Az Európai Unió története

B1. Az európai egységgondolat jelentkezése.

A1. A gazdasági integráció fokozatai és ezek jellemzői. Az európai integráció közvetlen előzményei
B2. Jean Monnet és Robert Schumann.
A2. Az alapító szerződések módosításai
A3. Az Európai Unió Alkotmányáról szóló Szerződés és a Lisszaboni Szerződés keletkezése és főbb tartalmi elemei
B25. A Liszaboni Szerződés hatálybalépéséig vezető folyamat
A42. Az Európai Unió bővítése. A koppenhágai kritériumok

Az Európai Unió intézményei, szervei

A6. Az Európai Unió intézményi struktúrája és nyelvhasználatának rendje

A7. Az Európai Tanács. Az Európai Unió Tanácsának felépítése. A soros elnökség intézménye. A COREPER
A8. Az Európai Unió Tanácsának feladat- és hatásköre. Szavazási mechanizmusok a Tanács döntéshozatala során
A9. Az Európai Bizottság létrehozása, összetétele és működése. A komitológia
A10. Az Európai Bizottság feladat- és hatáskörei
A11. Az Európai Parlament összetétele, működése. Az európai ombudsman
A12. Az Európai Parlament feladat- és hatáskörei
A13. Az Európai Unió Bírósága, a Törvényszék és a Közszolgálati Törvényszék összetétele
A14. Az Európai Számvevőszék összetétele, feladat- és hatáskörei. Az Európai Unió költségvetése
A15. Az Európai Unió pénzintézetei: Európai Beruházási Bank, Európai Központi Bank és a Központi Bankok Európai Rendszere
A16. Az Európai Unió tanácsadó szervei: a Gazdasági és Szociális Bizottság és a Régiók Bizottsága
A17. A nemzeti parlamentek szerepe az Európai Unióban

Az Európai Unió szakpolitikái

A4. A Közös Kül- és Biztonságpolitika

A5. A szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség
A40. A Közös Mezőgazdasági Politika
A41. Az Európai Unió Környezeti Politikája
B27. Polgári jogi és kereskedelmi ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés az EU-ban
B26. Az Európai Unió Bíróságának sportjogi ítélkezése

Az Európai Unió Bíróságának eljárása

A26. Az Európai Unió Bírósága előtti eljárások (eljárástípusok, perképesség, az uniós jog védelmének duális rendje)
A27. A szerződésszegési eljárás és a mulasztási eljárás
A28. A semmissé nyilvánítási eljárás
A29. Az előzetes döntéshozatali eljárás
B24. Az előzetes határozathozatali eljárás magyar szabályai
A30. Az uniós bírói fórumok közötti hatáskörmegosztás. Jogorvoslati eljárások, kártérítési eljárás, az EUMSz 218. cikk (11) bekezdés szerinti vélemény,
ideiglenes intézkedés
A31. Az Európai Bíróság eljárási rendje, az ítéletek végrehajtása

Alapszabadságok

A32. Az áruforgalom szabadsága 1. (az áru fogalma, a vámunió és a vámok valamint a vámmal azonos hatású intézkedések tilalma)
A33. Az áruforgalom szabadsága 2. (a mennyiségi korlátozásokkal azonos hatású intézkedések megítélése)
A34. A munkavállalás szabadsága
A35. A letelepedés szabadsága
A36. A szolgáltatások szabadsága
A37. A tőke- és pénzmozgások szabadsága
A38. A gazdasági alapszabadságok korlátai – a tagállami kimentési okok rendszere
A39. Az uniós polgárság intézménye

Az unió joga

A18. Az uniós jogrendszer felépítése, a jogforrások hierarchiája, a jogértelmezés módszerei

A19. A primer uniós jog forrásai, e jogforrások jogi természete
A20. Alapjogvédelem az Európai Unióban
A21. Az Európai Unió hatásköreinek típusai és azok jellemzői
B11. A jogalkotási hatáskörök megoszlása az Unió és a tagállamok között.
A22. Az Európai Unió hatásköri alapelvei (hatáskör átruházás, korlátozott hatalom, lojális együttműködés, bennefoglalt hatáskör). A jogalap jelentősége
az Európai Unió jogalkotásában
A23. A szubszidiaritás és arányosság elvei
A24. Jogalkotási eljárások az Európai Unióban
A25. Az uniós jog végrehajtása, a Bizottság és a tagállamok szerepe
B3. Az EU és az USA jogszerkezeti összehasonlítása
 Az Európai Bíróság jogfejlesztő tevékenysége és a doktrínák

B4. Az Európai Unió Bíróságának jogfejlesztő és jogértelmező tevékenysége

B5. A „Szerződések” közvetlen hatálya
B6. A rendeletek jogi természete és közvetlen hatálya
B7. A határozatok jogi természete
B8. Az irányelvek jogi természete
B9. Az értelmezési kötelezettség doktrínája
B10. Az uniós jog elsődlegességének elve

Jogharmonizáció

B12. A jogharmonizáció fogalma.

B13. Az EK jogharmonizációs programjának az indulása. A jogharmonizációs kötelezettségek tartalma és jogalapjai.
B14. A Cassis de Dijon dogmája
B15. Az Egységes Európai Okmány hatása a jogharmonizációra.
B16. A jogharmonizációs kötelezettségszegések.
B17. Az Európai Unió Bíróságának törekvése a tagállamok jogharmonizációs kötelezettségének kikényszerítésére.
B18. Az állami kárfelelősség megjelenése az Európai Unió Bíróságának gondolkodásában.
B19. A Francovich-ügy
B20. A Post-Francovich jelenség
B21. A szubszidiaritás hatása a jogharmonizációra

Szerződési jog

B28. Az európai szerződési jog fejlődése

B29. A Bécsi Vételi Egyezmény
B30. Az UNIDROIT és a Nemzetközi Kereskedelmi Szerződések Alapelvei
B31. A nemzetközi választottbíráskodás

Magyarország csatlakozása az EU-hoz

B22. A csatlakozási tárgyalások által meghatározott magyar jogharmonizáció

B23. Az EU-orientációjú magyar alkotmány-fejlődés. Az Alkotmánybíróság határozatai. A csatlakozási klauzula.

Nemzetközi magánjog

Történeti rész
B34. A statútum elmélet kialakulása, fejlődése és meghaladása
B35. Savigny nemzetközi magánjogi munkássága
B36. A nemzetközi magánjog fejlődése a XIX. század végétől napjainkig (az európai és amerikai út)
B37. A magyar nemzetközi magánjog tudományának fejlődése

Általános rész
B32. A nemzetközi magánjog fogalma, tárgya és módszere
B38. A kollíziós szabály fogalma és szerkezete
B41. A joghatóság fogalma és fajai
B39. A minősítés
B40. A renvoi
B33. A külföldi jog alkalmazása és mellőzésének esetei (kivéve: közrend)
B42. A közrend védelme a nemzetközi magánjogban. A közrend védelmének uniós jogi dimenziója.

Különös rész
B43. A természetes személyek jogállása a magyar nemzetközi magánjogban
B44. A jogi személyek jogállása a magyar nemzetközi magánjogban
B45. A jogi személyek honosságára vonatkozó kapcsolóelvek az Európai Unió Bíróságának gyakorlatában
B46. Az állam mint jogalany a nemzetközi magánjogban
B47. A dologi jog szabályai a magyar nemzetközi magánjogban
B48. A szerződésekre alkalmazandó jog – a jogválasztás
B49. A szerződésekre jogválasztás hiányában alkalmazandó jog
B50. A szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jog a nemzetközi kollíziós magánjogban
B51. Az öröklési jog a magyar nemzetközi magánjogban
B52. A szellemi alkotások a magyar nemzetközi magánjogban
 Az Európai Unió története

B1. Az európai egységgondolat jelentkezése.

A1. A gazdasági integráció fokozatai és ezek jellemzői. Az európai integráció közvetlen előzményei

B2. Jean Monnet és Robert Schumann.

A2. Az alapító szerződések módosításai

A3. Az Európai Unió Alkotmányáról szóló Szerződés és a Lisszaboni Szerződés keletkezése és főbb
tartalmi elemei

B25. A Lisszaboni Szerződés hatálybalépéséig vezető folyamat

A42. Az Európai Unió bővítése. A koppenhágai kritériumok

 AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ ELŐZMÉNYEI

I. AZ EURÓPAI EGYSÉG ESZMÉJE

Európa már hosszú ideje létező „egyedülálló entitás”, amely a modern civilizáció bölcsője.
Krisztus születésének idején Európa még nem volt több, mint a Földközi-tenger medencéjében kialakuló civilizáció „barbár hátországa”, ahonnan
rabszolgák és nyersanyagok érkeztek a fénykorát élő Római Birodalomba
˗ Eurázsia erdőkkel borított félszigete volt, ahol az ember viszonylag későn, Kr.e. mintegy 35 ezer évvel jelent meg
˗ az első primitív mezőgazdasági kultúrák csak Kr.e. 7500 körül jelentek meg
EURÓPA-FOGALOM FEJLŐDÉSE:
1. Európa fogalma a Kr.e. 5. században született: akkor különböztették meg először a földrészünket Ázsiától és Afrikától (amit akkor Líbiának
neveztek)  az Európa-fogalomnak az eredete a görögökig nyúlik vissza (pl. Hérodotosz osztotta fel a világot három részre, kortársa Hippiász
pedig leírta azt a mítoszt, hogy Ázsia és Európa Óveán legidősebb lányai voltak, s ők adtak nevet a földrészeknek)
˗ a görögöknél azonban Európa pusztán FÖLDRAJZI FOGALOM volt: az ókorban nem kapcsolódott olyasfajta többletjelentés a
fogalomhoz, amely kulturális vagy politikai identitásra utalt volna  ez a felfogás uralkodott a kora középkor első feléig (7. századig)
2. A 7. században azonban az Európa kifejezés kezdett más VALLÁSI-KULTURÁLIS TARTALMAT kapni, amikor Európa kezdett össze-
fonódni a nyugati egyházzal.
˗ a nyugati keresztény területek jó részét a 8. század végére a frankok hódításai kovácsolták össze egy nagy politikai szervezetbe (frank
birodalomba)  akkoriban kezdett az addig ritkán használatos Európa kifejezés divatba jönni (ekkor azonban még gyakrabban illeték
olyan elnevezésekkel, mint „keresztén világ”, „keresztény nemzetközösség”)
3. Az Európa szó igazi karrierje a 15. században a humanistákkal kezdődött: a vallási háttér és az államok külpolitikájának szétválasztódásával
az Európa szó POLITIKAI TARTALMA került előtérbe.
A vallási gyökerek valamelyest az európai integrációban is felfedezhető:
˗ egyfelől a katolikus-protestáns megosztottság kapcsán, hiszen a Közösség kialakítását valójában a protestáns hagyományú államok (Dánia, Nagy-
Britannia, Norvégia) hátráltatták
˗ másfelől a Szerződésekben az Istenre, a keresztény tradíciókra való utalás többször is felvetődött, így már a Maastrichti Szerződés illetve az EU
alkotmánytervezet kapcsán is  ez azonban jelentős elutasításra talált elsősorban a liberálisok és a baloldal részéről, de egyes konzervatívok is
elutasították e gondolatot (főként a francia politikusok).

A történelem során Európát inkább a megosztottságok, konfliktusok jellemezték, mintsem valamiféle közös cél (ennek elsősorban nyelvi, etnikai, kulturá-
lis, vallási és gazdasági okai voltak, de a jogi partikularitás is közrehatott).  DE! az európai egység eszméje régóta foglalkoztatja a gondolkodókat.
a) az oszmán veszély hívta életre az első európai egységtervet a 15. században: szerzője Podjebrád György cseh király volt, mely tervezet lényege
az volt, hogy az egész keresztény közösségnek (keletinek és nyugatinak) három hatalom (Franciaország, Csehország és Velence) köré tömörülő
összefogását sürgette a törökökkel szemben  kizárta ugyanakkor a német-római császárt és a pápát, ami hozzájárult a terv sorsának megpecsé-
teléséhez
b) szintén a 15. században II. Piusz pápa beszélt először Európáról úgy, mint az ott lakó népek közös hazájáról: ő is az oszmán veszélyt hang-
súlyozta, így erősítve a kereszténység és európaiság azonosságát
c) a 17. században Sully, IV. Henrik francia király minisztere az európai béke megteremtése érdekében készítette el „nagy tervét”, melynek
lényege, hogy a béke fenntartását úgy kívánta elérni, hogy a hatalmak egymás érdekeit figyelembe véve megegyeztek volna Európa felosztásában
 a később felmerülő vitákat egy általuk létrehozott Főtanácsban tárgyalások útján rendezték volna
d) 18. században abbé de Saint-Pierre „Örökbéke-tervezetének” lényege, hogy olyan intézményrendszert vázolt fel benne, amely kereteket terem-
tene arra, hogy az uralkodók, a hatalmak tárgyalások útján oldják meg a vitás kérdéseket  az uralkodók között állandó, örökké tartó szövetség
jön létre, amelynek célja lényegében a status quo fenntartása (a tagországok anyagi hozzájárulása biztosítja a működést): a szövetségesek
kötelezettséget vállalnak arra, hogy nézeteltéréseik esetén lemondanak a fegyveres megoldásról, és a vitás ügyek rendezésére a tárgyalásos
módszert választják  ha ez sem vezet eredményre: elfogadják a Szövetség Állandó Közgyűlésének szavazás útján hozott döntését
˗ a szerződésszegő hatalommal szemben egységesen fellépnek (ennek eljárásait is tartalmazta a tervezet)
˗ gondolatai hatottak Rousseau-ra és Immanuel Kantra is.
A francia forradalom bár közvetlen módon nem törekedett az egységes Európa megteremtésére, azzal azonban mégis hozzájárult az egységeszmének a
formálásához, hogy az egész kontinens figyelmét Párizsra szegezte (nemzetállam és demokrácia eszméjének, az emberi jogoknak, a civilizációnak a
terjesztése)  A forradalmi és napóleoni háborúkat lezáró s az új európai rendet megteremtő bécsi kongresszusnak az volt a célja, hogy az egyensúlyt
megteremtse.
˗ Saint-Simon a bécsi kongresszus idején állt elő az „Európai államok újjászervezéséről” című tervezetével: arról szólt, hogy Franciaországnak
és Angliának együtt kell működni, hozzanak létre egy közös parlamentet, amelyhez később csatlakozhatna a német állam is
˗ Mazzini elképzelése gyakorlatiasabb volt: a „Nemzetek Szent Szövetségének” megalapítását kezdeményezte, és hogy írjanak alá egy testvériség-
okmányt, amely a szabadság, egyenlőség, haladás alapelvein nyugodna
Az első világháború megrázó eseményei lerombolták a korábbi nyugodt korszakot, a fejlődés töretlenségébe vetett hitet.  A páneurópai egység első,
jelentős megfogalmazója Richard Coudenhove-Calergi gróf volt, aki 1922-ben megalapította a Páneurópai Uniót.
˗ elméletének kiindulópontja: a kontinens a lehanyatlott, anarchikus állapotba került, a lemaradás élménye kerítette hatalmába, illetve a szociális
helyzet is problémás, s további veszélyként érzékelte a nemzeti-kisebbségi kérdés megoldatlanságát (a békeszerződések ugyanis erővel oldották
meg a kisebbségi kérdést Kelet-Európában, amely a háború csíráját rejtette magában)  ezen kívül külső veszélynek érezte az Egyesült Államok
(pénzügyi és gazdasági veszély), valamint a Szovjetunió (katonai és politikai veszély) szerepét, melyek leigázhatják Európát
˗ az európai államok politikai és gazdasági összefogását föderatív alapon (a nemzeti szuverenitás egy részének feladásával) képzelte el: a
szövetséget egy kétkamarás törvényhozás igazgatná (a Népházba egymillió lakos választana egy képviselőt, az Államok Házába az államok
delegálnának képviselőt)  DE! az európai államok szövetségébe nem hívta volna meg Nagy-Britanniát és Szovjetuniót sem
Aristide Briand 1929-ben az európai államok közötti összefogás szükségességéről beszélt: a gazdasági összefogás szükségességéből indult ki, de a politikai
egyetértés megteremtésének adott prioritást.  tervezett Európai Unióját három szervezeti egység alkotta volna:
a) az Európai értekezlet, amelynek tagjait a tagországok delegálják
b) a végrehajtásért egy Politikai intézőbizottság felelt volna,
c) az ügyeket pedig a Titkárság intézte volna
Az 1929-33-as világgazdasági válság és annak hatásai Európában a második világháború előtti időszakban gyakorlatilag kizárták annak lehetőségét, hogy
bármilyen integrációs fejlődés kibontakozhasson: a túltermelési válság következtében az egyes államok ugyanis gazdaságilag inkább befelé fordultak
(arra törekedtek, hogy megóvják hazai piacaikat a külföldi gazdaságok otthon eladhatatlan termékkészleteinek beáramlásától), a korábbi európai
szabadkereskedelmi rendszer teljesen megszűnt.
˗ lényegében szétesett a két világháború közötti időszakban az európai országok munkamegosztása és együttműködése: az anyaországok saját
gyarmataikkal kezdtek zárt blokkot kialakítani  ezt látva a gyarmatokkal nem rendelkező országok pedig területi, újrafelosztási igényekkel
léptek fel (a fasiszta országok gazdaságilag „életterükbe” vonták a náluk kisebb és katonailag gyengébb szomszádos államokat)
 A második világháború előtti korszak tehát nem kedvezett az integráció kibontakozásának.
II. AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ KÖZVETLEN ELŐZMÉNYEI (az egységgondolatok konkrétabbá válása): 1945-1951 (1957)

Európa a második világháború eredményeként elvesztette a korábban fennálló vezető szerepét (a világháborút követően újra előtérbe került az európai
egység gondolata).  Az európai integrációs szervezetek létrejöttének közvetlen előzményei a II. világháború utáni időkre tehetők
˗ Európa történelmében a francia-német ellentétek meghatározóak voltak  így a második világháború után is nyilvánvaló volt, hogy ezen ellentét
feloldása nélkül nem lehet szó egy közös Európáról (a tartós békéhez tehát a két ország között együttműködést kell kialakítani)
˗ fontos mérföldkő volt Winston Churchill 1946. szeptember 19.-én a zürichi egyetemen tartott beszéde, amelyben kijelentette, hogy újjá kell
alakítani az európai családot, valamint a második világháború gyötrelmei miatt „szuverén elégtételt” kell kapniuk Európa népeinek (egyfajta
Európai Egyesült Államokat kell felépíteniük).
˗ olyan Európa volt az eszmény, amely egyenlő távolságot tart az USA-tól és a Szovjetuniótól („harmadik erő Európája”)  később nyilván-
valóvá vált, hogy az USA aktív közreműködése nélkül nem lehetséges az újjáépítés
~ a II. világháborús nyugat-európai újjáépítés jó ütemben haladt, ellenben a 1946-47-es év kritikus időszaknak számított, mivel elfogytak
a segélyek, adományok, illetve a mezőgazdaság is rossz évet zárt
~ az USA kormányzata eleinte úgy vélte, hogy az Európában kialakult súlyos gazdasági helyzetet bilaterális alapon nyújtott hitelekkel meg
lehet oldani  DE! később 3 területen is változások zajlottak az amerikai felfogásban
a) rájött, hogy a bilaterális hitelek (pl. Anglia, Franciaország, Olaszország számára) nem elegendőek;
b) a Szovjetunió megerősödése miatt az USA-nak is érdekévé vált egy gazdaságilag erős és egységes Európa
c) a görögországi kommunista puccsveszély hatására meghirdette a „Truman doktrínát”, amely szerint politikai kötelezettséget
vállalt mindazon népek felszabadításáért, amelyek igyekeznek ellenállni valamilyen külső befolyásnak, leigázásnak;

A közvetlen előzmények:

1. MARSHALL SEGÉLY (TERV) és az OEEC (Organization for European Economic Cooperation): 1947-ben az Egyesült Államok bejelen-
tette a Marshall tervet, melynek célja Európa háború utáni helyreállításának gazdasági – pénzügyi támogatása volt (igyekezett a háborúban
meggyengült európai gazdaságokba új életet lehelni).  A Marshall-terv foglalta magába az USA európai átfogó gazdasági segítségnyújtásának
koncepcióját (George Catlett Marshall amerikai külügyminiszter a Harvard Egyetemen tartott híres, 1946-es beszédében rámutatott, hogy az
USA-nak nem kell tartania az európai egységtől: egy olyan átfogó közös program kialakítását javasolta, amelynek szerinte az európai nemzetek
többségének egyetértésén kell alapulnia)
˗ az Egyesült Államok ugyanakkor megkövetelte egy olyan szervezet létrehozását, amely képes a program megfelelő lebonyolítására:
ez a szervezet 1948. április 16-án létrejött Európai Gazdasági és Együttműködési Szervezet (OEEC), melynek elnöke Paul-Henri
Spaak lett.  1960-tól OECD (Organization for Economic Co-operation and Development) lett, melynek már az USA és Kanada is
tagja lett
˗ 18 ország részvételével (elvileg a keleti blokk országai is részesülhettek volna, de a Szovjetunió megtiltotta)  keleti blokkban: KGST
1949-től (szocialista országok gazdasági együttműködésének szervezésére hivatott Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa)
˗ 28 milliárd dollárban jelölték meg az igényelt támogatást  az USA törvényhozása 17 milliárd dollárt hagyott jóvá erre a célra
˗ az OEEC (és vele együtt az USA is) többet szerettek volna, mint a segélyek puszta elosztását: a nyugat-európai országok között
szorosabb gazdasági együttműködés kialakítására törekedtek

2. EURÓPA TANÁCS (Council of Europe) létrejötte: 1949-ben jött létre, alapító okmányát Hágában írták alá – ez a legfontosabb szervezet, ami
az emberi jogok védelmével foglalkozik (székhelye Strasbourg)  nem az EU része, egy korábban létrejött nemzetközi szervezet
˗ fő célkitűzései: a pluralista demokrácia, jogállamiság, az emberi jogok védelme, az európai kulturális identitás kialakulásának tá-
mogatása és fejlesztése, társadalmi problémák kezelése (úgy vélték, hogy a katonai szövetség megteremtésén túl a demokratikus
értékrend megvédésére irányuló elkötelezettségüket is ki kell fejezniük)
˗ két fő szerve a Miniszteri Bizottság és a Parlamenti Közgyűlés (nem rendelkeznek a nemzetek feletti hatáskörrel).
˗ tagjai Benelux államok, Dánia, Norvégia, Svédország, Egyesült Királyság, Írország, Franciaország, Olaszország
˗ legnagyobb vívmánya az Emberi Jogok Európai Egyezménye, amelyet 1950-ben írtak alá és 1953-ban lépett hatályba.

3. Katonai téren meg kell említeni a NATO-t (North Atlantic Treaty Organization), amely 1949-ben született, s célja a kollektív védelem (a NATO
valamely tagállama ellen indított támadást úgy kell tekinteni, mintha valamennyi tagállam ellen indították volna)
˗ története: 1947. márc.4: Dunkerque-i szerződés (angolok és franciák kötötték a németektől tartva)  1948. mác.17: brüsszeli szerző-
désben kibővítették (Prága!)  1949.ápr.14: 12 ország (már nem csak Ny-európai országok a tagjai)
˗ 1955. máj. 5.: Ny-Németország  1955. máj. 14.: Varsói Szerződés (a kiváltó oka, hogy felvették a NATO-ba NY-Németországot)

4. BENELUX VÁMUNIÓ: A gazdasági téren kialakítandó együttműködés előtörténetében szerepel a Benelux vámunió, amelynek létrehozásáról
Belgium, Hollandia és Luxemburg döntött, s amely 1950-es évek közepére teljesedett ki.

JEAN MONNET ÉS ROBERT SCHUMANN

Az európai egység és integráció gondolat modern kori filozófusának hosszú ideje a francia kereszténydemokrata politikust és különböző magas
kormányzati posztokat betöltő Robert Schumant tekinti a szakirodalom. Robert Schuman gondolatainak gyakorlati megvalósítását pedig általában egy
francia üzletembernek, később politikai szerepeket is felvállaló neves közéleti személyiségnek, Jean Monnet-nak tulajdonítja.

I. ROBERT SCHUMAN

ÉLETE (1886-1963): Luxemburgban született, német katona volt, majd francia állampolgár lett  két világháborút élt meg, s egész életében törekedett
arra, hogy az ellentéteket a megbékélés eszközével oldja fel
˗ 1886-ban született a uxemburgi Clausenben: apja lotharingiai származású, anyja luxemburgi (így gyermek korától jól beszélt németül, franciául
is)  szülei katolikus vallásúak voltak (a francia és a német kulturális vallási háttér egyaránt erősen befolyásolta)
˗ kétszer érettségizett: a luxemburgi Athenäumban érettségizett, majd annak érdekében, hogy német egyetemen tudjon továbbtanulni, érettségi
vizsgát tett a metzi humán-gimnáziumban is  1904-1910 között jogi tanulmányokat folytatott Münchenben, Bonnban, Berlinben és
Strassburgban (itt szerzett doktori címet), emellett gazdaságtudományi előadásokat is hallgatott (Münchenben és Berlinben)
˗ még az egyetem elvégzése után is foglalkoztatta a gondolat, hogy a papi hivatást válassza, de a család egyik régi barátjának tanácsára megmaradt
a jogi pályán  1912-ben ügyvédi irodát nyitott Metzben
Politikai pályája az első világháborút követően kezdődött:
˗ azután, hogy 1914-től civilként a német hadseregben teljesített szolgálatot (ahol az elkobzott javak igazgatása volt a feladata), 1918-ban francia
állampolgárságot szerzett (Elzász-Lotharingiát Franciaországhoz csatolták)  egy évvel később a moseli körzet képviselője lett a Francia
 Nemzetgyűlésben, ahol 1929-ig a polgári jogi és büntetőjogi kodifikációs bizottság tagja, később a Nemzetgyűlés Pénzügyi Bizottságának az
elnöke is volt
˗ 1940-ben menekültügyekért felelős államtitkárrá választották, majd a német bevonulás után miniszteri posztot is felajánlották, de azt visszauta-
sította, és visszatért Metzbe, ahol a Gestapo letartóztatta, és 0942-ig Neustadtban őrizetben tartotta  sikerült Franciaországba menekülnie, s
rejtőzködnie kellett (miközben kapcsolatokat épített ki a francia ellenállási mozgalommal)
˗ politikai pályájának legsikeresebb időszaka a második világháborút utáni másfél évtizedre tehető: 1945-ben ismét a Nemzetgyűlés tagjává
választották, 1946-47 között pénzügyminiszter, 1947-48 között miniszterelnök.  ezt követően 1948 és 1953 között külügyminiszter volt, e
minőségében részt vett az Európa Tanács megalapításában: ő volt a győztes hatalmak első külügyminisztere, aki a háború után látogatást tett
Németországban

INTEGRÁCIÓBAN BETÖLTÖTT SZEREPE: 1950. május 9-én ő olvassa fel azt a nyilatkozatot, amely Jean Monnet által a szén- és acélkö-
zösségre vonatkozó elképzelésein alapult.
˗ ebben hangsúlyozza, hogy „Európa nem fog egy csapásra, egyszeri építés eredményeként létrejönni, azoknak a kézzelfogható eredményeknek a
révén születik meg, amelyek előbb a tényleges szolidaritást teremtik meg  az európai nemzetek összefogása azt igényli, hogy Franciaország és
Németország évszázados szembenállása megszűnjön: vállalkozásunknak mindenekelőtt Franciaországot és Németországot kell elérnie
˗ e célból a francia kormány azt javasolja, hogy közvetlenül egy körülhatárolható és döntő fontosságú területen tegyenek lépéseket:
~ a francia kormány javasolja, hogy a francia-német szén és acéltermelés egészét egy közös Főhatóság alá rendeljék egy olyan szervezet
keretében, amely nyitva áll más európai országok előtt is
~ a szén és acéltermelés egyesítése közvetlenül biztosítani fogja – az európai föderáció első állomásaként – a gazdasági fejlődés közös
alapjainak megteremtését és változást hoz azoknak a régióknak, amelyeket hosszú ideig háborús eszközök előállításának szolgálatába
állítottak
~ a háborúnak éppen e területek váltak a leggyakoribb áldozataivá
 1950 júniusában hat ország képviselői ültek tárgyalni a szén- és acélközösségről, amelyet végül 1951 áprilisában írtak alá, és (a ratifikációk után)
1952 júliusában lépett hatályba.

1952 decemberében lemondott, minthogy a kompromisszumkereső külpolitikáját (nyitás a németek felé) több támadás érte az ellenzéktől.  Ezt
követően „Európa zarándokaként” több előadást tartott az európai egység létrehozása mellett, 1955-ben az Európai Mozgalom elnökévé választották.
1955-56 között még egyszer visszatért a francia belpolitikába: igazságügyi-miniszterként dolgozott.  1958 márciusában a Közgyűlés (mai nevén az
Európai Parlament) első elnökévé választották, 1960-ban mondott le erről a tisztségéről, és tiszteletbeli elnök maradt.

1961-ben szélütés érte, amelyből soha sem sikerült maradéktalanul felépülnie. Robert Schuman 1963 szeptemberében hunyt el.

II. JEAN MONNET

ÉLETE (1888-1979):
˗ 1888-ban született Cognac (Franciaország) városában: szülei konyak készítésével és forgalmazásával foglalkoztak
˗ nem szeretett tanulni, még érettségit sem tett, hanem ehelyett Londonba küldték a család ügynökéhez, hogy üzleti tapasztalatot szerezzen  az
ezt követő években több országban is sikeres üzleteket bonyolított le, a fél világot bejárta (Kanada, Egyesült Államok, Skandinávia stb.)
˗ az első világháborúban nem vett részt, de megdöbbenve tapasztalta, hogy Franciaország és Anglia külön-külön szervezik meg hadseregük
ellátást, pénzt, energiát és hatékonyságot veszítve ezzel  a francia miniszterelnöknek javasolta, hogy jöjjön létre egy közös bizottság ezek
irányítására, ez meg is valósult, és ő lett Franciaország képviselője ebben a bizottságban
˗ 1920-ban a Népszövetség főtitkárának helyettese lett, mint szervezési és technikai problémák megoldásáért felelős személy (pl. közreműködött
Ausztria gazdasági talpra állításában)
˗ ezt követően Monnet részt vett a francia, a lengyel és a román pénzügyi stabilizációban, és kapcsolatot épített ki az amerikai bankvilággal
˗ 1933-1936 között Kínában dolgozott, ahol az ország modernizálása érdekében bankot alapított, majd New Yorkban telepedett le (a második
világháború előtti években a francia miniszterelnök megbízásából az Egyesült Államokkal folytatott bizalmas megbeszéléseket katonai
repülőgépek vásárlásáról)  később nagyobb szerepe lett az Egyesült Államokban, mind a francia megbízatása révén, mind pedig azáltal, hogy
Roosevelt elnökkel jó kapcsolatot ápolt
˗ a II. világháború idején javasolta, hogy az első világháborús együttműködés folytatódjon Anglia és Franciaország között, ám az utóbbi
összeomlása megakadályozta ezt
˗ a II. világháborút követően a francia helyreállítási és modernizációs terv főbiztosa lett, meghatározó szerepe volt az ország gazdasági talpra
állításában: ekkora Monnet-nak tekintélyes politikai tőkéje volt, így a franciákon túlmenően az angol és az amerikai politikai élet szereplőivel is

INTEGRÁCIÓBAN BETÖLTÖTT SZEREPE:

Monnet mindig csak ötleteket adott, terveket készített, sugallt: pontosan tudta, hogy politika támogatással valósulhatnak meg a javaslatai. Így volt ez
akkor is, amikor előállt a Schumann-terv ötletével.  Ezt 1950. április 28-án megküldte a francia miniszterelnöknek, aki nem reagált rá, nem úgy mint
Robert Schumann, aki rendkívül pozitívan fogadta, azonnal egyetértett vele. Schuman május 9-én terjesztette elő a minisztertanácsi ülésen azután, hogy
megkapta Konrad Adanuer támogató levelét (pont az ülés berekesztése előtt érkezett meg hozzá az üzenet). Aznap este Schuman felolvasta híres
nyilatkozatát.

Végül is 1951-ben írták alá a párizsi szerződést az ESZAK-ról, amelynek székhelye Luxemburg lett.  A főtanács elnökévé Monnet választották, aki
hihetetlen lendülettel vetette bele magát a munkába.
˗ Monnet gyorsítani kívánta az európai egység kialakítását: „nem állhatunk meg, amikor körülöttünk az egész világ mozgásban van. A Közösség,
amelyet megalkottunk, nem végső állapot, hanem folyamat.”
˗ 1954-ben lejárt a kétéves mandátuma, amely után úgy érezte, nagyobb szabadságra van szüksége az integrációs folyamat gyorsítása érdekében
 megalapította az Európai Egyesült Államok Bizottságot (EEÁB), amely voltaképp egy nyomásgyakorló civilszervezet volt
~ ez a szervezet fennállása alatt tevékenyen részt vett a Római Szerződés mielőbbi ratifikálásban, Anglia csatlakozásának
előkészítésében, az Egyesült Államokkal kialakítandó partnerség kialakításában
˗ Monnet fontos szerepet vállalt az Euratom (Európai Atomenergia Ügynökség) felállításában, és abban, hogy a nyugat-német szociáldemokratákat
is meggyőzze az integráció jelentőségéről.
˗ 1960-as években az integrációs folyamatok addig elért eredményeinek megőrzése érdekében igyekezte befolyásolni mind a francia, mind a német
politikai elitet, amelynek során nem félt konfrontálódni De Gaulle miniszterelnökkel, vagy például bíztatta Adenauert arra, hogy ne írja alá az
1963-as párizsi francia-nyugatnémet szerződést, mivel meglátása szerint azzal De Gaulle nem Európa egyesítője, hanem megosztója lesz.
˗ 1973-ban felveti egy európai kormány gondolatát. Az ötletből született meg az 1974 decemberében, az Európai Tanács intézménye, amely az
állam- és kormányfőket foglalta magában, és a legfontosabb stratégiai döntéshozó szervnek számított.
1975. május 9-én bejelentette a közügyektől való visszavonulást, majd egy vidéki városba vonult vissza, ahol megírta emlékiratait. Jean Monnet 1979-
ben hunyt el.
 AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ TÖRTÉNETE

I. A GAZDASÁGI-POLITIKAI INTEGRÁCIÓ FOKOZATAI

A társulás államai között a kereskedelem liberalizált (nincsenek vámok, kifelé nincs egységes vámpolitika)
SZABADKERESKEDELMI  harmadik államokkal szemben önálló kereskedelempolitikát folytatnak a társult államok (eltérő külső
TÁRSULÁS (TÉRSÉG) vámok lehetségesek)
˗ pl. EFTA (1960) „eredeti állapotban”
A vámunió országai között liberalizált a kereskedelem (nincsenek vámok, az áruk „szabad mozgása” jellem-
ző)  harmadik államokkal szemben egységes (közös) külső vámtarifa-rendszer
˗ az államok nem autonóm módon határozzák meg a vámtételeket (egységes vámkódex): közös vámtarifa
van hatályban az Unión kívülről érkező termékekre
VÁMUNIÓ
˗ „A tagállamok tartózkodnak attól, hogy egymás között új behozatali vagy kiviteli vámot vagy azzal
azonos hatású díjat vezessenek be, továbbá hogy az egymással folytatott kereskedelemben már
alkalmazott ilyen terheket növeljék.”
EGK: 1968 (júl. 1: fél évvel korábban)  az integráció első nagy sikere
Annyival több a vámuniónál, hogy minden ún. termelési tényező (az áru, a szolgáltatások, a tőke és a mun-
kaerő) belső áramlása liberalizált: belső viszonylatban ez a „4 alapszabadság” (áruk, szolgáltatások, tőke- és
KÖZÖS PIAC
fizetési műveletek szabad mozgása)  „kifelé” közös vámtarifa-rendszer
EGK - 1957

Több a közös piacnál, mivel a vámok és a mennyiségi korlátozások mellett a termelési tényezők mozgását
akadályozó egyéb tényezőket is felszámolják: pl. fizikai (határformalitások), pénzügyi (adózási szabályok)
EGYSÉGES BELSŐ PIAC
vagy technikai akadályok  a „valódi közös piac”
1985-ös Fehér Könyv  1986-os Egységes Európai Okmány (EEO): 1992 dec. 31-ig

Gazdasági unió jellemzője: tagállami gazdaságpolitikák összehangolása, harmonizálása, integrációja 

GAZDASÁGI ÉS MONE- Delors-jelentés: 3 szakaszban (1990-1999)
TÁRIS UNIÓ Monetáris (pénzügyi) unió jellemzője: az összehangolt pénzügyi politika és a közös fizetőeszköz (euróöve-
zet: 1999/2002  1998: EKB)

A tagállamok a szuverenitásuknak már olyan elemeit is feladják, mint biztonságpolitikai, védelmi kérdé-
POLITIKAI UNIÓ sek, külpolitika meghatározása (az EU jelentős lépéseket tett ebbe az irányba, de még nagyon messze van
attól, hogy Európa Egyesült Államokról lehessen beszélni): gazdaságon túli integráció

II. AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ ELSŐ MÉRFÖLDKÖVEI

EURÓPAI SZÉN- ÉS ACÉLKÖZÖSSÉG

1949-ben a szövetséges hatalmak megengedték, hogy az általuk megszállt területeken létrejöjjön a szuverén Nyugat-Németország, ám azzal a feltétellel,
hogy a stratégiai szén- és acéltermelő vidéket amerikai-francia-brit-benelux nemzetközi ellenőrzés alá helyezik.
˗ SCHUMAN-TERV (a francia részről Schuman terjesztette be a javaslatot, de kidolgozása Jean Monnet nevéhez fűződik): az ESZAK az első
olyan szervezet, mely szakított azzal a Richelieu óta létező felfogással, hogy Franciaország erősségét csak egy gyenge Németország képes
garantálni: Franciaország partnerként tekint Németországra: olyan szervezet létrehozása, melyben közösen irányítják a szén- és acéltermelést 
a létrehozandó szervezetet más európai országok számára is nyitva állónak képzelték
1950. május 9: Robert Schuman francia külügyminiszter nyilatkozatot tesz közzé a német- francia szén- és acéliparnak egy között, ún. Főhatóság alá
helyezéséről  Az ESZAK volt az első európai integrációs szervezet (alapító okiratát Franciaország, a Német Szövetségi Köztársaság, Olaszország,
Belgium, Hollandia és Luxemburg írta alá): 1952-ben meghatározott, 5 évre jött létre
˗ a szén és acél közös piacának megteremtését tűzte ki céljául (emellett vállalták a harmadik országokba irányuló export elősegítését, szén-
bányászatban és az acéliparban dolgozók életkörülményeinek javítását)
˗ a szerződés négy intézmény létrehozásáról rendelkezett
1. Főhatóság, melynek feladata: a szerződés céljainak végrehajtása (tagjai a tagállamok kormányai által kinevezett 9 tag: nagy országok
2 tagot, a kis országok 1 tagot delegáltak bele)  első elnöke: Jean Monnet
2. Parlamenti Gyűlés, melynek feladata a demokratikus ellenőrzés (tagjai: a tagállamok parlamentjeinek delegáltjaiból áll: NSZK,
Franciaország, Olaszország 18-18, Belgium és Hollandia 10-10, Luxemburg 4)
3. Miniszteri Tanács, mely véleménynyilvánító, döntéshozó szerv (tagok: a tagállamok kormányainak képviselői)
4. Európai Bíróság, melynek feladata: szerződés rendelkezéseinek értelmezése (tagok: kilenctagú testület)
 A Főhatóság jogkörét csak némileg korlátozhatta a tagállami érdekek érvényesítésére alkalmas Miniszteri Tanács, s a Parlamenti Gyűlés is
csak ellenőrző, illetve véleménynyilvánító hatáskört kapott. A Főhatóság bizonyos parlamenti jellegű felügyeletét jelentette, hogy a Parlamenti
Gyűlés testületileg elmozdíthatatlan.
Az ESZAK gazdasági téren igen sikeresen indult. A tagországok közötti kereskedelem gyors ütemben nőtt.

EURÓPAI VÉDELMI KÖZÖSSÉG TERVE

1950-ben Franciaország Pleven-terv néven javaslatot tett az EURÓPAI VÉDELMI KÖZÖSSÉG létrehozására: egy olyan közösség létrehozásának
terve, mely kifejezetten katonai célokat szolgált volna, s csak Nyugat-európai országok lettek volna a tagjai (alapítói ugyanazok, mint a Montán-
uniónál)  élesen érintette volna a tagok szuverenitását
˗ előzmény: a szovjet fenyegetés ellensúlyozására szükség volt a német fegyveres erőkre, de a német hadsereg felfegyverzése Franciaországban
félelmeket ébresztett
˗ Franciaország Nemzetgyűlése 1954-ben leszavazta az EVK-ről szóló szerződés ratifikálását  ezt követően jött létre a Brüsszeli Szerződés
módosításával a NYUGAT- EURÓPAI UNIÓ, amely lehetőséget adott a Nyugatnak Németország politikai és katonai visszafogadására (1954:
 Franciaország, Németország, Olaszország és a Benelux-államok aláírták a védelmi megállapodásukat, a Brüsszeli Szerződést, amellyel megala-
pították a Nyugat-európai Uniót)  a NATO hangsúlyos európai katonai és politikai szerepének árnyékában formálissá vált, majd 2011-ben
megszüntették  az EU keretein belül folyik a katonai, védelmi tevékenység is
Óriási pofon volt, hogy nem lehet ekkora ugrásokkal haladni, hanem fokozatosan kell építeni az európai egységet. Az erőfeszítéseket a gazdaság keretein
belül kell tovább folytatni.

III. AZ ALAPÍTÓ SZERZŐDÉSEK ÉS MÓDOSÍTÁSAIK

ALAPÍTÓ SZERZŐDÉSEK

A Schuman-tervnek megfelelően létrejött Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) alapító szerződését határozott időre, 50 évre kötötték (ennek
megfelelően 2002. július 23-án megszűnt).  az ünnepélyes aláírásra 1951-ben került sor Párizsban, és 1952-ben lépett hatályba
˗ ez szolgált mintául a másik két Közösség (az Európai Gazdasági Közösség és az Európai Atomenergia-közösség) megalapításához  a két
újabb Közösség alapító szerződéseit határozatlan időre kötötték 1957. március 25-én Rómában, és 1958. január 1-jén léptek hatályba
˗ az Euratom (hasonlóak az ESZAK-hoz) szektorális jellegű volt, míg az EGK sokkal általánosabb
A Párizsi Szerződés és a két Római Szerződés hozta létre a három Közösséget (összefoglaló elnevezéssel az Európai Közösségeket, melyek később az
Európai Unió alapját jelentő első pillérbe kerültek)
˗ a tagállamok már 1957-ben megállapodtak arról, hogy nem kívánnak közösségenként külön Bíróságot és Közgyűlést létrehozni: az EGK és az
Euratom megalakulásától kezdve a három közösség részére egyetlen Közgyűlés és Bíróság létezik

EURÓPAI GAZASÁGI KÖZÖSSÉG és EURÓPAI ATOMENERGIA KÖZÖSSÉG: 1955-ben az ESZAK hat tagállamnak külügyminiszterei elhatá-
rozták, hogy az európai integrációt a gazdaság valamennyi ágára kiterjesztik. A Henry Spaak (belga miniszeterelnök) által vezetett előkészítő bizottság
1956-ban közzétette jelentését.  1957. márc.25: Római Szerződések (két szerződést kötöttek: az egyik létrehozta az EGK-t, a másik az EURATOM-
ot)  1958. január 1-jén lépett hatályba
1. EGK: az EGK szerződés célkitűzései gazdasági jellegűek: célja közös piac létrehozásával és a tagállamok gazdaságpolitikáinak fokozatos
közelítésével elősegíteni a harmonikus gazdasági tevékenységet
˗ tagállamok között a a vámok és mennyiségi korlátozások eltörlése, valamint a személyek, szolgáltatások, tőke szabad mozgása
˗ közös vámtarifa és közös külkereskedelem politika létesítése
˗ közös mezőgazdasági politika, közös szállításpolitika, tagállamok gazdaságpolitikáinak összehangolása
˗ közös piacon a verseny tisztaságát biztosító rendszer létesítése, Európai Beruházási Bank
A Közösség feladatainak ellátásáért felelős intézmények a Közgyűlés, Tanács, Bizottság, Bíróság: a Közgyűlés a Közösségben egyesült
államok népeinek képviselőiből áll, tagjait a parlamentek delegálják – szerepe a döntéshozatalban a véleménynyilvánításra korlátozódik  a
döntéshozatal centruma a Tanács  a Bizottság ellenőrzi a szerződés és intézmények döntéseinek megvalósulását
2. Európai Atomenergiai Közösség, melynek általános célja az atomenergia- ipar gyors létrehozása  a Közösségre bízott feladatokat a követ-
kező intézmények hajtják végre: Közgyűlés, Tanács, Bizottság, Bíróság, illetve a Tanácsot és a Bizottságot a Gazdasági és Szociális Bizottság
segíti tanácsadói minőségben
Az EGK-t és az Euratomot létrehozó szerződésekkel egy időben a tagállamok az immár 3 közösség közös Parlamenti Gyűléséről és közös Bíróságról is
megállapodást kötöttek.

Az európai integráció kapcsán az egységesülési folyamat mélyítéséről és bővítéséről egyaránt beszélhetünk.

a) MÉLYÍTÉS = az integráció újabb területekre történő kiterjesztése, a hatáskörök bővülése, az együttműködés szorosabbá válása
b) BŐVÍTÉS = az európai integráció földrajzi kiterjedésének növekedési folyamata

ALAPÍTÓ SZERZŐDÉSEK MÓDOSÍTÁSAI

1. EGYESÍTÉSI / FÚZIÓS SZERZŐDÉS: 1965 1967. július 1.

Maga az Európai Közösségek kifejezés azonban csak a ’60-as évek második felében terjedt el széles körben, köszönhetően az 1965. április 8-
án megkötött, majd 1967. július 1-jén hatályba lépett ún. Egyesítési vagy Fúziós Szerződésnek.
˗ összevonta a három Közösség addig párhuzamosan működő intézményeit: az ESZAK Főhatóságát és a két Bizottságot, valamint
a három Tanácsot (a Parlamenti Közgyűlés és a Bíróság tehát már 1957 óta közös intézményként működött)  jogi értelemben
azonban a három Közösség továbbra is egymástól független, önálló jogi személyiséggel rendelkező szervezetként működött
tovább

2. EGYSÉGES EURÓPAI OKMÁNY (EEO): 1986 1987. július 1.

Az alapító szerződések első átfogó módosítására az 1986. február 17-én Luxembourgban, illetve február 28-án Hágában aláírt, majd 1987.
július 1-jén hatályba lépett Egységes Európai Okmánnyal (EEO) került sor.
˗ a megállapodás célja az volt, hogy (az 1985-ös Fehér Könyvnek megfelelően) a belső piac megteremtése 1992. december 31-ig
befejeződjék és így intenzív jogharmonizációs és jogalkotási folyamatot indított el a közösségen belül  az EEO által bevezetett
jelentősebb reformok a következők voltak:
 a jogharmonizáció felgyorsítása érdekében az EGKSz.-t kiegészítette egy további cikkel, amelynek alapján a Tanács
minősített többséggel fogadhatta el azokat a tagállamok törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseinek közelítésére
vonatkozó intézkedéseket
 több területre kiterjesztette a minősített többséggel meghozható döntések körét, felváltva az egyhangú döntéshozatalt
 új döntéshozatali eljárásokat vezetett be (ekkor jelent meg az együttműködési és hozzájárulási eljárás)
 olyan új politikák jelentek meg a Szerződések szintjén, mint pl. a gazdasági és társadalmi kohézió (a regionális politika
előzményeként)
 intézményesítette az Európai Tanácsot
 lehetőséget biztosított az Elsőfokú Bíróság felállítására, amelyet a Bíróság kérelmére, valamint a Bizottsággal és az Európai
Parlamenttel folytatott konzultációt követően a Tanács egyhangú határozattal hozhatott létre

3. MAASTRICHTI SZERZŐDÉS: 1992 1993. november 1.

ELŐZMÉNYEK: a ’80-as évek végén radikális, a nyugati világ számára nem várt események indultak el Kelet-Közép Európában, aminek az
eredménye a Szovjetunió felbomlása lett.  a Kelet-Közép-Európai országok frissen hatalomra került ellenzéki erői új lendületet vittek az
európai politikába (szerették volna, ha hazájuk mielőbb csatlakozik az egységes Európához)
˗ a briteket és a franciákat rendkívül aggasztotta a német újraegyesülés  végül megállapodtak, hogy a német újraegyesülést összekötik
az európai integráció mélyítésével
 Az 1992. február 7-én megkötött, és 1993. november 1-jén hatályba lépett Maastrichti Szerződés hozta létre az Európai Uniót („Szerződés az
Európai Unióról”: EUSz.).  A Maastrichti Szerződés ezért egyrészt alapító szerződés, másrészt módosította a már meglévőket is.
˗ legfontosabb módosításai:
 „Európai Gazdasági Közösség” kifejezést az „Európai Közösség” kifejezésre módosította (utalva ezzel az integráció
mélyülésére)
 lefektette a gazdasági és monetáris unió (GMU) programját, amely magában foglal egy stabil, közös valutát is
 a tagállamok állampolgárai számára közös uniós polgárságot hozott létre
 megfogalmazta a szubszidiaritás elvét (a döntéseket az állampolgárokhoz a lehető legközelebb eső szinten hozzák meg)
 új politikaként került bevezetésre, pl. egészségvédelem, fogyasztóvédelem, oktatás és szakképzés, valamint a kulturális
politika
 fő szervek közé emelte a Számvevőszéket, tanácsadó szervként létrehozta a Régiók Bizottságát, rendelkezett az Európai
Ombudsmanról
 bevezette az Európai Parlamentet a Tanáccsal egyenrangú, társjogalkotó/társdöntéshozó szervvé emelő együttdöntési eljárást
 lehetővé tette egy tagállammal szemben átalányösszeg vagy kényszerítő bírság kiszabását (ha az érintett tagállam a Bizottság
által meghatározott határidőn belül nem teszi meg a Bíróság ítéletében foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedéseket)
A Maastrichti Szerződés hozta létre az Európai Uniót is, azonban nem helyezte hatályon kívül a korábbi alapító szerződéseket, és nem szűntek
meg az Európai Közösségek sem.  PILLÉRES SZERKEZET:
1. I. pillér: az Európai Közösség (EK) lett az EU első pillére, mely maga is három szerkezeti részre elemre oszlott (EK, Euratom és
ESZAK)  azaz mindaz, ami eddig az európai integrációban létezett a Maastrichti Szerződést megelőzően, az első pillérbe került
2. II. pillér: a kormányközi együttműködés formájában létrehozott Közös Kül- és Biztonságpolitika (KKBP)
3. III. pillér: a Bel- és Igazságügyi Együttműködés (BIE)
A Maastrichti Szerződés valójában két részből áll:
• egyrészt magába foglalja az európai Unió létrehozásáról szóló Szerződést
• másrészt pedig az Európai Gazdasági Közösség létrehozásáról szóló Szerződés módosítását, melynek neve ezentúl: az Európai
Közösség létrehozásáról szóló Szerződés

4. AMSZTERDAMI SZERZŐDÉS: 1997 1999. május 1.

1996-ban a tagállamok kormányai képviselőinek részvételével kormányközi konferenciát kellett összehívni, amelynek eredményeként, 1997.
október 2-án aláírásra került az Amszterdami Szerződés, mely 1999. május 1-jén lépett hatályba.
˗ legfontosabb újításai:
 a legjelentősebb változásokat a harmadik pillér területén hozta: a pillér nevét átkeresztelték Büntető Ügyekben Való
Rendőrségi és Igazságügyi Együttműködésre (az illegális bevándorlás, a vízumpolitika, a menekültügy és a polgári ügyekben
történő igazságügyi együttműködés átkerült a szupranacionális első pillérbe)
 a schengeni megállapodások eredményeképpen létrejött ún. schengen acquis az Európai Unió jogának szerves részévé vált
(1985-ös Schengen I megállapodás és az 1990-es Schengeni Végrehajtási Egyezmények, a Schengen II)
 megjelent a tagállamok egymás közötti megerősített együttműködésének a lehetősége, pontosította az együttdöntési eljárás
szabályait; újabb területekre terjesztette ki a minősített többséggel meghozható döntések körét
 700 főben maximálta az Európai Parlament létszámát
 a többszöri módosítások következtében lassan átláthatatlanná váló szerződéses rendelkezéseket egyszerűsítette
 a mellékletében foglalt megfelelési táblázat szerint újraszámozta az EUSZ-t és az EKSz-t

5. NIZZAI SZERZŐDÉS: 2001 2003. február 1.

A 2001. február 26-án aláírt, és 2003. február 1-jén hatályba lépett Nizzai Szerződés legfontosabb célja azoknak az intézményi változásoknak
(ún. „amszterdami maradékoknak”) a rendelkezése volt, melyekben nem sikerült az előző kormányközi konferencián megállapodni:
a) az Európai Bizottság tagjainak száma
b) a Tanácsban a szavazati súlyok újraelosztása
c) a minősített többséggel hozható döntések körének kiterjesztése
A NSZ maximum 27 tagállamra állapította meg az egyes részletszabályokat a közösségi intézmények vonatkozásában.  Ezen túlmenően:
 rögzítette, hogy az Európai Parlament tagjainak száma nem haladhatja meg a 732-t, az EP-t privilegizált perképességgel ruházta fel
 megerősítette a Bizottság elnökét (Bizottság tagja köteles benyújtani lemondását, ha a testület jóváhagyását követően az elnök őt erre
felhívja
 lehetővé tette az Elsőfokú Bíróság mellett ún. bírói különtanácsok létesítését, melyek bizonyos különleges területeken gyakorolják az
első fokú bírói hatáskört (ezek határozatai ellen benyújtott jogorvoslati kérelmek elbírálása az elsőfokú Bíróság hatáskörébe tartozik)

5. EURÓPAI UNIÓ ALKOTMÁNYÁRÓL SZÓLÓ SZERZŐDÉS: 2004  nem lépett hatályba

A ’80-as évektől második felétől kezdve az európai integráció jelentősen átalakult: a tagállamok számának növekedése mellett a tevékenységi
köre egyre több olyan területre terjedt ki, amelyeknek köszönhetően a tagállamok természetes és jogi személyeinek mindennapi életére, tevé-
kenységére közvetlen befolyást gyakorló döntések száma is megnőtt.
˗ DE! a polgárok nem érezték, hogy befolyással bírnának a döntések meghozatalára  a polgárok bizalmának visszaszerzése érdekében
az Uniónak és intézményeinek hatékonyságán, demokratikus legitimitásán és átláthatóságán javítani kellett
˗ a Nizzai Szerződés záróokmányához csatolt Nyilatkozat 4 kérdést határozott meg, amelyet meg kellett vizsgálni:
a) miként lehetne az Európai Unió és a tagállamok hatásköreit a szubszidiaritás elvének megfelelően pontosabban elhatárolni
b) mi legyen a Nizzában közzétett Alapjogi Charta státusza
c) a Szerződések egyszerűsítése annak érdekében, hogy világosabbá és könnyebben érthetővé váljanak
d) a nemzeti parlamentek szerepe az európai integrációban
A 2001 decemberében tartott laekeni csúcstalálkozón született újabb nyilatkozat megerősítette, hogy szükség van Európa demokratikusabbá
tételére, jobban megfelelve a polgárok igényeinek.
Az EURÓPAI ALKOTMÁNY (Alkotmányszerződés) tervezetét a 105 rendes tagból álló Európai Konvent dolgozta ki, a dokumentum
ünnepélyes aláírására 2004. október 29-én, Rómában került sor.  Az Alkotmányszerződés nem kívánt forradalmi változásokat hozni az Unió
mindennapjaiba:
˗ fel kívánta számolni a bonyolult hárompilléres struktúrát, és egységes jogi keretet kívánt adni az Uniónak, ennek jegyében a
tagállamok az Uniót jogi személyiséggel kívánták felruházni
˗ a hatáskörök elhatárolása érdekében felsorolta az Unió hatásköreinek típusait és területeit, tartalmazta a hatáskör-átruházás elvét 
az Unió hatásköreit tételesen felsorolta, meghatározva, hogy milyen területen és milyen mértékben hozhat döntéseket, tehet lépéseket
az EU
 ˗ nagymértékben csökkentette az egyhangúlag elfogadásra kerülő területek számát (azaz a nemzeti vétó lehetőségét), és egy ún.
kettős többségi döntéshozatal bevezetésével egyszerűbbé és gyorsabbá kívánta tenni a döntéshozatalt;
˗ explicit módon kimondta az uniós jog elsődlegességét, átvette a Nizzában elfogadott Alapvető Jogok Chartáját,
˗ felsorolta az Unió jelképeit (zászlaját, himnuszát, jelmondatát, pénznemét és az Európa-napot)
 Az Alkotmányszerződést a tagállamok többsége ratifikálta, Franciaországban és Hollandiában azonban a lakosság népszavazáson elve-
tette, így nem léphetett hatályba.

6. LISSZABONI SZERZŐDÉS: 2007  2009. december 1.

A 2007. évi kormányközi konferencia résztvevői egy ún, reformszerződést dolgoztak ki, amelynek ünnepélyes aláírására 2007. december 13-án,
Lisszabonban került sor.
˗ módosítja az Európai Közösséget, valamint az Európai Uniót létrehozó Szerződéseket is  az EKSz. elnevezése „Az Európai Unió
működéséről szóló szerződés” (EUMSz.) lett, a Közösség helyébe pedig az „Unió” kifejezés lép (EU az Európai Közösség jogutódjává
válik)
˗ az Unió elismeri az Európai Unió Alapvető Jogok Chartájának 2000. december 7-i, és Strasbourgban 2007. december 12-én kiigazított
szövegében foglalt jogokat, szabadságokat és elveket, és kimondja, hogy a Charta ugyanolyan jogi kötőerővel bír, mint a Szerző-
dések
˗ már nem tartalmazza az „Alkotmány” kifejezést, de lényegében sikerül megőrizni az Alkotmányos Szerződés vívmányait  a reformok
érdekében azonban le kellett mondani az alábbiakról:
• a föderális berendezkedésre emlékeztető elnevezésekről (pl. európai törvény, európai kerettörvény, európai alkotmány)
• arról, hogy az Európai Unió alapvető normáit egyetlen dokumentumba rendezzék
• az európai szimbólumok szerződésbe iktatásáról (mint amilyen a jelmondat, a zászló és a himnusz)
Ezzel lezárult az Amszterdami Szerződéssel és a Nizzai Szerződéssel megkezdett folyamat, melynek célja az Unió hatékonyságának és demok-
ratikus legitimitásának megerősítése, valamint az egységes fellépésének biztosítása volt.  A Lisszaboni Szerződés hatályba lépését az
nehezítette meg, hogy 2008-ben Írországban a lakosság népszavazáson elutasította a dokumentumot: végül 2009. december 1-jén tudott
hatályba lépni.

Az EURÓPAI UNIÓRÓL SZÓLÓ SZERZŐDÉS (EUSz.) felépítése és főbb tartalmi rendelkezései

1. Preambulum
2. Közös rendelkezések
3. A demokratikus elvekre vonatkozó rendelkezések
4. Az intézményekre vonatkozó rendelkezések
5. A megerősített együttműködésre vonatkozó rendelkezések
6. Az uniós külső tevékenységére vonatkozó általános, illetve a KKBP-ra vonatkozó különös rendelkezések
7. Záró rendelkezések
Főbb tartalmi rendelkezések:
˗ az Unió jogi személyiséget kap (és az EK helyébe lépve annak jogutódjává válik)
˗ a lojális együttműködés elvének megfelelően az Unió és a tagállamok kölcsönösen tiszteletben tartják és segítik egymást a Szerződé-
sekből eredő feladatok végrehajtásában; hangsúlyozza, hogy a hatáskör-átruházás elvének megfelelően az EU kizárólag a tagállamok
által a Szerződésekben ráruházott hatáskörök határain belül jár el a Szerződésekben foglalt célok megvalósítása érdekében
˗ az uniós hatáskörök gyakorlására a szubszidiaritás és az arányosság elve az irányadó, melyek alkalmazásáról külön jegyzőkönyvet
csatoltak a Szerződésekhez (utal a nemzeti parlamentek szerepére)
˗ az Unió elismeri az EU Alapjogi Chartájában foglalt jogokat, szabadságokat és elveket
˗ kimondja, hogy az EU saját intézményi kerettel rendelkezik, amelynek célja az Unió érdekeinek érvényesítése, célkitűzéseinek elő-
mozdítása  felsorolja az Unió intézményeit: EP, Európai Tanács, Tanács, Európai Bizottság, Európai Unió Bírósága, EKB, Európai
Számvevőszék
˗ részletes szabályokat tartalmaz a KKBP-re, valamint a KBVP-re vonatkozóan, amely az előbbinek szerves része
˗ tartalmazza a Szerződések módosításának, az Unióhoz történő csatlakozásnak, illetve az Unióból való kilépésnek a szabályait

Az EURÓPAI UNIÓ MŰKÖDÉSÉRŐL SZÓLÓ SZERZŐDÉS (EUMSz.) felépítése és főbb tartalmi rendelkezései
1. Preambulum
2. Alapelvek
3. Megkülönböztetés tilalma és uniós polgárság
4. Az uniós belső politikái és tevékenységei
5. A tengerentúli országok és területek társulása
6. Az Unió külső tevékenysége
7. Intézményi és pénzügyi rendelkezések
8. Általános és záró rendelkezés
Főbb tartalmi rendelkezések:
˗ szabályozza az EU működését, megállapítja az EU hatásköreinek típusait és területeit, valamint a hatáskörök gyakorlásának szabályait
˗ felsorolja az uniós polgárokat megillető jogokat, valamint részletesen szabályozza az Unió belső politikáit és tevékenységeit
˗ önálló fejezetben foglalkozik a tagállamok törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezéseinek közelítésével (jogharmonizáció)
˗ a megerősített együttműködéssel kapcsolatban előírja, hogy összeegyeztethetőnek kell lennie az Unió jogával, nem befolyásolhatja
hátrányosan a belső piacot, valamint a gazdasági, társadalmi és területi kohéziót, nem jelenthet megkülönböztetést
˗ rendelkezik továbbra is az ún. kiegészítő hatáskörről (amely nem szolgálhat a KKBP-vel kapcsolatos célkitűzések megvalósításának
alapjául)

IV. AZ EURÓPAI UNIÓ BŐVÍTÉSE

1. ELSŐ BŐVÍTÉS (1973)

A ’70-es évek elején az integrációs szervezetnek a kibővülése adta a további lendületet: az első bővítési körben 4 tagjelölt országgal kötöttek
csatlakozási szerződést (Egyesült Királysággal, Írországgal, Dániával és Norvégiával).  A csatlakozási szerződés megkötését valamennyi
országban népszavazás követte: Norvégiában a szavazók többsége elutasította a megállapodást, így az Európai Közösségek 9 tagállamra bővült.
˗ az első bővítési körben csatlakoztak azok az államok, melyek gyakran különutas megoldásokat választanak, kimaradnak bizonyos
integrációs lépésekből (pl. euró bevezetése, schengeni övezethez csatlakozás)
˗ az Egyesült Királyság az ötvenes évek elején úgy döntött, hogy kimarad a Közösségből, és létrehozta az Európai Szabadkereskedelmi
Társulást (EFTA), ennek tagjai lettek: Ausztria, Dánia, Norvégia, Portugália, Svájc és Svédország.  az Egyesült Királyság 1961-
ben kérte először felvételét a közösségbe, majd 1967-ben megismételte
 ~ De Gaulle – akadályozta meg az angol csatlakozást (angol ellenes volt)  kétszer is megakadályozta a bővítést, s az első
nagy krízis a nevéhez fűződik („üres székek politikája”)  eredmény: Luxemburgi Kompromisszum

2. MÁSODIK ÉS HARMADIK BŐVÍTÉS – DÉLI BŐVÍTÉS (1981, 1986)

A ’70-es évek közepén három mediterrán ország felszabadult a katonai diktatúráitól, a demokrácia helyreállítása után mindhárom ország úgy
látta, hogy stabilitásuk és gazdasági fejlődésük záloga a Közösségbe való belépés.
˗ Görögországban a második világháborút követően meglehetősen instabil volt a politikai helyzet, jelentős esélye volt a kommunista
hatalomátvételnek  1967-ben szélsőjobboldali tábornokok puccsal ragadták magukhoz a hatalmat, s uralmuk egészen 1974-ig tartott
 miután a demokrácia helyreállt, a viszonyok stabilizálása érdekében az Európai Közösségek tagállamai késznek bizonyultak a tagjaik
közé felvenni az országot
~ az Európai Bizottság jelentése Görögországot a tagságra éretlennek ítélte, de a tagállamok politikai akaratából mégis sor
kerülhetett a bővítésre  így 1981-ben az Európai Unió létszáma 10 tagállamra bővült ki
˗ Portugália a Salazar-diktatúra, Spanyolország pedig a Franco-rezsim alól szabadult fel a ’70-es évek közepén? mindkét ország már
1977-ben benyújtotta a csatlakozási kérelmét, de az országok nagyobb mérete és mezőgazdasági termeléssel és a halászat kérdésével
összefüggő problémák megoldása hosszabb időt emésztett fel, ezért csak 1986-ban bővült ki az Európai Unió a két országgal (így 12
tagúvá vált)
A déli államok csatlakozása különös kihívást jelentett az EGK számára a ’80-as években: Európa ugyanis majdhogynem csőd közeli állapotba
került erre az időre: felszaporodtak a Közösség feladatai és kiadásai (a közös mezőgazdasági politika a közösségi költségvetés több mint felét
emésztette fel, miközben az európai gazdáktól garantált áron felvásárolt felesleges és drága termények eladhatatlannak bizonyultak)  a növekvő
kiadások mindeközben csökkenő bevételekkel párosultak  csak az Európai Bizottság akkori, karizmatikus elnöke, Jacques Delors tudta
elterelni a Közösséget a biztos válságból.
˗ a ’80-as évekre azonban Franciaországban és Németországban ismét megérett a politikai akarat az európai integráció elmélyítésére, s
napirendre került a belső piac kiépítésének terve  A Bizottság Lord Cockfield irányításával 1985-ben adta ki a belső piaci Fehér
Könyvet. Ehhez jött még a déli bővítés.
˗ Delors irányítása alatt 2 lépésben valósult meg a közösségi költségvetés konszolidációja (Delors I és II. csomag): ennek keretében a
tagállamok egy saját forrás megteremtéséhez járultak hozzá a bruttó hazai termék (GNI) arányában, elértés a mezőgazdasági kiadások
csökkentését és a regionális politikai kiadásoknak a legrászorultabb régiókra való koncentrálását

3. NEGYEDIK BŐVÍTÉS – BŐVÍTÉS AZ EFTA ÁLLAMOKKAL (1995)

Az Európai Unió következő bővítési körét Ausztria, Finnország és Svédország adta (Norvégia ebben a körben is csatlakozott volna, de ismét
elbukott a csatlakozás ügye a népszavazáson).
˗ a három ország a hidegháború végétől foglalkozott az EU-tagság gondolatával: Svédországot és Finnországot a földrajzi közelség a
Szovjetunió világhatalmi érdekeire tekintettel semlegességre kötelezte, Ausztria keleti részét pedig a második világháborút követően
részben szovjet csapatok szállták meg, és a kivonulás ára szintén az osztrák semlegesség lett
˗ Ausztria, Svédország és Finnország 1960-ban részese lett az EK-hoz csatlakozni nem kívánó britek által szervezett EFTA-nak, amely
csak a tagállamok közötti vámok és mennyiségi korlátozások lebontására törekedett, de nem határozott meg közös vámokat a harmadik
országok felé  az EFTA-tagállamok (Svájc kivételével) 1992-ben csatlakoztak az Európai Gazdasági Térséget megteremtő Szerző-
déshez: e szerződés tagállamaira kiterjesztették az Európai Unió belső piacát, de nem vesznek részt az EU intézményrendszerében

4. ÖTÖDIK BŐVÍTÉS – KELETI BŐVÍTÉS (2004)

A kommunizmus összeomlását követően az EU egyes politikai köreiben felvetődött, hogy a térségnek a Marshall-tervhez hasonló támogatást
biztosítsanak.  Ennek ötlete azonban hamar lekerült a térképről, és végül az EU nagyságrendekkel kisebb összeggel támogatta a közép- és kelet
európai országok felzárkózását.
˗ az anyagi segítségnyújtás említésre méltó eleme volt az ún. PHARE-program, amelyet először a demokratikus átalakulásban élen járó
Lengyelország és Magyarország részére hozott létre az EU, majd ezt fokozatosan a többi volt szocialista országra is kiterjesztette
Az EU a ’90-es évek elején a térség országaival eleinte csak társulási megállapodások megkötésére volt kész  a közép- és kelet-európai országok
politikai vezetői azonban kitartottak országaik csatlakozási szándéka mellett, és folyamatosan hangsúlyozták, hogy szeretnék, ha az EU
meghatározná a csatlakozás feltételeit, melyre az Európai Tanács 1993-ban megtartott koppenhágai csúcsán került sor (ún. „KOPPENHÁGAI
KRITÉRIUMOK”)
1. megszilárdult jogállam és parlamenti demokrácia,
2. emberi és kisebbségi jogok védelme,
3. működő piacgazdaság, amely képes elviselni a belső piaci verseny nyomását, a konvergenciafeltételek vállalása  a konvergencia-
kritériumok nyújtanak biztosítékot arra, hogy egy tagállam valóban készen áll az euró bevezetésére, ezek:
• árstabilitás (az inflációs ráta legfeljebb 1,5 %ponttal haladhatja meg a 3 legjobb teljesítményt nyújtó államét)
• rendezett és fenntartható államháztartás (a költségvetési hiány legfeljebb a GDP 3%-át teheti ki, az államadósság pedig nem
haladhatja meg a GDP 60%-át)
• árfolyam-stabilitás (legalább 2 éven keresztül részt kell vennie az árfolyam-mechanizmusban (ERM II) anélkül, hogy pénz-
neme erőteljesen eltérne az ERM II-ben alkalmazott középárfolyamtól, vagy pénznemének az euróval szembeni közép-
árfolyamát ugyanebben az időszakban lejjebb szállította volna)
• hosszú lejáratú kamatlábak (a hosszú lejáratú kamatláb legfeljebb 2 %ponttal haladhatja meg az árstabilitás szempontjából
3 legjobb teljesítményt nyújtó tagállam kamatlábát)
4. nemzeti jogharmonizáció, az európai jog átvétele (acquis communataire adaptálása és alkalmazása)
5. az Unió kész legyen újabb tag felvételére anélkül, hogy az integráció lendülete csorbát szenvedne
Az Európai Unió eleinte hangsúlyozta, hogy nem egy tömbként kezeli a közép- és kelet-európai országokat és a tagfelvétel elbírálása az egyes
országok felkészültségétől függ: az Európai Tanács 1997-ben úgy döntött, hogy a tagfelvételi tárgyalásokat a hat legfelkészültebb országgal
(Magyarország, Lengyelország, Csehország, Észtország, Szlovénia és Ciprus) kezdi meg.  Két évvel később a csatlakozásra váró többi közép-
és kelet-európai országgal és Máltával is megnyitotta a csatlakozási tárgyalásokat.  2001-es laekeni csúcson már úgy döntöttek, hogy Románia
és Bulgária kivételével a csatlakozási tárgyalások 2002 folyamán lezárhatók, két évet hagyva a 10 tagjelölt és 15 tagállam ratifikációjára.
2004. május 1-jén az EU 10 tagállammal bővült: Magyarország, Lengyelország, Szlovákia, Szlovénia, Csehország, Észtország, Lettország,
Litvánia, Málta és Ciprus.

5. HATODIK BŐVÍTÉS (2007): A tizenötök az új közép- és kelet-európai tagok csatlakozásáig lényegében lezárták a csatlakozási tárgyalásokat
Bulgáriával és Romániával, ezért 2004 decemberére már csak az elkészült Szerződés jóváhagyása maradt.  2007. január 1-je óta teljes jogú
tagja az EU-nak Románia és Bulgária.

6. HETEDIK BŐVÍTÉS (2013): A volt Jugoszlávia utódállamai közül mindegyik jelezte már csatlakozási szándékát az EU felé.  Eddig egyedül
Horvátországnak sikerült, amely 2013. július 1-jétől az EU 28. tagállama.
 Az Európai Unió intézményei, szervei

A6. Az Európai Unió intézményi struktúrája és nyelvhasználatának rendje

A7. Az Európai Tanács. Az Európai Unió Tanácsának felépítése. A soros elnökség intézménye. A
COREPER

A8. Az Európai Unió Tanácsának feladat- és hatásköre. Szavazási mechanizmusok a Tanács

döntéshozatala során

A9. Az Európai Bizottság létrehozása, összetétele és működése. A komitológia

A10. Az Európai Bizottság feladat- és hatáskörei

A11. Az Európai Parlament összetétele, működése. Az európai ombudsman

A12. Az Európai Parlament feladat- és hatáskörei

A13. Az Európai Unió Bírósága, a Törvényszék és a Közszolgálati Törvényszék összetétele

A14. Az Európai Számvevőszék összetétele, feladat- és hatáskörei. Az Európai Unió költségvetése

A15. Az Európai Unió pénzintézetei: Európai Beruházási Bank, Európai Központi Bank és a
Központi Bankok Európai Rendszere

A16. Az Európai Unió tanácsadó szervei: a Gazdasági és Szociális Bizottság és a Régiók Bizottsága

A17. A nemzeti parlamentek szerepe az Európai Unióban

 Az Európai Unió intézményi struktúrája és nyelvhasználata

Az EUSz. értelmében az Unió saját intézményi kerettel rendelkezik, amelynek célja:

a) az Unió érdekeinek érvényesítése, célkitűzéseinek előmozdítása,
b) az Unió, valamint polgárai és a tagállamok érdekeinek szolgálata, továbbá
c) az Unió politikái és intézkedései egységességének, eredményességének és folyamatosságának a biztosítása.

