20.

Brooklyn Heights

- Anya? Howard? - Suzy McKenzie belebújt égszínkék flanelpongyolájába, amelyet egy hónappal azelőtt
kapott a tizennyolcadik születésnapjára attól a fiútól, akivel járt, aztán mezítláb végigszaladt a folyosón. Még
csipás volt a szeme az alvástól. - Ken? - Rendszerint ő ébredt fel utoljára. Néha, titokban, mosolyogva lusta
Susie-nak nevezte magát.
A szobájában nem volt óra, de az ablak mögött már magasan állt a nap - biztos volt vagy tíz óra. A
hálószobák ajtaja be volt csukva. - Anya? - kopogott be anyja ajtaján. Nem kapott választ.
Valamelyik bátyjának csak-csak fönn kellett lennie.
- Kenneth? Howard? - Sarkon fordult a folyosó közepén, a padló megnyikordult a lába alatt. Aztán lenyomta
anyja szobájának a kilincsét, és kinyitotta az ajtót. - Anya? - Az ágy vetetlen volt, az ágytakaró a lábához
gyűrve. Biztosan mindenki lenn van már a földszinten. A fürdőszobában megmosta az arcát, megnézte,
nincsenek-e a bőrén újabb pattanások, megkönnyebbülten látta, hogy nincsenek, aztán lement a lépcsőn a hallba.
Egy árva hangot se hallott.
- Hé! - kiabált ki a nappaliból zavartan és szerencsétlenül. - Senki nem ébresztett föl! Elkésem a munkából! -
Harmadik hete dolgozott a szomszédban, egy csemegeüzletben pincérnősködött, ahol étkezni is lehetett - ez
sokkal érdekesebb és igazibb volt, mint korábban az Üdvhadsereg használtruha-üzletében -, és haza is tudott
adni egy kis pénzt az anyjának. Az anyja három hónappal ezelőtt elveszítette az állását, és apja rendszertelenül
érkező csekkjeiből meg a gyorsan fogyó megtakarított pénzéből éltek. Megnézte az asztalon álló Benrus
hajóórát, aztán megrázta a fejét. Fél tizenegy - tényleg nagyon el van késve. De mégsem ez aggasztotta annyira,
mint az, hogy hol , vannak a többiek. Sokat veszekedtek persze, de azért nagy volt a csa ládban az összetartás -
kivéve az apját, aki már szinte nem is hiányzott neki, sok vizet amúgy se zavart -, olyan meg nincs, hogy min-
denki elmegy, és neki nem szólnak, még csak föl se ébresztik.
Belökte a konyha csapóajtaját, aztán megállt az ajtóban. Elsőre fel se fogta, amit látott: a három alak annyira
hihetetlennek látszott. Az egyik, egy nő, a földön feküdt a mosogató előtt, az egyik fiú egy szál farmerben ült a
konyhaasztalnál, ing nélkül, a másik a kamra ajtajában hevert, se kinn, se benn. Semmi zűr, semmi felfordulás,
csak három holttest, akiket nem is ismert fel tüstént.
Most még egész nyugodt volt. Bárcsak ne pont most nyitott volna be az ajtón, gondolta, talán ha néhány
pillanattal előbb vagy később lép be, minden normális volna. Valahogy más lett volna az ajtó - az ő világába
vezető ajtó -, és az élet rendben ment volna tovább, eltekintve attól az apró hibától, hogy senki nem ébresztette
fel idejében. Erre viszont senki nem figyelmeztette, és ez igazán nem volt igazságos. Egyszerűen rosszkor
nyitotta ki az ajtót, és most már késő lett volna becsukni.
A mosogató előtt heverő holttest az anyja ruháját viselte. Arcát, karját, lábát és kezét fehér csíkok borították.
