Borítószöveg

Mikor Erika Foster nyomozó kap egy fülest, hogy egy

komoly kábítószeres ügyben a fő bizonyítékot egy
használaton kívüli kőfejtőben találja London egyik
külvárosában, utasítást ad annak előkerítésére. A sűrű
iszapban megtalálják a drogot, de vele együtt felszínre
kerül egy kisgyermek csontváza is. A maradványokat
gyorsan azonosítják: a hétéves Jessica Collinséi. Ő az eltűnt
kislány, aki huszonhat éve az újságok címlapjára került.
Vajon az elkövető közel állt a családhoz? Valakik
titkolóznak, valakik nem akarják, hogy az ügyet megoldják.
És mindent megtesznek, hogy meggátolják Erikát az igazság
kiderítésében.

Ahogy Erika megpróbálja összevetni az új bizonyítékot a

régiekkel, egyre többet tud meg a széthullott Collins-
családról, valamint az ügy első nyomozójáról, Amanda
Bakerről, akit azóta is gyötör a kudarc. Erika hamarosan
felismeri, hogy ez az ügy lesz pályafutása egyik
legszövevényesebb és legkimerítőbb nyomozása.
 A fordítás alapjául szolgáló kiadás:
Robert Bryndza: Dark Water
Bookouture, United Kingdom, 2016

Fordította Sziklai István

Copyright © Robert Bryndza, 2016
Borítóterv és borítófotó © Henry Steadman
Hungarian translation © Sziklai István, 2019

Magyar kiadás © Libri Könyvkiadó, Budapest, 2019

ISBN 978-963-433-525-2

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője

Felelős szerkesztő Palkó Katalin
A szöveget gondozta Takács Andrea
A borítót az eredeti felhasználásával tervezte Oláh Gábor
Műszaki szerkesztő Kállai Dávid
Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
Martának
„Halál ül rajta, mint a kora dér
Minden mezők legédesebb virágján.”

WILLIAM SHAKESPEARE: Romeo és Júlia

(Kosztolányi Dezső fordítása)
 PROLÓGUS

1990 ŐSZE

HIDEG, KÉSŐ ŐSZI éjjel volt, amikor a testet a használaton

kívüli kőfejtőbe dobták. Tudták, hogy elszigetelt hely, és
nagyon mély ott a víz. Csak azt nem tudták, hogy figyelik
őket.
A sötétség leple alatt érkeztek nem sokkal hajnali három
után, és a falu szélénél ráfordultak az üres, murvával
felszórt területre, ahol a kirándulók hagyhatják az
autójukat, majd a hatalmas, erdős réten folytatták útjukat.
A kocsi lekapcsolt fényszórókkal bukdácsolt a hepehupás
terepen, és innen tért rá a gyalogösvényre, amelyet
hamarosan mindkét oldalról sűrű erdő fogott közre.
Nyirkos és áthatolhatatlan volt a sötétség.
Illúzió volt azt hinni, hogy titokban tehetik meg az utat.
A kocsi motorja mintha üvöltött volna, a karosszéria
hangosan nyögött, ahogy jobbról balra himbálózott. Az autó
lassított, majd megállt, amikor a fák elfogytak, és
megpillantották a vízzel teli kőfejtőt.
Ám arról nem tudtak, hogy egy vén remete élt a kőfejtő
mellett, egy elhagyatott házban, amit a bokrok szinte
teljesen benőttek. Éppen odakint időzött, az eget nézte,
csodálva annak szépségét, amikor a kocsi megjelent
a dombgerincen, majd megállt. Az öreg elővigyázatosan a
bozótos fedezékébe húzódott, onnan kémlelt ki.
Éjszakánként gyakran felbukkantak itt a helyi kölykök,
narkósok, izgalomra vágyó párocskák, és általában
megriadtak tőle.
A hold egy kis időre áttört a felhők között, amikor a két
alak kiszállt a kocsiból, és valami nagy csomagot emeltek ki
hátulról, majd odacipelték a víz mellé húzott evezős
csónakhoz. Az első alak bemászott, és amikor a második
beemelte a csomagot, abból, ahogy az meghajlott és puffant
egyet, az öreg iszonyodva döbbent rá, hogy egy test az.
Az evezők halk loccsanásait messze vitte a víz. A remete
a szája elé kapta a kezét. Tudta, hogy okosabban tenné, ha
nem nézne oda, de képtelen volt rá. A loccsanások
elhallgattak, amikor a csónak elérte a bányató közepét.
A felhők közti résben ismét megjelent a holdsarló,
megvilágítva a körben terjedő hullámfodrokat.
Az öreg visszafojtott lélegzettel figyelte, ahogy a két alak
elmélyült beszélgetést folytat: hangjuk halk, ritmikus
mormogásként ért el hozzá. Aztán csend lett. Felálltak,
a csónak megremegett, és az egyikük majdnem beleesett a
vízbe. Mikor visszanyerték az egyensúlyukat, felemelték a
csomagot, és nagy loccsanás meg lánccsörgés közepette a
vízbe dobták. A hold ismét előúszott a felhők mögül, éles
fénybe vonva a csónakot, és a helyet, ahova a csomagot
dobták – erős hullámfodrok gyűrűztek kifelé.
Tisztán látta a csónakban álló két embert – az arcukat is.
Az öreg nagyot fújtatott, a keze remegett. Nem akart
bajba kerülni; egész életében igyekezett kerülni a bajt, de
az mintha mindig rátalált volna. A hideg szél felkavarta a
száraz avart a lába körül, és megcsiklandozta az orrát.
Mielőtt meggátolhatta volna, tüsszentett egy nagyot;
a hangját a víz vitte tovább. A csónakból két fej fordult
élesen felé, két szempár villant ide-oda, a tópartot
fürkészve. És akkor meglátták. Az öreg megfordult, hogy
elfusson, de megbotlott egy fa gyökerében, és a földre
zuhant, amitől kiszökött a levegő a tüdejéből.
A víz alatt a használaton kívüli kőfejtőben továbbra is a
mozdulatlanság, a hideg és a teljes sötétség volt az úr.
A súlyokkal lekötözött test gyorsan süllyedt lefelé, míg
végül enyhe ütődéssel megállapodott a puha, hideg
iszapban.
A holttest sok éven át hever majd ott háborítatlanul, már-
már békében. De odafent, a szárazföldön, a rémálom csak
akkor vette kezdetét.
 1

2016. OKTÓBER 28.

ERIKA FOSTER FŐFELÜGYELŐ karba fonta kezét az

ormótlan életmentő mellényen, hogy így védekezzen a jeges
szél ellen, és közben azt kívánta, bárcsak vastagabb kabát
lenne rajta. A vízi rendőrség felfújható csónakja felzavarta
a Hayes-bányató vizét, és egy kis jeladót húzott maga után,
amivel a lenti mélységet pásztázta. A használaton kívüli
kőfejtő a Hayes Common, a 224 holdnyi erdő és hangás
közepén terült el, nem messze a Dél-London külvárosához
tartozó Hayes falutól.
– Vízmélység 23,7 méter – jelentette Lorna Crozier
őrmester, a merülési felügyelő. A csónak orr-részében
elhelyezett képernyő fölé hajolt, ahova a szonár jelzései
érkeztek tintaszerű, lila pacák formájában, úgy ágazva el,
mint egy véraláfutás.
– Vagyis nehéz lesz kiemelni, amit keresünk? – kérdezte
Erika, felfigyelve a nő hangszínére.
Lorna bólintott.
– Harminc méternél mélyebbről mindent nehéz kiszedni.
A búvárjaim csak rövid ideig képesek lent maradni. Egy
átlagos halastó vagy csatorna alig pár méter mély. Még a
Temze is csak tíz-tizenkét méter a legnagyobb dagály
idején.
 – Bármi lehet odalent – mondta John McGorry
rendőrnyomozó, aki Erika mellett egy kis műanyag széken
kuporgott. A nő követte a fiatal férfi tekintetét, aki a
fodrozódó vízfelszínt kémlelte. Alig egy méterre lehetett
ellátni, aztán már csak a fekete árnyékok kavarogtak.
– Az ölembe szeretne ülni? – csattant fel Erika, amikor a
másik áthajolt előtte, hogy jobban lásson.
– Bocs, főnök – vigyorodott el a férfi, és kiegyenesedett
ültében. – A Discovery Channelen láttam egy ilyen műsort.
Tudta, hogy az óceánok fenekének csak öt százalékát
térképezték fel? Pedig az óceánok a Föld felszínének hetven
százalékát lepik el, így hatvanöt százaléka, a szárazföldek
kivételével, feltérképezetlen…
A víz szélén, úgy húsz méterre, elszáradt nádcsomók
hajladoztak a szélben. A füves parton egy nagy kísérő
teherautó parkolt, mellette pedig a kis csapat készült a
merüléshez. Narancsszínű életmentő mellényük csak színes
foltoknak látszott a borús, őszi délutánban. Mögöttük
hangás és rekettyés húzódott szürke és barna foltokban,
míg a messzi távolban levelüket vesztett fák csoportja
magasodott. A hajó elérte a bányató túlsó felét, ahol
lassított.
– Megfordulunk – jelentette Barker közrendőr,
a farmotoros kormányát kezelő fiatal egyenruhás. Éles
kanyart írt le a csónakkal, így immár hatodszor
kanyarodtak vissza, hogy átszeljék a tavat.
– Mit gondol, megnőhet odalent, mondjuk, egy angolna
szupernagyra? – nézett John Lornára, továbbra is lelkesen
csillogó tekintettel.
– Merüléskor jókora folyami rákokat láttam, de ez a
bányató nem egy mellékfolyó, szóval, ha van bármi odalent,
már láttuk volna – felelte Lorna, fél szemmel a
szonárképernyőt figyelve.
– Én nem messze innen, St Mary Crayben nőttem fel, és a
közelünkben volt egy kisállat-kereskedés, ahol
bébikrokodilokat árultak… – John hangja elhalt, és Erikára
pillantott, aki felvonta a szemöldökét. A férfi mindig
jópofáskodott, és imádott beszélni, amit a főfelügyelő
valahogy el tudott viselni. De olykor meglehetősen fárasztó
volt dolgozni vele.
– Nem egy krokodilt keresünk, John. Hanem tíz kiló
heroint, amit egy vízálló tartályba csomagoltak.
John visszanézett rá, és bólintott.
– Bocs, főnök.
Erika az órájára nézett. Mindjárt három harminc.
– Mennyit ér ma az utcán tíz kiló? – kérdezte a kormányt
kezelő Barker közrendőr.
– Négymillió fontot – felelte Erika, akinek a tekintete
visszatért a képernyőn ugráló szonárképre.
A férfi füttyentett egyet.
– Gondolom, a tartályt direkt dobták a vízbe.
Erika bólintott.
– Jason Tyler, akit őrizetbe vettünk, arra várt, hogy
elüljön a lárma, aztán visszajött volna érte.
Azt nem tette hozzá, hogy csak éjfélig tarthatják már
őrizetben.
 – És tényleg azt hitte, hogy visszaszerezheti? Mi
tapasztalt búvárok vagyunk, és még nekünk is rázós lesz
kiszednünk – mondta Lorna.
– Amikor négy misiről van szó? Igen, szerintem
visszajönne érte – válaszolta Erika. – De reméljük, hogy
a belső műanyag csomagoláson megtaláljuk az
ujjlenyomatát.
– És hogy derítették ki, hogy ide dobta a szajrét? –
kérdezte Barker közrendőr.
– A feleségétől tudjuk – felelte John.
Barker erre olyan pillantást vetett rá, amit csak egy
másik férfi érthetett, és füttyentett egyet.
– Várjunk csak! Mintha lenne itt valami; állítsa le a
motort! – hajolt közelebb Lorna a képernyőhöz.
Egy aprócska alakzat feketéllett a lila színű
örvénylésben.
Barker közrendőr kikapcsolta a farmotort, és a csend
szinte ordított, amit csak a víz loccsanása tört meg, ahogy a
csónak lassult. A férfi felállt, és csatlakozott a többiekhez.
– A jármű mindkét oldalától számítva négy métert
pásztázunk át ezzel a szerkezettel – mutatott Lorna a
képernyőn látható pacára.
– Vagyis a méret stimmel – bólintott Barker.
– Mit gondol, ez az? – kérdezte Erika, és már-már
feltámadt benne a remény.
– Lehetséges – felelte Lorna. – De akár egy régi frigó is
lehet. Addig nem tudjuk biztosan megmondani, míg lent
nem leszünk.
 – Maga is lemerül ma? – kérdezte Erika, igyekezve
megőrizni az optimizmusát.
– Nem, én ma a szárazon maradok. Tegnap már
merültem, és pihennünk is kell – válaszolta Lorna.
– Hol voltak tegnap? – kérdezte John.
– Rotherhithe-ban. Egy természetvédelmi terület tavában
kellett megkeresnünk egy öngyilkost.
– Hűha! Az a bizarrságnak egy teljesen más szintje lehet,
amikor egy holttestet kell megkeresni mélyen a víz alatt.
Lorna bólintott.
– Én találtam meg. Három méter mélységben. Nulla
láthatóság mellett kerestünk, és a kezem egyszer csak két
bokához ért. Tapogatni kezdtem, felfelé, a lábszáron.
A holttest ott állt a vízben.
– Jesszus! A víz alatt állt? – kérdezte John.
– Előfordul; a testben összegyűlt gázok összetételéhez
meg a bomlási folyamathoz van köze.
– Biztos fantasztikus lehet. Még csak pár éve vagyok a
testületnél, és most először dolgozom együtt búvárokkal –
magyarázta John.
– Többtonnányi borzalmas cuccot találunk.
A legrosszabb, amikor zsákba dugott kutyakölykök
kerülnek elő – mondta Barker közrendőr.
– A rohadékok! Én huszonöt éve vagyok zsaru, de még
mindig mindennap tanulok valami újat arról, hogy
mennyire betegek az emberek. – Erikának feltűnt, hogy
mindannyian ránéztek egy pillanatra; látta, hogy
magukban azon agyalnak, hány éves is lehet. – Na, mi a
helyzet ezzel az anomáliával? Milyen gyorsan tudnak
lejutni, és felhozni a cuccot? – kérdezte, visszaterelve a
figyelmüket a képernyőn látható szonárjelre.
– Azt hiszem, megjelöljük egy bójával, és még egyszer
átmegyünk a tavon – felelte Lorna, majd a csónak oldalához
lépve előkészített egy narancsszínű kis jelzőbóját, amihez
súlyozott zsinór tartozott. A súlyt beleejtette a vízbe, az
pedig gyorsan elmerült a mély, sötét vízben, míg a vékony
zsinór szétterült a felszínen.
A lebegő bóját ott hagyták, Barker közrendőr beizzította
a farmotort, és ismét szelni kezdték a vizet.

Alig egy órával később átkutatták a bányató felszínét,

és három lehetséges anomáliát azonosítottak. Erikának és
Johnnak ki kellett szállnia, hogy felmelegedjenek.
Az október végi nap alkonyba hajlott, és most a búvárok
teherautója mellett kucorogtak egy-egy műanyag pohár
teával a kezükben. A munkához látó búvárokat nézték.
Lorna a parton állt, egyik kezében a biztonsági kötélnek
nevezett súlyozott zsinórral. A vízbe vezetett, a tó alján,
hogy aztán a parttól jó öt méterre emelkedjen a víz színére.
A csónak az első bója mellett vetett horgonyt, benne Barker
közrendőrrel, aki a biztonsági kötél másik végét tartotta
feszesen. Tíz perc telt el azóta, hogy a két búvár lemerült.
Ők a biztonsági kötél két végénél indultak, és a bányató
alját kutatták át, hogy középen találkozzanak. Lorna mellett
a búvárcsapat egy másik tagja kucorgott egy aktatáska
méretű kis kommunikációs egység mellett. Erika hallotta a
búvárok hangját, ahogy a maszkjukba épített rádión
keresztül kommunikáltak.
– Nulla láthatóság, még mindig semmi… Már nem
lehetünk messze egymástól… – mondta egy bádoghang a
rádióban.
Erika idegesen szívott egyet az e-cigijéből, a végén a LED-
fény vörösen felizzott. Kifújta a fehér vízgőzt.
Három hónapja került át a bromley-i rendőrőrsre, de
még mindig kereste a helyét, és próbált beilleszkedni új
csapatába. Alig pár kilométerre volt régi, dél-londoni
körzetétől, Lewishamtől, de már megszokta, hogy milyen
óriási különbséget jelenthet néhány kilométer London
egyik külvárosa és a kenti grófság széle között. Itt már
kisvárosias volt a hangulat.
Johnra nézett, aki tőle úgy húsz méterre telefonált;
vigyorogva beszélgetett. Amikor csak lehetőség volt rá,
a barátnőjét hívta. Hamarosan befejezte a beszélgetést, és
odament hozzá.
– Még mindig kutatnak a búvárok? – kérdezte.
Erika bólintott.
– A nincs hír a jó hír… De ha el kell engednem azt a kis
szemétládát…
Az említett kis szemétláda Jason Tyler volt, egy kisstílű
drogdíler, aki gyorsan emelkedett a dél-londoni és a kenti
határt irányító kábítószer-kereskedelmi hálózatban.
– Tartsd feszesen a zsinórt, itt meglazult… – hallatszott a
búvár hangja a rádióból.
– Főnök? – szólalt meg John feszengve.
 – Igen?
– A barátnőmmel, Monicával beszéltem az előbb… És ő,
vagyis mi, szeretnénk meghívni vacsorára.
Erika ránézett, de közben fél szemét Lornán tartotta, aki
szorosabbra húzta a meglazult biztonsági kötelet, erősen
megvetve lábát a tóparton.
– Hogy? – felelte.
– Rengeteget meséltem magáról Monicának… Persze
csupa jót. Amióta magával dolgozom, rengeteget tanultam,
és maga sokkal érdekesebbé tette a melót. Maga miatt
akarok jobb nyomozó lenni… Amúgy meg a barátnőm
szeretne lasagnét sütni, és tényleg finomat csinál. És nem
csak azért mondom, mer’ ő a csajom. Hanem mert tényleg…
– Elhalt a hangja.
Erika a parton álló Lorna és a vízen ringatózó csónak
közti hatméteres távolságra szegezte a tekintetét. Gyorsan
sötétedett. Arra gondolt, hogy a búvárok középen fognak
találkozni, és ha ez megtörténik, akkor ez azt jelenti, nem
bukkantak semmire.
– Mit szól hozzá, főnök?
– John, éppen egy komoly ügy közepén vagyunk –
csattant fel.
– Nem ma estére gondoltam, de mit szólna hozzá
valamikor máskor? Monica nagyon szívesen találkozna
magával. És ha lenne más is, akit szeretne meghívni, őt is
örömmel látjuk. Van egy Mr. Foster?
Erika a férfira nézett. Az elmúlt pár évben volt alkalma
hallani, miket pletykálnak róla a testületnél, így meglepte,
hogy John nem tudott semmiről. Felelni akart, de ekkor a
víz szélén álló kísérőcsapat felkiáltott.
Odasiettek Lornához és a kis kommunikációs egység fölé
görnyedő rendőrbúvárhoz. Hallották, ahogy az egyik búvár
azt mondja:
– Van itt valami az iszapba süllyedve… Segítség kell, hogy
ki tudjam húzni… Most hogy csináljuk? – A bádoghang
belehasított a hideg levegőbe, aztán interferencia
hallatszott, amelyben Erika a búvár légzőkészülékéből
származó buborékok hangjára ismert, míg a parton álló
rendőr válaszolt a tíz méter mélyre, a tó fenekére merült
búvárnak.
Lorna Erikára nézett.
– Azt hiszem, megtaláltuk. Lehet, hogy ez az.
 2

BEÁLLT A SÖTÉTSÉG, és a hőmérséklet a víz mellett

rohamosan csökkent, miközben Erika és John fel-alá járkált
a kísérő járművek fényszóróinak kévéjében, mögöttük a fák
pedig a mindenfelől előnyomuló feketeségbe vesztek.
Az egyik búvár, csillogó búvárruhájában, végül
megjelent a bányató meredek partján, kezében egy iszappal
csíkozott, hínár borította, nagy műanyag bőrönddel. Erika
és John csatlakozott a búvárokhoz, akik felsegítették
a társukat a partra. John egy kis digitális kamerát tartott a
kezében, és filmezni kezdte a búvárt a dobozzal, amelyet
letett a füves parton egy négyszögletes műanyag lapra.
Mindannyian hátraléptek, míg John közelebb ment, és több
fényképfelvételt készített az érintetlen állapotú dobozról.
– Oké, főnök – szólalt meg aztán. – Forog a film.
Erika előhúzott egy latexkesztyűt, majd fogott egy
csapszegvágót. Letérdelt a doboz előtt, és vizsgálgatni
kezdte.
– A fogantyú mindkét oldalán két, lakattal rögzített retesz
van, a bőröndön pedig egy nyomáskiegyenlítő szelep –
mutatott rá a fogantyú alatti, iszappal borított gombra.
Átvágta mindkét reteszt, míg John vette. A búvárcsapat
kicsit messzebbről nézte őket: alakjukat megvilágította a
digitális kamera fénykévéje.
Erika finoman elfordította a nyomásszabályozót, amit
szisszenő hang kísért. Kicsattintotta a két reteszt, és
felemelte a bőrönd fedelét. A digitális kamera fénye
megvilágította a belsejét, és gondosan sorba rakott, kicsi
csomagocskákra esett: mindegyiket rózsaszínű-szürkés por
töltött meg.
Erika szíve nagyot dobbant a látványra.
– Ez a heroin négymillió fontot ér az utcán – szólalt meg.
– Szörnyű, de nem tudom levenni róla a szememet –
dünnyögte John, és közelebb hajolt, hogy közelit készítsen a
bőrönd belsejéről.
– Köszönöm, mindnyájuknak – fordult Erika a kis félkört
alkotó, néma búvárcsapathoz. Azok fáradt arccal
mosolyogtak rá.
Az egyik, még a vízben levő búvár kommunikációs
egysége ekkor recsegve életre kelt. Lorna odament, és
beszélni kezdett a rádióba.
Erika óvatosan lezárta a bőrönd fedelét.
– Oké, John, hívja az irányítást! Ezt épségben vissza kell
vinnünk az őrsre, és mondja meg Yale rendőrkapitánynak,
hogy az ujjlenyomatosok álljanak készen, hogy abban a
pillanatban szétkaphassák a cuccot, amint visszaérünk.
Addig nem vesszük le róla a szemünket, míg biztonságban
el nem zárták, világos?
– Igen, főnök.
– És hozza ide a kocsiból az egyik nagy bizonyítékos
zacskót.
John elment, míg Erika felállt, és a bőröndre meredt.
– Elkaptalak, Jason Tyler – dünnyögte. – Elkaptalak, és jó
sokáig hűvösre kerülsz.
– Foster főfelügyelő – szólalt meg ekkor Lorna, és
odament hozzá. Eddig a kommunikációs egységbe beszélt. –
Az egyik búvár átkutatta a környéket, és talált valami mást
is.

Negyedórával később Erika már zacskóba pakolta a

heroinos műanyag bőröndöt, John pedig ismét elindította a
digitális kamerát, és venni kezdte a vízből kibukkanó másik
búvárt, aki valami sötét és alaktalan dolgot tartott a
karjában. Odavitte egy másik műanyag laphoz. Ez egy
iszappal csíkozott csomag volt, amelyre vékony, rozsdás
láncokat tekertek, újra meg újra áthurkolva a ponyvát, amit
súlyzóknak tűnő nehezékekkel is elláttak. Az egész alig volt
másfél méter hosszú, és kétrét hajlott. A műanyag ponyva
réginek, megviseltnek tűnt, és mintha kifakult volna az idők
során.
– Úgy egy méterre találta a bőröndtől, részben
belesüppedve az iszapba – magyarázta Lorna.
– Nem nehéz. Valami kicsi lehet, mert éreztem, ahogy
ide-oda csúszkál benne – mondta a búvár.
Letette a ponyvát a műanyag lapra, és a csapatra néma
csend telepedett, amit csak a távolban hallatszó, a szélben
recsegő ágak hangja tört meg.
Erika érezte, hogy fagyos rettegés kezd terjengeni a
gyomrában. Előlépett, megtörve a csendet.
– Megkaphatom megint azt a csapszegvágót?
A hóna alá szorította, és előszedett egy új latexkesztyűt,
majd odalépett a ponyvához, és óvatosan munkához látott,
átvágva a rozsdás láncokat – ezek vékonyak voltak ugyan,
de többször is átvezették őket egymáson. A ponyva olyan
megviselt volt, hogy teljesen megmerevedett, és recsegett,
amikor letekerte a láncokat, és bentről víz kezdett
csordogálni a fűre.
Erika a hideg ellenére is érezte, hogy izzad. A ponyvát
többször is átlapolták egymáson, és ahogy kicsomagolta a
rétegeket, arra gondolt, hogy bármi van is benne, az kicsi
lesz. Csak a tó vizének szagát érezte: állott volt, és
kellemetlen, amitől a fejében felvisítottak a vészcsengők.
Ahogy az utolsó hajtást kezdte kibontani, feltűnt neki,
hogy a csapat néma csendben figyeli. Még levegőt is
elfelejtett venni. Úgyhogy most mély lélegzetet vett, és
kitekerte az utolsó hajtást is a megtört ponyván.
A kamera fénye megvilágította a tartalmát. Egy kis
csontváz volt benne: csontok hevertek egy kupacban finom
szemcsés iszaprétegen. A ruhákból kevés maradt, csak
néhány barna foszlány tapadt a mellkashoz. Egy kicsi és
vékony öv hurkolta át a még mindig a medencecsonthoz
rögzülő gerincoszlopot. A csatja elrozsdásodott. A koponya
már levált, és a görbe bordaívek között volt. Néhány sötét
színű hajfoszlány tapadt a koponyatetőhöz.
– Ó, istenem – szólalt meg Lorna.
– Nagyon kicsi… Egy gyerek csontvázának tűnik –
mondta Erika halkan.
Sötétség borult rájuk, amikor John elrohant a kamerával,
és a bányató partján letérdelt, hogy öklendezve a vízbe
hányjon.
 3

ZUHOGOTT, AMIKOR ERIKA beszállt kocsija vezetőülésébe.

Az eső a tetőn dobolt, és a közelben álló járőrkocsik meg a
búvárok teherautója kék villogóinak fényében látszottak a
szélvédőn koppanó esőcseppek.
Elsőként a patológus furgonja hagyta el a partot. A fekete
hullazsák nagyon kicsinek tűnt, amikor betették hátra.
Noha Erika már hosszú évek óta szolgált a testületben, most
nagyon megrendült. Valahányszor behunyta a szemét,
maga előtt látta a hajfoszlányokat az aprócska koponyán és
az üresen bámuló szemgödröket. A kérdés folyton-folyvást
ott kavargott a fejében. Ki dobna egy kisgyereket egy
bányatóba? Vajon valamelyik banda tette? De Hayes gazdag
környéknek számít, alacsony bűnözési átlaggal.
Beletúrt nedves hajába, és Johnra nézett.
– Jól van?
– Bocs, főnök. Nem tudom, hogy miért… rengeteg
holttestet láttam már korábban… Még csak vér sem volt.
– Semmi gond, John.
Erika ráadta a gyújtást, míg a két kísérő jármű meg
a heroinos bőröndöt biztosító elindult. Sebességbe tette a
kocsit, és követte őket. Néma csendben autóztak, miközben
a komor konvoj fényszórói megvilágították a murvás út
mellett elsuhanó sűrű erdőt. Érezte, hogy belenyilall
a sajnálat, amiért már nincs többé a Lewisham Row-i,
emberöléssel foglalkozó nyomozócsoportban. Most a
szervezett bűnözés ellen küzdő munkacsoportban
dolgozott. Egy másik rendőr feladata lesz kideríteni, hogyan
került a kis csontváz tíz méter mélyen a dermesztően hideg
és sötét vízbe.
– Megtaláltuk a bőröndöt. Ott volt, ahol Jason Tyler
felesége mondta – szólalt meg John, és igyekezett derűs
hangot megütni.
– Még egyezniük kell az ujjlenyomatoknak is, mert
nélkülük nincs semmink – mondta Erika.
Maguk mögött hagyták a rétet, és áthajtottak Hayesen.
A szupermarket, a gyorskajálda és a trafik ablakaiban
fények ragyogtak – az utóbbi ablakaiban üres szemű,
groteszk, kampós orrú, halloweeni gumimaszkok lógtak
ernyedten.
Erika nem érzett diadalt, amiért megtalálták a heroinnal
teli bőröndöt. Csak a kis csontvázra tudott gondolni.
A testületnél töltött ideje alatt éveken át vezetett kábítószer-
elhárító osztagokat. A nevek mintha állandóan változnának
– Kábítószerrel Foglalkozó Központi Egység, Kábítószer- és
szervezettbűnözés-megelőzési munkacsoport –, de a
drogellenes háború megállás nélkül zajlott, és
megnyerhetetlen volt. Abban a pillanatban, amint az egyik
ellátót kiiktatták, a következő már készen állt, arra várva,
hogy átvegye annak a helyét; hogy még ügyesebben, még
ravaszabbul töltse ki a vákuumot. Jason Tyler is egy ilyen
vákuumot töltött ki, és nem telik sok időbe, hogy valaki más
lépjen a helyébe. Az egész egy ördögi kör.
 A gyilkosok azonban másmilyenek voltak; el lehetett őket
kapni, és rács mögé lehetett juttatni.
Előtte a járőrkocsik megálltak a hayesi vasútállomás
jelzőlámpájánál. Esernyős ingázók áramlottak át az úton.
Az eső a kocsi tetején kopogott. Erika behunyta a szemét
egy pillanatra. Bevillant neki, ahogy a bányató partján ott
hever a kis csontváz. A mögötte várakozó autó rádudált,
amitől megugrott ültében, és kinyitotta a szemét.
– Zöld, főnök – mondta John halkan.
Lassan araszoltak előre, előttük a körforgalomban dugó
volt. Erika kinézett az odakint siető emberekre, az arcukat
fürkészte.
Ki tette? Ki tenne ilyet?, gondolta. Meg akarlak találni.
Meg foglak találni. Azt akarom, hogy bezárjanak, és eldobják
a kulcsot…
A mögötte haladó kocsi kétszer rádudált. Erika látta,
hogy a forgalom megindult, és a körforgalomban ismét
lehetett közlekedni.
– Korábban azt kérdezte, van-e férjem – szólalt meg
Erika.
– Csak aztért, hogy szeretne-e valakit elhozni magával a
vacsorára…
– A férjem a testületben szolgált. Két és fél éve halt meg
egy drograzzia során.
– A francba! Nem tudtam. Akkor nem mondtam volna
semmit… Bocs.
– Semmi gond. Azt hittem, már mindenki tudja.
– Nem nagyon figyelek oda a pletykákra. Továbbra is
szívesen látjuk vacsorára. Komolyan gondoltam. És Monica
lasagnéja tényleg finom.
Erika elmosolyodott.
– Köszönöm. Talán azután, hogy ennek vége.
John bólintott.
– Most a csontvázra, a kissrácéra gondol, ugye? –
kérdezte halkan.
Erika bólintott. Ahogy közeledtek a körforgalomhoz,
látta, hogy a patológus furgonja behajt, majd elkanyarodik
jobbra. Ők is beértek, kanyarodtak, és látták, ahogy elhajt,
majd eltűnik a házak között. A heroint szállító és kísérő
rendőrautók balra fordultak, Erika pedig habozva követte
őket.

A bromley-i rendőrőrs modern, kétemeletes téglaépület volt

a vasútállomással szemközt a Bromley High Street alján.
Nem sokkal múlt este hét óra, és ingázók siettek be a
Bromley South vonatállomás előteteje alá: a közelgő
hétvége és a felhőszakadás csak még jobban felgyorsította
lépteiket. A péntek esti bulizók első csoportjai már a másik
irányba tartottak. Lányok emelték a fejük fölé falatnyi
dzsekijüket, hogy a még falatnyibb ruháikat szárazon
tartsák, míg az inget és elegáns nadrágot viselő fiúk az
Evening Standard ingyenes példányaival védték magukat.
Erika elhajtott az állomás mellett, és rákanyarodott arra
a bekötőútra, amely a rendőrőrs föld alatti parkolójába
kanyarodott be: követte a villogóját még mindig használó és
a heroint szállító járművet közrefogó két járőrkocsit.
 A bromley-i őrs földszintje az egyenruhás állománynak
adott otthont, és a folyosókon nyüzsögtek az éjszakai
műszakra érkező rendőrök, akik komoran mérlegelték
magukban, hogy milyen éjszaka vár rájuk a kiskorú
vedelők miatt. Erika főnöke, Yale kapitány őt, Johnt és az
üggyel foglalkozó hat egyenruhás rendőrt a bűnügyi
osztályra vezető főlépcső tövében várta. Együtt indultak
felfelé. A férfinak pirospozsgás képe volt, sűrű, vörös haja,
és mindig úgy nézett ki, mintha valaki belegyömöszölte
volna az egyenruhájába: az túl kicsi volt tagbaszakadt
testére.
– Szép munka, Erika – mosolygott rá a bizonyítékos
zacskóba csomagolt bőröndre felfelé menet. – Az
ujjlenyomatvevő technikusok már várják.
– Uram, a folyamatban lévő ügy mellett találtunk… –
kezdett bele Erika.
Yale a homlokát ráncolta.
– Igen, emberi maradványokat is. Erről most még ne
beszéljünk!
– Uram! A csontvázat egy műanyag ponyvába csavarták,
Egy gyermeké…
– Erika, döntő szakaszba érkeztünk, ne veszítsük el a
fókuszt!
Elérték az egyik irodába nyíló ajtót, amely előtt civil
ruhás rendőr állt; felragyogott a szeme, amikor meglátta,
hogy egy egyenruhás társa bizonyítékos zacskóba
csomagolva hozza a bőröndöt.
– Tessék, itt van, és most lássuk, hogy sikerül-e
ujjlenyomatot szerezni róla, és elkapni Jason Tylert – szólt
oda Yale rendőrkapitány. Felhúzta a ruhaujját, hogy
ránézzen szőrös csuklóján viselt órájára, és hozzátette: –
Holnap reggel 8.30-ig van időnk. Szoros lesz, szóval
munkára fel!
 4

SZOMBATON HAJNALI EGYKOR megkönnyebbülés és

ujjongás töltött el mindenkit, amikor megtalálták Jason
Tyler ujjlenyomatait az egyik légmentesen lezárt tasakon.
Megvolt az egyezés.
Erika csapata egész hétvégén dolgozott, hogy Tyler hétfő
délelőtt bíróság elé állhasson, ahol vádat emeltek ellene, és
nem engedélyezték óvadék letételét.
Hétfő délután Erika bekopogott Yale irodájának ajtaján.
A kapitány a kabátját vette, és éppen indulófélben volt.
– Iszik velem egy italt, Erika? Rászolgált. Az első kört én
állom – vigyorodott el.
– Az imént olvastam a Jason Tylerről szóló
sajtóközleményt, uram – mondta a nő. – Kihagyta belőle a
csontváz felfedezését.
– Nem szeretném, ha a maradványok elhomályosítanák a
Tyler-ügyet, és az alapján, amit találtunk, egy régi esetről
van szó. Aminek semmi köze hozzá. A nagyszerű ebben az,
hogy ez nem a mi gondunk. Átkerült az egyik emberöléssel
foglalkozó nyomozócsoporthoz.
Belebújt a kabátjába, és odament az ajtó melletti
iratszekrényhez, ahova egy kis kézitükröt erősítettek
ragasztószalaggal, és gondosan megfésülte zabolátlan vörös
sörényét.
Erika tudta, hogy a férfi nem nyers volt, csak realista.
 – Iszunk akkor egyet? – nézett rá a kapitány.
– Nem, kösz. Romokban heverek. Azt hiszem, most
szépen hazamegyek, uram – felelte a nő.
– Rendicsek. Szép munka – veregette vállon Erikát a férfi,
és kifelé indultak.
Erika hazatért Forest Hill-i lakásába, és lezuhanyozott.
Amikor kilépett a fürdőszobából egy szál törülközőbe
csavarva, odakint szürke és borongós délutánra járt már, és
a teraszajtón át látta, hogy a kis, négyzet alakú kertet
megüli a köd. Behúzta a függönyt, bekapcsolta a tévét, és
leheveredett a kanapéra.
A következő pár órában a kis csontváz kísértett
álmaiban, visszajátszva a pillanatot, amikor kicsomagolta
az utolsó réteg ponyvát is, és megpillantotta a koponyát a
rátapadt hosszú hajszálfoszlányokkal… a gerincoszlop köré
tekeredő vékony övet…
Telefoncsörgésre riadt.
– Szia, Erika! Itt Isaac – mondta egy nyugodt férfihang. –
Sok a dolgod?
Két és fél éve költözött Londonba, és azóta Isaac Strong
törvényszéki patológus jó barátja és bizalmas kollégája lett.
– Nem, éppen egy filmet nézek – mondta. Megdörgölte a
szemét, és közben a képernyő fókuszba került. – Sarah
Jessica Parker és Bette Midler seprűnyélen lovagol, egy
harmadik boszorkány porszívón követi őket.
– Á, a Hókusz pókusz. Hihetetlen, hogy már megint
halloween van.
– Ez az első halloweenem Forest Hillen. Azt hiszem,
hátrányosan érint a „csokit vagy csalunk”-ozókkal
szemben, hogy a földszinten lakom – szabadította ki Erika a
haját a törülközőből, és érezte, hogy az már majdnem
megszáradt.
Isaac rövid hallgatás után felelt.
– Nem azért hívtalak, hogy csevegjünk. Hanem a
pénteken, a hayesi kőfejtőben talált maradványok miatt.
Erika kővé dermedt, törülközővel a kezében.
– Mi van velük?
– Szombat délelőtt behívtak, hogy megcsináljak egy
sürgős post mortem vizsgálatot, és amikor végeztem,
megláttam a te nevedet is az aktán, így ránéztem.
– Azt hittem, hogy az egyik emberöléssel foglalkozó
nyomozócsoportot bízták meg az üggyel.
– Így is van, és hozzájuk vagyok delegálva, de senki nem
veszi fel a telefont. Gondoltam, hátha te válaszolsz, és
érdekelne, hogy mit találtam.
– Érdekel. Mit tudsz mondani?
– A penge-i hullaházban vagyok. Mennyi idő alatt érsz
ide? – kérdezte a férfi.
– Máris indulok – dobta le a törülközőt Erika, és sietve
öltözni kezdett.
 5

ERIKA LÉPTEI VISSZHANGOT vertek a boncteremhez

vezető hosszú, kövezett folyosón. Amikor odaért az ajtóhoz,
a magasan felette a falra szerelt videókamera surrogva
fordult felé, már-már üdvözölte. A vastag fémajtó
felberregett, egy kattanással kinyílt, ő pedig belépett.
A helyiségben jéghideg volt, és nem jutott be természetes
fény. Rozsdamentes acél fagyasztó egységek sorakoztak az
egyik fal mentén, míg a terem közepén négy boncasztal
csillogott a fluoreszkáló fényben. Az ajtóhoz legközelebbire
egy kék lepedőt terítettek, amelyen az összerakott kis
csontváz feküdt: a csontok sötétbarna árnyalatban
játszottak.
Dr. Isaac Strong háttal állt Erikának, és amikor
meghallotta, hogy belép, felegyenesedett, és megfordult.
Magas volt, vékony, kék műtősruhát, fehér arcmaszkot és
fejre simuló kék sapkát viselt. Asszisztense, egy fiatal kínai
lány némán és tisztelettudón dolgozott, egy sor
bezacskózott mintát pakolt éppen az acél boncasztal
mögötti padra. Latexkesztyűje recsegett, amikor felvette
a kis zacskót, amelyben hajszálak voltak, és összevetette
a címkéjét a listáján szereplővel.
– Szia, Erika! – köszönt Isaac.
– Köszönöm, hogy felhívtál – nézett a nő a patológus
mögötti csontvázra.
 Kellemetlen szagot árasztott: az állott vizét, a bomlásét és
a csontvelő hússzagát. Erika tekintete visszavándorolt Isaac
sápadt, fáradt arcára, aki most levette fehér maszkját, és
felvonta hibátlanul kiszedett szemöldökét. Elmosolyodott,
megtörve a hivatalos formaságokat. A nő válaszul szintén
felvillantott egy futó mosolyt. Több hete nem találkoztak.
Erős volt a barátságuk, de most a halállal akadt dolguk, és
ebben a hivatalos közegben profiként viselkedtek.
Bólintottak, visszatérve a törvényszéki patológus és a
főfelügyelő szerepébe.
– Az eljárás azt diktálja, hogy felhívjam a Scotland
Yardnál az emberöléssel foglalkozó nyomozócsoport és a
speciális ügyekkel foglalkozó nyomozócsoport vezetőit, de
gondoltam, szeretnéd tudni, mire bukkantam.
– Kapcsolatba léptél a speciális ügyekkel foglalkozó
nyomozócsoporttal? Vagyis sikerült azonosítanod, hogy ki
ez? – kérdezte Erika.
Isaac felemelte a kezét.
– Kezdjük az elején! – mondta. Közelebb lépett a
boncasztalhoz, ahol a nyálkás csontok éles ellentétet
alkottak a makulátlan és steril lepedővel, amelyen
gondosan elrendezték őket. – Ő Lan, az új asszisztensem –
intett az elegáns fiatal nő felé, aki megfordult, és bólintott: a
maszk felett csak a szeme látszott.
– Szóval. Láthatod, hogy a koponya sértetlen, sem törés,
sem horzsolás nem látszik rajta – emelt fel Isaac gyengéden
egy durva, mattbarna hajfonatot, és félrehúzta, így alóla
kivillant a sima koponyacsont. – Az egyik foga hiányzik,
a bal felső metszőfoga – húzta le kesztyűs kezét a
barnássárga fogak felső soráig. – És a bal oldalon, fent,
három bordája eltört, közel a szívéhez. – A keze lefelé
indult, oda, ahol a három borda darabjai hevertek. –
A testet szorosan egy ponyvába tekerték, ami a csontváz
nagy részét megóvta. Folyókban, tavakban vagy
bányatavakban a csukák, a folyami rákok, az angolnák meg
a mindenféle baktérium és mikroba a legtöbb esetben
eltünteti, lebontja a holttestet. A ponyva miatt csak a
legkisebb mikrobák jutottak be, és végül ezek falták fel a
testet.
Isaac odahúzott egy kis, kerekes, rozsdamentes
acélkocsit. Rajta a csontvázról eltávolított személyes
tárgyak sorakoztak bizonyítékos műanyag zacskókban.
– Találtunk több gyapjú ruhafoszlányt, meg egy sor
gombot, ami arra utal, hogy az valamikor egy kardigán
lehetett – emelt fel egy zacskót, amiben barna, kopott
szövetdarabokat rendeztek valami halványan felismerhető
alakzatba. Isaac letette, és felemelt egy másik zacskót. – Van
itt egy különböző szintetikus műanyagkeverékek alkotta öv
is; mint láthatod, a színe eltűnt, de a csat nem vált le róla. –
Erika csak most látta, hogy milyen vékony derekat
ölelhetett körbe. – És volt egy kis nejlondarab is, még
mindig a hajhoz rögzítve: azt hiszem, egy szalag lehetett… –
A hangja elhalt, ahogy felkapta a legkisebb zacskót,
amelyben egy barna hajfonatra vékony, piszkos
anyagdarab volt kötve.
Erika hallgatott egy sort, és a tekintete végigvándorolt az
összes darabon. A kis és törékeny csontváz üreges
szemgödrökkel meredt vissza rá.
– Nekem is ilyen övem volt nyolcévesen. Ezek egy kislány
holmijai? – intett Erika a zacskók felé.
– Igen – felelte halkan Isaac.
– Meg tudod saccolni a korát? – Felnézett a férfira, és
nyers válaszra számított, a szokásos ledorongolásra, hogy
még túl korai, hogy bármit is lehessen tudni.
– Szerintem ez a hétéves Jessica Collins csontváza.
Erika tekintete kábultan ide-oda járt Isaac és Lan között.
– Micsoda? Ezt meg honnan tudod?
– Egy csontváz nemét nagyon nehezen lehet
meghatározni, főleg akkor, ha a halál a pubertáskor előtt
következik be. A csekély mennyiségű ruha arra késztette az
emberöléssel foglalkozó nyomozócsoport vezetőjét, hogy
tegyen egy próbát, és lekérte az összes eltűnt hat és tíz év
közötti kislány aktáit az elmúlt huszonöt évből. A dél-
londoni és a kenti határnál eltűnt gyerekekre
összpontosítottunk. Természetesen mindennap jelentenek
eltűnt gyerekeket, de, hála az égnek, a többségüket meg is
találják. Amikor megjöttek a nevek, lekértük a fogászati
kartonokat, amelyeket megnézett egy törvényszéki
fogorvos. A fogképlet egyezést mutatott annak a kislánynak
a kartonjával, aki 1990 augusztusában tűnt el. Jessica
Collinsnak hívták.
Lan a padhoz ment, ahonnan egy aktával tért vissza.
Isaac átvette, és kivett belőle egy röntgenképet, amit
feltartott a fényben.
 – Ez a törvényszéki fogorvos jelentésével együtt érkezett.
Nincs már világító dobozom; a régi kinyiffant, és még
várom az új körtéket – mondta szomorúan. – Ez az egyik
veszélye a digitális röntgennek… Ez az 1989 júliusában
keletkezett fogorvosi kartonból származik. Jessica Collins a
kertben krokettezett, és állkapcson találta a labda. Akkor
hatéves volt. Ha idenézel, láthatod, egyik sem tört ki, de a
röntgen megmutatta, hogy a metszőfogai cakkosak és kissé
hajlottak, ahogy az alsó sor is egyenetlen. Tökéletes az
egyezés.
Visszanéztek a csontvázra; a megbarnult és megdőlt felső
fogsor, mellette az állkapocscsont, fedte fel a csontváz
kilétét.
– A halottszemle során sikerült kinyernem egy kis
csontvelőt, és hamarosan megy is a laborba, de csak azért,
hogy minden eshetőséget megvizsgáljak. Megerősíthetem,
hogy ez Jessica Collins.
Csend támadt.
Erika a hajába túrt.
– Van sejtésed a halál okáról?
– A mellkas bal oldalán eltört három borda: tiszta
törések, ami arra utalhat, hogy egy tompa ütés okozott
traumát a szívnek vagy a tüdőnek. Nincsenek horzsolások
vagy karcolások a csonton, ami azt mondaná, hogy kést
vagy éles tárgyat használtak. Továbbá hiányzik a bal oldali
metszőfoga, de nem azért, mert letört. Az egész fog kijött,
tövestül, de azt nem tudom megmondani, hogyan vesztette
el. És egy hétéves gyereknél számíthatunk arra, hogy kiesik
a tejfoga…
– Vagyis ez egy „nincs”?
– Pontosan. Ám megfejelve azzal a ténnyel, hogy a testet
ponyvába csavarták, súlyokat kötöztek rá, számításba kell
vennünk az erőszakos halált.
– Ez magától értetődik.
– Mikor jöttél az Egyesült Királyságba, melyik évben? –
kérdezte a férfi.
– 1990 szeptemberében – felelte Erika.
– Emlékszel a Jessica Collins-ügyre?
Erika hallgatott egy kicsit, és az emlékei között kutatott
akkorról, amikor tizennyolc évesen Szlovákiából az
Egyesült Királyságba költözött, hogy Manchesterben
dolgozzon gyerekfelvigyázóként egy kétgyermekes
családnál.
– Nem is tudom. Nem beszéltem sokat angolul, és erős
volt a kultúrsokk is. Az első pár hónapban az ő házukban
dolgoztam, ki sem mozdultam a szobámból, nem volt
tévém… – Elhallgatott, mert látta, hogy Isaac asszisztense
nagyon figyel. – Nem, nem emlékszem az esetre.
– Jessica Collins 1990. augusztus hetedikén délután tűnt
el. A szülei házából egy barátnője születésnapi zsúrjára
indult a szomszéd utcába. Soha nem érkezett meg. Soha
nem találtak rá. Mintha eltűnt volna, mint a kámfor. Az
újságok szalagcímen hozták – mesélte Isaac.
Kivett egy másik lapot az aktából. Egy szélesen mosolygó
szőke kislány fényképe volt. Elegáns, rózsaszín ruhácskát
viselt hozzá illő vékony övvel, kék kardigánt és fehér
szandált sokszínű virágmintával. A képen egy sötét faajtó
előtt pózolt – mintha egy nappaliban állt volna.
Volt valami ebben a fülig érő mosolyban, a képen látható
görbe alsó fogsorban, amit Erika viszontlátott a
boncasztalon heverő állkapocsban, és amitől levegő után
kellett kapnia.
– Már emlékszem – mondta halkan, és tényleg felismerte
a képet. Minden újságban szerepelt.
– És most csak mi hárman tudjuk az egész világon, hogy
mi történt vele – mondta Lan, aki most először szólalt meg.
 6

MÁR BESÖTÉTEDETT, mire Erika visszaautózott a lakásába

a penge-i halottasházból. Alig volt forgalom. Ahogy fogyott
a fény, köd ereszkedett alá, az út két szélén álló sorházak és
üzletek között kupolát formálva. Szívében egyre erősödött a
lehangoltság. Pályafutása során ügyek jöttek-mentek, de
mindig voltak olyanok, amelyek hatottak rá. Jessica
hétévesen halt meg.
Erika 2008 végén véletlenül terhes lett. Összeveszett a
férjével, Markkal, aki szerette volna megtartani a babát,
míg ő nem, és terhességmegszakításra ment. Mark ugyan
nem adta rá az áldását, de megmondta Erikának, hogy
támogatja, bármit szeretne is tenni. A megszakításra a
terhesség nagyon korai szakaszában került sor, de ő
biztosra vette, hogy kislány lett volna. Ha megtartja a babát,
most lenne hétéves.
Az utak komoran és szürkén suhantak el mellette,
miközben peregtek a könnyei. Azután durva év következett;
megkönnyebbülés és undor között hánykolódott. Magát
hibáztatta, és Markot, amiért a férfi nem veszekedett vele
elég keményen. Egy baba rengeteg mindent megváltoztatott
volna az életében. Mark felajánlotta, hogy háztartásbeli apa
lesz. Ha feladja a munkáját, hogy apa lehessen, nem
dolgozott volna azon a végzetes napon, amikor agyonlőtték.
Nyelt egyet, és zokogott, és ahogy levette az egyik kezét a
kormányról, hogy megtörölje a szemét, egy kisgyerekes
anyuka szaladt ki a járda mellett parkoló autók sora mögül,
hogy átfusson az úton. Erika pont időben taposott a fékbe,
a kocsi csikorgó gumikkal állt meg.
A nő fiatal volt, és vastag, rózsaszín bomberdzsekit viselt.
Odaintett, hogy bocs, és a karjánál fogva elhúzta onnan a
kissrácot – akin csontvázjelmez volt halloween alkalmából.
A kis fejét felé fordította, és a picinyke csontvázarc
belemeredt a ragyogó fényszórókba. Erika szorosan
behunyta a szemét, és mire kinyitotta, eltűntek.

Amikor hazaért, bekapcsolta a központi fűtést, és nem vette

le a kabátját, miközben főzött magának egy nagy kávét,
majd leült a kanapéjára a laptopjával. Egyenesen a Google-
ra ment, ahol begépelte, hogy „Jessica Collins, eltűnt
kislány”. Találatok egész oldala jelent meg, és rákattintott
az elsőre: a Wikipédia-bejegyzésre.

JESSICA MARIE COLLINS (született 1983. április 11-én) 1990.

augusztus 7-én tűnt el, röviddel azután, hogy elhagyta
szülei Avondale Road-i otthonát a kenti Hayesben, hogy egy
iskolai barátnője születésnapi zsúrjára menjen.
Jessica augusztus 7-én, délután 13.45-kor hagyta el az
Avondale Road 7-es számú házat, egyedül, hogy
átgyalogoljon az Avondale Road 27. szám alatti házba, ahol
a barátnője születésnapi buliját tartották. Soha nem
érkezett meg. Keresni kezdték a kislányt, később pedig
riasztották a rendőrséget.
 Az eltűnés gyorsan élénk médiafigyelmet kapott a brit
sajtóban.
1990. augusztus 25-én a rendőrség letartóztatta és
kihallgatta a 33 éves Trevor Marksmant, de négy nappal
később vádemelés nélkül szabadon engedték. A rendőrségi
nyomozás 1991-ben és 1992-ben is folytatódott. Az eltűnt
személy utáni vizsgálatot 1993 végén leállították.
További letartóztatásokra nem került sor, és az ügy nyitott
maradt. Jessica Collins testét sosem találták meg, és az ügy
mindmáig megoldatlan.

Erika megnézte a Google Earthön, hol található a Hayes-

kőfejtő. Még három kilométerre sem volt az Avondale
Roadtól, ahol Jessica eltűnt.
Biztosan átkutatták a bányatavat a lány eltűnése után,
morfondírozott magában Erika. Megnézte a Google Képek
találatait, és talált is egy képernyőfotót, amelyen a londoni
rendőrség 1990. augusztusi felhívása látszott. Jessica szülei
az ilyenkor kötelező asztal mögött ültek a sajtótájékoztatón,
sápadtan és nyúzottan, kétoldalt pedig a londoni rendőrség
tisztjei foglaltak helyet.
– Huszonhat év – mondta ki hangosan Erika, és behunyta
a szemét; megrohanta egy kép. A koponya a
szemgödrökkel, a szélesre nyíló állkapoccsal és fogsorral.
Felállt, hogy főzzön még kávét, amikor megcsörrent a
telefonja. Yale rendőrkapitány hívta.
– Sajnálom, hogy belerondítok az estéjébe, Erika, de az
imént érdekes csevejt folytattam Jason Tyler ügyvédjével.
Tyler felajánlotta, hogy megnevezi négy bűntársát, átadja
az e-mailjeit és a bankszámlakivonatait.
– Ezt úgy mondja, mintha egy házra alkudna velünk!
– Ismeri az ügymenetet, Erika. Ezt mind átadhatjuk az
ügyészségnek, tudván, hogy lesz eredménye, és
valószínűleg el is ítélik. És erre az eredményre büszke lehet.
– Köszönöm, uram, de a lehetőségtől, hogy Tyler csak
rövidebb időre kerül rács mögé, nem tölt el a büszkeség.
– De rács mögé kerül.
– És mit fog csinálni, miután kijön? Gyertyaöntő
vállalkozásba fog? Nem: visszamegy kereskedni.
– Erika, ezt most miért mondja? Hiszen ezt az eredményt
szerettük volna elérni. Lekapcsoltuk, elkapjuk a bűntársait,
elvágjuk a dílerek utánpótlását.
– Mi lesz a nejével meg a srácaival?
– Tanúskodni fognak, valószínűleg videókapcsolat útján,
és új személyazonosságot kapnak.
– A feleségének idős anyja és két nénikéje van.
– Ez nagyon szomorú, Erika, de nyilván tudta, mi a
dörgés, amikor összebútorozott Jason Tylerrel. Vagy azt
hitte, hogy a csilivili házukba ömlő pénz mind a
gyertyaöntő vállalkozásból jön?
– Igaza van. Sajnálom, uram.
– Semmi gond.
Erika hallgatott egy darabig, és visszagörgetett az imént
olvasott Wikipédia-cikkre.
– A Hayes-kőfejtőben talált csontvázat azonosították. Egy
hétéves kislányé, akit Jessica Collinsnak hívtak, és 1990-ben
tűnt el.
Yale füttyentett egyet a vonal túlsó végén.
– Jézusom, őt találta meg?
– Aha. Ismerem a törvényszéki patológust, ő
tájékoztatott.
– És ki az a szerencsétlen flótás, akinek kiszignálták az
ügyet?
– Nem tudom, de szeretném magamat ajánlani az eset
vezető nyomozójának.
Csend támadt. Erika azelőtt mondta ki ezt, hogy
végiggondolta volna.
– Erika, maga meg miről beszél? – kérdezte Yale. –
Hozzám a munkacsoport részeként került… a speciális,
szervezett és gazdasági bűncselekmények területén.
– De uram, én találtam meg a maradványokat. A mi
körzetünkben van. Az eltűnt személy ügye eredetileg a mi
kerületünkből indult, és…
– És rengeteg minden megváltozott 1990 óta, Erika. Nem
foglalkozunk sem emberrablással, sem emberöléssel. Maga
is tudja. Mi gyilkosságokra kötött proaktív szerződésekkel
foglalkozunk, továbbá komoly drogbeszállítókkal,
többdimenziós bűnözői csoportokkal, köztük nemzetiségi
összetételű bandákkal, és jelentős, nagy tételben
tűzfegyvereket csempésző…
– És amikor beléptem a csapatába, maga azt mondta, úgy
varrtak engem a nyakába, mint a nagynénit, akit senki nem
akar karácsonykor magánál látni!
– Nem egészen ezt mondtam, Erika, de mára a csapatom
értékes tagja lett.
– Uram, én meg tudnám oldani ezt az ügyet. Tudja, hogy
a bonyolult ügyek megoldása jól megy nekem. Olyan egyedi
képességeim vannak, amelyek jól jönnének egy a múltba
vesző emberölési nyomozás…
– És ennyi év után még mindig csak főfelügyelő.
Elgondolkozott már azon, hogy miért?
Erika hallgatott.
– Nem így értettem, és elnézést – mondta a férfi. – De a
válasz továbbra is nem.
 7

NEM SOKKAL ESTE kilenc előtt Erika leparkolta a kocsiját,

és átment az úton Marsh parancsnok házához. Közel volt
Erikához, de Dél-London egy elegáns, drága környékén,
nem messze Hilly Fields Parktól. A férfi otthona
kirajzolódott a londoni ég hátterében, csillogott a sötétben.
Halloweenjelmezekbe öltözött kisgyerekek csoportokba
verődve lófráltak az utcán a szüleikkel, kuncogásuk és
beszélgetésük eljutott Erikáig, amikor kinyitotta Marsh
kapuját, majd a súlyos, vaskopogtatóval bezörgetett az
ajtón. Két hónapja még Paul Marsh volt Erika főnöke a
Lewisham Row-n, és haraggal váltak el. Éppen megpróbálta
kitalálni, hogy mit mondjon neki, amikor a kapuban
megjelent a férfi felesége, Marcie a két ikerlányukkal,
Rebeccával és Sophie-val. Egyformán öltöztek,
tündérhercegnőnek, és mindkettőjüknél édességekkel teli
kis műanyag tök volt. Marcie fekete cicanadrágot, szűk
fekete dzsekit és hegyes füleket viselt, és az arcát úgy
festette ki, mintha macska volna. Erikát önkéntelenül is
irritálta a jelmez.
– Erika, mit keresel te itt? – kérdezte Marcie. A két fekete
hajú kislány felnézett rá. Öt- vagy hatévesek lehetnek?
Erika nem emlékezett rá.
– Sajnálom, Marcie. Tudom, hogy utálod, amikor
idejövök, de ez most nagyon fontos.
 – Gondolom, Pault keresed.
– Igen, beszélnem kell vele. A telefonját nem veszi fel.
– Próbáltad az őrsön? – kérdezte a másik nő, és
elnyomakodott mellette az ajtóhoz. Erika hátralépett.
– Ott sem veszi fel.
– Hát, itthon nincs.
– Csokit vagy csalunk! – kiáltott fel az egyik kislány, és
felemelte a műanyag tököt.
– Csokit vagy csalunk! Ma késő estig fent maradhatunk! –
visította a másik, és a sajátjával félreütötte a testvére
kezében lévő tököt. Marcie eddigre kitárta az ajtót, és
visszanézett a lányokra.
– Ó, kedveseim, nincs nálam édesség – kotort bele Erika a
zsebeibe. – De van itt valami, amiből még többet vehettek! –
Előhúzott két ötfontos bankjegyet, és beledobta az egyiket
az egyik, a másikat a másik tökbe. A lányok Erikáról
Marcie-ra néztek kérdőn, hogy szabad-e ezt elfogadniuk.
– Hű, hát milyen jó fej Erika! Köszönjétek meg, lányok! –
mondta Marcie. Az arckifejezése ellentmondott a
szavainak.
– Köszönöm, Erika! – visította mindkét kislány. Nagyon
aranyosak voltak, és Erika rájuk mosolygott.
– Csak ne felejtsétek el megmosni a fogatokat ennyi
édesség után!
A lányok ünnepélyes komolysággal bólintottak. Erika
ismét Marcie-ra nézett.
– Sajnálom. Tényleg beszélnem kell Paullal. Tudod, hol
van?
 – Várj egy percet… – Marcie beterelte a két kis hercegnőt
a bejárati ajtón, és megmondta nekik, hogy kezdjenek
lefekvéshez készülődni. Azok integettek Erikának, és
eltűntek, majd Marcie rájuk csukta az ajtót.
– Paul nem mondta neked?
– Mit nem mondott? – lepődött meg Erika.
– Elköltözött. Három hete ment el. – Marcie karba fonta a
kezét, Erika pedig csak most vette észre a cicanadrág
hátuljáról lelógó hosszú, fekete farkat. Az ide-oda
himbálózott a szélben.
– Nem. Bocsánat. Tényleg nem tudtam… Már nem
dolgozom vele.
– Most hol vagy?
– Bromley-ban.
– Paul sosem mond nekem semmit.
– És ő hol lakik?
– A Foxberry Road-i lakásban, míg ki nem találunk
valamit…
Egy ideig csak nézték egymást. Erikának nehezére esett
komolyan venni a macskának öltözött Marcie-t. Hideg
szélroham tört elő a ház oldala mellett. A lányok odafent
viháncoltak.
– Mennem kell, Erika.
– Nagyon sajnálom, Marcie.
– Tényleg? – kérdezte a másik nő élesen.
– Miért ne sajnálnám?
– Na, szia! – A farka ide-oda libbent, ahogy bement, és
becsukta a bejárati ajtót.
 Erika visszasétált a kocsijához, de még hátrapillantott a
csinos házra. Az emeleten kigyulladt a villany.
– Mit csináltál, Paul, te idióta? – kérdezte magában,
miközben beszállt az autóba.
 8

ERIKA LEPARKOLT a Foxberry Road 8. előtt. Az épület

brockley-i vasútállomásról induló sorházak hosszú
vonalának végén állt, két emelet magasan.
Felnézett a legfelső ablakra. Két évvel korábban ő bérelte
az emeleti lakást Marshtól, ott töltötte a hosszú, hideg telet.
Az új város okozta sokk és a gyéren bútorozott lakás
magányán túl még egy álarcos is betört hozzá, és kis híján
megölte.
– Ugye, tudod, hogy sok nehézségtől megkímélhetnéd
magad, ha felveszed a telefont? – mondta Erika, amikor
Marsh ajtót nyitott. Vastag, kockás pizsamaalsót viselt,
és kifakult Homer Simpson-os pólót. Kimerültnek tűnt, és
homokszínű haja mintha meggyérült volna a feje búbján.
– Szia, neked is – szólalt meg. – Munka miatt jöttél, vagy
hoztál magaddal egy üveg valamit?
– Igen és nem.
A férfi a szemét forgatta.
– Jobb lesz, ha bejössz.

A kis lakás nem sokat változott a távozása óta eltelt

tizennyolc hónapban. Az IKEA bútorok hűvös eleganciát
árasztottak. Erika direkt nem nézett a nyitott
fürdőszobaajtóra, miközben az előszobán át bement a
nappaliba. A maszkos betolakodó itt mászta meg a hátsó
falat, lökte be a szellőzőventilátort, és nyitotta ki az ablakot.
Aznap éjjel majdnem meghalt, amikor a támadója keze a
nyakára fonódott. Csak a munkatársa, Moss felügyelő
érkezése mentette meg; hiányzott a vele és a többi
kollégájával végzett munka a Lewisham Row-i emberöléssel
foglalkozó nyomozócsoportban.
Ez megacélozta Erika eltökéltségét, amikor Marsh intett,
hogy foglaljon helyet a kis kanapén. A férfi a telefonjához
ment, bekapcsolta, majd kiment a konyhába, és nekilátott
elmosni két teáscsészét.
– Péntek este négymillió font értékű heroint szereztem
vissza a Hayes-bányató fenekéről. Sikerült kapcsolatba
hoznunk…
– Jason Tylerrel. Igen, láttam, és még csak pár hónapja
dolgozol az új beosztásodban. Szép munka.
– Köszönöm. Továbbá a búvárok félig a bányató
medrének iszapjába merülve emberi maradványokra
bukkantak. Ez nem kapcsolódik a Tyler-ügyhöz… – Erika
gyorsan vázolta, amit eddig tudott.
– Jézusom! Megtaláltad Jessica Collinst? – kérdezte a férfi.
Erika bólintott. – Érzem, hogy mindjárt a lényegre térsz –
fűzte hozzá Marsh, és kinyitotta a kis hűtőt, majd kivett
belőle egy tejesdobozt.
– Igen. Szükségem van a segítségedre. Én akarok a Jessica
Collins-ügy vezető nyomozója lenni.
Marsh hallgatott, lassan kinyitotta a dobozt, és tejet
töltött a két csészébe.
– Beszéltél már a körzeti rendőrkapitánnyal?
 – Igen.
– Nemet mondott, igaz?
Erika bólintott.
– Paul, látnod kellett volna a csontvázat! Olyan kicsike,
három bordája is eltört. Egy ponyvába csavarták, úgy
süllyesztették a vízbe. Lehet, hogy életben volt, amikor
bedobták. És a gyilkosa szabadlábon van.
Marsh forró vizet öntött egy kis teáskannába.
– Ismerem az emberöléssel foglalkozó
nyomozócsoportot, amelyet ráállítottak, de a vizsgálat még
igazából el sem kezdődött. Az én körzetemhez tartozik.
– De a csökkentések miatt a rendőrkapitányod alighanem
már így is a feszültség határán jár.
– A londoni rendőrség mindegyik osztálya a túlterheltség
határán jár, de ennek az ügynek a végére kell járni.
Bromley-ban megvan hozzá az állományunk és a szükséges
erőforrás. Én vagyok a vezető rendőrtiszt, aki megtalálta a
testet. Ebben nincs semmi rendkívüli. Te már parancsnok
vagy, el tudod intézni.
Marsh visszatette a tejet a hűtőbe.
– Tudsz róla, hogy Oakley főkapitány-helyettes
előnyugdíjba vonult? És a helyére jött emberrel nem állok
olyan jó viszonyban.
– Ki lépett a helyére? – kérdezte Erika.
– Hivatalosan csak holnap reggel jelentik be.
– Ugyan, nekem elmondhatod! Nem fogok odamenni, és
zaklatni… – Marsh erre felvonta a szemöldökét. –
Esküszöm, hogy nem zaklatom a pasast.
 – A nőt. Az új rendőrfőkapitány-helyettes Camilla Brace-
Cosworthy. – Marsh a kannában lévő teát kavargatta, majd
kitöltötte. – Erika, az arcod mindent elárul.
– Hadd találjam ki! Oxfordba járt?
– Cambridge-be. Egy gyorstalpaló előléptetési kurzus
után került a testületbe.
– Vagyis nem sokat járőrözött az utcán?
– Manapság ez már nem így megy.
– Ezt meg hogy érted? Mindennap rendőrök járőröznek
odakint, takarítják össze a szart és tesznek rendet. És most
megint olyasvalakit léptetnek elő, aki semmit sem tud az
életről a magániskolák és a London környéki grófságokban
eltöltött nyaralások kis buborékján túl.
– Ez nem korrekt tőled. Nem is ismered. – Átnyújtotta a
teát. – Piszkálja a csőrödet, mi?
– És?
– És élvezem, ahogy kivered a balhét. Igen szórakoztató,
amikor nem rám irányul – vigyorodott el a férfi.
– Nézd, Paul, tudom, hogy képes vagyok hülyén
viselkedni. Ha nem lennék időnként olyan idióta, tudom,
hogy mostanra már körzeti rendőrkapitány lehetnék;
a francba, akár még körzeti főkapitány is…
– Csak nyugi!
– Megtanultam a leckét. Kérlek, szólnál egy jó szót az
érdekemben a megfelelő helyen, és segítenél, hogy én
legyek a Jessica Collins-ügy vezető nyomozója? Tudom,
hogy képes vagyok elkapni a rohadékot, aki ezt tette. A férfi
vagy nő szabadlábon van, és azt hiszi, hogy ennyi idő
elteltével megúszta. De én elkapom.
Marsh leült a nő mellé a kis kanapéra, és belekortyolt a
teájába.
– Hallottad, mi történt a vezető nyomozóval, aki eltűnt
személyként kereste a kislányt? Amanda Baker
főfelügyelővel? Levették az ügyről.
– Engem három nagy ügyről vettek le, de aztán
visszaverekedtem magam, hogy megoldjam őket.
– Amanda nem olyan volt, mint te. Nos, ragyogó
rendőrnek indult, de idebent nem bizonyult elég erősnek –
kocogtatta meg a homlokát. – A londoni rendőrség egyik
első női főfelügyelője volt, és elsőként szignáltak ki rá egy
ilyen kiemelt jelentőségű ügyet. És kapott hideget-meleget a
kollégáitól, a feljebbvalóitól a londoni rendőrségnél meg a
sajtótól. Gyanúsnak találták, hogyan kerülhetett egy nő
vezető nyomozói pozícióba.
– És hogyan kapta meg a melót?
– A fejesek így akartak kárt enyhíteni. A Jessica eltűnése
utáni pár napban ugyanis annyi hibát követtek el, hogy a
rendőrségnek számos kérdésre kellett választ adnia. Azzal,
hogy egy női főfelügyelő lett a vezető nyomozó, kreáltak
egy remek sztorit, amivel el tudták terelni erről a figyelmet,
s egyben jó fényt vetettek a rendőrségre.
– De a górék bíztak benne, hogy meg tudja oldani az
ügyet?
– Igen, bíztak, de a górék nem tudták, hogy terápiára járt
a vezető nyomozói kinevezését megelőző hónapokban.
– Miért?
 – Akkoriban, a nyolcvanas évek végén természetesnek
tekintették, hogy női rendőrök kapták a nemi erőszakos
ügyeket. Amanda a tetthelyeken folytatta le a
bizonyításfelvételt, és segített a nőknek az egész borzalmas
procedúra során. Az egyetlen gondot az jelentette, hogy
nem tudta, hogyan engedje el ezeket az eseteket, hogyan
válassza le magát a munkájáról. Még hetekkel, hónapokkal,
sőt évekkel később is tartotta a kapcsolatot az áldozatokkal.
Rengeteg nőt rángatott vissza a szakadék széléről. Ennek
azonban érzelmi síkon fizette meg az árát, és rá senki nem
vigyázott. Amanda éppen betegszabadságra készült, amikor
hívták, hogy őt nevezik ki a Jessica Collins-ügy vezető
nyomozójának. Az eset egyre nagyobbra és nagyobbra
dagadt, míg a nyomok és a bizonyítékok teljesen el nem
fogytak. Mintha csak Jessica Collins kámforrá vált volna.
Végül Amanda megtört a nyomás alatt. Ez a bürökpohár,
Erika. Higgy nekem, jobban jársz, ha elkerülöd!
– Ismersz engem. Én senki nyomása alatt nem török meg
– válaszolta Erika halkan. – Ám meg fogok törni, ha a
következő pár évet az utcai drogdílerek begyűjtése
ringlispíljében kell töltenem, akiknek a helyére úgyis beáll
egy másik.
Egy ideig csak ültek, és a teájukat itták.
– Paul, kérlek! Egy hétéves kislányról van szó, akit az
utcán raboltak el. Isten tudja, hogy mi történt vele; hogy mit
tettek vele. Hogy aztán huszonhat évre egy bányató
fenekére süllyesszék. Képzeld el, ha valaki ezt tenné
Sophiával vagy Rebeccával…
 – Ne! Erika, ebbe ne keverd bele a lányaimat! –
figyelmeztette Marsh.
– Jessica is valakinek a lánya volt… El tudod intézni
nekem.
Marsh megdörgölte a szemét, felállt, és az ablakhoz
ment.
– Szólhatok az érdekedben, de ez minden. Nem ígérhetek
semmit.
– Köszönöm – mondta Erika. – Ami viszont Yale kapitányt
illeti, én sosem jártam itt; sosem beszéltem veled.
– Nem is kérdezel Marcie-ról? – szólalt meg a férfi rövid
hallgatás után.
– Nem. Gondoltam, ha szeretnél erről beszélni,
megteszed.
A férfi a falnak dőlt, elkínzott arcot vágott.
– Kösz. Próbáljuk egyenesbe hozni a dolgokat. Most
szünetelünk. – Erika felvonta a szemöldökét. – Ő
fogalmazott így, nem én. Szeretne „szünetet tartani”, amíg
ki nem találja… – A férfi hangja megreccsent, és elhalt. –
Találkozott valaki mással.
– Szóval, ő csalt meg? – lepődött meg Erika.
– Igen. Valami pasassal a művészsuliból. Huszonkilenc
éves, rendszeresen gyúr. Én pedig hogyan…?
– Paul. Marcie szeret téged. Kapaszkodj ebbe, ne hagyd,
hogy elfelejtse, szeret téged!
– Azt hitted, hogy én voltam? – kérdezte a férfi. – Azt
hitted, nekem van viszonyom?
– Igen.
 Marsh láthatóan megsértődött ezen.
– Ugyan már, Paul! Tudod, hogy értem. Hatalmi pozíciód
van. És rengeteg eladósorban lévő fiatal lány dolgozik az
őrsön kisegítő személyzetként, és a hatalom, ami neked is
van, erős ajzószer.
– Az? – nézett a férfi Erikára.
– A hatalom – egyes nőknek ajzószer. Ezt csak tudtad?
Paul bólintott.
– Kérsz még egy csésze teát vagy valami erősebbet?
– Nem. Az lesz a legjobb, ha megyek.
– Ha szeretnéd, maradhatsz – mondta a férfi lágyan.
– Hogy mi? Nem messze lakom innen…
– Csak úgy értettem, hogy későre jár, és…
– Nem, Paul, nem maradok – állt fel Erika, és levette a
kabátját a kanapé támlájáról.
– Lehetnél udvariasabb is!
– Van két kisgyereked. És csak azért, mert Marcie úgy
döntött, hogy szeretne kicsit körülnézni, nem jelenti azt,
hogy neked is ugyanígy kellene tenned.
A férfi arca vörösre gyúlt a haragtól.
– Nem így értettem! Arra gondoltam, hogy alhatsz a
kanapén.
– Tudom, hogy értetted. Ez a kanapé alig egy méter húsz,
és ebben a lakásban egy hálószoba van…
– A büdös francba! – kezdett ordítani Marsh. – Ez egy
kedves baráti ajánlat…
– Nem vagyok hülye, Paul.
– De az vagy. Elcseszettül hülye vagy! Hogyan lehet
valaki ilyen okos a munkában, és ilyen idióta az életben?
Erika kabátjával a kezében kiviharzott a lakásból.
Ledübörgött a lépcsőházban, kirontott az ajtón, amit
becsapott maga után. A kocsijához érve a zsebében a
kulcsok után kotorászott, amelyek beakadtak a bélésbe.
– A francba! – ráncigálta a kulcsokat. – A francba,
a francba, a francba! – A kulcsok kiszabadultak a zsebéből,
kitépve a bélést, ő kinyitotta a kocsiajtót, és beszállt.
Rácsapott a kormányra, és nekidöntötte a fejét a
fejtámasznak.
– Ezt sokkal jobban is csinálhattam volna. Tényleg hülye
lehetek – dünnyögte.
 9

AMIKOR ERIKA KEDDEN kora reggel megérkezett a

bromley-i őrsre, a földszinten Yale rendőrkapitányba
ütközött, amint éppen elhagyta a férfimosdót, a hóna alatt a
The Observer egy számával.
– Erika, válthatnánk pár szót? – kérdezte.
A nő bólintott, és követte a férfit az irodájába. Yale
becsukta az ajtót, leült az íróasztala mögé, betűrve ingét
terebélyes pocakján. Intett, hogy Erika is üljön le.
Az ujjaival dobolni kezdett az asztalon, és megigazgatta a
feleségét és a két kisfiát ábrázoló bekeretezett fényképet.
A neje vékony, szőke nő volt, de a fiai apjuk borzas vörös
haját örökölték, és mindketten úgy viselték, mint Annie,
a kis árva.
– Az imént hívott az új főkapitány-helyettes – szólalt meg
rövid hallgatás után.
– Camilla Brace-Cosworthy? – kérdezte Erika, és
igyekezett nem kimutatni izgatottságát.
– Igen. Azt hittem, csak be akar mutatkozni, de nem…
– Miért hívta?
– Találkozni akar magával.
– Velem? Tényleg? – Erika azt sem tudta, milyen képet
vágjon. Tűnjön megdöbbentnek? Ha igen, mennyire? Nem
arról volt híres, hogy az érzelmek széles skáláját tudja
kimutatni. Úgyhogy maradt a tágra nyílt szemű
meglepődésnél.
– Igen, tényleg. Nincs súgóm az új főkapitány-
helyettesnél. Még csak egy napja tölti be a tisztséget, és
máris találkozni akar magával a Jessica Collins-ügy miatt…
Tud valamit, amit én nem? Nem fog Oscart nyerni a
reakciójáért.
– Nem, uram – felelte a nő, felismerve, hogy ez részben
igaz.
– Én vagyok az elöljárója, Erika, és ezt már
megbeszéltük! Megmondtam, hogy nincs sem erőforrásunk,
sem időnk arra, hogy egy ilyen jelentős, de ezeréves üggyel
foglalkozzunk. Nem is kérdés, hogy nem erre a válaszra
számított, engem pedig egyszer csak mindenféle bejelentés
nélkül hívogatni kezd a főkapitány-helyettes. – Yale
mostanra dühbe gurult, arca a szokottnál is vörösebb lett.
– Nem én kerestem meg.
– Kit keresett meg?
– Senkit.
Yale hátradőlt ültében.
– Mintha kilenc élete lenne, Erika. Mivel Marsh
parancsnok annyira kérlelt, hangsúlyozom, kérlelt, hogy
találjak helyet magának a csapatomban, arra a
feltételezésre jutottam, hogy maguk között különleges
kötelék feszül.
Erika is hátradőlt, és igyekezett megőrizni a higgadtságát.
– Együtt képeztek ki minket, uram. Egyszerre kezdtünk
járőrözni, és jó barátja volt néhai férjemnek. Továbbá nős.
– Nos, Marsh parancsnok is jelen lesz ezen a
megbeszélésen. Ezt tudta?
– Nem, nem tudtam, uram. És remélem, tisztában van
vele, hogy igen hálás vagyok a lehetőségért.
A férfi bólintott, noha nem túl meggyőzően.
– Tizenegyre várják. Az Új Scotland Yardon, a főkapitány-
helyettes irodájába. – Nem várta meg, hogy Erika
válaszoljon, de a nő látta, hogy a megbeszélésnek vége,
mert Yale elfordult, és dolgozni kezdett a számítógépén.
– Köszönöm, uram.
– És várom a Jason Tylerről szóló jelentését az
íróasztalomra még ma, a munkaidő végén.
– Igen. Köszönöm, uram. – Felállt, hogy távozzon.
– Erika, még a macskáknak is elfogy a végén az életük.
Okosan használja fel a megmaradtakat! – nézett fel rá a
férfi egy pillanatra, mielőtt visszatért volna a munkájához.
 10

CAMILLA BRACE-COSWORTHY főkapitány-helyettes,

munkára készen, egyenes háttal ült az íróasztalánál.
Ötvenes éveiben járó, elegáns nő volt, a virágkorát élte.
A londoni rendőrség díszegyenruháját viselte a fehér
blúzzal és a kockás kendővel. Vállig érő szőke haja hibátlan
volt, sminkje kameraképessé tette.
– Kerüljön beljebb, Erika! Foglaljon helyet! – mondta, és a
felső osztályról árulkodó hamghordozásával megnyomta a
„foglaljon”-t. – Marsh parancsnokot természetesen már
ismeri – intett a férfi felé szépen manikűrözött kezével.
– Igen, üdvözlöm, uram – foglalt helyet Erika az íróasztal
előtt. – Gratulálok a kinevezéséhez, asszonyom.
Camilla csak legyintett a bókra, és feltett egy nagy, fekete
keretes, márkás szemüveget.
– Idővel elválik, hogy megfelelek-e a hype-nak – mondta.
– Szóval, a Jessica Collins-ügy. Maga bukkant rá a
maradványokra pénteken, és azokat hivatalosan is
azonosították?
– Igen, asszonyom.
Erika megpillantott egy aktát Camilla asztalán, amit a nő
most lapozgatni kezdett.
– Több, emberöléssel foglalkozó nyomozócsoportban is
dolgozott Londonban és Manchesterben?
– Igen, asszonyom.
 Camilla becsukta az aktát, levette a szemüvegét, és a
szárával megkocogtatta a fogát.
– Azzal, hogy átirányították Bromley-ba, lényegében
lefokozták. Miért?
– Erika úgy érezte, mellőzik – mondta Marsh.
– Adódott egy lehetőség, hogy előléptessenek
rendőrkapitánnyá, és úgy hiszem, akkor mellőztek –
javította ki Erika. – Az elődje, asszonyom. Ez akkor történt,
amikor sikerült elfognom az Éjjeli Vadász néven ismert
gyilkost, aki…
– Igen! Az micsoda felfordulást csinált! – kiáltott fel
Camilla. Erika nem tudta eldönteni, hogy elszörnyedésében
vagy az ámulattól kiáltott fel.
– Amikor értesültem róla, hogy mellőztek az
előléptetésnél, kérdőre vontam Marsh parancsnokot, aki
akkor az elöljáróm volt, és megfenyegettem, hogy
elmegyek. Ő pedig a szavamon fogott.
Erika a homlokát ráncoló Marshra nézett. Most esett csak
le neki, hogy ezzel nem tüntette fel magát jó színben.
– Mindazonáltal Marsh parancsnok igen kitartóan
győzköd arról, hogy maga legyen a Jessica Collins-ügy
vezető nyomozója – mondta Camilla.
– Úgy érzem, hogy Erikában még mindig sok lehetőség
rejlik… – kezdett magyarázkodni Marsh.
Camilla feltette a szemüvegét, és ismét az aktát nézegette.
– Igen mozgalmas pályát tudhat maga mögött, Erika. Az
Éjjeli Vadász mellett maga kapta el a többszörös gyilkost,
Barry Patont…
 – A Yorki Fojtogatót, asszonyom.
– Minden le van itt írva. A Yorki Fojtogató nyolc iskolás
lányt ölt meg, és maga érte el a nagy áttörést, amikor
sikerült azonosítania egy pénzfelvevő automata biztonsági
kamerájának felvételén, ahol látszott a tükörképe a
szemközti kirakatban.
– Így van, és még mindig megköszöni karácsonykor meg
a születésnapomon.
Marsh elvigyorodott, de Camilla nem.
– Más ügyekben viszont nem volt ennyire szerencsés. Két
éve felfüggesztették, amiért akadályozott egy nyomozást.
– Később felmentettek a vádak alól, asszonyom…
– Ha megengedi, befejezem. Felfüggesztették egy
nyomozás akadályozásáért. Nagy-Manchesterben
drograzziát vezetett egy háznál, amelynek során öt rendőr
meghalt, köztük a férje.
Erika bólintott.
– Ebből hogyan sikerült felépülnie? – kérdezte Camilla, és
árgus szemmel figyelte.
– Tanácsadásra jártam. Akkoriban elbizonytalanodtam,
és feltettem a kérdést, hogy szeretnék-e a testületnél
maradni. De felépültem, és az eredményeimet ott láthatja
az aktában.
– Biztos kézre van szükségem, aki ennek a nyomozásnak
az újraindítását levezényli. Miből gondolja, hogy alkalmas a
feladatra?
– Én száz százalékig az ügyeimnek szentelem magam.
Nem vagyok karrierista. Eltűnt egy sebezhető, hétéves
kislány, és valaki úgy dobta bele abba a bányatóba, mint
egy zsák szemetet. Meg akarom találni az elkövetőt.
Igazságot akarok szolgáltatni Jessicának. Azt akarom, hogy
a kislány családja meggyászolhassa, és továbbléphessen.
Erika verítékezve dőlt hátra.
– Igazságot Jessicának: ezt használhatnánk – szólalt meg
Marsh.
– Nem – vetett rá Camilla lesújtó pillantást. – Erika, lenne
olyan kedves, és várna odakint? Köszönöm.

