VICTORIA HOLT

Mellyn úrnője

1
 1.
„Egy úrinő, ha szűkös anyagi körülmények között találja
magát, két lehetőség között választhat: vagy férjhez megy,
vagy talál magának olyan állást, amely lehetővé teszi, hogy
megőrizze méltóságát” – mondta Adelaide nénikém.
Az erdős hegyek és zöld mezők között pöfögő vonat az
utóbbi megoldás felé vitt, amelyet nem kis részben azért
választottam, mivel az első kipróbálására sosem volt
alkalmam.
Nem tartottam ugyan valószínűnek, hogy különösebben
megnéznének, de azért elképzeltem magamat útitársaim
szemével: közepes termetű, első ifjúságán már túljutott,
huszonnégy éves nő sima barna gyapjúruhában, amelyet
némi csipke élénkít nyakban és csuklónál (krémszínű,
mivel azt – Adelaide néni szerint – sokkal könnyebb
karbantartani, mint a fehéret). A kocsiban meleg volt,
úgyhogy kigomboltam fekete pelerinemet, de széles
selyemszalaggal megkötött barna bársonykalapomat – azt a
modellt, amelyet mindig olyan csinosnak láttam a
húgomhoz, Phillidához hasonló nőies nőkön, rajtam
viszont, érzésem szerint, rosszul állt – fennhagytam.

2
Bronzos árnyalatú, sűrű hajamat középen
kettéválasztottam, és hosszú arcom körül hátrasimítva
nehéz kontyba fogtam. Nagy, megfelelő fénynél
borostyánszínben csillogó szememmel tulajdonképpen ki
voltam békülve, bár Adelaide néni szerint túl határozottra,
merészre sikerült a pillantásom, hiányzott belőle a nőket
vonzóvá tevő szelíd, törékeny báj. Az orrom túl rövidre, a
szám túl szélesre sikerült, úgyhogy nem nagyon
büszkélkedhettem a külsőmmel. Bele kellett nyugodnom,
hogy gyakran fogok még utazni egyik munkahelytől a
másikig, mivel nem fogok férjet találni. És ha nem akarok
éhen halni, kénytelen leszek magam megkeresni a betevő
falatra valót.
Somerset dúsan zöldellő legelőit már magunk mögött
hagytuk, és mélyen bent jártunk Devon erdős hegyek
között elterülő mocsárvidékén. Indulás előtt jó tanácsként
kaptam, hogy alaposan nézzem meg Mr. Brunel neves
alkotását, a hídépítészet remekét, amely Saltashnél szeli át
a Tamart, és Anglia végét jelenti, ami után külön világ,
Cornwall hercegség kezdődik.
Elég nevetséges izgalom vett erőt rajtam, miközben
átkeltünk a hídon. Akkor még nem tartoztam a könnyen
álmodozó nők közé – később talán megváltoztam, ami nem
csoda, mivel az olyan ház, mint Mount Mellyn, a
legjózanabbak képzeletét is felgyújtja –, úgyhogy nem
értettem, mitől vagyok annyira felcsigázva.

3
 Ostobaság, róttam meg magam. Mount Mellyn nyilván
nagyszerű hely. Könnyen lehet, hogy Connan TreMellyn
olyan romantikus személyiség, amilyennek a neve alapján
tetszik, de téged mindez nem érint. Te a lépcsők alatt vagy
esetleg a padlástérben fogsz lakni, és csak az tartozik rád,
hogy a kis Alveanre vigyázz.
Micsoda furcsa nevek, gondoltam, miközben a tájat
figyeltem. A lápvidéken szépen sütött a nap, de a távoli,
szürke hegyek ijesztőek voltak, olyanok, mintha kővé
dermedt emberek lennének.
A család, amelyhez készültem, tősgyökeres cornwalli
volt, és a cornwalliaknak saját nyelvük van. A nevem,
Martha Leigh, talán ugyanolyan furcsa csengésű nekik,
mint nekem az övék. Martha! Kis híján összerázkódtam, ha
csak meghallottam. Adelaide néni mindig így szólított, de
apámnak, amikor még élt, és Phillidának soha eszébe nem
jutott volna így nevezni, nekik Marty voltam. Kialakult
bennem az a meggyőződés, hogy Marty sokkal kedvesebb,
szeretetreméltóbb, mint amilyen Martha valaha is lehet.
Szomorú és kicsit ijedt is voltam, mert úgy éreztem, hogy a
Tamar folyó hosszú időre teljesen el fog választani
Martytól. Feltételeztem, hogy új helyemen csupán Miss
Leigh leszek, esetleg „kisasszony”, vagy ami még
megalázóbb, egyszerűen Leigh.
Adelaide néni sok barátnője, ismerőse közül az egyik
hallotta, hogy bizonyos Connan TreMellyn-nek „komoly

4
gondja” van, és keres valakit, aki megszabadítja tőle. Az
illetőnek türelmesnek kell lennie, elég műveltnek, hogy
taníthassa a lányát, és olyan körből kell származnia, hogy a
gyermek – bár nem azonos osztályba tartoznak – ne érezze
bántónak, kellemetlennek a közelségét. Nyilvánvalónak
látszott, hogy Connan TreMellyn elszegényedett úrinőt
keres, és Adelaide néni úgy döntött, hogy tökéletesen
megfelelek a követelményeknek.
Miután falusi lelkész apánk meghalt – jómagam
húszéves voltam, Phillida pedig tizennyolc – Adelaide néni
a szárnyai alá vett, és Londonba vitt bennünket, hogy mint
mondta, megismerjük a társasági életet. Phillida ragyogóan
kihasználta a lehetőséget, már az első szezon végén férjhez
ment, nekem azonban négy is kevés volt ahhoz, hogy éljek
az alkalommal. Végül elérkezett a pillanat, amikor a néni –
szelíden, de határozottan – elmondta, mi az a két út, amely
közül választhatok.
Plymouthba értünk. Útitársaim leszálltak, én pedig
kényelmesen hátradőltem, és a nyüzsgő peront figyeltem.
A kalauz már belefújt a sípjába, és a szerelvény meg is
mozdult, amikor nyílt az ajtó, és egy férfi ugrott fel a
fülkébe. Bocsánatkérőn mosolygott rám, mintha jelezni
akarta volna, hogy reméli, nincs kifogásom a társasága
ellen, de elkaptam róla a tekintetemet.
Már magunk mögött hagytuk Plymoutht, és a hídhoz
közeledtünk, amikor megkérdezte: – Tetszik a hidunk?

5
 Feléje fordultam, és alaposabban megnéztem.
Harmincas évei felé járhatott, és jól öltözött volt, de nem
a városi, hanem egyértelműen a vidéki úriemberek módján.
Sötétkék zsakettet, szürke nadrágot viselt, és a formája
miatt Londonban köcsögkalapnak nevezett fejfedőt,
amelyet felszállás után maga mellé tett, a szomszédos
ülésre. Némi romlottságot véltem fölfedezni rajta – a
tekintete kajánul csillogott, és nyilván arra gondolt, hogy
ismeretlenül megszólítva zavarba hozott, mivel bizonyára
arra neveltek, hogy ne elegyedjek beszédbe idegen
férfiakkal.
– Igen – feleltem. – Valódi műalkotás.
Nem szólt, csak tovább mosolygott, míg áthaladtunk a
hídon, hogy megérkezzünk Cornwallba.
Az ismeretlen barna szemének kutató pillantása eszembe
juttatta igencsak szerény külsőmet. Csak azért érdeklődik
irántam, mert nincs itt más, aki fölkelthetné a figyelmét,
gondoltam, és rögtön eszembe jutott Phillida
figyelmeztetése, hogy eleve meggátolok minden közeledést
állandó gyanakvásommal, amely rögtön kiül az arcomra,
mihelyt valaki érdeklődést tanúsít irántam. „Ha pótléknak
tartod magad, mások is annak néznek” – oktatott.
– Messze utazik? – kérdezte a férfi.
– Azt hiszem, már nem sok van hátra. Liskeardben
szállok le.

6
 – Á, Liskeardben! – Kinyújtotta a lábát, és a tekintetét
elfordítva tőlem, a csizmája orrát kezdte tanulmányozni. –
Londonból jön?
– Igen – feleltem.
– Hiányozni fog a nagyváros nyüzsgése.
– Valamikor vidéken laktam, úgyhogy tudom, mire
számítsak.
– Liskeardben marad?
Nem örültem a faggatózásnak, de újból eszembe jutottak
Phillida szavai: „Mogorván viselkedsz a férfiakkal, Marty.
Elijeszted őket.”
Elhatároztam, hogy nem leszek mézesmázos, de
civilizáltan viselkedem, és azt feleltem: – Nem, nem.
Tovább utazom egy Mellyn nevű kis faluba.
– Értem. – Kis időre ismét elhallgatott, és a csizmáját
figyelte, de aztán olyasmit mondott, amivel igencsak
meglepett: – Gondolom, ilyen józan ifjú hölgy nem hisz a
jövőbe látásban... és hasonlókban.
– Tessék?! – kaptam fel a fejem. – Különös ötletei...
– Megnézhetem a tenyerét? – kérdezett közbe.
Elbizonytalanodva, gyanakvón néztem rá, és azt
kérdeztem magamban, vajon teljesíthetem-e a kérését.
Adelaide néni nyilván azt mondaná, hogy illetlen
közeledésnek teszem ki vele magam, gondoltam.
Valószínűleg igaza lenne, hiszen végül is csak nő vagyok,
és pillanatnyilag az egyetlen a közelben.

7
 – Biztosíthatom, hogy kizárólag a jövőjét szeretném
megnézni – mondta mosolyogva.
– Nem hiszek az ilyesmiben – tiltakoztam.
– Azért csak hadd próbáljam meg – szólt, és
előrehajolva, gyors mozdulattal elkapta a kezem.
Könnyedén tartotta, alig érintette meg, és a fejét kissé
oldalra billentve, komoly arccal tanulmányozta.
– Fordulóponthoz érkezett az élete... – kezdte. – Idegen,
új világba érkezik, amely elüt mindentől, amit eddig
ismert. Óvatosnak kell lennie... nagyon óvatosnak!
– Annyit tud csak rólam, hogy valahová utazom –
válaszoltam gúnyos mosollyal. – Mit szólna, ha azt
mondanám, hogy a rokonaimat látogatom meg, és eszem
ágában sincs belépni a maga idegen, új világába?
– Azt felelném, hogy hajlamos a füllentésre – mondta, és
olyan kedvesen, pajkosan mosolygott rám, hogy muszáj
volt kicsit kedvelni. Könnyelmű, felelőtlen ember
benyomását keltette, de nehéz volt kivonnom magamat
vidámságának a hatása alól. – Semmi kétség, új élet, új
munka várja. Korábban nyugodt, visszavonult élete volt
vidéken, aztán a városba került.
– Ahogy mondtam.
– Ha nem mondta volna, akkor is tudnám. De mindegy!
Végül is nem a múlt érdekel bennünket, hanem a jövő.
– És milyen az a jövő?

8
 – Különös, árnyakkal teli házba érkezik – felelte. –
Legyen óvatos, nézze meg, hová lép, Miss...
Várt, de mivel nem mondtam meg a nevem, kis idő
múlva folytatta: – Dolgoznia kell, hogy fenntartsa magát.
Egy gyereket látok... és egy férfit. Talán a gyerek apja.
Árnyék borul rájuk, és van ott még valaki... de az is lehet,
hogy ő már halott.
Nem annyira az, amit mondott, hanem inkább a mély,
baljós hang ijesztett meg, de úgy, hogy visszarántottam a
kezem.
– Micsoda ostobaság!
Nem sértődött meg a kifakadásomon. Félig behunyta a
szemét, és úgy beszélt tovább: – Vigyáznia kell majd a kis
Alice-re, és egész biztosan egyéb dolga is lesz. Legyen
nagyon óvatos Alice-szel!
Kellemetlen bizsergés kezdődött a gerincem tájékán, és
kúszott fel lassan a hátamon, egészen a nyakamig.
Kis Alice! De hát nem Alice-nek hívják, hanem
Alveannek, igazítottam ki gondolatban magam. Azért
lettem csak ideges egy pillanatra, mivel a két név hasonlít
egymásra.
Zavarban voltam, és kicsit mérges is. Ennyire rám lenne
írva, ki vagyok? Első ránézésre megállapítható, hogy az
elszegényedett úrinőknek ahhoz a csoportjához tartozom,
amelynek egyetlen választása, hogy nevelőnő legyen?

9
 Kinevet? – kérdeztem magamban, de nem tudtam
válaszolni. Kényelmesen, behunyt szemmel hátradőlt.
Rövid idő után el is fordultam tőle, kinéztem az ablakon,
mintha az egész nevetséges jövendőmondás a legkevésbé
se izgatna.
Pár másodperc múlva felpattant a szeme, az órájáért
nyúlt, és olyan komolyan nézte meg, mintha a világon csak
az érdekelné, és az egész különös beszélgetés el sem
hangzott volna.
– Négy perc múlva Liskeardben leszünk – mondta
élénken. – Megengedi, hogy segítsek?
A csomagjaimért nyúlt, amelyeken jól olvashatóan ott
állt, hogy „Miss Martha Leigh, Mount Mellyn, Mellyn,
Cornwall”, de úgy tetszett, rá sem néz a címkékre, és azt
hittem, hogy minden érdeklődését elveszítette irántam.
Miután a vonat megállt, lecipelte a peronra a
bőröndjeimet, fölvette a kalapját, és mély, udvarias
meghajlással magamra hagyott.
Köszönetet mormoltam, és közben egy idős férfit láttam,
amint felém siet.
– Miss Leigh! Miss Leigh! Ugye maga Miss Leigh? –
kiabálta jó néhány lépés távolságból, és ettől egy időre
teljesen meg is feledkeztem útitársamról.

Vidám kis ember volt, barna, naptól cserzett bőrrel és

vöröses árnyalatú, barna szemmel. Kordkabátot és

10
cukorsüvegkalapot viselt, amelyet alaposan hátratolt, és
ettől úgy hatott, mintha megfeledkezett volna róla. A kalap
alól vöröses haj kandikált elő, és a szemöldöke és a bajusza
is sárgásvörösben játszott.
– Hála istennek megtaláltam, kisasszony – mondta
megkönnyebbülten. – Ezek a csomagjai? Hagyja csak,
majd én! Meglátja, milyen gyorsan hazavisszük az öreg
Cherry Pie-jal.
Felkapta őket, előre indult, de észbe kapott, mert néhány
lépés után lelassított annyira, hogy utolérjem.
– Hosszú az út? – kérdeztem.
– Az öreg Cherry Pie-nak meg sem kottyan. Hamar ott
leszünk – magyarázta, miközben felpakolta holmimat a
kétkerekű, könnyű homokfutóra, és maga is utánuk
mászott.
Bőbeszédű embernek tetszett. Nem tudtam ellenállni a
kísértésnek, hogy kifaggassam, érkezésem előtt megtudjak
valamit azokról az emberekről, akikkel egy darabig együtt
kell élnem.
– Mount Mellyn – kezdtem. – Úgy hangzik, mintha
hegyen lenne.
– Egy szikla tetején épült, a tengerre néz, és a parkja a
vízpartig nyúlik – felelte. – Mount Mellyn és Mount
Widden olyan, mint az ikrek. Szembenéznek a tengerrel,
mintha azt mondanák, hogy menjen csak, próbálja elnyelni
őket, úgysem sikerül, mert kemény sziklán állnak.

11
 – Ezek szerint szomszédaink is vannak.
– Úgy is lehet mondani. A Nansellockok, övék Mount
Widden, kétszáz éve jöttek ide. Több mint másfél
kilométerre vannak tőlünk, a Mellyn-öböl másik oldalán. A
két család jóban volt, egészen...
Az öreg elharapta a mondatot. Rögtön biztattam is, hogy
folytassa: – Egészen...
– Hamar megtudja – válaszolta rejtélyesen.
Méltóságomon alulinak éreztem, hogy erőszakoskodjam,
ezért sietve témát váltottam: – Sok az alkalmazott Mount
Mellynben?
– Én, Mrs. Tapperty, meg a lányaink, Daisy és Kitty. Az
istállók fölött lakunk. A házban van Mrs. Polgrey, Tom
Polgrey és a kis Gilly. Ő igazából nem is szolga, de
valahogy annak számít.
– Gilly! Különös név.
– Gillyflower, azt jelenti: kerti viola. Elég hóbortos volt
Jennifer Polgrey, hogy ezt a nevet adta neki. Nem csoda,
hogy olyan lett az a gyerek, amilyen.
– Jennifer? Mrs. Polgrey? – kérdeztem.
– Dehogy! A lánya. Hatalmas, fekete szeme volt, és
olyan karcsú dereka, amilyet még nem is látott – válaszolta
Tapperty. – Vigyázott magára, szóba sem igen állt
senkivel, míg aztán egy napon a szalmában – vagy a violák
között – találta magát valakivel. Észre sem vettük, és a kis
Gilly megszületett, Jennifer pedig... fogta magát, és egy

12
reggel nekiment a tengernek. Nem sokat kellett törnünk a
fejünket azon, hogy ki Gilly apja.
Várt, és mivel nem válaszoltam, némi csalódottsággal a
hangjában folytatta: – Nem ő volt az első, és tudtuk, hogy
nem is az utolsó. Geoffry Nansellock bárhol járt, mindenütt
zabigyerekek maradtak utána. – Elnevette magát, és a
szeme sarkából rám villantotta a tekintetét. – Ne ijedjen
meg, kisasszony, magát már nem bánthatja! A szellemek
nem bántják az ifjú hölgyeket! Geoffry Nansellock úr
pedig az, csak egy szellem.
– Szóval ő is meghalt. Csak nem beleölte magát a
tengerbe, mint Jennifer?
– Ő aztán nem! – mondta nevetve az öreg. –
Vonatbalesetben halt meg. Biztosan hallott róla: a vonat
éppen elhagyta Plymoutht, amikor kisiklott, és lezuhant a
magas töltésről. Nagyon sokan meghaltak. Mr. Geoff a
vonaton volt, megint rosszban járt, de vége is lett ott
helyben.
– Vele tehát nem találkozom, de Gillyflowerrel igen.
Ezzel kész is a személyzet?
– Van még néhány fiú, lány – a kertben, páran az
istállóban, meg a házban. Régebben más volt.
Megváltoztak a dolgok, amikor az úrnő meghalt.
– Gondolom, Mr. TreMellyn nagyon szomorú ember.
Tapperty nem válaszolt, csak megvonta a vállát.
– Mikor halt meg a felesége? – kérdeztem.

13
 – Ha jól számolom, valamivel több mint egy éve.
– És csak most döntött úgy, hogy nevelőnőt fogad Miss
Alvean mellé?
– Már három nevelőnője is volt, maga a negyedik. Egyik
sem bírta sokáig. Miss Bray és Miss Garrett azt mondta, túl
csöndes neki a hely. Miss Jansen igazán kedves teremtés
volt, de elküldték, mert elvett valamit, ami nem az övé. Kár
érte. Mindenki szerette. Úgy viselkedett, mint aki
megtiszteltetésnek veszi, hogy Mount Mellynben lakhat.
Nagyon szerette a régi házakat, azok voltak a kedvencei.
Úgy látszik, más is akadt neki, ezért mennie kellett.
A tájat figyeltem. Augusztus végén jártunk, mindenfelé
pipacstól és tikszemtől tarkálló mezőket láttam, néhol
szürke cornwalli kőből épült, komornak és magányosnak
tűnő házakat.
A dombok között, egy nyiladékon keresztül pillantottam
meg először a tengert, és a látványtól rögtön jobb kedvem
támadt. A táj is mintha rögtön megváltozott volna – az
árokparton több lett a virág, fenyőillatot éreztem, és az út
mentén fuksziák bukkantak fel, de olyan nagyok,
amekkorákat sohasem tudtunk kitenyészteni odahaza, a
paplak kertjében.
Az út egy kanyar után meredek lejtőhöz ért, simává
koptatott sziklán haladt tovább a tenger felé.
Lélegzetelállító látvány tárult elém. A csipkézett, sziklás
part meredeken emelkedett a végtelenbe nyúló víztükör

14
fölé, körös-körül dús fű zöldellt, és amerre csak néztem,
elborították a virágok – rózsaszín, vörös és fehér
macskagyökér, közte pedig sötét, lilába játszóan vörös
hanga.
Megérkeztünk a házhoz. Akár egy várkastély,
gondoltam, amikor megpillantottam a lapos sziklatetőn.
Szürke gránitból épült, mint a környéken lévő legtöbb
társa, de sokkal fenségesebb, előkelőbb volt – egy ház,
amely évszázadok óta uralta a vidéket. Látszott rajta, hogy
még évszázadokig uralni is fogja.
– Az egész környék az úré – mondta leplezetlen
büszkeséggel a hangjában Tapperty. – Az ott, az öböl
másik oldalán Mount Widden.
Tekintetemmel követtem az irányt, amerre mutatott.
Mount Widden is szürke kőből épült, de kisebb volt, nem
annyira lenyűgöző, és fiatalabb is. Nem sok figyelmet
fordítottam rá, mivel már egészen közel jártunk Mount
Mellynhez, és az kötötte le majd minden érdeklődésemet.
A fennsíkra érve bonyolult mintázatú, kovácsoltvas kapu
állta utunkat.
– Kinyitni! – kiáltotta vidáman Tapperty.
A kis kapusház ajtajában egy nő ült, és éppen kötögetett.
– Gilly, kislányom! – kiáltotta. – Szaladj csak, nyiss
kaput, kíméld meg öreg lábaimat!
Az idős nő lábánál ülő kislányt akkor vettem csak észre,
amikor felállt, és engedelmesen a kapuhoz indult. Különös

15
jelenség volt hosszú, egészen világosszőke, már-már fehér
szöghajával, hatalmas, kék szemével.
– Köszönöm, Gilly – mondta Tapperty, miközben
Cherry Pie vidáman átügetett a kapun. – Meghoztam a
kisasszonyt, aki itt fog lakni, és vigyáz Miss Alveanre.
A kék szemek megfejthetetlen tekintettel néztek rám.
Lassan az idős nő is odaért, és Tapperty bemutatta: – Ő
Mrs. Soady.
– Jó napot! – köszönt. – Remélem, jól fogja érezni
magát nálunk.
– Köszönöm – válaszoltam, közben szinte
kényszerítenem kellett magamat, hogy a gyermekről az
öregasszonyra nézzek. – Én is remélem.
Mire ismét feléje fordultam, a kislány eltűnt.
Csodálkoztam, hová mehetett, és nem jutott más az
eszembe, mint hogy a közeli hortenziabokrok mögé bújt,
amelyekhez hasonló nagyságúakat még sosem láttam, a
virágaik pedig egészen sötétkékek voltak, majdnem
olyanok, mint a tenger.
– Ez a gyerek nem beszél – állapítottam meg már a ház
felé menet.
– Hát, nem sokat. Inkább énekelni szokott – válaszolta
Tapperty. – Álmodozik, jár az agya a maga módján, de
beszélni... azt ritkán szokott.
A kocsibehajtó legalább fél mérföld hosszú volt, és
mindkét oldalán hortenziabokrok sorakoztak, amelyek közé

16
fuksziát ültettek. A távolabb álló fenyőfák között előbb
csak a tengert láttam, majd váratlanul ismét elém bukkant a
ház. Harsogóan zöld pázsit volt előtte, amelyen két
kiterjesztett farkú pávakakas sétált lassan, peckesen,
miközben egy harmadik, nem messze tőlük, nyugodtan ült
egy kőfalon. Az oszlopos bejárat előtt, mindkét oldalon
magas, egyenes törzsű pálmafák pompáztak.
A ház nagyobbnak bizonyult, mint amilyennek először, a
sziklás platóról megpillantva gondoltam. Két emelete volt,
és L alakban épült. Függőlegesen bordázott ablakai
csillogva verték vissza a napsugarakat, hogy úgy éreztem,
mintha egyszerre rengeteg szem szegeződne rám.
Alig értünk a kaviccsal felszórt széles kocsiút végére,
egy nő lépett ki a főbejáraton. Fehér főkötőt viselt, magas
volt, ősz hajú, és büszke, magabiztos tartásából gyorsan
rájöttem, hogy nem lehet más, mint Mrs. Polgrey.
– Remélem, jól utazott, Miss Leigh – üdvözölt.
– Köszönöm, nagyon jól – feleltem.
– Nyilván el is fáradt. Jöjjön! Meghívom egy teára.
Hagyja a csomagokat! Majd szólok, hogy vigyék be őket.
Fellélegeztem – Mrs. Polgrey magatartása eloszlatta a
baljós érzést, amely azóta bujkált bennem, hogy a vonaton
találkoztam azzal a különös férfival. Idefelé jövet Joe
Tapperty – halálról, öngyilkosságról szóló történeteivel –
nem sokat segített abban, hogy jobban érezzem magam, a
házvezetőnő azonban maga volt a megtestesült józanság,

17
racionalitás, és ez – talán azért, mert valóban elfáradtam az
utazástól – megnyugtatóan, kellemesen hatott rám.
Megköszöntem neki a meghívást, és követtem a házba.
Hatalmas csarnokba léptünk, amely valamikor, a régi
időkben ünnepi mulatságok helyszínéül szolgálhatott.
Kőlapokból volt a padlója, vastag, gyönyörűen faragott
tartógerendákon nyugvó mennyezete pedig olyan magas,
hogy úgy tetszett, a ház tetejéig ér. A terem egyik végét pár
lépcsőfokkal megmagasították, és az emelvényt hatalmas
kandalló zárta le, amely előtt hosszú, ónedényekkel,
tányérokkal megpakolt ebédlőasztal állt.
– Csodálatos! – tört ki belőlem önkéntelenül az
elismerés, és ez nyilván jólesett Mrs. Polgreynek, mert
egyből magyarázni kezdte:
– Személyesen szoktam felügyelni, hogy rendesen
fényesítsék a bútorokat. Muszáj is. Csak a jó isten tudja,
hogy azok a locsifecsi, szeleburdi Tapperty lányok mit nem
csinálnának, ha nem néznék állandóan a körmükre.
Méhviasz és terpentin – magam készítem a keveréket, és
csak azt engedem használni.
– Meg is van az eredménye – bókoltam.
A terem végébe vezetett, és kinyitott egy ajtót, amely
mögött rövid lépcső kezdődött. Balra egy másik is volt, és
mielőtt elindultunk volna, némi gondolkodás után azt is
kinyitotta.

18
 – A kápolna – mondta a kékre festett kőpadlójú, oltárral,
néhány padsorral ellátott, enyhén dohos, nyirkos levegőjű
helyiségre mutatva, és rögtön be is csukta az ajtót.
– Már jó ideje nem használjuk – mondta. – A mellyni
templomba járunk, ami az öböl másik partján van...
valamivel Mount Widden után.
A lépcsőn felérve egy berendezése alapján ebédlőként
szolgáló terembe léptünk. Falikárpitok díszítették, hosszú,
tükörfényes asztal állt a közepén, a falak mentén pedig
szép üveg- és porcelán holmival teli tálalószekrények.
Süppedő kék szőnyeg borította a padlót, és a hatalmas
ablakokon keresztül a ház belső udvarára lehetett látni.
– Errefelé nemigen lesz dolga – magyarázta Mrs.
Polgrey –, de gondoltam, ezt a részt is megmutatom.
Ahogy mondani szokták, nem árt, ha az ember tisztában
van a környezetével.
Megköszöntem a figyelmességét; és megjegyeztem azt,
amit finoman közölni akart, hogy nevelőnőként nem
tartozom a családhoz, és nem is vennék jó néven, ha nem
tartanám be a kötelező távolságot.
Az ebédlőt elhagyva újabb lépcsőhöz érkeztünk,
amelynek a tetején kisebb méretű, meghitt hangulatot
árasztó szalon volt. Gyönyörű kárpitok borították a falait,
és a kárpitozott székek, kerevetek ülését és háttámláját is
gobelinek díszítették. A bútorzat túlnyomórészt antik volt,

19
és csillogott Mrs. Polgrey gondosan elkészített méhviasz-
terpentin keverékétől.
– Ez a puncsszoba – magyarázta a házvezetőnő. – Azért
hívják így, mert a család ősidők óta ide vonul vissza
pihenni, puncsot inni. Ebben a házban még élnek a régi
szokások, és gondosan be is tartjuk őket.
A szoba végében – nem ajtó, hanem nehéz
brokátfüggöny mögött – újabb lépcső kezdődött, és a
tetején hosszú, portrékkal teli képtár volt. Mindegyikre
vetettem egy gyors pillantást, megpróbáltam fölfedezni
Connan TreMellyn arcképét, és mivel egyetlen modem
öltözékű alakot se láttam, arra a következtetésre jutottam,
hogy az ő portréja még nem készült el, hogy bekerülhessen
őseié közé.
A képtárból több ajtó is nyílt, de mi a legutolsón léptünk
be. Rögtön tudtam, hogy a személyzeti szárnyba értünk,
mert megszűnt a korábbi tágasság, elegancia, a falak
összeszűkültek körülöttünk.
– Itt fog lakni – mondta Mrs. Polgrey. – A folyosó végén
lépcső vezet a gyerekszobákhoz, és ott lesz a magáé is.
Mielőtt elfoglalná, jöjjön, igyuk meg azt a teát! Mihelyt
meghallottam, hogy ideért, szóltam Daisynek, hogy
készítse el, úgyhogy talán nem sokat kell rá várnunk.
– Félek, hosszú időbe fog telni, amíg kiismerem magam
a házban – válaszoltam.

20
 – Ne aggódjon, hamar megszokja! Persze, ha kimegy,
más utat használ, mint amelyiken jöttünk, de majd azt is
megmutatom, amikor már kipakolt, és pihent egy kicsit.
– Köszönöm. Igazán nagyon kedves.
– Szeretném, ha jól érezné itt magát – jelentette ki Mrs.
Polgrey. – Mindig mondogatom, hogy Miss Alveannek
fegyelmezésre van szüksége, de arra, hogy foglalkozzam is
vele, már nincs időm. Jól is nézne ki a ház, ha hagynám,
hogy Miss Alvean lekösse az időmet! Értelmes, jó
nevelőnő kell neki, aki – úgy látszik – nem minden
bokorban terem. Ha megfelelően bánik a gyerekkel,
nyugodt lehet felőle, kisasszony, hogy mindenki nagyon
elégedett lesz.
– Úgy hallom, több elődöm is volt – mondtam, és mivel
láttam rajta, hogy nem igazán érti, gyorsan hozzátettem: –
Mármint nevelőnő.
– Ó, hogyne! Egyik sem ért sokat. Miss Jansen tetszett a
legjobbnak közülük, neki viszont csúnya szokásai voltak.
Majd meghaltam, amikor kiderült. Egészen megszerettette
magát velem! – Mrs. Polgrey olyan arccal mondta ezt,
mintha azt akarta volna közölni, hogy ez csak keveseknek
sikerül. – Hát bizony, ahogy mondani szokták, a látszat
néha csal. Miss Celestine is egészen elkeseredett, amikor
megtudta, mi történt.
– Miss Celestine?

21
 – Miss Celestine Nansellock, a fiatal úrnő Widdenből.
Gyakran meglátogat bennünket. Csöndes, szerény hölgy,
nagyon szereti a házat. Ha csak egyetlen bútort is arrébb
teszek, azonnal észreveszi. Ezért is értették meg egymást
olyan jól Miss Jansennel. Mindketten rajonganak a régi
házakért. Nagy kár, nagy csalódás volt, hogy megtörtént,
ami történt. Bizonyára hamarosan megismeri, alig van
olyan nap, hogy nem jön át. Az ember néha már arra
gondol... Jézusom! – kiáltott fel a kezét az arcához kapva
Mrs. Polgrey. – Csak fecsegek itt, a teáról pedig teljesen
megfeledkezem!
Szélesre tárt egy ajtót, amely mögött mintha égészen
más világ lett volna, mint amilyet addig láttam. Nyoma
sem volt benne a régmúlt idők borongós hangulatának,
egyértelműen, legapróbb részletében is a jelenhez tartozott,
megerősítve gazdájának józanságáról, racionalitásáról
alkotott véleményemet. A székek kárpitozását kézimunkák
védték a korai elhasználódástól, a sarokban egy polcon
porcelán nippek sorakoztak szépen csiszolt üvegcipő,
aranyszínűre festett cserépmalac és egy „Westoni emlék”
feliratú csupor társaságában. A szoba annyira zsúfolt volt,
hogy első ránézésre úgy tetszett, be sem lehet lépni. A
kandallópárkányon sorakozó meisseni porcelán
pásztorlánykák is mintha közelharcot vívtak volna a
márványangyalokkal, hogy valahogy elférjenek. Halkan,
nyugodtan ketyegő aranyozott asztali órát láttam, és

22
székeket, kis asztalkákat mindenfelé. Szobája a
hagyományokhoz erősen kötődő asszonynak mutatta Mrs.
Polgreyt, olyannak, aki nagy tiszteletben tart mindent, ami
helyes, pontosabban – mivel az ő esetében ezt jelentette –
mindent, amiben hisz.
Mindazonáltal volt valami megnyugtatóan normális,
hétköznapian emberi a szobában és lakójában.
Mihelyt beléptünk, a középen álló asztalra nézett,
elégedetlenül csettintett, és határozottan megrántotta az
ajtó mellett lógó csengőzsinórt. Pár pillanattal később
fekete hajú, pajkos tekintetű lány jött be, és jókora tálcán
ezüst teáskannát, spirituszégőt, csészéket, alátéteket, tejet,
cukrot hozott.
– Éppen ideje! – mondta Mrs. Polgrey. – Tedd csak le,
Daisy!
Daisy kacsintással felérő, huncut pillantást vetett rám a
szeme sarkából, de úgy tettem, mintha nem vettem volna
észre, mert nem akartam megbántani a házvezetőnőt.
– Kisasszony, ő Daisy – mutatta be a lányt Mrs. Polgrey.
– Ha bármire szüksége van, csak szóljon neki!
– Köszönöm, Mrs. Polgrey, és magának is, Daisy –
feleltem.
Látszott rajtuk, hogy mindketten meglepődtek.
Zavarában Daisy kis pukedlit csinált, és kisietett.
– Manapság... – morogta Mrs. Polgrey, és meggyújtotta
a spirituszégőt.

23
 Csöndben figyeltem, amint kinyitja az egyik kis
faliszekrényt, előveszi a fém teásdobozt, és a tálcára
készíti.
– A vacsora nyolckor van, majd felviszik a szobájába –
mondta. – Előtte, gondolom, jól fog esni ez a kis erősítő.
Ha megittuk, és el is helyezkedett, bemutatom Miss
Alveannek.
– Ilyenkor éppen mit csinál? – kérdeztem.
– Biztosan csavarog valahol – válaszolta a homlokát
ráncolva Mrs. Polgrey. – Az úr nem szereti. Ezért is akarta,
hogy mielőbb legyen megint nevelőnője.
Kezdtem tisztábban látni a helyzetet, feltámadt bennem
a gyanú, hogy Alvean nem lesz könnyű eset.
Mrs. Polgrey úgy mérte bele a teát az ezüst kannába,
mintha aranypor lett volna, és nagy gonddal ráöntötte a
forró vizet.
– Nagyon sok függ attól, hogy megkedveli-e magát –
mondta. – Kiszámíthatatlan, van, akit egyből elfogad, mást
meg soha, még ha a lelkét teszi ki, akkor sem. Miss Jansent
például nagyon szerette. – A házvezetőnő szomorúan
megcsóválta a fejét. – Kár, hogy olyan csúnyán viselkedett.
Megkeverte a teát, kitöltötte, és megkérdezte: – Tejet?
Cukrot?
– Köszönöm, igen.
– Mindig mondom – jegyezte meg vigasztalóvá változott
hangon –, hogy nincs jobb, megnyugtatóbb egy jó teánál.

24
 Mrs. Polgrey egy fémdobozból aprósüteményt is elővett
a teához, én pedig megjegyeztem, hogy úgy vettem ki a
szavaiból, az úr, Connan TreMellyn éppen nincs otthon.
– Nyugatra innen, Penzance-ben is van egy birtoka –
válaszolta a házvezetőnő. Amikor pihent, és most éppen azt
tette, sokkal érezhetőbbé vált jellegzetes cornwalli kiejtése.
– Időnként elmegy megnézni, és olyankor ott tölt néhány
napot. A feleségétől maradt rá, aki onnan származott,
Pendleton lány volt.
– Mikor jön vissza? – érdeklődtem.
Mrs. Polgreyben megütközést kelthetett a kérdés, mivel
meglehetősen kimérten válaszolt: – Amikor jónak látja.
Megértettem, hogy ha jóban akarok lenni vele, tartanom
kell magam a szokásokhoz, amelyek között a jelek szerint
nem szerepel, hogy a nevelőnő kérdéseket tegyen fel a ház
uráról. Az, hogy Mrs. Polgrey beszél róla, egészen más
megítélés alá esik, mivel megkülönböztetett helyet foglal el
a ház lakói között. Elhatároztam, hogy igyekszem minél
gyorsabban alkalmazkodni, hozzáidomulni a
körülményekhez.
Miután megittuk a teát, felvitt a szobámba. Tágas,
világos helyiség volt, az ablakoknál ülőfülkékkel,
amelyekből remek kilátás nyílt a ház előtti gyepre, a
pálmákra, a kocsibehajtóra. Baldachinos, a többi bútorhoz
hasonlóan réginek látszó ágy állt benne, és bár jókora volt,
szinte elveszett a tágas térben. Ahol éppen látszott, a padló

25
olyan tükörfényesen csillogott, hogy féltem rálépni a
szőnyegre, mert attól tartottam, menten elcsúszom. Mrs.
Polgrey lankadatlan fényesítő kedvének voltak tehát
hátulütői is. Az ágyon kívül egy magas, és egy alacsonyabb
fiókos szekrényből állt még a bútorzat, és egy második ajtó
is volt a szobában.
– A tanterembe vezet – magyarázta Mrs. Polgrey,
miután észrevette, hogy ránézek. – Mögötte van Miss
Alvean szobája,
– Értem. Ezek szerint csak a tanterem választ el
bennünket.
Mrs. Polgrey egyetértőn bólintott.
Alaposabban körülnézve, a szoba egyik sarkában
paravánt vettem észre, és miután közelebb mentem hozzá,
fölfedeztem mögötte egy ülőkádat.
– Ha bármikor meleg vizet akar, csak csöngessen, és
Daisy vagy Kitty kiszolgálja – biztatott a házvezetőnő.
– Köszönöm. – A jókora kandallóra néztem, és
elképzeltem, amint hideg téli napokon vidáman lobog
benne a tűz. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon
kényelmesen fogom érezni magam.
– Kellemes szoba. Maga az első nevelőnő, aki itt lakik.
A többieket Miss Alvean mellett helyeztük el. Miss
Celestine-nek jutott eszébe, hogy itt jobb lesz. Igaza van,
ez a szoba sokkal kellemesebb.

26
 – Ezek szerint Miss Celestine-nek is köszönettel
tartozom.
– Nagyon kedves hölgy, és odáig van Miss Alveanért. –
Mrs. Polgrey jelentőségteljesen megcsóválta a fejét, én
pedig csak találgatni tudtam, vajon arra gondol-e, hogy bár
mindössze egy év telt el a ház úrnőjének halála óta, az úr
esetleg már azt tervezi, hogy ismét megnősül. Ki lehetne
megfelelőbb számára, mint egy régi ismerős, szomszéd, aki
ráadásul a lányáért is odáig van? Talán csak azt várják,
hogy leteljen a gyász illem által megkövetelt időtartama.
– Nem akar kipakolni és kezet mosni? – kérdezte Mrs.
Polgrey. – A vacsoráig még két óra van hátra, és esetleg
szeretné megnézni a tanulószobát,
– Köszönöm, előbb megmosdom és kipakolok –
feleltem.
– Ahogy gondolja. Nyilván pihenni is akar egy kicsit.
Tudom, milyen fárasztó az utazás. Szólok Daisynek, hogy
hozzon fel meleg vizet. A tanulószobában akar vacsorázni?
– Miss Alveannel?
– Mostanában az édesapjával eszik, leszámítva az
elalvás előtti tejet és kekszet. Nyolcéves korától minden
gyerek a felnőttekkel eszik. Miss Alveannek májusban volt
a születésnapja.
– Más gyerekek is vannak?

27
 – Jaj, édes istenem, dehogy! – kiáltott fel Mrs. Polgrey.
– A korábbi gyerekekről beszéltem, és a családi
hagyományról.
– Értem.
– Na jó! Magára is hagyom. Nyugodtan sétáljon egyet
vacsora előtt, ha akar! Csöngessen, és Daisy, Kitty vagy
aki éppen ráér, megmutatja a lépcsőt, amelyen mostantól
közlekedhet. A konyhakertbe vezet, de onnan könnyen
eljut bárhová, ahová a kedve tartja. De ne felejtse el:
vacsora nyolckor!
– A tanulószobában.
– Vagy itt, ha gondolja.
– De mindenképpen a nevelőnői házrészben –
egészítettem ki a mondatot.
Mrs. Polgrey nem tudott mit kezdeni ezzel a
megjegyzéssel. Megvolt az a jó szokása, hogy amit nem
értett, arról egyszerűen nem vett tudomást. Még pár percig
maradt, aztán magamra hagyott.
Mihelyt behúzta maga mögött az ajtót, rám telepedett,
valósággal beburkolt a ház különös hangulata. A
pórusaimban éreztem a csöndet – egy öreg ház baljós
csöndjét.
Az ablakhoz léptem, hogy körülnézzek. Úgy éreztem,
rengeteg idő telt el azóta, hogy Tapperty homokfutóján
megérkeztem. Egy madár, a hangjából ítélve kenderike
énekét hallottam.

28
 A blúzomra erősített órára néztem, és láttam, hogy
éppen elmúlt hat. Még két óra volt hátra a vacsoráig.
Csöngetni akartam Daisynek, vagy Kittynek, hogy
hozzanak meleg vizet, de tekintetem a tanulószobába
vezető ajtóra tévedt.
Végső soron az is a birodalmamhoz tartozott, jogom volt
megnézni, úgyhogy benyitottam. A hálószobámnál
nagyobb helyiséget láttam, de ugyanolyanok voltak az
ablakai, és az ablakfülkék padjaira vastag, piros párnákat
tettek, hogy kényelmesebben essék rajtuk az ülés. A szoba
közepén asztal állt. Karcolások és tintafoltok éktelenítették,
úgyhogy egyből rájöttem, ez az az asztal, amelynél ülve a
TreMellynek nemzedékei a leckéjüket tanulták.
Elképzeltem Connan TreMellynt kisfiúként, az asztalnál
ülve. Biztosan szorgalmas gyerek volt, mondtam
magamban, nem olyan, mint nehezen kezelhető lánya, akit
nekem kell megnevelnem.
Néhány könyv hevert az asztalon, és azokat is
megnéztem. Többségük gyerekeknek készült olvasókönyv
volt, tele nevelő célzatú irodalmi szemelvényekkel,
újságcikkek részleteivel. Egy füzetre gyerekes betűkkel
oda volt írva: Alvean TreMellyn, Matematika.
Felnyitottam, és többségükben rosszul elvégzett összeadási
feladatokat találtam. Szórakozottan lapozgattam a füzetet,
mígnem egy kislányt ábrázoló rajzra bukkantam. Azonnal

29
megismertem: Gilly volt az, akivel a kapusfülkénél
találkoztam.
– Nem rossz – morogtam halkan. – Alvean tehát jól
rajzol. Ez is valami.
Becsuktam a füzetet, és újból azt éreztem, amit a házba
lépésemkor, hogy valaki figyel.
– Alvean! – szólaltam meg önmagam számára is
váratlanul, hangosan. – Itt vagy, Alvean? Hol bujkálsz?
Választ nem kaptam, és el is pirultam az
ostobaságomon.
Megfordultam, visszasiettem a szobámba. Csöngettem,
és amikor Daisy megjelent, meleg vizet kértem tőle.
Mire kipakoltam, elhelyeztem a holmimat, már majdnem
nyolc óra volt. Mihelyt az istállóépület kis tornyán az óra
elütette a nyolcat, Kitty megjelent egy tálcával. Sült
csirkecomb volt rajta zöldségkörettel, és ónfedővel letakart
tálkában tejsodó.
– Itt akarja megenni, kisasszony, vagy a tanteremben? –
kérdezte Daisy.
Úgy döntöttem, nem megyek át a másik szobába, ahol az
a kellemetlen érzésem támadt, hogy valaki titokban figyel.
– Itt – feleltem, és mivel láttam Daisyn, hogy szeret
beszélgetni, megkérdeztem: – Hol van Miss Alvean?
Furcsa, hogy még nem is láttam.
– Megéri a pénzét! – kiáltott fel Daisy. – Tudja, mi lenne
velünk, ha olyasmiket csinálnánk, mint ő? Jókora verést

30
kapnánk, olyan helyre, hogy utána ülni se tudnánk.
Meghallotta, hogy jön az új kisasszony, és elszökött. Az úr
nincs itthon, és senki sem tudta, hová mehetett, amíg a
kisinas át nem jött Mount Widdenből, hogy megmondja,
ott van, meglátogatta Miss Celestine-t és Peter úrt.
– Értem. Így akar tiltakozni az új nevelőnő ellen.
Daisy közelebb lépett, és mintha összeesküvők lennénk,
enyhén oldalba is bökött. – Miss Celestine nagyon
elkényezteti – mondta bizalmasan. – Úgy bánik vele,
mintha a saját lánya lenne. Hallgassa csak! Kocsizörgés! –
Az ablakhoz futott, és hívott, hogy én is menjek.
Illetlenségnek tartottam, hogy egy cseléddel az ablakból
leskelődjem, de túl nagy volt a kísértés, és nem tudtam
visszatartani magam.
Daisy mellé léptem hát, és láttam, amint kiszállnak a
kocsiból – egy velem nagyjából egykorú fiatal nő és egy
gyerek. Alig néztem a nőre, figyelmemet a kislány kötötte
le. Sikerem, az, hogy megállom-e a helyem, nem kis
részben Alveantől függött, így hát érthető, hogy amikor
először megláttam, más nem érdekelt.
Nem találtam rajta semmi feltűnőt. Nyolcéves korához
képest meglehetősen magas volt; világosbarna haját
befonta, és jó hosszú lehetett, mert többször is körbe tudta
tekerni a feje tetején. Ettől felnőttessé vált a külseje, és
gyanítottam, hogy a viselkedése is hasonló, tehát minden
szempontból korán érő. Barna zefírruhát viselt, fehér

31
zoknit, és bokapántos fekete cipőt. Kicsiben olyan volt,
mint egy felnőtt nő, és ettől – magam sem értettem, miért –
erősen lelohadt a kedvem.
Furcsa módon megérezte, hogy figyelem, és fölnézett.
Ösztönösen hátraléptem, de biztos voltam, hogy addigra
észrevett. Úgy éreztem, hátrányba kerültem vele, még
mielőtt találkoztunk volna.
– Már megint ravaszkodik – morogta mellettem Daisy.
– Talán csak meg van ijedve attól – mondtam a szoba
közepére menet – hogy új nevelőnőt kap.
Daisy harsányan felkacagott. – Ő?! Ne haragudjon,
kisasszony, ezen nevetnem kell!
Leültem, hozzáláttam a vacsorámhoz, Daisy pedig már
éppen indulni készült, amikor kopogtak, és a választ meg
sem várva, Kitty lépett be.
Küldött egy grimaszt a testvérének, és rám mosolygott,
majdnem úgy, mintha régi ismerősök lennénk. –
Kisasszony – mondta –, Mrs. Polgrey üzeni, hogy ha
befejezte, legyen szíves, menjen le a puncsszobába. Miss
Nansellock van itt, és szeretne találkozni magával. Miss
Alvean is hazajött. Szeretnék, ha minél előbb menne. Miss
Alvean ilyenkor már a szobájában szokott lenni.
– Megyek, amint befejeztem a vacsorát – feleltem.
– Csak csöngessen, ha kész, és valamelyikünk odavezeti.
– Köszönöm. – Visszaültem, és kényelmesen, a
legkisebb sietség nélkül megettem a vacsorát.

32
 Alaposan megnéztem magam a pipereasztal fölötti
tükörben, és elégedett voltam az eredménnyel. Az arcom
kipirult, ami tagadhatatlanul előnyömre szolgált,
fölerősítette a borostyánszínű csillogást a szememben.
Daisy és Kitty körülbelül negyedórája mehetett el, és
elképzeltem, ahogy Mrs. Polgrey, Alvean és Miss
Nansellock türelmetlenül várja, mikor jelenek már meg.
Eszem ágában sem volt félve, remegő térdekkel elébük
állni, úgy viselkedni, ahogyan nagyon sok nevelőnő teszi.
Úgy éreztem, Alveannek – ha valóban olyan, amilyennek
hiszem – már a kezdet kezdetén meg kell mutatnom, hogy
az akaratom fölötte áll az övének, és köteles megadnia a
kellő tiszteletet.
Csöngettem, és Daisy pillanatokon belül meg is jelent.
– Várják a puncsszobában – mondta idegesen. – Miss
Alveannek már rég meg kellett volna vacsoráznia.
– Ha így van, kár, hogy nem jött haza előbb –
válaszoltam nyugodtan.
Daisy elnevette magát, de úgy, hogy lenvászon ingvállát
kis híján szétfeszítő telt keble is beleremegett. Látszott
rajta, hogy szeret nevetni, ugyanolyan vidám, és
huncutságra hajlamos, akár a testvére.
A puncsszobába vezetett, ahol már jártam Mrs.
Polgreyvel, amikor körbevitt a házban. Elhúzta a függönyt,
és a fejét drámaian fölvetve bejelentett: – A kisasszony!

33
 Amikor beléptem, Mrs. Polgrey és Celestine Nansellock
ült, Alvean pedig mellettük állt. Kezét összekulcsolta a
háta mögött, és veszedelmesen nyugodtnak tetszett.
– Végre! – mondta a székről fölemelkedve Mrs. Polgrey.
– Miss Nansellock már nagyon várta, hogy láthassa. – A
hangja enyhén megrovó volt, és tudtam is, mire gondol: én,
az egyszerű nevelőnő képes voltam arra kényszeríteni egy
hölgyet, hogy várjon, amíg befejezem a vacsorámat.
– Jó estét! – köszöntem.
Meglepettnek látszottak – nyilván azt várták, hogy
pukedlizem, vagy valamilyen egyéb gesztussal jelzem,
hogy tisztában vagyok alárendelt helyzetemmel. Éreztem
magamon a gyerek tekintetét, és néhány másodpercig alig
tudtam másra figyelni. Alvean szeme szikrázóan kék volt,
és mihelyt megláttam, rögtön az ötlött az eszembe, hogy
igazi szépség lesz, ha felnő. Utána egyből egy kérdés
fogalmazódott meg bennem: az édesapjára, vagy az
édesanyjára hasonlít-e inkább?
Celestine Nansellock is felállt, és a kezét meghitt
mozdulattal Alvean vállára rakta.
– Miss Alvean meglátogatott bennünket – mondta. –
Szoros barátság köt össze bennünket. Miss Nansellock
vagyok Mount Widdenből. Talán már látta is a házunkat.
– Igen, az állomásról jövet.
– Remélem, nem fog haragudni Alveanre.
A lány arca felderült, a szeme vidáman csillogott.

34
 – Hogyan róhatnék fel neki bármit is, ami az érkezésem
előtt történt? – kérdeztem, határozottan a dacos szemekbe
nézve.
– Úgy tekint rám... ránk, mintha családtagok lennénk –
folytatta Miss Nansellock. – Már régen szoros köztünk a
kapcsolat.
– Biztos vagyok benne, hogy ez számára igen
megnyugtató – feleltem, és először azóta, hogy a szobába
léptem, minden figyelmemet Celestine Nansellockra
összpontosítottam.
Magasabb volt nálam, szépnek a legnagyobb jóindulattal
sem lehetett volna nevezni. A haja jellegtelen barna, a
szeme mogyoróbarna, az arca színtelen volt, egész lénye
visszahúzódó, a jelentéktelenséggel határosan szerény.
Nélkülözött minden egyéni, karakteres vonást, bár az is
lehet, hogy Alvean dacosságával és Mrs. Polgrey
hagyománytiszteleten alapuló méltóságteljes egyéniségével
összehasonlítva tetszett csak ilyennek.
– Remélem, Miss Leigh, ha bármiben tanácsra lesz
szüksége, tétovázás nélkül fölkeres – mondta. – Közel
lakunk, és úgy érzem, már szinte családtagnak számítok.
– Köszönöm. Nagyon kedves.
– Mindannyian azt szeretnénk, ha jól érezné itt magát –
folytatta, szelíd pillantást vetve rám.

35
 – Köszönöm. Azt hiszem, most az a legfontosabb, hogy
Alvean mielőbb lefeküdjön – feleltem. – Már bizonyára
jócskán túllépte a megszabott időt.
Celestine elmosolyodott. – Igaza van. Rendszerint fél
hétkor kapja meg a tejét, süteményét a tanulószobában, és
már régen elmúlt nyolc. Menjen nyugodtan a szobájába,
Miss Leigh, majd én lefektetem. Biztosan elfáradt az
utazástól.
Mielőtt bármit válaszolhattam volna, Alvean szólalt
meg: – Nem, Celestine! Azt akarom, hogy ő fektessen le. A
nevelőnőm, neki kell!
Celestine arca leplezetlen csalódást tükrözött, Alveané
ellenben diadalmas volt. Azt hiszem, pontosan
megértettem, mi játszódik le benne. Éreztetni akarta a
hatalmát, azért ellenezte, hogy Celestine fektesse le, mert ő
annyira szerette volna.
– Természetesen – válaszolta Celestine. – Rám akkor
már nincs is szükség.
Már-már esdeklő pillantást vetett Alveanre, várta, hogy
megkéri, maradjon, a gyerek azonban nem is figyelt rá,
érdeklődve engem nézett.
– Jó éjszakát! – mondta félvállról, és rögtön hozzám
fordult: – Jöjjön! Éhes vagyok.
– Elfelejtetted megköszönni Miss Nansellocknak, hogy
hazakísért – feleltem.

36
 – Nem felejtettem el – tiltakozott. – Semmit sem
szoktam elfelejteni.
– Ha így van, akkor az emlékezeted
összehasonlíthatatlanul jobb, mint a modorod.
Mindhárman megdöbbentek, kicsit talán én is. Tudtam
ugyanakkor, hogy ha irányítani akarom a gyereket,
határozottnak kell lennem.
Elvörösödött, dühösen nézett rám, és szeretett volna
visszavágni, de mert nem tudta, hogyan, fogta magát, és
kirohant a szobából.
– Na tessék! – kiáltott fel Mrs. Polgrey. – Nagyon
kedves volt öntől, Miss Nansellock, hogy...
– Szóra sem érdemes, Mrs. Polgrey! – vágott a szavába
Celestine. – A világ legtermészetesebb dolga, hogy
hazahoztam.
– Később meg fogja köszönni – mondtam.
– Bánjon nagyon óvatosan a kislánnyal, Miss Leigh! –
figyelmeztetett őszinte együttérzéssel teli hangon
Celestine. – Nemrég... veszítette el az édesanyját. – Az ajka
megremegett, és hogy leplezze megindultságát, rám
mosolygott. – Még egészen friss a tragédia. Nagyon jó,
közeli barátnőm volt.
– Megértem – feleltem. – Nem leszek túl szigorú hozzá,
de úgy látom, szüksége van némi fegyelmezésre.

37
 – Legyen óvatos, Miss Leigh! – Celestine közelebb
lépett, és finoman megfogta a karom. – A gyerekek nagyon
sérülékenyek.
– Mindent meg fogok tenni Alveanért, megígérem. .
– Sok szerencsét hozzá! – Újból elmosolyodott, és Mrs.
Polgreyhez fordult: – Megyek. Szeretnék sötétedés előtt
hazaérni.
A házvezetőnő csöngetett, és Daisy rögtön meg is jelent.
– Kísérd fel a kisasszonyt, Daisy! – utasította Mrs.
Polgrey. – Miss Alvean megkapta már a tejet és a
süteményt?
– Igen, asszonyom – hangzott a válasz.
Jó éjszakát kívántam Celestine Nansellocknak, aki
nyugodt főbólintással válaszolt, és követtem Daisyt.

Alvean a tejét itta és a süteményét falatozta, amikor

beléptem a tanterembe. Szándékosan nem vett tudomást
rólam, én pedig, mintha mi sem történt volna, leültem
mellé.
– Alvean – mondtam –, hogy ne legyenek gondjaink
egymással, állapodjunk meg valamiben! Nem gondolod,
hogy az lenne a legjobb, ha békében élnénk?
– Mit érdekel az engem?! – vágott vissza kurtán.
– Hogyne érdekelne, amikor mindenkinek úgy a jobb?

38
 Alvean megvonta a vállát. – De ha nem, akkor magának
mennie kell, és új nevelőnőt kapok – vágta nyersen a
szemembe. – Mindegy, ki van itt, nekem nem számít.
Diadalmasan nézett rám, a pillantásával jelezte, hogy
fizetett szolgának tekint, és ő akarja irányítani a
kapcsolatunkat. Megborzongtam – először értettem meg,
mit éreznek azok, akiknek az élete másoktól függ.
Gonosz volt a tekintete, és a legszívesebben arcul
csaptam volna.
– Természetesen számít – feleltem –, mivel sokkal
kellemesebb egyetértésben élni a környezetünkhöz
tartozókkal, mint állandóan veszekedni velük.
– És ha nem oda tartoznak... ha bármikor elküldhetjük
őket?
– A kedvesség a világon mindennél többet ér.
Pár másodpercig mosolyogva nézett a csészéjére, mielőtt
felhajtotta volna a tej maradékát.
– Most pedig irány az ágy! – mondtam.
Együtt álltam fel vele, mire közölte: – Egyedül fekszem
le. Nem vagyok már csecsemő.
– Biztosan azért néztelek fiatalabbnak a korodnál, mert
még rengeteget kell tanulnod – feleltem.
Ezen elgondolkodott kicsit, és végül megvonta a vállát,
ami – erre később jöttem rá – jellemző szokása volt.
– Jó éjszakát! – mondta, a köszönéssel mintegy el is
bocsátva.

39
 – Ha lefeküdtél, bemegyek elköszönni.
– Fölösleges.
– Mindegy, akkor is bemegyek – feleltem nyugodtan.
Szó nélkül bement a szobájába, és én is visszatértem a
magaméba.
Végre fel tudtam mérni, mekkora feladatra vállalkoztam,
és ettől csöppet sem voltam nyugodt. Nem volt
tapasztalatom abban, hogyan kell bánni a gyerekekkel, és
korábban, ha gondoltam rájuk, szelíd, szeretette méltó
csöppségeknek tartottam őket, akikkel öröm foglalkozni.
Ezzel szemben kaptam egy nagyon nehezen kezelhető
gyereket. Mi lesz velem, ha úgy döntenek, hogy nem tudok
bánni vele? Milyen sors vár egy elszegényedett úrinőre, ha
nem felel meg munkaadói elvárásainak?
Mehettem éppen Phillidához, vállalva a sanyarú jövőt,
hogy megtűrt, mások kenyerén élősködő nagynéniként
öregedjem meg, és tengessem nyomorúságos napjaimat,
amíg el nem jön a megváltás. Nem tartoztam azok közé,
akik könnyen el tudják viselni, hogy másoktól függnek,
ezért ezt a lehetőséget eleve kizártam. Ha itt kudarcot
vallok, mondtam magamban, nézhetek másik munka után.
Voltam annyira őszinte magamhoz, hogy bevalljam,
meg vagyok ijedve. Amíg nem találkoztam Alveannel, meg
sem fordult a fejemben, hogy esetleg képtelen leszek
elvégezni, amit vállaltam. Próbáltam nem gondolni az

40
előttem álló évekre, a sorozatos kudarcokra, amelyek
eredményeként örök vándorlásra leszek kárhoztatva.
Legszívesebben az ágyra vetettem volna magam, hogy
kisírjam magamból a dühöt, amelyet az élet kegyetlensége
váltott ki. Az, hogy durván megfosztott szerető szüleimtől,
és felkészületlenül, támasz nélkül kergetett ki a világba.
Elképzeltem magam, amint könnytől maszatos arccal
jelenek meg Alvean ágyánál. Micsoda diadal lenne
számára! Nem engedhettem, hogy így kezdődjön a harc,
amelyet – és efelől biztos voltam – meg kell vívnunk
egymással.
Fel és alá sétáltam a szobámban, próbáltam úrrá lenni az
érzelmeimen. Egy idő után az ablakhoz léptem, a parkot és
a távolban emelkedő hegyeket figyeltem. A tengert nem
láttam, mert a háznak a hátsó oldala nézett a partra, a
szobám pedig elöl volt, és ablakából a szárazföld belseje
felé nyílt kilátás.
Gyönyörű volt a fennsík, és a távolban a hegyek. Ha
kihajoltam az ablakon, az öböl túlsó partján álló Mount
Widdent is láttam. Két ház állt szemben egymással.
Nansellockok és TreMellynek nemzedékei egymás
közvetlen közelségében élték le az életüket, és ezer szál
fűzte össze őket, a két család sorsa talán örökre,
elválaszthatatlanul egybefonódott.
Elfordultam az ablaktól, és a tantermen át Alvean
szobájába mentem.

41
 – Alvean – suttogtam, de választ nem kaptam. Összezárt,
talán túlságosan is szorosan összezárt szemmel feküdt az
ágyban.
Fölé hajoltam.
– Jó éjszakát, Alvean! Te is tudod, hogy barátnők
leszünk – mondtam halkan.
Erre sem válaszolt, továbbra is úgy tett, mintha aludna.
Hiába fáradtam el nagyon, nem aludtam nyugodtan.
Elnyomott ugyan az álom, de egy idő után felriadtam, és ez
többször megismétlődött, míg végül egészen éber lettem.
Csak feküdtem a takaró alatt, és néztem a felhőktől
változó holdfényben halvány alakoknak tűnő bútorokat.
Úgy éreztem, nem vagyok egyedül, suttogó hangok
vesznek körül. Az a benyomásom támadt, hogy a házban
tragédia történt, és változatlanul jelen van, ott ólálkodik az
árnyak között.
Alvean édesanyjának halála miatt lenne? – tettem föl
magamnak a kérdést. Tudtam, hogy még csak egy éve halt
meg, és kíváncsi lettem volna, milyen körülmények között.
Sokat gondolkodtam Alveanen, azon, hogy szándékosan
agresszív arcot mutat a világnak. Kell, hogy valamilyen
oka legyen. Biztos voltam abban, hogy ok nélkül egyetlen
gyerek se viselkedik ellenségesen olyanokkal, akiket nem
is ismer.

42
 Elhatároztam, hogy megfejtem Alvean viselkedésének
titkát, és azt is, hogy boldog, kiegyensúlyozott, normális
gyerekké teszem.
Kivilágosodott, mire elaludtam; a hajnal derengése
megnyugtatott, elűzte a sötétség szülte félelmet. Tudtam,
gyerekes dolog megijedni tőle, de képtelen voltam
változtatni rajta.
A tanteremben reggeliztem Alveannel, aki büszkén
elmesélte, hogy amikor az édesapja otthon van, mindig
vele reggelizik.
Később, már tanulás közben rájöttem, hogy egészen
intelligens gyerek. Sokkal olvasottabb volt, mint kortársai
többsége, és hiába határozta el, hogy ellenséges lesz velem,
fenntartja kapcsolatunkban a kezdeti diszharmóniát, a
szeme csillogása elárulta, hogy érdekli, amit mondok.
Látva ezt, egyből jobb kedvem támadt, és kezdtem, bízni
abban, hogy mégis megbirkózom a feladatommal.
Ebédre főtt halat és rizspudingot ettünk. Utána, amikor
Alvean fölvetette, hogy sétáljunk egyet, úgy éreztem, van
remény a békés együttélésre.
A ház körüli birtokhoz erdő is tartozott, és azt akarta
megmutatni. Örültem, hogy magától eszébe jutott, és
boldogan mentem vele.
– Nézze csak! – kiáltotta, leszakítva egy bíborvörös
virágot. – Tudja, mi ez?
– Kakastaréj, ha nem tévedek – feleltem.

43
 Alvean jóváhagyólag bólintott. – Szedjen belőle, és
vigye a szobájába, kisasszony! – biztatott. – Azt mondják,
megóv a rontástól.
– Ősrégi babona – válaszoltam nevetve. – Miért kellene
védekeznem?
– Mindenkinek kell. A temetőből jön, a halottaktól.
Mindenki fél tőlük.
– Butaság. A halottak senkit sem bántanak.
Alvean nem válaszolt, szótlanul a gomblyukamba tűzte a
virágot. Nagyon jólesett – az arca egészen szelíd, gyöngéd
volt, miközben eligazgatta, és úgy éreztem, óvni akar, bár
valószínűleg magának sem vallja be friss érzését.
– Köszönöm, Alvean – mondtam őszintén.
Rám nézett, és tekintetében már nyoma sem volt a
korábban látott szelídségnek. Visszaváltozott ugyanolyan
dacossá és gonoszkodóvá, amilyennek előző nap
megismertem.
– Nem tud megfogni! – kiáltotta hirtelen, és elszaladt.
Kísérletet sem tettem rá. – Gyere vissza! – kiabáltam
utána, de már eltűnt a fák között, és csak a távolból
hallottam csúfondáros nevetését.
Haza akartam menni, de az erdő sűrű volt, és nem
tudtam, merre induljak. Visszafordultam, de pár lépés után
elbizonytalanodtam, mert úgy emlékeztem, hogy útközben
többször is elkanyarodtunk, és nem az a helyes irány.
Hirtelen pánik kerített a hatalmába, és úgy védekeztem

44
ellene, hogy alaposan megszidtam magamat a
butaságomért. Verőfényes délután volt, legfeljebb félórai
járásra lehettem a háztól, és nem tartottam valószínűnek,
hogy túl nagy az erdő.
Nem akartam megadni Alveannek azt az elégtételt, hogy
eltévedek, ezért választottam egy irányt, és határozottan
elindultam. Az erdő azonban minden lépéssel sűrűbb lett
körülöttem, és hamar rájöttem, hogy rosszul döntöttem,
nem arra megyek, amerről érkeztünk. Nagyon dühös
voltam Alveanre, forrt bennem az indulat, míg hirtelen föl
nem figyeltem néhány halk ágreccsenésre, levélsúrlódásra.
Biztos voltam abban, hogy valahol egy gyerek van a
közelemben, és próbálja a bolondját járatni velem.
Aztán meghallottam az éneket. Különös, kissé hamis
hangon szólt, és az sem nyugtatott meg, hogy a dal
gyerekkoromból ismerős volt, az ország minden részén, az
összes hímzőszobában naponta énekelték.

Alice, hol vagy?

Még egy éve is
Velem voltál,
Esküdtél, szeretsz.
Alice, mi lett veled?

– Ki az? – kiáltottam.

45
 Választ nem kaptam, de a fák között egy kislány szőke
haját láttam felvillanni. Azonnal tudtam, hogy csak a kis
Gilly lehet, aki érkezésemkor, a kapusház melletti
hortenziabokor mögül olyan különös tekintettel nézett.
Gyorsan továbbmentem, a fák kis idő múlva ritkulni
kezdtek, és hamarosan megpillantottam egy utat. Kiérve
láttam, hogy a fennsík alatti lejtőn vagyok, nem messze a
Mount Mellyn bejáratától.
Mrs. Soady – ugyanúgy, mint érkezésemkor – a
kapusház előtt kötögetett.
– Nicsak, a kisasszony! – kiáltott fel, amikor meglátott.
– Sétált egyet?
– Miss Alveannel, de elveszítettük egymást az erdőben –
feleltem.
– Értem. Szóval elszaladt, és otthagyta. – Mrs. Soady
rosszalló fejcsóválással, a gombolyagot maga után húzva
ballagott a kapuhoz, hogy beengedjen.
– Remélem, hazatalál.
– Abban biztos lehet. Nincs az a tenyérnyi hely az
erdőben, amit Miss Alvean ne ismerne. Látom, kakastaréjt
szedett. Jól tette, megvéd a rontástól.
– Miss Alvean találta, és ragaszkodott hozzá, hogy
elfogadjam.
– Nocsak! Szóval már összebarátkoztak.
– Hallottam Gillyt, ahogy énekelt az erdőben –
mondtam.

46
 – Könnyen lehet. Az erdőben mindig énekel.
– Hívtam, de nem jött oda hozzám.
– Félénk, akárcsak az őzgida – magyarázta Mrs. Soady.
– Megyek is – búcsúzkodtam. – Köszönöm, hogy
beengedett. Viszontlátásra, Mrs. Soady!
– Viszontlátásra, kisasszony !
A hortenziabokrokkal és fuksziaágyásokkal övezett
kocsibehajtón a ház felé indultam, és pár lépés után
tudatosodott csak bennem, hogy éberen figyelem, mikor
hangzik fel valahonnan az erdőben hallott dal. Hiába
vártam – csönd vett körül, néha ütötte csak meg a fülemet a
fű között bujkáló apró állatok neszezése.
Kimelegedtem, és alaposan el is fáradtam, mire a házhoz
értem. Egyenesen a szobámba mentem, meleg vizet
kértem, és miután alaposan megmosdottam,
megfésülködtem, a tanterembe mentem, ahol már várt a
frissen főtt tea.
Alvean az asztalnál ült; nyugodt volt, egyetlen szóval
sem említette az erdei kalandot, és én sem.
– Nem tudom, hogyan csináltátok a többi nevelőnőddel
– mondtam, miután megittuk a teát –, mindenesetre azt
javaslom, hogy tanuljunk délelőtt, utána tartsunk ebéd- és
teaszünetet, öttől hatig pedig olvassunk valamit, ami azon
kívül, hogy hasznos, még érdekes is.
Alvean nem válaszolt, éberen figyelt, és kis idő múlva
váratlanul nekem szögezte a kérdést: – Magának hogy

47
tetszik a nevem, kisasszony? Hallott már valakiről, akit
Alveannek hívtak?
Azt válaszoltam, hogy még sosem hallottam ezt a nevet,
de tetszik.
– Cornwalli. Tudja, mit jelent?
– Fogalmam sincs.
– Akkor megmondom. Apa beszél és ír is cornwalliul. –
Alvean tekintete megtelt vágyakozással, miközben az
apjáról beszélt, és teljesen nyilvánvaló volt belőle, hogy ha
mást nem is, de őt imádja, vágyik a dicséretére. –
Cornwalliul Alvean azt jelent, hogy kis Alice.
– Ó! – annyira meglepődtem, hogy többre nem futotta
tőlem, és kicsit még ebbe a rövid szóba is beleremegett a
hangom.
Mellém lépett, a térdemre tette a kezét, és a szemembe
nézve komolyan mondta: – Tudja, kisasszony,
édesanyámat Alice-nek hívták. Már nem él, de az ő nevét
kaptam, ezért hívnak kis Alice-nek.
Felálltam – nem tudtam tovább elviselni a kislány átható
pillantását –, és az ablakhoz léptem.
– Nézd! – szóltam hátra. – Két páva is sétál a füvön.
– Ennivalót akarnak – mondta mellém lépve. – Más nem
érdekli őket. Tudják, hogy Daisy mindjárt jön, és szór
nekik magot.

48
 Kifelé néztem, de nem is láttam a pávákat. Arra a
gúnyos modorú, a vonaton megismert férfira gondoltam,
aki figyelmeztetett, hogy legyek nagyon óvatos Alice-szel.

49
 2.

Három nappal Mount Mellynbe érkezésem után a ház ura

is hazatért.
Ami a munkámat illeti, addigra sikerült kialakítanom
egyfajta rutint. Alveannel mindennap, reggeli után
nekiláttunk a tanulásnak, és a kislány – leszámítva azt az
állandóan tetten érhető vágyát, hogy váratlannak hitt
kérdéseivel megpróbáljon zavarba hozni – egészen jó
tanulónak bizonyult. Nem azért, mert tetszeni akart –
egyszerűen annyira érdekelte minden, hogy nem volt képes
úrrá lenni a tudásvágyán. Valószínűleg az motoszkált
benne, hogy ha elsajátítja mindazt, amit én tudok, akkor
odaállhat az apja elé, és megkérdezheti: Ha már úgysem
tud újat tanítani, mi értelme annak, hogy a kisasszony itt
maradjon?
Gyakran jutottak eszembe azokról a nevelőnőkről szóló
történetek, akik öregkorukban is boldogan, szeretetben
élhettek azok jóvoltából, akiket gyerekként tanítottak.
Biztos voltam abban, hogy én ilyesmire nem számíthatok,
legalábbis ami Alveant illeti.

50
 Megdöbbentem, amikor először kimondta az Alice
nevet, és miután az este leszállt, úgy éreztem, a ház tele
van ijesztő árnyakkal. Persze tudtam, az egész csak
képzelődés – a rossz kezdetnek köszönhető, hogy Mount
Mellynbe menet összeakadtam azzal a furcsa,
jövendőmondó képességekkel dicsekvő férfival.
A szobám csöndjében, miután mindenki elnyugodott,
azon tűnődtem, vajon miben is halt meg Alice. Biztosan
nagyon fiatal volt még, gondoltam, és azért tetszik még
mindig – legalábbis lélekben – jelenlévőnek, mert csak
nemrég, alig egy éve ment el.
Éjszaka felriadtam, és úgy rémlett, hogy hangokat
hallok: – Alice! Alice! Hol vagy, Alice?
Az ablakhoz mentem, és úgy tetszett, odakint
ugyanazokat a suttogó hangokat sodorja a hűs éjszakai
szellő.
Daisy – aki a testvéréhez hasonlóan nagyon is két lábbal
állt a földön, vidáman és józanul szemlélte az élet dolgait –
józanított ki másnap reggel, amikor behozta a mosdáshoz
szükséges meleg vizet.
– Hallotta, kisasszony, hogy háborgott a tenger az öreg
Mellyn-öbölben? – kérdezte. – Sssz... sssz... huuu... huuu...
Ez ment egész éjjel. Mintha két vén csoroszlya pletykált
volna megállás nélkül.
– Tényleg! – feleltem felélénkülve.

51
 – Akkor csinálja, ha magasan áll a víz, és a szél kintről
befelé fúj, végig az öblön.
Megkönnyebbülve nevettem – magamon. Lám,
mindenre, a legsejtelmesebbnek tűnő dolgokra is van
ésszerű magyarázat.
Kezdtem alaposabban megismerni a ház népét. Mrs.
Tapperty egyik nap meghívott egy pohár paszternákborra,
és kedvesen megkérdezte, hozzászoktam-e már új
környezetemhez. A beszélgetés során elmondta, mennyi
baja volt és van is Tappertyvel, aki nemhogy a szemét, a
kezét sem tudja levenni az asszony- és lánycselédekről, és
annál kevésbé, minél fiatalabbak. Merő rémület volt az
élete szegény istenfélő léleknek, aki – legalábbis ezt
mondta – minden vasárnap reggelét és délelőttjét a mellyni
templomban töltötte, a világ minden kincséért sem
mulasztva el egyetlen fontosabb istentiszteletet sem. Most,
hogy a lányok már felnőttek, nemcsak azért kellett
aggódnia, hogy vajon Mrs. Tully – az egyik mezei munkás
felesége – után kajtat-e Joe Tapperty, hanem azért is, hogy
mit művel Daisy az istállóban Billy Trehayvel, Kitty pedig
azzal a Mount Widden-i inassal. Szörnyű teher volt ez az
istenfélő, jámbor asszony számára, aki egyebet sem akart,
mint hogy megmaradjon az erény útján, és másokat is
megtartson rajta.
Mrs. Soadyt is meglátogattam a kapusházban, és
meghallgattam, amit három fiáról és a gyerekeikről mesélt:

52
– Én még ilyet nem láttam, hogy ennyi harisnyát
elszaggassanak! Alig jut időm másra, mint hogy a lyukakat
stoppoljam.
Türelmesen kivártam a panaszáradat végét, de mivel
alapvetően a ház és lakói érdekeltek, a harisnyajavítás
keservei pedig alig, nem törekedtem rá, hogy sűrűn
találkozzam Mrs. Soadyval.
Többször is szerettem volna találkozni Gillyvel, hogy
szóra bírjam, és bár többször is láttam távolról, nem
sikerült. Ha szóltam hozzá, csak annyit értem el, hogy még
sietősebbre fogta a lépteit, vagy egyenesen elfutott.
Valahányszor meghallottam lágy dudorászását, énekét,
nehezen megmagyarázható, zavaró érzésem támadt.
Úgy éreztem, tennem kell érte valamit. Dühös voltam
azokra az egyszerű, tudatlan emberekre, akik – mivel más
volt, mint ők – nem tartották épeszűnek. Szerettem volna
elbeszélgetni Gillyvel, és kideríteni, mi rejtőzik hatalmas
kék szeme üresnek tetsző pillantása mögött.
Tudtam, hogy kíváncsi rám, és hittem is, hogy
megérezte iránta táplált érdeklődésemet. De félt tőlem.
Valaminek történnie kellett vele, amitől természetellenesen
félénkké vált. Úgy éreztem, ha tudnám, mi volt az, és
megértethetném vele, hogy tőlem nem kell tartania, képes
lennék normális gyereket faragni belőle.
Azokban a napokban valószínűleg többet gondoltam rá,
mint Alveanre, akiben csupán elkényeztetett, akaratos

53
kisasszonyt láttam, amilyenből volt éppen elég. Vele
összehasonlítva a sebezhető, félénk Gillyflower
különlegesnek tetszett.
Mrs. Polgrey annyira ragaszkodott a konvenciókhoz, a
hagyományban gyökerező merev viselkedési
szabályokhoz, hogy vele egyszerűen lehetetlen volt szót
váltani az unokájáról. Szerinte valaki vagy normális volt,
vagy eszement, és a normalitás foka attól függött, mennyire
hasonlít az illető viselkedése az övéhez. Mivel Gilly
viselkedése kívül esett az általa megszabott korlátokon,
elkönyvelte magában, hogy az unokája gyengeelméjű, de
annyira, hogy kísérletezni sem érdemes vele, mert úgysem
lesz belőle épeszű ember.
Valahányszor fölvetettem a témát, Mrs. Polgrey rögtön
bezárkózott, összeszorította a száját, és csak a tekintetével
adta tudtomra, hogy jobban teszem, ha Miss Alveannel
törődöm, és nem foglalkozom Gillyvel.
Így álltak a dolgok, amikor Connan TreMellyn visszatért
Mount Mellynbe.

