#placeholder003

Kedves Vásárlónk!
 
Szeretettel és tisztelettel nyújtjuk át a példányodat. Köszönjük, hogy
megvásároltad ezt a kötetet a szerző, az eredeti nyelvű szerkesztők és egyéb
munkatársak, a hazai kiadó, a kiadó vezetői, a fordító, az irodalmi
szerkesztő, a lektor, a kiadói szerkesztő, a korrektorok, a tördelők, a
kommunikációs munkatársak, a rendszerfejlesztők és üzemeltetők, a kiadó
sok egyéb munkatársa és a terjesztő minden munkatársa nevében.
 
Igen, rengeteg ember munkáját támogattad a vásárlásoddal.
Emellett támogattad még a magyar nyelvű e-könyvkiadás fejlődését, és azt,
hogy az egész világon minél több, minél jobb minőségű magyar e-könyv
minél könnyebben elérhető legyen.
 
Gratulálunk a döntésedhez, és tisztelettel köszönjük.
 
Bízunk benne, hogy a könyveinkkel és a kiszolgálással örömet szerzünk
neked, mihamarabb viszontláthatunk, és másoknak is ajánlod a
Könyvmolyképző könyveit.
  
 
 
Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó,
Szeged, 2022
Írta: Meagan Brandy
A mű eredeti címe: Trouble at Brayshaw High
 
Copyright © 2019. TROUBLE AT BRAYSHAW HIGH by Meagan Brandy. The
moral rights of the author have been asserted.
 
Fordította: Lankovits Bernadett
A szöveget gondozta: Eszes Rita
 
Cover Art: Jay Aheer, Simply Defined Art
 
ISSN 2064-7174
ISBN EPUB 978-963-561-978-8
ISBN MOBI 978-963-561-979-5
 
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2022-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 
Műszaki szerkesztő: Szegedi Marinka
Korrektorok: Réti Attila, Heiser Kriszta
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve
rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes
mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy
mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem
sokszorosítható.
 Ajánlás
Azoknak, akik elég bátrak,
hogy a szeretteikért gyengék legyenek.
Hamarosan meglesz a dicsőségetek.
 Szinopszis
„Sehova nem tartozol.”
Sosem volt még dühödten suttogott szavaknak ekkora jelentősége.
Ők a Brayshaw királyai, lábuk előtt hever a világ, nagyságra és
hatalomra ítéltettek.
Én csak egy nincstelen vagyok a gettóból, de dacos, amennyire csak
lehetséges.
Azt mondták, nincs jelentősége, már egy vagyok közülük, és ezen
semmi sem változtathat.
Még én sem, nem is érdemes próbálkoznom.
De tévedtek.
Alábecsülték, milyen messzire elmennék, hogy megvédjem őket.
Közeleg a vész… és fogalmuk sincs róla.
Kedves Olvasó,
A  Brayshaw balhé a Brayshaw-sorozat második kötete. Annak
érdekében, hogy érthető és élvezhető legyen a történet, az első
résszel, A  Brayshaw bandáival kell kezdened, ugyanis ez a sztori ott
kezdődik, ahol ez első véget ér. Köszönöm, hogy időt szakítasz a
könyveim elolvasására!
 1. FEJEZET
Maddoc
 
 
A  hajamba markolva próbálom enyhíteni a halántékom lüktetését.
Testileg és lelkileg is taccson vagyok, és a fejem bánja az egészet.
Hiábavaló a próbálkozásom, a bárszékre huppanva a falon lévő
órára pillantok. Elmúlt hajnali három, és semmi hír Ravenről.
Captain fel-alá járkál a házban, míg Royce karba font kézzel ki-be a
bejárati ajtón.
Megrázom a fejem. Még csak néhány óra telt el, de mindannyian
kezdjük elveszíteni a józan eszünket. Ez a csaj totális romhalmazt
csinált belőlünk.
Percekkel azután, hogy lejött az emeletről, kisurrant az ajtón.
Hajszál választott el attól, hogy utánamenjek, de maradtam, és
meggyőztem magam, időre van szüksége, hogy lenyugodjon, és
visszafojtsa a felszínre törő dühét.
Mikor tizenöt perccel később sem jött vissza, jól tudtam, hogy
öntörvényűen döntött és ravenesen meglépett.
És az öntörvényű döntés kibaszott szar döntést jelent.
Ez jellemző Raven Carverre. Azt csinál, amit csak akar, egy
szempillantás alatt hoz előre nem látható, szar döntéseket, és baszva
a következményekre csak reméli, hogy a végén minden jól alakul.
Kibaszottul utálom ezt.
Le kell szoknia róla, hogy nélkülünk intézkedik, mikor pontosan
tudja, hogy nem vár rá más a sötétben, csak balhé. Ezt kellett volna
annak a szarházi Bass Bishopnak is végiggondolnia, mielőtt tegnap
este arra kérte Ravent, lépjen meg tőlünk, és találkozzanak a
raktárnál, ahol aztán rátámadtak Ravenre.
Meglehet, hogy Bass a bukmékerünk, és jól is csinálja, de Raven a
csajom. A srácnak több esze is lehetett volna.
Talán megemlítem majd a testvéreimnek, hogy tegyük feketelistára
a punk seggét ezért a húzásáért. Senki sem pótolhatatlan. Kivéve
Ravent. Bassnek ezt észben kellett volna tartania.
Amint leesett, hogy Raven meglépett, kidobtuk Basst,
összecsődítettük a srácokat, és Raven keresésére indultunk.
Pechünkre Raven élete java részét mások körül somfordálva
töltötte. Tudtuk, hogy csak akkor találunk rá, ha ő is úgy akarja.
A kutatás inkább volt remény, hogy tényleg csak kiszellőzteti a fejét a
környéken.
Órák teltek el, de Ravennek nyoma sem volt, ezért hazajöttünk,
hogy a házban várjunk rá, míg a srácok random házibulikba beállítva
folytatták a keresést.
–  Bass szerintem továbbra is titkol valamit – köpi Royce a
verandára pillantva. – Az  a kis pöcs úgy tesz, mintha keresné, pedig
tutira tudja, hol van.
Captain csóválja a fejét.
– Ha tényleg tud valamit, esélytelen, hogy elmondja – fordul felém.
– Mert azt is tudja, hogy szétrúgnánk a seggét, amiért nem mondta el
tegnap este, miután Ravent elpáholták.
Megfeszült állal csikorgatom a fogam.
Igaza van, tényleg szétrúgnánk a seggét. Ahogy a dolgok jelenleg
állnak, én már csak élvezetből is.
Megrezzen a telefonom a konyhapulton, mind felé kapjuk a
fejünket. Gyorsan felkapom és kioldom. Felhúzom magam a Mactől
jött üzenet láttán, majd visszadobom a telefont a pultra.
– Mac beszélt azzal a Mello nevű csajjal, akivel Raven nemrég a The
Towerba ment. A csaj azóta is kibaszott Mauin van, hogy kiraktuk, és
nem beszélt Ravennel.
Cap a telefonjára pillant, ráncba szalad a szemöldöke a képernyőn
látottaktól.
–  Leo írt, hogy átfésülte az iskola környékét és a parkot is – teszi
újra zsebre a készüléket. – Nyoma sincs Ravennek.
Basszus. Bassza meg!
Felpattanok a székből, és a srácokra nézek.
– Megyek még egy kört.
Royce seperc alatt felkapja a kocsikulcsát, Captain hezitál.
– Mi az? – kérdezi Royce gyanakodva.
–  Holnap meccsünk van. Vagyis baszki, az már ma van. – Captain
megnyalja a száját. – Felkészültnek kell lennünk.
Royce ábrázata komorrá válik.
– Nem, Cap – rázza meg a fejét. – Maddoc, mondd meg neki!
Picsába. A meccs.
Mikor egy szót sem szólok, Royce Captainre néz.
– Kurvára nem játszunk, míg Raven oda van!
Cap óvatosan próbálkozik.
– Royce…
– Ne royce-ozz nekem, haver! – szakítja félbe. – Faszért csinálsz úgy,
mintha nyugodt lennél, amikor tudom, hogy nem vagy az?!
Captain felém pillant.
– Visszanéztük a térfigyelő kamerákat. Tudjuk, hogy nem rabolták
el. Magától ment. És tudod, hogyha nem a meccsről lenne szó, már a
kibaszott kormány mögött ülnék, de ott kell lennünk, és jól kell
játszanunk.
– Mi van, ha felbukkan itt, és összepakolja a holmiját, vagy valami,
míg nem vagyunk itt? – kiabál őrjöngve Royce. – Kurvára nem
megyek sehova!
Picsába!
Megdörzsölöm a halántékom. Capnek igaza van, jól kell játszanunk,
de a francba is, itt most Ravenről van szó!
Nem számítottunk rá, hogy be fog illeszkedni, mikor idehoztuk. És
kurva élet, hogy sosem képzeltük, hogy marasztalni akarjuk, vagy
elfogadhatatlan legyen számunkra a távozása.
A  lelkünkre kötötték, hogy érjük el, hogy beálljon a sorba, akár a
többiek, akiket apánk befogadott az otthonba, de az első naptól fogva
minden létező ponton ellenszegült nekünk.
Ő más, azonnal tudtam.
Meg sem próbált lopott pillantásokat vetni felénk, hanem
egyenesen ránk bámult, az állát a miénkkel egy magasságba emelte,
ha nem magasabbra. Jártatta a száját, mikor csendre intettük. Ha
nyomást gyakoroltunk rá, keményebben vágott vissza. Közelebb
került hozzánk, és felperzselte alattunk a talajt, ahogy még senki sem
tette. Jobban próbára tett minket, mint mi őt, pedig nem is
próbálkozott, talán nincs is tisztában vele.
A  gondolattól is felmegy bennem a pumpa, minden múló
másodperccel hevesebben lüktet az ér a nyakamban.
A  legelbaszottabb az egészben, hogy tudom, Captain is ugyanúgy
érez, ahogy mi, de neki van a legtöbb veszítenivalója, így nem sok
választása marad. Ismerem a testvérem, később saját magát fogja
ostorozni, amiért egyáltalán javasolta, hogy álljunk le a kereséssel.
Mégis, minden belső vívódása ellenére, Captain ránk néz, és bólint.
Készen áll velünk jönni, annak ellenére, hogy azt kívánja, bárcsak
hallgatnánk rá.
– Ha szarul játszunk, veszítünk.
–  Aha – bólint Royce. Nem engedi, hogy eluralkodjon rajta a
bűntudat, amit majd a mostani önzőségünkért kapunk. – Veszítünk,
kockáztatjuk az egész szezont, Graven Prep statisztikái az egekbe
szöknek, és azzal a szardarab Perkins igazgatóval is csak bajok
lesznek. Apánk ránk száll az ötször kilences betoncellájából, és te ezt
mind súlyozva érzed Zoey miatt, de haver… – Royce elhallgat az ajtó
felől érkező kattanásra.
Alig hiszünk a szemünknek, mikor a bejárati ajtó lassan kinyílik, és
Raven lép be rajta.
Kimérten mozog, nem sieti el becsukni, majd kulcsra zárni az ajtót,
megvárakoztatja a fogadtatást, amire amúgy is számít: a kibaszott
lövészosztagot.
Gyorsan összenézünk a testvéreimmel, majd újra Ravenre
pillantok.
Megfeszített állkapoccsal visszafogom magam, és várok, míg
megfordul, és rám néz, de Royce letámadja, mielőtt még esélye lenne.
– Mi a fasz, Raven? – tör előre.
Captain megragadja Royce vállát, próbálja lenyugtatni, de ő
kiszabadul és várja, hogy Raven szembeforduljon vele. Amikor rájön,
hogy hiába vár, keserű nevetés szakad ki belőle, a dohányzóasztal
felé rúg, amiről minden szar lerepül, majd felviharzik a lépcsőn.
– Raven – szólok, de ő véletlenül sem néz rám, az ellenkező irányba
fordulva hosszan kifújja a levegőt.
–  Ki kellett szellőztetnem a fejem – feleli reszelős hangon. – És ha
elfelejtetted volna, nem kell rá engedélyt kérnem senkitől.
–  Most szórakozol velem? – Morogva megindulok felé. – Az  elmúlt
néhány nap minden szarsága után tényleg ezt a kibaszott játékot
akarod játszani?
– Nem játszom semmit!
– Akkor beszélj! – ordítom, közelebb lépve hozzá. – Nem futhatsz el,
amikor csak…
–  De igen! És meg is teszem! – Ő  is próbál kiabálni a megszokott
daccal, de a hangja váratlanul elcsuklik. Rá nem jellemző módon
gyorsan a padlóra szegezi a tekintetét.
Minden porcikám kővé dermed, hirtelen rosszullét lesz úrrá
rajtam.
Mi a fene…
Reménykedve Captainre pillantok, hátha elárul valamit a tekintete,
de ugyanolyan óvatosan szemléli az eseményeket, mint én.
–  Raven… – próbálkozom ezúttal kissé nyugodtabban, és végre a
zavart tekintete megtalálja az enyémet.
Kiszalad a levegő a tüdőmből, amikor jobban szemügyre veszem.
A sminkje elkenődött, a szeme puffadt és vörös. Némán sikolt, valami,
amiről nem tudom eldönteni, micsoda, kitörni készül belőle.
Az  ajkamba harapok, hogy véletlenül se szólaljak meg, próbálom
türtőztetni magam, holott ez az utolsó dolog, amit most tenni
szeretnék.
Legszívesebben kibaszottul letámadnám és nem engedném el ezt
az egészet, de ahogy most elnézem őt, ahogy itt áll előttem összeverve
és tele zúzódásokkal, érzelmileg kifacsarva a fejében cikázó
gondolatoktól, fizikailag pedig a mi illegális bokszmeccsünkön kapott
veréstől, képtelen vagyok rá. Beereszkedik a vállam.
–  Le kell zuhanyoznom és aludnom – mondja Raven, de egy
tapodtat sem mozdul.
Nem, amíg felé nem lépek. Ez megadja neki a lökést, és a lépcső
irányába siet. Captainnel figyeljük, ahogy eltűnik az emeleten. Aztán
Cap felém fordul.
–  Már korábban is észrevettem, hogy kikészült, de nem tudom
meggyőzni magam, hogy ennek a bunyóhoz van köze.
–  Cap. – A  testem elnehezül, kész vagyok feladni mára. – Mondd,
hogy nem azért, mert nem voltunk ott, hogy segítsünk neki. Hogy
amikor rám néz, nem egy olyat férfit lát, aki képtelen megvédeni őt.
Captain megragadja a vállamat, és egyenesen a szemembe néz.
– Magától ment el, tesó, szándékosan hagyott itt minket. Valójában
azt kell megkérdeznünk magunktól, hogy csak szüksége volt egy kis
magányra – megemeli a szemöldökét –, vagy el akart intézni valamit,
amiben nem akarta, hogy részt vegyünk? Én sem tudom a választ,
barátom. De akármi is történt múlt éjjel, az nem a te hibád.
– Mi van, ha mégis? – ellenkezem. – Mi van, ha azért támadtak rá,
akivé mellettünk vált?
Captain gyengén felnevet, de hiába.
–  Egy fikarcnyit sem változott mellettünk, testvér. Raven ilyennek
született. Igaz, hogy beavattuk a világunkba, de erősen és eltökélten
érkezett. Ezért tudott azonnal beilleszkedni. Minden, amit tehetünk,
hogy megpróbáljuk megérteni azt a kitekert gondolkodásmódot,
amiben nevelkedett. Talán valahol az úton megérti majd, hogy többé
már nincs egyedül.
Hunyorogva Captainre nézek.
– Miért tűnik úgy, hogy tudod, valami baromságot csinált ma este?
Sóhajtva elengedi a vállam.
–  Nem tudom, de úgy érzem, magába zárkózott. Legutóbb akkor
volt ilyen, mikor az anyja a városban járt, és Raven megpróbálta
szándékosan kirúgatni magát a Bray-házból, csak hogy bebizonyítsa,
maga felel a döntéseiért.
– A dolgok megváltoztak azóta – mormolom.
 Kurvára nem vagyunk feleslegesek számára. Tudom.
Kibaszottul érzem.
Captain szeme tágra nyílik.
–  Pontosan. Akkor még egyedül volt, mégis olyat húzott, amivel
magával cseszett volna ki, mert visszaküldték volna a pokolba,
ahonnét jött. De most már közénk tartozik. Még ha nem is mondta ki
hangosan, ő is tudja. És mennyi mindent tett értünk, amikor még
szart rá, kik vagyunk: a medencébe lökte a csajt Graven buliján,
elintézett egy másikat, akinek videója volt az edzőről meg a nőjéről,
megpróbált kijuttatni minket a raktáraktól, anékül, hogy lebuknánk,
a nyaralóban történtek…
Amikor összehúzom a szemöldököm, csak bólint egyet.
– Képzeld, mit tenne értünk most, hogy törődik velünk.
Picsába! Igaza van.
Megdörzsölöm az arcom, és ellépek Cap mellől.
–  Nem agyalhatok most ezen a szarságon, Cap. Holnap kitaláljuk
majd, vagyis a francba is, ma este, a meccs után.
– Naná – sóhajt nagyot. – Így lesz a legjobb.
Mögöttem jön, majd eltűnik a szobájában.
Megállok a fürdőszoba előtt. Még mindig hallom a csobogó víz
hangját. A saját fürdőmbe sietek, és gyorsan letusolok.
Fogalmam sincs, van-e Captain szavainak bármi valóságtartalma,
és kurva élet, hogy kész vagyok kideríteni, de most Ravennel fogok
aludni, szexelni, ha úgy akarja, átölelni, ha hagyja, és majd holnap
aggódunk a ma történteken.
 

Raven
 
Bemászok a takaró alá, és az államig húzom a pihe-puha anyagot.
Pajzsként szorítom magam elé, mikor a folyosóról meghallom
Maddoc dübörgő lépteit.
Az  ajtógomb elfordul, de csak ameddig a kulcsra zárt szerkezet
engedi. Visszatartom a lélegzetem.
Örökkévalóságnak tűnő csend következik, az ajkamba harapok,
próbálok tudomást sem venni a felszínre törni készülő könnyeimről.
Újra elfordul az ajtógomb, ezúttal lassabban és halkabban.
Próbálkozik, biztos, ami biztos.
Aztán dühös léptek hallatszódnak, és egy ajtó becsapódik a
távolban.
Amint meghallom az ajtót, hatalmasat sóhajtok. A  takaró alól
előveszem, és kinyitom a késem. Végighúzom az ujjamat a pengén,
miközben a feliratot olvasgatom.
A család a horgony.
Vicces, ha jobban belegondolunk. A család a horgony, mégis csakis
a magunk által választottakért vagyunk képesek áldozatokat hozni.
A  pengéhez nyomom az ujjam, míg egy csepp vörös vér ki nem
serken, amit elkenek a számon. Összedörzsölöm az ajkaim,
végigfuttatom a nyelvem a fogamon, öngyűlölettől telve mindenhova
juttatok a fémes ízből.
Sajnálom, nagyfiú. Ami ma történt, és ami ezután következik.
 2. FEJEZET
Raven
 
 
A  bemelegítésből tudtam, hogy a ma esti meccs zűrös lesz, de erre
nem számítottam. Ezt egyszerűen rossz nézni.
Kábé huszadik alkalommal a meccs során Maddoc kapja a labdát,
hátha szerez némi pontot a csapatnak. Kicselezi az ellenfelét, de a csel
során elveszíti az egyensúlyát, és megcsúszik, pont, mint az előző
alkalommal. Amint a labdához ér, azonnal vissza is szerzik tőle.
Maddoc előrehajolva felmordul, de gyorsan összeszedi magát.
Elhúzom a szám, mikor a vendégcsapat újabb pontokat szerez.
A Brayshaw hét pont hátrányban van.
Egész meccs alatt próbálnak felzárkózni, de úgy tűnik, semmi
esélyük. Sosem láttam még a fiúkat ennyire hanyagnak, és sajnos ez
az egész csapatra átragadt.
Captainnek egyetlen kosárra dobása sem volt, a csalódottság kiül az
arcára. Mostanra már teljesen kivonta magát a játékból, Royce dühös,
ami folyton faultokhoz vezet.
Amint erre a megállapításra jutok, újabb sípszó hallatszik.
Mindenki a pálya túloldalára néz, ahol Royce éppen a játékvezető
képébe mászik.
–  Aha, szóval ezt sem varrod az ő nyakába, hanem egész este
engem szívatsz? Látom, mi folyik itt, spori. – Royce kissé leereszti a
vállát, gúnyosan megrázza a fejét. – Semmi gáz, tudom, ki írja a
csekkjeidet, faszfej!
– Brayshaw! – kiabál a játékvezető, de Royce cseszik rá.
Gyorsan Maddocra és Captainre pillantok, akik a háttérből hagyják,
hogy Royce maga intézze az ügyét.
– Gyerünk már, ember! Van egy meccs, amit meg kell nyernünk! –
kiabál bátran vagy inkább ostobán egy srác a másik csapatból. Royce
sarkon pördül, innen is látom az őrületet a szemében.
Pillanatokon belül hatalmasat taszít a srácon, aki a csapattársai
közé esik. Verekedésre készen kiegyenesedek a székemben, de most a
Bray srácok vannak otthon, senki sem mer moccanni. Kivéve Royce-
ot.
–  Mássz még egyszer a képembe, faszszopókám, és a betonba
döngöllek!
A  játékvezető a levegőbe emeli a kezét, óvatos pillantással a
szemében végleg leküldi Royce-ot a pályáról. Royce mindkét kezével
bemutat neki, és a kispad felé slattyog. Felmarkolja a pulcsiját, a
vizesflakonját a másik csapat edzőjéhez vágja, majd átvágtat az
edzőterem ajtaján az öltözőjükbe.
Bass hunyorogva néz rám, de nem foglalkozom vele.
Hibáztathat engem ezért a fesztiválért, de ő ugyanannyira hibás, és
ezt tudja is. Nem volt más dolga, mint elvinni nekik a híreket a
videóról, helyette hozzám jött. Értékelem, amit tett, de nem veszem
be az ítélkező szarságát, mivel bármikor jóváteheti a vétkét, csak
akarnia kell. Az  a tippem, nem elég bátor hozzá, hisz tudja, hogy
információkat hallgatott el a srácok elől, akik rábízzák az ügyeiket és
pénzüket.
Talán nem kellene, hogy rábízzák.
Megtalálom Maddocot a pályán, aki történetesen éppen engem néz,
de gyorsan elkapja a tekintetét, és pozícióba áll, még mielőtt a labda
újra mozgásba lendülne.
A  mai silány játékuk csakis az én hibám, jól tudom. Kikészítettem
őket idegileg, miattam nem aludtak majdnem két napig. Kétlem, hogy
múlt éjjel bármelyikük is aludt volna, én sem tudtam.
Meglehet, hogy rosszul játszanak, de legalább játszanak. Ha a
négyünkről készült videó, amint betörés közben egymásnak esünk,
napvilágot látott volna, a csapatból is kitehették volna őket, vagy
éppen javítóba kerülhettek volna.
Nem volt szükség bármit is kockáztatni, mikor egymagam is képes
voltam elintézni az ügyet.
Elég józanul látok ahhoz, hogy tudjam a helyem a világban, és
végül sosem a gettóból jött lány végzi a luxusvillában. Tudom, és
elfogadom a sorsom.
Ugyanakkor be kell vallanom, nem hittem, hogy ilyen gyorsan ide
jutunk. Maddoc egész nap nem szólt hozzám, ahogy Royce és Captain
sem, és még mindig nem tudják, mi folyik itt.
El sem merem képzelni, mi következik ezután, de a baj megtörtént,
és újra megtenném, ha kellene.
Lerázom magamról a gondolatot, és újra a meccsre koncentrálok.
A  seggfej Leo kosarat dob, és mindenki őrjöng. Újult energiával
mindenki a Brayshaw Farkasait figyeli, ahogy az ellenfelet követik a
pályán.
Az  egyik játékosunk a dobó útjába áll, és sikeresen labdát szerez.
A  Brayshaw-játékosok támadásba lendülnek, egy passzolási csellel
átverik az ellenfelet, a labda Maddochoz kerül, aki dob egy laza
hárompontos kosarat.
A szurkolótábor talpra szökken az örömtől.
A  játékosok durvábban használják a könyöküket, mint kellene, de
úgy tűnik, Royce közjátéka után a játékvezetőnek esze ágában sincs
faultot fújni többé.
Maddoc vezetésével a Farkasok új erőre kapnak.
Tizenhét másodperc van hátra a meccsből. Kosárlabdában az egy
örökkévalóság.
Hajrá, nagyfiú!
Felemelem a fejem, hogy átlássak az előttem ácsorgó kispadosokon.
A  perifériámban látom, hogy Perkins igazgató éppen mellettem ver
tanyát.
– Jó estét, Raven!
Nyugtalanság lesz úrrá rajtam, de le nem veszem a szemem a
pályáról. Maddoc és Captain még ennek az őrületnek a közepén is
kiszúrták ezt a szardarabot mellettem.
– Mit akar, Perkins?
–  Egy igencsak érdekes átigazolási lapot találtam ma az
íróasztalomon, Ms. Carver.
Meghűl a vér az ereimben, és biztosra veszem, hogy elkerekedik a
szemem, mert Maddoc összeráncolt szemöldökkel néz rám. De
visszatér a játékhoz, és a labda máris nála landol. Odébb csúszok
kicsit, hogy jobban lássam.
Ahogy megmozdulok, Perkins megfogja a kezemet, de kitépem
magam a szorításából.
– Kurvára ne érjen hozzám! – fröcsögöm, amire egy gúnyos kacajjal
válaszol.
A  zúgolódó közönség a pályára vonzza a tekintetem. Maddoc
csüggedten megtörli az arcát, a labda az ellenfél kezében, mikor a
végső harsona megszólal.
– Köszönöm a segítséget, Ms. Carver.
–  Ne képzeljen bele többet – sziszegem összeszorított fogakkal. –
Egyetlen kibaszott dolgot sem tennék a maga szándékos
megsegítésére.
Elmenőben még egyszer felém fordul.
– Szép estét kívánok! Alig várom a következő játékot. – Vigyorral a
képén elsétál.
Bárcsak a földbe tiporhatnám a seggfejet!
Az eredményjelzőre pillantok.
Ennyi volt a Brayshaw High egyetemi válogatott csapatának
hibátlan eredménye. Ez volt az utolsó esély, hogy a srácok makulátlan
szezont zárjanak.
Mindenki azt fogja feltételezni, hogy egyszerűen ezt nem sikerült
behúzniuk, hogy a szezon során legalább egy rossz napjuk kellett
hogy legyen.
Senki nem tud a hétvégén történtekről.
Több kíváncsiskodó pillantásba belefutottam ma, megbámulták a
vágást a számon és a sérülést az arcomon, ami egyre jobban látszott a
nap előrehaladtával. Olcsó korrektorom van, nem tart ki egész nap.
Ha összetesszük a nyúzott kinézetemet, az ebédnél üres tekintettel
maguk elé bambuló fiúkat, a ma esti őrült meccset és Perkins álnok
mosolyát, garantálom, hogy csak úgy izzik a levegő a pletykáktól.
Arról ne is beszéljünk, hogy a három jómadár híres róla, hogy ha
felhúzzák a mezt, megszűnik számukra a külvilág, ma mégis többet
foglalkoztak velem, mint a játékkal. Naná, hogy az emberek
beszélnek.
Basszák meg!
Eszemben sincs felállni a helyemről, amikor a csapatok levonulnak
és a közönség is eloszlik.
Ahogy számítottam rá, Bass megpróbál beszélni velem, de egy
intéssel lerázom, és inkább a másik irányba nézek. Tudja, hogy nem
vagyok kíváncsi az aggodalmára. Jelentéktelen, és el is késett vele.
 A  srácok hosszabban időznek az öltözőben a megszokottnál.
Valószínűleg az edzőtől alapos fejmosást kapnak, és amikor kijönnek,
csak hárman vannak. Engem néznek, meggyőződnek arról, hogy ott
vagyok, ahol hagytak.
Elég lassan lépdelnek ahhoz, hogy felzárkózzak hozzájuk, és együtt
megyünk Captain kocsijához.
Még mielőtt elindulnánk, mind mély levegőt vesznek.
Most már bármikor elkezdhetik. Válaszokat követelhetnek, és nem
számít, hányszor játszottam le a beszélgetést a fejemben, felkészülve
a lehetséges kérdésekre, kiagyalva a válaszokat, egyik sem hihető.
Abban sem vagyok biztos, hogy fapofával képes leszek a képükbe
hazudni, ha eljön az ideje.
Hála az égnek, nekik is annyira elegük van a mai napból, mint
nekem. Captain egyenesen hazahajt, kihagyjuk a vacsorát, mindenki
rögtön a szobájába megy. Bezárják maguk mögött az ajtót, én is
követem a példájukat.
Lerogyok az ágyra, mély lélegzetet veszek.
Perkins azt mondta, átigazolási kérelmet talált az asztalán.
Gyorsabban történt, mint vártam.
A fiúkkal töltött időm a végéhez közelít.
 3. FEJEZET
Raven
 
 
Miután egy órát ültem a kanapén, várva, hogy legalább az egyikük
előmásszon a barlangjából, egyértelművé vált, hogy nem áll
szándékukban suliba menni. Az  elmúlt néhány nap totálisan
kimerítette őket. Engem meg aztán végképp nem érdekel a suli, így
inkább a konyhába megyek, és keresek valamiféle kaját, amit el tudok
készíteni magamnak.
Végignézem a friss alapanyagokat és az összes furcsa feliratos
külföldi szarságot, amit még életemben nem láttam, nemhogy ettem
volna, míg végül találok egy zacskó jó öreg fagyasztott gofrit. Tutira
csupa jégdara már az egész, de nem ez lesz az első alkalom, hogy régi
vagy lejárt szavatosságú kaját eszem.
Nálunk soha semmi nem tartott addig, hogy megromolhatott volna,
de minden templomból érkező adomány legalább egy hete lejárt már.
Kivéve a tejet, ha volt akkora mázlink, hogy jutott belőle.
Mindig én mentem az adományért. Egyedüli gyerekként a javarészt
felnőttekből álló sorban megesett rajtam az adakozók szíve, és többet
kaptam mindenki másnál. Azt hitték, így szebbé tehetik a napomat, és
igazuk volt. Egy doboz félig felpuhult gabonapehellyel vagy egy üveg
lekvárral az olcsó mogyoróvaj mellé tényleg bearanyozták a napom,
és sokszor a hónapomat is, mikor mindegyikből egykanálnyi volt az
egyetlen, ami volt otthon az iskolakezdésig, ahol az étkezdében
ingyen kaptam az ételt.
Aztán nem mentem többé az adományozó központba, mikor
láttam, hogy egy másik anyukát a lakókocsiparkból, aki a kisebb
gyerekeivel állt sorban, adomány hiányában lepattintottak.
Hallottam, hogy anyám egyszer megpróbálta felnyomni őket, de
nem a másik nő volt, aki mindenféle trükkökhöz folyamodott, hogy
drogot tudjon venni magának. Ez a nő inkább eladta az
adományozott ételt. És a templomi adomány nélkül a gyerekei nem
ettek, ilyen egyszerű. Ő maga viszont sosem éhezett. Kristályt tolt, így
kétlem, hogy valaha is feltűnt neki, hogy a gyerekei a szomszédok
körül ólálkodnak, hátha csurran-cseppen pár falat.
Csak öt- és hétévesek voltak. Én kilenc.
A lépcsőjükön hagytam az aznapi adományomat.
Akkor döbbentem rá, hogy van, akinek az enyémnél is rosszabb
sors jutott.
Ha vissza tudnék menni, és megmenteni azokat a srácokat,
megtenném.
Az emberek azt gondolják, a gyermekvédelmi központ közbelép, és
megmenti a rászoruló gyerekeket, de ez csak akkor történik meg, ha
érdekel valakit annyira a helyzet, hogy bejelentést tegyen. Sajnos a mi
környékünkön ez nem jellemző. Mindenkinek megvan a maga baja,
nem hiányzik újabb púp a hátukra, így inkább mindenki kussol, pedig
talán nem kellene.
Csak egy esetre emlékszem, mikor egy kölyköt elvittek a
lakókocsijából, őt is csak azért, mert az apja túladagolta magát, az
apja nője pedig látni sem akarta. Vacak volt, mikor elvitték. Néha
együtt ücsörögtünk éjszakánként a lakókocsink előtt, megvárta velem,
hogy anyám hangosabb kliensei végezzenek végre.
Fogok egy régi vizespalackot, hogy legyen mibe hamuznom, és az
ablak melletti székbe huppanok. Kinyitom az ablakot, de
összerezzenek egy csilingelő hang hallatán.
Gyorsan becsukom az ablakot, de nem szűnik a hang.
Felmordulok. A  frász tör ki az ajtóban hirtelen megjelenő
Maddoctól.
Megnyom valamit a telefonján, mire a fültépő riasztó, amit csak
tegnap aktiválhattak, elhallgat.
Maddoc mozdulatlanul áll az ajtóban, tökéletesen kócos hajjal,
álmos ábrázattal. Nem visel mást, csak alsónadrágot, ami jól láttatni
engedi a reggeli erekcióját. Hirtelen forróság önt el a megfelelő
helyeken.
Mivel nincs tűz a szobában, egyértelmű, hogy lebuktam. Maddoc
lassan a kilincsre néz, majd nyomatékosan újra rám.
Elsőre dühös és gyanakvó a tekintete, de egyetlen pislantással a
helyére kerül a maszkja. Szó nélkül távozik.
Utánairamodok, de meggyőzöm magam, hogy ez mégsem jó ötlet.
Emlékeztetem magam, hogy a házban uralkodó hangulat az én
hibám, és az erre adott reakcióm egyáltalán nem jellemző rám.
Nem egy gyenge lány vagyok, akit egy morcos pasi cselekedetei
befolyásolnak.
Kétszer is kizártam már, na és?
Sóhajtva a szőnyegre dobom a gyenge jointot, és visszafekszem az
ágyra, ahol a nap hátralevő részét töltöm.
Nem áltatom magam.
Vacak lesz.
 4. FEJEZET
Maddoc
 
 
Épp visszateszem a telefonomat a zsebembe, amikor feltűnik Cap.
– Leo telefonált – jegyzem meg.
– Mit akart?
– Azt mondta, az edző berohant Perkins irodájába és bevágta maga
mögött az ajtót.
– Mi’fasz? – lép közelebb Royce.
– Fogalmam sincs.
– Egy napunk sem telhet el valamiféle szarság nélkül – rázza meg a
fejét Cap. Elege van a sok baromságból.
Raven tűnik fel a lépcsőn.
Megtorpan egy pillanatra, végignéz rajtunk, ahogy lassan lépdel
lefelé. Igaz, hogy a gesztusai semmit nem árulnak el, de átlátok rajta.
Rettegés kúszik a viharos szürke szemébe.
–  Öt perc múlva indulunk – jelentem ki, és már a kocsiban is
vagyok, még mielőtt bármelyikük feleszmélne.
Az áruló fákat nézem, míg várakozom.
Két nappal ezelőttig szerettem, ahogy elrejtenek minket a
külvilágtól, de a fák nyújtotta sötét lepel segített meglépni Ravennek,
nyomot sem hagyva maga után.
Hova mentél, bébi, és miért távolodtál el tőlünk?
Dühösen megdörzsölöm az arcom. Raven elgyengít. Talán az általa
erőltetett távolságra van szükségem, hogy összakapjam magam.
Talán az ágyhoz kellene kötöznöm, széttárt karokkal és lábakkal, és
mutatni neki némi fájdalmas gyönyört, hogy megoldjam a nyelvét
végre.
Felmordulok, és a kormányba bokszolok. A  napellenző mögé
rejtőzve látom, ahogy mindhárman egyszerre lépnek ki a házból.
Beszállnak a kocsiba, és tudván, hogy valami nincs rendben
Perkinsszel, ma kihagyjuk a fánkozót, és perceken belül leparkolunk
a sulinál.
– Van valami tervünk? – kérdezi Royce.
– Nincs – felelem. – Bemegyünk, és kitaláljuk, mi a fasz folyik itt.
Royce bólint, Ravennel a nyomában befelé indul. Felveszem Cap
lassú tempóját.
– Rossz érzésem van – szól.
Nyugtalanul nézek az iskola épületére, ugyanazt érzem, mint Cap.
– Menjünk.
Leo a bejáratnál vár minket. Royce már ott van Ravennel, Leót
faggatják.
–  Az  edző már a pályán, a többiek a teremben készülnek az
összejövetelre – mondja Leo.
– Baszki – rázom meg a fejem. – Elfelejtettem ezt a szarságot.
Leo biccent.
– Talán meg kellene várnotok a végét.
–  Talán meg kellene tartanod magadnak a gondolataidat –
tolmácsolja Royce mindhármunk véleményét.
Leo megilletődik, de hamar lerázza magáról, és vállrándítva
odébbáll.
Capre nézek.
– Menjünk, ráncigáljuk ki a seggét – tárja szélesre az ajtót Royce.
 Amint beérünk, megszólal a csengő, a diákok sietnek helyet
foglalni, de mi egyenesen az edzőhöz megyünk.
Gyorsan ellép Perkinstől, és haragos arccal felénk siet.
– Üljetek le, és maradjatok is ott!
– Beszéljen! Most! – követelem.
Meglepődik, de teszi, amire utasítottam.
–  Apátok felhívott. Később megmagyarázom, de srácok, most arra
van szükség, hogy ne ellenkezzetek, mindegy, mennyire nehéz is. –
Végignéz rajtunk, a szeme egy pillanatra megáll Ravenen. Elfelé
menet még egyszer hátrafordul. – Leültök!
Royce álla megfeszül, és morogva a helyünk felé indul, a lelátó első
sorának közepéhez.
Captain követi.
Brail edző az egyetlen, akiben megbízunk, ha mások segítségére
van szükség, de még én is elismerem, hogy kibaszottul nehéz
nyugodtnak maradni, mikor ekkora a feszültség közöttünk. Azt
állítani, hogy kikészültünk, kibebaszottul enyhe kifejezés.
Az irodista nő megpróbálja elvezetni tőlünk Ravent, de megállítom,
még mielőtt megszólalhatna.
– Velünk van.
A nő rémülten biccent.
Amint leülök, magamon érzem az edző tekintetét. Hunyorogva
emeli felém az állát.
– Mi a faszt próbál mondani, Madman? – kérdezi sziszegve Royce.
Megrázom a fejem.
– Fingom sincs, de azt akarja, hogy engedelmeskedjünk.
–  Bassza meg! – vágja vissza Royce, és nem állíthatom, hogy nem
ugyanaz a véleményünk. – Mi hozzuk a szabályokat, örüljön, hogy
egyáltalán a részese lehet!
 Elhallgat a közönség, ahogy Perkins a szájához emeli a mikrofont.
– Jó reggelt mindenkinek! – köszönti az egybegyűlteket. – Izgalmas
idők ezek, még a… váratlan és kiábrándító vereség után is, ma este
kezdetét veszi a rájátszás. Mi vagyunk Graven Prep első számú
ellenfele!
A  diákok őrjöngeni kezdenek, kiabálnak az izgatottságtól, míg
Perkins idegesnek tűnik, hogy pontozással túljutottunk a szezonon.
Bassza meg!
Az  igazgató mond még néhány baromságot a következő hetekben
várható őrületről, figyelmeztet mindenkit, hogy az iskolai feladatok a
legfontosabbak, és még néhány szarság, amit maga sem hisz, de
prédikál, hogy jó színben tűnjön fel. Aztán felharsan a zene, és a
pomponlányok veszik át a főszerepet.
Chloe, mint mindig, középen. Biztosra megy, hogy véletlenül se
nézzen felénk, miközben a fenekét rázza, vagy bedobja a melleit a
koreográfiába fűzött néhány erotikus mozdulattal. Csinálnak néhány
őrült akrobatikus mutatványt, amitől a diákok teljesen felpörögnek,
füttyögetnek és tapsolnak.
– Ez ám a hajlékonyság! – álmélkodik Mac néhány székkel arrébb.
Royce felnevet.
Igazat mond. A  pomponlányok vagy tánccsoport, ahogy tetszik,
zsinórban háromszor nyertek állami bajnokságot, mióta Chloe felelős
a koreográfiáért. És nem is hagyja, hogy erről bárki megfeledkezzen.
Amint végeznek, a pomponokat a csapat tagjainak a lába elé vetik.
Egy sem landol a közelemben. Majd valamiféle farkasvonyítással
próbálják visszahívni őket.
Captain a fejét rázva odébb rúgja a lábánál landolt pomponokat.
Mögém néz, majd az állával biccent, hogy kövessem a tekintetét.
Ravenhez vezet.
 Összeráncolom a szemöldököm, mikor látom, hogy maga elé
bambulva ül a széken.
– Mi a…
Szólnék neki, de Perkins félbeszakít, mikor újra bekapcsolja a
mikrofonját.
– Jól van. Köszönjük, lányok! Remek előadás volt – kezdi túlságosan
is nyájasan. Mindhárman ugyanolyan ábrázattal hajolunk előre. –
Van egy bejelentenivalóm. Valami nem igazán szokványos – folytatja.
Megugrik a pulzusom. – Kellett hozzá némi kutakodás a
szabályzatban, de boldogan mondhatom, hogy megérte.
– Maddoc… – Captain hangja elhal.
Perkins diadalittas tekintete az enyémbe fúródik.
–  Kérlek titeket – szünetet tart, a szája sarka vigyorra húzódik –,
hogy köszöntsük együtt, szívélyesen, a Brayshaw High
kosárlabdacsapatának legújabb tagját.
Halálos csend van a teremben, de valami azt súgja, fel kell állnom.
A testvéreim követik a példám.
A  tőlünk legtávolabbi ajtó hangos puffanással kinyílik, és Collins
Graven lép be a terembe – Farkasok-mezt visel.
Reszketni kezdek a dühtől, de a lábaim, akár az ólom. Kibaszottul a
földbe gyökereztek. Royce és Captain sem bírnak mozdulni. Hogy
merészel belépni ide?
Megindul a sugdolózás, egyre hangosabb és hangosabb, míg végül
minden diák hüledezik, és szarságokat pofáznak mögöttünk.
Collins kihúzza magát, minden egyes arcot megvizsgál a tömegben,
míg végül megállapodik a tekintete a mellettem ülő Ravenen. Raven
lassan feláll, magára vonzza a pillantásom. Nem néz felém, csakis
Collinst figyeli üres tekintettel.
Collins vigyorogva nézi őt. Lépek egyet előre, de a semmiből ott
terem az edző, és a testével diszkréten elállja az utamat. Közém és
Raven közé furakodik, a fülembe suttog.
– Meg ne mozdulj! – sziszegi. – Pont ezt akarja. Ha megmozdulsz, ő
győz.
Fogalmam sincs, mit mond még ezután, csak arra tudok
koncentrálni, hogy majd’ felrobbanok a dühtől. Raven lép egyet balra,
távolodik tőlem. Beleütközök az edzőbe.
–  Raven! – hitetlenkedek. Ő  megnyalja a száját, és még egyet lép.
A farmerjába törli a tenyerét, nyugtalanság lesz úrrá rajtam.
–  Raven… – Graven felé kapom a fejem, mikor ő is Raven nevét
mondja.
Látom, ahogy Raven elhatározza magát, akármi is jár a fejében.
Kihúzza magát.
Egyetlen gyors mozdulattal áthúzza a fején a pulcsiját. Alatta egy
fekete és kékeszöld mezt visel. Egy Farkasok-mezt, a Brayshaw High
mezét. Rajta egy hatalmas számmal. Ugyanazzal a számmal, mint
Graven mezén.
Elborul az elmém. Vöröset látok a haragtól. Kibaszott vérvöröset!
És Graven vére lesz az, amit mindenki más is látni fog! El fogom
áztatni vele a kibaszott padlót!
Graven kinyújtja a kezét, és Raven felé indul.
Halott ember!
A  testvéreim indulnak meg először, de a csapattársaink
közbelépnek. Mac és Leo nagy nehezen képesek visszafogni Captaint,
de Royce-ot senki sem tudja.
És az ott az én csajom a kis faszjankó mellett!
Mindenki bekaphatja!
A  földre lököm az edzőt, félig-meddig átlépek rajta, ahogy Graven
felé indulok, de egy maréknyi csapattársam visszaránt.
 Eltart egy pillanatig, mire le tudom őket rázni magamról, és újra
előretörök, de visszahőkölök, mikor felemelem a tekintetem.
Royce harcra készen áll. Remeg az elszabadulni készülő dühtől.
Csak egy 165 centis, fekete hajú probléma áll az útjában.
Szemben vele.
Szemben velünk.
Haragra gerjedek, és még mielőtt jobban meggondolhatnám, a
csuklójánál fogva magamhoz rántom Ravent. Minden normális lány
sikítana, és rémülten nézne a srácra, aki ráncigálja. De nem Raven.
Uralja a tekintetét, szándékosan kihasználva az alkalmat, egy
nemtörődöm pillantást vet felém.
Kemény. Megingathatatlan.
Még közelebb húzom.
Hüledező hangok hallatszódnak mögülem. Pontosan tudom, minek
tűnhet ez.
Raven arca és karja zúzódásokkal teli, ők pedig azt látják, hogy
erőszakosan rángatom, de le se szarom, mit gondolnak.
– Semmi személyes, nagyfiú. – Csábító a hangja, mintha a kibaszott
ellenséggel flörtölne. Elszántság sugárzik a szeméből, de hogy mit is
remél valójában, még nem világos. Számomra sem. – Csak üzlet.
– Engedd el, Maddoc! – mondja az edző, aki most már mellettem áll.
Raven összeszorítja az ajkait, és ahogy enyhül a szorításom,
elhúzódik tőlem.
Elengedem, de két kézzel elkapom a mezt a nyakánál. Tetejétől az
aljáig eltépem a kibaszott anyagot. Raven elfordul, és hatalmas
huppanással a földre zuhan, csak egy sportmelltartó van rajta.
– Maddoc! – kiabál Royce előretörve. – Mi’fasz, ember?!
Magamba roskadok, a tekintetem megfagy, ahogy meglátom a
fedetlen testét, és esküszöm, hogy megáll az idő.
 Royce cipője megcsikordul a padlón, ahogy megáll mellettem.
– A kurva élet! – döbben meg.
– Raven… – mondja Captain halkan, földbe gyökerezett lábbal.
Nagy zúzódások, egy bakancs tökéletes lenyomata borítja a
gyomrát, és sok kisebb véraláfutás a mellkasát és a hasát.
– Mi a fene történt vele? – suttogja valaki mögöttem.
Bébi…
Akaratlanul is felé mozdulok, de Royce és Cap elkapnak a karomnál
fogva, és magukkal cibálnak. Maguk előtt tolnak ki a teremből.
A  következő percben már a kocsiban ülünk, száguldunk lefelé az
úton.
– Mi’fasz történt itt? – esik pánikba Royce.
– Fogalmam sincs – felel Captain, és odalép a gázra.
–  A  teste – nézek rájuk. – A  kibaszott teste! – Százszor rosszabbul
néz ki most, mint aznap este, amikor történt. – Láttátok, mit tett vele
valaki? – kiabálok a műszerfalat püfölve.
– Aha, pajtás – morog Royce. – Láttuk.
– Mindenki kurvára látta, Maddoc – kiabál Captain. Megfeszülök a
hangjától. – És most valószínűleg azt hiszik, hogy te verted meg, te
idióta! Senki nem tudja, hogy rátámadtak.
–  Basszák meg, amit gondolnak! Graven kibaszott mezét viselte. –
Cap felé fordulok. – Ő  az enyém, Captain! És csak úgy otthagytuk,
azzal a faszszopó köcsöggel.
– Tényleg a tiéd volna? – hajol előre Royce, a szavai akár a méreg.
–  Maddoc, Raven tudta, hogy Graven jönni fog. Megtervezték az
egészet. Egyszerűen felkínált minket a saját pályánkon.
–  Biztosan több húzódik a háttérben – teszi hozzá Cap szárazon.
Maga is nehezen hisz a szavaiban.
– Mi a faszt nem látunk akkor, Cap?
 –  Én mondom nektek, csak szórakozott velünk végig! – kiabál
Royce. – Bíztunk benne, ember!
–  Elég! – csattan fel Captain. – Még ne írjuk le, Royce. Rá kell
jönnünk, mi a fene folyik itt valójában!
Hátranézek Royce-ra, de amint összeakad a tekintetünk, kinéz az
ablakon.
–  Sosem kellett volna megbíznunk egy kívülállóban – fröcsögi
epésen.
Mindig is ő volt közülünk, aki a legnehezebben bízott meg
valakiben. De most ajánlom, hogy ne legyen igaza.
Captain telefonja csengeni kezd. Felkapom, és a kijelzőre bámulok.
– Ismeretlen hívó.
Cap lehúzódik, és felveszi.
– Apa – szól bele.
– A testvéreiddel vagy? – kérdezi az apánk.
– Itt vagyunk mind – felel Royce, előrehajolva.
– Hol vagytok?
–  Mi a fasz folyik itt? – kérdezem követelőzőn. Bassza meg a
kérdéseit! Nyilvánvalóan tudja, hogy nem a suliban vagyunk. Ott
sosem zavarna minket, hacsak valami balul nem üt ki. – Hogy kerül ő
Brayshaw-ba? Miért van ott?
Hihetetlennek hangzik a válasza:
– Én hagytam jóvá az áthelyezését.
– Azelőtt, hogy megbeszélted volna velünk? – szakad ki belőlem. –
Hagytad, hogy teljesen tudatlanul sétáljunk be oda! Hogy várhatod el,
hogy kordában tartsuk a dolgokat, ha tisztában sem vagyunk velük?
Bolondot csináltál belőlünk!
– Maddoc! – szisszen fel Cap.
–  Nem! – kiabálok a testvéreimre nézve, majd vissza a sötét
képernyőre. – Bassza meg! Baszd meg te, apa! Mégis miért hagytad
jóvá az áthelyezését?
– Mégis miért akart átjönni? – kérdezi Royce.
–  Vagy ő a Brayshaw-ban… vagy a lány Gravenben – feleli apánk.
Egymásra nézünk. – Igen – reagál a csendre. – Tudom, mi folyik
köztetek a lánnyal, de ezt úgyis tudtátok, biztosra veszem.
–  Ő  nem csak egy lány – ráncolja a homlokát Cap. – Ő… – Nem
találja a szavakat, ki is nekünk Raven. Mit hittünk, ki is nekünk ő?
–  Fontos számotokra? – Apánk hangja nyugodtabb a szokottnál.
Összeráncolom a szemöldököm. – Egyikőtökhöz különösen közel
került? – kérdezi óvatosan.
– Mindhármunkhoz – csattanok fel a többiek előtt.
–  Legalábbis azt hittük – mered rám Royce. „Mi a fasz?” – tátogja
felém.
Apánk csendben marad egy darabig.
– Figyeljetek ide! – kezdi gyanakvón, és mind közelebb hajolunk a
telefonhoz. – Legyen eszetek! Gondolkozzatok, mielőtt léptek, de ne
fogjátok vissza magatokat, ha üzletről van szó. Ti hárman Brayshaw-k
vagytok. Ha az emberek megfeledkeztek volna róla, ez mit is jelent,
mutassátok meg nekik! Ne engedjétek, hogy elfelejtsék, kinél van a
hatalom, akár Graven a környéken van, akár nem. Áskálódnak, és
meglehet, hogy találtak valamit, amit nem kellett volna. Tartsátok ott,
ahol szem előtt van!
–  Azt várod tőlünk, hogy hagyjuk azt a kis faszjankót a saját
terepünkön futkározni, a mi pályánkon?
–  Igen – felel apánk hezitálás nélkül, majd tart egy kis szünetet,
mielőtt folytatná. – Ne hibázzatok! Collins Graven megváltoztatta a
játékot. Attól tartok, nem rólatok szól többé.
– Hogy érted? – kérdezi Royce.
 Captain arca elkomorul.
– Raven.
Miért hajtana rá helyettünk?
–  Fiúk – folytatja apánk aggodalmasan. – Ne veszítsétek el őt az
ellenség javára!
–  Ravent nem lehet olyan egyszerűen kordában tartani – kiabál
Captain.
– Átvágott minket, lehet, hogy egész idő alatt. Nem bízhatunk benne
– fröcsögi Royce. – Ezen a ponton ő csak egy kötelesség.
Mély sóhaj hallatszik a vonal túlsó végéről.
–  Tegyétek, amit kell, fiaim! Tartsatok ki, a dolgok rendeződni
fognak!
Azzal a beszélgetés megszakad.
– Mégis mi’faszt jelent ez? – bokszol Royce az ülésbe.
–  Nem tudom – feleli Captain, és továbbindulunk. – De ki fogjuk
találni.
Elfordulok, kifelé bámulok az ablakon.
Ha Raven azt hiszi, hogy átvághat minket, még egy-két dologgal
szembe kell néznie. Igaz ez mindkettejükre.
Játszadozni akar a fejemmel? Sikerült neki.
Be akar bizonyítani valamit? Már megtette.
Azt hiszi, meghátrálok majd? Kibebaszottul téved.
Megfeszül az állkapcsom. Heves gyűlölet fut végig az ereimben a
gondolattól, hogy vele van.
Ne veszítsétek el őt az ellenség javára, mondta apám.
Nem fogom elveszíteni őt.
Raven Carver az enyém, akár tetszik neki, akár nem. Sztori vége.
Úgy tesz, mintha ő nem ugyanígy érezne, de idővel rá fogom venni,
hogy belássa. Az egyetlen gond, hogy nem vagyok egy türelmes típus.
 Rajta, játszd csak a játékaidat, bébi. Több trükköm, van, mint amivel
elbírsz.
 5. FEJEZET
Raven
 
 
– Ne legyél olyan rosszkedvű, Rae.
– Baszd meg, Collins!
–  Megint könyörögsz? Ilyen hamar? – A zsebébe csúsztatja a
telefonját. – Még csak két nap telt el azóta, hogy felforgattad az
életüket a saját térfelükön, cukorfalat.
– Egy kibaszott barom vagy.
– De a te barmod, igaz? – Nevetve leül mellém. – Remekül csináltad
egyébként, nem emlékszem, megdicsértelek-e már érte. Őszinte
leszek, nem voltam biztos benne, hogy összehozod.
– Megmondtam, hogy megcsinálom.
–  Az  emberek mindenfélét mondanak, tudod te is – vigyorog, és
kedvem támad pofán vágni. – Látod, milyen gyorsan lemondtak
rólad? Fogadok, nem erre számítottál. Valószínűleg azt hitted, hogy
azon nyomban visszarángatnak magukhoz, most mégis itt ülsz,
ugyanabban a ruhában, mint két nappal ezelőtt és… nyoma sincs a
felmentő Brayshaw seregnek. Egynek sem a három közül.
A lehető legdiszkrétebben összeszorítom a fogam.
Nem tudom, mire számítottam, de ez a tuskó nem láthatja a
megbánást rajtam, vagy hogy mekkora fájdalmat okoznak a szavai.
Nem mintha képes lenne átlátni rajtam, elvakítja a győzni akarás egy
olyan háborúban, amelyre korántsem áll készen. Már-már kíváncsi
vagyok, hogy valóban győzni szeretne-e, vagy csak hírnévre vágyik.
Vagy elfogadásra?
Eltűnődöm, mit láthatott és hallhatott gyerekként.
Megszakítom a szemkontaktust, és körbenézek a szobában.
Ez egy hatalmas ház, egyszerre rideg és üres. Inkább csak díszlet.
Semmi szín, és egy, a dohányzóasztalon lévő kör alakú kávéfoltot
leszámítva semmi nyoma az életnek. Kőszínű szobrok és pokolian
csúnya művészi cuccok töltik ki a teret.
A  szobalányok valószínűleg minden reggel jönnek, hogy az előző
napi parti után feltakarítsák a helyet, és gyorsfagyasztott kaját
hagyjanak neki a hűtőben. Collins kényszere, hogy közel tartsa
magához az embereket, napi szintű partikat von maga után.
Még Maddoctól tudom, hogy Collinst leszámítva az anyja és a
nagyapja voltak az utolsó Gravenek a városban, de nyomuk sincs
többé.
– Apád tényleg halott?
Megfagy a pohár a szája szélénél. Igen, ő olyan srác. Játssza a
nagymenőt, whiskey jéggel, mint egy tipikus gazdag pasas, utánozni
próbálja az apját. Szürcsölgeti csak az italt, mint egy kisgyerek.
Nem tud hasonlóval visszavágni.
Újabb súly nehezedik a mellkasomra a gondolattól, de elfordulok,
nehogy észrevegye.
Collins maga mellé teszi a poharat, térdére könyökölve előrehajol,
engem fürkész.
Messze nem rosszképű, ezt már korábban is el kellett ismernem.
Lefogadom, hogy még a legválogatósabb lányok is jóképűnek találják,
a maga klasszikus szépfiú külsejével. A  haja túl tökéletes, a fogsora
reklámba illő. Az  arca sima és szögletes, nyoma sincs előző napi
borostának. Semmi sérülés, heg nem torzítja. Fogadok, hogy még
ránctalanító krémet is használ. És persze atletikus, mint a kosarasok.
Kidolgozott test, megfelelő magasság. Egót táplálóan tökéletesre
faragott a kinézete.
– Feltételezem, ismered Rolland és a srácok történetét a Brayshaw-
vá válásról, hogy a családjuk hogy került ide, még mielőtt
megszülettek volna?
Jól tudom, hogy egyik srác sem vér szerinti Brayshaw, és hogy
Rollandot, Maddoc vér szerinti apját befogadták a családba, amikor
még fiatal volt. Jól tudom azt is, hogy miután Rolland legjobb barátait
megölték, adoptálta a fiúkat, hogy sajátjaként nevelje fel őket,
megajándékozva őket a megérdemelt Brayshaw névvel.
Három srác, nem vérrokonok, de testvérek, mert úgy döntöttek.
Tudom, hogy kik ők.
– Na, ugye, tudod te – folytatja, mikor egy szót sem szólók. – De mit
hiszel, mennyit tudsz az én családomról? – vizslat. – A nevemről?
Azonnal felnevetek, felpillantok az égre, úgy kérdezek vissza.
–  Kérlek, szépfiú. Ugye nem hiszed, hogy annyira ostoba vagyok,
hogy válaszolok erre a kérdésre? – Előrehajolok. – A  te kanapédon
ülök, igen, de ne áltasd magad, hogy itt is akarok lenni.
–  Talán dolgoznod kellene azon, hogy ez megváltozzon, mert itt
kellene hogy akarj lenni.
– Kösz, nem.
Halkan felnevet, az álla leereszkedik.
– Tudtad, hogy egy Graven ügyvéd ítélte el Rolland Brayshaw-t?
Meg sem rezzenek a szavai hallatán, mire bólint.
– Persze hogy tudtad. De azt is tudtad, hogy az az ügyvéd az apám
volt?
Szenvtelen kifejezést erőltetek magamra, miközben minden izmom
görcsösen megfeszül.
 – Nem tudtam.
Bassza meg. Nem egy mezei Graven ültette le az apjukat, hanem
maga Collins apja.
–  Az  ügy bíróság elé sem került – vigyorog a zavart ábrázatomat
látva. – Brayshaw papa tagadott, tagadott és tagadott az utolsó
pillanatig. És akkor, éppen mielőtt bíróságra küldték volna,
megváltoztatta a vallomását, elismerte, hogy bűnös, és elfogadta az
alkut.
– Talán felébredt a lelkiismerete.
–  Vagy talán egészen más oka volt bevallani egy bűntettet, amit
korábban eskü alatt tagadott – emeli meg a szemöldökét.
Erőltetve magam, tovább érdeklődöm.
– És mégis mi lehet az ok?
Vigyorog, mintha birtokában lenne valaminek, aminek én nem.
Felemeli a poharát, és felhajtja a benne lévő whiskey-t, majd feláll.
– Most te vagy a bolond, ha azt hiszed, elárulom neked. Idővel talán
igen. Ez rajtad áll, Rae. Talpra, induljunk!
– Hova? – csattanok fel.
– Vásárolni. – Végignéz rajtam. – Nem hagyhatom, hogy a nőm úgy
nézzen ki, mint aki egy Zs kategóriás klipből lépett ki.
– Miért nem? Nekem egy srác mellett kell sétálnom, aki úgy néz ki,
mint aki bármikor készen áll egy kis golfra.
Halkan felnevet.
– Az előkelők nem keverednek a söpredékkel, Rae.
–  És mégis képes voltál fizetni az időmért, Collins. Furcsa, nem
igaz?
– Állj fel, és nyomás az autóba, ez nem vita tárgya.
–  Nem fogok úgy öltözködni, mint valami elkényeztetett
bálkirálynő.
 – Úgy fogsz öltözködni, ahogy mondom – vág vissza. – Beleegyeztél,
hogy az én szabályaim szerint játssz. Most pedig felállás.
Szép lassan felállok, és egyenesen szembeállok vele.
– Azt hiszed, megnyerheted ezt a kis csatát, de nagyon tévedsz.
– Na persze, és mitől vagy ennyire biztos ebben?
Lassan mosolyra húzódik a szám. Collins szemöldöke összeszalad.
–  A  tiszteletet nem lehet megvenni vagy kiérdemelni, ha zsarolás
van a képben. Te fizetsz a lábad előtt heverőknek, ellentétben velük,
akiket önszántukból, büszkén követnek. Megkérdezted magadtól
valaha is, mi történne, ha azok a srácok, akiket rám küldtél, szükségét
éreznék, hogy hencegjenek, mert nem érdemelted ki a hűségüket?
Vagy ha kapnának egy jobb ajánlatot, és dobnának ahhoz a
szardarabhoz méltón, aki vagy? Vagy…
–  Vigyázz magadra, Rae – lép közelebb megfeszült állkapoccsal. –
Megnehezíthetem a dolgod, de meg is könnyíthetem. Te döntesz.
Én is közelebb lépek hozzá.
–  Te vigyázz, Collins! Nem tudom, miben bíztál, hogy megszerzed
tőlem, vagy mi kényszerített ebbe a helyzetbe, de még annál is
nagyobb bohóc vagy, mint hittem, ha azt gondolod, hogy könnyítés az,
amit akarok.
Hátralépek, figyelem, ahogy minden lépéssel egyre haragosabb lesz
a tekintete.
–  A  labda talán nálad van, de tekints rám úgy, mint egy
játékvezetőre. Nem állítottál katonát magad mellé, csakis ellenségeket
szereztél. Légy óvatos, Graven.
Zavart ábrázatát lassan rosszindulatú vigyor váltja fel.
–  Ó, ez igancsak jó buli lesz, Brayshaw. Alig várom az édes kis
hazugságokat, amik elhagyják majd a szádat. Bele fog szédülni a
csinos kis fejed, cukorfalat, de ha jó kislány leszel, talán hátrafogom
majd a hajadat, mikor a hányás kerülget.
Elsiet mellettem, felkapja a kulcsait az asztalról és kirohan a
házból. Nem tehetek mást, csak, mint egy jó kislány, követem a szemét
hátsóját.
Fasz.
 

