Harry Péter Budapesten

Macik
(A döntőbe került pályaművek – gyerek-kategória)
 Bak Márton: Harry Péter egy hétvégéje

Harry Péter immár a harmadik évét fejezte be a Pestfort Boszorkány- és

Varázslóképző Szakiskolában. A nyári szünet első hétvégéjén ellátogatott
Budapestre.
Bár a kiskorúak bűbájgyakorlását tiltó törvény nem engedte, hogy
varázsoljon, úgy határozott, hogy varázsolni fog, ugyanis nem volt otthon.
Szombaton például elvarázsolt egy villamost, hogy az eredeti sebességének
kétszeresével menjen (ekkor gyorsító bűbájt használt). A Jászai Mari téren
a McDonald's étteremben ebédelt, ahol felpuffasztotta a hamburgerjét, és
megismerkedett egy mugli gyerekkel, akit Marcinak hívnak. Utána a
Pozsonyi úton betért egy könyvesboltba, és megvette a Harry Potter és a
bölcsek köve című könyvet. Azután taxival elutazott az Astoria Szállóhoz.
Ott kibérelt egy szobát, és még aznap éjjel kiolvasta új szerzeményét. Mikor
a könyv feléhez ért, kért egy kiadós vacsorát, majd megfürdött, fogat
mosott, és rádöbbent, hogy nincs pizsamája. A helyzetet könnyen
megoldotta: az asztalterítőből takaros hálóinget varázsolt. Utána befejezte a
könyvet.
Másnap a Harry Potterrel a hasán ébredt. Megreggelizett a Szálló
éttermében, majd bevetette magát a város forgatagába. Először is vett
magának egy fogtisztító fagylaltot, aztán pedig egy seprűt, amire később
bicskájával a Nimbusz Kétezer feliratot véste. Azután egy busz ajtaját futás
közben képlékennyé varázsolta, hogy menet közben fel tudjon rá ugrani. A
buszon eszébe jutott, hogy el is varázsolhatná seprűjét. A Városligetnél
leszállt, majd egy bokorban hozzálátott a bonyolult művelethez. Mikor
végzett, felült rá, és berepült a Bonsai Kiállításhoz. Harrynek sose ment a
begyűjtő bűbáj, de most használnia kellett, ugyanis elhagyta Casio
karóráját. Invito helyett azonban véletlenül Indito-t mondott, amely a nagyító
bűbáj varázsszava volt. Ebben a szempillantásban az összes bonsai
elkezdte visszanyerni eredeti méretét, aminek következtében egy kis
esőerdő lett ott. A varázslat igen nagy riadalmat keltett a békésen sétálgató,
nézelődő muglik között. Az eseményt a rádió és a TV is bemondta. A
gyerekek vidáman szaladgáltak az erdőben. Harry, mikor ráébredt
baklövésére azonnal visszafordító bűbájt alkalmazott, s nemsokára
helyreállt a megszokott rend. Később Harry a Hősök terén felmászott egy
szobor tetejére, és félórás tűzijátékot csinált az összeverődött mugliknak.
Így telt Harry Péter első nyári hétvégéje.
 Balkányi Nóra: A Turul

Jó idő volt. Harry lepakolta bőröndjeit és Hedvig kalitkáját. A bagoly

sértődötten huhogott. Harry kinyújtóztatta elgyötört tagjait. Körülnézett, s
egy félreeső olyan „mintha nem is lenne utcá”-t pillantott meg. Persze, hogy
a muglik ne vegyék észre. Mr. Weasley most dobta ki az immár elhasznált
zsupszkulcsot. Harry, Hermione és pár Weasley (Mr. Weasley, Ron és a
Fred-George páros) megérkeztek Budapestre.
— Magor azt mondta, hogy valami... ááá, úgysem bírom kimondani,
betűzöm: H-E-G-Y-A-L-J-A — ... mi?!... Ezt nem tudom milyen betű lesz.
Talán u valami érdekes magyar jelzéssel... Már láttam ilyet valahol. Na
mindegy.
— Ú-T. Meg a szám: 94/d. Olyan kíváncsi vagyok milyen is egy magyar
mugli otthon!
Ezek a szavak Mr. Weasley szájából hangzottak el. Tehát itt vannak...
Az utazás elég kényelmetlenül telt el a Hegyalja út felé. Ugyanis egy mugli
taxiban ültek. (A taxis furcsán méregette őket, főleg, mikor George elejtette
varázspénzes tárcáját) Lepakolták bőröndjeiket, s Mr. Weasley álma valóra
vált. Ez egy majdnem igazi mugli otthon volt. Azért mondom hogy majdnem,
mert ez a lakás Magius Magor lakása volt. Ő a Weasley család ismerőse
volt. Magyar volt, de tökéletesen beszélt angolul (némi akcentussal). A
mugli lakás csak álca volt, a szekrényből nyílt Magor igazi lakása. Kicsit
később a csapat (a felnőttek és az ikrek kivételével), mugli ruhába bújva,
elindult tejfelezni. Először a híres magyar hidakat akarták megnézni. Ron
minden félére rámutogatott út közben: „Ilyeneket csinálnak a muglik?!”.
(Legjobban a jelzőlámpa tetszett neki.) Már a siklóknál jártak, mikor valaki
felkiáltott:
— Nézzétek!
Ron volt az, kezével pedig az ég felé mutatott, a Turul madárra, ami a sikló
fölött van.
— Harry, Hermione, nem tudjátok, hogyan lehet azzal a micsodával
fölmenni?
Most a sikló felé bökött fejével. Harry tudta, hogyan lehet, hiszen a lehető
legmuglibb családban nőtt fel. A válasz egyszerű volt: pénzzel. Mivel, ahogy
Hagrid mondaná, muglimanit nem nagyon hordtak magukkal, (főleg magyart
nem) Harry azt válaszolta:
— Sehogy
— Dehogynem, te féleszű!! Hát nem olvassátok a kis magyar útikönyvet?!
Különben is, a táblán is ott van!
Hermione a hüvelykujjával a sikló előtti kis fatáblára mutatott. Ron és Harry
engedelmesen elolvasták, ami rajta áll: „Hétvégén nem kell fizetni”
(magyarul, szlovénül, szlovákul és németül is ugyanez állt rajta)
— Akkor menjünk!
Szólt vidoran Ron. A három jó barát beszállt az egyik kocsiba. Ahogy
kiszálltak Ron rögtön a madárhoz rohant. Felült rá. Véletlenül megfogta a
madár tátott csőrében a nyelvét. Az elfordult és... nem, Harry rosszul látta...
a madár életre kelt . Mégsem látta rosszul. A hatalmas Turul élt. Hermione a
szája elé kapta a kezét. Aztán a madár megszólalt... Ron ugrott egyet, Harry
pedig reflexszerűen megmarkolta a pálcáját.
— Köszönöm... köszönöm. Évtizedek óta erre várok. Senkinek, senkinek
nem jutott eszébe a nyelvemhez nyúlni. Gyertek, gyertek, na. Nem foglak
benneteket bántani. Ti szabadítottatok fel. Na, üljetek a hátamra. Látom,
turisták vagytok. Megmutatom Pestet.
Harry először nem tudott mit szólni, csak tátogott. Látta Hermione töprengő
arcát. Mintha a lány lázasan keresne valamit a fejében. De két kérdés is
megfogalmazódott Harryben látva, hogy a közelben lévő muglik mit sem
szólnak ahhoz, hogy mellettük épp most kelt életre és kezdett el beszélni
egy kőszobor. A Turul látta Harryn a kérdő arckifejezést. Az egyik kérdésére
nyomban választ kapott:
— Ja, ők? Velük ne is foglalkozzatok! Csak azok látnak, akik
felszabadítottak. Ők most is a nagy kő Turult látják.
Harry végre kipréselte a szavakat száján.
— De... akkor ki átkozott el téged?
— Egy nagyon gonosz varázsló mert.., Szent Turul! Hisz te vagy...
te...vagy... Harry Potter!!!
Harry látta hogy a Turul szeme homlokán állapodott meg.
— Igen.
Nyögte ki zavartan. Már igazán megszokhatta volna, hogy mindig a
homlokát bámulják, de most is elpirult. Tehát a madár az ő világukból való.
— Én meg tudom, hogy te ki vagy!
Fakadt ki Hermione. Úgy látszik, ezen gondolkodhatott.
— Te vagy a Hatalmas Turul, akit annak idején Az Öreg átkozott meg!
Olvastam rólad. A Fekete mágia felvirágzása és bukásában. Azért átkozott
meg, mert vissza akartál menni a családodhoz, hisz te a szolgája voltál!
Majdnem legyőzted, de ő megátkozott és egy távoli országba küldött, ide.
Ezért...ezért beszélsz angolul.
Ez a szóáradat nagyon gyorsan hangzott el.
— Igen, én vagyok.
Mondta kissé szomorkásan.
— De elég a nosztalgiázásból! Menjünk, nézzük meg Budapestet!
Ezeket a szavakat boldogabban mondta. A három barát kissé vonakodva,
de szívesen tett eleget a madár kérésének. Mikor már mind a Turul hátán
ültek (Ron ült legelöl, mögötte Harry, végül Hermione) és elindultak,
Harrynek az az érzése támadt, mintha Csikócsőr, a hippogriff hátán ülne. Az
úton elkezdtek beszélgetni. Szemlátomást a madár kedvence hármuk közül
Ron volt. Ronnak is tetszett a szárnyas társasága. Mikor a Hatalmas Turul
megmutatott mindent, ami érdekes és híres volt (a hidak, a Parlament, a
Margitsziget, a kilátók, a Citadella, a Szabadság szobor...stb.) letette őket
ott, ahol találkoztak.
— Remélem, még találkozunk! Most megyek a családomhoz. Örülni fognak.
Köszönök mindent, tényleg köszönöm! Viszlát!
Harryék is elindultak, élményekkel tele és boldogan, Magor háza felé.
 Bene Zsófia: „olyat, mondott, hogy a víz colává változott…”

Harry Péter úgy vívott meg a hősökkel, hogy a begyűjtőbűbájjal odahívta a

seprűjét, és úgy, mint a magyar mennydörgőt messzire elcsalogatta
egészen az Állatkert bejáratáig. A kifelé vezető forgóajtót varázspálcájával
utasította, hogy engedje át visszafelé, így könnyedén bejutott az Állatkertbe,
és a sok hős a jegyszedőkkel vívott ádáz csatát a jegyekért, de mivel nem
volt náluk pénz, ezért kint rekedtek. A jegyszedők nem értették a helyzetet,
később úgy magyarázták egymásnak, hogy biztos valami történelmi
játszóház résztvevői akartak potyázni.
Harry Péter ezalatt meglátogatta kedves barátját az óriáskígyót a
hüllőházban. A kígyó éppen aludt, de fölébredt, amikor megérezte Harry
közelségét. Először az egyik szemét nyitotta ki, majd a másikkal rákacsintott
Harryre. Harry Péter és a kígyó elkezdtek beszélgetni:
— Rég láttalak, kedves barátom. Hogy vagy? Hát neked nem Brazíliában
kéne lenned?
— Tudod, Harry útközben a magyar határon elkaptak és most ebben az
állatkertben tartanak, amíg vissza nem visznek. Tudod mit? Megint
kiszököm és indulok tovább — kacsintott a kígyó Harryre.
— Most kérlek, ne mássz ki, mert megint engem sodorsz bajba! — kérlelte
Harry.
— Na jó, várok még egy-két napot, de utána már tényleg kiszököm.
Harry másra terelte a szót.
— Barátom, nem tudod véletlenül, hol van a térkép, amit meg kell találnom?
— Hohó kispajtás! Van annak ám egy feltétele. Csak akkor mondom meg,
hogyha kiszabadítasz.
Harry vonakodva, de mégis beleegyezett, hogy segít neki kiszabadulni.
— Megpróbállak egy napra láthatatlanná tenni, de vigyázz, mert holnap
ilyenkor ismét látható leszel, és elkaphatnak. — Jó, jó, de én nem tudok
olyan gyorsan kúszni, hogy holnap ilyenkorra Brazíliába érjek. Találj ki
ehhez a láthatatlan bűbájhoz egy gyorsító bűbájt is.
— Jó, de ez az utolsó dolog, amiben segítek a szökésedben. — válaszolt
Harry.
Úgy is lett. Másnap ilyenkorra már többi társával együtt a napsütéses
tengerparton sütkéreztek, és Harrynek próbáltak képeslapot küldeni. Mielőtt
a bűbájokat elvégezte volna Harry, a kígyó annyit mondott, hogy vizsgálja
meg, nem szuvasok-e a víziló fogai. Harry ezt a választ nem értette, de a
vízilovak felé vette az utat. (Ja, és el ne felejtsem, hogy a kígyó talált
magának feleséget Brazíliában.) Pechje volt Harrynek, mert rengetegen
álltak a vízilovaknál. Ezért majdnem egy órát kellett várnia a megfelelő
alkalomra. Ekkor gyorsan elmondta a szájtátóbűbájt (tátusz-átusz-
kinyílátusz), gyorsan beugrott a víziló szájába, és a leghátsó odvas fogában
megtalálta az összetekert Budapest térképet. Persze ez egy mágikus térkép
volt, nem olyan mint egy közönséges turistatérkép, hanem olyan volt, hogy
ha akartuk, minden megelevenedett rajta.
Ezután Harry hegyet mászott, hogy elérjen a jegesmedve barlangjába.
De mielőtt fölért volna, elrepítette egy sas a Lánchídig, és itt lepottyantotta
épp az egyik oroszlán elé, aki a hidat védi. Azt hitte az oroszlán, hogy Harry
meg akarja rongálni a hidat. Ezért meg akarta támadni, de a másik oroszlán
észrevette, hogy ő Harry Péter, és figyelmeztette pajtását, hogy ne bántsa.
Mind a két oroszlán odament Harryhez, és hogy megmutassák, nem akarják
bántani, megnyalták a kezét és átengedték a hídon. A híd másik oldalán
viszont barátságtalan oroszlánok fogadták, akik nehéz találós kérdéseket
tettek föl Harrynek.
— Az evőből étek jött ki, az erősből édes jött ki — mi az?
Mivel Harry előző évben kitűnően vizsgázott a mugli Biblia ismeretéből, azt
is tudta, hogy Sámson a sivatagban megölt egy oroszlánt, majd egy
méhcsalád beköltözött a döglött vadállatba, és odahordták a mézet, ezért
könnyedén megfelelt a kérdésre. Az oroszlánok meglepődtek, és
engedelmesen átengedték Harryt, sőt azt is elárulták, hogy hol van a
zsupszkulcs. Ez elrepítette őt a Hármashatár-hegyre. A muglik
sárkányrepülőket csinálnak, beleülnek és leugranak a sziklákról. A
mugliknak fogalmuk sincs arról, hogy létezik igazi sárkány és, hogy a
varázslók azon repülnek. Harry fölmászott a sziklára, és ő is elkért egy igazi
sárkányt. A többi bátor muglinak megtetszett Harry sárkánya, és ők is ki
akarták próbálni. Azt mondta Harry, az az ára, hogy a sárkány fülébe bele
kell súgni egy viccet. Mindenki gondolkodott, eszükbe is jutott többféle vicc.
A sárkány mindegyikhez odament, és amelyik mugli viccén nevetett, az előtt
meghajtotta fejét és fölrepítette a magasba. Sok időbe telt, hogy az összes
mugli repüljön egy kört. Végül már mindenki nagyon elfáradt, és hazaindult.
Alig fordítottak hátat a muglik, Harry kénytelen volt felejtésátkot szórni rájuk,
mert különben óriási botrány kerekedett volna. Szegény muglik, akár a
gyogyóban is végezhették volna. Ekkor Harry felpattant egy tűzköves
sárkányra. Csak az volt a baj hogy Harry egy nagyon hosszú viccet kezdett
a sárkánynak mondani, amit az megunt, és ledobta Harryt a hátáról a
Margitszigetre, a Sportuszoda medencéje mellé. Harry gondolta magában,
hogyha már itt van, akkor egy tanárt fölfogad, hogy tanítsa meg egy kicsit
úszni. A tanár bele is egyezett. Éppen egy úszódeszkán feküdt, és hajtotta
magát a lábával, amikor megbillent a deszka és a tanár éppen máshová
figyelt. Harry ekkor elsüllyedt, és véletlenül a víz alatt olyat mondott, hogy a
víz colává változott. Hirtelen minden gyerek, aki ott volt, még aki nem is
tudott úszni, az is beleugrott a medencébe. A tanárok, és a szülők
hüledeztek, hogyan lehetett a vízből cola. Azután ők is a gyerekek után
ugrottak, és boldogan kortyolgattak. Harry eközben megfogta a deszkát és
kiúszott vele a partra. Innen gyorsan elfutott. Megnézte a térképét és látta,
hogy a Várban még nem volt. Ezért oda vette útját. Megtalálta a Siklót, ami
igazi kígyó, és elkezdett vele párszaszóul beszélni, hogy vigye föl jegy
nélkül. A Várban járt-kelt, megtalálta a múzeumot és bement. Itt körülnézett,
és az egyik képen észrevett egy griffmadarat. A griffmadár már régóta
unatkozott, és örült, hogy talált egy barátot. Mivel nagyon kedves volt hozzá
Harry, ezért elvitte a Nyugati térre. Ott elbúcsúztak, de megígérték
egymásnak, hogy leveleznek és még sokszor találkoznak. Harry amikor
éppen készülődött a WC- re akkor megtalálta a pályaudvar egyetlen
szépségét, egy falon lógó képet, amin szintén egy unatkozó griffmadár ült.
Harrynek eszébe jutott hogy a másik griffmadár is így nézett rá. Ezzel a
griffmadárral is barátságot kötött. Ment tovább talált egy képeslapüzletet és
vett egy szép képeslapot, amin megüzente első griffmadár barátjának, hogy
talált neki egy párt. Miután megírta a képeslapot visszament a képhez és a
griffmadár csőrébe tette a lapot. Azt mondta neki, hogy repüljön el ezzel a
lappal a múzeumba, ott talál majd egy olyan griffmadarat, mint ő, és
barátságot köthetnek. Harry a fiú WC felé vette útját, de az éppen rossz volt
ezért a lány WC-be ment. Szerencséje volt, mert nem volt éppen senki ott.
Bement az egyik WC-be és észrevett valami nagyon furát. Egy lyukat, amin
egy ember átfér. Próbát tett és azon vette magát észre, hogy a nyílás a
kilenc és háromnegyedik vágányhoz érkezik. Éppen jött a vonat, amin társai
is ott voltak. Örömmel üdvözölték egymást, és egész úton Pestfort felé az
élményeiket mesélték egymásnak.
 Bosnyák Dóra: A nyelvtudás hatalom

— Tanár úr! Én hadd menjek Magyarországra! — esett ki majdnem a

padból Harry, amikor a következő évben Mr. Jim, a Földismertető tanár
azt mondta, hogy néhányan menjenek el és szerezzenek tapasztalatot a
többi országról.
— Mért pont oda? — tudakolta a tanár.
— Szeretném helyben tanulmányozni a Magyar Mennydörgő tenyésztését.
Ez a sárkányfajta érdekel legjobban.
— Gondolhattam volna — csapott a homlokára Mr. Jim. — Miért is ne?
Neville a törököket választotta. Mr. Jim azt mondta, akárhogyan utazhatnak.
Harry a Tűzvillámon ment. Neville zsupszkulccsal utazott, mert azt állította,
az veszélytelen.
— Sziasztok, és sok szerencsét! — kiáltott utánuk Dumbledore.
Harry egy pár óra kitartó lovaglás után megérkezett. Pont a Marczibányi
térre szállt le. Egy járókelőtől megkérdezte, hogy hol van. Úgy értette, a
Marcipán téren landolt. Nagyon sajnálta, amikor kiderült, hogy ez nem azt
jelenti, hogy itt meg lehet enni a kerítést, vagy a padokat.
Elsétált az Érmelléki utcán, a mi házunk előtt. Ikertesóm Sári és én kint
fociztunk a kertben.
— Bocsi, lányok, hol van itt a Pestfort?
Ezt persze angolul mondta. Még szerencse, hogy mi tudunk angolul.
A tesóm oldalba bökött.
— Te, Dóri, ez nem a...
— Ki ne mondd a nevét! Tudod, mennyire utálja, ha felismerik. Naná, hogy
ő az. Még jó, hogy nem tud magyarul.
Én pedig angolul válaszoltam neki:
— Nézz csak a hátad mögé! Ott látod azt a furcsa, cső alakú házat. Az van
ráírva, hogy Hotel Budapest. Ez persze csak a muglik miatt van.
Tudod, mit? Elkísérünk. Nincs messze és éppen ráérünk.
A szálloda konyhája mögötti kukákhoz vezettük híres vendégünket. Meg
sem lepődött, amikor Sári előtte beugrott az egyik kukába. Én előre
engedtem Harryt, aztán magam is követtem.
Amint leérkeztünk, két oldalra nyíló folyosót láttunk magunk előtt. Ez persze
nekünk nem volt újdonság, hiszen mi második éve járunk a Pestfortba. A
balra vezető folyosó az ebédlőbe visz, a másik pedig a tantermekhez és az
igazgatói irodához. Az iskolának jó nagy parkja van. A muglik azt hiszik, az
a Városmajor. Pedig csak az iskolaudvarunk.
Amint kikászálódtunk a kukából, belebotlottunk az igazgatóba, Zoli bácsiba.
Ő nem olyan idős, mint Dumbledore, de ő is mosolygós. Fekete a haja,
kackiás a bajusza, és mindig kedvesen beszél az összes diákkal. Most is
így szólt hozzánk:
— Sziasztok Bosikák! Látom meghoztátok a híres vendéget. Ez éppen
kapóra jön, mert úgyis rátok akartam őt bízni.
Majd a roxfortos fiúhoz fordult:
— Üdvözöllek iskolánkban, kedves fiatal barátom! Mielőtt bármi mást
csinálnánk, egyél egy falatot. Biztos vagyok benne, hogy megéheztél.
— Marika drága! — szólt bele az igazgató úr a távbeszélő zseb-
csigaházába. Kérem, csináltasson a házimanókkal egy kis tízórait ennek
a három lurkónak!
Igazgató bácsi lelkünkre kötötte, hogy evés után menjünk az irodájába. Mi
pedig futottunk az ebédlőbe, mert tudtuk, hogy Marika néni mindig a
kedvenc ételeinket rendeli a manóktól.
Tízórai után be is kopogtattunk Zoli bácsi irodájába. Az iroda tele volt
kupákkal és oklevelekkel, amiket az iskola tanulói mugli bajnokságokon
szereztek. Varázslatos sportokat ugyanis eddig még nem tanítottak nálunk.
— Tessék mondani, itt nincs kviddics? — kérdezte álmélkodva, Tűzvillámját
szorongatva Harry.
— Sajna bizony nincs — felelte Zoli bácsi sóhajtozva. — Éppen az lenne a
vágyam, nekem mint testnevelés tanárnak, hogy csináljunk egy kviddics
csapatot. De magam nem vagyok kviddics játékos. Segítenél nekünk,
Harry?
— Boldogan! Semmit nem imádok jobban, mint a kviddicset!
— No, de abba mi is beszállunk! — mondtam erre én, a tesóm meg csak
bólogatott:
— Naná!
Miután kijöttünk a forgóajtón az irodából, elindultunk a folyosón.
— Harry, a piros kőre lépj, akkor elindul magától! — szóltam.
A piros kő meg is indult, de nem a hálószobák, hanem a konyha felé.
— Ja, a tesóm elfelejtett szólni, hogy az úticélra kell gondolnod. Ha már az
ebéd jár a fejedben, a kő odavisz — magyarázta Sári.
Megmutattuk Harrynek a szobáját.
— De hisz, ez üres! — csodálkozott.
— Persze, hiszen neked kell elképzelned a berendezést, amilyet szeretnél.
— És mi a varázsige?
— A Pestfortban nem varázsigével, hanem gondolattal működnek a dolgok.
A gondolatirányítás itt a legfontosabb tantárgy.
Harry ki is gondolta a berendezést. Pont olyan baldachinos ágyat képzelt,
mint a Roxfortban van. Mellette egy pálmafa állt, amelyiknek a törzse
szivárvány színben pompázott. A falakat természetesen a legjobb kviddics
játékosok mozgó képei díszítették. A fiókos szekrényen a legkülönbözőbb
dalokat játszó trombitavirág díszelgett. Harry ezek után kinézett az ablakon.
— De lányok! Innen nem látni semmit!
— Hát persze. A kilátást is kívánnod kell!
Mi mást is kívánhatott volna Harry, minthogy barátjának, Hagridnek a háza
és a Tiltott Rengeteg látsszon az ablakból.
— A ti szobátok hol van? — tudakolta Harry.
— Mi nem vagyunk bentlakók — feleltük kórusban. — Ott lakunk, ahol
megszólítottál minket. Gyönyörűen berendezted a szobádat. Biztos
szívesen pihennél egy kicsit. Mi most hazamegyünk, de délután
visszajövünk érted és elmegyünk a városba. Jó?
— Hát persze! És mugli busszal megyünk?
— Naná! — felelte Sári.
Alig vártuk a délutánt, hogy új barátunkkal elmehessünk. Először a
Gellérthegyre indultunk, hogy megmutassuk Harrynek a várost felülről.
Ahogy közeledett az ötös busz a hegy lábához, hatalmas dugóba
keveredtünk. Kiszálltunk, hogy megnézzük, mi történt. Ekkor, nagy robaj
hallatszott.
— Te Dóri? Ez normális, hogy itt egy hordó gurul a hegyoldalban?
— Dehogy is! Ilyet én még nem láttam! — feleltem. — Megkérdezek egy
rendőrt, hogy mit jelentsen ez.
— Tessék mondani, mi történt? — kérdeztem.
— Semmi-semmi, csak Gellért püspök szórakozik. Tudjátok, imádja a
hordóban gurigázást. Bár valaki megállítaná!
— Harry, nincs valami jó ötleted? — súgtam oda neki.
— Talán ha azt a vízesést borrá változtatnánk, inkább azzal töltené meg a
hordóját és gurgulázhatna gurigázás helyett — felelte.
— Jó ötlet! Tudsz rá varázsigét?
— Naná, hogy tud — vélte Sári.
— Igaz, van egy jó módszer. Pont egy híres magyar költő verse kell ehhez.
 Ismeritek Devecseri Gábort?
— Naná! — vágtuk rá mindketten.
— Akkor mondjuk el együtt!
— “Ritka jó bor a tokaji aszú,
fel is öntött a garatra a szú,
s oly melege lett tőle,
hogy ha fú az északi szél,
neki az smafú.” — mormogtuk egyszerre.
Hallottuk is mindjárt, ahogy az öreg püspök örömében nagyot rikkant és
beugrik a borba pancsikolni. Nem vártuk meg, míg a rendőr megkérdezi,
hogy csináltuk. Gyorsan kereket oldottunk, amíg ő csodálkozott. Nem is
mentünk fel a Gellérthegyre, hanem inkább átmentünk Pestre.
— Hogy értitek azt, hogy most átmegyünk Pestre? — akarta tudni Harry. —
A Pestfort nem Pesten van?
— De nem ám, hanem Budán — okosítottam fel.
A Váci utcában fagyiztunk, amikor egy kirakatban megláttunk négy nagy,
színes könyvkupacot.
— Te Dóri, én nem tudok magyarul, de a borítón, úgy látom, az én nevem
van. Ez meg hogy létezik?
— Te még nem olvastad a rólad szóló könyvet? Nem tudod, milyen híres
vagy már a muglik között is?
— Feltétlenül tudnom kell, hogy igazat írtak-e rólam. Megyek,
megveszem.
— És hogy fogod elolvasni? Nem is tudsz magyarul.
— Nem tudtok valamilyen nyelvtanuló bűbájt?
— Sajnos nem. De szívesen megtanítunk, ha van kedved.
— Nagyon örülnék neki. Köszi. Holnap kezdhetjük is!
A Váci utcából a Bazilikába mentünk. Azaz, csak szerettünk volna, mert
egy apáca elállta az utunkat.
— Menjetek innen gyerekek, ha kedves az életetek! Egy baziliszkusz
fészkelte be magát a Szent István bazilikába. Ha találkozik a
pillantásotok, az kioltja az életeteket.
— Köszönjük, ezt mi is tudjuk!
Félrevonultunk, hogy megtárgyaljuk, mit tehetnénk.
— Mondjátok, lányok? Miről híres ez a templom?
— Itt van a Szent Jobb.
— Az meg mi?
— Hát István király jobb keze.
— Az bizony jó! — jutott eszébe Harrynek mindjárt a megoldás. — Hiszen
az a kéz már ezer éve meghalt. Nem árt neki a baziliszkusz.
Már csak az apácát kellett meggyőzni a dologról. Ez nem ment könnyen, de
végül mégis beleegyezett. Kivettük dobozából a kezet és szabadon
engedtük. Mint egy véreb, indult ujjain rohanva a baziliszkusz irányába.
Nem telt bele két perc és már meg is fojtotta, vasmarokkal.
Innen is továbbálltunk, még mielőtt meg kellett volna magyaráznunk a
dolgot.
Indultunk vissza, Budára, a Lánchídon keresztül. Illetve, csak indultunk
volna. Ugyanis a híd négy oroszlánja morogva közeledett felénk. Nem
ijedtünk meg. Mindhárman egyszerre kaptuk elő pálcánkat, és ezt kiáltottuk:
“Lapidáriusz leó!” — A szobrok azonnal újra kővé váltak.
Nem csodálkoztunk ezen sem, hanem rohantunk a hídon át.
— A siklóval megyünk fel, jó? — kérdezte Sári.
— Vízi sikló? — kérdezte riadtan barátunk.
— Ugyan, dehogy. Ez csak egy mugli jármű, de azért jópofa!
Még kis sem szálltunk a hegytetőn, amikor láttuk, hogy a turulmadár
szárnyra kap. Egyenesen a Parlament felé tartott.
— Odanézzetek! A turul berepült a Parlamentbe! — kiáltoztak a turisták.
De már jött is vissza a nagy vasmadár, a karmai közt egy csillogó
valamivel.
— Mugli legyek, ha ez nem a korona! — kiáltottam el magamat.
Az is volt. A madár szépen visszaült a helyére és boldogan nézegette
zsákmányát. Mondanom sem kell, ezt a galibát is elrendeztük. Felhívtuk a
tatabányai polgármestert, aki elhozta a koronáért cserébe a másik turult. Az
itteni úgy megörült neki, hogy kiejtette csőréből a kincset. Mi meg
szerencsésen elkaptuk.
— Ennyi kaland elég is lesz egy napra — mondtuk mindhárman és
hazamentünk. Harry Pestfortba, mi meg az Érmelléki utcába.
Másnap kiabálásra, futkosásra ébredtünk. Kiugrottunk az ágyból, magunkra
kaptuk a ruhát és kiszaladtunk az utcára. Láttuk, hogy törökök csinálják ezt
a nagy zajt. Könnyen felismertük őket a turbánjaikról. A Pestfortban Harry is
felébredt és csak úgy pizsamában felugrott a seprűjére. Azonmód ott
termett mellettünk. Felkiáltott:
— Neville, drága barátom, te vagy az?
Ebben nem volt biztos, mert a szemüvegét elfelejtette felvenni a nagy
sietségben.
— Persze, én vagyok. Ki más lenne? Nem láttátok Trevort?
Most már biztosak voltunk benne, hogy ez a kis turbános alak a
kirándulásra Törökországba utazott Neville.
— Hogy kerülsz ide Neville? — kérdezte Harry.
— Jöttem a törökökkel elfoglalni Magyarországot. Ez náluk régi szokás.
Néha 150 évig is itt maradnak.
— Nem lesz ez így jó! — súgtam a tesómnak. — Eleget voltak már itt a
törökök. Valahogy vissza kellene csalogatni őket a saját hazájukba.
Nincs valami ötleted?
— Naná, hogy van. Ha megkérnénk egy csapat vélát, hogy hastáncosok
alakjában csalogassa haza őket, biztos nem tudnának nekik ellenállni!
— Igazad van. De honnan szedjünk ebben a percben vélákat?
Harry már tudta is a megoldást. Repülő szőnyeget küldtünk a Beauxbatons-
ba Fleur Delacourért, aki magával hozta barátnőit is.
Neville- t nem csábították magukkal, ő ugyanis a békáját kereste és fel sem
nézett rájuk. Ekkor Harry a seprője alól vartyogást hallott.
Szokás szerint nagy volt Neville öröme. Ráadásul aznap volt a szülinapja.
Megajándékoztuk egy memoryval, ami a békák kedvenc búvóhelyeit
ábrázolta, meg egy kicsi zsebgólyával, ami bárhonnan visszahozza a békát
és leteszi a gazdája lába elé.
Sári és én meg a két fiú, Neville zsúrja után, amit nálunk tartottunk,
elmentünk rollerezni. Amikor éppen egy újságot pottyantott a lábam elé egy
furcsa kis bagoly. Rögtön tudtam, hogy ez Pulipinty, így hát biztos voltam
benne, hogy Ron küldte az újságot. A szélére csak annyit írt:
— Kedves Harry, remélem jól telik a nyaralás. A Reggeli prófétában
olvastam valamit, ami neked is fontos lehet.
Mind a négyen lázasan olvasni kezdtünk. Csak úgy faltuk a betűket.
Hamarosan megtaláltuk azt a részt, amire Ron gondolt. Ez állt benne:

Furcsa jelenségek a Szemlőhegyi barlangban

Barlangi tudósítónk jelenti

A budapesti Szemlőhegyi cseppkőbarlangba újabban nem lehet bemenni.