Suzy két lépéssel ment beljebb, de csak kapkodta a levegőt. Az ajtó kicsúszott a kezéből, és becsukódott
mögötte. Lépett egyet hátra, aztán egyet oldalvást, szinte táncolt rémületében. Nem tudta, mit csináljon. Persze
tüstént fel kell hívnia a rendőrséget. Talán a mentőket is. De először meg kell tudnia, mi történt, márpedig
minden ösztöne azt súgta, hogy meneküljön el a konyhából, tűnjön el a házból.
A húszéves Howard otthon rendszerint nem vett föl inget a farmerjéhez. Szeretett pucér felsőtesttel
mászkálni, hogy mutogathassa az izmait. Most olyan vörösesbarna volt a melle, mint egy indiáné, és olyan
rücskös, mint a rósejbni vagy egy régimódi mosódeszka. Az arca nyugodt volt, szeme, szája csukva. Még
lélegzett.
Kenneth - Kennethnek kellett lennie - inkább egy halom, ruhába öltöztetett kenyértésztára emlékeztette, mint
a bátyjára.
Akármi történt velük, teljesen érthetetlen volt. Eszébe is jutott; hogy hátha ez valami olyasmi, amit mindenki
tud, csak éppen neki elfelejtették megmondani.
Nem, ennek nincs semmi értelme. Az emberek ritkán voltak hozzá kíméletlenek, az anyja meg a bátyjai
pedig soha. Legjobb lesz, ha kifarol az ajtón, és hívja a rendőrséget vagy valakit, valakit, aki tudja, mit kell
csinálni.
Végigböngészte a hallban az ócska fekete telefonkészülék fölé kitűzött telefonszámokat, aztán megpróbálta
feltárcsázni azt a számot, amelyen segítséget lehet kérni. Reszkettek az ujjai, folyton kicsúsztak a tárcsa számai
közül. Könnyek úsztak a szemében, mire végül sikerült a háromjegyű számot feltárcsáznia.
A telefon percekig csengett, senki nem vette fel. Végül bejött a magnóra fölvett válasz: “Minden vonalunk
foglalt. Kérem, ne tegye le, különben elveszíti az elsőbbségét." Aztán csak csöngött tovább. Üt perc múlva
zokogva letette a kagylót, és a központot tárcsázta. Az se vette fel. Eszébe jutott, amiről az este beszéltek, hogy
valamiféle baci bukkant fel Kaliforniában. Bemondta a rádió. Mindenki megbetegszik, és csapatokat rendeltek
ki. Csak akkor ment ki a kapuba, amikor ez eszébe jutott. Megállt a lépcsőn, és segítségért kezdett sikoltozni.
Az utca teljesen üres volt. Mindkét oldalán parkoló kocsik sorakoztak - teljesen megmagyarázhatatlanul,
hiszen a csütörtököt és pénteket kivéve reggel nyolc és délután hat között tilos volt itt parkolni, márpedig kedd
volt, és ezt a tilalmat szigorúan betartották. Az utcán egyetlen kocsi sem járt. Az égvilágon senkit nem látott,
nem járkált senki, nem ült a kocsijában senki, nem ült az ablaka mögött senki. Sírva futott végig a járdán,
először könyörgött, aztán dühösen kiabálni kezdett. A végén már teljesen megrémült, és megint segítségért
kezdett kiabálni.
Akkor hagyta abba a sikoltozást, amikor meglátta a postást. Az egyik barna kőből épült ház előtt feküdt a
feljárón, két kovácsoltvas kerítés között. A hátán feküdt, csukva volt a szeme, és pont olyan volt, mint anya vagy
Howard. Suzy szemében a postások szent emberek voltak: olyanok, akikben mindig meg lehet bízni. Végigsimí-
tott az arcán, hogy letörölje róla a rémületet, és lehunyta a szemét, hogy jobban tudjon koncentrálni. Ez a baci
mindenkit elért - mondta magában. - De valakinek mégiscsak tudnia kell, hogy mit kell csinálni.
