12.

Amikor Gail hazaért, Edward a heverőn feküdt, és aludt, mint a bunda. Odakinn hűvös téli szelek fütyültek.
Leült mellé, .és addig simogatta a karját, amíg a férfi ki nem nyitotta a szemét.
- Szia - mondta.
- Szia - nézett körül Edward pislogva. - Hány óra? - Most értem haza.
- Fél öt. Jesszusom. Elaludtam?
- Nem voltam itt - mondta Gail. - Aludtál? - Még mindig holtfáradt vagyok.
- No, ezúttal mit csinált Vergil?
Edward arcát elrejtette a tökéletes egykedvűség álarca. Egy ujjal cirógatni kezdte az asszony állát. Gail ezt
“állvakargatásnak" nevezte, és kissé sértőnek érezte. Mintha holmi macska volna.
- Valami baj van - mondta. - Elmondod nekem, vagy továbbra is úgy teszel, mintha minden a normális
medrében folyna.
- Nem tudom, mit mondhatnék neked - mondta Edward.
- Te jó Isten! - sóhajtott fel Gail, és felállt. - El fogsz válni tőlem, és elveszed Baker asszonys ágot. - Mrs.
Baker százötven kilót nyomott, és az ötödik hónapig nem tudta, hogy terhes.
- Nem - mondta Edward kedvetlenül.
- Micsoda megkönnyebbülés! El vagyok ragadtatva - simított végig Gail könnyedén a homlokán. - Tudod,
hogy megőrülök, amikor így bezárkózol.
- Hát, tulajdonképpen nincs miről beszéljek, szóval... - Megfogta Gail kezét és megpaskolta.
- Undorító az atyáskodásod - mondta az asszony. - Megyek, és főzök egy kis teát. Kérsz? - Edward bólintott,
Gail pedig kiment a konyhába.
Miért ne mondjak el neki mindent? - tette fel magában Edward a kérdést. Egy régi barát éppen galaxissá
változtatja magát.
De inkább csak megterítette az ebédlőasztalt.
Aznap éjjel nem tudott aludni. Üldögélt az ágyban, párnáját az ágynak támasztotta, nézte Gailt, és
megpróbálta eldönteni, mi valós abból, amit tud, és mi nem.
Orvos vagyok, mondta magában. Ez egy technikai-tudományos szakma. Mentesnek kellene lennie az
olyasmiktől, mint a jövősokk.
Vergil Ulam éppen galaxissá kezd változni.
Milyen érzés lenne, ha kínaiak billiói szállnák meg az embert? Elvigyorodott a sötétben, de majdnem el is
sírta magát. Ami Vergilben van, az elképzelhetetlenül idegenebb, mint a kínaiak. Idegenebb, mint bármi, amit ő
vagy Vergil egykönnyen meg tudna érteni. Talán egyáltalán nem tudják megérteni.
Miféle pszichét vagy személyiséget fejleszthet ki egy sejt vagy akár egy sejtcsoport? Megpróbálta felidézni
magában mindazt, amit az emberi test sejtes környezetéről tanult. Vér, nyirok, szövetek, köztes folyadék, agyi-
gerincvelői folyadék... Emberi léptékkel mérhető bonyolultságú organizmusnak bele kell őrülnie az unalomba
egy ilyen közegben. A környezet egyszerű, az igények viszonylag egyszerűek, a viselkedési szintek sejteknek
valók, nem embernek. Másfelől viszont fontos tényező lehet a stressz - ez a környezet jóindulatú az ismerős
sejtekkel, de pokol az ismeretleneknek.
Mégis tudta, mi a fontos, ha nem is szükségképpen reális: a hálószoba, az utcai lámpák, a fák árnyéka az
ablakok függönyein, Gail szuszogása.
A legfontosabb: Gail, amint alszik az ágyban.
Eszébe jutott Vergil, amint sterilizálja a módosított E. colival teli Petri-csészéket. A továbbfejlesztett
limfocitákkal teli palackot. Perverz módon eszébe jutott Kripton, a Szupermen világa, ahol zsenik milliárdjai
pusztulnak el a teljes katasztrófában. Gyilkosság? Népirtás?