Valamiféle kirekesztő vonalat helyezett el egy sötét mágus a barlang
bejáratánál. Tudósítónk azt a titkos információt kapta, hogy odabent
megelevenedett a Boszorkány cseppkő és valamiféle sötét alakot dajkál.
Eközben egy cseppkő gyors növekedésnek indult és úgy tűnik, mintha a
Sötét Jegyet formázná, a koponyát, aminek szájából kígyó kúszik elő. Ez
persze csak feltételezés.

Neville megborzongott a Sötét Jegy nevének hallatán és kijelentette, hogy ő

inkább visszamegy Törökországba. Mi azonban megbeszéltük Harryvel,
hogy éjfélkor találkozunk a kukáknál.
Így is lett. Seprűnyélen jutottunk el a barlang sötét szájához.
Ekkor vartyogás hangja ütötte meg a fülünket.
— Esküszöm, ez csakis Trevor lehet — álmélkodott Harry. — Akkor
Neville-nek is a közelben kell lennie.
Mire ezt kimondta, Trevor — ugyanis tényleg ő volt az — egy kis lyukon
kimászott az ajtó alatt és vadul ugrálni kezdett.
— Nem mondani akar nekünk valamit? — kérdezte Sári.
— Szerintem, azt akarja, hogy kövessük — szóltam én.
— De hisz nem férünk be a kis lyukon, amin ő kijött? — vélte Sári.
— Ez aztán tényleg nem gond, — szólt Harry és máris fölöttünk körözött
álcájával és azt mondogatta : “Minimínusz! Minimínusz! Minimínusz!
Ahányszor ezt kimondta, annyiszor tíz centivel lettünk kisebbek.
Amikor úgy láttuk, hogy elég lesz, Sári megpróbált bebújni a lukon.
— Na még egyet, Harry! — hallatszott a hangja tompán bentről.
Amikor az is meg volt, szépen libasorban elindultunk befelé.
Elöl ugrált Trevor, utána Harry ment, mi meg a sort zártuk.
— Lumos! — mondtuk mindannyian (kivéve Trevort), és mindjárt jobban
körül tudtunk nézni.
A szánk is tátva maradt a csodálkozástól. A nagy barlang közepén állt egy
hatalmas cseppkő, ami tényleg a Sötét Jegyre hasonlított. Nyöszörgő hang
jött belőle. Ahogy óvatosan közelebb mentünk, láttuk, hogy nem is belőle,
hanem Neville-ből jön a nyöszörgés. Ott feküdt szegény megkötözve.
— Hát te, hogy kerülsz ide? — tudakoltuk.
— Éppen a zsupszkulcs állomás felé indultam, hogy visszamenjek a
törökökhöz, amikor elkóborolt a békám. Mentem megkeresni.
— Miért nem használtad a zsebgólyádat?
— Elfelejtettem, hogy a zsebemben van. Azt is elfelejtettem, hogy gólya.
— Mondd már meg, hogy ki kötözött ide?
— Mit kerestek itt? Nem látjátok, hogy nincs itt egy szem mézeskalács
sem? Azt viszont, hogy ki az, aki itt van, magatoktól is kitalálhattátok
volna. Azt hittem, legalább te, Harry Potter elégszer találkoztál már az
illetővel. — mondta mézes-mázosan a cseppkő boszorkány, akit eddig
nem láttunk a sötétben, hiszen pont olyan színű, mint a barlang.
Ahhoz, hogy leessen a tantusz, elég volt látni, hogy Trevor egy ugrással
patkánnyá változik.
— Hű! Ez Féregfark! — sikkantott Sári.
— Akkor itt kell lennie Tudjuk kinek is. Vagy inkább kimondom: Voldemort
sem lehet messze — mondtam nagy bátran (remegő hangon).
Ekkor a mű-Neville felvette eredeti alakját. Először az arca változott át.
Szájából egy kígyó tekergőzött elő.
— Na, mi van, Harry? Megleptelek? — vihogott Voldemort nagyúr.
— Dehogy leptél. Épp téged kerestelek. Le is győzlek hatodszorra, ha
neked még nem volt elég.
— Jól van, küzdjünk meg! De milyen fegyvereket használjunk ezúttal?
— Semmilyet. Elég a vérontásból! Az győz, aki előbb megtanul magyarul.
— Nem nagy ügy — válaszolta gúnyosan a fekete mágus. — Jelentkezem,
ha elkészültem. Te itt megtalálsz bármikor, nem hinném, hogy neked
fog előbb sikerülni. No, most menjetek, hagyjatok magamra!
Így is tettünk. Kifelé menet még láttuk, hogy Voldemort egy nagy könyvet
varázsolt elő és abban lázasan keresi a nyelvtanulási varázsigét.
— Azt ugyan keresheti! — kuncogtunk halkan.
— Most már tényleg meg kell, hogy tanítsatok. Le kell győznöm ezt a
pökhendi alakot! Pedig azt hittem, már végleg elment az ereje.
— Amit megígértünk, meg is tartjuk. De sajnos egy nap nem lesz elég rá —
feleltem.
— Szerintetek mennyi idő alatt sikerülhet? — érdeklődött a fiú. — Jaj, de
elfelejtettem magunkat visszaváltoztatni! Így nem bírjuk el a seprűt.
Várjatok csak! Decimuszmaximusz! Decimuszmaximusz! — körözött
pálcájával. — Most már mehetünk!
— No jó! Út közben már kezdhetjük is a magyar tanulást. Legalább egy év
kell hozzá. Először is pörgesd meg az “R”-t.
— Hú, de nehéz!
— Nem baj, csak próbálgassad!
— Mi a második?
— Talán mondd, hogy “Szia!” ez angolul “Hi!”
— Szia! És azt hogy kell mondani, hogy “Thank you!”?
— Köszönöm!
— Hát köszönöm mindkettőtöknek, hogy segítetek legyőzni Voldemortot és
hogy most már ti is a barátaim vagytok, csakúgy, mint Ron és
Hermione. No, csak várjon az a gonosz, jól megkapja majd a magáét
magyarul!
 Bosnyák Sári: Az átok

Egy szép napon, ebéd után az összes negyedikes Roxfortos kivonult a

Tiltott Rengeteg szélére. Ott várta őket Bumfolt, a zsupszkulccsal.
— Üdvözöllek benneteket! — szólt a főosztályvezető. — Mondhatom, szép
kis nyeremény. Gondolom, örültök, hogy elmehettek Magyarországra.
Nem is volt nehéz elintéznem. A Magyar Mágiaügyi Minisztérium
szívesen látja vendégül azt a fiút, osztálytársaival együtt, aki le tudta
győzni a Trimágus Tusában a Magyar Mennydörgőt. Erre ugyanis még
sosem akadt példa.
A jóságos mosolyú Dumbledore professzor, miközben félhold alakú
szemüvege mögött hunyorgott, így szólt:
— Kedves Bumfolt, ön is elkísér bennünket? Nagy örömömre szolgálna.
— Hogyne, Igazgató úr! Helyben akarom tanulmányozni, hogy milyen
hangosan szól a Dobos torta.
— Minerva kedves — fordult kolléganőjéhez az igazgató. — Tartott
névsorolvasást?
— Persze, kedves Dumbledore. Útra készek vagyunk. Mi ma a
zsupszkulcs?
— Ez a rozsdás tepsi — felelte Bumfolt.
Ezt hallván Neville feljajdult:
— Jaj, Traver! Már megint elvesztettem.
Mindenki lázas kutatásba kezdett, hisz alig várták, hogy végre
elindulhassanak. Ekkor Hermione előhúzta pálcáját, s így szólt:
— Többet ésszel, mint erővel! Egy kis begyűjtő bűbájjal mindjárt
elővarázsolom.
Ekkor Traver nagy vartyogással kiugrott Neville táskájából Hermione
pálcájára.
— No, ez hamar meglett! — nevetett Dumbledore.
— Most már gyerekek, fogjuk meg azt a zsupszkulcsot és repüljünk el!
Nagy tolakodás kezdődött, hogy mind a harmincheten elérjék a tepsit. Nagy
forgolódás támadt, és egy rántással elindultak.
Amikor újra talaj volt a lábuk alatt, egy szép kis épületben találták magukat.
— Szeretettel üdvözöllek benneteket a királyi váróteremben! — szólt egy
egyenruhás, bajuszos férfi. — Ferenc József szelleme vagyok. Ugye, ez
a Roxfortos csoport?
— Igen, Felség — felelte McGalagony. — Köszönjük, hogy kijött elénk.
— Kedves Császár! Mivel megyünk a kastélyba? — kérdezte Dumbledore.
— Természetesen hintóval — felelte Ferenc József. — Legszebb lovaimat
itt tartom a gödöllői lovardában. Velük fogunk menni.
A kastélyba menet Harry a császár hintójában foglalt helyet.
— Elnézést, Felség! Igaz, hogy a Pestfort a mugliknak múzeumnak látszik?
Ráadásul, a kastély nagy része, mintha romos lenne?
— Igen, Harry — válaszolt az uralkodó, miközben meredten bámult Harry
fürtjei alá, hogy a villám alakú forradást minél jobban láthassa. —
Ugye nem tévedek, csak te lehetsz az. Szokott fájni a sebhelyed?
— Igen, de csak akkor, ha Voldemort a közelemben van.
Ferenc József a név hallatán megrettent és azt mondta:
— Ne mondd ki a nevét, olyan szörnyű hallani!
De Harry elengedte a figyelmeztetést a füle mellett.
— Tudja, felség, nevezhetem őt másik nevén Tom Denemnek is, de én nem
félek tőle. Éppen elégszer legyőztem már. Nem hiszem, hogy
hamarosan meg fog újra erősödni.
A kastély elé érve a hintók egyszer csak felrepültek a magasba, elrepültek a
palota fölött, és be a kocsiszín padlás ablakán.
— A csomagjaitokkal ne törődjetek, majd a házimanók felcipelik a
szobáitokba. Gyertek csak ebédelni. A lakoma már tálalva. — hívta őket
a császár.
Táskáikat egy kupacba dobálták és tódultak az uralkodó után.
Az ebédlőben már várták őket a magyar gyerekek.
— No, ezekkel hogyan fogunk beszélni? — kérdezte Ron Hermionét.
— Csak nem gondolod, hogy erre nem készültem? Megtanultam a fordító
bűbájt!
— Mondjad gyorsan, hogy kell használni, mert ezek mindjárt szólnak
hozzánk!
— Nagyon egyszerű! ÓTÍDROF! — súgta a lány, s mialatt ezt kimondta, a
pálcáját is meglengette.
— Én most sem értek egy szót sem! — súgta oda neki Ron.
— Jaj, de bugyuta vagy! Ezt mindenkinek saját magának kell elmondania.
— Hallod ezt, Harry? — bökte oldalba a barátját Ron.
— Ne zavarj, amikor varázsolni próbálok! — morgott az.
Ekkor már értették, hogy mit beszélnek hozzájuk a magyarok. Az egyik
fekete hajú, szemüveges lány, akinek Ron mindjárt szimpatikus volt, így
szólt:
— Hajni vagyok. Ő pedig a barátnőm Dorci.
— Ez a Hajni emlékeztet valakire — gondolta magában Ron — Csak nem ő
is egy véla? Jó lesz vigyázni!
A vélalány — hiszen nem tévedett Ron — kedvesen az asztalukhoz hívta
őket.
— A mi házunk a Sissy ház!
— Csak nem egy kígyó alapította? — tudakolta Hermione.
— Ugyan dehogy! Ez nem egy kígyó hangja, hanem a királynő beceneve.
— Jé! Itt van királynő! — csodálkozott Hermione.
— Csak a szelleme. Nem találkoztatok a férjével, Ferenc Józseffel?
— De bizony! Ő jött ki elénk az állomásra.
— Nos hát! A mi házunkba, a legszebbeket, legkedvesebbeket és a legjobb
lovasokat veszik fel — magyarázta Dorci.
— Itt lovagolni is lehet? — kérdezte Ron.
— Még jó! Nem tudtad, hogy a magyar lovas nemzet?
Míg a hasukat tömték, az asztaluk mellett elment egy Bence nevű fiú.
— Te vagy a híres Harry Potter? — kérdezte, miközben Harry homlokára
tévedt a pillantása.
Harry megzavarodott, hogy itt is mindenki a sebhelyét nézi. Remélte, hogy
legalább itt nyugta lesz.
— Mi is ez? Mit eszünk? — kérdezte Neville a két magyar lánytól.
— Meggyleves volt az első fogás, utána választhattok, vagy töltött
káposztát, vagy borjúpörköltet, de lecsót is lehet enni. Ezekhez, aki kér
kenyeret, nyugodtan vehet, sőt ajánlom is, nehogy elrontsátok a
gyomrotokat. Eléggé zsíros a magyar konyha. Ezt a narancslét a
házimanóink szűrik le. Saját készítmény. Nem kell félni, hogy rostok
úszkálnak benne. Majd reggelinél meglátjátok, hogy itt a tej fölét is
mindig leszedik.
— Édesség is van? — tudakolta Harry.
— Palacsinta, de lehet választani aranygaluskát is.
— Olyan gazdagok vagytok, hogy itt aranyból készül a galuska? —
érdeklődött Parvati.
— Ugyan, dehogy aranyból van! Finom, diós édesség.
Ebéd után elmentek a vándorcirkuszba, ami éppen Gödöllőn állt meg.
Örültek, hogy nincs Durrfarkú Szurcsók az idomított állatok között. Volt
azonban mérges kígyó, idomított rák és bicikliző csiga is.
A kígyó a mutatvány közben rettenetesen sziszegett. Harry meredten
bámult rá, hiszen ő értette, mit mond párszaszóul.
Ezt mondta a hüllő:
— Jaj, de jó lenne, ha nem ülnének a gyűrűimre ezek az otromba nagy
majmok! — sopánkodott a kígyó. — Bárcsak kiszabadítana valaki, mint
unokatestvéremet a londoni állatkertből az a híres Potter gyerek.
Harry erre fogta a varázspálcáját és lebegő bűbájt alkalmazott. Ettől a
majmok a levegőbe repültek. A kiszabadult kígyó odatekergett Harryhez és
így sziszegett:
— Kössszönöm sssszépen! Jól látom? Te vagy az a híres Harry Potter?
Harry kicsit megijedt, de így szólt.
— Én. De siess innen kifelé, mert jönnek az idomárok!
Előadás után a Sissy ház diákjai visszamentek a kastélyba. Most már a
Griffendélesek és a Sissysek mindenhová együtt jártak és mindent együtt
csináltak.
Másnap reggel elmentek Budapestre. Először a Hősök terére értek.
Alighogy odaértek, nagy kavarodás lett. A sok szobor mind leugrált a
helyéről és fenyegetően közeledtek.
— Kik ezek és mit akarnak? — kérdezte Harry ijedten Hajnitól.
— Híres magyar királyok. De azt nem tudom, mit akarnak. Találj ki valamit
gyorsan!
— Harry nyakig belebújt a hátizsákjába.
— Oda akarsz rejtőzni? — kérdezte Hermione.
— Nem, a varázspálcámat keresem.
— Itt az enyém, használd ezt! — nyújtotta pálcáját Hajni.
— Köszi! Ez miből van?
— Most ne ezzel foglalkozz, hanem varázsolj már!
— Ja?! — és Harry végre kimondta a varázsszót: “Paralizátus Historicus
 Hungaricus!
— Abban a pillanatban megmerevedtek a szobrok, ott, ahol éppen voltak.
— Most hogy tesszük őket vissza? — kérdezte Dorci.
— Az már nem a mi dolgunk — felelte Ron, akinek a szobája épp olyan
rendetlen, mint most a Hősök tere.
— Irány a Margit sziget! — kiáltottak a gyerekek kórusban.
— Jól van — egyezett bele Dumbledore.
Amikor azonban a sziget bejáratához értek, azt látták, hogy a sorompón
belépő emberek mind nyúllá változnak. Előre küldték Ferenc József
szellemét, mert érezték, hogy ez valami furcsa dolog. A császár be is repült
a szigetre (szellemeken ugyanis nem fogott az átok), s így szólt:
— Képzeljétek, Margit királykisasszony megbolondult! Minden turistát nyúllá
változtat, és azon rötyög, hogy ez bizony a Nyulak szigete.
— Most mit tegyünk? — morfondírozott McGalagony
— Tanárnő, nekem van egy ötletem! — mondta Parvati Patil. — Adjunk neki
ajándékba Kinder tojást.
— Az meg mi? — kérdezte McGalagony.
— A magyar gyerekek mesélték, hogy egy olyan csoki, amiben van játék is,
amit sokszor nagyon nehéz összerakni. Azzal Margit jól eljátszana, és
nem unatkozna. Talán a turistáknak is megbocsátana
— Rendben van! Irány az édességbolt! — adta ki az utasítást McGalagony.
— Mindenki vegyen egyet ajándékba. Az osztálypénzből meg én
veszek mindenkinek egyet-egyet.
Sikerült is bejutniuk a szigetre. Nagyot fociztak a füvön.
— Igaz, hogy a kviddicset szeretem a legjobban, de ez sem rossz! —
lelkendezett Ron, aki még sosem focizott, hiszen a Roxfortban nincs foci.
Később elvillamosoztak a 0 kilométerkőhöz. A villamoson megették az
uzsonnájukat, amit a manók Gödöllőn csomagoltak nekik. A Roxfortosoknak
különösen ízlett a szalámi és a zöldpaprika.
Amikor a 0 kilométer kőhöz érkeztek, nagyon elcsodálkoztak. A 0
kilométerkő ugyanis 4-et mutatott. A tövében állt egy öregember és
vakargatta kopasz fejét.
— Mi történt itt, kedves uram? — kérdezte tőle Dumbledore.
— Látja, elunta magát a kő. Minden órában más számot mutat.
— Gyerekek! Ne másszatok fel, mert ha legközelebb 1-et mutat, mindenki
leesik, mert nem fértek el rajta! — kiabált McGalagony.
— Tudja, kérem, mondta az ember Dumbledore-nak — én vagyok a
agyar Tudományos Akadémia elnöke. A szobám ablakából láttam a
dolgot. Átjöttem tanulmányozni és segíteni. De nem jutok egyről a kettőre
— Professzor úr! — súgta Hermione. — Nekem van egy ötletem.
— Mondjad csak bátran!
— Ha a kővel szemben felállítunk egy táblát, amin mindig újabb és újabb
számtan feladatok vannak, amelyeknek az eredménye 0, akkor a kő ezt
az eredményt fogja mindig mutatni.
Ezt azonnal ki is próbálták. Hermione varázsolt egy táblát. Azon magától
megjelent egy feladat: 1000x600+900 - 1000+56+1111x 0=
Felhördült a sok járókelő, amikor ennek eredménye megjelent a kövön: 0.
— Köszönöm, kedves kisasszony — hálálkodott a tudós. — Felveszlek
téged is a Tudományos Akadémiára. Megérdemled. Nagy tudós vagy
már ilyen fiatalon.
Ezután elbuszoztak a Feneketlen tóhoz. Ide azért mentek, mert hallották a
mugli rádióban, hogy furcsa dolgok történnek a partján. Szörnyülködve
látták, hogy a muglik popsi nélkül rohangálnak a fűben. A hátsóik viszont a
vízben úsztak.
— Nini! — kiáltott Ron. — Ez a tó már nem is feneketlen, hanem
százfenekű!
— Vigyázzatok gyerekek! Ne fordítsatok hátat a tónak! — figyelmeztette
őket McGalagony.
— Próbáljuk ki, mi történik, ha bedobunk a saját fenekünk helyett valamit,
aminek feneke van? — kérdezte Harry.
— Egy lábost! — kiáltott fel Neville.
— De hol találunk lábost? — kérdezte saját magától.
— Változtassunk át valamit! — mondta szigorúan McGalagony. — Van itt
elég fű. Nem fog senkinek sem hiányozni. Elő a varázspálcákat! A
pestfortosok is!
— Törött bödön jöjjön rögtön! — mondták a gyerekek kórusban. Rögtön a
lábuk elé esett egy-egy edény.
— Ez szép munka volt! — dicsérte őket a tanárnő. — Most hajítsátok bele a
vízbe! — utasította őket.
Mindenki bedobta lábosát a Feneketlen tóba. A tó nagy bugyborékolásba
kezdett és a muglik fenekét kidobta a partra. Volt nagy verekedés, hogy kié
melyik. Volt, aki kisebbet, volt, aki nagyobbat szeretett volna kapni a
sajátjánál. Végül a rendőrséget kellett hívni, úgy összeverekedtek a
fenekeken.
Addigra azonban a pestfortosok és a roxfortosok már messze jártak.
Hazafelé indultak Gödöllőre a Lágymányosi hídon keresztül. Azaz, csak
mentek volna, ugyanis a híd ellágyult és belelógott a Dunába.
Ott álltak a parton és törték a fejüket.
— Mi kell ahhoz, hogy egy lágy dolog megkeményedjen? — kérdezte
Dumbledore a gyerekeket.
— Ha tojásról van szó, forró víz! — felelt erre Hermione.
— Víz az még csak lenne — szólt Harry, de hogyan forraljuk fel?
Ebben a magyar gyerekek tudtak segíteni.
— Van egy 100 Folk Celsius nevű együttes Budapesten. Ha azok itt
 játszanának, talán felforrna a Duna — javasolta Hajni
Estére előkerítették az együttest. Éjfélig muzskáltak, táncoltak a Duna
parton. Addigra elég jól megkeményedett a híd és mehettek vissza a
Pestfortba. Nem volt azonban nyugodt éjszakájuk.
Amint elaludtak, meglátogatta őket Voldemort.
— Ne hülyéskedj, Ron! Úgyis tudom, hogy te vagy az! — nevetett a
sötétben Harry, amikor félelmetes hangokat hallott a függöny mögül.
— Nem én vagyok — súgta Ron az ágy alól.
Ekkor Harry előhúzta a pálcáját.
— Lumos! — suttogta és körülnézett. Sötét árnyékot látott az ablakban.
Voldemort ebben a pillanatban előugrott és kimondta a varázsigét: —
Capitulátus!
Harry varázspálcája kiugrott a kezéből és Voldemort kezébe vándorolt. Ron
gyorsan odadobta Harrynek a sajátját, így Harry is kimondhatta:
— Capitulatus!
Ettől mindkét pálca visszakerült Harryhez és Voldemort nem mondhatta ki a
halálos átkot, az Adava kedavrát.
Harry viszont végre ki merte mondani.
— Adava kedavra!
A szobában ezerszínű tűzijáték kezdődött és egy órán keresztül tartott.
Amíg vége nem lett és Voldemort el nem tűnt a föld színéről, a gyerekek
nem tudtak megmozdulni. Gondolkodni viszont tudtak. Mindenkinek eszébe
jutott, hogy mi jár a három tiltott átok kimondásáért: Azkaban. Tudta ezt
Harry is, de nem bánta, mert a világot megszabadította a gonosz mágustól.
Amikor a tűzijátéknak vége lett, az egyik ágy tetején megjelent Cornelius
Caramel, mágiaügyi miniszter.
— Köszönöm neked drága Harry, minden varázsló nevében, hogy
megszabadítottál minket!
— Szívesen, miniszter úr. Már ma elvisznek Azkabanba?
— Dehogy is! Kitüntetést kapsz. Nem tudtad, hogy az Adava kedavrát csak
Voldemortra szabad kimondani? Erről még tavaly miniszteri rendeletet
hoztam. Téged nem büntetés, hanem jutalom illet.
— Nem maradhatnék itt még egy kicsit? Csak most érkeztünk
Magyarországra és a Balatont még nem is láttam.
— Maradj csak, amíg akarsz. Az ünneplés ráér. Megtartjuk, ha hazajössz.
A griffendale-esek még hetekig Magyarországon maradtak. Sokat
tanultak, szórakoztak. Jól érezték magukat.
Utolsó este ők varázsolták a búcsúvacsorát. Csupa otthoni finomságot.
Vajsört, Mindenízű drazsét és a többi kedvencüket, amik már kezdtek
hiányozni nekik.
Búcsúzásnál a Sissy ház vezető tanára azt mondta, bármikor szívesen látja
őket, akár egy egész tanévre is.
 Für Adrienn: Varázslatos hétvége

Harry Péter iskolájából — a Pestfortból — elutazott egy hétvégére a közeli

varázslóvárosba: Budapestre. Amint megérkezett a Kassandrába, a híres
varázslószállóba, betért a szálloda bárjába. Ott éppen verekedés folyt egy
TES nevű játék miatt, ami hasonlít a muglik játszotta kanasztára. Harry
rosszallóan összevonta szemöldökét, a rendbontók mögé osont, majd
váratlanul elkiáltotta magát:
— Mekeder!
Erre a két varázsló megdermedt, és elengedték egymást. A varázsige
hatására egy pillanat alatt elfeledték mérgüket, talán még a veszekedés
okát is. A bárban pedig visszaállt a megszokott rend. A fiú felment a
szobájába, hogy kipihenje az utazás fáradalmait.
Másnap reggel elindult egy kis városnézésre. Nézelődés közben egy
könyvesboltra bukkant, amelynek kirakatában megakadt a szeme egy
könyvön. Ezt olvasta a borítóján: "Hogyan tűnjünk el a muglik szeme elől? ".
A boltos boszorkány odament Harryhez, és elmosolyodott:
— Valakit nagyon nem kedvelsz a muglik világából, ugye?
— Igen, így van. Honnan tetszik tudni? — kérdezte a fiú döbbenten.
— Csak azok akarnak eltűnni a muglik szeme elől, akik nem szeretik őket.
Beszélgetésüket egy hatalmas ordítás szakította félbe. A boltos lesietett a
pincébe, s amikor az ordítás elhalt, visszajött.
— Mi volt ez? — érdeklődött Harry. A boszorkány restelkedve mondta:
— Vettem egy kínai lilasárkányt, de már nagyon bánom, ugyanis mindig el
kell kábítanom.
— De hát miért?
— Mert amikor ébren van, folyton rombol, és félek, hogyha egyszer
kiszabadul, tönkreteszi a boltomat.