Mihelyt megláttam, mély érzéseket ébresztett bennem.

Tulajdonképpen már azelőtt éreztem a jelenlétét, hogy
megpillantottam volna.
A ház ura délután érkezett meg. Alvean elment
valahová, én pedig a szobámban voltam, és a meleg vizet
vártam, hogy megmosakodjam, mielőtt sétálni indulok.

54
Kitty hozta be, és mihelyt megpillantottam, azonnal
tudtam, hogy történt valami – a szeme csillogott, a szája
sarkában, kis mosoly bujkált.
– Hazajött az úr – újságolta.
Zavarba hozott a viselkedése, de igyekeztem leplezni.
Daisy is bedugta a fejét, és ugyanolyan izgatottan
viselkedett, mint a testvére, tovább növelve ezzel rossz
érzésemet. Úgy éreztem, tudom, mitől olyan izgatott a két
csinos, élettől kicsattanó teremtés. Biztos voltam benne,
hogy már egyikük sem szűz. Minden mozdulatukban ott
volt a felkínálkozás, és láttam is, amint hol Billy
Trehayvel, hol a faluból alkalmi munkára szerződtetett
legényekkel enyelegtek az istállóban. Mihelyt férfi
közelébe kerültek, azonnal megváltozott a viselkedésük.
Annyira izgatottá tette őket az úr hazatérése – akitől
érzésem szerint mindenki félt a házban –, hogy enyhe
undort éreztem, nemcsak irántuk, hanem magam iránt is,
mert hagytam, hogy olyan gondolataim támadjanak.
Szóval az a fajta ember? – tettem föl magamban a
kérdést.
– Fél órája jött meg – mesélte Kitty.
Éberen figyeltek, és ismét úgy éreztem, hogy olvasok a
gondolataikban. Elégedettek voltak, mert arra a
megállapításra jutottak, hogy nem leszek komoly
vetélytárs.

55
 Úgy éreztem, látni sem bírom őket, és hátat fordítottam
nekik.
– Csak kezet mosok, utána vihetitek is a vizet –
mondtam hűvösen. – Elmegyek sétálni.
Kalapot vettem, lesiettem a hátsó lépcsőn, és alaposan
megváltozott világba csöppentem. Mrs. Polgrey lázasan
tevékenykedett a kertben, és a faluból Mount Mellynbe
járó két fiú is úgy dolgozott, mintha az élete függne tőle.
Tapperty az istállót takarította, és szokásától eltérően
annyira belemerült a munkába, hogy észre sem vett.
Semmi kétségem nem volt afelől, hogy a személyzet
minden tagja fél, nehogy az úr lustálkodáson kapja.
Séta közben azzal vigasztaltam magam, hogy ha nem
tetszem neki, bármelyik pillanatban ott hagyhatom Mount
Mellynt, és elmehetek Phillidához. Szerencsére nem
voltam teljesen egyedül a világban, tudtam kire
támaszkodni.
Párszor Alveant szólítottam, de a hangom válasz nélkül
halt el az erdő csöndjében.
– Gilly! – kiáltottam aztán. – Itt vagy, Gillyflower?
Gyere elő, beszélgessünk! Ne félj! Nem bántalak!
Erre sem kaptam választ.
Fél négykor hazamentem, és már a hátsó lépcsőn jártam,
amikor Daisy lélekszakadva utolért.
– Az úr már kereste, kisasszony – mondta kifulladva. –
Beszélni akar magával. A puncsszobában várja.

56
 – Máris megyek, csak előbb rendbe szedem magam –
feleltem.
– Látta, hogy megérkezett, kisasszony, és azonnal
beszélni akar magával.
– Előbb leteszem a kalapom. – A szívem hevesen vert,
az arcom kipirult, és magam sem tudtam, miért vagyok
olyan ingerült, ellenséges. Valószínűleg azért volt, mert
féltem, hogy azonnal csomagolnom kell, mehetek
Phillidához, és görcsösen igyekeztem, hogy az
elkerülhetetlennek hitt kudarc ellenére is megőrizzem a
méltóságom.
A szobámba érve a helyére raktam a kalapomat, és
megigazítottam a hajamat. A szemem borostyánsárga
fényben csillogott, a tekintetem pedig dühös volt, amit
magam is nevetségesnek tartottam, hiszen még nem is
találkoztam azzal az emberrel. A puncsszobába menet
megróttam magam az előítéletemért, amely Daisy és Kitty
– az is lehet, hogy félreértett – viselkedése alapján támadt
bennem. Anélkül, hogy bármit tudtam volna a
körülményekről, elkönyveltem magamban, hogy szegény
Alice-t a csalódás vitte sírba, miután rájött, hogy egy
javíthatatlan nőcsábászhoz ment férjhez.
Bekopogtam.
– Tessék! – határozott, egyenesen kihívó hang, mondtam
magamban, még mielőtt láttam volna a gazdáját.

57
 A kandallónak háttal állt, és az első, ami feltűnt rajta, az
volt, hogy szokatlanul magas. Jócskán túl volt a
száznyolcvan centin, és vékony, már-már ösztövér termete
még hangsúlyosabbá tette a magasságát. Fekete haja volt,
de világos szeme. A kezét lovaglónadrágja zsebébe dugta,
amely fölött sötétkék kabátot viselt, a nyakában pedig
fehér, elegánsan megkötött kendőt. Természetes elegancia
áradt belőle, olyan embernek látszott, aki úgy tud vonzó
lenni, hogy arra akár a legkevésbé is törekedne.
Erő és vadság áradt belőle. A vonásai érzékiséget
tükröztek, de úgy, hogy sejteni lehetett, sokkal többet rejt
el magából, mint amennyit megmutat. Már akkor, első
találkozásunkkor éreztem, hogy két természet, két
különböző egyéniség lakozik benne – az a Connan
TreMellyn, akit a világ ismer, és a másik, aki megbújik
mögötte.
– Végre találkozunk, Miss Leigh – kerülte meg
pökhendien a köszönést, rögtön tudomásomra is hozva,
hogy csak közönséges nevelőnő vagyok.
– Csak pár napja jöttem. Nem nagy idő – feleltem.
– Ne lovagoljunk az időn! A lényeg az, hogy látom.
Gúnyosan, kihívóan nézett, úgy, hogy attól csak
esetlennek, csúnyának érezhettem magam. Zavart a
gondolat, hogy a női szépség gyakorlott élvezője méreget
engem, aki az e téren járatlanok számára sem igazán
vagyok vonzó.

58
 – Mrs. Polgrey a legnagyobb elismeréssel beszélt
magáról.
– Nagyon kedves tőle.
– Mi abban a kedvesség, ha valaki igazat mond? –
kérdezte. – Ez a legkevesebb, amit elvárok az
alkalmazottaimtól.
– Úgy értettem, hogy kedvesen fogadott, segített abban,
hogy okot adjak a jó véleményre.
– Látom, nem elégszik meg a szokványos
beszédfordulatokkal, hanem azt mondja, amit valóban
gondol.
– Legalábbis törekszem rá – feleltem.
– Remek. Azt hiszem, jól meg fogjuk érteni egymást.
Éreztem, ahogy a legkisebb részletet sem kihagyva,
kritikusan, tetőtől talpig végigmér. Nyilván tudta, hogy
Londonban éltem, ahogy Adelaide néni fogalmazott,
„megkaptam minden lehetőséget”, de képtelen voltam élni
vele, nem tudtam magamnak férjet találni. Hogy miért, azt
– mint a nők avatott szakértője – egyetlen szempillantás
alatt észrevehette.
Legalább nem fog zaklatni az érdeklődésével, amelyet
biztosan működésbe hoz minden vonzó nő, aki csak
felbukkan a környezetében, gondoltam.
– Milyennek találja a lányomat? – kérdezte. – El van
maradva a korához képest?

59
 – Szó sincs róla! Rendkívül intelligens, csak nem elég
fegyelmezett.
– Biztos vagyok abban, hogy pótolni fogja ezt a
hiányosságot.
– Legalábbis megpróbálom.
– Természetesen. Ezért is van itt.
– Szeretném, ha megmondaná, meddig mehetek el a
fegyelmezésben.
– Testi fenyítésre gondol? – kérdezte.
– Eszembe sem jutott. Csupán arra gondoltam, hogy
bánhatok-e vele a belátásom szerint. Korlátozhatom-e
például a szabadságát, ha úgy érzem, hogy szükség van rá?
– Teljesen szabad kezet kap, Miss Leigh! A
lenyakazástól eltekintve bármit tehet vele – válaszolta. –
Ha nem értek egyet a módszereivel, majd szólok.
– Értem.
– Ha változtatni akar a tanrendjén – ugye ez a helyes
kifejezés? –, tegye meg nyugodtan!
– Köszönöm.
– Hiszek a kísérletezés hasznosságában – folytatta. – Ha
a módszerei nem hoznak érzékelhető javulást, mondjuk...
hat hónap alatt... akkor kénytelenek leszünk leülni, és
komolyan elbeszélgetni egymással. Egyetért velem?
Leplezetlen kihívással nézett rám. Minél előbb meg akar
szabadulni tőlem, gondoltam. Azt hiszi, hogy ostoba,
akarat nélküli teremtés vagyok, akit – miközben úgy tesz,

60
mintha rábízná a lányát – szabadon felhasználhat, ki tudja,
milyen terveihez. Hát jó, a legokosabb, ha minél előbb
eltűnök ebből a házból.
– Alvean mentségére legyen mondva, csak egy éve,
hogy elveszítette az édesanyját – közölte, megtörve a már-
már kellemetlenül hosszúra nyúló csöndet.
Éberen figyeltem, a bánat nyomát kutattam az arcán, de
nem találtam.
– Hallottam – feleltem.
– Persze, hogy hallotta. Az lenne a csoda, ha nem így
történt volna. Óriási megrázkódtatás volt a gyereknek.
– Más nem is lehetett – értettem egyet vele.
– Váratlanul jött. – Connan TreMellyn pár másodpercre
elhallgatott, mielőtt folytatta volna: – Szegény! Nincs
édesanyja, az apja pedig... – vállat vont, és befejezetlenül
hagyta a mondatot.
– Ennek ellenére is sokan cserélnének vele – feleltem. –
Határozott irányításra, szigorúbb nevelésre van szüksége.
Váratlanul előrehajolt, és ironikusan a szemembe nézett.
– Biztos vagyok benne – mondta –, hogy magánál ebben
nincs hiány.
Egy pillanatra teljesen a hatása alá kerültem,
ellenállhatatlanul vonzott, akár a mágnes. Tiszta vonások,
hűvösen csillogó tekintet, amelyben mindig ott bujkál egy
kis gúny – közben éreztem, hogy bármennyire megejtő is,
mindez csupán maszk, valaminek az elrejtésére szolgál.

61
 Halkan kopogtak az ajtón, és egy pillanattal később
Celestine Nansellock lépett be.
– Hallottam, hogy megjött, Connan – mondta, és bár
leplezni próbálta, izgatottságot fedeztem fel a hangján. A
vele egyenrangúak sem tudják hát kivonni magukat a
hatása alól, állapítottam meg magamban.
– Milyen gyorsan terjed a hír – morogta halkan a ház
ura. – Boldog vagyok, hogy látom, Celestine! Éppen az új
nevelőnőnkkel ismerkedem. Azt mondja, Alvean nagyon
intelligens, csak fegyelemre kell szoktatni.
– Hát persze, hogy intelligens! – kiáltott fel
megrökönyödve Celestine. – Remélem, Miss Leigh nem
lesz túl szigorú hozzá. Alvean olyan jó gyerek!
Connan TreMellyn kihívóan rám villantotta a tekintetét.
– Nem hiszem, hogy Miss Leigh tökéletesen egyetért ezzel
– mondta. – Maga mindig a gyönyörű hattyút látja a mi rút
kiskacsánkban, Celeste kedves!
– Talán túl kedves nekem...
– Mehetek? – kérdeztem közbe, komolyan vágyva rá,
hogy minél előbb szabaduljak.
– Elnézést, hogy megzavartam a beszélgetésüket! –
kiáltott fel bocsánatkérőn Celestine.
– Szó sincs róla – nyugtattam meg. – Befejeztük, mielőtt
jött.

62
 Connan TreMellyn csúfondáros pillantást vetett rám a
szeme sarkából. Úgy éreztem, egyformán taszítónak talál
bennünket, egyikünkben sem lát semmi érdekeset.
– Maradjunk annyiban, hogy majd folytatjuk! – mondta
könnyedén. – Úgy érzem, Miss Leigh, hogy sokat kell még
beszélgetnünk egymással a lányomról.
Kimérten fejet hajtottam, és magukra hagytam őket.
A tanterembe mentem, ahová addigra már bekészítették
a teát. Túl fáradt voltam, hogy akár egy falatot is egyek, és
mivel Alvean sem jelent meg, úgy gondoltam, hogy az
apjával van.
Öt órakor még mindig nem adott életjelt magáról,
úgyhogy szóltam Daisynek. Elküldtem, hogy keresse meg,
és figyelmeztesse, öttől hatig tanulnia kell.
Türelmesen vártam – csöppet sem voltam meglepve,
számítottam arra, hogy lázadni fog. Az apja érkezése
kapóra jött neki, szívesebben maradt vele, mint hogy
olvassunk.
Azon gondolkodtam, mit tegyek, ha kerek perec
megmondja, hogy nem hajlandó feljönni. Menjek utána a
puncsszobába, vagy valamelyik szalonba, és jelentsem ki
határozottan, hogy márpedig jönnie kell? Celestine is velük
van, és egész biztos, hogy egyből pártját fogja.
Lépteket hallottam a lépcső felől, kis idő múlva pedig
nyílt Alvean szobájának az ajtaja, és a lányát kézen fogva
megjelent Connan TreMellyn.

63
 Alvean arca olyan volt, hogy kis híján hátrahőköltem
tőle. Annyira boldogtalannak látszott, hogy egyből
megsajnáltam. Az apja ellenben úgy mosolygott, akár egy
szatír. Mintha örömét lelte volna abban, ami fájdalmat
okozott Alveannek, engem pedig teljesen összezavart.
Talán ez utóbbi tetszett neki leginkább. A háttérben, kissé
ijedt arccal, Celestine is ott állt.
– Megjöttünk – mondta Connan TreMellyn. – A
kötelesség mindenekelőtt, lányom – fordult Alveanhez. –
Jegyezd meg, hogy ha a nevelőnőd hív, azonnal menned
kell!
Láttam a kislányon, hogy csak nagy erőfeszítéssel tudja
visszatartani a könnyeit. – De hisz ma jöttél, apa! –
válaszolta halkan, remegő hangon.
– Miss Leigh viszont azt mondta, ideje folytatni a
tanulást, és ebben ő parancsol.
– Köszönöm, Mr. TreMellyn – szóltam közbe. – Gyere,
Alvean!
Alvean arckifejezése rögtön megváltozott, mihelyt felém
fordult – a vágyakozást, néma esdeklést dühös indulat
váltotta fel.
– Connan – szólalt meg halkan Celestine –, maga is
tudja, mennyire várta Alvean.
A ház ura elmosolyodott, de a mosolya keserű volt,
hiányzott belőle minden vidámság.

64
 – A legfontosabb a fegyelem, Celeste – felelte. – Jöjjön,
hagyjuk őket, végezzék csak a dolgukat!
Főhajtással búcsúzott tőlem, Alvean könyörgő
pillantásáról pedig – bár látta – tudomást sem vett.
Megfordult, és Celeste Nansellockot előre tessékelve
minden további szó nélkül behúzta maguk mögött az ajtót.
Sokat tanultam ebből a kis közjátékból. Rájöttem, hogy
Alvean imádja az apját, aki cserébe közömbösen bánik
vele. Dühös voltam rá, a kislányt pedig – függetlenül attól,
hogyan viselkedett velem – megsajnáltam. Nem csoda,
hogy olyan nehezen kezelhető, állapítottam meg
magamban. Milyen lenne, ha így bánnak vele? Mit lehetett
várni tőle, mikor az apja, akit mindenkinél jobban szeretett,
tudomást sem vett róla, Celestine Nansellock pedig bután
kényeztette. Ha szándékosan tönkre akarták volna tenni a
kislányt, akkor sem csinálhatták volna ügyesebben.
Sokkal jobban kedvelném Connan TreMellynt,
állapítottam meg magamban, ha a hazaérkezése napján
elfeledkezett volna a fegyelemről, és valamivel több időt
szentelt volna a lányának.

Alvean aznap szinte kezelhetetlen volt, de kitartottam,

ragaszkodtam ahhoz, hogy a szokásos időben lefeküdjön.
Amikor szemembe vágta, hogy utál, csöppet sem lepődtem
meg, mivel említenie sem kellett, anélkül is tudtam.

65
 Annyira feldúlt voltam, hogy miután lefektettem,
kirohantam a házból, az erdőbe mentem, és egy korhadt,
régen kidőlt fatörzsre ülve, megpróbáltam rendet tenni a
gondolataim között.
Napközben szokatlanul meleg volt, és a váratlan hőség
még mindig éreztette hatását, az erdő szokatlanul
csöndesnek bizonyult, hiányoztak belőle az este
megszokott hangjai.
Azon gondolkodtam, vajon képes leszek-e megtartani az
állásomat, és nemcsak a kiinduló kérdésre nem tudtam
válaszolni, hanem arra sem, hogy egyáltalán akarom-e.
Sok minden arra ösztönzött, hogy maradjak – nagyon
érdekelt Gillyflower, és izgalmas kihívásnak éreztem
Alvean megszelídítését –, de miután megismertem a ház
urát, igencsak alábbhagyott bennem a lelkesedés.
Féltem tőle, bár pontosan nem tudtam megfogalmazni,
miért. Biztos voltam abban, hogy nem fog zaklatni, de volt
benne valami nehezen meghatározható mágneses erő,
valami, ami miatt szinte lehetetlen volt nem gondolnom rá.
Róla rögtön eszembe jutott szegény halott Alice is, és azon
törtem a fejem, vajon milyen lehetett.
Éreztem, hogy a ház ura, ha vonzónak nem is, de
valamiért érdekesnek talál. Talán azért, mert tudja, hogy
azok közé tartozom, akik munkával kénytelenek
fenntartani magukat, és ki vannak szolgáltatva a hozzá
hasonlók pillanatnyi szeszélyeinek. Bujkál benne némi

66
szadizmus? – tettem fel magamnak a kérdést, és rögtön
igennel válaszoltam. Lehetséges, hogy szegény Alice ezt
nem tudta elviselni, és akárcsak Gillyflower anyja,
nekiment a tengernek.
Miközben a gondolataimmal viaskodtam, közeledő
léptek hangját hallottam. Idegesen összerezzentem, nem
tudtam, maradjak-e, vagy siessek vissza a házba.
Egy férfi közeledett felém, és mihelyt megpillantottam,
ismerősnek tetszett.
Meglepődött, hirtelen lelassított, mihelyt észrevett, de
egy pillanattal később már szélesen mosolygott, én pedig
felismertem benne különös útitársamat, akivel a vonaton
találkoztam.
– Örülök, hogy újra látom – köszönt rám kedvesen. –
Tudtam, hogy rövid időn belül ismét találkozunk. Ne
nézzen úgy rám, mintha szellemet látna! Ennyire
megrémisztette Mount Mellyn? Tudom, vannak olyanok,
akik szerint kísérteties ott a hangulat.
– Ki maga? – kérdeztem enyhén remegő hangon.
– Peter Nansellock – felelte. – Őszintén szólva
szégyellem magam, hogy kissé becsaptam.
– Miss Celestine testvére?
Bólintott. – Tudtam, hogy bizonyos Miss Martha Leigh-t
várnak Mount Mellynbe. Bevallom, szándékosan szálltam
fel ugyanabba a kupéba, mert észrevettem a peronról, és

67
úgy éreztem, maga az. A bőröndcímkéi megerősítettek,
hogy jó volt a megérzésem.
– Örülök, hogy első ránézésre meg lehet állapítani
rólam, mi a foglalkozásom – feleltem.
– Már megint füllent! Emlékszik, a vonaton is
figyelmeztettem. Csöppet sem volt az ínyére, hogy
nevelőnőnek nézik.
Zavarba jöttem, és éreztem, hogy elpirulok. – Attól,
hogy nevelőnő vagyok – válaszoltam –, még nem kell
eltűrnöm, hogy ismeretlenek inzultáljanak!
Felálltam, de megfogta a karomat, visszatartott, és
kedvesen rám szólt: – Kérem, maradjon! Beszélgessünk!
Annyi mindent szeretnék mondani. Sok dolgot meg kell
tudnia.
Visszaültem, a kíváncsiságom legyőzte
méltóságérzetemet.
– Így már sokkal jobb, Miss Leigh! Látja, még a nevére
is emlékszem – mondta mosolyogva.
– Nagyon kedves! Hogyan csinálja, hogy első látásra
megjegyzi egy közönséges nevelőnő nevét? – kérdeztem.
– Ne legyen ennyire tüskés! – figyelmeztetett. – Elég
kimondani, hogy nevelőnő, és rögtön mereszti a karmait.
Próbáljon meg uralkodni magán! Nem azt mondjuk-e
mindig, hogy mindenki elégedjen meg azzal, amije van?
– Tüskésnek lenni is jobb, mint puhánynak, akivel
mindenki azt tesz, amit akar – válaszoltam harciasan.

68
 Jókedvűen fölnevetett, de utána rögtön komoly arcot
vágott. – Nem vagyok tenyérjós, Miss Leigh – mondta. –
Becsaptam.
– Gondolja, hogy egy pillanatra is sikerült
megtévesztenie?
– Több pillanatra. Egészen mostanáig úgy emlékezett
rám, mint valamilyen rejtélyes, mágikus jelenésre.
– Hogy őszinte legyek, eszembe sem jutott – jelentettem
ki határozottan.
– Már megint nem mond igazat! Kénytelen vagyok
föltenni magamnak a kérdést, hogy aki ennyit füllent,
alkalmas-e arra, hogy a mi kis Alveanünket tanítsa.
– Mivel a család barátja, az lenne a leghelyesebb, ha
rögtön figyelmeztetné őket.
– Igen ám, de milyen szomorú lenne, ha Connan
elbocsátaná a lánya nevelőnőjét! – mondta megjátszott
indulattal. – Bolyonghatnék magányosan az erdőben, hiába
várva, hogy találkozzam vele.
– Könnyen pereg a nyelve!
– Igaz – ismerte be hirtelen siralmassá vált arccal. – A
bátyám is ilyen volt. A húgom az egyetlen tisztességes
személy a családban.
– Találkoztam vele.
– Természetesen – mondta ismét könnyedén. – Gyakori
vendég Mount Mellynben. Imádja Alveant.

69
 – Érthető, hiszen közeli szomszédok, jól ismerik
egymást.
– Mi is azok leszünk, Miss Leigh! Mit szól hozzá?
– Nem rendít meg különösebben – feleltem.
– Ugyanolyan kegyetlen, mint amilyen igazságtalan.
Reméltem, hogy ha nagyon nem is, de legalább kicsit örül
az érdeklődésemnek. Már éppen fel akartam ajánlani, hogy
ha nem bírja tovább Mount Mellynben, szedje össze a
holmiját, és jöjjön át Mount Widdenbe. Boldogan segítek.
Biztos vagyok abban, hogy széles ismeretségi körömben
mindig akad valaki, akinek sürgősen nevelőnőre lesz
szüksége.
– Miért ne bírnám ki Mount Mellynben? – kérdeztem.
– Azért, mert olyan, akár egy sírbolt. Connan a puszta
jelenlétével is lehengerli az ember, Alvean a legbéketűrőbb
lelket is képes kihozni a sodrából, arról nem is beszélve,
hogy Alice halála óta minden megváltozott.
Keményen Peter Nansellock szemébe néztem. –
Figyelmeztetett, hogy óvakodjam Alice-től –
emlékeztettem. – Hogy értette?
– Emlékszik rá?
– Elég különös kijelentés volt ahhoz, hogy
elfelejthessem.
– Alice meghalt, de valahogy változatlanul itt van
közöttünk – felelte. – Én legalábbis mindig ezt érzem

70
Mount Mellynben, pedig minden megváltozott azóta,
hogy... elment.
– Hogyan halt meg? – szögeztem neki a kérdést.
– Még nem hallotta?
– Nem.
– Pedig biztos voltam abban, hogy Mrs. Polgrey, vagy
valamelyik lány egyből elmeséli. Ezek szerint mégsem. –
Peter kis szünetet tartott. – Úgy látszik, félnek a szigorú
nevelőnőtől.
– Szeretném hallani a történetet – jelentettem ki
határozottan.
– Végtelenül egyszerű, hétköznapi. Gyakran előfordul.
A feleség nem tudja elviselni a férjét, és elmegy... egy
másik férfival. Ugye mennyire közönséges? Leszámítva azt
az apróságot, hogy Alice történetének a vége a mi
esetünkben kissé különös.
Peter Nansellock elmélyülten a csizmája orrát
vizsgálgatta, ugyanúgy, mint amikor először találkoztunk,
a Liskeardbe tartó vonaton. – Az a bizonyos férfi ugyanis a
bátyám volt – mondta némi hallgatás után.
– Geoffry Nansellock! – kiáltottam fel izgatottan.
– Ezek szerint hallott róla.
Gillyflowerre gondoltam, akinek a világrajötte annyira
elkeserítette az anyját, hogy a tengerbe ölte magát.
– Igen, hallottam Geoffry Nansellockról – feleltem. –
Tudom, hogy lelkiismeretlen nőcsábász volt.

71
 – Túl keményen ítéli meg szegényt. Tüneményesen
vonzó volt... többek szerint egyetlen szimpatikus tagja a
családnak. – Peter mosolyogva rám villantotta a tekintetét.
– Mások ugyanakkor utálták. Nem igaz, hogy romlott volt
– én nagyon szerettem –, csak képtelen volt ellenállni a
nőknek. A nők pedig azt szeretik, aki imádja őket. Őket
sem szabad kárhoztatni, hiszen kit ne szédítene meg, ha a
lába elé borul valaki, és istennőként bánik vele? Vele ez
történt – sorra áldozatául estek az imádatának.
– Őt pedig a legkevésbé sem zavarta, hogy az áldozata
esetleg másnak a felesége – mondtam.
– Ez pontosan úgy hangzott, ahogyan egy szigorú
nevelőnőtől elvárható. Igaznak tetszik, amit mond, kedves
Miss Leigh... hiszen Alice is közéjük tartozott. Ennek
ellenére, hogy teljes legyen a kép, vegye számításba, hogy
Mount Mellynben sem mehettek tökéletesen a dolgok! Mit
gondol, könnyű együtt élni Connannel?
– Nem illik, hogy egy nevelőnő véleményt mondjon a
munkaadójáról – feleltem.
– Milyen agyafúrt ifjú hölgy maga, Miss Leigh! –
kiáltott fel Peter Nansellock. – A legtöbbet hozza ki a
helyzetéből. Fedezékként használja nevelőnői mivoltát, ha
úgy diktálják az érdekei, de elvárja, hogy ne tekintsék
annak, amikor nem akarja. De hogy visszatérjünk eredeti
témánkhoz, azt hiszem, mindenkinek ismernie kell azt a
házat, a titkaival együtt, amelyben él.

72
 – Milyen titkokra gondol?
Közelebb hajolt, és csak azután válaszolt: – Alice félt
Connantől. A bátyámat pedig már azelőtt ismerte, hogy
hozzáment. Geoffryval volt a vonaton is... együtt szöktek.
– Értem. – Elhúzódtam tőle; illetlenségnek tartottam,
hogy régi botrányokat tárgyaljunk ki, különösen olyanokat,
amelyekhez semmi közöm.
– Geoffryt, bár rettenetesen összezúzódott, azonosították
– folytatta Peter. – Egy nő volt a társaságában. Annyira
összeégett, hogy az arca felismerhetetlenné vált, de a medál
alapján, amit a nyakláncán viselt, meg lehetett állapítani,
kicsoda... Ráadásul ott volt az a tény, hogy Alice-nek
nyoma veszett.
– Szörnyű lehet így meghalni! – fakadtam ki
indulatosan.
– A szigorú nevelőnő meg van döbbenve, mert szegény
Alice romlott, ámbár elbűvölő bátyám mellett,
nyilvánvalóan bűnös viszonyban lelte halálát – mondta
ingerkedve Peter.
– Nagyon boldogtalan volt Mount Mellynben? –
kérdeztem.
– Találkozott Connannel, ismeri is valamelyest. Tudta,
hogy a felesége, mielőtt hozzáment, szerelmes volt a
bátyámba, és Geoffry nem tűnt el, a közelükben élt.
Könnyen el tudom képzelni, mit élt át Alice – maga
lehetett a pokol.

73
 – Tragikus történet, de már a múlté, nem érdemes sokat
foglalkozni vele – jelentettem ki mesterkélten könnyed
hangon. – De mégis miért mondta, hogy óvakodjam Alice-
től, mintha még mindig itt lenne?
– Szokott képzelődni, Miss Leigh? – kérdezett vissza. –
Természetesen nem. Az átlagosnál is józanabb, komoly
nevelőnő. El sem tudom képzelni, hogy hinne holmi
fantasztikus mesékben.
– Mire gondol?!
Kajánul elmosolyodott, közelebb is hajolt, és anélkül,
hogy korábban figyeltem volna rá, hirtelen észrevettem,
hogy beesteledett, már csak hajszál választ el bennünket
attól, hogy sötét legyen. Szerettem volna minél előbb
hazatérni, és ez biztosan meg is látszott rajtam, éreztem,
hogy türelmetlen arcot vágok.
– A medálját azonosították, nem őt – mondta Péter. –
Vannak, akik szentül hiszik, hogy nem Alice halt meg
Geoffryval azon a vonaton.
– De ha nem ő, akkor kicsoda?
– Ez az, amit sokan kérdeznek. Ezért van annyi hosszú,
megfejthetetlen árny Mount Mellynben – felelte.
– Mennem kell! – mondtam, és rögtön fel is álltam. –
Mindjárt sötét lesz.
Mellém lépett – valamivel magasabb volt nálam –, és a
szemembe nézett.

74
 – Gondoltam, jobb, ha mindezt tudja – mondta már-már
gyöngéden. – Úgy tisztességes, hogy tisztában legyen vele.
Hátat fordítottam neki, és a ház felé indultam.
– Az a dolgom, hogy a kislánnyal törődjem! – szóltam
vissza, a kelleténél talán élénkebben. – Semmi más nem
tartozik rám.
– Honnan tudhatja akár a legjózanabb nevelőnő is, hogy
mit tartogat a számára a sors? – kérdezte.
– Tudom, mit várnak tőlem! – Megriasztott azzal, hogy
szorosan mellém lépett, szerettem volna elfutni, egyedül
maradni a gondolataimmal. Úgy éreztem, minden szava
gyógyíthatatlan sebet ejt méltóságérzetemen, amelyhez
foggal-körömmel ragaszkodtam, mivel egyebem sem volt.
Még nem is ismertük egymást, amikor első
találkozásunkkor, a vonaton, kigúnyolt, és úgy éreztem,
hogy csak az alkalmat lesi, mikor teheti meg újból.
– Biztos voltam benne.
– Nem muszáj hazakísérnie! – szóltam rá elutasítóan.
– Kénytelen vagyok ellentmondani magának. Nagyon is
muszáj.
– Gondolja, hogy nem tudok vigyázni magamra?
– Azt gondolom, hogy nagyon is tud, de éppen
látogatóba készültem, és ez a legrövidebb út Mount
Mellynbe.
Egy szót sem szóltam, amíg haza nem értünk.

75
 Az első, akivel összetalálkoztunk, Connan TreMellyn
volt – éppen az istállók felől jött.
– Con! – kiáltott oda neki vidáman Peter Nansellock.
Connan TreMellyn némi meglepődéssel nézett ránk,
látszott rajta, hogy nem igazán érti, miért ballagunk
kettesben úgy, mint régi ismerősök.
Hátat fordítottam nekik, és – talán gyorsabban, mint
ahogy azt a körülmények diktálták – besiettem a házba.

Nagy nehezen tudtam csak elaludni. Annyi minden történt

velem napközben, hogy képtelen voltam szabadulni az
emlékektől. Hol magamat láttam Connan TreMellyn
társaságában, hol Alveant, Celestine-t, majd ismét
magamat, az erdőben, Peter Nansellock társaságában.
A szél abból a bizonyos irányból fújt, és egész éjszaka
hallottam a Mellyn-öbölt ostromló hullámok zúgását.
Amilyen hangulatban voltam, suttogó hangokat is
hallottam, és mindegyik ugyanazt mondta, mintha
egymásnak felelgettek volna: – Alice! Alice! Hol van
Alice?! Merre jársz, Alice?!

76
 3.

Reggel, a fölkelő nap világánál összes éjszakai

képzelődésem bolondságnak tetszett. Miért van az –
kérdeztem magamtól kijózanodva hogy annyian, beleértve
magamat is, rejtélyesnek hiszik azt, ami Mount Mellynben
történt, és ami végül is nem több hétköznapi történetnél,
amely bárhol megeshet.
Úgy éreztem, hogy tudom a kérdésemre a választ. Az
emberek, ha ilyen öreg házat látnak, elhitetik magukkal,
hogy izgalmasnál izgalmasabb történeteket mesélhetne, ha
tudna beszélni. Az ősi falak között felnövő, életüket ott
leélő, esetleg ott szenvedő nemzedékekre gondolnak, és
elragadja őket a képzeletük. Mivel ennek a háznak az
úrnője tragikus és csöppet sem hétköznapi körülmények
között halt meg, elképzelik, hogy a szelleme változatlanul
visszajár, és hiába halott, továbbra is jelen van köztük.
Józan, értelmes nőnek tartottam magam, vagy legalábbis
reméltem, hogy az vagyok, és igyekeztem lezárni
magamban a dolgot azzal, hogy szegény Alice az életét
vesztette a vonaton, és kész.

77
 Kinevettem és megróttam magam a butaságomért, mert
hagytam, hogy ha csak kis időre is, de megérintsenek a
babonák. Hát nem megmondta Daisy és Kitty, hogy a
suttogó hangokat, amelyeket éjszaka hallani véltem, az
öböl sziklafalát ostromló hullámok keltik?
Nem hagyom, hogy még egyszer elragadjon a
képzeletem, és butaságokat ültessen a fejembe, fogadtam
meg szilárdan.
Reggel a szobám megtelt napfénnyel, és egészen
másképp éreztem magam, mint addig bármikor. Izgatott
voltam, és azt is tudtam, miért – neki, Connan
TreMellynnek köszönhettem. Nem mintha kedveltem
volna, éppen ellenkezőleg, de mintha kihívást intézett
volna ellenem. Elhatároztam, hogy sikeresen fogom
teljesíteni, amit vállaltam. Nemcsak remek diákot faragok
Alveanből, hanem kedves, természetes, gátlásoktól mentes
gyerekké is teszem.
Annyira jó kedvem volt, hogy halkan dudorászni
kezdtem.
Come into the Garden, Maud... Ezt a dalt játszotta
valamikor apa a zongorán, Phillida pedig énekelt.
Phillidának – egyéb kiváló képességein túl – elbűvölő
hangja volt. Aztán a Sweet and Low következett, és egy
pillanatra teljesen elfeledkeztem arról, hol vagyok, apát
láttam a zongoránál, orrára csúszott szemüveggel, amint
papucsba bújtatott lábbal kezeli a pedálokat.

78
 Meglepődtem amikor rájöttem, hogy önkéntelenül is azt
a dalt éneklem, amelyet Gillytől hallottam az erdőben:
Alice, hol vagy...
Ezt nem, szóltam rá határozottan magamra, és rögtön
abba is hagytam.
Lódobogást hallottam, és az ablakhoz léptem, hogy
megnézzem, ki az, de nem láttam senkit. A ház körül a
pázsit üdezöld volt, csillogott a harmattól. Milyen szép,
mondtam magamban, elgyönyörködve a pálmák miatt kissé
szokatlan, trópusira emlékeztető képben. A nap még
alacsonyan járt, de szikrázóan szórta sugarait, és biztosra
lehetett venni, hogy gyönyörű napunk lesz.
– Talán az egyik utolsó, ezen a nyáron – mondtam
hangosan, és az ablakot szélesre tárva kihajoltam, úgy,
hogy éjszakára kibontott, a végén kék szalaggal összefogott
hosszú bronzbarna hajam előrebukott.
A Sweet and Low-t énekeltem megint, amikor Connan
TreMellyn megjelent az istállók felől. Észrevett, mielőtt
visszahúzódhattam volna, és éreztem, hogy erősen
elpirulok; szégyellem magam, mert kibontott hajjal,
hálóingben lát.
– Jó reggelt, Miss Leigh! – köszönt rám fesztelenül.
Tehát az ő lovát hallottam, állapítottam meg magamban.
Reggeli lovaglásból jön vagy távol töltötte az egész
éjszakát, és csak most tért haza? Könnyen el tudtam
képzelni, hogy valamelyik környékbeli „vidám hölgynél”

79
járt, már amennyiben léteznek itt ilyenek. Dühös voltam,
mert zavarnak a legcsekélyebb jelét sem lehetett észrevenni
rajta, miközben én – pedig kevesebb okom volt rá, mint
neki – mélyen elpirultam.
– Jó reggelt! – válaszoltam feszesen, természetesnek a
legnagyobb jóindulattal sem nevezhető hangon.
Gyors léptekkel vágott át a pázsiton, azzal a szándékkal
– efelől biztos voltam –, hogy hálóingemben közelebbről is
szem ügyre véve még jobban zavarba hozzon.
– Szép időnk van – mondta menet közben.
– Nagyon – feleltem, és gyorsan visszahúzódtam az
ablakból.
– Helló, Alvean! Nocsak, már fent vagy? – hallottam
néhány másodperccel később ismét a hangját.
– Helló, apa! – Alvean hangja lágy volt, szelíd, és
ugyanazt a vágyakozást éreztem benne, amelyet előző nap,
amikor az apjával beszélt. Éreztem, hogy nagyon örül,
mihelyt meghallotta a hangját, azonnal az ablakhoz rohant,
és végtelenül boldog lenne, ha megállna beszélgetni vele.
Eszébe sem jutott, jött be egyenesen a házba. A tükör elé
álltam, hogy megnézzem magam, és nagyon elégedetlen
voltam az eredménnyel. Nem elég, hogy semmi vonzót
nem találtam magamon, még illetlenül is néztem ki nyakig
begombolt rózsaszín flanel hálóingemben, kibontott hajjal,
szégyentől kipirulva.

80
 Gyorsan belebújtam a fésülködőköpenyembe, és hirtelen
támadt ötletnek engedve Alvean szobájába mentem.
Szétvetett lábbal, a támlát markolva ült egy széken, és
magához beszélt:
– Nincs mitől félni. Csak tartsd szorosan és ne félj... nem
fogsz leesni!
Annyira elmerült abban, amit csinált, hogy az ajtónyitást
meg sem hallotta, nem tudta, hogy ott állok mögötte.
Sokat tanultam abban a néhány másodpercben – az apja
nagy lovas volt, azt akarta, hogy ő is az legyen, de Alvean
– bár elkeseredetten küzdött azért, hogy kivívja az
elismerését – nagyon félt a lovaktól.
Az első gondolatom az volt, hogy odamegyek hozzá,
közlöm vele, hogy majd én megtanítom lovagolni – a
lovaglás ugyanis egyike volt annak a néhány dolognak,
amelyhez igazán értettem. Odahaza mindig tartottunk
lovakat, és Phillidával rendszeresen indultunk a helyi
lovasversenyeken.
Elbizonytalanodtam azonban, mert már kezdtem
kiismerni Alveant. Boldogtalan gyerek volt, több
szempontból is tragikus sorsú. Elveszítette az édesanyját,
aminél nagyobb csapás egyetlen gyereket sem érhet, de őt
ráadásul imádott apjának a közömbössége is sújtotta.
Nem szóltam hát neki, az ajtót csöndben behúzva
visszamentem a szobámba. Megláttam a nyitva maradt
ablakon beeső szikrázó napfényt, és attól rögtön visszatért

81
a jókedvem. Sikerrel fogom elvégezni, amit vállaltam, és
ha kell, ha azt akarja, megküzdök Connan TreMellynnel,
határoztam el véglegesen. Elérem, hogy büszke legyen a
lányára, rákényszeríteni, hogy megadja neki azt a figyelmet
és törődést, amely megilleti, és csak egy durva, lelketlen
alak tagadhatna meg tőle.

Nehezen ment aznap délelőtt a tanulás. Alvean nem jelent

meg időben – a családi szokásnak megfelelően az
édesapjával reggelizett. Elképzeltem őket kettesben a kis
ebédlőnek nevezett szobában, amely csak Mount Mellyn-i
mértékkel mérve volt kicsi.
Az apja nyilván újságot olvas, vagy a reggeli postával
érkezett leveleket nézi át. Alvean szemben ül vele, az
asztal másik végén, és szívdobogva várja, hogy szóljon
hozzá, amit nem tesz, lévén sokkal önzőbb annál.
Vártam egy darabig Alveant, végül kénytelen voltam
üzenni érte, és jött is, de szemmel láthatóan igen
kényszeredetten.
Igyekeztem szórakoztatóvá tenni a foglalkozást, és
sikerült is, mert bármennyire haragudott rám, nem tudta
eltitkolni, mennyire érdekli a történelem és a földrajz.
Délben az apjával ebédelt, én a tanteremben, és miután
befejeztem, úgy döntöttem, beszélek Connan
TreMellynnel.

82
 Éppen azon gondolkodtam, hol találom meg, amikor
megláttam, hogy az istállók felé tart. Azonnal utánasiettem,
és odaérve halottam, amint szól Billy Trehaynek, hogy
nyergelje fel neki Royal Russetet.
Előbb meglepődve nézett rám, de aztán elmosolyodott,
és biztos voltam, hogy az jutott eszébe, hogyan néztem ki,
amikor utoljára látott – kócos hajjal, hálóingben.
– Nocsak, Miss Leigh! – mondta vidám hangon.
– Szerettem volna szót váltani önnel, de talán majd
máskor, alkalmasabb időpontban – közöltem mereven.
– Attól függ, mennyi szót kíván rám szánni – felelte, és
megnézte az óráját. – Öt percem van, Miss Leigh!
Éreztem magamon Billy Trehay tekintetét, és szorongás
fogott el, mert nem akartam, hogy illetéktelen szolgafülek
is hallják, amint Connan TreMellyn visszautasítja a
kérésemet.
– Sétáljunk egyet! – ajánlotta. – Öt perc múlva jövök,
Billy!
– Értettem, uram!
Elindultunk, és pár lépés után belekezdtem: –
Gyerekkoromban rengeteget lovagoltam. Azt hiszem,
Alvean is szeretne megtanulni. Kérem, engedélyezze, hogy
tanítsam!
– Hozzájárulok, hogy megpróbálja – válaszolta.
– Ezt úgy mondta, mintha nem bízna abban, hogy
sikerül.

83
 – Tartok tőle, hogy ez az igazság.
– Nem értem, miért vonja kétségbe a képességeimet,
amikor még nem is volt rá alkalma, hogy próbára tegye
őket – mondtam harciasan.
– Félreértett, Miss Leigh – felelte már-már gúnyosan. –
Nem a maga oktatói képességeiben kételkedem, hanem
abban, hogy Alvean képes lesz elsajátítani, amire tanítja.
– Úgy érti, hogy mások is próbálták már, de
sikertelenül?
– Magam vallottam vele kudarcot.
– Biztosan...
– Különös, hogy egy gyerek ennyire rettegjen a lótól –
vágott a szavamba. – A legtöbbnek olyan természetes a
lovaglás, mint az, hogy lélegzik.
A hangja feszes volt, az arca komor, és a legszívesebben
rákiáltottam volna, hogy térjen észhez, legyen igazságos
Alveanhez. Elképzeltem azt a türelmetlenséget,
csodavárást, érzéketlen szigort, amellyel a tanításához
hozzáfogott, és teljesen természetesnek tartottam, hogy a
kislány halálra rémült.
– Úgy látszik, vannak, akik sosem képesek megtanulni
lovagolni – folytatta.
Annyira felháborított a viselkedése, hogy nem is
gondolkodtam, csak kifakadtam: – Olyanok is, akik
képtelenek tanítani!

84
 Megállt, csodálkozva nézett rám, és láttam rajta, hogy
Mount Mellynben még soha, senki nem mert olyan hangon
beszélni vele.
Kész, vége, gondoltam. Mindjárt közli, hogy a
továbbiakban nem tart igényt a szolgálataimra, a hónap
végén szedhetem a cókmókomat, és mehetek új állást
keresni.
Erős indulat kerítette hatalmába, látszott rajta, hogy küzd
magával, próbálja visszafojtani. A tekintetét rám szögezte,
de nem tudtam kiolvasni belőle, pontosan mit gondol,
csupán a felháborodást láttam. Pár másodpercig álltunk ott
mozdulatlanul, mielőtt az istálló felé nézett.
– Bocsásson meg, Miss Leigh! – mondta, és minden
további szó nélkül otthagyott.

Egyenesen Alveanhez mentem. A tanteremben találtam.

Dacos, bizonytalan pillantással fogadott, amelyből rögtön
kitaláltam, hogy látta, amint az apjával beszélgetek.
– Édesapád engedélyezte, hogy megtanítsalak lovagolni
– tértem rögtön a tárgyra. – Mit szólsz hozzá?
Megmerevedő arcát látva egyből lelohadt a kedvem.
Hogy lehet megtanítani lovagolni egy gyereket, aki ennyire
retteg már a puszta gondolattól is? – kérdeztem magamban.
Hogy mentsem, ami menthető, sietve folytattam, mielőtt
bármit mondhatott volna: – Amikor olyan idős voltam,
mint te, imádtunk lovagolni a húgommal. Két évvel

85
fiatalabb nálam, és egymással versengtünk a helyi
versenyeken. Azok voltak a legszebb napjaink, amikor
lovasversenyt rendeztek a falunkban.
– Itt is szoktak – felelte.
– Remek szórakozás! Ha megtanulod, hogyan kell bánni
a lóval, csodásan fogod érezni magadat a nyeregben.
Kis ideig hallgatott, próbálta megemészteni a hallottakat,
végül kijelentette: – Nem megy. Nem szeretem a lovakat.
– Nem szereted a lovakat?! – kérdeztem döbbenten. – A
világ legkedvesebb, legszeretetreméltóbb teremtményei.
– Nem. Ők sem szeretnek engem. Egyszer felültem Grey
Mare-re, és vágtatni kezdett. Nem állt meg, és ha Tapperty
utol nem ér, el nem kapja a kantárt, meg is ölt volna.
– Nem jól választottátok ki a lovat. Pónin kellett volna
kezdened – magyaráztam.
– Próbáltam Buttercuppal, de ő is rossz volt, csak
másképpen. Elkezdett legelni, és hiába rángattam, meg sem
mozdult. De amikor Billy Trehay rászólt, hogy „Gyere,
Buttercup!”, rögtön engedelmeskedett, és ott hagyott,
mintha az egész az én hibám lett volna.
Önkéntelenül is nevettem a hallottakon, és csak akkor
kaptam észbe, amikor láttam, hogy utálattal néz rám.
Sietve vigasztalni kezdtem. Elmondtam, hogy minden ló
hasonlóképpen viselkedik, amíg meg nem érti, mit várnak
tőle. Ahhoz pedig, hogy ezt megértse, szeretni kell, mint
egy kedves barátot.

86
 Öröm fogott el, látva Alvean tekintetében a ki nem
mondott vágyakozást. Megértettem, hogy agresszivitásának
oka a magányosság, a szeretet utáni vágy.
– Tudod mit? Kezdjük el rögtön! – mondtam. – Nézzük,
mire jutunk ketten!
Megrázta a fejét, és gyanakvón nézett rám. Tudtam, arra
gyanakszik, hogy nevetségessé akarom tenni, azzal
büntetni, mert csúnyán viselkedett velem. A
legszívesebben magamhoz öleltem volna, de ismertem már
annyira, hogy tisztában legyek azzal, nála nem ez a legjobb
módja a közeledésnek.
– Mielőtt lovagolni kezdesz, egy dolgot mindenképpen
meg kell tanulnod – mondtam, mintha nem vettem volna
észre a tiltakozást –, mégpedig azt, hogy szeresd a lovadat.
Ha sikerül, nem fogsz félni, és ha érzi, hogy nem félsz tőle,
a ló is szeretni fog. Elfogad a gazdájának. Szüksége is van
gazdára, de csak olyanra, aki szereti, gyöngéden bánik
vele.
Láttam, hogy sikerült megragadnom a figyelmét,
érdeklődéssel hallgatja, amit mondok.
– Ha egy ló rohanni kezd, ahogyan Grey Maré tette, az
azt jelenti, hogy megijedt. Ugyanúgy fél, mint te, és azzal
mutatja ki a félelmét, hogy vágtat. Akármi történjen is,
nem szabad éreztetned vele, hogy félsz. Szép halkan,
nyugodtan beszélni kell hozzá: Semmi baj, Grey Maré! Itt
vagyok... Ami Buttercupot illeti, ő agyafúrt, lusta öreg

87
hölgy lehet. Nem szeret dolgozni, és mivel megérezte,
rögtön ki is használta, hogy nem tudsz bánni vele. Ha
megtanulja, hogy te vagy az úr, engedelmeskedni fog,
ugyanúgy, mint Billy Trehaynek.
– Nem gondoltam, hogy Grey Maré megijedt tőlem –
mondta csodálkozva Alvean.
– Édesapád azt szeretné, ha megtanulnál lovagolni –
ütöttem tovább a vasat.
Rosszul tettem – eszébe juttattam korábbi félelmeit,
csalódásait. Bezárkózott, a tekintete ismét elutasítóvá vált,
és bennem új indulat támadt az ellen a fölényes, dölyfös
férfi ellen, aki annyira kegyetlen volt, hogy nem törődött a
gyermeke érzéseivel.
– Nem volna jó meglepni? – kérdeztem. – Úgy értem...
tegyük fel, hogy megtanulnál ugratni, galoppozni anélkül,
hogy tudna róla... Hogy elcsodálkozna, amikor meglátná!
Fájdalmas volt látni, hogyan derül fel, gyúl lángra az
örömtől Alvean arca, és közben arra gondolni, hogy az apja
elég kérges szívű ahhoz, hogy megtagadja tőle a szeretetét,
amelyre mindennél jobban vágyik,
– Próbáljuk meg, Alvean! – biztattam.
– Igen! Próbáljuk meg! – lelkesedett. – Máris megyek
átöltözni!
Csalódottan felkiáltottam, mert eszembe jutott, hogy
nem vittem magammal lovaglóruhát. Adelaide néninél nem
sok alkalmam lett volna viselni, úgyhogy egészen

88
megfeledkeztem róla. Adelaide néni nem tudott lovagolni,
következésképp sosem hívták meg vidéki vadászatokra, és
így nem volt lehetőségem a lovaglásra. Amikor utoljára
megnéztem a lovaglóruhámat, láttam, hogy a moly
kikezdte, de nem törődtem vele, belenyugodtam, hogy
többé úgysem lesz rá szükségem. – Nincs megfelelő ruhám
– mondtam, látva, hogy Alvean gondterhelten néz rám.
Egy szempillantás alatt földerült az arca. – Jöjjön! –
mondta már-már olyan hangon, mint egy összeesküvő.
Nagyon élveztem megváltozott kapcsolatunkat, amelyet jó
kiindulási pontnak éreztem ahhoz, hogy később igazi
barátság alakuljon ki közöttünk.
Végigmentünk a képtáron, a háznak abba a részébe,
amelyről Mrs. Polgrey közölte, hogy lényegében tilos
terület számomra. Alvean pár másodpercre megállt egy ajtó
előtt, és miközben néztem, határozottan úgy éreztem, erőt
kell vennie magán ahhoz, hogy ki merje nyitni. Végül
rászánta magát, és félre is állt, hogy előreengedjen, amitől
ismét azt éreztem, hogy tart attól, ami az ajtó mögött vár
ránk.
A berendezéséből ítélve öltözőszobába léptünk. Hosszú
tükör volt benne, magas fiókos szekrény, egy alacsonyabb
fiókos, és jókora ruhásláda. Mint a ház legtöbb
helyiségének, ennek a szobának is két ajtaja volt.
Többnyire egymásból nyíltak, és amikor Alvean a

89
szomszédos helyiség félig nyitott ajtajához lépett,
követtem.
Tágas, szépen berendezett hálószobában voltunk. A
padlót kék szőnyeg borította, a függönyök kék bársonyból
voltak, és baldachinos ágy állt benne, amely nagy volt
ugyan, a szoba méreteihez képest mégis kicsinek tetszett.
Alveannek valamiért nem tetszett, hogy érdeklődöm az
elegáns hálószoba iránt, és sietve becsukta az ajtót.
– Rengeteg ruha van itt – mondta. – A ládában és a
fiókos szekrényben. Lovaglóruhák is. Biztosan találunk
olyat, amelyik illik a kisasszonyra.
Felhajtotta a láda tetejét, én pedig őszintén meglepődtem
azon, hogy olyan izgatottnak látom. Nagyon örültem, hogy
végre találtam valamit, amivel sikerült igazán fölkeltenem
az érdeklődését.
Ruhák, alsószoknyák, kalapok, cipők töltötték meg a
jókora ládát.
– A padláson, nagy ládákban is van még egy csomó ruha
– magyarázta Alvean. – Egy részük nagymamáé és
dédnagymamáé volt. Ha vendégséget rendeztek, mindig
szépen felöltöztek...
Egy fekete hódprémből készült női lovaglókalapért
nyúltam, föltettem, mire Alvean kissé élesen felkacagott.
Megindítóbb volt a nevetése, mint bármi azóta, hogy
betettem a lábam Mount Mellynbe. Elárulta, hogy nincs
hozzászokva a nevetéshez, ritkán szánja rá magát, és ha

90
mégis, szinte bűntudattal teszi. Elhatároztam, hogy
hozzászoktatom a nevetéshez, elérem, hogy a
legcsekélyebb bűntudata se legyen miatta.
Hirtelen hallgatott el, mintha eszébe jutott volna, hol
van.
– Olyan mókásan néz ki benne, kisasszony – mondta, de
már komolyan.
A hosszú tükör elé léptem, és megállapítottam, hogy
igaza van, valóban nem nagyon hasonlítok magamra. A
szemem csillogott, a fekete prém kiemelte, fényessé tette
hajam bronzos árnyalatát. Úgy döntöttem, kevésbé vagyok
jelentéktelen, mint általában, és ezt nevezte mókásnak
Alvean.
– Egy csöppet sem hasonlít nevelőnőre – folytatta,
miközben fekete gyapjúszövetből készült, szalagokkal,
rojtokkal díszített, elegáns szabású, kék gallérú és kézelőjű
lovaglóruhát emelt ki a ládából.
– Azt hiszem, jó lesz – mondtam, magamhoz szorítva.
– Próbálja fel! – biztatott Alvean, de sietve hozzá is
tette: – Ne itt! A szobájában. – Hirtelen úgy tetszett,
szeretné minél előbb otthagyni azt a helyiséget. Felkapta a
kalapot, az ajtóhoz sietett, én pedig azt hittem, azért olyan
sürgős neki, mert szeretné minél előbb elkezdeni a
lovaglóleckét, és fél, hogy nem sok időnk marad rá, ha
négyre, amikor a teát felszolgálják, vissza akarunk érni.

91
 Felnyaláboltam a ruhát, elvettem tőle a kalapot, és a
szobámba sietve gyorsan átöltöztem.
A ruha nem állt ugyan tökéletesen rajtam, de mivel nem
voltam hozzászokva a drága öltözékekhez, könnyen el
tudtam feledkezni arról, hogy derékban kissé szűk, az ujja
pedig hajszállal rövidebb a kelléténél. Csak az számított,
hogy a tükörbe nézve addig ismeretlen nőt láttam, és
miután a hódprémes kalapot is föltettem, egészen el voltam
bűvölve magamtól.
Boldogan futottam Alveanhez. Addigra már ő is
átöltözött, és mikor meglátott, a szeme felcsillant, több
érdeklődést láttam az arcán, mint azelőtt bármikor.
Az istállóba mentünk, és szóltam Billy Trehaynek, hogy
nyergelje fel Buttercupot Alveannek, nekem pedig egy
másik lovat, mert lovaglóleckét tartunk.
Némi megrökönyödéssel nézett rám, de mielőtt bármit
kérdezhetett volna, határozottan közöltem vele, hogy jó
volna, ha sietne, mert kevés az időnk.
Miután elkészült, vezetőszárra fogtam Buttercupot,
felültettem rá Alveant, és kimentünk a gyakorlókarámba.
Majdnem egy órát töltöttünk ott, és amikor befejeztük a
leckét, éreztem, hogy a viszonyom Alveanhez alapvetően
megváltozott. Még mindig nem fogadott el teljesen – túlzás
is lett volna elvárni tőle –, de tudtam, hogy már nem az
ellenséget látja bennem.

92
 Arra koncentráltam, hogy növeljem az önbizalmát.
Hozzászoktattam, hogy nyeregben ül, és rávettem, hogy
beszéljen a lóhoz. Addig biztattam, amíg végül hajlandó
volt hátradőlni, az eget figyelni, sőt egy idő után azt is
elértem, hogy behunyja a szemét. Megtanítottam felülni a
lóra és leszállni. Buttercup egész idő alatt lustán
poroszkált, de nem bántam, azt tartottam lényegesnek,
hogy Alveanben az óra végére jócskán alábbhagyott a
félelem, és ennél többet egyelőre nem is akartam.
Meglepődtem, amikor észrevettem, hogy már fél négy is
elmúlt, és azt hiszem, Alvean ugyanúgy.
– Azonnal mennünk kell – mondtam –, ha nem akarjuk
lekésni a teát.
Már hazafelé tartottunk, amikor egy alak emelkedett fel
a fűből, és meglepődve ismertem föl benne Peter
Nansellockot.
Várt egy kicsit, hogy közelebb érjünk hozzá, aztán
elismerően tapsolt.
– Remek óra volt! – kiáltotta. – Nem is tudtam – fordult
hozzám –, hogy sok kiváló képessége között a mesteri
lovaglótudás is szerepel.
– Figyeltél bennünket, Peter bácsi? – kérdezte Alvean.
– Már legalább fél órája. El sem tudom mondani,
mennyire lenyűgözött, amit láttam.
– Tényleg tetszett? – Alvean lassan elmosolyodott.

93
 – Annyira, hogy kénytelen vagyok a legmélyebb
elismerésemet kifejezni a hölgyeknek – válaszolta Peter
Nansellock, és jobb kezét színpadiasán a szívére rakva,
elegánsan meghajolt. – Nem szokásom a füllentés.
– Legfeljebb nem volt az. Egészen mostanáig –
mondtam meglehetősen csípősen, de látva, mennyire
elszomorodott Alvean, gyorsan hozzátettem:
– Nincs semmi különös abban, ha valaki lovagolni tanul.
Naponta ezrek csinálják.
– Igen, de még sosem láttam ilyen ragyogó tanárt, és
ennyire türelmes tanítványt.
– Peter bácsikád imád viccelni – mondtam Alveannek.
– Igen – értett egyet velem csaknem szomorúan. –
Tudom.
– Ideje mennünk. Mindjárt felszolgálják a teát – adtam
ki az indulási parancsot.
– Jut nekem is a teából? – kérdezte Peter Nansellock.
– Mr. TreMellynhez jön?
– Nem. Önökkel szeretnék teázni.
Alvean vidáman fölnevetett, és láttam rajta, hogy
nehezen tudja kivonni magát a férfi tagadhatatlan bájának
hatása alól.
– Mr. TreMellyn ebéd után elutazott – mondtam.
– Nem tudom, visszajött-e már.

94
 – És amíg a macska távol... – felelte halkan Peter, és
olyan pillantással mért végig, amelyet egyetlen szóval
lehetett csak jellemezni, azzal, hogy szemtelen.
– Gyere, Alvean! Máris indulnunk kell, ha nem akarunk
elkésni – mondtam hűvösen.
–Lassú ügetésre ösztönöztem a lovamat, és Buttercup
vezetőszárát megmarkolva a ház felé indultam.
Peter Nansellock ráérősen ballagott utánunk, és az
istállóktól hátranézve láttam, hogy a ház felé indult.
Alveannel átadtuk lovainkat a lovászfiúknak, és a
szobáinkba siettünk.
Átöltöztem, és végignézve magamon rögtön meg is
állapítottam, hogy bizony szánalmasan nézek ki szürke
gyapjúruhámban. Türelmetlen kézlegyintéssel próbáltam
túltenni magam butaságomon, mielőtt beakasztottam a
lovaglóruhát a szekrénybe. Az első adandó alkalommal
meg akartam kérdezni Mrs. Polgreytől, hogy
használhatom-e. Tartottam tőle, hogy már délután ezt
kellett volna tennem, de sietségemben, amelyre Connan
TreMellyn viselkedése késztetett, elmulasztottam.
Mikor fölemeltem a ruhát, egy nevet láttam az övén.
Megriadtam tőle, és azt hiszem, a helyemben bárki azt tette
volna. Alice TreMellyn – olvastam a fekete szatén bélésbe
hímzett nevet.
Csak akkor értettem meg – a szoba, ahová Alvean
vezetett, az ő öltözőszobája volt, a mellette levő pedig a

95
hálószobája. Csodálkoztam, hogy a kislány éppen az ő
holmiját adta kölcsön.
A szívem a torkomban dobogott. Ostobaság, próbáltam
nyugtatni magam. Hol máshol találhatott volna megfelelő
lovaglóruhát? A padláson lévő ládákban biztosan nem,
hiszen a szavaiból ítélve azokban elegáns alkalmakra szánt
holmik voltak.
Úgy éreztem, nevetségesen viselkedem. Miért ne
viselhetném Alice lovaglóruháját? Neki már nincs rá
szüksége. Nem szokhattam-e már meg éppen eléggé, hogy
mások levetett holmiját használom?
Erőt véve magamon, a ruháért nyúltam, és
beakasztottam a szekrénybe.
Ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy az ablakhoz
lépjek, végignézzek a ház másik szárnyának ablaksorán, és
megpróbáljam megkeresni a hálószobáját. Némi időbe telt,
de végül úgy éreztem, hogy sikerült.
Enyhén megborzongtam, de rögtön el is űztem
magamtól a rossz érzést. Örülne, ha tudná, hogy a ruháját
viselem, mondtam magamban. Hát persze hogy örülne!
Végül is a lányán akarok segíteni.
Rádöbbentem, hogy érvek után kutatok, próbálom
nyugtatni magam, ami ugyancsak nevetséges.
Hová tettem a józan eszem? – kérdeztem, de bármit
mondtam is, nem tudtam eltitkolni magam elől az ésszel

96
nehezen megmagyarázható tényt, hogy bárkinek a ruháját
könnyebb szívvel hordanám, mint Alice-ét.

Alig végeztem az átöltözéssel, amikor kopogtak, és nagy

megkönnyebbülésemre Mrs. Polgrey nyitott be.
– Jöjjön! – hívtam lelkesen. – Éppen magához
készültem.
Nagyon örültem neki – egész megjelenése, viselkedése
józanságot sugárzott, a puszta jelenléte is elég volt ahhoz,
hogy elűzze az embertől az ostoba képzelődést.
– Elkezdtem lovagolni tanítani Miss Alveant – mondtam
sietve, mivel szerettem volna elintézni a ruhaügyet, még
mielőtt megmondja, miért is jött. – Mivel nem volt hozzá
megfelelő ruhám, keresett egyet. Azt hiszem, az édesanyjáé
volt. – A szekrényhez léptem, és elővettem a ruhát.
Mrs. Polgrey bólintott.
– Talán nem kellett volna fölvennem...
– Az úr engedélyezte, hogy lovagolni tanítsa a gyereket?
– szólalt meg végre Mrs. Polgrey.
– Természetesen. Azzal kezdtem, hogy megkérdeztem.
– Akkor nincs miért aggódnia. Nem lesz semmi
kifogása, ha megtudja, hogy ezt a ruhát viselte, és én sem
látom okát, hogy miért ne tarthatná a szobájában. Feltéve
természetesen, hogy csak a lovaglóleckék alatt viseli.
– Köszönöm. Igazán megnyugtatott – mondtam
őszintén.

97
 Mrs. Polgrey kedvesen bólintott. Láttam, örül annak,
hogy elébe tártam a problémámat.
– Mr. Peter Nansellock jött látogatóba – közölte.
– Tudom. Láttuk, amikor megérkeztünk.
– Az úr nincs itthon. Mr. Peter kérdezte, nem teázna-e
vele... maga és Miss Alvean.
– De hát... Helyes az...
– Úgy érzem, igen, kisasszony – vágott a szavamba Mrs.
Polgrey. – Azt hiszem, az úr is ezt akarná, különösen, hogy
Mr. Peter kérte. Míg nálunk volt, Miss Jansen is gyakran
teázott vele, helyettesítette az urat. Emlékszem, egyszer
még együtt is vacsorázott velük.
– Ó! – kiáltottam fel, és reméltem, hogy sikerült kellő
ámulatot vinnem a hangomba.
– Tudja, kisasszony, néha komoly nehézséget okoz,
hogy nincs úrnője a háznak. Ha egy gentleman kifejezetten
kéri, hogy csatlakozzon... nem hiszem, hogy bárki kifogást
találhatna benne. Mondtam Mr. Nansellocknak, hogy a
puncsszobában szolgáljuk fel a teát, és biztos vagyok
benne, hogy örömmel csatlakoznak hozzá Miss Alveannel.
Van ellene kifogása?
– Nem, dehogy!
– Lefáradna akkor? – kérdezte kedves mosollyal Mrs.
Polgrey.
– Igen.

98
 Kihúzott derékkal, királynőt utánzó méltósággal
távozott, és közben azon kaptam magam, hogy elégedetten
mosolygok. A nap egész kellemesen alakult.
Alvean még nem volt ott, amikor megérkeztem a
puncsszobába, Peter Nansellock viszont már kényelmesen
elhelyezkedett az egyik karosszékben.
Mihelyt megpillantott, azonnal felpattant.
– Ez csodálatos! – üdvözölt.
– Mrs. Polgrey figyelmeztetett, hogy Mr. TreMellyn
távollétében nekem kell ellátnom a háziasszonyi teendőket
– feleltem.
– Mennyire jellemző, hogy ezt mondja. Egyetlen
alkalmat sem hagy ki, hogy emlékeztessen rá, csupán
nevelőnő.
– Úgy érzem, szükség van rá, mivel néha hajlamos
elfeledkezni róla.
– Azért, mert elbűvölő háziasszony! Őszintén mondom,
miközben lovagolni tanította Alveant, a legkevésbé sem
hasonlított nevelőnőre – bizonygatta Peter.
– A ruha tette. Nem az enyém, idegen tollakkal
ékeskedtem. A fácán is kiadhatná magát pávának, ha
színpompás farkat kapna kölcsön.
– Engedje meg, hogy ne értsek egyet magával, kedves
Miss Fácán! Nem a ruha, a tartás teszi az embert – férfit és
nőt egyaránt. De hagyjuk! Hadd kérdezzek inkább valamit,

99
mielőtt Alvean megjön! Hogy tetszik a hely? Velünk
marad? – érdeklődött Peter.
– Igazából nem ez a kérdés, hanem hogy én hogyan
tetszem, és hogy akiken a döntés múlik, mit határoznak –
igazítottam ki.
– Nos, akik ebben az esetben döntenek, kissé
kiszámíthatatlanok, nem gondolja? Mi a véleménye
Connanről?
– Nem jó jelzőt használt – figyelmeztettem. – Különben
is, nem az én dolgom, hogy véleményt mondjak róluk.
Peter Nansellock hófehér, tökéletes fogait kivillantva
jókedvűen fölnevetett. – Kedves nevelőnő kisasszony, ha
így folytatja, a halálba kerget.
– Sajnálnám, ha így történne.
– Ugyanakkor – folytatta –, többször megfordult már a
fejemben, hogy nevetéstől meghalni nem is lehet olyan
rossz.
Alvean nyitott be, megjelenésével véget vetve játékos,
könnyed fecsegésünknek.
– Á, a kis úrnő! – kiáltott fel Peter. – Kedves Alvean,
boldog vagyok, hogy veletek teázhatok.
– Nem igazán értem, miért – válaszolta Alvean. –
Korábban sosem jutott eszedbe... leszámítva azt, amikor
Miss Jansen itt volt.
– Csitt! Ne árulj el! – szólt rá tettetett rémülettel Peter.

100
 Mrs. Polgrey érkezett Kittyvel, és miközben a lány
lerakta a jókora tálcát, spirituszégőt gyújtott. A tálcán
teáskanna volt, sütemények és uborkás szendvicsek.
– Óhajtja maga elkészíteni a teát, kisasszony? – kérdezte
Mrs. Polgrey. Azt válaszoltam, hogy igen, mire határozott
mozdulattal elbocsátotta az imádattal határos pillantással
Peter Nansellockra meredő Kittyt.
Szemmel láthatóan vonakodva távozott, és én is azt
éreztem, hogy kegyetlenség volt úgy elküldeni.
Gyanítottam, hogy Mrs. Polgrey szintén nem képes teljesen
kivonni magát a férfi hatása alól. Nyilván az is közrejátszik
ebben, hogy tökéletes ellentéte a ház urának, okoskodtam.
Peter egyetlen pillantással bókok özönét tudta zúdítani
bárkire, és észrevettem, hogy nem is takarékoskodik velük
– jutott belőlük bőven nemcsak nekem, hanem Kittynek,
Mrs. Polgreynek és Alveannek is.
Ennyit a bókjai értékéről, mondtam magamban kissé
sértődötten, mivel megvolt az a kivételes képessége, hogy a
társaságában lévő minden nővel el tudta hitetni, hogy
vonzó.
Elkészítettem a teát, Alvean pedig szendviccsel kínálta.
– Micsoda luxus! – kiáltott föl elégedetten Peter. – Egy
szultán is irigyelne, ha látná, hogy két ilyen csodálatos
hölgy szolgál ki.

101
 – Már megint füllentesz – válaszolta Alvean. – Egyikünk
sem hölgy, én még gyerek vagyok, a kisasszony pedig
nevelőnő.
– Szentségtörés! – mondta halkan Peter. Meleg
pillantása valósággal simogatott, és úgy szegeződött rám,
hogy kezdtem igazán kényelmetlenül érezni magam.
– Azt hiszem, Alveanből idővel remek lovas válik –
váltottam sietve témát. – Maga is így gondolja?
A szemem sarkából láttam, hogy a kislány izgatottan
várja a választ.
– Tökéletesen. Egyszer még Cornwall bajnoka lesz.
Alvean ha akarja, akkor sem tudta volna eltitkolni,
mennyire boldog, hogy ezt hallja.
– De... – Peter játékosan megfenyegette az ujjával – el
ne felejtsd, kinek köszönheted!
Alvean majdhogynem félénken, szerényen nézett rám,
én pedig hirtelen boldognak éreztem magam. Már nem
haragudtam az életre, és bájos húgomat sem irigyeltem.
Abban a pillanatban nem akartam senki más lenni, csak az,
aki voltam: Martha Leigh, amint a puncsszobában együtt
teázik Peter Nansellockkal és Alvean TreMellynnel.
– Egyelőre titok – mondta Alvean.
– Igen. Szeretnénk meglepni az édesapját.
– Hallgatok, mint a sír – ígérte meg Peter.
– Miért mondják azt, hogy „hallgatok, mint a sír”? –
kérdezte Alvean.

102
 – Azért, mert a halottak nem beszélnek.
– De néha szellem lesz belőlük, és akkor igen – mondta
félénken a háta mögé pillantva a kislány.
– Mr. Nansellock úgy értette, hogy megőrzi a titkunkat –
mondtam sietve. – Kínáld meg még egy kis szendviccsel!
Úgy látom, ízlett neki.
Alvean azonnal teljesítette a kérést. Jó volt látni, milyen
nyugodt, barátságos.
– Még nem látogatott el Mount Widdenbe, Miss Leigh –
fordult hozzám Peter.
– Őszintén szólva még eszembe sem jutott – feleltem.
– Illik így beszélnie egy szomszédnak? Jó, tudom, mit
akar mondani! Nem azért van itt, hogy vendégségbe járjon,
hanem hogy nevelőnőként dolgozzon.
– Így igaz! – mondtam kissé harapósan.
– A mi házunk nem olyan régi és nagy, mint ez. Nincs
történelme, de azért kellemes hely, és biztos vagyok benne,
hogy a húgom is nagyon örülne, ha egyik nap
meglátogatnának bennünket Alveannel. Mi volna, ha
átjönnének teázni?
– Nem is tudom... – kezdtem bizonytalanul.
– Hogy összeegyeztethető-e a kötelességével? – vágott a
szavamba Peter. – Megmondom, hogyan csináljuk.
Áthozza teázni Miss Alveant Mount Widdenbe. Nem
hiszem, hogy bárki bármilyen kivetnivalót találhatna
abban, ha elkíséri azt, akit a gondjaira bíztak.

103
 – Mikor megyünk? – kérdezte izgatottan Alvean.
– A meghívás nyitott, mindenkorra érvényes.
Elmosolyodtam, mert már kezdtem kiismerni Peter
Nansellockot. Csak azért beszélt, hogy mondjon valamit –
valójában esze ágában sem volt meghívni teára.
Elképzeltem, ahogy átjárt Mount Mellynbe, udvarolni a
csinos, szép Miss Jansennek. Ismerem ezt a típust,
mondtam magamban.
Váratlanul nyílt az ajtó, és legnagyobb zavaromra – amit
reméltem, hogy sikerült elrejtenem – Connan TreMellyn
lépett be.
Úgy éreztem, mintha illetlenséget követtem volna el,
kihasználtam volna a távollétét, hogy a ház úrnőjének
szerepében tetszelegjem.
Felálltam, mire kedvesen rám mosolygott. – Nekem is
jut tea, Miss Leigh? – kérdezte.
– Alvean – szóltam a kislánynak –, légy szíves csöngess,
hogy hozzanak még egy csészét!
Azonnal mozdult, hogy teljesítse a kérést, és éreztem is
rajta, hogy nagyon megváltozott. Élénk volt, lelkes, alig
várta, hogy olyasmit csinálhasson, amivel kivívja apja
elismerését. A nagy igyekezet okozhatta, hogy ügyetlenné
vált, és miközben fölállt, felborította a csészéjét. Zavarában
mélyen elvörösödött,
– Semmi baj – vigasztaltam. – Csöngess Kittynek, majd
feltakarítja.

104
 Nem láttam, de éreztem, hogy Connan TreMellyn némi
csodálkozással figyel. Ha tudtam volna, hogy olyan hamar
hazatér, kétszer is meggondolom magam, hogy együtt
teázzam-e Peter Nansellockkal a puncsszobában, amely –
tökéletesen biztos voltam benne, hogy munkaadóm így érzi
– számomra tiltott területnek számított.
– Nagyon kedves volt Miss Leigh-től, hogy vállalta a
háziasszony szerepét – mondta Peter. – Én könyörögtem
neki, hogy tegye meg, és volt olyan kegyes, hogy
beleegyezett.
– Valóban kedves gesztus volt – értett egyet könnyedén
Connan TreMellyn.
Meglátva a belépő Kittyt, rámutattam a szőnyegen
keletkezett foltra, és a porceláncserepekre. – Hozzon egy
csészét Mr. TreMellynnek is! – mondtam.
Kitty ha nem is túl feltűnően, de azért kajánul
vigyorgott, miközben kiment. Biztosan jót mulatott a
szituáción, szemben velem, aki egyre kellemetlenebből
éreztem magam. A teaszertartás irányítása nem tartozott az
erősségeim közé, és miután a ház ura megjelent, úgy
éreztem, hogy még Alveannél is ügyetlenebből bánok a
csészékkel. Összeszedtem magam, és igyekeztem nagyon
óvatos lenni.
– Sűrű napod volt, Connan? – kérdezte Peter.
Connan TreMellyn egy bonyolult birtokjogi ügyről
kezdett beszélni. Úgy éreztem, hogy szándékosan

105
választotta ezt a témát, mert figyelmeztetni akart, hogy rám
csak a tea kitöltése tartozik, semmi egyéb. Véletlenül se
higgyem azt, hogy valódi háziasszony vagyok, hangzott a
ki nem mondott üzenet. Valamivel az átlag fölött álló
cseléd vagyok csupán, semmi több.
Dühös voltam rá, mert váratlan felbukkanásával
tönkretette csöpp kis győzelmemet. Vajon hogyan fog
reagálni, ha meglátja, hogy Alveanből igazi lovast
faragtam? – tettem föl magamnak a kérdést. Nyilván tesz
valamilyen lekicsinylő megjegyzést, amellyel értésünkre
adja, hogy fölöslegesen törtük magunkat.
Szegény gyerek! Olyan ember szeretetét próbálod
elnyerni, aki nem tudja, mi a szeretet, gondoltam. Szegény
Alvean! Szegény Alice!
Idáig jutva a gondolatokban, pillanatig úgy éreztem,
hogy Alice is ott van velünk, sőt, sokkal tisztábban láttam
magam előtt, mint addig bármikor. A termete körülbelül
olyan volt, mint az enyém, derékban lehetett csak karcsúbb
– igaz, én mindig idegenkedtem attól, hogy szorosan, a
divat által előírt mértékben befűzzem magam –, és talán
egészen kicsivel alacsonyabb. Élesen láttam a kék gallérú
és kézelőjű, szalagokkal díszített fekete lovaglóruhát,
hódprém kalapot viselő alakot, csupán az arca maradt
bizonytalan, elmosódott.

106
 Miután megkaptam Kittytől a csészét, kitöltöttem a teát.
Connan TreMellyn mozdulatlanul ült, nézett rám, szemmel
láthatóan azt várta, hogy felállok, és elé teszem.
– Alvean! Légy szíves, add oda édesapádnak!
A kislány készséggel teljesítette a kérésemet.
A ház ura kurta köszönömöt mondott, Peter pedig
kihasználta a kis időre beállt szünetet, és kísérletet tett arra,
hogy bevonjon a beszélgetésbe.
– Miss Leigh-vel már a vonaton összeismerkedtünk –
mondta.
– Valóban?
– Igen. Természetesen akkor még fogalma sem volt
arról, ki vagyok. Honnan is tudhatta volna, mikor még
sosem hallott a híres Nansellockokról?! Azt sem tudta,
hogy létezik Mount Widden. Én természetesen azonnal
felismertem – mesélte Peter. – Valami furcsa véletlen
ugyanabba a kupéba vezetett bennünket.
– Nagyon érdekes – válaszolta Connan, és olyan arcot
vágott, mintha ennél unalmasabb történetet soha életében
nem hallott volna.
– Alaposan meglepődött tehát, amikor rájött, hogy közeli
szomszédok vagyunk – folytatta Peter.
– Gondolom, nem volt kellemetlen meglepetés – szúrta
közbe Connan.
– Semmiképpen sem.