Erika kiment a várószobába, és leült. Olyan sokszor hitte

már azt, hogy vége a pályafutásának, és most mégis itt volt
újra, valami izgalmasnak a kezdetén. Vajon egy lépcsőfokon
vagy egy szakadék szélén áll? Pár perc múlva megcsörrent a
titkárnő asztalán a telefon, és megkérték, hogy fáradjon
vissza az irodába.

Camilla éppen felvette a kabátját, és a frizuráját igazgatta.

Marsh türelmesen álldogált az íróasztal mellett.
– Erika, örömmel közölhetem, hogy szeretném megbízni
a Jessica Collins-ügy vezető nyomozói tisztségével – szólalt
meg a nő.
– Köszönöm, asszonyom. Nem fogja megbánni a döntését.
Camilla feltette a paszományos sapkáját.
– Remélem is, hogy nem. – Az íróasztalt megkerülve
kezet rázott Erikával. – Te jó ég! Maga aztán magas. Nem
okoz gondot megfelelő nadrágot találnia?
Erikát ez egy pillanatra kizökkentette.
 – Ööö, okozott, de az online vásárlás megkönnyítette a
dolgomat…
– Meg bizony, hát nem? – fogta meg Camilla Erika
mindkét kezét, hogy jó alaposan megrázza. – Rendben. Nos,
nekem rohannom kell egy megbeszélésre a főkapitánnyal.
Marsh parancsnok majd eligazítja a részleteket illetően.
– Kérem, adja át üdvözletemet Sir Briannek – mondta
Marsh.
Camilla bólintott, és kikísérte őket az ajtóig.

Erika és Marsh beszállt a liftbe.

– Ez túl könnyűnek tűnt – szólalt meg egy idő után Erika.
– Senki nem akarja igazán ezt az ügyet – felelte Marsh. –
Az emberöléssel foglalkozó nyomozócsoport örömmel
szabadult meg tőle. A bromley-i eligazítóból fogod
irányítani a vizsgálatot; én foglak felügyelni, és nekem
fogsz jelenteni.
– És mi van Yale rendőrkapitánnyal?
– Nincs elég dolga?
– Azt gondolja, a háta mögött intéztem ezt a dolgot.
– A háta mögött tetted.
– De nem személyes okból.
– Nálad a dolgok mindig személyesnek tűnnek, Erika.
– Ez meg mit jelentsen?
Marsh felfújta a pofazacskóját.
– Sosem tudom, mi jár a fejedben. A durvaságig őszinte
vagy. És nem sok emberben bízol meg.
– És?
 – És ezt nehéz feldolgozni.
– Ha férfi volnék, akkor is egy liftben folytatnánk le ezt a
beszélgetést? Akkor is megkérdeznéd, mit gondolok?
Marsh mogorva képpel nézett félre.
– Mi folyik itt? Ez a tegnap este történtek miatt van?
Marsh egy pillanatra a padlóra meredt, aztán ismét
vissza a nőre.
– El kell végezned a munkádat, Erika, és jól kell
csinálnod.
– Igen, uram.
– Elintézem, hogy a két korábbi nyomozáshoz kapcsolódó
összes aktát és anyagot átküldjék a bromley-i őrsre –
mondta Marsh, ezúttal főnöki hanghordozással. – Ki kell
alakítanod az eligazítót, amit te fogsz vezetni, én pedig
holnap délután háromkor eligazítást tartok a csapatodnak.
– Te vezeted a nyomozást vagy én?
– Te, de nekem jelentesz. Én pedig a főkapitány-
helyettesnek. Továbbá szorosan együtt kell működnöd Yale
körzeti rendőrkapitánnyal, mivel az ő erőforrásait fogod
használni.
– Én állíthatom össze a csapatomat?
– Észszerű keretek között, igen.
– Remek. Moss és Peterson felügyelőket szeretném.
Mindketten jó rendőrök.
Marsh bólintott, és közben a lift leért a földszintre,
kinyílt az ajtó. Kiléptek a nagy előtérbe.
– Erika, az utolsó nyomozásnál hihetetlenül elcsesztek
mindent. Az egyik gyanúsított sikerrel perelte be a londoni
rendőrséget, és háromszáz rongyot kapott kártérítés
gyanánt… Éppen csak megúsztuk a hivatalos vizsgálatot.
– Jókor mondod.
– Ne szúrd el, Erika! Derítsd ki, mi történt Jessica
Collinsszal! Mi az első dolog, amit vezető nyomozóként
tenni akarsz?
– Tudatnom kell a Collins családdal, hogy megtaláltuk
Jessicát – mondta Erika, és elszorult a szíve.
 11

MARIANNE COLLINS KINYITOTTA az ajtót, és becsoszogott

az előszobába, kezében a megvásárolt élelmiszerrel és egy
kis fekete ruhazsákkal. A bevásárlószatyrokat letette a nagy
falépcső mellé a bordó szőnyegre, és egy ideig levegő után
kapkodott. Sötét és borús volt a délután. Minden lámpát
felkapcsolva hagyott, de így sem érezte hívogatónak a
kivilágított előszobát. Néma csend honolt odabent,
leszámítva a nappaliban tiktakoló órát, és a nagy ház
mintha dermesztő mélabút árasztott volna.
A ruhazsákot felakasztotta az ajtó melletti fogasra, és
óvatosan kicipzározta az előrészét. Műanyag zörrent, és
tisztítószerek szaga áradt belőle. Nagyon óvatosan kivette a
kis, piros kabátot a fehér, bélelt vállfán. Valamikor
mélyvörös volt a színe, de az évek során a többszöri
tisztítástól kifakult.
Marianne felnézett a fogas és a nagy tükör közti falrészre
akasztott, bekeretezett fényképre. A fotó 1990. április
tizenegyedikén készült. Jessica a helyi parkban ült egy
hintán, hosszú szőke haján megcsillant a nap, és a kis, piros
kabátot viselte farmernadrágjához, Gondos bocsos pulóvere
felett. Marianne finoman felakasztotta a vállfát a fogasra, és
ujjaival végigsimított a mélyvörös színüket megőrzött
gombokon, majd az arcát belefúrta az anyagba. Jessica a
hetedik születésnapjára kapta ajándékba: az utolsó,
megünnepelt születésnapjára.
Nem volt könnyű újszerű állapotban tartani a lánya
emlékeit huszonhat év elteltével. Az emeleten a komódban
Jessica egyik pólóját egy vákuumos műanyag zacskóban
őrizte, de az évek során áporodott szaga lett, és átvette
Marianne kézkrémének illatát. Mintha az időnek az lett
volna a célja, hogy a lánya emlékén kívül mindent
eltöröljön.
Elhúzódott a kabáttól, mert csorogni kezdtek a könnyei.
Megtörölte a szemét, és kibújt az elegáns fekete cipőből,
amelyben mindig a szupermarketbe ment. Megpillantotta
magát a tükörben. Vállig érő ősz haját elválasztva hordta, és
a tarkójánál fogta hátra, és mintha mély ráncok szabdalta
arca megereszkedett volna. Kibújt a dzsekijéből, és
felakasztotta a kis, piros kabát mellé. Mögötte – a tükörben
látszott – egy nagy festmény lógott, amely Szűz Máriát
ábrázolta. Marianne az ingzsebébe nyúlt, és kitapogatta a
rózsafüzért, majd a gyöngyöket bütykös ujjai köré fonta;
épp belekezdett egy imába, de ekkor észrevette a fagyit,
amelyet be kellett tennie a fagyasztóba.
Keresztet vetett, és bevitte a bevásárlószatyrokat a
konyhába. Megtöltötte vízzel a kannát, és egy teafiltert tett
a kedvenc fehér bögréjébe. Az eltelt huszonhat évben a
konyha csak egy festésen esett át, és furcsa, új berendezést
kapott. Viszont ez volt már a harmadik mélyhűtő. Az
ajtajára egy nagy fehér papírlap volt ragasztva: ez Jessica
tenyérlenyomatait őrizte, amit négyévesen csinált az
óvodában.
 Marianne kinyitotta a mélyhűtőt, és beletette a sonkát,
a sajtot és a fagyit. Becsukta az ajtót, és megállt, hogy
megnézze az tenyérfestményt; a kis kézlenyomatokat
sárgán, pirosan, zölden. Ahova nem jutott festék, ott finom
fehér vonalak és hajtások szelték keresztül-kasul a kis
tenyereket. Az eredetit egy komódban őrizte,
selyempapírba csomagolva. Miután évekig elöl volt,
Marianne rémülten látta, hogy a festék fakulni kezd, így
beszkenneltette. Azóta már az eredeti másolatot is többször
másoltatta. Marianne végighúzta rajta az ujját, kitapintva a
szegélyeket, ahol majd fel fog kunkorodni.
A gyász gyökeret vert benne, immár a része volt. Még
mindig ömlöttek a könnyei, de megtanult együtt élni a
fájdalommal mint állandó társával. Megnézni a kabátot,
a tenyérfestményt, látni a Jessicáról készült képeket, ahogy
elment a hálószobája mellett a fürdőszoba felé – mindez a
napi rutin része lett, ahogy a fájdalom is.
A kanna kikapcsolt, ő pedig megtöltötte vízzel a bögréjét,
és mártogatni kezdte a teafiltert, hogy aztán kihalássza egy
kanállal, és letegye az edényszárítóra. Már éppen tejet akart
önteni bele, amikor az ajtócsengő hangja verte fel a házat.
Az órára nézett, és látta, hogy nem sokkal múlt négy.
Nem várt senkit, és csak ritkán látogatták meg hívatlanul.
 12

ERIKA IDEGESEN ÁLLT az Avondale Road 7-es számú ház

masszív faajtaja előtt Johnnal és a nyugdíjas Nancy Greene
rendőrnyomozóval, egy kicsi, izgő-mozgó nővel, aki tüsire
nyíratta ősz haját. Az úton parkoltak le, és lesétáltak a
hosszú, lejtős kocsibejárón a kis udvarba, amelyet nagy,
terrakottacserepek díszítettek. Mindegyikben mostanra
megbarnult és elszáradt hortenzia kornyadozott-sustorgott
a szélben. Az előkert végén egy bokorsor takarta el a házat
a fenti úttól, és a kopár ágak között beszűrődött a
narancsszínű utcai közvilágítás.
– Esténként errefelé behúzódnak az emberek – törte meg
a csendet Nancy, majd hozzátette: – Van itthon valaki. Fényt
látok a homlokzati ablakban.
Újra megnyomta a csengőt, és kitárult az ajtó.
– Szia, Marianne! – mosolyodott el Nancy erőtlenül.
Erika még sosem látott ennyire sápadt, színtelen nőt.
Marianne-nek cserzett, tésztaszerű bőre volt. A szeme
szürke, alatta mély, sötét árkok húzódtak. Acélszürke haja a
dereka alá ért, elválasztva, a fülére hátrafésülve hordta.
Szürke, hosszú ujjú pólónyakú inget viselt fekete
gyapjúkardigánnal és A vonalú szoknyával. Nagy fafeszület
lógott láncon a nyakában. A tekintete ide-oda villant Nancy,
Erika és John között.
– Marianne, ő Erika Foster főfelügyelő, ő pedig John
McGorry rendőrnyomozó – mondta Nancy.
John is, Erika is feltartotta a jelvényét. Marianne éppen
csak vetett rájuk egy pillantást.
– Nancy? Miért jöttél? Laura vagy Toby miatt… mindenki
jól van? – A nő hangjának éle volt, árnyalatnyi ír akcentus
vegyült bele.
– Mindenki jól van – felelte Nancy. – Viszont…
– Kérem, bemehetnénk, Mrs. Collins? – kérdezte Erika. –
Nagyon fontos, hogy négyszemközt beszélhessünk magával.
Greene nyomozó, Nancy, volt olyan kedves, és elkísért
minket, mivel ő volt a maguk családi összekötő tisztje.
A lánya eltűnésekor…
– Mi ez az egész? Áruld el! – nyújtotta ki a kezét az
asszony Nancy felé.
– Marianne, kérlek, bemehetnénk? – kérdezte Greene
nyomozó, és megfogta a kinyújtott kezet.
Az asszony bólintott, és utat adva nekik félreállt, majd
bevezette őket a nagy nappaliba. Elegáns, de rideg helyiség
volt, sötét fabútorzattal, sötétpiros tapétával és a
bútorokhoz színben passzoló vastag, mélyzöld
függönyökkel.
– Kérem, üljenek le! Szeretne valamelyikük teát? Az
imént csináltam egy kannával – mondta Marianne, és
igyekezett vidám hangot megütni.
– Nem, köszönjük – válaszolta Nancy.
Leültek az ablak alatti nagy kanapéra. Erika észrevette a
faragott fakandalló felett a nagy Szűz Mária-festményt, és
ahogy körbenézett a szobában, négy, különböző méretű
feszületet számolt meg a falakon. Mindenfelé Jessica
bámult vissza rá aranyozott keretű fényképekről: a
kisasztalkákról, az ablakpárkányról, valamint nagy
sűrűségben az egyik sarokban álló kis zongoráról. Ennek
ellenére nem látszott semmi jele annak, hogy a helyiséget
használnák. Se magazinok, se tévé, se könyvek. Marianne
állva maradt, az ujjai között csavargatta a rózsafüzérét.
– Megpróbáltuk felhívni a családodat, de nem sikerült
elérnünk őket – mondta Nancy.
– Mind Spanyolországban vannak. Toby és Laura
elutazott, hogy meglátogassák az apjukat az új, nos, hát az a
nő nem a felesége…
– Beszélnünk kell majd velük… – kezdett bele Nancy.
Marianne gyorsabban csavargatta az ujjait, a rózsafüzér
csattogott; a kis ezüstkereszt ide-oda himbálózott az inge
előtt. Az alsó ajka remegni kezdett, és könnyek gyűltek a
szemébe.
– Hadd főzzek egy kis teát; nem szeretnének mégis teát?
– Marianne, kérlek, ülj le! – kérte Nancy.
– Azt csinálok a kibaszott házamban, ami kibaszottul
jólesik! – tört ki váratlanul az asszony.
– Oké. Kérlek, Marianne, nyugodj meg! Meg kell
hallgatnod, amit mondani fogok – kelt fel Nancy, és
megfogta az asszony mindkét kezét.
– Nem! Nem! NEM!
– Foster főfelügyelő ma felhívott telefonon, mert én
voltam itt, amikor…
– Nem!
 – Amikor Jessica…
– Ne! Ne mondd ki a nevét! Nincs hozzá jogod!
Erika Johnra nézett, aki nagyot nyelt, és szörnyen sápadt
volt. Nancy szelíden folytatta.
– Amikor Jessica eltűnt.
– Ne! Ne…
Nancy hátranézett, és odabólintott Erikának, jelezve,
hogy folytassa ő.
– Mrs. Collins, péntek este én és McGorry
rendőrnyomozó egy rutineljárás keretében átkutattuk a
Hayes-bányatavat, és emberi maradványokat találtunk. Egy
csontvázat.
Marianne mostanra elhallgatott. Megtört szeme tágra
nyílt. A fejét rázta, és elkezdett hátrálni, míg a falnak nem
ütközött. Nancy vele tartott.
– A csontváz pedig… Jessica volt az – fejezte be Erika
halkan.
Marianne a fejét rázta; könnyek peregtek az arcán.
– Nem. Tévedtek! A lányom vissza fog jönni, valaki majd
megtalálja. Odakint van. Alighanem nem emlékszik már,
hogy ki az igazi családja. Éppen ma tisztíttattam ki a
kabátját…
Erika és John ülve maradt.
– Nagyon sajnálom, Marianne. Jessicát találták meg. –
Nancynek is könnyek gyűltek a szemébe. – A fogorvosi
kartonja alapján azonosították.
Marianne némán zokogva egyre csak a fejét rázta.
– Mrs. Collins – szólalt meg Erika szelíd hangon. –
Értesítenünk kell a férjét, a lányát, Laurát és a fiát, Tobyt.
Mind Spanyolországban vannak, ugye? Van telefonszámuk,
amit hívhatunk? Szeretnénk értesíteni a családot, mielőtt
megtesszük a sajtóbejelentést.
– Igen – felelte az asszony halkan. A szeme hitetlenkedve
kerekre tágult.
– Én mit tehetek, Marianne? – kérdezte Nancy.
A nő Greene nyomozó felé fordította a fejét, váratlanul
hátrarántotta a kezét, és ököllel arcba vágta. Nancy
megtántorodott, az orrából vér folyt, majd rázuhant a
dohányzóasztalkára.
– Tűnjenek a házamból! Mindannyian! – sikoltotta
Marianne. – Tűnés innen! TŰNÉS!
John és Erika felugrott, és Nancyhez szaladtak, akinek az
arca merő vér volt. Marianne tovább sikoltozott,
és lerogyott a fal mellé.
A homlokzati, kiugró ablak irányából érkező autók zaja
hallatszott, fények kezdtek villódzni. A sajtó megszimatolta
a hírt, és ismét rávetették magukat a házra.
 13

TIZENÖT KILOMÉTERREL ODÉBB, a délkelet-londoni

Balham egyik csendes lakóövezetében álló kis sorházban a
tévé zümmögve villódzott a felfordulás uralta nappali
sarkában. A délutáni napfény eltűnt az alacsonyan szálló
szürke felhők mögött, és a nyugdíjas Amanda Baker
főfelügyelő egy roggyant fotelban ült; a feje előrebukott,
aludt. A villany nem égett, és a tévéből áradó fény
megereszkedett arcán játszadozott, és a stúdióközönség
harsány hahotája sem tudta felébreszteni. A könyöke
melletti kisasztalon csikkekkel teli hamutál és egy félig üres
fehérboros üveg állt. Már csak ennyi maradt a második
palackból. Az elsőből reggel fél tízkor húzta ki a dugót,
amikor a reggelihez használt tányérok felhalmozódtak a
mosogatóban, és a remegés meg az izzadás túlságosan
elviselhetetlenné fajult.
Egy valamikor csinos házban lakott. Hideg, elegáns
stílusban rendezték be, nagyon hasonlóan ahhoz, amilyen a
tulajdonosa volt, de mostanra, akárcsak a tulaj, a lakás is
viseltes lett. A kandallóban nem igazi tűz fénylett, pirosas
és narancsos lángok fodrozódtak, a mellette heverő
kutyakosarat pedig vastag porréteg lepte be.
A telefon csengeni kezdett az előszobában, túlharsogva a
tévét, egészen addig, míg üzenetrögzítőre nem kapcsolt.
Amanda ekkor riadt fel.
 – Ez meg mi volt? – kérdezte kábán.
Ugatást hallott, és megdörgölte az arcát, aztán
feltápászkodott a fotelból, és ködös tekintettel kibotorkált a
konyhába. Pár percig a konzervekkel teli
konyhaszekrényben kotorászott, míg eszébe nem jutott,
hogy a kutyája, Sandy, pár hónapja elpusztult. Nekidőlt a
konyhapultnak. A könnyei halk koppanásokkal potyogtak a
morzsás előkészítő felületre. A ruhaujjával megtörölte az
arcát, és ekkor megérezte áporodott leheletét.
A telefon ismét felsivított az előszobában, ő pedig
odacsoszogott, és felvette; támaszt keresve nekidőlt a
korlátnak.
– Amanda Baker egykori rendőr-főfelügyelővel beszélek?
– szólalt meg a vonalban egy éles, női hang.
– Ki van ott?
– Kérném, hogy nyilatkozzon Jessica Collinsról, most,
hogy a rendőrség megtalálta a holttestet.
Amanda ettől egy pillanatra hátrahőkölt, és nem találta a
szavakat.
– Halló? – kérdezte a hang türelmetlenül. – Maga volt a
vezető nyomozótiszt, míg ki nem rúgták az ügyből…
– Előnyugdíjba mentem…
– Pénteken megtalálták Jessica Collins csontvázát a
Hayes-bányatóban…
– Azt a bányatavat átkutattuk pár hónappal a kislány
eltűnése után. Nem volt ott – mondta Amanda inkább
magának, mint a telefonáló nőnek.
Rálátott a nappaliban álló tévé képernyőjére: éppen a
RENDKÍVÜLI HÍREK felirat gördült végig. Lent egy
szalagcím futott, a következő szöveggel: MEGTALÁLTÁK AZ
ELTŰNT KISLÁNY, JESSICA COLLINS MARADVÁNYAIT.
A hang ki volt kapcsolva, de a kép váltott, és Marianne meg
Martin Collins 1990-es sajtótájékoztatóját mutatták, amint a
mikrofonba beszélnek, önmaga egy sokkal fiatalabb
verziója közreműködésével; mögöttük a londoni rendőrség
régi logója látszott fehér alapon.
– Szóval, mit szól hozzá? – kérdezte a hang.
Érdeklődőnek tűnt, mintha vért szimatolna. A tévében egy
magas, szőke rendőr éppen egy nyilatkozatot olvasott fel.
A neve felvillant a képernyő alján: ERIKA FOSTER
FŐFELÜGYELŐ.
– VAN VALAMI MONDANIVALÓJA? – kérdezte a lány,
tagolva, mivel láthatóan bosszantotta a másik hallgatása. –
Az egyik helyi szexuális bűnöző házában fényképeket
találtak Jessicáról; maga letartóztatta, de el is engedte, nem
igaz?
– Nem volt más választásom! Nem állt rendelkezésre elég
bizonyíték.
– A férfi még ma is szabad ember. Mit gondol, ő ölte meg
Jessica Collinst? Az ezt követő hónapokban a tettei arról
árulkodtak, hogy maga szerint bűnös. Mit gondol, vér tapad
a maga kezéhez is?
– Hagyjon békén! – sikította Amanda, és lecsapta a
kagylót.
Ám a készülék ismét csörögni kezdett. Amanda letérdelt
a padlóra, széttúrva egy halom régi újságot, magazint és
levélszemetet. Megragadta a vezetéket, és kitépte a falból.
A telefon elhallgatott. Beviharzott a nappaliba, és
felcsavarta a hangerőt a tévén.
– Szeretnénk részvétünket nyilvánítani a Collins
családnak. Az ügyet ismét megnyitottuk, és aktívan
vizsgálunk több új szálat. Köszönöm.
A kamera követte, amint Erika Foster bement a bromley-
i rendőrőrs főbejáratán, jobbján-balján egy-egy rendőrrel.
Majd visszakapcsoltak a BBC hírstúdiójába, és beolvasták a
következő hírt.
Amanda leguggolt, és vett pár mély lélegzetet. Egész
testében reszketett.
– Nem, nem, nem… ez nem történhet meg – nyögött fel.
Ekkor megpillantott a régi bóvlik közül kikandikálni egy
kis, fehér, sípoló játék nyulat. Sandyé volt. Kinyújtotta érte
a kezét, megfogta, és a melléhez szorította. Sírni kezdett:
Jessica miatt, szeretett Sandyje miatt, és az élete miatt, amit
élhetett volna.
Amikor végül abbahagyta, a ruhaujjával megtörölte az
arcát, kiment a konyhába, és kinyitotta a harmadik üveg
bort.
 14

SÖTÉT VOLT, ÉS esett, amikor Erika a Lewisham Kórház

baleseti és sürgősségi osztályának főbejáratához gurult a
kocsijával. Hosszú, stresszes napon volt túl, és úgy érezte,
egy percre sem állt meg.
A járó ablaktörlőkön túl megpillantotta az előtető alatt
várakozó Nancy Greene rendőrnyomozót. Egy mentő
húzott éppen ki onnan, amikor egy idős nőt hordágyon
betoltak az automata ajtón át: a piros takaró alól aszott kar
lógott ki, majd felemelkedett a fájdalomtól.
Erika megállt a járda mellett, és kinyitotta az utasoldali
ajtót.
– Sietnünk kell; mögöttem jön egy újabb mentő.
Nancynek három vastag, négyszögletes gézdarabot
tapasztottak az orrára, amin helyenként átütött a vér.
Kijjebb tárta az ajtót, és beszállt, kezében egy kis, fehér
papírzacskóval.
– Eltört. Két helyen is. Hat öltéssel varrták össze –
mondta, és finoman megérintette a kötést, miközben
elhelyezkedett az anyósülésen.
Olyan volt most az orra, mint egy csőr, és a fölötte
kikandikáló nagy, barna szempár miatt Erikát egy bagolyra
emlékeztette. Segített becsatolni Nancy biztonsági övét,
majd sebességbe tette a kocsit, és elindult.
– Kösz, hogy eljött. Ebben a hatalmas káoszban magára
számítottam a legkevésbé.
– Látni akartam, hogy rendben van-e. Az én ötletem volt,
hogy magunkkal vigyük Marianne-hez; és az ötletem kicsit
visszafelé sült el…
Nancy mocorgott az ülésben, és hátradöntötte a fejét.
– Gondolja? – Komoran felnevetett. – A váróban láttam a
televíziós nyilatkozatát. Hova valósi? Van egy árnyalatnyi
északi akcentusa, de egy kicsit, nem is tudom, olyan
lengyeles az arca.
– Szlovák vagyok – mondta Erika, és igyekezett leplezni,
hogy bosszantja, amiért összekeverték. – Manchesterben
tanultam meg angolul…
– Nem tudnék annyira északon élni. Londonban
születtem, itt is nőttem fel. Úgy egy fél órát bírok nézni a
Coronation Streetből, de mindig nagy megkönnyebbülés,
amikor megjelenik a stáblista. – Erika erre az ajkába
harapott, és nagyobb sebességre kapcsolta az ablaktörlőket.
– Marianne jól van? – fűzte hozzá Nancy.
– McGorry nyomozó orvost hívott hozzá, aki felírt
valamit, amitől tud majd aludni. A család ma estére
lefoglalta a repjegyeket vissza Londonba. Telefonon kellett
közölnünk velük a hírt, noha nem így akartam, de a sajtó
már így is kiszimatolt ezt-azt. – Elérték a kijáratot, és
megálltak a kihajtásra várakozó autó mögött. – Hova
megyünk, Nancy?
– Dulwich másik felén lakom. Egyenesen át a Forest
Hillen.
Az előttük álló kocsi elindult, és látták, hogy az úton sűrű
a forgalom a csúcsidőben. Egy furgon lassított, így Erika
kijutott a kereszteződésből, és köszönömöt intett. Az eső
még hevesebben szakadt, hangosan dobolt az előttük
húzódó kocsisor tetején.
– Gondoltam, maga is segíthetne nekem, cserébe a
fuvarért – mondta Erika.
– Szóval hátsó szándék vezette, amikor felvett? –
kérdezte Nancy, és megpróbálta elfordítani a fejét, de
összerándult a mozdulattól.
– Csak igyekszem felgyorsítani ezt az ügyet. Végig maga
volt a családi összekötő tiszt Jessica eltűnése után?
– Igen, túlságosan is sokáig az voltam, hogy őszinte
legyek. Mindent elolvashat a dossziéban, de kitölthetem a
hézagokat… Jézusom, de fáj! – fintorodott el. Kinyitotta a
papírzacskót, az alufóliás levélből kipattintott egy tablettát,
és víz nélkül lenyelte.
– Meg kell kérdeznem, hogy szándékában áll-e
feljelentést tenni – kérdezte Erika, miközben a forgalomban
araszoltak.
– Marianne ellen? Istenem, dehogy, éppen elég baj érte
már – döntötte neki Nancy a fejét a támlának. – Viszont
szívesen tennék panaszt a kicseszett orvosok ellen.
Szánalmasan kevés fájdalomcsillapítót adtak…
– Megütötte magát, az öklére hurkolt rózsafüzérrel.
– A katolikusok bokszere – vigyorodott el Nancy. –
Marianne sosem volt erőszakos ennyi év alatt sem,
bármennyire meghasadt a szíve. Időnként az ember úgy
érzi a családi összekötők melójában, mintha egy
pótalkatrész volna. Szeretnél kint lenni, járőrözni az utcán,
benne lenni az akciók sűrűjében, de helyette teát főzöl, és
telefonokat veszel fel.
– A családi összekötők fontos munkát végeznek.
– Tudom, de valami furcsa módon örülök, hogy ma ott
voltam, és engem ütöttek meg. A rendőri jelentésekben
sosem esik szó az általad főzött csésze teákról, sem a
tanácsaidról. Ezt viszont dokumentálni fogják. És ez egy
lezárás is.
– Mennyi ideig maradt a családdal Jessica eltűnése után?
– 1990 augusztusától az első pár hónapban lényegében
velük éltem. Marianne és Martin akkor még együtt volt.
– Mikor váltak el?
– Nem váltak el. Látta a rózsafüzért Marianne öklén. Az ő
világában nincs olyan, hogy válás. 1997-ben mentek szét.
Tovább bírták, mint vártam. Amikor egy pár elveszíti
a gyerekét, a feszültség szinte mindig szétszakítja őket. De
nekik ott volt a kis Toby, aki éppen csak betöltötte a négyet,
amikor Jessica eltűnt, és egy ideig ő szolgált ragasztóként,
ami megakadályozta a végül bekövetkező válást. Laura
sokkal idősebb az öccsénél. Akkor már végzett az
egyetemen első évesként. A második évét halasztotta, pedig
jobb lett volna, ha folytatja. Megőrjítették egymást
Marianne-nel. Az anyja egyszerűen mindent kizárt az
életéből, az energiáit Jessica megtalálásának szentelte. Toby
még kicsi volt, és a végén Laurára maradt, hogy
gondoskodjon róla.
– Most hány éves Toby?
 – Huszonkilenc. És meleg. Nem meglepő, hogy Marianne
sosem fogadta el ezt igazán.
– Toby itt él?
– Nem. Edinburghban. Laura férjhez ment, két kisfia van,
és Észak-Londonban él. Martin Spanyolországban. Hagyta,
hogy Marianne megtartsa a házat. A férfi milliomos;
szerintem figyel arra, hogy gondoskodjanak a feleségéről…
Aki egész nap csak bolyong abban a nagy házban, mint
Miss Havisham a Szép reményekben. Megtört szívvel. De
Miss Havishamtől eltérően Marianne mindig bekapcsolja a
porszívót is. Maga is láthatta. Makulátlanul tiszta a hely.
– Mit csinál Martin Spanyolországban?
– Gazdag bevándorlóknak épít nyaralókat, és egész
vagyont keres vele. Malagán él a barátnőjével, egy fiatalabb
nővel, és a két kisgyerekükkel.
Erika örömmel látta, hogy a kocsisor csak araszol. Nancy
információs aranybányának bizonyult.
– Tudja, hol találkozott Martin és Marianne? – kérdezte.
– Írországban. A férfi ír, míg Marianne brit ugyan, de
Galwayben nőtt fel. Kamaszkoruk utolsó éveiben
találkoztak egy katolikus ifjúsági klubban. Tizenhét évesen
teherbe esett, és össze kellett házasodniuk… Tudtam, hogy
közel kerültem Marianne-hez, amikor elmesélte ezt a
történetet… Írországban, a hetvenes évek végén már csak
így ment. Kemény kezdet volt, de Martin szépen lépkedett
felfelé az építkezéseken, és 1987-ben Londonba költöztek,
nem sokkal Jessica születése után. Pont jókor tették; egy
vagyont kerestek az ingatlanbummon. Laura tizennégy volt
a költözéskor, és azt hiszem, ez rázós volt a számára. Hátra
kellett hagynia a barátait és az otthonát Írországban.
– Ekkor kezdődtek a gondok?
Nancy bólintott, majd megint összerándult, amikor a
mozdulat emlékeztette a sérülésére. A forgalom felgyorsult,
és sikerült átgurulniuk egy közlekedési lámpán.
– Azt hiszem, Laura nehezen illeszkedett be a költözés
után. Kiskorában koldusszegények voltak. Csak akkor
kezdett ömleni a pénz, amikor Laura már a kamaszkora
vége felé járt. Elég gazdagok lettek, hogy elkényeztessék
Jessicát és Tobyt; számos iskola utáni szakkörbe jártak.
Jessica balettozott… Aranyos kis teremtés volt.
A forgalom vánszorgott, lassan haladtak a Catford High
Street mostanra bezárt üzletei mellett. Csak egy nyugat-
indiai szupermarket volt nyitva, mellette pedig egy
fogadóiroda. A fényesen kivilágított, bepárásodott kirakat
üvegén keresztül látszott odabent egy csomó öregember,
akik mind egy képernyőt bámultak.
– Mit gondol, megoldja az ügyet, ennyi év után? –
kérdezte Nancy.
Ha Erikának voltak is kétségei, aligha fogja megosztani
őket.
– Mindig megoldom az ügyeimet – felelte.
– Hát, sok szerencsét hozzá… De azért vigyázzon. Mert
megőrült – mármint a zsaru, aki korábban az ügyet
vizsgálta. Amanda Baker.
– Hogy őrült meg?
– Éveken át foglalkozott a boroughi bűnügyi osztályon
nemi erőszak áldozataival. És az kicsinálta. Aztán jött a
Jessica-ügy. Nem voltak szemtanúk. Jessica aznap délután
hagyta el a házat, hogy az egyik barátnője szülinapi
zsúrjára menjen a szomszédba, és mintha eltűnt volna a
föld színéről. Sosem érkezett meg, senki nem látott semmit.
Az egyetlen gyanúsított Trevor Marksman volt, egy
közelben élő szexuális bűnöző. Fotókat találtak nála, meg
egy videót, amelyet hetekkel korábban készített Jessicáról,
amikor a kislány Marianne-nel és Laurával volt a parkban.
– És letartóztatták?
– Le, de volt alibije. Sziklaszilárd. Nem sokkal korábban
engedték ki a börtönből, és egy rehabilitációs központban
élt. Augusztus hetedikén pedig egész nap ott volt. Több
szemtanú vallotta, hogy nem is hagyta el, többek között két
felügyelőtiszt is. De egyedül neki volt indítéka elrabolni a
kislányt. Korábban már elítélték, amiért elrabolt egy másik
kislányt a parkból, aki szintén szőke volt, és hasonlított
Jessicára. Végül Amanda kénytelen volt elengedni.
Megfigyelés alatt tartották, de idővel Amanda egyre
frusztráltabb lett, és zaklatni kezdte. A férfi cserébe
élvezettel hergelte, kigúnyolta, amiért nem tudja megoldani
az ügyet. Végül Amanda túl messzire ment, és beköpte a
férfit egy csapat helyi nőnek, afféle önkényes
igazságosztóknak. Azok pedig az éjszaka közepén benzines
üveget dobtak be a postaládáján át. A férfi túlélte, de
szörnyen megégett.
– És Amanda lebukott?
Nancy bólintott.
 – Trevor Marksman talált egy menő ügyvédet, és
beperelte a londoni rendőrséget. Háromszáz lepedőt kapott,
aztán a mocskos rohadék Vietnámba költözött. Amandát
előnyugdíjazták, amit már rég kiérdemelt ugyan, de rajta
ragadt a korrupt zsaru címke. Utoljára azt hallottam róla,
hogy a májzsugor miatt lényegében meg vannak számlálva
a napjai… Itt lesz, a következő elágazásnál balra.
Erika csalódást érzett, amiért az útjuk véget ér.
Lekanyarodott a főútról, és itt már rendesen lehetett
haladni. Elhajtottak egy nagy pub meg több kebabos
mellett, aztán lakóépületek következtek.
– Az a bérház az – mondta Nancy.
A sorházak közti rést egy szürkésbarna, tömzsi bérház
töltötte meg. Erika megállt a járda mellett.
– Kösz a fuvart. Beveszek egy erősebb fájdalomcsillapítót
és hozzá egy korty valamit – csatolta ki Nancy a biztonsági
övét. Még mindig zuhogott. Összerándult, amikor a
kapucnija hozzáért a kötés széléhez.
– Mit gondol, ki tette? Mit gondol, ki ölte meg Jessicát? –
kérdezte Erika, és oldalra dőlt, kikukucskálva az utasoldali
ajtón.
– Isten tudja… talán csak valaki véletlenül arra járt,
elrabolta, és elautózott vele – mondta Nancy, majd a fejét
lehajtva még hozzátette: – Azzal, hogy megtalálta Jessica
testét, az egyetlen, aki tényleg kámforrá vált, nem más,
mint… az, aki elrabolta.
 15

MÁR KÉSŐRE JÁRT, mire Erika visszatért a bromley-i őrsre.

Eligazítóként az egyik nagy, nyitott irodát kapta meg a
legfelső emeleten. Nem tudott szabadulni Nancy
búcsúszavaitól. „Azzal, hogy megtalálta Jessica testét, az
egyetlen, aki tényleg kámforrá vált, nem más, mint… az, aki
elrabolta.”
Mire visszaért az eligazítóba, már az íróasztalok is
megérkeztek, a műszakiak pedig szorgalmasan kötötték be
a munkaállomásokat a Holmes számítógépes rendszerbe,
a padló alatt futó kábelekkel oldva meg a dolgot. Több
rendőr, akivel még nem is találkozott, telefonált odabent.
Két másik, egy férfi és egy nő, az ügy eddigi bizonyítékait
vezették fel a hátsó fal teljes hosszában futó, törölhető
táblákra.
Az egyik sarkot a Dél-Londont és a kenti határt ábrázoló
hatalmas térkép foglalta el, és egy rövid, fekete hajú
rendőrnő fényképeket rajzszögezett mellé, köztük a hayesi
kőfejtőét és az Avondale Road 7-ét. Homokszín hajú,
nyúlfogú, túlsúlyos férfi a mellette álló asztalon egy sor
fényképet rendezgetett. Ezeken Jessica Collins szerepelt az
ünneplőruhájában, egy másikon pedig a csontváza látszott
a hullaházban. Egy kép a ruhájából megmaradt barna,
szakadt foszlányokat mutatta a víz alatt töltött évek után.
– Üdv, Foster főfelügyelő vagyok – köszönt Erika.
 – Én pedig Knight rendőrnyomozó – rázott vele kezet a
nő. – Ő pedig Crawford nyomozó.
– Be tudok mutatkozni – fortyant fel a férfi, és odahajolva
kezet rázott Erikával. A keze hideg és nyirkos volt.
Knight nem törődött vele, és folytatta.
– Éppen a kronológiát rakjuk össze: hogy mit csinált
Jessica az augusztus hetedikét megelőző napokban, amikor
elhagyta az Avondale Road 7.-et. Az eredeti jelentésből
dolgozom, amelyet az eltűnt személy ügyének nyitottak,
valamint az összes beszámolóból, de a Holmes-rendszerben
csak korlátozott az üggyel foglalkozó bejegyzések száma.
A Holmes számítógépes rendszert a rendőrség használta
országosan az ügyiratok katalogizálására és indexálására.
1985-ben vezették be, és évekbe telt, mire mindenütt
elterjedt.
– McGorry nyomozó viszont elhozta az ügyiratok
nyomtatott példányait. Hamarosan visszaér. Azt hiszem,
elment bekapni valamit – folytatta Knight.
– Ez meg ki? – emelt fel Erika egy megsárgult fényképet.
Egy hideg kék szemű, zsíros, szőke hajú és kövérkés képű,
harmincöt éves férfi rendőrségi fotója volt.
– Ő Trevor Marksman – hajolt oda hozzájuk Crawford,
hogy jobban lássa. – Rusnya képű egy gyerektapizó, mi?
Most viszont így néz ki.
Keresgélt a fényképek között, és felemelt egy másikat,
amelyen egy az arcán és a nyakán szörnyen megégett férfi
látszott. Egyenesen a lencsébe bámult, és fénylőn piroslott a
bőre. Az előző fotóval az egyetlen hasonlóságot ugyanaz a
hideg, kék szempár jelentette, amely a bőrátültetések
maszkja mögül meredt elő. Nem volt haja, szemöldöke,
szempillája.
– Dél-Afrikában él? – vette fel a fényképet Erika.
A szélénél fogta, nem akart hozzáérni ahhoz az archoz.
– Ugyan van hozzá egy durbani címünk, de nem tudom,
hogy mennyire naprakész ez az infó – mondja Knight. –
Ezen még dolgozom.
– Én is ezen dolgozom, közös munka – fűzte hozzá
Crawford. Volt valami gyerekes abban, ahogy mondta,
mintha csak azt szeretné, hogy Erika tudja, ő is ugyanolyan
keményen melózik.
A főfelügyelő visszaadta neki a fényképet.
– Ne mondja, hogy „gyerektapizó”. Ezzel viccet csinál egy
borzalmas dologból. Használja a szexuális bűnöző vagy a
pedofil kifejezést. Rendben? – Crawford vörösödő képpel
vette át a képet, és bólintott. – Mit gondol, készen lesznek
ezzel holnap reggelre?
– Igen, asszonyom – felelte Knight.
– Kérem, hívjon főnöknek!
– Igen, főnök.
Ekkor John lépett be az ajtón, kezében egy elviteles
dobozzal meg egy dobozos kólával, és odament Erikához,
miközben sült krumplit tömött a szájába.
– John, úgy tudom, elhozta a Jessica Collins-ügy iratainak
nyomtatott példányait.
John a kezével legyezte a száját.
– Ó, bocsi, csak forró – mondta teli szájjal. Aztán egy
korty kólával leöblítette. – Bocs, főnök. Nem ettem egész
nap. De a válasz igen. Még a hivatalos boncolási jelentést is
megkaptuk dr. Strongtól. Az asztalára tettem.
– Hol az asztalom?
– Az irodájában.
– Van irodám?
– Ott, hátul – mutatta egy darab sült krumplival.
Erika megfordult, és az eligazító végében megpillantott
egy nagy üvegkalickát. Benne mellmagasságig tornyosultak
a fehér dokumentumtároló dobozok. Odament, Johnnal a
nyomában. A dobozrengetegben éppen csak ki tudta venni
az íróasztalát.
– Kinek az ötlete volt, hogy ezt mind idetegyék? Hogyan
jutok be egyáltalán? – fortyant fel.
– Nem tudtam, hogy ilyen sok. Én csak annyit mondtam,
hogy tegyék le az irodájában…
– És itt van minden? – kérdezte Erika.
– Igen. A speciális ügyekkel foglalkozó nyomozócsoport
átküldött mindent, amit csak tároltak. Egyes dobozokon
vannak dátumok 1991-től 1995-ig, másokon helyszínek
nevei szerepelnek, de van egy rakat címke nélküli is, ahova
olyan akták kerültek, amelyek nincsenek kapcsolatban a…
Erika irodájában csengeni kezdett a telefon. John segített
neki gyorsan félrehúzni egy halom dobozt, így valahogy
oda tudott hajolni, hogy elérje a készüléket. Marsh volt az.
– Mit tudott meg a történeti ügyiratokból? – kérdezte
felvezetés nélkül.
– Szó szerint most kaptam meg őket.
 – Összeállítaná a gyanúsítottak listáját? Minél hamarabb
szeretném látni.
– Beszélgettem Greene nyomozóval, aki az ügyben a
családi összekötő volt. Jó meglátásaival sokat segített, de
emberek kellenek, hogy átrágjuk magunkat ezen a
mérhetetlen mennyiségű cuccon – nézett körül Erika
csüggedten az iratrengetegen.
– Oké, megnézem, mit tehetek. Látta az újságokat?
Még be sem fejezte, John máris átnyújtotta Erikának az
Evening Standard egy kissé megázott példányát. Az esti
kiadás címlapjára Jessica Collins megtalálása került.
– Igen, most kaptam egy példányt.
– Remek. Valamiért lemaradt az eligazító telefonszáma,
de Colleen Scanlan és a média-összekötő csapat dolgozik
rajta, és bármelyik pillanatba bekerülhet az online
kiadásba. Martin Collins késő éjjel ér az országba a többi
családtagjával. Találkozni szeretne a vezető nyomozóval és
a média-összekötővel: holnap ez lesz az első dolga.
– Nekem holnap az első dolgom az eligazítás lesz, uram –
kapta fel a vizet Erika. – Utána terveztem találkozni a
családdal…
– Hát, Martin Collins biztosítékot akar arra, hogy az ügyet
rendesen kezelik a megelőző fiaskó után. Erika, eredményt
kell elérnünk az ügyben.
– Uram, egy pókhálót kell kibogoznom, és komolyan
gondoltam, amikor emberhiányról beszéltem. Gyorsan fel
kell dolgoznunk ezeket az aktákat. Utána kezdhetem
összeállítani magának a gyanúsítottak listáját.
 – Oké, ezt bízza rám – mondta Marsh, és letette.
Erika áthajolt a dobozok felett, és lerakta a kagylót. John
idegesen harapdálta az ajkát, mert látta, hogy Erika milyen
ingerült.

– Yale kapitány telefonált. Még mindig várja Jason Tylerről

a jelentést… – Azt mondja, hogy tegnapra ígérte neki.
– A fenébe!
– Biztos nem kér sült krumplit? – nyújtotta felé John a
zacskót. Erika kivett egyet és bekapta, majd magához húzta
az „1990. augusztus 7.” feliratú dobozt.
– Kezdjük a legelején! – mondta, bár rátört a rémület.
 16

ERIKA MÁSNAP ÉGŐ szemmel érkezett meg Bromley-ba.

Sokig fennmaradt: nekilátott a Jessica Collins-ügyiratok
feldolgozásának, befejezte a Jason Tyler-jelentést, és csak
pár órát tudott aludni.
Amikor kiszállt a kocsijából a föld alatti parkolóban,
füttyöt hallott, és azt látta, hogy két ismerős alak közeledik
felé.
– Főnök! Rohadt jó, hogy látlak! – kiáltott oda Moss
rendőrfelügyelő. Alacsony, zömök nő volt a fülé mögé fésült
rövid, vörös hajjal, sápadt, szeplős arccal. Odafutott
Erikához, és szorosan megölelte.
– Nagyon izgatott, hogy újra lát téged – szólalt meg a
magas, fekete rendőr, aki egy pillanattal később odalépett
hozzájuk. Peterson rendőrfelügyelő volt, aki lazának és
jóképűnek tűnt elegáns, fekete öltönyében.
– Oké, de nem kapok levegőt – nevetett Erika. Moss
elengedte, és hátralépett.
– Már azt hittem, hogy elfelejtettél minket.
– Őrület volt az egész. Áthelyeztek ide, mint valami
pótalkatrészt, és egyszer csak elkezdtek elhalmozni az
ügyekkel – mondta Erika, aki bűntudatot érzett, amiért nem
tartotta a kapcsolatot korábbi munkatársaival.
– Gyerünk, Peterson, öleld meg te is a főnököt! –
viccelődött Moss.
 A férfi a szemét forgatta.
– Örülök, hogy látlak, főnök. – Elvigyorodott, előrehajolt,
és vállon veregette a nőt.
Erika visszamosolygott, és kínos csend támadt.
– Kell nektek parkolási engedély? – kérdezte.
– Csak egy, mert az én kocsimmal jöttünk. Peterson még
várja, hogy kapjon egy újat – magyarázta Moss.
– Lerobbant a The Sands körforgalomban a múlt héten –
mondta a férfi. – Tiszta rémálom volt, a csúcsforgalom
kellős közepén. Ömlött a motorból a füst. A többi kocsiban
meg úgy dudáltak, mint az őrültek.
Erika már el is felejtette, hogy milyen jó volt együtt
dolgozni Moss-szal és Petersonnal, és hogy mennyire
hiányoztak neki. Közben megérkeztek a parkoló végében a
lifthez, és megnyomta a hívógombot.
– Örülök, hogy mindketten itt vagytok, és köszönöm. Ez
egy rázós ügy lesz.

Az eligazító már tele volt, mire felértek a legfelső szintre.

Erika bemutatta Mosst és Petersont, és örömmel látta, hogy
a bűnügyi osztály hat további rendőrét állították rá az
ügyiratok feldolgozására.
Erika végignézett az emberein.
– Jó reggelt mindenkinek! Köszönöm, hogy ilyen gyorsan
szabaddá tették magukat… – Kiosztotta a Jessica Collins-ügy
és az eddigi fejlemények rövid vázlatát. – Az ügy
újraindításával kinyitottuk Pandóra szelencéjét, vagy
inkább számos szelencéjét – tette hozzá, az immár a hátsó
falnál feltornyozott iratokra célozva. – Nekünk jelenleg
kizárólag a Jessica eltűnését érintő tényekre kell
fókuszálnunk. Megjósolhatatlan, hogy Jessica Collins
maradványainak felfedezése milyen hatással lesz a
médiára, de meg kell előznünk őket. És az 1990-es évektől
eltérően talán még nagyobb kihívás előtt állunk. Most
folyamatosan frissülnek a hírek, ott van a közösségi média,
a blogok, az online fórumok, és ezek mind felszínre hoznak
és kiokádnak mindenfélét nulla huszonnégyben. Ezért át
kell nézni a fal melletti összes aktát, elejétől a végéig,
méghozzá gyorsan. A tanúvallomásokat össze kell vetni.
Mindent tudni akarok a Hayes-kőfejtőről. Mire használták
az eltelt évek során? Miért nem találták meg bene Jessica
holttestét? Innen a Collins családhoz megyek, és alighanem
számos kérdésük lesz hozzám. Azt akarom, hogy csapjunk a
lovak közé.
Ekkor felállt Knight rendőrnyomozó, hogy ismertesse a
Jessica Collins eltűnéséig történtek kronológiai sorrendjét.
– Mennyire részletesen beszéljek a helyszínekről, főnök?
– kérdezte.
– Tételezze fel, hogy nem tudunk róla semmit. Hogy nem
Hayes mellett élünk. Hogy sosem hallottunk Jessica
Collinsról. Hogy erről az egészről most hallunk először… És
ne feledjék – tette hozzá Erika –, hogy nincsenek hülye
kérdések! Ha valamit nem értenek, jelezzék!
Ezzel nekidőlt egy íróasztalnak, Knight pedig a hátsó
falnál álló óriási, négy négyzetméteres térképhez ment.
– Ez a térkép az aljától a tetejéig egy huszonöt
kilométeres területet ábrázol. A közepén London belvárosa
látható, míg a térkép alján, lent délen, találjuk a kenti
határt, mi pedig itt vagyunk, Bromley-ban – mutatott rá egy
nagy, piros keresztre. – Hayes faluja 4,2 kilométerre
található innen. Népszerű agglomerációs település;
rengeteg ott élő dolgozik Londonban. Vonattal fél óra alatt
lehet beérni a városközpontba, és az átlagosnál több a
nyugdíjas. Az ingatlanárak magasak, és túlnyomórészt
fehérek lakta térség.
Ezután Knight bólintott Crawfordnak, aki odalépett az
egyik íróasztalon kinyitott laptophoz, és aktivált egy
projektort. Egy nagyobb léptékű térképet vetített ki az egyik
törölhető tábla üres négyszögére. Knight oldalra lépett, és
folytatta:
– Ez Hayes Common és a falu nagyobb felbontású
térképe. Láthatják a főutcát és a vonatállomást. Ez a
hatalmas zöld terület Hayes Common. Erdős, csarabos
vidék, amit gyalog- és lovasösvények, valamint több
nagyobb út szel át. Ez az egyik legnagyobb erdős rét Nagy-
Londonban a maga 225 holdjával.
– Több ponton lehet eljutni a rétre: a Prestons Roadon,
a West Common Roadon, a Five Elms Roadon, a Croydon
Roadon, a Baston Roadon, a Baston Manor Roadon és a
Commonside-on. A Hayes-kőfejtő, ahol Jessica
maradványait megtalálták, itt helyezkedik el.
A rét délkeleti részére mutatott, ahol a Croydon Road,
a Baston Road és a Commonside szelte át a zöld foltot, egy
nagy, fejjel lefelé fordított háromszöget formázva.
 – A kőfejtőt 1906 és 1914 között hozták létre, homokot és
sódert bányásztak benne. Az évek során kétszer töltötték fel
és tisztították meg; a második világháborúban a Hayes
Commonon a sereg támaszpontja működött, és légvédelmi
ágyúk álltak. 1980-ban a fejtőt másodszor is kipucolták a
régészek egy a bronzkori leletek után kutató szélesebb körű
ásatás részeként. Ezután engedélyezték a vízzel való
felöltését. A bromley-i tanács kétszer indítványozta, hogy a
bányatavat használják kereskedelmi célú halastónak, de az
ötletet mindkét esetben elvetették, mivel a rét
természetvédelmi terület, így védett.
Szünetet tartott, és átment a térkép másik oldalára: a
kivetítőn az utak úgy tekergőztek fáradt arcán, mint az
erek.
– És most rátérek a Jessica Collins eltűnését megelőző
események kronológiai sorrendjére. Itt élt a családjával az
Avondale Road 7.-ben, ami alig másfél kilométerre fekszik a
Hayes-bányatótól, a legközelebbi bejárat itt van, a Baston
Roadon. Mint látható, az Avondale Roadon minden ház
külön áll, nagy kerttel. Tehetős környék. 1990. augusztus 7-
én, szombaton, 13.45-kor Jessica elhagyta a házat, hogy
iskolai barátnője, Kelly Morrison születésnapi zsúrjára
menjen, aki az Avondale Road 27. szám alatt élt. Alig ötszáz
méter volt az út, egy rövid séta, de Jessica sosem ért oda. Ez
csak 15.30-kor derült ki, amikor Kelly anyja felhívta
Marianne-t, hogy hol van Jessica.
Megint bólintott Crawfordnak, aki odalépett a laptophoz,
és kattintott az egérrel. A „Perez Hilton” honlap ugrott fel: a
képen Kim Kardashian hagyott el éppen egy Starbucksot.
– Hoppá! – kuncogott a férfi. – Az én hibám. De
lefogadom, hogy itt nem csak én tartok lépést
Kardashianékkel.
Dermedt csend fogadta szavait. Az eligazítóban álló
rendőrök közül páran gúnyosan egymásra mosolyogtak.
Moss elcsípte Erika pillantását, és felvonta a szemöldökét.
– Na, itt is vagyunk – folytatta Crawford elpirulva.
A kivetítőn most már a Google Street View képe látszott;
Knight sokatmondó pillantást vetett a férfira, aztán
folytatta.
– A Baston Road itt hagyja el a rétet, és lesz belőle
Avondale Road. – A Google Street View ugrándozva haladt
előre, el-elhomályosulva, a képen oldalt suhantak tova az
Avondale Road házai. – Láthatják, hogy mindegyik ház
nagy, egy-kétemeletes. Mindegyik az utcától távolabb áll, és
sok előtt emelkedik magas sövény vagy fa, ami eltakarja
őket az útról… Most haladunk el az Avondale Road 7.
mellett, ez Collinsék háza… és most haladjunk az Avondale
Road 27. felé. Közben igyekszem előkeríteni huszonhat
évvel ezelőtti képeket az utcáról.
A Google Street View előreugrott, jobban látható házak
mellett haladt el. Látszott egy lépés közben megdermedt,
elmosódott arcú postás, amint a kezét mélyen
postástáskájába dugja. Odébb egy nő tartott az egyik
felhajtón a ház felé egy kiskutyával. Hátulról látszott rövid,
göndör, szőke haja.
– Most haladunk el a huszonhét mellett, ez Jessica
barátnőjének, Kelly Morrisonnak az otthona. Láthatják,
hogy az Avondale Road itt élesen balra kanyarodik,
és Marsden Road lesz belőle. – A Google Street View képe
elhomályosult, ahogy előreugrott, és aztán egy vajsárgára
festett, nagy, kúriaszerű épületre fókuszálva lett ismét éles:
nagy, oszlopos bejárat vezetett a házba.
– Jelenleg ez a Swann Nyugdíjasotthon, de huszonhat éve
az elítélt szexuális bűnözők rehabilitációs központjaként
működött. Létezését nem verték nagy dobra, és csak nem
sokkal Jessica eltűnése után derült ki, hogy mi ez a hely.
Egyik lakója, Trevor Marksman volt az eredeti nyomozás
egyik fő fókuszpontja. Legfelső emeleti szobájában
fényképeket és egy házi videót találtak Jessicáról. Továbbá
az egyik szomszéd látta a házuk előtt őgyelegni augusztus
ötödike délutánján; majd hatodikán is, és végül hetedikén
délelőtt. Két héttel később letartóztatták, és fogva tartották
a kihallgatás idejére, de a Jessicáról készített fényképein és
videóján kívül nem találtak más bizonyítékot, ami
összekötötte volna az eltűnéssel.
– De ez a rehabilitációs központ tele volt elítélt szexuális
bűnözőkkel, vagyis nyilván több gyanúsított akadt Trevor
Marskmanen kívül is? – kérdezte Moss.
– Így van, de a rehabilitációs központot szigorúan
őrizték, és augusztus 7-én 13.30-kor a heti megbeszélés
kezdődött a lakók és a felügyelőtisztek között. 13.30-kor
összeírták a neveket. Az összes bennlakó jelen volt.
A megbeszélés két órán át tartott, röviddel 15.30 után ért
véget. Senki nem ment el közben. Kelly Morrison anyja
15.30-kor hívta fel Marianne Collinst, hogy megkérdezze,
hol van Jessica. Nem sokkal ezután kezdték el keresni a
kislányt.
– Csakhogy most megvan a holttest – jegyezte meg Moss.
– Megvannak Jessica maradványai, de lényegében nem
maradtak orvos szakértői bizonyítékok huszonhat, vízben
töltött év után – mondta Erika.
Knight folytatta.
– Jessica összes közvetlen családtagjának van alibije.
Marianne és Martin otthon voltak Tobyval. 13.40-kor
beugrott hozzájuk idős szomszédasszonyuk és férje, az
azóta elhunyt Mr. és Mrs. O’Shea. Már ott voltak, amikor
Jessica elindult, és még mindig ott tartózkodtak, amikor az
eltűnését felfedezték. A legidősebb lány, Laura,
háromszáznyolcan kilométerre onnan kempingezett a
pasijával, Oscar Browne-nal a walesi Gower-félszigeten.
Előző nap korán indultak.
Végignézett a helyiségen.
– A szomszédok kikérdezése nem vezetett eredményre,
mivel a legtöbben nem is voltak otthon, akik pedig igen,
azoknak szilárd alibijük volt. Amint az a Google Street
View-n látható, a legtöbb házból nem lehet rálátni az
Avondale Roadra; van egy kétórás időszakunk, amikor
bármi történhetett. Kevés házaló járt már akkoriban, posta
sem volt szombat délután. 1990-ben a környéknek csak kis
részén voltak biztonsági kamerák. Az Avondale Roadon
busz sem jár.
Csend telepedett a teremre, aztán Crawford felgyújtotta a
villanyt. Erika lépett most elő, és megállt a térkép mellett,
ami csak halványan látszott a fénycsövek világításában.
– Köszönöm. És talán, Crawford, jobb lenne, ha a
laptopján csak munkával foglalkozna.
– Igen, nagyon sajnálom. Nem fordul elő többet – hebegte
a férfi.
Erika folytatta:
– Azt akarom, hogy mindenki koncentrált legyen, és ha
bármelyikük úgy érezné, hogy gyengül a koncentrációja,
akkor vessen egy pillantást erre a képre! – A halottszemlén
készült fotóra mutatott, amelyen Jessica csontváza látszott a
kék lepedőn; úgy hevert, akár egy befejezett kirakós. – A
lovak közé kell csapnunk, mert iszonyatos mennyiségű
múltbeli ügyirattal van dolgunk. Ezt azonban tarthatjuk
pozitívumnak is. Az ügyiratok még sok mindent rejthetnek.
Egyben előnyünkre szolgál az utólagos bölcsesség is.
Szeretném, ha felosztanánk a dobozokat. Ennek felügyeletét
Moss felügyelőre bízom. És szeretném átnézni a Trevor
Marksman elleni összes bizonyítékot. Továbbá szeretnék
figyelmet szentelni annak is, hogy milyen szerepet játszott a
régi ügy vezető nyomozója, Amanda Baker.
– Én ismertem Amandát – szólt közbe Crawford. – 1990-
ben közrendőrként dolgoztam ezen az ügyön.
– Ezt miért nem említette korábban? – kérdezte Erika.
A helyiségben tartózkodók mind az ajtónál álló Crawfordra
néztek.
A férfi felfújta a pofazacskóját.
– Ööö, hát, gondoltam, szólok, amikor lesz rá idő, mert
eddig olyan nagy volt a kapkodás, hogy…
– Én beszéltem magával és Knight nyomozóval tegnap,
amikor előkészítettük ezt a megbeszélést. Nem gondolta,
hogy ez lényeges? Vagy hogy szolgálhat valamilyen
meglátással?
Most már mindenki Crawfordot bámulta, aki ismét
felfújta az arcát, és ez a szokása kezdett Erika idegeire
menni.
– Rengeteget beszéltek Baker főfelügyelőről… – fogott
bele a férfi. – Mindig is úgy éreztem, hogy két oldalról
tartják tűz alatt. A Collins család folyton bírálta, és
akkoriban rengeteg fejes kritizálta a háta mögött. Ami
helytelen volt.
– Ezt tudjuk. Van még valami más is?
– Ööö, én is részt vettem a Hayes Common és a kőfejtő
átkutatásában, 1990 augusztusában és szeptemberében.
A búvárok átvizsgálták a bányatavat is. Mi… Ők nem
találtak semmit.
– Vagyis Jessicát életben tarthatták vagy megölhették, de
egy másik helyen, hogy aztán később dobják a testét a vízbe
– mondta Erika.
– Én semmilyen információt nem tudok arról, ami
elhangzott az eligazítóban. Akkoriban csak egyenruhás
közrendőr voltam, tele lelkesedéssel… Az élet
csiszolópapírja akkor még nem dolgozott meg – tette hozzá
kínos kuncogással.
A mondat lógva maradt a levegőben, a férfi pedig
feszengve állt egyik lábáról a másikra az ajtóban. Az arca
még mindig foltoktól vöröslött. Erika magában felírta, hogy
bele fog nézni az aktájába. Úgy tippelte, Crawford a
negyvenes évei végén járhat; a bromley-i őrsön töltött
három hónapja alatt egyszer sem találkozott vele.
– Oké, azt szeretném, ha mostantól mindenkinél a
legfontosabb a kézzelfogható bizonyítékok átnézése lenne.
Amint sikerül utánajárnunk, hogy mit rejtenek ezek a
dobozok, előreléphetünk. Holnap délelőtt ismét
találkozunk, hogy megbeszéljük, mennyit haladtunk.
A helyiség azonnal életre kelt. Erika odament, ahol Moss
és Peterson ült az irodája mellett.
– Peterson, maga velem jön. Beszélni fogunk a Collins
családdal. Moss, maga tartsa szemmel az ittenieket, és… – A
fejével Crawford felé intett, aki éppen egy laptoptöltő
összegubancolódott zsinórját próbálta kibogozni.
– Szeretné, hogy lekérjem az aktáját? – kérdezte a másik
nő halkan.
– Igen, de csak semmi feltűnés.
Moss bólintott, Erika pedig, Petersonnal a nyomában,
elhagyta a nyüzsgő eligazítót.
 17

MAGAS, SZIKÁR, NAPBARNÍTOTT férfi nyitott ajtót az

Avondale Road 7. szám alatt. Fejét kopaszra borotválta,
arcát feketés-ősz borostafoltok borították. Szövetnadrágot
és tengerészkék inget viselt, aminek az ujját feltűrte, így
kivillant alóla izmos alkarja; lábán drága, fekete papucscipő
volt. Martin Collinsként mutatkozott be. Erika megdöbbent.
Fiatalos, jó karban lévő hatvanas volt Marianne-hez
viszonyítva, aki minden ízében úgy festett, akár egy
nyugdíjas.
– Mindannyian a társalgóban vagyunk – morogta a férfi;
még mindig őrizte vaskos ír akcentusát.
Követték Martint; drága arcszeszének illata éles
kontrasztot alkotott a ház áporodott, templomot idéző
szagával.
Erika bemutatkozott, és bemutatta Petersont is.
Marianne a hosszú kanapé végén ült a kandalló mellett.
Tetőtől talpig feketébe öltözött, ami csak még inkább
kiemelte holtsápadt arcát. Rózsafüzérét olyan szorosan
hurkolta a jobb kezére, hogy az a bőrébe vágott. Mellette
egy vonzó, sötét hajú, negyvenes nő ült. Erősen sminkelte
magát, és márkás, fekete nadrágkosztümöt viselt fehér
blúzzal. Barna szeme véreresen révedt a távolba.
– Üdv, nyomozók, ő itt a lányom, Laura – intett Marianne
a nő felé.
 – Laura felállt, és kezet fogott Erikával meg Petersonnal.
A hosszú kanapé melletti fotelban egy jóképű, de komor
arcú fiatalember ült. Ő is divatosan öltözött: fekete öltönyt
viselt. Felállt, és Tobyként mutatkozott be; mellette egy
fekete selyemöltönyös, sovány, csinos, vállig érő hajú indiai
férfi foglalt helyet.
– Ő a jegyesem, Tanvir – közölte Toby.
Mindannyian kezet ráztak. Marianne az ajkába harapott,
és kérlelő pillantást vetett Martinra.
– Mi van? – kérdezte Toby.
– Tobes. Anyád azt kérte, hogy csak a család legyen jelen
– mondta Martin.
– Tanvir az én családom tagja, és szeretném, ha itt lenne.
Az nem jelentett gondot, hogy Laurának itt van a férje vagy
a srácai…
– De Todd most nincs itt – fortyant fel Laura. – Thomasra
és Michaelre vigyáz.
Megfogta az anyja szabad kezét. Toby szóra nyitotta a
száját, hogy válaszoljon.
– Szeretném kifejezni őszinte részvétünket
mindnyájuknak. Tisztában vagyunk vele, hogy mennyire
nehéz ilyenkor – mondta Erika.
A többi családtag látványa valósággal sokkolta;
Marianne-hez viszonyítva annyira stílusosnak és élettelinek
tűntek.
– Igen. Kérem, foglaljanak helyet, nyomozók! – mondta
az anya. A kanapé előtt álló két, magas támlájú ebédlőszék
felé intett.
 Erika és Peterson leült.
– Először is hadd kérjek bocsánatot a tegnap történtekért.
Nem tudom, mi ütött belém.
– Beszéltem Nancyvel, és bár egy rendőrt megütni
komoly dolog, nem kíván feljelentést tenni. Tekintettel a
rendkívüli körülményekre – felelte Erika.
– Annyira szégyellem magam…
– Talán valamelyikük szeretne teát? – szólt közbe Tanvir,
és felállt. Mindenki kővé dermedt.
– Én kérnék – szólt Peterson.
– Azt sem tudod, mi hol van – csattant fel Marianne.
– Tudja, hogy működik a kanna, és nem kétlem, hogy a
csészék még mindig ugyanott vannak, a mikrosütő felett –
jegyezte meg Toby.
Tanvir feszengve állt egyik lábáról a másikra.
– Igen, egy tea remek lenne – mosolygott rá Erika.
– Hadd főzzem meg én azt a teát! – állt fel Marianne.
– Nem fertőző, anyu – mondta Toby.
– Toby! Az isten szerelmére! – horkant fel Martin.
– Tanvir. Biztos, hogy nagyon rendes fiú vagy, de… –
kezdte Marianne.
– Elég! – bődült el Martin. – A fiunkat is ugyanúgy el
akarod veszíteni, ahogy a lányunkat? Hadd főzze meg Tan
azt a rohadt teát!
Tanvir elhagyta a szobát, Marianne pedig egy gombóccá
gyűrt zsebkendőt nyomott az arcához. Laura odahajolt, és
megszorította mindkét kezét.
– Hogy mondhatsz ilyet, Martin? – sziszegte Marianne.
 – A rohadt életbe! – kiáltotta Martin.
Nem ült le, hanem fel-alá kezdett járkálni a függöny előtt.
Erika belátta, hogy neki kell kézbe vennie a beszélgetés
irányítását.
– Semmi gond – mondta. – Tudom, hogy ez most nehéz
maguknak.
– Hallod, Toby? – kérdezte Martin. – Nehéz nekünk. Úgy
volt, hogy ma csak a családtagok lesznek itt. Szerettem
volna, ha mindannyian együtt lehetünk, anélkül…
– Miről beszélsz, Martin? Sosem leszünk mindannyian
együtt. Hogy felejtheted el Jessicát! – jajdult fel Marianne.
– Jézusom! Nem így értettem. Te tényleg azt hiszed, hogy
elfelejtettem őt? – ordított rá Martin. – Nem a te kizárólagos
jogod a gyász… Magasságos isten! Mind gyászolunk a
magunk módján…
– Ne vedd még egyszer a szádra az Úr nevét!
– Apu – szólt bele kettejük vitájába Laura.
– Nem. Nem hagyom, hogy újra megmondják, nem sírok
eleget, hogy nem csinálom jól! – Odament a kanapéhoz, és
Marianne arcára mutatott. – Szerettem azt a kislányt, és
eget-földet megmozgatnék, hogy még eggyel több percet
tölthessek el vele, hogy itt lehessen velünk… hogy bárcsak
láthattuk volna felnőni… – A hangja elcsuklott, és hátat
fordított mindnyájuknak.
– Nézzék, nem akarunk jobban betolakodni az életükbe a
szükségesnél – szólalt meg Erika. – Maguk kérték, hogy
beszélhessenek velünk. Kérem, koncentráljunk arra, mit
teszünk azért, hogy megtaláljuk az elkövetőt!
 Most már Laura is sírt, az anyjával együtt, Toby viszont
továbbra is kitartóan ült a helyén. Karját keresztbe fonta
széles mellkasán.
– Ó, én tudom, ki tette – közölte Marianne büszkén. Az a
gonosz rohadék, Marksman. Trevor Marksman.
Letartóztatták már végre?
– Jelen szakaszban az ügy minden elemét megvizsgáljuk
– kezdett bele Erika.
– Ne jöjjön ezzel a hivatalos maszlaggal! – förmedt rá
Martin. – Emberi nyelven beszéljen!
– Rendben, Mr. Collins. Egy bonyolult ügyet örököltünk
meg. Amikor Jessica huszonhat éve eltűnt, kevés volt a
szemtanú. Vissza kell mennünk, és végig kell vennünk az
eredeti nyomozást, amelyben számos hibát elkövettek, mint
azt maguk is tudják.
– És hol van? Marksman.
– Utolsó információnk szerint Vietnámban élt.
– Vietnámban, mi? Ott nyüzsögnek a szegény kissrácok.
Csak gondolja végig, mennyit tud ott venni háromszáz
lepedőből! – fogott bele a tirádájába Martin.
– Az a férfi velejéig gonosz. Hogy lehetséges, hogy beperli
a rendőrséget ekkora összegre, és még sértetlenül meg is
ússza a dolgot? – füstölgött Marianne.
– Akkor nem volt ellene elég bizonyíték – magyarázta
Erika, de máris félbeszakították.
– Láttam ilyen műsorokat a tévében, és biztosan többet el
tudnak ma már érni az orvos szakértők, nem? – kérdezte
Martin. – Mármint olyasmit is, amit akkoriban még nem
lehetett.
– Amikor megtaláltuk Jessica maradványait… akkor már
sok-sok éve víz alatt volt. Korlátozottak az orvos
szakértőink lehetőségei…
A család szótanul meredt rá, mindannyian igyekeztek
megemészteni az információt, hogy Jessica testét
egyszerűen vízbe dobták.
Erika folytatta.
– Én már megoldottam két korábbi, emberrablási ügyet
is. Személyesen válogattam ki a legalkalmasabb
rendőröket, akik velem dolgoztak. Tudom, hogy már sokan
lemondtak Jessicáról, de mint látják, én nem tartozom
közéjük. El fogom kapni ezt a szemetet is, aztán az
igazságszolgáltatás elé citálom. Itt és most a szavamat adom
rá.
Martin Erikáról Petersonra nézett, és bólintott.
– Oké, szaván fogom fogni – mondta, és a szemébe
könnyek gyűltek. – De olyan nőnek tűnik, akiben bízhatom.
– Hátat fordított neki, elővett egy pakli cigarettát a zsebéből,
és rágyújtott.
– Őt is meg fogod dugni? – sziszegte Marianne. Erre
csend lett. – Ezt tudta? Megdugta azt a ribanc nyomozót,
Amanda Bakert.
– Marianne, hallgass… – kezdte Martin.
– Ugyan, miért hallgatnék? Lefeküdtél azzal a nővel.
A nővel, aki engem vigasztalt, akinek bensőséges dolgokat
árultam el arról, mit érzek.
– Az már ezer évvel azután történt, hogy megkapta az
ügyet! – ordította Martin.
– És ettől máris megbocsátható, amit tettél? – kérdezte
Marianne, és imbolyogva talpra állt.
– És még állítólag én vagyok a család fekete báránya –
jegyezte meg Toby csak úgy, mellékesen Erikának és
Petersonnak.
– Fogjátok be! – kiabálta Laura. – Mindnyájan. Ez most
Jessicáról szól! Az én… a mi testvérünkről, aki sosem
nőhetett fel, akinek most itt kellene lennie! Ti meg nem
tudtok mást, csak perlekedni és veszekedni! – Könnyek
peregtek sminkelt arcán, a kézfejével törölte le őket.
– Minden rendben, drágám – ölelte át Marianne, de
Laura lerázta magáról a kezét.
– Akkor hát megnézhetjük? Szeretném látni a húgomat –
mondta Laura.
– Én is szeretném látni – csatlakozott Marianne.
– Ahogy én is – bólintott Toby.
– Természetesen megoldható, de csak miután a
törvényszéki patológus végzett; utána visszakapják Jessica
maradványait – felelte Erika.
– Mit csinálnak vele? – kérdezte Laura.
– A patológus vizsgálatokat végez rajta, igyekszik a lehető
legtöbb információt szerezni, hogy összerakja a képet arról,
hogyan halt meg Jessica.
– Szenvedett? Kérem, mondja, hogy nem szenvedett –
könyörgött Marianne.
Erika nagy levegőt vett.
– Isaac Strong az ország egyik legjobb törvényszéki
patológusa, egyben mélységesen tisztelettudó is. Jessica jó
kezekben van nála.
Marianne bólintott, és felnézett Martinra. A férfi még
mindig háttal állt nekik, a falnak dőlve, lehajtott fejjel.
A cigarettája a kezében parázslott.
– Martin, szerelmem, gyere ide! – mondta a felesége.
A férfi a kanapéhoz ment, leült mellé a karfára, és a keblére
hajtotta a fejét, majd erős, elfojtott zokogás rázta meg a
testét. – Nincs semmi baj, minden rendben – tette Marianne
szabad kezét a hátára, és erősen magához ölelte. Laura is
odahajolt az anyjához, és együtt sírtak.
– Én alig emlékszem rá – szólalt meg Toby, és könnyes
szemmel nézett fel Erikára meg Petersonra.
Tanvir ekkor érkezett meg egy tálcán a teával, és letette a
nagy dohányzóasztalra. Erika a legszívesebben elhagyta
volna ezt a nyomasztó házat a sivár bútoraival; a szörnyű
légkörrel együtt a Szűz Máriát ábrázoló képek komor
mélabút árasztottak.
– Szeretnénk újabb felhívást közzétenni a médiában, és
szeretném megkérdezni, hogy hajlandók-e erre… mint
család? – kérdezte Erika.
Azok bólintottak.
– A média-összekötőnk majd elmondja, mikor és hogyan
kerül rá sor.
– Van új gyanúsítottjuk? – kérdezte Laura.
– Még nincs, de új információink igen.
– Mifélék? – csapott le rá élesen Laura.
– Nos, ott van az egyértelmű tény, hogy Jessicát a Hayes-
kőfejtőben találtuk meg. Megkérdezhetem, mit tudnak a
helyről? Jártak oda családosan vagy Jessicával?
– Ugyan, miért jártunk volna ahhoz a vén bányához? –
kérdezte Marianne. – Jessica táncolni szeretett, meg a
kisállat-simogatóba menni…
– Én régebben odajártam horgászni – szólalt meg Toby. –
Tizenkét-tizenhárom évesen… Ó, jézusom! Akkor már
odalent kellett lennie. Csónakkal mentünk ki a tóra. És ő
mindvégig ott volt. – Tanvir leült a fotel karfájára,
és megfogta Toby kezét.
Ezt Marianne is észrevette, és félrekapta a pillantását.
Peterson vette át a szót.
– Tudom, hogy ez most nehéz, de kinek a csónakján ment
ki? Kit ismert, akinek volt csónakja?
– Egy gumicsónak volt az. Karl barátomé – mondta Toby.
– De én és Karl tizenhárom évesen jártunk oda horgászni.
És négy voltam, amikor Jessica eltűnt.
– Minden nyom Trevor Marksmanhez vezet – nézett fel
Martin, és megtörölte a szemét. – A tanács szerint láthatóan
teljesen normális volt, hogy ide, az út végére egy kicseszett
rehabilitációs központot telepítettek aberráltaknak! Látta,
hogy milyen képeket készített a lányunkról, és még egy
videót, egy videót is csinált róla, amikor Marianne-nel és
Laurával volt a parkban!
– Ő az első számú gyanúsítottunk, és újra be fogjuk
hozni, hogy kihallgassuk – közölte Erika.
Martin a fejét rázta.
– Írtam a parlamenti képviselőnknek, hogy nem
vizsgálná-e ki az első nyomozást. És tudja, mit csinált?
– Nem tudom – válaszolta Erika.
– Egy kibaszott sablonlevelet küldött válaszul. Még arra
sem vette a fáradságot, hogy kézzel írja. Az építőipari
cégemben olyan titkárnők vannak, akik csak alapképzésben
részesültek, de még ők is tudják, hogyan küldjenek rendes,
kézírásos választ, de egy képviselő képtelen erre? Tudja,
hogy a parlamenti képviselőséghez semmilyen végzettségre
nincs szükség…? – Fel-alá kezdett járkálni a nappaliban
Marianne, Toby és Laura figyelő tekintete előtt. – Maguknak
milyen végzettségük van?
– Mindketten rendőrtisztek vagyunk – felelte Peterson.
– Tényleg? Nos, Marksman, az a tanulatlan furkó, kerített
magának egy drága ügyvédet, jogi szaktanácsadást vett
igénybe, és sikerrel perelte be magukat háromszáz
lepedőre.
– Sajnálatos, ami történt – mondta Erika, de amint
meghallotta a saját szavait, tudta, hogy ezzel csak olajat
öntött a tűzre.
– Hát, nekem van pénzem, nincs szükségem jogi
tanácsadásra, és azt tudták, hogy Laura volt pasija egy
kicseszett jó ügyvéd?
– Apa! – vetett rá egy pillantást Laura.
– Oscar Browne a Fortitudo ügyvédi iroda
társtulajdonosa, és már közölte, hogy szívesen dolgozik
nekem.
– Oscar Browne – jutott Erika eszébe a név az olvasott
ügyiratból. – Ő volt a maga pasija Jessica eltűnésekor?
 – Igen, ő volt az – törölgette a szemét Laura.
– És mindketten Walesben kempingeztek Jessica
eltűnésekor?
– Igen. Mindketten azonnal hazajöttünk, amikor
megtudtuk. A hírekben láttuk… – Az alsó ajka remegni
kezdett.
– És utána is tartotta a kapcsolatot Oscarral?
– Ahogy én, ő is megházasodott, gyerekei vannak, de
tartjuk a kapcsolatot. Az ilyesmi köteléket formál két ember
között.
Erika látta, hogy a továbbra is fel-alá sétáló Martin képe
egyre vörösebb.
– Jessica gyilkosa szabadon flangált az elmúlt huszonhat
évben, jókat röhögve, mert a maga fajtája, a maga
kibaszottul haszontalan fajtája, semmit nem tett. Hagyták,
hogy a dolgok kicsússzanak a kezük közül. Hogy tűnhetett
el a lányom? Hiszen csak ezen a kibaszott úton ment végig,
ami nem távolság, MÉGSEM LÁTOTT SENKI SEMMIT!
Aztán egyetlen mozdulattal felborította a teás tálcát,
csészék és alátétek törtek össze a padlón.
– Kérem, nyugodjon meg, uram! – lépett Peterson
Martinhoz.
– Ne mondja nekem, hogy nyugodjak meg! Ne jöjjön be a
házamba, és…
– Ez már nem a te házad! – sivította Marianne. – És te ne
gyere ide azért, hogy összetörj mindenfélét! – Letérdelt a
padlóra, és elkezdte összeszedegetni a nagyobb
porcelándarabokat.
 – Anyu, még megvágod magad – mondta Toby kedvesen,
és letérdelt Marianne mellé, majd finoman elhúzta a kezét.
Laura tehetetlenül nézett öccséről az anyjára; az apja
vörös képpel folytatta a járkálást.
Martin egyszer csak rugdosni kezdte a falat, mire
Marianne ráordított, hogy hagyja abba.
– Mr. Collins, ha nem higgad le azonnal, meg kell
bilincselnem, és be kell ültetnem a rendőrautóba – emelte
fel Erika a hangját. – Tényleg ezt szeretné? A sajtó odakint
vár, és semmire nem vágynak jobban, mint hogy fogást
találjanak az ügyön, és egy dühös apa egyenesen a kezükre
játszana. – Martin erre abbahagyta a fal rugdosását, és
Erikára nézett. – Szóval, lehiggadna, kérem?
A férfi bűnbánó képet vágva bólintott.
– Sajnálom – mondta, és megnyomkodta a halántékát.
– El sem tudom képzelni, milyen lehetett ezt átélni
családként – folytatta Erika.
– Darabokra tépett minket. – Martin ismét sírva fakadt,
Marianne pedig odalépett, hogy megvigasztalja, majd
csatlakozott hozzá Toby és Laura. Tanvir félreállt, onnan
nézte őket Petersonnal.
– Rendben, mi most elmegyünk. Jót fog tenni, hogy együtt
lehetnek. Újra megvizsgáljuk a tanúvallomásokat, és lehet,
hogy szeretnénk majd beszélni magukkal bizonyos
dolgokról. Az egyik emberem kapcsolatba fog lépni
magukkal – búcsúzott Erika.
Intett Petersonnak, és gyorsan távoztak.
 18