Visszament a házba, és újra fölvette a telefont. Sorra hívogatott minden számot, amit csak tudott. Voltak,
amelyek kicsengtek, mások némák maradtak, vagy csak számítógépes zaj hallatszott belőlük. Senki nem vette
fel a telefont. Újra meg újra felhívta a fiúját, Cary Smyslovot, nyolcat, kilencet, tizet csöngetett, aztán letette.
Abbahagyta, gondolkodott egy kicsit, aztán felhívta a Vermontban élő nagynénjét.
Most a harmadik csengetésre fölvették a telefont.
- Halló? - Gyönge és reszketeg hang volt, de félreismerhetetlenül a nagynénje.
- Dawn néni, itt Suzy beszél, Brooklynból. Nagy bajban vagyok . . .
- Suzy . . . - Mintha beletelt volna egy időbe, amíg a néni felfogta, kivel beszél.
- Hát persze, tudod. Suzy. Suzy McKenzie.
- Szívecském, nagyon rosszul hallak. - Dawn néni alig harmincegy éves volt, nem volt holmi öreg
csoroszlya, de mintha nagyon rosszul lett volna.
- Mama beteg, lehet, hogy meghalt. Nem tudom, és Kenneth és Howard is, és sehol nincs senki, vagy
mindenki beteg. Nem tudom...
- Egy kicsit engem is elkapott - mondta Dawn néni. - Kijöttek rajtam is ezek a kiütések. A bácsikád elment,
vagy talán kinn van a garázsban. Nincs már itt... - Elhallgatott. - Este óta. Amikor kiment, beszélt magában. Még
nem jött vissza. Szívecském...
- Mi folyik itt? - kérdezte Suzy elcsukló hangon.
- Nem tudom, szívecském, de nem tudok tovább beszélni. Azt hiszem, be fogok dilizni. Isten veled, Suzy. -
Aztán, hihetetlen, de letette a kagylót. Suzy megpróbálta újra felhívni, de többé nem vette fel, és a harmadik
próbálkozásnál már ki se ment a csengetés.
Már-már felütötte a telefonkönyvet, hogy találomra felhívjon valakit, de aztán meggondolta magát, és újra
kiment a konyhába. Hátha tudna csinálni valamit - betakargatná őket, vagy hűvöset csinálna, vagy vinne nekik
valami orvosságot, ami csak van a házban.
Az anyja soványabbnak látszott. A barázdák mintha összeestek volna az arcán meg a karján. Suzy kinyújtotta
a kezét, meg akarta tapintani anyja arcát, egy kicsit habozott, de aztán erőt vett magán. Meleg és száraz volt a
bőre, nem volt lázas. Ahhoz képest, ahogy kinézett, teljesen normálisnak látszott. Aztán kinyitotta a szemét.
- Mama - zokogott Suzy -, mi történik?
- Hát... - nyalta meg az anyja az ajkát - tulajdonképpen ez gyönyörű. Neked semmi bajod, ugye? Ó, Suzy. . .
- Lehunyta a szemét, és nem szólt többet. Suzy most a széken üldögélő Howardhoz fordult. Megtapogatta a
karját, aztán hátraugrott, mert Howard karjából mintha kiment volna a levegő. Csak ekkor vette észre, hogy a
farmerja hajtókájából gyökérszerű csövek indulnak ki, amelyek aztán eltűnnek a padló és a fal közötti
hasadékban.
Kenneth tésztaszín karjaiból is vastag gyökerek nyúltak be a kamrába. Az anyja mögött pedig, amikor a
szoknyája fölött benyúlt a mosogató alatti szekrénykébe, egyetlen vastag húscső húzódott. Suzynak egy őrült
pillanatra horrorfilmek jutottak az eszébe, meg a kellékeik - hátha filmet forgatnak náluk, csak neki nem szólt
róla senki. Lehajolt, és benézett az anyja háta mögé. Nem értett ugyan hozzá, de az a húscső nem kellék volt.
Látta, ahogy lüktet benne a vér.