A fiú erre felkapta fejét, és kirohant a boltból. A nap további részét arra
áldozta, hogy könyvek százain rágta át magát, és egy csomó varázslót
megkérdezett, de egy épkézláb varázsigét se talált sárkányszelídítés
céljára. Este fáradtan és csalódottan ment fel a szobájába lefeküdni...
Másnap reggel azért elballagott a tegnapi könyvesboltba, és azt mondta:
— Tessék odavezetni a sárkányhoz!
— Neked elment az eszed?! — kérdezte a boltos hitetlenkedve, de Harry
unszolására lementek a pincébe. A kínai lilasárkány iszonyatos volt.
Tüskés a háta, a farka, a feje és hatalmasak a körmei. De ez még
mind nem volt elég! A lény szájából óriási lángnyelvek csaptak ki. A fiú
kicsit habozott, majd előkapta varázspálcáját, és varázsigék tömkelegét
zúdította ellenfelére:
— "Karasa!" "Gambino" "Pukaki"— de egyszer csak meglátott egy
elraktározott könyvet, amelynek borítójára egy rémisztő sárkányfej volt
rajzolva. A boszorkány sárkánya közben tűztengert zúdított hősünk felé,
és tüskés farkával is odacsapott. Harrynek alig volt ideje a talált könyv
borítójára írt varázsigét elolvasni, végül mégis kimondta:—
"Lüdílezsgem!" — a várt hatás nem maradt el.
A szörny dorombolva a fiú és a boszorkány lába elé vetette magát.
— Hát ezzel megvolnánk. — mondta elégedetten Harry.
— Nagyon szépen köszönöm. Hogyan hálálhatnám meg?
— Vigyázzon rá! — nézett mosolyogva a fiú a lényre.
Azért a boltos nem maradt hálátlan, hősünknek adta a "Hogyan tűnjünk el a
muglik szeme elől?" című könyvet. Harry visszasétált a Kassandrába, és
összepakolta a holmiját a másnap reggeli hazautazáshoz...
Mikor felvirradt, a fiú kipattant az ágyból, és elindult a vonatállomásra.
Sajnálta itt hagyni ezt a szép várost, de azért már hiányoztak a pestforti
barátai. Belegondolva, egész jól sikerült ez a hétvége. Ráadásul megoldott
egy nagy problémát is. Ezzel a tudattal indult vissza iskolájába.
 Gadó Flóra: Gondgödör és a Kék Kő

Harrynek ma a Normafára volt kedve sétálni menni. Miután keresztül-kasul

bebarangolta a Normafa környékét, véletlenül beleesett egy gödörbe, amit
varázsnyelven Gondgödörnek hívnak. Aki ebbe belelép, az oda kerül, ahová
a legkevésbé szeretne. Harry ezért egy szempillantás alatt a Pestfortból már
ismert, számára igen kevéssé szimpatikus asztronómia tanár házában
termett. Nem is akárhol, hanem a csillagvizsgáló toronyban. Egy kis
gondolkodás után egy nehéz varázsigével egy légballont varázsolt
magának, és leszállt egy kacskaringós utcára. Ezek után a Várban tett egy
sétát. Gondosan figyelt rá, hogy ne lépjen rá a legkékebb kívánságkőre,
amitől ott terem, ahol akar. Mert ahol leginkább szeretett volna lenni, az
nem volt más, mint Pestfort, de az ottani gondnok nem nagyon örülne, ha őt
a szünet alatt ott találná. Ezért inkább egy kellemes délutánt töltött az egyik
múzeumban, ahol az a szomorúság érte, hogy nem volt képeslapon a
számára legkedvesebb tájkép.
Ezért Harry, egy óvatlan pillanatban visszaosont a kiállításra, a kedvenc
képe előtt elmormolt egy hosszú varázsigét, és azon nyomban ott volt a
kezében az áhított képeslap. Gyorsan elrakta a hátizsákjába és kilépett a
múzeumból. Végül fáradtan egy kívánságkőre lépve azonnal otthon termett.
 Gépész Zoli: Búvár Kundtól a jószívű edényig

Nagypénteken, a számmisztika óra után vígan beszélgetve ment le a

lépcsőn Harry Péter a barátaival. A bejárat előtt ezt a hirdetést látták, már
sok másik tanonc is kíváncsiskodott.

Tisztelt varázslók és boszorkányok!

Eme napon 14 óra 30 perckor indul a Pestfort Expressz Budapestre, aki
akar mehet, csak a szabályokat tartsák be! Tehát ne varázsoljanak!
Jelentkezésüket várjuk: az átváltoztatás teremben.

— Szerintem menjünk el, nem hagyhatjuk ki ezt a kalandot! — mondta

Péter.
— Velünk mindig történik valami, legyünk szokásainkhoz hívek! — helyeselt
Róbert.
— Tudjátok, hogy amerre mi járunk, ott zűrzavar keletkezik, maradjunk csak
itt! — hangoztatta Henrietta.
— Felőlem maradj!
— Azt már nem!
— Pedig Heni, az lesz, amit mondtál, maradunk, — vágott közbe Péter —
elindult a vonat.
Összedugták a fejüket, majd előkapták a varázspálcáikat, s ezt kiáltották:
"Tentillanus vonat!" Ez a helyváltoztató varázsige, ami a hopponálás
gyerekeknek kifejlesztett változata, ezzel ott lehettek, ahol akartak. Pont
ezen a napon tanulták bűbájtanórán. Ez nagyon veszélyes, ha egy kis hiba
becsúszik és pontatlan lesz. Sajnos ezúttal megtörtént, egy koszos, büdös
pincében találták magukat. Újra próbálkoztak, ekkor sikerült, egy üres
fülkébe pottyantak.
— Látjátok?! Na, mit mondtam, igazam volt! — üvöltötte piros, gőzölgő fejjel
Henrietta.
— Benned akár levest is lehetne főzni! — jelentette ki viccesen Róbert.
Közben befutottak a pályaudvarra. A muglik ámultak a falakon ki —
bejárkáló furcsa embereken.
— Nézzük meg a Halászbástyát! Az a város nevezetességei közé tartozik.
— Lexikonunk megszólalt. — jegyezte meg Róbert.
— Jó, jó Heni, de hogyan jutunk oda? — kérdezte Péter Róbertre ügyet sem
vetve.
— Taxival. — felelte Heni.
— Ahhoz forint kell, ami nekünk nincs.
— Nini! Ott van a Vébusz, aminél gnúttal fizethetünk!
Fölszálltak rá, a fuvart a Halászbástyához kérték. Fönt a bástyán valami
süvítést hallottak, s szellemek jelentek meg. Szerencsére a muglik nem
látták őket. — Kik vagytok? — kíváncsiskodtak.
— Az öreg halászok szellemei.
— Milyen volt régen a horgászat?
— Szinte tökéletes, ma azonban pocsék, a hajók bemocskolják a vizet,
ezért a halak nem egészségesek.
— Hát igen, a szennyezett folyó! — sóhajtott Péter. — Mivel töltitek az
időtöket?
— Kuksolunk a toronyban, továbbá néha ijesztgetjük a muglikat.
— Tudtok valami hírességet errefelé? — szólalt meg Henrietta.
— A Parlament odaát.
— Köszönjük! Gyertek!
Útközben az országházhoz feltűntek nekik az áram vezetékek, melyek hol
szélesek, hol pedig vékonyak lettek.
— Mi lehet ez? — kiáltották sorra a muglik.
A föld alól hirtelen előbukkant egy mobilicus feje.
— Mit csináltok itt?! — rivallt rá Péter a kígyóra párszaszóul.
— Megszüntetjük a kagylóbigyók (telefonok) közötti összekötetést. Jó móka.
— válaszolta a hüllő.
— Ez miért jó nektek?! Kússzatok vissza az állatkertbe!
— Jól van, na!
— "Fiúk vége a bulinak, irány a ketreckert!" — hallották a vezetékből.
A Dunánál nem indult hajó a Parlamenthez. Péternek, valamint Heninek
fogalma sem volt róla, hogy Róbert erre is felkészült. Hozott varangydudvát.
— Honnan szerezted? — érdeklődtek barátai.
— Tonic, a bájitaltan tanár raktárából csórtam. — felelte.
A víz alatt bármilyen hihetetlen is, találkoztak Búvár Kunddal.
— Kedves Kund, mi dolgod van erre? Egyáltalán hogy — hogy élsz? —
árasztották el kérdésekkel a "hőst".
— Én egy szellem vagyok, és visszaszöktem a vízbe. Az erre járó, csakis
német hajókat küldöm a folyó mélyébe.
— Viszlát, mi elmegyünk!
— Ne! Várjatok egy kicsit!
— Varázsló vagy, azaz voltál?
— Igen.
— Elmondom, miért: mindjárt vége a varangydudva hatásának, ami itt
szörnyű következményekkel járhat. — mondta Péter.
— Értelek, akkor távozhattok.
Ezután, mint a szélvész olyan gyorsan úsztak a parthoz. Sajnos rosszkor
szakadt vége a varázslatnak. Túl mélyen voltak, ezért sebesen süllyedtek,
de még pont időben Kund megmentette életüket. Szépen megköszönték a
segítséget, s csuromvizesen bandukoltak a Parlamenthez (nagy feltűnést
keltettek).
Az Országházba belépve meglátták a gyufa Parlamentet, ami emiatt
összeomlott, s felépült. Stupor dermesztő varázsigét küldtek rá, hogy hagyja
abba. Ezzel elárulták magukat, ezért a láthatatlannátevő köpennyel eltűntek,
mint a kámfor.
— Tyűha! Ezt épphogy megúsztuk! — suttogta Róbert.
— Sajnos ki fognak csapni a suliból, többször is varázsoltunk, megszegve
ezzel a főszabályt. — okoskodott Henrietta.
Később beültek egy kávézóba inni. Sört rendeltek, mert azt hitték, olyan,
mint a vajsör. Nagyot csalódtak, keserű volt, inkább beszélgettek. Hallották,
amint egy öregember sajnálkozott, hogy fiatal akar lenni.
— Ó, bárcsak ne lennék ilyen öreg!
Gondolták, segítenek rajta, ezért közös erővel zsugorító főzetet készítettek.
El sem tudták képzelni, Róbert mi módon lophatott ennyi mindent Tonic
professzortól.
— Miként csináltad? — kérdezgették.
— Én már csak ilyen vagyok.
Miután a bácsi italt rendelt, elkezdtek társalogni a pincérrel, így könnyen ki
tudták cserélni az italt a készítményre. A bácsi jó nagyot húzott belőle, majd
a muglik szeme láttára bébivé változott. Mire felocsúdtak az emberek, nekik
már hűlt helyüket találták, ugyanis átalakulás közben angolosan távoztak.
Eközben besötétedett, ezért szállás után kellett nézniük. Egy a közelben
lévő fogadóban állapodtak meg. Szerencséjükre ez varázsló "hotel" volt.
Pétert azonnal felismerték négyzet alakú sebhelyéről. Erről a sérülésről
csak annyit tudtak, hogy ott található a homlokán és rossz mágus
közeledését fájással jelzi. Kérdezték, miért jöttek ide:
— A Pestforttól két napos vakációt kaptunk. — felelték.
— Isten hozta Önöket! A 12-es szoba az Önöké.
Fölfáradtak a lakosztályukba aludni. Péter különös álmot látott.
Egybölcsőben feküdt testvérével, anyja és apja nyugtalanul beszélgetett.
Hirtelen betörték az ajtót, megjelent egy gonosz varázsló, kinek arcát nem
látta. Szülei előkapták varázspálcájukat, de az idegen addigra már kioltotta
életüket. Aztán húga valamint ő következett. Elsőnek ikertestvérét küldte a
másvilágra. Végül rá került a sor, ám mielőtt megtörtént volna fájó sebbel
fölébredt. Csupa víz lett, úgy izzadt. Sérülése égett, mintha a tűznél is
forróbb lenne. Idővel újra mély álomba merült. Ezúttal egy sírkőnél térdelt, a
szüleit siratta. A földből előbukkant a gonosz ember, immár felismerte őt,
Vazul volt a rossz varázsló. Mindenki félt tőle, pedig a nép úgy tartotta
meghalt, a valóságban viszont élt, de ezt senki nem tudta. Folytatódott a
rémség, rászegezte pálcáját s kimondta a gyilkoló főbenjáróátkot az
"Adakadevrá"-t. Ő azonban gyorsabba volt, ráküldte a hátráltató ártást.
Vazul azonnal megdermedt. Ekkor megszűnt a látomás, reggel lett. Társai
körülötte álltak, mert nagyon rúgkapált, mozgolódott, végül leesett az ágyról.
— Mi történt? — kérdezte Heni. Aztán Péter szóról szóra elmondta mindazt,
amit látott alvás közepette.
— Csoda egy álom lehetett, az biztos! De hátha tartalmazott valami
érdekeset. — szólt Róbert.
— Szerintem ad információt a sebhelyed valós származásával
kapcsolatban. — vélekedett Heni.
— Nem régen Dani igazgató úr adott nekem egy pedált! — kiáltotta Péter
— Azt állította, amikor beraktak a Dénes mugli családba, ezt találták
mellettem.
Idén átadta nekem.
Azzal elővette a pedált, valamint megmutatta barátainak. Az "emlék"
elkezdett repülni, ők természetesen követték. Utcákon átrohantak utána,
egy falnál esett le a magasból. Szétnyílt, és előbukkant belőle Vazul.
— Végre valahára meggyilkolhatlak, mint a testvéredet és szüleidet! Vidám,
 mégis gonosz varázsló hírében állok. Tudod, miért adtam neked azt a
pedált? — mondta Vazul.
— Nem.
— Azért, hogy egy ilyen helyen megölhesselek. No, ideje a tettek mezejére
lépnem.
Ezzel elővett egy bőröndöt, majd ezt átnyújtotta neki.
— Tessék ebben minden megvan, a büdös zoknitól kezdve a rossz, szakadt
képig, gondolom ezekre lesz szükséged a másvilágon.
Aztán elővette a pálcáját, rájuk szegezte. Kis híján megölte őket, de ők sem
estek a fejük lágyára! Közre fogták Vazult, majd ráküldték a hátráltató ártást,
mire az megdermedt. Sajnos, amint az átkok eltalálták köddé vált a
tekerőszerszámmal (pedállal) együtt. Ezután nyugodtan sétáltak a
városban. Egy hirdetőoszlopon láttak egy különös hirdetést:

Kedves Harry Péter!

Ma a kirándulásnak vége szakad. Kérem 14:30 — kor jelenjenek meg a

Nyugati pályaudvaron.

Pestfort

Ugyanitt a többi plakát veszekedett, mert valamitől életre keltek.

— Az új Organics hajsampon erősíti a hajszálakat ellentétben a többivel.
— Nem, a Blendamed fogkrém jobb, az a fogakat is szépíti, mi több, még a
hajadra is dörzsölheted, attól szilárd lesz!
— De én sampon vagyok!
— Hagyjátok abba! Én túlszárnyallak titeket. A Kaiser sörrel a hajadat,
fogadat moshatod, sőt még meg is ihatod.
— Befejeznétek végre?! — szólt közbe Róbert.
Erre abbamaradt a vita. Mentek tovább felderíteni a terepet. Nem értették,
hogy a sok mugli, miért utálja a varázslást. Arra a következtetésre jutottak,
hogy félnek tőle.
Gondolták, megnéznek egy múzeumot, a közelben volt egy. Henriettát
érdekelte, Pétert és Róbertet inkább hidegen hagyta. Heni pedig csak ezt
hajtogatta:
— Figyeljetek! Ez a múzeum jót tehet a mugliismeret jegyeiteknek. Tessék a
táblákat elolvasni!
A főzőedények között volt egy varázsüst, ami amikor arra jártak, füstölt.
— Légy szíves fejezd be! — kérlelte Péter. Erre, mivel az edény jószívű volt,
abbahagyta.
Egy baj támadt csupán, a kiállítás helyett a Nyugati pályaudvaron kellett
volna lenniük. Ezt Heni vette észre. Kezdtek beletörődni, itt ragadtak. A
dolgot végül Péter oldotta meg, vett egy szőnyeget s rákiáltott: "Tantanius!".
Ettől bármilyen tárgy repülni kezdene, így tett ez is. Visszaszálltak vele a
Pestfortba.
Itt felgyorsultak az események, mert szó szerint becsapódtak az igazgatói
irodába. Ezt nem bírták Dani igazgató idegei, ezért kicsapta őket. Szóval,
ezentúl mehettek a másik iskolába, a Varázsvárba!
 Gyurácz Erika: Három történet

1. történet

Harry Péter Budapesten egy McDonald’sba látogat. Pálcájával megérinti a

McDonald's feliratból az "M" betűt, majd azt mormolja: Csikócsőr — és
abban a pillanatban a Sánta hipogriffhez címzett fogadóban találja magát.
Megiszik egy pohár vajsört, és kivesz egy szobát. Mikor a holmijait rendezi,
észreveszi, hogy bizony, egy csomó zoknija kilyukadt. Varázspálcáját
rászegezi a lyukakra, majd így szól: stoppolj! — és a problémája azonnal
megoldódik.

2. történet

Másnap Péter elindul a Parlamentet megnézni. Az egyik évfolyamtársától

azt hallotta, hogy ha pálcájával megérinti a házelnök székét, egy
édességboltban találja magát. Így is lett. Ott állt a Csokis Hami nevű üzlet
előtt. Ebben az üzletben csakis csokis ízesítésű dolgokat lehet vásárolni.
Volt ott többek között koponya alakú nyalóka, amit ha elfogyasztottál, a
fejed levált a nyakadról egy kis időre. De lehetett kapni olyan csokiízű
pergameneket, amelyekre különböző versek voltak írva. Ha elfogyasztottad,
el tudtat azt a verset szavalni kívülről. Este ajándékokkal megrakottan tért
vissza a fogadóba.
3. történet

Szeptember 1-e van. Péternek indulnia kell vissza az iskolába. Az idén

repülővel mennek Pestfortba. Így a Sikló felé vette az útját. A pénztárnál
összefutott barátaival. Beszálltak az egyik fülkébe, majd a megfelelő
varázsszó — Irány Pestfort! — elhangzása után egy vörös rakéta alakú
repülőgépben találták magukat, amely öt perc alatt az iskolába szállította
őket.
 Hajdú Nóra: Reptetőbűbáj, tértágítóbűbáj…

Harry Péter elindult és egyszer csak a Hősök terén találta magát.

Varázslatosan szépnek találta. A szobrokat viszont illetlennek találta, mert
nem emelték meg a kalapjukat. Ezért rájuk bocsátott egy kalapemelő bűbájt.
A szobrok ezután minden arra haladó előtt megemelték a kalapjukat. Harry
nagyon elégedett volt.
Ezután tovább ment és hamarosan elért egy háztartási boltot, ahol seprűket
is árultak. Egyik seprű nagyon megtetszett neki és meg is vette. Ám
szomorúan vette észre, hogy a seprű nem repült. Ezt pedig úgy intézte el,
hogy a seprűbolt összes seprűjét (beleértve a sajátját is) reptetőbűbájjal
"hozta rendbe".
Szegény boltosok! Alig bírták összefogdosni a megbokrosodott seprűket.
Harry ezt már nem látta, mert vígan repkedett a Campona nagyáruház
felett. Viszont látott mást! A Camponánál a sok autó épphogy elfért. És így
még egy csomó kocsi nem tudott leparkolni. Harry ezt nem bírta nézni, újra
előkapta a varázspálcát, és egy jól irányzott tértágítóbűbájjal oldotta meg a
problémát. A gépkocsivezetők vígan fütyülve behajtottak az immár hatalmas
parkolóba. A kocsik büdös füstöt árasztottak a kipufogójukon. Ez nem
tetszett Harrynek, mert ezek az autók repülni se tudtak.
Ezért elintézte, hogy füst helyett cukorka jöjjön ki a kocsihátsókon. A
parkban focizó gyerekek vidáman szaladtak a kocsik után és eszegették a
cukorkákat. Péter hiányolta a Bogoly Berti Féle Mindenízű Drazsét, a
vajsört, a mézsört, azaz az összes Roxmortsi árucikket. Úgy döntött, hogy
varázsboltot hoz létre. PestVarázsnak nevezte el. Amilyen áru csak volt
Roxmorts faluban, Harry mind megrendelte az új baglya, Hindu
segítségével. Elment seprűháton a ruhabolt mellett. Megakadt a szeme az
óriási dunnákon. Nem tetszett neki, hogy csak heverésztek szó nélkül.
Bement, és megbűvölte a dunnákat, hogy altatódalt zengjenek. Harry
elrepült onnét. Egy akkorát ásított, hogy keresztbe le tudta volna nyelni a
Mátyás-templomot.
Hazarepült a Pestfortba, felment a hálótermükbe, lefeküdt az ágyára és
elaludt.
 Kassa Boglárka: A csokis Városliget

Derűs áprilisi idő volt, amikor Harry hétvégéjét töltötte Budapesten. Először
a Szoborpark Múzeumot látogatta meg. Már a park közepén járhatott, mikor
a szobrok hirtelen megelevenedtek. Futásnak eredt a rátámadó szobrok
elől, de hamar rá kellett jönnie, hogy ez hasztalan. Elővette hát
varázspálcáját és kivetette rájuk a sóbálványátkot.
A Szoborpark után a Gellérthegy következett. Felsétált a hegy tetejére, ahol
a Szabadság-szobor rögtön éles pálmalevelekkel kezdte el dobálni. De
Harry a kviddicsben megedződött reflexeinek köszönhetően rögtön
védekezett — a leveleket még röptükben elszárította — azok ártalmatlanul a
földre hullottak.
A Várban sétált, amikor a turul szobor életre kelt. Két, karmos lábával
megragadta Harry vállait, és csak repült vele...végül a Lánchídra
pottyantotta le áldozatát. Harry csak állt és nézte az Országházat, amikor a
híd láncai megmozdultak. Megdöbbenve vette észre, hogy azok egy óriási
Baziliskussá állnak össze. Harry rögtön becsukta a szemét, és nehezen bár,
de sikerült lejutnia a hídról.
Elindult az Országház felé, ahol újabb meglepetés érte: az épületet őrző
oroszlánok bekerítették. Harry előhúzta a pálcáját, és ártalmatlan kiscicává
változtatta őket. A macskák egészen az Füvészkertig kísérték. De mihelyt
beléptek oda, az egész kert egyik pillanatról a másikra sötét, indákkal teli
erdővé változott. Harry érezte, hogy erős indák csavarodnak a testére.
Nehezen benyúlt talárja zsebébe, kihúzta belőle pálcáját, és egy suhintással
olyan fényességet varázsolt, hogy a növények azon nyomban
visszahúzódtak.
Úgy döntött, hogy kirándulása utolsó helyszíne az Állatkert lesz. Már a
Gundel Étteremnél járt, amikor észrevette, hogy az étterem ajtóin és
ablakain át mérhetetlen mennyiségű csokoládé és tejszínhab ömlött ki, ami
ellepte szinte az egész Városligetet. Harry — a gyerekek őszinte örömére
— óriási tortává változtatta. Az Állatkertben sétálva talán még az
eddigieknél is furcsább dolog történt vele: amelyik állatra ránézett, rögtön
azzá az állattá változott, de ő ezt nem vette észre. Végül egy jószívű kígyó
figyelmeztette, mire Harry rögtön elhagyta az Állatkert területét. Kora este
fáradtan, de azért boldogan tért vissza Pestfortba
 Kéner Kolos: A hőstettek

Harry Péter az alábbi budapesti helyszíneken folytatott áldásos

tevékenységet:

Vidámpark
Vajdahunyad vára
Csónakázó tó
Cirkusz
Állatkert
Parlament
Metró
Mátyás templom
Globe Színház
Margit sziget
Libegő
Gyermekvasút
Vár
Gellérthegy
Lánchíd

Harry Péter év végi vizsgafeladatként azt kapja az igazgatótól, hogy mire

Demszky Gábor (A főváros jelenlegi főpolgármestere) hazatér a
nyaralásából, addigra változtassa meg úgy Budapestet, hogy ő rá se
ismerjen. Péter sok gondolkodás után a kedvenc helyére, a Városligetbe
indul, hogy hozzálásson a feladathoz. Péter a várba érve úgy dönt, hogy a
Mezőgazdasági Múzeumot kiköltözteti ebből a jó kis várból, hosszas
töprengés után azt választja, hogy befejezi Torgyán Józsi épülő villáját, és
ott rendezi be az új múzeumot. Hogy még érdekesebb legyen, az
állatkertben lévő háziállatokat is Józsi kertjében szállásolja el… Így Józsi
nyugdíjas korában végre igazi kisgazda lehet.
Ezáltal a vár üres falai közé bevarázsolta a Hunyadi családot. Külön
történetet érdemelne, hogy mit szóltak a Hunyadiak a több száz éves
változások láttán… Péter a vár egyik tornyában saját kis lakosztályt
rendezett be, melynek ablaka a tóra nézett. Mindezek után Péter roppantul
fáradt lett, és újdonsült baldachinos ágyába vetette magát. De az állandó
ricsaj miatt képtelen volt pihenni. Azt látta legegyszerűbbnek, ha az állatkert
krokodiljait és vízilovait a csónakázótavon bocsátja a vízre, és ezzel rövid
úton véget vet a csónakázásnak. Mivel sajnálta a csónakázókat, ezért a
vidámpark alatt egy óriási barlangtavat hozott létre. Miután ellátta a
csónakázókat barlangász felszereléssel, magukra hagyta őket, és tovább
indult. Útja során a Globe Színház romjai mellett haladt el, és eszébe jutott
az a sok jó kiállítás, amit kiskorában látott. Egy pálcasuhintással a Globe
Színház szebbé vált, mint új korában. Ha már Péter így belejött a leégett
épületek renoválásába, akkor már nem hagyhatja a várost sportcsarnok
nélkül. Péter Sydneyből importálta az olimpián már bevált sportcsarnokok
egyikét. Péternek sikerült Jimmyt is felélesztenie, de egy kis technikai hiba
folytán Jimmy elvesztette korábbi hangját és csak recitálni tudott. Később
Péter eltágult onnan.
Péter már messziről hallotta a cirkusz vidám zaját, és eszébe jutott
mosonmagyaróvári barátja, aki legutóbbi levelében azt írta, hogy még
életében nem volt cirkuszban. Péter barátja megörvendeztetéséért azt
találta ki, hogy a cirkuszt átvarázsolja a Margit szigetre, és a szigetet
vándorcirkusszá alakítja, mely fel-alá jár a Dunán. Péter üzemellenőrzés
után egyből barátjához küldte a szigetet. Miközben Péter a szigeten
ügyködött, a Parlamentet meglátva furcsa gondolatai támadtak. Eszébe
jutott, hogy az állatkertet végleg kiüríti. Az állatokat a parlament különböző
helyeire varázsolta. A baglyokat a parlamenti könyvtárba varázsolta, a
majmoknak pedig az üléstermet szánta. A denevérek a kupolába kerültek, a
korona mellé pedig az állatok királyát, az oroszlánt teleportálta.
Harry Péter úgy érezte, hogy tartozik annyival ezek után a fővárosnak, hogy
felépítse a négyes metrót. Ehhez jól tudta hasznosítani a vidámpark alatti
barlangi tó kialakítása során szerzett geológiai ismereteit és tapasztalatait.
Miután méltán büszkeség töltötte el, úgy érezte, hogy ideje lenne
őhatalmasságának szobrot emelnie. Miután megvitatta magában a
lehetséges helyszíneket, úgy döntött, hogy két helyre emeli saját szobrát.
Az elsődleges hely a Gellért hegy, mely jól látható a fél városból. Sajnos
ehhez el kellett tüntetni a Szabadságszobrot, mely helyére a hatalmas
„Péter” szobor került.
Az új parlamentre bízta, hogy a Hősök terére milyen emlékművet állítsanak.
Péter a Lánchídon csak kis változtatást végez, a kopott kőoroszlánokat élő
oroszlánokra cseréli. Az átkelőknek hídpénz helyett hídhúst kell majd leadni.
A nullás kilométerkövet Péter egyszerűen duplanullára cseréli. A várba
lépve feltűnt szeme előtt egy szellemkastély képe, és egy könnyed
mozdulattal Buda várát hatalmas szellemkastéllyá varázsolta. A várbarlang
egy részében egy hevenyészett Harry Potter kiállítást nyitott, és a további
hasznosítást elhalasztotta. Péter a Mátyás templom falait kiszárította, és
visszagondolva a parlamenti oroszlánra, kölcsön vette a koronát és a
koronázási ékszereket, hogy a hétvégén ünnepélyesen a világ összes
államfőjének részvételével megkoronáztassa magát. Az újdonsült király
fellibegőzött a gyermekvasúthoz, és eközben támadt az a remek ötlete,
hogy Budapestről Európa összes magas hegyére libegőt indítson.
A gyermekvasúthoz érve Péter azt látta, hogy a gyerekek és felnőttek, kicsik
és nagyok egyaránt jól érzik magukat a vasúton, ezért ezt kivételesen
meghagyta olyannak, amilyen volt, csak az állomásoknál elintézte, hogy
ingyen lehetett vajsört kapni.
Miután Demszky Gábor hazaérkezett, a híradó tudósításából értesült Péter
arról, hogy Gabi bácsit rohammentő szállította a Honvédkórházba. A riporter
szerint: „Állapota válságos”… Péter érdeklődése ekkor hirtelen az
egészségügy felé fordult.
Péter az iskolába való visszatérése után az igazgató nagy örömére az V.
kerületben Jumanji játszóházat nyitott, „Szigorúan csak varázslóknak!”.
Péter már csak a „benyújtott pályamunkája eredményét várja”.(Mint ahogy
én is. Ebben hasonlítok én Péterre.)
 Kerényi Anna: Facsarandusz!