A COLLINS CSALÁDDAL folytatott találkozó után Erika és

Peterson beült az Avondale Road 7. előtt az utcán álló
kocsijukba.
– Ez borzalmas volt – dörgölte a szemét Peterson
elcsigázottan. – Miben segített rajtunk, hogy idejöttünk?
– A gyász még mindig csomóra köti őket. Még azt sem
tudtam nekik megmondani, mikor láthatják Jessica
maradványait. Ez az ügy… – Erika elhallgatott, mielőtt még
kimondta volna, hogy megoldhatatlan. – Szóval, Martin
Collins lefeküdt Amanda Bakerrel…
– Ami csak még egy réteg… komplikáció – bólintott
Peterson.
– Biztos nagyon örülsz, hogy téged kértelek át erre az
ügyre – mondta szomorúan Erika.
– Hiányoztál… mármint hiányzott, hogy veled dolgozzam
az ügyeken, na és persze Moss-szal is – javította ki magát
gyorsan Peterson.
Erika egy darabig csak nézte, aztán a tekintete
visszafordult a kocsi szélvédőjére.
– Jessica itt, ebben az utcában tűnt el – intett a nagy,
kopár tölgyfákkal szegélyezett útra. A fák ágai felettük
nyújtóztak a szürke ég felé. – Hideg van itt, nem igaz?
– Szeretnéd, hogy bekapcsoljam a fűtést? – kérdezte
Peterson.
 – Nem úgy értem. Az utca. A környék. Az árasztja
magából a hideget, ezt a kellemetlen érzést. Ezek az
elegáns, drága házak, elrejtve szem elől.
Egy csapat fotós még mindig a füves útszegélyen kívül
várakozott. Lefényképezték Erikát és Petersont, ahogy
bemennek a házba, majd elhagyják. Egy alacsony, őszülő
pasas elindult lefelé a kocsibejárón, így Erika rövid időre
bekapcsolta a villogót és a szirénát. A férfi hátraugrott, csak
most vette észre őket a civil autóban. A főfelügyelő
bekapcsolva hagyta a kék színű villogót, és felhívta az őrsöt,
hogy küldjenek egy egyenruhás rendőrt a házhoz. A fotósok
egy időre megint célba vették gépeikkel az autót, aztán
visszafordultak a ház felé.
– Nem gondolod, hogy Martin Collins kicsit színpadias
volt odabent? – kérdezte Peterson.
– Ezt hogy érted? – nézett rá Erika.
– Volt valami mesterkélt abban, ahogy felborította azt a
tálcát. Ha elhajít valamit, vagy… nem is tudom, ha megüti
valamelyikünket, arra számítottam volna.
– Szerinted rejteget valamit?
Peterson megrázta a fejét.
– Mennyire néztek utána a dolgainak az utolsó
nyomozáskor? Az üzleti ügyeinek?
– A nyolcvanas években rengeteg pénzt kaszált
az építkezési bummból. A Collins család 1987-ben költözött
ide Írországból, lényegében egy penny nélkül, és 1990-ben
már itt éltek…
– Gondolod, hogy valaki emiatt rabolta el Jessicát?
 – Nem tudom. Sosem esett szó váltságdíjról?
– Nem. A kislány szőrén-szálán eltűnt, és utána minden
atomjaira hullott. A családja, a londoni rendőrség
nyomozása…
Erika végignézett az utcán, és kikapcsolta a biztonsági
övét.
– Sétáljunk egyet!
Kiszálltak a kocsiból. Ezzel rövid időre ismét magukra
vonták az újságírók figyelmét, akik feléjük fordították
csattogó gépeiket. Elindultak a 27-es számú ház irányába.
A bal oldalon lévő házak az útnál lejjebb álltak, mindegyik
behajtó lefelé lejtett. Jobbra a töltésen emelkedtek az
otthonok, és itt a behajtók felfelé vezettek.
– És ennyi, itt is vagyunk, alig két perc alatt – mondta
Peterson. Megálltak a 27-es számú ház előtt. Krémszínű,
emeletes épület volt, a homlokzati oldalon álpillérekkel.
A behajtót nemrégiben kövezték újra, és az esőcseppek
higanyként csillogtak a makulátlan felületen.
– A házban már a második tulaj él 1990 óta – mondta
Erika. Álltak még ott egy darabig, mindkét irányba
végignézve az utcán. – A rehabilitációs központ, ahol
Trevor Marksman élt, arra van – mutatta.
Gyalog folytatták útjukat, és pár perc múlva elérték az
éles bal kanyart az úton. A túloldalon nagy, kétemeletes
kúria magasodott, elrejtőzve a kanyarban. Vajsárgára
festették, és az ablakkeretek meg a homlokzati oldalon az
oszlopok fehéren csillogtak. A gondosan nyírt pázsiton
fehérre festett, forgatható tábla állt, és rajta nagy fekete
betűk hirdették, hogy ez ma már a Swann Nyugdíjasotthon.
Az ablakok csillogtak, és tükröződött bennük a szürke ég,
ami olyan hatást keltett, mintha a kúria vakon meredne
rájuk. Ekkor nagy, fekete varjú szállt le a táblára. Tollazata
úgy csillogott, akár a festett betűk, és gyászos hangon
károgott.
Megfordultak, és innen tisztán ráláthattak a lefelé lejtő
utca egészére, egészen addig, ahol a kocsijuk parkolt a járda
mellett a távolban, ahol a fényképészek összegyűltek.
A magas sövények hosszú falként emelkedtek az utca
mindkét oldalán.
– Elképzelem Jessicát idekint, karnyújtásnyira az
otthonától, mégis tökegyedül. Vajon sikoltott? Hallotta
esetleg valaki a sűrű sövények mögött, amikor elrabolták? –
kérdezte Erika.
– És miért dobják vízbe alig másfél kilométerre az
otthonától? Mi van akkor, ha olyan valaki tette, aki az
utcában élt? Ezek a házak hatalmasak. Nyilván vannak
pincéik.
– Az ügy irataiban azt olvastam, hogy ezt és a környező
utcák házait is átkutatták, és lényegében mindenki
megengedte, hogy a rendőrök szétnézhessenek.
– Szóval akkor a föld nyelte el a kislányt – mondta
Peterson. A varjú egyetértése jeléül károgott. – Hogyan
tovább, főnök?
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha meglátogatjuk Amanda
Bakert – felelte Erika.
Elindultak visszafelé. Amikor elérték a kocsit, az
egyenruhás rendőr, akit Erika kért, épp leparkolt a járda
mellett. Letekerte az ablakot, Erika és Peterson pedig
odament, hogy beszéljenek vele.

Nem vették észre, hogy az újságírók között, a nyakában

lógó fényképezőgéppel egy magas, sötét hajú férfi áll
hosszú, vízhatlan dzsekiben. A többi újságírótól eltérően őt
nem érdekelte Collinsék háza. Árgus szemmel figyelte
Erikát és Petersont, és megpróbálta kitalálni, mi lesz a
következő lépésük.
 19

AMANDA BAKER EGY balhami lakónegyed egyik utcájának

utolsó sorházában élt Délnyugat-Londonban. A kis előkertet
benőtte a gaz, és a tolóablakokról hámlott a szürkülő festék.
Az utca csendes volt, és épp akkor kezdett esni, amikor
Erika és Peterson leparkolt a ház előtt.
A fa bejárati kapu törötten hevert a bevezető úton, nekik
pedig át kellett lépniük, hogy elérjék a bejáratot.
Becsöngettek, és vártak, de nem kaptak választ. Erika a
koszos homlokzati ablakhoz ment, és bekukucskált a
nappaliba. Éppen csak ki tudta venni a sarokban álló tévét,
amin éppen egy délutáni tévés értékesítő műsor ment.
Ugrott egyet, amikor megjelent előtte két táskás szem, amit
hosszú, őszülő hajfonatok kereteztek. A nő elhessegette –
kezét félig eltakarta a gyapjúruha hosszú ujja.
– Helló, maga Amanda Baker? Én Foster főfelügyelő
vagyok – rántotta elő gyorsan Erika az igazolványát, és
nekinyomta az ablaknak. – A kollégámmal, Peterson
felügyelővel jöttem. A Jessica Collins-ügyről szeretnénk
beszélni magával.
Az arc közelebb hajolt, és szemügyre vette az
igazolványt.
– Sajnálom, de nem – felelte a nő, és behúzta a függönyt.
Erika bekopogott az ablakon.
– Baker főfelügyelő! A segítségét kérjük; nagy segítség
lenne, ha tudnánk, mit gondol az ügyről.
Erre a függönyt kicsit széthúzták; ismét megjelent az arc.
– Mindkettejük igazolványát látni akarom – közölte.
Peterson is az ablakhoz lépett, és az üvegnek nyomta az
igazolványát. A nő hunyorogva kémlelte a koszrétegen át.
A szája körül a dohányosokra jellemző mély ráncok
húzódtak.
– Menjenek az oldalbejárathoz! – mondta végül a nő, és
ismét behúzta a függönyt.
– Mi baj van a főbejárattal? – nyögött fel Peterson, ahogy
kiléptek a homlokzati oldal verandájának védelméből a
szemerkélő esőbe.
Sietős léptekkel végigmentek az előkert körül kanyarodó
penészes kerítés mellett. A távolabbi vége felett megjelent
egy kéz, és az egyik kerítésszakasz befelé lendült.
Amanda Baker egykori főfelügyelő nagydarab nő volt;
hosszú, koszos kardigánt viselt fekete pólóval, sötét
harisnyanadrággal. Vastag, szürke gyapjúzokniba bújtatta
lábát fekete Crocs papucsában. Püffedt, vörös arca volt,
nagy, dupla tokája. Zsíros, ősz haját a tarkójánál egy
gumiszalaggal fogta össze.
– Kell harminc font – közölte, és kinyújtotta a kezét.
– Mi az ügyről szeretnénk beszélgetni – felelte Erika.
– Én pedig harminc bankót szeretnék – ismételte
Amanda. – Ismerem a dörgést; pár fonttal szokás megkenni
a vén prostikat vagy dílereket, hogy járjon el a szájuk. Én
pedig rohadt sokat tudok erről az ügyről. – Még közelebb
nyújtotta a kezét, és megmozgatta az ujjait.
 – Maga rendőrtiszt volt – szólalt meg Peterson.
Amanda elismerő tekintettel tetőtől talpig végigmérte.
– Az voltam, szivi. De ma már csak egy vén szatyor
vagyok, akinek nincs vesztenivalója. – Úgy tett, mint aki be
akarja csukni a kaput.
Erika felemelte a kezét.
– Oké – mondta, és odabólintott Petersonnak, aki a
szemét forgatva elővette a tárcáját, és átnyújtott
Amandának egy tízest meg egy húszast.
A nő bólintott, a melltartójába gyűrte a bankókat, és
intett, hogy kövessék a büdös kis sikátorba. Elhaladtak a
fürdőszobaablak mellett, ahol egy kis ventilátor forgott
lassan, vizelet és vécétisztító szagát terelve kifelé. Így értek
a szintén benőtt hátsó kertbe, ahol az egyik sarokba
szemeteszsákokat tornyoztak.
A hátsó ajtónál Amanda megtörölte a papucsát egy
vékony lábtörlőben, amit Erika ironikusnak tartott, mivel a
ház az a fajta volt, ahol az ember kifelé törli meg a lábát.
A konyha valamikor elegáns lehetett, de mostanra
elkoszolódott, és zsúfolásig megtöltötték a piszkos tányérok
meg a hulladéktól dagadozó szemeteszsákok. Az éppen
centrifugáló, zötykölődő mosógép mellett egy kutyafekhely
látszott, de ebnek nyoma sem volt.
– Menjünk át a nappaliba! Kérnek teát? – kérdezte a nő
dohányosok reszelős hangján.
Erika és Peterson körülnézett a mocskos konyhában,
majd bólintottak. Kimentek a folyosóra, elhaladtak egy
félhomályos lépcsőpihenőhöz vezető meredek falépcső
mellett. A folyosón régi újságok tornyosultak
mellmagasságig a bejárati ajtó előtt. A nappali szinte
fuldoklott a sok bútortól, a falak és a mennyezet nikotintól
sárgállott.
– Tényleg szeretnél inni a teájából? – sziszegte Peterson.
– Nem, de hátha így több időt nyerünk… – sziszegte
vissza Erika.
– Hát, harminc fonttal legalább egy órát nyertünk –
kezdett bele Peterson.
De máris félbeszakította a homlokzati ablakon felhangzó
kopogás, és egy arc nyomódott a koszos üvegnek. Amanda
sietve érkezett mögöttük, az ablakhoz dübörgött, és
felhúzta.
– Minden rendben, Tom? – kérdezte.
Egy kéz leveleket nyújtott be, valamint két üveg
szürkebarátot. Erika az ablakhoz lépett, és látta, hogy a
postás az. Amanda előhúzta a harminc fontot a
melltartójából, és átnyújtott egy húszast. A férfi fütyörészve
távozott a bejárati kapun át.
– Mi van? – mondta Amanda, látva a másik kettő arcát. –
Amerikában is létezik, palackos kiszállításnak hívják.
– És normál esetben nem a postás csinálja – jegyezte meg
Peterson.
– Nem kér egy pohárral?
– Szolgálatban vagyok – felelte a férfi fagyosan.
– Akkor hozom a teájukat – közölte Amanda. – Addig
üljenek le!
– Most már megvan a válasz a bejárati ajtót illető
kérdésemre – szólalt meg Peterson, miután a nő távozott.
– Lehetnél kevésbé goromba – szólt rá Erika.
– Mi van? Azt akarod, hogy berúgjak vele a postás hozta
bortól?
Erika a helyzet ellenére elnevette magát.
– Nem, csak ne legyél ennyire zárkózott. Egy kis
flörtöléssel sokat megtudhatunk. Nézd az átfogóbb képet!
Peterson leszedett egy halom újságot meg csokipapírt a
kanapéról, és leült. A nappaliban két megsüppedt kanapé,
egy ebédlőasztal meg több szék állt. A televízió az egyik
falat majdnem teljesen betöltő polcrendszeren kapott
helyet, a többit könyvek és iratok foglalták el. Erika
odament a falon lógó egyik képhez, ami feltűnt neki. Olcsó
aranykerete volt, fonott mintával. A színes fénykép kissé
vizes lett, és az alján kifakult, ahol a nyirkosság bejutott.
Amanda Baker egy sovány változata állt ott, a rendőrnők
régi egyenruhájában: fekete harisnyában, szoknyában,
ellenzős sapkában. A sapka alól kivillanó fekete haja
csillogott, és a Hendoni Rendőrfőiskola előtt állt, mellette
egy fiatal, egyenruhás férfival, aki nem a fején, hanem a
hóna alatt tartotta a sapkáját. Mindketten feltartották
a jelvényüket, és belevigyorogtak a lencsébe.
– Gondoltam, hogy a kép nyílegyenesen oda fogja
vonzani – mondta Amanda, aki ekkor csoszogott be egy
tálcán hozva a gőzölgő teáscsészéket meg egy nagy pohár
fehérbort.
– Ismerős ez a férfi – vette el Erika az egyik csészét a
tálcáról, és ismét a fényképre meredt.
 – Gareth Oakley közrendőr, persze nem ma. A hetvenes
években a bűnügyi osztályon dolgoztunk. Akkor még
egyforma volt a rangunk. Ma őt a már nyugdíjas Oakley
főkapitány-helyettesként ismerheti.
– Bizonyára érdekes lehetett a hetvenes években nőként
dolgozni a bűnügyi osztályon.
Amanda erre csak felvonta a szemöldökét.
– Hasonlít a mai Oakley-ra. Bár akkor kevesebb haja volt,
mint ma. Hány éves ezen a képen? – nézte meg jobban
Erika a férfi gyérülő haját.
Amanda kuncogott.
– Huszonhárom. Akkor kezdett parókát hordani, amikor
előléptették főfelügyelővé.
– Ő tényleg Oakley főkapitány-helyettes? – kérdezte
Peterson, aki csak most kapcsolt.
– Együtt jártunk Hendonban, és az 1978-as évfolyamban
végeztünk – mesélte Amanda. Nehézkesen lerogyott az
ablak melletti nagy fotelba. Erika Peterson mellé ült.
– Oakley nemrég ment nyugdíjba, igen komoly
végkielégítéssel – mondta Peterson. A kijelentés egy darabig
ott függött a levegőben. Mostanra már mind ültek.
– Szóval, azért jöttünk, hogy nem hivatalosan kérdéseket
tegyünk fel a Jessica Collins-ügyről, amellyel engem bíztak
meg – magyarázta Erika.
– Kit dühített fel? – kuncogott Amanda komoran, és ivott
egy nagy korty bort, majd előhúzott egy csomag cigarettát a
kardigánja zsebéből. – Ez az ügy egy bürökpohár. Mindig is
sejtettem, hogy a bányatóba dobták a kislányt… bár kétszer
is átkutattuk, és nem találtunk semmit… – Szünetet tartott,
hogy cigire gyújtson, és mélyen letüdőzte. – Vagyis addig
valahol életben tartották, vagy a holttestét vitték át. De ez
már a maga feladata, hogy kiderítse, igaz?
– Meg volt róla győződve, hogy Trevor Marksman tette?
– Igen – bólintott a nő, Erika szemébe nézve. – És meg is
égett érte. De tudja, mit? Ismét megtenném.
– Vagyis őszintén bevallja, hogy maga adta a fülest
azoknak, akik bedobták az ajtaján a Molotov-koktélt?
– Maga még sosem akarta a saját kezébe venni az
igazságszolgáltatást?
– Nem.
– Ugyan már, Erika! Olvastam magáról. A férjét az a
narkós lőtte agyon, és mellette még négy másik kollégáját,
és magát is csak azért hagyta életben, mert halottnak hitte.
Nem szeretne eltölteni vele egy órát egy helyiségben, ahol
csak maguk ketten lennének meg egy szöges baseballütő? –
A cigijét egy nagy, teli hamutartóba pöckölte a mellette álló
asztalon, de a szemét le nem vette Erikáról.
– De igen, szeretnék – mondta Erika.
– Na, tessék!
– De sosem tenném meg. Nekünk, rendőrtiszteknek az a
feladatunk, hogy fenntartsuk a törvényt, és nem az, hogy a
saját kezünkbe vegyük. Amúgy viszonya volt Martin
Collinssszal?
– Igen. Addigra már szakítottak Marianne-nel; másfél év
telt el Jessica eltűnése óta. Közel kerültünk egymáshoz. Ezt
jobban bánom, mint Marksmant, de beleszerettem.
 – És ő is magába? – kérdezte Peterson.
A nő vállat vont, és ismét ivott egy nagy korty bort.
– Gyakran gondolok arra, hogy ez volt az egyetlen jó
dolog, amit azért a családért tettem. Nem tudtam
visszahozni a lányukat. De legalább Martinnal el tudtam ezt
feledtetni, amikor velem volt.
– Most, hogy megtaláltuk Jessicát, még mindig azt hiszi,
hogy Trevor Marksman volt a tettes? – kérdezte Erika.
Amanda újabb cigire gyújtott rá.
– Mindig úgy véltem, hogy ami kicseszettül kézenfekvő,
annak igaznak kell lennie… Viszont volt egy bűntársa, és
szerintem, amikor Marksman elrabolta, ez a valaki tartotta
fogva a kislányt valahol.
– Nem tartották megfigyelés alatt? – kérdezte Peterson.
– De igen, csakhogy vagy egy hét eltelt a kislány eltűnése
és aközött, mire Marksman a látókörünkbe került… Akkor
úgy gondoltam, ő a tettes.
– Megnéztem a maga aktáját is – mondta Erika.
– Ó, megnézte, tényleg? – meredt rá hunyorogva a füstön
át Amanda.
– A Jessica Collins-ügy után maga átkerült a
kábszeresekhez, és megvádolták, hogy kokaint adott el.
– Kibaszottul jó zsaru voltam. Én köveztem ki az utat az
olyan nőknek, mint maga, maga pedig húsz évvel ezelőtt a
kirakatba tett fekete srác lett volna: mára viszont
elfogadják, komolyan veszik. Elfeledkeznek azokról, akik
kivívták a maguk helyét a testületben.
– Szóval, minden magától ered? Maga a londoni
rendőrség Rosa Parksa? – kérdezte Peterson, mire kínos
csend támadt. Erika figyelmeztető pillantást vetett rá.
– Mi csak azért jöttünk, hogy megismerjük a maga
olvasatát – szólt közbe gyorsan Erika.
– Az olvasatomat?
– Igen, arról, hogy milyen volt az ügyön dolgozni, hogy
mik a meglátásai. Teljesen szűzen ugrom a dolognak, és
száz meg száz aktája van az ügynek.
Amanda hallgatott egy darabig, és újabb cigarettára
gyújtott.
– Mikor a bűnügyi osztályon dolgoztam, én voltam ott az
egyetlen nő, és én kaptam minden nemi erőszakot. Én
vigyáztam azokra a nőkre. Én vettem a mintákat; én
gondoskodtam róluk. Sosem hagytam ki egyetlen hívásukat
sem, és segítettem őket, miközben hónapokon át vártunk,
míg az őket megerőszakoló szemétládák előzetes
letartóztatásban voltak. Aztán én fogtam a kezüket
a tárgyalásokon. De nekem senki nem segített. Azok a pasik
viszont, akik korán elhúzták a belüket a kocsmába, akik
ingyennumerát követeltek a szexmunkásoktól, azok kapták
az előléptetéseket. És amikor végre megkaptam a Jessica
Collins-ügyet, akkor érzékeltették velem, hogy átléptem egy
határt, hogy rangon felüli polcra vágyakozom.
– Ezt sajnálom – mondta Erika.
– Ne sajnálkozzon! De ne is ítéljen el! A lényegre tapint,
amikor majd rájön, hogy ha a szabályok szerint játszik,
azzal nem jut sehova… – Amanda a csikkel a falon lógó
fényképre bökött. – Az a seggfej Oakley végül főkapitány-
helyettes lett. – Elnyomta a cigit a túlcsorduló
hamutartóban. – A régi időkben együtt járőröztünk az
utcán. Az egyik éjjel a Catford High Streeten voltunk hajnali
háromkor, és az egyik mellékutcában egy tag késsel
fenyegetett minket. Totál magánkívül volt valami szertől…
Elkapja Oakley-t, a kését a nyakának nyomja, amitől Oakley
összeszarja magát. És most nem képletesen értem: tényleg
belerondított a gatyájába.
A késes srác, amilyen paranoiás és zakkant volt, beijedt a
szagtól, és elrohant. Oakley-t a saját szara mentette meg. És
ebben az az irónia, hogy évekkel később a Brit Birodalom
Rendjének tagjává választották, a késes támadások
számának csökkentéséért… Aznap éjjel én segítettem ki, én
hoztam rendbe, és tartottam a pofámat. Akkor még jóban
voltunk. Évekkel később, amikor az én életem teljesen
elszaródott, ő pedig már kerületi főkapitány volt, mégis
magasan tett mindenre. Totál magamra hagyott!
Amanda most már remegett a dühtől, és újabb
cigarettára gyújtott. Egy ideig csend telepedett a szobára. Az
óra hangosan ketyegett, odakint egy kocsi ment el a ház
előtt, és az ég mintha besötétedett volna. Erika Petersonra
nézett, jelezve, hogy ideje indulniuk.
– Van még valami – szólalt meg Amanda. Megdörzsölte
az arcát. – A testre a Hayes-kőfejtőben találtak rá. A tavat
kétszer is átkutattuk 1990 augusztusának végén és
szeptemberben, és természetesen nem találtunk semmit.
Viszont élt ott egy kalyibában egy öreg fószer, egy önkényes
lakásfoglaló. Kis ház volt, pincével. Persze nem találtunk ott
semmit. Aztán pár hónappal később az öreg felakasztotta
magát.
– És? – kérdezte Erika.
– Nem is tom. Ha Trevor Marksmannek volt bűntársa, ő
lehetett volna.
– Emlékszik a nevére?
– Öreg Bobnak nevezte magát. Nem volt minden rendben
a fejével, de nem tűnt erőszakosnak. Pár évvel az eset előtt
bezárták a helyi pszichiátriára, de aztán utcára tették.
Inkább csak amolyan gondtalan, együgyű pasasnak tűnt. De
aztán egyszer csak mérget iszik, majd végül felakasztja
magát: ez feltűnt nekem.
– Mérget is ivott? – kérdezte Erika.
– Aha.
Erika telefonja csörögni kezdett, mire bocsánatot kért,
felvette, és beszélni kezdett.
– Biztos nem tudom rábeszélni magát egy pohár borra?
Esetleg egy kis sörre? – kérdezte Amanda, és hunyorogva
Petersonra meredt a füstön át.
– Nem. Szolgálatban vagyok – közölte Peterson.
– Nem akar megpumpolni még egy kis infóért? – kérdezte
Amanda, és a szeme kerekre tágult.
Peterson nagyon örült, amikor Erika letette a telefont.
– Crawford volt – mondta.
– Crawford felügyelő? – ragyogott fel Amanda szeme.
– Igen. Ő is dolgozott 1990-ben az ügyön, nem?
– De igen. Bosszantó kis szarzsák. Elismerésre vágyik, de
semmit nem tesz azért, hogy kivívja. Szeret fontoskodni…
 – Nos, köszönjük mindazt, amit elmondott. Nem raboljuk
tovább az idejét – búcsúzott Erika. – Nem gond, ha újra
meglátogatom majd? Most dolgozzuk fel az összes
bizonyítékot, és lehet, hogy találunk valamit, amiről
kérdeznénk, vagy amit jó lenne, ha tisztázna. Ha nem
zavarjuk.
– Dehogy, nálam nyitott kapukat döngetnek – felelte
Amanda, és leverte a hamut a cigijéről. Válaszát egyenesen
Petersonnak címezte.
– Mit gondolsz? – kérdezte Peterson, miután visszaültek a
kocsiba.
– A kőfejtő melletti ház ígéretes nyom, ami elvezethet
valaki máshoz. Valakihez, aki nem Trevor Marksman.
– De a tag meghalt, főnök.
Ezen eltűnődtek egy darabig.
– Amúgy pedig úgy érzem, jól fog jönni most egy zuhany,
mert itt szexuális zaklatás történt – tette hozzá Peterson.
– Borzasztó, igaz? De ilyen a hasznos rendőri gyakorlat.
Most már tudod, hogy érzi magát egy nő – mondta Erika.
– Mit akart Crawford? – tudakolta Peterson, amikor a nő
beindította a motort.
– A Collins család megnézheti a maradványokat – felelte
Erika.
– Mit gondolsz, nézzék meg? Hiszen a kislány csak…
– Egy csontváz, igen. De joguk van hozzá, Marianne pedig
mindenáron látni akarja a lányát.
Erika sebességbe tette a kocsit, és maguk mögött hagyták
Amanda házát.
Száz méterrel odébb, a járda mellett parkoló autók sorában
egy kék kocsi állt. Egy sötét hajú férfi ült benne. Collinsék
házától követte Erikát és Petersont, vigyázva, nehogy
kiszúrják, és most nézte, ahogy elhajtanak. Benyúlt hosszú,
vízhatlan dzsekijébe, előhúzta a telefonját, és felhívott egy
számot.
– Itt Gerry – szólt bele lágy ír akcentussal. – A műsort
vezető rendőr, Foster főfelügyelő, az imént hagyta el
Amanda Baker házát. Egy fekete rendőr volt vele, nemtom
a nevét.
Hallgatta egy darabig a vonal túlsó végén beszélőt, majd
félbeszakította:
– Csak nyugi! Tudtuk, hogy meg fogja látogatni
Amandát… Hát, attól függ, mennyire gárgyult bele a piába
meg a drogokba. Azért van esély, hogy összerakja a
dolgokat, most, hogy megvan a test. És ez a Foster nőci is jó
zsaru, penge a csaj.
A szemét forgatta.
– Nézd, hülyét csinálhatok magamból, hogy egész héten
követem őket, de többre lesz szükségünk, fel kell törnünk a
telefonjukat és az e-mailjüket… Kell valaki bentre is… Oké,
ülök a seggemen, és várok. De ne feledd, hogy fogy az idő,
több értelemben is. Ezt semmiképpen ne feledd!
Gerry letette a telefonját, és ekkor egy csinos, szőke lány
lépett ki annak a háznak a bejárati ajtaján, ahol parkolt.
Babakocsit tolt, és bár esett, macskanadrágot viselt, kabátja
pedig nyitva volt, így kilátszott mélyen dekoltált felsője.
Gerry végigmérte, és rákacsintott, amit a lány félénk
mosollyal fogadott.
Aztán a férfi beindította a kocsit, és elhajtott.
 20

AZNAP ESTE ERIKA és Moss a kis penge-i halottasház

megfigyelőhelyiségének végében állt. Az üveg előtt
Marianne Collins várta Laurával, Martinnal és Tobyval,
hogy a függönyt félrehúzzák.
Az alkalomhoz illően elegánsan öltöztek, tiszta feketébe,
és az egyetlen, ettől elütő színt az az egy szál piros rózsa
jelentette, amelyet Marianne tartott a kezében. Moss
Erikára nézett, és a homlokát ráncolta. A másodpercek
mintha vánszorogtak volna; nekik azt mondták, minden elő
van készítve. A helyiségben csend honolt, csak az éles
fények halk zümmögése hallatszott az üveg mögül. Erika
már arra gondolt, hogy talán neki kellene megtörnie a
csendet, amikor a függöny lassan nyílni kezdett. Egy
pillanatra megakadt a fenti sínben, de aztán megjelentek
mögötte Jessica Collins csontmaradványai.
Marianne felzokogott, és az üveghez lépett, teljesen
hozzápréselve a testét. Jessica csontváza szépen elrendezve
hevert a kék lepedővel leterített asztalon. A fehér lepedő
kiemelte volna a csontok elszíneződését.
– Szervusz, drágám! Eljöttünk hozzád. Most már
vigyázunk rád – nyomta neki a kezét Marianne az üvegnek.
– Itt van apu és Toby, és itt van Laura, meg itt vagyok én is,
az anyukád. – Martinra nézett. – Látom őt, ott van. Nézd
csak, Martin, nézd, az az ő haja! Az én kicsim haja.
 Isaac úgy rendezte, hogy a koponya hátsó részét egy
vékony, fehér párna támassza meg, a durva, vékony
hajszálak elterültek az asztalon. Noha a csontváz is több
darabból állt, Jessica mégis egésznek tűnt tőle, mintha csak
békésen feküdne ott.
Laura felzokogott, és kirohant a helyiségből. Toby és
Martin utánanézett, hogy lássák, hova megy, majd az
üveghez léptek Marianne mellé, aki suttogva imádkozott; a
lehelete párás ívet rajzolt az üvegre. Erika odabólintott
Mossnak, hogy maradjon velük, és kiment.
Laura férje, Todd a folyosó egyik székén üldögélt a két
kisfiukkal. Megnyerő vonású férfi volt, sötét hajú, meleg,
barna szemű. Laura Erikának háttal guggolt, és a fiait
ölelgette. Zokogott, és közben csókolgatta őket, azt
mondogatva:
– Biztonságban vagytok itt. Az enyémek vagytok. Nem
hagyom, hogy bármi történjen veletek. Ígérem. – A
gyerekek értetlen arccal néztek fel Erikára, míg Laura a
szeretetrohamával árasztotta el őket.
Toby partnere, Tanvir ekkor érkezett vissza több pohár
kávéval az italautomatától, és az egyiket átnyújtotta
Toddnak, aki mosolyogva vette át.
– Sosem veszítelek benneteket szem elől. Ahhoz
túlságosan drágák vagytok nekem – ölelte Laura még
szorosabban magához a kisfiúkat.
– Laura! – szólt rá Todd, és odahajolt, hogy enyhítsen a
felesége szorításán. – Finomabban! Halálra rémíted őket.
Erika az akcentusából hallotta, hogy amerikai. Laura
elengedte a fiúkat, és csak most vette észre, hogy a
főfelügyelő is ott van a folyosón.
– Mi van abban a szobában, anyu? – kérdezte az egyik
fiúcska. Erika látta, hogy ikrek.
– A rendőrség megtalálta Jessica…
– Laura, megbeszéltük, hogy nem beszélünk a
részletekről… – szakította félbe Todd.
– Nem beszélünk részletekről? Todd! Részletekről?
Jessica nem egy darab részlet! Nem fogjuk csak úgy
kiradírozni a létezésből! – sírta Laura, és felállt.
– Drágám, nem így értettem – mondta Todd. Ő is felállt,
és megölelte a feleségét, aki a mellkasába temette az arcát,
és csak zokogott. A két kisfiú tágra nyílt, rémült tekintettel
nézett fel Erikára.
Erika leguggolt melléjük, és rájuk mosolyogott.
– Sziasztok, én Erika vagyok. Titeket hogy hívnak?
– Thomasnak és Michaelnek – felelte az egyikük. – Én
vagyok Thomas, ő Michael. Szégyenlős. – Mindketten
komolyan bólintottak erre, aztán felnézetek az apjukra.
Egyforma kék farmert és zöld pulóvert viseltek.
– Minden rendben, fiúk, csak anyu nagyon zaklatott, de
mi mind rendben vagyunk – simogatta meg Todd Laura
tarkóját.
– Fiúk, szeretitek a csokit? Van egy automata a sarkon túl
– mondta Erika. Todd köszönetképpen odabólintott Laura
háta felett.
– Igen, én is láttam azt az automatát, ami teli van fincsi
csokival – kontrázott Tanvir is.
 Elindultak a szűk folyosón, és befordultak a sarkon. Itt
újabb székek álltak meg egy automata. Az ikrek az
üvegfalhoz mentek, és nekiláttak, hogy kiválasszák,
melyiket szeretnék.
– Én Mars szeletet akarok, ami a B4 – közölte Thomas.
– Én is ugyanazt akarom – szólalt meg Michael.
Tanvir aprót dobott a gépbe, és megnyomta a gombokat.
– Micsoda alkalom, hogy megismerkedjem az
anyósommal! – mondta a férfi.
– Korábban még nem találkozott velük?
– Laurával és Martinnal, Kellyvel meg a srácokkal már
igen, Spanyolországban…
– Kelly Martinnak a…
– Igen, ő Martiné… Nagyon kedves nő. Szeretnének
összeházasodni, de Marianne… hát, találkozott vele. Szigorú
katolikus.
– Mit mesélt magának Toby Jessicáról? Ha nem bánja,
hogy megkérdezem.
A férfi előrehajolt, hogy kiszedje a Mars szeleteket az
automata aljából, és átnyújtotta a fiúknak.
– Bűntudata van.
– Csak négyéves volt, amikor a nővére eltűnt!
– Bűntudata van, amiért olyan kevés dologra emlékszik
róla. Arra igen, hogy Laura és az anyja mennyit
veszekedtek. Méghozzá csúnyán, ami időnként
tettlegességig fajult.
– Ki volt tettleges?
– Mindketten. Látta a házukban a konyhát?
 – Csak futólag.
– Hátul van egy nagy kamra. Régebben hűtőháznak
használták, és volt benne egy nagy jégszekrény, amitől egy
hatalmas hűtőhelyiség lett az egész. Toby azt meséli, hogy
egyik éjjel, amikor lejött a földszintre, mert szomjas volt,
hangokat hallott a kamrából. Kinyitotta az ajtót, és ott
találta Laurát. Marianne zárta be oda.
– Biztos ebben Toby?
Tanvir vállat vont.
– Az egyik este mesélte el, úgy egy éve. Ittunk pár
pohárral, és megnyílt előttem a szüleiről.
– Jó kapcsolatban van az apjával?
– Igen. Nagyon jóban. Az ember nem nézné ki Martinból,
azt hinné róla az ember, hogy egy homofób futballbuzi, de
velem tök laza, és laza Tobyval is. És a barátnője is aranyos.
– Miért mondja el ezt nekem? – kérdezte Erika.
– Nem is tudom. Talán csak azért, mert rosszul vagyok
attól, hogy az én – a mi – életmódunkat Marianne vallási
alapon ítéli el. És annak alapján, hogy ő jobb ember nálunk.
– Kegyetlenül bánt Tobyval is?
– Istenem, dehogy! Ő volt az imádott kisfia, és ma is az…
– Ez meg mi? – szólalt meg egy hang. Toby bukkant elő a
sarok mögül. És a Tanvirral beszélgető Erikát nézte. A fiúk
mostanra leültek odébb a folyosón egy padra, jól
összemaszatolva magukat a csokival.
– Foster főfelügyelő éppen az anyukádról kérdezett…
hogy rendbe jön-e. A rendőrség aggódott, hogy esetleg
idegösszeomlása lehet.
 Erika meglepődött, hogy Tanvir hazudott, de nem árulta
el, és falazott neki.
– Rengeteg segítőcsoport létezik. Megvannak nálam az
elérhetőségek.
– Anyu jár a templomba, azt mondja, neki annál nem kell
több… Tan, nem jössz be és nézed meg Jessicát? Szeretném.
– Rendben. De mi lesz az anyukáddal?
– Mindannyian elveszítettük Jessicát, nem csak ő –
mondta Toby.
Elmentek, Todd pedig megjött, hogy visszavigye a fiúkat
Laurához, akinek piros és duzzadt volt a szeme.
Mintha minél többet látok ebből az ügyből, annál nagyobb
titkokra bukkannék, gondolta Erika.
 21

KÉSŐRE JÁRT, DE Amanda Baker nem tudott aludni.

A foteljában ült egy tollal és egy A4-es notesszal a kezében.
A nyomozók látogatása után újra a Jessica Collins-ügyön
kezdett gondolkodni, de nem keserű nehezteléssel, hanem
azon, hogyan oldhatná meg. Először is leírt mindent, amire
csak emlékezett, és már ettől félig megtelt a notesz.
A háttérben ment a televízió, és évek óta először érezte
magát elevennek, céltudatosnak. Szinte minden az eszébe
jutott az ügyről. Az elmúlt tizenöt évben nehezére esett
felidéznie, ami nem csoda, hiszen alkoholmámorban
töltötte, és gyakran folyamodott drogokhoz is. Még a borral
is csínján bánt, és amikor felnézett az írásból, látta, hogy
még csak a harmadik pohárnál tart.
Halkan kopogtattak a nappali ablakán. Levette a
szemüvegét, és feltápászkodott. Az ablakhoz ment,
félrehúzta a függönyt, és megpillantott egy ismerős arcot az
üveg túloldalán. Amikor felhúzta az ablakot, csípős levegő
tört be a szobába, friss ózonillatot hozva magával. Crawford
hunyorogva nézett rá a nappaliból kiömlő fényben.
– Megkaptam a hangüzenetedet – mondta a férfi.
– Szarul festesz – felelte a nő vigyorogva.
– Látnád magadat!
A nő erre reszelősen felnevetett, és kinyújtotta a kezét.
– Mássz be! A bejárati ajtó tönkrement.
 A férfi megragadta a kezét, és feltornázta magát az
ablakpárkányra. Az arca kivörösödött az erőfeszítéstől, míg
átpréselte a testét az ablakon. Amikor sikerült, csak állt egy
darabig a nappali közepén, és levegő után kapkodott.
– Eltelt pár év – mondta. – Jó pár év azóta, hogy mi…
A nő egyetértése jeléül bólintott. Ahol a fény
megvilágította a feje búbját, Amanda látta, hogy az utolsó
pár homokszínű hajszál úgy kapaszkodik a fejtetőbe, mint a
vattacukor.
– Kérsz valamit inni? – kérdezte a nő.
– Igen. Jól jönne, pokoli egy napom volt. – Idegesen
megdörgölte az arcát.
Amanda kiment, és egy palackkal meg egy pohárral tért
vissza.
– Elhanyagoltad a lakást – jegyezte meg Crawford, és
átvette a poharat.
– Elhanyagoltad magad – koccintott Amanda, és a sajátját
egy húzásra felhajtotta. A férfi egyetértőn bólintott, és ő is
felhajtotta a borát. A nő átvette a poharát, és mindkettőt
letette a fotel melletti asztalkára. Aztán megfordult, és
átható tekintetet vetett Crawfordra.
– Elhagyott a feleségem – közölte a férfi.
– Sajnálattal hallom.
– Ő kapta a gyerekeket. A házat…
– Csitt, megölöd a hangulatot! – lépett oda hozzá Amanda,
és Crawford ajkához nyomta az ujját. Félig lehúzta róla a
kabátját, így a testéhez préselte mindkét karját. A férfi tátott
szájjal, a vágytól égve nézett fel rá. A nő végigsimított
Crawford dudorodó hasán, majd lesiklott a derekára, ahol
kioldotta az övét.
– Ó – mondta a férfi, és Amanda kicipzározta a nadrágját,
kezét az alsónadrágjába dugta. A felügyelő behunyta a
szemét, és megremegett. – Ó, Amanda…
A nő lerángatta róla az alsónadrágot, és rálökte a
kanapéra.
– Csak dőlj hátra, és hallgass! – térdelt le Amanda a két
lába közé a padlóra.
Crawford hátravetette a fejét, és zihálni kezdett.
Néhány perc múlva végeztek. Amanda nehézkesen
feltápászkodott, és felkapta a cigisdobozt az asztalról.
– Ez most nagyon kellett; még mindig érted a dolgod.
Senki nem szop úgy, mint te – mondta Crawford, és
felrángatta magára az alsógatyáját és a nadrágját. – Van
még borod?
– Még szép – felelte a nő. Felkapta a palackot, és
megtöltötte a férfi poharát.
Crawford átvette, és kielégülve hátradőlt, majd hosszan
kortyolt belőle.
– Hallom, a Collins-ügyön dolgozol – szólalt meg Amanda,
és rágyújtott.
– Ez a büntetésem – forgatta a szemét a férfi, és újra ivott.
– Szeretek itt lenni, Amanda. Egészen el tudok itt lazulni.
A nejem a plafonon volt a legkisebb rumlitól is.
– És hogy áll az ügy? – kérdezte Amanda.
Crawford felnevetett.
– Tudod, hogy nem mondhatom el.
 Amanda ismét beleszívott a cigijébe.
– Szerintem meg igen.
Crawford kihúzta magát ültében.
– Várj csak, engem most azért hívtál át…
– Miért? Hogy két középkorú keféljen? Ez volt az egyik
oka.
– Nem hiszek neked – csapta le az asztalra a férfi a borát.
Felállt, és felkapta a kabátját a padlóról.
– Csak tudni akarom, hogy áll a Collins-ügy. Ez minden,
Crawford.
– Miért nem tanulok soha? Akkora egy manipulatív
kurva vagy.
– Most kurva vagyok, alig egy perce pedig még én voltam
„a legjobb”.
– Hát, mostanra már tisztábban látok.
– Á, elért a szopás utáni tisztánlátás, Crawford! De mi van
velem?
– Mi van veled?
– Én kielégületlen maradtam. Nem is csak egy
értelemben.
Crawford az ablak felé lépett, de a nő karba fonta a kezét,
és útját állta.
– Ne olyan sietősen! Elfelejted, hogy ismerem a kis
titkaidat…
– Azok a mi titkaink, Amanda. És te keveredtél bele az
utcai drogterjesztésbe – sziszegte a férfi.
Amanda szenvtelen arccal vállat vont.
– Ez a nagyon jó abban, ha egyáltalán nincs semmi
vesztenivalód. És most természetesen magamról beszélek.
Te válás előtt állsz, és a megélhetési költségeid biztosan
megnőttek, amióta különköltöztetek, hiszen fizetned kell
majd a tartásdíjat, és bérelned kell az egy hálószobás
lakásodat. És majd alkudoznod kell a gyerkőceid felügyeleti
jogáért is. Vagyis neked szükséged van a melódra.
– Mit akarsz? – szorította ökölbe a kezét a férfi. Az arca
kivörösödött.
– Már mondtam. Csak annyit akarok, hogy tájékoztass az
ügyről… És ha bármiből kell egy példány, azt is elintézed.
A férfi egy ideig csak nézte, gyűlölködő tekintettel.
– Jól van. Megegyeztünk. És most már végeztünk?
– Nem egészen. Kell a kielégülésérzet, hogy
megegyeztünk.
– Most mondtam, hogy meg.
– Kielégülésről beszéltem – ismételte a nő. Azzal az ujjait
beakasztotta macskanadrágja övrészébe, és lehúzta a
bokájáig.
– Tudod, hogy ezt nem szeretem – mérte végig az alul
meztelen nőt Crawford. A sápadt bőrt. A sűrű, sötét
bozontot.
– Olyasmiket kell tennünk, amiket nem szeretünk,
Crawford. Ez a túlélés része ebben az életben – lökte térdre
a férfit. – És most láss munkához!
 22

GERRY A KOCSIJÁBÓL figyelte, ahogy Crawford imbolyogva

kimászik a nappali ablakán, levert képpel az autójához
megy, aztán elhajt.
Várt még egy kicsit, majd elindult Amanda Baker háza
felé. A hold a sűrű felhők mögé bújt, az utcai lámpa pedig
nem működött, így a ház még jobban sötétbe borult.
Végigosont az úton, és belesett a nappali ablakán.
Odabent Amanda hevert ernyedten a foteljában, fejét
hátravetve, a sarokban álló tévében éppen egy
természetfilm ment. Óriási ördögráják suhantak az
óceánban, halk, de tekintélyt parancsoló narráció
kíséretében.
Gerry a tolóablak aljára tette mindkét kezét, és felfelé
nyomta. Nem volt bezárva. Halk kattanás kíséretében
siklott felfelé. Átlépett az ablakpárkányon, és besurrant a
szobába. Becsukta maga mögött az ablakot, és összehúzta a
függönyt.
Megállt Amanda előtt, fölé magasodott, és lenézett az
ernyedt, alvó arcra, a szája sarkában megcsillanó
nyálcsöppre. Két üres borosüveg hevert mellette a
szőnyegen. Megmozdult a székben ülve, és ajkával cuppogó
hangokat adott ki. A férfi a mellette levő hamutartóért
nyúlt, készen rá, hogy fejbe vágja vele, de aztán a nő ismét
ritmikusan hortyogott.
 Gerry előtt két lehetőség volt: elrejti a kicsi, aksi
működtette lehallgatóberendezést a szobában, vagy keres
egy eldugott konnektort, amibe beleteheti a másik, kis
fekete dobozt a SIM-kártyás lehallgatókészülékkel. Látta,
hogy mekkora itt a rendetlenség, hogy minden könyvektől
és papíroktól roskadozik, eltakarva a konnektorokat,
amelyeket így csak nehezen lehetett megközelíteni. A szoba
bűzlött a füsttől, ám a plafonon észrevett egy használaton
kívülinek tűnő füstérzékelőt. Felállt a kanapéra, és gyorsan
becsúsztatta a kis lehallgatókészüléket a füstérzékelő
műanyag borítása alá. Hangra aktiválódott, az aksija több
napig bírta.
Leszállt a kanapéról, és átment az előszobába. Vezetékes
telefon állt az asztalon, piros töltőfénye parázslott a
sötétben. Ahogy kinyújtotta a kezét, hogy felemelje a
készüléket a dokkolóról, a padlódeszkák megreccsentek, ő
pedig kővé dermedt. Gyorsan besurrant az emeletre vezető
lépcsőkorláttal szemközti ajtón; a szoba üres volt,
leszámítva a rengeteg kacatot.
A nő elbotorkált mellette a recsegő padlón, be a
konyhába. Felgyulladt a villany; a férfi hallotta, ahogy
Amanda kinyitja a csapot, és halk zizegés kíséretében
kibontja a becsomagolt tablettáit. A fény kialudt, a nő pedig
ismét eldübörgött Gerry mellett, de ezúttal az emeletre
indult, lassan csoszogva.
A férfi kilépett az árnyékból, és gyorsan munkához látott;
szétszedte a vezetékes készüléket, és beletette a kis
lehallgatóberendezést.
 Abbahagyta ténykedését, amikor meghallotta az
emeleten az ágyrugók nyikorgását. A szeme mostanra
hozzászokott a sötétséghez. Nagy volt a csábítás, hogy
felmenjen, és elszórakozzon a nővel, aki egyértelműen
kiütötte magát. De most koncentrálnia kellett. Később még
alkalma nyílhat kiszórakozni magát. Lassan elment a lépcső
mellett, és felfigyelt arra, hogy milyen meredekek a fokok.
Ezt az információt gondosan elraktározta, majd elhagyta
a házat a nappali ablakán át, és beleolvadt a sötétbe.
 23

A MÁSNAP REGGEL borongós és szürke volt, és rémes

hideget hozott. Erika és Peterson a Hayes Commonra vezető
Croydon Road-i kicsi parkolóban hagyták a kocsijukat.
Miután kiszálltak, nyakig begombolkoztak, és követték a
murvás utat, amely egy facsoportot megkerülve élesen
balra kanyarodott, hogy aztán jobbra forduljon. A fáktól
nem lehetett látni a parkolót, sem a házakat, sem az utat, és
ott terpeszkedett a dimbes-dombos, erdős rét.
– Jesszusom, az ember egy pillanat alatt úgy érzi itt
magát, mintha a semmi közepén lenne! – szólalt meg
Peterson.
– A forgalom zaja sem hallatszik – figyelt fel Erika a
hátborzongató csendre.
Lábuk alatt ropogott a murva, ahogy elhaladtak a
kétoldalt sűrűn álló magas, levelüket vesztett fák között.
– Itt nagyon is el tudom képzelni, hogy apró, vörös
szemek figyelnek minket az erdő mélyéről – tette hozzá
Peterson –, mint a Békavári uraságban.
A füvet és a hangát harmat lepte, a nap még nem
emelkedett a fák fölé, hogy szétfoszlassa a ködöt.
– Mi van akkor, ha Jessicát is erre hozták? – kérdezte
Erika. Ezt a gondolatot ízlelgették, miközben a lépteik alatt
ropogott a murva.
– Vajon már jóval azelőtt beletekerték a ponyvába, hogy
idehozták, vagy csak itt, a vízparton?
– A kőfejtőhöz a legközelebb a Croydon Road-i bejárat
van, ahol leparkoltunk, és onnan indultunk… – Erika az
órájára nézett. – Öt perce.
– Lehet, hogy nem egyvalaki tette – mondta
elgondolkodva Peterson, és zsebre dugta a kezét.
A kétoldalt álló fák mintha szétváltak volna, ahogy a
murvás út kanyarodott, és nem sokkal lejjebb meglátták
a bányatavat. A vízen megcsillant a szürke ég. Az út a víztől
száz méterre ért véget, onnantól a szivacsos, hepehupás,
mohás talajon jutottak el a köves tópartra. Erikának úgy
tűnt, nem egy hét, hanem sokkal több idő telt el azóta, hogy
utoljára itt járt a búvárcsapattal.
– Bárki tette is, csónak kellett hozzá – szólalt meg. – A
kislányt vagy száz méterrel beljebb találták meg.
Peterson felkapott egy kis követ, leguggolt, és
végigkacsáztatta a víz színén.
– Hat, nem is olyan rossz – mondta Erika, ahogy a víz
színén terjengő fodrocskákat nézte.
– Innen, a partról senki nem tudná olyan messzire
bedobni a kislány testét – vélekedett Peterson.
Elindultak, és a lépteik ugyanúgy szinkronba kerültek,
mint a gondolataik. A bányatavat övező út helyenként
elkeskenyedett, sőt akadtak pontok, ahol sziklákon és kis,
göcsörtös fák mellett kellett átvergődniük: utóbbiak ágai
időnként a víz széléig hajoltak, nekik pedig át kellett
bújniuk alattuk.
– Oké, nem látom sehol azt a házat – húzott elő egy
térképet Erika.
– Huszonhat év alatt a fák alighanem benőtték, és… –
kezdte Peterson.
– Várj csak! – mondta Erika, ahogy odaértek egy
szederbokrok és nádas alkotta bozótoshoz. – Az ott egy
háztető, nem? – A szeder és az elszáradt sövényszulák fölött
kikukucskáló piros cserepekre mutatott.
Közelebb mentek a bozótoshoz, ami helyenként szörnyen
szúrósnak és sűrűnek tűnt, és harmattól csöpögött. Erika a
halvány fényben ki tudta venni a megcsillanó törött
üvegeket. Elindultak befelé, de a többméternyi szeder, fa és
sűrű aljnövényzet áthatolhatatlannak bizonyult.
– Jesszus, főnök, erre jobban rá kell készülnünk; ide
erősítés kell, meg kesztyű – rezzent össze Peterson, amikor
kihúzott egy nagy szedertüskét hüvelykujja puha bőréből.
– Igazad van, ide utat kell vágnunk – nézte Erika a
bozótosból kilátszó tetőrészletet.
Amikor kivergődtek a bozótból, leporolták magukat, és
épp egy sárga labrador rohant arra, átázott teniszlabdával a
szájában. Az állat megtorpant, majd leült, mancsát a
labdára téve.
Erika felkapta a labdát, és a távoli facsoport felé hajította.
A kutya izgatottan rohant utána, és visszavitte neki. Ekkor
egy nő bukkant elő a fák közül, és indult el lassan feléjük a
vízparton.
– Egy helyi vén buzgómócsing: talán megér egy kis
csevegést – mondta Peterson.
– Kicsit különcnek tűnik – jegyezte meg Erika, amikor a
nő közelebb ért.
Buggyos, régi, zöld tréningruhát viselt, hosszú, ősz haja
kibomlott Chelsea FC feliratos, bojtos sapkája alól, nyakára
Manchester United-es sálat tekert.
Erika párszor még eldobta a labdát a kutyának, és az
állat újra meg újra visszavitte. Amikor a nő már majdnem
odaért, észrevették, hogy egyik lábán a lila sportcipőjének
az orra levált, és szabadon leffegett. Viharvert, régi
bevásárlószatyor volt nála, láthatóan szelídgesztenyével
megtömve. Cserzett arcát mély ráncok barázdálták, szája
jobb sarkát pedig heg csúfította el, ami úgy festett, mintha
rosszul varrták volna össze, és ettől az ajka örökös
vicsorgásra görbült.
– Serge, lábhoz! – kiáltott rá a labradorra. – Zaklatja
magukat? – A nő a felső osztályokra jellemző kifinomult
hanghordozással, rekedtesen beszélt. A kutya a nőhöz
szaladt, aki Erikát és Petersont méregette.
– Dehogy, aranyos a kutyája! Üdv, Foster főfelügyelő
vagyok – mondta Erika, feltartva a jelvényét. – Ő pedig
Peterson felügyelő.
– Nem törvénybe ütköző gesztenyét gyűjteni – kezdett
azonnal magyarázkodni a nő. – Mi az ördögért kellenek
ehhez ketten?
– Mi nem… – fogott bele Erika.
– Kihívják a rohadt rendőrséget, csak mert valaki leszedi
a szedret a sövényről, hallottak már ilyet? Úgy értem, de
tényleg? Az Isten adománya, és ő azért teremti a Földre,
hogy mindannyian ehessünk belőle.
 – Nem azért jöttünk, mert maga gesztenyét vagy akármi
mást gyűjtögetne – világosította fel Erika.
– Nemcsak gyűjtögetnék, hanem gyűjtögetek.
Szedegettem ezt-azt. Nézzék csak! – Kinyitotta a szatyrát. Az
tömve volt ragyogó, barna gesztenyével.
– Mi Jessica Collins halála ügyében nyomozunk. Talán
látta a hírekben, hogy a holttestére a közelben találtak rá –
mondta Erika.
– Nincs tévém – felelte a nő. – Viszont a Radio Fourt
hallgatom, és hallottam a hírt. Szörnyű ügy. Amott találtak
rá – fűzte hozzá, fejével a bányató felé intve.
– Igen. Régóta él ezen a környéken?
– Egész életemben itt éltem: nyolcvannégy éve.
– Gratulálok – jegyezte meg Peterson, de cserébe csak egy
mogorva pillantást kapott.
– Mit tud mondani nekünk arról a házról amott, amelyet
benőttek a bokrok? – kérdezte Erika.
A nő elsandított mellette, hunyorgott, és ettől még több
ráncba gyűrődött az arca.
– Második világháborús; az itteni légi bázis egyik szállása
és raktára volt, persze nagyon-nagyon titkos. Azt hiszem,
valaki lakott benne a háború után, de aztán üresen állt
évekig… Öreg Bob nem hivatalosan sokáig élt ott, de nem
elég sokáig ahhoz, hogy érvényesíthesse a házfoglalói jogát,
a szegény nyomorult.
Erika és Peterson összenézett.
– Tudja, hogy most hol van? – kérdezte Erika.
– Pár évet késtek. Mert itt találták meg, holtan. – Ismét a
ház felé biccentett.
– És tudja, hogy hívták?
– Már mondtam: Öreg Bobnak.
– De mi volt a rendes neve?
– Bob Jennings.
– És magát hogy hívják?
– Miért kellene megmondanom maguknak a nevemet?
Nem kell ahhoz a nevem, hogy válaszoljak a kérdéseikre.
– Kevés szemtanúnk van Jessica Collins halála ügyében,
ha ugyan van egyáltalán. Csak hétéves volt, amikor a vízbe
dobták. A testét egy ponyvába csavarták, és huszonhat évig
hevert a tó mélyén, az iszapban. Nem tudjuk, hogy élt-e
még, amikor bedobták…
Az öregasszony elhűlt.
– Szegény gyerek…
Peterson közelebb lépett hozzá, és rávillantotta
megnyerő mosolyát.
– Lehet, hogy több kérdésünk is lesz, asszonyom.
Hasznunkra lehetne, hogy maga kiválóan ismeri a
környéket, és ezzel segítené a nyomozást.
A nő Petersonra sandított, aztán Erikához intézte a
szavait.
– Most flörtöl velem?
– Nem, dehogy! – feszengett Peterson.
– Remélem is, hogy nem, ember! Vagy azt hiszi, így
dolgozik a rendőrség?
Erika visszafojtotta vigyorát.
– Biztosíthatom, asszonyom, hogy rendőri feladatokat
látunk itt el, és ez egy komoly nyomozás, így minden,
helyismeretre vonatkozó információ nagy hasznunkra
lesz… – mondta.
Az idős asszony mindkettőjüket végigmérte.
Erika folytatta:
– Jessicáék háza körül egy sötét hajú férfit láttak
ólálkodni az eltűnése napján. A rendőrség sosem tudott
beszélni vele, de miután itt találtuk meg a kislány holttestét,
okunk van azt hinni, hogy Bob Jennings lehetett.
– Hogy Bob? Gyilkosságba keveredett volna? Nem, nem,
nem. Különös szerzet volt, az igaz. Elég együgyű, de hogy
meggyilkolt volna egy kislányt? Nem. Soha.
– Hogy lehet ebben ennyire biztos? – kérdezte Erika.
– Mert egész életemben itt éltem. Felismerem a záptojást,
amikor látom. Nos, ha ez minden, akkor szép napot
maguknak!
Füttyentett a kutyának, és otthagyta őket. A labrador
utánanyargalt.
– Hajlandó lenne segíteni nekünk, ha ennyit tud a
környékről? – kiáltott utána Erika, de az asszony a füle
botját sem mozgatta, csak ment tovább.
Nézték, ahogy eltűnik a facsoport kanyarulatában a
laffogó orrú cipőjében.
– Még hogy flörtölök… – dünnyögte Peterson. – Ez rá
nézve hízelgő.
– Nem annyira. Többet tud, mint amennyit elárul –
mondta Erika. Sietős léptekkel indult el a fák felé,
Petersonnal a nyomában. Amikor elérték a kanyart, senkit
nem láttak ott.
– Hova tűnt? – kérdezte Erika. A fák közti keskeny út
előttük húzódott. Még mindig ködfoszlányok lebegtek a
levegőben, és újra rájuk telepedett a hátborzongató csend.
– Talán egy szellem volt – vélekedett Peterson.
– A kutya is?
Álldogáltak ott egy darabig, Erika előhúzta a telefonját.
– Moss, én vagyok az. Nézzen utána, ki tudja-e deríteni,
hogy volt-e csónak a Hayes-bányatónál, és nézze meg azt is,
van-e feljegyzés arról, hogy a tanács elszállítatott-e innen
csónakot! Imádnak pedánsan eljárni az ilyen dolgokban…
Továbbá, járjon utána, hogy pontosan mire használták a
kőfejtőt; hogy milyen fajta homokot vagy sódert termeltek
ki itt. Talán a múlt nyomra vezet minket… Bár elég
valószínűtlen.
– Időnként pont a valószínűtlen az egyetlen, amire
szükségünk van – szólalt meg Peterson, miután Erika
letette. Megfordult, és arra nézett, ahol a hangás és füves táj
eltakarta előlük a bányatavat. – Elég, ha csak arra
gondolunk, hogy a kislány mindvégig itt volt, alig másfél
kilométerre az otthonától.
 24

AZNAP ÉJSZAKA ERIKA nyugtalanul aludt. Azt álmodta,

hogy elmerül a Hayes-bányató dermesztő, sötét vizében.
Telihold volt, és ahogy lassan süllyedt lefelé, a tó feneke
kitágult előtte, olyan fényesen, akár egy holdsütötte táj.
Zsibbadt karral és lábbal úszott el a tó alja felett, tüdeje
levegő után sikoltott. Körülötte felkavarodott az iszap,
eltakarva a kilátást, de aztán kitisztult a kép. Látta, hogy
Jessica ott áll a bányató fenekén, de nem csontvázként.
A barátnője szülinapi zsúrjához öltözött, hosszú, szőke haja
glóriaként lebegett a feje körül, rózsaszínű ruhájának
szövete lustán hullámzott a felszín alatti szelíd sodrásban.
Mintás szandálba bújtatott lába nem ért le az iszapba.
A hóna alatt a becsomagolt ajándékot tartotta, egy kis,
fekete-fehér pöttyös, négyszögletes dobozt.
Jessica elmosolyodott; az egyik metszőfoga hiányzott, és a
résen át apró buborékok szökdöstek ki. Odébb lebegett,
távolodni kezdett, anélkül hogy mozgatta volna a kezét
vagy a lábát, az ajándékot továbbra is a hóna alatt tartva.
Erika most már látta, hogy a bányató fenekén, messzebb,
ismerős házak sora áll. Az Avondale Road volt az
iszapfelhőbe burkolózva, a tölgyfák sötét, árnyékos sorfalat
alkottak. Messze fent fény villant egyszer, aztán kétszer,
Jessica pedig gyorsabban úszott felfelé a víz alatti fasoron.
Erika kirúgott a lábával, csapkodott, úszva eredt utána,
hogy beérje, felkavarva maga körül az iszapot. Elérte
Jessicát, megragadta a karjánál fogva, és felfelé kezdett
tempózni, a felszínre, de alighogy az ujjai összezárultak a
kislány vékonyka kezén, Jessica karján a bőr kezdett
lehámlani, felfedve alatta a csontokat. A kislány arcáról is
levált a bőr, kivillant a koponyája és a két tátongó
szemüreg. Mire Erika kibukkant a felszínen, Jessicából csak
egy csontváz maradt.
Erika nagy kortyokban nyelte a hideg, éjszakai levegőt, és
ahogy a látása kitisztult, megpillantott két alakot, akik a
bányató szélén álltak.

Nagyot kiáltva ébredt fel, ágyneműje átnedvesedett az

izzadságtól. Vacogott. Odakint még sötétség honolt, az ágya
melletti óra hajnali négy óra harmincat mutatott. Felkelt, és
lezuhanyozott; hosszú ideig állt a forró víz alatt, igyekezve
felmelegíteni a testét. Még mindig a csontjaiban érezte a
bányató vizének dermesztő hidegét. Amikor a víz végül
kihűlt, megtörülközött, vastag fürdőköpenyébe bújt, és
kiment a konyhába. Korábban azt az adag aktát olvasta,
amelyet John érdekesként jelölt meg neki, és most nekiállt
kávét főzni, majd leült, hogy átrágja magát a hazavitt
ügyiratokon.