Lassan feltántorgott a lépcsőn a szobájába. Leült az ágyára, hol , befonta, hol kibontotta hosszú szőke haját,
aztán végigdőlt az ágyon, és a plafonon lévő ócska, ezüstös linóleumborítást kezdte bámulni.
- Jézusom, kérlek, gyere, segíts, mert most nagy szükségem van rád. Jézusom, gyere, segíts, kérlek, mert
nagy szükségem van rád. Mindaddig ezt hajtogatta, amíg a szomjúság ki nem kergette a
fürdőszobába. Nagy kortyokban habzsolta a vizet, és közben tovább imádkozott, de aztán az ima
monotóniája .és hiábavalósága elnémította. Még mindig a kék pongyolája volt rajta, de most megállt,
megkapaszkodott a törölközőtartóban, és elkezdett terveket kovácsolni. Nem betegedett meg - még nem -, és
biztosan nem halt meg.
Akkor pedig csinálnia kell valamit, el kell mennie valahova. Valahol még mindig ott motoszkált benne a
remény, talán még visszatalálhat a régi világba, úgy valahogy, hogy az ember benyit egy másik ajtón, vagy
végigmegy egy másik utcán. Nem tartotta ugyan valószínűnek, de bármit érdemes volt megkockáztatni.
Nehéz volt döntenie. De mit ért az iskoláztatása, és mit értek a külön tanfolyamok, ha most nem tud
gondoskodni magáról, és nem tudja meghozni ezeket a nehéz döntéseket? Ha nem lett volna muszáj, nem ment
volna többé ki a konyhába, de minden élelmiszer a konyhában volt. Megpróbálhatott volna ugyan beosonni a
szomszédos házakba vagy akár a sarkon lévő fűszerüzletbe, de úgy sejtette, ott is csak hullákra találna.
Ezek a holttestek - ha éltek, ha meghaltak - legalább a rokonai voltak.
Amikor bement a konyhába, még magasra emelte a fejét. Aztán; miután végignézte a konyhaszekrényeket,
majd a frizsiderbe is be-, :kukkantott, lejjebb eresztette a tekintetét. Mindegyik még jobban
 összeesett: Kenneth ráncokba hulló ruháiban alig volt több egy rostos szálakkal borított fehér foltnál. A
kamrából kiinduló gyökerek egyenesen a csővezetékek felé fordultak, már el is érték a mosogatót és a vízcsapot,
a lefolyóról nem is beszélve. Számított rá, hogy minden pillanatban feléje nyúlhat valami - Howard meg az anyja
is széthulló kísértetté változhatnak-, összeszorította a fogát, amíg belé nem fájdult az állkapcsa, de egyikük sem
mozdult. A jelek szerint már nem is tudtak megmozdulni.
Megtöltött egy dobozt különféle konzervekkel, melyekről úgy gondolta, hogy a következő napokban
szüksége lehet rájuk, aztán eszébe jutott a konzervnyitó is, erről majdnem megfeledkezett.
Már alkonyodott, amikor eszébe jutott, hogy bekapcsolja a rádiót. Tévéjük nem volt, mióta az utolsó
javíthatatlanul beadta a kulcsot, csak állt a hallban, a lépcső alatt, ott porosodott a régi magazinok közt.
Előszedte a többsávos hordozható rádiót, amelyet az anyja éppen ilyen szükségállapot céljára szerzett be, és
módszeresen végigtekergette a gombjait. Kislánykorában amatőr rádióst játszott vele, de persze a rádió adni nem
tudott.
A középhullámon meg az URH-a semmi nem jött. A rövidhullámon fogott egy-két adót, némelyiket nagyon
tisztán, de egyik sem volt angol nyelvű.
A szoba gyorsan sötétedni kezdett. Félt felgyújtani a villanyt, ha mindenki megbetegedett. Lesz-e villany
egyáltalán?