107
 – Köszönöm, Miss Leigh – mondta udvariasan fejet
hajtva Peter.
Az órámra néztem. – Kérem, nézzék el nekünk, hogy
Alveannel magukra hagyjuk önöket! – fordultam a két
férfihoz. – Hamarosan öt óra, és nekünk öttől hatig
tanulnunk kell.
– Mi pedig semmiképpen sem avatkozhatunk be az
órarendbe – felelte Connan.
– Ilyen ritka alkalmakkor biztosan kivételt lehetne tenni
a szabály alól! – tiltakozott Peter.
Alvean is esdeklően nézett rám – kényelmetlenül érezte
magát apja jelenlétében, szorongás fogta el, mégis fájt
neki, hogy el kell válnia tőle.
– Nem volna helyes – mondtam, és már álltam is fel. –
Gyere, Alvean!
Utálkozó pillantást vetett rám, amitől úgy éreztem,
egyetlen mondattal sikerült tönkretennem mindazt, amit
aznap délután elértem.
– Kérlek, apa... – próbált könyörögni.
– Kedves gyermekem! – vágott közbe határozottan
Connan TreMellyn. – Hallottad, mit mondott a nevelőnőd.
Alvean elvörösödött, úgy nézett ki, mint akit leforráztak.
– Viszontlátásra! – köszöntem el sietve Peter
Nansellocktól, hogy mielőbb véget vessek a kellemetlen
szituációnak, és válaszra sem várva kifelé indultam.
A tanterembe érve Alvean vasvillaszemekkel nézett rám.

108
 – Miért kellett elrontania mindent?! – kérdezte
harciasán.
– Elrontani? – dobtam vissza a kérdést úgy, mintha nem
értettem volna, mire gondol. – Mindent?
– Olvashattunk volna máskor is... bármikor...
– De mi öt és hat között szoktunk olvasni, nem pedig
bármikor... – vágtam közbe, a kelleténél talán ridegebben,
mert féltem feltámadó érzelmeimtől. Nézd, hogyan
viselkedik apád, akartam mondani neki. Szeretnéd, ha
megdicsérne, kivívhatnád az elismerését, de nem tudod,
hogyan csináld. Hagyd, hogy segítsek! Természetesen
semmi ilyesmit nem mondtam. Mindig is zárkózott voltam,
nehezemre esett megnyílni mások előtt, és úgy éreztem,
nem ez az a pillanat, amikor még kell próbálnom
változtatni ezen.
– Gyere! Csak egy óránk van, úgyhogy ne vesztegessük
az időt! – mondtam.
Komoran asztalhoz ült, és maga elé vette legújabb
olvasmányunkat, Charles Dickens Pickwick klubját,
amelyről úgy éreztem, valamivel vidámabbá teszi
tanítványom meglehetősen komor hétköznapjait.
Egészen addig élvezte is, de most nyoma sem volt benne
a megszokott lelkesedésnek, oda sem figyelt arra, amit
olvasott. Egy mondat után felnézett, és közölte: –
Szerintem utálja. Nem tudja elviselni a társaságát.
– Fogalmam sincs, kire gondolsz, Alvean – feleltem.

109
 – Dehogynem! – mondta hevesen, vádló hangon. –
Nagyon jól tudja, hogy apára.
– Micsoda butaság – feleltem halkan, de közben
éreztem, hogy elpirulok. – Folytasd! Ne vesztegessük
fölöslegesen az időt!
Megpróbáltam a könyvre összpontosítani, és
figyelmeztetni magamat, hogy nem olvashatjuk el együtt a
hajcsavarós, öregedő hölgy éjszakai kalandjáról szóló részt,
mivel az még túl korai volna Alveannek.

Aznap este, miután Alvean visszavonult a szobájába,

elindultam, hogy sétát tegyek az erdőben, amelyet kezdtem
menedéknek tekinteni, olyan helynek, ahol mindig csönd
van, nyugalom, és zavartalanul gondolkodhatom azon,
milyen irányt is vesz végül az életem.
Zsúfolt, eseményekkel teli nap állt mögöttem, amely
kellemes is volt, amíg Connan TreMellyn fel nem bukkant,
hogy megzavarja békémet. Szerettem volna tudni, hogy
teendői elszólítják-e hosszabb időre – igazán hosszúra, nem
csak néhány napra. Ha igen, gondoltam, van rá esélyem,
hogy boldogabbá tegyem Alveant.
Felejtsd el az apját!, figyelmeztettem magam. Kerüld el,
amennyire csak lehet! Ennél többet úgysem tehetsz.
A tanács okos volt, meg is állta volna a helyét, ha nincs
az az aprócska körülmény, hogy akkor sem tudtam
megfeledkezni róla, ha nem volt jelen.

110
 Majdnem sötétedésig maradtam az erdőben, és pár
perccel az után, hogy becsuktam magam mögött a szobám
ajtaját, Kitty kopogott rám.
– Hallottam, hogy megjött, kisasszony – mondta
izgatottan, csupán a fejét dugva be a résen. – Az úr kéreti.
A könyvtárszobában várja.
– Várj! – szóltam rá. – Mutasd az utat, mert még sosem
voltam ott!
Szerettem volna megfésülködni, egy kicsit rendbe szedni
magam, de úgy éreztem, Kitty – egyetlen szempont alapján
– árgus szemekkel figyeli, milyen a kapcsolat a
környezetében lévő férfiak és nők között, és nem akartam,
hogy azt higgye, túl nagy ügyet csinálok a ház urával való
találkozásból.
Olyan helyre vezetett, ahol még egyszer sem jártam. Egy
pillantás is elegendő volt ahhoz, hogy meggyőződjem róla,
a ház legelőkelőbb részében járunk – a berendezés, a
helyiségek díszítése felülmúlt mindent, amit addig láttam.
Kitty szélesre tárt előttem egy ajtót, és üres, tetszeni
vágyó vigyorral az arcán bejelentett: – A kisasszony, uram!
– Köszönöm, Kitty – hallottam a már ismerős hangot, és
rögtön utána a sokkal élénkebb, emberszerűbb felszólítást:
– Jöjjön, Miss Leigh! Fáradjon be!
Connan TreMellyn hatalmas asztalnál ült, amelyet
bőrkötésű könyvek és újságok borítottak. A szobában sötét

111
volt, leszámítva az asztal sarkán álló lámpa fényét – az
ernyője rózsakvarc lapokból készült.
– Foglaljon helyet, Miss Leigh! – mondta, az asztal előtt
álló székre mutatva.
Tudomására jutott, hogy Alice lovaglóruháját viseltem,
fel van háborodva, és mindjárt közli, hogy a továbbiakban
nem tart igényt a szolgálataimra, gondoltam.
Leültem, és büszkén, már-már gőgösen fölszegett állal
vártam.
– Érdeklődéssel hallottam, hogy már korábbról ismeri
Mr. Nansellockot – kezdte.
– Valóban? – a hangomból kihallható csodálkozás
csöppet sem volt tettetett.
– Természetesen elkerülhetetlen volt, hogy előbb vagy
utóbb találkozzanak – folytatta. – A húgával együtt gyakori
vendégek nálunk, de...
– De úgy érzi, fölösleges ismeretségbe kerülnie a lánya
nevelőnőjével – mondtam sietve.
– Hogy fölösleges-e vagy sem, Miss Leigh, azt magának
vagy neki kell eldöntenie – igazított helyre Connan
TreMellyn.
Zavarban voltam, és hogy kikeveredjem valahogyan a
kényelmetlen helyzetből, folytattam: – Nyilván úgy
gondolja, hogy nevelőnőként illetlenség részemről...
egyenlőként viselkedni a család egyik barátjával.

112
 – Könyörgöm, Miss Leigh, ne adjon olyasmit a számba,
amit eszem ágában sincs mondani! Biztosíthatom, hogy
kizárólag magára tartozik, kikkel barátkozik. A nagynénje
azonban, bizonyos értelemben, a gondjaimra bízta azzal,
hogy ide küldte, és szeretnék egy tanácsot adni, még akkor
is, ha esetleg tapintatlannak tart miatta.
Elvörösödtem, és zavaromnak csöppet sem tett jót, hogy
– efelől biztos voltam – magában jól szórakozott rajta.
– Mr. Nansellockot az ismerősei úgy tartják számon,
mint aki... hogy is mondjam... igen fogékony az ifjú
hölgyek iránt.
– Ó! – kiáltottam fel, mivel már annyira
kényelmetlennek éreztem a helyzetet, hogy képtelen
voltam uralkodni magamon.
– Miss Leigh! – Connan TreMellyn elmosolyodott, és
egy pillanatra szinte gyöngéd lett a tekintete. – Kérem,
tekintse ezt jó szándékú figyelmeztetésnek.
– Mr. TreMellyn! Nem hiszem, hogy szükségem van
ilyen természetű figyelmeztetésre – válaszoltam, miután
nem kis erőfeszítés árán összeszedtem magam.
– Nagyon jóképű – folytatta, és a pillantása már ismét
gúnyos volt. – Elbűvölő fiatalembernek tartja mindenki.
Volt itt maga előtt egy ifjú hölgy, Miss Jansen, akit
gyakran meglátogatott. Nagyon kérem, Miss Leigh, ne
értsen félre! És még valami: kérem, ne vegyen komolyan
mindent, amit Mr. Nansellocktól hall!

113
 – Nagyon kedves öntől, Mr. TreMellyn, hogy ennyire
törődik velem – hallottam a normálistól élesen elütő,
magas, elvékonyodott hangomat.
– Ez csak természetes. Azért van itt, hogy vigyázzon a
lányomra, így magától értetődik, hogy törődnöm kell
magával.
Connan TreMellyn felállt, és én is, mivel a mozdulatból
egyértelmű volt, hogy a maga részéről befejezettnek tekinti
a beszélgetést.
Mellém lépett, és könnyedén a vállamra tette a kezét.
– Bocsásson meg! – mondta. – Érzéketlen ember
vagyok, hiányzik belőlem az a kifinomultság, amely Mr.
Nansellockban olyan szembetűnően jelen van. Nem volt
egyéb szándékom, csupán az, hogy baráti tanácsot adjak.
Hűvös tekintetű, világos szemébe néztem, és egy
pillanatra olyan érzésem támadt, hogy sikerült mögé
tekintenem. Rögtön ki is józanodtam azonban, és rám
zuhant magányosságom tudata, mindazok tragédiájáé, akik
egyedül állnak a világban, és nincs senkijük, aki valóban
törődne velük. Önsajnálat volt? Nem tudom. Olyan
zavaros, ellentmondásos érzések örvénylettek bennem
akkor, hogy még mindig nem tudom rendszerezni őket.
– Köszönöm – feleltem, és visszamenekültem a
szobámba.

114
Alveannel mindennap kimentünk egy órára lovagolni.
Hamar rájöttem, hogy az apja rettentő türelmetlen lehetett
vele, mert ha nem is volt született lovas, egy-két óra alatt
bebizonyosodott, hogy nem is tehetségtelen.
Megtudtam, hogy minden év novemberében
lovasversenyt rendeznek Mellynben, és szóltam
Alveannek, hogy valamelyik számban feltétlenül indulnia
kell.
Izgatottan tervezgettünk, mert tudtuk, hogy Connan
TreMellyn lesz az egyik bíró, és elképzeltük, mennyire
meg fog lepődni, ha majd rájön, hogy az egyik
versenyszám győztese a saját lánya, akiről korábban azt
gondolta, hogy sosem fog megtanulni lovagolni.
Egyformán lelkesített bennünket a remény, hogy sikerül,
amit elterveztünk, de természetesen tisztában voltam azzal,
hogy Alvean érzelme a nemesebb. Őt az apja iránti szeretet
hajtotta, engem viszont a vágy, hogy bebizonyítsam neki,
képes vagyok arra, amire ő nem.
Mindennap felöltöttem hát Alice lovaglóruháját (már
szinte nem is gondoltam arra, kié volt, mivel teljesen a
sajátomnak éreztem), és kimentünk a mezőre gyakorolni.
Aznap, amikor Alvean először ugrasztotta vágtába a
lovát, örömünk szinte nem ismert határt.
Miután hazatértünk, és bevittük a lovakat az istállóba,
boldogan, nagyokat szökellve futott be a házba.
Megértettem, hogy már a versenyen látja magát, abban a

115
diadalmas pillanatban, amikor az apja csodálkozva rákiált:
– Alvean! Nagyon büszke vagyok rád, gyermekem!
Hagytam, hadd tombolja ki magát, és kissé lemaradva,
mosolyogva mentem utána. Mire a házba értem, már sehol
sem volt – a lépcsőfokokat nyilván kettesével véve,
boldogan futott a szobájába.
Örültem, mert már kezdett egészen hasonlítani arra a
boldog, felszabadult gyerekre, akivé tenni akartam.
Fölfelé indultam, és már az első, félhomályos
lépcsőfordulónál jártam, amikor halk kiáltást hallottam: –
Alice!
Egy másodpercre rémülten mozdulatlanná merevedtem,
és csak aztán vettem észre a lépcsőn valamivel feljebb álló
Celestine Nansellockot. A korlátot markolta, és az arca
olyan sápadt volt, hogy azt hittem, rögtön elájul.
Nem sokat kellett gondolkodnom rajta, hogy rájöjjek, mi
történt. Meglátott a lovaglóruhában, és egy pillanatra azt
hitte, hogy Alice vagyok... vagy a szelleme.
A térde megroggyant, az arcából kifutott a vér,
hamuszürkévé vált.
– Sajnálom, hogy megijesztettem – szóltam rá.
– Egy pillanatig azt hittem... – kezdte, de nem folytatta.
– Jobb volna, ha leülne, Miss Nansellock! Súlyos
megrázkódtatás érte. – Odamentem hozzá, és karon
fogtam. – Jöjjön be a szobámba, és pihenjen egy kicsit!
Egész testében remegett, és meg sem próbált tiltakozni.

116
 – Sajnálom, hogy megijesztettem – mondtam, kitárva
előtte a szobám ajtaját. Bevezettem, és óvatosan egy székre
ültettem.
– Szóljak, hogy hozzanak egy pohár brandyt? –
kérdeztem.
Megrázta a fejét. – Már jól vagyok. A ruhája miatt
ijedtem úgy meg.
– Kicsit sötét van a lépcsőfordulóban.
– Egy pillanatig azt hittem... – ismételte meg ugyanazt,
amit már korábban is mondott, és félve – kissé talán
reménykedve is – nézett rám, mintha azt hinné, hogy
szellem vagyok, aki átmenetileg magára öltötte ugyan
Martha Leigh, a nevelőnő alakját, de hamarosan
visszaváltozik önmagává.
– A ruha miatt lehetett – igyekeztem megnyugtatni.
– Mrs. TreMellynnek volt egy ugyanilyenje. Pontosan
emlékszem a gallérra és a kézelőre. Együtt mentünk el
lovagolni egy nappal azelőtt, hogy... Tudja, nagyon jó
barátnők voltunk, sok időt töltöttünk együtt, amíg... –
Celestine Nansellock elfordult, és zsebkendőt vett elő,
hogy megtörölje a szemét.
– Összetévesztett Mrs. TreMellynnel, azt hitte, feltámadt
– mondtam. – Tökéletesen megértem.
– Bután viselkedtem. Különös, hogy pontosan olyan
lovaglóruhája van, mint neki.
– Az övé.

117
 A közlés váratlanul érte – a ruha szoknyarészéhez nyúlt,
és óvatosan megfogta. Hüvelyk- és mutatóujja között
tartotta, közben tekintete a távolba révedt, mintha a múltat
szemlélné.
– Lovagolni tanítom Alveant, de nem hoztam
magammal megfelelő ruhát – folytattam sietve. – Bevitt az
édesanyja lakosztályába, és kiválasztotta ezt.
Megkérdeztem Mrs. Polgreytől, hogy viselhetem-e, és azt
mondta, igen.
– Értem. Így már minden világos – válaszolta Celestine.
– Kérem, Miss Leigh, ne árulja el senkinek, milyen bután
viselkedtem! Örülök, hogy más nem látta.
– De hát mindenki megijedt volna, különösen...
– Különösen...?
– Különösen hogy mindenki úgy gondolja...
– Mit gondolnak, Miss Leigh? – kérdezte Celestine.
– Lehet, hogy nem jól látom, csak képzelődöm, de
mintha mindenki azt hinné, nem tud békében nyugodni –
feleltem.
– Milyen különös gondolat. Miért ne nyugodna
békében? Kitől hallotta ezt?
– Én... nem is tudom – hebegtem. – Lehet, hogy csak
képzelődöm. Talán senki sem mondta, csak úgy eszembe
jutott. Még egyszer elnézést, hogy megijesztettem.
– Nem kell mentegetőznie, Miss Leigh – nyugtatott meg
Celestine. – Nagyon kedves volt, és már sokkal jobban is

118
érzem magam. Kérem, ne mondja el senkinek, milyen
ostoba voltam! – Felállt, jelezve, hogy menni készül. –
Tehát lovagolni tanítja Alveant. Örülök neki. Mondja,
jobban megértik már egymást? Úgy vettem észre, hogy
közvetlenül az érkezése után... kissé ellenségesen
viszonyult magához.
– Azok közé a gyerekek közé tartozik, akik mindenfajta
tekintélyt ellenségesen fogadnak, de úgy érzem, lassan
kezdünk összebarátkozni – feleltem. – A lovaglóleckék
sokat segítenek. Jó is, hogy szóba hozta. Kérem, ne
beszéljen róla az édesapjának! Egyelőre titok.
Celestine Nansellockot szemmel láthatóan nagyon
meglepte, amit hallott, úgyhogy sietve folytattam: – Ó,
csak az a titok, hogy Alvean remekül fejlődik. Magukról a
leckékről tud. Természetesen az volt a legelső, hogy
engedélyt kérjek tőle. Azt azonban nem sejti, milyen
tehetséges tanítvány a lánya. Szeretnénk meglepni.
– Értem – válaszolta Celestine. – Remélem, Miss Leigh,
hogy Alveant nem izgatják fel túlságosan az órák.
– Miért izgatnák fel? Normális, egészséges gyerek.
– Túlérzékeny, ideges. Nem tudom, lelkileg alkalmas-e
arra, hogy lovagoljon.
– Amilyen fiatal, formálhatjuk a jellemét, és az a
temperamentumára is hatással lesz – feleltem. – Nagyon
élvezi a leckéket, és lelkes, alig várja, hogy meglephesse az
édesapját.

119
 – Örülök, hogy kezdenek összebarátkozni – zárta le a
beszélgetést Celestine. – Mennem kell, még egyszer
köszönöm a kedvességét. És ne feledje, egy szót sem
senkinek!
– Természetesen, ha úgy óhajtja.
Rám mosolygott, és magamra hagyott.
A tükörhöz mentem, hogy megnézzem magam – ez
lassan már kezdett szokásommá válni és halkan azt
mondtam: – Az arcot leszámítva... akár Alice is lehetnék. –
Félig behunytam a szemem, hogy elhomályosodjon az
arcom, és másikat képzeltem a helyére.
Igen, valóban nagy megrázkódtatás lehetett Celestine-
nek, amikor meglátott.
Örömmel teljesítettem a kérését, hogy ne említsem az
esetet senkinek. Vajon mit szólna Connan TreMellyn, ha
megtudná, hogy a felesége ruhájában járok, és halálra
ijesztek olyan nyugodt, józan embereket, mint Celestine
Nansellock, kérdeztem magamtól.
Úgy éreztem, semmi szín alatt sem akarná, hogy Alice-
hez hasonlítsak.
Így aztán, mivel szükségem volt Alice ruhájára a
lovaglóleckékhez – amelyeket mindenképpen folytatni
akartam, hogy végül a szemébe mondhassam Alvean
apjának, hogy hatalmasat tévedett, amikor nem bízott a
lányában legalább annyira fontosnak tartottam, hogy a

120
lépcsőn történtek senkinek ne jussanak tudomására, mint
Celestine Nansellock.

Eltelt egy hét, és úgy éreztem, kezdek belerázódni az új

életbe, fokozatosan kialakul egyfajta rutin. Alveannek jól
ment a tanulás, és a lovaglásban is remekül fejlődött. A
közös teázás után, egy hét leforgása alatt Peter Nansellock
kétszer is járt Mount Mellynben, de sikerült mindkét
alkalommal elkerülnöm. Alaposan megjegyeztem, és
indokoltak is tartottam Connan TreMellyn
figyelmeztetését.
Őszintén számot vetettem a körülménnyel, hogy Peter
Nansellock társasága pezsdítően hat rám, és könnyen
eljuthatok odáig, hogy már várom is a jöttét. Nem állt
szándékomban ilyen helyzetbe kerülni, mivel Connan
TreMellyn intő szava nélkül is tisztában voltam azzal, hogy
Peter Nansellock született nőcsábász.
Időnként eszembe jutott a bátyja, Geoffry, és arra a
következtetésre jutottam, hogy Peter sokban hasonlíthat rá.
Geoffrytól Mrs. Polgrey lányához, Jenniferhez szálltak a
gondolataim, aki a legkarcsúbb lány volt a környéken, és
józanul vigyázott magára mindaddig, amíg egy napon ott
nem hevert a violák között, az elbűvölő Geoffry
társaságában, aminek az lett a következménye, hogy a
tengerbe ölte magát.

121
 Megborzongtam a gondolattól, hogy mennyi álnok,
szörnyű kelepce leselkedik azokra a nőkre, akik nem elég
óvatosak. A jelentéktelenek – mint én – másoktól
függenek, de talán még szerencsétlenebbek azok, akik
mágnesként vonzzák a lelkiismeretlen férfiak tekintetét, és
egy szép napon azt veszik észre, hogy nincs tovább, még
mindig az a legkevésbé szörnyű, ha önkezükkel véget
vetnek életüknek.
Alvean lovaglóórái és az apja személyisége iránti
érdeklődésem annyira lekötött, hogy egy időre teljesen
megfeledkeztem Gillyflowerről. Szegényke olyan csöndes,
visszahúzódó volt, hogy ez nem is ment nehezen. Néha
persze hallottam kissé hamis, cérnahangú énekét –
Polgreyék szobája közvetlenül az enyém alatt volt,
Gillyfloweré pedig mellette, úgyhogy valahányszor dalra
fakadt, az egyből felhallatszott hozzám.
Ilyenkor mindig azt mondtam magamban: ha énekelni
tud, kizárt, hogy reménytelen eset legyen.
Ébren álmodhattam, mert a kép mellett, amelyen Connan
TreMellyn szerepelt, amint éppen átadja lányának a
novemberi lovasverseny díjugrató száma első
helyezettjének járó díjat, és közben bocsánatkérő,
ugyanakkor elismerő és hálás pillantást vet rám, egy
másikat is láttam. Gilly volt rajta Alveannel, szorosan
egymás mellett ültek a tanteremben, a háttérből pedig
bizalmas sugdolózás hallatszott: „Miss Martha Leigh

122
nélkül biztosan nem sikerült volna. Valóságos csoda, amit
művelt. Nézzék, mit ért el Alveannél... és Gillynél is.
Persze Alvean egyelőre makacs, akaratos gyerek volt,
Gillyflower pedig nehezen meghatározható egyéniség,
vagy ahogy a Tapperty lányok jellemezték, olyan, „akinél
kilazult egy cserép a tetőn”.
Összességében békésen, nyugodtan teltek hát a napjaim
mindaddig, amíg két olyan esemény történt, amely
meglehetősen felzaklatott.
Az első apróság volt, de sokáig kísértett, és sosem
tudtam teljes egészében elfelejteni.
Alvean egyik füzetét nézegettem, az összeadásokat
ellenőriztem, miközben fogalmazást írt, és az egyik
lapozásnál összehajtott lap esett ki a füzetből.
Szétnyitottam, és láttam, hogy tele van rajzokkal.
Addigra már fölfedeztem, hogy Alveannek határozott
tehetsége van a rajzoláshoz, és tervbe is vettem, hogy egy
nap, ha lesz rá alkalom, szóba hozom a dolgot Connan
TreMellynnek, mivel meggyőződésem volt, hogy érdemes
volna ápolni ezt a tehetséget. Az alapokat természetesen én
is megtaníthattam Alveannek, de szilárd meggyőződésem
volt, hogy ennél több kell, megéri képzett rajztanárt
fogadni mellé.
A lapon portrék voltak, az egyik engem ábrázolt, és el
kellett ismernem, hogy bizony meglehetősen élethű.
Ennyire merev lennék? – tettem föl magamnak a kérdést,

123
és csak remélni tudtam, hogy nem mindig. Alvean azonban
olyannak látott. Az apját szintén lerajzolta – nem is egyszer
–, és azok az arcok ugyancsak élethűek voltak. A lap másik
oldalán gyerekarcokat láttam, egy kislányét, de ezektől már
elbizonytalanodtam, első látásra nem tudtam megállapítani,
kiről is készítette őket Alvean. Önmagáról? Nem... egészen
biztos, hogy Gillyről. És mégis! Mindegyik hasonlított rá.
Annyira elmerültem a rajzok szemlélésében, hogy észre
sem vettem, amikor otthagyta az asztalt, csak arra riadtam
fel, hogy kirántotta a kezemből a lapot.
– Ez az enyém! – mondta harciasan.
– Igen, és a rossz modorod is – vágtam vissza.
– Nincs joga kémkedni!
– A lapot a számtanfüzetedben találtam.
– Nem ott a helye! .
– Ha ez igaz, akkor netán a lapon töltsd ki a haragodat –
mondtam könnyedén, de komolyra váltva rögtön hozzá is
tettem: – Légy szíves, ügyelj rá, hogyan viselkedsz!
Semmit ne kapj ki így, ilyen udvariatlanul valakinek a
kezéből!
– Bocsánat! – motyogta, de a hangja változatlanul dacos
volt.
Újból a füzetbe mélyedtem, tovább ellenőriztem az
összeadásokat, amelyeknek a többségét rosszul oldotta
meg. Az algebra nem tartozott az erősségei közé, és ezt
nyilván tudta is, azért foglalkozott inkább a rajzolással. De

124
mitől háborodott fel annyira? – kérdeztem magamtól. Miért
rajzolta azokat a különös portrékat, amelyek részben Gillyt,
részben őt ábrázolták?
– Alvean! Többet kell gyakorolnod az összeadást –
mondtam.
Nem válaszolt.
– Hajmeresztő hibákat csinálsz. Ha feleannyira tudnál
összeadni, mint rajzolni, nagyon elégedett volnék.
Alvean tovább hallgatott.
– Miért nem akarod, hogy alaposabban megnézzem
azokat a rajzokat? – kérdeztem. – Van köztük néhány
egészen jó.
Csönd.
– Különösen az, amelyiket édesapádról készítettél.
Megmakacsolta magát, elhatározta, hogy a végsőkig
kitart, de hasztalan – apja puszta említése elég volt ahhoz,
hogy áhítatos mosolyt csaljon az arcára.
– És azok a gyerekportrék! Kit akartál lerajzolni?
Magadat vagy Gillyt? – kérdeztem.
A mosoly az ajkára fagyott, és rögtön visszakérdezett: –
Maga szerint kicsodát, kisasszony?
– Kit? – javítottam ki szelíden.
– Maga szerint kit akartam lerajzolni?
– Add csak ide őket! Hadd nézzem meg még egyszer!

125
 Néhány másodpercre elbizonytalanodott, de aztán felém
nyújtotta a lapot, és izgatottan nézett rám, várta, mit
válaszolok.
Alaposan megnéztem az arcokat. – Ez például –
mondtam, rámutatva az egyikre – bármelyikőtök lehet.
– Szóval hasonlítunk?
– Nnn... nem. Eddig legalábbis nem vettem észre.
– Most viszont úgy gondolja.
– Nagyjából egyforma idősek vagytok – magyaráztam –,
és az azonos korú gyerekek gyakran hasonlítanak
egymásra.
– Mi nem! – kiáltotta szenvedélyesen Alvean. – Nem
hasonlítok arra... az idiótára!
– Ne mondj ilyet! – róttam meg rögtön. – Nem érzed,
milyen sértő?
– De igaz – ellenkezett. – Nem vagyok olyan! Ne
hasonlítson hozzá! Ha még egyszer ilyet mond, megkérem
apát, hogy küldje el! Megteszi... ha kérem! Elég, ha szólok
neki, és már itt sincs!
Kiabált, egyszerre két dologról is meg akarta győzni
magát. Egyrészt azt próbálta bizonyítani, hogy a
legcsekélyebb hasonlóság sincs közte és Gilly között,
másrészt pedig azt, hogy bármit kér is az apjától, a
kívánsága rögtön teljesül.
Miért? – tettem fel a kérdést magamnak. Mi az oka
ennek a heves érzelemkitörésnek?

126
 Alvean dühösen, elutasítóan nézett rám.
Vártam egy kicsit – közben a ruhámra tűzött órára
néztem majd halkan, nyugodtan közöltem: – Pontosan tíz
perced maradt, hogy befejezd a fogalmazást.
Kinyitottam az algebrafüzetet, és úgy csináltam, mintha
semmi más nem érdekelne, mint hogy helyesen végezte-e
el az összeadásokat.

A másik incidens még felkavaróbb volt. Nyugodtan telt a

nap, és miután végeztünk a munkával, kora esti sétára
indultam. Hazatérve két kocsit láttam a ház elé fordulni. Az
egyiket ismertem, rögtön megállapítottam, hogy Mount
Widdenből jött, és tudtam, hogy vagy Peter vagy Celestine
jött látogatóba. A másik, az elegánsabb ismeretlen volt,
címer díszítette. Izgatottan találgattam, kié lehet, és csak
késve kaptam észbe, figyelmeztettem magam, hogy nem
rám tartozik.
Zavarba jöttem, sietve mentem föl az emeletre,
egyenesen a szobámba.
Meleg este volt, az ablakhoz ültem, és egy másik, nyitott
ablakból zeneszót hallottam. Meglepődtem, de egy
pillanattal később rájöttem, hogy Connan TreMellynnek
vendégei vannak, és a zene nyilván nekik szól.
Elképzeltem őket a ház egyik pazarul berendezett
szobájában, amelyet még nem is láttam. Miért kellett volna
látnod? – kérdeztem magamtól. Te csak egy nevelőnő

127
vagy. Connan TreMellyn, elegáns öltözékben valószínűleg
a kártyaasztal végén ül, a játékot vezényli, vagy a vendégei
körében élvezi a zenét.
Felismertem Mendelssohn Szentivánéji álom
kísérőzenéjét, hirtelen vágy fogott el, hogy köztük legyek,
és meglepődtem azon, hogy sokkal erősebben vágyom erre,
mint bármikor is arra, hogy jelen legyek Adelaide néni
valamelyik soiréján, vagy a Phillidaék által adott
vacsorákon. Úgy elfogott a kíváncsiság, hogy nem álltam
meg, csöngettem, mert tudtam, hogy Kitty és Daisy mindig
pontosan értesül arról, mi zajlik körülötte, és boldogan
megosztja az ismereteit bárkivel, aki hajlandó érdeklődést
mutatni irántuk.
A csöngetésre Daisy jelentkezett, és egyből láttam rajta,
hogy nagyon izgatott.
– Meleg vizet kérek. Tudnál hozni? – kérdeztem.
– Hogyne, kisasszony – felelte készségesen.
– Úgy hallom, vendégek vannak.
– Igen, de ez semmi ahhoz, amilyen partikat korábban
rendeztünk. Most, hogy a gyászév letelt, biztosan több lesz
megint a vendégség. Mrs. Polgrey legalábbis ezt mondja.
– Nagy lehetett a csönd.
– Ahogy az illik, ha meghal valaki a családban – mondta
tőle szokatlan komolysággal Daisy.
– Persze, igazad van – értettem egyet vele. – Kik a
vendégek?

128
 – Ó, természetesen itt van Miss Celestine és Mr. Peter...
– Láttam a kocsijukat. – Szégyelltem magam, mert a
hangom fátyolos lett az izgalomtól – semmivel sem voltam
különb, mint egy pletykázó cseléd.
– De van itt még más is!
– Kicsoda?
– Sir Thomas és Lady Treslyn – Daisy olyan hangon,
olyan pillantással mondta ki a két nevet, hogy éreztem,
nem akárkikről van szó.
– Valóban? – kérdeztem bátorítóan.
– Igaz, Mrs. Polgrey szerint Sir Thomasnak jobbat tenne,
ha nem járna többé vendégségbe, hanem szépen feküdne
odahaza – folytatta Daisy.
– Miért? Beteg?
– Sosem lesz már hetvenéves, és a szíve is gyenge. Mrs.
Polgrey azt mondja, bármikor megállhat, még csak
erőltetni sem kell hozzá. Persze...
Daisy a mondatot elharapva rám kacsintott. Szerettem
volna megkérni, hogy folytassa, de méltóságomon alulinak
éreztem, úgyhogy erőt vettem magamon. Ez szemmel
láthatóan csalódást okozott neki; és bosszúsan kihúzta
magát.
– Ő bezzeg nem bánja – mondta.
– Kicsoda?
– Hát Lady Treslyn. Látnia kellene! Ilyen kivágott ruhát
hord – magyarázta lázasan Daisy, és rögtön mutatta is –, és

129
gyönyörű virágcsokor van a vállán. Gyönyörű szép, és csak
azt várja...
– Gondolom, nem olyan idős, mint a férje.
– Azt mondják, legalább negyven év van közöttük, de
úgy tesz, mintha ötven lenne. – Daisy huncutul elnevette
magát.
– Úgy látom, nem nagyon kedveled.
– Én? Nem hiányzik az neki. Van, aki kedvelje
helyettem is! – harsányan felkacagott, szűk ingvállba
szorított, telt keble erősen remegett, és miközben
hallgattam, elszégyelltem magam azon, hogy egy
szolgálóval pletykálok.
– Hozd azt a vizet, Daisy! – szóltam rá, hogy véget
vessek a kellemetlen helyzetnek.
Azonnal szót fogadott, és magamra hagyott. Pontosabb
elképzelésem volt arról, mi zajlik a szalonban, mint
amilyenekkel a beszélgetésünk előtt rendelkeztem.
Amíg kezet mostam, és kibontottam éjszakára a hajam,
azalatt is a vendégség körül jártak a gondolataim.
A zenészek Chopin-keringőt játszottak éppen; az
ismerős dallam magával ragadott, kimenekített nevelőnői
szobámból, és olyan vágyakat ébresztett bennem,
amelyekről tudtam, hogy sosem teljesülhetnek be. Kecses
szépség akartam lenni, akinek szalonokban a helye –
például olyanban, amilyen a házban is volt valahol –, bájos,

130
okos, képes arra, hogy szerelmet ébresszen abban az
emberben, akit magának választ.
Megriadtam gondolataim merészségétől, nem is
értettem, hogy juthatnak eszébe ilyenek egy egyszerű
nevelőnőnek.
Az ablakhoz mentem – már olyan régen volt ragyogó,
meleg idő, hogy biztosra vettem, hamarosan véget ér.
Jönnek helyette az őszi ködök, az erős délnyugati szél, és –
ahogy Tapperty fogalmazott – „megbánjuk, hogy a
világnak erre a részére kerültünk”.
Mélyen beszívtam a tenger illatát, hallgattam a Mellyn-
öblöt ostromló hullámok zaját.
Nem tudom, mennyi ideje álltam már ott, amikor
hirtelen fényt láttam a ház elsötétült szárnyának egyik
ablakában, és annyira megijedtem tőle, hogy libabőrös
lettem. Tudtam, hogy az ablak azé a helyiségé, amelybe
Alveán vitt lovaglóruhát választani – Alice öltözőszobájáé.
A redőnyét leeresztették, amit korábban nem vettem
észre, sőt, teljesen biztos voltam benne, hogy napközben
nem úgy volt, mert azóta, hogy megtudtam, kié volt a
szoba, minden igyekezetem dacára szokásommá vált, hogy
vessek rá egy pillantást, valahányszor kinézek az ablakon.
A redőny vékony anyagból készült, és ha gyengén is, de
áteresztette a fényt. Halvány volt, ahhoz azonban elég,
hogy biztos lehessek benne, nem képzelődöm, és azt is

131
megállapíthassam, hogy a fényforrás – lámpa, vagy gyertya
– mozog.
Döbbenten bámultam, és váratlanul egy alak redőnyre
vetülő árnyékát láttam. Nő volt az illető.
– Alice az – hallottam a figyelmeztetést, és kellett hozzá
néhány másodperc, hogy rájöjjek, én magam szólaltam
meg.
Álmodom, mondtam, ezúttal már magamban. Az egész
csak képzelődés.
Már majdnem sikerült meggyőznöm magam, amikor
újból felbukkant az árnyék.
Remegő kézzel markoltam az ablakpárkányt, figyeltem a
pislákoló fényt, és erős vágyat éreztem, hogy kiáltsak
Daisynek, Kittynek, vagy lélekszakadva Mrs. Polgreyhez
fussak.
Erőt vettem magamon, mert elképzeltem, milyen
ostobának néznének, és maradtam.
Egy idő után a fény kialudt.
Ottmaradtam az ablakban, és vártam, hogy ismét
felbukkanjon, de hiába.
A szalonban ismét Chopin-keringőt játszottak, és én ott
álltam, amíg le nem hült az idő annyira, hogy fázni
kezdjek.
Miután becsuktam az ablakot, lefeküdtem, de hosszú
ideig nem tudtam elaludni, és amikor mégis, azt álmodtam,
hogy egy nő lép a szobámba. Kék gallérú és kézelőjű

132
lovaglóruhát viselt, és azt mondta: – Nem voltam ott azon a
vonaton, Miss Leigh. Szeretné tudni, hol voltam? Keressen
meg, és akkor kiderül!
Álmomban is hallottam az öblöt verdeső hullámok
zúgását, és másnap reggel – már pirkadatkor felébredtem –
az első dolgom volt, hogy az ablakhoz sietve megnézzem a
szobát, amelyben valamivel több mint egy éve még Alice
lakott.
A redőnyök fel voltak húzva, tisztán láttam a kék
bársonyfüggönyöket.

133
 4.

Körülbelül egy héttel később találkoztam először Linda

Treslynnel.
Hat óra múlt öt perccel, Alveannel befejeztük az
olvasást, és lementünk az istállóba, megnézni Buttercupot,
mert gyanítottuk, hogy a délutáni lovaglás közben
meghúzódott az ina.
A lódoktor addigra már megvizsgálta, és borogatást tett
rá. Alvean őszintén elszomorodott, ami jólesett – mindig
örültem, valahányszor egyénisége szelídebb oldalát
mutatta.
– Ne féljen, Miss Alvean! – biztatta Joe Tapperty. –
Buttercup egy héten belül olyan egészséges lesz, mint volt.
Majd meglátja! Jim Bond tudja, mit csinál. Én mondom,
innentől egész a Land’s Endig nincs jobb lódoktor nála.
A vigasztalás eredményes volt, Alvean megnyugodott,
és én megígértem neki, hogy másnap kipróbálhatja Black
Prince-t.
Ettől egészen lázba jött, mivel tudta, hogy a
Buttercupnál jóval fiatalabb Black Prince alaposan próbára

134
fogja tenni a képességeit, és örömmel láttam, hogy
izgalmába csak egészen kevés félelem keveredik.
Az istállóból kilépve az órámra néztem.
– Mit szólnál egy kis sétához? – kérdeztem. – Még van
félóránk.
Meglepődésemre azt felelte, hogy örömmel velem tart,
és rögtön el is indultunk.
A fennsík, amelyen Mount Mellyn épült, körülbelül egy
mérföld széles lehetett. A tenger felé meredeken lejtett, de
cikcakkos ösvényeken viszonylag könnyen le lehetett jutni
a partra. A kertészek sokat dolgoztak, és ennek meg is volt
az eredménye, gyönyörűvé varázsolták a virágzó bokrokkal
teli parkot. A padok köré rózsalugasokat kerítettek, és azok
még ősszel is virultak, bódító illattal árasztva el a
környéket.
A lugasokból jól rá lehetett látni a tengerre, a ház déli
szárnya pedig a kert felől nézve igazán fenséges volt,
méltóságteljes, bevehetetlen erődként a sziklán trónoló
szürke gránittömb. Különös hangulatot árasztott, dacos
kihívással nézett nemcsak a tengerre, az egész világra.
Alveannel az egyik rózsalugas felé indultunk, és már
majdnem oda is értünk, amikor észrevettük, hogy foglalt,
ketten is vannak benne.
Alvean pillantotta meg őket először, én csak azután
néztem oda, hogy hallottam, amint élesen felszisszen.
Szorosan egymás mellett ültek. Az egészen sötét hajú nő

135
egyike volt a leggyönyörűbbeknek, akiket valaha láttam.
Határozott, tiszta vonásai voltak, és csillogó flitterekkel
teli, pókhálóvékony kendőt rakott a fejére. Mihelyt
ránéztem, azonnal a Szentivánéji álom jutott eszembe, és
úgy éreztem, Titániát látom annak ellenére, hogy korábban
mindig szőkének képzeltem. Az a fajta szépség volt, akire
nem lehet nem odafigyelni, mert ellenállhatatlanul vonzza
a tekintetet, mint mágnes a gombostűt. Akár akarja az
ember, akár nem, néznie kell, és csodálni. A nő a test
vonalát pontosan követő anyagból, valószínűleg sifonból
készült mályvaszínű ruhát viselt, amelyet nagy
gyémántbrossal tűzött meg a nyakán.
Connan szólalt meg először: – Nicsak, a lányom és a
nevelőnője! Kedvük, támadt egy kis sétára, Miss Leigh?
– Olyan szép az este, hogy nehéz neki ellenállni –
feleltem, és Alvean kezéért nyúltam, de udvariatlanul
elrántotta.
– Itt maradhatok veled és Lady Treslynnel, apa? –
kérdezte.
– Miss Leighvel indultál el – figyelmeztette Connan
TreMellyn. – Nem tartanád illetlenségnek, hogy magára
hagyd?
– De igen – válaszoltam a kislány helyett. – Gyere,
Alvean!
Connan a hölgyhöz fordult: – Nagy szerencse, hogy
megtaláltuk Miss Leigh-t. Egyszerűen... csodálatos!

136
 – Remélem, beváltja a hozzá fűzött reményeket, és nem
kell újból csalódnia, Connan – válaszolta Lady Treslyn.
Kellemetlenül éreztem magam, mintha lóként mustráltak
volna, megbeszélve érdemeimet és hiányosságaimat.
Biztosra vettem, hogy Connan tudja, mit érzek, és magában
mulat rajta. Voltak pillanatok, amikor egészen utálatos,
kiállhatatlan embernek tartottam.
– Azt hiszem, ideje visszamennünk – mondtam jeges
hangon. – Ennyi elég a levegőzésből. Gyere! – hívtam
Alveant, és a kezét erősen megmarkolva húzni kezdtem.
– De én maradni akarok! – tiltakozott. – Beszélgetni
szeretnék apával!
– Látod, hogy dolgom van. Majd máskor, gyermekem –
igyekezett elküldeni Connan.
– Nem! Most akarok beszélgetni... fontos!
– Annyira fontos nem lehet, hogy holnapig ne tudjon
várni.
– De igen. Most akarom... most... most... – Alvean
hangja hisztérikusan csengett. Még soha nem láttam
ennyire dacosan, magából kikelve szembeszállni az
apjával.
– Úgy látom, Alvean igen határozott egyéniség –
jegyezte meg halkan Lady Treslyn.
– Miss Leigh majd elintézi a dolgot – válaszolta hidegen
Connan TreMellyn.

137
 – Természetesen. A tökéletes nevelőnő... – Lady Treslyn
leplezetlen gúnnyal beszélt, és ez annyira felháborított,
hogy durván karon ragadtam Alveant, és visszarángattam
arra, amerről jöttünk.
Elkeseredetten szipogott ugyan, de egyetlen szót sem
szólt, amíg vissza nem értünk a házba.
Ott viszont kirobbant belőle az elkeseredés: – Gyűlölöm!
Tudja, Miss Leigh, hogy az új mamám akar lenni?
Nem válaszoltam, mert attól tartottam, hogy meghallja
valaki. Csak miután becsuktam magunk mögött Alvean
szobájának ajtaját, akkor válaszoltam a heves kijelentésre:
– Furcsa dolgot állítottál az előbb. Hogyan akarhatna a
mamád lenni, amikor férjnél van?
– A férje hamarosan meghal.
– Ezt meg honnan tudod?
– Mindenki mondja, hogy csak azt várják.
Megdöbbentett, hogy ilyen pletykák juthatnak Alvean
fülébe, és elhatároztam, hogy beszélek erről Mrs.
Polgreyvel. A személyzetnek óvatosnak kell lennie,
alaposan meggondolni, miket beszél a kislány előtt.
Daisytől hallotta vagy Kittytől... esetleg Joe Tappertytől
vagy a feleségétől?
– Állandóan itt van – folytatta Alvean. – Nem engedem,
hogy elfoglalja anya helyét! Senkinek sem engedem!

138
 – Olyasmi miatt hisztériázol, ami teljesen valószínűtlen
– figyelmeztettem. – Meg ne halljam többé ezt a butaságot!
Édesapádat alacsonyítod le vele.
A megjegyzés talált – alaposan elgondolkodott rajta.
Mennyire szereti az apját, gondoltam. Szegény kis Alvean,
szegény magányos gyermek!
Nem sokkal korábban még magamat sajnáltam, amint ott
álltam a gyönyörű kertben, és tűrnöm kéllett, hogy az a
gyönyörű nő mustrálgasson. „Igazságtalanság – mondtam
magamban felháborodottan. – Miért jut egyeseknek olyan
sok, másoknak pedig oly kevés? Vajon én is szép lennék
sifonban, gyémántokkal ékesítve? Talán nem annyira, mint
Lady Treslyn, de biztosan helyesebb, mint pamutban és
merinóban, türkizbrossal, amely a nagymamámé volt.”
A bánatom azonban, ahogy jött, el is múlt, és már csak
szegény kislányt sajnáltam.
Lefektettem Alveant, és rosszkedvűen visszavonultam a
szobámba. Connan TreMellynre és Lady Treslynre tudtam
csak gondolni, és egyfolytában azt kérdezgettem
magamtól, vajon ott vannak-e még a lugasban, és ha igen,
miről beszélgetnek! Feltételeztem, hogy magukról. A
flörtölésben zavartuk meg őket Alveannel. Megdöbbentett,
hogy a ház ura képes nemtelen kalandba bocsátkozni –
merthogy kétségtelenül annak tekintettem férjes asszonnyal
kikezdeni, aki hűséggel tartozik a férjének.

139
 Az ablakhoz mentem, és örültem, hogy nem lehet jól
rálátni belőle a kertre és a tengerre. Az ablakpárkányra
könyökölve mélyen beszívtam az este illatát. Még nem volt
egészen sötét, de a nap már régén lebukott a látóhatár
mögé, és egyre sűrűsödött a homály. Az ablakra
pillantottam, amelynek a redőnyén előző éjszaka egy alakot
láttam kirajzolódni.
A redőnyök fel voltak húzva, és tisztán láttam a szoba
kék függönyeit. A tekintetemet rájuk szögezve,
mozdulatlanul figyeltem őket. Nem tudom, mire
számítottam. Talán arra, hogy megjelenik egy arc, egy
hívogató kéz? Voltak időszakok, amikor őszintén ki tudtam
nevetni magamat ostoba fantáziálásomért, de a sűrűsödő
alkony nem tartozott közéjük.
Látva, hogy az egyik függöny megmozdul, azonnal
tudtam, hogy valaki van a szobában.
Különös hangulatban voltam aznap este. Talán a
váratlan találkozás tette Connan TreMellynnel és Lady
Treslynnel – nem tudom, máig nem elemeztem ki elég
alaposan akkori érzéseimet. Sértőnek, megalázónak
találtam, ami a lugasban történt, de kész voltam
megkockáztatni egy újabb, az előzőnél is nagyobb
megaláztatást hozó találkozást. Alice szobája a ház
számomra tiltott részében volt, a kertben azonban szabadon
sétálhattam, amikor éppen kedvem tartotta. Tudtam, ha
meglátnak, kellemetlen helyzetbe kerülhetek, de nem

140
törődtem vele. Minden gondolatomat Alice töltötte ki.
Néha annyira gyötört a vágy, hogy megtudjam, milyen
rejtély lappang a halála mögött, hogy bármire képes lettem
volna érte.
Kiosontam hát a szobámból, abból a szárnyból, ahol
laktam, és a képtáron át Alice öltözőszobájához mentem.
Halkan kopogtam, majd vadul dörömbölő szívvel be is
nyitottam.
Egy pillanatig úgy tetszett, hogy a szoba üres, de aztán
észrevettem, hogy a függöny megmozdult. Valaki rejtőzött
mögötte.
– Ki van ott? – kérdeztem, és meglepődtem azon, hogy a
hangom alig remegett, nem árulta el, milyen izgatott
vagyok.
Választ nem kaptam – bárki volt is a függöny mögött,
nagyon szerette volna megőrizni az inkognitóját.
Határozott léptekkel átszeltem a szobát, félrerántottam a
függönyt, és megpillantottam Gillyt.
Egy szót sem szólt, de a szemhéja remegése elárulta,
hogy nagyon meg van ijedve. Feléje nyújtottam a kezem,
de riadtan hátrébb húzódott.
– Semmi baj, Gilly – mondtam szelíden. – Nem akarlak
bántani.
Erre sem válaszolt. Tekintetét mögém szögezte, mintha
onnan várt volna segítséget, és bennem az a kellemetlen
érzés támadt, hogy lát valamit vagy valakit, amit én nem.

141
 – Gilly, ugye tudod, hogy nem lenne szabad itt lenned? –
kérdeztem, mire még távolabb húzódott.
Megismételtem a kérdést, és akkor már bólintott, rögtön
utána pedig hevesen megrázta a fejét.
– Elviszlek magamhoz, és beszélgetünk egy kicsit –
mondtam.
Amikor átkaroltam, éreztem, hogy egész testében remeg.
Az ajtó felé húztam, de csak vonakodva engedelmeskedett,
a küszöb előtt pedig megállt, hátranézett, és teljesen
váratlanul felkiáltott: – Asszonyom... jöjjön vissza,
asszonyom! Siessen!
Határozottan megfogtam, kivezettem a szobából, és
majdhogynem erőszakkal rángatva a szobámba vittem.
Becsuktam az ajtót, és hogy véletlenül se szökhessen el,
nekivetettem a hátam. Tehetetlenül állt előttem, nem szólt,
csak az ajka remegett.
– Gilly – kezdtem –, szeretném, ha megértenéd, hogy
nem foglak bántani. Azt akarom, hogy barátok legyünk. –
Üres tekintetéből láttam, hogy értelmes szóval,
rábeszéléssel semmire sem megyek, úgyhogy mély
lélegzetet vettem, és megeresztettem egy lövést vaktában: –
A barátod akarok lenni, úgy, mint Mrs. TreMellyn.
Összerándult, a tekintete is élénkebbé vált, én pedig
gazdagabb lettem egy felismeréssel, azzal, hogy Alice
kedvesen bánt a szegény, mindenki által lenézett és
félrelökött gyerekkel.

142
 – Mrs. TreMellynt kerested? – kérdeztem.
Némán bólintott.
Annyira szánalmasnak látszott, ahogy ott állt előttem,
hogy a természetemtől idegen gesztusra szántam el magam
– letérdeltem elé, és magamhoz öleltem úgy, hogy az
arcunk összeért.
– Nem találod meg soha, Gilly! – mondtam halkan,
megnyugtatón. – Meghalt. Nincs értelme keresni.
Gilly bólintott, de nem tudtam eldönteni, hogy az
egyetértését akarta-e kifejezni, vagy azt, hogy tovább
keresi Mrs. TreMellynt, mert hisz abban, hogy előbb-utóbb
megtalálja.
– Az a legokosabb, ha elfelejtjük – folytattam.
A sápadt szemhéjak bezáródtak, elrejtették előlem a
tekintetét.
– Legyünk barátok! Én nagyon szeretném, és azt hiszem,
neked is jobb lenne. Nem lennél olyan magányos.
Megrázta ugyan a fejét, de rám nézett, és a tekintete már
nem volt üres, mint korábban, sőt, a remegése is megszűnt,
amiből arra következtettem, hogy már nem fél.
Aztán hirtelen kiszakította magát az ölelésemből, és az
ajtó felé iramodott. Nem követtem, és amikor felrántotta az
ajtót, és visszanézett, halvány mosolyt láttam az arcán. Egy
pillanattal később már ott sem volt.
Hagytam, hadd menjen. Úgy éreztem, sikerült közelebb
kerülnöm hozzá, már nem fél tőlem.

143
 Alice jutott eszembe, aki kedvesen bánt szegény kis
Gillyvel. Még mindig sok volt körülötte a rejtély, de úgy
éreztem, sikerült pontosítanom a róla alkotott képet.
Az ablakhoz mentem, az L másik szárában lévő
szobájára néztem, és a redőnyön kirajzolódó árnyékra
gondoltam.
Az, hogy Gillyt a szobában találtam, semmit sem
magyarázott meg, mivel az árnyék nem gyerektől, hanem
felnőtt nőtől származott.
Gilly Alice szobájában rejtőzött ugyan, de az árnyék,
amelyet a redőnyre vetülni láttam, nem az övé volt.

Másnap Mrs. Polgrey kedvesen meghívott teázni, és én

készséggel elfogadtam.
– Mrs. Polgrey – kezdtem, amikor délután
összefutottunk –, szeretném, ha megbeszélnénk valamit,
ami számomra igen fontos.
Büszkén, elégedetten mosolygott, amiből azt a
következtetést szűrtem le, hogy az a nevelőnő, aki tanácsért
folyamodik hozzá, számára maga a megtestesült tökély.
– Van egy szabad órám, örömmel megosztom magával,
és a legfinomabb Earl Greyemet is – felelte.
Kitöltötte a teát, és miközben belekortyolt, ellágyultan,
már-már szeretetteljesen nézett rám.
– Mondja, Miss Leigh! – biztatott. – Halljam, mi a
kívánsága.

144
 – Őszintén szólva kissé zavarban vagyok – feleltem,
miközben megkavartam a teám. – Alvean egyik
megjegyzése miatt. Úgy látszik, mindenféle pletykát hall,
ami csöppet sem használ az ilyen korú gyereknek.
– És másnak sem – válaszolta jó adag képmutatással
Mrs. Polgrey.
Elmeséltem neki, hogyan botlottunk bele véletlenül, séta
közben a ház urába, és Lady Treslynbe. – Ezután tette
Alvean azt a zavaró kijelentést – folytattam. – Lady
Treslyn arra számít, mondta, hogy egy napon az anyja lesz.
Mrs. Polgrey először csak a fejét csóválta, majd
megkérdezte: – Nem kér egy kanál whiskyt a teájába,
kisasszony? Úgy felfrissíti az embert, mint semmi egyéb.
Nem volt kedvem a whiskyhez, de láttam, hogy Mrs.
Polgreynek igen, és csalódott lenne, ha visszautasítanám a
kínálást. Igent mondtam hát, de a lelkére kötöttem, hogy
valóban csak egy teáskanálnyit adjon.
A faliszekrényhez lépett, elővette az üveget, és még a
teánál is nagyobb műgonddal, odafigyeléssel mérte ki az
italt. Csöndben figyeltem, és közben önkéntelenül is arra
gondoltam, milyen egyéb kincseket tartogat még abban a
szekrényben.
Attól, hogy hagytam megbolondítani a teámat,
olyanokká váltunk, mint két összeesküvő, és ezt szemmel
láthatóan élvezte.

145
 – Attól tartok, kisasszony, hogy meg fog döbbenni azon,
amit mondok – kezdte.
– Felkészültem. Mondja nyugodtan! – biztattam.
– Nos, Sir Thomas Treslyn igen idős ember. Néhány éve
vette el csupán a jelenlegi feleségét, aki korábban
színésznő volt, többek szerint Londonban. Meg kell, hogy
mondjam, mindenkit nagyon váratlanul ért az eset. Sir
Thomas egy alkalommal elutazott, és házas emberként tért
haza. A szomszédoknak még a lélegzetük is elállt, amikor
megtudták.
– Elhiszem – feleltem.
– Vannak, akik szentül állítják, hogy nincs szebb nő a
feleségénél egész Angliában.
– Ezt is könnyen el tudom képzelni.
– A szépségnek pedig nehéz ellenállni – folytatta Mrs.
Polgrey.
– Igen, bár végső soron nem más, mint külső máz.
– A férfiak pedig többnyire bolondok. Az úrnak is
megvannak a maga gyengeségei – vallotta be Mrs. Polgrey.
– Megértem, hogy pletykálnak róluk, de nagyon
szeretném, ha ezek a pletykák nem jutnának el Alveanhoz.
– Tökéletesen igaza van, kisasszony, de a pletykát nehéz
megállítani, és annak a kislánynak olyan a hallása, mint az
üregi nyúlnak.
– Gondolja, hogy Daisy és Kitty fecsegett? – kérdeztem.

146
 Mrs Polgrey közelebb hajolt, és tisztán éreztem a
leheletén a whiskyszagot – meglepődtem, és rögtön azt
kérdeztem magamtól, hogy vajon az enyémen is érződik-e.
– Mindenki fecseg, kisasszony – felelte.
– Értem.
– Olyan is akad, aki szerint türelmetlenebbek annál,
semhogy megvárnák az egyházi áldást.
– El tudom képzelni.
Rettenetesen éreztem magam, gyűlöltem az egész
szituációt. Szennyesnek éreztem, megalázónak, végtelenül
károsnak egy olyan érzékeny gyerek számára, mint Alvean.
– Az úrnak meglehetősen heves a természete, és kedveli
a nőket – folytatta Mrs. Polgrey.
– Gondolja...?
Komoran bólintott. – Ha Sir Thomas meghal, új úrnője
lesz a háznak – felelte. – Már csak azt kell kivárniuk. Mrs.
TreMellyn... nos... ő már elment, vele nincs gond.
Nem akartam föltenni az önkéntelenül is számra toluló
kérdést, de valamilyen belső, zabolátlan erő
rákényszerített: – Így volt akkor is... amikor még élt Mrs.
TreMellyn?
Mrs. Polgrey bólintott. – Az úr gyakran járt hozzá,
csaknem attól fogva, hogy ideérkezett. Néha éjszakánként
kilovagol, és reggelig nem látjuk. De hát ő az úr, nem
szólhat bele senki abba, mit és miért csinál. Nekünk csak
annyi a dolgunk, hogy főzzünk rá, takarítsunk, vezessük a

147
házat, tanítsuk a gyerekét... kinek mi jut. És ezzel vége,
nem érdemes tovább beszélni róla.
– Úgy gondolja tehát, hogy Alvean csak azt ismételte
meg, amit mindenki tud? Lady Treslyn lesz az új mamája,
ha Sir Thomas meghal? – kérdeztem.
– Akadnak olyanok, akik nagyon valószínűnek tartják,
és olyanok is, akik kifejezetten örülnének neki. Őladysége
nem tartozik azok közé, akik gyakran beleszólnak a
személyzet munkájába. Különben is jobb az ilyen dolgot
rendbe tenni. – Mrs. Polgrey ájtatos arccal fejezte be az
eszmefuttatást: – Jobban szeretek olyan helyen szolgálni,
ahol a ház ura törvényes házasságban él. Mások is így
vannak ezzel.
– Nem lehetne figyelmeztetni a lányokat, hogy legyenek
óvatosabbak, és ne beszéljenek Alvean előtt ezekről a
dolgokról?
– Annyit érne, mint azt mondani a kakukknak, hogy
tavasszal ne énekeljen. Püfölhetném őket, amíg elkopik a
kezem, akkor is pletykálnának. Nem tehetnek róla, benne
van a vérükben. Elküldeni is fölösleges őket, jobbakat
úgysem kapok. Manapság...
Együtt érzőn bólogattam, és közben Alice járt az
eszemben, aki látta a férje és Lady Treslyn közötti
viszonyt. Nem csoda, hogyha kész volt megszökni Geoffry
Nansellockkal.

148
 Szegény Alice! Mennyit szenvedhetett a férjétől,
gondoltam.
Mrs. Polgrey olyan jó hangulatban volt, hogy úgy
éreztem, egyéb, engem érdeklő témákra is kiterjeszthetem
a beszélgetést.
– Nem gondolt még arra, hogy meg kellene tanítani írni-
olvasni Gillyt? – kérdeztem.
– Fölösleges időpocsékolás lenne – felelte. – Sajnos,
Gillynél nincs minden rendben – tette hozzá, és beszédesen
a homlokához nyúlt.
– Sokat énekel. Ha dalokat meg tud tanulni, akkor
egészen biztosan mást is.
– Furcsa kis teremtmény szegénykém. Nyilván attól lett
ilyen, ahogy született. Még nem beszéltem róla, de
gondolom, hallott az én Jenniferemről. – Mrs. Polgrey
hangja érzelmessé vált, bennem pedig önkéntelenül
fölmerült a kérdés, vajon mennyi szerepe van ebben a
whiskynek, és hány kanállal fogyaszt el egy nap? – Néha
úgy érzem, Gillyflower el van átkozva. Nem akartuk;
tehetetlen kis jószág volt... csak kéthónapos... amikor
Jennifer elment. Két nappal később egy hullám vetette ki a
partra. A Mellyn-öbölben találták meg.
– Nagyon sajnálom – mondtam halkan.
Mrs. Polgrey megrázta magát, hogy szabaduljon
érzelmeitől. – Ő elment, de Gilly itt maradt. Kezdettől
fogva furcsa volt.

149
 – Talán érezte a közelgő tragédiát – találgattam.
Mrs. Polgrey keserűen nézett rám. – Mindent megtettünk
érte Mr. Polgreyvel. Ő még a csillagokat is lehozta volna
neki az égről.
– Mikor vette észre, hogy Gilly nem olyan, mint más
gyerek?
– Ha jól emlékszem, úgy négyéves korában – válaszolta
Mrs. Polgrey.
– Hány éve annak?
– Körülbelül négy.
– Nagyjából annyi idős, mint Alvean – mondtam a
számokat összeadva –, de sokkal fiatalabbnak látszik.
– Pár hónappal Miss Alvean után született. Időnként
együtt játszottak... hasonló korúak, meg közel is voltak
egymáshoz... Aztán jött Gilly balesete... mikor is... nem
sokkal négyéves kora előtt.
– Milyen baleset?
– A kocsibehajtó mellett játszott, nem messze a
kapusbódétól – mesélte Mrs. Polgrey. – Az úrnő éppen
hazafelé jött a lovaglásból – nagyon szeretett, és remekül
tudott is lovagolni. Gilly a bokrok közül ugrott ki elé, a ló
fellökte, és a fejére esett. Isteni szerencse, hogy nem halt
meg.
– Szegény Gilly!
– Az úrnő magát okolta a balesetért, pedig nem ő volt a
hibás. Gillynek kellett volna jobban vigyáznia. Elégszer

150
megmondtuk neki, hogy nézzen körül, mielőtt kiszalad az
útra, de elfelejtette, mert épp egy lepkét kergetett. Mindig
imádta a madarakat, virágokat, bogarakat és hasonlókat. Az
úrnő a baleset után sokat foglalkozott vele, Gilly pedig, ha
csak tehette, mindenhová követte, és nagyon megsiratta,
amikor meghalt.
– Értem.
Mrs. Polgrey újabb csésze teát töltött magának, és tőlem
is megkérdezte, kérek-e. Elhárítottam a kínálást, és
csöndben figyeltem, amint adott egy kanál whiskyt a
teához. – Gilly bűnben fogant – folytatta.– Nem volt joga
megszületni. Úgy tetszik, az Úr most rajta áll bosszút,
hiszen meg is van írva, hogy az apák bűneiért a
gyermekeiknek kell lakolniuk.
Dühös indulat kerített hatalmába, felháborított az
ostobasága. A legszívesebben arcul csaptam volna, hogy
megbüntessem, mert képes nyugodtan a teáját iszogatni, és
Isten büntetésének betudni unokája baját.
Elképesztett az a tudatlanság, amellyel azok az emberek
figyelmen kívül hagyták a balesetet, és Gilly furcsaságát a
bosszúálló Istentől származó, szülei bűnéért kirótt
igazságos büntetésnek tekintették.
Nem szóltam azonban semmit, mert úgy éreztem,
különös erők ellen kell küzdenem egy különös házban, és
ahhoz, hogy sikert arassak, minden szövetségesre
szükségem volt.

151
 Szerettem volna megérteni Gillyt, és megnyugtatni
Alveant. Meglepődtem, mert ráébredtem arra, amit
korábban nem is sejtettem, hogy milyen fontosak
számomra a gyerekek. De nem ez volt az egyetlen
felfedezésem – Mount Mellynbe érkezésem óta elég sok
váratlan dolgot megtudtam magamról.
Volt még egy oka annak, hogy a két kislányra akartam
összpontosítani: reméltem, ez majd segít abban, hogy ne
gondoljak annyit Connan TreMellynre és Lady Treslynre.
Valahányszor eszembe jutottak, elfogott az indulat,
amelyet akkor még undornak neveztem.
Ültem hát Mrs. Polgrey szobájában, hallgattam, miket
mond, és semmit nem árultam el neki a gondolataimból.

Lázas izgalom kerített hatalmába mindenkit – bál készült,

az első Alice halála óta, és vagy egy hétig másról nem is
lehetett hallani. Alveant nagy nehezen tudtam csak rávenni
a tanulásra, Kitty és Daisy pedig úgy örült, hogy majd
kiugrott a bőréből. Számtalanszor előfordult, hogy
összekapaszkodtak, és boldogan dudorászva gyakorolták a
keringőt.
A kertészeknek sok dolguk volt – üvegházban nevelt
virágokkal kellett feldíszíteniük a báltermet, és nagyon
izgultak, hogy a dekoráció szépen sikerüljön. Mindenfelé
meghívókat küldtek szét a környékbelieknek.

152
 – Nem értem, miért vagy olyan izgatott – mondtam
egyik nap Alveannek. – Se te, se én nem veszünk részt a
bálon.
– Amikor anya még élt, sok bál volt nálunk – válaszolta
álmodozón. – Szeretett bálozni, és nagyon szépen táncolt.
Mindig bejött hozzám, megmutatni a ruháját. Gyönyörű
volt. Bevitt a napos szobába, leültetett egy függöny mögé,
és a kémlelőnyíláson keresztül figyelhettem, mi történik
odalent.
– Kémlelőnyíláson keresztül? – kérdeztem.
– Persze, maga nem tudja. – Alvean diadalmasan nézett
rám, nagyon tetszett neki, hogy van valami, amit a
nevelőnője sem tud, aki pedig gyakran megrója
tudatlanságáért.
– Sok dolog van ebben a házban, amit nem ismerek –
válaszoltam élesen. – Egy harmadát ha láttam.
– Ez igaz – értett egyet velem. – A napos szobában sem
járt. Sok kémlelőnyílás van nálunk. Nagy házakban
gyakran előfordulnak, még Mount Widdenben is van egy.
Anya mesélte, hogy azért csinálták őket, mert valamikor a
nők nem lakomázhattak együtt a férfiakkal, de legalább
látni szerették volna a mulatozást. Odaültek hát ezekhez a
nyílásokhoz, és figyelték, mit csinálnak az urak. A
kápolnában is van egy – úgy nevezzük, hogy „a leprás
szeme”. A leprásokat régen nem engedték be a kápolnába,
csak azon keresztül nézhették az istentiszteletet. Ha

153
megkezdődik a bál, felmegyek a napos szobába, és onnan
nézem a termet. Jöjjön maga is, kisasszony! Kérem!
– Majd meglátjuk – feleltem.
A bál napján is megtartottuk a szokásos lovaglóleckét és
Alvean Buttercup helyett Black Prince-en lovagolt.
Amikor először megláttam annak a lónak a hátán,
nyugtalanság fogott el, de erőt vettem magamon, arra
gondoltam, hogy ha igazi lovast akarok nevelni belőle,
előbb-utóbb túl kell jutnia a Buttercuppal elérhető szinten.
Ha kipróbálja Prince-t, és sikerül, megnő az önbizalma, és
valószínűleg hallani sem akar többé Buttercupról.
Az első néhány óra egészen jól sikerült. Prince
csodálatosan viselkedett, és Alvean is felbátorodott.
Egyikünknek sem volt már kétsége afelől, hogy a
novemberi lovasversenynek legalább egy számában
érdemes lesz elindulnia.
Ez a nap azonban nem volt szerencsés. Gyanítom, hogy
Alvean többet gondolt a bálra, mint a lovaglásra. Még
mindig távolságtartó volt velem szemben, leszámítva a
lovaglóleckéket, amelyek közben – furcsa módon – a
legjobb barátnők voltunk. Mihelyt azonban levetettük a
lovaglóruhát, azonnal visszaállt köztünk a régi kapcsolat.
Próbáltam változtatni ezen, de hiába erőlködtem, nem
sikerült.
A foglalkozás felénél tartottunk, amikor Prince
váratlanul vágtába kezdett. Addig a könnyű galoppot is

154
csak úgy engedélyeztem Alveannek, ha vezetőszáron
tartottam a lovát. Egyrészt nem volt olyan nagy a mező,
hogy szabadon neki lehessen ereszteni, másrészt, mielőtt
nagyobb szabadságot engedtem volna neki, meg akartam
bizonyosodni arról, hogy tökéletesen uralja az állatot.
Semmi baj nem lett volna, ha Alvean nem veszíti el a
fejét, és eszébe jut, amire tanítottam. Amikor azonban
Prince nekilódult, rémülten felsikoltott, és a félelme
azonnal ráragadt a már amúgy is ijedt lóra.
Az egész pillanatok alatt játszódott le, mert mihelyt a
vágta megkezdődött, azonnal utánuk vetettem magam, és
sikerült is elkapnom Prince kantárját még a sövény előtt.
Ha nem teszem, biztosan megpróbálja átugrani, és Alvean
csúnyát eshetett volna. A félelem megsokszorozta erőmet,
megmarkoltam a kantárt, és visszarántottam Prince-t, még
mielőtt nekirugaszkodhatott volna. Megállítottam, és a
halottsápadt, félelemtől remegő Alvean sietve lecsúszott a
nyeregből.
– Semmi baj – mondtam. – Nem figyeltél oda eléggé.
Még nem vagy olyan gyakorlott lovas, hogy akár egy
pillanatra is elfeledkezhess arról, amit csinálsz.
Tudtam, hogy csak így szabad bánnom vele. Bármilyen
nagy volt is a megrázkódtatás, ráparancsoltam, hogy üljön
vissza Prince-re. Nem beszéltük meg ugyan, de biztos
voltam abban, hogy egy hasonló incidens váltotta ki belőle
a lovak iránti irtózatot. Fáradságos munkával ugyan, de

155
sikerült legyőznöm ezt a félelmet, és eszem ágában sem
volt megengedni, hogy visszatérjen.
Engedelmeskedett, még ha vonakodva is. Mire
befejeztük a lovaglóleckét, már szinte nem is emlékezett a
történtekre, és biztos voltam, hogy másnap alig várja,
mikor pattanhat újból nyeregbe. Végső soron tehát mégsem
sikerült olyan rosszul az a nap – megnövelte bennem a
hitet, hogy sikerül, amit elterveztem, jó lovast fogok
nevelni Alveanből.
Már magunk mögött hagytuk a gyakorlópályát, amikor
váratlanul harsány kacagásban tört ki.
– Mi az? – kérdeztem hátranézve, mivel valamivel előtte
jártam.
– Jaj, kisasszony! – kiáltotta vidáman. – Felhasadt!
– Tessék?
– A ruhája, a hóna alatt. Jaj... egyre rosszabb!
Odanyúltam, de még célba sem ért a kezem, már tudtam,
mi történt. A lovaglóruha mindig szűk volt kicsit, és a
heves mozdulattól, amellyel megakadályoztam, hogy
Alvean fölbukjon, az ujj varrása felszakadt.
Nagyon elkeseredett arcot vághattam, mert Alvean
azonnal vigasztalni kezdett: – Ne törődjön vele,
kisasszony! Keresünk másikat. Sok ruha van még ott, ahol
ezt találtuk. Tudom.
Végig mulatott rajtam titokban, amíg haza nem
érkeztünk. Még sosem láttam olyan jókedvűnek, és nem

156
igazán örültem annak, hogy szorult helyzetem teszi annyira
vidámmá. Még a nemrég átélt súlyos veszélyt is
elfelejtette.

Sorra érkeztek a vendégek, és bármennyire szerettem

volna, nem tudtam megállni, hogy ne leselkedjek utánuk az
ablakomból. A kocsibehajtót fokozatosan megtöltötték a
hintók, a ruhák pedig, amelyeket a hölgyeken láttam, olyan
iriggyé tettek, hogy a lélegzetem is elállt tőle.
A bált a díszteremben tartották, amelyet aznap sikerült
meglesnem. Korábban csak egyszer láttam, érkezésemkor –
Mrs. Polgrey ott kezdte a ház bemutatását –, de azóta nem
jártam ott, mert mindig a hátsó lépcsőt használtam. Kitty
volt az, aki addig rágta a fülemet, míg – csak hogy
szabaduljak tőle – be nem adtam a derekam. –
Csodálatosan néz ki, kisasszony! – áradozott. – Mr.
Polgrey olyan büszkén mászkál, mint a kutya, amelyiknek
két farka van. A derekunkat is letörné, ha bármi baja esne a
dísznövényeinek.
Igaza volt, ritkán láttam ahhoz foghatóan szépet. A
szarufákat zöld levelekkel díszítették, de úgy, hogy alig
látszottak. – Ősrégi cornwalli szokás – mesélte Kitty. –
Különösen májusban. Nem érdekes, hogy szeptember van,
akkor is szép. Remélem, most, hogy a gyászév letelt,
lesznek még bálok. Hogyne lennének! Nem lehet állandóan

157
gyászolni. Nézze! Nem olyan, mintha májusban lennénk?
Eltelt egy év, kezdődik az új!
Az üvegházban, dézsákban nevelt virágzó cserjéken,
bokrokon, és a magas, karcsú kandeláberekbe állított zöld
gyertyákon végignézve csak azt tudtam mondani, hogy Mr.
Polgrey és a kertészei alaposan kitettek magukért.
Elképzeltem, milyen csodálatos látvány lesz, ha
meggyújtják a gyertyákat, és az elegáns, gyöngyökkel,
gyémántokkal ékesített, vidáman táncoló vendégsereg
benépesíti a termet.
Mit nem adtam volna érte, ha én is ott lehetek! Kitty –
képzelt partnere karján hajladozva – elindult, hogy
körbetáncolja a termet. Tökéletesen felszabadult volt,
vidám.
Nem volna szabad itt tartózkodnom, és így viselkednem,
vágott belém hirtelen a gondolat. Illetlenség! Ugyanolyan
vagyok, mint Kitty!
Megfordultam, és gombóccal a torkomban kirohantam a
teremből.
Aznap kettesben vacsoráztunk Alveannel. Apját
lekötötték a vendégek, úgyhogy a szokásos, a kis
ebédlőben elfogyasztott közös vacsorájuk ezúttal elmaradt.
– Kisasszony – fordult hozzám –, beraktam az új
lovaglóruhát a szekrényébe.
– Köszönöm – feleltem. – Nagyon figyelmes vagy.

158
 – Muszáj! Ebben mégsem lovagolhat! – kiáltott fel, és
levendulaszínű ruhámra mutatott.
Szóval csak azért törődött velem, nehogy egyetlen
lovaglóleckét is elmulasszak! Kitalálhattam volna.
Alighogy ezt végiggondoltam, rögtön megkérdeztem
magamtól, nem viselkedem-e ostobán. Miért várok többet
az emberektől annál, amit önként adni tudnak. Alvean
számára tulajdonképpen csak annyiban léteztem,
amennyiben hozzá tudtam segíteni ahhoz, amire vágyott.
Úgy éreztem, nekem is jobb, ha ezt egyszer és mindenkorra
megjegyzem.
Utálkozva néztem végig magamon. Az egyszerű,
levendulaszín pamutruha volt a kedvencem a kettő közül,
amelyeket Adelaide néni szabója azután varrt számomra,
hogy megkaptam a Mount Mellyn-i állást. A másik szürke
volt – előnytelenebb színt elképzelni sem tudtam volna
magamnak –, és úgy éreztem, a levendulaszínűben kevésbé
vagyok merev, nevelőnőszerű. Először nem értettem, miért
hat olyan szánalmasnak magasan, nyakban záródó felső
részével, krémszínű csipkegallérjával és kézélőjével, de
hamar megtaláltam rá a magyarázatot, amikor Connan
TreMellyn vendégeinek öltözékével hasonlítottam össze.
– Siessen, kisasszony! – szólt rám izgatottan Alvean. –
Megyünk a napos szobába.
– Meg kellene kérdezni édesapád... – próbáltam
tiltakozni, de a szavamba vágott.

159
 – Mindenki tudja, hogy onnan leskelődöm. Anya néha
még fel is integetett. – Alvean egy pillanatra összeráncolta
a homlokát. – Ma este – folyatta olyan hangon, mintha
magában beszélne – elképzelem, hogy mégis ott van... a
vendégek között táncol. Kisasszony! Hisz abban, hogy a
halottak visszajárnak?
– Micsoda kérdés! Természetesen nem.
– Ezek szerint nem hisz a szellemekben. Mások igen, és
megesküsznek rá, hogy már látták is őket. Gondolja, hogy
hazudnak?
– Azt gondolom, hogy aki ilyesmit mond, az saját
képzeletének az áldozata.
– Akkor is azt fogom képzelni – folytatta álmodozón
Alvean –, hogy ott van... és táncol. Ha elég erősen
gondolok rá, talán látom is. Talán sikerül a képzeletem
áldozatának lennem.
Kényelmetlenül éreztem magam, és nem válaszoltam.
– Ha visszajárna – fűzte tovább a szót Alvean –, biztosan
eljönne a bálra, mert imádott táncolni. – Rám nézett, és
enyhén összerázkódott, mintha csak akkor vett volna észre.
– Kisasszony – mondta –, ha nem jön velem, az sem baj.
– Megyek.
– Akkor gyerünk!
– Csak előbb befejezzük a vacsorát – módosítottam
kicsit előbbi válaszomon.