Nem sokkal nyolc előtt érkezett meg a bromley-i őrs

parkolójába, és amikor a földszinten kiszállt a liftből, nagy
zajongás fogadta. Egy csapat egyenruhás rendőr állt körül
egy régi bevásárlókocsit, amelyben a Guy Fawkes-napra
készített bábu hevert. Egy régi újságpapírral kitömött,
komikus rendőregyenruha volt az, aminek lufi alkotta a
fejét, amelyre nagy szemű, gyászos arcot pingáltak filctollal.
Erre rendőrsisak került, ami alól göndör, vörös, vicces
paróka fürtjei lógtak ki. Úgy tűnt, hogy a csapatnyi rendőrt
a kocsi előtt álló Yale kapitány állította meg, és éppen
lecseszte őket.
– Ahelyett, hogy azon aggódnának, miért emelték a
terrorkészültségi fokozatot „súlyosra”, úgy döntenek, hogy
az idejüket ilyen marhaságokra fecsérlik?
– Uram, ma van a Guy Fawkes-nap, és a Great Ormond
Streetnek gyűjtünk – mondta egy kicsi rendőrnő döfésálló
mellényben és láthatósági kabátban.
– És mi van akkor, ha idejön a főnökség, és helyszíni
szemlét tart, he? És azt látják, hogy mindannyian itt
álldogálnak?
– Éppen most tettük le a szolgálatot uram. Úgy gondoltuk,
ha egyenruhában maradunk, több pénzt gyűjthetünk –
szólalt meg egy másik rendőr.
– Lenne szíves ezt elmagyarázni?
Erika csak most vette észre, hogy Guy hátborzongatóan
emlékeztet Yale kapitányra.
– Guy Fawkes nem egy terrorista volt? – kérdezte egy
magas, sovány, kisfiús arcú rendőr, aki mindkét kezét
döfésálló mellénye alá dugta. – Így beszélhetnénk a
terrorizmusról is, ez pedig afféle szemléltető eszköz lenne.
– Fegyelmit akarnak? – csattant fel Yale. – Tűnjenek
innen, és tüntessék el ezt is!
 A rendőrök megfordították a kocsit, és csendben
elsunnyogtak, de közben a magas rendőr azt dörmögte:
– Guy Fawkes megpróbálta felrobbantani a Parlamentet,
nem?
– Jó reggelt, uram! – köszönt Erika, és igyekezett komoly
képet vágni.
– Ugyan mitől lenne jó? – fortyant fel a férfi. Erika már
szóra nyitotta a száját, de Yale nem várta meg a válaszát. –
Jason Tyler jogászcsapata csőbe húz minket és az
ügyészséget. Már csak akkor hajlandó elárulni
a számítógépes fájlok rejtekhelyét, ha felfüggesztett
börtönbüntetést kérünk rá.
– A rohadt életbe! – fakadt ki Erika. Szívesen
emlékeztette volna a férfit, hogy erre számíthat, amikor
drogdílerekkel kezd alkudozni, de inkább nem mondta.
Yale a fejét csóválta, és az orra latt dünnyögve otthagyta a
folyosón.
Erika a lépcsőn ment fel az eligazítóba. Lenyűgözve látta,
hogy a csapat zöme már odabent van. Péntek volt, és
lelkifurdalás gyötörte, hogy már egy hét is eltelt Jessica
maradványainak felfedezése óta, és hét napja, szünet
nélkül dolgoznak az ügyön. Telefonok csörögtek, és szinte
minden asztalnál ültek. Knight nyomozó már frissítette a
mágnestáblának azt a sarkát, ahol az Amanda Bakerről
szóló információk és a felügyelő profilja szerepelt.
– Jó reggelt, főnök, válthatnánk pár szót? – kérdezte
Moss. Leugrott az asztaláról, és elállta Erika útját az
üvegfalú iroda felé, majd követte a főnökét, és közben a
szájába tömött egy darab fánkot, amit egy korty kávéval
öblített le.
Erika az íróasztalra tette a táskáját, és látta, hogy máris
újabb halom ügyiratot készítettek elő neki.
– Milyen a csapatod, Moss?
– Remek banda, bár Crawford nyomozó kicsit golyós. De
láttam én már nagyobb golyósokat is.
Erika égnek emelte a szemét.
– Nincs kedved viccelődni, főnök?
– Nem igazán – vigyorodott el a főfelügyelő.
– Tegnap este jött pár üzenet egy bizonyos Oscar Browne
nevű jogásztól. Szeretne találkozni veled az irodájában.
– Melyik ügyről van szó? – kérdezte Erika, miután leült
az asztalához.
– A Jessica Collins-ügyről, főnök.
– Várj csak! – kapta fel a fejét Erika. – Oscar Browne. Ő
Laura Collins volt pasija? Aki a lánnyal kempingezett
Jessica eltűnésekor?
– Bizony. Együtt jártak egyetemre is. Aztán kettejük
pályája másfelé kanyarodott, és mára ismert ügyvéd.
– És miért hívott engem?
– Beszélni akar veled.
– Miről?
– Négyszemközt szeretne találkozni veled. Faggatóztam,
de ennél többet nem tudtam kiszedni belőle.
Erika kinézett az irodájából az eligazítóba. Máris úgy
érezte, hogy zsákutcába jutott ezzel az üggyel, és biztosra
vette, hogy az asztalán halmozódó iratkupac csak még
tovább fogja őt gúnyolni azzal, hogy képtelen legalább egy
gyanúsítottat felmutatni.
– Nézz utána, hogy még ma délelőtt ráér-e! Keríts elő
nekem mindent, amit tudunk róla az ügyiratokból! Nyilván
vallomást tett annak idején. Volt alibije?
– Volt. Laurával Walesben kempingeztek. Marianne a
Jessica eltűnését megelőző napon búcsúzott el tőlük.
A kempingben dolgozó egyik pasas vallomást tett, és
igazolta, hogy látta őket megérkezni. Azt mondta, azért
emlékszik Oscarra, mert ő volt az egyetlen fekete, akit egész
nyáron látott.
Erika erre felvonta a szemöldökét. Kopogtattak, és John
lépett be iratokkal a kezében.
– Reggelt, főnök! Találtam pár dolgot Bob Jenningsről,
arról, aki a Hayes-kőfejtő melletti házban élt. Egész életét
Bromley-ban töltötte, különböző elmegyógyintézetekben
lakott Kentben, de előbb-utóbb mindenhonnan kitették.
Van bűnügyi kartonja, de többnyire kis értékű, és tényleg
kis értékű lopásokért kapták el. 1986-ban hat banánt lopott
el egy fűszerestől, 1988-ban elemelt egy nyakláncot a
Ratners kirakatából. Erőszakos viselkedésnek nincs nyoma.
A tanács háromszor is megpróbált neki szállást biztosítani,
de mindháromszor nemet mondott.
– Vagyis feltételezhetjük, hogy végül ezért költözött be
önkényesen a bányató melletti házba? – kérdezte Erika.
– Utánajárok – válaszolta John.
– Ő a fő gyanúsítottunk? Egy halott fickó, aki egyszer
ellopott hat banánt meg egy vacak nyakláncot? – hüledezett
Moss, de Erika elengedte a füle mellett a kérdést. – Oké,
főnök, összehozom azt a randit Oscar Browne-nal. És kér
kávét? Úgy néz ki, mint akire ugyancsak ráférne.
– Kösz, Moss. – Erika megdörzsölte a szemét. Úgy érezte,
mintha az ügy kezdene kicsúszni az irányítása alól.
 25

AZNAP DÉLUTÁN ERIKA gyorsvonatra szállt Bromley-ban,

és fél óra múlva már meg is érkezett a londoni Victoria
pályaudvarra. A Fortitudo Ügyvédi Iroda egy vörös téglás
épületben helyezkedett el, néhány perc gyaloglásra az
állomástól, pár háznyira az Apollo Színháztól.
Roppant impozáns volt. A recepcióban ülő szigorú nő; a
faragott kő és magas, mintás mennyezet alkotta fényűző
váróhelyiség. Erikát felkísérték Oscar Browne legfelső
emeleten lévő irodájáig, ahonnan pazar kilátás nyílt
Londonra.
– Főfelügyelő – állt fel a férfi, és az íróasztalát
megkerülve üdvözölte. Kezet fogtak. – Hozathatok magának
valamit? Teát? Kávét, vizet?
– Köszönöm, nem – mondta Erika.
A férfi magas volt, méltóságteljes benyomást keltett, sötét
hajában már megcsillant néhány ősz hajszál. Drága,
méretre szabott öltönyt és cipőt viselt. Tizennyolc éves volt
Jessica eltűnésekor, így most negyvennégynek kellett
lennie. Erika leült az íróasztal előtti kényelmes fotelba. Egy
drága ügyvéd irodájában volt – amihez vastag szőnyegek,
sötét, csiszolt fa és mindent látó titkárnő járt. Erika úgy
gondolta, gondosan választották ki; nem túlzottan
szemrevaló, így nem terelte el a férfi ügyfelek figyelmét, de
ahhoz kellőképpen vonzó, hogy a cég fiatalos és dinamikus
légkört árasszon. A férfi megvárta, míg a titkárnő távozott.
– Nagyon elszomorított, mikor megtudtam, hogy
megtalálták Jessica testét – kezdte. – Ez a huszonhat év
bizonyos szempontból nagyon gyorsan elröppent, és úgy
tűnik, mintha csak tegnap történt volna. – Hangja
színpadiasan telten zengett, és Erika biztosra vette, hogy ezt
maximális hatásfokkal szokta kamatoztatni a bíróságon.
– Nem hiszem, hogy a Collins családnak is olyan gyorsan
eltelt – felelte.
– Nem, persze hogy nem. Van valami nyom? Gyanúsított?
Erika félrebillentette a fejét, és egyenesen a férfi szemébe
nézett.
– Nem azért jöttem, hogy elmondjam, van-e bármi
nyomunk vagy gyanúsítottunk, Mr. Browne. De miért is
vagyok itt?
A férfi elmosolyodott. Vakítóan fehérek voltak a fogai.
– Még mindig tartom a kapcsolatot a Collins családdal, és
közelről láttam, hogyan alakult az előző nyomozás. Ami sok
kárt és szenvedést okozott a családnak.
– Tisztában vagyok a történtekkel.
– A család felkért, hogy legyek a szóvivőjük.
– De maga ügyvéd, nem kommunikációs szakember,
igaz?
– Ez így van.
– Akkor nyilván belátja, hogy itt érdekütközés áll fenn.
Maga lehetséges szemtanúja a huszonhat évvel ezelőtti
eseményeknek…
– És gyanúsított is lehetek – fejezte be a férfi.
 Erika hallgatott.
– Gyanúsított vagyok? – vigyorodott el az ügyvéd.
– Mr. Browne, nem fogom megbeszélni magával az ügyet.
– Akkor beszélhetek úgy, mint egy aggódó állampolgár? –
kérdezte a férfi.
– Hát persze.
– A londoni rendőrség első nyomozása során a dolgok
kicsúsztak az irányítás alól. Úgy tűnt, hogy a rosszfiúk
nyertek, és kérdések maradtak utána, főleg arról, hogy
vajon rosszul vezették-e a nyomozást. Hogy nem hagytak-e
ki dolgokat.
– Maga akkor éppen távol volt Laura Collinsszal, nem?
Vagyis van alibije?
Ezen a férfi megsértődött.
– Alibim? – Hátradőlt, és lefegyverző mosolyt villantott a
nőre. – Akkor kimerítő vallomást tettem egy rendőrnek,
Laurával együtt. Kempingezni voltunk. Együtt.
– A walesi Gower-félszigeten?
– Igen, az egy csodaszép vidék.
– Miért éppen Walest választották?
– Mindketten a Swansea-i Egyetemre jártunk. Onnan elég
közel van. Előző húsvétkor jártunk már ott egy
barátunkkal, és szerettünk volna egy rendes utat, csak mi
ketten.
– Maga még mindig közel áll Laurához?
– Nem mondanám, hogy közel állunk. A kapcsolatunk
nem tartott sokáig. 1991 elején szakítottunk.
– Miért?
 – Úgy volt, hogy 1990 szeptemberében megkezdjük a
másodévünket. Én jogot tanultam, ő matematikát. Csakhogy
ő nem folytatta. Járt egyetemre?
– Nem, nem jártam. – Ellenségesebben mondta, mint
ahogy szándékában állt.
– Nos, akkor hadd mondjam el, hogy az egyetemen igen
elszigetelt és intenzív élet folyik. Találkoztam egy másik
lánnyal. Laura zaklatott volt, ahogy én is, de baráti
viszonyban váltunk el, és továbbra is ott voltam neki.
– Szóval maga dobta őt?
– Nem így mondanám. Laura elmondja majd, hogy
milyen szörnyű időket élt át; nem tudta, hogyan birkózzon
meg a dologgal, és ő…
– És ő mi?
– Kiállhatatlan lett. És nem hibáztatom érte egy cseppet
sem. – Az utolsó három szót megnyomva a tenyerével
rácsapott az íróasztal fényezett lapjára.
– A semmi közepén kempingeztek. Honnan tudták meg
olyan gyorsan, hogy Jessica eltűnt?
– Ez most kihallgatás?
– Azt hittem, egy aggódó állampolgárral beszélek.
A férfi szélesen elmosolyodott.
– A kempingben volt egy kávézóba oltott bár. A másnap
esti hírekben láttuk, amikor beugrottunk egy italra.
Azonnal indultunk haza… De ahogy mondtam, mindezt
közöltem a vallomásomban is.
– Megspórolhatott volna nekem egy utat, ha mindezt
telefonon elmondja.
 – Én jobban szeretek személyesen találkozni
emberekkel… Többször beszéltem már telefonon Marianne-
nel. Aggódik, hogy maga nem lesz hajlandó újra
megvizsgálni, milyen szerepet játszott Trevor Marksman
Jessica eltűnésében. Aggódik, hogy a londoni rendőrséggel
szemben megnyert polgári pere visszatartja ettől.
– Magam fogom felhívni Marianne-t, és biztosítom róla,
hogy mindenkinek utánanézünk. Trevor Marksman
jelenleg Vietnámban él.
– Igen? Hol?
Erika az emlékei között kutatott a pontos hely után.
– Van hozzá egy hanoi címünk.
– És azt is tudja, hogy a közelmúltban tizenhat hónapot
ült Vietnámban gyerekek elleni szexuális
bűncselekményekért?
Erika hallgatott.
– Még folyik a régi ügy aktáinak feldolgozása, így még
nem jutottunk el ehhez az információhoz – mondta, és
igyekezett leplezni bosszúságát.
– És arról van tudomása, hogy Marksman visszatért az
Egyesült Királyságba, és Londonban él?
– Hogyan?
– Szóval nem tudja?
Erika csak nagy nehezen őrizte meg a hidegvérét. A férfi
benyúlt az egyik fiókba, elővett egy nagy, barna borítékot,
és maga elé ejtette a fényezett íróasztalra.
– Minden itt van benne. A címe, az ideiglenes hanoi
lakcíme, és hogy nemrégiben jegyeztetett be egy új céget,
amely az ingatlanbefektetéseivel foglalkozik. Elég vagyonos
ember.
Erika maga felé húzta az iratot.
– Hogy jutott hozzá ehhez?
– Végeztem egy kis kutatást. Ügyvéd vagyok. Én ebből
élek… Most már érti, miért véltem úgy, hogy az lesz a
legjobb, ha ezt nem telefonon intézzük? De ha
mindenképpen kapcsolatba kell lépnie velem, adok egy
közvetlen számot. – Az íróasztaláról felvett egy fejléces
levélpapírt, és egy fényes, fekete töltőtollal aláhúzta az
irodája számát. Kétszer. Erika alig tudta leplezni a
bosszúságát. A férfi egy pillanatig a szemébe nézett, aztán
kezet nyújtott.
– Köszönöm az idejét, főfelügyelő. Remélem, továbbra is
segíthetek magának újabb információkkal.
– Igen, köszönöm – mondta Erika.
Browne felvillantotta megnyerő mosolyát, de a nő nem
viszonozta, és elhagyta az irodát.

Erika kilépett az épületből, és beállt egy üres kapualjba.

Kinyitotta a borítékot, és átfutotta a benne lévő papírokat.
Ezután hívta az eligazítót. Peterson vette fel a telefont, és
neki mondta el dühösen, hogy mi történt.
– Hogyhogy mi erről nem tudtunk? – kérdezte. – Tiszta
hülyének tűntem.
– Főnök, rengeteg anyag vár feldolgozásra a múltból. Az
én asztalomhoz volt kiszignálva, hogy többet tudjak meg
erről a tagról, de egyszerűen agyonnyom minket a meló.
 – Tudom – felelte a nő. – Nem fogja elhinni, amit mondok.
Trevor Marksman egy kibaszott luxuslakásban él a
Borough High Streeten!
– Szeretné meglátogatni?
– Még nem. Gondolkoznom kell – mondta a nő.
– Mit szeretne, mit mondjak a csapatnak? Holnap
eláruljuk nekik?
– Igen – válaszolta Erika. – Ezt nem lazsálhatjuk el.
Hiszen még csak gyanúsítottunk sincs!
Letette a telefont, és visszament az állomásra. Úgy
döntött, meglátogat valaki mást, aki megérti, mit érez.
 26

MÁR SÖTÉTEDETT, AMIKOR Erika bekopogott Amanda

Baker ablakán. Kisvártatva a függönyt félrehúzták,
a tolóablakot felfelé csúsztatták. Amanda meglepődött, hogy
Erikát látja, ahogy a hóna alatt szorongatott fehérboros
üveg láttán is.
– Gondoltam, kihagyhatjuk a közvetítőt – emelte fel a
főfelügyelő az üveget.
Amanda gyanakvón oldalra billentette a fejét.
– Ez egyfajta társasági látogatás – tette hozzá Erika.
– Egyfajta. Rendben. Körbe akar menni? – kérdezte
Amanda.
– Jó lesz az ablak.
A nő kinyújtotta a kezét, és segített bemászni Erikának.
A vendég leült a kanapéra, Amanda pedig elment teát főzni.
Amikor visszatért két gőzölgő csészével, a főfelügyelő
felfigyelt a nőben végbement változásra. Ruganyosan
lépkedett, a ruhája tiszta volt, hosszú, őszülő haját
megmosta, és két ceruzával kontyba fogta össze.
A nappaliban rend uralkodott, a fotel melletti kisasztalon
tiszta hamutál meg egy csomó notesz állt. Az egyik nyitva
volt, lapjait fekete, szarkalábas krikszkrakszok borították.
– Biztos ne hozzak valami erősebbet? Most nincs
szolgálatban, ugye?
– Nem, köszönöm – vette át Erika a teát. – Sosem érzem
úgy, hogy ne lennék szolgálatban.
– Csak két üveg volt mára itthon, és normál esetben
mostanra már a második végénél tartanék – ült le Amanda
a fotelba.
– Mi történt?
– Megtalálta Jessica Collins testét. Az segített. Bizarr
módon.
– Hogyhogy segített?
– Végig kísértett, hogy nem találtam meg. Teltek a hetek,
a hónapok, aztán az évek, és nem volt semmi a kezemben,
semmi bizonyíték, és a dolgok kezdtek szétesni. Egyszer
már azt hittem, ez az egész csak valami szövevényes vicc.
Látta valaha is azt a rejtett kamerás műsort, a Kandi
kamerát, amikor átverték az embereket?
Erika bólintott.
– Időnként arra gondoltam, hogy egyszer csak felbukkan
egy tag Jessicával a nyomában, és azt mondja: „Ta-damm,
Baker főfelügyelő, felültettük!” És akkor a kislány megölel,
a srácok az őrsről körém gyűlnek, mi pedig jót nevetünk az
egészen, aztán elmegyünk kocsmázni. Jessicát pedig
hazaviszik Martinhoz és Marianne-hez.
– Valószínűleg ez a legnehezebb ügy, amellyel valaha is
dolgom volt – mondta Erika. – Nem zavar, ha szövevényes
egy eset, vagy ha meg kell találni valakit. De itt nincs semmi.
Elolvastam az aktákat az Avondale Road hatvan házáról,
amelyből huszonkilencben a lakók nyaralni voltak, míg
további tizenháromban házon kívül tartózkodtak augusztus
hetedikének délutánján. A többi házban, ahol a szomszédok
aznap délután otthon voltak, semmit nem láttak.
Amanda bólintott, felkapott egy noteszt, és a hajából
kihúzta az egyik ceruzát.
– Rengeteg mindent leírtam, talán van, ami segíthet
magának. Nekem segít. Kioldottam agyamnak azt a szeletét,
amelyet évek óta nem használtam.
– A nyomozói agyát – bólintott Erika.
– Átkutattuk az Avondale Road összes elő- és hátsó
kertjét, és annak is utánajártunk, hogy nem ásták-e fel
frissen valamelyiket. – Amanda átlapozta a kézírásos
oldalakat. Augusztus tizenharmadikán a 34-es számú ház
kertjében metántesztet csináltunk.
– Várjon, erről semmi sincs az aktában! – mondta Erika.
– Nem vagyok meglepve. A ház akkoriban a bromley-i
tanácselnöké, John Murray-é volt.
– Mi indokolta a vizsgálatot?
– A kert egy részét felásták. És ez beindította a riasztót.
– És ez miért nem szerepel az ügyiratokban?
– Az önkormányzat miatt. Nagyobb a hatalmuk, mint azt
képzelné. Pár dolog szépen „eltűnt”.
– Maga szerint ez a John Murray érintett volt Jessica
eltűnésében?
– Nem. Ő csak a jó hírnevét igyekezett védeni.
A metánteszt jelzett valamit a kertjében, így felásattam az
egészet. De csak egy döglött macska bomló hulláját találtuk
meg. Egy kóbor macskáét, amit a házvezetőnő három héttel
korábban ott ásott el, Murray-ék tudta nélkül. Az újságok
persze kiszagolták. Fényképek jelentek meg arról, hogy egy
exkavátor áll a kertjében. Fel kellett szednünk az útburkoló
lapokat, egy egész kerti pavilont. A felesége pedig
nemrégiben építtette meg egy tájkertésszel. – Amanda
cigarettára gyújtott. – A biztosításuk ugyan fedezte a dolgot,
de a férfi neve összekapcsolódott Jessica eltűnésével. Bob
Jennings is alkut kötött az önkormányzattal a rehabilitációs
központ kapcsán, és hallgatott is.
– Róla egy szó sincs az ügyiratokban.
– Nem volt gyanúsított. Azonban elmondhatatlan károkat
okozott azzal, hogy visszatartott részleteket a rehabilitációs
központról. Csak pár nappal később tudtam meg mindent
az ott-tartózkodásáról, aztán újabb pár napot vesztettünk,
mire Trevor Marksmanre szűkítettük le a kört. Ez mindig is
bosszantott. Volt alibije, de összeszűrhette a levet valakivel,
és volt pár nap előnye, míg célkeresztbe került.
Erika belekortyolt a teájába, és erről eszébe jutott a
táskájában a barna boríték annak a részleteivel, hogy
Marksman visszatért az Egyesült Királyságba.
– Gúnyolódott velem, amikor a letartóztatása után
kihallgattam… Le voltam sújtva, amikor el kellett
engednem.
– De azért nem szállt le róla, igaz? – kérdezte Erika.
A szobában megfagyott a levegő.
Amanda bólintott, és farkasszemet nézett a másik nővel.
– Kibaszottul rátapadtam – vicsorogta.
 27

TÍZ KILOMÉTERRE ONNAN, Dél-Londonban, egy mordeni

toronyház egyik lakásában Gerry a számítógépét hallgatta a
szűk hálószobában.
Amanda Baker reszelős hangja a fejhallgatón keresztül
jutott el hozzá. Mintha közelről beszélt volna,
kényelmetlenül közelről. Úgy sejtette, hogy a nő a
foteljában üldögél, éppen a füstérzékelő alatt.
– Pár hétig megfigyelés alatt tartottuk Marksmant –
mondta Amanda. – Mintha hosszú, képtelen utakat tett
volna Londonban. Volt egy buszbérlete, és napokon át csak
körbe-körbe utazgatott a városban: az egyik buszról
leszállt, aztán átszállt a másikra. Rájött, hogy követjük…
Most már értem, hogy így tartott távol minket Hayestől…
Csend támadt, a férfi pedig hallotta, hogy a teáscsésze a
csészealjhoz koppan, amint leteszi a dohányzóasztalra.
– És maga mit csinált? – Ezt Erika kérdezte.
– Igyekeztem fenntartani a harci kedvet. Egyik rendőröm
sem akarta követni Marksmant ilyen értelmetlenül, de a
nyomában kellett maradnunk, meg kellett bizonyosodnunk
róla, hogy azért csinálja-e, mert le akar minket rázni… És
tudja, hogy miért csukták le?
– Nem.
Amanda felemelte a hangját.
– Amikor Marksman Nyugat-Londonban élt, Earls Court
közelében, elrabolt egy ötéves kislányt. A Cromwell Roadon
sétált, nem messze a metróállomástól. Ott egymást követik
a régi, háromemeletes sorházak. Az egyik ablakban egy
kislány játszott. A férfi megállt, szóba elegyedett vele, és
rábeszélte, hogy menjen vele. Az anyja egyik barátjának
adta ki magát, azt mondta, pár háznyira lakik onnan. Azt is
mondta, hogy van egy kiskutyája. A kislány vele ment.
A férfi bedrogozta, és az alig másfél kilométerre levő
fészerbe vitte. Három napig tartotta ott. Megerőszakolta. Az
ötéves gyereket. Január volt, csípős hideg. A férfi azt hitte,
a fészer jó ötlet, tekintettel arra, hogy tél volt. Hó borította a
földet, és a környék elhagyatott volt. Pár nappal később
arra futott egy kutyasétáltató, és meglátta Marksmant,
ahogy bemegy a fészerbe egy zacskó játékkal… Riasztott.
Amikor megtalálták a kislányt, csak a hálóingét viselte,
halálra volt rémülve, tüdőgyulladást kapott…
– Mi lett vele?
– Túlélte. Nem tudom, most hol van. Nem tudom, hogy
valaha is felépült-e ebből, hogy sikerült-e valaha is normális
életet élnie.
Egy darabig csend volt. Gerry a képernyőre nézett. A kis,
színes grafikon megszűnt mozogni.
– Ezért tettem – törte meg a csendet Amanda. – Ezért
vettem a saját kezembe a törvényt. Azt akartam, hogy égjen
el a szarházi. Hogy forróbban perzseljék a lángok, mint a
nap tüze, és tengernyi kínt érezzen… Kizsigerelt, amikor
meghallottam, hogy túlélte, hogy a tűz nem végzett vele. De
azt hiszem, jobb, hogy így maradt. Látta, hogy néz ki?
 – Igen. – Ez Erika halk hangja volt.
– Bizony, a frászt hozza az emberre. Előtte teljesen
hétköznapinak tűnt. Most legalább nem tud úgy odamenni
egy gyerekhez, hogy az ne ijedjen meg tőle.
Gerry látta, hogy a laptopja melletti íróasztalán villog az
iPhone-ja. Ellenőrizte, hogy rögzíti-e a hangfelvételt, és
levette a fülesét, majd felemelte a telefont.
– Dolgozom. Remek az audiojel Amanda Baker házából.
Erika Foster van éppen nála – mondta.
– Mit keres ott? Mi folyik itt? – kérdezte a hívó.
– Nyugi, haver! Nem tud semmit. Nincs semmije.
Hívatlanul látogatta meg Amandát, minden bizonnyal
azért, hogy jobban érezze magát.
– Mi van a telefonokkal? – tudakolta a hang.
– Gond nélkül meghackeltem Amanda telefonját. Sima,
olcsó androidos mobil, és egy trójai sms-sel jutottam be.
Már értem, hogy miért; rengeteget játszik a telefonján, és
baromi sok prémium díjszabású betelefonálós tévés
vetélkedőt hív. Fel sem tűnt neki az üres üzenet, amelyet
már töröltem is. Ugyanezt megtettem Crawford
nyomozóval is.
– És mi van Foster főfelügyelővel? Őt is le kell
hallgatnom.
– Az kockázatos. Az a nő okos, és nagyon figyel. Ha
megszimatolja a hackelési kísérletet…
– Tudnom kell, mi történik.
– És ahogy azt kibaszottul megmondtam, nincs a kezében
semmi.
 – Jobban tennéd, ha vigyáznál a szádra. Elfelejted, kivel
beszélsz. – A hang jegesen csengett.
Gerry hátradőlt ültében, és feltette a lábát az íróasztalra.
– A szemed és a füled vagyok.
Csend támadt.
– Hackeld meg a Foster némber telefonját! Ha
visszavágnának, gondoskodom róla, hogy jó messze kerülj a
dologtól. A szavamat adom.
– Oké – mondta Gerry. – Mozgásba lendítem a dolgokat.
 28

MÁR ESTELEDETT, amikor Erika elhagyta Amanda Baker

házát. Úgy érezte, valamivel jobban érti már a nőt, de ettől
még nem tudta megbocsátani neki, hogy az
önbíráskodóknak elárulta, hol lakik Trevor Marksman, akik
aztán Molotov-koktélt dobtak be hozzá. A kocsija nem
messze parkolt a sötétbe borult utcán, és amikor beszállt,
bezárta az ajtókat, majd felkapcsolta a benti fényt.
A barna boríték vastag volt. Erika kivette belőle az
iratokat, és átlapozta őket. Trevor Marksmannek majdnem
háromszázezer fontot ítélt meg a bíróság 1993-ban. Okosan
fektette be, és mára milliomos lett. Erika megnézte a
jelenlegi londoni lakcímét. A London Bridge-től nem
messze, Borough-ban volt; a férfi egy elegáns lakóházban
élt.
Elővette a telefonját, és felhívta Marshot, aki szinte
azonnal felvette.
– Bocs, hogy ilyen későn telefonálok.
– Még csak kilenc óra. Ilyenkor még fenn vagyok.
– Jól vagy, mert elég levert a hangod?
A férfi sóhajtott.
– Nem aludtam… Marcie szeretné, ha megbeszélnénk a
hivatalos időpontokat, amikor meglátogathatom a lányokat.
Nem örül neki, hogy csak úgy bármikor beugrom.
Beugrom! Az az én házam, az isten szerelmére!
 – Sajnálom, Paul…
– Az én hibám az egész. Túl sokat dolgozom. De te nem
azért keresel, mert a házasságomról akarsz beszélgetni, ha
nem tévedek.
– Izé, nem…
– Akkor miért?
– Trevor Marksman miatt. Hogy alakultak a dolgok a
bírósági ítélet után?
– Kártérítést ítéltek meg neki. A londoni rendőrségnek
igencsak szép summát kellett kiköhögnie a kilencvenes
évek elején. Teljes körű bocsánatkéréssel egyetemben.
A sajtóban elég nagy vihart kavart, hogy bocsánatot kellett
kérni egy gyerekmolesztálótól.
– Beszélni akarok vele.
– Az kizárt, Erika. Ha beviteted, azzal elszabadítod a
poklot.
– Nem gyanúsítottként akarom kihallgatni. Hanem
tanúként.
– Tanúként?
– Igen. Senki nem látott semmit, sem a szomszédok, sem
a helyiek, senki. Az egyetlen, akiről tudjuk, hogy a kislányt
az eltűnését megelőző napokban szemmel tartotta, Trevor
Marksman volt. Igaz, egy beteg fasz, de ha ezt egy pillanatra
félretesszük, még az is lehet, hogy látott vagy hallott
valamit.
– Sosem mondta, hogy igen.
– Kérdezte bárki is?
A vonal túlsó végén csend támadt.
 – Oké. Ha hajlandó beszélni, akkor kikérdezheted. De
diplomatikusnak kell lenned. Ám mivel Vietnámban él,
nem is tudom, talán Skype-on kell hívnod.
– Nincs Vietnámban. Hazaköltözött. Londonban lakik.
– Mi a franc? És erről mi miért nem tudtunk?
– Nem kell az orrunkra kötnie. Még azelőtt ítélték el és
töltötte le a büntetését a kislány megerőszakolásáért, hogy
életbe lépett a szexuálisbűn-elkövetőkre vonatkozó 1997-es
törvény. És, mint te is tudod, az nem visszamenőleges
hatályú, így nem vonatkozik senkire, akit 1997 előtt ítéltek
el.
– Vagyis csak beszélni akarsz vele?
– Igen.
– És el is mondod nekem, mi volt?
– Ez most az új énem. A dolgokat előírásszerűen
csinálom, mindenről értesítem a felettesemet.
– Ne ne viccelj! De majdnem megnevettettél.
– Úgy tűnik, rád férne egy kis nevetés…
– Erika…
– Tessék?
A vonal túlsó végén csend támadt, de Erika úgy érezte,
a férfi szeretne valamit kérdezni tőle.
– Semmi. Értesíts továbbra is, és ne cseszd el! – mondta
Marsh, majd letette a telefont.
 29

ERIKA ÉS PETERSON reggel kilenc harminckor találkozott a

London Bridge-hez tartó vonaton. A férfi Sydenhamnél
szállt fel, az előző megállóban, és lestoppolt egy helyet a
Forest Hillnél felszálló főfelügyelőnek. Peterson az ablak
mellett ült, láthatóan rosszkedvűen, mindent harapófogóval
kellett kihúzni belőle, és Erika ennek örült, mivel nem sokat
tudott aludni. Fontolóra vette, hogy Mosst vigye Marksman
kihallgatására, de a nő felbecsülhetetlen érték volt Erika
számára, mivel ijesztő hatékonysággal vezette az eligazítót.
McGorry is eszébe jutott, de a kora délelőtti bájcsevejétől
most a falra mászott volna, ráadásul Petersont
tapasztaltabb rendőrnek tartotta.
– Rohadt hosszú lesz az idei tél – szólalt meg a férfi,
amikor a vonat lassított, és eldöcögtek a New Cross Gate
állomás után az óriási hulladékégető mellett. A felhők
alacsonyan csüngtek, a lakóházak mintha összezártak volna
a vonatsínek körül.
A London Bridge-nél szálltak le, és a Borough High Street
felé vették az útjukat. Ott nagy volt a forgalom, és turisták
özönlöttek be a Borough Marketba. Már álltak a karácsonyi
dekorációkat árusító bódék, forralt bor illata keveredett a
fagyos levegőbe, és átszállingózott az út túloldalára is.
Átmentek egy vasúti híd alatt, majd egy darabig a nagy
tömegben haladtak, míg el nem értek egy magas, fekete,
kovácsoltvas kaput.
– Hogy a francba kötött ki végül Trevor Marksman egy
ilyen helyen? – kérdezte Erika, és besandított a kövezett
udvarra. Peterson megtalálta a lakásszámot, és megnyomta
a csengőt.
– Az ilyesmitől időnként az ember megkérdőjelezi Isten
létét – felelte a férfi komoran.
Erika rádöbbent, hogy ezt a kérdést ő ritkán teszi fel.
– Azért jöttünk, hogy tanúként kihallgassuk – mondta,
látva, milyen haragos képet vág Peterson. – Talán még a
hasznunkra is lesz.
A férfi felelni akart, de ekkor a kaputelefon megreccsent,
és egy hang arra kérte őket, hogy azonosítsák magukat a
kamerán keresztül. Elővették az igazolványukat, és a kis
lencse elé tartották. Kisvártatva a hatalmas, kétszárnyú
kapu hangtalanul kinyílt.
Beléptek a kis tájkerttel övezett, nagy udvarra. A kapu a
helyére siklott, és ezzel kirekesztette a zsúfolt főutca
moraját.
– Nem ő vár ott ránk, igaz? – kérdezte Erika, ahogy
elindultak a nagy, üvegbejáratú, magas, vörös téglás épület
felé. Egy hórihorgas, kopasz férfi várt rájuk.
– Nem ő az. Csak egy alkalmazott – felelte Peterson.
Amikor odaértek a férfihoz, az kurtán bólintott. Sápadt
volt a bőre, kopasz feje fénylett. Rózsás heg húzódott
átlósan a homlokán, egészen a bal füle alá.
– Jó reggelt, nyomozók! Megnézhetném újra az
igazolványukat? – kérdezte udvariasan. Dél-afrikai
akcentussal beszélt, és Erika látta, hogy az öltöny alatt
tekintélyes izmok duzzadnak. Megmutatták az
igazolványukat, amit a férfi gondosan megszemlélt,
egyikről a másikra pillantva. Aztán elégedetten
elmosolyodott, és bólintott.
– Kérem, fáradjanak be!
A legfelső emeleten szálltak ki a liftből, egy rövid
folyosón. Két, kékesen csillogó ajtó között nagy, fekete,
lakkozott asztal állt, rajta magas, fehér, rózsamintás váza.
Egyfajta baljós elegancia övezte, és Erika szeretettel gondolt
vissza saját lakóépületének folyosójára, ahol egy asztalka
volt, rajta a helyi ingyenes újság példányaival és az elviteles
kifőzdék brosúráival.
– Hogy hívják? – kérdezte Erika. A férfi egy árva szót sem
szólt a liftezés közben.
– Joel vagyok – felelte a kopasz. A szeme szürkén révedt a
távolba. – Kérem, vegyék le a cipőjüket! – tette még hozzá,
miután kinyitotta a jobb oldali, kékes ajtót.
Az egy tágas nappaliba nyílt, ahol gyönyörű, krémszínű
és fehér rózsás szegélyű, halványkék szőnyeg fogadta őket.
Odabent nagyon meleg volt, és már-már fojtogatta őket az
elektromos légfrissítő illata. Joel nem mozdult mellőlük,
míg le nem vették a cipőjüket, és Erikának feltűnt, hogy
Peterson mennyire feszeng.
– Kérem, kövessenek! – mondta Joel.
Átmentek a nappalin, amelyet könyvespolcok
szegélyeztek, és halvány színű kanapék voltak a nagy,
alacsony dohányzóasztal körül. Egy csillogó fényképalbum
volt az egész, kisgyerekek képeivel; az egyiken egy piros
fürdőruhás kislány ült a strandon. Homokvárat épített, és
nagy, kék szemmel, duzzogva nézett az emberre. A falakon
kisgyerekeket ábrázoló, nagy lenyomatok lógtak. Erika úgy
érezte, mintha a gyerkőcök ártatlanságát rögzítette volna a
fényképezőgép a másodperc törtrésze alatt, hogy aztán
ebbe a lakásba helyezve kényelmesen lehessen élvezkedni
rajtuk. Semmi illegális nem volt a képekben, de a Trevor
Marksman életét alkotó kirakósba illesztve felkavaró
gondolatokat ébresztett bennük.
Egy férfi ült egy fotelban a nagy panorámaablak előtt.
A Temzét nézte, meg a szürke, alacsonyan lebegő felhőkkel
teli eget. A hullámzó vízen csak egy kis vontatóhajó látszott,
mögötte hosszú, lapos uszály.
– Trevor Marksman? – kérdezte Peterson.
A férfi hátrafordult, és Erika egy pillanatra nem jutott
szóhoz. A fejét bőr borította ugyan, de nem úgy festett,
mintha a sajátja volna. Mintha egy nagy, lapos darabot
legöngyöltek volna róla, amit aztán csak úgy, hanyagul
visszadobtak rá. A szeme körül ijesztően vékony volt a bőr,
és szinte alig volt szemhéja. Az ajkából semmi sem maradt.
– Helyezzék magukat kényelembe! – szólalt meg
vendéglátójuk. Nehézkesen ejtett bizonyos hangokat. Bő
szabású nadrágot viselt, és nyakban nyitott inget, ahol az
égési sérülések folytatódtak. A keze nyers, vörös színű volt,
karomszerű, és csak a bal hüvelyk- meg a jobb mutatóujján
maradt valami a körmeiből.
– Köszönjük, hogy hajlandó beszélni velünk – mondta
Erika. A padlóra tette a táskáját, és kibújt a kabátjából.
Petersonra nézett, aki leplezetlen haraggal meredt
Marksmanre. A főfelügyelő is undorodott, de figyelmeztető
pillantást vetett társára, jelezve, hogy fékezze magát, és
koncentráljon. Kabátját a szék támlájára terítette, és leült.
Peterson szintén.
– Kérnek teát vagy kávét? – kérdezte Trevor. A szeme
hideg volt, és hihetetlenül kék, Erikát a róla látott első
rendőrségi fotóra emlékeztette, amelyet akkor készítettek,
amikor 1990-ben letartóztatták, hogy kihallgassák. Mintha
egy halloweenmaszkból bámult volna ki.
– Kávét kérünk – felelte Erika.
– Joel, lennél olyan szíves? – mondta Marksman.
Elgyötört, reszelős hangon beszélt. Joel elmosolyodott, és
elvonult a sarokba, amiről Erika feltételezte, hogy a
konyha.
– Nem is tudom, mire mennék Joel nélkül.
Szívproblémáim vannak. Mostanában már szinte kettőt
sem tudok lépni anélkül, hogy ne kellene leülnöm.
– Vagyis többé nem tud játszóterek körül ólálkodni. Vagy
ma már Joel intézi ezt? – kérdezte Peterson.
– Tudunk a múltjáról, de nem azért jöttünk, hogy erről
beszéljünk – pillantott Erika társára.
– Csak egyetlenegyszer vádoltak meg egyetlen
bűncselekménnyel… – kezdte Marksman.
– Igen. Mert elrabolt és megerőszakolt egy kislányt –
vágott a szavába Peterson. – Akit bedrogozott.
– Hét évet ültem érte, és egyetlen nap sem telik el úgy,
hogy ne sajnálnám – felelte a férfi. Köhögni kezdett,
és egyik nyersszínű, karomszerű kezét ajaktalan szájához
emelte. A panorámaablak párkányán, a Peterson mellett
álló, szívószálas pohár felé intett. A rendőr azonban csak
hátradőlt, és karba fonta a kezét. Erika felállt, felvette,
és Marksman szájához tartotta. Egy darabig csak az
hallatszott, ahogy a férfi a szívószálon át a folyadékot
szívta, majd a szörcsögés, amikor a pohár kiürült.
– Köszönöm – dőlt hátra Trevor. – A torkom és a hangom,
mint hallhatják, soha nem épült fel a füstmérgezésből. Az
orvos szerint olyan volt, mintha egyszerre szívtam volna be
tízezer cigaretta füstjét.
Erika visszatette a helyére a poharat, és leült. Trevor
előhúzott egy papír zsebkendőt, és megtörölte az arcát.
Látta, hogy Peterson vasvillatekintettel méregeti. Letette a
zsebkendőt, és mindkét kezét a mellkasához emelte. Lassan,
erőlködve, a karmaival kigombolta az inge három gombját.
Széthajtotta az inget, és így láthatóvá vált egy gyönyörű
ezüstfeszület, amely megégett mellkasához tapadt. Erika azt
is észrevette, hogy nincsenek mellbimbói.
– Istenhez fohászkodtam megbocsátásért. Kértem őt, és ő
megbocsátott nekem. Hisz maga a megbocsátásban,
Peterson nyomozó?
– Rendőrfelügyelő vagyok – felelte a férfi fagyosan.
– És olyan rendőrfelügyelő, aki hisz a megbocsátásban?
– Hiszek benne, de azt hiszem, léteznek bizonyos dolgok,
amiket sosem lenne szabad megbocsátani.
– És ezen olyanokat ért, mint én.
 – Azt lefogadhatja. – Erika figyelmeztető pillantást vetett
Petersonra, de a férfi folytatta. – A húgom hatéves volt,
amikor megerőszakolta a helyi papunk. Megfenyegette,
hogy megöli, ha egy szót is szól.
Marksman értőn bólogatott.
– A papság a legjobbat és a legrosszabbat hozza ki az
emberből. És a pap bűnbánatot tartott?
– Hogy bűnbánatot tartott-e?
– Kérte, hogy bocsássanak meg…
– Tudom, mit jelent! – kiáltotta Peterson. – Kérte! De
megerőszakolta a húgomat. A szavak és az imák nem
változtatnak ezen!
Marksman beszélni akart, de Petersonból
megállíthatatlanul ömlött a szó:
– A pap természetes halált halt, sosem került az
igazságszolgáltatás elé. A húgomnak viszont nem adatott
meg a békés halál fényűzése. Öngyilkos lett…
– Peterson, azért jöttünk, hogy Mr. Marksmant tanúként
hallgassuk ki – mondta Erika higgadtan. – És most üljön
vissza!
A kihallgatás előtt beszélt vele, kérte, hogy őrizze meg a
hidegvérét. Peterson hevesen zihált, és majd felnyársalta a
szemével a foteljában kuporgó, aprónak tűnő Trevor
Marksmant.
– Sajnálom a magát ért veszteséget – mondta a megégett
férfi szinte őrjítő nyugalommal. Mint a fényképen, amelyet
Erika látott róla, a bőre szinte maszkként tapadt rá, amiből
csak a hideg, kék szempár látszott. A bőre összeráncolódott
az egyik szeme felett, Erika pedig csak most jött rá, hogy
éppen a nem létező szemöldökét vonja fel.
Peterson felugrott – széke nagy robajjal felborult –, és
Marksmant az inge gallérjánál fogva megragadta, még
mielőtt Erika bármit tehetett volna. Kirántotta a férfit a
foteljából, de annak arcán cseppnyi félelem sem látszott,
ahogy ott lógott ernyedten Peterson markában.
– Hogy hívták? – kérdezte Marksman halkan, arca szinte
összeért a felügyelőével, ahogy felnézett rá.
– Mi?
– A húgát? Hogy hívták? – ismételte meg Marksman
továbbra is őrjítő nyugalommal.
– Ne kérdezze, hogy hívják! – rázta meg vadul Peterson. –
Maga. Ne. KÉRDEZZE MEG TŐLEM, HOGY HÍVTÁK ŐT,
MAGA KIBASZOTT PEDOFIL!
– Peterson! James! Engedd el! AZONNAL! – ragadta meg
Erika a társa karját. De az csak rázta tovább Marksmant.
– Tudja, nem mi döntjük el, hogy ilyenek vagyunk –
hörögte Marksman, és a feje előre-hátra nyaklott.
Joel egyszer csak ott termett Erika mellett, és erős
karjával átfogta Peterson felsőtestét.
– Engedje el! Vagy eltöröm a nyakát – közölte higgadtan.
– Rendőrtisztek vagyunk, és mindenkinek meg kell
őriznie a hidegvérét – lépett odébb Erika, ahonnan
egyenesen Peterson szemébe nézhetett.
– Ez testi sértésnek minősül, és jogomban áll fellépni
ellene – közölte Joel.
– Senki nem fog csinálni semmit. Peterson, engedje el,
maga pedig szintén tegye ugyanezt! – mondta Erika. Egy
ideig patthelyzet alakult ki, aztán Peterson elengedte
Marksmant, aki visszahuppant a foteljába. Joel is
eleresztette a rendőrt, de a közelben maradt. Reszketett az
orrcimpája.
– Menjen innen! – szólt rá Peterson.
– Az ki van csukva, haver – felelte Joel.
– Peterson, szeretném, ha most elmenne. Majd hívom…
AZONNAL induljon! – parancsolta Erika.
A férfi mogorva képpel nézett végig rajtuk, aztán
távozott. Kisvártatva hallani lehetett, ahogy becsapódik a
bejárati ajtó.
Odabent közben lecsillapodtak a kedélyek. Joel
Marksmanhez lépett, begombolta az ingét, és segített neki
kényelmesen elhelyezkedni. Aztán Trevor intett, és Joel is
kiment.
– Bocsánatot kérek az iméntiekért – szólalt meg Erika. –
Azért jöttem, hogy tanúként hallgassam ki, és elvártam,
hogy eszerint bánjon magával a kollégám.
A férfi bólintott.
– Ez kedves magától.
– A legkevésbé sem, csak a munkámat végzem…
Elolvastam a vallomását és a rendőrségi kihallgatások
átiratát 1990 augusztusából. Azt állította, hogy augusztus
ötödikén és hatodikán követte Jessicát, és hetedikén délelőtt
figyelte a házuk előtt?
– Igen, így volt.
– Miért tette?
 Marksman reszelősen vette a levegőt.
– Szerelmes voltam belé. Látom, hogy elfintorodik. De
meg kell értenie, nem tudom irányítani az érzéseimet.
Engem is taszítanak a saját vágyaim, de nem tudom uralni
őket. Jessica gyönyörű kislány volt. Először a hayesi
trafikosnál láttam, nem sokkal azután, hogy kiengedtek a
börtönből. Az anyjával volt. Talán 1990 kora tavasza
lehetett. Jessica kék ruhácskát viselt, a haját ugyanolyan
színű szalaggal fogta hátra. Az öcsikéje kezét fogta. Nevetve
csiklandozta a kisfiút. A nevetése zene volt az ember
fülének. Hallottam, ahogy az anyja lediktálja a címüket,
amikor kifizette az újságszámlát. Nos, akkor kezdtem el
figyelni őket.
– És milyennek látta a Collins családot?
– Gondtalannak. Bár…
– Igen?
– Kétszer fordult elő, hogy a parkban együtt láttam
Jessicát az anyjával és a nővérével.
– Laurával?
– Sötét hajú lány? – kérdezte Marksman.
– Igen, ő Laura.
– Szóval Jessica hintázott, az anyja és Laura pedig egy
padon ülve sokáig veszekedett valamin.
– Min?
– Azt nem tudom. Onnan, ahol ültem, nem hallottam.
– És az hol volt?
– A park túloldalán, egy másik padon.
– Akkor fényképezte le Jessicát?
 – És a videót is akkor csináltam. Nyertem egy kamerát az
egyik Co-op boltban… – A szeme felragyogott, és egy
pillanatra elmosolyodott. A szeme körül megfeszült a bőr. –
A vita igencsak elmérgesedett. Marianne megpofozta
Laurát. És azt is láttam, hogy az anyja elég gyakran rásóz
Laura lábára. De azt hiszem, ez már régen volt. Manapság
az embereket az ilyesmi sokkolná, de akkoriban nem volt
szokatlan felpofozni a gyereket. És azok a katolikusok aztán
mindent tudnak arról, hogyan büntessenek.
– Laura akkor már betöltötte a húszat, és az anyja mégis
felpofozta?
Marksman bólintott, majd lehajtotta a fejét; a heges
szövet úgy gyűrődött fel, akár a krepp-papír.
– De a lány ugyanúgy lekent egy pofont az anyjának, nem
maradt az adósa. – Az emléktől hörögve felnevetett.
– Mi történt a videóival és a fényképeivel?
– A rendőrség lefoglalta.
– Készített másolatokat? – kérdezte Erika.
– Nem. És sosem kaptam vissza. Nem tudom, miért,
hiszen csak a parkot videóztam le.
– Látott még más gyanús személyt?
A férfi felnevetett.
– Mármint magamon kívül?
– Trevor! Én most a segítségét kérem.
– Hát, nem is tudom. Mindig több tucat ember volt abban
a parkban – szülők, gyerekek. Hébe-hóba előfordult egy-egy
bokszos is, de hamarosan rájöttek, merről fúj ott a szél…
– Ne használja ezt a szót!
 – Járt Hayesben? Igen tehetős környék, és alighanem
ugyanolyan tejfehér, mint volt a kilencvenes években.
– Rátérhetnénk a…
– Ott volt a helyi bolond, Bob Jennings.
Erika erre kissé kihúzta magát ültében.
– Bob Jennings?
Trevor bólintott.
– Mit csinált?
– Hallott róla?
– Kérem, csak mondja el, hogy mit csinált!
– A tanácsi kertész volt. Kicsit lassú, de nem kétséges,
hogy a tanács olcsón dolgoztatta. – Ismét hörögve
felnevetett.
– Ebben mi olyan vicces?
– Szeretett a park bokrai között rejszolni. Bukott a nagy
didkójú, öreg matrónákra.
– Letartóztatták emiatt?
Trevor megvonta a vállát.
– Isten tudja. Csak azt tudom, hogy ez már a harmadik
vagy negyedik melója volt a tanácsánál. Volt már utcaseprő,
kukás is. A nővére, egy savanyú képű, vén ribanc mindig
tudta, kihez kell fordulnia, akik aztán elsikálták ezeket a
dolgokat. A családja egy földbirtokos, nemesi família, azzal
a sajátos úri hanghordozással, tudja, mintha szilva lenne a
szájában.
– Hogy hívják a nővérét?
– Ő a tiszteletre méltó Rosemary Hooley. Egy igazi picsa.
Nem tudom, él-e még, de valószínűleg igen. A kékvérűek
mindig örökké élnek.
Erika ezen eltűnődött egy pillanatra.
– Várjon, ő is Hayesben élt?
Trevor bólintott.
– Heges volt az ajka?
– Ő az. Volt egy német juhásza, ami képen harapta.
Emlékszem, hogy Bob igencsak felhúzta magát, amikor azt
mondtam, szerintem azért, mert a nővére megpróbálta
leszopni… Vannak olyanok, akik szeretnek állatokat
leszopni. – Erika most már látta, hogy a férfi megpróbálja
kihozni a sodrából. Trevor felnevetett, ami aztán
köhögőrohamba ment át. Megjelent Joel egy pohár vízzel.
– Azt hiszem, egy kis szünet nem ártana – közölte.
– Nem kell, mert végeztem – állt fel Erika, majd felkapta a
kabátját és a táskáját. – Köszönöm.
Sietős léptekkel távozott, és ahogy a lift felé tartott,
előhúzta a telefonját, és hívta Petersont.
 30

ERIKA A TEMZE partján talált rá Petersonra, aki kezében

egy elviteles kávéval meg egy cigivel a korlátnak
támaszkodott. Eltörpült a Golden Hinde II, a dokkjából
kimagasodó múzeumhajó mellett, amely aranyban és
feketében csillogott a szürke folyón. Hideg szél fütyült, de
Erika örült neki Trevor Marksman lakásának fojtogató,
ragacsos légköre után.
– Hoztam neked kávét – hajolt le a férfi, és a két lába
közül felvett a földről egy elviteles poharat. – Már lehet,
hogy kihűlt.
– Kösz – kortyolt bele Erika.
– Megittad a kávéját? Marksmanét?
– Nem.
– Akkor jó.
– Adnál egy cigit?
– Azt hittem, leszoktál – mondta a férfi.
– Most szokom vissza.
Peterson elővette a cigarettásdobozát, Erika pedig kivett
belőle egy szálat, és rágyújtott.
– Sajnálom. Nem kellett volna megkérnem téged, hogy
gyere velem. Nem gondoltam végig – szólalt meg végül a nő.
– Semmi gond. Nem ér ennyit ez az ember.
– Nem. De nyomra vezetett minket, ráadásul anélkül,
hogy tudatában lett volna.
 A férfi ránézett, aznap délelőtt most először költözött
vidámság a szemébe.
Elindultak a Temze mentén az Embankmenten, Erika
pedig elmesélte, hogyan zajlott a kihallgatás többi része.
Charing Crossnál bekaptak egy szendvicset, aztán egy
közvetlen vonattal Hayesbe mentek. Jellemző módon a
vasúttársaság csak egypár kocsit állított üzembe.
– Az öregasszony miért nem említette, hogy Bob Jennings
a bátyja volt? – kérdezte Erika halkan. Minden ülés foglalt
volt, így állniuk kellett, a zsúfolt szerelvény végébe
passzírozódva.
– A saját nevét sem árulta el – vetette fel Peterson.
– Ám arról tudott, hogy nemrégiben megtaláltuk a
csontvázát… tudod, kinek, tudod, hol – felelte Erika.
A mellette szorongó alacsony nőnél újság volt, de most
nagy szemeket meresztett. Aztán elkapta a pillantását,
amikor mindketten ránéztek.
– Beszélni akarok vele, és nem érdekel, hogy birtokos
nemes vagy sem, mert torkig vagyok ezzel a badarsággal –
közölte Erika. – Szlovákiában rengeteg a probléma, de hála
az égnek, ezt a rohadt kasztrendszert megúsztuk.

A hayesi állomástól rövid séta volt a vezérlőből kapott cím.

Rosemary Hooley a Hayes Commonra vezető Croydon
Road-i bejárat melletti, flancos lakóparkban élt. Az épületek
a murvás pakolóra és az erdős rétre néztek, és mindegyik
távolabb állt a csendes úttól, nagy kertekkel. A fafüst
halvány illata érződött, ami erősödött, ahogy közeledtek a
The Old Vicarage-hez, ahol Rosemary lakott. Erika
kinyitotta a kis, fehér kaput. A ház nádtetős volt, gyönyörű,
ápolt előkerttel, ahol a takaros, mohlepte gyepet imitt-amott
avar fedte. Az egyik ablak osztott volt, és a lakályos kis
nappaliba benézve láthatták a hátsó kertben Rosemary
Hooley-t, amint éppen az avart gereblyézi egy kupacba.
Ugyanazt a régi tréningruhát viselte a Chelsea FC-s bojtos
sapkával és a Man United-es sállal. A sárga labrador
minden bizonnyal meghallotta őket, mert ugatott, futva
megkerülte a sarkot.
– Serge! – kiáltotta Rosemary, és kisvártatva követte a
kutyáját, egy oldalkapun át. Amikor meglátta Erikát és
Petersont, a gereblyéjére támaszkodva vett egy nagy
levegőt. – Á… gondoltam, hogy még esetleg viszontlátom
magukat. Teát?
– Igen, kérnénk – mondta Erika.
Rosemary levette viharvert kesztyűjét, és intett, hogy
kövessék.

Fényeszöld Aga tűzhely uralta a konyhát, meleget és

meghittséget sugározva a kinti hideggel szemben.
Rosemary levette a sapkáját, de magán hagyta a kabátját és
a gumicsizmáját, aztán sürögni-forogni kezdett, csészéket,
tejet, cukrot vett elő, majd egy Viktória tortát tett egy régi,
fűzfamintás tányérra. Erika és Peterson feszengve ült a
faasztalnál, amelyet a Radio Times ezeréves példányai, egy
autórádió (a hátuljából drótok lógtak ki) és egy tál feketére
érett banán díszített. Az asztal közepén két girhes macska
szundikált, és Erika látta, hogy az egyik feje búbján egy
óriási kullancs üldögél.
Rosemary az asztalhoz lépett, és Erika kezébe nyomta a
tortás tálat. Felkapta az első macskát, és a padlóra dobta,
ahol az ügyesen a mancsán landolt. Felnyalábolta a
másikat, a kullancsosat is, és egyetlen gyors, csavaró
mozdulattal megszabadította az élősködőtől. Aztán a
padlóra ejtette ezt a cicust is, a kullancsot pedig az ujjai
közé fogva feltartotta az ablakon beáramló fénybe.
– Látják, úgy kell kiszedni, hogy a feje sértetlen
maradjon! – és Peterson felé nyújtotta az élősködőt, amely
vadul csalapált fekete, hajszálvékony lábaival, de a férfi
undorodó arccal elfordult.
Rosemary a mosogatóhoz ment, és beleejtette a
kullancsot a lefolyóba, majd bekapcsolta a konyhamalacot,
ami nagy morajjal kelt életre. Erikának feltűnt, hogy a nő
nem mosott kezet, amikor visszatért az asztalhoz
a teázáshoz való kellékekkel megrakott tálcával, és felvágta
a tortát.
– Szóval a halott kislány a bányató mélyén… Kellemetlen
ügy… Nagyon kellemetlen – hörpölt bele a teájába. Egy
kevés lecsorgott az állán, és a ruhaujjával törölte le.
– Pár napja a kőfejtő melletti házról kérdeztük magát… –
fogott bele Peterson.
– Igen, én is ott voltam. Emlékszem.
– Azt mondta, egy férfi élt a házban, egy önkényes
lakásfoglaló… Bob Jennings. Miért nem említette, hogy a
bátyja volt? – kérdezte Erika.
 – Nem kérdezték – vágta rá az asszony.
– De most kérdezzük. És mindent tudni szeretnénk.
A kőfejtő jelenleg egy emberölés tetthelye, és a maga bátyja
mellette élt. Mennyi ideig lakott a házban a testvére? –
kérdezte Erika.
Rosemary ismét lenyelt egy korty teát, és úgy festett,
mint akit az imént kissé megfenyítettek.
– Évekig… Nem is tudom, úgy tizenegy évig. A szegény
nyavalyásnak alig pár hónapja volt hátra, hogy
érvényesítse lakásfoglalói jogait. Erre meghalt.
– Pontosan mikor lakott ott mint önkényes beköltöző? –
kérdezte Erika.
Rosemary hátradőlt ültében, és ezen eltöprengett egy
darabig.
– 1979-től, azt hiszem, 1990 októberéig.
– És mikor halt meg?
– 1990 októberének végén hunyt el. – Látta, hogy Erika és
Peterson egymásra néz. – Ez fontos?
– Van halotti anyakönyvi kivonata?
– Nincs. Kéznél nincs – fonta össze a karját a nő.
– Milyen volt a bátyja idegállapota? – kérdezte most
Peterson.
Rosemary hallgatott, és ráncos arca most először lágyult
el kissé.
– A bátyám elveszett lélek volt. Egyike azoknak, akik nem
maradnak fenn a társadalom rostáján.
– Tanulási nehézségei voltak?
– Sosem készült róla átfogó diagnózis. A bátyám volt, és
akkoriban az ilyeneket hátulra ültették az osztályban mint
bajkeverőket; nem léteztek gyerekpszichológusok.
Kizárólag csak a tanácsnál kapott munkát… Megpróbáltam,
hogy velem lakjon itt, de alvajáró volt, vagy bármikor
eltűnhetett, tárva-nyitva hagyva az ajtót. Akkoriban még élt
a férjem, a lányunk pedig kicsi volt. Úgyhogy nem
maradhatott nálunk. A végén már hetekre eltűnt, hogy
aztán egyszer csak megjelenjen a hátsó ajtónál. Etettem,
adtam neki pénzt. Kétszer került börtönbe lopásért:
hülyeségeket lopott el. Meglátott valami fényesen csillogót a
boltban, beleszerelmesedett, és zsebre vágta. Nem rossz
szándékkal tette.
– Sajnálom, de meg kell kérdeznem, hogy a bátyját
meggyanúsították valaha Jessica Collins eltűnése ügyében?
– kérdezte Erika.
Erre a felvetésre az asszony viselkedése gyökeresen
megváltozott.
– Hogy merészeli?! A bátyámról sok mindent lehet
mondani, de hogy gyerekgyilkos lenne? Nem. Soha! Nem
volt benne soha ilyen szándék, de ha lett volna is, sosem lett
volna képes kiötleni egy ilyen dolgot.
– Kiötleni? – értetlenkedett Peterson.
Az asszony a szemük láttára vesztette el a tartását, és
húzta fel magát.
– Hát, ez egy bonyolult ügy volt, nem? A kislány
nyomtalanul eltűnik… pár nappal később én magam is
beálltam az egyik önkéntes csapatba, és tűvé tettük az egész
rétet, még a kerteket is átkutattuk.
 – A rendőrség beszélt valaha is a bátyjával?
– Nem tudom. Nem! De ezt nem maguknak kellene
tudniuk?
– Mint mondtam, sajnálom, hogy ezt kell kérdeznem…
– Alapos nyomozást folytattak! És maguk huszonhat
évvel később tőlem kérdezik, hogy a bátyám megölt-e egy
hétéves kislányt?
– Mrs. Hooley, mi csak kérdéseket teszünk fel, semmi
több – mondta Peterson. – És, hogy őszinték legyünk, nem
igazán értjük, miért adott olyan kitérő válaszokat, amikor a
réten beszélgettünk.
– Kitérő válaszokat? Hogyhogy kitérő válaszokat?
Feltettek egy kérdést, arról, hogy ki élt a bányató melletti
házban, én pedig megmondtam, hogy Bob Jennings… Miért
kell nekünk társaságban úgy viselkednünk, mintha egy
rohadt gyónáson volnánk? Nem hazudtam maguknak, arra
feleltem, amit kérdeztek.
– De arról tudott, hogy megtaláltuk Jessica
maradványait?
– A bátyám pedig már hosszú évek óta halott.
Bocsássanak meg nekem… Hogy is hívják ezt manapság, az
öregség átkának?
– A testvére ismerte Trevor Marksmant, vagy netán
együtt lógott vele? Ezt a férfit tartóztatták le 1990-ben
Jessica Collins eltűnése után.
– Nem. A bátyám nem „lógott együtt” elítélt pedofilokkal.
– Nincs magánál a bányató melletti ház kulcsa?
Rosemary a szemét forgatta.
 – Nincs. A bátyám önkényes beköltöző volt, kétlem, hogy
lett volna kulcsa.
– Mit csinált a fivére személyes holmijával?
– Lényegében nem volt semmilyen ingósága. Ami maradt
utána, azt a helyi jótékonysági boltoknak adtam. Az ezüst
Szent Kristóf-medálos nyakláncát vele temettem el.
– Mit gondol, öngyilkos lett?
Rosemary nagy levegőt vett, és csüggedés költözött az
arcára.
– Nem. Egyszerűen nem ilyen volt a természete, ami
pedig az akasztást illeti, nagyon erős fóbiája volt, ha
valamit a nyakába kellett tennie. Gyerekként nem volt
hajlandó nyakkendőt kötni vagy begombolni az ingét. Ez az
egyik oka, amiért tanulatlan maradt. Minden iskolából
kicsapták. Az előbb említett nyakláncot a csuklójára
hurkolva hordta. Így aztán az, hogy fonjon egy
hóhérhurkot, és felakassza magát… – A szeme könnybe
lábadt, a ruhaujjából kiráncigált egy zsebkendőt. – És most,
azt hiszem, több mint visszaéltek az időmmel és a
jóindulatommal… Ha bármi továbbit akarnak kérdezni,
szeretném, ha jelen lenne egy ügyvéd.

A hőmérséklet jócskán csökkent, mire Erika és Peterson

elhagyta a házat. Az osztott ablakon át látták, hogy
Rosemary visszament a hátsó kertbe. Aztán a levélkupacot
meggyújtotta, a kezében pedig olyasmit tartott, ami egy
benzineskannának tűnt. Az út narancsszínben kezdett
fürdeni.
 – Mit gondolsz, Bob Jennings lehetett az emberünk? –
kérdezte Peterson, ahogy elindultak vissza, az állomás felé.
– Lehetséges, nem tudom – mondta Erika. – Meg kell
találnunk a videókat, amelyeket Marksman készített
a parkban. Bob Jennings is rajtuk lehet. Elég valószínűtlen,
de ez lehet egy nyom, amit felhasználhatunk egy
felhívásnál.
– Ha ő az emberünk, az azt jelentené, hogy
bizonyítanunk kell, a halott tag ölte meg Jessicát –
morfondírozott Peterson.
– Szeretném kideríteni, hogy mikor halt meg. És látni
akarom a halotti anyakönyvi bizonyítványát.
– Mit gondolsz, még él?
– Nem tudom, mit gondoljak.
 31

ERIKA VASÁRNAP, TÖBB mint egy hét elteltével, kiadta az

első szabadnapot a csapatának. Próbált kicsit lazítani
otthon, tudván, hogy egy kis pihenőtől felfrissülne, de késő
délelőtt már a falat kaparta. Nem sokkal ebéd után érkezett
meg a bromley-i őrsre, és megpróbált a nyomára akadni a
videószalagoknak, amelyeket a rendőrség Trevor
Marksmantől lefoglalt. Több órán át böngészte az
ügyiratokat kazetták, DVD-k vagy akár egyetlen pendrive
után kutatva, de nem talált semmit. Ezután átment a
bromley-i őrs hatalmas bizonyítékraktárába. A kazettákat
eredetileg a kerületben foglalták le, és akár az őrs
alagsorában is maradhattak, ahol csak tovább porosodtak.
Mindössze egy bizonyítékszámra volt szüksége.
Éppen leért a földszintre, amikor összefutott
Crawforddal.
– Nem számítottam rá, hogy itt látom magát – mondta a
férfi.
– Ezt én is elmondhatom magáról – felelte Erika, és
végigmérte Crawfordot. A férfi farmert és pulóvert viselt,
amihez kabátot vett.
A nyomozó homlokán gyöngyözni kezdett a veríték.
– Itt hagytam a mobilomat… – Alig mondta ki, a kabátja
zsebében csörögni kezdett a telefonja. Elővette,
és elutasította a hívást. – Ez a másik telóm – fűzte hozzá.
 Erika teával a kezében tért vissza az eligazítóba, ahova a
férfi követte. Ott a főfelügyelő lefoglalta magát valami
papírmunkával, és a szeme sarkából nézte, ahogy Crawford
az íróasztala alatt a padlón keresgél.
– Azt hittem, itt esett ki a zsebemből. De sehol semmi.
– Ma délelőtt itt járt a takarító. Hogy néz ki?
– Ööö, egy Samsung. Okostelefon, de régebbi modell,
a tok hátrésze törött.
– Utánanézetek.
A férfi még egy darabig ácsorgott ott, aztán elment. Erika
az ablakhoz ment, onnan nézte, ahogy kilép az őrs
bejáratán, átkel az úttesten, és közben hevesen
gesztikulálva telefonál. A főfelügyelő magában feljegyezte,
hogy szemmel kell tartania.
Valamivel este hat után hagyta el az őrsöt, miután sokáig
kutatott a poros alagsorban, de nem lett okosabb. Felhívta a
speciális ügyekkel foglalkozó nyomozócsoportot, és a
telefont felvevő fiatal lánynak megadta a szalagok
bizonyítékszámát, amelyet az egyik ügyiratban talált, de
nem lett túl optimista, amikor a lány azt mondta, hogy
utána kell néznie.
Beugrott a lakásába, lezuhanyozott, átöltözött, aztán
elindult arra a hosszú ideje húzódó találkozóra, amelyet
már alig várt. A vacsorára Isaac Stronggal.

Nem sokkal nyolc előtt érkezett meg Isaachez. A patológus

Blackheathben lakott egy sikkes sorházban, amelynek
fesztelen eleganciája mindig megnyugtatta Erikát. Úgy
tervezte, hogy ott alszik, így nyugodtan iszogathatnak, és a
helyére tehetik a világot. Isaac farmerban, pólóban és kék
kötényben nyitott ajtót. Rozmaringos sült csirke mennyei
illata terjengett.
– Szia! Figyu, mielőtt beengednélek, el kell végeznem a
bejárati minőség-ellenőrzést – vigyorgott rá a férfi. A nő
felemelte a megvásárolt két üveg vörösbort, mire Isaac a
címkéket kezdte böngészni. – Szlovák bor, érdekes. Most
először fogok ilyet inni.
– Ez a radosnai borvidékről van; finom, és a brit királyi
család is ezt issza. Szóval bátran mondhatjuk, hogy illik egy
olyan vén dámához, amilyen te vagy!
– Pimasz vagy – ölelte meg a férfi.
Erika követte a konyhába, ami világos és elegáns
színeivel a francia vidék tematikáját követte: kézzel festett
fehér konyhaszekrények, fakó színű fa munkapultok.
A férfi kivett egy hűtővödröt a súlyos, fehér
kerámiamosogatóból, ahol egy palack prosecco hűlt.
– Kezdjük előbb valami szénsavassal! – töltött Isaac egy
pohárral a vendégének.
A nő körülnézett a konyhában, és eltűnődött, mint
mindig, hogy Isaac, lévén törvényszéki patológus, direkt
kerüli-e a rozsdamentes acélt. A férfi arcát tanulmányozta,
miközben az a borral foglalatoskodott.
– Hogy s mint? – kérdezte. Eddig nem volt ideje az ügyön
kívül másról beszélnie vele.
– Remekül – felelte Isaac automatikusan. – A barátságra!
– tette hozzá, és összekoccantották a poharukat.
 – Biztos? Nem túl jó, ha állandóan idebent kuksolsz –
mondta Erika. Isaac pasijának, Stephennek a pár hónappal
korábbi halálára célzott.
– Nehezemre esik úgy gyászolni, hogy közben ne lennék
rá dühös… Az egész egyoldalú volt. Én szerettem őt, és én…
nem is tudom, hogy igazán törődött-e velem – fejezete be
halkan Isaac.
– Szerintem olyan stabilitást és szeretetet adtál neki,
amire szüksége volt – válaszolta Erika.
– A hangsúly az „adtál” szón van. Én mindent megadtam
neki, de cserébe nem kaptam semmit.
Kínos csend támadt, majd a férfi a tűzhelyhez lépett, és
feltett egy serpenyőt a gázra.
– Értékelem, hogy nem traktálsz mindenféle
marhasággal, de én úgy kezelem ezt az egészet, hogy
egyszerűen nem beszélek róla… És tudom, hogy ez nem
egészséges.
– Nincsenek szabályok – vélekedett Erika. – Én mindig itt
leszek neked.
– Köszönöm… De most váltsunk témát!
– Oké, miről akarsz beszélgetni?
Isaac megkavarta a serpenyő tartalmát, és a kanalat a
főzőlap melletti kanáltartóba tette.
– Nem akartam ma este munkáról beszélni, de valamit el
kell mondanom a Jessica Collinsból vett csontvelőmintáról.
– Mi az? – tette le Erika a poharát.
– A Jessica Collins jobb sípcsontjából vett
csontvelőmintában ólom-tetraetilnek nevezett kémiai
vegyület igen magas szintjét lehetett kimutatni.
– Ezt elismételnéd?
– Ólom-tetraetil. Ez egy szerves ólomvegyület, egy olyan
komponens, amit a benzinhez adnak, hogy növeljék a
teljesítményét. Mára illegális, és 1992-től vonták ki a
benzinből.
– Akkor lett a benzin ólommentes – fejezte be Erika.
– Igen. Tudom, hogy sosincs lehetőséged kikapcsolni, de
azt gondoltam, ezt tudni akarod – mondta a férfi.
Az asztalhoz ment, leült, és teletöltötte Erika poharát.
– De miért kerül belőle ilyen sok a csontvelőbe?
– Értelemszerűen nem állt rendelkezésemre sem szövet-,
sem vérminta, amivel dolgozhattam, ám az a mód, ahogy a
testet becsomagolták, és a tó fenekén hagyták, érintetlenül
hagyta a csontokat.
– Egészséges kislány volt, jól táplált, és amennyit
olvastam róla, jól bántak vele.
– Ez a szintérték azt jelzi, hogy a halála előtt nagy
mennyiségű ólmozott benzin hatásának volt kitéve, vagyis
az is közrejátszott a halálában.
– Ami további erősíti azt az elméletemet, hogy elrabolták,
és heteken át tartották fogságban, mielőtt a testét a
bányatóba dobták volna… A fogsága idején lélegezhetett be
benzingőzt – vélekedett Erika.
– Ezt már neked kell kiderítened.
– Utálom, amikor ezt mondod.
– Mindig örömmel segítek – vigyorodott el féloldalasan a
férfi.
 Erika hosszan kortyolt az italából, letette a poharát, majd
az ujját végighúzta a poharára lecsapódott páracsíkon.
– Milyen állapotba kerül egy test huszonhat évvel az
eltemetése után?
– Hogy temették el?
– Sírba, hagyományos módon, koporsóba.
– Az attól függ.
– Mitől?
– A koporsó fajtájától, az eltemetés körülményeitől.
Időnként meglepően jó állapotban kerülnek elő holttestek
sokévnyi, földben töltött idő után. A mahagóni-,
ólombetétes koporsók gyakran lassítják a bomlási
folyamatot. Az olcsóbbak hamar elrohadnak, kitéve a testet
a föld és az organizmusok irgalmának. Miért? Csak nem az
jár a fejedben, hogy exhumáltatsz valakit? – A férfi felállt,
a pulthoz ment, ahonnan egy tálka pörkölt mandulával tért
vissza.
– Nem tudom. Lehet. Nyilvánvaló, hogy ezt alá kellene
támasztanom. Ahhoz bizonyítanom kell a halál okát. – Erika
kivett pár szem mandulát, bekapta, és nagy élvezettel
ropogtatta.
– Mi volt a halál bizonyított oka?
– Még várom a halotti anyakönyvi bizonyítványt… –
Gyorsan beszámolt Isaacnek Bob Jenningsről. – A halál okát
öngyilkosságnak minősítették, de a húga szerint meglepő,
hogy kioltotta önnön életét.
– Ha mérget használtak, vagy eltörték a csontjait,
maradhatnak nyomok, de huszonhat év után kockázatos ok
nélkül felzaklatni a családtagokat.
– Felakasztotta magát; ezt írták be a halál okának.
– Rendben, de ennyi idő után nem sok mindent lehet
kezdeni vele. Nem nagyon marad meg semmi a belső
szervekből. Ha viszont eltört a nyaka, azt még meg tudom
állapítani.
– És mi van a csontjaival? Mi van akkor, ha az ő
csontjaiban is kimutatható a nagy koncentrációjú ólom-
tetraetil?
– De hogyan kapcsolod ezt az ügyet kifejezetten Jessica
Collinshoz?
Erika felsóhajtott.
– Igazad van.
– És ne felejtsd el, hogy ha valakit exhumáltatsz, főleg
ennyi idő elteltével, azt igazolnod kell a bíróság előtt, nem
elég hozzá egy megérzés… És most egy teljesen más kérdés:
éhes vagy?
– Farkaséhes – mosolygott rá Erika.
– Szóval megeszed a desszertet is?
– Mindig megeszem a desszertet. Ez az egyetlen, amiben
most biztos vagyok.
 32

ERIKA KETTESÉVEL VETTE a lépcsőket a bromley-i őrs első

emeletére tartva. Jegyzetektől dudorodó mappát
szorongatott a kezében, és ötödször is megnézte, hogy
minden rendben van-e.
Hétfő kora délután volt, és tíz napja fedezték fel Jessica
Collins maradványait, most pedig egy nagy eligazításra
kellett rohannia, hogy beszámoljon az eredményekről.
Berobogott a kétszárnyú ajtón, és nekiütközött Yale
körzeti rendőrkapitánynak, aki kilöttyentette a Ki itt a
főnök? feliratú bögréjéből a teát.
– Hűha! Csak nyugi, Erika! – szökkent hátra a férfi, így a
tea a cipője helyett a szőnyegre fröccsent.
– Sajnálom, uram! – mondta a főfelügyelő.
– Igazán elegáns ma – mérte végig Yale a nő fekete
kosztümjét. – A lovasság már vár minket. Marsh
parancsnok, Brace-Cosworthy főkapitány-helyettes és az a
tikkelős szemű média-összekötő tiszt…
– Colleen Scanlan. Bocsánat a tea miatt – húzott elő egy
zsebkendőt Erika, átnyújtva a férfinak. – És sajnálom, hogy
kitették az irodájából, uram. Marsh parancsnok alig egy
órája hívott, hogy közölje, a főkapitány-helyettes
a kerületünkbe jön, és szeretne eligazítást…
– Nincs itt túl meleg? Izzad a felső ajka – itatta fel a férfi a
teacseppeket a bögréjéről.
 A nő letörölte a verítéket.
– Sajnálom, uram, de rohannom kell…
– Jason Tyler csicskásait ma délután begyűjtötték –
kiáltott utána a férfi. – Keményen megdolgoztuk.
Megfenyegettük, hogy elvesszük a srácait a nejétől. Hat
bűntársát köpte be, továbbá hozzáférést adott az általuk
használt PayPal-számlákhoz. Úgy tűnik, kitakarítunk!
– Gratulálok, uram! Örömmel hallom. Később beszéljünk
még róla…
– „Beszéljünk róla később”, mi? Annál az ügynél kellett
volna maradnia, Erika, amihez ért, hogy egyedül arassa le a
dicsőséget. Ez még akár előléptetést is érhetett volna –
dörmögte a férfi bánatosan. Ivott egy korty teát, és elindult
lefelé a lépcsőn.

