomban. Nincs szükségünk betolakodókra,
Jude!
 Magas Francia Jóképű egy százdolláros bankjegyet
csúsztatott a pultosnak előttem. Tekintetével simogatott,
miközben előrehajolt és azt kérdezte:
– Mennyit ivott a hölgy?
–  Ez a második, sir – felelte a pultos, kurtán bólintva.
Nedves törlőkendőt húzott végig a pult felületén előtte.
– Hozzon neki egy szendvicset, kérem.
– Nem kérek szendvicset.
Kirántottam a fülhallgatót a fülemből, a pultra csaptam,
és hirtelen mozdulattal felé fordultam. Ránéztem.
Óriási hiba volt. Az első néhány pillanatban fel sem
fogtam, mit látok. Olyan szinten volt káprázatosan
gyönyörű férfi, hogy az ilyen látvány feldolgozására az
emberek többsége egyszerűen nincs programozva. Chris
Pine-tökéletes, Chris Hemsworth-kolosszális és Chris
Pratt-elbűvölő. Tripla csúcskategóriás férfi, én pedig egy
bebaszott nő. B.E.B.A.SZ.O.T.T.
– Pedig ennie kell.
Rám sem nézett. A pultra lökte telefonját, ami
eszeveszett sebességgel villogott, percenként tucatnyi e-
mail jött.
– Miért?
–  Azért, mert méltóságon alulinak tartom, hogy részeg
lányt dugjak meg. Magát pedig nagyon nagy élvezettel
dugnám meg ma éjjel – mondta teljes nyugalommal, és
ezt a laza közlést olyan megbabonázó mosollyal tette,
hogy úgy éreztem, menten elolvadok.
Próbáltam pislogással leplezni megdöbbenésemet. Csak
bámultam, arcát megjegyeztem emlékeim katalógusába.
Mélykék szem… tigriscsíkos írisz, sötét, sötét, sötét, mint
az óceán medre. Összeborzolt földbarna haj, olyan éles
arcél, hogy szinte papírt lehetne vágni vele, ajka mintha
arra lenne teremtve, hogy szex közben mocskos szavakat
mondjon. Ilyen férfipéldánnyal még sosem találkoztam.
Egész életemben New Yorkban éltem, sok külföldit láttam,
ez a férfi azonban olyan volt, mintha egy férfimodell és
egy cégvezető hihetetlen elegye lenne.
Tengerészkék öltönye komolynak mutatta. Arcának
ívei, élei könyörtelenségre utaltak. A kegyetlennek tűnő
arcél és a szögletes áll közötti teret komor száj és egyenes
orr töltötte ki.
Kezére pillantottam, jegygyűrűt kerestem. Tiszta a
terep.
– Tessék?!
Kihúztam magamat. Attól, hogy úgy néz ki, mint egy
isten, nem kell úgy is viselkednie. A pultos tányért tett
elém. Marhasült, majonéz, paradicsom, cheddar sajt puha
paniniben. Nagyon szerettem volna dacos és következetes
maradni, ugyanakkor azt nem akartam, hogy egy óra
múlva tiszta whiskyt hányjak.
A Nagyon Jó Külföldi Pasi a bárpultnak dőlt. (Milyen
magas lehet? Száznyolcvan centi? Százkilencven?) Fejét
oldalra hajtva nézett engem.
– Egyen!
– Ez egy szabad ország! – vágtam vissza.
– Mégsem tud szabadulni attól a rögeszmétől, hogy egy
külföldivel dugni valahogy nem helyes – jegyezte meg.
–  Elnézést, nem értettem a nevét, Mr. Nem Érti A
Célzást – ásítottam.
–  Will Power. Indián nevem Akarat Erő. Örülök, hogy
megismerhettem. Nézze, maga úgy néz ki, mint akinek
nagyon rossz napja volt. Nekem pedig van egy szabad
éjszakám. Holnap reggel hazarepülök, de addig… –
Megmozdította a karját, a mozdulattól felcsúszott
zakóujja, ahogy az antik Rolex órájára pillantott. –
Gondoskodom arról, hogy akármi is jár a fejében, ma éjjel
elfelejtse, Miss…?
Basszus! Olyan jóképű volt, hogy nulla a valószínűsége,
hogy még egyszer az életben ilyen férfivel találkozom.
Mindenért Miltont hibáztathatom.
És az orvosi számlákat.
És a whiskyt.
Amilyen napom volt, egész New York államot
hibáztathatnám.
–  Spears – feleltem, és hunyorogva a szendvicsbe
haraptam. Ó, a francba! Megfordítottam a tányér mellé
tett szalvétát, megnéztem a hely nevét: Le Coq Tail.
Megjegyeztem magamban, hogy jöjjek vissza ide úgy húsz
év múlva, amikor végre kifizettem apám orvosi számláit
és már nem zacskós levesen kell élnem.
– Mint Britney Spears?
Hitetlenkedve vonta össze szemöldökét.
– Pontosan. És ön?
– Mr. Timberlake.
 Még egy harapást vettem magamhoz a marhahúsos
szendvicsből, és kis híján felnyögtem az élvezettől. Mikor
ettem legutóbb? Talán reggel, otthon, mielőtt elindultam
az állásinterjúra.
–  Az idegeimre megy, Mr. Timberlake. Az előbb még
Will Power volt.
–  Sírj csak, baby. Cry me a river, vagy ilyesmi. Célian
vagyok.
Kezet nyújtott.
Mozdulata egyszerre idegesített és megigézett. A teste
isteni, de az érintése halandómeleg, eleven.
Elhomályosította józan ítélőképességemet, elárasztotta
érzékeimet, és úgy éreztem, mintha mindenemet avatott
nyelvek nyalogatnák.
– Judith, de mindenki csak Jude-nak hív.
– Fogadni mernék, hogy Beatles-rajongó vagy, Jude.
–  Nagyon öntelt, uram. Negatív vonásainak listája
végtelen.
–  Nem ez az egyetlen valamim, ami hosszú. Egyél,
Judith!
– Jude.
–  Én nem vagyok mindenki – mondta türelmetlen
mosollyal pillantva rám, mintha ezzel lezárná
beszélgetésünknek ezt a részét.
Főnökösködő faszfej. Még egy falatot ettem.
– Ez nem jelent semmit.
Szánt szándékkal hazudtam, de túlságosan el voltam
szállva érzelmileg ahhoz, hogy megtagadjak magamtól
bármit ezen az éjszakán.
Közelebb hajolt hozzám, úgy lépett be személyes
terembe, ahogy Napóleon betette a lábát Moszkvába: egy
pogány harcos büszkeségével és tapintatosságával.
Hüvelykujját végighúzta a nyakamon. Egyszerű érintés,
de egész testem beleremegett, bőröm teljes felülete
bizsergett. Vad, férfias nyersesége, akcentusa, erős
mindene… az öltönye, az illata, a vonásai… az egész így
együtt…
Tehetetlen voltam.
Tehetetlen akartam lenni.
„Magányos vadász a szív.” A testemnek azonban
társaság kellett erre az éjszakára.
Előrehajolt, egészen közel, és fülembe súgta:
– Dehogynem…
–  Nem vagy az esetem – feleltem whiskym maradékát
lenyelve, vigyorogva.
–  Mindenkinek az esete vagyok – jelentette ki egészen
tárgyilagosan. – És úgy csinálom, hogy jó legyen neked.
– Nem is tudod, mit szeretek – vágtam vissza.
Élvezet volt vele vitatkozni. Rövid válaszokat adott,
éllel, szenvtelenül, de furcsamód ezzel együtt sem
találtam durvának.
–  Az összes nálam lévő készpénzbe mernék fogadni,
hogy tudom.
Ez érdekes.
– Mi van akkor, ha mindig csak színlelem az orgazmust,
de amikor tényleg van, azt nem mutatom ki? – kérdeztem,