160
 Lenyűgözően hatottak rám a ház méretei, miközben
követtem Alveant a képtárba, föl egy hosszú lépcsőn,
elhaladva számtalan hálószoba előtt, abba a helyiségbe,
amelyet ő napos szobának nevezett. Elég volt fölfelé
néznem, és meglátni az üvegtetőt, hogy rájöjjek, miért
kapta ezt a különös nevet. Elképzeltem, milyen lehet ott
nyáron, napközben, és arra a megállapításra jutottam, hogy
szinte elviselhetetlen.
A falakat elegáns, a Nagy Lázadás és a Restauráció
jeleneteit ábrázoló kárpitok borították. Látni lehetett rajtuk
az első Károly kivégzését, a másodikat, amint egy tölgyfa
lombjai közt megbújva az alatta elvonuló „kerekfejűeket”
figyeli, Angliába érkezését, a koronázást, és azt, ahogy
megszemlél egy hajógyárat.
– Ne törődjön velük! – szólt rám Alvean, látva, hogy
elmerülök a textilképek csodálatában. – Anya nagyon
szerette ezt a helyet, gyakran jött ide. Azt mondta, innen
minden látni. Két kémlelőnyílás is van itt. Jöjjön már,
kisasszony! Nézze!
A szekretert, a kerevetet, és az aranyfüsttel díszített,
dúsan faragott támlájú karosszékeket figyeltem, és
elképzeltem, amint ott ül és a lányának mesél – a halott
Alice-t, aki napról napra egyre élőbbnek, valóságosabbnak
tetszett a számomra.
A hosszú szoba mindkét végén magas,
brokátfüggönyökkel takart ablakok voltak. Ugyanaz a

161
brokátszövet borította az ajtókat is, amelyekből négy volt –
egy, amin bementünk, egy másik a szoba legtávolabbi
végén, és egy-egy a hosszanti falakon. Ez utóbbi kettőt
illetően tévedtem.
Alvean eltűnt az egyik függöny mögött, fojtott hangon
szólt, hogy menjek utána, és kérésének eleget téve egy fali
fűlkében találtam magam. A falon csillag alakú nyílás volt,
elég nagy, de annyi díszítés közé rejtve, hogy csak az
vehette észre, aki eleve tudta, mit keres.
Odahajoltam, és a házi kápolnát láttam, pontosabban az
egyik oldalát, a kis oltárral és néhány padsorral.
– Anya mesélte el, hogy aki annyira beteg volt, hogy
már nem tudott lemenni, az innen nézte a szertartásokat –
magyarázta Alvean. – Akkoriban minden úri háznak külön
papja volt. Ezt nem anya mondta – ő nem sokat tudott a
ház történetéről –, hanem Miss Jansen. Szerelmes volt a
régi házakba. Gyakran feljött ide egymaga, csak azért,
hogy kinézzen ezeken a nyílásokon. A kápolnát is nagyon
szerette.
– Gondolom, szomorú voltál, miután elment.
– Igen. A másik nyílás szemben van. Azon keresztül
egyenesen a bálterembe látni – mondta Alvean, és
félrerántotta a szemközti függönyt, amely mögött egy
ugyanolyan, csillag alakú nyílás volt, mint az első.
Lenéztem a teremre, és a lélegzetem is elakadt a
fenséges látványtól. A végében lévő emelvényt a zenekar

162
foglalta el, a vendégek pedig – még nem kezdődött el a
tánc – párban vagy kisebb csoportokban állva beszélgettek.
Sokan voltak, és egybemosódott beszédük moraját jól
lehetett hallani a napos szobában is. Alveannek is elakadt a
lélegzete, a tekintete tágra nyílt, fürkészővé vált... de olyan
módon, hogy megborzongtam tőle. Valóban hitte vajon,
hogy Alice, ha meghallja a zenét, kikel a sírból, mert
imádott táncolni?
Erős vágyat éreztem, hogy átkaroljam, és magamhoz
húzzam. Szegény, anyátlan gyermek!, gondoltam. Szegény,
riadt kis teremtés!
Természetesen uralkodtam magamon, és nem értem
hozzá. Tisztában voltam vele, hogy Alvean nem kér az
együttérzésemből.
Láttam, hogy Connan TreMellyn mélyen elmerül a
beszélgetésben Celestine Nansellockkal, és Peter is velük
van. Ő az egyik legjóképűbb férfi, akivel valaha
találkoztam, mondtam magamban, Connan viszont egész
biztosan a legelegánsabb. A díszes vendégseregből nagyon
kevés embernek volt ismerős az arca, de Lady Treslynt
természetesen azonnal megismertem. Még abból a
kifinomult, elegáns társaságból is kiemelkedett. Dúsan
redőzött ruháját tömérdek, pókhálóvékony sifonból varrták.
Elég hétköznapi színe volt, lángvörös, de azon kevesek
közé tartozott, akik még ezt is megengedhették maguknak.
Ha szándékosan, józan számításból választotta, jól döntött,

163
mert az összhatás olyan lett, hogy nem lehetett nem
odafigyelni rá. Fekete haja éles kontrasztot alkotott a ruha
harsány vörösével, és a kettő között hófehéren villogott
telt, tökéletes formájú keble, válla. Gyémánttiarát viselt, és
a ruhája is csillogott az ékkövektől.
Alvean ugyanúgy rögtön felfigyelt rá, mint én, és
rosszallóan összevonta a szemöldökét.
– Itt van – mondta fojtott hangon, szinte csak magának.
– A férje is? – kérdeztem.
– Igen. Az a kis öregember, aki Penlands ezredessel
beszélget.
– És ő melyik?
Alvean megmutatta az ezredest, aki mellett egy hajlott
hátú, ősz, ráncos arcú öregember állt. Hihetetlennek
tetszett, hogy annak az élettől kicsattanó, szemkápráztatóan
szép nőnek a férje.
– Figyeljen! – súgta Alvean. – Apa mindjárt megnyitja a
bált. Régebben mindig Celestine nénit kérte fel, anya pedig
Geoffry bácsival táncolt. Kíváncsi vagyok, ezúttal kit
kiválaszt.
– Kit választ ki – javítottam ki gépiesen, mert a
figyelmemet ugyanúgy teljes egészében lekötötte a terem,
mint Alveanét.
A zenekar rázendített, Connan a terem közepére vezette
Celestine-t, Peter Nansellock pedig Lady Treslynnel a
karján követte.

164
 Néztem, ahogy megtették a hagyományos cornwalli tánc
első néhány lépését, és rettenetesen sajnáltam szegény
Celestine-t. Elegáns, kék szaténruhájában is oda nem
illőnek tetszett, kilógott a négyesből. Nem jutott neki sem
Connan könnyed eleganciájából, sem Lady Treslyn
szépségéből, sem pedig a bátyja ellenállhatatlan bájából.
Sajnáltam, mert Connan éppen őt választotta, hogy
megnyissa vele a bált, de tudtam, hogy ezt diktálja a
hagyomány. Az egész ház tele volt hagyománnyal, sok
minden csak azért történt benne úgy, ahogy történt, mert
régen is úgy csinálták. Tudtam, hogy a legtöbb elegáns, ősi
házban ugyanez a szokás, és nem is nagyon lehetne
változtatni rajta.
Sem Alvean, sem én nem fáradtunk bele a táncolók
nézésébe. Eltelt egy óra, és még mindig ott voltunk,
szemünket a kémlelőnyílásra tapasztva. Egyszer-kétszer
úgy tetszett, mintha Connan felénk nézett volna. Tudta
vajon, hogy a lánya leskelődni szokott? Tisztában voltam
azzal, hogy Alveannek már ágyban lenne a helye, de
annyira kivételes volt az alkalom, hogy úgy éreztem, egy
kis lazaság megengedhető.
Meglepett az az intenzitás, kitartás, amellyel a
táncolókat figyelte, mintha azt hitte volna, hogy ha elég
sokáig nézi őket, megpillantja az arcát annak, aki után
olyan rettenetesen vágyik.

165
 Besötétedett, de holdfényes éjszaka volt, és a napos
szobát az üvegtetőn keresztül ezüstös fény árasztotta el.
Fölnéztem, és úgy tetszett, mintha a kráterektől barázdált
kerek, sárga arc nevetve nézne vissza rám. Még csak
gyertyád sincs, te szegény!, mondta. Neked nem jut az
örömből, a csillogásból. Ne szomorkodj, kapsz ezüstös,
puha fényemből!
A holdfényben úszó szobának álomszerű volt a
hangulata, úgy éreztem, abban a környezetben bármi
megtörténhet.
Újból a táncolókat kezdtem figyelni. Már a keringőnél
tartottak, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy
ringatózom a zene ütemére. A legjobban én lepődtem meg,
amikor kiderült, hogy kiválóan táncolok. Soha nem kellett
petrezselymet árulnom a táncesteken, amelyekre Adelaide
néni cipelt el abban a reményben, hogy képes lesz férjet
találni nekem. Hiába igyekezett azonban szegénykém, a
sok táncnak nem lett meg a megfelelő folytatása.
Miközben elandalodva figyeltem a kecsesen sikló,
keringő párokat, egy kéz érintését éreztem, és annyira
megijedtem tőle, hogy halkan felsikoltottam.
Lenéztem, egy apró alakot láttam magam mellett, és
nagyon megkönnyebbültem, amikor felismertem benne
Gillyflowert.
– A táncolókat jöttél megnézni? – kérdeztem.
Nem felelt, csak bólintott.

166
 Alacsonyabb volt, mint Alvean, nem ért fel a csillag
alakú nyílásig, úgyhogy a karomra kellett vennem. A
halvány holdfény kevés volt ugyan ahhoz, hogy jól lássam,
de meg mertem volna esküdni rá, hogy tekintetéből eltűnt a
kifejezéstelen üresség.
– Hozz egy széket, hogy Gillyflower tudjon mire állni! –
szóltam Alveannek. – Akkor ő is jól lát.
– Tud ő hozni – válaszolta Alvean.
Látva, hogy Gilly bólint, leraktam. Azonnal egy székhez
futott, odahozta, én pedig azt kérdeztem magamban, hogy
ha érti, amit mondanak neki, akkor miért nem hajlandó
megszólalni?
Úgy tetszett, Gilly megjelenése elvette Alvean kedvét a
leskelődéstől. Otthagyta a nyílást, és amikor a zenészek
belekezdtek legkedvencebb keringőmbe, Johann Strauss
Kék Dunájába táncolni kezdett.
A zene ellenállhatatlan hatást gyakorolt a lábamra.
Korábban nem tapasztalt merészség költözött belém, nem
tudtam tovább ellenállni a Kék Duna andalító dallamának,
és tánclépésben Alvean felé indultam. Nem sok kifogást
lehetett találni a keringőzésemben akkor sem, amikor
Adelaide néni vitt el táncolni, de éreztem, hogy olyan jól,
mint a napos szobában, még egyszer sem ment a tánc.
Alvean felkiáltott a gyönyörűségtől, és Gilly nevetését is
hallottam.

167
 – Folytassa, kisasszony! – biztatott Alvean. – Ne hagyja
abba! Remekül csinálja!
Folytattam hát a táncot képzeletbeli partnerem karján, a
nevető holdfény alatt átpörögtem a szobán, és amikor a
másik végéhez értem, egy alak lépett elém, és azon vettem
észre magam, hogy már nem egyedül táncolok.
– Csodálatos volt – mondta egy hang, és Peter
Nansellockot láttam elegánsan, tökéletes szabású,
koromfekete frakkban. Úgy karolt át, ahogy keringő
közben egy férfinak át kell karolnia a partnerét.
A lábam megroggyant, és ezt Peter is érezhette, mert
rögtön rám szólt: – Nem... nem. Hallgassa csak! A
gyerekek is tiltakoznak! Nem tehet mást, Miss Leigh,
kénytelen lesz táncolni velem!
Folytattam hát a táncot – a lábam úgy viselkedett,
mintha önálló akarata lenne, és nem akarná abbahagyni, ha
már belekezdett.
– Nem szokás ilyet csinálni – mondtam.
– De csodálatos – válaszolta Peter.
– A vendégek között kellene lennie.
– Sokkal jobb magával.
– Elfelejti...
– Hogy nevelőnő? – vágott a szavamba. – Meg tudnám
tenni, ha engedné.
– Semmi oka rá, hogy elfelejtse.

168
 – Leszámítva azt az egyet, hogy magának is jobb lenne,
ha mindannyian megfeledkeznénk róla. Csodálatosan
táncol.
– Egyéb, szalonokban elvárható erényem sincs.
– Biztos vagyok benne, hogy csak egy azok közül,
amelyeket kénytelen erre az üres szobára vesztegetni.
– Mr. Nansellock, nem gondolja, hogy ezt a kis tréfát
már sokszor és sokan eljátszották? – kérdezte.
– Nem tréfa.
– Ha megbocsát, megyek a gyerekekhez. – Közel
voltunk hozzájuk, tisztán láttam a kis Gilly elragadtatott
arcát, és Alvean tekintetében is a csodálatot. Ha
abbahagyom a táncot, visszaváltozom azzá, aki voltam, de
amíg folytatom, különleges lényt látnak bennem,
gondoltam.
Tudtam, nevetséges, hogy ilyesmi jár az eszemben, de
nem törődtem vele, vidám, felszabadult akartam lenni.
– Szóval itt bujkál!
Egész csapat vendég nyomult be a napos szobába és
rémületemet csak tovább növelte, hogy Lady Treslyn
tűzpiros ruháját is felvillanni láttam, mert biztos voltam
abban, hogy ahol az megjelenik, ott Connan TreMellyn
sem sokat várat magara.
Valaki elismerően összeütötte a kezét, a többiek
csatlakoztak hozzá, és a taps még az után is tartott, hogy
befejeződött a Kék Duna.

169
 Zavartan nyúltam a hajamhoz – éreztem, hogy tánc
közben meglazult, és leomlani készül.
Felelőtlen viselkedésem miatt holnap elbocsátanak, és
valószínűleg nem is érdemlek mást, gondoltam.
– Milyen remek ötlet! – kiáltott fel valaki. – Mi lehet
izgalmasabb, mint holdvilágnál táncolni. A zenét itt is
majdnem olyan jól lehet hallani, mint odalent.
– Remek ez a bálterem, Connan – mondta egy másik
vendég.
– Ha igen, használjuk ki! – felelte. A kemlelőnyíláshoz
lépett, és lekiabált a zenészeknek: – Még egyszer... a Kék
Dunát!
A zenekar rákezdte.
Alveanhez fordultam, és Gillyt is kézen fogtam.
Körülöttünk néhányan már táncoltak, mások beszélgettek,
és eszükbe sem jutott, hogy lehalkítsák a hangjukat. Miért
is tették volna? Én csak nevelőnő voltam.
– A nevelőnő. Alveané – mondta valaki.
– Arcátlan teremtés. Az ilyeneket szereti Peter.
– Sajnálom szegényeket. Sivár, unalmas lehet az életük.
– Na de holdvilágnál táncolni! Jó adag romlottság kell
hozzá, hogy valakinek ilyesmi eszébe jusson.
– A legutóbbit, ha jól emlékszem, elbocsátották.
– Ezzel is az fog történni.

170
 Lángolt az arcom a szégyentől. A legszívesebben eléjük
álltam volna, és a szemükbe vágom, hogy a viselkedésem
semmivel sem romlottabb, mint közülük egyeseké.
Dühös voltam, és egy kicsit féltem is. Connan a
közelemben állt, éreztem, hogy néz, és nem mertem feléje
fordulni, mert biztos voltam benne, hogy tekintetéből csak
mélységes rosszallást olvashatnék ki.
– Alvean – szólt a lányának –, menj a szobádba, és vidd
magaddal Gillyflowert is!
Olyan volt a hangja, hogy a kislány nem mert tiltakozni,
egyetlen szó ellenvetés nélkül engedelmeskedett.
– Igen, menjünk! – mondtam, amilyen nyugodtan csak
tudtam.
Rögtön indultam volna, de Connan megragadta a
karomat, visszatartott, és közelebb is lépett.
– Egészen kiválóan táncol, Miss Leigh – mondta. –
Sosem tudtam ellenállni a jó táncosoknak. Talán azért,
mert magam nem számítok annak.
– Köszönöm – feleltem, és vártam, hogy eleressze a
karom, de hiába.
– Biztos vagyok benne, hogy a Kék Duna a kedvence –
folytatta. – Látszott magán, hogy teljesen... elbűvöli. – Alig
fejezte be a mondatot, a karjába kapott, és már táncoltunk,
pörögtünk is a vendégei között... Én a levendulaszínű
pamutruhámban, türkizbrossal a nyakamon, ők sifonban és
bársonyban, smaragdokkal és gyémántokkal ékesen.

171
 Hálás voltam a holdfénynek. Annyira szégyelltem
magam, hogy azt hittem, dühös rám, és nincs egyéb
szándéka, mint hogy még jobban megalázzon.
A lábam mintha külön életet élt volna, önkéntelenül
fölvette a ritmust, és miközben engedelmeskedtem neki,
arra gondoltam, hogy attól kezdve, valahányszor
meghallom, a Kék Dunáról mindig az a napos szobabeli
csodálatos, Connan TreMellynnel közös tánc fog eszembe
jutni.
– Elnézését kérem a vendégeim rossz modoráért –
mondta.
– Jobbra nem számíthattam, és meg is érdemlem, amit
kaptam – feleltem.
– Ugyan már! Ne butáskodjon! – tiltakozott, és nem
tehettem mást, rögtön figyelmeztetnem kellett magamat,
hogy valószínűleg álmodom, azért érzem olyan kedvesnek,
lágynak a hangját, amely mellesleg egészen közelről,
szorosan a fülem mellett suttogott.
A szoba végébe értünk, és legnagyobb
megdöbbenésemre nem állt meg, hanem tovább pörgetett,
át a függönyön, ki a helyiségből. Kis lépcsőpihenőre
jutottunk, a háznak abba a részébe, ahol még sosem jártam.
Megálltunk, de nem engedett el, továbbra is szorosan
tartott. A falon zöld jádekőből faragott burájú mécses égett,
amely annyi fényt adott csupán, hogy éppen lássam az
arcát. Brutálisnak, erőszakosnak tetszett.

172
 – Miss Leigh – mondta – tudja, milyen elbűvölő, ha
kicsit felenged?
A lélegzetem is elakadt a megdöbbenéstől, mert a falhoz
szorított, és csókolni kezdett.
Megrémültem, és nemcsak attól, amit akart, hanem a
saját érzéseimtől is. Pontosan tudtam, mit akar közölni
azzal a csókkal: Ha nincs ellenedre, hogy Peter
Nansellockkal flörtölj, velem is megteheted.
Annyira feldühödtem, hogy nem tudtam uralkodni
magamon. Teljes erőből ellöktem, és ettől annyira
meglepődött, hogy hátrabukott. Felkaptam a szoknyámat,
és lélekszakadva lerohantam a lépcsőn.
Fogalmam sem volt, merre járok, de nem is érdekelt,
rohantam lélekszakadva, vadul, amíg el nem jutottam a
képtárba, ahonnan már könnyen visszataláltam a
szobámba.
Az ágyra vetettem magam, és fejemet a takaróba fúrva
mozdulatlanul feküdtem, míg a lélegzésem ismét
normálissá nem vált.
Egyetlen dolgot tehetek, mondtam magamnak, azt, hogy
amilyen gyorsan csak tudok, elmenekülök innen. Ami a
lépcsőpihenőn történt, egyértelművé tette, mik a szándékai,
mit vár tőlem. Biztos voltam benne, hogy Miss Jansent –
szemben az összes pletykával – azért bocsátotta el, mert
visszautasította a közeledését. Szörnyeteg, mondtam
magamban. Azt hiszi, hogy akit alkalmaz, testestül-

173
lelkestül az övé, azt tehet vele, amit akar? Keleti pasának,
háremúrnak képzeli magát? Hogy merészelt így bánni
velem?!
A torkom elszorult, úgy éreztem, megfulladok.
Boldogtalanabb voltam, mint azelőtt bármikor életemben.
Miatta! Még nem akartam szembe nézni az igazsággal, de a
lelkem mélyén már tudtam, hogy a viselkedése bánt, az,
hogy félvállról vesz, lekezel.
Éreztem, hogy gondolataim veszélyes vidékekre
kalandoznak, és kezdenek kicsúszni az ellenőrzésem alól.
Légy észnél!, adtam ki magamnak a parancsot.
Fölkeltem az ágyról, a folyosóra nyíló ajtóhoz mentem,
és kulcsra zártam. Biztos akartam lenni abban, hogy senki
nem fog háborgatni utolsó, Mount Mellynben töltött
éjszakámon. A másik út, amelyen be lehetett jutni hozzám,
Alvean szobáján és a tantermen át vezetett, és biztos
voltam benne, hogy azt nem kockáztatja meg.
Ennek ellenére nem éreztem magam biztonságban.
Ostobaság, mondtam magamban. Meg tudod te védeni
magad, ha kell. Elég, ha megrántod a csengőzsinórt,
mihelyt rád tör.
Először is írnom kell Phillidának, gondoltam, és hozzá is
fogtam, de a kezem annyira remegett, hogy egyetlen
normális sort sem tudtam papírra vetni.
Elkezdhetnék csomagolni, ötlött fel bennem, és rögtön
hozzá is láttam.

174
 A ruhásszekrényhez léptem, felrántottam az ajtaját, és
felsikoltottam, mert izgalmamban azt hittem, hogy valaki
áll odabent. Természetesen senki nem volt ott, és rögtön rá
is jöttem, mi okozta az érzékcsalódást: az új lovaglóruha,
amelyet Alvean kerített, és be is akasztott a szekrénybe.
Ami a napos szobában, és utána történt, annyira lekötötte a
gondolataimat, hogy teljesen elfeledkeztem a délután
eseményeiről.
Villámgyorsan végeztem a csomagolással, mivel
szánalmasan kevés holmim volt, és valamelyest
megnyugodva leültem, hogy megírjam a Phillidának szánt
levelet.
Éppen végeztem a levél megfogalmazásával, amikor
hangokat hallottam lentről, és kíváncsian az ablakhoz
léptem. A vendégek egy része otthagyta a dísztermet, és a
ház előtt, a pázsiton táncolt. A példa ragadósnak bizonyult,
mivel egyre többen csatlakoztak hozzájuk.
– Csodálatos éjszaka! – kiáltott fel valaki lelkesen. –
Bűn lenne elmulasztani ezt a holdfényt.
Hátrébb húzódtam, az árnyékba, nehogy észrevegyenek,
és egy idő után meg is pillantottam azokat, akiket vártam.
Lady Treslynnel táncolt Connan, és egészen közel hajolt
hozzá. Elképzeltem, miket suttoghat a fülébe!
Dühösen otthagytam az ablakot, és próbáltam
meggyőzni magam, hogy nem fájdalom az, amit érzek,
hanem undor.

175
 Levetkőztem, és az ágyba bújtam. Hosszú ideig nem jött
álom a szememre, és amikor jött, akkor sem volt benne
köszönet. Kusza képeket láttam Connanről, magamról és
Lady Treslynről. Mindegyik kép hátterében volt egy
homályos, elmosódott alak is, aki azóta kísértett, hogy
betettem a lábam Mount Mellynbe.
Felriadtam. Nem tudtam, hány óra lehetett, de a hold
még az égbolton világított, és félig éber állapotomban úgy
láttam, hogy egy sötét nőalak áll a szobámban.
Tudtam, hogy Alice az. Mozdulatlan volt, a hangját sem
hallottam, mégis mondott valamit: – Nem mehet el!
Maradnia kell! Nem tudok pihenni, de maga segíthet
rajtam. Segíthet mindnyájunkon.
Egész testemben remegve ültem fel, és hamar rá is
jöttem, mitől lépett működésbe a képzeletem: csomagolás
után nyitva hagytam a szekrény ajtaját, és amit Alice
szellemének véltem, nem volt egyéb, mint a lovaglóruhája.

Másnap reggel későn ébredtem, mert bár nehezen

aludtam el, az álmom nagyon mély volt, és csak a reggeli
mosdáshoz szánt meleg vizet hozó Kitty dörömbölése
térített magamhoz. Megpróbált benyitni, és mivel nem
sikerült, egészen pánikba esett.
Kipattantam az ágyból, és ajtót nyitottam.
– Csak nincs valami baj, kisasszony? – kérdezte ijedten.
– Ugyan már! – feleltem a kelleténél sokkal élesebben.

176
 Várt egy kicsit, látszott rajta, hogy valamilyen
magyarázatra számít, tudni szeretné, miért zárkóztam be,
de csalódnia kellett.
Egy szót sem szóltam, és mivel teljesen el volt még telve
az előző este élményeivel, nem forszírozta úgy a dolgot,
ahogy – vele született kíváncsiságától vezérelve –
egyébként tette volna.
– Hát nem csodálatos volt, kisasszony?! – bukott ki
belőle a kérdés. – Leskelődtem a szobámból, figyeltem,
ahogy a füvön, a holdfényben táncolnak. Édes istenem!
Sosem láttam még ehhez hasonlót. Olyan volt, mint amikor
még élt az úrnő. Fáradtnak látszik, kisasszony! Nem tudott
aludni tőlük?
– Sajnos, nem – feleltem.
– Nem mondom, hogy hála istennek, de azért
megnyugodhat, vége. Mr. Polgrey már ki is adta a
parancsot, hogy szedjék össze a virágokat – csacsogott
Kitty. – Úgy vigyáz rájuk, mint kotlós a csibéire. Daisyvel
megnéztük a termet – borzalmas! Egy napunkba telik, míg
kitakarítjuk.
Ásítottam egyet, mire beleöntötte a vizet az ülőkádba, és
magamra hagyott, de csak azért, hogy nem egészen öt perc
múlva visszatérjen.
Addigra már félig levetkőztem, és sietve törülközőt
kellett magamra kanyarítanom, védekezésként fürkésző
pillantása ellen.

177
 – Az úr kéreti – mondta izgatottan Kitty. – A
puncsszobában van, és a lelkemre kötötte, hogy mondjam
meg, azonnal látni szeretné.
– Ó! – nyögtem fel nem túl értelmesen.
– Nagyon sürgős, kisasszony! – figyelmeztetett Kitty, és
végre sikerült összeszednem magam annyira, hogy
legalább bólintani tudjak.
Befejeztem a mosakodást, és gyorsan felöltöztem. Szinte
teljesen biztos voltam abban, hogy mi fog következni.
Valamilyen kifogással áll elő, szememre veti, hogy nem
megfelelően látom el a feladatomat. Miss Jansen jutott az
eszembe, és föltettem magamnak a kérdést, hogy vajon
nem ugyanaz történt-e vele is, ami velem. „Egyik nap még
itt volt, a következőn pedig már nem.” Mondvacsinált
ürüggyel bocsátotta el. Vajon velem is ugyanez a terve?
Semmilyen kétségem sem volt afelől, hogy gátlástalan,
tűzön-vízen át érvényesíteni kívánja az akaratát.
Rendben van, majd teszek róla, hogy ne sikerüljön neki,
döntöttem el magamban. Mielőtt elbocsáthatna, közlöm
vele, hogy felmondok.
Küzdelemre felkészülve léptem be a puncsszobába.
Kék lovaglókabátot viselt, és egyáltalán nem látszott
rajta, hogy a fél éjszakát ébren töltötte.
– Jó reggelt, Miss Leigh! – köszönt, és nem kis
megdöbbenésemre rám is mosolygott.

178
 – Jó reggelt! – feleltem anélkül, hogy viszonoztam volna
a mosolyt. – Már összecsomagoltam, és szeretnék minél
előbb távozni.
– Miss Leigh! – Szemrehányást éreztem a hangján, és
abszurd, nevetséges öröm fogott el. Nem akarja, hogy
elmenj!, mondtam magamnak. Nem fog elküldeni. Éppen
ellenkezőleg, bocsánatot akar kérni.
– Úgy érzem – mondtam azon az éles, kimért hangon,
amelyet másoknál nagyképűnek, képmutatónak tartottam,
és szívből utáltam –, nincs más választásom azok után...
– Azok után, hogy olyan minősíthetetlenül viselkedtem
az éjjel – vágott a szavamba. – Szeretném megkérni, Miss
Leigh, hogy felejtse el! Elragadott a pillanat varázsa, és
megfeledkeztem arról, kivel táncolok. Anélkül, hogy
mentegetni akarnám magam, kérem, felejtse el a
botlásomat, bízza magát a nagylelkűségére – hogy
nagylelkű, afelől semmi kétségem, Miss Leigh –, és
borítsunk fátylat a történtekre! Legyen úgy minden ezután
is, ahogyan volt!
Egy pillanatra felötlött bennem, hogy gúnyolódik, de
annyira boldog voltam, hogy azt sem bántam.
Csak arra tudtam gondolni, hogy nem kell elmennem. A
Phillidának írt levelet összetéphetem, és nem kell
elviselnem a méltatlan távozás szégyenét.

179
 – Elfogadom a bocsánatkérését, Mr. TreMellyn –
feleltem enyhe főhajtással. – Elfelejtjük ezt a kellemetlen,
szerencsétlen incidenst.
Megfordultam, és köszönés nélkül magára hagyva
visszaindultam a szobámba. Egyszer csak azon vettem
észre magam, hogy hármasával veszem a lépcsőfokokat.
Lábam szinte táncolt, mint éjszaka, amikor nem tudtak
ellenállni a keringő hívogató dallamának.
Ami történt, megtörtént, nem számított többé, csupán az,
hogy maradhattam. Úgy éreztem, mintha a háznak hirtelen
karjai nőttek volna, és szeretettel magához ölelne. Tudtam,
mélységesen szomorú lennék, ha meg kellene válnom tőle.
Mindig hajlamos voltam arra, hogy elemezzem magam,
a gondolataimat, és fel is tettem a kérdést: Mitől ez a nagy
lelkesedés? Miért éreznéd magad olyan nyomorultul, ha el
kellene hagynod Mount Mellynt?
A válasz magától adódott, gondolkodnom sem kellett
rajta: Azért, mert itt olyan titok lappang, amit szeretnék
megoldani. Segíteni akarok ennek a két riadt, tanácstalan
gyereknek, mert ha nem is veszik észre, Alvean legalább
olyan riadt és tanácstalan, mint szegény kis Gillyflower.
A felelet igaz volt, de valószínűleg nem teljes. Hogy az
legyen, szerepelnie kellett volna benne a ház urának is.
Ha elég okos vagyok, már akkor észreveszem az intő
jeleket, de nem voltam az. A nők, ha olyan helyzetbe

180
kerülnek, amilyenbe én jutottam akkor, ritkán tudnak
okosak maradni.

Alveannel aznap is megtartottuk szokásos lovaglóóránkat.

Jól sikerült, minden úgy ment, mint a karikacsapás. Csak
egyetlen szokatlan körülmény tette emlékezetessé, az, hogy
új lovaglóruhámat viseltem. Más volt, mint az előző –
könnyű anyagból készült, a felső része szorosan a testemre
simult, és férfias szabású kabát tartozott hozzá.
Örültem, mert Alvean az előző napi kis baleset ellenére
félelemnek a legkisebb jelét sem mutatta, és közöltem is
vele, hogy másnap megpróbálkozunk az ugratással.
Hazatérve egyből a szobámba mentem, hogy átöltözzem
a teához.
Vetkőzés közben az éjszakai események jutottak
eszembe, de annyira jókedvű voltam, hogy már csak
nevetni tudtam buta félelmeimen. Némi nehézség árán
kibújtam a lovaglóruhából (Alice valamivel karcsúbb volt
nálam), fölvettem öreg szürkémet – Adelaide néni sokszor
figyelmeztetett, hogy két nap egymás után ne viseljem
ugyanazt a ruhát –, és már éppen be akartam akasztani a
lovaglókosztümöt a szekrénybe, amikor megéreztem benne
valamilyen kemény tárgyat.
Csodálkozva nyúltam a zsebébe, mert már korábban is
kipróbáltam, és üresnek találtam.

181
 A zsebben nem is volt semmi, de a selyembélés alatt
igen. Az ágyra terítettem a ruhát, alaposabban
megvizsgáltam, és hamar meg is találtam a rejtett zsebet.
Kapoccsal volt lezárva, és belenyúlva egy kis notesz került
a kezembe.
Hevesen dobogó szívvel vettem elő, mert biztos voltam
abban, hogy Alice-é.
Egy pillanatra elbizonytalanodtam, de nem tudtam
ellenállni a kísértésnek, hogy belenézzek. Sőt, valamiért
kötelességemnek éreztem, hogy fellapozzam.
A kezdőlapon – meglehetősen gyerekes kézírással – a
név szerepelt: Alice TreMellyn. Előző évi dátum volt
alatta, tehát a bejegyzések élete végén születtek.
Olvasni kezdtem a noteszt. Nem tudom, milyen nagy,
Alice lelkének rejtelmeit feltáró leleplezésekre
számítottam, a lényeg az, hogy csalódnom kellett. A
noteszt csupán arra használta, hogy feljegyezze napi
teendőit, és semmit nem találtam benne, ami segített volna
abban, hogy jobban megismerjem.
Tea Mount Widdenben – olvastam az első bejegyzést. –
Trelanderék jönnek vacsorára. C Penzancebe. C vissza.
Hétköznapi kis notesz volt, de önmagában az a tény,
hogy Alice írta, izgatottá tett.
A végére lapoztam – augusztus 20-ig volt dátumozva a
napló majd visszatértem a júliusi bejegyzésekhez.
Tizennegyedikén a következőket írta: Vacsora

182
Treslynékkel és Trelanderékkel. Szabó – kék szatén.
Polgrey – virágok. Elküldeni Gillyt a szabóhoz. Alveannel
próbára. Ha 16-ig nem küldi vissza, elmenni az
ékszerészhez a brossért. Tizenhatodikán pedig: Bross
nincs, holnap délelőtt ékszerész. 18-án vacsora
Trelanderékkel, addigra meg kell legyen.
Hétköznapi, kissé szórakozott emberre utaló
emlékeztetőket olvastam csupán, egyikből sem tudtam meg
semmi rendkívülit. Visszatettem a noteszt a titkos zsebbe,
és a tanterembe indultam teázni.
Már az olvasásnál tartottunk Alveannel, amikor váratlan
gondolat merült fel bennem. Nem tudtam, pontosan mikor
halt meg Alice, de azt igen, hogy nem sokkal a hétköznapi,
apró-cseprő dolgokra utaló naplóbejegyzések megírása
után. Furcsának találtam, hogy lényegtelen dolgokat
jegyzett fel, miközben arra készült, hogy elhagyja a férjét
és a kislányát egy másik férfi kedvéért.
Minél tovább gondolkodtam ezen, annál fontosabbnak
éreztem, hogy megtudjam halála pontos dátumát.
Alvean az apjával töltötte az estét. Mivel a szomszédok
közül többen átjöttek köszönetet mondani az előző napi
vendéglátásért, szabadon rendelkeztem az időmmel, azt
tehettem, amihez éppen kedvem volt.
Mellynbe mentem, a templom körüli temetőbe, hogy
megkeressem Alice sírját.

183
 Érdekes kirándulás volt. Korábban nem sokat láttam a
faluból. Mivel elég távol esett a háztól, csak
vasárnaponként jártam ott, mikor templomba mentünk.
Jókedvűen, majdhogynem futólépésben mentem le a
fennsíkról. Figyelmeztetnem kellett magamat, jobban
teszem, ha takarékoskodom az erőmmel, mert visszafelé
nehezebb lesz.
A völgyben meghúzódó Mellyn az öreg templom köré
épült, amelynek tornyát félig benőtte a köréje ültetett
borostyán. Kellemes, sok zölddel teli kis település volt,
szürke kőből épült házainak többsége ugyanabból a korból
származhatott, amelyből a templom. Megfogadtam, hogy
később alkalmat kerítek rá, alaposabban is megnézem, de
egyelőre azt éreztem a legfontosabbnak, hogy Alice sírját
megtaláljam.
Fedett, koporsók felállítására is alkalmas kapubejáraton
át léptem be a templomudvarra. Csend fogadott, egyedül
voltam. Halott csönd vett körül, és meg is riadtam tőle.
Hirtelen eszembe jutott, hogy talán jobban tettem volna, ha
magammal hozom a temetőbe Alveant. Kettesben
hamarabb végeztünk volna, hiszen biztosan tudja, hol van
eltemetve az édesanyja.
Hogy fogom megtalálni a sok szürke kereszt és sírkő
között az övét?, kérdeztem magamtól, reménytelenül
körbepillantva. Tanácstalanságom egy-két másodpercig
tarthatott csak, a mentőötlet szinte magától jött: a

184
TreMellynek nyilván halálukban is megkülönböztetik
magukat a hétköznapi emberektől. Ha végignézem a
legelegánsabb síremlékeket, biztosan ráakadok.
Nem messze onnan, ahol éppen álltam, láttam is egy
fekete márványból faragott, aranyozott kerítéssel körbevett
síremléket. Odasiettem, és izgatottan elolvastam a feliratát
– a Nansellock családé volt.
Új gondolat ötlött belém: valószínűleg ide temették
Geoffry Nansellockot is, aki ugyanakkor halt meg, amikor
Alice. Együtt találták meg őket.
Hamar rábukkantam a nevére. A sírban Nansellockok
nemzedékei nyugodtak, vissza egészen a XVII. századig. A
születési és halálozási dátumokat olvasva önkéntelenül is
eszembe jutott, hogy Mount Mellyn már régen állt, és a
TreMellynek lakták, amikor a Nansellockok megszerezték
Mount Widdent.
Geoffry nevét nem lehetett nem észrevenni – még friss,
az időtől el nem koptatott aranyozás hívta fel rá a
figyelmet.
Az előző évben halt meg, július 17-én.
Hátat fordítottam a sírnak, és nem kis meglepődésemre a
felém tartó Celestine Nansellockot pillantottam meg.
– Miss Leigh! – kiáltotta. – Gondoltam, hogy maga az.
Éreztem, hogy elpirulok – előző este ő is ott volt a napos
szobába özönlő vendégek között, és nem tudtam, miként
vélekedik rólam.

185
 – Gondoltam, sétálok egyet, és a végén itt találtam
magam – magyarázkodtam zavartan.
– Látom, éppen a családi síremlékünket tanulmányozza.
– Igen. Nagyon szép.
– Már amennyiben egy síremlék szép lehet. Gyakran
eljövök ide – vallotta be Celestine. – Jólesik virágot hozni
Alice-nek.
– Megértem! – vágtam rá megindultan.
– A TreMellynek sírját látta már?
– Nem.
– Ott van szemben. Jöjjön, megmutatom!
A dús füvön át követtem Celestine-t a temető másik
felében álló síremlékhez, amely méltóságteljesség
tekintetében egy szemernyivel sem maradt el a
Nansellockoké mögött.
A fekete fedőlapra állított vázában hatalmas, telt virágú
őszirózsák pompáztak.
– Most hoztam őket – magyarázta Celestine. – Alice
kedvenc virága.
Az ajka remegett, egy hajszál választotta el csupán a
zokogástól.
A sírkőbe vésett dátumra néztem, és láttam, hogy a halál
időpontja megegyezik Geoffry Nansellockéval.
– Ideje hazamennem – mondtam.

186
 Celestine nem válaszolt, csak bólintott. Mélységes
szomorúsága jelezte, hogy nagyon szerette Alice-t, talán
jobban is, mint rajta kívül bárki.
A véletlenül fölfedezett noteszről akartam mesélni neki,
egy hajszál választott el csupán tőle, de
elbizonytalanodtam. Túl közeli, túlságosan eleven volt még
az előző este emléke, és féltem, hogy Celestine rám pirít,
közli velem, hogy csak egyszerű nevelőnő vagyok, és
jobban teszem, ha nem ártom bele magam a dolgaikba.
Elindultam, ő pedig letérdelt. Amikor visszanéztem,
lehajtott fejjel a tenyerébe temette az arcát, a válla erősen
rázkódott.
Hazasiettem, és elővettem Alice noteszét. Előző év
július 16-án, egy nappal azelőtt, hogy állítólag megszökött
Geoffry Nanselloekkal, azt jegyezte föl, hogy ha másnapra
nem kapja meg a brossát, el kell mennie az ékszerészhez,
mert szüksége van rá a 18-ára tervezett vacsorán!
Aki szökést tervez, az nem ír be ilyesmit a noteszébe,
gondoltam.
Úgy éreztem, csaknem cáfolhatatlan bizonyíték van a
kezemben arra nézve, hogy a vonat roncsai között Geoffry
Nansellock mellett megtalált nő nem Alice volt.
Ez azonban önmagában nem oldott meg semmit, csak
más hangsúllyal, élesebben vetette föl az eredeti kérdést:
mi történt Alice-szel? Ha nem a fekete márvány síremlék
alatt nyugszik, akkor hol van?

187
 5.

Úgy éreztem, létfontosságú nyomra bukkantam, de nem

tudtam tovább lépni. Minden reggel izgatott várakozással
ébredtem, de egyik nap sem hozott alapvető változást. Mire
elmúlt, mindegyik csaknem ugyanolyanná vált, mint az
előző. Néha azon kaptam magam, hogy lázasan
tervezgetek, próbálom eldönteni, mi volna a leghelyesebb.
Álljak-e oda Connan TreMellyn elé, és közöljem vele,
hogy megtaláltam a felesége noteszét, amelyből
egyértelműen kiderül, hogy a szökés gondolata meg sem
fordult a fejében?
Nem bízhatom meg benne teljesen, mondtam
magamban, mert eszembe jutott valami, amit annyira
riasztónak találtam, hogy semmiképpen sem akartam
végiggondolni. A kérdésfeltevésig jutottam csak, de az is
több volt annál, hogy nyugodtan el tudjam fogadni: Ha
Alice nem volt a vonaton, megúszta a katasztrófát, és
valami egészen más történt vele, akkor ki az, aki
legnagyobb valószínűséggel meg tudja mondani, mi lett a
sorsa? Csak nem Connan TreMellyn?

188
 Felmerült bennem a gondolat, hogy Peter Nansellockkal
beszélem meg kétségeimet, de rögtön le is tettem róla. Úgy
éreztem, nem tudnék komolyan szót váltani vele, mert
bármit mondanék is, megpróbálná flörtöléssé változtatni a
beszélgetést.
És a húga? Vele biztosan szót tudnék érteni, gondoltam.
Tudtam, hogy nagyon szerette Alice-t, közeli barátnők
voltak. Egyértelműnek látszott, hogy Celestine az, aki előtt
a legnagyobb bizalommal feltárhatom a kétségeimet, és
mégis, valami okból visszariadtam tőle. Ahhoz a másik
világhoz tartozott, amelybe nekem – mint azt már többször
megértették velem – nem volt bejárásom. Nem az én
dolgom, egyszerű nevelőnőé, hogy nyomozót játsszam,
megpróbáljam felderíteni, hogyan halt meg egy ősi, előkelő
ház úrnője.
Már csak egy jelöltem maradt, Mrs. Polgrey, de némi
gondolkodás után az ő nevét is kihúztam a névsorból –
hiába próbáltam, nem tudtam elfelejteni a teába töltött két
kanálnyi whiskyt, és azt, ahogyan Gillyvel viselkedett.
Jobb ötletem nem lévén, úgy döntöttem, hogy egyelőre
megtartom magamnak a kétségeimet. Már régen túl
voltunk a nyáron, október ott toporgott a küszöb előtt. Az
évszakok változása Londonban mindig szomorúsággal
töltött el, de Cornwallnak ezen a csücskén kifejezetten
izgalmasnak, érdekesnek bizonyult. A szinte soha nem
szűnő délnyugati szél nedves meleget hozott, és tömény

189
fűszerillatot, mintha egyenesen Spanyolországból röpítette
volna felénk. Sosem láttam még annyi pókhálót, mint
akkor októberben. Megkötötték a harmatot, és reggelente a
bokrok, sövények úgy csillogtak tőlük, mintha
gyémántokkal teleszórt díszes palástba öltöztették volna
őket. Nem sokáig tartott a csoda, a napsugarak hamar
felszívták a nedvességet, és napközben majdnem olyan
meleg volt, mint júniusban. – Cornwallban sokáig tart a
nyár – válaszolta Tapperty, miután megkérdeztem tőle,
hogy mitől bolondult meg az időjárás.
A meleg nappali órákat leszámítva, reggel és este a
tenger párát okádott, de olyan sűrűt, hogy a déli kertben
lévő lugasból néha nem lehetett látni a házat. A sirályok
bánatosan rikoltoztak, mintha az élet múlandóságára
akartak volna figyelmeztetni bennünket. A nedves
éghajlatnak köszönhetően a hortenziák változatlanul
virultak – kék, rózsaszín, sárga virágaik olyan bőséggel
borították el a bokrokat, amilyet korábban csak
melegházban láttam. A rózsák és a fuksziák is csupán
hajszállal maradtak el mögöttük.
Egyik nap, a faluban járva, a templom előtt frissen
kifüggesztett hirdetést láttam: november elsejére tűzték ki a
lovasversenyt.
Hazatérve első dolgom volt, hogy elújságoljam
Alveannek, és nagyon örültem, hogy boldogan fogadta a
hírt. Tartottam attól, hogy a dátum közeledtével újból

190
feltámad benne a félelem, de megnyugodtam, látva töretlen
lelkesedését.
– Három hetünk maradt – figyelmeztettem komolyan. –
Nem ártana, ha többet gyakorolnál.
Készséggel egyetértett.
Sorra vettük a lehetőségeket, és végül oda jutottam,
hogy valószínűleg át kell alakítanunk a napirendünket: jó
volna, ha reggel és délután is lovagolnánk egy-egy órát.
– Majd meglátjuk – mondtam, hogy lehűtsem kissé a
lelkesedését.
Connan TreMellyn nem volt otthon, Penzance-be
utazott. Véletlenül szereztem róla tudomást – Kitty mesélte
egyik este, amikor behozta a mosdóvizemet.
– Az úr délután elment! – újságolta. – Azt mondják,
legalább egy hétre.
– Remélem, a lovasversenyre visszatér – feleltem.
– Muszáj neki. Ő az egyik bíró. Sokat csavarog, de nem
emlékszem rá, hogy egy versenyt is kihagyott volna.
Megdöbbentem – rendben van, hogy tőlem nem
búcsúzott el, mondtam magamban, de legalább a lányának
szólhatott volna.
Sokat gondoltam rá, és végül arra az eredményre
jutottam, hogy föltettem magamnak a kérdést: valóban
Penzance-be ment? Kíváncsi voltam rá, otthon van-e Lady
Treslyn, vagy hirtelen ellenállhatatlan szükségét érezte
annak, hogy meglátogassa valamelyik rokonát.

191
 Hát ez már sok, róttam meg szigorúan magam. Hogy
juthat ilyesmi az eszedbe? Ráadásul nincs semmilyen
bizonyítékod.
Megfogadtam, hogy nem gondolok Connan
TreMellynre, amíg távol lesz, és rögtön hozzá is tettem,
hogy így a könnyebb.
Nem volt ez teljes egészében hazugság –
megkönnyebbültem attól, hogy nincs a házban. Fölösleges
volt tovább zárva tartanom a szobám ajtaját, mégis azt
tettem, a Tapperty lányok miatt. Nem akartam, hogy
rájöjjenek: az úrtól való félelmemben zárkóztam be.
Bármennyire tanulatlanok voltak is, az eszük – legalábbis
ilyen dolgokban – vágott, akár a borotva.
– A versenyre fogunk összpontosítani – mondtam
Alveannek.
Megszereztem a programot, amelyben két, Alvean
korcsoportjának kiírt szám is szerepelt. Úgy döntöttem,
hogy a kezdők között fog indulni – ott jó esélye volt rá,
hogy díjat szerezzen, és az egész gyakorlást, a fáradságos,
kitartó munkát azért vállalta, hogy győzzön, és
elkápráztassa vele az édesapját.
– Nézze csak, kisasszony! – kérdezte Alvean az egyik
versenykiírásra mutatva. – Miért nem nevez be rá?
– Szó sem lehet róla.
– De miért nem?

192
 – Drága gyermekem, azért vagyok itt, hogy tanítsalak, és
nem azért, hogy lovasversenyeken induljak –
magyaráztam.
– Kisasszony – Alvean arcán huncut mosoly jelent meg.
– Ne tiltakozzon, mert úgyis benevezem! Nyerni fog. Nincs
senki a környéken, aki úgy tudna lovagolni, mint maga.
Muszáj indulnia, kisasszony! Egyszerűen muszáj!
Őszinte, szégyenlős büszkeséggel nézett rám, pillantása
jóleső melegséget keltett bennem. Örültem, hogy büszke
rám, azt akarja, hogy nyerjek, és hisz is abban, hogy
sikerülni fog.
Végül is miért ne? – kérdeztem magamtól. Az ilyen
falusi versenyeken bárki elindulhat, nem társadalmi rang
szerint válogatják össze a résztvevőket.
– Majd meglátom – vettem elő a kényelmetlen
helyzetekben használt sablonmondatomat, hogy lezárjam
végre a beszélgetést.
Egyik délután Mount Widden közelében lovagoltunk, és
összeakadtunk Peterrel.
Olyan gyönyörű, vöröses pejkanca nyergében ült, hogy
mihelyt megpillantottam a nemes állatot, rögtön belém
mart az irigység.
Hozzánk ügetett, színpadias mozdulattal kalapot emelt,
és mélyen meghajolt a nyeregben.
Alvean elragadtatottan nevetett a mulatságos
produkción.

193
 – Boldog vagyok, hogy találkozunk, drága hölgyek! –
rikkantotta vidáman Peter. – Hozzánk készültek?
– Igazság szerint nem – válaszoltam.
– Micsoda szívtelenség! Remélem, miután ilyen
szerencsésen összeakadtunk, elfogadják a meghívást egy
frissítőre.
Tiltakozni akartam, de Alvean megelőzött: – Fogadjuk
el, kisasszony! Igen, Peter bácsi! Köszönjük.
– Már korábban is reméltem, hogy egyszer betoppannak
– mondta szemrehányóan Peter.
– Konkrétan nem beszéltünk meg semmit –
emlékeztettem.
– Azért, mert bármikor szívesen látott vendégek Mount
Widdenben. Azt hittem, sikerült egyértelművé tennem.
Megfordította a lovát, bevárt bennünket, és egy vonalban
indultunk a házuk felé. Kis távolságot tettünk még csak
meg, amikor észrevette, hogy tekintetem vissza-visszatér a
lovához.
– Tetszik? – kérdezte.
– Nagyon – feleltem őszinte szívvel. – Gyönyörű paripa.
– Valóban az. Ugye, Jacinth, szépségem?
– Jacinth. Szóval így hívják?
– Szép név ugye? Szép teremtménynek szép név jár.
Száll, mint a szél. Az áráért négy olyan lomha igáslovat is
lehetne kapni, mint a magáé, Miss Leigh.

194
 – Lomha igásló?! – csattantam fel dühösen. – Ugyan
már! Dion remek ló.
– Volt, Miss Leigh – javított ki Peter. – Volt. Nem
gondolja, hogy túl van már a legszebb napjain? Őszintén
szólva azt hittem, Connan jobb lovat ad magának, mint
szegény öreg Diőn.
– Nem az ő dolga volt, hogy kiválassza! – szólt közbe
hevesen, apja védelmében Alvean. – Nem is tudja, milyen
lovakat használunk. Ugye, kisasszony? Tappertytől kaptuk
őket.
– Szegény Miss Leigh! Olyat kellett volna kapnia, amely
méltó magához. Miss Leigh, ragaszkodom hozzá, hogy
mielőtt elmegy, tegyen egy kört Jacinthon. Majd ő
megmutatja, milyen érzés igazi lovon ülni.
– Ó, beérjük mi azzal is, amink van – feleltem
könnyedén. – A célnak, annak, hogy megtanítsam Alveant
lovagolni, tökéletesen megfelelnek.
– A versenyre készülünk – mesélte Alvean. – Én is
indulok az egyik számban, de el ne mondd apának!
Meglepetés lesz.
Peter az ajkára szorította mutatóujját. – Bízhatsz
bennem! Megőrzőm a titkodat – ígérte.
– És a kisasszony is indul egy vagy két számban. Én
vettem rá! – mondta büszkén Alvean.
– Biztos, hogy nyerni fog! Akár most, ebben a
pillanatban le merném fogadni.

195
 – Még nem döntöttem el – mondtam szárazon. –
Egyelőre csak ötlet.
– Muszáj, kisasszony! – kiáltott fel Alvean. –
Ragaszkodom hozzá.
– És én is – értett egyet vele rögtön Peter.
Mount Widden szélesre tárt kapujához értünk, amely
mellett nem volt kapusbódé, mint Mount Mellynben. A
kocsibehajtót azonban ugyanúgy a vidékre jellemző
hortenziák, fuksziák és fenyők övezték, és hiába jártunk
már benne jócskán az őszben, a cornwalli klímának
köszönhetően egyetlen növényen sem lehetett még
felfedezni az elmúlás legkisebb jelét sem.
A ház ugyanúgy szürke kőből épült, mint Mount Mellyn,
de kisebb volt, és kevesebb melléképület csatlakozott
hozzá. Első pillantásra feltűnt, hogy nem tartják karban
olyan gondosan, mint – voltam elég nagyképű, hogy így
fogalmazzak – a „mi” házunkat. Ostoba öröm vett rajtam
erőt, indokolatlan büszkeség, mert Mount Mellyn –
építészeti érték, állapot tekintetében – messze fölülmúlta
Mount Widdent.
Az istállóban azonnal elénk ugrott egy lovászfiú, és
Peter rászólt, hogy lássa el a lovainkat. A fiú szó nélkül
tette a kötelességét, mi pedig bementünk a házba.
– Dick! – kiáltotta a kezét összecsapva Peter, mihelyt
átléptük a küszöböt. – Merre csavarogsz, Dick?

196
 A belső inas, akit Mount Mellynben már többször
láttam, mert gyakran átszalasztották különböző
üzenetekkel, hamar megjelent.
– Teát, Dick! – parancsolt rá a gazdája. – A könyvtárba,
gyorsan! Vendégeink vannak.
– Igenis, uram – válaszolta Dick, és már rohant is.
Tágas, a mi dísztermünkkel összehasonlítva egészen
modern teremben álltunk. Apró, négyszögletes kőlapokkal
volt kirakva, és az egyik végén széles lépcső vezetett föl a
galériára, amelyen festmények – feltehetően a Nansellock
család tagjainak arcképei – sorakoztak.
Némán nevettem, összeszidtam magam értelmetlen
fennhéjázásomért, azért, hogy lebecsülök egy házat, amely
történelmét, berendezését, méreteit tekintve messze fölötte
áll a szerény paplaknak, amelyben gyerekkoromat
töltöttem. Tudtam, hogy bután viselkedem, mégis, képtelen
voltam változtatni rajta, eltekinteni attól, hogy az egész ház
elhanyagolt, érezni lehetett rajta a gondoskodás hiányát.
Peter a könyvtárszobába vezetett bennünket, amely
hatalmas volt, és három oldalról beborították a szorosan
egymás mellé préselt könyvek. Lenyűgöző látványt
nyújtott, de mihelyt beléptünk, rögtön észrevettem, hogy a
bútorokat por lepi, és a vastag függönyökre is ráférne már
egy alapos mosás. Mrs. Polgrey kellene ide a méhviaszával
és terpentinjével, ötlött fel bennem.

197
 – Foglaljanak helyet, hölgyeim! – szólt ránk kedvesen
Peter. – Bízom benne, hogy nem kell sokat várni a teára, de
előre figyelmeztetem önöket: errefelé nem olyan gyors a
kiszolgálás, mint az öböl túlsó partján trónoló
vetélytársunkban.
– Vetélytárs? – kérdeztem meglepődve.
– Igen. El tudja képzelni, hogy ne legyen vetélkedés két
ilyen ház között? Egymás tőszomszédságában vagyunk,
naponta látjuk, mit tesz a másik – válaszolta Peter. –
Minden előny a másik oldalon van – elegánsabb az épület,
és szolga is akad elég, hogy karbantartsa. Édesapád, kedves
Alvean, dúsgazdag ember, mellette a Nansellockok
legfeljebb a szegény rokon szerepét tölthetik be.
– Nem vagyunk rokonok – mondta Alvean.
– Ami már önmagában is elég különös, nem? Az ember
azt gondolná, hogy mivel évtizedek óta egymás közelében
él, a két család keveredett, eggyé vált. Kizárt, hogy ne
született volna sok elbűvölő TreMellyn lány és vonzó
Nansellock fiú azóta, hogy ez a két ház felépült. Furcsa,
hogy nem találtak egymásra, nem lett belőlük egyetlen
házaspár se. Azt hiszem, a hatalmas TreMellynek a
kezdetektől fogva lenézték a szegény Nansellockokat, és
messzi vidékekről szereztek maguknak párt. Itt vagy
azonban te. Őrjítő még csak belegondolni is, hogy nincs a
családunkban egyetlen megfelelő korú fiú sem, aki
feleségül vehetne. Kénytelen leszek kitartani, és várni rád.

198
Bármennyire töröm is a fejemet, jobb ötlet nem jut az
eszembe.
Alvean elbűvölten nevetett – elég volt ránézni, rögtön
nyilvánvalóvá vált, hogy Peter szavai elbűvölték. Még az is
megfordult a fejemben, hogy Péter komolyabban gondolja,
amit mondott, mint az első hallásra tetszett. Áttételesen,
tréfába csomagolva ugyan, de lényegében udvarolt
Alveannek.
A lovasversenyről kezdtek beszélgetni, és én többnyire
csak hallgattam őket, elvétve szóltam közbe. így jutottunk
el a teáig.
– Miss Leigh! – fordult hozzám Peter. – Megtisztelne
bennünket azzal, hogy kitölti?
Örömmel, feleltem, és rögtön át is ültem az asztalfőre.
Peter átható tekintettel nézett rám, és kissé zavarba
jöttem, mert a pillantása – azon túl, hogy hízelgő volt –
elégedettséget sugárzott, mintha azt akarta volna közölni,
hogy „birtokon belül” érzi magát.
– Nagyon örülök, hogy találkoztunk – mondta halkan,
átvéve Alveantől a teáscsészéjét. – Belegondolni is rossz!
Ha csak öt perccel korábban, vagy később indulok,
elkerüljük egymást. Ijesztő, milyen nagy szerepük van
életünkben a véletleneknek!
– Ha most nem, később biztosan találkoztunk volna –
válaszoltam.
– Nem sok időnk maradt rá.

199
 – Ezt nagyon gyászosan mondta! Remélem, nem attól
tart, hogy valami végzetes baleset történik velünk.
– Elutazom, Miss Leigh – válaszolta hirtelen nagyon
komollyá vált arccal.
– Hová, Peter bácsi?! – kérdezte rögtön Alvean.
– Messze, gyermekem! A világ túlsó felére.
– Mikor? – bukott ki belőlem is a kérdés.
– Talán már újévkor.
– De hát hová?! – Alvean hangján érződött, hogy kezdi
komolyan venni a dolgot.
– Drága gyermekem, remélem, hogy ha nagyon nem is,
de kicsit hiányozni fogok.
– Hová?!
– Megtalálni a szerencsémet – válaszolta Peter.
– Viccelsz. Mindig viccelsz!
– Ezúttal nem. Megkeresett egy barátom, akivel együtt
jártam Cambridge-be. Ausztráliában van, és nagy vagyont
szerzett. Aranyban! Gondolj csak bele, Alvean! És maga is,
Miss Leigh! Gyönyörű arany... arany, amely gazdaggá
teheti bármelyik férfit... vagy nőt. És elég, ha csak lehajol
az ember, hogy kipiszkálja a földből!
– Sokan kelnek útra azzal a reménnyel, hogy vagyont
szereznek, de vajon sikerül-e? – kérdeztem.
– Már megint a gyakorlatias nő szól magából! – kiáltott
fel Peter. – Nem, Miss Leigh, nem mindegyik sikeres! De
ha nem tudná, létezik, valami, amit úgy hívnak, hogy

200
remény – örök, soha ki nem apadó forrás, ami az ember
lelkében buzog! Nem mindenki talál aranyat, de a remény
mindenkinek megadatik.
– Mi haszna a reménynek, ha csalatkozni kell benne? –
kérdeztem.
– Az, hogy amíg elevenen tudjuk tartani, rengeteg
örömet hoz.
– Ha így van, kívánom, hogy a magáé sose hamvadjon el
– mondtam.
– Köszönöm.
– Nem akarom, hogy elmenj, Peter bácsi! – kiáltott fel
Alvean.
– Köszönöm, kedvesem! Ne szomorkodj, gazdag
emberként térek haza! Gondolj csak bele! Új szárnyat
építtetek Mount Widdennek. Olyan elegáns lesz, nem, még
elegánsabb, mint Mount Mellyn. És ahogy múlnak az évek,
úgy terjed egyre messzebb a legenda, hogy Peter
Nansellock volt az, aki anyagilag megmentette a családot.
Mert bizony, drága ifjú hölgyeim, valakinek hamarosan
meg kell mentenie – mondta Peter, és lelkesen mesélt a
barátjáról, aki egyetlen penny nélkül utazott el
Ausztráliába, és azóta milliomos lett, vagy legalábbis
majdnem.
Lázas tervezgetésbe kezdett, elmondta, hogyan akarja
átépíteni a házat, és mi lelkesen csatlakoztunk hozzá

201
Alveannel. Remek játék volt – gondolatban, semmitől sem
korlátozva házat építeni.
Jókedvűvé, felszabadulttá tett a társasága. Ő legalább,
gondoltam, sosem éreztette velem, hogy hol a helyem.
Pusztán az a tény, hogy szegény – vagy legalábbis annak
tartja magát –, kedvessé tette számomra.
Nagyon kellemesen éreztem magam egész idő alatt.
Tea után Peter levitt bennünket az istállóba, és
Alveannel együtt ragaszkodtak hozzá, hogy üljek fel
Jacinthra, mutassam meg, mihez tudok kezdeni vele. Némi
rábeszélés után engedtem a kérésnek, megfuttattam a
gyönyörű állatot, ugrattam is vele, és élveztem, hogy a
legkisebb érintésemnek is azonnal engedelmeskedik,
pontosan végrehajt mindent, amit kérek tőle. Remek paripa
volt, és irigyeltem is a gazdáját.
– Egészen magába szeretett, Miss Leigh – állapította
meg Peter. – Eszébe sem jutott, hogy tiltakozzon az új
lovas ellen.
– Gyönyörű – mondtam, megpaskolva Jacinth nyakát.
Úgy láttam, az érzékeny, okos állat ezt is megértette.
Elindultunk, és Peter – Jacinth nyergében – egészen
Mount Mellyn kapujáig kísért bennünket.
A lépcsőn fölfelé menet elégedetten állapítottam meg,
hogy nagyszerűen sikerült a délután.

202
 Alvean bejött hozzám, kis ideig a fejét félrehajtva csak
állt szótlanul, elgondolkodva, majd közölte: – Azt hiszem,
szereti magát, kisasszony!
– Egyszerűen csak udvarias hozzám – feleltem.
– Nem. Nagyon kedveli magát... valahogy úgy, ahogyan
Miss Jansent kedvelte.
– Miss Jansen is teázott Mount Widdenben? –
kérdeztem.
– Hogyne! Vele nem lovagoltunk ugyan, de gyakran
elsétáltunk arrafelé. Egyszer ott is teáztunk. Peter bácsi
akkor vette Jacinthot, és meg akarta mutatni. Eredetileg
másképp hívták, de azt mondta, új nevet talál neki, hogy
teljesen az övé legyen. A Jacinthot választotta. Úgy hívták
Miss Jansent is.
Buta, nehezen indokolható lehangoltság vett erőt rajtam.
– Nagyon szomorú lehetett, amikor hirtelen el kellett
utaznia – jegyeztem meg.
– Azt hiszem, tényleg az volt – válaszolta Alvean. – De
hamar elfelejtette. Végül is...
– Csak nevelőnő volt – fejeztem be helyette a mondatot.

Kitty még aznap délután berontott hozzám, és közölte,

hogy üzenetet kaptam Mount Widdenből.
– És még valamit, kisasszony – tette hozzá. Láttam rajta,
hogy az a valami hozta lázba, de megálltam, hogy ne
kérdezzek semmit, annál is inkább, mert percek kérdése

203
volt csupán, hogy magam is megtudjam, mi az a rettentő
érdekes dolog.
– Hol az üzenet? – kérdeztem.
– Az istállóban – válaszolta vihogva Kitty. – Jöjjön,
nézze meg!
Dicket, a Mount Widden-i házi inast találtam ott, és
legnagyobb megdöbbenésemre Jacinthot, a gyönyörű
kancát.
A fiú egy levelet nyújtott felém.
Láttam, hogy Daisy, az apja és Billy Trehay sokat sejtető
pillantásokkal méreget.
Felbontottam a levelet, és a következőt olvastam benne:

Kedves Miss Leigh!

Nem tudta eltitkolni, mennyire megtetszett
magának Jacinth. Azt hiszem, az érzés kölcsönös.
Ezért döntöttem úgy, hogy magának ajándékozom.
Nem tudnám elviselni a látványt, hogy egy olyan
remek, gyakorlott lovas, mint maga, a szegény, jó
öreg Dionon szenved. Kérem, fogadja el az
ajándékomat!
Hódolattal téli szomszédja,
Peter Nansellock

Hiába próbáltam uralkodni magamon, éreztem, hogy a

fejem búbjáig elpirulok, és biztos voltam abban, hogy

204
Tapperty csak nagy nehézség árán tudja visszafojtani a
nevetését.
Hogyan juthatott ilyesmi az eszébe Peternek? Biztosan
gúnyolódik velem. Hogyan fogadhatnék el ilyen ajándékot
még akkor is, ha akarnám? Egy lovat etetni kell, istállóban
tartani. Mintha elfelejtette volna, hogy a ház, amelyben
lakom, nem az enyém.
– Válaszol, kisasszony? – érdeklődött Dick.
– Természetesen – feleltem. – Fölmegyek, és máris
megírom, hogy visszavihesd.
Amilyen méltóságteljesen csak tudtam, otthagytam a
magában csöndben mulató nézőközönséget, és a szobámba
visszatérve rövid válaszlevelet írtam:

Kedves Mr. Nansellock!

Köszönöm a csodálatos ajándékot, amelyet
természetesen nem fogadhatok el, ugyanis nem áll
módomban, hogy lovat tartsak. Nyilván elkerülte a
figyelmét az az aprócska körülmény, hogy
nevelőnőként dolgozom ebben a házban. Nem
engedhetem meg magamnak mindazt, amibe
Jacinth tartása kerül. Köszönöm a kedves ötletet.
Őszinte barátsággal
Martha Leigh

205
 A borítékot lezárva visszaindultam az istállóba, és már
messziről hallottam a nevetgélést, az izgatott beszélgetésre
utaló hangokat.
– Tessék, Dick! Légy szíves, add át a gazdádnak
Jacinthtal együtt! – mondtam.
– De... – Az inas nem is próbálta titkolni, mennyire
megdöbbent. – Azt mondta, hagyjam itt.
Határozottan az öreg, élveteg arcú Tappertyre néztem. –
Mr. Nansellock szeret tréfálni – válaszoltam, és választ
nem is várva visszamentem a házba.

Másnap szombat következett, és Alvean fölvetette, hogy

mivel az már majdnem ünnepnap, nem hagyhatnánk-e ki a
délelőtti tanulást, és tennénk inkább egy kirándulást a
lápvidékre. Clara nagynéni ott lakik, magyarázta, és
biztosan örülne, ha meglátogatnánk.
Megfontoltam a dolgot, és arra a megállapításra
jutottam, hogy jobban érezném magam, ha legalább néhány
órát távol tölthetnék a háztól. Biztos voltam benne, és
nagyon zavart, hogy a személyzet összes tagja rólam és
Peter Nansellockról beszél.
Gyanítottam, hogy ugyanúgy viselkedett Miss Jansennel
is, mint velem, és élvezik, hogy a nevelőnők története
ismétli önmagát.
Gyakran eszembe jutott Miss Jansen, elgondolkodtam
azon, milyen lehetett. Kissé frivol talán? Nyilván azért

206
lopott, hogy szép ruhákat vehessen magának, és még
csinosabban jelenhessen meg imádója előtt.
Peter pedig közömbösen tudomásul vette, hogy
elbocsátották. Szép kis barát!
Reggeli után indultunk el Alveannel. Kellemes,
lovagláshoz való idő volt, az októberi nap csak langyosan
melegített, de nem perzselt, és enyhe délnyugati szél fújt.
Alvean remek hangulatban volt, és úgy gondoltam, a
kirándulás arra is megfelelő lesz, hogy próbára tegyem a
tudását. Ha képes végig az uralma alatt tartani a lovat a
hosszú úton, akkor elégedett lehet magával, mondtam
magamban.
Jólesett távol kerülni a szolgák figyelő tekintetétől, és a
tájat is nagyon élveztem.
Úgy éreztem, az út két oldalán elterülő, jókora lápos
területek tökéletesen illenek a hangulatomhoz. Tetszettek a
szittyós legelőket övező, alacsony falak, a talajból kiálló,
nagy, szürke kövek, és a köztük csörgedező fürge kis
patakok.
Figyelmeztettem Alveant, hogy legyen óvatos a
kövekkel, nehogy megcsússzon rajtuk a lova, de olyan
nyugodtnak, magabiztosnak láttam, hogy tovább nem
izgultam miatta.
Indulás előtt alaposan megnéztük a térképet,
megjegyeztük Clara néni Bodmintól néhány kilométernyire
délre lévő hazához vezető utat. Alvean már néhányszor

207
megtette kocsival, és biztos volt abban, hogy nem fog
eltévedni. Én sokkal óvatosabb voltam nála, tudtam, hogy a
lápvidék csalóka, könnyen eltévedhet benne az ember, és
különben is hasznosnak tartottam, ha megtanul térképet
olvasni.
Szigorúságom nem bizonyult tartósnak, egy alkalommal,
amikor eltévesztettük az utat, és kénytelenek voltunk
visszamenni, hogy megtaláljuk, azon kaptam magam, hogy
vidáman együtt nevetek Alveannel.
Végül eljutottunk a Lápi Házhoz, ahogy a környéken
Clara néni házát nevezték.
Szép, kedves udvarház volt, egy kevés lelket számláló,
de azért templommal, fogadóval ellátott kis falu szélén.
Clara néni három szolgával lakott ott, akik mindenben
ellátták, és valamennyien boldogok voltak, amikor
váratlanul betoppantunk.
– Lelkemre mondom, ez Miss Alvean! – kiáltott fel
izgatottan az idős házvezetőnő. – Kit hoztál magaddal,
angyalom?
– Miss Leigh-t, a nevelőnőmet – válaszolta Alvean.
– És csak ketten jöttetek? Apukád nélkül?
– Papa elutazott Penzance-be.
Elbizonytalanodtam, nem voltam biztos benne, hogy jól
tettem, amikor engedtem Alvean unszolásának, és a
helyzetemről megfeledkezve rákényszerítettem magam

208
Clara nénire anélkül, hogy előtte megérdeklődtem volna,
kíván-e fogadni.
Elképzelhetőnek tartottam, hogy a konyhába küldenek,
egyek csak a cselédekkel, és nem is zavart különösebben a
gondolat, úgy éreztem, sokkal egyszerűbb lenne, mint
nyársat nyelve ülni, feszengeni egy gőgös, lekezelően
viselkedő öreg nő társaságában.
Aggodalmam szerencsére nem sokáig tartott. Clara néni
a szalonban, kényelmes karosszékében fogadott bennünket.
Elbűvölő idős hölgy volt, rózsás arcú, élénk, barátságos
tekintetű. A keze ügyében tartott ébenfa bot jelezte, hogy
már nehezére esik a járás.
A hozzá futó Alveant melegen, szeretettel a karjába
szorította, majd rám emelte csillogó, vidám kék szemét.
– Szóval maga Alvean nevelőnője, kedvesem! – szólított
meg barátságosan az idős hölgy. – Köszönöm, hogy
elhozta. Annál is jobb, mivel éppen itt van az unokám, és
azt hiszem, már nagyon vágyik arra, hogy vele
egykorúakkal játsszon. Ha megtudja, hogy Alvean jött
látogatóba, kiugrik a bőréből örömében.
Nehezen tudtam elképzelni, hogy az unoka akár csak
jottányival is izgatottabb legyen, mint Clara néni. A kedves
fogadtatás nagyon jólesett, feloldotta kezdeti
félénkségemet, és kezdtem sokkal inkább úgy érezni,
mintha baráti látogatáson lennék, és nem pusztán nevelőnő
volnék, aki elviszi tanítványát az egyik rokonához.

209
 Az egyik szolgáló pitypangbort hozott be, és Clara néni
ragaszkodott ahhoz, hogy megkóstoljuk. Igazán finom volt,
és sós, borkorcsolyának is nevezett süteményt kaptunk
hozzá. Megengedtem Alveannek, hogy igyon egy
pohárkával, de miután belekortyoltam, fölmerült bennem,
hogy talán rosszul tettem, mivel a bor meglehetősen erős
volt.
Clara nénit nagyon érdekelte minden, ami Mount
Mellynben történt; meglehetősen bőbeszédű hölgy volt,
amit annak tulajdonítottam, hogy elzártan él, távol a világ
eseményeitől.
Kis idő múlva behívta az unokáját – helyes, Alveannél
valamivel fiatalabb kisfiú volt –, és a két gyerek kiment
játszani. Előtte még figyelmeztettem Alveant, hogy ne
csatangoljanak messzire, mert sötétedés előtt haza kell
érnünk.
Mihelyt magunkra hagytak, Clara néni maradék
tartózkodását is levetette, meg sem próbálta titkolni, hogy
ki van éhezve egy kis jóízű pletykára. Hogy az erős
pitypangbor tette-e, vagy az, hogy úgy éreztem, rajta
keresztül közelebb jutok Alicehez, nem tudom, a lényeg az,
hogy magam is élvezetesnek tartottam a beszélgetést.
Teljes őszinteséggel beszélt Alice-ről, és nem sok idő
kellett hozzá, hogy rájöjjek: a tüneményes, pletykás
természetű idős hölgytől sokkal többet megtudhatok róla,
mint bárkitől.

210
 – Mondja meg őszintén, hogy állnak a dolgok Mount
Mellynben! – szögezte nekem a kérést, mihelyt kettesben
maradtunk.
Némán felvontam a szemöldökömet, mintha nem
érteném, mire gondol.
– Óriási megrázkódtatás volt mindenkinek szegény
Alice halála – folytatta. – Olyan váratlanul jött! Szörnyű,
hogy ilyen tragédia történhet egy fiatal lánnyal – igazából
alig volt több mint fiatal lány.
– Valóban?
– Ugye nem azt akarja mondani, hogy nem tudja, mi
történt?
– Hallottam róla, de valójában csak keveset – feleltem.
– Alice és Geoffry Nansellock elment... megszöktek, és
aztán jött az a borzalmas szerencsétlenség! – mondta
izgatottan Clara néni.
– Hallottam, hogy volt egy baleset.
– Gyakran gondolok rájuk éjszakánként, amikor nem
tudok aludni. Eszembe jut, milyen fiatalok voltak, és
magamat vádolom a történtekért.
Megdöbbentem. Nem értettem, hogyan vádolhatja magát
az a kedves, fecsegő öreg hölgy azért, mert Alice hűtlen
volt a férjéhez.
– Sosem lenne szabad beavatkoznunk mások életébe.
Vagy mégis? Maga hogy gondolja, kedvesem? Ha az
ember úgy érzi, hogy segít...

211
 – Igen – válaszoltam határozottan. – Ha segítő
szándékkal történik a beavatkozás, az megbocsátható.
– De honnan tudhatjuk előre, hogy valóban segítünk-e
vele, vagy éppen ellenkezőleg? – kérdezte Clara néni.
– Az embernek azt kell tennie, amit helyesnek tart.
– Előfordulhat, hogy az ember helyesen cselekszik, és
árt vele?
– Azt hiszem, igen.
– Olyan sokat gondolok rá... szegény kis unokahúgomra.
Tüneményes, bájos teremtés volt, de – és ezt is őszintén
meg kell mondanom – nem alkalmas arra, hogy
megbirkózzon az élet durva realitásaival.
– Valóban? – kérdeztem, és a korábbinál is izgatottabban
vártam a folytatást.
– Láttam, Miss Leigh, milyen kedvesen, szeretettel
bánik szegény kis árvával. Alice boldog lenne, ha tudná.
Amikor utoljára láttam Alveant, vele jött... és Connannel.
Össze sem lehet hasonlítani, hogy most mennyivel
vidámabb... nyugodtabb.
– Örülök, hogy ezt mondja. Rávettem, hogy tanuljon
meg lovagolni, és azt hiszem, nagyon jót tesz neki a
gyakorlás. – Egy csöppet sem örültem, hogy – az
udvariasság támasztotta követelményeknek
engedelmeskedve – félbeszakítom a szóáradatot, amelyből
érzésem szerint újabb részleteket tudhattam meg Alice
halálának körülményeiről. Féltem, hogy Alvean és Clara

212
néni unokája bármelyik pillanatban visszajöhet, és
jelenlétük véget vet a bizalmas vallomásnak. – Alvean
édesanyjáról mesélt. Bármi történt is, biztos vagyok benne,
hogy indokolatlanul hibáztatja magát.
– Bárcsak hinni tudnék benne! Néha egészen
elkeseredem. Talán rosszul teszem, hogy ezzel a régi
történettel traktálom, de olyan kedves, együtt érző, és ott
él, abban a házban. Úgy vigyáz Alveanre, úgy gondozza,
mint... mint egy igazi anya. Nagyon hálás vagyok
magának, kedvesem!
– Tisztességesen megfizetnek – nem tudtam megállni,
hogy közbe ne szúrjam ezt a mondatot, és közben arra
gondoltam, milyen gúnyosan mosolygott volna rajta Peter
Nansellock, ha hallja.
– Vannak dolgok, amelyeket nem lehet pénzzel
megvásárolni. Szeretet... odaadás... és még jó néhány. Az
esküvő előtt Alice nálam lakott.– Itt... ebben a házban.
Mindenkinek így volt a legkényelmesebb – mesélte Clara
néni. – Lovon néhány órányira vagyunk csak Mount
Mellyntől, és a fiataloknak lehetőségük támadt jobban
megismerni egymást.
– A fiataloknak? – kérdeztem, nem egészen értve, mire
gondol.
– A jegyespárnak.
– Nem ismerték egymást?