Erika bekopogott az iroda ajtaján, és bement. A főkapitány-

helyettes, Camilla vasalt fehér ingben ült Yale íróasztala
mögött. Vállig érő szőke haja fénylett. Sápadt arca ráncos
volt, és olyan vastag, élénkvörös rúzst tett fel, hogy Erika
úgy képzelte, ha nekilöknék a falnak, az ajkánál fogva
odaragadna. Marsh balra, egy alacsony asztalon üldögélt; a
szeme fáradt volt, az inge gyűrött. Erika úgy tippelte, hogy
még mindig külön élnek Marcie-val. Colleen Scanlan,
a londoni rendőrség média-összekötő tisztje jobboldalt
foglalt helyet, jegyzeteit egy másik íróasztal sarkán
egyensúlyozva. A szeme ide-oda villant Erika, Marsh és
Camilla között. Szürke, praktikus kosztümöt viselt, és
akárcsak számos, az ötvenes éveiben járó nő, ő is a rövid
frizura mellett tette le a garast.
– Elnézést a késésért – mondta Erika.
– Foglaljon helyet, Foster főfelügyelő! – intett Camilla. – A
közbeeső szünetet arra használtam, hogy lehűljön a kávém.
Tűzforró volt; nem gondolod, Paul? – Azzal felvett egy fehér
elviteles poharat, belekortyolt, s ettől élénkvörös ajaknyom
maradt a pohár peremén.
– Igen, nagyon finom kávét főznek a vasútállomáson –
bólintott Marsh.
– Ez egy igazi felfedezés – bólogatott a nő.
Erika nem tudta volna megmondani, hogy Camilla most
gúnyolódik, vagy csak beszélgetésindítónak szánta a dolgot.
Colleen óvatosan belekortyolt a kávéjába, és egyetértőn
bólintott.
– Rendben – mondta most Camilla, és Erikát figyelte,
ahogy az leül, és elrendezi a papírjait az asztalon. – Hozott
nekem munkalistát a gyanúsítottakról? – Kinyújtotta a
kezét, gondosan manikűrözött, vörösre lakkozott körmű
ujjait várakozón mozgatta.
– Előbb szeretném ezt átbeszélni, és csak utána vetném
papírra a gyanúsítottak nevét – felelte Erika.
– Értem – bólogatott Camilla. – Azt szeretné, ha mi
végeznénk el a maga munkáját?
– Nem ezt mondom, asszonyom.
– Hanem mit mond? Segítsen, hogy képet kapjunk a
dologról… – Camillának megvolt az a szokása, hogy
mindent, amit mondott, felszínes udvariasságba csomagolt,
és ezzel kizökkentette Erikát a ritmusból.
 – A rövid idő alatt, mióta az üggyel foglalkozom,
azonosítottam egy lehetséges gyanúsítottat. Bob Jenningset,
egy magányos férfit, aki önkényes lakásfoglalóként élt a
Hayes-kőfejtő mellett.
– Ez jó hír. De miért nem akarja feltenni a listára?
– Robert Jennings huszonhat éve halott; három hónappal
Jessica eltűnése után hunyt el. Felakasztotta magát a Hayes-
kőfejtő melletti házikóban.
– Mit gondol, a bűntudat késztette rá?
– Lehetséges. De azt gyanítom, hogy bűntény történt, és
ezért dilemmázom, hogy gyanúsítottnak tartsam.
Erika ismertette, hogy mit mondott Rosemary Hooley a
férfi öngyilkosságáról.
– A bányatavat kétszer is átkutatták Jessica eltűnése után.
A férfi pár nappal azután halt meg, hogy a tavat másodszor
is átvizsgálták.
– És a rendőrség tartott házkutatást a férfinál?
– Igen, ugyanakkor, amikor a bányatavat megnézték.
Ettől még fogva tarthatta Jessicát a házban valamikor 1990.
augusztus hetedike és a vízbe dobás dátuma között. Ma
reggel ezt a fényképet küldték nekem a bromley-i tanács
irattárából – húzta elő Erika a fotót a papírjai közül.
Camilla átvette, és feltette a szemüvegét. A vékony
aranylánc ide-oda lengett, ahogy megvizsgálta. A fényképen
látható férfinak pirospozsgás, gnómszerű arca volt, nagy,
borvörös orra és kazalnyi sötét, őszülő haja.
– Továbbá megkaptam Jessica Collins maradványainak
toxikológiai vizsgálati eredményét is. Szokatlanul magas
koncentrációban volt jelen az ólom-tetraetilnek nevezett
kémiai vegyület a csontvelőjéből vett mintákban. Ez egy
szerves ólomvegyület…
– Amit a benzinhez adtak, hogy növeljék a teljesítményt,
éppen ettől lett ólmozott – fejezte be helyette Camilla.
– Igen, asszonyom. Ma reggel beszéltem Rosemary
Hooley-val, és megerősítette, hogy Bob Jennings házában
volt egy generátor. Ez alátámasztaná az elméletet, hogy
Jessicát a házban tarthatták, és így került a szervezetébe a
benzingőz.
Camilla ezen eltűnődött egy pillanatra, majd átadta a
képet Marshnak.
– Jól tudom, hogy találkozott Trevor Marskmannel?
– Igen, és Trevor azt állította, hogy ismerte Bob
Jenningset. Nem tudom, hogy csak a szart kavarja-e, vagy
egyszerűen provokál, de ezt a nevet magától mondta. Mint
köztudott, Trevornak volt alibije 1990. augusztus
hetedikére, és jó egy héttel később kezdték csak el figyelni.
Soha nem kapcsolták össze Bob Jenningsszel; Bob
együttműködhetett Trevorral, és segíthetett elrabolni
Jessicát.
Erika ezután arról beszélt, hogy megpróbálja előkeríteni
a lefoglalt kamerafelvételek videókazettáit.
– Úgy tűnik, valami jelentős nyomra bukkant, Erika –
mondta Camilla. – De túl sok itt a ha és a de, és az emberünk
halott, ami jelentősen korlátozza annak lehetőségét, hogy
kihallgassuk.
– Asszonyom, szeretnék egy csapattal kimenni a házhoz,
és átvizsgálni, a helyszínelőkkel pedig ízekre szedetni.
Megnéztem a terveket, és van ott egy pince. Csekély rá az
esély, de megtalálhatjuk Jessica Collins DNS-ét. Ha pedig így
van, akkor kérelmezhetjük Bob Jennings holttestének
exhumálását, ismét csak abban a reményben, hogy találunk
valamit. Mindkettő valószínűtlen, persze.
– Az utóbbi nagyon valószínűtlen, Erika, de tájékoztasson
továbbra is. És haladjon ilyen lendülettel, tartsa fenn a
nyomozás tempóját! – Camilla Colleenra nézett, aki erre
kihúzta magát, és nyugtalannak tűnt.
– Szeretném, ha a következő pár napban sor kerülne egy
sajtótájékoztatóra a családdal. Hogy újra felhívást
intézzünk, és bármilyen, múltbeli információval
előállhassanak. Lehet, hogy ez felrázza az emberek
emlékezetét.
– Erika, ha az elveszett Trevor Marksman-féle
videófelvétel idejében előkerülne, az valami tartalmassal is
hozzájárulhatna a felhíváshoz – mondta Camilla.
– Igen, asszonyom – felelte Erika.
– Colleen, megcsinálná Marsh parancsnokkal a felhívást?
Én a következő pár napban távol leszek. És talán a
parancsnok még az ingét is kivasalja, mielőtt a kamerák elé
áll.
Marsh lenézett, és végigsimított az ingén.
– Igen, asszonyom – bólintott Colleen. – Úgy terveztem,
hogy az egész Collins családot bevonom.
– Remek. Az egység és a családi értékek mindig jól
hangzanak. Én ugyan nem leszek itt, de figyelni fogok.
Miután a megbeszélés befejeződött, Erika Marshsal ment le
a föld alatti parkolóba. Egy darabig még csevegtek, hogy
aztán döbbenten lássák, amint Camilla is megjelenik tetőtől
talpig bőr motorosszerkóban, aktatáskával. Odament egy
csillogó ezüst-fekete Yamahához, aktatáskáját a hátsó
tartóba rakta, felvette fekete-ezüst bukósisakját, és
felhúzott egy vastag kesztyűt. Felcsapta a plexit, és a lábát
átlendítette a gép felett.
– Ez ver minden más közlekedési eszközt – kiáltotta oda
nekik, ahogy a motor nagy robajjal életre kelt. Intett, aztán
elhúzott mellettük, és lezúzott a rámpán a csúszós útra.
– Nem is hívott téged, hogy pattanj fel mögé – jegyezte
meg Erika.
– Nagyon vicces. Amúgy mögé pattanni felérne egy
előléptetéssel. Van stílusa – felelte a férfi.
– Van benne valami ragadozószerű. El tudom képzelni,
hogy olyan párcserélős partikra jár, ahol mindenki bedobja
a kulcsát a szőnyeg közepére tett gyümölcstálba.
– Egy főbíró a férje. – Marsh kinyitotta a kocsiját.
– Akkor alighanem ők rendezik a bulikat.
– Jól végezd el a melót! Ez a nő nem szereti a lazaságot,
Erika.
– Igen, uram. Értesítem, mire jutottunk a hayesi
bányatónál lévő ház átkutatásával, és legközelebb
kivasalom az ingét is.
A férfi a szemét forgatva szállt be a kocsijába, és a
főnökéhez képest sokkal kevésbé impozánsan kihajtott a
parkolóból.
 33

ÉS MIT KERESEL itt, a végállomáson? – kérdezte a sötét

hajú lány. Nekidőlt az erkélykorlátnak, kezében cigarettát
tartott; hosszú haját átvetette a válla felett, és Gerryt nézte.
A férfi a korlát túlsó végén állt, és csak egy tréningnadrágot
viselt. A lány szeme elismerően siklott le izmos mellkasáról
a köldöke környéki ritkás, sötét szőrzetre. – Mármint
Mordenben, a metróvégállomáson – tette hozzá.
– Ez nem végállomás – szólalt meg a férfi halk, fenyegető
hangon. – Minden csak nézőpont kérdése; ez sok minden
kezdete.
A lányra nézett, akit a Morden High Street-i
szupermarketnál szedett fel. Remélte, hogy nagykorú;
határozottan annak tűnt. A férfi egyik fehér pólóját viselte,
ami alig takarta el a fenekét. Megbámulta, és arra gondolt,
hogy jó a segge. Ahogy mindene rohadt jó volt. És ezt a csaj
is tudta. Gerry érezte, hogy megkeményedik a farka.
– Te mindig rébuszokban beszélsz? – vigyorodott el a
lány. – Mivel foglalkozol? Mit melózol? – Szívott még egyet a
cigijéből, aztán átpöckölte az erkély korlátja felett. Nézte,
ahogy lassan lehullik, és ráesik egy BMW tetejére, ahol
tovább parázslott. – A francba, csak nem a tied? – tette
hozzá vihogva, és újra hátradobta hosszú haját.
– Nem. Nem az enyém.
A lány odament hozzá; ha csupasz talpa fázott is a
betonon, nem érdekelte. A férfi nem ajánlotta fel, hogy ad
papucsot vagy cipőt. Teljes testével szembefordult Gerryvel,
és lassan kibújt a pólójából. Meztelen melle ágaskodott,
ahogy felemelte mindkét karját, és áthúzta a fején a
ruhadarabot. Az egyik mellbimbóját fémrudacskával szúrta
át. A másik is egy piercing nyomait viselte, apró heg látszott
rajta. A férfi eltűnődött, hogy vajon keményen szereti-e.
A csaj egy pillanatra rámosolygott, élvezettel figyelte,
ahogy Gerry tekintete végigkúszik meztelen testén, aztán
kitartotta a pólót a korláton túlra, és elengedte.
– Az az enyém – jegyezte meg a férfi, ahogy a póló
lelebegett, és csatlakozott cigarettacsikkhez a kocsi tetején.
– Ez csak egy póló.
A férfi lekent neki egy nagy pofont.
– Az nem csak egy póló – közölte Gerry.
A lány az ajkához kapta a kezét, de a félelme gyorsan
eloszlott, és ismét a férfihoz bújt.
– Bassz meg itt! – sziszegte.
– Nem.
– Nem? – sóhajtott fel a csaj. – Biztos nem? – Megfordult,
és a seggét a férfi ágyékának nyomta. – Azt tehetsz, amit
csak akarsz… – Megfogta a kezét, elhúzta a dereka mellett,
előre, és a lába közé nyomta. A férfi keze ernyedten lógott,
de abban a pillanatban, hogy hozzáért a lány
fanszőrzetéhez, az sikongatni és vonaglani kezdett. Gerry
elrántotta a karját.
– Most mi van? – kérdezte a csaj.
– Ez az egész béna pornós szar, a sikoltozással és a
nyögésekkel. Mű az egész. Ettől megint felpofoználak.
A lány megfordult, összefonta a karját, és felhagyott a
szexi színjátékkal.
– Szeretnéd, hogy felhozzam a pólódat? – kérdezte.
– Csak azt akarom, hogy elmenj.
A lány a férfi mellkasát nézte, és nekidőlt a meleg
testnek. Gerry látta rajta, hogy magányos, és hogy maradni
akar.
– De hiszen csak most jöttem… – nyöszörögte a lány.
A férfi erre ököllel arcon ütötte, majd a hajánál fogva az
arcához húzta a fejét. A lány kapkodva szedte a levegőt, és
kábult tekintettel nézett rá. Az orrából vér csöpögött.
– Most már vetted az adást? – kérdezte.
A férfi ellökte magától, a lány pedig berohant. Gerry
újabb cigarettára gyújtott, és a nyitott ajtóból nézte, ahogy a
csaj elkezdi azt a rohadt bőgést, és gyorsan összeszedi a
farmerját meg a bugyiját a kanapéról. Fél szemmel,
rettegve őt nézte, míg felöltözött, aztán elment, becsapva
maga után az ajtót.
A férfi visszament az erkélykorláthoz, és percekig várt.
A lány ekkor kiszaladt a lépcsőházból, hogy elnyelje a
sötétség. Majd cipősarkának a kopogása is elhalt.
– A francba! – szólalt meg Gerry. Hajnali négyre járt.
Remélte, hogy a dolog nem fog visszaütni… hogy a hülye
csaj gond nélkül hazajut.
Miután elszívta a cigijét, kiment a lakásból, lebattyogott a
ház húgytól bűzlő lépcsőházban a falra fújt graffitik mellett,
átlépett a lépcsőpihenőkön heverő üvegcserepeken és az
eldobált szeméten, kilépett az utcára, és levette a pólóját a
BMW tetejéről. Jellegtelen póló volt, de két iraki szolgálati
ideje alatt is viselte. Ez volt a szerencsehozó pólója.
Belebújt, aztán visszabaktatott a lépcsőn a lakásba.
Bement a hálószobába. Az egeret megrázva magához
térítette a laptopot, és leült.
Megkereste a programot, amellyel trójai falovas sms-t
küldhetett, és látva, hogy fél öt van, elküldte.
 34

KORA REGGEL, MÉG a sötétben, rendőrségi furgonok

konvoja robogott végig a Hayes Commont átszelő murvás
úton. Erika érkezett egy csapat egyenruhással, hogy
átkutassák a házat. A konvoj a víz mellett parkolt le, ott,
ahol alig két héttel korábban a búvárok is is. Dermesztően
hideg volt a reggel, és mindenki alaposan bebugyolálta
magát.
A csapat kört alkotott, míg Erika eligazította őket:
összesen tízen voltak. Aztán megkapták a kávéjukat és a
teájukat, és nézték, ahogy a sötétség eloszlik, a kék
különböző árnyalatait ölti, míg végül a sima víztükörben
meg nem jelent a szürke, hajnali ég.
A hangáson át arra tévedő korai kutyasétáltatók
megálltak, és bámészkodni kezdtek, míg a furgonoktól pár
száz méterre álló egyenruhás rendőr arra nem kérte őket,
hogy menjenek tovább. Rendőrségi kordont állítottak fel,
elkerítve a bányatóhoz és környékéhez vezető füves rét egy
nagy szeletét, és ebbe beletartozott a házat körülnövő
szedres-bozótos is.
A délelőtt egy részét azzal töltötték, hogy eltakarítsák a
növényzetet, a hideg levegőt megtöltötte a bozótnyírók
nyüszítése.
Erika türelmetlenül várakozott az egyik nagy kísérő
furgon mellett Johnnal, Moss-szal és Petersonnal. Teáztak,
és egy helyben topogtak, hogy ne fázzon a lábuk. Nem
sokkal kilenc után megcsörrent Erika telefonja, de azonnal
elhallgatott, amint előhúzta a zsebéből.
– Ez már a harmadik ilyen hívás ma reggel ismeretlen
számról – meredt bosszúsan a képernyőre.
– Fogadjunk, hogy marketing – fújkálta Moss a teáját. –
Minden este vagy ezer ilyen hívást kaptam, amikor leültünk
vacsorázni. Celia majd megőrült tőle.
– Négy harminckor kaptam egy üres sms-t. Ismeretlen
számról – mondta Erika.
– Én megnézetném, főnök. Nem nyitotta meg?
Erika megrázta a fejét.
– Én még sosem kaptam sms-t ismeretlen számról –
jegyezte meg Peterson.
– Az összes forródrótos kis macád buja hangposta-
üzeneteket szokott hagyni? – vigyorgott Moss.
– Kopj le! – nevetett fel a férfi.
Crawford érkezett.
– Min nevettek? – kérdezte, alig várva, hogy őt is
beavassák.
– Petersonon és a szexuális töltetű hívásain – felelte
Moss.
– Én szeretem a viccet, de ma délelőtt nincs hangulatom
a hülye tréfákhoz – csattant fel Erika.
Erre mindenki a lábát kezdte fixírozni. Crawford
idegesen felnevetett.
– Én mindkétszer itt voltam, amikor 1990-ben átkutattuk
a bányatavat. – Színpadiasan felfújta a pofazacskóját, és a
víz széle felé intett a fejével. – Erről az jut az ember eszébe,
milyen gyorsan elmúlik az élet. Negyvenhét leszek jövőre –
tette hozzá.
– Mi van a házzal? Emlékszik, hogy azt is átkutatták-e? –
kérdezte Erika.
– Nem találtunk semmit; feltételeztük, hogy elhagyatott.
– De Bob Jennings itt élt, önkényes lakásfoglaló volt –
fújkálta Peterson a teáját.
– A lakásfoglalókkal gyakran úgy van, hogy nem lehet
tudni, hol vannak. Hiszen lakástalanok, nem? Innen jön a
lakásfoglaló név is. – A szemét forgatva nézett Mossra. – Kér
még valaki teát? Most megyek a kannához.
Mindenki a fejét rázta, és Crawford elment. A bozótirtást
kísérő moraj nem lankadt.
– Idegesít ez a pali – jegyezte meg Peterson.
– Engem meg lekezel, bár egyforma rangban vagyunk –
mondta John.
– Ne aggódj, haver! Megkapod az előléptetést, és
hamarosan a felettese leszel – vigasztalta Peterson.
– Bosszantó, ahogy viccelődik, mindig ezekkel a hülye kis
vidám, mindentudó megjegyzéseivel jön – tette hozzá Moss.
Erika nem említette, hogy a férfi bement az őrsre
vasárnap, és gyanúsan viselkedett. Elhatározta, hogy
továbbra is szemmel fogja tartani.
Magas hangú zümmögés hallatszott, amit farecsegés
kísért, és a bozótból egy darab lezuhant, alóla pedig
kikandikált a ház egy szelete. Megfordultak, és nézték,
ahogy a növényzet újabb csomóit vonszolják félre.
 – Jobb állapotúnak tűnik, mint gondoltam – szólalt meg
Peterson. A kéménykürtő összedőlt, de a tető sértetlennek
látszott. A legtöbb ablak betört, de a keretek ismét csak
egyben maradtak.
– Szerencsével jártunk a közműveknél? – kérdezte Erika.
– A ház lényegében nem része a hálózatnak, nincs benne
áram. Viszont volt vezetékes vize és szennyvízülepítője.
Mivel nincs bekapcsolva a csatornahálózatba – ismertette
Peterson.
Crawford jelent meg mögöttük egy új pohár teával, és
belekotyogott:
– A szennyvízülepítőben találhatunk bizonyítékokat.
Feltéve, ha nem szivattyúzták ki.
– Jó meglátás. Megbízhatom azzal, hogy keresse meg, és
kutassa át a tartalmát? – nézett rá Erika.
– Hát, izé, azt reméltem, hogy én is benne lehetek a házat
átkutató csapatban – kezdte Crawford.
– Nem, szeretném, ha maga ezt a kutatást vezetné.
Vigyen magával pár egyenruhás rendőrt! Kesztyűt és
védőfelszerelést talál a kísérő furgonban.
– Igen, főnök – indult Crawford savanyú képpel a furgon
felé.
Moss és Peterson félrenézett, elfojtva a vigyorukat.
 35

AHOGY CRAWFORD ÁTTRAPPOLT a házat övező bozóton,

nyomában két egyenruhás rendőrrel, végiggondolta az
életét. Jó zsaru volt. Keményen melózott, időnként túl
keményen is, de sosem jutott olyan magasra, ahová vágyott,
vagy amiről úgy érezte, megérdemli. Arról álmodozott,
hogy körzeti rendőrkapitány vagy főkapitány lesz belőle, de
az álmai nem váltak valóra, és negyvenhét évesen még
mindig csak nyomozó volt.
Nemrég levették egy emberölési ügyről, ahol egy nála
tizenöt évvel fiatalabb főfelügyelő osztogatott neki
parancsokat, és ettől felforrt az agyvize. Most pedig a
szennyvízülepítőt kutathatja át. Megállt egy kis
földgerincen, ahonnan egyenruhások sora nyúlt addig, ahol
egy vékony fatörzset vágtak ki, és aminek pépes belseje
nedvesen csillogott. Crawford megrugdosta a talajt, abban a
hiszemben, hogy megtalálta az ülepítő szélét, de nem volt
szerencséje.
Felsóhajtott, és visszanézett a furgon felé, ahol Moss,
Peterson és McGorry nyomozó állt Foster főfelügyelővel.
John McGorry húsz évvel volt fiatalabb nála, és látta, hogy
előléptetés vár rá.
Crawford már évekkel ezelőtt elvesztette érdeklődését a
rendőri munka iránt, és csak annyit dolgozott, amennyit
feltétlenül kellett, de még mindig úgy érezte, többre
hivatott.
Sok éve benne volt az utcán lefoglalt drogok
terjesztésében. Úgy gondolta, szép kis mellékjövedelemre
tehet szert belőle, és így hozzájuthat ahhoz, amiről úgy
érezte, megilleti, de ügyelt rá, hogy visszafogottan csinálja,
vigyázott, hogy csak annyi pénzt nyerjen belőle,
amennyiből vehet egy-két luxuscikket, anélkül hogy
magára vonná a figyelmet. Amanda Baker szervezte be a
buliba tizenöt évvel korábban. A felesége sosem jött rá,
hogy lefeküdt vele, és aztán a viszonyuk ki is fulladt.
Csakhogy Amanda most ismét feltűnt a színen, tüskeként
szúrta az oldalát, szívességeket kért tőle, és azzal
fenyegetőzött, hogy feldobja. Az évek során kisegítette a nőt
pár parkolási bírságnál, és kétszer is elintézte, hogy ne
büntessék meg ittas vezetésért, amiért elvehették volna a
jogosítványát.
A telefonja csengeni kezdett a zsebében, mire elővette.
Látta, hogy már elég messzire eltávolodott a két egyenruhás
rendőrtől, akik a házhoz közelebb keresgéltek, és simább,
köves területre ért. A kijelzőn látta, hogy pont Amanda
Baker keresi.
– Hol vagy? Mi az a nagy moraj a háttérben? – kérdezte
az asszony. Semmi szia, mi újság. Ahogy alázat sem csengett
a hangjában. Még mindig úgy beszélt vele, mint amikor
még a főnöke volt.
– Dolgozom – sziszegte a mobilba. – Most nem tudok
beszélni.
– A közelben van Foster főfelügyelő?
 – Nincs.
– Akkor beszélhetsz. Kellenek azok a videókazetták,
amelyeket Trevor Marksmannél találtunk.
– Még nem sikerült a nyomukra bukkanunk.
– Ezért telefonálok. Magamban visszapörgettem a
dolgokat, és beugrott valami. A croydoni őrsön volt egy
ismerősöm, akivel megnézettem a szalagokat, ezért
átküldték őket oda. Keríts valakit, akit átszalajtasz az ottani
bizonyítékraktárba! Lehet, hogy még ott vannak. Azt
akarom, hogy mielőtt átadod őket Fosternek, másold le
nekem!
– Miért kellenek neked? – kérdezte a férfi.
– Van egy gyanúm. Nem árulom el, hogy mi az, de amikor
gondosan a végére jártam, részletesen elmondok neked
mindent, és te arathatod le a dicsőséget… Talán még a
végén elő is léptetnek – tette hozzá sejtelmes, gúnyos
röhögéssel.
A férfi visszanézett a házra. Mostanra megtisztították, és
éppen megérkezett egy csapat helyszínelő, akik kezet
ráztak Fosterrel, Moss-szal és Petersonnal. Még az a kis
hülye John McGorry is akcióközelben lesz, gondolta
Crawford, a főfelügyelő meg egy kibaszott szennyvízülepítő
átkutatását bízza rám.
Jó erősen megmarkolta a telefonját, és hátat fordított
nekik.
– Rendben. Utánanézek, hogy meg tudom-e szerezni
neked azokat a kazettákat – sziszegte. – De jobb lesz, ha
megéri.
 36

ELŐSZÖR A TÖRVÉNYSZÉKI orvos szakértők mentek be a

házba, és telt-múlt a délelőtt. Erika nem tehetett mást, mint
várakozott, fel-alá sétált a víz mellett. A nap továbbra is
elbújt a felhők mögött, de a víz hátborzongatóan szép
látványt nyújtott a kiszáradt nádassal és egy kopár fával
övezve. Figyelte, ahogy könnyű szél itt-ott fodrozza a vizet,
és egy hatfős kacsacsapat száll le a tóra egyszerre, tizenkét
takaros vonalat húzva maguk mögött a sima felszínen.
Bűntudat öntötte el, amiért örömét leli a bányató
szépségében.
– Találtak valamit, szeretnék, ha bemennénk – szólalt
meg mögötte Moss. Erika gyorsan letörölte a könnyeit, és
megfordult.
Moss-szal és Petersonnal beöltöztek a házikó előtt: mind
kék színű papír kezeslábast vettek a ruhájuk fölé, aztán
feltették az arcvédő maszkokat. A bejárati ajtónál hosszú
műanyag lap függött, és Nils Åkerman, a vezető helyszínelő
húzta félre, beengedve őket. A jóképű, a skandinávokra
jellemző magas homlokú férfi a harmincas évei elején járt.
Mosolyogva bólintott oda nekik, ahogy besorjáztak mellette.
Erika megdöbbent, hogy odabent milyen félhomály
uralkodik. Az ajtó egyenesen egy kicsi, zsúfolt szobába
nyílt, a bomlás édeskés-savanykás szaga mindent
elárasztott. Visszanézett Mossra és Petersonra, és látta,
hogy ők is megütköztek. A padlót egyenetlen fekete-fehér
minta díszítette, és üvegcserepekkel volt teleszórva.
– A padlón az ott madárszar, több tonna – közölte Nils. –
Kicsit lekapargattuk a szélén, alatta parketta van. – A férfi
éppen csak érezhető svéd akcentussal, de tökéletesen
beszélte az angolt.
– Egyesek egy egész vagyont fizetnének azért, hogy ilyen
padlójuk legyen – dünnyögte Moss.
Felettük a korhadó gerendák tartották az omladozó
plafont, ahol vízfoltok burjánzottak a vakolaton, fokozva a
nyirkosságot. A szoba közepén egy roggyant kupac
emelkedett, amit még több madárürülék, régi újságpapírok
és üvegcserepek borítottak. Több helyen rozsdás rugók
álltak ki belőle, elárulva, hogy egy kanapé maradványaival
van dolguk. Az egyik női helyszínelő erős fényben gyors
mozdulatokkal dolgozott, ott, ahol lehántotta a
madárürülék rétegét meg a huzatot egy ványadt
díszpárnáról, azon igyekezve, hogy megvizsgálja az alatta
levő habszivacsot. A kanapé szinte gőzölgött a forró
fényben.
Az egyik koszos, betört ablak melletti sarokban asztal
állt, rajta ezeréves bögrék, mellettük pedig annak nyoma,
hogy valaki megpróbált tüzet gyújtani. Volt két másik hely
is, ahol tüzet raktak; az egyik a hátsó falnál, a másik a
bejáratnál. Fekete koromfoltok csíkozták a falat, a tövében
a drogozás kellékeinek maradványai; megfeketedett
fóliafoszlányok, fecskendő, meghajlított teáskanál. Erika a
ragacsos padlón átment oda, ahol a falat barna foltok
pöttyözték.
– Vérfoltok, alighanem narkósoké, de azért vettünk
mintát – magyarázta Nils.
– Mi van az emeleten? – pillantott fel Moss a rogyadozó
mennyezetre.
– Még senki nem ment fel. A lépcső elrohadt, és összedőlt,
és nem tudjuk, mennyire biztonságos, míg strukturálisan
meg nem vizsgáltuk.
Egy árnyék siklott át a betört ablakon, mire Erika
összerezzent.
– A francba! – káromkodott, amikor rájött, hogy csak a
kint dolgozó egyik egyenruhás rendőr haladt el ott.

Nils átvezette őket a ház végében levő alacsony

ajtónyíláshoz. A konyha ugyanolyan büdös volt, mint a
nappali. Az egyik fal hosszában alacsony, pultos
konyhaszekrény, de az ajtók hiányoztak róla, így látszottak
a polcok, de pár poros serpenyőt és egy újabb
megfeketedett égésfoltot leszámítva üresek voltak. Hasonló
szekrényeket erősítettek a falra a pult fölé, de azok már
lezuhantak, és darabokra törve hevertek a helyiség
közepén. A falba fúrt lyukakból még mindig kiálltak a
tiplik. A lámpatestek eltűntek, csak pár drót lógott a
plafonon tátongó lyukból.
– Mi ez a szag? – kérdezte Peterson, és kesztyűs kézfejét a
maszkjához kapta.
Nils a fejével a kőből készült mosogató feletti kis ablak
felé intett. Az üvegen jókora lyuk éktelenkedett, amelyet az
ott menekülni igyekvő galamb rothadó testének
maradványa és megalvadt vér borított.
Erika közelebb lépett, és a szag még áthatóbbá erősödött.
– Ez… – kezdte, amikor észrevette, hogy a mosogatót
száraz, barna kupacok töltik meg.
– Szar – fejezte be helyette Nils. – Talán a narkósoké.
A plafon itt valamivel magasabb volt, mint a nappaliban,
és egy kilátszó támgerenda futott végig a helyiség
hosszában.
– Lehet, hogy Bob Jennings itt akasztotta fel magát? –
kérdezte Moss.
– Azt nem tudom biztosan megmondani, de ezt találtam –
mondta Nils.
Elvezette őket a szoba hátsó sarkából nyíló ajtóhoz; csak
a nyílás tátongott itt, a korhadt ajtó a padlón hevert.
A keretre erős lámpát csíptettek, ami egy szűk, büdös
lépcsőt világított meg, ami a sötétbe vezetett, ahol sűrű por
örvénylett. A pár lépcsőfokot kemény, barna kupacok
borították, amelyekbe madárürülék és szemét keveredett.
Nils belépett, és kesztyűs kezével felfelé mutatott.
A lépcsőlejáró tetejénél a plafonba fúrt kampóra egy
foszladozó, rothadó kötélhurkot erősítettek.
– Ez az akasztás után maradhatott itt – magyarázta Nils. –
Le kell szednem a kötélmaradványokat, hogy
megvizsgálhassam. – Ha a rendőrség felakasztott holttestre
bukkan, mindig gondoskodik róla, hogy a hurkot elvigyék,
és úgy vágják le a csomót, hogy az sértetlen maradjon,
lévén bizonyíték. Jöjjenek utánam! De vigyázzanak, hova
lépnek, maradjanak a lépcsőfokok külső szélén! –
figyelmeztette őket.
Utánaindultak, beléptek az ajtónyíláson, és óvatosan
lépkedni kezdtek a nyikorgó fokokon.
A pince kicsi volt, és szűk, alacsony mennyezetű, amitől
Erikára rátört a pánik. Az egyik sarokba állványos lámpát
helyeztek el, és bármilyen erős volt is a fénye, a pince
helyenként így is árnyékba burkolózott. A falak sötétbarnák
voltak, a sarkokban pókhálókat lehetett látni. A lábuk alatt
hepehupás volt a föld. Fentről tompa nyikorgások
hallatszottak, ahol Nils helyszínelői dolgoztak.
– Rohadt meleg van – jegyezte meg Moss.
– A tél közeledtével a talaj kibocsátja a benne tárolt hőt –
mondta Nils.
Akárcsak fent, itt is több felperzselt rész akadt, ahol
nyilván tüzet gyújtottak; kis kupacokban álltak a megégett
fóliák és fadarabok. A földpadló világosbarna és tömör volt.
Több nagy, megfeketedett rész pöttyözte. Két, térdelő
helyszínelő szitálta bőszen a megfeketedett talajt, ahol egy
kis darabon felásták.
– Ezek telített talajszelvények – magyarázta Nils.
Elővett egy bizonyítékos tasakot tele talajmintával, és
átnyújtotta Erikának. Ő az orrához emelte, és még a maszk
mögött is érezte, mi az.
– Ez benzin – adta tovább Petersonnak. – Mit gondol,
állhatott itt egy generátor?
– Talán igen. Úgy tűnik, hogy a narkósok is gyújtottak
tüzet, így lehet gyújtófolyadék is – felelte Nils. Peterson
átnyújtotta a talajmintát Mossnak. – Ha állt itt egy
generátor, a benzingőz fullasztó lehetett, nem lévén
szellőzés.
Mindhárman egymásra néztek.
– Azt hiszem, találtunk valamit – szólalt meg az egyik
helyszínelő, akinek a hangját tompította a maszkja. Feléjük
fordult, és felmutatott egy kis, kemény tárgyat a csipeszben.
– A talajba fúródott.
Nils máris előszedett egy kisebb műanyag zacskót,
és beleejtette a tárgyat. A tasakot a fénybe tartotta, és mind
a nyakukat nyújtogatva nézték a tartalmát.
Egy aprócska fog volt az. Csend támadt, Erika pedig
Mossra és Petersonra nézett.
– Amikor megtaláltuk Jessica Collins csontmaradványait,
hiányzott az egyik metszőfoga… Szeretném, ha ezt
gyorsított eljárással vizsgálná meg a toxikológia – mondta
Erika, és igyekezett higgadt hangon beszélni. Nils bólintott.
A főfelügyelő körülnézett a nyirkos pincében,
és megborzongott, mikor arra gondolt, hogy milyen lenne
itt csapdába esni. – Ha a fog egyezik Jessica csontvázával,
akkor közel járunk az ügy megoldásához.
 37

MIUTÁN KIÖRVENDEZTÉK MAGUKAT a fog megtalálásán,

felmentek a földszintre, és a házat elhagyva csatlakoztak a
szennyvízülepítőt kereső Crawfordhoz, de ott sem találtak
semmit.
Miután Nils és helyszínelőcsapata távozott, és magukkal
vitték a pincében talált fogat, Erika úgy érezte, hogy nagyon
közel, ám mégis nagyon messze vannak a megfejtéstől.
A fog jelentős áttörést hozhatott, de származhatott az egyik
narkóstól vagy beköltözőtől, aki az elmúlt huszonhat évben
abban az elátkozott házban dekkolt. Várnia kellett.
Este hét harminckor lefújták a munkát. A konvoj
összepakolt, és elhagyta a bányató partját. Erika a
kisbuszban utazott Moss-szal, Petersonnal, Johnnal,
Crawforddal és a bűnügyi osztály két másik rendőrével,
akik aznap velük tartottak. Ismét megcsörrent a telefonja.
Előhúzta, és látta, hogy megint az ismeretlen szám.
Elutasította a hívást, és a fejével nekidőlt az ablaknak: nem
érdekelte sem a hideg üveg, sem a lassú bukdácsolás, ahogy
a rét kijárata felé haladtak a hepehupás úton. Kopár fák
mellett gurultak el.

Miután visszatértek a bromley-i őrsre, Erika meghívta a

csapatát egy italra. Lefoglalt egy hosszú asztalt a főutca
egyik kocsmájában. A hely zsúfolásig megtelt, nyüzsögtek
benne az emberek, akik egy nehéz munkanap után ki
akarták ereszteni a gőzt.
– A bányató melletti ház kell, hogy legyen… – rajzolt
Erika mintát pohara párás üvegére. A hosszú asztal egyik
végén ült Moss-szal és Petersonnal. – Bárki rabolta is el
Jessicát, kevés ideje volt. Először abban a pincében rejthette
el.
– És a törvényszékiek fel fogják túrni, főnök.
Türelmesnek kell lennünk – mondta Moss.
Erika csapata többi tagjára nézett, akik beszélgettek,
nevetgéltek, és lehalkította a hangját.
– Holnap beszélni akarok Crawforddal. Részt vett az
eredeti ügyben, és esetleg válaszolni tud számos kérdésre
az eltűnt aktákról és bizonyítékokról. A gond az, hogy
amikor nem veszed komolyan az embereket, akkor nem is
figyelsz rájuk. Hibáztam.
– Ne ostorozd magad, főnök!
– Előkerítetted az aktáját?
– Elő. Jellegtelen a pályafutása. Bosszantó alak, és nem
valami szorgalmas, de nincs fekete pont a neve mellett.
Erika alaposan meghúzta a sörét.
– Ha az a fog nem Jessicáé lesz, akkor rábasztunk. De
még ha így lesz is, bizonyítanom kell, hogy egy olyan ember
végzett vele, aki korábban sosem viselkedett erőszakosan,
és huszonhat éve halott.
– Ha ő tette, gondolj arra, hogy ezzel megspórolsz neki
egy börtönbüntetést – mondta Peterson.
Egy darabig némán ültek, és iszogattak.
 – Bocs, főnök. Nem volt vicces.
– Semmi gond. Mind próbálunk lazítani kicsit. Nem
vagyok ma valami szórakoztató.
– Sosem vagy valami szórakoztató – jegyezte meg Moss. –
Pont ezt csípem benned. Nem kötelező jól szórakozni. Ha
nem így lenne, szörnyen érezném magad melletted. Sőt
ezzel egy csomó rohadt ránctól is megkíméltél. Három
évvel fiatalabbnak nézek ki, amióta nem mosolygok.
Erika felnevetett.
– A francba, máris jönnek a ráncok! – nevetett erre Moss.
A telefonja csörögni kezdett. – Ó, Celia az! Bocsássatok meg!
Elszuszakolódott mellettük, és kiment.
– Ha ez számít, én szeretek veled dolgozni. Nagyon
hiányoztál – mondta Peterson. Erika ránézett, úgy érezte,
kicsit szédül, és megállapította, hogy már a harmadik
italánál tart.
– Dehogy hiányoztam! Vagy mégis?
– Hát, talán csak egy kicsit – kacsintott rá a férfi, aki egy
ideig állta a pillantását, mire Erika viszonozta a mosolyát.
Peterson szóra nyitotta a száját, mondani akart még mást is.
– Azt hiszem, kimegyek a mosdóba – fojtotta bele a szót
Erika, akire hirtelen rátört a pánik.
Elnyomakodott mellette, és kiment a toalettre, és
bezárkózott az egyik fülkébe. Bűntudata volt, amiért itt
iszogat, míg Jessica Collins gyilkosa még mindig
szabadlábon van. Bűntudata volt, amiért elvesztette
uralmát a nyomozás felett. Bűntudata volt azért is, mert
Peterson flörtölt vele… De flörtölt? Ő meg titokban azt
remélte, hogy flörtöl?
– Össze kell szedned magad – mondta magának
hangosan.
– Hogy? – kérdezte egy hang egy másik fülkéből.
– Semmi, bocs – dünnyögte. Előhúzta a telefonját, és látta,
hogy két újabb hangpostára kapcsolt hívást kapott az
ismeretlen számról. – Ez meg ki? – motyogta. Felhívta a
hangpostát, de nem kapott hívójelet. Pár percig még
üldögélt ott, és hallgatta a lehúzott vécék meg a surrogó
kézszárító hangját.
A gondolatai visszaterelődtek Jessica Collinsra. Ha élne,
most harminchárom éves lenne. Mi van akkor, ha nem
megy el arra a szülinapi zsúrra oly sok évvel ezelőtt? Mi
van, ha pár perccel korábban vagy később hagyja el a
házat? Lehetne ő is az egyik nő itt a bárban, aki jól érzi
magát, játszik a „Legyen Ön is milliomos!” géppel, és együtt
nevetgél a barátaival.
Erről Erikának eszébe jutott a múltja. Mi lenne, ha ő és
Mark úgy döntenek, inkább ágyban maradnak azon a
végzetes napon, amikor a drograzziára sor került? Más
lenne az élete. Most otthon lenne vele, tévét néznének,
szeretkeznének, vagy mrgbeszélnék Erika napját…
Megözvegyültem – gondolta. – De még csak negyvennégy
éves vagyok… Még lehetnek gyerekeim, nem? Hallottam
olyan nőkről, akik a negyvenes éveikben szültek.
Megmarkolta a vécépapírtartót, és letépett egy darabot,
megtörölte vele a szemét, és elhatározta, hogy hazamegy.
Három ital volt nála a határ.
 Amikor kiment, már csak Petersont találta az asztaluknál
az italaikkal.
– Mennyit voltam odabent? Vagy időörvénybe kerültem?
– kérdezte.
– Nem. Johnt a csaja hívta, tudni akarta, hova lett. Celia
azért telefonált Mossnak, mert Jacob belázasodott, és
aggódik miatta… Az egyenruhások meg egyszer csak fogták
magukat és átmentek a Weatherspoon’sba.
– Értem – csusszant át Erika a férfival szemközti székre.
Kissé feszengtek.
– Remélem, nem hoztalak korábban kellemetlen
helyzetbe – mondta a férfi. Hátradőlt, szép vonású arcán
féloldalas mosoly játszott. – Csak annyit szerettem volna
mondani, hogy hiányoztál. Nem várom, hogy bármit is
kezdj ezzel. Csak szerettem volna, hogy tudd.
– Nem, egyáltalán nem hoztál kellemetlen helyzetbe. Ez
egy bók, és köszönöm. – Petersonra emelte a poharát,
koccintottak, és lehajtották italuk maradékát.
– Kész még egyet? – kérdezte a férfi.
– Nem. Jobb lesz, ha megyek. Holnap korán bent kell
lennem. Meg kell találnom a videófelvételt, könyörögnöm
kell a törvényszékieknek, hogy gyorsan dolgozzanak a
fogon…
– Jogos meglátás.
Ahogy felálltak, hogy elmenjenek, Crawford érkezett
vissza a zsúfolt bárból egy tálca itallal.
– Hova lett mindenki? Ezer évig álltam sorba, hogy
hozzak egy kört.
 – Mindenki elment, haver – mondta Peterson.
Kínos csend támadt.
– Köszönöm, de sajnos én sem maradhatok – közölte
Erika.
– És én sem – csatlakozott Peterson. Jó éjt kívántak, és ott
hagyták a férfit, kezében a tálca itallal.
– Seggfejek – dörmögte Crawford. Leült az üres asztalhoz,
és magához húzta az egyik korsót.
 38

AMIKOR ERIKA ÉS Peterson kilépett az utcára, az

valósággal lüktetett az egyik kocsmából a másikba tartó
emberektől. Néma csendben sétáltak el a vasútállomásig.
Előtte egyetlen fekete taxi állt, járó motorral.
– Taxival mész tovább? – kérdezte Peterson.
– Igen. Túl sokat ittam.
– Én is.
Végignéztek az úton mindkét irányba. Egyetlen másik
járművet sem láttak. Eleredt az eső, és gyorsan záporrá
erősödött.
– Most mennek valahova, vagy nem? – kérdezte a taxis,
lehúzva az ablakot. Elgyötört külsejű vénember volt, pár
szál vékony, ősz haj tapadt a fejére. Peterson kinyitotta az
ajtót, és mindketten beszálltak, de úgy, hogy kettejük között
maradjon egy hely.
– Hova? – tudakolta az öreg.
– Először a hölgyet visszük Forest Hillig, utána Sydenham
jön – mondta Peterson.
– Dehogy, először magát viszem el, hiszen úgyis át kell
vágnom Sydenhamen, hogy elérjem Forest Hillt – felelte
erre a taxis.
– Előbb vigyük haza a hölgyet, mivel ő a főnököm –
viccelődött Peterson.
Az öreg erre a szemét forgatta, és indított. Csendben
utaztak; az eső a taxi tetején dobolt. Alig volt forgalom.
Erika lopva Petersonra nézett. Most az egyszer nem akarta,
hogy rátelepedjen az élet súlya, a bánat és a felelősség. Csak
azt akarta, hogy valaki karjában alhasson el. Úgy akart
valaki más mellett ébredni, hogy ne érezze magát egyedül
és magányosnak.
A férfi ránézett, és a tekintetük összekapcsolódott.
Gyorsan ismét félrenéztek. Erika szíve vadul kalapált,
ahogy a taxi befordult a Manor Mountra, és elindult felfelé
a lakóházához vezető meredek dombon. A házak gyorsan
süvítettek el mellettük, és aztán megérkeztek.
– Első megálló – szólalt meg a sofőr, és a kocsi megállt. Az
automata zárak kioldódtak.
– Nem innál egy csésze kávét? Mármint nálam – kérdezte
Erika.
Peterson meglepettnek tűnt.
– Hát… De igen, szuper lenne egy csésze kávé.
Kifizették az elgyötört sofőrt, és kiszálltak, átrohantak a
parkolón. Erika látta, hogy ég a villany a ház bejáratánál, és
egy szőke hajú nő ül odabent több gyerekkel.
Az ajtóhoz érve beletúrt a táskájába a kulcsait keresve,
amikor Peterson átkarolta, magához vonta, és arcon
csókolta. A nő felé fordult, és rámosolygott. Éppen mondani
akart valamit, de ekkor meghallott egy visító hangot.
– Erika!
A lépcsőház ajtaja kitárult, és egy magas, szőke nő rohant
ki rajta. Hasonlított Erikához: bájos, szlávos arca volt,
mandulaalakú szeme. Hosszú, szőke haja csapzottan hullott
a vállára, és hosszú, fekete kabátot viselt testre simuló kék
farmerja és mélyen kivágott felsője felett. Mögötte egy sötét
hajú kisfiú és kislány kapaszkodott egy drága babakocsiba,
amelyben egy csecsemő aludt. A nő szorosan megölelte
Erikát, aztán hátralépett.
– Annyira örülök, hogy látlak! Egész nap hívtalak! –
kiáltotta.
– Hát ő meg kicsoda? – hőkölt hátra Peterson.
– Ő a húgom, Lenka – felelte Erika.
 39

ERIKA SEGÍTETT LENKÁNAK a bőröndöket, a babakocsit,

valamint a gyerekeket benavigálnia a lakásába.
A lépcsőházi bejárat ablakán át látta, hogy Peterson a
járdán áll a zuhogó esőben, és zakóját a fejére húzva próbál
leinteni egy taxit. Kérte, hogy jöjjön be, és várja meg, amíg
hív neki egy kocsit, de közben Lenka szlovák szóáradatot
zúdított rá, majd a kisbaba is sírni kezdett, így a férfi sután
búcsút intett, és távozott.
A gyerekek, Jakub és Karolina holtfáradtnak tűntek, ám
mindennek ellenére jobb kedvre derült attól, hogy láthatta
őket. Öt- és hétévesek voltak, és döbbenten nyugtázta, hogy
milyen sokat nőttek. Felgyújtotta a villanyt, bekapcsolta a
központi fűtést, beterelte őket a nappaliba, azzal, hogy
hamarosan ő is jön.
Kirohant a folyosóra, onnan pedig az esőbe, és fejét
lehajtva szaladt a murvás úton a zuhogó esőben. A járda
azonban már üres volt, és még ki tudta venni egy taxi hátsó
lámpáinak vöröslő fényét, amint befordult a sarkon a domb
lábánál. Egy darabig csak állt ott, esővíz csorgott le az
arcán. Úgy érezte, mintha elveszített volna valakit. Pedig
Peterson volt csak. És holnap találkozni fog vele.
Amikor visszaért a lakásba, a fürdőszobaajtót csukva
találta. Jakub és Karolina a kanapén ült kettejük között
a kisbabával, aki a nővére mutatóujját fogta pirinyó
kezével, és fülig érő szájjal mosolygott rájuk. Rózsaszín
kalapocskát viselt, amelynek az elejére színes gombokat
varrtak.
– Hogy van a kis Erika?
– Evának hívjuk – felelte Jakub. Hátradőlve ült, két kezét
összekulcsolva Man United-es futballmeze felett.
– Anyu vécén van – nézett fel Karolina szégyenlősen a
nagynénjére.
– És hogy vagytok ti ketten? – lépett oda hozzájuk Erika.
Karolina megengedte, hogy megpuszilja, de Jakub vihogva
kapta el a fejét. – Nagyon hiányoztatok.
– Londonban mindig ilyen sokat esik? – kérdezte
Karolina.
– Igen. – Erika elmosolyodott, és megcsiklandozta a
kisbabát az álla alatt. Jakub előhúzta a telefonját, és
hozzáértő mozdulatokkal lapozgatni kezdett a játékai
között.
– Új? – nézett rá Erika.
– Igen, a legújabb – mondta a kisfiú félvállról. – Mi a
wifijelszavad?
– Fizetned kell érte – közölte Erika. – Két puszi az ára egy
óra hozzáférésnek.
– Hogy mi? – nevetett a gyerek.
– Ez az ára…
A kisfiú a szemét forgatta, és odanyújtotta az arcát.
– Pusz, pusz! – kiáltotta Erika, és két puszit nyomott
Jakub arcára. – A jelszó a következő: ÉnvagyokaSzimat1972.
Jakub erre összeráncolta kis arcát, a nagynénje pedig
segített neki az ismeretlen angol szavakkal. Karolina is
elővette az iPhone-ját, és Erika látta, hogy az is a legutóbbi
modell. Neki is segített beírni a jelszót.
– Kértek valamit inni?
Bólintottak. Erika a konyhaszekrényhez ment, ahol
megtalálta a feketeribizli-szörpöt, amelyet a múltkori
látogatásukkor vett nekik. Mindkettejüknek öntött egy
pohárral. Amikor odavitte a dohányzóasztalkához, csak
akkor kapott észbe, hogy elöl hagyta Jessica Collins
halottszemléjének fényképeit, és sikerült még azelőtt
eltüntetni az aktát az asztalról, hogy a gyerekeknek feltűnt
volna. A vécét ekkor lehúzták, és visszajött Lenka.
Sápadtnak és idegesnek tűnt.
– Miért nem mondtad, hogy jössz? – kérdezte Erika,
miközben felkapta a kisbabát, és megölelgette.
– Próbáltalak. Hívtalak, hagytam üzenetet, de nem vetted
fel!
– Várj, ismeretlen számról hívtál?
– Igen…
– Miért?
– Már egy ideje ismeretlen a számom – felelte Lenka
kitérőn.
– Tudod, hogy dolgozom. És a munkám igen stresszes, így
értékelném, ha legközelebb előre szólnál. Láttad, milyen
kicsi a lakásom…
– Én előre szóltam volna, de te nem vetted fel!
– Én a nővéred vagyok!
Szürcsölés hallatszott, ahogy Jakub ivott egy kortyot, de a
szemét le nem vette az iPhone-járól. Karolina azonban
felnézett rá.
– Ki volt az a nagy, fekete ember? – kérdezte.
– Hogy? Ja, egy kollégám. Rendőrtiszt. Vele dolgozom…
Karolina Lenkára nézett, aki felvonta a szemöldökét.
– Láttam, hogy átkarolt. És már majdnem tíz óra…
– Erről beszéljünk később, Lenka! – mondta Erika
határozottan.
– Azt lefogadhatod, hogy beszélünk róla. Mindent tudni
akarok.
Erika elvigyorodott. Mélyen belül igazából örült, hogy itt
van a húga.
– De most ki éhes? – kérdezte. – Ki kér pizzát? –
A gyerkőcök elvigyorodtak, és felnyújtották a kezüket. –
Remek, a fiókban van pár étlap.
Pizzát rendeltek, majd Erika kinyitotta a kanapéágyat a
nappaliban, és rendet tett, míg Lenka lezuhanyozta a
nagyokat, és megfürdette a kicsit. Másmilyennek tűnt
a lakás, hogy egy család zajongott benne. A húga
parfümjének illata ott terjengett. Otthonnak érződött.
A pizza egy óra múlva érkezett meg, a srácok azonnal
nekiestek, szétszedve a gőzölgő szeleteket, előredőlve
húzták be a nyúlós sajtszálakat a szájukba. Lenka elővett
egy Aranyhaj és a nagy gubanc-DVD-t, betette, a kicsit pedig
megszoptatta a teraszablak melletti fotelban.
Amikor a gyerekek jóllaktak, hátradőltek a kanapéágyon,
és elaludtak a film előtt.
– Csak pár hónapja láttam őket, és máris nagyobbnak
tűnnek – mondta Erika, kipirult, alvó arcukat nézve. Eva is
elszunnyadt a szoptatás után a babakocsijában,
a takarójába bugyolálva. Erika mindannyiukat megpuszilta,
és betakargatta Jakubot meg Karolinát.
– Karolina annyit nőtt! – ámuldozott.
– Tudom. Máris azon vitázunk, hogy rúzsozhatja-e magát.
Pedig még csak hétéves.
– Te beszélsz? Lényegében azonnal sminkelni kezdted
magad, ahogy járni tudtál – mondta erre Erika. – Anyu
cicijéről rögtön a Max Factorra álltál át.
Lenka felnevetett, aztán elkomorult az arca.
– Tudunk beszélni?
– Igen, tudunk – mondta a nővére. Kinyitotta az
erkélyablakot, és látta, hogy elállt az eső. Belebújtak a
kabátjukba, és kimentek a hidegbe.
– Ez a te kerted? – meredt Lenka a sötétbe.
– Bérelem, de igen. És most áruld, miért jelentél meg
váratlanul Londonban, a lakásomnál!
– Már mondtam, hogy próbáltalak hívni, de nem vetted
fel a telefont, és nem hallgattad meg az üzeneteimet.
– Sajnálom, meg kellett volna hallgatnom. De miért hívtál
ismeretlen számról?
Lenka beharapta az ajkát.
– Otthon eldurvultak a dolgok, és el kellett jönnöm.
A gyerekek pedig egy ideje nem jártak már Londonban.
– Ugyan! Tanítási időszak van. Kivetted őket a suliból,
hogy november elején Londonba gyere? Hol van Marek?
– Ő, hát… – Könnybe lábadt a szeme. – Mareknak akadt
egy kis gondja a vállalkozásában.
– A szervezett bűnözés a vállalkozása.
– Ne mondd ezt!
– Mit szeretnél, mit mondjak? Maffiát? Vagy egyszerűen
csak tetessük, hogy ő vezeti Kelet-Európa legjövedelmezőbb
fagyizóját?
– Az igazi vállalkozás.
– Tudom, hogy az. És miért nem tudjátok ti ketten beérni
annyival?
– Tudod, hogy milyen otthon az élet. Sok éve elmentél, és
sosem tértél vissza
– Hol van Marek?
– Elutazott.
– Hova?
– A Magas-Tátrába. Az egyik helyi tag azt hiszi, hogy
Marek lopott tőle.
– Egy helyi maffiózó?
Lenka bólintott.
– És lopott?
– Nem tudom… semmit nem mond el nekem. Múlt héten
lecseréltette a telefonomban a SIM-kártyát. Ma reggel pedig
közölte, hogy el kell utaznom, és addig maradnom, míg a
dolgok le nem csengenek. – Lenka most már sírt.
– Ó, sajnálom… gyere ide… – mondta Erika, és átölelte
zokogó húgát. – Maradhattok, ne aggódj! Itt biztonságban
lesztek, és majd kitalálunk valamit.
– Köszönöm.
Nem sokkal később egymás mellett feküdtek Erika ágyában.
Jakub és Karolina mélyen aludt a nappaliban. Erika az
ablak felőli oldalt választotta, hogy Lenka mellett lehessen a
kisbaba.
– A korábban látott srác a munkatársam. Peterson,
a keresztneve James. Úgy volt, hogy felhívom egy kávéra –
szólalt meg Erika.
– Csak egy kávéra? – kérdezte Lenka.
– Igen. Talán… nem tudom.
– Jóképű.
– Tudom, de ez nem ennyi, nem csak ennyi. Szerettem
volna valaki mellett ébredni, és nem egyedül lenni minden
reggel. Ittam pár korsóval. Örülök, hogy itt vagytok, mert
ostobaság lett volna ágyba bújni vele. Együtt kell
dolgoznunk.
– Markkal is együtt dolgoztál.
– Az más volt; már azelőtt együtt voltunk, hogy beléptünk
a testületbe. És mint férj és feleség kezdtük közrendőrként,
amit mindenki magától értetődőnek tartott… Most pedig
egy emberölési nyomozást vezetek. Embereket kell
irányítanom. Nem akarok első randikat és egyéjszakás
kalandokat a csapatommal.
– Hiányzik Mark – vallotta be Lenka. – Remek ember volt.
A legjobb.
– Az volt – törölte le Erika a könnyeit a kézfejével.
– Szerintem Marek nem jó ember.
– Szeret téged és a kicsiket. Gondoskodik rólad. Időnként
az ember ilyen helyzetben találja magát, és a legjobbat kell
kihoznia belőle.
– Talán nem is rossz, hogy idejöttünk. Nem leszel
egyedül. És holnap reggel mellettem kell ébredned –
mosolygott Lenka.
– Bíztam benne, hogy az előnyödre fordítod a dolgokat –
nevetett fel Erika. Megfordult, és a húgára nézett a
sötétben. Sok tekintetben hasonlítottak egymásra, de Lenka
merészebben öltözött, sminkelte magát, és a haját hosszan
hordta, míg Erika rövidre nyíratta.
– Milyen ügyön dolgozol?
Erika gyorsan vázolta az esetet, mesélt Jessica Collinsról.
– Karolina hasonló korú, és elképzelni sem tudom, hogy
elrabolják – mondta Lenka.
A szavak lógva maradtak a levegőben, és sok időbe telt,
mire Erikának sikerült elaludnia.
 40

A MANOR MOUNTON továbbra is zuhogott. Az eső lezúdult

az ereszcsatornákon, aztán végig a járdák mentén, és
felgyorsult, ahogy lefolyt a meredek dombon. Tompa
visszhangot verve nyelték el a kanálisok.
Gerry az út túloldalán, az árnyékokban állt, egy nagy fa
és egy épülőfélben lévő ház állványzatainak fedezékében.
Nagy, izmos testét hosszú, vízhatlan dzseki fedte, és feltette
a kapucniját, amitől az arca szinte alig látszott.
Az este folyamán még korábban bejárta a környéket
gyalog, kialakítva a tervét. A választási névjegyzék alapján
gyorsan rábukkant a címre a neten. Csak egyetlen Erika
Fostert talált, aki „k”-val írta a nevét. Amanda Bakert már
megfigyelés alatt tartotta ugyan, Crawford nyomozó pedig a
legfontosabb információkkal ellátta a nőt, ám Gerry ismerte
az embereket, és látta, hogy Crawford egy idióta. Nem
tartozott Foster főfelügyelő bizalmi köréhez.
Gerrynek mostanra sikerült hozzáférnie Erika
telefonjához. Az sms nem kongatta meg a vészharangokat,
és nagy mázli volt, hogy a nő húga ismeretlen számról
hagyta azokat a hangpostaüzeneteket, de szüksége volt még
a főfelügyelő vezetékes telefonjára is, hogy hallja, ha a nő
otthonról hív valakit.
Korábban látta, hogy a fekete pasas, a nő csapatának
egyik tagja, taxiba száll. Nem sokkal azután, hogy a kocsi
elment, megpillantotta Erika Fostert, amint elkínzott arccal
kirohan az épületből. Amikor látta, hogy a taxi éppen
befordul a sarkon a domb tövében, megroggyant a válla.
Állt ott még egy darabig, sápadt arcát az ég felé fordítva,
szemét lehunyva.
Gerry érezte, hogy kezd ébredezni az erekciója. A nő
arca, sima bőre, a szétváló vörös ajak… Az eső ömlött, és
Erika blúza hamar a testére tapadt. Kicsi, de hetyke melle
volt.
Gerry behunyta a szemét az emlék hatására, és
összpontosított. Rá kell jönnie, hogyan juthat be gyorsan a
lakásba, aztán ki onnan, de a régi kúria földszinti ablakai
nagy részét rács védte. A háznak közös bejárata volt.
Nem mozdult az állvány alól, miután Erika bement, és
addig figyelt, míg le nem oltották a villanyt a földszinti
lakásban. Ezt kedvelte: a sötétséget, az üres utcán kopogó
esőt, az érzést, hogy senki nem látja, hogy ott bujkál.
A telefonja rezegni kezdett a zsebében. Elővette, és
suhintással aktiválta a képernyőt.
– Te sosem alszol? – szólt bele Gerry.
– Sikerült hozzáférned Erika Foster telefonjához? –
kérdezte a hang.
– Igen.
– Mit tud a nő?
– A helyszínelők találtak egy fogat a bányató melletti ház
pincéjében, valamint benzinnel telített földet…
Csend.
– Emberi fogat?
 – Persze hogy emberit.
– Kié?
– Még nem tudni; a törvényszékiek dolgoznak rajta… De
nem számít. Bob Jennings mindenféle dolgot művelhetett a
helyi gyerkőcökkel… Még az előnyünkre is válhat.
– Úgy viselkedsz, mintha ez egy játék volna – mondta a
hang halkan és fenyegetőn.
– Ilyen nemtörődöm ír természetem van – felelte Gerry
kicsit sem megfélemlítve. – És tudom, hogy nem játék.
– Csak nehogy elfelejtsd, ha én bukom, buksz te is… És
akkor nem kapod meg a pénzed. És talán ez utóbbi többet
számít neked.
A vonal túlsó végén a beszélő letette a telefont.
– Baszd meg! – vakkantotta maga elé Gerry. A telefont
visszacsúsztatta a zsebébe, és kilépett a fa vastag ágai alól.
Az ég felé fordította az arcát, élvezve a bőrét csipkedő esőt.
Aztán megfordult, és elsétált.
 41

AMIKOR ERIKA FELÉBREDT, még sötét volt odakint, és

látta, hogy Lenka a kis hálóban járkál fel-alá Evával a
karjában, és beletelt egy pillanatba, mire észhez tért.
– Mennyi az idő? – gyújtotta fel a villanyt. Eva halk,
cuppogó hangokat adott ki, és aprót tüsszentett.
– Öt harminc – felelte Lenka. – Bocs. Nem akartalak
felébreszteni.
– Nem gond, úgyis korán kell kelnem. – Erika felült, és
megdörgölte az arcát. – Ma mit fogsz csinálni? Hosszú
napom lesz a melóban.
– Van pótkulcsod?
– Igen.
– Van itt a közelben park?
– Az út mellett, nem messze innen a Horniman Múzeum,
ahol remekül lehet sétálgatni.
– Nem ott találtad meg azt a lányt a jég alatt?
– De igen, viszont a kert hatalmas, van ott egy múzeum
és egy aranyos kávézó… De bemehettek London szívébe is,
megnézhetitek a karácsonyi díszkivilágítást… – Erika úgy
érezte, borzalmas házigazda lesz.
– Jól elleszünk. A srácok szerintem ma aludni akarnak,
annyira fárasztó volt a tegnap. Átvennéd Evát pár percre?
Le kell zuhanyoznom, mielőtt megőrülök.
Lenka áttette a takaróba bugyolált kis csomagot Erika
karjába, és bement a fürdőszobába. Eva teste jó meleg volt.
Kinyújtotta aprócska karját, és a nagynénjére nézett nagy,
barna szemével, majd tüsszentett egyet. A főfelügyelő
finoman letörölte a kisbaba kicsiny arcát egy
muszlinruhával, és hullámként öntötte el a szeretet és a
szomorúság. Szeretetet érzett tökéletes kis unokahúga iránt,
és szomorú volt, amiért neki valószínűleg sosem lesz
gyereke.
Erika megadta a húgának a munkahelyi telefonszámát,
ott hagyta a kulcsait, és megmutogatott neki mindent a
térképen. Megcsókolta az alvó Jakub és Karolina feje
búbját, aztán a hajnal első fényénél kiosont a lakásból.

Nem sokkal hét harminc előtt érkezett meg a bromley-i

őrsre, és felment az eligazítóba. Megállt a mágnestáblák
előtt kávéval a kezében, és átnézte a bizonyítékokat. Most,
hogy megtalálták a fogat, Bob Jennings és Trevor
Marksman fényképeit a ház fotójának két oldalára húzta, és
egy alkoholos filccel vonalat rajzolt, összekötve a hármat.
Aztán megcsörrent a telefonja: látta, hogy Nils Åkerman
az.
– Alkalmunk nyílt összehasonlítani a pincében talált
fogat Jessica Collins fogképletével – mondta a férfi
mindenféle felvezetés nélkül. – Sajnálom, de nem egyezik.
Nem Jessica foga.
Erika szíve összeszorult. Le kellett ülnie az egyik
íróasztal sarkára.
– Biztos benne?
 – Igen. A legegyszerűbb módszerrel éltem, és az
állkapocsról letört foghoz illesztettem. Nem illett oda, nem
is stimmel. Aztán megnéztem Jessica fogképletét, arra az
esetre, ha esetleg a fog megégett volna, amitől összemehet,
de úgy sem stimmelt. Elküldtem azért egy kollégámhoz,
hátha ki tud nyerni belőle egy kis fogbelet, és abból DNS-t,
de a fog nem Jessicáé. Visszamentünk a pincébe is, felástuk
a talajt, és metánvizsgálatokat is végeztünk. De nincs ott
más, csak föld. Sajnálom.
– A francba! Persze nem a maga hibája. Ez több kérdést
vet fel, mint amennyi választ ad. Mit keresett egy gyerekfog
Bob Jennings pincéjében?
A vonal túlsó felén hallgatás volt a válasz.
– Bocs, Nils. Tudom jól, hogy ennek kiderítése már nem a
maga dolga...
– Nem irigylem – felelte a férfi.
– Oké, köszönöm, hogy elmondta.
Letette a telefont, és visszament a mágnestáblához,
ahova az erdős rét mellé a kőfejtő részletes leírását tűzték.
Eredetileg agyagbánya volt. Átment a legközelebbi
asztalhoz, belépett a Wikipédia oldalára, rákeresett az
„agyagbánya, Kent” szavakra, és egy rövid bejegyzést talált.

A londoni agyag merev, kékes agyag, amely megbarnul

az időjárási viszonyok következtében. Az agyagot ma is
használják téglák, cserepek és közönséges fazekasáruk
gyártására. A kerteket és a termőföldeket meddővé teszi.
Folytatta a keresést, és kiderítette, hogy Kentet mészkő,
homokkő és agyag alkotja.
– Mit csinálok? Ez túl tág és véletlenszerű – dünnyögte.
– Igen, Kent hatalmas grófság – szólalt meg mögötte egy
hang, amitől Erika összerezzent. Megfordult, és látta, hogy
Crawford áll mögötte, és a számítógép képernyőjét lesi. –
Bocs – tette hozzá.
– Nem kellene az emberek mögé lopakodnia – fortyant
fel Erika.
– Azt hittem, tudjuk, hogy mire használták a kőfejtőt.
– Tudjuk is. Csak sehogy sem találom a kapcsolatot,
sehogy sem tudom egymás mellé rendelni a dolgokat…
– Ez remek kifejezés így, kora reggel – tréfálkozott a férfi.
Erika el sem mosolyodott.
– Jessica hosszú éveken át nem került elő, hogy aztán az
otthonától alig másfél kilométerre bukkanjunk rá.
A főfelügyelő ezután elmesélte a Nilsszel folytatott
beszélgetést. Crawford leült a nő íróasztalának a sarkára, és
bólogatott közben. Majd hallgatott egy ideig.
– Tudta, hogy a kenti partvidék, a Doveri-szoros innenső
partja, mindössze úgy harminc kilométerre van Európától?
– Igen, az imént olvastam a monitoron – csattant fel
Erika.
– Várjon! – állt fel a férfi. – Korábban azt mondta, hogy az
agyagot a kereskedelemben tégla- és cserépgyártásra
használják. Nem gondolja, hogy ez összekapcsolhatja
Martin Collinsszal? Hiszen ő is az építőiparban érdekelt.
Erika idegesítőnek találta a bólogató férfi képét.
 – Crawford, a bánya már az első világháború előtt
felhagyott az agyagfejtéssel. Martin Collins és a családja
pedig csak 1983-ban költözött ide. És az egy kicseszett réten
van; a kőfejtő afféle helyi nevezetesség volt.
– Ó! – vörösödött el Crawford.
Rendőrök érkeztek az eligazítóba, nyomukban Moss-szal
és Petersonnal. Erika érezte, hogy minden haragja és
csalódottsága felbugyog benne, és Crawfordon tökéletesen
levezethette.
– Éppen elég bonyolult ez a nyomozás anélkül is, hogy
maga mögém osonna, és ostoba, légből kapott elméletekkel
állna elő. Ettől nem tűnik okosnak, engem viszont
felidegesít. Úgyhogy, ha nincs semmi hasznos
mondanivalója, akkor kopjon le!
A többi rendőr szép csendben, lábujjhegyen az
asztalához ment, és kibújt a kabátjából. Crawford mostanra
vérvörösre pirult, és a szemébe könnyek gyűltek.
– És nincs időm ebben a csapatban a sírásra – folytatta
Erika. – Mit tud mondani a ház szennyvízülepítőjéről?
– Izé, még mindig várom a hírt, hogy megtalálták –
dünnyögte Crawford, és igyekezett összeszedni magát.
– Hát, akkor hagyja abba azt a hülyeséget, hogy
megpróbál okos lenni, és keresse! Végezze a kibaszott
munkáját! – Mostanra újabb rendőrök érkeztek, és kínos
csend támadt. Levették a kabátjukat, és bekapcsolták a
számítógépüket. – Van még valaki másnak
hasznavehetetlen elmélete arról, hogy ki ölte meg Jessica
Collinst? – fordult Erika a teremhez. Mindenki hallgatott. –
Remek! Az imént kaptam a hírt, hogy a Hayes-kőfejtő
melletti pincében talált fog nem Jessicáé.
Erre több rendőr is felnyögött.
– Igen, pontosan ezt érzem én is. Vagyis meg kell
kettőznünk az erőfeszítéseinket.
Bement az irodájába, és becsapta az üvegajtót, gyűlölve a
tényt, hogy a csapata továbbra is láthatja. Leült az
íróasztalához, és nekiesett az egyre nagyobb halom iratnak,
majd frissítette az ügyiratokat a Holmes-rendszerben.
Egy órával később kopogtattak az ajtaján. Moss állt
odakint, kis fehér zsebkendőt lengetve.
– Békével jöttem – nyitotta ki az ajtót.
– Mi az?
– A croydoni őrsnek sikerült megtalálnia Trevor
Marksman kamerájának felvételeit a
bizonyítékraktárukban – közölte Moss. – Most érkezett meg
velük a futár. John már keres valamit, amivel le lehet őket
játszani.
 42

CRAWFORD A BROMLEY-I őrs mögött, a szemeteskukák

soránál állt a kis műanyag féltető alá húzódva, így
védekezve az eső ellen. Kiosont az eligazítóból, és éppen
egy heves beszélgetést folytatott Amanda Bakerrel, akit
csak nehezen hallott a feje felett kopogó esőcseppek miatt.
– Az nem jutott eszedbe, hogy korán kellene munkába
járnod? Vagy legalább megpróbálnod valahogy hozzáférni
a kazettákhoz? – kérdezte Amanda.
– Nagyon is korán jöttem be ma – csikorgatta a fogát
Crawford.
– Hát, a jelek szerint nem elég korán. Mit csináltál tegnap
este?
– Semmi közöd hozzá – méltatlankodott a férfi.
A kocsmában egyedül is folytatta az ivást, és most
iszonyatos másnaposság kínozta.
– Még mindig kellenek nekem azok a kazetták, Crawford.
– Kicsit nehezebb lesz így megszerezni. Ezek lesznek a
legkapósabb bizonyítékok; Foster főfelügyelő éppen az
egyik videóhelyiségben nézi őket. Nem férhetek hozzájuk.
Hallotta, amint Amanda öngyújtója kattan egyet, ahogy a
nő rágyújt.
– Míg nézi, digitalizálják is. Csak annyit kell tenned, hogy
átmásolod őket egy pendrive-ra. Könnyű lesz.
– Könnyű neked – dörmögte a férfi.
 – Azt hittem, te kérted ki a kazettákat. Miért nem nézed
őket te is? Ott kellene lenned.
Hányingerem van attól, ahogy ezek a kibaszott nők
ugráltatnak, gondolta. A szélirány megváltozott, és ettől az
eső vízszintesen kezdett esni, eláztatva Crawfordot
a műanyag védőtető alatt.
– Más dolgom van – felelte, és nekipréselte testét a büdös,
kék kukák sorának.
– Például?
Crawford nem törődött vele, és elmondta a lényeget:
hogy a pincében talált fog nem Jessicáé.
– A pincében talált fog miatt Bob Jenningset gyanúsítjuk:
ő lehetett az, akivel Trevor együtt dolgozott. Talán már
Jessica előtt is kiszemeltek más gyerekeket a környéken.
Ismét csend támadt; már-már hallotta, ahogy a nő
fejében kattognak a kerekek.
– Van valami, ami eszembe jutott a videókról… – mondta
végül a nő. – Nem teljesen biztos, csak afféle megérzés, de
folyton kisiklik a markomból. Most pedig menj vissza,
nehogy gyanút kelts, és szerezd meg a szalagok másolatát!
Azzal letette.
– Fogadni mernék, hogy van valami, ami nem siklik ki a
markodból. A harmadik pohár borod – mondta a férfi
indulatosan, és csak most vette észre, hogy valami zsíros és
barna ráragadt a kukáról a kabátjára.

Gerry kis, mordeni lakásában ült. A függönyöket behúzta,

kizárva a szelet és az esőt.
 Laptopja nyitva állt az íróasztalán, és kihúzta a
fejhallgatója jackdugóját, majd visszajátszotta a beszélgetés
egy részletét. Amanda reszelős hangja visszhangzott a kis
szobában.
„Van valami, ami eszembe jutott a videókról… Nem
teljesen biztos, csak afféle megérzés, de folyton kisiklik a
markomból.”
Felvette a telefont, és tárcsázott.
– Amanda Baker. Egyre közelebb kerül. Akarod, hogy a
következő szintre emeljem a dolgot? – kérdezte Gerry.
– Nem. Csak hallgasd le továbbra is! – felelte a hang. – Ha
lépni fogunk, ahhoz biztosnak kell lennünk benne.
 43

ERIKA ÉS JOHN bezsúfolódott a bromley-i őrs egyik kis

videószobájába. Trevor Marksman a takarékosságot szem
előtt tartva 120 perces, 8 mm-es videószalagokat használt
hosszan játszó módban, így mindegyik kazetta megnézése
négy órát vett igénybe.
– És most jöjjön a második – cserélte szalagot John a
lejátszóban.
Erika kihúzta magát ültében, és nyújtózkodott egyet.
– Gondolt rá Marksman, hogy ezt valaha is megnézi? –
Ásított.
– Miről beszél, főnök? Hiszen itt van négyórányi séta egy
üres, szürke, szeles parkban, a felvételek a körforgalomról,
valamint egy szemcsés videó a tűzijátékról, amelyet a
hálószobája ablakából rögzített: ez egy valóságos filmsiker –
felelte John. Gumikesztyűt viselt, ahogy az első kis, 8 mm-es
kazettát kivette a tokjából, és a következőért nyúlt.
– Mit írt rá? – kérdezte Erika.
John feltartotta a tokot.
– GARY SZNAPI BULI, 1990. ÁPRILIS – mondta, majd
kihúzta a kazettát, és feltartotta a fénybe. – Úgy tűnik,
a mágnesszalag jó állapotban maradt.
Beletette a VHS adapterbe, és becsúsztatta a gépbe.
Miután ellenőrizte, hogy a videófelvétel feltöltődött a
laptopra, lenyomta a lejátszás gombot.
 Az asztalra tett kis képernyő statikusan sercegve életre
kelt, majd megjelent a rehabilitációs központ
tévészobájának belseje. A kép fekete-fehér volt, kicsit
remegett, aztán színes lett. Húsz különböző korú,
többségében trehány öltözetű férfi állt a fényesre suvikszolt
padlón. Régi, szakadt fotelok meg kanapék látszottak
mindenfelé, és magasan a falra egy kis tévét erősítettek.
Nagy panorámaablak nyílt a szürke égre és a füves
udvarra. Pár másodpercig a kinti fény elvakította a
kamerát. Hangok hallatszottak, és a kamera egy tükör felé
fordult. Abból pedig a videókamerát tartó Trevor
Marksman köszönt vissza. A bőre sértetlen volt; még nem
égett meg.
– Április másodikát írjuk, és Gary Lundy huszonnegyedik
születésnapját ünnepeljük! – mondta a tükörképének.
A kamera körbefordult, és megállapodott az egyik kopott
kanapén ülő, sovány férfin. Hosszúkás vonásai voltak,
zsíros haját balra fésülve hordta. Hatalmas orr
éktelenkedett az arcán, és az egyik ujját teljesen feltolta a
bal orrlyukába.
– Mit csinálsz? – hallatszott Trevor hangja a kamera
mögül.
– Keresek valami rendes ennivalót – húzta ki Gary az
ujját az orrából. – És most kopj le! – förmedt rá.
A kép elfordult, ahogy a kamera elindult a helyiségben,
és elhaladt a szánalmas és ijesztő kinézetű emberek mellett,
akik egy rogyadozó büféasztalt álltak körül. Műanyag
tálakban csipszek meg cukorkákkal díszített mázas torta
látszott az asztalon. Egy alacsony, kövérkés kis ember
bulikalapot viselt; a gumiszalag belevágott tripla tokájába,
ősz haja a vállát verte.
– Jézusom, ezek a kicseszett pedofilok mind Collinsék
környékén éltek! – szólalt meg John a videót figyelve.
A képernyőn a bulikalapos, kövér kis ember egyenesen a
kamerába bámult.
– Kipróbálhatom? – kérdezte, és mosolyogva máris
nyújtotta a kezét. Mindössze két foga volt.
– Nem – felelte Trevor, és megjelent a keze a felvételen,
ahogy rácsapott a hájpacni ujjaira, amikor az a kamera felé
kapott.
– Ugyan már, én még sosem láttam…
– Vedd le róla a rohadt kezedet! – nyüszítette Trevor.
Meglendült a keze, és keményen fejbe csapta a kis
embert. A férfi a földre zuhant, amitől elszakadt a bulikalap
gumija. De máris felpattant, és megrohanta a kamerást.
A kép remegni kezdett a tusakodástól, majd elsötétült.
– A rohadt életbe, ugye nem kell végignézünk az egész
bulit? – kérdezte John.
Erika komoran bólintott. A képernyő ekkor ismét életre
kelt, és ismét a buli látszott, de kicsit később. Zene szólt, és
többen sután táncoltak rá. A kamera ismét visszafordult
Garyre, aki még mindig a sarokban ült az orrát piszkálva.
Kihúzta az ujját, és a szájába vette.
– Ez undorító – fordult el a képernyőtől John.
– Minden rendben, már továbbment – mondta Erika.
A kamera visszafordult, és most a kicsi, kövér embert
mutatta, aki új bulikalapot viselt, és a sarokban ült egy régi
pianínónál. A fejét tömte a tányérján magasra tornyozott
kajával. A pianínó fedelén egy újabb teli tányér várt rá.
– Mi van vele? – kérdezte egy hang, aminek a tulajdonosa
nem látszott.
– Egy pöcs, aki a kamerámat akarta használni – szólalt
meg Trevor, és kegyetlenül ráközelített a hájas férfi zabáló
szájára. – Kibaszott kétbalkezes, és amúgy sem nyúlhat
senki a kamerámhoz.
A kép elhomályosult, aztán kitisztult, ahogy Marksman
egy villányi tojáslepényt tolt a képébe: morzsák ragadtak a
szakállába.
Ekkor éles, kislányos kacagás harsant, a kamera pedig
körbepásztázott, és közeli képet adott egy magas, kopasz,
vöröslő képű férfiról, akinek görbe nyúlfogai voltak.
– Akkor megengeded, hogy megpróbáljam? – kérdezte.
– NEM!
Láthatóan újabb tusakodás vette kezdetét, majd a kép
előreugrott, késő délutánra. A tévészobában kezdett
besötétedni, és a helyiségben az egyetlen fényt a tortán égő
gyertyák adták, amelyet egy magas férfi vitt körbe. Trevor a
nyomában lépkedett, ahogy odavitték a tortát a még mindig
a fotelban ülő Garynek.
– Gyerünk, fújd el! – kiáltotta egy hang. Gary tiltakozott,
aztán elfújta a gyertyákat.
– Mit kívántál? – kiabálta egy másik hang.
– Hogy dögöljek meg már végre! – dőlt hátra Gary, és
karba fonta a kezét.
 A tortát tartó férfi egy pillanatra a kamera felé fordult,
aztán kisétált a képből.
– Hé! – szólalt meg Erika. – Várjunk csak, tekerjen vissza!
– Nem tudok. Most megy a digitális átjátszás – válaszolt
John.
Trevor a férfi mögött lépkedett, aki a hosszú asztalhoz
ment.
– Ismerem ezt az embert – mondta Erika. – Ő volt ott
Trevor Marksmannel a múltkor. Azonnal állítsa meg!

Erika kirohant a videószobából, fel a lépcsőn az eligazítóba.