 
– Ajánlom, hogy a hajadat is szépen göndörítsd be, ha már ennyi ideig
tart elkészülnöd – mérgelődik Collins az ajtó túloldalán.
Teszek rá. Lepöccintem a hamut a jointomról, mielőtt az
ágytakarón elnyomom, még egy lyukat égetve a hülye
selyemanyagba.
El sem hiszem, hogy tényleg ebben a házban vagyok.
Mérges vagyok magamra, amiért nem léptem meg csak úgy, de nem
tehetem ezt a srácokkal.
Kiérdemelték a hűségemet, amit ezelőtt soha senki nem ért el, még
akkor is, ha nem is tudnak róla.
Ez a különbség az igazi hűség és a játékban való csúcson maradni
akarás között, ahová a legerősebbek könnyedén kerülnek. Az  igaz
hűséget nem kell mutogatni vagy megjátszani. Ugyanannyi hatalma
van, ha nem több, amikor csendben élünk vele.
Nem kell tudniuk róla, miért vagyok itt. Csak az kell, hogy
érinthetetlenek legyenek, hogy ennek a szardarabnak a zsarolása ne
találja meg őket.
– Két percet kapsz – szól Collins, mintha számítana, amit mond.
Hallok némi tipródást, majd lépteket az utálatos csigalépcső felől.
Felnézek az órára. Várok három percet, mielőtt felállnék. Belebújok
egy pár papucsba, amit tegnap a sok szar között rejtettem el, amit
Collins vett nekem, hogy emeljen a külsőmön.
Menjen már!
Valószínűtlenül ostoba.
Az  aranyszegélyű tükörhöz fordulok, hogy szemügyre vegyem
magam.
Az  ostoba lányt, aki alig bírja elviselni a gondolatot, hogy elveszíti
mindhármukat, mégis ellöki magát tőlük.
Egek, az irónia a dolgok alakulása mögött!
Felkapom a hátizsákom, és lemegyek a lépcsőn. Az  utolsó fokon
kihúzom magam.
Collins megpördül, és alaposan felmér.
– Mi a fasz?
Végignéz a lila kasmír kötött ruhán, amit kiválasztott nekem.
Szétvágtam kicsit, és hátul összekötöttem, hogy látszódjon az alatta
lévő fekete trikóm. A  szeme végigvándorol az általa választott
harisnyán is, amit most már stratégiailag tökéletesen elhelyezett
lyukak ékesítenek a bal külső és a jobb felső részen.
És egy kicsit rövidebb is lett a szára.
Várakozásaival ellentétben nem csavartam be a hajam, de szorosan
lófarokba fogtam, mert állandóan beakadt a kibaszott anyagba. Volt
pofája azt kérni, hogy vágjam le a kékre színezett végét, de kedvesen
elküldtem a picsába.
– Az a ruha négyszáz dollárba került – hitetlenkedik.
–  Mondtam is, hogy ne vedd meg. Plusz, nem vág földhöz egy
ekkora kiadás, igaz?
A képembe mászik.
– Bele kell illened a képbe. Beleegyeztél!
–  Ezek az emberek Armanit hugyoznak, és Pradát szarnak. Húsz
kilométerről is kiszagolnak egy álruhást. – Megrázva a fejem ellépek
mellette, de elkapja a könyököm. Nem hagyom magam, egy erős
mozdulattal kiszabadulok. – Hagynom kellene, hogy bolondot csinálj
a hülye fejedből – kiabálom. Megdermed a szavaim hallatán, mire
megrázom a fejem. – Annyira nem vagy tisztában a dolgokkal. Azt
hitted, elég meggyőző lesz, ha a saját képedre formálsz engem? Hogy
imádni fognak, vagy féltékenyek lesznek rád? Nagyon tévedsz.
Belementem a játékaidba, hogy befogd a mocskos pofád, de egy
percig se ringasd magad abba a tévhitbe, hogy tisztában vagy a
dolgokkal. A srácok? Ők ismernek engem.
– Az egyszer biztos – próbál visszavágni a videóra utalva.
Nem adom meg magam, vállrándítva felelek.
–  Igazad van. Mindhármuk térdre ereszkedett… előttem. Köszi,
hogy megerősítetted a lényeget. Ismernek engem. Tudják, hogyan jár
az eszem, mikor mire van szükségem, és igenis szeretem, ha
kényeztetnek, ami jelen pillanatban teljesen irreleváns, de akkor is
igaz, te faszfej! Nincs mit rejtegetnem. Nincs is rá szükségem, Collins,
mert azok az emberek, akiknek a véleménye számít, nem ítélnek el a
szükségleteim miatt, és mert élvezem, amit kapok tőlük. Az  egész
arról szól, hogy az emberek ne tudjanak róla, hogy a faházadban
voltunk, mikor te csak néhány méterre tőlünk buliztál, csak hogy
tudd!
– Baszd meg!
–  Te baszd meg! – kiabálok vissza. – Ahogy mondtam, ismernek
engem. És ha a te oldaladon jelennék meg a suliban, pusztán néhány
nappal azután, hogy még velük voltam, egy kibaszott ruhában,
becsavart hajjal vigyorogva, mint valami másolata a ribancoknak,
akikhez szoktál, nyakig állnál a betonban, még mielőtt
visszakozhatnál.
– Sosem visszakoznék.
 – Én pedig sosem járnék a kedvedben – fröcsögöm. – Ha azt akarod,
hogy hihető legyen a színjáték, hagyd, hogy önmagam legyek, mert
soha senki kedvéért nem változnék meg. Most talán csak egy
szavahihetetlen picsa vagyok a szemükben, de messze nem ostobák.
Ne hidd, hogy azok. Magaddal baszol ki, ha mégis.
Nem várom meg, hogy válaszoljon, a kocsijához megyek, és beülök.
Pár pillanattal később követ engem.
– Legalább a táskákat a szemed alatt megpróbáltad elrejteni.
Seggfej.
 6. FEJEZET
Maddoc
 
 
Lábujjhegyen ugrálva megrázom magam, csakhogy még egy
sorozatba kezdjek.
A  lánc a gerendának ütközve megcsördül. A  bokszzsák a védtelen
kezemnek csapódik. A bütykeimen lévő repedések elmélyülnek, a vér
lecsordul az alkaromon, majd az alattam lévő matracra csöpög.
Nem állok meg. Egy, kettő, felütés. Bal, jobb, gyomros.
Collins álla, arca, a kibaszott halántéka. Agyő, faszkalap!
A  jobb kézfejem szinte teljesen felszakadt, összeszorítom az
állkapcsom, és a zsákot átölelve próbálom lecsillapítani a légzésem.
Nem tudom elhinni ezt a szarságot. Három napja nem láttam Ravent,
de három évnek tűnik. Miért és hogyan egyeztünk meg abban, hogy
lapítunk, nem tudom. Kibaszott pokol.
– Végeztél, fiam?
Lehorgasztom a fejem, a kezem ólomsúlyként lóg mellettem.
Az  ajtó felé fordulok, jól tudom, hogy a testvéreim is ott állnak
mögötte.
Komolyan, köcsögök?
–  Na-na, gyermekem! – szól Maybell szemrehányón, és egy
elsősegélycsomaggal igyekszik felém. – Ne nézz így rájuk, helyesen
tették, hogy felhívtak! Ugyanolyan rosszul nézel ki, mint mikor
megtudtad, hogy a zöld Power Ranger otthagyja a sorozatot. – A szar
kedvem ellenére is elmosolyodom, és a testvéreim is felkacagnak.
Maybell arcán halvány mosoly játszik, a válla felett jelez Royce-nak és
Captainnek, hogy jöjjenek közelebb. – Látom, elfoglalt voltál – pillant
a bal mellkasomon lévő tetoválásra, majd követi a vonalát, ami az
egész lapockámat körülöleli. Még nincs kész teljesen. Tízórányi
munka eddig. Valahogy el kellett ütnöm az időt.
– Aha, épp csak levettem a kötést tegnap este.
Maybell kacsint, és mindhárman helyet keresünk leülni. Elém
térdel, és a fertőtlenítővel kezelésbe veszi a kezemet.
– Szóval – pillant fel. – Elment.
–  Hallottad, hogy apánk idehozta Collins Gravent? – kérdezem,
noha tudom a választ.
– Hallottam.
– Azt is hallottad, hogy vele ment el?
Maybell keze egy pillanatra megáll, gyorsan a testvéreimre nézek.
Ők is észrevették. Nem tudta.
Apánk mindenről beszámol neki, általában még mielőtt velünk
beszélne, miért éppen ezt tartotta titokban?
– Apád okos ember – válaszolja meg a fel sem tett kérdést. – Okkal
tart vissza információkat, higgy nekem!
– Elhisszük – feleli Captain, majd az ablak felé fordítja a tekintetét.
– A  probléma azonban az, hogy nem számítottunk erre, és nem is
tűnik helyénvalónak. Raven nem… egyszerűen így nem helyes –
megnyalja a száját, és a terem másik végébe sétál. Royce a térdére
könyökölve előrehajol.
– Fiam? – nógatja Maybell, hogy ossza meg a gondolatait, de ő csak
az összefont ujjait figyeli. Egy szó nélkül megrázza a fejét. Maybell
nagyot sóhajt, és valamiféle bőrregenerálót ken a sebeimre.
Megpaskolja a combomat, és feláll. – Apátok azt mondta, tegyétek,
amiről úgy érzitek, szükséges?
Bólintok.
–  Nos, akkor úgy tűnik, csakis egyetlen lehetőség van – mosolyog
lágyan. Cap közelebb jön, Royce felemeli a fejét. Maybell végignéz
rajtuk, majd rajtam állapodik meg a tekintete. – Érjétek el, hogy
Raven megbánja, amit tett.
– És ha nem sikerül?
Maybell halk nevetéssel az ajtó felé indul.
–  Ugyan már, fiam! Nincs szükséged megerősítésre, nem kell sok
hozzá, hogy ott vágj vissza, ahol fáj neki. Senki nem tudja, hogy a lány
kedvel téged, talán még ő maga sem. Ti magatok vagytok az egyetlen
fegyver, ami működhet vele szemben. – Maybell kidobja a használt
gézt, és egy törülközőért nyúl. A  véres matrachoz lép, de ránk néz,
még mielőtt nekilátna feltakarítani. – Hagyjátok az önsajnálatot,
álljatok ki büszkén, ahogy arra születtetek! Szemtanúja voltam, ahogy
legyűrtök egy korrupt bírót, és eltávolítotok egy kongresszusi
képviselőt a helyéről. Egy tizenhét éves lány nem fog megtörni
benneteket. – Maybell szeme táncol közöttünk. – Figyeljétek, amikor ő
nem lát titeket! Kényszerítsétek, ha arra van szükség! Érjétek el, hogy
minden nap minden percében rátok gondoljon. Lefogadom, most is
így tesz. Maradjatok a nyomában, és ne tántorítson el titeket semmi!
–  Miért? – kérdezi Royce. Maybell rám néz. A  szeme elárulja a
választ.
– Mert erre van szükség – felelem.
Royce felpattan, Captain még közelebb jön.
– Mihez? – kérdezi Cap hezitálva.
Összeráncolom a szemöldököm, Maybell felszegi az állát.
A testvéreimre nézek.
– Hogy megtörjük Ravent.
 –  Tényleg ezt akarod tenni? – kérdezi Captain dühösen. – Addig
akarod lökni, míg végül elesik?
– És elkapni, még mielőtt földet ér, aha.
– És ha a rossz irányba esik? – kérdezi Royce bizonytalanul.
Összeszorítom az állkapcsom. Ez nem fordulhat elő.
– Ez esetben biztosra fogok menni, hogy fájjon neki a földet érés.
 

 
Captain leparkol a sulinál.
–  Nézzétek ezt a sok barmot, csak arra várnak, hogy lássák, mi
következik.
Royce megrázza a fejét.
– Tisztáznunk kell a dolgokat, méghozzá gyorsan.
Captain felém fordul, a tekintetemmel jelzem, hogy bökje már ki,
amit akar.
– Biztos vagy benne, hogy készen állsz erre?
– Mire? Ez az iskola a miénk.
–  Nem mondod – bámul tovább. – És ő a te csajod, mégis Graven
oldalán sétálgat. Collins kibaszott Gravenén – sziszegi. – Ahogy már
kérdeztem, készen állsz?
– Ki fogom csinálni Collinst, Cap.
–  És mi ott leszünk mögötted, de akkor sem mehetünk el a tény
mellett, hogy Raven döntött így. Tedd, amit kell, de ne feledd, kinél
töltötte a hétvégét! – Megacélozom a tekintetem, mire Captain
csalódottan megvonja a vállát. – Hallanod kellett, testvér. Ki a fene
tudja, mi következik ezután – fürkészi az arcom.
–  Túltárgyaltuk már ezt a szarságot. Bemegyünk, és ugyanúgy
bánunk vele, mint mindenki mással, és sodródunk az árral.
 –  Naná – bólint. – Én is tudom, de azt is láttam, hogy csikorgatni
kezdted a fogadat, amint ideértünk. A  lábadat is rángatod, a kezed
pedig ökölbe szorítva.
Kivágom az ajtót, és kiszállok. Visszahajolok a táskámért.
– Kurvára megértettem.
Alig látható vigyort küld felém, majd mindketten követnek befelé.
A kocsi elé érve Mac és Leo jön szembe velünk.
Leóról a régi Thunderbirdre nézek, amit vezet. Egy ócskavas, de
akkor is…
Részmunkaidős újságkihordó fizetésből?
– Mennyi idő alatt spóroltad össze az árát? – biccentek a kocsi felé,
a szememet León tartva.
Vállat von, egy pillantást vet a kocsija felé.
– Kábé fél év, de törlesztem.
Bólintva a testvéreim felé pillantok. Royce Leóra néz, felé nyújtva a
kezét.
– Nem semmi, öcsém. Jól összehoztad.
Igazat mondhat.
Mac lép közelebb, amikor Leo megszólal.
– Micsoda őrület volt az a minap, mi?
–  Tudtuk, hogy Collins próbálkozik bejutni – von vállat Royce, és
elindul befelé. Mind követjük, Leo és Mac mögénk kényszerülnek.
– De Raven… ki gondolta volna – folytatja a seggfej hitetlenkedve.
–  Mindenki kibaszottul gondolhatta – nézek felé óvatosan, holott
inkább fertőtlenítőt kellene leöntenem a torkán, amiért azt hiszi,
szabadon beszélhet róla. – Raven egy kurva lánya, mi mást vártál
tőle? Tényleg azt hitted, sokáig magunk körül engedjük ólálkodni?
Akár a méreg, úgy hatnak rám a saját szavaim. Gyorsan elfordulok,
még mielőtt elárulna a tekintetem.
 – Ha már a kurváknál tartunk – vált témát Mac, egy gyors pillantást
vetve felém –, hallottátok, hogy Tisha Stevensont rajtakapták, amint a
bíró farkát szopta az e heti egyetemi pomponlánybajnokságon?
– Nem mondod? – veszi fel a vonalat Royce.
Leo felnevet.
– Az edző nyitott rájuk – teszi hozzá.
Cap felém néz, követem a tekintetét. Egy csapatnyi lány ácsorog a
folyosó közepén. Felmordulok a látványtól.
Picsába!
Naná, hogy mind készen állnak, és várakoznak már az első nap.
Meg sem próbálom elrejteni, hogy az agyamra mennek, egyenesen
a szekrényem felé igyekszem. Nevetés üti meg a fülem, mire
megfordulok, és látom, hogy a folyosó másik végén Chloe lép oda
Machez, Leóhoz és a többiekhez. Hmmm.
Royce-hoz lépek.
–  Chloe? – Royce összeráncolja a homlokát, a tömegre néz, majd
vissza, mintha elvesztettem volna az eszem. Vállat vonok.
–  Miért ne hagyjuk, hogy azt csináljon Ravennel, amit akar,
meglátjuk, megtöri-e őt.
–  Nem mintha Chloe nem lenne elég bátor ehhez, de Ravenről
beszélünk – mered rám Captain. – Nem fog megtörni.
– Raven tör meg másokat – rázza meg a fejét Royce, majd elvonják a
figyelmét a folyosón zajló események. – De ha szeretnéd kipróbálni az
elméletet… – Visszanéz rám, düh és aggodalom tükröződik rajta. –
Maszkot fel, testvér. Raven éppen most sétált be. Vele.
Lassan követem Royce tekintetét, és mintha láva árasztaná el az
ereimet, az egész testem izzani kezd.
A  kinézetétől ökölbe szorul a kezem. Annyira elöntött a düh, bele
sem gondoltam, hogy minden holmija a mi házunkban van még.
Collins bevásárolhatott neki.
Nehéz nyugodtnak maradnom, ránc ül a homlokomra. Megpróbált
beilleszkedni, de ezek az emberek felismerik a pénzt, ha látják.
Raven felemeli a fejét, és a tekintete összeakad az enyémmel. Egy
pillanatra sem inog meg.
Feláll a szőr a hátamon, a vállam megfeszül. Collinsra nézek, aki
naná, hogy engem figyel. Lassan vigyorra húzódik a szája, épp, ahogy
a keze Raven dereka köré fonódik.
Tényleg azt akarja, hogy szétrúgjam a seggét?
Raven azonnal rám néz, de meg sem rezzen az idegen érintéstől, és
nem rúgja tökön Collinst, ahogy az én Ravenem tenné.
Egyszerűen engedi, hogy ez a faszfej tapogassa.
Lépek egyet előre, de Cap félig elzárja az utamat.
– Nyugi. Még ne – sziszegi.
Megállnak a folyosón, Collins pedig a szekrényéhez lép, ami
véletlenül éppen Perkins irodájával szemben van. Nagy nehezen
leveszem róluk a szemem, mikor mozgást érzékelek magam körül.
Chloe tart egyenesen felém.
Ravenre pillantok, aki üres tekintettel mered Chloe hátára, mintha
csak kihívná, és szánalmasan reménykedne, hogy Chloe elfogadja.
Chloe éppen előttem áll meg, kelletlenül lenézek rá.
– Jó meccs volt a legutóbb, Maddoc – vigyorog.
– Vesztettünk.
Nem hátrál, és le se szarja a meccset.
–  Lenne kedved ma este a country klubba jönni? A  tagoknak
adománygyűjtő vacsora lesz ma, szóval nem lesz nagy tömeg. –
Közelebb lép, a melle súrolja a pólómat. Ravenre pillantok, aki minket
figyel.
Le sem véve a szemem róla, a kezemet Chloe derekára csúsztatom,
éppen, ahol Collins őt fogdosta. Megnyalom az ajkam.
– Talán elmegyek.
Visszahúzódok, szándékosan eleresztek egy nagy vigyort, Chloe
szeme elsötétül.
Ez a lány szomjazza a hatalmat, és mindent meg is tesz érte.
Végigsimítja a mellkasomat.
Még egyszer Ravenre nézek. Hunyorogva néz vissza rám, majd
gyorsan jobbra pillant. Követem a tekintetét, és Leót találom a végén.
Mi a fasz folyik kettejük között?
Most, hogy Raven másra figyel, lerázom magamról Chloét és
megindulok előre. Raven megérzi, hogy közeledek, és kihúzza magát,
a szemére fátyol ereszkedik.
Collins bevágja a szekrényét, és a kezénél fogva magával rángatja
Ravent, de utolérem őket, és a szabad csuklóját elkapva magamhoz
húzom őt. Kiszabadul Collins markából, hagyja, hogy magamhoz
szorítsam.
– Rae – kiabál Collins, de Raven nem küzd a szorításom ellen. Mély
levegőt véve a szemembe néz. Lassan pislant, a szívverésem
felgyorsul.
–  Figyellek – mondom összeszorított fogakkal, még közelebb lépve
hozzá. – Minden. Kibaszott. Lépésed.
Esküszöm, a szája sarka mosolyra húzódik, mielőtt megacélozza a
tekintetét. Halkan suttog, hogy más ne hallja.
– Miből gondolod, hogy nem ez volt a célom?
Összeszalad a szemöldököm. Raven, kihasználva a pillanatot, ellép
tőlem. Hátrafelé lépdel. Megfordul, mikor Leóhoz ér. Leo kihúzza
magát, felemeli az állát. Raven szája lassú vigyorra húzódik, majd Leo
képébe nevet, és visszanéz rám.
–  Rae! – csattan fel Collins. Raven csatlakozik hozzá, és együtt
sétálnak ki a jelenetből.
Földbe gyökerezett lábbal állok.
–  Nincs itt semmi látnivaló emberek, mozdítsátok a seggeteket! –
kiabál Royce, és mindenki szétszéled. A csengő megszólal.
Captain homlokráncolva lép elém.
– Méghogy sima ügy, mi?
Vállat vonva otthagyom.
– Menj a fenébe!
Kiviharzok a duplaszárnyú ajtón, és az udvari pályák felé rohanok.
Teszek az órákra, és teszek Ravenre.
Felkapok egy kosárlabdát, és a pályára futok. Felugorva zsákolok
egyet, megkapaszkodva a körgyűrűben felhúzom magam, majd a
földre ugrok.
Morogva újabb labdáért indulok.
Mi a fene volt ez az egész? Hogy a fenébe értette, hogy azt akarja,
figyeljem?
A kezére játszok?
Más okból kifolyólag akarja, hogy a nyomában legyek?
Picsába!
Lépdelek a labdával, megállok a hárompontos vonalnál, és gond
nélkül kosarat dobok.
Picsába is, úgy hangzok, mint egy hisztigép, sosem hagytam, hogy
mások irányítsanak, és kurva élet, hogy nem most fogom elkezdeni!
A  probléma azonban, hogy Raven kibaszott Carver nem csak az
elmémbe férkőzte be magát. A  testem minden porcikájába bevette
magát, ő az ellenállás, amely minden tettemmel szembeszáll, ő tart
vissza. És talán még a golyóimat is a kezében szorongatja.
Előveszem a telefonomat, és küldök egy üzenetet apám csipogójára,
hogy este hívjon fel, ha el tudja intézni.
 Apám hangja arról árulkodott, hogy ódzkodik a gondolattól, hogy
Raven a közelünkben legyen, mégis arra kért, hogy tartsuk távol
Graventől. Perkins egyre jobban beleássa magát a dolgainkba, nem
leskelődik folyton, de most, hogy Raven is a képben van, egyre többet.
Maybellt nem vonjuk be az eseményekbe. Túl sok dolog van, ami nem
klappol. Válaszokra van szükségem, de többé már nem tudom a
helyes kérdést sem.
Raven lehetett volna a csóró lány, aki felmarkolja a lóvét, és
futásnak ered, sztori vége. Mármint, bakker, semmi mást nem
ajánlottunk neki, csak egy átmeneti helyet, ahol álomra hajthatja a
fejét, igaz?
Nevetek a saját gondolataimon. Régen rossz, ha ő is csak így
gondolja.
Ennél sokkal többről volt szó.
Többről, mint valaha is gondoltuk volna.
Többről, mint amit valaha is akartunk.
Minden, amire nekünk, kőszívű seggfejeknek szükségünk volt.
Elteszem a telefonom, és a táskámat felkapva elindulok az órámra.
Raven Carver az enyém.
 7. FEJEZET
Raven
 
 
Egy nap.
Az  első kibaszott nap, és készen állok szétrúgni ezeknek a
pöcsfejeknek a seggét. Sosem voltam híres az önuralmamról. Ha
jobban belegondolok, talán soha nem is volt önuralmam.
Minden óra egy kibaszott rémálom volt, de egyszer sem néztem fel
a papírjaimból, hála a sok hülye dolgozatnak, amit a héten írtunk.
Ebédszünet van, és a cafat ribancok csak úgy legyeskednek itt.
Tutira elpattan az agyam, ha nem csinálok valamit.
Amint átfut a gondolat az agyamon, mintha csak erre a jelre lett
volna szüksége, fényes fekete és kékesszürke, túlméretezett masni
vonja magára a figyelmem, ahogy Chloe libben be az étkezőbe.
Mintha csak anyámat látnám vadászat közben.
Figyelem minden mozdulatát. A léptei egyenesen a fiúk asztalához
vezetnek. Felpattanok a székről, még mielőtt Collins megállíthatna, és
gyorsan felé indulok.
Szándékosan vele egyszerre lépek előre, elkerülhetetlenné téve az
ütközést. Nem kerüli el a figyelmem, hogy minden zaj elhal a
teremben a kis közjátékunk láttán.
Chloe megbillen hátrafelé, én kissé oldalra. Én szedem össze
magam hamarabb.
A  táskája a földre zuhan, morogva néz fel róla. Elkerekedik a
szeme, mikor meglátja, hogy én vagyok az, akibe beleütközött.
–  Nézz a lábad elé! – csattan fel. Vigyorogva mutatok a rövidke
lófarka felé.
– Hogy bírod a rövid frizurát? – ugratom.
Kihúzza magát.
– Imádom – hazudik vigyorogva. – Köszi a vágást!
–  Bármikor – felelem, és közben érzem, hogy minél tovább állunk
itt, annál jobban megkeményedik a tekintetem.
Közelebb lépek hozzá, és úgy érzem, újult energia árad szét
bennem, körém fonja magát, és megszédíti a fejem. Ez az! Hiányzott
ez az érzés!
Chloe pupillái kitágulnak. El tudom képzelni, mennyit változott a
tekintetem, ha képes félelmet ébreszteni a jégkirálynőben. Rengeteg
felgyülemlett feszültséget nem adtam még ki magamból.
Bizsereg a testem, hogy tegyem meg, könyörög, hogy csapjak le,
hogy végre megadhassa magát. Hogy a több napja tartó álmatlanság
okozta gondok végre megszűnjenek.
– Ne csináld, Raven! – suttogja Chloe. Elhajol tőlem, de a lába nem
mozdul.
Meg kellene tennem. Igaz, hogy csak belém jött, azt is azért, mert
biztosra mentem, hogy így legyen, és biztosra megyek, hogy mindenki
azt higgye, az ő hibája volt. De mi, lányok, amilyen okosak vagyunk,
annyira ostobák is. Meg fogják érteni.
–  Csak Rae. – Felkapom a táskáját a földről, és a mellettem lévő
szemetesbe hajítom. – És lehetetlen, amit kértél.
Zihálva megiramodik, de elé csúszva útját állom. Mélyen a ruhám
alá nyúlok, hogy az alsóm dereka alól előhúzzam, amire szükségem
van. A  markomba szorítom, hogy véletlenül se láthassa, mi is az.
A szemetes fölé nyújtom a kezem.
 – Mit csinálsz? – lép közelebb, de megtorpan, mikor sötétség suhan
át a tekintetemen. – Abban van az egyenruhám! – Anélkül, hogy
levenném róla a szemem, felpöccintem az öngyújtóm tetejét, és
lángra lobbantom. Idegesen jártatja a szemét köztem és a láng között.
Nemtörődöm módon megvonja a vállát, de nem dőlök be neki. –
Teszek rá, lesz helyette másik.
Elrejtve a zavaromat, hogy erre nem gondoltam, bólintok. De mikor
egyik lábáról a másikra áll, oldalra biccentem a fejem.
–  Akkor nem kár érte, hmm? – húzom csendesen, a kezem pár
centivel lejjebb eresztem.
–  Nem igazán, de… – válaszol meggondolatlanul, és azonnal
elhallgat, mielőtt többet is elárulna. Bizsergés fut végig rajtam,
leengedem a kezem, míg a láng a táska széléhez nem ér.
Chloe becsületesen állja a sarat, el kell ismernem, de a hősiessége
kudarcot vall, kapkodó lélegzete pánikról árulkodik.
–  Várj! Mindenünk a táskában van! A  zenék, kellékek, minden,
amire szükségünk van! – Amikor nem reagálok, könnyes lesz a szeme,
düh és elkeseredettség tükröződik benne. Dühös, mert tudja, hogy
nem tud megállítani. – Holnap este repülünk. Esélyünk sincs mindent
időben pótolni!
Egy jobb ember most rosszul érezné magát. Hagyná a francba az
egészet, és elég lenne neki, hogy Chloe a szemétben turkáljon.
Ő az enyém.
–  Négy éven át dolgoztunk ezért! – kiabál felém lépve, de
megtorpan, amikor még eltökéltebben nézek rá.
Az  égett műanyag szaga tölti be a levegőt, és mélyen belélegzem.
Elég egy pillanat, hogy egy szalvéta is lángra kapjon, onnan pedig
megállíthatatlan a tűz.
Kiabálás és sikoltozás hallatszik a teremben, de én egyszerűen
visszacsúsztatom az öngyújtót a helyére. Várok még egy pillanatot,
hogy a tűz elérje a cipzárat, majd odébb lépek. A  fém csak úgy
nyöszörög a tűz alatt, ahogy az utat tör a táska belsejébe. Chloe a
szemetes felé siet, de már semmit nem tehet.
–  Szépen kellett volna kérned – gúnyolódok rajta. Chloe könnyes
szemekkel felmordul. Tudja, hogy az sem segített volna.
Perkins igazgató tűnik fel a sarkon, mintha már eleve a közelből
figyelte volna az eseményeket. Egyenesen felém tart, de
meglepetésemre megtorpan, mikor látja Collinst felpattanni, viszont
meg sem rezzen, ahogy Collins megragadja a felkaromat, elég erősen
ahhoz, hogy nyoma maradjon.
– Ezért megfizetsz, Carver!
– Nyald ki a seggem, Graven!
Rosszindulatú kuncogás hagyja el a száját, és a fülembe suttog.
–  Te fogsz másodperceken belül nyaldosni valamit. Tudom, hogy
miért csináltad ezt a szart. El kell oszlatnunk a kételyeket, most.
– Én nem…
Elhal a hangom, ahogy valaki a szekrénynek lök, és egy jobb
horoggal állon vágja Collinst. Ő  hátratántorodik, a szekrényhez
vágódik mellettem. Köp egyet, és megindul Maddoc felé, aki kinyújtva
a kezét, még invitálja is őt.
A  diákok a zűrzavar hallatán a folyosó felé futnak, de Captain és
Royce útjukat állják, visszaszorítva őket bezárják az étkezde ajtaját.
Visszafordulok a két tülekedő felé egy mély morgás hallatán.
Collins gyomron vágja Maddocot, aki csak nevet rajta, és enyhén
előrehajolva a lábainál fogva a vállára dobja Collinst. Felemeli és a
falnak csapja, Collins hatalmas puffanással a földre rogy.
– Ha még egyszer így érsz hozzá, eltöröm a karod, te faszkalap!
Collins gyorsan felém pillant, és minden az arcára van írva.
 Hozd ezt helyre!
Bakker.
Belülről az arcomba harapok. Elég erősen, hogy vérezzen. Ki fog
készülni az arcom, mire ennek vége lesz.
Talán, ha a testem vérzik, a szívem nem fog.
–  Úgy ér hozzám, ahogy csak akar – szólalok meg. Megdöbbent a
hangom ereje, miközben a fejemben csak egy gyenge suttogást hallok.
Maddoc tágra nyílt szemekkel pördül felém. Próbálja elhinni, amit
mondtam.
Royce és Captain lassan közelebb lépnek, mély barázdákkal a
homlokukon néznek rám. Perkins sem kerüli el a figyelmemet a
folyosó túloldalán.
Isten az atyám, még vigyorog is!
Maddoc válla megfeszül, ahogy felém lépdel. Düh és
bizonytalanság.
Jesszus, mit művelek? Nem kellett volna, hogy ennyire fájjon nekik!
Nagyot sóhajtok, és Maddoc felé lépek, de Collins felpattan, és
megállít. A diákok összezavarodtak.
–  Rae – szólít Collins. A  valaha hallott leghamisabb gyengédség
cseng a hangjában, tisztán és érthetően, hogy mindenki fültanúja
legyen.
Képes vagyok megtenni a fiúk embereinek szeme láttára? Elmenni az
ellenséggel?
Van más választásom?
Elfordulok Maddoctól, ezúttal képtelen vagyok ránézni. Ellépnék
mellette, de természetesen meg kell állítania. Váll a vállhoz, én az
egyik irányba nézek, ő a másikba.
Egyszerre fordulunk egymás felé.
Remeg a keze, miközben az orrlyukai kitágulnak. Látom a
szemében, amit én is érzek. Ez kész rémálom.
– Madman – szólítja Royce halkan.
Beválik. Maddoc magához tér, a szemére védőpajzs ereszkedik, és
megnyugszom. Maddoc elviharzik.
Collins előrelép. Diszkréten csikorgatom a fogamat, amikor
megragadja a kezem, és az ujjaimat lágyan az ajkához simítja.
Erőltetett gyengédséggel húz magával.
Megjátszós barom.
Amint senki nem lát minket, egy sötét osztályterembe lök, és a
képembe mászik.
– Kibaszottul szórakozol velem? – dühöng. A falba bokszol a fejem
mellett, mintha azt várná, hogy megijedek.
Nem fogok.
– Miért kell folyton emlékeztetnem téged, hogy húzd meg magad? –
forrong.
– Mert vacak hallgatóság vagyok.
– Nos, akkor jobban jársz, ha dolgozol rajta, vagy a videó nemcsak
az iskola weboldalára kerül fel, hanem a kibaszott esti hírekbe is!
– Nem vagy elég tökös hozzá.
– Ezt te magad sem hiszed el, különben nem lennél itt.
Odébb lököm.
–  Tudom, hogy tudod, bébi – mondja véletlenszerűen, gyorsan
közelebb lépve hozzám. Suttogni kezd. – Maradj nyugodt, és ne
nézegess. Hármas számú Bray is figyel. – A  kezét a derekamra
csúsztatja. Hármas számú Bray? Ez egy idióta. Nincs hármas számú.
Három első van csak, mind egyformán erősek, egyik sem gyengébb a
másiknál. Ha abban reménykedik, hogy valamit talál ellenük,
csalódni fog. – Közel fogok hajolni, és te hagyni fogod. Ne lökj el –
figyelmeztet csendesen.
 –  Előbb vagy utóbb úgyis megfizetsz ezért, Graven. Így vagy úgy –
sziszegem.
Felnevet, érzem a leheletét a nyakamon. Feljebb csúszik a keze a
derekamról.
A bicepszébe vájom a körmeimet, amitől egész testében megfeszül.
Micsoda puhány egy alak!
–  Megígérem, bébi – mondja szándékosan. – Alig ért hozzám, ne
aggódj!
Az  ajkaival az állam vonalán táncol. Lehunyom a szemem, hogy
legalább látnom ne kelljen. Az  ajka az enyémhez ér, és abban a
pillanatban egy hatalmas puffanás hallatszik a folyosóról, amit
távolodó léptek követnek.
Ellököm, mielőtt rendesen megcsókolhatna, hatalmas súly telepszik
a mellkasomra. Collins felnevet, és végigsimítja az államat.
– Szép munka, Rae. – Mosolyogva elsétál.
A  falnak támasztom a fejem, és adok magamnak egy percet, hogy
nyomorúságosnak érezzem magam.
Mély levegőt veszek, és kimegyek a teremből. Ledermedek, mikor
Bass-szel találom szembe magam, aki karba tett kézzel mered rám.
Az ajakpirszingjét forgatva tanulmányoz.
– Mi a faszt akarsz? – csattanok fel. Minden és mindenki idegesít.
Hozzám vágja a hátizsákom. Az étkezdében szedhette össze nekem.
Figyel még egy darabig, majd a fejét csóválva magamra hagy. Ő  is
kapja be!
Elindulok a következő órámra, amin történetesen Maddocnak is
meg kell jelennie. Felemelt fejjel lépek be a terembe, de megtorpanok
kissé, mikor látom, hogy Chloe egyik csatlósa szórakoztatja éppen.
Beljebb megyek, és a lány tekintete találkozik az enyémmel.
Leheletnyi pánik tükröződik a babakék szemében, és gyorsan
elfordítja a tekintetét. Előveszi a telefonját, mintha hívása lenne, és a
saját helye felé indul.
Hirtelen telefonhívás, mi? Összeszorítom a szám, hogy elfojtsak egy
nevetést. Ez az!
Maddoc hátradől a székén, ahogy közelebb érek.
Leülök a helyemre, és lejátszom a fejemben a történteket.
Tudtam, hogy ezek a lányok okosak.
Igen, hölgyeim, így van. Talán nem én vagyok most Maddoc mellett,
de ti sem lesztek, amíg én a környéken vagyok, hogy lássam.
A nap hátralevő része kevésbé szívás, annak ellenére is, hogy meg
kell játszanom magam.
 8. FEJEZET
Maddoc
 
 
Raven tényleg abban az alig pár méterre lévő, sötét sarokban
ücsörög, és úgy tesz, mintha nem is látna minket. Megjátssza, hogy a
kezében lévő sörrel foglalkozik, de már legalább egy órája
szorongatja. Mostanra húgymeleg lehet.
Graven jól taktikázott, tudta, hogy addig nem esünk neki, míg
Raven a közelben van. Az egyetlen oka, hogy még nem rúgtam szét a
seggét ma este, hogy húsz perce a füléhez nőtt telefonon beszél, és
Raven meg sem moccant.
Néhányan megpróbáltak beszédbe elegyedni vele, kihúzni belőle
valamit, de egy legyintéssel leráz mindenkit, aki egy méternél
közelebb lép hozzá, még a csajt is a Bray-házból, aki valamilyen úton-
módon ide keveredett ma este. Úgy tűnt, a csajnak rosszulesik a
visszautasítás, de Ravent nem hatotta meg.
Egy lány áll meg előttem, és abban a pillanatban Raven felém kapja
a tekintetét.
Tudtam, hogy figyel.
Nem ismerem ezt a lányt, de a vágyakozó tekintete elárulja, ő
pontosan tudja, ki vagyok. A  könyökére támaszkodva előrehajol az
asztalon, a képembe nyomja a mellét, mintha valami kiéhezett barom
lennék, aki nem tudja türtőztetni magát.
Raven tekintete az enyémbe fúródik, és kihúzza magát a széken.
 Ott fogsz ücsörögni, bébi… nem jössz, és veszed el, ami a tiéd?
Hunyorog rám.
Pontosan tudja, mire játszom.
Az előttem álló lányra nézek. Felragyog a szeme, most, hogy végre
rá figyelek, és mosoly terül szét az arcán. A  külsejére nem lehet
panasz, de kétségbeesetten próbálkozik. Felemelem az állam,
jelezvén, hogy mondani készülök valamit, mire az alsó ajkába harap.
Tipikusan az a mozdulat, amit a természetes csáberőt nélkülöző
lányok használnak.
Fél szememet Ravenen tartom. A  lány előrehajol, fülét a számhoz
teszi, ahogy kértem.
–  Hogy hívnak? – suttogom, szándékosan úgy, hogy érezze a
leheletemet a bőrén. Megemelkedik a mellkasa, még közelebb hajol.
Minél inkább közelebb jön, Raven annál jobban hunyorít.
Tovább feszítem a húrt, és végigsimítom a lány karját. Az ajkaimat
a fülcimpájához érintem, amitől Raven erőteljesen megmarkolja a
szék karfáját.
Ekkor a lány hirtelen balra néz, és követve a tekintetét Morgannel,
az egyik pomponlánnyal találom szembe magam. Morgan érzi magán
Raven pillantását. Azonnal kiszalad a vér az arcából, majd lerángatja
rólam a csajt.
–  Hé! – kiabál a csaj a barátjára bámulva, de amikor meglátja
Morgan aggodalmas arcát, megfeszül. – Mi a baj? – kérdezi.
Morgan idegesen kacag egyet, majd a barátja fülébe suttog valamit.
A lányt, akit még mindig nem eresztettem el teljesen, elönti a pánik.
–  Francba! – Nagyot nyelve lassan elhúzódik tőlem, majd gyorsan
mindketten elinalnak. Összeszedik minden barátjukat a teremben,
beleértve azt is, amelyikkel Royce játszadozik, és együtt kisietnek az
ajtón.
 Mi a fasz?
Captainre nézek nézek, épp amikor Royce a lányok után meredve
jön felénk.
– Mi a fasz történt?
– Majd én megmondom neked, mi történt.
Egyszerre fordulunk meg a mögülünk érkező hangra, de a lány
meg sem torpan az ábrázatunktól. Még inkább kihúzza magát.
A csaj a házból, Vienna.
Raven felé nézek, de már nyoma sincs.
– Ez – kezdi Vienna – ízelítő volt a saját főztödből.
– Faszról beszélsz? – lép hozzá közelebb Royce.
Vienna elvigyorodik.
–  Királynőt akartál, megkaptad. Amilyet itt még senki sem látott.
Aki olyan erős és bátor, mint amilyen te vagy. De van egy jól látható
különbség közte és köztetek.
– Folytasd, bassza meg – ugatom.
Lágyan nevetve végignéz rajtunk.
– Ti kiszámíthatóak vagytok, ő… vakmerő. – Ökölcsapáskánt érnek
a szavai, mert tudom, hova akar kilyukadni. – Félik és tisztelik őt, épp,
ahogy akartátok. Eleinte csak miattatok tették, de mára kiérdemelte.
Senki nem mert miattatok hozzáérni? – Felnevet. – Isten hozott titeket
a másik oldalon, Brayshaw-k! A  saját királynőtök fosztott meg a
trónotoktól. – Átnéz a termen, Raven éppen kisétál az ajtón. –
Ráadásul egy Gravennel az oldalán.
Remegni kezdek a dühtől, de a nyakamat megfeszítve próbálom
leküzdeni.
– Húzd el innen a beled, nevelőotthonos bige – csattan fel Royce. –
És tartsd meg a kis elméletedet magadnak! – Vienna vállrándítva
felnevet, és otthagy minket. Royce eltűnődve tekint utána. – Igaza
van, nem?
Cap finoman bólint.
Picsába!
– Meglehet.
– Nem akarom elhinni, hogy így basszon ki velünk.
Elegem van az egész szarságból.
Észre sem veszem, hogy elindultam, míg Captain a vállamnál fogva
vissza nem húz, és egy sötét szobába lök. Néhányan vannak odabent,
de Royce tapsol egyet, és int, hogy ideje lelépniük. Amint az utolsó is
elhagyta a szobát, Royce bevágja az ajtót, Captain lép előre.
– Mi a fasz, haver? – kiabálom.
– Nem teheted…
– Miért nem? – A levegőbe lököm mindkét kezem. – Vessünk véget
ennek a baromságnak, rúgjuk szét Collins seggét, hogy járni se tudjon,
küldjük vissza, ahová tartozik, és követeljük vissza, ami az enyém!
Kurva élet, hogy úgy érzem, megtehetem! Mármint, mi a szart
csinálunk itt egyáltalán? Megfigyelünk? A kurva életbe is!
– Nem tudjuk, a tiéd-e, csak azt, hogy kitervelte ezt az egészet.
– Tényleg ebben hiszel, bassza meg, Cap?
Összeszorítja az ajkait, és oldalra néz.
–  Nem tudom, mi a faszt higgyek, de nem erőltethetjük Ravent.
Nem engedhetjük, hogy az emberek tudomást szerezzenek azokról a
dolgokról, amiket Raven tud rólunk.
Baaaaaaszki.
Zoey.
Megdörzsölöm az arcom.
– Cap…baszki, haver, én…
– Foglalkozunk ezzel, ha arra kerül a sor.
–  Azt hiszem, meg kell szabadulnunk tőle – szól közbe Royce.
Hezitál, majd vállrándítva folytatja. – Collinsszal van, ezt nem
hagyhatjuk figyelmen kívül.
–  Nem ennyire egyszerű az ügy. Láttad, hogy viselkedik?
A  szarakodás Chloéval és a csajokkal? Viennának igaza volt, azért
léptek meg, mert félnek Raventől. Ha azt hiszik, Ravent érdekli, hogy
megkörnyékeznek minket, mi hogy tehetnénk az ellenkezőjét?
– Talán csak belelátsz dolgokat, Madman – motyogja Royce.
Maga sem hiszi, amit mond, de nem akarja kétszer is elveszíteni
Ravent.
Raven nem maradt közömbös ma este, és az iskolában sem. Vagy
tényleg csak képzelődőm, ahogy Royce mondja.
– Miért nem telefonált még apa újra? – kérdezem. – Üzentem neki,
de nem reagált rá. Azt mondta, intézkedik, de eddig semmi. Miért?
Tanácstalanul megrázzák a fejüket.
– Bassza meg – mormogom. – Tököm kivan, húzzunk el innen!
Egyetértenek velem, és pillanatok alatt magunk mögött hagyjuk a
bulit és Ravent.
Egyetlen szót sem szólunk a hazafelé vezető úton egy olyan házba,
amely üresebbnek hat, mit kellene.
 

Raven
 
Megrázom magam, körözök a vállaimmal, miközben beszívom a
hideg decemberi éjszaka levegőjét. Majdnem felrobbanok.
Legszívesebben megfojtottam volna azt a lányt. Mázlija van, hogy a
barátnője kiszúrta, hogy a sötét sarokból figyelek, és elrángatta
onnan, mielőtt nekiestem volna.
Pedig pont erre lenne szükségem. A  történtek óra Collins extra
seggfej módra kapcsolt, de ki nem szarja le. Harminc napot adtam
neki, eggyel sem többet, és utána magára marad a Brayshaw-k között.
Különben is, Maddoc mi a faszt csinál? Nem kellene felhúznom
magam, végtére is, én léptem le tőlük, tőle, egyetlen szó nélkül, de
akkor is! Nem bírom elviselni, ha mást tapogat. Talán ő is tudja ezt, és
pont ezért csinálja. Vagy talán én is csak egy egyszerű Bray lány
voltam, és lejárt az időm.
De akkor sem fogom elviselni, szóval kénytelenek lesznek
türtőztetni magukat, amíg másként nem döntök, ami be is következik,
amint eltűnők innen.
– Mit csinálsz?
Az égre emelem a tekintetem, mialatt megfordulok, és kinyújtom a
kezem.
– Lélegzem, Collins. Kurvára semmi mást.
Halkan nevetve felém sétál.
– Ügyesen uralkodtál magadon. Le vagyok nyűgözve.
– Jesszus, köszi. Küldetés teljesítve – felelem pléhpofával.
Bólint, és összeráncolja a homlokát.
– Nem muszáj veszekednünk, Rae. Sokkal könnyebben is lehetne.
– Szóval nem akarsz zsarolással sakkban tartani? – horkanok fel.
–  De. – Oldalra biccentve a fejét félrenéz. – Továbbra is itt kell
tartanom téged, de nem kell, hogy az itt töltött időd nyomorúságos
legyen, érted? – fordul felém. Kérdőn nézek rá, mire vállat von. – Te
meg én akár barátok is lehettünk volna, ha nem róluk lenne szó.
Minden rendben lenne közöttünk saját akaratunkból. – Fürkészi az
arcomat. – Nem vagyok egy rossz srác. Magad is látnád, ha nem állnál
a problémánk kellős közepén.
–  Talán igazad van. – Fontolóra veszem a szavait, és őszintén
folytatom. – Nem lehetek benne holt biztos. Most csak azt tudom
biztosan, hogy te vagy a seggfej, aki az utamban áll, hogy ott lehessek,
ahol valójában lenni szeretnék.
Megrázza a fejét.
– Csakis azért akarsz ott lenni, mert ők szereztek meg hamarabb.
Hátravetem a fejem.
–  Senki sem szerzett meg, és a múltat nem tudjuk megváltoztatni,
igaz? Megvetettem a lábam, és ismerem a következményeket. Céltalan
ez a beszélgetés. A  kocsid mellett várlak, amint úgy döntesz, hogy
végeztél a szimatolással itt.
–  Mi van, ha azt mondanám, tudtam, hogy jössz, még mielőtt
ideértél? – Megdermedek a szavai hallatán. Lassan megfordulok.
–  Azt felelném, nem lep meg. Biztos vagyok benne, hogy minden
lépésüket figyeled. Lefogadom, hogy magánnyomozóval figyelteted a
magánnyomozójukat. Bármit megtennél, hogy fölénybe kerülj,
Collins, de idővel meg kell találnod a saját utadat, ahelyett, hogy
másokét követed. A  tehetetlen ember gyenge ember. És még semmi
eredetit nem láttam tőled.
– Ez kihívás akar lenni?
–  Kihívás, megfigyelés, egyszerű kibaszott tény. – Vállat vonok. –
Higgy, amit akarsz, Collins, nem számít, mert a nap végén te te vagy,
ők pedig ők. Erősebbek, bátrabbak.
Megfordulok, és elsétálok.
Kapja be az élet!
 9. FEJEZET
Raven
 
 
Besétálok a terembe, a mai első órámra Maddockal és most már
Collinsszal is. Meglepetésemre eltűnt a székem. Összeakad a
tekintetem Maddocéval, aki hátravetett fejjel, lustán terpeszkedik a
helyén.
A tanárra nézek, aki igyekszik elkerülni a pillantásom, tudja, kinél
van a hatalom, és kurva élet, hogy nem nála.
Már majdnem hagynám a francba az egészet, amikor Collins a
kelleténél jobban felbátorodik.
– Ülj ide, bébi – szólít, és az egész rohadt teremben síri csend lesz.
Még a tanár is megdermed a krétával a kezében. Collins hátrébb
csúszik, és ördögi vigyorral a képén megpaskolja az ölét. – Foglaltam
neked egy helyet, amit történetesen imádsz is.
Visszavágnék, bár nem igazán tudom, hogyan, de hirtelen
megfosztanak ettől a lehetőségtől. Maddoc a karomnál fogva rángat ki
a teremből, a lábam szó szerint felszántja a padlót.
– Helló! – kiabálok a tanár felé, aki inkább elfordul.
Mac siet utánunk, egy pillanatig elhiszem, hogy Maddocot próbálja
megállítani, de helyette inkább bezárja az ajtót, éppen, amikor Collins
odaér, és zárva is tartja. Collins az apró ablakot döngeti a túloldalról,
próbálja kinyitni az ajtót.
Maddoc továbbvonszol, míg a folyosó egy félreeső részéhez érünk.
Szinte a képembe mászik.
–  Mi a fasz folyik itt? – mennydörgi. – És meg se próbálj a
szarságaiddal megetetni, Raven. Beszélj! Most!
– Nincs semmi mondanivalóm, nagyfiú…
– Ne hívj így! – mordul fel, közelebb lépve hozzám.
Gondolom, abban bízik, hogy szembeszállok vele, ellököm
magamtól, vagy elmondom az igazat. Arra biztosan nem számít, hogy
a hevesen ziháló mellkasára omlok, amint a testünk összeér. Arra
pedig végképp nem számít, hogy lábujjhegyre állva magamhoz
húzom, míg a szánk össze nem préselődik.
Maddoc először dühösen felmordul, majd egy mély, birtokló hang
szakad fel belőle. A  birtoklás csak úgy árad belőle. Végre kapok
levegőt, mohón szívom magamba az illatát. A hiánya okozta fájdalom
csillapodni kezd.
Felfal a nyelvével, a keze átveszi az irányítást, és még jobban
hozzám nyomja magát.
Igen, az enyém.
Kipattan a szemem.
Picsába!
Nem az enyém.
Az  alsó ajkába harapok, míg el nem rántja a fejét, és gyorsan
megpróbálok átbújni a hóna alatt, de elkap a pólómnál fogva, és a
fenekemen landolok.
Visszahúz állásba és megpördít, a derekamnál fogva a falhoz szorít.
A  lábaim a levegőben lógnak, így esélytelen erőt kifejtenem és
meglépnem. Maddoc szemébe őrület vegyül, a zöld szinte teljesen
eltűnt belőle, és feketeség vette át a helyét.
Mielőtt megszólalhatna, Collins és Mac rohannak felénk a folyosón
egymást püfölve, egy seregnyi diákkal a nyomukban.
 Maddoc még jobban szorít, és csak akkor enged el, mikor Royce
feltűnik a semmiből, és az egyik kezét a bátyja vállára teszi.
A talpamon landolok, de mozdulni sem bírok.
Miért tettem ezt?
–  Tartsd távol magad a diákjaimtól, Brayshaw! – kiabál Perkins
igazgató.
Maddoc egyenesen felé megy. Egyetlen szó nélkül az arcába köp, és
otthagyja.
Az igazgató rám mered, ahogy minden alkalommal, most is rejteget
valamit az óvatos tekintete mögött, ahogy tanulmányozza a
látottakat.
Kacsintok, mint egy ribanc, holott korántsem érzem magam
önbizalommal telinek e percben. Inkább érzem magam egy teddide-
teddoda kurvának, és úgy is viselkedek.
Beletelik néhány percbe, mire mindenki szétszéled. Collins az első
adandó alkalommal nekem esik.
– Mit akart?
– Már úgy érted azután, hogy kekeckedtél vele?
– Azt kérdeztem, mit akart? – makacskodik.
– Válaszokat – emelem meg a szemöldököm gúnyosan. – Baromarc.
Válaszokat akart.
– És? – erősködik.
Taszítok rajta egyet.
– Egyet sem kapott.
Befordulok a sarkon, és legnagyobb meglepetésemre a falnak
támaszkodó Captainnel találom szemben magam. Kétkedve néz rám,
majd a padlóra, és elsétál.
A mennyezetre emelve a tekintetem magamba roskadok.
Picsába!
  

 
–  Azt hiszem, szükségünk van egy kis kikapcsolódásra, semmi
felderítés és védekezés – mondja Collins. Átellenben velem leül.
– Azt hiszem, egy idióta vagy.
– Azt hiszem – hajol előre –, jól is szórakozhatnál.
– Kétlem.
Felsóhajt, mintha tényleg azt remélte volna, rábólintok az ötletére.
– Nem baj, talpra. Megyünk, és kész.
Szúrós tekintettel nézek rá.
– Hova is pontosan?
– Csak az egyik haverom pizzériájába. Sör és pocsék zene.
– Azok a srácok is ott lesznek, akiket rám küldtél?
– Meglehet – vigyorog.
Nevetve felhorkantok. Egyáltalán nem értem az észjárását.
– Miért csinálod ezt?
– Mit? – kérdezi őszinte zavarral az arcán.
– Hogy a barátom akarsz lenni, mintha lenne még erre esélyed. Úgy
teszel, mintha lenne választásom, pedig mindketten tudjuk, hogy
úgyis színlelésre kényszerítesz, ha meg mégsem teszem, előhúzod a
zsarolós lapjaidat. Csak mondd, amit akarsz, nem kell megjátszanod a
kedvességet felém. Jobban bírom, ha az igazi arcodat mutatod, még
akkor is, ha az egy kiváltságos seggfej.
Összeszűkült szemekkel néz rám.
–  Hiszed, vagy sem, azért kérdezlek, mert reménykedem benne,
hogy magadtól beleegyezel, ahelyett, hogy kényszerítenem kellene,
ahogy mondtad, de ha már itt tartunk: nem látok nyakörvet a
nyakadon, cukorfalat.
 Felállok, és lenézek rá.
– Nyakörv, vagy sem, ne feledd, hogy három srác miatt vagyok itt,
és egyikük sem te vagy.
–  Mégis az én házamban alszol esténkét, ehhez pedig, már ha
mondhatok ilyet, nem ártana hozzászoknod. – Vigyorogva mögém
lép. – Nem hinném, hogy én vagyok itt a lúzer. Nyomás a kocsiba, Rae.
Még azt is megengedem, hogy a gagyi kis pulcsidat vedd fel.
Elindul kifelé, és mint egy szánalmas kis picsa, amivé lettem,
követem.
Alig tizenöt perc az út a pizzériához, ami már tele van kötött
mellényes fazonokkal és kendőt viselő nőkkel.
A  legtávolabb eső bokszba ülök, játszom pár percet a sótartóval,
amikor Collins felbukkan a pincérnővel az oldalán.
Nem rendelek semmit, ezért Collins rendel nekem is, és hirtelen
egy korsó sör landol előttem. Egy pillanatra elmélázom, hogy
dobhatott-e bele Mollyt, de amikor az egyik jéggel és üveges sörrel teli
medencéhez lép, úgy döntök, nincs mitől tartanom, és a friss italba
kortyolok.
Meglepő módon nem viselkedik faszszopó módjára velem a
haverjai előtt, felteszem azért, mert tudja, hogy lejáratnám, ha
megpróbálná. Tulajdonképpen még próbálkozik is, hogy tényleg jól
érezzem magam. Felajánlja, hogy csatlakozzak dartsozni, és
gondoskodik róla, hogy mindig legyen előttem friss sör, míg azt nem
mondom, elég volt.
Nem vagyok hülye. Sosem innám le magam, és hagynám, hogy ő
istápoljon. Megfordult a fejemben, hogy erre játszik, holott egy szőke
csávónak lekiabálta a fejét, mikor az sört hozott nekem, és megkérte a
pincérnőt, hogy cserélje ki vízre.
Nem tudom biztosan, mire megy ki a jófiús játéka, és nem is
érdekel annyira, hogy rákérdezzek. Az ittlevőket azonban igen.
Sunyiban figyelik, ahogy hetedik vagy nyolcadik alkalommal is
idejön hozzám. Elvigyorodom, hogy mennyire nem képesek
uralkodni magukon.
A  Graven Prep méhkirálynője, akinek a figyelmét az ittlétem első
perceiben magamra vontam, Chloe Graven ikerkiadása, ugyanolyan
csinos, mint ő, és ugyanarra is hajt. Rám mered, és Collins mellé
libben, mintha valami reakciót várna tőlem. Vigyorogva rákacsintok.
Csak a tiéd, gyöngyszem.
Talán olvas a gondolataimban, bemutat, és még közelebb illegeti
magát Collinshoz, aki rám néz, és inkább eltávolodik tőle, mintha
érdekelne engem.
De nincs időm forgatni a szemem, mert a csaj hirtelen jobbra
mozdul, kis rés keletkezik a nyomán, amin keresztül a helyiség eddig
elfedett részére is rálátásom nyílik.
Elbújva az ellenkező sarokban, egy ismerős, hosszú lábú, szőke csaj
üldögél. Ide nem illő ruhában próbál beleolvadni a tömegbe.
Megfeszül a vállam, ahogy kinyújtózok, hogy jobban lássam. A lány
fészkelődik a helyén, a mellette ülő srác felé fordul, aki valósággal
ledugja a nyelvét a torkán. Összeszorítom a fogam.
A  lábam magától mozog, egyenesen a terem másik végébe visz.
A lány csukott szemmel nem látja, hogy közeledek, de mindenki más
a teremben igen.
Felemelem a pohár vörösbort az asztalról – bor egy kibaszott
pizzériában! –, és a csaj fejére öntöm. Levegőt kapkodva felpattan a
helyéről, és felém fordul. Ugyanabban a pillanatban az egyik
üvegekkel teli medencének lököm. Amilyen erősen csak tudok, a
gyomrába térdelek, és egyenesen állon bokszolom. Nyöszörög, próbál
ellökni magától, de amikor dühödt tekintete az enyémbe fonódik,
kővé dermed.
Ugye, hogy megismersz, te ribanc!
Vér szivárog a már remegő ajkaiból. Gyors lépteket hallok magam
mögül. Egy hirtelen mozdulattal megpördülök, és előrántom a
késemet. Mindenki megtorpan.
Collinsra nézek, aki megadóan felemeli a kezét, és kíváncsian néz a
szőke lányra. Barázda születik a homlokán, ahogy zsebre dugja az
öklét, és távolabb lép. Mindenki más is megnyugszik körülötte. Ha a
vezető nyugodt, a csatlósok is azok.
Kérdőn nézek rá. Ő  csak egyszerűen vállat von, és az állával int,
hogy fejezzem be, amit elkezdtem. Ettől csak még jobban
összezavarodok, és az adrenalin megugrik az ereimben.
Óvatosan és figyelve minden körülöttem zajló mozdulatot, a lány
felé fordulok. Lassan becsukom a késem, de nem teszem el.
– Nem is olyan kellemes a viszontlátás, igaz? – Előrehajolok, egész
közel az arcához, még mélyebbre nyomom a térdem. Szánalmas
tekintete könnyektől csillog, ahogy egyre mélyebbre süllyed a
medencében. – Ezért az életért ácsingóztál, hmm?
Nem hagyom megszólalni, hiába próbálkozik.
–  Feladtad őt – kezdek remegni – és a kislányt is. Ezért? Ingyen
italokért péntek esténként?
Elkerekedik a szeme. Elsápad. Könnyek csordulnak le az arcán.
Felemelem a másik lábamat is, és teljes súlyommal nehezedek rá.
Zokogni kezd. A hátát már felszabdalhatták az üvegek és a jég, de még
akkor sem elég. Nagyobb fájdalmakat érdemel. Ez semmi ahhoz a
vérző lyukhoz képest, amit ő hagyott Captain mellkasán.
A  bal kezembe veszem a késem, a jobbal megragadom az állát, a
tenyeremet a szájára szorítom. Érzem a fogait, ahogy összeszorítom
az arcát. Még erősebben nyomom, amíg a fogai fel nem tépik a húsát.
Lehunyja a szemét, elfojtott zokogás tör ki belőle.
Nem lehetett ott, amikor a lánya megszületett. Lemaradt az első
lépteiről és szaváról.
Visszanyelem a haragomat, még mielőtt olyat tennék, amit nem
úszok meg száraz bőrrel, például kitekerem a nyakát. Az  arcába
hajolok, ő pedig meghunyászkodik. Szégyelli magát, pont ahogy
akartam.
– Egy ostoba picsa vagy, és a világnak nincs szüksége ilyenekre!
Leszállok róla, és megpördülök, hogy szembenézzek a teremnyi
emberrel. Meglepetésemre egyszerre néznek a padlóra. Csak Collins
néz farkasszemet velem.
Csatlakozik hozzám kifelé menet, és egyetlen szó nélkül hagyjuk ott
a pizzériát. Hallgatag a házához vezető úton, de amint a
kocsifelhajtóján vagyunk, felém fordul.
– Tudsz róla. – Összezavarodok. Ő is tud róla?
– Miről tudok? – adom a hülyét.
Gyanakvás ül ki az arcára, és megrázza a fejét.
– Azta! – Hátradől az ülésben.
– Mi van?
A másik irányba néz.
–  Hűséges vagy hozzájuk, anélkül, hogy tudnák, de mégiscsak egy
kívülálló vagy, kicsit nagyobb rálátással.
– Hagyd a rizsát, Collins. Beszélj egyértelműen!
Visszanéz rám.
–  Felbukkantál a házamnál, készen arra, hogy megvédd ezeket a
srácokat, akiket alig ismersz, és akik egyértelműen nem árultak el
neked többet a szükségesnél.
–  Nem kell minden titkukat ismernem ahhoz, hogy meg akarjam
védeni őket.
 –  Amikor elhallgattak előled ezt-azt, megkérdezted, mit loptak el
tőlem?
Megrándul a gyomrom, de nem mutatom.
– Nem az én dolgom.
–  De, ami ebben a városban történik, az igenis az. – Fürkésző
tekintete csak még kíváncsibbá tesz. Mintha utalna valamire, de azt
akarja láttatni, hogy nem. Kurvára titokzatos. – Holtbiztos vagy
benne, hogy Brayshaw-ék uralják a várost, mikor valójában fogalmad
sincs a családjaink történetéről. Mi csak kis halak vagyunk a cápáktól
hemzsegő vízben, és egyikünk neve sem annyira tiszta, mint állítjuk.
Mi a faszt akar ez jelenteni?
Vállat vonok.
– Ha valamit el akarsz mondani, tedd.
–  Kérdezd meg, mit loptak el, és elárulom – tesz próbára, de nem
játékos vagy arrogáns. A szeme tiszta, a testtartása komoly.
Megfeszül az állam. Naná, hogy tudni akarom, mi volt az, de nem
tőle. Akár valami teljesen mást is mondhat, és fogalmam sem lenne,
igaz-e, vagy sem.
–  Nem számít, mi volt az. Hamarosan már nem leszek itt, szóval
semmin sem változtat. – Kiszállok a kocsiból, becsapom magam
mögött az ajtaját. Besietek a kis szobalánya által nyitva tartott ajtón.
A  nőn tartom a szemem, de ő a padlóra ejti a tekintetét. A  hálóba
sietek, amibe bekényszerítettek engem, és bezárom az ajtót.
Bedugom a fülesemet, és a földön hanyatt fekve, mellettem a
zseblámpámmal, a plafonra meredek. Ki-be nyitogatom a késemet.
Ahogy vártam, az álom nem ér utol.
 10. FEJEZET
Maddoc
 
 
Cap sétál be zavart tekintettel. Royce és én is talpra szökkenünk.
– Mi történt?
Hezitál egy pillanatra, végigsimít a tarkóján.
–  Bassza meg – von vállat. – Nulla huszonnégy órás megfigyelés
alatt tartom Malloryt – vallja be Zoey anyjáról. – Azóta, hogy
tudomást szereztem Zoey létezéséről. Még azelőtt elkezdtem, hogy
biztosan tudtam volna, én vagyok az apja, és nem is tervezem, hogy
felhagyjak vele.
– Ugyan már, haver! – nevet Royce.
Captain értetlenül áll, Royce átlépi a dohányzóasztalt, és megáll
szemben vele.
– Hagyjad már, Cap! Ő az ellenség. Mind szemmel akarjuk tartani,
és tudtuk, hogy intézed a dolgot.
– Honnan? – néz ránk kérdőn.
– Elmondtad egyszer, amikor seggrészeg voltál. Mondtad, hogy nem
tudsz titkolózni előttünk – vigyorog Royce. – Még a lelkiismereted is
jófiú. – Cap nevetve arrébb taszítja Royce-ot. – De komolyan, tesó – lép
vissza hozzá Royce egy testvéri ölelésre. – Egész idő alatt tudtuk, nem
is számítottunk másra.
Captain szégyenkezve néz rám. Megcsóválom a fejem.
– Haver, ez más, te is tudod. Vannak dolgok, amiket kimondatlanul
is értünk, nincs ezzel semmi baj. Okkal avattál be minket most.
Tudtuk, hogy ha szükséged lesz segítségre, egyenesen hozzánk
fordulsz majd. Ne legyen bűntudatod.
Captain lehorgasztja a fejét. Mikor újra felnéz, a tekintete eltökélt,
kissé vidám. Elfintorodik.
–  Malloryt tegnap elpáholták. – Kérdőn nézek rá. Cap szeme
felcsillan. – Úgy néz ki, beleszaladt egy ökölbe.
Royce-szal egymásra pillantunk, majd vissza Captainre. Az a valami
a mellkasomban zakatolni kezd.
– Cap.
–  Raven volt. Kissé helyretette. Nem bánt vele durván, ahogy
hallottam, de…
– De mégis mi a faszért tenne ilyesmit? – fakad ki Royce.
– Ez a millió dolláros kérdés – ért egyet Cap.
Megfordulok, a hüvelyk- és a mutatóujjam közti bőrt harapdálom.
Miféle játékot űzöl, bébi?
Vele vagy, de értünk harcolsz.
Semmit sem adsz, csak harcolsz értünk.
Értünk.
Leszegett fejjel visszafordulok. Kibaszottul igazuk van.
– Miért tenne ilyet?
Egyetértően nézünk egymásra. Ez a nagy kérdés.
– Induljunk az edzésre, srácok – vigyorog Royce, és már veszi is elő
a telefonját, hogy programot szervezzen ma estére, holott
megegyeztünk, nem lesz ünneplés. – Szükségünk van egy helyre.
Szeva, Buck! – nevet a telefonba kifelé menet. – Royce vagyok.
Captain a szemével követi kifelé, majd rám néz.
– Gondolod, hogy minden oké vele?
–  Láttad valaha is, hogy törődik valakivel, Cap? – kérdezem a
szememet Royce-on tartva.
– Nem, kivéve Ravent. Royce szerette, hogy van valaki rajtunk kívül
is itt, akivel beszélhet. Ravennel nem kellett megjátszania magát.
Bólintok.
– Kurva élet, hogy ő volt a világának a közepe.
– Amit aztán darabokra szaggatott – teszi hozzá. – De vissza fogjuk
szerezni.
De még mennyire!
–  Gyertek, köcsögök! – kiabál Royce a felhajtóról. – Minél előbb
megvagyunk, annál előbb vár az éjszaka.
Nevetve csatlakozunk hozzá, de hamar megváltozik a hangulat a
pálya felé vezető úton, tudva, hogy egy Gravennel kell osztozkodnunk
rajta.
Mintha csak megéreztük volna, Collins már a pályán futja a
bemelegítő köröket.
– El kellene gázolnunk – morog Royce. – Fogadok, hogy a térde még
sosem találkozott a salakkal. Nyápic faszfej.
Cap leállítja a kocsit, és felém fordul.
– Mi az? – kérdezem.
–  Nem tudjuk, valójában mi folyik kettejük között – figyelmeztet
Cap. – Megpróbál majd az idegeidre menni, haver.
– Akkor hagyjuk neki, hadd higgye, hogy fölényben van. – Kinézek
az ablakon. – Mondtam már korábban, nem fogom elveszíteni őt.
Nyomás!
– Úgy kell intéznünk, hogy valaki biztosan megemlítse előtte a bulit.
– Már intézkedtem, cimbi – paskolja meg Cap vállát Royce. – Mac és
Leo rajta vannak.
Elindulunk a pálya felé. Collins a távolabbi végéről, csípőre tett
kézzel, zihálva mustrál minket. Graven Prep nyilvánvalóan tesz a
kardióra.
– Csá, baromarc – vigyorog rá Royce, a táskáját a padra dobja.
Collins egy vállkörzés után újra kocogni indul.
Szép lassan előkészítjük a cuccainkat, és átöltözünk. Épp mikor
készen vagyok, az edző is megérkezik. Minket fürkész.
– A Brayshaw fiúk, korán, ahogy mindig. – A felénk tartó Collinsra
néz.
–  Mindig, edző – pörgetem meg a labdát a kezemben, Gravent
fixírozva.
– Rendben! Esőre áll az idő, úgyhogy egy gyors kör után egyszerre
áttérünk a test-test ellenire.
A  csapat vár a jelemre, majd mögöttünk futják le a kört. A  pálya
közepén tábort verünk az edző kérésére.
Több egyenlő létszámú csoportra oszt minket, vegyesen
kezdőjátékosokat és kispadosokat. Amikor Collinst is beosztja az egyik
csapathoz, mindenki meghátrál, és rám szegezik a tekintetüket.
– Azt mondtam, játék! – csattan fel az edző.
Mégis, senki sem moccan.
Lassan és magabiztosan Graven felé sétálok. Kihúzza magát,
felszegi az állát. De én akkor is egy kibaszott Farkas vagyok,
kiszagolom a félelmét. A  nyápic külseje és a belőtt haja mögött
reszket, mint a nyárfalevél.
Azt hiszi, sugárzik róla az erő. Hogy lenyomhat minket, magát
pedig bátornak tüntetheti fel az ittlévők szemében. A  hamis,
nagyképű viselkedése azonban sokkal többről árulkodik. Hibát követ
el, de túl ostoba, hogy észrevegye.
Egy Gravennek sem lenne mersze így idejönni, hacsak nem tudnák,
hogy van alattuk egy biztonsági háló, amit mi a kelepcénk
felállításához is használhatnánk.
 Collins jól tudja, hogy apánk tisztes játékot kért tőlünk. Az  igazi
kérdés azonban, hogy mi mást tud még ez a fasz, amit mi nem, és
kitől?
Hozzávágom a labdát, feljajdul, de elkapja, ahogy arra
számítottam.
–  Gyerünk, Graven – biccentem hátra a fejem lustán, hátrálva. –
Kezdjed!
Hunyorítva pattogtatni kezd, az ideiglenes csapata azonban nem
mozdul. Biccentéssel intek nekik, az én csapatomnak, hogy kezdhetik
vele a játékot.
–  Gyerünk, seggfejek! – veregeti hátba Cap Leót, aki az ellenkező
oldalon áll.
Tegnap beszéltünk az edzővel, hogy ne használja a taktikai táblát,
amíg Collins itt van, nehogy rálátása legyen a stratégiánkra.
Alapgyakorlatokkal fogunk foglalkozni, semmi mással. Így is teszünk.
Másfél órával később is csak kétszer ért labdához, abból az egyik
szabaddobás volt.
Collins az edzőre mered.
–  Hajlandó kockáztatni a vereséget és a fél csapatot jegelni, csak
hogy eleget tegyen ezeknek a seggfejeknek? Muszáj gyakorolnom a
következő…
Royce egy ellenszenves nevetéssel félbeszakítja, magunkra vonzza
a figyelmet. Belekapaszkodik a nadrágja derekába, és Collins felé
veszi az irányt. Collins hunyorogva követi minden lépését.
–  Következő meccs? – nevet Royce, ezúttal nincs humor a
hangjában. – Tényleg azt hiszed, hogy te meg az ezerdolláros
surranód valaha is egy pályára léphet velünk, baromarc? – Collins
feje alig láthatóan megrándul. – Sosem fogsz a Farkasok színeiben
játszani – folytatja Royce. – Teszek rá, ki mit mond! Az  edző, az
öregem, a testvéreim. Nem, amikor erről van szó. Te, te címeres ökör,
ellőtted az utolsó kártyád, amikor úgy döntöttél, a mi tetőnk alá
merészkedsz. – Royce egyet hátralép. – Kibaszott mázlid van, hogy
tartanunk kell magunkat, különben már nem állnál a két lábadon.
Collins szó nélkül mered Royce-ra, majd kihúzza magát, és felém
fordul. Kihívóan nézek vissza rá. Tudom, mire készül a faszkalap.
Gyerünk, te barom, úgysem mered…
– Győzz le, Brayshaw! – Vigyorra húzódik a szája sarka. – Győzz le,
és ma estére kimenőt adok neki.
A  következő pillanatban máris a képében vagyok, hajszálak
választanak el tőle.
–  Fiúk! – kiabál az edző. De mivel nincs folytatása, tudom, hogy
Royce vagy Cap egy pillantással leállították.
–  Ne legyél ennyire ostoba, Graven! Ha elég bátor akarsz lenni,
hogy itt állj, és jártasd a szád, miközben tudod, hogy egy pillanat alatt
a betonba döngölnélek, akkor legyél bátor, faszszopó! – Suttogok,
hogy más ne halljon minket. A  homlokomat az övéhez nyomva
kényszerítem, hogy meghátráljon. – Mindketten tudjuk, hogy talpon
kell maradnod… egyelőre.
Állja a tekintetemet, de a halántékán gyöngyöző izzadság elárulja,
hogy mindjárt összeszarja a kibaszott Moncler gatyáját.
– Nyomj le, Brayshaw – nyalja meg a száját. Hátrahúzódik, de vele
hajolok, nem engedem, hogy távolság alakuljon ki közöttünk.
Viszketni kezd a tenyerem. Tudom, hogy mindjárt a képembe vágja,
ami az enyém, mintha hozzá tartozna. – Nyomj le, és engedem, hogy a
vendégszobában aludjon, az én ágyam hely…
Keményen állon vágom. Az  ütéstől Collins a salakon landol. Kész
vagyok tovább ütni, de Captain és Royce visszahúznak, és a pálya
másik végébe lökdösnek.
 – Bassza meg! – átkozódik az edző, elhajítva a tábláját. – Oké, ez a
banda ezen a térfélen marad – mered rám. – Ti pedig ezen a kibaszott
oldalon. Ötven hossz! Most!
Kitépem magam Captain szorításából, mire mindketten halkan
nevetni kezdenek.
Nem tudom türtőztetni magam, én is velük nevetek. Picsába ezzel a
faszkalappal!
–  Hé, Maddoc! – Mac felé fordulok. – Kocsi elintézve! Nyolckor a
The Towerben, okés? – kiabál.
Fél szemmel látom, ahogy Collins Mac felé kapja a fejét, és még
jobban vigyorognom kell.
–  Tutira! Hívj, akit csak akarsz, ma este mindenkinek szabad a
belépés. – Visszafordulok, és Royce oldalba bök a könyökével.
Minden előkészítve.
 