azzal táskámba csúsztattam iPod fülhallgatómat.
Olyan mosollyal nézett rám, amit emberi arcon még
sosem láttam… olyan ragadozó tekintettel, hogy zsigereim
összerándultak, bugyim pedig átnedvesedett.
–  Teljesen nyilvánvaló, hogy sosem volt még igazi
orgazmusod. Amennyiben elélveztetlek, örülni fogsz,
hogy fekszel és nem esel össze.
– Micsoda  nagyképű…
– Kímélj meg a pimaszkodástól, Spears.
Tíz perccel később már az úton mentünk át a szállodája
felé. Rendesen össze kellett szednem magamat, hogy ne
bámuljak, amikor beléptünk az elegáns előcsarnokba. A
Laurent Towers Hotel a világ legnagyobb hírcsatornáinak
otthont adó LBC felhőkarcolóval szemben magasodott.
Valóságos tömeg volt körülöttünk, de a liftre csak mi
vártunk. Szótlanul néztük a liftajtót, közben szívem úgy
dobogott, hogy azt hittem, kiugrik a helyéből. Olcsó,
fekete ruhám alatt remegett a térdem. Benne vagyok.
Tényleg belemegyek egy egyéjszakás kalandba. De
huszonhárom éves vagyok, friss szingli, és kezdő
bosszúálló. Tudtam, semmi erkölcstelen nincs abban,
hogy lefekszem vele. De azt is tudtam, hogy ez egyszeri
alkalom, amin néhány év múlva már csak nevetek.
–  Nem szoktam ilyesmit csinálni – mondtam, amikor a
lift ajtaja kinyílt, és beléptünk a fülkébe.
Célian nem válaszolt. Az ajtó hangtalanul csukódott.
Lassan, lopakodva lépett felém. Tekintete hideg és
közönyös, ajka feszes vonal. A falhoz terelt, minden lépés
mohóbb volt, mint az előző. Pulzusom a torkomban
lüktetett. Szinte arcátlan önhittséggel nézett, felemelte
államat. Alig kaptam levegőt.
Célian a szoknyámon át markolt belém. Felnyögtem,
testem ívbe hajolva tapadt a lift falához. Hüvelykujjával
csiklómra talált, a textilen át keményen, lassú körökben
masszírozott.
– Ne próbálj meggyőzni, hogy jó kislány vagy – mordult
rám. Lehelete menta és friss kávébab. – Baszottul nem
érdekel.
– Ahhoz képest, hogy turista vagy, nagyon jó az angolod
– jegyeztem meg. Erős akcentussal beszélt, de képes volt
fegyverként használni a szavakat. Stratégiai céllal,
tűpontosan. Minden szótag egy heves csapás.
Egy lépést hátrált tőlem, a közönyösség függönyén át
nézett.
–  Mint azt hamarosan megtapasztalod, nagyon sok
dologban nagyon jó vagyok.
A lift csengetett, Célin ellépett előlem.
Kinyílt az ajtó. Idős házaspár mosolygott ránk, várták,
hogy kilépjünk. Célian belém karolt, mintha pár lennénk,
de lazán lecsúsztatta rólam a kezét abban a pillanatban,
ahogy a vendégek látóteréből kikerültünk.
Csendben, szó nélkül haladtunk a lakosztálya felé, de
majdnem megsüketültem a fülemben zakatoló sokféle
hangtól. Meggyőztem magamat, hogy helyes, amit teszek.
Ez a kéjes éjszaka egy emberfelettien gyönyörű turistával
elmúlasztja minden fájdalmamat. Széles hátát, karcsú
alakját nézve követtem. Úgy nézett ki, mint aki
életvitelszerűen gyúr, de úgy öltözködött, mint akinek
edzésre végképp nincs ideje. Foglalkozása felderítetlen
titok maradt. Holnap visszautazik Franciaországba, így
mindegy, hogy nagymenő ügyvéd vagy orvgyilkos.
Amint beértünk a lakosztályába, egy palack vizet
nyomott a kezembe.
– Idd meg!
– Ne parancsolgass!
– Ne nézz ilyen utasításváró őzike szemekkel rám.
Zakóját levetette, cipőjét lerúgta. A lakosztály nagyon
elegáns és tiszta… túlságosan is tiszta ahhoz képest, hogy
lakták. Tágas tér. Nem láttam bőröndöt, telefontöltőt,
ledobott inget a padlón, egyéb árulkodó tárgyakat.
Ez egyrészt gyanút ébresztett, másrészt ez a férfi
pontosan olyan pszichopatának nézett ki, aki nem hagy
nyomokat maga után. Én pedig a lakosztályában vagyok.
Fantasztikus.
Megjegyzés magamnak: Azok után, amit ma csináltál,
minden döntésedet próbáld erre a szerencsesüti tanácsra
alapozni: „Ennél csak jobb lehetsz.”
Észre sem vettem, hogy megittam a vizet, amit a
kezembe adott. Úgy dobtam a palackot a szemetesbe,
mintha égetné a kezemet. Az én lázadó lelkem meghalt
egy kicsit.
Még nincs túl késő elmenekülni. Mondd meg neki, hogy
nem érzed jól magadat, és egyszerűen menj el innen!
– Azt hiszem, jobb lenne, ha… – szólaltam meg, de nem
fejeztem be a mondatot.
A falhoz nyomott, ajka az ajkamra tapadt, belém
fojtotta a szót. Fennakadt a szemem a hirtelen gyönyörtől,
csillagok robbantak csukott szemhéjam mögött. Két kézzel
markoltam inggallérjába, amikor felkapott, és ujjait a
fenekembe tolta. Lábam pillanatokon belül a derekára
kulcsolódott. Hozzám dörgölőzött, kéjes érzés vibrált
egész kismedencémben. Amikor felnyögtem, olyan erősen
csípett combomba, hogy próbáltam lerázni magamról, de
úgy éreztem, azzal, hogy körmömet a bőrébe mélyesztem,
még inkább ahhoz kerülök közelebb, hogy örök csókba
fulladjak vele. Forró, bársonyos, könyörtelen volt az ajka.
Teste márvány, mindenütt tömör.
Célian a számba tolta a nyelvét, és én hagytam.
Csípője körkörös mozdulatokkal járt, merev, nagyon
kemény farka nyílásomon súrlódott, és én ezt is
engedtem.
Erősen alsó ajkamba harapott, felnyögött, elszopogatta
a fájdalmat rólam. Üvölteni tudtam volna, hogy csinálja
még.
Kezét közénk csúsztatta, félrehúzta a bugyimat, két
ujját lökte belém.
Szégyenletesen nedves voltam.
A szexi idegen lenézett rám.
– Ideje befejeznie a megkezdett mondatot, Miss Spears.
– Én… én… – hebegtem zavartan.
Lassan, kihívóan lassan kifelé húzta belőlem ujjait,
majd hirtelen még mélyebbre tolta vissza. Merev, komoly
arccal.
Ki ez a férfi? Annyira közönyösnek tűnt akkor is,
amikor önkéntelenül felnyögtem, valahányszor ujjait
mozgatva, körözve, G-pontomat érintve mélyebben belém
nyúlt. Másik kezével mellemet markolta, mellbimbómat
erősen megcsavarta.
– Azt kezdted el mondani, hogy tenned kéne valamit. –
Kezét egy pillanatra kihúzta belőlem, ajkamat festette
meg iránta való vágyam nedvével, aztán visszatért
kedvenc helyére, combjaim mélyére. Megízlelt engem az
ajkamon. – Mi volt az, Judith?
Judith. Ahogy a J hangzott a nyelvén, szívesen
meghaltam volna a karjai közt. Forró nyelve nyakamat,
államat, ajkamat járta. Úgy össze voltunk gabalyodva,
mintha a túléléshez egymásra lett volna szükségünk.