Peterson éppen letette a telefont, ő pedig elkapta a
grabancát, hogy azonnal menjen le vele. Visszaértek
a videószobába, és most már Petersonnal kiegészülve
nézték tovább a szalagokat. A képernyőn Trevor éppen arra
az ismerős férfira fókuszált, aki poénosan úgy beszélt
a kamerába, mintha egy vörös szőnyeges rendezvényen
lenne.
– Ez az a tag, akit Marksmannél láttunk: Joel, nem igaz?
Joel. A videón van haja, de dél-afrikai akcentussal beszél.
– És ugyanolyan furcsa, savókék szeme van – tette hozzá
Peterson. – Meg ott az a heg, ami a halántékától a füléig
húzódik.
– Azt mondta, Joelnek hívják, de nem mondta, mi a
vezetékneve. Szeretnék egy listát mindenkiről, aki a
rehabilitációs központ lakója volt 1990-ben – mondta Erika.
Ismét a képernyőt nézték, ahol egy másik rehabilitált
felkapta a kamerát, és míg a hangfalakból a Careless
Whisper szólt, Trevor és Joel lassúzni kezdett.
 44

ERIKA ÉS JOHN aznap délután megnézett még két

videókazettát: ezek rövidebbek és normál lejátszású
felvételek voltak. Ezeken Marksman több tavaszi napot
örökített meg az Avondale Road melletti helyi parkban.
Rengeteg gyereket lefilmezett, gyakran még buzdította is a
szülőket, hogy mosolyogjanak és integessenek, míg
a srácaikat hintáztatták, vagy elkapták őket a csúszda alján.
Jessica Collins az egyik videófelvételen tűnt fel, ami a
dátumjelző szerint „1990. 11. 06.” volt, amint éppen egy
másik, sötét hajú kislánnyal mérleghintázik. Nevettek, és
felváltva emelkedtek a levegőbe és huppantak le, míg a
háttérben Marianne és Laura fiatalabb kiadásban
üldögéltek egy nagy tölgyfa árnyékában az egyik padon.
Laura cigarettázott, és láthatóan csak fél füllel figyelt az
anyjára, aki hozzá hajolva magyarázott valamit.
A kamera percekig figyelte a libikókázó Jessicát, a park
túlsó végéből közelítve rá. Erikát megdöbbentette, hogy
milyen szép és vidám a kislány, ahogy a barátnőjével
játszik, majd később lelóg a mászókáról… Aztán elöntötte az
undor, mert eszébe jutott, hogy mindezt Trevor Marksman
szemén át látja.
A kamera ezután mozgásban lévő, reszkető képet adott a
park végéből nyíló keskeny útról, ahogy Marksman elhaladt
egy megviselt szemetes és egy pad mellett, ahol egy férfi
próbálta egy levelekkel megpakolt lapát tartalmát
beügyeskedni a kukazsákba. Nem sok szerencsével járt a
nagy szélben.
– Jól mulatsz? – kérdezte egy hang. A férfi erre
megfordult, és bozontos barna haj meg a gnómszerű arc
elárulta, hogy Bob Jennings az.
– Tűnééés, kurvák! – dörmögte Jennings, és ijesztően
groteszk képet vágott.
Káromkodás hallatszott, amikor az alacsony aksiszintet
mutató jel villogni kezdett a képernyő sarkában. A kép
megrázkódott, és nem sokkal azelőtt, hogy az aksi megadta
volna magát, és a kép elsötétült, egy röpke pillanatra
felvillant egy ismerős arc, ahogy a kamerát átadták valaki
másnak.
– A rohadt életbe, az Bob Jennings volt, a másik arc pedig,
ott, ahol a felvétel véget ért… Visszatekerhetjük?
John kivette a kazettát, és a laptopot maga felé húzta az
asztalon. Mostanra megvolt a digitális felvétel. Megkereste
a szalag utolsó pár percét, és visszatekerte, a Bobbal történő
találkozás utánra, amikor az aksiszintjelző villogni kezdett
a képernyő sarkában. Kellett hozzá pár kísérlet, mire
meglett, mivel az arc csak a másodperc törtrészéig látszott a
képernyőn, de amikor sikerült, látták, hogy Trevor
Marksman az.
Egy ideig csak nézték.
– Vagyis a kamerát valaki más adta oda Trevornak; nem
mindig ő filmezett a parkban. A korábbi nyomozás során
azt állította, hogy mindent ő vett fel – mondta Erika.
 – A bulin pedig mennyire kibukott, amikor más akarta
használni a kameráját – idézte fel John.
Ismét lejátszotta ezt a szakaszt; ahogy a kamera a
kapuhoz közelít; ahogy felvillan Trevor arca.
– Hallják, valaki beszél. És azt mondja: „tessék”! Dél-
afrikai akcentusnak tűnik.
Kopogtattak az ajtón: Peterson jött vissza.
– Főnök, megtaláltam Joel Michaelst. Vissza kellett
mennem az eredeti nevéhez kapcsolt kartonjához:
valamikor Peter Michaelsnek hívták. 1995-ben változtatta a
nevét Joelre. Ötvenhárom éves. Ő is a rehabilitációs
központba került, miután kiengedték a börtönből. Hat évet
ült 1984 februárjától 1990 márciusáig, mivel megerőszakolt
és fogva tartott egy kilencéves kisfiút.
Erika és John egymásra nézett. Peterson folytatta:
– Peter Michaelst 1990-ben kihallgatták, ahogy a
rehabilitációs központ többi lakóját is, és akárcsak
Marksmannek, neki is volt alibije 1990. augusztus
hetedikére. Ám őt egy percre sem figyelték meg a Jessica
eltűnése utáni hetekben.
– Ahogy Bob Jenningset sem – mondta John. – Nem
találok róla semmit az aktákban. Sosem hallgatták ki, sosem
volt gyanúsított…
– És lám csak, ők hárman mind itt vannak egy felvételen,
és beszélgetnek. Vagyis ismerték egymást – fejezte be Erika.
 45

MÁR KÉSŐRE JÁRT, amikor Erika felhívta Marsh

parancsnokot az eligazítóból. A csapatát addigra már
hazaküldte a hosszú nap végén.
– Erika, én figyelmeztettelek, hogy kerüld Trevor
Marksmant – kezdte Marsh. – Nem akarunk egy újabb pert.
– Tisztelettel mondom, de nem figyelsz. Nem akarom
behozni Marksmant. Joel Michaelst akarom behozatni, és
kihallgatni arról, hogy milyen kapcsolat fűzte Trevorhoz és
Bob Jenningshez, aki folyton előkerül. Ő lakott önkényesen
a házban, amelyben a gyerekfogat találtuk a pincében.
– Aminek a tulajdonosát eddig nem sikerült azonosítani.
– Viszont nagyon is ijesztő!
– Ez igaz, de mások is lakhattak önkényesen ott az elmúlt
huszonhat évben, olyan narkósok, akiknek lehettek
gyerekei, és akiknek kieshettek a tejfogaik.
– Továbbá a ház pincéjében benzinréteggel átitatott
földet is találtunk. Bob Jennings húga megerősítette, hogy a
generátorba ólmozott benzint használt, Jessica csontjaiban
pedig magas koncentrációjú ólom-tetraetilt találtunk, ami
arra utal, hogy a szervezete ólmozott benzingőznek volt
kitéve. Most pedig videófelvétel bizonyítja, hogy van kapocs
Trevor, Bob és Joel között…
Marsh csak hallgatott a vonal túlsó végén. Erika folytatta.
– Nos, Bob már halott. Nem megyek Trevor közelébe sem.
Én csak Joel Michaelsszel akarok próbát tenni.
– Erika, ezt neked kell eldöntened – mondta a férfi.
– Tudom, Paul. De szeretném, ha mögém állnál.
Szükségem van a tanácsodra. Ha igazam van, akár egy
pedofilhálózatot is leleplezhetünk.
– Mikor szeretnéd ezt elkezdeni?
– Minél hamarabb.
– Holnap lesz Jessica Collins temetése. Azt javaslom, azt
még várd meg. Én magam is ott leszek, és okos dolog lenne,
ha te is eljönnél. Jót tesz a PR-nak, és mint tudjuk, minden a
PR-ról szól.
– Rendben.
– És jó, ha azzal is tisztában vagy, hogy Trevor Marksman
mostanra nagyon gazdag lett. Felteszem, van a talonban egy
jó ügyvédje, aki kisegíti a barátját, ha te őrizetbe veszed.
– Emiatt nem aggódom. Jobban aggaszt, hogy ma órákon
át néztem videókat arról, hogyan buliznak elítélt pedofilok,
hogyan utazgatnak a tengerpartra, és láttam az összes
videót, amelyet Marksman készített Jessica Collinsról meg a
többi helyi gyerekről. Dühös vagyok, hogy az a kislány már
csak egy csontkupac, és hogy még szabadlábon van az, aki
ezt tette vele. Ki akarom hallgatni Joel Michaelst. Ez
minden, és bizonyítékaim is vannak a gyanúm
alátámasztására.
Marsh egy ideig hallgatott.
– Továbbra is értesíts mindenről, de előtte még ott
szeretnélek látni holnap a temetésen.
– Rendben, és köszönöm. – Erika letette a telefont, és
nekiállt összeszedni a holmiját, hogy hazainduljon. Bement
az irodába, bepakolta a táskáját, de ekkor eszébe jutott,
hogy a noteszát a videószobában hagyta.
 46

AMIKOR A CSAPAT elhagyta az eligazítót, hogy

hazamenjen, Crawford még maradt, és bement a
férfivécébe, ahol húsz percig ült az egyik fülkében: csak úgy
dőlt róla az izzadság. Miután eltelt a húsz perc, kezet
mosott, és kiment a mosdóból. Ellenőrizte, hogy nem
követik, és lement a videószobába, ahol Erika és John egész
nap a Trevor Marksman-féle kazettákat nézték.
A szoba az első emeleten volt, egy hosszú folyosó végén.
Több másolat is volt a hozzávaló kulcsból, és még a nap
folyamán elvett egyet John asztaláról, amikor a fiatal
rendőrt éppen lekötötte egy telefonbeszélgetés. Crawford
most ezt csúsztatta a zárba, és megkönnyebbült, amikor az
ajtó kinyílt. Felgyújtotta a villanyt, és látta, hogy a laptop
még az asztalon van, a videólejátszóhoz kötve. Bezárta az
ajtót maga mögött. A szoba kicsi volt, szűk, ablaktalan.
A polcsoron kábelek és huzalok hevertek, a DVD- és a
videólejátszó kézikönyvei, és volt ott még egy a
lézerlemezes lejátszóhoz is.
Crawford gyorsan dolgozott, beizzította a laptopot, és
elővette a pendrive-ot, amelyet a főutcán vett egy
elektronikai áruházban. Aggódott kicsit, hogy nem lesz elég
a memória. Csak 16 GB-nyi adat fért rá, ezért inkább
hármat vett. Veríték csorgott le az arcán, ahogy a nagy,
szögletes, fröccsöntött műanyag csomagolással birkózott,
amiből az istennek sem tudta kiszedni a kis kütyüt.
Átkutatta a polcokat, de ollót nem talált. Elővette
a zsebéből a kocsikulcsát, és azzal kezdte el szétvágni a
műanyag borítást. Eltelt pár, hosszúnak tűnő perc, mire
kiügyetlenkedte a pendrive-ot, és a verítéket kitörölve
a szeméből becsúsztatta a kis szerkezetet a laptop oldalán
az USB-portba.
Az zümmögő hangokat adott, Crawford pedig átlépett a
Windows ablakkezelőbe. Végre megjelent a pendrive
ikonja. Átkattintott a videófájlokra, amit a nap során John
létrehozott, kiválasztotta az elsőt, és áthúzta az asztalon
látható pendrive ikonra.
A merevlemez ismét zümmögni kezdett, ahogy felugrott
egy kis ablak a következő szöveggel:

2 tétel másolása USBDRIVE 1-RE

11,8 MB 3,1 GB-ból – kb. 9 perc.

– Gyerünk! – sziszegte, és egy kövér izzadságcsepp landolt a

laptop billentyűzetén. Ekkor meghallotta, hogy kulcs zörög
a zárban, és elfordul a kilincs.
 47

ERIKA LENYOMTA A videószoba kilincsét, de az ajtó zárva

volt. Elővett egy kulcscsomót, és belepróbálta az egyik
kulcsot a zárba, de az nem illett bele. Érezte az ellenállást a
túloldalról. Már ismét le akarta nyomni a kilincset, ám
ekkor meghallotta, hogy a nevét kiáltják, és látta, amint
Peterson tart felé a folyosón.
– Főnök, nálam van a notesza! – emelte a magasba a férfi
a jegyzetfüzetet.
– Köszönöm – mondta Erika, és átvette, amikor Peterson
odaért. – Azt hittem, már mindenki hazament.
– Igen, én is átmentem már a szemközti Waitrose-ba, de
amikor visszaértem a parkolóba, észrevettem, hogy
tévedésből ezt is elhoztam – magyarázta a férfi.
– Köszönöm.
Kínos csend támadt.
– A tegnap éjszakáról csak annyit, hogy tényleg nem
tudtam, hogy egyszer csak feltűnik a húgom – magyarázta
Erika.
– Semmi gond. És hogy van a húga?
– Remekül.
– Szuper – mosolygott a férfi, majd újabb kínos csend
támadt. – Hát, akkor holnap találkozunk! – búcsúzott
Peterson.
– Viszlát holnap!
 A férfi bólintott, és elment. Erika úgy tett, mintha a
kulcsait keresné, de amikor Peterson távozott, nekidőlt az
ajtónak. Várt pár percet, aztán elindult ő is a folyosón, haza.

Crawford az ajtóra tapasztotta a fülét, úgy hallgatózott, de a

hangok elnémultak. Gyorsan pendrive-ot cserélt, és nekiállt
átmásolni a következő adag videót.
Az inge csuromvíz volt az izzadságtól.
 48

ERIKA NEM SOKKAL kilenc harminc után ért haza. Amikor

kinyitotta a lakás ajtaját, Lenkát az előszobában találta. Már
szóra nyitotta a száját, de a húga az ajkára tette az ujját.
– Karolina és Jakub alszik – suttogta. – Már olyan késő
van. Hol jártál?
– Dolgoztam – suttogta Erika, kibújt a cipőjéből, és letette
a táskáját.
– Minden rendben?
– Igen, persze.
– Reggel hétkor mentél el!
Erika kibújt a kabátjából.
– Általában így dolgozom.
– És mit szólt ehhez Mark?
– Lenka, hadd menjek már be!
– Csitt! Csak most fektettem le őket.
Erika bekukucskált a nappaliba. Éppen csak ki tudta
venni a gyerekek feje búbját – a kanapéágyon aludtak a
takaró alatt.
– Lenka, a számítógépem mindjárt lemerül, és a töltő
bent van – súgta oda a húgának.
– Hogy néz ki?
– Hogy érted, hogy néz ki? Egy töltő – sziszegte,
és belépett volna a nappaliba, de Lenka megállította.
– Ne! Felébreszted őket. Karolina egész nap zaklatott volt,
és csak most sikerült elaltatnom.
– Lenka, nekem kell a töltőm.
– Ettél?
– Ebédeltem.
Lenka karba fonta a kezét, a szemét forgatta.
– Legalább harapj valamit! Én főztem. Zuhanyozz le,
addig megkeresem a töltődet!
Erika tiltakozott volna, de a húga betuszkolta a
fürdőszobába, és rácsukta az ajtót.

Amikor Erika kijött a zuhany alól, az orrát megcsapta a

füstölt kolbász, krumpli és uborka illata. A mikrohullámú
sütő sípolt egyet, Lenka pedig egy tálon gőzölgő rakott
krumplit hozott.
– Ó, istenem! Mennyei az illata. Anyu is így csinálta –
szólalt meg Erika, és csorogni kezdett a nyála.
Bementek a hálóba, amit megtöltött Eva babakocsija, egy
halom pelenka, meg a pelenkázóvá alakított öltözőasztal.
Mark arannyal bekeretezett fényképét hátratolták. Jóképű
arccal nézett a szemlélőre, az örökös mosolyával. Erika
leült az ágyára, és falni kezdte az ételt.
– Istenem, ez fantasztikus! Köszönöm.
– Bevásároltam – újságolta Lenka. – Egész klassz a
környék, de rengeteg a másféle ember: indiaiak, feketék,
kínaiak. A srácoknak kicsit minden ijesztő… Szép a kerted,
és találkoztunk pár szomszéddal. Az emeleti nővel, akinek a
két kislánya van. Jakub bekopogott az összes ajtón, míg meg
nem találta őket, és áthívta játszani.
 – Átjöttek? És hogy beszél velük?
– Tudok pár szót angolul, és az anyjuk kedves volt. Hogy
is hívják?
Erika vállat vont.
– Öt hónapja élsz itt, és nem ismered a szomszédjaidat?
– Sok a dolgom – felelte Erika teli szájjal.
– Mi történt ma a jóképű sráccal, Petersonnal?
– Igazából semmi. Nem beszéltünk róla.
– Mit gondolsz, lesz belőle valami? Aranyos.
Erika ismét vállat vont.
– Áthívhatnánk. Főznék valamit…
Erika figyelmeztető pillantást vetett rá, és még mindig
teli szájjal, azt mondta:
– Ejtsük a témát!
Lenka a komódhoz lépett, kihúzta a legfelső fiókot, és
nekiállt betuszkolni a pelenkázóról a kisplédet meg pár
takarót.
– Ma járt itt egy ember, hogy leolvassa az órát. Azt
hiszem, ezért jött. Eléggé lefoglaltak a gyerekek kint és bent,
akkor voltak itt az emeletről a lányok is. Ezt a levelet hagyta
– mutatott egy papírlapra az ablakpárkányon.
Erika átfutotta, és látta, hogy egy igazolás arról, hogy a
gázbiztonsági tanúsítványt ellenőrizték és frissítették.
– Nagyon drága errefelé az ennivaló. Mit szoktál venni?
– Lenka, kaphatnék egy percet, hogy kifújjam magam?
Stresszes napom volt, és te megállás nélkül fecsegsz!
Lenka a komódban rakosgatott.
– Mit csinálsz?
 – Ágyat Evának.
– A komódban?
A kicsi felébredt a babakocsiban, és sírni kezdett.
– Most felébresztetted – nyomakodott el Lenka a nővére
mellett, és felvette a babát.
– Jól van, jól van, nincs semmi baj! Csitt, csitt! – Lehúzta a
válláról az inget, és a baba szájába nyomta a mellét, de az
csak még hangosabban visított. – Becsuknád a nappali
ajtaját?
Erika bekapott egy újabb adag rakott krumplit, és most ő
szuszakolta át magát a húga mellett a tányérjával
zsonglőrködve, hogy a folyosóra lépve becsukja a nappali
ajtaját. Eva sivítása egy oktávot erősödött, ahogy behajtotta
a háló ajtaját is. Leült a bejárati ajtónál a szőnyegre,
a tányérját a padlóra rakta, és befejezte a vacsorát.
Azt azonban nem vette észre, hogy a villanyóra tokjának
belsejéhez egy kis lehallgatókészüléket erősítettek.

Nem sokkal este tizenegy után Amanda Baker a foteljában

szendergett. Egy félig telt bögre tea állt a szomszédos
asztalon a kinyomtatott anyagok kupaca és két notesza
mellett. A kanapé felett a nappali falát mostanra lapok
lepték el, amelyeket ferdén szögezett fel, és mindegyiket
fekete tollal írt krikszkrakszok borították. Az egésznek
a közepén Trevor Marksman rendőrségi fényképének A4-es
nyomtatott másolata helyezkedett el, Joel Michaels és Bob
Jennings fotóival. A szemközti falon, a tévé mellett, Jessica
Collins képe látszott.
 Halk kopogás hallatszott, és a nő felrezzent
szendergéséből. Kikászálódott a székből, és odament az
ablakhoz. Crawford állt odakint vörös képpel, verítékezve.
A nő felhúzta az ablakot, és hideg levegő tört be.
– Megvannak – mondta a férfi, és hátrafordult, a mögötte
húzódó, elhagyatott út felé.
– Mindent elhoztál? – tudakolta Amanda.
Crawford bólintott, és idegesen toporgott.
– Bemehetek?
– Már későre jár, és ki kell aludnom magam. Holnap lesz
Jessica Collins temetése – felelte a nő.
Crawford benézett a lakásba, és látta, hogy egy fekete
ruha lóg a nappali ajtajára akasztva egy vállfáról.
– Elmész rá?
– Igen – nyújtotta ki a kezét a nő.
– Hadd menjek be, csak egy italra… Rémes napom volt –
magyarázta a férfi.
– Nem iszom egy ideje, és nem akarom kísértésnek
kitenni magam – mondta a nő, továbbra is kinyújtva a
kezét.
– Most csak viccelsz! Vagy tényleg leszoktál?
– Már három napja nem iszom, és folytatni akarom.
A férfi elővett egy kis borítékot a kabátja zsebéből, és
átnyújtotta.
– Kösz – vette át a nő. Becsukta az ablakot, és behúzta a
függönyt.
Crawford álldogált még kint egy darabig a függönyt
bámulva, aztán visszabaktatott a kocsijához.
 49

JESSICA COLLINS VIRRASZTÁSÁT a bromley-i Szűz Mária-

templomban tartották. A kis helyiséget egyszerűen
díszítették fel, tömjén és padlóviasz szagát árasztotta, és a
félhomályban gyertyák világítottak.
Jessica koporsóját a legfinomabb mahagóniból
készítették, amit csak Marianne és Martin talált. Egy
faállványon nyugodott. Nem volt olyan kicsi, mint egy
csecsemőé, de nem is érte el a felnőtt méretet.
Marianne a hajnal első fényénél érkezett, hogy jelen
legyen, amikor a koporsó megérkezik a temetkezési
vállalattól. Csak ült, és nézte lánya maradványait; a kicsi,
törékeny csontokat gondosan elrendezték a koporsó
szaténbélésén, és vékony réteg csipkés fátyolszövettel
takarták le. Jessica szülinapi ajándékát, a piros kabátot
szépen összehajtották, és a szaténvánkos mellé helyezték.
Martin, Laura és Toby valamivel később érkezett. Halkan
kopogtattak a súlyos faajtón, Marianne pedig felállt, és
kinyitotta.
Az érkezők döbbent csendben torpantak meg az ajtóban.
– Ez egy nyitott koporsó – meredt Martin a csontvázra,
amit úgy rendeztek el, mintha Jessica csontjai bemásztak
volna a ládába, hogy ott nyugovóra térjenek. – Azt hittem,
megbeszéltük, hogy zárt koporsó lesz.
– Nem beszéltük meg. Te úgy akartad – vágta rá
Marianne komoran. – Én viszont látni szeretném az én kis
drágámat. Szeretném megérinteni. Itt akarok lenni vele.
Toby előbb az apjára, aztán Laurára nézett.
– Apu, ez helytelennek tűnik. – Odamentek a koporsóhoz,
és Martin kinyújtotta a kezét.
– Ó, Jessica! – érintette meg a fátylon keresztül a kis
koponyát.
Laura maradt, ahol volt, kezét a szájára tapasztva,
szemébe iszonyodás költözött.
– Gyere ide! Érintsd meg! – hívta Marianne. – Ő Jessica…
A húgod.
Laura közelebb ment, szeme még mindig kerekre tágult.
Marianne odahajolt hozzá, és megfogta a kezét. A lánya
megpróbált elhúzódni, de az anyja erősen fogta, és rátette a
kezét Jessica koponyájának homlokrészére.
– Tapintsd ki a haját, Laura! Emlékszel, milyen érzés volt
megsimogatni a haját?
– Ne! – sikította Laura, és elrántotta a kezét. Kirohant a
helyiségből. Marianne-nek szinte fel sem tűnt, hogy mi
történt, és tovább bámulta meredten a koporsót.
– Toby, szeretném, ha megérintenéd. Szeretném, ha
megérintenéd a nővéredet.
– Nem, anyu… én másként akarok rá emlékezni.
Sajnálom – mondta a fia, és az apjára nézett, aki
megdelejezve bámulta a koporsót, majd követte Laura
példáját, és kiment a folyosóra.
– Én mindig is csak egy második lányt akartam. Csak
annyit szerettem volna, hogy épségben és boldogan éljen –
nézett fel Marianne Martinra. – Ez volt a büntetés a
tettünkért?
– Megbeszéltük, hogy erről sosem beszélünk – nézett rá a
férje.
– És ez így is van jól. De ez most a vég már, nem?
– Nem, nem az. Elvették őt tőlünk, de ő most már az
Úrnál van. És viszont fogjuk látni. Nem szabad
megkérdeznünk, hogy miért vette el, mikor megtette. Csak
meríts vigaszt abból, hogy végre megleltük, és békében
nyugodhat!
– Ó, Martin! – sóhajtott fel Marianne. A férje odafordult
hozzá, és erősen megölelte, úgy, ahogy évek óta nem, és
mindketten sírni kezdtek, kisírva magukból a veszteséget és
a gyászt.
Amikor Martin kiment, Marianne magára maradt.
A gyertyák leégtek, és a kis, színes üvegablakon beáradó
sokszínű fénynégyszög lassan vándorolt a falon.
Az egész napot imádkozással töltötte, lánya apró
csontváza felett görnyedve. Imáit jól ismerte, szinte
gépiesen mondta sok-sok év gyakorlatával. De amikor
kiejtette a „Bocsáss meg, atyám, mert vétkeztem!” szavakat,
úgy érezte, mintha először mondaná őket.
 50

A MISE UTÁN a gyülekezet a koporsót kísérve átvonult a

hatalmas temetőbe.
Erika és Marsh az istentisztelet utolsó részére ért oda, és
csatlakozott a frissen kiásott sírnál álló gyászolókhoz.
A levegő csípős volt, és úgy tűnt, vihar közeleg. Az ég lassan
sötétkékbe borult a távolban.
Erika mindig feszengett, amikor gyilkosságok
áldozatainak temetésére ment; ilyenkor lényegében
szolgálatban volt, és nehezére esett megtalálni az
egyensúlyt, hogy egyszerre legyen tisztelettudó, és
ugyanakkor figyelje a gyászolókat is. Gyakran ez volt az
egyetlen alkalom, amikor mindenki egyszerre volt egy
helyen.
A pap a sírnál állt, ahol a hatalmas csokor liliommal
díszített koporsó arra várt, hogy leengedjék.
– Örökkévaló Isten, ha nem engedelmeskedünk
törvényednek, kiesünk kegyeidből és a halál belép a
világba…
Marianne a gyászolók félkörének élén ült, a sír mellett,
feketébe öltözve, széles karimájú kalapban. Leplezetlenül,
de halkan sírt, erősen markolta a rózsafüzérét. Martin
a másik kezét fogta, de a felesége időnként elhúzta, hogy
fehér vászon zsebkendővel letörölje a könnyeit. A másik
oldalán Toby foglalt helyet. Laura az öccse mellett ült a
férjével és két gyerekével. Erikának feltűnt, hogy Tanvirt a
hátsó sorba száműzték.
Ebben a hátsó sorban ült Nancy Greene is, a családi
összekötő tiszt. Ő is tetőtől talpig feketébe öltözött, az
egyetlen színes foltot a még mindig gyógyuló orrát borító
kis, fehér kötés jelentette. Oscar Browne nem messze foglalt
helyet egy magas, elegáns fekete nővel. A férfi tekintete
találkozott Erikáéval, és finoman biccentett felé.
A főfelügyelő viszonozta, noha nem tudta biztosan, mit
jelent a biccentés.
A pap hangja telten zengett, és mintha a fejük felett
szárnyalt volna:
– Bűnbánó lélekkel őszintén kérünk, hogy tekints le erre
a sírra, és áldd meg…
Erika Marshra nézett, hogy vajon a férfinak feltűnt-e
Oscar, de a férfi hipnotizáltan meredt a virágcsokrok halma
mellett, a faállványra kitett, kinagyított fényképre. A képen
Jessica azt a piros kabátot viselte, amelyet Marianne az
előszobában tartott. Szokatlan volt ilyesmit látni egy brit
temetésen.
– Folyton az jár a fejemben, hogy ez az én lányom is
lehetne – súgta oda Marsh. – És hogy hogyan bírnám ezt ki.
Együtt mentek a temetésre, és a kocsiban Marsh
elmondta Erikának, hogy Marcie ügyvédje javaslatot tett,
melyik napon jelenjenek meg a bíróság előtt a
gyerekfelügyelet kijelölése ügyében.
Erika lelki szeme előtt megjelent Mark temetése:
a pillanat, ahogy a koporsót betették a halottaskocsiba, és
az megingott a benne levő test súlya alatt…
Erika Marshra nézett, és megfogta a kezét. Ezzel egy
időben megpillantotta a távolabb, a sor végén ülő Amanda
Bakert. A nő őt nézte, és most a tekintete lesiklott oda, ahol
a keze találkozott Marshéval.
Erika üdvözlésképen bólintott, és finoman elhúzta volna
a kezét, de a férfi nem engedte. Amanda ezt is észrevette, és
felvonta a szemöldökét. Valami megváltozott rajta. Nem
tűnt annyira felpüffedtnek és kövérnek, elegáns ruhát
viselt, ki volt sminkelve, a haját világosbarnára festette.
A pap az áldás végére ért:
– Ezért, noha szolgád, Jessica testét a földnek adjuk,
a lelkét fogadja be a paradicsom! Erre kérünk, Urunk,
Krisztus által. Ámen. – A gyülekezet egyszerre mondta a
választ: „Ámen”.
Erika visszanézett Marianne-re, és látta rajta a szenvedés
jeleit: hogy ráébredt, ez az a pillanat, amikor el kell
búcsúznia Jessicától. Martin megszorította a felesége kezét,
Erika pedig csak most vette észre a férfi barátnőjét. Pár
székkel hátrébb ült, mint Martin, két kisgyerekét szinte
védőpajzsként tartotta maga előtt. A hullámos fekete ruhát
viselő kislány izgett-mozgott ültében, és ettől felcsúszott a
ruhácskája, ami alól kivillant fekete harisnyanadrágja.
Kisöccse elegáns öltönyt viselt, és felfelé bámult, mert
dörögni kezdett az ég.
Marianne bizonytalanul felállt, és a sír széléhez lépett,
miközben a koporsó lassan ereszkedni kezdett, majd eltűnt
szem elől. Felvett egy maroknyi földet, és egy darabig a
kezében tartotta. Hangosan megdörrent az ég, aztán esni
kezdett – és nagyon gyorsan felhőszakadás lett belőle.
Marianne az öklét rázta az ég felé, aztán elernyedt a teste,
és belezuhant a nyitott sírba.
Az eső zuhogott, és a temetőt villámcsapások világították
meg. Sikolyok harsantak, és kitört a káosz, ahogy mindenki
a sírhoz tódult, ahol a mellette felhalmozott, elázott föld
mocsárrá változott.
 51

SZAKADT AZ ESŐ, Erika kocsijának a tetején dobolt. Erika

Marshsal és Amanda Bakerrel az autóban ült. Mivel nem
jött taxi, Erika felajánlotta a volt főfelügyelőnek, hogy
hazaviszi. Megálltak az egyik McDonald’s parkolójában, és
kiugrottak egyet enni, most pedig néma csendben
iszogatták a kávéjukat. Amanda a hátsó ülésen foglalt
helyet.
– Mindenható isten, ez aztán az akasztófahumor! – törte
meg a csendet a nő. Marsh hátranézett, és figyelmeztető
pillantást vetett rá. – Na, ugyan már! A nő beesik a sírba, és
a csupa sár, sikoltozó asszonyt a pap húzza ki onnan. Mint
egy horrorfilmben… Éveken át igyekezett közelebb jutni a
mennyhez, és a végén hat láb mélyen végzi! – Amanda
nevetni kezdett. Torokhangon vihogott. Erika Marshra
pillantott, de az kőmerev arccal ült. – A francba, sajnálom! –
szabadkozott Amanda, lesöpörve a morzsákat kabátja
mellrészéről. – Ez a többéves, felhalmozódott frusztráció és
csüggedés számlájára írható. – Meglátta Marsh
arckifejezését, és kuncogni kezdett. Erika elfordította a
fejét, és az ajkába harapott.
A káoszban a gyülekezet a sír köré gyűlt, miközben
szakadt az eső. Amikor Marianne-t végre kihúzták, a pap és
a többi családtag betámogatta a templomba. A gyülekezet
pedig szétszéledt a szélrózsa minden irányába az ömlő
esőben.
Csak amikor Erika kiállt a parkolóból, vette észre, hogy
Laura és Oscar kint maradt, és elmélyülten beszélgettek egy
nagy fa alatt, a templomtól távol.
– Hát, örülök, hogy maga ezt mulatságosnak találja,
Baker exfőfelügyelő… De közülünk még többen ezen az
ügyön dolgoznak, és ahonnan én szemlélem, távolról sem
vicces a dolog.
– Nem, nem, nem az – mondta a szemét egy szalvétával
törölgető Amanda lecsillapodva.
Marsh az órájára nézett.
– Jól van, Erika. Fél egy van, jobb lesz, ha indulunk a… –
A hangja elhalt. Kinyitotta az ajtót, és átrohant oda, ahol a
kocsija parkolt.
– Hol tehetem ki magát? – kérdezte Erika.
– A bromley-i vasútállomás megteszi. De előreülhetnék?
Utálom, ha az emberek félreértenek dolgokat – magyarázta
Amanda.
Miután helyet foglalt az anyósülésen, Erika elhagyta a
parkolót, és ráhajtott a főútra.
– És hova mennek innen? Mire készül maga és Marsh?
Egy délutánra egy hotelban?
– Nem – vetett rá Erika figyelmeztető pillantást.
– Láttam, hogy a kezét fogja…
– Nem arról van szó, amire gondol. És nem is érdekel, mit
gondol.
– Mindenkit érdekel, hogy mit gondolnak róluk. Le fogja
tartóztatni Marksmant?
 – Nem.
– Akkor kit tartóztat le? Bennem megbízhat.
– Nem. Nem beszélünk meg ügyeket civilekkel.
– Au! – törölte le Amanda a párát az ablakról. – Tudja,
még mindig osztom a maga eszményeit. Még mindig a
törvény őrének érzem magam, el akarom kapni a
rosszfiúkat… Annyit azért elmondhat, hogy úgy érzi, közel
jár? Vannak gyanúsítottjai?
– Mit gondolt Lauráról és Oscar Browne-ról? – kérdezte
Erika, ahogy megálltak egy jelzőlámpánál. Látta maguk
előtt Marsh kocsiját.
– Gyanúsítottak?
– Nem. Csak a családot próbálom megismerni.
– Sok szerencsét hozzá! Nekem nem sikerült
kiderítenem, hogy Laura csak azért randizgatott Oscarral,
hogy így hergelje a szüleit, vagy hogy tényleg szerette-e…
Bár a viszonyuknak abban a pillanatban vége lett, hogy
Jessica eltűnt. A srác villámgyorsan ejtette. Nancy Greene
szerint így történt.
– A fiú nem volt gyanús?
– Nem. Alibije volt Laurával együtt, Martin és Marianne
pedig kedvelte Oscart. Egy joghallgató sokra viheti.
Ösztöndíjas volt. Azt hiszem, az előrejutás vágya miatt
ejtette Laurát. Szörnyűség volt, ami történt, de nagy rumlit
okozott. A család gyászolt, a média szimatolt. És ő nem
akarta, hogy bármi köze legyen ehhez.
Mostanra az állomás elé értek. Erika megállt egy
taxidroszton.
 – Kösz – csatolta ki Amanda a biztonsági övet. – Nézze,
van valami, ami eszembe jutott a Marksmantől lefoglalt
videókazetták kapcsán! Ha szeretné, szívesen
bekapcsolódom az ügybe önkéntes tanácsadóként. Bármit
aláírok. Szeretnék segíteni az ügy megoldásában.
Erika a nőre nézett, az majd szétrobbant az izgalomtól.
– Nincs valami szuper napunk, hadd gondolkodjam rajta!
– Oké. Kösz, és kösz a fuvart! – mondta erre Amanda.
Fogta a retiküljét, és kiszállt.
Erika nézte, ahogy bemegy az állomásra, és eltűnődött,
őrültséget követne-e el, ha elfogadja az ajánlatát. És ha igen,
hogyan adja be ezt Marshnak.
Elhagyta a drosztot, és elindult a rendőrőrs parkolója
felé, lélekben megacélozva magát a rá váró délutánra.
 52

AMIKOR ERIKA BEKOPOGTATOTT Trevor Marksman

luxuslakásának ajtaján, Joel Michaels nyitott ajtót. Elegáns
farmert és inget viselt, kezében szívószálas kávéscsészét és
egy piszkos tányért tartott. A háttérben Marksman
láthatóan délutáni szendergésének hódolt, hátradőlve
állítható támlájú foteljában az egyik panorámaablak előtt.
– Ez meg mi? – kérdezte a férfi, és tekintete ide-oda járt
Erika, Moss és a két egyenruhás rendőr között. – Miért nem
használták a kaputelefont? Ki engedte be magukat?
– Joel Michaels, letartóztatom Jessica Collins elrablásának
és meggyilkolásának gyanújával – mondta Erika. – Jogában
áll hallgatni a kihallgatás során, de minden, amit mond,
bizonyítékként felhasználható maga ellen a bíróságon.
A férfi Erika feltartott igazolványára nézett. A háttérben
Marksman felébredt.
– Mi történik ott? – kérdezte, valahogy kikeveredett a
takarója alól, és most imbolyogva megindult feléjük.
Joel letette a tányért és a csészét a dohányzóasztalra, és
elindult felé, hogy megfogja a karját. Az egyik rendőr
megragadta, mire megfordult, és ellökte.
– Hé, hé, csak nyugi! – mondta Moss.
– Én vagyok az ápolója – vágott vissza Joel. Kopasz fején
veríték gyöngyözött, a füle mögé kanyarodó heg
haragosvörösen virított.
 – Joel semmit sem csinált, engem vigyenek be helyette! –
szólt oda Marksman, aki mostanra odaért hozzájuk, és a
kanapé háttámlájába kapaszkodott, hogy el ne essen.
Erikára nézett. – Komolyan mondom. Vigyen be engem
helyette! – A szeme körül a nyers bőrre ráncokat gyűrt a
fájdalom. – Bevallom. Én gyilkoltam meg Jessicát. Én
ragadtam el, amikor arra a zsúrra ment. Elraboltam a nyílt
utcán, és…
– Trevor, elég! – tette rá a kezét Joel gyengéden a másik
mellkasára. – Hívd Marcelt, azonnal… Mondd meg, hogy
letartóztattak. Hova visznek?
– A bromleyi rendőrőrsre – felelte Moss.
– Mondd meg neki, hogy jöjjön oda!
– Ez tiszta őrület! – kiáltotta Trevor. – Maguk, rendőrök,
túlfeszítik a húrt. – Nézte, ahogy az egyenruhások
megbilincselik és elvezetik Joelt. – Miért nem engem
tartóztatnak le? Csak nem túl beszariak hozzá!?
– Kapcsolatban maradunk – mondta Erika, és az
embereivel együtt távozott.

Már sötétedett, mire visszaértek a bromley-i rendőrőrsre.

Joel Michaelst regisztrálták, és egy zárkába dugták. Nem
sokkal később megérkezett az ügyvédje. Őszülő, idősebb
férfi volt, hatalmas szemüveggel. Végigmentek az előíráson,
tisztázták, miért tartóztatták le Joelt, majd előkészítették az
egyik kihallgatót, ahova majd felviszik.

– Jól van, főnök? – kérdezte Moss. A megfigyelőhelyiségben

tartózkodtak, onnan nézték, ahogy Joel Michaels és az
ügyvédje a kihallgatóban várakozik. A letartóztatott
nyugodtnak tűnt, és karba font kézzel ült az üres asztalnál.
Az ügyvéd mellette foglalt helyet egy összecsukható széken,
iratait az asztalra tette, majd a védencéhez hajolt, és a
tollával hadonászva, lendületesen magyarázott.
– Igen, jól. Csak ez nem tűnik kielégítőnek. Nem érzem
azt, hogy úgy megyek be oda, mint akinek elég…
– Mikor érezte úgy bármelyikünk is? – szakította félbe
Moss.
– Reméljük, hogy ez most felkészületlenül érte, miután
oly sok éve nem volt dolga a rendőrséggel. Ennek a
szarházinak sosem kellett regisztrálnia a szexuálisbűn-
elkövetők nyilvántartásába. Sosem nehezedett rá nyomás.
Moss bólintott.
– Mostanáig.
Bementek a kihallgatóba, és Moss az ügyvéddel szemközt
ült le, míg Erika Joellel szemben, és az asztalra tette az
aktát.
– Délután öt óra van, csütörtök, november tizedike.
A kihallgatóhelyiségben jelen van Foster főfelügyelő és
Moss felügyelő – kezdte Erika. Hátradőlt, és egy ideig csak
nézte Joelt.
A férfi a szemébe nézett, és nem kapta el a pillantását.
– Ma Jessica Collins temetésén voltam. Harminckét éves
lenne, ha élne.
– Nagyon szomorú eset – mondta Joel.
Erika kinyitotta az aktát, kivette belőle Bob Jennings
fényképét, és átcsúsztatta az asztalon.
– Mit tud erről az emberről? – Joel továbbra is meredten
nézte a főfelügyelőt. – Kérem, nézze meg a képet!
Joel lepillantott.
– Még sosem láttam.
– Biztos benne?
– Igen.
– Bob Jenningsnek hívják. Jessica Collins eltűnése idején
a hayesi kőfejtő melletti házban élt.
– Érdeklődve hallgatom – mondta pimaszul Joel.
– Megvannak Trevor Marksman videókazettái. Szeretett
videózni, igaz?
– Nincs mit mondanom.
– Egy versenyen nyerte a kamerát. És szeretett
kisgyerekeket videózni Hayesben.
– Erre sincs mit mondanom.
– Maga is készített videófelvételeket neki kisgyerekekről,
és ahogy ő, maga is levideózta Jessica Collinst. És nemcsak
hogy felvette videóra, hanem többórányi felvételt készített
róla. Vagyis kényszeresen zaklatott egy hétéves kislányt.
– Nincs mit mondanom.
– A videófelvételeket maga készítette Trevor Marksman
kamerájával, és ezen szerepel Bob Jennings is. Bob
Jennings, akit maga a nevén szólít, és akinek köszön.
Joel mocorgott kicsit ültében, és a szemét forgatta.
– Nincs mit mondanom.
– Amikor 1990 augusztusában kihallgatták, azt állította,
hogy maga és Trevor Marksman nem ismerik egymást.
 – Nincs mit mondanom.
– Nos, nekem viszont van mit mondanom, legalábbis
erre. Maga hazudott a rendőrségnek.
– Nyilván összekevertem valakivel.
– Maga szereti a kisgyerekeket, igaz? Szexuálisan
vonzódik hozzájuk.
– Mindketten tudjuk, hogy ügyfelemet szexuális
bűncselekmények elkövetéséért ítélték el. És letöltötte a
büntetését – szólt közbe az ügyvéd.
– És micsoda mázli, hogy nem kell regisztrálnia a
szexuálisbűn-elkövetők nyilvántartásába…
– Ez nem kérdés volt – vigyorodott el Joel gúnyosan.
Erika hátradőlt, és igyekezett megőrizni a nyugalmát.

Három órával később Erika és Moss elhagyta a kihallgatót.

Nézték, ahogy Joelt kivezetik a szemközti ajtón, hogy
visszakísérjék a cellájába.
– A francba! – káromkodott Erika. – Minden a kezünkben
van, még sincs semmink… Nincs elég bizonyítékom, hogy
Marksman közelébe jussak, Bob Jennings pedig halott.
Jézusom!
– Mindjárt fél kilenc – nézett Moss az órájára. – Hadd
töltsön el egy éjszakát a Bromley Hiltonban! És holnap
megint teszünk nála egy próbát.
Erika bólintott. Látta, hogy Moss is igyekszik jó képet
vágni a dologhoz, de igazából egyetért vele. Nem volt a
kezükben semmi.
 53

ERIKA EGY KLAUSZTROFÓBIÁS éjszakát töltött a lakásában.

Csak forgolódott, mert elkerülte az álom. Imádta Lenkát és
a gyerekeket, de kezdett túl sok lenni neki ez a zsúfoltság.
Másnap korán reggel munkába indult, mielőtt még a
többiek felkeltek volna, útközben vett egy csokis croissant-t
meg egy kávét, és felment az eligazítóba.
Leült az egyik íróasztalhoz, és végignézett az ügy
bizonyítékain. Jessica, a kőfejtő, Bob Jennings fényképein.
Mintha az ügy egyre jobban kicsúszott volna a kezéből.
Nem sokkal kilenc előtt az eligazító kezdett megtelni.
Erika az irodájában dolgozott a számítógépén, amikor Moss
kopogás nélkül berontott.
– Bocs, főnök! – mondta lihegve. – Azonnal le kell jönnie
a földszintre!
– A francba, Joel Michaels? Pedig gondoltam rá, hogy
megfigyelés alá helyezem, nehogy öngyilkos legyen.
– Nem Joelről van szó, hanem Trevor Marksmanről.
Erika felállt, és követte Mosst a földszintre.
Az előcsarnokban látták, hogy egy nagy, fekete egyterű
parkol szabálytalanul a dupla sárga vonalon. Kimentek a
lépcsőhöz. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy valaki
leadta a drótot a médiának. A sajtó munkatársai és fotósok
nagy csapata gyűlt össze a főbejárat előtti lépcső tövében,
és a kocsinál Trevor Marksman állt hosszú, fekete
kabátban, fekete puhakalapban, aranyfejű sétapálcára
támaszkodva. A sajtó várakozó munkatársaihoz intézett
beszédet reszelős hangján.
– Joel Michaels letartóztatása, pusztán azért, mert az
ápolóm, a londoni rendőrség újabb megfélemlítő
taktikájának része… Joel ártatlan, de mint azt tudják, ez
semmit nem jelent a rendőrségnek. 1995-ben a bíróság elé
citáltam őket, amikor az egyik emberük kiszivárogtatta a
lakcímemet egy csapat önbíráskodónak, akik Molotov-
koktélt dobtak be az ajtómon. A bíróság az én javamra
döntött…
Teátrális mozdulattal lekapta a kalapját, így teljesen
láthatóvá vált kopasz fején a bőrpótlás.
– Mi a franc? – kérdezte Erika, ahogy Moss-szal az őrs
bejáratából nézték a cécót. – Tehetünk valamit?
– Ezzel az arccal kell leélnem életem hátralevő részét! –
kiáltotta Marksman, és a bőr ráncokba gyűlt a szeme körül.
– Jessica Collins halála tragédia, de én váltig állítom, hogy
ártatlan vagyok! Vádemelés nélkül szabadon engedtek.
Nem én követtem el a bűntényt. Erre a rendőrség most
letartóztatta Joel Michaelst, aki huszonhat éve áll
mellettem. És aki egyben teljes munkaidős ápolóm is. Aki
ártatlan, és a rendőrség ezzel a kétségbeesett lépéssel akar
megfélemlíteni, és megbüntetni, amiért megnyertem
ellenük a pert.
Ekkor egy hang harsogta túl a járdán összegyűlt
bámészkodók és újságírók zsivaját, és Marianne Collins
jelent meg hosszú télikabátban. Bizonytalanul imbolygott,
ahogy utat tört magának a tömegben, Laurával az oldalán.
– Gyerekgyilkos! – kiabálta. – Te hazug, gyilkos szarházi!
Lökdösődés támadt, miközben átverekedte magát a
híradósok kameráin és az újságírókon Trevorig.
Erika gyorsan visszament a recepcióra, és felemelt egy
telefont.
– Az őrs főbejárata előtt helyzet van, igen, Bromley-ban,
ennél az őrsnél. Minden rendőr haladéktalanul
jelentkezzen a recepción!
Letette a telefont, és visszatért a főbejárathoz. Marianne
és Trevor mozdulatlanul állt egymástól úgy egy méterre.
A nő szemében féktelen gyűlölet izzott. Trevor mindkét
karomszerű kezét kinyújtotta a béke jeleként.
A tömeg mostanra még nagyobbra duzzadt, és nemcsak a
sajtó munkatársai, de több fiatal bámészkodó is videózni
kezdte a történteket a telefonjával.
– Elvetted a lányomat, és megölted az undorító
barátaiddal, most pedig röhögsz rajtunk! – kiabálta
Marianne elcsukló hangon.
– Kérem, hallgasson meg! – mondta Trevor. – Mindig is
szerettem volna lehetőséget kapni rá, hogy beszéljek
magával…
– Te csak ne akard, hogy meghallgassalak! Nincs mit
mondanod nekem! – üvöltötte Marianne. – Megölted, te
gonosz szarházi! Megölted a kislányomat, és a vízbe
dobtad! Tegnap el kellett temetnem, és nem maradt belőle
más, csak a csontjai!
Marianne arcán könnyek peregtek. A köréjük gyűlt
tömeg feszült csendben figyelt. Egyre több bámészkodó
érkezett, mostanra már nem fértek el a járdán, az úttesten
álltak. Az autók dudálni kezdtek, mivel két sávot is
elfoglaltak.
– Gyerünk már! Hol vannak a kicseszett rendőrök? –
kiabálta hátra Erika. A recepciós pult mögött álló nő újra
felemelte a telefont. A főfelügyelő visszafordult, és csak
most vette észre, hogy Laura Trevor Marksman kocsija
mellett áll. Némán, de neki is könnycseppek gördültek le az
arcán.
A tömeg hangulata megváltozott, és egyszer csak
Marianne kezében megjelent egy nagy konyhakés. A tömeg
szétszóródott, ahogy felemelte, az emberek kiszaladtak a
főútra, a forgalomba, ahol mostanra az autósok veszettül
dudáltak.
Marianne Trevor Marksmanre vetette magát, jobbról
balra lendítette a kését, belevágott a férfi mindkét
alkarjába, amit az védekezésképpen ösztönösen felemelt.
Laura szeme kerekre tágult, és ráordított az anyjára, hogy
hagyja abba.
– A francba! – kiáltotta Erika. – Hol vannak az
egyenruhások?
Moss-szal együtt lerohant a lépcsőn, áttörtetve a
tömegen. Hamarosan hat egyenruhás rendőr csatlakozott
hozzájuk.
Sikerült elkapniuk Marianne Collinst, és a földre vitték.
A nő arca eltorzult, véres volt, fehér blúza mellrészén
három nagy, vörös paca éktelenkedett, és az arca bal felére
is bőven fröccsent. Egy fiatal közrendőr, aki döfésálló
mellényt viselt, megragadta Marianne kezét, és
hátracsavarta, így az asszony elejtette a kést. A férfi
félrerúgta, egy másik rendőr pedig rálépett.
Marianne ekkor már szörnyű, artikulálatlan, karcos
hangon sivított. Egy rendőrnő a hátára tette bakancsos
lábát, de Marianne még akkor is ellenállt, amikor mindkét
kezét hátrabilincselték.
Erika Trevor Marksmanhez rohant, aki a járdán hevert.
Véres volt, és a vér a mindkét alkarján tátongó sebből
spriccelt. Látta, hogy az egyik vágás egészen csontig hatolt.
Kibújt a zakójából, letérdelt a férfi mellé, és nekiállt, hogy
nyomókötést tegyen a sérült karra.
– Hívják a mentőt! Ez az ember vérzik! – harsogta túl a
ricsajt; a tömeg a járdán és az úton is hömpölygött, mivel a
szemközti vasútállomásról kiözönlő emberek egyszer csak
a dráma közepében találták magukat.
A visítozó és csurom vér Marianne Collinst elvonszolták,
és ekkor egy rendőr érkezett futva a főbejárat felől,
elsősegélydobozzal a kezében.
Eközben a sajtósok mindvégig fényképeket készítettek, és
videóra vették a káoszt.
 54

CAMILLA BRACE-COSWORTHY főkapitány-helyettes

visszafordult a falra szerelt nagy televíziótól Erikához, aki
az íróasztala előtt állt.
Másnap kora reggel volt, és a nő az imént játszotta le
Erikának és Marshnak az előző napi események kétperces
összefoglalóját. Marsh Camilla mellett ült, néma csendben.
Az esti hírek fő szenzációját a bromley-i rendőrőrs előtt
történt incidens jelentette. A kétperces összefoglalót a Sky
News alkalmazással összerakott főbb jelenetek uralták,
amelyeket úgy vágtak össze, hogy minél nagyobb káoszról
árulkodjanak. A Trevor Marksmannek a bromley-i őrs előtt
mondott beszédét rögzítő sajtósok hivatalos felvételét
vegyítették remegő mobiltelefonos videókkal a késsel
hadonászó Marianne Collinsról, és az összeállítás csúcsát a
nő letartóztatása jelentette, ahogy megbilincselt kézzel,
hason fekszik a járdán, Trevor Marksman vérében úszva.
Erika szorongva toporgott. Nem kínálták hellyel, és ez
rossz jel volt.
Camilla a szemüvege felett Erikára meredt.
– Foster nyomozó, mégis melyik részét nem értette
annak, hogy Joel Michaelst szép csendben vigye be és
hallgassa ki? – kérdezte a főfelügyelő-helyettes. – Nem ezt
javasoltuk, amikor arról értesített minket, hogy le fogja
tartóztatni?
 – De igen, asszonyom. Ám nem számítottunk rá, hogy az
események ilyen fordulatot vesznek. Úgy gondoljuk, hogy
Marianne Collinsnak leadták a drótot, ahogy a sajtónak is –
felelte Erika.
– Találja meg a szivárogtatót, és tegye meg a megfelelő
lépéseket.
– Igen, asszonyom. Az embereim sürgősen nekilátnak a
felkutatásának.
– És hol tart most az ügy?
– Trevor Marksman kórházban van; rengeteg vért
vesztett, de felépül. A bőrátültetések miatt sok időt fog
eltölteni az intenzív osztályon.
– Mi van Marianne Collinsszal?
– Letartóztatták, és vádat emeltek ellene. Óvadék
ellenében szabadon engedték.
– És Joel Michaels?
– Még két napig bent tarthatom – felelte Erika.
Camilla hátradőlt, és egy darabig csak nézte a
főfelügyelőt.
– Foster főfelügyelő, ez természetesen a maga ügye, de a
helyében én elengedném Joel Michaelst.
– De asszonyom, bizonyítékom van rá, hogy ő is részt vett
Jessica zaklatásában, levideózta a kislányt. És elítélt pedofil.
Hazudott arról, hogy ismerte-e Bob Jenningset. És azt
hiszem, hogy Jessicát a hayesi ház pincéjében tartották
fogva.
– Talált egy fogat a pincében, de az nem Jessica Collinsé
volt.
 – Ez igaz, viszont gyerekfog volt. És a pincében talált
benzinlerakódás ólmozott benzinből származik. És Jessica
csontjaiban nagy mennyiségű ólmot találtak.
Camilla felemelte a kezét.
– Magának szilárd orvos szakértői bizonyítékra van
szüksége. Összefüggésbe tudja hozni Joel Michaelst vagy
Trevor Marksmant azzal a pincével?
– Nem, de…
– Minden kétséget kizáróan összefüggésbe tudja hozni
Jessica Collinst azzal a pincével?
– Nem. – Erikának nehezére esett fenntartani a
szemkontaktust.
– Úgy terveztük, hogy televíziós felhívást teszünk közzé a
Collins családdal közösen – szólalt meg Marsh. – De nem
hiszem, hogy ezt most erőltetni kellene. A késsel hadonászó
Marianne Collins képe még erősen ott él az emberek
fejében…
– Igen, nekünk egy gyászoló anya kell, nem egy kést
lóbáló eszelős – bólintott Camilla. Levette a szemüvegét, és
rágcsálni kezdte a szárát.
Erika érezte, hogy veríték csordogál a hátán.
– Már többször is volt itt, igaz, Foster főfelügyelő?
– Csak egyszer jártam itt korábban, asszonyom.
– Képletesen értettem – fortyant fel Camilla. – Mintha ide-
oda vergődne a brillírozás és a csökönyös hülyeség között.
– Mentségemre legyen mondva, hogy amikor Marianne
Collins kést rántott, a rendőreim azonnal a helyszínen…
– Amire a maga őrse lépcsőjén került sor, ahol nap mint
nap több rendőr jön-megy. Ne akarjon marhaságokkal
traktálni! – Camilla nagyot csapott az asztalra. –
Ugyanazokon a kibaszott lépcsőkön, ahol Yale körzeti
főkapitány elindította a késes bűncselekmények elleni
kezdeményezését, és amnesztiát hirdetett mindenkinek, aki
leadja illegálisan tartott kését!
Camilla máris összeszedte magát, és feltette a
szemüvegét. Erika szóra nyitotta a száját, de a másik nő
felemelte a kezét.
– Nincs kétségem afelől, hogy maga jó rendőr, Foster
főfelügyelő, de ezzel a média reflektorfényébe került egy
amúgy is kacifántos ügy. Mit gondol, talál elég bizonyítékot
arra nézve, amivel Joel Michaelst, Trevor Marksmant vagy
Bob Jenningset kapcsolatba hozhatja Jessica Collins
meggyilkolásával?
– Igen. És szeretném javasolni Jennings holttestének
exhumálását.
– Az teljességgel kizárt – vágta rá Camilla. – Mire számít,
mit talál huszonhat, föld alatt töltött év után?
– Toxikológiai eredményekre, bizonyítékokat törött
csontokra, bűntényre, ami bizonyíthatja, hogy nem
öngyilkosságot követett el.
– És akkor mi lesz? Az orvos szakértői bizonyítékok
elhanyagolhatók lesznek, a helyszínelők pedig már
átkutatták a házat, és lényegében semmit nem találtak.
– Megtaláltuk a fogat – felelte Erika, de tudta, hogy
vesztett. Ám nem állhatott csak úgy le, nem visszakozhatott.
– Azt is ki üthették, akár ki is eshetett. Azok, akik
elhagyott ingatlanokban húzzák meg magukat
lakásfoglalóként, nem a szájhigiéniéjükről híresek.
Nyomatékosan javaslom, hogy engedje szabadon Joel
Michaelst. Egyelőre magánál hagyom az ügyet, míg
megfelelő pótlást nem találok. Talán ez még a maga javát is
szolgálja. Úgy tűnik, amikor rosszul mennek a dolgok,
akkor képes eredményeket felmutatni.

A megbeszélés után Marsh a lifteknél érte utol Erikát.

– Lehetett volna rosszabb is.
– Hogy lehetett volna ennél rosszabb? – nézett a nő a
felettesére.
– Lehetett volna Oakley is – vont vállat mosolyogva
Marsh.
– Oakley főkapitány-helyettessel el tudtam bánni. Egy
bigott vén seggfej volt. Ráharapott a csalira, őt ki tudtam
cselezni. De ez a nő… Rohadt jó.
– Igen. Most a barátodként és nem a felettesedként
mondom, de tőle még a heréim is összezsugorodnak.
Kinyílt a liftajtó, és beszálltak. Marsh megnyomta a
földszintet jelző gombot, Erika pedig érezte, hogy meglódul
a gyomra, ahogy tizenkét emeletet tesznek meg lefelé az Új
Scotland Yard épületében.
– Paul, ebben az ügyben most először érzem úgy, hogy…
– Elhallgatott, és a lábát bámulta.
– Mit?
– …hogy nem fogom megoldani.
Úgy tűnt, mintha Marsh át akarná ölelni, de aztán a lift
megállt, és egy csapat rendőr szállt be. Erika a fal felé
fordult, és igyekezett kordában tartani az érzelmeit.
Amikor kiértek az utcára, odakint nagy, robajló forgalom
fogadta őket, az ég pedig ismét esővel fenyegetett.
Elindultak a metróállomás felé.
– Újra meg újra visszaugrom ahhoz a naphoz, oly sok
évvel ezelőtt: augusztus hetedikéhez – mondta Erika. –
Folyton a tanúvallomásokat olvasgatom, a környéken élő
több száz emberét, a megmaradt szomszédokét. Hogyan
tűnhetett el ott egy kislány?
– A gyerekek folyton eltűnnek, nap mint nap, minden
országban – gombolta be Marsh a kabátját a hideg szél ellen
védekezve. – Csak Kentben több mint hatszáz gyerek tűnt el
1990-ben. És szinte mindet élve találták meg. De nyolc
továbbra sincs meg.
– Azt mondod, hogy ezek az ügyek összefüggnek?
Esni kezdett; behúzódtak egy üres irodaház kapualjába.
– Nem, Erika. Azt mondom, hogy ez nem egy elszigetelt
eset. Van nyolc másik gyerek, aki 1990-ben tűnt el. Ki keresi
őket? Jessica Collins szőke hajú, fehér bőrű,
középosztálybeli kislány volt. A média felkapta a sztorit,
a szívünk húrjain játszott, felnagyította az esetet, némi
joggal. De mi van a többi sráccal? Akárcsak Madeleine
McCann, Jessica is az a kislány, aki megmarad az emberek
fejében. Utálom ezt mondani, de nem oldhatunk meg
minden ügyet. Kérlek, ne éld meg személyes kudarcként,
amiért nem tudod megoldani!
Marsh a vállára tette a kezét, és elmosolyodott.
 – Ezt nagyon könnyű mondani, Paul, de az egyetlen,
amihez értek, az a rendőrködés. Nem vagyok feleség. Sosem
leszek anya. Ez az életem.
– És mi lesz tíz év múlva, amikor már felmerül a
nyugdíjazás, Erika? – kérdezte a férfi. – Meg kell találnod a
helyedet a világban, a helyet, ahol boldog lehetsz úgy is,
hogy nem vagy rendőrtiszt.
 55

ERIKA AZ ELIGAZÍTÓ ablakából nézte, ahogy Joel Michaels

szabadon távozik az őrsről. A férfi átkelt az úttesten, és
megállt a vasútállomás előtt a járdán. Megfordult, és
felnézett, egyenesen az ő ablakára. A főfelügyelő ellenállt a
késztetésnek, hogy eltűnjön onnan, és farkasszemet nézett
Joellel. A férfi gúnyosan elmosolyodott, aztán megfordult,
és eltűnt az állomás féltetője alól kiáramló tömegben. Erika
eltűnődött, vajon hova mehet. Meglátogatja Trevort a
kórházban?
 56

JAKUB ÉS KAROLINA éppen fogócskázott, kiabálva

futkároztak a lakásban.
– Szia, Erika néni! – kiáltottak oda neki, ahogy
elszaladtak mellette. A kisbaba egy szólamban bömbölt a
visító mosógéppel, a tévében pedig teljes hangerővel szólt
az MTV zenei csatorna. Lenka, a vállán Evával, ott táncikált,
igyekezett megnyugtatni a kicsit.
Erika szíve összeszorult. Egy borzalmas nap végén nem
vágyott másra, csak csendre és békére.
– Zlatko! Korán hazajöttél! – kiáltott oda Lenka. – Most az
egyszer azt tetted, amit mondtam neked.
Erika a hűtőhöz ment, kinyitotta a fagyasztót, mire
Karolina és Jakub odarobogott, és a lába körül kezdtek
kergetőzni, megpróbálva elkapni egymást.
– Hol a vodkám? – kérdezte a főfelügyelő.
– Kivettem a fagyasztott zöldségek miatt. Féltem, hogy
összetörik – válaszolta Lenka, és a bömbölő Evát áttette a
másik vállára. Az MTV ekkor a Spice Up Your Life című
számot kezdte játszani, mire a gyerekek odarohantak a
kanapéágyhoz, és felugrottak rá.
– Igazán lecsillapíthatnád őket! – mondta Erika.
– Te vagy a nénikéjük, aki sosincs itthon, úgyhogy igazán
beszélgethetnél velük egy kicsit – vágott vissza Lenka.
– Dolgoztam! És miért kell felmászniuk a bútorokra?
 – Tudod, ez egy ágy, és teljesen normális, ha a gyerekek
az ágyon ugrálnak…
– Ez egy kanapéágy, nem rendes ágy, Lenka.
– Amikor kinyitod, ágy, Erika.
A gyerekek folytatták az ugrálást, megőrjítette őket a
zene.
– Miért vetted ki a jeget is? – kérdezte Erika, látva a
mosogatóba dobott jégkockatartót.
– November közepe van, minek neked ilyenkor a jég? –
csattant fel Lenka, és a bömbölő Evát ismét visszatette a
másik vállára.
– Csak egy hideg italra vágytam! Egyetlenegyre! – Erika
nagy levegőt vett, és átment a hálóba. Hatalmas rumli
várta; az ágynemű gombócba gyúrva, a padlón játékok
hevertek szerteszét, a meleg radiátor mellett egy köteg
piszkos pelenka árasztott bűzt.
Erika átpréselte magát az ajtóba állított babakocsi
mellett, és látta, hogy a pelenkázón Mark fényképét lappal
felfelé fordították, és egy üveg babaolajat tettek rá.
Megfogta a keretet, és kikapcsolta a hátsó lapot. Az olaj
beszivárgott, és elszínezte a képet nem sokkal Mark feje
fölött, de már a haját is elérte.
Erika visszadübörgött a nappaliba, kezében a képpel, és
majdnem összeütközött a mellette elrohanó gyerekekkel.
– Mit gondolsz, ki a franc vagy te? – ordította.
Lenka Evával a kezében megfordult, és a fényképre
meredt.
– Mi van?
 – Rátetted a babaolajos üveget Mark fotójára…
– Bocs, Erika. Csináltatok neked másikat. A pendrive-
odon van?
– Lenka, nincs másolatom erről a képről… Egy régi,
filmes fényképezőgépből való – magyarázta Erika elcsukló
hangon.
– Szóval a férjedről, aki jobban hiányzik neked, mint az
életed, mindössze egyetlen példányban létezik fénykép?
Miért nem szkenneltetted be?
Ez megakasztotta Erikát. A húgának igaza volt. Miért
nem szkenneltette be? Hiszen olyan egyszerű lett volna.
– Rohadtul rendetlen és hanyag vagy! – kiabálta.
– Itt basáskodsz felettünk, hogy milyen csodálatos
nyomozó vagy, de egyetlen példányod van a világ
legértékesebb fényképéből! Én elraktam a pelenkázóról, és
te tetted vissza oda! Tudtad, hogy azon cserélem a pelenkát!
Azt mondod nekem, maradjak nyugodtan, most meg arról
szónokolsz, mi a te területed!
– Hogy a francba ne lenne egy fénykép az én lakásomban
az én területem? És nézz csak körül! Nagyon úgy néz ki itt
minden, mintha ez az egész a TE területed lenne!
Lenka visszafordult a tévéhez. Eva abbahagyta a sírást,
és nagy, elkerekedett szemmel bámulta Erikát.
– Még meddig maradtok? Vagy az egész a hülye férjedtől
függ?
– Nekem legalább ott van a férjem, akire
támaszkodhatom! – kiabálta Lenka.
Borzalmas csend támadt.
 – Mit mondtál?
– Erika, nem úgy értettem – fordult vissza Lenka, és
lehajtotta a fejét.
– Jól van. Azt akarom, hogy ti és minden más eltűnjön
innen holnap reggelre. Jól hallottad! – ordított rá a nővére.
Elhagyta a nappalit, és magával vitte Mark fényképét,
felkapta a kocsikulcsot, majd kiment a lakásból.
Zuhogott, amikor beszállt az autójába. Begyújtotta a
motort, és elindult, noha nem igazán tudta, hova megy.
 57

AMANDA BAKER ÉSZRE sem vette, hogy eső veri az ablakát,

annyira lekötötte a számítógépe, ahol a Trevor Marksman
kamerájával felvett videókat nézte meg újra meg újra.
Crawford ügyes volt, elhozta az ügyiratok másolatait, és ez
segített kitölteni az emlékezetében maradt réseket.
A nappalija falára szegezett papírlapok
megsokszorozódtak, már a kanapé feletti falat is ellepték.
Amanda mindig is szeretett kutatni, rejtvényt fejteni,
nyomokat összerakni. Mivel nem nehezedett rá a nyomás,
hogy a fejeseknek tartozik jelenteni, de még csak az sem,
hogy el kell hagynia a lakást, úgy érezte, ő tartja kézben a
dolgokat. Mintha csak ismét ráállították volna az ügyre.
Közelebb hajolt a laptopjához, a képernyő fényében
fürdött. Most ért a felvételen ahhoz a részhez, ahol
Marianne és Laura Collins együtt látható a parkban. Derűs,
napfényes idő volt, és egy hatalmas tölgy koronája alatt
ültek az egyik padon. A kamera körbesvenkelt onnan, ahol
Jessica és egy másik lány hintázott; hosszú hajuk repkedett,
ahogy egyszerre lendültek előre-hátra, egyre magasabbra
és magasabbra. Marianne és Laura hevesen vitatkoztak,
a kamera érdeklődve közelített rájuk, és egy pillanatra el is
vesztette a fókuszt, mielőtt a vitájukról ismét élesre váltott a
kép. A szél kicsit zavarta a hangminőséget, de Amanda így
is tisztán hallotta, miről beszélnek. Megállította a videót, és
kinyújtotta kezét a karamellás pattogatott kukoricával teli
tál felé a fotelja mellett, a padlón. Üresnek bizonyult.
Talpra kecmergett a fotelból, és átment a konyhába.
Eltökélte, hogy nem fog inni, és mintha a cukor segített
volna enyhíteni a sóvárgásán. Kinyitotta a fagyasztót, és
látta, hogy megette az utolsó jégkrémet is; a szekrény, ahol
a kekszeket és a csokoládékat tartotta, szintén üresen
tátongott. Bement a kis kamrába, és az okostelefonját
használva világításra, végigpásztázta a polcokat, valami
ennivaló után kutatva. A fény konzerveket, fűszereket,
rizses és tésztás tasakokat világított meg. Biztos volt benne,
hogy a sötét zugokban kell lennie valami édességnek.
Kinézett az ablakon a hátsó kertbe. Az eső ostromolta az
üveget, és egy villám megvilágította a kinti gazos fű
négyszögét. Nem volt kedve kimenni csokiért ilyen időben.
A konyhaasztaltól odahúzott egy széket a kamra
ajtajához, és felállt rá. Megvilágította a legfelső polcot, ahol
újabb konzerveket és egy régi doboz Weetabix
gabonapelyhet látott, aztán a tekintete egy dobozra siklott
egy kisebb kupac OXO leveskocka mögött. Egy nagyon régi,
Terry-féle csokinarancs volt az. A kék dobozt por lepte be,
és a kis műanyag gömbön át látta, hogy a narancsszínű,
alufóliába csomagolt csokoládé eltört, és kifolyt a fóliából.
De ezt szinte észre sem vette; attól állt meg benne az ütő,
amit a dobozra írtak.
– Ez nem Terryé, hanem az enyém – olvasta el a régi
szlogent hangosan. Felkapta a dobozt, leszállt a székről, és
visszament a nappaliba. – Ez nem Terryé, hanem az
enyém… – ismételte, szinte transzba esve. A laptopjához
lépett, és még párszor lejátszotta a videót, azt a pillanatot
keresve, amikor Marianne pofon vágja Laurát, és
meghallgatva a szavakat, amiket visított.
A telefonjáért nyúlt, és egy számot hívott, de csak az
üzenetrögzítő felelt.
– Crawford, én vagyok – mondta. – Jessica Collins
meggyilkolása ügyében. Azt hiszem, rájöttem… Hívj fel,
amint megkapod az üzenetet. Segítség kell, hogy valamit
ellenőrizzek.

A város egy másik pontján, a mordeni toronyház lakásában

Gerry a tévé előtt feküdt. A riasztás, amit már egészen
megszokott, ismét sípolni kezdett, ő pedig megállította a
műsort, amit nézett, és a laptopjához lépett, hogy
meghallgassa a beszélgetést.
 58

PETERSON A LAKÁSA konyhájában állt, mindössze egy kis

törülközőt viselt a dereka köré csavarva. Belenézett a
hűtőbe. Csak egy féldoboznyi spagettikonzervet meg némi
penészes kenyeret talált.
Sydenham egyik rendes környékén bérelt egy földszinti
kis lakást. A szomszédok főként korán induló és későn
hazaérő irodai dolgozók voltak, valamint két idős hölgy,
akik csillogó szemmel néztek rá, valahányszor találkoztak.
Alig pár héttel azután, hogy beköltözött, már kiderítették,
hogy rendőr, és megnyugtatta őket a tudat, hogy a
közelükben tudhatják a törvény emberét, és mint Dwayne
haverja megjegyezte, valószínűleg tetszett is nekik.
Felsóhajtott, és becsukta a hűtőt. Ekkor megszólalt az
ajtócsengő. Arra gondolt, hogy idős hölgyek egyike lehet az.
Korábban egy cetlit csúsztattak be az ajtó alatt, amelyben a
környékfigyeléssel foglalkozó megbeszélésről tájékoztatták.
Ám amikor kinyitotta az ajtót, a csurom vizes Erika állt
kint.
– Helló, főnök! – köszönt, és szedegetni kezdte a
fürdőszobaajtóban ledobott alsóneműjét és zokniját.
– Elnézést, társaságod van? – kérdezte a nő. Tekintete
odasiklott, ahol egy ezüst Szent Kristóf-nyaklánc lógott a
férfi izmos mellén, majd lejjebb, a sima hasát borító finom
szőrzetre.
 – Nincs, csak trehány vagyok – vigyorgott Peterson. –
Bocs, most léptem ki a zuhany alól – bújt bele egy fehér
pólóba, és a mozdulattól majdnem leesett róla a kis
törülköző. – Nem akarsz bejönni?
– Sajnálom. Nem kellett volna idejönnöm – mondta a nő,
és megfordult, hogy elmenjen.
– Főnök, bőrig áztál, és majd megfagysz. Legalább hadd
adjak egy törülközőt… Nekem van másik – nézett a derekán
lévőre.
Megmutatta a nőnek, merre van a nappali, míg ő átment
a hálóba. Erika körülnézett, és látta, hogy igazi
legénylakásban van. Hatalmas lapostévé állt egy alacsony
asztalon egy Playstationnel meg a csatlakoztatott két
vezérlővel. Két falon polcok húzódtak, tömve DVD-kkel és
könyvekkel. Fekete bőrbútorokat látott, az egyik falon pedig
egy Pirelli-naptárt, amely még mindig októbert mutatott.
Peterson visszatért, immár fehér pólóban és bő
tréningalsóban. Erika arra gondolt, milyen jó illata van.
– Mi ez a naptár? – mutatott rá a harisnyát, kabátot és
cilindert viselő, bárszéken ülő Yoko Onót ábrázoló, fekete-
fehér képre.
– Hát, egy haverom minden évben szerez nekem egy
Pirelli-naptárt… Az idei nagyon művészies és elvont lett.
– A kivillanó tőgyű cicababák helyett – mosolygott Erika.
– Sajnos, igen – vigyorgott a férfi. A tekintete a nő
blúzának mellrészére esett, aki követte a pillantását, és
elszörnyedt, amikor látta, hogy a ruhája átázott, és kilátszik
a melltartója.
 – Ó, istenem! – kapta a törülközőt maga elé.
– Minden oké. Szeretnél egy pólót? Hogy ráteríthessem a
blúzodat a radiátorra?
A férfi kiment, és egy tiszta pólóval tért vissza, majd
átballagott a konyhába, hogy Erika átöltözhessen. Erika a
sarokba húzódott, és gyorsan kigombolta a blúzát.
A melltartója is átázott, és percekig töprengett, hogy
levegye-e azt is. Végül kibújt belőle, és felvette a pólót.
Peterson két pohár whiskyvel tért vissza, a főfelügyelő
pedig addigra a vizes melltartóját az ablak alatti radiátorra
terített blúza alá rejtette. Villám ragyogta be az eget, és a
szél az üvegnek csapta az esőcseppeket.
– Tessék, ez majd felmelegít! Malátawhisky, szóval be ne
rúgj tőle! – figyelmeztette a férfi.
Erika átvette a poharat, és belekortyolt. Peterson intett,
hogy talán jobb lenne, ha leülnének a kanapéra.
– Minden rendben az üggyel? Tudom, hogy kissé szar
napod volt – mondta a férfi.
– Minden rendben, vagyis nincs minden rendben…
– De?
– Nem is tudom, mit keresek itt – nézett a nő a poharában
lötyögő borostyánsárga folyadékra. – A húgom még mindig
nálam van, tudod, akivel találkoztál.
– Egy hálószobás lakásod van, nem? – ivott egy kortyot
Peterson.
Erika bólintott.
– Ma este kitört a feszültség, én pedig elrohantam
otthonról.
 – Sajnálattal hallom.
Mindketten ittak egy újabb kortyot. A whisky melengetni
kezdte Erika gyomrát, és ettől úgy érezte, ellazul.
– Hát ennyire szörnyetegnek látszom?
Peterson felfújta az arcát.
– Egy csapat zsernyákot vezetsz, vagyis keménynek kell
lenned.
– Ez egy igen. Kösz.
– Nem úgy értettem, főnök.
– Ne hívj főnöknek, szólíts…
– Miss Rossnak – fejezete be Peterson.
Erika nevetésben tört ki, amihez a férfi is csatlakozott.
A nő újra lenézett a poharára, és amikor felpillantott, látta,
hogy Peterson közelebb csúszott. Kivette a whiskyt a
kezéből, és az előttük álló asztalra tette. Odahajolt hozzá,
finoman megfogta az állát, és megcsókolta. A férfinak puha,
meleg, érzéki ajka volt, és éppen csak megérintette a
nyelvével, játékosan. Whisky- és férfiíze volt, Erika pedig
kezdett felengedni.
Erika felemelte a kezét, és végigsimított a férfi erős,
izmos hátán, ujjai becsusszantak a pólója alá. A bőre meleg
volt, sima. Peterson keze is utat talált a nő pólója alá, és az
ujjai lassan felfelé indultak.
– Melltartó nélkül jöttél? – dörmögte.
– A radiátoron szárad – felelte méltatlankodva Erika.
A férfi keze felkúszott a mell domborulatán, és finoman
megszorította a mellbimbóját. Erika felnyögött, és a hátára
hengeredett, és Peterson ráfeküdt, az ajkuk egymásnak
préselődött.
Hirtelen Mark arca jelent meg lelki szeme előtt. Olyan
éles volt a kép, hogy felkiáltott.
– Mi az? Jól vagy? Fájdalmat okoztam? – hátrált Peterson.
Erika belenézett a férfi gyönyörű, barna szemébe, és
sírva fakadt. Felpattant, kirohant a kis fürdőszobába,
és bezárkózott. Leült a kád szélére, és úgy zokogott, hogy a
teste is belerázkódott. Régen nem bőgött már így. Amikor a
zokogás csillapodott, halkan kopogtattak az ajtón.
– Főnök, mármint Erika. Jól vagy? Sajnálom, ha illetlenül
viselkedtem – hallotta Peterson hangját.
Erika a tükörhöz lépett, megtörölte az arcát, majd
kinyitotta az ajtót.
– Te nem csináltál semmit…
– De csináltam, eléggé megmarkolásztam a cicidet.
– Én komolyan próbálok beszélni – fújta ki az orrát egy
zsebkendőbe Erika. – Nehéz az özvegység. Mark az életem
volt, életem szerelme, és meghalt. Soha nem fog visszajönni,
mégis minden áldott nap gondolok rá, és ezzel a hatalmas,
tátongó űrrel élem az életemet. De én is csak ember vagyok,
és nem szeretnék semmi mást, csak… tudod… veled, de ott a
bűntudat. Mark olyan jó és hűséges férj volt. – Vállat vont,
és megtörölte a szemét.
– Erika, csak lazulhatunk is. Nézd, adhatok neked egy
percet. Addig megyek, és kiverem arra a Yoko Ono képre…
A nő felnézett Petersonra.
– Túl korán van még egy vicchez? – kérdezte.
– Nem – mosolygott rá Erika. – Pont egy viccre van
szükségem.
Felállt, és mosolyogva nézett az ajtófélfának támaszkodó
férfira. Megfogta, és újra csókolni kezdte. Botladozva
indultak hátrafelé, kitapogatva az utat a folyosón, míg rá
nem leltek a háló ajtajára, és rá nem zuhantak az ágyra. És
ezúttal Erika nem hagyta, hogy a férfi leálljon.
 59

LENKA ÉBREN FEKÜDT Erika sötét lakásában, a hálószoba

plafonját bámulta, és a kint kopogó eső zaját hallgatta.
Mellette az ágyban Eva cuppogott és szuszogott álmában.
Kinyújtotta a kezét, hogy megbizonyosodjon róla, minden
rendben vele, végigsimított puha fejecskéjén, selymes
haján.
Az Erikával folytatott vita súlyosan ülte meg a
gondolatait. Jóval éjfél utánig fenn maradt, a sötét
nappaliban üldögélt, míg a gyerekek aludtak. Aztán
megpróbálta felhívni Erika telefonját. Az tompán csörgött
Erika kabátjából, amelyet korábban a szék támlájára vetett.
Lenka kihalászta a zsebéből, de az aksi megadta magát
csörgés közben, és a sötétben nem találta a töltőt.
Lenka hátradőlt, Jakubra és Karolinára nézett, és nagyon
messzire érezte magát az otthonától. Tudta, hogy Erikának
van egy törvényszéki orvos szakértő ismerőse, de nem
emlékezett a nevére, meg azt is tudta, hogy Mark apját
Edward Fosternek hívják, és Manchester mellett él.
Aggódott a nővéréért; nem vallott rá ez a felelőtlenség, és
hogy úgy menjen el, hogy nem mondja meg, hova megy.