213
 – Még csecsemők voltak mind a ketten, amikor a szüleik
eldöntötték a házasságot. Alice nagy hozományt kapott –
mindenkinek előnyös, jó házasságnak ígérkezett. Mind a
ketten gazdagok voltak, jó családból valók. Connan apja
akkor még élt, Connan pedig elég vad, önfejű fiatalember
volt, úgyhogy mindenki azt gondolta, jobb lesz minél előbb
összeházasítani őket.
– Szóval hagyta, hogy mások döntsék el, ki lesz a
felesége?
– Magától értetődőnek tartották mindketten. Egy szó,
mint száz, Alice az esküvő előtt hónapokig nálam lakott.
Nagyon szerettem.
– Mások is – mondtam, és a kis Gillyre gondoltam.
Clara néni bólintott, de válaszolni már nem maradt ideje,
mert visszajött a két gyerek.
– Meg akarom mutatni Alveannek a rajzaimat! – közölte
a kisfiú.
– Hozd le őket, és mutasd meg itt! – küldte a nagyanyja.
Valószínűleg rájött, hogy túl sokat beszélt, és megijedt
saját szószátyárságától. A rövid ismeretség ellenére is
nyilvánvaló volt számomra, hogy azok közé tartozik, akik
képtelenek titkot tartani. Hogyan is lett volna rá képes,
amikor nekem is, aki gyakorlatilag idegen voltam, családi
titkokról mesélt?
A kisfiú jókora mappával tért vissza, és a két gyerek
csöndben leült egy asztalhoz. Odamentem hozzájuk, és a

214
kezdetleges próbálkozásokat látva olyan büszke lettem
Alvean rajztudására, hogy elhatároztam: az első adandó
alkalommal beszélek róla az apjával.
Bármilyen kellemesek voltak is azonban a körülmények,
határozott hiányérzet fogott el. Biztos voltam abban, hogy
Clara néni – ha a gyerekek nem törnek ránk – valami
nagyon fontosat árult volna el.
Ebédre is ott maradtunk, de utána rögtön indultunk.
Könnyen megtaláltuk a hazavezető utat, egyszer sem
tévedtünk el, és el is határoztam, hogy hamarosan szerét
ejtem egy újabb látogatásnak.

Egyik nap, a faluban sétálva elmentem az ékszerész

kirakata előtt. Igazán értékes holmi nem volt benne, csak
ezüstbrossok és aranygyűrűk, cirkalmasan bevésett Mizpah
felirattal, vagy féldrágakövekkel – türkizzel, topázzal,
gránáttal – díszítve. A kínálatot végignézve könnyű volt
kitalálnom, hogy a falusiak a kis boltban szerzik be
eljegyzési és esküvői gyűrűiket, de az üzlet tulajdonosa
elsősorban a javításokból él.
Egy lovaglóostor formájú, ízléses ezüstkitűzőn akadt
meg a tekintetem. Biztos voltam benne, hogy nem drága, és
úgy döntöttem, megveszem. A verseny előtti este akartam
odaadni Alveannek azzal, hogy biztosan szerencsét hoz.
Benyitottam, és a három lépcsőfokot óvatosan véve
lementem a kis üzletbe.

215
 A pult mögött öreg, drótkeretes szemüveget viselő férfi
ült. A fejét hátrahajtva rám nézett, és nem fárasztotta magát
azzal, hogy a helyére tolja lecsúszott szemüvegét.
– Láttam egy ezüstkitűzőt a kirakatban. Lovaglóostort
ábrázol – adtam elő a kívánságomat.
– Hogyne, kisasszony! Örömmel megmutatom –
válaszolta, és pár másodperccel később a kezembe is adta
kedves kis ékszert. .
– Parancsoljon! – A pulton álló kis tükörre mutatott,
jelezve, hogy nézzem meg, hogyan mutat rajtam. Feltűztem
a ruhámra, és elégedetten állapítottam meg, hogy jól
választottam – a kitűző szolid volt, csöppet sem harsány, jó
ízlésű mesterember készítette.
Miközben a tükörben nézegettem magam, a szemem
sarkából megpillantottam egy tálcát, amelyen apró
cédulákkal ellátott ékszerek hevertek – nyilván javításra
adták be őket. Rögtön fel is tettem magamnak a kérdést,
vajon nem ebbe az üzletbe hozta-e Alice, előző év
júliusában, javítani a brossát.
– Mount Mellynből jött, kisasszony? – érdeklődött az
ékszerész.
– Igen – feleltem, és bátorítóan mosolyogtam is hozzá.
Már odáig jutottam, hogy kész voltam bárkivel szóba
elegyedni, akitől egy kicsit is remélhettem, hogy
felvilágosítással szolgál abban a témában, amely egyre
inkább lekötötte a gondolataimat.

216
 – Azon gondolkodom, megvegyem-e a tanítványomnak
ezt a kitűzőt.
Az öregember szeme villanása jelezte, hogy mint a
legtöbb falusi, ő is élénken érdeklődik szomszédai iránt.
– Szegény anyátlan kis árva! – sóhajtott fel. – Jó, hogy
van mellette egy ilyen kedves hölgy, mint maga, és vigyáz
rá.
– Kérem – mondtam, és feléje nyújtottam az ékszert.
– Keresek egy megfelelő dobozt. A legszebb ajándék
sem az igazi, ha nincs, dobozban. Egyetért velem,
kisasszony?
– A legteljesebb mértékben.
Az öregember lehajolt, kis kartondobozt vett elő a pult
alól, és vattát tömködött belé.
– Kényelmes ágyat vetünk neki – mondta mosolyogva.
Éreztem, hogy azt szeretné, ha maradnék még egy kicsit,
és beszélgetnénk.
– Mostanában ritkán vetődik erre bárki is Mount
Mellynből – mesélte. – Amíg Mrs. TreMellyn élt, egészen
más volt, ő gyakran megkeresett.
– Gondolom.
– Észrevett valamilyen csecsebecsét a kirakatban, és már
meg is vette... hol magának, hol másnak. A halála napján is
itt járt.
– Valóban?! – kérdeztem bátorítóan az öreg ékszerészt.

217
 Óvatosan ráhelyezte a kitűzőt a vattára, és rám nézett. –
Furcsa volt, máig tisztán emlékszem rá – mondta. – Bejött,
és megkérdezte: „Elkészült a brossom, Mr. Pastem?
Holnap feltétlenül szükségem lesz rá. Trelanderék jönnek
hozzánk vacsorára, és Mrs. Trelandertől kaptam
karácsonyra. Viselni akarom, hogy lássa, megbecsülöm.”
Ilyen volt, mindig elmondta, mit akar, miért kell neki
valami. Alig hittem a fülemnek, amikor hallottam, hogy
azon az estén ott hagyta az otthonát. Nem értettem, miért
beszélt a vacsoráról, ha eltervezte, hogy másnap
megszökik.
– Valóban különös – értettem egyet.
– Tudja, kisasszony, semmi szüksége sem volt rá, hogy
elmesélje. Ha másnak beszél róla, rá lehetne fogni, hogy
csalni akart, elterelni az illető figyelmét, de hogy éppen
nekem? Gyakran eszembe jut... töröm rajta a fejem, és
fogalmam sincs, mit gondoljak.
– Talán félreértett valamit – álltam elő a szánalmas
kifogással.
Az öreg nem szólt, csak megrázta a fejét. Nem hitte el,
és én sem. Láttam Alice noteszében a bejegyzéseket, és az
ékszerész szavai pontosan azt támasztották alá, amit
kiolvastam belőlük.

Másnap Celestine Nansellock jött át Mount Widdenből,

meglátogatni Alveant. Miután megtudta, hogy éppen

218
lovaglóleckére készülünk, ragaszkodott hozzá, hogy velünk
tartson.
– Éppen ideje, hogy tartsunk egy főpróbát – fordultam
Alveanhez. – Lássuk, meg tudod-e lepni Miss Nansellockot
úgy, ahogy édesapádat szeretnéd!
Az ugratást akartuk gyakorolni, úgyhogy jócskán
túlmentünk Mellynen.
Celestine őszintén megdöbbent azon, milyen rengeteget
fejlődött Alvean.
– Valóságos csodát művelt, Miss Leigh! – kiáltotta
lelkesen.
Némán figyeltem Alveant, amint megfordult a mező
közepén, és csak aztán válaszoltam: – Remélem, az
édesapja is elégedett lesz. Benevezett a lovasverseny egyik
számára.
– Nagyon! Biztos vagyok benne.
– Kérem, előre egy szót se szóljon neki! Meg akarjuk
lepni.
Celestine kedvesen rám mosolygott. – Nagyon hálás lesz
magának, Miss Leigh! Efelől semmi kétségem sincs.
– Őszintén szólva számítok is rá, hogy elégedett lesz.
Továbbra is szelíden mosolygott, de közben éreztem
magamon átható tekintetét. – Jaj, Miss Leigh! Majd
elfelejtettem! – mondta váratlanul. – Négyszemközt,
bizalmasan akartam beszélni magával Jacinthról.
Enyhén elpirultam, és meg is lepődtem rajta.

219
 – Tudom, hogy Peter magának adta, de visszaküldte,
mint túl értékes ajándékot.
– Túl értékeset ahhoz, hogy elfogadjam – feleltem –, és
túl költségeset ahhoz, hogy képes legyek megfelelően
ellátni.
– Tökéletesen igaza volt. Sajnos, a bátyám néha
elhamarkodottan cselekszik. Végtelenül nagylelkű
ugyanakkor, és amit tesz, őszintén, a legtisztább szívből
teszi. Most éppen el van keseredve, attól fél, hogy
megbántotta.
– Kérem, mondja meg neki, hogy egyáltalán nem erről
van szó. De ha csak egy kicsit is gondolkodik a dolgon,
rájön, miért nem fogadhattam el az ajándékát.
– Igyekszem megértetni vele. Nagyon nagyra becsüli
magát, Miss Leigh, de az ajándékozás mögött némi hátsó
szándék is meghúzódott – magyarázta Celestine. –
Szeretné, ha Jacinthnak jó helye lenne. Gondolom, tudja,
hogy el akarja hagyni Angliát.
– Igen. Említette.
– A lovai nagy részét el fogja adni. Néhányat megtartok,
de semmi értelme, hogy nagy istállót tartsak fenn egyedül,
magamnak.
– Szerintem sem – értettem egyet.
– Látta, hogyan üli meg Jacinthot, és úgy gondolja,
méltóbb kezekbe nem is kerülhetne. Imádja azt a kancát.
– Értem.

220
 – Mondja meg őszintén, nem szeretne egy ilyen lovat?
– Ki ne szeretne?
– Mit szólna hozzá, ha megkérdezném Connant, nem
tudná-e elhelyezni az istállójában? – érdeklődött Celestine.
– Nagyon kedves, Miss Nansellock – válaszoltam
hevesen –, és értékelem is a jó szándékát... szándékukat, de
nem szeretném, ha bárki azt hinné, hogy különleges
bánásmódra tartok magamnak igényt. Mr. TreMellynnek
nagyszerű istállója van, ki tud elégíteni bármilyen igényt.
Nem akarok szívességet kérni.
– Látom, nagyon határozott és büszke.
Celestine közelebb hajolt, és barátian megérintette a
kezem. A szemében könnyek csillogtak – megértette, és el
is fogadta, hogy a végsőkig ragaszkodom büszkeségemhez,
amelyen kívül szinte nincs is egyebem.
Kedves volt, belátó, és könnyen meg tudtam érteni, hogy
Alice összemelegedett vele, a szívbéli barátnőjévé fogadta.
Úgy éreztem, hogy magam is képes lennék rá, annál is
inkább, mivel soha nem éreztette velem a köztünk lévő
társadalmi különbséget.
Egyszer, gondoltam, elmondom neki, mit tudtam meg
Alice-ről.
Egyelőre azonban nem tudtam rászánni magam.
Ahogyan a bátyja megfogalmazta volna, egyelőre tüskés
voltam, minden közeledést gyanakvással fogadtam. Meg
sem fordult a fejemben, hogy visszautasításra találnék

221
Celestine Nansellocknál, ennek ellenére óvakodtam a
legkisebb kockázattól is.
Alvean csatlakozott hozzánk, és Celestine rögtön
megdicsérte ragyogó teljesítményéért. Megfordultunk, és
hazatértünk, hogy elfogyasszuk a puncsszobában
felszolgált teánkat.
Boldog voltam, úgy éreztem, a délután csodálatosan
sikerült.

Connan TreMellyn a lovasverseny előtti napon tért haza.

Örültem, hogy nem korábban, mert féltem, hogy ha
hosszabb időt töltenek együtt, Alvean leleplezi magát
izgatottságával.
Én az egyik legelső versenyszámba neveztem be,
amelyben az ugratásokat külön pontozták. „Vegyes szám”
volt, ami a helyi szóhasználatban azt jelentette, hogy
férfiak és nők együtt indultak.
Tapperty, miután megtudta, hogy részt veszek a
versenyen, hallani sem akart arról, hogy Dionnal induljak.
– Ha elfogadta volna Jacinthot – mondta a verseny előtti
napon –, biztos lehetne a győzelemben. Az öreg Dion... szó
se róla, rendes fickó, de már nem lehet vele győzni. Mit
szólna Royal Roverhez?
– És ha Mr. TreMellyn ellenzi? – kérdeztem vissza.
– Nem fogja ellenezni – válaszolta cinkos kacsintás
kíséretében Tapperty. – May Morninggal megy a

222
versenyre, úgyhogy Royal szabad lesz. Tudja, mit? Ha
netán meggondolja magát, és az utolsó pillanatban szól,
hogy Royal Rovert nyergeljem fel neki, akkor maga May
Mominggal megy. Higgyen nekem! Az úr annak örül a
legjobban, ha az ő lova nyer.
Szerettem volna megmutatni Connan TreMellynnek, mit
tudok, így aztán nem sokat gondolkodtam, elfogadtam
Tapperty javaslatát. Végül is engedélyezte, hogy lovagolni
tanítsam Alveant, és ez azt is jelentette, hogy az
istállómester jóváhagyásával olyan lovat választhatok
magamnak, amilyet akarok.
A verseny előtti este odaadtam Alveannek a brosst.
Nagyon örült neki, el volt ragadtatva tőle.
– Egy ostor! – kiáltott fel boldogan, miután megnézte.
– A sáladra tűzöm – feleltem. – Remélem, szerencsét
hoz.
– Egész biztosan, kisasszony! Tudom.
– Azért ne bízz benne túlságosan! Ne felejtsd el, hogy a
szerencse csak azoknak kedvez, akik megérdemlik! –
figyelmeztettem, és rögtön idéztem is egy régi, apám
kedvencei közé tartozó mondást:
„Tekintetedet felszegd, szíved az égbe szálljon, De az
állad maradjon a helyén, és a sarkad is a földön!”
– És amikor ugratsz – folytattam –, ne felejtsd el, hogy
együtt kell mozognod Prince-szel!
– Úgy lesz.

223
 – Izgulsz?
– Egy kicsit. Úgy tetszik, még nagyon messze van a
verseny.
– Észre sem veszed, és már a nyakadon lesz – mondtam
Alveannek.
Este, amikor bementem hozzá, hogy elköszönjek, az
ágya szélére ültem, és ismét csak a versenyről
beszélgettünk.
Olyan izgatott volt, hogy aggódtam érte, és igyekeztem
megnyugtatni. A lelkére kötöttem, hogy jól aludja ki
magát, különben fáradt lesz.
– Hogy aludjak, ha egy csöppet sem vagyok álmos? –
kérdezte.
Ekkor jöttem csak rá igazán, mit is értem el. Néhány
hónappal korábban, érkezésemkor, Alvean annak a puszta
gondolatától is rettegett, hogy nyeregbe szálljon, most
pedig alig bírt uralkodni magán, izgatottan várta, hogy
kezdődjön végre a verseny.
Örültem a sikernek, de jobban szerettem volna, ha
figyelme nem koncentrálódik teljes egészében az
édesapjára, nem csupán az ő kedvéért akar kiváló
teljesítményt nyújtani.
A szobámba mentem, és Longfellow elbeszélő
költeményeinek kötetével tértem vissza hozzá.
Az ágya szélére ültem, és fennhangon olvasni kezdtem,
mert biztos voltam abban, hogy semmi nem képes úgy

224
megnyugtatni a felajzott, vadul száguldozó gondolatokat,
mint a Hiawatha nyugodt áradása.
Szinte már kívülről tudtam, de ez egy csöppet sem
akadályozott abban, hogy lefekvés után időről időre
elővegyem, segítségével elszakadjak a napi gondoktól, és
szabadjára engedjem képzeletemet.
Szinte bele sem kellett néznem a könyvbe, a szavak
maguktól formálódtak a számon, és vetítették Alvean elé a
csodásnál csodásabb látomásokat. A szemem sarkából
figyeltem, és láttam, hogy már nem gondol a másnapi
versenyre... félelmeire és reményeire. A kis Hiawatha
mellett ült, a jó Nokomis lábánál, hallgatta meséit, és egy
idő után édesdeden, kisimult, mosolygó arccal elaludt.

A lovasverseny napján arra ébredtem, hogy pára üli meg a

szobámat. Az ablakhoz siettem, és láttam, hogy a ház
bejárata előtt, dézsákban álló pálmák, a kocsibehajtót
övező fenyők körül sűrű ködpamacsok örvénylenek, és
csillogó harmatcseppek borítják minden növény levelét.
Remélem, délutánra kitisztul az idő – mondtam
magamnak.
Egész délelőtt kitartott azonban, és akármerre mentem is
a házban, aggódó tekinteteket és izgatott suttogást
hallottam, mivel mindenki nagyon aggódott a verseny
miatt. A szolgák nagy része izgatottan készült rá, hogy ott
legyen. Minden évben elmaradhatatlan nézői voltak a

225
versenynek, mesélte Kitty, mivel az úr volt az egyik bíró,
Billy Trehay és néhány lovászfiú pedig indult a különböző
versenyszámokban.
– Az úr mindig örül, ha nyernek a lovai – magyarázta
Kitty –, de azt mondják, a sajátjaihoz sokkal szigorúbb,
mint másokhoz.
Alveannel rögtön ebéd után elindultunk – ő Black
Prince-en, én Royal Roveren. Lelkesítő érzés volt jó ló
nyergében ülni, és ugyanolyan izgatottá váltam, mint
Alvean. Azt hiszem, legalább annyira vágytam rá, hogy
kitüntessem magam valamivel Connan TreMellyn előtt,
mint ő.
A versenyt tágas mezőn rendezték, nem messze a falu
templomától, és mire megérkeztünk, már szép számú
nézősereg gyűlt egybe.
A mezőre érve szétváltunk Alveannel, és hamar
megtudtam, hogy a szám, amelyben indulni akarok, egyike
lesz a legelsőknek.
Negyed háromkor kellett volna megkezdődnie a
versenynek, de mint az ilyen események általában, ez is
késett, és két óra húsz perckor még mindig nem tudtuk,
mikor nyitják meg végre.
A köd felszállt ugyan, a nap azonban nem sütött ki – az
eget ólomszürke takaró borította, és mindent nyirkosság
hatott át. A tenger – bár az illatát jól lehetett érezni –

226
nyugodt volt, nem morajlott, a sirályok vijjogása pedig
mintha a szokásosnál is bánatosabb lett volna.
Connan a többi bíróval együtt érkezett – mindhárman
helyi előkelőségek voltak. May Moming nyergében ült,
ahogy gondoltam is annak alapján, hogy megkaptam Royal
Rovert.
A falusi zenekar eljátszott egy régi cornwalli dalt, és a
közönség állva énekelt.
Nehezen feledhető élmény volt hallgatni a párában úszó
mezőn a lelkes torkokból előtörő, szárnyaló dalt.

Gúnyolják csak Tre Polt és Pent,

S Trelawneyt vigye a halált
Húszezer cornwalli ismeri,
S nem feledi az okát!

Egy múltját ismerő, összetartó nép büszke éneke,

gondoltam, és különösen tetszett, hogy amíg a dal véget
nem ért, kivétel nélkül mindenki vigyázzban állt.
Gillyflowert is láttam, és meglepődtem azon, hogy együtt
énekelt a többiekkel. Daisyvel volt, és őszintén reméltem,
hogy vigyázni fog rá.
Láttam, hogy észrevett, és odaintegettem neki, de nem
viszonozta. Amikor a karomat fölemeltem, rögtön lesütötte
a szemét. Nem bántam, megnyugtatott, hogy mosolyogni
láttam.

227
 Éreztem, hogy egy lovas kanyarodik mellém, és már
hallottam is a vidám kiáltást: – Nocsak! Miss Leigh
személyesen!
Oldalra fordulva Peter Nansellockot pillantottam meg
Jacinth nyergében.
– Jó napot! – köszöntem, és – már nem először –
megcsodáltam a nemes, párját ritkítóan szép és tökéletes
állatot. A hátamon már ott volt a szervezők által feltűzött
rajtszámom.
– Csak nem azt akarja elhitetni velem, hogy egymás
ellen versenyzünk az első számban? – kérdezte Peter.
– Arra nevezett be?
Nem válaszolt, csak hátat fordított, hogy lássam a
rajtszámát.
– Semmi esélyem – mondtam.
– Ellenem?
– Jacinth ellen – feleltem.
– Egyetlen szaván múlt csak, hogy nem maga lovagolja.
– Nem gondolta át, mit tesz. Azóta is arról beszél az
egész istálló.
– Kit érdekel, mit mondanak a lovászfiúk? – kérdezte
fennhéjázón Peter.
– Például engem.
– Hová tette a józanságát?
– Egy nevelőnő jól teszi, ha mindenkinek a véleményére
odafigyel.

228
 – Maga nem átlagos nevelőnő.
– Tudja, Mr. Nansellock – mondtam könnyedén –,
kezdem azt hinni, hogy maga csak olyan nevelőnőkkel
találkozott eddig, akik valamilyen szempontból
rendkívüliek. Ha nem azok lettek volna, észre sem veszi
őket.
Enyhén megböktem Royal Rover horpaszát, és az okos
teremtés azonnal reagált a biztatásra.
Legközelebb már csak a versenyen láttam Petert.
Előttem indult, és úgy lovagolta végig a pályát, mintha
eggyé vált volna Jacinthtal. Akár egy kentaur, ötlött fel
bennem, miközben megmerevedve bámultam őket.
– Tökéletes! – kiáltottam önkéntelenül az egyik ugrás
után, és rosszindulatúan egyből hozzá is fűztem magamban
a kérdést: ki nem lenne az egy ilyen lóval?
Dübörgő taps fogadta a teljesítményét.
Nem egymás után következtünk, néhányan voltak még
közöttünk.
A bírói tribünön helyet foglaló Connan TreMellynre
néztem, és suttogni kezdtem: – Segíts, Royal Rover! Győzd
le Jacinthot! Első akarok lenni! Meg akarom mutatni
Connan TreMellynnek, hogy van legalább egy dolog,
amihez igazán értek! Nagyon kérlek, segíts!
Az érzékeny paripa már az első hangra hegyezte a fülét.
Úgy éreztem, hogy Royal Rover kihallotta a hangomból a

229
könyörgést, megértette, és mindent megtesz, hogy
sikerüljön, amit annyira szeretnék.
– Gyerünk, Rover! – szóltam rá halkan. – Képesek
vagyunk rá.
Ugyanolyan hibátlanul teljesítettük a távot, mint
Jacinth, és dübörgő taps mellett vonultunk le a pályáról.
Izgatottan vártam, hogy az utánam következők is
végezzenek, és kihirdessék az eredményt. Örültem, hogy
minden versenyszám után azonnal megteszik, és a nézők
érdeklődését is jobban fenntartotta ez a megoldás. A
csoportos, az összes versenyszám utáni eredményhirdetést
mindig is lehangolónak éreztem. –
– Nagyon szoros verseny volt – közölte fennhangon
Connan. – Két versenyző is maximális pontszámot ért el.
Bármennyire szokatlan, örömmel jelentem be, hogy két
győztesünk van: Miss Martha Leigh Royal Rover
nyergében, és Mr. Peter Nansellock, Jacinth nevű lovával.
A pálya közepére ügettünk, hogy átvegyük díjainkat.
– A díj egy ezüst virágváza. Hogyan felezzük el? –
kérdezte fennhangon Connan. – Lehetetlen, úgyhogy a
vázát a hölgy kapja.
– Természetesen – értett egyet azonnal Peter.
– Ön pedig egy ezüstkanalat, jeléül annak, hogy ketten
osztoznak az első helyen – fejezte be az eredményhirdetést
Connan.

230
 Átvettük díjainkat, és az enyémet az addiginál is
szélesebb mosollyal, nagyon elégedetten nyújtotta felém.
– Remek volt, Miss Leigh! Nem gondoltam volna, hogy
bárki képes ennyit kihozni Royal Roverből.
Megveregettem a ló nyakát, és olyan halkan, hogy
lehetőleg más ne hallja, azt feleltem: – Jobb partnert el sem
tudnék képzelni.
Megfordítottuk a lovakat, és díjainkat diadalmasan
magasra emelve – én a vázát, ő az ezüstkanalat – egymás
mellett hagytuk el a pályát Peter Nansellockkal.
– Ha Jacinthtal indul, tisztán nyer – mondta menet
közben.
– Lehet, de akkor másban kellett volna megmérkőznünk.
– Jacinth született nyerő... Nézzen csak rá! Maga a
tökély! Mindegy,'a vázát maga kapta.
– Ha ránézek, mindig azt fogom érezni, hogy nem
teljesen az enyém.
– Ha elrendezi benne a rózsáit, eszébe jut majd, hogy
egy része azé az emberé... hogy is hívták? Kedves volt,
vidám, elbűvölő, de mindig kimérten viselkedtem vele. Kár
volt, most már bánom.
– Ritkán felejtek el neveket, és nem hiszem, hogy bármit
is bánnom kellene abban, ahogy magával viselkedtem –
feleltem.
– Tudok egy kiutat ebből a kényelmetlen, megosztott
díjas helyzetből – mondta Peter. – Egy közös ház kell csak

231
hozzá, és megszűnik minden gond. Díszhelyre tehetnénk.
A miénk, mondanánk, és mindkettőnket boldoggá tenne.
Mérges voltam rá a könnyed, ingerkedő hangért, és
indulatosan visszavágtam: – Minden egyéb pedig nagyon
boldogtalanná.
Hátat fordítottam neki, és Royal Rovert ügetésre
ösztönözve otthagytam.

A bírók közelében akartam lenni, amikor Alvean

következik, hogy lássam, hogyan fogadja Connan a lánya
teljesítményét. Közelről akartam figyelni, amint átveszi az
első helyezettnek járó díjat – biztos voltam benne, hogy ő
nyeri, mivel mindenkinél jobban vágyott rá, és rengeteget
dolgozott is érte. Az ugrások, amelyeket teljesítenie kellett,
messze alatta maradtak képességeinek.
A nyolcévesek elemi ugrató versenye zajlott éppen, és
miközben figyeltem őket, türelmetlenül vártam, mikor
jelenik már meg Alvean. Hiába! A verseny lezajlott, az
eredményt kihirdették, és neki nyoma sem volt.
Keserű csalódás vett rajtam erőt. Az utolsó pillanatban
pánikba esett szegény, gondoltam. Hiába erőlködtem,
minden munkám fölöslegesnek bizonyult, mert a döntő
pillanatban visszatért a régi félelme.
A díjátadás után Alvean keresésére indultam, de sehol
sem találtam, és már a nyolcévesek haladó csoportjának
versenyének kezdetén jártunk, amikor eszembe jutott, hogy

232
valószínűleg hazamenekült. Elképzeltem, amint magába
roskadva ül a szobájában, mert minden gyakorlás, rengeteg
beszélgetésünk ellenére a kritikus pillanatban
cserbenhagyta a bátorsága.
Menekülni akartam – saját győzelmem már csak
jelentéktelen, múló epizódnak tetszett –, mielőbb
megtalálni Alveant, és vigasztalni, mert úgy éreztem, nagy
szüksége van rá.
Visszaügettem hát Mount Mellynbe, az istállóban sietve
szögre akasztottam a hámot, amilyen gyorsan csak tudtam,
lecsutakoltam és megitattam Royal Rovert, és jókora adag
szénát tettem elé a jászolba, hogy dolgom végeztével
nyugodtan rohanhassak végre a házba.
A hátsó ajtó nyitva volt, az egész épület kihaltnak,
kísértetiesnek látszott. Mrs. Polgrey kivételével – ő nyilván
délutáni álmát aludta édesdeden – mindenki a
lovasversenyen volt.
Fölmentem az emeletre, és már a lépcsőn hangosan
szólongatni kezdtem Alveant.
A tanterembe mentem először, majd a szobájába, de ott
sem találtam. Talán nem is jött haza! – vágott belém a
nyugtalanító gondolat, és rögtön eszembe jutott, hogy
amikor bevittem Royal Rovert az istállóba, Prince nem volt
a kifutóban, a bokszát pedig elfelejtettem megnézni.
A szobámba mentem, és bizonytalanul, aggodalommal
telve az ablakhoz léptem. Talán az volna a legokosabb, ha

233
visszamennék a versenyre, ötlött fel bennem. Valószínűleg
ott van.
Ahogy ott álltam, hirtelen sziklaszilárdan éreztem, hogy
valaki van Alice lakosztályában. Nem tudom, miből jöttem
rá – talán elsuhanó árnyat vettem észre –, de egészen biztos
voltam benne.
Anélkül, hogy átgondoltam volna, mit teszek, ha
megtalálom az illetőt, otthagytam a szobámat, és
lélekszakadva a másik szárnyba futottam. Cipőm sarka
hangosan, riasztóan koppant a galérián, de azzal sem
törődtem.
– Ki az?! Ki van itt?! – kérdeztem harsányan, az ajtót
szélesre tárva.
Senki sem válaszolt, a gardrób is üres volt, de
észrevettem, hogy a hálószobába vezető ajtó be van
csukva.
Valamiért olyan érzésem támadt, hogy Alvean rejtőzik
mögötte, és biztos voltam abban, hogy szüksége van rám.
Tudtam, meg kell találnom, és ha korábban volt is félelem
bennem, már a nyomát sem éreztem. A bezárt ajtóhoz
futottam, vadul feltéptem, és körbenéztem az üres
hálószobában. A függönyöket is végigtapogattam, de
hiába, azok mögött sem találtam.
Kinyitottam a gardróbéval szemközti ajtót – Alice
hálószobájának is két bejárata volt, ugyanúgy, mint
Alveanének – és egy másik öltözőbe jutottam, amelynek a

234
másik oldalán újabb, ezúttal már nyitott ajtót találtam. A
küszöbét átlépve rögtön rájöttem, hogy Connan
hálószobájában járok – nyakkendője, amelyet reggel láttam
rajta, hanyagul odavetve az öltözőasztalon hevert, és a
köntösét és papucsát is láttam.
A hétköznapi holmik láttán mélyen elpirultam, és
rádöbbentem, hogy a ház olyan részébe tévedtem, ahol
nincs jogom tartózkodni.
Ugyanakkor biztos voltam benne, hogy Connanen és
rajtam kívül más is járt ott előttem. De kicsoda?
Sietve átmentem a hálószobán, és a szemközti ajtót
kinyitva a képtárban találtam magam.
Mivel senkit sem láttam, lassan, zavaros
gondolataimmal küszködve visszamentem a szobámba.
Ki járhatott Alice lakosztályában? Ki kísért azon a több
mint egy éve lakatlan helyen.
– Alice! – mondtam fennhangon. – Te vagy az?!
Vártam kis ideig, és mivel választ nem kaptam, lesiettem
az istállóba. Minél előbb vissza akartam menni a versenyre,
hogy megtaláljam Alveant.

Fölnyergeltem Royal Rovert, és éppen kiügettem az

istállóból, amikor észrevettem, hogy Billy Trehay
lélekszakadva vágtat felém.
– Jaj, kisasszony! – kiáltotta már messziről. – Szörnyű
baleset történt!

235
 – Tessék?!
– Miss Alvean. Ugratás közben bukott.
– De hiszen el sem indult a versenyen! – mondtam
értetlenül.
– Elindult... a nyolcévesek között. A haladókhoz
nevezett be... a magas ugráshoz – mesélte izgatottan,
elakadó hangon Trehay. – Prince megbotlott az
akadályban, és nagyot bucskázott. Többször
megpördültek...
Egy pillanatra cserbenhagyott az önuralmam; arcomhoz
kaptam a kezem, és rémülten felsikoltottam.
– Mindenki magát keresi, kisasszony – figyelmeztetett
Billy Trehay.
– Hol van?!
– Amikor eljöttem, a földön feküdt, nem merték
megmozdítani. Ráraktak egy takarót, és várják dr.
Pengellyt. Mindenki attól fél, hogy eltörtek a csontjai. Az
apja mellette van, de állandóan azt kérdezi: „Hol van Miss
Leigh?” Láttam, hogy hazaindul, és gondoltam... Jöjjön
vissza, kisasszony! Az úr csak magát hívja.
Rover horpaszába vágtam a sarkam, és amilyen gyorsan
csak bírtam, levágtattam a fennsíkról. A falun
keresztülszáguldva szünet nélkül imádkoztam, és hangosan
perlekedtem is:
– Istenem, add, hogy ne essen baja! Alvean! Te kis
bolond! Elég lett volna, ha az egyszerű díjugratást

236
teljesíted! Miért kockáztattál? Alvean! Szegény kislányom!
– mondtam elakadó lélegzettel, és rögtön utána dühösen ki
is fakadtam: – Az ő hibája! Az övé! Ha emberien bánt
volna szegény gyerekkel, nem következik be ez a
szörnyűség!
Soha nem fogom elfelejteni a látványt, amely a mezőre
érkezve a szemem elé tárult: Alvean ájultan feküdt a füvön,
és izgatott tömeg vette körül. Nyilvánvaló volt, hogy nem
indítanak el több számot, a verseny véget ért.
Rémület markolt belém, azt hittem, meghalt.
Connan szigorú pillantással fordult felém.
– Örülök, hogy megjött, Miss Leigh! – mondta. –
Baleset történt. Alvean...
Mintha ott sem lett volna, az eszméletlen kislányhoz
futottam, és térdre vetettem magam mellette.
– Alvean... drágám... – motyogtam úgy, hogy szinte nem
is voltam észnél.
Rám nézett – nem a megszokott, dacos tekintettel,
hanem elveszetten, gyámoltalanul.
De legalább mosolygott!
– Ne menj... – kezdte, és nem volt elég ereje ahhoz.
hogy befejezze a mondatot.
– Nyugodj meg! Itt maradok.
Biztos? Egyszer már elment... – nem volt ereje befejezni
a szót, de tudtam, mit akar mondani. Nem Martha Leigh-
hez, a nevelőijéhez beszélt, hanem Alice-hoz.

237
 6.

Dr. Pengelly a sebtében elvégzett vizsgálat alapján

megállapította, hogy Alveannek eltörött a sípcsontja, de azt
nem tudta megmondani, vannak-e egyéb sérülései. Sínbe
tette a törött lábat, a kocsiján Mount Mellynbe vitte
Alveant, mi pedig szótlanul követtük Connannel.
Alveant felvitték a szobájába, és nyugtatót kapott az
orvostól.
– Egyelőre nincs más hátra, várni kell – mondta dr.
Pengelly. – Néhány óra múlva visszajövök, addigra
kiderül, mennyire tartós a sokkhatás. Tartsák melegen, és
hagyják, hadd aludjon! Mikor a nyugtató hatása elmúlik,
meglátjuk, mennyire súlyos az állapota.
Miután magunkra maradtunk, Connan figyelmeztetett.
– Beszélni szeretnék magával, Miss Leigh! Legyen
szíves, jöjjön a puncsszobába.
Szótlanul ment előttem, és csak miután becsukta az ajtót,
szólalt meg ismét: – Semmit nem tehetünk azon kívül,
hogy várunk. Igyekezzünk megőrizni a nyugalmunkat!

238
 Akkor jöttem csak rá, hogy még sosem látott olyan
feldúltnak, amilyenné a baleset tett, és nyilván
meglepődött, mert nem tartott képesnek arra, hogy ennyire
mélyek legyenek az érzelmeim.
– A jelek szerint jobban megvisel a tanítványom baja,
mint magát a lányáé, Mr. TreMellyn! – vágtam vissza
indulatosan.
Annyira meg voltam ijedve, úgy féltem, hogy bűnbakot
kerestem, és anélkül, hogy átgondoltam volna, mit
beszélek, őt választottam.
– Mi vihette rá Alveant, hogy ilyen butaságot tegyen? –
kérdezte.
– Maga vitte rá! – vágtam a szemébe. – Maga!
– Én?! De hát fogalmam sem volt róla, milyen sokat
fejlődött, hogy már versenyen is indulhat.
Éreztem, hajszál választ csak el attól, hogy hisztérikus
rohamom legyen. Valószínűnek tartottam, hogy Alvean
súlyos sérülést szerzett, és csaknem biztos voltam, hogy
soha többé nem tudom rávenni a lovaglásra. Azt hittem,
nagyot hibáztam, megpróbálnom sem lett volna szabad,
hogy legyőzzem benne a lovakkal szembeni irtózást. Azzal
akartam kivívni a szeretetét, hogy – legjobb
meggyőződésem szerint – megmutattam neki, hogyan
nyerheti el az apjáét.
Nagyon szerettem volna, de bármilyen elkeseredetten
próbálkoztam is, nem tudtam szabadulni a borzalmas

239
bűntudattól. Ez a ház tele van tragédiákkal, mondtam
magamban. Ki vagy te, hogy megpróbálsz beleavatkozni
ezeknek az embereknek az életébe? Egyáltalán, mit akarsz?
Megváltoztatni Alveant? Megváltoztatni az apját?
Megtudni az igazságot Alice-ről? Mit képzelsz, ki vagy te?
Isten?
Ugyanakkor nem akartam a teljes felelősséget magamra
venni, ezért bűnbakot kerestem. Connan TreMellyn a
hibás, bizonygattam magamnak. Ha nem ilyen lenne, nem
következett volna be ez a szörnyűség.
Elveszítettem az uralmat az érzéseim fölött, és mint az a
hozzám hasonló, általában józan emberekkel gyakran
megesik, hisztérikusabbá váltam, mint az, aki általában
hajlamos a heves indulatkitörésre.
– Persze, hogy fogalma sem volt róla! – kiáltottam
magamból kikelten. – Hogyan is lehetett volna, amikor
soha, egy szemernyit sem érdekelte a lánya? Olyan
közömbösen bánt vele, hogy a szíve vérzett belé! Ezért
próbálkozott olyasmivel, amire még nem képes.
– Drága Miss Leigh – mondta halkan. – Drága Miss
Leigh – ismételte meg, és közben a legteljesebb
megdöbbenéssel nézett rám.
Mit törődöm vele! – mondtam magamban. Elbocsát, de
ha nem, akkor is kudarcot vallottam. A lehetetlenben
bíztam. Azt hittem, sikerül előrángatni önzése vastag fala
mögül, rávenni, hogy törődjön egy kicsit a lányával, ne

240
hanyagolja el teljesen. És mit értem el? Tökéletes kudarcot
vallottam, sőt az sem lehetetlen, hogy egész életére
nyomorékká tettem szegény gyereket. Semmi jogom sincs
rá, hogy mások viselkedését bíráljam.
Továbbra is bűnösnek tartottam azonban Connant, és
már eszembe sem jutott, hogy jobban meg kellene
válogatnom a szavaimat.
– Nem sok idő kellett hozzá, hogy rájöjjek, hogyan
állnak itt a dolgok – folytattam. – Ez a szegény anyátlan
kislány éhezett... Persze, rendszeresen kapott enni, de
létezik másfajta éhezés is, nemcsak a testé. Szeretetre
éhezett, amelyet joggal várt el, és még az életét is kockára
tette azért, hogy megszerezze.
– Miss Leigh, kérem, könyörgöm, nyugodjon meg, ne
veszítse el teljesen a fejét! Azt akarja mondani, hogy
Alvean azért... – próbált kérdezni Connan, de nem
hagytam, hogy befejezze a mondatot.
– Magáért tette! Azt hitte, örülni fog! Heteken át
gyakorolt!
– Értem – felelte, és a zsebkendőjét elővéve megtörölte a
szemem. – Biztosan nem vette észre – mondta már-már
gyöngéden –, de sírva fakadt.
Kirántottam a kezéből a zsebkendőt, és dühös
mozdulattal megtöröltem az arcom.
– Dühömben sírtam – válaszoltam dacosan.

241
 – És bánatában. Drága Miss Leigh, azt hiszem, magának
igen sokat jelent Alvean!
– Gyerek, és az a feladatom, hogy törődjem vele. Isten a
megmondhatója, nem sokan teszik rajtam kívül.
– Belátom – folytatta Connan –, hogy igen elítélendőEn
viselkedtem.
– Hogy tehette... ha egyáltalán van magában érzés? A
saját lányával! Elveszítette az édesanyját! Hát nem érti,
hogy ha másért nem, már ezért is nagyon kell rá vigyázni?
Nem válaszolt rögtön, de aztán valami egészen meglepőt
mondott: – Miss Leigh, maga azért jött, hogy Alveant
tanítsa, de azt hiszem, engem is nagyon sok dologra
megtanított.
Döbbenten néztem rá, zsebkendőt tartó kezem is
megmerevedett a levegőben... És akkor ránk nyitott
Celestine Nansellock.
Meglepődött, de csak egy pillanatra, utána rögtön
összeszedte magát.
– Szörnyűségeket hallottam! Pontosan mi történt?! –
kérdezte.
– Baleset történt, Celeste! Alveant ledobta a ló –
válaszolta Connan.
– Jaj, ne! – sikoltott fel Celestine. – És mi van... hol...?
– A szobájában van – magyarázta Connan. – Pengelly,
sínbe tette a lábát. Szegény gyerek! Nyugtatót adott neki,
és most alszik. Pár óra múlva ébred csak fel.

242
 – Milyen súlyos...?
– A doktor egyelőre nem tudta megállapítani. Láttam
már ilyen balesetet. Azt hiszem, nem lesz komolyabb baja.
Nem tudtam eldönteni, hiszi-e, amit mond, vagy csak a
halálra rémült Celestine-t akarja megnyugtatni. Megható
volt látni, mennyire szívére veszi a történteket, és úgy
éreztem, ő az egyetlen, aki igazán törődik Alveannel.
– Szegény Miss Leigh nagyon el van keseredve –
folytatta Connan. – Azt hiszem, lelkiismeret-furdalása van,
és szeretném megértetni vele, hogy nem ő a hibás.
Hibás?! Én?! Mi rossz volt abban, hogy lovagolni
tanítottam a kislányt, és engedtem, hogy elinduljon a
versenyen? Nem az én bűnöm, ami történt, hanem a magáé,
akartam kiáltani teli torokból. Ha nem olyan, amilyen,
Alvean beérte volna azzal, amire képes.
– Annyira szeretett volna örömet szerezni az
édesapjának, hogy többet vállalt, mint amit bír! – mondtam
dacos, támadó hangon. – Nem állt volna be a haladók közé,
ha elhiszi, hogy Mr. TreMellyn azzal is elégedett lesz, ha
megnyeri a kezdők versenyét.
Celestine leült, és előrehajolva kezébe temette az arcát.
Futólag eszembe jutott, ahogy a templomkertben térdelt,
Alice sírjánál. Szegény Celestine!, gondoltam. Nincs
gyereke, talán azt hiszi, nem is lesz, és ezért úgy szereti
Alveant, mintha a sajátja volna.

243
 – Várnunk kell, egyelőre mást nem tehetünk – mondta
Connan.
– Nem hiszem, hogy szükségük lenne rám. Ha
megengedik, visszamegyek a szobámba – mondtam, és már
álltam is fel. Nem kis meglepetésemre azonban Connan
megfogta a karom, és már-már parancsolóan rám szólt: –
Ne menjen, Miss Leigh! Maradjon velünk! Tudom,
mennyire aggódik érte.
Végignéztem lovaglóruhámon – Alice lovaglóruháján –,
és zavartan azt feleltem: – Át kellene öltöznöm.
Egy pillanatra úgy tetszett, más szemmel néz rám, mint
addig, és Celestine is – az arcomat leszámítva majdnem
pontosan úgy nézhettem ki, mint Alice.
Fontosnak tartottam, hogy átöltözzem, fölvegyem
magasan záródó szürke ruhámat, amely visszaváltoztat
nevelőnővé, és segít abban, hogy uralkodni tudjak az
érzéseimen.
Connan beleegyezően bólintott. – Kérem, jöjjön vissza,
ha átöltözött – mondta. – Vigasztalnunk kell egymást, és
azt is szeretném, ha itt lenne, amikor az orvos megérkezik.
A szobámba mentem hát, és szürke pamutra cseréltem
Alice elegáns lovaglókosztümét.
Igazam volt – a ruha visszaadta a nyugalmamat.
Miközben a felsőrészét gomboltam, megpróbáltam
felidézni, miket vágtam felindulásomban Connan
TreMellyn fejéhez.

244
 Bánattól és aggodalomtól görcsbe rándult arcot, dühtől
és felháborodástól csillogó szemet, rémülten remegő szájat
láttam a tükörben.
Csöngettem, és meleg vizet kértem. Daisy hozta be, és
nagyon szeretett volna beszélgetni, de letett róla, mert látta,
hogy milyen feldúlt állapotban vagyok.
Arcot mostam és visszamentem a puncsszobába, hogy
Connannel és Celestine-nel együtt várjam meg dr.
Pengellyt.

Nem tudom, mennyi ideig ültünk ott, de úgy tetszett,

nagyon sokáig. Mrs. Polgrey főzött egy kancsó erős teát, és
Connannel és Celestine-nel hármasban csöndben
megiszogattuk. Akkor természetesnek éreztem a helyzetet,
és csak később tudatosodott bennem, hogy úgy viselkedtek,
mintha a baleset feledtette volna velük, hogy csupán
nevelőnő vagyok. Persze az is lehet, hogy én feledtettem el,
és csak Connannel; Celestine soha nem bánt velem olyan
lekezelően, mint – én legalábbis így éreztem – mások.
Connan elfelejtette kirohanásomat, kedves volt és – amit
korábban sosem tapasztaltam nála – szelíd. Nyilván nem
akarja, okoskodtam, hogy bármiért is magamat vádoljam,
és tudja, hogy csak azért támadtam neki olyan vadul, mert
nem vagyok biztos abban, hogy nem hibáztam-e el valamit.
– Meg fog gyógyulni – mondta –, és hamarosan újból
lovagolni akar. Nem sokkal lehettem idősebb nála, amikor

245
az övénél csúnyább baleset ért. A kulcscsontom tört el,
hetekig nem lovagolhattam, és közben alig vártam, hogy
ismét nyeregbe szálljak.
– Pillanatnyi nyugalmam sem lesz, ha ezek után még
felmer ülni egy lóra – jelentette ki Celestine, és egész
testében megborzongott.
– Ugyan, Celeste, ha magán múlna, vattába csomagolná.
Mit érne el vele? Csak annyit, hogy mihelyt kiteszi a lábát
a házból, úgy megfázik, hogy talán bele is hal. Nem szabad
túlkényeztetni a gyerekeket. Bármeddig védjük is őket,
előbb-utóbb kénytelenek a saját lábukra állni, egyedül
megbirkózni az élet nehézségeivel. Valamilyen módon fel
kell rá készíteni őket. Érdekelne, mit mond erről a
szakember.
Connan élénken csillogó szemmel fordult felém, láttam
rajta, hogy mindenáron fenn akarja tartani a beszélgetést,
elejét kívánja venni annak, hogy elhatalmasodjon rajtunk a
rosszkedv, az aggódás. Tudta, milyen mélyen megrázott
bennünket a baleset, és igyekezett kedves lenni.
– A kényeztetés szerintem is árt – feleltem –, de ha egy
gyerek igazán, a lelke mélyéről tiltakozik valami ellen,
akkor semmiképp sem szabad kényszeríteni.
– Alveant senki nem kényszerítette a lovaglásra.
– Lelkesen csinálta, csak azt nem tudom, hogy a
lovaglás iránti vágyból-e, vagy azért, mert örömet akart
szerezni magának.

246
 – Nem dicséretes, ha egy gyerek örömet akar szerezni a
szülejének? – kérdezte könnyedén, már-már hanyagul
Connan.
– Hogyne, de arra semmi szükség, hogy az életét
kockáztassa egy mosolyért.
Éreztem, hogy újból feltámad bennem az indulat, és
kénytelen voltam belemarkolni a szoknyámba,
emlékeztetni rá magam, hogy már nem Alice
lovaglókosztümjét viselem. Egyszerű pamutruhát viselő
nevelőnő voltam, akitől illetlenség, ha túl hevesen fejti ki,
és védelmezi a véleményét.
Látva azonban, hogy Celestine és Connan is
meglepődött azon, amit mondtam, sietve folytattam: –
Könnyen meglehet, hogy Alveannek más irányú a
tehetsége. Láttam a rajzait, és meggyőződésem, hogy
kiemelkedő a rajzkészsége. Már terveztem is, Mr.
TreMellyn, hogy megkérdezem, nem vehetne-e
rajzleckéket.
Szinte vágni lehetett a csendet a szobában, és nem
értettem, mitől látszanak mindketten olyan riadtnak.
– Biztos vagyok benne – fűztem tovább a szót
izgatottan, hogy nagyon tehetséges, és ezt a tehetséget
gondozni kell.
– De hát maga éppen azért van itt, Miss Leigh, hogy
tanítsa a lányomat – válaszolta lassan Connan. – Miért
kellene más tanárt fogadni mellé?

247
 – Azért – mondtam bátran –, mert nem átlagos tehetség.
Meggyőződésem, hogy örömmel venne rajzleckéket, és a
képességei indokolják, hogy igazi szakember tanítsa. Én
csak nevelőnő vagyok, Mr. TreMellyn, nem képzőművész.
– Rendben van, majd megbeszéljük – felelte már-már
nyersen.
Új – nem emlékszem pontosan, milyen – témát vett elő,
és arról már nem sokat beszélgettünk, mert megérkezett dr.
Pengelly.
A folyosón vártam, mialatt Connan és Celestine az
orvossal bent volt Alveannél.
Rémisztőbbnél rémisztőbb képek villantak fel bennem.
Elképzeltem, hogy belehalt a sérüléseibe, és láttam
magamat, amint örökre távozom Mount Mellynből. Úgy
éreztem, ha ez bekövetkezne, az életem sohasem válhatna
teljessé. Rádöbbentem, hogy boldogtalan lennék, ha el
kellene hagynom a házat. Láttam Alveant nyomorékon,
megkeseredetten, és magamat, amint az életemet neki
szentelve ápolom. Egyik kép lehangolóbb volt, mint a
másik.
Elsőként Celestine jött ki a szobából.
– Borzalmas ez a bizonytalanság – sóhajtotta. – Nem
tudom, nem kellene-e másik orvost hívni. Dr. Pengelly már
hatvanéves. Tartok tőle, hogy...
– Úgy látszik, remekül érti a dolgát – vágtam közbe.

248
 – Szeretném, ha a legjobb ellátásban részesülne. Ha
bármi történik vele...
Elkeseredésében az ajkába harapott, én pedig arra
gondoltam, milyen furcsa, hogy miközben hűvös
nyugalommal közelít mindenhez, a leghevesebb érzelmeket
váltja ki belőle minden, ami Alice-szel és a lányával
kapcsolatos.
Szerettem volna átkarolni, vigasztalni, de a helyzetemre
gondoltam, és természetesen nem tettem.
Pengelly doktor mosolyogva lépett ki az ajtón
Connannel.
– Néhány zúzódás és egy törött sípcsont – közölte. – Ezt
leszámítva... semmi komolyabb.
– Hála istennek! – szakadt fel a megkönnyebbült kiáltás
Celestine-ből, és lélegzetvételnyi különbséggel belőlem is.
– Egy-két nap múlva jól fogja érezni magát, és a
gyerekcsont is hamar beforr. Fölösleges aggódniuk,
hölgyeim.
– Bemehetünk hozzá? – kérdezte izgatottan Celestine.
– Természetesen. Ébren van, és Miss Leigh felől
érdeklődött. Félóra múlva ismét adok neki egy kis
nyugtatót, hogy átaludja az éjszakát. Meglátják, reggelre
egészen más lesz.
Bementünk. Alvean meggyötörten, karikás szemmel a
hátán feküdt, de kipréselt magából egy szánalmas mosolyt,
mihelyt meglátott bennünket.

249
 – Kisasszony! Celestine néni! – mondta örömteli,
gyenge hangon.
Celestine az ágya mellé térdelt, elkapta a kezét, és
elborította csókjaival. Én a másik oldalon álltam, és Alvean
is rám szögezte a tekintetét.
– Nem sikerült – mondta.
– Csak hajszálon múlott – feleltem.
A szemem sarkából láttam, hogy, Connan az ágy
végénél áll.
– Édesapád nagyon büszke volt rád – folytattam.
– Azt fogja mondani, hogy ostoba voltam.
– Nem! – kiáltottam hevesen. – Kérdezd meg tőle, mit
gondol!
Connan, az ágyat szótlanul megkerülve, mellém lépett.
– Büszke rád – folytattam. – Nekem már elmondta. Nem
számít, hogy buktál, az a fontos, hogy megpróbáltad.
Legközelebb sikerülni fog.
– Tényleg ezt mondta?!
– Igen! – válaszoltam dühösen, mert Connan még
mindig nem szólalt meg, csak állt mögöttem, szegény
kislány pedig azt várta, hogy megerősíti a szavaimat.
– Remekül csináltad, Alvean – szólalt meg végre. –
Büszke voltam rád.
Szánalmas kis mosoly jelent meg a vértelen ajkakon. –
Kisasszony... jaj, kisasszony – mormolta Alvean, majd

250
mint akibe hirtelen friss erő költözött, határozottan rám
szólt: – Ne menjen el! Kérem, maradjon!
Mellé térdeltem, megcsókoltam a kezét, és közben
éreztem, hogy könnyek peregnek végig az arcomon.
– Maradok, Alvean! – mondtam hevesen. – Mindig
veled leszek...
Felnéztem, láttam, hogy Celestine az ágy másik
oldaláról átható pillantással néz, és éreztem Connan
közelségét is. Sietve újrafogalmaztam a mondatot, és
ezúttal már a józan nevelőnő szólt belőlem: – Veled leszek,
amíg csak kellek.
Alvean szemmel láthatóan ennek is örült.

Miután elaludt, magára hagytuk, és már éppen indultam

volna vissza a szobámba, amikor Connan megkérdezte: –
Bejönne velünk a könyvtárba, Miss Leigh? A doktor úr
szeretné elmondani, hogyan tovább.
Celestine-nal négyesben bementünk a könyvtárba, és
megbeszéltük Alvean ápolását.
– Mindennap átjövök – közölte Celestine. – Azon
gondolkodom, Connan, igazából nem az volna-e a legjobb,
ha itt maradnék, amíg teljesen felépül. Sok szempontból
könnyebb lenne.
– Ezt döntsék el önök, hölgyeim! – szólt közbe dr.
Pengelly. – A lényeg az, hogy szórakoztassák, lekössék a

251
kislányt. Nem szabad hagyni, hogy depresszióba essen,
amíg arra vár, hogy összeforrjon a csontja.
– Gondoskodunk róla, hogy ne következzen be –
mondtam. – Az étrendje milyen legyen?
– Egy-két napig csak könnyű, betegeknek való ételt
adjanak neki – párolt halat, tejes pudingot, tejsodót és
ehhez hasonlókat. Utána már azt ehet, amihez éppen kedve
van.
Hajszál választott csak el attól, hogy vidám legyek, és ez
a hangulatváltozás olyan gyorsan jött, hogy szinte
szédültem belé.
Hallgattam az orvos utasításait, és Connan udvarias, de
elutasító válaszát, amelyet Celestine ajánlatára adott. Nincs
rá szükség, hogy Mount Mellynbe költözzön, mondta.
Biztos benne, tette hozzá, hogy Miss Leigh tökéletesen
meg tud birkózni a feladattal, és az is elég, hogy Miss
Leigh tudja, ha bármilyen problémája adódik, bármikor
segítséget kérhet Celestine-tól.
– Valószínűleg így lesz a jobb – értett egyet Celestine. –
Az emberek imádnak pletykálni, és ha itt maradnék...
Hajmeresztő dolgokat képesek kitalálni.
Pontosan értettem, mire gondol: ha Mount Mellynbe
költözne, hírbe hozná mindkettőjüket, azt azonban
mindenki természetesnek veszi, hogy én – bár egykorúak
vagyunk – ott élek. A magyarázat pofonegyszerű:

252
társadalmilag óriási a különbség köztünk, fényévekre
vagyunk egymástól.
– Hogy jött át, Celeste? – kérdezte nevetve Connan.
– Spelleren.
– Nagyszerű! Hazakísérem.
– Köszönöm, Connan! Nagyon kedves. De egyedül is
mehetek, ha úgy gondolja...
– Ugyan! Máris szólok, hogy nyergeljék fel a lovamat –
hárította el a kifogást Connan. – Kimerültnek látszik, Miss
Leigh – fordult hozzám. – Azt tanácsolom, feküdjön le, és
jól aludja ki magát.
Biztos voltam benne, hogy hiába próbálok, nem tudok
elaludni, és ez az arcomon is látszódhatott, mert az orvos
rögtön közölte: – Adok egy enyhe nyugtatót, Miss Leigh.
Ha öt perccel lefekvés előtt beveszi, remekül fog aludni.
– Köszönöm – mondtam hálásan, hirtelen rádöbbenve,
milyen kimerült vagyok.
Csak remélni tudtam, hogy másnap a szokásos módon,
nyugodtan ébredek, és képes leszek megbirkózni ennek a
mozgalmas napnak minden utóhatásával.

A szobámba mentem, ahol már tálcán bekészítve várt a

vacsorám. Hideg csirkesült volt, amit általában szerettem,
de ezúttal nem volt étvágyam hozzá. Piszkálgattam, ettem
néhány falatot, de végül félretoltam.

253
 Nem vágytam másra, mint hogy bevegyem a dr.
Pengellytől kapott nyugtatót, és lefeküdjek.
Már nyúltam is érte, amikor kopogtattak.
– Szabad! – válaszoltam, mire Mrs. Polgrey lépett be.
Nagyon szomorúnak látszott, amin csöppet sem
csodálkoztam. Ki nem szomorú azok után, ami történt? –
kérdeztem magamban.
– Borzalmas! – kezdte magából kikelve, de nem
hagytam, hogy folytassa, sietve közbevágtam:
– Meg fog gyógyulni, Mrs. Polgrey! A doktor egészen
biztos benne.
– Hallottam. Nem is Alveanre gondoltam, hanem
Gillyre. Miatta aggódom.
– Gilly! Mi történt vele?!
– A verseny után nem jött haza. Délután óta a színét sem
láttam.
– Nyilván elkóborolt. Esetleg látta...
– Nem értem, kisasszony – vágott a szavamba Mrs.
Polgrey. – Már az is csoda, hogy egyáltalán elment a
versenyre. Nem akartam elhinni, amikor mondták, hiszen
retteg a lovaktól. És még mindig nem jött meg!
– Gyakran szokott csatangolni egyedül, nem? –
kérdeztem.
– Igen, de a teára mindig hazajön. El nem tudom
képzelni, mi történhetett vele.
– Átkutatta a házat?

254
 – Igen, kisasszony! Mindenhol kerestem, Kitty, Daisy és
Polgrey is segített. Egészen biztos, hogy nincs a házban –
válaszolta Mrs. Polgrey.
– Megyek, megnézem én is – mondtam, és ahelyett,
hogy lefeküdtem volna, izgatottan bekapcsolódtam
Gillyflower keresésébe.
Nagyon aggódtam, annyira hatása alatt tartott Alvean
balesete, hogy a legrosszabbra is fel voltam készülve. Mi
történhetett Gillyvel? – kérdeztem magamtól, és ezernyi,
szörnyűnél szörnyűbb dolgot képzeltem el. Lehet, hogy a
tengerpartra menve túl közel merészkedett a vízhez, és
elsodorta egy hullám. Elképzeltem, amint élettelenül partra
vetve a Mellyn-öböl fövenyén hever, mint nyolc évvel
korábban az anyja.
Ugyan már, hogy gondolhatsz ilyet, figyelmeztettem
magam dühösen. Elkóborolt valamerre, miután elfáradt,
lehevert és alszik. Eszembe jutott, hogy gyakran
találkoztam vele az erdőben, de rögtön el is vetettem a
gondolatot, hogy ott veszett el, mivel biztos voltam abban,
hogy úgy ismeri az erdőt, mint a tenyerét.
Ennek ellenére a fák közé indultam, és menet közben
hangosan szólongattam:
– Gilly! Gilly! – A tenger felől érkező esti pára mintha
röptében elkapta és vattába csomagolta volna kiáltásaimat.

255
 Alaposan átkutattam az erdőt, mert az ösztönöm azt
súgta, hogy ott van, és nem tévedt el, hanem szándékosan
rejtőzik, bujkál valami elől.
Igazam volt. Egy, törpefenyőkkel körülvett tisztáson
bukkantam rá, a földön fekve.
Többször is találkoztam már vele ott, és gyanítottam,
hogy egyfajta menedéknek tekinti.
– Gilly! – szóltam rá. – Gilly! – Mihelyt meghallotta a
hangomat, azonnal felpattant. Kis teste megfeszült, futni
akart, de visszafogta magát, meghallva az újabb
figyelmeztetést: – Semmi baj, Gilly! Egyedül jöttem. Nem
akarlak bántani.
Tágra nyílt, rémült szemmel nézett rám, elképesztően
szőke, már-már fehér haja nedvesen tapadt a vállához.
– Megfázol a vizes fűben – folytattam. – Miért bújtál el,
Gilly?
Hatalmas szeme az arcomat fürkészte, és mondania sem
kellett, a kifejezése alapján anélkül is tudtam, hogy
valamitől nagyon megijedt, a rémület űzte ki az erdőbe.
Bárcsak elmondaná, meg tudná magyarázni, sóhajtottam
magamban.
– Gilly! Ugye barátok vagyunk? – folytattam. – Igen. Te
is tudod. A barátod vagyok, ugyanúgy, mint a Madam.
Bólintott, és a félelem, mintha valamely láthatatlan kéz
törölte volna le, egy szempillantás alatt eltűnt az arcáról.
Nyilván látott Alice lovaglókosztümében, és zavaros kis

256
agya – a maga kiismerhetetlen módján – egy személlyé
gyúrt össze bennünket.
Átöleltem; a ruhája teljesen átnedvesedett, és
harmatcseppek csillogtak szőke szemöldökén, és pilláin.
– Egészen átfagytál!
Nem válaszolt, de ellenkezés nélkül tűrte, hogy
magamhoz szorítsam. – Gyere, menjünk haza! – biztattam.
– A nagymamád rettenetesen aggódik, nem tudja, mi
történt veled.
Hagyta, hogy kivezessem a tisztásról, de közben
éreztem, hogy a szelíd kényszernek engedelmeskedve, csak
vonakodva mozdítja a lábát.
– Délután a lovasversenyen voltál – mondtam, továbbra
is erősen magamhoz szorítva.
Felém fordult, megmarkolta a ruhámat, és remegve
befúrta az arcát a redői közé.
Furcsa reakciójából végre rájöttem, mi történt. Gilly,
akárcsak Alvean, retteg a lovaktól, állapítottam meg
magamban. Hogyne rettegne, amikor az egyik kis híján
halálra taposta.
Őt is sokk érte, mint Alveant, csak az övé tovább tartott,
és nem ismert senkit, aki képes lett volna segíteni neki
abban, hogy kitaláljon a hirtelen rátelepedett sötétségből.
A párás, nyirkos esti erdőben rádöbbentem, hogy fontos
feladatom van: nem fordulhatok el egy szegény gyerektől,
akinek segítségre van szüksége.

257
 Azt a régi megrázkódtatást élte át újból, attól
szenvedett. Délután látta Alveant a ló patái alatt, és friss
erővel támadt fel benne annak az emléke, amit – mindössze
négy évvel korábban maga átélt.
Patacsattogást hallottam, mire jó hangosan elkiáltottam
magam: – Erre! Megtaláltam!
– Megyek, Miss Leigh! – Boldogság áradt szét bennem,
mivel a hang Connané volt.
Mount Widdenből hazatérve nyilván hallotta, hogy Gilly
elveszett, és azonnal bekapcsolódott a keresésébe. Talán
azt is tudta, hogy az erdőbe jöttem, és szándékosan
követett.
Mikor felbukkant, Gilly közelebb húzódott hozzám, még
erősebben préselte arcát a szoknyám ráncai közé.
– Ide! – szóltam Connannek, és miután felénk indult,
rögtön folytattam: – Nagyon kimerült szegény. A legjobb
volna, ha gyorsan hazavinné.
Lehajolt, hogy magához emelje a nyeregbe, mire Gilly
rémülten tiltakozni kezdett: – Ne! Ne!
Connan megdöbbent azon, hogy beszélni hallja, de én
nem, mivel már tapasztaltam, hogy az erős izgalomtól
megjön a hangja.
– Gilly! – szóltam rá. – Hagyd, hogy az úr felültessen!
Én majd mellettetek megyek, és fogom a kezed.
Nem felelt, csak a fejét rázta.

258
 – Nézd! May Morning az – magyaráztam türelmesen. –
Szeretné, ha ráülnél, mert tudja, hogy fáradt vagy.
Gilly ránézett ugyan a lóra, de a tekintete olyan rémült
volt, hogy rájöttem, bármeddig könyörgöm is neki, nem
tudom meggyőzni.
– Kapja fel! – mondtam Connannek, és ő azonnal úgy is
tett.
Gilly kapálózni kezdett, meg kellett nyugtatnom:– Ne
félj, biztonságban vagy! Így hamarabb hazaérünk. Tejet
kapsz, finom kenyeret, és utána lefekszel, vár a jó meleg
ágy. Nem hagylak itt, végig mellettetek megyek.
Lecsöndesedett, de a kezemet egy pillanatra sem
eresztette el, úgy kapaszkodott belé, mint fuldokló a
szalmaszálba.
Connannel kettesben vittük haza az elveszett gyereket –
így ért véget az a zsúfolt, izgalmas eseményekkel teli nap.
Miközben Gillyt leemeltük a lóról, hogy átadjuk a
nagyanyjának, Connan elbűvölő mosolyt küldött felém,
olyat amelyben nyoma sem volt semmilyen gúnynak.
Lelkesülten mentem föl a szobámba. Örömömbe
azonban szomorúság is vegyült, és érzéseim annyira
zavarossá váltak, hogy hiába próbáltam, nem tudtam
eligazodni köztük.
Természetesen tudtam, mi történt, a nap eseményei
egyértelművé tették. Bolond dolgot műveltem, talán
bolondabbat, mint azelőtt bármikor.

259
 Életemben először szerelmes lettem, ráadásul
olyanvalakibe, aki nem az én világomhoz tartozott. Mount
Mellyn urába szerettem bele, és kellemetlen volt a
helyzetem, mert úgy éreztem, hogy ezt ő is tudja.
Az éjjeliszekrényen kis üveg várt, és benne a nyugtató,
amelyet dr. Pengelly adott.
Bezártam az ajtót, levetkőztem, megittam az orvosságot,
és az ágyamhoz léptem.
Mielőtt lefeküdtem volna, még végignéztem rózsaszín,
szigorúan nyakig begombolt flanel hálóingemen,
elnevettem magam, és legjózanabb, legnevelőnőibb
hangomon rászóltam magamra: – Dr. Pengelly
nyugtatójától jól kialszod magad, és reggelre megjön az
eszed.

A következő néhány hét a legboldogabb volt azok közül,

amelyeket addig Mount Mellynben töltöttem. Hamar
kiderült, hogy Alvean sérülései nem súlyosak, nincs
komoly baja. Nagyon örültem, hogy lovaglószenvedélye
szemernyit sem hagyott alább. Gyakran kérdezte, hogy van
Black Prince, rendbejött-e már, ezzel is jelezve: mit sem
tart természetesebbnek, mint hogy a teljes gyógyulás után
ismét lovagolni fog.
A lábadozással töltött első hét után folytattuk az
óráinkat, és szemmel láthatóan ennek is örült. Úgy
döntöttem, megtanítom sakkozni, és őszintén meglepődtem

260
azon, hogy villámgyorsan megértette a játék lényegét, sőt,
ha előnyt adtam neki, királynő nélkül játszottam, még meg
is tudott verni.
De nemcsak Alvean fejlődése töltött el örömmel, hanem
az is, hogy Connan a közelemben van. Meglepett, hogy –
bár egyetlen szóval sem utalt rá – megjegyezte, amit a
baleset napján, magamból kikelve a fejéhez vágtam, és
könyvekkel, játékokkal fölszerelkezve gyakran bejött a
gyerekszobába.
– Minden ajándékánál jobban örül annak, hogy
meglátogatja, törődik vele – mondtam neki az első napok
egyikén.
– Furcsa gyerek, ha képes rá, hogy többre tartson egy
érdekes könyvnél, játéknál – felelte.
Elmosolyodtam, ő mosollyal válaszolt, és nekem ismét
feltűnt, mennyit változott a mosolya a korábbihoz képest.
Néha csöndben leült, és figyelte, amint sakkozunk,
máskor csatlakozott hozzánk, segített Alveannek, és én
ilyenkor mindig hevesen tiltakoztam, követeltem, hogy
adják vissza a királynőmet.
Alvean boldogan mosolyogva hallgatta, amint magyaráz
neki: – Nézd csak! Ide toljuk a futónkat, és a mi kedves
Miss Leigh-ünk törheti a fejét, hogyan védje ki a támadást.
Alvean felkacagott, én pedig olyan boldog voltam,
annyira örültem a társaságuknak, hogy gondatlanná váltam,
kis híján elveszítettem a játékot. Teljesen felszabadult

261
azonban mégsem tudtam lenni, sosem felejtettem el, hogy
Connan és köztem egyfajta harc dúl, amelyből jó lenne
győztesen kikerülni. Méltó ellenfele akartam lenni, még ha
csak egyszerű játékról, sakkról volt is szó.
– Ha Alvean megerősödik, és már képes lesz mozogni,
elmegyünk Foweyba, csapunk egy pikniket – mondta egyik
nap.
– Miért kell Foweyba menni, amikor itt, a tengerparton
is remekül lehet piknikezni? – kérdeztem.
– Kedves Miss Leigh-em – Connannek egy ideje
szokásává vált, hogy így szólítson –, nem tudja, hogy hiába
van az embernek saját tengerpartja, a másoké mindig
érdekesebb?
– Jaj de jó, apa! – lelkesedett Alvean. – Menjünk!
Imádok piknikezni!
Olyan lelkessé vált az ötlettől, hogy attól kezdve bármit
tettek elé, mindent az utolsó falatig megevett – csak hogy
minél előbb megerősödjön –, és egyfolytában a tervezett
kirándulásról beszélt. Dr. Pengelly el volt ragadtatva tőle,
és mi is.
– Igazából maga gyógyítja meg – mondtam egyik nap
Connannek. – Boldog, mert végre úgy érzi, tudomást vesz
róla, törődik vele.
Rám nézett, nem válaszolt, csak valami egészen
meglepő dolgot művelt: megfogta a kezem, és könnyedén
arcon csókolt. Ez a csók egészen más volt, mint amit a bál

262
éjszakáján kaptam. Gyors, baráti, szenvedélytől mentes,
ugyanakkor érzelemmel teli.
– Nem – mondta. – Maga az igazi gyógyszer, kedves
Miss Leigh-em!
Azt hittem, hogy folytatja, de csalódnom kellett. Sietve
hátat fordított, és magamra hagyott.

Gillyről sem feledkeztem meg. Harcolni akartam érte,

ahogyan Alveanért is harcoltam, és azt tartottam a
leghelyesebbnek, hogy megbeszéljem a dolgot Connannel.
Úgy éreztem, olyan hangulatban van, hogy teljesíti, ha
kérek valamit. Könnyen elképzelhetőnek tartottam
ugyanakkor, hogy mihelyt Alvean meggyógyul, újból
olyan lesz, mint régen – nem törődik a lányával, velem
pedig gúnyosan bánik. Úgy döntöttem hát, hogy addig
beszélek vele Gillyről, amíg van esélyem a sikerre.
Egyik délelőtt merészen benyitottam hozzá a
puncsszobába, és megkérdeztem, rám szánna-e néhány
percet.
– Természetesen, Miss Leigh! – válaszolta kedvesen. –
Mindig öröm számomra, ha magával beszélgethetek.
Egyenesen a tárgyra tértem: – Tenni akarok valamit
Gillyért.
– Éspedig?
– Nem hiszem, hogy szellemileg visszamaradott, csupán
arról van szó, hogy eddig senki meg sem próbált segíteni

263
neki. Ha jól tudom, a balesete előtt tökéletesen normális
volt, olyan, mint minden hasonló korú kislány. Nem
gondolja, hogy ismét azzá lehetne tenni?
Gúnyosan fölcsillant a szeme, és könnyedén, ingerkedve
válaszolt.
– Azt gondolom, hogy akárcsak Isten, Miss Leigh sem
ismer lehetetlent.
Szó nélkül hagytam a kötekedést. – Arra kérem,
engedélyezze, hogy őt is tanítsam – mondtam.
– Kedves Miss Leigh-em, nem ad elég munkát az eddigi
tanítványa?
– Van némi szabadidőm, Mr. TreMellyn! Az még egy
nevelőnőnek is kijár. Kész vagyok a szabadidőmben
foglalkozni Gillyvel, feltéve, hogy maga nem tiltja meg.
– Ha megtiltanám – válaszolta –, akkor is egész biztosan
találna rá módot, úgyhogy egyszerűbb, ha azt mondom:
tegye, amit jónak lát. Sok sikert hozzá!
– Köszönöm – mondtam, és egyből indultam is kifelé.
– Miss Leigh! – szólt utánam. Megfordultam, és vártam,
mit fog mondani.
– Rendezzük meg azt a pikniket minél előbb! Ha
szükséges, ölben is oda tudom vinni a kocsihoz Alveant.
– Nagyszerű lenne, Mr. TreMellyn! Szólok is neki.
Biztosan boldog lesz.
– És maga, Miss Leigh? Maga is örül neki?

264
 Egy pillanatra azt hittem, hogy hozzám akar lépni, és
hátrálni kezdtem. Féltem, hogy a vállamra teszi a kezét, és
elárulom magám, ha érzem az érintését.
– Mindennek örülök, ami boldogságot szerez
Alveannek, Mr. TreMellyn – feleltem hűvösen.
Megfordultam, és Alveanhez siettem, elújságolni a
nagyszerű hírt.

Csodálatosan teltek a hetek, annyira, hogy gyakran úgy

éreztem, ami történik, az egyszeri és megismételhetetlen.
Elkezdtem foglalkozni Gillyvel, és viszonylag hamar
sikerült is megtanítanom néhány betűre. Nagyon szerette a
képeket, egészen el tudott merülni a csodálatukban. Azt
hiszem, igazán élvezte a foglalkozásokat, mert mindennap
hajszálpontosan jelent meg a tanulószobában.
Néha már beszélt is, és tudtam, hogy az egész háznép
jóindulatú érdeklődéssel figyeli, milyen eredményt hoz a
kísérlet.
Tudtam, föl kell készülnöm arra, hogy Alvean, ha már
elég jól lesz ahhoz, hogy ismét a tanulószobában tartsuk a
foglalkozásainkat, tiltakozni fog a tervem ellen.
Egyértelműen kifejezésre juttatta, hogy nem szíveli Gillyt.
Egy alkalommal bevittem hozzá, de nagyon elutasítóan
bánt vele. Ez szerencsére még a jövő problémája volt.
Tudtam azonban, hogy az öröm napjai nem tarthatnak

265
örökké, az élet előbb-utóbb visszazökken a megszokott,
régi kerékvágásba.
Alveannek sok látogatója volt. Celestine minden nap
átjött Mount Widdenből, gyümölcsöt és egyéb ajándékokat
hozott neki. Peter is gyakran meglátogatta, aminek
különösen örült.
– Mit szólsz hozzá, milyen rendes tőlem, hogy ilyen
sűrűn meglátogatlak? – kérdezte tőle egyik nap.
– Nemcsak azért jössz, hogy engem láss – vágott vissza
rögtön Alvean. – Inkább a kisasszony kedvéért.
– Mindkettőtökért – mondta a rá jellemző könnyed
stílusban Peter. – Nagy szerencsém van, hogy egyszerre két
ilyen elbűvölő hölgyet is láthatok.
Lady Treslyn drága könyvekkel és virággal akart
kedveskedni, de Alvean elutasítóan fogadta, alig szólt
hozzá.
– Még mindig nagyon gyenge, Lady Treslyn –
magyarázkodtam, mire rám mosolygott, és kis híján elállt a
lélegzetem, mert olyan gyönyörű volt.
– Hogyne. Tökéletesen megértem – felelte. – Szegény
gyerek! Mr. TreMellyn mesélte, mennyire bátor volt, és
hogy maga milyen remekül viselkedett. Mondtam is neki,
hogy nagyon szerencsés, mert ilyen kincset talált. Nem
könnyű, figyelmeztettem, és el is mondtam, hogy hagyott
ott az utolsó szakácsom egy vacsora kellős közepén, pedig
hát ő is valóságos kincs volt.

