Pünkösdi Teológiai Főiskola

Szolgálattevők rezilienciájának
növekedése lelkigondozás hatására

Készítette: Horváth Kávai Árpád

Konzulens: Dr. Riesz Mária, PhD
Budapest, 2020
 Tartalomjegyzék

1. Bevezetés .......................................................................................................................3

2. A reziliencia vizsgálata ..................................................................................................5

2.1. A reziliencia fogalmának általános áttekintése ...........................................................5

2.2. A reziliencia fogalomköre a pszichológiában .............................................................6

2.3. A reziliencia értelmezése a pszichológiában ..............................................................7

2.4. A reziliencia-kutatás hangsúlyai a pszichológiában .................................................10

3. A reziliencia hatásmechanizmusának analízise ...........................................................13

4. Három ..........................................................................................................................15

5. Négy.............................................................................................................................16

6. Kitekintés és összegzés ................................................................................................17

7. Irodalomjegyzék ..........................................................................................................18

2 / 20
 1. Bevezetés

Közel két évtizedes tevékeny egyházi szolgálatom alatt eleddig számos bátorító
és lehangoló szolgálattevői életutat volt lehetőségem megfigyelni — többet ezek közül
igen közelről, esetenként kínzó közelségből. Esetenként csupán bámészkodó
ismerősként vagy barátként volt lehetőségem látni a különböző kimenetelű életutakat,
de idővel tanácsadásra is felkértek egyes élethelyzetekben.
Néhány rövidre sikerült szolgálattevői életút megismerése sarkallt leginkább az
olyan mélyen húsbavágó kérdések megfogalmazására, miszerint felfedezhető-e
bárminemű kapcsolat a szolgálattevő körülményei, életének eseményei, belső személyes
értékei, valamint a kitartó szolgálattétel között. Tudni szerettem volna, hogy az
szolgálattevők rugalmas ellenállási képessége, a lelki megújulás és az adaptáció mértéke
változó-e az egyénben vagy immanens.
Szemlélődőként eltöltött pár évem után három jelentős mértékű, de különböző
jellegű trauma tette méginkább személyessé és egyre hangosabbá a már korábban feltett
kérdéseket — közel két évet vett el az életemből a rák és annak kemoterápiás kezelése,
a jövőbe vetett reményeimet mélyrehatóan befolyásolta első feleségem tragikus
elvesztése, majd egy életutat jelentősen befolyásoló jelentős szolgálati válság
következett. Egyre inkább válaszokat szerettem volna (immár jómagamat is
személyesen érintő) kérdéseimre — tudni szerettem volna mi áll egyesek rugalmas
ellenállása, lelki megújulása és adaptációja, vagy ennek az ellenkezője mögött.
Mindezek szervesen hozzájárultak dolgozatom témájának kiválasztásához,
annak a kérdéskörnek a feltárásához, hogy mi befolyásolhatja az egyházi szolgálattevők
rugalmas ellenállási képességét, lelki megújulásukat és az adaptáció mértékét.
Feltételezésem szerint válaszokat találok és adhatok majd a rezilienciával kapcsolatos
alapvető kelkigondozói kérdések egynémelyikére: Kizárólag belső, jellemvonásbeli
tulajdonságok határozzák-e meg a reziliencia mértékét? Befolyásolhatják-e külső
környezeti tényezők a rezilienciát? Ha igen, akkor milyen környezeti tényezők és miféle
mechanizmusok határozzák meg leginkább a befolyásolhatóságot, és ennélfogva milyen
kelkigondozói eszközökkel növelhető a reziliencia a szolgálattevőkben? A
feltételezésemben foglalt kérdéskör kutatásával reményeim szerint hozzájárulhatok

3 / 20
majd a szolgálattevők eredményességének és életminőségének javításához, és ilymódon
új perspektívák nyílhatnak a szolgálattevők előtt.
Dolgozatomban először a rezilienciával kapcsolatos lélektani szakirodalmi
források feltárása útján bemutatom, majd összefoglalom a vonatkozó alapvető szakmai
ismereteket — különös tekintettel a reziliencia növekedését elősegítő esetlegesen
feltáruló lehetőségekre. A szakirodalom kritikai összegzését követően több
lelkigondozói eset egyfókuszú elemzésével remélem kiegészíteni a rezilienciáról
megfogalmazott ismereteket, hiszen ezek együtt segíthetnek a megfelelően alapos
következtetések megfogalmazásában, az érvényes elméletek megalkotásában és a
helytálló eredmények összefoglalásában.
A hipotézis bevezetőben történő felállítása után a rezilienciával kapcsolatos
alapfogalmak ismertetése szükséges. Megvizsgálásra kerül továbbá a folyamat
amelyben az egyén kedvezőtlen, veszélyeztető körülmények ellenére is pozitív
adaptációt mutat. A téma elemzését adatgyűjtés egészíti ki, hiszen napjainkban egyre
több kutatás foglalkozik a traumatikus eseményeket követő gyógyulási folyamattal is.
(Míg korábban sokkal inkább a patológiát helyezték előtérbe és a rizikófaktorok, a
vulnerabilitás kutatása kapott hangsúlyt, addig mostanában egyre nagyobb figyelmet
kap az a jelenség, hogy egyesek súlyos traumát követően sem betegednek meg, nem
alakul ki náluk sem a poszttraumás stresszbetegség, sem más mentális betegség, és
viszonylag rövid időn belül képesek egészséges életvezetésre visszatérni.) A dolgozatot
a következtetések levonása és konklúzió megfogalmazása zárja — remélhetőleg jól
megalapozott és kerek egész képet adva a nehézségeik ellenére is boldoguló
egyénekben fellelhető hatásmechanizmusról, az annak hátterében álló belső és külső
erőforrásokról, illetve a lehetséges lelkigondozói eszközökről.

4 / 20
 2. A reziliencia vizsgálata

Manapság a reziliencia már nem kizárólag szakszó, lassacskán a közbeszéd

tárgyává lesz. A fogalom egyre több tudományterületen bizonyult eddig ígéretesnek és
eredményezett ilymódon újszerű megközelítést és látásmódot — több lélektani és
terápiás diszciplínában is használatos, de nemkülönben megjelenik az ökológia lényeges
jelenségeinek újszerű megközelítésében1 is.
Jóllehet a reziliencia fogalma elsőként a fejlődéspszichológia területén tűnt fel és
szélsőséges életesemények hatásának kitett gyermekek fejlődését és viselkedését
vizsgálta2, a századelő óta a lélektan olyan területeken is egyre gyakrabban alkalmazza
a megközelítést, ahol az egész további életre kiható meghatározó események osztják
különböző szakaszokra a fejlődést.

2.1. A reziliencia fogalmának általános áttekintése

A reziliencia eredetileg a mérnöki fizikából vett kifejezés, ahol az egyes fémek
ellenállóképességét fejezi ki sokkhatással szemben. A haditengerészet szaknyelvében a
tengeralattjáróknak az erős és állandó hullámmozgással szembeni ellenállóképességét
értik rajta.3 A terminus ebben az értelemben rugalmas ellenállási képességet jelent, azaz
valamely rendszernek azon képességét, hogy erőteljes, meg-megújuló, vagy akár
sokkszerű külső hatásokhoz sikeresen alkalmazkodjon 4 — olyan rugalmas
ellenállóképesség, amely a tárgy kohézióját a végsőkig fenntartja, a tárgyat a töréstől
megóvja.
A szó legadekvátabb magyar megfelelője a rugalmas ellenállóképesség lenne. A
latin szó gyökere a salire ige — jelentése: ugrani —, majd ebből a re-salire ige, aminek
a jelentése: hátraugrani, hátrahőkölni, előre-hátra feszülni de nem eltörni.5 Először az
ökológiai közgazdaságtan atyja és a rezilienciakutatás vezéralakja, Crawford Stanley
Holling fogalmazta meg a reziliencia lényegét. Crawford két feszültség mentén

1 Békés, 2002, 102.

2 Urbán—Kovács, 2016, 43.

3 Békés, 2002, 106.

4 Urbán—Kovács, 2016, 44.

5 Urbán—Kovács, 2016, 44.

5 / 20
definiálta a rezilienciát — egyrészt a rendszer teljesítőképessége, teherbíró képessége
(efficiency) és állandósága vagy megmaradása (persistence) közötti feszültséget vette
figyelembe, másfelől az állandóság és változás, vagy az előre jelezhetőség és a
megjósolhatatlanság közötti feszültséggel számolt. A reziliencia egy rendszerben a
rezisztenciának, az inerciának, a képlékenységnek és a stabilitásnak olyan dinamikus
alternatívája, amely egyfajta rugalmas megmaradást jelent. A reziliencia ugyanakkor
tartalmilag nem rendelkezik sem rigiditással — sőt ellentétes azzal —, sem a
képlékenységnek a tetszőleges alakíthatóságot magában foglaló értelmével, sem az
inerciában meglévő lomhaság és tehetetlenség fogalmával, vagy éppen a stabilitás
megszokott jelentésével.6
A reziliencia tulajdonképpen egy reaktív rendszer mérhető tulajdonsága, és arra
a folyamatra vonatkozik, amely során pozitív adaptáció, kedvez︎ő fejlődési kimenetel
mutatkozik meg a veszélyeztető︎ környezet ellenére. 7 A reziliencia kutatásának célja
azoknak a folyamatoknak a megismerése és elemzése, amelyek a kedvez︎ő kimenetelhez

vezetnek.

2.2. A reziliencia fogalomköre a pszichológiában

Pszichológiai nézőpontból a reziliencia fogalmának gyökerei a megküzdés
fogalmára vezethetők vissza, míg biológiai aspektusból a stressz fiziológiai tüneteinek
taglalására.8 A gyermeklélektan egyik sarkalatos feltevésének, a korai kötődés
elméletének kidolgozója, John Bowlby figyelt fel talán elsőként egy paradox jelenségre
— az általa megvizsgált súlyosan traumatizált csecsemők és kisgyermekek bizonyos
hányada nem a szokásos és elvárt kórtani tüneteket mutatta. Továbbá, nemcsak hogy
nem produkálták azokat a patológiai tüneteket, de rendhagyó módon, átlagon felüli
vitalitásról és kreativitásról tettek tanúbizonyságot, ezért John Bowlby elkezdte
vizsgálni őket.9

6 Békés, 2002, 102.

7 Ribiczey, 2008, 161.

8 Urbán—Kovács, 2016, 45.

9 Békés, 2002, 103.

6 / 20
 Ezt követően a reziliencia-kutatások egyre inkább kiterjedtek a felnőtt
lakosságra. Részben olyan embereket vizsgáltak, akik maguk is traumatikus események
áldoztaivá váltak, illetve azokat, akik hivatásukból eredően szélsőséges és különleges
helyzetek résztvevői, traumatikus események elszenvedői vagy szemtanúi voltak.10
Elsősorban az események hatásait vizsgálták felnőttkorban is, azaz milyen mértékben,
patológiával vagy anélkül, képes felépülni az egyén egy traumatikus helyzet után.11 A
megrázkódtatás után, meglepő módon új képességek bontakoznak ki — a legnagyobb
nyomorúság, különösképpen a halálfélelem, rendelkezik olyan hatalommal, hogy rejtett
diszpozíciókat felébresszen és működésbe hozzon, vagy ahogyan Ferenczi fogalmazott:
„regresszióval ellentétben nyugodtan beszélhetünk traumatikus (kóros) progresszióról
vagy kora-érettségről”. 12
Ezen kutatások eredményeként megfogalmazható, hogy lélektani szempontból a
reziliencia legszélesebb értelemben olyan gyűjtőnév, amelybe mindazok az erőforrások
beletartoznak, melyekre támaszkodva az ember belekapaszkodik az életbe és elviseli az
őt érő traumát, újra meg újra visszakapaszkodik. 13 A legtöbb egyén tehát rendelkezik
képességekkel, amelyek lehetővé teszik a megküzdést kiemelkedően magas szintű
stressz ellen is. A pszichológiai reziliencia adaptációs folyamat, segítségével
kezelhetővé válik egy nehéz élethelyzet vagy trauma, illetve az ember képes hathatósan
megküzdeni a trauma okozta distressz tüneteivel.

2.3. A reziliencia értelmezése a pszichológiában

Amint azt Ribiczey összefoglalja 14, a reziliencia konstruktuma megannyi
megfogalmazáson és értelmezésen esett át az elmúlt pár évtizedben — több
elgondolásbeli és módszertani kérdést vetett fel a jelenség szabatos követelményekhez
kötése és a fejlődési kimenetel operacionalizálása. A reziliencia konstruktuma Urbán és
Kovács leírása15 alapján is számos tényezőt foglal magában, ami több a személyiség

10 Urbán—Kovács, 2016, 43.

11 Urbán—Kovács, 2016, 45.

12 Ferenczi, 1971, ???

13 Békés, 2002, 104.

14 Ribiczey, 2008, 161.

15 Urbán—Kovács, 2016, 44.

7 / 20
megküzdési kapacitásánál, de nincs kialakult és egységes koncepciója. Továbbá,
ahogyan Békés kifejti a témában, a reziliencia „konszubsztanciális fogalom: külön
elemzés nélkül, szétválaszthatatlan módon, egyszerre jelenti rendszerek belső
stabilitásának és a megváltozott környezeti viszonyokhoz való alkalmazkodási […]
képességének küszöbtartományát” 16.
A legtöbb definícióban mégis sikerült olyan koncepciót meghatározni, ami
szélsőséges változások vagy fenyegetettség esetén is egészséges, adaptív, integrált és
pozitív rendeltetésre enged következtetni — pozitív alkalmazkodási képességet jelent,
ami idővel nyilvánul meg a megrázkódtatásokat követően. Urbán és Kovács
megfogalmazásában ez a „vészrugalmasság dinamikus, hiszen ugyanaz az egyén
viselkedhet egyszer maladaptív, máskor pedig reziliens módon”17, de egyben
leszögezik 18, hogy a reziliencia traumával összefüggő koncepcióját ismertető számos
elmélet és tanulmány ellenére sem született az elmúlt közel fél évszázad során egységes
definíció.
Ennek a komplex személyiséglélektani jelenségnek a korai meghatározásaiban
csupán a szélsőségesen rossz helyzetek áldozataiban megmutatkozó bámulatba ejtő
megbirkózó képességet és öngyógyító hatást értették. Garmezy, Masten és Tellegen19 a
múlt század nyolcvanas éveiben úgy határozta meg a rezilienciát, mint a kompetencia
megnyilvánulását stresszteli események ellenében. Rutter 20 szinte ugyanabban az
időben a stresszel való szembeszegülésként határozta meg a rezilienciát, mely lehetővé
teszi az önbizalom és a társadalmi kompetencia növekedését.
Egy évtizeddel utánuk, Masten 21 meghatározásában a reziliencia az egyénben a
kockázat és megpróbáltatások ellenére történő sikeres alkalmazkodást jelöl —
reziliencia alatt mintát vagy sémát ért, mely a fejlődési kockázattal vagy heveny
stresszkeltő tényezőkkel, illetve idült viszontagságokkal szembeni eredményes
alkalmazkodással és hozzárendezéssel jellemezhető. Vele szinte egyidőben, Gordon

16 Békés, 2002, 102.

17 Urbán—Kovács, 2016, 48.

18 Urbán—Kovács, 2016, 45.

19 Garmezy—Masten—Tellegen, 1984, ???

20 Rutter, 2007, 205.

21 Masten, 2007, ???

8 / 20
definíciójában 22 a reziliencia a megpróbáló körülményekkel szemben megnyilvánuló
képesség a boldogulásra vagy érlelődésre, illetve a kompetencia növelésére.
Meghatározása szerint ezek a körülmények lehetnek biológiai rendellenességek vagy
környezeti akadályok. A továbbiakban a megpróbáló és viszontagságos körülményeket
egyrészt idült és sűrű válságokként, másrészt súlyos és nem gyakori krízisekként
osztályozta. Megfogalmazásában az egyén boldogulásához, gyarapodásához,
érlelődéséhez és kompetenciáinak növeléséhez mozgósítania kell minden erőforrását,
legyen az biológiai, pszichológiai vagy környezeti.
Napjainkban a reziliencia definiálását két eltérő megközelítés jellemzi — egy
szűkebb meghatározás és egy szélesebb, tágabb értelmezésű definíció.
A szűkebb meghatározás Bonanno23 munkájának eredménye, aki egy egyszeri és
rövid ideig tartó trauma hatását veszi figyelembe. Megfogalmazása szerint a reziliens
egyén ennek során átélhet ugyan rövid idejű változásokat, illetve érzelmi vagy fizikai
nehézségeket az érzelmei szabályozásában (diszregulációt), de ezeket követően képes
folytatni és teljesíteni a személyes és közösségi teendőit, és akár pozitív érzelmeket is
megélni. Bonanno inkább statikus és jellemvonás-lényegű entitásnak feltételezi a
rezilienciát, mintsem dinamikus folyamatnak, amely időről időre alakulhat — ebben az
formálódásban körülmények, valamint más külső vagy belső változók is szerepet
játszhatnak. Urbán és Kovács szerint24 definíciójának hátránya abban mutatkozik meg,
hogy egyrészt elhomályosodik a különbség a gyógyulás és a reziliencia fogalma között,
másrészt a meghatározásban csak egyetlen, elszigetelt traumatikus eseményre
összpontosít, így nem veszi figyelembe az idült stressz és a többszörös trauma hatását.
Bonanno definíciójával ellentétben több kutató — többek között Luthar és
Cicchetti is 25 — önálló, egymástól jól elhatárolt konstrukcióként kezeli a gyógyulás és a
reziliencia fogalmát. Az ellenállóképességet egy dinamikus és kontextusfüggő
konstrukcióként írják le, amely egyrészt jellemezhető akár a stressz indukálta tünetek
hiányával, de akár e tünetek oldódásának természetes folyamatával is. Egyéb
különbségek abból adódnak, hogy milyen forrásokból származtatott a pszichológiai

22 Gordon, 1995, ???

23 Bonanno, 2004, 21.

24 Urbán—Kovács, 2016, 46.

25 Luthar—Cicchetti, 2000, ???

9 / 20
ellenállóképesség. Egyesek egyénen belüli forrásokat jelölnek meg, míg mások inkább
többféle (nemcsak egyénen belüli) forrásokból származtatják a rezilienciát26, tehát
figyelembe kell venni egyrészt a közösségi kontextust, másrészt a lélektani és
vonáselméleti tulajdonságokat egyaránt. Rutter álláspontja szerint27 a rezilienciát nem
lehet személyiségvonásként értelmezni, hiszen valaki lehet reziliens egy adott típusú
kihívással szemben, míg egy másikkal szemben viszont nem, így a reziliencia sokkal
inkább dinamikus folyamatként értelmezendő, a belső képességek mellett a környezettel
való kölcsönhatásokat is figyelembe véve.
A meghatározások vizsgálatával levonható az általános megállapítás, miszerint
mindegyik megközelítés összefüggésbe hozza a reziliencia fogalmát más hasonló és
átfedő konstrukciókkal — ilyenek a szívósság (hardiness), az erősödés (thriving) és a
poszttraumatikus fejlődés (posttraumatic growth). A reziliencia konstruktumának
bevezetésével és meghatározásával észrevehetővé vált az egyénnek egy olyan
sajátossága, amelyről egy monokauzális hatásmechanizmus nem képes számot adni.

2.4. A reziliencia-kutatás hangsúlyai a pszichológiában

Békés elsőrendű összegzésében28, a különböző reziliencia-meghatározások
jelentése alapján a különösen reziliens személyiség átlagon felül hajlamos egy
helyzetnek vagy történésnek a későbbiekre nézve aluldeterminált jellegét felismerni, a
helyzetet újraértelmezni és a szükségből erényt kovácsolva a nemremélt lehetőségeket
észrevenni. Fejtegetése szerint az újraértelmezés nem feltétlenül tudatos, sokkal inkább
fogalmi váltás, amely során a figyelem hangsúlya a helyzet megoldásának keresésekor
önkéntelenül áttevődik az addig másodlagos elemek valamilyen együttesére és ezzel egy
teljesen új perspektíva, az állapotból való kiút bukkan elő.
A lélektani reziliencia-kutatásban a nemremélt, a meglepő és a kiszámíthatatlan a
vizsgálódás tárgya, hiszen az egyén nem akként reagál a kisebb-nagyobb környezeti
sokkhatásra, mint ahogyan az azt megelőző illetve hasonló helyzetek feltárása alapján
elvárható lett volna. Békés szerint29 ez a váratlanság és kiszámíthatatlanság — ezekkel

26 Urbán—Kovács, 2016, 46.

27 Rutter, 2007, 205.

28 Békés, 2002, 103-104.

29 Békés, 2002, 105.

10 / 20
a kifejezésekkel jelöli az egyén reakcióját — régebben a természet és Isten
kifürkészhetetlen bonyolultságai közé soroltatott, ennélfogva el is vettetett annak
tudományos magyarázhatósága.
A tudományt ma azonban nem kizárólag a reziliencia jelenségének puszta
azonosítása és leírása foglalkoztatja. Kiterjedt kutatások30 vizsgálják azt is, hogy mi áll
a reziliencia hátterében — vajon a reziliencia egy velünk született alkalmazkodási
képesség-e, egyenlő-e a pozitív belső viselkedéssel vagy egy ennél komplexebb
fogalom és a társadalmi környezet azonosítható tényezői rejtik magukban a megoldást a
reziliens életutakra. A századelőn összegzett kutatások 31 sorra azt bizonyítják, hogy a
kihívások és fenyegető körülmények ellenére tapasztalható sikeres alkalmazkodás nem
kizárólag az egyén belső személyes tulajdonságainak köszönhető — a reziliencia
ennélfogva egy többdimenziós konstruktum.
Ahogyan azt Makó és Kiss összefoglalják32, a pszichológiai reziliencia kutatása
máig négy szakaszon ment keresztül — ezek mind új időszakot hoztak a jelenség
megközelítésében. A reziliencia kutatásának első időszakára a jelenség esetszintű és
csoportokat vizsgáló felfedezése és leíró szintű megközelítés volt jellemző a
veszélyeztetett helyzet ellenére végbemenő sikeres alkalmazkodásról. Ennek az
ismeretanyagnak a rövid bemutatására tett kísérletet a dolgozat ezen fejezete. A
kutatások második szakaszában a figyelem a reziliencia működésének folyamatára és
annak megértésére összpontosult. A rizikó- és protektív faktorok leírásán túl létrejöttek
az egyes tényezők közötti interakciós modellek, amelyek már többdimenziós, dinamikus
működésben fogták fel a reziliencia jelenségét. A dolgozat következő a fejezetben az
egyének boldogulásának hátterében álló ezen belső és külső erőforrások vizsgálatára
tesz kísérletet — az egyes kedvezőtlen környezeti hatások jellegének és fejlődési
kimenetelének analízisére és az ezekre hatást gyakorló tényezők felderítésére. A vizsgált
heterogén tényezők és mechanizmusok működésmódjának azonosítása hozzájárulhat a
kedvezőtlen környezeti feltételek mellett megmutatkozó alkalmazkodásbeli sokféleség
megértéséhez. A pszichológiai reziliencia kutatásának harmadik szakaszában a

30 Ceglédi, 2012, 88.

31 Sameroff, 2005, 3.
32 Makó—Kiss, 2015, 95.

11 / 20
beavatkozási lehetőségek feltárása volt a célja — arra a kérdésre kereste a választ, hogy
miként támogathatjuk a reziliens válaszreakció megvalósulását. Ezen ismeretek
bemutatásával a dolgozat későbbi fejezetei foglalkoznak majd pasztorálpszichológiai
megközelítésben. A reziliencia kutatásának negyedik szakaszában a szakemberek fő
kérdése az, hogy miként integrálhatnánk a rezilienciával kapcsolatos kutatások
ismereteit. Ezen ismeretek átfogó bemutatása viszont kívül esik a dolgozat
célkitűzésein, így csak érintőlegesen foglalkozik azokkal.

12 / 20
 3. A reziliencia hatásmechanizmusának analízise

A reziliencia jelenségének komplexitása több különböző, hatásmechanizmusra

vonatkozó lehetséges magyarázat és reziliencia-modell kialakulását eredményezte.
Ahogyan az Szokolszky és Komlósi 33 megjegyzik, a reziliencia jelensége arra készteti a
pszichológia művelőit, hogy analízisükben és magyarázatukban jelentős mértékben
foglalkozzanak a váratlan változások, a nemlineáris okság, a kontextusfüggő
változékonyság és az önszerveződés folyamatával, mint összetett dinamikai
rendszerjellemzőkkel. Lényegénél fogva a rezilienciát multidiszciplináris jelenségnek
tekintik, amely ellentmond a lineáris, kiszámítható oksági magyarázatoknak.
Masten, Best és Garmezy34 a reziliencia fogalmának három típusát
különböztetik meg — első︎ként a magas rizikójú háttér ellenére megfigyelhető︎, a vártnál
kedvező︎bb kimenetelt mutató egyéneket taglalják; másodikként a stresszes tapasztalatok
mellett kialakuló kompetenciát, pozitív alkalmazkodást vizsgálják; végül a traumából
való felépülést elemzik. Garmezy, Masten és Tellegen35 a protektív faktorok felől
közelíti meg a reziliencia hatásmechanizmusát. Kompenzációs modelljük szerint a
stressz faktorok és a protektív faktorok összegzően járulnak hozzá a kompetenciák
kialakulásához — a stressz hatásait a modell szerint a protektív tényező︎k

semlegesíthetik. A kihívás modellben a stresszt potenciális kompetenciaerősít︎ő

tényezőnek tekintik, abban az esetben, ha a stressz nem extrém magas mértékben
jelentkezik — a modell szerint a stressz és a kompetencia közötti összefüggés nem
lineáris természetű︎, tehát fellép a komplex rendszerek vizsgálatának szükségessége. Az

immunitás modelljük függő viszonyt feltételez a stressz és a kompetencia között — a

protektív tényező︎k módosíthatják a stressz hatását, viszont érzékelhet︎ő hatás nem
mutatkozik, ha nincs stressz az egyén életében. Ahogy Ribiczey36 megjegyzi, ezek a
modellek nem zárják ki egymást, kombinálódhatnak is.