Az intézmények fogalmába tágabb értelemben az Unió valamennyi intézménye, szerve és hivatala beletartozik.  A Szerződések azonban az intézmé-
nyek fogalmát ennél szűkebb értelemben használják: különbséget kell tenni az uniós intézmények és egyéb szervek között.
 az UNIÓ INTÉZMÉNYEI:
1. EURÓPAI PARLAMENT
2. EURÓPAI TANÁCS
3. TANÁCS (Európai Unió Tanácsa)
4. EURÓPAI BIZOTTSÁG
5. EURÓPAI UNIÓ BÍRÓSÁGA
6. EURÓPAI KÖZPONTI BANK
7. SZÁMVEVŐSZÉK
 (az intézményi státusszal rendelkező intézményeken kívüli) egyéb szervek:
1. tanácsadó testületek: Gazdasági és Szociális Bizottság és Régiók Bizottsága
2. Európai Ombudsman
3. Európai Beruházási Bank
4. Európai Adatvédelmi Biztos
5. Ügynökségek – Környezetvédelmi Ü., Európai Védelmi Ü., Frontex stb.
Az intézmények, a tanácsadó testületek, az Európai Beruházási Bank és az ombudsman közös jellemzője, hogy a működésükre vonatkozó alapvető ren-
delkezéseket az elsődleges uniós jog (a Szerződések, valamint ahhoz jegyzőkönyvként csatolt alapokmányok) tartalmazzák.  Az Unió ügynökségeit,
hivatalait és egyéb decentralizált szerveit már az uniós intézmények hozták létre másodlagos jogszabályok révén.

Az Európai Unió alapja nem egy, az Egyesült Államokéhoz hasonló szövetség, nem is az ENSZ-hez hasonló kormányok közötti együttműködés. Az
Európai Unió gyakorlatilag egyedülálló a maga nemében. Az Európai Uniót alkotó országok (a „tagállamok”) független szuverén nemzetek maradnak, de
szuverenitásuk egyesítésével növelik erejüket és olyan befolyásra tesznek szert a világban, amellyel önállóan talán soha nem rendelkeznének.
- a hatalmi ágak klasszikus értelemben vett felfogása sem érvényesül  az intézményrendszer két alapvető működési elvvel jellemezhető:
1. INTÉZMÉNYI EGYÜTTMŰKÖDÉS ELVE: az EUSz. nem csak az Unió és a tagállamai (lojális együttműködés elve), hanem az
uniós intézmények között is előírják a jóhiszemű és kölcsönös együttműködés kötelezettségét
2. INTÉZMÉNYI EGYENSÚLY ELVE: uniós szinten az intézményi egyensúly elve nem a hatalmi ágak elválasztásának klasszikus
elvén alapul: az uniós intézmények különböző funkciókat gyakorolnak (funkciómegosztás elve)
˗ az egyes intézmények a Szerződésekben rájuk ruházott hatáskörök határain belül, az ott meghatározott eljárások, feltételek
és célok szerint járnak el: valamennyi intézménynek úgy kell gyakorolnia a hatásköreit, hogy közben a többi intézmény
hatásköreit tiszteletben tartja (ennek megsértését a Bíróság által gyakorolt felülvizsgálat mellett lehet szankcionálni)  DE!
ez nem zárja ki az intézmények közötti esetleges hatáskör-átruházást (azonban arra csak az uniós jog által szabályozott
módon és esetekben kerülhet sor)
˗ az intézményi egyensúly elvét nem sértheti az uniós intézmények önállóságának elve, melynek értelmében minden uniós
intézmény jogosult a megfelelő működésének és eljárásai lefolytatásának biztosítása érdekében a szükséges intézkedéseket
megtenni, a Szerződések által rájuk ruházott belső szervezeti jogkör alapján

Az Európai Unió NYELVHASZNÁLATRA vonatkozó szabályai példátlannak nevezhetők: olyan államok önkéntes integrációjáról van szó, akik nem
mondanak le a nyelv használatáról  ebből azonban értelemszerűen szervezeti és jogi problémák is adódnak
~ minden újabb tagállam felvétele a használt nyelvek körének bővülésével és ezzel a jelzett problémák növekedésével járt együtt (az alkalmazottak
közel ¼-e közvetve vagy közvetlenül különböző dokumentumok fordításán dolgozik)  másrészről azonban igen jelentékeny integrációs erőnek
számít az a tudat, hogy mindenki a saját anyanyelvén vehet részt az európai egység működésében anélkül, hogy a kulturális sokszínűségről le
kellene mondania
~ a Szerződések gyakorlatilag az uniós polgárok alanyi jogává tette a saját nyelv használatát

Az Európai Unió elődje, az Európai Közösség által bevezetett hivatalos nyelvpolitika értelmében az EU hivatalos munkanyelvei közé kezdetben a
holland, a francia, a német és az olasz nyelv tartozott.  Ahogy egyre több ország csatlakozott az Európai Unióhoz, a hivatalos és a munkanyelvek
száma is növekedett (a hivatalos nyelvek száma azonban nem éri el a tagállamok számát, mivel vannak olyan tagországok, melyek hivatalos nyelve
megegyezik).
- egyes regionális nyelvek viszont ún. hivatalos társnyelvi státuszt nyertek el (pl. a katalán és a walesi nyelv)  a társnyelvek hivatalos
használatának engedélyezése a Tanács és a kérelmező tagállam között megkötött igazgatási megállapodáson alapul
- HIVATALOS NYELVEK: az Európai Uniónak jelenleg 24 hivatalos nyelve van (angol, bolgár, cseh, dán, észt, finn, francia, görög, holland,
ír, lengyel, lett, litván, magyar, máltai, német, olasz, portugál, román, spanyol, svéd, szlovák, szlovén, horvát)
~ az EU tagállamaiban élő polgárok hazájuk hivatalos nyelvén férhetnek hozzá az uniós jogszabályokhoz és a legfontosabb politikai
dokumentumokhoz, ill. joguk van ezen a nyelven írni a Bizottságnak, és ahhoz is, hogy a választ ugyanezen a nyelven kapják meg
~ az Európai Tanácsnak és az Európai Unió Tanácsának ülésein az intézmények valamennyi hivatalos nyelvre biztosítanak tolmácsolást
~ az Európai Parlament képviselői bármelyik hivatalos uniós nyelven felszólalhatnak a parlamentben
- MUNKANYELVEK: a Tanács által kibocsátott rendelet szerint a hivatalos nyelvek egyben a Közösség munkanyelveinek is számítanak 
annak ellenére azonban, hogy a hivatalos nyelvek és a munkanyelvek között az említett rendelet nem tesz különbséget, a gyakorlat más nyelv-
használatot alakított ki
~ különösen a Bizottság munkájában élvez vitathatatlan előnyt az angol és a francia nyelv, az Európai Bíróság esetében a francia
~ az intézmények egymás közti, illetve intézményen belüli kommunikációja csak néhány nyelven zajlik azonos vagy közel hasonló
intenzitással (angolt, franciát), praktikus okoknál fogva a többi hivatalos, ill. munkanyelv intern használatban háttérbe szorul
A Közösség, ill. Unió szervezeti egységeinek kifele irányuló kommunikációja, különösen a tagállamok, illetve az állampolgárok felé kötelezően a nyelvi
rendelet értelmében zajlik, tehát például a szekunder jogforrásokat mind a 24 nyelven meg kell jelentetni.  A nyelvi különbségek a másodlagos jogfor-
rások esetén is megjelennek, értelmezési igény keletkezhet, hiszen a szekunder jogforrások mind a 24 hivatalos nyelven jogi kötőerővel rendelkeznek.
Ezen vitás ügyek eldöntése során az Európai Bíróság a vitatott szöveg célját tekinti mértékadónak.
 Az Európai Unió intézményei

I. EURÓPAI TANÁCS

Szerep: meghatározza az Európai Unió tevékenységének általános politikai irányvonalát és prioritásait

Tagok: az uniós országok állam-, illetve kormányfői, az Európai Bizottság elnöke, az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője
Elnök: Donald Trusk
Alapítás éve: 1974 (informális fórum), 1992 (hivatalos státusz), 2009 (hivatalos uniós intézmény)
Székhely: Brüsszel (Belgium)

Az állam-, illetve kormányfők találkozóját kezdetben nem tervezték az intézményesített európai integráció részévé tenni: 1961-ben került sor először a
csúcstalálkozóra, majd 1969-ig rendszertelenül került sor hasonló találkozóra.  A tagállamok állam- és kormányfői 1974-től kezdve üléseznek rendsze-
resen (az Egységes Európai Okmány már jogilag elismerte az Európai Tanácsot, tevékenységének részletesebb szabályozása pedig Maastrichtban jelent
meg, a Lisszaboni Szerződés pedig az Unió intézményévé tette).
˗ létrejötte 2 körülménynek köszönhető:
 egyrészről szükségessé vált az integráció egyre intenzívebb mélyülése miatt politikai iránymutatások megfogalmazása egy olyan szerv
részéről, amely a tagállamok legmagasabb szintű közjogi méltóságaiból áll
 másrészről a tagállamok külpolitikai, biztonságpolitikai kérdésekben egyre gyakrabban voltak kénytelenek együttműködni (ennek meg-
jelenítésére nélkülözhetetlenné vált egy közös szerv)
 Eredeti szerepe az lett volna, hogy általános iránymutatásokat adjon. DE! mára már egyfajta csúcsszervvé vált, amely igen gyakran a legfelsőbb politikai
döntéshozó fórum (meg kell különböztetni az Európai Unió Tanácsától – Miniszterek Tanácsa –).

ÖSSZETÉTELE:
Az Európai Tanács tagjai (a tagokat egy-egy miniszter segítheti):
1. a tagállamok állam-, illetve kormányfői (adott állam alkotmányos berendezkedésétől függ, hogy melyik  Fro. az egyetlen, ahol államfő)
2. az Európa Tanács elnöke
3. az Európai Bizottság elnöke
4. + munkájában részt vesz az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője
Az Európai Tanács minősített többséggel, két és fél éves időtartamra választja meg az elnökét (mandátuma egy alkalommal megújítható) – megbízatása
alatt semmilyen nemzeti tisztséget nem tölthet be (szükség esetén az Európai Tanácsnak a Tanács féléves elnökségét ellátó tagállamot képviselő tagja
helyettesítheti)  az Európai Tanács elnöke:
 összehívja az Európai Tanács üléseit, ill. elnököl az Európai Tanács ülésein; az Európai Tanács üléseit követően jelentést nyújt be a Parlamentnek
 gondoskodik az Európai Tanács munkájának előkészítéséről és folyamatosságáról
 igyekszik megteremteni az Európai Tanácson belüli kohéziót és konszenzust
 szoros együttműködést alakít ki a Tanács elnökségével és a Bizottság elnökével  ennek keretében kidolgozza az európai tanácsi következtetések
irányvonalának tervezetét, valamint az Európai Tanács következtetéseinek és határozatainak tervezetét
 az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője hatáskörének sérelme nélkül ellátja az Unió külső képviseletét a KKBP keretében
 ha a nemzetközi fejlemények szükségessé teszik, a KKBP keretében rendkívüli európai tanácsi ülést hív össze az Unió által követendő politika
stratégiai irányvonalainak meghatározása érdekében

FELADATA: Az Európai Tanács meghatározza az Uniónak az általános politikai irányait és prioritásait (stratégiai érdekeit és céljait), jogalkotási
feladatokat azonban nem lát el (kivéve: külpolitikai téren „jogot” is alkot: határozatokban dönti el a külpolitikai cselekvés irányát).  További feladatok:
a) minősített többséggel eljárva tesz javaslatot a Parlamentnek a Bizottság elnökének személyére vonatkozóan, illetve a Parlament jóváhagyását
követően (ugyancsak minősített többséggel) kinevezi a Bizottságot
b) minősített többséggel nevezi ki az Európai Központi Bank Igazgatóságának tagjait is
c) az Európai Tanács (és a Tanács) egyhangúlag határozza meg és hajtja végre a KKBP-t (meghatározza az Uniós stratégiai érdekeit, a KKBP
célkitűzéseit és az arra vonatkozó általános iránymutatásokat)
d) minősített többséggel nevezi ki az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjét
e) rendszeresen értékeli az Uniót fenyegető veszélyeket, továbbá évente megvizsgálja a foglalkoztatottság helyzetét az Unióban
Az Európai Tanácsot felszólalási jog illeti meg a Parlamentben.

MŰKÖDÉSE: Félévente kétszer, Brüsszelben tartja az üléseit.  Kivételes körülmények között az Európai Tanács elnöke úgy határozhat, hogy máshol
tartják meg. Illetve szükség esetén az Európai Tanács elnöke rendkívüli ülést is összehívhat.
˗ az ülések nem nyilvánosak, és általában legfeljebb 2 napig tartanak
˗ SZAVAZÁS: akkor kerülhet rá sor, ha a tagok 2/3-a jelen van (szavazás esetén az Európai Tanács bármely tagja legfeljebb még egy másik tag
képviseletében is eljárhat)
a) ha a Szerződések eltérően nem rendelkeznek, az Európai Tanács konszenzussal dönt (a jelen lévő vagy képviselt tagok tartózkodása
azonban nem akadálya az egyhangúságot igénylő jogi aktusok elfogadásának)
b) eljárási kérdésekben egyszerű többséggel határoz
c) sürgős ügyekben írásbeli szavazás is alkalmazható (ha az Európai Tanács valamennyi szavazásra jogosult tagja beleegyezik)
Az Európai Tanács (elnökének) munkáját a Tanács főtitkárának felügyelete mellett a Tanács Főtitkársága segíti.

II. EURÓPAI UNIÓ TANÁCSA

Szerep: az EU-tagállamok kormányainak képviseletét ellátó intézmény, mely uniós jogszabályokat fogad el és összehangolja az uniós szakpolitikákat
Tagok: az uniós országoknak a megvitatandó szakpolitikai területért felelős miniszterei
Elnök: rotációs alapon mindegyik uniós ország 6 hónapig tölti be az elnöki tisztet
Alapítás éve: 1958 (az „Európai Gazdasági Közösségek Tanácsa” néven)
Székhely: Brüsszel (Belgium)

A Tanácsban az uniós országok miniszterei üléseznek, hogy uniós jogszabályokat vitassanak meg, módosítsanak és fogadjanak el, illetve hogy össze-
hangolják az uniós szakpolitikákat (a miniszterek felhatalmazással bírnak arra nézve, hogy kormányuk nevében kötelezettséget vállaljanak a Tanács
ülésein elfogadott intézkedések végrehajtására)  az Európai Parlamenttel együtt az Európai Unió fő döntéshozatali intézménye
˗ az Európai Unió Tanácsa nem tévesztendő össze:
 az Európai Tanács elnevezésű uniós intézménnyel, melynek keretében az uniós országok vezetői találkoznak negyedévente, hogy
meghatározzák az uniós szakpolitikai döntéshozatal általános irányvonalát;
 az Európa Tanács nevű, az Európai Uniótól teljesen független szervezettel
ÖSSZETÉTELE: A tagállamok képviseletét a Tanácsban a tagállamok kormányai látják el, amelyek a nemzeti parlamentjüknek tartoznak demokratikus
felelősséggel: tagállamok miniszteri szintű képviselőiből áll (Miniszterek Tanácsának is szokták nevezni)  a Tanácsot a Tanács elnöke hívja össze
˗ székhelye Brüsszel, de április, június és október hónapokban Luxemburgban tartja az üléseit
˗ nincsenek állandó tagjai: a Tanács a tárgyalt ügyektől függően különféle formációkban ülésezik (szektoriális tanácsok: az egyes tagállamokat
az adott formációnak megfelelően a kérdéses szakpolitikai területért felelős miniszterek képviselik az ülésen)  formálisan csak egy Tanács
létezik, ezért minden egyes szektorális tanács ülése a Tanács önálló ülésének számít: a Tanács aktuális ülésén részt vevő kormánytagot az
érintett tagállamnak az Unióhoz akkreditált állandó diplomáciai képviselője, valamint hazai szakemberek kísérik.
~ a tanácsi formációk között nincs alá-fölérendeltségi viszony (ugyanakkor az Általános Ügyek Tanácsa különleges koordinációs
szerepet tölt be, valamint a Külügyek Tanácsa is sajátos hatáskörrel rendelkezik)
~ a jelenlegi tanácsi formációk:
1. Általános Ügyek (gondoskodik a különböző tanácsi formációk tevékenységének összhangjáról, valamint az Európai Tanács
üléseinek előkészítéséről és nyomon követéséről)
2. Külügyek (az Európai Tanács által meghatározott stratégiai iránymutatások alapján dolgozza ki az EU külső tevékenységét,
és gondoskodik az ennek keretében zajló tevékenységek összhangjáról)
» elnöki tisztét az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője látja el, akit az Európai Tanács nevez ki (2014
novemberétől az olasz Federica Mogherini)  a főképviselő irányítja a KKBP-t, az ezzel kapcsolatos ügyekben
képviseli az Uniót, politikai párbeszédet folytat harmadik felekkel, ill. képviseli az Unió álláspontját nemzetközi
szervezetekben és nemzetközi konferenciákon (megbízatásának ellátás során a főképviselőt egy önálló Európai
Külügyi Szolgálat (EKSZ) segíti, amely a főképviselő irányítása alatt működik
3. Gazdasági és Pénzügyek (ECOFIN)
4. Bel- és Igazságügy
5. Foglalkoztatás, Szociálpolitika, Egészségügy és Fogyasztóvédelem
6. Versenyképesség
7. Közlekedés, Hírközlés és Energia
8. Mezőgazdaság és Halászat
9. Környezetvédelem
10. Oktatás, Ifjúság és Kultúra
A Tanács ülésein résztvevők:
 a kormányokat miniszter vagy államtitkár (Általános Ügyek és a Külügyek Tanácsában) képviselheti
 az Európai Bizottságnak az érintett területekért felelős biztosai szintén meghívást kapnak a Tanács üléseire
 az Európai Központi Bank abban az esetben kap meghívást, ha a jogalkotási eljárást az EKB indította
 Az ülések elnöki tisztét a Tanács féléves elnökségét ellátó tagállam minisztere tölti be (kivétel ez alól a Külügyek Tanácsa, melynek ülésein rendszerint
az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője elnököl)

SOROS ELNÖKSÉG: A tagállamok a Tanácsban az elnökséget 6 hónapos időtartamon át, egymást váltva töltik be a Tanács által egyhangúlag meg-
határozott sorrendben.  2007. január 1-től a soros elnökségből adódó feladatokat a tagállamok hármas csoportokban, 18 hónapos ciklusokban látják
el úgy, hogy a csoport többi tagja egy közös program alapján segíti a soros elnökséget fél éven keresztül ellátó országot.
˗ a soros elnökségi posztot betöltő tagállami sorrendet egy egyenjogúságon alapuló rotációs rendszer szerint alakították ki: figyelembe véve a
tagállamok különbözőségét és az Unión belüli egyensúlyt (2017. július-december között az Egyesült Királyság lett volna, de mivel nem vállalta,
minden tagállam eggyel előrébb jön: így Észtország-Bulgária-Ausztria jön)
˗ a trió tagjai hosszú távú célokat jelölnek ki és közös programot készítenek, melyben meghatározzák azokat a területeket és lényeges kérdé-
seket, amelyekre a 18 hónapos időszak során kitüntetett figyelmet fordítanak  e közös program alapján a három ország mindegyike elkészíti
részletes féléves tervét
˗ a soros elnökséget adó tagállam jogosult:
 a Tanácsot összehívni
 a napirendet megállapítani
 elnököl a Tanács, és a tanácsi döntések előkészítését végző testületek ülésein (a Külügyek Tanácsa, ill. a Politikai és Biztonsági
Bizottság kivételével), valamint az Európai Tanácsban
 kitűzi az egyes napirendi pontokról való szavazás időpontját
˗ harmadik állam vagy más nemzetközi szervezet irányába a Tanácsot a soros elnökséget adó tagállam képviseli
A soros elnökség kezdetekor ismertetni kell az elnökség programját, lejártakor pedig az elért eredményekét a Parlament plenáris ülése előtt.

A Tanács ülésein jelen lévő miniszterek a döntéshozatalban vesznek részt, a döntések előkészítése alacsonyabb szinten folyik.  A Tanács üléseinek
érdemi előkészítését az Állandó Képviselők Bizottsága (COREPER) végzi: nem önálló, független szerv, hanem a Tanács belső szervezeti struktúrájának
része, melynek tagjai nagyköveti szinten képviselik a tagállamok kormányait
˗ feladata: a tagállami álláspontok egyeztetése, a kapcsolattartás és közvetítés az Unió intézményei és a tagállamok kormányai, az uniós és a
tagállami adminisztráció között
˗ hetente ülésezik  tagjai: a tagállamoknak az Unióhoz akkreditált diplomatái
a) COREPER II = nagykövetek kollégiuma (előkészíti az Európai Tanács üléseit, illetve ez foglalkozik az inkább politikai jellegű
kérdésekkel, mint alapelvi jellegű ügyek, külkapcsolatok, gazdasági és pénzügyek)
b) COREPER I = nagykövetek helyetteseinek testülete (illetékes minden egyéb, inkább szakmai és technikai jellegű kérdésben)

FELADATA:
A Tanács
 a Parlamenttel közösen ellátja a jogalkotási és költségvetési feladatokat,
 a Szerződésekben meghatározott feltételek szerint politikameghatározási és koordinatív feladatokat lát el
Ezen kívül a Tanácsnak gazdaságpolitikai koordinációs feladata is van, illetve a főképviselő közreműködésével, valamint a Bizottsággal közösen felel
azért, hogy az EU külső tevékenységeinek különböző területei egymással, ill. az egyéb uniós politikákkal összhangban legyenek.

HATÁSKÖREI:

1. JOGSZABÁLY-KEZDEMÉNYEZÉS: A Tanács egyszerű többséggel felkérheti a Bizottságot, hogy végezze el a Tanács által a közös célki-
tűzések eléréséhez szükségesnek tartott vizsgálatokat, és terjesszen be hozzá megfelelő javaslatokat.
A tagállamok egy csoportjától, a Bíróságtól, az Európai Központi Banktól, illetve az Európai Beruházási Banktól származó jogalkotási aktusokra
vonatkozó tervezeteket a Tanács továbbítja a nemzeti parlamenteknek.
 2. JOGALKOTÁS: A Tanács (mint legfőbb jogalkotó szerv) korábbi kizárólagos jogalkotási hatásköre az évek során (elsősorban a Parlament
hatásköreinek bővülése miatt) egyre szűkebb körűvé vált.
a) a jogalkotási aktusok (rendeletek, irányelvek vagy határozatok) elfogadása általában a Bizottság javaslata alapján, a Parlament és a
Tanács által történő közös elfogadásából áll (ún. rendes jogalkotási eljárás: a korábbi együttdöntési eljárás)
b) a Szerződésekben külön meghatározott esetekben a jogalkotás ún. különleges jogalkotási eljárások keretében történik (a Parlament
által a Tanács közreműködésével, vagy a Tanács által a Parlament közreműködésével)
 az Unió éves költségvetését különleges jogalkotási eljárás keretében a Tanács a Parlamenttel közösen fogadja el (ennek össz-
hangban kell lennie az EU többéves pénzügyi keretével, amelyet a Tanács különleges jogalkotási eljárás keretében ren-
deletben határoz meg)
 a Tanács a Parlamenttel folytatott konzultációt követően, különleges jogalkotási eljárás keretében, egyhangúlag fogadja el az
Unió saját forrásainak rendszerére vonatkozó rendelkezéseket megállapító határozatot
 az Unió és a harmadik országok, ill. nemzetközi szervezetek közötti megállapodásokkal kapcsolatos tárgyalások megkezdé-
sére a Tanács adhat felhatalmazást  elfogadja a tárgyalási irányelveket, kijelöli az Unió főtárgyalóját vagy a tárgyaló kül-
döttség vezetőjét, felhatalmazást ad az aláírásra és megköti a megállapodásokat
 a Tanács egyhangúlag elfogadott rendeletekben határozza meg az Unió intézményeinek nyelvhasználatára vonatkozó
szabályokat
 a Tanács határozza meg az Európai Tanács elnökének, a Bizottság elnökének, az Unió külügyi és biztonságpolitikai főkép-
viselőjének, a Bizottság tagjainak, az Európai Unió Bírósága elnökeinek, bíráinak és hivatalvezetőinek, valamint a Tanács
főtitkárának illetményét, juttatásait és nyugdíját
 ha az uniós politikák keretében az EU fellépése szükséges a Szerződésekben foglalt célkitűzések megvalósításához, és a
Szerződések nem biztosítják az ehhez szükséges hatáskört, a Tanács a Bizottság javaslata alapján és a Parlament egyetértését
követően, egyhangúlag elfogadhatja a megfelelő rendelkezéseket

3. VÉGREHAJTÓ HATÁSKÖR:
a) A Lisszaboni Szerződés értelmében a jogalkotási aktusokban felhatalmazás adható a Bizottság részére olyan általános hatályú nem
jogalkotási aktusok elfogadására, amelyek a jogalkotási aktusok egyes nem alapvető rendelkezéseit kiegészítik, ill. módosítják.
b) Ha pedig valamely kötelező erejű uniós jogi aktus végrehajtásának egységes feltételek szerint kell történnie, az uniós jogi aktus
végrehajtási hatásköröket ruházhat a Tanácsra.
˗ a Tanács jogalkotói és végrehajtói szerepének összefonódása továbbra is látványos a KKBP terén: a KKBP-t a Tanács az
Európai Tanács által meghatározott általános iránymutatások és stratégiai irányvonalak alapján dolgozza ki, továbbá megha-
tározza a KKBP meghatározásához és végrehajtásához szükséges határozatokat  a Tanács ad felhatalmazást a főképvi-
selőnek a KKBP, ill. a KBVP végrehajtására

4. KINEVEZÉS:
 a Bizottság javaslata alapján, egyhangúlag elfogadott határozatban állapítja meg a Gazdasági és Szociális Bizottság és a Régiók Bizott-
sága összetételét, elfogadja a bizottságok tagjainak a tagállamok javaslatai alapján összeállított listáját, valamint meghatározza a bizott-
ságok juttatásait
 a Közszolgálati Törvényszék bíráit a Tanács egyhangú határozattal nevezi ki
 a Parlamenttel folytatott konzultációt követően fogadja el a Számvevőszék tagjainak az egyes tagállamok javaslatai alapján összeállított
listáját
 a Parlamenttel közösen nevezi ki az európai adatvédelmi biztost és helyettes biztost
 az Európai Központi Bank elnökének, alelnökének és az Igazgatóság többi tagjának személyére a Tanács tesz javaslatot az Európai
Tanács számára

5. TAGÁLLAMI SZAKPOLITIKÁK KOORDINÁLÁSA és NEMZETKÖZI MEGÁLLAPODÁSOK MEGKÖTÉSE (a Tanács adhat

megbízást a Bizottságnak arra, hogy az Unió nevében tárgyalásokat folytasson az Unió, valamint harmadik országok vagy nemzetközi szerve-
zetek közötti megállapodásokról  a tárgyalások lezárultával a Tanács határoz a megállapodások aláírásáról és megkötéséről)

6. EGYÉB HATÁSKÖRÖK:
˗ a Bizottság javaslata alapján és a Parlament egyetértését követően felhatalmazást adhat az uniós tagállamok számára, amelyek az EU
nem kizárólagos hatáskörébe tartozó területeken, egymás között ún. megerősített együttműködést kívánnak létrehozni
˗ az Európai Tanács által megállapított feltételek figyelembe vételével, a Bizottsággal folytatott konzultációt és a Parlament egyetértését
követően a Tanács határoz az Unióhoz csatlakozni kívánó európai országok felvételi kérelméről
˗ a gazdasági helyzetnek megfelelő intézkedésekről határozhat; ha egy tagállam természeti csapások vagy általa nem befolyásolható
rendkívüli események folytán nehézségekkel küzd, az érintett tagállamnak bizonyos feltételek mellett uniós pénzügyi támogatást
nyújthat

A Tanács háromféle SZAVAZÁSI MECHANIZMUS szerint hoz döntéseket:

1. egyszerű többség (eljárási kérdésekben, ill. amikor a Tanács a Bizottságot tanulmányok készítésére és javaslatok benyújtására kéri fel)
2. minősített többség (ha a Szerződések eltérően nem rendelkeznek)  minősített többségi szavazás esetén a tartózkodás ellenszavazatnak számít
3. egyhangúság (konszenzust jelent, a tagállamok által érzékenynek tartott kérdések esetén, ill. amennyiben a Tanács el kíván térni a Bizottság
javaslatáról)  a jelenlevő vagy képviselt tagok tartózkodása azonban nem akadálya az egyhangúságot igénylő jogi aktusok elfogadásának
Az integráció fejlődésével az egyhangú döntéshozatalt egyre több területen váltotta fel a minőségi többségi szavazás (a tagállamok számának növe-
kedésével egyre nehezebb volt konszenzusos döntést hozni).

Luxemburgi kompromisszum: az 1960-as években pattant ki nézeteltérés Franciaország és a többi akkori tagállam között, amely legfőbb előidézője annak a
sajátos döntéshozatali módszernek, amit a közösségi szaknyelv luxemburgi kompromisszumnak nevezett (1966. január 29-én kötötték meg)
- lényege, hogy minősített többségi szavazásra csak akkor került sor a Tanácsban, ha minden tagállam egyetértett vele és jelezte, hogy a döntés lényeges
érdekeit nem érinti
Ioanninai kompromisszum: az 1994-ben kötött kompromisszum a szavazás elhalasztásának lehetőségét teremtette meg arra az esetre, ha azt valamelyik
tagállam(ok) lényeges érdeke(i) megkívánják, és minimum 23-25 szavazattal rendelkező országok csoportja ellenzi a határozathozatalt

A minősített szavazási rendszer korábbi rendszere szerint a tagállamok eltérő szavazati számokkal rendelkeztek.  Ennek értelmében:
˗ a szavazás során a tagállamok eltérő szavazati súlyokkal rendelkeznek (ami figyelembe veszi a tagállamok méretét és lakosságszámát)
~ jelentős országok: 27-29 szavazat, közepes méretű országok: 12 szavazat  e szavazási rend a közép-kelet európai országok
csatlakozása után a középhatalmi szerepre törekvő Lengyelországnak kedvezett (27 szavazatot kapott)
 ˗ összes szavazat (Horvátország csatlakozása óta) 352: a jogi aktusok elfogadásához szükséges
a) a tagállamok többségének (legalább 15 tagállamnak a támogatása), valamint legalább 260 igen szavazat szükséges
b) a Tanács bármely tagja kérheti annak megvizsgálását, hogy a minősített többséget adó tagállamok képviselik-e az Unió népességének
legalább 62%-át
A Lisszaboni Szerződés rendelkezései alapján 2014. november 1-től a minősített többségi szavazás eljárása (ún. „kettős többség”) alkalmazandó a
Tanácsban. Ennek értelmében: minden tagállam ugyanannyi szavazattal rendelkezik, s…
˗ ha a Tanács a Bizottságnak vagy az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének a javaslata alapján jár el: a minősített többséghez
a) a Tanács tagjai legalább 55%-ának (legalább 15 tag által leadott) szavazata szükséges,
b) egyben az Unió népességének legalább 65%-át kitevő tagállamokat képviselő szavazata kell
˗ ha a Tanács nem a Bizottságnak vagy a főképviselőnek a javaslata alapján jár el:
a) a tagok legalább 72%-ának szavazata kell
b) egyben az Unió népességének legalább 65%-át kitevő szavazata szükséges
Blokkoló kisebbség: ahhoz, hogy megakadályozhassák a döntés elfogadását, a blokkoló kisebbségnek legalább a tagállamok népességének több mint 35%-
át képviselő tagokból és még egy tagból kell állnia  kivételt képeznek az érzékeny témákkal – pl. a külpolitikai és az adóügyi kérdésekkel – kapcsolatos
döntések, melyek meghozatalához a tagállamok egyhangú szavazatára (azaz az összes tagország támogatására) van szükség

Amennyiben a Tanács valamely tagja kérte, a 2014. november 1. és 2017. március 31. közötti időszakban továbbra is a korábbi (2014. november
1. előtti) szavazási rendszert kellett alkalmazni.

III. EURÓPAI BIZOTTSÁG

Az Európai Bizottság feladatkörét tekintve az uniós intézményrendszer legsokoldalúbb tagja, amely egyszerre lát el javaslattevő, döntéskezdeményező,
döntés-előkészítő, jogalkotási, ellenőrzési, képviseleti, valamint végrehajtási feladatokat.

Szerep: előmozdítja az EU általános érdekeinek érvényesülését azáltal, hogy jogszabályjavaslatokat dolgoz ki, érvényt szerez a már elfogadott uniós jogszabá-
lyoknak, továbbá végrehajtja a szakpolitikákat és az uniós költségvetést
Tagok: a biztosi testület, melybe mindegyik uniós tagállam 1 biztos delegál
Elnök: Jean-Claude Juncker
Alapítás éve: 1958
Székhely: Brüsszel (Belgium)

ÖSSZETÉTEL: A Bizottság szupranacionális szerv, működése során kizárólag az uniós érdekeket tarthatja szem előtt, azokat kell képviselnie.  Az
Európai Bizottság tagjai a biztosok, akik az Unió általános érdekében járnak el: a Bizottság tagjai kizárólag a tagállamok állampolgárai lehetnek (a
tagokat általános alkalmasságuk és európai elkötelezettségük alapján olyan személyek közül választják ki, akiknek a függetlenségéhez nem férhet kétség).
˗ a rotációs rendszer bevezetésére az eredeti elképzelések szerint 2014. november 1-jén került volna sor, de a tagállamok meghagyták maguknak
a jogot a Szerződésben, hogy ezt elhalasszák  a rotációs rendszerre való áttérés hosszabb időre lekerült a napirendről
˗ a Bizottság feladatai ellátás során teljes mértékben független (a biztosok nem kérhetnek és fogadhatnak el utasításokat kormányoktól, más
szervektől vagy szervezetektől)  a tagállamoknak is tiszteletben kell tartaniuk ezt
˗ a biztosok hivatali idejük alatt nem folytathatnak semmilyen egyéb foglalkozást
A Bizottság a tagállamok egy-egy állampolgárából áll, beleértve az elnökét, valamint az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjét (aki egyben a
Bizottság egyik alelnöke).
A Bizottság KINEVEZÉSE egy különleges eljárás keretében történik:
˗ elsőként az Európai Tanács megfelelő egyeztetések lefolytatása után minősített többséggel javaslatot tesz arra a személyre, akit a Bizottság
elnökévé kíván nevezni  a Parlament tagjainak többségével választja meg a Bizottság elnökét
˗ a Tanács a megválasztott elnökkel közös megegyezésben elfogadja a tagállamok javaslatai alapján összeállított listát a Bizottság tagjává jelölt
személyekről
~ a Bizottság elnöke és a tagállamok között egyeztetésekre is sor kerül, amelyek eredményeképpen megjelölésre kerül, hogy a tagál-
lamokból érkező egyes biztosjelöltek a Bizottságon belül mely tevékenység, illetve terület felügyeletét szándékoznak majd ellátni (a
biztosok nem saját tagállamukat képviselik a Bizottságban, mégis a tagállamok számára presztízskérdés, hogy milyen súlyú „tárcát”
kapnak a jelöltjeik)  alapvető probléma: lehetetlen mintegy 30 közel egyforma fontosságú és méretű biztosi pozíciót meghatározni
˗ a Parlament jóváhagyását követően az Európai Tanács minősített többséggel nevezi ki az új Bizottságot
Bizottság hivatali ideje 5 év.  biztosok újraválaszthatók, megbízatásuk megszűnhet: megbízatás lejártával / elhalálozással / lemondással / felmentéssel

MŰKÖDÉSE: A Bizottság testületként működik.  A Bizottság elnöke határozza meg a Bizottság működésére vonatkozó politikai iránymutatásokat,
amelyek megvalósítása érdekében irányítja a Bizottság munkáját: az elnök képviseli a Bizottságot, továbbá ő határozza meg a Bizottság belső szervezetét
annak érdekében, hogy az koherens módon, hatékonyan működjön
˗ az elnök az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője mellett további alelnököket nevez ki (jelenleg összesen 7 alelnöke van), illetve
meghatározza a tagok sorrendjét az akadályoztatása esetén
˗ kollegialitás elve = a biztosok közösen viselik a felelősséget a meghozott döntésekért  a biztosok testülete viseli a politikai felelősséget a
Bizottság tevékenységéért
A Bizottság hetente legalább egyszer ülésezik, de szükség esetén további üléseket is tarthat (a biztosok kötelesek részt venni valamennyi ülésen): az
üléseket az elnök hívja össze, és ő határozza meg az ülések napirendjét  az ülések nem nyilvánosak (a tanácskozások titkosak)  akkor határozatképes,
ha a Szerződésben meghatározott számú tag többsége jelen van
˗ a határozathozatal többségi eljárás keretében történhet:
 Szóbeli eljárás: határozatokat egy vagy több tag javaslata alapján, a Szerződésben meghatározott számú tag többségével fogadják el
 Írásbeli eljárás: a tervezet szövegét eljuttatják a Bizottság valamennyi tagjának egy határidő megjelölésével, melyen belül a tagoknak
közölniük kell a tervezettel kapcsolatos esetleges fenntartásaikat, ill. módosító indítványaikat (bármelyik tag kérheti, hogy a javaslatot
ülésen vitassák meg)  ha a határidő lejártáig nem nyújtanak be a felfüggesztés iránti kérelmet, a tervezet elfogadottnak tekinthető
 Felhatalmazási eljárás: a Bizottság arra is felhatalmazhatja egy vagy több tagját, hogy nevében és az általa meghatározott feltételek
szerint intézkedéseket tegyen
 Hatáskör-átruházási eljárás: a főigazgatók és a szolgálatok vezetői átruházott hatáskörben eljárhatnak a Bizottság nevében
A Bizottság döntéseinek előkészítését és végrehajtását különféle szervezeti egységek (főigazgatóságok és szolgálatok) segítik: ezek között kiemelt fon-
tosságú a Jogi Szolgálat, amely az elnök irányítása alatt működik (minden előterjesztés esetén kötelező kikérni a véleményét).  A főigazgatóságok és
azokkal egyenrangú szolgálatok általában igazgatóságokból, azok pedig csoportokból állnak.

A Bizottság tevékenysége felett általános jelleggel az Európai Bíróság gyakorol ellenőrzést, illetve a Bizottság munkájának ellenőrzésében fontos
szerep jut az Európai Parlamentnek (a Bizottság testületileg az Európai Parlamentnek tartozik felelősséggel).
FELADAT-ÉS HATÁSKÖRÖK: Az Európai Bizottság az Unió általános érdekeit képviseli, nemzetek-feletti jellegű (mint legfőbb végrehajtó hatalom,
az Európai Parlamentnek felelős): egyszerre lát el javaslattevő, döntéskezdeményező, döntés-előkészítő, jogalkotási, ellenőrzési, képviseleti, valamint
végrehajtási feladatokat.
˗ bár rendelkezik mind végrehajtó, mind jogalkotó funkcióval, de egyik területen sem ő az elsődleges és kizárólagos szereplő (az uniós jogal-
kotás elsősorban az EP és a Tanács feladata, míg a végrehajtás elsősorban a tagállamok felelőssége)
˗ a Szerződések az uniós érdekek védelme mellett további hét konkrét területet jelöl meg a Bizottság feladataként:
a) gondoskodik a Szerződések, valamint az intézmények által elfogadott intézkedések alkalmazásáról,
b) felügyeli az uniós jog alkalmazását,
c) végrehajtja a költségvetést és irányítja a programokat,
d) koordinatív, végrehajtó és igazgatási feladatokat lát el,
e) ellátja az Unió külső képviseletét,
f) javaslatokat tesz a jogalkotási aktusok elfogadására,
g) indítványt tesz az Unió tevékenységének éves és többéves programjára,

Feladatai és hatáskörei közül kiemelendők:

1. JOGSZABÁLY-KEZDEMÉNYEZÉSI JOGKÖR
A Bizottság előmozdítja az Unió általános érdekeit, és ennek érdekében megteszi a megfelelő kezdeményezéseket: ha a Szerződések eltérően
nem rendelkeznek: az Unió jogalkotási aktusait kizárólag a Bizottság javaslata alapján lehet elfogadni (így minden más uniós
intézménynél nagyobb befolyása van az uniós jogalkotásra), valamint a Bizottság készíti el az Unió éves költségvetésének tervezetét is (egyéb
jogi aktusokat csak akkor kell a Bizottság javaslata alapján elfogadni, ha a Szerződések kifejezetten előírják)  ez a jogalkotás-
kezdeményezési joga azonban nem korlátlan és kizárólagos jogosítvány
˗ egyrészt az Európai Tanács felkérheti a Bizottságot valamilyen területen cselekvésre
˗ másrészt az Európai Parlament is felkérheti a Bizottságot javaslat előterjesztésére
˗ harmadrészt a Tanács szintén felkérheti a Bizottságot, hogy végezze el a Tanács által a közös célkitűzések eléréséhez szükségesnek
tartott vizsgálatokat

Ha a Bizottság nem terjeszt elő javaslatot, akkor ennek okairól tájékoztatni kell a Tanácsot (bár jogi kötelezettség nincs, de a gyakor-
latban a Bizottság mindig eleget tesz az ilyen tanácsi felkéréseknek).
A Bizottság dönt – bizonyos korlátok között – a jogi aktusok kibocsátásának időpontjáról és módjáról, a tervezett jogi aktus tartalmáról, formá-
járól, valamint a szabályozottság mértékéről (ennek során széles körű előzetes konzultációkat is folytat).
 A Bizottság a Tanácshoz benyújtott tervezetét a határozathozatal előtt bármikor módosíthatja, és akár vissza is vonhatja.
A Bizottság jogalkotás-kezdeményezési jogához tartoznak még tágabb értelemben a Fehér Könyvek, Zöld Könyvek és bizottsági közlemények.
a) Fehér Könyvek: egy-egy uniós ágazati politikáról vagy annak valamely részterületéről készített átfogó összeállítások, amelyek egy
adott szakterületre vonatkozó részletes intézkedési javaslatokat tartalmaznak
b) Zöld Könyvek: valamely uniós politikára nézve tartalmaznak koncepciókat, de részletes intézkedés terv nélkül
c) bizottsági közlemények szerepe, hogy azokban a Bizottság valamely politikai kérdésről vagy az Unió napirendjén szereplő vittáról
készít átfogó elemzést, illetve értékelést

2. JOGI AKTUSOK ELFOGADÁSA ÁTRUHÁZOTT HATÁSKÖRBEN

A Bizottság jogalkotó tevékenysége vagy másik uniós intézmény felhatalmazása alapján, átruházott hatáskörben (felhatalmazáson alapuló
jogi aktusok), vagy kifejezetten valamely kötelező erejű uniós jogi aktus egységes végrehajtása érdekében történik (végrehajtási aktusok)
a) FELHATALMAZÁSON ALAPULÓ JOGI AKTUSOK: a Bizottságra történő hatáskör-átruházás célja, hogy elkerüljék a túlságosan
részletes és technikai jogalkotást, és biztosítsák, hogy azokat ismételt jogalkotási procedúra nélkül lehessen korszerűsíteni és
kiegészíteni.  A jogalkotási aktusokban felhatalmazás adható a Bizottság részére általános hatályú nem jogalkotási aktusok elfoga-
dására, amelyek a jogalkotási aktusok egyes nem alapvető rendelkezéseit kiegészítik, módosítják (a jogalkotó mérlegelésére van bízva,
hogy átruházza-e a Bizottságra a hatáskörök egy részét).
˗ DE! a szabályozási terület alapvető elemei kizárólag jogalkotási aktusokban szabályozhatók (arra nem adható felhatalmazás)
˗ a felhatalmazáson alapuló jogi aktusok címében fel kell tüntetni a »felhatalmazáson alapuló« kifejezést
˗ a jogalkotási aktusokban kifejezetten meg kell határozni a felhatalmazás gyakorlásának feltételeit, amelyek a következők le-
hetnek:
 az Európai Parlament vagy a Tanács úgy határozhat, hogy a felhatalmazást visszavonja;
 a felhatalmazáson alapuló jogi aktus csak akkor léphet hatályba, ha az Európai Parlament vagy a Tanács a jogalkotási
aktusban előírt határidőn belül nem emel ellene kifogást.
b) VÉGREHAJTÁSI AKTUSOK: A jogilag kötelező uniós aktusok végrehajtásáért alapvetően a tagállamok a felelősek.  A végrehajtási
hatásköröket azokban az esetekben kell a Bizottságra ruháznia a jogalkotónak, ha valamely jogi aktus végrehajtásának egységes
feltételek szerint kell történnie a tagállamokban (ilyenkor a jogi aktus végrehajtási hatásköröket ruház a Bizottságra).
˗ a jogalkotónak minden alap jogi aktus tekintetében külön kell arról döntenie, hogy végrehajtási hatásköröket ruház-e a Bizott-
ságra
˗ a Bizottság hatásköre kizárólag a végrehajtásra terjed ki: nem tölt be olyan „kvázi-jogalkotói” szerepet, mint a felhatalmazáson
alapuló jogi aktusok elfogadására vonatkozó hatáskörök gyakorlása során
˗ a Bizottság végrehajtási aktusok megalkotására irányuló tevékenységét csak a tagállamok ellenőrizhetik  olyan alap jogi
aktusok esetében, amelyeknél a végrehajtási jogi aktusok Bizottság által elfogadásához tagállami ellenőrzés szükséges, az ún.
„komitológia” rendszerében a tagállamok képviselőiből álló bizottságok kerülnek felállításra

3. JOGALKALMAZÁS ÉS IGAZGATÁSI TEVÉKENYSÉG

A Bizottság az „uniós jog őre”: gondoskodik az uniós jog alkalmazásáról, előmozdítja és ellenőrzi a végrehajtást:
˗ feladatai kiterjednek az elsődleges és másodlagos jogforrások végrehajtására, alkalmazására és érvényesítésére
˗ megsemmisítés iránti keresetet is benyújthat a Bírósághoz a többi uniós jogalkotó intézmény által elfogadott aktusokkal szemben
˗ mulasztás esetén megindul az uniós jog érvényesítésének uniós szintű szakasza, melynek célja, hogy rábírja a tagállamokat köte-
lezettségeik teljesítésére (végső soron az EU Bírósággal együtt)  szerződésszegési eljárást indíthat
Az igazgatási tevékenység körébe tartozik az Unió képviselete magánjogi jogviszonyokban: a Tanáccsal közösen felel azért, hogy az Unió
külső tevékenységeinek különböző területei egymással, illetve az egyéb uniós politikákkal összhangban legyenek (a Bizottságon belül az Unió
külügyi és biztonságpolitikai főképviselője felel a Bizottság külkapcsolatokkal és egyéb területeivel összefüggő feladatainak az ellátásáért, az
Unió külső tevékenységének összehangolásáért)
 4. AZ UNIÓS JOG BETARTÁSÁNAK ELLENŐRZÉSE
Az uniós jog végrehajtásának ellenőrzésére a Bizottságnak nincs külön intézményrendszere (nincs az uniós jog végrehajtását felügyelő szerv),
feladatait általános adminisztrációja keretein belül látja el.  A végrehajtás tagállami feladat, annak intézményes felügyelete tagállami hatás-
körben maradt: egyes területeken a tagállamok területén vizsgálatot folytathat
A Bizottsági ELLENŐRZÉS TERÜLETEI:
a) az irányelvek nemzeti jogba való átültetéséről szóló értesítési kötelezettség
b) uniós rendelkezések teljes körű és korrekt átültetése a nemzeti jogba, az irányelvet átültető norma uniós jognak való megfele-
lősége (tartalmi vizsgálat)
c) az uniós jog megfelelő gyakorlati alkalmazása  végső eszköz: kötelezettségszegési eljárás
A Bizottság figyelemmel kíséri a tagállamok költségvetési helyzetének, államadósság-állományának alakulását a jelentős mértékű eltéré-
sek feltárása érdekében.
A Bizottság rendszeresen jelentéseket készít az Unió fejlődéséről.

KOMITOLÓGIA RENDSZERE: Az uniós jogszabályokat a tagállamoknak kell végrehajtaniuk: nemzeti jogukban el kell fogadniuk minden, a kötelező
erejű uniós jogi aktusok végrehajtásához szükséges intézkedést.  Sok esetben azonban az EU jogszabályok végrehajtásához további uniós jogi aktusok
szükségesek: a Szerződés lehetővé teszi az ilyen végrehajtási jogalkotói hatáskörnek a jogalkotótól a végrehajtó hatalomra – a Bizottságra - való
átruházását, ha a végrehajtásnak egységes feltételek szerint kell történnie.
˗ az EU Parlament és a Tanács előre meghatározhatja a Bizottság végrehajtási hatáskörének gyakorlására vonatkozó tagállami ellenőrzési me-
chanizmusok szabályait és általános elveit (ún. KOMITOLÓGIA - a Tanács sok esetben nem teljesen engedi át a Bizottságnak e normatív
döntéshozó feladatokat, és folyamatos kontrollt gyakorol a Bizottság ilyen jellegű tevékenysége felett)
˗ a végrehajtási aktusok címében fel kell tüntetni a „végrehajtási” kifejezést

KOMITOLÓGIAI BIZOTTSÁGOK: véleményt nyilvánítanak a végrehajtási jogi aktus tervezetéről (a bizottság véleménye többé-kevésbé kötelező
a Bizottságra nézve attól függően, hogy melyik eljárási típust kell alkalmazni): a komitológiai bizottságok a tagállamok képviselőiből állnak, elnökük az
EU Bizottságának egy képviselője (nem szavaz), s saját eljárási szabályzatot fogadnak el
Az alapjogi aktusban kétféle eljárás közül lehet választani: tanácsadó bizottsági eljárás vagy vizsgálóbizottsági eljárás
1. VIZSGÁLÓBIZOTTSÁG: ezt elsősorban az általános hatályú és a potenciálisan jelentős hatást kifejtő intézkedések esetében kell alkalmazni
(pl. közös mzg. és halászati politika, környezetvédelem, adózás)  minősített többséggel véleményt nyilvánít
a) ha nem nyilvánít véleményt: a Bizottság elfogadhatja a végrehajtási jogi aktust (kivéve pl. az adózásra, pénzügyi szolgáltatásokra,
emberek és állatok, növények védelmére vonatkozó kérdésekben, ha az alap jogi aktus így rendelkezik)
b) ha véleménye kedvező: a Bizottság elfogadja a végrehajtási jogi aktust
c) kedvezőtlen vélemény esetén nem fogadhatja el, 2 hónapon belül a módosított tervezet ismét előterjeszti, vagy egy hónapon belül a
fellebbviteli bizottság elé terjeszti
Végrehajtási jogi aktusok elfogadása kivételes esetben a vizsgálóbizottság kedvezőtlen véleménye esetén a Bizottság elfogadhatja a végrehajtási
jogi aktust, amennyiben haladéktalan elfogadásának elmaradása jelentős piaci zavarokat okozna a mzg-ban vagy veszélyeztetné az EU pénzügyi
érdekeit (a Bizottság haladéktalanul benyújtja a fellebbviteli bizottsághoz)
˗ ha a fellebbviteli bizottság véleménye kedvezőtlen, a Bizottság haladéktalanul hatályon kívül helyezi azt
˗ ha a fellebbviteli bizottság véleménye kedvező, vagy nem nyilvánít véleményt, az aktus hatályban marad
2. TANÁCSADÓ BIZOTTSÁG: az összes többi végrehajtási intézkedés esetében rendszerint ezt az eljárást követi a Bizottság  egyszerű
többséggel nyilvánít véleményt
˗ a Bizottság szabadon eldöntheti, hogy elfogadja vagy sem a javasolt intézkedést, de a komitológiai bizottság véleményének a „lehető
legteljesebb figyelembevételével” kell e döntését meghoznia (jogi értelemben véve azonban nem köti a tanácsadó bizottság véleménye)

+ FELLEBBVITELI BIZOTTSÁG: Ha akadály hárul a Bizottság által javasolt intézkedés elfogadása elé (különösen akkor, ha a bizottság az intéz-
kedéstervezet ellen szavazott), a Bizottság az ügyet a Fellebbviteli Bizottság elé terjesztheti.  A fellebbviteli bizottság minősített többséggel nyil-
vánít véleményt (nem állandó testület, hanem olyan eljárási eszköz, amely lehetőséget teremt az uniós országok számára, hogy magasabb képviseleti
szinten még egyszer megvitassák a kérdéses javaslatot)
˗ ha véleménye kedvező, a Bizottság elfogadhatja a végrehajtási jogi aktust
˗ ha nem nyilvánít véleményt, a Bizottság elfogadhatja
˗ ha a fellebbviteli bizottság véleménye kedvezőtlen, a Bizottság nem fogadhatja el a végrehajtási jogi aktust
A Bizottság előzetes (komitológiai) bizottsági eljárás nélkül azonnal alkalmazandó végrehajtási jogi aktust fogadhat el, mely legfeljebb 6 hónapig
marad hatályban (az elfogadását követő 14 napon belül a megfelelő bizottság elé kell terjeszteni)

V. EURÓPAI PARLAMENT

Szerep: jogalkotási, felügyeleti és költségvetési hatáskörrel rendelkező, közvetlenül választott uniós intézmény
Tagok: 751 európai parlamenti képviselő
Elnök: Antonio Tajani
Alapítás éve: 1952-ben alapították, az „Európai Szén-és Acélközösség Közgyűlése” néven, jelenlegi nevét 1962-ben kapta, az első közvetlen európai
parlamenti választásokra pedig 1979-ben került sor
Székhely: Strasbourg (Franciaország), Brüsszel (Belgium), Luxembourg (Luxemburg)

ÖSSZETÉTELE: Az EU szintjén a polgárok közvetlen képviselete az Európai Parlamentben valósul meg: a képviselőit az uniós polgárok választják
közvetlen és általános választójog alapján, szabad és titkos választásokon 5 évre (1979 óta választják így a tagokat).  Az első választás időintervallumát
a Tanács tűzi ki, azóta ötévente ugyanebben a periódusban kell a választásokat tagállamonként megtartani (az európai jog a tagállamok számára néhány
napos mozgásteret szokott biztosítani).
˗ az egyes uniós tagállamok nagyjából a népességük arányában részesülnek az európai parlamenti mandátumokból, de a csökkenő (degresszív)
arányosság elve szerint (egyik országnak sem lehet 6-nál kevesebb, illetve 96-nál több képviselője)  a képviselők összlétszáma pedig nem
haladhatja meg a 751 főt (750 képviselő plusz az elnök)
˗ a képviselők egyenként és személyesen szavaznak, függetlenek: nem utasíthatók és nem kaphatnak kötött mandátumot
˗ a képviselők a Parlament ülésen az általuk választott hivatalos nyelven szólalhatnak fel (a szót az elnök adja meg: az ő feladata biztosítani, hogy
az eltérő politikai nézetű és eltérő nyelvű képviselők felváltva szólaljanak fel)
A képviselők politikai hovatartozásuk, nem pedig állampolgárság szerint alkotnak csoportokat (FRAKCIÓKAT), hiszen elvileg a képviselők az európai
népet képviselik: minden képviselő csak egyetlen képviselőcsoportnak lehet a tagja, vagy független képviselőként tevékenykedik
 ˗ egy-egy képviselőcsoport létrehozásához legalább 25 képviselő szükséges: akik legalább a tagállamok ¼-ből lettek megválasztva  a
Parlamentben jelenleg 7 képviselőcsoport működik:
1. Európai Néppárt (társadalmi szolidaritás, hagyományos erkölcsi értékek és szociális korlátozott piacgazdaságot hangsúlyozza)
2. Európai Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetsége (európai szociáldemokrata pártok családja)
3. Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért (demokratikus jogállamért és szabad piaci elvekért elkötelezett konzervatív
liberálisok, valamint a társadalmi igazságosságot és kisebbségi csoportok szabadságjogait is hirdető szociálliberálisok)
4. Zöldek / Európai Szabad Szövetség (zöld pártokat és önálló állammal nem rendelkező kis népek képviseletét felvállaló képviselők)
5. Európai Konzervatívok és Reformerek (euroszkeptikus, szabad piaci elveket hirdető politikai irányzat)
6. Egységes Európai Baloldal (kommunista pártokat magába foglaló, integrációpárti, de a jelenlegi politikai struktúrát elutasító)
7. Szabadság és Demokrácia Európája (jobboldali euroszkeptikus pártcsoportosulás)
˗ a képviselőcsoportok döntenek a Parlament legfontosabb tisztségviselőiről, a parlamenti bizottságok vezetőiről és tagjairól, a napirendről, a
témafelelősökről (rapporteur-ökről) és a felszólalási időkről

EURÓPAI PARLAMENT TISZTSÉGVISELŐI: A Parlament tagjai közül maga választja meg az elnökét és tisztségviselőit.
Az ELNÖKSÉG az elnökből és az alelnökökből áll: határoz a képviselőket és a Parlament szerveit érintő szervezeti, igazgatási és pénzügyi kérdésekben
(pl. megállapítja a képviselők költségtérítéseire és juttatásaira vonatkozó szabályokat, kinevezi a főtitkárt stb.)
˗ az ELNÖKÖT a képviselők maguk választják 2,5 évre: amennyiben a szavazás első három fordulójában az elnökjelöltek egyike sem nyeri a
szavazatok abszolút többségét, a negyedik fordulóban már csak az két jelölt szerepel, akik a harmadikban a legtöbb szavazatot kapták (a
szavazatok egyenlősége esetén az idősebb jelöltet nyilvánítják győztesnek)
~ az elnök képviseli a Parlamentet, vezeti az üléseket (megadja a szót, biztosítja az eljárási szabályzat betartását, dönt a javaslatok
elfogadhatóságáról, lezárja a vitákat, szavazásra bocsátja az ügyeket és kihirdeti a szavazások eredményét)
˗ a Parlamentnek 14 ALELNÖKE van, akiket szintén 2,5 éves időtartamra választanak a képviselők (rangsorukat a megválasztásukkor leadott
szavazatok száma határozza meg)
A Parlament elnökéből és a képviselőcsoportok vezetőiből áll az ELNÖKÖK ÉRTEKEZLETE, melynek szerepe: dönt a Parlament tevékenységének
szervezésével kapcsolatban, elkészíti a parlamenti ülések napirendjeinek tervezetét, határoz a bizottságok és küldöttségek összetételéről és hatásköréről
A BIZOTTSÁGOK létszáma 24-76 képviselő között mozog, mindegyiknek saját elnöke, elnöksége és titkársága van (a bizottságok politikai összetétele
a Parlament egészének összetételi arányait tükrözi)  a bizottságok górcső alá veszik a jogszabályjavaslatokat, melyeket a képviselőcsoportok is
megvitatnak (módosításokat terjeszthetnek elő, illetve a jogszabályjavaslat elutasítását is kezdeményezhetik): egy adott szakterülettel foglalkoznak
A Parlament 20 állandó bizottsága: állandó bizottságok álláspontját tartalmazó jelentéseket egy-egy előadó (rapporteur) készíti el
1. Külügy
2. Nemzetközi kereskedelem
3. Költségvetés
4. Belső piac és fogyasztóvédelem
5. Petíciós Bizottság
6. Regionális Fejlesztés
7. Mezőgazdasági és Vidékfejlesztés
8. Gazdasági és monetáris ügyek
9. Fejlesztés
10. Költségvetés-ellenőrzés
11. Foglalkoztatás és szociális ügyek
12. Ipar, kutatás és energiaügy
13. Közlekedés és idegenforgalom
14. Halászat
15. Környezetvédelem, közegészségügy és élelmiszer-biztonság
16. Kultúra és oktatás
17. Állampolgári jogok, bel- és igazságügy
18. Nők jogai és esélyegyenlőség
19. Alkotmányos ügyek
20. Jogi ügyek
Az állandó bizottságok mellett eseti- és vizsgálóbizottságok felállítására van lehetőség.

MŰKÖDÉSE: A Parlament évente egy ülésszakot tart: a parlamenti ciklus igazodik a képviselők megbízatásának idejéhez (mivel a Lisszaboni Szerződés
nem rögzíti az éves ülésszakok hosszát, a Parlament mindig a következő ülésszakot megelőző napon fejezi be az előző éves ülésszakot)  a parlament
ülései nyilvánosak
˗ az éves ülésszakon belül a plenáris üléseket főszabályként havi rendszerességgel hívja össze az elnök  emellett az elnök rendkívüli esetekben
saját kezdeményezésére, a képviselők többségének, és a Bizottságnak vagy a Tanácsnak a kérésére is összehívhatja a Parlamentet
~ összesen 12 négynapos plenáris üléshét zajlik Strabourgban és 6 kétnapos ülés („mini-ülésszak”) Brüsszelben
~ havonta 2 hét áll rendelkezésre a parlamenti bizottságok és parlamentközi küldöttségek ülései számára
~ havonta 1 hét áll rendelkezésre a képviselőcsoportok ülései számára, amelyek az Unió tagállamaiban és a plenáris ülésszakok során is
tartanak üléseket
~ évente 4 hét áll a képviselők rendelkezésére a választókerületi munkához
A Parlament sajátos „háromlaki” intézmény:
a) székhelye Strasbourg, ahol a plenáris ülések zajlanak (beleértve a költségvetési ülésszakot is)
b) a további plenáris üléseket Brüsszelben tartják, illetve a Parlament bizottságai is Brüsszelben üléseznek
c) a főtitkársága és annak szervezeti egységei pedig Luxembourgban találhatók

FELADAT- ÉS HATÁSKÖR: A parlamentnek klasszikus funkciói a jogalkotás, a költségvetés elfogadása, demokratikus ellenőrzést gyakorlása az
összes uniós intézmény felett, valamint a konszenzuskeresés (politikai érdekközvetítés). A Parlament számára az alapító szerződések eredendően
rendkívül szűk mozgásteret biztosítottak, amit a Parlament fokozatosan kiszélesített.  Főbb feladat- és hatáskörei:

1. ÖNIGAZGATÁSI HATÁSKÖR: az Európai Parlament önigazgatási hatáskörében szabadon választja meg a tisztségviselőit, meghatározza
struktúráját és elfogadja ügyrendjét

2. VÉLEMÉNYEZÉSI JOGKÖR: az Európai Parlamentnek joga van megtárgyalni minden az Uniót érintő kérdést (kiterjed az EU teljes
tevékenységi körére), és ugyanúgy jogosult minden ilyen kérdésről határozatot hozni  a véleményezési jogkör gyakorlása során megalkotott
parlamenti határozatoknak politikai jelentőségük mindig van, jogi relevanciájuk azonban általában nincsen
 3. JOGALKOTÁSI HATÁSKÖR: az Európai Parlamentnek társjogalkotó státusza van
A formális jogszabály-kezdeményezés joga a Parlamentet csak szűk körben illeti meg: szűk körben azonban jogszabályt kezdeményezhet (ilyen
kivétel pl. egységes EP-választási eljárás / egységes alapelvek)  a jogalkotási aktusokra vonatkozó tervezeteit közvetlenül továbbítja a nemzeti
parlamenteknek.
A Parlament általában a Tanáccsal közösen, rendes jogalkotási eljárás keretében fogadja el az Unió céljainak eléréséhez szükséges rendelke-
zéseket, és meghatározza az uniós politikák megvalósításához szükséges intézkedéseket (a különleges jogalkotási eljárásokban eltérő módon, de
részt vesz).
˗ EP és a Tanács egyenrangú felek: a megegyezésük nélkül nincs jogszabály
˗ a Parlament önállóan nem alkothat szekunder uniós jogszabályt (Tanács, Bizottság igen)
Az Uniós éves költségvetését különleges jogalkotási eljárás keretében a Parlament és a Tanács határozza meg.
˗ többéves pénzügyi keret elfogadása (min. 5 évre): Tanács egyhangúsággal, EP-nek egyetértési joga van
˗ éves költségvetés: Tanács és EP együtt dönt (egyenrangú pozíció)
˗ költségvetés végrehajtásának ellenőrzése: Bizottság mentesítése a költségvetés végrehajtásának felelőssége alól (zárszámadás)

4. ELLENŐRZŐ HATÁSKÖR: a Szerződések eredetileg a Parlamentet csak a Bizottság ellenőrzésére jogosították fel: a Bizottságot a Parla-
mentnek benyújtandó jelentések elkészítésére és a Parlament által feltett kérdések megválaszolására kötelezte.  a Bizottság testületileg
Parlamentnek tartozik felelősséggel
˗ a képviselők 1/10-e akár bizalmatlansági indítványt is kezdeményezhet a Parlament elnökénél a Bizottsággal szemben  az indítvány
elfogadásához a leadott szavazatok 2/3-a szükséges, amelynek el kell érnie az összes képviselő szavazatának a többségét (ebben az
esetben a Bizottság tagjainak testületileg le kell mondaniuk)
A parlamenti ellenőrzés eszközei:
 a parlamenti képviselők kérdésfeltevési joga
 a Bizottság, a Tanács, valamint a tagállamok beszámolási és tájékoztatási kötelezettsége a Parlament felé
 az Európai Tanács jelentéstételi kötelezettsége minden ülését követően
 parlamenti vizsgálat lefolytatásának joga közvetlenül (vizsgálóbizottságok felállításával) v. közvetve (az Ombudsmanon keresztül)
 az uniós polgárok petíciós joga
 Bizottsággal szembeni bizalmatlansági indítvány, valamint a Bizottság mentesítése a költségvetés végrehajtásának felelőssége alól
 egyfajta közvetett ellenőrzést valósítanak meg az EU Bírósága előtt indítható keresetek más uniós intézmények jogi aktusaival szemben

5. KINEVEZÉSI JOGKÖR:
˗ 1994 óta az Európai Parlament formális részvételével történik az Európai Bizottság kinevezése
˗ megválasztja és kinevezi az Európai Ombudsmant, és a Tanáccsal közösen dönt az európai adatvédelmi biztos kinevezéséről
˗ konzultálni kell vele az EKB igazgatósági tagjainak, és a Számvevőszék tagjainak kinevezése előtt
˗ jelölhet egy főt abba a 7 tagból álló bizottságba, amely a Bíróság és a Törvényszék bíráinak, ill. a főtanácsnokoknak az alkalmasságát
vizsgálja

6. ÉRDEKKÖZVETÍTŐ FUNKCIÓ: a Parlament kétirányú érdekközvetítést végez, mivel

a) egyrészt közvetíti a választók felől érkező nézeteket és véleményeket az uniós szintű döntéshozatal számára,
b) másrészt az uniós szinten megszületett döntéseket közvetíti a tagállamok politikailag szervezett közösségi és a tagállamok állampol-
gárai felé

A DEMOKRÁCIADEFICIT fogalma arra az alapvető problémára utal, hogy az uniós polgárok politikai értelemben nem képesek az Európai Unió
fejlődésének irányait oly mértékben meghatározni, mint ahogy azt a nemzeti politika szintjén tehetik (nincs súlya jelenleg az európai parlamenti
választásoknak).  A másik tényező pedig, hogy az Európai Unióban általában túlzottan sok tisztségre kerülnek európai vezetők választás hiányában,
akik ezáltal kellő demokratikus kontroll nélkül végzik a tevékenységüket (nem megfelelő transzparencia).

VI. EURÓPAI OMBUDSMAN

Szerep: kivizsgálja az uniós intézmények, szervek, hivatalok és ügynökségek elleni panaszokat

Ombudsman: Emily O’Reilly (ír)
Alapítás éve: 1995
Székhely: Strasbourg (Franciaország)

Az Európai Ombudsman hivatalát a Maastrichti Szerződés hozta létre (egyidejűleg az uniós polgárság intézményének a bevezetésével): az Európai
Parlament választja 5 évre (székhelye Strasbourgban van)
˗ teljesen független (nem fogadhat el utasításokat, nem folytathat más – akár kereső, akár ingyenes – tevékenységet)
˗ tisztségéből a Parlament kérelmére a Bíróság mentheti fel, amennyiben
 már nem felel meg a feladatai ellátásához szükséges feltételeknek, vagy
 súlyos kötelezettségszegést követett el

HATÁSKÖR:
Az Ombudsmanhoz fordulás joga az uniós polgárság egyik eleme.  Saját kezdeményezésére vagy panasz alapján vizsgálatokat folytat (kivéve a
bírósági eljárás tárgyát képező ügyeket), megkeresi az érintett intézményt, amely 3 hónap alatt tájékoztatást köteles adni  a vizsgálat eredményéről az
intézményt, a Parlamentet és a panaszost az Ombudsman tájékoztatja
˗ bármely uniós polgártól vagy ott lakóhellyel, székhellyel rendelkező természetes vagy jogi személytől az EU intézményei, szervei tevékeny-
ségével kapcsolatos hivatali visszásságokra vonatkozó panaszokat vehet át, vizsgálhat ki  a hivatali visszásságok főbb típusai:
 hatáskörrel való visszaélés
 késedelmes ügyintézés
 hátrányos megkülönböztetés
 méltánytalan eljárás
 az átláthatóság hiánya (pl. a kért információ közlésének megtagadása)
 a válaszadás elmulasztása
˗ a panaszokat az alapul szolgáló tényeknek a panaszos tudomására jutásától számított 2 éven belül kell benyújtani, a meglévő közigazgatási
lehetőségek kimerítése után (amennyiben az üggyel petíció formájában már foglalkozott a Parlament, az Ombudsman csak új bizonyíték
benyújtása esetén foglalkozik a beadvánnyal)
Évente beszámol a Parlamentnek.
VII. EURÓPAI UNIÓ BÍRÓSÁGA

Az Európai Unió Bírósága az Európai Unió és az Európai Atomenergia-közösség (Euratom) igazságszolgáltatási szerve: legfontosabb feladata az Unió
jogi aktusai jogszerűségének vizsgálata, illetve az Unió joga egységes értelmezésének és alkalmazásának biztosítása.
˗ a Bíróság együttműködik a tagállami bíróságokkal is, amelyek az uniós jog területén rendes bíróként járnak el (bármely, uniós joggal kapcso-
latos jogvitában eljáró nemzeti bíróság jogosult - sőt, néha köteles - előzetes döntéshozatal iránti kérdéseket terjeszteni a Bíróság elé)

Szerep: gondoskodik arról, hogy az európai uniós jogszabályokat mindegyik tagállam azonos módon értelmezze és alkalmazza, illetve hogy az uniós országok
és intézmények betartsák az EU-jogszabályok rendelkezéseit
Tagok:
- BÍRÓSÁG: tagállamonként 1 bíró, továbbá 11 főtanácsnok
- TÖRVÉNYSZÉK: 47 bíró  2019-ben a számuk 56-ra emelkedik (mindegyik EU országból 2 bíró)
Alapítás éve: 1952
Székhely: Luxemburg

Az Európai Unió Bírósága valójában két bíróságból áll: a Bíróságból és a Törvényszékből (korábban Elsőfokú Bíróság). Korábban harmadikként ide
tartozott a Közszolgálati Törvényszék – mint különös hatáskörű törvényszék, mely az EU és az uniós alkalmazottak közötti jogvitákban hozott ítéletet –
mely 2016. szeptember 1-jén szűnt meg.
˗ a Nizzai Szerződés tette lehetővé a Törvényszék mellett különös hatáskörű törvényszékek létesítését, melyek egyes területeken, meghatározott
keresetfajták tekintetében gyakorolhatják az elsőfokú bírósági hatáskört.  Az Európai Unió Közszolgálati Törvényszékét 2004-ben hozták
létre, és első fokon járt el az uniós intézmények és szervek, valamint azok alkalmazottai közötti perekben. A Közszolgálati Törvényszék
2016. szeptember 1-jén befejezte működését, miután az uniós igazságszolgáltatási szervezetrendszer reformja keretében hatáskörét
átruházta a Törvényszékre.
~ 7 bíróból állt, s 3 bíróból álló tanácsokban ítélkezett, de meghatározott esetekben teljes ülésben, 5 bíróból álló tanácsban vagy
egyesbíróként is eljárhatott.

BÍRÓSÁG: tagállamonként egy-egy (jelenleg tehát 28) bíróból áll, akiknek a munkáját 11 főtanácsnok segíti.
- a bírókat a tagállamok kormányai közös megegyezéssel nevezik ki 6 évre (megbízatásuk megújítható): háromévente a bírói kar részlegesen meg-
újítására kerül sor, ami a bírák felét érinti  közvetlenül a bírói kar részleges megújítását követően a bírák maguk közül megválasztják a Bíróság
elnökét és elnökhelyettesét 3 évre (újraválaszthatók): az elnök elsődleges feladata, hogy irányítsa a Bíróság munkáját és szervezeti egységeit,
valamint elnököljön a tárgyalásokon és zárt tanácskozásokon
- a bírókat olyan személyek közül kell kiválasztani, akiknek a függetlenségéhez nem férhet kétség, és akik megfelelnek az országukban a legfőbb
bírói tisztségekbe történő kinevezéshez szükséges feltételeknek, vagy akik elismert szakértelemmel rendelkező jogtudósok
~ kinevezésük előtt egy 7 főből álló bizottság véleményt mond a jelölt személy alkalmasságáról (a bizottság tagjait a Tanács nevezi ki)
~ a bíráknak a működésük megkezdése előtt nyilvános ülésen esküt kell tenniük arra, hogy feladatukat pártatlanul és lelkiismeretesen
látják el (a bírák semmilyen politikai vagy közigazgatási hivatalt nem tölthetnek be, és semmilyen egyéb foglalkozást nem folytathatnak)
- a bírói megbízatás megszűnésének esetei: a megbízatás lejárta / elhalálozás / lemondás / elmozdítás (a bírák és a főtanácsnokok egyhangú döntése
alapján)

ÍTÉLKEZŐ TESTÜLETEK: a bírák páratlan számú testületekben hozzák a döntéseiket  A Bíróság elnökén és elnökhelyettesén kívül valamennyi
bíró be van osztva egy 5 fős és ezzel párhuzamosan egy 3 fős tanácsba.
1. TELJES ÜLÉS (érvényes döntés meghozatalához szükséges létszám: 17 bíró): a Bíróság az ügyet a teljes ülés elé utalja az EUMSz által előírt
esetekben, ill. ha a főtanácsnokot is meghallgatva úgy ítéli meg, hogy az előtte folyó ügy kivételes jelentőséggel bír
2. NAGYTANÁCS (15 bíróból áll  érvényes döntés meghozatalához szükséges létszám: 11 bíró): amennyiben a perben a peres felek valamelyike
tagállam vagy uniós intézmény, és ezt kifejezetten kéri, ill. amennyiben az ügy bonyolultsága vagy jelentősége, vagy különleges körülmények
megkívánják a bírák 15 fős nagytanácsban ítélkeznek
3. 5 vagy 3 BÍRÓBÓL ÁLLÓ TANÁCS: többnyire három, ill. öt főből álló tanácsokban ítélkeznek  a tanácsok minden ügyben a tanácselnök-
ből, az előadó bíróból, valamint annyi bíróból állnak, amennyi ahhoz szükséges, hogy számuk az ötöt vagy a hármat elérje (érvényes döntés
meghozatalához szükséges létszám: 3 bíró)  az 5 fős tanácsban történő eljárás a leggyakoribb
˗ az 5 fős tanácsoknál általában sor kerül főtanácsnoki indítvány előterjesztésére, míg a 3 fős tanácsoknál általában nem kerül sor
főtanácsnok közreműködésére

FŐTANÁCSNOK: A bírák munkáját a Bíróság esetén 11 főtanácsnok segíti (számukat a Tanács egyhangú határozattal megnövelheti).
- a tagállamok kormányai közös megegyezéssel nevezik ki a bírákkal azonos feltételeknek megfelelő személyeket, akiknek az alkalmasságáról a 7
fős bizottság előzetesen véleményt nyilvánít (a főtanácsnokokat is olyan személyek közül kell kiválasztani, akik függetlenségéhez nem férhet
kétség)  megbízatásuk 6 évre szól és megújítható, s a főtanácsnoki kart is 3 évente részlegesen megújítják
- a Bíróság a főtanácsnokok közül 1 évre első főtanácsnokot nevez ki, akinek a feladata, hogy (az előadó bíró kijelölését követően) határozzon a
Bíróság előtti ügyek főtanácsnokoknak történő kiosztásáról
A főtanácsnok feladata, hogy teljesen pártatlanul és függetlenül eljárva, nyilvános tárgyaláson indoklással ellátott indítványt terjesszen elő azokban az
ügyekben, amelyek esetében az EU Bíróságának alapokmánya szerint szükség van a részvételére.