266
 Bólintottam, és közben szívből utáltam – nem azért,
mert gondolatban egy szintre helyezett a szakácsával,
hanem a szépségéért, és mert tudtam, hogy változatlanul
tart a szóbeszéd, és féltem, hogy igaz lehet, amit Connanről
és róla mondanak.
Connan viselkedése egészen megváltozott a
jelenlétében, úgy éreztem, észre sem vesz. Hallottam a
nevetésüket, és szomorúan találgattam, miről
beszélgethetnek egymással. Láttam őket a kertben sétálni,
és fájó szívvel kellett megállapítanom, hogy
eltéveszthetetlenül bensőséges kapocs van közöttük.
Rádöbbentem, hogy mennyire ostobán viselkedem, mert
olyan gondolatokat dédelgetek, amelyeket nyíltan
magamnak sem merek bevallani. Próbáltam nem venni
tudomást róluk, úgy tenni, mintha nem is léteznének. De
léteztek, és hiába küzdöttem ellene, a gondolataim
egyfolytában körülöttük jártak.
Nem mertem előretekinteni, belegondolni a jövőbe.
Celestine egyszer fölvetette, hogy egy napra átviszi
Alveant Mount Widdenbe.
– Jót fog tenni neki a változás. Ha érte akar jönni,
szívesen látjuk vacsorára – fordult Connanhez, és ő
azonnal elfogadta a meghívást.
Csalódottan vettem tudomásul, hogy Celestine engem
nem hívott meg, és ez is azt bizonyította, hogy hamis
illúziókba ringattam magam. Még hogy vacsorára hívjanak

267
engem, egy nevelőnőt Mount Widdenbe! Micsoda
képtelenség!
Hangosan kinevettem magamat ostobaságomért, de a
nevetésem keserű, bánatos volt. Úgy éreztem, mintha
hetekig tartó szikrázó, és öröknek hitt napsütés után
váratlanul nyirkos, hideg reggelre ébredtem volna, vagy
hirtelen összegyűlt komor fellegek takarták volna el előlem
a tiszta, kék nyári eget.
Connan kocsin átvitte Alveant Mount Widdenbe,
úgyhogy – első ízben Mount Mellynbe érkezésem óta –
egész napra teljesen szabaddá váltam, nem volt semmi
dolgom.
Foglalkoztam egy kicsit Gillyvel, de nem akartam
túlterhelni, és miután visszavittem a nagyanyjához, azon
kezdtem gondolkodni, mihez is kezdjek.
Némi fejtörés után támadt egy gondolatom: mi volna, ha
elmennék lovagolni, de nem csak a környéken, hanem
hosszabb utat tennék meg, esetleg egészen a lápig?
Izgalom vett rajtam erőt, mert eszembe jutott Alveannel
Clara néninél tett látogatásunk. Az Alice személyét övező
rejtélyre gondoltam, amelyről egészen megfeledkeztem
Alvean lábadozásának derűs, nyugodt heteiben. Nem azért
foglalkozom-e annyit Alice-szel, kérdeztem magamtól,
hogy lekössem magam, elejét vegyem annak, hogy saját
sorsom miatt búslakodjam?

268
 Clara nénit nyilván nagyon érdekli, hogy van Alvean, és
egyébként is, első találkozásunkkor egyértelműen közölte,
hogy bármikor szívesen lát. Éreztem a veszélyét annak,
hogy ha egyedül megyek, Alvean nélkül, esetleg másképp
fogad, de bíztam benne, hogy érdekesebbnek találja a
velem való beszélgetést, mint a kislánnyal.
Vettem hát egy mély lélegzetet, és úgy döntöttem,
meglátogatom.
Megkerestem Mrs. Polgreyt, és közöltem vele: – Alvean
egész nap távol lesz. Úgy gondoltam, kiveszek egy
szabadnapot.
Mrs. Polgrey egészen a szívébe zárt azóta, hogy
foglalkozni kezdtem Gillyvel. Őszintén szerette a kislányt,
és csak azért tartotta szellemileg visszamaradottnak, mert
az Úr által a szülei bűnéért kirótt büntetésként fogta fel
Gilly különös viselkedését.
– Mindenkinél jobban megérdemli, kisasszony – mondta
szeretettel. – Hová megy?
– Azt hiszem, kirándulok egyet a lápra. Majd
megebédelek valamelyik fogadóban – feleltem.
– Egyedül akar menni?
– Tudok vigyázni magamra, Mrs. Polgrey – nyugtattam
meg mosolyogva.
– Könnyen el lehet ott süllyedni, és azt mondják, manók
is vannak arrafelé.
– Manók?! Ugyan már!

269
 – Ne nevessen rajtuk, kisasszony! Azt mondják, nem
szeretik, ha kinevetik őket. Ismerek olyat, aki megesküszik
rá, hogy már találkozott velük – mesélte Mrs. Polgrey. –
Ha megharagszanak magára, a lámpásukkal letérítik az
útról, maguk után csalják, és mire észbe kap, már bent is
van a mocsárban, az pedig magába szívja, nem tud
kikászálódni belőle, bárhogy erőlködjön is.
– Óvatos leszek – feleltem megborzongva –, és
vigyázok, nehogy megbántsam őket valamivel. Ha
találkozunk, udvariasan köszönök nekik.
– Látom, kinevet.
– Nem lesz semmi baj, Mrs. Polgrey! Ne féltsen! –
mondtam neki búcsúzóul.
Az istállóba mentem, és megkérdeztem Tappertytől,
hogy melyik lovat vihetném el.
– May Morning éppen szabad – felelte.
Elmondtam neki, hogy a lápra készülök. – Kihasználom
az alkalmat, hogy alaposabban megismerjem a környéket –
tettem hozzá.
– Kellemes lesz a társaság, kisasszony? – kérdezte
alattomos mosollyal a szája szögletében.
Megmondtam neki, hogy egyedül megyek, de láttam az
arcán, hogy nem hitte el.
Dühös voltam rá, mert gyanítottam, hogy Peter
Nansellockra gondol. Biztos voltam abban, hogy a

270
személyzet tagjai összekapcsolják a nevünket azóta, hogy
elkövette azt az ostobaságot Jacinthtal.
Nem tudtam, észrevették-e, hogy egyfajta baráti
kapcsolat kezd kialakulni Connan és köztem, de már a
puszta lehetőség is elborzasztott. Furcsa módon meg
tudtam békülni a hátam mögött a Peterre és rám tett
alattomos megjegyzéseikkel, de azzal nem, hogy hasonló
hangnemben beszéljenek Connanhez fűződő viszonyomról.

Nevetséges, mondtam magamban bosszúsan, miközben

kivezettem az istállóból May Morningot, hogy nyeregbe
szállva elinduljak a falu felé.
Semmi nem történt közted és Connan között, amiről
beszélhetnének. De igen, válaszoltam magamnak, és
eszembe jutott az a két, egymástól nagyon különböző csók,
amit kaptam tőle.
Az öböl túlsó partján emelkedő Mount Widdenre
pillantottam, és abban reménykedtem, hogy miután átvitte
Alveant, hazatér, és útközben találkozom vele.
Természetesen nem így történt – ott maradt, a barátaival.
Egyáltalán, hogyan juthatott eszembe, hogy visszajön, mert
velem akar lenni? Alaposan megszidtam magam minden
józan megfontolásnak ellentmondó ostoba
képzelődésemért, ennek ellenére tovább reménykedtem,
egészen addig, amíg a falut jócskán magam mögött hagyva

271
el nem értem a lápvidék szélén emelkedő első, szürke
gránitkövekből emelt falat.
Verőfényes, szép decemberi délelőtt volt, a lápon
hatalmas sárga foltokban még javában virágzott a rekettye.
A tőzeges talaj erős, semmivel össze nem téveszthető
szagot árasztott, az északi szél friss és enyhe volt.
Kedvem támadt vágtatni, hogy érezzem arcomon a szél
üde leheletét, és az ötletet rögtön követte is a tett. Közben
azt képzeltem, hogy Connan szorosan mellettem vágtat, és
arra kér, álljak meg, mert el akarja mondani, mennyire
megváltoztattam nemcsak Alvean, hanem az ő életét is, és
bármilyen hihetetlenül hangzik, halálosan belém szeretett.
A táj olyan volt, hogy aki végignézett rajta, az a
legvadabb képzelet szülte ötleteket is hajlamos volt elhinni.
Sokan szentül vallották, hogy manók, a kis nép lakja a
vidéket, és hajlandók voltak akár meg is esküdni rá.
Egyáltalán nem lehetetlen hát, mondtam magamban, hogy
Connan TreMellyn belém szeressen.
Déltájban érkeztem meg a lápvidék belsejében épült
házhoz. Ugyanolyan volt, mint első alkalommal; az idős
házvezetőnő kijött elém, és bevezetett Clara nagynéni
szalonjába.
– Örülök, hogy látom, Miss Leigh! – üdvözölt kedvesen
az idős matróna. – Hogyhogy egyedül?
Megdöbbentem, mivel a kérdésből nyilvánvalóvá vált,
hogy senki nem értesítette Alvean balesetéről. Azt hittem,

272
Connan elküld hozzá valakit a szomorú hírrel, mivel az
még számára is egészen nyilvánvaló kellett legyen, hogy
Clara néni nagyon szereti az unokahúgát.
Aggódva hallgatta végig a balesetről szóló
beszámolómat, amelyet azzal fejeztem be, hogy Alvean
szépen gyógyul, és hamarosan ismét képes lesz arra, hogy
meglátogassa.
– Biztosan elfáradt a hosszú úton. Jól fog esni
valamilyen üdítő – mondta, miután befejeztem. – Kóstolja
meg a bodzaboromat! Ugye itt marad ebédre?
Megköszöntem a szíves meghívást, és örömmel el is
fogadtam, hozzátéve persze, hogy a világért sem szeretnék
alkalmatlankodni.
A bodzabor nagyon finom volt, és ugyanazt az enyhe,
kellemes szédülést éreztem tőle, amelyet az első
látogatásomkor megkóstolt pitypangbor okozott. Ebédre
csodálatosan elkészített és tálalt kaprimártásos báránysültet
ettünk, utána visszamentünk a szalonba – ahogy Clara néni
fogalmazott – egy kis csevegésre.
Nem kellett csalódnom, bekövetkezett az, amire
számítottam.
– Mondja, hogy van Alvean? – kezdte a beszélgetést. –
Jobban érzi magát? Nem a sérülésére gondolok.
– Igen... azt hiszem, sokkal jobban. Furcsa, de
tulajdonképpen a balesetnek köszönheti – feleltem. – Az

273
édesapja azóta sokkal többet foglalkozik vele, megértőbb,
és neki az a legfontosabb.
– Á, az apja! – Clara néni izgatottan szögezte rám
csillogó, világoskék szemét. Ismertem már annyira, hogy
tudjam, imád fecsegni, és mivel az ideje nagy részét
hűséges, kitartó cselédei körében tölti, akikkel nehezen
talál új témát, minden új arc – az enyém is – nehezen
lebírható kísértést jelent a számára.
Úgy döntöttem, ellenállhatatlanná teszem a csábítást. –
Amennyire meg tudom ítélni, nem a szokásos gyerek-szülő
viszony van közöttük – mondtam tétován.
Meglepődést kifejező kis szünet következett, és utána a
gyors válasz: – Nem. Azt hiszem, ez elkerülhetetlen.
Nem szóltam, a lélegzetemet is visszafojtva vártam, attól
tartva, hogy meggondolja magát. Éreztem, hogy
bizonytalan, szeretne is meg nem is bizalmas vallomást
tenni, és biztos voltam benne, hogy kulcsfontosságú
dolgokat tudhatok meg tőle Mount Mellynről, a
TreMellynek életéről, amely – ezt azonban magamnak is
csak nehezen mertem bevallani – egyre inkább
összemosódott az enyémmel.
– Néha súlyos szemrehányást teszek magamnak – szólalt
meg Clara néni halkan, mintha csak magának beszélne. A
tekintetét is valahová mögém szögezte, mintha a múltba
tekintene, és nem tudná, hogy ott vagyok.

274
 – A nagy kérdés az – folytatta –, hogy mennyire
avatkozhat bele az ember mások életébe.
Tökéletesen egyetértettem vele. Őszinte pillanataimban
ugyanezt kérdeztem magamtól, mivel azóta, hogy betettem
a lábamat Mount Mellynbe, szinte mást sem tettem, mint
hogy megpróbáltam beavatkozni mások életébe.
– Az eljegyzés után Alice nálam lakott – fogott bele
Clara néni, a régmúlt történet felidézésébe. – Akkor még
mindent meg lehetett volna változtatni, de én a lelkére
beszéltem. Tudja, úgy éreztem, hogy ő a jobb ember.
Kissé zavaros volt, amit mondott, de nem mertem
közbekérdezni, nehogy megtörjem a varázst, eszébe
juttassam, hogy olyan valakinek tesz bizalmas vallomást,
aki kíváncsibb a kelleténél.
– Nem tudom, mi lett volna, ha nem fogadja el, amit
mondok, és másképpen cselekszik. Maga hogy van ezzel,
Miss Leigh? Eszébe jut-e néha, hogy ha ekkor meg ekkor
maga... vagy valaki más... nem azt és nem úgy csinálja,
amit és ahogy csinált... akkor az illető egész élete másképp
alakulhatott volna?
– Igen – feleltem. – Mindenkivel előfordul. Úgy
gondolja, hogy más élete is lehetett volna az unokahúgának
és Alveannek?
– Igen... és főleg neki, Alice-nek. Igazi fordulóponthoz,
vagy ha úgy tetszik, keresztúthoz érkezett. Ha erre mégy,
ilyen és ilyen lesz az életed, de ha más irányt választasz...

275
Néha megijedek, mert arra gondolok, hogy ha nem balra
fordult volna, hanem jobbra... akkor valószínűleg még
mindig közöttünk lenne. Ha feleségül megy Geoffiyhoz,
nem kellett volna elszöknie vele.
– Ugye jól sejtem, hogy nagyon közeli, bizalmas volt a
viszonyuk? – kérdeztem.
– Igen. Azt hiszem, sajnos, túl nagy szerepem volt
abban, ami történt. Ez nyugtalanít, ezért kérdezem
magamtól állandóan, hogy helyesen cselekedtem-e –
válaszolta Clara néni.
– Bizonyos vagyok abban, hogy azt csinálta, amit a
leghelyesebbnek tartott, és ennél többet egyikünk sem
tehet. Ugye nagyon szerette az unokahúgát?
– Nagyon. Mindig vágytam egy kislányra, de csak fiaim
születtek, három. Alice gyakran eljött hozzánk... Egy ideig
abban reménykedtem, hogy hozzámegy valamelyik
fiamhoz, de valószínűleg semmi jó nem származott volna
belőle, hiszen unokatestvérek voltak. Akkor még nem itt
laktam, Penzance-ban volt a házunk, és Alice szüleinek is
egy jókora birtokuk, néhány mérföldnyire onnan. A férje
örökölte, és sok egyebet is – Alice jókora vagyont vitt a
házasságba. Mindegy... Nem jó az, ha unokatestvérek
összeházasodnak, és különben is, előre el volt döntve...
– Tehát a szülők állapodtak meg a házasságban –
szóltam közbe.

276
 – Igen. Alice apja korán meghalt, az anyja pedig – a
húgom – nagyon szerette Connan TreMellynt... az
idősebbet – válaszolta Clara néni. – A TreMellyneknél a
Connan név évszázadok óta öröklődik, mindig a legidősebb
fiú kapja. Az hiszem, a húgom nagyon szeretett volna
feleségül menni a mostani Connan apjához, és mivel
mindkettőjüknek más párt választottak, azt akarták, hogy
legalább a gyerekeik legyenek házasok. Connan húszéves
volt, Alice pedig tizennyolc, amikor megtartották az
eljegyzést, egy évvel később pedig az esküvőt.
– Szóval, ha úgy tetszik, érdekházasság volt, nem az
érintettek határozták el – szúrtam közbe.
– Furcsa dolog ez. Az érdekházasságokról gyakran
kiderül, hogy mindenkinek az érdeke ellen valók. Azt
hitték, jó lesz, ha Alice nálam lakik. Lovon egy-két óra
csak innen Mount Mellyn, és nálam szabadon
találkozhattak, nem kellett odaköltöznie. Megkérdezhetné
persze, hogy miért nem kísérte el az anyja. A húgom akkor
már nagyon beteg volt, nem utazhatott. Megállapodtunk
hát, hogy Alice hozzám költözik.
– Gondolom, Mr. TreMellyn gyakran átlovagolt, hogy
találkozzanak.
– Igen, de nem olyan gyakran, mint vártam – válaszolta
Clara néni. – Kezdtem gyanítani, hogy nem illenek össze
annyira, mint ahogy gondoltuk.

277
 – Meséljen Alice-ről! – kértem őszinte kíváncsisággal. –
Milyen lány volt?
– Hogy is mondjam? Az első szó, ami eszembe jut róla,
az a könnyű. Könnyed volt a viselkedése, gondolkodása.
Az erkölcse nem, legalábbis nem abban az értelemben,
ahogyan általában használják a kifejezést, bár azok után,
ami történt... Nem hiszem, hogy bárkinek joga lenne
megítélni. Ő festeni járt ide, csinált néhány nagyon szép
képet a lápvidékről.
– Kicsoda? Connan TreMellyn?
– Jaj, istenem, dehogy! Geoffry! Geofffy Nansellock –
magyarázta Clara néni. Elismert művész volt. Nem
hallotta?
– Nem. Semmit sem tudok róla azon kívül, hogy Alice-
szel együtt halt meg tavaly júliusban.
– Gyakran járt erre, amíg Alice nálam lakott,
gyakrabban, mint Connan. Ha lassan is, de rájöttem,
hogyan állnak a dolgok, hogy van köztük valami. Sokat
sétáltak kettesben, és Geoffry mindig magával vitte a
festőfelszerelését. Alice esküdözött, hogy csak azt figyeli,
hogyan dolgozik, mert ő is szeretne festeni, de persze
egészen máshol járt az eszük, nem a festésen.
– Egymásba... szerettek? – kérdeztem.
– Nagyon megijedtem, amikor Alice elmondta. Tudja,
akkor már úton volt a gyerek.

278
 Úgy megdöbbentem, hogy a lélegzetem is elakadt.
Alvean! Nem csoda, gondoltam, hogy Connan nem képes
úgy szeretni, ahogyan egy apának kell a gyerekét. Végre
azt is megértettem, miért váltott ki olyan furcsa reakciót
belőle és Celestineből az, hogy Alvean született
képzőművészi tehetségéről beszéltem.
– Két héttel az esküvő napja előtt vallotta be – folytatta a
történetet Clara néni. – Ha nem is teljesen, de majdnem
biztos volt benne, hogy várandós. „Mit csináljak, Clara
néni?”, kérdezte. „Menjek feleségül Geoffryhoz?” „El akar
venni, drágám?”, kérdeztem vissza. „El kell vennie, ha
megmondom neki, mi történt”, felelte.
– Tudtam, az lenne a leghelyesebb, ha szólna neki, de
már az esküvő időpontját is kitűzték, ráadásul Alice nagy
vagyon örököse volt, és eszembe jutott, hogy Geoffry csak
azért szédíti. Tudja, a Nansellockok már akkor is elég
szegények voltak, és Alice vagyona épp kapóra jött volna
nekik. Gondolkodtam, törtem a fejem... Geoffrynak
ráadásul elég rossz híre volt, többen kerültek miatta olyan
helyzetbe, mint Alice. Végül úgy döntöttem, hogy nem
sokáig lenne boldog mellette.
Hosszú csönd következett, közben úgy éreztem, hogy a
fantáziámat régóta bizsergető kirakós játék fontos darabjai
kerültek a helyükre, és kezd összeállni előttem a kép.
– Pontosan emlékszem rá, hogyan történt – szólalt meg
újból az öreg hölgy. – Ebben a szobában voltunk...

279
Gyakran gondolok rá. Ömlött belőle a szó, megállítani sem
tudtam... Könnyíteni akart a lelkiismeretén, ahogyan most
én... Egyfolytában kínoz a lelkiismeret azóta, hogy
meghalt. „Mit csináljak, Clara néni?”, kérdezte. „Segíts!
Adj tanácsot!”
– És én adtam – folytatta rövid szünet után. – Azt
mondtam: „Egyetlen dolgot tehetsz, drágám! Mégpedig
azt, hogy feleségül mégy Connan TreMellynhez. A
menyasszonya vagy. Felejtsd el Geoffry Nansellockot!”
Mire ő: „Hogy felejthetném el, Clara néni, amikor lesz
valaki, aki örökké emlékeztet rá?” És akkor elkövettem egy
szörnyűséget. Azt mondtam: „Feleségül kell menned
hozzá! A gyerek legfeljebb kicsivel előbb érkezik a
normálisnál.” Hátravetette a fejét, és csak nevetett,
nevetett. Egészen hisztérikus volt a hangja. Szegény Alice,
azt hiszem, csak hajszál választotta el az
idegösszeomlástól.
Clara néni egészen belesüppedt a karosszékébe, és úgy
nézett ki, mintha transzból tért volna magához. Biztos
vagyok benne, hogy miközben beszélt, nem engem látott
magával szemben ülni, hanem Alice-t.
Kissé meg volt ijedve, hirtelen nem tudta eldönteni, nem
beszélt-e túl sokat.
Én is hallgattam, csöndben végigpergettem magamban
az eseményeket: az esküvőt biztosan fényes külsőségek
közepette tartották meg, de csaknem közvetlenül utána

280
meghalt Alice anyja, és a következő évben Connan apja is.
A házasság az ő kedvükért jött létre, de nem sokáig
örülhettek neki. Alice Connannel maradt – az én
Connanemmel, és Alveannel, egy másik férfi gyermekével,
akit megpróbált sajátjaként elfogadtatni vele. Azt már
biztosan tudtam, hogy bármennyire törekedett is rá, nem
sikerült.
Connan fenntartotta a látszatot, hogy Alvean az ő
gyermeke, de nem volt képes elfogadni. Alvean tudta ezt.
Imádta az „apját”, de érezte, hogy valami nincs rendben a
kapcsolatukban, és ettől elbizonytalanodott. Mindennél
jobban vágyott arra, hogy Connan szeresse, saját lányaként
kezelje, de nem volt biztos abban, hogy valóban az.
Drámaibb helyzetet nehezen lehetett volna elképzelni,
mégis úgy éreztem, nincs értelme sokat rágódni rajta,
búsongani miatta. Alice meghalt, Alvean és Connan
viszont él. A legjobb, ha elfelejtik a múltat. Ha elég
okosak, nem azzal foglalkoznak, hanem megpróbálják
minél boldogabbá tenni egymás életét.
– Jaj, kedvesem, miket nem fecsegek itt magának –
sóhajtott fel Clara néni. – Úgy emlékszem mindenre,
mintha csak tegnap történt volna, de magát biztosan untatja
ez az egész. – Kis szünetet tartott, és amikor ismét
megszólalt, némi félelmet fedeztem föl a hangjában: – Túl
sokat beszéltem olyan dolgokról, amelyek lényegében

281
idegenek magának. Remélem, nem adja tovább senkinek,
amit hallott.
– Legyen nyugodt, ilyesmi eszembe sem jutott –
igyekeztem megnyugtatni.
– Bízom magában. Ha nem így lenne, el sem mondtam
volna. Pedig jólesett beszélni róla. Tudja, éjszakánként
gyakran gondolok arra, hogy talán jobb lett volna, ha
Geoffryhoz megy. Ő is így gondolhatta, azért próbált
megszökni vele. Elképzelni is szörnyű, ami azon a vonaton
történt. Isten büntetése lehetett, nem gondolja?
– Nem – válaszoltam élesen. – Sokan meghaltak a
szerencsétlenségben, és nehezen tudom elképzelni, hogy
mind a férjétől mással szökni akaró asszony lett volna.
– Igaza van! – mondta természetellenes nevetés
kíséretében. – Már amikor először találkoztunk, láttam
magán, hogy józan, megfontolt. Tudja, néha arra gondolok,
hogy nem ment volna hozzá Connanhez, ha azt tanácsolom
neki, és olyankor mindig megijedek. Rossz utat mutattam
neki, olyat, amely a halálba vitt.
– Fölöslegesen vádolja magát – válaszoltam. – Akármit
tett is, azzal a meggyőződéssel tette, hogy Alice-nek úgy
lesz a legjobb. Véleményem szerint bármilyen tanácsokat
kapjon is az ember, a sorsáért mindenki maga felel.
– Köszönöm, hogy ezt mondja, Miss Leigh! Egészen
megvigasztal. Ugye itt marad teára?

282
 – Nagyon kedves, de nem tehetem! Szeretnék sötétedés
előtt hazaérni.
– Igaza van.
– És most már, sajnos, korán esteledik.
– Nem akarok önző lenni, nem marasztalom. Miss
Leigh, ha Alvean elég jól lesz, ugye újból meglátogatnak?
– kérdezte Clara néni.
– Igen. Megígérem.
– Addig is, ha van kedve...
– Biztosíthatom afelől, hogy eljövök máskor is. Nagyon
kellemesen éreztem itt magam – válaszoltam.
– Ugye nem felejti el, hogy amit hallott, a legszigorúbb
titok? – kérdezte, és egy pillanatra visszaköltözött
tekintetébe a félelem.
Megnyugtattam, és közben arra gondoltam, hogy az
elbűvölő idős hölgy legnagyobb öröme az életben az, ha
bizalmas dolgokról beszélhet, és egy kicsivel többet árulhat
el róluk, mint amennyit a diszkréció megenged. Senki sem
hibátlan, és bárcsak ennyi bűn terhelné mindenkinek a
lelkiismeretét, zártam le magamban a témát.
Az ajtóig kísért, és még integetett is utánam.
– Nagyon jól éreztem magam – kiáltotta. – És ne feledje!
– mutatóujját az ajkára szorította, közben a szeme
izgatottan szikrázott.
Megismételtem a gesztust, és csak aztán nyomtam a
sarkamat lovam horpaszába.

283
 Gondolataimba merülve tettem meg hazáig az utat, azon
morfondíroztam, milyen sok, fontos ismérettel lettem
gazdagabb egyetlen nap leforgása alatt.
Már közel jártam Mellynhez, amikor belém vágott a
gondolat, hogy Gilly nagy valószínűséggel Alvean
féltestvére. Eszembe jutott a rajz is, amelyről nehéz volt
megállapítani, hogy Alveant ábrázolja-e vagy Gillyt.
Alvean tehát tudja a titkot, gondoltam. Vagy csak
lehetségesnek tartja, és retteg attól, hogy igaznak
bizonyulhat a sejtése? Meg akarja győzni magát, hogy nem
Geoffry Nansellock lánya, nem lehet Gilly féltestvére? A
Connantől származó elismerésért vívott görcsös küzdelme
valójában abból a vágyból fakad, hogy fogadja el végre
saját lányának?
Nagyon szerettem volna segíteni nekik kikerülni abból a
tragikus, kusza helyzetből, amelybe Alice viselkedése
juttatta őket.
Sikerülhet. Képes vagyok rá, bizonygattam magamnak,
de aztán eszembe jutott Lady Treslyn, és heves
nyugtalanság vett rajtam erőt. Micsoda abszurd,
beteljesíthetetlen álmokat dédelgetek! Miféle esélyem lehet
nekem – egy nevelőnőnek – arra, hogy megmutassam
Connannek a boldogsághoz vezető utat?

Gyorsan közeledett a karácsony, és fokozatosan mindenkit

hatalmába kerített az a boldog, bizsergető izgalom, amelyet

284
régről, vidéki paplakban eltöltött gyerekkoromból
ismertem.
Kitty és Daisy egyfolytában sugdolózott, Mrs. Polgrey
pedig panaszkodott, hogy az őrületbe kergetik, mert
bármennyire hihetetlen, még a szokásosnál is hanyagabbul
végzik a dolgukat. „Manapság már...”, sóhajtott fel
gyakran, és szomorúan csóválta hozzá a fejét, de közben
látszott rajta, hogy ő is a készülődés lázában ég.
Az idő meleg volt, sokkal inkább a tavasz, semmint a tél
közeledtére emlékeztetett. Erdei sétáimon csodálkozva
láttam, hogy a kankalinok ismét kihajtottak.
– Ugyan már! Nincsen abban semmi szokatlan – mondta
Tapperty, miután beszámoltam neki a különös jelenségről.
– Cornwallban korán szokott tavaszodni.
Eszembe jutottak a karácsonyi ajándékok, és magamban
összeállítottam egy listát. Természetesen Phillidával és a
családjával, valamint Adelaide nénivel kezdtem, de hamar
el is intéztem őket magamban, és főleg azon törtem a
fejem, hogy mit vegyek a Mount Mellyn-ieknek. A
fizetésemnek csak kis részét költöttem el, úgyhogy volt
némi megtakarított pénzem.
Egyik nap elmentem Plymouthba, és mindent
megvásároltam. Phillidának és az övéinek könyveket
vettem, és el is küldettem őket ugyanúgy, mint az Adelaide
néninek szánt kendőt. Némi fejtörés után úgy döntöttem,
hogy Kitty és Daisy szintén kendőt kap, vöröset és zöldet,

285
Gilly pedig kéket, hogy menjen a szeméhez. Mrs.
Polgreynek egy üveg whiskyt vettem, mivel biztos voltam
abban, hogy semminek sem örülne jobban, Alveannek
pedig különböző színű zsebkendőket, hímzett A betűvel a
sarkukban.
Elégedett voltam a szerzeményeimmel, és majdnem
annyira izgatottan vártam a karácsonyt, mint Daisy és
Kitty.
Az idő változatlanul enyhe maradt. Karácsony előestéjén
segítettem Mrs. Polgreynek és a lányoknak feldíszíteni a
dísztermet és még néhány szobát.
A férfiak előző nap borostyánhajtást, magyal-,
puszpáng- és babérágakat gyűjtöttek. Megmutatták, hogyan
díszítsem fel velük a nagyterem oszlopait, Daisy és Kitty
pedig megtanított a karácsonyi bokrok készítésére. Egészen
elképedtek azon, hogy nem értek hozzá, én pedig először
nem értettem, mi is az a karácsonyi bokor. Két karikává
görbített rugalmas ágat kellett egymásba illeszteni, és az
így kapott vázat örökzöldekkel, zanóttal feldíszíteni, labdát
formálni belőle, hogy végezetül narancsok és almák
kerüljenek rá. Meg kell mondanom, szemet
gyönyörködtetőre sikerültek. Mihelyt készen voltunk
eggyel, azonnal fellógattuk valamelyik ablakba.
A legvastagabb fahasábok kerültek a kandallók mellé, és
az egész ház nevetéssel telt meg. A szolgák közös terme
ugyanolyan öltözéket kapott, mint a díszterem.

286
 – Mi is bálozni fogunk, ugyanúgy, mint az urak! –
újságolta Daisy, én pedig rögtön azt kérdeztem magamtól,
hogy vajon melyikre fogok menni. Valószínűleg egyikre
sem, válaszoltam. Nevelőnő voltam, igazából sem az urak,
sem a szolgák közé nem tartoztam.
– Már alig várom! – lelkesedett tovább Daisy. – Tavaly,
a gyász miatt nagyon csöndes volt a karácsony... de mi,
szolgák azért jól éreztük magunkat. Forralt bort, méhsört
ittunk, és Mrs. Polgrey kökényes fenyőpálinkáját. Bárány-
és marhasült volt, meg hurka. Errefelé nem ünnep az
ünnep, ha nem eszik hurkát az ember. Kérdezze csak meg
apámtól!
Egész nap a készülő ételek illata lengte be a házat.
Tapperty, Billy Trehay és a többi lovászfiú gyakran
megjelent a konyhaajtóban, hogy szippantson belőle egyet.
Mrs. Tapperty egy pillanatra sem mozdult el a tűzhely
mellől, és az általában nyugodt, méltóságteljesen viselkedő
Mrs. Polgreyre is alig ismertem rá. Az arca kipirult, lázas
izgalom vett rajta erőt, és másról sem beszélt, csak az
ünnepi étrend összetevőiről.
Nem akartam, de ha akarom, akkor sem tudtam volna
kivonni magam az izgatott készülődésből. – Ügyeljen erre
a serpenyőre, Miss Leigh, és ha forrni kezd, azonnal
szóljon! – Mrs. Polgreyt annyira lekötötte a rengeteg
tennivaló, hogy nem maradt ereje ügyelni a kiejtésére, és

287
mivel ő is cornwallira váltott, alig értettem, ami aznap a
konyhán elhangzott.
Ostobán vigyorogva bámultam éppen egy adag, a
sütőből aranybarnán kikerült, ínycsiklandozó illatot árasztó
húspástétomot, amikor beviharzott Kitty, és izgalomtól
remegő hangon elújságolta: – Asszonyom! Megjöttek az
énekesek!
– Mire vársz?! Hívd már be őket, te lüke! – kiáltott rá
méltóságáról megfeledkezve Mrs. Polgrey, és tenyerével
végigsimított izzadságtól gyöngyöző homlokán. – Mire
vársz? Nem tudod, hogy nem szabad megvárakoztatni őket,
mert az szerencsétlenséget hoz?
A többiekkel együtt mentem a nagyterembe, a falusi
lányokból és fiúkból összeverődött énekes csapathoz,
amely rázendített, és már javában fújta a karácsonyi
dalokat, mire megérkeztünk.
A The Seves Joys of Maryve1 kezdték, folytatták a The
Holly and the Ivyval, a The Twelve Days of Christmasszel,
a The First Noëlel, és mi is csatlakoztunk hozzájuk.
Kis szünet következett, majd a csoport vezetője zendített
rá, ezúttal már egyedül:

Adj karácsonyi sörödből!

Tudom, nagyon erős.
Kívánom hogy karácsonykor,
Minden dal és vigasság

288
 Hússzor jöjjön elő.

Mrs. Polgrey jelzett Daisynek és Kittynek, de ők addigra

már kimentek, hogy a szelíd unszolásnak engedve
frissítőket hozzanak.
Az énekesek áfonyával ízesített grogot, bodzabort
kaptak, és mindegyiknek a kezébe került egy jókora darab
– hússal vagy hallal készített – pástétom. Mindenki
elégedett volt, egyetlen embert sem láttam magam körül,
akinek ne sugárzott volna az arca az örömtől.
Miután végeztek az evéssel és ivással, vörös szalagokkal
és rekettyehajtásokkal feldíszített, domború aljú edényt
tartottak Mrs. Polgrey elé, és ő méltóságteljes mozdulattal
némi pénzt szórt belé.
– Na, ezeket megtrágyáztuk! – mondta Daisy, miután az
énekesek elmentek. – Kíváncsi vagyok, kik lesznek a
következők.
Jót mulatott a tudatlanságomon, amikor megkérdeztem,
miféle trágyázásra gondol. – Jézusom! Hát maga ezt sem
tudja, kisasszony?! – kérdezte a kezét összecsapva. – A
trágyáztatás azt jelenti, hogy valaki megvendégelteti
magát, énekléssel bort, pástétomot, karácsonyi süteményt
szerez.
Rádöbbentem, hogy sok tanulnivalóm van még a
cornwalli szokások tekintetében, de ezzel együtt nagyon
élveztem azt, ahogyan a karácsonyt ünnepelték.

289
 – Jaj, majdnem elfelejtettem! – kiáltott fel kis idő múlva
ismét Daisy. – Betettem egy csomagot a szobájába,
kisasszony! Szólni akartam, de megjöttek az énekesek, és
teljesen kiment a fejemből. – Meglepődött, látva, hogy nem
hozott lázba a hír. – Egy csomagot, kisasszony! Nem
akarja megnézni? Jó nagy doboz.
Hallottam, amit mondott, és közben úgy éreztem
magam, mint aki ébren álmodik. Csak arra vágytam, hogy
örökre ott maradhassak, megtanuljam, a magamévá tegyem
annak a vidéknek az összes szokását, alaposan
megismerjem az új világot, amelybe véletlenszerűen
belecsöppentem, és a részévé váljak.
Összerázkódtam, és megpróbáltam kikeveredni az
álomból. Igazából azt szeretnéd, ha tündérmesébe illő
véget érne a történeted, figyelmeztettem magam. Arra
vágysz, hogy Mount Mellyn úrnője légy. Ismerd be végre!
A szobámba mentem, és Phillida csomagját találtam az
ágyamon.
Zöld és borostyánszínű hímzéssel díszített fekete
selyemkendő került elő belőle, és egy spanyol stílusú,
hajba való borostyánfésű. Rögtön fel is tűztem vele a
hajam, a nyakamba terítettem a kendőt, és a tükör elé
álltam. Úgy éreztem, izgalmassá, egzotikussá tesznek,
inkább spanyol táncosnőre hasonlítok, mintsem szerény
angol nevelőnőre.

290
 Egyéb is volt azonban a jókora dobozban – kibontottam
a csomagolását, és egy ruhára bukkantam. Ismertem,
Phillidaé volt, és attól a pillanattól imádtam, hogy először
megpillantottam. Zöld selyemből készült, az árnyalata
tökéletesen megegyezett a kendő hímzésével. Egy levél
esett ki belőle.

Kedves Marty!
Hogy ízlik a nevelőnősködés? Az utolsó leveledből
úgy tetszett, érdekesnek találod. Alvean rémes
lehet. Jól elkényeztethették! Rendesen bánnak
veled? Mintha ebből a szempontból nem lehetne
okod különösebb panaszra. Apropó! Mi történt
veled? Korábban érdekes, szórakoztató leveleket
írtál, de mióta ott vagy, mintha megkukultál volna.
Vagy azért, mert imádod azt a helyet, vagy azért,
mert utálod. Légy szíves, áruld el, melyik a helyes
válasz!
A kendő és a fésű karácsonyi ajándék. Remélem,
tetszenek, mert sok időmbe került kiválasztani őket.
Nem túl frivolak? Esetleg jobban örülnél egy
készletgyapjú alsóneműnek, vagy néhány
erkölcsnemesítő könyvnek? Azért választottam
mást, mert tudom Adelaide nénitől, hogy tőle
azokat kapod. A leveleidből úgy éreztem, kezdesz
igazi nevelőnővé válni. Szigorúak, kimértek, drága

291
Martym, anélkül, hogy érteném az okát. Szeretném
tudni, a családdal vacsorázol-e karácsonykor, vagy
az alkalmazottak között ülsz, természetesen az
asztalfőn. Biztos vagyok benne, hogy inkább az
előbbi. Úgy illik, hogy meghívjanak. Végül is
karácsony van. A családdal fogsz vacsorázni, ha
másképp nem, hát úgy, hogy a vacsorán nem jelenik
meg az egyik vendég, és valaki azt mondja: „Hívják
a nevelőnőt! Nem maradhatunk tizenhárman.” A
mi Martynk tehát öreg zöld ruhámban, új
kendőjével a nyaka körül, borostyánfésűjével a
hajában ott fog ülni, megbabonáz egy gazdag urat,
és utána boldogan, gazdagságban él, amíg meg nem
hal.
Komolyra fordítva a szót, Marty, azért küldtem
a zöld ruhát, mert úgy gondoltam, szükséged lehet
valamire az ünnepre. Ne tekintsd levetett
holminak! Szeretem, és nem azért küldöm, mert
ráuntam, hanem mert rajtad mindig jobban állt,
mint rajtam.
Szeretném, ha részletesen beszámolnál a
karácsonyról. És még valamit, drága nővérkém! Ha
tizennegyedikként odaülsz az asztalhoz, ne nézz
fagyosan az udvarlókra, ne fojtsd beléjük a szót
csípős megjegyzéseiddel! Légy szelíd, jó kislány,

292
mivel – ha a kártyáim nem hazudnak – édes
románc és nagy gazdagság vár rád.
Boldog karácsonyt, drága Marty! Légy szíves, írj
gyorsan, de ne úgy, mint eddig! Mondj is valamit!
William és a gyerekek is milliószor csókoltatnak.
Phillida

Megindultan eresztettem az ölembe a levelet. Kapocs

volt a régi, meghitt otthonhoz, kiderült belőle, hogy
Phillida – nyelve csípőssége ellenére – gyakran, szeretettel
gondol rám. A kendő és a fésű nagyon szép volt – talán túl
szép is egy mások szolgálatára szegődött nevelőnőnek –, és
a ruhának is nagyon örültem.
Váratlanul felhangzó, ijedt kiáltást hallottam.
Megpördültem, és Alveant láttam a tanterembe vezető
ajtóban.
– Kisasszony! – szólított meg izgatottan. – Hát maga
az?!
– Persze. Miért, mit gondoltál?
Nem válaszolt rögtön, de szükség sem volt rá, anélkül is
tudtam, mitől lepődött meg.
– Soha nem láttam még ilyennek, kisasszony – mondta
végül.
– Igaz. Nem szoktam kendőt, díszfésűt viselni.
– Olyan... szép!
– Köszönöm, Alvean!

293
 Valamelyest sikerült összeszednie magát, de még mindig
nem ocsúdott föl teljesen a kezdeti megdöbbenéséből, és én
pontosan tudtam, kit vélt felfedezni bennem.
Körülbelül olyan magas voltam, mint Alice, és bár nem
annyira karcsú, a vállamra terített sál jótékonyan elfedte az
apró különbséget.

Arra a karácsonyra egész életemben emlékezni fogok.

Izgatott hangokra ébredtem – a szolgák az ablakom alatt
nevettek, beszélgettek.
Karácsony van, gondoltam, mihelyt kinyitottam a
szemem. És rögtön utána: az első karácsonyom Mount
Mellynben.
Könnyen meglehet, hogy nemcsak az első, hanem az
utolsó is, mondtam magamnak, hogy lehűtsem túlzott
lelkesedésemet.
Egy egész év van még a következő karácsonyig. Ki
tudná megmondani, mi történik ennyi idő alatt?
Már egy ideje felkeltem, mire Daisy megjelent a
mosdóvizemmel. Annyira izgatott volt, úgy sietett, hogy
csak néhány másodpercre állt meg.
– Tudom, hogy elkéstem, kisasszony – mentegetőzött –,
de rengeteg a munka. – Jobb, ha siet, különben lekési a
betlehemezőket. Korán jönnek, abban biztos lehet. Tudják,
hogy mindenki templomba megy, és sietniük kell, ha itthon
akarják találni a családot.

294
 Elrohant, még mielőtt bármit kérdezhettem volna,
úgyhogy nem tehettem mást, megmosdottam, felöltöztem,
és összeszedtem az ajándékaimat, kivéve Alveanét,
amelyet már előző este elhelyeztem.
Kinyitottam az ablakot. A levegő enyhe volt, illatos,
jólesett nagyokat szippantani belőle, és közben hallgatni a
partot verdeső hullámok egyenletes zaját. Ezen a reggelen
semmit sem mondtak, csak morogtak elégedetten.
Karácsony volt, amikor egy napra minden baj, ellentét
elcsitul.
Alvean jött be, és hozta az ajándékba kapott hímzett
zsebkendőket is. – Köszönöm, kisasszony – mondta
szelíden. – Boldog karácsonyt!
Átöleltem és megcsókoltam, és bár érezhetően zavarba
jött egy kissé, viszonozta a csókot.
Egy ostort ábrázoló brosst adott át, ami annyira
hasonlított ahhoz, amelyet én vettem neki, hogy egy
pillanatig azt hittem, vissza akarja adni az ajándékomat.
– Mr. Pastemtől szereztem – mesélte. – Azt akartam,
hogy hasonlítson az enyémre, de ne annyira, hogy
összetéveszthessük őket. Ennek a nyelén van egy kevés
díszítés. Így legalább mindkettőnknek lesz kitűzője, ha
elmegyünk lovagolni.
Nagyon boldog voltam – a balesete óta egyszer sem
lovagolt még, de ennél egyértelműbben nem hozhatta volna

295
a tudomásomra, hogy készen áll már a gyakorlásra,
lelkesen várja, mikor szállhat ismét nyeregbe.
– Ennél kedvesebb ajándékot nem is találhattál volna,
Alvean – mondtam őszintén.
– Örülök, hogy tetszik – válaszolta könnyedén, de láttam
rajta, hogy nagyon jólesik neki a dicséret. Aztán váratlanul
sarkon fordult, és magamra hagyott.
Csodálatos nap lesz, lelkesedtem magamban. Karácsony
van!
Az ajándékaim osztatlan sikert arattak. Mrs. Polgreynek
felcsillant a szeme, amikor meglátta a whiskyt, Gillyt pedig
egészen elbűvölte a kendő. Gyanítottam, hogy szegény
gyerek sosem kapott még hasonlóan szép ajándékot. A
tenyerére fektette, és boldog mosollyal az arcán lágyan
simogatta. Daisy és Kitty ugyancsak őszintén örült a
kendőjének. Mosolyukat látva úgy éreztem, ügyes voltam,
sikerült mindenkinek olyasmit választani, ami igazán
tetszik neki.
Mrs. Polgreytől szalvétakészletet kaptam, és halkan
elsuttogott figyelmeztetést: – A kelengyéjéhez, kedvesem.
– Rögtön elkezdem gyűjteni – mondtam, és ezen jót
nevetett. Teát akart főzni, hogy megízlelhessük az
ajándékát, de nem volt rá idő.
– Jóságos isten! Belegondolni is szörnyű, mennyi
dolgunk lesz még ma.

296
 A betlehemesek – ahogy azt Daisy előre megjósolta –
korán érkeztek, nem sokkal az ajándékok kiosztása után
hallottam is éneküket a díszteremhez vezető ajtóból:

Urunk és úrnőnk, itt a betlehem,

Nyissanak ajtót, hadd menjünk be!
Betlehem, betlehem, betlehem!
Ugye mily csodás a betlehem?

Beözönlöttek – természetesen náluk is volt egy öblös tál,

amelybe pénzt lehetett dobálni –, velük együtt a cselédség,
és amikor végre Connan is megjelent, a dal még
magasabbra szárnyalt.
– Urunk és úrnőnk...
Két évvel ezelőtt Alice is itt állt vele, gondoltam. Eszébe
jut vajon? Lehet, hogy így volt, de nem árulta el, a
legcsekélyebb jelét sem adta. Együtt énekelt a többiekkel,
és mihelyt az első dal véget ért, azonnal ételt-italt rendelt,
hogy vendégeljék meg bőkezűen a betlehemeseket.
Utána rögtön hozzám lépett.
– Nos, Miss Leigh, hogy tetszik a cornwalli karácsony?
– kérdezte elég hangosan, úgyhogy az újabb éneken át is
hallottam.
– Nagyon érdekes.
– Pedig a felénél sem tartunk.

297
 – Nagyon reméltem. Még alig kezdődött el a nap –
mondtam.
– Azt ajánlom, délután pihenjen egy jó nagyot.
– Miért?
– Hogy estére friss legyen.
– De hát...
– Természetesen köztünk a helye! – vágott a szavamba.
– Kivel akarja tölteni a karácsonyt? Polgreyékkel?
Tappertyékkel?
– Nem tudom. Úgy gondoltam, hogy se a díszterembe,
se a szolgák közé nem tartozom igazán.
– És ha jól látom, kényelmetlenül érzi magát ebben a
köztes állapotban.
– Bizonytalan vagyok, nem tudom, helyes-e, hogy... –
kezdtem őszintén, de nem hagyta, hogy befejezzem a
mondatot.
– Ugyan már, hiszen karácsony van! Ne gondolkodjon
azon, hogy helyes-e, vagy sem, csak jöjjön! Erről jut
eszembe! Még nem is kívántam boldog karácsonyt.
Fogadjon el... egy kis ajándékot! Ha gondolja, hálám
jelének is nevezheti. Csodálatos, amit Alveanért tesz a
balesete óta. Persze előtte is, afelől semmi kétségem, de
csak most jöttem rá igazán...
– Nevelőnő vagyok, csupán igyekszem a
kötelességemet... – próbáltam közbevágni, de azt sem
engedte.

298
 – És mindig teljesíteni is fogja. Tudom. Maradjunk hát
annyiban, hogy egyszerűen boldog karácsonyt szeretnék
kívánni!
Apró, kemény tárgyat nyomott a kezembe, és én annyira
el voltam bűvölve, hogy tudtam, boldogságom fényesen
világol a szememben, egyetlen szót sem kell szólnom,
anélkül is pontosan tudja, mire gondolok, mit érzek.
– Nagyon kedves... – hebegtem. – Nem gondoltam,
hogy...
Elmosolyodott, és visszament a betlehemesekhez.
Utánanéztem, de közben a szemem sarkából láttam, hogy
Tapperty minket bámul, és azt kérdeztem magamban,
vajon észrevette-e, hogy ajándékot kaptam Connantől.
Feldúlt voltam, szerettem volna egyedül maradni. A kis
tok keményen feszült összezárt tenyeremhez, már-már
ordítva követelte, hogy nyissam ki. Én is azt akartam, de
képtelen voltam rászánni magamat arra, hogy ott, mindenki
szeme láttára megtegyem.
Óvatosan, a feltűnést kerülve kiosontam a díszteremből,
és fürgén felszaladtam a szobámba.
Az öklömet szétnyitva apró, kék bársonyhuzatú
ékszertokot láttam.
Kinyitottam. Gyöngyházfényű, halvány selyempárnán
egy kitűző volt benne. Patkót ábrázolt, és szikrázó,
bonyolult csiszolású ékkövekkel rakták ki – briliánsokkal!

299
 Elképedve meredtem az ékszerre! Azonnal tudtam, hogy
nem fogadhatok el ilyen értékes ajándékot. Szó sem lehet
róla, hogy megtartsam, feltétlenül vissza kell adnom!
Az ablakon beeső fénybe tartottam, és egy pillanatra a
lélegzetem is elállt, meglátva a kövek belsejéből érkező
vörös és zöld villanásokat. Rengeteg pénzt érhet, vágott
belém a gondolat. Sosem voltak még briliánsaim, ennek
ellenére meg mertem volna esküdni rá, hogy a patkóban
lévők a legszebbek közé tartoznak.
Miért csinálta ezt?! Madarat lehetett volna fogatni
velem, ha valami szerény, egyszerű holmit kapok tőle
köszönete jeléül, így azonban legszívesebben az ágyra
vetettem volna magam, hogy hangosan zokogjak.
– Kisasszony! Ideje elindulni a templomba – hallottam
Alvean hangját. – Siessen, kisasszony! A kocsi már előállt.
Gyorsan visszaraktam tokjába a kitűzőt, és mire belépett,
már csuklyás vállkendőm is rajtam volt.

A karácsonyi mise után találkoztunk újból négyszemközt.

Láttam, amint Connan az istállók felé ment, és
utánaszóltam.
Váratlanul érte a kiáltás. Megtorpant, pillanatnyi
várakozás után a válla fölött visszanézett, és szélesen
elmosolyodott.

300
 – Mr. TreMellyn! Nagyon köszönöm az ajándékot –
mondtam felé futva –, de túl értékes ahhoz, hogy
elfogadhassam.
Félrehajtotta a fejét, és a már régről ismerős,
csúfondáros arccal nézett rám.
– Kedves Miss Leigh-em! – felelte könnyedén. – Tartok
tőle, hogy nagyon tudatlan vagyok. Fogalmam sincs róla,
mit ér egy ajándék, amíg el nem fogadják.
Fülig pirosodva válaszoltam: – Ez nagyon értékes
ékszer!
– Úgy éreztem, illik magához. Gondolom, tudja, hogy a
patkó szerencsét hoz, és úgy vettem észre, remekül ért a
lovakhoz.
– Én... nem is tudom, hol viselhetnék ilyen értékes
ékszert.
– Például a ma esti bálon.
Egy-két másodpercig tisztán láttam magamat, amint vele
táncolok. A húgomtól kapott zöld selyemruha volt rajtam,
amellyel egy pillanatra sem maradtam szégyenben, lévén
Phillidának kivételesen jó ízlése. A kendőt is fölvettem, és
büszkén viseltem a kitűzőt, amely attól vált igazán
értékessé, hogy tőle kaptam.
– Ó! Már kezdem érteni – mondta halkan, szinte csak
magának. – Azt hiszi, ugyanazzal a hátsó szándékkal adtam
a kitűzőt, amilyennel Mr. Nansellock Jacinthot felajánlotta.
– Tehát... tud róla?! – lepődtem meg őszintén.

301
 – Többnyire mindenről tudok, ami a házban történik,
Miss Leigh! Nagyon helyesen cselekedett, hogy visszaadta
a lovat. Hogy őszinte legyek magához, meglepődtem
volna, ha nem ezt teszi. Higgye el, a brosst egészen más
megfontolásból kapta, minden okom megvolt az
ajándékozásra. Nagyszerűen bánt Alveannel, és nemcsak
mint nevelőnő, hanem mint nő is. Remélem, érti, mire
gondolok! A nevelés nem fejeződik be azzal, hogy
valakinek megtanítják a számtant, a nyelvtant. Maga ennél
sokkal többet tett. A kitűző Alvean édesanyjáé volt.
Tekintse úgy, Miss Leigh, hogy mindkettőnk háláját
igyekeztem kifejezni vele! Így már elfogadja?
Néhány másodpercig megszólalni sem tudtam. – Így...
természetesen más – feleltem végre nagy nehezen. –
Elfogadom a kitűzőt, és nagyon köszönöm, Mr. TreMellyn!
Rám mosolygott, és hiába szerettem volna, nem tudtam
pontosan értelmezni a mosolyát, mert annyi jelentése volt.
Ráadásul, hogy őszinte legyek, féltem is attól, hogy
pontosan megértsem.
– Köszönöm – mondtam újból, és visszasiettem a házba.
A szobámba mentem, elővettem az ékszert, a ruhámra
tűztem, és az egyszerű pamutholmi egyszeriben elegánssá
vált.
Este is viselni fogom, határoztam el. A Phillidatől kapott
új ruha és kendő lesz rajtam, a hajamat feltűzöm az

302
ékszerfésűvel, és Alice gyémántjai csillognak majd a
ruhám elején.
Ezen a különös karácsonyon tehát Alice-től is kaptam
ajándékot.

Connannel és Alveannel ebédeltem a kis ebédlőben – ez

volt az első közös étkezésünk. Sült pulykát ettünk,
mazsolás karácsonyi pudingot. Kitty és Daisy szolgált fel.
Láttam, hogy időnként sokat sejtető pillantásokat vetnek
felénk.
– Karácsonykor nem ehet egyedül az ember – mondta
Connan. – Az az érzésem, Miss Leigh, hogy meglehetősen
figyelmetlenek voltunk. Fel kellett volna ajánlanom, hogy
az ünnepre menjen haza a családjához. Kár, hogy nem
emlékeztetett rá.
– Úgy éreztem, túl rövid ideje vagyok itt ahhoz, hogy
szabadságot kérjek – feleltem – Ráadásul...
– Alvean sérülése miatt úgy érezte, itt kell maradnia.
Nagyon kedves magától!
Elénk társalgás alakult ki köztünk. A karácsonyi
szokásokról beszélgettünk, és Connan korábbi évek
eseményeiről mesélt, például arról, hogy a betlehemesek
egyszer későn érkeztek, a család addigra már elment a
templomba, úgyhogy annak a kapujában várták be, és
énekelve kísérték hazáig őket.

303
 Elképzeltem, hogy Alice ül a helyemen. Megpróbáltam
kitalálni, miről beszélgethettek, és azt is, hogy Connan
gondol-e rá, miközben engem néz.
Többször is figyelmeztetnem kellett magamat, hogy csak
azért ülök ott, mert karácsony van, és ha vége az ünnepnek,
visszatérek a megszokott helyemre.
Elűztem magamtól a gondolatot, és az előttem álló bálra
koncentráltam. Csodával határos módon megfelelő ruhát is
kaptam hozzá, nagyon szép borostyánfésűt, és
gyémántokkal ékesített kitűzőt. Ma este méltó módon
jelenhetek meg a vendégek között. Mennyire más lesz,
mint amikor a napos szobában táncoltam!
Megfogadtam Connan tanácsát, és megpróbáltam
pihenni, hogy aztán majd hajnalig friss maradhassak. Nem
csekély meglepődésemre sikerült is aludnom. Nem aludtam
túl mélyen, mivel elég sokat álmodtam, és mint már
nemegyszer, ezúttal is Aliceről. Árnyalakként bukkant fel a
bálon, senki nem látta, csak én, és miközben Connannel
táncoltam, a fülembe súgta: – Pontosan ezt akarom, Marty!
Örülök, hogy látom. Tetszik, hogy a vacsoránál a helyemen
ülsz, és az is, ahogy a kezedet Connan kezébe teszed. Te...
Marty... csak te... senki más...
Nem szívesen ébredtem, ahhoz túl kellemes volt az
álom. Megpróbáltam újból elaludni, visszatérni abba a
különös álomvilágba, amelyben szellemek hagyják ott a

304
sírjukat csak azért, hogy elmondják, szeretnék, ha minden
vágyad teljesülne.
Daisy pontosan ötkor behozta a teámat. Mrs. Polgrey
utasítására, közölte rögtön.
– Küldött egy szelet süteményt is – mondta egy
kistányérra mutatva. – Ha ízlik, és enne még, csak szóljon!
– Ez bőven elég lesz – feleltem.
– Szeretne már készülődni a bálra, ugye, kisasszony?
– Korán van még. Nem kell sietni.
– Hatkor hozom a mosdóvizet, hogy maradjon ideje
felöltözni. Az úr nyolckor fogadja a vendégeket. Mindig
olyankor szokta. El ne felejtse, hogy a vacsora csak
kilenckor kezdődik, addig még nagyon megéhezhet!
Biztos, hogy elég lesz a sütemény?
Biztos voltam benne, hogy azt is nehezen tudom
megenni, amit elém tálalt. – Tökéletesen, Daisy – feleltem.
– Hát, maga tudja, kisasszony!
Egy pillanatra megállt az ajtóban, és a fejét félrehajtva
rám nézett. Csodálkozva? Érdeklődéssel, ahogy az teszi,
aki valami újat, szokatlant lát? Nem tudtam eldönteni.
Lelki szemeimmel láttam a személyzet termét és
Tappertyt, amint nagy hangon irányítja a beszélgetést.
Vajon más is jár az eszükben, vagy csak arról tárgyalnak
izgatottan, hogy milyen kapcsolat van – esetleg kezd
kibontakozni – a ház ura és a nevelőnő között?

305
Phillida mélyen kivágott, feszes felsőjű, dúsan redőzött,
hullámzó aljú zöld ruhájában jelentem meg a bálon. A
frizurám is más volt, mint általában – magasra tűztem,
hogy a borostyánfésű megfelelően érvényesülhessen –, és a
patkó alakú gyémántkitűzőt is feltettem.
Boldog voltam, tudtam, hogy nem fogok kiríni a
vendégek közül. Senki nem fogja tudni – hacsak nem
figyelmeztetik rá –, hogy csupán a nevelőnő vagyok.
Vártam, hogy a bálterem megteljen, és csak akkor
mentem le, amikor úgy éreztem, hogy már könnyen
elkeveredhetek a vendégek között. Néhány perce lehettem
ott, amikor Peter mellém lépett.
– Elbűvölően néz ki – mondta.
– Köszönöm. Örülök, hogy sikerült meglepnem.
– Csöppet sem vagyok meglepve. Mindig is tudtam,
milyen lehetne, ha kapna rá esélyt.
– Szó se róla, remekül tud bókolni – feleltem.
– Magának mindig az igazat mondom, azt, amire
gondolok. Boldog karácsonyt!
– Köszönöm. Magának is.
– Próbáljuk meg, hátha sikerül azzá tennünk. Nem
hoztam ajándékot – figyelmeztetett.
– Miért hozott volna?
– Azért, mert karácsony van, és kedves szokás, hogy a
barátok ilyenkor megajándékozzák egymást,
– De hát...

306
 – Kérem! – vágott a szavamba. – Legalább erre az estére
felejtse el, hogy nevelőnő! Egyszer még úgyis megkapja
tőlem Jacinthot. Tökéletesen összeillenek, mintha
egyenesen magának teremtették volna. Ha jól látom,
Connan mindjárt megnyitja a bált. Megkérhetem, hogy
legyen a partnerem az első táncban?
– Igen. Köszönöm.
– Az első tánc hagyományos cornwalli tánc, remélem,
tudja.
– Nem.
– Könnyen fog menni. Hagyja, hogy vezessem! – Peter
halkan dudorászni kezdett. – Még nem is látta, milyen?
– De igen. A legutóbbi bálon, amikor a napos szobából
leskelődtem.
– A legutóbbi bál! Táncoltunk, amíg Connan oda nem
jött, hogy lekérje.
– Furcsa volt, szokatlan – mondtam, visszaemlékezve
arra a különös éjszakára.
– A nevelőnő számára egész biztosan. Hogy őszinte
legyek, magam is meglepődtem rajta.
Elkezdődött a zene, és Connan a táncparkett közepére
vezette Celestine-t. Legnagyobb megdöbbenésemre utánuk
mi következtünk Peterrel, ami azt jelentette, hogy az első
néhány ütemet velük együtt kellett táncolnunk.
Megpróbáltam hátramaradni, de Peter határozottan fogta
a kezem, és nem engedte.

307
 Celestine meglepődött azon, hogy ott lát maga mellett,
és lehet, hogy Connan is, de a legcsekélyebb jelét sem adta.
Elképzeltem magamban, hogyan okoskodhat Celestine:
rendben van, hogy a nevelőnőt is meghívták a bálra, hiszen
karácsony van, de muszáj volt mindjárt ilyen szembetűnő
helyet választania?
Tudtam ugyanakkor, hogy sokkal kedvesebb, megértőbb
annál, semhogy első meglepődése elmúltával kimutassa
csodálkozását. Igazam is volt, mert egy másodperccel
később biztatóan rám mosolygott.
– Véletlenül kerültem ide – mentegetőztem. – Nem is
ismerem ezt a táncot. Nem vettem észre...
– Kövessenek! – szólt közbe Connan.
– Légy nyugodt, figyelünk rátok! – ígérte meg Peter.
Néhány másodperc kellett csak hozzá, és a többi pár is
felállt mögöttünk.
A zenekar vidáman rázendített a The Fury Dancere.
– Remekül csinálja – mondta mosolyogva Peter az első
néhány ütem után, amikor összeért a kezünk.
– Hamarosan igazi cornwalli lesz – tette hozzá Celestine.
– Miért is ne? – kérdezte a bátyja. – Hát nem mi
vagyunk a föld sója?
– Nem hiszem, hogy Miss Leigh-nek ugyanez a
véleménye – jegyezte meg Connan.
– Egyre jobban érdekelnek a környék szokásai –
mondtam.

308
 – És remélem, a lakói is – súgta Peter.
Jókedvűen, felszabadultan roptuk a táncot, amely nem
volt túl bonyolult, és mire a végére értünk, minden lépését
tudtam.
A zenekar már az utolsó hangoknál tartott, amikor
csodálkozó kérdést hallottam a hátam mögül: – Ki az az
elbűvölő lány, aki Peter Nansellockkal táncolt?
Ó, csak a nevelőnő, mondtam ki magamban a biztosnak
tartott választ.
Tévedtem azonban, mert egészen másképp hangzott: –
Fogalmam sincs. Valóban... figyelemre méltó.
Lelkesedés fogott el, olyan boldog voltam, amilyen talán
még soha életemben.
Minden pillanatát ki akartam élvezni annak a csodálatos
estének, a pazar bálnak, amelyen nem pusztán részt vettem,
hanem – efelől biztos voltam – osztatlan sikert is arattam.
Egy pillanatig sem kellett petrezselymet árulnom, bőven
akadt táncpartnerem, és miután – a bonyodalmak
elkerülése végett – bevallottam, hogy csak nevelőnő
vagyok, tovább sütkérezhettem a vonzó nőnek kijáró
figyelem fényében. Mi történt, mitől változtam meg
ennyire? – tettem föl magamnak többször is a kérdést.
Miért nem voltam képes elérni ugyanezt az Adelaide néni
szervezte összejöveteleken? Választ nem találtam, és azzal
zártam le magamban a kérdést, hogy ha sikerült volna,
akkor most nem lennék Mount Mellynben.

309
 Már nem is gondoltam rá, amikor hirtelen, magától
belém vágott a felismerés. Nem csupán a zöld ruhától, a
borostyánfésűtől és a gyémántos kitűzőtől változtam meg.
Szerelmes vagyok, és a szerelem a legmágikusabb erejű
szépítőszer!
Nem számított, hogy nevetséges módon, reménytelenül
voltam szerelmes. Mint Hamupipőke a maga bálján, én is
elhatároztam, hogy jól fogom érezni magam, amíg az óra
éjfélt nem üt.
Tánc közben furcsa dolog történt. Sir Thomas Treslyn
volt éppen a párom. Kiderült, hogy kedves, udvarias
öregúr. Kissé nehezen ment már neki a tánc, zihált is, ezért
felajánlottam, hogy üljünk le, pihenjen. Nagyon hálás volt,
és őszintén kedveltem. Azon az estén nem találkoztam
senkivel, akit ne tartottam volna kedvesnek, szeretetre
méltónak.
– Kicsit öreg vagyok már a tánchoz, Miss... – mondta,
tétován félbehagyva a mondatot.
– Leigh – segítettem neki. – Miss Leigh. Én vagyok a
nevelőnő, Sir Thomas.
– Valóban?! Nagyon kedves magától, Miss Leigh, hogy
a kényelmemre is gondol, miközben egész biztosan él-hal a
táncért.
– Nekem is jól fog esni egy kis pihenés.
– Nemcsak nagyon vonzó, kedves is – mondta hálásan
Sir Thomas.

310
 Phillida figyelmeztetésére gondoltam, és könnyedén
elfogadtam a bókot, mintha a világ legtermészetesebb
dolgának tartanám.
– A feleségem miatt vagyok itt, ő szereti az ilyen
mozgalmas szórakozást – mondta bizalmasan az öregúr. –
Tele van életkedvvel.
– Igen, és nagyon szép – feleltem.
Természetesen abban a pillanatban észrevettem, amikor
belépett a terembe. Zöld szoknyás, mályvaszín sifon
felsőjű ruhát viselt – nagyon szerette a sifont, és egyéb
puha, testhez álló anyagokat, ami tökéletesen érthető volt,
tekintettel az alakjára –, és gyönyörű ékszereket. A
mályvaszín felső, és hozzá a zöld alj izgalmas, kifinomult
ízlésről árulkodó kontrasztot alkotott, és ahogy megláttam,
rögtön megkérdeztem magamtól, vajon nem közönséges-e
az én élénkzöld ruhám az övével összehasonlítva.
Elbűvölően szép volt, és az lett volna mindenhol,
bármilyen fényes társaságban.
Finom biccentéssel üdvözölt, és nekem úgy tetszett,
mintha kissé szomorú lenne az arca.
Ahogy ott ültünk és beszélgettünk Sir Thomasszal,
tekintetem a termet pásztázta, és véletlenül a magasan lévő,
csillag alakú leselkedő-nyílásra tévedt, amely olyan
tökéletesen belesimult környezetébe, hogy aki nem tudott
róla, annak eszébe sem jutott volna, hogy létezik.

311
 Összerezzentem, amikor észrevettem, hogy valaki
leskelődik a nyílásnál, de hogy ki, azt nem tudtam
megállapítani.
Természetesen Alvean, jött az első ötlet. Nem ő szokott
minden bál idején a napos szobából leskelődni? Már szinte
le is zártam magamban a kérdést, amikor újból
meglepődtem, mivel a táncolok között fölfedeztem
Alveant. Egészen megfeledkeztem róla, hogy rendkívüli
alkalomról van szó, karácsonykor – akárcsak a nevelőnő –
Alvean is ott lehet a vendégek között.
Fehér muszlinruhát viselt, széles kék selyemövet kötött a
derekára, és az ostort ábrázoló ezüstbrosst is feltűzte.
Gyors pillantás is elég volt ahhoz, hogy mindezt
megállapítsam, és utána újból a kémlelőnyílásra néztem. A
felismerhetetlen arc változatlanul ott volt mögötte.

Vacsorázni az ebédlőben és a puncsszobában lehetett.

Mindkét helyiségbe nagy büféasztalokat készítettek be, és
mindenki kiszolgálta magát, mivel a hagyomány előírta,
hogy karácsony napján ne csak az urak mulassanak, a
személyzetnek is meglegyen a maga külön bálja.
A vendégek, akiknek a többsége megszokta, hogy még a
gondolatait is lesik, és mindenben kiszolgálják, kifejezetten
élvezték, hogy magukról kell gondoskodniuk. Az asztalok
roskadásig meg voltak rakva finomabbnál finomabb
ételekkel. Pástétomok – apróra, egy-két falatosra

312
készítették őket, hogy könnyen lehessen bánni velük –
váltakoztak marha- és baromfisültekkel, változatosan
elkészített halakkal. Egy jókora tálban forró puncs, egy
másikban forralt bor állt az asztalok közepén, körülöttük
pedig mézsör, whisky és kökénnyel ízesített gin.
Peter Nansellock, akivel a vacsora előtti utolsó táncot
eljártam, bevezetett a puncsszobába. Sir Thomas Treslyn
már ott volt Celestine-nal, és Peter hozzájuk ültetett le.
– Bízzák rám magukat! – mondta. – Mindenkit pazarul
ellátok.
– Hadd segítsek! – kértem.
– Szó sem lehet róla – felelte. – Maradjon csak Celeste-
tel! – Ma este nem „a nevelőnő”, Miss Leigh, csupán egy a
meghívott hölgyek közül – tette hozzá évődve. – Erre
gondoljon! Ha nem feledkezik meg róla, más sem fog.
Bármilyen kedvesen győzködött is, elhatároztam, hogy
nem hagyom kiszolgálni magam, és ragaszkodtam hozzá,
hogy a büféhez kísérjem.
– Büszkeség! – mondta halkan, rosszallóan, karját a
karomba fűzve. – Nem ez a bűn okozta sok angyal
bukását?
– Azt hiszem, inkább a nagyravágyás. Már nem vagyok
biztos benne – feleltem.
– Magában mindkettőből van egy adag. Na, mindegy!
Mit akar enni? Talán jobb is, hogy elkísért, csodálatos

313
cornwalli ételeink néha furcsának tűnnek a Tamar másik
partjáról jött idegeneknek.
Megfogott egyet az odakészített tálcák közül, és
nekilátott telepakolni.
– Milyen pástétomot kér? Baromfi-, vagy
galambhúsosat? A galambhúsosat ajánlom. Alma,
szalonna, hagyma, és egy kis bárány is van benne. Egyike a
legfinomabb cornwalli ételeknek.
– Boldogan megkóstolom – feleltem, és éreztem, ahogy
az ízkavalkádot elképzelve összefut szájamban a nyál.
– Miss Leigh – mondta felém fordulva Peter –, Martha...
mondták már magának, hogy borostyánszínű a szeme?
– Igen.
– És azt is, hogy szép?
– Nem.
– Bűnös hanyagság! Bocsásson meg az elkövetőinek –
bárkik voltak is azok és vegye úgy, hogy helyrehoztam a
hibát!
Jókedvűen elnevettem magam. Abban a pillanatban
Connan lépett a szobába, a karján Lady Treslynnel.
Az asszony leült a férje mellé, Connan pedig odajött
hozzánk.
– Éppen a cornwalli konyhaművészet rejtelmeibe
próbálom bevezetni Miss Leigh-t – mondta Peter. –
Rengeteg a pótolnivalója, azt sem tudja, mi az a „szép
lány”. Hát nem furcsa?! Pont ő, aki maga is az!

314
 Connan izgatottnak tetszett, csillogó, meleg tekintettel
nézett rám. – Szép lánynak, Miss Leigh, mifelénk a
citrommal tálalt olajos szardíniát nevezik – mondta, és
villát ragadva nekilátott megpakolni két tányért. – Nehéz
lenne nyomon követni, hogyan, de tény, hogy a spanyol
fumado szóból jön a kifejezés, és gyakran mondjuk, hogy
olyan étel, amely méltó akár a legnemesebb spanyol
donhoz is.
– Régi idők relikviája, Miss Leigh – vette át a szót ismét
Peter –, arra a korra emlékeztet, amikor a spanyolok
gyakran szálltak partra mifelénk, és egészen másfajta szép
lányok iránt érdeklődtek.
Alvean lépett oda hozzánk, és állt meg csöndben
mellettem. Elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, hogy
lássam, nagyon elfáradt.
– Ideje volna lefeküdnöd – figyelmeztettem.
– Éhes vagyok – felelte.
– Rendben, de ha ettél, fölmegyünk.
Bólintott, és ásítással küszködve megpakolta a tányérját.
Heten ültük körül az asztalt: Alvean, Peter, Celestine, Sir
Thomas, Connan, Lady Treslyn és én.
Úgy éreztem magam, mintha álmodnék. Alice kitűzője
szemkápráztatóan csillogott a ruhámon, és közben arra
gondoltam, hogy két évvel korábban talán ő ült ugyanott...
ahol most én. Alvean akkor még nem lehetett jelen a bálon
– túl kicsi volt ahhoz, hogy megengedjék –, de azt

315
leszámítva minden pontosan olyan lehetett, mint ezen az
estén. Kíváncsi lettem volna rá, vajon a többiek gondolnak-
e erre.
Eszembe jutott a kémlelőnyílás mögött látott,
kivehetetlen vonású arc, és az is, amit Alvean mondott az
előző bál estéjén. Szó szerint már nem tudtam volna
felidézni, de a lényege az volt, hogy az édesanyja is
imádott táncolni, és ha visszajönne, egészen biztosan
megjelenne a bálon. Hozzátette, és meglehetősen
határozottan, hogy mintha látta volna a táncolok között...
Kinek az arcát láttam a kémlelőnyílásban? – kérdeztem
magamtól, felidézve a holdfényes napos szoba sejtelmes
képét.
Gillyét! – vágott belém a gondolat. Nem lehet, hogy ő
volt? De igen! Egész biztosan. Ki más lehetett volna?
Connan megjegyzése térített vissza a társasághoz: –
Hozok még egy kis whiskyt, Tom! – Felállt, és a
büféasztalhoz ment, Lady Treslyn pedig röpke
másodpercnyi késéssel követte. Komoly erőfeszítésembe
került, hogy levegyem róluk a szemem. Milyen szépek,
gondoltam – az asszony, mályvaszínzöld ruhájában
kétségtelenül a legszebb nő volt a társaságban, és
Connannek sem lehetett párját találni a férfiak között
nagyítóval sem.
– Hadd segítsek! – mondta Lady Treslyn.

316
 – Addig tüsténkedünk közös erővel, míg a végén
kiöntjük – válaszolta Connan, és ezen mindketten jót
nevettek.
Hátat fordítottak az asztalunknak, és miközben meredt
szemmel bámultam őket, hajszál választott csak el attól,
hogy zokogásban törjek ki. Rájöttem ugyanis, milyen
nevetséges, reménytelen vágyakat dédelgetek.
Lady Treslyn Connanbe karolt, és úgy indultak felénk. A
természetes, meghitt mozdulattól olyan érzésem támadt,
mintha tőrt döftek volna belém. Valószínűleg túl sok
mézsört, vagy ahogy Cornwallban nevezték, metheglint
ittam. Metheglin – lágy, szelíd hangzású név, de amit
Mount Mellynben főznek, az nagyon csalóka, itatja magát,
és közben igencsak erős.
Ideje, hogy menj, figyelmeztettem magam.
Miközben Connan odanyújtotta a poharat Sir
Thomasnak, aki meglepő gyorsasággal rögtön ki is ürítette,
észrevettem az Alvean szeme alatt sötétlő karikákat. –
Fáradt vagy – fordultam hozzá. – Ideje lefeküdnöd!
– Szegény gyerek! – kiáltott fel rögtön Celestine. – Még
éppen csak lábadozik...
– Lefektetem – mondtam a székemet hátratolva. –
Gyere, Alvean!
Ellenvetés nélkül felállt – félig már aludt, nem maradt
ereje ahhoz, hogy tiltakozzon.
– Jó éjszakát mindenkinek! – búcsúztam el a társaságtól.

317
 – Remélem, még találkozunk – válaszolta a helyéről
felpattanva Peter.
Nem válaszoltam. Elkeseredetten próbáltam uralkodni
magamon, nem nézni Connanre, mert úgy éreztem,
tudomást sem vesz rólam, és másról sem, mivel ott van
mellette, szorosan a közelében Lady Treslyn.
– Au revoir – búcsúzott el Peter, és a többiek oda sem
figyelve megismételték a köszönést. Kézen fogtam
Alveant, és kivezettem a szobából.
Úgy éreztem magam, ahogy Hamupipőke érezhette,
amikor a királyi kastély toronyórája éjfélt ütött.
Rövid dicsőségem véget ért, Lady Treslyn a puszta
jelenlétével ráébresztett, milyen ostobák, nevetségesek is
voltak az álmaim.

Alvean már azelőtt mélyen aludt, hogy kijöttem tőle. Úgy

mentem át a szobámba, és gyújtottam meg az
éjjeliszekrényemen álló gyertyát, hogy közben minden
erőmmel próbáltam elűzni magamtól Connan és Lady
Treslyn emlékét. Az öltözőasztal fölötti tükörbe néztem, és
megállapítottam, hogy valóban vonzó vagyok, afelől
semmi kétség. Gyertyafénynél bárki lehet szép,
figyelmeztettem rögtön magamat.
Mikor rápillantottam a patkó alakú kitűzőre, a
gyémántok mintha visszakacsintottak volna rám, és róluk

318
azonnal eszembe jutott a kémlelőnyílásban látott,
elmosódott arc.
Később visszagondolva az akkori eseményekre, arra a
megállapításra jutottam, hogy a kelleténél valószínűleg
többet ittam a metheglinböl, mert egy hirtelen ötletnek
engedelmeskedve – anélkül, hogy alaposabban
átgondoltam volna, mit is teszek – kisiettem a szobámból,
és leszaladtam a földszint és az emelet közötti
lépcsőfordulóig. A személyzeti szárnyból vidám
kurjongatás hallatszott, jelezve, hogy még ott is javában áll
a bál. Láttam, hogy Gilly szobájának az ajtaja félig nyitva
van, és gondolkodás nélkül beléptem. Gyertya nem égett
ugyan odabent, de a holdfény annyira világított, hogy jól
láttam az ágyban mozdulatlanul ülő kislányt.
– Gilly! – szóltam hozzá halkan.
– Asszonyom! – kiáltott fel boldogan. – Tudtam, hogy
eljön!
– Tudod, ki vagyok? – kérdeztem, és rögtön utána azt is
– persze csak magamban –, hogy miért viselkedem olyan
ostobán.
Némán bólintott.
– Meggyújtom a gyertyát – mondtam, és anélkül, hogy
megvártam volna a választ, rögtön cselekedtem is.
Tágra nyílt, nyugodt szemekkel nézett az arcomba, majd
tovább siklott a tekintete, és megállapodott a gyémántos
kitűzőn. Az ágya szélére ültem; mondania sem kellett,

319
tudtam, hogy amikor beléptem, azt hitte, nem én vagyok
az, hanem valaki más.
Ennek ellenére nyugodt maradt, bizonyítva, hogy kezd
megbízni bennem.
– Mrs. TreMellyné volt – szólaltam meg újból, és
futólag meg is érintettem a kitűzőt.
Mosolyogva bólintott, de továbbra sem szólalt meg.
– Amikor bejöttem, beszéltél – folytattam. – Most miért
nem akarsz?
Nem válaszolt, csak mosolygott.
– Gilly, te voltál ma este a kémlelőlyuknál? – kérdeztem.
– Nézted a táncolókat?
Bólintott.
– Mondd, hogy igen!
– Igen – válaszolta végre Gilly.
– Egyedül mentél fel? Nem féltél?
Nem szólt, csak megrázta a fejét, de visszatért arcára a
mosoly.
– Úgy érted, nem? Ha igen, mondd ki! – biztattam.
– Nem.
– Miért nem féltél?
Mosolyogva kinyitotta a száját. – Azért nem, mert...
– Mert? – kérdeztem türelmetlenül.
– Mert – ismételte meg nyugodtan a szavamat.
– Gilly! Egyedül voltál fent?

