Dimenzió 3

Mondtam, hogy zárkózzon be, de persze nem hallgatott rám. Miért is tette volna?
Hiába 200 feletti az IQ-ja ha szétszórt egy ember. Pedig külön a szájába rágtam,
hogy amíg ezen a projekten dolgozik legyen különösen óvatos. De nem, ő hagyja
magát elraboltatni a Novisokkal. Most meg mehetek érte. Értem én, hogy az én
feladatom vigyázni rá, de igazán megkönnyithetné a dolgomat.
Az épületbe sikerült beszivárognom. A kinti biztonsági őrök nagyon gyengék voltak.
Ilyen színvonal alatti képességűeket kiállítani egyenlő azzal, ha nyitva hagyják a
kaput egy ajtó nyitó emberrel. A fő kapunál egy olyan fickó állt, aki szét tudott esni és
minden testrészét külön tudta mozgatni. Nem volt túl nehéz kikerülni az apró
testrészeket. A belső ajtonál állt két őr, az egyik pocsojává tudott változni a másik le
tudta venni a fülét majd eldobni. Ezek igazán nem jelentettek gondot. A baj akkor
kezdődött, amikor a cellákat kezdtem keresni. Először be kellett törnöm a biztonsági
szobába, hogy megtudjam merre vannak a foglyok. Az ottani őröknek nem hagytam,
hogy megmutassák a képességüket. Három szinttel a föld alatt a B szektorban
tartották az új rabokat.
Ha már sikerült bejutnom ide, akkor megkönnyítem a saját dolgomat azzal, hogy
lekapcsolom a biztonsági kamerákat és “kölcsön veszek” egy kulcs kártyát. A
térképet ugyan megnéztem, de még így sem könnyű eligazodni ezeken a
folyosókon. Az összes ugyanúgy nézett ki. Sötét, kopár szürke falak mindenfele. Az
egész helyet belepi a doh és a penész szaga. A falakon alig-alig volt elhelyezve egy
fáklya, ami a fényforrás biztosította épp annyira, hogy az ember ne menjen neki a
falnak vagy essen át valamin. A szektorok neve is alig kivehetően vannak
belekarcolva a betonfalba.
A B szektorba érve nem tudtam eldönteni, hogy azzal járok-e jobban ha a professzor
nevét kezdem el kiabálni vagy ha mindegyik cellába benézek. Az ajtókon olyan kis
nyílások voltak, amik éppen akkorák voltak, hogy egy tálca étel beférjen rajta. Azok
is kulccsal le voltak zárva. Mivel tudják már, hogy bejutottam a várba és talán már
arra is rájöttek, hogy mit keresek, nem lenne túl okos ötlet megkönnyíteni azzal a
dolgukat, hogy felfedem a helyzetem a kiabálásommal. A csendes módszert
választottam, és belestem minden kis étel adagoló lyukon. Ez a technika sem
bizonyult könnyűnek. Egy rab majdnem lepörkölte a szemöldökömet a helyéről mikor
benéztem hozzá, egy másik ha egy kicsit hamarabb használja a képességét már
nem lenne arcom. Ezek igazán még meg sem leptek, természetes, hogy rabok a
szökéssel kísérletezve megtámadják azt, aki az ajtajuk előtt van. Az viszont
meglepett, mikor a következő kis ablak kinyitása után, egy kéz ragadta meg a pólóm
nyakát. A kézből nem jött semmilyen képesség. Nem gyulladt meg, nem fagyasztott,
nem nyúlt meg és nem volt erős sem. Semmit nem csinált csak remegve
markolászta a felsőmet.
-Kérem segítsen. -szólalt meg egy vékony, kétségbeesett hang. A kéz tele volt
sebekkel. Csúnyán ellátták a baját az itteni őrök. Nem tűnt egyáltalán erősnek, sőt
olyan gyengének tűnt, mint egy kisgyerek. Mivel érdemelte ki ezt a bánásmódot ha
nem is jelent fenyegetést másokra? Ha a kezében nincs is erő lehet, hogy valami
veszélyes elme trükkje van. Óvatosnak kell lennem vele, nem szabad semminek
bedölnöm. Még a végén valami hallucináció vagy képzet áldozata leszek.