TÖRVÉNYSZÉK
A Bíróság tehermentesítése érdekében létrehozott (akkor még Elsőfokú Bíróság néven) 1989-ben kezdte meg a működését.  A jelenlegi Törvényszék
tagállamonként legalább egy bíróból áll (jelenleg 45 hivatalban lévő bíró alkotja).
- a bírákat a tagállamok kormányai közös megegyezéssel 6 évre nevezik ki (újra kinevezhetők)  olyan személyek közül kell kiválasztani őket,
akiknek a függetlenségéhez nem férhet kétség, és akik megfelelnek a felsőbb bírói tisztségbe történő kinevezéshez szükséges alkalmassági
feltételeknek (alkalmasságukról a 7 fős bizottság a kinevezést megelőzően véleményt nyilvánít)
- a bírák maguk közül választják 3 évre a Törvényszék elnökét (újraválasztható)
 A Törvényszék három, ill. öt bíróból álló tanácsokban ülésezik, de adott esetben teljes ülésben vagy 13 fős nagytanácsban is eljárhat.
Az alapokmány elvileg előírhatná, hogy a Törvényszéket főtanácsnokok segítsék: jelenleg egy-egy bírót lehet felkérni a főtanácsnoki teendők ellátására
(az a bíró, akit egy ügyben felkértek a főtanácsnoki teendők ellátására, az ügy elbírálásában nem vehet részt).
VIII. EURÓPAI SZÁMVEVŐSZÉK

Szerep: ellenőrzi, hogy az uniós pénzforrások beszedése és felhasználása során nem történt-t szabálytalanság, és segíti az uniós pénzgazdálkodás javítását
Tagok: tagállamonként egy fő
Elnök: Klaus-Heiner Lehne
Alapítás éve: 1977
Székhely: Luxembourg

Az Európai Unió független külső ellenőreként az Európai Számvevőszék gondoskodik az uniós adófizetők érdekeinek védelméről.  A Számvevőszék
nem rendelkezik jogi hatáskörökkel, de tevékenysége révén javítja az Európai Bizottság költségvetési gazdálkodását, és jelentések formájában számol be
az EU pénzügyeiről.
˗ az Európai Közösségek legfiatalabb intézménye (csak 1975-benjött létre, s 1977-ben kezdett működni)  egy ún. költségvetési szerződés (az
1978-as) eredményeként került később kiemelésre, de csak a Maastrichti Szerződés emelte ténylegesen intézményi rangra, és került előre a
Szerződésben az intézmények közé

ÖSSZETÉTELE: A tagállamok egy-egy állampolgárából áll.  A Számvevőszék tagjait a Tanács nevezi ki az Európai Parlamenttel folytatott konzul-
tációt követően (tagjaira a tagállamok kormányai tesznek javaslatot): olyan személyek közül választják ki őket, akik államukban külső ellenőrzést végző
szervekhez tartoznak vagy tartoztak, vagy akik rendelkeznek az ehhez a hivatalhoz szükséges különleges képesítéssel (függetlenségükhöz nem férhet kétség)
˗ tagjai teljes mértékben függetlenek és az Unió általános érdekében járnak el (feladatuk ellátásával összefüggésben sem kormánytól, sem
bármilyen más szervtől nem kérhetnek, és nem fogadhatnak el utasítást)  a tagok személyes függetlenségét erősíti, hogy tagjai elmozdítására
kizárólag maga a Számvevőszék tehet indítványt az Európai Bíróságnak
~ a függetlenség érdekében szabadon dönt arról, hogy:
 mit ellenőriz,
 hogyan hajtja végre az ellenőrzéseket, illetve
 mikor és milyen formában teszi közzé megállapításait
˗ megbízatásuk 6 évre szól és megújítható  a tagok 3 éves időszakra elnököt választanak maguk közül (az elnök mandátuma ugyancsak
megújítható), s az ő feladata:
• összehívja és vezeti a Számvevőszék üléseit
• felelős az intézmény irányításáért, döntéseinek végrehajtásáért
• képviseli a Számvevőszéket a többi uniós intézménnyel szemben

FELADATA: A Számvevőszék az Unió általános hatáskörű pénzügyi ellenőrző szerve, feladata mindenekelőtt a Közösségek valamennyi bevételének és
kiadásának ellenőrzése.  Ellenőrzési hatásköre nemcsak a költségvetésre terjed ki, hanem valamennyi közösségi jog alá tartozó szervre (hacsak a létre-
hozásról szóló rendelkezések ezt nem zárják ki vagy nem korlátozzák).
 ellenőrzi az EU bevételeit és kiadásait, hogy megállapítsa, szabályszerű-e az uniós források előteremtése és elköltése, megfelelően történik-e
elszámolásuk, és költséghatékony-e a felhasználásuk
 ellenőrzéseket végez az uniós pénzforrásokat kezelő személyek és szervezetek körében – ideértve azokat a helyszíni ellenőrzéseket is,
melyeket az uniós intézményeknél (különösen a Bizottságnál), valamint az uniós tagállamokban, illetve az uniós támogatásban részesülő
országokban folytat le
 megállapításait és ajánlásait ún. ellenőrzési jelentésekben fogalmazza meg az Európai Bizottság és a tagállami kormányok számára
 ha csalás, korrupció és más jogellenes tevékenység gyanúja merül fel, értesíti az Európai Csalás Elleni Hivatalt (OLAF)
 éves jelentést készít az Európai Parlament és az Európai Unió Tanácsa számára (a Parlament a jelentés részletes áttekintését követően dönt arról,
jóváhagyja-e az uniós költségvetés végrehajtását, melyért a Bizottság tartozik felelősséggel)
 szakvéleménnyel szolgál az uniós szakpolitikusoknak arról, hogyan lehet az uniós pénzgazdálkodást hatékonyabbá és a polgárok felé
elszámoltathatóbbá tenni
Az Európai Számvevőszék a fentieken túlmenően véleményezi az uniós pénzgazdálkodás szempontjából releváns előkészítő jogszabályokat, továbbá
áttekintő, helyzetértékelő anyagokat, állásfoglalásokat és alkalmi kiadványokat tesz közzé az uniós államháztartással kapcsolatos témákban.

A Számvevőszék többféle ellenőrzést végez, különböző szempontok alapján:

 a Számvevőszék ellenőrzései során mindenekelőtt a bevételek és a kiadások jogszerűségét vizsgálja (valamennyi bevételnek és valamennyi
kiadásnak konkrét jogszabályi felhatalmazás alapján kell állni + a jogszerűség vizsgálata kiterjed továbbá a másodlagos jogszabály alapjául
szolgáló szerződési rendelkezéseknek, vagy egyéb magasabb jogszabálynak való megfelelésre is).
 a Számvevőszék a szabályszerűséget is vizsgálja
 további igen fontos vizsgálati szempont a kiadások célszerűsége és hatékonysága

AZ EURÓPAI UNIÓ KÖLTSÉGVETÉSE

AZ EU Közösségeknek önálló, saját költségvetése van: az önállóság azt jelenti, hogy…

a) a Közösség költségvetése elkülönül a tagállamok költségvetésétől
b) az EU kiadásairól és az azokat fedezni hivatott bevételekről saját belső döntéshozatali rendjében határoz, végrehajtását, ellenőrzését elsősorban
saját szervei útján végzi

Az Európai Unió éves költségvetése 145 milliárd EUR (2015. évi adatok szerint): ez abszolút értékben óriási összeg, ugyanakkor azonban mindössze
kb. 1%-a az EU-tagországok által évente megtermelt vagyonnak.  Két költségvetési rendszer működik az EU-ban:
a) MAKRO KÖLTSÉGVETÉS: 7 évre előre a költségvetés főszámait meghatározzák, lekötik a költségvetés 60-70%-át (meghatározza a mikro-
költségvetés tervezésének a lehetőségeit: meghatározzák, hogy az adott évi pénzből 60-70%-ot mire kell elkölteni)
˗ az ún. többéves pénzügyi keret hivatott biztosítani, hogy a költségvetés ne lépje túl a saját források által megszabott kereteket  ennek
érdekében felső határértékeket határoz meg arra vonatkozóan, mekkora összeget érhetnek el az EU éves kiadásai a különböző
szakterületeken egy adott (rendszerint 7 évben megállapított) időszakon keresztül
˗ a jelenlegi: 2014-2020 közötti költségvetés
b) MIKRO KÖLTSÉGVETÉS (éves költségvetés)
Az EU az uniós költségvetési forrásokat olyan célokra fordítja, amelyek megvalósítása érdekében érdemes a forrásokat összevonni és Európa egészének
szolgálatába állítani. Példaként említhetők a következő területek:
 a tagországok közötti közlekedési, energiaügyi és távközlési összeköttetések továbbfejlesztése,
 a környezet védelme Európa-szerte,
 az uniós gazdaság globális versenyképességének növelése,
 az európai tudósok és kutatók határokon átívelő együttműködésének elősegítése.
Az EU költségvetése mind a kiadási, mind a bevételi oldalon sokkal kevesebb tételből áll, illetve hiányoznak belőle az olyan elemek, melyek a tagállami
költségvetésben megvannak (pl. nincs hadsereg, egészségügy, önkormányzati támogatás, rendőrség, vámhivatal).
˗ költségvetés bevételei: vámok, mezőgazdasági vámok és cukorbefizetések, VAT- forrás, GNI forrás
˗ költségvetés kiadásai: mezőgazdasági politika, strukturális politika, kutatás- fejlesztés, külső segélyezés, előcsatlakozási támogatások, adminisz-
tratív kiadások,

Költségvetés elfogadása: Az éves költségvetés – melynek korlátait a többéves pénzügyi keret jelöli ki – demokratikus döntéshozatali folyamat ered-
ménye. A folyamat a következő lépésekből áll:
 az Európai Bizottság költségvetési javaslatot dolgoz ki és terjeszt elő.
 a tagállami kormányok (az Európai Unió Tanácsában ülésező miniszterei) és az Európai Parlament közvetlenül megválasztott képviselői
jóváhagyják a javaslatot
˗ együttdöntési eljárás lényege: háromszor dobhatja vissza a parlament a tanács javaslatát, egyeztető bizottságokat jelölnek ki, ahol a
vitás kérdéseket eldöntik  egyszerű szavazás: ha megszületik a költségvetés végrehajtják, egy 1 évre szól (mikro)
 Ezzel megszületik a következő évre szóló uniós költségvetés.
Mi történik a költségvetési források elköltését követően?
˗ a Bizottság beszámol az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak arról, mire költötte el az EU a rendelkezésre álló pénzt
˗ a kiadásokat az Európai Számvevőszék is ellenőrzi
˗ ha szabályszerű volt a források felhasználása, az Európai Parlament jóváhagyja a kiadásokat

IX. EURÓPAI UNIÓ PÉNZINTÉZETEI

EURÓPAI BERUHÁZÁSI BANK

Szerep: uniós célok megvalósítását szolgáló projekteket finanszíroz az EU határain belül és kívül egyaránt
Elnök: Werner Hoyer
Alapítás éve: 1958
Székhely: Luxemburg

Az Európai Beruházási Bank (EBB) az uniós országok közös tulajdona (önálló jogi személy). Célja, hogy:
 javítsa Európa foglalkoztatási és növekedési potenciálját;
 támogassa az éghajlatváltozás megfékezésére irányuló erőfeszítéseket;
 elősegítse az uniós szakpolitikai törekvések érvényre juttatását az EU határain kívül.

ÖSSZETÉTELE:
Az Európai Beruházási Banknak az összes uniós ország a részvényese.  Az EBB döntéshozó testületei a következők:
a) KORMÁNYZÓTANÁCS = a Kormányzótanács határozza meg az EBB általános hitelezési politikáját (az uniós országok által kijelölt
miniszterekből – többnyire a tagállami pénzügyminiszterekből – áll)
b) IGAZGATÓTANÁCS = jóváhagyja az EBB hitelfelvételi és hitelnyújtási műveleteit (az Európai Bizottság egy főt, a tagállamok pedig 28 tagot
delegálnak a testületbe, melynek munkáját az EBB elnöke irányítja)
c) IGAZGATÁSI BIZOTTSÁG = a bank „végrehajtó szerve”, mely az EBB napi működését irányítja
d) SZÁMVIZSGÁLÓ BIZOTTSÁG = ellenőrzi az EBB által végzett műveletek szabályszerűségét

FELADATA: rendeltetése, hogy hitelezési és forrásgyűjtő tevékenységével hozzájáruljon a Közösség céljai eléréséhez (nyereségszerzési cél nélkül műkö-
dik).  Tevékenysége:
• HITELEZÉS = ez a tevékenység a bank pénzügyi kötelezettségvállalásainak kb. 90%-át teszi ki (az EBB kisvállalkozásoknak és nagyvállala-
toknak egyaránt kölcsönöz pénzt annak érdekében, hogy támogassa a gazdasági növekedést és a munkahelyteremtést
˗ az Európai Beruházási Bank kölcsönt vesz fel a tőkepiacokon, a felvett pénzből pedig kedvező feltételekkel hitelt folyósít az EU
céljainak elérését szolgáló projektek megvalósításához (az EBB által folyósított összegek nem az uniós költségvetésből származnak)
˗ a hiteleknek hozzávetőleg a 90%-a az Európai Unión belül kerül felhasználásra
˗ a 25 millió eurót meghaladó összegű kölcsönök esetében az EBB közvetlenül hitelez a kedvezményezettnek  kisebb összegű köl-
csönök esetében az EBB hitelkeretet biztosít különböző pénzintézeteknek, ezek pedig a pénzt továbbhitelezik másoknak
 VEGYES FINANSZÍROZÁS = lehetővé teszi, hogy az ügyfelek az Európai Beruházási Banktól kapott finanszírozás mellett más forrásból is
pénzhez jussanak
 TANÁCSADÁS és TECHNIKAI SEGÍTSÉGNYÚJTÁS = a források legelőnyösebb felhasználását hivatott elősegíteni

A KÖZPONTI BANKOK EURÓPAI RENDSZERÉT (KBER):

a) Európai Központi Bank (EKB) [European Central Bank (ECB],
b) tagállami központi bankok (TKB) (National Central Banks,) alkotják (függetlenül attól, hogy az adott tagállamban bevezették-e az eurot).
 DE! Az EURORENDSZER pedig az EKB-t, valamint az eurót bevezetett országok nemzeti központi bankjait tömöríti.  Az eurorendszer és a KBER
közötti különbségtétel mindaddig meglesz, amíg van olyan EU-tagállam, amely nem tagja a közös valuta övezetének.
˗ a KBER-re vonatkozó uniós joganyag abban a szellemben született, hogy hosszú távon minden tagállam csatlakozni fog a közös pénz
programjához (nincs euró: Mo., Horvátország, Csehország, Lengyelország, Románia, Bulgária, Svédország, Dánia, Egyesült Királyság)
A KBER kétszintű szervezeti felépítéssel rendelkezik: ez egy olyan decentralizált központi bankrendszert eredményezett, melyben a tagállami központi
bankok továbbra is megmaradtak, azonban integrálták őket a KBER-be.  A Szerződés az EKB-t ruházza fel jogi személyiséggel, továbbá kimondja,
hogy a KBER-t az EKB döntéshozó szervei irányítják.

Történet: A Maastrichti Szerződés fektette le a GMU (európai gazdasági és monetáris unió) létrehozásának jogi és intézményi alapjait, valamint annak 3
fázisban megvalósítandó programját.
1. 1990-1993 között (még olyan lépéseket tartalmazott, melyek nem igényelték az elsődleges jogi módosításokat)
2. 1994-1998 között: már előfeltétele volt a Maastrichti Szerződés hatálybalépése (megteremtették a közös pénz bevezetésének gazdasági, jogi és
intézményi feltételeit)
˗ létrejött az Európai Monetáris Intézet (EMI) azzal a céllal, hogy hozzájáruljon a GMU második szakaszába történő átmenethez
szükséges feltételek megteremtéséhez
˗ 1998. jún. 1-jén jött létre az Európai Központi Bank (EKB) azzal a feladattal, hogy előkészítsék a teljes körű működésüket, amelyre a
harmadik szakasz kezdetétől került sor
3. 1999-től: a konvergenciakritériumokat teljesítő tagállamokban a monetáris politika nemzeti szintről uniós hatáskörbe került át és jogilag
megszületett a közös európai fizetőeszköz, az euró
EURÓPAI KÖZPONTI BANK (EKB)

Szerep: az euró kezelése, az árstabilitás fenntartása, valamint az EU gazdasági és monetáris politikájának meghatározása és végrehajtása
Elnök: Mario Draghi
Alapítás éve: 1998
Székhely: Frankfurt (Németország)

A rendszer ténylegesen 1998. június 1-jén, az Európai Központi Bank megalakításának napján jött létre. Az EKB önálló jogi személy, alapokmányát a
Szerződéshez csatolt jegyzőkönyv határozza meg (független).
˗ tőkéje 5 milliárd euro
˗ kizárólagos joga az euro kibocsátásának engedélyezése (bankjegyek kibocsátására az EKB és a nemzeti központi bankok is jogosultak): a
tagállamok az EKB által jóváhagyott mennyiségben bocsáthatnak ki euroérméket,
˗ EKB és a tagállamok központi bankjai nem nyújthatnak hitelt az uniós intézmények, szervek vagy hivatalok, a tagállamok központi kormányzata,
regionális vagy helyi közigazgatási szervei, közjogi testületei, egyéb közintézményei vagy közvállalkozásai számára.

FELADATA és HATÁSKÖRE: Elsődleges célja az árstabilitás fenntartása, és ezáltal a gazdasági növekedés és a munkahelyteremtés előmozdítása 
ennek veszélyeztetése nélkül támogatja az EU általános gazdaság-politikáját, hozzájárulva az EU céljainak megvalósításához:
1. meghatározza és végrehajtja az EU monetáris politikáját (a monetáris politika meghatározása a monetáris célkitűzésekről és azok eléréséhez
szükséges eszköztárról szóló döntések meghozatala)  a monetáris eszköztár elemei pl. számlát nyithat hitelintézeteknek, nyílt piaci műveleteket
hajthatnak végre, hitelt nyújthatnak hitelintézeteknek és más piaci szereplőknek
2. devizaműveletek végez, s kezeli a tagállamok hivatalos devizatartalékait, illetve valutát vesz és ad el az átváltási árfolyamok egyensúlyának
megőrzése érdekében
3. engedélyezi az euróövezeti országok számára az euróbankjegyek kibocsátását (az engedélyezést meg kell különböztetni a kibocsátástól, melyre
a EKB és a nemzeti központi bankok és jogosultak  az eddigi gyakorlat alapján a bankjegykibocsátás jogával csupán az EKB élt)  a
bankjegyek forgalomba hozatalát és forgalomból történő kivonását, fizikai kezelését viszont kizárólag a nemzeti központi bankok végzik
4. konzultatív és véleményező funkció: az EKB-val konzultálni kell a hatáskörébe tartozó valamennyi uniós jogi aktusra irányuló javaslattal
kapcsolatban, illetve a tagállamok hatóságainak minden az EKB hatáskörébe tartozó nemzeti jogszabálytervezetről konzultálnia kell vele
5. fizetési rendszerek zavartalan működésének előmozdítása (a tagállamok között euróban végzett elszámolásokra szolgáló ún. TARGET rendszer,
melyet 2007-től felváltott a TARGET2)
6. támogatja a hitelintézetek prudenciális felügyeletére és a pénzügyi rendszer stabilitására vonatkozó nemzeti politikákat (biztosítja, hogy a
nemzeti hatóságok megfelelően felügyeljék a pénzpiacokat és a pénzintézeteket)
7. nyomon követi az árak alakulását, és kiértékeli az árstabilitást veszélyeztető kockázatokat (statisztikai feladatok)
HATÁSKÖR: Az EKB rendeleteket, határozatokat, ajánlásokat és véleményeket alkothat (irányelveket nem).  a rendeleteire ugyanazok a jogha-
tások vonatkoznak, mint más uniós jogalkotó által alkotott rendeletre (DE! rendeletalkotási joga korlátozott: csak a Szerződés és az alapokmány által
meghatározott, taxatív esetekben!!!)
˗ a KBER tevékenységéről, valamint az előző és a folyó év monetáris politikájáról éves jelentést készít a Parlamentnek, a Tanácsnak, a Bizottság-
nak és az Európai Tanácsnak
˗ konzultálni kell vele:
 a monetáris területet érintő intézményi módosításokról,
 a hatáskörébe tartozó valamennyi uniós jogi aktusra irányuló javaslatokról, illetve nemzeti jogszabálytervezettel kapcsolatban,
˗ véleményt terjeszthet elő a hatáskörébe tartozó területeken az uniós szervek és nemzeti hatóságok elé
˗ pénzbírságot vagy kényszerítő bírságot szabhat ki vállalkozásokra

ÖSSZETÉTELE:
Az EKB elnöke képviseli a bankot a magas szintű uniós és nemzetközi találkozókon. Az Európai Központi Bankon belül az alábbi három testület felelős
a döntéshozatalért:
a) KORMÁNYZÓTANÁCS = az EKB fő döntéshozatali szerve (felméri a gazdasági és a monetáris folyamatok alakulását, meghatározza az
euróövezet monetáris politikáját)
˗ tagjai: az Igazgatóság tagjai, valamint az euróövezeti tagországok központi bankjainak kormányzói (azon tagállamok nemzeti központi
bankjainak elnökei, amelyek hivatalos pénzneme az euro) alkotják
˗ a Tanács elnöke és a Bizottság egy tagja szavazati jog nélkül részt vehet az ülésein
b) IGAZGATÓSÁG = feladata az EKB napi irányítása (végrehajtja a monetáris politikát, irányítja a bank napi működését)
˗ tagjai: az EKB elnökén és alelnökén kívül négy további tagja van  mindegyiküket az euróövezeti országok vezetői nevezik ki 8 évre
(csak a tagállamok állampolgárai lehetnek, akiknek pénzügyi területen elismert szakmai tekintélyük, tapasztalatuk van)
c) ÁLTALÁNOS TANÁCS: tanácsadó és koordinációs szerepet tölt be (részt vesz az EKB tanácsadói és koordinációs tevékenységében, és segít
az euróövezethez csatlakozó országoknak felkészülni az átállásra)
˗ tagjai: az EKB elnökéből, alelnökéből, valamint az összes uniós tagország központi bankjainak kormányzóiból álló testület
˗ az Igazgatóság többi tagja szavazati jog nélkül részt vehet az ülésein.

X. EURÓPAI UNIÓ TANÁCSADÓ SZERVEI

GAZDASÁGI ÉS SZOCIÁLIS BIZOTTSÁG (GSZB)

Szerep: munkaadói és munkavállalói szervezeteket és más érdekcsoportokat képviselő tanácsadó szerv

Tagok: 350 fő az uniós tagországokból
Elnök: Georgios Dassis
Alapítás éve: 1957 (a Római Szerződés hozta létre)
Székhely: Brüsszel (Belgium)

SZERVEZETE: A Gazdasági és Szociális Bizottság a szervezett civil társadalom képviselője uniós szinten: tanácsadó szerv (sajátos közvetítő az uniós
intézmények és a szervezett civil társadalomba tartozó érdekcsoportok között).
TAGOK: a társadalmi és gazdasági élet különféle területein tevékenykedő szervezetek (gyártók, munkavállalók, mezőgazdasági termelők, társadalmi
szervezetek stb.) képviselői  a tagok tehát 3 csoportba sorolhatók (a tagok egyidejűleg csak az egyik csoporthoz tartozhatnak, a csoportok megválasztják
saját elnöküket és alelnökeiket  a GSZB elnökét váltakozva a három csoport tagjai közül választják):
 munkaadók,
 munkavállalók,
 egyéb társadalmi érdekcsoportok képviselői
A tagokat a tagállamok javaslatai alapján a Tanács nevezi ki 5 évre (a tagok újraválaszthatók): a tagok feladataik ellátása során teljes mértékben függetlenek:
nem utasíthatók, az Unió általános érdekében kötelesek eljárni
˗ a GSZB tagjai közül 2,5 évre választja meg az elnökét: ő irányítja a testület munkáját, és ő jogosult a külkapcsolatok terén a GSZB képviseletére
˗ a tagok összességéből álló Közgyűlés évente 9 alkalommal ül össze saját kezdeményezésére, illetve a Parlament, a Tanács vagy a Bizottság
kérésére
A GSZB keretében hat szakosított szekció is működik, melyek a következő területeken végzik a döntések előkészítését:
1. gazdasági és monetáris unió, gazdasági és társadalmi kohézió
2. egységes piac, termelés és fogyasztás
3. közlekedés, energia, infrastruktúra és információs társadalom
4. foglalkoztatás, szociális ügyek és állampolgárság
5. mezőgazdaság, vidékfejlesztés és környezet
6. külkapcsolatok

FELADATA ÉS HATÁSKÖRE: A GSZB véleményeket dolgoz ki különböző uniós témákban az Európai Bizottság, az Európai Unió Tanácsa és az
Európai Parlament részére (tanácsadói minőségben segíti a Parlamentet, a Tanácsot és a Bizottságot).  A tanácsadó funkció lehetővé teszi a tagjai (és
rajtuk keresztül az általuk képviselt szervezetek) számára, hogy részt vegyenek az uniós szintű döntések meghozatalában.
˗ a Parlament, a Tanács vagy a Bizottság a Szerződésekben meghatározott esetekben köteles konzultálni a GSZB-vel, illetve minden olyan
esetben konzultálhatnak vele, amikor azt indokoltnak tartják (szükség esetén legalább 1 hónapos határidőt is tűzhetnek a vélemény benyúj-
tására  a határidő lejártát követően a vélemény hiánya nem képezi akadályát a további eljárásnak)
˗ a GSZB saját kezdeményezésére is adhat véleményt olyan esetekben, ha ezt indokoltnak tartja
Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság lehetővé teszi, hogy az érdekcsoportok hivatalos keretek között véleményt nyilvánítsanak az uniós jogalkotási
javaslatokról. Az EGSZB 3 fő feladatot lát el:
a) gondoskodik arról, hogy az uniós szakpolitikák és jogszabályok igazodjanak a gazdasági és társadalmi viszonyokhoz (ennek érdekében kon-
szenzusra törekszik, amelynek a felek mindegyike hasznát látja)
b) előmozdítja a részvételi demokrácia elvének érvényesülését az Európai Unióban azáltal, hogy párbeszédet biztosít a munkaadói és a munkavál-
lalói szervezetekkel és más érdekcsoportokkal, és lehetővé teszi számukra, hogy kifejezésre juttassák véleményüket
c) elősegíti az európai integráció alapjául szolgáló értékek térnyerését, és erősíti a részvételen alapuló demokráciát és a civil társadalmi szervezetek
szerepét

RÉGIÓK BIZOTTSÁGA (RB)

Szerep: uniós tanácsadó szerv, melyet az EU-országok regionális és helyi hatóságainak képviselői alkotnak
Tagok: 350 fő az uniós tagországokból
Elnök: Markku Markkula (a finnországi Espoo város tanácsának tagja)
Alapítás éve: 1994 (a Maastrichti Szerződés hozta létre)
Székhely: Brüsszel (Belgium)

SZERVEZETE: A Régiók Bizottsága a regionális és helyi testületek olyan képviselőiből áll, akik:
a) valamely regionális vagy helyi testületben választással nyert képviselői megbízatással rendelkeznek, vagy
b) valamely választott testületnek politikai felelősséggel tartoznak
TAGOK: a tagokat és a velük azonos számú póttagot a tagállamok javaslatai alapján a Tanács nevezi ki 5 évre (a tagság automatikusan megszűnik,
amennyiben az illető személynek a képviselői megbízatása – amely alapján őt tagnak javasolták – megszűnik)  a tagok újraválaszthatók
˗ a tagok feladataik ellátása során teljes mértékben függetlenek: nem utasíthatók, és az Unió általános érdekében járnak el
˗ a tagok nem lehetnek egyszerre tagjai a Parlamentnek
˗ az RB a tagjai közül 2,5 évre választja meg az elnökét és tisztségviselőit (az ülését a Parlament, a Tanács vagy a Bizottság kérésére az elnök
hívja össze, de saját kezdeményezésére is ülésezhet)
˗ az, hogy az egyes uniós tagállamok hány személyt jelölhetnek a Régiók Bizottságába, az adott ország népességétől függ  az egyes országokból
delegált tagok egyrészt ún. nemzeti delegációkat alkotnak (melyek összetételének tükröznie kell az adott ország politikai, földrajzi, regionális és
helyi viszonyait); másrészt politikai meggyőződésüknek megfelelően 5 politikai csoportba tömörülnek
A RB szakbizottságai:
1. területi kohéziós politika
2. gazdaság- és szociálpolitika
3. oktatás, ifjúság, kultúra és oktatás
4. környezetvédelem, éghajlatváltozás és energiaügy
5. uniós polgárság, kormányzás, intézményi és külügyek
6. természeti erőforrások

FELADATA és HATÁSKÖRE: A Régiók Bizottsága az EU tanácsadó szerve, melynek keretében a képviselők kifejezésre tudják juttatni véleményüket
azokkal az uniós jogszabályokkal kapcsolatban, melyek közvetlenül befolyásolják az általuk képviselt régiók és települések életét.  A Régiók Bizottsága
révén a régiók és települések hivatalosan is beleszólhatnak az uniós döntéshozatalba, és ezáltal érvényre juttathatják a regionális és helyi hatóságok
véleményét és érdekeit.
a) az Európai Bizottságnak, az Európai Unió Tanácsának és az Európai Parlamentnek konzultálnia kell a Régiók Bizottságával a helyi és re-
gionális önkormányzatokat érintő témákkal (pl. az egészségüggyel, oktatással, foglalkoztatással, szociálpolitikával, gazdasági és társadalmi
kohézióval, közlekedéssel, energiaüggyel és éghajlatváltozással) kapcsolatos jogszabályok kidolgozása során  ha ezt elmulasztják, a Régiók
Bizottsága keresetet indíthat ellenük az Európai Unió Bíróságánál
˗ szükség esetén legalább 1 hónapos határidőt is tűzhetnek a vélemény benyújtására  a határidő lejártát követően a vélemény hiánya
nem képezi akadályát a további eljárásnak
b) a Régiók Bizottsága a hozzá beérkező jogszabályjavaslatokról véleményeket dolgoz ki és fogad el, melyeket megküld az érintett uniós
intézményeknek
c) a Régiók Bizottsága saját kezdeményezésre is véleményt adhat ki
 A nemzeti parlamentek szerepe az Európai Unióban

EUSz. 12. cikk:

A nemzeti parlamentek tevékenyen hozzájárulnak az Unió jó működéséhez azáltal, hogy:
a) a nemzeti parlamenteknek az Európai Unióban betöltött szerepéről szóló jegyzőkönyvvel összhangban az Unió intézményeitől tájékoztatást kapnak, és
kézhez kapják az uniós jogalkotási aktusok tervezeteit
b) a szubszidiaritás és az arányosság elvének alkalmazásáról szóló jegyzőkönyvben meghatározott eljárással összhangban figyelemmel kísérik a
szubszidiaritás elvének tiszteletben tartását
c) a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség keretében az Európai Unió működéséről szóló szerződés 70. cikkével összhangban
részt vesznek az uniós politikák e területen való végrehajtását értékelő eljárásokban, és az említett szerződés 80., illetve 85. cikkével összhangban
részt vesznek az Europol politikai ellenőrzésében, valamint az Eurojust tevékenységének értékelésében
d) e szerződés 48. cikkével összhangban részt vesznek a Szerződések felülvizsgálati eljárásaiban
e) e szerződés 49. cikkével összhangban értesítést kapnak az Unióhoz való csatlakozási kérelmek benyújtásáról
f) a nemzeti parlamenteknek az Európai Unióban betöltött szerepéről szóló jegyzőkönyvvel összhangban részt vesznek a nemzeti parlamentek közötti és
az Európai Parlamenttel folytatott parlamentközi együttműködésben

I. NEMZETI PARLAMENTEK SZEREPE A JOGALKOTÁSBAN

A nemzeti parlamentek uniós jogalkotásban való részvételi lehetőségének célja, hogy erősítse a SZUPRANACIONÁLIS DÖNTÉSHOZATAL
FELETT GYAKOROLT PARLAMENTÁRIS KONTROLLT.  Szerepük a szubszidiaritás elve tiszteletben tartásának ellenőrzésével függ össze.
˗ a SZUBSZIDIARITÁS elvének megfelelően
a) azokon a területeken, amelyek nem tartoznak kizárólagos hatáskörébe,
b) az Unió csak akkor és annyiban jár el,
c) amikor és amennyiben a tervezett intézkedés céljait a tagállamok sem központi, sem regionális vagy helyi szinten nem tudják kielégítően
megvalósítani,
d) így azok a tervezett intézkedés terjedelme vagy hatása miatt az Unió szintjén jobban megvalósíthatók.
Az Unió intézményei a szubszidiaritás elvét a szubszidiaritás és az arányosság elvének alkalmazásáról szóló jegyzőkönyvben meghatározottak
szerint alkalmazzák (ennek a jegyzőkönyvnek a jelentősége, hogy a Lisszaboni Szerződés ezzel új szereplőt hozott be a jogalkotási folyamatba)  A
NEMZETI PARLAMENTEK az említett jegyzőkönyvben megállapított eljárásnak megfelelően gondoskodnak a szubszidiaritás elvének tiszteletben
tartásáról.
˗ a nemzeti parlamentek részére tehát az uniós intézmények minden szükséges dokumentumot kellő időben (legalább 8 héttel a napirendre
kerülése előtt) megküldenek  a parlamentek közvetlenül megkapják
 az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak megküldött jogalkotási aktusok tervezetét,
 a Bizottság ún. konzultációs dokumentumait (zöld, fehér könyvek, közlemények), valamint
 minden egyéb, a jogalkotási tervezésre vagy a politikai stratégia kialakítására vonatkozó dokumentumokat
˗ a Lisszaboni Szerződés óta tehát lehetőség van arra, hogy a tagállami parlamentek véleményezzék a javaslatot  ez egy kötött véleményezés:
csak arra vonatkozik, hogy megfelel-e a javaslat a szubszidiaritás és az arányosság elvének (ők a „szubszidiaritás és arányosság őrei”)
~ a jogalkotási aktus tervezetének továbbításától 8 héten belül bármely nemzeti parlament (nemzeti parlamenti kamara – ahol
kétkamarás a parlament) indokolt véleményt küldhet az európai Parlament, a Tanács, ill. a Bizottság elnökének, amelyben ismerteti
azokat az okokat, amelyek alapján a tervezetet nem tartja összeegyeztethetőnek a szubszidiaritás elvével
˗ a szubszidiaritás-ellenőrzési rendszerben minden tagállami parlamentnek 2 szavazata van (kétkamarás testületek esetében minden kamarának 1-
1), illetve a parlamentnek lehetősége van sárga, illetve narancssárga lapot felmutatni a jogalkotás során
 SÁRGA LAP (ez a lehetőség bármely jogalkotási tervezet kapcsán fennáll): ha az indokolt vélemények a nemzeti parlamentek sza-
vazatai összegének legalább 1/3-át képviselő része szerint a jogalkotási aktus tervezete nincs összhangban a szubszidiaritás elvével: a
tervezetet felül kell vizsgálni  a felülvizsgálatot követően a Bizottság a tervezetet fenntarthatja, módosíthatja vagy visszavonhatja (a
döntést meg kell indokolni)
 NARANCSSÁRGA LAP (csak a rendes jogalkotási eljárás keretében): ha az indokolt véleményeknek a nemzeti parlamentek szavazati
összegének legalább az egyszerű többségét képviselő része szerint a jogalkotási aktus nem felel meg a szubszidiaritás elvének: a
javaslatot felül kell vizsgálni  a felülvizsgálatot követően a Bizottság a tervezetet fenntarthatja, módosíthatja vagy visszavonhatja
~ ha FENNTARTJA a javaslatot: indokolt véleményben alá kell támasztania, hogy álláspontja szerint miért felel meg a javaslat
a szubszidiaritás elvének  ezt a nemzeti parlamentek indokolt véleményével együtt az uniós jogalkotó (EP és a Tanács) elé
terjesztik, hogy azt a rendes jogalkotási eljárás során figyelembe vegye
~ az első olvasat után ha a Tanács tagjainak 55%-át képező többség vagy az EP-ben leadott szavazatok többsége szerint a
javaslat nem egyeztethető össze a szubszidiaritás elvével: a továbbiakban nem tárgyalható
A nemzeti parlamentnek tehát joga van felhívni az uniós jogalkotó figyelmét a szubszidiaritás elvének eltartására (bár az uniós jogalkotási aktus
elfogadását megakadályozni nem képesek).

A nemzeti parlamentnek jogában áll továbbá a jogalkotási aktus megszületését követően, közvetett módon az Európai Unió Bíróságához fordulni a
szubszidiaritás elvének megsértése miatt (SEMMISSÉ NYILVÁNÍTÁSI ELJÁRÁS).

II. NEMZETI PARLAMENTEK SZEREPE A VÉGREHAJTÁS SORÁN

Az uniós jogszabályokat elsősorban a tagállamoknak kell végrehajtaniuk.

˗ a Szerződések meglehetősen szűkszavúan rendelkeznek az uniós jog végrehajtásáról: az uniós jog végrehajtására nem hoznak létre egységes
rendszert  az alapító szerződéseknek a végrehajtásra vonatkozó rendelkezései közül kiemelendő:
• lojális együttműködés elve: eszerint az Unió és a tagállamok kölcsönösen tiszteletben tartják és segítik egymást a szerződésekből eredő
feladatok végrehajtásában  ennek megfelelően a tagállamok megteszik a megfelelő általános vagy különös intézkedéseket: az uniós
jog végrehajtási kötelezettsége is ebből vezethető le
• a Lisszaboni Szerződés új rendelkezéssel erősítette meg a tagállami végrehajtási kötelezettséget: a tagállamoknak nemzeti jogukban el
kell fogadniuk minden, a kötelező erejű uniós jogi aktusok végrehajtásához szükséges intézkedést
Az uniós jogból adódó tagállami végrehajtási feladatok az adott norma jogforrási jellegétől függően eltérhetnek egymástól:
• a Szerződések kevés olyan rendelkezést tartalmaznak, melyek közvetlenül alkalmazandók (elsősorban a tilalmat megfogalmazó rendelkezések
ilyenek), hiszen az egyes gazdasági-politikai ágazatokban megfogalmazott célkitűzéseket a másodlagos jogalkotás konkretizálja
• a végrehajtási feladatok szempontjából nagyobb jelentősége van a másodlagos jogforrásoknak (rendeletek, irányelvek, határozatok)  ezek
közül is az irányelvek kívánják meg a legnagyobb tagállami aktivitást
IRÁNYELVEK ÁTÜLTETÉSE: az irányelvek végrehajtására vonatkozó konkrét tagállami kötelezettségek az irányelvek átültetésével, az átültetésre
vonatkozó értesítési kötelezettséggel, az átültető tagállami norma alkalmazásával és az uniós jog érvényesítésével kapcsolatos feladatokra tagolhatók.

1. AZ IRÁNYELVEK ÁTÜLTETÉSE A NEMZETI JOGBA:

a) az átültető norma szükségessége: általában szükséges a nemzeti jogalkotást (nem szükséges akkor, ha a tagállami jog teljes egészében
megfelel az irányelvben foglaltaknak, ha a szabályozás tárgya egy tagállamban irreleváns)
˗ EU Bíróság: az a tény, hogy a gyakorlat összhangban áll az irányelv által nyújtott védelemmel, nem igazolja az irányelv
átültetésének elmulasztását (megfelelően precíz, világos helyzetet kell teremteni)  biztosítani kell, hogy a tiltott magatar-
tás a jövőben se következhessen be.
b) az átültető norma jogforrási formája, jogi kötőereje: olyan formát kell választani, amely alkalmas jogosultságok és kötelezettségek
keletkeztetésére, kellően precíz, kellően publikált  alkalmas az eredmény elérésére (kötelező erővel rendelkező jogszabállyal)
c) az átültető norma jogforrási hierarchiában elfoglalt helye: az EUMSz. nem határozza meg, hogy az átültető norma a jogforrási
hierarchia mely szintjén álljon (minden tagállam maga határozhatja meg, hogy az EU jog hogyan érvényesíthető legjobban)  irrele-
váns, hogy törvény vagy a központi kormányzat más szintjén megalkotott, az adott tagállam egész területén általánosan alkalmazandó
jogszabállyal, vagy regionális, helyi hatóságok által kibocsátott normával hajtják végre
˗ ha regionális vagy helyi hatóságok által kibocsátott normákat alkotnak, biztosítani kell a teljes körűséget (az ország egész
területén minden önkormányzat megfelelően alkossa meg a saját jogszabályát + mulasztás esetén végső soron a központi
kormányzat – tagállam - felelős)
d) a környezeti irányelvek végrehajtása önkéntes környezetvédelmi megállapodásokkal: a közhatóságok és a gazdaság ágazatai,
főként az ipar szereplői közötti megállapodások, a jogi szabályozást helyettesítik (polgári vagy közigazgatási jogi úton érvényesíthető
szerződés formáját kell ölteniük)  a teljesítésüket megfelelő ellenőrzéssel és szankcionálással kell biztosítani (végre nem hajtás esetén
a tagállam átültetési kötelezettsége feléled)
e) az átültető norma tartalma: az EU jogalkotó szándéka gyakran az állampolgárok számára jogok keletkeztetése; a tagállamok számára
meghatározott tilalom, vagy kötelezettség egyúttal az egyének oldalán jogosultság! (e kötelezettségeket, tilalmakat az átültető
normának tartalmaznia kell)
˗ az eljárási jellegű rendelkezéseket csak akkor kell átvenni, ha az egyének számára állapítanak meg vagy keletkeztetnek
jogokat és kötelezettségeket (pl. engedélyezési eljárás, környezetvédelmi határértékek)
f) az átültető norma szóhasználata: a tagállami szabadság a szóhasználatra is kiterjed
˗ a nemzeti normának nem kell szó szerint megismételnie az irányelvben foglaltakat (egy általános jogszabályi környezet meg-
felelő, ha biztosítja az irányelv teljes körű végrehajtását: a szó szerinti átvétel zavart okozhat a jogértelmezésben, jogal-
kalmazásban)
˗ bizonyos esetekben csekély eltérés is vezethet az irányelv nem kellő végrehajtására (pl. veszélyes hulladék eltérő megjelölése
a nemzeti jogokban: ipari, kémiai, ellenőrzendő hulladék, stb.)

2. AZ IRÁNYELVEK GYAKORLATI ALKALMAZÁSA (a tagállami kötelezettség az átültető norma tényleges alkalmazása, a célok ered-
mények elérése)  EU Bíróság: az irányelv minden szempontból megfelelő transzpozíciója nem vezet az eredmény elérésére az átültető
norma alkalmazása nélkül: nem csupán jogilag, de ténylegesen is meg kell felelni az irányelvben foglaltaknak!

3. IRÁNYELVEK VÉGREHAJTÁSÁVAL KAPCSOLATOS TAGÁLLAMI ÉRTESÍTÉSI KÖTELEZETTSÉG: az irányelvek záró

rendelkezéseikben előírják a tagállamok számára, hogy meghatározott határidőn belül alkossák meg belső jogszabályaikat, s azokról értesít-
sék a Bizottságot  a Bizottság ezek tanulmányozása alapján állapítja meg az irányelvvel való összhangjukat (a Bizottság a bejelentési
kötelezettség elmulasztása miatt indított keresetben átalányösszeg, vagy kényszerítő bírság kiszabására tehet javaslatot)

4. AZ UNIÓS JOG ÉRVÉNYESÍTÉSÉVEL KAPCSOLATOS KÖTELEZETTSÉG: a jogszabályok érvényesítése körébe tartoznak azok
a mechanizmusok, amelyek az EU jogból fakadó kötelezettségek teljesítését (vagyis a végrehajtás megvalósulását) biztosítják.
˗ az érvényesítés alatt értendők: az irányelvek megfelelő átültetését, a rendeletek és határozatok végrehajtásához kivételesen szük-
séges nemzeti normák megalkotását, a rendeletek, határozatok és az irányelvek végrehajtására alkotott nemzeti normák tényleges
alkalmazását, az értesítési és jelentéstételi kötelezettség teljesítését biztosító eszközök, módszerek, eljárások  a tagállamok köte-
lezettsége ezek kiépítése és működtetése
 Az Európai Unió szakpolitikái

A4. A Közös Kül- és Biztonságpolitika

A5. A szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség

B27. Polgári jogi és kereskedelmi ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés az EU-ban

A40. A Közös Mezőgazdasági Politika

A41. Az Európai Unió Környezeti Politikája

B26. Az Európai Unió Bíróságának sportjogi ítélkezése

 A Közös Kül- és Biztonságpolitika

A világgazdaság meghatározó szereplőjeként az Európai Unió gyakorlatilag a világ valamennyi országával (elsősorban kereskedelmi jellegű) kapcsolatban
áll, és a gazdasági integrációból kiindulva fokozatosan egyéb külügyi területeken is növelte a fellépési lehetőségeit.  Az egyes területeken nagyon eltérő
a tagállamok és az Unió közötti hatáskörmegosztás.

I. TÖRTÉNETE

TÖRTÉNETE, KIALAKULÁSA:

Az 1957-ben aláírt EGK-Szerződés (a Római Szerződés) nem tartalmazott a KKBP-re vonatkozó rendelkezéseket, az 1970-es évekig az uniós tagállamok
között még informális együttműködés sem volt. A hat alapító tagállam 1961-ben felkért egy kormányközi bizottságot Christian Fouchet francia
nagykövet vezetésével, hogy készítsen javaslatokat egy politikai közösség megteremtésére. Ennek bukását követően, egyfajta helyettesítőjeként döntöttek
1969-ben a tagállamok állam- és kormányfői a külpolitikai kérdésekben történő, miniszteri szintű egyeztetések rendszeressé tételéről.  Az elhatározás
nyomán jött létre az EURÓPAI POLITIKAI EGYÜTTMŰKÖDÉS (EPC/EPE):
˗ az együttműködés a Közösség keretein kívül, de annak apparátusát igénybe véve működött
˗ lényege az intézményesített külpolitikai véleménycsere, a közös álláspont kialakítására tett rendszeres kísérlet a külügyminiszterek, illetve a
politikai igazgatók szintjén
˗ az EPC intézményes (a Közösség alapszerződéseinek szintjén történő) befogadására 1987-ben, az Egységes Európai Okmánnyal került sor: az
együttműködés azonban megmaradt kormányközi szinten, nem emelkedett közösségi szintre.

Az alapító szerződések módosításai egytől egyig érintették a külpolitika területét is, amely azonban a mai napig alapvetően kormányközi jellegű maradt.
1. A Maastrichti Szerződés (1992) értelmében az Európai Unió fokozatosan KÖZÖS KÜL- ÉS BIZTONSÁGPOLITIKÁT (KKBP) alakított
ki, ami nem jelentett közös külpolitikát, csak egy megerősített külpolitikai koordinációs mechanizmust, amely kormányközi alapon mű-
ködött
˗ közös politika megmarad a kormányközi együttműködés szintjén, miközben kölcsönveszi a Közösség intézményeit  a kormányközi
jelleg abban nyilvánul meg, hogy ezeken a területeken a lényegi döntéseket az Európai Tanácsban az állam- és kormányfők egyhangúan
hozzák
2. az Amszterdami Szerződés módosította a KKBP döntéshozatali és jogforrási rendjét, bevezette az ún. „konstruktív tartózkodás” lehetőségét,
és a feladatokhoz közösségi forrásokat is rendelt, előrebocsátotta a közös védelmi politika kialakításának lehetőségét  az EU 2. pillérének a
képviseletére létrehozta a főképviselői posztot
3. 1998 decemberében Saint Malo-ban került sor egy szándéknyilatkozat elfogadására a közös védelempolitika kialakításáról
4. az 1999 decemberében tartott helsinki csúcs valódi mérföldkő volt a közös európai biztonság- és védelempolitika történetében: a Tanácson belül
új szervek (Politikai és Biztonsági Bizottság, Katonai Bizottság) jelentek meg, továbbá döntés született egy 60 ezer fős, többnemzetiségű haderő
felállításáról, amely 60 napon belül bevethető
KKBP mostanra az egyik legdinamikusabban fejlődő uniós politikává vált (annak ellenére, hogy a szuverenitás szempontjából különösen érzékeny terület).

A KKBP SZABÁLYAI A LISSZABONI SZERZŐDÉSBEN: Bár a Lisszaboni Szerződés megszüntette a pillérrendszert, a közös kül- és biztonságpo-
litika az unió többi hatásköreitől eltérően egy jól elhatárolható szabályozási terület maradt.
• a kül- és biztonságpolitika tekintetében az együttműködés nem lett szupranacionális szintre emelve (azaz e politika külön szabályok és
eljárások hatálya alá tartozik, és kormányközies természetű)
• a közös kül- és biztonságpolitikát (az egyetlen ilyen uniós politikaként) nem az EUMSz. szabályozza, hanem az EUSz. tárgyalja az e politikára
vonatkozó különös rendelkezéseket  a közös kül- és biztonságpolitika külön szabályok és eljárások hatálya alá tartozik
a) főszabály szerint a közös kül- és biztonságpolitikát az Európai Tanács és a Tanács egyhangúlag határozza meg
˗ az Európai Tanács állapítja meg az Uniós stratégiai érdekeit, meghatározza a KKBP célkitűzéseit és a rá vonatkozó általános
iránymutatásokat (beleértve a védelempolitikát is), valamint elfogadja a szükséges határozatokat  a Tanács az Európai
Tanács által meghatározott általános iránymutatások és stratégiai irányvonalak alapján kidolgozza a KKBP-t, és meghozza a
meghatározásához és végrehajtásához szükséges határozatokat
˗ bármely tagállam, a főképviselő, illetve a főképviselő a Bizottság támogatásával a KKBP-t érintő bármely kérdést a Tanács
elé utalhat, továbbá kezdeményezéseket, illetve javaslatokat terjeszthet a Tanács elé
b) a KKBP-t az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője és a tagállamok hajtják végre a Szerződésekkel összhangban
c) jogalkotási aktusok elfogadása kizárt ezen a területen (határozati forma jellemző)
˗ szavazástól való tartózkodás esetén az érintett tagállam nem köteles a határozatot alkalmazni, de elfogadja, hogy a határozat
köti az Uniót, és tartózkodik minden olyan tevékenységtől, mely ellenkezik az EU fellépésével (konstruktív tartózkodás)
˗ az EUSz. felsorolja azt a néhány esetet, amikor a Tanács minősített többséggel is határozhat  DE! a szavazásra nem kerül
sor, amennyiben a Tanács valamely tagja kijelenti, hogy „létfontosságú és általa megnevezett politikai okokból” ellenzi a
határozat elfogadását (ilyenkor a főképviselő konzultációt folytat az érintett tagállammal, s elfogadható megoldás hiányában
a Tanács kérheti, hogy az ügyet terjesszék az Európai Tanács elé)

A Lisszaboni Szerződés (mely 2009-ben lépett hatályba) megerősítette az EU kül- és biztonságpolitikáját azáltal, hogy létrehozta:
 az UNIÓ KÜLÜGYI ÉS BIZTONSÁGPOLITIKAI FŐKÉPVISELŐJÉNEK posztját, akinek a feladata:
˗ gondoskodik a fenti elvek tiszteletben tartásáról
˗ képviseli az Uniót a közös kül- és biztonságpolitikára vonatkozó ügyekben, valamint
˗ az Unió nevében politikai párbeszédet folytat harmadik felekkel, és
˗ képviseli az Unió álláspontját a nemzetközi szervezetekben és nemzetközi konferenciákon
A főképviselő rendszeresen konzultál a Parlamenttel a KKBP, valamint a KBVP főbb vonatkozásairól és alapvető választási lehetőségeiről,
továbbá folyamatosan tájékoztatja ezen politikák alakulásáról.
 valamint az EURÓPAI KÜLÜGYI SZOLGÁLATOT (EKSZ), az EU diplomáciai testületét.

II. KÖZÖS KÜL- ÉS BIZTONSÁGPOLITIKA JELLEMZŐJE

CÉL: kül- és biztonságpolitikája révén az Európai Unió arra törekszik, hogy:

a) óvja a békét, és világszerte erősítse a biztonságot,
b) ösztönözze a nemzetközi együttműködést,
c) továbbá hogy elősegítse a demokratikus viszonyok meghonosodását, a jogállamiság megszilárdulását, valamint az emberi jogok és
alapvető szabadságok érvényre jutását.
A közös kül- és biztonságpolitika a szolidaritás és a lojalitás elvein alapul.
˗ a tagállamok az Unió kül- és biztonságpolitikáját fenntartások nélkül támogatják
˗ a tagállamok tiszteletben tartják az Unió e területen folytatott tevékenységét, valamint tartózkodnak minden olyan cselekvéstől, mely ellentétes
az Unió érdekeivel, ill. ronthatja az Unió, mint kohéziós erő eredményességét a nemzetközi kapcsolatokban

Az EU külügyi napirendjén számos globális kihívás szerepel központi helyen, amelyekkel önmagában egyetlen ország sem képes megküzdeni:
• tömegpusztító fegyverek és azok hordozóeszközeinek elterjedése elleni küzdelem; leszerelés (különösen a nukleáris fegyverek esetében); a kézi-
és könnyűfegyverek tiltott kereskedelmének visszaszorítása; a terrorizmus elleni nemzetközi küzdelem
• a demokrácia és jogállamiság megszilárdítása, valamint emberi jogok tiszteletben tartásának előmozdítása
• regionális és törékeny államok okozta instabilitás (Közel-Kelet, Szíria, Afganisztán és afrikai országok); európai szomszédságpolitika
• az éghajlatváltozásból eredő kockázatok kezelése, vízbiztonság, természeti és ember által okozott katasztrófák, járványok
 Az összetett kihívásokra az EU-nak rugalmasan kell reagálnia annak érdekében, hogy a világ bármely pontján egyre eredményesebben és hatékonyab-
ban tudjon fellépni (amihez hatékony és jól koordinált uniós külpolitika kialakítására van szükség).
2003-ban került elfogadásra az EURÓPAI BIZTONSÁGI STRATÉGIA, amelynek kiindulópontja az a tézis volt, hogy az EU-nak globális szereplő-
ként részt kell vállalnia a globális biztonság iránti felelősségből is.  A stratégia felülvizsgálatára 2008-ban került sor: az új stratégiát Federica
Mogherini (külügyi és biztonságpolitikai főképviselő) 2016. júniusában hozta nyilvánosságra, s 5 prioritást jelöl meg:
1. az Unió biztonságának, békéjének és jólétének megerősítése
2. államok és társadalmak ellenálló képességének megnövelése keleten és délen
3. konfliktusok és válságok integrált megközelítése
4. együttműködésre épülő regionális rendszerek
5. globális kormányzás a 21. században

III. KÖZÖS BIZTONSÁG- ÉS VÉDELEMPOLITIKA (KBPV)

A közös kül- és biztonságpolitika szerves részét képezi a KÖZÖS BIZTONSÁG ÉS VÉDELEMPOLITIKA, mely magában foglalja egy közös
uniós védelempolitika fokozatos kialakítását, és polgári és katonai eszközök igénybevételével biztosítja az Unió műveleti képességét.
˗ a KBVP az Unió kül- és biztonságpolitikájának az operatív része, amely lehetővé teszi az EU számára, hogy egy átfogó megközelítés keretében
biztonsági szereplőként lépjen fel nemzetközi szinten  különbséget kell tenni a közös védelem és a közös védelmi politika között:
a) KÖZÖS VÉDELEM: a tagállamok hagyományos értelemben vett, katonai eszközökkel történő védelme (területi védelem)
b) KÖZÖS VÉDELMI POLITIKA: az új biztonsági kihívásoknak megfelelő fellépés, amelynek keretében az EU válságkezelési művele-
teket végez katonai és polgári eszközökkel, valamint fejleszti az ehhez szükséges képességeket (ez magában foglalja egy közös uniós
védelempolitika fokozatos kialakítását, amennyiben az Európai Tanács egyhangúlag határoz)
˗ a KBVP sajátosságai:
a) KBVP-re vonatkozó határozatokat a főképviselő javaslata v. egy tagállam kezdeményezése alapján a Tanács fogadja el egyhangúlag
b) az EUSz. tartalmazza az ún. kollektív védelem elvét (a tagállam valamelyikének fegyveres támadás esetén a többi tagállam köteles
minden rendelkezésre álló segítséget és támogatást megadni ennek az államnak)
c) a KBVP keretében az Uniónak lehetősége van polgári és katonai missziók végrehajtására  polgári és katonai missziók tartalma:
 közös leszerelési műveletek, humanitárius és mentési feladatok
 katonai tanácsadói és segítségnyújtási feladatok
 konfliktusmegelőzés és békefenntartás
 harcoló erők válságkezelésben kifejtett feladatai (beleértve a béketeremtés is) és a konfliktusok lezárását követően a helyzet
stabilizálására irányuló műveletek
˗ uniós szinten egyre bővül a KBVP-t segítő intézményi háttér, amely a következő fontos szervekből áll:
• EU Katonai Bizottsága (tagállamok vezérkari főnökeiből áll): tanácsokat ad és ajánlásokat tesz a Politikai és Biztonsági Bizottság
számára
• EU Katonai Törzs (EKSZ-hez delegált katonai szakértők): előrejelzéseket, helyzetértékelést és a katonai műveletek stratégiai
tervezését végzik
• EU Hírszerző Elemző Központ: feladata, hogy ésszerűsítse a válságokkal kapcsolatos, valós idejű információk áramlását
 Az Európai Unió nem rendelkezik állandó hadsereggel: ehelyett (a közös biztonság- és védelempolitikájának keretében) eseti alapon létrehozott
fegyveres erőkre támaszkodik, melyek állományát az uniós tagországok bocsátják rendelkezésére a fenti feladatok ellátására.
 A szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség

Az Európai Unió egy belső határok nélküli, A SZABADSÁGON, A BIZTONSÁGON ÉS A JOG ÉRVÉNYESÜLÉSÉN ALAPULÓ OLYAN TÉR-
SÉGET (SZBJT) kínál polgárai számára, ahol a személyek szabad mozgásának biztosítása a külső határok ellenőrzésére, a menekültügyre, a be-
vándorlásra, valamint a bűnmegelőzésre és bűnüldözésre vonatkozó megfelelő intézkedésekkel párosul.

I. BEL-ÉS IGAZSÁGÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS TÖRTÉNETE

1. Az eredeti Római Szerződés nem rendelkezett migrációs kérdésekről.  A tagállamok azonban később felismerték a bel- és igazságügyi együtt-
működés szükségességét: elsőként azonban csak informális keretek között kezdték meg a kooperációt.
˗ évente két miniszteri találkozót szerveztek a tagállamok már 1976-tól kezdődően
˗ az ún. TREVI-csoport az akkori Európai Közösségen belüli bel-és igazságügyi kormányközi együttműködés első szervezett, állandó
testülete volt: legfőbb feladata a tapasztalatcsere, információcsere és egyeztetés volt (a szerződésekben ugyanakkor nem foglalták bele
ezt a fórumot)
˗ a tényleges uniós bel- és igazságügyi együttműködés egyik fontos előfutára a schengeni együttműködés, amelynek lényege a belső
határokon történő személyellenőrzés megszüntetése  az ún. Schengeni Megállapodás, amely még szintén a közösségi kereteken
kívül jött lére (ezt 1990-ben a Végrehajtási Egyezménnyel egészítették ki, szerződés végül 1995-ben lépett hatályba)

2. A MAASTRICHTI SZERZŐDÉS, amely létrehozta az Európai Uniót, és módosította az EK-Szerződést, már tartalmazott a bel- és igazságügyi
együttműködésre vonatkozó rendelkezéseket: az akkori szerkezet 3 pillérre épült:
1. első pillér: az Európai Közösségre épült (méghozzá szupranacionális szinten)
2. második pillér: a közös kül- és biztonságpolitika (kormányközi együttműködés)
3. harmadik pillér: a bel- és igazságügyi együttműködés (kormányközi együttműködés  főszabály szerint egyhangúsággal hoztak dön-
tést a Tanácsban a tagállamok, Európai Parlament hatásköre elhanyagolható, Európai Bíróság hatásköre pedig erősen korlátozott volt)

3. Az AMSZTERDAMI SZERZŐDÉS az EU első pillérébe helyezte (azaz szupranacionális szintre emelte) a bel- és igazságügyi együttműködés
nem bűnügyi elemeit: így a menekültügy, a vízumpolitika, a polgári ügyekben való igazságügyi együttműködés mellett a bevándorlási politikát
is (a harmadik pillér nevét pedig a büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködésre módosították)
˗ az Amszterdami Szerződés egy csatolt jegyzőkönyve emelte be továbbá az EU jogrendjébe a schengeni vívmányokat

4. A LISSZABONI SZERZŐDÉS módosításainak köszönhetően a pillérrendszer megszűnt: ennek következtében a bel- és igazságügyi együttmű-
ködés teljes terjedelmében szupranacionális szintű együttműködéssé vált.
˗ e területen az Unió megosztott hatáskörrel rendelkezik
˗ a jogalkotási főszabály a rendes jogalkotási eljárás
˗ „szokásos” jogforrási formák alkothatók (LSZ előtt ugyanis speciális jogforrások voltak alkothatók: pl. kerethatározat, közös állás-
pont, közös fellépés DE! ezeket a LSZ nem helyezte hatályon kívül, pl. az európai elfogatóparancsot kerethatározat szabályozza)
˗ a területi hatály sajátosan alakul annyiban, hogy a bel- és igazságügyi politikára korábban jellemző kormányközies jelleg egyfajta
maradványaként több opt-out, ill. opt-in lehetőség tarkítja (az Egyesült Királyság és Írország opt-outtal rendelkezik az SZBJT aktusok
vonatkozásában, illetve Dánia is = egyes, általuk meghatározott normák tekintetében részt vehetnek)

II. EGYES RÉSZTERÜLETEK: határellenőrzés, bevándorlás, menekültügy

A nemzetközi migráció nemzetközi népességmozgást jelent, amely két vagy több államot érint.  Az államok szuverenitásukból adódóan meghatároz-
hatják, hogy milyen feltételek mellett engedélyezik külföldiek számára a területükre való belépést, az ott tartózkodást, illetve, hogy milyen feltételekkel
távolíthatók el a külföldiek az államterületről.
˗ ehhez kapcsolódóan az államok meghatározzák a területükre való belépés feltételeit (a vízum feltételeit), és azt, hogy a bevándorlók milyen
jogokkal és kötelezettségekkel rendelkeznek az államon belül
˗ azt is jogszabályokban rendezik az államok, hogy hogyan válhat valaki migránsból állampolgárrá (honosítás)
˗ jogi szempontból alapvető kérdés, hogy legális vagy illegális migrációról van-e szó:
a) LEGÁLIS MIGRÁCIÓ = az egyének a szükséges okmányok birtokában vándorolnak egyik államból a másikba
b) ILLEGÁLIS MIGRÁCIÓ = az egyének a szükséges okmányok nélkül vándorolnak egyik államból a másikba (pl. átszökés,
embercsempészet, emberkereskedelem útján történő bevándorlás, vagy ha a legálisan biztosított tartózkodási időn túl marad)
Az EU közös szabályokat alkotott a határellenőrzés, a bevándorlás és a menekültügy szabályozására egyaránt.