Raven
 
Egymás után olvasom át a papírokat, de semmit nem találok.
Gravenék könyvtára tele van iratokkal, de csupa szemetet tartanak
itt. Medencetisztító- és kertészszámlák. Hasznavehetetlen.
Nagyot sóhajtva becsukom magam mögött az ajtót, és lefelé indulok
a hülye csigalépcsőn. Amint leérek rajta, kopognak.
Csak állok ott, nem nyitok ajtót, mire újra kopognak.
Kibaszott Collins. Most éppen az edzésen zavarja a vizet, de tutira
nem engedi, hogy kettesben maradjak itt a házvezetőnővel, ezért
akárhányszor elmegy itthonról, a nőt is elküldi. Valószínűleg üzen
neki, mikor elindul haza, mert isten őrizz, hogy maga akassza fel a
francos kabátját a fogasra.
 Megszólal a csengő.
Bakker.
Halk morgással feltépem az ajtót. Készen állok elküldeni a haverjait
a bús picsába, de a szemöldököm az egekbe szalad, mikor meglátom
Maria Vegát, az úgynevezett szociális gondozómat az ajtóban.
– Raven.
– Ms. V.
Kibaszottul érdekes időzítés.
– Nem invitálsz be? – kérdezi.
– Nem. – Keresztbe tett kézzel az ajtófélfának támaszkodok. – Nem
az én házam.
– És ez miért számít?
Pislantok egy nagyot. Nem számít, de akkor sem akarom
beengedni.
Felsóhajt.
– Győztél. Hallgass meg. Azért jöttem, mert elfelejtettél szólni az új
helyzetedről.
Megnyalom a fogsorom.
– Mi szél hozta ide, Ms. V.?
Kiszalad a vér az arcából.
– Az a munkám, hogy tudjam, merre vagy.
– És mégsem tudott az új helyzetemről – húzom fel a szemöldököm.
– Igaz?
Hunyorogva néz rám.
– Figyelj, vissza kell vinnünk téged a Bray-házba Ms. Maybellhez.
Nekünk?
– Nem hiszem, hogy működni fog.
Tétovázik kicsit.
– Attól tartok, nincs választási lehetőséged.
 Pásztázom egy darabig. Korábban is gyanakodtam már rá, egyik
elméletemet sem támasztja alá semmi, de akkor is. Kihúzom magam,
egyik kezemmel az ajtónak, másikkal az ajtófélfának támaszkodok.
–  Mit szól ehhez? Hívja ide az embereit, és tegyenek ki ők ebből a
házból.
Figyeli az arcom egy pillanatig, a hangja ezúttal kevésbé mézes-
mázos.
–  Tényleg azt akarod, hogy bevigyenek, kihallgassanak és
elhelyezzenek valahol ideiglenesen, csak mert nem vagy hajlandó
együttműködni velem? Megpróbálom megkönnyíteni a dolgod azzal,
hogy felajánlom, visszaviszlek az eredeti helyedre.
Felhorkanok, vigyorogva megcsóválom a fejem.
–  Maga is csak a szarságait hajtja, Ms. Vega – szúrok oda. Izeg-
mozog a hajthatatlan tekintetem alatt. Mély barázda ül ki a
homlokára. – Tegye, amit tennie kell, én pedig itt leszek, amíg el nem
megyek. – Hátralépve meggondolom magam, és inkább előreindulok,
egyenesen a képébe. Nem tántorodik meg, de a pupillája összeszűkül.
– Ha már így kettesben ácsorgunk itt, hadd mondjak valamit! Ha
bármi köze volt vagy van ahhoz, hogy az a kislány nem az apja
karjaiban tölti az éjszakákat, megbánja, mint a kutya, amelyik
kilencet kölykezett!
Elkerekedik a szeme. Visszalépve a házba rácsapom az ajtót.
Oldalra lépek, hogy ne láthasson a nagy ablakon keresztül. A  falnak
dőlve mély levegőt veszek.
Valami nem stimmel ezzel a tyúkkal, érzem, és meglepte, hogy
tudok Zoey-ról. Ajánlom neki, hogy a szándékai nemesek legyenek,
különben többel találja szemben magát, mint három Brayshaw-val.
Töltök magamnak egy adagot Collins egyik méregdrága whiskey-
jéből, felhajtom, és lehuppanok a kanapéra. Lehunyom a szemem,
próbálom lenyugtatni magam, ami nem jön könnyen. Mélyen vagyok,
és egyre csak zuhanok, akár egy félkegyelmű.
El kell őket engednem.
Egytől egyig.
De nem tudom biztosan, hogyan is csináljam. Minden távol töltött
nap felteszem a kérdést, mit csinálok én itt Collinsszal.
Egy okos lány mostanra meglépett volna.
Kivágódik az ajtó, és az izzadt, mérges Collins ront be rajta.
Megkönnyebbül, amikor meglát.
–  Milyen volt az edzés? – kíváncsiskodok. Töltök magamnak még
egy pohárral.
– Remek, csillagom – vigyorog.
Felhorkanok, és újra hanyatt vágom magam. Szélesebben vigyorog,
ahogy végignéz rajtam.
– Mi van? – Kezd nem tetszeni a dolog.
– Tökéletes a szetted, mármint, a magadfajta emberek közé – jegyzi
meg. Le sem veszi a szemét a szaggatott fekete farmeromról és a
fehér haspólómról. A  hajamra siklik a tekintete. Kettő, gyorsan
összedobott, francia fonott copfom van. – A hajad is.
– Mire is?
–  Nem hallottad? – Felhúz a kíváncsiság. – Ma van Maddoc 18.
szülinapi bulija, és te vagy az én kis randim ma estére, cukorfalat. –
Elindul felfelé a lépcsőn. Alig kapok levegőt.
Nem is ismerem olyan régóta, hogy tudjam, mikor van a szülinapja.
–  Harminc perc és indulunk. Viselheted azt az ocsmány
bakancsodat is.
Visszatartom, akármi is készül felszínre törni. Visszafekszem, és
lehunyom a szemem.
Ez érdekesnek ígérkezik. És az érdekes alatt azt értem, hogy egy
kész rémálom.
Iszom még egy kortyot.
Áruló ribanc.
Ez vagyok én.
 

Maddoc
 
Raven Collinsszal jött, épp, ahogy számítottunk rá.
El sem mozdul mellőle, és kicsit bizonytalanul áll a lábán. Halkan
besurrannak, mintha Buck, a ma estére kibérelt Tower kidobója nem
üzent volna nekem azonnal, ahogy Raven elnyűtt bakancsa a klub
padlójához ért.
Forr a vérem, és minden porcikám megfeszül a puszta látványától
is. Perzselő tűz.
Másoktól eltérően nincs semmi erőltetett a megjelenésében.
Pokolian szűk nadrág. Hasa kissé kilátszik. A  haja két copfba kötve,
amik mintha csak arra várnának, hogy a csuklóm köré tekerjem őket.
Hajának kék végei ragyognak a helyiség fényei alatt. Könnyed
szexepil.
Szemügyre véve az arcát is, azt kell mondanom, szarul fest.
Annyira elnyűtt, amennyire reméltem, és annyira nyomorult, mint
amit kívántam neki. Éppen annyira vacakul néz ki, mint amennyire
megérdemli azok után, amit velünk tett.
Mégis, mást sem látok, csak azt, ami az enyém.
De ma este nem velem jött ide.
Vele van, a seggfejjel, akinek a családom hatalmára fáj a foga. Aki le
akarja taszítani a trónról a Brayshaw-kat, hogy a családjával
uralkodjon a város felett. Ezért képes a kezét is bepiszkolni,
tisztességtelen eszközökhöz nyúlni, amik gazdaggá és hatalomteljessé
teszik, nem pedig tiszteletteljessé és félelmetessé, mint a valódi
vezetőket, mint a Brayshaw-kat.
Mint minket.
Nem akar segíteni az elesetteknek, hogy megerősödve kövessék a
szabályait. Nem akarja a helyi üzletek gyarapodását, hogy
összetartóbb közösség kovácsolódjon. Uralkodni akar mindenen, és
szarni az alatta lévőkre. Az  effajta társadalmat az emberek
elutasítják, nem akarnak a részei lenni. Így ér véget egy korszak.
Nem csak a mi családjainknak van hatalma errefelé, szerte az
államban van néhány hozzánk hasonló. Védelmezzük az életünket és
az általunk teremtett városokat. Így élünk a saját törvényeink szerint,
minket is védelmeznek mások.
A mi városunk az utolsó megosztott hely, az utolsó, ahol két alapító
család marakodik a hatalmon. Apánk szerint én és a testvéreim
vagyunk felelősek, hogy pontot tegyünk ennek a viszálykodásnak a
végére, mielőtt külsős családok lépnek közbe, hogy döntsenek
helyettünk. Csakis egy családé lehet a hatalom, és az a Brayshaw lesz.
Gravenék okkal lettek kitaszítva.
Tisztességtelenek, és nem ismernek lojalitást. Egymást is elárulják,
ha hasznot húznak belőle. A  mi városunk, a mi családunk és a
lakosságunk három alappillérre épült: őszinteség, hűség, tisztelet.
Collins mindhármat áruba bocsátaná még több zöldhasúért a
zsebébe, mintha egyetlen örökösként többre lenne szüksége, mint
amit a nagyapja hagy rá, miután fűbe harap.
A  kapzsiság hazugságot és álnokságot vonz maga után, és ha
kitörne az anarchia, mind elbuknánk. A  környező városok és a
vezetőik nem haboznának beavatkozni, ha elveszítenénk az
irányítást.
 A kérdés csak az, a pénz máris jobban meggyőzte a csajomat, mint
amennyire én tudtam?
Chloe kis bandájának az egyik bábja, Tisha felé pillantok, aki éppen
a bárpult fölé hajolva cseverészik a csapossal.
– Elegem van a várakozásból, csináljuk most azonnal.
Ravenre nézek, aki igyekszik elbújni egy szék mögé.
–  Biztos vagy benne? – kérdezi halkan Captain, csak én hallom. –
Az a nő bármelyik pillanatban itt lehet.
– Tudnom kell.
–  Maddockal értek egyet – biccent Royce. Kezd a fejébe szállni az
ital.
Cap figyeli egy darabig Royce-ot, majd aggódó tekintettel fordul
hozzám
–  Készen állsz? – erősködik. – Mi van, ha nem úgy sül el, ahogy
tervezted?
– Akkor visszasírja a lakókocsiját, mire végzünk vele.
Cap nagy sóhajjal magába zuhan. Royce saját magát biztatva
összedörzsöli a tenyerét, de látom, hogy kurvára ideges. Tolja magába
a feleseket, azóta, hogy megérkeztünk.
Felhajtom az italomat, és felállok. Hónapok óta nem ittam ennyit.
Nem vagyok részeg, de nem állítom, hogy nem jó érzés végre
ellazulni kicsit a napok óta tartó feszültség után.
Tisha észrevesz, és kihúzza magát.
Csak a pillantásommal figyelmeztetem, ahogy egyre közelebb érek
hozzá, majd a lábánál fogva felemelem, és a bárpult szélére ültetem.
Tágra nyílt szemekkel felnyög, amikor a lábai közé furakodom.
–  Már vagy egy órája figyelsz engem, Tisha – hajolok közelebb. –
Van valami ajánlatod? – suttogom, végigsimítok a combján.
Ideges kacaj tör fel belőle, elhúzódik kissé, és fél szemmel jobbra
pillant.
– Én… – húzódik el. – Nézd, nagyon vágytam erre, és talán tényleg
figyeltelek, de ennyi. Korábban benne lettem volna, de a dolgok
megváltoztak. Fellépésem van a jövő héten, és nem kockáztathatom
meg, hogy valaki elpáholjon előtte. Bocsi. – Leugrik a pultról, és
otthagy.
– Egy idióta vagy.
Megpördülök, és Viennával találom szemben magam. Cap és Royce
felénk tartanak.
– Azt mondtam, hogy tízre gyere – szisszenek fel.
–  Nekem pedig meg kellett várnom, hogy Maybell kifeküdjön, és
fuvart kellett szereznem, ami nekem nem olyan egyszerű. De –
megnyalva a száját felnéz rám – most már itt vagyok.
– Egyáltalán miért egyeztél bele ebbe? – kérdezi Royce Vienna arcát
fürkészve.
–  Amint már korábban is mondtam, nincs ínyemre a legutóbbi
húzása. Nem kellett volna ellenetek fordulnia. – Meglep, amikor a
bicepszemre teszi a kezét. – Nem hiszem, hogy Raven annyira
botrányos, mint amilyennek ez a kis üzlet lefesti. – Közelebb lép, a
kezét a mellkasomra teszi. – Szóval, ahogy már mondtam, hajlandó
vagyok ezt megtenni a csapatért, remélve, hogy ti, fiúk megkapjátok,
amit akartok.
A  bajszuk alatt motyogva valamit Royce és Cap hátrálnak pár
lépést. Vienna tétovázik egy darabig, majd óvatosan lábujjhegyre áll,
és megcsókol. Beletelik néhány másodpercbe, mire ráveszem magam,
hogy a derekát átölelve magamhoz húzzam.
Vigyorogva tovább csókol, most már bevetve a nyelvét is.
Visszacsókolom, erőt veszek magamon, és a nyelvem szelíd táncba
kezd az övével. Kibaszottul nincs jól ez így.
 Az én csajom sosem lenne szelíd vagy óvatos.
Raven büntet a csókjával, mohó és kihívó.
És nem lépett közbe, hogy megállítsa ezt.
Fenébe is, Raven!
Megszakítom a csókot, de közel tartom magamhoz Viennát még egy
darabig. Leveszem róla a kezem, mikor vigyorogva felnéz rám.
Megérinti az ajkait, elmélázik egy darabig, majd a mosdó felé veszi az
irányt.
Captain és Royce hozzám lép.
Harag keveredik bennem zavarodottsággal és csalódottsággal.
A  testvéreim arca is ugyanerről árulkodik. Captain lehorgasztja a
fejét, míg Royce álla megfeszül, és inkább elfordítja a fejét.
Ennyi, Raven nem lépett. Hagyta, hogy megtörténjen, mindvégig a
seggfej mellett állva figyelt. Nem tudom, mi a faszt hittem, mi fog
történni, de az éles, mellkasomba nyilalló fájdalomra nem
számítottam. Az  erős, szúró érzéstől az izmaim megfeszülnek, az
arcom eltorzul a fájdalomtól.
Raven a gyomromba vághatná a kését, és jól meg is forgathatná.
Valami azt súgja, az is kevésbé fájna, mint szembenézni a ténnyel,
hogy nem velem akar lenni. Raven tényleg csak állt ott, nézte, ahogy
ez a csaj ledugja a nyelvét a torkomon, és nem tett semmit.
Az én Ravenem sose hagyta volna.
Azt hiszem, többé már nem tartozik hozzám.
Royce belerúg egy székbe, ami a földön landol. De a hangos zene és
a félhomály miatt senki nem figyel fel rá.
Kiviharzik a teremből.
Cap felállítja a széket, és még egy kör piát rendel.
Bassza meg!
 
 Raven
 
Merész kis picsa.
És még azt próbálta beadni nekem, hogy Royce-ért van oda.
Tudtam, hogy könnyen megbabonázza az előkelő világ, hallani
lehetett az irigy szavaiból már az első buliban Collinsnál, ahová a
nevelőotthonos lányok elrángattak.
Nem különb a többieknél, az első adandó alkalommal a Bray fiúk
nyakába mászik.
Be kellett volna vernem a kibaszott képét.
Kisurranok az ajtón, a hátsó, sötét helyiség felé igyekszem, de
valaki elkap és a falnak szögez. Collins kezd nagyon rákapni erre a
mozdulatra.
A képembe mászik.
– Mi a faszt csinálsz? – mordul fel.
Kirántom magam a karjaiból, és odébb taszítom.
–  Megmondtam, Collins, ha az engedélyem nélkül, amit sose fogsz
megkapni, hozzám érsz, hezitálás nélkül a mellkasodba vágok egy 8
centis fémdarabot, és nevetve végignézem, ahogy a saját véredben
fuldokolsz!
Hátraszegett fejjel fixíroz.
– Azt hiszed, nem vettem észre, mit csináltál? Hogy én nem néztem
végig az egész kibaszott jelenetet veled együtt, és követtelek, mikor
eltűntél a csaj nyomában?
– Kurvára teszek rá.
Felmordul.
–  Nem járkálhatsz fel és alá, mint valami féltékeny barátnő! Te
hozzám tartozol, ami Brayshaw-ékat illeti.
 – Húzz a picsába, Graven!
Mindketten oldalra kapjuk a fejünket, ahonnét Royce néz vissza
ránk. Düledezik kissé, a szeme homályos, tele vérerekkel.
Picsába! Hallhatta, amit mondtam?
– Húzz el, Brayshaw! Csak eltöltök egy kis időt a csajommal. A sötét
sarkok a kedven…
Royce Collinsnak ront, még mielőtt ő felfoghatná, mi is történik.
Keményen állon vágja.
Hátralépek, hogy nagyobb tere legyen Royce-nak. Collins az állát
tapogatva mered rám.
Collins Royce-ra célozva felemeli a kezét, de Royce már elindult a
másik irányba. Tudja, hogy nem lenne szerencsés itt verekedésbe
bonyolódni.
–  Nyomás, Rae! – parancsolja Collins, de nem áll meg, hogy
megvárjon.
Royce ellenben megáll, és amint Collins eltűnik a sarkon, közelebb
lép hozzám.
– Vissza, cimbora – mondom meghátrálva. – Nem a te dolgod.
–  Kibaszottul az én dolgom! Mi fogadtunk be, söpredék – mondja
mérgesen, de a hangjában lévő fájdalom az, ami leginkább szíven üt.
– Tetőt adtunk a fejed fölé, kétszer is, és most ki akarsz baszni velünk?
Maddockal, hogy megengeded a csávónak, aki a családunkkal
baszakszik, hogy beléd dugja a farkát? – Közelebb lép. – Igazán
elengedted magad mostanában, nem igaz? Próbálsz anyád
nyomdokaiba lépni?
– Elég volt! – kiabál Bass.
Kővé dermedek. Éppen rá nincs szükségem, nehogy elköpje, amit
tud.
Bassre nézek, Royce pedig felé fordul.
 – Kapd be, Bishop! Fogadok, hogy te is benne vagy az egészben, mi?
– Közel lép Basshez. – A  magatok fajta összetart, nem? Szét kellene
rúgnom a kihaénnem valagadat!
– Részeg vagy – mondja nyugodtan Bass. – Csak húzz el!
– Te húzz el, faszfej! – Royce megmarkolja az övét. – Ne felejtsd el,
hol vagy!
Mintha nem lenne már így is szar a helyzet, a mosdó ajtaja
kivágódik, és Vienna lép ki rajta. Megtántorodik a meglepetéstől, az
ajka még mindig vérzik.
Mozdulatlanul állunk, kivéve Basst.
Ne, ne, ne. Bassza meg!
Megmondtam Viennának, hogy várjon öt percet… öt kibaszott
perccel ezelőtt. Végül észbe kap, és elinal.
Ettől Royce is magához tér, felém fordul, de én képtelen vagyok a
szemébe nézni.
Egy percig meg sem moccan, aztán halk nevetés szakad ki belőle.
– Azt a kibaszott kurva élet, kislány…
Bass követi őt a folyósón, és még egyszer visszanéz rám.
A falnak dőlve lehunyom a szemem.
– Picsába!
 

Maddoc
 
Cappel felhajtunk még egy kört, a pultra csapjuk a poharakat, készen
állunk Royce keresésére indulni, amikor valaki megcsapkodja a
vállam, és véres zsebkendőt tol a képembe.
Vienna áll mellettünk, vér szivárog az ajkából, egy kicsi a pólójára
is cseppent.
 – Szívesen! – szisszen fel. – Jössz eggyel!
Captain megpördül, és a női mosdó felé vezető sötét folyosóra
pillant, ahol Vienna eltűnt, és ahonnan most visszatért.
Royce ugyanonnan bukkan elő, vad tekintettel egyenesen felénk
tart. Mögé pillantok.
Raven lép ki a fényre, az arca kifejezéstelen, de a tekintete
zabolátlan. Olyan égő tűzzel fúródik az enyémbe, hogy azonnal
kihúzom magam. Ha tehetné, jól állon vágna.
Féltékeny a drágám, és harcolni akar értem.
Hirtelen elfordul tőlem, és visszasétál ahhoz a köcsög Collinshoz,
aki még megkeserüli ezt az egészet.
Collins a csuklójánál fogva megragadja, súg valamit a fülébe.
Megiramodok, de Cap egy határozott mozdulattal visszatart. Collins
közelebb hajol Ravenhez, de ő szilárd tekintettel néz a szemébe, majd
egy eltátogott „baszódj meg”-gel otthagyja.
Bizsergés fut végig rajtam. Mi a picsa folyik itt?
Összekapjuk magunkat, és kimegyünk a klubból.
–  Elfelejtünk valamit – jegyzi meg Royce, amint kiérünk. Nem
győzték meg a látottak, de szeretne hinni bennük. – Még rá kell
jönnünk a miértre.
A  sofőr, akit felbéreltünk, az egyik őr a raktárból, begurul a
kocsival, és egy szó nélkül beülünk.
Egyetértek Royce-szal, valami nincs rendjén. Oka van ennek az
egésznek, és meg kell fejtenünk, mi az. És nemcsak Raven tetteit
illetően, hanem Graven és apánk ügyét is.
Ami ma történt? Ez volt az este célja. Napvilágra hozni, kihez is
hűséges Raven, úgy, hogy a gyenge pontját használjuk ellene, ahogy
Maybell is javasolta.
Megcsináltuk.
Az egyetlen tőle telhető módon reagált.
Meggondolatlan, fékezhetetlen, vakmerő.
Az enyém.
 11. FEJEZET
Maddoc
 
 
A  vézna kis köcsög szinte óraműpontossággal éjfélkor kisurran a
raktár kapuján, hogy bejelentkezzen. Igazít a kibaszott bőrkabátján,
mint mindig, a nyakában lóg az idióta fejhallgatója. Előveszi a
telefonját.
– Rá kellene repülnünk – dől előre Royce.
– Hozd ide! – markolom erősebben a kormányt.
– Miért? – kérdezi Royce. – Nem hiszem, hogy ne jönne magától is,
ha azt mondjuk neki.
–  Nem fogok könyörögni neki ma este. Mázlija van, hogy nem
hajtok át rajta most azonnal.
Royce a kilincs után nyúl, Captain kicsatolja a biztonsági övét.
– Hadd menjek én – mondja, és már kint is van a kocsiból.
Együtt nézünk utána.
–  Rendesen felkavarták az események, Madman. Ha tévedünk, és
Raven tényleg átbasz minket, vagy még rosszabb, és üzletel velük,
akár fecseghet is Zoey-ról. – Royce kinéz az ablakon. – Szívás, hogy
sosem lehet igazán semmink, ami csak a miénk. Nem kellett volna,
hogy bárki is tudjon Zoey-ról, míg Cap nem akarja.
– Gondolod, hogy képes lenne rá?
Meglepődőm, mikor Bass sarkon fordul, és próbál behúzni
Captainnek, ahogy ő megragadja a dzsekijénél fogva. Captain fordul
egyet, és a kerítéshez vágja Bishopot.
Bass végre észreveszi, kivel van dolga, és lenyugszik kissé, de
továbbra is játssza a kretént, és Captainnek úgy kell a kocsihoz
rángatnia.
– Soha a büdös francba, tesó, de azt sem gondoltam, hogy ott köt ki,
ahol – mondja Royce, és kinyitja az ajtót.
Cap betessékeli Bishopot, és bevágja mögötte az ajtót, még mielőtt
elhelyezkedhetne, így a fején csattan az üveg.
– Helyzet? – Royce vigyorogva Bassre néz.
Ő nemtörődöm pillantást vet felénk.
– Mi kéne?
– Azt akarom, hogy csendben, egyetlen szó nélkül ülj itt, és figyeld,
ahogy lelepleződnek a hibáid – felelem egy hanyagul felé vetett
pillantással. – Később könyöröghetsz, hogy megtarthasd az életet,
amit tőlünk kaptál.
– Mi a picsáról hadoválsz? – értetlenkedik.
– Azt mondta, ülj, Bishop, ne a szádat járasd! Te vagy a kutya, mi a
gazdáid – teszi hozzá Royce egy rosszindulatú mosollyal.
Újra az útra hajtok a kocsival.
– Szólnom kell, ha elmegyek…
Félbeszakítom.
– Már mindenki tudja, hogy ma este nem mész vissza.
Bass az ablak felé fordul.
Azonnal telefonáltunk a magánnyomozónknak, amint elég józanok
lettünk, hogy a tegnap esti szarságok után újragondoljuk a dolgokat.
Egy órán belül megszerezte a szükséges infókat, de Captainnek Zoey-
val volt találkozója, ezért jobbnak láttuk várni. Így a lehető
legjobbkor üthetünk rajtuk, mielőtt véget érne az éjszaka, amikor a
bátorság és legyőzhetetlenség érzése volt, nincs.
 –  Nem akarsz patkánynak tűnni, mégis elmentél Ravenhez
valamiért. Hűségből. Mi is ezt kértük tőled, amikor felvettünk.
Elbuktál, Bishop. – A  visszapillantóban találkozik a tekintetünk. – Te
odaszúrsz, mi is odaszúrunk. Így működnek a dolgok.
Lehúzódok, hogy Captain és Royce kiszállhassanak, át Captain
kocsijába, mert sosem árt még egy menekülési lehetőség, hátha
szükség van rá. A város határához hajtok.
Bass egy szót sem szól, megfeszült állkapoccsal ül, a homlokát mély
barázda szabdalja.
Mint Raven, ő is a nyomorból jött, és csak a büszkesége van.
Magának való, kerüli a balhét, mindenkinél jobb emberismerő, ezért
is engedtük, hogy a pénzünket kezelje. Tisztelik, amiért úgy kezeli az
üzletet, ahogyan kell: csendben és gyorsan. Tisztán, ha tudja,
kegyetlenül, ha a helyzet azt kívánja.
Bishop nem ostoba. Okos és állhatatos a seggfej, nem is vettük
volna be a csapatba, ha nem lenne az, de ha Ravenről van szó, kurva
élet, hogy játssza az ostobát.
A helyzet az, hogy ebben a világban szorosan tartod az embereidet,
a szád pedig még szorosabban. A  szavad és a névtelenséged a
legfontosabb. Az  emberek nem követnek, ha azt hiszik, a busz elé
lököd őket, ha forrósodni kezd a talaj.
Gondolhatott volna erre Bishop is, mielőtt úgy döntött, hátráltat
minket.
Rejteget valamit, amivel nincs is baj. Nincs rá szükségünk, hogy
kiteregesse a dolgokat, de jó, ha tudja, hogy annak látszik, ami:
patkány, aki az utat mutatta. Másszon ki a pácból teljesen egyedül.
Egy halom kiszuperált Honda mögé húzódok. Megfordulok, és Bass
szemébe nézek.
– Tudod, ki lakik itt, Bishop?
 – Nem.
– Helyes. Most pedig kiszállás – vigyorgok.
Hárman együtt sietünk a bejárati ajtóhoz, Bass néhány lépéssel
óvatosan követ minket. Berontunk az ajtón, néhányan kiabálva
felugranak a helyükről. Cap és én megállunk a szoba közepén, míg
Royce a házimozihoz lép, kitépi a kábeleket a falból, és a TV-hez vágja
őket.
Captain a levegőbe dobja a baseballütőjét, a végénel elkapva a
felénk közeledőkre mutat vele. Lefagynak, amint leesik nekik, kik
vagyunk. Bass is belép, elkerekedik a szeme, amikor körbenéz a
szobában, és kiszúrja a menekülőket.
– Bassza meg! – mondja hangtalanul.
Aha, bassz ki velem, én is kibaszok veled.
– Benny Rodgers! – Kinyújtom a kezem, lassan körbefordulva. – Hol
a faszban van?
Amikor senki nem felel, Royce megragadja a hozzá legközelebb eső
srácot, és talpra húzza. Lerántja a részeg csávó fejét, és a képébe
térdel. Nézzük, ahogy a padlóra rogy. A lányok sikoltozni kezdenek, és
néhány másik srác is feláll. Újra körbenézek.
– Ki fogja elárulni nekem, hol van Benny Rodgers?
– Az emeleten. Második ajtó jobbra – motyogja egy cingár srác.
Felnéz rám, amikor elé lépek.
– Mutasd az utat.
A srác nagyot nyel, de teszi, amit mondtam.
Követem fel az emeletre. Berúgom az ajtót, amelyikhez vezet, és
bevágtatok rajta. A  csaj, aki a valószínűleg Bennyhez tartozó faszon
lovagol, sikoltva leugrik róla, de nem zavartatja magát.
– Kifelé! – kiabál rám.
– Mi a fasz? – ül fel Benny, és az ágy mellé nyúl valamiért.
 Előrerontok, a csuklójánál fogva elkapom és lerántom az ágyról.
A feje az ágy széléhez csapódik.
Lerángatom magammal a lépcsőn. Küzd ellenem, de gyorsítok a
tempómon, és a saját kibaszott háza előtti fűre lököm a meztelen
testét. Mindenki kiszalad utánunk, a csaj, akivel éppen kefélt,
átkozódva követ minket, még mindig meztelenül.
– Húzzál be a picsába, és öltözz fel! – kiabál rá Royce.
A  csaj nem törődik Royce-szal, és az ajtó melletti cserépbe nyúl.
Felemel egy követ és hozzám vágja. Időben elhajolok, a kő pedig
eltalálja a felhajtón parkoló kocsit.
Royce nagyot sóhajtva megragadja a csajt a karjánál fogva.
Benny mocorog a lábam előtt, de megfagy, amikor ránézek.
A  csajnál elpattan a cérna és visítozni kezd. Cap a kocsihoz siet
ragasztószalagért, majd odadobja Royce-nak. Royce letép egy darabot,
de a csaj megadja a magát, és a kezét a szájára szorítja. Cap az egyik
lányhoz fordul.
– Menj és keríts neki valami ruhát!
A lány bólint, és besiet a házba, majd vissza egy pléddel a kezében.
Royce a csaj köré tekeri, és Bennyre szegezi a tekintetét.
–  Benny Rodgers, nomád a városunkban, akinek meg kellene
húznia magát vagy elhúzni a bús picsába innen, igaz? Ez volt az
egyezség, amikor ideköltöztél?
– Meghúzom magam – kiabál Benny, és zavarában megbátorodik.
Halkan felnevetek, az ádámcsutkájához nyomom a cipőm. Tágra
nyílt szemmel fészkelődik alattam.
– Kérdeztem valamit – mordulok fel.
– Nem tud válaszolni, levegőt is alig kap – kiabál a csaja, Royce-szal
harcolva.
– Maradj csendben! – förmed rá Royce, és a csaj egyből elhallgat.
 Bennyi egyik haverja megkísérel közelebb jönni, de Captain
felemeli a bokszerba bújtatott kezét, és megpörgeti az ütőt a
levegőben, amitől a srácnak inába száll a bátorsága.
Engedek a nyomáson, és Benny levegőért kapkod.
– Megkérdezem még egyszer, te vagy Benny Rodgers?
– Igen.
–  Az  a faszparaszt, aki felhívta Bass Bishopot, az ott álldogáló
kretént, az én csajommal kapcsolatban?
Összehúzza a szemöldökét, kész ellenkezni, de akkor leesik neki.
Azonnal izzadni kezd, és vadul rázza a fejét.
– Nem tudtam. Azt hittem… ó, a picsába!
–  Bizony, Benny fiú, ó, a picsába! – Lehajolok. – Mondd el, mit
mondtál pontosan Bishopnak, és meghagyom a golyóidat! Ha hazudsz
vagy tétovázol, a testvérem szétveri a töködet a baseballütővel.
– Maddoc… – szól Bishop, de elhallgat. Látom magam előtt Captain
arcát, ahogy azt üzeni: egy árva kibaszott szót se.
–  Nem tudtam, hogy róla van szó! – Könnyek szöknek a seggfej
szemébe. – Csak annyit mondtam neki, hogy egy videó bukkant fel, és
eladó a megzsarolhatóak számára.
– Miféle kibaszott videó?
– Maddoc… – próbálkozik újra Bishop, de ezúttal egy pofon szakítja
félbe.
– Megvolt a lehetőséged, hogy beszélj. Ha még egyszer megszólalsz,
a bokszerrel verem be a szádat.
Felhúzott szemöldökkel nézek Bennyre.
–  Tényleg azt akarod, hogy kimondjam hangosan? – Benny a Cap
kezében lévő ütőre pillant.
Felállva biccentek Royce-nak. Royce a házba löki a csajt, lerántva
róla a plédet, és becsapja az ajtót. A  földre dobja az anyagot, a
fejemmel intek Bennynek, aki gyorsan maga köré tekeri, és felméri a
körülöttünk állókat.
– Tűnés! – mondja nekik Captain, és azonnal eloszlanak.
Royce leugrik a teraszról, és hárman együtt állunk Bennyvel
szemben.
– Halljuk!
–  Felhívtam Bishopot. – Felül. Vet egy pillantást arra az idiótára,
majd visszanéz ránk. – Mondtam neki, hogy hallottam, hogy egy videó
kering az új csajáról. – Felmordulok, Benny védekezően felemeli a
kezét. – Én nem tudtam, hogy ő a te csajod, ember! Csak annyit
tudtam, hogy ő a legújabb bunyós.
– Beszélj tovább! – csattan fel Cap.
–  Mondtam neki, hogy van ez az új videó a lányról, aki bunyózni
kezdett, és rólatok, ahogy… keféltek. Csak annyit tudtam, hogy a
Brayshaw-k ellen akarják felhasználni. De nem akart összeállni a
dolog, mert hogyan is lehetne egy szexvideó rólatok és a legtökösebb
rib… – Megköszörüli a torkát. – A  legtökösebb bigéről, akit valaha
láttunk, zsaroláshoz elegendő? Sokkal inkább egy jó kis pornó,
tudjátok.
– Várj – rázom meg a fejem.
– Videó, ahogy kefélünk… – Royce tágra nyílt szemekkel néz rám.
Captainre nézek.
– Mi az?
– A faház.
Ledermedek.
A kibaszott faház.
Graven.
Remegni kezdek a dühtől.
Benny ijedten hátrál.
 – Figyelj, haver – folytatja. – Direkt Bishopot hívtam. Tudtam, hogy
ő intézi nektek a dolgokat a raktárban, azt hittem, egyenesen
hozzátok megy majd – jártatja rajtunk a tekintetét. – Jót akartam,
esküszöm!
A  kocsi felé rontok, a testvéreimmel a nyomomban. A  nyakánál
fogva megragadom Bishopot, és a kocsihoz vágom, elég erősen, hogy
a feje visszapattanjon az ablakról. Nem száll szembe velem, tudja,
hogy elbaszta, és vállalja a következményeket.
– Jobb, ha imádkozol egy utolsó szalmaszálért, Bishop!
A  földre lököm, és a testvéreimhez lépek, hogy hatszemközt
beszélhessünk.
– Bishopnak kurvára annyi – morog Royce.
–  Raven kiérdemelte a bizalmát, ahogy a miénket, ezért nem
csinálhatjuk ki Bishopot – érvel Captain. – De azért igen, mert nem
mondta el egyből, amint Raven lelépett.
– Baszki! – Royce összekulcsolva az ujjait a tarkójára teszi a kezét,
és az égre néz. – Megint megtette, megvédett minket!
– De milyen áron? – kérdezi halkan Captain. – Collinsról van most
szó.
– Elmegyek érte.
– Most? – kérdezi Royce reménykedve.
– Kurvára ebben a minutumban!
Cap és Royce beülnek a kocsiba, amivel jöttek. Én is beszállok az
enyémbe, Bass bemászik az anyósülésre.
A szívem csak úgy dörömböl a mellkasomban. A kibaszott faház.
Picsába!
Captain megy elöl, de odalépek a gázra, és megelőzőm. Bass a
majrévasba kapaszkodik, és fél szemmel rám pillant. Látom, ahogy
Captain a fejét csóválja, mikor elhúzok mellette. Ezért akart ő elöl
menni. De most az én csajomról van szó!
– Hova megyünk? – kérdezi Bass.
– Pofa be, Bishop! – Mindkét irányba elnézek, és áthajtok a piroson,
még mielőtt oldalról elindulhatnának az autók. A  visszapillantóból
látom, hogy Captain ráfeküdt a dudára, és a levegőbe löki a kezét.
Megszólal a telefonom, de nem kutatok utána a zsebemben, úgyis
tudom, hogy Captain az, és azt akarja, hogy húzódjak le, és várjam be
őket. Elment az esze, akkor sem tudnám lenyugtatni magam, ha
akarnám, és eszemben sincs megpróbálni!
Raven a legmakacsabb nő, akit valaha ismertem.
Méreg a vízben. Nem maga a kígyó, hanem a halálos folyadék, ami
a felszínen lebeg. Mindegy, hová lépsz, még ha tíz méterrel odébb is,
megtalálja a módját, hogy bevegye magát az emberbe.
Velem megtörtént.
A testvéreimmel is.
És ezzel a pöcsfejjel is, itt mellettem. Mi másért érezte volna
szükségét, hogy figyelmeztesse, mikor alig ismeri, és nekünk
dolgozott az elmúlt egy évben?
Apánk azonnal megkapta Bishop aktáját, amint az egyik
emberének a fülébe jutott, mi folyik a házukban. Kiderült, hogy az
apja rendszeresen elpáholta, utolsó alkalommal még napokra
kórházba is juttatta, csak mert a kishúgát védte. Apánk mindig is
segítő kezet nyújtott az efféle szituációkban, még mielőtt az állami
szervezetek beleszólhattak volna.
Kiválasztotta a legjobbakat.
Előbb beszéltünk vele, mint ők.
Tetszett neki az ajánlatunk, de nem akarta, hogy a húga bármiféle
illegális dologba keveredjen, most, hogy megszabadult a szüleiktől.
Volt egy nagynénjük, aki magához vette a lányt, de nem volt pénze
semmiféle iskolára és nyári táborra, fizetéstől fizetésig élt.
Gondoskodtunk a dologról. A  lányt egy másik államba küldték egy
jobb élet reményében, Bass pedig beköltözött a Bray-házba. Azóta is
nekünk dolgozik.
– Mi köze ehhez Collinsnak? – kérdezi Bishop bizonytalanul, ahogy
áthajtunk a hídon.
– Elbasztad, Bishop. Mázlid lesz, ha nem teszünk tönkre ezért!
Bekapcsolom a rádiót, hogy ne kelljen őt hallgatnom. Alkalomhoz
illő szám megy, és még idegesebb leszek.
Egyre közeledünk, a vér dörömbölni kezd a fülemben. Remegni
kezdek az adrenalintól, és irtózatos erővel markolom a kormányt.
Nem érzem a saját testem. Hányingerem van, de a gyomrom üres, és
készen állok lecsapni.
Éles kanyart veszek, a gumik felcsikordulnak. Egyenesen a fűre
hajtok, súrolva Collins szaros Lexusát. Le sem állítom a kocsit,
kiugrok, és berontok a házba, egyetlen mozdulattal.
Raven sikolya megüti a fülemet. Átgázolok a bejáraton át a
napaliba, ahol pánikba esve ácsorog. Összeakad a tekintetünk, az övé
azonnal megtelik érzelmekkel, és láthatóan megkönnyebbül.
Tudja, hogy érte jöttem.
Megfordulok, átugrok az asztal felett, még mielőtt Collins
kinyithatná a száját. Autók hangját hallom odakintről, de nem
fordulok arra. Megragadom Collinst a torkánál fogva, és a mögötte
lévő üvegasztalhoz vágom.
Felnyög. Valahonnan vér szivárog, de nem érdekel. Ökölbe
szorítom a kezem, és pofán vágom.
Felemeli a kezét, az egyik állon talál, a másikkal egy gyenge ütést
mér az arcomra. Meg sem rezdülök, semmit sem érzek.
Collins megpróbálja felemelni a lábát, hogy közé szorítson, de fölé
térdepelek, így nem jár sikerrel. A könyökömmel orrba vágom. Miden
csupa vér, alig bírja nyitva tartani a szemét, mindkettő majdnem
teljesen csukva.
– Maddoc! – kiabál Raven.
– Gyerünk, vigyünk téged…
Morogva felállok, és Bishopra szegezem a tekintetem.
– Húzz el a közeléből is! – Visszafordulok, mikor Collins megpróbál
odébb gurulni, de a torkánál fogva visszafordítom a hátára. – Azt
hitted, ráteheted a kezed? Többször is? – Oldalba bokszolom. –
Sarokba szoríthatod egy kibaszott mosdóban? – Állon vágom. –
Megzsarolhatod? – Még egy állas. Collins zihálva vért köp.
– Baszd meg! – nyöszörög. Fejbe vágom, amitől fennakad a szeme.
Ütöm és ütöm, amíg képtelen védekezni.
Amíg le nem áll a próbálkozással.
Még azután is, hogy elernyed a teste.
Nem emlékszem, hogy leálltam volna, de hirtelen az udvaron
rángatnak keresztül, Raven a mellkasomat paskolja. Captain a jobb
karomnál fogva húz, Royce a balnál, és egyszer csak a saját autóm
anyósülésén találom magam.
Bishop vezet, Raven az ölemben, a testvéreim hátsó lámpái
világítanak előttünk.
A távolból szirénák harsognak.
Egy puha, meleg kéz siklik fel a mellkasomon, és keresem a
szemkontaktust.
A pólóm letépve, kilátszik a bőröm. Raven kezének apró lenyomata
keveredik a mellkasomon lévő vérrel.
A szemébe nézek.
Fénylő szürke.
Bólint, az ujjai a mellkasomon táncolnak, a szemem lecsukódik,
ahogy az adrenalin alábbhagy.
Az én csajom.
 12. FEJEZET
Raven
 
 
Remegő kezekkel kisöpröm a frissen mosott hajamat az arcomból, és
elfogadom Captaintől a felém nyújtott bögrét. Cap mindenfelé néz,
csak rám nem.
Tudom, mit tettem vele, és nem tehetem semmissé.
Az  egyik legféltettebb titka került a birtokomba, és egy percig
biztosan elhitte, hogy felhasználom ellene. Visszaéltem a belém vetett
bizalmával, amit egyébként is úgy kényszerítettem ki belőle, és amit
csak nemrég adott nekem.
Mindnyájukkal ezt tettem.
Néhány rövid napig, ami egy örökkévalóságnak tűnt a fejemben,
félelmet és haragot ébresztettem az első emberekben, akik törődtek
velem annyira, hogy átlássanak a hibáimon és a megtörhetetlen
ostobaságomon.
Örökös bajkeverő vagyok. Tudom.
Figyelmeztettem őket.
Anyám pokolian bánt velem, és úgy látszik, nem én vagyok az
egyetlen, akinek meg kell birkóznia a következményekkel.
Az  ölembe teszem a bögrét, és akkor Captain végre rám néz, de
csak egy pillanatra, hogy nyomatékosítsa a szavait.
–  Idd meg, Raven. Reszketsz. Tettem bele egy kis kamillát, hogy
megnyugtassa az idegeidet.
 Bólintva a számhoz emelem a bögrét, lágyan megfújom a forró
italt, majd kortyolok egyet.
Maddoc még mindig nem jött le. Együtt várakozunk, ugyanazon
kimondatlan gondolattal a fejünkben: ez az egész az én hibám.
Maddoc a kocsiból kiszállva egyenesen a szobájába ment
lezuhanyozni, így nekem a vendégfürdőszoba jutott.
Royce a dohányzóasztalra dobja a szüntelenül vibráló telefonját.
Cap felsóhajt.
– Egyikünknek fel kell vennie.
– Várnunk kell – feleli Royce.
A lépcső felől érkező hangok irányába fordulunk. Maddoc az.
– Halló!
Ő felvette a telefonját.
Látjuk már, de még mindig lefelé lépked. Izgatottan fészkelődni
kezdek, mikor háborgó tekintetével rám néz. Beleremeg a gyomrom,
de moccanni sem merek, talán nem is tudnék.
– Aha – mondja a telefonba. – Úgy lesz.
Megszakítja a vonalat, és meg sem áll, amíg elém nem ér. Lenéz
rám.
Kendőzetlen harag és rossz előérzet szorítja gombócba a torkom.
– Azt akarja, hogy hozzuk ide Maybellt – szól a testvéreihez, le sem
véve a szemét rólam. – Idehoznátok?
–  Naná, haver! – felel Captain, és Royce-szal együtt elindulnak
kifelé.
–  Ne siessetek! – teszi hozzá Maddoc. A  srácok tétováznak egy
pillanatig, majd egyetlen szó nélkül kilépnek az ajtón, és kulcsra
zárják maguk után.
Amint magunkra maradunk, Maddoc a hónom alá nyúlva felemel a
kanapéról. Lábamat a dereka köré fonva kapaszkodom belé.
Kettesével véve a fokokat felvágtat a lépcsőn a szobájába.
Nekiütközünk a komódnak. Egyetlen mozdulattal mindent lesöpör a
tetejéről, és felültet rá.
Közelebb furakodik, magához húz. A  félelem és izgatottság elegye
majdnem lángra lobbantja a testem. Nem tőle félek, de el kell
ismernem, hogy fogalmam sincs, mi zajlik a fejében, mit gondol, vagy
miféle igazságot hisz.
Két tenyerébe fogja az arcom, nehogy elfordulhassak tőle.
– Mi. Történt?
– Semmi…
–  Fussunk neki újra, Raven – mondja zihálva. – És kezdjük az
éjszakával, amikor először megléptél, és megtámadtak.
Megnedvesítem az ajkam.
– Bass szólt, hogy találkozzak vele a raktárnál. Titokzatosnak tűnt,
így odamentem. Beszélt egy videóról, amin mi éppen betörünk
valahova. Arról a részéről nem tudott, csak a betörésről. Hazafelé
úton megtámadtak. – Szünetet tartok. Nem vagyok biztos benne, hogy
többet el kellene árulnom neki, tekintve, hogy Collins bizonyosan a
kórházban fekszik már amiatt a kevéske dolog miatt is, ami Maddoc
tudomására jutott.
– Mondd. Tovább.
– Az egyik srác valamit a fülembe suttogott, mielőtt otthagytak.
– Mégpedig?
–  Hogy nem tartozom ide. Collins ugyanezt mondta az étterem
mosdójában aznap délután.
– Várj! – Maddoc még jobban összezavarodik, düh árad belőle. – Azt
akarod mondani… hogy Collins utasítására támadtak rád?
– Igen.
Mélyen felmordul. Két kezét a combomra csúsztatja, tüzesen
megszorítja őket.
– Elhallgattad ezt előlünk. Egyedül mentél oda. Nélkülem.
– Muszáj volt – vallom be.
– Mégis miért?
– Nem nyilvánvaló?
– Áruld el – erősködik.
– Hogy megvédjelek titeket.
Összerándul a mellkasa, láthatóan remegni kezd. Egy repedés a
megtörhetetlen pajzsán.
Hirtelen átható melegség önt el, ráncba szalad a szemöldököm.
Felhúzza a szája szélét.
– És mégis, hogyan akartál megvédeni minket, engem?
– Bármi áron – felelem őszintén.
Elakad a lélegzete, ellép tőlem. Kezét végigfuttatja a haján, le
egészen a tarkójáig.
– Lefeküdtél vele?
– Nem.
– De megtetted volna, ha arra kér? – Tekintete az enyémbe mar. –
Odaadtad volna neki, amiről kibaszottul világosan megmondtam,
hogy csakis az enyém?
Nem vagyok büszke magamra. Talán inkább futnom kellene,
messzire futni, tudva, hogy odaadtam volna magam érte, ami nem
egy jó dolog, de …
– Ha ezt kellett volna tennem, igen.
Hatalmas morgással megfordul, és a falba bokszol, fejét a keze
mellé támasztja.
Lehorgasztott fejjel magába roskad.
Várok egy percet. Lepattanok a komódról, és mellé lépek. Átbújok a
karja alatt, és lecsúszok a fal mentén, egészen addig, míg fel tudok
nézni rá anélkül, hogy megemelné a fejét.
– Zaklatott vagy – nézek a szemébe.
– Kibaszottul el sem tudod képzelni – ismeri el.
Felállok, ezúttal felemeli a fejét.
– Akkor mutasd meg – suttogom.
Egész testében megfeszül, arcvonásai elkomorodnak, ahogy az
arcomat fürkészi. Lassan lehajtja a fejét.
– Raven…
– Azt mondtam – szakítom félbe –, mutasd meg. Most.
Még jobban megszilárdul az arca, de egy mély üvöltéssel felemel,
egy mozdulattal az ágyra dob. Tátva marad a szám, amikor
megszabadul a pólójától.
Tetoválása van.
A  bal mellkasát és vállát öleli körbe. Törzsi mintára emlékeztet,
erőteljes és merész. Kavargó vonalak, éles kontúrral. Négy kötél eggyé
fonva.
Egy-egy jelképezi a testvéreit, egy saját magát.
Kié a negyedik?
Összeszorul a szívem a gondolattól.
Őrülten szexi.
Annyira Maddoc.
A  pólóját a kosarasnadrágja és az alsója követi. Követném a
példáját, de elkapja a kezem, és durván kétoldalra tárja.
Villámgyorsan levetkőztet. Nincs időm elhelyezkedni, a csípőmnél
fogva a hasamra fordít. A lábaim között alám nyúl, a puncimnál fogva
térdre húz.
Két ujját végighúzza a nagyajkaim vonalán, majd belém hatol
velük. Megfeszülnek az izmaim körülötte.
Maddoc kéjesen felmordul, kétszer ki-be húzza az ujjait, majd
kiveszi őket, és a fenekembe markol.
A  bejáratomhoz igazítja magát. Felnyög, egyetlen döféssel mélyen
belém hatom, majd kihúzza magát, csak hogy újra és újra
megismételhesse.
Egyre durvábban, egyre gyorsabban. Megfeszülnek körötte az
izmaim, halk nyögés szakad ki belőlem. A hajamnál fogva hátrahúzza
a fejem.
Teljesen bevadul, mély nyögéseket hallat, zihálva veszi a levegőt.
Amikor remegni kezdek, kihúzza magát belőlem. A  fenekemre csap,
aztán megszorítja.
– Még nem élvezhetsz el!
A  nedveimmel borított farkával simogatja a farnyílásomat.
Összerezzenek. Maddoc újra belém furakodik. Megpróbálom
összezárni a lábam, de csak még jobban szétfeszíti őket. A vállamnál
fogva lenyom, míg a mellkasom az ágyra nem ér, jobban fölém hajol,
mélyebbre hatol belém. A fenekem a levegőben, kiszolgáltatva neki.
– Megtagadtál engem – zihálja.
– Így volt – lihegem.
– Eltitkoltál előlem dolgokat.
– Igen. – Lehunyom a szemem, próbálom tartani magam, de bassza
meg, annyira közel vagyok!
Hevesen mozgatja a csípőjét, amennyire csak lehet, széthúzza a
fenekem, hogy a pozíció engedte legmélyebbre hatoljon belém.
A  nyílásom fölé igazítja nedves hüvelykujját, felnyögök, amikor
erősen megnyomja.
Érzi, hogy mindjárt a csúcsra érek. A puncim egyre jobban lüktet a
farka körül, könyörög neki. Akkor kihúzza magát, a hátamra pördít,
és a következő pillanatban újra bennem van. Megragadja a jobb
térdemet, felhúzza, forró lehelet simogatja a nyakamat. Megremegek
alatta.
– Megvédtél – suttogja, megharapja a fülemet, majd gyengéd csókot
nyom rá.
Bólintok, a hátam kissé ívbe hajlik, a csípőm életre kel. Maddoc
hozzám dörzsöli magát.
– Nincs rá szükségem, hogy megvédj, mégis megtetted.
Zakatolni kezd a szívem, a dereka köré fonom a karom.
Lelassul a mozgása. Ugyanannyira mély és követelőző, mégis más.
A következő szavaitól megáll bennem az ütő.
– Elhagytál – suttogja.
Szorosan lehunyom a szemem egy percre. Amikor kinyitom,
hagyja, hogy a hátára pördítsem, így én kerülök felülre. Ráülök,
képtelen vagyok türtőztetni magam. Végigsímit a hasamon, és a
tenyerébe veszi a mellem. Hátrafésülöm a haját.
– Nem akartalak.
Az arcomat fürkészve megnyugvás tölti el.
– Tudom. És ez mindent elárul.
Újra én kerülök alulra.
Lehelete simogatja az ajkamat.
– Hagyd, hogy én irányítsak.
Megfeszülnek az izmaim körülötte, elnémulok, csak bólintásra
futja.
Lassan és állhatatosan mozogni kezd. Keményen megdug. Amikor
felnyögök, végre a számra tapasztja az övét, vadul megcsókol, épp,
ahogy szeretem. Zabolátlanul remegni kezd a testem, a combjaim
összezárulnak körülötte. Megszakítja a csókot.
–  Most már elélvezhetsz, bébi. – Elhúzza a száját az enyémen, és
mélyebben döf belém, mint addig bármikor. – Élvezz velem.
A teste az enyémmel együtt megrándul, és együtt érünk a csúcsra.
 Sosem tudnék betelni ezzel.
Néhány percünk van csak magunkhoz térni, mielőtt meghalljuk a
kavicson megcsikorduló gumikat. Lassan felállunk, letisztítjuk
magunkat, és felöltözünk.
Maddoc megölel, az ajkai játszanak az enyémen. A tenyerébe fogja
az arcom, és megcsókol. Ezúttal máshogy.
– Itt az idő.
Ahogy leérünk, kinyílik a bejárati ajtó.
Captain és Royce sétálnak be rajta, Maybell követi őket.
Próbál mosolyogni, de mélyebben rejtező gyötrelem kínozza.
– Készen állsz, fiam?
Maddoc bólint, puszit nyom a fejemre, majd Maybellhez lép.
Homlokon puszilja őt is. A nő átöleli. Együtt sétálnak ki a ház elé.
Royce, Captain és én néhány lépéssel lemaradva követjük őket.
Amint kilépünk a verandára, rendőrautók bukkannak elő a fák
mögül. Elkerekedik a szemem, teszek egy lépést feléjük, de Royce a
vállamra teszi a kezét.
–  Ne – suttogja. – Megoldja, RaeRae – mondja szelíden, és puszit
nyom a homlokomra. Minden porcikám lemerevedik.
A rendőr kiszáll, bizonytalanság ül ki az arcára, ahogy Maddoc felé
lép. Nem láttam még ezt a zsarut a környéken, de úgy tűnik, pontosan
tudja, kiért jött. Félelem tükröződik az arcán.
Maddoc kurta bólintásától megkönnyebbül a rendőr. Mutatja neki,
hogy forduljon meg, majd bilincset kattint a csuklójára.
Maddoc tekintete a motorháztető felett találkozik az enyémmel,
majd a testvéreire néz, mielőtt betessékelik a hátsó ülésre.
Maybell ül előre.
– Most mihez kezdünk? – kérdezem, ahogy a sziréna távolodik.
– Várunk.
– Mire?
– Apánkra.
 13. FEJEZET
Raven
 
 
Három napja nem láttuk, és nem is hallottunk Maddoc felől.
Valójában három napja nem találkoztunk senkivel, mert
bezárkóztunk a házba, és vártuk a hívást, ami nem jött. Ma azonban
iskolába kell mennünk a meccs miatt. A csapat már így is elveszítette
Maddocot, és a srácok nem akarnak még jobban kiszúrni velük.
Egész nap kíváncsiskodó seggfejek faggatóztak olyasmiről, amihez
semmi közük: hol voltak a srácok? Hol van Maddoc? De választ sosem
kaptak.
Royce még Maddoc letartóztatásának napján szólt Macnek, hogy
hintse el a pletykát, miszerint a srácok városon kívül intéznek
ügyeket. Soha senki nem kérdezősködött a hollétükről, de az utóbbi
időben történtek miatt a Brayshaw diákok nem tudtak gátat szabni a
felröppenő híreknek.
A  srácok sokkal jobban kezelték a rajongóikat, mint én a
pletykafészkeket. Csak néhány kíváncsi pillantás elviselésére telt
tőlem, mielőtt mindenkit megfenyegettem, hogy egységes lila
foltokkal dekorálom ki a képüket, amit aztán nézegethetnek a
tükörben, amikor csak akarnak.
Megértem, hogy kíváncsiak. Végtére is, bassza meg, Maddoc letépte
rólam a trikómat, és elestem. Biztos vagyok benne, hogy a kívülállók
számára elbaszott szituáció volt, pláne az azt követő eseményekkel, és
most itt vagyunk, visszatértünk a vezetőnk nélkül. De kapják be,
leszarom a szánalmas pletykáikat, és a fiúk is. Csak nem szeretem, ha
bámulnak.
Újabb sípszó rángat ki a merengésből, a közönség üvölteni kezd. Jól
állnak a srácok, Mac és Leo segítenek irányítani a csapatot Royce és
Captain oldalán. Collinsnak semmi nyoma.
Captain lábmunkája pocsék, de a dobásai rendben vannak. Passzol
inkább, és a csapat támadásba lendül. Royce visszapasszol Capnek,
aki azonnal pontot is szerez.
Az ellenfélhez kerül a labda, ellentámadást indítanak. Leo ügyesen
blokkol, a labda lecsorog a kezéről, egyenesen Machez, aki egy
félpályással próbálkozik, de a labda lepattan a gyűrűről. Szerencsére
Royce a közelben van, összeszedi a lepattanó labdát, és kosarat dob.
Kiegyenlített a küzdelem, többet kihagynak és kapnak, mint
általában, de a végére összeszedik magukat, és behúzzák a győzelmet.
A  csapat gyorsan az öltözőbe vonul, Royce és Captain kint
maradnak. Csatlakozom hozzájuk a pályán, és együtt, senkiről
tudomást sem véve, Captain kocsijához sietünk.
Royce hátravágja magát az ülésében.
– Maddoc pipa lenne a mai játékunkra.
–  Dehogy lenne! – ellenkezik Captain. – Büszke lenne, amiért
behúztuk.
A srácok beszélnek még a meccsről hazafelé. Amikor leparkolunk,
Maybell lép ki a házból. Megpróbálja leplezni a feszültségét, a
látványtól görcsbe rándul a gyomrom. Mind elé rohanunk,
kétségbeesetten várunk a hírekre.
–  Apátok hívott – szólal meg. – Maddoc holnap végre bíróság elé
állhat. Apátok szerint óvadék ellenében elengedik, nem lesz gond. –
A  srácok láthatóan megkönnyebbülnek, és az égre néznek. De én
nem. A feszültség egyre növekszik bennem, nyilalló fájdalom hasít a
szívembe. Maybell nem könnyebbült meg. A hír, hogy az egyik nevelt
fia hazajöhet, örömmel kellene hogy eltöltse. Nem néz hosszan a fiúk
szemébe, rám pedig még egyáltalán nem is nézett. – Azt akarja, hogy
ott legyetek – teszi hozzá, a srácok azonnal bólintanak.
–  Miért nem hívott fel minket? – kérdezi Royce. Maybell lágy
mosollyal felel, de a szeme nem mosolyog. Mindkettejük arcát a
tenyerébe fogja.
–  Tudta, hogy a legjobb formátokban kell játszanotok ma este, a
történtek ellenére is.
– Szóval holnap? – győződik meg róla Royce.
–  Holnap. Nyolckor – paskolja meg őket Maybell gyengéden, majd
hozzám lép.
Mély levegőt vesz, végre rám néz. Komoran bólint.
–  Mondtam, gyermekem. Mondtam, hogy ide tartozol. El kell
kezdened hinni benne, megértetted? – Üveges lesz a tekintete, de nem
engedi, hogy a könnyei aláhulljanak. – Fájdalmat okozol a fiaimnak,
ha nem vagy itt.
Bólintok, de nem tudom nem észrevenni a rosszallást az arcán, ami
azóta ott van, hogy felém fordult. Elindul lefelé az úton, de még
egyszer visszanéz a fiúkra, akik már befelé sorjáznak, így követem a
példájukat.
–  Totál kikészültem, tesó – húzza át a fején a pulcsiját Royce, és a
kanapéra dobja.
– Én is, haver. – Cap a konyhába megy, kitárja a hűtőt. – Szendvics
és chips jó lesz vacsorára?
–  Kibaszottul tökéletes – dobja le magát Royce, és bekapcsolja a
tévét.
Cap szemöldöke ráncba szalad, amikor rám néz.
 – Raven?
– Aha – bólintok küszködve. – Nekem is oké.
– Raven.
Megnyalom a szám. Nem vagyok jól. Maybell nem mondott el
mindent, amit tud.
– Raven.
– Maybell titkol valamit – szakad ki belőlem.
Egyszerre néznek rám, majd egymásra.
– Srácok.
Royce hozzám lép, megragad a könyökömnél fogva.
–  Maybellnek rengeteg titka van, és csak akkor árulja el őket,
amikor szükséges.
–  Nem kellene, hogy előttetek titkolózzon, ez nem helyes. – Royce
elvigyorodik, de a szeme komoly marad. A  hűtőhöz lép egy italért. –
Komolyan mondom. Nem tudom, hányszor volt dolgotok
letartóztatott emberrel, de anyámat állandóan lecsukták. Egy napon
belül megvolt a kihallgatás, néha rögtön elengedték, amint randit
egyeztetett a bírósággal. Ez nem így zajlik. Maddoc nem hívott, és a
bíróval sem találkozott. Valami nem stimmel.
– Ha bármi van, amiről tudnunk kell, Maddoc holnap beavat majd.
– Captain felnéz rám. Amint megpillantja az arcomra kiülő
nyugtalanságot, ellágyul a tekintete. – Tudom, hogy a dolgok nem
mennek olyan gördülékenyen a világunkban, mint kellene, de
hinnünk kell, hogy a nélkülünk megtett lépéseknek célja van. És
Raven, kurvára garantálom, hogy ha Maddocnak lehetősége lett volna
telefonálni, megtette volna. Pláne, ha bármi történt, ami miatt
aggódnunk kellene, megtalálta volna a módját, hogy tudassa velünk.
Meghúzza magát, mi is így teszünk.
–  De az, hogy nem telefonált, nem késztet arra titeket, hogy
mindent felrúgjatok, hogy oda kerüljetek, ahol ő is van, és
kiderítsétek, mi folyik itt? – kérdezem. Mindketten felnevetnek.
Royce puszit nyom a homlokomra.
– Szeretünk, te vagy a mi kis harcosunk, de még egy nap, RaeRae.
Capre nézek jóváhagyásért.
– Ha holnap nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy akarjuk, mindent
felrúgunk, oké? – kacsint rám.
Bólintok. Basszák meg ezt a választ. Újra felnevetnek.
Cap gyorsan befejezi a vacsorát, és seperc alatt el is tüntetjük, majd
ki-ki a szobájába vonul.
Bezárom az ajtót, átöltözöm, és bebújok az ágyba. A  késemet a
nadrágom dereka alá csúsztatom, bedugom a fülem, és bekapcsolom
a zseblámpámat.
Az ajtót bámulom.
Még egy álmatlan éjszaka.
 14. FEJEZET
Raven
 
 
A  bíróságra vezető út egy örökkévalóságnak tűnik, holott mindössze
tizenöt perc a háztól. Amint látótávolságon belülre érünk, máris
kibaszottul rövidnek tűnik, és elönt a nyugtalanság.
–  Raven, a késed semmiképpen se legyen nálad, át kell jutnunk a
fémdetektoros kapun – emlékeztet Cap.
– Ne aggódj emiatt. – Az ülések közé rejtem a késem. Kibámulok a
hatalmas téglaépületre.
Captain jó helyet talál, közel a bejárathoz. A  két fiú kipattan a
kocsiból, de engem elönt a bűntudat, egy érzés, amelyhez nem
szoktam hozzá, és késlekedem kicsit. Mozdulatlan a kezem a
kilincsen, végül Royce-nak kell kinyitnia az ajtót. Felsóhajt, amikor
meglátja az ábrázatomat, és közelebb lép. Megfogja a csuklóm, és az
ölelésébe von.
– Tudom, mire gondolsz – mondja. – De hagyd a picsába. Nem a te
hibád.
Minden igyekezetem ellenére könnyel telik meg a szemem.
Ezek a srácok egy kicseszett roncsot csinálnak belőlem.
Nem sírok.
–  Ez nem igaz, te is tudod. Mindketten dühösek vagytok rám, és
még csak meg sem beszéltük a dolgot. – Elhúzódom tőle, hogy a
szemébe nézhessek. – Maddoc csak azért ment oda, hogy kiverje a
szart Collinsból, azért, amit én tettem.
Royce hátrébb lép, így Cap könnyedén közénk furakodik.
–  Nem – rázza meg a fejét Cap. Megfogja a kezem. Hagyom, hogy
kihúzzon a kocsiból. Lehajol kicsit, a szemembe néz. – Maddoc azért
verte ki belőle a szart, amit Collins tett, csakis a saját tetteiért. Ez a hét
vagy a következő, mindegy. Tudhatnád, hogy ha azt tetted volna, amit
kell, és egyenesen hozzánk jössz, ahelyett, hogy egyedül játszod a
hőst, ahogy általában, Maddoc akkor is ugyanígy reagált volna.
Maddoc kibaszottul vehemens, Raven. Szeret minket. Meg is halna
értünk, de mi a testvérei vagyunk. Sosem volt még szerelmes. És
most? Hát ilyen, amikor az. – Elakad a lélegzetem, megrázom a fejem.
Cap is megrázza az övét. – Hagyjuk ezt a beszélgetést. Én ismerem a
testvérem. Hiszed, vagy sem, lehet, hogy maga Maddoc sem tudja, de
az. Talán még nem teljesen érett be, de a bőre alá másztál, Raven,
ahogyan még senki más. Mindig is a védelem lesz az első reakciója,
pláne, ha te állsz a veszély közepén. – Bólintok. – Először az ököl,
aztán a megoldás – teszi hozzá.
– Kissé úgy hangzik, mint én – tör ki belőlem egy nevetés. Komoly
arccal vigyorognak vissza rám.
– És igen, zabosak voltunk rád, talán még mindig azok vagyunk, de
már értjük. Értjük, mit és miért tettél, és csak még jobban szeretünk
emiatt, akkor is, ha rossz döntést hoztál – mondja Royce. A szavaiban
rejlő őszinteség pofon vág, és sokkal többet jelent, mint vártam. –
Most nyomás. Még van egy óránk, de jobb előbb bemenni, a helyek
gyorsan elfogynak.
Együtt, hármas erővel, bemegyünk a negyedik emberünkért.
 