-Kérem...Ember vagyok. -hangja olyan gyenge volt, hogy alig lehetett érteni mit
mondott. Nem ez volt az első alkalom, hogy egy Novis azt állította magáról, hogy
ember csak hogy elérjen valamit, de ez valahogy mégis igaznak tűnt. Eddig csak a
hangját hallotta és a kezét láttam, de nem tűnt Novisnak.
-Miért kéne hinnem magának? Bárki mondhatja magáról, hogy ember. -bár ilyen
gyenge jelenléttel nehezen elképzelhető, hogy tényleg Novis legyen.
-Kérem. Én ember vagyok. –ismételte. Nem kezdte el bizonygatni, amitől csak
gyanúsabb lett volna. Kezében még mindig a galléromat markolászta, de szépen
lassan engedett a szorításból és keze lehanyatlott. Mint aki feladta a reményt, hogy
elhiggyem neki, amit mondott. Vajon mennyi ideje lehet itt? Kockázatos és eredetileg
nem is ezért jöttem, de el kell őt inne vinnem. Elhiszem neki, hogy ember. Ha egy
Novis is lenne, aki át akar verni, nem lenne ilyen elgyengült vagy legalábbis nem
tudná eljátszani, hogy az.
A kulcs kártyát beillesztettem az ajtót nyitó szerkezetbe és egy hangos sípolás
közepette kigyulladt a zöld fény, majd kinyílt az ajtó. A lány kihúzta kezét a lyukból.
Hunyorogva, piszkosan, szakadt ruhákban állt az ajtóban. Nem csak a keze az arca
és a lába is tele voltak sebekkel. Kék-zöld foltok éktelenkedtek, szerteszét a bőrén,
néhány helyen véraláfutás is volt. Szeme alatt óriás monokli, szája felrepedt, de még
így is valahogy szép látványt nyújtott. A sebek alatt egy gyönyörű arc rejtőzött.
-Köszönöm. –préselte ki magából.
-Még ne köszönje. Még másért is el kell mennünk, aztán meg kijutni. –némán
bólintott és tovább indultunk a sötét, szűk folyosón. Pár ajtóval odébb megtaláltuk a
Professzort. Gyors mozdulattal téptem fel tömlöce ajtaját és egyből magamhoz
rántottam.
-Nem megmondtam, hogy vigyázzon magára? –üvöltöttem visszafojtott hangon az
arcába.
-Én vigyáztam, de ezek valahogy mégis megtalálták a rejtekhelyem. –kezdett el
védekezni. Mérgesen odébb taszítottam és jeleztem a fejemmel, hogy máris
megyünk. Nem terveztem az egész napot itt tölteni, sem azt, hogy egy egész sereg
Novis kerítsen be minket. A lány és a Professzor támogatva egymást jöttek utánam.
Meglepő, hogy ennyire könnyen átjutottunk mindenen. A kesztyűmet még csak le
sem kellett vennem. Mintha mindenki, akinek kicsit is jelentősebb képessége van
nem lenne itt. De akkor hol vannak? Miért fáradoztak annyira a Professzor
elrablásával ha utána hagyják megszökni? És a lány? Ő nem is érdekli őket? Akkor
minek verték meg ennyire, minek rabolták el?
Egy kérdésre választ kaptam, amint ki értünk a fő kapuhoz. Ott várt minket egy
seregnyi Novis. Sokatmondó pillantást váltottam a Professzorral, hogy meneküljenek
el az egyik biztos pontunkra, majd megindultam a hadsereg felé. Míg feléjük
sétáltam lehúztam kezemről a kesztyűt és elsüllyesztettem a zsebemben. A
tömegnyi ember együttes erővel megindult felém.Nem is vártam mást a Malum
Novisoktól. A Malumok már nem csak az emberek ellen fordultak hanem a saját
fajukat sem kímélik puszitásaiktól a sajátos nézeteik miatt.
Eszeveszett módjára rohantak felém, mint az őrültek. Van aki fegyverrel, van aki
üres kézzel. Közel harcra lettem a kiképezve az erőm miatt. Megérkezett az első
ember. Lendítettem a kezem és egy erős ütést bevittem a mellkasába és az
oldalába. A következő pillanatban a Mulam összeesett és levegő után kapkodott, de
azt már nem kaphatott. A tüdeje és a veséje felcserélődött. Mivel a veséjével nem
tud levegőt venni, fulladásos halált fog halni. A következő támadómnak a
vastagbelét és a légcsövét vettem célba. Rendkívüli anatómiai készségekkel
rendelkezem, mert szükségem volt rá, hogy hasznosítani tudjam az erőmet.