1. HATÁRELLENŐRZÉS és SCHENGENI VÍVMÁNYOK:

Az EU-ban megvalósul a tagállamok közötti belső határokon át történő szabad személymozgás, amely egyúttal feltételezi az Unió külső
határain történő személymozgás ellenőrzését és a határátlépés eredményes felügyeletét.  E szakpolitika célja:
 belső határok átlépésekor mindenfajta határellenőrzés megszüntetése, állampolgárságtól függetlenül
 eredményes külső határellenőrzés és felügyelet, a külső határok integrált határőrizeti rendszerének fokozatos bevezetése, a külső
határokat átlépő személyek ellenőrzése
 a vízumokra és tartózkodási engedélyekre vonatkozó közös politika
Az unió tagállamai megteremtették a „schengeni vívmányok” néven is ismert szabályrendszert, melynek belső dimenziója azt teszi lehetővé,
hogy az uniós polgárok a tagállamok között határellenőrzésektől mentesen mozoghassanak.  A schengeni együttműködés keretében elfogadott
legfontosabb szabályok az alábbi területeket érintik:
a) a személyek ellenőrzésének eltörlése a belső határokon
b) közös szabályokat alkalmaznak az EU-tagállamok külső határain átkelő személyekre
c) harmonizálják a beléptetési feltételeket és a rövid távú tartózkodásra jogosító vízumokra vonatkozó szabályokat
d) fokozott rendőrségi együttműködés
e) fokozott igazságügyi együttműködés gyorsabb kiadatási rendszer és a büntetőügyekben született ítéletek végrehajtásának átadása
révén
f) a Schengeni Információs Rendszer (SIS) létrehozása és fejlesztése

A tagállamok együttműködését a külső határok ellenőrzése terén a FRONTEX segítette, amely az EU külső határai integrált igazgatásának
javítása céljával jött létre 2004-ben.  2016 őszén jött létre az Európai Határ- és Parti Őrség lépett, melynek fő feladata, hogy segítséget
nyújtson a külső határok integrált igazgatásához, valamint biztosítsa a migrációs áramlások hatékony kezelését és gondoskodik az Unió magas
 szintű biztonságáról (a szervezetet az Európai Határ- ás Partvédelmi Ügynökség – amely a FRONTEX helyébe lépett kibővített jogkörrel – és
a határigazgatásért felelős nemzeti hatóságok alkotják)
˗ feladatai:
• a tagállamok határellenőrzési kapacitásának értékelése a gyenge pontok feltárásával
• közös műveletek és gyors határvédelmi intervenciók szervezése
• segítségnyújtás a Bizottságnak a támogató csoportok koordinálásához abban az esetben, ha a tagállamok a külső határaikon
egyes pontokon aránytalanul nagy migrációs nyomással szembesülnek
• gyakorlati válaszintézkedések végrehajtása a külső határoknál jelentkező, sürgős intézkedést igénylő helyzetekben
• technikai és operatív segítségnyújtás a tengeri határőrizeti műveletek keretében végzett műveletek során
• visszaküldési tevékenységek és műveletek szervezése, koordinálása és lebonyolítása
• a tagállamok és harmadik országok közötti operatív együttműködés ösztönzése a határigazgatás területén.
• részvétel egy legalább 1500 határőrt számláló gyorsreagálású állomány létrehozásában
• az ügynökség számára összekötő tisztviselők kijelölése a tagállamokban

2. VÍZUMPOLITIKA: A közös, egységesített vízumpolitika az Amszterdami Szerződés óta tartozik az EU szupranacionális hatáskörébe (a
vízumköteles, ill. vízummentességet élvező államokat a többször módosított 539/2001/EK rendelet határozza meg).  Az Uniós határozza
meg, hogy mely országokból van szükség vízumra az EU területére való belépéshez, ill. melyekből nincs.
˗ fontos eleme a vízumpolitikának az Európai Vízuminformációs Rendszer (EVR), melynek célja a tagállamok konzuli hatóságai közötti
együttműködés fokozása, és a vízumokat érintő adatok cseréjének könnyítése  az EVR nyilvántart ún. biometrikus adatokat (fénykép,
ujjnyomat), szöveges információkat, a vízumkérelem benyújtásának helyét és idejét és valamennyi olyan döntést, amelyet az érintett
tagállam hatóságai a vízumkérelemmel kapcsolatban hozott (elutasítás, engedélyezés)

3. MIGRÁCIÓS (bevándorlási) POLITIKA: Az Európai Unió céljai a bevándorlás terén a migrációs hullámok hatékony kezelése, méltányos
bánásmód biztosítása a harmadik országok azon állampolgárai számára, akik jogszerűen tartózkodnak valamely tagállamban és az illegális
bevándorlás és emberkereskedelem megelőzése és az ezek elleni megerősített küzdelem.
a) LEGÁLIS MIGRÁCIÓ: Az unió migrációs szabályozásra vonatkozó hatásköre nem érinti a tagállamok arra vonatkozó jogát, hogy
meghatározzák, harmadik országok hány olyan állampolgárát engedik a területükre, akik a harmadik országokból azzal a szándékkal
érkeznek, hogy önálló vállalkozóként vagy alkalmazottként vállaljanak munkát.
˗ KÖZÖSSÉGI PREFERENCIA ELVE = a tagállamok csak akkor és annyiban teszik lehetővé a munkavállalási célú
bevándorlást, amennyiben az álláshelyek nem tölthetők be nemzeti vagy uniós munkaerővel, ill. már legálisan, állandó
jelleggel az Unió területén tartózkodó harmadik országból származó munkavállalókkal
˗ családegyesítési (2003/86/EK) irányelv célja, hogy lehetővé tegye a családegyesítést
˗ a 2003/109/EK irányelv a huzamos időre szóló tartózkodási engedéllyel rendelkező migráns személyek státuszát szabályozza
 huzamos tartózkodási engedélyre az a harmadik országbeli állampolgár jogosult, aki megfelel az alábbi feltételeknek:
 5 éven át folyamatosan és jogszerűen tartózkodik a tagállam területén
 rendszeres jövedelemmel rendelkezik, amely képes fedezni a maga és családja szükségleteit
 teljes körű egészségbiztosítással rendelkezik
 nem jelent fenyegetést a közrendre vagy a közbiztonságra
Az EU igyekszik a migrációt irányítani is: ezért a magasan képzett, harmadik országból érkező munkaerőre vonatkozóan speciális
szabályokat alkotott (arra törekszik, hogy vonzóbbá váljon magasan képzett bevándorlók számára – pl. EU kék kártya).
b) ILLEGÁLIS MIGRÁCIÓ:
Az Unió legfontosabb célja a prevenció és az embercsempészet elleni küzdelem.
˗ az Unió jogszabályokat bocsátott ki a harmadik országok illegálisan tartózkodó állampolgárainak visszatérésével kap-
csolatban a tagállamokban használt közös normákról és eljárásokról, a harmadik országok állampolgárainak kitoloncolásáról
hozott határozatok kölcsönös elismeréséről
˗ az Unió számos országgal kötött ún. visszafordítási megállapodást, amelynek célja az illegálisan az Unió területén tartózkodó
személyek hazatérésének és hazaszállításának megkönnyítése  a Bizottság a megállapodások megkötése érdekében
felajánlhat bizonyos ösztönzőket (pl. vízumok megadásának könnyítése)

4. MENEKÜLTÜGY: menekültként az a személy ismerhető el, aki faji, vallási okok, nemzeti hovatartozás, ill. meghatározott társadalmi cso-
porthoz való tartozás, avagy politikai meggyőződés miatti üldözéstől való megalapozott félelme miatt az állampolgársága szerinti országon kívül
tartózkodik, és nem tudja, vagy az üldözéstől való megalapozott félelmében nem kívánja annak az országnak a védelmét igénybe venni, amelynek
állampolgára
Az Unió célja a Közös Európai Menekültügyi Rendszer (KEMR) kialakítása, amelynek számos eleme megvalósult:
˗ menekültügyi eljárások közös szabályaira vonatkozó irányelv
˗ menedékkérők befogadásának feltételeire vonatkozó irányelv
˗ a nemzetközi védelemre jogosultként történő elismerésre vonatkozó (ún. kvalifikációs) irányelv: rögzíti a non-refoulement elvét
(visszaküldés tilalma), s rendelkezik az ún. kiegészítő védelmi jogállásról is
˗ a dublini rendeletnek megfelelően ún. hierarchikus kritériumok vizsgálata alapján kell megállapítani, hogy melyik uniós tagállam
felelős egy adott menedékjogi kérelem elbírálásáért
˗ a menedékkérők azonosítása érdekében hozták létre a biometrikus adatokat (ujjlenyomatot) kezelő EUROCAD rendszert
˗ 210-ben döntöttek a Menekültügyi Támogatási Hivatal (EMTH) felállításáról, amelynek feladata a tagállamok közötti menekültügyi
együttműködés elősegítése
Az Unió válasza a 2015-ös, 2016-os migrációs és menekültügyi válságra:
˗ áttelepítési programot alkottak meg több mint 20.000, az EU-n kívül tartózkodó nemzetközi védelemre szoruló személy áttelepítéséhez
˗ közös kül- és biztonságpolitikai (katonai) művelet indult a Földközi-tengeren zajló embercsempész-tevékenység ellen
˗ a Bizottság javaslatot tett egy közös, a biztonságos származási országokat meghatározó uniós lista elfogadására
˗ a Tanács átmeneti intézkedéseket fogadott el 12.000 menedékkérő más tagállamokba történő áthelyezése érdekében
˗ a dublini rendelet újabb reformja napirenden van
˗ a Bizottság javaslatot tett egy valódi európai határ- és parti őrség létrehozására

II. EGYES RÉSZTERÜLETEK: polgári és büntető ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés, rendőrségi együttműködés

Az Unióban a BÜNTETŐÜGYEKBEN folytatott igazságügyi együttműködés alapjait döntően a büntetőügyekben hozott bírósági ítéletek és határoza-
tok kölcsönös elismerésének elve jelenti, és magában foglalja a tagállamok törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseinek közelítését az
EUMSz. által kifejezetten meghatározott területeken.
SZABÁLYOZÁSI MINIMUMOK: e minimumstandardokat rendes jogalkotási eljárás keretében elfogadott irányelvekben kell meghatározni  a
szabályozási minimumokról szóló irányelvek az alábbi tárgykörökre vonatkozhatnak:
a) a bizonyítékok tagállamok közötti kölcsönös elfogadhatósága
b) a személyek jogai a büntetőeljárásban,
c) a bűncselekmények sértettjeinek jogai,
d) a büntetőeljárás egyéb olyan külön vonatkozásai, amelyeket a Tanács határozatban előzetesen ilyenként határozott meg
 E minimumstandard-irányelvek elfogadása nem akadályozza meg a tagállamokat abban, hogy a személyek számára magasabb szintű védelmet biztosító
nemzeti intézkedéseket tartsanak fenn, vagy vezessenek be (az uniós szabályozás lényege a téren: egy feltétlenül szükséges közös minimumszint
kialakítása).
Az Európai Parlament és a Tanács továbbá rendes jogalkotási eljárás keretében irányelveket fogadhat el, szabályozási minimumokat meghatározva a
bűncselekményi tényállások és a büntetési tételek meghatározására vonatkozóan.
˗ kizárólag az olyan különösen súlyos bűncselekmények esetében van lehetőség, melyek több tagállamra kiterjedő természetűek, ill. amelyeknél
különösen szükséges, hogy az ellenük folytatott küzdelem közös európai alapokon nyugodjon
Amennyiben valamely, harmonizációs intézkedések hatálya alá tartozó területen az Unió politikájának eredményes végrehajtásához elengedhe-
tetlen a tagállamok büntetőügyekre vonatkozó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseinek közelítése, akkor irányelvekben szabályozási mi-
nimumokat lehet meghatározni e területen a bűncselekményi tényállások és a büntetési tételek meghatározására vonatkozóan.
EUROJUST = önálló jogi személyiséggel rendelkező uniós szervezet, amelynek tagállamonként egy-egy ügyész, vizsgálóbíró vagy egyéb tagállami
bűnüldöző hatóság képviselője a tagja (2002 óta működik hágai székhellyel)  célja: a tagállamok illetékes igazságügyi hatóságai közötti koordináció
ösztönzése és javítása a legalább két uniós tagállamot érintő nyomozások és a büntetőeljárások terén

RENDŐRSÉGI EGYÜTTMŰKÖDÉS: Az uniós szintű szabályozás keretében az együttműködő szervek a tagállamok rendőrségei, vámhatóságai és a
bűncselekmények megelőzésére és felderítésére szakosodott egyéb bűnüldöző szolgálatok.
˗ a rendes jogalkotási eljárás keretében kibocsátandó uniós jogi aktusok tárgya lehet a releváns információk összegyűjtése, tárolás, feldolgozása,
elemzése és cseréje; az állomány kiképzésének támogatása stb.
˗ operatív együttműködés kérdésében megalkotandó uniós intézkedésről azonban különleges eljárás keretében a Tanács csak egyhangúsággal
határozhat
EUROPOL (Európai Rendőrségi Hivatal) = az Európai Unió rendvédelmi ügynöksége
˗ 1992-ben jött létre és teljes körű működését 1995-ben kezdte meg hágai székhellyel
˗ célja az uniós tagállamok szoros és hatékony együttműködésének elősegítése a szervezett bűnözés elleni harcban különösen az alábbi területeken:
terrorizmus, kábítószer-csempészet, embercsempészet, gyermekpornográfia, pénzhamisítás, gépjárműcsempészet
˗ tagjai: a tagállamok bűnüldöző szerveinek képviselői (rendőrség, határőrség, vámhivatal, bevándorlási hivatal)
Az EUROPOL képviseletében eljáró tiszteknek nincs közvetlen letartóztatási joga: végezhető tevékenységek a tagállamok közötti relatív információcsere
előmozdítása, műveleti elemzés, operatív műveletek támogatása és koordinálása, szakértelem és technikai támogatás biztosítása a tagállamok területén
történő nyomozáshoz.  Az EUROPOL operatív feladatok végzésére is felhatalmazást kapott: az operatív cselekményeket annak a tagállamnak a
hatóságaival kapcsolatot tartva és velük egyetértésben kell végrehajtani, amelynek területét ezek érintik
Európai Igazságügyi Hálózat: 1998 óta büntetőügyekkel összefüggésben eljáró tagállami hatóságok közötti kapcsolatfelvétel megkönnyítése,
tapasztalatcsere és információszolgáltatás céljával jött lére, amely 2001-től polgári és kereskedelmi ügyekben is hasonló tevékenységet jogosult végezni

POLGÁRI JOGI ÉS KERESKEDELMI ÜGYEKBEN FOLYTATOTT IGAZSÁGÜGYI EGYÜTTMŰKÖDÉS: Az Unió a határokon átnyúló
vonatkozású polgári ügyek tekintetében igazságügyi együttműködést alakított ki, amely a bírósági és bíróságon kívüli határozatok kölcsönös elisme-
résének elvén alapul.  A polgári igazságügyi együttműködés területei:
 a bírósági és bíróságon kívüli ügyekben határozatok tagállamok közötti kölcsönös elismerése és végrehajtása
 a bírósági és bíróságon kívüli határozatok határokon túlra történő kézbesítési, kollíziós és joghatósági szabályok összehangolása
 együttműködés a bizonyítás-felvétel terén
 az igazságszolgáltatáshoz való tényleges hozzáférés
 alternatív jogvita-rendezés
 a bírák, ügyészek és az igazságszolgáltatási alkalmazottak képzésének támogatása
 szükség esetén jogközelítés

Az alapszerződések alapján az együttműködés legfőbb célja a tagállami hatóságok közötti szoros együttműködés megteremtése annak érdekében, hogy
megszűnjenek az eltérő jogrendszerek és közigazgatási rendszerek különbségéből eredő akadályok:
- az alapító szerződések elfogadásakor a polgári és kereskedelmi ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés nem szerepelt az Európai
Közösség célkitűzései között, ugyanakkor az EK Szerződés úgy rendelkezett, hogy a tagállamoknak el kell végezniük a bírósági határozatok és
a választottbírósági határozatok kölcsönös elismerésére és végrehajtására vonatkozó alakiságok egyszerűsítését
- az együttműködést végül a Maastrichti Szerződés illesztette be hivatalosan – a bel- és igazságügy kormányközi keretében – az Európai Unió
tevékenységi körébe  majd a Nizzai Szerződés lehetővé tette, hogy a polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés területére tartozó
intézkedéseket a jogalkotási együttdöntési eljárás keretében hozzák meg  ezt követően a Lisszaboni Szerződés az együttműködés területével
kapcsolatos összes intézkedést (a családjog kivételével) a rendes jogalkotási eljárás alá vonta

Az együttműködés területén az Unió fellépésének elsődleges CÉLJA az alábbi célkitűzések megvalósítása:

1. magas fokú jogbiztonság garantálása a polgárok számára a határokon átívelő kapcsolatokban,
2. határokon átívelő jogviták rendezése érdekében az igazságszolgáltatáshoz való könnyű és tényleges hozzáférés biztosítása a polgárok számára,
3. a nemzeti bíróságok között folytatott, határokon átnyúló együttműködés eszközeinek egyszerűsítése,
4. a bírák, ügyészek és az igazságszolgáltatási alkalmazottak képzésének elősegítése

Az együttműködés EREDMÉNYEI: az együttműködés alapvetően négy területen hozott lényeges előrelépést:

1. ILLETÉKES JOGHATÓSÁG MEGHATÁROZÁSA, VALAMINT A BÍRÓSÁGI ÉS BÍRÓSÁGON KÍVÜLI HATÁROZATOK EL-

ISMERÉSE ÉS VÉGREHAJTÁSA:
- a terület legfontosabb eszköze a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehaj-
tásáról szóló 44/2001/EK tanácsi rendelet (ún. Brüsszel I.)
- a rendelet célja, hogy a tagállamokban harmonizálja a joghatósági összeütközésre vonatkozó szabályokat, valamint egyszerűbbé tegye
és meggyorsítsa a polgári és kereskedelmi ügyekben hozott határozatok elismerését és végrehajtását
- a Brüsszel I. rendelet rendelkező részét a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint
a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 2201/2003/EK tanácsi rendelet (ún. Brüsszel IIa.) egészíti ki
 - ezen felül rendeletek születtek még a tartásdíjtartozások nemzetközi behajtásának megkönnyítése érdekében, a több államra kiterjedő
fizetésképtelenségi eljárások hatékonyságának és eredményességének javítása érdekében, a nem vitatott követelésekre vonatkozó
határozatok esetében a végrehajthatóvá nyilvánítási eljárás eltörlése érdekében, illetve az öröklési jogi igények könnyebb
érvényesíthetősége érdekében

2. KOLLÍZIÓS SZABÁLYOK HARMONIZÁCIÓJA:

- e téren kiemelendő a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló 593/2008/EK rendeletet (Róma I.), illetve a szerződésen
kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló 864/2007/EK rendelet (Róma II.), amellyel azt a célt követi az Unió, hogy
javuljon a jogbiztonság és a jogviták kimenetelének kiszámíthatósága
- ezen felül rendeletek születtek még a tartási kötelezettségekre vonatkozó kollíziós jog, a házasság felbontására és a különválásra al-
kalmazandó kollíziós jog, illetve az öröklési ügyekben alkalmazandó jog harmonizációja érdekében

3. IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁSHOZ VALÓ HOZZÁFÉRÉS MEGKÖNNYÍTÉSE:

- a határon átnyúló vonatkozású jogviták esetén az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés megkönnyítése érdekében a Tanács elfogadta
a 2003/8/EK irányelvet, amely megállapítja a költségmentességre vonatkozó közös minimumszabályokat
- ezen felül rendeletek születtek még a kis értékű követelések európai eljárásának bevezetéséről, az európai fizetési meghagyásos eljárás
létrehozásáról, illetve a polgári és kereskedelmi ügyekben végzett közvetítésről

4. NEMZETI BÍRÓSÁGOK KÖZÖTT FOLYTATOTT HATÁROKON ÁTNYÚLÓ EGYÜTTMŰKÖDÉS ESZKÖZEINEK EGYSZE-

RŰSÍTÉSE:
- e téren rendeletek születtek a bírósági vagy bíróságon kívüli iratok kézbesítés vagy értesítés céljából történő továbbításának meggyor-
sítsa és egyszerűsítse érdekében, valamint a bizonyításfelvétel meggyorsítása és egyszerűsítése érdekében
- emellett fontos az is, hogy a Tanács 2001-ben döntött az Európai Igazságügyi Hálózat felállításáról polgári és kereskedelmi ügyekben,
amely a bírósági együttműködést nemzeti kapcsolattartó pontok hálózata formájában valósította meg (a Hálózat a tagállamok igazság-
szolgáltatási és közigazgatási hatóságainak képviselőiből áll, akik évente több ízben találkoznak egymással azért, hogy kicseréljék
tapasztalataikat és megkönnyítsék a tagállamok között a polgári és kereskedelmi ügyekben zajló együttműködést)
 Közös Mezőgazdasági Politika

Az Európai Unió agrárpolitikája 2012-ben ünnepelte fennállásának 50. évfordulóját: a közös agrárpolitika (KAP) már 1962-ben kezdte meg a működését
az európai integráció első közös gazdasági politikájaként (ma is kiemelkedő jelentőségű).

A KAP LÉTREHOZÁSÁNAK INDOKAI:

˗ Európa agrárgazdaságának jellemzői a két világháború között és a második világháború után:
~ az önellátásra törekvés; rossz termelési szerkezet; kereskedelmi korlátozások; nagyszámú, kisméretű alacsony hatékonyságú
gazdaságok; rossz eszközellátottság; nagy kézi munkaerő arány jellemezte  a termelés nem volt hatékony
~ az európai agrárgazdaságban erős volt az állami jelenlét (a kormányok befelé támogató-védelmi, protekcionista politikát folytattak, a
direkt irányítás volt jellemző)  ez a politika az élelmiszerhiány megszűnte után is fennmaradt azzal, hogy a kormányok a termelés
mennyiségi növelése helyett főként a farmerek jövedelmének támogatására törekedtek (a kormányok kifelé diszkriminatív,
importkorlátozó politikát alkalmaztak)
˗ a közös agrárpolitika létrehozását indokolta az agrárszférának az európai nemzetgazdaságokba való mély beágyazottsága és más ágazatokkal
fennálló kölcsönös függősége  az EGK-t létrehozók számára nyilvánvaló volt, hogy az integrációnak ki kell terjednie az agrárszférára
(mégpedig nem csupán a nemzeti agrárpolitikák összehangolásával, hanem a tagállami politikákat felváltó közös politika kialakításával)
˗ politikai indokok:
 az ágazat az 1950-es években a legnagyobb foglalkoztató volt Európában (a foglalkoztatottak 20%-a)
 a háborús ellenfelek közötti érdekek összeegyeztetésének szükségessége (Franciaország, mint jelentős mezőgazdasággal rendelkező
állam agrárexportja számára új piacokat keresett, Németországnak – mint jelentős ipari ország számára – a gazdasági érdekein kívül,
a háborúban betöltött szerepe miatt, politikai szempontból is fontos volt, hogy része legyen az európai integrációnak)

I. AZ AGRÁRPOLITIKA SZABÁLYOZÁSA A SZERZŐDÉSEKBEN

Az alapító államok az EGK megalakulásakor az agrárszférát bevonták a közös piaci integrációba (a gazdasági és politikai integráció fő pilléreként). A
RÓMAI SZERZŐDÉS az EGK közös politikájaként sorolta fel a mezőgazdasági politikát:
˗ az agrárpolitikai rendelkezések szabályozták a politika hatókörét (mire terjed ki a közös piaci agrárpolitika), az agrárpolitika céljait, a politika
kialakításánál figyelembe veendő sajátos szempontokat, az agrárpolitika összetevő elemeit (közös agrárpiaci szervezetek, árszabályozás,
szerkezeti politika)  az általános meghatározáson túl nem tartalmazta azon mezőgazdasági termékek listáját, amelyekre az agrárpolitika
kiterjed (e termékeket az alapító szerződéshez csatolt II. sz. Melléklet sorolta fel)
˗ rendelkezett az agrárpolitika finanszírozására rendelt közösségi pénzügyi eszköz (az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garanciaalap -
EAGGF) létrehozásáról  ez az Európai Szociális Alap és a később létrehozott Európai Regionális Fejlesztési Alap mellett a Közösség
legjelentősebb szerkezeti alapja
~ 2005-ben a vidékfejlesztési program megerősödésével e programokat finanszírozó részt kiemelve az alapot kettéválasztották: külön
Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alapot (EMVA) és Európai Mezőgazdasági Garanciaalapot (EMGA) hoztak létre
A Római Szerződés agrárpolitikai rendelkezései a szerződés többszöri módosításait követően is szinte változatlanul maradtak, azzal, hogy az átmeneti
időre szóló rendelkezéseket az Amszterdami Szerződés hatályon kívül helyezte.
A 2007-ben aláírt és 2009-ben hatályba lépett Lisszaboni Szerződés módosító rendelkezései nyomán az agrárpolitikáról az EURÓPAI UNIÓ
MŰKÖDÉSÉRŐL SZÓLÓ SZERZŐDÉS rendelkezik.
˗ a mezőgazdasági és a halászati politikát az Unió és a tagállamok közötti megosztott hatásköri kategóriába sorolják (a tenger biológiai
erőforrásainak védelme kivételével, mely az Unió kizárólagos hatáskörébe tartozik)
˗ az agrárpolitikában a szubszidiaritás elve alkalmazandó, amely a hatékonyságot szem előtt választja ki a döntéshozatali szintet: a közös
agrárpolitikában a piacpolitikai intézkedések meghozatala nemzetek feletti szinten történik, amelyek a tagállamoknak végre kell hajtaniuk (ebben
a tagállamoknak kevés mozgásterük van)  más a helyzet az agrárszerkezeti politika terén
˗ a szerződés agrárpolitikai rendelkezései keretszabály jellegűek, amelyeket a másodlagos jogalkotás részletez

II. A KÖZÖS AGRÁRPOLITIKA TARTALMA

Az EUMSz. előírja, hogy az Unió számára közös mezőgazdasági és halászati politika meghatározását és végrehajtását, kimondja, hogy a belső piac
kiterjed a mezőgazdaságra és a halászatra, valamint a mezőgazdasági termékek kereskedelmére.  Nem határozza meg azonban pontosan sem a mező-
gazdaságot vagy halászatot, sem a mezőgazdasági termékek kereskedelmét (általánosságban rendelkezik arról, hogy mi kell mezőgazdasági terméknek
tekinteni: „a termőföld, az állattenyésztés és a halászat termékei, valamint ezekhez közvetlenül kapcsolódó első feldolgozási szint”).

KÖZÖS AGRÁRPOLITIKA CÉLJAI:

1. MEZŐGAZDASÁGI TERMELÉKENYSÉG NÖVELÉSE a műszaki fejlődés előmozdításával, valamint a mezőgazdasági termelés ésszerű
fejlesztésének és a termelési tényezők (különösen a munkaerő) legjobb hasznosításának biztosításával
2. MEZŐGAZDASÁGI NÉPESSÉG MEGFELELŐ ÉLETSZÍNVONALÁNAK BIZTOSÍTÁSA különösen a mezőgazdaságban dolgozók
egy főre jutó jövedelmének növelésével
3. PIACOK STABILIZÁLÁSA
4. ELLÁTÁS HOZZÁFÉRHETŐSÉGÉNEK BIZTOSÍTÁSA
5. FOGYASZTÓK ELFOGADHATÓ ÁR ELLENÉBEN TÖRTÉNŐ ELLÁTÁSÁNAK BIZTOSÍTÁSA
 Az agrárpolitikai célokban rejlő belső ellentmondások megnehezítik e célok egyidejű megvalósítását: a Közösség intézményeinek az egymásnak
ellentmondó célok közötti összhang megteremtésére kell törekedniük, azonban gazdasági okokból bármelyiknek ideiglenesen elsőbbséget biztosítanak.

KÖZÖS AGRÁRPOLITIKA KIALAKÍTÁSÁNAK SZEMPONTJAI: az eredeti Római Szerződés a közös agrárpolitika szakaszonként történő
kidolgozását célozta a rendelkezésre álló 12éves átmeneti időszak alatt azzal, hogy annak lejártával meg is kell kezdenie a működését (a fokozatosság
elve az új reformok, intézkedések bevezetésekor ma is alkalmazandó)

KÖZÖS AGRÁRPOLITIKA ELVEI: Az agrárpolitika kidolgozását előkészítendő, 1958 júliusában az olaszországi Stresaban hívták össze a
tagállamok konferenciáját: a Bizottság tagjaiból, a 6 tagállam agrárminisztereiből, a farmerek szervezeteiből és további tagállami szakemberekből álló
szakértő bizottság kijelölte az agrárpolitika főbb irányvonalait, melyek az agrárpolitika alapelveinek tekintendők.  Ezek az elvek ma is érvényesek az
Unió agrárpolitikájára.
1. PIAC EGYSÉGÉNEK ELVE: az alapelv biztosítja, hogy a közös agrárpolitika hatálya alá tartozó termékek számára egységes piacot hoznak
létre és működtetnek, a mezőgazdasági termékek az Unió határain belül kereskedelmi korlátozások nélkül szabadon áramolhatnak
2. KÖZÖSSÉGI PREFERENCIA ELVE: a tagállamok termelői számára biztosít kedvezőbb helyzetet a külső versenypartnerekkel szemben (a
harmadik országoknak adott kereskedelmi kedvezmények nem hozhatják kedvezőtlen versenyhelyzetbe a tagállamokat)
 3. PÉNZÜGYI SZOLIDARITÁS ELVE: ez az alapelv abból a tényből fakad, hogy az egységes piacon az agrárpolitikát nemzetek feletti szinten
határozzák meg, amelynek pénzügyi következményei az Unióra hárulnak (az alapelv az Unió elkötelezettségét jelenti e politika finanszírozására,
amelyért a tagállamok közös felelősséget vállalnak)  gyakorlati megvalósulását az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garanciaalap
létrehozása biztosította (utódja az EMVA és az EMGA)

KAP ÖSSZETEVŐ ELEMEI:

A közös agrárpolitika céljainak elérésének elsődleges eszközei a következő, egymással szorosan összekapcsolódó összetevő elemekre tagolhatók:

1. MEZŐGAZDASÁGI PIACOK KÖZÖS SZERVEZÉSE vagy közös agrárpiaci szervezetek (agrárrendtartás): a KAP központi elemét a
közös agrárpiaci szervezetek, az árrendszer és a vonatkozó sajátos pénzügyi mechanizmus képezik.
A szerződés előírja, hogy az agrárpolitikai célok elérése érdekében létre kell hozni a mezőgazdasági piacok közös szervezését: e szervezetek
létrehozására a szerződés az érintett terméktől függően választási lehetőséget biztosít  formái:
a) KÖZÖS VERSENYSZABÁLYOK
b) KÜLÖNBÖZŐ NEMZETI PIACI RENDTARTÁSOK (piacszervezetek) KÖTELEZŐ ÖSSZEHANGOLÁSA
c) EGY EURÓPAI PIACI RENDTARTÁS (piacszervezet)
 E különbségtételnek gyakorlatilag nem túl nagy jelentősége van: minden termékcsoport esetében a tagállami szabályozást felváltó, európai
szintű agrárpiaci szervezeteket hoztak létre
˗ a létrehozott agrárpiaci szervezetek szerződésben rögzített agrárpolitikai célok eléréséhez szükséges minden intézkedést magukban
foglalhatnak, így különösen az árszabályozást (e felhatalmazás azonban nem korlátlan: csak az agrárpolitikai célok megvalósítására
kell korlátozódniuk, s Unión belül nem alkalmazhatnak semmilyen megkülönböztetést)
˗ elsőként a gabonafélék (1962), majd az alapvető élelmiszerek (hús, tej, tojás, gyümölcs, zöldségek stb.) piacának szabályozása született
meg, később majdnem minden fontos agrártermékre kiterjedt (pl. citrusfélék, dohány)
~ a közös agrárpiaci szervezetek arra az alapelvre épültek, hogy a termelők jövedelmét a piaci áraknak kell meghatározniuk,
amely árakat azonban alapvetően nem a kereslet kínálat határozta meg, hanem tárgyalásokat követően elfogadott másodlagos
jogszabályok
~ a gabonafélékre létrehozott „klasszikus” agrárrendtartás sokféle eszközt alkalmaz: legfontosabb eleme az árak meghatározása
és a kereskedelem szabályozása
~ az árak négy típusát alkalmazták:
 célár: a Közösségen belül a legmagasabb ár
 egységes intervenciós vagy felvásárlási ár: ezen a minimális áron kötelesek a felvásárló ügynökségek megvásárolni
a terméket
 küszöbár: a harmadik országból származó import legalacsonyabb ára, amelyet importadókkal emeltek fel a
küszöbár szintjére
Az EGK-t létrehozó Római Szerződés nem határozta meg az agrárpiaci szervezet fogalmát, s nem szerepel az EUMSz-ben sem  az Európai
Unió Bírósága szerint: a PIACSZERVEZET a jogintézmények és intézkedések kombinációja, amelynek alapján a megfelelő hatóságok a
piac ellenőrzésére és szabályozására törekednek, és amelynek célja a termelékenység növelésével és a termelési tényezők optimális
hasznosításával a termelők tisztességes életszínvonalának biztosítása, a piacok stabilizálása, az ellátás és a fogyasztók számára ésszerű
árak biztosítása
˗ az ÁRSZABÁLYOZÁSRA vonatkozóan a szerződés nem írja elő a mezőgazdaági termékek egységes árainak kialakítását (bár
megkísérelték: 1967 – gabonaárak), csupán arról rendelkezik, hogy egy esetleges közös árpolitikának közös ismérveken és egységes
számítási módszereken kell alapulnia (azaz nem feltétlenül kell minden tagállamban azonosnak lennie)

2. SZERKEZETI POLITIKA, mely elsősorban a mezőgazdasági földek felhasználásának orientálását célozza

Sem a Római Szerződés, sem a jelenleg hatályos EUMSz. nem határozza meg a szerkezeti politika fogalmát: a szerződés az agrárpiaci célok
meghatározása során szorosan összekapcsolja a szerkezeti politikát a piacpolitikával
˗ a szerkezeti politika politikai alapja az 1958-as Stresai (Olaszország) konferencia határozata:
~ az EK agrárgazdaság sajátossága a családi farm, ennek gazdasági és versenypozícióját kell javítani
~ segélyekkel kell támogatni a kedvezőtlen adottságú területeket, aktív vidéki iparpolitikára van szükség
~ a kezdeti szerkezeti politika a nemzeti politikák EK szintű koordinálása  1962-es tanácsi határozat egy az agrárszerke-
zetekért felelős állandó bizottságot hozott létre
˗ Szerkezeti politika a 70-es években: Sicco Mansholt (1958-ban a Bizottság agrárpolitikáért felelős holland biztosa) javaslatai draszti-
kus szerkezeti politikai átalakítások egy 10 éves program keretében:
 az agrárszférában foglalkoztatottak arányát 10 millió főről 5 millióra csökkenteni
 az agrárszférában hasznosított földterületet 5 millió hektárral csökkenteni, amelyből 4 millió hektér erdősítésre került volna
 megfelelő méretű farmokat kialakítani
 jelentős ellenállás (franciák, dánok, németek érvei: az EK nem jogosult közös szerkezeti politika kialakítására, csupán a nemzeti
politikák összehangolására) – támogató: Olaszország
˗ a kezdeti irányelveket az agrárpolitika további reformjai során az 1980-as évek közepén az agrárszerkezetről szóló rendeletek váltották
fel, majd a szerkezeti alapok reformjára vonatkozó rendelet határozta meg az EMOGA keretében finanszírozható célokat, te-
vékenységeket

III. AZ EU AGRÁRJOGALKOTÁS

Az uniós jogalkotás jogalapja a szerződésnek az a konkrét rendelkezése, amelyben a tagállamok az adott gazdasági-politikai ágazatban az Unió jogalkotó
szerveit őket kötelező döntések meghozatalára, jogszabályok kibocsátására felhatalmazzák.  AGRÁRJOGALKOTÁS JELLEMZŐI:
˗ széles körű diszkréció az eszközök megválasztásában (bármely jogforrási forma lehet)  fő jogforrási forma a rendelet; a szerkezeti politikában
kezdetben az irányelv (indok: kizárólagos közösségi hatáskör, most az EU és a tagállamok között megosztott)
˗ kezdetben a Tanács egyhangú döntése kellett, majd a 12 éves átmeneti időszakot követően minősített többségi döntés (1966: Luxemburgi
Kompromisszum!)  a rendes jogalkotási eljárásban a Parlament szerepe nőtt
˗ Előzmények: Római Szerződés a közös piacot 3 fázisban kívánta létrehozni. Az első két fázisban a Tanács döntéseit egyhangúan hozza, a
harmadiktól (1966. január 1-től) kezdve minősített többséggel (Szerződésben meghatározott kérdésekben, elsősorban az agrárpolitikában) 
Francia ellenállás (De Gaulle) – üres székek politikája 1965-től fél évig, a közösségi intézmények működését megbénította: 1966. január:
tárgyalóasztalhoz ült  Luxembourg Accords:
~ ha a minősített többséggel meghozandó döntésekhez egy tagállam életbevágó érdekei fűződnek, törekednek olyan megoldásra, amely
minden állam számára elfogadható (egyhangúan döntenek!): a tanácskozást mindaddig folytatják, amíg döntés születik  formailag:
ún. gentlemen’s agreement (nem kötelező erejű megállapodás, jogilag nem kikényszeríthető)
 ~ hosszú időre megbénította a döntéshozatalt, a Bizottság csak olyan kérdésekben élt jogszabály-kezdeményezési jogával, amelyben
biztosnak látta a konszenzust
~ a brit csatlakozáskor (1972/1973) hivatkozási alap volt  1982-ben fordulat: belga elnökség alatt agrárkérdésben szavaztak minősített
többséggel, figyelmen kívül hagyva a Brit kérést. (brit magyarázat: nem sérült a kompromisszum – vétójog –, mert nem volt
életbevágóan fontos érdek, fals volt a hivatkozás)
~ 1986/1987 Egységes Európai Okmány: bevezette a minősített többségi döntést, és a tagállami eltérés lehetőségét a jogharmonizációs
jogalkotásba  Így a Luxemburgi Kompromisszum formailag hatályos, de nincs rá szükség.

AZ EU AGRÁRJOGALKOTÁS FOLYAMATA: Lisszaboni Szerződés módosító rendelkezései nyomán az agrárjogalkotás jogalapját az EUMSz.
szabályozza (a jogalkotás az uniós mezőgazdasági jogszabályok esetében is a Bizottság javaslatára indul, a fő jogalkotó a Tanács és a Parlament)
1. A Bizottság javaslatokat terjeszt elő a közös agrárpolitika kidolgozására és végrehajtására, nemzeti rendtartásoknak a közös piacszervezés egyik
formájával történő felváltására, továbbá az e címben meghatározott intézkedések végrehajtására.
2. A közös piacszervezést, továbbá a közös agrárpolitika és a közös halászati politika célkitűzéseinek megvalósításához szükséges egyéb
rendelkezéseket a Gazdasági és Szociális Bizottsággal folytatott konzultációt követően rendes jogalkotási eljárás keretében az Európai
Parlament és a Tanács állapítja meg.
3. A Tanács, a Bizottság javaslata alapján, intézkedéseket fogad el az árak, a lefölözések, a támogatások és a mennyiségi korlátozások rögzítésére,
továbbá a halászati lehetőségek meghatározására és elosztására vonatkozóan.

AZ EU AGRÁRJOGALKOTÁS TÖRTÉNETE:

1. 1970-es krízisévek: Mansholt Terv  terv: a KAP kiadások jelentős csökkentése

˗ szerkezeti politikai javaslatok: 5 millió farmer hagyjon fel a gazdálkodással, cél: farmjaik „újraelosztásával” jövedelmező farmméretek,
életképes családi farmok alakuljanak ki
˗ elutasítás  érvek: az EK-nak nincs erre hatásköre, csak a nemzeti agrárpolitikák összehangolására
2. 1985: Bizottság Zöld Könyve (a Bizottságnak a KAP jövőbeni kilátásairól szóló közleményében a korábbi célokat fenntartva, a krízis
megoldására új célokat fogalmaz meg: nagyobb hangsúlyt fektetve a társadalmi, szociális célokra a gazdasági célok mellett)
˗ problémák: egyes szektorokban kezelhetetlen többlettermelés, piaci egyensúly felborulása, költségvetési kiadások ésszerűtlen növeke-
dése
˗ új célok a megoldásra: termeléscsökkentés, választék-bővítés, minőségfejlesztés, agrárnépesség megtartása (kedvezőtlen adottságú
területeken), új foglalkoztatáspolitika
˗ új eszközök: pl. földkivonás (pihentetés), korai nyugdíjazás, termékszerkezet átalakítása stb.
3. 1992: MacSharry reformok
˗ problémák: a támogatások kibocsátáshoz kötöttsége miatti a feleslegtermelés nem szűnt meg, a támogatások 80%-a a termelők 20%-
ához kerül, növekvő költségvetési kiadások, alacsony agrárjövedelmek, öregedő agrárnépesség)  reformok célja a piaci egyensúly
helyreállítása (termelés csökkentése), a támogatások differenciálása
4. 1997: Agenda 2000 – az új európai agrármodell (a vidékfejlesztési politika a KAP II. pillérévé válik) megőrzi a farmerek jövedelmének támo-
gatását, a vidékfejlesztés jelentősége nő, decentralizáció (a tagállamok nagyobb szerepe a támogatások elosztásában – ún. nemzeti borítékok)
5. A közös agrárpolitika egyszerűsítése: a közös agrárpolitika egyszerűsítési folyamata 2003-ban indult
a) támogatás egyszerűsítése: egységes területalapú támogatás = támogatás mértéke a terület nagyságán alapul, függetlenül a termelés
mennyiségétől és fajtájától (támogatás feltétele a környezetvédelmi, élelmiszer-biztonsági, állat-növény-egészségügyi előírások betar-
tása)
b) egységes piacszervezés (a KAP egyszerűsítésének programja: a közös agrárpiaci szervezetekre vonatkozó szabályozás lényeges egy-
szerűsítése  a 2007-ben az egységes közös piacszervezésről elfogadott rendelet egységes keretbe foglalta az összes ágazati közös
agrárpiaci szervezetre, valamennyi agrártermékre vonatkozó szabályozást
c) 2008: „Állapotfelmérés” (Health Check)
d) a Közös Vidékfejlesztési Politika a KAP II. Pillérévé válik:
˗ 2005-ben a korábbi EMOGA kettéválik: létrejön a piaci intézkedéseket finanszírozó Európai Mezőgazdasági Garanciaalap
(EMGA) és a vidékfejlesztési programokat finanszírozó Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alap (EMVA): cél a
fenntartható vidékfejlesztés  a közös vidékfejlesztési politika alapelvei a partnerség és a szubszidiaritás
˗ vidékfejlesztési támogatás 4 tengely köré csoportosul, a korábbi szerkezeti politikai intézkedéseket tartalmazza  a vidék-
fejlesztési támogatás 4 tengelye:
• a mezőgazdaság és erdőgazdaság versenyképességének javítása
• a környezet és a vidék fejlesztése
• a vidéki élet minősége és a vidéki gazdaság diverzifikálása
• az ún. LEADER tengely keretében a vidéki térségek fejlesztése, a helyi kapacitások javítása, a foglalkoztatottság
növelése, vidéki területek versenyképességének és a lakosság életminőségének javítását célzó tevékenységek
támogathatók
˗ Az EU Bizottsága mezőgazdasági és vidékfejlesztési biztosának feladatai…
 annak biztosítása, hogy EU mezőgazdasági-vidékfejlesztési politikája elősegítsék a növekedést, beruházásokat, új
munkahelyek teremtését
 az EU agrár- és vidékfejlesztési támogatásai hatékonyságának felülvizsgálata,
 annak meghatározása, hogy az EU mezőgazdasága hogyan lehet hatékonyabb, és hogyan csökkentheti a CO 2
kibocsátásokat
 annak vizsgálata, hogy a farmereknek nyújtott közvetlen kifizetések hogyan egyszerűsíthetők
6. A KAP eddigi, talán legnagyobb reformja (2013-2020 közötti) az évtized elején indult el: 2013: A KAP egészére vonatkozó új reformren-
deletek  2012: új KAP reform - gazdasági és ökológiai versenyképesség növelése: a javaslatok (jogszabályok) elfogadását 2013-ra, a
reformok bevezetését 2014-re tervezik: ennek a KAP reformnak az elemei pl…
˗ közvetlen kifizetések méltányosabb elosztása a tagállamok, a régiók és a termelők között
˗ az egységes területalapú támogatás 2020-ig megmarad
˗ fiatal gazdálkodók támogatása; kedvezőtlen adottságú területek támogatása; kistermelők támogatása + támogatások hatékonyabbá,
átláthatóbbá tétele
 Az Európai Unió Környezeti Politikája

Az EGK-t létrehozó Római Szerződés legfontosabb célja a 4 gazdasági alapszabadság szabad mozgásának és közös piacának a létrehozása volt. Mivel
ekkor a környezetvédelem még a világon sehol nem került a figyelem középpontjába: az EGK Szerződés sem tartalmazott környezetvédelmi
rendelkezéseket.  Az 1970-es évek elejétől kezdve a környezet védelme olyan szakterületté vált, ahol az Európai Unió egyre nagyobb aktivitást
fejtett ki és határozottan lépett fel a nemzetközi szerződések és programok kidolgozása és végrehajtása érdekében.
˗ a környezet védelmével kapcsolatos közösségi szabályozás az Európai Közösségek létrehozását követően, viszonylag hamar megjelent: az első
jelentős jogszabálynak a veszélyes anyagok osztályozására, csomagolására és megjelölésére vonatkozó jogszabályok, rendelkezések és
igazgatási eljárások, szabályok közelítéséről szóló 67/548/EGK tanácsi irányelv

A közösségi szintű, önálló környezeti politika legfontosabb okai:

a) a modern környezetvédelmi gondolkodás megjelenése az 1960-as évek elejétől
b) a nemzetközi környezetvédelmi együttműködés erősödése az 1960-as évek végétől
c) bizonyos környezeti problémák határon átnyúló jellege (pl. vízszennyezés, levegőszennyezés)
d) az eltérő tagállami szabályozások negatív hatása a közös piac működésére
A tagállamok állam- és kormányfői az 1972. október 19-20-án, Párizsban megrendezett találkozójukon határozták el a közösségi szintű környezeti
politika létrehozását.

I. KÖRNYEZETI POLITIKA FEJLŐDÉSE

A környezeti politika keretét kezdettől fogva az ún. KÖRNYEZETI CSELEKVÉSI PROGRAMOK (EAP, mint középtávú stratégiai dokumentumok)
jelentik: az első környezeti cselekvési programot nyilatkozat formájában fogadták el, az utána következőket pedig határozati formában (de ez nem
jelenti, hogy jogilag kötelezővé váltak volna)

1. Az ELSŐ KÖRNYEZETI CSELEKVÉSI PROGRAM (1973) kiemelten foglalkozott a vízvédelem, az energia- és a hulladékgazdálkodás
kérdéseivel, illetve megfogalmazta azokat az alapelveket, amelyek a mai napig érvényesnek tekinthetők.  Ezek:
 a szennyezés forrásánál történő fellépés; a megfelelő cselekvési szint kiválasztása
 a környezeti hatások figyelembe vétele
 a természeti erőforrások ésszerű hasznosítása
 a tudomány és technika fejlesztése
 a „szennyező fizet” elve; egyik állam sem okozhat környezeti kárt egy másik államnak
 fejlődő országok érdekeinek figyelembe vétele
 a Közösség és a tagállamok regionális és nemzetközi együttműködése
 a tagállamok környezeti politikáinak koordinálása és harmonizálása
 a környezetvédelem mindenki ügye, ezért minden szinten oktatni kell

2. A MÁSODIK CSELEKVÉSI PROGRAM (1977) lényegében folytatta az első program célkitűzéseit: hangsúlyt fektetve a víz-, levegő- és
zajvédelemre, valamint a természeti erőforrások ésszerű hasznosítására.

3. A HARMADIK CSELEKVÉSI PROGRAMBAN (1982) kezdtek a közösségi környezetvédelmi politika elemei egységesen körvonalazódni
 megjelent egy alapvető szemléletváltás: a környezetet a saját jogán, önmagáért kell védeni, nem csak a gazdasági érdekek miatt
˗ a program inkább csak általános célkitűzéseket tartalmazott (pl. levegővédelemhez)  DE! újdonságként jelent meg benne a
környezetvédelmi szempontok integrálásának követelménye, és a tagállami jogszabályok végrehajtásának problémái

4. A NEGYEDIK CSELEKVÉSI PROGRAM (1987) mérföldkövet jelentett a Közösség környezeti politikájában: a Közösségi környezeti
politikát beillesztették a Szerződésekbe (a Római Szerződés első átfogó módosításával – Egységes Európai Okmány)
˗ a környezet (az egészség és a fogyasztók) magas szintű védelme megjelenik
˗ az egyes szabályozási területek közül elsősorban a víz- és zajvédelemmel, a hulladékgazdálkodással, az ipari balesetekkel, a nukleáris
biztonsággal és a genetikailag módosított szervezetekkel (GMO) foglalkozott

5. Az ÖTÖDIK CSELEKVÉSI PROGRAM (1993) a „Fenntarthatóság felé” címet kapta, melynek megtervezésekor az Európai Bizottság
elkészített az előző 20 év környezetpolitikai mérlegét egy, a korábbiaknál hatékonyabb stratégia kidolgozásához.  a vizsgálat szerint: a kör-
nyezetpolitika tüneti kezelést alkalmazott (hiányoztak a konkrét célok, a határidők és az érintettek megnevezései)
˗ a korábbi programokhoz képest nem 4-5 évre szólt, hanem 1992-től 200-ig terjedő időszakra (bár igyekezett néhány fontosabb kérdésre
összpontosítani, végül mégis túl általánosra sikerült)
˗ a célok elérése érdekében fontos megállapításokat tettek:
 a környezeti érdekek hatékony integrálása kulcsfeladat, erősíteni kell a végrehajtást
 az eddigi direkt, „utasítás és ellenőrzés” típusú szabályozás helyett alkalmazni kell a piaci alapú és a különböző támogatási
eszközöket
 támogatni kell a tudományos kutatást és fejlesztést, a társadalmat informálni és oktatni kell
 fejleszteni kell a környezeti információs rendszereket

6. Az Európai környezeti Ügynökség 1998-ban jelentést adott ki Európa környezeti állapotáról, melynek lényege: néhány területen előrelépés
tapasztalható, ám az általános állapot gyengének nevezhető.  A tagállamok állam- és kormányfőinek 1999-ben, Helsinkiben megrendezett
csúcstalálkozóján felkérték az Európai Bizottságot egy 10 évre szóló program kidolgozására: ez volt a HATODIK CSELEKVÉSI PROGRAM
(2002-2012), melynek az EU fenntartható fejlődési stratégiájának megvalósulásához kellett hozzájárulnia
˗ prioritást élvező területek, ahol sürgős előrelépésre lenne szükség: klímaváltozás, természetvédelem és biodiverzitás, környezet-
egészségügy, természeti erőforrások és hulladék  ezek eléréséhez kiemel 5 szempontot, ahol eredményeket kíván elérni:
 a meglévő környezetvédelmi jogszabályok végrehajtásának ellenőrzése
 a környezetvédelmi szempontok hatékonyabb integrálása a többi közösségi politikába
 szorosabb együttműködés az üzleti szférával és fogyasztókkal
 környezettudatosabb terület- és földhasználat
 az állampolgáraik jobb informálása és hatékonyabb bevonása, valamint a fogyasztói szokásai megváltoztatása
 7. A HETEDIK CSELEKVÉSI PROGRAM (2013) a 2020-ig tartó időszakra vonatkozóan határozza meg az unós környezet- és éghajlatpolitika
főbb célkitűzéseit, ilyenek:
 természeti tőke védelme, megőrzése és fejlesztése, ill. erőforrás-hatékony, zöld és versenyképes uniós gazdaság kialakítása
 az uniós polgárok megóvása a környezettel kapcsolatos terhelésektől, valamint az egészségüket és jólétüket fenyegető kockázatoktól
 a környezeti uniós szabályozás előnyeinek legteljesebb kihasználása, a végrehajtás javításával, a környezetpolitika ismeret- és
tudományos alapjának bővítése
 a környezetvédelem integrálása a szakpolitikákba
A legfontosabb kapcsolódó stratégiák:
a) az uniós éghajlatváltozási és energiaügyi csomagja
b) a biológiai sokféleséggel (biodiverzitással) kapcsolatos stratégia
c) az eróforrás-hatékony Európa megvalósításának ütemterve
d) az EU fenntartható fejlődési stratégiája
e) az „Innovatív Unió” kiemelt kezdeményezés
Az elmúlt években az uniós környezeti politika legfontosabb feladatává egyértelműen az éghajlatváltozás elleni küzdelem vált: 2016. áprilisában az EU
és 28 tagállama is aláírta New Yorkban az új, globális éghajlatváltozási megállapodást („Párizsi Megállapodás”, mert 2015-ben az ENSZ ottani
konferenciáján fogadták el)

II. A KÖRNYEZETVÉDELMI POLITIKA CÉLJA ÉS ALAPELVEI

Az Unió környezeti politikájában érvényesülő CÉLOK először 1973-ban az Első Környezetvédelmi Cselekvési Programban lettek lefektetve és az idő,
valamint az igények előrehaladtával folyamatosan bővítésre kerültek.  A Lisszaboni Szerződés tartalmazza az EU környezeti politikájára vonatkozó,
legfontosabb rendelkezéseket:
ÁLTALÁNOS CÉL:
1. a fenntartható fejlődés (amely kielégíti a jelen nemzedék szükségleteit, anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő generáció képességét saját
szükségleteinek kielégítésére)
2. környezetvédelem magas szintje (lásd: alapelvek)
Az uniós környezeti politika SPECIÁLIS CÉLKITŰZÉSEI:
1. a környezet minőségének megőrzése, védelme és javítása
2. az emberi egészség védelme
3. a természeti erőforrások körültekintő és ésszerű hasznosítása
4. a regionális vagy világméretű környezeti problémák leküzdésére, és különösen az éghajlatváltozás elleni küzdelemre irányuló intézkedések
ösztönzése nemzetközi szinten

A Szerződések felsorolnak 5 fontos ALAPELVET is, amelyeknek elvileg a szabályozás minden területén érvényesülniük kell:
1. KÖRNYEZET MAGAS SZINTŰ VÉDELME (figyelembe véve a régió közötti különbségeket) = a védelem magas szintjének követelménye
alapján, az általában magas szintű környezetvédelemmel rendelkező tagállamok környezetvédelmi szabályozása a követendő példa
2. MEGELŐZÉS (prevenció) ELVE = a környezeti kár bekövetkezése vagy súlyosbodása előtt kell a szükséges korrekciós és megelőző
intézkedéseket bevezetni (a korai szakaszban teszi lehetővé, vagy követeli meg a cselekvést: így az olcsóbb és előnyösebb  a környezeti károk
gyakran nem is állíthatók teljesen helyre, vagy megfordíthatatlanok; ill. helyreállítás gyakran sokkal drágább, mint a megelőzés)
˗ a gyakorlatban a prevenció érvényesítése rendkívül nehéz  a legismertebb szabályozási eszközök a különféle engedélyezési eljárások
(pl. környezeti hatásvizsgálat, vagy röviden KVH-eljárás, illetve az integrált szennyezés megelőzés és -ellenőrzés vagy más néven
IPPC-eljárás)
3. ELŐVIGYÁZATOSSÁG ELVE alapján megelőző intézkedésekre van szükség akkor, amikor ésszerű alapja van annak az aggodalomnak, hogy
e tevékenység súlyos és visszafordíthatatlan károsodást idézhet elő a környezetben (pl. GMO-k hatása)  jellegzetesség: bizonyítási teher
megfordítása: nem az intézkedést ellenzőnek, hanem a tevékenység folytatójának kell bizonyítania, hogy nem okoz kárt a környezetben
˗ szorosan kapcsolódik a megelőzés elvéhez, de annál még egy lépéssel előrébb jár: a megelőzés alapelve ugyanis „csupán” a tudomány
adott szintjén előre látható káros hatások elkerülését követeli meg  az elővigyázatosság elve akkor is megköveteli a lehetséges káros
környezeti hatásokat megelőző intézkedést, ha a tudományos bizonyosság nem állapítható meg
4. A SZENNYEZÉS FORRÁSÁNÁL TÖRTÉNŐ FELLÉPÉS = a környezeti károknak a forrásnál történő megakadályozása a cél és nem a
kár bekövetkezte utáni ellensúlyozás
5. „SZENNYEZŐ FIZET” ELV = a környezeti ártalmak megakadályozásának és megszüntetésének költségeit főszabályként a szennyezőnek kell
viselnie (cél: ha a szennyezőknek részt kell vállalniuk az általuk okozott szennyezés elleni küzdelemben, az ösztönzi őket kevésbé szennyező
technológiák és termékek alkalmazására)

Az EU környezeti politikája kezdettől fogva az ún. MEGOSZTOTT HATÁSKÖRBE tartozik (azaz a tagállamok csak olyan mértékben alkot-
hatnak és fogadhatnak el kötelező erejű jogi aktusokat, amennyiben az Unió a hatáskörét nem gyakorolta. vagy lemond hatáskörének gyakorlásáról):
˗ a környezetvédelmet szabályozó jogforrások leggyakrabban irányelvek
˗ kulcsszó: hatékonyság  a környezeti politika kidolgozásának szempontjai:
 a rendelkezésre álló tudományos és műszaki adatok
 az Unió különböző régióinak környezeti feltételei
 a beavatkozás, illetve a be nem avatkozás lehetséges hasznai és költségei
 az Unió egészének gazdasági és társadalmi fejlődése, valamint a régiók kiegyensúlyozott fejlődése
A környezet védelmét a Bíróság is az Uniós egyik lényeges céljaként emeli ki az állandó ítélkezési gyakorlatában, amely adott esetben nyomós
közérdekű oknak minősülhet, közvetlen vagy közvetett hátrányos megkülönböztetést alkalmazó tagállami intézkedések esetén is.
˗ ahhoz, hogy igazolható legyen a korlátozás: tiszteletben kell tartani az arányosság elvét is  a jogszerűség megítéléséhez azt is vizs-gálni kell,
hogy létezik-e olyan alternatív eszköz, amivel esetleg helyettesíteni lehetne a bevezetésre kerülő tagállami intézkedést
 Az Európai Unió Bíróságának sportjogi ítélkezése

Manapság az uniós joganyag már teljes liberalizációt biztosít a külföldi állampolgárságú sportolók munkavállalása tekintetében, DE! ez nem volt mindig
így: mivel az Unió eredetileg kifejezetten gazdasági integrációs céllal jött létre, a gazdasági jelleget nélkülöző kérdések sokáig kívül maradtak
érdekszféráján.
˗ a sport területén egészen a Bosman ítéletig (1993) kellett várni arra, hogy az uniós politikai élet irányítói felfigyeljenek a sport köré épülő,
gazdasági jelleggel bőven rendelkező iparágra
A sportolók szabad munkavállalását biztosító liberalizáció a Bíróság által fejlesztett esetjog eredménye (az írott joganyag mindezidáig csupán
érintőlegesen vetette szabályozás alá a sportot): a Bíróság számos alkalommal úgy rendelkezett, hogy a sport a közösségi jogszabályok hatálya alatt áll,
amennyiben gazdasági tevékenységet valósít meg, elismerve ugyanakkor e szektor bizonyos különleges jellemzőit

I. A ’70-ES ÉVEK KÉT FONTOS SPORTVONAKOZÁSÚ ÜGYE

Az Európai Bíróság esetjogi gyakorlatában már az 1970-es években két olyan sportvonatkozású ítélet született, amely aztán a később kiemelkedően
fontossá vált Bosman-ügyben is hivatkozási alapként szerepelt.

1. WALRAVE-ÜGY (1974): egy holland bíróság fordult az Európai Unió Bíróságához előzetes döntéshozatali eljárás keretében

B.NO.Walrave, L.J.N.Koch v. Nemzetközi Kerékpáros Szövetség-ügy: Walrave és Koch urak diszkriminatívnak tartották, hogy a nemzetközi és a hazai
szövetségi előírások egyaránt azt követelik meg, hogy az iramot diktáló felvezető versenyzőnek ugyanolyan állampolgárságúnak kell lennie, mint a
felvezetettnek.
 Az Európai Bíróság a hivatkozott tényállás nem illeszthető be a felek által hivatkozott diszkrimináció tilalom alá, mivel a szövetség előírása teljes
mértékben sportérdeken alapul (vagyis semmi köze nincs a gazdasági tevékenységekhez).

Az Európai Bíróság először is megállapította, hogy a sportjogi kérdések csakis annyiban esnek a közösségi jog hatálya alá, amennyiben
gazdasági tevékenységnek is minősülnek: ezek alapján ha a sporttevékenység kereső tevékenység vagy díjazott szolgáltatás, úgy – az eset
körülményeitől függően – az alapszerződések hatálya alá eshet (az előírások megtiltják az állampolgársági alapon történő megkülönböztetést).
˗ a Bíróság leszögezte, hogy a diszkrimináció tilalma imperatív szabály és mint ilyen, bármely tagállamon belül létrejött jogviszonyra
vonatkozik (vagyis a sportszövetségekkel jogviszonyban álló sportolókra is), magyarán a sportszövetségi szabályzatok – a gazdasági
jelleg meglététől függően – alapul szolgálhatnak az uniós diszkrimináció tilalom megsértéséhez  DE! a tilalom nem érinti a sport-
csapatok összetételét, nevezetesen a nemzeti csapatok összeállítását, amely teljes mértékben sportérdekeken alapul és semmi köze
nincs a gazdasági tevékenységhez

2. DONÁ-ÜGY (1976): egy olasz bíróság fordult előzetes döntéshozatali kérelemmel az Európai Bírósághoz
Az Európai Bíróság amellett, hogy megerősítette a Walrave és Koch ítéletnél elmondottakat, kimondta: a hivatásos labdarúgás kifejezetten
gazdasági tevékenységnek minősül: egyértelművé tette, hogy a sportklubok és a szakszövetségek szabályzatai, vagy azok gyakorlata is a
közösségi jog hatálya alá tartozik

Gaetano Doná v. Mario Mantero-ügy: két olasz állampolgár között folyó eljárás során az alapkérdés az volt, hogy összeegyeztethetők-e az EGK
Szerződéssel az Olasz Futballszövetség szabályának azon rendelkezései, melyek értelmében csak azok a játékosok, akik a Szövetség tagjai, vehetnek részt
hivatásos vagy félhivatásos játékosokként a mérkőzéseken, ugyanakkor a Szövetségnek csak olasz állampolgárságú játékosok lehetnek a tagjai.
 Az Európai Bíróság kimondta, hogy a sportszervezet által elfogadott olyan szabályok vagy nemzeti gyakorlat, amely a futballjátékosoknak azt a jogát,
hogy hivatásos vagy félhivatásos játékosokként a futballmérkőzéseken részt vegyenek, csak az adott tagállam állampolgárai számára biztosítja, megsérti
az EGK Szerződés cikkeit (kivéve, ha a szabályok vagy a gyakorlat az idegen játékosok bizonyos mérkőzéseken való részvételét olyan oknál fogva zárja
ki, mely nem gazdasági, hanem kizárólag sportjellegű és a mérkőzések természetével áll kapcsolatban).

II. A BOSMAN-ÍTÉLET (1993)

A Bosman v. Belga Labdarúgó Szövetség ügy máig sarokpontnak tekinthető a sportolók uniós szabad mozgása és munkavállalása tekintetében.

Jean-Marc Bosman-ügy: Bosman úr klubja (a belga RC Liége) volt, majd amikor a játékos szerződése lejárt és ő azt nem kívánta megújítani (a felajánlott
csökkentett mértékű fizetés miatt), transzferlistára került (azaz lehetővé vált más klubhoz való átigazolása). Mind Bosman, mind a RC Liége megállapodtak a
francia US Dunkerque futballcsapattal abban, hogy Bosman ideiglenesen átigazol utóbbi csapathoz egy évre. Az RC Liége átigazolási díjat kért az átvevő
klubtól (amely a játékos felkészítéséért és támogatásáért adott ellenértékként járt), de mivel az RC Liége-nek kétségei voltak a francia csapat fizetőképességét
illetően, nem kérte a belga futballszövetséget, hogy az ilyenkor szokásos módon átigazolási nyilatkozatot adjon ki a francia futballszövetség részére az ügyben.
Így a labdarúgó a következő szezonban csapat (és kereset) nélkül maradt.
 Az Európai Bíróság végül a közösségi jogba ütközőnek találta a szövetségi szabályzat vonatkozó rendelkezését, illetve leszögezte: az a fajta gyakorlat is
ellentétes az uniós joggal, amely szerint adott klubokban csak meghatározott számú külföldi labdarúgó szerepelhet.

Az érintettek az átigazolási szabályok céljaként a klubok közti pénzügyi, és versenyegyensúly fenntartását és a fiatal játékosok toborzásának és
felkészítésének elősegítését hozták fel.  DE! az Európai Bíróság megállapította, hogy az átigazolási szabályok alkalmazása nem megfelelő eszköz a
pénzügyi és versenyegyensúly fenntartására a futball világában (és nem akadályozza meg a leggazdagabb klubokat abban, hogy így is a legjobb játéko-
sokat szerezzék meg maguknak).

III. A BOSMAN-ÍTÉLET KITERJESZTÉSE

BALOG („Róka”)-ÜGY (2000): A „Bosman B” néven is emlegetett ügyben hasonló alaptényállás mellett kérte Balog úr az Európai Unió Bíróságától,
hogy terjessze ki a Bosman-szabályt az Unión kívülről érkező, de az Unió területén belül játszó (és így kvázi ott dolgozó) játékosokra.  A per végül
egyezséggel zárult, így a Bíróság nem dönthetett az ügyben, DE! mindazonáltal kiemelendő, hogy a Bizottság és a FIFA 2001-ben egyezséget
kötöttek egymással, amely alapjaiban változtatta meg a nemzetközi átigazolási rendszert, és így okafogyottá tette a Balog ügyben taglaltakat

Balogh-ügy: Balog Tibor átigazolási ügye akkor került a Bíróság elé, amikor a sportoló nem törődött bele abba, miszerint a korábbi klubja (a belga Charleroi)
5, majd 3 millió frankos lelépési díjat kért az őt szerződtetni szándékozó egyesülettől. Balog elesett a szerződéstől, ám bírósághoz fordult és keresetében a
Bosman-szabály hatályának kiterjesztését kívánta elérni az EU-n kívüli országokból származó labdarúgók tekintetében is.
MALAJA-ÜGY (1998):

Malaja-ügy: A Kazahsztánban született lengyel állpolgárságú játékos strasbourgi szerződésének engedélyezését elutasította a Francia Kosárlabda Szövetség,
mivel a nem EU-s állpolgárságú játékosokra vonatkozó kvótakeretét a klub Malaja szerződtetésével túllépte volna. (a francia sportszövetség szabályai kettő nem
uniós állpolgár foglalkoztatását engedélyezték 1998-ban). Malaja álláspontja szerint az EU és Lengyelország között 1991-ben megkötött Társulási
Megállapodás tilt mindenfajta diszkriminációt, ideértve a nemzeti hatáskörben szabályozott munkavállalást is.
 Az első fokon a keresetet elutasító ítélet ellen Malaja fellebbezett, s a Nancy-i Fellebbviteli Bíróság helyt adott a játékos jogorvoslati kérelmének.

Az ítélet Franciaországban a kvótarendszer eltörlésének hatályát tulajdonképpen valamennyi, az EU-val társulási vagy partnerségi szerződést kötő
államra kiterjesztette, így meghozatalának időpontjában 24 EU-n kívüli állam vonatkozásában megtiltotta a tagállami sportolóktól eltérő korlátozó
szabályok alkalmazásának lehetőségét.  Az ítélet gyakorlatilag megnyitotta ezen országok polgárai számára a francia sport-piacot.

KOLPAK-ÍTÉLET (2003):

Kolpak-ügy: Az ügyben Maros Kolpak úr (kézilabdázó) alapvetően azért fordult a Német Kézilabda Szövetség ellen, mert olyan sportigazolás kiállítását
indítványozta, amelyen nincs feltüntetve, hogy „nem-tagállami” állampolgárságú játékos: az alapproblémát az okozta, hogy az eltérő engedély miatt Kolpak úr
kevesebb bajnoki- és kupamérkőzésen vehetett részt, mint a tagállami játékosok, ezáltal pedig jelentős bevételtől esett el.
 Az Európai Bíróság kimondta: az Unióval társulási megállapodást kötött országok játékosaival szemben nem lehet állampolgársági alapon megkülön-
böztetéseket tenni (vagyis minden korlátozás nélkül szerepelhetnek uniós klubjaikban).

Kiemelendő, hogy az ügyre jelentős hatással volt a francia Conseil d’État ítélete a Malaja ügyben, amelyben kimondta, hogy az Unióval társulási megál-
lapodást kötött tagállamokból szabadon érkezhetnek játékosok a francia bajnokságokba, mivel a sportszövetségek azon döntései, amelyekkel
állampolgársági alapon különböztettek sportolók között, ellentétesek az uniós jog diszkrimináció tilalmával (a felsőbíróság döntése így az ún.
kvótarendszer eltörlését vonta maga után).  részben ennek hatására Kolpak úr arra hivatkozott, hogy mivel Szlovákia és az Unió között társulási
megállapodás volt érvényben, a diszkrimináció tilalma esetében is érvényesül, ráadásul nem csak a játéklehetőség tekintetében, hanem abszolút
értelemben (tehát az igazolások formai alakisága tekintetében is ugyanolyan elbírálásban részesül, mint a tagállami játékosok)

SIMUTENKOV-ÍTÉLET (2005): a Simutenkov ítéletben a Bíróság alapvetően a Kolpak ítéletben megjelölt irányvonalat erősítette meg

Simutenkov-ügy: Igor Simutenkov úrazt kérte a nemzeti sportszövetségtől, hogy engedélyét cseréljék olyanra, amilyennel a közösségi játékosok rendelkeznek,
kérését pedig az Unió és Oroszország között addigra megkötött, alapvetően gazdasági jellegű partnerségi megállapodásra (és ezáltal az uniós jog diszkrimináció
tilalmára, valamint annak gazdasági jellegű kérdésekben való abszolút érvényesülésére) alapozta.
 Az Európai Bíróság végül a Kolpak ügyhöz hasonlóan ítélte meg a kérdést és kimondta, hogy a partnerségi megállapodás okán az orosz játékosok korlátlanul
jogosultak szerepelni uniós klubjaikban.

MALICK-ÜGY (2005):

A Malick ügy jelentősége abban rejlik, hogy megmutatta: a Kolpak ítélet ellenére a tagállamok gyakran inkonzisztensen szabályozzák a külföldi játéko-
sok mérkőzéseken való szereplését.
- az ügyben a magyar kosárlabda szövetség annak ellenére diszkriminált Malick úrral szemben, hogy addigra az Unió és Szenegál között érvényben
volt az alapvetően gazdasági jellegű (az orosz partnerségi megállapodáshoz hasonló) Cotonou Egyezmény
 Az Európai Unió Bírósága előtti eljárások

A26. Az Európai Unió Bírósága előtti eljárások (eljárástípusok, perképesség, az uniós jog védelmé-
nek duális rendje)

A27. A szerződésszegési eljárás és a mulasztási eljárás

A28. A semmissé nyilvánítási eljárás

A29. Az előzetes döntéshozatali eljárás

B24. Az előzetes határozathozatali eljárás magyar szabályai

A30. Az uniós bírói fórumok közötti hatáskörmegosztás. Jogorvoslati eljárások, kártérítési eljárás,
az EUMSz 218. cikk (11) bekezdés szerinti vélemény, ideiglenes intézkedés

A31. Az Európai Bíróság eljárási rendje, az ítéletek végrehajtása

 Az Európai Unió Bírósága előtti eljárások

Az Európai Unió Bírósága biztosítja a jog tiszteletben tartását a Szerződések értelmezése és alkalmazása során: ez nem jelenti azt, hogy az EU
Bíróság, a Törvényszék minden EU joggal kapcsolatos ügyet elbírálnak; a nemzeti bíróságoknak is alkalmazniuk kell az EU jogot (!).

I. AZ EU BÍRÓSÁGA ELŐTTI ELJÁRÁSOK TÍPUSAI

PERES ÉS NEM-PERES ELJÁRÁSOK

˗ dönt a tagállamok vagy az intézmények valamelyike, illetve valamely természetes vagy jogi személy által hozzá benyújtott keresetekkel elé
terjesztett ügyekben; valamint a Szerződésekben meghatározott egyéb esetekben
˗ a nemzeti bíróságok kérelmére előzetes döntést hoz az uniós jog értelmezésére vagy az intézmények által elfogadott jogi aktusok érvényességére
vonatkozó kérdésekről;
 Kettős cél:
a) az EU Bíróság a nemzeti bíróságokkal együtt biztosítja, hogy az EU jogot megfelelően értelmezik és alkalmazzák az egész Unióban
b) jogorvoslatot biztosít magán (vagy jogi) személyeknek, tagállamoknak, vagy más intézményeknek, akiket az Unióintézkedései érintenek, az EU
intézményeivel, szerveivel, stb. szemben

Az EUB ítéletet hoz az elé terjesztett ügyekben.  Az alábbi ügytípusok a leggyakoribbak:

1. Jogértelmezés (ELŐZETES DÖNTÉSHOZATAL): a tagállami bíróságoknak gondoskodniuk kell arról, hogy a tagországok megfelelően
alkalmazzák az európai uniós jogszabályokat  nemperes eljárás, az ügyek kb. 50% évente, melynek tárgya lehet: a Szerződések értelmezése
vagy az uniós intézmények, szervek vagy hivatalok jogi aktusainak érvényessége és értelmezése

2. Jogérvényesítés (KÖTELEZETTSÉGSZEGÉSI ELJÁRÁS): ez az eljárás azok ellen a tagállami kormányok ellen indítható, amelyek nem
teljesítik az uniós jogszabályokból eredő kötelezettségeiket

3. Uniós jogi aktusok megsemmisítése (MEGSEMMISÍTÉS IRÁNTI KERESET): erre az eljárásra akkor kerül sor, ha valamelyik uniós ország
kormánya, az Európai Unió Tanácsa, az Európai Bizottság vagy (egyes esetekben) az Európai Parlament egy adott uniós jogi aktus
megsemmisítésére kéri fel az Európai Unió Bíróságát, mert úgy ítéli meg, hogy a kérdéses jogi aktus ellentétes az uniós szerződésekkel vagy az
alapjogokkal (magánszemély is benyújthat ilyen keresetet)

4. Uniós intézkedés meghozatalának elrendelése (MULASZTÁS MEGÁLLAPÍTÁSA IRÁNTI KERESET): meghatározott körülmények
esetén az Európai Parlamentnek, a Tanácsnak és az Európai Bizottságnak meg kell hoznia bizonyos döntéseket  ha ezt elmulasztják, akkor a
tagállami kormányok, más uniós intézmények, ill. (bizonyos feltételekkel) magánszemélyek és cégek panaszt tehetnek ellenük a Bíróságnál

5. EU-intézmények szankcionálása (KÁRTÉRÍTÉSI KERESET): a magánszemélyek és cégek keresetet indíthatnak a Bíróságon, ha érdekeik
sérelmet szenvedtek annak következtében, hogy az uniós intézmények, meghoztak vagy nem hoztak meg egy bizonyos intézkedést

6. MUNKAÜGYI VITÁK, VÁLASZTOTTBÍRÓSÁGI KIKÖTÉS (Unió által kötött szerződésben), tagállamok közötti, SZERZŐDÉSSEL
KAPCSOLATOS VITÁK és VÉLEMÉNY (nemzetközi szerződések)

PERKÉPESSÉG

PRIVILEGIZÁLT: a Szerződés a tagállamok, a Bizottság, és a Tanács számára minden további nélkül keresetindítási jogot biztosít (ezeknek az in-
tézményeknek „csak” az aktus önmagában vett hibáira – például a hatáskör hiányára vagy a Szerződés megsértésére – kell hivatkozniuk, nem szükséges
semmilyen konkrét vagy saját érdeksérelmet igazolni)  ezáltal a tagállamokat, a Tanácsot és a Bizottságot egyaránt egyfajta általános törvényességi
felügyelet letéteményesévé teszi a szerződés.
Az Európai Parlament eredetileg nem szerepelt a Szerződésben, mint keresetindításra jogosult szervek  az Európai Bíróság egyik ügyben (un. Chernobyl
ügyben) hozott döntésében bizonyos feltételekkel mégis elismerte az Európai Parlament keresetindítási jogát.
- a Maastrichti szerződés beiktatta a Parlament keresetindítási jogát  a Nizzai Szerződés még tovább lépve az Európai Parlamentet a privilegizált
keresetindításra jogosultak közé helyezi

NEM PRIVILEGIZÁLT: a Szerződés szövege és a bírói gyakorlat is rendkívül szigorú követelményeket támaszt a magánfelek Európai Bíróság ill.
Törvényszék előtti fellépésével szemben (a Szerződés az „igazi” normatív aktusokkal szemben – az irányelvvel és a rendelettel – eredetileg nem is kívánt
ilyen lehetőséget biztosítani)  megsemmisítési eljárást indíthatnak a természetes vagy jogi személyek,
• ha a határozatot nekik címezték,
• ha a határozatot egy másik személynek címezték, de a kérelmezőt közvetlenül és egyénileg (személy szerint őt, személyében) érinti,
• ha a rendelet formájában hozott határozat a kérelmezőt közvetlenül és egyénileg érinti.

RÉSZLEGES VAGY KVÁZI PRIVILEGIZÁLT KERESETINDÍTÁSRA JOGOSULTAK: A Parlament az EKB és a Számvevőszék eredetileg nem
szerepelt a Szerződésben, mint keresetindításra jogosult szervek  az Európai Bíróság egyik ügyben (un. Chernobyl ügyben) hozott döntésében bizonyos
feltételekkel mégis elismerte az Európai Parlament keresetindítási jogát.
- a Maastrichti szerződés ezen ügy nyomán, és azzal szó szerint egyezve, jogosítványai védelmében beiktatta az Európai Parlament – és az ekkor
létrehozni rendelt EKB – keresetindítási jogát.
- Az Amszterdami Szerződés – a Számvevőszék intézményi-jogi jelentőség folyamatosan növekvő tendenciájába illeszkedve – ugyanitt említi a
Számvevőszéket is.

A KÖZÖSSÉGI JOG DUALISTA VÉDELME

A viták egy tagállami bíróság elé kerülnek többnyire.  Nincs hierarchikus viszony a tagállami és az Európai Bíróság között: a tagállami ítélet nem
fellebbezhető meg az Európai Bíróság előtt.
˗ a tagállami bíróság a közösségi jogszabályt saját eljárási szabályai szerint alkalmazza
˗ előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményez a tagállami bíróság
˗ értelmezési fölénye van az Európai Bíróságnak: azon a szinten melynél már nem tud továbbmenni az ügy a tagállamban, akkor kér értelmezést
az Európai Bíróságtól (az Emberi Jogok Európai Bírósága felülvizsgálhatja a nemzeti bíróság döntéseit)
 Az egyes EU Bíróság előtti eljárások

I. KÖTELEZETTSÉGSZEGÉSI (SZERZŐDÉSSZEGÉSI) ELJÁRÁS

EUMSz:
Ha a Bizottság megítélése szerint egy tagállam a Szerződésekből eredő valamely kötelezettségét nem teljesítette, az ügyről indoklással ellátott véleményt ad,
miután az érintett államnak lehetőséget biztosított észrevételei megtételére.  Ha az érintett tagállam a Bizottság által meghatározott határidőn belül nem tesz
eleget a véleményben foglaltaknak, a Bizottság az Európai Unió Bíróságához fordulhat.
Bármely tagállam az Európai Unió Bíróságához fordulhat, ha megítélése szerint egy másik tagállam a Szerződésekből eredő valamely kötelezettségét nem
teljesítette (mielőtt egy tagállam keresetet nyújt be egy másik tagállam ellen a Szerződésekből eredő valamely kötelezettség állítólagos megsértése miatt, az
ügyet a Bizottság elé kell terjesztenie).  A Bizottság indoklással ellátott véleményt ad, miután az érintett államoknak lehetőséget biztosított arra, hogy
kontradiktórius eljárás keretében szóban és írásban nyilatkozzanak. Ha a Bizottság az ügy előterjesztésétől számított 3 hónapon belül nem ad véleményt, a
vélemény hiányától függetlenül az ügyben az Európai Unió Bíróságához lehet fordulni.