Maddoc
  
Három kibaszott nap.
Belöktek egy cellába egymagammal három kibaszott napra.
Egyszer sem engedtek ki. Nem telefonálhattam. Nem találkoztam más
leültetettekkel, nem mintha akartam volna, de akkor is. Három napig
semmi, csak egy kibaszott őr, aki a fémrácsok alatt bedugott egy
tálcát. Még csak meg sem szólalt.
Fogalmam sincs róla, mi folyik otthon. Nem tudom, hogy Collins és
a csatlósai a családom ellen vonultak-e, vagy hogy Raven nem
szökött-e meg újra valami kibaszottul ostoba oknál fogva. Szart se
tudok.
Soha életemben nem voltam még ennyire tehetetlen.
És ha nem jött volna üzenet az ügyvédemtől, hogy ma végre
meglesz a kibaszott tárgyalás az óvadék ügyében, elvesztettem volna
a türelmem, elordítottam volna, ki vagyok, csak hogy érezzék a
súlyát, míg végül el nem mondják, amit tudnom kell. De bíztam
apánkban, kurvára alig bírtam, de kivártam.
Most még egyszer próbára teszik a türelmem. Hét másik
fogvatartottal zsúfoltak egy terembe, akik mind a kibaszott
meghallgatásra várnak. A legrosszabb rész, hogy nem ez az egyetlen
terem, szóval ki tudja, mennyi ideig fog az egész tartani.
Ha egy kicsit előrehajolok, átlátok a szemközti terembe, ahol
szintén fogvatartottak várakoznak. A rendőr, aki beterelt miket ide, a
sarokban ácsorog, elzárva minket a többiektől. Megütögeti az
ajtófélfát a gumibotjával, hogy felhívja magára a figyelmet.
–  Figyelem! – kiabál, felhúzza az övét, hogy elrejtse a kilógó
sörhasát. – Akinek a vezetékneve A  és H között van, sorakozó az
ottani ajtó előtt! Előrenéz, nem beszélget, nem forgolódik! – Rám
mutat a kis játékával. – Te mész elsőnek.
 Megugrik a pulzusom, hogy megkülönböztetve bánnak velem ezek
között az emberek között. Nem mondták ki a nevem hangosan
idebent. Fingjuk sincs, ki vagyok, és hogy mi történne velük, ha bátor
kis pöcsök módjára valami értelmetlen harcba kezdenének a sorrend
miatt. Bármennyire is szeretnék megleckéztetni most valakit – a
felgyülemlett feszültségből futná rá –, le kell tudnom ezt a kibaszott
szarságot ma.
Vagy csak az agyamra ment az itt töltött három nap mindenféle
emberi kontaktus nélkül, és a rendőr egyszerűen azt szólította, akin
először megakadt a szeme.
Nem sietek felállni, lassan az ajtó felé indulok, a fogvatartottak
bilincsei visszhangoznak mögöttem. Ránk aggatták ezeket a kibaszott
karpereceket, amik az ember derekához vannak kötve, és egy vékony
lánc kapcsolja össze a bokával, kellemetlenné téve a járást.
Feleakkorát tudok csak lépni, mint normál esetben. Vérlázító.
Szembeállok az ajtóval, bekapcsolnak az érzékelőim. Az  őr egy
kibaszott sarokba állított, és elvárja, hogy itt álljak vakon. Kurvára
nincs ínyemre.
Elkezdek megfordulni, de egy suttogás a fülembe megállít.
– Meg. Ne. Fordulj.
Egész testemben megmerevedek.
– Maradj teljesen nyugodt, vagy nekünk annyi.
– Mi a fasz? – szisszenek fel, de csendre int.
–  Nincs mögöttem senki, valaki felfordulást okozott, de csak egy
percem van, mielőtt a többieket sorba állítják, téged pedig a
tárgyalóterembe visznek. Bólints, ha korábban egyedül hagytak. –
Megteszem. – Jól van, ezt én kértem. Ne haragudj, hogy nem
telefonálhattál, de nem akartam, hogy a testvéreid beleavatkozzanak,
és megpróbálják felgyorsítani a folyamatot. Hagytam, hogy
várakoztassanak, amíg az ügyvédem elintézte, hogy idehozzanak. –
Zavarodottan meredek az előttem lévő öreg faajtóra. – Rengeteg
munka volt, rengeteg pénz és ígéretek, de ma felülvizsgálják a
feltételes szabadlábra helyezési kérelmem.
– Apa…
–  Ne haragudj, hogy csak így rád zúdítom, általában nem így
zajlanak a dolgok. A  tervezettnél gyorsabban halad a folyamat, és
most még inkább szükség van rám otthon, mint bármikor máskor. 
– Mi a faszt akar ez jelenteni? – csattanok fel. 
– Shhh. Hamarosan meglátod. 
– Gyerünk!  A többiek álljanak fel egy sorban – kiabál az őr. Apám
felmordul. 
– Itt vannak, hogy támogassanak, fiam – suttogja apám.
Aggodalom önt el. Nem kellene gyanútlanul hagyni a
testvéreimet. Cap kikészül, ha apánk tervei szerint fognak alakulni a
dolgok. Muszáj lesz elmondania, hogy van egy lánya, akit közel
három éve rejteget előle. És ez akár veszélybe is sodorhatja a
láthatási jogát. 
Az aggodalmamat hamar szorongás váltja fel. 
Ha a srácok itt vannak, Raven is itt van. Ha pedig nincs, valami
nem oké. 
Ez azt is jelenti, hogy apám látni fogja őt. A  sok szarsággal, ami
mostanában történik velünk, esélytelen, hogy apám nem rakta össze
a dolgokat és kapcsolta az újonchoz. Ha megpróbálja kiebrudalni,
életemben először ellen fogok állni neki. 
Már ha Raven egyáltalán itt van. 
Kinyílik az ajtó, a nyakamat nyújtogatva azonnal fürkészni kezdem
a tömeget, még mielőtt egy keskeny folyosón át egyenesen a
tárgyalóterembe vezetnek minket. Azonnal megtalálom őket.
 Negyedik sor hátulról, harmadik szék.
Itt van a kicsikém.
Raven láthatóan megkönnyebbül, miután tetőtől talpig végigmért.
Fejét egy pillanatra Captain vállára hajtja, mikor meggyőződött róla,
hogy egy darabban vagyok. Sértetlenül.
Senki sem árthat nekem, bébi.
Cap egy biztató biccentést küld felém, Royce megemeli az állát.
A  gondolattól, hogy talán kiszúrták apánkat a hátam mögött,
megfeszülök. De, amikor megfordulok és előrenézek, elsőként lépek
be a terembe, már nem ő van mögöttem, hanem valaki más.
A lehető legóvatosabban végignézek a fogvatartottakon.
Apám nincs itt.
Kétkedve nézek magam elé.
A  következő pillanatban bejelentik a bírónőt, aki azonnal bele is
vág. Felcsapja az első aktát. Elkerekedik a szeme, kissé eltorzulnak az
arcvonásai.
Azt hiszem, én vagyok az első.
Nem tudok nyugton megülni, Captain és Royce felé fordulok, akik
kérdőn néznek rám.
Raven fészkelődik a székében, Royce fülébe súg valamit.
–  Előre, most! – lép felém parancsolóan az őr. Fogcsikorgatva
ráveszem magam, hogy ne ellenkezzek.
Lefogadom, hogy apámmal jóban van, de idekint játszania kell a
kemény legényt, mintha ő lenne a főnök, és amit mond, az úgy is van.
Egy kétszázötven dolláros Valentino bakancsot és egy Shinola karórát
visel a vacak hatvandolláros egyenruhájához.
Valaki jól megfizeti. Nem ítélkezem, Brayshaw ilyen.
–  A  mai első ügyünk: Maddoc Brayshaw. A  vád testi sértés és
illetéktelen behatolás.
 Felállok, a pár méterre lévő asztal mögé állok, ahogy utasítottak.
Akármi is van előtte, a bírónő keze enyhén remeg, miközben olvassa.
A következő pillanatban láthatóan nagy kő esik le a szívéről.
–  Az  ügyét ejtettük, vádemelés nem történt. Kérem, várjon, míg a
dokumentáció elkészül, addig üljön vissza a helyére, uram – mondja.
Ejtette az ügyemet, és még mielőtt megfordulhatnék, már fel is
vette a következő eset aktáját.
Az  ügyintéző felé lépve, aki éppen valami szart pecsétel a
papírjaimra, a családomra pillantok. Zavart mosollyal néznek vissza
rám. Egy őr csusszan mögéjük, és súg nekik valamit. Cap
összeráncolja a szemöldökét, Royce kérdőn néz rám.
Feszülten bólintok.
Apánkhoz lehet köze.
Betessékelnek az oldalajtón, de még látom, ahogy a srácok
felállnak, és kisurrannak a mellettük ülők előtt. Az  ajtó kinyílik, és
szemtől szemben találom magam apámmal.
Nem gyakran volt alkalmam mellette állni. A  néhány alkalommal,
mikor megengedte, hogy meglátogassuk, már az asztalnál ülve várt
minket, mire átjutottunk az ellenőrzésen. A  fizikai kontaktus tiltott
volt, sosem ölelhettük meg egymást. Nem mintha apám rajongana az
ilyesmiért.
Vagy talán igen. A  francba is, olyan rég volt, már nem is
emlékszem.
Furcsa most előtte állni.
Majdnem egyforma magasak vagyunk, de apám pár centivel
magasabb nálam. A  testalkata akár az enyém. Tömör izom, de nem
annyira szálkás, mint Captain vagy Royce.
Ugyanaz a zöld szem és sötét haj, leszámítva, hogy az övébe már
egy kis ősz is vegyül.
 Az  ajtó becsapódó hangja, amin keresztül bevezényeltek ide,
visszaránt a valóságba.
– Fiam – bólint az apám. Végignéz rajtam, ahogy én is tettem vele.
Biccent az őr felé, aki azonnal ugrik, és leszedi a bilincseimet.
–  Már korábban elintéztettem a papírmunkát, ez inkább csak
formalitás volt, hogy a testvéreid is ideérjenek. Most kezdünk, ők is
már a tárgyaló felé tartanak.
Megkapom a táskámat, benne a ruháimmal.
Kényszerítenek minket, hogy hallgassuk meg az apánkat arról
beszélni, ártatlan, vagy sem, és miért kellene őt, egy elítélt
nemierőszak-elkövetőt, szabadlábra helyezni. Ravennek is végig kell
hallgatnia. Bárcsak figyelmeztethetném őket, bár nem hiszem, hogy
elmennének.
– Elég elbaszott arra kényszeríteni minket, hogy ott legyünk. – Nem
kertelek.
Elszomorodik a tekintete.
– Tudom, mit csinálok, fiam. Bíznod kell bennem.
– Nem olyan könnyű az most – felelem őszintén.
– Tudom, fiam, tudom – bólint. – Öltözz át, majd gyere a bal oldalon
lévő első terembe. – Az  őr a hátsó folyosó felé nyíló ajtót nyitja ki
apámnak. – Maddoc – szól vissza ő –, ne csinálj semmi hülyeséget!
Majd otthagy.
Gyorsan átöltözöm, megmosom az arcom, és megyek, ahová
küldött. Raven és a testvéreim már bent vannak, gyanakvó a
tekintetük.
Az  ajtó, amin át jöttem, az ellenkező oldalon van. Megpróbálok
átvágni a termen a többiek felé, de egy őr megállít és leültet. Egy
sornyi ember sétál be a terembe. Nem szívesen, de teszem, amit az őr
mondott.
 – Haladjunk, ez nem volt betervezve mára – szól a bíró, miközben
elfoglalja a helyét.
Kinyílik az oldalajtó, apánk tőlünk elfordulva járkál odakint. Royce
és Captain felé nézek, akik lassan előrehajolva kukucskálnak kifelé.
Nem tudom megmondani, felismerték-e az apánkat, vagy csak
kíváncsiak, mi folyik itt, és miért hozták őket ide.
– Azért vagyunk itt, hogy megvizsgáljunk egy feltételes szabadlábra
helyezési kérelmet Stockton, San Juaquin megye kontra – a bíró
nagyot nyel – Rolland Brayshaw.
–  Mi’fasz? – hallom Royce felől. Odafordulok, Royce fel akar állni,
de Captain átnyúl a letaglózott Raven felett, és visszahúzza.
Mindketten megragadják az előttük lévő ülést.
És Raven? Az arca feszültséggel tele, ahogy apámat bámulja.
Visszafordulok.
Apám mereven bámul előre, csak a bírót nézi. Nem látom őt
rendesen, de a bíró igen, ezt az arcára kiülő félelem is alátámasztja.
Rövid szünetet tart, megnyalja a száját, majd diszkréten az őr felé
pillant.
–  Mr. Brayshaw, önt letartóztatták és vádat emeltek ön ellen nemi
erőszakért, nagybani autólopásért, valamint kokain forgalomba
hozatalának kísérlete miatt. Bűnösnek találták, és tizenöt év börtönre
ítélték. Tizenegyet letöltött. Mr. Brayshaw, kérem lépjen előre. – Apám
így is tesz. – Mr. Brayshaw, van itt három támogatói levél helyi
közösségektől. Úgy tűnik, pozitív irányba fejlődött, szervezett néhány
patrónus programot odabentről.
Apám az alsó ajkába harap. Minden izmom megfeszül.
Miért ilyen rohadtul ideges?
Amint megfordul a fejemben a gondolat, apám arca megváltozik.
A lábbilincs ellenére terpeszben áll, szilárdan kihúzza magát.
 –  Így van – mondja büszkén. – Megnyitottam az egykori
munkásszállót a problémás vagy az addigi életkörülményeik miatt
segítségre szoruló kamaszok számára. Mind különféle bántalmazás
áldozatai. Külön fiú és lány ház működik sikeresen, immár öt éve.
Valamint létrehoztunk egy programot, melynek keretében ezek a
tinédzserek a mi iskoláinkba járhatnak, így biztosítva a magasabb
szintű oktatást számukra. A  programon keresztül leérettségizők
száma rendkívül magas, és emelkedik minden évben. Sokat tanultam
a munka során. Fejlődtem emberként, és büszke vagyok arra, amit
csinálunk. És ez nem csak az én érdemem. A családom is megkezdte a
helyreállítási folyamatot. Valójában – halványan bólint, mintha
biztatná magát, hogy folytassa, amit én már nem szeretnék annyira –
a fiaim is itt vannak ma. Egyikük egy szerencsétlen félreértés miatt, a
másik kettő pedig támogat minket.
Az esküdtszék a terem felé fordul.
– És az ifjú hölgy közöttük? – Gyomron vágnak a bíró szavai.
Előrehajolok.
– Ő egy lány az otthonból. Néhány hónappal ezelőtt mentettük ki az
otthonából, ahol mentális és fizikai bántalmazásnak is ki volt téve.
Valamint szexuális zaklatás áldozata is. – Raven felé fordulok. Ez nem
lehet igaz! Legalább tíz kibaszott alkalommal elolvastam az aktáját.
Említés sincs benne szexuális bántalmazásról. – Elkísérte a fiaimat,
hogy kimutassa néma támogatását, amiért biztonságot nyújtott neki a
családom. És segített nekünk, olyan dolgokat mutatott a fiaimnak,
melyekre én idebentről képtelen vagyok. A  lány visszahozta egy nő
jelenlétének semmihez sem mérhető érzését az életükbe, ellágyította
a szívüket.
A szélen ülő nő kíváncsi tekintettel fordul Raven felé, előrébb dől a
székében.
 – Igaz ez? Tényleg a házban élsz?
Picsába!
 

Raven
 
Mi. A. Bánatos. Faszom.
Az izmaim maguktól működnek, és hirtelen felállok.
A fiúk is felállnak. Maddoc is.
–  Kisasszony? – szól a nő újra, de nem törődőm vele. Rolland
Brayshaw tarkóját bámulom.
Azt mondták, Stockton. A szülővárosom.
–  És ő is tanult tőlük… – Görcsbe rándul a gyomrom, amikor újra
megszólal. Ismerősen csengő hangjától feláll a szőr a hátamon. – Már
ő is érti – megköszörüli a torkát –, milyen fontos megbízható
embereket találni.
Elakad a lélegzetem, tűz mardossa a torkomat. Kurvára lehetetlen…
Rolland szembefordul velem. A  seggfej vakmerően a szemembe
néz, és akkor minden beugrik.
– Már érti, hogy… a család a horgony.
–  Te most kurvára szórakozol velem? – Azt hiszem hangosan
mondom, de nem vagyok biztos benne.
– Cap… mi folyik itt? – suttogja Royce.
Maddoc mozdul, mintha készen állna ráugrani erre a szemétládára,
de a mellette álló őr elé siklik, kezét a fegyverére csúsztatja.
–  Igaz, vagy sem, hogy Mr. Brayshaw egyik közösségi házában
lakik? – kérdezi a bíró erélyesen.
Hunyorogva nézek a férfira, aki le sem vette rólam a szemét, mióta
megfordult. Azért sem, hogy a fiaira pillantson. Még csak nem is
pislogott.
A férfi, akinek a házában lakom.
A  férfi, akinek a fiával kefélek, épp, ahogy ő kefélte az anyámat
éjszakánként.
A férfi, aki a kibaszott késemet adta.
Nagy nehezen a bíróra nézek. A hangom halk, de határozott.
–  Igen. – Captain megérinti a karom, mintha mondani akarna
valamit, de ellököm magamtól, nem akarom hallani. – A Bray-házban
élek. – Csak nem a lányok házában.
–  Ms. Carver, szeretne felszólalni Mr. Brayshaw mellett vagy
ellene? Esetleg megosztaná velünk az otthonban szerzett
tapasztalatait? Hogy biztonságban érzi-e magát? Segíthet döntésre
jutnunk.
Érzem a nagyfiú súlyos tekintetét magamon, de képtelen vagyok
ránézni.
Ha követelőzést látnék a szemében, talán az ellenkezőjét
cselekedném.
Ha megbánást, talán elsétálnék, és sosem néznék vissza.
Ha fájdalmat… talán csak sírnék.
Egyik sem lenne helyes ebben a pillanatban, most magamnak kell
döntenem.
Hazudhatnék, mondhatnám, hogy Rolland egy jó ember, hatalmas
szívvel, de nem tudom, igaz-e. Hazudhatnék, hogy életemben nem
láttam még őt. Mondhatnám, hogy most először találkoztunk.
Visszanézek rá.
Van némi ősz hajszál a halántékán, de a többi sötétbarna. Majdnem
fekete. A  bőre kissé viharvertebb, mint emlékszem. A  tekintete
fáradtabb. Elmondhatnám az igazat.
Rollandon tartom a tekintetem.
 –  A  legkevésbé sem érdekel a döntése. Zárja vissza, vagy eressze
szabadon, nekem tök mindegy.
Royce megpróbálja megfogni a karom, támogatni akar, vagy
ösztönözni, nem érdekel ebben a pillanatban, inkább elhúzódom tőle.
A  bíró megköszörüli a torkát, de Rolland nem fordul vissza.
Alaposan végigmér, próbál olvasni az arcomról, de amikor nem jár
sikerrel, végre a mellettem álló fiaira néz, majd a harmadikra a terem
másik végében.
Hirtelen nehézzé válik a légzés, zihálni kezdek.
Ki kell jutnom innen.
Figyelmeztetés nélkül átlépem a székem háttámláját. Tudom, ha
oldalra indultam volna, Captain az utamat állja. Kioldalgok a sorból,
egyikük megpróbálja elkapni a könyököm, de lerázom magamról, és
kisietek a teremből.
Maddoc utánam kiabál, amit halk felfordulás hangjai követnek.
Nem fordulok vissza.
 

Maddoc
 
–  Raven! – kiabálok. Nekimegyek az utamat álló őrnek. Royce nem
mozdul. A szívem hevesen kezd dörömbölni a mellkasomban.
Picsába!
–  Nyugi, kölyök – szisszen fel halkan az őr. – Hamarosan kijutsz
innen, de ha továbbra se szeded össze magad, mehetsz vissza a
zárkába!
–  Nem vagyok egy kibaszott kölyök! – Elrántom magam tőle.
Összeszorított állkapoccsal nézek apám felé. Úgy dobol a fülem, nem
is hallom, miről beszélnek.
 Nincs még egy lehetőségem apám szemébe nézni, hogy kiolvassam
belőle a gondolatait, mielőtt kiterelik az ajtón. Az  esküdtszék is
kivonul, az őrök pedig visszalépnek. Felpattanok, és a terem közepén
találkozok Captainnel.
– Mi a picsa volt ez?
– Fogalmam sincs – mondja összeráncolt szemöldökkel.
–  Alá kell írni a szabadon bocsátási papírjait, Mr. Brayshaw – szól
az őr, ezúttal más hangszínen, és int, hogy kövessem.
Visszanézek Captainre.
– Kint megvárlak!
Követem az őrt.
Kint megvár, mondta Cap, vagyis hozzám hasonlóan nem biztos
benne, hogy Raven is odakint lesz-e.
Fél órával később végre kész a papírmunka, és szabad vagyok.
A fekete Denali a járdán vár, ahogy kilépek. Cap kipattan.
– Hol van?
– Elindult gyalog az úton. Royce hívta Macet. Úgy három kilométer
után utolérték, és betuszkolták Mac kocsijába.
Felmordulok. Ellépek mellette, és beszállok Cap kocsijának
kormánya mögé.
Egy szót sem szólunk hazafelé, nem sokkal később bekanyarodunk
a birtokra, a Bray-házak mellett elgurulva a sajátunk felé. Apánk háza
felé.
Bassza meg! Ha kiengedik, harcolnunk kell vele, hogy Raven
maradhasson?
Amint leparkolunk, Royce fogad minket. Lejön a lépcsőn, magához
húz, és megveregeti a vállam, majd ellép tőlem, és elnéz mellettem.
– Keveredtél jó kis bunyóba odabent? – próbál viccelődni magához
méltóan, de a feszültségét nem tudja leplezni.
 – Nem, haver. Magánzárkában voltam három napig. Senkivel nem
beszélhettem, nem telefonálhattam, még csak fel sem ajánlották,
amiből rájöttem, hogy valami terv része az egész.
Megértően bólintanak.
–  Mac elsimítja a dolgokat a suliban, amennyire lehet – mondja
Royce. – Azt hiszik, ügyeket rendeztünk városon kívül.
–  Amikor legutoljára így eltűntünk a suliból, Zoey keresésére
indultunk – nézek Royce-ról Captainre. – Jól vagy, haver? Hogy bírod
a stresszt?
–  Nem állok készen ezen agyalni ma este – mondja Cap,
egyértelművé téve, hogy ne hozzuk szóba a témát, amíg ő úgy nem
dönt.
Bólintok, mind lehorgasztjuk a fejünket.
–  Apánk intézte úgy, hogy három napig bent tartsanak, így sort
kerített a saját kihallgatására, amikor mind ott vagyunk.
– Tudtad, hogy ott lesz? – kérdezi Royce.
–  Nem. Várakoztam, hogy bevezessenek a tárgyalóterembe, és
derült égből villámcsapás, ott termett mögöttem, mondta, hogy mind
ott vagytok. Már akkor azt hittem, kiengedték, aztán betereltek
minket a másik tárgyalóba.
–  Raven kikészült. Bezárkózott a szobájába, amint hazaértünk –
sóhajt Royce a házra pillantva. – Nem fog előbújni. El sem hiszem,
hogy képes volt így megalázni, az erőszakkal meg mindennel –
mondja halkan.
Megrázom a fejem.
–  Büszkébb annál, mint hogy engedje másoknak látni, hogy nem
tud megbirkózni a múltjával. Valami másról van szó.
Royce felhorkan.
–  Nos, már csak azt lenne jó tudni, hogyan fogjuk előcsalogatni a
szobájából és kideríteni… anélkül, hogy még jobban kiakasztanánk…
Az ajtó kivágódik, a falnak csapódik, és a feldühödött Raven lép ki
rajta.
A  haja leengedve, az arca élénk és tiszta. Melegítőt és pólót visel.
Készen áll tüzet okádni ránk.
Bébi.
Mintha hallaná a gondolataimat, összerándul a homloka, de nem
adja meg magát.
–  Tudtad? – kérdezi faarccal, de egy apró ránc a szeme sarkában
elárulja, hogy a kérdés nem annyira ártatlan, mint amilyennek tűnik.
– Pontosan mit is?
– Most ne szarakodj velem! – csattan fel.
– Muszáj lesz kifejtened bővebben.
Megfeszül az álla, elfordítja rólunk a tekintetét.
– Haza kell mennem.
– Mi a fasz? – kiabál Royce. – Ez a kibaszott otthonod!
– Az igazi otthonomba, Royce! – Közelebb lépek hozzá, összeakad a
tekintetünk. – Nincs időm szórakozni! Elvisztek, vagy találok más
módot. Ha kell, kiugrok az ablakon.
– Áruld el, miért – követelem. Nyugtalanság telepszik rám.
Raven megrázza a fejét.
– Nem, most biztosan nem. Rajtad áll.
– Fogalmunk sem volt, mire készül ma – kiabál Royce, pánikolva lép
Raven felé. – És ha azért vagy dühös, mert felemlegette a múltad, hát
tudod, RaeRae, haragudj rá, de ne ránk!
Hunyorogva nézek rá, és végre állja a tekintetem. Ellenszegülés
sugárzik a tekintetéből.
–  Legyen. Elviszünk, de ne csinálj semmi hülyeséget, amíg ott
leszünk – figyelmeztetem olyan hangszínen, amiről nem gondoltam,
hogy használnom kell ellene ma.
A  kurva életbe is, három napra eltűntem, és fogalmam sem volt,
hogy egy Raven-mentes házba kell-e hazajönnöm újra, ő pedig úgy
viselkedik, mint egy önfejű picsa, és titkolózik előttünk!
– Most? – sürget.
A srácokra nézek, mindketten kurtán bólintanak, arcukra halvány
zavar telepszik.
Ravenre nézek, egy bólintással nyugtázza a történteket, majd
eltűnik a házban.
Amint biztosra veszem, hogy hallótávolságon kívülre került, a
testvéreimhez fordulok.
–  Ha meg kell kötöznünk és úgy visszarángatni ide magunkkal,
megtesszük.
Egyetértően bólintanak. Nem lehet kérdés.
Vissza fog jönni velünk. Téma lezárva!
 15. FEJEZET
Maddoc
 
 
Egy órát sem voltam otthon tegnap este, mielőtt útnak indultunk.
A  suliban téli szünet van, így pár hétig nincsenek óráink, de a
meccsek nem maradnak el. Minél hamarabb visszaérünk, annál jobb.
–  Ezen a kijáraton hajts ki – mondja Raven Captainnek, és
elhagyjuk az autópályát.
Beállítottuk a GPS-be a meglévő címet, de Raven mondta, hogy az
nem fog elvezetni minket a városnak arra a pontjára, tekintve, hogy
arrafelé nincsenek hivatalos utak. Úgy tűnik, a lakókocsikkal
leparkoltak, ahol tudtak a város határán, így Ravenre hagyjuk az
iránymutatást. Legalábbis Cap úgy tesz. Lefogadom, hogy még azelőtt
memorizálta az utat, hogy beszálltunk a kocsiba.
Bal kanyart veszünk egy kavicsos útra, majd egy, az olcsó fészerek
tetejéhez is használt hullámlemezekkel elkerített, földes területre
érünk. Este van, de a gyerekek még mindig mezítláb játszanak a
hidegben, senki sem parancsol rájuk, hogy térjenek ki a kocsink elől,
ahogy egyre beljebb gurulunk.
Captain lelassít a látványtól, majdnem meg is áll, de megütögetem
az ülését, és a visszapillantóból rám néz. Megfeszül az ábrázata,
akárcsak a marka a kormány körül. Tudom, hogy Zoey-n jár az esze,
és hogy mi lett volna vele, ha nem szerzünk időben tudomást a
létezéséről.
 Gyerünk, testvér!
Kell neki néhány másodperc, de egy nagy sóhaj után továbbindul.
Nem sokkal előttünk kiszúrunk egy szétesett autó körül ücsörgő
csapat férfit. Talpra szökkennek, ahogy közeledünk feléjük, szinte
mindegyik szájából lóg a bagó. Először a fekete abroncsokat veszik
szemügyre, majd a sötétített ablakokat.
–  Mondtam, hogy kölcsön kellett volna kérnünk egy kocsit, vagy
bérelni valami olcsó vacakot. – Raven a bandán tartja a szemét.
– Melyik az?
Most előrenéz.
– A kerítés mellett jobbra az utolsó.
A lakókocsi felé nézek, és teljesen megdöbbenek.
Sosem képzeltem el, hogy nézhet ki a hely, ahol Raven felnőtt, de ha
megteszem is, az nem ilyen lett volna. Ezen nincs kicsi veranda,
felette napellenzővel, mint a többin, amit láttunk. Nincs előtte hely,
ahol egy asztal és néhány szék elférne, arra az esetre, ha levegőre
vágynál. Ez csak egy kibaszott négyzet alakú doboz. Az  ablakokon
függöny helyett alufólia, és olyan vastag mocsok, hogy még az eső
sem képes lemosni. Ez egy kibaszott lakóautó motor nélkül.
A  „kerítés”, amit Raven említett, nem is kerítés, csak néhány
korhadt faoszlophoz erősített régi drótkötél. A túloldalon vasúti sínek
futnak, mellette néhány lerobbant kocsi áll. Az  egyikből nevetés és
fény szűrődik. Feltételezem, mind odúként szolgál hajléktalanoknak,
vagy a tiniket itt koppantják fel. Látom magam előtt Ravent, ahogy az
éjszaka közepén kijön ide rágyújtani vagy meglépni. Talán innen ered
a vonatozási mániája is, a saját elbaszott játszóteréről, amin egy
tucatnyi másik gyerekkel osztozott.
– Égnek a lámpák – veszi észre Royce.
Raven előrehajol, az arca elszomorodik, nagy sóhajjal hátradől.
 – Azok gyertyák.
Captain közelebb gurul, éppen a lakóautó előtt áll meg.
– Nincs egyedül – szól Raven az ajtóra meredve.
– Honnan tudod?
–  Mert ha éppen szabad egy körre, egy pink boát teker a kilincs
köré, hogy mindenki tudja, mehet a játék.
Raven felé kapom a fejem, de nem néz rám.
–  És az emberek csak úgy besétálnak dugni? – Raven a fogát
megnyalva bámul az előttünk álló szarkupacra. – És te voltál az első,
amit megláttak?
Végre rám néz.
– Pokoli szerencse, hogy volt egy késem, igaz? – csattan fel.
Vádló hangjától elmélyül a ránc a homlokomon.
– Ezért nem tudsz aludni. Ezért bámulod állandóan a kurva ajtót. –
Royce-ra sandítok, döbbenten ül. – Mert az emberek bármikor csak
úgy beállítanak, és te nem tudod, mikor mit fognak tenni.
Raven előrenéz, elkomorul a tekintete. Most már minden szarnak
van értelme.
Az  éjszakánként viselt fülhallgatóval nyomta el a hangokat.
A zseblámpa fénye megmutatta neki, ki lépett be az ajtón. A kés pedig
biztonságérzetet nyújtott. Mármint, biztonságosabb volt, mintha
semmije sem lett volna, bassza meg!
De nem mindig lehetett ennyire erős, egy ponton nem volt több egy
gyámoltalan kislánynál. Ezért ennyire szívós most, nem volt más
lehetősége, ilyenné kellett válnia, nem volt senki, aki megvédje.
Teljesen egyedül volt… amíg nem találkozott velünk.
–  Mihez kezdünk? – kérdezi Captain, kirángatva engem a
gondolataimból.
–  Várunk – feleli Raven. – Nem fog észrevenni minket idekint, na,
nem mintha akkor félbeszakítaná a dolgot. És órabért kér. Nem fog
soká tartani.
Fogcsikorgatva lehunyom a szemem. Nem gondolhatok Ravenre
egy ilyen helyen, egy ilyen szardarabbal, mint az anyja.
–  Miért jöttünk ide, RaeRae? – Royce megfordul, hogy
szembenézzen vele. Aggodalom és düh tükröződik az arcán. – De
komolyan. Mi’faszról van szó? – Raven állja Royce tekintetét, majd
elfordul. Royce nem hagyja annyiban. – Nem kérdezősködtünk.
Idehoztunk, ahogy akartad, nem beszéltünk az elmúlt néhány
kibaszott hétről idefelé, és most itt vagyunk, anyád háza előtt
várakozunk, és fogalmunk sincs, mibe fogunk belesétálni. – Végig
Ravent nézi. – Nem vagyok biztos benne, hogy akarok még néhány
meglepetésbombát.
Nem meglepő, hogy Raven nem válaszol. Royce elfordul tőle.
Egyikünknek sincs ínyére, ami történik, és kurva élet, hogy nem
vágjuk a fejszénket olyasmibe, amiről semmit nem tudunk, de most
Ravenről van szó, és szeretnénk rájönni, milyen úton-módon
működik az agya. Szóval egy kicsit beadjuk a derekunkat.
Egészen kibaszottul kicsit.
Ravennek igaza volt. Kevesebb mint egy óra múlva termetes, fonott
lófarkas ürge lép ki az ajtón. Megáll a kocsink láttán, de aztán
gyorsan elkezdi gatyába rázni magát, és elmegy.
Raven tűnődik kicsit, majd a két ülés közé mélyeszti a kezét.
Meglepődök, amikor előveszi a kését. Kinyitja, a kezében forgatva
vizsgálja az éles pengét. Összenézünk Captainnel, Raven gyorsan
összecsukja a kést. Megmarkolja, tekintete a régi fémre tapad, majd a
pulcsija bal ujjába csúsztatja, és óvatosan ott tartja.
– Miért érzed annak szükségét?
– Mindenhova magammal viszem – válaszol egyhangúan.
 – Oké. Akkor miért tartod készenlétben, ahelyett, hogy a zsebedben
vagy a derekadnál tartanád, mint általában.
Tekintete az enyémbe vág.
– Azt hiszed, kiszámíthatatlan vagyok? Ő százszor rosszabb nálam.
– Nem. Te százszor több vagy, mint ő kurvára valaha is lesz.
Az arca megváltozik, gyöngédség kúszik a szemébe, de ugyanolyan
gyorsan el is illan, ahogy jött.
– Ő más módon megfékezhetetlen, mint én.
– Nem tudsz meggyőzni, hogy egyedül beengedjelek oda.
–  Meg kell értened, hogy itt most nem te dirigálsz. – Kinyitja az
ajtót, és kilép a kocsiból. Mennék utána, de Royce a pólóm nyakánál
fogva feltartóztat. Felmordulva kitépem magam a keze közül, kérdőn
fordulok felé.
– Adj neki egy percet. Talán erről beszélt apánk. Bántalmazás meg
mindenféle szarság, a feje már így is totál káoszban van.
– Tényleg azt hiszed, kicsit is érdekel ez?
– Maddoc – mordul fel. Teljesen felém fordul, düh árad a szeméből.
– Épp csak visszajött hozzánk, ember, azt is azért, mert visszacibáltuk
magunkkal. A  te csajod, a te kibaszott döntésed, testvér, de baszd
meg! Én nem akarnám elveszíteni azzal, hogy rátelepszek. Mind
tudjuk, hogy reagál az ilyesmire.
– Royce-szal értek egyet – szól Captain.
A fejtámaszba bokszolok, és hátravetem magam az ülésben.
–  Tíz percet kap. – Engedelmeskedve lehunyom a szemem. – Egy
kurva perccel sem többet.
Elbaszott egy szitu.
 

Raven
  
Mély lélegzetet véve kinyitom a szúnyoghálós ajtót, és belépek.
Hagyom, hogy az ajtó hangos csattanással bevágódjon mögöttem.
Jesszus, nem hiányzott az áporodott cigi és a mocskos pézsma szaga.
Elfojtott nevetés vonja magára a figyelmem a kanapéról, ami még
pár hónapja a hálószobámként szolgált. Elszörnyedek, amikor
meglátom anyámat még mindig széttárt lábakkal ott heverni, nem
visel mást, csak egy elnyűtt trikót.
Mocskos kurva.
Tudom, mit jelentenek a meggyújtott gyertyák, a villanykapcsolóval
szarra se megy.
– Látom, fogyóban az ügyfélkör.
– Semmi baj az ügyfélkörrel, lányom, de fontosabb dolgokra is kell
a pénz az áramnál. – Lomhán beszél, közelebb lépek, hogy jobban
lássam. Bágyadtan fekszik, a szeme vizenyős, szinte teljesen csukva. –
Mindamellett, a gyertyák megadják az alaphangulatot.
Felhorkanok.
– Láttam valakit tegnap – mondom lassan. – Csak más volt a neve,
mint ahogy én ismertem.
Megfeszül, lassan a könyökére támaszkodik. Jártatja rajtam a
tekintetét, majd halkan felnevet. Van valami üresség a nevetésében,
ami a frászt hozza rám.
–  Te. Jó. Ég! Igaza volt. – Lassú vigyor terül el az arcán. – Tényleg
csak egy kislány vagy a romlott külsőd mögött. – Zavarodottság ül ki
az arcomra, amitől még inkább nevetni kezd. Folytatom a nyugodt
hősködést, pedig valójában tombolok belül. – Minden elismerésem az
emberé, ügyesen kisakkozta. – Rágyújt egy cigarettára, mély slukkot
szív belőle. – Úgy gondolta, segíteni fog az ügyén, ha a közelében vagy,
és kapocs formálódik köztetek a fiaival. Három közül is választhattál,
így az esélyei jók voltak. Tudta, mit csinál, amikor ajánlatot tett.
– Mire akarsz kilyukadni?
– Ne játszd az ostobát, lányom!
Közelebb lépek hozzá.
–  Kihasználtál, hogy segíts kijutni a börtönből egy fickónak, aki
régen fizetett neked, hogy megbaszhasson, míg én itt ücsörögtem? –
Felnevet, de a tekintete megszilárdul. Az  arcomba fújja a füstöt.
Jóságos ég! – Fizetett értem!
Felhorkan.
– Fizet érted. Azt hitted, olyan könnyedén feladnám a jólétem? Évek
óta fizet nekem, Raven. Kisegít itt-ott. Még ezt a lakókocsit is kifizette
nekem, de persze nem íratta a nevemre. Megvan a magához való
esze. Valószínűleg eladtam volna, miután megteszi, tőled pedig
megszabadultam volna. De tudtam, hogy minél tovább ólálkodik erre,
annál többet sajtolhatok ki belőle. Havonta, percre pontosan érkeztek
a csekkek az elmúlt tizenhárom évben. Végül megkaptam az
ajánlatot, amire vártam. Ha már az állam nem fizetett tovább,
biztosra mentem, hogy ő megtegye.
Tizenhárom év? A  bíró azt mondta, tizenegyet ült le. Nincs ennek
semmi értelme.
Anyám felnevet, gyenge és üres a nevetése.
–  Látom, lányom, még nem raktad össze teljesen, de ne is
kérdezősködj! – Vigyorogva megrázza a fejét. – Szigorú parancsokat
követek, egyenesen az embertől. Ha nem akarok lemondani a
pénzemről, tartom a számat, amikor ideállítasz. – Felszegi az állát. –
A  bónusz, hogy kétségbeesettnek láthatlak. Szánalmas vagy, ahogy
mindig is sejtettem.
– Mi történt volna, ha csak úgy meglépek?
– Tudtam, hogy amint megízleled az életet ezeken a falakon kívül,
nem fogod megtenni. Ő is tudta. Okos ember. Életet az életért.
– Mi a faszt jelent ez, Ravina? – nyomulok előre.
Megrázza a fejét, próbál nevetni, de dugába dől, reménytelenség
tölti be a tekintetét.
–  Sosem fognak elengedni, most, hogy megkaparintottak. – Még
jobban összezavar. Felül, a gyertyák pislákoló fényénél jól kivehetőek
a karján a lövések nyomán születő véraláfutások. Végigmér, szorosan
összehúzza a szemöldökét. – Velük akarsz maradni? Raven… ne légy
ostoba!
– Miattam ne aggódj.
–  Ne akard bemesélni nekem, hogy azok a srácok nem tudták az
első pillanattól fogva! – Anyám büszkén vigyorog. Reméli, hogy
láthatja elbukni a lányát. – Mit gondolsz, miért költöztettek
magukhoz? Hogy szemmel tartsanak! Hogy biztosra menjenek, hogy
amikor az öregük a bíró elé áll, legyen a zsebében egy boldog sztori
arról, hogy a nőnek a lánya, aki erőszakkal vádolta, megbocsátott és
elfeledte a bűneit, és még az egyik fiába is beleesett. Egy mese arról,
hogyan hoztad össze őket, ezt a nagy, elcseszett családot!
Szent ég! Tudtam. Kibaszottul tudtam.
Mióta eljöttem a bíróságról, ezen gondolkodtam. Stockton,
Kalifornia, nemi erőszak, kokain. Ismerve anyám klienseit, és hallva a
részleteket, kurvára tudtam! Anyámért kiáltott az egész.
– Feladta az életét, cserébe a tiéd feletti hatalomért. Élet az életért.
Elérte, hogy elbukj, pedig a közelben sem volt. Magához láncolt több
száz kilométerről, másokon keresztül megfigyelt, és most itt az ideje,
hogy hazamenjen. A cellájából is uralja azokat a srácokat, akik bíznak
benne, hűségesek hozzá. Azt teszik, amint mond, követik a parancsait,
bíznak az ítélőképességében a jelenléte nélkül is. Elég a hangja, és a
srácok kétségbeesetten próbálnak a kedvére tenni. Gondolod, hogy
nem lenne elég egy szó, és máris mellőle néznének le rád? Nem vagy
más, csak egy eszköz a céljuk eléréséhez!
Gombóc nő a torkomba, de nem mutatom a növekvő pánikomat.
– Ne tégy úgy, mintha egyáltalán érdekelne.
– Ne játssz a pénzemmel!
– Remélem, a pokolban fogsz megrohadni!
– Ó, édesem, ott leszel velem. Ne hidd másképp! A bennem áramló
méreg ott van benned is. Anyád lánya vagy, akárhonnan nézzük is.
– Sosem leszek olyan, mint te!
Elégedettség ül ki az arcára.
– Azt hallottam, majdnem olyan lettél…
Hátrahőkölök.
– Hogy érted ezt…
–  Meglehet, ezúttal nem történt meg, de látod, mi mindenre
hajlandó lettél volna? És miért? Néhány izmos testért, akik azt
éreztetik veled, hogy akarnak téged?
– Beszéltél Collins Gravennel? – mordulok fel.
– Tett egy rövid látogatást az ominózus éjszaka előtt – von vállat.
– Mi a fenét akart?
–  Hogy hogyan férkőzzön a közeledbe. Mondtam neki, hogy a
büszkeségedre hajtson. – Kacsint. – Felhívott, hogy elújságolja,
működött a terv, és megdobott némi pénzzel is. Jóképű srác, és jól
meg is fizetett.
Nyelek egyet, a torkom összeszorul, alig kapok levegőt.
Igazat mond. Majdnem elhajítottam mindent, ami lenni akarok…
három srácért, akiket ismernem sem kellene, de az apjuk
szándékosan felszolgált nekik csaliként, mert tudta, hogy a farkasok
nem tudnak majd ellenállni nekem. És ahhoz, hogy ezt Rolland tudja,
ismernie kellett engem is.
 –  Tényleg azt hitted, hogy véletlenül csöppentél oda? – fürkész
anyám. – Naivan elhitted, hogy a magukfajta srácok, férfiak, ha
engem kérdezel, akik gazdagok, hatalmuk van, és arra ítéltettek, hogy
uralkodjanak a magunkfajta fölött, beleesnek egy olyanba, mint te?
Átvertek, semmivel nem különbek, mint a szemétláda, aki fizetett
érted. Gazdag suhancok, akik senkivel és semmivel nem törődnek,
csak a pénzzel és a hatalommal, míg arra várnak, hogy
uralkodhassanak…
Előreugrok, elkapom a gyenge nyakánál fogva. Hagyja, hogy a feje
hátraessen. Levegőért kapkodva vigyorog. Zsír- és állottfüst-szaga
van.
Erősebben szorítom, szinte érzem a tenyeremen, ahogy a lüktető
pulzusa lelassul, ahogy a légcsövét egyre jobban szorítom, elzárva a
vér útját az agyához.
–  Semmit nem tudsz róluk! Maradj kurva távol tőlük, még csak a
szádra se vedd őket, megértetted? – morgok a képébe. – Ha
bármelyiküknek ártani mersz, tönkreteszem az egyetlen dolgot,
amivel törődsz, anyám! – A  bal tenyerembe csúsztatom a késem, és
kinyitom. Az  anyám rángatózni kezd a markom alatt, a szeme tágra
nyílik, ahogy egyre véreresebb lesz. Az arcához teszem a hűvös fémet,
végigsimítom vele, a szememet nem veszem le az övéről. –
Felszabdallak, mintha csak a Joker dolgozott volna meg, és kidoblak a
legforgalmasabb utcasarkon, hogy minden kuncsaftod jól lásson. Mit
is mondtál mindig a te hét-, nyolc-, kilencéves lányodnak? – Apró
karcolásokat ejtek az álla mellett, épp csak hogy vérezzen. Kitágulnak
az orrlyukai, de nem rezzen. – Egy lány hasznavehetetlen csinos arc
nélkül, amit a fiúk szerethetnek…
A hátára lököm, a feje koppan a falon, és kifelé indulok. Mély sikoly
szakad fel belőle, és egy sörösdoboz csattan a falon, centikre a
fejemtől. A  benne lévő maradék lötty és hamu rám fröccsen, és
mindenre a közelben. Megfordulok, hallom a törött kövezetről
beszűrődő léptek zaját.
–  Előbb vagy utóbb megtörténik! – kiabál. – Pláne, amikor üt az
utolsó órád, és nem leszel más, csak egy elcserélt trófea, hogy más
polcát ékesítsd.
– Hallod, amiket beszélsz?
–  Csak várj, Raven! – kiabál tovább. – Használni, amivel Isten
megajándékozott, hogy elérd, amit akarsz, az egyetlen eszközöd! Csak
ezt tanultad! Ugyanúgy eladod majd a lelked!
–  De sosem adnám el a gyerekem! – Érdesebb a hangom, mint
szerettem volna. Az övé halálos suttogássá változik.
– Kész szerencse, hogy nem szülhetsz egyet sem, hmm?
– Egy álnok nőszemély vagy!
–  Mmm – vigyorog gyűlölködve. – Igaz. Most menj, lányom, és
akaszd a kilincsre a boát kifelé ment!
Soha nem fogok egy ilyen helyen élni még egyszer.
Az ajtón kilépve a három Brayshaw fiúba ütközöm. Hárman együtt
erős, szilárd egységet alkotnak. Haragos az arcuk, a szemükbe mégis
félelem vegyül.
–  Félre, Raven! – mordul fel Maddoc. Becsukom az ajtót magam
mögött, közelebb lépek hozzá. Vicsorog, félre akar tessékelni maga
elől, de kitérek előle.
Ismerem őket, és ismerem ezeket a vékony falakat is, jobban is,
mint szeretném. Mindent hallottak, de a mellettem csattanó
sörösdoboz tette be a kaput.
Maddoc szeme rángatózni kezd.
–  A  vállamra kaplak, és odébb teszlek, ha magadtól nem vagy
hajlandó megmozdulni.
 Utat török magamnak mellettük, és bár Maddoc visszafelé bámul a
lakókocsiba, mégis inkább engem követ, ahogy sejtettem.
Megfordulok, háttal megyek tovább, kezemet a levegőbe emelem.
– Gyerünk, nagyfiú, csináld a dolgod! Menj be, és fenyegesd meg azt
a kurvát, amiért kifecsegte a titkodat. – Megállok a kocsi hátuljánál,
ahol már senki nem láthat minket, és elég messze vagyunk anyámtól,
hogy ne halljon.
Maddocot meglepik a szavaim, egy gyilkos pillantással közelebb lép
hozzám.
–  Komolyan elhiszed egy pillanatra is, hogy tudtam? Hogy
bármelyikünk tudott róla? – kérdezi hitetlenkedve.
–  Tényleg meg akarod játszani, hogy fogalmatok sem volt
semmiről? – kiabálok rá. – Azt akarod elhitetni velem, hogy
„mindenkiről és mindenről minden apró részletet tudnom kell”
uraság nem tudta, ki juttatta börtönbe az apját?
A képembe mászik, összeszorított fogain keresztül sziszeg.
–  Egy Graven juttatta oda, én ezt tudom. Ha az a szardarab nem
állított volna be, és játssza meg az ügyvédet, sose ítélték volna el. És
csak hogy tudd, nem. Kurvára nem tudtuk. Az  eset aktái rejtélyes
módon eltűntek a nyilvántartásból, Raven, Gravenék intézték így. Ez
nem egy szaros játszótér, minden valós, a kibaszott élet maga. És
minden Graven megfizet azért az egyetlen hibáért. Átgázolni egy
Brayshaw-n, ahogy azt tette, túlmegy minden határon. Úgy tűnik,
anyád volt a legkönnyebb célpont, akit rávehettek, hogy elindítsa a
lavinát.
– Apád miért akarná a nőnek a gyerekét, aki segített szögeket verni
a koporsójába?
– Kurvára fogalmam sincs.
Csalódottság és bizonytalanság lesz úrrá rajtam.
 – Miért kellene hinnem neked?
–  Mert arra kérlek – mordul fel. – Mert azt akarom, hogy higgy
nekem, mert kurvára magam mellett akarlak tudni!
– Így van, RaeRae…
– Pofa be, Royce! – szakítom félbe, farkasszemet nézve Maddockal.
– Azért akarsz itt tartani, hogy apu ne legyen dühös, amiért
elvesztetted a hazajutásához szükséges jegyét, vagy hívjam magam a
megszállottsága tárgyának? – köpöm a szavakat. – Vagy talán azért
vagyok itt, hogy a kis játékszere legyek…
–  Vigyázz, miket beszélsz – figyelmeztet, tűz gyűlik a szemében. –
Tudod, hogy nem így értettem.
Megint felbukkan Royce.
–  Láttad, hogy viselkedtünk, mikor nem voltál velünk. Egy csapat
dührohamtól szenvedő kisfiú. Szükségünk van rád!
–  Az  emberek hülyeségeket csinálnak jó okkal, Royce – nézek
Maddocra.
– Maddoc – szól Captain vészjóslóan. – Mondd el neki, haver!
– Jól van, bassza meg! Számítottunk az érkezésedre? – Megemeli a
szemöldökét. – Igen. Téged választottunk ki a sok közül? Igen. Kértük-
e, hogy szemmel tarthassunk? Igen, ahogy a többieket is figyeljük. De
pont ez a lényege ezeknek a házaknak, és nem a szívből jövő
kibaszott kedvesség, mint tegnap mondtuk. Jobb életet ajánlunk
nekik? Igen, de ennek ára van. Magunkhoz hasonló seggfej egy csomó
van, de aki a nincstelenségből jön, annak többet ér a tisztelet és a
hűség, mert tudják, hogy ez az egyetlen módja a túlélésnek, és hogy
beállhassanak közénk. Akik nem tudnak beilleszkedni, kibaszott
idióták. Békén hagyjuk őket, míg ki nem öregszenek a házból, vagy
elbasszák saját maguknak és eltűnnek. Ezen dolgoztunk az elmúlt két
évben, és egy kurva jó csapatot hoztunk össze. Ha készen leszünk, mi
leszünk a legerősebbek, akiket ez a város valaha is látott, és egyetlen
Graven sem állhat az utunkba.
– Birodalmat építetek.
– A saját kibaszott királyságunkat!
Végigfut a hideg a hátamon.
Végigsimít az arcomon, ritkán hallott gyengédség árad a szavaiból.
–  Akarsz még többet tudni, bébi? Legyen. Nem állok az ilyen
helyzetek felett. De bárhol, bárkivel képes volnék szembeszállni, ha
azzal megvédhetném a családomat, amibe most már te is
beletartozol. Mert így döntöttem.
Megpróbálok elfordulni tőle, de fogva tart jádeszínű tekintetével.
– Ha egy kibaszott pillanatig is azt gondolod, hogy más okból vagy
itt, mint szimplán azért, mert én azt szeretném – folytatja suttogva –,
akkor nem figyeltél eléggé, bébi. Hidd el, amikor azt mondom, hogy
sosem voltál része a tervnek. Csak egy kibaszott nagy hiba voltál.
Zakatol a szívem, a fejemben kérdések és kétségek hada zsong. Azt
mondtam, az első adandó alkalommal meglépek. Messze mindenkitől,
aki valaha tudott a létezésemről és az anyámról, mégis úgy tűnik,
anyámnak is köze van hozzájuk.
Erősebbnek kell lennem, még inkább ellen kell állnom Maddocnak,
megtagadnom a szorítását, harcolnom kell az iránta érzett vággyal.
Le kell állítanom a hóbortos kislányt magamban, felismernem a
pusztítást, ahová ez az út nyilvánvalóan vezet. Muszáj…
– Raven…
Annyira gyöngéd és óvatos.
Szelíd, világos szemekbe nézek, kétség és aggodalom gyötri, de nem
ad parancsokat. Nincs vádaskodás vagy erőszak a maszk mögött.
Tipikus Captain.
Royce-ra pillantok.
 Sötét szemek. Ügyesen rejti el a félelmeit, és színlel
nemtörődömséget, de az arcát ráncba gyűri az aggodalom.
Visszanézek a nagyfiúra.
Düh és bizonytalanság. Dac és követelőzés. Akarat, szükség,
bekebelezés. A képesség, hogy teljesen elemésszen.
A nagy, gonosz farkas a hatalmas karmaival, amik ettől a várostól a
következőig érnek. Az  ellentéte, mint ami nekem kell, mégis az
egyetlen, amiért valaha sóvárogtam. Ha megütöm magam, az
fájdalmas esés lesz. Nem tartozom ezeknek a nagy hatalmú
hercegeknek és felemelkedő királyoknak a birodalmába.
De Maddocot nézve, elveszve szemének rejtélyes zöldjében, semmi
sem tarthatna távol tőle.
Gallérjánál fogva magamhoz húzom, az ajkába harapok. Mély
morgás tör fel a mellkasából, a karja a hátamra simul, ahogy
magához szorít.
Magam mellett tudni ma, holnap, ha azután nem is, akár ő, akár én
okozom a vesztemet…
Megéri.
 16. FEJEZET
Maddoc
 
 
Raven követelőzésére – mázlija volt, hogy szerettük volna mi is minél
előbb letudni a dolgot – tegnap este átautóztuk az éjszakát, azzal a
tervvel, hogy ma majd megszállunk valahol, szóval most itt tartunk.
Amíg nem kell őt az üléshez kötöznünk, megéri.
Captain a hotel bejáratával szemben parkol le, ő és Royce
kiszállnak, én visszatartom Ravent.
– Ülj át előre – szólok neki.
Tétovázva néz a testvéreim után, majd vissza rám. Kiszállok, hogy
előreülhessek, és ahelyett, hogy Raven is így tenne, inkább
előremászik a két ülés között, és lehuppan az anyósülésre.
Elindulunk, a sarkon megállok az italboltnál néhány italért, és
gyorsan megyünk is tovább. Úgy két kilométer után Raven faggatózni
kezd.
– Hova megyünk?
– Mindjárt odaérünk.
– Nem ezt kérdeztem – vág vissza.
Felnevetek, de nem felelek a kérdésére. Alig öt perccel később
lehúzódok. Kicsatolom mindkettőnk övét, majd az ölembe húzom
Ravent, úgy, hogy terpeszben üljön rajtam.
– Beszélj!
Latolgatja, mit is tegyen, aztán egy mozdulattal lehajol, és
benyomja az ülésem háttámláját tartó kart. Közelebb kúszik hozzám,
az ajkai az enyémet súrolják.
– Nem akarok beszélgetni, nagyfiú.
Rám fekszik, összeér a mellkasunk. A hátán végigfuttatva a kezem
a fenekébe markolok. Mély levegőt vesz.
–  Nem érdekel, akarsz-e beszélni, fogsz, és kész. – Megnyalom az
alsó ajkát. Vigyort csal az arcomra, ahogy beleharap az ajkába. – De
kedves leszek, és hagyom, hogy először élvezkedj kicsit. – Elsötétül a
szürke szeme. – Ezt akarod? – kérdezem suttogva, az ujjaim a
kulcscsontján táncolnak. – Hogy lüktessen körülöttem a puncid? –
A nyelvébe harapva bólint. – Legyen. Fordulj meg és ülj az ölembe. –
Nem hezitál. Csak amikor éhezik rám, akkor fogad szót. A pólója alá
nyúlok, a mellkasánál fogva hanyatt fektetem magamon, a feje a
vállamon pihen, a füle éppen a számnál. – Tárd szét a lábad. –
Megteszi. A  torkára fonom az egyik kezem, míg a másikkal a
nadrágjába nyúlok. – Gombold ki. – Remegő kezekkel teszi, amire
utasítottam. – Hunyd le a szemed, és ki ne nyisd.
Bólint, a mellkasa hevesen zihál. A bugyija alá csúsztatom a kezem.
Raven a csípőjét megemelve segít. Amint a tenyeremben van, lüktetni
kezd a puncija, a szája kinyílik.
Belecsúsztatom két ujjam, hogy megnedvesítsem őket, majd
visszahúzódok annyira, hogy közéjük vegyem a csiklóját.
Az  ujjaimmal körözve masszírozom az érzékeny csomó két oldalát.
Megsokszorozva az élvezeteket össze-összenyomom az érzékeny
pontot.
Raven kéjesen a levegőbe nyög.
– Erre van szükségem – suttogja elfojtott hangon.
– Rám van szükséged – helyesbítek, ő pedig egyetértően hümmögve
megnyalja a száját. Egyre jobban hozzám dörzsöli magát, hajhássza
az orgazmusát, de én nem kapkodok. Lassan dolgozom rajta, és még
tovább lassítok, mikor az izmai megfeszülnek. – Bébi… – Megborzong,
ahogy a fülébe suttogok. – Húzd fel a pólód és a melltartód is. Látni
akarom a kemény bimbóidat.
–  Ó, jesszus! – liheg, a száját összezárja, miközben teszi, amire
kértem. Nem tud uralkodni magán, amint lekerül róla a ruha,
megmarkolja a mellét, és keményen a bimbójába csíp. Hangos sóhaj
szakad ki belőle. – Muszáj elélveznem… muszáj…
A  nyakába harapok, ujjaimmal egyre gyorsabban dolgozom
odalent. A mellkasa a levegőbe emelkedik. Remegni kezd a keze, még
erősebben markolja a mellét. Elengedem a nyakát, és a szájához
emelem az ujjaim.
– Nyald!
Mély nyögéssel kidugja a nyelvét.
A  nedves ujjaimmal erősen a kemény bimbójába csípek.
A  fenekéhez dörzsölöm magam, a farkam kőkemény alatta, Raven
pedig hozzám nyomja magát.
– Érezni akarlak.
–  Érzel, kibaszott kőkemény vagyok. – Megnyalom a füle mögötti
kis részt. – Pokolian kívánlak, bébi.
– Magamban akarlak érezni… – Egész testében remegni kezd.
Hüvelykujjamat a csiklójára tapasztom, a másik kettővel felnyúlok
neki, hogy érezzem a puncija lüktetését. Megszorítja az izmait az
ujjaim körül, zabolátlanul lovagolja meg a kezemet. A  hajába
temetem az arcom, mélyen beszívom az illatát.
– Csak az enyém vagy, Raven.
– Ó, baszki! – nyög fel, ahogy az orgazmus új hulláma éri el.
Minden izma megfeszül, majd ernyedten zuhan vissza rám.
Rekedtes nevetés szakad fel belőle, amikor a karja az ajtónak
csapódik. Megrándul a túlérzékenységtől, ahogy kihúzom a kezem a
nadrágjából.
A  távolból vonatfütty hallatszik, Raven azonnal felül, és kifelé
mered az ablakon, majd visszanéz rám. Helyére húzom a melltartóját,
a kezem súrolja az érzékeny bimbóját, amitől libabőrös lesz.
– Kifelé, különben lemaradunk róla.
Kétkedve tétovázik, de végül kiugrik a kocsiból. Megigazítja a
nadrágját, és copfba köti a haját. Felkapok és a vállamra dobok egy
táskát a hátsó ülésről. Raven kíváncsian néz rám, megragadom a
kezét, és a sínek felé indulok. A vonat már lassít, az első pár vagon le
is hagyott minket, de tovább közelítünk, míg a sebessége utolérhetővé
teszi. Raven elereszti a kezemet, és futni kezdünk a vonat mellett.
–  Most! – kiáltom. Egy gyors pillantást küld felém, majd egyetlen
ugrással a vonaton terem, én pedig utána. Egyszerre húzzuk fel
magunkat, és a vagon falának belsejéhez támaszkodunk.
Hangos nevetéssel fordul felém.
Sötét hajtincsek bomlottak ki az arca köré, de láthatóan nem
zavarja. Ezúttal, még mielőtt hozzám lépne, megelőzőm, a dereka
köré fonom a karom, megpördülök vele, a háta halk puffanással
landol a falon.
–  Elég ismerős helyzet ez – nevet fel. A  mellkasomra csúsztatja a
kezét, és a szemembe bámul. Minél tovább mered rám, a mosolya
helyét annál több kétkedés veszi át. Lassan elenged, akaratlanul
elhúzódik tőlem, amennyire csak tud.
– Raven – szólítom, mikor elfordítja rólam a tekintetét.
Elkomorodik, összeszorítja az ajkát, és a sebezhetőség, amit
annyira utál, egy pillanatra láthatóvá válik, de hamar visszanyeri a
magabiztosságát, és kihúzza magát. Helyet követelve elemeli az állát,
ezért hátrálok kicsit.
 – Ha hazudsz nekem, és tényleg tudtad, elpusztítok mindent, amiért
dolgozol – fenyeget. – Keményebben baszok ki veled, mint bárkivel
valaha is tetted, Maddoc, esküszöm a saját életemre.
Dögöljek meg, ha a szavaitól nem gerjedtem be még jobban.
Annyira eltökélt és bátor, erős és rendíthetetlen, ha szembe kell
szállnia valakivel, még akkor is, ha a fegyvertára a miénk nyomába
sem érne, amennyiben rosszra fordulnának a dolgok.
Pontosan ezzel a viselkedéssel vonzott magához, holott sosem
akartam, hogy így alakuljon. Nincs miért kételkednem a szavaiban, és
ha bárki más állna velem szemben, és mondaná ugyanezt,
gondolkodás nélkül lehajítanám a mozgó vonatról.
A  hasához nyomom a kőkemény farkam, amitől lassú lélegzetet
vesz.
– Nem áll szándékomban átbaszni téged, Raven Carver – suttogom,
hüvelykujjammal végigsimítok az alsó ajkán, és elválasztom a
felsőtől. – De tervezem, hogy megbaszlak újra és újra. – Megcsókolom
a szája sarkát, forró lehelete felmelegíti az arcom. – És újra.
Elhúzódok tőle. Vívódik, de végül bólint.
–  Talán egy idióta vagyok, és talán meg fogom bánni, de hiszek
neked. – Lehorgasztja a fejét, amitől hátrálok egy lépést. Minden
porcikám megfeszül, amikor újra rám néz. – El kell mondanom
valamit.
 