Egyesével így haladtam mindenkin végig, aki az utamba állt, míg nem elértem a
tömeg végébe és mögöttem csak haldokló vagy már halott Novisok maradtak.
Visszahúztam kezemre a speciális gumikesztyűmet és megindultam a Professzorék
után.
A búvóhelyre érve megadtam a titkos jelet, hogy beengedjenek. A zár kattant és én
a lehető leggyorsabban és feltűnés mentesen bementem. A lány a kandalló mellett
kuporgott egy plédbe csavarodva. Maga elé meredt üres tekintetével, kezével a
karját karmolászta. Amikor meglátott a szemébe egy kicsivel több élet került.
Felpattant a pattogó tűz mellől és szapora léptekkel megindult felém, majd a
nyakamba borult. Szorosan a nyakam köré fonta kezeit, szinte már nem is kaptam
levegőt. Azonnal ellöktem magamtól. Értetlen fejjel mérte fel a helyzetet.
-Soha ne érj hozzám! –emeltem meg a hangom. A lány bűnbánóan lehajtotta a fejét
és távolabb húzódott tőlem.
-Bocsánat. Csak meg akartam köszönni, hogy megmentettél.
-Mondtam már, hogy ne köszönd. –valahogy nem ment, hogy barátságos
hangnemet vegyek fel. Csak úgy majdnem hozzám ért, pedig annyira ügyelni
szoktam, hogy ilyen ne fordulhasson elő. –Mit akarnak tőled a Novisok? –szegeztem
neki a kérdést, ami azóta motoszkál a fejemben, hogy megláttam.
-Nem tudom. –a Professzorra néztem, hogy ő hátha tud valamit, de tanácstalanul
megvonta a vállát. Egy szó nélkül otthagytam a lányt, a Profot a legtávolabbi
sarokba húztam.
-A projekt biztonságban van?
-Igen. Elrejtettem mielőtt bejutottak volna. –a projekt, amin dolgozott tulajdonképpen
egy eszköz. Egy kis gépezet, ami nem nagyobb mint egy pénztárca, de mégis
nagyobb fenyegetést jelent az emberekre és a Novisokra is, mint egy atomrakéta.
Más értelemben veszélyes, mint egy tömegpusztító fegyver, de így is nagy
behatással lenne a világra, legalábbis ha a Professzornak sikerül tökéletesítenie.
-El kell mennünk érte.
-A lánnyal mi lesz? –bökött az említetre. Ha a nyakunkban marad csak megneheziti
a dolgunkta. A lebukás nem akarom megkockáztatni. Nem vigyázhatok egyszerre rá
is és a Professzorra is. Ugyan ki akarom deríteni, hogy a Novisoknak miért olyan
fontos, hogy elrabolták, de azzal majd később foglalkozom.
Válasz nélkül elfordultam tőle és visszamentem a lányhoz, aki visszagömbölyödött a
kandalló mellé. Búskomoran didergett, mint egy gyerek, akit most dobtak ki az
utcára. Kicsit össze is szorult a szívem attól, hogy el kell küldenem, de nem
maradhat velünk.
-Haza kellene menned. –hirtelen felkapta a fejét és összevont szemöldökkel
pásztázta az arcom. Láthatóan nem tetszett neki az ötlet. Ledobta magáról a
pokrócot és odajött elém, de most tisztes távolságban megállt előttem.
-Nem! Itt maradok veletek! –majdnem olyan volt mintha már leszidott volna mert azt
mertem neki mondani, hogy haza kell mennie.
-Velünk nem biztonságos.
-Egyedül sem. Látod, hogy egyszer már elraboltak és azt sem tudom miért. Azt
akarom, hogy segíts kideríteni.
-Nincs most erre időm. –vettem oda közönyösen. Sarkon fordultam és elindultam a
kijárat felé, de valaki megragadta a pólóm ujját. Csak a lány lehetett, mert a Prof
nem lenne olyan hülye, hogy hozzámnyúl. Kirántottam kezei közül az anyagot és
nagy lendülettel megfordultam.
