36.

A nyolcvankettedik emeleten görcs állt a lábába, és kibicsaklott a bokája. Felsikoltott, elzuhant a lépcsőn, és
beverte a fejét a korlátba. Az egyik térde egy lépcsőfok szélének vágódott, közvetlenül az ízület alatt. A
zseblámpa meg a rádió kirepült a kezéből, nagyot csattantak a beton lépcsőfordulón. A vizespalack beékelődött
két lépcsőfok közé, és szétrepedt. A fájdalomtól bénultan, tehetetlenül figyelte, ahogy kifolyt, csuromvizes lett
tőle. Óráknak tűnt - bár valószínűleg csak percek teltek el közben -, mire fel tudta vonszolni magát a lépcső-
fordulóra. Ott hanyatt feküdt, és úgy érezte, homok ment a szemébe, mert sírnia kellett volna, de nem voltak
könnyei.
Púp nőtt a homlokán, az egyik lába nem akart rendesen mozogni, alig volt ennivalója, vize pedig egy csöpp
sem. Meg volt rémülve, fájdalmai voltak, és még harminc emeletet kellett másznia. A zseb lámpa hunyorogni
kezdett, aztán kialudt. Ott maradt a vaksötétben.
- Bassza meg - mondta. Anyja ezt a szót még jobban gyűlölte, mint amikor valaki hiába vett e Isten nevét, de
mivel a család nem volt különösebben vallásos, az utóbbi csak kisebb kilengésnek számított, és csak akkor
számított vétségnek, ha olyanok előtt mondták, akiket sértett. De azt mondani, hogy “bassza meg", az volt a vég;
a rossz modor és a neveletlenség elismerése, engedmény a legalantasabb érzéseknek.
Amikor megpróbált felállni, újra elesett, és megint belehasított a térdébe a fájdalom.
- Bassza meg, bassza meg, BASSZA MEG! - üvöltötte. Próbálta megmasszírozni a térdét, de csak még
jobban fájt tőle. Tapogatózva megkereste a zseblámpát. Megrázta, mire újra ki
gyulladt. Körbejártatta a fénysugarat, meg akarta nyugtatni magát, hogy a barna és fehér leplek meg a rostok
nem érték utol. Ránézett a nyolcvankettedik emelet ajtajára, és tudta, hogy egy darabig nem lesz képes lépcsőt
mászni, aznap talán már egyáltalán nem. Odamászott
az ajtóhoz, aztán miközben a kilincs felé nyúlt, a válla fölött visszanézett a rádióra. Ott hevert a
lépcsőfordulóban, jócskán odavágódott, amikor elesett. Egy pillanatra átvillant az agyán, hogy akár ott is
hagyhatja, de a rádió valami különlegeset jelentett számára. Az volt számára az egyetlen emberi dolog, az
egyetlen, amely beszélt hozzá. Lehet, hogy talál az épületben egy másikat, de azt nem kockáztathatta meg, hogy
rászakadjon a csönd. Megpróbálta egyenesen tartani sérült térdét, és visszakúszott érte.
Keservesen jutott át a nehéz, vastag tűzvédelmi ajtón, fájdalmai voltak, és újabb sérülést szerzett, amikor az
ajtó rácsapódott a karjára. Elnyúlt a liftek előcsarnokának padlószőnyegén, és csak bámulta a hangszigetelt
plafont, aztán hasra fordult, és figyelt, nem lát-e valami mozgást.
Csönd, nyugalom.
Takarékoskodott az erejével: lassan kúszott ki az előcsarnokból, aztán befordult egy sarkon.
Az üveg válaszfal mögött az egész emelet teli volt rajzasztalokkal. Fehér, zománcozott lábuk krémszínű
szőnyegen állt, a fekete lámpák úgy meredeztek rajtuk, mint megannyi hajlott nyakú madár. Az üvegajtót gumiék
támasztotta ki. Elsántikált az asztalok mellett, szemében kimerültség és fájdalom fénye csillogott. Nekidőlt a
legközelebbi asztalnak. Műszaki rajzok hevertek rajta - egy építész irodájában volt. Aztán közelebbről is
megnézte a rajzokat, egy hajó fedélzetének a tervei voltak. Szóval egy hajótervező iroda. Kitörődik vele? -
kérdezte magában.