Raven
 
Alig fél órát voltunk csak a vonaton, és Maddoc intézett egy kocsit,
amivel visszamehettünk a terepjáróhoz.
Visszaérve a hotelhez megtudtuk, hogy Royce – nem meglepő
módon – egy egész lakosztályt vett ki, az erkélyen kis tűzrakó hellyel,
és a szobaszervizt is pontosan a visszaérkezésünkhöz igazította.
A  fiúk kosaras dolgokkal viccelődnek, mindketten
meghunyászkodnak kicsit, amikor be kell számolniuk a meccsről
Maddocnak.
Miután mindent felfaltunk, Royce a minibárból szerzett piát adja
körbe.
– A videó létezik – bukik ki belőlem. Mind felém fordulnak, némán
várják a folytatást. – Láttam. Nem a legjobb, de elég tiszta, és van…
hang is. – Oldalra húzom a számat, de nevetnem kell, amikor Royce és
Captain rám vigyorognak. – Egyébként, azt hiszem, valamiféle kültéri,
éjszakai kamera lehetett.
– Egy telefonnal is meg lehet csinálni manapság – szól Maddoc.
– Nem értek hozzá, de akárhogy is, mihez kezdünk?
– Semmihez. – Maddoc kihúzza magát. – A videónak semmi haszna,
csak szemét.
– Miért is?
– Mit gondolsz, miért próbálta meg árusítani? – kérdezi Maddoc. –
Azt akarta, hogy a híre eljusson hozzád. Kijátszotta az egyetlen
gyenge pontodat, amiről tudott. Te a miénk, mi a tiéd.
– Hogy magára vonja a figyelmünket?
– A te figyelmedet – helyesbít Captain.
– Ellenünk fogadott, amikor napvilágot láttak a hírek a videóról, te
pedig azonnal bedőltél neki, bizonyítva az igazát – mondja Maddoc.
– Még egyszer, miért is?
–  Azzal, hogy azt mutattad neki, csak magadra számíthatsz, hogy
ezt helyrehozd, rossz színben tüntettél fel minket.
– Nem ez volt a célom – rázom meg a fejem.
–  Tudjuk – szögezi le Maddoc. – Ő  is tudja már, de egy pillanatra
sem szabadott volna, hogy kételkedjen bennünk. Ha azt tetted volna,
amit kell, és hozzánk jössz a problémáddal, nem is tette volna –
csattan fel.
– Nézd, nekem ez az egész tök új, oké? – vágok vissza. – Úgy tűnik,
folyton elfelejted, hogy ahonnét én jövök, ott nem volt meg ez –
mutatok körbe rájuk. – Egyedül voltam, és slussz. Nem fogok egy
csapásra csapatjátékossá válni, csak azért, mert te így akarod.
– Nem egy csapásra kell – torkol le.
Hiába küzdök ellene, nevetnem kell, és látom, hogy ettől kissé
felenged. Esküdni mernék, hogy van egy gyengéd oldala, valahol
mélyen eltemetve a düh és a keserűség alatt.
– A lényeg, hogy nem tudom, hogyan… – Francba!
Captain whiskey-jével a kezében előrehajol.
– Hogyan legyél egy csapat része? – kérdezi. Örülök, hogy egy sötét
erkélyen ülünk, és csak a tűz fénye vesz körül minket. A  gyötrő
kétségektől vagy zavaromban bizseregni kezd a tarkóm. Bármelyik is
igaz, bosszantó. – Nem tudod, hogyan legyél egy csapat része? –
ismétli meg.
– Fogalmam sincs.
–  Raven… Kiálltál mellettünk, mikor semmi okod nem volt ezt
tenni, velünk harcoltál, megvédtél minket.
– De egyiket sem okkal tettem – suttogom, a mellkasomra nehezedő
óriási súlytól alig kapok levegőt. – Azt tettem, amiről úgy éreztem,
helyes.
–  Ne próbáld meggyőzni magad arról, hogy ez igaz, és ne
mondogasd magadnak, hogy mélyen belül nem érzel kötődést
hozzánk, mert nem így van. Visszautasítottál egy újrakezdési
lehetőséget, amit Perkins ajánlott, amiről még mi is tudtuk, hogy
szeretnéd, csak hogy velünk maradhass. Aztán képes lettél volna
feladni mindent, amid itt van, hogy megvédj minket, és üres
zsebekkel távozni. – Captain a testvéreire pillant, majd folytatja. –
Reflexből cselekszel, ami javarészt jó dolog, és azt jelenti, gyorsan
reagálsz, és egy szar helyzetet is a magad javára tudsz fordítani, ha
szükséges. Tudva ezt, feleannyira sem idegeskedünk, ha nem vagy a
közelünkben. De Raven, soha ne hidd, hogy bármitől is meg kell
védened minket!
Van értelme a szavainak, de a lényeg nem ez. Talán nem gondoltam
át teljesen, de tudtam, ki a dolog tétje, és ő messze felülmúlta azt, ahol
én kikötöttem.
Előrehajolok, remélem, eljut hozzá az üzenet.
–  Hogy léphettem volna csak úgy le, tudva, mi történhetett volna,
ha meg sem próbálom megállítani?
Először zavarodottan néz rám, de aztán megérti. Lassan feláll és
hozzám lép. Forogni kezd velem a világ. Captain lehajol hozzám, a
szemem sarkából látom, ahogy Maddoc elfordítja a fejét.
–  Raven – kezdi Captain alig hallhatóan. – Azt akarod mondani,
hogy amit tettél, az egész egyezség Collinsszal, a lányom miatt volt?
A  kislányomért, akivel sosem találkoztál, és akinek semmivel sem
tartozol? – Nagyot nyel, a szemét összehúzza, ahogy összehúzódnak a
húrok a szívem körül, amiket épp csak kezdek felfedezni.
–  Én… – Lehorgasztom a fejem. Sok ez nekem. – Nem ő volt az
egyetlen ok.
Royce halk nevetése vonja magára a figyelmem. Felé fordulok,
mosolyogva néz vissza rám.
– Pontosan ezért illesz közénk, RaeRae! – Nem kellene felengednem
a becézés hallatán. – Őszinte vagy, amikor mások hazudnak, erős
maradsz, amikor mások elgyengülnek – kacsint rám.
Vigyorogva visszanézek Captainre, aki kiegyenesedik, biccent
felém, majd bemegy a lakosztályba. Royce is feláll, megveregeti a
vállam, és a testvére után megy. Lehunyom a szemem, mély lélegzetet
veszek.
– Gyere ide – szólok Maddochoz.
Kinyitom a szemem, amikor nem hallok mozgást. Megemeli az
állát, én pedig a szemöldököm. Végül halvány vigyorral az arcán
megteszi, amit kértem. Felnézek fölém tornyosuló testére. A  sötét
ellenére is szikrázó zöld szemében megszámlálhatatlan gondolat
kavarog.
A  pulcsija aljánál fogva magam felé húzom. Lehajol, és a székem
háttámlájára teszi a kezét. Dörömböl a mellkasom, egy ismeretlen
érzés lesz úrrá rajtam. Hosszan kifújom a levegőt. Nyelnem kell egyet
a lassú pislogásától.
– Ülj le.
– Ültem.
– Nem kérdeztem, mit csináltál. Azt mondtam, ülj le! – A pólója alá
nyúlok, végigfuttatom az ujjaim a kidolgozott csípőjének vonalán. –
Ülj le.
Ellenáll egy ideig, de aztán beadja a derekát, és leül, éppen, amikor
a srácok még nagyobb italokkal a kezükben újra csatlakoznak
hozzánk.
Előveszem a késemet a nadrágom dereka alól. Royce-ra nézek, és
felemelem a kést. Kérdőn bólint felém, odadobom neki.
– Fordítsd meg, Royce.
Megteszi, és azonnal megdermed. Közelebbről is megvizsgálja.
Látja ő is a klasszikus betűkkel belevésett szöveget: A család a
horgony. Ami szerint a Brayshaw-k élnek, most már jól tudom.
Royce lassan feláll.
– Mi… – téblábol.
 Captain kiveszi Royce kezéből a kést, felém kapja a fejét.
– Ez a te késed, a kés, amit hónapok óta magadnál tartasz itt?
– Igen.
– Mi a faszt jelent ez mégis? – kérdezi Royce.
–  A  tegnapi nem az első alkalom volt, hogy találkoztam az
apátokkal – mondom. – Noszogatni próbált a teremben, mintha
bármikor is elfelejteném az arcát. Tudta, hogyha kiejti a szavakat,
amiket milliószor olvastam már az első alkalom óta, emlékezni fogok
rá, de erre sem volt szükségem. Emlékszem az arcára és a hangjára.
– Raven. – Captain arcából kiszalad a vér, a fejét csóválja.
–  Anyám egyik kuncsaftja volt, amikor még fiatalabb voltam.
Hetente egyszer jött, minden héten, legalább egy éven keresztül.
Az  után a nap után, amikor a kést adta, soha többé nem láttam. –
Kinyújtom a kezemet Royce felé, visszaadja a késemet.
– Mikor volt ez? – kérdezi.
–  Tizenegy évvel ezelőtt. – Megnyalom az ajkam, végignézek a
srácokon. Az  idővonalon még mindig nem stimmel valami,
figyelembe véve anyám állítását, hogy Rolland mióta fizet neki. –
Anyámnak lehetett egy szemét húzása az után az éjszaka után. Nem
fogok bocsánatot kérni azért, amit tett, nem vagyok hajlandó
megtenni helyette, de nagyon sajnálom, hogy elveszítettétek az
apátokat.
– Nem a te hibád, Raven – mondja Royce vállat vonva.
Cap előveszi a zsebéből a bokszereit, felém nyújta őket. Nehezek,
tömör ezüstből készültek. Drágák. A  bokszer szélén van egy apró
horgony, ugyanolyan, mint Captain kézfején, és egy vékony
gravírozás: A család a horgony. Gombócba szorul a gyomrom, még
erősebben markolom őket.
Royce térdre ereszkedik előttem. Leveszi a pulcsiját, és a karján
lévő tetoválások alsó felét mutatja nekem. A szavak egybeolvadnak a
bonyolult mintával, nem könnyű elolvasni, de ott vannak, csak neki.
– Van egy medálom, amit sokáig a nyakamban hordtam, de egyszer
majdnem elveszítettem. Így viszont mindegy, mi történik, a családom
velem van – mondja Royce.
Maddoc előveszi a pénztárcáját. Egy kulcsot húz elő a belsejéből, és
felém nyújtja. Megfordítom, és újra ott az írás, belevésve a szélek
mentén. Mély levegőt véve végigsimítok a szövegen.
– Minek a kulcsa ez?
–  Még nem tudom. Talán semmié, csak egy jelkép. – Szünetet tart
egy pillanatra. – Nem kellett elfogadnunk egymást, miután
megtudtuk, hogy más-más szülőktől származunk, de a szó minden
értelmében családot alkotunk. Mi egymást választottuk. – Maddoc
szemébe nézek. – És most téged választunk. – Úgy hangzik, mint egy
eskü. – Ő téged választott.
–  Csak éjszakánkét látott, és nem voltam más, csak egy drogos
kurva kölyke, akinek a figyelmét fagyival és filmekkel kellett elterelni.
Nem is ismert engem, Maddoc, fogalma sem volt a sok szarságról,
amit napközben csináltam, hiába csak hétéves voltam.
– Jók a megérzései.
Csóválom a fejem, de Maddoc megállít, és a kezébe fogja az arcom.
– Raven, az a kés sosem volt az övé – böki ki. – Sosem láttam még
korábban. A  Brayshaw-knak szabályaik vannak. Ha egy Bray ad
neked egy tárgyat, az személyesen neked készült, és sosem válhatsz
meg tőle. Azok a szavak szentek. Ha apánk adott neked valamit
ezekkel a szavakkal, azért tette, mert tudta, hogy előbb vagy utóbb itt
lyukadsz ki, ahol most vagy. Velünk.
–  Rolland megvett az anyámtól, a franc se tudja, mi célból, csak
mert anyám a dutyiba küldte. Vagy talán már korábban, és ezért
fizetett anyámnak már két évvel azelőtt, hogy letartóztatták.
Maddoc megrázza a fejét.
–  Nem tudom. Sosem volt értelme annak, hogy lecsukták. Ha a mi
szemszögünkből nézed, annak sem volt értelme, hogy engem
lecsuktak. Brayshaw-k vagyunk, velünk nem történik ilyesmi, így
tudtam, hogy apámnak valamiféle tervei vannak. Méghozzá olyan,
amivel a frászt hozta ránk. Azt gondoltuk az ő letartóztatásakor, hogy
talán azért történt, mert másik államban volt, nem tudták, ki is ő, és
ezért nem eresztették el azonnal, de később megtudtuk, hogy nem ez
volt az ok. Raven, a családunk nem egyedülálló. Van még néhány
hozzánk hasonló család, akik barikádot alkotnak az államhatáron, és
nem engednek be betolakodókat. Mind egy célt szolgálunk, egy
bizonyos módon élünk, hogy biztosítsuk ennek az életformának a
fennmaradását – magyarázza Maddoc, majd a testvéreire pillant,
mielőtt visszanéz rám. – De rá fogunk jönni, hogyan illesz bele a
képbe. Ahonnan jössz, az a térképünkön túl van. Fogalmam sincs,
hogyan talált rád vagy anyádra az apánk. A  hozzánk közel álló
családok egyike sem csinált még ilyet.
Megdörzsölöm a szemem, mély levegőt veszek. Az  elmúlt két
napban túl sok információ zúdult rám, a fejem csak úgy zsong.
Végignézek a srácokon, a szemük tökéletes ellentéte egymásnak. Egy
sötétbarna, egy világoskék és egy jádezöld, de mindegyikből ugyanaz
az eltökéltség és ígéret árad.
Ígéret, amiben hiszek, még ha a végén pórul járok is.
A család a horgony, és azt hiszem, én ráleltem az enyémre.
Mind felállunk, Royce és Captain közelebb mozdul egy közös
ölelésre, majd eltűnnek az épületben. Maddoc megragadja a kezem,
és maga után húz. Ügyet sem vet rá, hogy bezárja a terasz ajtaját,
egyenesen a ma estére bérelt szobánkba megy. Ezt az ajtót azonban
kulcsra zárja.
Megragadja a másik kezemet, kiveszi a markomból a késemet, és
alaposabban szemügyre veszi. Ráncba szalad a homloka, ahogy
lassan végighúzza az ujját a szavakon, amik valószínűleg sokkal
többet jelentenek neki, mint azt valaha is megértem. Bólint magában,
és a mellettünk lévő asztalra teszi a kést.
Rám néz, majd megszabadul a farmerjától és a pulcsijától. Engem is
kiszabadít a ruháimból, a szemét nem veszi le az enyémről. A karját a
derekam köré vonva magához húz. Az  államnál fogva felemeli a
fejem, és megcsókol, finoman az ajkamba harap, majd elhúzódik.
– Ne agyald túl a dolgot, bébi. Hagyd, hogy kiforrja magát, és amíg
ez megtörténik, tudd, hogy… – suttog. Hátrálni kezd velem az ágy felé.
A  matracra huppanok, ő pedig fölém tornyosul. – Tudd, hogy nem
érdekel, mi fog történni ma, holnap vagy jövőre. Nem érdekel, ki mit
akar tőlem vagy belőlem. Én tudom, mit akarok tőled. – A lábaim közé
térdel, végigcsókolja az állkapcsom vonalát a fülemig, aztán
belesuttog: – És arra fogadok, hogy mindent.
 17. FEJEZET
Raven
 
 
Kilépve a zuhany alól gyorsan magamra kapok valamit, és egy
törülközővel megszárítom a hajam. Hetek óta a múlt éjszaka aludtam
a legjobban, és ez csakis a mellettem fekvő embernek köszönhető,
míg a késem egész éjszaka a dohányzóasztalon hevert.
A késem, amit Maddoc apjától kaptam.
Micsoda kurvára őrült pár nap.
Halkan a lakosztály nappalijába lépek, és ahogy vártam, Captain
léptei azok a teraszon, amik felébresztettek. Captain lenéz a ködös
városra, majd megdörzsöli az arcát. A korlátnak dőlve lehorgasztja a
fejét, fájdalom hasít belém a látványtól.
Tudtam, hogy ő ébred elsőnek, már ha egyáltalán tudott aludni.
Elárulnak a lépteim, elgyötört mosollyal pillant hátra rám.
A  kézfejemre húzom a pulcsim ujját, és a tenyerembe lehelek,
miközben mellé lépek. Együtt meredünk a városra.
–  Hányszor kérdezted meg magadtól, hogy tényleg elkövette-e? –
kérdezem egypár perc múlva. Nem kell kimondanom, pontosan tudja,
mire gondolok, akárcsak én azt, hogy neki mi zajlik a fejében.
Van egy kislánya, akit meg kell védenie, akkor is, ha a saját apjával
kell szembeszállnia.
–  Számtalanszor – fordul felém. – És minden egyes alkalommal
bűnösnek érzem magam.
 – Aztán dühösnek, amit követ a…
– Méltatlanság. Zoey-ra – vallja be csendesen.
Megköszörülöm a torkom. Szeretnék elfordulni a szemében
tükröződő kín elől, de nem merek. Ha én vacakul érzem magam, neki
százszor rosszabb lehet.
–  Captain – kezdem a nevével, hiába figyel már eleve rám. –
Az apád, aki megmentett, aki úgy szerette a vér szerinti apádat, mint
a testvérét, akárcsak ti, srácok egymást… – Elhal a hangom. Captain
megfogja a korláton lévő kezemet. – Nem erőszakolta meg anyámat.
Ő  nem erőszaktevő. – Erősödik a szorítása az ujjaim körül, enyhén
remegni kezd, közelebb lépek hozzá. – Rolland hozzám is jó volt –
suttogom. – Az  egyetlen, aki valaha jó volt hozzám, megvallva az
igazat. Ő volt az első, aki először mutatott kedvességet felém. Tisztán
emlékszem rá. A kés? Azt mondta, azért adja nekem, mert azt akarja,
hogy meg tudjam védeni magam. Csak egy kölyök voltam, akit nem
ismert, akihez semmilyen szál nem fűzte, mégis biztonságban akart
tudni. – Captain próbál ellenkezni, de nem tud, a szeme üvegessé
válik. – Ha nekem ezt akarta, egy random gyereknek egy leharcolt
lakókocsiban, képzeld el, mit meg nem tenne, hogy megóvja a saját
unokáját, packman? – suttogom. – Lefogadom, hogy meg is halna érte.
Az  ajkába harap, bólintva elfordítja rólam a tekintetét. Hosszan
kifújja a levegőt, majd kuncogás szakad ki belőle. A  következő
pillanatban magához húz és szorosan átölel. Hagyom, hogy öleljen,
amíg készen áll elengedni, de amikor meg is teszi, csak kicsit húzódik
el.
– Raven…
–  Ne – szakítom félbe. – Nem kell megköszönnöd. Megérdemled,
hogy tudd. Ő az apád Captain, Zoey pedig a lányod.
Felsóhajt.
 –  A  fejem szórakozik velem egy ideje. Tudtam, hogy valami
készülőben van. Mindig megérzem az ilyesmit, mielőtt megtörténne.
Nem tudtam, mihez kellene kezdenem. Szeretem a testvéreimet és
apámat is, de ha bűnös lenne abban, én… – Elhalkul a hangja, mély
levegőt vesz. – Zoey számomra mindennél többet jelent, Raven. Én…
– Elég. Nem kell kimondanod.
Bólint.
–  Tudom, hogy kiállnának mellettem, ha kellene, semmit nem is
kérdeznének, ők már csak ilyenek, így működünk csapatként, de
gyűlölném, ha én lennék az oka, hogy másodszor is elveszítik
apánkat.
–  Nos, tudod – próbálom feldobni a hangulatot –, anyám tizenegy
évre dutyiba küldte apátokat, és nézd meg, hol állok most.
Mosolyra húzódik a szája sarka, halvány fény jelenik meg a
szemében.
–  Te magad is lehettél volna az, aki börtönbe küldi, akkor is
ugyanitt állnál.
Huncutul elkerekedik a szemem, örülök, hogy újra olyan pályán
mozgunk, ahol otthon érzem magam.
– Mert király vagyok.
Játékosan vállba bokszol.
–  Jaja, az vagy. – Eltelik még egy perc, mielőtt újra rám nézne.
Sosem látott gyengédség tükröződik a szemében. – Hallottam a kis
összezörrenésedet anyáddal, ebből tudtuk, hogy még mindig
mellettünk állsz. – Vállat vonva elfordulok, próbálom leplezni az
érzelmeim. – Raven.
– Azt mondtam, elég! Nem nagy ügy.
–  De bizony az, de legyen. Befogom. – Nevetve keresi a
szemkontaktust, aztán mély sóhaj hagyja el a száját. – Nem álltunk
készen rád, Raven Carver. Kibaszottul nem álltunk készen!
Újra a város felé fordulok, nem törődöm azzal, amit mondott.
– Szeretnél már bemenni? Csinálhatsz nekem egy bögre kávét azzal
a puccos masinával. Vacogok, koffeinre van szükségem, és fogalmam
sincs, mihez kezdjek azzal a sok gombbal.
A  vállamnál fogva gyengéden a szoba felé fordít. Maddoc a kis
konyhának szánt helyiségben a pultnak dőlve iszogat egy csésze
kávét, egy másik bögre előtte áll a pulton. Engem figyel. Captainre
nézek.
Mosolyog, és annak ellenére, hogy még sok munka vár rá, kissé
megkönnyebbültnek tűnik az elmúlt hetekhez képest. Rám kacsint, én
pedig Maddoc felé indulok.
Maddoc ellöki magát a pulttól, ahogy a közelébe érek. Biccent a
bögre felé, de még mielőtt felkaphatnám, a tenyerébe fogja az arcom.
A  fülemhez hajol, megpuszilja a fülem mögötti érzékeny bőrt, majd
suttogni kezd.
–  Ha ezt tovább folytatod, kénytelen leszek valami őrültséget
csinálni, mondjuk, bezárlak egy szobába, és elhajítom a kulcsot.
– Mit csinálok tovább?
– Hogy helyrehozol minket. Jobbá teszel. Erősebbé. – Gombóc nő a
torkomban. Maddoc folytatja. – Tudod, mikor mire van szükségünk,
mintha egész életedben ismertél volna minket. Hozzánk tartozol, és
erről soha, de soha nem fogunk lemondani, Raven. Soha! Egyikünk
sem. Jöhet bármi.
Sosem fognak elengedni, most, hogy megkaparintottak. Anyám
szavai visszhangoznak a fülemben, megfeszül minden porcikám.
Maddoc észreveszi, kissé elhúzódva tőlem mogorván lenéz rám.
–  Ne agyalj hülyeségeken, Raven! – figyelmeztet. Felém nyújtja a
nekem készített kávét.
 – Mi van, ha úgy döntök, nem akarok tovább maradni? – kérdezem,
még akkor is, ha ez az egyetlen dolog, amit tenni akarok.
Maddocnak lassú vigyorra húzódik a szája.
– Úgy fogok tenni, mintha lenne választásod, és remek alkalom lesz
erről téged is meggyőzni.
Rámeredek.
–  Remélem, tudod, hogy ha el akarnék menni, nem tudnál
megállítani.
Kacagva ellép mellettem, a válla felett visszaszól:
–  Ha ettől jobban érzed magad, hidd csak ezt. Akárhogyan is,
maradsz.
Szexi, dirigálós seggfej.
 

 
Miután mindenki magához tért, és felöltöztünk, tétlenül elütöttük az
időt, mielőtt útnak indultunk az éjszakában. Épp csak elkezd feljönni
a nap, mire hazaérünk. Amint magunk mögött hagyjuk a fákat,
Maybell lép ki a villa ajtaján.
Keserűség önt el. Hiába nem tartozik nekem semmivel, úgy érzem,
mintha elárult volna.
Nem vagyok ostoba, pontosan tudta, hogy mi vár rám a bíróságon.
Fogadok, hogy az egész történetet ismeri. Az állandó hezitálás, a sok
rejtélyes dolog, amit nekem mondott, hogy megengedte, hogy a
fiúkhoz költözzek. Persze, nem tudja őket kordában tartani, de túl
boldogan nézte végig az egészet.
És abban is biztos vagyok, hogy Ms. Vegát is ismeri, annak ellenére,
hogy amikor a talán-nem-is-valódi-szociális-munkás szociális
munkásom kirakott a háznál, idegenként viselkedtek egymással.
 Felénk indul, szélesre tárt karokkal fogadja Maddocot. Maddoc
nyom egy puszit a fejére, Maybell megveregeti a hátát, majd a kezébe
veszi az arcát.
– Jól vagy, fiam?
– Igen, asszonyom.
Maybell könnye lecsordul, majd a másik két fiút is megöleli. Mély
levegőt vesz, majd hozzám fordul.
Tudom, hogy kissé kétkedve nézek rá, de nem tehetek róla, többé
már nem tudok bízni benne, nem mintha valaha is tettem volna.
Szerettem volna, de már nem tehetem. Nem bízhatok benne, csak
mert a fiúk igen.
A srácok súlyos pillantása majdnem kizökkent, de nem könnyítem
meg Maybell dolgát azzal, hogy megtöröm a szemkontaktust.
– Szeretnék beszélni Ravennel. Négyszemközt – mondja.
A  szemét keretező ráncok elmélyülnek, amikor a fiúk hezitálnak
kicsit, de aztán végül bemennek a házba. Nem pazarolom az időt.
– Tudta, mégis hagyta, hogy csapdába csaljanak.
–  Menet közben tudtam meg – ismeri el. – Gyanítottam valamit,
amikor megláttam, honnét jöttél, aztán összeraktam a kirakós
darabjait. Amint kinyitottam a szemem, egyértelmű volt.
–  Igencsak óvatosan bánik a szavakkal, Maybell. Fél nyíltan
beszélni, mert fogalma sincs, hogy mit tudtunk meg.
Nem tagadja.
– Minden, amit teszek vagy nem teszek, csakis a fiúkért van.
Naná. Mert hozzájuk hűséges, ahogy lennie kell. Én csak egy
jöttment vagyok, valami, amire emlékeznem kell, ha mások is
érintettek.
– Nem kérheti, hogy ne mondjam el, hogy ezt eltitkolta előlük.
– Tudom, és nem is kérem. – Szomorúan közelebb lép. – Ahogy azt
is tudom, hogy nem fogod elmondani, mert nem ártó szándék
vezérelt. Szeretem őket, ezt te is látod.
– Semmi jó nem származik a hazugságokból.
–  Ez igaz. Mondd el nekik, ha szükséges, de úgy gondolom, ezen a
ponton nincs jelentősége. Tudom, hogy fájdalmat okozott neked, de a
fiúknak segített, és én mást nem akartam. Sajnálom, gyermekem.
Nem lesz mókás, ha mindennek a közepén kapnak el.
Nem lesz mókás, azaz még nincs vége?
– Megvett engem az anyámtól, és a fiai elé dobott.
– Te pedig nem is gyűlölöd annyira a végkifejletet, igaz?
– Én… – Nem jön ki hang a torkomon.
Fenébe is, nem. Sőt, inkább tetszik. De ki tudja, mit tervelt ki
számomra Rolland Brayshaw?
Visszanézek Maybellre, aki gyengéden az arcomra teszi a kezét.
–  Ne hagyd, hogy annak a nőszemélynek a szavai gonosz játékot
űzzenek veled, gyermek, okosabb vagy annál. Mondtam már
korábban, ide tartozol. Kértelek, hogy higgy benne, és meg is tetted.
Hagyd a perlekedő gondolatokat, amik az ellenkezőjéről próbálnak
meggyőzni. Tévednek. De Raven, még koránt sincs vége. Hosszú út áll
még előtted, rengeteget kell tanulnod, sok akadállyal szembenézned.
– Például?
–  Ha eljön az ideje, gyermekem. – Hátrálni kezd. – Csatlakozz
hozzájuk! Vártak rá, hogy újra itt légy velük, de akkor megtörtént
Maddoc ügye, és még mindig nem volt megfelelő az alkalom. De most
mind itt vagytok. A  te embered és a testvérei. Menj, és szeresd őket
annyira, ahogy ők szeretnek téged.
Ezzel távozik, és engem nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mibe
ártottam magam.
Vagyis inkább: anyám mit hozott a fejemre?
 18. FEJEZET
Raven
 
 
Az  ünnepek gyorsan eltelnek. Hálás voltam, amikor a karácsony
reggel jött és ment, egyetlen szó nélkül. Úgy tűnik, a srácok sem
ünneplős fajták.
Ugyanakkor, azon az estén találtam egy vadiúj iPodot és vezeték
nélküli fülhallgatót a párnám alatt. Abból, ahogy Maddoc nézett a
holmira, tudtam, hogy nem ő volt a titkos Télapó. Aztán amikor az
első dal, ami a lejátszón volt, a Bad Bitch Bebe Rexhától megszólalt,
tudtam, hogy Royce áll a dolog mögött.
Azonnal rá kellett volna jönnöm.
Maddoc hozzám vágta volna, hogy ne is ellenkezzek, csak fogadjam
el, míg Cap odajött volna hozzám, és a kezembe teszi, ellenben Royce?
Ő az a titokban rajongó típus, aki a cukiságát piszkos célzások mögé
rejti.
Captain leparkol a Weston High előtt, egyikünk sem iparkodik
kiszállni. A két fiú hátrafordul Maddochoz.
– Ha ma este pályára lép, kiutáljuk. Nem érhet a labdánkhoz, nem
érdekel, mi zajlik a háttérben, vagy ki kényszeríti erre. Collins Graven
nem Farkas, és nem is fogunk úgy bánni vele.
Mind egyetértenek. Együtt kiszállunk a kocsiból, épp amikor
néhány másik is leparkol mögöttünk. Mac száll ki az egyikből néhány
srác kíséretében, és Leo bukkan elő a másikból.
 Nem néz rám, nem is bámul, csak a srácokat üdvözli valami hülye
pasis kézfogással. Direkt közém és Captain közé áll.
– Lemaradtatok jó pár ütős csajról – nevet Leo, majd még egy kicsit
jobbra mozdul, hogy a háta mögé kerüljek. Cap és Maddoc eltűnik a
látószögemből. – Csomó tornász meg mindenféle volt a városban a
bemutatón. Baromi klassz volt.
Csak Mac nevet Leo kamu dumáján. Maddoc átnyúl Leo mögött, és
maga mellé húz, a vállammal a mellettem álló faszfejnek ütközöm.
Maddoc pördít rajtam egyet, és háttal von magához, így szemtől
szembe kerülök Leóval.
Leo elcsodálkozik Maddoc birtokló kezeit a derekam körül látva.
Amikor még jobban Maddochoz nyomom magam, lehorgasztja a fejét,
de gyorsan összeszedi magát, és egy lépést hátrál.
– Mindegy is, tesó, klassz volt. Készen álltok bemenni?
Maddoc a motorháztetőnek dől.
– Van még egy kis elintéznivalónk előtte. – A hangja élesen csattan,
nem számítottam rá, de alig bírom visszatartani a vigyoromat. Leo
nem tudja leplezni a morcos arckifejezését. – Ti bemehettek – teszi
hozzá Maddoc, hivatalosan is megmutatva neki, ki itt a főnök.
Leo végignéz a srácokon, és kétlem, hogy ő észrevenné magán, de
félelem tükröződik a szeméből, hiába próbál kemény maradni.
Dühös, de még inkább egy rémült kiskutya.
– Oksa – fordul Machez.
– Mac marad – szól Royce. Tudja, hogy Leo magával hívta volna.
Leo alig láthatóan vállat von, majd lelép. Veszettül szorosan
markolja a cucctáskája pántját. Követem minden egyes lépését,
akárcsak Mac. Amikor Leo már elég messzire ért tőlünk, Mac
közelebb lép.
– Van valami, amit tudnom kell? – kérdezi.
 – Nincs – feleli Maddoc. – Valami hír, hogy Collins esetleg beszélt?
– Semmi, haver. Nem százas a csávó, de nem is annyira hülye, hogy
rábeszéljen egy Brayshaw-ra.
Nem szólnak a srácok, de a hallgatásuk számomra elárulja, hogy
nem értenek egyet. Ámbár ezt jobb, ha más nem tudja.
– Nyomás befelé – szól Captain. Kiveszik a táskájukat a kocsiból.
Maddoc a hajamba temeti az arcát, csókot nyom a nyakamra. Nem
csinál mást, de a puszi egyszerűsége még nagyobb hatással van rám,
és mintha csak erre várt volna, elvigyorodik. Megforgatom a szemem,
és ellököm magam tőle, épp amikor a többiek visszaérnek.
Ahogy átlépjük a küszöböt, az edző sürgetni kezd minket, és egy
oldalajtó felé terel, ami egy üres öltözőbe vezet. Brail edző elkapja
Maddocot, és a fémszekrényekhez vágja.
Előreugrok, de Royce finoman visszahúz.
–  Megmondtam neked, hogy türtőztesd magad! – ordít Maddoc
képébe.
Maddoc némán áll, majd egy hirtelen mozdulattal kiszabadítja
magát, fordul egyet, és ugyanúgy a szerkényekhez vágja az edzőt.
– Vigyázzon a kibaszott kezére és a szájára! – ránt egyet az edzőn,
és újra a falhoz vágja.
– Apátok…
– Nincs itt – vág közbe Captain.
– Ideje, hogy felfogja – lép előre Royce.
Kiráz a hideg, és elvigyorodok. Piszkosul imádom, mikor hatalmi
fölénybe kerülnek, a frontvonal megerősödik, és tovább nő az erejük.
–  Tiszteljük magát, edző – mondja Maddoc. – Kidolgozzuk a
belünket, hallgatunk a szavára, és tökéletesítjük a technikánkat.
Hallgatunk minden egyes kibaszott szavára… a pályán. Azon kívül
soha, pláne, ha a családommal szarakodik. Azt tettük, amit mondott,
amit apánk adott a szájába, de a dolog egyikünk számára sem alakult
túl fényesen. Kurvára elég volt. Mostantól azt teszi, amit mondunk,
amikor mondjuk. – Az edző arca elkomorul, kétségek gyötrik.
–  Nem fogják szélhámosnak tekinteni, apánk is egyetért velünk –
szól Captain, így az edző fellélegezhet kicsit. Láthatóan megnyugszik,
kelletlenül bólint.
Maddoc vállrándítva elhátrál tőle.
– Semmi személyes. Kiállnánk maga mellett, de nem hagyjuk, hogy
Raven még többet kapjon akárkitől is. Nincs kivétel, ez az egyetlen
módja, hogy rendbe hozzuk ezt a felfordulást. Szorosan kell fognunk
a pórázt.
Úgy néz ki, az edzőnek volna ellenvetése, de inkább kuncogva
előrelép. Megveregeti Maddoc vállát, és kisétál. Mi a fene volt ez?
– Tisztelet.
Megrezzenek, amikor Royce válaszol a ki nem mondott
kérdésemre, a srácok felnevetnek körülöttem.
– Nyomás, játsszuk le ezt a meccset!
Nem meglepő, de Collins nem dugta ide a képét. Perkins azonban
itt van, és túlságosan is csalódottnak tűnik, miután a diákjai pokolian
jó játékkal megnyerik a meccset.
–  Szóba állsz még velem valaha, vagy örökre felhúztad magad? –
huppan le mellém Bass.
– Attól függ – biccentem oldalra a fejem. – Őszinte leszel velem?
– Kérdezz, amit akarsz, Carver – vigyorog.
– Miért hozzám jöttél helyettük? Miért nem a főnökeidhez mentél a
videóról szóló hírekkel, és miért nem árultad el nekik azonnal, hogy
leléptem megoldani a dolgot?
– Mert te nem kikövetelted, hanem kiérdemelted.
–  Azt állítod, ők nem érdemelték ki? – Védelmező hangszínre
kapcsolok, amin Bass jót mulat. Megkönnyebbülök kicsit.
–  A  hűségem minden egyes kibaszott cseppjét kiérdemelték, de
először követelték, és csak azután érdemelték ki. Te azonban… –
Megrázza a fejét. – Jesszus, Rae, beállítottál ide, és csesztél a
parancsaikra. Mindenki megdöbbenve nézte végig, ahogy egyik
pillanatban még el akartak takarítani innen, aztán a következőben
egy Brayshaw méretű buborékba zártak. – Homlokráncolva nézek a
már üres lelátóra, a csapatok visszavonultak az öltözőkbe most, hogy
a meccsnek vége. – Ellentétben a legtöbb emberrel, neked nem volt
terved vagy rejtegetnivalód.
– Szóval egy csaj, akit alig ismersz, csinál némi hülyeséget, amivel
felhúzza a srácokat, akikhez hűséges vagy, és máris kijátszod őket?
Amikor hosszas hallgatás után sem válaszol, felé fordulok.
– A tetteim nagy részét nem érzem helyesnek, Rae. Sőt, talán soha
nem is tettem olyat, ami az volt, de a franc se tudja miért, hozzád
menni először azon az éjjelen, annak tűnt. – Elfordul. – Nem bánom,
hogy így döntöttem, még a sok szarság ellenére sem, amit vont maga
után.
Megérzem Maddoc jelenlétét, a pálya felé fordulok. Ő ügyet sem vet
Bassre, míg elém nem áll.
– Minden sínen? – kérdezi tőle.
– Ahogy mindig – válaszol Bass hűvösen.
– Helyes. Most leléphetsz.
Bass feláll és elindul, a válla felett visszakiabál.
– Később, Rae.
Maddoc nyugtalanul mered rám.
– Mi van? – kérdezem.
Megnyalja a száját, és a másik irányba néz.
– Menjünk.
 Legyen.
A srácok ma este különösen energikusak, ami az elmúlt napokhoz
képest egy kibaszott száznyolcvan fokos fordulat. Lázban égnek, és
készen állnak bulizni. Gyorsan hazaugrunk, lepakolják a cuccaikat,
aztán egy, a város határában álló kocsmába megyünk. A  pincérnő
szeme felcsillan, ahogy belépünk, azonnal hányingerem támad.
–  Rég nem találkoztunk – vigyorog a srácokra, de a vigyora elhal,
mikor észrevesz. – Te vagy Raven Carver.
Nem zavartatom magam a válasszal, egyszerűen elmegyek
mellette, a srácok pedig követnek. Royce nevetve ül le mellém,
Captain és Maddoc szemben velünk.
– Mi van?
– Semmi. Született mufurc picsa vagy. Nagyon adom – röhög Royce,
majd oldalba bök a könyökével. – Tiszta Brayshaw. – Újra felnevet,
amikor a combjába bokszolok.
Maddocra nézek, ő és Captain mindketten nevetgélnek magukban.
–  Kérdezhetek tőletek valamit? – kérdezem, mialatt felnyitok egy
cukrostasakot puszta szórakozásból.
– Ha nemet mondanánk is, megkérdeznéd? – cukkol Cap.
–  Igen. – Nevetve az asztalra könyökölök. – Igaz, hogy apátok
részéről rendben van, ha magatok hoztok döntéseket?
–  Nem ő irányítja, hogyan intézzük a dolgainkat, Raven – mordul
fel Maddoc.
– De hallgattok rá.
– Adunk a véleményére. Ő már megjárta ezt az utat, sok szarsággal
találkozott Gravenék részéről.
– És most?
– Tudja, hogy a dolgok igencsak elfajultak.
– Miattam – szemezek velük.
 – Miattad – helyesel Maddoc. – Amint hozzád ért, pedig tudta, hogy
hozzám tartozol, abban a pillanatban, hogy megpróbált elvenni
tőlem, megpecsételte a kibaszott sorsát. Már korábban is tönkre
akartam tenni, de most el fogom pusztítani az egész kibaszott világát,
és mindenkit, akinek köze van hozzá.
Nem kellene hogy feltüzeljenek a szavai, és tessék, mégis itt ülök, és
majd meggyullad rajtam a ruha. Maddoc is látja rajtam.
–  De hogy válaszoljak a kérdésedre, RaeRae, igen – int Royce a
pincérnő felé. – Azt mondta, tegyük, amit kell, és így is lesz.
– Ma este kezdünk – teszi hozzá Maddoc. Biccent a nő felé, aki egy
szó nélkül teszi le elénk a vizeket.
– Ma este? – Royce elfordul, Maddoc arca kifejezéstelen, de Cap, ő a
poharába vigyorog. – Mi van ma este? – kérdezem újra, mire mind
felnevetnek.
A pincérnő néhány pizzával tér vissza.
– Egyél RaeRae, szükséged lesz az energiára.
Egyből falni kezdenek, én is így teszek. Húsz perccel később már
újra a kocsiban ülünk. Nem telik sok időbe, mire leesik, hova is
megyünk. Hogy ne tudjak ficánkolni az ülésben, Maddoc az ölébe
húz.
– Mit csinálunk?
– Kezdünk felizgulni? – Royce húzogatja a szemöldökét.
Felfordul a gyomrom.
– Mit csinálunk?
Cap lekanyarodik egy poros útra, és egyenesen a végén lévő
bejáratig hajt. Feláll a szőr a hátamon, amikor a semmiből előbukkan
Mac, és kitárja a kaput. Captain begurul, mindenki figyeli, ahogy a
fényes Denali előrehalad.
– Mi a fenét csináltok, srácok? – kérdezem, alig hallható a hangom.
 –  Mondtuk már. – Maddoc a fülembe súg. – Elegünk van a
rejtőzködésből.
–  Perkinsszel még gondok lesznek, nem? A  többi család, akikről
beszéltetek, tudni fogják, hogy nálatok van az irányítás, nem kellene
várnotok az érettségiig? El fognak árulni titeket.
– Hadd csinálják – motyogja Maddoc a fülembe.
Megdermedek, lassan felé fordulok.
– Azt akarod, hogy így legyen.
–  Valakinek példát kell mutatnia. Hadd hívjanak ki minket. Soha
többé nem hódolunk be senkinek. Sem mi, sem te.
– Nem állsz a kibaszott törvény felett, nagyfiú…
–  Dehogynem, Raven. – Elsötétül a szeme, elszántság árad minden
szavából. – Dehogynem.
Összeszorul a gyomrom a szavaitól, megrezzenek, amikor valaki a
karomhoz ér. Captainre nézek. Mindig az a megnyugtató tekintete.
– Volt már dolgod kígyókkal, Cap? – kérdezem, és egy ritkán látott
vigyor ül ki a képére.
– Mi vagyunk a kígyók, Raven.
Meglepve nézek rá, mielőtt nevetésben törnék ki.
– Na, akkor, gyerünk, kiszállás!
Royce vigyorog, egyszerre nyúlnak a kilincs után. Az  én kezemet
elkapja Maddoc, és visszaránt magához. Kérdőn nézek rá, de csak egy
kacsintást kapok válaszként. Kiszállnak a fiúk, és minden francos
szempár rájuk szegeződik.
Maddoc felém nyújtja a kezét. Meredek rá, nem tudom nem
észrevenni az incselkedő csillogást a szemében. Tudja, hogy ki nem
állhatom ezt a szarságot.
Ugyanakkor, rengeteg kóbor fehérnép jár erre, jobb, ha időben
megtanulják, ki a szabad préda, és ki nem.
 Átcsúszok az ülésen, nem fogadom el Maddoc kezét. De
meglepetésére a gallérjánál fogva megragadom, és lábujjhegyre
húzom magam.
– Igazán bájos, nagyfiú – suttogom. A mosolya elér a szeméig. – De
most már fejezd be a kis előadásodat.
Tűz gyullad a szemében, mély morgás szakad fel belőle, amikor
megcsókolja a nyakamat. Az  egyik kezét a farzsebembe csúsztatja,
ahogy négyen egyszerre a díszlet szélén felállított faládák felé
indulunk. A veszettül hangos zene ütemére adrenalin kezd dübörögni
az ereimben. Olyan ez, mint egy természetes, azonnal ható drog,
semmi sem überelheti.
Körbenézek, emberek buliznak és fogadásokat tesznek. A  hátsó
sarokban már elkezdődtek a kisebb bunyók, de a nagy, hordók köré
húzott kötélből felállított ring még üres.
Bizseregni kezd a kezem.
A lelkembe ivódott ez az őrültség.
Bass vár minket az első beugrónál. Biccent a fiúk felé, rám nézve
ritkán látott mosoly terül el az arcán.
– Készen állsz egy kis szórakozásra?
Értetlenül nézek rá.
– Várj, hogy micsoda?
Zavartan néz Maddocra.
– Nem mondtátok el neki?
–  Mit nem mondtak el? – sürgetem őket, túl izgatott vagyok, mert
akár félre is érthettem valamit. Maddoc összepréselt ajkakkal néz
rám. – Maddoc! – siettetem.
A srácok közelebb lépnek, Bass meghátrál.
– Amikor itt voltál, nem akartál mást, csak bunyózni. Elvettük tőled
a lehetőséget – felel Maddoc.
 – Ha annyira akartam volna, találtam volna rá módot – ellenkezem,
a hangom gyengén szól tekintetének súlya alatt.
–  És imádtam, hogy felhúztad magad, amikor megállítottalak. –
Megrándul az arcom. – Hallgass és figyelj! – Közelebb húz magához. –
Készen álltál mindent feladni értünk, most viszonozzuk.
Nem jön ki hang a torkomon, némán állok. Hátravetem a fejem,
hogy egyszerre nézhessek rájuk. Royce vigyorog, Cap kissé
bizonytalan, Maddoc a szokásos homlokráncolással néz vissza rám.
– Várjatok, szóval…
– A listán lehetsz ma este, ha szeretnéd, RaeRae – ráz meg Royce.
– Komolyan beszélsz? – Lázasan nézek végig rajtuk. – Ti pedig csak
itt álltok, nem léptek közbe, és az oldalvonalról nézitek, ahogy
bunyózok? – Maddoc felemeli az állát, azonnal elhallgatok. – Van
benne valami csapda.
– Akarsz bunyózni? – Felém nyújtja a kezét. – Akkor én is bunyózni
fogok.
–  Kezet rá! – nevetek fel, a tekintete felizzik. – Mi van, azt hitted,
nemet mondok? Hogy lemondok a lehetőségről, hogy lássalak alfa-
hímként verekedni? Hogy a pokolba tenném?! – vigyorgok. –
Gyerünk, nagyfiú! Rúgj szét néhány segget!
Jót mulatnak a szavaimon, majd Maddoc felkap és az egyik láda
tetejére ültet, így szemmagasságba kerülök vele.
–  Meg se moccanj. Érted? Nem érdekel semmiféle kifogás, pisild
össze magad, ha kell, de meg ne mozdítsd a segged, a segged, ami az
enyém.
– Igenis, főnök.
Maddoc áthúzza a fején a pulcsiját és a pólóját. Az  ölembe dobja
őket, és átbújik a kötél alatt, magára vonva a figyelmet. Basszus, de jól
néz ki!
 Royce és Captain felpattannak mellém.
– Ma este igazi csemegére számíthatuk, emberek. Nemcsak hogy itt
vannak a Brayshaw-k, az istenkirályok, akik ezt az egészet lehetővé
teszik, de az egyikük ebben a ringben áll, nem mintha nem vettétek
volna észre – kiabál a megafonba a buzdító srác. – Ez a meccs nem
fogadható, pusztán a szórakoztatás a célja, mert tudjátok, mi történt…
– Nyugtalanul nézek Royce-ra, aki rám kacsint, majd vigyorogva a
ring felé fordul. Parányi gombóccá zsugorodik a gyomrom. – Mind
emlékeztek az éjszaka sötét hajú királynőjére, igaz? Úgy jelent meg
itt, mint egy kitekert Barbie, és úgy távozott, akár egy igazi harcos? –
Mi a… – Nos, Raven Carvernek hívják, és visszatért közénk, emberek!
– hergeli a srác a közönséget. Mindenki kiabálni kezd, egymás után
fordulnak felém. Legszívesebben meghalnék.
–  Ezt még kurvára megkeserülitek – motyogom, hogy csak Cap és
Royce hallják. A seggfejek képen röhögnek.
– Néhány héttel ezelőtt Raven, vagy ahogy mi hívjuk, Rae, benézett
hozzánk, de távozóban innen megtámadták a mi harcosunkat. –
Néhányan nevetnek, néhányan azt kiabálják, szemétség. Kihúzom
magam Royce és Cap combjába kapaszkodva. – És tudjátok, mi volt
még? – kiabál továbbra is a bemondó. – Ismerjük az egyik srácot, aki
tette. – Az  emberek visítanak, megiramodnék, de a srácok
visszahúznak. – Ribik és seggfejek, köszöntsétek a ringben a balféket,
aki kezet emelt Maddoc Brayshaw nőjére!
Az  egekbe szökik a pulzusom, ahogy egy sötét alak a ring felé
közelít, néhány nagydarab fickóval a nyomában. A ring közepére lép,
háttal nekem.
– Mind ismeritek a szabályokat. Addig tart, amíg bírják szusszal. És
amikor ez a kis köcsög megadja a seggét, nyugodtan köpjetek rá, és
hagyjátok hátra. – Szünetet tart, hogy a közönség kitombolhassa
magát. – Ideje kezdeni, anyaszomorítók. Felsőt le, langyi. Csapassuk!
A  srác egy helyben ugrál, a körmöm Royce és Captain nadrágjába
váj, ahogy a Maddockal szemközt álló alakot figyelem, amint leveszi a
pulcsiját. Hunyorogva próbálom élesíteni a képet, de nem tudom
kivenni, ki is az. Maddocra nézek, és mintha megérezné, azonnal
visszanéz rám. A  mozdulata arra készteti az ellenfelét, hogy
elmozduljon kicsit, és leesik az állam.
Leo.
Az a kis faszkalap.
– Cap… – kezdem, de nem figyel rám, így váltok. – Royce.
– Bezony. – Megszorítja a kézfejemet. – Kurvára segített Collinsnak.
Ő adta neki a videót, és az ő bakancsának a nyoma volt a bordáidon.
Ő…
–  Abban a ringben fog meghalni – suttogom. Egyre növekszik
bennem a szorongás, kiirtva minden izgatottságot és adrenalint, mert
tudom, hogy Maddoc veszett vadként fog viselkedni.
A  barátja. Valaki, akiben egy kicsit megbízott, akit én kissé
homályosnak tartottam, átverte őket. Átvert engem.
–  Meg kell mutatnunk ezeknek az embereknek, Raven – suttogja
Cap a fülembe. – És ezt csak itt tudjuk megtenni. Ezek csavargók,
tudod te is. Elterjesztik majd a híreket, mindenki meg fogja érteni.
– Nem szórakozhatsz egy Brayshaw-val – fejezi be Royce. Találkozik
a tekintetünk. – Egyikünkkel sem.
Felharsan a kürt, a tömeg közelebb nyomul, a feszültség szikrázik,
akár egy láthatatlan kibaszott láng. Végigfut a hideg a hátamon,
körbenézek. Kíváncsi szemek, visszafojtott lélegzetek és remegő
kezek vesznek körbe.
Mind érezzük az erőt, ami a ring közepén álló férfiból árad.
A férfiból, aki az enyém.
Elkezdődik.
 19. FEJEZET
Raven
 
 
Leo próbálkozik, ezt el kell ismernem, de nem szállhat versenybe
Maddoc minden porcikájában fortyogó dühével. Leo Maddoc
embereivel szórakozott, és most mindenki megtudja, mi történik, ha
valaki rossz útra téved.
Egymást érik a pofonok, a rúgások, Leo még mindig talpra áll, de
csak miután Maddoc meghátrál és engedi neki. És számtalanszor
megengedi neki, csak hogy újra és újra a padlóra küldhesse az
öklében rejlő pokoli erővel.
Leo arca felrepedt, akárcsak a szemöldöke. Vér csordogál a
szemébe, és ingadozik a lábán. Alig bírja a mellkasáig emelni a kezét
védekezésképpen. A  tömeg már nem kiabál, csak meghökkenve
sustorog.
– Cap – rázom meg a combját, a szemem le nem véve Maddocról. –
Nem kellene…
Leo lábai feladják, és térdre rogy, a kezei gyengén esnek a teste
mellé.
– Nem – felel Captain nyugodtan, hezitálás nélkül. – Tudta, mit hoz
a fejére.
–  Szerinted miért áll még mindig fel? – kérdezi Royce suttogva. –
Tudja, mit csinált, és elfogadja a következményeket.
Maddoc lebámul rá, az ő teste is vérben és izzadságban úszik. Sötét
haja a homlokára tapad. Zihál, a mellkasán lévő tetoválás bőszen
mozog fel-le minden levegővételnél.
Aztán teljesen Leóra mászik, hátranyomva ezzel a srác fejét. Majd
lehajol, és megragadja Leo karját, amitől ő kissé oldalra dől.
Döbbenten figyelem, ahogy Maddoc megfogja Leo ujjait, és az első
kettőt teljesen hátrafeszíti. Leo az ég felé fordulva rikolt, én pedig
összerándulok. Annyi a dobó kezének.
Maddoc Leóra köp, felrúgja, a tömeg pedig őrjöngeni kezd. Sört
dobálnak a ringbe, legalább tizenöt eltalálja Leót, mielőtt sikerül
kimásznia onnan. Maddoc is otthagyja a ringet, és felém indul. Leo
vére pöttyözi a testét, a sajátja a szeme sarkából és a szájából
szivárog.
–  Készen állsz? – kérdezi rekedten. A  tekintete vad, adrenalin és
életerő csillog benne.
Capre és Royce-ra nézek, mindketten arra várnak, hogy döntsek.
Rajtam a sor, hogy harcoljak, ezt ígérték nekem ma estére, és majd
meghaltam, hogy kiadjak magamból némi frusztrációt, de Maddoc…
teljesen elvesztette az eszét. Egy őrült áll velem szemben.
Hozzányomom magam, a tetkója felett puszit nyomok a mellkasára.
Az eszelős szemébe nézek.
– Készen állok lelépni innen.
Nem tudja mire vélni a reakciómat. Megnyalja a sebet az ajkán,
remegés fut végig rajta, majd a combom alá nyúlva felkap, és
kiviharzik velem.
A  kocsi felé igyekszik, a tömeg szétválik előtte. Hátraül, hagyja,
hogy én legyek felül, előre bepattannak a fiúk.
Felkapok egy pulcsit, és letörlöm Leo vérét a mellkasáról és az
arcáról. Maddoc kirántja a kezemből, és elhajítja. Magához présel, a
térdem az ülés háttámlájába nyomódik. A leggingsem alá nyúl, lyukat
tép a varrás mentén, amitől zihálni kezdek. A  zene hirtelen
felerősödik.
Maddoc tekintete összefonódik az enyémmel. Sötét, veszélyes, és
értem lángol. Muszáj visszarángatnom magamhoz az
összekuszálódott fejét, ki kell szabadulnia a sötétből, ami úrrá lett
rajta. A szabad keze felkúszik a mellemen, megmarkolja a nyakamat.
Ösztönösen cselekszem, a kezemet a mellkasára teszem, Maddoc teste
belereszket. Előredől, az ajkával a bőrömet simogatja, majd a fülembe
suttog.
– Ne várakoztass, bébi. Nem tudok várni.
Visszahúzódik, a szeme éjfekete, könyörög, mintha ellen tudnék
állni, amikor így néz rám.
– Vedd el, amire szükséged van, nagyfiú.
Ujját a szája elé téve csendre int. Felemeli a fenekét az ülésről, így
könnyedén kiszabadíthatja magát a nadrágból. A  farka egyenesen
mered felfelé, pontosan a leggingsemen lévő lyukkal szemben, amit
alkotott. Maddoc magára ültet, a vállamnál fogva nyom lefelé, hogy a
lehető legmélyebben hatolhasson belém.
A  mellem közé mordul, elakad a lélegzetem, amikor megfeszül
bennem. Szeretném hátravetni a fejem, de Maddoc a tarkómnál fogva
egyenesen tartja.
–  Csakis. Engem…Nézz! – morog a fülembe, amit egy mély, öblös
nyögés követ. A testem minden porcikája beleremeg.
Megcsókol a kulcscsontom és a nyakam találkozásánál, a szabad
kezével megragadja a csípőmet, jelezve, hogyan szeretné.
Hozzápréselem magam, az ölem lüktet rajta, előre és hátra. Remegni
kezd a lábam.
Széttépi a pulcsimat, és a mellembe harap, felsírok a gyönyörtől.
Az  egyik tenyerét a számra tapasztja, miközben tovább harapdál.
Addig rángatja a ruháimat, míg a melltartóm is leesik, a szájába veszi
a mellbimbómat. A fogait ide-oda mozgatja rajta, egyre közelebb visz
a csúcshoz. Próbálom nyugton tartani, de felmordulva ellöki a
kezemet.
Mindkét kezével a csípőmet markolja. A mellkasára ejtem a fejem,
ahogy egyre gyötrőbb a gyönyör. Saját magam fogom be a számat,
hogy elfojtsam a nyögéseimet, ahogy Maddoc a maga gyönyörét
hajszolva elnyújtja az orgazmusom.
Alig néhány másodperccel később minden izma megfeszül, és
belém lövelli forró magját. A  nadrágomba nyúl, és megszorítja a
csiklómat, belém feszül, amitől felnyögök, és a szájára tapasztom az
enyémet.
–  Újra – lihegi. – Préselj ki belőlem mindent, bébi. Kergess az
őrületbe, ahogy csak te tudsz!
Szinte meg sem hallom, ahogy kinyílik, majd becsukódik a kocsi
ajtaja, de amint megtörténik, Maddoc kiereszti a hangját. Hangosan
nyög, letépi rólam a maradék ruhát is, hanyatt fekszik az ülésen, a
térdét felemelve megtámasztja a hátamat, miközben még mindig
rajta lovagolok.
Nekidőlve ringatom a csípőmet, hozzányomom a fenekem, hogy a
farka megtalálja a legjobb szöget. Ezúttal hagyja, hogy hátravessem a
fejem. A  hangom keveredik a zenével, és Maddoc is velem tart. Felé
sandítok, a szemeit lehunyva fekszik, én is lehunyom az enyémet.
Szavak és érintések nélkül kefélünk, mindketten elvesztünk az őrjítő
érzésben, ahogy bennem mozog, tágít, kitölt.
Másodszor is a csúcsra érünk, és a mellkasára rogyok. Kisöpri a
hajamat az arcomból, és megcsókol.
– Meg akarom adni, amire szükséged van – suttogja. – Megtartalak.
Ez az utolsó dolog, amit hallok, mielőtt lecsukódik a szemem, és
elér az álom.
 

 
Amikor az éjszaka közepén felébredtünk Maddockal, megállapítottuk,
hogy a kocsi a buliház mellett parkol. Észrevétlenül besurrantunk.
Rajtam csak Maddoc pulcsija volt, mivel a ruháimat darabokra tépte,
és hamar ki is dőltünk a Maddocnak itt kijelölt szobában.
Szerencsére volt ideje, hogy csórjon nekem egy pulcsit Royce
holmijából és egy pólót, amit magamra kaphattam, mielőtt lementünk
reggelizni a többiekhez, akik engedélyt kaptak, hogy itt töltsék az
éjszakát.
A  konyhában valami csaj áll Cappel, aki ragaszkodott hozzá, hogy
segít reggelit készíteni, és Royce ölében is ül egy lány. Tudom, hogy
tegnap este nem volt itt vele, mert Maddoc látta, hogy egyedül fekszik
az ágyában, amikor belopózott ruháért.
Csak mosolyogni tudok ezen a nevetséges helyzeten. Amióta csak
velük vagyok, a fiúk túlzottan aggodalmaskodnak, folyton paráznak,
merre járok, és mit csinálok. A  dolgok nem voltak egyszerűek
mostanában.
Ez a jelenet azonban olyan, mintha visszamentek volna az időben,
amikor én még nem voltam a képben. Teljesen szabadok, elengedik
magukat, és Brayshaw-módra felforgatják a világot. Szabad, kanos
srácok.
Legalábbis Royce, akinek a keze rejtélyes módon folyton eltűnik az
asztal alatt. A  lány eteti Royce-ot, de néhány falatonként megáll és
remegni kezd, összepréseli az ajkait. A  negyedik vagy az ötödik
alkalom után felnevetek, magamra vonzom Royce tekintetét.
– Komolyan? – kérdezem cserfesen.
 Rám kacsint, majd a lány fülébe súg valamit.
Maddoc rám mered, de nevetve vállat vonok, a lány küszködve
próbálja magában tartani a nyögéseit. Maddochoz hajolok.
– Versenyezhetnénk velük, nagyfiú? Csináljuk mindjárt itt, az asztal
tetején, hogy ezúttal nézhessenek?
Döbbenten néz rám, és még hangosabban nevetek. Egyértelmű,
hogy poénnak szántam, ő is tudja.
Úgy egy órával később megérkezik a takarító személyzet, és
mindenkinek el kell hagyni a házat. A  verandán várjuk meg, míg
befejezik a munkát.
– Hé, mi történt az őrökkel a raktárnál? Akik ott voltak az éjszakán,
amikor először követtetek – kérdezem.
– Akik megpróbáltak kihasználni téged? – kérdez vissza Cap.
– Aha, ők.
– Másnap megszabadultunk tőlük – méricskél.
– Azaz… – Megmarkolom a nyakam, Cap oldalra billenti a fejét.
–  Nem. Azaz soha többé nem tehetik be ide a lábukat, vagy
bármelyik városba, amit az embereink irányítanak. Semmit nem
vihettek magukkal, csak a rajtuk lévő ruhát. Először mindig a könnyű
megoldást keressük.
A másik kettő bólintva egyetért Captainnel.
– És ha szembeszállnak az ítélettel?
Royce leutánozza a mozdulatom, a nyakára teszi a kezét.
Felnevetek. Naná.
– Gyerünk, skacok, irány haza! Így bezárhatnak, amikor végeznek a
takarítással. – Cap feláll, és mind követjük a kocsiba.
Royce hozzám vágja a rongyos pulcsimat, szeretnék mondani
valamit, de nem jön ki hang a torkomon, egyszerűen vállat vonok.
Mindhárman hahotázni kezdenek, Maddoc magához húz, és már
úton is vagyunk.
Végigcsókolja a nyakamat, majd hátravetett fejjel lehunyja a
szemét. Nem aludtunk túl sokat múlt éjszaka. Felmérem a sérült ajkát
és a hosszú, sötét szempilláit, majd a másik két srác felé fordulok.
A  tekintetem találkozik Capével a tükörben, ő finoman rám kacsint,
míg Royce fészkelődik az ülésben. Mély sóhajjal kinézek az ablakon.
Anyámnak igaza volt, maradni akarok.
Talán örökre.
A felismerés feleannyira sem rémisztő, mint hittem, hogy lesz.
 20. FEJEZET
Raven
 