-Megmondtam, hogy ne érj hozzám! –ordítottam le. A lány, mint aki meg sem hallotta
felemelet hangomat hajtogatta tovább a magáét.
-Veletek megyek. Megígérem, hogy nem leszek útban, de ha most itt hagytok megint
el fognak kapni. –igaza volt. Nagy valószínűséggel pillanatok alatt újra elkapják. Ha
ez megtörténik akkor még jobban ellátják a baját az ”engedetlensége” miatt, talán
azt még túl sem élné. De az is lehet élve van rá szükségük.
-Rendben, de nem fogom megerőltetni magam a védelmed kapcsán. –némán
bólintott.
Sosem találkoztam még ilyen önfejű és makacs lánnyal. Az emberek
általánosságban mindig mennek a fejük után, de pont az ellenkező irányba, mint
amerre a veszély van. Ő meg egyenesen fejjel beleugrik.
A menedékhez legközelebbi titkos alagúton keresztül kezdtünk el menni. Kint
közlekedni túl veszélyes lenne. Tulajdonképpen ez egy csatorna rendszer, ami már
használaton kívül van. Pár évszázada, amikor még a Novisok és az emberek nem
éltek meg egymás mellett. Pontosabban az emberek nem tűrtek meg egy másik fajt
maguk mellett, ezért írtotték őket. A Novisok akkor alakították ki maguknak ezt a
járatot. Az emberek mai napig nem tudnak róla. Aztán a Novisok szembe szálltak az
emberekke A Nagy Faj Háborúban, aminek úgy lett vége, hogy néhány törvényt
lefektettve békében megélnek egymás mellett. Így használatát veszették ezek a föld
alatti csatornák. Csak néhány ról maradtak fent térképek és azt se mindenki ismeri.
Potya utasokkal nem lehet inkobnyitóban utazni. Folyamatos cseverésznek. Így nem
lehet figyelni a körülöttünk lévő zajokra. Még, hogy nem lesz útban.
-Apámat nem ismertem, de tudom, hogy ember ahogy anyám is és általuk én is.
Egyedül a nagynéném Novis. Anyám és a nagynéném csak féltestvérek. Anya szülei
mind a ketten emberek, míg a nagynéném apukája Novis. –regélte gyorsan a választ
a mi van a családoddal kérdésre.
-Tehát tényleg nem tudod mit akarnak tőle? Embereket nem szoktak tömlöcbe vetni.
Ha embereket rabolnak el azokat nem hagyják életben. –hallottam egy neszt a jobb
oldali járatból, de nem tudnám megmondani pontosan mi volt az. Vagy egy állat vagy
valami nagyobb. Gyorsabbra vettem a lépteimet, lehagyva mögöttem a trécselőket
és elrejtőztem a járat ajtaján. Stabilizáltam a légzésemet, majd bevetettem magam
az alagútba és megláttam egy patkány családot.
-Fogalmam sincs mire kellek nekik. –értek oda mellém. Én is visszatértem az eredeti
útvonalra és mentem tovább előttük.
-Mondtak neked valamit? –végre egy olyan kérdés, aminek van értelme.
-Valami olyasmit mondogattak, hogy muttasam meg nekik a világ pusztítását. –egy
ártatlan ember még is, hogy tudna nekik ilyet mutatni? Mit gondolnak ezek a
Malumok?
-A világ pusztulását? Ez mégis mit jelent? -csatlakoztam be én is a beszélgetésbe.
-Nem tudom, de folyamatosan ezt hajtogatták és ahányszor megmondtam nekik,
hogy fogalmam sincs miről beszélnek, megvertek. -így már érthetőek a sebei. Mit
akarnak ennyire kiszedni ebből a lányból.
Meg lett a következménye annak, hogy egy pillanatra lankadt a figyelmem. Egy
mellék járatból felbukkant egy kisebb csapat Malum Novis. Ezekből áradt az erő,
nem olyan kis senkik voltak, mint akikkel a várban elbántam. A Malum Novisok
között igazi nagy kutyák lehetnek. Testük tele voltak tetoválásokkal és sebhelyekkel.
-Most elvisszük a lányt és az öreget.