Az Európai Unió Bíróságának joghatósága kötelező (a tagállamok részéről nem szükséges külön alávetési nyilatkozat, az alapító vagy csatlakozási
szerződéssel aláírták).  DE! a Bíróság nem rendelkezik általános joghatósággal (a Bíróság csak az alapító szerződésekben meghatározott kérdésekben
és eljárási formák szerint járhat el)

JOGALAP: a tagállamok kötelesek a Szerződések betartására – erre kötelezi őket a pacta sunt servenda nemzetközi jogi elve, illetve az EUSz.-ben
található lojális együttműködés elve, valamint az uniós jog elsőbbségének elve  CÉL: a tagállam jogsértésének megállapítása, valamint a tagállamok
kényszerítése az őket terhelő szerződéses kötelezettségek betartására (kizárólag tagállamokkal szemben indítható)

AZ ELJÁRÁS MEGINDÍTÁSÁRA JOGOSULTAK KÖRE

A kereset megindítása két jogosulti kört illet meg:
1. BIZOTTSÁG: az eljárást a Bizottság „közérdekből” indítja  a tagállamot kell perelni minden közjogi státussal rendelkező szerv vagy intézmény
cselekménye vagy mulasztása miatt, függetlenül attól, hogy az melyik hatalmi ághoz tartozik (végrehajtó hatalom, törvényhozó testület,
bíróságok)
˗ a tagállami kötelezettségszegés esetei: pl.
 Szerződésekben meghatározott kötelezettség nem teljesítése, tilalom megszegése (pl. szabad mozgás korlátozása)
 irányelv átültetésének elmulasztása, vagy késedelmes, nem megfelelő átültetése
 jelentéstételi kötelezettség nem teljesítése
 az átültető nemzeti norma alkalmazásának elmulasztása, rendelet alkalmazásának elmulasztása
 jogérvényesítés lehetőségének hiánya a nemzeti jogban, nemzeti bíróságok uniós joggal ellentétes gyakorlata, stb.
˗ a Bizottság több csatornán keresztül szerezhet tudomást a tagállami jogsértésről (pl. médiából, érdekképviseletektől és jogi vagy
természetes személy panaszaiból  a panasz alapján a Bizottság nem köteles kötelezettségszegési eljárást indítani)
2. TAGÁLLAMOK: az uniós jog megsértése sokszor közvetlenül érinti más tagállam érdekeit is, éppen ezért az EUMSz. lehetőséget ad a tag-
államoknak, hogy eljárást kezdeményezzenek a jogsértő tagállammal szemben
˗ a felperes tagállam a kereset benyújtása előtt köteles az ügyet a Bizottság elé terjeszteni: az érintett tagállamok számára lehetőséget
kell biztosítani véleményük kifejtésére, s ezt követően a Bizottság indoklással ellátott véleményt bocsát ki  ha a Bizottság 3 hónapon
belül nem ad véleményt: annak hiányától függetlenül a tagállam közvetlenül a Bírósághoz fordulhat

AZ ELJÁRÁS FŐBB SZABÁLYAI:

Az eljárás 2 szakaszból áll:
a) ADMINISZTRATÍV (PEREN KÍVÜLI) SZAKASZ:
˗ a Bizottság és a tagállam közötti informális tárgyalások során a felek tisztázzák, hogy milyen jogsértésről van szó, és megpróbálnak
olyan megoldást találni, amely mindkét fél számára elfogadható
˗ ha ez nem vezet eredményre, a Bizottságnak a tagállam hivatalos levelet küld, melyre az érintett tagállam észrevételt tehet (írásbeli
felszólítás)
˗ ha a tagállam nem tesz észrevételt és a Bizottság úgy ítéli meg, hogy a tagállam uniós jogot sértett, akkor a Bizottság indoklással
ellátott véleményt bocsát ki (az indokolással ellátott véleményen alapul a későbbi keresetlevél, amelyben a jogvita tárgya nem
bővíthető)
b) BÍRÓSÁGI SZAKASZ (a Bizottság mérlegelési jogkörébe tartozik, hogy indít-e bírósági eljárást vagy sem):
˗ a Bíróság először megvizsgálja, hogy a Bizottság betartotta-e az előbb említett eljárási követelményeket  ezt követően a Bíróság
érdemben megvizsgálja az ügyet
˗ a bizonyítás terhe a Bizottságon van (neki kell bizonyítani a jogsértést)
A tagállami védekezés: a tagállamok nem hivatkozhatnak gyakori nehézségekre, technikai, intézményi, politikai okokra  az eljárás objektív
jellegű = a jogsértés megállapítása szempontjából irreleváns, hogy a beperelt tagállam mi okból kifolyólag tanúsított valamilyen magatartást,
avagy milyen gyakorisággal sértette meg az ügyet (a vis maiorra történő hivatkozás lehetőséget azonban nem zárja ki a Bíróság)

JOGKÖVETKEZMÉNYEK

Ha az Európai Bíróság megállapítja, hogy egy tagállam nem teljesítette a Szerződésekből eredő valamely kötelezettségét, az adott államnak meg kell tennie
az Európai Unió Bíróságának ítéletében foglaltak teljesítéséhez szükséges intézkedéseket.  Az ítéletek végrehajtását a Bizottság ellenőrzi: ha a
Bizottság megítélése szerint az érintett személy nem teszi meg a szükséges intézkedéseket, a Bizottság a Bírósághoz fordulhat
˗ ha az Európai Unió Bírósága megállapítja, hogy az érintett tagállam nem tett eleget az ítéletben foglaltaknak, a tagállamot átalányösszeg vagy
kényszerítő bírság fizetésére kötelezi
˗ ha a tagállam nem tesz eleget az irányelv átültetésére vonatkozó jelentéstételi kötelezettségének, már az első perben kiszabható bírság vagy
pénzbüntetés: (Lisszaboni Szerződés új rendelkezése az irányelvek végrehajtásának előmozdítására)
II. MULASZTÁSI ELJÁRÁS

A mulasztási eljárás az Európai Unió Bírósága előtt indítható közvetlen eljárások közé tartozik.  E jogorvoslati eljárás célja, hogy amennyiben valamely
intézmény a Szerződés megsértésével elmulasztja a döntéshozatalt, a Bíróság a tagállamok, az Unió többi intézménye, illetve (bizonyos feltételek
fennállása esetén) magánszemélyek keresetére megállapíthassa e jogsértést.
˗ a kereset csak azt követően nyújtható be, hogy az intézményt felszólították, hogy járjon el.
˗ lehetséges ALPERESEK:
 Európai Parlament
 Európai Tanács
 Bizottság
 Európai Központi Bank (EKB),
ha a Szerződéseket megsértve elmulasztja a döntéshozatalt (az Unió többi mulasztó szervére és hivatalára is alkalmazandó)  DE!
tagállamokkal szemben nem indítható (lásd: kötelezettségszegési eljárás)!
˗ FELPERESEK:
 tagállamok
 Unió többi intézménye,
 természetes vagy jogi személyek
a megsemmisítési perhez hasonló feltételekkel panasszal élhetnek, ha az Unió valamely intézménye, szerve vagy hivatala elmulasztott
valamely nekik címzendő jogi aktust - az ajánlások és vélemények kivételével – meghozni
˗ a mulasztó intézményt a keresetindítás előtt fel kell szólítani, hogy hozza meg a megfelelő aktust  ha 2 hónapon belül nem foglal állást, további
2 hónap áll rendelkezésre a kereset benyújtására
Jogkövetkezmény: a Bíróság a mulasztási eljárásban megállapító ítéletet hozhat  az intézmények, szervek kötelesek megtenni az ítéletben foglaltaknak
megfelelő intézkedéseket

III. SEMMISSÉ NYILVÁNÍTÁSI ELJÁRÁS

A semmisségi eljárás célja az eljárási vagy anyagi jogi szabályok megsértésével születő jogi aktusok elleni védelem biztosítás.  Az uniós jogi
aktusok megtámadását az EUMSz. nagyon szigorú feltételekhez köti:

1. a megtámadott jogszabálynak felülvizsgálhatónak kell lennie  A kérelmező csak meghatározott aktusok felülvizsgálatát kérheti.  Ezek:
a) a jogalkotási aktusok
b) a Tanács, a Bizottság és az Európai Központi Bank aktusai
c) az Európai Parlament és az Európai Tanács által alkotott, harmadik személyek számára joghatással járó aktus
d) az Uniós szervei vagy hivatalai által elfogadott, harmadik személyekre joghatással járó jogi aktusok
e) valamint minden kötelező erejű és joghatás kiváltására alkalmas sui generis jogszabály
 Azaz csak kötelező erővel rendelkező szabályokat lehet megtámadni (főként rendeletet, irányelvet vagy határozatot, míg pl. az ajánlásokat
és véleményeket nem).

2. a kérelmezőnek perképességgel kell rendelkeznie  Perképesség szempontjából három kört különböztethetünk meg:
A. PRIVILEGIZÁLT KÉRELMEZŐK: a tagállamok, a Parlament, a Tanács és a Bizottság  konkrét, saját érdeksérelem igazolása
nélkül is indíthatnak eljárást, illetve akkor is, ha a kérdéses aktust más szervnek vagy személynek címezték
˗ tagállam keresetindítási jogosultságát nem érinti, hogy a megtámadott tanácsi aktust annak elfogadásakor megszavazta-e
B. KVÁZI-PRIVILEGIZÁLT KÉRELMEZŐK: a Számvevőszék, az Európai Központi Bank és a (LSZ óta) Régiók Bizottsága keresetet
indíthat saját előjogai védelme érdekében (ezen szervek perképessége tehát korlátozott)
C. NEM PRIVILEGIZÁLT KÉRELMEZŐK:
˗ bármely természetes vagy jogi személy keresetet indíthat…
a) a neki címzett jogi aktus
b) a másnak címzett, de őt közvetlenül és személyében érintő jogi aktus
c) őt közvetlenül érintő olyan rendeleti jellegű jogi aktus ellen, amely nem tartalmaz végrehajtási intézkedést.
˗ a személyes érintettség tesztje azt a feltételt tartalmazza, hogy a kérelmező a többi személytől valamiképpen megkülönböz-
tethető legyen (zárt csoportba tartozzon)  a jogi aktus tartalmazzon valami csak rá jellemző jellegzetességet
˗ a közvetlen érintettség követelménye azt jelenti, hogy nincs a folyamatban köztes döntéshozó (pl. a határozat nem biztosít
cselekvési lehetőséget a tagállamok hatóságai számára – a jogszabály végrehajtása nem függ harmadik fél diszkréciójától)
˗ a „rendelet jellegű jogi aktusok” fordulatot a LSZ vezette be, de a részletek kimunkálása az Európai Unió Bíróságára maradt
 a rendelet jellegű jogi aktus fogalom valamennyi általános hatályú aktusra vonatkozik, a jogalkotási aktusok kivételével

3. be kell tartani a határidőket: a keresetindításra 2 hónap áll rendelkezésre, amelyet az esettől függően az alábbi időponttól kell számítani:
˗ határidő az intézkedésnek az Európai Unió Hivatalos Lapjában történt kihirdetését követő 15. napon kezdődik (a távolság miatt – azaz
a tagállam földrajzi helyzetére tekintettel – ez 10 nappal meghosszabbítható)
˗ az intézkedés felperessel történő közlése
˗ a fentiek hiányában attól a naptól, amikor az intézkedésről a felperes tudomást szerzett

4. bizonyítani kell az eljárási vagy anyagi jogi érvénytelenséget  SEMMISSÉGI OKOK: az EUMSz.-ben meghatározott semmiségi okok az
alábbiak:
A. HATÁSKÖR HIÁNYA, illetve HATÁSKÖRREL VALÓ VISSZAÉLÉS = az Uniós intézményei, szervei és hivatalai csak a Szerző-
désekben meghatározott területeken járhatnak el; illetve egy-egy aktus meghozatalánál meg kell jelölni a jogalapot (azaz azt a szerző-
dési rendelkezést, amely alapján a kérdéses aktust elfogadták)  ilyenkor a felperesnek kell bizonyítania, hogy az uniós intézmény,
szerv, vagy hivatal aktusa eltér azoktól a célkitűzésektől, amelyek megvalósítása érdekében a hatáskörrel felruházták
B. LÉNYEGES ELJÁRÁSI SZABÁLY MEGSÉRTÉSE (pl. indoklási kötelezettség megsértése, kötelező konzultáció elmaradása)
C. SZERZŐDÉSEK VAGY AZ ALKALMAZÁSÁRA VONATKOZÓ BÁRMELY JOGSZABÁLY MEGSÉRTÉSE = ilyenkor a Bíró-
ság megvizsgálja az alapító szerződések, az íratlan primer jog és a másodlagos jogforrások megfelelő alkalmazását

JOGKÖVETKEZMÉNYEK:
Ha a kereset megalapozott, a Bíróság a megtámadott jogi aktust SEMMISNEK NYILVÁNÍTJA.
˗ a semmissé nyilvánítás visszamenő hatályú: azaz a megtámadott aktus hatályba lépését megelőző helyzetet kell visszaállítani (ezt a visszamenő
hatályt csak kivételesen lehet korlátozni: ha ezt a jogbiztonság indokolja)
˗ a semmisség nyilvánítás erga omnes hatályú: a jogszabály minden jogalany vonatkozásában megszűnik
IV. ELŐZETES DÖNTÉSHOZATALI ELJÁRÁS

Az uniós jogszabályok tényleges és egységes alkalmazásának biztosítása, továbbá az eltérő értelmezések elkerülése érdekében a tagállami bíróságok
jogosultak - illetve bizonyos esetekben kötelesek - a Bírósághoz fordulni az uniós jog egy adott részének pontos meghatározása végett (például annak
érdekében, hogy ellenőrizhessék: a nemzeti szabályozásuk mennyiben van összhangban az uniós joggal).  Az előzetes döntéshozatali eljárás a tagállami
bíróságok és az Európai Unió Bírósága közötti egyfajta kommunikációs csatornaként is értelmezhető, amelynek célja az uniós jog egységes
alkalmazásának és értelmezésének biztosítása.
˗ az alapeljárás tagállami bíróság előtt folyik, és nem közvetlenül a felek, hanem a tagállami bíróság kérelmezi az előzetes döntéshozatalt  a
bíróság pedig nem dönti el a konkrét ügyet: az előterjesztett kérdésre válaszol (a tagállami fórum pedig ennek ismeretében dönti el az
alapügyet)
˗ a Bíróság nem pusztán véleményt nyilvánít, hanem indokolással ellátott ítélettel vagy végzéssel határoz  azt a nemzeti bíróságot, amely a
határozat címzettje, az előtte folyó jogvita eldöntésekor köti ez az értelmezés (a Bíróság ítélete a tartalmilag hasonló kérdésben eljáró más
nemzeti bíróságokat is köti)
A nemzeti bíróságoknak jogában áll az Európai Unió Bíróságához fordulni előzetes döntéshozatal végett, vannak azonban olyan esetek, amikor kötelező
az előzetes döntés kezdeményezése: ha olyan bíróság előtt merül fel, amelynek határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati
lehetőség.

EUMSz:
Az Európai Unió Bírósága hatáskörrel rendelkezik előzetes döntés meghozatalára a következő kérdésekben:
a) a Szerződések értelmezése
b) az uniós intézmények, szervek vagy hivatalos jogi aktusainak érvényessége és értelmezése
Ha egy tagállam bírósága előtt ilyen kérdés merül fel, és ez a bíróság úgy ítéli meg, hogy ítélete meghozatalához szükség van a kérdés eldöntésére, kérheti az
európai Unió Bíróságát, hogy hozzon ebben a kérdésben döntést.
Ha egy tagállam olyan bírósága előtt folyamatban lévő ügyben merül fel ilyen kérdés, amelynek határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati
lehetőség, e bíróság köteles az Európai Unió Bíróságához fordulni.

ELJÁRÁST KEZDEMÉNYEZŐK KÖRE

TAGÁLLAMI BÍRÓSÁGNAK tekintendők elsősorban azok a szervek, amelyeket a tagállamok a jogszolgáltatás funkciójának ellátására hoztak
létre: azaz minden olyan szerv (elnevezéstől függetlenül: közigazgatási bíróságok is!), amely…
 jogszabály alapján jött létre
 állandó jelleggel működik
 független
 döntése kötelező
 eljárása kontradiktórius
 jogszabályokat alkalmaz
 A Bíróság azonban nem minden esetben ragaszkodik ehhez a feltételrendszerhez mereven.
A választottbíróságok előterjesztési jogának elismerése ellen több érv is felhozható: eljárásukból hiányzik a közhatalmi jelleg, általában nem állandóan
működnek, és leggyakrabban önkéntes alapon vehetők igénybe.  A Bíróság mégis bizonyos esetben indokoltnak látta a választottbíróságok bíróságként
történ elismerését, de csak számos konjunktív feltétel teljesítése esetében (Nordsee-ügy):
a) a választottbírósági eljárás jogi keretek között folyik
b) a testület ítélete jogon alapul
c) a választottbírósági ítélet ítélt dolgot eredményez és kikényszeríthető
d) a peres felek kötelesek voltak választottbírósághoz fordulni az állami bírósági út helyett és
e) a választottbíróságot az állam valamilyen módon támogatja
Szakmai testületek, kamarák esetében sem zárható ki, hogy pl. szakmai névjegyzékbe történő felvétel kapcsán bíróságnak minősülhetnek. Ez mindig
az adott ügy körülményeitől függ.
A büntetőügyekben a nyomozás során eljáró szervek nem minősülhetnek bíróságnak az előzetes döntéshozatal kezdeményezése szempontjából: e szabály
alól kivételt képez a nyomozás bíró, akinek az előzetes döntés iránti kérelme elfogadható meghatározott feltételek teljesülése esetében.
Nem kezdeményezheti:
1. A közigazgatási szervek nem minősülnek bíróságnak az előzetes döntés kezdeményezése szempontjából, ugyanis, noha adott esetben felleb-
bezésekről döntenek, ezt a nekik alárendelt szervek döntései tekintetében teszik, amelyekkel szemben nem tekinthetők kívülállónak.
2. Bűnügyekben a Bíróság joggyakorlata alapján az ügyész nem minősülhet bíróságnak, mivel egyfelől nem bírói döntést hoz, másfelől pedig
nem tekinthető független félnek a büntetőeljárás szempontjából.

A tagállamok gyakorlatában az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezése általában az alapeljárás felfüggesztésével jár együtt, de ez nem
feltétlenül szükséges.  Ennek szabályozása a tagállamok joga: a magyar jogban mind a Pp, mind a Be. kötelező következményként írja elő az eljárás
felfüggesztését.

AZ ELŐTERJESZTÉS TARTALMA: Az előterjesztésnek tartalmazni kell egy tömör, de kellő mértékben részletes indoklást annak érdekében. hogy
a Bíróság, illetve azok, akik részére az előterjesztést a Bíróságnak meg kell küldeni (tagállamok, Bizottság, bizonyos esetekben a Parlament és a Tanács)
megérthessék az ügy tényállását és jogi összefüggéseit.  Az indoklás tartalmi elemei:
˗ TÉNYÁLLÁS LEÍRÁSA: nemcsak az ún. történeti tényállást foglalhatja magában, hanem (amennyiben releváns) az ügy pertörténetét is 
minden az ügy eldöntése szempontjából releváns tényt tartalmazzon
˗ ALKALMAZANDÓ NEMZETI JOGSZABÁLYOK ISMERTETÉSE (a jogi helyzet megértéséhez szükséges és megfelelő mértékben)
˗ AZON INDOKOK, MELYEK A NEMZETI BÍRÓSÁGOT AZ ELJÁRÁS KEZDEMÉNYEZÉSÉRE INDÍTOTTA
˗ csatolhatók továbbá MELLÉKLETEK, PERIRATOK (teljes peranyag csatolása nem szükséges)
Az ügy eldöntéséhez szükséges uniós jogi kérdések alkotják az előterjesztés központi elemét.  A kérdések csak 2 kérdésre vonatkozhatnak:
a) a Szerződések értelmezésére vagy
b) az uniós intézmények, szervek vagy hivatalok jogi aktusainak érvényességére és értelmezésére
 A kérdések helytelen megfogalmazása esetén az EU írósága átfogalmazhatja őket úgy, hogy megválaszolhatók legyenek. Vannak azonban negatív
kritériumok:
 nem kérhető az uniós jog konkrét esetre történő alkalmazása (a jogalkalmazás ugyanis a tagállam feladata, a Bíróság csak értelmezés, vagy
érvényességet vizsgál)  a kérdés nem lehet túl általános vagy hipotetikus, s valódi jogvitának kell lennie (nem lehet „tesztelni”az EU Bíróságot)
 még közvetve sem irányulhat belső jogi norma értelmezésére vagy érvényességére
 nem irányulhat egy konkrét belső jogi normának egy uniós jogi normával való összeegyeztethetőségére sem
ELŐZETES DÖNTÉSHOZATALI ELJÁRÁS JOGHATÁSA: Az előzetes döntés KÖTELEZŐ az előterjesztő bíróságra nézve (az eljárás céljából
vezethető le, amely szerint az eljárás célja, hogy az uniós jog egységes alkalmazását és értelmezését biztosítsa  ha nem lenne kötelező, akkor ez a cél
nem teljesülne): a kézbesítési időponttól kezdődően kötelező.
˗ ÉRVÉNYESSÉGI DÖNTÉS: amennyiben a Bíróság valamely szekunder uniós jogi aktus érvénytelenségét mondja ki előzetes döntéshozatali
eljárásban, az eljáró tagállami bíróság nem veheti azt figyelembe az alapügy eldöntésénél  DE! ha a Bíróság nem mondja ki az
érvénytelenségét, akkor a nemzeti bíróság köteles azt alkalmazni  az érvénytelenségi döntés relatív joghatású (csak az adott ügyben teszi
„nem alkalmazhatóvá” a kérdéses unió normát, és nem jár annak semmissé nyilvánításával)
˗ ÉRTELMEZÉSI DÖNTÉS: a tagállami bíróságnak a Bíróság értelmező ítéletében foglalt tartalommal kell alkalmaznia az uniós jogi normát,
vagy éppenséggel nem alkalmazni

Az Európai Unió Bíróságának ítéletei nem alkotnak valódi precedens rendszert, de a Bíróság általában tekintettel van, sőt hivatkozik is saját korábbi
döntéseire: egyfajta KVÁZI-PRECEDENS JELLEGRŐL beszélhetünk.
˗ ennek sajátos következménye: ha egy nemzeti bíróság úgy ítéli meg, hogy a Bíróság egy korábbi ítélete figyelembe vételével eldönthető az
alapügy (mert tartalmilag azonos kérdésekről van szó), akkor a korábbi előzetes döntés alapján maga eldöntheti az ügyet  ez azonban csak
egy lehetőség, amely nem fosztja meg a nemzeti bíróságot attól a lehetőségtől, hogy előzetes döntést kérjen

ELŐZETES DÖNTÉSHOZATALI ELJÁRÁS MAGYAR SZABÁLYAI:

Kiindulópont: a magyar jogalkotó, a hazai igazságszolgáltatásnak az EU rendszeréhez való illeszkedése érdekében, 2003-ban módosította a Pp., a Be. és
az Nmjtvr. rendelkezéseit, a módosítások középpontjában pedig az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére vonatkozó szabályok álltak
˗ a módosítások alapján a magyar bíróságoknak lehetőségük nyílt arra, hogy a közösségi jog értelmezése érdekében, az alapszerződésekben
meghatározott feltételek mellett, az Európai Bírósághoz forduljanak
A Pp. legáltalánosabb szabályai szerint az előzetes döntéshozatali eljárás iránti kezdeményezésről a bíróság végzéssel határoz, a per tárgyalását pedig ezzel
egyidejűleg felfüggeszti (ilyenkor bármilyen, a felek vagy a bíróság által tett intézkedés hatálytalan lesz, a határidők pedig megszakadnak)
˗ a bíróság a végzésben meghatározza azt a kérdést, amely ez Európai Bíróság előzetes döntését igényli, illetőleg ismerteti az ügy tényállását,
valamint a vonatkozó magyar szabályozást
˗ a végzés ellen külön fellebbezésnek van helye, azonban a fél által a bírósághoz benyújtott, az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezése
irányuló kérelem elutasítása ellen nincs (kivéve a másodfokú eljárásban, ahol már van lehetőség külön fellebbezésre)
˗ a bíróság köteles értesíteni az igazságügyért felelős minisztériumot, amennyiben előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményez
˗ az előzetes döntés a perbeli jogkérdést tisztázza (az Európai Bíróság a per elbírálásában alkalmazandó jog értelmezését végzi el), vagyis nem
ténykérdésre irányuló bizonyítási cselekményről van szó
˗ az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezésére, az uniós jog alapján, kizárólag az eljáró tagállami bírónak van jogosultsága (amely
kötelesség is egyben, ha az uniós jog értelmezése válik szükségessé), mindazonáltal a felek erre nézve tehetnek indítványt, az eljáró bíróság
azonban ehhez nincs kötve
˗ a bíró belátásától függ, hogy a per mely szakaszában kezdeményez előzetes döntéshozatali eljárást
A Be. szabályai alapján a bíróság köteles felfüggeszteni az eljárást, amennyiben az uniós jog értelmezése válik szükségessé, és ezért az Európai Unió
Bíróságánál előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményez
˗ a büntetőeljárás szabályai sok tekintetben hasonlítanak a polgári eljárásnál megismert szabályokhoz: a bíró végzésbe foglalja a Bíróság irányába
intézett kérdését (az ügy tényállásával és a vonatkozó magyar szabályozással együtt), majd a végzést tájékoztatásul az igazságügyért felelős
minisztériumnak is megküldi
˗ némileg eltérően hat, hogy az eljárást kezdeményező végzés ellen, valamint az erre irányuló indítványt elutasító végzés ellen egyaránt lehet
fellebbezni
Az Nmjtvr. módosítására azért volt szükség, hogy a tagállamok bíróságai között a bizonyításfelvételt érintő uniós együttműködés kialakulhasson
˗ az erre vonatozó uniós rendelet a polgári peres ügyekben kívánta megkönnyíteni a bizonyítás felvételét valamely más tagállam területén
˗ a rendelet hatálya ezért azokra a kérelmekre terjedt ki, amellyel valamely tagállam bírósága egy másik tagállam bíróságát kéri bizonyítás
lefolytatására, illetve amellyel azt kéri, hogy a másik tagállamban közvetlenül folytathasson le bizonyítást
˗ a módosított Nmjtvr. a közvetlen megkeresést helyezte előtérbe, amelyet idehaza a törvényszékek helyén működő járásbíróságok
kezdeményezhetnek

Az előzetes határozathozatali eljárás újraszabályozása:

Kiindulópont: a magyar szabályozás átalakítását tette szükségessé az ún. Cartesio ítélet, amelyben a Bíróság megfosztotta a fellebbviteli fórumként eljáró
magyar bíróságot attól a hatáskörétől, hogy az alsóbb fokon eljáró bíróság előzetes döntéshozatalt kezdeményező határozatát, a fél önálló fellebbezése
alapján, esetlegesen hatályon kívül helyezze
˗ a Bíróság döntését azzal indokolta, hogy a magyar rendszerben elvileg lehetőség nyílhatott volna olyan esetekre, amikor az előzetes
döntéshozatali eljárást kezdeményező bírósági határozatot egy magasabb szintű bíróság hatályon kívül helyezi (ezáltal pedig megfosztja az
alsóbb fokú bíróságot az Európai Bírósághoz való fordulás lehetőségétől, mindez pedig ellentétes a közösségi joggal)
˗ az ítélet alapján a magyar jogalkotó módosította a szabályozást, ezért immáron nincs helye fellebbezésnek az eljárást kezdeményező döntéssel
szemben
 Az uniós bírói fórumok közötti hatáskörmegosztás és jogorvoslati eljárások, kártérítési eljárás, az EUMSz 218. cikk
(11) bekezdés szerinti vélemény, ideiglenes intézkedés

I. UNIÓS BÍRÓI FÓRUMOK KÖZÖTTI HATÁSKÖRMEGOSZTÁS ÉS JOGORVOSLAT

Az Európai Unió Bírósága két testületből tevődik össze:

1. BÍRÓSÁG: hatáskörébe tartozik…
• kötelezettségszegési eljárás a tagállamokkal szemben
• megsemmisítés vagy mulasztás megállapítása iránti keresetek az uniós intézményekkel szemben
• egyéb közvetlen keresetek
 Másodfokú hatáskör: a Bíróság rendelkezik hatáskörrel a Törvényszék határozataival szembeni, kizárólag jogkérdésekre korlátozódó
fellebbezések elbírálására.
2. TÖRVÉNYSZÉK: a Törvényszék rendelkezik hatáskörrel első fokon meghatározott keresetek elbírálására (kivéve azokat, amelyeket a különös
hatáskörű törvényszékek hatáskörébe utaltak, illetve amelyek az alapokmány értelmében a Bíróság hatáskörében maradnak)  az alapokmány
úgy rendelkezhet, hogy a Törvényszék egyéb keresetfajták tekintetében is hatáskörrel rendelkezik
• természetes és jogi személyeknek az Unió intézménye, szerve vagy hivatala jogi aktusának megsemmisítése iránti keresetei, vagy
ezen intézmények, szervek vagy hivatalok mulasztásának megállapítása iránti kereset
• a tagállamok által a Bizottság ellen benyújtott keresetek
• az EU intézményei, szervei, ill. hivatalai vagy alkalmazottaik által okozott kár megtérítésére irányuló keresetek
• az EU által kötött, kifejezetten a Törvényszék hatáskörét kikötő szerződésre vonatkozó jogviták
• Belső Piaci Harmonizációs Hivatal és a Közösségi Növényfajta-hivatal ellen indított, a szellemi tulajdonnal kapcsolatos keresetek
• az Unió és alkalmazottai közötti jogviták, ideértve az egyrészről a bármely szerv vagy hivatal és másrészről annak személyzete
közötti jogvitákat
• az Európai Vegyianyag-ügynökség által hozott határozatok ellen benyújtott keresetek
 A Törvényszék e bekezdés szerinti határozataival szemben kizárólag jogi kérdésekben a Bírósághoz lehet fellebbezni. Illetve ha a Törvényszék
úgy ítéli meg, hogy az ügyben olyan elvi döntés meghozatalára van szükség, amely az uniós jog egységességét és koherenciáját befolyásolhatja,
az ügyet eldöntés végett a Bíróság elé utalhatja.

JOGORVOSLATI LEHETŐSÉGEK:

1. FELLEBBEZÉS: a Törvényszék határozatai ellen a Bírósághoz közlésétől számított 2 hónapon belül fellebbezést lehet benyújtani (kizárólag
jogkérdésre vonatkozhat: a Törvényszék hatáskörének hiányára, eljárási szabálytalanságra, valamint az uniós jog Törvényszék általi megsértésére
lehet hivatkozni)
˗ ha a fellebbezés megalapozott, a Bíróság a Törvényszék határozatát hatályon kívül helyezi
˗ ha az ügyben ítélet hozható, a Bíróság maga dönt a jogvitában  ellenkező esetben a Bíróság az ügyet visszautalja a Törvényszék elé,
amely kötve van a fellebbezési eljárás során a Bíróság által hozott határozathoz
2. PERÚJÍTÁS: perújítási kérelemmel akkor lehet a Bírósághoz fordulni, ha olyan döntő jelentőségű tény merül fel, amely az ítélet meghozatalát
megelőzően a Bíróság és a perújítást kérő fél előtt ismeretlen volt
˗ a perújítási eljárás a Bíróságnak a perújítást megengedő határozatával veszi kezdetét, amelyben a elismeri, hogy az új tény természete
miatt perújításnak van helye.
˗ az eredeti ítélet meghozatalától számított 10 éven belül lehet perújítási kérelmet benyújtani.

II. KÁRTÉRÍTÉSI ELJÁRÁS

Az állami intézkedéssel okozott károk megtérítése céljából minden fejlett jogrendszer biztosít valamilyen mechanizmust:

EUMSz:
Az Unió szerződéses felelősségét az adott szerződésre alkalmazandó jog szabályozza.
A szerződésen kívüli felelősség esetén az Unió a tagállamok jogában közös általános elveknek megfelelően megtéríti az intézményei vagy alkalmazottai által
feladataik teljesítése során okozott károkat. A második bekezdéstől eltérve, a tagállamok jogában közös általános elveknek megfelelően, az Európai Központi
Bank köteles megtéríteni az által vagy alkalmazottai által feladataik ellátása során okozott károkat.
Az Unió alkalmazottainak az Unióval szembeni személyes felelősségét a személyzeti szabályzatukban vagy a rájuk vonatkozó alkalmazási feltételekben
megállapított rendelkezések szabályozzák.

A Közösség kártérítési felelősségét tehát szerződéses és szerződésen kívüli felelősségével kapcsolatban lehet felvetni.  a felelősség megállapításának
elemei: közösségi aktus, kár és összefüggés a kettő között
FELELŐSSÉG FORMÁI:
1. FELELŐSSÉG A JOGALKOTÁSI AKTUSOKÉRT:
˗ „Plaumann-elv”: az ügyben az aktus semmissé nyilvánítása iránti keresetet elutasította (perképesség hiánya), a kártérítés vonatkozá-
sában megengedte, de elutasította, ha az EuB érvényesnek ismeri el az aktust, akkor a kárigény nem ismerhető el  a Case 4/69
Lütticke v. Commission-ügy nyomán a két eljárást engedi elválni egymástól
˗ az Európai Bíróság az ún. „Schöppenstedt-formula” (teszt) megalkotásával meghúzta a határokat, hogy mikor állapítható meg a
Közösség felelőssége  eszerint a felelősség megállapítható, ha
• a károkozás az Unió részéről gazdaságpolitikai jogalkotási intézkedés
• a károsult egyéni védelmét szolgáló magasabb rendű jogszabály megsértésével történik
• a jogsértés megfelelően súlyos (kellően kirívó)
2. FELELŐSSÉG IGAZGATÁSI KÖRBEN OKOZOTT INTÉZKEDÉSÉRT
˗ „leghíresebbé” vált ügy az Adams v. Bizottság-ügy, melyben az Európai Bíróság megállapította a közösségi intézmény nyilvánvaló
hanyagságát

Adams-ügy:
Adams egy svájci székhelyű vállalat alkalmazottjaként 1974-ben a Bizottságnak bemutatott néhány versenyjogi korlátozó iratot. A Bizottság
eljárást indított a cég ellen, de Adams ellen ipari kémkedésért is eljárás indult (magánzárka, felesége öngyilkos lett, …).1975-ben a Bizottság
megerősítette, hogy Adams volt az informátor, büntetését felfüggesztették.  Adams pert indított a Közösség ellen, mert kérése ellenére
felfedték kilétét.
 3. FELELŐSSÉG KÖZÖSSÉGI ALKALAMAZOTTAK CSELEKMÉNYEIÉRT: a Közösség csak igen szűk körben vállal felelősséget dolgozói
cselekményeiért

Sayag v. Leduc-ügy:
Sayag az EURATOM mérnöke utasításba kapta, hogy Leduc-ot kísérje el gyárlátogatásaira, saját kocsival ment, menetlevéllel és
balesetezett. Leduc kártérítést kért egy belga bíróság előtt
 Az Európai Bíróság szerint a Közösség csak a munkakörrel szorosan összefüggő károkért lehet felelős.

4. FELELŐSSÉG ÉRVÉNYES JOGI AKTUSOKÉRT: az Európai Bíróság szerint a kártérítés célja, hogy a sértettet (majdnem) olyan helyzetbe
hozza, mintha a jogsértés nem következett volna be (a ténylegesen elszenvedett kár /damnum emergens/ megtérítését preferálja, de az elmaradt
haszon /lucrum cessans/ megtérítés is lehetséges

III. TANÁCSADÓ VÉLEMÉNY

Az Unió és a harmadik országok, illetve nemzetközi szervezetek közötti megállapodásokat meghatározott eljárás szerint kell megtárgyalni és
megkötni.
˗ a Tanács felhatalmazást ad a tárgyalások megkezdésére, elfogadja a tárgyalási irányelveket, felhatalmazást ad az aláírásra és megköti a megál-
lapodásokat
˗ a Bizottság, illetve – ha a tervezett megállapodás kizárólag vagy túlnyomórészt a közös kül- és biztonságpolitikára vonatkozik – az Unió külügyi
és biztonságpolitikai főképviselője ajánlásokat nyújt be a Tanácsnak, amely a tárgyalások megkezdéséről határozatot fogad el, amelyben a Tanács
kijelöli – a tervezett megállapodás tárgyától függően – az Unió főtárgyalóját vagy tárgyaló küldöttségének vezetőjét
˗ a Tanács a főtárgyaló számára irányelveket határozhat meg, és egy különbizottságot jelölhet ki, amellyel a tárgyalások folytatása során egyeztetni
kell  a főtárgyaló javaslata alapján a Tanács határozatban felhatalmazást ad a megállapodás aláírására és – amennyiben szükséges – a ha-
tálybalépését megelőzően ideiglenes alkalmazására  a Tanács a főtárgyaló javaslata alapján a megállapodás megkötéséről határozatot fogad el
˗ a kizárólag kül- és biztonságpolitikára vonatkozó megállapodások kivételével a Tanács a megállapodás megkötésére vonatkozó határozatot a
következőképpen fogadja el
a) az Európai Parlament egyetértését követően a következő esetekben:
• társulási megállapodások megkötése,
• az Uniónak az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezményhez történő csatlakozására irányuló
megállapodás megkötése,
• együttműködési eljárások bevezetése útján külön intézményi keretet létrehozó megállapodások megkötése,
• az Unióra nézve jelentős költségvetési kihatásokkal járó megállapodások megkötése, és
• a rendes jogalkotási eljárás, vagy a különleges, az Európai Parlament egyetértéséhez kötött jogalkotási eljárás alkalmazási
körébe tartozó területekre vonatkozó megállapodások megkötése.
b) az EP-vel folytatott konzultációt követően, minden egyéb esetben (az Európai Parlament véleményét a Tanács által az ügy sürgőssé-
gétől függően megállapított határidőn belül közli  ha határidőn belül nem nyilvánít véleményt: a Tanács határozhat)

A Tanács, a Bizottság vagy egy tagállam kikérheti a Bíróság véleményét egy tervezett megállapodás és a jelen szerződés rendelkezéseinek össze-
egyeztethetőségéről (a Nizzai szerződés óta a Parlament is kikérheti a véleményt).  a Bíróság azt vizsgálja, hogy a tervezett szerződés összhangban
van-e a Római Szerződéssel
˗ zárt tárgyalás, az eljáró főügyész véleménye sem nyilvános
˗ a Bíróság véleménye kötelező: ha nemleges akkor nem, illetve csak a megfelelő módosítások után köthető meg a megállapodás

IV. IDEIGLENES INTÉZKEDÉS

EUMSz:
Az Európai Unió Bíróságához benyújtott kereseteknek nincs halasztó hatályuk. Az Európai Unió Bírósága azonban elrendelheti a megtámadott aktus
végrehajtásának felfüggesztését, ha a körülmények alapján azt szükségesnek tartja.
Az Európai Unió Bírósága az elé terjesztett ügyekben bármely szükséges ideiglenes intézkedést elrendelhet.

Az ideiglenes intézkedés akkor indokolt, amikor az

- súlyos és helyrehozhatatlan kártól menti meg a felet (ha az ügy rendes eldöntéséig a súlyos és helyrehozhatatlan kár bekövetkezik, s nem
reparálható az ügynek a kérelmező javára történő eldöntése esetén)
- és nem tűr halasztást (sürgős)
A kérelmet közlik a felekkel, akik rövid határidőn belül észrevételt tehetnek (írásban vagy szóban). A kérelemről vagy az elnök vagy a Bíróság (illetve a
Törvényszék) dönt, indokolt határozattal, amellyel szemben fellebbezésnek nincs helye.  A kérelem elutasítása esetén új kérelem előterjesztése
lehetséges, amennyiben új tények merülnek fel.
 Az Európai Bíróság eljárási rendje, az ítéletek végrehajtása

A Bíróság előtti eljárás ingyenes.

˗ a nemzeti bíróság előtt eljárásra jogosult ügyvéd költségei a feleket terhelik  DE! ha a fél - teljes egészében vagy részben - nem képes viselni
az eljárás költségeit, akkor ügyvédi képviselet nélkül is kérhet költségmentességet (a kérelemhez csatolni kell az érintett fél rászorultságának
igazolásához szükséges valamennyi iratot)
A KÖZVETLEN KERESETEKNÉL az eljárás nyelve - vagyis az, amelyen az eljárást lefolytatják - a kereset nyelve lesz (ez az Európai Unió 23 hivatalos
nyelve közül bármelyik lehet).  Az ELŐZETES DÖNTÉSHOZATALI ELJÁRÁS során az eljárás nyelve megegyezik a kérdést előterjesztő nemzeti
bíróság nyelvével.
˗ a tárgyaláson elhangzó vitákat igény szerint szinkrontolmácsok segítségével ültetik át az Európai Unió más nyelveire
˗ a bírák egymás között tolmácsok nélkül, közös nyelven - hagyományosan franciául - tanácskoznak

I. AZ EURÓPAI UNIÓ BÍRÓSÁGÁNAK ELJÁRÁSA

Az eljárás - az ügy természetétől függetlenül - írásbeli szakaszból és - rendszerint - nyilvános szóbeli szakaszból áll: a Bíróság az elé kerülő ügyek
mindegyike esetében kijelöl egy bírót (ún. előadó bírót) és egy főtanácsnokot, hogy az adott ügyben eljárjon  különbséget kell tenni azonban az előzetes
döntéshozatali eljárás és az egyéb, ún. közvetlen keresetek között

1. AZ ELJÁRÁS MEGINDÍTÁSA ÉS AZ ÍRÁSBELI SZAKASZ

a) az előzetes döntéshozatali eljárás: a tagállami bíróság az uniós jog értelmezésére vagy érvényességére vonatkozó kérdéseket terjeszt elő,
általában a nemzeti eljárási szabályoknak megfelelően meghozott bírósági határozat formájában
˗ a Hivatalos Lapban közleményt tesznek közzé, amelyben megjelöli a feleket és a kérdések tartalmát  a feleknek, a
tagállamoknak és az intézményeknek 2 hónap áll rendelkezésükre, hogy írásbeli észrevételeiket a Bíróság elé terjesszék.
b) közvetlen kereset alapján indult eljárások: csak a Hivatalhoz címzett írásbeli keresetlevéllel lehet a Bírósághoz fordulni  a hivatalvezető
a keresetet közzéteszi az Európai Unió Hivatalos Lapjában, megjelölve a kérelem jogalapját és a felperes kereseti kérelmét
˗ a fentiekkel egyidejűleg a keresetet kézbesítik az ellenérdekű félnek, akinek a kézbesítést követő 1 hónapon belül kell
előterjesztenie ellenkérelmét  a felperes jogosult választ, az alperes pedig viszonválaszt előterjeszteni, amelyre mindkét
esetben 1 hónap áll rendelkezésre (ezen iratok benyújtási határidejét szigorúan be kell tartani)
E két keresettípus esetén a Bíróság elnöke egy előadó bírót, az első főtanácsnok pedig egy főtanácsnokot jelöl ki, akiknek az a feladata, hogy
figyelemmel kísérjék az ügy lefolytatását.

2. ELŐKÉSZÍTŐ INTÉZKEDÉSEK ÉS A TÁRGYALÁSRA KÉSZÍTETT JELENTÉS: Mindegyik eljárás esetén az írásbeli szakasz lezárását
követően a feleknek 1 hónapon belül nyilatkozniuk kell arról, hogy kérik-e tárgyalás tartását, és ha igen, miért.  A Bíróság - az előadó bíró
jelentése alapján és a főtanácsnok meghallgatását követően - határoz arról, hogy szükséges-e bizonyításfelvétel, hogy az ügyet melyik ítélkező
testület elé utalják, valamint hogy szükséges-e nyilvános tárgyalást tartani, amelynek határnapját az elnök tűzi ki.
˗ az előadó bíró a tárgyalásra készített jelentésében összefoglalja a felek - és adott esetben a beavatkozó - által felhozott tényeket és az
elhangzott érveket  ezt a jelentést a tárgyalás során nyilvánosan ismertetik az eljárás nyelvén
3. A NYILVÁNOS TÁRGYALÁS ÉS A FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA: az ügyet nyilvános tárgyaláson, az ítélkező testület és a főtanácsnok
előtt folytatják le: a bírák és a főtanácsnok - ha szükségesnek tartják - kérdéseket tehetnek fel a feleknek
˗ néhány héttel később a főtanácsnok ismerteti indítványát a Bíróság előtt, szintén nyilvános tárgyaláson: ennek során részletesen elemzi
a jogvitát, és különösen annak jogkérdéseit, majd - teljesen függetlenül eljárva - a Bíróság elé terjeszti válaszjavaslatát, amely szerinte
alkalmas a felmerült probléma eldöntésére  ezzel az eljárás szóbeli szakasza lezárul: ha a Bíróság úgy ítéli meg, hogy az ügy
semmilyen új jogkérdést nem vet fel, a főtanácsnok meghallgatását követően úgy határozhat, hogy az ügy elbírálására a főtanácsnok
indítványa nélkül kerül sor

4. ÍTÉLETEK: a bírák az előadó bíró által készített ítélettervezet alapján határoznak (az adott tanács bármelyik bírája javasolhat módosításokat)
 a Bíróság egyszerű többséggel határoz (a határozatban a különvélemények nem jelennek meg)
˗ az ítéletet a határozathozatalban részt vevő valamennyi bíró aláírja, majd az ítélet rendelkező részét a nyilvános tárgyaláson kihirdetik
 az ítéleteket és a főtanácsnoki indítványokat a kihirdetés, illetve az ismertetés napjától kezdve a CURIA honlapon el lehet érni
(később ezeket legtöbb esetben közzéteszik a Bíróság és a Törvényszék Határozatainak Tárában)
KÜLÖNLEGES ELJÁRÁSOK

EGYSZERŰSÍTETT ELJÁRÁS = amennyiben az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés azonos olyan kérdéssel, amelyről a Bíróság már
korábban határozatot hozott, vagy ha a kérdésre adandó válasz egyértelműen levezethető az ítélkezési gyakorlatból, vagy a kérdésre adandó válasz nem
enged teret semmilyen ésszerű kétségnek: a Bíróság - a főtanácsnok meghallgatását követően - indokolt végzéssel határozhat, amelyben utal a korábbi
ítéletre vagy a vonatkozó ítélkezési gyakorlatra

GYORSÍTOTT ELJÁRÁS = a gyorsított eljárás lehetővé teszi, hogy az ügy rendkívüli sürgőssége esetén a Bíróság a lehető leggyorsabban, ezen
ügyeknek feltétlen elsőbbséget biztosítva határozzon
˗ az egyik fél által benyújtott kérelemre a Bíróság elnöke - az előadó bíró javaslatára, a főtanácsnok és a többi fél meghallgatását követően -
határoz arról, hogy az ügy rendkívüli sürgőssége indokolja-e a gyorsított eljárás igénybevételét
˗ az előzetes döntéshozatali eljárás esetében is alkalmazható gyorsított eljárás: ebben az esetben az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet
előterjesztő nemzeti bíróság kérheti a gyorsított eljárást, kifejtve kérelmében az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésről való
határozathozatal rendkívüli sürgősségét megalapozó körülményeket

A SÜRGŐSSÉGI ELŐZETES DÖNTÉSHOZATALI ELJÁRÁS (PPU) = ezen eljárás lehetővé teszi a Bíróság számára, hogy lényegesen rövidebb
idő alatt bírálja el a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésén alapuló térségre vonatkozó legérzékenyebb kérdéseket (polgári és büntetőügyekben
folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködés, valamint a vízumok, a menekültügy, a bevándorlás és a személyek szabad mozgására vonatkozó egyéb
politikák)
˗ a sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárásban elbírált ügyeket külön e célból kijelölt öt bíróból álló tanács elé utalják, és az írásbeli szakasz a
gyakorlatban főként elektronikus úton folyik, és
˗ rendkívüli mértékben korlátozott mind hosszát, mint azon felek számát illetően, amelyek írásbeli észrevételeket tehetnek, a résztvevők többsége
ugyanis az eljárás kötelező szóbeli szakaszában lép fel

AZ IDEIGLENES INTÉZKEDÉS = célja a valamely intézmény által hozott, keresettel megtámadott jogi aktus végrehajtásának felfüggesztése, vagy a
felet fenyegető súlyos és helyrehozhatatlan sérelem bekövetkezésének elhárításához szükséges más ideiglenes intézkedés meghozatala

III. TÖRVÉNYSZÉK ELJÁRÁSA

A TÖRVÉNYSZÉK előtt lefolytatott eljárások hasonlóan folynak le, azzal a különbséggel, hogy az ügyek legnagyobb részét 3 bíróból álló tanács tárgyalja,
és az eljárásban nem vesznek részt főtanácsnokok.  A Törvényszéknek saját eljárási szabályzata van: FŐ SZABÁLY szerint az eljárást egy írásbeli
és egy szóbeli szakasz alkotja
˗ a Törvényszék előtt a Hivatalnak címzett, ügyvéd vagy meghatalmazott által benyújtott ÍRÁSBELI KERESETLEVÉLLEL lehet eljárást indítani:
a kereset főbb pontjait valamennyi hivatalos nyelven közzéteszik az Európai Unió Hivatalos Lapjában  a hivatalvezető kézbesíti a keresetet az
ellenérdekű félnek, aki a kézbesítéstől számított meghatározott határidőn belül terjesztheti elő ellenkérelmét  ennek kiegészítésére -
meghatározott határidőn belül - a felperes jogosult választ benyújtani, amelyre az alperes viszonválaszt nyújthat be
˗ a tagállamok, az Európai Unió intézményei, illetve minden olyan személy, uniós szerv vagy hivatal, amely igazolja, hogy a Törvényszék előtt
folyó jogvita kimeneteléhez jogos érdeke fűződik, beavatkozóként beléphet az eljárásba
A SZÓBELI SZAKASZBAN nyilvános tárgyalást tartanak: ennek során az ügyvédek és a bírák kérdéseket tehetnek fel a felek képviselőinek.
˗ az előadó bíró a tárgyalásra készített jelentésben összefoglalja a tényállításokat, valamint a felek, illetve a beavatkozók által felhozott érveket 
a bírák az előadó bíró által készített ítélettervezet alapján hozzák meg határozatukat, majd nyilvános tárgyaláson kihirdetik az ítéletet

AZ IDEIGLENES INTÉZKEDÉS IRÁNTI ELJÁRÁS: A megtámadott határozat végrehajtásának felfüggesztése nem tartozik a Törvényszék előtt
indított keresetek joghatásai közé, DE! a Törvényszék elrendelheti a végrehajtás felfüggesztését, vagy más ideiglenes intézkedéseket hozhat.
˗ az ideiglenes intézkedés iránti kérelemről a Törvényszék elnöke, illetve adott esetben valamely másik bíró határoz indokolt végzéssel
˗ ideiglenes intézkedéseket csak akkor lehet hozni, ha a következő három feltétel teljesül:
a) a kereset érdemében első látásra megalapozottnak tűnik;
b) a kérelmező köteles alátámasztani az intézkedések sürgősségét, amelyek nélkül súlyos és helyrehozhatatlan kárt szenvedne;
c) az ideiglenes intézkedéseknek tekintettel kell lenniük a felek érdekei és a közérdek közötti egyensúlyra.
A végzés (fellebbezhető) ideiglenes jellegű, és semmilyen tekintetben nem dönti el előre a Törvényszéknek az alapügyben hozandó határozatát.

GYORSÍTOTT ELJÁRÁS: ez az eljárás lehetővé teszi, hogy azokban az ügyekben, amelyeket különösen sürgősnek ítél, a Törvényszék gyorsan
határozzon a jogvita érdeméről. A gyorsított eljárást a felperes vagy az alperes kérheti

IV. AZ ÍTÉLET VÉGREHAJTÁSA

A Brüsszel-I. rendeletnek a másik tagállamban hozott határozat végrehajtására vonatkozó előírásai az Európai Unión belül elsőbbséget élveznek a nemzeti
jogszabályokkal szemben (a közösségi jog elsődlegessége ellenére a rendelet több helyütt visszautal a nemzeti jogra)
˗ mind az egyezmény mind a rendelet elköveti azt a hibát, hogy a végrehajthatóvá nyilvánítási eljárást nem különbözteti meg a tulajdonképpeni
végrehajtástól
a) VÉGREHAJTHATÓVÁ NYILVÁNÍTÁS egy végrehajtási jogcímet eredményező eljárás, amely lehetővé teszi azt, hogy az egyik
tagállamban hozott határozatot a másik tagállamban végrehajtsák;
b) VÉGREHAJTÁS esetén, néhány kivételtől eltekintve, a végrehajtó állam saját jogát kell alkalmazni.
!!! Fontos szabály, hogy csak azokat a bírósági határozatokat lehet végrehajthatóvá nyilvánítani, illetőleg végrehajtani, amelyeket a rendelet tárgyi és
időbeli hatálya alá tartoznak.

A végrehajthatóvá nyilvánítás feltételeit a rendelet 38. cikke foglalja össze:

1. a határozat végrehajthatósága, vagyis valamely tagállamban hozott és ebben az államban végrehajtható határozatot más tagállamban akkor
hajtanak végre, ha azt bármely érdekelt fél kérelmére ott végrehajthatónak nyilvánították. Az Egyesült Királyságban szükséges az is, hogy az
ilyen határozatot, végrehajtás céljából vegyék nyilvántartásba;
2. a külföldi határozat olyan formában történő bemutatása, amelyből a bíróság a hitelességet megállapíthatja;
3. az arra jogosult fél kérelme.
A végrehajthatóság megállapításának nem feltétele az, hogy:
 a határozat alaki jogerőre emelkedjen, mivel az előzetes végrehajthatóság is elegendő. Ha egy határozatot a származási tagállam joga szerint nem
lehet előzetesen végrehajtani, akkor a végrehajtás a másik tagállamban sem lehetséges;
 külföldi határozatot kézbesítsék az adósnak.
 Az alapszabadságok

A32. Az áruforgalom szabadsága 1. (az áru fogalma, a vámunió és a vámok valamint a vámmal
azonos hatású intézkedések tilalma)

A33. Az áruforgalom szabadsága 2. (a mennyiségi korlátozásokkal azonos hatású intézkedések

megítélése)

A34. A munkavállalás szabadsága

A35. A letelepedés szabadsága

A36. A szolgáltatások szabadsága

A37. A tőke- és pénzmozgások szabadsága

A38. A gazdasági alapszabadságok korlátai – a tagállami kimentési okok rendszere

A39. Az uniós polgárság intézménye

 Az áruforgalom szabadsága

Az áruforgalom szabadságának alapját a tagállamok közötti teljes árukereskedelemben megvalósuló vámunió és a mennyiségi korlátozások tilalma
képezi. Ezt egészíti ki a tagállamoknak az a kötelezettsége, mely szerint minden kereskedelmi jellegű állami monopóliumot kiigazítanak annak
érdekében, hogy az áruk beszerzési és értékesítési feltételeire vonatkozóan a tagállamok állampolgárai között ne álljon fenn különbség.

I. ÁRU FOGALMA

Az áru fogalmát az EUMSz nem határozza meg. Az EU Bírósága gyakorlatában azonban kialakultak az áru fogalomalkotó ismérvei: az ÁRU keres-
kedelmi értékkel rendelkező, kereskedelmi forgalomba hozható tárgy/ termék (minden ingó dolog, amelynek pénzbeli értéke van és ezért ke-
reskedelmi ügyletek tárgya lehet)  az áruk fogalmát a tagállamokból származó, továbbá a harmadik országokból érkező és a tagállamokban szabad
forgalomban lévő termékekre kell alkalmazni
a) TAGÁLLAMBÓL SZÁRMAZÓ ÁRU: olyan áru, amelyet
 teljes egészében a tagállamban gyártottak, illetve állítottak elő
 gyártása során az utolsó lényeges és gazdaságilag indokolt megmunkálási vagy feldolgozási fázis valamely tagállam területén valósult
meg
b) nem tagállamból, hanem a HARMADIK ORSZÁGOKBÓL ÉRKEZŐ TERMÉKEK akkor tekinthetők egy tagállamban szabad forgalomban
lévőnek, ha…
 az adott tagállamban eleget tettek a behozatal alaki követelményeinek és
 a fizetendő vámot vagy az azzal azonos hatású díjakat beszedték és
 azokat sem teljesen, sem részlegesen nem térítették vissza

II. VÁMUNIÓ

Az Európai Unió VÁMUNIÓT alkot, amelynek célja a behozatali és a kiviteli tevékenység liberalizálása: a vámunió a teljes árukereskedelemre kiterjed
és magába foglalja a behozatali és kiviteli vámok, valamint az azokkal azonos hatású díjak tilalmát a tagállamok között, továbbá közös vámtarifa
bevezetését a harmadik országokkal fenntartott kapcsolataikban.  A vámunió tartalmi elemei:

1. BELSŐ = a vámunió egyrészt azt jelenti, hogy két vagy több ország (jelen esetben az Európai Unió) az egymás közötti kereskedelmében
eltörölte a (tranzit-, behozatali, kiviteli) vámokat és az azzal azonos hatású intézkedéseket (szabadkereskedelmi övezet)
˗ a kereskedelmi akadályoktól megtisztított, liberalizált belső piacon mind a tagállamokban előállított termékek, mind a harmadik
országokból származó, az Európai Unióba jogszerűen behozott áruk szabadon áramolhatnak (minden megkülönböztető bánásmód tilos,
s rendszerint nincs szükség eredetigazolásokra)
˗ VÁM = minden olyan díj, amelyet egy tagállam egy adott termék kivitele vagy behozatala miatt szab ki, miközben a hasonló
hazai termékeket ilyen díjfizetési kötelezettség nem terheli  kivetésére az áru határon való átlépése miatt kerül sor anélkül, hogy
a hasonló hazai termékre hasonló fizetési kötelezettség állna fenn (a kivetés időpontja nem releváns)
~ a tagállamokon belül sem vethető ki
~ fajtái: export / import / tranzit
˗ VÁMMAL AZONOS HATÁSÚ DÍJAK = a Bíróság joggyakorlata alapján a tagállam által egyoldalúan kivetett fizetési
kötelezettség (elnevezésüktől, kivetésük módjától függetlenül), amely a más tagállamokból érkező vagy oda irányuló termékeket
a hazai termékekkel szemben költségesebbé teszi  ilyenek például
~ a határátlépés ténye miatt kivetett fizetési kötelezettség, ennek fejében nyújtott állami szolgáltatás nélkül
~ ha a befizetett összegeket közvetve vagy közvetlenül a hazai gyártók és forgalmazók támogatására fordítják (kompenzáció)
 olyan fizetési kötelezettség, amelyet egyaránt ráterhelnek a saját és más tagállamból behozott termékekre, viszont a
bevételből csak a belföldi gyártókat és kereskedőket támogatják (Capolongo-ügy)
~ olyan fizetési kötelezettség is vámmal azonos hatású díj lehet, amelyet nem az állam javára, hanem valamely közérdekű
testület javára kell befizetni (pl. szociális alap  Diamantarbeiders-ügy)
Vannak azonban megengedhető fizetési kötelezettségek: ezek…
a) ADÓK = a határátlépéshez igazgatásszervezési okból kötődnek, kivetésükre nem a határátlépés ténye miatt, hanem annak alkalmával
kerül sor (DE! nem lehet diszkriminatív, s az adóztatás semlegessége jellemző, nem eredményezheti a termék kétszeres megadóztatá-
sát)
b) ILLETÉKEK = nem vámmal azonos hatású, ha ténylegesen nyújtott szolgáltatás ellenértéke (De! nem haladhatja meg a tényleges
költséget), s valamennyi árura azonosan vonatkozik

2. KÜLSŐ = másrészt a tagállamok közös külső vámtarifát alkalmaznak, melynek során a vámtételeket az Európai Unió Tanácsa az
Európai Bizottság javaslata alapján állapítja meg (a közös vámtarifarendszer 1968 óta létezik – az Európai Unió külső határainál érvényesül:
a belső határokon történt vámellenőrzés 1993-ban szűnt meg)  közös vámtarifa: az a külső vámtarifa, amelyet az Európai Unióba behozott
termékekre alkalmaznak
˗ vámkódex: az Európai Unió és más országok közötti kereskedelemben alkalmazandó vámjogi és vámok kiszabására vonatkozó
eljárásjogi rendelkezéseket tartalmazza
˗ átlagos vámtétel: 1,2% ; az importtermékek ¾-e után nem vagy csökkentett behozatali vámot kell fizetni
˗ 2012-es összes vámbevétel: 22 milliárd Euro, a költségvetés 13%-a  a vámbevételek 75%-a az Európai Unióé, 25% a tagállamoké a
vámok beszedésének költségei miatt
A vámunió tekintetében az Európai Unió egységes területnek tekinthető: azaz az összes tagállam felségterülete, DE vannak kivételek (pl. Helgoland,
Ceuta).

III. MENNYISÉGI KORLÁTOZÁSOKKAL AZONOS HATÁSÚ INTÉZKEDÉSEK MEGÍTÉLÉSE

A tagállamok között tilos a behozatal, ill. a kivitel mennyiségi korlátozása, valamint bármilyen azzal azonos hatású intézkedés.  MENNYISÉGI
KORLÁTOZÁSOK = minden olyan tagállami rendelkezés, amely
a) a termékek behozatalát, kivitelét, tranzitját
b) teljes egészében vagy részben
c) tartósan vagy átmenetileg
d) mennyiségi vagy értékszempontok szerint
e) akadályozza vagy korlátozza.
A mennyiségi korlátozások típusai:
a) BEHOZATALI MENNYISÉGI KORLÁTOZÁSOK (érték vagy mennyiség szerint meghatározottan): minél kevesebb vetélytárs legyen a hazai
termékeknek (általában az áruk terén)
b) KIVITELI MENNYISÉGI KORLÁTOZÁSOK (érték vagy mennyiség szerint meghatározottan): minél kevesebb termék kerüljön ki az or-
szágból (általában nem cél, kivéve például műkincsek)
Példák mennyiségi korlátozásokra: kiviteli és behozatali kontingensek, amelyek a hazai termékek védelmét szolgálják
 kvóta (tiszta mennyiségi korlátozások – kvóták – a tagállamok között már régóta nem léteznek); a határátlépési helyek csökkentése
 alkoholos italok magánszemélyek általi behozatalának a tilalma
 egy másik tagállamban forgalomba helyezett gépjárműre vonatkozó átírási követelmények bevezetése
 tanúsítványok; árszabályozás; nyersanyaghányad előírása; forma, méret, súly, összetétel, külső megjelenés

A Dassonville-ügyben hozott Európai Bíróság ítélet mérföldkőnek tekinthető a mennyiségi korlátozásokkal azonos hatású intézkedések értelmezése
tekintetében:

Dassonville ügy: Dassonville skót whiskyt importált Franciaországból Belgiumba. A belga jog az eredetmegjelölést viselő termékek esetén a származási ország
hatósága által kiállított eredetigazolást követelt, s az importált whisky ilyennel nem rendelkezett, beszerzése pedig többletköltséggel járt volna.
 Az Európai Bíróság kimondta, hogy bármely olyan kereskedelemre vonatkozó tagállami előírás, amely közvetlenül vagy közvetve, ténylegesen vagy po-
tenciálisan alkalmas a Közösségen belüli kereskedelem akadályozására, a mennyiségi korlátozásokkal azonos intézkedésnek minősül (DASSONVILLE-
FORMULA)

A Bíróság szerint: amíg Európai Uniós előírások nincsenek, addig a tagállamok hozhatnak célirányos, a tagállamok közötti kereskedelmet nem korlátozó
intézkedéseket a fogyasztók védelme érdekében  jelen esetben azonban az Európai Bíróság szerint nem erről volt szó: belga előírás egy szükségtelen
formai követelmény, ezért nem jogszerű.

Dassonville-formula kiterjesztése: eredetileg csak nyíltan és rejtett módon diszkriminatív tagállami intézkedésekre vonatkozott  idővel az olyan
tagállami intézkedésekre is, amelyek megkülönböztetés nélkül alkalmazandók a belföldi és más tagállamból származó árura egyaránt (a ’90-es évek elejére
a 34. cikk alkalmazási köre már rendkívül széles volt)
˗ amennyiben az áruforgalom szabadságának korlátozását nem közvetlen tagállami intézkedés idézi elő, úgy az akadályozást eredményező
magatartásnak legalábbis az államnak közvetetten betudhatónak kell lennie ahhoz, hogy az uniós jog szempontjából releváns legyen („Buy
Irish”-ügy: melyben az ír termékek kereskedelmi forgalmának növelése érdekében állami költségvetési források felhasználásával egy magánjogi
társaság felállítására került sor  a magánjogi jogviszony keretében végzett tevékenység akkor tudható be az államnak, ha a szóban forgó
magánjogi tevékenységet rendelkezése alatt tartja vagy legalábbis felügyeleti joggal rendelkezik felett)
˗ nemcsak a tagállamra közvetlenül vagy közvetve visszavezethető és tagállamok közti kereskedelmet korlátozó intézkedéseket tiltja, hanem
magában foglalja azokat az eseteket is, amikor a tagállam nem tett meg mindent az áruforgalmat korlátozó, tagállamnak magának be nem
tudható (magánszemélyekre visszavezethető) akadályok elhárítása érdekében

A Keck-ügy ítélete kivételként emeli ki az olyan forgalomkorlátozó körülményeket, amelyek az értékesítési körülmény körébe sorolhatók.

Keck ügy: Keck és Mithouard francia kereskedők ellen büntetőeljárás indult azon az alapon, hogy megsértették a beszerzési ár alatti árusítás tilalmára vonatkozó
francia jogszabályt.

Az Európai Bíróság nyíltan szembefordult korábbi ítélkezési gyakorlatával: ellentétesen azzal, ami a korábbi határozatban szerepel, bizonyos értékesítési
feltételeket tiltó vagy korlátozó tagállami rendelkezések más tagállamból származó árukra történő alkalmazása, nem akadályozza közvetlenül
vagy közvetetten a tagállamok közötti kereskedelmet,
a) amennyiben ezek a tagállami rendelkezések minden érintett kereskedőre egyformán vonatkozik, valamint
b) ugyanúgy érintik mind jogilag, mind ténylegesen a hazai árukat és a más tagállamokból származó árukat (azaz nem zárják el a piachoz
való hozzáférést)
 Amennyiben ezek a feltételek teljesülnek, ezek a korlátozó rendelkezések más tagállamokból származó árukra alkalmazása természeténél fogva nem
akadályozza ezen termékek piacra jutását, illetve nem korlátozza jobban, mint a hazai termékét.
˗ értékesítési körülménynek minősül (azaz nem minősül mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedésnek) a nemzeti szabály, ha
 az áru értékesítésével függ össze
 minden érintett, a tagállam területén működő vállalkozóra vonatkozik
 az intézkedés hatása a hazai és a többi tagországból származó termékek forgalmazására mind jogilag (de jure), mind ténylegesen (de
facto) azonos
 Így termékértékesítési körülmények az olyan tagállami intézkedések, amelyek a kereskedelem térbeli, időbeli korlátozását szabályozzák:
különösen a nyitvatartási idők meghatározása, az árusításra alkalmas helyek kijelölése, az ármegállapítás, a reklámozás korlátozása, a közerkölcs
és közrend védelmét szolgáló intézkedések
 Személyek szabad mozgása

I. MUNKAVÁLLALÁS SZABADSÁGA

Az alapító szerződés eredetileg csak a személyek szabad mozgásának gazdasági alapszabadságai körében (munkavállalás, letelepedés, szolgáltatások
szabadsága) rendelkezett a szabad mozgásról és tartózkodásról.  a személyek szabad mozgásának gazdasági alapszabadsága által nem érintett
személyi kör számára a szabad tartózkodáshoz való általános jog már a ’90-es évek elején megjelent a másodlagos közösségi jogalkotásban
- a MUNKAVÁLLALÁS SZABADSÁGA lehetővé teszi a munkaerő, mint klasszikus termelési tényező nagyobb mértékű mobilitását és
hasznosítását az Unió egész területén: ma már egyre elfogadottabb, hogy alapjogi természetű szabadságról van szó, amely az egyénnek
lehetőséget biztosít arra, hogy létfenntartását ott teremtse meg, ahol az előfeltételek számára a legkedvezőbbnek tűnnek
 a munkavállalás szabadsága és a letelepedés szabadsága gazdasági célú
 az uniós polgárságból fakadó szabad mozgás és tartózkodás nem gazdasági jellegű
A munkavállalók szabad mozgásának primer jogi alapja az EUMSz-ben található, s e rendelkezések pontosítását és részletezését az 1612/68/EGK rendelet
végzi el.

MUNKAVÁLLALÓ FOGALMA

A munkavállaló fogalma uniós jogi kategória, ennek megfelelően a nemzeti jogrendszerektől függetlenül kell meghatározni és értelmezni az Európai
Bíróság kialakult gyakorlata szerint (definíciót azonban sem az EUMSz, sem pedig a végrehajtására kiadott másodlagos jogforrások nem adnak)  Az
Európai Bíróság gyakorlata szerint az uniós jog rendszerében minden olyan uniós polgárt MUNKAVÁLLALÓNAK kell tekinteni, aki más számára,
annak utasítása alapján meghatározott ideig díjazás fejében munkát végez (a munkavállalás szabadsága tehát az ún. függő munka területét érinti) 
munkavállaló fogalma kiterjesztően értelmezendő: feltétel, hogy gazdasági tevékenységről van szó
˗ a munkavállalás szabadságát a letelepedés szabadságától elválasztja:
a) a vállalkozói kockázat hiánya (nincs részesedés a nyereség / veszteségben)
b) az utasítás (munkaidő, munkavégzés helye, munkatársak megválasztása stb.)
- a jogviszony formája (közjogi vagy magánjogi), tartama (tartós vagy idénymunka) és a díjazás mértéke nem relevánsak  feltéve, hogy
tényleges, effektív, nem elhanyagolható jellegű tevékenységről van szó

Lawrie-Blum ügy: Az ügy alapja a Deborah Lawrie-Blum brit állampolgár által indított eljárás, miután a stuttgarti Oberschulamt állampolgársága miatt
elutasította a gimnáziumi tanári tevékenységhez szükséges, ún. „második államvizsga” felkészítőre történő jelentkezését.  A német szabályozás szerint a
tanári foglalkozás gyakorlásához szükséges egy oktatásra vonatkozó pedagógusi alkalmassági képzési gyakorlat teljesítése és ezt követő második államvizsga
letétele is.
 Az Európai Bíróság kimondta, hogy a Szerződés vonatkozó cikke egyedül azokat az állásokat zárja ki, melyek – figyelembe véve a velük járó feladatokat
és felelősséget – sajátos közigazgatási tevékenységek jellegét ölthetik, ezek a feltételek pedig egy tanár esetében nem teljesülnek.

Levin ügy: A brit állampolgár Levin-asszony Hollandiában munkavállalóként tevékenykedett, majd felhagyott tevékenységével és egy idő után önálló
vállalkozásba kezdett, közben saját, ill. családi vagyonából tartotta el magát. A köztes időszakban tartózkodási engedélyért folyamadott, amit a holland
hatóságok megtagadtak azzal, hogy a kérelem benyújtásának időpontjában nem volt munkaviszonya.
 Az Európai Bíróság döntése alapján a munkavállalási szándék, a részmunkaidő vagy a létminimum alatti jövedelemmel járó munkavégzés is megalapozza
a munkavállalói minőséget (addig, amíg ténylegesen munkát vállal, ill. ténylegesen munkát keres).

Kempf ügy: A német állampolgár R.H. Kempf Hollandiában dolgozott részmunkaidős zenetanárként. Hetente csak 12 órát adott, s az országban tartózkodása
alatt betegség miatt rövid időre munkaképtelenné vált, amely alatt szintén a holland TB rendszer által megengedett ellátásokat vett igénybe. Majd elutasították
a tartózkodási engedély iránti kérelmét.
 Az Európai Bíróság megerősítette a Levin-ügyben hozott döntését, mely szerint a részmunkaidős és létminimum alatti munkavégzés is munkavállalói
minőséget eredményez  nem lehet kizárni ezért azt, aki kizárólag azért folytat részmunkaidős keresőtevékenységet, hogy az ebből származó, létminimumot
el nem érő jövedelmét más megélhetést szolgáló eszközökkel kiegészítse.

Groener ügy: A felperes egy holland állampolgár volt, aki Írországban egy művészeti iskolában kívánt tartósan állást betölteni. Az ír jogszabályok szerint a
középiskolákban tanárként való alkalmazáshoz megkövetelték az ír nyelv megfelelő szintű ismeretét. A holland művészeti tanár ír nyelvi vizsgája nem sikerült,
ezért kinevezését elutasították. Felmentést sem kapott annak ellenére, hogy a művészeti oktatás szinte teljes egészében Írország második hivatalos nyelvén,
angolul zajlott.
 Az Európai Bíróság szerint az alapító szerződések rendelkezései nem tiltják olyan politika elfogadását, amely egy tagállam nyelvének megvédésére és
fejlesztésére irányul, feltéve, hogy nem sértik a munkavállalás szabadságát és nem aránytalanok: az iskola mindennapos életében való részvétel – függetlenül
az oktatott tárgytól – az állandó, teljes munkaidős tanári állást betöltő személyek esetében indokolttá teszi a diákok által is beszélt, a fogadó állam nemzeti
nyelvének minősülő és egyben hivatalos nyelv ismeretét, amennyiben ez az elvárás arányos és megkülönböztetéstől mentesen alkalmazzák

˗ a munkavállalók szabad mozgáshoz való jogára vonatkozó uniós szabályok alkalmazásának előfeltétele egy határon átnyúló elem megléte: az
uniós polgárok az állampolgárságuk szerinti tagállammal szemben tisztán belső jogviszony esetén nem hivatkozhatnak az uniós jog által
biztosított munkavállalás szabadságára
~ nem zárható ki az ún. fordított diszkrimináció esete = amikor egy másik tagállambeli munkavállalóval szemben a fogadó tagállam saját
állampolgárai hátrányosabb helyzetbe kerülnek, ill. hátrányosabb helyzetben vannak
~ azok a tagállami intézkedések is az uniós joggal ellentétesnek minősülnek, amelyek – a bár a tagállam és saját állampolgár közti viszonyt
érintik – a saját állampolgárt korlátozzák vagy akadályozzák abban, hogy a munkavállalás szabadságához való jogukat egy másik
tagállam területén gyakorolják

AZ ALAPSZABADSÁG TARTALMA

JOGOSULTAK KÖRE:
1. a munkavállalás szabadságának jogosultjai elsősorban olyan alkalmazottak, akik valamely tagállam állampolgárságával rendelkeznek
- a munkavállalók családtagjainak jogállását másodlagos uniós jogforrás szabályozza (hozzátartozónak minősül a munkavállaló
házastársa és leszármazottai, akik 21 évnél fiatalabbak vagy eltartottak; továbbá a munkavállaló és házastársa felmenő ági eltartott
rokonai)  ezen személyi kör állampolgárságától függetlenül jogosult az uniós jog alapján munkavállalónak minősülő személlyel
együtt az Unió területén letelepedni
2. a munkavállalók mellett a munkaadók is hivatkozhatnak a munkavállalás szabadságára (feltétlenül szükség van arra, hogy a munkaadóknak is
joguk legyen arra, hogy az uniós jog vonatkozó rendelkezéseinek értelmében alkalmazhassák a munkavállalókat)
Az uniós polgári státustól független diákok vagy hallgatói jogviszonyban álló személyek másik tagállam területén való tartózkodási joga csak kétféle
alapon lehetséges: vagy munkavállaló hozzátartozójaként, vagy pedig saját tevékenység révén (amely az uniós jog szerint saját jogon munkavállalói
minőséget eredményez).

A MUNKAVÁLLALÁS SZABADSÁGÁNAK TARTALMA: a munkavégzésre vonatkozó jogok

A munkavállalókat megilleti mindenekelőtt a fogadó tagállambeli munkavállalókkal egyenlő bánásmódhoz való jog a munkába jutásnál, és ugyanúgy a
munkaviszony fennállása alatt is.
˗ a nyílt és rejtett megkülönböztetés egyaránt tilos többek között a bérezésre és egyéb munkahelyi juttatásokra, a foglalkoztatás körülményeire és
egyéb munkafeltételekre vonatkozóan
˗ a Keck-ügyben megfogalmazott elveket a munkavállalás szabadságára is alkalmazni kell: a munkavállalás szabadságának rendelkezései nem
terjednek ki az olyan tagállami intézkedésekre…
a) amelyek a más tagállamból érkező munkavállalók számára a munkaerő-piaci kereslet-kínálathoz való hozzáférést ténylegesen nem
akadályozzák (mérce a tényleges akadályozás megítéléséhez)
b) amelyek minden érintett munkavállalóra megkülönböztetés nélkül hatnak (mérce a normatív diszkrimináció megítéléséhez)
c) amelyek a hazai munkavállalók és a más tagállamból érkező munkavállalók foglalkoztatásának feltételeit egyenlő módon befolyásolják
(mérce a tényleges diszkrimináció megítéléséhez)

II. LETELEPEDÉS SZABADSÁGA

A letelepedés szabadsága a személyek szabad mozgásának a munkavállalás szabadsága melletti másik lehetséges formája: az önálló, azaz más utasításától
nem függő, jövedelemszerző tevékenységet folytatók számára kívánja megadni azt a lehetőséget, hogy tisztán gazdasági, megtérülési szempontok
alapján válasszák meg tevékenységük vagy vállalkozásuk színhelyét az Unió földrajzi határain belül.