320
 Elmosolyodott, és attól a perctől kezdve, bármennyire
erőlködtem is, egyetlen szót sem tudtam kihúzni belőle.
Egy idő után felhagytam a próbálkozással,
megcsókoltam, és rögtön viszonozta. Éreztem, biztos
voltam benne, hogy szeret, de elbizonytalanodott, irányt
tévesztett kis agya összetévesztett valakivel. Azt is tudtam,
kivel!
A szobámba visszatérve nehezemre esett levetkőzni.
Úgy éreztem, amíg rajtam van a zöld ruha,
reménykedhetem abban, hogy megtörténik a lehetetlen.
Az ablakfülkébe ültem hát, és ott is maradtam legalább
egy óráig. Meleg éjszaka volt, és selyemsálammal a
vállamon egy csöppet sem fáztam.
Távozó, hintóik felé tartó vendégek szavát hallottam,
lelkes búcsúzkodásokat.
A sok egybemosódó hang közül egy élesen kivált – Lady
Treslyné. Halkan beszélt, de olyan nyomatékkal, hogy
minden szavát értettem, és azt is tudtam, kinek mondja
őket, még mielőtt kiejtette volna a nevét.
– Nem fog sokáig tartani, Connan! Nem tarthat sokáig! –
mondta.

Másnap reggel Kitty nem egyedül hozta be a

mosdóvizemet, Daisy is vele volt. Még félig aludtam, és
lázas beszélgetésüket hallva azt hittem, hogy a sirályok
rikoltoznak.

321
 – Jó reggelt, kisasszony! – mondta valamelyikük
harsányan.
Azt akarták, hogy gyorsan felébredjek. Izgalmas hírt
hoztak, láttam az arcukon.
– Kisasszony... tegnap este... – egymás szavába vágva
próbáltak minél előbb megszabadulni a rendkívüli
információtól – ...vagy inkább ma reggel...
Kitty zúdította a nyakamba a megdöbbentő hírt: – Sir
Thomas Treslyn hazafelé menet rosszul lett, és mire
Treslyn Hallhoz értek, meg is halt.
Mintha rugó mozgatott volna, úgy ültem föl, és a
tekintetem riadtan cikázott közöttük.
A karácsonyi bál egyik vendége... meghalt! Szólni sem
tudtam a megdöbbenéstől, hogy ez a haláleset nem egy a
sok közül. Nem hétköznapi, annál sokkal fontosabb,
különös jelentőséggel bír, legalábbis ami engem és még
néhány embert illet.
Tudtam, és Kitty és Daisy is, mit jelent a hír Mount
Mellyn szempontjából.

322
 7.

Sir Thomas Treslyn temetésére újév napján került sor.

A megelőző héten bánat, süket csönd telepedett a házra,
ami annál is szembetűnőbb volt, mivel a zajos, vidám
karácsony után állt be. Az ünnepi díszítés a helyén maradt,
és erősen megoszlottak a vélemények afelől, hogy mi a
jobb, leszedni őket vízkereszt előtt, vagy a helyükön
hagyni, megkockáztatva, hogy ezt többen is a halott iránti
kötelező tisztelet elmulasztásaként értékeljék.
Úgy látszott, a váratlan haláleset a ház minden lakóját
mélyen megrázta. Sir Thomas tőlünk hazafelé menet halt
meg, a mi asztalunknál üldögélt utoljára. Rá kellett
jönnöm, hogy a cornwalliak igen babonásak, állandóan intő
jelekre várnak, lázas igyekezettel próbálják kiengesztelni a
természetfölötti és rossz szándékú erőket.
Connan szórakozottan viselkedett, úgy tetszett, a
gondolatai messze járnak. Ritkán találkoztunk, és ha igen,
akkor is alig vett tudomást rólam. Nyilván azzal volt
elfoglalva, hogy felmérje, mit jelent számára Lord Treslyn
halála. Ha Lady Treslyn valóban a szeretője volt, a tragikus

323
esemény az utolsó akadályt is elhárította kapcsolatuk
törvényessé tételének útjából. Biztos voltam abban, hogy
sokaknak ez jár a fejében, de nem akadt senki, aki
hangosan kimondta volna. Mrs. Polgrey bizonyára úgy
gondolta, hogy szerencsétlenséget hozna, ha nem várnának
még néhány hetet Sir Thomas temetése után, mielőtt a
nyilvánosság elé tárják a kapcsolatukat.
A házvezetőnő egy alkalommal behívott a szobájába, és
Earl Greyvel kínált, amelybe – szokása szerint – tett egy
kanállal a tőlem kapott whiskyből is.
– Megdöbbentő, hogy valaki így haljon meg, karácsony
napján – mondta. – Még akkor is, ha nem az első napon
történt, hanem a második hajnalán – tette hozzá némileg
megkönnyebbülten, mintha ez a körülmény bármit is
változtatott volna a tragédia súlyán. – Hátborzongató még
csak belegondolni is, hogy a mi házunk volt az utolsó, ahol
pihent, jól érezte magát, és a mi ételünk, amelyet utoljára
evett. Túl gyorsan temetik el, nem gondolja, kisasszony?
– A hetedik napon – feleltem gyors fejszámolás után.
– Még várhattak volna vele, hiszen tél van.
– Gondolom, akire ez tartozik, úgy gondolja, hogy minél
előbb eltemetik, annál hamarabb túljut a megrázkódtatáson.
A válaszom szemmel láthatóan megdöbbentette Mrs.
Polgreyt. Nyilván tiszteletlenségnek, szerencsétlenséget
hozónak tartotta a puszta említését is annak, hogy valaki
szeretne elfelejteni egy haláleset okozta megrázkódtatást.

324
 – Nem tudom... – mondta elgondolkodva – néha
előfordul, hogy valakit élve temetnek el. Emlékszem,
nagyon régen, amikor még kislány voltam, himlőjárvány
pusztított a környékünkön. Mindenki pánikba esett, a
halottakat gyorsan eltemették, és később hallottam, hogy
voltak olyanok is, akik élve kerültek a föld alá.
– Nem hiszem, hogy Sir Thomas halála felől bárkinek
bármilyen kétsége lehetne.
– Megesik, hogy akit halottnak hisznek, arról egy idő
után kiderül, hogy mégsem halt meg. Persze, hét nap elég
kell legyen ahhoz, hogy kiderüljön, széna-e, vagy szalma.
Eljön velem a temetésre, kisasszony?
– Én?
– Miért ne? – kérdezett vissza Mrs. Polgrey. – Meg kell
adnunk a végtisztességet az eltávozottaknak.
– Nincs megfelelő ruhám hozzá – próbáltam ellenkezni.
– Kap tőlem egy fekete kalapot, és gyászszalagot is, amit
a ruhájára tűzhet. A sírnál annyi is elég. A templomba
természetesen több kell, de oda úgysem megyünk... annyi
barát, közeli ismerős lesz ott, hogy ha akarnánk, akkor sem
férnénk be.
Nem vitatkoztam tovább, megállapodtunk, hogy
elkísérem Mrs. Polgreyt a templomkertbe.

Láttam, amint a Sir Thomas holttestét őrző koporsót a föld

alá engedik.

325
 A szertartás pompázatos volt, összhangban állt a
Treslynek rangjával, a hercegség előkelői között elfoglalt
helyével. Hatalmas tömeg vett részt rajta, és mi Mrs.
Polgreyvel csak távolról tudtuk figyelni az eseményeket.
Én kifejezetten örültem ennek, ő annál inkább sajnálta.
Mindenesetre nem volt akkora a távolság, hogy ne
lássuk a fekete gyászruhájában is sugárzóan szép özvegyet.
Gyönyörű arca átsejlett a fekete fátyolon, amely
ugyanolyan jól állt neki, mint a mályvaszínzöld ruha a
karácsonyi bálon. Kecsesen mozgott, a gyászruha annál is
karcsúbbnak mutatta, amilyen volt, és ellenállhatatlan
nőiesség sugárzott belőle.
Connant meglátva az első gondolatom az volt, milyen
elegáns, minden mozdulatával figyelmet keltő. Az arcát
figyeltem; megpróbáltam kitalálni, mit érez, de nem
sikerült. Úgy döntött, elrejti érzelmeit a külvilág elől, és
magamban igazat is adtam neki ezért.
Néztem a fekete-ezüst drapériával díszített
halottaskocsit, a bordó-fekete bársonylepellel letakart
koporsót, amelyet hat ember vitt a vállán a templomba.
Láttam a rengeteg virágot, koszorút, a feketébe öltözött
gyászolók tengerét, amelynek komor egyhangúságát csak a
könnyes szemekhez emelt, feketével szegett, hófehér
zsebkendők törték meg.

326
 Hideg szél kergette szét a reggeli párát, és a téli nap
sugarai fényesen megcsillantak a sírba lassan leeresztett
koporsón.
A templomudvaron mély csönd támadt, amit a
magasban szálló sirályok rikoltásai törtek csak meg.
Amikor a szertartásnak vége lett, a gyászolók – köztük
Connan, Celestine és Peter is – hintaikhoz mentek,
amelyek Treslyn Hallba vitték tovább őket.
Ami minket illet, visszatértünk Mount Mellynbe, és még
be sem tettük a lábunkat az ajtón, amikor Mrs. Polgrey
felajánlotta, hogy menjek be hozzá teázni.
Miközben a speciálisan elkészített italt szürcsöltük,
láttam, hogyan csillog a szeme, és biztos voltam abban,
hogy nem lesz képes féket tenni a nyelvére. Tévedtem –
annyira tisztelte a halottat, hogy egyetlen szót sem mondott
arról, hogyan fog hatni a távozása ránk, Mount Mellyn-
iekre.

Sir Thomasnak lehet, hogy gyors volt a temetése, de a neve

nehezen merült feledésbe – a következő néhány hétben
igen gyakran hallottam. Mrs. Polgrey jelentőségteljesen
csóválta a fejét, és néma maradt, valahányszor a Treslynek
szóba kerültek, a tekintete azonban élénk volt,
figyelmeztetően csillogott.
Daisy és Kitty annál kevésbé volt diszkrét.
Reggelenként, valahányszor behozták a mosdóvizemet, ott

327
maradtak, és boldogan rám ömlesztették pletykáikat.
Utólag visszagondolva akkori viselkedésemre, azt hiszem,
kissé képmutató voltam. Majd meghaltam azért, hogy
tudjam, miről beszélnek az emberek, de nagyon vigyáztam,
nehogy – akár csak véletlenül is – rákérdezzek. Bíztam
abban, hogy anélkül is kiszedem a két lányból mindazt,
amit tudni akarok.
Nem sok biztatás kellett nekik.
– Tegnap láttam Lady Treslynt – mondta egyik reggel
Daisy. – A gyászruha ellenére sem hasonlított bánatos
özvegyhez.
– Tényleg? Hogy érted?
– Ne is kérdezze, kisasszony! Sápadt volt, bánatosan
nézett, és mégis, az arca... ha érti, mire gondolok.
– Attól tartok, hogy nem.
– Kit is velem volt, és ugyanazt mondja! – folytatta
felhevülten Daisy. – Mintha várna valamit, de jól erezné
magát, mert tudja, hogy nem kell sokat várnia. Egy évet!
Nekem az is sok lenne.
– Egy évet? Mire? – kérdeztem annak ellenére, hogy
pontosan tudtam, mire gondol.
– Egyiküknek sem lenne jó, ha addig túl gyakran látnák
őket együtt. Végül is, a férje majdnem itt halt meg, a
küszöbünkön... Még a végén egyesek arra gondolnának,
hogy ők akarták a halálát.

328
 – Ugyan már, Daisy! Ez ostobaság! – kiáltottam fel. –
Senki sem gondolhatja komolyan.
– Majd kiderül.
Nem akartam folytatni a veszélyes fordulatot vett
beszélgetést, úgyhogy sietve elbocsátottam: – Igyekeznem
kell! Máris elkéstem.
Tehát beszélnek róluk! – gondoltam, miután Daisy
magamra hagyott. Azt gondolják, hogy Connan Sir
Thomas halálát akarta.
Amíg csak ennyit mondanak, nem ártanak vele.
Elég óvatosak vajon?, tettem fel magamnak a kérdést.
Eszembe jutott Phillidának az a kijelentése, hogy a
szerelmesek többnyire úgy viselkednek, mint a strucc.
Homokba dugják a fejüket, és mivel senkit sem látnak, azt
hiszik, hogy láthatatlanok.
Igen, de ők nem holmi tapasztalatlan, ifjú szeretők!
Nem, gondoltam keserűen, teljesen nyilvánvaló, hogy
mindketten bőséges tapasztalatokat szereztek a tettetésben.
Ismerik mindazokat, akik körülveszik őket, és kétszer is
meggondolják, mit cselekszenek. Óvatosak lesznek,
ügyelnek rá, nehogy elárulják magukat.
Később, de még ugyanazon a napon, az erdőben
sétálgatva patadobogást hallottam, és kicsivel később Lady
Treslyn hangját: – Connan! Te vagy az?!
Találkozót beszéltek meg – ostobán, óvatlanul, túl közel
a házhoz.

329
 Az erdő csöndjében hallani lehetett minden szavukat. A
fák, bokrok sűrű ágai elrejtettek előlük, de a beszélgetésük
tisztán jutott el hozzám.
– Linda! Nem lett volna szabad ide jönnöd.
– Tudom... tudom... – Lady Treslyn hangja elcsuklott, és
a mondat végét nem értettem.
– Az az üzenet... – Ezt Connan mondta. Tisztábban
hallottam, mint az özvegyet, talán azért, mert már belém
ivódott a hangja, és ezer közül is megismertem volna. –
Bármelyik szolga megláthatta a küldöncödet. Tudod,
mennyit, és miről pletykálnak!
– Igen, de...
– Mikor kaptad...?
– Ma reggel. Úgy éreztem, muszáj rögtön
megmutatnom.
– Az első?
– Nem, két nappal ezelőtt is kaptam egyet. Ezért akartam
feltétlenül találkozni veled. Akármit jelentsen is... félek...
– Ostobaság! Ne törődj vele!
– Olvasd el! Olvasd!
Rövid csönd támadt, és utána Connan szólalt meg
először: – Szóval így állunk! Nincs más megoldás...
Felém indultak, a legjobb esetben is néhány másodperc
kellett, hogy hozzám érkezzenek. Megpördültem, és
pánikszerűen elmenekültem.

330
 Balsejtelem vett rajtam erőt, és azután sem múlt el, hogy
hazaértem.
Connan még aznap elhagyta Mount Mellynt.
– Penzance-be ment – mesélte Mrs. Polgrey. – Nem
tudta megmondani, meddig lesz távol.
Nem válaszoltam, és csak magamban kérdeztem meg,
vajon összefügg-e gyors elutazása a Lady Treslyntől
délelőtt, az erdőben kapott nyugtalanító hírekkel.

Eseménytelenül teltek a napok. Alveannel folytattuk a

tanulást, és Gilly is rendszeresen csatlakozott hozzánk.
Kisebb feladatokat adtam neki – betűket írattam vele
homokba, vagy palatáblára, babszemeket számoltattam az
abakuszon –, ennél több nem is kellett. Szemmel láthatóan
boldog volt, mert biztonságban érezte magát mellettem.
Feltétel nélkül megbízott Alice-ben, és ezt a bizalmat – a
maga különös, kiismerhetetlen módján – csorbítatlanul
vitte tovább, plántálta belém.
Alvean kezdetben lázadozott Gilly jelenléte ellen, de
elmagyaráztam neki, hogy megértően kell bánnunk a
nálunk szerencsétlenebbekkel, és hosszas győzködéssel
sikerült elérnem, hogy vonakodva ugyan, de megbékéljen a
társaságával. Időnként észrevettem, hogy a szeme sarkából
kíváncsian néz rá, és elkönyveltem magamban, hogy ha
nem is szerette meg, legalább érdekli.

331
 Connan körülbelül egy hete lehetett távol, amikor egy
hideg februári reggelen Mrs. Polgrey bejött a tanterembe.
Meglepődtem, mivel elvétve fordult csak elő, hogy
megzavarta az óráinkat, ráadásul két levelet szorongatott a
kezében izgatott arccal.
– Az úr üzent – mondta minden bevezető nélkül. – Azt
akarja, hogy azonnal utazzanak hozzá Penzance-be Miss
Alveannel. Tessék, itt a levél, amit magának írt. Biztosan
részletesebb, mint amit nekem küldött.
Átvettem a levelet, kinyitottam, és közben attól féltem,
hogy Mrs. Polgrey észreveszi, hogy remegnek az ujjaim.

Kedves Miss Leigh-em – hangzott a megszólítás.

Néhány hétig itt kell maradnom. Biztosan
egyetért velem abban, hogy jó volna, ha Alvean
csatlakozna hozzám. Nem szeretném, ha egyetlen
órát is mulasztana, ezért kérem, hogy együtt
jöjjenek, és készüljön fel rá, hogy hosszabb ideig
maradnak.
Akár már holnap indulhatnak. Szóljon Billy
Trehaynek, hogy vigye ki magukat a 14.30-as
vonathoz!
Connan TreMellyn

332
 Éreztem, ahogy kifut a vér az arcomból. Csak remélni
tudtam, hogy nem árultam el, milyen boldogság vett erőt
rajtam.
– Alvean, holnap elutazunk édesapádhoz – mondtam
számomra is természetellenesen feszesnek tűnő hangon.
Tőle szokatlan hevességgel a nyakamba ugrott, de
eszembe sem jutott megróni érte. Mélyen megindított a
heves érzelemkitörés, az, hogy annyira szereti az apját.
Ráadásul a rövid közjáték segítségemre volt abban is,
hogy visszanyerjem nyugalmamat. – Holnap! –
figyelmeztettem nyomatékosan. – Miután a mai tanulást
befejeztük.
– De hát csomagolnunk is kell, kisasszony! – próbált
tiltakozni Alvean.
– Ott lesz rá a délután – feleltem szigorúan.
Mrs. Polgreyhez fordultam: – Igaza volt. Mr. TreMellyn
azt akarja, hogy utazzunk el hozzá Alveannel.
Némán bólintott. Láttam rajta, hogy különösnek találja a
dolgot, azt, hogy Connan hirtelen soha nem tapasztalt
érdeklődést tanúsít a lánya iránt.
– És már holnap! – szólalt meg hosszúra nyúlt hallgatás
után.
– Igen. Billy Trehaynek a délutáni, fél hármas vonathoz
kell kivinnie bennünket – feleltem.
Mrs. Polgrey erre is csak bólintott.

333
 Miután elment, a szédüléssel küszködve ültem vissza a
székre. Megpróbáltam, de ugyanúgy képtelen voltam a
tanulásra koncentrálni, mint Alvean. Kusza gondolatok
örvénylettek az agyamban, és némi idő kellett hozzá, hogy
eszembe jusson Gilly. Ránéztem, és csupán üres, elutasító
tekintetet kaptam cserébe.
Sokkal többet megértett a körülötte zajló dolgokból,
mint azt bárki gondolta volna.
A Mrs. Polgreyvel folytatott rövid beszélgetés is elég
volt neki ahhoz, hogy tudja, elmegyünk, és nem visszük
magunkkal.

Alig vártam, hogy elkezdhessem a csomagolást. Együtt

ebédeltünk Alveannel a tanteremben, de nem is figyeltünk
az ételre. Mihelyt végeztünk vele, azonnal felálltunk, hogy
a szobánkba visszatérve nekilássunk a készülődésnek.
Könnyű dolgom volt, nem sok elpakolni való holmim
akadt. Szürke és levendulaszínű ruhám szerencsére tiszta
volt, az utazáshoz pedig a szürke merinót választottam.
Lehangolóan sima, egyszerű volt, de nehezen tudtam volna
begyömöszölni a bőröndömbe.
Csomagolás közben kezembe akadt a karácsonyi bálon
viselt zöld selyemruha. Elvigyem? – kérdeztem magamtól.
Miért ne? Nem volt más, hozzá foghatóan csinos holmim,
és azt sem tartottam kizártnak, hogy esetleg lesz alkalmam
viselni.

334
 A fésűt és a kendőt is elővettem – az előbbit a hajamba
tűztem, az utóbbit hanyagul a vállamra vetettem.
A karácsonyi bálra gondoltam, arra a pillanatra, amikor
Peter kézen fogott, és a Fury Dance dallamára a táncparkett
közepére vezetett. Újból hallottam a melódiát, és táncolni
kezdtem, mert egy pillanatig valóban azt hittem, hogy
visszatért a karácsony este, és a fényesen kivilágított,
díszes nagyteremben vagyok.
Nem hallottam meg az ajtónyitást, és riadtan kaptam fel
a fejem, amikor észrevettem a tekintetét rezzenéstelenül
rám szögezve, mozdulatlanul álló Gillyt. Úgy közlekedett,
akár egy szellem, tökéletesen ismerte a házat, és képes volt
bármely részében hangtalanul megjelenni.
Abbahagytam a táncot, és mélyen el is pirultam –
szégyelltem magam, mert rajtakapott, amint gyerekesen
viselkedem.
Az ágyon heverő bőröndre, a mellé készített ruhákra
nézett, és a pillantását látva minden jókedvem elszállt, mert
rádöbbentem, milyen szomorú lesz, ha elutazunk
Alveannel.
Lehajoltam hozzá, és átkaroltam. – Csak kis időre
megyünk el, Gilly – mondtam.
Elfordította a tekintetét, és a világ minden kincséért sem
nézett volna rám.
– Hallgass ide! – győzködtem. – Hamarosan
visszajövünk.

335
 Megrázta a fejét, a szeme könnybe lábadt.
– Ha megjövünk, folytatjuk a tanulást. Még egy kicsit
gyakorolod a betűket, és nemsokára le tudod írni a neved.
Hiába erőlködtem, eldöntötte magában, hogy nem
hallgat semmilyen vigasztaló szóra.
Elszakította magát tőlem, és az ágyhoz futva elkezdte
szétdobálni a holmimat.
– Ne, Gilly, ne! – A karomba kaptam, egy székre ülve
ringatni kezdtem, és tovább vigasztaltam: – Visszajövök,
Gilly! Meglásd, olyan hamar eltelik az a kis idő, hogy észre
sem veszed! Úgy fogod érezni, hogy el sem mentünk.
– Nem fog visszajönni – szólalt meg végre. – Ő.... ő...
– Folytasd, Gilly! – biztattam.
– Ő... is elment.
Egy pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy Connanhez
készülök, mert biztosnak éreztem, hogy Gilly tud valamit,
ami esetleg érthetőbbé teszi az Alice alakját körülvevő
rejtélyt.
– Gilly! Elköszönt tőled? – kérdeztem.
Hevesen megrázta a fejét, és úgy láttam, hajszál
választja csak el attól, hogy keservesen sírva fakadjon.
– Gilly, próbáld elmondani! Láttad elmenni?
Erősen a nyakamba csimpaszkodott, az arcát a vállam
közé fúrta, és nem válaszolt. Gyöngéden tartottam egy
darabig, aztán óvatosan eltoltam magamtól, hogy az arcába
nézhessek, de a szeme ismét szorosan zárva volt.

336
 Lepattant az ölemből, visszafutott az ágyhoz, és újból
nekiesett összekészített holmimnak.
– Ne! – kiáltottam rá hevesen. – Ne... ne...
Odasiettem hozzá. – Visszajövök, Gilly! – próbáltam
ismét meggyőzni. – Rövid időn belül.
– Ő sem jött vissza! – felelte.
Ugyanott voltunk, ahonnan elindultunk, és beláttam,
hogy amíg olyan állapotban van, nem tudhatok meg tőle
semmi érdemlegeset.
Kis arcát felém fordítva rám nézett, és már nem volt üres
a tekintete, mélységes fájdalom, elkeseredés sötétlett
benne.
Abban a pillanatban fogtam fel teljes egészében, milyen
rengeteget jelent neki a törődésem, és hiába erőlködöm,
nem tudom megértetni vele, hogy ha el is utazom, nem
örökre. Alice kedves volt hozzá, és Alice elment. Ez a
tragédia – Gilly számára valóban az volt – arra tanította,
hogy ne bízzon semmilyen ígéretben.
Néhány nap, egy hét neki annyi, mint másoknak egy év,
gondoltam, és tudtam, hogy nem hagyhatom magára.
Nem tudtam, mit fog szólni Connan, ha mindkét
gyereket magammal viszem, de úgy éreztem, képes leszek
megfelelő magyarázattal szolgálni. Akárhogyan is, nem
hagyom otthon Gillyt. Majd azt mondom Mrs. Polgreynek,
hogy az úr azt akarja, vigyem magammal mind a két
gyereket. Biztos voltam benne, hogy boldog lesz – bízott

337
bennem annyira, hogy fenntartás nélkül rám merte hagyni
Gillyt, és ő volt az első, aki őszintén beismerte, hogy
foglalkozásaink kezdete óta a kislány sokat fejlődött.
– Néhány napra muszáj elutaznom, Gilly, és ti is velem
jöttök Alveannel – fordultam ismét hozzá. Megcsókoltam,
és látva, milyen értetlenül néz rám, megismételtem: –
Velem jössz. Örülsz neki?
Kellett néhány másodperc, hogy felfogja, amit mondtam,
és amikor ez megtörtént, ismét szorosan összezárta a
szemét, és némán lehajtotta a fejét. Közben mosolygott, és
az a mosoly nagyobb hatással volt rám, mélyebben
megindított, mint bármilyen szó.
Szegény kislány boldogsága bőven megért annyit, hogy
miatta Connan esetleges nemtetszésével is megharcoljak.

Másnap korán indultunk, és az egész háznép összegyűlt a

búcsúztatásunkra. A két kislánnyal az oldalamon ültem a
kocsiban, Billy Trehay pedig büszkén feszített a bakon
elegáns libériájában, és halkan beszélt a lovakhoz, biztatta
őket, hogy maradjanak még egy kicsit nyugton.
Mrs. Polgrey keresztbe font karral állt az ajtóban, Gillyt
figyelte, és lerítt róla, mennyire örül, hogy az unokáját
velem és Alveannel látja.
Tapperty a két lányával jelent meg, mindhármuk szeme
élénken csillogott, és tele volt találgatással.

338
 Nem törődtem vele, mit gondolnak. Olyan jókedv vett
erőt rajtam, amikor elindultunk, hogy kis híján dalra
fakadtam.
Napfényes idő volt, a harmat fényesen csillogott a
fűszálakon, a tavakat, lassú vízfolyásokat vékony jéghártya
borította.
A lovak fürgén trappolva húzták maguk után a kocsit az
egyenetlen földúton. A lányok is remek hangulatban voltak
– Alvean rengeteget beszélt, Gilly pedig csöndben, de
megnyugodva ült mellettem. Látva, hogy az egyik kezével
a szoknyámat markolja, ismét gyöngédség támadt bennem
iránta, mélyen átéreztem a felelősséget, amelyet érte
viselek.
Billy ugyancsak beszédes kedvében volt, és amikor egy
út menti sírhoz értünk, hangosan imát mondott az ott
nyugvó lelkéért.
– Nem mintha megnyugodna szegény. Akit így temetnek
el, az út mentén, annak sosem nyugszik meg a lelke –
magyarázta. – Ahogy azoké sem, akik erőszakosan halnak
meg. Nem képesek a föld alatt maradni, kikelnek a
sírjukból, és visszajárnak kísérteni.
– Lehetetlen! – szóltam rá élesen.
– A tudatlanok szokták lehetetlennek nevezni az
igazságot – vágott vissza Billy.
– Sok embernek annyira élénk a képzelete, hogy hetet-
havat összehord.

339
 A gyerekek a szemüket rám szögezve, nagy
érdeklődéssel hallgatták a beszélgetést.
– Nézze csak! – szóltam Billynek, megpillantva az út
mellett egy vályogfalú kis házat, amelynek a kertjében
méhkasok sorakoztak. – Mi az ott, a kasok fölött?
– Gyászszalag – felelte. – Azt jelenti, hogy meghalt
valaki a házban. Ahol méhek vannak, nekik is el kell
mondani, hogy együtt gyászolhassanak az emberekkel,
különben nagyon megharagszanak.
Igencsak megkönnyebbültem, amikor végre kiértünk az
állomásra.
Penzance-ben kocsi várt bennünket, azzal mentünk
Penlandstow-ba. Már erősen alkonyodott, amikor
rákanyarodtunk a kocsibehajtóra, és megpillantottam a
sötéten elénk magasodó házat. Lámpával a kezében egy
férfi állt az ajtajában, és meglátva bennünket izgatottan
felkiáltott: – Végre megjöttek! Megyek, szólok az úrnak. A
lelkemre kötötte, hogy azonnal figyelmeztessem, ha
megérkeznek.
Mindhármunkat megviselt a hosszú utazás, a tagjaink
elgémberedtek, és a két kislány már félig aludt.
Lesegítettem őket a kocsiról, és amikor megfordultam,
Connan állt mellettem. Nem láttam tisztán a gyér esti
fényben, de azt egyértelműen le tudtam olvasni az arcáról,
hogy örül nekem. A kezemért nyúlt, melegen
megszorította, és különös dolgot mondott:

340
 – Ideges voltam, mindenfélét képzeltem, és már ott
tartottam, hogy jobb lett volna, ha hazaugrom, és együtt
jövünk vissza.
Alveanhez beszél, állapítottam magamban. Kizárt, hogy
nekem ilyet mondana.
Connan azonban rám nézett, mosolygott, és én olyan
boldognak éreztem magam, mint még soha életemben.
– A gyerekek... – kezdtem.
Még mindig mosolyogva Alveanhez fordult.
– Szervusz, apa! Olyan jó veled! – mondta lelkesen a
kislány.
Connan üdvözlésképpen a vállára tette a kezét, Alvean
pedig már-már esdeklőn nézett rá, szinte könyörgött, hogy
csókolja is meg, de arra már nem volt hajlandó.
– Örülök, hogy itt vagy, Alvean – felelte. – Biztosan jól
fogod érezni magad.
Magam elé toltam Gillyt.
– Mit… – akart kérdezni valamit döbbenten Connan, de
közbevágtam.
– Nem hagyhattuk otthon Gillyt. Emlékszik,
megengedte, hogy őt is tanítsam.
Elbizonytalanodva nézett rám egy darabig, de aztán
hangosan, vidáman elnevette magát. Végre megértettem:
annyira örül a jelenlétemnek – az enyémnek, és nem a
többiekének –, hogy tőle bárki lehetne velem, nem
érdekelné, csak az, hogy ott vagyok.

341
 Nem csoda hát, hogy Alice egykori otthonába lépve úgy
éreztem, csodálatos álomvilágba jutottam.

A következő két nap olyan volt, mintha magam mögött

hagytam volna a zord, rideg valóságot, és álomvilágba
csöppentem volna, amelyben minden vágyam teljesül.
Attól a pillanattól kezdve, hogy megérkeztem
Penlandstow Manorba, mindenki szívesen látott
vendégként, nem pedig nevelőnőként kezelt. Néhány nap
elég volt, hogy levetkőzzem túlérzékenységemet, és
visszaváltozzam azzá a vidám, természetes, az életet
élvezni tudó lánnyá, aki a vidéki paplakban voltam,
apámmal és Phillidával.
Nagyon kellemes szobát kaptam, Alveanével
szomszédosat, és amikor szóltam, hogy szeretném, ha
Gillyt is mellém tennék, szó nélkül teljesítették a
kérésemet.
Penlandstow Manor Erzsébet-kori, nagyon szép ház volt,
majdnem akkora, mint Mount Mellyn, és ugyanúgy el is
lehetett tévedni benne.
A szobám tágas volt, bordó bársonyfüggönyök fedték az
ablakait, és piros bársonypárnák tették kényelmessé az
ülést az ablakfülkék padjain. Ezüsthímzéses, bordó
függönyű, baldachinos ágyban aludtam, és a szőnyegek is
mélypirosak voltak, amitől a szoba akkor is melegnek

342
tetszett, ha épen nem lobogott a tűz a nagy
márványkandallóban.
Egy szobalány vitte fel a bőröndömet, és hozzá is látott a
kipakoláshoz, miközben én a tűz előtt álltam, megbűvölve
figyeltem a vastag fahasábokból feltörő lángnyelveket.
Miután mindent szépen kirakott az ágyra, a lány
udvariasan meghajolt, és megkérdezte, hogy elpakolhatja-e
a holmimat. Nem így szoktak bánni egy nevelőnővel,
gondoltam magamban. Daisynek és Kittynek, bármennyire
kedvesek, barátságosak voltak is, eszébe sem jutott, hogy
az utasításomat lessék.
– Magam is el tudok pakolni, viszont kérek meleg vizet,
hogy megmosakodhassam, feleltem.
– A folyosó végén talál fürdőszobát, kisasszony –
igazított útba a lány. – Ha velem fárad, mindjárt
megmutatom.
Bevezetett a fürdőszobába, amelyben nagy fürdőkád és
kisebb ülőkád is volt.
– Alice kisasszony csináltatta, még azelőtt, hogy férjhez
ment és elköltözött – magyarázta, eszembe juttatva azt,
amiről már szinte meg is feledkeztem: hogy Alice régi
otthonában vagyok.
Miután megmosdottam és ruhát váltottam – lila
pamutruhámat vettem fel –, megnéztem Alveant. Mélyen
aludt, úgyhogy halkan behúztam magam után az ajtót, és
mivel Gillyt is alva találtam, visszatértem a szobámba. Pár

343
perccel később a szobalány, aki megmutatta a fürdőszobát,
rám nyitott, közölte, hogy Mr. TreMellyn szeretné, ha
csatlakoznék hozzá a könyvtárszobában, és rögtön oda is
vezetett.
– Igazán örülök, hogy itt van, Miss Leigh – fogadott
Connan.
– Szép öntől hogy elhozatta a kislányát... – próbáltam
válaszolni, de mosolyogva a szavamba vágott:
– Azt mondtam, örülök annak, hogy itt van, és pontosan
arra is gondoltam, semmi másra.
– Igazán kedves – feleltem elvörösödve. – Elhoztam a
gyerekek tankönyveit is, hogy...
– Hagyjuk, hadd pihenjenek egy kicsit! Ha gondolja,
természetesen tanítsa őket, de talán nem kellene egész nap
csak a tanulással foglalkozniuk.
– Tekintettel a kivételes alkalomra, azt hiszem, le lehet
rövidíteni valamelyest a foglalkozásokat.
– Miss Leigh, maga elbűvölő – mondta Connan, és
szorosan mellém lépett.
Hátrahőköltem, de úgy tett, mintha nem vette volna
észre, és zavartalanul folytatta: – Örülök, hogy azonnal
jött, mihelyt megkapta az üzenetemet.
– Így szólt az utasítás.
– Nem utasítás volt, Miss Leigh, csupán kérés –
helyesbített Connan.

344
 – De hát... – nem tudtam, hogyan folytassam a
mondatot. Nagyon meglepődtem, mert egészen másnak
tetszett, mint amilyennek addig ismertem. Már-már idegen
volt – idegen, aki ugyanolyan vonzerővel hatott rám, mint
a másik Connan TreMellyn, és meg is ijesztett kicsit azzal,
hogy elbizonytalanított, összekuszálta az érzéseimet.
– Örültem, hogy elmenekülhettem – mondta –, és arra
gondoltam, talán magának is jót tenne.
– Elmenekülni? Mitől? – kérdeztem.
– A halál hangulatától. Utálom a halált. Nyomasztóan
hat rám.
– De hát Sir Thomas csak...
– Igen, csak szomszéd. Ezzel együtt is nyomasztott a
halála – mondta Connan. – Örülök, hogy csatlakozott
hozzám... Alveannel és a másik kislánnyal.
– Remélem, nem veszi rossz néven, hogy magammal
hoztam Gillyflowert. Meghasadt volna a szíve, ha nem
jöhet velem – feleltem, és erre olyat mondott, amitől
minden érzékem vad, fékevesztett táncba kezdett:
– Tökéletesen meg tudom érteni, hogy szörnyű lett volna
neki elválni magától.
– Azt hiszem, valamit enniük kellene a gyerekeknek –
mondtam sietve. – Kifárasztotta őket az utazás,
elszundítottak, de mielőtt végleg ágyba dugom őket,
enniük kell. Nehéz nap áll mögöttük.

345
 – Rendeljen nekik amit akar, Miss Leigh – mondta
kifejező kézmozdulat kíséretében Connan. – Ha ellátta
őket, mi is megvacsorázunk.
– Nem Alveannel vacsorázik? – kérdeztem meglepődve.
– Túl fáradt lesz hozzá. Majd kettesben eszünk.
Megrendeltem hát a gyerekek vacsoráját, evés után
lefektettem őket, majd mi is asztalhoz ültünk Connannel.
Különös, izgató élmény volt gyertyafénynél együtt
vacsorázni vele. Ez nem lehet igaz, gondoltam, és rögtön
hozzá is tettem: ha van beteljesült álom, hát ez az.
Connan sokat beszélt, megszokott szófukarságának
nyoma sem volt azon az estén.
Mesélt a házról, elmondta, hogy Erzsébet királynő
uralkodása idején épült, és az iránta érzett tiszteletből lett E
alakú. – Két, három oldalról körbeépített udvara van –
magyarázta. – Mi most az E középső szárában vagyunk,
ahol a nagyterem, a főlépcső, az emeleti galéria, és néhány
kisebb, meghitt hangulatú szoba van, mint például ez az
ebédlő.
Egyetértettem, hogy a ház nagyon szép, és
megjegyeztem, milyen szerencsés, hogy egyszerre két
ragyogó lakóhely közül is választhat.
– A csupasz kőfalak önmagukban nem sokat számítanak,
Miss Leigh – válaszolta. – Az a fontos, milyen életet él
közöttük az ember.

346
 – Igen, de azért csak nem mindegy, hogy gyönyörű
környezetben él-e az ember, vagy sem – vitatkoztam vele.
– Igaza van. Nagyon örülök, hogy gyönyörűnek tartja a
házamat.
Vacsora után Connan átvezetett a könyvtárba, és
megkérdezte, játszanék-e vele egy parti sakkot, és
készséggel beleegyeztem.
Leültünk egymással szemben a dúsan faragott fa
mennyezetű, kínai porcelánburás lámpákkal megvilágított,
süppedő szőnyegű szobában, és olyan boldogság szállt
meg, amilyet azelőtt elképzelni sem tudtam.
Connan felrakta a táblára az elefántcsont bábukat, és
némán nekikezdtünk a játéknak.
Mély, megnyugtató csönd telepedett ránk, legalábbis én
annak éreztem. Tudtam, sosem fogom elfelejteni a meleget
sugárzó kandallóban lobogó tűz látványát, az aranyozott,
XIV. Lajos korából valónak látszó óra halk ketyegését,
amelyet élvezettel hallgattam, miközben néztem, hogyan
tologatják Connan hosszú, karcsú ujjai a bábukat.
Egy alkalommal, miközben következő lépésemre
koncentráltam, éreztem, hogy rám szögezi a tekintetét, és a
fejemet fölemelve sikerült is elkapnom a pillantását.
Jókedvű volt, ugyanakkor, tele számítással, és rájöttem
belőle, hogy nem pusztán sakkozni hívott a könyvtárba,
egyéb célja is van, csak még azt nem tudtam, micsoda.

347
 Egy pillanatra megriadtam, de boldogabb voltam annál,
semhogy ez az érzés tovább kitartson.
Léptem, mire Connan elégedetten felkiáltott: – Á! Miss
Leigh, drága Miss Leighem, úgy tetszik, egyenesen
belesétált gondosan felállított csapdámba!
– Jaj... nem! – tiltakoztam.
Az egyik lóért nyúlt – teljesen megfeledkeztem róla –, és
sakkot adott.
– Azt hiszem... – kezdte – de nem, nem egészen. Sakk,
Miss Leigh, de egyelőre még nem matt.
Megpróbáltam a játékra összpontosítani, de elkéstem
vele, vereségem minden egyes lépéssel nyilvánvalóbbá
vált.
– Matt, Miss Leigh – mondta lágy, nevető hangon
Connan, miután egy jól kiszámított lépéssel megadta a
kegyelemdöfést.
Nem válaszoltam, és látva, hogy komoran nézem a
táblát, rögtön megpróbált vigasztalni: – Igazságtalanul
előnyös helyzetben voltam. Kihasználtam, hogy
elfárasztotta az utazás.
– Nem, dehogy – feleltem sietve. – Be kell ismernem,
jobb játékos, mint én.
– Azt hiszem, nagyon jól illünk egymáshoz – mondta
erre meglehetősen kétértelműen.
A játék után sietve visszatértem a szobámba, és
lefeküdtem, de boldogabb, izgatottabb voltam annál,

348
semhogy aludni tudjak. Újra és újra végiggondoltam a
találkozásunkat, közös vacsoránkat és utolsó szavait:
„Nagyon jól illünk egymáshoz.’'
Még azt is elfelejtettem, hogy a ház, ahol vagyok,
valamikor Alice-é volt. Mindent elfelejtettem, csak arra
gondoltam, hogy Connan üzent értem, és a jelek szerint
örömet szerez neki, hogy velem lehet.

A következő nap ugyanolyan kellemes és meglepetésekkel

teli volt, mint az első. Délelőtt tanultunk egy kicsit a
gyerekekkel, délután pedig Connan elvitt bennünket
kocsikázni. Mennyivel jobb érzés volt az ő kocsijában ülni,
mint Tappertyvel, vagy Billy Trehayjel rázatnom magam!
A partra mentünk, és megnéztük a vízből magasan
kiemelkedő Szent Mihály-szigetet.
– Tavasszal elmegyünk oda, és megnézzük Szent Mihály
székét – mondta Connan.
– Rá is lehet ülni, apa? – kérdezte izgatottan Alvean.
– Rá annak, aki nem fél attól, hogy a mélybe zuhan.
Húsz méter magasan nyúlik a tenger fölé. Ennek ellenére
sok nő érdemesnek tartja megkockáztatni, hogy kimásszon
a szélére.
– De hát miért? – tartotta szóval a lánya Connant. Mint
mindig, ezúttal is boldog volt attól, hogy sikerült magára
vonnia a figyelmét.

349
 – Azért, mert egy régi legenda szerint, ha egy asszony a
férje előtt ül rá Szent Mihály székére, akkor ő lesz az úr a
házban.
Alvean vidáman nevetett az ősi babonán, és Gilly is
elmosolyodott.
– És maga, Miss Leigh? Érdemesnek tartaná
megpróbálni? – kérdezte hozzám fordulva Connan.
Egy pillanatra bizonytalanodtam csak el, utána bátran a
szemébe néztem, és úgy válaszoltam: – Nem, Mr.
TreMellyn!
– Tehát ha férjhez megy, nem akarja, hogy maga legyen
az úr a házban?
– Nem hiszem, hogy ilyen értelemben akár a férjnek,
akár a feleségnek úrnak kell lennie. Szerintem az a jó, ha
együtt irányítják az életüket, és egyikük sem adja fel a
véleményét, ha úgy érzi, hogy az a helyes.
Elpirultam, és közben arra gondoltam, hogy mosolyogna
rajtam Phillida, ha hallaná ezt az okoskodást.
– Miss Leigh, a bölcsessége megszégyeníti buta
népszokásainkat – válaszolta Connan.
Felhőtlenül boldog voltam, miközben hazatértünk a
kellemes téli napsütésben.
Aznap este Alvean vacsorázott csak az apjával, mert
megkértem Connant, hadd maradjak Gillyvel a
tanteremben. Evés után a szobámba mentem, és olvastam
egy darabig.

350
 Nem üzent, hogy csatlakozzam hozzá, így korán
lefeküdtem, és az életemben bekövetkezett különös
fordulaton gondolkodtam. Tudtam, másnap is várakozással
telve fogok ébredni, azzal a hittel, hogy valami csodálatos
dolog vár rám.
Felriadtam. Az ágyam végénél mozgást észleltem –
valaki volt a szobámban. Felültem, és halvány rózsaszín
derengést láttam az ablakon túl – már hajnalodon
– Ki van itt?! – kiáltottam, és abban a pillanatban
megláttam Gillyt.
Alvean egyik régi köntöse volt rajta, amelyet
átalakítottam, hogy ne legyen túl nagy neki, és a tőlem
kapott papucsot viselte.
– Mit keresel itt, Gilly? – kérdeztem.
Kinyitotta a száját, mintha válaszolni akarna, de nem
szólt, csak rám mosolygott, közben bólintott.
– Mi történt, Gilly? Mondd el nyugodtan! – biztattam.
Még mindig nem szólt, csak az ajtóra mutatott, és arra
fordult.
Megborzongtam – néha úgy éreztem, Gilly olyan
dolgokat is meglát, amelyeket én nem.
– Nincs ott semmi – mondtam.
Újból bólintott, és végre megszólalt: – Ott van. Ott van.
Hevesen vert a szívem. Alice-ről beszél, őt találta meg,
gondoltam.
– Mrs. TreMellyn... – suttogtam.

351
 Gilly lelkesen mosolygott, és közben bólogatott.
– Láttad?
A fejével jelezte, hogy igen.
– Itt, a házban?
Ismét bólintott.
– Odavezetem. Ő is azt akarja – törtek föl belőle
váratlanul a szavak.
Fölkeltem, remegő kézzel köntöst kanyarítottam
magamra, és papucsba bújtam.
Gilly kézen fogott, kivezetett a galériára, és onnan lefelé,
egy rövid lépcsőn. Bekopogott egy ajtón, kis ideig
hallgatózott, majd rám nézett, és bólintott, mintha bentről
kiszólt volna valaki, hogy szabad, bár én egy hangot sem
hallottam.
Kinyitotta előttem az ajtót, előremutatott a homályos
szobába, és a jelzett irányba nézve néhány másodpercig azt
hittem, élő nőalakot látok odabent. Báli ruha volt rajta, haja
hosszú, selymesen csillogó fürtökben omlott a vállára.
Megkövülten bámultam, és csak lassan jöttem rá, hogy
egy életnagyságú festményt nézek.
Kérdeznem sem kellett, anélkül is tudtam, hogy Alice
az.

A képhez léptem, hogy közelebbről megnézzem. A kék

szemek megkapó élethűséggel néztek rám, és mintha a
piros ajkon is szavak formálódtak volna.

352
 – Kiváló művész festhette – mondtam fennhangon,
miután sikerült erőt vennem magamon.
Talán a hajnali derengés tette, talán az, hogy a házban
még mindenki aludt, és Gilly a maga különös módján vitt
abba a szobába, lényeg az, hogy úgy éreztem, nem pusztán
kép az, amit látok.
– Alice – suttogtam. Tágra nyílt szemmel bámultam
festett arcát, és minden józanságom, gyakorlatiasságom
ellenére azt vártam, hogy lelép a vászonról, és válaszol.
Tudni szerettem volna, mikor készült a kép... a
sikertelen házasság előtt, vagy már alatta, korábban-e, vagy
azután, hogy rájött, Geoffry gyerekét hordja a méhében.
– Alice – folytattam. – Hol vagy most? Állandóan
kísértesz, Alice! Te tanítottad meg nekem, mit jelent ez a
szó.
Gilly a kezemet szorítva, némán állt mellettem.
– Ez csak festmény, Gilly – mondtam neki.
Kinyújtotta a kezét, és a mutatóujját óvatosan
végighúzta a fehér báli ruhán.
Gilly nagyon szerette. Néztem a szelíd, kedves, fiatal
arcot, és úgy éreztem, tudom is, miért.
Szegény, ellentétes érzelmek között hánykolódó Alice,
mi lett veled? – kérdeztem magamban.
Nem tudom, meddig álltam ott, de azt hiszem, elég
hosszú idő telt el, mire rádöbbentem, hogy hideg van,
fázom.

353
 – Menjünk, mert a végén még megbetegszünk –
mondtam Gillynek, és határozott mozdulattal rácsuktam
Alice-ra az ajtót.

Egy hete voltam Penlandstow-ban, és azon gondolkodtam,

meddig tarthat még az idilli közjáték, amikor végre Connan
elmondta, mit forgat a fejében.
A gyerekek lefeküdtek, és Connan megkért, menjek be
hozzá a könyvtárba, játsszunk egy parti sakkot.
Mire odaértem, már a figurákat is felállította, és
nyugodtan ült, elgondolkodva figyelte őket.
A függönyök be voltak húzva, a kandallóban vidáman
lobogott a tűz. Connan udvariasan felállt, amikor beléptem,
és csak azután ült vissza, hogy helyet foglaltam vele
szemben.
Mosolygott, és pillantásával szinte magába szippantott,
oly módon, hogy ha azt bárki más teszi, sértőnek tartottam
volna.
Megfogtam a királygyalogomat, de még mielőtt
léphettem volna vele, rám szólt: – Valójában nem azért
hívtam, Miss Leigh, hogy sakkozzunk. Mondani szeretnék
valamit.
– Parancsoljon, Mr. TreMellyn! – válaszoltam
gyanútlanul.
– Úgy érzem, mintha már nagyon régen ismerném.
Azóta, hogy velünk van, Alvean és körülöttem is nagyon

354
megváltozott minden. Ha elmenne, rettenetesen
hiányolnánk. Biztos vagyok benne, hogy mindketten azt
szeretnénk, ha nem hagyna el bennünket.
Szerettem volna ránézni, de nem mertem, attól féltem,
hogy reményeimet és félelmeimet is kiolvassa a
tekintetemből.
– Miss Leigh – folytatta Connan – hajlandó velünk
maradni... örökre?
– Nem értem... nem hiszem, hogy... – hebegtem.
– Arra kérem, hogy legyen a feleségem.
– De hát... az lehetetlen.
– Miért, Miss Leigh? – kérdezte.
– Azért... azért, mert képtelenség.
– Ellenszenvesnek tart? Visszataszítónak? Kérem,
válaszoljon őszintén!
– Nem! Erről szó sincs! – tiltakoztam. – De hát nevelőnő
vagyok...
– Éppen ez az, ami nyugtalanít – vágott a szavamba
Connan. – A nevelőnők időnként munkahelyet
változtatnak. Elviselhetetlen lenne számomra, ha itthagyna
bennünket.
Érzéseim elszorították a torkomat, úgy éreztem, ott
helyben megfulladok. Ami történt, teljesen hihetetlennek
tetszett. Néma maradtam, nem mertem megszólalni.
– Úgy látom, elbizonytalanodott, Miss Leigh.
– Meg vagyok lepve – nyögtem ki nagy nehezen.

355
 – Jobb lett volna, ha felkészítem erre a meglepőnek
tetsző fordulatra? – kérdezte halvány mosollyal a szája
szögletében Connan. – Bocsásson meg, Miss Leigh! Azt
hittem, korábban már sikerült, ha nem is teljesen, de
legalább részben kifejeznem az érzelmeimet.
Abban a néhány másodpercben megdöbbentő képek sora
váltotta egymást rendkívüli sebességgel az agyamban –
elképzeltem magam, amint a ház urának feleségeként térek
vissza Mount Mellynbe, és egyszerű nevelőnőből egyik
pillanatról a másikra a ház úrnőjévé válok. Afelől semmi
kétségem sem volt, hogy ha megtenném, néhány hónap
alatt mindenki elfelejtené nevelőnői múltamat. Ha másom
nem is, tartásom, méltóságérzetem az volt – Phillida szerint
a kelleténél több. Úgy éreztem azonban, hogy egy
lánykérésnek másként kell megtörténnie, nem ilyen
hűvösen, távolságtartóan. Connan nem nyúlt a kezemért,
meg sem érintett, csak ült velem szemben, és nyugodtan
nézett rám.
– Gondoljon bele, kedves Miss Leigh-em, milyen jó
lenne mindannyiunknak! – folytatta. – Megfogott az az
odaadás, amellyel Alveannek segít. Anyára van szüksége...
és magánál jobbat elképzelni sem tudok neki.
– Úgy gondolja, helyes csupán egy gyerek kedvéért
házasságot kötni? – kérdeztem.
– Sosem tenném, annál sokkal önzőbb vagyok – felelte
Connan. Az asztal fölé hajolva mélyen a szemembe nézett,

356
és olyan pillantást vetett rám, amit hirtelen nem értettem. –
A magam örömére akarom feleségül venni.
– Akkor... – kezdtem, de nem hagyta, hogy folytassam.
– Bevallom, nem csupán Alveanre gondoltam. Hárman
vagyunk, és ez a házasság mind a hármunknak hasznos
lehet. Alveannek szüksége van magára. Nekem is. És
magának ránk? Lehet, hogy most remekül érzi magát,
elégedett a helyzetével, de mit fog csinálni, ha nem megy
férjhez? Nem mondhatnám, hogy túl kellemes egyik
helyről a másikra vándorolni. Amíg fiatal, szép, életvidám,
addig csak hagyján... de a legelevenebb nevelőnők is
megöregszenek egyszer.
– Azt tanácsolja tehát, hogy az öregedés bajai elleni
biztosítékként menjek férjhez? – kérdeztem élesen.
– Csupán azt tanácsolom, hogy tegye azt, amit a vágyai
diktálnak.
Rövid csönd támadt közöttünk, de ennyi is elég volt
ahhoz, hogy heves sírhatnékom támadjon. Bekövetkezett
az, amire annyira vágytam, de hiányzott belőle mindaz a
szenvedély, amelyet hozzá tartozónak tartottam, és
képtelen voltam szabadulni a gyanútól, hogy a lánykérésre
nem az irántam érzett szerelem, hanem valami más
ösztönözte Connant. Úgy tetszett, azért sorolta fel
racionálisan az ajánlata elfogadása mellett szóló érveket,
hogy ne jöhessek rá a mögöttük meghúzódó, valódi okra.

357
 – Nagyon tárgyszerűen, józanul hangzott, amit mondott!
– tört fel belőlem a nyugtalanság. – Én nem így
gondolkodom a házasságról!
Előbb csak a szemöldökét húzta fel, de aztán nevetésre
fakadt, és szempillantás alatt lefoszlott róla a korábbi
komolyság. – De boldog vagyok! – kiáltott fel őszintén. –
Mindig olyan gyakorlatiasnak, megfontoltnak látszott,
hogy azt hittem, akkor van a legnagyobb esélyem, ha így
mondom el!
– Komolyan azt akarja, hogy a felesége legyek?
– Azt hiszem, semmit nem akartam még ilyen
komolyan. Mit válaszol? Kérem, ne sokáig tartson
bizonytalanságban!
– Át kell gondolnom a dolgot – válaszoltam csöppnyi
bizonytalankodás után.
– Tökéletesen megértem – mondta Connan. –
Számíthatok rá, hogy holnap válaszol?
– Igen. Holnap válaszolok.
Felálltam, és az ajtóhoz indultam, de megelőzött.
A kilincsért nyúlt, azt hittem, le akarja nyomni, de
egészen mást tett: hátat fordított az ajtónak, és a karjába
kapott.
Megcsókolt, úgy, ahogy még soha, senki nem csókolt
meg, érzéseknek egy egészen új, addig nem is sejtett
világát tárva fel előttem. Csókolta a szememet, az orromat,

358
az arcomat, számat és a nyakamat, amíg szenvedélyesen
lihegni nem kezdtem, és ő is velem együtt.
Utána együtt nevettünk.
– Még hogy reggelig várni! – mondta tettetett
komorsággal. – Hát úgy nézek én ki, mint aki képes
reggelig várni? Komolyan azt hitted, hogy megnősülnék
csak a lányom kedvéért? Nem, Miss Leigh – váltott évődő
hangra –, kedves, drága Miss Leighem... Azért kértelek
meg, mert örökre a házam foglyává akarlak tenni. Nem
akarom, hogy elmenj, mert azóta, hogy találkoztam veled,
másra nem is tudok gondolni, és biztos vagyok benne,
hogy életem végéig csak te jársz az eszemben.
– Ez igaz? – kérdeztem suttogva. – Komolyan?!
– Martha! – szólt elgondolkodva Connan. – Milyen
szigorú név ilyen elbűvölő teremtésnek, és mégis,
mennyire illik hozzád!
– A húgom Martynak hív, és apám is úgy szólított.
– Marty – ismételte meg a becenevem. – Ez olyan
gyámoltalanul, segélykérően hangzik... ha úgy tetszik,
nőiesen. Néha illik hozzád, tudsz Marty is lenni, de
számomra mindhárom leszel: Marty, Martha, és Miss
Leigh, az én legdrágább Miss Leighem. Vedd tudomásul,
hogy három részből vagy összegyúrva, és az én drága
Martym mindig el fogja árulni Miss Leigh-t. Tőle tudtam
meg, hogy jelentek valamit a számodra. Sokkal többet
annál, semhogy Miss Leigh helyénvalónak tarthatná.

359
Csodálatos! Egyszer házasodom, és három különböző nőt
veszek feleségül!
– Ilyen könnyen kiismerhető lennék? – kérdeztem.
– Nagyon... imádnivalóan.
Tudtam, fölösleges minden további tettetés. Átadtam
magam az ölelésének, és az érzés, amit cserébe kaptam,
legmerészebb álmaimat is fölülmúlta.
– Tudom, hogy butaság – mondtam jóval később –, de
nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Mount
Mellynben, az ágyamban felébredve rá kell jönnöm, hogy
az egész csak álom volt.
– Én is ugyanezt érzem – válaszolta komolyan Connan.
– Neked más. Bármikor azt teheted, amihez kedved
van... oda mégy, ahová akarsz... nem függsz senkitől.
– Dehogynem! Hol van már a függetlenségem?!
Háromfelé kell igazodnom egyszerre: Martyhoz,
Mártimhoz, és az én drága Miss Leigh-emhez.
Olyan komolyan mondta ezt, hogy a meghatottságtól kis
híján elsírtam magam. Ellentétes, egymást sebesen váltó
érzelmeim maguk alá temettek, alig tudtam kiigazodni
közöttük.
Ez hát a szerelem, gondoltam. Az érzés, amely az
emberi tapasztalás csúcsaira röpít, és mivel elképesztő
magasságokba szárnyal veled, állandóan félned kell attól,
hogy, egyik pillanatról a másikra a mélybe zuhanhatsz. És

360
ott van még az örök szabály: minél magasabbról hull alá az
ember, annál tragikusabb a bukás.
Sietve elűztem magamtól a baljós gondolatot, nem
voltam olyan állapotban, hogy elmélyedjek benne.
Szerelmes voltam, és ami a legcsodálatosabb, szerelmemért
szerelmet kaptam cserébe. Ott és akkor, Penlandstow
könyvtárszobájában szemernyi kétség sem volt bennem
efelől.
Bolond az, gondoltam, aki ilyen szerelemért nem
hajlandó kockára tenni mindent.
Connan lágyan a vállamra tette a kezét, és hosszan a
szemembe nézett.
– Boldogok leszünk, drágám! – mondta. – Boldogabbak,
mint amiről bármelyikünk valaha is álmodott.
Tudtam, hogy igaza van. Minden, ami korábban történt,
arra ösztönöz bennünket, hogy valódi értékén mérjük – sok
nehézségen, buktatón át, de végül csak bekövetkezett –
egymásra találásunkat.
– Maradjunk még egy kicsit gyakorlatiasak! Tervezzük
meg a dolgot! – folytatta Connan. – Például, mikor legyen
az esküvő? Nem szeretem a halogatást. A világ
legtürelmetlenebb embere vagyok, ha a magam öröméről
van szó, úgyhogy holnap hazamegyünk, és bejelentjük az
eljegyzésünket. Nem holnap... holnapután. Még el kell
intéznem egy-két dolgot. Mihelyt megérkeztünk, bált
adunk, és azon jelentjük be a dolgot. Ha jól számolom, úgy

361
egy hónap múlva már mehetünk is nászútra. Olaszországot
javasolnám, hacsak nincs más ötleted.
Szorosan összekulcsolt kezemet az ölemben tartva
ültem, és tágra nyílt szemmel bámultam. Úgy nézhettem ki,
mint a tanárát rajongva bámuló diáklány.
– Kíváncsi vagyok, mit gondolnak Mount Mellynben, ha
megtudják – mondtam.
– Kik? A személyzet? Biztos lehetsz benne, hogy nem
fog túl nagy meglepetést okozni. A szolgák mindig
mindent látnak, olyanok, akár a detektívek. A legapróbb
részlet sem kerüli el a figyelmüket, és levonják belőle a
következtetéseiket. Megborzongtál! Fázol?
– Nem, csak izgatott vagyok. Még mindig úgy érzem,
bármelyik pillanatban felébredhetek, véget ér az álom.
– Mit szólsz Olaszországhoz? – kérdezte Connan.
– Megfelelő társaságban akár az Északi-sarkra is
elmennék.
– Remélem, én megfelelő társaságnak számítok.
– Éppen ezt próbáltam jelezni.
– Drága Miss Leigh-em! Hogy imádom a fürge
nyelvedet! Hála neki, életünk végéig érdekesen tudunk
beszélgetni – lelkesedett Connan.
Gyanítottam, hogy magában összehasonlítást tesz
köztem és Alice között, és megborzongtam, mint korábban,
amikor a detektívekről szóló megjegyzést tette.

362
 – Tudom, kissé aggódsz, hogyan fogadják majd a hírt –
folytatta Connan. – A személyzet... a szomszédok... Ki
törődik velük? Te talán igen? Természetesen nem. Miss
Leigh sokkal értelmesebb annál, semhogy egy pillanatig is
ilyen butaságokkal foglalkozzon. Alig várom már, hogy
megmondhassam Peter Nansellocknek: feleségül jössz
hozzám. Hogy őszinte legyek, féltékeny voltam rá.
– Alaptalanul – feleltem.
– Mindegy, akkor is nyugtalanított. Féltem, rábeszél,
hogy menj el vele Ausztráliába. Mindent megtettem volna,
hogy megakadályozzam.
– Akár azt is, hogy feleségül kérsz? – kérdeztem.
– Sokkal többet, ha a szükség úgy hozza. Elraboltalak,
bezártalak volna a pincébe, hogy csak akkor engedjelek ki,
amikor már messze jár.
– Nem volt rá okod, hogy akár egy kicsit is tarts tőle.
– Biztos? Azt hiszem, női szemmel nézve nagyon vonzó
– mondta Connan.
– Talán. Nem vettem észre.
– Meg tudtam volna ölni, amikor elkövette azt az
arcátlanságot, hogy felajánlotta Jacinthot.
– Szerintem élvezi, ha felháboríthat másokat.
Valószínűleg biztos volt benne, hogy nem fogadom el.
– Szóval nem kell tartanom tőle?
– Senkitől sem kell tartanod – válaszoltam.

363
 Újból a karjába kapott; semmi egyébre sem tudtam
gondolni, mint hogy végre megtaláltam a szerelmet, és
mint előttem valószínűleg nagyon sok szerelmes, én is
szentül meg voltam győződve arról, hogy nem létezett még
olyan forró, boldogító szerelem, mint a miénk.
– Holnapután hazamegyünk, és azonnal nekilátunk az
előkészületeknek – mondta Connan már jóval az újabb
ölelés után. – Egy hónap múlva házasok leszünk. Mihelyt
hazaértünk, bált adunk, hogy bejelentsük az
eljegyzésünket, és minden szomszédot meghívunk az
esküvőre.
– Gondolom, így illendő – jegyeztem meg.
– Nagy úr a hagyomány, drágám, nekünk is fejet kell
hajtanunk előtte. Biztos vagyok benne, hogy csodálatos
leszel. Nem vagy ideges?
– A szomszédaid miatt? Nem.
– Ezúttal ketten nyitjuk meg a bált, legdrágább Miss
Leigh-em.
– Igen – feleltem, és elképzeltem magam a zöld
ruhámban, borostyánfésűvel feltűzött hajjal, szikrázó
gyémántpatkóval a ruha elején.
A legkisebb félelmet, szorongást sem okozta a tudat,
hogy alapvetően meg fog változni az életem, az addigitól
élesen elütő, előkelő közegbe kerülök.
Connan váratlanul témát váltott, és Alice-ről beszélt. –
Még nem meséltem az első házasságomról – kezdte.

364
 – Nem.
– Rosszul sikerült.
– Sajnálom.
– Nem mi akartuk, a szüleink döntötték el. Ezúttal
magam választok. Csak az tudja, milyen boldogság ez,
akinek már volt része az ellenkezőjében. Drágám, be kell
vallanom, nem éltem igazán szerzetesi életet.
– Gyanítottam – feleltem.
– Rá fogsz jönni, hogy igencsak gyarló embernek
számítok.
– A legrosszabbra is fel vagyok készülve.
– Alice-szel... a feleségemmel... nagyon nem illettünk
egymáshoz.
– Mesélj róla! – kértem.
– Ne számíts hosszú történetre, a lényeget röviden össze
lehet foglalni. Alice szelíd, csöndes, szeretetre vágyó
teremtés volt. Hozzám jött, de mást szeretett.
– Azt, akivel aztán megszökött?
Connan bólintott. – Szegény Alice! Szerencsétlenül
alakult az élete. Nemcsak rossz férjet, rossz szeretőt is
választott. Nem sok különbség volt... köztem és Geoffry
Nansellock között. Egy húron pendültünk. Valamikor
régen errefelé is érvényben volt az első éjszaka joga.
Geoffryval mindent megtettünk azért, hogy megőrizzük a
hagyományt.

365
 – Vagyis azt akarod mondani, hogy sok szerelmi ügyed
volt.
– Romlott, javíthatatlan nőcsábász vagyok – ostorozta
magát Connan. – Illetve csak voltam, mert ettől a
pillanattól kezdve életem végéig egyetlen nő létezik csak
számomra. Látom, nem haragszol, és a szándékomat sem
vonod kétségbe. Áldott légy érte! Amit mondtam,
komolyan mondtam, legdrágább Martym. Esküszöm, nem
szegem meg a fogadalmam! Mivel volt részem másban is,
jól tudom, mit érzek. Ez igazi szerelem.
– Igen – válaszoltam lassan –, hűségesek leszünk
egymáshoz, mert csak úgy tudjuk megmutatni, milyen
mély, milyen igaz a szerelmünk.
Connan a kezemért nyúlt, mindkettőt megcsókolta, és
olyan komolyan nézett rám, amilyennek még sosem láttam.
– Szeretlek – mondta. – Sose felejtsd el!
– Nem áll szándékomban...
– Könnyen meglehet, hogy különböző pletykákat fogsz
hallani.
– Már hallottam – vallottam be őszintén.
– Alveanről? Azt, hogy nem is a lányom? Valaki
biztosan megsúgta, csak nem akarod elárulni az illetőt.
Nem baj, a lényeg, hogy tudod. A pletyka igaz, ezért is
nem tudtam soha szeretni ezt a gyereket. Amikor csak
tehettem, kerültem, mert olyasmire emlékeztetett, amit
minél előbb el akartam felejteni. De hála neked, ennek már

366
vége. Elérted, hogy annak lássam, aki: magányos, a
felnőttek bűnéért szenvedő gyermeknek. Megváltoztattál,
Marty drágám! Megváltoztattad egész Mount Mellynt.
Ezért vagyok biztos benne, hogy veled egészen más lesz,
mint korábban.
– Connan, szeretném boldoggá tenni Alveant –
mondtam. – Nem akarom, hogy kétségek gyötörjék, ne
tudja biztosan, kihez tartozik. Engedd közel magadhoz,
hagyd, hogy tiszta szívből az apjának tartson! Ez hiányzik
neki a legjobban.
– Anyja leszel, úgyhogy én sem igen tehetek mást,
vállalnom kell az apaságot.
– Olyan boldogok leszünk, Connan!
– Képes vagy megfejteni a jövőt? – kérdezte.
– A miénket igen, mert az olyan lesz, amilyenné magunk
tesszük, és én azt akarom, hogy felhőtlenül boldog legyen.
– És amit egyszer Miss Leigh elhatároz, az meg is
valósul. Megígéred, hogy nem fog fájni, ha pletykákat
hallasz felőlem? – kérdezte Connan.
– Tudom, hogy Lady Treslynre gondolsz. A szeretőd
volt.
Némán bólintott.
– Többé nem lesz az. Ennek az ügynek vége –
jelentettem ki határozottan.
– Nem fogadtam örök hűséget? – kérdezte, miután
megcsókolta a kezem.

367
 – De olyan szép, Connan, és a közeledben lesz –
mondtam kissé elbizonytalanodva.
– Én viszont életemben először igazán szerelmes
vagyok.
– Belé nem voltál szerelmes?
– A szenvedély, a vágy néha szerelemnek álcázza magát
– felelte –, de ha az ember találkozik az igazi szerelemmel,
rögtön lelepleződnek. Felejtsük el a múltat, drágám!
Kezdjünk új életet! Te és én... jóban és rosszban...
Újból a karjában tartott. – Connan, ugye nem
álmodom?! – kérdeztem. – Kérlek, mondd, hogy nem!
Késő volt, amikor eljöttem tőle, és a boldogságtól
szédülve visszamentem a szobámba. Lefeküdtem, de
féltem elaludni, nehogy arra ébredjek, hogy az egész csak
álom volt.

Reggel bementem Alveanhez, hogy elmondjam neki a nagy

újságot.
Pár másodpercre elégedett mosoly bukkant fel a szája
szögletében, és utána hiába vágott közömbös arcot, már
késő volt, elárulta, hogy örül.
– Akkor most már örökre velünk marad, kisasszony? –
kérdezte.
– Igen.
– Nem tudom, fogok-e valaha is olyan jól lovagolni,
mint maga.

368
 – Talán még jobban is. Több alkalmad lesz gyakorolni,
mint amennyi nekem volt.
Elmosolyodott, de aztán ismét komollyá vált.
– Hogy szólítsam, kisasszony? – kérdezte. – A
nevelőanyám lesz, ugye?
– Igen, de attól még nyugodtan szólíthatsz úgy, ahogy
akarsz.
– Kisasszonynak nem!
– Hát, többé nem leszek kisasszony!
– Gondolom, mamának kellene szólítanom – mondta
Alvean, de rögtön megkeményedett kissé a szája.
– Ha nehezedre esik, magunk között szólíts nyugodtan
Marthanak! Vagy Martynak. Apám és a húgom is annak
szólított.
– Marty – ismételte meg a nevem. – Ez jó név, tetszik.
Úgy hangzik, mint egy lóé.
– Ezt nevezem bóknak! – kiáltottam fel vidáman, Alvean
azonban megőrizte a komolyságát.
A következő utam Gillyhez vezetett.
– Gilly, hamarosan feleségül megyek Mr. TreMellynhez
– újságoltam el neki.
A kislány tekintete fényleni kezdett, és boldog mosoly
ömlött szét az arcán.
Hozzám rohant, teljes erőből magához szorított, közben
éreztem, hogy kis testét felszabadult, vidám nevetés rázza.

369
 Nem tudhattam pontosan, mi játszódik le árnyakkal,
különös gondolatokkal teli agyában, de abban biztos
voltam, hogy örül. Gondolatban már rég egyenlőségjelet
tett Alice és közém, és a fejlemények sokkal kevésbé
lepték meg, mint engem, Alveant, vagy bárkit a
környezetünkben.
Gilly számára a világ legtermészetesebb dolga volt,
hogy Alice helyébe lépjek, és azt hiszem, abban a
pillanatban, hogy közöltem vele a hírt, visszavonhatatlanul
azonosított vele.

Vidám volt az utunk hazafelé. Míg ki nem értünk az

állomásra, egyfolytában cornwalli dalokat énekeltünk, és
nem emlékszem, hogy valaha is olyan boldognak láttam
Connant, mint akkor. És ez most már így lesz életünk
végéig, mondtam magamban.
Alvean és Gilly is bekapcsolódott az éneklésbe;
csodálatos érzés volt hallgatni, ahogy a különös, beszélni
sem szerető kislány halkan, de jókedvűen dalol, mintha
csak magát akarná szórakoztatni.
A Twelve Days of Christmasszel kezdtük. Connannek
kellemes, telt baritonja volt, jólesett hallgatni. Mivel nem
ismertem jól a dal szövegét, több hibát ejtettem, ezen
mindig nagyokat nevettünk.
Billy Trehay várt bennünket az állomáson, és amikor
hazaértünk, nagyon meglepődtem. Connan nyilván

370
megüzente, hogy méltón készüljenek fel az érkezésünkre,
és olyan fogadtatásban volt részünk, amilyenről nem is
álmodtam.
Az egész háznép összegyűlt tiszteletünkre a
nagyteremben – nemcsak a Polgrey és a Tapperty család
volt ott, hanem a lovászok, a kertészek, sőt még azok a
falusi fiúk és lányok is, akik időszakos munkát végeztek
csupán, és legfeljebb látásból ismertem őket.
Hosszú sorban álltak, amikor Connan karján beléptem a
terembe.
– Mint tudják – mondta nekik –, Miss Leigh elfogadta a
kérésemet, és feleségül jön hozzám. Pár héten belül ő lesz a
ház úrnője.
A férfiak tisztelettel fejet hajtottak, a nők udvariasan
pukedliztek, de elvonulva előttük észrevettem, hogy a
szemük sarkából gyanakvó pillantásokkal méregetnek.
Mint azt eleve gyanítottam is, nem tudtak elfogadni a
ház úrnőjének... legalábbis egyelőre.

A szobám meleg volt, barátságos, a kandallóban vidáman

lobogott a tűz. Daisy meleg vizet hozott, hogy
lemoshassam magamról az út porát, de szokásától eltérően
azonnal kiment, miután kitöltötte, nem maradt ott fecsegni.
Vissza fogom nyerni a bizalmukat, mondtam
magamban, annak ellenére, hogy a ház leendő úrnőjeként
többé nem pletykálhatok velük úgy, mint korábban.

371
 Connannel és Alveannel vacsoráztam, majd fölvittem a
szobájába Alveant, és miután lefektettem, visszamentem
Connanhez a könyvtárba.
Rengeteg megbeszélnivalónk volt, és boldogan adtam át
magam a jövő tervezgetésének.
Megkérdezte, írtam-e a családomnak, és bevallottam,
hogy nem, mert még mindig nem hiszem el teljesen, hogy
ami történt, az igaz és megmásíthatatlan.
– Ez talán segít, hogy elhidd – mondta Connan, és elém
tartott egy nyitott ékszertokot, amelyben gyönyörű,
gyémántokkal körülvett smaragd volt.
– Ó... ez csodálatos! Túl szép hozzám! – kiáltottam.
– Semmi sem túl szép, túl jó Martha TreMellynnek,
mondta, és felhúzta ujjamra a gyűrűt.
Kinyújtottam a kezem, és hosszan gyönyörködtem a
csodálatos ékszerben.
– Nem gondoltam, hogy valaha is ilyen csodaszép
holmim lesz.
– Ez csak a kezdet. Sok hasonlót fogsz még kapni –
felelte Connan.
Kezet csókolt, én pedig arra gondoltam, hogy a jövőben,
ha szemernyi kétségem is támad afelől, hogy ami velem
történik, az mind igaz, elég lesz ránéznem a smaragdra,
hogy tudjam, nem álmodom.
Másnap reggel, amikor fölkeltem, Connan már nem volt
otthon. Délelőtt tanultam Alveannel és Gillyvel – azt

372
akartam, hogy ne érezzék a változást, minden úgy
maradjon, mint korábban volt –, aztán fölmentem a
szobámba. Néhány perccel azután, hogy behúztam magam
mögött az ajtót, diszkréten kopogtak.
– Tessék! – kiáltottam, mire Mrs. Polgrey lépett be.
Óvatosan, enyhén összehúzott szemhéjjal nézett rám,
amiből azonnal rájöttem, hogy valami történt.
– Miss Leigh – kezdte – meg kellene beszélnünk néhány
dolgot. Átfáradna hozzám? Már föltettem a vizet, biztosan
jól fog esni egy csésze tea.
Igazat adtam neki – semmiképpen sem akartam, hogy
úgy érezze, változás állt be a viszonyunkban. Az első
pillanattól kedves, barátságos volt hozzám, és szerettem
volna, hogy az is maradjon.
Kitöltötte a teát, ám ezúttal nem kínált meg whiskyvel,
amin magamban jót mulattam, de vigyáztam rá, nehogy
észrevegye. Nyilván arra gondolt, hogy hamarosan a ház
úrnője leszek, és egészen más, ha az úrnő tud a
whiskykóstolgatásról, mintha csak a nevelőnő.
Újból gratulált az eljegyzésemhez, és biztosított arról,
hogy nagyon örül neki. – Az egész háznép el van
ragadtatva – mondta, majd megkérdezte, óhajtok-e
változtatni a ház rendjén. Azt feleltem, hogy amíg minden
olyan remekül megy, mint korábban, addig semmiképp.

373
 Ettől szemmel láthatóan megnyugodott, és rátért a
lényegre, arra, ami miatt az egész beszélgetést
kezdeményezte.
– Amíg távol voltak, támadt itt némi izgalom.
– Valóban? – kérdeztem, érezve, hogy most jön a
lényeg.
– Sir Thomas Treslyn váratlan halála miatt.
Éreztem, hogy a szívem hatalmasat ugrik.
– De hát már el is temették – mondtam. – Együtt voltunk
a temetésén.
– Igen, igen, de úgy tetszik, ezzel még nincs vége.
– Nem értem, Mrs. Polgrey.
– Nos, pletyka támadt – kezdte tétován. – Undorító
pletyka, és névtelen leveleket küldtek...
– Kinek?
– Neki, Miss Leigh... az özvegynek... és minden jel
szerint másoknak is. Úgy látszik, a holttestet exhumálni
fogják, hogy a halottkém alaposan megvizsgálhassa.
– Csak nem... mérgezésre gyanakszanak? – kérdeztem
döbbenten.
– Tudja, azok a levelek... és hogy olyan hirtelen halt
meg... Ami engem a legjobban nyugtalanít, az az, hogy
utoljára nálunk járt. Nagyon nem örülök neki, hogy épp
ilyen halálesettel hoznak összefüggésbe bennünket.
Mrs. Polgrey különös, kimondatlan kérdésekkel,
spekulációkkal teli pillantást vetett rám.