Amikor az árnyékok már teljesen betöltötték a nappalit, és nem térhetett ki többé a dilemma elől - vagy a
sötétben üldögél, vagy kipróbálja, hogy sötétben kell-e ülnie -, odanyúlt a heverő melletti nagy olvasólámpa
kapcsolójához, és bekattintotta.
A fény kigyulladt, erős volt és rezzenetlen.
Ekkor átszakadt benne az amúgy is gyönge gát: gyászolni kezdett. Eddig törökülésben ült a heverőn, de most
elkezdett előre-hátra hajladozni, és visított, mint az eszeveszett, az arcát elborították a könnyek. Hol kibontotta,
hol befonta a haját, és addig törülgette vele könnyes arcát, amíg lobonca nedves csomókban nem hullott a vállá-
ra. Addig zokogott, amíg csak meg nem fájdult a torka. Már alig tudta nyitva tartani a szemét.
Nem evett semmit, fölment az emeletre. Az összes lámpát felgyújtotta - kitartó fényüket csodának érezte -,
aztán bebújt az ágyába. De nem tudott elaludni, folyton úgy hallotta, hogy valaki jön fel a lépcsőn, vagy az ajtaja
felé tart a folyosón.
Az éjszaka az örökkévalóságig tartott. Úgy érezte, hogy közben vagy egy kicsit érettebb, vagy egy kicsit
őrültebb lett. Voltak dolgok, amelyek egyszerűen nem számítottak többé. Hajlandó lett volna például egész régi
életével felhagyni és új életet kezdeni. Ezt az engedményt abban a reményben tette, hogy bármi irányítja is a
dolgokat, nem engedi, hogy kialudjon a villany.
Hajnalra teljesen össze volt törve - kimerült volt és éhes, de nem akart enni, egész testét megfeszítette és
kifacsarta a rémület és a virrasztás. Újra ivott a fürdőszobai csapból. . . aztán hirtelen eszébe jutottak a
csővezetékek felé nyúló gyökerek. Öklendezve ült le a vécére, és figyelni kezdte a csapot, de csak kristálytiszta
víz csorgott belőle. A szomjúság végül rákényszerítette, hogy vállalja a kockázatot, de megfogadta, hogy szerez
egy csomó ásványvizet.
A nappaliban kibontott egy zöldbabkonzervet meg egy vagdalt húst, és amúgy hidegen befalta. Aztán még
mindig olyan éhes volt, hogy ráadásul egy édes szirupban úszó szilvabefőttet is megevett. Az üres
konzervdobozok kezdtek felsorakozni az ütött-kopott kávézóasztalkán. Az utolsó cseppig kihörpintette a
szirupot, soha életében nem esett neki még ilyen jól semmi.
Visszament a hálószobájába, és lefeküdt. Öt óra hosszat aludt, amikor egyszer csak valami zaj fölébresztette.
Valami nehéz tárgy, zuhant le a házban. Óvatosan lement a lépcsőn, és körülnézett a hallban meg a nappaliban.
- Csak nem a konyhában? - mondta, és tüstént tudta, hogy onnan jött a zaj. Lassan kinyitotta a csapóajtót.
Anyja ruhái egy kupacban hevertek a mosogató előtt - de az anyja nem volt bennük. Beljebb lépett, és arrafelé
nézett, ahol Kenneth volt, a kamra küszöbén. Ruhák, de semmi más. Sarkon fordult.
Howard farmernadrágja lelógott a féloldalra dőlt szék üléséről. Mögötte az egész falat csillogó, barna lepel
borította, szépen kitöltötte a szögleteket, a párkányokat, kissé kiemelkedett a bekeretezett nyomatokról.
Elővette a felmosórongyot és a seprűt a frizsider mögötti sarokból, aztán nyelét a barna rétegre irányozva
előbbre lépett. Kezdek hihetetlenül bátor lenni, gondolta magában. Először csak szelíden piszkálgatta, aztán
keresztüldöfte a lécet és mögötte a vakolatot is. A réteg megrázkódott, de különben nem reagált.