-Mire kell nektek a lány? -szegeztem nekik a kérdést, mire nevetésben törtek ki.
-Mire? Még ezt sem tudod? Úgy szabadítottad ki, hogy azt sem tudod ki ő?
-Miről beszéltek? -szólt közbe a lány számonkérő hangon.
-Hát az apád nem mondta el mit hagyott rád? Milyen kár. -nevetett fel gúnyosan. -De
te akkor is most velünk jössz.
Tenyeréből kis szikrák pattogtak ki, amik egyre nagyobbak lettek és kis
robbanásokká alakultak át. Inkább távolsági harcra jó a képessége, szemben az
enyémmel, ami közelharcban jó. Így nem lesz könnyű dolgom főleg úgy, hogy a
másik kettőre is vigyáznom kell. Valahogy közel kell kerülnöm hozzá. Kezét hátra
tarrtva lökéshullámokat generálva egyenesen felénk kezdett el repülni. Nagy
robbanás csapódott be közvetlen mellettem, aminek a lökés hulláma nagy erővel
nekicsapott a falnak. Miután visszanyertem látásomat a fényes durranás után,
szemeimmel a lányt és a professzort kezdtem keresni, de sehol nem láttam őket.
Remélem sikerült fedezékbe vonulniuk. Időm sem volt feleszmélni a robbanásból
máris kezei közé kaparintott és ütlegelni kezdett. Többször gyomorszájon vágott és
bele is robbantott. Kesztyűmet megpróbáltam leráncigálni a kezemről, de
megakadályozta mert egy gyors mozdulattal rátaposott csuklómra. Tisztában van a
képességemmel. Továbbra is ütlegelt vigyázva, hogy csak ott érjen hozzám, ahol
neki nem esik baja.
Vesztésre álltam. Tehetetlenül feküdtem alatta és éreztem, ahogy a csuklóm a törés
szélén állt. De itt nem is magam miatt aggódom, hanem a két védelmem alatt álló
személyért. Mi lesz velük ha engem itt most elintéznek? És a világgal ha megszerzik
a Prof projektjét? Tennem kell valamit.
A következő pillanatban megjelent a lány és a Malum hátára vetette magát. A
robbantgatások abba maradtak és ezt kihasználva levettem a kesztyűm és gyorsan
megérintettem a bal karját. Térdre esett és másodpercek alatt meghalt. A szív cserét
senki nem élné túl. A társai elborult aggyal megindultak felénk. Mielőtt
megindulhattam volna feléjük megragadott a lány és elkezdett húzni az ellenkező
irányba. Egy pillanatra úgy éreztem mintha hozzám ért volna, de nem volt semmi
baja. Biztos csak beképzeltem. Rohantunk valamerre, már azt sem figyeltem merre,
csak futottam a lány után, aki az imént megmentette az életemet. Elvezetett egy
sötét folyosóra, ahol egy ajtót láttam kirajzolódni az egyik falon, ahonnan a
Professzor kukucskált ki. Berángatott oda a lány és a Prof bezárta az ajtót, ami
aztán el is tűnt onna. Bent voltunk egy ablak és ajtó nélküli szobában, de valahogy
mégsem éreztem azt, hogy ne lenne levegő. Ahogy kiengedtem a tüdőmből a
levegőt és a megkönnyebbülés átjárta a testemet, a térdeim összecsuklottak és a
világ elsötétült előttem.
Mikor felébredtem már nem egy olyan kis egyszerű szoba tárult a szemeim elé mint
amilyenbe betértem. Hatalmas szobában feküdtem, ahonnan több ajtó is nyílt. Mint
egy régiesebb nagy ház. Feltápászkodtam a kanapéról és abban a pillanatban az
egyik ajtó nyikorogva kinyílt és bejött rajta a lány.
-Látom felébredtél. Hogy érzed magad? -egy tálca volt a kezében, amiben egy
tányér gőzölgő valami volt és kötszer. Letette elém a tálcát és leült mellém.
Végigmérte a testemen a károkat és aggodalmas pillantással a kötszerélt nyúlt. Még
csak most tűnt fel, hogy nincs rajtam az ingem.