374
 Szerettem volna kirekeszteni az agyamból minden
kellemetlen, zavaró gondolatot, de nem sikerült, egyik
követte a másikat.
Láttam Connant és Lady Treslynt a puncsszobában...
háttal álltak, és vidáman, önfeledten nevettek. Vajon már
akkor is szeretett Connan? – kérdeztem magamtól. Nem
valószínű. Eszembe jutottak a véletlenül elcsípett szavak:
„Nem fog sokáig tartani... Nem tarthat sokáig!” Lady
Treslyn mondta Connannek. És ott volt még az erdőben
kihallgatott beszélgetés is.
Mit jelentett vajon?
Vadul sorjáztak bennem a kérdések, de elűztem őket
magamtól.
Nem mertem beléjük mélyedni, végiggondolni,
megkockáztatni, hogy minden álmom összetörjön,
darabokra hulljon. Hinni akartam, ezért inkább nem
kérdeztem semmit.
Kifejezéstelen tekintettel, némán néztem Mrs. Polgreyt.
– Úgy gondoltam, jobb, ha tudja – mondta.

375
 8.

Féltem, sokkal jobban féltem, mint bármikor azóta, hogy

betettem a lábam Mount Mellynbe.
Sir Thomas Treslynt exhumálták – az emberekben
gyanút keltett, hogy olyan váratlanul, minden előjel nélkül
ragadta el a halál, és valakik névtelen leveleket írtak. Mi
ébresztette fel bennük a gyanút? Az, hogy a feleségéről
sejteni lehetett, hogy szeretne megszabadulni tőle, ráadásul
köztudott volt, hogy Linda Treslyn és Connan szeretők.
Két akadálya volt, hogy beteljesítsék a vágyaikat – Alice és
Sir Thomas. Mindketten hirtelen haltak meg.
De Connan nem akarta feleségül venni Lady Treslynt!
Engem szeretett!
Borzalmas gondolat vágott belém: tudta-e Connan, hogy
a holttestet exhumálni fogják?! Hát mégis lehetséges lenne,
hogy csak áltattam magam? Elképzelhető, hogy
beteljesülni látszó álmom nem egyéb szörnyű hazugságnál?
Egy lelkiismeretlen képmutató áldozata lettem? Miért
fogalmazok ilyen enyhén? Miért nem mondom azt, hogy
egy gyilkosé?

376
 Nem akartam elhinni, hogy igaz lehet. Szerettem
Connant. Megesküdtem rá, hogy életem végéig hű leszek
hozzá. Hogy lehetnék az, ha már az első nehéz pillanatban
képes vagyok a legrosszabbat elhinni róla?
Megpróbáltam józanul szemlélni a történteket. Bolond
vagy, Martha Leigh, mondtam magamnak. Valóban azt
hiszed, hogy olyan férfi, mint Connan TreMellyn képes rá,
és hirtelen beléd szeret?
Igen! Valóban azt hiszem, válaszoltam hevesen a ki nem
mondott kérdésre.
Ezzel együtt nagyon meg voltam ijedve.

Hamar észrevettem, hogy a személyzet csak két témát

tárgyal: Sir Thomas holttestének exhumálását, és az úr és a
nevelőnő tervbe vett esküvőjét.
Féltem Mrs. Polgrey komoly pillantásaitól, Tapperty
alattomos, és a lányai izgatott tekintetétől.
Vajon ők is összekapcsolták magukban a két eseményt,
ahogy én?
Félve ugyan, de megkérdeztem Connantől, mi a
véleménye a történtekről.
– Mindig, mindenhol akadnak bajkeverők – felelte. – A
halottkém elvégzi a vizsgálatot, és meg fogja állapítani,
hogy Sir Thomas természetes módon halt meg. Az orvosa
már évekkel ezelőtt figyelmeztette, hogy vigyázzon
magára, mert egyszer be fog következni.

377
 – Nagyon kellemetlen lehet Lady Treslynnek –
jegyeztem meg.
– Nem fog fölöslegesen izgulni, légy nyugodt!
Tulajdonképpen még örül is a névtelen leveleknek, a
vizsgálatnak, mert így legalább nyugvópontra jut a dolog,
vége lesz a szóbeszédnek.
A vizsgálókra gondoltam. Nyilván olyanok lesznek, akik
ismerik Treslynéket és Connant is. Vajon nem
befolyásolja-e őket az a körülmény, hogy Connan
házasodni készül – mindent megtett azért, hogy minél
többen tudomást szerezzenek tervezett esküvőnkről –, nem
nézik-e más szemszögből a dolgot, mint abban az esetben,
ha csak arról lenne szó, hogy Lady Treslyn újból férjhez
akar menni? Ki tudja?
Nem hagyhatom, hogy maguk alá temessenek ezek a
szörnyű gondolatok, mondtam magamban. Hiszek
Connannek, muszáj hinnem benne, mert ha nem, szembe
kell néznem azzal a szörnyű ténnyel, hogy egy gyilkosba
lettem szerelmes.
A báli meghívók hamar elmentek – talán túlságosan is
hamar, gondoltam. Lady Treslyn – tekintettel a gyászára és
a még tartó vizsgálatra – természetesen nem volt hivatalos
a négy nappal Penlandstowból való visszatérésünk utánra
tervezett estélyre.
A bál előtti napon Celestine és Peter Nansellock
látogatott meg bennünket.

378
 Celestine kedvesen megölelt, és meg is csókolt.
– Drágám! Olyan boldog vagyok! – mondta. –
Figyeltem, hogyan viselkedsz Alveannel, és tudom, mit fog
ez jelenteni számára. – Elhallgatott egy pillanatra, a szeme
könnyes lett. – Alice is boldog lenne, ha tudná.
– Mindig nagyon kedves voltál hozzám – feleltem,
megköszönve szívből jövő szavait.
– Nagyon örültem, hogy Alveannek végre olyan
nevelőnője van, aki megérti.
– Azt hittem, Miss Jansen is olyan volt.
– Miss Jansen? Igen, mi is úgy gondoltuk. Kár, hogy
nem tudott ellenállni a csábításnak. Mindent megtettem,
hogy segítsek neki.
– Örülök, hogy akadt valaki, aki támogatta.
Peter lépett oda hozzám, kezet csókolt, és a leplezetlen
rosszallástól, amellyel Connan ezt nézte, a szívem egyből
hevesebben kezdett verni, és elszégyelltem magam
gyanakvásomért.
– Szerencsés ember vagy, Connan! – mondta túláradó
lelkesedéssel Peter. – Nyilván fölösleges is mondanom,
mennyire irigyellek! Azt hiszem, ez elég nyilvánvaló.
Elhoztam Jacinthot. Emlékszik, figyelmeztettem, hogy
úgyis a magáé lesz. Nászajándék. Remélem, így már nem
utasítja vissza.
– Közös ajándék – feleltem, miután a szemem sarkából
Connanre néztem.

379
 – Nem, nem – tiltakozott Peter. – Csak a magáé. Connek
valami mást fogok kitalálni.
– Köszönöm, Peter. Igazán nagylelkű – mondtam.
A fejét megrázva jelezte, hogy nem tartja
nagylelkűségnek, amit tesz. – Nem akarom, hogy másé
legyen. Nagyon szeretem, és jó kezekben akarom hagyni.
A jövő hét végén elutazom.
– Máris? Ilyen hamar?
– Felgyorsultak az események. Nincs értelme a
halogatásnak. – Peter kis szünetet tartott, majd
nyomatékosan, mélyen a szemembe nézve hozzátette:
– Most már.
Láttam, hogy Kitty, miközben a bort felszolgálja, éberen
figyel, egyetlen szavunkat sem akarja elmulasztani.
Celestine komoly arccal mesélt éppen valamit, lekötötte
Connan figyelmét, úgyhogy Peter folytatta:
– Tehát maga és Con. Biztos vagyok benne, hogy
vigyázni fog rá, kordában tartja.
– A felesége leszek, nem a nevelőnője – feleltem.
– Én ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Aki
nevelőnőnek született, mindig az is marad. Gondolom,
Alvean csöppet sem bánja, hogy így alakultak a dolgok.
– Úgy látszik, elfogad.
– Szerintem magát még Miss Jansennél is jobban szereti.
– Szegény Miss Jansen! Kíváncsi vagyok, mi lett vele –
mondtam.

380
 – Celeste segített neki, amennyire csak tudott. Nagyon
bántotta, ami a szegény lánnyal történt.
– Őrülök, hogy így történt.
– Új helyet szerzett neki egy ismerős családnál,
Merrivale-éknél – mesélte Peter. – Dartmoor szélén laknak.
Kíváncsi lennék rá, hogy tetszik a vidám Miss Jansennek
Hoodfield Manor. Nyilván unalmasnak találja – a
legközelebbi város, Tavistock is hat mérföldre esik tőle.
– Nagyon kedves volt Celestine-től, hogy gondoskodott
róla.
– Ő már csak ilyen – válaszolta Peter, és köszöntésre
emelte a poharát. – A boldogságára, Miss Leigh! És
valahányszor felül Jacinthra, kérem, gondoljon rám!
– Úgy lesz... és a névrokonára, Miss Jansenre is.
Vidáman elnevette magát. – Ha pedig esetleg
meggondolná magát...
Rosszallóan felvontam ugyan a szemöldökömet, de
Petert az sem állította meg.
– Igen, a Connannel tervezett házasságra gondolok. A
világ túlsó felén várja magát egy kis tanya. Legyen
nyugodt, az én hűségemre mindig számíthat!
Nem válaszoltam, csak elnevettem magam, és
belekóstoltam a boromba.

381
Másnap Alveannel lovagolni mentünk. Jacinth csodálatos
teremtmény volt, élveztem minden pillanatot, amit a
nyergében töltöttem.
A bál nagyszerűen sikerült, és meglepődtem, milyen
könnyen elfogadtak a szomszédok. Mintha teljesen
elfelejtették volna, hogy nem az ő körükből kerültem ki,
Alvean nevelőnője voltam. Ehelyett inkább arra
emlékeztették egymást, hogy kellően tanult vagyok, és a
családi hátterem is olyan, hogy nem érheti semmilyen
kifogás. Akik szerették Connant, azok talán meg is
könnyebbültek, hogy nősülni készül, mert nem akarták,
hogy belekeveredjen a Treslyn-botrányba.
A bál utáni napon ismét el kellett utaznia üzleti
ügyekben.
– Penlandstow-ban kissé elhanyagoltam a dolgaimat –
mondta. – Néhányról egész egyszerűen megfeledkeztem,
ami nem csoda. Más, fontosabb dolgok kötötték le a
figyelmemet. Körülbelül egy hétig leszek távol, és ha
hazajöttem, már csak két hetünk lesz az esküvőig. Folytasd
a készülődést, drágám, és ha bármi eszedbe jut... esetleg át
akarsz alakítani valamit a házban, csak szólj! Ha gondolod,
nyugodtan kérj tanácsot Celestine-től! Igazi szakértője az
ilyen régi épületeknek.
Úgy lesz, feleltem, mivel tudtam, hogy Celestine örülne
neki.

382
 – Az első pillanattól kezdve kedves volt hozzám, és ezt
sosem fogom elfelejteni – mondtam.
Connan nyeregbe pattant, és én csak az ablakból
integettem utána – nem akartam a többiek szeme láttára
búcsúzkodni, még mindig tartottam kicsit a személyzettől.
A szobámból kilépve Gillybe ütköztem. Mióta megtudta,
hogy Mrs. TreMellyn leszek, mindenhová követett, mint az
árnyék, és lassan kezdtem kiismerni, hogyan működik az
agya. Ugyanúgy szeretett, mint korábban Alice-t, és az idő
múlásával gondolatban fokozatosan egy emberré gyúrt
össze minket. Alice magára hagyta, eltűnt az életéből, és
biztos akart lenni abban, hogy velem ugyanez nem fog
megismétlődni.
– Szervusz, Gilly!
Jellegzetes mozdulattal lehajtotta, kissé oldalra fordította
a fejét, halkan fölnevetett, majd megfogta a kezemet, és
hagyta, hogy bevezessem a szobámba.
– Három hét múlva megtartjuk az esküvőt, Gilly –
mondtam. – Nem hiszem, hogy akadna nálam boldogabb
nő a világon.
Gillyhez beszélni többnyire olyan volt, mintha magában
beszélne az ember, és amikor ezt mondtam, inkább csak
magamat próbáltam megnyugtatni.
Eszembe jutott, amit Connan a ház átalakításáról
mondott, és az is, hogy vannak olyan részei, amelyeket
még nem is láttam.

383
 Aztán Miss Jansenre gondoltam, arra, hogy ő másik
szobában lakott, nem abban, amelyikben én, és még nem is
jártam abban a szobában. Úgy döntöttem, megnézem –
nyugodtan tehettem, hiszen már csak napok kérdése volt,
hogy a ház úrnője legyek.
– Gyere, Gilly! Megnézzük Miss Jansen szobáját! –
mondtam a kislánynak, és kézen fogtam.
Nyugodtan jött velem, és újból rá kellett jönnöm, hogy
sokkal intelligensebb, mint amilyennek hiszik, mert végül
is ő volt az, aki az utat mutatta.
A szoba valamivel kisebb volt, mint az enyém, és egy
nagyon szép falfestmény díszítette. Megálltam előtte
gyönyörködni, de Gilly kézen fogott, és közelebb vitt
hozzá. Széket hozott, felállt rá, és csak akkor vettem észre
a képen lévő kémlelőnyílást, hasonlót ahhoz, amilyen a
napos szobában is volt. Ezen át is a kápolnát lehetett látni,
csak éppen a másik oldalát, mivel a két szoba egymással
pontosan szemközt helyezkedett el.
Gilly rám nézett, látszott a tekintetén, hogy nagyon
elégedett, mert megmutatta a lyukat. Visszamentünk a
szobámba, és továbbra is velem maradt, sehogy sem akart
elválni tőlem.
Láttam rajta, hogy nyugtalan, és tudtam is, miért.
Zavaros kis agyában eggyé váltam Alice-szel, és attól félt,
hogy ugyanúgy eltűnök, mint ő.

384
 Eldöntötte, hogy szemmel tart, vigyáz rám, nehogy ez
bekövetkezhessen.

Egész éjjel erős szél fújt a tenger felől, alapjukig megrázta

Mount Mellyn erős falait, és vízszintesen csapta az
ablakokhoz a zuhogó esőt. Ez volt a legzivatarosabb
éjszaka azóta, hogy Cornwallba érkeztem.
Az eső reggelre sem állt el, a szobámban mindent –
tükröket, bútorokat – belepett a pára. Nem szokatlan ez,
mondta Mrs. Polgrey, megesik, valahányszor délnyugatira
fordul a szél.
Egész napra be voltunk zárva, még lovagolni sem
tudtunk elmenni Alveannel.
Másnapra tisztult valamelyest az idő, a zuhogó esőt
enyhe szitálás váltotta fel. Lady Treslyn járt nálunk, de
nem találkoztam vele, Mrs. Polgreytől tudtam csak, hogy
Connant kereste.
– Nagyon idegesnek látszott – mesélte a házvezetőnő. –
Azt mondja, nem is fog megnyugodni, amíg ez a szörnyű
ügy le nem zárul.
Biztos voltam, hogy Lady Treslyn az eljegyzésünkről
akart beszélni Connannel, és nagyot csalódott, mivel nem
találta.
Celestine Nansellock is átjött Mount Widdenből. A
házról beszélgettünk, és azt mondta, nagyon örül, mert úgy
látja, egyre jobban érdekel Mount Mellyn.

385
 – Nemcsak mint otthon, hanem mint egy szép, régi ház –
tette hozzá. – Van néhány dokumentumom, eredeti
leírásom Mount Mellynről és Mount Widdenről is. Egyszer
majd megmutatom őket.
– Segíts! – kértem. – Olyan jó volna, ha megbeszélnénk
a dolgokat!
– Változtatásokat tervezel? – kérdezte.
– Még nem tudom, de ha igen, feltétlenül tőled fogok
tanácsot kérni.
Nem maradt ott ebédre, úgyhogy kettesben ebédeltünk
Alveannel, és utána együtt is mentünk az istállóba.
– Jacinth ma nagyon tüzes, kisasszony – figyelmeztetett
Billy Trehay, miközben fölnyergelte a lovainkat.
– Nem csoda, tegnap hiába várta, hogy mozoghasson –
feleltem. Megsimogattam a gyönyörű állatot, és ő – hogy
mutassa, kölcsönös a vonzalom – lágyan a kezemhez
dörzsölte az orrát.
Szokásos utunkon indultunk el – le a lejtőn, el az öböl és
Mount Widden mellett, majd tovább egy magasan húzódó,
sziklás ösvényen. Gyönyörű volt a táj – csipkézett
partvonal húzódott mellettünk, a Rame Head élesen kiválva
belőle, mélyen a tengerbe nyúlt, eltakarva előlünk
Plymoutht.
Az út néhol egészen elkeskenyedett, mindkét oldalról
magas sziklák szegélyezték. Hullámzott is, néha majdnem
a tengerig süllyedt, máskor a magasba tört.

386
 Elég nehéz volt haladni rajta – az eső nagyon feláztatta –
, és aggódtam is Alveanért. Magabiztosan ült a nyeregben
– régen nem volt már tapasztalatlan kezdő – de tartottam
Jacinth temperamentumától, és Black Prince-étől is, aki a
kényszerű egész napos pihenő után ugyancsak türelmetlen
lehetett, bár közel sem volt olyan heves, robbanékony, mint
Jacinth. Többször is arra kényszerültem, hogy határozottan
visszafogjam, mert vágtatni szeretett volna, nem pedig
óvatosan lépkedni a veszélyessé vált ösvényen.
Egy szakaszon az út különösen keskennyé vált – egyik
oldalon bokrokkal benőtt magas szikla határolta, a másikon
pedig meredeken, csaknem függőlegesen szakadt le a
szikla egészen a tengerig. Normális körülmények között
ezen a részen is biztonsággal végig lehetett menni, de az
előző napi heves eső után aggódtam Alveanért.
Észrevettem, hogy itt-ott az út pereméből letört egy kis
darab. Nem volt ez ritka jelenség – Tapperty úgy
jellemezte, hogy a tenger fokozatosan felfalja a
szárazföldet. A nagyapjától tudta, hogy valamikor széles,
jól járható út húzódott a partfal tetején, de mostanra
teljesen eltűnt, maradt helyette a keskeny ösvény.
Legszívesebben visszafordultam volna, de ahhoz el
kellett volna mondanom a félelmeimet Alveannek, és azt
semmiképp sem akartam, amíg nyeregben ül.

387
 Nem, gondoltam, ha már erre indultunk, megyünk
tovább, amíg el nem érjük a felső utat. Az ugyan hosszabb,
de legalább szilárd, biztonságos talajon jutunk haza.
Elértük az út legveszélyesebb pontját, ahol a talaj még
csúszósabb volt, mint korábban, és a partfal is meredekebb.
Visszafogtam Jacinthot, rávettem, hogy nyugodt
léptekkel haladjon Black Prince előtt. A hely kevés volt
ahhoz, hogy két ló elférjen egymás mellett, úgyhogy
kénytelenek voltunk libasorban haladni.
– Nagyon lassan! – szóltam hátra Alveannek a vállam
fölött. – Maradj mögöttem!
Még végig sem mondtam a mondatot, amikor
meghallottam az ijesztő zajt. Fölnéztem, és láttam, hogy
növényeket, kisebb kődarabokat magával sodorva jókora
szikla zúdul felém. Néhány centiméternyire Jacinthtól
nekivágódott az ösvénynek, hogy aztán továbbgördülve
belecsapódjon a vízbe.
Jacinth riadtan hátrálni kezdett. Megrémült, ugrani akart
– mindegy hová, akár neki a lejtőnek is –, hogy
meneküljön.
Szerencsére tapasztalt lovas voltam, már elég jól
ismertük is egymást, úgyhogy nem veszítettem el fölötte az
uralmamat. Megnyugodott, mihelyt halkan, de határozottan
beszélni kezdtem hozzá.
– Kisasszony! Mi történt? – kérdezte rémülten Alvean.

388
 – Nincs semmi baj. Túl vagyunk rajta – válaszoltam
könnyedén. – Ügyes voltál, remekül megfogtad a lovad.
– Azt hittem, vágtatni kezd, nem tudom visszatartani.
Nem tudtad volna, ha Jacinth nekilódul, gondoltam.
Rettenetesen megrázott, ami történt, de igyekeztem
leplezni, nehogy Alvean, vagy Jacinth észrevegye.
Hirtelen úgy éreztem, azonnal ott kell hagynunk ezt a
veszélyes útszakaszt. Idegesen fölnéztem, közben
odaszóltam Alveannek: – Nem biztonságos itt... a tegnapi
nagy eső után.
Nem tudom, mire számítottam, mit gyanítottam odafent,
mindenesetre sűrű bozótot láttam. Valóban megmozdult,
vagy csak képzelődöm? – kérdeztem magamtól. Bárki
könnyen elbújhatna odafent. Mi van, ha a hosszú esőtől
egy nagy kő kilazult? Ragyogóbb lehetőséget elképzelni
sem lehet annak a számára, aki meg akar szabadulni tőlem.
Tökéletes célpont voltam, egyebet nem is kellett tennie,
mint a kellő pillanatban meglökni a követ. Alveannel
mindennap nagyjából ugyanakkor jártunk az ösvényen.
– Gyerünk tovább! – mondtam megborzongva. – A fenti
úton megyünk haza, nem ezen a keskeny ösvényen.
Alvean nem válaszolt, és néhány perc múlva, amikor
elértük a sziklafal tetején húzódó utat, furcsa pillantást
vetett rám. Nem tudatosodott benne, mekkora veszélyben
voltunk, ezért nem is értette, miért ragaszkodtam a sima,
biztonságos, de az ösvénynél sokkal unalmasabb úthoz.

389
 Csak miután hazaértünk, hatalmasodott el rajtam teljes
mértékben a félelem. Borzalmas sémát állítottam össze
magamban: Alice meghalt, Sir Thomas Treslyn is, és
hajszál híja volt, hogy ezen a napon nem haltam meg én is.
Nagyon szerettem volna elmondani Connannek a
félelmeimet.
Ugyanakkor értelmes, gyakorlatias gondolkodású nőnek
tartottam magam, és azt kérdeztem: nem azért nem akarok-
e szembenézni a tényekkel, mert rettegek attól, amit látni
fogok, ha megteszem?
Tegyük föl, hogy Connan nem is utazott el. Mi van, ha
azt akarta, hogy amíg ő állítólag távol van, engem tragikus
baleset érjen? A karácsonyi bálra gondoltam, Lady Treslyn
szépségére, ellenállhatatlan érzéki kisugárzására. Connan
bevallotta, hogy a szeretője volt. Csak volt? Elképzelhető,
hogy bárki, aki ismeri, engem akarjon feleségül venni?
Egészen váratlanul kérte meg a kezem. Akkor, amikor
már eldöntött tény volt, hogy szeretője halott férjét
exhumálni fogják.
Nem csoda, hogy miután mindezt átgondoltam,
megszűntem józan, gyakorlatias gondolkodású nevelőnő
lenni, maradtam csupán egy rémült, gyámoltalan nő.

Kitől kérhetnék segítséget? – kérdeztem magamban.

Pétertől vagy Celestine-től... csakis kettőjüktől. Nem!
Connannel kapcsolatos szörnyű gyanúmat még nekik sem

390
árulhatom el, gondoltam. Már az is épp elég nagy baj, hogy
feltámadt bennem, fölösleges másokkal is megosztanom.
– Ne ess pánikba! – mondtam hangosan. – Nyugodj
meg, és találj ki valami okosat!
A hatalmas, titkokkal teli házra gondoltam, a rejtett
kémlelőnyílásokra. Talán több is van, mint amennyit
ismerek. Ki tudja? Lehet, hogy most valaki éppen engem
figyel.
Eszembe jutott a Miss Jansen szobájában látott
kémlelőnyílás, és rögtön utána elődöm hirtelen elbocsátása.
– Hoodfield Manor, Tavistock közelében – mondtam
fennhangon.
Kíváncsi voltam, vajon ott van-e még Miss Jansen.
Valószínűnek tartottam, hogy igen, mivel nagyjából akkor
került oda, amikor én Mount Mellynbe.
Miért ne próbálhatnék meg beszélni vele? Talán tud
olyat mondani, amitől oszlik valamelyest a házban történt
eseményeket elfedő homály.
Nagyon meg voltam rémülve, és úgy éreztem, ha nem
akarok teljesen lebénulni, cselekednem kell.
Igazam lett – sokkal jobban éreztem magam, miután
megírtam a levelet.

Kedves Miss Jansen!

Nevelőnő vagyok Mount Mellynben, és már
nagyon sokat hallottam magáról. Szeretném, ha

391
találkoznánk. Ha nincs ellene kifogása, jó lenne
minél előbb sort keríteni rá.
Szívélyes üdvözlettel
Martha Leigh

Gyorsan postára adtam a levelet, nehogy meggondoljam

magam, aztán igyekeztem minél előbb elfelejteni.
Nagyon szerettem volna, ha Connan üzen, de nem tette.
Mindennap vártam a hazatérését. Ha megérkezik,
gondoltam, őszintén beszámolok neki a félelmeimről,
mivel mást nem is tehetek. Elmondom, mi történt a
sziklaösvényen, és megkérem, mondja meg az igazat. Miért
kérted meg a kezemet? – kérdezem majd tőle nyíltan.
Azért, mert szeretsz, valóban azt akarod, hogy a feleséged
legyek, vagy mert el akartad terelni a gyanút magadról és
Lady Treslynről?
Az ördögi képlet, amelyet magamban felállítottam,
minden múló pillanattal egyre hihetőbbnek tetszett.
Talán Alice tragikus halála adta nekik az ötletet, hogy
szabaduljanak meg Sir Thomastól is, mivel már csak ő állt
útjában a házasságuknak, gondoltam. A whiskyjébe
csempésztek bele valamit? Miért is ne? Az sem lehetett
véletlen, hogy az a hatalmas kő pontosan ott és akkor
zuhant le. A környéken mindenki tudott Connan és Lady
Treslyn viszonyáról, és mivel úgy alakult, hogy Sir
Thomast exhumálni fogják, Connan gyorsan eljegyezte a

392
nevelőnőt, hogy elhárítsa maga felől a gyanút. Ezzel
azonban a nevelőnő ugyanolyan kellemetlen akadállyá vált,
mint amilyen Alice és Sir Thomas volt. A nevelőnőnek
tehát balesetet kell szenvednie, és ehhez nagyon is kapóra
jön újonnan kapott lova, mert azt lehet mondani, hogy még
nem szokta meg, nem tudta megfelelően irányítani.
Ezzel megnyílik az út a bűnös szerelmesek előtt, és már
semmi egyebet nem kell tenniük, mint kivárni, hogy a
botrány elcsituljon.
Hogy gondolhatok ilyen szörnyűséget arról a férfiról,
akit tiszta szívből szeretek? – kérdeztem magamtól.
Lehetséges lenne, hogy az ember őszintén szerelmes
valakibe, és közben a legaljasabb dolgokkal gyanúsítja?
Szeretem, mondtam magamban szenvedélyesen.
Annyira, hogy inkább elviselem tőle a halált, semmint
hogy elhagyjam, és nélküle tengessem tovább üressé,
értelmetlenné vált életem.

Három nappal később levelet kaptam Miss Jansentől. Azt

írta, hogy nagyon szívesen találkozik velem. Másnap,
tudtam meg a levélből, Plymouthban lesz, és ha felkeresem
a Hoe-tól nem messze lévő White Hart fogadóban, akkor
együtt ebédelhetünk.
Közöltem Mrs. Polgreyvel, hogy elmegyek Plymouthba
bevásárolni. Biztos voltam abban, hogy elhiszi, eszébe sem

393
jut kételkedni, mivel az esküvőig már csak három hét
maradt.
Egyenesen a White Hartba mentem.
Miss Jansen már ott volt – rendkívül szép, csinos, szőke
lány. Örömmel üdvözölt, és közölte, hogy Mrs. Plint, a
fogadós felesége a nagy terem melletti kis szobában terített
számunkra, hogy kettesben legyünk, és zavartalanul
beszélgethessünk.
Miután leültünk, a fogadósné lelkesen ajánlgatni kezdte
sült kacsájukat, párolt zöldborsójukat, marhasültjüket, de
egyikünket sem érdekelt az étel.
Végül marhahúst rendeltünk – azt hiszem, legalábbis,
hogy az volt –, és miután magunkra maradtunk, Miss
Jansen rögtön megkérdezte: – Hogy tetszik Mount Mellyn?
– Csodálatos régi hely.
– Az egyik legérdekesebb ház, amit valaha láttam.
– Hallottam, talán Mrs. Polgreytől, hogy nagyon
érdeklik a régi nemesi házak, és ért is hozzájuk.
– Igen. A miénk is az volt, abban nőttem fel, de aztán a
családi vagyon, hogy, hogy nem, szertefoszlott. Nem ritka
eset – sok nevelőnő mesélhetne hasonlót. Sajnáltam
otthagyni Mount Mellynt. Hallotta, miért kényszerültem
rá?
– Igen... – feleltem tétován.
– Nagyon kellemetlen volt, ízléstelen. Dühített, hogy
alaptalanul vádolnak.

394
 Miss Jansen olyan őszinte, tiszta tekintettel mondta,
hogy elhittem neki, és ezt meg is mondtam.
Szemmel láthatóan örült, de válaszolni már nem tudott,
mert meghozták az ételt.
Evés közben mondta el részletesen, hogy mi is történt.
– Treslynék és Nansellockék voltak ott teázni.
Gondolom, ismeri őket?
– Hogyne!
– Nyilván sokat is hallott róluk. Közeli barátai a
családnak.
– Valóban.
– Velem mindig nagyon kedvesen bántak. – Miss Jansen
enyhén elpirult, én pedig magamban azt mondtam: Igen,
hiszen olyan szép vagy. Connan is biztosan annak tartott.
Rossz érzés vett rajtam erőt, mert nem tudtam eldönteni,
hogy örökre megmarad-e bennem a féltékenység, vagy
elfogadom, hogy Connan nem képes közömbös maradni a
szép nők iránt, és nem csinálok belőle nagyobb ügyet a
kelleténél.
– Meghívtak teázni – folytatta Miss Jansen –, mert Miss
Nansellock kérdezni akart valamit Alveanről. Imádta azt a
kislányt. Gondolom, ez nem is változott.
– Nem. Tiszta szívből szereti.
– Nagyon kedves teremtés. Nem is tudom, mi lett volna
velem nélküle.
– Örülök, hogy akadt valaki, aki segített.

395
 – Szinte már úgy bánik Alveannel, mintha a sajátja
lenne. A rossz nyelvek szerint Miss Nansellock bátyja a
kislány igazi apja. Talán ezért...
– Nem tudom, de az biztos, hogy egészen odavan
Alveanért – szóltam közbe.
– Szóval, meghívtak teázni, és beszélgettünk, mintha
magam is vendég lettem volna. Lady Treslynnek ez nagyon
nem tetszett... sértésnek vette, hogy ott vagyok. Talán a
kelleténél figyelmesebbek is voltak hozzám, mármint Mr.
Peter Nansellock és Mr. TreMellyn. Lady Treslyn
lobbanékony asszony. Bizonyos vagyok benne, hogy ő
kevert gyanúba.
– Ennyire gonosz csak nem lehetett! – kiáltottam fel.
– Biztos vagyok benne, hogy az volt! – válaszolta mély
meggyőződéssel Miss Jansen. – Gyémántos karkötőt viselt,
amelynek a biztonsági lánca beleakadt valamibe és
elszakadt. „Hazafelé menet beadom az öreg Pastemnek”,
mondta, és lerakta az asztalra. Még nem végeztek a teával,
amikor otthagytam őket, visszamentem Alveanhez, hogy
folytassuk a tanulást. A tanteremben voltunk még akkor is,
amikor utánam jöttek, és egyikük fenyegetőbben nézett
rám, mint a másik.
– Lady Treslyn közölte, hogy házkutatást kell tartani,
mert eltűnt a karkötője – folytatta némi szünet után Miss
Jansen. – Nagyon határozottan, ellentmondást nem tűrően
viselkedett, mintha teljesen otthon érezte volna magát. Mr.

396
TreMellyn nagyon kedvesen azt mondta, hogy Lady
Treslyn szeretné, ha megnézhetnék a szobámat, és reméli,
hogy nincs ellene kifogásom. „Jöjjenek csak, kutassák át! –
válaszoltam dühösen. – Most már magam is ragaszkodom
hozzá.”
– Bementünk hát a szobámba, és az egyik fiókból, a
holmijaim alól előkerült a karkötő.
– Lady Treslyn közölte, hogy tetten értek, és ezért
börtönbe juttat. A többiek könyörögtek neki, hogy ne
csináljon botrányt, végül abban állapodtak meg, hogy
elfelejtik a dolgot, ha azonnal távozom. Dühös voltam,
szabályos vizsgálatot, nyomozást akartam, de hát mit
tehettem volna? Nálam találták meg a karkötőt, és bármit is
mondtam volna, senki nem hisz a szavamnak.
– Borzalmas lehetett – mondtam fázósan megborzongva.
Miss Jansen előrehajolt, és kedvesen rám mosolygott. –
Attól fél, hogy valami hasonló fog történni magával is –
mondta. – Lady Treslyn eldöntötte magában, hogy
feleségül megy Connan TreMellynhez.
– Gondolja?
– Igen. Egészen biztos, hogy van köztük valami. Mr.
TreMellyn özvegy, és azok közé tartozik, akik nem sokáig
bírják ki nő nélkül. Ismerem ezt a típust.
– Magát is megkörnyékezte? – kérdeztem.
Miss Jansen vállat vont, és megkerülte az egyenes
választ: – Lady Treslyn legalábbis azt gondolta, hogy

397
gondot okozhatok neki, ezért úgy döntött, megszabadul
tőlem.
– Milyen gonosz teremtés! De legalább Miss Nansellock
kedves volt, segítőkész.
– Nagyon. Ott volt a szobában, amikor megtalálták a
karkötőt. Később azonban, amikor már pakoltam, mégis
bejött hozzám. „Nagyon sajnálom, hogy így történt –
mondta. – Láttam, hogy a karkötő a fiókjából került elő, de
nem hiszem, hogy maga tette oda. Igazam van, Miss
Jansen?” „Esküszöm, Miss Nansellock, hogy nem én
voltam!” – kiabáltam hisztérikusan. Magamon kívül
voltam. Az egész olyan váratlanul történt, és nem is
tudtam, mihez kezdjek. Nagyon kevés pénzem volt,
mielőbb munkát kellett találnom, de tudtam, hogy
ajánlólevélre nem számíthatok. Soha nem fogom
elfelejteni, amit akkor értem tett. Megkérdezte hová
megyek, mire megmondtam, hogy ide, ebbe a fogadóba.
„Úgy tudom, Merrivale-éknek körülbelül egy hónap múlva
nevelőnőre lesz szükségük. Utánanézek, megkaphatná-e
maga az állást” – felelte, és pénzt is adott, amit azóta
visszafizettem, bár a lelkemre kötötte, hogy ne is gondoljak
rá. Arra is nagy szükségem volt, anélkül nem tudtam volna
fenntartani magamat addig, amíg elfoglalhattam az állást.
Írtam Miss Nansellocknek, és amennyire tudtam,
megköszöntem, hogy mellém állt, amikor a legnagyobb
szükségem volt rá.

398
 – Hála az égnek, hogy akadt egy jótét lélek, aki segített.
– Ki tudja, mi lett volna velem nélküle! – mondta Miss
Jansen. – Bizonytalan munka a miénk, Miss Leigh, ki
vagyunk szolgáltatva a munkaadóink szeszélyeinek. Nem
csoda, hogy sokan közülünk alázatossá válnak, bármit
hajlandóak elviselni, csak hogy ki ne tegyék őket az utcára.
– Kis szünetet tartva kedvesen, szelíden elmosolyodott. –
Igyekszem elfelejteni az egészet. Férjhez megyek – a
vőlegényem orvos, Merrivale-ékhez is ő jár. Fél év múlva
abbahagyom a nevelőnősködést.
– Gratulálok. Én is menyasszony vagyok – feleltem.
– Ez nagyszerű!
– Connan TreMellyné – tettem hozzá.
Miss Jansen a csodálkozástól tágra nyílt szemmel nézett
rám. – Hát... – mondta, nehezen találva szavakat. – Sok
szerencsét a házasságukhoz!
Látszott rajta, hogy zavarban van, lázasan próbálja
felidézni, miket mondott Connanről, és az is, hogy úgy
véli, szükségem lesz a szerencsére.
Nem nagyon akartam, és nem is tudtam volna elmondani
neki, hogy egyetlen, Connannel eltöltött viharos esztendő
többet jelent számomra, mint az évtizedekig tartó nyugodt
élet valaki másnak az oldalán.
– Azon gondolkodom – mondta Miss Jansen némi
hallgatás után –, hogy tulajdonképpen miért is akart
találkozni velem.

399
 – Azért, mert hallottam magáról – feleltem. – Gyakran
emlegetik, Alvean is nagyon szerette, és van néhány dolog,
amit szeretnék megtudni.
– De hát a család tagja lesz, sokkal többet meg fog tudni
róla, mint amit én mondhatok.
– Mi a véleménye Gillyről... Gillyflowerről? –
kérdeztem.
– Szegény Gilly! Különös, zavart elméjű kislány,
állandóan Opheliát juttatta eszembe. Mindig az volt az
érzésem, hogy egy napon a patakban találjuk,
rozmaringággal a kezében.
– Súlyos megrázkódtatás érte.
– Tudom. Mrs. TreMellyn lova kis híján agyongázolta –
válaszolta Miss Jansen.
– Jól tudom, hogy nem sokkal Mrs. TreMellyn halála
után került Mount Mellynbe? – kérdezősködtem tovább.
– Igen. Előttem ketten is voltak, és mindketten azért
mentek el, mert ijesztőnek tartották a házat. Velem
szerencsére ilyesmi nem fordulhat elő. Minél régebbi egy
ház, annál jobban érzem magam benne.
– Hallottam, hogy szakértője a régi épületeknek.
– Szakértője? Nem. Csak nagyon szeretem őket. Elég
sokat láttam, és rengeteget olvastam is róluk – mesélte
Miss Jansen.
– A szobájában volt egy kémlelőnyílás. Gilly mutatta
meg valamelyik nap.

400
 – Három hétig laktam abban a szobában anélkül, hogy
akár csak sejtelmem is lett volna róla.
– Elhiszem. Mindegyik úgy van beleillesztve egy
falfestménybe, hogy lehetetlen észrevenni.
– Ismeri a napos szobában lévőket?
– Igen.
– Az egyiken a díszterembe, a másikon a kápolnába
lehet belátni, és azt hiszem, tudom is, miért. Abban az
időben, amikor Mount Mellyn épült, a nagyterem és a
kápolna volt a ház két legfontosabb helyisége – magyarázta
Miss Jansen.
– Pontosan mikor is volt az?
– Erzsébet királynő uralkodásának második felében,
amikor titokban lehetett csak katolikus házi káplánt tartani.
– Milyen érdekes! – kiáltottam fel őszintén.
– Miss Nansellock valóban szakértője a régi házaknak.
Tálán ez a közös érdeklődés is közrejátszott abban, hogy
olyan készségesen a segítségemre sietett. Tudja, hogy
találkozunk?
– Nem, és más sem.
– Úgy érti, hogy még a jövendőbeli férjének sem szólt
róla? – kérdezte Miss Jansen.
Nehezen legyőzhető késztetést éreztem, hogy bizalmas
vallomást tegyek neki. Azt kívántam, bárcsak Phillida ülne
velem szemben, hogy kiönthessem a szívem, és

401
meghallgathassam – efelől semmi kétségem sem volt –
okos tanácsát.
Miss Jansen azonban – bár gyakran hallottam emlegetni,
amióta Mount Mellynbe érkeztem – idegen volt. Hogyan
mondhatnám el egy idegennek, hogy arra gyanakszom, a
jegyesem meg akar ölni?
Nem, ez lehetetlen!
Hamis vádat, megaláztatást kellett elszenvednie,
érveltem, és ez bizonyos értelemben hasonlóvá tesz,
összeköt bennünket.
Mi az a határ, ameddig forró vérű emberek képesek
elmenni, csak hogy kielégítsék vágyaikat?
Nem, akkor sem mondhatom el neki, zártam le
magamban a kérdést.
– Üzleti úton van – feleltem. – Három hét múlva lesz az
esküvőnk.
– Sok boldogságot! Ugye nem tévedek, ha azt mondom,
hogy hirtelen jött a dolog? – kérdezte Miss Jansen.
– Nem. Augusztus óta vagyok csak Mount Mellynben.
– Azelőtt nem is találkoztak?
– Egy fedél alatt élve hamar meg lehet ismerni egymást.
– Valóban. Igaza van.
– Ha jól számolom, maga is viszonylag hamar lett
menyasszony.
– Igen, de...

402
 Tudtam, mire gondol Miss Jansen: az ő kedves vidéki
orvosa nem hasonlítható össze Mount Mellyn urával.
– Azért akartam találkozni magával – folytattam sietve –
, mert meggyőződésem, hogy hamisan vádolták. Sokan
gondolják így a házban.
– Ennek igazán örülök.
– Ha Mr. TreMellyn megérkezik, elmondom neki, hogy
találkoztunk, és megkérem, próbálja meg valahogy
helyrehozni a hibát.
– Nagyon kedves, de már nincs sok jelentősége –
hárította el az ajánlatot Miss Jansen. – Dr. Luscombe tudja,
mi történt, rettentően fel is háborodott rajta, de megkértem,
ne melegítse fel az ügyet. Ha Lady Treslyn újból
megpróbálna ártani, az természetesen más lenne, de biztos
vagyok benne, hogy nem teszi. Egyetlen célja volt csak,
hogy megszabaduljon tőlem, és azt el is érte.
– Micsoda gonosz, romlott nő! – kiáltottam
felháborodva. – Csak a saját érdekét nézte, az már
közömbös volt neki, hogy magával mi lesz. Ha Miss
Nansellock nem segít...
– Igaza van, de ne beszéljünk róla! Felejtsük el!
Megmondja Miss Nansellocknek, hogy találkoztunk?
– Természetesen.
– Mesélje el azt is, hogy jegyben járok dr. Luscombe-
bal! – kért Miss Jansen. – Biztosan örülni fog neki.
Szeretném, ha átadna még egy üzenetet. Talán magát is

403
érdekli – a házra vonatkozik, amely nemsokára valódi
otthona lesz. Irigylem érte. Mount Mellyn az egyik
legérdekesebb hely, amit valaha láttam.
– Mit mondjak róla Miss Nansellocknek?
– Tanulmányoztam kicsit az Erzsébet-kor építészetét, a
vőlegényem pedig elintézte, hogy megnézhessem
Cotehele-t, az Edgecumbe grófok kastélyát. Büszkék rá, és
örömmel megmutatták. Nagyon hasonlít Mount Mellynre,
a kápolnája például pontosan ugyanolyan, és ahhoz is
csatlakozik egy szoba, ahová a leprásokat beengedték.
Mount Mellynben azonban jóval nagyobb az a helyiség, és
a falszerkezet is más. Elég sok helyen jártam már, de ahhoz
hasonlót sehol sem láttam. Kérem, mondja meg Miss
Nansellocknek. Egészen biztos, hogy érdekelni fogja.
– Feltétlenül elmondom – ígértem meg Miss Jansennek
–, de biztosan jobban fogja érdekelni, hogy boldog, és
hamarosan férjhez megy.
– Azt is tegye hozzá, hogy tudom, és nem is felejtem el
soha, hogy mindezt neki köszönhetem! Köszönje meg még
egyszer a nevemben, amit értem tett!
– Úgy lesz.
Elköszöntünk egymástól, és hazafelé végig az járt az
eszemben, hogy Miss Jansen új megvilágításba helyezte a
problémámat.
Semmi kétségem sem maradt afelől, hogy elődöm
elbocsátását Lady Treslyn mesterkedése idézte elő. Miss

404
Jansen igazán szép volt, nyilván Connannek is tetszett,
Alvean pedig rajongott érte. Connannek megfordulhatott a
fejében, hogy feleségül veszi, mivel mindenképpen
szeretett volna egy fiút is, Lady Treslyn pedig hallani sem
akart arról, hogy másnak engedje át, mindenképpen hozzá
akart menni.
Most már tudtam, hogy ugyanúgy el akart távolítani az
útból, mint Miss Jansent, és mivel Connan már eljegyzett,
kénytelen volt durvább módszerekhez folyamodni.
Connan azonban semmit sem tudott az ellenem
megkísérelt merényletről.
Elhatároztam, hogy nem lehet bűnrészes benne, és ettől
rögtön megkönnyebbültem.
Úgy döntöttem, hogy mihelyt hazatér, mindenről
beszámolok neki, elmondom, mire jöttem rá, és hogy-mitől
féltem.
Miután ezt átgondoltam, végleg megnyugodtam.

Eltelt két nap, de Connan még mindig nem érkezett meg.

Meglátogatott ellenben Peter Nansellock, hogy búcsút
vegyen tőlem. Késő este indult vonattal Londonba, hogy
onnan utazzon tovább hajóval Ausztráliába.
Celestine is elkísérte, és miközben nálam voltak, azalatt
kaptam meg Connan levelét. Azt írta, hogy talán már aznap
este hazatér, de legkésőbb másnap délelőtt.
Nagyon boldog voltam.

405
 Teával kínáltam a vendégeket, és közben szóba hoztam
Miss Jansent.
Úgy éreztem, nyugodtan tehetem Peter előtt is, hiszen
tőle tudtam meg, hogy Celestine segített neki, elhelyezte
Merrivale-éknél.
– Valamelyik nap találkoztam Miss Jansennel –
kezdtem.
Mindketten nagyon meglepődtek.
– Hogyan?! – kérdezte izgatottan Peter.
– Írtam neki, és kértem, hogy találkozzunk.
– Hogy jutott eszedbe? – érdeklődött Celestine.
– Itt élt, nem egészen tisztázott körülmények között
távozott, és úgy gondoltam, érdekes volna találkozni vele –
válaszoltam. – Elmentem hát Plymouthba...
– Elbűvölő teremtés – szólt közbe halkan Peter.
– Igen. Jegyben jár, és pár hónapon belül megtartják az
esküvőt.
– Ez érdekes! – mondta kissé kipirulva Celestine. –
Örülök neki.
– A helyi orvos a vőlegénye – egészítettem ki az
elmondottakat.
– Ragyogó orvosfeleség lesz.
– A férje összes férfibetege beleszeret, mihelyt meglátja
– jelentette ki Peter.
– Nem hiszem, hogy a doktor örülne neki – válaszoltam.

406
 – Dehogynem! Jót tesz az üzletnek. Mit mondott Miss
Jansen? Üdvözletét küldte?
– Különösen a húgának. – Celestine-re mosolyogtam. –
Végtelenül hálás azért, amit érte tettél. Azt mondja, sosem
felejti el.
– Pedig igazán csekélység volt. Nem engedhettem, hogy
az a nő teljesen tönkretegye.
– Gondolod, hogy Lady Treslyn rendezte meg az
egészet, és szándékosan terelte rá a gyanút? Miss Jansen
szerint igen.
– Efelől semmi kétségem – jelentette ki határozottan
Celestine.
– Gátlástalan nőszemély! – háborogtam.
– Azt hiszem, valóban az.
– Szerencsére Miss Jansen most már boldog, túl van a
megpróbáltatásokon. Egyébként neked külön is üzent. A
házról.
– Miféle házról? – kérdezte nem titkolt kíváncsisággal
Celestine.
– Erről. Miss Jansen járt Cotehele-ben, és
összehasonlította az ottani kápolnát, a mellette lévő
leprások szobáját a miénkkel. Azt mondja, a miénk
egyedülálló.
– Valóban? Ez nagyon érdekes.

407
 – Szerinte jóval nagyobb – mármint a miénk. És a
falszerkezetről is mondott valamit, amit nem egészen
értettem.
– Látom, Celestine ég a vágytól, hogy lemenjen, és újból
megnézze – szólt közbe Peter.
– Majd együtt nézzük meg – mondta mosolyogva felém
fordulva Celestine. – A ház úrnője leszel, úgyhogy
alaposan meg kell ismerned.
– Egyre jobban érdekel, és már kérni is akartalak, hogy
mondj el róla mindent, amit csak tudsz.
– Boldogan – ígérte meg meleg, kedves mosollyal.
Megkérdeztem Pétertől, melyik vonattal utazik, és azt
felelte, hogy azzal, amelyik tízkor érkezik St. Germansből.
– A csomagjaimat előreküldtem, a lovamat pedig majd
az állomáson hagyom – mesélte. – Egyedül megyek, nem
akarok semmiféle könnyes búcsúzkodást. Egészen biztos,
hogy egy év múlva ismét itthon leszek... mégpedig
gazdagon. Au revoir, Miss Leigh – folytatta. – Egy napon
visszajövök, és ha netán úgy gondolná, hogy mégis velem
tart... nos, még mindig nem késő.
Könnyedén mondta ezt, a szeme csúfondárosan fénylett,
én pedig arra gondoltam, vajon mit szólna, ha hirtelen azt
mondanám, hogy elfogadom az ajánlatát, és bevallanám,
hogy szörnyű gyanú támadt bennem az iránt az ember
iránt, akihez feleségül készülök menni.

408
 Lekísértem őket a bejárathoz, ahol már vártak bennünket
a személyzet tagjai, hogy elbúcsúzzanak Petertől.
Gyanítottam, hogy nem egy, nem is két csókot váltott
Daisyvel és Kittyvel, amikor senki sem látta, és mindkét
lány szomorú, mert elmegy.
Délceg volt, nagyon vonzó a nyeregben, Celestine
egészen jelentéktelenné vált mellette.
Hosszan integettünk utánuk.
– Ne felejtse el, Miss Leigh! – kiáltotta vissza. – Ha
meggondolná magát...
Mindenki nevetett, én is. Azt hiszem, kissé
mindannyiunkat szomorúvá tett a távozása.

– Miss Leigh, válthatnánk néhány szót? – kérdezte Mrs.

Polgrey, miután visszamentünk a házba.
– Természetesen. Akarja, hogy bemenjek magához?
Bólintott, és némán a szobájába vezetett.
– Nemrég tudtam meg, mit állapított meg a boncolás –
mondta, miután becsukta utánunk az ajtót. – Sir Thomas
természetes okból halt meg.
Hatalmas megkönnyebbülést éreztem.
– Jaj, de örülök! – kiáltottam.
– Mi is. Őszintén mondom, nagyon nem tetszettek a
pletykák... és az, hogy épp tőlünk hazatérve, a mi
vacsoránk után halt meg.

409
 – Úgy látszik, az egész nem volt több, mint vihar egy
pohár vízben.
– Valahogy úgy. De hát... az emberek már csak ilyenek.
Hetet-havat összehordanak, úgyhogy a hatóságnak, még ha
nem is akar, muszáj tennie valamit – magyarázta Mrs.
Polgrey.
– Nagy megkönnyebbülés lehetett Lady Treslynnek,
hogy végleg tisztázódott a dolog.
Mrs. Polgrey kissé bizonytalanul nézett rám, és a
pillantásából kitaláltam, hogy arra gondol, miket is
mondhatott nekem Connanről és Lady Treslynről. Erősen
zavarba jöhetett, amikor megtudta, hogy Connan felesége
leszek, ezért úgy döntöttem, hogy egyszer és mindenkorra
megnyugtatom. – Reméltem, hogy megkínál egy csészével
a különleges Earl Greyéből – mondtam.
Megkönnyebbülve elmosolyodott, és azonnal csöngetett
Kittynek.
A háztartás dolgairól beszélgettünk, amíg fel nem forrt
a víz. Miután kitöltötte a teát, óvatosan elővette a fali
szekrényből a whiskyt, és látva, hogy bólintok, mindkét
csészébe rakott belőle egy-egy teáskanállal. Látva nyugodt
arcát, biztos voltam benne, hogy sikerült felújítanunk régi,
felhőtlen, baráti kapcsolatunkat.
Elégedett voltam, mert lerítt Mrs. Polgrey arcáról,
mennyire örül ennek, és azt akartam, hogy körülöttem
mindenki ugyanolyan boldog legyen, mint én.

410
 Azt mondtam magamban: ha valóban Lady Treslyn akart
megölni, ő lökte le elém azt a nagy követ, Connan akkor
sem tudott róla. Sir Thomas természetes halállal halt meg,
úgyhogy nincs mit titkolnia, semmi nem kényszerítette
arra, hogy megkérje a kezem, kivéve azt, amit ő maga is
mondott, hogy szeret.

Kilenc óra volt, a gyerekek már lefeküdtek. Meleg,

verőfényes nap állt mögöttünk, akármerre néztem,
mindenhol a tavasz előhírnökeit láttam.
Türelmetlenül vártam Connant – aznap este, vagy
másnap reggel kellett hazajönnie –, és felhőtlenül boldog
voltam.
Találgattam, vajon mikor érkezik. Talán éjféltájt.
Többször is kimentem a bejárati teraszra, mert úgy tetszett,
mintha lódobogást hallanék a távolból.
Vártam. Az este nyugodt volt. Ilyentájt a ház mindig
nagyon csöndesnek tetszett, mert már a személyzet is
visszavonult, semmi nem zavarta az este nyugalmát.
Peter jutott eszembe, az, hogy már valószínűleg úton van
az állomás felé. Furcsa volt arra gondolni, hogy talán soha
többé nem látom. Felidéztem első találkozásunkat a
vonaton – már akkor próbára tett, kipróbálta rajtam
csalafinta trükkjeit.

411
 Meglepődtem, mert váratlanul közeledő alakot
pillantottam meg. Celestine volt, és az erdő felől jött, nem
az út felől, a kocsibehajtón, mint általában.
Kifulladva ért oda hozzám.
– Muszáj volt eljönnöm! – mondta. – Olyan egyedül
éreztem magam. Peter elment, és belegondolni is rossz,
milyen hosszú időre.
– Megértelek. Én is szomorú vagyok – feleltem.
– Állandóan bolondozott, különös dolgokat művelt, de
ez sem változtat azon, hogy nagyon szeretem. Próbáltam
visszatartani, de nem hagyta. Mindkét bátyámat
elveszítettem!
– Gyere be! – mondtam megindultan.
– Itthon van már Connan? – kérdezte.
– Nincs. Nem hiszem, hogy éjfél előtt hazaérne. Azt írta,
hogy egész délelőtt el lesz foglalva. Valószínűleg csak
holnap jön meg. Nem akarsz bejönni?
– Tudod, reméltem, hogy egyedül talállak.
– Valóban?
– Arra gondoltam, hogy meg kellene nézni a kápolnát...
és azt a leprásoknak fenntartott helyet. Mióta átadtad Miss
Jansen üzenetét, csak az jár az eszemben – magyarázta
Celestine. – Peter előtt nem akartam beszélni róla, mert
mindig hajlamos volt rá, hogy csúfot űzzön az építészet
iránti lelkesedésemből.
– Akarod, hogy máris megnézzük?

412
 – Igen. Van egy elméletem, és szeretném megtudni,
hogy igaz-e. Gyanítom, hogy van ott egy rejtett ajtó,
amelyik a ház másik részébe vezet. Hát nem csodálatos
lenne, ha felfedeznénk, mire Connan megjön, és
meglepnénk vele?
– De igen! – feleltem lelkesen.
– Akkor menjünk!
Visszamentünk a nagyterembe, és önkéntelenül is
fölnéztem a mennyezet közelében lévő kémlelőnyílásra,
mert az a kellemetlen érzésem támadt, hogy valaki figyel.
Mintha mozgást is láttam volna mögötte, de nem voltam
meggyőződve róla, úgyhogy nem említettem.
A terem végébe mentünk, át az ajtón, lefelé néhány
lépcsőfokot, és már ott is voltunk a kápolnában.
Nyirkos, áporodott levegő fogadott bennünket.
– Mintha évek óta nem használnák – mondtam, és a
hangom üresen, kongva verődött vissza a vastag, kőből
rakott falakról.
Celestine nem válaszolt. Elvett egy gyertyát az oltárról,
és meggyújtotta – a lobogó láng kísérteties, mozgó
árnyakat vetített a falra.
– Nézzük meg a leprások szobáját! – mondta. – Erre!
Van egy másik ajtaja is, az a kertre nyílik. Istentiszteletkor
azon jöttek be a leprások.
A gyertyát magasra tartva előreindult, bevezetett a kis
kamrába.

413
 – Miss Jansen szerint nagyobb, mint más házak hasonló
helyiségei – magyaráztam.
Celestine túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy
válaszoljon – lassan haladt előre az egyik fal mentén, és a
köveket nyomogatta.
Csodálkozva figyeltem, mit művel hosszú, érzékeny
ujjaival.
Hirtelen megfordult, és rám mosolygott. – Biztos vagyok
benne, hogy valahol kell itt lennie egy paplyuknak... tudod,
annak idején így nevezték azokat a rejtekhelyeket, ahová a
papokat elbújtatták a királynő poroszlói elől – magyarázta.
– Olvastam, hogy az egyik TreMellyn ős komolyan azt
tervezte, visszatér a katolikus hitre. Egészen biztos, hogy
van itt egy paplyuk. Connan boldog lenne, ha
megtalálnánk. Imádja ezt a házat... akárcsak én...
ugyanúgy, ahogy te is fogod. Ha megtalálnám... az volna
csak a nászajándék! Végül is, mit adhat az ember annak,
akinek már mindene megvan?
Elhallgatott egy pillanatra, és amikor ismét megszólalt, a
hangja egészen vékony volt az izgatottságtól: – Egy
pillanat! Itt valami van!
Mellé léptem, és egy pillanatra a lélegzetem is elakadt a
csodálkozástól, mert a fal egy szakaszon hátrahúzódott,
magas keskeny ajtó támadt benne.
Celestine felém fordult, és olyannak látszott, mintha
kicserélték volna – a tekintete izgatottságtól lángolt, szinte

414
világított. A rés felé nyúlt, és már indulni akart, de
meggondolta magát. – Nem! Te menj előre! – mondta. –
Végül is a te házad lesz. Úgy a helyes, ha te fedezed fel.
Izgatottsága engem is lázba hozott, csak arra tudtam
gondolni, milyen boldog lesz Connan, ha megtudja, mit
fedeztünk föl.
Előreléptem, és rögtön megcsapott valami émelyítő,
áporodott szag.
– Vigyázz! – hallottam Celestine figyelmeztetését. –
Óvatosan! Hátha lépcső van! – Igaza volt, a magasra tartott
gyertya fényében két lépcsőfokot láttam magam előtt. –
Elindultam, és még be sem fejeztem a második lépést,
amikor hangos döndülést hallottam a hátam mögül.
– Celestine! – kiáltottam rémülten, de választ nem
kaptam. – Nyisd ki az ajtót! – sikoltottam, és a hangom
beleveszett az áthatolhatatlannak tetsző sötétségbe. Fogoly
voltam – Celestine foglya.
A hely hideg volt, nyirkos, gonosz. Pánik kerített
hatalmába, akkora félelem, hogy azt elmondani sem tudom.
Csak akik átéltek már hasonlót, azok érthetnék meg,
milyen.
Keserűen szidtam magam. Bolond voltam, hagytam,
hogy csapdába csaljanak. Gondolkodás nélkül hittem a
látszatnak, az orromnál fogva vezettettem magam, és még
csak halvány kétely sem támadt bennem.

415
 A félelem mélyen belém fészkelte magát, agyamat és
testemet is megbénította.
Hatalmas elszánással tudtam csak erőt venni magamon.
Fölmentem két lépcsőfokot, és csapkodni kezdtem a
helyére csúszott, ismét épnek, sértetlennek látszó falat. –
Engedj ki! Engedj ki! – sikoltottam.
Tudtam, hogy a hangomat legfeljebb az egykor leprások
által használt kis szobában lehet hallani, ahol soha nem jár
senki, hiszen a kápolna is már csak emlék, nincs
használatban.
Este van, a ház csöndes, így akadálytalanul el tud
osonni... még csak sejteni sem fogja senki, hogy ott járt.
Annyira rémült voltam, hogy azt sem tudtam, mit
tegyek. Hallottam félelemtől remegő hangomat, és még
jobban megijedtem, mert annyira idegennek hatott, hogy
alig ismertem meg.
Fáradt voltam, halálosan kimerült. Bizonyos voltam
afelől, hogy azon a sötét, nyirkos helyen nem sokáig
maradhatok életben. Fejvesztetten kapartam a falat, amíg a
körmeim le nem törtek, és vérezni nem kezdett a kezem.
Körülnéztem – a szemem már kezdte megszokni a
homályt – és rádöbbentem, hogy nem vagyok egyedül.
Más, korábbi foglya is volt annak a szörnyű börtönnek,
és ami megmaradt belőle, ott feküdt az egyik sarokban.
Alice – végül csak megtaláltam.

416
 – Alice! – kiáltottam. – Alice! Te vagy az? Hát itt voltál
végig, a házban?
Nem válaszolt, már több mint egy éve nem hagyta el
hang az ajkát.
Az arcomhoz kaptam a kezem, tovább nem voltam képes
elviselni a látványt. Halál és rothadás szagát éreztem.
Mennyi ideig élhetett még Alice az után, hogy
becsukódott az ajtó? – kérdeztem magamtól. Lázasan
kerestem a választ, tudni akartam, mire számítsak, mennyi
időm maradt.
Azt hiszem, hosszú időre elájultam, és amikor
magamhoz tértem, a gondolataim akkor is kuszák,
zavarosak voltak. Érthetetlen motyogást hallottam –
nyilván a sajátomat, mivel Alice-é semmiképp sem
lehetett.
Csak félig voltam öntudatomnál, és nem tudtam
eldönteni, hogy tulajdonképpen ki is vagyok. Martha?
Alice?
Sorsunk, legalábbis ami a végét illeti, megegyezett.
Alice-ről azt mondták, hogy elszökött Geoffryval, rólam is
ezt fogják állítani, csak engem Peterrel párosítanak össze.
Mindkettőnk eltűnésének az időzítése tökéletes. – De
miért? – kérdeztem fennhangon. – Miért?
Már tudtam, kinek az árnyékát láttam Alice ablakának
lehúzott redőnyén. Az övét... azét az ördögi nőét. Tudott az
Alice lovaglóruhájában talált kis notesz létezéséről, és azt

417
kereste, mert félt, hogy olyasmi derül ki belőle, aminek az
alapján el lehet jutni hozzá.
Nem szerette, dehogy szerette Alveant, csupán szerepet
játszott, és sikerült is megtévesztenie mindannyiunkat.
Képtelen volt, hogy bárkit is szeressen. Alveant csak
felhasználta, ahogy másokat, és ahogy Connant is akarta.
Egyetlen szerelme volt csupán – a ház.
Delíriumos állapotomban láttam, amint az öböl túlsó
partján, Mount Widden egyik ablakában áll, nézi Mount
Mellynt, és sóvárog utána, ahogy csak férfi a nő után, vagy
nő a férfi után sóvárogni tud.
– Alice – mondtam. – Alice, az ő áldozatai vagyunk...
mind a ketten.
Elképzeltem, hogy Alice beszél hozzám... arról a napról
mesél, amelyen Geoffry felszállt a Londonba tartó vonatra,
Celestine pedig meglátogatta, és izgatottan beszámolt a
kápolnában tett fölfedezéséről.
Láttam a sápadt, angyalarcú, törékeny Alice-t, amint
lelkesedik, és megteszi azokat a végzetes, halálba vezető
lépéseket.
Hangot is hallottam, de nem az övét, hanem a sajátomat.
Ennek ellenére velem volt, úgy éreztem, végre
megtaláltam, és vigasztal, miközben arra várok, hogy
végleg átlépjek az ő világába.

418
Fény vakított el, éreztem, hogy visznek.
– Tehát meghaltam, Alice? – kérdeztem.
– Drágám! Drágám! – válaszolta egy hang. –
Biztonságban vagy. Nincs semmi baj.
Connané volt, és a kar is, amely körém fonódott.
– Holtában is álmodik az ember, Alice? – kérdeztem.
– Jaj, drágám... egyetlenem... – suttogta a hang. Éreztem,
hogy egy ágyra fektetnek, és hogy sokan vesznek körül.
Furcsa dolgot láttam – fénytől csillogó, csaknem fehér
hajat.
– Nézd, Alice! Egy angyal – mondtam, mire az angyal
válaszolt.
– Én vagyok az! Gilly! Én hívtam őket. Figyeltem, és
láttam...
Különös módon Gilly hangja hozott vissza a valóságba,
értette meg velem, hogy nem vagyok halott, csoda történt,
valóban Connan karja volt, amit körém fonódni éreztem, az
ő hangját hallottam.
A szobámban voltam, ahonnan jól lehetett látni a kertet,
a bejárat előtti pálmafákat, és Alice egykori szobáját, ahol
a gyilkos árnyéka megjelent.
Rémülten felsikoltottam, de Connan mellettem volt, és
lágyan, szelíden nyugtatott: – Nincs semmi baj,
szerelmem... egyetlen szerelmem. Nem hagylak itt, veled
leszek... örökre.

419
 UTÓSZÓ

Ennyi hát a történet, amelyet a dédunokáimnak szoktam

mesélni. A többségük sokszor hallotta már, de mindig akad
köztük olyan, akinek új, ezért újra és újra el kell
mondanom. Kint játszanak a parkban, az erdőben, és ha
megjönnek, virággal kedveskednek, megköszönik az
érdekes történetet arról, hogyan lettem a dédnagyapjuk
felesége.
Számomra olyan az egész, mintha csak tegnap történt
volna. Pontosan emlékszem rá, hogyan érkeztem Mount
Mellynbe, és mindenre, ami azokat a borzalmas, a halott
Alice társaságában eltöltött órákat megelőzte.
A Connannel eltöltött évek néha bizony viharosak
voltak. Mindkettőnket erősebb akarattal áldott meg a sors
annál, semhogy örök békében, nyugalomban élhettünk
volna, de mindent egybevetve azt kell mondanom, hogy
boldog voltam.
Öregek vagyunk, a házasságkötésünk óta három új
Connan is született – a fiunk, az unokánk és az egyik
dédunokánk. Boldog vagyok, hogy gyerekeket adhattam

420
Connannek. Öt fiunk, öt lányunk született, és közülük sem
panaszkodhat egy sem szűkös gyermekáldásra.
Valahányszor mesélek nekik, a gyerekek elárasztanak a
kérdéseikkel, minden kis részletet tudni akarnak.
Miért gondolták, hogy a vonatszerencsétlenség után a
halottak között talált nő Alice? A medálja miatt, amelyet
Celestine azonosított, azt állítva, hogy Alice tőle kapta, bár
természetesen ő is akkor látta először.
Amikor Peter először nekem akarta ajándékozni
Jacinthot, azért drukkolt, hogy fogadjam el. Félt attól, hogy
Connan esetleg érdeklődni talál irántam, ezért bátorította a
barátságunkat Peterrel. Az esőtől meglazult sziklát is ő
fedezte fel, aztán lesben állt, és amikor odaértünk
Alveannel, lelökte, hogy megöljön, vagy legalábbis örökre
nyomorékká tegyen.
Celestine küldött névtelen levelet Lady Treslynnek és a
kerületi ügyésznek, kifejtve, milyen gyanús körülmények
között halt meg Sir Thomas. Úgy gondolta, ha elég nagy
lesz a botrány, Connan és Lady Treslyn évekig nem köthet
házasságot. Azzal azonban nem számolt, hogy Connan
belém szeret, és amikor megtudta, hogy eljegyeztük
egymást, rögtön megpróbált félreállítani az útból. Mivel a
sziklaösvényen kudarcot vallott, úgy döntött, hogy olyan
sorsra juttat, mint szegény Alice-t. Peter indulása épp
kapóra jött neki, lehetővé tette, hogy biztonságosan
végrehajtsa szörnyű tervét. Az egész háznép tapasztalta,

421
hogyan flörtöl velem Peter, így mi sem lett volna
kézenfekvőbb, mint azt elhitetni, hogy elszöktem vele.
Celestine rejtette el a gyémántkarkötőt Miss Jansen
szobájában, mert tartott attól, hogy elődöm túl sokat tud
meg a házról, és előbb-utóbb felfedezi a leprások szobája
mögötti rejtett kamrát. Számított Lady Treslynnek a szép,
fiatal lány iránti féltékenységére, tudta, hogy csak alkalmat
kell teremtenie hozzá, kész lesz minden haragját, indulatát
Miss Jansenre zúdítani.
Szerelmes volt, szenvedélyes szerelmet érzett Mount
Mellyn iránt, és feleségül akart menni Connanhez, hogy a
ház úrnője lehessen. Miután fölfedezte a rejtett kamrát,
nem szólt senkinek, várta az alkalmat, hogy
leszámolhasson Alice-szel. Tudott a Geoffry és Alice közti
kapcsolatról, és azzal is tisztában volt, hogy Alvean a
bátyja lánya. A vonatszerencsétlenség éppen kapóra jött
neki, de ha az nem lett volna, biztosan talál más módot,
hogy megölje Alice-t.
Nekem is ugyanazt a sorsot szánta, mint neki,
egyvalakivel azonban nem számolt, éspedig Gillyvel. Ki
gondolta volna, hogy a szegény, visszamaradottnak hitt
kislány az események egyik főszereplőjévé lép elő. Gilly
nagyon megszerette Alice-t, és később engem is. Biztosra
vette, hogy Alice a házban van, mivel nem köszönt el tőle,
márpedig anélkül sosem ment el otthonról. Keresni kezdte

422
hát, mindenfelé leskelődött, remélve, hogy valahol csak
felbukkan.
Gilly minden kémlelőnyílást ismert a házban, gyakran
végigjárta őket, és a napos szobából látta, amint Celestine-
nal belépünk a nagyterembe. Miután eltűntünk a szeme
elől, átfuthatott a másik oldalra, és figyelt bennünket a
kápolnában. Amikor ott is kikerültünk a látóteréből, Miss
Jansen szobájába szaladt, ahonnan jól szemmel lehetett
tartani a leprások helyét. Még éppen időben érkezett, hogy
lássa, amint eltűnünk az ajtó mögött, és ott maradt, várta,
mikor bukkanunk fel ismét. Nem értette, mi történt, mivel
Celestine az udvarra nyíló ajtón át távozott, abban a biztos
tudatban, hogy senki nem tud a látogatásáról.
Miközben azokat a borzalmas órákat töltöttem Alice
halottaskamrájában, Gilly kitartóan állt egy kis sámlin Miss
Jansen szobájában, és várta, hogy megjelenjek.
Connan tizenegy tájban ért haza, és ingerülten vette
tudomásul, hogy síri csend fogadja.
– Szóljon Miss Leigh-nek, hogy megjöttem! – dörrent rá
az elé siető Mrs. Polgreyre. Dühös volt, mert elvárta – még
ma is elvárja –, hogy megkülönböztetett figyelmet
tanúsítsanak iránta, és felháborította, hogy képes vagyok
aludni, amikor ő megjön.
Utólag többször is elképzeltem magamnak a jelenetet,
ahogy Mrs. Polgrey közölte, hogy nem vagyok a

423
szobámban, és a borzalmas pillanatot, amikor Connan azt
hitte, amit Celestine el akart hitetni vele.
– Mr. Nansellock jött át délután elköszönni. A tízórás St.
Germans-i vonattal...
Sokszor megkérdeztem már magamtól, vajon meddig
hitték, hogy elszöktem Peterrel. Hogy később mi
következett volna, könnyű elképzelni. Connan, tőlem nyert
hitét elveszítve nyilván újra kezdte volna a viszonyát Linda
Treslynnel, de Celestine gondoskodott volna arról, hogy
házasság ne lehessen belőle. Úgy alakította volna a
dolgokat, hogy nélkülözhetetlenné váljon Alvean és
Connan számára is, megteremtve ezzel a módját annak,
hogy elérje áhított célját, Mount Mellyn úrnője legyen.
Mindent remekül kitervelt, sohasem derült volna fény az
igazságra, ha nincs egy szegény, bánatban született,
szomorú árnyékban nevelkedett kislány.
Connan később részletesen beszámolt a lázas keresésről,
arról, ahogy Gilly körülötte téblábolt, várta, hogy
odafigyeljenek rá, és végül, nem látván más lehetőséget,
vadul belekapaszkodott a kabátja ujjába, és rángatni
kezdte.
– Isten bocsássa meg, sokáig nem törődtünk vele. Ha
előbb megtesszük, hamarabb kihozhattunk volna arról a
szörnyű helyről – mondta.

424
 Gilly azonban, szerencsére, kitartónak bizonyult, a
leprások szobájába vezette őket, és nevek említése nélkül
elmondta, hogy látott bennünket.
Connan egy darabig még akkor is azt hitte, hogy Peterrel
a külső ajtón át távoztunk. A szoba azonban poros volt –
előttem Alice járt ott utoljára a gyilkosával –, és miután
egy kéz nyomát meglátta a falon, komolyabban odafigyelt
Gillyre.
Még aki tudta, hol van, annak sem volt könnyű
észrevennie a titkos zárat. Tíz gyötrelmes percbe telt, míg
Connan – készen arra, hogy ha kell, puszta kézzel bontsa
szét a falat – rábukkant.
De szerencsére végül megtalálta, megtalált engem, és
Alice-t is.

Celestine-t Bodminba vitték, hogy ítélkezzenek fölötte

Alice meggyilkolása miatt, de mielőtt a tárgyalás
megkezdődött volna, teljes erővel kitört rajta az őrület.
Először azt hittem, csak szerepjátszás, és lehet is, hogy
kezdetben az volt, de később valószínűleg igazzá vált, mert
még húsz évet kellett élnie a világtól elzárva.
Alice maradványai a temetőbe kerültek, oda, ahol az a
másik, örökre ismeretlennek megmaradt asszony is
nyugodott. Connannel három hónappal azután tartottuk
meg az esküvőt, hogy kihozott az öröknek hitt sötétségből.
A szörnyű élmény mélyebb nyomot hagyott bennem, mint

425
eleinte gondoltam, és még évekkel később is gyakran
voltak rémálmaim. Borzalmas megrázkódtatás élve
eltemetve lenni még akkor is, ha kiszabadul az ember,
mielőtt elérné a halál.
Phillida a gyerekekkel és Williammel vett részt az
esküvőnkön. Nagyon boldog volt, és Adelaide néni is, aki
ragaszkodott ahhoz, hogy nála legyen a szertartás. Se
Connan, se én nem vágytunk az elegáns londoni esküvőre,
de beleegyeztünk, hogy örömet szerezzünk vele a
nagynénémnek.
Nászútra, ahogyan korábban elterveztük, Olaszországba
mentünk, és csak aztán tértünk vissza Mount Mellynbe.
Valahányszor elmesélem a gyerekeknek, elevenen át is
élem a történetet. Alvean felnőtt, boldog házasságban él
egy devonshire-i földbirtokossal, és neki is több gyereke
van. Gilly sosem hagyott el, most is velem van. Bármelyik
pillanatban megjelenhet a tizenegy órai kávéval, amelyet
meleg napokon a déli kertben lévő lugasban szoktunk
meginni, ott, ahol először láttam együtt Lady Treslynt és
Connant.
Be kell vallanom, Lady Treslyn az esküvőnk után,
házasságunk első éveiben is sok nyugtalanságot okozott.
Rá kellett jönnöm, hogy bár nyugodtnak hittem magam,
szenvedélyes vagyok, és hajlamos a féltékenységre.
Connan ezt még táplálta is, saját elmondása szerint így

426
állva bosszút azért a féltékenységért, amelyet Peter
Nansellock miatt érzett.
Szerencsére Lady Treslyn néhány évvel később
Londonba költözött, és hallottuk, hogy férjhez is ment.
Peter csak tizenöt év elteltével látogatott haza.
Megházasodott, született két gyereke, de vagyont nem
szerzett. Ennek ellenére ugyanolyan vidám maradt,
amilyen volt. Mount Widdent az idők folyamán eladták, és
a véletlen úgy hozta, hogy egyik lányom az új
tulajdonoshoz ment feleségül, így az a ház is majdnem
ugyanolyan otthonommá vált, mint Mount Mellyn.
Connan bevallotta, hogy örült, amikor Peter
visszautazott Ausztráliába. Csak nevetni tudtam azon, hogy
valaha is okot látott a féltékenységre, de amikor szóvá
tettem neki, azt felelte:
– Te is ugyanolyan buta voltál Linda Treslyn miatt.
Egyike volt ez azoknak a pillanatoknak, amikor
mindketten biztosan tudtuk, hogy sikerült megtalálnunk az
egyetlen embert, akit a sors nekünk rendelt.
Sok közös év van már a hátunk mögött. Látom, amint
közeledik az ösvényen, és mindjárt hallom a hangját is.
Mivel kettesben vagyunk, azt fogja mondani: „Á, drága
Miss Leigh-em...” Így emlékeztet a kezdeti időkre, és
közben mosoly játszik a szája körül, jelezve, nem olyannak
lát, amilyen most vagyok, hanem amilyen akkor voltam,
sorsára dühös, harcias nevelőnőként, aki körömszakadtáig

427
ragaszkodott büszkeségéhez, méltóságához, és akaratán
kívül mégis szerelmes lett, örökre csapdába esett.
Üldögélünk majd csöndesen, élvezzük a kellemes
napsütést, és hálásan gondolunk arra a sok jóra, amivel az
élet végül is elhalmozott bennünket.
Már itt van, és nem sokkal lemaradva tőle Gilly is...
Változatlanul más, mint általában az emberek, keveset
beszél, inkább csak énekel a maga különös, kissé éles
hangján.
Miközben nézem, tisztán látom magam előtt az egykori
kislányt, és Jenniferre gondolok, az anyjára, aki egy napon
nem bírta tovább, belevetette magát a tengerbe, de a
története tovább élt, és bonyolultan egybekapcsolódott az
enyémmel.
Minden elmúlik egyszer, gondolom, csak a föld, a tenger
örök, marad meg olyannak, amilyen Gilly fogantatásakor,
Alice sírba vonulása napján volt, és azon a napon, amikor a
karja körém fonódott, hogy visszahozzon az életbe.
Születünk, szenvedünk, szeretünk, meghalunk, de a
hullámok változatlanul tovább verdesik a parti sziklákat.
Vetés és aratás váltja egymást, de a föld, amely a magot
táplálja, örök.

428