LETELEPEDÉS FOGALMA

A LETELEPEDÉS SZABADSÁGÁT az Európai Unió működéséről szóló szerződés 49. cikkelye mondja ki, amelynek értelmében tilos a valamely
tagállam állampolgárainak egy másik tagállam területén történő szabad letelepedésére vonatkozóan minden korlátozás (ez a tilalom kiterjed azon
korlátozásokra is, amelyek képviselet, fióktelep vagy leányvállalat létrehozására vonatkoznak)
˗ a letelepedési szabadság magában foglalja a vállalkozói tevékenység megkezdését és gyakorlását, valamint a vállalatok alapítását, irányítását az
alapítás helyén a saját állampolgárokra vonatkozó jogszabályokban meghatározott feltételek mellett  szűkebb megközelítésben a letelepedés
szabadsága a társaságok számára a következő négyes szabadságot jelenti:
1. az alapítók azon joga, hogy szabadon döntsenek arról, hogy melyik uniós tagállamban kívánják létrehozni a gazdasági társaságukat
2. szabad rendelkezés arról, hogy a gazdasági tevékenységüket adott tagállamban hazai vagy külföldi társaságokon keresztül gyakorolják.
3. dönthessenek arról, hogy leányvállalaton vagy fióktelepen keresztül kívánnak jelen lenni adott tagállam gazdasági életében
4. úgy, hogy társaságokat és a tulajdonosokat megilleti a nemzeti bánásmód a befektetés helye szerinti tagországban
A LETELEPEDÉS ennek értelmében tényleges gazdasági tevékenység tartós, határozatlan időre tervezett gyakorlása egy másik tagállam területén
(egy helyhez kötött létesítmény útján).
A letelepedés fogalma uniós jogi kategória, amely tágan értelmezendő  ismérvei:
 mindenképpen jövedelem ellenében (DE! nem releváns, hogy ténylegesen keletkezik-e nyereség vagy sem)
 tartós, stabil és folyamatos részvétel az adott tagállam gazdasági életében
 önálló tevékenységet folytatókra (más utasításától nem függő, jövedelemszerző tevékenységet folytatók) értelmezendő: ide tartoznak a
szabadfoglalkozásúak (orvos, ügyész, építész) és a vállalkozók (természetes és jogi személyek) is
 határokon átlépő jelleg (nem alkalmazható kizárólag egy tagállamot érintő esetekre)
˗ nem feltétel, hogy az önálló jövedelemszerző tevékenységet folytató személy kizárólag egy tagállamban telepedjen le  a letelepedés
szabadsága körébe eső tevékenységek egyszerre több tagállamban is folytathatók
˗ a származás szerinti tagállam nem hátráltathatja saját polgárai vagy a saját joga szerint bejegyzett társaságok más tagállam területén
történő letelepedését
A letelepedés fajtái:
ELSŐDLEGES LETELEPEDÉS:
 a vállalkozás az eredeti társaság jogi személyisége megtartása mellett át kívánja helyezni székhelyét egyik tagországból a másikba;
 a munkavállaló egy másik tagállam területén kíván önfoglalkoztatóként dolgozni
MÁSODLAGOS LETELEPEDÉS:
 a vállalkozás másik tagországban társaságot, fióktelepet vagy ügynökséget kíván létesíteni, amikor is az anyatársaság székhelye, központi
igazgatása változatlan marad, a tevékenység újabb gazdasági egységek alapításával terjeszti ki;
 több munkahely szerzése vagy fenntartása a tagállamok területén

AZ ALAPSZABADSÁG TARTALMA

JOGOSULTAK KÖRE:
A letelepedés szabadságának rendelkezéseit alkalmazni kell
a) olyan természetes személyekre, akik valamely tagállam állampolgárai
b) a jogi személyekre is (az uniós jogi értelemben vett jogi személy fogalma azonban tágabban értelmezendő, mint azt általában az egyes belső
jogok teszik)
˗ többek között a letelepedés jogosultjainak köréhez tartozik – tehát uniós jogi értelemben társaságnak minősül – minden polgári és
kereskedelmi jog szerint létrejött társaság, szövetkezet, egyéb, a köz- és magánjog hatálya alá tartozó jogi személy egyaránt
(TÁRSASÁG = a polgári vagy kereskedelmi jog alapján létrejött társaság, beleértve a szövetkezeteket és a közjog vagy a magánjog
hatálya alá tartozó más jogi személyeket, kivéve a non-profit szervezeteket)
˗ DE! előfeltétel az, hogy az érintett jogi személy valamely tagállam jogszabályai alapján létrehozott társaság legyen, amelynek létesítő
okirata szerinti székhelye, központi ügyvezetése vagy üzleti tevékenységének fő helye az Uniós területén van

A LETELEPEDÉS SZABADSÁGÁNAK TARTALMA: elsődlegesen a belföldiekkel egyenlő bánásmód kötelezettségét foglalja magában.
˗ tilos a nyílt, állampolgárságon alapuló diszkrimináció (a letelepedés szabadságára hivatkozni kívánó jogi személyek esetében a letelepedés
országának joga nem tehet különbséget aszerint, hogy a jogi személy fő székhelye belföldön, vagy egy másik tagállamban van-e  a más
tagállamból érkező vállalkozókat tilos a belföldi vállalkozóknál szigorúbb feltételeknek alávetni)
˗ a rejtett diszkriminációt eredményező tagállami rendelkezésekre is kiterjed, ezek is tilosak: tilosak az olyan intézkedések, melyek ugyan
függetlenek az állampolgárságtól, de amelyeket más tagállamból származó állampolgárok rendszerint nem tudnak teljesíteni (pl. az olyan
előírások, melyek bizonyos engedélyek kiadását belföldi lakóhely meglétéhez kötik)
KÖZHATALOM GYAKORLÁSÁBAN VALÓ RÉSZVÉTEL KÉRDÉSE

Valamely tagállamban a közhatalom gyakorlásában tartósan vagy időlegesen kapcsolódó tevékenységekre a letelepedés szabadságának rendelke-
zései nem alkalmazhatók.  Az Európai Bíróság azonban a közhatalom kategóriát szűken értelmezi: csak azt tekinti ide tartozónak, ami közvetlenül és
specifikusan a közhatalmi tevékenység konkrét gyakorlását jelenti
˗ így a kivétel főszabályként nem egész szakmacsoportokat vesz ki az uniós jog hatálya alól, hanem pusztán meghatározott tevékenységeket  ha
viszont az adott foglalkozást teljes egészében a közhatalmi jelleg uralja, és nincs lehetőség a megkülönböztetésre, akkor akár egy egész
szakmacsoport is az uniós jog szabályain kívül rekedhet
˗ közhatalminak tekintett tevékenység a legtöbb tagállamban pl. a bírák, a bírósági végrehajtók, a közjegyzők tevékenysége (bár ez utóbbi éppen
nemrég került a Bizottság vizsgálatának középpontjába)  az ügyvédi tevékenység azonban nem vonható a közhatalom fogalma alá
~ ügyvédi hivatás gyakorlása más tagállamban:
 hazai szakmai cím használata mellett szabadon gyakorolhatja más tagállamban, bizonyos korlátozásokkal – ha saját
országában már nyilvántartásba vették
 integrálódhat a fogadó ország ügyvédei sorába (ez a azonban különbözeti vizsgákhoz ill. gyakorlathoz köthető)

III. UNIÓS POLGÁRSÁG

Az európai integráció egyik legsajátosabb, egyedülálló vívmánya az uniós állampolgárság: ez az első eset, hogy egy nemzetközi szervezet egy, az
állampolgársághoz hasonló jogi státust alakított ki.  A Maastrichti Szerződés vezette be az uniós polgársági státuszt (1992 előtt zömmel csak
gazdasági célú szabad mozgás szabályozása), amely alapvető szemléletbeli és közjogi változást jelentett (ez a státus igyekezett a személyek és az uniós
közötti kapcsolatot szorosabbra vonni, többletjogosítványokkal ruházva fel a természetes személyeket)
- uniós polgár = mindenki, aki valamely tagállam állampolgára
- az uniós polgárság (nem az állampolgárság szinonímája) kiegészíti, nem pedig helyettesíti a nemzeti állampolgárságot
~ az uniós polgárságot az EU tagállamainak állampolgárai automatikusan megszerzik, tagállami állampolgárságuknak köszönhetően; az
uniós polgárság önállóan nem szerezhető meg és nem is veszíthető el
~ a tagállami állampolgárság közvetítésével létrejövő státuszról van szó, amely nem azzal a céllal jött létre, hogy átvegye a tagállami
állampolgársági kötődés szerepét  kiegészítő jellegű, ám az uniós jog szempontjából alapvető fontosságú státuszról van szó
~ uniós polgárság kizárt hatása: az uniós polgárság és a tagállami állampolgárság összekapcsolása nem eredményezi Szerződések
alkalmazási körének kiterjesztését a tisztán belső jogviszonyokra  a tisztán belső jogviszonyokra pusztán az uniós polgárságra való
hivatkozással Szerződések alkalmazási köre nem terjeszthető ki

AZ UNIÓS POLGÁROK JOGAI: az uniós polgárságból következő jogokat az EUMSz. sorolja fel az alábbiak szerint (az uniós polgárság tartalma):

1. SZABAD MOZGÁS ÉS TARTÓZKODÁS JOGA (részletes szabályait a 2004/38/EK irányelv tartalmazza)

Akkor alkalmazandó, ha a speciális szabályok alapján a jog nem biztosítható (tehát a munkavállalás, letelepedés, szolgáltatás szabadságára
vonatkozó speciális rendelkezésekből adódó jogok az alkalmazás során elsőbbséget élveznek)  lényege: a tagállamok minden állampolgárát
megilleti a szabad mozgás és tartózkodás joga a tagállamok területén, gazdasági célú tevékenység nélkül is (uniós polgártól beutazási vízum
nem kérhető másik tagállamra való belépéskor, elegendő a személyazonosító igazolvány v. útlevél), melynek tartalma
˗ külön feltételek és más formai követelmények nélkül 3 hónapig tartózkodhat másik tagállam területén
˗ 3 hónapot meghaladó időtartamra a tartózkodás joga akkor illeti meg, ha teljesíti az alábbi feltételek valamelyikét…
a) munkavállaló vagy önálló vállalkozó a fogadó államban
b) elegendő forrással rendelkezik önmaga és családtagjai számára ahhoz, hogy ne jelentsenek indokolatlan terhet a fogadó
tagállam szociális rendszerére, és a fogadó tagállamban teljes körű egészségbiztosítással rendelkezik
c) tanulmányok folytatása céljából beiratkozott egy magán- vagy közoktatási intézménybe, amelyet a fogadó állam akkreditált
vagy tart fenn, és teljes körű egészségbiztosítással rendelkezik, és bizonyítja a megfelelő nemzeti hatóságnál, hogy elegendő
forrással rendelkezik önmaga és családtagjai számára ahhoz, hogy ne jelentsenek idokolatlan terhet a fogadó tagállam
szociális segítségnyújtási rendszerére vonatkozóan
A tartózkodási jog megilleti az uniós polgárt kísérő családtagokat is

2. VÁLASZTÓJOG LAKÓHELYÜK SZERINTI TAGÁLLAM EURÓPAI PARLAMENTI ÉS HELYHATÓSÁGI VÁLASZTÁSAIN

Aktív és passzív választójog egyaránt megilleti az uniós polgárokat: választhatnak (élhetnek szavazati jogukkal) és választhatóak is (jelöltként
szerepelhetnek a választáson)
- jogosultak köre: minden uniós polgár, akinek a lakóhelye olyan tagállamban van, amelynek nem állampolgára  a tagállam állam-
polgáraival azonos módon vehet részt: az általános feltételeknek (pl. megfelelő életkor, szükséges okiratok felmutatása) az uniós pol-
gároknak is meg kell felelniük
- csak az általános, közvetlen helyhatósági választásokon való részvételre jogosít fel  mivel a tagállamokban sokféle közigazgatási
egység van, az irányelv meghatározza és a melléklete tagállamonként felsorolja azokat az „alapszintű helyhatóságokat”, melyeknél az
uniós polgároknak biztosított választójog gyakorolható
~ alapszintű helyhatóságnak olyan közigazgatási egység minősül, amelyeknek közvetlen és általános választójog alapján meg-
választott szerveik vannak, és hatáskörrel rendelkeznek, hogy a politikai és közigazgatási szervezet legalsó szintjén egyes
helyi ügyeket saját felelősségükre intézzenek  Magyarország tekintetében alapszintű helyhatóságként nemcsak a települési
önkormányzat tartozik ide, hanem a területi önkormányzat (megye) is
- cél: a helyi politikai közéletben és döntéshozatalban tényleges, formálisan is garantált részvétel lehetősége az uniós polgárok számára
ELTÉRÉSEK: az uniós jog eltérést engedélyez azon tagállamok számára, ahol a más tagállami állampolgársággal rendelkező lakosok száma
meghaladja az adott tagállamban lakó választókorú uniós polgárok összlétszámának 20%-át (pl. Luxemburg, Belgium: egyes körzeteiben a helyi
lakosságon belül igen magas a külföldiek arányszáma)  e tagállamok megkövetelhetik a más tagállamokból származó uniós polgároktól, hogy
egy minimális időszakot a területükön tartózkodjanak, mielőtt elnyerik a választójogot
 aktív választójog gyakorlása esetén nem haladhatja meg az egy ciklusnyi időtartamot
 passzív választójog gyakorlása esetén nem haladhatja meg a két ciklusnyi időtartamot
Az európai parlamenti választásokra vonatkozó választójog csak egy tagállamban gyakorolható (itt is van eltérésre mód: helybeli lakosságon
belüli magas külföldi arányszám (20%) – de csak Luxemburgra vonatkozóan)
3. DIPLOMÁCIAI ÉS KONZULI HATÓSÁGOK ÁLTALI VÉDELEMHEZ VALÓ JOG
Kizárólag az EU területén kívül érvényesíthető: amennyiben az uniós polgár egy olyan harmadik ország területén tartózkodik, ahol a saját
állama nem rendelkezik képviselettel, igénybe veheti bármelyik tagállam diplomáciai és konzuli védelmét (kiegészítő jellegű)
- az uniós polgárok a diplomáciai és konzuli hatóságoktól ún. konzuli védelmet igényelhetnek: ez kiterjed többek között
 segítségnyújtás a bajba jutott uniós polgároknak haláleset, betegség, súlyos baleset, őrizetbe vétel, szabadságvesztés esetén
 az útlevelüket vagy egyéb úti okmányaikat elvesztő uniós polgárok számára visszatérésre jogosítvány egységes igazolvány
kiadásáról is gondoskodnak

4. PETÍCIÓS JOG: A választójog mellett biztosított közvetlen jogi kapcsolat a polgárok és az Európai Parlament között: minden uniós polgárnak
joga van ahhoz, hogy petícióval forduljon az Európai Parlamenthez az Unió tevékenységi területeire tartozó, és az előterjesztőt közvetlenül
érintő üggyel kapcsolatosan (tárgyi hatály: csak Unió tevékenységi területéhez kapcsolódó ügyek)
- a petíció lehet egyéni kérés, panasz vagy az uniós jog alkalmazásával kapcsolatos megfigyelés, ill. felkérés arra vonatkozóan, hogy az
EP egy bizonyos kérdésben milyen álláspontra helyezkedjen
- a petíció az Unió bármely hivatalos nyelvén benyújtható, egyénileg vagy kollektíve, postai és elektronikus úton is
- jogosultak köre: uniós polgárok valamint valamely tagállamban lakóhellyel, ill. székhellyel rendelkező természetes vagy jogi személy
egyénileg vagy közösen nyújthat be kérelmet  csak az őt közvetlenül érintő ügyben!!!
- a Parlament köteles átvenni, érdemben kivizsgálni és indoklással ellátva megválaszolni – jogorvoslat igénylésére nem terjed ki
Amszterdami Szerződés óta már nemcsak a Parlamenthez, hanem bármely más uniós főszervhez fordulhatnak panasszal

5. AZ EURÓPAI OMBUDSMANHOZ FORDULÁS JOGA

Tárgya: közösségi intézmények v. szervek tevékenysége során felmerült hivatali visszaélés (tagállami hatóságok visszaélései nem)
- hivatali visszaélés = minden jogellenes cselekmény, ill. a rendeltetésszerű működés elveinek megsértése (pl. alapjogok sérelme, igaz-
gatási szabálytalanságok, hatalommal való visszaélés, gondatlanság, a tisztességes bánásmód követelményének sérelme, diszkri-
mináció, elkerülhető késedelmek, vagy info. elhallgatása)
Kivételek: nem lehet a panasz tárgya a bírói szervek tevékenysége és a Bíróság által ítélt vagy folyamatban lévő ügy
A panaszos joga: panaszát átvegyék, tudomásul vegyék, esetleges intézkedésről értesítsék  DE! nem követelheti a panasz kivizsgálását, ill.
intézkedés foganatosítását, ez az ombudsman saját döntése
 A szolgáltatások szabadsága

A gazdasági folyamatok részét képező szolgáltató szektor jelentőségének és súlyának növekedése – az eredetileg egyfajta tartalék-tényállásnak – tekintett
alapszabadság felértékelődéséhez vezetett: a szolgáltatások szabad áramlásának biztosítása kezdetben elsősorban azt a célt szolgálta, hogy minden
olyan gazdasági tevékenység az uniós jog hatálya alá kerüljön, ami egyébként nem volt a többi alapszabadság körébe vonható

I. SZOLGÁLTATÁS FOGALMA

SZOLGÁLTATÁS = olyan tevékenység, amelyet rendszerint ellenszolgáltatás fejében végzik, és nem tartozik az áruk, a tőke és a személyek
szabad mozgására vonatkozó rendelkezések hatálya alá (szubszidiárius jelleg)  Szolgáltatás különösen az ipari vagy kereskedelmi jellegű, továbbá
kézműipari, ill. szabadfoglalkozásúként végzett tevékenység
˗ közlekedés – fuvarozás: az alapító szerződés külön rendelkezik a közlekedéspolitikára vonatkozó speciális szabályokról, így arra a szolgáltatások
szabadsága nem terjed ki
˗ a banki és biztosítási szolgáltatások egyes elemei: szintén speciális szabályok (tőkemozgás szabadságára vonatkozó rendelkezések)
Elhatárolás a letelepedés szabadságától:
˗ ami közös bennük: gazdasági tevékenység, valamint több állam érintettsége
˗ különbség: a letelepedés tartósan és helyhez kötötten végzett gazdasági tevékenység  a szolgáltatás időleges és helyszínen végzett gazdasági
tevékenység (az átmeneti jelleg azonban nem zárja ki, hogy a szolgáltatást nyújtó a szolgáltatásnyújtás helye szerinti tagállamban a tevékenység
végzéséhez szükséges értékben infrastruktuális hátteret létesítsen)
Fogalmi elemek:
1. a határon átnyúló elem (több, min. 2 állam érintettsége) megléte  ezt figyelembe véve az alábbi esetcsoportok képzelhetők el:
 AKTÍV SZOLGÁLTATÁS = a szolgáltatást nyújtó megy a szolgáltatást igénybe vevő tagállamba
 PASSZÍV SZOLGÁLTATÁS = szolgáltatást igénybe vevő megy a szolgáltatást nyújtó tagállamba (pl. szállásadó tevékenység,
gyógyturizmus)
 SZEMÉLYTŐL FÜGGETLEN SZOLGÁLTATÁS = csak maga a szolgáltatás lépi át a határt (pl. rádiós és televíziós műsorszórás)
 VEGYES SZOLGÁLTATÁS (aktív-passzív szolgáltatás kombinációja) = a szolgáltatás nyújtója és igénybe vevője, valamint a
szolgáltatás maga egyaránt egy harmadik tagállamban van (pl. turistacsoportokat kísérő saját idegenvezető tevékenysége másik állam
területén)
2. ellenszolgáltatás: az uniós jog csak a rendszerint ellenében nyújtott szolgáltatásokra terjeszti ki a szolgáltatás szabadságának szabályait
˗ az ellenszolgáltatás és a szolgáltatás gazdasági értéke között elfogadható arányosságnak kell fennállnia
˗ az ellenszolgáltatás ált. a szolgáltatást igénybe vevő teljesíti, de nem feltétlenül, és nem mindig őt terheli ez a kötelezettség  bizonyos
esetekben az ellenértéket nem vagy nem teljesen a fogadó (hanem vele együtt, tőle függetlenül) harmadik személyek fizetik meg
3. időlegesség: megítélésekor vizsgálandó körülmények az időtartam, a rendszeresség, a periodikusság, a folyamatosság

II. ALAPSZABADSÁG TARTALMA

SZEMÉLYI HATÁLY (kire vonatkozik a szolgáltatások szabadsága)

A szolgáltatások szabad áramlása kiterjed…
a) minden olyan természetes személyre, aki valamely tagállam állampolgárságával és valamely tagállamban lakóhellyel rendelkezik
b) minden olyan jogi személy, amelynek székhelye, központi ügyvezetési helye, illetve gazdasági tevékenységének fő helye az EU területén van
(csak letelepedett: azaz a társaság tevékenysége tényleges és tartós kapcsolatban legyen a területi tagállam gazdaságával)
Az igénybevevő jogosultságait az EUMSz nem szabályozza, a Bíróság gyakorlata alapján azonban a szolgáltatás szabadságának logikus kiegészítője.

Luisi és Carbone ügy: gyógykezelésre Franciaországba, ill. Németországba utazó olaszok, akik az olasz devizaszabályok megszegésével nagyobb összeget
vittek magukkal – nem tőkemozgás, hanem a szolgáltatások ellenértéke

Granier-ügy: egy másik tagállamból érkező hallgató számára előírt külön tandíj diszkrimináció

Cowan-ügy: a Franciaországban bántalmazott angol turistát is megilleti az (ismeretlen) elkövető esetében az állam által fizetendő kártérítés

Grogan-ügy: az abortuszt tiltó Írországban angol klinikák listáját közzétevő diákszervezet (ahol a terhesség-megszakítást legálisan végzik, szolgáltatásnak
minősül  ha az angol klinika tette volna közzé, az jogszerű lett volna – info-tól való megfosztás az erőteljes korlátozás  DE! nem az angol klinika járt el,
hanem az ír diákszervezet a szólásszabadság kifejezése körében: a tilalmat kimondó jogszabály kívül esik az uniós jogon)

SZOLGÁLTATÁS SZABADSÁGÁNAK TARTALMA:

A szolgáltatások szabadsága első megközelítésben a belföldiekkel egyenlő bánásmód kötelezettségét foglalja magában (diszkrimináció-tilalom).  Tilos
mindenfajta diszkrimináció:
a) nyílt diszkrimináció = kifejezetten az állampolgársághoz kötődő megkülönböztető tagállami szabályozás fenntartása (pl. egy tagállam sem
rendelkezhet úgy, hogy bizonyos szolgáltatások nyújtását kizárólag a saját állampolgárainak engedi meg vagy más tagállamok állampolgárainak
hátrányosabb rendelkezésektől teszi függővé)
b) rejtett diszkrimináció = kifejezetten állampolgárságra történő utalást ugyan nem, de egyéb olyan feltételeket tartalmaznak, amelyeket más
tagállamból származó állampolgárok rendszerint nem tudnak teljesíteni, ezáltal ez utóbbiakat – jogilag ugyan nem – ténylegesen hátrányos
helyzetbe hozzák (pl. ha egy szolgáltatást nyújtó személyt – aki csak a tevékenység elvégzéséhez szükséges ideig szokott egy másik tagállamban
tartózkodni – ebben a tagállamban állandó jelenlétre kötelezik)
A szolgáltatások szabadsága a puszta diszkrimináció tilalmon kívül a határon átnyúló szolgáltatások akadályozásának tilalmát is magában foglalja:
ennek értelmében az olyan – egyébként nem diszkriminatív – tagállami intézkedések is tilosak, amelyek az állampolgárságtól független, más módon
alkalmasak arra, hogy a szolgáltatás tárgyát képező tevékenységet megakadályozzák vagy lehetetlenné tegyék (pl. ha valamely szolgáltató tevékenység az
egyik tagállamban hatósági engedélyköteles, míg a másikban viszont nem az).
˗ a Bíróság tágan értelmezi a szolgáltatások szabadságát: kiterjednek azokra az esetekre is, amelyekben a tagállam nem tett meg mindent annak
érdekében, hogy elhárítsa azokat a korlátozásokat, amelyek nem az államra, hanem magánszemélyekre vezethetők vissza.
 A tőke- és pénzmozgások szabadsága

Az Unión belül zajló, piacgazdasági elveken nyugvó gazdasági folyamatok működése és fejlődése nem nélkülözheti a rendelkezésre álló tőke szabad
forgalmazhatóságát. Emellett pedig a korlátozásoktól mentes szabad tőkemozgás a gazdasági és pénzügyi unió megvalósításának kikerülhetetlen
előfeltétele.  Az EUMSz. szerint tilos a tagállamok között, ill. a tagállamok és külső országok közötti tőkemozgás mindenféle korlátozása.
˗ a korábbi szabályozás szerint: a tőke és a fizetési műveletek szabadsága csak addig a szintig volt biztosított, amennyire azt a közös piac megfelelő
működése megkövetelte  1988: egységes piac kiépítésének igényével erős liberalizáció indult a tőkemozgások teljes felszabadítására  1994.
jan. 1-re: a tőke és fizetési műveletek szabadságának teljes körű liberalizációja

I. TŐKEMOZGÁS ÉS FIZETÉSI MŰVELETEK FOGALMA

TŐKEMOZGÁS = a tárgyiasult tőke (ingatlan, üzletrésztulajdon stb.) és a pénztőke (törvényes fizetőeszköz, értékpapír stb.) egyoldalú átvitele egyik
tagállamból a másikba, amely egyúttal (rendszerint) valamilyen vagyoni beruházást is megvalósít  azaz ÉRTÉKEK EGYOLDALÚ ÁTVITELE
EGYIK TAGÁLLAMBÓL A MÁSIKBA
˗ fizetőeszközök forgalma, átutalása akkor nem tekintendő tőkemozgásnak, ha az áruforgalom vagy a szolgáltatások szabadságának körébe eső
tevékenységből eredő fizetési kötelezettség teljesítéseként kerül rá sor
˗ bár az EUMSz. fogalommeghatározást nem ad, de az alapszabadság konkretizálásához segítséget nyújtott a 88/361/EK irányelv mellékletében
szereplő tőkemozgásról szóló felsorolás (a felsorolás nem zárt)  a a liberalizált tőkemozgások főbb körei:
1. közvetlen befektetések (pl. részesedés vállalkozásban)
2. ingatlanbefektetés
3. fióktelep létesítése, befolyásszerzés tartós gazdasági kapcsolatok létesítése céljából
4. tőkepiaci műveletek (pl. értékpapír megszerzése), pénzpiaci műveletek, értékpapír-ügyletek, folyószámla és takarékszámla műveletek,
pénzügyi kölcsönök, hitelek
5. kezesség, zálogjog és egyéb garanciák nyújtása, biztosítási szerződésekkel kapcsolatos átutalások
6. személyes tőkemozgások (pl. kölcsönök, ajándékok, alapítványok, örökség és hagyaték)
7. egyéb tőkemozgások (pl. kártérítés, szerzői jogdíjak)
˗ a tőke szabad mozgása nem érintheti a tagállamok azon jogát, hogy a nemzeti jogszabályok megsértését az adózás és a pénzintézetek felügyelete
terén megelőzzék
FIZETÉSI MŰVELETEK = az ellenszolgáltatás (pl. áruszállítás, szolgáltató tevékenység stb. ellenértéke) címen forgalomba kerülő (és értelemszerűen
a tagállamok közötti határon átlépő) fizetőeszköz-forgalom (papírpénz, váltó, csekk stb.)
˗ a fizetési műveletek szabadsága nem tekinthető önálló gazdasági alapszabadságnak, pusztán nélkülözhetetlen kiegészítője az áruforgalom, a
személyek és a szolgáltatások szabad áramlásának  olyan segédszabadság, amely nélkül a felsorolt gazdasági alapszabadságok működése
során keletkező értékek kifizetésére nem kerülhetne sor (pl. a biztosítók kockázatviselése a szolgáltatások szabadságába tartozik, de a káresemény
bekövetkeztekor beálló fizetési kötelezettségük már a fizetési műveletek szabadságának körébe vonható)

II. ALAPSZABADSÁG TARTALMA

Alapelv: EGYENLŐ BÁNÁSMÓD ELVE = tilos a tagállamok, valamint a tagállamok és harmadik országok közötti tőkemozgásra és fizetési
műveletekre vonatkozó minden korlátozás
˗ kiterjed minden olyan tagállami intézkedésre, amely alkalmas arra, hogy közvetlenül vagy közvetve, ténylegesen vagy potenciálisan akadályozza
a tőke- és fizetési műveletek szabadságát (a Dassonville-formula alapján)  minden olyan tagállami intézkedés tilos, amely esetleg megkülön-
böztetéshez vezethet a tőke „származása” alapján
A tagállamok kötelezettségének tág értelmezése jellemző: kiterjednek azokra az esetekre is, amelyekben a tagállam nem tett meg mindent annak
érdekében, hogy elhárítsa azokat az akadályokat, ill. korlátozásokat, amelyek nem az államra, hanem magánszemélyekre vezethetők vissza
˗ a tőkemozgások szabadságát akadályozó cselekmények elhárítására vagy megszüntetésére leginkább alkalmas intézkedésekről való döntés
elsősorban a tagállamok joga  DE! ha egy tagállam „nyilvánvalóan és makacsul” elmulasztja a szükséges és megfelelő lépések megtételét, és
ezzel megsérti az alapszabadság garantálására irányuló kötelezettségét

KORLÁTOZÁSOK

A tőke- és fizetési műveleteket korlátozó tagállami intézkedések (az EUMSZ-ben foglalt kivételeken túl) akkor is megengedhetők, ha azok, bizonyos
nyomós közérdek védelme miatt, feltétlenül szükségesek. A Cassis-formula értelmében
˗ közérdek alapján indokolt, megengedhető tagállami korlátozások…
a) azok a megkülönböztetés nélkül (azaz nem diszkriminatív módon) ható intézkedések minősülhetnek,
b) amelyek nem differenciálnak a lakóhely vagy a beruházás helyszíne szerint
˗ a tőke- és fizetési műveletek szabadságával nyomós közérdeknek minősülhet:
 a hatékony pénzügyi felügyelet
 a tőke- és fizetési műveletek tisztességes volta
 beruházásvédelem
˗ a nyomós közérdek alapján indokolt, a tőke- és fizetési műveletek szabadságát korlátozó tagállami intézkedések az arányosság elve értelmében
csak akkor megengedhetők: ha szükségesek és alkalmasak arra, hogy a szóban forgó közérdeknek minősülő cél védelmét megfelelően garantálják
A Keck-formula értelmében: nem jelentik a tőkemozgások szabadságának korlátozását az olyan tagállami intézkedések, amelyek
a) a külföldi tőke piacra jutását ténylegesen nem akadályozzák (tényleges akadályozás)
b) gazdaság működésében részt vevő minden szereplőre megkülönböztetés nélkül alkalmazandók (normatív diszkrimináció) és
c) a külföldi és belföldi mozgására ténylegesen egyenlő mértékben hatnak (tényleges diszkrimináció)

Véd-és egyoldalú intézkedések:

Az EUMSz. felhatalmazza a Tanácsot arra, hogy – a Bizottság javaslata alapján és az EKB-val folytatott konzultációt követően – korlátozott időtartamra
(6 hónap) védintézkedéseket léptessen életbe harmadik országokkal szemben: ha rendkívüli körülmények fennállása esetén a harmadik országokba
irányuló vagy onnan származó tőkemozgás a gazdasági és monetáris unió működésében súlyos nehézségeket okozna, vagy azzal fenyegetne.
 A gazdasági alapszabadságok korlátai – a tagállami kimentési okok rendszere

Az egyes gazdasági alapszabadságok elkülönülő szabályozása ellenére az EU Bíróságának gyakorlatában kikristályosodott az ALAPSZABADSÁGOK
KONVERGENCIÁJÁNAK a gondolata.  Az Európai Bíróság a Gebhard-ügyben a tagállami korlátozó intézkedéseket megengedő kimentési okok
egységes feltételrendszeréről szólt, amelyeket a „szerződés által garantált összes alapvető szabadság” vonatkozásában alkalmazni enged.
˗ a gazdasági alapszabadságok mindegyikének megítélésére és besorolására (kisebb eltérésekkel ugyan) egységes logikai szerkezet alakult ki:
1. első lépésként eldöntendő, hogy melyik gazdasági alapszabadság hatálya alá vonható be az adott tényállás (ezen a szinten a Bíróság
a Dassonville-formulát és a Keck-formulát alkalmazza  míg az előbbi tág tényállás-értelmezésre ad lehetőséget, addig az utóbbi ezt
szűkíti)
2. következő lépés a tagállami beavatkozás értékelése (elsősorban olyan intézkedésekről lehet szó, amelyeknek az adott alapszabadság
jogosultjaira diszkrimináló vagy korlátozó hatásuk van)
3. az utolsó mozzanata pedig a diszkriminatív vagy akadályozó hatású intézkedés jogszerűségének vizsgálata (az EUMSz.-ben foglalt
írott kimentési okok mellett az EU Bíróságának gyakorlatában kialakult az ún. Cassis-formula szerinti nyomós közérdeken alapuló
íratlan kimentési okokat is szemügyre kell venni  bár ezt a Bíróság az áruforgalom szabadsága kapcsán fogalmazta meg, de
alkalmazását időközben kiterjesztette a többi gazdasági alapszabadságra is)
 a kimentési okok azonban nem abszolút kategóriák, alkalmazhatóságuk határait a magasabb rendűnek tekintett arányosság elv
képezi, amelynek vizsgálata a tényállás elemzésének utolsó eleme

II. ÍROTT KIMENTÉSI OKOK

EUMSz 34. cikk:

A tagállamok között tilos a behozatalra vonatkozó minden mennyiségi korlátozás és azzal azonos hatású intézkedés.
EUMSz 35. cikk:
A tagállamok között tilos a kivitelre vonatkozó minden mennyiségi korlátozás és azzal azonos hatású intézkedés.
EUMSz 36. cikk:
A 34. és a 35. cikk rendelkezései nem zárják ki a behozatalra, a kivitelre vagy a tranzitárukra vonatkozó olyan tilalmakat vagy korlátozásokat, amelyeket a
közerkölcs, a közrend, a közbiztonság, az emberek, az állatok és növények egészségének és életének védelme, a művészi, történelmi vagy régészeti értéket
képviselő nemzeti kincsek védelme vagy az ipari és kereskedelmi tulajdon védelme indokol. Ezek a tilalmak és korlátozások azonban nem lehetnek önkényes
megkülönböztetés vagy a tagállamok közötti kereskedelem rejtett korlátozásának eszközei.

Az EUMSz. 36. cikke szerint az Unión belüli kereskedelmet korlátozó tagállami rendelkezések kivételesen megengedettek lehetnek: ha azokat a
közerkölcs, a közrend, a közbiztonság, az emberek, az állatok és növények egészségének és életének védelme, a művészi, történelmi vagy régészeti
értéket képviselő nemzeti kincsek védelme, az ipari és kereskedelmi tulajdon védelme indokolja.  Ezen cikk alkalmazása szempontjából irreleváns,
hogy a szóban forgó tagállami rendelkezés hazai és külföldi termékre megkülönböztetés nélkül alkalmazandó-e vagy sem, vagy pedig csak a más tag-
államból behozott termékre vonatkozik-e (azaz diszkriminatív és nem diszkriminatív tagállami rendelkezésre egyaránt alkalmazandó).
1. KÖZREND ÉS KÖZBIZTONSÁG: az állam lényeges érdekeit védő alapvető szabályok összességére terjed ki (ilyen lényeges állami érdek pl.
az állami szervek működőképességének megőrzése, vagy a bűncselekmények felderítése és megbüntetése)
2. KÖZERKÖLCS: egy adott területen, egy adott időszakban uralkodó, az együttélési szabályokat meghatározó erkölcsi normák alkotják (szemé-
remsértő képek, írások vagy tárgyak behozatalának tilalma csak akkor indokolt, ha az érintett tagállam a hasonló hazai termékek forgalmazását
komoly és hatékony eszközökkel úgyszintén tiltja)
3. EMBEREK EGÉSZSÉGÉNEK ÉS ÉLETÉNEK VÉDELME: a tagállamok jogosultak meghatározni azt, hogy milyen mértékben kívánják az
egészség és az élet védelmét garantálni
4. ÁLLATOK VAGY NÖVÉNYEK ÉLETÉNEK VÉDELME megalapozza a fajok biológiai sokszínűségének megőrzését célzó, de az áruforgal-
mat korlátozó tagállami intézkedések jogszerűségét (pl. védett övezeteket jelölhetnek ki, ahová más fajta nem telepíthető be)
5. MŰVÉSZI, TÖRTÉNELMI VAGY RÉGÉSZETI ÉRTÉKE KÉPVISELŐ NEMZETI KINCSEK VÉDELME: ennek érdekében a legtöbb tag-
államban kiviteli tilalmak vannak érvényben, vagy pedig az állam számára alapított elővásárlási jogok garantálják e kincsek megőrzését
6. IPARI ÉS KERESKEDELMI TULAJDON VÉDELME átfogja a szabadalmak védelmét, az áruvédjegyet, a szerzői jog, valamint a mintaoltalom
területét
Fontos, hogy ezek a tagállami tilalmak és korlátozások nem lehetnek rejtett kereskedelmi korlátozás eszközei (a megjelölt célok valamelyikének
ténylegesen fennállónak kell lennie: nem szolgálhat puszta ürügyként)., illetve nem lehetnek önkényes megkülönböztetés eszközei sem (pl. pornográf
folyóirat behozatalának tilalma csak akkor alapozható a közerkölcs védelmére, ha a hasonló hazai folyóiratok is tiltottak)

II. ÍRATLAN KIMENTÉSI OKOK

Az EUMSz. 36. cikkében kifejezetten rögzített kivételek mellett az Európai Unió Bírósága évtizedek alatt további, ún. íratlan kimentési okokat fogalmazott
meg először a Cassis de Dijon ügyben, majd számos további ügyben hozott ítéletében.

Cassis de Dijon ügy: A Cassis de Dijon egy Franciaorszgában készített enyhe alkoholtartalmú feketeribizli-ital, amit általában fehér borral fogyasztanak.
Alkoholtartalma 15-20% közötti és azt Franciaországban jogszerűen állították elő. A német jog viszont tiltotta az enyhén alkoholos italok Németországban történő
forgalmazását 25%-os alkoholtartalom alatt. A német szabályozás abból a megfontolásból indult ki, hogy ha az enyhén alkoholos italok széles körben elérhetőek,
akkor az sokakat hozzászoktathat az alkohol élvezetéhez. A korlátozó német jogszabály miatt indított pert egy német bíróság előtt a Cassis de Dijon német importőre,
aki akadályozva volt abban, hogy ezt, a Franciaországban amúgy jogszerűen előállított italt Németországban forgalomba hozza.
 Az Európai Bíróság abból indult ki, hogy közösségi szabályozás hiányában a tagállamok jogosultak arra, hogy saját területükre vonatkozóan szabályozzák az
alkohol, valamint az alkoholos italok gyártását és forgalmazását. A német jogszabály nem is volt diszkriminatív tartalmú, de mégis az volt a hatása, hogy egy
Franciaországban jogszerűen előállított terméket kizárt a Németországban való forgalmazásból, pusztán azért mert a vonatkozó német jogszabályok különböztek a
francia szabályoktól. Az Európai Bíróság rámutatott arra, hogy az alkoholizmus elleni küzdelemhez elegendő volna olyan módszer alkalmazása is, amelynek nincs
kereskedelemkorlátozó hatása.

Az egyes konkrét tényállások megítélése során az íratlan kimentési okokat az írott kivételek előtt érdemes megvizsgálni.  CASSIS-FORMULA: a
tagállami behozatali, kiviteli korlátozások akkor megengedhetőek, ha
a) nincs Európai Uniós szabályozás,
b) korlátozást a közérdek (pl a fentieken túl a kultúrpolitika, a média sokszínűsége, a munkahelyi környezet védelme) indokolja,
c) a közérdek érdekében a korlátozás szükséges és indokolt,
d) a tagállami rendelkezések megkülönböztetés nélkül (diszkriminációmentesen) alkalmazandók: tehát a külföldi terméket nem hozzák a
hazai termékkel szemben hátrányosabb helyzetbe
 A Cassis-formula értelmében érdektelen, hogy a szóban forgó rendelkezés a hazai és külföldi termékekről formálisan azonos módon intézkedik, a
megítélés szempontjából a lényeg az, hogy a külföldi terméket ténylegesen diszkriminálja-e a hazaival szemben vagy sem.
A Cassis-formulában eredetileg megfogalmazott kimentési okok felsorolása nem tekinthető taxatívnak, a Bíróság folyamatosan bővíti a lehetséges kivéte-
lek körét, amennyiben az EUMSz. 36. cikkében kifejezetten rögzített szempontok elégtelennek tűnnek számára (tisztán gazdasági okra hivatkozva azonban
az áruforgalom szabadsága továbbra sem korlátozható).

III. EGYÉB ALAPSZABADSÁGOKHOZ KAPCSOLÓDÓ KORLÁTOZÁSOK

1. MUNKAVÁLLALÁS SZABADSÁGA:
˗ a nem diszkriminatív hatású tagállami korlátozó intézkedések a munkavállalás szabadsága terén akkor megengedhetők, ha azt nyomós
közérdek indokolja, és az arányosság követelményes nem sérül (a Bíróság ezzel a Cassis-formula elveit kiterjesztette a munkavállalás
szabadságára is)  újabban a Bíróság kiterjeszteni látszik a nyomós közérdekre való hivatkozás lehetőségét esetenként még a
diszkriminatív tagállami rendelkezésekre is
˗ a Bíróság íratlan kimentési okokat is elfogad: a korlátozó tagállami intézkedés akkor megengedhető, ha nincs uniós jogi norma, az
adott tagállami intézkedésre pedig azért van szükség, mert valamilyen nyomós közérdek azt megkívánja és a tagállami intézkedés nem
eredményez megkülönböztetést (azaz nem érinti diszkriminatív módon a belföldiek, ill. más tagállam állampolgárainak
munkaviszonyát)
˗ a közrend, közbiztonság és közegészségügy védelmében történő korlátozás akkor megengedhető, ha „ténylegesen és kellőképpen
súlyosan veszélyezteti” az említett érdekeket (pl. Van Duyn-ügy)  speciális kivétel: közszolgálatban történő foglalkoztatás

2. LETELEPEDÉS SZABADSÁGA:
˗ a közrend, közbiztonság és közegészségügyre hivatkozással a tagállami intézkedések külföldi állampolgárok esetében korlátozhatják
a letelepedés szabadságát

3. SZOLGÁLTATÁSOK SZABADSÁGA:
˗ a Keck-ítéletben megfogalmazott alapelveket az Európai Bíróság kiterjesztette a szolgáltatások szabadságára is: azaz nem jelentik a
szolgáltatások szabadságának korlátozását az olyan tagállami intézkedések, amelyek
• a külföldi szolgáltatások piacra jutását ténylegesen nem akadályozzák
• a gazdaság működésében részt vevő minden szereplőre megkülönböztetés nélkül alkalmazandók
• a belföldi és a más tagállamból származó szolgáltatások nyújtására és igénybe vételére ténylegesen egyenlő mértékben
hatnak

4. TŐKE- ÉS FIZETÉSI MŰVELETEK SZABADSÁGA:

˗ A tőke- és fizetési műveleteket korlátozó tagállami intézkedések (az EUMSZ-ben foglalt kivételeken túl) akkor is megengedhetők,
ha azok, bizonyos nyomós közérdek védelme miatt, feltétlenül szükségesek. A Cassis-formula értelmében közérdek alapján
indokolt, megengedhető tagállami korlátozások…
a) azok a megkülönböztetés nélkül (azaz nem diszkriminatív módon) ható intézkedések minősülhetnek,
b) amelyek nem differenciálnak a lakóhely vagy a beruházás helyszíne szerint
˗ a tőke- és fizetési műveletek szabadságával nyomós közérdeknek minősülhet: a hatékony pénzügyi felügyelet, a beruházásvédelem,
tőke- és fizetési műveletek tisztességes volta  a nyomós közérdek alapján indokolt, a tőke- és fizetési műveletek szabadságát
korlátozó tagállami intézkedések az arányosság elve értelmében csak akkor megengedhetők: ha szükségesek és alkalmasak arra,
hogy a szóban forgó közérdeknek minősülő cél védelmét megfelelően garantálják
˗ a Keck-formula értelmében: nem jelentik a tőkemozgások szabadságának korlátozását az olyan tagállami intézkedések, amelyek
• a külföldi tőke piacra jutását ténylegesen nem akadályozzák (tényleges akadályozás)
• gazdaság működésében részt vevő minden szereplőre megkülönböztetés nélkül alkalmazandók (normatív diszkrimináció)
• a külföldi és belföldi mozgására ténylegesen egyenlő mértékben hatnak (tényleges diszkrimináció)
˗ az EUMSz. felhatalmazza a Tanácsot arra, hogy – a Bizottság javaslata alapján és az EKB-val folytatott konzultációt követően –
korlátozott időtartamra (6 hónap) védintézkedéseket léptessen életbe harmadik országokkal szemben: ha rendkívüli körülmények
fennállása esetén a harmadik országokba irányuló vagy onnan származó tőkemozgás a gazdasági és monetáris unió
működésében súlyos nehézségeket okozna, vagy azzal fenyegetne.
 Az Európai Unió joga
A18. Az uniós jogrendszer felépítése, a jogforrások hierarchiája, a jogértelmezés módszerei

A19. A primer uniós jog forrásai, e jogforrások jogi természete

A20. Alapjogvédelem az Európai Unióban

A21. Az Európai Unió hatásköreinek típusai és azok jellemzői

B11. A jogalkotási hatáskörök megoszlása az Unió és a tagállamok között.

A22. Az Európai Unió hatásköri alapelvei (hatáskör átruházás, korlátozott hatalom, lojális
együttműködés, bennefoglalt hatáskör). A jogalap jelentősége az Európai Unió jogalkotásában

A23. A szubszidiaritás és arányosság elvei

A24. Jogalkotási eljárások az Európai Unióban

A25. Az uniós jog végrehajtása, a Bizottság és a tagállamok szerepe

B3. Az EU és az USA jogszerkezeti összehasonlítása

 Az uniós jogrendszer felépítése

I. AZ EURÓPAI UNIÓ JOGFORRÁSI RENDSZERE

Az uniós jog egységes, autonóm jogrendszert alkot (sajátos, sui generis jogrend): ): az Európai Unió jogrendszerét egy többszintű, egymással hierarchikus
kapcsolatban álló jogforrási rendszer alkotja
˗ alapja: a tagállamok jogalkotói szuverenitásuk egy részét a Szerződésekben az Unióra ruházták és felhatalmazást adtak az uniós intézmények
számára, hogy egy tagállami jogrendszere felett álló (szupranacionális) közös jogot hozzanak létre
~ különbözik a nemzeti jogtól, ugyanakkor illeszkedik is a tagállamok belső jogába és egyaránt kötelező a tagállamokra és
magánszemélyekre, a tagállami jogalkalmazókra  a tagállami jog és az uniós jog összhangját a jogközelítés különböző módszerei, a
jogharmonizáció, a végrehajtást segítő szabályok megalkotása, a jogegységesítés, valamint a tagállami és uniós jog viszonyát
meghatározó jogelvek biztosítják
~ a hatáskör átruházása nem statikus: az európai integráció elmélyülése érdekében a tagállamok újabb és újabb területeket engedtek át
az uniós jogalkotás számára

Az Európai Unió jogrendszerét egy többszintű, egymással hierarchikus kapcsolatban álló jogforrási rendszer alkotja.  A legáltalánosabb osztályozási
szempont a jogforrási hierarchia szerinti csoportosítás:

ELSŐDLEGES JOGFORRÁSOK

1. ALAPSZERZŐDÉSEK: az elsődleges uniós jog alapvető elemei az alapító szerződések és az azokat módosító szerződések, melyek az uniós
jogforrási hierarchia csúcsán helyezkednek el, s az Európai Uniós alkotmányos keretét alkotják

a) ALAPÍTÓ SZERZŐDÉSEK: az alapszerződések közül azok, amelyek új jogrendszert hoznak létre  az uniós jog primer forrásai
közül elsőként az alapító szerződéseket kell megemlíteni, valamint azok mellékleteit, a hozzájuk csatolt jegyzőkönyveket és nyilatko-
zatokat
˗ keletkezésük: mindig a tagállamok közötti ún. kormányközi konferencián születnek (a konferencián minden állam szuverén
hatalomként jelenik meg, szuverenitásuk egy részét a Közösségre ruházzák át, csak konszenzussal, teljes összhangban lehet
dönteni)  minden esetben minden aláíró államnak belső alkotmányos előírásai szerint ratifikálnia kell: a szerződés csak az
összes aláíró állam ratifikálását követően lép életbe
˗ jelleg: keretszerződés struktúra: nem intézkedéseket, hanem célkitűzéseket és feladatokat határozott meg, a konkrét
megvalósítást a Közösség intézményeire bízta
˗ az EU-t 4 szerződés hozza létre: ezek a „Szerződések” a szakzsargonban (a „Szerződés” fogalma alatt mindig a 4 szerződés
valamelyikét kell érteni: megjelölés nélkül az EK Szerződést kell érteni)

ALÁÍRÁS HATÁLYBA LÉPÉS

Szerződés az Európai Szén- és Acélközösség létrehozásáról (Párizsi Szerződés) 1951 1952

Szerződés az Európai Gazdasági Közösség létrehozásáról (Római Szerződés) 1957 1958

Szerződés az Európai Atomenergia-közösség létrehozásáról (Római Szerződés) 1957 1958

Szerződés az Európai Unióról (Maastrichti Szerződés) 1992 1993

 Az alapító szerződések közül az ESZAK 2002. július 23-ig volt hatályban, mivel 50 éves határozott időre kötötték. Az Euratom-
szerződés pedig a Lisszaboni Szerződést követően sem olvadt be az EU működéséről szóló szerződésbe.
Míg az ESZAKSz. és az EAKSz. egy meghatározott szektor integrációját valósította meg, addig az EGKSz. egyfajta
keretszerződésnek tekinthető (lex generalis), amely
a) egyrészt nem pusztán egy szektorra vonatkozott, hanem a közös piac létrehozásán túl más gazdasági és szociális
célkitűzéseket is megfogalmazott
b) másrészt pedig nem tartalmazott részletesen kidolgozott kötelezettségeket, hanem sok helyen inkább programjellegű
rendelkezéseket

b) MÓDOSÍTÓ SZERZŐDÉSEK: nem önálló szerződések, hanem az alapítószerződések módosításait jelenti és nem amellett létező
önálló szerződést (új szerződés mindig felülírja a régit)  ezek is inkább programkötegeket fektetnek le, mintsem kötelezettségeket
˗ a módosító szerződések esetében is fontos szerepet játszanak az érintett szerződéshez fűzött jegyzőkönyvek és nyilatkozatok,
amelyek száma növekvő tendenciát mutat

ALÁÍRÁS HATÁLYBA LÉPÉS

Szerződés az Európai Közösségek egységes Tanácsának és egységes Bizottságának
létrehozásáról (Egyesülési Szerződés) 1965 1967
Egységes Európai Okmány 1986 1987
Szerződés az Európai Unióról (Maastrichti Szerződés) 1992 1993
Amszterdami Szerződés az Európai Unióról szóló szerződés, az Európai
1997 1999
Közösségeket létrehozó szerződések és egyes kapcsolódó okmányok módosításáról
Nizzai Szerződés az Európai Unióról szóló szerződés, az Európai Közösségeket
2001 2003
létrehozó szerződések és egyes kapcsolódó okmányok módosításáról
Szerződés egy európai alkotmány létrehozásáról (Alkotmányszerződés) 2004 -
Szerződés az Európai Unióról szóló szerződés és az Európai Közösséget létrehozó
2007 2009
szerződés módosításáról (Lisszaboni Szerződés)

Az alapszerződések rendszerében a legutolsó nagy módosítás a Lisszaboni Szerződéssel ment végbe.  A módosítás
eredményeképpen, 2009. december 1-jétől az Európai Unióról szóló szerződés (EUSz.) és az Európai Unió működéséről szóló
szerződés (EUMSz.), illetőleg a hozzájuk csatolt jegyzőkönyvek alkotják az Európai Unió hatályos alapszerződéseit.
 2. CSATLAKOZÁSI SZERZŐDÉSEK: ún. vegyes szerződés, mely az Unió, a tagállamok és a csatlakozó ország(ok) között jön létre  a tag-
állami ratifikációs eljárások lefolytatása után, a megerősítési okmányok letétbe helyezésének napján lép hatályba (ekkor a csatlakozó ország az
Unió teljes jogú tagjává válik)
ALÁÍRÁS HATÁLYBA LÉPÉS
Dánia, Egyesült Királyság, Írország 1972 1973
Görögország 1979 1981
Portugália, Spanyolország 1985 1986
Ausztria, Finnország, Svédország 1994 1995
Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia,
2003 2004
Magyarország, Málta, Szlovákia, Szlovénia
Románia, Bulgária 2005 2007
Horvátország 2011 2013

3. KÖLTSÉGVETÉSI SZERZŐDÉSEK: az EU költségvetési rendszerét szabályozzák (1970 – Luxemburgi és 1975 – Brüsszeli Szerződés)

ALÁÍRÁS HATÁLYBA LÉPÉS

Szerződés az Európai Közösségeket létrehozó szerződések, valamint az Európai
Közösségek egységes Tanácsának és egységes Bizottságának létrehozásáról szóló
1970 1971
szerződés egyes költségvetési rendelkezéseinek módosításáról (Költségvetési
szerződés)
Szerződés az Európai Közösségeket létrehozó szerződések, valamint az Európai
Közösségek Egységes Tanácsának és Egységes Bizottságának létrehozásáról szóló 1975 1977
szerződés egyes pénzügyi rendelkezéseinek módosításáról (Pénzügyi szerződés)

4. ÁLTALÁNOS JOGELVEK, SPECIÁLIS UNIÓS JOGELVEK: olyan íratlan jogforrások, melyek az Európai Bíróság jogfejlesztő
tevékenysége folytán váltak a közösségi jogrend, majd uniós jogrend részévé (a közösségi/uniós jogalkotás, jogalkalmazás általánosan
érvényesülő követelményeit képezik)  egy részük az integráció folyamán beépült a Szerződésekbe, más részük maradt íratlan jog
˗ általános jogelvek: pl. arányosság elve, a jogbiztonság elve, az egyenlő elbánás elve, a jóhiszemű eljárás, a méltányosság stb.  az
általános jogelvek között kiemelkedő helyet foglal el az alapjogok védelme, amelyet szintén az Európai Bíróság gyakorlata vont be az
ítélkezési és értelmezési elvek körébe: 2000-től összefoglalásra kerültek az Alapjogi Chartában, melyet a Lisszaboni Szerződés köte-
lező jogi erőre emelt (expressis verbis beemelte az elsődleges jog körébe)
˗ speciális uniós jogelvek (pl. unisó jog elsődlegességének elve, közvetlen hatály elve stb.)

MÁSODLAGOS JOGFORRÁSOK

Másodlagos uniós jogforrásoknak nevezzük azokat a jogi aktusokat, amelyeket az Unió hatásköreinek gyakorlása érdekében az Európai Unió
intézményei fogadnak el: a Szerződésekben lefektetett alapelvek, célok, feladatok megvalósulását elősegítő, biztosító jogi eszközök, melyek a
közösségi intézmények jogalkotása során születnek
˗ jogalap: az uniós intézmények kizárólag a Szerződésekben adott jogalkotási felhatalmazás alapján fogadhatnak el másodlagos uniós jogi aktu-
sokat, amelyek nem lehetnek ellentétesek a Szerződések rendelkezéseivel (a helytelen jogalap vagy a jogalap hiánya a jogi aktus megsemmi-
sítésére vezethet)
˗ az indoklási kötelezettség valamennyi másodlagos uniós jogi aktusra vonatkozik (megsértése közjogi érvénytelenségi ok)
˗ 2015. jan- 1-től megváltozott az uniós jogi aktusok számozása: (terület) Évszám / sorszám

A másodlagos jogforrások típusai:

a) KÖTELEZŐ EREJŰ KÖZÖSSÉGI JOGFORRÁSOK:

1. RENDELET: általános hatályú közösségi jogi norma, teljes egészében minden tagállamban kötelező és közvetlenül alkalmazandó
˗ teljes egészében kötelező = a rendeletekben meghatározott valamennyi norma valamennyi jogalanyra kötelező erővel bír
˗ közvetlenül alkalmazható = nem igényel külön tagállami aktust, teljes egészében alkalmazandóvá válik
˗ közvetlen hatályú = valamennyi uniós jogalany tekintetében közvetlenül jogokat és kötelezettségeket állapíthat meg,
melyekre a tagállami bíróság előtt hivatkozhatnak
˗ főszabályként vagy a bennük megjelölt napon vagy az EU Hivatalos Lapjában való kihirdetés napján, ennek hiányában pedig
a kihirdetésüket követő 20. napon lépnek hatályba

2. IRÁNYELV: az elérendő célokat illetően kötelezi a tagállamokat, de a cél megvalósításának formáját (eljárás, eszköz) a nemzeti
hatóságokra bízza (rendelethez képest kevésbé részletezett, célja: hogy általános irányelveket határozzanak meg egy adott terület
szabályozására)  a tagállamok kötelesek nemzeti jogalkotás útján az irányelvnek megfelelő jogszabályt kibocsátani meghatározott
határidőn (implementációs időn) belül (de azt már maguk döntik el milyen jogforrást alkalmaznak – törvény, rendelet – és hogyan)
˗ címzettjei kizárólag a tagállamok (főszabályként az összes tagállamot kötelezi, de előfordulhat, hogy csak meghatározott
tagállamokat)  jogalkotási kötelezettséget keletkeztet a tagállamok törvényhozása vagy nemzeti hatóságai számára,
valamint a jogalkalmazás során is biztosítaniuk kell az irányelvek teljes mértékű érvényesülését
˗ az irányelvek bizonyos feltételek mellett vertikális közvetlen hatállyal rendelkeznek (magánszemély a tagállammal szemben
hivatkozhat rá), de főszabályként nincs horizontális közvetlen hatályuk

3. HATÁROZAT: teljes egészében kötelező; amennyiben megjelölik, hogy kik a címzettjei, a határozat kizárólag azokra nézve kötelező,
akiket címzettként megjelöl (a határozatokra a magánszemélyek a tagállami bíróságokon közvetlenül hivatkozhatnak)  azaz 2 típusa
van:
• normatív tartalmú (általános hatályú) határozatok: nincs konkrét címzettje, általános hatállyal bír  az EU Hivatalos
Lapjában ki kell hirdetni, innentől számítandó a hatályba lépése
• címzett (egyedi) határozatok: közvetlenül kötelezi a címzettjét (legyen az magánszemély vagy tagállam)  a címzetti kört
tartalmazó határozatokról értesíteni kell a címzetteket: ezek az értesítéssel lépnek hatályba
 b) NEM KÖTELEZŐ JOGFORRÁSOK (soft law): a nemzeti bíróságoknak figyelembe kell venniük, ha közösségi jogi ügyben járnak el (de
nem kell normatívaként alkalmazni)  alkalmazásuk célszerű olyan területen, ahol nincs jogalkotási vagy jogharmonizációs lehetőség az uniós
érdekek érvényesítésére (pl. ahol az Unió csak összehangoló, kiegészítő hatáskörrel bír)
1. AJÁNLÁS: (általában a címzetthez) egyfajta cselekvési és magatartási elvárásokat fogalmaz meg
2. VÉLEMÉNY: egy álláspontot ad meg (gyakran valakinek a kérésére)

EGYÉB JOGFORRÁSOK

Az ún. egyéb jogforrások képezik az Európai Unió jogforrási rendszerének harmadik csoportját: ide tartozik például
• Unió szervei, hivatalai, ügynökségei által kiadott jogforrások, amelyek nem sorolhatók sem az elsődleges, sem a másodlagos uniós jogba
• egyéb kötelező jogi aktusok (pl. közös kül- és biztonságpolitika terén született határozatok)
• az Uniós által kötött (elsődleges jogba nem tartozó) nemzetközi szerződések,
• az Európai Bíróság / Törvényszék joggyakorlata, határozatai (fontos szerepe van a jogfejlesztésben, az uniós jog értelmezésében)

A teljes uniós joganyagot, amely magában foglalja az elsődleges jogforrásokat, a másodlagos jogot és az ún. egyéb uniós jogforrásokat „UNIÓS
VÍVMÁNYOKNAK” (UNIÓS ACQUIS-nak) nevezzük.

ÍRATLAN ELSŐDLEGES UNIÓS JOG: az írott elemeken túl az elsődleges uniós jog körébe tartoznak az általános jogelvek, a speciális jogelvek és
a szokásjog is.
1. az ÁLTALÁNOS JOGELVEK körét a Bíróság alakította ki az uniós jog értelmezése és a joghézagok kitöltése céljából  e körbe tartoznak:
 az uniós alapjogok (pl. magánélet védelme, tulajdon védelme, hatékony jogorvoslathoz való jog)
 a jogállami garanciák (pl. a felek meghallgatásának kötelezettsége, a jogbiztonság elve, a ne bis in idem elve, az arányosság elve)
2. a SPECIÁLIS UNIÓS JOGELVEKET (amelyek az Uniós és a tagállamok közötti viszonyra vonatkoznak) az Európai Unió Bírósága a közösségi
jog hatékony érvényesülése céljából alakította ki (pl. az uniós jog elsőbbségének az elve, a közvetlen alkalmazhatóság, vagy közvetlen hatály
elve)
3. a SZOKÁSJOG elviekben nem zárható ki, de a gyakorlatban csak ritkán fordul elő, lényegében csak az uniós intézmények működésével
kapcsolatban (pl. annak ellenére, hogy a Tanács ülésein elvileg csak miniszterek vehetnének részt, Németország vonatkozásában államtitkárok
is képviselhetik a tagállamot)

II. JOGFORRÁSI HIERARCHIA

A primer jog forrásai a hierarchia csúcsán állnak és egymással egyenrangúak: azonos szinten lévő jogforrások közötti alá-fölérendeltséget a lex spe-
cialis elve határozza meg (adott tényállást konkrétan, részletesen, egyedi módon szabályozó norma megelőzi az általános, generális normát)  ha így
ellentmondás marad: a hatékonyság elvét szem előtt tartva értelmezés útján kell feloldani
A másodlagos közösségi jogforrások a primer jogforrások alatt helyezkednek el.
˗ a másodlagos jogi aktusok két kategóriáját különíthetjük el (a jogalkotási aktusok a hierarchiában magasabb szinten állnak a másiknál):
1. JOGALKOTÁSI AKTUSOK = a (rendes vagy különleges) jogalkotási eljárás keretében hozott jogi aktusok
2. NEM JOGALKOTÁSI AKTUSOK: 2 fajtáját nevesíti az EUMSz.
a) felhatalmazáson alapuló jogi aktusok: a jogalkotási aktusokban felhatalmazás adható a Bizottság részére olyan általános
hatályú nem jogalkotási aktusok elfogadására, amelyek a jogalkotási aktusok egyes nem alapvető rendelkezéseit kiegészítik,
illetve módosítják (DE! egy szabályozási terület alapvető elemei kizárólag a jogalkotási aktusban szabályozhatók: ezekre
nem adható felhatalmazás)  az ellenőrzési jogot az Európai Parlament és a Tanács gyakorolja
b) végrehajtási aktusok: ún. végrehajtási aktus elfogadására az uniós jog végrehajtása céljából a Bizottság – kivételes esetben
a közös kül- és biztonságpolitika területén a Tanács – kaphat jogosultságot, ha a kötelező uniós jogi aktus végrehajtásának
az Unió egészében egységes feltételek szerint kell megtörténnie  a végrehajtási aktusok Bizottság általi elfogadását a
tagállamok képviselőiből álló komitológiai bizottságok ellenőrzik
A közösségi jog forrásai – főszabály szerint – bármely nemzeti jogi norma felett állnak.

III. JOGÉRTELMEZÉS

Az Európai Közösség jogának fontos eleme az Európai Bíróság joggyakorlata is. Az Európai Bíróság biztosítja a jog érvényesülését a Közösségen
belül: ezen tevékenysége során értelmezi a közösségi jogot és egyben fejleszti is azt.
A bíróságok az értelmezés során több megközelítési mód közül választhatnak: a különböző megközelítési módokat 4 csoportba oszthatjuk
1. SZÓ SZERINTI ÉRTELMEZÉS = a nyelvtani szabályok, esetleg a formális logika szabályai alapján (a hangsúlyt a jogszabály szövegét
alkotó szaval elemzésére helyezik, azok természetes és általános értelmét keresve)
˗ nehézséget jelent, hogy a közösségi jog egyszerre több nyelven születik (többnyelvűség)
2. TÖRTÉNETI ÉRTELMEZÉS = az értelmezés során a jogalkotónak a szöveg elfogadásakor fennálló szándékét kutatják (a jogszabály történeti
alapjait vizsgálják, hogy feltárják a jogalkotó feltehető szándékát)
˗ az eredeti alapszerződések esetében ezt meglehetősen nehéz alkalmazni, ui. a „travaux preparatoires-t” az alapítók szándékosan
megsemmisítették  a másodlagos jogforrásoknál ez egyszerűbb, ugyanis az ülések nyilvánosak, illetve az indokolási kötelezettség
megteremti az alapját annak, hogy a jogalkotó szándék valamelyest megismerhetővé váljék (az Antonissen ügyben a Bíróság kimondta,
hogy a tagállam bíróságának a Tanács nyilatkozatát a jogértelmezéshez csak akkor használhatja fel, ha arra nézve van valami utalás a
rendelet szövegében)
3. RENDSZERTANI ÉRTELMEZÉS = a kérdéses rendelkezést a szövegkörnyezetbe ágyazva, a közösségi jog más rendelkezéseivel való össze-
függésben értelmezi (EB gyakorlatában gyakran előfordul, hogy az adott rendelkezést elhelyezi a Szerződés struktúrájában, más rendelkezésekkel
együtt olvassa, illetve az alapszerződések egyes helyeit felhasználja egymást megfelelő rendelkezései értelmezésére)
4. CÉLKUTATÓ (TELEOLOGIKUS) ÉRTELMEZÉS = az egész jogrendszer részeként vizsgálják a jogszabályt, s a szavak értelmét a
jogszabályi rendelkezések céljai fényében elemezhetik
 Alapjogvédelem az Európai Unióban

Az Európai Unió sajátos nemzetközi szervezet: nem pusztán a tagállamaiból áll, hanem a mindenkori tagállamok társadalmaira is közvetlenül épít (a
létrehozott új jogrendszer jogalanyai nem csak a tagállamok, hanem az egyének is).  Különbség az egyéb nemzetközi szervezetektől:
˗ az uniós jogrendszer sajátos autonóm jelleggel rendelkezik
˗ egyes uniós jogi normák közvetlen hatálya
˗ az uniós jogi aktusok nemzeti joggal szembeni alkalmazási elsőbbsége
Az Unió általános elvei, illetve az alapjogok uniós szintű védelmének új rendje kiemelt helyen szerepel az EUSz-ben. Az Unió alapító szerződésében
rögzített célkitűzések megvalósulásához elengedhetetlen az UNIÓ ÉS POLGÁRAI KÖZÖTTI KÖZVETLEN JOGI KAPCSOLAT léte: az uniós
primer és szekunder jogból közvetlenül fakadó jogok és kötelezettségek az egyén számára azonban nem csak vertikális viszonylatban (tehát az Unió és
polgár viszonylatban léteznek), hanem horizontális értelemben (magánszemély-magánszemély viszonylatban) is
˗ az EP képviselőinek 1979-es közvetlen választása óta az uniós polgárok az uniós szintű politikai akaratnyilvánításban és döntéshozatalban
közvetlenül is részt vehetnek (képviseleti demokrácia)
˗ a LSZ kifejezetten kinyilvánítja az uniós polgárok részvételi jogát az uniós politikák alakításában: minden uniós polgárnak joga van ahhoz, hogy
részt vegyen az Unió demokratikus életében, miközben a döntéseket a polgárokhoz a lehető legközelebb kell meghozni
˗ az uniós polgári kezdeményezés lehetőségének bevezetése (célja: az Európai Bizottságot hatáskörén belül olyan javaslat előterjesztésére szólítsák
fel, amely a polgárok megítélése szerint az Unió célkitűzéseinek eléréséhez szükséges)
Az Uniós szerveivel és intézményeivel való közvetlen kapcsolat fentieken túlmenően az uniós polgárság alapján is létrejöhet: a Maastrichti Szerződéssel
bevezetett státus további jogosultságokat teremt a tagállamok állampolgárai számára.

ALAPJOGVÉDELEM TÖRTÉNETE AZ UNIÓS JOGRENDBEN

Az alapjogok és az emberi jogok betartásának kötelezettsége az államok alkotmányos berendezkedésének lényegi és nélkülözhetetlen eleme.  Az
alapjogok és az emberi jogok betartása az Európai Unióban pedig az uniós tagság kifejezett előfeltétele.
˗ annak ellenére, hogy az európai integráció már a megalakulásától fogva közvetlenül érintett a személyek jogi helyzetét: az alapító szerződésekből
hosszú időn keresztül hiányzott egy kifejezetten az alapjogoknak szentelt katalógus
˗ az 1986-as Egységes Európai Okmány preambulában tűnik fel egy általános utalás az alapjogokra, de érdemi változást csak a Maastrichti
Szerződéssel bevezetett módosítás tartalmaz
˗ az uniós jogrendből évtizedeken keresztül hiányzó alapjogi katalógust menet közben a Bíróság joggyakorlata volt kénytelen pótolni 
problémák:
 a kizárólag bírói gyakorlatra támaszkodó alapjogvédelemben hiányzik az írott alapjogi katalógus szimbolikus ereje
 további bizonytalanságot eredményez az a tény, hogy a véletlenszerűen a Bíróság elé kerülő ügyekben, pusztán egyedi esetekben
megfogalmazott alapjogi követelmények betartását a jogalkotásban és végrehajtásban érintett uniós és tagállami intézmények és
szervek nehezebben azonosítják, nehezebben ismerik fel és ebből következően ritkábban is alkalmazzál
A 2009. december 1-től hatályos Lisszaboni Szerződés az Európai Unió intézményi rendjében és jogrendszerében számos változást eredményezett:
először született meg egy jogi kötőerővel rendelkező alapjogi katalógus az európai integráció történetében (a tagállamok úgy döntöttek, hogy a 200
decemberében közzétett és 2007-ben néhány ponton átdolgozott Alapjogi Chartát a primer uniós jog rangjára emelik, az alapító szerződésekkel azonos
jogi kötőerővel ruházzák fel)

A BÍRÓSÁG ALAPJOGI GYAKORLATA:

Működésének első évtizedeiben a Bíróság tartózkodott attól, hogy az ügyekben alapjogi szempontú jogértelmezést alkalmazzon.
˗ 1969: a Stauder ügyben vállalkozott először arra, hogy az alapjogokat olyan jogelveknek minősítse, amelyeknek tiszteletben tartására és
védelmére saját ítélkezései gyakorlata során ő maga hivatott
˗ 1970: az Internationale Handelsgesellschaft ügyben pedig már úgy fogalmazott, hogy a tagállamok alkotmányos hagyományaiból levezethető
alapjogok a korabeli Közösség általános jogelveinek szerves részét alkotják
˗ 1974: a Nold ügyben még egy lépéssel tovább megy a Bíróság, amikor a közösségi alapjogok rendszere számára újabb forrást talál (a tagállamok
emberi jogi tárgyú nemzetközi szerződéseit is megnevezi az értelmezés során használható megismerési forrásként)
˗ 1975: a Rutili ügyben már egyértelműen és közvetlenül hivatkozik is a Bíróság az Emberi Jogok Európai Egyezménye alapján kialakult általános
jogelvre

A következő évtizedekben a Bíróság igen kiterjedt alapjogi ítélkezési gyakorlatot alakított ki: egyre gyakrabban került ugyanis abba a helyzetbe, hogy
egy-egy konkrét jogvita eldöntésekor alapjogi szempontból is értelmezhesse a tényállás elemeit és a jogi tényeket, és az így megfogalmazott alapjogokat
következetesen a primer uniós jog részeként kezelte.  1993: a Maastrichti Szerződéssel primer szerződéses rangú megerősítést is nyert a Bíróság
korábbi évtizedekben kialakított alapjogi ítélkezési gyakorlata
˗ a Bíróság eddigi többévtizedes alapjogi ítélkezési gyakorlata során számos jogot értelmezett uniós alapjogként:
 magánélet védelme, a családi élet tiszteletben tartásához való jog, magánlaksértés tilalma
 véleményszabadság, vallászabadság, foglalkozás szabad megválasztásához való jog
 egyenlő bánásmód elve
 egyesülési szabadság

AZ UNIÓS INTÉZMÉNYEK ALAPJOGI NYILATKOZATAI ÉS AZ ALAPJOGI CHARTA:

A Tanács, a Bizottság, és különösen az Európai Parlament az integráció kezdeti évtizedeiben egy sor jogi kötőerő nélküli, politikai jellegű nyilatkozatot
tettek, amelynek célja az uniós szintű alapjogvédelem ügyének előre vitele volt.
 1977. április 5. napján az alapvető jogok, valamint az Emberi Jogok Európai Egyezményének tiszteletben tartásáról szóló nyilatkozat
 az Európai Parlament 1989. április 12-én határozatban fogadta el az alapvető jogokról és alapvető szabadságokról szóló nyilatkozatát  ez a
nyilatkozat egy uniós alapjogkatalógust tartalmaz, amelyet csekély átdolgozás után 1994-ben, a Parlament egy általa készített és közzétett uniós
alkotmánytervezet szövegébe is beemelt
Az Európai Parlament, a Tanács és a Bizottság ünnepélyes nyilatkozataként 2000. december 7-én láttak napvilágot (az Alapjogi Chartát egy 62 tagú
Konvent dolgozta ki és fogadta el):
˗ nem vált az alapító szerződések részévé: pusztán közös nyilatkozatként láttak napvilágot  jogi kötőerő híján csak az unió intézményeinek
önkéntes alávetése formájában váltatott ki évekig korlátozott hatást (a tagállamok bíróságai, de maga az Emberi jogok Európai Bírósága is
fokozatosan egyre hangsúlyosabb szerepet tulajdonítottak a Chartában foglalt jogok értelmezésének)
HATÁLYOS UNIÓS ALAPJOGVÉDELEM JOGI KERETEI

EUSz. 6. cikk:
(1) Az Unió elismeri az Európai Unió Alapjogi Chartájának 2000. december 7-i, Strasbourgban 2007. december 12-én kiigazított
szövegében foglalt jogokat, szabadságokat és elveket; e Charta ugyanolyan jogi kötőerővel bír, mint a Szerződések.
A Charta rendelkezései semmilyen módon nem terjesztik ki az Uniónak a Szerződésekben meghatározott hatásköreit.
A Chartában foglalt jogokat, szabadságokat és elveket a Charta VII. címében foglalt, az értelmezést és alkalmazást szabályozó általános
rendelkezéseknek megfelelően kell értelmezni, kellően figyelembe véve a Chartában említett azon magyarázatokat, amelyek meghatározzák
az egyes rendelkezések eredetét.
(2) Az Unió csatlakozik az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezményhez. Ez a csatlakozás nem érinti az
Uniónak a Szerződésekben meghatározott hatásköreit.
(3) Az alapvető jogok, ahogyan azokat az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény biztosítja, továbbá
ahogyan azok a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból következnek, az uniós jogrend részét képezik mint annak általános elvei.