-Jól vagyok. Majd én megoldom. -elkaptam előle a fáslit. Felkeltem a kanapéról és
az egész testes tükör elé állva én is végig mértem a sebeket a testemen. A
hasfalamon van egy hatalmas égi sérülés, a kezem tele voltak horzsolásokkal és a
csuklóm csúnyán be van dagadva. Elkezdtem saját magam ellátását, amiben már
nagy tapasztalatom volt, és szép lassan körbe tekertem minden sérülésemet. Amikor
kész lettem egyből felvettem a kesztyűmet, majd azt vettem észre a tükörből, hogy a
lány a hátam mögött állva figyelt engem.
-Hol vagyunk? -kérdeztem.
-A Professzor egyik hordozható rejtekhelyén. -nyilván felvilágosította a helyzetről
míg eszméletlen voltam.
-Hol van a Professzor?
-Az irodájában. Azt mondta a projektjén kell dolgoznia. -szóval itt rejtette el a
kütyüjét. Hagy dolgozzon csak, minél hamarabb meg tudja oldani a problémát annál
hamarabb láthatjuk ezt az egészet. Nekem csak arra kell ügyelnem, hogy meg ne
találjanak minket.
Elmélkedésem közben ő közelebb jött hozzám, majd nem, hogy már teljesen
mellettem volt, de meg így is befért volna közénk egy nagyobb lexikon.
Megfordultam és szúrós szemekkel méregetni kezdtem.
-Nem fogok hozzád érni. -jelentette ki szemét le nem véve rólam. Inkább a tekintetét
vezette végig rajtam kínzó lassúsággal, mintha csak a keze helyett a szemivel
akarna végig simítani bőrömön. -Szabad tudni miért nem lehet hozzád érni?
-A képességem miatt. -feleltem röviden. Nem nagyon szeretem bővebben kifejteni a
múltam részleteit. Az erőm egyszerre átok és áldás. A harcok során és saját magam
vagy mások megvédésére jó, amikor nem harcra akarom használni kész nyűg. Nem
érhetek hozzá senkihez anélkül, hogy ártanék neki, bármennyire is szeretem.
Valamennyire ezt még kordában is tudtam tartani, de aztán megismerkedtem egy
Novis lánnyal. Más volt mint akikkel azelőtt találkoztam. Ő is megkedvelt, de tudtam,
hogy soha még csak meg sem érinthetem. Neki is elmondtam, de minden áron meg
akart győzni arról, hogy őt sosem bántanám. Önszántamból nem is. Erősködött,
hogy nyugodtan érintsem meg, de én ellenkeztem. Aztán egy nap megtámadtak
minket a Malumok. Harcoltam ellenük, de egyszer csak elkapták a kedvesem. Én
egyből a segítségére siettem. Teljesen elfeledkeztem mindenről csak őt biztonságba
akartam helyezni. Arról is elfeledkeztem, hogy nincs rajtam a speciális kesztyüm.
Menekülés közben hozzá kellett érnem és ezzel a halálát okoztam. Azóta senkit nem
engedek közel magamhoz. De ez a lány valahogy olyan más.
-Nem érhetek másokhoz mert, a halálukat okozom. -egészítettem ki az előző
mondatomat. Világ életemben eddig csak annál a Novis lánynál éreztem késztetést,
hogy hozzáérjek, de ez a lány felbolygat bennem mindent.
Mindig kerültem az érintést, de most kezemmel megragadtam állát és felemeltem
fejét, hogy szemébe nézhessek. Ugyan nem érezhette bőrömet, de a test hőmet a
kesztyűn keresztül is érezhette. Hüvelykujjammal végig simítottam alsó ajkán, majd
el is időztem rajta. Teljesen én sem éreztem ajkait, de a gumin keresztül így is
éreztem a puhaságát és a melegségét. Egyszer csak egy lassú csókot nyomott az
ujjamra, mire szemöldököm a magasba ugrott. Egy gyors mozdulattal közelebb
rántottam magamhoz, de még épp hogy nem ért hozzám.Kezeim közé vettem arcát
és belesuttogtam.
-Nagyon megnehezíted a dolgomat. -szemei, ahogy az enyémek is az ővéin, a
szemem és az ajkaim között cikázott. Meg akartam tenni, de nem tehettem. Ennek
ellenére elkezdtem közelebb hajolni, amit az szakított félbe, hogy a Professzor
ujjongva rontott be a szobába.