Tudtam, csak egyetlen éjszaka, de sokkal többnek tűnt.
–  Én… csak… ööö… semmi, semmi – mondtam, azzal
közénk nyúltam, a cipzárját tapogattam. Kezét kezemre,
tenyeremet hatalmas merevedésére szorította. Most már
teljesen más okom volt a pánikra. Akkora volt, hogy a
tornazsákomba talán befért volna, de a hüvelyembe
semmiképpen.
– Én diktálom az ütemet! – jelentette ki.
Fejemet ingattam. Nem parancsol nekem. Még két ujját
tolta belém – majdnem az egész kezét –, és annyira tele
voltam vele, hogy azt hittem, szétfeszülök. Kéjes sóhaj
szakadt ki a számon, amit parázna csókunk nyelt el. A
következő pillanatban elélveztem az ujjaitól.
 Olyan intenzív volt a gyönyör, hogy minden izmom
zsibbadva elernyedt. Úgy csúsztam lefelé a fal mellett,
mint spagetti a forró vízben. Célian felemelt, ujjait
arcomba mélyesztette, mozdulatlanul tartotta fejemet,
metsző tekintettel nézett rám.
–  Nagyon remélem, hogy legalább olyan jó ízű vagy,
amilyen jól nézel ki.
Gyors mozdulattal letérdelt, feltolta ruhámat, bal
lábamat átvetette a vállán. Bugyim még félre volt húzva,
úgy hatolt belém. Nem nyalt, nem szopott, hanem a
nyelvével baszott. Hajába markoltam. Puhább volt, mint
az enyém. Fejemet a falnak támasztottam. Olyan orállal
kényeztetett, amilyet nem gondoltam lehetségesnek
addig.
Milton készséges, de gépies szerető volt. Ez a férfi a két
lábon járó, beszélő orgazmus. Egészen biztos voltam
abban, hogy attól is elélveznék, ha letüsszentene. Hirtelen
erős vágy fogott el, hogy összezárjam a combjaimat, és
örökre ott tartsam így, a lábam között. A második
orgazmusom áramütésként nyilallt belém lábujjaimtól
fejem tetejéig. A mennyországba repített. Amikor duzzadt
csiklómra szorította ajkait, és erősen szívni, szopni
kezdte, egészen biztos voltam abban, hogy valahol a
közelben egy angyal rezegteti szárnyait. Mire felállt,
levetette ingét és öltönynadrágját, majd fogával kibontott
egy óvszert. Tudtam, hogy akár magamba tudom fogadni,
akár nem, akkor is akarom, ha a próbálkozástól a
sürgősségire kerülök is.
 Célian azonnal, egyetlen erőteljes mozdulattal belém
tolta magát. A gardróbajtóhoz feszített, ujjait ujjaimba
fűzte, és lényegében mozdulatlanná merevített. Olyan
átható volt a gyönyör, hogy remegve vonaglottam a karjai
közt. Küzdöttem, ki akartam szabadítani kezemet, hogy
megérinthessem, és lökésről lökésre lekövethessem a
mozdulatait.
– Én bassszlak, Judith! – szisszent rám.
– Célian...
Egy ideig ez volt az utolsó szavam hozzá, mert nagyon
heves üzekedésben egyesültünk.
A padlón. Mint két vadember.
Kutyapózban az ágyon. Közben ő a CNN adását nézte.
Ekkor megjegyeztem, hogy körülbelül olyan úriember,
mint egy zsák kő. (Halk káromkodással jelezte
nemtetszését, amikor Anderson Cooper exkluzív
tudósítást adott valami választási csalásról, amit talán én
is szívesen hallgattam volna.) Aztán a zuhany alá álltunk,
és ott újra szájjal kényeztetett, külön figyelmet szentelve a
csiklómnak.
A következő menetben a mosdó mellett csináltuk.
Végül, amikor az ágyra roskadtam, még egy palack vizet
adott a kezembe, és azt mondta:
–  Hatkor indulok. Tízkor van kijelentkezés. A Laurent
Towers nem igazán tűri a késedelmes távozást.
Azt akartam mondani neki, hogy: A – lelépek, és B –
nagyon rossz ötlet, hogy maradjak éjszakára. Nem voltam
azonban egészen biztos abban, hogy szembe tudtam
volna nézni a beteg apámmal ilyen szex után, ami
ráadásul nem a barátommal, pontosabban már
exbarátommal történt. Nem kellett tükörbe néznem
ahhoz, hogy tudjam, kibaszottul megbaszottnak nézek ki:
duzzadt száj, kipirosodott bőrömön mindenütt
borostanyomok, nyakamon három kiszívott folt… nem is
szólva arról, hogy a szemem olyan, mintha részeg
lennék… de nem az órákkal korábban ivott whiskytől.
Vonakodva írtam apának, hogy Miltonnál vagyok.
Bevackoltam magamat Célian ágyába, és behunytam a
szememet. Úgy éreztem, árvaként élek a világban. Senki
nem tudta, hol vagyok, és az egyetlen, akit érdekel, mi
van velem, az apám, nem segíthet, mert már csak nagyon
ritkán tudja elhagyni a házat.
Ekkor határoztam el: nem is mondom el Robert
Humphrynak, hogy Milton Hayes és én szakítottunk.
Apám reménye utolsó morzsáit az én barátomba vetette,
arra számított, ha ő már nem lesz az élők sorában, Milton
majd gondoskodik rólam és vigyáz rám. Mindenkinek
szüksége van valakire, és apámon kívül nekem senkim
sem volt.
Az idegen férfi érdes ujját végighúzta bordáimon,
oldalt, a tetováláson, amit a tizenharmadik
születésnapomon varrattam magamra.
Ha egy kicsit furcsának tűnök, az azért van, mert tényleg
furcsa vagyok.
– Szóval nem szereted a Beatlest, de a The Smiths nevű
bandát igen…
 Lehelete lapockámat simogatta.
Apám egyedül nevelt engem. Építőmunkás volt New
Yorkban. Mindig pénz szűkében voltunk, kedvenc
időtöltésünk az volt, hogy a padlón ülve a bakelitlemezeit
hallgattuk. Johnny Rottenről szóló könyveket olvastunk,
és szándékosan félrevezető zenei vetélkedőjátékokat
találtunk ki, hogy valahogy elüssük az időt.
–  Csak óvatosan. Ha megismersz, rám kattanhatsz –
jegyeztem meg halkan, és a padlótól a mennyezetig üveg
ablakon át New York fényeit néztem.
Szó nélkül, hátulról nyomult belém.
– Kibaszottul vállalom a kockázatot.
Ez a pozitúra arra emlékeztetett, amit az első sorból
nézhettem: Milton és Elise hűtlenségi mutatványát. Kusza
érzésekbe gabalyodtam. A testem örült, de szemem
sarkában könnyek gyűltek. Örültem, hogy egyéjszakás
kielégítőm nem látta, de kétségtelenül vegyes könnyek
voltak: boldogok az orgazmusoktól és szomorúak a
gondolattól, hogy reggel haza kell menni, muszáj
szembenézni a valósággal.
Nincs barátom.
Nincs munkám.
Apám haldoklik, és rengeteg számla vár, amiket nem
tudom, hogyan fizetek ki.
Miután mindketten kielégültünk, az idegen megcsókolta
a tarkómat, hátat fordított nekem, és elaludt. Én?
Ráláttam az öltönynadrágjára, vastag pénztárcájára, ami
mintha engem nézett volna.
Magányos vadász volt a szívem.
Ma éjjel hagyom, hogy kedvére vadásszon.
 ELSŐ FEJEZET

