Hallottad már a kifejezést, hogy sötét középkor? Mi jut elsőként eszedbe róla? A keresztes lovagok?

Egy
zömök, zárt erőd? Esetleg egy pompásan díszített katedrális? Vagy egy gregorián ének? Ezek mind-mind
hozzátartoznak a több mint ezer évet felölelő középkorhoz. Látni fogod, hogy ez a sötét kor bizony nem
is annyira sötét és ismeretlen… Minek a közepén is járunk? Mire utal a „közép” elnevezés? Az 1400-as
években, a reneszánsz korában használták ezt a fogalmat a IV-XV. századra. A mintának tartott antik és
saját koruk közti időszakot jelölték a reneszánsz kori emberek „közbeeső kor” kifejezéssel. Két dátumot
érdemes megjegyezned. Kezdetét a Nyugat-Római Birodalom bukásától, 476-tól, a végét pedig Amerika
felfedezéséig, 1492-ig számítjuk.

Hogyan jellemezhetjük ezt a majd‘ ezer évet? Nem egyszerű feladat, nagyon színes, változatos arcát
mutatja nekünk ez a kor. Leginkább a keresztény hit és vallás határozta meg az akkor élő emberek
mindennapjait. Emiatt a középkor legjelentősebb és máig is nagy számban fennmaradt épületei is a
vallás gyakorlásához kapcsolódnak. Jártál már ilyen több száz éve épült templomban? Például
Tihanyban, Lébényben, vagy Jákon? Ha még élőben nem is láttad ezeket, nézd csak meg a következő
képeket a korban épült templomokról és katedrálisokról! A vaskos, zömök falak, a kicsiny, lőrésszerű
ablakok szinte erődítményként hatnak. Akkoriban valóban erődként is használták őket, ha támadás ért
egy várost, a lakosok ide húzódhattak be. Ezt az építészeti stílust románnak nevezzük. A Jáki templom az
egyik legszebb hazai román kori emlékünk.

Ezek a katedrálisok szintén a középkorban épültek, mégis számos eltérést vehetsz észre! Sokkal
kecsesebbek, könnyedebbek, díszítettebbek. és világosabbak, hiszen a nagyméretű rózsaablakok jóval
több fényt engedtek már be. Ez a gótikus stílus a középkor végén, a XIII. század környékén terjedt el, de
mai napig megtekintheted legszebb darabjait Európa-szerte: a kölni dómot, a párizsi Notre Dame-ot
vagy a budapesti Mátyás-templomot.

Képzelj el egy fiatalt, amint egy ilyen hatalmas székesegyházból kilépve, elmerengve sietősen hazafelé
tart. Min gondolkodhat? Talán a pap beszéde jár a fejében, aki a mennyről és a pokolról prédikált. A
keresztény hit egyik alapja ugyanis a földi és túlvilági létben, a mennyországban és a pokolban való hit. A
középkori ember világképe geocentrikus, vagyis földközpontú. Úgy gondolták, hogy a világ közepén a
lapos föld áll, alatta van a pokol, felette pedig a menny. Ide kerül az ember a halál után. Mégsem
mindegy, hogy melyik szféra vár rá: a földi tetteink határozzák meg, hogy halálunk után a mennyország
békéjében, vagy a pokol bugyraiban lesz részünk. A korban alapított szerzetesrendek képviselői, a
szerzetesek nem csak ebben a hitében erősítették a hívőket, hanem a tanítás, gyógyítás és a kultúra
terjesztése is a feladataik közé tartozott. A vallásosság: a túlvilág, a lelki béke, Isten tökéletessége, a lelki
szenvedés tehát a középkori ember létének részévé vált. Ez természetesen az irodalom kedvelt témáit és
műfajait is meghatározta.

A bűnös ember megtisztulásának útja, a lelki béke megtalálásának lehetősége sokat foglalkoztatta az
egyszerű embereket is. A vallásos tárgyú epikus művek közül Szent ÁgostonVallomások című lelki
önéletrajza, vallomása emelkedik ki. Ez a IV. századi mű éppen ezt a lelki békét kereső utat ábrázolja. Az
epikus alkotások közül kedveltek voltak a szentek életét bemutató legendák is. A leghíresebbek közé
tartozik a Margit-legenda, amely Árpád-házi Szent Margit életét, halálát és különböző csodáit mutatja
be. Már a középkori ember is felismerte, hogy a valahová tartozás, a közös tevékenység erőt és
lendületet adhat. Éppen ezért válhatott népszerűvé a szertartásokon közösen énekelt himnusz. Általuk
Istenhez, szentekhez fordulhatnak az emberek. Ám volt egy alkotó, aki nemcsak Istent dicsőítette,
hanem ehhez a természetet is segítségül hívta. Assisi Szent Ferenc Naphimnuszában a teremtés elemei,
a Nap, a Hold és a Szél Isten mindenhatóságát és gondoskodását hirdetik. A természettel való
harmonikus együttélés és Isten teremtésének tökéletessége nyilvánul meg a költeményben. Bár még
nem következetesen, de a rímek használata is fellelhető benne:

Áldjon, Uram, mi Földanya-nénénk, ki tart és táplál minket, hogy megélnénk, ki füvet hajt és gyümölcsöt
terem és sok színes virággal élénk.