Harry Péter egyik hétvégén ellátogathatott Pestmortsba. Amint kilépett a

Pestfort nagykapuján és átvágott a parkon, kellemes, nyárias fuvallat
csapott az arcába. Elindult a belváros felé, de hamar elfáradt, így felmászott
a Szabadság-hídra és ráült a turulmadár hátára.
— Hova lesz a fuvar? — kérdezte a szobor unottan.
— Az Állatkertbe légy szíves!
A nagy szárnyak megmozdultak és már repültek is. Útközben látták az új
színházon munkálkodó daru— madarakat, majd feltűnt a Csodavidámpark
és végül talajt értek. Harry leszállt légi járművéről és indult volna az Állatkert
bejárata felé, amikor a madár kinyújtotta a szárnyát. Elgáncsolta a fiút.
— Mi lesz a fizetséggel? 7 sarló kérek — rikoltotta a turul.
A varázslótanonc morcos képpel adta oda a pénzt, majd eltűnt a tömegben.
A szobor-madár elrepült, de még jó hangosan megjegyezte:
— Ezek a mai fiatalok!
— Szervusz, Hagrid! — kiáltotta Harry, amint elhaladt a walesi sárkány
ketrece mellett.
— Hogy vagy, barátom? — lépett a fiúhoz a termetes vadőr.
— Köszönöm, megvagyok. Szeretnék tőled kérdezni valamit.
— Csak bátran, de, megbocsáss, közben meg kell etetnem az
oroszlánjaimat — mondta Hagrid és elmondott egy varázsigét (itt nem
közölhetem, szigorúan titkos [a szerző]). Erre a város összes
oroszlánszobra odagyűlt köré és jóízűen falni kezdték kedvenc
csemegéjüket, a lovasszobrokat. (Persze a lovasokat, Szent Istvánt meg
Rákóczit kiköpték...) Miután Harry választ kapott Hagridtól a kérdésére, e
 elbúcsúzott barátjától, kilépett az Állatkertből.
Az Liget fölött, a villanydrótokon százával ültek a pesti baglyok (Cuvicus
Budapestiensis), huhogásuk megremegtette a levegőt.
Rengeteg taláros varázsló és még több gyerek hemzsegett Budapesten...
Harry ballagott az utcákon, majd arra gondolt, hogy ebédelni kéne. Nem
tudta, pontosan mennyi az idő. Megkérdezte hát Arany Jánostól. A szobor a
Múzeumkertben azt felelte: 12 lesz 7 perc múlva.
Harry betért egy gyorsétterembe és megebédelt.
Ezután az Operához ment megnézni a műsort. Este operát szeretett volna
hallgatni.
A táblán ez állt: 19:00 Varázsfuvola utána Az Operaház fantomja...
Így hát elhatározta, hogy este hétre visszajön.
Az utcán hömpölygő emberáradatban felfedezett két vörös üstököt.
Odasietett. Fred és George állt előtte.
— Szia, Harry! Gyere, mutatunk neked valamit! — azzal magukkal rángatták
Harryt, átszaladtak az egyik hídon és végül megálltak a gellérthegyi
víztározó előtt.
Bementek.
— Merülj a víz alá! — mondták az ikrek. — A víz alatt meglátod a
vízkőszobor-gyűjteményünket.
Azzal lenyomták Harryt ruhástól a víz alá. A fiú nagyon elcsodálkozott. Vagy
harminc emberméretű vízkőalak állt a medence alján. A figurák közt Harry
felfedezte Dumbledore professzort és Pitont is. Amint így lebegett a vízben,
egyszerre örvény kerekedett körülötte és egy nagy árnyék közeledett felé. A
lény útját eldőlő szobrok jelezték. Az állat maga volt a Loch Ness-i szörny.
Harry a varázspálcájáért nyúlt. Még épp időben. A vadállat kitátotta nagy
száját, előtűntek tűhegyes fogai. A fiú pálcájával a szörnyre mutatott és
buborékokat eregetett a szájából, mintha mondott volna valamit.
A Loch Ness-i azonnal ártalmatlanná szelídült. A hatalmas test a felszín felé
emelkedett, Harry is felúszott.
Fred és George rémülten mutogattak a szörnyre, Harry Péter azonban csak
legyintett, kimászott és Facsarandusz-bűbájjal megszárította a ruháját.
— Ezt meg kell mutatni Hagridnek! — jutott szóhoz végre az egyik iker.
— Á, biztos azt mondaná, hogy nem kellett volna elvarázsolni.
Ebben maradtak. Harry az Operaház felé indult vissza, Fred és George
pedig Pestfort felé vették az irányt.
Amint Harry az Operához ért, egy szfinx állta útját.
— Ha felelsz a kérdésemre, bemehetsz! Ha tévedsz, halál fia vagy!
Harry nagyot nyelt, majd azt mondta: — Halljuk a kérdést!
— Nos: Néha hosszú, néha rövid, vagy sima, vagy kunkorodik.
Van ritka, van sűrű is, kinő, pedig nem vetik.
Van fekete, barna is, hófehér és arany is! Mi az?
Harry gondolkodóba esett. Hátrapillantott és látta, hogy mögötte egyre több
ember várja, hogy bejuthasson.
— ... pedig nem vetik... sokszínű, hosszú, rövid... Szőr... Haj! Ez az! A
megfejtés: a haj!
A szfinx odébb lépett, a tömeg pedig megtapsolta Harryt.
Az előadás is sikeres volt, és amikor vége lett, a mi Harry Péterünk elindult
a Pestfort felé, hogy a hosszú kimenő után nyugovóra térjen
 Kocsis Andrea: Egy varázslatos vonósnégyes

Harry Péter, azaz H. Péter, akit nevéből lerövidítve Hapcinak hívtak, megállt
a zebránál. Megállás nélkül jöttek-mentek az autók, tülekedtek az emberek,
lökdösték őt is. Így nem lehet közlekedni–gondolta H. Péter. Bement a
sarkon lévő háztartási boltba, megvette a legegyszerűbb hosszúnyelű
seprűt, a FŐKEFE termékét. Elmormolt egy bonyolult varázsigét, és hopp,
már fel is szállt a seprűvel, olyan gyorsan, hogy feltűnést sem keltett.
Sajnos, azonban igen élénk volt a légi forgalom. Osztálytársai is
szabadnaposak voltak, és Budapestre igyekeztek a Pestfortból.
H. Péter leszállt. A seprűre már nem volt szüksége, ezért újabb varázsigét
mormolt, majd a söprűt odaajándékozta egy narancssárga mellényes
férfinak, aki a járda tisztításán fáradozott. Valami azonban nem
stimmelhetett a varázsigével, mert a seprű magától dolgozott tovább,
rángatva az utcaseprőt, aki szíve szerint szabadult volna már a
kényszermunkától, de a seprű nem engedte. A járda azonban gyönyörűen
tisztult, és ennek H. Péter nagyon örült, így magára hagyta a rémült
utcaseprőt és a szorgalmas seprűt.
H. Péter felszállt a buszra. Leült. A következő megállóban sokan felszálltak.
H. Péter átadta a helyét egy néninek. Azaz felállt, hogy a néni leülhessen,
de egy srác, fülében karikákkal, szájában kifogyhatatlan rágógumi
hegyekkel, ellökte mindkettejüket, és leheveredett az ülésre. H. Péter
varázsló öntudata ellenlépésre szánta el magát. Így mégsem maradhatnak
a dolgok!! Könnyed varázsigéje után Hapci elégedetten nézte, amint a
rágógumi buborék a busz ablakához ragasztja az udvariatlant, aki pedig már
nagyon le akart volna szállni.
H. Péter leszállt az Operánál. A szfinx könnyed Hapci!-val üdvözölte, és
átadta neki a nap sporteseményeiről szóló tájékoztatót. Á!! A gyorsasági
seprűversenyig még van egy óra, hát bement az Operába. Szeretett volna
zenét hallgatni. Az Operában éppen próbára készültek. A hangszereket már
a zenekari árokba helyezték, de a zenészek még beszélgettek. Sebaj! —
gondolta Péter, és odaintett a hegedűnek. A hegedű szolgálatkészen előállt
a legjobb barátaival, és H. Péter vonósnégyes koncertet hallgatott az
Operaház hűvösében. H. Péter varázsló tudománya sokat fejlődött, hiszen a
rögtönzött koncertet csak ő hallotta, de az még neki sem tűnt fel, hogy a
hangszerek egy vadonatúj darabot rögtönöztek a tiszteletére. Kifelé jövet
Hapci megtörölte a szfinx orrát, aki elérzékenyült a gyönyörű muzsika
hallatán.
Ahogy tovahömpölygött a tömeggel H. Péter, érezte, hogy éhes. A
hentesüzlet kirakatában sülő csirkét látott. A baj csak az volt, hogy az utca
túloldalán. Nem volt mit tenni, H. Péter szakképzett varázsinas áthívta a
csirkecombot az utcán, és átküldte a pénzt. Az ÁFÁ-s számla kicsit üldözte
Pétert, amíg észrevétlenül bejutott a farmermellénye belső zsebébe, amikor
Péter papírzsebkendőért nyúlt. Hogy zsíros ujjait megtörölje.
Elkéstem! Péter ijedten látta, hogy a gyorsasági seprűversenyre már nem ér
oda. Nem segíthet a varázslat sem. Gondolt egyet, betért egy Keravillba. A
leghátul lévő tv-t bekapcsolta, és “elintézte” a közvetítést. Kicsit elfáradt az
álldogálásban, ezért varázsolt magának egy TV fotelt is.
Estefelé H. Péter már nagyon vágyott vissza Pestfortba, ezért a csuklós 7-
es busz csukló mögötti részét eltérítette, és hazavitette magát. Nem történt
semmi baj. A busz az éjszakát már egyben töltötte a garázsban. H. Péter
sétájára csak annyi emlékeztette, hogy a menetrendi tájékoztatóba új
állomás — Pestfort is fel lett tüntetve, rögtön a Baross tér végállomás után.
 Kocsis Anna: A pocsolyamadártól a vérnyusziig

— Budapest Magyarország egyetlen muglimentes városa. Az idelátogató

varázslóknak több lehetőség is kínálkozik minden téren (bevásárlás,
szórakozás stb.)… — olvasott fel Hermione a Budapestről szóló
könyvéből egy részt.
— Minket a szórakozás érdekel. Azt olvasd! — szólt közbe Ron.
— Jó, jó. Hol is tartottam? Itt van! „Szórakozás: Állatkert: a legkülönbözőbb
varázslények és mágikus növények földön, vízen, levegőben. Vidámpark: a
legmodernebb bűbájokkal ellátott szerkezetek páratlan szórakozást
biztosítanak az idelátogatóknak…”
— Juj, Harry idenézz: „Minden hét szombatján kviddicsmérkőzés a
nagypályán.” Ma szombat van. Elmegyünk?
— Persze! — vágta rá Harry — De mikor lesz? És ki játszik kivel?
Hermione gyorsan körülnézett, és így felelt:
— Ferencváros játszik a III. kerület ellen 3 órakor.
— Honnan tudod? — tette fel a logikus kérdést Ron.
— Nézz már szét, Ron! A hátad mögött van a plakát! — idegeskedett
Hermione.
— Akkor előbb menjünk az Állatkertbe, aztán megebédelünk és megnézzük
a kviddicsmeccset — csitította le a kedélyeket Harry.
Ebben maradtak. A 6-os metróval elmentek félútig, ott átszálltak a 19-es
villamosra, az egészen az Állatkert bejáratáig vitte őket. Kifizették a belépőt
— egy galleon — aztán bementek a madárházba. Sok érdekes madárfajt
láttak:
— Odanézzetek! Ennyi hippogriffje még Hagridnak sincs!
— De szép! Egy főnix!
— Hát ez mi? Milyen madár lehet egy pár tócsa víz?
— Ide az van írva, hogy pocsolyamadár.
— Pocsolyamadár?
Ron fölvett a földről egy gallyat, és megpiszkálta vele az egyik tócsát. A víz
megremegett, és összeállt egy szürkéskék, pikkelyes bőrű, zöld szemű,
tarajos madárrá. A pocsolyamadár átrepült egy távolabbi helyre, és újra
vízzé alakult. Repülés közben ezüstszínű csíkokat húzott maga után.
— De szép! — rikkantott Hermione. — Ilyenekről tanulnánk legendás lények
gondozása órán!
Kimentek az állatokhoz. Láttak sok ismerős fajt — többek között unikornist,
kappát, kákalagot, bicegócot és egy falka óriáspókot. A pókok fajleírása
alatt ezt a szöveget találták: „A Roxfort vadőre Rubeus Hagrid ajándéka az
Állatkertnek. (Ugyanez volt a szurcsókokhoz írva.) De volt olyan is, amit
még nem ismertek, például a vérnyuszi. Elég ronda volt — hosszú füle,
vérvörös szeme és vámpírfoga volt.
A három jó barát egy újabb épület felé tartott. Pár lépéssel az ajtó előtt
azonban Harry megtorpant, mintha láthatatlan falba ütközött volna.
— Mi baj? — kérdezte Ron.
— Én ide nem megyek be — jelentette ki hirtelen Harry.
— Miért nem? — tudakolta Hermione.
— Itt kígyók vannak — felelte hamar Harry. — Nem biztos, hogy meg tudom
állni, hogy ne feleljek nekik.
— Gyere be! — kérlelte Ron. — Legalább el tudod mondani, miket
beszélnek a kígyók. Ha meg beszélni akarsz velük, majd eltakarunk.
Hosszú győzködés után Harry végül bement velük a kígyókhoz. Amint
belépett, rögtön megütötte a fülét a jól ismert, sziszegő suttogás:
— Megint jöttek…
Már nagyon unom őket…
Én isss unom…
Szevasssz!

Harry körülnézett, hogy vajon ki köszönhetett rá. A kígyókon és rajtuk kívül

más nem volt az épületben… Megakadt a szeme az egyik terráriumon.
Valahonnan ismerte azt a kígyót…
— Nahát! — kiáltott fel még emberi nyelven. — Ez az a kígyó, amit
rászabadítottam Dudleyra!
Lehalkította és sziszegéssé változtatta hangját:
— Szia! Hogy kerülsz ide?
— Elkaptak.
Így beszélgettek még egy darabig, aztán Hermione az órájára nézett, és ezt
mondta:
— Ideje indulni! Háromnegyed kettő! És a stadion a város másik felén van!
Felültek a villamosra (1:45), bementek a belvárosba (2:20), gyorsan
bekaptak valamit a Három Seprűben (2:30), és metróval mentek a
kviddicspályáig (2:45). Jegyet vettek, és éppen hogy leültek, kezdődött a
meccs.
A Ferencváros csapatának szurkoltak — azok a Tűzvillámaikon sokkal
szebben repültek, mint a III. kerület a Nimbusz Kétezer-egyesein. Öt perc
alatt kb. három gólt dobtak. A III. kerületnek viszont kb. 10 perc alatt sikerült
egy gólt dobni, így az állás hamar 60:20-ra módosult. A III. kerület fogója ki
akarta cselezni ellenfelét. Zuhanórepülésbe kezdett, de a Ferencváros
fogója hamar átlátott a szitán, és félúton felkormányozta a Tűzvillámát. Öt
perc múlva azonban teljes sebességgel a három jó barát felé vette az irányt.
Harry tudta, miért: ott lebegett szinte közvetlenül az orra előtt a cikesz. A
fogó kikerülte a két, felé irányított gurkót, aztán elkapta a cikeszt. —
eközben viszont bezuhant a közönség soraiba, pontosabban Harry ölébe.
— Bocsánat — szólt. De mikor észrevette, ki az: — Harry Potter? Ó, igazán
sajnálom! Örülök a szerencsének…
— Semmi baj — szakította félbe Harry. — Ügyesen kapta el a cikeszt. De
most menjen vissza a pályára, mert mindjárt jönnek a társai.
A csapat tényleg közeledett. A fogó eléjük repült, és minden bizonnyal
elmondta nekik, hogy kivel találkozott, mert minden játékos nyíltan
megbámulta Harry sebhelyét. Aztán elkezdődött a buli. Egészen öt óráig
tartott, így a három jó barát holtfáradtan tért be a Griffendél
klubhelyiségébe.
 Korpa Klaudia: Panelből kertes házak

Harry Budapestre látogatott és Gréta, az idegenvezető megengedte, hogy 3

dolgot átváltoztasson. Budán kezdték az útjukat, de amint átértek a hídon
meg kellett állniuk, mert Harry máris átalakítani akart. A Mammut áruház
előtt találták magukat. A fiú csodálkozott, hogy miért adták neki ezt a nevet
amikor nem is mamut, hanem egy bevásárló központ. Harry elvégzett egy
kis abrakadabrát és már is mamut lett, de részben bevásárlóközpont is. Ez
valahogy úgy nézhetett ki, hogy a mamut ormányára egy kötelet erősítettek
és azon fel lehetett mászni egyenesen az állat szájába és onnan egy
csúszdán le és máris a 3. emeleten voltak, ahol vendéglőket és pizzériákat
találtak. Egy másik csúszdán a második emeletre lehetett jutni, majd végül a
földszintre. Ki pedig ugyanezen az útvonalon kellett menni. A második
átváltoztatnivaló a Lágymányosi-híd volt. A színe is elég ronda volt, meg az
alakja is. Azokat a ciklámen valamiket leszedte és a helyükre boltíveket
épített, amiken 5 centiméterenként függtek a lámpák, valahogy úgy, mint a
Lánchídon. Este kétóránként a boltíveken a lámpák tűzijátékot szórtak és
mágus idegenvezetők segítséget nyújtottak. A harmadik, amit Harry
átváltoztatott, azok a panel házak voltak. Helyükre szép, medencés kertes
házak kerültek házi manókkal felszerelve. Csak volt egy kis baki. Nem elég
nagy Budapest ahhoz, hogy tele legyen kertes házakkal, mert egy
Panelnek, amiben kb. 30 család él akkora a kerülete mint egy kertesháznak
amiben csak egy család él. Ezért Budapest a kétszeresére nőtt. Hála
Harrynek sok család boldogabb lett így.
 Kostapulos Sokrates: Egy roxforti diák naplója Budapesten

Kedves naplóm!

Miközben hoppanáltunk, én nem Debrecenbe, hanem Budapestre kerültem!

A varázspálcám segítségével megtanultam magyarul, viszont a pálca 3
napra elvesztette a varázserejét. De egy mugli család volt olyan szíves és
befogadott. És minden nap elmentem városnézésre, de egyedül, mert úgy
érdekesebb.

1. nap:

Ma az "Állatkert" nevű helyre látogattam el. Ott sok bezárt állat volt.
Gondoltam azért zárták őket be, mert valamilyen bűnt követtek el. A majmok
biztos tolvajlással foglalkoztak. Viszont, nem mindenki volt javíthatatlan.
Láttam állatokat, akik sokkal nagyobb térben mozoghattak...

2. nap:

Azt mondják, a muglik nem tudnak varázsolni HAH!!!!! Ma bizonyítékot

szereztem az ellenkezőjére. A Vajdahunyad várában voltam, ahol
megdermesztett állatokat láttam .Ezt a helyet úgy hívják, múzeum. Nagy
varázsló szobra van kint a kertben, úgy hívják: ANONYMUS.

3.nap:

Ma már vissza kell mennem. De ahhoz először ki kell jutnom egy bizonyos
térig. Elindultam a földalatti alagút felé, ahol hamarosan kidugta az arcát a
kis sárga szörnyeteg. De a muglik megszelídítették és rávették, hogy
szállítsa őket. Hamarosan jött az ellenőr. Ez egy fura fajzat. Egy jegy nevű
élelmiszert kért. Tőlem is kérte, de nekem ilyen nem volt, ezért nagyon
mérges lett. A többiek mutattak neki, úgy látszik elég volt, A SZEMÉVEL
EVETT. Rá is volt írva a karszalagjára:

JEGY ELLENŐR. — EL-EN annyi, mint elenni!

Elég rövid volt a kirándulásom, úgyhogy máskor is el akarok jönni

Budapestre!
 Kovács Noémi: Pánik a moziban

Harry Péter a főváros melletti középiskolába, a Pestfortba jár. Már a neve is

furcsa ennek a sulinak, de nem ez teszi igazán különössé. Mert itt nem
matek és magyar témakörökben lesznek járatosak a diákok, hanem
varázslás és bájitalkeverés területén.
Péter a nyáron lesz 15 éves, és most fejezte be a (középiskolai) negyedik
osztályt. Mint minden más kollégiumban tanuló diáknak, neki is a nyári
szünetben otthon kell maradnia.
Azonban, minthogy szülei meghaltak, a nyarat egyik kedves barátja
vendégeként tölti. Éppen a vakáció első hetében kezébe kerül egy újság,
amelyben olvas egy jó filmről, amit most vetítenek a mozikban. Kap az
alkalmon és elhatározza, hogy szombaton megnézi azt.
A mozis napon a felkelés nem úgy sikerült, ahogy ő és haverja tervezték.
Éjszaka sajnos áramszünet volt, vagyis nem működött az ébresztőóra, és
elaludtak. Ez még a kisebbik gond volt.
Miközben azon imádkoztak, hogy időben a helyszínre érjenek, leállt az
alagútban a metró. Így a film már fél órája ment, mire megérkeztek.
— Nem! Nem lehet bemenni a terembe! — mondta a jegypénztáros. —
A vetítés rég elkezdődött!
— Nem baj. — szólt Péter. — De nagyon szeretnénk megnézni a filmet.
— Az gondolom, de akkor is csak egy jegy van.
Péter és barátja egymásra néztek. Végül aztán kő, papír, ollóval döntötték
el, melyikük megy, és melyikük marad. A játékból Péter került ki
győztesként, így hát szomorúan otthagyta önfeláldozó cimboráját.
A vetítőterem tényleg zsúfolásig tele volt. Emberfejek sokaság látszott ki a
bíborszínű szék háttámlája mögül. Péter leült a nyolcadik sor legszélére,
egy korabeli lány mellé. Nagyon sajnálta barátját, de mindezt elfeledtette
vele a lebilincselő mozi. egyszer csak, amikor vagy húsz perce kuksolt a
nézőtéren, valaki felordított, de úgy, mintha legalábbis nyúznák.
Mindjárt meg láthatták mások is, hogy miért. Az a kétméteres, szalagos
tigris piton, amelyik egy pillanattal ezelőtt még a filmvásznon volt, most az
első sor előtt tekergett. Az emberek eszüket vesztve rohanni kezdtek a
kijárat felé, egy embert kivéve. Ez Péter volt. Tudta, ha most nem kapja elő
a varázspálcáját és nem átkozza el, a kígyó nemsokára megtalálja, hogyan
juthat ki innen. Nem tétovázott.
— CAPITULATUS! — ordította, de a lefegyverző bűbáj egy csepp hatással
sem volt a kígyóra.
De ekkor észre vette, még sincs egyedül.
az a lány, aki mellett ült, most óvatosan, lassú léptekkel elindult a hüllő felé.
— Mit csinálsz? — rémüldözött Péter, de az csak lepisszegte.
Tett még egy lépést az állat felé, de az dühösen felé kapott. Ekkor az
ismeretlen szinte ráérősen leguggolt. Aztán mozdulatlanul várt, és (bár ezt
Péter nem láthatta) a szeme sem rebbent.
Egyszercsak a kígyó elindult felé, és csodák csodájára nem hogy nem
támadta meg, hanem felkúszott a lány kinyújtott kezén, és kényelmesen
elhelyezkedett a nyakában. Az felállt és szembefordult Péterrel.
Még egyikük sem szólalt meg, amikor egy csapat taláros férfi bukkant fel,
kezükben varázspálcával.
— Az mondták van itt egy kí… — Akadt el a szava az egyiküknek a
„kígyóbűvölő” láttán.
Az állat békésen nyugtatta fejét a lány vállán és egy kicsit sem reagált az
emberekre. Miután a felnőttek kikísérték a két gyereket (a leányzó esetében
csak terelgették, mert senki sem mert közelebb menni), megpróbálták
elvinni a csúszómászót, nem sok sikerrel. De végül azért sikerült.
— Még be sem mutatkoztam. Krisztina vagyok. — mondta az eddig
névtelen hős. — És te?
— Harry Péter.
Ekkor az egyik mágus odalépett Krisztinához.
— Sajnálom, de ki kell törölnöm az emlékezetedet. — szólt.
— Már elnézést — szólalt meg a lány — , de minthogy én mentettem meg
az embereket, annyit igazán megérdemlek, hogy az emlékeimet
megtartsam. Egyébként az egyik ismerősöm is varázsló, úgyhogy nem új
ez a dolog.
A férfi morgott még valamit, majd megfordult, és távozott.
— Tényleg az ismerősöd is olyan…, mint én meg ők? — kérdezte Péter.
— Ha egyszer mondom. — válaszolta türelmetlenül, majd felállt és elment.
Péter még egy jó darabig nézte, de ekkor eszébe jutott a barátja, és
megkereste. Este aztán mindent percről percre elmesélt történtekről, és
csak azt nem értette, miért nincs neki egy ilyen ismerőse.
 Maár Gergely: Oroszlán-hologramok

Pestfort. A varázslóiskola állandóan változó alakja most mozdulatlan. Teljes

a csend. A növendékek kirajzottak a közeli fővárosba, egy kellemesnek
ígérkező hétvégére. Egyetlen szabályt kell csak betartaniuk: nem
varázsolhatnak.
Harry Péter Hildával indult az izgalmas kirándulásra. Úgy tervezték, hogy
megnéznek néhány nevezetességet, fagyiznak, pihennek a Városliget
árnyas parkjában. A tervet tett követte, de minden másként alakult, mint
ahogy elgondolták.
— Egész nap magaddal akarod cipelni a seprűdet? — kérdezte Hilda
— Persze! Sose lehet tudni, mikor lesz szükség rá. — válaszolta Péter.
— Ha megtudják, hogy használtad a muglik világában…
— Nem tudják meg! — vágott közbe Péter. — Majd vigyázunk.
Legelső útjuk a Lánchídhoz vezetett. A mozdulatlan oroszlánok láttán Péter
fejében huncut gondolatok kavarogtak. Lassan odalopódzott a két
szoborhoz, majd óvatosan megkocogtatta őket a pálcájával. Erre az
oroszlánok életre keltek és a tömegbe ugrottak. A muglik sikoltozva
szaladtak szét.
— Ha rájönnek, hogy te voltál… — mondta időközben odaérkező barátja.
— De nem jönnek rá. Millió varázsló és boszorkány van itt rajtunk kívül.
— De akkor is! Ez legalább 9 szabályt sért meg…
— Mennyünk inkább fagyizni! — javasolta Péter.
— Rendben.
Mielőtt elvesztek volna az ízek világában, Péter egy hanyag mozdulattal az
oroszlánokat a helyükre parancsolta. A fagyizóban Péter tudatlanul „vérízű
fagyit” rendelt, mire a cukrász felnevetett:
— Sajnálom, de én nem tartok ilyen egzotikus ízeket.
Elnézést, csak tréfáltam. — mondta Péter, majd kért két normálisabb ízt.
— Irány a Duna part! — kiáltott Péter.
—Jó. De ne varázsolj! — kérlelte Hilda
A folyóparton sétálva Péter csendben elővette seprűjét. Társa, aki előrébb
volt, nem vett észre semmit. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor valami
elsuhant a felette. Próbált kiabálni, de Péter már olyan magasan járt, hogy
nem hallott semmit. Gondtalanul repült a folyó felett, amikor megpillantott
valami furcsát. A parttól távol egy csónak sodródott. Üresen. Péter a csónak
fölé repült és ekkor megpillantott egy embert, aki fel-felbukkan a vízből, és
kétségbeesetten próbál a csónakban megkapaszkodni. Péter egy pillanatig
sem gondolkodott. A fuldokló fölé repült, megragadta a ruháját és egy
rántással a vízi járműbe segítette. A következő pillanatban elővette
varázspálcáját, elmormolt egy felejtő-varázsigét, amitől a kimentett mugli
semmire sem fog emlékezni, majd ügyesen a társa mellett landolt. Gyors
mozdulatokkal elcsomagolta a seprűjét, körbepillantott, hogy látta-e valaki
az életmentést. Szerencsére a sétálók és horgászok mással voltak
elfoglalva.
— Ha lebukunk a varázslásaid miatt, ezzel a jótettel talán javíthatunk
helyzetünkön. — mondta.
— Ne izgulj! Senki sem látott semmit. Az oroszlánokat is időben
visszavarázsoltuk és senkinek nem esett baja. Hallottad? Néhányan azt
hitték az oroszlánokról, hogy hologramok. Viccesek ezek a muglik. Még a
saját szemüknek sem hisznek.
— Addig jó nekünk. Még egy fagyi?
A fagyizás után ideje volt visszatérni a kastélyba. Péter és Hilda jókedvűen
sétáltak fel a nagy kőlépcsőn. A toronyban viszont a házvezető tanáruk várt
rájuk.
— Hogy telt a vakáció? — kérdezte a tanár.
— Köszönjük jól. — mondták kórusban a gyerekek, majd vigyorogva
elindultak a házuk klubhelyisége felé…
 Purczeld Réka: Harry Panka Budapesten

Üdvözöllek benneteket, ó, nagyhatalmú varázslótársaim! Hallottam,

kíváncsiak vagytok nemrég történt kalandjaimra a fővárosban, és hát mivel
közel álltok a szívemhez, töviről hegyire elmesélem. Először is,
megfogadtam tanácsotokat és a műveltség érdekében ellátogattam az
Operaházhoz. Ott azonban lássatok csodát, óriási tömeg nyomorgott.
Gondoltam, megnézem, miért. Hát amint odaértem egészen az első sorba,
a bejárat előtt egy hatalmas szfinxet pillantottam meg! Valamiért azonnal
tudtam, mit keres ott. Őrt áll. Úgy döntöttem, szerencsét próbálok.
Odaléptem hát a „mitikus lényhez” és megszólítottam. Kedves és udvarias
voltam, nem tudtam, milyen kedvében van. Ő azonban, látván
bizonytalanságomat, olyan kérdést tett fel nekem, melyre véleményem
szerint ő maga sem tudta a választ:
— Tiéd ez, s mégsem látod, ettől élsz te és a világod.
Ezután inkább odébbálltam. Elsétáltam a kikötőig, miközben láttam a
csodás Szent István Bazilikát. A Bazilika kupolája óriási fényben állt, mert
ahogy a nap rásütött, a kupola a szivárvány minden színében visszaverte a
sugarakat.
Aztán hajóra szálltam. A hajó lágyan ringott a Duna vizén. Mikor a
Lánchídhoz érkeztünk, nagyon meglepődtem. A két oroszlán hirtelen rám
nézett és egyszerre kacsintott…
Nemsokára leszálltam a fedélzetről és tovább sétáltam az utcán, miközben
meghallottam egy-két érdekes nevet, mint például Roxy-kert, meg valami
Növény- meg Állatkert; vagy valami ilyesmi. Ezeket meg is látogattam.
Mindkettő bámulatos látvány volt. Roxy-kertben még egy egyszarvúcsaládot
is láttam.
A Növény- és Állatkertben úgy éreztem magam, mintha egy gyors és rövid,
ámde annál izgalmasabb világkörüli utazáson lennék! Ettől kezdve kicsit
más szemmel nézem a világot. Eszembe jutott, hogy küldök egy képeslapot
Pestfortba. Elmentem hát a Bagoly Postára és egy Hugó nevű bagollyal
elküldtem a lapot. Azután továbbsétáltam. Egy újságosbódéban megláttam
egy furcsa újságot. Odamentem, megnéztem és megvettem. Próbáltam
volna elolvasni, de ezen csak sok fénykép és alattuk nevek álltak. Mikor
kimondtam az egyik nevet, hirtelen megjelent a helyén az újságcikk. Nagyon
érdekes volt. Aztán elkezdtem gondolkodni. Leültem egy padra és
bámultam a semmibe. Arra gondoltam, de jó lenne egy fagylaltot nyalni.
Abban a pillanatban a kezemben volt a fagylalt, pont úgy, ahogy
elképzeltem. Miután elfogyott, elindultam hazafelé, hisz:
— Mindenütt jó, de a legjobb otthon!