Erika Peterson mellére hajtotta a fejét, érezte a belőle áradó

meleget és szívének nyugodt, ritmikus dobolását. A férfi
megmoccant, és erős alkarjával közelebb húzta magához.
 Döbbent volt, az izgalom és a bűntudat keveredett benne,
amiért szexeltek. Kétszer. Először hevesen és gyorsan, majd
szinte azonnal újra, csak most lassan és érzékien. Nem
sokkal később elaludtak, de Erika egy órája felébredt, és a
gondolatai kattogtak, ahogy a háló digitális óráját nézte.
Hajnali három óra négy percet mutatott. Kényelmesen
elhelyezkedett Peterson karjának hajlatában, behunyta a
szemét, és kényszerítette magát, hogy aludjon.

Lenka a hasára hengeredett az ágyban, felvette a telefonját

az éjjeliszekrényről, és látta, hogy hajnali három óra öt van.
Visszafordult a hátára, és megnézte, hogy rendben van-e
Eva. A kislány halkan szuszogott a szájában a kis
hüvelykujjával.
Lenka megdermedt, amikor zajt hallott; mintha
megreccsent volna valahol valami, ami műanyagból volt.
Aztán puffanás hallatszott, mintha valami leesett volna a
nappali szőnyegére. Kipattant az ágyból, és körülnézett
a szobában; a porszívó a sarokban állt, gégecsöve
körbeérte, fémcsöve róla leválasztva mellette. Felkapta, és
berohant a nappaliba.
A teraszajtót benyomták, és látta, hol szedték le róla a
műanyagot, hogy felfeszítsék. A függöny csapkodott a résen
át betörő, erős szélben. A feje fölé emelte a fémcsövet,
ahogy körülnézett a sötét helyiségben, és látta, hogy a
gyerekek hihetetlen módon még mindig békésen alszanak a
takaró alatt.
Halk reccsenés hallatszott, és Lenka érezte, amint két
erős kéz fonódik a nyakára. Gondolkodás nélkül lendítette
hátra, a jobb válla fölé a fémcsövet. Csattanás és egy kiáltás
hallatszott. A gyerekek erre már felébredtek, és sikoltozni
kezdtek, Lenka pedig megpördült, és látta, hogy egy nagy
árnyalak ront rá. Ismét meglendítette a csövet, és ezúttal
ágyékon találta a férfit. Nem volt túl erős ütés, de a pasas
felnyögött, így Lenkának elég ideje jutott rá, hogy
hátralépjen, és némi lendületet véve komolyan meglendítse
a csövet, így teljes erővel tudott lesújtani a betörő fejére,
előbb egyszer, majd másodszor. Az a padlóra rogyott, ő
pedig újra és újra lecsapott, amitől az ember elterült, és
nem mozdult.
Jakub és Karolina most már bömbölt, de Lenka rájuk
kiabált, hogy menjenek, és hozzák át Evát. Nem sok
mindent látott a padlón fekvő alakból. Nagydarab volt,
fekete, göndör hajú. A szemét le nem véve róla,
felkapta a helyiség felét kitevő konyhából a késtartót,
valamint a töltőjéről lerántotta a vezetékes készüléket, és a
zsebébe csúsztatta. Hátrálva indult a fürdőszoba felé, még
mindig a csövet szorongatva.
– Befelé! – mondta a gyerekeknek, akik mostanra kijöttek
a hálóból. Karolina vitte Evát, aki csodával határos módon
még mindig aludt. Besorjáztak a fürdőbe, Lenka pedig
bezárta az ajtót, még egy széket is odahúzott. Látta, hogy a
szék támlája túl alacsony, hogy beszorítsa a kilincs alá.
– Nincs baj – mondta Karolinának és Jakubnak, akik mint
két riadt kis állat kuporogtak a kádban. – Minden rendben
lesz. Karolina, segítened kell, neked kell fognod Evát. – A
kislány nyelt egyet, és bólintott.
Lenka a telefonra nézett, és rájött, egyetlen számot sem
ismer; nem tudta, hogyan hívja a rendőrséget;
a nyelvtudása nem volt elég rá, hogy elmondja, segítségre
van szükségük. Csak Marek számát ismerte.
Az ajtónak támaszkodva leült, és felhívta férje szlovákiai
mobilszámát. Jakub sápadt arccal hajolt oda, meghúzgálva
a ruhája ujját.
– Mi az? – kérdezte az anyja.
– Anyu, a zár nem működik – suttogta a kisfiú hófehér
arccal, remegve. – Erika néni szerint eltört…
Ahogy a telefon kicsengett, Lenka nyikorgó hangot
hallott, és felnézett. A feje felett kezdett elfordulni a kilincs,
ő pedig érezte, ahogy az ajtó befelé nyomódik a háta
mögött.
Egy nagy kéz nyúlt be a résbe, és ezúttal Lenka is együtt
sikoltott a gyerekekkel.
 60

AMIKOR MÁSNAP REGGEL Erika felébredt, látta, hogy

Peterson éjjel lehengeredett róla, és a saját oldalán alszik,
a takarót meztelen lába köré gyűrve. Hat óra egy perc volt.
Rengeteg érzelem öntötte el; bűntudat, hogy élvezte a
Petersonnal töltött időt, és mély szomorúság, hogy még
messzebb került Marktól. A róla szóló emlékei kicsit
hátrébb húzódtak, halványabban, távolabb derengtek a
múltban ezzel a másik férfival átélt új élmények hatására.
Elszorult a szíve, amikor eszébe jutott, hogy ma találkozni
fog Petersonnal a munkahelyükön. Felkelt, összeszedte a
ruháit a padlóról az ágy mellett, belebújt az alsóneműjébe.
A férfi a hátára gördült, ahogy Erika félrehúzta a függönyt.
Odakint még sötét volt.
– Reggelt! Nem akarsz maradni reggelire?
– Nem. Jobb lesz, ha megyek – mondta a nő.
– Gyere ide!
– Miért?
A férfi felült.
– Hogy érted azt, hogy miért? Meg akarlak csókolni.
Erika átment az ágy másik oldalára, és leült a szélére.
A férfi átölelte.
– Ki kell jelölnünk pár határt – szólalt meg Erika.
Peterson felvonta a szemöldökét.
– Ma éjjel nem úgy tűnt, mintha túl sok lenne.
 – Komolyan beszélek. A főnököd vagyok. Könnyebb
lenne, ha erről nem beszélnénk a melóban.
– A francba, pedig azt terveztem, hogy kiállok az eligazító
közepére, és mindenkinek bejelentenem, milyen nagyszerű
vagy prütykölésben…
– Peterson!
– És nagyszerű vagy a prütykölésben – kacsintott rá a
férfi. Erika sokatmondó pillantást vetett rá. – Nem mondok
semmit.
– Remek!
– Szeretnéd ezt újra?
– Nem tudom. Nem tudhatjuk be ezt egy csodás
éjszakának?
– Tudjuk be?
Erika felállt, és a zoknijával ügyetlenkedett.
– Mit szeretnél? Kapcsolatot?
– Nem.
– Akkor jó. Mert a közelében sem vagyok annak, hogy
ilyesmire vágyjam.
– Világosan megmondtad, hogy nem akarsz – ült fel a
férfi.
– Remek. Akkor hát ez egy egyéjszakás kaland volt, jól
mulattunk, és minden visszatér az eredeti kerékvágásba…
– Csodás! Akkor viszlát a melóban! – A férfi kimászott az
ágyból, kiment a fürdőszobába, és becsapta maga után az
ajtót.
Erika is otthagyta a hálót, és arra gondolt, bekopog
a fürdőszoba ajtaján. Tétovázott, de inkább a nappaliba
ment, felvette a melltartóját és a blúzát. A férfi pólóját
gondosan összehajtogatva a kanapéra tette, és elhagyta a
lakást.
 61

ERIKA A SYDENHAMI autós McDonald’sba ment, ahol

kolbászos-sajtos McMuffint kért egy pohár kávéval. Amikor
fizetésre került sor, látta, hogy nincs nála sem a telefonja,
sem a tárcája, így a kesztyűtartóban parkolásra tartalékolt
apróval kellett rendeznie a számlát.
Még éppen csak pirkadt, hideg, kékes fénnyel, mikor nem
sokkal hét után rákanyarodott a Manor Mountra. A szíve
zakatolni kezdett, amint meglátta a háza előtt a két
rendőrautót. Leparkolt mellettük a murván, és a
főbejáraton ment be. Érezte, hogy a szíve még gyorsabban
ver, amikor észrevette, hogy az ajtaja nyitva van, és egy
rendőr posztol előtte.
A helyszínelők kék kezeslábasát viselő magas fickó lépett
ki rajta, kezében egy hosszú, műanyag bizonyítékos
tasakkal, amelyben Erika porszívójának a csövét vitte.
A fémcsövet alvadt vér borította, és kenődött belőle a
tasakra is. A másik kezében a nő egyik vendégtörülközőjét
tartotta: az is véres volt.
– Elnézést, de ki maga? – kérdezte a rendőr, és
kinyújtotta a kezét, hogy feltartóztassa. Erika látta, hogy
még nagyon fiatal, sovány az arca, és csúnya kiütések
vannak rajta a borotválkozástól.
– Ez az én lakásom. Hol van a húgom és a gyerekei? –
kérdezte, és rátört a kétségbeesés. Megpróbált bemenni a
férfi mellett.
– Ez egy tetthely – állta továbbra is útját a fiatalember.
– Rendőrtiszt vagyok, csak nincs nálam az igazolványom.
Honnan ez a vér? Hol van a húgom és gyerekei? – Mostanra
vak pánik tört rá, a szíve vadul vert, könnyek szöktek a
szemébe. Döbbenetes volt látni, hogy milyen gyorsan
átvedlett az áldozat szerepébe.
Ekkor az utolsó rendőr, akit látni akart, lépett ki az ajtón
kék kezeslábasban. Sparks körzeti rendőrkapitány
hátratolta a kapucniját, így kibukkant alóla a magas
homlokából hátrafésült, zsíros hajkoronája. Sápadt,
pattanásos arccal meredt rá egy pillanatig.
– Erika?
– Sparks, mi folyik itt? Ez az én lakásom. Hol van a
húgom, hol vannak a gyerekei? – kérdezte sírva. Nem
érdekelték a kettejük közti múltbeli nézeteltérések, csak az
igazságot szerette volna tudni.
– A húga és a gyerekek jól vannak – felelte a férfi. – Az
emeleten az egyik szomszédnál. Fél órája sikerült
kerítenünk egy tolmácsot. Megrázták őket a történtek, de
sértetlenek.
– Ó, istennek hála! – törölte le Erika a könnyeit a
kézfejével. – Mi történt?
Sparks visszaterelte a lépcsőház felé.
– Ma hajnali fél négykor vészhívást rögzítettek a
vezetékes telefonjáról… Az operátor először nem értette,
mit mondanak, de csodával határos módon egy másik
operátor beszélt szlovákul.
 Sparks ezután elmesélte, hogy egy betörő hatolt be a
teraszablakon át, Lenka pedig rátámadt a porszívócsővel.
– Bezárkózott a gyerekekkel a fürdőszobába, és a 112-t
hívta, ami szerencsére automatikusan átkapcsol a 999-es
vészhívóra. Bárki tört is be, csúnyán vérzett. Megpróbált
bejutni a fürdőbe is, rengeteg vérnyom maradt az ajtón.
Aztán valamiért elmenekült. Amikor reggel, nem sokkal
négy után megérkeztünk, már nem volt itt senki.
Erika nekidőlt a falnak.
– Elvittek valamit? – kérdezte.
– Amennyire tudjuk, nem.
– Sparks, a rohadt telefonom, az igazolványom, a táskám
bent van… Meg a laptopom. – A kezébe temette az arcát.
A férfi csak állt ott, nem tudva, mit mondjon.
– Tudja, mi az eljárás. Ez egy tetthely…
– Sparks! Tudom, hogy voltak nézeteltéréseink, de
félretehetnénk őket pár órára? Én is megtenném hasonló
helyzetben. Megoldható, hogy gyorsítottan intézzék a
dolgokat?
– Már mondtam, ez egy tetthely. Senki nem sérült meg.
Maga várhat.
– Amúgy meg miért van itt? – kérdezte Erika. – Azt
hittem, ez kissé rangon aluli magának.
– Egy betöréshez riasztottak, ahol feltehetően holttest is
lesz. Egy bajba került kelet-európai nőé.
– Még mindig kimazsolázza magának a nagy figyelmet
kiváltó ügyeket, igaz? Mindig is egy lusta rohadék volt.
Sparks hátrált egy lépést.
 – Szerintem nem helyénvaló így beszélnie a felettesével,
Foster főfelügyelő – mondta gúnyosan.
– Ma reggel csak simán Miss Foster vagyok. Az áldozat,
akinek az adójából a maga fizetését állják. És most, hol van
a húgom?

Erika még sosem találkozott a legfelső szinten lakó

szomszédjával, egy Allison nevezetű vidám, pirospozsgás
nővel. A negyvenes éveiben járt, és kusza fürtök
szénaboglyáját hordta a fején.
– Helló! – köszönt, amikor kinyitotta az ajtót Sparksnak
és Erikának. – A húga és a gyerekei a társalgóban vannak,
eléggé megrendült állapotban. – Lágy, walesi akcentussal
beszélt, és virágmintás kartonruhát viselt. A lakása
nagyobb volt Erikáénál, és kellemesen volt berendezve
rusztikus fabútorokkal, minden falon könyvekkel és családi
képekkel. Átkísérte őket a nappaliba, ahol Lenka ült a
kanapén a karjában alvó Evával. Szlovákul beszélt egy
magas, sovány, zöld kordbársony öltönyt viselő férfival, aki
a szemközti dohányzóasztal szélén ült.
Karolina és Jakub a hosszú kanapé egyik végén
ücsörögtek. Kettejük között egy nagy, öreg rottweiler
hevert, az alvó eb a fejét a kislány ölében nyugtatta.
– Erika! – szólalt meg Lenka, amikor meglátta a nővérét.
Az odaszaladt, és megölelgette húgát és a kisbabát.
– Sajnálom. Nagyon sajnálom, hogy így elrohantam –
mondta.
– Én sajnálom, amit mondtam, nem úgy értettem…
 – Nincs gond, minden rendben, minden oké, és én
szeretlek titeket – felelte Erika. Ismét megölelték egymást,
majd a főfelügyelő odament a gyerekekhez, és
megkérdezte, jól vannak-e. Azok komoly képpel bólogattak.
Karolina megdörgölte a kutya nagy fülét, Jakub pedig
oldalra hajtotta a fejét, mert a nagynénje eltakarta a
tévében vetített rajzfilmet.
– Ki ez az ijesztő férfi? Aki úgy néz ki, mint egy vámpír? –
kérdezte Lenka szlovákul, és fejével Sparks felé intett, aki
mogorva képpel a sarokban állt a fekete öltönyében.
– Mintha a Hotel Transylvaniából jött volna – jegyezte
meg Jakub.
– Miről beszélnek? – horkant fel Sparks.
A tolmács már szóra nyitotta a száját, hogy feleljen, de
Erika a karjára tette a kezét.
– Minden rendben. Innentől átveszem a dolgot… Csak azt
kérdeztem tőlük, jól vannak-e. – Lenkára nézett, és
szlovákra váltott: – Ő az a seggfej, akiről már meséltem.
– Ugye tudja, hogy Angliában vagyunk, és angolul lenne
illendő beszélgetnünk? – kérdezte Sparks.
– Kokot – bólogatott Lenka egyetértőn.
– Elég okos vagyok, hogy tudjam, nem valami hízelgőt
mondott éppen – nézett rá a kapitány. – Nyilvánvalóan
mind jól vannak, az embereim pedig felvették a
vallomásokat. Úgyhogy én megyek is – mondta, és
elköszönt. Lenka megköszönte a tolmács munkáját, aki nem
sokkal később szintén elment.
– Kér egy csésze teát, kedveském? – kérdezte Alison.
 – Köszönöm, kérek – felelte Erika.
– Csak lökje odébb bátran Duke-ot, ha szeretne leülni –
tette hozzá a nő, a rottweilerre utalva. – Ártalmatlan, egész
nap csak alszik, és fingik… Még a betörőt sem hallotta.
– Kösz, amiért megengedte, hogy itt töltsék a reggelt –
nézett rá Erika. – Sajnálom, hogy eddig nem jöttem még fel
bemutatkozni…
Allison csak legyintett a bocsánatkérésre.
– Mindig a válság az, ami összehozza az embereket.
Hozom magának azt a teát.
Kiment, Erika pedig leült a dohányzóasztal szélére,
és megfogta Lenka kezét.
– Sikerült vetni rá egy pillantást?
– Csak egy villanásra láttam az arcát. Nagydarab
szemétláda volt, rengeteg hajjal – felelte a húga. Sóhajtott,
és folytatni akarta, de aztán elakadt a szava.
– Mi az? Bármi fontos lehet, ami eszedbe jut, bármilyen
apróság…
– Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy pár napja jött
valaki leolvasni a gáz- és a villanyórát?
– Igen.
– Nem tudom biztosan, mert sötét volt, de hasonlított
arra az emberre.
 62

A BETÖRÉS UTÁN Erika lakása tetthely lett, így

bejelentkeztek egy szállodába Bromley szélén.
Erika már megszállt ott: közel volt a bromley-i
városközponthoz, de az ablakból egy golfpályára nyílt
kilátás. Lenka magának és a gyerekeknek egy lakosztályt
foglaltatott le, a szomszédos szobát pedig a nővérének,
bármennyire tiltakozott is ellene.
– Nem, ezt most én állom. Marek bankkártyája
korlátozza ugyan a lehetőségeimet – mondta Lenka –, de
igazán kibír pár fényűző éjszakát. Mondtam már, hogy
felhívtam a fürdőből, amikor az a flúgos betört, és hogy
csak reggel hívott vissza?!
– Az éjszaka közepe volt – mondta erre Erika.
– Én viszont bekapcsolt telefonnal aludtam, hátha
szüksége lesz rám. Azt hittem, ő ugyanígy tesz, ha nem is
miattam, de legalább azért, hogy tudja, a gyerekekkel
minden rendben…
– Elmondtad neki, mi történt?
– Igen. Aggódott, de nem ajánlotta fel, hogy iderepül.
Túlságosan lekötik az ügyvédek, meg hogy kerülgesse a
lövedékeket, a szó átvitt és valódi értelmében.
– A lakosztályhoz tartozik opcionális komornyiki
szolgáltatás – mondta a recepciós. Erika fordított.
– Igen, igénybe vesszük. És mi a legdrágább
fürdőszolgáltatásuk? – kérdezte Lenka.
– Azt mondja, hogy szaunaszeánsz és a felöntések.
– Remek, a jövő hétre minden napra foglalj nekem
időpontot!
– Csak a komornyikot kéri – nézett Erika a recepciósra.
Átvették a kulcsokat, majd megnézték a szobáikat, amelyek
gyönyörűek voltak.

Erikának sikerült egy kicsit aludnia, de nem tudott osztozni

Lenka és a gyerekek izgatottságában. Még mindig nyomozó
üzemmódban működött, és örült, hogy hétfő reggel
visszamehet dolgozni.
Amikor megérkezett az eligazítóba, az emberei még csak
akkor kezdtek szállingózni, és a kabátjukat levéve a
hétvégéről beszélgettek. Mindenki abbahagyta, amivel
foglalatoskodott, amikor belépett az ajtón.
– Talán hallották, hogy eseménydús hétvégém volt. Senki
sem sérült meg, leszámítva a betörőt, akinek a baját a
húgom szépen ellátta. Családi vonás…
Körülnézett az összegyűlt rendőrökön, Johnon, Mosson
és Knight nyomozón, akik mind mosolyogva bólogattak,
aztán meglátta Petersont, aki csak meredt szemmel bámult
rá.
– Minden marad a régiben. Még mindig vár ránk egy
megoldandó ügy, úgyhogy lássunk neki!
Bement az irodájába. Moss követte.
– Főnök, az iPhone-odat visszaküldték a törvényszékiek,
a laptopoddal és az igazolványoddal együtt. Nem találtak
semmit, nincsenek rajta ujjlenyomatok. Ó, és Sparks
üdvözletét küldi.
Erika felnézett a nőre.
– Csak viccelek, főnök.
– Jaj, de vicces! Azt hittem, Sparks kapitány máris valami
nagy figyelmet kapó ügyön dolgozik Lewishamben.
– Az az ő gondja, hogy csak a nagy fontosságú ügyeket
keresi, ami olyan, mintha egy színész csak olyan filmekben
akarna játszani, ami díjakat fog nyerni…
– Vagyis még mindig jó abban, hogy elsózza azokat az
eseteket, amelyek nem érdeklik?
Moss bólintott.
– Szerintem azt remélte, hogy valami szaftosba tenyerel
bele, amikor kimentek a húga vészhívására, de…
– Végül a húgommal kellett beérnie – vigyorgott Erika. –
És erről eszembe jutott, hogy szólnál az egyik rajzolónak,
hogy beszéljen a húgommal egy tolmács segítségével?
Valami zavar ebben a betörésben.
– Igen, főnök.
Moss távozott, Erika pedig kinyitotta az átlátszó
bizonyítékos tasakot, amelyben ott volt minden lefoglalt
ingósága. Az iPhone aksija lemerült, így feltette az
irodájában tartott töltőre, és bekapcsolta. Hangüzenetek és
nem fogadott hívások sora futott be. Többet Lenka küldött,
de meglepve hallotta, hogy az első üzenetet Amanda Baker
hagyta, amelyben arról beszélt, hogy fontos értesülései
vannak a Jessica Collins-ügyben, ezért sürgősen hívja
vissza.
 Amanda még ötször hívta, újabb üzeneteket hagyva.
Erika lenyomta a hívás gombot, de a nő mobilja azonnal
üzenetrögzítőre kapcsolt. A főfelügyelő belépett a
számítógépébe, megkereste a telefonkönyvet, és beütötte
Amanda címét. Felhívta a vezetékes számot, de a készülék
csak kicsengett, nem vették fel.
Erika kinyitotta az irodája ajtaját, és odahívta Johnt.
– Megpróbálná hívni ezt a két számot? Mindkettő
Amanda Bakeré. Amint felveszi, azonnal bekapcsolhatja
hozzám.
– Igen, főnök – vette át a férfi a papírlapot, amire a
főfelügyelő lefirkantotta a számokat.
Erika visszatért az íróasztalához, és igyekezett ismét a
Jessica Collins-ügyre koncentrálni. Átnézte az elmúlt pár
napban készített jegyzeteit, különösen Joel Michaels
letartóztatásáról.
Kopogtak az üvegen, és Peterson nyitott be hozzá.
Kezében kartontálcán két kávét hozott a főutca végén levő
Starbucksból. Az asztalhoz ment, és az egyiket letette a nő
elé.
– Ez meg mi? – kérdezte Erika.
– Hoztam neked kávét.
– Nem kértem.
– Úgy tűnt, tudnál mit kezdeni vele…
Erika visszatolta az asztalon a férfi felé.
– Peterson, mit művelsz?
– Nem hozhatok neked kávét?
Erika lehalkította a hangját.
 – A kávét a főnöködnek hoztad, vagy, nem is tudom, mint
az egyéjszakás kalandodnak?
– Ez nem volt korrekt. Én csak egy kávét hoztam, azt
olvasol ki belőle, amit akarsz. És csak úgy mondom,
az az éjszaka különleges volt.
– Ezt nem itt, a rohadt eligazítóban fogjuk megbeszélni!
Moss kopogtatott be ismét.
– Átmegyek kávéért szemben, srácok, ti is… – A hangja
elhalt. – Ó, lemaradtam a kávékörről?
– Egészen a Starbucksig mentél érte? – nézett Moss a
poharakra. Aztán ide-oda járt a pillantása Erika és Peterson
között, és elvigyorodott. – Ó… értem. Ti ketten…?
– Moss, bejönnél, és behúznád az ajtót magad mögött? –
kérte Erika.
Megvárta, míg az ajtó becsukódik.
– Nem tudom, mit mondott neked Peterson, de ez nem
egy társkereső. Nem szeretnék arról hallani, hogy itt
beszélik ki az én magánéletemet vagy Petersonét. Ez nem
valami folytatásos irodai románc vagy annak egy fejezete…
Néma csend fogadta a szavait.
– Peterson semmit sem mondott nekem, de már látom,
hogy valami biztosan történt kettőtök között.
– Nem történt semmi – mondta a férfi.
– Tényleg? Nézzük csak a starbucksos kávét! Még azzal is
bajlódtál, hogy barna és kristálycukrot is hozz, meg
szalvétát. Még egy olyan kis keverőpálcát is rátettél a
tetejére. Ez annyira aranyos.
– Szállj le rólam, Moss! – förmedt rá Peterson.
 – A titkotok biztonságban van nálam… de, csak úgy
megjegyzem, ennél jobban nem is örülhetnék.
– És akkor most irány a munka, mindkettőtöknek! –
mondta Erika. Miután elmentek, egy darabig szemezett a
kávéval, de aztán engedett, és belekortyolt.
Ismét kopogtattak; John jött.
– Mi az? Sikerült elérnie Amanda Bakert? – kérdezte a
főfelügyelő.
– Nem, főnök, de Amanda Baker házánál vészhívást
regisztráltak. A postás telefonált. Azért hívta a 999-et, mert
úgy gondolja, hogy lát valamit a nappali ablakán át…
– Mi az?
John idegesen nyelt egyet.
– Azt hiszi, hogy a nő lábát látja a padló felett lógni a
folyosón.
 63

EGY RENDŐRAUTÓ VÁRAKOZOTT Amanda Baker háza

előtt, amikor Erika és John megérkezett. Két egyenruhás
rendőr, egy férfi és egy fiatal nő beszélgetett a postással,
akit a főfelügyelő korábbi látogatásakor látott. A férfi
megrendültnek tűnt.
– Helló, én Foster főfelügyelő vagyok, ő pedig McGorry
nyomozó – közölte Erika, amikor odaértek és felmutatták az
igazolványukat. Az utcán távolabbról pár szomszéd figyelte
őket a kapujukból.
– Én Desmond közrendőr vagyok, ő pedig Hewitt
közrendőr – szólalt meg a fiatal nő. – Senki nem járt még
bent az ingatlanban. Megpróbáltuk felfeszíteni az ajtót, de
az meg sem moccant.
– A túloldalon felhalmozott újságokkal torlaszolta el –
mondta a postás hamuszürke arccal.
Erika a nappali ablakához lépett, és bekukucskált a
függönyök közötti kis résen. Éppen csak ki tudott venni két,
zoknis lábat, ami a levegőben lógott a folyosó felett – az
ajtónyíláson át látszott. Érezte, hogy fagyos rettegés kezd
bizseregni a gyomrában.
– Általában a nappali ablakán át adom be a postát, ami
nincs bezárva. Folyton szóltam neki, hogy javíttassa meg –
jegyezte meg a postás.
– Lehet, hogy ott ment be valaki. És nem szeretnék
egyetlen bizonyítékot sem megrongálni – súgta oda Erika
Johnnak.
– De főnök, ez öngyilkosságnak tűnik – felelte a férfi.
Erika ismét benézett az ablakon. Valami nem volt
rendjén. Nem úgy tűnt, mintha Amandának öngyilkos
hajlamai lennének; sőt kifejezetten pezsgett az élettől és a
lelkesedéstől, amikor a temetés után kitette.
– Kerüljünk hátra! – mondta.
Sikerült kinyitniuk az oldalkaput, aztán végigmentek az
átjárón, majd be a kertbe.
A hátsó ajtó tárva-nyitva állt.
– A francba! – szólalt meg Erika halkan.
Ő ment elöl, szorosan a nyomában Johnnal és a két
egyenruhás rendőrrel. Beléptek a konyhába, ami most
ragyogott a tisztaságtól. A folyosóra nyíló ajtó csukva volt,
és lassan indultak felé. A padlódeszka nyikordulásától
megtorpantak. A csukott ajtó túloldaláról érkezett. Az
egyenruhások előhúzták a gumibotjukat.
– Itt a rendőrség, jöjjön ki felemelt kézzel! – szólalt meg
Erika.
Egy pillanatig csend honolt, majd ismét recsegés
hallatszott, ezúttal hangosabb. Aztán szakadás hangja,
csattanás, majd egy nagy robaj rázta meg a padlót, amit a
lépcsőre zuhanó törmelék zaja követett.
Mozdulatlanul álltak, míg ismét csend nem lett. Erika
hátranézett, és bólintott. Gyors mozdulattal kinyitotta az
ajtót.
Amanda Baker teste borzalmas szögben hevert a folyosó
padlóján a lépcső tövében. Fehér, mintás hálóinget viselt,
a lábán kék zokni. Bal karja és a válla beszorult a teste alá,
a jobb lába térdben kifordult. A testét por és
vakolatdarabok borították, nem messze tőle egy vékony,
négyzet alakú falap hevert. A padlásfeljáró ajtaja. Finom
por szitált.
– A plafonról szakadt le – tette a kezét a szája elé John, és
a lépcső tetejére mutatott, ahol a mennyezeten egy nagy
lyuk tátongott. Erika árnyékolta a szemét a még mindig
szitáló por és hulló vakolatdarabok miatt. Közelebb lépett
Amanda testéhez, és látta, hogy az arca lila és püffedt.
A nyakára hurok szorult, a szeme nyitva volt.
 64

MIT GONDOL, ÖNGYILKOSSÁG volt? – kérdezte Erika. Pár

óra már eltelt, és Isaac Strong is megérkezett a tetthelyre
Nils Åkermannal és helyszínelőcsapatával.
Erika és John a folyosón áll Isaackel.
– A halált fulladás okozta. A nyaka megnyúlt, és itt
látható egy mély barázda rajta – mondta Isaac, és finoman
oldalra billentette Amanda fejét. – A gondom az, hogy a
lépcső tetején a szőnyegen van egy üvegpohár, benne egy
kevés folyadék, ami az illata alapján kóla lehet. Hozzá illő
fröccsenés látható a falon – folytatta. – De ha fel akarja
magát akasztani, akkor nem fogna közben egy poharat.
Meg kell vizsgálnunk a poharat; lehetséges, hogy
valamilyen bódítószert kevertek az italba…
– Meglephette valaki a lépcső tetején? – kérdezte Erika. –
Hálóinget viselt, ami azt jelentheti, hogy éjjel kelt fel. Valaki
pedig már itt volt, rá várt, és Amanda egyenesen belesétált
a hurokba?
– Ezt neked kell kitalálnod – válaszolta Isaac. Erika a
tenyerébe temette az arcát. – Nem szeretnéd, ha ez
öngyilkosság lenne? – tette hozzá.
– Közénk tartozott – mondta a nő halkan. – És nem
olyannak nézett ki, mint aki…
– Sosem tudhatod, mi zajlik az emberek fejében, Erika.
John a lépcső közepén, a szőnyegen heverő padlásajtóhoz
lépett. Rajta volt a hurok másik vége.
– A kötelet az ajtó belső részéhez rögzítették, egy kis
fémrúdhoz – közölte.
Erika végignézett a folyosót borító vakolat- és
portengeren.
– Meg lehet tippelni a halál időpontját?
– Többet fogok tudni, ha alaposabban is szemügyre
vettem – felelte Isaac.
A helyszínelő fotós érkezett a nappaliból, és nekiállt
fényképezni. Amanda nyitott szemén megcsillant a vaku
fénye.
Nils jelent meg a fényképész mögött az ajtónyílásban.
– Szerintem ezt látni akarják – nézett rájuk.
Követték az ajtón át, és látták, hogy a nappaliban is rend
van, de a kanapé mögötti falra papírlapokat ragasztgattak.
Voltak ott Google-térképek, fotók Jessicáról, Trevor
Marksmanről, de akadtak kiprintelt fotók a parkban
üldögélő Marianne-ről és Lauráról is.
– Ez a videóból van, ezek Trevor Marksman
videófelvételének állóképei – nézett Erika Johnra. – Hogy
szerezte meg őket? Hol a számítógépe?
– Itt volt – lépett Nils a sarokban egy fém
komputerállványhoz. – De csak a laptoptartó és a töltő van
itt. Lent pedig egy tintasugaras nyomtatót – intett az állvány
alja felé. – Mobiltelefonnak nincs nyoma, és az előszobai
vezetékes készüléket elvitték. A nő erszénye a
konyhapulton van a kanna mellett. Kétszáz font van benne,
meg az összes bankkártyája.
 – Vagyis nem rablás történt.
– Nincs jele erőszakos behatolásnak – tette még hozzá
Nils.
– A konyhaajtó tárva-nyitva volt, amikor megjöttünk –
mondta John.
– De az, aki itt járt, ha a konyha felől jött, látta volna az
erszényt.
Erikának feltűnt valami a számítógépállvány tetején, és
odalépett, majd előhúzott egy gumikesztyűt a zsebéből.
Felemelte a kis, Terry-féle csokinarancsos dobozt. Látta,
hogy a benne tárolt csokoládé már lejárt; kifolyt a
narancsszínű fóliából.
– Nem nyitotta ki – állapította meg Erika. – És nézzék,
a dobozon a szlogent filctollal aláhúzták.
– „Nem Terryé, hanem az enyém” – lépett oda Nils, és
elolvasta a reklámszöveget Erika válla felett. – Ez nagyon
régi. Már nem használják ezt a szlogent… Legalább egy
csokinarancsot megeszem hetente: függő vagyok, nem
tagadom.
– És hogyhogy ilyen sovány? – mérte végig John a vezető
helyszínelő magas, szikár alakját.
Nils vállat vont.
– Nagyon gyors az anyagcserém.
Erika megfordította a dobozt.
– „Lejárati dátum: 2006. november 11.” – olvasta. – De
miért húzta alá a szöveget?
John és Nils visszabámult rá, és vállat vontak.
Miután Erika és John visszatértek a kocsijukhoz, bent ültek
még egy darabig, és nézték, ahogy fémhordágyon kiviszik a
házból a holttestet egy fekete hullazsákban.
– Látni szeretném Amanda internetes előzményeit, és
hozzáférést kérek a hívásnaplóihoz. Látni akarom, hogy mit
keresett, kivel beszélt a halála előtt – szólalt meg Erika. – És
mindent tudni akarok mindenkiről, akinek volt hozzáférése
a Trevor Marksman-féle videókhoz. Derítse ki, ha valaki e-
mailben küldte el az állóképeket, vagy esetleg átadta neki a
rohadt felvételeket!
– Igen, főnök.
Erika lenézett az ölében, a műanyag bizonyítékos
tasakba zárt Terry-féle csokinarancsra.
– „Nem Terryé, hanem az enyém…” – ismételte, ahogy az
aláhúzott sorra tévedt a tekintete. – Itt valami nincs
rendjén. Amanda többször is felhívott. Üzeneteket hagyott
arról, hogy talált valamit, és hogy sürgősen hívjam fel.
Erika elővette a telefonját, és hívta a hangpostát.
– Nincs új üzenete – közölte a géphang.
– Mi a franc? – Erika újrapróbálkozott, hasonló
eredménnyel. – Három üzenetet kaptam Amandától alig
pár órája.
– Nem törölte őket véletlenül? – kérdezte John.
– Nem. Nem töröltem. Valaki más tette.
 65

MÉG AZNAP DÉLUTÁN Erika visszament az eligazítóba.

A mobilját átfuvarozták a londoni rendőrség kiberbűnözési
részlegéhez a Tower Bridge-nél, és lekérték Amanda Baker
részletes hívásnaplóit és internetes előzményeit.
Erika egy laptop felett állt Moss-szal és Petersonnal,
a biztonsági kamerák felvételeit nézték át.
– Ez múlt szerda délutánról van, november
kilencedikéről – szólalt meg Moss. A képernyőn az őrs
videószobája előtti folyosó statikus, fekete-fehér képe
látszott. – Ez maga, főnök, és McGorry nyomozó, amint
bemegy, hogy megnézze a kazettákat – tette hozzá, ahogy a
két alak elsuhant a felgyorsított videón. – Pár órával később
Petersonnak is jut itt egy kis mellékszerep – tette hozzá, és a
percek gyorsan peregtek, ahogy előretekert. – Itt pedig
maguk hagyják el a szobát jóval hét előtt, bezárva az ajtót.
– Nem sokkal azelőtt, hogy mindenkit hazaküldtem
aznapra – mondta Erika.
– És most, valamivel este hét után vagyunk, ugyanazon a
napon – folytatta Moss. Most normál sebességgel játszotta le
a felvételt. A folyosó üres volt, de aztán megjelent Crawford
a képen, és körbekémlelt. Majd megállt a videószoba
ajtajánál, és hallgatózott. Utána kinyitotta, és bement.
– Bemehetett jóhiszemű okokból? – tudakolta Erika.
Moss tovább beszélt.
 – Nos, ő odabent van. És most hadd tekerjek előre pár
percet… Itt maga jön, főnök, este hét tizenkettőkor.
Odamegy, megpróbálja kinyitni az ajtót…
– De az zárva volt, odabent Crawforddal – fejezte be
Erika, és önmagát nézte a képernyőn.
– Ó, és itt van megint Peterson; vásárolni volt, és itt
hozza…
– A noteszomat – fejezte be Erika. Nézték, ahogy a két
ember feszélyezetten beszélget. – Nem tekerhetnénk ezt
előre?
– Nem gond – nézett rá Moss sokatmondón.
A képernyőn a felgyorsított felvételen az látszott, hogy
először Peterson távozik, majd pár perccel később Erika is
elhagyja a folyosót.
– Itt pedig, este hét óra harminchatkor, közel húsz
perccel később, megjelenik Crawford – mondta Moss.
A képernyőn látszott, hogy az ajtó először csak résnyire
nyílik, a férfi kidugja a fejét a folyosóra, aztán gyorsan
kilép, bezárja az ajtót, és sietős léptekkel távozik.
Ezen eltűnődtek egy időre. Majd megjelent John az
eligazító végében.
– Főnök, az imént futottam át Amanda Baker
hívásnaplóját. Nincs benne sok szám, mert láthatóan nem
sok embert hívogatott, de Crawfordé rengetegszer szerepel.
Az elmúlt két hétben naponta többször is rácsörgött.
– Ezek után felmerül bennem a kérdés: hol van Crawford
felügyelő? – Erika körülnézett a helyiségben az emberein.
John vállat vont.
 – Nem tudom, főnök.
– Hát, akkor mi lenne, ha használná az eszét, és felhívná?
– förmedt rá a főnöke.

Már megint esett, és az ég elsötétült, amikor Erika és Moss

Bromley-ból indulva Crawford Beckenham és Sydenham
közti lakhelye felé autózott. Próbálták elérni a mobilján és a
vezetékes telefonján, de egyiket sem vette fel. A feleségét
elérték, de nem lettek okosabbak. A nő napok óta nem látta
a férjét.
– Valahogy rossz érzésem van – szólalt meg Moss, amikor
megérkeztek a férfi lakásához.
– Ez az? – kukucskált ki Erika az autó szélvédőjén.
A Beckenham Hill Roadon álltak. Egymás mellé zsúfolódott
egyfontos boltok, trafikok, fogadóirodák, pár silány
önkiszolgáló mosoda hosszú sora, kiegészítve egy Iceland
szupermarkettel. Sűrű volt a forgalom.
– Itt nem tudok leparkolni. Buszok jönnek mögöttünk –
jegyezte meg Erika. Továbbhajtott, és megállt egy
McDonald’s parkolójában.
Sietős léptekkel mentek vissza, de így is percekig kellett
várniuk, mire átjutottak a zsúfolt úton. Crawford házának
földszintjén egy gyorshitelező iroda működött. Fehér volt a
kapubejárat, ami egyenesen az utcára nyílt. A csengők
hosszú sorában megtalálták a lakásszámát, és többször
becsengettek, de senki nem válaszolt. Ekkor egy férfi jött ki
az ajtón, és nyitva hagyta Erikának és Mossnak, ők pedig
besurrantak rajta.
 Koszos szőnyeggel fedett lépcső kanyargott fel a
harmadikra. Crawford lakása a legfelső szinten volt.
Amikor elérték a másodikat, egy nyitott ajtót találtak, és
hallották, hogy egy kínai asszony kiabál odabent. Az
ajtóban ekkor felbukkant egy ősz hajú férfi, nyomában a
kicsi, de bősz hölggyel.
– Maga vízszerelő lenni, de nem szerelni meg a
szivárgás?
– Már mondtam, hogy a fenti lakásból jön, és nincs
otthon a lakó – felelte a szerelő fáradtan.
– Helló, én Foster főfelügyelő vagyok, ő pedig Moss
felügyelő – köszönt rájuk Erika, és mindketten
felvillantották az igazolványukat. – Senki nem nyit ajtót
odafent?
– Ő pont ezt mondta – csattant fel a nő. – A konyhámban
szivárog a víz, egy jó nagy folton. Tegnap este óta már az
egész plafonomra kiterjedni…
Erika Mossra nézett, és futva a lépcső felé vették az
irányt. A második kísérletre már sikerült is berúgniuk az
ajtót. Crawford egy garzonban lakott. A főútra néző ablak
alatti ágy nem volt bevetve, és legyek zümmögtek a
sarokban, a konyhafülkében látható piszkos edények felett.
Az egyik falon egy képkollázs Crawfordot ábrázolta két
serdülőkorú gyerekkel, egy fiúval és egy lánnyal.
A sarokból nyíló ajtó előtti szőnyegen nagy, nedves folt
terjengett. Az ajtó résnyire nyitva volt, és a két rendőr
lassan elindult felé.
Erika belökte. Egy apró, koszos fürdőszoba tárult a
szemük elé. Crawford meztelen teste a rózsaszínű vízben
ázott. Vérfoltok pettyezték a falat a kád fölött a jó egy méter
magasan szétkenődött nagy folton kívül. És vér folyt le a
kád túloldalán, ott, ahol Crawford ernyedt karja lógott, és
keveredett el a padlót borító víztócsákkal.
Jól látszott, hogy a férfi felvágta az ereit a csuklóján.
 66

MÁSNAP ERIKA FELKERESTE a penge-i halottasházat.

A levegő a szokásosnál is fagyosabbnak érződött, mintha a
fénycsövek a szokottnál is ridegebb fényt árasztottak volna;
éles fényük bántotta a szemét. Amanda Baker és Crawford
egymás mellett feküdt a hullaház két rozsdamentes
acélasztalán, és ahogy Erika meglátta a kollégáit, a két
rendőrtisztet, az olyan emlékeket hozott elő, amiket a
legszívesebben elfelejtett volna; a férjéről, Markról és a
négy rendőrről, akik életüket vesztették azon a végzetes
napon.
Vett egy nagy levegőt, és csak most vette észre, hogy
Isaac beszél.
– Mindkét halálesetben az zavar, hogy bárki volt is az
elkövető, nagyon gyengén igyekezett csak öngyilkosságnak
álcázni őket.
– Vagyis nem hiszed, hogy Crawford öngyilkos lett? –
kérdezte a nő.
– Nem, nem hiszem.
Először Amanda Bakerhez ment, aki a hasán feküdt egy
fehér lepedő alatt. Isaac óvatosan felhajtotta a lepedőt. A nő
arca Erika felé nézett, a rozsdamentes acélnak préselődött,
hosszú, őszülő haját átfésülték a másik vállára, szabadon
hagyva a haragospiros véraláfutások és zúzódások vonalát
a nyakán. A látvány még mindig sokkolta Erikát; alig pár
napja beszélt Amandával.
– Itt egy tipikus zúzódást láthatsz, ami akasztásnál
várható is – mondta Isaac. – A kötél mélyen belemart a
nyak bőrébe, és igen tiszta, elkülönült zúzódáscsíkot
hagyott. – Kesztyűs kezével rámutatott a nyakon körbefutó
lila vonalra. – Viszont itt, az előzőn felül, láthatsz egy sor
kicsi, kör alakú zúzódást a tarkónál. Ami szerintem annak a
jele, hogy a hurkot a nyakába tették, aztán megszorították,
míg ő rúgkapált és küzdött. A hurok csomója elmozdult a
vergődés alatt, és ettől lettek ezek a csíkok… Továbbá nézd
meg ezt a zúzódást itt, a háta közepén!
Erika egy téglalap alakú, sötét foltot látott.
– Ezt okozhatta az, amikor lelökték a lépcső tetejéről.
A nyaka eltört, ami arra utalhat, hogy a teste nagy
lendületet véve hagyta el a legfelső lépcsőt, és akkor tört el,
amikor a kötél megfeszült… Lehet, hogy küzdött is a
támadójával. Sikerült némi bőrmintát vennem a körmei
alól. Már elküldtem a laborba.
– Harcos típus volt – jegyezte meg Erika.
Isaac hallgatott egy sort, majd átment a szomszéd
asztalon fekvő Crawford testéhez. Az a hátán feküdt, haját
kifésülték a homlokából, és leszámítva sápadt, sárgás bőrét,
úgy festett, mintha csak aludna.
Isaac mindkét oldalon felhajtotta a lepedőt, így téve
szabaddá Crawford két karját. Felnézett Erikára, és látta,
hogy a nőnek könny pereg az arcán.
– Ó, jól vagy ahhoz, hogy folytassuk?
– Igen – húzott elő Erika egy zsebkendőt, hogy megtörölje
a szemét. – Elég rossz az is, amikor közülünk elmegy egy, de
hogy kettő…
– Szükséged van egy pillanatra?
– Jól vagyok – fojtotta vissza a könnyeit, és összeszedte
magát.
– Oké. Ha megnézzük a karját, mindkét alkarján
megfigyelhetsz két hosszú bemetszést. Mindkettő úgy
harminc centi, a bemetszés függőlegesen fut az alkar
közepén, szemben a csuklók vízszintes vágásaival. Mindkét
bemetszés átvágta az orsócsontütőeret, a fő artériát, ami
vérrel látja el a kart és a kezet. Beretvakéssel csinálták,
vagy azzal, amit régen borbélyberetvának hívtak.
Erika elfintorodott a karon ejtett két hosszú vágás láttán,
amit gondosan összevarrtak.
– Ezeknek a bemetszéseknek a hossza és a szélessége
katasztrofálisan gyors vérveszteséget okozott volna.
Továbbá nagy mennyiségű alkoholt találtak a vérében,
valamint kokain nyomait…
– Igen, találtunk egy kevés kokaint a lakásában… Isaac,
nála jobban megérteném, ha öngyilkos lett volna, mint
Amandánál. Az elmúlt pár napban feszültnek látszott a
munkahelyen. Eddig nem tudtam, de éppen egy csúnya
váláson esett át; várhatóan a felesége kapta volna a két
gyerek felügyeleti jogát. Az asszony elmondta, hogy a férje
depressziós volt.
– Nem ő vágta fel az ereit – közölte Isaac.
– Ezt miből tudod megítélni?
– A borbélyberetvát vagyis a beretvakést a mosdó szélén
találták meg. Tisztára pucolva, és nem voltak rajta
ujjlenyomatok.
– Ő ezt nyilvánvalóan nem tehette meg, igaz? – kérdezte
Erika.
– Megtehette volna, de amikor felhasította az
orsócsontütőeret mindkét karján, a vér gejzírként tört elő.
Erika ismét behunyta a szemét, ahogy eszébe jutott a
tetthely, a csempére és a fehér fürdőszobaszekrényre
fröccsent vér.
– Egy ronggyal vagy zsebkendővel letörölhette volna a
borotvát, hogy aztán a mosdóra tegye. De nem találtak a
helyszínen sem véres ruhát, sem zsebkendőt. Vért a
fürdővízben és a kád körüli csempéken találtunk csak.
A mosdó tiszta volt, egyetlen kis vérpötty kivételével. Bárki
volt is a tettes, öngyilkosságnak akarta álcázni a dolgot.
Erika az egymás mellett fekvő két testre nézett.
– Azt beszélik, hogy a Jessica Collins-ügy miatt gyilkolták
meg őket. Amanda Baker felfedezett valamit az ügy
kapcsán. Nem tudom, hogy áttörést ért-e el, vagy új
bizonyítékra bukkant. De megpróbált kapcsolatba lépni
velem – tűnődött fennhangon.
– És ugyanezen az éjszakán törtek be hozzád is.
– Igen. Azt hiszem, én is célpont voltam.
 67

GERRY A KANAPÉN ült, és az Áll az alkut nézte. Csak egy

sortot viselt, és a sötét hajú lány összegömbölyödve feküdt
mellette. A férfi fehér pólóját viselte; ezúttal megengedte
neki. Azt mondta, hogy Trishnek hívják. Ő még nem
kérdezte a férfi nevét.
Trish aznap délután kopogott be hozzá, hogy Gerrynek
sikerült elmenekülnie Erika Foster lakásából, ahol
kiütötték. A lány addig nem volt hajlandó elmenni, míg a
férfi ki nem nyitotta az ajtót. Ott álltak a küszöb két oldalán.
A lány szeme körüli monokli halvány árnyéka volt a
férfiénak.
– Látom, csúnyán megsérültél – nyújtotta ki törékeny
kezét Gerry megdagadt és alvadt vér borította homloka felé.
A férfi durván összetapasztotta a fején oldalt keletkezett
hétcentis vágást sebészeti ragasztóval, és a jódtól, amit
rákent, kapucsínószínű bőre zöldes árnyaltot öltött.
Gerry ekkor elkapta a kezét, és berántotta, becsapva az
ajtót. A levegőbe emelte, bevitte a hálóba, és az este
hátralevő részét ott is töltötték.
A tévében a versenyzőnek már csak egy táskája maradt
az Áll az alkuban. Sovány férfi volt, gombszemű,
tésztaképű.
– Mi a neve? – kérdezte Gerry.
– Rá van írva a névtáblájára – vigyorgott Trish, felemelve
a fejét a férfi mellkasáról. Meg akarta csókolni, de az
ellökte.
– Gondolod, hogy bármit is tisztán látok a rohadtul
összevert pofámmal? – fortyant fel Gerry, és rábökött
duzzadt arcára.
– Daniel – felelte Trish gyorsan.
A tévében csend volt, míg a versenyző, Daniel, körbejárt,
és leszedte a ragasztószalagot a táskáról. A kamera átváltott
a feleségére, aki a nézőközönség soraiban ült. Nem öltözött
túl jól. Nem úgy tűnt, mint akihez kegyes volt az élet.
A kamera visszaváltott Danielre, aki felpattintotta a táska
fedelét. „Ne!”, kiáltotta, és mindkét kezével a homlokához
kapott, miközben térdre rogyott. A kamera váltott,
megmutatva, hogy a táska értéke egy font.
– Jesszusom, mekkora baszott nagy idióta! – szólalt meg
Gerry.
A képernyőn megkérték Daniel feleségét, hogy menjen le
hozzá. A nő igyekezett jó képet vágni a dologhoz.
– Mire mondott nemet a pasas?
– Az igazgató tizenötezret ajánlott neki – kapta a
hüvelykujját a szájába Trish.
Gerry felkelt, és a hűtőhöz ment. Trish felült, fejét a
kanapé támlájának döntötte, és kivette a szájából az ujját.
– Van gyümölcsleved? – kérdezte.
Gerry kinyitotta a frigót, és kivett egy doboz sört meg egy
üveg ivólevet. A kanapén ülő Trisht egy kis, kerek faasztal
választotta el tőle. Ezen egy Glock 17-es kézifegyver hevert,
valamint huszonötezer font jelöletlen bankjegyekben.
 Egy darabig csak állt ott, mindkét kezében egy-egy itallal,
és a lányt nézte, aki a fegyverre és a pénzre pillantott, de
aztán gyorsan elkapta a tekintetét.
– A jó kislány – szólalt meg Gerry – nem veszi le rólam a
szemét.
Visszasétált a kanapéhoz, a gyümölcslevet ledobta a
Trish melletti párnára, és kinyitotta a sörét. A lány
kiegyenesedett ültében, és nagyot kortyolt a gyümölcsléből.
– Később nem akarsz Hollyoaksot nézni? – kérdezte a
férfit.
Gerry mobilja csörögni kezdett. Felkapta a
dohányzóasztalról, és kiment a teraszra, becsukva maga
után az üvegajtót.
– Hol a faszban voltál? – kérdezte az ismerős hang. Gerry
hallgatott. – Ott vagy?
– Itt vagyok – felelte. Kint sötét volt, és alatta az utcán
csíkokban húzódtak a narancsszínű fények sorai.
– Úgy volt, hogy mindhármat elintézed. Két öngyilkosság
meg egy betörés. De az a Foster némber még él.
Gerry hallgatott, és eszébe jutott Daniel arca az Áll az
alkuban.
– Kiszállok – mondta végül.
– Hogyhogy? Hogyhogy kiszállsz? Be kell fejezned a
kibaszott melót. Különben nem fizetek egy pennyvel sem
többet.
– Tartsd meg a pénz többi részét! Kiszállok.
– Tudod, hogy itt nem csak a pénzről van szó.
– Tudod, mi a helyzet? Olyan régóta fenyegetsz már
ezzel, és most elegem lett. Hát nem látod, mi folyik itt? Ezt
már nem fogod tudni titokban tartani. A titok kipattant. És
ha én bukom, akkor te is. Mostanra rájöttem, hogy semmit
sem veszítek azzal, ha kiszállok.
Azzal Gerry bontotta a hívást. Megfordította a telefont,
kinyitotta a hátlapját, kivette a SIM-kártyát, és négybe törte.
Most viszont gyorsan kellett lépnie. Úgy tippelte, egy
napja lehet, talán még annyi sem. Ledöntötte a maradék
sörét, és bement.
 68

KÉSŐ DÉLUTÁN VOLT, és Erika Yale kapitánnyal szemben

ült annak irodájában. A férfi kimerültnek tűnt. Az arca
sápadt volt, nagy, sötét árkok húzódtak a szeme alatt.
Marshot várták, aki telefonált, hogy késik.
– Uram, nem kell több erőforrást áldoznia rám – mondta
a főfelügyelő.
A férfi felemelte a kezét.
– Erika, nem hiszem, hogy a szállodája előtt álló
rendőrautó csődbe viszi a testületet. Már így is volt egy
késelésünk fényes nappal az őrs bejáratánál, és az egyik
rendőrömet gyanús körülmények között holtan találták.
– Két rendőrt – javította ki Erika. – A másik egy korábbi
volt, Amanda Baker.
– Igaz – felelte Yale, némileg habozva. Megdörzsölte a
szemét. – Felteszem, hallott Jason Tylerről.
– Mi van vele?
– Amikor elutasították az óvadékkérelmét, a legszigorúbb
besorolású Belmarshba került. Megtudták, hogy
tanúskodott a vádalku érdekében, és elkapták. Múlt éjjel
leszúrták a zuhanyzóban.
– Hogy szereztek ott kést?
– Nem fogja elhinni. Kit Katből csinálták.
– Ez valami új utcai szleng?
– Nem – vágta rá a férfi türelmetlenül. – Igazi Kit Katből
csinálták, pontosabban a fóliából, amelybe a két szeletet
csomagolták. Valami életfogytos lángelme hónapok óta
gyűjtögette a papírokat, és sikerült egy halálos, késszerű
döfőeszközt fabrikálnia jó pár száz fóliából. Tylert combon
szúrták, ő pedig elvérzett a zuhanyzóban, és ezzel a
birodalma is vele hal.
Kopogtak, és a kisegítő személyzet egyik tagja lépett be
egy tálcán két bögre teával; a nő Yale-nek a Ki itt a főnök?
feliratút adta, míg Erika azt kapta, amelyen a Sütiszörny
szerepelt.
– Parancsoljanak! – mondta a nő. – És arra gondoltam,
talán szeretnének valami édességet is. – Azzal két Kit Katet
tett az asztalra a gőzölgő bögrék mellé, és távozott.
– Az ég szerelmére! – kiáltott fel a férfi.
Erikára váratlanul rátört egy nevetőroham; minden
önuralmára szüksége volt, hogy komoly képet vágjon, míg
Yale lesöpörte a csokit az asztaláról, egyenesen a
papírkosárba.
Ismét kopogtak, és belépett Marsh.
– Elnézést a késésért – kezdte.
– Semmi baj, foglaljon helyet!
– Rosszul állnak a dolgok: egy rendőr elvesztése rontja a
hangulatot – mondta Marsh.
– Két rendőré – mutatott rá Erika.
– Igen, hát persze – bólintott Marsh.
Erika elmondta, hogy áll az ügy.
– Megkaptuk Crawford nyomozó híváslistáját; ez
megerősíti, hogy az elmúlt pár hétben kapcsolatban állt
Amanda Bakerrel. Sikerült megtalálnunk Amanda Baker
telefonját. Leesett a fotel karfájáról, ezért nem találta meg a
tettes, ha kereste. A kiberbűnözési részleg emberei
átvizsgálták, és kiderült, hogy a mobilt az elmúlt pár hétben
meghackelték egy trójai faló programmal. Ez történt
Crawfordéval és az enyémmel is. Valaki figyelte és
lehallgatta a hívásokat. Valamint módosították a
hívásnaplókat is. Amanda a megölésének estéjén hívott, és
üzenetet hagyott; valamint felhívta Crawford nyomozót is.
Ezeket a hangpostaüzeneteket aztán távolról törölték
mindkettőnk telefonjáról.
– Jézusom, Erika! – kiáltott fel Marsh. – Ezek szerint az
egész nyomozás veszélybe kerülhetett?
– Igen, uram.
– Ezt jelentenem kell a főkapitány-helyettesnek.
– És minden tiszteletem mellett meg kell jegyeznem, hogy
azért kell szállodában laknom, mert valaki betört a
házamba. Olyasvalakivel van dolgunk, aki több lépéssel
előttünk jár és járt az elmúlt pár hétben.
– Szóval, nem hiszi, hogy ennek bármi köze lenne Joel
Michaelshöz?
– Joel Michaels az elmúlt pár napot a továbbra is az
intenzív osztályon fekvő Trevor Marksman ágya mellett
töltötte. A kórházi személyzet szerint csak akkor hagyta el,
amikor kiment a mosdóba. Marianne Collins pedig lehet,
hogy egy késsel hadonászó holdkórosnak látszott, viszont a
mentálhigiénéről szóló törvény hatálya alá esik, és
továbbra is egy őrzött intézményben tartják. Így nem
mehetek a közelébe sem. Nem kérdezhetem ki… És az
egyetlen kicseszett rendőr, aki láthatóan előttünk járt,
halott… Mint mondtam, bárki is az ellenfelünk, több
lépéssel előrébb tart a játszmában.
Yale és Marsh is hallgatott egy sort.
– Ó, és több emberem visszament Amanda Baker házába,
hogy átkutassa. Mintha saját ügyiratokból dolgozott volna;
dokumentumai és kinyomtatott anyagai voltak. Mindet át
fogjuk nézni. Továbbá találtunk egy kis
lehallgatókészüléket a füstjelzőjében.
– Ki a francok ezek a Collinsék? – hüledezett Marsh.
– Nem adom fel a dolgot – közölte Erika. – És remélem,
hogy maga és a főkapitány-helyettes engedélyezi, hogy
folytassam, és új irányba fordítsam a nyomozást.
Marsh hátradőlve tűnődött egy ideig.
– Egyelőre engedélyezem. De majd tudatom, hogy mit
mondott erről a főkapitány-helyettes, amikor később
jelentek neki.

A megbeszélés után Erika kiment a mosdóba, és hideg vizet

fröcskölt az arcára. Jól megnézte fáradt képét a tükörben.
Lehúztak egy vécét, és egy fiatal nő jött ki az egyik fülkéből,
majd a mosdóhoz lépett. Erika felismerte benne az egyik
rendőrt, aki a Guy Fawkes-napon pénzt gyűjtött. Láthatóan
a műszakjára készült, mert kevlár döfésálló mellényt
hordott az egyenruhája felett.
– Jól van, asszonyom? – kérdezte a nő, miközben kezet
mosott.
 Erika a mellényt nézte, és rögvest elmúlt az önsajnálata.
– Jól. Csak hosszú volt a nap.
– Hosszú ez a hét, asszonyom – felelte a másik.
Megszárította a kezét, és már indult kifelé.
– Legyen óvatos odakint, hogy is…? – figyelmeztette Erika
akaratlanul.
– Claremont közrendőr.
– Claremont közrendőr, legyen éber!
– Mindig az vagyok. Köszönöm, asszonyom – mondta a
nő, és kiment.
Erika is kezet mosott, majd visszatért az eligazítóba.
 69

ERIKA KORA ESTE beugrott a szállodába, hogy

lezuhanyozzon és átöltözzön. Aztán bekopogott a
szomszédos ajtón. Lenka nyitotta ki, kezében Evával.
– Minden rendben veled? – kérdezte a húgát. – Sajnálom,
de alig láttalak az elmúlt pár napban.
– A gyerekek elemükben vannak; van szobaszerviz,
medence, és nincs nagy forgalom. Már-már el is felejtettem,
hogy a férjem otthon vár – felelte Lenka. – És te jól vagy?
– Jól. Csak egy kis szünetet tartok épp, aztán megyek
vissza az őrsre. Te azért éber maradsz, nyitva tartod a
szemedet? – nézett Erika a testvérére.
– Igen, de itt biztonságban érezzük magunkat. És biztos,
ami biztos… – mutatott rá a fantomképre, amelyet a
rajzolóval közösen készített.
– Miért tetted ki a falra? – kérdezte Erika, és odalépett a
hátborzongató képkompozícióhoz, amely egy mogorva
tekintetű, sűrű szemöldökű, sötét, göndör, boglyas hajú
férfit ábrázolt.
– Hogy a gyerekek pontosan tudják, ki ez, és hogy néz ki.
Vannak belőle másolatok a recepción, továbbá kitették a
képet a személyzeti helyiségben és a konyhában is.
– Ez az ember engem keresett – mondta erre Erika.
– Nagyon hasonlítunk egymásra, bár én kicsit jobban
nézek ki – vigyorodott el Lenka.
 – Pimasz vagy. Nos, nem tudom, meddig leszek távol,
mert sokáig fogok dolgozni. A parkolóban még mindig áll
egy egyenruhás rendőr.
Megpuszilta Lenkát és Evát, és megkérte a húgát,
köszönjön el a nevében Jakubtól és Karolinától, amikor
visszajönnek a medencétől.

Erika visszament az őrsre, ahol felsietett az eligazítóba. Ott

Peterson és Moss éppen egy dobozból elviteles kajákat
pakolt ki.
– Kínai? – kérdezte a főfelügyelő, amikor benyitott.
Moss bólintott, feltartva egy dudorodó fehér zacskót.
– Csupa finomság. Ropogós csilis marha, csirkés kínai sült
tészta, friss hínár, rákszirom.
– Honnan tudtad, hogy nincs semmi kajám?

Egy órával később befejezték az evést, és most az egyik

hosszú asztalnál Amanda Baker hívásnaplóját, internetes
keresési előzményeit és a lakása falaira szegezett iratokat
nézték át.
A következő pár órában mindent átböngésztek.
– Két dolog kiviláglik. Trevor Marksman egyik videójából
készített egy képernyőfotót – tartotta fel Erika azt a képet,
amelyen Marianne és Laura a padon ül. – És úgy látom,
a másik dolog a csokinarancsos doboz, ahol aláhúzta az „Ez
nem Terryé, hanem az enyém” szlogent.
Egymásra néztek.
– Istenem, ölni tudnék egy csokinarancsért, most, hogy
erről beszéltünk – jegyezte meg Moss.
– Nem éppen ez a legjobb szófordulat – vélekedett
Peterson. – És nemrég tömted tele magad kínaival.
– Gyerünk, koncentráljunk! – nógatta őket Erika. – Meg
akarom nézni a videón azt a részt, ahonnan a képernyőfotó
készült.
Bejelentkeztek Erika laptopjába, és hosszas keresgélés
után megtalálták azokat a fájlokat, ahol a két nő szerepelt.
Mindkét videón az látszott, hogy Laura és Marianne
vitatkozik, de a hangjuk halk volt. Erika visszatekerte a
felvételt a kezdőpontig, és jól feltekerte a hangerőt.
A parkban sikongató és nevetgélő gyerekek hangja dörögve
szólalt meg, ahogy az ide-oda lengő hinta nyikorgása is.
A fülüket hegyezték, hátha meghallják, miről vitáznak.
– Mit mond Laura? „Ne basáskodj felettem… és felette
se…” – mondta Erika.
– Igen, az ő hangját jobban hallani, míg Marianne-é
szinte kivehetetlen – bólintott Peterson.
Ismét visszatekerték a videót.
„Ne basáskodj felettem… nem a tiéd… az enyém…”,
hallatszott Laura a hangszóróból.
– Újra! – utasította Erika. – És tegyünk még rá kakaót!
Moss visszatekerte, és a hangszórókból dübörögtek meg
a park hangjai és Laura szavai.
„Ne basáskodj felettem… A lány nem a tiéd… az enyém…”
Erika megállította a videót, és felállt. Száguldottak a
gondolatai.
– Mi az? – kérdezte Peterson.
 – A lány nem a tiéd, az enyém… A lány nem a tiéd, az
enyém… Mint a Terry-féle csokinarancsos dobozon, amely
Amanda gépe mellett volt.
Erika a tetthelyről készült képek között kutatott.
– Vette a fáradságot, hogy aláhúzzon egy régi
reklámszöveget: „Ez nem Terryé, hanem az enyém”.
– Szerinted egy Terry nevű alak is benne volt? – kérdezte
Peterson, és a fel-alá járkáló Erikát nézte, akinek agyában
zakatoltak a fogaskerekek.
Erika megállt, és mozdulatlanná dermedt.
– Mi van akkor, ha Laura Jessicáról beszél, amikor azt
mondja, hogy „A lány nem a tiéd, az enyém”? – Mossra és
Petersonra nézett. – Hány év különbség volt Laura és
Jessica között?
– Jessica hétéves volt, Laura pedig húsz, amikor Jessica…
– felelt Peterson. – Várj, csak nem arra gondolsz, hogy…?
Erika az asztalon lévő papírok között matatott.
– Mi kell, főnök? – tudakolta Moss.
– Láttam valamit Amanda Baker kinyomtatott internetes
keresési előzményében. Egy honlapcímet .ie
tartománynévvel, ami Írországra utal.
– Adj nekem is párat! – kérte Peterson. Elosztották a
lapokat, és a következő percekben az apró betűs oldalakat
bújták.
– Megvan! – kiáltott fel Erika. A laptopjához lépett, és
begépelte a címet:
www.hse.ie/eng/services/list/1/bdm/Certificates/.
– Amanda egy születési anyakönyvi bizonyítványt
keresett. Egy ír születési anyakönyvet. Nem férhetett úgy
hozzá a nyilvántartáshoz, mint mi, így erre az alkalmazás-
oldalra lépett be, hogy lekérjen egy születési anyakönyvi
kivonatot.
Moss rámeredt a képernyőn megjelent honlapra.
– Az Egyesült Királyságban nemrégiben lezajlott
népszavazás eredményeként a születési anyakönyvi
kivonatok igénylésében beállt jelentős növekedés miatt a
kivonatok átadási ideje akár harminc nap is lehet az
igénylés időpontjától számítva – olvasta.
– Amandának harminc napot kellett volna várnia; mit
gondolsz, ezért hívott téged?
– Szalmaszálba kapaszkodunk vajon? – mélázott Erika. –
És erre hogyhogy senki nem figyelt fel?
– Az első nyomozás katasztrofálisan alakult, és ugyan
miért jutott volna bárkinek eszébe megnézni Jessica
születési anyakönyvi kivonatát? Mikor nézzük meg mi a
születési és a halotti anyakönyveket? Csak akkor, amikor
valami gyanús.
– Mit gondoltok, lehetséges ez? – kérdezte Erika. Arca
kipirult az izgalomtól. – Hogy Laura Collins nem Jessica
nővére volt, hanem az anyja?
 70

RENDBEN, MINDENKI NAGYON figyeljen! – fordult Erika a

csapatához másnap kora reggel, amikor összegyűltek az
eligazítóban. Csendben hallgatták, ahogy a főfelügyelő
ismerteti, milyen sejtésük támadt előző este, és hogy okuk
van azt gyanítani, Laura Collins nem Jessica nővére, hanem
valójában az anyja.
– Kérvényeztük az ír nyilvántartástól Jessica Collins
születési anyakönyvi kivonatának másolatát, méghozzá
elsőbbségi besorolással, amint a nyilvántartó kinyit.
– Főnök, most érkezik egy fax a rendszerben – szólalt
meg John, és a számítógépe képernyőjére mutatott.
– Akkor ne csak üljön ott, hanem nyomtassa ki! –
utasította Erika.
– Igen, főnök.
Erika az eligazító végébe ment, a nyomtatóhoz; érezte,
hogy mindenki őt nézi. Mintha egy örökkévalósági tartott
volna, mire a gép surrogva nyomtatni kezdett. Aztán
nagyon lassan megjelent egy beszkennelt születési
anyakönyvi kivonat. 1983-ban készült, és kézzel írták
ugyan, de az tisztán olvasható volt. Erika nem hitt a
szemének. Megfordította, és diadalmasan felolvasta.
– Az anya Laura Collins… és, várjunk csak, az apa neve is
szerepel. Gerry O’Reilly, címe Galway, Dorchester Court 4.
Moss máris az egyik mágnestáblánál termett, és felírta.
 – Rendben, kell minden, amit csak tudunk erről a Gerry
O’Reillyról. Nem ismerjük a körülményeket, az apa lehet
öreg vagy fiatal, de van hozzá név és cím.
A rendőrök az eligazítóban akcióba lendültek.
Kilencven perccel később sikerült két Gerry O’Reillyt
azonosítaniuk, akiknek Dorchester Court 4. volt az állandó
lakcíme.
– Apa és fia, akiknek a neve megegyezik – közölte Moss.
– Oké, de hogy derítjük ki, melyikük az apa? – kérdezte
Erika.
– Idősebb Gerry O’Reilly 1941. november 19-én született,
vagyis ő… – próbált fejszámolni Moss.
– Negyvenkét éves volt, amikor Jessica megszületett 1983
áprilisában – fejezte be John.
– Ez aztán a gyorsaság! – vigyorodott el Erika.
Moss folytatta:
– Az ifjabb Gerry egy évben született Laura Collinsszal,
1970-ben. Tizenhárom éves volt Jessica születésekor.
– A francba! Bármelyikük lehetett az apa – tűnődött
Erika.
 71

GERRY O’REILLYNAK AZ általa elfogadhatónál több időbe

teltek az előkészületek. Végiggondolta a kockázatokat, és
hogy a rendőrség mit tudhat róla, így arra a következtetésre
jutott, hogy csekély rá az esély, hogy azonosítsa a nő, akit
megtámadott Erika Foster lakásában. Egyedül ő látta, és
csak a sötétben folytatott rövid küzdelem során.
A két rendőr, aki szintén látta, már halott volt.
Vívódott magában, hogy megölje-e Trisht, és perceken át
nézte, ahogy a kanapén ülve tévét bámulja. Mérlegelte az
előnyöket, hátrányokat. Azután döntésre jutott, és a
konyhaszekrényhez ment, ahonnan gumikesztyűt és egy
nagy műanyag zsákot vett elő.
– Te meg mit csinálsz? – kérdezte a lány ijedten, amikor
odalépett hozzá.
– Kitakarítod ezt a lakást, méghozzá alaposan. Azt
akarom, hogy törölj le minden szabad felületet. Egy hajszál
se maradjon, semmi kupi.
– Elköltözöl?
– Ja. És vissza akarom kapni a kauciót.
Késő este hagyták el a lakást, és a férfi sajnálta, hogy a
mordeni vasúti hídnál búcsút kellett intenie Trishnek.
A lány csak állt ott a hidegben, pára gomolygott a szájából
és az orrából, és a távozó Gerryt nézte. Ha korábban
találkoznak, Trishnek hasznát vette volna a melóban.
 Az arcába húzott baseballsapkával szállt fel a metróra, és
a Northern Line-on Charing Crossig utazott, ahonnan
gyalog ment a Goodge Streetig, és ott bejelentkezett egy
ifjúsági szállóra. Csak egy ágyat akart éjszakára, meg egy
rendes wifit.
A kis kávézóban késő éjszakáig dolgozott a számítógépén.
Másnap kora reggel lezuhanyozott, és megborotválkozott.
Gyalog ment a Sohóig, ahol vett egy elegáns, divatos, sötét
öltönyt, szűk, fehér, legombolt gallérú inget és drága, fekete
cipőt. Útja ezután a Neal’s Yard egyik felkapott fodrászához
vezetett, ahol azt kérte, nyírják rövidre kócos, göndör
fürtjeit, és a legújabb divat szerint bezselézve fésüljék
hátra, majd szárítsák be. Innen a Selfridgesbe ment, ahol
vett egy kis méretű utazótáskát, és betért vele egy
mozgássérültmosdóba. Pár perccel később már az
öltönyben hagyta el, az új táskába a holmiját pakolta. A régi
gönceit és a cipőjét egy kuka mélyére gyűrte.
Lement a földszintre, és több sminkespult mellett is
elsétált, mígnem talált egy karcsú, élénkvörös hajú srácot,
aki egy MAC kozmetika sminkasztalánál állt.
– Szia! – mosolygott rá Gerry a sminkesre.
– Helló! – válaszolt a másik, tetőtől talpig végigmérve a
jövevényt.
Gerry előhúzott egy fényképet az amerikai énekesről,
Adam Lambertről.
– Meg tudod oldani, hogy úgy nézzek ki, mint ő? – nézett
egyenesen a srác szemébe, nyíltan flörtöve.
A sminkes rápillantott a képre, aztán vissza a férfira.
Keskeny csípője fölé kis bőrkötény simult, amiből több
sminkecset kandikált ki.
– Naná, hogy meg – vigyorodott el, belemenve a
flörtölésbe, és kiválasztott egy szemceruzát. – Tetszik az ír
akcentusod. Mi szél hozott ilyen messze az otthonodtól?
– Ez-az. Mit gondolsz, el tudod tüntetni a zúzódásaimat?
Állásinterjúra megyek egy filmes céghez.
– Jó benyomást akarsz kelteni, mi?
– Olyasmi. Ha jó munkát végzel, hidd el, nem fogod
megbánni – vigyorgott Gerry.