Az EUSz. 6. cikke nem tartalmaz alapjogi katalógust, hanem felsorolja az uniós ALAPJOGVÉDELEM FORRÁSAIT:
1. egyrészről az Alapjogi Chartát
˗ az EUSz. kifejezetten elismeri az Alapjogi Chartát, mint az alapító szerződésekkel egyenrangú, jogi kötőerővel rendelkező primer uniós
jogforrást
˗ a Charta 7 fejezetből (ún. címből) áll: ebből az első 6 cím tartalmazza az egyes alapjog-csoportokat összesen 50 cikk keretében, a hetedik
cím pedig a Charta értelmezésére és alkalmazására vonatkozó általános rendelkezéseket tartalmazza
˗ a Charta nem hoz létre az Unió számára új hatásköröket: alkalmazására az Unió mindenkori hatásköreinek keretén belül kerülhet csak
sor
2. másrészről a tagállami alkotmányos hagyományokat és az Emberi Jogok Európai Egyezményét, mint az általános jogelvekként számon
tartott, és a bírói gyakorlat által kifejlesztett uniós alapjogok megismerési forrásait
 Ezek a források nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő jogalapokat képeznek az uniós alapjogvédelem számára.
A tagállamok azonban nem szakítottak a korábbiakban kialakított (a Bíróság jogfejlesztő tevékenységén nyugvó) általános jogelvként rögzült
alapjogokkal és magával a bírói alapjogi jogfelismerő-jogfejlesztő gyakorlattal sem: a tagállamok teát elismerik és fenntartják az Európai Unió
Bíróságának több évtizedes alapjogi ítélkezési gyakorlatát.

UNIÓS ALAPJOGOK SZEMÉLYI HATÁLYA:

Az uniós alapjogok címzettjei jogosítotti oldalon:
 elsősorban az uniós polgárok  de lehetnek harmadik állampolgárok állampolgárai is (olyan jogok tekintetében, amelyeket az uniós jog
általános emberi jogként szabályoz, nem pedig pusztán szűkebben vett uniós polgári jogként)
 jogi személyek is lehetnek uniós alapjogok címzettjei (pl. eljárásjogi garanciák tekintetében)
Az uniós alapjogok betartásáért kötelezetti oldalon vannak:
 az Unió intézményei és szervei felelnek hatáskörül és feladataik teljes spektrumában
 a tagállamok annyiban kötelesek az uniós alapjogok maradéktalan betartására, amennyiben az uniós jog alkalmazási körében járnak el (azaz
uniós jogot implementálnak, ill. közvetlenül uniós jogot alkalmaznak)
 az Európai Unió Bíróságának minden uniós jog-releváns tényállásban az uniós alapjogok betartásával kell eljárni (ahol tehát uniós jog
alkalmazása közvetlenül vagy akár csak közvetve felmerül)
 bizonyos alapjogok tekintetében a magánszemélyek közötti viszonyrendszerben is sor kerülhet az uniós alapjogok alkalmazására (ők is címzettek
lehetnek: klasszikusan ilyen a férfiak és nők egyenlő bérezésére vonatkozó uniós rendelkezés)

A Lisszaboni Szerződésben a tagállamok az Uniónak az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez való csatlakozásáról döntöttek: az Emberi Jogok
Európai Egyezményének 2004 májusában elfogadott 14. Kiegészítő Jegyzőkönyve megteremti a csatlakozás lehetőségét az Európa Tanács, illetve az
egyezmény részéről.  2010 óta zajlanak a tárgyalások az Unió és az Európa Tanács között, 2013-ban az Unió Bizottsága az elkészült csatlakozási
szerződés tervezetét a Bíróság elé terjesztette tanácsadó véleményt kérve: a Bíróság negatív vélemény adott (az uniós jog autonómiájának kockázatát vélte
látni a Bíróság abban a lehetőségben, amely bekövetkezhetne, ha az uniós jog alapjogi kontrollja végső soron az Emberi Jogok Európai Bíróságán múlna).
 Az Európai Unió hatáskörei

Már az Európai Unióról szóló Szerződés 1. cikke megemlíti, hogy a tagállamok azzal együtt, hogy létrehozzák az Európai Uniót, emellett hatásköröket
is ruháznak arra (minden olyan hatáskör, amelyet a Szerződések nem ruháztak az Unióra, a tagállamoknál marad).
- az Unió hatásköreinek elhatárolására a HATÁSKÖR-ÁTRUHÁZÁS ELVE és a CÉLHOZ KÖTÖTTSÉG ELVE az irányadó: az Unió ki-
zárólag a tagállamok által a Szerződésekben ráruházott hatáskörök határain belül jár el a Szerződésekben foglalt célkitűzések megvalósítása
érdekében (minden más hatáskör a tagállamoknál marad)
- az uniós hatáskörök gyakorlására a szubszidiaritás és az arányosság elve az irányadó:
a) a SZUBSZIDIARITÁS elvének megfelelően
• azokon a területeken, amelyek nem tartoznak kizárólagos hatáskörébe,
• az Unió csak akkor és annyiban jár el,
• amikor és amennyiben a tervezett intézkedés céljait a tagállamok sem központi, sem regionális vagy helyi szinten nem tudják
kielégítően megvalósítani,
• így azok a tervezett intézkedés terjedelme vagy hatása miatt az Unió szintjén jobban megvalósíthatók.
 Ez egyrészt egy negatív bizonyítási kötelezettséget (hogy a tagállam nem tudja hatékonyan ellátni), illetve egy pozitív bizonyítási
kötelezettséget (hogy az Unió jobban meg tudja oldani) is jelent.
b) az ARÁNYOSSÁG elvének megfelelően az Unió intézkedése sem tartalmilag, sem formailag nem terjedhet túl azon, ami a Szer-
ződések célkitűzéseinek eléréséhez szükséges.
Az Unió intézményei ezeket az elveket a szubszidiaritás és az arányosság elvének alkalmazásáról szóló jegyzőkönyvben foglaltak szerint
alkalmazzák (ennek a jegyzőkönyvnek a jelentősége, hogy a Lisszaboni Szerződés ezzel új szereplőt hozott be a jogalkotási folyamatba):
valamennyi tervezeteket meg kell küldeni a NEMZETI PARLAMENTEKNEK, amelyeknek részletesen tartalmaznia kell azokat az adatokat,
amelyek a szubszidiaritás és az arányosság elvével való összhang megítéléséhez szükségesek  lehetőség van arra, hogy a tagállami parlamentek
véleményezzék a javaslatot: ez egy kötött véleményezés: csak arra vonatkozik, hogy megfelel-e a javaslat a szubszidiaritás és az arányosság
elvének (ők a „szubszidiaritás és arányosság őrei”)

Az Európai Unió működéséről szóló Szerződés 1. cikke tisztázza, hogy e Szerződés megállapítja az Unió hatásköreinek területeit, elhatárolását és a
hatáskörök gyakorlásának részletes szabályait. Ennek megfelelően az UNIÓ HATÁSKÖREINEK TÍPUSAI ÉS TERÜLETEI a következőek:

1. KIZÁRÓLAGOS HATÁSKÖR: e területen kizárólag az Unió alkothat és fogadhat el kötelező erejű jogi aktust, a tagállamok pedig csak
annyiban, amennyiben őket az Unió erre felhatalmazza, vagy ha annak célja az Unió által elfogadott jogi aktusok végrehajtása
˗ a Lisszaboni Szerződésig nem volt egyértelműen meghatározva, hogy melyek a kizárólagos hatáskörök  de a Római Szerződésekből kiol-
vasható volt (a Bíróság olvasta ki, megmondta: pl. közös kereskedelmi politika, halászat, belső piaci versenyre vonatkozó szabályok,
transzeurópai hálózatokra vonatkozó szabályok)
˗ a Lisszaboni Szerződés óta meg van határozva, hogy bár minden területen alkothat jogot, de nem egyformán (vannak olyan területek, ahol
nincs lehetőség rendes jogalkotási eljárásra)  az EUMSz. 2. cikkében találjuk, hogy mik a kizárólagos hatáskörök (a Lisszaboni Szerződés
a kizárólagos hatásköröket szűkítette, de legalább pontosan meg van határozva), ezek:
1. vámunió;
2. a belső piac működéséhez szükséges versenyszabályok megállapítása;
3. monetáris politika azon tagállamok tekintetében, amelyek hivatalos pénzneme az euro;
4. a tengeri biológiai erőforrások megőrzése a közös halászati politika keretében;
5. közös kereskedelempolitika.
6. az Unió szintén kizárólagos hatáskörrel rendelkezik nemzetközi megállapodás megkötésére, ha annak megkötését valamely uniós
jogalkotási aktus írja elő, vagy ha az hatásköreinek belső gyakorlásához szükséges, illetve annyiban, amennyiben az a közös
szabályokat érintheti, vagy azok alkalmazási körét megváltoztathatja
˗ a kizárólagos hatáskörök gyakorlását 2 elv szabályozza:
a) HATÁSKÖR-ÁTRUHÁZÁS ELVE = az Unió kizárólag a tagállamok által a Szerződésekben ráruházott hatáskörök határain
belül jár el a Szerződésekben foglalt célkitűzések megvalósítása érdekében (minden olyan hatáskör, amelyet a Szerződések nem
ruháztak az Unióra, a tagállamoknál marad)
b) CÉLHOZ KÖTÖTTSÉG ELVE = az Unió a ráruházott hatásköreiben a Szerződésben meghatározott célra jogosult jogot alkotni
RETRANSZFER = amikor az unió lemond a kizárólagos hatásköréről (mert pl. nem születik politikai egység), és a Tanács időlegesen vissza-
származtatja a tagállamokra a hatáskört (a tagállam szabályait azonban folyamatosan kontroll alatt tartja, ilyenkor ugyanis a tagállami jogalkotást
úgy kell tekinteni, mintha az Unió alkotta volna a jogot)
˗ kivétel: az uniós jog végrehajtása (ilyenkor nem valósul meg retranszfer, de a tagállam mégis alkothat jogot a kizárólagos hatásköri területen)

2. PÁRHUZAMOS / MEGOSZTOTT HATÁSKÖR (konkuráló hatáskörök): e területen mind az Unió, mind pedig a tagállamok alkothatnak és
elfogadhatnak kötelező erejű jogi aktusokat; a tagállamok e hatáskörüket azonban csak olyan mértékben gyakorolhatják, amilyen mér-
tékben az Unió hatáskörét nem gyakorolta  minden ide tartozik, ami nem kizárólag és nem kiegészítő, támogató
˗ korábban sem volt felsorolva, hogy melyek tartoznak ide  a Lisszaboni Szerződés sem határozza meg pontosan, bár az EUMSz. a 4.
cikkében tartalmaz egy felsorolást (de ott van, hogy „különösen”, így ez nem zárt végű felsorolás)  az Unió és a tagállamok között meg-
osztott hatáskörök példái:
1. belső piac; gazdasági, társadalmi és területi kohézió;
2. a szociálpolitikának az e szerződésben meghatározott vonatkozásai;
3. mezőgazdaság és halászat (kivéve a tengeri biológiai erőforrások megőrzését);
4. környezetvédelem; fogyasztóvédelem; közlekedés; transzeurópai hálózatok; energiaügy;
5. a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség;
6. a közegészségügy terén jelentkező közös biztonsági kockázatoknak az e szerződésben meghatározott vonatkozásai.
˗ azt, hogy milyen esetben alkothat jogot ezeken a területeken az Unió, a következő elvek szabályozzák:
a) HATÁSKÖR-ÁTRUHÁZÁS ELVE, illetve CÉLHOZ KÖTÖTTSÉG
b) szubszidiaritás és arányosság
• a SZUBSZIDIARITÁS elvének megfelelően
˗ azokon a területeken, amelyek nem tartoznak kizárólagos hatáskörébe,
˗ az Unió csak akkor és annyiban jár el,
˗ amikor és amennyiben a tervezett intézkedés céljait a tagállamok sem központi, sem regionális vagy helyi
szinten nem tudják kielégítően megvalósítani,
˗ így azok a tervezett intézkedés terjedelme vagy hatása miatt az Unió szintjén jobban megvalósíthatók.
  Ez egyrészt egy negatív bizonyítási kötelezettséget (hogy a tagállam nem tudja hatékonyan ellátni), illetve egy pozitív
bizonyítási kötelezettséget (hogy az Unió jobban meg tudja oldani) is jelent.
• az ARÁNYOSSÁG elvének megfelelően az Unió intézkedése sem tartalmilag, sem formailag nem terjedhet túl azon,
ami a Szerződések célkitűzéseinek eléréséhez szükséges.
Az Unió intézményei ezeket az elveket a szubszidiaritás és az arányosság elvének alkalmazásáról szóló jegyzőkönyvben foglaltak
szerint alkalmazzák (ennek a jegyzőkönyvnek a jelentősége, hogy a Lisszaboni Szerződés ezzel új szereplőt hozott be a
jogalkotási folyamatba): valamennyi tervezeteket meg kell küldeni a NEMZETI PARLAMENTEKNEK, amelyeknek részletesen
tartalmaznia kell azokat az adatokat, amelyek a szubszidiaritás és az arányosság elvével való összhang megítéléséhez szükségesek
 lehetőség van arra, hogy a tagállami parlamentek véleményezzék a javaslatot: ez egy kötött véleményezés: csak arra vonatkozik,
hogy megfelel-e a javaslat a szubszidiaritás és az arányosság elvének (ők a „szubszidiaritás és arányosság őrei”)

3. KIEGÉSZÍTŐ, TÁMOGATÓ, ÖSSZEHANGOLÓ HATÁSKÖR: lényege, hogy ha alkot jogot az Unió, akkor ennek a jogalkotásnak nem
lehet jogharmonizációs ereje  nem kényszerítheti a tagállamokat arra, hogy közelebb hozza a tagállamok jogát egymáshoz (hanem elő-
segítheti az átmenetet a 2 tagállam szabályai között), például
1. az emberi egészség védelme és javítása; ipar; idegenforgalom;
2. kultúra; oktatás, szakképzés, ifjúság és sport;
3. polgári védelem; igazságügyi együttműködés

PRE-EMPTION (ELŐVÉTEL) ELVE

A pre-emption elvét az Európai Bíróság dolgozta ki.  2 módja létezi:

a) PRE-EMPTION ZÁRADÉK: lényege, hogy az Unió tulajdonképpen lefoglalja ezt a területet magának, mert a záradék, formula tartalmaz-
za, hogy ennyit akart szabályozni az Unió, s ezzel lezárta ezt a területet (azaz kiegészíteni sem lehet)
˗ pl. „a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy a jelen irányelv rendelkezéseinek megfelelően élelmiszeranyagok ne legyenek alávetve…
egyéb piaci korlátozásnak azokon kívül, mint amelyeket a jelen irányelv elrendel”
b) NINCS BENNE KIFEJEZETTEN (hogy lefoglalta az Unió), HANEM KI KELL OLVASNI BELŐLE

A pre-emption és az elsőbbség elve közötti különbség:

PRE-EMPTION ELSŐBBSÉG
csak párhuzamos hatásköröknél nagy elv, minden hatáskörnél
egyáltalán nem lehet jogot alkotni a tagállamnak (semmilyet) nem lehet az uniós joggal szembenálló jogot alkotni

I. HATÁSKÖRI ELVEK

Az Európai Unió hatáskörei a tagállamok által az alapszerződésekben átruházott hatáskörökből származtathatók (a tagállamok szuverenitásuk önkéntes
korlátozását vállalták): az Uniós hatásköreiről a Szerződések rendelkeznek  Az EU és a tagállamok közötti hatalom megosztását és gyakorlását vezérlő
elvek az EU-ban:

1. HATÁSKÖR-ÁTRUHÁZÁS ELVE:

EUMSz 5. cikk:
(1) Az Unió hatásköreinek elhatárolására a hatáskör-átruházás elve az irányadó. Az uniós hatáskörök gyakorlására a szubszidiaritás és az arányosság
elve az irányadó.
(2) A hatáskör-átruházás elvének megfelelően az Unió kizárólag a tagállamok által a Szerződésekben ráruházott hatáskörök határain belül jár el a
Szerződésekben foglalt célkitűzések megvalósítása érdekében. Minden olyan hatáskör, amelyet a Szerződések nem ruháztak át az Unióra, a
tagállamoknál marad.

Az EU hatásköreit tehát céljainak megvalósítása érdekében a tagállamoktól az EU szerződések alapján kapja, nem létesíthet önmagának
hatásköröket (minden olyan hatáskör, amelyet a Szerződések nem ruháztak az EU-ra, a tagállamoknál marad)  a hatáskör-átruházás elve
irányadó az Unió határköreinek elhatárolására (kizárólagos hatáskörök; megosztott hatáskörök és kisegítő, támogató hatáskörök)
˗ új hatáskörök átruházásához az alapító szerződések módosítása szükséges
˗ az uniós hatáskörök gyakorlása tekintetében alapvető elvként érvényesül az arányosság és szubszidiaritás elve:
a) az arányosság elve szerint az Unió intézkedése sem tartalmilag, sem formailag nem terjeszkedhet túl azon, ami a Szerződések
célkitűzéseinek eléréséhez szükséges
b) a szubszidiaritás elve pedig azt jelenti, hogy azokon a területeken, amelyek nem tartoznak a kizárólagos hatáskörbe, az Uniós
csak akkor és annyiban jár el, amikor és amennyiben a tervezett intézkedés céljait a tagállamok sem központi, sem regionális
vagy helyi szinten nem tudják kielégítően megvalósítani, így azok a tervezett intézkedés terjedelme vagy hatása miatt az
Uniós szintjén jobban megvalósíthatóak

2. KORLÁTOZOTT HATALOM ELVE: Az EU hatásköreinek korlátja maga az EU Szerződés: az Unió kizárólag a tagállamok által a
Szerződésekben ráruházott hatáskörök határain belül jár el a Szerződésekben foglalt célkitűzések megvalósítása érdekében („minden olyan
hatáskör, amelyet a Szerződések nem ruháztak az EU-ra, a tagállamoknál marad”)  A hatáskörbővítés szükségessége, eszközei: az integráció
előrehaladása során szükségessé válik az EU hatásköreinek kiterjesztése ("spill-over” elmélet), amely a ráruházott hatalom és a korlátozott
hatalom elvei alapján csak a Szerződések módosításával lehetséges
˗ alapító szerződéseket kezdetben nem módosították gyakran: bonyolult, hosszadalmas, egyhangú döntéssel
˗ 1972-es Párizsi Csúcstalálkozó (állam- és kormányfők tanácskozása, az Európai Tanács elődje) Nyilatkozata és jegyzőkönyvei az EGK
hatáskörének szükséges bővítéséről, az EGK Szerződés értelmezésének és alkalmazásának kiterjesztéséről, oly módon, hogy új
területek is bevonhatók legyenek az integrációba és a döntéshozatalba (pl. környezetvédelem, fogyasztóvédelem stb.)

3. „BENNEFOGLALT” / „BELEÉRTETT” HATÁSKÖR ELVE:

Ez egyfajta kisegítő hatáskört teremt az uniós intézmények számára intézkedések (köztük jogharmonizációs célú intézkedések) meghoza-
talára.  Lényege, hogy ha a Szerződésekben meghatározott politikák keretében az Unió fellépése bizonyul szükségesnek ahhoz, hogy a Szer-
ződésekben foglalt célkitűzések valamelyike megvalósuljon, és a Szerződések nem biztosítják a szükséges hatáskört: a Tanács a Bizottság
javaslata alapján és az Európai Parlament egyetértését követően, egyhangúlag elfogadja a megfelelő rendelkezéseket  amennyiben a szóban
forgó rendelkezéseket különleges jogalkotási eljárás keretében a Tanács fogadja el, a Tanács a Bizottság javaslata alapján és az Európai Parlament
egyetértését követően szintén egyhangúlag határoz
 ˗ feltételek: célhoz kötöttség és az uniós fellépés szükségessége (másutt a szerződésben nincs hatáskör, egyhangúság)
˗ a Közösségnek (és nem a tagállamoknak) van hatásköre nemzetközi szerződések kötésére, azokban a kérdésekben, amelyekben „belső”
hatásköre is van
SZŰKEBB ÉRTELMEZÉS: egy adott hatáskör magában foglalja mindazon további hatásköröket, amelyek ésszerűen szükségesek ahhoz, hogy
az eredeti hatáskör gyakorolható legyen
TÁGABB ÉRTELMEZÉS: egy adott cél vagy funkció tartalmaz minden olyan (további) hatáskört, amely ésszerűen szükséges ahhoz, hogy a
cél elérhető legyen

4. LOJÁLIS EGYÜTTMŰKÖDÉS ELVE:

EUMSz 4. cikk:
3) Az Unió és a tagállamok a lojális együttműködés elvének megfelelően kölcsönösen tiszteletben tartják és segítik egymást a Szerződésekből eredő
feladatok végrehajtásában.
A tagállamok a Szerződésekből, illetve az Unió intézményeinek intézkedéseiből eredő kötelezettségek teljesítésének biztosítása érdekében megteszik
a megfelelő általános vagy különös intézkedéseket
A tagállamok segítik az Uniót feladatainak teljesítésében, és tartózkodnak minden olyan intézkedéstől, amely veszélyeztetheti az Unió célkitűzéseinek
megvalósítását.

A lojális együttműködés elvének „jogelődje” az ún. közösségi klauzula az Európai Közösségek alapításakor került be a Szerződésekbe, azzal a
céllal, hogy elvi szinten rögzítse a tagállamok együttműködési kötelezettségét a Közösségek céljainak, feladatainak teljesítésében.  ezzel a
klauzulával azt az általános zsinórmértéket jelentő magatartási mércét fogalmazta meg, amelyet a tagállamoknak a Szerződésből eredő
kötelezettségeik teljesítése érdekében tanúsítaniuk kell.  Tartalma:
1. intézkedési kötelezettség (a tagállamok a Szerződésekből, ill. az Unió intézményeinek intézkedéseiből eredő kötelezettségek
teljesítésének biztosítása érdekében megteszik a megfelelő általános vagy különös intézkedéseket)
2. tartózkodási kötelezettség (minden olyan intézkedéstől, amely veszélyezteti az Unió célkitűzéseinek megvalósítását)
3. segítési kötelezettség (a tagállamok segítik az Uniót feladatainak teljesítésében)

5. SZUBSZIDIARITÁS ELVE:

EUMSz 5. cikk:
(3) A szubszidiaritás elvének megfelelően azokon a területeken, amelyek nem tartoznak kizárólagos hatáskörébe, az Unió csak akkor és annyiban
jár el, amikor és amennyiben a tervezett intézkedés céljait a tagállamok sem központi, sem regionális vagy helyi szinten nem tudják
kielégítően megvalósítani, így azok a tervezett intézkedés terjedelme vagy hatása miatt az Unió szintjén jobban megvalósíthatók.
Az Unió intézményei a szubszidiaritás elvét a szubszidiaritás és az arányosság elvének alkalmazásáról szóló jegyzőkönyvben meghatározottak
szerint alkalmazzák. A nemzeti parlamentek az említett jegyzőkönyvben megállapított eljárásnak megfelelően gondoskodnak a szubszidiaritás
elvének tiszteletben tartásáról

Kialakulása: azon kevés uniós jogelv közé tartozik, mely nem az európai Bíróság jogfejlesztő tevékenysége, hanem a tagállamok
elővigyázatossága folytán került be 1992-ben a Maastrichti Szerződésbe azzal a céllal, hogy a hatáskörök gyakorlása a hatékonyság
figyelembevételével az uniós polgárokhoz legközelebbi szinten történjen (és a Közösség ne gyakoroljon indokolatlanul több hatáskört annál,
mint ami a Szerződésekben foglalt célok teljesítése érdekében szükséges)
˗ a szubszidiaritás elvét már az Egységes Európai Okmány is tartalmazta a közösségi környezetvédelmi politika területén
A Maastrichti szerződés nevesítette tehát a szubszidiaritás elvét (mely lényegéből következően annak eldöntéséhez ad segítséget, hogy melyik
szinten szülessen meg a döntés), melynek megfelelően
a) azokon a területeken, amelyek nem tartoznak kizárólagos hatáskörébe,
b) az Unió csak akkor és annyiban jár el,
c) amikor és amennyiben a tervezett intézkedés céljait a tagállamok sem központi, sem regionális vagy helyi szinten nem tudják kielégítően
megvalósítani,
d) így azok a tervezett intézkedés terjedelme vagy hatása miatt az Unió szintjén jobban megvalósíthatók.
 Ez egyrészt egy negatív bizonyítási kötelezettséget (hogy a tagállam nem tudja hatékonyan ellátni), illetve egy pozitív bizonyítási
kötelezettséget (hogy az Unió jobban meg tudja oldani) is jelent.
˗ a döntéshozatal szintjének megválasztása, kulcsszó: HATÉKONYSÁG! (jogszabályban indokolni kell, hogy miért a közösségi szint
a hatékonyabb – ha ez a hivatkozás nincs meg: megsemmisítési ok)

Ez nem a hatáskör kiosztására, hanem annak gyakorlására vonatkozó alapelv:

˗ alkalmazási köre valamennyi nem kizárólagos hatáskör gyakorlására kiterjed (a megosztott és a kiegészítő, támogató hatásköröknél)
˗ címzettjei az uniós intézmények: valamennyi uniós intézmény köteles hatáskörét a szubszidiaritás elvének betartásával gyakorolni.
˗ az alkalmazását, érvényesülését a Szerződés, valamint a Szerződéshez csatolt 2. sz. jegyzőkönyv komplex garanciarendszerrel
bástyázza körül

6. ARÁNYOSSÁG ELVE:

EUMSz 5. cikk:
(4) Az arányosság elvének megfelelően az Unió intézkedése sem tartalmilag, sem formailag nem terjedhet túl azon, ami a Szerződések
célkitűzéseinek eléréséhez szükséges.
Az Unió intézményei az arányosság elvét a szubszidiaritás és az arányosság elvének alkalmazásáról szóló jegyzőkönyvben foglaltak szerint
alkalmazzák

Az arányosság olyan általános jogelv, mely az Európai Bíróság ítélkezési gyakorlatában kristályosodott ki, majd a Maastrichti Szerződés emelte
be a Szerződésbe, és ezzel az írott, elsődleges jog részeként is elismerésre került.  Az uniós hatáskörök gyakorlása során irányadó (a
szubszidiaritás elve mellett).
˗ alkalmazási köre a lehető legszélesebb: az Unió valamennyi hatáskörének gyakorlása során, általános követelményként alkalmazandó
(kizárólagos, megosztott és kisegítő-támogató hatásköröknél is alkalmazandó mind a jogalkotás, mind a jogalkalmazás során)
˗ címzettjei az Unió intézményei: valamennyi uniós intézmény hatáskörének gyakorlása körében hozott valamennyi intézkedését köteles
az arányosság-szükségesség tesztjének alávetni  az arányosság elvét megsértő intézkedéseket az Európai Bíróság (a
megsemmisítésükre irányuló kereset alapján) semmissé nyilvánítja
A SZUBSZIDIARITÁS ÉS ARÁNYOSSÁG ELVÉNEK ŐREI

Az Unió intézményei a szubszidiaritás elvét a szubszidiaritás és az arányosság elvének alkalmazásáról szóló jegyzőkönyvben meghatározottak sze-
rint alkalmazzák (ennek a jegyzőkönyvnek a jelentősége, hogy a Lisszaboni Szerződés ezzel új szereplőt hozott be a jogalkotási folyamatba)  A
NEMZETI PARLAMENTEK az említett jegyzőkönyvben megállapított eljárásnak megfelelően gondoskodnak a szubszidiaritás elvének tiszteletben
tartásáról.
˗ a Lisszaboni Szerződés óta tehát lehetőség van arra, hogy a tagállami parlamentek véleményezzék a javaslatot  ez egy kötött véleményezés:
csak arra vonatkozik, hogy megfelel-e a javaslat a szubszidiaritás és az arányosság elvének (ők a „szubszidiaritás és arányosság őrei”)
~ a jogalkotási aktus tervezetének továbbításától 8 héten belül bármely nemzeti parlament (nemzeti parlamenti kamara – ahol
kétkamarás a parlament) indokolt véleményt küldhet az európai Parlament, a Tanács, ill. a Bizottság elnökének, amelyben ismerteti
azokat az okokat, amelyek alapján a tervezetet nem tartja összeegyeztethetőnek a szubszidiaritás elvével
˗ a szubszidiaritás-ellenőrzési rendszerben minden tagállami parlamentnek 2 szavazata van (kétkamarás testületek esetében minden kamarának 1-
1), illetve a parlamentnek lehetősége van sárga, illetve narancssárga lapot felmutatni a jogalkotás során
 SÁRGA LAP: ha az indokolt vélemények a nemzeti parlamentek szavazatai összegének legalább 1/3-át képviselő része szerint a
jogalkotási aktus tervezete nincs összhangban a szubszidiaritás elvével: a tervezetet felül kell vizsgálni  a felülvizsgálatot követően a
Bizottság a tervezetet fenntarthatja, módosíthatja vagy visszavonhatja (a döntést meg kell indokolni)
 NARANCSSÁRGA LAP: a rendes jogalkotási eljárás keretében ha az indokolt véleményeknek a nemzeti parlamentek szavazati
összegének legalább az egyszerű többségét képviselő része szerint a jogalkotási aktus nem felel meg a szubszidiaritás elvének: a
javaslatot felül kell vizsgálni  a felülvizsgálatot követően a Bizottság a tervezetet fenntarthatja, módosíthatja vagy visszavonhatja
~ ha FENNTARTJA a javaslatot: indokolt véleményben alá kell támasztania, hogy álláspontja szerint miért felel meg a javaslat
a szubszidiaritás elvének  ezt a nemzeti parlamentek indokolt véleményével együtt az uniós jogalkotó (EP és a Tanács) elé
terjesztik, hogy azt a rendes jogalkotási eljárás során figyelembe vegye
~ az első olvasat után ha a Tanács tagjainak 55%-át képező többség vagy az EP-ben leadott szavazatok többsége szerint a
javaslat nem egyeztethető össze a szubszidiaritás elvével: a továbbiakban nem tárgyalható
A nemzeti parlamentnek tehát joga van felhívni az uniós jogalkotó figyelmét a szubszidiaritás elvének eltartására (bár az uniós jogalkotási aktus
elfogadását megakadályozni nem képesek).

Az EU Bíróságának hatásköre (a szubszidiaritás elbírálására): az EU Bírósága hatáskörrel rendelkezik a szubszidiaritás elvét sértő jogi aktus megtá-
madására irányuló keresetek elbírálására (megsemmisítési per)  a per megindítására jogosultak: tagállam, vagy a tagállam által a nemzeti parlament
(vagy kamara), vagy a Régiók Bizottsága

British American Tobacco ügy: Az EP és a Tanács 2001-ben fogadta el az irányelvet a tagállamoknak a dohánytermékek gyár-tására, kiszerelésére és
árusítására vonatkozó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezései közelítéséről. A brit dohány gyártók angol bíróságokon pert indítottak az irányelv belső
jogban történő végrehajtása ellen. Az angol bíróság előzetes döntés iránt előterjesztést tett a Európai Bíróságon.
 A bíróság első lépésben megvizsgálta, hogy kizárólagos vagy nem kizárólagos közösségi kompetenciáról van e szó. Ezután megvizsgálta, hogy a közösségi
intézkedéssel elérni kívánt cél elérhető- e a tagállamok szintjén, ill. hogy a tervezett közösségi intézkedés a célt jobban eléri-e. Végül még az arányossági tesztnek
is megfeleltette a tervezett irányelvet. A vizsgálat többnyire a jog szintjén maradt, gazdaságossági számításokra, szoros értelemben hatékonyság számításokra
került sor. ítélet: nem sérti az irányelv a szubszidiaritás elvét.
 Jogalkotási eljárások az Európai Unióban

Az Európai Unió sajátos jogalkotási rendszerrel párosul.  A jogalkotási eljárások során bocsátják ki az uniós intézmények a szekunder uniós jog
azon jogforrásait, amelyek jogalkotási aktusnak minősülnek.
˗ a jogalkotási eljárások legfontosabb szereplői: a Bizottság, a Tanács és az Európai Parlament, meghatározott esetekben a Gazdasági és Szociális
Bizottság, valamint a Régiók Bizottsága is részt vesz a döntéshozatali eljárásban
˗ az arra vonatkozó rendelkezéseket, hogy adott esetben mely jogalkotási eljárás szabályai szerint kell az intézményeknek eljárniuk, a Szerződések
egyes, jogalkotási felhatalmazást adó cikkei tartalmazzák (jogalap)
A Lisszaboni Szerződés óta rendes és különleges jogalkotási eljárásokat különböztethetünk meg.

I. RENDES JOGALKOTÁSI ELJÁRÁS

Korábbi neve: EGYÜTTDÖNTÉSI ELJÁRÁS  A Maastrichti Szerződés vezette be, alkalmazási körét a későbbi szerződésmódosítások folyamatosan
bővítették, a Lisszaboni Szerződés pedig jogalkotási főszabállyá tette az eljárást és átnevezte azt: lényege, hogy a Parlament lényegében egyenrangú
félként jelenik meg a Tanács mellett (az aktus csak vele egyetértésben születhet meg)
Az eljárás lépései:
1. az eljárás a Bizottság javaslatával indul, melyet az Európai Parlament és a Tanács elé terjeszt
2. az Európai Parlament első olvasatban megtárgyalja a javaslatot, elfogadja álláspontját és azt továbbítja a Tanácsnak: a vélemény módosító
javaslatokat tartalmazhat
˗ ha a Tanács az EP álláspontjával egyetért: a javasolt aktust az EP álláspontjának megfelelő szövegezéssel elfogadottnak kell tekinteni
(a jogszabály megszülethet és az eljárás eredményesen zárul)
˗ ha a Tanács az EP álláspontjával nem ért egyet: Tanács akkor elfogadja saját álláspontját, és azt közli az Európai Parlamenttel
3. az Európai Parlament második olvasatban, 3 hónapos határidőn belül megtárgyalja a tanácsi álláspontot, és az alábbi döntési lehetőségek állnak
rendelkezésére:
a) ha a Tanács első olvasatban elfogadott álláspontjával egyet ért vagy nem ad véleményt: a jogi aktust a Tanács álláspontjának megfelelő
szövegezéssel elfogadottnak kell tekinteni
b) ha tagjainak többségével elutasítja: a javasolt jogi aktust el nem fogadottnak kell tekinteni
c) ha tagjainak többségével módosításokat javasol: az így módosított szöveget továbbítja a Tanácsnak és a Bizottságnak, a Bizottság
pedig véleményt nyilvánít ezekről a módosításokról
4. Ha az EP módosítási javaslatainak kézhezvételétől számított 3 hónapon belül a Tanács minősített többséggel valamennyi módosítással egyetért:
a jogi aktust elfogadottnak kell tekinteni.  Ha a Tanács nem fogad el minden parlamenti módosítást: a Tanács elnöke az EP elnökével
egyetértésben 6 héten belül egyeztetőbizottságot hív össze
˗ a Tanács tagjaiból vagy azok képviselőiből (ált. a COREPER tagjaiból) és az EP azonos számú képviselőjéből áll (a Bizottság is részt
vesz a munkájában: az álláspontok közelítése érdekében munkálkodik)
˗ feladata: az EP és a Tanács második olvasatbeli álláspontjaiból kiindulva, az összehívástól számított 6 héten belül egy közös
szövegtervezetet dolgozzon ki
5. ha 6 héten belül nem hagy jóvá közös tervezetet: a javasolt jogi aktust el nem fogadottnak kell tekinteni  ha az egyeztetőbizottság határidőn
belül közös szövegtervezetet fogad el: a jóváhagyástól számított 6 hét áll rendelkezésre, hogy az EP a leadott szavazatok többségével, a Tanács
pedig minősített többséggel e szövegnek megfelelően harmadik olvasatban elfogadja a jogi aktust (ha bármelyik intézmény ezt nem teszi meg:
a javaslatot el nem fogadottnak kell tekinteni)
A rendes jogalkotási eljárás keretében elfogadott jogalkotási aktusok az EP és a Tanács közös jogalkotási aktusának minősülnek.  amennyiben semmissé
nyilvánítási eljárásban megtámadnak egy ezen eljárásban megalkotott uniós jogszabályt: az EP és a Tanács is alperes lesz az eljárásban

II. KÜLÖNLEGES JOGALKOTÁSI ELJÁRÁSOK

KONZULTÁCIÓS ELJÁRÁS:
A Lisszaboni Szerződés hatályba lépése óta különleges eljárásnak minősül: a legrégebbi döntéshozatali forma, amely lehetővé teszi az EP részvételét
a jogalkotásban (az Egységes Európai Okmány hatályba lépéséig ez volt az egyetlen ilyen eljárás).
˗ a Tanács mielőtt döntene a Bizottság által benyújtott jogszabálytervezetről, köteles az Európai Parlament véleményét kikérni  a Parlament a
javaslatról szóló jogalkotási állásfoglalás formájában küld véleményt a Tanácsnak
~ nem elegendő, ha a Tanács csupán kikéri az EP véleményét, ténylegesen meg is kell várnia azt: mivel az EUMSz. határidőt nem jelöl
meg, az EP a véleményének késleltetésével elhúzhatja a jogalkotási eljárást (korlátot jelent az intézmények jóhiszemű együttműködési
kötelezettsége)
~ a Parlament vélemény a Tanácsot nem köti: attól eltérő döntést is hozhat
˗ amennyiben a Parlament véleményének kikérése után a Tanácsban a tervezet szövege lényeges módosulásokon megy keresztül: a Parlamenttel
újból konzultálni kell (kivéve, ha épp a Parlament kérésének megfelelően történik)
Az EP véleményének kikérésének vagy bevárásának hiánya lényeges eljárási szabálysértésnek minősül, amely alapot szolgáltathat a semmissé
nyilvánításra.
Bár az eljárás alkalmazási köre a hatályos Szerződések alapján ma is számos területre kiterjed, DE! az egyes szerződésmódosítások során jelentősen
csökkent.

EGYETÉRTÉSI ELJÁRÁS:
Korábbi neve: HOZZÁJÁRULÁSI ELJÁRÁS  Az Egységes Európai Okmány vezette be 1986-ban, erősítve az Európai Parlament jogalkotási hatáskörét:
az egy olvasatban zajló uniós jogalkotási eljárás gyakorlatilag vétójogot biztosít az EP számára: módosításokat nem tehet a javaslathoz (negatív jellegű
hatáskör), viszont ha nem adja egyetértését, a kérdés nem kerülhet szavazásra a Tanács elé (azaz nem lesz elfogadható a jogalkotási aktus)
˗ az Európai Bizottság javaslatával kezdődő egyetértési eljárásban a Tanács döntése előtt a parlament hozzájárulásának beszerzésére van szükség
 a Parlamentben az egyetértési eljárás kapcsán általában a jelenlévő képviselők többségének szavazatával hozható meg a döntés, bizonyos
esetekben azonban az összes képviselő több, mint felének szavazata szükséges
˗ az eljárás alkalmazási köre meglehetősen szűk: csak viszonylag kisszámú, ám kiemelkedő jelentőségű döntés kapcsán alkalmazzák (pl. új
tagállamok felvétele az EU-ba, kilépés az EU-ból, uniós polgárokat megillető jogok megerősítése)
Létezik tovább az ún. FORDÍTOTT EGYETÉRTÉSI ELJÁRÁS: bizonyos esetekben ugyanis az EP döntéséhez szükséges a Tanács jóváhagyása (a
Parlament tagjai feladatainak ellátására vonatkozó szabályok és általános feltételek meghatározása, az ombudsman feladatainak ellátására vonatkozó
szabályok és általános feltételek meghatározása)
A jogalkotási aktusokat az EU Hivatalos Lapjában ki kell hirdetni: kihirdetésüket követő 20. napon lépnek hatályba.
 Az uniós jog végrehajtása

Az uniós célok megvalósításához és politikák működéséhez elengedhetetlen az uniós jog végrehajtása, megfelelő alkalmazása.  A közösségi jog
végrehajtása az integráció történetében mindig fontos szempont volt, azonban fokozott figyelmet az 1980-as években kapott.
˗ a közösségi jog érvényesítéséért való felelősséget kezdetben főként magukra a tagállamokra bízták  az integráció erősödésének szakaszában
azonban egyre világosabbá vált, hogy a Közösség e kérdéseket nem hagyhatja teljes egészében a tagállamokra  e folyamat napjainkra már az
uniós jog végrehajtásának és érvényesítésének intézményesítéséhez vezetett
˗ az uniós jog végrehajtásának kérdése napjainkban is politikai prioritásként kezelt
A VÉGREHAJTÓ HATALOM MEGOSZTÁSA AZ EURÓPAI UNIÓBAN: Az EU intézményi berendezkedése és jogrendje a szupranacionális
(nemzetek feletti) jelzővel írható le, azaz több, mint kormányközi együttműködés, de kevesebb, mint egy kiteljesedett föderális állam.
˗ a hatáskörök megosztottak az Unió független, központi döntéshozatali intézményei és a tagállamok kormányzati szervei között: EU Szerződések
sui generis jogrendszert hoztak létre (a tagállamok átruházták hatásköreiket az EU-ra)  az EU-ban nem érvényesül tisztán a Montesquieu-i
‚trias politica’: az intézmények nem kizárólagos letéteményesei egyik vagy másik hatalmi ágnak (átfedések vannak: a hatalommegosztás
funkcionális)
˗ a végrehajtási funkció és a végrehajtási hatáskörök is megosztottak: egyrészről az Unió és a tagállamok között, másrészről pedig az Unió
intézményei között  a végrehajtás is megosztott funkció az EU (EU intézményei) és a tagállamok között, mert…
a) annak fő letéteményese a Bizottság (nem kizárólagos), de
b) végrehajtási jogosítványokkal rendelkezik a Tanács is
c) a tagállamoknak kell végrehajtaniuk az EU jogot, mint a kormányzat végrehajtó ágának

I. TAGÁLLAMOK KÖTELEZETTSÉGEI

Az uniós jogszabályokat elsősorban a tagállamoknak kell végrehajtaniuk.

˗ a Szerződések meglehetősen szűkszavúan rendelkeznek az uniós jog végrehajtásáról: az uniós jog végrehajtására nem hoznak létre egységes
rendszert  az alapító szerződéseknek a végrehajtásra vonatkozó rendelkezései közül kiemelendő:
• lojális együttműködés elve: eszerint az Unió és a tagállamok kölcsönösen tiszteletben tartják és segítik egymást a szerződésekből eredő
feladatok végrehajtásában  ennek megfelelően a tagállamok megteszik a megfelelő általános vagy különös intézkedéseket: az uniós
jog végrehajtási kötelezettsége is ebből vezethető le
• a Lisszaboni Szerződés új rendelkezéssel erősítette meg a tagállami végrehajtási kötelezettséget: a tagállamoknak nemzeti jogukban el
kell fogadniuk minden, a kötelező erejű uniós jogi aktusok végrehajtásához szükséges intézkedést
Az uniós jogból adódó tagállami végrehajtási feladatok az adott norma jogforrási jellegétől függően eltérhetnek egymástól:
˗ a Szerződések kevés olyan rendelkezést tartalmaznak, melyek közvetlenül alkalmazandók (elsősorban a tilalmat megfogalmazó rendelkezések
ilyenek), hiszen az egyes gazdasági-politikai ágazatokban megfogalmazott célkitűzéseket a másodlagos jogalkotás konkretizálja
˗ a végrehajtási feladatok szempontjából nagyobb jelentősége van a másodlagos jogforrásoknak (rendeletek, irányelvek, határozatok)  az uniós
jogból adódó tagállami végrehajtási feladatok az adott norma jogforrási jellegétől függően eltérnek egymástól
 a RENDELETEK közvetlenül alkalmazandók minden tagállamban, így főszabályként nem igényelnek további jogalkotási aktusokat)
 kivételesen előírhatnak további intézkedéseket (pl. valamely szerv létrehozása, vagy újabb hatáskörrel való felruházása)
 a HATÁROZATOK teljes egészében kötelezőek a címzettekre, konkrét felhatalmazást, kötelezettséget, tilalmat tartalmazhatnak (köz-
vetlenül alkalmazandók, nem igényelnek további jogalkotási aktusokat a tagállamoktól)
 az IRÁNYELVEK a bennük foglalt eredmény elérésére kötelezik a tagállamokat, azonban az annak eléréséhez vezető formák és mód-
szerek megválasztását a nemzeti hatóságokra bízzák  a tagállamoknak az irányelv végrehajtása érdekében további intézkedéseket
kell tenniük, amely az eredmény elérését biztosító nemzeti jogalkotást, az irányelvnek a belső jogba való átültetését igényli: az eszközök
és módszerek megválasztásának szabadsága nem korlátlan: alkalmasnak kell lenniük az eredmények elérésére

IRÁNYELVEK ÁTÜLTETÉSE: az irányelvek végrehajtására vonatkozó konkrét tagállami kötelezettségek az irányelvek átültetésével, az átültetésre
vonatkozó értesítési kötelezettséggel, az átültető tagállami norma alkalmazásával és az uniós jog érvényesítésével kapcsolatos feladatokra tagolhatók.

1. AZ IRÁNYELVEK ÁTÜLTETÉSE A NEMZETI JOGBA:

a) az átültető norma szükségessége: általában szükséges a nemzeti jogalkotást (nem szükséges akkor, ha a tagállami jog teljes egészében
megfelel az irányelvben foglaltaknak, ha a szabályozás tárgya egy tagállamban irreleváns)
b) az átültető norma jogforrási formája, jogi kötőereje: olyan formát kell választani, amely alkalmas jogosultságok és kötelezettségek
keletkeztetésére, kellően precíz, kellően publikált  alkalmas az eredmény elérésére (kötelező erővel rendelkező jogszabállyal)
c) az átültető norma jogforrási hierarchiában elfoglalt helye: az EUMSz. nem határozza meg, hogy az átültető norma a jogforrási
hierarchia mely szintjén álljon (minden tagállam maga határozhatja meg, hogy az EU jog hogyan érvényesíthető legjobban)  irrele-
váns, hogy törvény vagy a központi kormányzat más szintjén megalkotott, az adott tagállam egész területén általánosan alkalmazandó
jogszabállyal, vagy regionális, helyi hatóságok által kibocsátott normával hajtják végre
d) a környezeti irányelvek végrehajtása önkéntes környezetvédelmi megállapodásokkal: a közhatóságok és a gazdaság ágazatai,
főként az ipar szereplői közötti megállapodások, a jogi szabályozást helyettesítik (polgári vagy közigazgatási jogi úton érvényesíthető
szerződés formáját kell ölteniük)  a teljesítésüket megfelelő ellenőrzéssel és szankcionálással kell biztosítani (végre nem hajtás esetén
a tagállam átültetési kötelezettsége feléled)
e) az átültető norma tartalma: az EU jogalkotó szándéka gyakran az állampolgárok számára jogok keletkeztetése; a tagállamok számára
meghatározott tilalom, vagy kötelezettség egyúttal az egyének oldalán jogosultság! (e kötelezettségeket, tilalmakat az átültető
normának tartalmaznia kell)  az eljárási jellegű rendelkezéseket csak akkor kell átvenni, ha az egyének számára állapítanak meg vagy
keletkeztetnek jogokat és kötelezettségeket (pl. engedélyezési eljárás, környezetvédelmi határértékek)
f) az átültető norma szóhasználata: a tagállami szabadság a szóhasználatra is kiterjed
˗ a nemzeti normának nem kell szó szerint megismételnie az irányelvben foglaltakat (egy általános jogszabályi környezet meg-
felelő, ha biztosítja az irányelv teljes körű végrehajtását: a szó szerinti átvétel zavart okozhat a jogértelmezésben, jogal-
kalmazásban)
˗ bizonyos esetekben csekély eltérés is vezethet az irányelv nem kellő végrehajtására (pl. veszélyes hulladék eltérő megjelölése
a nemzeti jogokban: ipari, kémiai, ellenőrzendő hulladék, stb.)
2. AZ IRÁNYELVEK GYAKORLATI ALKALMAZÁSA (a tagállami kötelezettség az átültető norma tényleges alkalmazása, a célok ered-
mények elérése)  EU Bíróság: az irányelv minden szempontból megfelelő transzpozíciója nem vezet az eredmény elérésére az átültető
norma alkalmazása nélkül: nem csupán jogilag, de ténylegesen is meg kell felelni az irányelvben foglaltaknak!
 3. IRÁNYELVEK VÉGREHAJTÁSÁVAL KAPCSOLATOS TAGÁLLAMI ÉRTESÍTÉSI KÖTELEZETTSÉG: az irányelvek záró
rendelkezéseikben előírják a tagállamok számára, hogy meghatározott határidőn belül alkossák meg belső jogszabályaikat, s azokról értesít-
sék a Bizottságot  a Bizottság ezek tanulmányozása alapján állapítja meg az irányelvvel való összhangjukat (a Bizottság a bejelentési
kötelezettség elmulasztása miatt indított keresetben átalányösszeg, vagy kényszerítő bírság kiszabására tehet javaslatot)
4. AZ UNIÓS JOG ÉRVÉNYESÍTÉSÉVEL KAPCSOLATOS KÖTELEZETTSÉG: a jogszabályok érvényesítése körébe tartoznak azok
a mechanizmusok, amelyek az EU jogból fakadó kötelezettségek teljesítését (vagyis a végrehajtás megvalósulását) biztosítják.
˗ az érvényesítés alatt értendők: az irányelvek megfelelő átültetését, a rendeletek és határozatok végrehajtásához kivételesen szük-
séges nemzeti normák megalkotását, a rendeletek, határozatok és az irányelvek végrehajtására alkotott nemzeti normák tényleges
alkalmazását, az értesítési és jelentéstételi kötelezettség teljesítését biztosító eszközök, módszerek, eljárások  a tagállamok köte-
lezettsége ezek kiépítése és működtetése

II. BIZOTTSÁG FELADATAI

Az Európai Unió megosztott hatalmi rendszerében a Bizottság a végrehajtási funkció egyik fő letéteményese (DE! e funkció vonatkozásában is vannak
átfedések: a Tanács megtarthat magának végrehajtási feladatokat, s főszabályként a tagállamok kötelesek a végrehajtására).  A Bizottság:
˗ gondoskodik az uniós jog alkalmazásáról, előmozdítja és ellenőrzi a végrehajtást:
a) feladatai kiterjednek az elsődleges és másodlagos jogforrások végrehajtására, alkalmazására és érvényesítésére
b) mulasztás esetén megindul az uniós jog érvényesítésének uniós szintű szakasza, melynek célja, hogy rábírja a tagállamokat
kötelezettségeik teljesítésére (végső soron az EU Bírósággal együtt)  kötelezettségszegési eljárást indíthat
˗ jogszabály-kezdeményező hatásköre van: végrehajtási aktusokat (amelyek a kötelező erejű uniós aktusok egységes végrehajtási feltételeit ál-
lapítják meg) és felhatalmazáson alapuló (az alap jogi normát kiegészítő, módosító aktusok) aktusokat fogadhat el, amelyek kiegészítik és
módosítják a jogalkotási aktusokat

A Bizottság (az Unió általános érdekeit képviseli, nemzetek-feletti jellegű) a szerződésben rá ruházott feladatának ellátása során az uniós jogszabályok
végrehajtása ellenőrzésének egész rendszerét építette ki (ideértve a nemzeti jogba való átültetés, az alkalmazás és az érvényesítés kötelezettségének
teljesítését).  E funkció miatt nevezik az „uniós jog őrének”.
A Bizottság az uniós jog tagállamok általi alkalmazásának ellenőrzése során a tagállami kötelezettségek teljesítését alapvetően 3 területre bontva
vizsgálja:
1. AZ IRÁNYELVEK NEMZETI JOGBA VALÓ ÁTÜLTETÉSÉRŐL SZÓLÓ ÉRTESÍTÉSI KÖTELEZETTSÉG
˗ az irányelvben meghatározott határidőn belül a tagállamok kötelesek a végrehajtásról intézkedő transzpozíciós normát a Bizottságnak
megküldeni: így szerez tudomást az átültetés megtörténtéről, és a tartalmi megfelelőségről  az időbeni transzpozíció biztosítja, hogy
az uniós jog a határidő elteltével az EU-ban mindenütt alkalmazható legyen
˗ a Bizottság az irányelv elfogadását követően formális levélben értesíti a tagállamokat a benne foglaltakról és a határidőről (a határidő
lejártát megelőzően megismétli felhívását azon tagállamoknak, amelyektől még nem érkezett jelentés) + tagállami szakértők számára
tanácskozást tart, s előzetesen (nem hivatalosan) értékeli az átültető nemzeti norma tervezetét
˗ a tagállamok az átültetésre nyitva álló határidő lejárta előtt nem kötelesek a nemzeti norma megalkotására, azonban az időtartam végére
el kell érniük az irányelvben meghatározott eredményt, így tartózkodniuk kell minden olyan lépéstől, amely ezt komolyan veszélyeztetné
(lojális együttműködés!)  nem fogadhatnak el az irányelvvel ellentétes nemzeti jogszabályt (legfeljebb átmeneti rendelkezéseket,
amelyek nem veszélyeztetik az eredmény határidőben való elérését)
2. UNIÓS RENDELKEZÉSEK TELJES KÖRŰ ÉS KORREKT ÁTÜLTETÉSE A NEMZETI JOGBA, AZ IRÁNYELVET ÁTÜLTETŐ
NORMA UNIÓS JOGNAK VALÓ MEGFELELŐSÉGE (tartalmi vizsgálat): a Bizottság formai és tartalmi szempontból ellenőrzi az
irányelvet, annak az eredmény elérésére való alkalmasságát
3. UNIÓS JOG MEGFELELŐ GYAKORLATI ALKALMAZÁSA – bármely jogforrási forma esetében(!)
˗ a Bizottság eszközei korlátozottak: ad hoc információ, kivéve az időszakos tagállami jelentések (pl. környezetvédelem terén), amelyek
sokszor hiányosak, késedelmesek, elmaradnak  más csatornák: állampolgárok panaszbeadványai a Bizottsághoz (60-as évektől rend-
szeresítették), a Parlament Petíciós Bizottságához, Ombudsmanhoz, kérdések a Parlament ülésein, stb.
˗ végső eszköz: kötelezettségszegési eljárás (ha a Bizottság megítélése szerint egy tagállam a Szerződésekből eredő valamely kötelezett-
ségét nem teljesítette, az ügyről indokolással ellátott véleményt ad  ha az érintett állam a Bizottság által meghatározott határidőn belül
nem tesz eleget a véleményben foglaltaknak, a Bizottság az Európai Unió Bíróságához fordulhat)

AZ UNIÓS JOG VÉGREHAJTÁSÁT ELŐSEGÍTŐ ESZKÖZÖK: A Bizottság a tagállamok végrehajtási és saját ellenőrzési feladatainak elősegítése
és hatékonyabbá tétele érdekében folyamatosan bővíti eszköztárát (pl. az új irányelv átültetése érdekében az illetékes tisztviselőkből állóhálózatokat állít
fel a tagállamokban, munkaértekezleteket szervez, találkozókat tart, szabályozócsoportot és kapcsolattartó bizottságot hoz létre).
˗ igazgatási együttműködés: az uniós jog tagállamok általi eredményes végrehajtását közös érdekű ügynek kell tekinteni  az Unió támogathatja
a tagállamok azon erőfeszítéseit, amelyek az uniós jog végrehajtásához szükséges közigazgatási kapacitásaik javítására irányulnak (különösen
az információk és a köztisztviselők cseréjének megkönnyítését, valamint a képzési programok támogatását foglalhatja magában)
~ a Lisszaboni Szerződésmódosító rendelkezései kifejezett hatáskört biztosítanak az Uniónak arra, hogy igazgatási együttműködés ke-
retében támogassa a tagállamok közigazgatási kapacitásainak javítására irányuló erőfeszítéseit, amelyek az uniós jog végrehajtásához
szükségesek
~ ennek igénybevételére a tagállamok nem kötelezhetők, az erre irányuló uniós rendeletek nem eredményezhetnek jogharmonizációt
˗ a Bizottság törekvése az uniós jogi szabályozás minőségének javítására és egyszerűsítésére azt célozza, hogy növekedjen a jogszabályok átlát-
hatósága, jobb megértése és hatékonysága, amely egyben megkönnyíti és eredményesebbé teszi az uniós szabályok tagállamok általi
végrehajtását is: az uniós jog végrehajtásának javítását a Bizottság a tervezetek hatásvizsgálatával, ún. végrehajtási tervek alkalmazásával, a
tagállamoknak nyújtott támogatásokkal (pl. iránymutatások, munkaértekezletek, a joganyag hozzáférhetőbbé tételével stb.) kívánja elősegíteni
 a Bizottság a tagállamokat is ösztönzi hatásvizsgálatok elvégzésére
~ e program törekvéseit folytatja a Bizottság 2012-ben elindított, célravezető és hatékony szabályozási programja, a REFIT: a program
az új jogszabályok elfogadása során költség-haszon elemzésre épülő, és az érdekeltekkel folytatott széles körű konzultáció eredményeit
is értékelő hatásvizsgálatot tart szükségesnek minden jelentős hatással járó tervezet esetében
˗ PILOT ELJÁRÁS: az ún. pilot program a Bizottság és a tagállamok között strukturált párbeszéd formájában megvalósított együttmű-
ködés a végrehajtás során felmerült problémák megoldására, amelyben a Bizottság egyértelmű határidőket szab a hiányosságok meg-
szüntetésére  végső cél: a tagállamok számára annak lehetővé tétele, hogy önként eleget téve az uniós jogból származó kötelezettségeiknek,
orvosolják annak megsértését, még a kötelezettségszegési eljárás megindítása előtt, éppen annak elkerülése érdekében
A Bizottság sokszor átteszi a hozzá érkező panaszt a SOLVIT hálózatba, rendszerbe (belső piaci problémák megoldásában segít a Bizottság a tagállamok-
nak): minden tagállamban létre kell hozni egy ilyen hálózatot (2001 óta)  nemzeti SOLVIT központok együttműködése: az egyik tagállam SOLVIT
központja fordul a másik tagállam SOLVIT központjához a probléma megoldása végett (alapelv - 10 héten belül megoldást találjanak: on-line adatbázis
rendszer)
 Az EU és az USA jogszerkezeti összehasonlítása

I. UNIÓS JOG

Az Európai Unió jellegét tekintve különbözik a többi nemzetközi szervezettől: több, mint az azt alkotó államok puszta közössége.  Amellett, hogy
nemzetközi szervezet, egy új jogrendszert is jelent a nemzetközi jogban: olyan jogrendszer, amely a szuverenitásukat a Közösségre részben átruházó
tagállamok javára működik.
- olyan jogokat és kötelezettségeket teremt az egyének számára, amelyeknek érvényt lehet szerezni a bíróságok előtt is
- az EU szélesebb hatáskörrel rendelkezik a többi nemzetközi szervezetnél: tagjai a Közösségek intézményeinek olyan nagy mértékben átenged-
ték kompetenciáikat, ami korábban szokatlan volt a nemzetközi gyakorlatban (az uniós jog jelentősen áthatja és részben átfedi a tagállamok
jogrendszereit)
Az EU jogának ezt a szerkezetét a közösségi jogforrásokon túlmenően az Európai Bíróság által esetjogi módszerrel kialakított doktrínák tartják
össze (mint közvetlen hatály elve, közvetlen alkalmazhatóság, értelmezési kötelezettség elve, kölcsönös elismerés).
- a Közösségek alapító Egyezményei a kezdeteknél nem hoztak létre egy egységes közösségi jogrendszert (az EGK Szerződés eredményeként
sem jött létre 1958-ban): a Közösségek jogát annak idején egy folyamatosan kialakuló és fejlődő olyan rendszerként tételezték, amely jogalkotási
és jogalkalmazási elemeket egyaránt magában foglal  az Európai Közösségek fejlődése során egyre inkább „jogivá” válik, működésében
mind fontosabbá válnak ugyanis a jogi elemek (az EU-t egyre inkább és egyre hangsúlyosabban, mint jogi intézményrendszert kell figyelembe
venni)

NEMZETKÖZI JOG – UNIÓS JOG:

Az EU-jog helyzete a nemzetközi jog szférája és a tagállamok jogrendszerei között nagyon sajátos.
a) FORMAI SZEMPONTBÓL kétségtelenül része a nemzetközi jognak (jóllehet számos olyan elemet tartalmaz, amely idegen a tradicionális
nemzetközi jogtól)
b) TARTALMI SZEMPONTBÓL viszont az uniós jog a tagállamok közös belső joga inkább és nem államok közötti jog  azért tekinthető
bizonyos fokig mégis nemzetközi jognak is, mert összességében ugyanazon sajátosságok is jellemzik az uniós jogot, mint a nemzetközi jog
egyéb területeit (pl. keletkezési mód, alanyok köre, tárgya), csak a kikényszerítés módjában áll közelebb az államon belüli joghoz, mint a
nemzetközi jog
- a tagállamok számára a hatályos uniós jog egyfajta kötelező jellegű „ius cogens”-nek tűnik (mivel kétoldalú vagy akár többoldalú,
de nem az egész Uniót érintő jogalkotással érvényesen nem szerződhetnek ki az uniós jog alól  azaz az uniós jog elsődlegessége
érvényesül: itt nem érvényesül a „lex specialis derogat legi generalis” elv)
- a tradicionális nemzetközi jog alapján létrejövő nemzetközi szervezeteknek a szerepe csupán a tagállamok közötti megállapodások
kialakítására, ill. ezen megállapodások érvényesülésének az elősegítésére korlátozódik (tevékenységük pedig a tagállamok
jogalkotási és adminisztratív tevékenységeinek koordinálására és ennek során némi politikai nyomás gyakorlására irányul)  ezzel
szemben az EU-nak saját intézményei vannak, jogi személyiséggel rendelkezik, jogképes és nemzetközi képviseletre jogosult
(konkrét, valóságok hatáskörei vannak, amelyeket a tagállamok biztosítottak számára): az uniós szervek a Szerződések keretein belül
önálló jogalkotási és adminisztratív tevékenységet folytathatnak

MARLEASING v. LA COMMERCIAL ÍTÉLET HATÁSA

Az európai közösségi jogfejlődésben a Marleasing v La Commercial ítéletnek (1990) a nemzeti belső jogszabályok hatálystabilitására gyakorolt gyengítő
hatása hasonlítható ahhoz a jelenséghez, amit a híres Marbury v. Madison ügyben hozott 1803. évi váltott ki az Egyesült Államok jogéletében.  DE! a
Marleasing v. La Commercial ügyben hozott ítélet a közösségi jogi szint és a tagállami belső jog közötti dimenziót szabályozza (míg a Marbury v.
Madison ügyben hozott ítélet pedig az Egyesült Államok Alkotmánya és törvényhozása, illetve Alkotmánya és egyes államhatalmi ágak közötti
viszonylatokat rendezte)

Marleasing v La Commercial ügy: Egy spanyol bíróság beadványában a Tanács által kiadott Társasági jogi irányelv értelmezését kérte. A spanyol Ptk-nak a
szerződések érvénytelenségére vonatkozó szabályai, valamint ezen irányelv között ugyanis kollízió mutatkozott. Az ügyben felperesként szereplő Marleasing
társaság álláspontja szerint az alperes La Commercial társaság társasági szerződését a spanyol Ptk. szerint érvénytelennek kellett nyilvánítani a visszterhesség
hiánya miatt. A La Commercial ezzel szemben arra hivatkozott, hogy az említett semmisségi okokat az uniós irányelv nem tartalmazza.
 Európai Bíróság ítélete: az alperes javára döntött, mivel az irányelv valóban nem tartalmazza az említett semmisségi okokat  kiemelte, hogy a spanyol jog
nem értelmezhető az irányelvvel szemben, ezért a társasági szerződést csak az abban foglalt semmisségi okok alapján lehet érvényteleníteni.

Marleasing v. La Commercial-ügy: az ügynek érdekessége, hogy a Marleasing nem állami szerv, hanem egy magántársaság, vele szemben azonban a La
Commercial mégis egy közösségi irányelvre hivatkozott (pedig ezt közvetlenül nem tehette volna meg).
Az Európai Bíróság ebben az ítéletben építette ki az értelmezési kötelezettség doktrínáját, s megállapította, hogy a tagállam bírósága köteles hazai jogát
az irányelv fényében értelmezni (az értelmezési kötelezettség nem csupán a nemzeti jog bizonyos speciális szabályaival kapcsolatban áll fenn, hanem a
nemzeti jog általános szabályaival és elveivel kapcsolatban is)
- az értelmezési doktrína nem kívánja meg a tagállamok bíróságaitól, hogy azok nemzeti jogukat a közösségi joggal összhangban értelmezzék,
„amennyiben diszkrecionális jogkört biztosít erre vonatkozóan a nemzeti jog”

II. AMERIKAI JOG

Marbury v. Madison ügy: egy „föderalista” elnököt (vagyis erős szövetségi hatalom hívét), John Adamsot a választók szavazatai alapján az elnöki székben az
ellenzéki párt híve, Thomas Jefferson követte  John Adams az utódának beiktatását megelőző néhány hónapban két kinevezést foganatosított: John Marshallt,
miniszterét kinevezte a Legfelsőbb Bíróságának elnökévé és pártjának egy másik tagját Marburyt egy nagyon szerény állásba, egy szövetségi kerület békebírájává
 a Marbury kinevezéséről szóló határozatot a Szenátus jóváhagyta, de a kinevezési okmányt még nem kézbesítették Marburynek, amikor Jefferson elfoglalta
tisztségét  Jefferson új miniszere, Madison nem küldte el Marburynek a kinevezéséről szóló határozatot: Marbury azzal a kéréssel fordult a Legfelsőbb
Bírósághoz, kötelezze Madisont, hogy a kinevezéséről szóló határozatot részére küldje meg (writ de mandamus).
 John Marshall elnökletével a Legfelsőbb Bíróság (amely többségében az elnökhöz hasonlóan föderalista párt híve volt) a következő döntést hozta: elismert,
hogy Marburyt a törvényben meghatározott körülmények között és jogerősen bíróvá nevezték ki, így joga volt tehát ahhoz, hogy kinevezési határozatát közöljék
vele (a közléssel kapcsolatban mérlegelésnek sem az elnök, sem a miniszter résézről nincs helye)  Marshall kijelentette azonban, hogy a Legfelsőbb Bíróság
nem jogosult ilyen writ de mandamus kibocsátására: az Egyesült Államok Alkotmánya ugyanis kimondja, hogy a Legfelsőbb Bíróság (bizonyos különleges
esetektől eltekintve) csak fellebbezési fórum

Lényeg: amennyiben elfogadjuk azt, hogy az alkotmány nem egyenrangú más törvényekkel (azok felett áll), akkor az alkotmánnyal ellentétes törvény nem
jog, és azt amerikai bíró nem alkalmazhatja  törvények alkotmányossága feletti bírói felügyelet elve
 Az Európai Unió Bíróságának jogfejlesztő
tevékenysége és a doktrínák

B4. Az Európai Unió Bíróságának jogfejlesztő és jogértelmező tevékenysége

B5. A „Szerződések” közvetlen hatálya

B6. A rendeletek jogi természete és közvetlen hatálya

B7. A határozatok jogi természete

B8. Az irányelvek jogi természete

B9. Az értelmezési kötelezettség doktrínája

B10. Az uniós jog elsődlegességének elve

 Az Európai Unió Bíróságának jogfejlesztő és jogértelmező tevékenysége

Az Európai Közösség jogának fontos eleme az Európai Bíróság joggyakorlata is. Az Európai Bíróság biztosítja a jog érvényesülését a Közösségen
belül: ezen tevékenysége során értelmezi a közösségi jogot és egyben fejleszti is azt.

I. JOGÉRTELMEZÉS

Az egyik legalapvetőbb igazságszolgáltatási hatáskör, a jogszabály szövegének pontos értelmezése.  A bíróságok több megközelítési mód közül
választhatnak: a különböző megközelítési módokat 4 csoportba oszthatjuk

1. SZÓ SZERINTI ÉRTELMEZÉS = a nyelvtani szabályok, esetleg a formális logika szabályai alapján (a hangsúlyt a jogszabály szövegét
alkotó szaval elemzésére helyezik, azok természetes és általános értelmét keresve)

Stauder v. Ulm eset: Bizottság egy döntésében kimondta, hogy a tagállamoknak azoktól, akik a Közösség vajfeleslegére alacsony áron igényt
tartanak, meg kell követelniük, hogy bizonyítsák jogosultságukat. Mind a német, mind a holland szöveg szerint az átvevőknek egy szelvényt kell
kitölteniük, melyen a nevük is szerepel, a francia és az olasz szöveg alapján viszont a szelványnek csak utalnia kell az érintett személyre.
 A Bíróság a liberálisabb francia és olasz fordítást követte ítéletében: így Staudernek nem kellett felfednie a nevét a szelvényen

A szó szerinti értelmezést csak bizonyos korlátok közt lehet alkalmazni, s ennek oka:
a) a fordítások nem mindig azonosak:

Elefanten Schuh v. Jacqmain esetben az Európai Bíróság az EK Brüsszeli Egyezmény francia és ír fordításait követte, s figyelmen kívül
hagyta az angol szövegben található „kizárólag” (solely) szót, és az ennek megfelelő dán, holland, német és olasz fordításokat.

b) a közösségi szerződések általában keretjellegűek (a jogszabályok kevés részletet tartalmaznak, és szinte teljesen hiányoznak az
értelmező rendelkezések)  a keretszabályok elkerülhetetlenül többértelműséghez vezetnek
˗ a számtalan fordításban megtalálható keretszabályok esetében szinte kizárt, hogy a Bíróság egy, kizárólagos szó szerinti
értelmet találva oldja meg a vitás ügyeket
˗ a Bíróság sokszor szívesen felhasználnak olyan dokumentumokat, amelyek rávilágítanak a Római Szerződést előkészítő
jogalkotók pontos szándékára: ezek a dokumentumok viszont titkosak  a Bizottság csak korlátozott mértékben használja
fel a Közösségi rendeletekkel és irányelvekkel kapcsolatos előkészületi anyagokat

Antonissen ügy: ebben az ügyben az angol Legfelsőbb Bíróság fordult az Európai Bírósághoz, azt kérdezvén, hogy fel lehet-e
használni egy meghatározott rendelet és irányelv értelmezéséhez a Tanács azon nyilatkozatát, amely a fenti rendelkezések
elfogadásakor került a jegyzőkönyvbe  a Tanács az eljárási szabályzata alapján a maga részéről hozzájárult a jegyzőkönyv
megfelelő részének közzétételéhez
 Az Európai Bíróság azonban kimondta: „ilyen nyilatkozatot nem lehet felhasználni egy a másodlagos jogalkotásban született
jogszabály értelmezése esetében, ha a rendelet szövegében még csak utalás sincs a kérdéses nyilatkozatra”

2. TÖRTÉNETI ÉRTELMEZÉS = az értelmezés során a jogalkotónak a szöveg elfogadásakor fennálló szándékét kutatják (a jogszabály történeti
alapjait vizsgálják, hogy feltárják a jogalkotó feltehető szándékát)
˗ az eredeti alapszerződések esetében ezt meglehetősen nehéz alkalmazni, ui. a „travaux preparatoires-t” az alapítók szándékosan
megsemmisítették  a másodlagos jogforrásoknál ez egyszerűbb, ugyanis az ülések nyilvánosak, illetve az indokolási kötelezettség
megteremti az alapját annak, hogy a jogalkotó szándék valamelyest megismerhetővé váljék (az Antonissen ügyben a Bíróság kimondta,
hogy a tagállam bíróságának a Tanács nyilatkozatát a jogértelmezéshez csak akkor használhatja fel, ha arra nézve van valami utalás a
rendelet szövegében)

3. RENDSZERTANI ÉRTELMEZÉS = a kérdéses rendelkezést a szövegkörnyezetbe ágyazva, a közösségi jog más rendelkezéseivel való össze-
függésben értelmezi (EB gyakorlatában gyakran előfordul, hogy az adott rendelkezést elhelyezi a Szerződés struktúrájában, más rendelkezések-
kel együtt olvassa, illetve az alapszerződések egyes helyeit felhasználja egymást megfelelő rendelkezései értelmezésére)

4. CÉLKUTATÓ (TELEOLOGIKUS) ÉRTELMEZÉS = az egész jogrendszer részeként vizsgálják a jogszabályt, s a szavak értelmét a
jogszabályi rendelkezések céljai fényében elemezhetik

A rendszertani és célkutató értelmezés szorosan kapcsolódik a Bíróság esetjogához.  Jó példa a rendszerező-célkutató módszerre a
gyakorlatban:
 ahogyan a Bíróság a „vámokkal egyenértékű hatású” formulát értelmezte: a Bíróság megvizsgálta a kérdéses kifejezés szövegkörnye-
zetét és megállapította, hogy az az EGK Szerződésnek a Közösség alapjait meghatározó részében a „javak szabad mozgása” cím alatti
szövegben található  így nem lehet szigorúan és a szövegkörnyezetéből kiragadva egyszerűen új vámok és más vámokhoz hasonló
terhek kiszabásával kapcsolatos tilalomként értelmezni, hanem csak kiterjesztőleg, az egységes piac elérése érdekében, minden a
kereskedelmet korlátozó rendelkezést figyelembe véve
 ahogyan a „mennyiségi korlátozásokkal egyenértékű hatású” formulát értelmezte: elsősorban azt kell vizsgálni, hogy akadályozzák-e
a Szerződés céljainak megvalósulását, ideértve az egységes piacot is

II. JOGFEJLESZTÉS

Az Európai Bíróság esetében a jogfejlesztés nem több bírói szint „összmunkájának” az eredménye, hanem a Közösségen belül az Európai Bíróságnak
monopóliuma van a bírói jog kialakítására.
˗ az EK történetének első évtizedeiben sok általános jelentőségű, előremutató ítéletet fogalmazott meg az Európai Bíróság (a legutóbbi évtizedben
viszont óvatosabbá vált és már csak lényegesen kevesebb átfogó, elvi tartalmú, doktrinális jelentőségű ítéletet hozott)  a Bírósági joganyag
mára nagyon felduzzadt, és nehezen áttekinthető szabályösszességet alkot

A Bíróság jogfejlesztő szerepe elkerülhetetlen.  A jogfejlesztésre (ún. „policy-making”) az Európai Bíróságnak 3 esetkörben van lehetősége:
a) ha a közösségi jog széles lehetőséget biztosít a bírók diszkrecionális döntésének (pl. közösségi jog elsődlegesség elv kifejlesztése: erre
vonatkozóan ugyanis nincs utalás a Szerződésben, ezt a kérdést a Bíróság rendezte)
b) ha a közösségi jog hallgat, és így csak joghézag van egy adott kérdéskörben
c) ha a bírók úgy határoznak, hogy a közösségi jog adott formatív szabályával szembeni „contra legem” döntést hoznak
JOGHÉZAG PÓTLÁSA:

Factortame ügy: A Lordok Háza arról kérdezte a Bíróságot, hogy fel van-e hatalmazva arra, hogy ideiglenesen felfüggessze eljárását egy olyan közösségi jogszabály
alapján, mely a nemzeti joggal szemben áll, ha a fél jogai a közösségi jog szerint nem állapíthatók meg egyértelműen és az Európai Bíróság általi előzetes
állásfoglalásban meghatározására szorulnak.
 A Bíróság a Simmenthal ügyben hozott döntésére utalva megerősítette, hogy a közösségi jog közvetlenül hatályos rendelkezései automatikusan az ellentmondó
nemzeti jogszabály elé helyezendők.

