Karle Marcell

1. FEJEZET
KORSZAKOK, JOGCSALÁDOK
Az egyetemes történelem történeti korszakbeosztásokat követi az európai jogtörténet
korszakai. A korszakokat áttekintve előzményként szolgálhat az őskor az állam és a jog
kibontakozásában. Megfelelő ismeretanyagokhoz az ókorba való belépéssel juthatunk. Az
ókort követő középkor egy közel ezer éven át tartó történeti korszak, ami a jogtörténeti
szempontjából a ius commune kora. Majd pedig az Újkor elérkezésével az államtörténet és
jogtörténet szakaszai elválnak egymástól. Többek szerint helytelen az állam újkori és korábbi
történeti korok összehasonlítása, mind az állam mind a jog tekintetében. Azonban bizonyos
vizsgálatra így is alkalmasak lehetnek a múlt államai és az általuk használt jogrendszer, mint
amilyen terület lehet a közhatalmi aktusok kikényszeríthetősége. A modern értelemben vett
állam és jogi norma elemzése során nem egy érdekfeszítő kérdés is felmerül a korábbi
államokkal és jogi normáikkal kapcsolatban. Kérdésként merülhet fel, hogy vajon mi számít
államnak és mi számít jogi normának az ókorban.
AZ ARCHAIKUS KOR
A csekély hátramarad adat miatt keveset lehet tudni az állam és a jog előtti ősi
társadalmak rendjéről. Csak következtetni lehet a természeti népek szokásaiból, ókori
normákra való utalásokból, valamint más történeti tudományterületek ismereteiből, de még
mindig nagy a bizonytalanság. Mindezek mellet nagy bizonyosággal állítható, hogy az ősi
társadalmak valószínűsíthetően nagyon hasonló felépítéssel rendelkeztek. Meghatározó
szerepe volt a vallási normáknak, amit egyfajta ősi „vadság és kegyetlenség” fogott át. Az
ember felett álló vallási normák térhódítása mellett ezt a korszakot a vérbosszú intézménye is
jellemezte. Ennek korszaknak természetének főokozója a létbiztonság hiánya. Ameddig a
létfenntartás volt az uralkodó a különböző közösségekben addig esély sem mutatkozhatott a
„szelídülésre”. Azonban ember egyre nagyobb térnyerése által fokozatosan növekedett a
különböző csoportosulások körében a létbiztonság, ezzel párhuzamosan csökkent a vallási
normák intenzitása, továbbá vérbosszú iránti igény mértéke.
ÓKOR
A kezdeti ókori államok egyes kivételeket nem számítva, mint amilyen Egyiptom is
városállamokba tömörültek. A fejlődés következő állomása a birodalmakba való szerveződés
volt, melynek első jelentős példája a Kr. e VI. században kialakult Óperzsa Birodalom, illetve
a hellenisztikus birodalmak megjelenése, majd a Római Birodalom kialakulása volt. Az ókori
jogrendszerekben uralkodó volt a jogi normák és a vallási, az erkölcsi normák, a szokások
keveredése. Az ókori népek közül a rómaiak határolták el egymástól a ius-t a fas-t. és a mos-t.
Emellett a vérbosszút és a Talio elvet is csak a Rómaiak meghaladták meg a XII táblás
törvények korától. Önállósult a magánjog, a dologi és kötelmi jog szétválása is megkezdődött.
Megjelent a jogtudomány „mint a jogi problémákkal való hivatásszerű és elméleti szintű
foglalkozás”.
KÖZÉPKOR
A középkori európai jogtörténet fejlődésre nagy hatással voltak a glosszátorokat, akik
tevékenységének köszönhetően a római jog Itálián kívül is új életre kelt. A glosszátorok
tevékenysége révén a kánonjog és tovább élő római jog keverékeként létrehozták a középkori