Jude

Három héttel később

– Hogy nézek ki?

– Mint aki ideges. Mint aki izgul. Édes. Bájos. Szép. Ezek
közül valamelyik jó válasz, igaz?
Apa nevetett, megpaskolta a karomat.
Ceruzacsíkos fehér ruhát vettem fel és fekete Converse
Chucks cipőt. Ízléses. Szolid. Visszafogott. Ráadásul ma
komoly, profi újságírónak kell látszanom. Sötétszőke
hajamat laza kontyba fogtam, mogyoróbarna szememet
erősen hangsúlyoztam, sötét szemceruzával. Ez nem a
szokásos póló, szűk farmer, műbőr dzseki szerelés volt.
De ez az első munkanapom az új munkahelyemen, ezért
nagyon fontos, hogy ne úgy nézzek ki, mint akit most
szalajtottak a Tokyo Hotel egyik jelenetéből.
Megsimogattam apa kopasz fejét. Itt-ott ősz hajszálak
voltak még rajta, szomorúan hajladoztak, mint megannyi
bánatos pitypang. Arcon csókoltam. Vénái kidagadtak
sápadt, kékes bőre alól.
– Bármikor felhívhatsz – emlékeztettem.
– Igen, ez a kedvenc Blondie-dalom – mosolygott.
 Kissé ingerültem szusszantam ettől a maradiságtól.
–  Jól vagyok, Jude. Munka után hazajössz vagy
Miltonhoz mész? – kérdezte, és megborzolta a hajamat,
mintha gyerek lennék. Azt hiszem, neki mindig is gyerek
maradok.
A mondat közepén újabb köhögésroham tört rá. Ezért is
volt némi bűntudatom a hazugság miatt. Azt hitte, hogy
Milton és én még mindig együtt vagyunk. Apámnak
harmadik stádiumú nyirokrákja volt. Két hete abbahagyta
a kemoterápiát. Az idő úgy folyt ki a kezünk közül, mint a
homok.
Orvosai könyörögtek neki, hogy folytassa a kezeléseket,
de azt mondta, túl fáradt. A valóság: csődhelyzetben
vagyunk. Vagy hitelkiváltással másik hitelt veszünk fel a
házunkra, vagy abbahagyjuk a kezelést. Apa nem akarta,
hogy semmi örökség ne maradjon rám, bármennyire
harcoltam a döntése ellen. Lelkiismeretem nem hagyott
nyugodni. Magányos, aggódó, nehéz szívvel mentem el
otthonról, úgy hurcoltam magammal szívemet, mint egy
arannyal teli ládát – sok-sok drága, nehéz, haszontalan
dolog van benne.
Rekedtre kiabáltam magamat: Adjuk el azt a nyomorult
lakást! Akkor hagytam abba, amikor láttam, hogy ezzel
csak még több szenvedést és stresszt okozok neki.
–  Hazajövök – mondtam, és tánclépésben mentem a
konyhába. Elővettem az ételt, amit aznapra készítettem
neki.
– Mostanában nem sokat vagy vele. Minden rendben?
 Bólintottam, és a Tupperware dobozokra mutattam.
–  Reggeli, ebéd, vacsora és nasi. Ha hideg lenne, tiszta
takarók vannak az ágyadon. Mondtam már, hogy
bármikor felhívhatsz? Igen, mondtam.
–  Ne aggódj az öregedért. – Megint megborzolta
gondosan elkészített frizurámat, ahogy az ajtó felé menet
kiléptem a konyhából. – Kéz- és lábtörést! Persze ne vedd
szó szerint. Szóval sok szerencsét!
–  Amilyen szerencsém van, a kéz- és lábtörés is benne
van a mai napban – feleltem, azzal felkaptam a táskámat,
és néztem, ahogy a karosszékbe, a tévé elé ül. A
mozdulattól felhördült.
Ugyanez a pizsama lesz rajta akkor is, amikor (majd ki
tudja, mikor) hazaérek. A nyakig eladósodott emberek
többsége nem költene Netflix előfizetésre, de apám alig
mozdult ki a lakásból. Nem sokkal ezelőtt még folyton
émelygett és rendkívül gyenge volt. A kemoterápia
nemcsak a rákos sejtjeit ölte meg, az étvágyát is elvette.
Szinte csak filmeket fogyasztott: Fekete tükör, Kártyavár,
Luke Cage. Semmiképpen nem foszthattam meg egyetlen
szórakozásától, ezt akkor sem tehetem meg vele, ha
emellett másodállást is kell vállalnom.
Amit senki nem mond el, amikor az ember valakit, akit
szeret, rákbetegség miatt veszít el: nem csak őt falja fel a
kór elevenen. Ha ő megkapta, te is megkapod a magad
dózisát. A rák felemészti az együtt töltött időtöket, a
boldog pillanatokból lakomázik, a boldog perceket legeli.
Felzabálja a fizetésedet és a megtakarításaidat. A
nyomorodból táplálkozik, a szívedben szaporodik akkor
is, ha te nem vagy rákos.
Tíz éve, mellrákban halt meg az anyám.
Apám a következő, és én nem tehetek semmit ellene.
Hosszú az út Brooklynból Manhattanbe, és nem volt
nálam az iPodom. Így jársz, ha idegentől lopsz. Az
iPodomat, a fülhallgatómat és az erkölcseimet abban a
szállodai lakosztályban hagytam. Nem számít. Abból a
pénzből kifizettem két fizetési felszólításos villanyszámlát
és megoldottam a heti bevásárlást. Útközben volt időm
átolvasni az előre kinyomtatott anyagot, amit a Laurent
Broadcasting Company működéséről tudni illik. Az LBC
központja a Madison Avenue egyik felhőkarcolójában
van. Az MSNBC, a CNN és a FOX mellett ők a negyedik
legnagyobb hírcsatorna. Elfogadtam a felkínált állást.
Újságíró leszek a szépség és életmód online bloguknál.
Nem egészen ez az életcélom. Persze a lejárt közüzemi
tartozásokban fuldoklás sem volt tennivalóim listáján.
Hálás voltam a lehetőségért, és majd’ kiugrottam a
bőrömből örömömben, amikor felhívtak, hogy fel vagyok
véve. Eljön majd az idő, amikor a hírszerkesztőségbe
kerülhetek, csak el kell indulnom a ranglétrán.
Egyelőre ez a dolgom, hogy megtartsam ezt az évi 75000
dolláros állást. Nemcsak nagyszerű lehetőség, hogy
megvessem a lábamat az ajtóban, hanem így
meggyőzhetem apát is, hogy adjon még egy esélyt a
kemoterápiának.
Az életmód blog – neve stílusosan: Couture – az épület
ötödik emeletén volt, ahol a könyvelés is.
–  Nem tekintenek minket igazi újságírónak –
figyelmeztetett Grayson, alias Gray, a fecsegő fickó, aki
felvett. – Ennél a cégnél a vécéülőke is nagyobb
tiszteletnek örvend, mint a szépség és szórakozás blog. És
szerintem a vécéülőkéknek jobb seggek is jutnak. A
könyvelésen egyetlen jó bőr sincsen.
Tegnap már bent voltam felvenni a kitűzőmet, a
beléptető kártyámat, elvégezni a papírmunkát. A munka
azonnali egészségbiztosítással és ingyen konditerem
használattal járt. Röviden: ha hozzámehetnék ehhez a
munkához, mindent megtennék a boldogságáért, és
esténként örömmel masszíroznám a lábát.
Több mint fél órával korábban érkeztem, ezért
megálltam a közeli fánkosnál, és egy egész emeletnek elég
cukros nassolnivalót vettem. A recepciós, Kyla, körülbelül
velem egyidős, vörösesbarna hajú lány már az asztalánál
ült és gépelt valamit. Fánkkal kínáltam, mire olyan félénk
tekintettel nézett rám, mintha illegális fegyvert akarnék
eladni neki.
–  Finom – biztattam mosolyogva. – Anyám és én
minden vasárnap Brooklynból jöttünk fel Manhattanbe,
hogy ilyet vehessünk.
– Itt az LBC-nél nem szokás kedvesnek lenni – kopogott
ujjaival idegesen az íróasztalon.
–  A magam részéről nem ragaszkodom ehhez a
szokáshoz, szóval… – Vállat vontam.
Csokis fánkot választott, és az irodámba kísért. Illetve a
hely, ahol leültetett, nem mondható irodának, csak egy
munkafülke volt a teremben: bézs és fehér. Az egyforma,
műanyag elválasztólapok és a recsegő székek a depresszió
kialakulásának hatékony elősegítői. Minden fülkében
négy asztal volt. A Couture háromfős stábjának tagja
leszek.
–  Gray bármelyik percben megérkezhet – közölte Kyla,
és a csokis fánkba harapott.
Kopott hátizsákomat az üres íróasztal előtti székre
dobtam, és az ablakon néztem kifelé. Közvetlenül
ráláttam a Laurent Towers Hotelre, ahol azt az egy
éjszakát eltöltöttem Céliannel. Három héttel később is