Nos remélem ez a kis mese elnyerte a tetszéseteket, kedves olvasóim és

ezennel szeretnék további varázslósikereket kívánni nektek! Mély
hódolattal,

Harry Panka
 Rácz Zsuzsi: Ez csak a kezdet

Péter nem szereti a hétvégéket, mert ilyenkor haza kell mennie Dobóékhoz,
a nevelőszüleihez, akik Celldömölkön laknak, a Petőfi sétány 4-ben. A
szülei meghaltak, egy gonosz varázsló ölte meg őket. Így a fiú anyja
nővéréhez, Petúniához került. Ám Péter ezt a hétvégét nagybátyjánál,
Fekete Jánosnál tölti. János bácsi a Rózsadombon lakik, egy kertes
házban.
Pénteken egy külön Intercity járat indult a Pestfortból Budapestre, a Pest
Express. Péter legjobb barátja, Tomi arra számított, hogy a fiú náluk tölti a
két napot Diósdon, de Péter csak most találkozhat nagybátyjával, mert
János bácsit körözi a Mágiaügyi Minisztérium, egy hamis vád miatt.
Miután megérkezett a vonat a Nyugati pályaudvarra, Panka azt tanácsolta
barátainak, hogy menjenek be a közeli McDonald’s étterembe. Péter még
sosem járt gyorsétteremben, mert a nevelőszülei nem vitték el soha. Arról
már hallott, hogy ez a McDonald’s Európában a legszebb, és mikor belépett,
a látvány saját magát igazolta. Az óriási, galériás teremben nyüzsögtek az
emberek, az asztalok többség telve volt ételekkel.
— Tessék! — szólította meg a pultnál álló fiatalember Pétert.
— Három hamburgert kérek sült krumplival! — válaszolta.
— Milyen itallal?
— Szerintem próbád ki a colát! — mondta Panka Péternek. A fiú bólintott.
— Mindegyiket colával — mondta Tomi.
Miután megkaptak mindent, leültek egy asztalhoz, és elkezdtek enni. Péter
örült, hogy nem látja pár napig a Mardékáros fiút, Molnár Danit, akit nagyon
utált. Bámulva nézte a járókelőket az utcán, mikor Panka megzavarta őt:
— Látjátok azt a házat szemben?
— A barnát? — kérdezte Tomi.
— Igen! Ott lakom, a harmadikon.
— Nem túl zajos az utca? — kérdezte Péter.
— Már hozzászoktam. — válaszolta a lány.
Mindegyikőjük befejezte az evés, így elindultak kifelé.
— Ti merre mentek? — érdeklődött Péter. Általában a pályaudvarról ő
egyből a Celldömölkre tartó vonatra száll fel, ezért nem tudja, pontosan
merre is laknak barátai.
— Nekem a Kosztolányi Dezső térre kell mennem, ahonnan az érdi busszal
megyek tovább. — mondta Tomi.
— Akkor egy darabig együtt mentek. — szólt Panka. — A 4-es villamos jó
mindkettőtöknek. Te a végállomásnál szállsz le, Tomi pedig eggyel előbb.
— Tudjuk, Panka! — méltatlankodott Tomi.
— Szasztok! Találkozunk hétfőn! — búcsúzott a lány — És ne felejtsétek el
az Átváltoztatástan leckét!
A fiúk beálltak a megállóba. A villamos hamar jött, és még ülőhely is volt
rajta.
— Ez itt a Duna. — magyarázta Tomi.
— Biztos nagyon mély — ámult Péter.
— Látod azt a hegyet? Az a Gellérthegy, amit Gellért püspökről neveztek
el. Ez a nagy épület a Műszaki Egyetem, nem messze van a
kollégiuma, ami 18 emelet magas.
— Hú! Még sosem láttam ilyen magas házat.
— Viszlát, Péter! Nekem itt le kell szállnom. Ugye tudod, neked a 4-es
villamos jó.
— Igen! Szia!
Péter a végállomásnál átszállt a Rózsadomb felé tartó járműre. Hamar
odaért. A megállóban egy bozontos fekete kutya várta, aki nem volt más,
mint János bácsi. Ő ugyanis animágus.
— Szervusz, Péter! Jól utaztál? Siess, itt van nem messze a házam.
— Szia, János bácsi! Nagyszerű volt az út.
A megállótól pár méterre volt egy kis kertes ház, egy csendes utcában.
Varga tanár úr, a Pestfort igazgatója segített elrejtőzni. Nélküle már biztos a
dementorok kezében lennék. — mondta János, miközben emberi alakot
öltött. Bementek a házba, ami egyáltalán nem nézett ki varázsló- laknak,
inkább egy szokásos mugli lakáshoz hasonlított. Péter a felső emeleten
kapott ágyat. A szobájában nem volt sok minden, mégis jobban tetszett
neki, mint a Petőfi sétány 4-beli lépcső alatti zug, ahol lakott. Miután
megvacsoráztak, János bácsi így szólt unokaöccséhez:
— Holnap megmutatom neked Budapestet, meglátod, tetszeni fog! Mivel
kutya alakjában nem mehetek el mindenhova, Százfűlé főzetet kell
alkalmaznom. Tudod, mi az?
— Persze! Olyan keverék, amivel más ember alakját öltheted magadra. De
kell annak a személynek egy testrésze. Ki a kiszemelt áldozat?
— A szomszéd mugli tegnap a kertben vágta a férje haját. Este belopóztam
hozzájuk, és összegyűjtöttem néhányat. Már kész is a főzet!
— Nagyszerű! — mondta Péter.
— De most menj aludni, holnap sok minden vár ránk.
Péter felment a szobájába, de nem jött álom a szemére. Alig várta, hogy
körülnézhessen a fővárasban anélkül, hogy Dobóék piszkálnák őt.
Másnap az ablakon bekúszó napsugár keltette fel Pétert. Amint magához
tért, rohant le a nagybátyjához, de János bácsi nem volt sehol. A fiút átjárta
a félelem, a legszörnyűbb dolgok jutottak az eszébe. Nem tudott mit tenni,
csak várt. Varázsolni nem varázsolhatott a szünetben, azt ugyanis
megtiltotta az iskola. Az idő lassan telt el. Péter már azon volt, hogy
odavarázsolja a seprűjét, mikor kinyílt az ajtó, és belépett egy kutya.
— János bácsi! Már azt hittem, hogy…
— Semmi ok az izgalomra! Csak a Reggeli Prófétáért mentem. Muszáj
tudnom, mi történik a világunkban! Bocsánat Péter, hogy
megijesztettelek, és köszönöm, hogy aggódsz értem. A reggeli a
szekrényben van, gyorsan edd meg, aztán indulunk.
Péter megette a szendvicsét, és ment felfelé a lépcsőn. Egy furcsa alak
jött vele szembe. A fiú annyira megijedt, hogy majdnem hátraesett.
— Én vagyok az! — mondta János bácsi, Péter megkönnyebbülésére. Már
a Százfűlé főzet hatása alatt állt . — Hozd a táskád! Megnézzük az
Állatkertet!
Péter csak egyszer volt állatkertben Dobóékkal, de nem élvezte túlságosan.
Felszaladta a szobájába, majd egy perc sem telt el, mikor már készen állt az
ajtónál. Jánosnak óvatosan kellett kimennie, nehogy a szomszédból bárki is
meglássa őt. Útközben Péter elmesélte a pestforti vizsgák okozta
aggodalmait, és más élményeit. Észre sem vették, hogy repül az idő. Már
ott is voltak az állatkertnél.
— Egy felnőtt és egy gyerek jegyet kérnék. — mondta János bácsi. —
Péter! — fordult a fiúhoz — hova menjünk előbb? Erre vannak az
elefántok!
— Hű, milyen nagy! Biztos melege lehet. János bácsi! Nézd azt a zsiráfot!
Péter és nagybátyja körbejárta az Állatkertet. Péternek legjobban a
denevérház tetszett, de azt mondta, hogy jobban szeretné szabadon látni az
állatokat, mert nem lehet jó fogságban élni.
— De néhány fajnak ez az egyetlen esélye az életben maradásra. Ha a faj
kihalófélben van, vagy a lakóhelye veszélybe kerül, és nem sikerül őket
megmenteni, kénytelenek állatkertben élni. Itt biztonságban vannak. —
mondta János. — Van kedved a pálmaházba menni? Én még nem
 láttam, de azt mondják, nagyon szép. Nemrég lett felújítva.
— Mehetünk.
— De csodálatos! — kiáltott fel a fiú, mikor belépett. Nem győzte forgatni a
nyakát, hogy lássa a fák tetejét.
— A Pestforban is van növényház, de ott más növények vannak. — mondta.
— A mandragóráról már tanultatok?
— Igen! Fülvédő kíséretében.
— Helyes. — mondta János bácsi. — Itt van nem messze a Vidámpark!
— Vidámpark?! Még sosem voltam vidámparkban! Menjünk el!!!
— De, csak ha megígéred, hogy felülsz a hullámvasútra.
— Naná!
Péter boldogan lépett ki az utcára. Végre vidámparkba megy. Egyszer csak
észrevette, hogy nagybátyja nincs mellette. Visszanézett, és furcsa kép
tárult a szeme elé. Két ugyanolyan ember állt egymással szemben. János
bácsi és a szomszédja, akinek a bőrébe bújt. Mindketten meghökkenten
néztek egymásra, majd a szomszéd elkezdett kiabálni:
— Ki maga? Hogy lehet ez? Mi történt?
János karon fogta a férfit, és megpróbálta arrébb vonszolni egy
csendesebb helyre, ugyanis az egész utca rájuk mutogatott, és róluk
beszélt. Mikor elértek a következő utcába, János elvégezte a felejtő
átkot, hogy ne legyen semmi gond.
— Ez meleg helyzet volt. — mondta Péternek néhány perccel később. Még
jó, hogy figyeltem a Pestfortban, amikor ezt tanították.
— Mi ezt még nem tanultuk, de szünetben egyébként sem lehet varázsolni.
Kár, hogy ezt Dobóék is megtudták.
— Ne aggódj, nem mész oda vissza többet.
— Péter! Péter! — kiáltotta egy lányhang.
Panka volt az, aki szintén a vidámparkba indult szüleivel. Így együtt mentek
először a hullámvasútra. Majd felültek a hajóra, mely óriási kilengéseivel
ámította el a benne ülőket. Péter nagyon jól érezte magát, bár kicsit
felkavarta a gyomrát a hajó. Ezután nem volt kedve megkóstolni a
vattacukrot, sem a jégkrémet.
— Gyere! Próbáljuk ki az óriáskereket! — mondta Panka.
— Nagyszerű ötlet! — válaszolta a fiú. Mikor felültek, Panka ki akarta
kérdezni a bájitaltan leckét.
— Még nem volt időm megtanulni.
— De megígéred, hogy alaposan átnézed!
— Igen!
A kerék csak forgott, és mikor a tetejére értek, belátták egész Budapestet.
— Milyen gyönyörű! — szólt Péter.
A földön Panka szülei és János bácsi várta a gyerekeket.
— Gyere Panka! Tudod, ma vendégségbe megyünk.
— Ja, tényleg! Hát, akkor, szia! — köszönt el a lány. — Nagyon jól éreztem
magam. Le ne késs a vonatról!
— Viszlát — mondta Péter. — Most hova megyünk? — fordult
nagybátyjához.
— A Szépművészeti Múzeumban a kortárs művészek szobormunkáit
mutatják be. Megnézzük?
— Persze! Imádom a szobrokat!
Elindultak kifelé, mikor János bácsi a zsebébe nyúlt, majd megtorpant.
— Nem találom a Százfűlé főzetet! — kiáltotta.
— Jaj! Mennyi időd van még?
— 15 perc, nagyjából. De ez idő alatt nem tudom beszerezni az
alapanyagokat.
— Akkor most mit csinálunk? Nem lehetsz az utcán az igazi alakodban,
mert bárki elkaphat.
— Kutyává kell változnom! De akkor most a múzeumot elhalasztjuk.
Mehetnénk, mondjuk a Halászbástyához, oda bemehetek. Gyere Péter,
induljunk el, hátha találunk egy helyet, ahol átváltozhatok.
János és Péter végigmentek az utcán, és befordultak jobbra, ahol egy
parkhoz értek. János bácsi elment egy fa mögé, majd a fekete kutya
alakjában jött vissza. Szerencsére senki nem látta meg őt.
— Indulás a metróhoz! — mondta.
A nap délfelé járhatott, amikor lementek az aluljáróba. Péter vett egy jegyet.
Elég kevés pénze volt, mert a varázslók bankjában csak néhány sarlót
váltott mugli pénzre.
Lementek a mozgólépcsőn, aminek az aljában egy kék ruhás, komor
kinézetű férfi állította meg őket.
— Kisfiú! Láthatnám a jegyedet? — kérdezte.
Péter átnyújtotta.
— És a kutyáé?
— Háát, nincs.
— A kutyán nincs póráz, szájkosár. Így még az utcán sem sétálhatna,
nemhogy metrón utazzon. És még jegye sincsen.
— Kérem! Nem bánt senkit! A jegyet pedig kifizetem. Izé….
Péter elővette a maradék pénzét, ami talán egy kiflire elég lett volna, de
jegyre nem.
János bácsi meglökte az orrával Pétert. A metró épp akkor ment el, így
senki nem volt ott rajtuk kívül.
— Diktáld a címed, hogy megírhassam a csekket, amit az Akácfa utcában
kell befizetned.
Ekkor a kutya emberré változott.
— Péter! Add ide a pálcádat! — mondta, mire a fiú előszedte a táskájából.
János mormogott valamit, majd leírt egy kört a pálcával, mire az ellenőr
kábult állapotban elment.
— Mit csináltál vele? — kérdezte Péter.
— Csak egy kis felejtőátok!
Ekkor emberek kezdtek szállingózni a mozgólépcsőről. János arrébbment,
hogy ismét kutyává változhasson. Ekkor meg is érkezett a metró.
— Remélem, több ellenőrrel már nem találkozunk! — mondta Péter,
miközben felszálltak. — Nagyon jó ez a mai nap! De kár, hogy a múzeum
kimarad.
— Kihez beszélsz, fiam? — lépett Péterhez egy idős néni. Tényleg, el is
feledkezett arról, hogy hol van.
— A kutyámhoz beszélek.
Erre a kijelentésre a körülötte állók hangos nevetésbe törtek ki, és még
sokáig néztek rá furcsa szemmel. Pontosan addig, amíg le nem szállt.
Itt már János bácsi is megszólalt.
— Péter! Ne beszélgess a kutyákhoz! Csak vicceltem. Ezek a muglik
semmit sem értenek. Ha tudnák, mennyi mindenből maradnak ki…
Hosszú séta állt előttük fel a Halászbástyához. Egy darabig szótlanul
sétáltak, majd a nagybácsi törte meg a csendet:
— Ugye szorgalmasan tanulsz? Fontos elsajátítani azokat az
alapismereteket, amelyeket a Pestfort tanít.
— Igen, mindig kész a házi feladatom. De a jóslástant sehogy sem
kedvelem. És a bájitaltant sem. Piton olyan szigorú. Biztos vagyok
benne, hogy gyűlöl, mert egyszer apám megmentette őt.
— Ne légy ilyen, Péter. A tanár nem gyűlölhet senkit. Emlékszel, amikor
elsőben ő mentett meg téged? Amikor majdnem leestél a seprűdről a
kviddics meccsen, és Piton volt az, aki a levegőben tartott.
Ezen Péter sokáig gondolkodott, de sehogy sem értette. Megérkeztek a
Halászbástyához. Sok ember állt ott, néztek lefelé a Dunára.
— Nézd csak! Hogy hullámzik a Duna!
Ekkor egy sötét öltözetű férfi lépett melléjük.
— Beszélő kutya! Csak nem Fekete János? Az egész ország téged keres.
Suhintott párat a pálcájával, mire János bácsi eltűnt anélkül, hogy bármelyik
mugli észrevette volna.
— Ki maga? — kiáltott Péter? — És mit csinált? Hol van János bácsi? Ő
nem bűnös! Ártatlan, csak nem tudja bebizonyítani.
— Á, szóval a híres Harry Péter a szülei árulójának a védelmére kel. Jobb
lenne, ha most visszamennél a nevelőszüleidhez.
Mielőtt Péternek akár egy szó is kijöhetett volna a száján, egy nagy
szobában találta magát. Kornélius Caramel állt előtte.
— Péter! Úgy döntött a Mágiaügyi Minisztérium, hogy nem mész vissza
Celldömölkre, hanem itt maradsz ebben a házban, míg Fekete
tárgyalása le nem zajlik. A Pestfortba sem mehetsz vissza.
Pedig jól indult a hétvége. De Péternek rá kellett jönnie, hogy a nehézségek
még nem értek véget.
 Smeller Teréz: Varázsverseny

Mugliismeret előtt Péter nagyon izgatott volt. Ez az első órája. Mikor

belépett a terembe Mug Lilla, azaz a tanár, mindenki elhallgatott.
— Álljatok fel! — szólt, de hangjában volt egy kis izgalom. — Most van az
első óránk. Mint mindig, idén is megrendezzük a hipp-hopp versenyt,
amin elsősök is részt vehetnek. Lehet, hogy néhányan tudjátok, mi az, de
a többiek kedvéért elmondom. Mindenki húz a süvegből egy városnevet.
Holnap reggel — erre mindenki suttogni kezdett — indul a városba.
A nagyterem előtt osztjuk a túlélőcsomagokat, melynek tartalma: térkép,
víz, tíz szendvics, muglipénz, melléje a használati utasítás. Mindenki
hozzon varázspálcát. Mindenki olyanra varázsolja a várost, hogy jobb,
szebb legyen. Minden városba elmegyünk és ellenőrizzük a munkát. Így
dönt a zsűri, melynek tagjai az igazgató, Zsű Rita, Pon Teri, Nyerte
Sarolta. A legtöbb pont, ami elérhető: 300. Az első három helyezett kap
ajándékot. Az első helyezett 1000 sarlót kap, plusz elutazhat három
napra Roxmortsba, a Roxforti diákok pedig idejönnek, úgyhogy mindenki
szépre varázsolja a várost, titokban. A második helyezett 100 sarlót kap
és két napot tölthet Roxmortsban. A harmadik helyezett 10 sarlót és
egynapi utazást Roxmortsba vihet el. A városban két napot lehet tölteni.
Ha utána nem jössz haza, ki vagy zárva a versenyből.
Mindenki még aznap megkapta az értesítő levelet. Másnap reggel Péter
hamar lement a reggelizőbe, és utána már ment is a seprűnyélért.
Visszafelé találkozott Rolanddal és Henriettával. Mikor ők is elhozták a
seprűjüket, együtt vártak. Egyszer csak gúnyos, ismerős hang ütötte meg a
fülüket. Dani volt az.
— Ti is jöttök? Már megint mindig minden versenyen ott vagytok? Péter a
Trimágus Kupáról, Henriett az évfolyamelső, és Roland a csóró.
— Dugulj el! — válaszolt Roland. Ekkor megjelent Mug Lilla. Csönd lett.
— Gyerekek, olvasom a névsort, aki a nevét hallja, jöjjön ide!
Mikor Péter sorra került, és megkapta a csomagját, elővette a térképét,
felpattant a seprűjére, és elindult az ellenkező irányba, mivel fordítva fogta a
térképet. A Mohácsi szigetnél megállította egy seppőr, aki bírságot rótt rá,
mivel a megengedett 50 helyett 80-al ment.
— Mennyit kell még menni Budapestig? — kérdezte Péter.
— Ha erre mész, amerre eddig, sokat, de ha megfordulsz, kevesebbet.
— Köszönöm.
Erre Péter megfordult és kb. négy-öt óra alatt megtette az utat. Mikor
odaért, előszöris körülnézett, majd leült pihenni és megette az egyik
szendvicsét. Mikor végzett, elment az állatkertbe. Nézegette az állatokat és
amikor elért a pingvinekhez és hátranézett, meglátott egy aranyos,
tenyérnél alig nagyobb piros-fehér cicát. Mikor tovább ment és megnézte az
oroszlánokat, megint látta a cicát. A macska egész végig követte Pétert.
Harry, a kijáratnál vett egy plüss majmot, melynek a keze-lába tépőzáras
volt. És egy két méteres kígyót.
Mikor kiment Péter a kapun, a cica követte. Elment a McDonaldsba a
macskával. Még a bejárat előtt odahívta magához a cicát és elnevezte
Piroskának. Mikor bement, kért egy gyorsmenüt. Evés után beültek egy
moziba, és megnézték a "Beépített szépség" című filmet, persze a macska
illegálisan. A film előtt Péter vett egy nagy zacskó pattogatott kukoricát. A
film után elmentek a Vidámparkba, ahol felültek a hullámvasútra, majd
elmentek a szellemvasútra. Utána vettek két nagy adag fagyit. Azután
megevett Péter még egy szendvicset és adott egyet a cicának is, majd
rájött, hogy nincs több pénze és nekikezdett a város átalakításának.
Jelentkezett utcaseprőnek, és kapott érte 6000 forintot. Ezután varázslattal
összeszedte az összes szemetet Budapestről, majd minden üres helyet
befüvesített és szobrokat tett mindenhova. Amint végzett, elment és
pizzafutárkodott egy kicsit. Ezért is kapott 6000 forintot. Mikor ezt a pénzt
megkapta, este lett.
Elment sétálni, hátha talál helyet aludni. Éppen a városligeti játszótéren volt,
amikor nagyon megijedt ő is, meg a cica is. Piros sapkás manók el akarják
foglalni a zöld sapkás manók várát. Péter odament a zöld sapkás
manókhoz, hogy szállást kérjen. De nem is kellett kérnie, mert az egyik
manó felismerte. Pétert a cicával levezették egy titkos szobába, amit még a
törzsvendég gyerekeknek sem mutatnak meg. Itt szoktak nappal aludni,
hogy este frissek legyenek a harcban. Péter befeküdt az ágyba.
Miért harcoltok? — kérdezte Péter.
A piros sapkások mindig eljönnek, hogy elfoglalják a várunkat, sajnos
harcolnunk kell. Reggel Péter és a cica megköszönte a vendéglátást és
elmentek. Hosszú gyaloglás után Péter elért a Szabadság-hídig. Amikor át
akart menni, a turulmadarak leröpültek a tetejéről, és átadtak egy levelet
neki, melyet Mug Lilla tanárnő küldött. Péter megköszönte nekik a
segítséget és tovább ment. Elolvasta a levelet.

Kedves Péter!

Hat órakor itt legyél az iskolában, mert most is nézzük a

városokat, és hétkor az iskola előtt
bejelentjük, ki az első három helyezett.