- Ti! - süvítette. Addig kapargatta a nyéllel a falat, amíg egyik saroktól a másikig le nem hántotta az egészet. -
Ti!
Amikor a foszlányok már jórészt lehulltak a padlóra, és a fal teli lett lyukakkal, eldobta a seprűt, és
elmenekült a konyhából.
A hajóóra szerint délután egy óra volt. Kicsit kifújta magát, aztán végigjárta a házat, és leoltogatta a
lámpákat. Talán tovább kitart ez a csodálatos energia, ha nem használja el rögtön.
A hallban a telefon mellől elővett egy noteszt, és összeírta a készleteit meg azt, hogy mire lenne még
szüksége. Még legalább öt óra hosszat világos lesz, látni legalábbis lehet majd. Fölvette a kabátját, és nyitva
hagyta maga mögött a veranda hófogó ajtaját.
Végigment az utcán, ahol még mindig ott sorakoztak az autók. A sarki fűszerüzletbe tartott, nem volt nála se
táska, se pénz, a pizsamájára meg az égszínkék pongyolájára húzott kabátban indult el földeríteni a feje tetejére
állt külvilágot. Meg akarta nézni, mit lehet látni. Még tulajdonképpen vidámnak is érezte magát. Hűvös őszi szél
fújt, a házak előtt a fákról lehullottak a levelek a járdára. A lépcsők között a kovácsoltvas kerítésekre vadszőlő
kúszott, a földszinti ablakok párkányán virágcserepek álltak.
Mithridates fűszerüzlete be volt zárva, utcai ajtaján vasrudak feszültek keresztbe. Bekukucskált a rácsos
kirakatablakon, törte a fejét, hogy juthatna be, aztán eszébe jutott a túlsó oldalon lévő raktári bejárat. Annak kissé
nyitva állt az ajtaja, de minden erejét megfeszítve kellett benyomnia, hogy kitárja a vastag, fekete vaslemezzel
bélelt ajtót. Amikor érezte, hogy már nyílik, eleresztette, de egy pillanatig még figyelte, hogy nyitva is marad-e.
A raktári folyosón átlépett egy ruhakupacon, melynek tetején a fűszeres köténye hevert, aztán a dupla lengőajtón
bement az elhagyatott fűszerüzletbe.
Módszeresen dolgozott: előrement az üzlet bejáratához, és előhozott egy rozzant bevásárlókocsit. A fenekén
még ott hevert a számítógépes kassza blokkja meg egy hervadt salátalevél. Végigtolta a kocsit a polcsorok közt,
igyekezett összeválogatni mindazt, amit a legjobbnak tartott. Rendszerint ugyan meglehetősen összevissza evett,
de ennek ellenére jobb alakja volt, mint a legtöbb reformkonyha- és diétafanatikusnak, akit csak ismert. Erre
igencsak büszke volt.
Dobozolt sonkát, marhahús- és csirkekonzerveket, friss zöldséget
és gyümölcsöt szedett össze, úgy érezte, az hamarosan ritkaság lesz, továbbá gyümölcskonzerveket és annyi
ásványvizet, amennyi csak belefért a kocsi alsó polcára beszuszakolt palackosrekeszbe. Talált kenyeret is meg
néhány kissé száraz kiflit, valamint két nagy üveg tejet a tejtermékek még mindig hideg hűtőpultjában. Kerített
egy fiola aszpirint, és levett egy sampont is, bár nem tudta, meddig fog még víz folyni a zuhanyozóból. No, még
egy nagy doboz vitamint. Megpróbált keresni valamit a gyógyszeres polcokon, amivel talán leküzdhetné azt a
valamit, ami a családjával történt- meg a postással, a fűszeressel és talán mindenki mással. Gondosan
végigolvasta a fiolák feliratát, a gyógyszeres dobozok használati utasításait, de erre semmi nem látszott
alkalmasnak.