33 Szokolszky—Komlósi, 2015a, 7-8.

34 Masten—Best—Garmezy, 1990, ???

35 Garmezy—Masten—Tellegen, 1984, ???

36 Ribiczey, 2008, 166.

13 / 20
 Lösel és Bliesener37 a serdülőkori és felnőttkori egyénen belüli protektív
tényezők közé sorolják a belső kontroll attitűdöt, a pozitív énképet, az énhatékonyság
érzését, a felelősséget, a feminitást (mindkét nemnél), a tervezést és az előretekintést.
A protektív faktorok felőli megközelítéssel szemben Rutter38 a protektív
mechanizmusokra helyezi a hangsúlyt. Azokat a folyamatokat érti protektív
mechanizmusok alatt, melyek pozitív irányban módosítják az egyén stresszre, rizikós
környezetre való reagálását — ezeknek négy típusát írja le: egyrészt bizonyos tényezők
csökkenthetik a stressznek való kitettséget; másrészt adott tényezők a kedvezőtlen
eseményt vagy tapasztalatot követő negatív láncreakciókat enyhíthetik; harmadrészt
egyes komponensek az önértékelésen vagy az énhatékonyság-érzés növelésén keresztül
javítják a pozitív alkalmazkodást; végül bizonyos protektív mechanizmusok új, pozitív
kapcsolatokat, lehetőségeket biztosítanak, amelyek az életutat más irányba terelhetik.
A rizikótényezőkhöz hasonlóan — melyek gyakran nem önmagukban állnak —,
Ribiczey39 kihangsúlyozza, hogy a protektív tényezőknél is megfigyelhető az együttes
megjelenés és kombinálódás bizonyos mértékig — egyes protektív tényező megléte más
védőfaktorok megjelenését is valószínűsíti: a magasabb önértékelés például jobb baráti
kapcsolatok kialakulásához vezethet és mindkét tényező, egymással kölcsönhatásban
védő funkciókat láthat el. Szerinte a reziliencia-kutatás legjelentősebb eredményei a
protektív mechanizmusok azonosításától várhatók.
Werner40 fontosnak tartja kiemelni, hogy egyes egyének alkalmazkodási módját
módosították bizonyos pozitív fordulatot hozó életesemények is — ezek közül a
leglényegesebbek: a támogató házastárs, a vallási közösségben való aktív részvétel, az
önkéntes katonai szolgálat, a felnőtt oktatási programok. Schaefer, Blazer és Koening41
ugyancsak megfigyelték, miszerint a vallási közösségekben való aktív részvétel pozitív
irányba módosította az egyén stresszre, rizikós környezetre való reagálását.

37 Lösel—Bliesener, 1994, 766-767.

38 Rutter, 2000, 658-659.

39 Ribiczey, 2008, 166.

40 Werner, 2000, 127.

41 Schaefer—Blazer—Koening, 2008, 508.

14 / 20
 4. Három

Paloutzian, Richardson, és Rambo a v.

15 / 20
 5. Négy

Paloutzian, Richardson, és Rambo a v.

16 / 20
 6. Kitekintés és összegzés

A megtérés és a hoz hasonlóvá lesznek.

17 / 20
 7. Irodalomjegyzék

• Békés Vera, 2002, A reziliencia-jelenség avagy az ökologizálódó tudományok

tanulságai egy ökologizált episztemológia számára, in: Forrai Gábor—Margitay
Tihamér (szerkesztők), Tudomány és történet, Budapest, Typotex Kiadó, 101-105.
• Bonanno, George, 2004, Loss, trauma and human resilience: Have we underestimated
the human capacity to thrive after extremely aversive events?, in: American
Psychologist, Volume 59, Issue 1, 20-28.
• Ceglédi Timea, 2012, Reziliens életutak, in: Szociológiai Szemle, XXII. évfolyam, 2.
szám, 85-110.
• Ferenczi Sándor, 1971, Nyelvzavar felnőttek és gyerekek között, in: Buda Béla
(szerkesztő), A pszichoanalízis és modern irányzatai, Budapest, Gondolat
Könyvkiadó, 215-228.
• Garmezy, Norman—Masten, Ann—Tellegen, Auke, 1984, The study of stress and
Competence in children: A building block for developmental psychopathology, in:
Child Development, Volume 55, 97-111.
• Gordon, Kimberly, 1995, The self-concept and motivational patterns of resilient
African American high school students, in: Journal of Black Psychology, Volume 21,
Issue 3, 239-255.