 
– Kurvára nem – dühöng Maddoc.
– De mennyire, hogy nem – nevet Royce.
Captain némán tiltakozik.
– Hahó! – emelem meg kissé a fejem. – Bocsi, de kimaradt nektek az
a rész, amikor azt mondtam, „elmegyek”. Kérdésnek nyoma sem volt
a mondatban.
Maddoc fölém tornyosul.
– Kibaszottul tisztán hallottam. Kurvára nem, ez a válaszom.
Nem adom fel, a szemem forgatva folytatom.
–  Jövök neki eggyel, azóta nem beszéltünk, hogy kisegített aznap
este. Egyetlen óra az egész.
– Nem.
Captainre, az egyetlen észszerűen gondolkodóra nézek segítséget
remélve, de védekezőn felemeli a kezét, és meghátrál.
–  Áruló. – Captain elvigyorodik. Bemutatok neki, és újra Maddoc
felé fordulok. – Visszaérek, még mielőtt elindulnátok az edzésre.
Megfeszül az állkapcsa, Royce-ra néz, aki nemet int a fejével, majd
Captainre, aki továbbra is tartózkodik. Felmordul, kihívóan néz rám.
– Egy kibaszott óra.
–  Haver! – kiabál Royce imádni való duzzogással. – Lenyom egy
punci, vagy mi? Mondd neki, hogy nem!
 Vigyorogva nekiindulok, de amikor magam mögé nyúlok a
kilincsért, Maddoc odébb taszít, és kilép mellém a verandára.
Becsukja az ajtót maga mögött, még mielőtt a másik kettő utolérhetné.
Hitetlenkedve nézek rá.
A  korlát felé indul, magához húz, terpeszben áll meg előttem.
Az  indulata valami mássá szelídül, a homlokát az enyémhez
tapasztja. Lehunyt szemmel szólal meg.
–  Megértesz annyira, amennyire gondolom? – suttogja, mire a
gyomrom legmélyén tűz lobban.
– Szeretem azt hinni, hogy igen.
– Hogy miért követelek tőled bármit is? – Kinyitja a szemét. – Hogy
miért hozok döntéseket helyetted?
–  Mármint, hogy miért próbálsz döntéseket hozni helyettem? –
rebegem.
Felhorkan, az ujjait az övbújtatómba fűzi.
– Tudod, miért?
Bólintok, parázslik a tekintete.
– Mondd ki!
Mély levegőt veszek.
– Mert nem tudod elviselni, ha semmit sem tudsz a hollétemről. De
nem agresszív módon. Birtokló és ösztönös, de ez is része a
szükségnek, hogy megóvhass, még akkor is, ha én ezzel nem értek
egyet.
A derekamba markol.
– Folytasd.
–  Biztonságban akarsz tudni, képtelen vagy józanul gondolkodni,
ha nem tudod biztosan, mi van velem. Összekuszálja a fejedet, nem
tudsz koncentrálni, és sutba vág mindent, amin megtanultál
uralkodni… – Elhalkul a hangom.
 A nyakamba temeti az arcát.
–  Kurvára ez a legfrusztrálóbb érzés, amit valaha éreztem –
mormogja.
– Fogadok, legalább annyira gyűlölöd, hogy hatalmam van feletted,
mint amennyire szereted.
– Mérget vehetsz rá.
Lágyan felnevetek.
– Te gyűlölöd?
– Én is szeretem – vigyorodok el.
Maddoc a hajamba túr.
–  Hát, kurvára biztos vagyok benne, hogy én meg téged szeretlek,
szóval örülök, hogy egyetértünk.
Kővé dermedek a karjai között. Megpuszilja az arcomat, és mögém
lép. Egyetlen szó nélkül eltűnik a házban. Mozdulatlanul, döbbenten
állok a verandán. Percekkel később az ajtó durranása rángat vissza a
jelenbe.
Hátrapillantok a vállam fölött, Captain puccba vágva, a kulcsával a
kezében áll ott.
– Jól vagy? – kérdezi. Megrázom a fejem.
–  Aha, megvagyok – nyelek nagyot. – El tudsz dobni a házig elfelé
menet?
–  Ezúttal megígéred, hogy kiszállsz? – cukkol. Nevetve vállba
bokszolom, és beszállok az anyósülésre.
–  Minden héten ugyanabban a parkban találkozol vele? – Captain
arca elkomorul a kérdés hallatán.
– Igen.
Ezt az egyetlen szót kapom válaszként, míg ki nem szállok.
–  Raven – szól utánam –, eljöhetnél, ha van kedved… – Elhal a
hangja. Kerüli a tekintetem.
 Megkerülöm a kocsit, és a vezetőoldali ablakhoz lépek, így
kénytelen rám nézni.
–  El foglak kísérni minden egyes alkalommal. Mindig. De csak
akkor, ha megkérsz rá.
Halványan elmosolyodik, a tenyerébe veszi az arcom, és kurtán
bólint. Lassan elereszt. A telefonja pittyen egyet, mire elneveti magát
a kijelzőn látottaktól, és felém fordítja a készüléket:
Maddoc: 47 perc, Raven…
Pimasz morgással hátrálni kezdek, Captain rám kacsint. Minden
érzelem eltűnik az arcáról, amikor észrevesz valamit mögöttem.
A Brayshaw-k üres tekintetével az arcán továbbgurul.
Megfordulok, Victoria a verandának támaszkodva figyel. Követi a
szemével a fekete terepjárót, míg az el nem tűnik, majd lassan rám
összpontosít.
– Eltelt néhány hét a „holnap” óta, Rae.
Azon az éjszakán, amikor megtámadtak, Victoria és az egyik
barátja ijesztették el a támadóimat, és hoztak ide vissza. Neki ígértem
az aznapi nyereményemet, de megléptem, még mielőtt odaadhattam
volna neki. Most kérdőn néz a felé nyújtott pénzre.
– Az üzlet az üzlet.
Hezitál. Tudom, hogy szeretné visszautasítani, de ő is csak egy
csóró csaj egy otthonban. Nem lenne okos dolog hátat fordítani az
ingyenpénznek, ezt ő is tudja. Kissé feszélyezve, de elveszi, a
szemében hála csillog, még ha a büszkesége vissza is tartja a
szavakat.
– Sétáljunk egyet! Jólesne a friss levegő, és vehetnél nekem valami
rágcsát – próbálom oldani a feszültséget.
Felhorkanva bemegy a házba, pár pillanat múlva a kék
bőrdzsekijében újra kint terem, és elindulunk.
 Victoria tipikus strandcica. Annak ellenére is, hogy tél van,
napbarnított a bőre, hosszú, szőke haja a tövénél kicsit sötétebb
árnyalatú, de nem festett, napszítta természetes színe van. A  szeme
sötétbarna. Hozzám képest alacsony, de annál talpraesettebb.
És abban a pillanatban, amikor egy füves cigivel a szájában rám
pillant, ő lesz a legújabb legjobb barátnőm. Na jó, nem, csak most.
Felém nyújtja a cigit, és elneveti magát a nagy sóhajomon.
– Nem szívsz?
– Nem igazán, de még dolgozom rajta – felelem. – Bocsi, hogy ennyi
időbe telt, de a dolgok nem a terv szerint alakultak.
– Feltűnt – horkant fel. – Csak azért, mert nem látsz, ne felejtsd el,
hogy ugyanabba a suliba járunk – pillant felém. – Igazán tökös húzás
volt.
Megrázom a fejem.
– Hidd el, semmiféle töknek nem volt hozzá köze.
– Akkor mégis mi volt?
Nagyjából az, amit Bass mondott a minap. Megpróbálom
elmagyarázni Victoriának.
–  Ennyivel tartoztam nekik. A  hozzánk hasonló embereknek nem
sok lehetősége van, hogy ilyen szituációkat kezeljenek, legalábbis
nem ezen a ponton, ahol most vagyunk. – Ezúttal elfogadom a jointot.
– Így hát…
–  Amikor tehetsz valamit, megteszed, és cseszel a
következményekre?
Bólintok a szemébe nézve.
Nem ítélkezik. Valami azt súgja, megérti, amit tettem.
–  Mi történt azután? – tűnődik. – Amikor láttad, milyen hatással
van rájuk, megbántad?
Megnyalom az ajkam.
 – Szerettem volna.
De nem így volt.
–  Ez nagy dolog tőled, Raven – mosolyog rám. – A  pokolban
születtél, a lelkiismereted mégsem lett oda.
–  Amikor idejöttem, minden szarság, amit a házban és a suliban
beszéltek, azért volt, mert így akartam. Ezúttal azonban, talán már
korábban is, más állt a háttérben.
– Mert törődsz velük.
–  Nem volt szükségem gondolkodási időre. Amint megtudtam, mi
történt, megszületett a döntés.
– Gondolom, nem fogod elmondani, mi történt? – puhatolózik.
Nevetve ingatom a fejem.
–  Naná, hogy nem. Most is csak azért beszélek veled, mert úgy
látom, kihúztad a karót a seggedből.
Megforgatja a szemét, és elfordul.
–  Voltak gondjaim. Ha nyaggatnak, másokon vezetem le a
feszültséget.
Nincs bűnbánat. Ez tetszik.
– Milyen a ház?
–  Ugyanaz a szar, csak a napok telnek. Maybell jobban figyel
mostanában, így nem tudtunk annyiszor meglépni éjszakánként.
Vienna alig volt itt a héten, gőzöm sincs, mi lehet vele, mert a cuccai
még itt vannak. Mindent egybevetve, rám férne egy berúgás.
– És a pasid?
– Vége. Csak átutazó volt, segítettem elütni az idejét.
– Úgy látom, összetörte a szíved – viccelődöm.
Nevetve néz rám.
– Nekem is jó időtöltés volt.
Kacagva felnézek. Megragadja valami a figyelmem az előttünk lévő
kirakat üvegén.
– Ne nézz oda, de az a kocsi három sarok óta követ minket.
– Tényleg azt hiszed, csak te nézel a hátad mögé? – A tekintetem az
övébe fúródik. – Ha nem minket követne, már rég lehagyott volna –
vigyorog.
– Már az előző pirosnál kiszúrtad őket?
– Még szép – mosolyog. – Mihez kezdünk?
Vállat vonok, elönt az izgatottság.
– Kérdezzük meg tőle, mi a fasz a problémája?
Victoria nem felel rögtön.
–  Kocsival van, és talán fegyver is pihen az anyósülésen vagy
akármi.
– Oké, Fekete vidék, játsszuk a naiv kislányokat egy percig. A fagyizó
csak pár házra van, oda megyünk.
Meg sem szólalunk, míg oda nem érünk. Victoria velem szemben ül
le, így az utcán tarthatja a szemét.
– Az út túloldalán parkoltak le. Mihez kezdünk?
– Vegyél nekem egy jégkrémet, és elidőzünk.
–  Mert attól csak úgy eltűnnek a rémséges kocsik – mondja
fapofával.
– Nem… de egy zabos Maddoc felbukkan tőle.
Victoria hangosan felkacag.
Rendelünk, és óraműpontossággal, nem egészen tíz perccel a
kiszabott időm lejárta után, egy ismerős terepjáró gurul lassan végig
az utcán.
– Itt vannak! – ugrok fel a székről. Nem várok Victoriára, kirohanok
az út közepére.
A másik irányba tartó autó dudálva kanyarog körülöttem, Maddoc
pedig a fékre tapos. Két ajtó is kivágódik, Maddoc és Royce értetlenül
merednek rám.
–  A  kulcsait! – kiabálok, a fejemmel a parkoló kocsi felé intek.
Megpróbál elhajtani, de Maddoc akaratlanul az útját állta.
Royce megpördül, és a kocsi felé rohan. A srác elhajol, még mielőtt
Royce ökle állon találná. Elkapja Royce kezét, ahogy ő a kulcsért nyúl,
de Royce-nak sikerül arcon könyökölnie, így van ideje megszerezni.
Royce hátralép, Maddoc feltépi az ajtót, kirángatja, majd a kocsi
oldalához vágja a srácot. A srác bemozdul, kész támadni, de Maddoc
és Royce két oldalról közrefogják. Próbálkozik először az egyik, majd
a másik kezével, de így védtelenül marad, és mindketten
megragadják.
–  Vegyétek le a mocskos… – kiabál a srác, de elhallgattatják egy
térdessel a gyomrába, és egy torkára szorított kézzel.
Royce és Maddoc is rám néz.
– Követett minket.
Maddoc rémülten néz végig rajtam.
–  Jól vagyok. – Nem tudom elfojtani a vigyorom. – A  fagyizóban
várakoztunk.
–  Várjunk csak! – lép mellém Victoria a srácokra bámulva. –
Fogalmuk sem volt, mi folyik itt, mégis totál ösztönállattá változtak?
Bizony így volt!
Maddoc Victoriára mered, majd visszafordul, és tökön térdeli a
srácot. Royce nem hagyja, hogy a földre rogyjon, amikor Maddoc
elengedi.
Az emberek összegyűltek a fagyizó előtt, de elég volt egy pillantást
vetniük az események főszereplőjére, azonnal fejet lesütve oszlottak
szét.
–  Azta! – ámuldozik Victoria. Felemeli a kezét, és álmélkodva
összepréseli a száját.
 Maddoc a srác zsebébe nyúl, de még mielőtt kivehetné a
pénztárcáját, gumik csikordulnak mögöttünk. Mindenki a hang
irányába fordul, egy másik kocsiból egy újabb srác rohan felénk.
– Mi a fasz? – kiabál Royce.
Maddoc éppen elkerüli a srác öklét. Dülöngélni kezdenek, és Royce
is újabb verekedésbe kezd a másik sráccal.
– Bassza meg! – rohanok a kocsihoz.
– Ez normális? – kiált utánam Victoria.
– Gyere ide! – hívom magamhoz. A csomagtartóból két baseballütőt
veszek elő. Egyet Victoriának adok, aki meglepődve néz rám.
–  A  kosaras srácok csomagtartójában egész véletlenül akad kettő
ütő?
– Nem. Négy van nekik. Most pofa be, és segíts!
Ahogy megfordulunk, két új alakkal találjuk szemben magunkat.
Kiesik az ütő a kezemből, és a szőke csaj, aki nekem rontott, odébb
rúgja. Morogva felnézek rá.
–  Ó, baszki! – motyogja. Felkészül a támadásomra. Egy rúgással a
gyomrába földre küldöm, de elkapja a lábam, és magával ránt. Fordul
velem egyet, ő kerül felülre, de könnyedén ledobom magamról a
vézna seggét.
Amint visszaszerzem az ütőt, máris kitépik a kezemből, és valaki
megragad hátulról. A  srácnak köszönhetően a csaj megúszta, hogy
beverjük a képét.
–  Megjött Captain! – kiált Victoria. Az  engem markoló srác
szitkozódva tereli maga mögé a lányt, amikor az feltápászkodik, hogy
a testével védje.
Victoria az ütővel a lányra céloz, míg a tekintetét a mögöttem álló
srácon tartja.
–  Engedd el, vagy a szöszi feje bánja – kiabál. A  srác azonnal
elenged, és meghátrál.
Legnagyobb meglepetésemre, Victoria még így is készen áll
lecsapni. Captain épp időben bukkan fel, elveszi tőle az ütőt, és nem
akar hinni a szemének, hogy kivel áll szemben.
A csuklómnál fogva maga mögé ránt, de inkább mellé állok.
Cap két kézzel markolja az ütőt, és az agyontetovált sráchoz szól.
– Mondd meg nekik, hogy álljanak le! – utal a többiekre, akik még
mindig Maddockal és Royce-szal bunyóznak.
– Baszd meg! Te mondd meg nekik, hogy álljanak le! – szól vissza a
csávó.
–  Nem környékbeli vagy – lép egyet Cap előre. – Itt azt csinálod,
amit mi mondunk. Állítsd le őket, vagy perceken belül a fél város itt
lesz, hogy kirakjon titeket innen, na, nem mintha szükség lenne a
segítségükre. – Cap gyanúsan méregeti. – De valami azt súgja, nem
akarod, hogy meglássanak. Egyet már padlóra küldtünk közületek, és
hamarosan követi a következő. Rajtad áll, milyen állapotban távoztok
innen.
A srác tekintete felizzik, füttyent egyet, így Cap is szól Maddocnak
és Royce-nak. Minden csata elhal.
– Kik vagytok ti? – kérdezi.
– Baszki…
Egy kar tekeredik a nyakam köré, és pár lépést hátraránt magával.
– Maddoc! – kiabál Cap, Victoria felkapja az ütőt.
Erősödik a szorítás. Mindkét lábamat felemelem, és a teljes
súlyommal leejtem magam, magammal húzom a srác karját, így
kénytelen előrehajolni.
Maddoc felénk rohan, hátravágom a lábam egyenesen a srác
ágyékába, amitől a földre rogy. Elengedi a nyakamat, megfordulok, de
Maddoc félrelök és püfölni kezdi a srácot. Az ellenfele gyorsan talpra
ugrik, hátrálni kezd.
Magam mögé pillantok, mindenki visszavonult, kivéve Royce. Úgy
tűnik, nem akarja elengedni az ellenfelét, hátulról tartja sakkban, a
térde a srác hátában.
– Raven? – suttogja a srác, aki megtámadott. Maddocról rám pillant.
Maddoc szeme szinte felnyársal.
Előrelépek, de Maddoc azonnal visszaránt.
– G? – kérdezem. Megdöbbenek, amikor felismerem.
Bólint, kivillanta véres fogsorát.
–  Mi a faszt csinálsz itt? Mi a fasz ez az egész? – kérdezem
körbemutatva.
– Raven – morog mögöttem Maddoc.
Végigcsúsztatom a kezem Maddoc nyakán, elidőzöm egy kicsit,
hogy megnyugtassa az érintésem. Működik, a tenyerembe nyomja az
arcát, így még közelebb hajolok hozzá.
–  Mondd meg az embereidnek, hogy maradjanak távol az
enyémektől – figyelmeztetem G-t. Ő  elképed, de biccent. Oldalra
pillant, Maddoc kihasználva az alkalmat, kissé eltávolodik tőlük.
– Minden oké? – kérdezi a tetkós srác, ő lehet a főnök, és G bólint.
Rám néz.
– Mondd meg a másiknak, hogy engedje el az enyémet.
Övét?
– RaeRae? – Royce is hallotta.
– Elég volt, cuki – incselkedem nevetve.
–  Mama úgy döntött, szabad vagy, ribanc – mókázik Royce. Ellöki
magától a srácot, és mellénk áll.
Visszanézek G-re, megfeszített állkapoccsal figyeli Royce-ot.
– Hé! – csattanok fel. – Mi a szar folyik itt? Miért követett minket?
– Megkérnéd, hogy tegye azt le? – mutat a tetkós Victoriára.
 Captain megforgatja a szemét, elveszi az ütőt tőle, mire ő durcásan
karba fonja a kezét.
– Beszélnünk kell, de nem itt – mondja a tetkós.
– Ki a faszom is vagy te? – lép előre Royce.
A  srác kihúzza magát, lustán felemeli az állát, ami emlékeztet a
srácaim magabiztosságára.
– Alec vagyok.
– Kibaszott köcsög egy neved van – ugratja Royce.
Felnézek Maddocra.
– Hol tudunk beszélni?
– Itt – préseli ki magából. Mérgesen néz rám, amiért azt javasoltam,
hadd döntsenek.
– Testvér – szól rá Captain.
Maddoc dühöng, de beleegyezik.
–  Legyen – lép hátra, maga mellett tartva engem. – Először Gióra,
majd Alecre néz. Alec képébe mászik, a srác állja a sarat. – Egy
kocsival gyertek. Kövesd a testvéremet, én mögötted leszek. Ha
megpróbálsz meglépni, egy kibaszott csatornába löklek.
Alec farkasszemet néz Maddockal, majd a szőke lány belékarol.
Amikor a srác lenéz rá, ellágyul a tekintete, és beleegyezően bólint.
Elindulnak a kocsijuk felé, de Royce még egyszer beszól.
– Kibaszott anyámasszony katonája.
Alec megperdül, de Gio az útját állja.
– Ne törődj vele, haver. Okkal vagyunk itt. – Gio rám kacsint.
Azonnal Maddocra nézek. Dühödten figyeli G-t.
–  Maddoc – szólok neki, de ő nemet int a fejével, és a kocsihoz
megy.
– Mindenki Captain kocsijába, te is, nevelőotthonos csaj.
Mi a picsa?
 Na, persze!
Előretörök, de Royce körém fonja a karjait, és felemel.
– Royce…
– A-a. Most nem, RaeRae. Bajban vaaaagy.
– Én nem megyek! – csattan fel Victoria.
Royce utálatos nevetéssel pördül meg.
Tudom, hogy mennek a dolgok.
Captain bőszen lép Victoria felé, aki haptákba vágja magát.
Egyetlen mozdulattal a vállára dobja Victoriát.
– Ugye most csak szórakozol velem? – kiabál Cap hátát püfölve.
Captainnek meg sem kottyan. Victoria mérgelődve rám néz. Nem
sokkal előbbre Royce ráncigál magával, a hátam a mellkasához lapul,
a karom gúzsba kötve.
–  Komoly? – ellenkezik Victoria. – Így mennek a dolgok, ha
ellenszegülsz?
Nem töröm magam a válasszal, inkább Royce vállának vetem a
fejem.
Puszit nyom a halántékomra.
–  Bizony, szőkeség, így mennek. Most pedig csend, hacsak nem
akarod megmutatni a testvéremnek, mire képes még az a száj.
– Ó, de eredeti!
– Az ám, babám, egyszeri és kurvára megismételhetetlen.
– Hallgass és beszállás! – sürget Captain, és már úton is vagyunk.
Victoria mogorván lapul a hátsó ülésen, de nem próbál megszökni,
mint én tettem az első alkalommal, amikor betuszkoltak ide.
Jobban kezeli, mint én.
Captain elhajt a Bray-ház előtt, a birtok másik oldalára, és egy
poros út közepén áll meg. Mindenki azonnal kiszáll, továbbra is
elővigyázatosak vagyunk egymással szemben.
 Maddoc tekintete az enyémbe fúródik, elégedettség villan benne,
amikor közvetlenül mellé állok.
–  Giovanni Acri – mondja Maddoc Giót fürkészve. – Született
Stockton, Kalifornia. Három évvel ezelőtt érettségizett, azóta nincs
róla információ. – Royce felnevet a megdöbbent arcok láttán. –
Komolyan a saját nevetekre regisztrált kocsival jöttetek, hogy a
magunkfajtákkal szórakozzatok? – kérdezi Maddoc tagoltan. – Miféle
kibaszott amatőrök állítanak ide előzetes kutakodás nélkül? Legalább
bérelt kocsival jöttetek volna, vagy lopottal!
– Már megbocsáss… – szól a csaj. Előretörök, de Gio közénk áll, így
inkább visszamegyek a helyemre.
Mind kétkedve néznek, aztán megadják magukat.
– Jól van, nyugalom! – Alec magához öleli a csajt. – Én Alec vagyok.
Ő a feleségem, Oakley. A testvérem Rowan, és Gio az egyik emberem.
–  Miért vagytok itt? – kérdezi Captain. Ingerülten néz Victoriára,
aki, mintha unná a banánt, felpattan Captain kocsijának a
motorháztetőjére.
– Brayshaw-k vagytok – mondja Alec.
– És? – morog Royce.
–  Mi a Rivera család tagjai vagyunk. Nem akartunk harcolni
veletek, de a csajod…
– Az én csajom – vág közbe Maddoc, és esküszöm, megremeg Alec
szája széle.
Szorosabban öleli a feleségét.
– Igen, a te csajod okos, és kiszúrt minket, miközben megpróbáltuk
feltérképezni, ki tartozik a bandátokhoz, hogy a közeletekbe
férkőzhessünk. Nem tudtuk elérni Rollandot, ő pedig sosem beszélt
rólatok. Nem kellett volna találkoznunk, míg le nem érettségiztek.
– A Riverák? – Royce döbbenten néz végig rajtuk.
 Alec bólint.
–  Oakley vér szerinti Rivera, minket bevettek, mint titeket.
A Riverside negyedet irányítjuk.
Cap bólintva lép előre.
–  A  tűzoltó akadémia az álcátok – mondja. Úgy tűnik, hallott már
róluk. Alec bólint.
–  Így találjuk és képezzük ki az embereinket. Az  emberek minket
hívnak, ha az igazságszolgáltatás magukra hagyja őket. Akkor jövünk
mi, és minden… természetesnek tűnik.
– Gyújtogatók vagytok – jelenti ki Royce.
–  Nem jobban, mint amennyire ti anarchisták. A  saját kezetekbe
veszitek a törvényt, ha úgy szolgája az érdeketek. Mi ugyanezt
csináljuk, csak messze az otthonunktól. Képzeljétek el a döbbenetet,
ha a saját emberünk kérne meg, hogy egy másikat tegyünk el láb alól.
–  Felbéreltek, hogy felgyújtsátok, ami a miénk? – Alec bólint
Captain kérdésére.
– A házatokat, az iskolát, a raktárat – teszi hozzá Oakley.
– Ki?
– Itt lesz érdekes a dolog – pillant rám. – Egy nő volt.
Mindenki rám néz.
–  Azt hitted, én voltam? – Alec felemeli a kezét, mintha csak azt
mondaná, „te vagy az egyetlen nő a környéken”. – Nos, én le vagyok
égve, szóval nyilvánvaló, hogy nem én voltam.
– Naná, Raven, hogyan a fenébe is…
Maddoc erre Gio képébe mászik.
–  Honnan ismered őt? – faggatózik, hiába keresett rá, többet akar
tudni.
Gio csak mered rá.
– Kérdezd őt!
 – Téged kérdezlek!
A szöszi próbálja elfojtani a mosolyát. Észreveszi, hogy figyelem, és
rám kacsint.
– Együtt nőttünk fel – mondja Gio végül.
Maddoc nyaki vénája majd felrobban, de nem hátrál.
– Kibaszott gratuláció érte! – szorítja ökölbe a kezét. – Az akkor volt.
Maradj távol tőle, megértetted?
– Min pörögsz ennyire? – ugratja Gio legnagyobb döbbenetemre.
Royce visszaránt, Captain a két srác közé lép.
– Pofa be, baromarc, vagy hagyom, hogy kiverje belőled a szart is.
Nagydarab vagy te is, világos, de semmi nem állíthatja meg, ha
Ravenről van szó. Szóval hagyd az okoskodást, és tudd, hol a helyed,
márpedig itt nincs. Raven az övé, és imádja ezt. Sztori vége.
–  Azta! – mindeki Victoria felé fordul, amikor elkerekedett
szemekkel leugrik a kocsiról.
– Nézzétek, a mi feladatunk volt, hogy tudassuk veletek…
– Telefonálhattatok is volna, nem? – szakítom félbe Oakley-t.
Rám néz.
– De, a feladtunk annyi volt, hogy figyelmeztessünk, így működnek
a ranglétra tetején lévő családok. Tiszteletből jöttünk ide. Rolland
sokszor kisegítette apámat, ahogy hallottam, és biztosítani akartunk,
hogy a hűségünk hozzátok tartozik – mosolyog a szöszi, és a fene
vigye el, ha nem néz ki bájosan. – Mindegy is, már két napja itt
vagyunk, ideje hazamennünk a lányunkhoz – mondja, és elém lép,
hogy kezet rázzunk. Aztán elindul a kocsi felé, a férje kezet ráz a
srácokkal.
– Elküldöm emailben a felvételeket a lányról. Nyilván nem tudott a
családok közti kötelékről.
– Egy kívülálló. Kösz, haver! – motyogja Maddoc.
 Gio és a másik srác hátramaradnak.
–  Umm, szóval, mi még itt töltenénk egy vagy két éjszakát.
Aludnánk egy kicsit – szól Gio, és fél szemmel felém pillant.
Mély ránc ül Maddoc homlokára, hunyorogva fordul felém, én
pedig Gióhoz.
– Van egy hely a birtokon, ahová idegenek is beléphetnek. Gyertek
oda hét körül. A srácok kosaraznak, én meg leiszom magam.
Gio vigyorogva a mellette álló Rowanre néz, aki meredtem bámul
rám. Gio a földet bámulva nevet. Mintha meg akarna ölelni, előrelép,
de Maddoc hirtelen hátulról magához ölel, nevetésre készteti őt.
– Látlak még, Raven!
Megfordulok, amikor Maddoc elenged. Victoria hitetlenkedve
megrázza a fejét.
– Azta! Tudom, hogy már mondtam, de komolyan, csak ennyi telik
tőlem. Csak azta!
Az  autó felharsanó dudája a frászt hozza Victoriára, lepattan a
kocsiról. Captain és Royce a kocsi mellett állva hahotáznak, Victoria
színlelt nevetés kíséretében bemutat nekik.
– Seggfejek.
– Ezekkel a seggfejekkel kell utaznod – mondom neki.
– Komolyan? Mindezek után?
– Maddockal kell mennem.
Karba fonja a kezét.
– Mármint vele vagy rajta?
Pajkosan nézek rá. Victoria az égre néz, de egy kis mosoly játszik az
ajkán.
– Bánom is én!
–  Miután hazavittek, gyere el a buliba este. Hozd magaddal
Viennát, vagy akit akarsz.
 –  Miért? Hogy jól kiverhesd belőle a szuszt, amiért megcsókolta a
pasidat?
Eltűnődöm egy pillanatra.
– Tulajdonképpen, igen. Jól hangzik, most, hogy mondod.
Victoria a fejét tekergetve kuncog.
– Mondtam már, Maybell fura mostanában. Nem tudok meglógni.
– Bízd csak rám!
– Ó, most már így megy ez neked?
–  Meglehet – ismerem el, és elsétálok mellette a nagyon zabos,
nagyon szexi és nagyon dühös nagyfiúhoz.
– Raven, mi? – megnyalja az ajkát. – Azt hittem, senki nem szólít így.
– Ti sem hívtok Rae-nek.
– De mi nem vagyunk senkik.
Elé lépek, Maddoc a derekamnál fogva betesz az ülésre.
– Igazad van, nem vagy senki – adok neki igazat.
– Megérintette valaha a testemet?
– A te testedet? – vonom fel a szemöldököm.
– Igen, az én testemet. Megérintette valaha is?
Megrázom a fejem.
– Ne hazudj!
– Nem hazudok. Csak várj, és megérted.
– Mit?
–  Azt mondtam, várj. – Semmivé foszlik az arcára kiült kétkedés,
ahogy végigsimítok a nadrágján. – Vigyél haza, fárassz le, és ébressz
fel a partira.
Előrehajolva megcsókol, az alsó ajkamba harap.
– Ez menni fog – suttogja.
 21. FEJEZET
Raven
 
 
– Hűha! – suttogja Vienna, körbenézve a pályán.
Victoria bólint.
–  Most már értem, Rae miért lóg velük. – A  szemét le sem veszi a
fiúkról. – Kosaras rövidnadrág.
– Hmm, Isten ajándéka a nőknek – mélázom.
Mind nevetünk.
– Mi a picsa? – hallom Maddoc hangját.
A  farkáról a szemébe nézek. Elvigyorodok, ő felhúzott
szemöldökkel lépdel felém.
– Ez az igazság. Hónapok óta figyelem, ahogy ugrándozol.
Ő is nevet, majd hozzám hajol.
– És mégis, hogy ugrándozok?
– Hosszan és balra húzva, nagyfiú – suttogom mosolyogva.
Zöld szemei parancsolóan elsötétülnek, felállok, és megadom neki,
amit akar. Megcsókolom.
A következő pillanatban Gio lép mögénk, és veszi le a pólóját. Egek,
mostanra felnőtt, és teljesen elhagyta a nyúlánk kissrác testet, amire
emlékszem!
Tetoválások és kötött izomzat borítja a mellkasát. A sötét hajával és
szemével határozottan olyan kinézete van, akitől jobb távol maradni.
Az a fajta, aki mégis az ellenkezőjére késztet.
 Maddoc megmarkolja a kezem, magára vonva a figyelmem.
Rákacsintok, megfeszül az álla.
– Nézd csak a haverodat, G – mondom halkan. Gio kortyol egyet és
a támaszkodó Rowanre néz. Rowan megbabonázva figyeli Giót. – Úgy
néz ki, mintha komolyan beléd szeretne harapni.
– Raven – figyelmeztet Cap. – Elég!
– Miért? – küzdöm le a vigyorom.
– Nem mondhatsz csak úgy ilyesmiket.
– Pedig így van. – Az állammal Rowan felé intek. Mindenki őt nézi,
és látják a szemében a küzdelmet, akárcsak én. – Most is teljesen be
van zsongva!
Maddoc magához húz, morcosan a fenekemre csúsztatja a kezét.
–  Aha, talán ha kihúzná a fejét a seggéből. Nagyon jól játssza a
hűvös és távolságtartót – motyogja Gio, majd Rowan felé int, hogy
jöjjön oda hozzánk.
–  Várjunk csak! – Victoria előredől, és Gio rámosolyog. Egy percig
figyeli, aztán: – Te meleg vagy?
Ezzel megragadják Royce figyelmét is.
– Mi? Nem…
Gio felé nyújtja a kezét, szemez vele.
– Komoly? – hüledezik Royce.
– Miért lepődtél meg ennyire?
– Talán mert egy sztereotipizálós seggfej vagyok, mert nem nézel ki
melegnek – jegyzi meg Royce.
– Naná. És mégis, hogy nézek ki?
Felnevetek, pontosan tudom, hova fogunk kilyukadni. Kétlem, hogy
Gio valaha is találkozott egy Royce-hoz hasonlóval, aki ennyire
nyersen őszinte és kurvára szégyentelen. Arról nem is beszélve, hogy
a farka után megy.
 Maddoc a fejét rázva nyúl a frissítőért, túl jól ismeri a testvérét.
– Klasszul, tesó. Kurvára jól nézel ki. Erős és kapható – nevet Royce
magában. Oldalra billenti a fejét, elképesztő a csávó. – Hármasban
játszol?
– Mi?
– Édeshármas.
– Naná! – von vállat Gio.
– Hát, a lányok errefelé szeretik a jóféle szendvicset, ha gondolod –
mondja lazán. – Mármint, én nem vagyok meleg, de szeretek
osztozkodni. – Vigyorog, mint egy tökfej. – És egyszerre több dolgot is
tudok csinálni, kérdezd csak meg RaeRae-t.
– Royce! – Maddockal egyszerre pirítunk rá, majd felnevetünk.
– Ez az igazság – nevet tovább. Kitér a hozzávágott törülköző elől.
Rowan a semmiből mellettünk terem.
– Nem fog megtörténni.
– Miért nem? – faggatom.
– Maradj ki ebből! – parancsol rám Maddoc.
Royce Rowan arcát fürkészi, Gio felé fordul, aztán vissza. Túlzottan
is figyelmes a saját érdekében, és jól olvassa le a jeleket. Rowan még
nem adott hangot a követelésének, de szegény csini fiú, Royce
kényszeríteni fogja rá.
– Miért is nem? – Royce csábítóan megnyalja az ajkát, lassan Gióra
néz. – Nem vagyok egy önző dög, gondoskodni fogok róla, hogy
minden jól menjen, még ki is segítem a lányt, ha kell.
Rowan közelebb lép Royce-hoz.
– Szendvicsezni akarsz vele?
– Naná, haver – vigyorog ő csillogó szemekkel. – Még szép!
Gio elsötétült tekintettel figyeli az eseményeket.
– Akkor én leszek a töltelék – mondja Rowan.
 –  Nicsak, ki kanos ma – motyogom a bajszom alatt, Royce rám
kacsint. Rowan szavai hallatán Gio teljesen összezavarodik.
–  Ümm, még nem tisztázták egyértelműen, mi is folyik kettejük
között.
Mindenki Victoriára néz.
–  Mi van? – csattan fel vállrándítva. – Mondjátok, hogy nincs
igazam – néz Rowan szemébe.
Mindkét srác megdermed egy pillanatra, aztán mind nevetésben
törünk ki, a srácok háton veregetik egymást. Friss sörrel a kezünkben
a veranda végén lévő székekhez megyünk. Maddoc megpiszkálja a
tüzet, mindenki kényelembe helyezi magát.
– Hogy a francba kötöttél ki itt, Raven? – kérdezi Gio.
Maddoc láthatóan feszültté válik a kérdéstől, muszáj nevetnem
rajta.
– Hosszú sztori, G.
Bólintva tudomásul veszi, sosem volt az a kíváncsiskodó fajta.
– Régóta vagy itt?
– Néhány hónapja.
–  Előtte végig anyáddal voltál? – Bólintva a semmibe nézek. –
Francba, csajszi. – Megpaskolja a térdemet, de Maddoc ellöki a kezét.
Gio könnyeden felnevet, végignéz a srácokon, majd vissza rám. – Úgy
tűnik, megtaláltad a helyed – jegyzi meg mosolyogva.
Összeszorul a mellkasom. Maddoc szorosabban ölel magához,
Captain és Royce feszülten figyelnek. Nem szívesen felelek, mert nem
tartozik rá, de a srácokat sem akarom megbántani. Bólintok.
– Aha, megtaláltam.
–  Ki gondolta volna, hogy két magunkfajta punk megcsinálja a
maga szerencséjét végül? – vigyorog.
Nem őszinte a mosolyom, mert tényleg megcsináltam volna?
Mármint, csakis azért hoztak ide, hogy a pasim apja
kiszabadulhasson a börtönből, és ki tudja, mi fog történni, ha balul
sülnek el a dolgok. De nem gondolhatok erre.
– Mennünk kellene – áll fel Rowan.
Gio a szemembe nézve bólint.
– Igazán király így látni téged, Raven.
– Mármint?
–  Boldognak – von vállat. – Elégedettnek ahhoz, hogy nyugodtan
ücsörögj, ne pedig odakint nyüzsögj minden másodpercben, hogy egy
lépéssel előrébb maradj a többieknél.
Megfeszülök, Maddoc puszit nyom a fülemre.
– Minden oké, bébi – suttogja.
–  Köszi, G. – A hangom kissé reszelősebb, mint szeretném. Még
jobban Maddochoz bújok.
Nem nézek senkire, nem akarom látni az arcukat. Hála égnek, hogy
a lányok kimentek telefonálni.
Gio feláll, hozzám lép, és megszorítja a kezemet. Csak Maddoc és én
halljuk, amit suttog.
– Megérdemled, Raven. Ezt sose felejtsd el.
Bólintok.
Kezet ráz Maddockal, majd a többiekkel is. Rowan is
hasonlóképpen tesz.
– Mindig szívesen látjuk a családodat errefelé – szól Maddoc. – Csak
legközelebb kurvára ne kövessetek.
Felnevetnek, integetve távoznak. Hirtelen hatalmas súly nehezedik
rám. Maddoc megérzi, feláll, engem is magával húz. A testvéreire néz.
– Ti is jöttök?
Royce Captainre néz, de ő csak vállat von, majd visszanéz ránk.
– Nem. Keresünk valami kis szórakozást magunknak.
 Felnevetek, Maddoc maga után vonszol.
–  Hazavisszük a lányokat – szól vissza Maddoc. Mind a négyen
beszállunk a kocsiba, és már úton is vagyunk.
–  Biztos, hogy már nem haragszol rám, Rae? – kérdezi Vienna.
Hátravetem a fejem.
–  Ha csak integetsz neki még egyszer, kicsinállak – mondom
habozás nélkül, halálosan komolyan. – Amúgy nem, de csak azért,
mert az ő ötlete volt. De továbbra is úgy gondolom, ostoba
próbálkozás volt a részedről. Továbbra sem tetszik. Továbbra is
képen akarlak vágni érte. – Zavartan felnevet, amikor ránézek. – De
megértem, hogy erre volt szüksége. Erre a próbára, nem a csókra.
Dühös vagyok miatta, de úgy döntöttem, nem páhollak el.
Maddoc magában kacarászik. Vienna meglepődik, de hamar
kienged.
– Én meg már azt hittem, azért vagy dühös, mert túl sokat beszélek.
– És túl sokat kérdezel – teszem hozzá.
– És ma mégis veled lógott ez a fárasztó csaj.
Mi, lányok felnevetünk, Maddoc látványosan megrázza a fejét.
A ház elé érve Vienna és Victoria hezitálnak. Maddocra kacsintok.
– Menjetek a bejárati ajtón át – mondom nekik.
Vienna bólint, Victoria gúnyosan elmosolyodik, mielőtt kiszállna.
Hazaérve gyorsan lezuhanyozunk, és a moziszobába megyünk.
Maddoc áthajol fölöttem a kanapén, a könyökére támaszkodva
lehuppan. Vad tekintete az enyémbe váj.
– Nem tetszik a gondolat, hogy más is ismert előttem.
– Tudom. – A nedves hajába túrok.
–  Igazat mondott? – kérdezi. Nem hagyja, hogy elforduljak.
Megsimogatja az arcom. – Igazat mondott? – kérdezi gyanakodva. –
Vagy ez csak a kényelemről és a szórakozásról szól neked?
 Megfontolom a szavait.
– Mit jelent boldognak lenni?
– Gyerünk, Raven, ne játszd a flúgost.
Nyugtalanság telepszik a mellkasomra. Nem szeretek ezeken a
dolgokon agyalni. Jobb, ha kimondatlanul maradnak, mintsem
megértjük őket. Csak annyit érünk el, hogy a pofon nagyobbat
csattan, ha eljön az ideje.
– Maddoc, én nem vagyok átlagos.
– Nem szeretem az átlagosat.
– Fogalmam sincs, mihez kezdjünk.
– Nekem sincs.
Fenébe vele.
Mély levegőt véve megrázom a fejem.
–  Figyelmeztettelek – suttogom. – Figyelmeztettelek, hogy ne
próbálj megtartani.
Lehunyt szemmel megcsókol.
–  Túl késő, bébi. – Csókol tovább, a térdét a lábaim közé teszi. –
Kurvára túl késő.
Viszonzom a csókját. Rám nehezedő súlya a kanapéhoz szögez.
Ahogy mondtam, nem vagyok átlagos. Akkor sem ismerném fel a
boldogságot, ha az arcomba tenyerelne.
Csak annyit tudok, hogy Maddoc akárhányszor rám néz,
összeszorul a szívem, folyton pattanásig feszülnek az idegeim, és ha
róla van szó, többet és többet akarok. Ez új nekem, és nem is igazán
tudom hova tenni. Plusz még idegesítő is.
Ugyanakkor, nem gyűlölöm az érzést.
És eszem ágában sincs elmenni innen.
 22. FEJEZET
Raven
 
 
–  Már megbocsáss! – csattan fel a tanár, amikor távozni készülök az
óráról.
Visszanézek a vállam felett.
– Igen?
– Van engedélyed elhagyni az órát?
–  Semmihez nem kell neki engedély – szól Captain a helyéről, fel
sem néz a notebookjából. Mostanában egyre többet ír azon a kütyün.
A tanár Captain felé fordul, majd inkább folytatja az órát.
Összepréselt ajkakkal kilépek a teremből, egyenesen a mosdó felé
veszem az irányt. A folyosó végéhez érve hangok ütik meg a fülemet,
és lelassítok.
–  Ne szarozz velem, seggfej! Kérem a dokumentumokat, most
azonnal!
Kikukucskálok, és ott találom Perkins igazgatót, teljesen
belemászva Collins képébe.
Mi a fene? El sem hiszem, hogy utóbbinak volt pofája idejönni.
–  Mondtam már, hogy biztonságban van – mordul fel Collins.
Kikapja a táskáját Perkins kezéből. – Még mindig ott van a faházban…
– Csend! – szakítja félbe Perkins.
A faház?
Eltűnődöm.
 Amit a srácok elloptak…
Náluk van, amire Perkins foga fáj.
– Azt akarom, hogy hozd el nekem! Sosem kellett volna rád bíznom
– szögezi le Perkins.
Collins visszatámad.
–  Miért kell ennyire hirtelen, mi? – Dühöng, mintha csak rájött
volna, miért akadt ki Perkins ennyire. – Mást sem akartál, csak hogy
elzárjam! Csak nem felkavarta a szart, hogy visszament hozzájuk?
– Csakis a te hibád, hogy alkalmatlan vagy magad mellett tartani a
szemetet – vág vissza Perkins azonnal. – Úgy tűnik, még a
legaljadékabbat is képtelen vagy elbűvölni. – Ez volnék én. – Nem úgy
alakulnak a dolgok, ahogy reméltük, így kénytelen vagyok felpörgetni
az eseményeket, hogy megvédjem, ami az enyém.
Mi a francról beszélnek?
–  Egy hígagyú barom vagy! – fröcsögi Collins. – Mégis miért
csinálod ezt? Sosem fog megbocsátani neked…
– Nem is azért teszem – kiabál Perkins, a folyosóra pillant, gyorsan
elbújok. – Nem tartozom neked magyarázattal. Csak annyit tudok,
hogy ha Donley előbb találja meg a papírokat, mint hogy minden
elrendeződött volna, magam csinállak ki – sziszegi. – Úgy tűnik,
tényleg annyira semmirekellő vagy, mint apád mondta.
Ki a fene az a Donley?
Újra kukucskálok. Collins megragadja Perkins öltönyét, és a
szekrényekhez vágja.
–  Vigyázz a kibaszott szádra, bácsikám! – Leesik az állam.
Nagybácsi? Azt a kurva! – Mázlid van, hogy rendbe hoztam a
dolgokat, mielőtt elszabadult volna a pokol. Megpróbálni titokban
tartani ostobaság volt a részedről – dühöng Collins.
–  Viszont számodra igen kedvezően alakul minden, nem igaz?
Megkapod, amire vágysz. Meg kellene köszönnöd nekem! – vág vissza
Perkins.
Gonosz kacaj szakad fel Collinsból.
–  Meglehet, hogy beavattál abba, amiből kimaradtam, de ne
próbáld visszakönyörögni magad! Tizennyolc évvel ezelőtt
kitagadtak, mikor inkább a söpredék anyja után szaladtál, és
hazavágtál egy atombiztos tervet.
– Nem így kellett volna…
Collins félbeszakítja Perkinst.
–  Mégis így lett! És most az egész életem egy rakás szar! Mi
maradtunk alul, holott egyenrangúnak kellene lennünk. Te basztad
el! Mellettük állnék, ha te nem lennél!
Egyenrangúak? A srácokkal? Hogyan?
Perkins halkan nevet, Collins meghátrál.
–  Igen, megkaphattad volna mindazt, ami idáig vezetett volna. De
ne állj itt siránkozva, kölyök! Mindketten tudjuk, hogy már más díjra
fáj a fogad. Nem arról van szó, mit akarsz, hanem hogy kit, és én
fogom lehetővé tenni ezt neked.
– Persze, úgy, hogy megvédesz valakit, akit nem kellene?
– Ne menjünk bele megint a szarságaidba – figyelmezteti Perkins.
–  Nem tudom, miért hiszed azt, hogy működni fog – rázza meg a
fejét Collins. – Sosem fognak beleegyezni.
–  Nem lesz más választásuk – erősködik Perkins. – Rolland
Brayshaw rendet tesz majd. Mit gondolsz, miért van itt a lány?
– És ha mégsem teszi? – kételkedik Collins. – Ha valami mást tervelt
ki, mint amit feltételezel?
Perkins arcára önbizalommal teli mosoly ül ki.
–  A  lány maga fogja meghozni a döntést, amint tudomást szerez a
lehetőségről.
 Mi. A. Fasz.
Dörömböl a szívem, ahogy próbálok értelmet adni a szavaiknak. Én
lehetek a lány, akiről beszélnek. Tehát Rollandnak terve van velem?
Collins hátrébb lép, még inkább kétkedik. Visszahúzódok, és a
falnak dőlök.
Mi folyik itt? Perkins tényleg azt hiszi, Collinst választanám a
srácokkal szemben? Mégis miért gondolná így?
Bassza meg Collins, bassza meg Perkins, és bassza meg Rolland
Brayshaw!
–  Menned kell, mielőtt kiszagolják, hogy itt vagy, Rolland azonnal
visszavonta az áthelyezési kérelmedet, hogy a fia börtönbe került.
Lefogadom, hogy az egyik őrszemük azonnal kiszúrt, amint kiszálltál
a kocsidból – figyelmezteti Perkins.
Collins nem felel, csak egy, a szekrényen csattanó ököl hangja
visszhangzik az üres folyosón. A  távolodó léptek zaját egy ajtó
csapódása követi. Várok pár percet, hogy biztosan tiszta legyen a
levegő, majd a mosdóba megyek. Amint belépek, valaki elkap a
csuklómnál fogva. Pördít rajtam egyet, és az álló tükörnek lök.
Megpróbálom ellökni magamtól, de Collins nem hagyja magát. Újra a
törött üveghez vág.
– Aú! – nyüszítek.
Újra megteszi, az izmaim kezdik megadni magukat, de erőt véve
magamon a lehető legszilárdabban tartom magam.
Elhomályosodik a látásom. Összeszorítom a szemem, majd
megpróbálok újra fókuszálni. Melegség csordogál végig a nyakamon
és a hátamon. Minden csepp vér az ingembe ivódik, és teljesen
eláztatja.
–  Nem is vagyunk annyira kemények, igaz? – Collins a
homlokomhoz nyomja az övét, a fejemet a szilánkokhoz szorítja. –
Ismerd el, Rae, mindegy, milyen erősen próbálkozol, mindegy, hány
balhéba keveredsz, akkor is csak egy lány vagy! Örökké gyengébb,
mint egy férfi.
– Egy férfit sem látok itt – krákogom.
Még egyszer a tükörhöz csap. Lehunyom a szemem, de Collins
visszaráz a valóságba.
– Mit hallottál? – Véreres tekintete az enyémbe mar.
– Mindent – hazudok, tudva, hogy már jóval előttem ott lehettek.
Harag gyűlik a szemébe.
–  Ha egyetlen szót is kifecsegsz, gondoskodni fogok róla, hogy a
következő adag moslék, amit anyád megvesz, egyben az utolsó
legyen.
Nevetnem kell, Collins gúnyosan felhúzza a száját.
– Mintha kicsit is érdekelne. Számomra halott, a világ számára is az
lehet, nem mintha kinézném belőled, hogy megteszed. –
Megpróbálom lenyelni a torkomba csorgó vért. – Nem vagy más, csak
egy kis köcsög.
Felmordulok az érkező pofontól. Felemelem a térdem, a tökére
célozva, de labilis vagyok, így Collins kitér a próbálkozásom elől.
Gunyoros vigyorral cöcög rám. Lenyalom a vért a szám sarkából, és
ráköpök.
– Baszd meg!
Megragadja az ingem, stabilan tart.
–  Megtehetném, most azonnal, és kibaszottul senki nem állíthatna
meg, Rae. Senki.
– Biztos vagy benne? – érkezik egy hang mögülünk.
Collins megfordul, és egy poroltó landol a képében. Megtántorodik,
a márvány mosdókagylónak esik. Dühösen Victoria felé ront. Ellököm
magam a tükörtől, feljajdulok, ahogy a törött darabok kitépik pár
hajtincsemet.
Elgáncsolom Collinst, aki megpróbálja magával rántani Victoriát a
blúzánál fogva, de taszítok egyet rajta, és így esélye sincs. Victoria
blúza szétszakad a mellkasán.
Collins megragadja a bokámat, ahogy ellépek mellette, és a földre
ránt. Felszisszenek a fájdalomtól, a fejemhez kapok. A  másik
lábammal próbálom megrúgni Collinst, de ellöki az útból, és fölém
mászik.
Victoria kirohan az ajtón. Collins nevetni kezd, vér csöpög a
szájából, akárcsak az enyémből.
–  Mi a faszért kellett beleszeretned? – morog az arcomba, de a
szeméből tehetetlenség sugárzik, amitől összeszorul a gyomrom. –
Nem ez volt… – Elgyötört nevetés hagyja el a száját, elkomorul az
arca. – Nem így kellett volna történnie, Rae. Számunkra nem.
Alám szorítja a kezeimet, megmarkolja a nyakamat, de nem
szorítja meg. A szegycsontomba ékelt könyökétől, ha próbálnék, sem
tudnék kiszabadulni.
– Ez egy kibaszottul ostoba húzás, Collins – krákogom. – Engedj el,
amíg megteheted.
Léptek dübörögnek a folyosón, Collins szeme elsötétül, nyoma sincs
az iménti gyengeségnek.
Megrándul az állkapcsa, a marka összeszorul a torkom körül.
– Túl késő, hmm?
Levegő után kapkodok, de hasztalan.
Kivágódik az ajtó és egy, kettő, hárman lépnek be rajta. Maddoc
intézi Collinst, míg Captain és Royce mellém ereszkednek. Cap kisöpri
a hajat az arcomból.
Felsírok, amikor a keze súrolja a benne maradt szilánkokat.
Captain megdermed, majd elrántja a kezét. Megdöbbenve látja, hogy
csupa vér.
– Ó, bassza meg!
– Faszom… – Royce megragadja a kezem.
– Royce – minden kezd elhomályosodni –, én…
–  Raven! – szólít Cap, de már nem látom. – Maddoc… francba,
Raven!
Minden elsötétül.
 

Maddoc
 
Őrület, ahogy egy csepp vér szétterül, amint a pamutra hullik. Még
inkább, ha állandó csorgással érkezik. Úgy terjed, akár egy hangtalan
robbanás, míg mindent be nem terít, aztán csöpögni kezd.
Engem is beterített, a testvéreimet is, de még mindig vérzett.
Átszivárgott a törülközőn, amivel elszorítottuk, míg megérkezett a
mentő. Át az ideiglenes kötésen, elárasztotta az ágyneműt a
hordágyon. Nem állt el.
Láttunk már ilyet korábban a raktárban, tudjuk, hogy a fej
mindennél jobban vérzik, és a sérülés súlyosságának a felmérése
nem mindig olyan egyszerű, mint elsőre tűnik.
Ugyanakkor még sosem egy szerettünk vére volt ezelőtt. Szóval a
vérre meredni, amit valaki más ontott ki belőle, egészen, míg az
eszméletét nem vesztette, az őrület eddig nem ismert határára sodort.
Ha Perkins és a fél iskola nem követett volna minket a mosdóba,
Collins vérével mostam volna fel a padlót. Tovább akartam püfölni,
de amikor Captain kiborult, tudtam, hogy nagy a baj.
Sosem fogom elfelejteni a tekintetét, ahogy a vér borította kezeit
felemelte, Raven pedig a padlón feküdt, élettelenül. Nem láttuk az
előzményeket, fogalmunk sem volt, mi történt, szóval számunkra
Raven, ott és akkor, haldoklott. Soha életemben nem éreztem magam
annyira tehetetlennek.
Az  öklöm nem oldotta meg a problémát, a vagyonom nem
gyógyította meg Ravent. A  nevem szart sem jelentett. Abban a
pillanatban nem voltam más, csak egy rémült kisfiú, aki azt gondolta,
a szerelme a szeme láttára hal meg.
De nem így történt.
A  kórházba vezető úton magához tért. Elküldte a picsába az
infúziót bekötő nővért, majd újra elájult. Mindhárman fellélegeztünk
kicsit.
Megverték, majdnem elvérzett, de még akkor is önmaga maradt:
tüzes és pimasz.
Amint beértünk a kórházba, eltávolították a szilánkokat a
koponyájából, lefuttattak néhány tesztet, nincs-e duzzanat az
agyában. De ennek már két órája, és Raven még mindig alszik.
Felpattanok a székből, de Royce kapásból visszaránt, és rám morog.
–  Eszedbe ne jusson felébreszteni! – pillant a kórházi ágyon fekvő
Ravenre.
– Cseszd meg! – szisszenek fel. – Ő az enyém, és azt csinálok, amit
akarok.
A  nővér felhorkan, és szúrós pillantást vet rám, majd kimegy.
Csessze meg ő is!
Maybell váltja a nővér helyét.
– Mindent elrendeztem, aláírtam, amit kellett.
– Az anyja tudomására fog jutni? – kérdezem.
– Nem fogja érdekelni – rázza meg a fejét.
– A tudomására fog jutni? – kérdezem újra.
Maybell Victoriára pillant, aki úgy tesz, mintha nem figyelne.
 – Hívj fel, ha elmentek innen – mondja Maybell. – Nyomás, Tor.
Captain abbahagyja a járkálást, és gyökeret ver a lába a kanapé
mellett, amint Victoria egy, a Raven ágyáról kölcsönvett pléd alatt
kuporog.
–  Ő  marad. – Captain lenéz Victoriára, aki tudomást sem vesz a
beszélgetésről. Maybell haragosan motyog valamit a bajsza alatt, és
kisétál a szobából. Captain nem mozdul, míg el nem tűnik. Aztán
terpeszbe áll, Victoria pedig felnéz rá.
– Mi van?
– Mondd el, mi történt – követeli Cap.
Victoria szemforgatva tér vissza a magazinhoz, olvasást színlel.
Captain rácsap a magazinra, majd szemmagasságba hajol Victoriával.
– Kértem valamit!
Victoria nagy sóhajjal felnyomja magát kissé.
– Nem tudom, mit gondolsz rólam, és nem is érdekel, de kímélj meg
ettől a „felsőbbrendű vagyok” baromságtól. Raven magához fog térni,
és elmondja majd, amit akar, legyen az az igazság vagy egy hazugság.
És nem lesztek sokkal okosabbak, mert mellé fogok állni, akárcsak
azon az éjszakán, amikor azt mondta, hogy verekedett, de valójában
megtámadták. – Kirántja a magazint Captain keze alól, aki erre még
közelebb lép hozzá. – Mert ez az ő története, amit elmesélhet, vagy
hazudhat róla, és amit mond, az rám nem lesz hatással. Amit viszont
én mondanék, az hatással lenne rá itt és most, igaz? – Fanyaran
elvigyorodik. – És ki vagyok én, hogy belerondítsak Raven
kalamajkájának a végkimenetelébe?
– Kezdem igazán megkedvelni…
Mind Raven felé fordulunk, ahogy egy gyenge vigyort küld Victoria
felé.
–  Hát, asszem, én is téged, már amikor nem kell megmentenem a
hátsódat – mosolyog ő.
– Ugyan már! Sokkal gyengébb vagy nálam.
– Mondja ezt a kiütött csaj a hátul nyitott köpenyben.
Raven elvigyorodik. Körbenéz a szobában, a szeme megállapodik
rajtam.
– Gondolom, kórházban vagyok.
Mind mellé lépünk.
Összerezzen, ahogy megforgatja a szemét.
– Jesszus, a fejem!
– Igen, a francos fejed – csattanok fel. Várom, hogy visszavágjon, de
az arca kisimul, amikor újra rám néz. Minden erőmet össze kell
szednem, hogy ne kezdjek remegni.
– Jól vagyok, nagyfiú – mondja reszelős hangon, miközben felül.
Jól. Na, persze. Megint a mi térfelünkön támadták meg.
– A doki azt mondta, amint magadhoz térsz, távozhatsz. Szeretnél?
– kérdezi Royce lágyan.
Raven bólint.
– Miért fektettek be egy szobába, ha úgyis elengednek?
–  Mert a barlanglakó kikövetelte, amikor jó hangosan elkiabálta,
kik is vagytok. – Raven felnevet Victoria szavain.
Mind felé fordulunk, és most, hogy felállt, és a pléd sem fedi,
szembesülünk a szétszaggatott ruhájával és a hasát borító tucatnyi
heggel. Victoria szeme Ravenre szegeződik, aki határozottan a hasát
bámulja. Victoria szeme elkerekedik, gyorsan elfordul, és
megköszörüli a torkát.
–  Most, hogy magadhoz tértél, ideje visszamennem. – Az  ajtó felé
igyekszik. Megtorpan, amikor Captain véres pulóvere a fején landol.
Mozdulatlanul áll egy darabig, majd belebújik a pulcsiba. Lassan
kilép az ajtón, vissza sem néz, egyetlen szó nélkül magunkra hagy
minket. Raven nem törődik a kérdő tekintetekkel, hálásan megérinti
Cap kezét.
– Raven – szólok hozzá. – Mi a fasz történt ma?
–  Mit loptatok el Gravenék faházából, amikor betörtünk? – kérdez
vissza. Nem tetszik neki, hogy mindhárman hezitálunk. Elhúzza a
kezét, és elfordul tőlünk.
– Miért kérdezed ezt most? – faggatózom.
Sótlan nevetés szakad ki belőle, de megfeszül a fájdalomtól, amit ez
okoz.
Visszanéz rám, és nem rejti el a haragját. A  nővér zavarja meg a
válaszban.
– Ó, remek! Felébredtél!
– Kifelé! – mondja neki Raven. Amikor a nő nem mozdul, csak áll,
mint egy szobor, Raven lassan felé fordul. – Azt mondtam, kifelé!
A  nővér iparkodva távozik, Raven jéghideg tekintete az enyémbe
fúródik.
–  Csak egyszer mondom el, úgyhogy figyeljetek, és próbáljátok
megérteni, mit is akarok valójában mondani – sziszegi. – Ne
mondogassátok, hogy ide tartozom, amikor kívülállóként kezeltek,
úgyis tudom, hogy az vagyok, ha nektek éppen úgy kényelmes.
Megértem. Válaszokat akartok, és azonnal elvárjátok, amint
követelitek, egy perccel sem később. – Hunyorogva dől előre. – De
nézz rám, Maddoc! Nézd, hol ülök, nézz a szemembe! Talán nem
érdemeltem ki a válaszokat, mint egy jó kislány? – Szándékosan
gúnyolódik magán. – Vagy térdre kell ereszkednem, és könyörögnöm
a királynak, ahogy egy jó alattvaló tenné?
Rángatózni kezd az állkapcsom a baromsága hallatán, felpattanok
a székből, de nincs időm válaszolni, Captain megelőz.
– Zoey születési anyakönyvi kivonata volt az – mondja hadarva. És
míg Raven tekintete felé irányul, én érzem Captain szúrós pillantását
a tarkómon. – És nem, szart sem érdemeltél ki, és soha nem kell majd
könyörögnöd. Kibaszottul jár neked, hogy tudd. Semmit sem akarok
eltitkolni előled. – A testvéremre nézek, és akkor végre leveszi rólam
a tekintetét, Raven felé fordul. – Kérdezz, amit csak szeretnél –
suttogja bánatosan.
Royce lehorgasztja a fejét, én Ravent figyelem.
– Miért lett volna nála? – kérdezi Raven. – Úgy értem, Collinsnál?
– Úgy hisszük, ő pénzelte az eseményeket – felel Cap.
Raven megfontolja, amit hallott, majd kérdőn folytatja.
– Zoey anyja. Az áthelyezési kérelem?
Captain bólint.
–  Lefogadom, hogy Collins állt Perkins mögött akkor is, amikor
téged kért arra, hogy menj át.
–  A  kis faszkalap összejátszik Perkinsszel valamiért, csak ennyit
tudunk – teszi hozzá Royce. Biztatóan megszorítja Raven kezét. – És
csak hogy tudd, már régen el akartam mondani neked – pillant felém.
– Nagybácsi – motyogja Raven.
– Mi? – kérdezem.
–  Hallottam őket a folyosón. Ezért várt rám a mosdóban. Tudta,
hogy kihallgattam őket, biztosan észrevett vagy valami. Collins
bácsikámnak szólította Perkinst. – Végignéz rajtunk. – Mondott
valamit arról, hogy feltakarít utána.
Captain talpra szökken, Royce közelebb csúszik Ravenhez az ágyon.
– Miről beszélsz? – faggatózik tovább, de Raven egy újabb kérdéssel
felel.
– Ki az a Donley?
– Donley a Gravenek feje, Collins nagyapja.
–  Perkins vissza akarja szerezni a születési anyakönyvi kivonatot.
Attól tart, hogy Donley tudomására jut. – Rám mered. – Fogalma sincs
róla, hogy hetekkel ezelőtt betörtünk, és elloptuk.
–  Szóval Perkins lépéseket tesz, majd jön Collins, és a szőnyeg alá
söpri Perkins befejezetlen ügyeit? – kérdezem.
–  Nem vagyok teljesen biztos benne. Úgy tűnt, Perkinsnél a
hatalom, de valahol az úton segítségre volt szüksége, és Collinshoz
fordult. Nem úgy tűnt, mintha megbízna Collinsban.
Eltűnődve oldalra pillant.
– Raven?
Összepréseli a száját, mielőtt megszólalna.
–  Úgy csinált, mintha én volnék a probléma középpontja, azt
mondta, végül majd úgy látom a dolgokat, ahogy ők. Megemlítette
apátokat is, azt, hogy hogyan kell helyrehoznia valamit.
– Mégis mit? – állok fel.
–  Nem tudom – von vállat Raven. – Azt mondta, „mit gondolsz,
miért van itt a lány?”. Miért vagyok itt, srácok?
– Ennek semmi értelme – morog Royce megdörzsölve az arcát.
–  Várjunk csak! – világosodik meg Cap. Lassan beszél, mintha
magához szólna. – Hogyan tudna a születési anyakönyvi kivonat
felfordulást okozni Gravenéknél? Zoey az én lányom, egy Brayshaw. –
Rám néz. – Milyen hatással lenne ez rájuk? Miért akarja Perkins
titokban tartani, elrejteni őt előlük?
–  Ez nem minden – folytatja Raven. – Collins azt mondta, hogy
Perkinst kitagadták, feltételezem, Gravenék, évekkel ezelőtt.
– Mondta, hogy miért? – kérdezem.
Megnyalja a száját, és felém fordul.
– Amiért a söpredék anyja után futott, azaz Ravina után.
– Mi a francot jelent mindez? – töpreng Captain.
– Mondta, hogy mikor?
– Tizennyolc évvel ezelőtt.
– Micsoda… nem sokkal azelőtt, hogy megszülettél.
Fürkészi az arcomat, majd megdöbben a felismeréstől.
– Ó, te jó ég!
– Mi az? – harsogja Captain.
– Az anyád. – Royce lassan feláll, a tekintete Ravenen. – Ő idevalósi.
 23. FEJEZET
Raven
 
 
Lehuppanok, kifújok egy mély levegőt. Royce ledobja a paksamétát,
amit tanulmányozott, és leül mellém.
–  Kurvára semmi infó anyádról. – A  falnak veti a fejét. –
Hasznavehetetlen az egész.
–  Ez minden, amit Maybell iratgyűjteményéből elcsórtam. – Cap
bólint a kezében lévő papírokat bámulva, de a homlokát keresztező
mély barázda kíváncsivá tesz. – Cap? – Pár pillanat múlva felnéz rám.
– Mi az?
– Hogy? Ja, ez! – Ledobja a papírokat, és áttér a következő kupacra.
– Csak egy régi látogatási jegyzőkönyv apámról. A biológiai apámról. –
Még jobban elmélyül a barázda a homlokán, de hamar összeszedi
magát.
– Mi az megint?
– Semmi. – Sóhajt nagyot. – Ez az egész. Személyzeti nyilvántartás,
bankszámlakivonatok, szerződések, tulajdonjogi átruházások,
Brayshaw feketelisták. Eskütételek, Brayshaw végrendeletek
másolatai, az örökbefogadási papírjaink, még egy lista is van itt a
többi családról, nevek és helyek.
– Oké… – biztatom, hogy folytassa.
–  Mi van, ha apánk a letartóztatása és a tárgyalása körülményei
mellett mást is rejteget?
 – Perkins? – találgat Royce.
Cap bólint.
–  A  fényképe benne van a kibaszott évkönyvben, de a neve vagy
semmi más nem szerepel róla. Furcsa. Hogy van az, hogy nem
szerepel, csak egy elfeledett és talán véletlen fotó van róla, és most a
mi iskolánk igazgatója? Apánk döntése volt. Tudta, hogy már
korábban is beleásta magát a mi dolgainkba. Az  általánosban is
tanított. Mindig körülöttünk ólálkodott. Miért nem száműzték? Vagy
miért nincsenek róla írásos dokumentumok legalább?
Felveszem az évkönyvet, és a megjelölt oldalhoz lapozok. A  fiatal
Rolland áll a képen, közvetlenül Perkinsszel az oldalán, valamint
Royce és Cap vér szerinti apjával. Egy ötödik alak is van a képen,
mind összekarolva állnak.
– Meg kell kérdeznünk apánkat erről – szól Royce, majd előrehajol,
és megmutatja a képen a saját apját. Elmosolyodok.
– Kiköpött apád vagy – vigyorgok. Végigsimítok a férfi sötét, merész
tekintetén. Még a bohó vigyora is éppolyan, mint Royce-é.
–  Sokkal jóképűbb vagyok nála – ugrat rám kacsintva. Próbálja
leplezni, de van a szemében némi levertség.
– Ki a szélen álló fickó? – kérdezem. Végignézek a szőke férfin, kék
zakót és ropogósra vasalt fehér inget visel.
– Nem tudom – felel Royce.
Elolvasom a szalagcímet a kép alatt.
– Azt írja, „A Brayshaw High legkiválóbb tehetségei”. Talán a tanár
lehet?
– Nem tűnik sokkal idősebbnek, RaeRae.
– Igaz – bólintok.
Royce feláll.
– Lemegyek, megnézem, hogy áll a vacsora.
 Felém nyújtja a kezét, de nemet intek a fejemmel.
– Próbálod elkerülni Maddocot? – kérdezi aggodalmas arccal.
Szomorú, mennyire stresszes lesz, ha feszültséget érez közöttünk.
Olyan ez, mint amikor gyűlölt egyedül ülni a hátsó ülésen. Számára a
családnak biztos pontot kell jelentenie.
–  Nem kerülöm. Csak éppen úgy alakult, hogy ő lent van, én meg
idefent.
– Aha – fixíroz.
Miután Royce lemegy, újra a képre összpontosítok. Van valami
ismerős a névtelen alakban, de nem tudok rájönni, honnan.
– Tudod, Raven, Maddoc nem szándékosan titkolózott előtted.
Vállat vonok, lapozok néhányat.
– Minden joga megvan hozzá, Cap. Senki sem mondta, hogy ki kell
fecsegnetek a titkaitokat. Tök mindegy.
Cap elém hajol, elveszi tőlem a könyvet.
– Komolyan beszélek, és nem tök mindegy, ha ettől kirekesztettnek
érezted magad. Amikor betörtünk, és elloptuk az anyakönyvi
kivonatot, még nem éltél velünk, még csak ismerkedtünk egymással,
ezért még nem álltunk készen rá, hogy ezt megosszuk veled. Maddoc
nem az a fajta, aki utólag megáll, és elgondolkodik, hogy be kellene
téged is avatni a részletekbe.
– Tudom, milyen fajta. Nem kell megvédened.
–  Csak biztosra akarok menni, hogy ezt most nem cseszi el. Azt
mondod, mindez új neked, és fogalmad sincs, hogyan csináld, hát,
neki is új, és ő sem tudja. Nem fogja mindig a megfelelő dolgot
mondani, és talán mindig a rossz lépést választja elsőnek. – Halkan
felnevetek, Captain vigyorog, de a szeme komoly. – Tudnod kell, hogy
akárhányszor csalódást okoz majd neked, az mindig egy pofon lesz
számára, akkor is, ha nem mutatja.
 Melegség árad szét bennem, elfordulok, majd visszanézek
Captainre.
– És te honnan tudod ezt? – kérdezem derülten.
– Mert érzem, és mert nem az enyém vagy.
Cap feláll, követem a tekintetemmel. Elfogadom a felém nyújtott
kezét, hagyom, hogy felhúzzon.
–  Mondtam már – suttogja megszorítva a kezemet –, jót teszel
nekünk.
A  szavaiban rejlő igazság világoskék szemén keresztül tükröződik
rám.
– Tudod, ez igazán kényelmetlen – jegyzem meg.
– Mi?
– Törődni veletek – suttogok. – Nem igazán rajongok érte.
Mindketten felnevetünk.
– Kész a vacsora!
Megfordulok, Maddoc zsebre tett kézzel vár minket a nappali
ajtajában.
Bólintva elengedem Captain kezét, mindketten elsurranunk
Maddoc mellett, de ő gyengéden elkap a könyökömnél fogva.
Szomorkás tekintete keresi az enyémet, nagyot sóhajtva a falnak
veti a hátát. Magához húz, készségesen bújok hozzá. Megsimogatja az
arcom, a hüvelykujjával végigsimít az ajkamon lévő vágáson. Meglep,
hogy az érintésén keresztül érzem a belső vívódásait.
–  Amint az egyik seb begyógyul, jön a következő. – Viharvert
tekintete az enyémbe fúródik, hiába próbálja rejtegetni a
szenvedését.
– Így működnek a dolgok a világomban.
–  De a te világod most már a miénk is – javít ki puszit nyomva a
homlokomra. – És a mi világunkban ez elfogadhatatlan.
 – Tényleg? – ugratom. A hátamra csúsztatja a kezét, még erősebben
magához ölel. – Szóval a világodat megosztod velem, de ami az
elmédben van, azt nem?
– Ott sötétség uralkodik, bébi.
– És?
Megcsókol, elenged és egyet hátralép.
– Te pedig félsz a sötétben.
 