Az alvás és az ébrenlét között nem húzódott határvonal. Az ablakokra bámult, melyeken át felizzottak a város
fényei, amikor a szél szétfújta a függönyt. Akár New Yorkban vagy Chicagóban is lakhattak volna (Irvine-ben
soha nem voltak ilyen ragyogó fények az éjszakában); két évig élt Chicagóban.
És az ablakok hangtalanul betörtek, lehámlott róluk az üveg. A város besettenkedett az ablakon, mint valami
hatalmas, komisz, kivilágított besurranó tolvaj, akinek autódudákból, a tömegek zsivajából és az építőgépek
őrjítő zajából összeállt nyelvezetét nem tudta megérteni. Megpróbálta elhessegetni, de a besurranó elérte Gailt,
majd csillagok záporává változott, amelyek nemcsak az ágyat szórták be, hanem a szobában mindent.
A széllökések hangjára meg az ablakok csapkodására riadt fel. Jobb lesz, ha nem alszom, határozta el, és
ébren maradt, amíg csak el nem jött az ideje, hogy Gaillel együtt öltözködni kezdjen. Amikor az asszony elindult
az óvodába, szívvel-lélekkel csókolta meg, az utolsó cseppig kiélvezve emberi, meg nem fertőzött ajkának
valóságát.
Aztán elindult a hosszú autóútra, a North Torrey Pines Road felé. Elhajtott a Salk Intézet rideg betonépülete,
aztán az Enzim-völgy tucatnyi új vagy újjáélesztett kutatóközpontja mellett. Eukaliptuszok és új, gyorsan növő
fenyőhibridek vették körül őket, melyek őseiről az utat elnevezték.
 A koreai fűvel beültetett dombocskán meglátta a fekete táblát, rajta a vörös római antikva betűkkel. Az
épületek divatosan egyszerű sík betonfelszíne mögött baljósan sötétlett a katonai szerződéses laboratóriumok
fekete üvegkockája.
Az őrháznál sötétkék öltönyös, vékony, inas férfi lépett ki a fülkéjéből. Odahajolt a Volkswagen ablakához.
- Milyen ügyben jár, uram? - kérdezte tartózkodóan, de közben jól megnézte magának Edwardot.
- Dr. Bernardhoz jöttem.
Az őr igazolványt kért. Edward elővette a tárcáját. Az őr bevitte a fülkébe, és hosszasan megvitatta valakivel
telefonon a tartalmát, aztán visszajött, de még mindig tartózkodó volt.
- Látogatók számára nincsenek parkolóink-mondta. - Álljon be a 31-es alkalmazotti parkolóhelyre, a
kanyaron túl, a nyugati szárnyon, az irodaépület túlsó oldalán. Ne menjen sehová máshová, csak a központi
irodába.
- Természetesen - mondta Edward ingerülten. - Ebbe a kanyarba - mutatta. Az őr bólintott, és visszament a
fülkéjébe.
A kőkockákkal kirakott ösvényen bement az irodaépületbe. Az arany- és ezüstpontyokkal teli
betonmedencéket papirusznád szegélyezte. Közeledtére szétnyílt az üvegajtó, de amikor belépett, a kör alakú
előcsarnokban semmi mást nem látott, csak egyetlen ülőpadot meg előtte egy szakfolyóiratokkal megrakott
asztalt.
- Segíthetek valamiben? - kérdezte a recepcióban ülő hölgy. Karcsú volt és csinos, haját divatos, mesterkélt
kontyba fésülte; amilyet Gail annyira szeretett volna megcsinálni magának.
- Dr. Bernardot keresem.
- Dr. Bernardot? - vágott a hölgy értetlen arcot. - Nálunk nincs semmiféle . . .
- Dr. Milligan?
Edward sarkon fordult: Bernard éppen belépett az automata ajtón.