1
Karle Marcell

európai államok közös jogaként érvényesülő ius commune-t. A római jog tovább élésében a
glosszátorok mellett a kommentátorok is szerepet játszottak. A kommentátorok a gyakorlati
érdeklődés mellett már foglalkoztak az újonnan kialakult kánonjog, hűbéri jog és a
kereskedelmi jog egyes kérdéseivel is. A római jog ismételt térnyerése ellenére továbbra jelen
volt a germán jog, illetve a szokásjog. A különböző normarendszerek mellett nagy
jelentőségre tett szert a korszakban a városok szokásjoggyűjteményeként funkcionáló
jogkönyvei.
ÚJKOR
A XV. századtól kezdve a jogfejlődés egyre újabb irányzatai jelentek meg szerte
Európában, megjelent humanista jogtudomány, kialakult a XVII-XVIII. századra a természeti
jog iskola, amely alapjait már nem a római jog képezte, az érdeklődés iránya racionalizmus
felé fordult. A jogtudományt a felvilágosodás szelleme hatotta át, a jogtudósok úgy vélték a
római jog és egyéb tradíciók meghaladásával megalkothatóak lesznek olyan törvénykönyvek,
amikkel elérhető s teljes igazságosság. A XVIII. századtól kezdődött meg a kodifikációk
korszaka, amely a XIX. században érte el tetőpontját. A felvilágosodás gondolkodói által
megalkotott általános jogelvek, mint a törvény előtti egyenlőség a nagy jogi kódexek alapját
képezte, megalapozva ezzel a modern jogállamot, illetve a rule of law elvét. A korszak első
jelentős kódexe a napóleoni kodifikáció eredménye a Code Civil. Számos elemét később több
ország polgári törvénykönyve is átvette. A XIX. századra új jogtudományi irányzat jelent
meg, ez volt a történeti jogi iskola. A jog fejlődését a természet jogi iskolával szemben
jogtörténet tapasztalatainak feltárásában látta. Az újonnan létrejött iskolán belül létrejött a
germanista és a pandektisztika mint új irányzatok. Későbbiekben az utóbbi bizonyult
jelentősebbnek, a német BGB is ennek szellemében készült el.
MODERN KOR
A XIX. század végére a fokozódó szociális feszültségek és munkásmozgalmak
hatására végett ért az addigi éjjeliőr állam korszaka. Megérkezett a paternalista jóléti államok
korszaka. A mai nyugati és a volt szocialista államok folyamatos útkereséssel szembesültek,
hiszen egyensúlyt kellett találniuk a liberális és a jóléti állam modelljei közt, „a szilárd közös
nevezőt a jogállamiságban”. A XX. század a dekodifikáció korszaka. A kodifikált államok
jogrendjében felszaporodott a kodifikáción kívüli jogi szabályok tömege. A kódexek egyre
inkább kiüresedtek. A korszakban egyes jogágak nagyobb jelentőségre tettek szert mint a
családjog vagy ismeretlenek jelentek meg mint a munkajog.
A XX. század neves francia komparatistája René David négy csoportba sorolta a világ
jogrendszereit, megkülönböztette a római-germán, az angolszász, a szocialista és a vallási
hagyományos jogrendszereket. A római-germán jogcsalád alatt a római jog alapján kialakult
és fejlődött kontinentális európai jogrendszereket érti. A jogcsalád két legnagyobb
jogrendszere a francia és német. A francia jogot alapvetően a törvények formálják, a németet
pedig alapvetően a jogtudomány. A római-germán jogcsaládot alapvetően a kodifikált jog
jellemzik. A második jogcsalád az angolszász, vagy más néven Common Law ami szó szerinti
jelentésben „közös jogot” jelent. A Common Law a római jogi tradícióktól független, bírák
által alkotott joganyag. Az angolszász jogcsaládhoz tartozik Skóciát leszámítva egész Nagy-
Britannia, beleértve külbirtokait és a volt gyarmatainak nagy részét, az USA-t, Kanadát,
Ausztráliát és Új-Zélandot. A common law-t a bíróság által hozott ítéletei formálják amelyek
a későbbi megjelenő hasonló ügyekben kötni fogják az adott bíróságot és az alacsonyabb

2
Karle Marcell

szinten elhelyezkedő bíróságokat is. Az ítéletek rendelkező része bír kötő erővel. Az
angolszász országokban is létezik írott jog, de ezek kivételesnek számítanak. Viszont a 20.
század óta egyre nagyobb arányban jelennek meg. Az angol bíróságok az írott jog és a
szokásjog mellett nagy figyelmet fektetnek a jogtudósok műveire, a jogtörténetre és a
jogösszehasonlítás forrásaira, így a római jogra is. Az 20. századi dekodifikáció hatására
egyre jelentősebb konvergencia fedezhető fel az említett jogcsaládok közt. René David
negyedik csoportja a vallási és hagyományos jogrendszerek. Megkülönböztette a nyugati
világtól eltérő felfogású jogokat és azokat a társadalmakat, amelyek társadalmi viszonyaik
szabályozást jogon kívüli eszközökkel érik el.