-Rájöttem! Rájöttem! -abban a pillanatban szétrebbentünk és próbáltuk összeszedni
magunkat. -Rájöttem, hogyan oldhatnám meg a problémát!
-Hogyan? -léptem oda hozzá, hogy még távolabb legyek attól, aki most a legjobban
összezavar annak ellenére, hogy nagyon is tisztában vagyok azzal mit szabad és mit
nem. Maga felé intett és kirohant a szobából. Utána mentem, hogy megmutathassa,
amit szeretne. Beléptem az irodájába, amiben hatalmas kupleráj uralkodott.
Mindenfele papírok, füzetek ceruzák és szerszámok. Az asztal volt az egyetlen
amire azt lehetett mondani, hogy rendezett,de még azon is nagy volt az
összevisszaság.
-Ahhoz, hogy működőképes legyen a szerkezet, szükségünk van egy tényezőre.
Pontosabban egy képességre. Létezik egy olyan ritka erő, ami minden másik erőt
semlegesíteni tud. Ha megtaláljuk azt az embert, aki ezzel képességgel rendelkezik,
akkor szereznünk kell tőle valamit, amit bele tudok iktatni a rendszerbe. Vért vagy
hám sejt lenne a legjobb. -magyarázta izgatottságában kalimpálva. Ha tényleg
létezik egy ilyen ember akkor, nem lesz könnyű megtalálnunk, sem elfognunk. Hol
kéne egyáltalán neki kezdenünk a keresésnek? Ha még arról is kevesen tudnak,
hogy létezik olyan ember, aki ezt az erőt birtokolja, a holléte sem lehet kevésbé
elrejtve. -Azonnal neki is látok a kutatásnak, hol is találhatunk rá. -mondta feltűzelten
és már elő is kapott a polcról néhány könyvet, amit lázasan lapozgatni kezdett.
Pár óra csend után, amíg a Prof szorgosan dolgozott, egyszer csak kirohant a
dolgozó szobájából, mintha tűz ütött volna ki.
-Hol a lány? -szegezte nekem a kérdést. A hangnem olyan volt mintha csak számon
kért volna mert úgy gondolja én tüntettem el.
-A…-a mondatot már nem tudtam befejezni egy hangos dörej szakított félbe. Valami
lebontotta az egyik falat, amitől nagy pórfelfő szállt fel.
-Hát végre meg vagytok. -szólalt meg egy érdes férfihang, aztán bejött egy hatalmas
fém öklű férfi. Mögötte három társával berontottak a helyiségbe és borogatni
kezdték, ami a kezük ügyébe akadt. -Hol van a Hárító? -a Hárító az az a Novis akar
lenni, akiről nem rég a Professzor beszélt? Miért rajtunk keresik?
A behatolok körbe pásztázták a szobát, de tekintetük megállapodot a Profon.
-Te is velünk jössz. Hol van a Hárító?
-Nem adjuk át maguknak! -ez meg miről beszél? Nincs is nálunk. Bár lehet azért
rohant be megint őrjöngve mert rájött a hollétére. Mindenképpen meg kell védenem
a szerkezettel és a lánnyal együtt. Levettem a kesztyűmet és a szoba valamelyik
pontjába hajítottam.
-Fiúk, nem illik hívatlanul beállítani. -jegyeztem meg vicceskedve. Az acél kezünek
felfelé görbült a szája, de még is mérgesen az egyetlen közelében lévő ép bútorra
csapott.
-Hol van?!?! -kiabálta teli torokból.
-Hát azt ti sajnos nem fogjátok megtudni. -amint kimondtam az utolsó betűt is
szélsebesen megindultam és az acél kezű jobb oldalán lévő Malumhoz és torkon
ragadtam. Fulladozva markolászni kezdte a kezem, de ezzel csak a saját halálára
gyorsított rá. Percek alatt kinyuvadt kezeim között. -Ki a következő? -eddig tartott a
viccelődésem, ami amúgy nem is jellemző rám, mert a bugyuta vigyoromat acél kezű
letörölt egy jobb egyenessel. Acél kezén nem hatolt át a cserélő erőm. Tehát máshol
kell megérintenem. Repültem egy kisebb távot mielőtt becsapódtam a falba és lyukat
ütöttem rajta. A szoba, amibe fél testtel berepültem éppenséggel a lány szobája volt,
aki meglepetten mérte fel hogy jöttem be a szobájába.