Kedden, nem sokkal tizenegy előtt, Gerry a King’s Crossi-i St

Pancras pályaudvar Starbucksában üldögélt a laptopjával.
Felhajtotta a kávéja maradékát, majd befejezte az e-mailt,
amelyet írt. Csatolt hozzá egy fájlt, majd aktiválva a
kamerát elvigyorodott, és a középső ujját feltartva lőtt egy
szelfit, mielőtt azt is csatolta volna az e-mailhez. Ezután úgy
állította be, hogy aznap este küldje el a rendszer.
Elviteles poharát a kávézó kis szemetesébe dobta, és
távozott. Átvágott az előcsarnokon, majd kettesével véve a
fokokat a mozgólépcsőn, felment oda, ahonnan a Eurostar
indult. A vonat hét perc múlva kezdi meg útját, úgyhogy
most vagy soha. Az ereiben keringő adrenalintól hajtva a
táskáját a biztonsági fémtálcára tette. A korábban az
asztalán heverő huszonötezer font százas és ötszáz eurós
bankjegyekké alakult, amelyeket szépen elosztott a
kézipoggyásza, a tárcája és a zakózsebe között.
Átadta az útlevelét a taknyosnak tűnő, nagydarab nőnek,
aki vetett egy pillantást a pár évvel korábban készült fotóra.
Azon durvábbnak tűnt a képe, de a nőnek szeme sem
rebbent. Lehúzta az útlevelét, és eljött az a rettenetesen
hosszú pillanat, míg a vámos a monitort nézte, a nyitott
útlevéllel a kezében. A monitor sípolt, és a nő egy
gumimaszkszerű mosollyal visszaadta, kellemes utat
kívánva. Ezután Gerryre még várt a biztonsági kapu. Beállt
a rövid sor végére, amelyet főleg a business classon utazók
alkottak, és megnézte, ki kezeli a fémdetektorokat.
Eredmény: a biztonsági ember szinte tankönyvbe illő buzi,
gondolta, ahogy a rövid sor végén közelebb ért a
fémdetektorokhoz. Biztos volt benne, hogy nem csomagolt
be semmi olyat, ami gyanúra adhatna okot, és levette az
övét meg mindent, amiben fém volt. A magával vitt
harmincötezer eurót elvileg jogszerűen tartotta magánál,
mivel egyik EU-s országból egy másikba utazott, de nem
akarta, hogy feltartsák.
Amikor rákerült a sor, átlebbent a szkennerek között, és
még egy percet kellett várnia, mire megjött a táskája is.
– Jó utat! – mosolygott rá a biztonsági ember. Gerry
rákacsintott, és táskájával a kézben felszállt a vonatra: még
maradt is három perce.
Mire megtalálta a helyét, a vonat elindult, maga mögött
hagyva az állomást. Harminc perccel később már nem az
Egyesült Királyság területén jártak, mert a szerelvény
megkezdte útját a tenger alatt a kontinens felé.
 72

MÍG GERRY EUROSTAR vonata elhagyta az országot, és

megkezdte ötven kilométeres útját a La Manche csatorna
alatt, addig Erika, Moss, Peterson és John türelmetlenül
várakoztak a nyomtatók sora előtt a bromley-i eligazító
végében. A két Gerry O’Reillyról közben kiderült, hogy az
idősebb nem sokkal 1982 karácsonya előtt meghalt, alig fél
évvel Jessica születése előtt. Surrogás és sípolás hallatszott,
majd piros fény kezdett villogni.
– Ki tudja, hogy kell megtölteni ezt a rohadt papírtartó
álcát? – kiabálta Erika.
John máris cselekedett, és fürgén egy halom papírt
tömött a tálcába. Az surrogva életre kelt, majd megjelent
Gerry O’Reilly útlevélképe.
Erika felkapta, és rámeredt a sűrű szemöldök alatt
megülő mogorva szempárra, a sötét, göndör hajtömegre.
Mossra és Petersonra pillantott.
– Hol a fantomkép, amelyet a lakásomba betörő
támadóról rajzoltak?
Knight nyomozó érkezett, és Erika kezébe nyomta, aki az
egyik asztalra tette a két képet, egymás mellé.
– Jézusom, ez ő! Ugyanaz a tag! – kiáltott fel Peterson.
– Oké, most mindenki nagyon figyeljen! – ment vissza
Erika az eligazító elejébe, és feltartotta a fantom- meg az
útlevélképet. Aztán az egyik mágnestábla közepére
tapasztotta őket. – Ő az első számú gyanúsított: a
negyvenhat éves Gerry O’Reilly. Letartóztatási parancsot
akarok kiadni ellene, úgyhogy lépjenek kapcsolatba a
közlekedési rendőrséggel, a határőrséggel, a repterekkel,
nézzenek utána a hitel- és bankkártya-tranzakcióinak,
mindennek! Gyorsan meg kell találnunk ezt az embert.
Meggyilkolta két kollégánkat. Továbbá úgy véljük, hogy ő
Jessica Collins igazi apja… Tudni akarom, hogy mit művelt
az elmúlt huszonhat évben. Tudja-e egyáltalán, hogy
gyereke született? Laura Collins Írországban szült a
nyolcvanas évek elején, szigorú katolikus környezetben.
Nem azt állítom, hogy Gerry O’Reillynak volt motivációja,
hogy végezzen a saját lányával, de ez a legfontosabb nyom,
amit eddig találtunk. Ha nem ő ölte meg a lányát, akkor is
rohadt elszántan igyekszik meggátolni, hogy kiderítsük, ki
tette. Megtaláljuk a pasast, és megoldjuk ezt a rejtélyt. És
most munkára!
Az eligazítóban nagy sürgés-forgás kezdődött, ahogy a
rendőrök munkához láttak a telefonjaikon és a
számítógépeiken. Moss nemsokára egy aktával a kezében
lépett be Erika irodájába.
– Most faxolták át Gerry bűnügyi nyilvántartását.
Kiterjedt – fűzte hozzá.
– Ne kímélj! – kérte a főnöke.
– Rendben. Először tízévesen került összeütközésbe a
törvénnyel, 1980-ban – olvasta fel Moss. – Egy hat gyerekből
álló banda tagja volt, egy idős hölgyet bántalmaztak, és
ellopták az erszényét, amiért letartóztatták és
figyelmeztették… Tizenegy és tizenkét évesen ismét
letartóztatták bolti lopásért, gyújtogatásért, és mert combon
szúrt egy másik gyereket az iskolában. Tizenhét évesen testi
sértésért elítélték, amikor egy kocsmai verekedésben
megütött egy pultos lányt egy üveggel, aki elvesztette az
egyik szemét. Tizennyolc hónapra a dublini Szent Patrik
Intézetbe került… Aztán mintha kicserélték volna, és 1991-
ben belépett az ír hadseregbe. Az öbölháború után
Kuvaitban állomásozott két évig, majd Eritreában újabb egy
évig, ezután a boszniai békefenntartóknál volt… Majd 1997-
ben összeverekedett egy katonatársával, majdnem megölte,
amiért fegyelmivel elbocsátották a seregből. Az évek során
többfelé dolgozott biztonsági emberként, és azon kívül,
hogy egyszer figyelmeztették marihuána használatáért,
kerülte a bajt és a feltűnést.
– Jézusom!
– Tudom.
– Rendben, de a legfontosabb kérdés most az, hol volt
1990 nyarán, amikor Jessica eltűnt.
– John most várja az útlevéladatait… Mihez akarsz
ezekkel kezdeni, főnök? Szeretnéd behozni Laura Collinst,
hogy kihallgasd?
– Nem. Szembesíteni akarom őt mindezzel, meg akarom
lepni – felelte Erika.
 73

ERIKA, MOSS ÉS Peterson kocsiba szállt, hogy megtegyék a

bromley-i rendőrőrsöt Hayestől elválasztó rövid távolságot:
az elmúlt pár órában kiderült dolog súlyosan ülte meg a
gondolataikat.
Amikor befordultak az Avondale Roadra, nem láttak sem
kocsikat, sem embereket, és csend honolt, leszámítva a
szelet, amely lassan terelt feléjük egy örvénylő
levélkupacot. Erika korábban beszélt Laura férjével, aki
elmondta, hogy a neje úgy döntött, az éjszakát az Avondale
Roadon tölti, hogy elintézzen pár dolgot az anyjának.
A hangjából ítélve úgy tűnt, mintha ezt furcsa döntésnek
érezné, de Erika nem firtatta az ügyet. Éppen elhagyták az
őrsöt, amikor kiderült, hogy Gerry O’Reilly az elmúlt pár
hétben lakást bérelt Mordenben, de két nappal ezelőtt
közölte a háziúrral, hogy kiköltözik.
Erika leállította az autót a járda mellett, nem messze a
hetes számú ház bejáratától. Moss ült mellette, Peterson
hátul.
– Jól van. Óvatosnak kell lennünk – nézett
mindkettőjükre Erika. – Laura nem gyanúsított, de
beszélnünk kell vele. Nem zárhatjuk ki, hogy Gerry O’Reilly
vele van… Vagyis megfontoltan kell cselekednünk.
Ekkor egy nagy, fekete, sötétített üvegű Range Rover
vágódott ki a hetes számú ház kocsibejárójából, és balra
kanyarodott. Csikorgó gumikkal száguldott végig az
Avondale Roadon. Hamarosan el is tűnt a dombtető mögött.
– Ez meg ki a franc volt? – kérdezte Erika.
– Nem láttam. Sötétített volt az üveg, de a rendszámot
megjegyeztem – írta le Moss a noteszába.
Nemsokára egy ezüstszínű Range Rover hagyta el a hetes
számú házat, és jobbra fordult. Ahogy közeledett feléjük,
látták, hogy Laura vezeti.
Erika bekapcsolta a kocsi fényszóróit, és kinyitotta az
ajtót, majd kiszállt, hogy leintse. A nő lassított egy kicsit,
aztán elhúzott a rendőrök mellett, gyorsított, hogy az út
végén sivító gumikkal álljon meg.
– Mi az ördög? – pattant vissza a kocsiba Erika, ráadta a
gyújtást, leírt egy száznyolcvan fokos fordulatot, és követte
Laurát.
A Range Rover még mindig az út végén,
a kereszteződésben várakozott, de ahogy Erikáék
közeledtek, egyszer csak megugrott, és éppen csak elsuhant
egy szemből érkező autó mellett, és a sofőrnek félre kellett
rántania a kormányt.
– Mi a fenét csinál ez? – kérdezte most Moss. Petersonnal
együtt kapaszkodtak, ahogy Erika az ezüst Range Rover
után eredt.
Egysávos volt az út, és házak, egy kiskocsma meg egy
trafik mellett suhantak el. A Range Rover még mindig
gyorsult a meredeken, ami jó négyszáz méteren át tartott.
Erika is a gázra lépett, csökkentette a távolságot.
A szemközti sávban nagy volt az forgalom, így a főfelügyelő
bekapcsolta a villogót és a szirénát is. Az előtte haladó
jármű gyorsan lehúzódott, így Erika meg tudta előzni.
Laura Range Rovere elérte a dombtetőt, és eltűnt mögötte.
– Miért menekült el? – kérdezte hitetlenkedve Peterson.
Felszáguldottak a dombtetőre, óránkénti százharminc
kilométeres sebességgel, és a túloldalon egy kicsit a
levegőbe emelkedtek, ahogy az út eltűnt alóluk, majd
folytatódott a kétoldalt álló fákkal. Laura autója feltűnt a
távolban. Erika beszólt rádión, és tudatta, hogy egy ezüst
Range Rovert üldöznek a West Common Roadon.
– Nem lassít – állapította meg Moss.
Erika a két fasor fái között időnként ki tudta venni
a mögöttük húzódó rétet.
– Hova vezet ez az út? – kérdezte, és tövig nyomta
a gázpedált.
Peterson a hátsó ülésen fürgén dolgozott a telefonján.
– Átszeli a rétet, és visszakanyarodik az állomáshoz –
felelte.
Előttük a Range Rover lassított, a féklámpái párszor
felvillantak, majd ezt követte az irányjelző.
– Balra kanyarodik – mondta Erika.
– Az a Croydon Road-i kereszteződés – jelentette
Peterson.
A kocsi balra fordult, és megint eltűnt szem elől.
A sziréna tovább visított, ahogy Erika közeledett a
kereszteződéshez, csak időnként lassítva. Moss és Peterson
kitámasztották magukat, ahogy csikorgó gumikkal balra
kanyarodtak.
 – Látom, ott van előttünk! – kiáltotta Erika, és ismét
rálépett a gázpedálra.
– Ha elveszítjük… – kezdte Moss.
– Nem veszítjük el – csattant fel Erika a fogát csikorgatva.
A Range Rover lassított, indexelt, majd eltűnt a fák sora
mögött.
– Most meg mit csinál?
– Beáll a rét parkolójába – mondta Moss.
A murvás parkoló felé robogtak, ahol lassítottak. Csak
Laura ezüst Range Rovere állt ott. Látták, hogy éppen
kiszáll.
Erika süvítő gumikkal érkezett meg a parkolóba.
– Fut – álmélkodott Peterson, látva, ahogy Laura a füvön
át szaladni kezdett a kőfejtő felé. Vastag, fekete kabát volt
rajta, meg térdig érő, fűzős csizma.
Kavicszáport felverve fékezett a kocsijuk, és Erika
kiugrott belőle.
– Laura! Állj! – kiáltotta, de a hangját elvitte a szél.
– Hova fut ez? – ugrott ki Moss is, a nyomában
Petersonnal.
Rohanni kezdtek utána. Peterson szaladt elöl a hosszú
lépteivel, átugrálva a sűrű hangáson, ágakon, sziklákon,
hogy beérje Laurát. Erika szorosan a nyomában haladt.
– Jézus Krisztus! – kiabálta Moss, aki leghátul robogott,
máris kifulladva, kezét a mellkasára szorítva. – Hordanom
kellene azt a kicseszett sportmelltartót!
– Laura! – kiabálta Peterson. – Laura, álljon meg! Mi az
ördögöt művel?
 A nő megfordult, a szél az arcába vágta hosszú, sötét
haját. Félresöpörte, majd ismét futni kezdett felfelé, át a
dombon. Peterson és Erika mostanra már alig pár méterre
jártak tőle. Elérték a dombtetőt, és eléjük tárult a bányató.
A víz kissé hullámzott a széltől.
– Laura! Állj! – kiáltotta Peterson. Utolérte, és karon
ragadta. A nő megpördült, elvesztette az egyensúlyát, és a
murvás útra zuhant. A férfi nagy puffanás kíséretében
szintén elesett, és kis híján Erika is, aki most megállt,
a tüdeje sikoltozott, ahogy beszívta a dermesztően hideg
levegőt.
Laura rúgkapált, csapdosott, az egyik térdén elszakadt a
harisnyanadrágja, a lába vérzett.
– Laura! Laura! – kiáltotta Erika, miután sikerült
legyűrnie, és a háta mögé csavarnia a nő kezét. – Az istenit,
miért csinálja ezt… Nem hagy más választást, mint hogy
letartóztassam, amiért elmenekül egy rendőrtiszt elől.
– Három elől – állt meg mellettük zihálva Moss. Előkapott
egy bilincset, amit Peterson átvett, és hátrabilincselte vele
Laura kezét.
– Letartóztatom, mivel alapos a gyanú, hogy segédkezik
egy bűnözőnek – darálta levegőért kapkodva. – Jogában áll
hallgatni, de önmagának árt, ha nem tesz említést
olyasmiről, amire később a bíróságon hivatkozik. Minden,
amit mond, felhasználható maga ellen bizonyítékként…
Laura elernyedt, az útra meredt, és sírva fakadt.
 74

LAURÁT VISSZAVITTÉK a bromley-i rendőrőrsre, ahol a

lábsebét kitisztították, majd bekísérték a
kihallgatóhelyiségbe.
Erika, Moss és Peterson a megfigyelőből nézte. Kicsinek
és sebezhetőnek tűnt egyedül az üres asztalnál.
Kopogtattak, és John lépett be.
– Mit mondott Laura Collins? – kérdezte.
– Semmit – felelte Erika a monitorok sorára nézve.
– Egy szót sem szólt a kocsiban. Nem kért ügyvédet.
– Mit gondol, szükség lesz pszichológiai kiértékelésre? –
kérdezte Peterson.
– Ha idehívunk egy orvost, az csak késlelteti, hogy mikor
hallgathatom ki – fortyant fel Erika. – Ilyen közel még nem
jártunk…
– Mihez? Egyértelmű, hogy szenved. És nem vallott a
legépelméjűbb viselkedésre, amikor az anyját felbujtotta,
hogy fényes nappal támadja meg Trevor Marksmant egy
konyhakéssel.
– Peterson, amikor múlt szombaton beszéltünk vele, azt
mondta, nem tudta, hogy az anyjánál kés van…
Értelmesnek tűnt, képes volt beszélgetni, egészen addig,
míg meg nem jött Oscar Browne… – A hangja elhalt. – Nem
kért ügyvédet, pedig ismeri Oscart.
Ismét kopogtattak, és Knight nyomozó lépett be, kezében
egy papírlappal.
– Főnök, a nyilvántartás most küldte át, hogy a fekete
Range Rovert, amelyet maga látott az Avondale Road 7.
előtt, egy bizonyos Oscar Browne jogász nevére
regisztrálták.
Erika, Moss és Peterson egymásra nézett.
– Oké, kösz – mondta Erika.
– Mit mondott, mikor látta a háznál Oscar Browne-t,
főnök? – kérdezte Peterson.
– Szombaton. Megkérdeztem Laurát, hogy Browne
besegít-e Marianne védelmében, de azt felelte, hogy nem,
amikor viszont éppen indultam volna, összefutottam a
férfival a bejáratnál, ő pedig egészen mást mondott.
Szeretnék beszélni vele. Knight, kiderítené, hol van?
– Igen, főnök – mondta a nyomozó, és elhagyta a
helyiséget.
Erika visszanézett a monitorra, ami Laurát mutatta.
– Na, jól van, derítsük ki, hogy hajlandó-e beszélni!

Erika és Moss ment be a kihallgatóba, míg Peterson és John

a megfigyelőhelyiségben maradt. Laura meg se moccant,
amikor beléptek, és leültek szemközt vele. Továbbra is az
asztalnak dőlve ült, karba font kézzel, egyenesen maga elé
meredve.
Erika felolvasta, hogy kik vannak jelen a szobában, hogy
mennyi az idő, mi a dátum. Azzal zárta, hogy ismertette,
Laura nem kért ügyvédet.
A nő pillantása nem szakadt el az asztaltól, egyenesen
rámeredt.
– Laura? Hogy történt ez az egész? – kérdezte Erika. –
Nem hagyott más választást, mint hogy letartóztassuk.
Miért menekült?
Néma csend.
– Azon a napon, amikor az anyja megtámadta Trevor
Marksmant, azt mondta nekem, hogy egy újságíró hívta fel
a házukat, és ő adta le a drótot. Megnéztük a vezetékes
telefon hívásnaplóját. Aznap három hívás futott be. Kettő
reggel a férje mobiljáról, és még egy Oscar Browne-tól
délután egy előtt.
Laura hallgatott, változatlanul maga elé meredt. Erika
kinyitotta az aktát, kivette belőle Jessica születési
anyakönyvi kivonatát, és átcsúsztatta az asztalon. A nő
megnézte, a szeme kerekre tágult.
– Tudjuk, hogy Jessica a maga lánya volt. Miért titkolta
ezt a család?
Néma csend.
Erika elővette Gerry O’Reilly útlevél- és fantomképét.
– Azt is tudjuk, hogy ez a férfi, Gerry O’Reilly Jessica apja.
És azzal gyanúsítjuk, hogy ő a felelős két rendőrtiszt
haláláért is. Mit tud mondani róla?
Egy könnycsepp gördült le Erika szeméből, amit a
ruhaujjával törölt le.
Néma csend.
– Látta őt az elmúlt pár hétben…? Miért nem kért
ügyvédet?
Laura beharapta az ajkát, már-már dacosan, és felnézett
Erikára.
– Nincs mit mondanom.
– Tudja, mit, Laura? Fáradt vagyok. Mind fáradtak
vagyunk. Éveken át rendőrök fáradoztak azon a nap
huszonnégy órájában, hogy megpróbálják kézre keríteni a
lánya gyilkosát. Még úgy is, hogy elhitették velük, ő a maga
húga. Rendőrök dolgoztak keményen, áldozatokat hozva,
elkötelezetten, hogy megtalálják a gyilkost. Közülük ketten
meghaltak a nyomozás során… és maga most itt ül, fontos
információkat tart vissza, és azt mondja, „nincs mit
mondanom”! – Erika keményen rácsapott az asztalra.
– Nincs. Mit. Mondanom – ismételte meg Laura.
– Rendben, Laura. Ezt akarja játszani, tényleg? Akkor
vigyék a cellájába!
 75

PETERSON A FOLYOSÓN várt, amikor Erika kilépett a

kihallgatóból. Moss szinte azonnal követte Laurával, akit
bilincsbe verve vezetett el, komoran ráncolva a homlokát.
A férfi megvárta, míg a fogoly hallótávolságon kívül kerül.
– Főnök, Gerry O’Reilly nem sokkal déli tizenkettő előtt
felszállt egy Londonból induló Eurostar vonatra.
– A francba! – kiáltott fel Erika, és rácsapott a falra.
– Oscar Browne pedig rejtélyes módon eltűnt. Úgy volt,
hogy ma délután a bíróságon van jelenése, de ott nem
látták. A titkárnője szerint még soha nem tett ilyet. Egy
prominens ügyfelet védett egy csalási ügyben. A titkárnő
nem tudja, hol lehet, ahogy a felesége sem…
Erika az órájára nézett.
– Derítsd ki, hogy Gerry leszállt-e a vonatról Párizsban,
vagy továbbutazott, isten tudja, hová, akár a kibaszott
Disneylandbe is, amennyire tudjuk! Vedd fel a kapcsolatot
az Interpollal! Nemzetközi elfogatóparancsot akarok kiadni
ellene.
– Igen, főnök.
– És riadóztasd az ország összes repterét és
vasútállomását, arra az esetre, ha Oscar Browne
megpróbálna meglépni!
– Gondolod, hogy meg akar pattanni?
– A fene tudja. Mi nem tudunk semmit, de ezt
nyilvánvalóan nem árulhatjuk el. Laura Collins viszont tud
valamit, és addig innen el nem megy, míg ki nem szedem
belőle. Még akkor is, ha négy napnál tovább kell elzárva
tartanom. Üldögélhet a rohadt cellájában.
– Még valami, főnök… A férje a gyerekkel az imént
érkezett meg. A recepción van, és tudni akarja, ki az a fejes,
akivel beszélhet.

Erika és Peterson lesietett a földszintre a recepcióhoz.

Csend volt. Az ügyeletes rendőr az asztalánál dolgozott, és a
műanyag székek hosszú sora üres volt, kivéve azokat,
amelyeken Laura férje, Todd és korábban a két kisfiú ült.
Körülöttük elszórva több TK Maxx-es bevásárlószatyor
hevert. A fiúk a padlón térdeltek, és a játék autóikat
tologatták.
Todd felállt a jöttükre.
– Ez meg mit jelentsen? – kérdezte, és amerikai
akcentusa csak felerősítette orrhangú méltatlankodását. –
Az Avondale Roadról hívott az egyik szomszéd: tényleg
autós üldözés volt? Laurával? Vásárolni voltam, szóval
próbáltam hívni a mobilját, amelyet a maguk ügyeletese
vett fel, és azt mondta, hogy letartóztatták a feleségemet!
– Ez így van.
– De miért nem telefonálhatott? És jobb, ha nem is
próbálják kihallgatni, mert rohadt jó ügyvédje van…
A fiúk felnéztek a padlóról.
– Anyut letartóztatták? – kérdezte egyikük. Az apjuk nem
foglalkozott velük.
 – Laurának felajánlottuk, hogy telefonáljon, ahogy a jogi
képviselet lehetőségét is, de mindkettőre nemet mondott –
közölte Peterson.
– Most csak viccel, ugye? – dühöngött Todd. – Miért
tartóztatták le?
– A mai nap során felkerestük az Avondale Roadot, mert
beszélni akartunk vele, de ő a kocsijával nagy sebességgel
elhajtott. Nem volt más választásunk, mint letartóztatni,
mert elmenekült a rendőrség elől – magyarázta Erika.
– Miért akartak beszélni vele? Tudta, hogy beszélni
akarnak vele?
– Több kilométeren át üldöztük bekapcsolt villogóval és
szirénával – felelte Peterson.
Todd megrázta a fejét. Halálsápadt volt.
– De hiszen nincs priusza! Még csak egy parkolási
bírságot sem szedett össze.
– Apu, félek – szólalt meg az egyik kisfiú. Todd lehajolt, és
felnyalábolta mindkettőjüket. Erikára és Petersonra így
már három értetlen, barna szempár meredt.
– Todd, mit mondott magának Laura Jessicáról? –
kérdezte Erika.
– Hogy eltűnt a húga. Ismerem az egész sztorit, és újra
meg újra átbeszéltük…
Erika és Peterson összenézett. Todd tehát nem tudja.
– Arra kell kérnem, hogy itt várjon, uram! – mondta a
főfelügyelő, és Petersonnal együtt elhagyta a recepciót.
– Hé! Nem zárhatják be a feleségemet semmiért! Ahhoz
vádat kell emelniük! – kiabált utánuk Todd.
 – Most mihez kezdjünk? – kérdezte Peterson, miután
lehúzták az azonosítóikat, és beléptek a biztonsági ajtón.
– Tudni akarom, hogy hajlandó-e beszélni – válaszolta
Erika.
Az őrs pincéjében lévő cellák felé indultak, ahova vastag
acélajtón át lehetett bejutni. Már a közelében jártak, amikor
megtorpantak a riasztó hangjára. Egymásra néztek, és
sietős léptekkel indultak a cellák felé.

A fénycsövekkel megvilágított, zöldre festett, összekarcolt

és koszos fémajtókkal megszakított, hosszú folyosó végén az
egyik ajtó nyitva volt. Két rendőr guggolt a padlón. Amikor
Erikson és Peterson odaért, látták, hogy Laura a földön
fekszik, és az egyik rendőr kapkodva igyekszik kibogozni a
nyakára tekert vékony, fekete csizmafűzőt. A fűző az ajtó
kis, zárható nyílásig vezetett, és annak kis fémkilincsére
volt hurkolva.
Laura egyszer csak hangosan levegő után kapott, és a
szín kezdett visszatérni az arcába, miközben köhögött.
Erika odaugrott, leguggolt mellé, és megfogta a kezét.
– Minden oké, Laura. Rendbe jön – mondta.
A nő nyeldekelt, köhögött, aztán rekedten azt suttogta:
– Jól van. Elmondom. Elmondom, hogy mi történik itt…
 76

NEM SOKKAL KÉSŐBB Erika, Moss és Peterson visszatért a

megfigyelőhelyiségbe. Onnan nézték, amint Laura helyet
foglal a kirendelt ügyvéddel.
– Mit gondolsz, tényleg beszélni fog? – kérdezte Moss.
– Amikor megmondtam neki, hogy a férje és a fiai
keresték, és még mindig nem tudnak semmit, mintha
meggondolta volna magát. Azt hiszem, ő akarja elmesélni.
– Mit akar elmesélni? – kérdezte Peterson.
– Remélem, hamarosan megtudjuk – felelte Erika.

Erika és Moss átment a kihallgatóba, ahol Laura egy fiatal

nővel, a kirendelt ügyvéddel várakozott. Mindketten egy
bögre gőzölgő teát tartottak. Laura kibújt a kabátjából, de a
sálját a nyakán hagyta. Erika bemondta az időt és a
dátumot a hang- és videórögzítésre, majd kinyújtotta
a kezét, és megfogta Lauráét az asztal túlsó felén.
– Minden rendben, itt vagyunk, és minden oké lesz –
mondta.
Moss igyekezett leplezni kétkedését, és mosolyogva
bólogatott.
– Nem, nem lesz! – kiáltotta Laura, és könnyek peregtek
az arcán. – Nem lesz.
– Kezdjük az elején! – javasolta Erika.
Moss átnyújtott Laurának egy zsebkendőt, aki megtörölte
az arcát. Nyelt egy nagyot, és mintha megnyugodott volna,
mert beszélni kezdett.
– Nagyon szerettem Írországban élni. Volt egy kis házunk
Galwayben a tenger mellett. Amúgy nem volt sok
mindenünk. Apu különböző építkezéseken dolgozott, anyu
otthon volt velem, de boldogan éltünk. Tizenhárom évesen
találkoztam Gerry O’Reillyval.
– Hol találkoztak?
– A helyi katolikus ifjúsági klubban. Az egy kis viskó volt
a tengerparti dombon. Olyan volt, akár egy templomocska,
a Szűzanya képeivel, meg játékokkal, máskor meg
előgurítottak egy ősrégi tévét, és rajzfilmeket nézhettünk.
Az idősebbek párosával jártak le a partra, ahol kerestek
maguknak egy rejtett zugot a dűnék között. Én lettem a
balszerencsés, aki teherbe esett.
– Gerrytől?
Laura bólintott, és kortyolt egyet a teából. Összerezzent,
amikor lenyelte.
– Utána mi történt?
– Istenem, ez olyan régen történt, és Írország a
nyolcvanas években olyan volt, mint amilyen Anglia
lehetett a hatvanasokban. Az anyám teljesen begőzölt.
Viszonylag sokáig sikerült titkolnom, de az egyik este,
amikor a tévé előtt álltam, a fény kirajzolta a sziluettemet,
és itt vége is lett a gyerekkoromnak…
– Az anyja vallásosabb volt akkor, mint most? – kérdezte
Moss.
Laura bólintott.
 – Írországban a versengő katolicizmus olyan
szenvedéllyel zajlik, mint máshol a „tartsunk lépést a
szomszéddal”, csak itt az emberek nem mosógépekbe és
házbővítésekbe fektetnek. Itt Istenhez kapcsolódva
halmoznak fel mindent, itt a misébe ölik az idejüket.
Elküldtek egy nénikémhez… Mary nénihez. Egy ijesztő,
kegyetlen, vén szipirtyóhoz. Biztos hallottak már erről a
típusról. Aki az egész második vatikáni zsinatot
förtelemnek tartotta. Már meghalt, így nem kell
ellenőrizniük, de úgyis tudják, hogy megszültem a kicsit. Az
én kis Jessicámat… – Ismét összeomlott, és a rendőrök
türelmesen vártak, időt adva neki, hogy összeszedje magát.
Az ügyvéd ugyanolyan érdeklődve nézte ezt, mint Erika és
Moss.
– Pár hónappal azután, hogy visszatértem a Mary néninél
töltött úgynevezett nyaralásomról, Angliába költöztünk.
– Mi lett Jessica apjával? Gerry O’Reillyval? – kérdezte
Moss.
– Semmi. Csak egy srác volt a városból. Nem is tudta,
hogy terhes vagyok. Nem mintha gyereket akart volna. Én
nem mondtam el neki. Lényegében titokban hagytuk ott
Írországot. Senkinek nem beszéltünk róla. Ez 1983-ban
történt, amikor nem volt se e-mail, se Facebook, ahogy
mobilok sem; anyám és apám nem sokkal korábban
vesztették el a szüleiket. Elvágtak minden szálat. El akartak
felejteni mindent. Egy új kezdetnek lett a dolog beállítva, és
a szüleimnek az is volt. Nagyon kevés dolgot hoztunk
Londonba; a London Bridge melletti egyik ifjúsági szállón
laktunk két hétig. És ragaszkodtunk a sztorinkhoz; hogy
anyám pár hónapja hozta világra Jessicát. Az ő lánya lett és
az én húgom. A szálló egy szemétdomb volt, senki nem
mondott áldást lefekvés előtt, mindenki hiába vette szájára
az Úr nevét, voltak nők, akik a szállón keféltek. És tudja,
hogy mi volt a legelbaszottabb? A szüleim boldogabbak
voltak, mint valaha! És senkit nem érdekelt, hogy
tizenhárom éves egyedülálló anya vagyok! Hagyhatták
volna, hogy megtartsam Jessicát magamnak. Én is
újrakezdhettem volna.
– De hogyan sikerült egy London Bridge-i ifjúsági
szállóról az ugrás a hayesi házba? – kérdezte Erika.
– Pár héttel azután, hogy megérkeztünk Londonba, apám
munkát kapott egy építkezésen, egy irodaházén. Késésben
voltak, és rengeteg pénzt fizettek, hogy elkészüljön.
Túlórázott, és négyszer-ötször annyit keresett, mint otthon.
És ahogy elkezdett kapcsolatokat kialakítani, folyton volt
munkája. Még soha életében nem keresett annyi pénzt. Pár
hét múlva már egy házat béreltünk Kelet-Londonban.
– És végig fenntartották a mesét arról, hogy Jessica a
maga húga?
– Küzdöttem velük – nézett Laura bőszen Erika szemébe.
– Keményen harcoltam, és azt hittem, győzni fogok…
– De nem győzött.
Laura a fejét rázta, és ismét sírva fakadt.
– Olyan tisztán emlékszem arra a napra! Már majdnem
tizennégy éves voltam, és apu magával vitt a munkába.
Anyu maradt Jessicával. Apám egy nagy lakóparkot épített,
lakásokat yuppie-knak. Egy csomó régi épületet
ledózeroltak, és egy nagy gödör maradt utánuk, oda
építették az alapzatot. A sár már megszáradt, és le lehetett
mászni egy létrán, meg mászkálni azokon a részeken, ahol
nem folyt munka. Apu hagyta, hogy ott csellengjek, és szóba
elegyedtem egy nagyon szép sráccal, egy cigány sráccal, aki
ócskavasat guberált a sárban. Titokban már cigiztem, és
megkínáltam egy szállal, majd beszélgetni kezdtünk. Okos
volt, ő árulta el, hogy mit jelent a „yuppie” szó: fiatal
nagyvárosi diplomásokat. Addig nem is tudtam. Elmeséltem
neki, hogy van egy lányom, és hogy szépen fogom
felnevelni. A srác sok szerencsét kívánt, és azt mondta,
remek anya leszek, aztán apám kiabálni kezdett, hogy
menjek vissza. Elmesélte, hogy jó üzletet kötött, és venni fog
egy telket, ahol felépítjük a házunkat. Hazamentünk
anyuhoz, és ő elmesélte neki: szörnyen izgatott volt. De
mire hazaértünk, kiderült, hogy az anyám beíratta Jessicát
az óvodába, az orvoshoz, a fogorvoshoz. És úgy vetette
nyilvántartásba, hogy azt mondta, ő Jessica anyja; innentől
hivatalos volt a dolog, és utána soha többé nem árultam el
senkinek, hogy én vagyok Jessica anyja.
Erika és Moss türelmesen megvárta, míg szünetet tartott,
és ivott egy korty teát.
– A telken, amelyet apám megvett, ma az Avondale Road-
i ház áll. Utána már minden olyan gyorsan történt. Az
életünk más lett, én pedig nehezen tartottam vele lépést.
Beköltöztünk a nagy házba, aztán anyu megszülte Tobyt.
Megszoktam, hogy anyut és aput Jessicával és Tobyval
látom, ők voltak a tökéletes kis család, mint a 2,4 gyerek
sorozatban, ahol én voltam a kakukktojás. Az anyám egy
percre sem hagyta, hogy elfelejtsem, vétkeztem, hogy
bukott nő vagyok. De csak amikor elkezdtem járni a
Swansea-i Egyetemre, akkor jöttem rá, hogy anya helyett
egy vallási fanatikussal élek. Amikor az első évem után
1990-ben hazamentem, kiderült, hogy anyám beíratta
Jessicát és Tobyt első áldozásra. De ő az én kislányom volt,
és nem akartam, hogy neki is át kelljen esnie ezen az egész
baromságon, hogy gyerekként gyónni jár, hogy mindent
meg kelljen tanulnia az eredendő bűnről… Nagyjából
ekkoriban találkoztam Oscarral a Swansea-i Egyetemen,
első évesként. Olyan jóképű volt, okos, és szeretett engem…
kicsit hajazott apámra, önerőből lett az, aki. Ösztöndíjas
volt, és keményen megdolgozott érte.
– Vele ment kempingezni Jessica eltűnésekor? – kérdezte
Erika.
Laura sokáig bámulta az asztalt. Eltelt egy perc, aztán
kettő. Végül felnézett, és azt mondta:
– Jessica nem tűnt el. Én vittem el.
 77

1990. AUGUSZTUS 7., KEDD

SZÉL FÚJT A tenger felől. Laura és Oscar Browne

a homokon ücsörgött a pislákoló tűz mellett. Hűvös éjszaka
volt, az ég hatalmas, csillagos kupolaként borult föléjük.
Több kilométeren belül ők voltak az egyetlenek, akik a
parton ültek a Swansea-tól nem messze nyújtózó Gower-
félsziget egyik kicsi, rejtett öblében.
– Nagyon aranyos a húgod – böködte meg Oscar az izzó
parazsat egy bottal.
– Jessica mindig aranyos volt. Már kisbabaként is.
A legtöbben elég csúnyák.
– Tiltakozom, bírónő! – mondta játékosan Oscar. – Én
nagyon édi csecsemő voltam.
– Elhiszem, hogy az voltál, most meg szép, erős, szexi
férfi lettél…
Oscar magához vonta, és megcsókolta.
– Szeretnél majd gyerekeket? – nézett fel rá a lány.
– Hát persze! Valamikor – felelte. Aztán csend lett, Oscar
pedig odahajolt, ahol egy kis sziklának támasztottak egy
üveg bort. – Kérsz még? – emelte fel. Laura előredőlt, hogy a
fiú tölthessen a bögréjébe, és közben arra gondolt, milyen
szép Oscar, ahogy alakját kirajzolta a tűz fénye. A fiú most
felállt, nyújtózott egyet, és odaballagott a korábban Jessica
segítségével összeszedett uszadék fához.
– Engem nem is kérdeztél.
– Miről? – kutakodott Oscar a kis kupacban, és végül
kiválasztott egy sima, lapos, napszítta fadarabot.
– Hogy én akarok-e gyerekeket?
– Felteszem, hogy akarsz – vigyorgott a fiú, és a tűzre
dobta a fát.
– Még szép, hogy akarok.
– Én ezt úgy mondanám, hogy amint ügyvéddé avatnak,
elkezdhetünk gondolkodni a gyerekekről – kuncogott.
Laura elnézett a tenger felé. Tudta, hogy Oscar
viccelődve mondta ugyan, de komolyan gondolta.

Amikor megérkeztek az elzárt kis öbölbe, Jessica először

értetlenül, de aztán izgatottan fedezte fel a napfényben
csillogó, öbölre néző lakókocsit. A Gower-félsziget
hihetetlenül szép volt, ez az öblöcske pedig maga a
mennyország; hullámzó fű és hanga itt-ott kikandikáló
sziklákkal, ami aztán egy hatalmas, homokos strandba
ment át, míg a távolban a napfény megcsillant a tengeren,
és a vizes homokot helyenként sziklás tavacskák szakították
meg.
– Kereshetek rákokat és tengeri csillagot? – villantotta fel
Jessica boldog mosolyát, egyben a helyet, ahonnan az első
tejfoga kiesett.
– Még szép! Míg te lemész Oscarral, addig én
kicsinosítom magunknak a lakókocsit – válaszolta Laura.
Szerette volna, ha minden tökéletes, és míg Jessica meg
Oscar lement a tengerpartra egy botra szerelt kis zöld
hálóval, Laura gyorsan nekiállt otthonossá varázsolni a
lakókocsit. Jessicának a kocsi előrészében vetett ágyat,
ahonnan ráláthatott a tengerre, éjszakánként pedig
felnézhetett a csillagokra. Kedvenc plüssmackóját a takaró
alá dugta.
Oscar a lakókocsit egy útikönyv hátulján olvasott
hirdetőtől bérelte, és mivel Laura szeretett volna minden
kényelmet megadni a kislányának, örült, amikor kiderült,
hogy a kocsinak saját áramfejlesztője van. Csak azután,
hogy a közelben vett fagyival és mélyhűtött
marhaburgerekkel megérkeztek, derült ki, hogy az
elektromosságot egy hangos, benzinnel működő generátor
szolgáltatja, és elég sokat rontott a romantikán, amikor
életre kelve felmorajlott. Ám a lakókocsin kívül meglepő
módon alig lehetett hallani.
Miután Laura végzett a takarítással, a lakókocsi
otthonosnak tűnt, és ő titokban már alig várta, hogy este
bebújjanak. Felegyenesedett, kisöpörte a haját a szeméből,
és kinézett az ablakon. Oscar és Jessica mostanra már
messze lent járt a parti homokon, mezítláb, és egy sziklás
tavacska mellett guggoltak éppen.
A kislány nagyot visítva, kuncogva ugrott hátra, kezében
a hálóval, amelyben egy nagy rák kapálózott…
Laura elmosolyodott. Ekkor tűnt csak fel neki, hogy Jessica
a szülinapi zsúrra vett ruháját viseli, s ettől belé mart
a bűntudat.
A kislánynak ruhák kellettek, és azt kívánta, bárcsak
bepakolt volna pár cuccot Jessica holmijából, de nem
akarta, hogy az anyja elcsípje őket, és tönkretegye a tervet.
Laura hazudott, amikor azt mondta a szüleinek, hogy
Oscarral augusztus 6-án megy kempingezni. És hazudott
Oscarnak is arról, hogy a szülei tudják, elhozta Jessicát.
Ezek a hazugságok azonban nem izgatták, ellenben sokkal
jobban nyomasztotta, ahogy elvitte a kislányt.
Az elvitte volt erre a helyes szó? Megfelelőbbnek tűnt a
magával vitte. Hetedikén délután a házhoz gurultak, és
előtte vártak, hogy felvegyék Jessicát.
Laura tudta, hogy délután kettőre megy át a barátnője
szülinapi zsúrjára. Független kis teremtés volt, így egyedül
fog menni, mint egy nagylány. Amikor Jessica megjelent a
kocsibejárón, Laura már a kocsi motorháztetején ülve
várta, lazaságot tettetve. Oscar bent ült, és a térképet
böngészte.
– Szia! Meglepetés! – kiáltotta Laura.
– Azt hittem, elutaztál – nézet fel rá hunyorogva Jessica,
hóna alatt a kis ajándékkal.
– Van egy meglepetésem a számodra. Megyünk a
tengerhez!
– De én a zsúrra megyek…
– Ó, ez sokkal izgalmasabb lesz. Úszhatunk a tengerben,
fagyit fogunk enni, homokvárat építünk. És a parton egy
lakókocsiban fogunk aludni. Láthatjuk a naplementét, és
amikor reggel felkelünk, máris ott vagyunk a parton,
megnézhetjük a napfelkeltét…
Laura igyekezett uralkodni magán, nehogy a
kétségbeesés kiérződjön a hangjából.
– Anyu tudja? – kérdezte Jessica, és az ajándékot átvette a
másik hóna alá.
– Még jó, hogy tudja! Elmondtam neki, hogy meg akarlak
lepni. Hogy egy jót nyaralj. Kellynek majd odaadod az
ajándékát, amikor visszajöttünk. Szóltam neki, hogy nem
mész a zsúrra, és azt mondta, nem baj. Ez most egy
különleges kaland lesz… Esténként nagy tüzet rakunk a
parton, és mályvacukrot pirítunk.
Jessica végül belement, ahogy úrrá lett rajta az
izgatottság. Beszállt a kocsiba: Oscar hátrafordult,
rávigyorgott, és elmentek.
Senki nem látta őket.
Nem elvittem, mert én vagyok az anyja, ismételte Laura
újra meg újra magában. Másnap majd lemennek Swansea-
ba, és kerítenek Jessicának egy másik ruhát, szóval ez nem
jelentett gondot. A legfontosabb az volt, hogy a lányával
lehetett egy teljes hétvégét, és hogy ő lesz az anyja,
eljátszhatja azt a szerepet, amelytől megfosztották, és
emiatt oly sok éven át gyötörte a bűntudat.

Amikor egy hónappal korábban Laura hazatért az

egyetemről, a Jessica iránt érzett erős anyai ösztöne
visszatért. Vágyott rá, hogy a nyáron együtt lehessen egy
kicsit a lányával. Az egyik délután előhozta a témát, amikor
senki nem volt éppen otthon az anyján kívül. Marianne a
ház végében álló mosókonyhában ténykedett, itt kereste fel,
és megkérdezte, elvihetné-e másnap magával Jessicát
Londonba.
– Nem! Túl kell tenned magad ezen – fortyant fel az
anyja, aki éppen a tiszta ruhát szedte ki a szárítógépből. – A
kislány boldog, és ha bárki is viszi bárhová, az az anyja lesz,
és arra az esetre, ha elfelejtenéd, én vagyok az anyja!
– Nem te vagy.
– De igen, én vagyok – vicsorogta Marianne. – Nyüszögsz
és nyafogsz, hogy nem látod eleget, de az évek során
boldogan beérted az így kapott szabadsággal, hogy hajnalig
kimaradhattál, hogy kurválkodhattál…
– Én nem…
– Jessica csak pár évvel fiatalabb most, mint amikor te
megestél, de ő nem fog ostoba hibákat elkövetni. Te csak
egy közönséges kurva voltál. Reméltem, hogy ez csak
tévedés volt, egyszeri alkalom, de az évek alatt tanúsított
viselkedésed megmutatta a benned rejlő gonoszt.
– Ezzel azt mondod, hogy Jessica csak egy tévedés! Ha
hibát követtem el, akkor Jessica is egy hiba!
Marianne ekkor odafordult, a szeme csak úgy parázslott
a leplezetlen haragtól, és keményen pofon vágta. Laura
hátratántorodott, és elesett, beütötte a fejét a mosókonyha
ajtajának szélébe. Döbbenten feküdt ott egy darabig, és
megtapogatta a fejét. Amikor elvette a kezét, az véres volt.
Az anyjára nézett, akit nem izgatott a dolog, és folytatta a
szárítógép kipakolását, közben dúdolt valamit, míg kiszedte
a maradék ruhát.
Laura ekkor tervelte ki, hogy magával viszi Jessicát,
amikor Oscarral elmennek kempingezni. Azt hazudta
Marianne-nek, hogy augusztus hatodikán indulnak, bár
csak egy nappal később tervezték az indulást.
Oscarnak sem mondta el az egész sztorit. A fiú
feltételezte, hogy a lány szülei tudják, hogy magukkal viszik
Jessicát, így nem kellett nagyon győzködnie. Szerette a
gyerekeket.

A parton, a tűz mellett, a sötétben Oscar és Laura hanyatt

feküdt a puha, száraz homokban. A tűz ropogott a lábuknál,
a levegő üde volt, a tenger illatát hordozta, és idehallatszott
a távolból a dagály hangja.
A fiú lustán Laura nyaka köré fonta a karját, aki érezte,
hogy a keze átvándorol a vállára, majd a blúza nyakrésze
alá.
– Ez meg mi? – siklott ki a lány Oscar öleléséből, és felült.
– Micsoda? Én nem hallok semmit – húzta vissza a fiú. –
Gyerünk, nagyon szeretném itt, a parton csinálni… Nincs itt
senki.
– Jessica a lakókocsiban van, és nem ég a villany –
mutatott a távolba Laura.
Oscar is látta, hogy sötét a kocsi.
– Semmi gond. Leállt a generátor. Alighanem elfogyott a
benzin.
– De Jessica fél a sötétben: és most teljesen egyedül van! –
pattant fel Laura, és a cipőjét kezdte keresgélni.
– Nincs baj, biztosan elaludt. Kimerült, hiszen az egész
napot a parton töltötte…
– Nem lett volna szabad magára hagynunk! – kiabálta
Laura.
Oscar a levegőbe emelte mindkét kezét.
– Hé, ez nem az én hibám, és minden rendben van. Ha
félne, már idejött volna. És megmondtad neki, hogy az ajtót
bezárod – húzta elő a kulcsot a zsebéből.
– Ne okoskodj már! Vissza akarok menni – mondta
Laura. Belebújt a cipőjébe, és már indult is vissza a
lakókocsihoz vezető kis gyalogösvényen.
Oscar futva érte utol. Amikor odaértek, betette a kulcsot
a zárba.
– Ez a generátor szörnyen büdös – jegyezte meg Laura.
– A benzingőzt érzed – magyarázta Oscar. Kinyitotta a
lakókocsi ajtaját, amitől a bűz felerősödött, és sűrű füst
tódult ki rajta.
 78

2016. NOVEMBER 17., CSÜTÖRTÖK

ERIKA ÉS MOSS elszörnyedve ült, míg Laura folytatta a

történetét.
– A lakókocsi belsejét ellepte a sűrű füst és a benzingőz…
Az egyikünk odébb tette a generátort, mert hepehupás volt
a terep, és nem akartuk, hogy a szél felborítsa. Csak azt nem
vettük észre, hogy pont a lakókocsi elejénél levő szellőző elé
tettük. A túloldalán pedig Jessica aludt. Bezártuk, csukott
ablakokkal, és a lakókocsit megtöltötte a benzingőz.
– Oscar azonnal mindent kinyitott, és megpróbált huzatot
csinálni, de amikor odamentem Jessicához… Nem moccant.
Még mindig be volt takarva. A bőre szörnyű lilásszürkére
színeződött, és már nem élt.
Hosszú csend támadt. Az ügyvédnő levette a szemüvegét,
és megtörölte könnyes szemét.
– Szóval baleset volt? – kérdezte hitetlenkedve Erika.
– Igen. Ellenőriznünk kellett volna. Ellenőriznem kellett
volna a szellőzőket és az ablakokat.
– Mi történt ezután? – kérdezte Moss.
– Beparáztunk. Nem emlékeztünk rá, hogy ki kapcsolta
be az áramfejlesztőt. Szerintem Oscar, szerinte meg én…
Ekkor árultam el neki, hogy Jessica a lányom volt. Erre
nekiállt emberrablásról beszélni, meg hogy emberölésért
vádat emelnek ellenünk, és hogy ő írta alá a lakókocsi
bérléséhez szükséges papírt, meg a jogi nyilatkozatot a
generátor használatáról. Hogy ő egy fekete srác, aki fényes
jogi pályafutás előtt áll… „Tudod, hogy bánik az
igazságszolgáltatás a fiatal feketékkel?” Folyton ezt
kiabálta.
Ekkor a karomba vettem Jessicát, és leszaladtam vele a
partra, és egész éjjel ott ültem vele. Csak ringattam a
karomban. Olyan szép volt… Oscar nem jött utánam.
Ezután csak arra emlékszem, hogy megvirradt, és
hallottam, amint beindítja a kocsit. Oscar elment, de
nemsokára visszajött. Elmesélte, hogy az egyik, alig pár
kilométerre lévő kempingboltban járt, ahol minden hír
arról szólt, hogy Jessicát elrabolták. Még jobban beparázott
attól, hogy hazudtam neki.
– És utána mit tettek? – kérdezte Erika, aki alig bírta
hallgatni az elmondottakat.
– Eltemettük… eltemettük a kislányomat… ástunk egy
lyukat, és beletettük. Egy fa alá, ahonnan ráláthatott a
tengerre. Be voltunk ijedve. Oscar megfenyegetett. Én nem
tudtam aludni…
Ekkor omlott össze. Erika megkerülte az asztalt, és
magához ölelte. Mossra nézett, akinek szintén könnyek
csillogtak a szemében. Laurának sikerült összeszednie
magát, és eltolta magától a főfelügyelőt.
– Oscarnak valahogy sikerült megszabadulnia az
emléktől. Visszamentünk Bromley-ba, ő pedig a dolgot
elméje hátsó zugába űzte, én viszont tovább hordoztam
magamban a szörnyű titkot. Teherként nehezedett rám,
ahogy a gondolat is, hogy ott hagytam a kislányomat… az én
Jessicámat. És tudják, mi az igazán szörnyű? Hogy örültem,
amiért eltitkolhatom az anyám elől. Az a ribanc elvette
tőlem a kislányomat, és most megtudta, milyen érzés!
Menjen a pokolba! – kiabálta Laura, és nagyot csapott az
asztalra. – Gyűlölöm!
– De hogy került a több száz kilométerrel odébb
eltemetett Jessica a Hayes-bányató fenekére? – kérdezte
Moss.
– Tisztára bediliztem; a rendőrség kereste Jessicát, aztán
letartóztatta Trevor Marksmant, akit mintha az ég küldött
volna. Pedofil volt, és örültem, hogy őt hibáztatják Jessica
haláláért… De nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy a
kicsim egyedül van, oly sok kilométerre eltemetve.
Olyasmit tettem, amit nem lett volna szabad: írtam
Gerrynek. Azt hittem, joga van tudni róla… Így hát írtam
neki egy levelet.
– Gerry O’Reillynak? Jessica apjának?
Laura bólintott.
– Megkértem, hogy hívjon fel. Beszélgettünk, és
elmondta, hogy Londonba jön meglátogatni a barátait,
mielőtt Irakba indulna. Felkerestem a szállodájában, együtt
töltöttük az éjszakát, és mindent elmeséltem neki. Azt
hittem, őrjöngeni fog, de akkor is el kellett mondanom,
hiszen ő volt Jessica apja.
– Mi lett?
– Az lett, hogy rájöttem, Gerry egy beteg állat. Tudja, mi
érdekelte a leginkább? Hogy egy ügyvédbojtár is benne
volt, hogy Oscarból flancos ügyvéd lesz… Rávett, hogy
adjam meg neki Oscar telefonszámát. És azt mondta, ő majd
elrendezi a dolgot…
– És elrendezte?
– Később elmesélte, hogy mindent elintézett. Hogy a
lányom a bányatóba került.
– És Bob Jenningsszel mi van, a házban élő
lakásfoglalóval?
– Gerry elmesélte, hogy meglátták őket, de azt is
elintézte. Azt mondta, hallgassak róla, mert ha hallgatok,
lesz életem. Jövőm.
– Bob Jennings nem érdemelte meg a halált. Úgy tettek,
mintha felakasztotta volna magát – szólalt meg Moss.
A beállt csöndben tisztán hallatszott az óra ketyegése.
– Időnként elmentem oda – folytatta Laura. –
Megnyugtatott, hogy ott a lányom. Sosem mondtam el a
családomnak, a férjemnek, sem egyetlen későbbi
barátomnak. Elzártam. Amikor hazugságban él az ember,
az annyira bevésődik, hogy már-már elhiszi róla, hogy igaz.
Amíg meg nem találták a kislányomat, azt képzeltem, hogy
eltűnt azon a délutánon, úton a szülinapi zsúrra.
– És Gerry miért bukkant fel újra, Laura? – kérdezte
Erika.
– Oscar miatt. Oscar volt az oka. Látták, hogy ki lett
belőle, egy menő ügyvéd. Azt rebesgetik, kinevezik bírónak.
– És ő miért ment bele ebbe az egészbe?
– Pár évvel Jessica halála után Gerry bajba került,
emberölési kísérlettel vádolták meg. Rávette Oscart, hogy ő
képviselje a bíróság előtt. Nem tudom, hogyan csinálta, de
Oscar elérte, hogy felmentsék. És akkor kezdődött ez az
elcseszett… társulás. Oscart egyre jobban és jobban
korrumpálta a hatalom. Gerry lett a takarítója. Aki elvégzi a
piszkos munkát. Így amikor Jessicát megtalálták, Oscar
ismét Gerryt bízta meg azzal, hogy kövesse nyomon, mi
történik az ügyben…
– És amikor Amanda Baker közel került az igazság
kiderítéséhez, ő úgy állította be, mintha öngyilkos lett
volna, de addigra már a főfelügyelő elmondta Crawford
nyomozónak, így neki is mennie kellett, és Amanda nekem
is el akarta mondani, igaz? – kérdezte Erika.
Laura felnézett rá; a szemében mélységes szomorúság és
önutálat tükröződött.
– Úgy volt, hogy betörésnek fog látszani, hogy maga
meglepte a betörőt, aki bekattant, és megölte.
– A húgom volt ott a két kisgyerekével és a csecsemőjével.
Hát semmi sem állította meg magukat, csak hogy
megőrizzék a titkukat…? Tényleg azt hitték, hogy
megússzák az egészet?
– Huszonhat évig megúsztuk – felelte Laura.
Erika és Moss hátradőltek ültükben. A nő iránt érzett
szánalmuk szertefoszlott.
– Tudja, hova tart Gerry O’Reilly? – kérdezte Moss. – Ma
vonatra szállt Párizs felé.
– Mindig azt mondogatta, hogy egy napon megpattan…
Elviszi, ami az övé, és az elég lesz ahhoz, hogy eltűnjön,
mint a kámfor.
– Ennél konkrétabb kellene! – szólt rá Erika.
– Marokkót emlegette.
– Miért pont Marokkót? – villant Moss tekintete Erikára.
– Mert nincs kiadatási egyezménye az Egyesült
Királysággal – felelte Laura.
 79

GERRY MÁR HAT órája utazott a Eurostarral, és kezdett

ideges lenni. Megnézte az óráját. A zöld mezők elsuhantak
mellete, és a tájon kezdtek feltünedezni az első elszórt
házak.
Hét perc. Hét perc múlva megérkeznek a marseille-i
Saint-Charles pályaudvarra. Érezte, hogy egy láb nyomódik
az övének, és felnézett a szemközt ülő, barna szemű alakra.
Sovány srác volt, szoborszerű arcvonásokkal és piercinges
szájjal. Pierre-nek hívták. Majdnem elröhögte magát, hogy
mennyire tipikusan francia. „Pierre Párizsból”: de aztán
elhalt a majdnem nevetése, ahogy eszébe jutott az
együttlétük a szűk mellékhelyiségben. Már a múltban is
flörtölt férfiakkal, még csókolózott is párral, amikor részeg
volt, meg brahiból. De az igazi szexelés miatt hányinger és
harag öntötte el. Pierre nagyon élvezte, ahogy a rozoga
mosdó fölé hajolt… egyik lábát a vécécsészére tette; Gerry
pedig minél keményebben és dühödtebben farkalta, ő
annál jobban élvezte.
– A szállodám közel van a pályaudvarhoz – nyomta még
erősebben a lábát az övéhez Pierre az asztal alatt.
– Király – mosolygott Gerry. Úgy vélte, ha kézen fogva
száll le a vonatról Pierre-rel, az jó álca lesz. És hitelesnek is
tűntek. Remélte, hogy különösebb hűhó nélkül tudja majd
ejteni a srácot.
 A marseille-i kikötőben már várt rá egy halászhajó. Egy
ismerősének az ismerőse, aki jött neki egy szívességgel,
fogja átvinni a Grand Port Maritime de Marseille-ből a
Földközi-tengeren át a marokkói Rabatba; valószínűleg
hosszú és rázós átkelés lesz, de legalább észrevétlenül,
a feltűnést kerülve érkezik meg.
Újra az órájára nézett. Négy perc. Arra gondolt, hogy
repülnie kellett volna, de ha keresik, akkor a hatóságok a
reptéren lennének a legéberebbek.
Az épületek sűrűsödni kezdtek, ahogy közeledtek
Marseille központjához, és leszállt az est, majd feltűnt az
állomás óriási, világító üvegteteje.
Pierre elmosolyodott, és felállt, hogy levegye a táskáját a
tárolórekeszből. Mosolyogva adta le Gerrynek is az övét.
– Tetszik – zümmögte.
Gerry vigyorogva bólintott. Úgy tűnt, ez egyike azoknak
az angol kifejezéseknek, amelyet Pierre felszedett, és
válogatás nélkül használta mindenre az út során; ezt
mondta a szendvicséről, a nyúl alakú felhőről, az üléshuzat
színéről, és ezt ismételgette a mosdó fölé hajolva, míg Gerry
döngette, míg a feje neki-nekiütődött az automata
kézszárítónak.
Gerry is felállt, és együtt indultak a kocsi végébe. A vonat
mostanra beért a nagy üvegtető alá, és lassított a peron
mellett. Gerry kikukucskált az ablakon, de leszámítva pár
ingázót, nem látott rendőröket.
Leszálltak a vonatról a Földközi-tenger felől áradó meleg
szellőbe.
 – Vive la France! – vigyorodott el Pierre, és barna szeme
csak úgy csillogott. Megfogta Gerry kezét, és elindultak a
vágányon, ki a nagy előcsarnokba. Felettük az ívelt
üvegtetőn át most már a sötétedő eget látták; a mélykék
kupolán felszikráztak az első csillagok.
Mintha ezer évig tartott volna, mire átvágtak az óriási
márvány előcsarnokon, elhaladva a hatalmas, elektromos
kijelzőtábla, egy pudlit pórázon vezető elegáns nő, két az
iPhone-jába temetkező kölyök mellett.
– Taxival menjünk a szállásomra? – kérdezte Pierre.
– Aha – mondta Gerry, és a szeme jobbról balra villant,
ahogy közeledtek a kijárathoz.
– Nem tetszik? – nézett rá Pierre.
– Tetszik…
Kiértek az utcára, és itt Gerry végre megnyugodott. Nem
látott senkit, csak a szokásos forgalmat, a dolgukra igyekvő
embereket. A taxik várakozó sora felé indultak, Gerry pedig
megállt, és Pierre-hez fordult. Éppen azt akarta mondani,
hogy jó volt, szép volt, de mennem kell, amikor kiáltás
harsant, és a taxiktól jobbra és balra várakozó áruszállító
furgonokból egy csapat csendőr ugrott elő. Előreszegezett
fegyverrel rohanták le. Nem maradt ideje sem harcolni,
de még megmoccanni sem, máris a földre taszították Pierre-
rel együtt, aki franciául kiabált, hogy nem érti, mi ez.
Gerry érezte, hogy egy gépfegyver csöve nyomódik az
arcának, és egy tipp-topp kinézetű, gondosan nyírt
bajuszkájú csendőr bakancsa tiport a hátára.
– Gerry O’Reilly? GERRY O’REILLY! – kiáltotta a férfi, és
még erősebben a járdába passzírozta.
– Az vagyok – vakkantotta Gerry.
– Elfogatóparancsot adtak ki maga ellen. Úgy tűnik, maga
az az angol szarházi. Egy gyilkos angol szarházi.
– Ír vagyok, te kibaszott francia faszfej! – felelte Gerry,
miközben beszívott egy csomó port.
– Az mindegy. Attól még le van tartóztatva.
Azzal Gerryt elvonszolták, és betuszkolták egy rendőrségi
furgon hátuljába. Utoljára, még mielőtt rácsukták az ajtót,
azt látta, hogy Pierre elmélyült beszélgetést folytat az egyik
csendőrrel, és a kezében tartja a harmincötezer euróval teli
táskáját.
 80

MÍG GERRY a marseille-i pályaudvar mellett a port szívta

be, Oscar Browne az íróasztalánál ült a Fortitudo Ügyvédi
Irodában, és Londont bámulta. Sötétedett, és eső verte a
nagy panorámaablakokat.
Felvette a telefonját, és megpróbálta felhívni Laurát, de
azonnal hangpostára kapcsolt. Lecsapta, aztán fel-alá
kezdett járkálni az irodájában. Érezte, ahogy a veríték és a
rettegés lefelé kúszik a hátán. Amikor elhagyta az Avondale
Roadot, és meglátta a rendőröket, pánikba esett. Magát
szidta a végzetes hibáért. Az idegei végül cserben hagyták.
Órákon át autózott, és elszörnyedve jött rá, hogy nem ment
el a bírósági tárgyalásra.
Az ügyvédi irodát biztonságos helynek érezte, és most
szüksége volt egyre, ahol gondolkodhatott. Közölte a
titkárnőjével, hogy menjen haza, és leszólt a földszinti
recepcióra, hogy semmiképpen ne zavarják… Ez másfél
órája történt.
A csend zavarta… Nem, nem hajtott gyorsan; nem
üldözték, és pályafutása során most először nem ment el
egy tárgyalásra.
De hova lett Laura? És Gerry?
Felhangzott az e-mailt jelző pityegés, és visszament az
íróasztalához. Nem volt ismerős az e-mail-cím, de tárgyat
adtak hozzá: Egy aggódó állampolgár
 Megnyitotta, és rémülten olvasta.

Oscar!
Ma délután a cuki kis ügyleteidről szóló dossziét e-mailben
elküldtem a londoni rendőrség nagyfejűinek. És mindent,
amit csak Jessica Collinsról tudok.
Ha a zsernyákok rendesen végzik a munkájukat, akkor
hamarosan meglátogatnak.
Zárom soraimat, szóval szevasz!
Mindig mondtam, hogy egyszer eltűnök, mint a kámfor.
Gerry

Oscar most már rendesen izzadt. Aztán megcsörrent a

telefonja. Felkapta.
– Mi van? Mondtam, hogy ne zavarjanak…
– Tudom, hogy azt mondta, ne zavarjuk, uram. De egy
csapat rendőr tart felfelé, akiket nem érdekelt, mint
mondtam nekik… Megnéztem az igazolványukat, és…
Oscar karja elernyedt, és a telefonját visszaejtette a
dokkolóba. A feleségét és két gyerekét ábrázoló fényképre
nézett, majd körülpillantott az irodájában, a karrierjére,
amelyet felépített.
A kétszárnyú ajtót belökték, és Foster főfelügyelő állt ott
Peterson felügyelővel és három egyenruhás rendőrrel.
Mielőtt bármit mondhattak volna, Oscar felkapta a tárcáját,
a kulcsait meg a telefonját, és kirohant a jobbra nyíló ajtón,
amelyet bezárt maga után.
Erika az ajtóhoz futott, és rásújtott az öklével.
 – Nyissa ki az ajtót, Oscar! Vége van. Mindent tudunk.
Beszéltünk Laurával. Jelenleg előzetesben van az őrsön…
Gerry O’Reillyt letartóztatták Bob Jennings, Amanda Baker
és Crawford rendőrnyomozó meggyilkolásáért. – Újra
rácsapott az ajtóra. – Oscar, minden múló perccel, amivel
kizár minket, egyre kilátástalanabbá válik a jövője.
Ekkor lélekszakadva befutott a titkárnő, aki még nem
ment haza.
– Hova vezet ez az ajtó? – kérdezte Erika.
– Ööö, én…
– Hova?
– Egy kis fürdőszobába, amihez egy öltöző is tartozik… az
pedig egy kis erkélyre nyílik – felelte a nő.
Erika az egyik egyenruhás rendőrre nézett, és bólintott.
Az nekirohant az ajtónak. Az könnyedén beszakadt, és
szabaddá vált az út. Benyomultak az elegáns fürdőszobába;
onnan ajtó nyílt egy kis helyiségbe, ahol egy mosogató,
hűtő, alacsony kanapé és egy kétszárnyú üvegajtó látszott.
Az ajtó az erkélyre vezetett, most nyitva volt, ide-oda
csapkodva a szélben és esőben.
Kisiettek az erkélyre, és Erika lenézett. Nagy mélység
tátongott alatta, az eső egyre csak zuhogott az útra tizenkét
emeletnyi mélységben, ahol a csúcsforgalomban haladó
autók fényszórói világítottak. Felpillantottak, és látták, hogy
egy védőhurkos, vasfokú létra vezet fel az erkély hátsó
falán az utolsó két emeletre. Oscar már félúton járt a
háztető felé.
– Istenem, de utálom a magasságot! – szólalt meg Erika.
 Petersonra nézett, és a létra felé léptek; a nő mászott fel
először, a férfi követte.
Az egyik egyenruhás rendőr Peterson után indult,
a másik pedig a titkárnővel maradt.
– Már majdnem felért! – kiáltotta Erika, és próbált
gyorsabban mászni, de fekete cipőjének talpa nem volt túl
barázdált, így óvatosan kellett kapaszkodnia; messze
alattuk hömpölyögtek az autók, fényszőnyeget alkotva.
Villám cikázott, csattanás hallatszott, és megdördült az ég.
– Pont ez kell nekünk! Villámlás és mennydörgés, amikor
épp egy fémlétrán mászunk fel egy felhőkarcoló tetejére! –
ordította Peterson.
– Ez nem felhőkarcoló, csak egy irodaépület! – kiabálta
vissza Erika.
– Akárhogy is, rohadt magas! – harsogta a férfi.
A nő egy pillanatra lenézett Petersonra, és meglátta
messze alatta az utat. Kipislogta az esőt a szeméből,
visszafordította a tekintetét, és igyekezett megfékezni
remegő kezét-lábát.
Oscar elérte a létra tetejét, és átmászott a tetőre, így
eltűnt a szemük elől. Ez még nagyobb sebességre ösztökélte
Erikát. Hamarosan ő is eljutott a létra végéig, és áttornázta
magát az épület betonperemén a lapos tetőre.
Oscar a közepén nyíló vészkijárat mellett rogyott le.
Amikor meglátta Erikát, talpra kecmergett.
– Oscar! Vége van – mondta a főfelügyelő. Megérkezett
Peterson, majd az egyenruhás rendőr is.
– Ugyan már, ember! – kiáltotta Peterson. – Hova akar
menni? Mindent tudunk arról, hogy Jessica meghalt a
lakókocsiban, magáról és Gerryről, úgyhogy adja szépen fel,
és jöjjön velünk!
– Csak nem a tesókártyát akarja kijátszani? – vicsorgott
rá Oscar. – Azt hiszi, mert mindketten feketék vagyunk,
pusztán szolidaritásból feladom?
– Igen, mert mindketten tudjuk, hogy hülyeséget csinál –
mondta Peterson.
Oscar váratlanul megiramodott a sima betonon, és a tető
túloldalához rohant. Egyik lábát a megemelt szegélyre tette.
– Állj! – kiáltotta Erika, miközben Petersonnal közelebb
merészkedtek.
– Az életemnek vége! – kiáltotta Oscar. – Ugyan mi vár
rám?
– Gyerekei vannak, felesége! – érvelt Peterson.
A felügyelő szavainak hatására Oscar megroggyant.
– A gyerekeim, a feleségem – hajtotta le a fejét, és
megtörölte a szemét. – A gyerekeim…
– Kérem, csak jöjjön szépen velünk! – araszolt közelebb
Erika, és kinyújtotta a kezét.
– Soha nem akartam, hogy ez legyen – harsogta túl Oscar
a zuhogó esőt és a mennydörgést. – Tudom, hogy banálisan
hangzik, de én nem tettem… nem vagyok gyilkos. A dolgok
egyszerűen kicsúsztak a kezemből.
Lenézett a mélybe, és levette a lábát a peremről.
A rendőrök felé fordult.
– Rendben – mondta. – Rendben.
– Jól van, jól, most szépen induljon el felénk! – mondta
Erika.
Az egyenruhás hátranyúlt, és előhúzott egy bilincset.
Ekkor Oscar fellépett a tetőt szegélyező alacsony
párkányra, és a rendőrök felé fordulva széttárta a kezét.
– A feleségemnek és a gyerekeimnek mondják meg, hogy
sajnálom, mondják meg nekik, hogy szeretem őket! –
kiáltotta, aztán hátradőlt.
– Jézusom, ne! – ordította Erika. Mindnyájan a tető
széléhez rohantak, és lenéztek az alant húzódó útra.
A forgalom megállt, az autósok dudáltak, halványan
sikoltozás hallatszott. Oscar Browne összetört teste az
aszfalton feküdt.
 EPILÓGUS

KÉT HÉTTEL KÉSŐBB

A NAP FÉNYESEN sütött, amikor Erika, Moss és Peterson

elhagyta a Honor Oak Park-i temetőt. Csodálatos kora
december volt. A levegőt harapni lehetett, az ég kéken
ragyogott.
Aznap már a második temetésen vettek részt. Az elsőre
Bromley-ban került sor, és Crawfordot búcsúztatták. Mint
kiderült, Desmond volt a keresztneve, és mielőtt szétmentek
a feleségével, szárazföldi teknősöket tartott. Kevesen voltak
jelen, és bár gyér számú gyülekezet képviseltette magát, illő
tisztelettel búcsúztatták el.
Yale körzeti rendőrkapitány mondta a gyászbeszédet, és
időnként nehezen tudta megragadni, milyen is volt
Crawford. Aztán Crawford lánya következett, aki tízévesnél
nem lehetett idősebb, és a pulpitusnál felolvasott egy verset.
Anyja és az öccse magukba roskadva, némán nézték.

Ha holnap mennem kéne,

Nem búcsúznék soha el,
Mert a szívem veled marad,
Ne sirass soha el!

Bennem él a szeretet,
 Csillagokból ragyog,
Érezd a fényét fentről,
Sebed már nem sajog.

A költeménynek olyan éle volt, ami készületlenül találta

Erikát, és meghatotta, hogy ez a kislány ilyen sok mindent
el tudott mondani egy ilyen rövidke versben.
A második temetés vidámabban alakult. A Honor Oak
Park-i templom szép volt, és az istentisztelet élettelibb.
Orgonakísérettel elénekelték az All Things Bright and
Beautifult, ami mindig felderítette Erikát.
Amanda Baker népszerűbb volt, mint gondolta, és a
temetésre nagy tömegben érkeztek régi barátai és kollégái.
Erikát meghatotta, hogy Oakley, a leköszönt főkapitány-
helyettes is eljött, elegánsan és jól fésülten, mint mindig,
ahogy utódja, Camilla Brace-Cosworthy is, aki egy
mulatságos, de szívből jövő gyászbeszédet mondott.
– Amanda Baker színes múltat tudhat maga mögött a
londoni rendőrségnél, de sajnos a legfényesebb pillanata
nem sokkal korai halála előtt következett el. Amanda sosem
mondott le a Jessica Collins-eset megoldásáról, még akkor
sem, amikor mások már veszett ügynek gondolták.
Dolgozott tovább, kérdéseket tett fel, és végül ő érte el az
áttörést, ami aztán megoldotta az ügyet. Szeretnék a
nyilvánosság előtt tisztelettel adózni Amandának a londoni
rendőrségnél teljesített szolgálataiért – mondta befejezésül.
A beszédet taps fogadta, és ahogy Erika tekintete a
templom előtt elhelyezett koporsóra esett, úgy vélte, hogy
Amanda most végtelenül büszke lenne.

A temetés után Erika, Moss és Peterson a temetőn át a lenti

út felé indultak.
– Micsoda ügy! – morfondírozott fennhangon Moss. –
Három halott és egy öngyilkosság, és mindez azért, hogy
eltussolják Jessica Collins halálát. Miért nem vallották be
egyszerűen?
– Megijedtek – válaszolta Peterson. – És aztán beütött
náluk a rettegés, és az olyan dolgok megtételére késztette
őket, amire álmukban sem gondoltak volna.
– Milyen kár! – bólogatott Erika is.
Amikor megérkeztek a kapuhoz, és kiléptek az útra,
meglepve látták, hogy Toby Collins várja ott őket Tanvirral.
Mindketten fekete öltönyt viseltek, Toby pedig egy csokor
vörös szegfűt tartott a kezében. Fiatalnak és sebezhetőnek
tűnt.
– Helló! – mosolyodott el halványan.
– Helló, Toby! – köszöntötte Erika. – Kicsit elkésett. Már
véget ért a gyászszertartás.
– Dehogy. Nem éreztem illendőnek, hogy ott legyek. De
hoztunk virágot… – A hangja elhalt, és lógva maradt a
levegőben. – Én tényleg nem tudtam – tette hozzá könnyes
szemmel. – Hogy mekkora hülye voltam! Mi lesz most a
nővéremmel?
A nyomozók egymásra néztek.
– Nem tudom – vallotta be Erika. – Ezt a bíróság hivatott
eldönteni. Felvettük a vallomását, és az egyértelmű, hogy
Jessica halála az ügy elején baleset volt. Arról, amit a
nővére ezután Gerryvel tett, a bíróság fog dönteni a
tárgyalás során.
Toby bólintott.
– Elvesztettem az egész családomat. Csak Tan maradt –
mondta, aki megfogta Toby kezét. – Az anyám még mindig a
pszichiátriai osztályon van… És nem jók a kilátásai. Apu
változatlanul a homokba dugja a fejét: visszament
Spanyolországba az új családjával… Laura a Hollowayben
várja a tárgyalást. Pár hetet még várnom kell, míg
egyáltalán meglátogathatom, de nem tudom, hogy akarom-
e.
– Az apjának vissza kell majd jönnie. Vele is beszélni
akarunk.
Toby bólintott.
– És én most mihez kezdjek? – kérdezte. Olyan átható
tekintettel nézett, hogy Erika nem találta a szavakat.
– Nem kell a családját választania. Kapaszkodjanak
egymásba, és ne engedjék el a másikat! – tette Moss a fiú
vállára a kezét.
– Rendben, ezt tesszük. És köszönöm – felelte Toby.
A három rendőr a tekintetével követte a vasútállomás
felé induló két fiatalembert.
Ekkor eszeveszett dudálás hallatszott, és Erika autója
száguldott elő a kereszteződésből az út rossz oldalán.
– Ez a húgod? – meresztette a szemét Moss. – Tudja, hogy
a rossz oldalon vezet?
Újabb dudálás harsant, egy szemből érkező autó
csikorogva fékezett, majd Lenka visszatért a helyes sávba.
– Most már tudja – válaszolta Erika.
Lenka leparkolt mellettük a járdánál, és letekerte az
ablakot. Benéztek, és látták, hogy hátul Jakub és Karolina
ül, közöttük pedig a kis Eva egy gyerekülésben.
– Helló, mindenki! – köszönt rájuk Lenka affektáló
angolsággal.
Moss és Peterson üdvözölte, és integettek a gyerekeknek.
– Hova mész, főnök? – kérdezte Moss.
– A blackheathi Téli Csodaországba. Lenka pár nap
múlva hazautazik: úgy tűnik, a dolgok visszatérnek a
normál kerékvágásba – forgatta Erika a szemét.
– Sajnálni fogod, amikor elmennek – nézett Moss
Petersonra, aki vicces grimaszokat vágott az ablakon át
a gyerekeknek, megnevettetve őket.
– Igen – mosolyodott el Erika. Lenka megnyomta a dudát,
a főfelügyelő pedig beszállt, de még hozzáfűzte: –
Hamarosan találkozunk. Igyunk majd egyet a karácsonyra!
– Csak szólnod kell – mondta Peterson.
Az autó kilőtt az úton, veszélyesen átsodródott a másik
sávba, de aztán visszatért a bal oldalra. Moss Petersonra
pillantott, aki a kanyarban eltűnő kocsi után nézett.
– Tudod, hogy valószínűleg nem fog szólni – jegyezte
meg.
– Talán mégis.
– Beleestél, mi, Peterson?
A férfi sóhajtott egyet, és bólintott.
– Te szegény, holdkóros bolond! Na, gyere, meghívlak egy
korsóra! – karolt belé Moss, és elindultak a legközelebbi
kocsma felé, ahol meleg és olcsó sört mértek.
 ROBERT MEGJEGYZÉSE

ELŐSZÖR IS SZERETNÉK hatalmas köszönetet mondani

önöknek, amiért úgy döntöttek, elolvassák a Sötét víz című
művemet. Amennyiben tetszett, nagyon hálás lennék, ha
írnának róla recenziót. Nem kell hosszúnak lennie, elég pár
szó, de sokat számítana, és segítene az új olvasóknak, hogy
felfedezzék valamelyik könyvemet.
Az előző két Erika Foster-regény, a Lány a jég alatt és Az
Éjjeli Vadász végén azt írtam, hogy szívesen hallanék
olvasói véleményeket, és önök, olvasók, nagyon büszkévé
tettek. Hű, de még mennyire! Köszönet a számos üzenetért,
amelyet a honlapomon, a Facebook-oldalamon és a
Twitteren kaptam – elolvastam a világ minden részéről
érkezett összes üzenetet, és továbbra is szívesen veszem az
önök gondolatait a regényeimről, valamint a kutyás
képeket is, ha küldenek. Nekem két máltai selyemkutyám
van, és imádnak új barátokat megismerni!
A Facebook-oldalamon, az Instagramon, a Twitteren,
a Goodreadsen vagy a honlapomon keresztül tudnak
kapcsolatba lépni velem. Ez utóbbit itt találják:
www.robertbryndza.com. Elolvasok minden üzenetet, és
mindig válaszolok.
Rengeteg könyv várható még, így remélem, velem
tartanak majd erre az utazásra!
Robert Bryndza
 Ui.: Ha szeretnének e-mailben értesülni arról, mikor
jelenik meg a következő könyvem, a levelezőlistámra az
alábbi hivatkozáson iratkozhatnak fel. E-mail-címüket nem
osztom meg senkivel, és bármikor leiratkozhatnak:

www.bookouture.com/robert-bryndza
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

KÖSZÖNÖM OLIVER RHODESNAK, Natasha Hodgsonnak,

Natalie Butlinnak, Kate Barkernek és a Bookouture
csodálatos csapatának. Köszönöm Kim Nashnek,
a Bookouture PR-osának, publicistának és ginszakértőnek,
aki csodálatos munkát végzett könyveink reklámozása
során. Külön köszönet Claire Bordnak, briliáns
szerkesztőmnek/bűntársamnak, aki mindig jelen volt, hogy
hozzáértő útmutatással szolgáljon az írás során.
Köszönöm Henry Steadmannek az újabb káprázatos
borítót, és köszönöm Lorna Dennison-Wilkins őrmesternek,
a Sussexi Rendőrség Speciális Keresőegysége vezetőjének,
hogy türelmesen válaszolt minden kérdésemre a
rendőrségi búvármunkáról, és megosztotta velem minden
tapasztalatát és sztoriját.
Külön köszönet Graham Bartlett egykori főkapitánynak a
www.policeadvisor.co.uk-nél, aki felbecsülhetetlenül
értékes tanácsokkal szolgált a rendőrségi eljárásról, és
segített abban, hogy manőverezni tudjak a tények és a
fikció közti vékony határmezsgyén. Minden, a tényekkel
szakító szabadosság az én vétkem.
Köszönöm Lorela Bellinek az LBLA-nél, aki varázslatosan
módon elintézte, hogy az Erika Foster-könyvek világszerte
otthonra leljenek, így mostanra már húsz nyelven
olvashatók, és ez a szám egyre nő.
 Köszönöm anyósomnak, Vierkának, akinek rántott
csirkéi mindig előkerülnek, amikor az utolsó pár fejezettel
bénázom. És óriási köszönet férjemnek, Jánnak, valamint
Rickynek és Lolának. Semmire sem jutottam volna a
szeretetetek és a segítségetek nélkül. A Team Bryndza a
király!
És végül köszönöm csodálatos olvasóimnak, az összes
fantasztikus könyves csoportnak, könyves bloggernek és
kritikusnak. Mindig mondom, de igaz is, hogy a
szájhagyomány hatalmas erővel bír, és hogy a fenti csapat
kemény munkája és szenvedélye, a könyveimről folytatott
beszélgetések és blogok nélkül sokkal kevesebb olvasóm
volna.
 Tartalom

Borítószöveg
Ajánlás
Mottó
PROLÓGUS
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
64
65
66
67
68
69
70
71
72
73
74
75
76
77
78
79
80
EPILÓGUS
ROBERT MEGJEGYZÉSE
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS