30.

Suzy a tizenhatodik emeleten rájött, hogy aznap már nem tud feljebb menni. Leült egy hatalmas igazgatói
íróasztal mögé, az igazgatói székbe (az igazgató szürke öltönyét, selyemingét és krokodilcipőjét a sarokba rúgta),
és kinézett az ablakon. A város úgy száznyolcvan méternyire terült el alatta. Az iroda falait valódi faburkolat
borította, és ápolt bronzkeretekben szignált Norman Rockwell-metszetek lógtak rajtuk. Előszedett egy kekszet a
műanyag bevásárlószatyrából, megkente lekvárral meg mogyoróvajjal, és elmajszolgatta. Calistoga ásványvizet
iszogatott hozzá az igazgató jól felszerelt bárszekrényéből.
Az ablakba szerelt réz távcsövön pompásan látta a környéket, ahol lakott. Vastagon elborította az a bőrszerű,
barna micsoda. Dél és nyugat felé mindent kitűnően szemügyre tudott venni. A Governors Island körül a folyó
már nem is látszott víznek: olyan volt, mint a fagyott sár, és furcsa, megszilárdult hullámok terjengtek rajta,
összeütközve az Elli Island és a Libery Island felől érkező hullámokkal. Inkább fölgereblyézett homoknak
látszott, mint víznek, de Suzy tudta, hogy nem változhatott homokká.
- Nagyon gazdag lehettél, sok pénzt kereshettél - mondta a szürke öltönynek meg a többi holminak. - Szép itt,
és elegáns. Meg is köszönném, ha tudnám. - Bedobta a kiürült ásványvizesüveget az íróasztal alatt álló fa
szemétkosárba.
A szék nagyon kényelmes volt, aludni is lehetett volna benne, de remélte, hogy talál majd valahol egy ágyat.
Az ócska televízión látott sok dúsgazdag igazgatót, akiknek külön hálószobájuk volt az igazgatói
lakosztályukban. Ez az iroda igazán elég fényűző volt, de fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy elkezdje
keresgélni a hálószobát.
Miközben begörcsölt lábait masszírozgatta, lement a nap New Jersey főlőtt.
A város legnagyobb részét, már amennyit látott belőle, barna és fekete takaró borította. Nem lehetett rá jobb
szót találni: jött valaki, és beborította Manhattan összes épületét, a tizedik vagy a tizenket tedik emeletükig, a
hadsereg kiselejtezett takaróival. Időnként látta, hogy hatalmas leplek emelkednek és szállnak föl, ahogy
Brooklynban, de ez most már ritkábban fordult elő.
- Isten veled, napocska - mondta. Az apró, vörös ív lebukott, eltűnt, és a visszaverődő fény utolsó
pillanatában, életében először, meglátta a felvillanó zöldet. Hallott erről a középiskolában, ahol a tanár azt
mondta, ez nagyon ritka jelenség (de arra már nem vette a fáradságot, hogy megmagyarázza, mi okozza). Suzy
elvigyorodott örömében: saját szemével látta.
- Kiválasztott vagyok, ennyi az egész - mondta magában, de közben gomolyogni kezdett benne valamiféle
sejtelem. Nem volt benne biztos, vajon hátborzongató, furcsa felismeréseinek egyike-e, vagy csak holmi éber
álmodozás, de úgy érezte, hogy figyelik. Az a barnaság figyelte, meg a folyó. A ruhakupac. Akármivé változtak
át az emberek, figyelték. Nem volt kellemetlen, mert tudta, hogy tetszik nekik. Nem is fog megváltozni, amíg
továbbra is azt csinálja, amit csinál.
- No, akkor most meg kell keresnem az ágyamat - tápászkodott fel a székről. - Szép iroda - mondta a
ruhakupacnak.
A külső irodában, a titkárnő íróasztala mögött volt egy felirat nélküli ajtó. Amikor kinyitotta, egy beépített
szekrényre bukkant, polcai teli voltak nyomtatványokkal meg papírokkal, lejjebb mindenféle irodai anyagok
álltak. Egy fura kis doboz vörösen világított - valahonnan még mindig kapott villanyáramot. Lehet, hogy elemes
riasztókészülék, gondolta. Becsukta az ajtót, és elindult az ellenkező irányba. A nagy iroda túlsó sarkánál újabb
ajtóra talált, melyen réztábla állt, rajta a felirat: MAGÁNLAKÁS. Bólintott, és megnyomta a kilincset. Zárva
volt, de mostanára már nagyszerűen kiismerte magát, tudta, hol kell keresnie a kulcsokat. Az íróasztal fiókjából
előszedett néhány ígéretes kulcsot, és már a második beleillett a zárba. Lenyomta a kilincset, és bement.