Leült egy magas székre, melynek rögzítve voltak a görgői. Vagy fél percig kínlódott vele, amíg fél lábbal ki
tudta oldani a rögzítést, aztán végiggurult a széken az íróasztalok közötti folyosón. Egyik asztal szélétől a
másikig taszigálta magát előre.
A tervezők nagytermét üvegfal választotta el az irodafülkéktől. Megállt és bámészkodott. Minden félelme
elmúlt. Egyszerűen kifogyott. Lehet, hogy holnap reggel megint tud majd félni, de egyelőre ez nem hiányzott
neki. Egyszerűen csak megfigyelte a dolgokat.
A fülkék teli voltak mozgó micsodákkal. Olyan furcsák voltak, hogy egy darabig azt se tudta, hogyan írja le
őket magában. Az üvegen csigalábú tárcsák mászkáltak, a szélük még világított is. Egy másik fülkében valami
folyékony, alaktalan dolog mocorgott, olyan volt, mint egy viaszpacni vagy a folyékony láva, és fekete kötelekre
vagy drótokra kapaszkodott, amelyek kinyúltak és szikráztak, a pacni pedig zöldesen fluoreszkált,
valahányszor az üveghez vagy a bútorokhoz ért. Az utolsó fülkében pikkelyes lécek hajladoztak és imbolyogtak
a lehetetlen szellőben, mint megannyi csirkeláb.
- Ez őrültség - mondta Suzy. - Nem jelent a világon semmit. Semmi nem történik, mert nincs értelme.
Elkerekezett a széken a fülkétől, egészen a túlsó oldali ablakokig. A padló egyébként tisztának látszott - nem
hevertek rajta gyűrött ruhadarabok. A terem túlsó végéből nézve a fülkék egzotikus tengeri lényekkel teli
akváriumokra emlékeztettek.
Hátha biztonságban van. Akármi van is egy akváriumban, az rendszerint nem jön ki belőle. Megpróbálta
meggyőzni magát, hogy biztonságban van, de igazából ez nem is számított. Pillanatnyilag nem mehetett
máshová. A térde feldagadt, megfeszült rajta a farmer. Eszébe jutott, hogy felvágja, de aztán úgy döntött,
legegyszerűbb lesz, ha leveti. Felnyögött, amikor leszállt a székről, és nekitámaszkodott egy iratszekrénynek. Fél
lábon egyensúlyozva megemelte a csípőjét, aztán óvatosan átbújtatta a farmert a térdén:
Még nem volt nagyon csúnya, csak vörös és dagadt a térdkalácsa alatt. Amikor megtapogatta, úgy érezte,
mindjárt elájul, nem is a fájdalomtól, hanem a kimerültségtől. Semmi nem maradt mostanra Suzy McKenzie-ből.
Először a régi világ tűnt el, semmi nem maradt belőle, csak az épületek, amelyek emberek nélkül lecsupaszított
csontvázaknak látszottak. Most megint hús kezdett beléjük költözni, amely betöltötte a csontvázakat. Hamarosan
a régi Suzy McKenzie is el fog tűnni, semmi nem marad belőle, csak egy rejtélyes árnyék.
Az iratszekrény meg egy alacsony fiókos szekrény fölött észak felé fordította a tekintetét.
Az ablakon át egy új Manhattan terült el alatta: sátorváros, amelynek a felhőkarcolók voltak a póznái;
gyerekek építőkockáiból épült város, amelynek tömbjeit a takarók alatt átrendezték. Melegen, szelíden,
barnássárgán állt az alkonyi fényben. Egy új New York, teli üres ruhákkal.
A régi Suzy eldőlt a szőnyegen, fejét a karjára támasztotta, a kísértetiesen üres farmert pedig a térde alá
gyűrte, hogy felpolcolja.
- Mikor fölébredek - mondta magában -, én leszek a csodanő, ragyogni fogok és okos leszek. És tudni fogom,
mi történik.
A lelke mélyén azonban tudta, hogy úgy fog ébredni, mint máskor, és a világ is ugyanolyan lesz.
- Nem valami jó üzlet - motyogta.
A szőnyegen némán nőttek a rostok a sötétben, benyúltak az üvegkalickákba, és elfojtották a bennük nyüzsgő
alkotótevékenységet.