Mug Lilla
Péter zsebre tette a levelet és elment egy múzeumba. A kapu előtt
otthagyta a cicáját, és megmondta neki, hogy míg ő bent van, reggelizzen
meg, és adott neki húst. A múzeum nagyon érdekes volt, Péter két órát
töltött ott. Megfogadta, hogy ide máskor is eljön. Mikor kijött, a cicája már
nagyon várta. Tovább mentek és Péter úgy gondolta, hogy vesz egy kis
csokoládét. Be is ment egy kis ábécébe. A csokik közt kutatva, talált is egy
megfelelőt. Egyszer csak egy szőke hajú, kék szemű lány jött oda hozzá.
— Téged nem Harry Péternek hívnak? — kérdezte.
— De igen, — mondta Péter.
— Szia. Varga Emese vagyok, ide járok a Budafortba, bejárós vagyok.
Hallottam, hogy nálatok most van a hipp-hopp verseny.
— Igen — mondta Péter. — Ma van az utolsó nap.
A lánnyal együtt mentek tovább. Még varázsolt Péter. A régi házakat
felújította, a szegényeknek adakozott, az árakat lejjebb vitte. A nap vége
felé a Citadellánál repkedett titokban, mikor hirtelen Dani jelent meg és
csúfos megjegyzéseket tett Budapestre.
Hirtelen a szobor a pálmaággal akkorát csapott Malfolyra, hogy az elröpült
Amerikába. Péter megköszönte a szobor segítségét, és elkérte a lány címét,
hogy tudjon vele levelezni, s ő is megadta a sajátját. Majd elmentek az
Orczy kertbe, Péter megterített és meguzsonnáztak. Zsömlék után sütit
ettek, nevetgéltek. Mikor végeztek a beszélgetéssel, Péter összecsomagolt
és körülnézett Budapesten még egyszer. Egy elhagyatott utcában meglátta
Hóborcot, vagy egy hozzá hasonló szellemet egy sörözőben. Mikor mindent
megnézett, elővette a varázslattal összehajtott seprűt, amit most megbűvölt,
és szétnyitott.
Hosszas vesződés után sikerült a cicust feltenni a seprűre, de csak úgy,
hogy egy kényelmes ülést varázsolt az elejére. Péter elköszönt Emesétől és
további jó hétvégét kívánt neki. A lány szurkolt, hogy nyerjen a versenyen.
Péter megígérte, hogy ha elmegy Roxmortsba, sokat ír neki. Mikor már
felszálltak, körülnéztek Budapest fölött. Ekkor már Piroska is élvezte a
repülést és kényelmesen elhelyezkedett, hogy élvezhesse a további utat.
Hazafelé Péter jó irányba indult el, és ötvennel ment. Egész úton arról
beszélt a macskájával, milyen jó volt Budapesten és hogy pórul járt Dani.
Meg, hogy milyen szép és kedves Emese. Arra is gondoltak, vajon a többiek
városa milyen lehet, ki lesz az első, meg hogy az tényleg Hóborc volt-e a
kocsmában. Az idő gyorsan elszállt, egy órával később már az iskolában
voltak.
Mikor megjöttek, szinte mindenki ott volt, csak Dani nem. Roland és Henriett
odarohantak hozzá és elkezdték kérdezni mit csinált, s ők is elmesélték, mit
csináltak. Azt is elmondták, hogy Feri egy vidámparkot nyitott, Gergő pedig
egy játszóházat. Péter elmesélte barátainak, mi történt Danival. Csöndet —
Szólt a tanár. — Hat óra. Már senki nem kap pontot, aki most jön vissza.
Mindenki menjen fel a szobájába, pihenjen. Hétkor eredményhirdetés és
vacsora.
Péter felment a szobájába, kipakolt és bemutatta Rolandnak, majd a
klubhelyiségben Henriettnek a cicát. Ezután elvitte a seprűt a helyére,
azután visszament a klubhelyiségbe, ahol beszélgettek. Hét órakor
lementek vacsorázni. Vacsora után felállta András Dumbledore, az igazgató
és elmondta a verseny lényegét, és a nyereményeket. Majd felemelte
hangját és így szólt:
— Összesen százan jelentkeztek a versenyre, most csak az első hármat
mondom el. A többi helyezés minden klubhelyiségben ki lesz tűzve.
Griffendél asztalnál. Roland csodálkozva ment ki az asztalhoz a díjáért.
A második helyezett Henriett Granger kisasszony lett.
Megint a legnagyobb taps a Griffendéltől jött. Henriett szintén csodálkozva
ment ki az ajándékáért. Hirtelen kinyílt az ajtó és Mug Lilla oldalán az ázott
Dani lépett be. A tanár a helyére kísérte a diákot, majd vacsorát varázsolt
neki.
— Az első helyezett, — folytatta az igazgató — Harry Péter és Piroska lett.
A Griffendél nagyot tapsolt, nagyobbat, mint eddig. Péter is, úgy mint társai,
csodálkozva ment ki a díjáért. Ezután mindenki elment aludni. Péter sietett,
mert nagyon álmos volt és nem buta kérdésekre akart válaszolni, de Lilla
tanárnő leállította, hogy holnap indulnak Roxmortsba, ezért pakoljon össze.
Péter gyorsan összepakolt, és lefeküdt az ágyába. Reggel korán kelt és
lement reggelizni. Már voltak ott néhányan, akik gratuláltak neki, kivéve a
Mardekárosok. Utána elment a seprűjéért és várta a tanárt, hogy induljanak.
Nem sokára indultak is Roxmortsba. Péter megbeszélte a szállodafőnökkel,
hogy odaadja egy napját Rolandnak és így mindenki két napot lehet ott.
Péter sokat írt Emesének, és nagyon jól szórakoztak Roxmortsban.
 Szász Anna: A válasz

A Nap, mikor felragyogott Pestfortban, egy diák ébredt álmosan. Gyorsan

felöltözött, majd elhagyva iskoláját, Budapest felé vette útját. Felszállt a 92-
es buszra, amely a Lánchídhoz vitte őt. Jutalmul a 92-es busznak egy
kekszet kellett adnia. Fellépve a Lánchídra megszólítja őt az oroszlán:
— Hé, te fiú! Nem úgy megy csak, hogy itt keresztül mész, hanem adj
valami ételt!
— Nem adok, ha éhes vagy, keress magadnak, egyébként nincs.
— Jól van fiú, te leszel mai adagom!
Azzal rátámadt Harryre. Harry elesett és csúnyán felhorzsolta a könyökét.
Ekkor azonban: "Obstucto!" ordította Harry a dermesztő átkot. Az oroszlán
megdermedt. Harry gyorsan felkelt és tovább futott. Futott és futott, míg le
nem ért a hídról.
Elment a Gellért szoborhoz. Mikor odaért, felpillantott a szoborra és
érdeklődő pillantásokkal szemlélni kezdte. Nagy ámulatára a szobor
visszapislogott. Egy hirtelen mozdulattal megfogta Harryt és beletette a
hordójába, majd legurította a hegyoldalon.
— Virgendium Leviose! — kiáltotta.
Harry és a hordó felemelkedett a magasba. Lekormányozta a partra, majd
egy egyszerű tarló bűbájjal kiszabadult a hordóból. Mikor felállt szédült, és
zuhanás közben eltörött a karja.
— Ferula mondta Harry a karjára bökve a varázspálcával. A törött kéz köré
rögtön egy sínpólya tekeredett.
Továbbindult, majd felszállt egy 130-as buszra, az Aquincumba vitte. Amint
a régi romokat nézegette, dübörgést és fegyvercsörgést hall. Körülnéz, de
nem lát semmit. Felnéz az égre és még a szívverése is elállt. A római had
közeledett felé teljes haderővel.
— Stupor, Obstructo, Petrificus! — kiabálta Harry, de semelyik sem volt jó,
hiszen a régi római katonák szellemei voltak.
Nem tudta, mit csináljon. Azonban ekkor eszébe jutott valami.
— Invito Leprikón! — mondta. Az égen több tucat leprikón jelent meg, és
csak úgy szórták a temérdek leprikón aranyat.
A rómaiakat már nem érdekelte Harry, csak az aranyat látták maguk előtt.
Harry egy ügyes Vissz-bűbájjal visszavarázsolta a leprikónokat eredeti
helyükhöz. Gyorsan tovább indult. Kitartotta pálcás kezét és ott termett a
Kóbor Grimbusz. Elvitte őt a varázsbusz a Hősök terére. Kiszállt a buszból
és a szobrok felé vette az irányt. Egyszer csak a szobrok megmozdultak és
nagy robajjal menetelni kezdtek. Olyan nagyok voltak és olyan magasak,
hogy nem láthatták a lábuk mellett sikoltozó, menekülő embereket.
— Itt valamit tenni kell — gondolta Harry. — Talán egy kis sóbálvány átok,
vagy simán kábító átok kell ide. — Petrificus! ordította Harry. De nem
sikerült. Egy óriás szobor olyan nagy volt, hogy Harry átkát még meg
sem érezte. Harry körülnézett és látta, hogy körülötte 100, vagy talán
több taláros nő, férfi áll. Tudta mit kell tennie.
— Obtructo! — ordította és vele együtt még több
varázsló mondta ki saját átkát.
Virgandium Leviose bűbájjal visszakormányozták a szobrokat örök
nyughelyükre. Harry megköszönte a segítséget és tovább indult utolsó
állomása felé az Operaházhoz.
Mikor megérkezett, egy szfinxszel találta szemben magát.
— Üdvözöllek. Egy találós kérdést kapsz tőlem, ha megfejted, teljesítem
egy kívánságod.
— Rendben van. Halljuk.
— Milyen lovag, ki a jel
Szent nevében útra kel?
Mondd a végzet fegyverét,
s vele rettegett nevét!
Meg se mozdul a lába,
Mégsem érsz a nyomába.
Ez a három egyre megy
A megoldás ez az egy.
— Milyen lovag, ki a jel szent nevében útra kel? — töpreng Harry. Lovag,
lovag, keresztes lovag! Mondd a végzett fegyverét és vele retteget
nevét? A végzet a halál, a fegyvere pedig a kasza. Meg se mozdul a
lába, mégsem érsz a nyomába... Madár, meg se mozdul a lába, mert
repül. Keresztes, kaszás, madár, ez a három egyre megy, a megoldás
ez az egy: pók.
A szfinx csak mosolygott.
— Halljuk kívánságodat.
— Szeretnélek megkérni, hogy vigyél haza Pestfortba.
— Jól van, ülj fel a hátamra.
A szfinx felemelkedett a levegőbe, és repültek Pestfort felé. Így telt a napja
Budapesten.
 Székely Dömötör: Mese

Péntek 3 óra után Hermione közli a fiúkkal a következőt:

— Képzeljétek, mugli ismeret órán közölték velünk, hogy mindenki kint tölt
egy hétvégét a muglik világában, és mindenki magával hozhatja két
legjobb barátját. Holnap reggel 7-kor indul a Roxfortexpress, vasárnap
este 8-kor jön vissza. Úgy gondolom, titeket viszlek magammal. — Harry
nem nagy örömmel, de beleegyezett, Ron viszont örült, hogy
megismerheti a muglik világát.

Szombat 6 óra 30 perc. A Grifenddél-toronyban:

— Gyerünk srácok, siessünk! — mondja Hermione — Frics lenn vár minket.
— Mi? Frics is velünk jön? — mondja Ron. — Erről nem volt szó.
— Dehogy, csak lekísér minket a vonaton az Abszol útig.
— Minek oda menni? — kérdezi Harry.
— Csak pénzt váltani, és aztán egész nap elvagyunk majd csak mi hárman.
— mondja Hermione.

Gringotts előtt, 10 órakor:

— Végre átváltottuk a pénzt!— mondja Ron, és hozzáteszi — hová
megyünk először?
— Először menjünk a Szamos Marcipán boltba, kíváncsi vagyok rá! Sokat
tanultam mugli édességekről és a marcipán hangzik a legjobban.
— De Hermione — mondja Harry — te mugli származású vagy, neked
tudnod kéne....
Hermione félbeszakítja — Tudom hogy tudnom kéne, de a szüleim
fogorvosok.
— Akkor induljunk a muglimaninkal! — mondja Ron.
Elmentek és mindenből egy halommal vettek, mivel nagyon ízlett nekik a
marcipán. Ezek után megbeszélték Ron kérésére, hogy menjenek el
moziba. Mint tudjuk, ez a varázslóknál elég ritka. A Grincs című filmet
nézték meg és annyira tetszett nekik, hogy a Stuart Little kisegér című filmre
is vettek jegyet. Harry megkérte őket, hogy üljenek be egy étterembe és
beszéljék meg a programokat. Arra az elhatározásra jutottak, hogy még
akkor este elmennek a Nemzeti Múzeumba a magyar történeti kiállításra.
— Milyen szép a magyarok népviselete — mondja Hermione.
— És mi legyen holnap? — kérdezi Ron.
— Menjünk el megnézni egy focimeccset — mondja Harry.
— És nézzük meg az Állatkertet is, de ha már ott vagyunk, menjünk be a
Füvészkertbe is! — mondja Hermione.

Másnap reggel:
— Ezt megesszük és indulunk, nem?
— De, igazad van, Harry — mondja Ron.
— Ha jól tudom, kilenckor kezdődik a meccs. Ron, megvannak a jegyek?
— Igen.

9 óra, 15 perc:
— Odanézz, micsoda gól! — ordítja Ron, és a szpíker hozzáteszi —
Olaszország vezet 3:1-re.
— Milyen unalmas ez a játék — mondja Hermione.
Harry ugyanúgy élvezi a meccset, mint Ron, de nem válaszol, mert nem
akar vitát Hermionéval.
— Már értem miért mondja Thomas mindig a szabályokat — mondja Ron.

Dél:
— Jó volt a meccs — mondja Harry szórakozottan, és hozzáteszi — Irány
az Állatkert!
Az Állatkert mindenkinek nagyon tetszett. Ronnak az orángutánok, Harrynek
a parasztudvarban lévő állatok, Hermionénak pedig a rágcsálók tetszettek a
legjobban.

Délután 5 óra:
— Ideje indulnunk fiúk! — mondta Hermione.
— Rendben — válaszol Ron — Ez nagyon jó ötlet volt, mármint az
Állatkertbe eljönni.
— A Füvészkert is jó lesz — mondta Harry.
A Füvészkertben vettek húsevő növényeket, amivel nagyon elégedettek
voltak, és végig ezt hajtogatták:
—Gyönyörű ez a Füvészkert, nem tudok betelni a szépségével,
bámulatosak ezek a virágok!
Este hétkor kaptak a fejükhöz, hogy igyekezniük kell, mert mindjárt indul a
vonat. Hazamentek, összepakoltak és 15 másodperccel a vonat indulása
előtt odaértek. Így volt, nem így volt, agyamból pottyant mese volt.
 Szijártó Anna: Levél a muglikhoz

Kedves budapesti muglitársaim!

Ugye ti még soha nem gondolkoztatok azon, hogy mi lehet a tényleges oka
a Budapesti Sportcsarnok leégésének? Erre csak — bár mi muglik ezt nem
tudjuk — egy magyarázat létezhet, és ez a magyarázat a valódi
magyarázat: egy sárkány a Sárkányóriumból! Méghozzá nem is akármilyen:
az a magyar mennydörgő, akivel Harry megküzdött az első próbán. Érdekes
módon Harry éppen a Népstadion mellett sétálgatott, amikor a felbőszült
sárkány sorra gyújtogatta az épületeket. A mennydörgő mögött legalább 20
sárkánykutató haladt védőruhában, és a lángot kapott épületeket extra erős
locsolóbűbájjal oltogatták. A sárkányászok nem voltak elegen ahhoz, hogy
úgy kábítsák el a sárkányt, hogy az épületek ne égjenek le. Ezt úgy kellett
volna, hogy a tűzokádó mögött 50 mágus, preparáló-, oltó- és memóriatörlő
bűbájt lövöldözget. Harrynek eszébe jutott a Trimágus kupa első próbája. Az
világos volt a számára, hogy most nem mehet sokra a Tűzvillámmal, de
felidézte Krum kötőhártya-gyújtó átkát. A megoldás megvolt, csak még azt
nem tudta, miként hajtsa végre a tervet. Gyorsan felhívta telefonon
Hermione-t, Pestfort egyik két lábon járó lexikonját. Tőle megtudta a bűbáj
pontos elvégzésének menetét. Vakmerően a sárkány elé ugrott, és
elkiáltotta a varázsigét. A mennydörgő elkezdett kóvályogni, majd elesett. A
sárkányászok, miközben Harry "hőstettét" figyelték, egy pillanatra
elfelejtették a tüzet kapott épületeket oltani, és néhány ház burkolata égni
kezdett. Az egyik épület a Sportcsarnok volt.
És hogy ennek az igen látványos tragédiának a kimenetelére miért nem
emlékszik egy mugli sem? Mert a Mágiaügyi Minisztérium elrendelte
Magyarországon az általános mugliemléktörést. Harry a nagy fáradalmak
után beült a Mandarin bisztróba, ami nem máshol lapul, mint a metró
alagútja alatt, nézd meg te is, ha arra jársz.
 Theia-Fleur (Kurdi Szilvia): Ha sír a szobor meg a metró…

A mai reggelen vidáman nyüzsgő diákokkal telt meg a Nagyterem. Az

elvarázsolt mennyezet ezúttal ragyogó kéken, tele bárányfelhőkkel borult
a hosszú asztalok fölé. A három jóbarát is élénken csevegett a
reggelijük mellett.
— Olyan mázlista vagy, Harry! Megúszod a bájitaltant!
— Jaj, Ron, tudod, hogy Harry megdolgozott azért a kirándulásért! Neked
meg egyébként sem árt az a bájitaltan... — mondta Hermione.
Az egész úgy kezdődött, hogy a tavaszi szünetben rendezett az iskola egy
hagyományos, ötévente megrendezett versenyt (eredetileg tavaly kellett
volna megrendeznie a Pestfortnak, de a Trimágus Tusa így is elég
felfordulást okozott). Lényege, hogy az iskolát jelképező címert
elrejtik valahová az iskolát körülvevő birtokon, a játékosok pedig
kapnak egy-egy térképet, amin állomások vannak feltűntetve. Minden
állomáson meg kell oldaniuk egy feladatot, és ha sikeresen végigjutnak
az akadályokon, megtalálják a címert. A győztesek (minden évfolyamból
egy) pedig egy napos kirándulást tehetnek a közeli városban, Budapesten.
Természetesen a fél iskola megpróbálkozott a díj elnyerésével. Az utolsó
próbán a seprűvel kellett átjutni egy akadálypályán, ami igazán nem volt
nehéz Harry számára, így nem volt kétséges, hogy az 5.-es nyertes is ő
lesz.
Ron és Hermione egészen a bejáratig kísérték barátjukat, ahol már
néhányan ácsorogtak. Hamarosan föltűnt az ajtóban McGalagony
professzor is, aki a tanulókat kísérte Budapestre. Hátraterelte a kíváncsi
győzteseket a kastély mögötti parkba, majd miután mindannyian beszálltak
egy tágas kocsiba, a járművet áthoppanálták Budapest egy kijelölt helyére,
amit a muglik elől védővarázzsal védtek.
— Tudom, hogy mindannyian nagyon várták már ezt a kirándulást, de ez
még nem ok arra, hogy a muglik előtt felelőtlenül viselkedjenek. Kérek
mindenkit, hogy varázspálcájukat csak végszükség esetén használják,
hiszen itt nemcsak varázslók élnek, és... — a folytatást már szinte senki
nem hallotta, mert amint kinyílt a kocsi ajtaja, a lelkes diáksereg
kiözönlött a térre.
Harry először úgy döntött, hogy a Hősök terére látogat el. Hermione az
utazása előtti napon "kis" előadást tartott Budapest látványosságairól,
így már szinte a fél város történelmét tudta. Ám, amint a térre ért,
szinte földbe gyökerezett a lába... A szobrok — élükön Árpád
fejedelemmel — hirtelen megindultak felé... Harry meglepetten hátrálni
kezdett, miközben István király paripája megbotlott a király
kardjában...
— Comikulissimus! — kiáltotta, majd egy ostorcsattanásra emlékeztető
hang hallatszott, és a szobrok helyén Dudley jelent meg teljes
életnagyságban, egy hatalmas lovon.
Mivel a kép igencsak abszurd volt (Dudley hájas lábai kétoldalt úgy álltak el
a ló oldalától, mint egy-egy vastag húsvéti sonka, ráadásul épp, hogy nem
gurult le a nyeregből az utált unokaöcs...), Harry hatalmasat nevetett, mire
eltűnt Dudley (hál' istennek — gondolta főhősünk), és a téren szabályos
rendben állt immáron mozdulatlan a hét vezér rendületlen alakja a többi
szoborral együtt.
Amikor István lova megbotlott, Harrynek kezdett gyanús lenni a dolog.
(Mióta is tántorognak a szobrok?) Kipróbálta a mumus elleni átkot, ami
használt is. Valaki úgy látszik jó viccnek találta, hogy egy egyszerű bűbájjal
elvarázsolta a szobrokat mumussá, amik nem azzá változnak, amitől az arra
járó gyanútlan látogató fél, hanem az itt látható szobrok mását veszik fel. A
"Comikulissimus" varázsige viszont megtette hatását és a Harry által
gondolt mókás alakká váltak, és a nevetésre ez esetben is eltűnt a mumus,
átengedve helyét a valódi szobroknak. Aki kicsit "megpiszkálta" a szobrokat,
elég okos lehetett, hiszen a déli órákban — köszönhetően a meglepően
meleg időjárásnak) kevesen járnak ekkor ezen a részen, így a muglik sem
láthattak semmit az egészből, és a mumus véletlen sem változhatott mássá,
mint amivé bűvölték.
Harry kissé meglepődött a dolgon (nem számított ilyen esetre egy muglik
által is lakott helyen), de inkább úgy döntött, hogy nem vesztegeti az időt;
gyorsan meglengette pálcás kezét, és a rögtön ott termett Kóbor
Grimbusszal, s néhány sarlóért elvitette magát a Gellérthegyhez. A
kirándulásra tökéletesen alkalmas — bár kicsit meleg — volt az idő, így
nyugodtan sétált föl a Szabadság-szoborhoz. Nem messze sétált onnan,
mikor valami fura, vékony hang ütötte meg a fülét. Mint ha valaki sírt volna...
Amint széttekintett, rögtön láthatta azt is, hogy ki; a fölötte álló, pálmát tartó
hölgy.
— Mi a baj, segíthetek valamit? — kérdezte kissé sután Harry, ami,
mondjuk, nem is meglepő, hiszen kezdett mára elege lenni a beszélő
szobrokból.
— Nem hiszem... Úgysem törődik velem senki... — felelte szemét törölgetve
a Szabadság-szobor.
— Mi történt veled?
— Áh, tudod, a turisták... Olyan tapintatlanok... Mindig... Mindig ez van...!
— De mi?
— Szerintük ronda vagyok... Mindegyik azzal jön, hogy mit keres az a
fonnyadt pálmaág a kezemben, miért nem cserélnek le valami
divatosabbra... Meg, hogy inkább Jimmy-szobrot kéne ide tenni, úgysem
 tetszem senkinek...
— Jimmy-szobrot?! És Te hiszel nekik? A pálmaág a dicsőség jele, nem kell
szégyellned! Én például biztos irtó büszke lennék rá, ha ilyen szép ágat
tarthatnék egész nap itt... Mellesleg a kilátás sem elhanyagolható.
Gondolj bele... Rálátsz a Dunára, a Parlamentre... Bár cserélhetnék
Veled...! — vigasztalta Harry.
— Tényleg úgy gondolod...? — kérdezte bizakodva a hölgy.
— Persze! Gondolod, hogy ha itt egy sztár szobra állna, felmásztam volna
a hegy tetejére?! De azt hiszem, egy ilyen szép, kedves szobor miatt
biztos sokkal többen jönnek ide!
— Hát jó, köszönöm, akkor mégsem ugrom sehova... Ha erre jársz,
meglátogatsz még?
— Persze, nyáron biztos jövök még erre!
— Köszi szépen, további jó kirándulást! Szia!
— Szia! — sóhajtott föl megkönnyebbülten a fiú.
Harry ezután még úgy gondolta, hogy kipróbálja a muglik oly kedvelt (és
Hermione által annyira dicsért) közlekedési eszközét, a metrót. Átsétált
a Kálvin térre, és lement a mozgólépcsőn. Alig bírta átpréselni magát
a hatalmas tömegen, ami lent a peronon verődött össze. Hamarosan az is
kiderült, hogy mi okozza a felfordulást; egy metró kocsi nyitott ajtókkal állt a
sínen, és hangosan sírt — a muglik legnagyobb megrökönyödésére. Harry
gyorsan odament hozzá.
— Szia, metrókocsi, veled meg mi történt? — kérdezte, már egész
gyakorlottan. A kocsi csak szomorúan az oldala felé biccentett súlyos
fejével. Harry gyorsan odapillantott, és meglepetten kiáltott fel:
— Jaj, de hiszen ez nagyon fájhat! — a kocsi oldalán hosszában egy
hatalmas rés tátongott.
— Ne is kérdezd... Egy kilógó vaslemez teljesen felvágta az oldalam,
 pont azon az útszakaszon, amerre most kell mennem! Hiába mondtam a
kalauznak és a szerelőnek, hogy nem vagyok hajlandó arra menni, nem
értik meg!
— Azt hiszem, tudok segíteni!
— Már hogy tudnál? Mérte végig lekicsinylően a fiút a kocsi.
— Van egy barátom, Hagrid, ő mindenhez ért, biztos nagyon szívesen
segítene Neked!
— Persze, mindenki ezt ígéri! Aztán soha nem történik semmi! Kidobnak a
roncstelepre!
— Ha a szavamat adom, hogy segíteni fog, elindulsz végre? — kérdezte
Harry kissé felháborodva a beképzelt metrókocsi panaszáradatától.
— Ért egyáltalán hozzá?
— Persze, hogy ért, mondom, hogy segíteni fog!
— Hát jó, rendben...
— Akkor végre... — a mondatot már nem fejezhette be, mert egy ideges,
hajszálcsíkos ruhát viselő, köpcös emberke furakodott melléjük.
— Szervusz Harry, ne is törődj vele, mindig ezt csinálja! — mondta
Cornelius Caramel, a mágiaügyi miniszter és végighúzta a pálcáját a
vágáson, mire az teljesen eltűnt.
Néhány perc múlva már minden ment a szokott kerékvágásban (hála a
miniszter "Exmemoriam!" varázsigéjének) már mindenki megfeledkezett a
dologról.
Caramel elkísérte Harryt a kocsihoz, ami visszaviszi a diákokat Pestfortba.
A fiú elmesélte, hogy mi minden történt vele a budapesti kirándulás alatt;
hogy hogyan tűntette el a mumust, hogy vigasztalta meg a depressziós
Szabadság-szobrot és hogy hogyan ígérte meg a metrónak Hagrid
segítségét (bár az utóbbit eléggé elvörösödve mondta, hiszen míg ő hosszú
időn keresztül győzködte a makacs járművet, a miniszter egy pálca
suhintással helyre hozta). Az elbeszélés végére már messziről látszott
McGalagony professzor magas, tiszteletet parancsoló alakja, és a várakozó
gyereksereg. Harry elbúcsúzott Carameltől, majd beszállt a kocsiba
társaival együtt és pillanatok alatt ismét Pestfortban voltak.
 Tooth Gabriella: A halálfalók rejtekhelye

Harry másnap korán ébredt, a hálóterem mégis üres volt. Nem tudta mire
vélni a dolgot, így hát gyorsan felöltözött és lement a klubhelyiségbe. Ott
csak négy embert talált; Ront, Ginnyt és az ikreket.
— Hol vannak a többiek? — kérdezte értetlenül.
Ron éppen egy csomag robbantós snapszlit rakosgatott egymás tetejére, de
a kérdésre felnézett, és megütközve bámulta barátját.
— Hazautaztak. — válaszolta felocsúdva az első döbbenetből.
— De hát miért? — értetlenkedett Harry.
— Hahó! Téli szünet van! — felelte Fred, aki épp egy sakkpartit folytatott
George-dzsal.
— Ja, tényleg. És hol van Hermione? Nem azt mondta, hogy nem megy
haza a sok tanulnivaló miatt? Lement reggelizni? — fordult Harry ismét
Ronhoz.
— Nem hiszem. Azt mondta a könyvtárba megy tanulni, de szerintem
megint a házimanók vannak a dologban, mert magával vitte a dobozát,
meg egy csomó pergament. Az egésszel csak azt fogja elérni, hogy
mindenki hülyének nézi majd, és a konyhába se fognak beengedni a
manók, pedig úgy megkedveltem Dobbyt. Na, meg persze a kereszt... —
kezdte, de miután Harry rálépett a lábára, észhez tért, és így folytatta. —
Szóval Szipáknak se tudunk több élelmet küldeni.
— Ki az a Szipák? — kérdezősködött Ginny. — És miért kell neki ennivalót
küldeni?
— Menjünk le reggelizni — mondta gyorsan Harry.
Ron rábólintott, és mindketten elindultak a portrélyuk felé, de Ginny nem
hagyta, hogy lerázzák, még a fiúk után kiáltott:
— Mondjátok meg, ki az a Szipák? — faggatózott tovább, de Harryék úgy
mentek tovább, mint ha meg se hallották volna a lány szavait.
A nagyteremben már sokan reggeliztek, Harry meg is állapította, hogy idén
jóval többen töltik a karácsonyt az iskolában, mint általában. Mindazonáltal
még így is elég kihaltak voltak az asztalok.
Harry felnézett a mennyezetre: az igen borús volt és százával hullottak
belőle a hópelyhek. Néhány méterrel alább azonban már elolvadtak,
megakadályozva, hogy a tanulók csurom vizesek legyenek. A szokásos
tizenkét karácsonyfa is felállításra került, most is csodálatosan néztek ki.
Volt olyan, amely körül szakadt a hó, olyan, ami a reggeli félhomályban csak
úgy sugárzott, mert telis-tele volt világító varázspálcákkal, de még olyan is,
amit a Roxfort és négy házának kicsiny címerei díszítettek, és volt rajta még
jó pár tucat pukkantós-bűbájbonbon. Harry ki is nyitott néhányat, ily módon
tett szert több zacskónyi Bagoly Berti Féle Mindenízű Drazséra, egy új
köpkőkészletre, egy tollcsomagra, amely a leírás szerint állandóan más
színűen ír, és akár láthatatlan írásra is képes, valamint jó pár csomagnyi,
ízét soha el nem vesztő, sötétben világító rágógumira, sőt, robbanós
sanpszlit is talált az egyik bonbonban, amit egy csinos kis dobozban lehetett
tartani, és kiskörömnyi méretűre is össze tudott zsugorodni. Alig láttak neki
az evésnek, mikor befutott Hermione.
— Hát te meg hol voltál? — kérdezte Harry.
— Ron tudja, fent voltam a könyvtárban — válaszolta Hermione.
— Tényleg tanultál, vagy megint valami majomkodás van a dologban? —
érdeklődött csípősen Ron.
— Nem majom, hanem Em-A-Jé-O-EM — jelentette ki sértődötten
Hermione. — Tényleg — fordult Harryhez — Azokat meg honnan
szerezted? — kissé elpirult, s ebből Harry rögtön tudta, hogy Hermione
 nem tanult.
Harry a háta mögé bökött, ahol a címeres-bonbonos fa állt. Azt most éppen
egy csapat másodéves vette körül, érdeklődve nézegették a bonbonokat,
azután az egyik félősen kilépett a sorból és leszakított egy édességet. Harry
rögtön felismerte a fiúcskát egérfrizurájáról, Dennis Crevy volt az. A
cukorkából játékseprű került elő. Társai, látva az ajándékot egyenként
leszakítottak egy bonbont és felkiáltottak, mikor abból előkerült az ajándék.
Amint előkerültek a játékok, új cukor termett a régi helyén — biztosítva,
hogy mindenkinek jusson. Hermione is felállt, és a fához sétált ajándékért.
Bonbonjából egy vastag könyv került elő.
— Ennek persze örülsz, mi? — csipkelődött Ron — Pont ezt akartad, ugye?
— Érdekes, én is szerettem volna köpkövet és robbanós snapszlit, és az
volt benne — tűnődött Harry. — Mintha belelátna az ember fejébe, és
aszerint adná ki a meglepetést...
— Nem hiszem — vágta rá Hermione. — Bár végül is lehet — mondta,
mikor Dennis néhány széknyire tőlük megjegyezte, hogy már milyen
régen szeretett volna ilyet…
— Miért töltik ilyen sokan itt a szünetet? — kérdezte Harry. Minden
karácsonyi szünetre az iskolában maradt, de még sosem látott ennyi embert
a haza nem utazók listáján, leszámítva az előző tanévet, de az nem
versenyezhetett a többivel, mivel a Trimágus Tusa karácsonyi bálját senki
sem akarta kihagyni. — Nem mondhatjátok, hogy ennyien csak tanulni
akarnak... — a kérdést barátaihoz intézte, de közben szüntelenül a
Hollóhátasok asztalát bámulta, ahová épen akkor ült le Cho Chang, barátnői
társaságában. Egy pillanatig eltűnődött, hogy vajon örülne-e Cho valamelyik
pukkantós-bonbonban talált ajándéknak, de Hermione egy pillanat alatt
kizökkentette az álmodozásból.
— Ha esetleg érdekelne is a válasz, szerintem tényleg tanulni akarnak —
 felelt elgondolkodva a lány. — Mióta Cornelius Caramel bevezette az új
tanrendet, sokkal többet kell tanulni. De én örülök neki.
— Miiiii — méltatlankodott Ron. — Te örülsz annak, hogy halálra tanulhatjuk
magunk?
— Vedd tudomásul, hogy nagyon keveset tanulsz. Jövőre már le kell
tennünk az RBF vizsgáinkat! — szemlátomást feldühítette Hermione-t,
hogy senki sem veszi komolyan az első vizsgákat.
A vitának a posta megérkezése vetett véget, ugyanis Harry elé is leszállt
egy barna gyöngybagoly.
— Levelet vársz? — érdeklődött Hermione az állatot bámulva.
— Nem — felelte Harry.
Megnézte a levélen a címzést, hátha a bagoly eltévesztette a címet, s
rögtön felismerte Sirius kézírását. Gyorsan körülpillantott, de a Griffendéles
asztal elég kihalt volt, s a jóbarátok közelében csak Dennis és barátai ültek,
ám őket is teljesen lekötötte a játékseprű. Ezért Harry sebtében leoldotta a
levelet a madár lábáról, és halkan felolvasta.