-Maradj itt. -utasitottam majd kimásztam a falból. Egyenes az illetéktelen behatolók
felé vettem az irányt és bordán vágtam azt, akinek szinte az egész teste fedetlenül
volt. Neki kicsivel nehezebb halála volt mint a társának. A bordáit eltalálva nem
fértem hozzá rendesen a tüdejéhez, így nem tudtam kicserélni csak elcsúsztatni.
Lassú halála lesz. Ketten maradtak. Acél kéz újabb támadásba lendült, de ezúttal ki
tudtam véde. Meg is volt a terv a fejemben, hogyan győzzem le, de ekkor minden
tervemet keresztülhúzta a lány, aki meg jelent, pedig megmondtam neki, hogy
maradjon ott ahol van. Acél ökölnek figyelmét máris nem én kötöttem le hanem az
újonnan megjelent személy.
-Hát itt van…-motyogta maga elé. Ott hagyott mint egy gyerek, aki megunta régi
játékszerét amint meglátta az újat. Utána iramodtam és rávetettem magam, majd
birkózásba kezdtünk, de óriás kezével megint lecsapot, mintha csak egy kis bogár
lennék. Zsibbadt mindkét arcom. Acél kéz megragadta a lányt és elkezdte kifelé
vonszolni. Hirtelen elkapott a Deja Vu érzés, de félre tettem, meg kellett mentenem a
lányt. Acél kéz kezei váratlanul normális emberi kéz formát vettek fel, így a lány ki
tudta szabadítani magát. Acél kéz visszanyerte eredeti formáját. A másik egy kötéllel
körbetekerte a lányt és gúzsba kötötte, majd felrepült vele. Megfogtam az első
kezem ügyébe akadó tárgyat, ami a törött fém állólámpából származott, majd nagy
erővel feléjük dobtam. Elvágta a kötelet, de a magasság alapján ha a lány lezuhan
nem éli túl vagy súlyos sérüléseket szerez. Rohantam a pont allá, ahol a földet érne
és tartottam a karom. Hol a kesztyűm? Nincs rajtam. Meg fogom ölni.
Mire ezek a gondolatok végigi futottak az agyamon a lány már a kezembe is
pottyant, de nem lett semmi baja. Látszólag.
-Jól vagy? Nem érzel semmi fájót a belsőszerveidnél?
-Nem. Miről beszélsz, hisz elkaptál. -nem hat rá az erőm. Kezeim két helyen is
érintették bőrét. Bal vállát és a combját. Felkellet volna cseélődnie az
érrendszerének az izom szöveteivel, amitől meg kellet volna állnia a
vérkeringésének és meghalnia. De még csak rosszul sem volt. Letettem a földre és
ahol csak tudtam végig simítottam a bőrén, de semmi hatással nem volt rá.
-Rajtad nem hat az erőm. -nyögtem ki elfulló hangon. -Meg tudlak érinteni. -E
csodálatos pillanatot a két behatoló szakította félbe egy újabb támadással.
-Add ide a Hárítót! -így már érthető mit akarnak a Novisok tőle és miért akarták, hogy
megmutassa a világ pusztulását. Nagy erő lakozik ebben a lányban. Ő egy félvér.
Félig ember félig Novis. Nagyon ritkák és különlegesek. Az ő ereje a Professzor
készülékével vegyítve a Novisok világának a végét jelentené.
Elengedtem a lány és legjobb formámat nyújtva elintéztem először az egyiket majd a
másikat.
Roham léptekkel megindultam a lány felé, aki azóta sem mozdult onnan, ahol ott
hagytam.
-Megcsináltad. Minddel végeztél. -lelkendezett.
-Egy valami még hátra van. -jelentettem ki titokzatosan, majd mikor végre odaértem
hozzá, kezem közé fogtam két arcát és megcsókoltam. Életem első olyan csókja,
amit szeretettel itattam át és nem öltem meg vele senkit. Ugyanazt a vágyódást
éreztem a csókjában mint, amit én közvetítettem felé.
-Te vagy a Hárító.
-Nikol vagyok. -javított ki mosolyogva.
-Engem úgy ismernek, mint Cserélő,de te hívj csak Marknak.