• Hart, Kenneth—Wilson, Tobi—Hittner, James, 2006, A psychosocial resilience model

to account for medical well-being in relation to sence of coherence, in: Journal of
Health Psychology, Volume 11, Issue 6, 857-862.
• Kapitány Ágnes—Kapitány Gábor, 2007, Túlélési stratégiák (Társadalmi adaptációs
módok), Budapest, Kossuth Kiadó.
• Lösel, Friedrich—Bliesener, Thomas, 1994, Some High-Risk Adolescents Do Not
Develop Conduct Problems: A Study of Protective Factors, in: International Journal
of Behavioral Development, Volume 17, Issue 4, 753-777.
• Luthar, Suniya—Cicchetti, Dante, 2000, The construct of resilience: Implications for
interventions and social policies, in: Development and Psychopathology, Volume 12,
Issue 4, 857-885.

18 / 20
• Masten, Ann, 2007, Resilience in developing systems: Progress and promise as the
fourth wave rises, in: Development and Psychopathology, Volume 19, Issue 3,
921-930.

• Masten, Ann—Best, Karin—Garmezy, Norman, 1990, Resilience and development:

contribution from the study of children who overcome adversity, in: Development and
Psychopathology, Volume 2, Issue 4, 425-444.
• Masten, Ann—Wright, Margaret O'Dougherty, 2009, Resilience over lifespan:
Developmental perspectives on resistance, recovery, and transformation, in: Reich,
John—Zautra, Alex—Hall, John Stuart (szerkesztők), Handbook of adult resilience,
New York, Guilford Press, 213-237.
• Ong, Anthony—Bergeman, Cindy—Bisconti, Toni—Wallace, Kimberly, 2006,
Psychological resilience, positive emotions, and successful adaptation to stress in
later life, in: Journal of Personality and Social Psychology, Volume 91, Issue 4,
730-749.
• Ribiczey Nóra, 2008, A rizikótényezőktől a protektív mechanizmusokig: A reziliencia
fogalmának alakulása a pszichológiában, in: Alkalmazott Pszichológia, X. évfolyam,
1–2. szám, 161–171.
• Rutter, Michael, 2000, Resilience Reconsidered: Conceptual Considerations,
Empirical Findings, and Policy Implications, in: Shonkoff, Jack—Meisels, Samuel
(szerkesztők), Handbook of Early Childhood Intervention, Cambridge, Cambridge
University Press, 651– 682.
• Rutter, Michael, 2007, Resilience, competence, and coping, in: Child Abuse and
Neglect, Volume 31, Issue 3, 205-209.

• Sameroff, Arnold, 2005, Early resilience and its developmental consequences, in:
Tremblay, Richard—Boivin, Michel—Peters, Ray (szerkesztők), Encyclopedia on
Early Childhood Development, Montreal, Centre of Excellence for Early Childhood
Development, 1-6.
• Southwick, Steven—Bonanno, George—Masten, Ann—Panter-Brick, Catherine—
Yehuda, Rachel, 2014, Resilience definitions, theory, and challenges: interdisciplinary
perspectives, in: European Journal of Psychotraumatology, Volume 5, 1-14.

19 / 20
• Sugland, Barbara—Zaslow, Martha—Nord, Christine Winyuist, 1993, Risk,
Vulnerability, and Resilience among Youth: in Search of a Conceptual Framework,
Washington, Child Trends, 1-39.

• Urbán Nóra—Kovács László, 2016, A pszichológiai reziliencia, mint integrált

alkalmazkodó rendszer, in: Honvédorvos, LXVIII. évfolyam, 3–4. szám, 43-50.
• Waxman, Hersh—Gray, Jon—Padrón, Yolanda, 2003, Review of research on
educational resilience, Berkley, University of California Berkley Center for Research
on Education, Diversity and Excellence.
• Wellensiek, Sylvia Kéré, 2014, Reziliencia tréning — A csapat pszichikai ellenálló
képességének fejlesztésére, Miskolc, Z-Press Kiadó.
• Werner, Emmy, 2000, Protective factors and individual resilience, in: Shonkoff, Jack
—Meisels, Samuel (szerkesztők), Handbook of Early Childhood Intervention,
Cambridge, Cambridge University Press, 115-132.

20 / 20