 
Captainnel a kanapén ülünk, míg Royce és Maddoc elpakolnak a
konyhában. Cap felé fordulok.
– Mit nem tudok még? Zoey anyjáról?
Nem habozik.
– Perkins Zoey nagyanyjának a jegyese volt.
Kihúzom magam, teljes testtel felé fordulok.
– Hogy mi van?
–  Perkins évek óta figyelt minket, mindig körülöttünk ólálkodott,
megpróbált keresztbe tenni az üzleteinknek azzal, hogy lefizette az
embereinket, és meg akartuk tudni, miért teszi. – Gondterheltté válik
az arca. – Hogy a közelébe férkőzzünk, nem láttunk más módot rá,
csakis Zoey anyján keresztül. – Felnéz rám. – Tudtuk, hogy csak akkor
lesz hihető, ha megjátszom, hogy érdeklődöm Perkins nevelt lánya
iránt.
– Aztán mégis igazivá vált – tippelek. – Szereted őt?
Dühösen néz a szemembe.
– Eltitkolta előlem a lányom!
– Igaz – bólintok. – De ez nem válasz a kérdésemre.
A fejét ingatva a plafonra néz.
 –  Sosem fogok megbocsátani neki. Soha. Túl sok minden történt
azóta. Az  sem számítana már, ha beteg volna, vagy haldokolna,
esetleg azt állítaná, kényszerítették, hogy megtegye. Nincs semmi, ami
megbocsátásra bírna, vagy elfeledtetné velem, hogy eldobott egy
ártatlan életet, aki kilenc kibaszott hónapon át növekedett benne, és
még csak nem is szólt róla. Semmi.
Hátradőlök.
–  Megértem. Amikor Collins megfenyegetett anyám életével,
egyáltalán nem érdekelt, ha akartam volna se. – Egymás felé
fordulunk. – Egy szemernyit sem.
–  Figyelembe véve mindent, amit tudok kettőtök múltjáról, nem
látok semmi kivetnivalót ebben, Raven.
– Ugye? Mókás egyébként. Vele töltöttem az egész életemet, és le se
szarom, mi lesz vele, titeket alig ismerlek, mégis, amikor Collins
fenyegetést jelent számotokra, kikészülök. Vérszemet kapok, és
legszívesebben megfojtanám a hülye aligátorbőr övével. – Cap
felnevet, gyengéden összekoccantja a térdünket. Elszámolok tízig,
mielőtt megszólalnék. – Mindenki azt mondja, szeresd a szüleidet,
akármilyen elbaszottak is, és végső soron, általában így is van,
akármennyire nem akarod. De nálam nem. Egy seggfej vagyok,
amiért teszek rá, hogy anyám él-e, vagy hal-e, viszont, ha valaki
veletek szórakozik, feldühödök?
–  Nem – hallom Maddoc hangját mögülem. Megkeresem a
tekintetemmel, és követem a lépteit, ahogy Royce-szal csatlakoznak
hozzánk. Maddoc az ottománra ül velem szemben. – Ezáltal nem
gyengébb leszel, hanem Brayshaw – suttogja, és sírhatnékom támad.
A család a horgony. Fenébe!
–  Amikor válaszokat követeltünk Zoey anyjától – folytatja Cap –,
csak annyit tudtunk kiszedni belőle, hogy a születési anyakönyvi
kivonatot üresen hagyta, mert azt állította, nem tudja, ki az apa.
– Ezért tudott mindent elintézni nélküled.
Cap bólint.
–  Amikor ellenőriztük az anyakönyvi osztályon, kiderült, hogy a
papírmunkát harminchét nappal a szülés után intézték. Ha a kórház
csinálja, csak öt napot vesz igénybe.
– Hazudott.
– Kurvára hazudott. Ráírta a nevemet, és Collins Graven rejtette el
az eredeti dokumentumot. – Cap előredől. – Akár azért csinálta, hogy
más után takarítson, akár nem, végig tudta, és majdnem elvesztettem
miatta a lányomat.
Faszszopó!
A  bárszekrényhez megyek, előveszek valami sötét whiskey-t,
aminek a nevét sem tudom kimondani, és nagyot kortyolok az
üvegből. Ökölbe szorítom a kezem, hogy ne remegjen.
Hagytam, hogy azt higgyék, elárultam őket egy olyan srác kedvéért,
aki így vagy úgy, de felforgatta az életüket. Arról nem is beszélve,
hogy az ő iskolájukban parádéztam Collinsszal, míg mindenki
hátradőlve figyelte a kalamajkát, amit okoztam, az ő kezük pedig meg
volt kötve. Collins valahogy tudta, hogy az apjuk arra kéri majd őket,
játsszanak higgadtan. Legalábbis amennyire ettől a három
forrófejűtől telik. Collins tud valamit, amit ők nem, és mostanra
bebizonyította, hogy egy meggondolatlan barom.
Visszafordulok a srácok felé, mind engem néznek. Még egy kortyot
iszom, majd az itallal a kezemben a hátsó teraszra megyek. Pár
pillanat múlva csatlakoznak hozzám.
Maddoc mögém áll, karjaival kalitkába zár, míg Captain az egyik
oldalra, Royce pedig a másikra húzódik. Maddoc karja körém fonódik,
ahogy hátradőlök.
 Szó nélkül adjuk körbe egymás közt az üveget.
Annak a szardarab Collinsnak szerepe volt abban, hogy Zoey-t
elvették Captől.
Megtette, amit kellett, hogy elhitesse velük, engem is elvett tőlük.
És most a helyüket és a hatalmukat is meg akarja szerezni.
– El kellene vennünk az életét.
– Így lesz.
 24. FEJEZET
Raven
 
 
Szombat van, és a srácok nagy bulit tartanak. Azt a fajtát, amire
először is elmentem Viennával. Egy random házban tartják, és csak
aki kapott meghívót, követheti az ide vezető útmutató kocsit a suliból.
Úgy ötvenen lehetünk, mind Brayshaw, és páran, akiket a raktárból
ismerek.
Ha már a raktárnál tartunk…
Hátradőlök a helyemen, amikor Bass két üveg bontatlan sörrel tart
felém, afféle békeajánlatként.
–  Mit mondasz, Carver? – nyújtja felém az egyiket. – Ülhet az
udvaronc a királynő mellé? – ugrat. A  szemében gyengédség játszik,
így tudatja velem, hogy őszinte szándék vezéreli. Drámai
szemforgatás után kikapom a sört a kezéből. Vigyorogva ül le a
dohányzóasztalra szemben velem. Az öngyújtójával kibontja mindkét
üveget. Könyökével a térdére támaszkodva dől előre. – Elbasztam.
Sajnálom – mondja lassan.
– Pontosan mit is? – fürkészem.
–  Hogy csak és kizárólag neked szóltam a videóról.
Mindnyájatoknak el kellett volna mondanom, mint egy csapatnak –
járatja rajtam a tekintetét.
– Miért érzed úgy, hogy magyarázkodnod kell?
– Mert eszes vagy, és átlátsz az embereken – kacag.
 Elvigyorodok, kortyolok egyet.
– Akkor ki vele, Bishop.
Bólint. Megfontolja a szavait.
– Egy ideje már itt vagyok. Láttam, amit ezek a srácok Bray-lánynak
hívnak. Agyatlan csajok, akik csak egy maréknyi hatalomra vágynak,
akkor is, ha az csak egy ágyban eltöltött pár óra, egy vagy két
alkalommal. Ezek a lányok? – Megemeli a szemöldökét. – Jöttek és
mentek, általában néhány naponta. Ahogy ezt el is várták tőlük.
Tudták, hogy csak átmeneti a jelenlétük. Sosem tisztelték, sosem
avatták be őket. A  közelben voltak, hogy amikor kellett, legyen, aki
szétteszi a lábát. – Bass felnevet a fintori képem láttán. – Nem
szívesen hallod, mi?
–  Tudom, melyikük, hogyan játszik. – Maddocra pillantok, aki
leplezetlenül figyel minket a terem másik végéből. Karba tett kézzel a
falnak támaszkodik, a bicepszei majd kidurrannak, a tekintete
megingathatatlan. Forróság önti el az ágyékomat, és mintha csak
megérezné, megnyalja az ajkait. – Ő már az enyém, és leszarom, mit
csinált korábban. – Visszafordulok Basshez.
– Csak ő?
– Csak ő. Noha a másik kettő is igazán közel jár, hogy felzárkózzon –
viccelődöm. Bass megkocogtatja a térdemet az övével. – Nem,
Maddoc…
– Olyan, mint te – mondja. – Talán egy kicsit őrültebb.
– Csak egy kicsit?
– Fogadni mernék, hogy nem sok különbség van közöttetek – kacag.
– Szereti az őrültségemet, én pedig akarom az övét. Ilyen egyszerű.
Bass bólint.
–  Kívülállóként is annak tűnik. Gondolom, az emberek ezért
vannak kiakadva.
 – Hogy érted?
Megpiszkálja a nyelvpirszingjét.
– A srácoknak nem volt új Bray-lánya, mióta itt vagy. A két szabad
Brayshaw-nak sem.
– Állandóan kefélnek valakit.
–  Naná – ért egyet. – Kefélnek, de senkinek nem engednek extra
időtöltést. Nem, amióta itt vagy.
–  Megtennék, ha lenne valaki, akit meg akarnak tartani –
védekezem.
– Téged akarnak megtartani. – Lehorgasztja a fejét. – Nem akarják,
hogy azt hidd, olyan vagy, mint a többi. Próbálják megmutatni, mit
jelentesz nekik, az egyetlen módon, ahogy tudják.
– Ez nem valami nagy gangbang, Bass!
–  Hidd el, én tudom. Maddoc kurvára egyértelművé teszi, ki kihez
tartozik, értesz engem? – nevet a szemöldökét felvonva. – Oké, figyu.
Itt mindenki tudja, ehhez nem fér kétség, hogy soha senki nem
érhetett a nyomukba, így senki nem is próbálta. Mögéjük beálltak.
Ugyanahhoz a körhöz tartozhattak, de sosem egyenrangúként. –
Megnyalja az ajkát. – Te azonban, Rae, képes lehetsz rá, hogy egy
lépéssel még eléjük is állj – néz a szemembe. – Szerintem, én ezt előbb
észrevettem, mint ők. Talán még kicsit meg is hülyültem miatta.
– Mire akarsz kilyukadni, Bass?
–  Arra, hogy nincs még egy olyan, mint te, Raven Carver, és ezt
mindenki tudja. Látjuk, érezzük, és ez kurvára nagy dolog, csajszi. –
Próbálok elfordulni, de visszacsúszik a látóterembe. – Mi az, azt
hitted nem így van? – kérdezi.
–  Belefáradtam, hogy azt beszélik, ezért jöttem ide. Mármint, ki a
faszt érdekel…
– Engem – szakít félbe. – Engem, mert kételkedsz a hatalmadban, és
szeretném, ha nem tennéd.
Nézem egy ideig, amitől zavarba jön. Hmm. Törökülésbe ülök a
kanapén, a térdemre támaszkodva közelebb hajolok hozzá.
–  Miért? – Kihívóan nézek rá, nem hagyom, hogy hátradőljön. –
Miért akarod ezt tőlem? Miért olyan fontos?
Magában átkozódik, egy gyors mozdulattal végigsimít az arcán.
–  Mert tudnom kell, hogy egy hozzám hasonló körülmények közül
érkező lány, aki mentálisan és érzelmileg is tropa, mármint
nagyobbrészt, képes felküzdeni magát legalulról, és aztán még
erősebb karmokkal végez, mint amikor elindult, nem pedig
töröttekkel.
Lassan hátradőlök.
– Ki a lány?
– Ki? – kérdez vissza feszülten.
–  Ne játszd a hülyét. Ki a lány, aki miatt aggódsz, képes leszel-e
felküzdeni magad, vagy sem?
Döbbenet költözik a szemébe.
– Nem mondták el neked… – tűnődik. – Szinte azt hittem, el fognak
vele dicsekedni.
– Nem olyan fából faragták őket – fixírozom. – Oké, talán Roy-ce-ot,
de… – próbálom csökkenteni a feszültséget.
Bass félvigyorra húzza a száját, a padlóra szegezi a tekintetét,
mielőtt visszanézne rám.
– A húgom.
– A húgod.
Nagyot nyelve elfordul.
– Aha. A srácaid közbeléptek, amikor a körülöttünk lévők elbuktak.
Kihoztak minket, mielőtt elfajultak volna a dolgok. – Szórakozottan
végighúzza az ujjait a kézfején.
 –  Kihoztak titeket… – Maddoc felé pillantok. – Mármint
megmentettek?
Nem felel, így mással próbálkozom.
– Hol van most a húgod? Az egyik lány a házból?
– Nem – rázza meg a fejét. – Messze innen, ahogy kell.
– Bass…
Elhallgatok, amikor tiltakozón megrázza a fejét. Nem akar erről
beszélni, és ki vagyok én, hogy szembeszálljak vele?
Oldalra pillantok, és vigyor ül ki az arcomra. Másik téma. Szuper.
–  És ööö, mi van a csajjal, aki, ha a szemeivel kasztrálni tudna,
megtenné, és közben úgy néz ki, mintha valaki a Pradájába pisált
volna?
Bass felhorkant.
– Tudod egyáltalán, mi az a Prada?
– Valami sikkes szarság, Collins beszélt róla – nevetünk mindketten.
Bass ugyanabba az irányba néz, ahová én is, és megszilárdul a
tekintete. A lányt nézve felhajtja a sörét.
–  Ő  az ellentéted, egy követő. Gazdag picsa, aki csak gazdag
kölykökkel randizik. – Semmitmondó ábrázattal néz vissza rám.
–  Féltékennyé akarod tenni? – viccelődöm. Azonnal hangos
nevetésben tör ki.
– Dehogy, nincs kedvem a pasiddal verekedni ma este – vihog.
–  Ugyan már, bírod te azt – nevetek. – Legalábbis egy darabig. –
Kedvesen elmosolyodik, felállok vele együtt. – Jó srác vagy, Bass
Bishop.
Ökölpacsizunk egyet, a szájába vesz egy cigit, a DJ fejhallgatóját
visszahúzza a fülére, és búcsút int.
És ilyen egyszerűen, a csóró srác hagyja, hogy a gazdag picsa a
selyembugyijában vágyakozva nézzen utána, míg ő mit sem törődve
vele, elsétál mellette. Jó neki.
Mielőtt megmozdulhatnék, Royce a combomnál fogva a levegőbe
emel. Felsikoltok a hátát csapkodva, de csak kinevet. Elhaladunk
Maddoc mellett, Royce pördül velem egyet, hogy a fenekemet a
képébe nyomja.
– Kölcsönveszem a nődet, testvér, rendibendi?
– Óvatosan, seggarc, még érzékeny.
– Ha! – nevet Royce. – Fogadjuk, hogy tudom, hol, tesó!
Hitetlenkedve próbálom megtartani magam, míg Royce lenyúl két
üveget Captain kezéből, és kirohan velem.
– Az a miénk volt, faszfej!
–  Raven köszöni neked, Cap! – kiabál vissza, és a hátsó udvarra
szalad, ahol végre letesz. Együtt nevetünk a lököttségén, elfogadom a
felkínált sört.
Elszórtan ücsörögnek az udvaron, ezért Royce a ház oldalához
vezet, távol a kíváncsi tekintetektől. Meghátrálok a sötét fákra
meredve.
– Royce…
–  Bakker! – szakít félbe. – Bocsika, tarts ki! – Bekapcsolja a
zseblámpát a telefonján, és egy régi légkondira teszi a készüléket.
Leül a ház falának dőlve, én pedig mellé ereszkedem.
–  Megpróbáltalak valami furcsa hülyeségre rávenni, RaeRae –
viccelődik. Egy fűvel teli zacskót dob az ölembe. Leesik az állam. –
A tiéd. – Elővesz egy előre betekert jointot. – Ez a miénk – vigyorog.
– Mennyibe került ez?
– Nekem lófaszba se. – Visszaveszi és zsebre vágja a zacskót. – Jobb,
ha magamnál tartom, és majd inkább otthon odaadom, mert a
nadrágod szűkebb, mint egy szűz puncija.
Felnevetek, Royce mosolyogva nyelvet nyújt.
 – Sokat kitágítottál már, Royce?
–  Nem, valójában nem. – Elhallgat egy pillanatra, szívok még egy
slukkot. – Hány évesen veszítetted el a szüzességed, RaeRae? –
Megdermedek a kérdés hallatán.
Rám néz, amikor hosszasan nem felelek, a hajába túr.
– Baszki, én… francba!
Vállat vonva a minket körülvevő sötétségbe bámulok.
–  Tizenkettő voltam, amikor ellopták tőlem. Tizenöt, amikor
magamtól adtam.
A karján lévő tetkókat tanulmányozza, nem néz rám.
–  Akarsz beszélni róla, RaeRae? – kérdezi olyan hangon, amitől
melegség áraszt el.
Mélyen belül igazi kis mimózalélek ez a fenegyerek.
– Nem igazán. Ő is tizenöt volt, fogalma sem volt, mit csinál. – Royce
felé pillantok. – Be sem tudta fejezni, de gondolom, akkor még neked
sem ment volna – viccelődök, és erre azonnal felkapja a fejét.
Csücsörítve kihúzza magát.
–  Ó, megrengettem volna a világodat, bébi! – Megráz a térdemnél
fogva.
–  Nem kétlem. – Elkerekedik a szemem, ahogy megemelem a
szemöldököm, Royce pedig bemutat. – De csak akkor, ha nem lettem
volna szűz, igaz?
– Pontosan. – Elveszi a kezemből a cigit, és szív egyet.
– Ez nálad a bevett gyakorlat? – cukkolom. – Nem akarod, hogy rád
akaszkodjanak?
Figyeli, ahogy a hamu a fűbe hullik.
–  Nem akarom senkiét elrontani, és ismerve engem, RaeRae,
később megbánnák. – Rám néz. – A  legkevesebb, amit megtehetek,
hogy biztosra megyek, hogy ne ez legyen az az alkalom, amit soha
nem felejtenek el, még ha akarják sem, nem?
Oldalra billentem a fejem.
–  Pontosan ezért gondolom azt, hogy igazán kellemes első kefélés
lehetsz, Royce – mondom halkan.
Bámul rám egy darabig, aztán nevetésben törünk ki.
– Ez a kétszázhetvenötödik ok, amiért szeretek veled lógni, RaeRae.
Feldobod a hangulatom, még ha egy szardarabnak érzem is magam. –
Lágyan mosolyog. – Melletted normálisnak érzem magam.
– Nem vagy szardarab.
Mindkét kezét felemeli, a cigi az egyikben, sör a másikban.
– De rosszfiú vagyok.
– Dehogy vagy, te ütődött. Nagyszerű srác vagy!
Felhorkan, előrefordítja a fejét, de a szeme sarkából engem néz.
– A közelembe engednéd a lányodat, ha más volna, mint mi?
Összerándulok, de hála a sötétnek, nem veszi észre. Finoman
nyelek egyet.
– Mit értesz a más alatt?
– Ha jó volna.
Vigyorogva felé fordulok.
– Azt kívánnám, bárcsak találna egy olyat, mint te.
– Miért? – suttog.
– Mert szeretnéd. Őszintén, nyersen, talán egy kicsit túl birtoklóan,
de mindenképpen jobban, ahogy egy normális srác tudná.
– Honnan tudod? – Reszelős a hangja.
Ráncba szalad a homlokom.
– Csak tudom.
Rám néz, és végre egy apró mosoly játszik az arcán.
– Szóval akkor jó parti vagyok?
Felnevetek, ő is velem nevet. Mélyen kilélegezve hátravetem a
fejem.
– Még szép, hogy az vagy.
– És Maddoc?
–  Ő  egy cápa, aki kész felfalni mindenkit, csakhogy az első helyen
maradjon nálam, nem mintha enélkül nem ott lenne.
Royce tovább nevet.
– Elmondtad neki?
– Mit?
– Hogy szereted.
Gombócba szorul a gyomrom, iszok egy kortyot.
– Így lenne? – kérdezem halkan.
– Fenébe is, RaeRae. Sosem gondoltam volna, hogy egyikünk érezni
fogja, és úgy kell majd kirázni a nőből.
–  Sosem szerettem senkit, még anyámat sem, hogy őszinte legyek.
Még akkor sem, amikor fiatal és ostoba voltam.
– Úgy érted, ártatlan.
Megrázom a fejem.
– Az sosem voltam. Tolvaj voltam, és biztos van, aki azt mondaná,
terrorizáltam másokat. De ez nem igaz. Csak nem hagytam, hogy
szarakodjanak velem, ha próbáltam volna se. Pedig megpróbáltam.
Sokkal könnyebb volt békén hagyni dolgokat, elsétálni onnan.
Kevesebb nyűg és balhé nekem, de sosem tudtam igazán visszafogni
magam.
– Egy született túlélő voltál, egy harcos.
– Csak egy kölyök voltam, akit senki sem akart látni, mert túl sokat
tudtam és láttam, vagy mert nem akarták megkockáztatni, hogy
anyámnak esélye legyen a férjük, néha feleségük ágyába mászni.
Nem volt méltósága. Nem voltak szabályai. Csak egy beteg picsa
hajszolta a pénzt.
 –  Raven – szólít, de nem nézek rá. – Egyáltalán nem vagy olyan,
mint ő.
Eszembe jutnak a történtek, a falnak támasztom a fejem, és Royce-
ra nézek.
–  Maddocért, értetek majdnem olyan lettem. Ez lenne a szerelem?
Méreg az ereidben, ami arra ösztönöz, hogy minden erkölcsöt és
önbecsülést kihajíts az ablakon valaki más kedvéért? Habozás és
bűntudat nélkül? – Hunyorogva tanulmányoz. – Ha tényleg ez a
szerelem, akkor mi jó származhatna abból, hogy szeretem? –
kérdezem.
– Szerintem szükséges.
– Szerintem szánalmas.
–  Szerintem tévedsz. – Mindketten a hang irányába kapjuk a
fejünket, Maddoc és Captain állnak előttünk.
Bakker.
Maddoc elgyötört arccal próbálja visszafogni magát, holott biztosra
veszem, semmi mást nem szeretne, csak tombolni. De itt kurva élet,
hogy nem fog. Belerúg a mellettem lévő sörösüvegbe, és Royce-ra néz.
Royce felemeli az egyik kezét, míg elnyomja a másikban lévő cigit.
Aztán felugrik, engem is magával húz.
Leporolom a nadrágom és Maddoc elé állok, de ő sarkon fordulva
elindul.
– Menjünk! – mondja. Néma sorban indulunk Captain kocsija felé.
Captain és Royce a semmiről beszélgetnek, én és Maddoc szótlanul
üljük végig a pár perces utat. Cap és Royce villámgyorsan
kipattannak, követném őket, de Maddoc megakadályoz.
A könyökömnél fogva visszaránt, és az ajtó keretéhez szorít.
Tanulmányozza az arckifejezésemet, nem lát mást, csak
ellenszegülést, ebben biztos vagyok.
 – Raven!
– Ne! – szakítom félbe. – Nincs kedvem ehhez.
– Miért nincs?
–  Mert… – Elkerekedik a szemem. – Mert nem akarom, oké? –
Védekező üzemmódba kapcsolok, ő azonnal visszahúzza a kezét.
Leküzdöm a hányingeremet. – Csak mert te úgy döntöttél, hogy
kimondod, amit mondtál, nem jelenti azt, hogy viszont fogod hallani
tőlem. Nem jelenti azt, hogy én is megpróbállak… szeretni. Mondtam
neked, hogy nem vagyok átlagos.
– Ahogy én sem – csattan fel.
– Akkor meg ne tégy úgy, mintha azok lehetnénk! – kiabálok. – Ne
játszadozz a gondolattal, hogy mi… – Nem fejezem be a mondatot.
Elfordulok tőle.
–  Hogy mi boldogok lehetünk? – hajol közel. – Nem, Raven, nem
fogom feladni! Körülöttünk minden elbaszott, és mindent valaki vagy
valami befolyásol. Semmink sincs, vagy legalábbis nem csak
magunknak. De te? Téged akarlak, magamnak. Csakis kibaszottul
magamnak! És ebben semmi kivetnivalót nem látok.
– Pedig kellene, mert…
–  Hagyd a baromságot, Raven! – Az  üvegre csap a fejem mellett. –
Ugyanúgy érzel, mint én, mégis küzdesz ellene. Miért?
– Mondtam már, hogy én ezt nem csinálom.
–  Mit? – kiabál, még közelebb hajolva. – Miért választod a harcot,
mikor nincs okunk harcolni? Miért nem hagyod, hogy megtörténjen?
Annyira rossz volna szeretni engem?
–  Igen! – kiabálok vissza. A  mellkasába bokszolok, de meg sem
rebben tőle. – Igen, annyira rossz volna! Kibaszottul rossz!
– Miért?
Keserűen felnevetek.
 – Komolyan? – bámulok rá. – Képes lettem volna kefélni valakivel,
hogy megvédjelek. Valakivel, aki akaratom ellenére ért hozzám. Nem
a levegőbe beszéltem, amikor azt mondtam, a szerelem elgyengíti az
embert, mert ha ez, amit érzek, tényleg szerelem, akkor nem akarom,
Maddoc! Gyűlölöm!
– Miért?
– Csak mert! Olyan, mintha a fejemben laknál. Mintha irányítanád
a döntéseimet, amik fölött régen nekem volt hatalmam. Mintha
minden lépésemmel szembeszállnál. – Megrázom a fejem. – Olyan,
mintha bemásztál volna a bőröm alá. A mellkasomat szorongató súly
vagy, köd a francos fejemben, amitől nem tudok megszabadulni.
– Raven…
– Szeretni téged azt jelentené, hogy el kell engednem a lényem egy
részét, amiért keményen megdolgoztam. Azt a részemet, amelyik
megérti és elfogadja, hogy senkire nincs szükségem a túlélés
érdekében, mert tudom, hogy egyedül is képes vagyok rá, anélkül,
hogy valaki segítő kezet nyújtana, vagy valaki előtt térdre
ereszkednék.
Magába roskad.
– Bébi…
Nagyot nyelek, mielőtt folytatom.
–  Ha szükséged van valakire, az gyengévé tesz, mert mi történik,
amikor elhagy, és pofára esel? Én nem akarok gyenge lenni, nagyfiú,
olyanért sem, aki kettőnk terhét is elbírja!
Lüktet az ér a nyakában, hatalmasat nyel. De leginkább a szeme
körül kisimuló ráncok ragadják meg a figyelmem. Megragadja a
torkomat, és hagyom neki. Megfogom a csuklóját, hogy helyben
tartsam a kezét. Közelebb lép, az orrát végighúzza az állkapcsom
vonalán, és a fülembe suttog.
 – Gyengévé teszlek?
– Igen.
Felmordulva még erősebben markol.
– Az jó, bébi. Nagyon jó.
Elbizonytalanodok. Maddoc vigyorogva elhúzódik.
Hozzám nyomja az ölét, felemeli a fejemet, hogy megcsókolhasson.
Leküzdöm a vágyat, hogy megnyaljam az ajkát, de neki kevesebb
önuralma van, és azonnal a számba dugja a nyelvét, ízlelget. Újra
felnyög.
A keze felszökik az oldalamon, a mellemnél áll meg.
–  Azt mondtad, a szerelem elgyengít. – A  szám sarkába harap. –
Hogy én elgyengítelek. – Most finoman az államba harap. – Ha a
szerelem és én is elgyengítünk, akkor, bébi – a lehelete simogatja a
bőröm, a szájába veszi a fülemet –, ez mégis mit jelent?
Kapkodva a levegőt, ernyedten az ajtónak dőlök.
– Én…ümm. – Nyögdécselek, amikor az orra hegyét végigfuttatja a
nyakamon. – Kapd be!
Felnevet, a marka még szorosabban kapaszkodik belém. A nevetése
hamar nyögésre vált. Az  ajkamra tapasztja az övét, és míg a csókja
heves és birtokló, a keze a nyakamon és az arcomon gyengéd, akár a
tollpihe. Mintha félne teljes erejéből megragadni, tudván, hogy a
fejemen lévő apró sebek még nem teljesen gyógyultak be.
Hirtelen elhúzódik tőlem, és ugyanolyan gyorsan felkap.
Rekedt kuncogással a karjaiba ugrom, ő pedig az ajtó felé kocog.
Felszalad a lépcsőn, be a házba.
Ahogy átlépjük a küszöböt, a hátam nekiütközik valaminek.
Maddoc megbotlik, de nem hagyja, hogy elessünk. Átnéz a vállam
fölött, és azonnal kővé dermed.
Elenged. Értetlenül nézek rá, ahogy lecsúszok róla. Amikor
hátrapillantok, én is gyökeret eresztek.
– Nagyszerű! Mind itthon vagytok!
 25. FEJEZET
Maddoc
 
 
– Apa!
Basszus!
Földbe gyökerezett lábbal állok, a kezem még mindig Raven
derekán. Captain rám néz, aztán kissé Raven elé csúszik. Apró
mozdulat, ami mások számára semmit nem jelentene, kivéve Rolland
Brayshaw-t. Megvillan a szeme, Captainről Ravenre pillant, majd rám.
–  Nos – fordul a pár lépéssel mögöttünk álló Royce felé –, nem
egészen ilyen fogadtatásra számítottam.
Egy pillanatnyi szünet után mind felnevetünk, és közelebb lépünk
hozzá. Apánk elvigyorodik, kinyújtja a kezét, hogy megölelhessen
minket.
–  Micsoda kibaszott meglepetés – nevet Royce. – Azt hittem,
harminc nap alatt bírálják el a kérelmet!
– Már azelőtt megszületett a döntés, hogy odamentem volna. A bíró
keze meg volt kötve, a meghallgatás csak formalitás volt. Két hét volt
a legrövidebb idő, mire mindent lepapíroztunk.
– Miért nem szóltál nekünk? – kérdezi Royce.
– Egyelőre titokban tartottuk. Nem akartam, hogy Gravenék fülébe
jusson, mielőtt lehetőségem lett volna hazajönni és… mérlegelni.
–  Mérlegelni? – kérdezem. – Mit? És miért nem válaszoltál az
üzeneteimre? Hetek óta próbállak elérni!
 Vigyorogva vállon vereget.
–  Sajnálom, fiam. Megtettem volna, de rengeteg dolgot kellett
kézben tartanom.
–  Mit akarsz mérlegelni? – kérdezem újra. Hirtelen elönt a
nyugtalanság, nem tudom, mitől lettem ideges.
–  Csak üzlet, majd holnap megvitatjuk – mosolyog ránk,
megpaskolja Cap mellkasát. – Fenébe is, fiam, de megnőttél!
Captain megvakarja a tarkóját, apró vigyorral vállat von.
– Csak úgy a semmiből megvállasodott – ugratja Royce. – Egyik nap
még cingár volt, aztán bumm, egy izomkolosszus!
– Te meg még mindig egy nyeszlett seggfej vagy – taszít rajta egyet
Cap.
Royce bemutat neki.
– Ugyan, én az a csendes gyilkos típus vagyok. Mindenki eltűnődik,
mi lehet a ruha alatt, aztán bumm! Egy faragott mestermű! Öt
százalék testzsír, cukikám! – Megcsapkodja a kockás hasát.
Apánk felnevet, végigsimít a zakóján. Ellágyul a tekintete, ahogy
végignéz rajtunk.
– Ez annyira…
Egy emberként fordulunk a kinyíló bejárati ajtó felé. Maybell rohan
be, könnyáztatta szemekkel. Remegő kezébe veszi apánk arcát.
– Jó újra itt látni téged, fiam!
– Jó újra itt lenni, Ms. Maybell – fogja meg apánk a kezét. – Sokkal
tartozom – szorítja meg.
– Semmivel sem! – mosolyog Maybell lágyan. – Ők az én fiaim is, de
ha éppen nagylelkű kedvedben vagy, szívesen fogadnék egy vagy két
szabadnapot.
– Megoldjuk, Ms. Maybell – nevet apánk.
 
 Raven
 
Basszus!
Tényleg itt áll, és nem tíz méterre tőlem.
Viszont alig telik el tíz másodperc, és én a szoba egyik térfelén
állok, a srácok az apjukkal a másikon. Az  apjukkal, akinek a
„tulajdona” vagyok.
Bele sem gondoltam, mi fog történni, ha tényleg itt lesz, és biztosan
nem gondoltam, hogy ilyen hamar megtörténik. Bizton állíthatom,
hogy bizonytalan vagyok. Menekülésre kész.
Láthatóan a lábam is egyetért velem, mert szinte észre sem veszem,
de apró léptekkel az ajtó felé hátrálok, míg a lábam el nem akad egy
kosárlabdában, és a fenekemen nem landolok.
Kisöpröm az arcomba hullott hajat, és öt szempárral találom
szemben magam. Picsába!
Cap odarohan hozzám, mintha nem tudnék egyedül felállni, de
felpattanok, még mielőtt ideérne, és hátrálok még egy lépést. Furcsán
néz rám, de én le sem veszem a szemem a szoba másik végében álló
férfiról. Fel kellett volna ismernem a szeméről, ugyanolyan, mint a
szempár, amibe hetek óta bámulok már.
Végigmér, majd a szemembe néz.
– Te biztosan Raven vagy.
–  Ne játsszuk ezt – rázom meg a fejem, Rolland éberen figyel. –
Elmondtam nekik, amit te elmulasztottál.
Mindhárom srác felém kapja a fejét, valószínűleg nem tetszik nekik
a szóhasználatom.
– Értem – fonja karba a kezét Rolland.
Oldalra billentem a fejem, meglepetten nézek rá.
 –  Tényleg csak ott akartál állni, és a képükbe hazudni, remélve,
hogy megfogadom a kis intésedet, és befogom a szám?
– Raven! – Gyilkos tekintettel fordulok Maddoc felé.
– Ne! – szól közbe Rolland. – Nos, azt hiszem, igen, de csakis addig,
amíg nem beszéltem veled először.
– És mégis miért tennél ilyesmit? – Gombócba rándul a gyomrom a
tekintetétől. – Ők a fiaid, én egy senki vagyok. Megérdemlik, hogy
őszinte légy velük.
A  kezemre siklik a tekintete, azonnal kiveszem őket a pulcsim
zsebéből.
– Még mindig megvan – duruzsolja.
Figyelmes szemétláda.
– Megnézhetem? – kérdezi.
– Nem.
– Pedig tőlem kaptad.
–  És te voltál az is, aki megvett anyámtól, szóval bocsáss meg, ha
nem nyújtom át az egyetlen elérhető dolgot, amivel megölhetlek, ha
okot adsz rá.
Akaratlanul is elkerekedik a szeme.
– Raven! – csattan fel Captain, de nem törődök vele.
– Úgy tűnik, valaki igencsak gyanakvó felnőtt lett…
–  Ne tégy úgy, mintha tudnád, vagy érdekelne, milyen lettem –
vágok közbe. – És csak… állj le! Mi a francot csinálsz egyébként? –
Az  engem fürkésző Captainre nézek. Royce feszülten figyel, Maddoc
pedig kettőnk között jártatja a szemét. Rolland megdönti a fejét,
mintha nem értené, miről beszélek. – A  fiaid hiányoltak. Velük
foglalkozz, ne velem!
–  De neked köszönhetik, hogy itt vagyok, még ha okoztál is némi
bonyodalmat menet közben – vigyorog rám. De, amikor rájön, hogy
hiába, megadóan bólint. – Ms. Maybell, megtenné, kérem, hogy
felmegy Ravennel? Szeretnék pár szót váltani a fiaimmal.
Maybell megfeszül, aztán felém int.
– Gyerünk, lányom.
Felhorkantok. Sarkon fordulok, és feltépem a bejárati ajtót, de csak
egy lépésre telik, mielőtt Maddoc megragadja a karom.
Dühösen nézek rá, Maddoc állkapcsa megrándul. Kiszabadítom
magam, Maybell-lel a sarkamban kilépek a verandára, az ajtó
bevágódik mögöttünk. A  falnak támasztom a fejem, majd Maybellre
nézek.
– Visszamehetek a házba?
Ráncok gyűlnek a homlokára.
– Méghogy nem fogsz menekülni?!
Rápillantok, ő pedig felnevet. Majd nagyot sóhajt. A kezemért nyúl,
és lassan leül. Lábait a veranda széléről lóbálja, gyengéden nevet
akkor is, amikor elhúzom tőle a kezem.
Megpaskolja a verandát maga mellett, így leülök mellé. Teljesen
elképedek, amikor elővesz egy ősrégi gémpipát a zsebéből, ami
megtöltve várja, hogy begyújtsák.
Megdöbbenve nevetek fel, amire csak vállat von.
–  Öreg, fájdalmakkal küzdő asszony vagyok, akinek nap mint nap
tucatnyi tinilánnyal gyűlik meg a baja. Az idegeim eléggé kivannak.
Nevetve figyelem, ahogy meggyújtja, elfogadom, amikor felkínálja.
– Tudja, hogy mindvégig szívtam? – kérdezem.
– Mindent tudok, lányom. Sokak anyja voltam már. – Felém fordul.
– Azt is tudom, hogy elloptad a mappát.
– Miért nem követelte vissza?
– Látni akartam, mihez kezdesz vele.
Leesik az állam.
 – Mi?
– Látni akartam, mihez kezdesz vele – ismétli meg. – Tudtam, hogy
sosem ártanál nekik. Éreztem a csontjaimban.
– Nem kellett volna ennyire bíznia magában, nem is ismer engem.
– Tudom, hogy ugyanolyan harcos vagy, mint ők. Azonnal tudtam,
hogy megszereted őket, és vártam, hogy végignézhessem, ahogy
megtörténik.
A fákra meredek.
–  Talán nem történt meg. – Felhorkant, lehorgasztom a fejem. –
Talán… nem akarom, hogy megtörténjen.
– Raven – kezdi, de azonnal el is hallgat egy jó időre. Aztán végre a
szemembe néz. – Gyermekem – suttogja, úgy hangzik, mintha valami
pusztító erő törné meg a hangját –, a dolgok igazán bonyolulttá
fognak válni. Muszáj lesz…
Kinyílik az ajtó, Maddoc őrjöngve ront ki, de ahogy meglát minket,
rögtön megáll, a cipője megcsikordul. Láthatóan megkönnyebbül.
Maybell szelíden mosolyog rá.
– Igen, fiam, még itt van.
Maddoc bólint, de a szemét le nem veszi rólam.
– Mi van? – kérdezem kicsit ingerültebben, mint kellene.
– Gyere be!
– Maybell-lel beszélgetek – utasítom el.
–  Végeztünk, lányom. – Visszanézek rá, szenvtelen mosolyt küld
felém. – Menj, lányom! – suttogja, bátorítóan megszorítja a kezem. –
Fiam – szól Maddocnak, hogy segítse fel. Maddoc puszit nyom a
homlokára, Maybell pedig elindul az otthon felé.
Felállok, Maddoc mellém lép.
– Megvagy? – Reszket a hangja.
– És te? – kérdezek vissza, de csak grimaszol.
 Elmegyek mellette, be a házba. Cap és Royce közé ülök a kanapén,
nem kerüli el a figyelmem Rolland kíváncsi tekintete. Maddoc a Royce
melletti karfára ül.
– Szóval – kezdi Rolland.
– Szóval… – Ezúttal én mérem fel tetőtől talpig. – Úgy nézel ki, mint
az ürge, akit hetente egyszer láttam… közben mégis más vagy. –
A szemébe nézek. – Jól adtad a kamionos szerepet, sosem gondoltam
volna, hogy van öltönyöd is, pláne nem, hogy királyként tudod viselni.
Halvány önelégültség ül ki az arcára. Barom.
– Ezt bóknak veszem.
–  Ne tedd! Megjátszod magad. Mi értelme az egésznek, annak a
férfinak lenni, akit mindenki le akar győzni, ha közben nem lehetsz
önmagad?
– Rengeteg ellenségem van.
– Ahogy mindenkinek. De csak a gyengék rejtőznek el előlük.
Bosszúság ül a szemébe.
– Te gyenge vagy okos vagy, Raven?
–  Nem engem hálózott be egy nőstényördög, és küldött dutyiba
tizenegy évre.
–  Raven – emeli fel a hangját Royce, de Rolland egy intéssel
megállítja.
– Minden rendben, fiam – mondja. Fogvicsorgatva figyelem.
–  Nem kell hogy lenyugtasd őket helyettem, elbírok velük egyedül
is.
Tanulmányoz egy darabig, majd lassan feláll.
–  Jobb lenne, ha holnap folytatnánk, későre jár. Próbáljunk meg
aludni egy kicsit – néz végig rajtunk. – A  kis házban alszom,
Ms.  Maybell előkészítette nekem. Holnap telefonálnom kell párat, de
előbb – visszanéz rám – beszélni fogunk.
 Nem felelek, de követem minden mozdulatukat, ahogy kimennek
hátra, és ölelkezve búcsút vesznek egymástól.
Kettesével véve a fokokat, eltűnök a szobámban. Előveszem a
késem, és ki-be nyitogatom.
Itthon van. Kurvára itthon van.
Szemétláda, mit akarhat? És mire akart Maybell kilyukadni a
marhaságával?
Nyűgösen a tenyerembe ejtem a lüktető fejem. Bekapok két
Ibuprofent az éjjeliszekrényemből. Talpra ugrok, amikor kivágódik a
szobám ajtaja, és Maddoc lép be.
Kulcsra zárja maga mögött az ajtót. A  vonásaim az övével együtt
megfeszülnek. Leroskad a vállam, Maddoc sietve mellém lép. A földre
ejtem a késemet. Maddoc felkap és az ágyra dob.
Lehúzza a farmeromat, közben a sajátjától is megszabadul. Széttárt
lábbal fogadom. Minden helyet kitölt, a bugyimon keresztül a
csiklómhoz nyomja a farkát.
Elkezdi lehúzni a pólóm, de csak annyira, hogy a nyaka a helyén
maradjon, a többi gúzsba köt.
Letakart arccal, a kezemmel a fejem fölött fekszem. Maddoc
végigcsókolja a mellem, az állával letolja a melltartóm, és a
bimbómba harap. Megnyalja, majd hűvös levegőt fúj a nedves pontra,
amitől végigfut rajtam a hideg.
– Maddoc – suttogom, mire hozzám nyomja magát.
–  Mindjárt, bébi. – A  másik mellemmel is ugyanazt teszi, mint az
előzővel, majd a nyakam következik, és végre teljesen leveszi a
pólómat.
Megragadom az arcát, és magamhoz húzva szenvedélyesen
megcsókolom.
Kiéhezetten.
 Kurvára rákényszerülve.
Megemelem a csípőmet, felnyögök, amikor a farkának forrósága
áthatol a bugyimon. A  számba nyög, magunk közé nyúlva eltolja az
útból az anyagot. Belém igazítja magát. Felemelem a csípőmet,
kényszerítve, hogy mélyen belém hatoljon, holott inkább kivárna.
A  sóhajom hallatán az ajkamba harap, amikor összeakad a
tekintetünk, megváltozik a pillantása. Lassan a hajamba túr. Az  öle
nyugodt tempóban mozog, a mély döféseivel az őrületbe kerget, de ez
a legjobb fajta őrület.
Kéjesen felnyögök, a homlokát az enyémhez tapasztja.
– Ölelj át, bébi!
Teszem, amire kért, a nyakamba temeti az arcát. A  lehelete
simogatja a bőrömet, miközben lassan kefél.
– Imádom a puncidat, bébi – súgja. – Annyira szűk és nedves.
Lüktetni kezdek körülötte, amitől megrándul bennem.
– Kibaszottul csodás! – Hátravetem a fejem, amikor még mélyebbre
hatol. – És az enyém.
Megremegnek az ujjaim. A  vállánál fogva megragadom Maddocot,
a testét barikádként használva még mélyebbre kényszerítem
magamban.
–  Élvezz nekem, bébi! – A  nyakamba harap, én pedig remegni
kezdek. Felemeli a térdem, oldalra nyomja, és még erősebben döf
belém. – Élvezz velem!
Így is lesz. Együtt érünk a csúcsra, egymásnak feszül a testünk.
Aztán kihúzza magát belőlem, és amint letisztítottuk magunkat,
bebújunk a takaró alá. Néhány percig némán fekszünk.
–  Komolyan gondoltam, amit mondtam – szólal meg végül. – Az,
hogy itt van, semmin nem változtat közöttünk. Az enyém vagy, Raven
Carver. Bármi történjék is.
– És te az enyém, nagyfiú? – kérdezem akaratlanul.
– Igen – válaszol hezitálás nélkül, amitől meg kellene nyugodnom.
De sajnos nem teszem.
 26. FEJEZET
Raven
 
 
Nem aludtam.
Egy szemhunyásnyit sem, egész hétvégén. A nap hamarosan felkel,
és bacon illata árad be az ajtó alatt, de amikor a frissen őrölt kávé
gazdag aromája megcsapja az orromat, megdermedek.
Hála égnek a tegnapi napot Rolland az irodában töltötte.
A  Brayshaw üzleteket ellenőrizte, mi pedig főleg moziztunk. Egy
Royce által választott pocsék filmet néztünk.
Ma úgy néz ki, nem lesz ugyanolyan szerencsénk.
Sosem gondoltam volna, hogy izgatottan fogom várni a sulit.
Kikelek az ágyból, Maddocot hagyom tovább aludni. Melegítőbe
bújok, és lemegyek a földszintre.
Rolland kurvára ott áll, máris felöltözve, talpig kinyalva. Nem néz
rám.
– Jó reggelt, Raven! – köszön.
Utálatos tekintettel leülök az egyik bárszékre.
– Honnan tudtad, hogy én vagyok?
Ezúttal felém fordul, az arcán vigyor játszik.
–  A  fiaim kétszer annyit nyomnak, mint te. Hallottam volna, hogy
ők jönnek, amint a lábuk a nappali padlóját éri.
Nem eresztem a tekintetét.
–  Cap szeret reggelit készíteni, meg kellett volna kérned, hogy
csatlakozhass hozzá, vagy várnod kellett volna. A kávé pedig Maddoc
reszortja, hogy eldönthesse, milyen erősre akarja főzni. Így már nem
olyan lesz, amilyenre szüksége van a nap folyamán.
Köröz egyet a vállával, hogy elrejtse az ingerültségét, és
visszafordul ahhoz, amit csinál. Ropogósra vasalt fehér ingben süti a
kibaszott bacont!
Megköszörüli a torkát.
– És Royce? – kérdezi halkan.
Feszülten figyelem a hátát.
– Royce szereti a forró csokit. Általában Cap készíti el neki, már így
várja, amikor felébred. Royce segít megteríteni, és együtt pakolnak el.
Miért jár a szám?
Rolland tölt egy bögre kávét, majd a tejszínért nyúl a hűtőbe.
Mindkettőt elém teszi.
– És te? – fonja keresztbe a karját. – Pontosan mi is a te szereped?
Ugyan, kérlek!
Vállat vonok, nincs kedvem a kis játékához, akármi is legyen az.
– Semmi. Csak egy egyszerű lány vagyok, aki a házadban alszik, Mr.
Brayshaw.
Bólint.
–  Hát persze. Mert a fiaim beengednének egy egyszerű lányt az
életükbe, ahogy veled tették. Tartottam tőle, hogy ez fog történni.
– Nos – hajolok előre –, nem igazán volt választásuk, igaz?
– Úgy látom, azt hiszed, érted, mi folyik itt – néz rám hunyorogva. –
Pontosan mit mondott neked anyád, Raven? Tudod, amikor
meggyőzted a fiaimat, hogy vigyenek el hozzá, és beszélhess vele.
A szemétláda a cellájából is figyelt!
–  Elég sokat. Anyám sokkal inkább kurva, semmint hazug. Ezt
tudhatnád annyi vele elütött óra után. Szóval nem vonom kétségbe,
amit mondott. De ne aggódj, amikor veszélyben kezdte érezni a
pénzcsapot, onnantól egyetlen szót sem szólt többet. Bátran
kijelenthetem, hogy a valódi titkod – elkerekítem a szemem, mint egy
igazi seggfej – vele együtt fog megrohadni, feltéve, hogy előbb murdel
meg, mint hogy te beszélnél. Amíg megkapja, amit akar, biztonságban
vagy, de ezt eddig is tudtad. – Felveszem a kávét és a tejszínt,
felemelem az egyik szemöldököm. – Nem szeretik degeszre enni
magukat suli előtt.
Gúnyos mosollyal a ház másik felébe megyek inkább, magára
hagyva Rollandot az égett bacon szagával.
Végül az edzőterembe megyek, és leülök az egyik matracra.
Leteszem a bögrémet, és nézem az odakint dühöngő szelet. Dühödten
rángatja a fák ágait, de azok hősiesen ellenállnak. Mindenfelé
hajlonganak, dacolnak a követeléssel, hogy beálljanak a sorba.
A  számhoz emelem a bögrémet, megfújom az italt, és kortyolok
egyet belőle. Amint a kávé az ajkamhoz ér, kővé dermedek, és úgy
döntök, inkább jobb lesz nem meginni.
Halk nevetés hallatszik mögülem, megfordulva Royce-ot találom
ott. Az ajtófélfának támaszkodik.
– Félsz, hogy megmérgezte, RaeRae?
Vállat vonok.
– Okos. – Kuncog, int az állával. – Gyerünk, csajszi. Menjünk!
– Muszáj?
– Akarsz friss kávét, vagy sem?
– Elmegyünk?
Nevetve hozzám lép, és felsegít a földről. Körém font karokkal
tanulmányoz.
– Jól vagy?
– Nincs okom nem jól lenni, igaz?
 – Igaz – feleli, de a tekintete elárulja.
– Légy őszinte, Royce. Kellemetlen meglepetések várnak?
– Gőzöm sincs, RaeRae – suttogja. – Szeretném azt hinni, hogy nem,
de nem fogok repesni, ha mégis.
Mindketten a kopogás irányába fordulunk.
Rolland jártatja rajtunk a tekintetét.
– Csatlakoztok hozzánk?
Royce elenged, Rolland pedig visszaindul a konyhába. Royce
kuncogva felkapja a bögrémet és a tejszínt.
– Mi az? – kérdezem kifelé menet.
–  Kurvára nincs képben – vigyorog. – Nem tudja, melyikünkkel
kefélsz, ha egyáltalán megteszed, ahhoz pedig túl büszke, hogy
megkérdezze.
Nem tudom elfojtani a nevetésem.
–  De hát Maddocon lovagoltam, mikor tegnap este bejöttünk a
házba!
–  Aha, aztán amikor elestél, Cap sietett a megmentésedre, most
pedig velem látott a ház legeldugottabb szobájában, a karjaimban,
míg a kis kacsóidat a pucér, izmos, tetovált mellkasomon pihentetted.
– Hangosan felnevet a kétségbeesett arcom láttán. – Viccelek –
mondja. – De biztos vagyok benne, hogy valami ilyesmit érezhet,
hiszen fogalma sem volt, mi várja itthon.
– Lefogadom, hogy sokkal többet tud, mint gondoljátok.
–  Lehet. – Közben a konyhába érünk, így Royce a fülemhez hajol,
hogy más ne hallja. – De azt nem tudja, mit érzünk, csak azt tudja,
amit elmondtak neki, RaeRae. A hatalom? Az mindig a puncinál van.
Hahotázni kezdek, mire minden szem rám szegeződik.
Maddoc morcosan néz, aztán visszafordul a kávéskannához.
Az üres kávéskannához. A tűzhely is tiszta.
 Rolland rám kacsint, de nem törődök vele, Maddochoz lépek. Felém
fordul, senkivel sem törődve puszit nyom a halántékomra, miközben
elővesz néhány bögrét.
– Miért egyedül ébredtem?
– Nem tudtam aludni.
– Ez nem válasz a kérdésemre – zsörtölődik.
Közben Rolland vonja el a figyelmem.
– Sok mindenről kell beszélnünk, de majd később. – Rám mered. –
Srácok, ha előre akartok menni, én majd elviszem Ravent.
Csend.
Egyikük sem mozdul. Egyikük sem szól.
Rolland végignéz rajtunk, majd rajtam állapodik meg a tekintete.
– Nem! – csattanok fel.
– Nem? – Felszalad a szemöldöke.
–  De mennyire, hogy nem! – teszem keresztbe a kezem. – Ha ők
mennek, én is.
Az asztalnak támaszkodva utánozza a mozdulatom.
– Nem kérdés volt. Négyszemközt kell beszélnem veled.
– Mégis miről? – kérdezi Maddoc, de nem kap választ.
–  Ha beszéni akarsz, beszélj most. Nincs rejtegetnivalóm, szóval
hacsak neked nincs, mire várnál? – kérdezem, mire harag gyúlik a
szemében.
–  Attól tartok, ez nem így működik – mondja tagoltan. – Muszáj
négyszemközt beszélnem veled.
– Kurva nagy pech – csattanok fel.
Maddoc lép közbe.
– Velünk…
– Hallgass ide, kislány… – szakítja félbe az apja, de Maddoc közénk
lép.
 – Azt mondtam, velünk jön – szögezi le. Forróság árad szét bennem.
Ez az, bébi! – Ezen most nem változtatunk. – A válla fölött rám néz. –
Odakint leszünk. – Az  arcomról a zsebemre pillant, majd vissza,
meggyőződve róla, hogy megértettem a néma utalást.
Odakint nem hallhatnak, ahogy anyámnál, de azt észreveszik, ha
kidobom a késem az ablakon. Nem hiszi, hogy szükség lesz rá,
különben a múlt éjszaka egész máshogy alakult volna. Ő és én olyan
szorosan kötődünk egymáshoz, mint a tű a cérnához. Ha én
könnyezek, ő vérzik. Az  aggodalmam túlnőtt engem, és átragadt
Maddocra is.
Royce tétovázik a bárszéken ülve, de biztató pillantást vetek felé.
Bólintva tudomásul veszi. Felkapják a holmijukat és kimasíroznak.
Azonnal visszafordulok Rolland felé, aki természetesen minden
mozdulatomat követi.
– A fiaid türelmetlenek, szóval… – Intek, hogy kezdjen beszélni. De
ő még inkább hátradől. – Oké, legyen. Nyilván arra vársz, hogy
kitaláljam. Kezdjük. Kitervelted ezt? – kérdezem.
– Igen.
– Melyik részét?
– Az egészet – ismeri el.
Felmegy bennem a pumpa.
– Miért?
–  Szükséges volt, és hogy válaszoljak a kérdésre, amit nem mersz
feltenni, a fiaim nem tudtak róla.
Közelebb lépek, a pultra támaszkodok.
–  Ne állj ott, és tégy úgy, mintha ismernél! És ne adj szavakat a
számba. Elmondták, hogy nem tudtak róla, én pedig hiszek nekik. De
tudod mit? Ha már úgyis erről beszélünk, mi ennek az egésznek a
célja? Miért vagyok itt? – faggatom, noha nem várom, hogy bármi
valós okot mondjon.
De Brayshaw papa okos ember, ad is, meg nem is, egyszerre.
– Mert szükségem van rád. – Oldalra billenti a fejét. – És valójában
sosem feküdtem le Ravinával, egyszer sem. – Összezavarodok,
Rolland kihúzza magát. – Minden alkalommal, amikor odamentem,
csak beszéltünk, és az idejét fizettem meg.
– Miről beszéltetek?
– Dolgokról. Rólad.
–  Nem lehetett sok haszna a beszélgetésnek. Semmit sem tudott
arról, mivel töltöm az időm, vagy merre járok. Miért nem béreltél fel
magánnyomozót? A pénz nem lehetett akadály.
–  Nem akartam, hogy az emberek olyanról kérdezgessenek, amire
nem tudok felelni. És igazad van, a beszélgetéseink nem mindig
alakultak jól, de hozzám tartoztál, és Ravina minden alkalommal
próbált találni valamit, amivel szolgálhat, ha tudta, hogy jövök.
– Emberkereskedelemmel is üzletelsz, Rolland?
Elkomorodik az arca, a zsebéből előhúz egy papírfecnit. Felemeli,
de nem nyújtja felém, egyszerűen bosszantani akar.
– El kell mondanom valamit.
– Mit?
–  Azonnal, de előbb a szavadat kell adnod, hogy nem árulod el a
fiaimnak.
– Esélytelen – ellenkezem.
– Nincs más megoldás.
– Akkor ez egy rossz megoldás. – Ellököm magam a pulttól, és kifelé
indulok, de Rolland az utamat állja.
– Attól tartok, többé már nem lényeges, mit is akarunk – mondja.
Felhorkantva odébb lököm.
–  Nem végeztél alapos munkát, ha azt hitted, ilyen könnyedén
manipulálhatsz. Bármi is volt az anyám neked, tőlem ne várd
ugyanazt. Az emberek fejében él rólad egy kép, de én nem ezt látom.
Nem tartozom neked hűséggel, azt már a fiaidnak adtam. Nem
előlegezem meg neked. Le se szarom, mit hazudsz a vezetéknevedről.
– Végignézek rajta, majd a szemébe mondom: – Remélem, eltöltesz
egy kis időt a fiaiddal, Mr. Brayshaw, úgy istenigazából. Hamar
rájössz majd, hogy nem tűrik a hazudozást, még a te részedről sem.
Harcias, erős, elszánt férfiakat akartál? Megkaptad őket. – Vállat
vonok. – Majd az idő eldönti, hogy jó húzás volt-e részedről, vagy sem.
– Még nem végeztem.
– De én igen!
Üres tekintettel figyeli, ahogy sarkon fordulok, és kivágtatok a
házból. Nyitva hagyom az ajtót, hogy hallhassa, amit Maddocnak
mondok.
– Jól vagy? – kérdezi Maddoc.
Bólintok.
– Csak egy újabb nap a gazdag és hibbant szarság tengerében.
– Mit akar ez jelenteni? – mered rám.
– Úgy tűnik, apádnak van egy titka, és nem akarja, hogy megosszam
veletek.
Mindhármuk arca eltorzul a dühtől. A vállam fölött hátranézek, és
lám-lám, Rolland közelebb lépett az ajtóhoz.
–  Baszódj meg, és baszd meg az ultimátumodat is! Anyám talán a
zsebedben volt, de engem sose kaparintasz meg.
Elképedek, amikor széles vigyorral a képén tapsolni kezd. Tapsol,
bassza meg! Leesik az állam.
– Köszönöm, Raven.
– Mit?
–  Hogy az vagy, akinek hisznek. Maximálisan megbíznak benned,
és úgy látszik, jól teszik.
–  Akkor ez most valami teszt volt, amit együtt terveltetek ki? –
bámulok a srácokra.
– Nem, nem – szól Rolland a fejét csóválva. – Mondtam nekik, hogy
nem vagyok biztos benne, hogy megbízható vagy, de azonnal a
védelmedre keltek. A négyetek közt kényszer nélkül született bizalom
pontosan az, amiben reménykedtem.
– Mármint a szabadlábra helyezés mellett? – pimaszkodok.
Royce felnevet, Rolland szája mosolyra húzódik.
– Jól látod.
Rolland a fiaira néz.
–  Bármennyire is szeretnélek játszani látni titeket, meg kell
lapulnom a bajnokság döntőjéig. Donley Graven ott lesz, és bízom
benne, hogy meglephetem néhány napon belül.
– Miért?
– Van pár dolog, amit el kell rendeznem, mielőtt találkozom vele.
– Miféle dolgok? – kérdezi Royce.
Rolland elvigyorodik.
– Hamarosan mindent megtárgyalunk, fiúk.
– Van egy lányom – szól Captain váratlanul.
Mind jéggé dermedünk, síri csönd telepszik ránk.
Sokkosan nézek Captainről Rollandra.
Captain kihúzva magát, felemelt állal néz a férfi szemébe, akit
apjaként szeret, mégis eltitkolta előle a legféltettebb titkát, hogy
megvédje a kislányát.
Minden eltűnik Rolland arcáról, magába roskad. A szeme ellágyul,
szomorú mosoly ül az arcára. Bólint, és csak halkan szól:
– Tudom, fiam.
Royce és Maddoc is medöbbennek, Captain teljesen összezavarodik.
 – Hogy érted, hogy tudod? – kérdezi Cap. – Sosem kérdeztél felőle.
– Te pedig sosem említetted – felel Rolland halkan. Captain a földre
szegezi a tekintetét. Amikor Rolland közelebb lép, felemeli a fejét. –
Első dolgom volt felhívni az ügyvédeket hazafelé jövet. Már
dolgoznak a papírokon.
–  Papírokon? – Cap hangja elcsuklik, biztatóan megszorítom a
karját. A szabad keze azonnal átölel.
– Ideje hazajönnie, fiam.
Cap még szorosabban markol. Elképzelem, hogy az arcát elöntötte
a bizonytalanság, de nem nézek fel. Valami azt súgja, nem akarja,
hogy felnézzek rá.
– Tényleg lehetséges? – kérdezi Royce csendesen, közelebb lépve. –
Hazajöhet?
Nincs rosszabb a hiábavaló reménynél.
– Természetesen, és így is lesz. – Rolland megpaskolja Royce hátát,
de mellettünk áll meg.
Egy pillanatra rám néz, majd Captainhez fordul.
– Beletelhet egy kis időbe, talán néhány hétbe is, de hamarosan itt
lesz velünk. Megígérem. – Captain remegni kezd, a fejét az enyémnek
vetve pihenteti. – Egy lakberendezővel is beszéltem már, csak a
hívásodra vár, hogy megbeszéljétek, milyen szoba illene hozzá. Azt
reméltem, beszélhetünk erről ma este.
Cap elenged, és megöleli az apját. A  többiek támogatóan vállon
veregetik. Vagy egy percig így állnak, mielőtt elengedik egymást.
Maddoc megragad és magához húz, miközben Cap a kocsi felé
indul. Rolland biccent, majd visszamegy a házba.
Együtt megyünk a suliba. A  srácok kissé megkönnyebbültnek
tűnnek az eddigihez képest, míg én minden másodperccel egyre
feszültebbé válok.
  

 
Kicsengetnek, Captain aggodalmas arcát látva a helyemen maradok.
– Mi a baj?
– Felhívott apa ügyvédje – feleli.
– Mikor?
– Úgy egy órája.
– Mit akart?
– Azt akarják, hogy csináltassak még egy apasági vizsgálatot – néz
végig rajtunk. – Azt mondják, néhány dolognak legális úton kell
történnie.
– Akkor csináltasd meg – biztatom.
– Hol a faszban volt ez a csávó, amikor szükségünk lett volna rá? –
motyogja Royce.
– Talán, ha nem lettem volna olyan beszari, és elmondom apának,
segíthetett volna, és Zoey már régen nálunk lehetne.
– Cap… – szól Maddoc, de ő leinti.
–  Tudom. Én csak… nehéz nem gondolni rá, tudod? – Körbenéz. –
Perkins mindent elkövetett, hogy titokban tartsa. Halálosan elszánta
magát, hogy távol tartja tőlem, tőlünk, minden apróság miatt kihívott,
és sarokba szorított. Nem volt könnyű Brayshaw-nak lenni úgy, hogy
állandóan a sarkamban volt. Miért vállalta a kockázatot, hogy akár el
is tehetjük láb alól? Tudja, hogy ha nem lenne kockázatos,
gondolkodás nélkül megszabadulnánk tőle.
– Talán mert fontos volt neki Zoey nagyanyja? – kérdezem.
Cap megrázza a fejét.
– Bíztunk benne, de őt is azonnal az utcára rakta, amint rájött, hogy
a lánya velem kefél. Egyikükkel sem törődött.
 –  Szeretném tudni, apa miért engedte, hogy Perkins a suliban
maradjon, amikor egy kis tenyérbemászó faszkalap – jegyzi meg
Royce.
– Hát ez az! – löki a levegőbe a kezét haragosan Captain. – Mi a fasz
értelme van?
Mitől készült ki ennyire?
–  Packman! – Várok, míg rám néz. – Aggódsz a teszt miatt? – Nem
kertelek.
Megfogja a kezem.
– A legkevésbé sem, de szarul érzem magam tőle – vallja be.
Biztos vagy benne? Megszorítja a kezem.
–  Utánanézünk Perkinsnek, de ne veszítsd el az eszed, haver.
Egyszerre csak egy dolog. Most koncentráljunk arra, hogy Zoey
hazajöhessen – szól Maddoc, mire Captain bólint. – Akarod, hogy
elkísérjünk a tesztre?
Nagyot nyel.
– Igen. – Rám néz. – Azt akarom, hogy mind gyertek.
– Akkor így lesz – nyugtatom meg.
 27. FEJEZET
Maddoc
 
 
Magamhoz ölelem Ravent, míg a testvéreim elsurrannak mellettünk.
– A városi híradó később kivonul, ők készítik az interjúkat a döntő
után.
– Interjúk? Mennyi ideig fog az tartani? – érdeklődik Raven.
– Kábé fél óra, tudják, hogy velünk kell kezdeniük, ha azt akarják,
hogy időt szánjunk rájuk. De az edző beszédét, és amíg letusolunk és
összeszedjük magunkat, megvárják, és az öltözőben találkozunk
majd. Nem beszélünk az iskola riportereivel.
–  Szóval a lényeg, hogy el fog tartani egy darabig, mire
kiszabadulunk innen ma este?
Felnevetek, és megcsókolom, az ajkába harapok.
– Aha. Nincs kifogásod ellene?
– Nincs. – Sosem adja meg magát, visszaharap.
– Ülj a kispadunk közelébe.
– Igen, főnök!
Amint Raven a terembe megy, az öltözőbe indulok, egyenesen a
szekrényem felé. Azonnal vetkőzni kezdek, a testvéreim és a csapat
többi tagja már félig készen vannak.
–  Minden oké, bratyó? – kérdezi Royce Captaintől, miközben
felveszi a mezét. – Egész nap máshol járt az eszed.
Gyorsan felkapom a mezemet, és a vállamat a szekrénynek vetem,
hogy elzárjam magunkat a többiektől. Cap halványan felnevet, de a
szeme nem mosolyog.
–  Naná. Csak nehéz most koncentrálni – pillant ránk. – Várni
akartam, csak azután elmondani, hogy letudtuk a mai napot, és
amikor Raven is velünk van, de francba is! – Körbenéz, hogy biztos
senki se hallja. – Felhívtam a lakberendezőnőt, akit apa említett, csak
hogy meggyőződjek róla, igaz-e, és a nő tényleg beszélt már vele.
–  Ez… jó hír, nem igaz? – kérdezi Royce óvatosan, Cap arcára
ugyanaz az aggodalom ül ki. – Cap?
Enyhén megbillenti a fejét.
–  Nem tudom. Mindenféle ötleteket mondott, én pedig csak
hátradőlve hallgattam, teljes sokkban, meg minden. Aztán arról
kezdett beszélni, hogyan tudna egy vezetéket átvezetni a folyosón,
hogy éjszakánként beszélhessünk egymással, afféle mókás
gyerekjáték vagy valami.
– És?
Cap rám néz.
–  A  folyosó másik oldalán Raven szobája van. Kiderült, hogy a nő
azt hiszi, az én szobámmal szemközti lesz a gyerekszoba.
–  Van értelme, közel kell lenned hozzá. Zoey nem ismer még
minket, és ott lesz a leginkább megnyugtató neki – von vállat Royce. –
Talán apa rájött, hogy RaeRae a te szobádba költözik – néz rám Royce.
Megfeszül az arcom.
–  Meglehet, hogy apánk bele sem gondolt ebbe? – kérdezi Cap
reménykedve.
– Meglehet, hogy azt tervezi, Raven nem marad velünk – mondom,
mire mindketten összeráncolják a homlokukat. – Világosan a tudtára
kell adnunk, hogy Ravenből nem engedünk. Meg fogja érteni.
– Igen, igazad van – nyugszik meg Captain. – Bízhatok benne, hogy
mindez nem fordul rosszabbra Zóval? Úgy értem, minden, amivel
Perkins fenyegetőzött, a seggfejek a házból, minden szarság, amit
csináltunk… nem veszíthetem el azt a kis láthatási időmet, amim van!
–  Apával a házban megváltoznak a dolgok, nagyobb a kockázat –
jegyzem meg. Mind tudjuk, hogy ez az igazság.
– Éppen ettől félek – mondja Cap.
Az edző lép be az öltözőbe, a szekrényre csapva hívja fel magára a
figyelmet. Ahogy a terem közepére áll, mindenki feléje fordul.
– Eljött az idő, uraim! A középiskolai karrieretek utolsó mérkőzése.
Néhányatok továbblép, és az egyetemi csapatban fog játszani,
néhányatok pedig soha többé nem fog labdát a kezébe, szóval ma este
adjatok bele mindent! Menjetek ki oda, hozzátok ki magatokból a
maximumot, és sétáljatok ki innen úgy, mint kerületi bajnokok! –
Mindenki ujjong, az edző bólint. – Graven Prep nem fogja
megkönnyíteni a dolgotokat. Érjétek el, hogy azt kívánják, bárcsak
megtették volna!
Felemeli a kezét, és elkezdődik. A  Farkasok körénk gyűlnek, míg
mindenki szinkronba kerül. Az edző tapsolni kezd, a csapat vele tart.
–  Mindent bele, fiúk! – Még több üvöltés. – Kibaszottul mindent
bele!
Átkocogunk a folyosón, egyenesen a pályára. A  közönség feláll, és
őrjöngeni kezd, ahogy körbefutjuk a pályát, majd a saját térfelünkön
megállunk. Ott van a csajom is, a kispadunk mögötti sor kellős
közepén.
–  Semmi nyoma Collinsnak vagy Donley-nak – suttogja Cap.
Bólintok. Én is kerestem őket.
– Ez a mi meccsünk, testvéreim! – vág hátba mindkettőnket Royce a
bemelegítő gyakorlatai közepette.
De még mennyire, hogy az!
 Semmi sem hasonlítható a hazai pálya előnyéhez egy döntőben. Ez
a mi iskolánk, a mi kibaszott embereink! Nem fognak megverni
minket a saját otthonunkban.
 