Harry!

Nem tudom, hogy hallottad-e, hogy a halálfalók néhány napja felvonultak

Budapesten, és mikor néhányat elfogtak közülük, azok — a Reggeli Próféta
szerint — valami olyasmit mondtak, hogy úgyse tudnak velük mit csinálni,
hisz az Azkabanból is meg tudnak szökni. Talán arról lehet szó, amit
Dumbledore mondott a tavalyi év végén, hogy a dementorok átálltak a sötét
oldalra, ezenkívül a Te halálodat is jósolgatták a gazemberek. Sajnos,
mindannyian kiszabadultak és a Sötét Jegy is az égre emelkedett. Holnap
majd megint tele lesz a Reggeli Próféta ,, a minisztérium baklövései"-vel,
csodálom, hogy eddig nem olvashattunk ilyen témájú cikkeket.
Történetesen, én is itt rejtőzöm a közelben Lupin professzorral, és
szemtanúja voltam a történteknek. Én mondom Harry, félelmetesek voltak.
Légyszíves, ne szökj ki miattam az iskolából. KÉRLEK NAGYON VIGYÁZZ
MAGADRA!
Kellemes karácsonyi ünnepeket!

Szipák

— Úgy beszél, mintha Dumbledore iskolájában bármikor

megtámadhatnának — bosszankodott Harry, miközben talárja zsebébe
süllyesztette a levelet.
— Ő látta őket, ő tudja, hogy milyen félelmetesek voltak, és ha azt mondja,
vigyázz magadra, akkor tényleg van oka rá. — felelte Hermione a dühös
Harrynek. Ha pedig Vitrol akár egyetlen rossz hangvételű cikket is
megjelentet a minisztériumról, akkor esküszöm, róla is megjelenik egy-
kettő. Nem tűröm, hogy bejegyzetlen animágusként gyűjtögesse a
cikkeihez az információkat! — a lány arca kipirult a dühtől vegyes
gyűlölettől.
— Most már nyugodj meg — csitította Harry. — Ha az a nő rosszat ír a
minisztériumról, akkor majd megírod, hogy animágus, de most még
egyetlen ilyen cikk sincs, úgyhogy nincs okod mérgelődni.
— Apropó, idén is megrendelted a Reggeli Prófétát? — fordult Hermione-
hoz Ron.
— Igen, hát persze. Tudni akarom, ha Rita akár egyetlen rosszmájú írást is
megjelentet.
Hermione székének támlájára egy bagoly ereszkedett. A lány elégedetten
mosolygott. Ám, miközben átfutott egy cikket a mosoly szép lassan leolvadt
a szájáról. Mikor az írás végére ért eldobta a lapot felpattant és szó nélkül
elrohant.
— Hát ebbe meg mi ütött? — nézett a lány után Ron.
Harry a ledobott újság után nyúlt és ő is elolvasta. A cikket a Sötét Jegy
fekete-fehér képe illusztrálta, akárcsak az egy évvel korábbiakat, s az írás
egyértelműen a minisztériumot szidta, de nem volt alatta a szerző neve.
— Biztos, hogy ezt Vitrol írta — dohogott Harry és Ron felé lökte a lapot.
Gyerünk a bagolyházba — Ron szinte már kiabált, mikorra befejezte az
olvasást.
Mire felértek a Nyugati Toronyba, Harrynek úgy szúrt a tüdeje, mintha
ezernyi hegyes tűt szúrnának a testébe. Ron is zihált és az oldalát
szorongatta. A fiú fújt egy nagyot, és körbenézett a huzatos, kerek
helyiségben. Hermione az ablaknál állt egy barna, iskolai bagollyal a
csuklóján. Harry még éppen el tudta olvasni a címzést (,,Magyar Mágiaügyi
Minisztérium"), és a lány már ki is dobta a madarat az ablakon. Ő is
szuszogott és arca olyan piros volt, mint Harry kividiccstalárja.
— Kinek küldted? — érdeklődött Ron, aki a jelek szerint nem tudta elolvasni
a borítékon álló címet.
— A minisztériumnak — válaszolta Hermione.
— És mit írtál bele?
— Találd ki! — felelte mogorván a lány. — Hogy Rita bejegyzetlen
animágus.
— És ha nem hiszik el?
— Elhiszik — mondta Hermione, talán egy kicsit magát is győzködve.
— A nevem is ráírtam, hogy ne névtelennek tűnjön, mert az biztosan a
szemétkosárban köt ki.
— Te nem vagy normális — hüledezett Ron. — Ha az a nő valahogy
kimagyarázza magát, akkor nagy bajban leszel, még a végén
eltanácsolnak rágalmazásért!
— Ne butáskodj, hiszen Te is láttad, ahogy Harry is.
— De Harrynek nem fognak hinni, mert mindenki olvasta azt az írást,
 amiben Vitrol azt írta, hogy Harry kiszámíthatatlan és közveszélyes. Azt
fogják hinni, hogy csak a bosszún jár az esze, nekem pedig azt fogják
mondani, hogy csak azért fogom a ti pártotokat, mert a barátaim vagytok.
— Akkor most kinek az oldalán állsz? — kérdezte ingerülte Hermione.
— Hát persze, hogy a tieteken. Nem emlékszel, hogy Rita az én apámról is
írt? És egyébként is nektek van igazatok.
— Még jó — jegyezte meg Harry, aki csak most kapcsolódott be a
beszélgetésbe, és még mindig nem fújta ki magát. — Nem megyünk
vissza reggelizni?
— Én inkább a könyvtárba megyek. — rázta a fejét Hermione.
— Ezúttal miért? Tanulni mész vagy kideríted hány évet kap az ember, ha
bejegyzetlen animágus? — találgatott Ron. — Vagy házimanóknak való
varázspálcákat készítesz?
— Hahaha, jó vicc — zsémbelődött Hermione.
— Akkor a klubhelyiségben találkozunk — szólt a lány után Harry.
A nagyteremben már szinte mindenki reggelizett, de a legtöbben még
mindig a szemüket dörzsölgették.
Az asztalokra idő közben friss pirítós és karácsonyi puding is került.
— Mit csináljunk délelőtt? — kérdezte Harry.
— Csaljuk ki Hermione-t a könyvtárból és menjünk le Hagridhez. —
javasolta Ron.
Harry bólintott, és elindultak a könyvtár felé. Hermione tényleg ott ült egy
vastag jogi könyvvel a kezében. Harry kíváncsian belepillantott a könyvbe,
de egy kukkot se tudott elolvasni belőle.
— Hát ezt meg milyen nyelven írták? — kíváncsiskodott.
— Rúnák — válaszolta Hermione helyett Ron.
— Honnan tudott? — Hermione meglepetten bámult Ronra.
— Percy könyvespolca tele van ilyenekkel — Ron elfintorodott. — Mindig
 ezeket olvassa.
— Azt nézem, mit kaphat a mi epetollú Ritánk — Hermione tovább
lapozgatta a könyvet.
— Gyere inkább Hagridgoz. — unszolta Harry.
— Jó — felelte kelletlenül a lány.
Így hát Hermione visszatette a könyvet a helyére és Harry és Ron
társaságában a park felé indult. Már a márványlépcsőn jártak mikor Harry
megszólalt.
— Meg akarom látogatni Siriust!
— Cssss, halkabban, még a végén meghallja valaki! Egyébként megírta,
hogy ne szökj ki miatta, tudta, hogy el akarsz majd menni hozzá —
válaszolta Hermione.
— És Lupin professzort is látni akarom! — makacskodott tovább Harry.
— Akkor kérj engedély Dumbledore professzortól — hagyta rá Hermione.
A parkot fehér hóréteg fedte, s Harryéknek igen csak sietniük kellett, ha
nem akarták, hogy a csípős és jeges szél kicsípje az arcukat. Hagrid
kunyhójához érve női hangra lettek figyelmesek.
— Talán McGalagony professzor — találgatott Ron.
Hermione megrázta a fejét, jelezve, hogy a hang tulajdonosa nem
McGalagony, és az ablakhoz lopózott. Harry követte. Ám mikor benézett a
zúzmarás ablakon tátva maradt a szája. Hermione is megdöbbent.
— Mi van, ki az? — Ron befurakodott Harry elé. Halkan felnyögött, aztán
újra az ablakhoz nyomta az orrát, mintha nem akarná elhinni, amit lát.
— Gyere már innen — sziszegte Hermione és elrángatta Ront az ablaktól.
— Mit keres Madam Maxime Hagridnél? — tűnődött Ron.
Harryék már ismét a park füvét taposták, mire Ronnak sikerült felfognia, mit
látott.
— Nem tudom — Hermione-nak még mindig tátva volt a szája.
— Akkor marad a klubhelyiség?
— Én inkább felmegyek Dumbledore-hoz — Harry eltökélten ökölbe
szorította a kezét.
— Ahogy gondolod — vonta meg a vállát Hermione.
Harry szaporán elindult Dumbledore professzor szobája felé. Útközben
számos diákkal találkoztak, de érdekes módon mindegyik álmosan nézett
rá. Harry nem értette, ő miért nem álmos, előző nap már majdnem éjfél volt,
mikor lefeküdt. Annyira elgondolkodott, hogy beleütközött McGalagony
professzorba, aki éppen a Dumbledore lakosztályát rejtő kőszörny mögül
lépett.
— Nézzen az orra elé, Potter — szólt villogó szemmel McGalagony.
— Elnézést, tanárnő — motyogta Harry.
— Mit keres itt? — kérdezte a tanárnő. — Ha nincs itt semmi dolga, inkább
menjen vissza a hálókörletébe.
— Szeretnék beszélni Dumbledore professzorral — mondta emelt hangon
Harry.
— Az igazgató úr meghagyta, hogy ha esetleg beszélni szeretne vele, a
jelszó: konyakos pálca.
— Köszönöm szépen.
A tanárnő félreállt, Harry pedig rálépett a lépcsőre, ami abban a pillanatban
megindult alatta. Néhány másodperc múlva a fiú azon kapta magát, hogy
már meg is érkezett Dumbledore professzor lakosztályának ajtaja elé. Mivel
bentről nem hallott beszélgetést, bekopogott. Nyikorgás hallatszott, és az
ajtóban megjelent Dumbledore arca a maga félholdszemüveges valójában.
— Szervusz Harry, kerülj beljebb — az igazgató invitálóan befelé mutatott,
és nagyobbra tárta az ajtót.
Harry örömmel nézett körül. Eddig háromszor járt itt, s eszébe jutott az
utolsó látogatás keserű emléke, mikor Dumbledore kikérdezte Voldemort
visszatéréséről — és Cedric haláláról. Ám, a legutóbbi látogatás sem tudta
letörölni arcáról a mosolyt. A kör alakú helyiség falán a korábbi igazgatók és
igazgatónők képei lógtak, egy fekete szekrénykében ott lapult a merengő,
az igazgató gondolataival telítve, közvetlenül az ajtó mellett pedig egy tágas
kalitka állt.
— Szia Fawkes! — köszönt Harry a kalitka lakójának.
A főnix skarlátpiros és aranyszínű tollruhában pompázott és trillázó dallal
válaszolt a köszönésre.
— Minek köszönhetem a látogatásodat? — Dumbledore szája széles
mosolyra húzódott.
— Nem tudom, értesült-e róla, hogy a keresztapám és Lupin professzor
visszatért a Pesti búvóhelyre.
— Igen, tudok róla.
— És... hát, nagyon hiányzik nekem... — itt egy kis szünetet tartott, és
Dumbledore-ra sandított; az igazgató még mindig mosolygott, majd
folytatta — ...és arra gondoltam, hogy talán az Ön engedélyével
meglátogathatnám egy rövid időre... És netalántán Ron Weasly és
Hermione Granger is elkísérhetne...
— Sirius előre megírta, hogy ha lehet, ne engedjelek ki a kastélyból, de én
megértelek. Ezért úgy gondolom, hogy ha holnap reggel elindulsz és
legkésőbb másnap reggel visszajössz, akkor meglátogathatod őt — az
igazgató látta, hogy Harry közbe akar szólni, ezért hozzátette. — És a
barátaid is elkísérhetnek. De egy valamire megkérlek: ha lehet, menj a
láthatatlanná tévő köpenyben, vidd magaddal a Tekergők Térképét, és a
lehető leghamarabb térj vissza!
— Honnan tud Ön a térképről? — Harry meghökkenve meredt az
igazgatóra.
— Ez maradjon az én titkom. — mosolygott Dumbledore.
Harry még egy jó fél percig bámulta az igazgatót, azután eszébe jutott, hogy
miért is jött ide valójában, és gyorsan így szólt:
— Hát persze! — buzgón bólogatott. — És megígérem, hogy nagyon
vigyázok majd magamra! Akkor a mihamarabbi viszontlátásra!
— Viszlát Harry! — Dumbledore felállt, és kikísérte Harryt.
Harry, miután becsukódott mögötte a lakosztályt őrző szobor, úgy rohant,
mint ha troll kergetné, hogy minél hamarabb visszaérjen a Griffendél-
toronyba. A klubhelyiség kihalt volt ugyan, de mégis leginkább egy zajládára
hasonlított, mivel az ikrek éppen fergeteges bulit csaptak Lee Jordan
társaságában.
— Na mesélj, mi volt? — Ron egy pillanat alatt felhagyott a sakkozással, és
végre Hermione is letette a Varázslat alapfokon 5-öt.
— Hát Dumbledore nem engedett el... — Hermione elégedetten bólogatott,
de Ron nem hitte el.
— Te ugratsz!
— Na jó, azt mondta — itt lehalkította a hangját. — , hogy ha holnap reggel
elindulok, és másnap reggelre visszaérek, akkor elmehetek! És ti is
elkísérhettek!
— Háromszoros hurrá Dumbledore-nak! — mondta Ron lelkesen.
— Ugye te is el akarsz jönni, Hermione? — kérdezte Harry a lány savanyú
képére nézve.
— Hát persze, de nem örülök, hogy egy teljes napig egyedül fogsz
csavarogni...
— Ne viccelj, hiszen ti is velem jöttök!
— Ne hidd, hogy ha valaki meg akarna támadni, akkor visszariadna tőlünk
— Hermione magára és Ronra mutatott, és a fejét rázta. — Ha mi is veled
vagyunk, az nem sokat segít, ha megtámadnak...
— Dumbledore arra kért, hogy menjünk a láthatatlanná tévő köpenyben, és
 vigyük mindenképpen magunkkal a Tekergők Térképét.
— De az nem segít semmit! — makacskodott a lány. — Hiszen a térképen
csak a Pestfort kastély és a birtok látszik, mire mennénk vele
Budapesten?
— Biztonságosabb, ha a titkos alagutak egyikét választjuk, és hárman a
köpenyben lassan tudunk csak haladni, nem szeretnék kínos
találkozásokat, mondjuk Pitonnal.
Hermionén látszott, hogy erre is tudna egy frappáns választ, de végül
csak vállat vont.
— Lemegyünk ebédelni? — kérdezte inkább.
— Igen — felelték kórusban a fiúk.
Az ebéd és a délután jobbára eseménytelenül telt, leszámítva azt, hogy
Ginny egész délután Harryéket nyaggatta, mivel még mindig nem sikerült
kiszednie a jóbarátokból, hogy ki is az a Szipák. Harrynek egyre jobban
elege lett Ron faggatózó húgából, a zsivajból amit a többi lakó és az ikrek
keltettek no meg persze a Crevy fivérekből, akik mindenáron beszélgetni
akartak vele. Ezért hát felvetette azt a javaslatot, hogy menjenek ki a
szabadba és vívjanak egy hócsatát. Először senkinek sem fűlött a foga a
hideghez, de végül mégis úgy döntöttek, hogy egy nagyobb adag hógolyóba
nem fognak belehalni. Így hát Harry, Ron, Hermione, az ikrek és Ginny
alaposan felöltözve léptek ki a tölgyfa ajtón.
— Brrrr, de hideg van — Ron összedörzsölte a tenyerét, mielőtt felhúzta
volna a kesztyűket.
— Hát nem áll fen a veszély, hogy megsülünk — nevetett Ginny.
Harry pont abban reménykedett, hogy Ginny egy pár hógolyóval a nyakában
megfelejtkezik majd Siriusról. Tett is róla, hogy a lány megkapja a magáét.
De mindenki kapott ám rendesen Harrytől, és persze a fiú is jó pár találatot
„elszenvedett”. Mire besötétedett Weaslyék, Harry és Hermione annyira
átáztak, hogy kénytelenek voltak visszamenni a kastélyba. Átöltöztek, és
mindannyian lementek vacsorázni. Most két, húsz személyes asztal állt a
terem közepén, az eredeti asztalokat pedig a fal mellé állították, és
megrakták mindenféle finomsággal és pukkantós bűbáj-bonbonokkal.
Harryék helyet foglaltak az egyik asztalnál, ahová nemsokára a tanárok is
leültek. Harry kénytelen volt elfogadni, hogy egész vacsora alatt Pitont
nézheti, sőt a bájitaltanár számára már csak Harryvel szemben volt hely.
Harry tehát csekély jókedvvel elfogyasztotta a vacsorát, s amint
Dumbledore jó éjszakát kívánt, már rohant is asztaltól. Amint barátai
utolérték a márványlépcsőn, Hermione alaposan lehordta.
— Mi volt veled egész vacsora alatt? És miért rohantál el rögtön? Micsoda
illetlenség! — pörölt.
— Jól van, na. De ne hidd, hogy olyan kellemes egész este Piton sárga k
épét bámulni...
— Na jól van, holnap korán kell kelnünk — enyhült meg a lány.
Harry másnap reggel megint korán ébredt. Először nem értette, mitől ébredt
fel olyan hirtelen, de aztán észrevette, hogy egy zöld szempár mered rá a
sötétben.
— Dobby? — Harry kitapogatta a függönyt, és elhúzta. Odakint is sötét volt
még , Dobby pedig megszeppenve meredt Harryre.
— Uram haragszik Dobbyra? — kérdezte félénken.
— Nem, dehogy is — nyugtatta meg a fiú.
Azután Ron ágyához lépett, hogy felébressze a barátját.
— Mi, mi, mi történt? — kérdezte álmosan Ron.
— Semmi, de ideje indulnunk.
— Rendben, rendben. Á, szia Dobby! — Ron, amint felfedezte a házimanót,
lenyúlt az ágya lábához, és kitapogatott egy puha csomagot. — Tessék,
ez a tiéd, és átadta Dobbynak Mrs. Weasly pulóverét. — Ugye nem baj,
 ha megint barna?
Dobby a fejét rázta, és boldogan mosolygott. Harry is átnyújtott a manónak
egy piros zoknit. Dobby most már szinte sírt a meghatottságtól.
— Dobbynak most már mennie kell — búcsúzott.
— Viszlát! — köszöntek a fiúk.
Miután Dobby kilépett az ajtón, Harryék felöltöztek, és lementek a
klubhelyiségbe. Hermione már ott várt rájuk.
— Na végre, már azt hittem, hogy elfelejtettétek, hova is kell mennünk — a
lány felvonta a szemöldökét. — Ugye nem?
— Dehogy is, csak itt járt Dobby — magyarázta Harry.
— Akkor vegyük fel a köpenyt, és indulás — adta ki az utasítást Ron.
Már a márványlépcső alján jártak, mikor szárnysuhogás ütötte meg a
fülüket. Harry hátranézett, és nyomban felismerte Hedviget. A bagoly feléjük
szállt, és Harry karján landolt. A jóbarátok megdöbbenve néztek egymásra.
A nagy kérdés eldőlt: az állatok, legalább is Hedvig átlát a köpenyen. Harry
gyorsan körülpillantott, de a csarnok kihalt volt, a fiú el sem tudta volna
képzelni, mit szólna az egyik tanuló; kora reggel egy bagoly ül a semmin...
— Köszönöm, Hedvig — suttogta, leoldotta a levelet, mire a madár elrepült.
Még egyszer körbenézett, majd megkönnyebbülten felsóhajtott.
— Ezt megúsztuk. Gyertek, hadd olvassam el.
Elindult a nagyterem felé. Belesett, de az is üres volt, bár a házimanók is
ébren lehettek már, mert az asztalokon friss reggeli várta a diákokat. A levél
igen rövid volt, látszott, hogy kapkodva írták.

Harry!

Dumbledore professzor megírta, hogy ma meglátogatsz.

Már indulok is a kerítésátjáróhoz, ott várlak. Légy nagyon
óvatos, és használd a józan eszed! Hozzatok annyi ételt,
amennyit csak tudtok!

Szipák

— Gyerünk — szólt. — Rakjuk meg a hátizsákokat!