szürreálisnak tűnt, hogy egy ismeretlen férfi többször is
belém hatolt. Még furcsább volt a fájdalmas megbánás,
ami akkor mart belém, amikor a tőle lopott pénz jutott
eszembe. Megesküdtem, hogy soha többé nem teszek
ilyet, próbáltam meggyőzni magamat, hogy az a bizonyos
éjszaka egyszeri volt, az én karakteremtől teljesen idegen,
amit akkor tettem.
Grayson húsz perc múlva érkezett. Úgy nézett ki,
mintha a Sztárok leszünk sorozatból Kurt Hummel és
legjobb barátod jóképű bátyjának szerelemgyereke lett
volna; úgy öltözködött, mint a Charlie és a csokigyárból
Willy Wonka. A gesztenye színű zakó, amit aznap viselt,
bárki máson úgy nézett volna ki, mintha valami bűnügyi
helyszínről hozta volna el. Amikor belépett, színpadiasan
széttárta kezét. Szemét még hatalmas Prada
napszemüvege takarta. Starbucks kávét kortyolgatva
vezetett végig az emeleten. Sorra érkeztek a dolgozók. A
könyvelők és titkárnők komoran biccentettek nekem,
ahogy elhaladtunk mellettük.
–  Nyugodtan felejts el minden személyt és minden
arcot, akit most bemutattam neked, és így felszabadult
agykapacitásodat használd inkább arra, hogy Dua Lipa
szépségrituáléját megjegyezd. Mondom ezt azért, mert a
most bemutatottak egyike sem fog szóba állni velünk, sőt,
tudomást sem vesznek a létezésünkről. Illegális és
brutális módon deportáltak minket ide a hatodikról,
vagyis a hírszerkesztőségtől a tavalyi egy-szóval-sem-
említjük-soha incidens után.
Lerogyott főnöki székébe, ujjaival hollófekete hajába
túrt.
–  Így nagyon nehéz a Couture működtetése, de még
bírjuk valahogy.
– Mi történt? – kérdeztem, térdemre könyökölve.
– A nagyfőnökök elvesztettek egy fontos személyt.
– De mi köze volt ennek hozzátok?
–  Az a fontos személy a főnökünk volt, és azóta
valahányszor ránk néznek, őt látják. Ezért inkább ránk
sem néznek.
Együttérzésem jeléül megfogtam Gray kezét. Abban a
pillanatban érkezett másik kollégám, és ezzel teljes lett a
Couture létszáma.
–  Ó, leprás társaim a szép lét bűnben – köszöntött, és
kezet nyújtott. Körmein kék-zöld lakk virított. – Ava
vagyok.
 Kezet fogtunk. Húszas évei végén járhatott, mint Gray.
Tetőtől talpig sikkes. Napbarnította bőr, nagy loknikba
göndörített haj, macskaszerű szem, plusz vörös bőr
miniruha és sárga vintage csizma. Bármelyik
pophercegnővel felvehetné a versenyt.
–  Mi ez a ruha? Bipoláris nővér napot tartasz? –
kérdezte rosszalló mordulással, a fehér ruhámra
pillantva.
Éppen szólni akartam, elmagyarázni, hogy nagyjából
annyira vagyok divatos, mint a billentyűzete, amikor
elmosolyodott, és Grayson is fejét ingatva nevetett az
íróasztalánál.
– Átkötős ruha és Converse Chucks? Tényleg?
Könnycseppet törölt le szeme sarkából.
–  Melyik részt találod felzaklatóbbnak? A turkálós
ruhát vagy a Converse cipőt? – kérdeztem, és zavaromban
alsó ajkamba haraptam.
– Azt, hogy úgy nézel ki, mint egy gyerek, aki beszívott a
Jamba Juice narancslétől, és lerohanta Mrs. Clinton
gardróbját. Van neved? – kérdezte Ava, és tekintetével
végigpásztázta testemet.
– Judith. De mindenki csak Jude-nak hív.
– Hey, Jude – kacsintott rám Ava.
– Ezt nyilván még senki nem mondta neki, Av – jegyezte
meg Grayson, azzal Apple monitora felé fordult, és
kétszer a boríték ikonra kattintott.
Körülbelül hétéves lehettem, amikor a környékbeli
gyerekek úgy gondolták, túl fiús lány vagyok ahhoz, hogy
ilyen nőies nevem legyen. Így lettem Jude. Judith lassú
halált halt, és csak akkor köhögött magáról életjelet,
amikor valami hivatalos dokumentumot kellett
kitöltenem.
–  Jude a nyelve hegyével meg tudja érinteni az orra
hegyét és a hónaljával fingó hangot tud kiadni.
– Jude meg tud tanítani minket gördeszkázni.
– Jude tudja, hogyan kell vízibombát csinálni.
–  A kellemetlen dolgokról jut eszembe. Ma délután
háromkor Mr. Laurent valami hivatalos bejelentést tesz,
így még jól jöhet, hogy a kis Miss Reese Witherspoon
olyan ronda ruhában jelent meg, hogy az ilyet már be
kéne tiltani.
Furcsán néztem Avára, mire ő szinte az arcomba fújta a
rágógumiját.
–  Szereti a nőket, de ne aggódj. A fia nagyon rövid
pórázra fogta.
Órák ketyegtek el, felszívták a perceket,
napfényhiányos nappá tapasztották az egymás után
következő egyforma másodperceket. Forráskutatással
töltöttem az időt; azt kutattam, hányféle aggasztóan
kellemetlen módon lehet a narancsbőrt fagyasztással,
hőkezeléssel, sikálással és dörzsöléssel elmulasztani.
Amikor hármat ütött az óra, a liftajtó csengője vidáman
csendült. De ez volt az egyetlen vidám dolog. Megállt az
idő. A billentyűzetek kopogása is, az egész emeleten
elhallgattak a rádiók, elhalt a fecsegés halk moraja. Abból,
ahogy megállt a levegő és úgy éreztem, kardként lebeg a
fejem fölött valami, kitaláltam, hogy az LBC és egyben a
Couture tulajdonosa, Mr. Laurent érkezett meg.
Grayson eltolta székét az asztaltól, intett Avának és
nekem, hogy hagyjuk el munkafülkénket. Tenyerem hideg
verejtékét ruhámba töröltem.
–  Itt a főattrakció. Reméljük, hogy az idősebb Laurent
nem tapiz le senkit, és a fiatalabb Laurent sem rúg ki
senkit, mert utóbbi éppen menstruál – mondta, és ringó
léptekkel elindult a főfolyosó felé.
Rám tört az ellenállhatatlan kuncogás. Ezek szerint
New York fejedelmei, az idősebb Laurent és fia
kiállhatatlan figurák. Nekem ez semmit nem jelent. Nem
hiszem, hogy ezen az emeleten dolgoznának és sokat
látnám őket. Tudtam, hogy Mathias Laurent francia
sajtómogul. Már a neve is túl fontosnak hangzott ahhoz,
hogy velünk, ötödik emeleti halandókkal érintkezzen,
akik számokat rovunk, táblázatokat nézünk, és
emberkísérletnek tesszük ki magunkat azzal, hogy új,
gluténmentes parfümöket próbálunk ki.
Amint beléptünk a már zsúfolásig megtelt
előcsarnokba, leesett az állam. A padlóig. Mint a
rajzfilmekben. A nyelvem vörös szőnyegként kinyúlt.
Jézus az égben!
Lelki füleimmel szinte hallottam, lelki szemeimmel
láttam, ahogy Jézus az öklét rázza felém:
– Az én nevemet ne vedd a szádra, valahányszor eszedbe
jut a bűn, amit elkövettél.
Ebben teljesen igaza volt. Ha ez így megy tovább, annyi
Üdvözlégyet kell imádkoznom vezeklésül, hogy a
harmincadik születésnapomig sem végzek.
Az a nagyon jóképű francia „turista” állt előttem, aki
három hete szentségtelen dolgokat tett a testemmel.
Ugyanolyan istenien nézett ki, mint azon az éjszakán,
egyetlen különbséggel: most sokkal félelmetesebbnek
tűnt.
Célian halványszürke pantallót és fehér inget viselt,
mindkettő úgy állt rajta, mintha egyenesen a testére
szabták volna. Mogorván nézett. Úgy, mint aki kész
azonnal lefejezni Kylát és testrészeit a körülötte állóknak
dobni, hogy marcangolják szét. Nála kicsit alacsonyabb,
ősz hajú férfi állt mellette.
Mathias Laurentnek kicsi, fekete, üres tekintetű szeme
volt, teljes ellentéte a fia mély indigókék íriszének. De az
idősebb Laurent is ugyanolyan helytelenítő tekintettel
nézett, amitől az ember úgy érezte magát, mintha kosz
lenne drága Bolvaint cipőik talpa alatt.
És valószínűleg ugyanannyira hatalmában állt bárkit
kirúgni.
–  Térjünk a lényegre! A ma tárgyalandó ügy technikai