- Köszönöm, Janet - mondta a recepciós hölgynek, aki tüstént visszaült a telefon kapcsolótáblájához. -
Kérem, jöjjön velem, dr. Milligan. Rendelkezésünkre áll egy tárgyalóterem, ahol négyszemközt lehetünk. -
Kivezette Edwardot a hátsó ajtón, majd továbbindult a nyugati szárny földszintjét szegélyező betonösvényen.
Bernard elegánsan vasalt szürke öltönyt viselt, jól illett őszülő hajához. Bár éles volt a profilja, kifejezetten
jóképű volt - nagyon emlékeztetett Leonard Bernsteinre. Könnyű volt megérteni, miért kapott akkora teret a
sajtóban - nemcsak tudományágának volt úttörője, hanem mellesleg a fényképeken is pompásan mutatott.
- Itt nagyon szigorúak a biztonsági előírások, tudja. Ezt az utolsó tíz év teljesen eszement bírósági döntései
okozzák. Szabadalmi jogokat lehetett elveszíteni csak azért, mert valaki egy tudományos konferencián
megemlítette, hogy dolgozik valamin. Ilyesmik. De hát mit is várhatnánk, mikor a bíróknak ennyire fogalmuk
sincs arról, ami valójában történik? - Ez szónoki kérdésnek tűnt. Edward udvariasan bólintott, aztán Bernard
intésére elindult fölfelé az emeletre vezető vaslépcsőn.
- Látta mostanában Vergilt? - kérdezte Bernard, miközben kinyitotta a 245. szoba ajtaját.
Tegnap. Bernard előrement, és felgyújtotta a villanyt: A szoba alig tíz négyzetméteres lehetett, nem volt
benne más bútor, csak egy kerek asztal, négy szék meg egyik falán egy fekete tábla.
- Foglaljon helyet, kérem. - Edward előhúzott magának egy széket, Bernard pedig leült vele szemben, és az
asztalra támasztotta a könyökét. - Ulam zseniális. És habozás nélkül mondhatom, nagyon bátor.
- Ulam a barátom. És nagyon aggódom miatta.
- Bátor... és egy átkozott hülye - emelte fel a mutatóujját Bernard. - Nem lett volna szabad hagyni, ami most
történik vele. Lehet, hogy kényszer alatt tette, de ez nem mentség. Csakhogy ami történt, megtörtént.
Feltételezem, hogy maga mindent tud.
- Az alapvető dolgokat tudom. De még mindig nem világos számomra, hogy hogy csinálta.
- Számunkra sem, dr. Milligan. Ez volt az egyik oka, amiért felajánlottuk neki, hogy visszakaphatja a
laboratóriumát. Ami az otthona is lehetne, amíg tisztázzuk a dolgokat.
- Nem szabad nyilvánosan közlekednie - mondta Edward.
- Hát, azt tényleg nem. Már építjük neki az izolációs laboratóriumot. De a miénk magánvállalkozás, és
korlátozottak az erőforrásaink.
- Ezt jelenteni kellene az Országos Közegészségügyi Intézetnek és a Szövetségi Gyógyszerügyi Hivatalnak.
Igen - sóhajtott Bernard. - Csakhogy mindent elveszíthetünk, ha a dolog most kiszivárog. És most nem az
üzleti döntésekről beszélek, az egész biocsipipar tönkremehet belé. Iszonyatos lesz a közfelháborodás.
Vergil nagyon beteg. Fizikailag, szellemileg egyaránt. Lehet, hogy meg fog halni.
- Én valahogy nem hiszem, hogy bele fog halni - mondta Bernard. - De eltávolodtunk a központi kérdéstől.
- Mi a központi kérdés? - kérdezte Edward dühösen. - Azt kell feltételeznem, hogy maga most már a
Genetronnal dolgozik kéz a kézben... mindenesetre úgy beszél. Mit nyerhet ezen a Genetron?