Így hát a táskák megteltek pirított és pirítatlan kenyérrel, friss croissant-nal,
rántott csirke- és pulykamellel (karácsony lévén nagyobb volt a választék),
joghurtokkal, jó pár üveg sütőtök lével és meleg teával, sőt egy kis
alufóliába csomagolt sütemény is a zsákba került. Ron még zsömléért is
nyúlt, de ekkor felhangzottak az első tétova beszélgetések, így hát gyorsan
visszabújtak a köpenybe. Éppen idejében, mert az ajtón Malfoy és csatlósai
léptek be.
— Nocsak, a mi ,,szentünk" itt maradt? És milyen korán kelünk... —
morogta Ron, de Hermione lepisszegte.
Amint a mardekárosok leültek, ügyelve, hogy ne csapjanak zajt kiosontak.
Ekkor döbbentek csak rá, hogy ha nincs a bagoly, akkor a parkon keresztül
indultak volna útnak, ott pedig sokkal védtelenebbek lettek volna, feltéve, ha
valaki észre veszi őket... Mégis úgy döntöttek, hogy marad a félszemű
boszorka púpjából nyíló alagút. Negyed óra múlva Harry elsuttogta a jelszót:
— Dissendium!
A szobor megnyílt, és hőseink egyenként lecsúsztak a keskeny kőcsúszdán.
— Lumos — Hermione pálcája végén apró láng gyúlt. A fiúk követték a
példáját.
— És most merre? — fordult Harryhez Ron, aki még sohasem járt itt.
— Csak egyenesen — Harry az alagút bejárata felé mutatott. — Próbáljunk
sietni.
Út közben nem sok szó esett közöttük, s próbáltak halkan lépni, bár jól
tudták, hogy senki sem hallja őket. Úgy egy órás gyaloglás után egy
megroskadt lépcsőhöz értek.
— Csak halkan — figyelmeztette barátait Harry. — Elég hosszú, de itt már
nem szabad zajt csapni.
Így hát nesztelen léptekkel elindultak felfelé. Mikor már látták a lépcső
tetejét, megálltak. Az úton nem volt szükség a láthatatlanságra, de a
Mézesfalás pincéjében láthatóan felbukkanni nem tűnt túl jó ötletnek. Ezért
hát magukra kanyarították a köpenyt, és óvatosan kikecmeregtek a padlóba
vágott ajtón. Szerencséjük volt, a tulajdonos éppen szállítmányt várhatott,
mert az ajtó nyitva volt. Harryék kiosontak, és szaporán elindultak a főutcán.
A szerencse azonban úgy látszik, nem maradt tartósan velük, mert az utcán
összetalálkoztak Rita Vitrollal. A fiúk is remegtek az indulttól, ezért nem
vették észre, hogy Hermione-nak meglendül a keze. A lány teljes erőből
pofon vágta a mellette elhaladó újságírónőt. Vitrol megtántorodott, és
dühösen meresztette szemét támadója után. A fiúknak addigra szerencsére
sikerült elrángatniuk Hermione-t a közelből, így a riporternő megmenekült
egy újabb pofontól, a lány azonban láthatóan nem érte be ennyivel, mivel
kiszabadította magát a fiúk kezéből, és kiugrott a köpeny alól. Előkapta a
pálcáját, de Vitrol se maradt le sokkal: egy pillanat alatt felmérte a helyzetet,
és nekiugrott Hermione-nak. Erre Harry és Ron is kiugrottak a köpeny alól,
Ron lefogta Hermione-t, Harry pedig az újságírót, majd közös erővel
visszarángatták a lányt a köpeny alá és futásnak eredtek, mivel Rita már
emelte is a pálcáját, vaktában átkokat lőtt Harryék után és ezt kiabálta:
— Ezt még visszakapod, te kis csitri!
Harry hátranézett, és látta, hogy a nő elindul az ellenkező irányba.
— Most már megállhatunk! — szuszogta.
— Beléd meg mi ütött, Hermione — Ron elképedten bámult a lányra, még
sohasem látta ő ilyen mérgesen. — Te, ebből iszonyú botrány lesz…
— Én nem félek — jelentette ki Hermione. — Ha háborút akar, ám legyen.
 Majd meglátjuk, ki nevet a végén. Majd meglátjuk!
A falu végén már nem volt értelme a köpenyegben baktani, ezért Harry a
táskájába tömte. Senki sem szólalt meg a kerítés átjáróig. Ott már várta
őket egy nagy, fekete kutya. Harry elmosolyodott az állat láttán.
— Szia, keresztapa.
Erre mintha a kutya is mosolygott volna. Egyenként megszaglászta a
táskákat, majd elindult a hegynek felfelé. Vagy húsz percig követték Harryék
a kutya zászlóként lengő farkát, majd az hirtelen eltűnt előlük. Harryék nem
ijedtek meg, már jártak itt egyszer, és nagyon jól tudták, hogy át kell bújniuk
egy szűk résen. Egyenként megtették ezt, és máris ott találták magukat egy
barlangban. Abban most többen laktak, mint mikor utoljára itt jártak. Siriuson
és Csikócsőrön kívül egy őszülő, sovány varázsló is helyet kapott. Harry jól
ismerte a varázslót, ő volt az, aki két évvel azelőtt a Sötét varázslatok
kivédése órát tartotta: Lupin professzor.
— Jó napot kívánok, Lupin professzor! — köszöntek kórusban.
— Szervusztok! — köszönt vissza a professzor.
Harryék ezek után Csikócsőr elé léptek, meghajoltak, és megvárták, hogy a
hipogriff is viszonozza a gesztust. A fekete kutya visszaváltozott, mert
Csikócsőr már idegesen morgott. Harry örömmel látta, hogy keresztapja
arcának egészséges színe van, haja rövid és ápolt, nincs annyira lefogyva
és talárja frissen mosott.
— Nem szereti, ha kutya vagyok — csóválta a fejét Sirius. — Na, de van
egy nagyobb probléma: sürgősen el kell innen mennünk, mert Rita Vitrol,
ki tudja hogyan, ide keveredett, és meglátott. Nevezhetjük szerencsének,
hogy éppen ember voltam, mert már majdnem átalakultam, és akkor ő is
megtudta volna, hogy animágus vagyok. Na, szóval el kell innen
mennünk. Lupin, téged nem látott meg, ezért te nyugodtan lejöhetsz a
faluba, már úgy is láttak párszor.
— Ugye nem voltak durvák önnel, professzor úr — sietett a kérdéssel
Hermione. — Mármint úgy értem, azért mert ön... ön vérfarkas...
— Nem, a falubéliek nem tudják, hogy az vagyok, Hermione. — a lány
elpirult az örömtől, hogy Lupin professzor még mindig emlékszik a
nevére. — Különben biztosan elűztek volna, mikor élelmiszert vettem.
— Na szóval — folytatta Sirius. — én lehetek kutya, de mi lesz
Csikócsőrrel?
— Talán a láthatatlanná tévő köpeny elég nagy, hiszen hárman is elférünk
benne... — vetette fel Harry.
— Jó ötlet! — nézett rá elismerően keresztapja.
A köpeny elég nagy volt, így hát Sirius is kutyává változott, és mivel a
barlangban más nem volt, már útnak is indulhattak. Mire leértek a hegy
aljára, Harry keresztapja egy pillanatra visszaváltozott, hogy megossza
ötletét a többiekkel.
— Talán az lenne a legjobb, ha a mugli Pesten rejtőznénk el. — tűnődött —
Ott senki sem ismer.
— De két éve még kerestettek — vetette ellen Harry. — Láttalak a tévében.
— A mugliknak annyi bűnözőjük van, hogy már rég elfelejtettek. — legyintett
Sirius. — Ismerek egy régi, romos házat, ott laktam, mikor meghaltak a
szüleid. Ha jól emlékszem Járműtelep utca a neve.
— Szerintem jó ötlet — bólintott Lupin professzor.
Így hát útnak indultak a hegyek között, és egy órányi gyaloglás után
megérkeztek egy hatalmas sziklafalhoz. Sirius egy szempillantás alatt
visszaváltozott emberré.
— Most mit tegyünk? — Harry csalódottan lehorgasztotta a fejét. — Azt
mondtad, hogy tudod, merre van a mugli Pest!
— Igen, tudom — bólintott a férfi, és nekilátott, hogy kavicsokat szedjen fel
a földről. Harrynek feltűnt, hogy mindegyik kavicsnak más színe van, és
 hogy nem természetes színű, kék, zöld és lila kövek is a kezében kötnek
ki. Egy idő után megunta, és megkérdezte, hogy mi értelme van az
egésznek.
— A Pestfortot alaposan el kellett rejteni, ezért Pest varázslókkal lakott
részét is elrejtették, ez a sziklafal olyasmi, mint az Abszol út bejárata:
Össze kell szedni mind a tíz különböző színű követ, és mindegyiket a falnak
dobni — meg is mutatta hogyan gondolja, és ahol az utolsó kő a falnak
pattant, ott egy hatalmas kapu nyílt.
Harry döbbenten átsétált a kapun, és egy mugli téren találta magát, vele
szemben egy utcanévtábla függött: Hősök tere. Harry egyszerre Ront és
Hermione-t is maga mellett látta, majd megjelent Sirius, Lupin professzor és
a szuszogás alapján arra következtetett, hogy Csikócsőr is megérkezett a
láthatatlanná tévő köpenyben.
— Na, itt is volnánk — Sirius elégedetten dörzsölte össze a kezét.
— Pont ide szerettél volna jönni? — Harry meglepődött — Itt van a régi
házad?
— Igen.
— Hogy-hogy éppen ide érkeztünk? Véletlen, vagy mindenki ide érkezik, aki
átmegy a falon?
— Nem, a kődobálás sorrendjétől függ — válaszolta keresztapja. Lupin, el
tudod vinni őket a házamig?
— Hát persze.
— De miért? Te nem jössz velünk? — Harry megdöbbenve meredt Siriusra.
— Mennék, de Csikócsőrrel nem vághatunk át az úton... Hoppanálok vele.
— Te tudsz hoppanálni? — Harrynek tátva maradt a szája.
— Hát persze! — legyintett a férfi. — Nos, Lupin, menni fog?
A professzor bólintott. Sirius lerántotta a köpenyt, és máris eltűnt. Harry
felvette a földről, és elindultak. Ron érdeklődve nézelődött, még nem látott
mugli várost. Számos utcán mentek keresztül, utakon és aluljárókon, mire
megérkeztek. A ház roskatag volt, de a célnak megfelelt. A kerítés mellett
már várta őket Sirius. Lepakolták a táskákat és megebédeltek.
— Menjünk el sétálni! — kérlelte Ron Lupin professzort.
— Te mit gondolsz, Sirius? — kérdezte Lupin professzor.
— Jó ötlet.
Így hát befejezték az evést és visszaindultak a Hősök terére. Ron úgy
viselkedett, mint egy négy éves kisgyerek, mikor kipróbálta a mozgólépcsőt.
— Még a végén együtt gyűjti majd az elemeket meg a villásdugókat Mr.
Weaslyvel — nevetett Hermione Ront látva.
Harry is nevetett. Nagyon jól érezte magát, és végtelenül hálás volt
Dumbledore-nak, hogy elengedte. Úgy érezte, az igazgató nem is adhatott
volna szebb karácsonyi ajándékot.
Mire elértek a Hősök terére, Ron már zihált, annyira kinézelődte magát. A
téren sokan sétáltak, családok jöttek — mentek ajándékoktól roskadozva,
mégis mindenki izgatottan beszélgetett, hogy mennyire örül, hogy
találkozhat a nagyival, a nagypapával stb. Harry is nagyon jól érezte magát,
olyan volt, mintha ez lenne az első igazi karácsonya. Egy pillanatra
megálltak a szobrok előtt, de itt olyan dolog történt, ami egyáltalán nem illik
egy nyugodt karácsonyhoz.
— Olyan élethűek! — ámuldozott Harry és hozzáért az egyik szoborhoz.
Ám az talán túl élethűen viselkedett, mert félrecsúszott. Ron és Hermione
még éppen idejében ugrottak el ahhoz, hogy ne essenek bele a szobor
helyén nyíló lyukba, de Harry lekéste ezt a pillanatot, és a mélységbe
pottyant. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig a végtelen feketeségbe
zuhant, azután hirtelen belecsapódott valami puhába. Néhány másodpercig
csak feküdt, mozdulatlanságba dermedve. De meg is bánta, hogy nem
rohant el rögtön, mert mire felült, már nem szaladhatott. Görcs állt a lábába,
de nem a zuhanástól, hanem az ijedségtől, ugyanis három halálfaló vette
körül, akik gonoszul vigyorogtak.
— Lám, lám, ki van itt — mondta az egyik Lucius Malfoy hangján.
Harrynek nem volt ideje válaszolni, mert erős karok ragadták meg, talpra
állították. Ha Harry akkor megátkozza őket, akkor talán lett volna esélye, de
egy szempillantás alatt erős kötelek csavarodtak a testére, és vonszolni
kezdték. Harry aléltan csüngött a kötelek alatt, ám abban a
szempillantásban, mikor a halálfalók egy hatalmas ajtóhoz cibálták, iszonyú
erővel kezdett sajogni a homlokán a sebhely, hogy elájult tőle. Mikor újra
kinyitotta a szemét, csak még rosszabb lett minden: a valaha látott
legocsmányabb kígyópofa meredt rá.
— Itt az ideje, hogy magadhoz térj, Harry — suttogta Voldemort Nagyúr.
Harry ordítani kezdett, remélve, hogy valaki meghallja, és segítségére siet.
Ám nem jött senki.
— Csend legyen! — förmedt rá Voldemort. — Crucio!
Harry megint felordított, de a Nagyúr nem mozdította a pálcáját, s a kínok
tovább fokozódtak. Voldemort csak nagy sokára engedte csak le a pálcáját,
de Harry még jó pár percig rángatózott.
— Zárjátok be! — adta ki a parancsot.
Harry hagyta, hogy elvigyék — nem mintha a kimerültségtől bármit is
tehetett volna —, a halálfalók sokáig hurcolták, majd leoldották a köteleit és
bevetették egy cellába és eltűntek. Harry maga sem tudta, hogy mennyi
ideig feküdt a cella kövén, mire nagy nehezen összeszedte magát és felült.
Az ajtóra meredt, és nyomban támadt egy ötlete. Kotorászni kezdett a
farmernadrágja zsebében, és elővette a tavaly karácsonyra Siriustól kapott
zsebkést. A szerszámnak minden-zárt-nyitó szerszáma is volt, Harry
használta is. Kinézett az ajtón, de egyetlen halálfalót se látott. Hirtelen
majdnem elbotlott valamiben. Meglepődve tapasztalta, hogy a talárja
kezdett el lefejtődni. Izgalomtól remegve elindult visszafelé a lefejtődött
szálon. Örömködve vette észre, hogy a fejtődés talán ott kezdődött el, mikor
a halálfalók talpra rángatták. Így is volt, de még mindig nem találta ki, hogy
hogyan fog visszajutni a felszínre, hiába tanakodott, nem jutott eszébe
egyetlen olyan bűbáj sem, amivel feljuthatott volna a csapóajtón túlra.
Ráadásul szapora léptek hallatszottak fel, és Harry a halálfalókkal találta
szembe magát. Riadtan hátrált, s az esést felfogó hatalmas szivacs
emelkedni kezdett. Harry lenézett a lábához, egy apró piros nyomógombot
helyeztek a padlóba. Nem teketóriázott tovább, a szivacs felé rohant és
felugrott rá. Lepillantott, de inkább hasra vágta magát: a terem időközben
megtelt halálfalókkal, akik átkok tucatjait küldték utána. A csapóajtó
felnyitódott és Harry már majdnem felért, ezért vállalta a kockázatot és
felállt. De nagyon megbánta, mivel még mozdulni sem volt ideje, és már el
is találta Voldemort Cruciatus átka. A felszínen Sirius és Lupin professzor
lehúzták a szivacsról. A fájdalom csak lassan enyhült. Keresztapja letakarta
a láthatatlanná tévő köpönyeggel és egy szempillantás alatt a romos
házban voltak.
— Jól vagy? — Sirius holtsápadtan nézett keresztfiára.
Odalent becsapódott az ajtó, többen felszaladtak a lépcsőn és a küszöbön
már ott is állt a rémült arcú Hermione, Ron és Lupin professzor.
— Jól vagyok — Harry még mindig csak suttogni tudott.
— Azonnal visszaviszünk az iskolába! — nyugtatta meg Sirius. — Te csak
vedd be ezt az álomitalt! — azzal átnyújtotta a fiúnak a jól ismert piros
folyadékkal teli serleget. Harrynek már nem volt ideje megkérdezni
keresztapját, hogy honnan szerezte a bájitalt, egy szempillantás alatt
elnyomta az álom.
 Újlaki Viktor: Harry titkos útjai

Az első kalandos út Budapesten a McDonald’s-ba vezet, ahol, amint az

ajtón belépett, a lába alatt megnyíló csapóajtón keresztül egy üres szobába
érkezett.
Amíg azon gondolkozott, vajon miért került oda, a szabadulás is nagyon
sürgős lett. Ugyanis rohamosan elkezdett fogyni a levegő a szobában.
Egyetlen ajtó volt csupán a falban, de azt egy rejtélyes számzár tartotta
bezárva. Harrynek fel kellett elevenítenie a Roxfortban számmisztikából
tanultakat és némi varázslattal körítve sikerült kinyitnia az ajtót. Az első
szabadulási feladat kipipálva.
Mikor kiért a szabadba, Hermione és Ron várta. Együtt elindultak a Budai
Várba.
A Lánchídon átkelve az alagút előtt vágtak fel a hegyoldalra, gondosan
kerülve a csapdák lehetőségeit. Ahogy felértek a meredek hegyoldalon,
találkoztak Valdemorttal. Harrynek sikerült elűznie, ám ekkor felbukkant
Malfoy, Crak és Monstró.
— Szép kis görény vagy még Pansi Parkinsonnál? — kérdezte gúnyosan
Ron.
Már éppen indulni akartak, mikor Malfoy előkapta pálcáját és rontást akart
küldeni rájuk. Ekkor egy hang csendült:
— Imperius! — mondta a hang. A hang pedig Piton hangja volt.
— 50 pont fejenként a…— Harry már azt hitte, a Griffendéltől, de nagy
meglepetésére azt mondta Piton:…a Mardekártól! — Erre még Ronnak,
Harrynek és Hermione-nak is tátva maradt a szája. Nagy nevetés
közepette indultak tovább a következő helyszín, a Vajdahunyad Vára
 irányába.
A Hősök Terén még mindig nagy vidámsággal voltak mikor is a szobrok
egyszer csak életre keltek. Gonosz varázslat bírta őket mozgásra. Harry,
Ron és Hermione szinte egyszerre mondták a szobor átkot:
— Petrificus Totalus! — kiáltották.
A szobrok visszamentek a helyükre és nem mozdultak többé. A
Vajdahunyad Vára dísztermében a megbeszélt találkozón minden
Magyarországon tanuló növendék megkapta azoknak a városoknak a nevét,
ahol küldetéseket kell teljesíteniük vizsga gyanánt. Harryék Szolnokot
kapták.
Mire Szolnokra értek, nagyon elfáradtak, ezért az utasításnak megfelelően a
festői Tisza partján álló Tisza-szállóban tértek nyugovóra.
Reggel ragyogó napfényre, madárcsicsergésre és a vízen edző sportolók
vidám kiáltozásaira ébredtek. Ahogy kinéztek az ablakon, szemben, a folyó
túloldalán megpillantották a Sportcsarnokot és a Tiszaliget csodálatos fáit.
Az ajtó alatt nesztelenül egy cédula csusszant be. Harry felrántotta az ajtót,
de nem látott senkit a folyosón. ”Menjetek a Zagyva —folyó partján álló
várromhoz”— ez állt a cédulán.
Lent a szálloda halljában csatlakozott hozzájuk Seamus és Percy.
A Szigligeti Színház pompás épülete előtt vezetett el útjuk, majd a Kossuth
téri szökőkutak érintésével átkeltek a Zagyva hídján a régi várromhoz. Itt a
romok között kellett megküzdeni egy trollal, aki ugyan hatalmas volt, de
együttes erővel és furfangos mágiákkal sikerült legyőzni. 200 pont volt a
jutalom. A pontok beírásáért a vasútállomásnál található toronyház 23.
emeletére kellett felmenniük a helyi csillagvizsgálóba. Szinte beütötték
fejüket az égbe. Egy rövid előadás és egyezkedés után szél-mágiát
alkalmazva Eger felé vették útjukat, itt is a Vár volt a fő úti cél. Igen ám, de a
szél-mágiának volt egy különös és furcsa tulajdonsága, mégpedig az, hogy
kizárólag magas épületek, vagy tornyok között lehet használni. Így hát
nagyon különleges helyre érkeztek: a Minaret tetejére. Mivel éppen éjszaka
volt, ezért kötélen kellett leereszkedniük az utca kövére, innen pedig faltól-
falig osonva feljutni a várba. Az éjszaka csendjét sűrű robaj törte meg. A
varázslók háborújába csöppentek bele. Mindenhol küzdelem dúlt, varázsló
varázsló ellen, fekete mágia a fehér ellen. A külső és belső várudvaron
egyaránt, még a kazamaták folyosóin és a panoptikumban is. Ez utóbbi volt
a legcselesebb. Itt ugyanis többen szobornak álcázták magukat és a
legváratlanabb pillanatban keltek életre és keltették életre az addig
mozdulatlan bábúkat is. Azt se lehetett tudni ki kicsoda és kivel van.
Harryéknak rövidesen menekülniük kellett. Ezt a feladatot nem sikerült
megoldani, de legközelebb visszatérnek megerősödve, és innen folytatják a
kalandok sorát.
 Vásárhelyi Nagy Antal: Harry naplója

Szombat:

Harry felébredt álmából, ahol azt álmodta, hogy fel fog ébredni.
— Na nézzük, érdemes volt-e ma kétszer felébredni?
Bement a konyhába és megreggelizett. Arra gondolt, hogy ma be kéne
járnia Pestet. Így is tett. Elment hát a Duna partra, oda, ahol a Nemzeti
Színházat építik. Előhúzta pálcáját és gyorsító-bűbájt szórt a
Munkásokra, így a színház egy óra alatt felépült. Innen elment a
Rakpartra, és tisztító-bűbájt szórt a folyóra. Ekkor már 2 óra volt. Úgy
gondolta, túl lassú a közlekedés, ezért kiszélesítette az utat 1-1 sávval.
Így már fél óra alatt eljutott az Országházhoz, amire gazdagító-bűbájt
szórt, hogy legyen elég pénz. T. Józsefre pedig Imperius-átkot szórt és
azt parancsolta neki, hogy mondjon le. Miután már lemondott, és kijött
az épületből az ex politikus, Harry rászórt egy utazó átkot s mikor már a
megátkozott ember Etiópiában volt, Péter leeresztette és eltette
pálcáját. Mikor azonban látta kijönni onnan Grespik L.-t, újra kivette
pálcáját a zsebéből, de ekkor óriási meglepetés érte : Grespik át
változott Voldemort nagyúrrá, és egyenesen Harryre szegezte pálcáját.
Harrynek nagyon megfájdult a sebhelye a homlokán. Ez alatt testőrök, akik
immár a sötét nagyúr mellett álltak, dementorokká alakultak .. Harry erre
már fel volt készítve és ezt kiáltotta:
— Expecto Patronum!
Ki is pattant pálcájából Ágas jól kivehető szürkés képe és futott a
dementorok felé. Azok menekülni próbáltak, de hátrálás közben mindig
elestek köpenyeikben. Péter ezután Voldemorttal egyszerre kiáltotta az
Adava Kedavrát, így összeköttetésbe kerültek egymással és újra
megjelentek az aranyfonálon a golyók, amelyek középen álltak és hol Harry,
hol Voldemort felé indultak el. Ekkor azonban Voldemort megtörhetett, mert
felé mentek a golyók. Az első elérte, és kipattant pálcájából Cedric Diggory,
Bertha Jorkins majd Lily és James Potter . Viszont ezután elérte a sötét
nagyúr pálcáját a második és egyben utolsó golyó . Ekkor elszakadt az
arany fonál és eltűntek az alakok. Harry pálcájából ekkor zöld fény villant és
Voldemort összecsuklott és meghalt. Harry homlokán is megszűnt a
fájdalom. Egy pillanatra meglepődött azután ránézett órájára, és kiderült,
hogy 2 órán keresztül harcoltak, mert már fél öt volt.
Elindult hát haza, mert innen nagyon távol lakott, és vacsorára haza akart
érni. Haza is ért fél hatra. Megvacsorázott, és olyan fáradtnak érezte
magát, hogy inkább lefeküdt.

Vasárnap:

Mivel sok mesélni valója volt Dumbledore-nak, összecsomagolt és

visszatért a Pestfortba. A hosszú úton megéhezett, de tudta, ha megérkezik,
lemehet a manókhoz a konyhába. 2 órára oda is ért, de mielőtt felment
volna a sok lépcsőn, szabadon engedte Hedviget, a hóbaglyot, és letette
bőröndjeit az előcsarnokba .
Felment a sok lépcsőn (kihagyva azokat, amelyek eltűnnek, ha rájuk
lépnek), és már ott is állt a jól ismert szobor előtt és kimondta a jelszót :
— Csótánycsokor.
A szobor félreugrott. Felment a csigalépcsőn és bekopogott. Dumbledore
egyedül lehetett, mert kiszólt Harrynek, hogy bejöhet. Péter nem sokat
tévedett, a szobában csak Fawkes volt Dumbledore-on kívül.
— Szervusz, Harry — mondta az igazgató — olvastam az Esti Profétát,
gratulálok, ennél nagyobb öröm és meglepetés nem is érhetett volna.
Harry a gratuláció és a kézfogás után elmondta a történetet, hogy
hogyan is végzett Voldemorttal. Dumbledore furcsának találta, hogy az
aranyfonálon 2 golyó volt. Az igazgató úgy gondolta, hogy most azért volt 2
golyó, mert már másodszorra kapcsolódtak össze a pálcák .
— Erről Olivander úrral kéne konzultálni. — mondta az igazgató — Ő
bizonyára tudja erre a magyarázatot, hiszen pálcák ügyében ő a mester.
— Igen. — mondta és egyben gondolta Harry — Majd küldök neki baglyot.
Ezek után Harry elköszönt, és elment a konyha felé. Amikor leért az
Előcsarnokba, látta, hogy a csomagjait már felvitték a manók a Griffendél
klubhelyiségébe. Innen tovább ment a folyosó felé, ahol gyümölcsök képei
fogadták. A képen, ahol egy gyümölcsös tál volt, megcsiklandozta a körtét,
lenyomta a kilincset, és már ott is volt a manók előtt. Itt találkozott Dobbyval
és Winkyvel, akik már főzték a
vacsorát. Péter kért tőlük egy zacskó fánkot, és felment a klubhelyiségbe,
ahol találkozott társaival, akik húzták be őt a portrélyukon keresztül. Minden
asztal telis-tele volt édességekkel, köztük a Weasley Varázsvicc Vállalat,
vagyis Fred és George Weasley találmányaival . Most hoztak magukkal az
ikrek Sziszegős Szerpentint (amely visított, ha eldobták), Kanári Kuglófot ,
Tréfás Tortát (amely vicceket mondott) Torgyán Teát (amelytől a
fogyasztóból ömlöttek a szavak).
— Szervusz, Harry. — mondta kórusban a Griffendélesek serege.
Ezután mindenki sorba állt, kitette a kezét és elindult Harry felé, aki
ugyancsak kitette kezét és pacsizott mindenkivel. Percy is itt volt, méghozzá
a sorban az utolsó, ő még kezet is rázott Harryvel és így szólt:
— Gratulálok, Harry, ennél többet senki nem érhet el életében — mondta,
majd egy csörgő zsákot húzott elő táskájából, amelyet addig a háta mögött
tartott — tessék 5 000 galleon.
— Nem — mondta Harry — Ezt oda adom neked és a családodnak, nektek
nagyobb szükségetek van rá!
— De Harry...
Harry előhúzta pálcáját és Percyre szegezte. Ettől Percynek elállt a szava
és inkább eltette a pénzt.
— Köszönjük Harry! — mondta Percy és elment.
Ekkor oda jött hozzá Ron és Hermione.
— Szia — mondták kiabálva, mert óriási lett a hangzavar.
— Sziasztok — mondta Harry.
— Később mondd el, hogyan történt, jó? — mondta Hermione továbbra is
kiabálva.
— Jó — válaszolt Harry, miközben evett egy csokibékát .
— Nemsokára elindulhatunk vacsorázni! — mondta Ron.
— Induljunk. — mondta Harry — Itt az egyetlen dolog, ami történhet velünk,
hogy megsüketülünk.
Le is mentek az ebédlőbe, ami most díszbe öltözött. Csak ők voltak a
Griffendélesek közül. A tanárok is az asztaluknál ültek. Minden ház asztala
tele volt a házak tagjaival, akik megtapsolták Harryt, amikor belépett. Piton
2-3-at tapsolt és megvetően nézett Harryre, Malfoy és "testőrei"
természetesen nem tapsoltak, csak lehorgasztott fejjel ültek, mintha halálos
ítéletet mondtak volna ki rájuk. Harryék leültek Házuk asztalához. Ekkor
beszélni kezdtek a gyerekek az asztaloknál. 3 perc múltán megjött a többi
Griffendéles is . Ők is leültek. Dumbledore ekkor felállt és köhintett egyet ,
hogy szót kér , azonnal csönd is lett.
— Szervusztok. — mondta az igazgató — 2 mondani valóm van... — itt az
éhesebbek (köztük Harry) fölhördültek.
— Nyugalom, az utolsó csak két szóból fog állni. Tehát az első bejelenteni
valóm: Harry Péter legyőzte a sötét nagyurat, Voldemortot — itt őrületes
taps-és füttyvihar kerekedett (Piton és Malfoyék újra fölvették
 szerepeiket, ahogy az előbb), ezután Dumbledore újra folytatta beszédét.
— Második mondani valóm : Jó étvágyat ! — suhintott a pálcájával, és
megteltek az aranytálak.
Minden tanár (Piton is kénytelen volt) és minden gyerek (kivéve a
Mardekárosok tagjait), odamentek Harryhez, és kezet fogtak vele. Mialatt ez
megtörtént, Harry észrevette Fredet és George-ot, amint odacsempésznek
Piton táljára egy darab Kanári Kuglófot, majd Flitwick professzor poharába
Torgyán teát öntenek. Ezután visszaosontak a Griffendél asztalához. Miután
a tanárok visszatértek asztalaikhoz, Piton furcsán nézte a kuglófot, de
hosszas szemlélődés után megette az egészen kis darab süteményt.
Ezután kanárivá változott. Hatalmas nevető vihar, sőt, orkán, sőt, hurrikán
kerekedett, többen (például Harry és Ron ) leestek székükről a nagy
nevetéstől, a Mardekár egyetlen tagja sem nevetett, mert tudták emiatt
büntető feladatot kapnának Pitontól, viszont közülük többen is remegtek az
elfojtott nevetéstől. Miután a professzor visszaváltozott és tekintélyt
parancsolóan körbenézett, a nevetés hurrikánja a visszájára fordult: síri
csend lett. Ekkor azonban Harry látta, amint Flitwick professzor beleiszik
Torgyán Teájába és ezután azonnal megtöri a csendet, azonnal beszélni
kezd: — Kérnékszépenegykisoldalastdeháthogytörténhetettezkéremszépen
dehátazonnalkövetelemhogyHornGyulamondjonle.
Újra megismétlődött az, ami Piton kanárivá változása után bekövetkezett.
Mindenki egy okból fogta a hasát vagy esett le a székéről a nevetéstől.
Miután véget ért a tea hatása és folytatódott az evés, már nem volt több
tréfa. Miután véget ért a vacsora, Dumbledore eltüntette a maradékokat, és
ágyba terelte a tanulókat. A Griffendélesek felmentek a szobájukba. Harryék
elköszöntek és felmentek a hálószobáikba. Harry ágyán levélhegyeket talált,
ezeket berakta a hálóterem sarkába és utána lefeküdt baldachinos ágyára
és azonnal el is aludt.
 Zsedényi Dorottya: Harryék a Szépművészeti Múzeumban

Eljött a várva-várt hétvége! A három jó barát – Harry, Ron és Hermione – a

Hősök terét és a Szépművészeti Múzeumot tűzte ki úticélul. Sok
felfedeznivalójuk volt még a városban, hiszen a Pestfortból csak akkor
kirándulhattak a mugli fővárosba, ha a Griffendél nem kapott egyetlen rossz
pontot sem azon a héten. A Kisföldalattival érkeztek a térre, nagyon
élvezték, ha mugli járműveken utazhattak. A téren a hősök tágra nyílt
szemekkel nézték őket, de nem akadályozták őket semmiben. Még
integettek és suttogtak is feléjük, de persze ebből a muglik semmit sem
vettek észre. A múzeumban jegyet vettek, szerencsére nem voltak sokan. A
pénztáros néni megdicsérte őket, milyen rendes gyerekek, hogy TV nézés
helyett múzeumba mennek. Ők most csak az egyiptomi tárlatot akarták
megnézni, így az alagsor felé indultak a szép márványlépcsőn.
A terembe érve senkit sem láttak. Elhatározták, hogy körülnéznek. Egyszer
csak Ron valami füstszagot érzett. Észrevették, hogy a réz
szellőzőrácsokból füst gomolyog ki. – Tanultunk már erről a szellőzőfüstről?
– kérdezte Ron nevetve. A füst hatására az üvegvitrinek eltűntek és
kiszabadultak a múmiák és a krokodilok. Harryék ijedtükben azt sem tudták,
mit tegyenek. Életre kelt a mumifikált krokodil és csattogtatta a fogait. Pedig
már 2500 éves volt. A szarkofágok kinyíltak és két múmia közelített feléjük.
Mind a hárman egyszerre előkapták a varázspálcájukat. Gondolkodtak,
milyen varázslat segíthetne rajtuk. Hermione elmondta az Abrakadabra
hüss és pöcc varázsigét, de ettől a múmiák csak még nagyobbak lettek.
Hermionénak eszébe jutott, hogy neki volt egy olyan tantárgya a
Pestfortban, amit a többiek nem tanultak. Egyiptomi hieroglifákat
tanulmányoztak. Ezeket próbálta gyorsan a falra rajzolni a varázspálcájával.
Ezzel időt tudott nyerni, mert a múmiák azt olvasták, hogy mit ír. Közben
Harry és Ron beszaladtak a szomszéd terembe. Egy sötét árnyék volt egy
gyönyörű aranylánc előtt. Harry és Ron úgy döntött, hogy megvédik a
láncot, mert az a világon a legrégibb aranylánc. Harry hirtelen a homlokán
levő sebhelyhez kapott és elejtette a varázspálcáját. Ron erről rögtön tudta,
hogy ki az a sötét árnyék. Ron nem is tudta mit tegyen: szaladjon vissza
Hermionéhez segítségért vagy ő maga küzdjön meg Tudjukkivel?
Szerencsére épp ekkor futott be Hermione. – Sikerült elkábítanom a
múmiákat – mondta – de csak egy óráig hat. Harrynek ekkor már annyira
fájt a sebhelye, hogy elájult. A sötét alak még mindig csak nézte az
aranyláncot és semmi mást nem tett. Ron észrevette, hogy mellettük a falon
a régi egyiptomi himnusz volt olvasható. A szöveg alatt az is le volt írva,
hogy milyen hatása van, ha valaki hozzáér az aranylánchoz. Egyszer csak
egy szikra támadt, és Tudjukki hozzáért az aranylánchoz. Mocorgást
hallottak és Harry felkelt. Megragadta a varázspálcáját, és a felé közeledő
Ureus kígyóval együtt Tudodki felé indult. A kígyóval valamit beszélt, a
többiek nem érthették, mert nem voltak pársza-szájúak. A kígyó
megtámadta Tudodkit, rajta nem fogott semmilyen varázsátok, mert ő is
mumifikált volt. A kígyó szájába vette az aranyláncot, Voldemort pedig nem
mert szembe szállni a túlerővel és elmenekült. Egy szempillantás alatt újra
füst borított mindent és minden visszaállt az eredeti helyére. Eltűntek a falról
a hieroglifák, és a múmiák és a vitrinek is a helyükön voltak, mintha mi sem
történt volna. Mire a teremőr néni a helyére ért, már csak azt látta, hogy
három fiatal szorgalmasan olvassa az egyiptomi kígyó történetét,
amelyiknek egy mesés aranylánc őrzése a feladata. A barátok arról
beszélgettek, hogy valóban megtörtént-e velük ez a furcsa esemény vagy
csak álom volt az egész.