Odatolta a kocsit a kasszához, de amikor rápillantott az üres előtérre és mögötte a bezárt bejárati ajtóra,
megfordult. Nem volt kinek fizetni. Különben sem hozott pénzt magával. Már félúton volt a hátsó kijárathoz,
amikor valami eszébe jutott, és visszament a kasszához.
Pontosan ott, ahol a pletyka mondta, a zacskótároló láda fölötti polcon, ott volt a nagy, súlyos, hosszú csövű
pisztoly. Babrálgatta egy darabig, óvatosan eltartotta magától, de aztán rájött, hogyan lehet megforgatni a dobját.
A pisztoly töltve volt: hat golyó volt benne.
Semmi kedve nem volt megfogni. Apjának több pisztolya is volt, és amikor nagy ritkán meglátogatta, mindig
figyelmeztette, hogy ne nyúljon hozzájuk. De a pisztoly nem játék, hanem önvédelemre való, esze ágában sem
volt játszani vele, annyi szent. Különben sem volt biztos benne, hogy bárkire is rá tudna lőni.
- Az ember soha nem tudhatja - mondta végül. Becsomagolta a pisztolyt egy nagy, barna zacskóba, aztán
betette a kocsi felső részébe. Végigtolta a kocsit a raktár folyosóján, át a fűszeres ruhakupacán, és kiment vele a
járdára.
Az élelmiszereket kirakta a hallban, aztán kezében egy-egy nagy tejesüveggel határozatlanul megállt. Nem
tudta, betegye-e őket a frizsiderbe.
- Ha nem rakom be őket, nem fognak sokáig tartani - mondta magában gyakorlatiasan. Aztán hevesen
megborzongott. - Édes istenem! - mondta. Letette a tejesüvegeket, és összefonta a két karját a vállán. Amikor
lehunyta a szemét, Brooklyn minden házának valamennyi konyháját maga előtt látta, teli üres ruhákkal és
felbomlott testekkel. Nekidőlt a lépcső korlátjának, és a tenyerébe temette az arcát. - Suzy, Suzy, ejnye! -
suttogta. Mély lélegzetet vett, fölegyenesedett, és fölkapta az üvegeket. - No, most lemegyek - erőltette a
vidámságot.
A barna réteg eltűnt, a falban csak a lyukak maradtak. Kinyitotta a frizsidert, benyomta az üvegeket az alsó
polcra, aztán megnézte, mi van vacsorára való.
A kupacokban heverő ruhák csúnyán festettek. Fogta a seprűt, és megpiszkálta vele az anyja ruháit, nincs-e
alattuk valami. Semmi. Hüvelyk- és mutatóujja közé csíptetve fölemelte a ruhát, kombiné és bugyi hullott ki
belőle, a bugyi szélén kikukucskált egy fehér, makulátlan tampon. A ruha gallérja mellett megcsillant valami,
lehajolt és megnézte. Kicsi, szabálytalan alakú szürke és aranyszín fémdarabkákat látott.
A ki sem mondott kérdésre túlságosan gyorsan megtalálta a választ. Vágott az esze, mint a borotva.
Tömések. Fogtömések és aranykoronák.
Összeszedte a ruhákat, és bedobta őket a hátsó verandán álló szennyesládába. Erről ennyit, gondolta. Isten
veletek, mama, Kenneth és Howard.
Aztán felsöpörte a követ, a töméseket meg a port rákaparta a szemétlapátra (szokatlan módon nem talált
döglött svábbogarakat), aztán beleöntötte a frizsider mellett álló szemétvödörbe.
- Én vagyok az egyetlen - mondta, amikor befejezte. - Én maradtam meg egyedül egész Brooklynban. Nem
lettem beteg. - Megállt az asztalnál, elgondolkodva rágcsált egy almát. - Miért? - tette föl a kérdést.
- Azért - adta meg magának a választ, körbepiruettezve a konyhán, de szemét azért gyorsan végigfuttatva a
kísértetjárta sarkokon-, mert olyan szép vagyok, hogy feleségül akar venni az ördög.