szempontból a könyvelésről szól, de úgy döntöttünk, hogy
kerüljön terítékre a Couture is, mert ez a blog a cégünknél
legalább olyan mély, ha nem mélyebb pénznyelő, mint a
Kidd bánya – szólalt meg Célian. Jégcsap színű írisze nem
mozdult telefonja kijelzőjéről.
Szemem fennakadt, kis híján összeestem.
Amerikai akcentusa volt. Nem francia! Amerikai!
Könnyed. Gördülékeny. Ismerős. Teljesen hétköznapi.
Fénysebességgel lőtte a mondatokat. Hallottam, amit
mondott, de képtelen voltam hallgatni. Egész testemet
sokk rántotta görcsbe, ahogy a kirakós darabjai kezdtek
összeállni. A mocskos egyéjszakás férfi a főnököm. Az én
hazug, amerikai főnököm. És most együtt kell élnem
ezzel… mégpedig remélhetően nagyon hosszú ideig, mert
nagyon nagy szükségem van erre az állásra.
Valaki csettintett az ujjaival, a hang irányába
fordultam, tekintetem Célianről rögtön Graysonra siklott.
Homloka feszes ráncba rándult.
–  Úgy nézel ki, mint aki a sírással küszködik és
vesztésre áll, vagy nagyon intenzív orgazmusa van. A te
érdekedben remélem, hogy az utóbbiról van szó, és
valami fura-de-nagyon-jó állapot jött rád. Jól vagy?
Bólintottam, sőt, sikerült valami mosolyfélét is
magamra vennem.
–  Elnézést. Ez alatt a ruha alatt nulla az orgazmus
esélye. Csak egy pillanatra elkalandozott a figyelmem.
Hazugság és hazugság. Kis híján elélveztem a puszta
gondolattól, hogy milyen jó volt, amikor Célian nagy,
érdes kezével széttárta combjaimat, és nyelvét
nyílásomba tolta.
Aztán a szavak áradata megszűnt, már nem záporoztak
a hangok a fejünkre, mint forró víz a zuhany alatt, és
rájöttem, hogy van valami még rosszabb annál, hogy
Céliant tökéletesen akcentusmentes amerikai angolul
halljam beszélni. Mégpedig az, hogy egyáltalán nem
szólalt meg. Mert ekkor a jégszilánk tekintet töltött
fegyverként egyenesen rám szegeződött.
Felnéztem, tekintetünk találkozott. Pontosan egy
másodpercig nézett engem, aztán figyelme Graysonra
pattant.
– Megértetted, Gregory? – kérdezte.
Gregory?
–  Kristálytisztán, sir – felelte Grayson kissé remegő
hangon, és fejet hajtott.
Célian felém biccentett.
– A címlaplány anyagod kókadozik.
Szent Isten! A francba! A rohadék!
Felismert, és ezt pontosan tudtam. Szeme felragyogott,
megolvadt a jég, és egyre sötétebb lett azóta, hogy
egymásra néztünk. Emlékszik. Lehet, hogy neki is
ugyanolyan kellemetlen, hogy ott vagyok, mint nekem.
A tekintetem azt mondhatta, hogy vissza akarom kapni
az iPodomat. Több mint háromezer zeném volt rajta, és
túl jók ahhoz, hogy egy ilyen nyomorult alak kapja meg.
–  Jude Humphry. Újságíró. A beosztottam. Ez az első
munkanapja – magyarázta Grayson, szinte könyörögve.
Felém fordult, mintha úgy érezné, a testével kell védenie
az éles nyelvű, öltönyös szörny ellen.
Alig tudtam megállni, hogy el ne mosolyodjak, amikor
eszembe jutott, hogy Spearsként mutatkoztam be
Céliannek. Spear, mint lándzsa. Persze ő sem Timberlake,
hanem Laurent. Ízig-vérig amerikai. Sajtóguru.
Milliárdos. Nagy hatalmú ember, és egyetlen
találkozásunkból ítélve: őrült playboy.
Ez a férfi benned volt, üvöltöttem fel magamban. És nem
csak egyszer. A farka olyan mélyen a lyukadban volt, hogy
sikítottál. És még mindig a nyelveden érzed azt a sós,
természetízt, ahogy a szádba élvezett. Tudod, hogy a
derekán van egy anyajegye. Tudod, milyen hangokat hallat,
ha nőbe élvez.
Magamban „köszönetet” mondtam magamnak, hogy
ilyen nyilvánosan átáztattam a bugyimat, és bólintottam.
– Örülök, hogy megismerhettem, uram.
Kezet nyújtottam neki. Szóhasználatomtól zavartan
elpirultam.
Mindenki minket nézett. Legalább ötvenen voltak a
teremben. Célian – ha ez a neve – mintha észre sem vette
volna kinyújtott kezemet. A mellette álló férfira nézett.
– Mathias. Van még hasonló bölcsesség, amit meg kéne
osztani az egybegyűltekkel?
Mathias? Ő nem az apja? Milyen rideg a jégkék szemű
ember!
– Azt hiszem, mindent érintettél – mondta a nagyfőnök.
Neki tényleg franciás akcentusa volt, vagyis a
hazugságnak legalább volt alapja. Mathias nyugodt
tekintettel nézett rám, mintha le tudta volna olvasni az
arcomról a fiával közös titkomat.
Célian hirtelen felém fordult, kigombolta
mandzsettagombját, felgyűrte ingujját. Kilátszott feszes,
eres alkarja.
– A könyvelés folytathatja alantas munkáját. A Couture
távozhat a megbeszélésről, de nem bocsátom meg nekik,
hogy ilyen rosszul dolgoznak. Miss Humphry… – mondta
ki nevemet, és türelmetlenül csettintett.
Már elindult a szűk folyosón, nagy léptekkel haladt,
tudta, hogy úgy követem, mint egy kiskutya, és
kétségtelenül örömmel.
– Van egy kis elsikálatlan ügyünk.
Sikálni… kefélni… micsoda különbség, ugye?
„Kérlek-mentsétek-a-bőrömet” pillantással néztem
Graysonra. Válaszul úgy nézett rám, mint aki azt akarja
mondani: Menteném, de szeretnék még élni.
Követtem Céliant a folyosón. Converse cipőm talpa
cuppogott a padlón. A főnök áthaladt a könyvelők
tömegén, egy sarokirodánál állt meg, határozott
mozdulattal felrántotta az ajtót, és beszólt a bent ülő
férfinak:
– Kifelé!
Ugyanazzal a mozdulattal biccentett nekem, hogy
lépjek be. Megtettem. Becsukta az ajtót. Csak ketten
voltunk odabent.
Közöttünk két lépés távolság.
Tekintete hadüzenet.
Ez pedig nem jelent jót nekem, mivel neki bombái
vannak, nekem pedig botjaim is alig.
–  Hova tűnt az akcentusa? – kérdeztem mesterkélt
mosollyal.
–  Hova tűnt a kibaszott pénzem? – kérdezett vissza
ugyanolyan könnyeden, de gúnyos mosolya valahogy más
volt. Bűnös. Vagy valami ilyesmi.
Szemem tágra nyílt a csodálkozástól. Annyira
összezavarodtam a találkozástól, hogy el is feledkeztem a
lopás tényéről.
– Elvettem – feleltem feszengve.
– Színleltem – mondta, akcentusára utalva.
– Micsoda egybeesés! Én is.
Én nem az akcentusra gondoltam.
Ekkor jutott eszembe a Le Coq Tail pultjánál kötött
fogadásunk. Ha nem élveztet el, elvehetem az összes nála
lévő készpénzt. Az igazság az, hogy soha életemben nem
élveztem annyira, mint akkor vele, de ezt sosem fogom
beismerni. Azok után nem, hogy azon a napon kétszer
csinált hülyét belőlem. Másodszor azzal, hogy idióta
francia akcentust színlelt, mert azzal akart lerázni, ha
eszembe jutna elkérni a telefonszámát.
– Miss Humphry – szólt, nyelvével rosszallón csettintve,
mintha egyszerre lennék elbűvölő és nyűg… mint egy
kölyökkutya, aki a kétezer dolláros cipőjére pisilt. – Sok
idő fog eltelni addig, amíg már nem gondol a farkamra a
hosszú munkaidő végén, amikor olcsó takarója alatt
magához nyúl.
Megölöm!
Ott és akkor tudtam, hogy megölöm.
Talán nem ma, nem is holnap, de egyszer biztosan.
Szusszantam egyet, kezemet karba fontam.
– Sajnálom, hogy elvettem a pénzét.
Fájt, hogy bocsánatot kellett kérnem tőle, de a
lelkiismeretem megnyugtatása érdekében meg kellett
tennem. Az állásom védelméről nem is szólva.
Átnézett rajtam, mintha semmit nem mondtam volna.
–  Elvárom, hogy senkinek egy szóval se említse a mi
kis…
Tekintetével végigpásztázta testemet, de nem úgy, mint
aki megkívánt. Inkább úgy, mint aki meg kíván szabadulni
tőlem.
Szempillámat rezegtetve sűrűn pislogtam.
– Elvitte a cica a nyelvét, uram?