A szoba vaksötét volt. Megnyomta a zseblámpa kapcsolóját. A fénysugár egy kényelmesnek látszó ágyra
hullott, mellette éjjeliszekrényke állt, az egyik sarokban egy asztalon pedig egy kis számítógép, és...
Suzy felsikoltott. Huppanást hallott, és a szeme sarkából látta, hogy az asztal alatt valami apró jószág mozog.
Mások az ágy alatt mocorogtak. Fölemelte a lámpát. Az ágy fölött cső húzódott, a tetején valami kerek micsoda
állt, sok apró, háromszögletű szegmense volt, és minden oldalról zsinórok lógtak ki belőle. Himbálódzott, é s
megpróbált kikerülni a fénycsóvából. Aztán valami apró, sötét micsoda szaladt el a lába mellett, mire gyorsan
hátraugrott, és a cipőjére irányította a lámpát.
Patkány is lehetett volna, de ahhoz túl nagy volt, és alakra se olyan, macskának meg kicsi. Kerek fején sok
szeme vagy legalábbis fénylő része volt; de csak három, vörös szőrrel borított lába. Berohant a nagy irodába.
Suzy gyorsan becsukta a hálószoba ajtaját, és kezét a szájára tapasztva elrohant.
Ott egye a fene a legfelső emeletet! Már nem törődött vele.
A titkárnő irodája előtti folyosón nem látott semmit. Felkapta az asztaláról a rádiót, a vizesüveget meg az
elemózsiás zacskót, és gyorsan elrendezte őket. A palack fogantyúját az övére akasztotta, a zacskót feldobta a
vállára.
- Jesszusom! Jesszusom! - suttogta. Végigfutott a folyosón, a fenekéhez csapkodó palackkal, aztán kinyitotta
a lépcsőházra nyíló ajtót. - Le innen! - mormolta. - Le, le, le! - Meg fog próbálni kijutni az épületből. Ha a felső
szinteken is ilyesmik vannak, nincs is más választása. Tornacipője szaporán csattogott lefelé a lépcsőn, de az
élelmiszeres zacskó ide-oda csapkodott, aztán hirtelen kirepedt. A kekszek és a mindenféle kis konzervdobozok
legurultak a lépcsőn. Az üveges konzervek összetörtek, egy bontatlan szilvabefőtt szépen, lassan gurult lefelé,
lépcsőfokról lépcsőfokra, döccent egyet, aztán gurult tovább.
Habozott, megállt, föl akarta kapni a szilvakonzervet, aztán a falra
esett a tekintete. Tágra nyílt szemmel, lassan végignézett a korláton is. Az ajtót fehér fonalkötegek borították,
az oldalfalon pedig lassan, küszködve terjedt szét a barna lepel.
- Nem! - sikoltotta. - Nem, az istenit! Hagyjatok békén, ti rohadtak, hagyjatok lemenni! - Hányta-vetette a
fejét, és addig csapkodta az öklével a korlátot, amíg ki nem sebesedett a keze. Ömlöttek a szeméből a könnyek. -
Hagyjatok békén! - De a barna leplek csak terjeszkedtek tovább.
Újra föl. Akármi várta odafönn, föl kellett mennie. Egy söprűvel le tudta küzdeni őket, de keresztülgázolni
képtelen volt rajtuk - abba tényleg beleőrült volna.
Összeszedett annyi kaját, amennyit csak tudott, és beletömködte a zsebeibe. Odafönn a vendéglőben kell
élelemnek lennie.
- Nem fogok ezen gondolkozni - mondogatta magában újra meg újra, de nem az evésre gondolt, mert az most
nem is érdekelte. Arra nem akart gondolni, hogy mit fog csinálni, miután felért az épület tetejére.
A barna, bőrszerű takarók nyilvánvalóan be akarták borítani az egész várost, még a Világkereskedelmi központ
felső emeleteit is. Akkor pedig Suzy McKenzie-nek nem sok helye marad.