Raven
 
Meglehet, hogy veszítenek.
Tizenegy pont hátrányban vannak, és nem tudják összekapni
magukat. Graven Prep minden dobása hárompontos, és mindegyik
talál is. Minden hárompontos után, amit Maddoc dob, Gravenék
kapnak egy szabaddobást valami ostoba fault miatt.
Szeretném tudni, mi a fene ütött a bírókba ma este, hogy csak
ellenünk fújnak, még akkor is, amikor Captaint egyértelműen állon
könyökölik.
Captain visszafogta magát, tudván, mit kockáztat, de a srác
legnagyobb bánatára Royce nem tudott nyugton maradni, és a
következő alkalommal visszaadta neki, amit Captain kapott. Most a
kispadon ülve nyivákol a srác.
Maddoc átszeli a pályát, éppen időben, hogy Mac tökéletes passzot
adjon neki egy kosárhoz. Döntetlen az állás, mindenki talpon, mégis
csak a frissen polírozott padlón megcsikorduló cipők hangját és a
labda pattogását hallani.
A  csapatunk összekapja magát, és hirtelen már csak két pont a
hátrány. Mindenki tudja, hogy a nagyfiú fogja megkapni a labdát, így
a védők rátapadnak. Sikerül felugrania és elkapni a passzt, de amikor
a levegőbe emelkedik, hogy dobjon, egy Graven faszfej a földre löki.
Royce odarohan, hogy kifektesse a srácot, de Captain beleáll, míg
Mac felsegíti Maddocot. Ezúttal a bírók nem tudják kijátszani vagy
szemet hunyni az eset fölött, három szabaddobás jár a Brayshaw-nak.
Elvigyorodok, a közönség tombol. Tudják, hogy nem fogják
elvéteni.
Könnyedén, egy, két, há, és a Brayshaw egy ponttal megy el, két
másodperccel a vége előtt. A  labda Gravenékhez kerül, egy béna
kísérletet tesznek egy teljes pályás dobással, ami épp kimarad,
amikor megszólal a meccs végét jelző kürt. A  Brayshaw High, most
először, hivatalosan is kerületi bajnok.
Szép munka, srácok!
Maddoc kacsint, majd mindhárman visszafordulnak.
Nem hajlandók kezet fogni a Graven Preppel. A  Farkasok emelt
fővel masíroznak az öltözőbe, utánuk Gravenék csüggedten.
A  lelátó gyorsan kiürül, minden Brayshaw készen áll bulizni, a
többiek nem akarnak a környéken sem lenni, amikor újra felbukkan
a győztes csapat.
Vienna bukkan fel vigyorogva.
– Szia!
– Szia!
– Hiányoztam? – kérdezi.
– Nem voltál itt?
Vállat von, összepréseli az ajkait.
– Hazamentem egy időre, visszajöttem, újra elmentem. Azt hittem,
észrevetted.
– Tényleg, Victoria említette – jut eszembe.
–  Apám rendesen betett a májának, és vacakul festett. Meglepő
módon engem akart látni, és a szociális munkások úgy gondolták, ez
jó ötlet. Azt mondták, jót tehetne nekem, ha eltöltenék vele egy kis
időt, míg józan, hátha esetleg feldobná a pacskert. – A szemét forgatja,
úgy hadarja a szavakat. – Persze honnan is tudhatták volna, hogy az a
hányadék barátnője hordja neki a rakétákat, míg a dokik nem
figyelnek? Tök mindegy, szánalmas alak – néz körbe Vienna.
– Te jól vagy? Kissé mintha kikészültél volna.
– Mi? – néz vissza mosolyogva. – Ja, persze, jól vagyok. Tartunk egy
gyors cigiszünetet? Van is egy betekerve. – Az öltöző felé pillantok, az
edző biztosam tart a fiúknak egy jól odatettétek magatokat beszédet,
és még interjút is kell adniuk. – Eltart ez egy darabig még – mondja
Vienna nevetve.
– Oké, miért ne? – vonok vállat.
Felállok, kifelé menet biccentek Bassnek. Összeráncolt
szemöldökkel néz végig rajtunk, de nem állok meg.
– Őrület, milyen jól kijössz Victoriával mostanában.
– Mire célzol? – Körbenézek, követem Viennát, a sarkon túl áll meg,
ahol nem látnak minket.
Nem felel, ügyetlenül előveszi a jointot meg az öngyújtóját. Kétszer
is elejti a cigit, az ujja lecsúszik a gyújtóról. Tanulmányozom egy
ideig, folyamatosan mocorog. – Szedsz valamit?
Elképedve néz rám.
– Micsoda?
–  Tudod mit, én megvagyok. – Meggondolom magam, zsebre tett
kézzel hátrálni kezdek. – Inkább odabent várok.
Megfordulok és elsétálok, de utánam kiált.
– Sajnálom!
Nagyot sóhajtok. Ezért nem barátkozom!
Visszafordulok hozzá, de már ott áll előttem. A  karom belesajdul
egy szúrásba, még időben nézek le, hogy lássam, ahogy elhajít egy
fecskendőt.
A másik kezemet a torkára szorítom, azonnal zokogni kezd.
– Mi a fene volt ez?
 – Sajnálom! – Hüppögve megragadja a karomat.
Szorítom, de nincs erő a markomban. Ellököm, de talpon marad.
Ellépnék, de egy helyben maradok.
Összecsuklik a térdem, előrezuhanok. Elhomályosul a látásom,
sötét árnyak mozgolódnak előttem. Léptek zaját hallom, szólni
próbálok, de nem jön ki hang a torkomon. Lehunyom a szemem, és
amikor újra kinyitom, valami kék villan elém, majd magával ragad a
sötétség.
– Minden oké, Rae – suttogja Vienna. – Csak egy kis Special K volt.
És azt ígérte, nem esik bántódásod.
 

 
– Ébredezik. Adjak neki még egy adagot?
Szétmegy a fejem. Lassan kinyitom a szemem. Beletelik néhány
pillanatba, míg fókuszálni tudok, és amikor sikerül, a tekintetem egy
kocsiablakra siklik.
Pislogok párat, de nem sok haszna van. Lüktet a fejem, reflexből
felemelném a kezem, de nem mozdul. Egy mély kacaj üti meg a
fülem, körbepillantok, és egy ezüstös hajú férfit látok meg a távolban,
mellette egy stepfordi feleség, de amikor pislogok, a nő képe kitisztul.
Collins házvezetőnője?
Amikor oldalra próbálom dönteni a fejem, rádöbbenek, hogy
fekszem, a hátam az üléseknek döntve. Megpróbálok felülni, de nem
mozdulnak a végtagjaim.
– Hol a francban vagyok? Ki a fene maga?
A  férfi elvigyorodik, a szeme sarkában lévő ráncok elárulják a
korát. Felém int a fejével.
– Nos, neked is helló!
 – Adjak neki még egy adagot, uram?
Ennek hallatán végignézek magamon, a lábamnál ül még valaki,
egy másik férfi.
–  Nem voltam világos? – kérdezi az ősz hajú határozottan. –
Megmondtam, hogy a legkisebb adagot, azt akarom, hogy beszéljen.
– Hol a francban vagyok? – kiabálok, de csak nyöszörgés hallatszik.
Az ősz hajú újra a másik férfihoz szól, de a szemét rajtam tartja.
– Folytassa, doki – vigyorog a tenyerét dörzsölgetve. – A limuzinom
hátuljában vagy, természetesen. Közhelyes, tudom, magam is jobban
kedvelem a városi autókat, de szükségem volt helyre a mai
kalandhoz. – Az ötvenes évei közepén járhat, és most közelebb hajol. –
Tudod, ki vagyok?
– Egy szarkupac.
Felemeli a kezét, mintha egyetértene.
–  Donley Graven a nevem, ő pedig a jelentéktelen és cseppet sem
elbűvölő Estella Graven – mutat a mellette némán ülő nő felé.
Hátradőlve az ülésben rágyújt egy szivarra, míg a másik férfi kihúzza
a tűt a karomból, és kényelembe helyezi magát.
– Collins házvezetőnője – krákogom.
Donley bólint.
– Igen, és az anyja.
– A fia kevesebbet kapott, mint amennyit megérdemelt.
A nő hallgat, Donley felkacag.
– Biztosra veszem.
– Mit akar… – Nyelek egy nagyot. – Mit akar tőlem?
– Megerősítést – felel egyhangúan.
A cingár férfi a lábamhoz térdel, figyelem, ahogy feltűri a pulcsim
ujját, szorítókötést helyez a könyököm fölé, és játszi könnyedséggel
egy tűt szúr a karomba.
 Zihálni kezdek, ahogy a kis tubus vérrel telik meg.
– Nyugalom – szól Donley. – Csak egy kis vér, Brayshaw. Ha igazak a
pletykák, nem szokatlan látvány ez számodra.
Egy pillanatra sem veszem le a szemem a férfiról.
– Miféle megerősítést akar? – kérdezem, tudván, hogy úgysem felel.
–  Azt kell mondanom – kezdi, én pedig felnézek rá, ahogy a
bőrhuzat felsír alatta, miközben közelebb hajol hozzám –, hogy
egészen gyönyörű vagy. Valójában rendkívüli, mégis úgy tűnik, nem
vagy tudatában. – Halkabban beszél. – Talán ez a kulcs, hm? Egy
szelíd szépség, mégis oly harsogó, hogy mindenkit megbabonáz, aki
az útjába kerül. Ez történt itt is, igaz? Körülötted mindenki engedett a
csábításnak. – Gombócba szorul a gyomrom, ahogy végigmér. –
Lefogadom, hogy gyűlöl érte, a szépségedért… – Elhal a hangja.
Zavartan nézek rá. – Talán még az ellenkezőjét is mondta egész
életedben.
– Ismeri az anyámat?
Megint nem felel.
–  Micsoda szégyen! Szeretetben is felnőhettél volna, ahol
mindennap emlékeztetnek a tökéletességedre. Ahol annak a
hercegnőnek nevelnek, akinek születtél. – Nem értem a hangjában
rejlő ámulatot. – Mondd csak, édes Raven, elmondta neked? – biccenti
a fejét oldalra. – Rollandra célzok. – Fenébe. Tudja. – Múlt éjjel –
Donley tekintete megszilárdul –, amikor hazaért, elmondta, hogy meg
foglak keresni? – Képtelen vagyok megszólalni. Donley csettint egyet
a nyelvével, és hátradől. – Nagy kár. Mondtam neki, hogy a türelem
nem erényem.
Várjunk csak. Micsoda?
– Beszélt vele?
– Együtt is ebédeltünk, mielőtt hazament volna.
 Rolland hazudott!
– Mondd csak, szűz vagy még? – kérdezi Donley.
Leküzdöm a kitörni készülő pánikot.
– Baszódj meg!
Felsóhajt, a kezét a lábamnál lévő férfi felé nyújtja.
– Dacos, akárcsak az anyja – duruzsolja magában.
Az  orvos a padlóra térdel, alám nyúlva addig húz, míg a hátam a
mellette lévő szőnyegre ér. Próbálok sikoltani, de csak rekedt
sustorgás hallatszik. Halálra rémülve figyelem, ahogy a férfi
kigombolja a farmeromat, lerántja rólam, majd a bugyimmal is
ugyanezt teszi.
–  Hozzám ne érj! – sziszegem. De mintha meg sem hallanának,
beigazítja a lábam, a talpam a padlónak feszül, a térdeim a
magasban. – Én nem…
– Elég a beszédből! – hallgattat el Donley. – Megvolt a lehetőséged.
Fogcsikorgatva fekszem. Ez a seggfej azt hiszi, valami ostoba lányka
vagyok, csak mert elkapott, de soha többé!
Collins anyja kifelé bámul az ablakon, ahogy széttárt lábakkal
fekszem a cipője mellett.
–  Ne küzdj ellene, és akkor hamar végzünk. – Donley Estella felé
fordul, aki egy pohár italt nyújt át neki, anélkül, hogy ránézne. –
Doki?
Lehunyom a szemem, érzem, ahogy nedvesség gyűlik a
szempilláim tövében, amikor nyomás éri a medencémet, de az
undoron kívül semmit nem érzek. Csak a gyengék sírnak.
– Doki! – ordít Donley.
A  doktor megköszörüli a torkát, de még így is habozik, mielőtt
megszólalna.
– A szűzhártya nem ép, uram. Meggyalázták. És… a hüvely duzzadt,
tehát friss az aktivitás. – Újra megköszörüli a torkát, zavart tekintetét
elfordítja rólunk. Donley felsóhajt, nagy nehezen a szemébe nézek.
– Azt hiszem, nincs min csodálkozni egy olyan anyával, mint a tiéd.
– Felhajtja az italát, nem néz félre. – A  vérminta igazolni fogja, amit
már amúgy is tudok, hogy éppen az utolsó vér szerinti Brayshaw-val
nézek farkasszemet. – Pislant. – Nos, Ravinát leszámítva persze, de
neki nem sok haszna van, igaz?
– Én…umm.
– Ez az igazság – néz rám figyelmesen. – Az anyád nem más, mint
Ravina Brayshaw, Raymond Brayshaw egy szem gyermeke. Te, drága
lányom, vér szerinti, született Brayshaw vagy. – Megigazítja a zakóját,
és a kilincs után nyúl. – Igazítsa meg a lány ruháját, és tűnjük a
pokolba innen. Nem kell sok idő, hogy visszatérjen az ereje, és
szétrúgja a seggét, doki!
Azzal eltűnik. A  doktor villámgyorsan felöltöztet. Amikor
megpróbálja megérinteni az arcom, felkiáltok.
– Ne!
Megugrok, sikerül kissé megmozdítanom a vállam. A  férfi
meghátrál, és lenéz rám. Szomorúság árad idős szeméből.
–  Nem fogom bántani, Ms. Brayshaw. Valójában, igencsak nehéz
helyzetben találtam magam.
–  Tényleg? – krákogok. Minden erőmet összeszedve próbálok
felkelni a padlóról, de csak pár centit sikerül mozdulnom. – És mégis
miért? Rájött, hogy magának meszeltek?
– Nem, kisasszony – rázza meg a fejét. – Egy lehetetlen elágazáshoz
értem. Az  egyik út az én életem végét jelenti, a másik egy ártatlan
lélek elvesztését – suttogja. Könyörögve néz rám, sürgeti a választ,
amitől pánikolni kezdek. – Mondja meg, kiasszony, mit kellene
tennem?
 A fogaim között préselem a szavakat.
– Tűnjön el!
Komor mosollyal egy borítékot tesz a fejem mellé.
–  Maga a bizonyíték, Ms. Brayshaw. És amint megfejtette a titkot,
amin most már közösen osztozunk, ha akar, keressen meg! Tudni
fogja, hol talál.
Ezzel ő is elmegy.
Amint becsapódik az ajtó, már nem kérdés, sírok-e. A  könnyek a
fülembe csorognak, ahogy a plafont bámulom. Megmozgatom az
ujjaimat, de ez minden, amire képes vagyok. Csak fekszem itt
gyengén, sebezhetőn… értéktelenül. És dühösen.
Nem vagyok hajlandó itt feküdni és a nyomorult kislányon rágódni,
amikor megesküdtem, hogy soha többé nem leszek az. Elszámolok
százig újra és újra, míg végül sikerül felülnöm, majd felállnom.
Kilépve a kocsiból látom, hogy csupán pár tömbnyire vagyunk az
iskolától, egy templom előtt parkolva.
Ácsorognak néhányan a bejáratban, de azonnal elfordítják a
fejüket.
Kinyitom a vezetőülés ajtaját. Senki nem ül a kocsiban.
Becsusszanok az ülésre, és azonnal átkutatom a kesztyűtartót és a
műszerfalat. Egy Brayshaw High névjegy megragadja a figyelmem,
jéggé dermedek. A  hátoldalra nyomtatva a mi büszke vezetőnk,
Connor E. Perkins igazgató elérhetősége áll.
– Mi a fasz? – motyogom magamban.
Lehunyt szemmel hátradőlök az ülésben, ahogy a kábultság újabb
hulláma ér el. Mély levegőt véve összeszedem magam, és kiszállok a
kocsiból. Megragadom a borítékot a hátsó ülésről, sarkon fordulok és
nekiindulok. Minden lépéssel egyre erősebb leszek. Nem telik bele
sok idő, mire visszanyerem a kontrollt az izmaim felett.
Nem állok meg, míg oda nem érek, ahol lennem kell.
 28. FEJEZET
Maddoc
 
 
A  csapatmegbeszélés és a zuhanyozás után jó félóra telik el, mire
visszaérünk a terembe. Mindhárman lecövekelünk, mikor Raven
helyét üresen találjuk. Csak néhányan várakoznak a csapat többi
tagjára, de az én csajom nincs köztük.
– Hova tűnt? – sóhajt Captain.
– Ott van az a lány a házból – bök felé az állával Royce. – Kérdezzük
meg!
Viennához lépünk, aki mosolyogva fordul felénk.
– Ó, sziasztok!
– Láttad Ravent?
Leroskad kicsit a válla, de bólint.
– Aha, és megkért, hogy szóljak nektek.
– Miről? – lépek közelebb hozzá.
– Ivott pár felest néhány lánnyal a félidőben, és kissé becsípett, de
itt akart maradni a meccs végéig. Hazasétált, azt üzente, később
találkoztok – von vállat.
– Otthon van?
–  Aha – néz végig rajtunk. – Miért, nem lehet ott nélkületek?
Egyedül, úgy értem.
–  Ott lakik, csajszi, ott lehet, ahol csak akar – csattan fel Royce, és
otthagyjuk Viennát.
 –  Valaki hazudik – suttogja Royce. – Raven nem akarna kettesben
lenni apánkkal. Még nem bízik benne.
– Tudom.
– Baszki – káromkodik Captain.
Épp a járda széléhez érünk, amikor Donley kibaszott Graven
bukkan fel a parkolóban.
–  Lám, lám, csak nem a három degenerált Brayshaw fattyú?! –
Végigmér minket. – Érdekes meccs, igaz?
Miért van itt? Nem is volt ott a meccsen.
–  Baszódj meg! – mordul fel Royce. – Lefizetted a bírókat, hogy
ellenünk fújjanak, nagypapi?
Donley felkacag.
–  Még ha így is lett volna, a ma este nem a tiétek volt. Majdnem
odaajándékoztatok nekünk még egy győzelmet.
–  Mindezt a becses unokád nélkül – gúnyolódik Royce. – Mondd
csak, Graven, hogy megy a fizikoterápia a fiúcskának?
Donley ingerülten néz Royce-ra.
–  Nagy örömömet lelem majd abban, ami következik. Nyilvánvaló
tévedés volt a részéről.
A részéről…
Hunyorogva nézek rá, mire felcsillan a szeme.
Baszki, tudja!
– Mondjátok csak – csapja össze a tenyerét –, Rolland tudja, hogy a
lány melyikőtökkel kefél? Nagy árat fog fizetni ezért.
Előrerontok, de Donley testőrsége felbukkan a semmiből, és
sarokba szorítanak minket.
–  Maddoc… – szól Captain, és a zsebébe nyúl, ami nem kerüli el
Donley figyelmét.
–  Nem lesz szükség a bokszerre, fiam – vigyorog. – Éppen távozni
készültem. Csak az értesítésre vártam, hogy a kocsi, amivel
idejöttem… – Lassan, vigyorogva illegeti a fejét. – Már üres. Üzenem
az igazgatótoknak, hogy köszönöm az érdekes estét. Átadjátok? –
Megérkezik a kocsija, Donley beszáll. Lehúzza az ablakot, az ősz haja
tökéletes kontrasztban van a sötét kocsival. – Legyetek hasznosak, és
adjátok ezt oda, Ms. Brayshaw-nak! – Vigyorogva kidob egy borítékot
az ablakon, majd a kocsi elhajt.
– Mi’fasz? – kérdezi Royce.
Captain felveszi a borítékot, egy gyors mozdulattal feltépi a
pecsétet.
Átfutja a papírt, döbbenet ül ki az arcára.
– Cap? – kérdezem, de nem felel. – Cap! – kiáltok rá.
Balra fordul, a tekintete feszült.
Kitépem a papírt a kezéből, és úgy tartom, hogy Royce is láthassa.
De, amikor alaposabban megnézem a dokumentumot, és meglátom
az alján lévő állami pecsétet, elképedek. Forog velem a világ, nincs
értelme annak, amit látok.
–  Ravina Brayshaw? – néz rám hitetlenkedve Royce. – Ravina
francos Brayshaw? Ez azt jelenti…
– Raven Brayshaw. – Azt hiszem, hangosan mondom ki.
– Aztakurva! – Cap megdörzsöli az arcát. – Valami elkezdődött.
Megcsörren a telefonom, Bishop hív. Esélyem sincs megszólalni.
– Gyertek ide. Azonnal!
– Raven? – találgatok, a testvéreimre pillantva.
– Siessetek!
Megszakítja a vonalat.
–  Kurvára nem otthon van – morog Royce, és ahogy kimondja,
nevetés hallatszik mögülünk. Megfordulunk, egy csapat lány jön
mögöttünk, Vienna is velük van. Jéggé dermed, amikor meglát
minket, majd lassan folytatja az útját.
– Ó, helló! Még mindig itt? – mosolyog erőltetetten.
Royce egyetlen szó nélkül letámadja.
Vienna halálra rémül, könnyes szemekkel megrázza a fejét, de
Royce előránt egy kendőt a zsebéből, és összekötözi a kezét. A mellette
álló lányok sikoltozva elszaladnak. Captain leveszi a pulcsiját, és
Vienna fejére húzza, pont fordítva, hogy eltakarja az arcát. A kapucni
madzagját a nyaka köré tekeri, elég lazán ahhoz, hogy ne fulladjon
meg, de elég szorosan, hogy a kapucni a helyén maradjon.
A  kocsi hátuljába dobjuk, és egyenesen a raktárhoz hajtunk, mit
sem törődve Vienna nyöszörgésével és rúgkapálásával.
Rekordidő alatt érünk a raktárhoz. Vicces belegondolni, hogy pár
héttel ezelőtt még attól tartottunk, meglát valaki itt minket, és a hír
apánk fülébe jut, vagy ami még rosszabb, Zoey szociális munkásának
a fülébe. Nem volt egyszerű észrevétlenül besurranni ide, hogy
megmentsük Raven seggét.
Most itt vagyunk, az önfejű csajomat hajszolva, és egyáltalán nem
érdekel, meglátnak-e. Ezt nem némán, zárt ajtók mögött fogjuk
intézni. Mindenki tudni fogja, kik vagyunk, pont, mint azon az estén,
amikor szétrúgtam Leo seggét.
A szabadság, hogy azt csinálunk, amit csak akarunk, a legrosszabb
függőség. Méreg, ami minden porcikánkat felemészti. Betegség, ami
minden lépésünket hajtja.
– Maradjon a csaj? – kérdezi Cap.
– Egyelőre.
Kiszállunk, mindenki felénk fordul, bólintva üdvözölnek, majd újra
az előttük zajló meccsre koncentrálnak.
Elhaladva a tömeg mellett követjük az ordibáló bámészkodók
hangját. Bass kiszúr minket, és rohan felénk, szó szerint rohan.
 – Nem tudtam megállítani. És túl sokára értetek ide – pánikol.
– Miről beszélsz? – mordulok fel.
– Maddoc! – kiabál Royce előrerohanva.
Felnézek. Raven áll a kurva ring közepén egy sráccal. Megragadom
Bishop ruháját, de Captain ellök onnan.
– Előbb Raven, aztán ő – kiabál.
– Halott ember vagy!
–  Azt hiszed, én ott akarom látni? – kiabál Bishop, lépést tartva
velem. – A  Brayshaw-knak dolgozom, és történetesen ő is az! Nem
volt választásom!
Megállok.
– Honnan…
A  mellkasomba nyom egy papírt. Elolvasom, Bishopra villantom a
tekintetem.
– Ezt tőle szerezted?
Bólint.
Kibaszott faszkalap! Donley tudta, hogy már tudja! Először vele
beszélt?
– Maddoc! – kiabál Cap.
Morogva a zsebembe tömöm a papírt, és előrerohanok. Utat török
magamnak az emberek között a ringbe, és a derekánál fogva
lerántom Ravent a srácról. Ráförmedek, amikor háttal lefejel.
– Hagyd abba!
Hátranéz a válla felett. Amint meglát, nem küzd tovább. Leköpi a
srácot, miközben átlépek a véres test felett. Leültetem Ravent, és
szembefordítom magammal, jó ideje nem láttam ennyire
kifejezéstelennek az arcát.
– Ki volt ez? – kérdezem követelőzőn.
–  Csak egy csávó, aki az első itt töltött estémen engedély nélkül
letapizott – felel fásultan, Captainre pillantva.
–  RaeRae – lép közelebb Royce. Próbálja megérinteni, de Raven
összerezzen.
Mi a fene?
– Le kell zuhanyoznom – mondja. – Azonnal.
Royce-ra nézek, és az állammal a kocsi felé intek. Bólintva elkocog.
Raven ki-be nyitogatja az ujjait, vizsgálja a vért a bütykein, de
mielőtt letörölhetné, megállítom. A szemembe néz, aztán meghallja a
hangot. A  motyogást sikolyok követik, majd könyörgés, egyenesen
Vienna szájából. Raven lassan elvigyorodik, és Vienna szemébe néz.
Vienna kétségbeesik, azonnal zokogni kezd.
– Kérlek, annyira sajnálom! Nem volt választásom! Kérlek! – jajgat.
Furcsának találom a szavait.
Raven nyugodtan odalép hozzá. Vienna azonnal elhallgat, az
orrlyukai kitágulnak a félelemtől. Raven kuncogva felemeli a kezét,
Vienna hátrálni próbál, de Raven állon vágja, szétkenve valaki más
vérét Vienna arcán. Vienna remegő kezekkel kap az arcához.
Amikor Vienna megnyugodni látszik, Raven meglepi, és a fejét a
mellette lévő ládához csapja, épp a halántéka mellett. Vienna
kifekszik, még mielőtt sikíthatna, a teste a földre rogy. Raven felemeli
a lábát, aztán meggondolja magát, és leguggolva mellé, a fülébe súg
valamit. Vienna nem hallja, mit mond neki, elvesztette az eszméletét,
de senki nem foglalkozik vele. Raven feláll, és Bassre néz.
–  Hagyjátok ott. Senki ne segítsen neki, ne vigyétek haza… nem
mintha lenne hova mennie többé. Mondd meg neki, ha még egyszer
beteszi a lábát a Bray-házba, nem jön ki onnan élve.
Raven elindul, és mind követjük. Egyetlen szó sem hangzik el egész
úton, de amikor befordulunk a birtokra, Raven így szól:
– Hozzátok Victoriát!
 Cap lelassít, a tükörből rám néz.
– Holnap… – kezdem, de Raven félbeszakít.
– Azt mondtam, hozzátok Victoriát – néz rám gyilkos szemekkel.
Összecsikorgatom a fogaim, legszívesebben bemutatnék neki, de
ismerem Ravent. Csak akkor fog beszélni, ha elhitetem vele, hogy ő
dönthet. Nem így van, de egyelőre belemegyek a játékba. Kiszállok, és
felsétálok az otthon ajtajához. Amint odaérek, Maybell kilép rajta.
– Fiam? – kérdezi aggodalmasan.
Megfogom a kezét, hogy megnyugtassam, és besétálok mellette.
Minden lány a nappaliban lebzsel, elámulnak, amikor meglátnak.
Mindenki, kivéve Victoria. A sarokból bámulja a tévét, kétszer is rám
pillant, majd vissza, amikor elé lépek.
Lassan felül, egy pillantást küld a többiek felé.
– Mi van?
– Kelj fel, mennünk kell.
– Hogy… mi?
Rámeredek, és úgy egy perccel később követ kifelé az ajtón.
Szótlanul megyünk a kocsihoz.
Victoria a hátsó ülésre ül, körbenéz, majd a tekintete megállapodik
a vér borította Ravenen. Nem kérdezősködik, mi pedig nem
magyarázkodunk. Mind kiszállunk, mikor Cap leparkol a házunk
előtt.
Raven gyorsan lépdel előre, Victoria tanácsért fordul felém.
– Kövesd.
Összeráncolt homlokkal indul Raven után, és mindketten eltűnnek
a házban.
– Mi a fasz folyik itt? – kérdezi Royce.
– A csajnak nem kellene odabent lennie – bámul Cap a lányok után.
–  Kurvára nem tudom, mi folyik itt. Beszélnünk kell apánkkal,
elegem van a kibaszott meglepetésekből.
–  Baszki, haver, Raven egy Brayshaw – füttyent Royce. – Elbaszott
egy dolog, de dögöljek meg, ha nincs értelme!
– Semminek nincs értelme.
Royce-szal a bejárati ajtó felé megyünk, de Cap a kocsi hátsó
ajtajához megy, és kihalász valamit.
– Cap?
– Jövök. – Megáll egy pillanatra, valamit a zsebébe gyömöszöl, majd
a levegőbe emeli a pulcsiját, és mind bemegyünk.
– Nem hiszem, hogy itthon van – szól Royce.
– Nincs – néz a telefonjára Cap. – Küldött egy üzenetet. Azt mondja,
az Empire-ben marad ma estére, reggel hazajön.
– Nagyszerű. Most mi legyen? – kérdezi Royce.
Captain a bárszekrényhez lép, és elővesz három felespoharat meg
egy üveg piát.
– Kibaszott hosszú napunk volt.
Egyetértően leülök.
Cap egymás után tölti a köröket, mi pedig nem ismerünk határt.
 29. FEJEZET
Raven
 
 
– Raven – rángat vissza a jelenbe Victoria. Körbepillantok. – Öt perce
ácsorogsz ott földbe gyökerezett lábbal.
Megköszörülöm a torkom. Átkutatom a holmim, és előhúzok némi
füvet meg egy cigipapírt, aztán Victoriának adom őket. Keresek tiszta
ruhákat a fiókban, és átvágok a folyosón. Amikor Victoria nem tart
velem, visszafordulok felé. Ennyi elég is neki, felzárkózik, és kulcsra
zárja az ajtót maga mögött.
Megnyitom a csapot, a legforróbb vízre állítom, amit el tudok
viselni, és megszabadulok a ruháimtól. Beállok a zuhany alá,
felszisszenek a forróságtól, de nem adom meg magam.
Szappannal bedörzsölöm a testem, de nem mossa le az egyre csak
növekvő mocskot rólam. Mire észbe kapok, már zihálva veszem a
levegőt, és eszeveszetten próbálom lemosni magam.
Szűz vagy még?
Donley szavai visszhangoznak a fejemben egyre hangosabban és
hangosabban, míg végül teljesen elemésztenek.
Miért akarta megtudni? Mit akar tőlem? Ha tényleg Brayshaw
vagyok, egyáltalán hogyan mert hozzám érni?
Kapkodom a levegőt, de a tüdőm nem akar működni.
Elhomályosodik a látásom a belefolyó víztől.
Vagy talán könnyek azok?
 Felmordulva a csempének támaszkodom, de elhal a hangom.
Feladják a térdeim, és a földre rogyok. Felhúzott lábakkal a
homlokomat a padlónak nyomom. Egész testemben remegek, még
mindig nem kapok levegőt.
Hirtelen két kar ölel körbe hátulról. Victoria ruhástól mögém
fekszik, lágyan a fülembe suttog, akárcsak egy anya a gyermekének,
és idővel a tüdőm újra beengedi a levegőt, majd lehunyom a szemem.
Micsoda irónia, hisz pont akkor tesszük ki magunkat kockázatnak,
ha lehunyjuk a szemünket.
A démonok szeretnek a sötétben játszani.
 

 
Victoria teker egy jointot, míg én az ablakon kifelé bámulva
fésülködöm.
Raven Brayshaw.
Mi a fasz.
Az  a faszfej Donley nagyon óvatosan adta elő magát, szándékosan
célozgatott rá, hogy beszélt Rollanddal. Rolland, aki ma arra kérte a
fiait, hogy egy szót se szóljanak a hazatéréséről, és azt mondta, nem
lehet ott a meccsükön, mert nem akarja, hogy Gravenék tudomást
szerezzenek róla.
Mi a legrosszabb? Hogy hiszek Donley-nak. Elhiszem, hogy beszélt
Rollanddal.
Szóval, ez mégis mit árul el Bray papáról?
Elkomorodom. A srácok nem fogják megérteni.
A  fellobbanó öngyújtó magára vonja a figyelmem, megfordulok,
Victoria engem bámul.
– Elkészült.
 – Gyújtsd meg.
Fintorogva meggyújtja, én pedig leülök mellé.
– Emlékszel a sok infóra Brayshaw-ékról, amit elmondtál nekem?
– Hagyjuk, Raven.
–  Mind igaz volt. Olyanok, mint Robin Hood, csak nem lopnak.
Diorba öltözött Sötét Lovagok. – Felhorkant, én pedig nevetek. – Royce
parfümjén olvastam a nevet.
Egyszerre nevetünk.
– Szeretsz itt? – kérdezi, és átnyújtja a cigit.
Nagy slukkot szívok, köhögve kifújom a füstöt, majd
megköszörülöm a torkom.
– Őket szeretem – felelem. – De…
– De egyben rémisztő is?
A mennyezetre bámulok.
–  Egyszerűen nem értem. Erősebbé tesznek, de ugyanakkor ez az
erő gyengeségnek tűnik.
Minden levetett teher helyére egy új hullik.
–  Nem könnyű megbízni valakiben, ha azt tanultad, hogy nem
szabad – motyogja Victoria.
– Igen, de egy nálam nagyobb és merészebb valaki hogyan érezheti
magát elcseszettnek?
– Azért, Rae, mert a kezdetektől fogva azt mondtad, hogy el akarsz
menekülni a világ elől, és elrejtőzni a saját sarkodban, ha eljön az idő.
– Egymásra nézünk. – Azt hiszem, ez most már lehetetlen volna, igaz?
– Sosem tudnám elhagyni. Egyiküket sem.
– És ő? Gondolod, hogy valaha is lemondana rólad?
– Nem – felelek őszintén, talán túl magabiztosan is.
Letörten mosolyog.
– Akkor fogadd el a világát olyannak, amilyen.
 – És milyen is pontosan?
– Egy férfiak uralta világ, mi csak babák vagyunk, akikkel útközben
játszadoznak… – Elhal a hangja. A hangsúlya alapján maga sem biztos
abban, amit mond.
Visszanézek a plafonra. A füst felszáll, míg végül eltűnik.
Eszembe jutnak a limóban történtek. Ahogy széttárt lábakkal a
padlón fekszem, kitéve kényüknek-kedvüknek.
Én voltam a baba ma este.
De mégis miért? És mire célzott a doktor, amikor azt mondta, egy
lehetetlen elágazáshoz ért? Tudta, mire vállakozik, már azelőtt, hogy
berángattak volna a kocsiba. Biztosan tudta, különben nem lettek
volna kéznél az eszközei. Szóval miért bizonytalanodott el hirtelen a
döntésében?
– Rolland Brayshaw hazajött – mondom nagy sóhajjal.
Amikor nem reagál, ránézek. Bosszúsan néz vissza.
– Miért mondtad ezt el nekem? Mondtam, hogy nem akarok tudni
semmiről, amihez közük van. Jobb, biztonságosabb nem tudni.
Vállat vonok.
– Úgyis rájöttél volna hamarosan.
– Találkoztál vele? – kérdezi rövid vacillálás után.
– Igen, találkoztam vele. – Elfordulok. Tizenhárom évvel ezelőtt.
– Micsoda kalamajka.
–  És egyre rosszabb lesz. – Felállok, és a földön heverő farmerom
zsebébe nyúlok. Victoriának adom az elnyűtt papírt.
Megrázza a fejét.
– Csak nyisd ki.
– Mondd el, mi áll rajta, nem muszáj látnom.
–  Ne legyél már ennyire beszari – csattanok fel. – Nem fogod
elhinni, míg a saját szemeddel nem látod.
 – Tégy próbára!
– Kiderült, hogy anyám vér szerinti Brayshaw.
Leesik az álla, de nem szól semmit.
– Én mondtam.
Victoria kinyitja a borítékot.
 

Maddoc
 
– Fel kellene mennünk – szólók a testvéreimhez.
– Nem kellene felmennünk – hunyorít Cap.
– Fel kellene mennünk…meztelenül – vigyorog Royce részegen.
A székünkön hintázva röhögünk.
Abban a pillanatban Victoria jelenik meg a nappaliban, megtorpan,
amikor meglát minket.
– Mit csinál? – kérdezi Royce.
– Rám vár – feleli, egyenesen felénk sétál.
Elveszi a félig üres üveget előlünk, és visszamegy az emeletre.
– Ennyi, nem kapunk szeretetet? – nevet Royce. Cap oldalba vágja. –
Nem akarod a poharakat is vinni?
– Nem! – kiabál vissza Victoria, majd eltűnik.
–  Jól elintézett minket! – nézek a testvéreimre. – Csak úgy szó
nélkül hagyjuk?
Cap és Royce ostobán vigyorognak. Valahogy talpra állunk, és
felfelé menetelünk a lépcsőn. A  lépcsőfordulóban megállunk, Cap
hátranyúlva elkapja Royce-ot. Victoria szemét forgatva vigyorog ránk.
Felénk nyújtja a kezét.
– Tudta, hogy követni fogtok.
Lehagyom Victoriát. Ravent az ágyán ücsörögve találom.
Pizsamában, vizes hajjal a fejtámlának dől.
– Gyere, és ülj le, nagyfiú – paskolja meg az ágyat maga mellett.
Royce elszalad mellettem, és elsőként ugrik az ágyra. Puszit nyom
Raven homlokára, aki nevetve ellöki magától.
Victoria a bal oldalra ül, míg én a jobbra. Cap az ablak melletti
székbe huppan.
Raven előveszi a Royce-tól kapott iPodot, és az általam felszerelt
kihangosítóra teszi, hogy a hangfalakból is áradhasson a zene.
Körbe-körbeadogatjuk az üveget, míg kiürül, nincs szükség
poharakra.
Kibaszott egy hétfő.
 30. FEJEZET
Maddoc
 
 
Raven ébresztőjének a hangjára kipattan a szemem. Mindenki
ugyanott ül, ahol múlt este. Egymás után nyújtóznak ki, a szemük
lassan kinyílik.
Raven felmordul, és a vállamra ejti a fejét.
–  Most először azt kívánom, bárcsak hallgattam volna rád, és
behúztuk volna a függönyt – jajgat. – Francba a nappal!
Vigyorogva magamhoz húzom, Raven felpillant rám, és
elmosolyodik.
– Helló, nagyfiú!
–  Helló, bébi! – Lehajolok, hogy megcsókoljam, de Victoria színlelt
öklendezése elvonja a figyelmem.
Royce és Cap halkan felnevetnek, feléjük fordulok, és eltolom
magamtól Ravent.
– Gyerünk, harminc perc múlva indulunk.
– Harminc? – nyivákol Royce. – Hogyan? Ennél több idő kell, hogy
jól nézzek ki.
–  Tudod, hogy Raven a lehető legkésőbbi időpontra állítja az
ébresztőjét – forgatja a szemét Cap.
–  Ennyi idő éppen elég megfésülködni, fogat mosni és felöltözni –
motyogja Raven a párnájába, a takarót a fejére húzva. – Másra nincs
szükség.
 Cap rám kacsint, majd bólint.
– Nos, kávéért megállhat…
– Fent vagyok! – Raven lelöki magáról a paplant, és felugrik.
– Pont, ahogy sejtettem! – ugratja Cap kifelé menet a szobából.
Várok, Victoriára nézek, aki éppen belebújik a cipőjébe.
–  Azonnal mennem kell – mondja, de nem néz fel, érzi a
tekintetemet magán. Raven belém rúg.
Nem.
Felvonja a szemöldökét.
Ezért jönni fogsz eggyel nézéssel pillantok rá, de válaszul csak egy
kacsintást kapok.
– Victoria, jöhetsz velünk…
–  Azt mondtam, megyek! – szakít félbe. Feláll, felkapja a kabátját,
Raven felé biccent, majd kisurran az ajtón.
Húsz perc alatt összekapjuk magunkat, és elindulunk. Raven haja
csuromvíz, és tuti, hogy Royce melegítőjét és az én pulcsimat viseli, de
tesz rá. Lenyúlja Cap napszemüvegét, és az ülésbe zuhan.
Megállunk a fánkozónál, mindenki a szokásosat kéri, de Raven alig
nyúl a juharszirupos fánkjához, inkább Royce-nak adja, és elindulunk
a suliba. Egy szót sem szól, míg a motor le nem áll a parkolóban, de
ott elismeri, hogy amit tegnap hallottunk, igaz.
– Néhányan tudni fogják. Hallhatták a raktárban.
– Túlságosan félnek ahhoz, hogy elpofázzák – nyugtatja meg Royce.
– Ki mondta el neked? – kérdezem Ravent. – Apánk volt?
Fintorogva nemet int a fejével.
– Ugyanaz, aki nektek is, feltételezem.
– A picsába is! – suttogja Royce. Captain hátrafordul.
– Donley megkeresett – morgok. – Mikor?
– A meccs után.
 Leveszem róla a szemüveget, rövid habozás után a szemembe néz.
Megszilárdul a tekintete, de nem ereszti az enyémet, ami elég
idegörlő.
Tegnap este eléggé kikelt magából…
– Raven, mi a fene történt?
– Pocsékul érzem magam, ez pedig egy hosszú beszélgetés lesz.
– Bébi.
Az egyik kezével megfogja az enyémet, a másikkal magához húzza
az arcom.
– Mindjárt visszajövök – szól Cap hirtelen. Royce vele együtt kiszáll.
Raven továbbra is engem néz, a szeme üvegessé válik, de egy
pislantással leküzdi.
Majdnem elsírta magát?
– Jól vagyok, nagyfiú. Este beszélünk, megígérem.
– Nem. És ne mondogasd, hogy jól vagy. Tudnom kell – meredek rá.
– Bántott? Hozzád ért?
Szomorúan elmosolyodik.
–  Semmi szexuális szándék nem volt a látogatásában – mondja,
mire hátrakapom a fejem.
– Mi a faszt jelent ez?
–  Vienna segített neki. Tőrbe csalt, kicsalogatott magával és
bedrogozott.
–  Kibaszottul szórakozol velem? – Fészkelődik az ülésen. – És te
nem avattál be minket múlt éjjel?
– Van rosszabb is…
– Rosszabb?! – szakítom félbe kiabálva.
– Volt vele egy orvos is. – Szünetet tart. – Tudni akarta, szűz vagyok-
e.
– Mi a fasz…
 Az  ajtó kinyílik, félbeszakítva a beszélgetést. Royce pánikba esve
dugja be a fejét.
– Cap épp készül kipicsázni Perkinst.
– Faszom!
Mindketten kipattanunk a kocsiból, Royce után loholunk.
Mac és Jason, egy másik csapattársunk elállják a folyosót,
biztosítva, hogy senki ne avatkozhasson közbe. Berohanunk a
diákönkormányzat irodájába, ahol Captain épp a falhoz szorítja
Perkinst.
Raven előretör, de a kapucnijánál fogva visszarántom.
–  Azt hiszed, kibaszott okos vagy, de egymás után játszottad ki a
kártyáidat, anélkül, hogy észrevetted volna, te faszszopó rohadék! –
ordít Cap.
– Vedd le rólam a kezed! – acsarog Perkins.
Captain a lyuktáblához vágja Perkinst, ami mindkettőjüket fejen
találja, amikor leesik. Szinte ugyanolyan a testfelépítésük, a
magasságuk, de Captain erősebb, nem mintha Perkins
visszatámadna.
– Mit fogsz tenni, ha mégsem, mi? Újra megfenyegeted a lányomat?
– A képébe köp, Perkins álla megrándul. – Elegem van ebből! Még egy
húzás, és ripityára töröm az állkapcsod, és a bordáidat szépen egymás
után! – Captain remeg a dühtől.
– Csak segíteni próbálok! – próbálkozik Perkins. Royce-ra pillantok.
– Azzal, hogy rejtegetted előlem a gyerekemet? – bömböl a képébe
Cap. – Azzal, hogy Gravenéknek dolgozol? Megtaláltam a kártyádat
tegnap este, seggfej! Te küldted Donley-t Raven után?
– Captain – csattanok fel. Tudnom kell, mi a fenéről beszél, de csak
még dühösebb lesz, még nem végzett.
Engedem Ravent, hadd menjen. És mintha tudná, mit kell tennie,
közelebb lép.
– Cap – szól lágyan. És a puszta hangja is elég Captainnek.
Megdermed, hátranéz a válla fölött, Ravenre koncentrálva. Perkins
megdöbben, kettejükről felém küld egy pillantást. Értetlenül állok a
tekintetében lévő aggodalommal szemben.
Nem szívesen látja, milyen hatással van Raven Capre? Miért?
Captain lehorgasztott fejjel elengedi Perkinst, de egy gyors, erős
állassal még kifekteti. Aztán lehajol hozzá, és behúz neki még
néhányat, mielőtt sikerül lehámoznunk róla. Perkins egyszer sem
próbál visszaütni.
Captain keze úszik Perkins vérében. Az  irodából az üres öltözőbe
vágtat.
– Beterít a vére – mutat rá Raven. Cap bólint és elfordul.
– Jól vagy, tesó? – kérdezi Royce.
–  Aha. – Bólint, nem fordul felénk. – Magamra hagynátok egy
percre?
Raven a kezünknél fogva kivezet minket, ahol az ajtófélfának
dőlünk.
– Kurva rossz passzban van – mondja Royce csendesen.
– Jól lesz, ha Zoey végre hazajöhet.
– Hazajöhet? – kételkedik Royce.
– Muszáj lesz neki.
Raven lehunyt szemmel a halántékához nyúl. Aggódva közelebb
lépek hozzá.
– Pocsékul nézel ki.
– Azt hiszem, elhányom magam.
Royce elrohan, és egy szemetessel a kezében tér vissza a
legközelebbi osztályteremből. Raven elveszi tőle, izzadság kezd
gyöngyözni a homlokán.
 – Fenébe, levegőre van szükségem.
– Gyerünk! – A kijárat felé indulva visszafordulok Royce-hoz. – Várd
meg Capet!
Amint kiérünk, Raven végigsimít az arcán, mély levegőket vesz, és
a falnak veti a hátát.
–  Nem fogom kibírni ezt a mai napot – ráncolódik a homloka.
A kezét a hasához kapja, ahogy öklendezni kezd.
– Fenébe! Oké, mind jövünk.
– Hová? – bukkan fel Royce és Cap.
– Kurvára másnapos. Haza kell vinnünk.
– Csak tegyetek ki.
– Aha, na persze!
– Ma van a bajnoki csapatépítő, én megleszek.
– Figyelj rá – mondom Royce-nak, ahogy leül mellé, Cap velem jön
az épületbe. Az első állomás felé tartok, az órára, amire együtt járunk
Victoriával. A  tanár elhallgat, amikor belépek, és mindenki rám
figyel. Victoria is rám mered.
– Nyomás!
Körbenéz.
– Mi?
– Azt mondtam, nyomás!
– Mi a fenét csinálsz? – szisszen fel. – Figyelnek minket.
– És?
– Hagyj békén. – Captain felmordul, kész felkapni Victoriát, mire ő
inkább mégis magától felpattan a székéből. – Oké – iparkodik kifelé
felemelt kezekkel. – Legyen. Jövök.
Követjük ki a folyosóra, majd hátrafelé vezetjük.
– Hazaviszlek Ravennel, el ne mozdulj mellőle.
– Nem lépek le a suliból. Tudod, én szeretnék leérettségizni.
 –  Megfizetem az idődet, oké? Megszerzem a házit, és elintézem,
hogy ne legyen késés a neved mellett. Most pedig pofa be, és irány a
kocsi!
 

Raven
 
A  folyosó felől érkező léptek zajára ébredek. Victoria kifeküdt
mellettem az ágyon, így halkan kiosonok a szobából.
Megdermedek, amikor meglátom Rollandot kijönni Maddoc
szobájából.
Ő is megáll, de gyorsabban összeszedi magát, mint én.
– Itthon vagy.
– Meglepetés!
Zsebre dugja a kezét.
– Feltételezem, jobb most vagy soha, igaz?
– Naná – vetek felé egy dühödt pillantást, majd lemegyek a lépcsőn.
Leülök a kanapéra, Rolland az ottománt választja.
– Bizonyára…
– Csak légy őszinte – sürgetem.
–  Jól van. Először is, tudd, hogy gondom lesz Donley Gravenre.
Egyértelmű utasítást kapott, hogy maradjon távol tőled, míg eljön a
megfelelő idő.
– És az mégis mikor lett volna?
–  Sok mindent meg kell még tanulnod. Ez a világ tovább terjed a
városunk határain, de majd erről is ejtünk szót.
– Szóval igaz, amit mondott?
Mustrál egy percig, majd lassan bólint.
– Vér szerinti Brayshaw vagy, igen.
 – És te mindvégig tudtad? Kis korom óta?
– Mit gondolsz, miért mentem érted?
– Biztos nem azért, mert Brayshaw vagyok – horkanok fel.
– Miért gondolod így? – biccenti a fejét oldalra.
–  Mert ez esetben, a nemet nem fogadtad volna el válaszként.
Magaddal hoztál volna, mindegy, mi van.
–  Igaz is meg nem is – felel. – Sokkal bonyolultabb az ügy, mint
hiszed.
Bólintok.
– Egyszerű, világos válasz. Számíthattam volna rá.
– Miért mondod ezt?
–  Tudod, jól kitanítottad Maybellt is a kétértelműségre. Hamar
kiszagolom, ha ködösítenek, és te mást sem csinálsz.
– Ez is valami, amit ott tanultál, ahol hagytalak.
– Köszi! – csattanok fel.
Témát vált.
–  Tudod, anyád ebben a házban nőtt fel. Igazán helyénvaló az
ittléted.
–  Ha már itt tartunk – körbenézek –, a pénzéhes anyám sosem
hagyott volna hátra egy ilyen pénzverdét, mint ez.
– Ő maga futott el – jelenti ki.
– Nevezz őrültnek, de a Brayshaw-k, akiket ismerek, sosem hagytak
volna egy ilyen húzást. – Minden rezdülését figyelem, az arcizma
megrándul.
– Mire akarsz kilyukadni, Raven?
–  Valaki, talán éppen te, mindvégig jól tudta, merre van anyám.
Talán nem is lelépett. Talán csak rejtőzködött.
Enyhén felszegi az állát.
– És mégis miféle okból kifolyólag tett volna ilyet?
 – Ugyan már! Egyszerű matek az egész. Lássuk csak, én tizennyolc
leszek pár hónap múlva, ami azt jelenti, hogy már terhes volt velem,
amikor „elfutott”. Szóval, mondd csak Rolland, ki is az apám?
Habozik, majd megemeli a kezét.
– Fogalmam sincs.
– Ezt most rád hagyom, de tudnod kell, hogy az igazság előbb vagy
utóbb úgyis kiderül. Ha jól ismerem anyámat, akkor fog sort keríteni
rá, hogy benyögje, mikor igényt tart majd arra, amiről úgy gondolja,
őt illeti.
–  Amikor távozott, minden, a Brayshaw névhez kötödő jogáról
lemondott.
– Az ő agya nem így működik.
–  De mi igen – szögezi le. – Nem bocsátunk meg azoknak, akik
megszegik a hűségesküjüket.
–  Mégis tizenegy évig ültél a sitten, és egész idő alatt fizettél neki.
Furcsa.
– Tettem, amit kellett. Könnyedén kiszabadulhattam volna, de volt
egy sokkal nagyobb szerep, ami betöltésre várt.
–  Szóval magadra vállaltál egy bűncselekményt, amit el sem
követtél. Mégis miért? – A levegőbe macskakörmöt rajzolok, mint egy
idióta. – „Hogy megvédj engem?”
– Titokban kellett tartanom a létezésed. Ez volt az egyetlen módja,
hogy rendbe hozzuk, amit anyád tönkretett. Ez volt az én áldozatom.
– Ők pedig a választott fiaid voltak – mutatok az emelet felé.
Megrándul az álla.
– Nagyszerű életük volt.
Keserű nevetés szakad fel belőlem.
– Árva életük.
– Tettem, amit kellett – ismétli.
 – Miért? – dőlök előre. – Pontosan mit akarsz elérni?
–  Ugyanazt, amit eddig – jelenti ki nyugodtan. – Azt, hogy a
Brayshaw nevet mindenkié előtt lássam, hogy mi legyünk a
legerősebbek és a legjobbak. Meg akarom akadályozni, hogy
Gravenék tönkretegyék, ami már régóta nem az övék.
– Mindezt nagyon is jól csináltad, Rolland. És ha mindez igaz, nem
volt okod idehozni engem.
– Kötelességem volt megtenni.
–  Akárcsak az, hogy a fiaid apja légy, akiket magukra hagytál egy
névért a ranglétra tetején, és hogy a legerősebbek maradjatok. Nem
vagy más, csak egy hataloméhes, önző pöcs. – Felállok, lenézek rá. –
Állj elő még őszintébb válaszokkal, mire a fiaid megkeresnek, mert
történetesen rengeteg kérdésük van hozzád.
Felcsattan, amikor elindulok.
– Még nem végeztem!
– De én igen!
– Ne mozdulj, Raven! – parancsol rám.
Lassan megfordulok. Komolyan mondja?
Feláll, hozzám lép, így ő néz le rám. Hosszasan figyel, a szeme
sarkába egyre több ránc gyűlik.
–  Alábecsülöm a fiaimra gyakorolt befolyásodat? – kérdezi, és
esküszöm, hallok egy árnyalatnyi aggodalmat a hangjában. Mielőtt
visszafoghatnám magam, széles vigyor terül el az arcomon.
–  Nem, Rolland. Őket becsülöd alá. Többé már nem azok a fiúk,
akiket magukra hagytál. Ma már azok a srácok, akik egyetlen
csettintéssel képesek eltenni egy felnőtt embert láb alól.
Közelebb hajol.
– A saját fiaimmal fenyegetsz?
– Fenyegetve érzed magad?
 – Vigyázz, Raven! Az én kezemben van az ittléted sorsa.
–  Úgy teszel, mintha bármi, amit csinálok, befolyással lenne a
tervedre.
–  Nem futhatsz el a kötelességed elől. Ha hibáztatni akarsz valaki,
hibáztasd az anyádat, amiért szétrakta a lábát az esküvő előtt.
– Esküvő… – Elnémulok.
„Meggyalázták” – cseng a fülemben az orvos szava.
Egy szűz. Anyámnak szűznek kellett volna lennie, hogy…
Zavart ábrázattal nézek Rollandra, aki önelégülten vigyorog rám.
Ettől a vigyortól az egész gyomrom görcsbe rándul, de nem mutatom.
–  Kezded összerakni? – gúnyolódik. – Azt hiszem, megfogadom a
tanácsodat… és a fiaimmal beszélek először. Ha megbocsátasz.
Követem a távolodó alakját, míg el nem tűnik a sarkon. Nem bírok
mozdulni.
Bármi is a terve velem, semmi jó nem származhat belőle.
A  kérdés csak az, hogy amikor az összecsapásunkra kerül sor, ki
mellé fognak állni a fiai?
 31. FEJEZET
Maddoc
 
 
–  Raven pipa lesz – rázza a lábát Royce, miközben körbepillant a
labor várótermében. Captain alig tíz perce van bent. – Ő  is itt akart
lenni. Ki fogja tekerni a nyakunkat – sóhajt.
– Valami nem oké, Royce.
– Hogy érted?
– Nem látod? – kérdezem. – Először is, hol a francban van Collins?
Másodszor, apánk felbukkan, mégis az idő nagy részében kerül
minket. Hazudott, és azt mondta, titokban akarja tartani Donley előtt
az ittlétét, aki, mint kiderült, mindvégig kurvára tudta, hogy itthon
van. A seggfej elkapta Ravent, ráadásul Bray terepen, és még egy lányt
az otthonból is maga mellé állított. Captain kikészült Zoey miatt, és
Perkins megszállottja lett. Megértem, de az egész olyan, mintha
ketyegne az óra, a bomba pedig hamarosan robban.
Royce megfontolja, amit hallott.
–  Miért folyamodott Donley, aki amúgy soha a közelünkbe se jött,
egy ennyire kockázatos tetthez?
– Nem tette volna, ha nem húz hasznot belőle.
– Pontosan.
– Gondolod, hogy Cap tud valamit, amit mi nem?
– Gyanít valamit.
– Majd elárulja – néz rám reménykedve Royce. – Igaz?
 – Akkor is, ha nem akarja – bólintok.
– Miért ne akarná, Madman?
– Mikor nem árulja el, ha valami aggasztja?
–  Bassza meg! – Royce megdörzsöli az arcát, gondterhelten dől
hátra a székben. – Nem lehet véletlen, hogy pont ma verte szét
Perkinst, ugye?
Nem bizony.
 

 
Csendben tesszük meg a hazavezető utat. Ahogy a ház elé érünk,
meglátjuk apánk kocsiját a felhajtón parkolni.
Cap leállítja a motort, Royce azonnal kiugrik, és felsiet a lépcsőn.
A kilincs után nyúlok, de Cap megfogja a karom. Ránézek, a tekintetét
a kormányra ejti.
– Cap?
– Kérdezhetek valamit?
Feszültség árad szét bennem.
– Mióta kérsz rá engedélyt?
Gyengén felnevet. Rám is átragad a komorsága.
– Megtennéd, amit ő is megtett?
Rám néz, amikor nem felelek.
– Raven. Megvédenéd őt bármi áron, ahogy ő is kész volt megtenni
értünk, még akkor is, ha ezzel elveszíted őt?
– Miért kérdezel tőlem ilyesmit, Cap?
– Csak felelj a kérdésre, testvér. – Elkeseredettség ül ki az arcára. –
Muszáj felelned.
– Igen, gondolkodás nélkül.
Bámul rám egy percig, majd elfordul.
 – Ahogy én is.
– Tudom, hogy megtennéd, ahogy én is Zoey-ért.
Lassan felém fordul, elveszett a tekintete.
– Mindig mögöttem állsz.
– Bármi legyen is.
– Bízol bennem?
Hevesen kezd verni a szívem a kérdéstől. Captain nem kérdez
feleslegesen.
– Mindenkinél jobban.
– Jó – bólint előrenézve. – Menjünk be.
Együtt bemegyünk, Royce éppen Victoriát kíséri le a lépcsőn.
– Alszik – küld felém egy lágy mosolyt a lány.
– Hazaviszlek – ajánlom, de megrázza a fejét.
– Megoldom, csak simítsd el az ügyet a tanáraimmal, ahogy ígérted.
Előveszem a pénztárcám, de újra megrázza a fejét. Kisétál a házból,
becsukja maga mögött az ajtót. Royce aggódva néz végig rajtunk.
– Apa vár minket az irodájában.
– Faszom – szisszen fel Captain, gyorsan hozzánk fordul. – Srácok,
el kell mondanom…
– Fiúk! – Megfordulunk, apánk a nappaliban áll. – Gyertek!
Még egy pillantást vetünk egymásra, majd követjük apánkat.
Előttünk lép be az irodába, az asztalának a szélére ül. Int a nyitva
hagyott ajtó felé.
–  Minden oké, Victoria már elment. Magunk vagyunk – mondja
Royce.
– És Raven – teszi hozzá apánk.
– Pontosan – néz rá Royce. – Minden oké.
Apánk magában motyogva bólint.
– Ettől tartottam.
 – Mitől? Mi folyik itt? – kérdezem.
Mély sóhajjal végignéz rajtunk.
– Tudjátok, hogy vér szerinti Brayshaw.
– Épp megtudtuk.
Apánk újra bólint.
–  Sajnálom, hogy nem mondtam el azonnal, és mástól kellett
megtudnotok.
–  Kezdjük azzal, hogy egyáltalán miért titkoltad el előlünk? –
kérdezi Captain vádlón.
– Volt egy tervem az évek folyamán – kezdi apánk. – De úgy tűnik,
elkövettem egy baklövést valahol az úton, amitől kicsit trükkössé
válnak a dolgok.
–  Nem kell ez a drámai felvezetés – szólok közbe. – Nem az
embereid vagyunk, hanem a fiaid. Csak beszélj.
Bólint.
–  Tisztában vagytok vele, hogy a világunk túlmutat a mi
területünkön. Több hozzánk hasonló család is van, akik ugyanúgy
élnek, mint mi, mindegyik zóna mást kínál, de egy célt szolgálunk.
Tisztán tartjuk a városainkat, az embereink becsületesek, és
kisöpörjük a szemetet. Mindezt tesszük azért, hogy megóvjuk az
életformát, amit választottunk, és megtoroljuk azokat, akik úgy
döntenek, ártanak nekünk.
– Ezt már mind tudjuk – mondom.
– Találkoztatok a riverdale-i családdal? – kérdezi.
–  Figyelmeztetni jöttek, azt mondták, valaki fel akarja gyújtani a
raktárat.
– Igen – helyesel. – Vienna Sproud volt az, a lány az otthonból.
– Hogy mi? – kiált fel Royce.
–  Collins Graven küldte, de ennek nincs jelentősége. Úgy tűnik,
nyoma veszett, de meg fogjuk találni, és megkapja, amit érdemel.
–  Nem fog visszajönni – szögezem le. Apám kérdőn néz rám. –
Raven száműzte.
–  Raven száműzte – ízlelgeti. – Mégis honnan lenne ekkora
hatalma?
–  Még azelőtt kiérdemelte a tiszteletet, hogy tudta volna, kicsoda.
Az  embereink szívélyesen fogadták, amikor még egy senki volt
számukra.
– Jó tudni. – Ingerültség suhan át az arcán.
Nem tetszett neki, amit mondtam. Miért?
–  Találkozót szerveztem holnapra – jelenti be. – Nem mentek
iskolába, hanem velem tartotok, és találkozni fogtok minden család
fejével.
– Miért holnap? – kérdezi Captain mereven. – Mire a sietség?
–  A  dolgok meglehetősen gyorsan haladnak, ami máris új
aggodalomra ad okot. – Újra végignéz rajtunk. – Azt kértem, tartsátok
távol Ravent Gravenéktől, de nem jártatok sikerrel.
Előrelépek egyet, de Captain figyelmeztető pillantást küld felém, és
minden erőmet összeszedve nyugton maradok.
– Donley felbukkant a meccsen, míg az öltözőben voltunk. Mi…
– A miért most nem számít, fiam. A lényeg, hogy Graven hamarabb
vetett rá szemet, mint kellett volna, így lassan kifutunk az időből.
A dolgok előrehaladnak.
– Miféle dolgok? – sziszegem.
–  Ha tettétek volna, amire kérlek – ismétli magát –, több időnk
lenne. Neked lenne több időd. A  mi feltételeink szerint kellett volna
játszani, de ami történt, megtörtént.
–  Miért kellett volna Ravent elrejteni, ha úgyis arra számítottál,
hogy felfedezik? – kérdezi Royce.
 – Annak érdekében, hogy ugyanazokat a lépéseket megtegyék, hogy
szilárd feltételek szülessenek, és hogy meggyőződjünk róla, ezúttal a
bizonyíték megingathatatlan.
– Ennél többet kell elárulnod! Elegem van, hogy csak ködösítesz! –
kiabálok dühösen.
–  Ravina Brayshaw – kiabál vissza apánk, mert őt senki nem
torkolhatja le – Felix Graven jegyese volt!
Hátrahőkölök.
–  Az  üzlet meg volt kötve, a tervek készen álltak, de ő mindent
tönkretett. Elment.
– Mi köze ennek mindenhez? – mordulok fel. – Mi a fenére akarsz
kilyukadni?
– Egy Brayshaw és egy Graven – suttog Cap.
–  Bassza meg! – hüledezik Royce. – Ezért hoztad őt ide. Csak egy
eszköz volt a cél elérése érdekében.
A  szívem majd kiesik a mellkasomból. Nem lehet igaz, amire
gondolok, hogy céloz.
– Nem, fiam, ő a cél. Ő a gyalog. – Úgy beszél, mintha nem készülne
darabokra szaggatni a világunkat.
Mintha a szavai kőbe vésettek volna.
Mintha muszáj lenne bólogatva egyetértenünk vele.
Mintha hagynánk, hogy vakon vezessen minket előre.
Mintha… nem mernénk szembeszállni vele, apánkkal, a
leghatalmasabb Brayshaw-val.
Elbaszta, és még csak fogalma sincs róla.
Fogalma sincs, mit jelent számunkra Raven. Kurvára nem tudja,
mire vagyunk képesek, hogy megvédjük, ami a miénk.
És Raven. A. Miénk.
A  padlóra szegezett tekintettel apám elé lépek. A  testvéreim
szorosan mögöttem.
Lehajtott fejjel felpillantok, apám szemébe nézek. Lassan
felemelem az állam, míg egy magasságba kerülünk. Szemtől
kibaszottul szembe.
Végül fölé emelkedem.
– Nem.
 
 
Folytatjuk…
 
 Rövid üzenet a szerzőtől
 
 
SRÁCOK! Jól vagytok? LOL.
Amikor írni kezdtem ezt a sorozatot, azt hittem, tudom, mi vár rám,
de nagyot tévedtem! Raven olyan kalandra vitt, amire sose
számítottam. Ő  sokkal több, mint valaha is képzeltem. És a srácok!
Jesszus! Annyira egyformák, mégis olyan különbözőek! Köszönöm,
hogy csatlakoztál a kalandhoz, és piszkosul remélem, velünk tartasz
Raven és Maddoc utolsó kalandján is. Megígérhetem, hogy
ELKÉPZELNI sem tudod, mi következik!
 
Ha már a harmadik könyvél tartunk, volt egy címem. De a második
könyv váratlan fordulatot vett, és már nem vagyok benne biztos, hogy
helytálló ez a cím, így várok, míg biztos leszek benne, megfelelő-e.
 
Értesülj első kézből a hírekről az EGYETLEN helyen, ahol exkluzív
betekintést nyerhetsz a Brayshaw-birodalomba. A  Facebook olvasói
csoportomban. Ez egy PRIVÁT csoport, csak a tagok láthatják a
bejegyzéseket, hozzászólásokat. http://bit.ly/2z4WUkK
 Köszönetnyilvánítás
 
 
Szóval – nevetve írom ezt –, A Brayshaw bandáinak
köszönetnyilvánítását így kezdtem: „Sosem rettegtem még ennyire
megjelenéstől. Nem viccelek!” Hát srácok, SOSEM RETTEGTEM MÉG
ENNYIRE MEGJELENÉSTŐL! És én még azt hittem, rettegtem az
elsőnél. HA!
Be kell vallanom, totálisan elszállt az agyam az első kötetre kapott
reakcióktól. Komolyan. Ez adta a legnagyobb motivációt, hogy hű
maradjak a karakterekhez és a történethez, még akkor is, ha nem
éppen felelnek meg az elvárásoknak, és szívből remélem, ezt ti is
éreztétek olvasás közben. Ezek a srácok és Raven a lelkemben élnek.
De természetesen ez sosem sikerült volna a fantasztikus segítő
csapatom nélkül!
Először is, mint mindig, köszönöm a házam urának… amiért
nemcsak elviseli az őrültségemet, de bátorít is.
Köszönöm a szerkesztőmnek, Ellie-nek a sok belefektetett extra
órát, hogy biztosítsa, mindenki a legjobbat kapja a fiúkból. Mondtam
neked, hogy hozzászoksz a fájdalomhoz, ami vagyok.
Stefanie és Kelli! Köszönöm, hogy velem maradtatok, és
biztonságos hellyel szolgáltatok, ahová küldhettem a még csírátlan
szavaimat. Teljes szívemmel bízom bennetek!
Monica! Örülök, hogy beszéltünk! Magam mellett tudni téged
nagyban megkönnyítette a dolgomat! Köszönöm, hogy megnyugtattál,
amikor az idegeim kikészültek, és köszönöm, hogy igaz barát vagy,
akire bármikor számíthatok. Alig várom, hogy megölelhesselek
Vegasban!
Sarah! TE NŐ! Elképesztő ember vagy! Köszönöm, hogy mindig
többre ösztökélsz. Nagyszerű vagy abban, amit csinálsz, és még
büszkén is teszed (kurva ritkaság ez). Tiszteletteljes, becsületes és
kedves. Igazi profi. Ne változz meg!
A  csajomnak, Melissának! Nem is tudom, mit mondhatnék még
neked. Nagyszerű vagy, és az egyik legjobb barátom. Elvesznék
nélküled ebben a csodálatos világban. Köszönöm.
Serena és Veronica! Imádlak titeket. Szilárd kapcsolat van négyünk
között, és nagyon hálás vagyok érte. Köszönöm, hogy megengedtétek,
hogy rátok tapadjak, és soha ne próbáljatok megszabadulni tőlem.
Szükségem van rátok!
Street Team! Hellóóó! Köszönöm, hogy velem tartotok ezen az
utazáson. Alig várom, hogy lássam, mekkora zajt tudunk csapni!
Az  értékelő csapatomnak! Köszönöm, hogy imádjátok a világokat,
amiket alkotok, és nyitottak vagytok mindenre. Rengeteget jelent a
támogatásotok.
Bloggerek és bookstagrammerek! Köszönöm, hogy segítetek
terjeszteni az igét! Remélem, a második könyvvel csak még jobban
megszeretitek ezt a bandát!
És végül az olvasóimnak! Örökre az adósotok vagyok! Köszönöm az
őrült szerelmeteket a srácok és Raven iránt. Szavakba sem tudom
foglalni, mit jelent ez nekem! Remélem, hogy szerettétek A Brayshaw
balhét is, mert még sokkal több vár rátok!

#placeholder002