A nő, az anya fájdalmát is gyakran ábrázolták nemcsak képeken, hanem lírai alkotásokban is. A saját
fiának, Jézusnak halálát végignéző édesanya, Mária fájdalma megrendítő. Intenzív érzéseket váltott ki a
hívőkből. Ezek a művek a planctusok, azaz a Mária-siratók. A középkor legismertebb Mária-himnusza
Jacopone da Todi: Stabat mater című műve. Benne Mária nézőpontjából követhetjük nyomon Jézus
keresztre feszítését. A lírai én azonosul a fiát elvesztő, megtört anyával. Most már te is látod, hogy a
középkori emberek is hasonló céllal élték életüket, mint a maiak: törekedtek a jóra, a szépre és a
boldogságra: a tökéletességre.

Szerettél volna valaha is bátor, erős és legyőzhetetlen lovagként harcolni? Vagy férfiak százai által
körüludvarolt, szerelmes várúrnő lenni? Nos, a középkori világi irodalom alakjai között számos ilyen hőst
találunk. Vajon a mélyen vallásos középkori világszemlélet mellett hogyan fért meg ez az életforma? A
középkori uralkodók kastélyaiban, udvaraiban egyre nagyobb teret nyert a szerelem, a harc vagy épp az
életöröm hirdetése. Ezek a történetek nemcsak szórakoztatták az embereket, de általuk saját nemzetük
történelmét, múltját is megismerhették. Hihetetlen népszerűségnek örvendtek a kor akkori
hírességeihez kötődő irodalmi művek.

De kik alkották a középkori “hírességek“ táborát, és milyen emberideált képviseltek? Ők a lovagok, akik
nem a túlvilági üdvösséget, hanem az evilági boldogságot keresték. A lovag kötelessége volt: a
keresztény hit védelme, a hûbérúr feltétlen szolgálata, az elesettek és a nők védelme, illetve az utóbbi
iránti feltétel nélküli tisztelet. A általuk képviselt lovagi értékrend mindmáig népszerű, gondolj csak a
Heath Leger által alakított lovagra a Lovagregény című filmben, vagy a XX. századi modern mesehősökre:
Batmanre, Supermanre vagy a Pókemberre. A nők és elesettek védelme, az igazságért való küzdelem e
„modern kori lovagoknak“ is a legfontosabb erénye.

A középkorban keletkezett epikus művek verses vagy prózai alkotások voltak. A lovagi epika
feltámasztotta és népszerűvé tette a korábbi évszázadokból származó hősmondákat. Most vizsgáljuk
meg közelebbről ezeket a korabeli sikertörténeteket!

Az anyanyelven íródott hősi énekek és lovageposzok a XII–XIII. században élték virágkorukat. Magasztos
célokért küzdő hősökről szóltak, általában verses, énekelt formában élő elbeszélések voltak. Kiemelkedik
közülük a francia Roland-ének, amelynek hőse, Nagy Károly, francia király a szaracénok ellen vívott
csatájában esik el. Az ő helytállását és erkölcsi nagyságát örökíti meg a mű. A német irodalom is
büszkélkedhet hősi lovageposszal, a Nibelung-énekkel Az eposz hőse Siegfried, a népvándorlás koráig
visszanyúló germán mondakör alakja. De az emberek lassacskán szórakoztatóbb, izgalmasabb
történetekre vágytak. Kalandot követeltek. Így váltak népszerűvé a XIV–XV. században a prózában írott
lovagregények: Artúr királyt és a kerekasztal lovagjait, Lancelotot, Trisztánt és Izoldát is ezekből a
regényekből ismerték meg.
E művekben voltak lovagok, epekedő fiatal nők, de még mindig nem került eléggé reflektorfénybe a
szerelem, az udvarlás, a rajongás. Ez az igény szülte meg a lovagi líra verseit. Francia nyelvterületen
trubadúroknak, német területen pedig minnesängereknek nevezzük a világi tárgyú dalköltőket. Kik is
voltak ők? Arról ismerhették fel őket, hogy egy szál lanttal a kezükben alkonyatkor egy előkelő, férjes
asszony ablaka alatt vertek tanyát. Egész éjjel szerenádot adtak. A hölgy szépségét, iránta érzett
szerelmüket öntötték versbe. Hajnalig abba sem hagyták szerelmes dalaikat. Tudták, hogy szeretett
asszonyuk sosem lehet az övéké, de rendületlenül zengték szerelmes verseiket. Olykor nyíltan szóltak az
áhított testi szerelem beteljesülésről is:

„ A hársfaágak csendes árnyán ahol kettőnknek ágya volt, ott láthatjátok a gyeppárnán, hogy fű és virág
meghajolt.”

Ezt a középkori szerelmi költészet legjelentősebb képviselője, a német Walter von der Vogelweide írta.

Ezek a mai fiatalok! Ezt nem csak most hallhatjátok a szüleitektől, vagy a felnőttektől. A középkorban
sem volt másképp. Az egyetemeken tanuló művelt, városi diákok, a vágánsok bizony nem vetették meg a
bort, a szerelmet, a duhajkodást. Életörömüket humoros, szellemes, olykor pajzán versekbe foglalták.
Legismertebb versgyűjteményük a Carmina Burana, amely 200, főként latin nyelven íródott, hol
gyengéd, hol igencsak trágár kifejezéseket tartalmazó vágánsdalt foglal magába. Carl Orff 1935-ben
néhány darabját megzenésítette, oratóriuma világhírűvé tette ezeket a dalokat.

Mivel a középkori világi tárgyú műveket az utókor túl szabadszájúnak, vaskosnak, erkölcstelennek
tartotta, így nem lepődhetünk meg azon, hogy csak a XX. században válhattak igazán népszerűvé ezek az
alkotások. Sőt, ki tudja? Talán még mindig rejlenek poros középkori kódexekben, elfeledett
gyűjteményekben máig fel nem fedezett szerelmes vagy erotikus középkori művek.