- Sokféle felhasználását tudom elképzelni biologikán alapuló parányi, szupersűrű számítógépes elemeknek -
dőlt hátra a székén Bernard. - Maga nem? A Genetron ebben már több fronton áttört, de Vergil munkája egészen
más.
- Mi az, amit el tud képzelni?
 Bernard derűsen és nyilvánvalóan hazugul mosolyodott el.
- Ezt igazán nem szabad elárulnom. Forradalmi lesz. Laboratóriumi körülmények közt kell kivizsgálnunk.
Állatkísérleteket kell végeznünk. Természetesen a semmiből kell indulnunk. Vergil... ööö... telepeit nem
ültethetjük át. Azok a saját sejtjein alapulnak. Olyan organizmusokat kell kifejlesztenünk, amelyek nem váltanak
ki más állatokban immunreakciókat.
- Olyan ez, mint egy fertőzés? - kérdezte Edward.
- Vannak hasonló vonásai. De Vergil a szó szokásos értelmében se nem fertőzött, se nem beteg.
- Az én vizsgálataim arra utalnak, hogy igen.
- Én nem hiszem, hogy itt a szokásos diagnosztikai eljárások megfelelőek lennének. És maga?
- Nem tudom.
- Ide figyeljen - hajolt előre Bernard. - Szeretném, ha átjönne hozzánk, és nálunk dolgozna, mihelyt Vergil
beköltözik. Hasznos lenne számunkra a szakértelme.
Edward majdnem összerezzent erre a nyílt ajánlatra.
- Magának mi haszna lesz mindebből? - kérdezte. - Úgy értem, személy szerint magának.
- Edward, én mindig a szakmám élvonalában jártam. Semmi okot nem látok rá, miért ne segítsek most itt. Az
agyról és az idegi funkciókról szerzett ismereteimmel meg a mesterséges intelligencia és a neurofiziológia terén
végzett kutatásaimmal. . .
- Hozzá tudná segíteni a Genetront, hogy ne legyen kormányvizsgálat? - vágott közbe Edward.
- Ez így nagyon durva. Durva és igazságtalan. - Edward egy pillanatig úgy érezte, Bernard bizonytalankodik,
sőt még szorong is egy kicsit.
- Lehet, hogy durván fejeztem ki magam - mondta Edward. - De lehet, hogy nem ez a legrosszabb, ami
történhet.
- Nem értem magát.
- Rossz álmaim vannak, Mr. Bernard.
Bernard összehúzta a szemét, és ráeresztette a szemöldökét. Ez az arckifejezés nem volt jellemző rá,
töprengő, dühös vicsorítása rosszul mutatott volna a Time, a Mega vagy a Rolling Stones címlapján.
- Túl drága az időnk, nem fecsérelhetjük. Én jóhiszeműen tettem magának egy ajánlatot.
- Természetesen - mondta Edward. - És persze szeretnék ellátogatni a laboratóriumba, mihelyt Vergil
beköltözik. Ha továbbra is szívesen látnak, durva őszinteség ide vagy oda.
- Természetesen - visszhangozta Bernard, de szinte olvasni lehetett a gondolataiban: Edwardnak soha nem
lehet szerepe az ő csoportjában. Egyszerre álltak fel, és Bernard kezet nyújtott. Izzadt a tenyere, pont olyan
ideges volt, mint Edward:
- Gondolom, szeretné, ha ez szigorúan köztünk maradna? mondta Edward.
- Nem vagyok biztos benne, hogy megkövetelhetem-e ezt magától. Nincs nálunk szerződtetve.
- Nem vagyok - mondta Edward.
Bernard egy hosszúpillanaton át csak méricskélte, aztán bólintott.
- Kikisérem.
- Van még valami - mondta Edward. - Tud valamit egy Candice nevű lányról?
- Vergil említette, hogy volt egy ilyen nevű barátnője. - Volt vagy van?
- Aha, értem, mire gondol - mondta Bernard. - Biztonsági problémát okozhat.
- Nem, én nem erre gondolok - mondta Edward nyomatékosan. Egyáltalán nem erre gondolok.