–  Nem, de majdnem. – Az ajtókeretnek támaszkodott,
minden ajtókeret és minden váll elbújhatott mellette,
olyan szexi volt. – A vaginájában volt a nyelvem… ami azt
illeti, számos alkalommal… de nem csak a nyelvem,
hanem a faszom, az ujjaim és minden más abban a
lakosztályban, amit a maga kis puncijába tudtam tömni.
Megkímélem a szaftos részletektől, mert A – ön is ott volt
és B – mostantól szigorúan szakmai alapon működünk
együtt a cégnél. Megértette?
Jesszusjesszusjesszus! Micsoda szája van!
Hölgyem, ha az én nevemet még egyszer hiába a szájára
veszi, magasabb szintre viszem az ügyet – mordult
gondolataimban Jézus.
–  Ön nem kíván bocsánatot kérni tőlem? – kérdeztem,
ökölbe szorított kezemet csípőre téve.
– Miért kéne bocsánatot kérnem?
A hangjából ítélve őszintén érdekelte.
Hány éves lehet? Harminc? Harminckettő? Így, hogy
kijózanodva és nem a düh és zavarodottság vörös
függönyén át láttam, nem tűnt olyan fiatalnak.
–  Azért, mert hazudott nekem – mondtam emelt
hangon, kis híján toporzékolva. – Azért, mert akcentust
színlelt, és azt mondta, hogy reggel repülőre ül, és
hazamegy…
–  Ez nem tartozik magára – mondta kezét felemelve,
szóáradatomnak gátat szabva. – És nem mintha
személyes információkat kívánnék megosztani magával,
tekintve, hogy maga itt hivatalosan alkalmazott, ráadásul
kezdő – emlékeztetett hűvös hangon –, de azon a reggelen
valóban repülőre ültem. Anyámhoz mentem Floridába.
Nem itt van az otthonom. De nem is Franciaországban.
– És az akcentusa?
Azt kívántam, bárcsak fejbe vághatnám egy tűzőgéppel
úgy, hogy ne veszítsem el a munkámat. Sajnálatos módon
azonban úgy éreztem, a HR-osztály ezt egészen másként
gondolná.
Kaján mosollyal igazgatta inggallérját.
–  Az egyszerű, semmit nem jelentő baszásokat
szeretem.
– Nem. Azért tette, hogy ne kérjem el a telefonszámát és
ne adjam meg a sajátomat.
Ekkor már nulla önuralmam volt a hangom felett. Azt
hiszem, tudta, csak egy lépés választ el attól, hogy pofon
vágjam.
Rezzenéstelen tekintettel nézett.
– Nem áll jól magának az őrült harag, Spears.
 – Hát, tekintse magát szerencsésnek, mert semmit nem
akarok cserélni önnel: sem telefonszámot, sem
testnedveket. És udvariaskodni sem akarok.
Megfordultam, ki akartam rohanni az ajtón. Megtettem
az első lépést, de Célian elkapta a csuklómat, és
visszarántott. Érintése áramütésként nyilallt ágyékomba.
Ez is csak azt bizonyította, hogy az elmém okos, a szívem
magányos, de a testem szimpla idióta.
– Maradjon csendben! – figyelmeztetett.
Döbbenten pislogtam. Mintha arról, hogy a főnököm
hülyére baszott, sajtóközleményt akarnék kiadni.
– Igenis, uram – feleltem, és leráztam magamról a kezét.
– Még valami, uram?
– Viselkedjen!
– Különben?
–  Különben pokollá teszem az életét, és élvezni fogom.
Nem azért, mert lefeküdtünk, hanem mert maga ellopta a
készpénzemet, a pénztárcámat és az óvszereimet.
Az igazság az, hogy az óvszerek a tárcájában voltak, és
egyszerűen elfelejtettem kivenni. És ez az egészet még
kínosabbá tette. Tudtam, hogy vékony jégen járok, de
nem akartam a munkanélküliség óceánjának fenekére
zuhanni. Úgy döntöttem, inkább témát váltok.
–  A lakosztályban hagytam az iPodomat. Nem találta
meg esetleg?
– Nem.
A francba!
– Elmehetek?
 Egy lépést hátrált.
–  Remélem, nagyon ritkán látjuk egymást itt, Miss
Spears!
– Értettem, Mr. Timberlake.
Munkaállomásomhoz visszafelé menet egész úton a
homlokomat csapkodtam. Azt hittem, hogy ennél
rosszabb már nem lehet. Az LBC leendő tulajdonosa
bosszúszomjas, eléggé dühös és méltóságteljesen
robbanékony. Miattam. Tudtam, hogy mindenáron
kerülni fog. Nagyon zavart, hogy ettől elszomorodtam,
mert az illata, a hangja és a száját elhagyó őrülten illetlen
szavak legalább annyira töltöttek el csodálattal, mint
amennyire feldühítettek.
Ösztönös szándékom az volt, hogy amint visszaérek a
fülkémbe, kézbe veszem a parfümmintákat, és dolgozni
kezdek a cikken. De amint beléptem a terembe, rájöttem,
nem úszom meg a magyarázkodást. Grayson és Ava
egyforma testtartásban, keresztbe tett lábbal ültek az
asztaluknál, és úgy néztek rám, mintha valami különösen
érdekes National Geographic adás lennék. Csak a
pattogatott kukorica hiányzott a kezükből.
Grayson a lift felé mutatott.
– Magyarázd meg, mi volt ez!
– Semmi, semmi…
Ava szólt közbe.
–  Mr. Laurent Jr., azaz a hírigazgató, egyben a
főműsoridőben lemenő híradó főproducere, egyben Lord
Sheggfey soha nem néz az alkalmazottak szemébe,
nemhogy beszélne velük.
Nem? Döbbenet.
–  Jobban teszed, ha dalolsz nekünk, mintha az
American Idol döntőjében lennél, és én volnék Simon
Cowell – mondta Grayson, azzal csettintett, és furán
mozgatta a seggét a széken. – Tudni akarom, hogyan,
mikor, hol és milyen hosszan. Különösen a hosszúság
érdekel. Hüvelykben. Meg minden.
Azt hiszem, ezt megérdemeltem. Céliannek nem lett
volna szabad négyszemközti beszélgetést folytatnia velem
az első munkanapomon. Ráadásul nagyon úgy tűnt, hogy
Grayson és Ava figyelmén kívül nem találok barátságos
tekintetet az épület összesen hatvan emeletén.
Fejemet lehajtva a padlót néztem. Lábujjaim
nyugtalanul mocorogtak cipőmben.
–  A nagy semmit próbáljátok felfújni. Egyszer
találkoztunk. Csak rövid időre. Egy társasági eseményen…
– Mi lehet társaságibb esemény, mint egymás nemi szervét
szopogatni? – Azt hiszem, csak meglepődtünk, hogy itt
látjuk egymást viszont. Ennyi.
Az egészben az volt a legfélelmetesebb, hogy milyen
könnyen csúszott ki a számon a hazugság. Előbb ellopom
a pénztárcáját, most meg ez. Az biztos, hogy Célian
Laurent a legrosszabbat hozza ki belőlem.
–  Tehát azt állítod, hogy nem ismeritek egymást –
szólalt meg Ava, az állát lefelé biccentve. Úgy nézett rám,
mintha valami orosz kém lennék.
–  Azt sem tudom biztosan, hogy mi a keresztneve –
jelentettem ki, az igazságnak megfelelően.
–  Célian. A kérdés az, hogy figyeltél-e arra, amit az
egybegyűlteknek mondott.
Grayson összevonta a szemöldökét.
– Én… én…
Lázasan kerestem a szavakat.
Általában sokkal bőbeszédűbb vagyok. A vita és érvelés
volt a kedvenc gyakorlati tárgyam. Lelkesen és okosan
vitatkoztam nagy kifejezőképességű, nézeteik mellett a
végsőkig kitartó politikusjelölt csoporttársaimmal,
ügyvédek fiaival, bírók lányaival a Columbián. De mint
minden nőnek, aki a fejébe vette, hogy őt komolyan kell
venni, nekem is volt Achilles-sarkam. Ha rajtakapnak,
hogy a főnökkel kavartam és csorgattam rá a nyálamat…
nos, attól a karrierem hullócsillag üzemmódba vált.
– Hadd segítsek – legyintett Grayson. – Mr. Laurent azt
mondta, hogy a Couture költségvetését legalább tíz
százalékkal visszavágják. Ez talán nem tűnik soknak, de a
blogunk már így is morzsákból él. Azt hittem, ennél
jobban már nem sanyargathatnak minket. Tévedtem.
–  Nem biztos, hogy ezt tudom követni – mondtam
elkomorulva.
Grayson előrehajolt, a szemembe nézett.
–  Újra felteszem a kérdést… Honnan ismered
Laurentéket?
– Miért kérdezed?
Szívem a torkomban dobogott. Már többes számban
beszélnek?
 – Azért, mert az imént ezt az e-mailt kaptam.
Elfordította a monitorát, hogy közelebb hajolva
mindhárman láthassuk.

Feladó: Mathias Laurent, vezérigazgató, LBC

Címzett: Grayson Covey, szerkesztő, Couture
Online Magazine

Kedves Mr. Covey!

Korábbi közléseink, valamint a Couture

magazinnál eszközölt legutóbbi költségcsökkentés
alapján a hírszerkesztőségnél szükségünk van még
egy munkatársra.
Egyik beosztottját áthelyezzük a newsroomba
holnap reggel kilenc órai hatállyal. Mivel ön és
Miss Jones már két éve munkatársak, az
áthelyezendő személy Miss Humphry.

Üdvözlettel:
M. Laurent.
Vezérigazgató, LBC

–  Mi folyik itt? – kérdeztem, Grayson székét hirtelen

mozdulattal magam felé fordítva, vállát megragadva.
Kicsit örültem, de nagyon megijedtem. Amióta az
eszemet tudom, az volt a vágyam, hogy a newsroom
legyen a munkahelyem. De Célian irányítása alatt
dolgozni egészen biztosan rémálom lesz. Háború dúlt
érzelmeimben, öröm és a nyomorúságos rettegés között
vergődtem.
–  Fogalmam sincs. Mr. Laurent Senior soha egy szót
sem szólt hozzám. Azt sem hittem volna, hogy tudja a
nevemet.
Grayson a fejét vakargatta, kicsit zavartnak tűnt.
– Tehát szerinted Céliannek lehet valami köze ehhez? –
kérdezte Ava.
Célian arcáról annyira lehetett bármit leolvasni, mint
egy üres lepedőről. Titokzatosságba burkolt talány. Tény,
hogy úgy nézett ki, mint aki nagyon dühös rám, és
egyértelműen tudomásomra hozta, hogy nem akar többé
látni engem.
– Nem hiszem. Mint mondtam, nem ismerjük egymást –
ismételtem magamat, mint egy papagáj.
Grayson rögtön vigasztalni próbált. Hátamat simogatta.
–  Minden rendben. Minden rendben lesz. Célian az
iparág legkegyetlenebbjeként szerzett hírnevet magának,
ezért van az, hogy az utóbbi néhány évben a CNN és a Fox
News a nyomunkba sem ér, csak a port szívják utánunk.
De nem leszel egyedül. Emberek lesznek körülötted.
Célian nem árthat neked. Nem nyomoríthat meg, vagy
ilyesmi.
Grayson számítógépe ekkor jelzett. Bipp. Bipp.
Tekintetünk újra a képernyőre szegeződött.

Feladó: Célian Laurent, ügyvezető igazgató, LBC

Címzett: Grayson Covey, szerkesztő, Couture
Online Magazine
 Gary,

Két órával ezelőtt el kellett volna készülnie a svéd

királyi esküvő anyagodnak. Hacsak nem az a
kifejezett vágyad, hogy hosszú sorbanállásokban
vegyél részt a munkaügyi hivatalnál, és nem
akarsz visszaköltözni egy nyomorúságos bronxi
lakásba, ahol az áramellátás is akadozik, melegen
ajánlom, hogy ne feszegesd türelmem határait a
határidők betartásának tekintetében.
Nem véletlenül van benne a határ meg az idő. Ha
eljön a pillanat, és a feladat nincs leadva, beüt a
krach! Amennyiben nem sikerül leadnod az
anyagot időben…

Célian.

Grayson kétszer kattintott a monitor jobb felső

sarkában levő X-re. Bezárta a levelezőprogramot.
–  A megnyomorítás jellegű üzemi baleset dologról jut
eszembe… – köhécselt, az ég felé nézett, és fejét ingatta. –
Holnap reggel azért jobb, ha sisakban jössz. Fő az
előrelátás.