Zwertveld ügy: Egy holland viszgálóbíró nyomozást végzett egy Zwertveld nevű személy ügyében, akiről feltételezték, hogy Hollandiában a dán büntető
törvénykönyvbe ütköző hamisításokat követett el. A bíró hozzá akart férni olyan jelentésekhez, amelyeket a Közösség halászati felügyelete készített, és tanúkként ki
akarta hallgatni a felügyelőket. A Bizottság visszautasította a kérést. Ekkor az Európai Bírósághoz fordult, hogy utasítsák a Bizottságot a dokumentumok kiadására
és arra, hogy engedélyezzék a kihallgatást.
 A kérés nem tekinthető előzetes állásfoglalásnak. Mindazonáltal a Bíróság kihangsúlyozta, hogy a közösség jogszabályokon alapszik, és mint ilyen, egyetlen
tagállam vagy intézménye sem kerülheti el annak a kérdésnek az ismételt vizsgálatát, hogy vajon az adott intézkedések összhangban állnak-e a Közösség alapító
okiratával.

A Bíróságnak óvatosan kell eljárnia a Szerződésekben található joghézagok pótlásánál, főként a jogbiztonság alapelvének megőrzése érdekében (könnyen
hatáskörtúllépéshez vezethet).

ÍROTT SZABÁLYOKKAL ELLENTÉTES DÖNTÉS:

Les Verts v European Parliament: az Európai Bíróság eltért az EGK Szerződés szó szerinti értelmétől (ami a Bizottság és a Bíróság döntéseire vonatkozik csak)
elfogadva az Európai Parlament által hozott döntések törvényességi felülvizsgálatának lehetőségét. Hangsúlyozta, hogy a Közösség jogi alapokon nyugszik, ezért
sem az intézmények, sem a tagállamok nem kerülhetik el annak vizsgálatát, hogy döntéseik összhangban állnak-e az EGK Szerződéssel.  Ellentétes lenne a
Szerződés szellemiségével, hogy a Parlament olyan rendelkezéseket fogadhasson el, amelyekre nem vonatkozik a felülvizsgálati kötelezettség.

III. PRECEDENS SZEREPE AZ EURÓPAI BÍRÓSÁG ÍTÉLKEZÉSÉBEN

Az Európai Bíróság alapvetően esetjogi módszerekkel dolgozik, de ítéleteinek nincs precedens természete.  Az Európai Bíróság nincs kötve ugyanis
a saját korábbi ítéleteihez (még kevésbé a főügyészek állásfoglalásaihoz), jóllehet azok fontosabb tételeit általában mégis követi.
˗ a Bíróság általában olyannyira ragaszkodik döntéseihez, hogy inkább elkülöníti a speciális eseteket, mint hogy egy ilyen speciális kérdés miatt
felül kelljen bírálnia korábbi határozatát (Ivenel v. Schwab ügy)
˗ eltért azonban korábbi ítéletében a híres Keck-ítéletben (az áruk szabad mozgásával kapcsolatos témakörben): ebben az Európai Bíróság korábbi
dogmaértékű gyakorlatával fordult szembe
Két további kérdés merülhet fel a precedensrendszerrel kapcsolatban:
 kötik-e a tanácsokat a teljes ülés döntései?
 kötik-e az Elsőfokú Bíróságot az Európai Bíróság döntései?

BASF-ügy: az Elsőfokú Bíróság nem követte az Európai Bíróság Nakajima v. Tanács ügyhöz írt indoklását, amelyben a Bíróság kimondta, hogy természetes és jogi
személyek nem hivatkozhatnak arra, hogy egy intézmény nem a saját eljárási szabályzata szerint jár el, mert „ezek nem az egyének jogait vannak hivatva biztosítani”.
 Amikor a BSF-ügy fellebbezés nyomán az Európai Bíróság elé került, az nem kérte számon, hogy az Elsőfokú Bíróság eltért a Nakajima ügyben hozott döntés
indoklásától, sőt maga az Európai Bíróság is megváltoztatva addigi álláspontját kimondta, hogy a Bizottságnak nincs joga eltérni saját Eljárási Szabályzatától (a
BASF vagy bármely természetes vagy jogi személy erre alapozva megtámadhatja a Bizottság így hozott döntését)
 A közvetlen hatály elve

Az uniós jog egy önálló jogág, melynek megvannak a maga szervei, rendszere.  Ez a jog viszont nem önmagában való: az a célja, hogy kifejtse a hatásait
a tagállamok rendszerében.
˗ a másodlagos jogforrások célja elsősorban a jogharmonizáció  míg a DOKTRÍNÁKNAK ott van szerepe, ahol meg kell támogatni, hogy
az uniós jog összhangba kerüljön a tagállami jogokkal (ezek az elvek a gyakorlatban kristályosodtak ki): ilyen a közvetlen hatály elve is
Az alapító szerződések nem rendelkeznek explicite az uniós jog és a nemzeti jog viszonyáról: ezért amikor a két jogrendszer elemei között – a nemzeti
bíróságok előtt – összeütközés merült fel: az Európai Unió Bíróságának rendeznie kellett jogértelmező és jogfejlesztő tevékenysége útján a kérdést.  Az
uniós jog és a tagállami jogrendszerek viszonyát két egymással szoros kapcsolatban levő doktrína határozza meg: a közösségi jognak a tagállamok
jogrendszereiben érvényesülő KÖZVETLEN HATÁLYÁT, valamint a közösségi jognak a tagállamok jogrendszereivel szembeni ELSŐDLEGESSÉGÉT
állító elméletek.
˗ a közösségi jog közvetlen hatályának elismerését az Európai Bíróság ítéletei alapozták meg  az elsődlegességi doktrína tulajdonképpen
a közvetlen hatály elmélet logikus folytatása: a Közösség által alkotott joganyag csak akkor tud hatást gyakorolni a tagállamok jogrendszereire,
ha lehetővé válik, hogy átüsse a tagállamok jogrendszereinek a közösségi joggal összhangban nem lévő szabályait
Az Európai Bíróság esetjogában a közvetlen hatály és az elsődlegesség kérdései helyenként egymást átfedő módon jelennek meg.

KÖZVETLEN HATÁLY ELVÉNEK LÉNYEGE

PROBLÉMA: Amíg nem ismerjük el a közvetlen hatályt, addig a tagállamra van bízva az alkalmazás.  MEGOLDÁS: KÖZVETLEN HATÁLY
= lényege, hogy ha közvetlenül hatályos egy jogforrás, akkor a tagállami bíróság előtt lehet hivatkozni rá (azaz a közösségi jog révén az egyéneknek
is lehetnek alanyi jogai)

I. SZERZŐDÉSEK KÖZVETLEN HATÁLYA

VERTIKÁLIS (függőleges) DIMENZIÓ = uniós tagállam és magánszemély közötti viszonylatban felhívhatóság kérdése
A Bíróság a Van Gend en Loos ügyben mondta ki először, hogy a közösségi jog egyes elemeinek lehet közvetlen hatálya, majd azt a Costa v. ENEL
ügyben is megerősítette.

Van Gend el Loos ügy: Az EGK Szerződésben a tagállamok számára egy fontos kötelezettség lett megfogalmazva annak kimondásával, hogy a tagállamok
egymás között sem új beviteli, sem kiviteli vámokat, illetve velük egyenértékű díjakat nem vezethetnek be, sem pedig az egymás közötti kereskedelmi
kapcsolataikban már alkalmazottakat nem emelhetik. A Van Gend en Loos szállítmányozó vállalkozás amiatt tett panaszt a holland vámhatóságnál, majd
pedig a holland nemzeti bíróságnál, hogy az által importált vegyi árura a korábbi 3% helyett 8% beviteli vámot rótt ki a holland vámhatóság (a holland
hatóság azzal érvelt, hogy ő csak másik kategóriába sorolta az árut, ahol magasabb a vám). A jogvita alapját az képezte, hogy az EGK Szerződés szabályai
a Szerződés hatálybalépésével közvetlenül alkalmazható szabálynak minősülnek-e a tagállamokban, és hogy a tagállamokra rótt kötelezettségekre
alapítottan magánszemélyeknek keletkezhet-e jogosultsága.
 Az Európai Bíróság azt mondta ki, hogy a Közösség a nemzetközi jogban egy új jogi rendet alkot mindazon tagállamok számára, amelyek a Közösség
létrehozásával adott területeken korlátozták szuverenitásukat: a hatálybalépést követően minden tagállam jogrendszerének részévé vált, így valamennyi
tagállamot kötelezi, és közvetlenül érinti azok polgárait  ebből a polgároknak is jogai származnak, amelyeket a nemzeti bíróságok kötelesek figyelembe
venni
A Van Gend en Loos ügyben a közvetlen hatályosság elve úgy működött, hogy az EGK Szerződés alapján jogokat biztosított a felperesnek (a Van Gend en
Loos nevű magántársaságnak), amelyeket az a holland vámhatóság ellen érvényesíteni tudott.

Costa v. ENEL ügy: Egy olasz törvényben államosították az elektromos áram termelésével és elosztásával foglalkozó olasz vállalatokat, s létrehozták az
ENEL-t (amely megkapta valamennyi államosított vállalat telepét). Flaminio Costa milánói ügyvéd – aki az egyik államosított vállalat részvényese volt –
megtagadta, hogy az ENEL-nek áramszámlát fizessen: azzal érvelt, hogy az ENEL követelése, illetve az annak alapjául szolgáló olasz törvény sértette az
EGK jogát.
 A Közösségek Bírósága – az olasz kormány ellentétes álláspontjával szemben – megállapította a hatáskörét.

˗ az Európai Bíróság kimondta, hogy a tagállami bíróság a világos és feltétlen közösségi jogi rendelkezéseket közvetlenül és haladéktalanul alkal-
mazni köteles, még akkor is, ha azok egyértelműen hazai jogban ütköznek
˗ a közvetlen hatály nem a jogforrás egészét, hanem csak annak egyes rendelkezéseit érinti, meghatározott időben és adott jogalannyal kapcsolat-
ban  a közvetlen hatály megállapításának feltételei:
a) feltétel nélküli, alkalmazása nem függ közösségi vagy tagállami szervek további intézkedésétől,
b) kellően pontos (világos és egyértelmű) kell, hogy legyen

HORIZONTÁLIS (vízszintes) DIMENZIÓ = magánszemélyek közötti viszonyokban érvényesülő közvetlen hatály

Az állam-magánszemély szerkezetű jogviszonyokra (azaz vertikális viszonylatokra) vonatkoztatott tételt 1976-ban a Defrenne v. Sabena ügyben a Bíróság
kiterjesztette a horizontális dimenzióra (azaz magánszemélyek közötti viszonyokra) is.
˗ a közvetlen hatály kimondása ált. valamilyen tagállami hatóság vagy a jogalkotó uniós jogot sértő tevékenysége vagy mulasztása miatt történik:
így a vertikális viszonyokban ez nem okoz problémát, de a horizontális közvetlen hatályt nem minden esetben ismeri el a Bíróság

Defrenne v. Sabena ügy: A felperes, Defrenne kisasszony légiutaskísérő volt a belga Sabena légiközlekedési vállalat alkalmazásában. Pert indított a Sabena
ellen, hogy a nők és a férfiak egyenlő munkabért kapjanak, melyben az EGK Szerződésre hivatkozott. A Sabena azzal érvelt, hogy az EGK cikkei az állam
és állampolgárai közti viszonyra vonatkoztak, így a közösségi jog közvetlen hatálya nem vethető fel
 Az Európai Bíróság nem értett egyet a Sabena álláspontjával: szerinti a férfiak és nők közti megkülönböztetés tilalma kiterjed minden olyan megegyezésre,
amelynek az a célja, hogy kollektíve szabályozza a fizetett munkavégzést, és az egyéni munkaszerződésekre is.

A Simmenthal-ügyben (1978) a közvetlen hatály elvének a jövőbeli nemzeti jogalkotásokkal szembeni dimenzióját konkretizálta a Bíróság.

Simmenthal ügy: Az alperes cég (Simmenthal) marhahúst importált Franciaországból Olaszországba: keresetet indított, azt kérve, hogy: fizessék vissza az állat-
egészségügyi és közegészségügyi vizsgálatokért határon szedett díjat. A cég érvelése szerint a díjfizetés ellentétes az áruk szabad mozgására vonatkozó közösségi
jogi rendelkezésekkel és indítványozza az előzetes döntés kérését az Európai Bíróságtól.
 Az Európai Bíróság ítéletében a díjat közösségi joggal ellentétesnek találta, de az olasz adóhatóság nem fogadta el a döntést: az állította, hogy egy nemzeti bíróság
nem teheti meg, hogy nem alkalmazza a közösségi joggal ellentétes nemzeti jogot, mivel ilyen esetben az ügyet először az olaszt AB elé kell vinni, hogy alkotmány-
ellenesnek nyilvánítsa. Az Európai Bíróság kimondta, hogy a tagállami bíróság a világos és feltétlen közösségi jogi rendelkezéseket közvetlenül és haladékta-
lanul alkalmazni köteles, még akkor is, ha azok egyértelműen hazai jogban ütköznek.

A közvetlen hatály kimondása ált. valamilyen tagállami hatóság vagy a jogalkotó uniós jogot sértő tevékenysége vagy mulasztása miatt történik: így a
vertikális viszonyokban ez nem okoz problémát, de a horizontális közvetlen hatályt nem minden esetben ismeri el a Bíróság
II. RENDELETEK KÖZVETLEN HATÁLYA

Az EGK szerződés alapján a közösségi rendeletek „közvetlenül alkalmazhatóak” minden tagállamban: a KÖZVETLEN ALKALMAZHATÓSÁG az
egyes közösségi jogi jogforrások (pl. rendeletek) jellemző tulajdonsága, és azt jelenti, hogy e közösségi normákat a nemzeti jogrendszerbe nem
kell (sőt tilos) egy nemzeti aktussal átültetni ahhoz, hogy alkalmazhatók legyenek (a közvetlen alkalmazhatóság mindig a jogforrás egészére
vonatkozik és mindenkivel szemben érvényes)

Különbséget kell tenni közvetlen alkalmazhatóság és közvetlen hatály között (Winter holland professzor tanulmányában különbséget tett a közvetlen
hatály /„direct effect”/ és közvetlen alkalmazhatóság /„direct applicability”/ kategóriái között, amikor azt állapította meg, hogy a nemzetközi jogban vannak
„önvégrehajtó” rendelkezések  Winter dogmatikai és terminológiai javaslatát az Európai Bíróság nemigen követte, s ezt követően is differenciálatlanul
használják a „közvetlen alkalmazhatóság” és a „közvetlen hatály” fogalmát):
1. KÖZVETLEN ALKALMAZHATÓSÁG = az EGK szerződés alapján a közösségi rendeletek „közvetlenül alkalmazhatóak” minden tag-
államban, ami azt jelenti, hogy e közösségi normákat a nemzeti jogrendszerbe nem kell (sőt tilos) egy nemzeti aktussal átültetni ahhoz,
hogy alkalmazhatók legyenek
˗ a közvetlen alkalmazhatóság mindig a jogforrás egészére vonatkozik és mindenkivel szemben érvényes
˗ a rendeletekkel kapcsolatban arra utal, hogy a közösségi rendeletek a tagállamok nemzeti jogrendszereinek részévé válnak, DE! nem
jelenti viszont azt, hogy a rendeletek mindegyike egyszersmind „önvégrehajtó” természetű is (a közösségi rendeletek egy része ugyanis
a tagállamok részéről további végrehajtási intézkedéseket igényel ahhoz, hogy valóban „közvetlenül hatályossá” váljon)
2. KÖZVETLEN HATÁLY = közvetlen lehet rá hivatkozni a tagállami bíróság előtt (minden rendelet közvetlenül alkalmazható, de nem
minden rendelet közvetlenül hatályos: nem minden rendeletben van ugyanis olyan jog, amire lehet hivatkozni a tagállami bíróság előtt)

Emellett a közvetlen hatály és a közvetett hatály fogalomkettőse is megjelent a szakírónál (közvetett hatálynak az irányelvek közvetlen alkalmaz-
hatóságát tekintik).  A gyakorlat azt mutatja, hogy a rendeletek nem mindig annyira „közvetlenül alkalmazhatók”, mint ahogy azt az EGK Szerződés
feltételezi: gyakran találhatók ugyanis a rendeletekben olyan záradékok, amelyek további intézkedéseket tesznek szükségessé.
Az Európai Bíróság ítélkezése során ezt a témakört csak kevésszer érintette: 2 ítélet vált szélesebb körűen ismertté: Bussone-ügy és Eridana-ügy

Eridana ügy: Egy olasz bíróság azt a kérdést tette fel, hogy egy közösségi rendelet közvetlen alkalmazhatósága összeegyeztethető-e ugyanennek a rendeletnek
végrehajtására az olasz hatóság által kibocsátott rendelkezéssel.
 Az Európai Bíróság ítéletében azt a választ adta, hogy „az a tény, hogy egy rendelet közvetlenül alkalmazható, nem gátolja az ilyen rendeletet abban, hogy
felhatalmazzon valamely közösségi intézményt vagy tagállamot arra, hogy végrehajtási intézkedéseket tegyen”: annak az intézkedésnek a közvetlen
alkalmazhatósága, amely felhatalmazza a tagállamot arra, hogy nemzeti intézkedéseket tegyen, azt jelenti, hogy a nmezeti bíróság eldöntheti, hogy az ilyen nemzeti
intézkedések megfelelnek-e a közösségi rendelet tartalmának

Érdekes kérdést vet fel egy olasz farmer, Leonesio asszony ügye is:

Leonesio ügy: Leonesio asszony egy közsségi rendelet előírásainak eleget téve levágta a teheneit, de mégsem kapta meg a rendelet által előírt bónuszt, mivel az
olasz kormány nem tette meg az ehhez szükséges költségvetési intézkedéseket.
 Az Európai Bíróság ítéletében arra hivatkozott, hogy a vonatkozó közösségi rendeletek „kimerítően lefektetik azokat a feltételeket, amelyektől a kérdéses egyéni
jog létesítése függ, és azok nem tartalmaznak költségvetési szempontokat” (azok a nmezeti jog részévé válnak). Egy tagállam költségvetési rendelkezései tehát nem
akadályozhatják a közösségi rendelkezések közvetlen alkalmazhatóságát és az ilyen rendelkezések által létesített egyéni jog következetes gyakorlását.

A rendeletek közvetlenül alkalmazhatók minden tagállamban, és egyedül a Közösségek Hivatalos Lapjában való közzétételükkel lépnek hatályba
(az abban meghatározott időpontban, vagy annak hiányában attól az időponttól, amit a Szerződés előír).  A gyakorlat azt mutatja, hogy a rendeletek
nem mindig annyira „közvetlenül alkalmazhatók”, mint ahogy azt az EGK Szerződés feltételezi: gyakran találhatók ugyanis a rendeletekben olyan
záradékok, amelyek további intézkedéseket tesznek szükségessé.
˗ így mindazok a végrehajtási módszerek ellentétesek a Szerződéssel, amelyek akadályokat képeznek a közösségi rendeletek közvetlen hatá-
lyosulása előtt, és nehézségeket okoznak az egész Közösségben való egyidejű és egységes alkalmazás számára (Maris-ügy)

Maris ügy: Egy EGK rendelet lehetővé tette a közösségi tagállamokból származó és más közösségi tagállamban munkát vállaló „bevándorló”
dolgozóknak, hogy a Közösségen belül bárhol, bármelyik közösségi hivatalos nyelvet használhassák. A belga hatóságok viszont azt gondolták, hogy a
belga nyelvtörvények felette állnak a közösségi rendeletek előírásainak.
 Az Európai Bíróság kimondta, hogy lehetetelen, hogy a hazai jogok különbözősége miatt a közösségi jog érvényesülése az egyik tagállamban a másiktól
eltérjen.

˗ nem engedhető meg olyan eljárás sem, amely által elrejtik egy jogszabály közösségi jellegét azok elől, akikre vonatkozik (Variola ügy)

Variola ügy: Olaszországban úgy állapítottak meg egy vámot, hogy ezáltal olyan látszat keletkezett, mintha a közösségi rendelkezésektől függetlenül újra
nemzeti jogszabályt bocsátottak volna ki (mintha nemzeti rendelkezéseket alkalmaztak volna a vonatkozó közösségi rendeletek helyett).
 Az Európai Bíróság kimondta, hogy a tagállamok nem vezethetnek be olyan intézkedést, amely érintheti a Bíróságnak azt a hatáskörét, hogy
nyilatkozzon bármely olyan kérdésben, ami érinti a közösségi jog értelmezését, vagy valamely közösségi intézmény által kiadott jogszabály érvényességét:
azaz nem engedhető meg olyan eljárás, amely által elrejtik egy jogszabály közösségi jellegét azok elől, akikre vonatkozik.

˗ bár értelmezési nehézség esetén a nemzeti közigazgatás rákényszerülhet arra, hogy részletes szabályokat adjon ki a közösségi rendelet
alkalmazására és megvilágíts a felmerült kétségeket: ezt azonban csak olyan mértékben teheti, hogy értelmezései összhangban legyenek a
közösségi jog rendelkezéseivel és nemzeti hatóságok nem bocsáthatnak ki kötelező érvényű értelmezési szabályokat (Zerbone ügy)
Zerbone ügy: Az olasz hatóságok részletes rendelkezéseket bocsátottak ki a tojások jelölésére vonatkozó közösségi rendelet végrehajtására, és ezzel
mintegy „világossá tették” e rendelet előírásainak néhány homályos pontját.
 Az Európai Bíróság kimondta, hogy bár igaz, hogy értelmezési nehézség esetén a nemzeti közigazgatás rákényszerülhet arra, hogy részletes szabályokat
adjon ki a közösségi rendelet alkalmazására és megvilágíts a felmerült kétségeket: ezt azonban csak olyan mértékben teheti, hogy értelmezései
összhangban legyenek a közösségi jog rendelkezéseivel és nemzeti hatóságok nem bocsáthatnak ki kötelező érvényű értelmezési szabályokat.

Ezek az esetek is azt mutatják, hogy a közösségi rendeletek nem feltétlenül „önvégrehajtó” természetűek: így a tagállamoknak lehetőségük kell, hogy
legyen arra, hogy a közösségi rendeleteket saját végrehajtási intézkedéseikkel alkalmazzák.  DE! A nemzeti intézkedések nem korlátozhatják a
közösségi jog érvényesülését és tartalmilag sem térhetnek el attól.
III. HATÁROZATOK KÖZVETLEN HATÁLYA

Az EUMSz. 288. cikkének meghatározása szerint „A határozat teljes egészében kötelező. Amennyiben külön megjelöli, hogy kik a címzettjei, a
határozat kizárólag azokra nézve kötelező, akiket címzettként megjelöl.”.  Azaz 2 típusa van a határozatoknak:
a) NORMATÍV TARTALMÚ (általános hatályú) HATÁROZAT: teljes egészében kötelező
b) CÍMZETT (egyedi) HATÁROZAT: ha megjelöli, kik a címzettek, csak rájuk nézve kötelező

Az Európai Bíróság a Grad ügyben hozott ítéletében állapította meg azt, hogy a Közösség határozatainak is lehet közvetlen hatálya (ennek az ítéletnek
a határozatok és az irányelvek közvetlen hatályának megalapozása szempontjából is fontos szerepe volt).
˗ ha a Közösség intézményei határozattal állapítanak meg kötelezettségeket a tagállamra vagy a tagállamokra, akkor a közösségi határozat
hasznos hatálya („l’effet utile”) gyengülhet, ha az adott tagállam állampolgárai nem tudnak arra hivatkozni a bíróságokon és ha a nemzeti
bíróságok nem tudják azt a közösségi jog részeként figyelembe venni  ha a határozat mást is érint, mint akik a címzettjei, akkor a határozattal
ilyen módon érintett személy mindenképpen hivatkozhat a határozat közvetlen hatályára
Grad ügy: A határozat a közúti, vasúti és belföldi víziúti áruszállítással kapcsolatos hozzáérték-adóra vonatkozott, az ehhez kapcsolódó irányelv pedig
határidőt szabott a határozatban foglalt kötelezettség teljesítésére. 1968-ban az NSZK a közúti közlekedésre egy új tonna/km-nként egy pfenning összegű
adót vezetett be (az akkori pénzügyminiszterről, Leberről „leberpfennig” néven vált ismertté). Franz Grad osztrák fuvarozó, akinek teherautói német
utakon jártak, pert indított a német közigazgatás ellen azt kifogásolva, hogy az új német adó bevezetése sértette a Közössé tanácsi határozatát.
 Az Európai Bíróság ítéletében azt fejtette ki, hogy ha a Közösség intézményei határozattal állapítanak meg kötelezettségeket a tagállamra vagy a
tagállamokra, akkor a közösségi határozat hasznos hatálya („l’effet utile”) gyengülhet, ha az adott tagállam állampolgárai nem tudnak arra hivatkozni a
bíróságokon és ha a nemzeti bíróságok nem tudják azt a közösségi jog részeként figyelembe venni.

A horizontális kapcsolatban a közösségi határozatnak akkor lehet közvetlen hatálya, ha

a) a határozatban megfogalmazott előírás feltétlen,
b) megfelelően pontos és
c) az abban esetleg megállapított átvételi (implementációs) határidők már lejártak.

C-80/06 sz. Carp Snc di L. Moleri és V. Corsi kontra Ecorad Srl ügy: Az alperes társaság megrendelte a felperestől három biztonsági fogantyúval ellátott kültéri
ajtó leszállítását és beszerelését. Közülük az elsőnek a beszerelésekor alperes úgy vélte, hogy a termék nem felel meg a közösségi szabályozásnak, mivel felperes nem
rendelkezik a megfelelőségigazolási eljárás meghatározásáról szóló határozat által előírt, elismert tanúsító szerv által kiállított megfelelőségi tanúsítvánnyal, és
ezért alperes megtagadta szerződéses kötelezettségeinek teljesítését. A kifizetés megtagadása miatt felperes keresetet nyújtott be az olasz bírósághoz, amelyben annak
megállapítását kérte, hogy alperes szerződéses kötelezettségeinek nem tett eleget.
 Az Európai Bíróságnak először azt kellett megvizsgálni, hogy magánszemélyek közötti peres eljárásban lehet-e hivatkozni a határozatra.

Az ügyben indítványt előterjesztő szlovén főtanácsnok, Veronica Trsteniak álláspontja:

˗ elismerte, hogy magánszemélyek közötti perben hivatkozni lehet a határozatra  DE! a főtanácsnok a közösségi jogi aktusok közvetlen hatályát
illetően különbséget tett teljes és részleges közvetlen hatály között:
~ az EK Szerződés úgy rendelkezik, hogy a határozat címzettjeire nézve minden elemében kötelező  DE! ez kizárólag a határozat
kötelező joghatását határozza meg, de nem a jogi jellegét, jogi természetét
~ a főtanácsnok a közösségi jogi aktusok közvetlen hatályát illetően különbséget tett teljes és részleges közvetlen hatály között:
a) TELJES KÖZVETLEN HATÁLY = azt jelenti, hogy a közösségi jogi aktus jogokat keletkeztet a magánszemélyek közötti
viszonyokban (horizontális közvetlen hatály), a magánszemélyek és egy tagállam közötti viszonyokban (felfelé irányuló
vertikális közvetlen hatály), és jogokat keletkeztet az államnak, az állam és magánszemélyek közötti viszonyokban (lefelé
irányuló vertikális közvetlen hatály)
b) RÉSZLEGES KÖZVETLEN HATÁLY = csak a tagállammal szembeni kapcsolatok tekintetében keletkeztet jogokat a
magánszemélyek részére (felfelé irányuló vertikális közvetlen hatály)
Trstenjak főtanácsnok megállapította, hogy az eddigi ítélkezési gyakorlat a határozatokat illetően csak a felfelé irányuló vertikális közvetlen hatályt
ismeri el, vagyis a magánszemélyek azon jogát, hogy a tagállamnak vagy tagállamoknak címzett határozatra valamely tagállammal szemben
hivatkozhassanak (ez a jogosultság ugyanakkor a szóban forgó, két magánszemély közötti polgári eljárásban már megkérdőjelezhető) A valamennyi
tagállamnak címzett határozatok nem rendelkeznek horizontális közvetlen hatállyal

A Mangold ügyben az Európai Bíróság két magánszemély egymás közötti horizontális viszonyában alkalmazott egy irányelvet (az ügy az életkoron
alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmát állított a középpontba).

Mangold ügy: Az akkor 56 éves Werner Mangold a német jogszabályok alapján határozott idejű munkaszerződést kötött. Mangold úgy ítélte meg, hogy a
szerződéskötés korlátozása jogellenes, mert a határozott idejű munkaszerződés megkötéséről szóló rendelkezések az idősebb munkavállalókra hátrányos
megkülönböztetést jelentenek, és így ellentétesek a 2000/78 irányelvvel. Keresetet indított: azt állította, h a munkaszerződésében a munkaviszony időtartamának
korlátozásáról szóló rendelkezés semmis, mivel annak ellenére sérti a közösségi jogot, hogy a német joggal összeegyeztethető.
 Az Európai Bíróságnak először azt kellett megvizsgálni, hogy magánszemélyek közötti peres eljárásban lehet-e hivatkozni a határozatra.
IV. IRÁNYELVEK KÖZVETLEN HATÁLYA

Az irányelv fogalmi meghatározásában nem szerepel, hogy az „közvetlenül alkalmazható”: így kezdetben úgy gondolták, hogy annak nem lehet direkt
hatálya (az irányelvben leírt kötelezettség a tagállamnak szól, a tagállamnak biztosít választási lehetőséget a jogharmonizálás formájának és módszerének
a megválasztására).  Az 1970-es évek elejétől azonban lényeges elmozdulás figyelhető meg ettől az állásponttól: fontos változást hozott a Grad-ügy,
melyben határozat közvetlen hatálya mellett az irányelv közvetlen hatályosulásának lehetősége is felvetődött.

Grad ügy: A határozat a közúti, vasúti és belföldi víziúti áruszállítással kapcsolatos hozzáérték-adóra vonatkozott, az ehhez kapcsolódó irányelv pedig határidőt
szabott a határozatban foglalt kötelezettség teljesítésére. 1968-ban az NSZK a közúti közlekedésre egy új tonna/km-nként egy pfenning összegű adót vezetett be (az
akkori pénzügyminiszterről, Leberről „leberpfennig” néven vált ismertté). Franz Grad osztrák fuvarozó, akinek teherautói német utakon jártak, pert indított a német
közigazgatás ellen azt kifogásolva, hogy az új német adó bevezetése sértette a Közössé tanácsi határozatát.
 Az Európai Bíróság az irányelvek közvetlen hatályosulásának és alkalmazhatóságának lehetőségét is megállapította. Követelményként ehhez azt szabta, hogy a
kérdéses irányelv világos, pontos és feltétel nélküli legyen.

˗ az irányelvek közvetlen hatályosulásának kritériumai: világos, pontos és feltétel nélküli legyen  az irányelvek közvetlen hatályának és
alkalmazhatóságának elismerését azonban a tagállamok bíróságai mégis vontatottsággal tettek magukévá (Cohn-Bendit ügy)

Belügyminiszter v. Cohn-Bendit ügy: A Franciaországból közrend veszélyeztetése miatt kitiltott Cohn-Bendit, az 1968-as párizsi diáklázadás hőse 10 év
elteltével egy francia kiadóval kötött munkaszerződés ürügyén próbálta meg visszatérni Franciaországba. Miután ezt a francia belügyminisztérium
megtiltotta, Cohn-Bendit az ügyet a párizsi bíróság elé vitte. A párizsi közigazgatási bíróság állítólagos megkeresése azonban nem jutott el az Európai
Bírósághoz. A francia belügyminiszter fellebbezése folytán a francia legfelsőbb közigazgatási bírósághoz került az ügy, s az hozott ítéletet. Ebben azt az
álláspontot fejtette ki aConseil d’État, hogy miután a közösségi irányelvek végrehajtása a tagállamok jogkörébe tartozik, bármennyire különös, de
előfordulhat, hogy a tagállamok bármelyikének állampolgára nem hívhat segítségül egy adott irányelvet saját ügyében.

˗ az irányelvek közvetlen alkalmazhatóságával kapcsolatban további lényeges kérdések is tisztázódtak később az Európai Bíróság gyakorlatában:
• az irányelv nem lehet közvetlenül hatályos, mielőtt a benne tűzött átvételi, harmonizációs határidő le nem jár (Ratti ügy)

Publico Ministero v. Ratti ügy: oldószergyáros Ratti a veszélyes készítmények címkézésére vonatkozó két EGK-irányelvre hivatkozott.
 Az Európai Bíróság álláspontja az volt, hogy már lejárt átvételi határidejű irányelv közvetlenül hatályossá vált és így közvetlenül
alkalmazható, a másik viszont nem, mivel annak a határideje még nem járt le.

• ha az irányelv nem kíván meg külön harmonizációs hatályba léptető intézkedést a tagállam részéről, akkor az akár azonnal is
közvetlenül hatályosulhat az adott tagállamban – feltéve persze, hogy ha a direkt hatályosság egyéb feltételei adottak (Van Duyn v.
Home Office ügy)

Van Duyn v. Home Office ügy: A felperes, Van Duyn egy irányelvre hivatkozott, hogy megkérdőjelezze a belügyminisztérium döntését,
amelyben elutasítja beutazási kérelmét, hogy munkát vállaljon a Scientológiai Egyháznál.
 Az Európai Bíróság megerősítette a Grad-ügyben mondottakat, s hogy mik annak a feltételei, hogy az irányelvre közvetlenül lehessen
hivatkozni a tagállami bíróság előtt.

• egy tagállam által átvett, hatályba léptetett irányelv a nemzeti jogba történt átvétele után továbbra is megőrizheti közvetlen
hatályát

Verbond van Nederlandse Ondernemingen (VNO) v. Inspecteur der Invoerrechten en Accijnzen ügy.
 Az Európai Bíróság ítélete tette lehetővé a Holland Gyárosok Szövetsége számára, hogy a hozzáadottérték-adóra vonatkozó második
EGK-irányelvre hivatkozzanak, a holland hatóságok hatályosító rendelkezése ellenére is. Indoklás: az irányelv jótékony hatása gyengülne,
ha az egyének nem hivatkozhatnának ré országuk bíróságai előtt.

Az Európai Bíróság az 1970-es évek kezdete óta egész nyilvánvalóan olyan gyakorlatot folytat, amely lehetővé teszi az EGK-tagállamok állampolgárai
számára azt, hogy a közösségi irányelvekre közvetlenül is hivatkozhassanak saját államukkal szemben, ha a kérdéses irányelvet az adott állam
nem vagy nem teljes mértékben vette át.  Újabban olyan törekvések is megfigyelhetők, amelyek arra irányulnak, hogy az irányelvek közvetlen
alkalmazhatósága a magánszemélyek közötti jogviszonyokra is kiterjedjen (ebben a vonatkozásban azonban a joggyakorlat meglehetősen bizonytalan és
eltérő).

Weymüller az irányelvek különböző típusait különítette el:

1. ha az irányelv tartalmilag világos, kielégítően rendelkezik és nem hagy mozgásteret a szabályozásra a tagállam számára:
a) és az adott tagállam az irányelv rendelkezéseit nem ültette át a nemzeti jogba, és az érintett hatályos nemzeti jogi előírás nem teszi
lehetővé az irányelvvel összhangban levő értelmezési gyakorlatot: az irányelv rendelkezéseinek van alkalmazási elsődlegessége
b) de a tagállam mégis intézkedett a belső jog megfelelő harmonizációjára, intézkedése azonban nem megfelelő: ha a belső jog előírása
rugalmasan interpretálható, akkor a belső jog alkalmazási elsődlegessége érvényesül, de az értelmezésnek irányelvkonformnak kell
lennie
2. ha az irányelv világosan és kielégítő módon szabályoz ugyan, de hagy játékteret a tagállam jogalkotása számára: ha ilyen esetben a tagállam
nem tesz eleget az irányelv rendelkezéseinek, de a vonatkozó nemzeti jogszabályok az irányelv engedte mozgástéren belül vannak, akkor egy
esetleges jogvitában a nemzeti jog elsődlegessége érvényesül (kétség esetében azonban az irányelvkonform interpretációval)
3. ha az irányelv szövegezése nem elég világos: ha emellett nem egyértelmű az sem, hogy az irányelvnek megfelelően módosított vagy alkotott
nemzeti jog kellően megközelítette-e az irányelvben foglalt elérendő célt, az eljáró nemzeti hatóság előtt két út is áll
 az Európai Bíróság előzetes döntését lehet kérni az EGK-jog helyes értelmezéséről
 a nemzeti jog alkalmazása kerül előtérbe, utalással az irányelv értelmezésének kétségeire

Azt jelenti a ZÁRÓHATÁS, hogy a tagállam az EK jogalkotási aktusa folytán, az adott szabályozási tárgy tekintetében lényegében lemond a
jogalkotási szuverenitásáról. (az adott közösségileg szabályozott szabályozási tárgyat többé nemzeti jogalkotással már nem érintheti a tagállam)
˗ közösségi oldalon ez nemcsak lehetőség, hanem kötelezettség is: a Közösség kötelessége az összehangolt joganyagnak a jövőben változó
viszonyokhoz való hozzáigazítása, fejlesztése  az EK nem hagyhatja, hogy a harmonizált joganyagok megmerevedjenek (fontos, hogy
megfelelő felülvizsgálati, jogfejlesztési intézményeket vezessen be)
 Az értelmezési kötelezettség doktrínája

PROBLÉMA: ha nem közvetlenül hatályos egy uniós jogforrás, akkor a tagállamoknak kell megtennie a szükséges intézkedéseket, hogy
hatályosuljon – DE! ha nem jól ülteti át a nemzeti jogba (pl. irányelv) vagy egyáltalán nem ülteti át, akkor mi legyen.  erre szolgál az értelmezési
kötelezettség doktrínája
FOGALMA: az értelmezési kötelezettség doktrínája a nemzeti bíróságok számára fogalmaz meg kötelezettséget (nem az államok kormányait kötelezi):
lényege, hogy amennyiben a nemzeti jog erre alkalmas (azaz van mozgástér az alternatív megoldásokra), akkor a tagállamok bíróságai a közösségi
irányelvekkel összhangban kötelesek értelmezni a nemzeti jogot (más elnevezéssel: KÖZVETETT HATÁLY)

I. ÉRTELMEZÉSI KÖTELEZETTSÉG KIALAKULÁSA

Első ízben a Von Colson and Kamann ügyben (1983) fogalmazta meg az értelmezési kötelezettség doktrínáját: megállapította azt, hogy a tagállamok
bíróságai a közösségi irányelvekkel összhangban kötelesek értelmezni a nemzeti jogot

Von Colson and Kamann v. Land Nordrhein-Westfalen ügy: Egy német bíróság azt állapította meg, hogy Észak-Rajna-Vesztfália tartomány megszegte az egyenlő
bánásmódról szóló irányelvet, mivel megtagadta annak alkalmazását egy, a nemek alapján történő megkülön-böztetéssel kapcsolatban levő tényállásra. Von Colson
és Kamann szociális gondozónők egy börtönben szerettek volna munkát vállalni, de a meghirdetett állásokra végül két alacsonyabb végzettségű férfit vettek fel.
 Az Európai Bíróság ebben az ítéletében mondta ki első ízben azt, hogy a tagállamok bíróságai is kötelesek a közösségi jog hatályosulásáról gondoskodni és ezzel
összefüggésben nemzeti jogrendszerük szabályait a közösségi irányelvek szövegének és céljának fényében kell, hogy értelmezzék.

Az értelmezési doktrína alapja az EGK Szerződés, mely kimondja: a tagállamok

a) meghoznak minden megfelelő (akár általános, akár különös) intézkedést olyan kötelezettségek teljesítésének biztosítására, amelyek a
Szerződésből fakadnak, vagy a Közösség szervei által hozott intézkedés következtében állnak elő
b) megkönnyítik a Közösség számára feladatainak teljesítését
c) tartózkodnak minden olyan intézkedés meghozatalától, amely veszélyeztetné a Szerződés céljainak elérését
Az értelmezési kötelezettség nem csupán a nemzeti jog bizonyos speciális szabályaival kapcsolatban áll fenn, hanem a nemzeti jog általános szabályaival
és elveivel kapcsolatban is  az értelmezési kötelezettség abszolút felfogása

Egyéb fontos döntések:

˗ a Kolpinghuis Nijmegen ügy kapcsán az Európai Bíróság tovább is ment: kimondta, hogy a tagállamok nemzeti bíróságainak az értelmezési
kötelezettsége már attól az időponttól fennáll, amikor az értelmezés alapjául szolgáló irányelv közösségi elfogadása megtörtént (közöm-
bös, hogy a tagállamok számára a jogharmonizációs intézkedések meghozatalára megszabott határidő lejárt-e)

Kolpinghuis Nijmegen ügy:

 A tagállam bírósága által értelmezett nemzeti intézkedés (jogszabály) már az adott irányelv átvételére megszabott határidő előtt hatályba lépett, az
ítélet azonban mégsem foglalkozott azzal, hogy a tagállamok bíróságainak miként kell értelmezniük nemzeti jogukat a vonatkozó irányelv közösségi
elfogadása után, de a tagállam számára az átvételre, harmonizációra biztosított határidő letelte előtt.

˗ az értelmezési kötelezettség doktrínáját a Bíróság a Marleasing eset (1990) eldöntésénél lényegében kiépítette: fontos következtetés volt, hogy
a tagállamok bíróságainak a magánszemélyek közötti ügyekben is el kell ismerniük a közösségi direktívák közvetlen hatályát és alkalmaz-
hatóságát (a Marleasing nem állami szerv, hanem magántársaság, vele szemben azonban a La Comercial társaság lényegében egy közösség
irányelvre hivatkozott, pedig ezt közvetlenül nem tehette volna meg)

Marleasing ügy: Egy spanyol bíróság megkeresésében a Tanács által kiadott társasági jogi direktíva értelmezését kérte. A spanyol polgári tör-
vénykönyvnek a szerződések érvénytelenségére vonatkozó szabályai, valamint az említett társasági jogi direktíva között ugyanis kollízió mutatkozott. Az
ügyben felperesként felépő Marleasing nevű társaság álláspontja szerint az alperes La Comercial társaság alapító szerződését a spanyol polgári
törvénykönyv szerint érvénytelennek kellene nyilvánítani a visszterhesség hiánya miatt. A La Comercial társaság ezzel szemben arra hivatkozott, hogy
az említett semmisségi okot nem tartalmazza az irányelv.
 Az Európai Bíróság a La Comercial társaság javára döntött, mivel a kérdéses irányelv valóban nem tartalmazza az említett semmisségi okot: a
Bíróság megállapította, hogy a spanyol jog nem értelmezhető az említett direktívával szemben és ezért a társasági szerződést csak az abban foglalt
semmisségi okok alapján lehet érvényteleníteni
 Az uniós jog elsődlegességének elve

PROBLÉMA: hiába közvetlenül hatályos a jogforrás, ha azzal ellentétes tagállami jogszabály van, s ezt a kollíziót feloldva mondta ki az EU Bíróság
az elsődlegesség elvét  FOGALMA: lényege, hogy a tagállami bíróság köteles megtagadni az uniós joggal ellentétes tagállami jogszabály
alkalmazását (a tagállam köteles minden szükséges intézkedést megtenni, hogy elősegítse az uniós jog hatályosulását)  azaz a közösségi hűség elvéből
vezette le)
˗ az elsődlegességi doktrína tulajdonképpen a közvetlen hatály elmélet logikus folytatása: a Közösség által alkotott joganyag csak akkor tud
hatást gyakorolni a tagállamok jogrendszereire, ha lehetővé válik, hogy átüsse a tagállamok jogrendszereinek a közösségi joggal összhangban
nem lévő, tartalmilag annak meg nem felelő szabályait (az EGK Szerződés nem rendelkezik a közösségi jog elsődlegességéről, hanem először a
Costa v. ENEL ügyben fogalmazódott meg először)

Costa v. ENEL ügy: Egy olasz törvényben államosították az elektromos áram termelésével és elosztásával foglalkozó olasz vállalatokat, s létrehozták
az ENEL-t (amely megkapta valamennyi államosított vállalat telepét). Flaminio Costa milánói ügyvéd – aki az egyik államosított vállalat részvényese
volt – megtagadta, hogy az ENEL-nek áramszámlát fizessen: azzal érvelt, hogy az ENEL követelése, illetve az annak alapjául szolgáló olasz törvény
sértette az EGK jogát.
 A lex posteriori derogat priori elv érvényesítésével szemben az Európai Bíróság kimondta az uniós jog elsődlegességét: ugyanis az EGK Szerződéssel
olyan önálló jogrendszer jött létre, amely a tagállamok jogrendszereinek szerves részévé válik, s melyet a bíróságok kötelesek alkalmazni (a Szerződés
szövege és szelleme lehetetlenné teszik a tagállamok számára, hogy későbbi és egyoldalú aktusaiknak elsőbbséget adjanak az általuk a viszonosság
alapján elfogadott jogrendszerrel szemben)

˗ az elv azt is magában foglalja, hogy a bíróságnak ilyen esetben nem kell kérnie és nem kell bevárnia, hogy a nemzeti jogrendben
jogszabályok ütközése esetén szokásos eljárás lefolyjon, esetleg e tárgyban előzetesen döntés szülessen (Simmenthal-ügy)

Simmenthal ügy: Az alperes cég (Simmenthal) marhahúst importált Franciaországból Olaszországba: keresetet indított, azt kérve, hogy: fizessék vissza
az állat-egészségügyi és közegészségügyi vizsgálatokért határon szedett díjat. A cég érvelése szerint a díjfizetés ellentétes az áruk szabad mozgására
vonatkozó közösségi jogi rendelkezésekkel és indítványozza az előzetes döntés kérését az Európai Bíróságtól.
 Az Európai Bíróság ítéletében a díjat közösségi joggal ellentétesnek találta, de az olasz adóhatóság nem fogadta el a döntést: az állította, hogy egy
nemzeti bíróság nem teheti meg, hogy nem alkalmazza a közösségi joggal ellentétes nemzeti jogot, mivel ilyen esetben az ügyet először az olaszt AB
elé kell vinni, hogy alkotmányellenesnek nyilvánítsa. Az Európai Bíróság kimondta, hogy a tagállami bíróság a világos és feltétlen közösségi jogi
rendelkezéseket közvetlenül és haladéktalanul alkalmazni köteles, még akkor is, ha azok egyértelműen hazai jogban ütköznek.

˗ továbbá magába foglalja azt a tilalmat, hogy a tagállamok az uniós joggal ellentétes jogot alkossanak, ill. az uniós jog számára fenntartott
területeken egyáltalán jogot alkossanak
˗ az uniós jog elsőbbsége abszolút, s az elvet a tagállamok közigazgatási szerveinek is alkalmazniuk kell
 A tagállami jogszabály nem veszíti el érvényét annál fogva, hogy a bíró nem alkalmazta (más esetekben 3. országok irányába, ahol nincs ütközés,
továbbra is használható marad, ill. ha az ütköző uniós jog veszíti el érvényét, akkor a tagállami jogszabály visszanyeri alkalmazhatóságát)

ELSŐDLEGESSÉG  ELSŐBBSÉG
A közösségi jog szupremáciájával kapcsolatban célszerű az „elsődlegesség” kifejezést használni, hiszen az „elsőbbség” kifejezés időtényezőre is utal.
a) ELSŐDLEGESSÉG = alkalmazási elsőbbség (ha ugyanarra a területre van uniós és tagállami szabály is és ezek ellentmondanak egymásnak,
az unióst kell figyelembe venni)
b) ELSŐBBSÉG = jogalkotási elv, amelynek lényege, hogy nem érvényesül az a tagállami jogokban általános elv, hogy a „később született
jogszabály lerontja a régebbit” (az „elsőbbség” kifejezés időtényezőre is utal)  Márpedig az EK jogában kialakult egy új elsőbbségi doktrína
a „pre-emption” analízis (az a módszer, amellyel a párhuzamos jogalkotási felhatalmazottságok körében a Közösség a maga számára
kizárólagossá teheti a korábbi párhuzamos jogalkotási hatáskört) alapján.
Az elsődlegesség elvét írott formában ma sem tartalmazza a primer jog. A Lisszaboni Szerződéshez csak egy (nem kötelező) nyilatkozat
formájában csatolták a Tanács Jogi Szolgálatának az uniós jogi alkalmazási elsőbbségéről szóló véleményét.

TAGÁLLAMI REAKCIÓK
A tagállamok jogrendszereinek reakciói az elsődlegesség elvének megfogalmazására különbözőek voltak:
1. EGYESÜLT KIRÁLYSÁG: törvényhozásilag rendeződött a kérdés  1972. évi European Communities Act oldotta meg a közösségi jog el-
sődlegessége elvének elfogadtatását (nem mondja ki ugyant kifejezetten az EGK-jog elsődlegességét: DE! a parlament által hozott törvényeket
a közösségi jog alapján kell értelmezni és hatályosnak tekinteni)
- kezdetben az angol bírók a European Communities Act-ben értelmezési szabályt láttak, amely szerint a hazai jogot úgy kell értelmezni,
hogy az igazodjék az EGK jogához.  Az 1979. évi Macarthys v. Smith ügynek a Fellebbviteli Bíróság általi megítélése lényeges
mozzanat volt abban, hogy az angol bírói gyakorlat az értelmezési módszerről átváltott az elsődlegességi módszerre
2. NÉMETORSZÁG: kedvezőbb feltételek voltak az elfogadáshoz, ugyanis a német Alaptörvény lehetővé teszi szuverén hatásköröknek államközi
intézményekre történő átruházását
˗ a német alkotmánybíróság 1974-ben azért nem ismerte el ebben a körben a közösségi jog elsődlegességét, mert a fejlődés adott fokán
nem tartotta alkalmasnak az Európai Közösséget arra, hogy az ún. „elidegeníthetetlen alapvető jogokat” megfelelő védelemben
részesítse: két körülményt értékelt különösen hiányosságként:
 hogy az Európai Parlament képviselőit abban az időben még nem közvetlenül választották
 hogy a közösségi jog nem építette ki az alapvető jogok pontos katalógusát
 A Wünsche Handelsgesellschaft ügyben 1986-ban már azt fejtette ki a német alkotmánybíróság, hogy az Európai Bíróság
megfelelő módon védelmezi az alapvető jogokat (sőt 1979-tól ráadásul az EP-ben közvetlenül választják a képviselőket)
3. FRANCIAORSZÁG: a francia alkotmány szerint a szabályosan megerősített és jóváhagyott nemzetközi szerződések, valamint egyezmények
kihirdetésüket követően a törvények felett állnak (feltéve, hogy ezeket a másik fél is alkalmazza)  azaz a nemzetközi szerződések ratifikálásukat
és kihirdetésüket követően felette állnak a hazai jogszabályoknak
4. OLASZORSZÁG: az alkotmány meglehetősen általánosan fogalmazott a nemzetközi jog és a belső jog viszonyát illetően, s az olasz
alkotmánybíróság kezdetben nem ismerte el a közösségi jog elsődlegességét  DE! később olyan felfogást alakított ki, hogy elfogadták a
közösségi jog elsődlegességét, de fenntartották azt a lehetőséget, hogy védelemben részesítsék az olasz jog szerinti alapvető jogokat, ha az
Európai Bíróság nem volna képes, hogy biztosítsa azok érvényesülését a közösségi jog alapján
5. A többi tagállamában nem találni különösebben ellenséges reakciókat a közösségi jog elsődlegességével szemben: egyes országokban az
alkotmány kifejezetten biztosítja a nemzetközi szerződések elsődlegességét a hazai joggal szemben (pl. GÖRÖGORSZÁG, HOLLANDIA),
illetve DÁNIA, LUXEMBURG és ÍRORSZÁG esetében nem volt különösebb visszhangja a közösségi jog elsődlegességének.
 Jogharmonizáció

B12. A jogharmonizáció fogalma.

B13. Az EK jogharmonizációs programjának az indulása. A jogharmonizációs kötelezettségek

tartalma és jogalapjai.

B14. A Cassis de Dijon dogmája

B15. Az Egységes Európai Okmány hatása a jogharmonizációra.

B16. A jogharmonizációs kötelezettségszegések.

B17. Az Európai Unió Bíróságának törekvése a tagállamok jogharmonizációs kötelezettségének

kikényszerítésére.

B18. Az állami kárfelelősség megjelenése az Európai Unió Bíróságának gondolkodásában.

B19. A Francovich-ügy

B20. A Post-Francovich jelenség

B21. A szubszidiaritás hatása a jogharmonizációra

 A jogharmonizáció fogalma és története

A JOGHARMONIZÁCIÓ fogalma 2 dolgot foglal magában:

a) JOGEGYSÉGESÍTÉS = mindenhol ugyanazok a szabályok vannak, egy egységes jog megalkotását jelenti (eszköze a rendelet)
b) JOGKÖZELÍTÉS = egy „minimumstandardot” határoz meg, amelyet minden tagállamnak el kell érni (eszköze: irányelv)  a tagállamoknak
meg kell valósítaniuk a közösségi célokat: az eltérő jogrendszerekből fakadóan a közösségi cél minden tagállam jogában más-más jogintézmény-
ként fog megjelenni (ezzel megvalósul a jogharmonizáció, mert a közös cél megvalósul)
Az EK eddigi története során nem jogegységesítésre törekedett: a cél nem az ún. „egységes jog” kialakítása, hanem a nemzeti jogok bizonyos elemeinek
megőrzése mellett a tagállamok nemzeti szabályozásainak egymáshoz hasonlóvá tétele, a túlságosan nagy eltérések kiküszöbölése.
˗ a jogharmonizáció örök: soha nem lehet befejezni, lezárni (a tagállamok folyamatosan közelítik egymáshoz jogszabályaikat: új és új irányelvek
születnek, melyekhez a belső jogot folyamatosan igazítani kell)  oka: a jogegységesítés nem lehetséges, és nem is ez a cél

Az 1958-as Római Szerződés még konkrét gazdasági célhoz kötötte a jogközelítési tevékenységet: a Közösség tevékenységei olyan mértékben foglalják
magukban a tagállamok jogrendszereinek közelítését, amilyen mértékben azt a közös piac megfelelő működése megköveteli  a jogharmonizáció
fontossága az 1980-as évek utolsó negyedétől különösen és ugrásszerűen emelkedett
- a tagállamok jogharmonizációs kötelezettsége közösségi jogon alapul, de annak teljesítésével a jogharmonizálás eredményeként többnyire
nem közösségi jog jön létre, hanem csak a nemzeti jog változik.
A jogharmonizáció örök: soha nem lehet befejezni, lezárni (a tagállamok folyamatosan közelítik egymáshoz jogszabályaikat: új és új irányelvek születnek,
melyekhez a belső jogot folyamatosan igazítani kell)  oka: a jogegységesítés nem lehetséges, és nem is ez a cél (a jogegységesítés és a jogharmonizáció
alapja is a jog-összehasonlítás)

A JOGHARMONIZÁCIÓ KÉT TÍPUSA:

A jogharmonizációnak két stílusa, két fajtája alakult ki, amelyek időben is elkülönülnek egymástól
1. TOTÁLIS JOGHARMONIZÁCIÓ = kezdetben ez volt a jellemző, kapcsolódva a jogegységesítési törekvésekhez (részletes megfogalmazású
direktívákon nyugvó, szigorúan kemény jogharmizáció)  azért totális, mert megvalósításuk során alig enged mozgásteret az egyes
tagállamoknak
˗ példa: a Tanács által elsőként 1962. október 23-án kiadott direktíva az emberi fogyasztásra szánt, élelmiszerekben használt színe-
zőanyagok köréből sorolt fel rendkívül tüzetesen olyan színezékeket, amelyek kizárólag engedélyezettek és amelyeket tilalmi listára
tenni nem szabad egyik tagállamban sem
˗ a tagállamok szó szerint átültették a belső jogba (rendeletként funkcionált)
2. OPCIONÁLIS JOGHARMONIZÁCIÓ = lazább stílusú jogharmonizáció, amely bőven hagy mozgásteret a tagállamoknak - csak az eredmé-
nyeket, célokat határozták meg az irányelvek, és ennek megvalósítási módja tagállamonként különbözhet (az irányelvek nem jogszabályszerűek,
mert csak célokat határoznak meg)  a tagállamok szabadsága esetenként arra is kiterjed, hogy választhassanak saját korábbi szabályozásuk és
a direktíva által ajánlott szabálytartalom között
˗ példa: az első ilyen a villás emelőjű targoncákról szól „fork cliff trucks”-irányelv
Az EK jogalkotása a totális jogharmizációról átváltott a lazább, opcionális jogharmonizálási stílusra.

A JOGHARMONIZÁCIÓ JOGALAPJA: lényege, hogy ha nincs felhatalmazás, nem lehet jogot alkotni  a Szerződésekben van egy ún. ÁLTALÁNOS
JOGHARMONIZÁCIÓS JOGALAP (az EUMSz.-ben a Jogszabályok közelítése cím alatt)

MILYEN SZINTEN TÖRTÉNJEN A JOGHARMONIZÁCIÓ?

Az EGK Szerződés nem határozza meg, hogy milyen jogforrásban történjék az irányelv tartalmának az „átvétele” a tagállamok részéről: a tagállamoknak
lehetőségük van arra, hogy maguk válasszák meg a megfelelő jogforrást a jogharmonizálásra.  Az Európai Bíróság újabb döntéseiben azonban
olyan tendencia rajzolódik ki, amely a tagállamok ezen lehetőségeit szűkíti: HÁRMAS KÖVETELMÉNY = olyan jogforrásban kell a direktívákat
átvenni, amely
1. általános
2. kötelező erejű
3. effektív
 Az viszont már a tagállam belső jogrendjére tartozó kérdés, hogy milyen jogforrások felelnek meg ezeknek a kritériumoknak.

I. AZ EK JOGHARMONIZÁCIÓS PROGRAMJÁNAK AZ INDULÁSA

Az irányelveken alapuló jogharmizáció csak viszonylag lassan, az 1960-as évek elején indult be (1962. október 23-án adták ki az első irányelvet).  Az
1960-as évek végére az EGK jogharmonizációs programja számottevő mértéket öltött.

Az EK jogának és a tagállamok jogrendszereinek viszonya az 1958-as kezdettől sokat változott.

RÓMAI SZERZŐDÉSEK (1957):

˗ CÉL: közös piac (ennek megvalósítása érdekében van lehetőség aktivizálni az általános jogharmonizációs kötelezettséget)
˗ JOGALAP: ha nem volt speciális jogalap, akkor fő szabályként az irányelvekkel történő jogharmonizáció valósult meg  egyhangúlag (a
Tanács minden tagjának el kellett fogadnia): ezért volt totális jogharmonizáció
˗ DE! volt speciális is (pl. vámkódex, ami rendeleti formában született), csak nem ez volt a jogharmonizáció fő típusa
˗ a direktívák mind a mai napig megőrizték alapvető szerepüket a joghamonizációban  a direktívákon keresztül az EGK
jogharmonizációs céljai közvetve valósulnak meg (a szándékolt eredményt tekintve kötelező a címzett tagállamokra nézve, de az
eredmény megvalósítása formájának és módszereinek megválasztása a nemzeti hatóságokra marad)
Az EGK 1958-as jogharmonizációs koncepciója tehát a tagállamok jogrendjének respektjére épült: a tagállamok érthetően fenntartották a maguk
számára a szabályozási hatásköröket minden olyan kérdésben, amit kifejezetten nem ruháztak át a Közösségnek  valódi közösségi jog így csak egyes
területeken jelenhetett meg (ilyen volt a vámuniót létrehozó joganyag, mely a nemzetközi jogból ismert sémának megfelelően jött létre)
- ezenkívül közösségi szinten csak keretszabályokat alkottak bizonyos területeken annak érdekében, hogy a Közösségnek legyen módja közös
politikát bevezetni, ill. alkalmazni (így jöttek létre keretjelleggel a Közösség versenyjogi szabályai és a közös agrárpolitika érvényesítését
biztosító szabályok)
- ezen túlmenően azonban a tagállamok fenntartották jogalkotási hatásköreiket azzal a korláttal, hogy eltérések esetén kötelesek voltak a vonatkozó
szabályok harmonizálására  a harmonizált szabályok továbbra is a nemzeti jogrendszerek részét képezték és nem váltak a közösségi jog részévé
(ha jogalkotásról beszéltek: azon elsősorban a nemzeti jogalkotásokat értették és nem a közösségit)
Így egy meglehetősen korlátozott jogharmonizációs kötelezettségük volt a tagállamoknak: ez a korlátozás 3 fő vonatkozásban jelentkezett
a) a jogharmonizáció funkcióhoz kötöttsége
b) egyhangú döntéshozatal kívánalma
c) a jogharmonizáció eredményeként nem közösségi, hanem nemzeti jog képződik

1969. december 31-én ért véget az EGK úgybevezett átmeneti időszaka: korábi párhuzamos hatáskörök kizárólagossá tétele az átmeneti időszak
lezárulásával
˗ ettől az időponttól kezdődően a Közösség jogalkotási feladatai tovább sokasodtak, lévén, hogy számos, korábban – az átmeneti időszak alatt –
párhuzamos hatáskörként létezett jogosítottság kizárólagosan közösségivé vált (a változás a legszembetűnőbb módon a mezőgazdasági
jogalkotás területén jelentkezett)
Az 1970-es években és az 1980-as évek első felében a Közösség belső válságainak hatására a tagállamok kétségei megsokszorozódtak az EK-joghar-
monizáció értelmével kapcsolatban.

A tagállamok jogharmonizációs kötelezettségeinek tartalma kapcsán felvetődő kérdések:

˗ egy tagállamot csak olyan területen lehet jogharmonizálásra kötelezni, ahol annak értelme van (pl. tengerparttal nem rendelkező Luxemburgot
teljesen felesleges volna arra kényszeríteni, hogy az EK jogharmonizációs programja keretében a tengeri kikötők működtetésére hozzon belső
szabályozásokat)
˗ olyan jogalkotásra is lehet kötelezni a tagállamokat, melyek decentralizált helyhatóságaik hatáskörébe tartoznak, ugyanis a szövetségi rendszerű
tagállamokban a külállamokkal fennálló kapcsolatok tekintetében a szövetségi államnak van hatásköre
˗ a legösszetettebb probléma az, hogy meg kell-e adni számukra a választás lehetőségt a tekintetben, hogy a direktívák előírásainál az adott esetben
kevesebb vagy éppen több eredményt ígérő intézkedést tegyenek
˗ a tagállamok esetenként deregulációval is eleget tehetnek jogharmonizációs kötelezettségeiknek (különösen olyan esetekben fordulhat elő,
amikor egy területen a hatályban lévő nagyszámú rendelkezés, szabályozás egyszerűen sokaságánál fogva akadályozza a közös piac
létrehozatalát és működtetését)

JOGHARMONIZÁCIÓS KÖTELEZETTSÉGEK JOGALAPJA

EK SZERZŐDÉS:
˗ a tagállamok jogrendszereinek egymáshoz közelítése a közös piac megvalósulásához szükséges mértékben: a közösség tevékenységei tehát
olyan mértékben foglalják magukban a tagállamok jogrendszereinek közelítését, amilyen mértékben az a közös piac megvalósulásához szükséges
 nem öncélú tevékenység, célja a közös (majd egységes) piac megvalósulása
˗ jogszabályok közelítése: a Tanács - a Bizottság javaslatára, az Európai Parlamenttel és a Gazdasági és Szociális Bizottsággal való konzultáció
után - egyhangúsággal irányelveket bocsát ki a tagállamok azon törvényeinek, rendeleteinek és közigazgatási előírásainak közelítésére, amelyek
közvetlen hatással vannak a közös piac létrehozására vagy működésére  a jogharmonizáció elsődleges eszköze az irányelv (directive), melynek
jellemzői:
 nem szó szerint kötelezi a tagállamokat, hanem az elérni kívánt eredményt teszi kötelezővé
 a nemzeti jogalkotó szervek az eredmény megvalósításának módszerét megválaszthatják
 a tagállami jogrendszer tiszteletben tartására épül (a tagállamok jogrendszere is a közösségi jog részét képezi)
KÖLCSÖNÖS ELISMERÉS ELVE: hogy az egyik tagállamban hatályos rendelkezéseket egy másik tagállamban alkalmazott rendelkezésekkel
egyenértékűnek kell elismerni
A KÖZÖSSÉGI HŰSÉG ELVE (fidelity clause): a tagállamok minden megfelelő általános és egyedi intézkedést meghoznak annak érdekében, hogy
biztosítsák azon kötelezettségeknek a teljesítését, amelyek a jelen Szerződésből fakadnak, vagy amelyeket közösségi szervek tevékenységei eredményeznek,
a tagállamok megkönnyítik a Közösség feladatainak teljesítését

II. CASSIS DE DIJON DOGMÁJA

A jogharmonizációnak is van egy doktrínája: ez a KÖLCSÖNÖS ELISMERÉS ELVE

Probléma: vannak olyan területek, ahol szükség lenne jogharmonizációra, de az EU nem alkotott jogot (azaz nincs legiszlatív eszköz) – DE! ilyen esetekre
az EU Bírósága kifejlesztet egy elvet (non-legiszlatív eszköz)  Ilyen non-legiszlatív eszköz a kölcsönös elismerés elve, melynek lényege, hogy az EGK
Szerződésbe ütközik az a tagállami magatartás, hogy a másik tagállamban jogszerűen előállított terméket nem engedi piacra jutni az adott
tagállamban

1978-ban az Európai Bíróság az ún. Cassis de Dijon ügyben olyan nagy fontosságú ítéletet hozot, amely később az EK jogharmonizációs tevékenységében
módszertani változást is eredményezett: ennek hatására bővült ki a közösségi jogharmonizáció eszköztára az ún. „KÖLCSÖNÖS ELISMERÉS”
módszerével.

Cassis de Dijon ügy: A Cassis de Dijon egy Franciaországban készített enyhe alkoholtartalmú feketeribizli-ital, amit általában fehér borral fogyasztanak.
Alkoholtartalma 15-20% közötti és azt Franciaországban jogszerűen állították elő. A német jog viszont tiltotta az enyhén alkoholos italok Németországban történő
forgalmazását 25%-os alkoholtartalom alatt. A német szabályozás abból a megfontolásból indult ki, hogy ha az enyhén alkoholos italok széles körben elérhetőek,
akkor az sokakat hozzászoktathat az alkohol élvezetéhez. A korlátozó német jogszabály miatt indított pert egy német bíróság előtt a Cassis de Dijon német importőre,
aki akadályozva volt abban, hogy ezt, a Franciaországban amúgy jogszerűen előállított italt Németországban forgalomba hozza.
 Az Európai Bíróság abból indult ki, hogy közösségi szabályozás hiányában a tagállamok jogosultak arra, hogy saját területükre vonatkozóan szabályozzák az
alkohol, valamint az alkoholos italok gyártását és forgalmazását. A német jogszabály nem is volt diszkriminatív tartalmú, de mégis az volt a hatása, hogy egy
Franciaországban jogszerűen előállított terméket kizárt a Németországban való forgalmazásból, pusztán azért mert a vonatkozó német jogszabályok különböztek a
francia szabályoktól. Az Európai Bíróság rámutatott arra, hogy az alkoholizmus elleni küzdelemhez elegendő volna olyan módszer alkalmazása is, amelynek nincs
kereskedelemkorlátozó hatása.

A termékek szabad forgalmát csak akkor korlátozhatják, ha erre a pénzügyi felügyelet hatékonysága, a közegészség védelme, a kereskedelmi ügyletek
tisztessége és a fogyasztók védelme érdekében van szükség.  Az Európai Bíróság az arányosság követelményére és az alternatív eszközök al-
kalmazásának lehetőségére hívta fel a német bíróság figyelmét

A Cassis de Dijon ügyben a Bíróság támaszkodott egy korábbi ügyben megfogalmazott ún. Dassonville formulára is (ez az ítélet mérföldkőnek tekinthető
a mennyiségi korlátozásokkal azonos hatású intézkedések értelmezése tekintetében).  Dassonville ügy:

Dassonville ügy: Dassonville skót whiskyt importált Franciaországból Belgiumba. A belga jog az eredetmegjelölést viselő termékek esetén a származási ország
hatósága által kiállított eredetigazolást követelt, s az importált whisky ilyennel nem rendelkezett, beszerzése pedig többletköltséggel járt volna.
 Az Európai Bíróság kimondta, hogy bármely olyan kereskedelemre vonatkozó tagállami előírás, amely közvetlenül vagy közvetve, ténylegesen vagy potenciálisan
alkalmas a Közösségen belüli kereskedelem akadályozására, a mennyiségi korlátozásokkal azonos intézkedésnek minősül.
A Cassis de Dijon ügyben hozott ítéletben szemléletileg lényegesen meghaladta a Dassonville formula megközelítését is, sőt a „radikálisan” szabad
kereskedelem védelmére helyezi a hangsúlyt.  Bevezeti a KÖLCSÖNÖS ELISMERÉST, mint új jogharmonizációs technikát és az ahhoz kapcsolódó
egyenértékűségi elvet = a tagállamoknak tehát tiszteletben kell tartaniuk egymás tradícióit (így ha egy terméket jogszerűen állítanak elő és
forgalmaznak az egyik tagállamban, akkor ezt a terméket főszabályként a Közösség teljes területén szabadon forgalmazhatónak kell tekinteni)

CASSIS DE DIJON DOGMA ALAPTÉTELÉNEK ÁTRENDEZŐDÉSE

A Keck-ügy ítélete a Cassis de Dijon ítélet kivételeként emeli ki az olyan forgalomkorlátozó körülményeket, amelyek az értékesítési körülmény
körébe sorolhatók.

Keck ügy: Keck és Mithouard francia kereskedők ellen büntetőeljárás indult azon az alapon, hogy megsértették a beszerzési ár alatt i árusítás tilalmára vonatkozó
francia jogszabályt.

Az Európai Bíróság nyíltan szembefordult korábbi ítélkezési gyakorlatával: ellentétesen azzal, ami a korábbi határozatban szerepel, bizonyos értékesítési
feltételeket tiltó vagy korlátozó tagállami rendelkezések más tagállamból származó árukra történő alkalmazása, nem akadályozza közvetlenül
vagy közvetetten a tagállamok közötti kereskedelmet,
a) amennyiben ezek a tagállami rendelkezések minden érintett kereskedőre egyformán vonatkozik, valamint
b) ugyanúgy érintik mind jogilag, mind ténylegesen a hazai árukat és a más tagállamokból származó árukat
 Értékesítési körülménynek minősül (azaz nem minősül mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedésnek) a nemzeti szabályozás, ha
a) az áru értékesítésével függ össze
b) minden érintett, a tagállam területén működő vállalkozóra vonatkozik
c) az intézkedés hatása a hazai és a többi tagországból származó termékek forgalmazására mind jogilag (de jure), mind ténylegesen (de facto)
azonos

Ezt követően több alkalma volt az Európai Bíróságnak, hogy gyakorlatban alkalmazza a formulát:

1. a Hünermund ügyben az Európai Bíróság úgy ítélte meg, hogy Baden-Würtenberg német tartomány gyógyszerész kamarájának az az előírása,
amely szerint a gyógyszerészek a gyógyszertáron kívül nem reklámozhatják az egyébként árusítható gyógyhatású készítményeket, nem tartozik
a Szerződés hatálya alá

2. a Familiapress ügyben viszont ezzel elletétesen ítélt az Európai Bíróság

Familiapress ügy: Az osztrák lapkiadó vállalat az osztrák versenytörvényre hivatkozva (amely tiltja a hírlapokban a nyereményjátékot) azzal a kéréssel
fordult az osztrák bírósághoz, hogy a Heinrich Bauer német kiadónak tiltsák meg, hogy a Laura nevű magazin a lapban közölt keresztrejtvény helyes
megfejtői között pénzjutalmat sorsoljon ki. Ausztria a Keck-formulára hivatkozva azzal érvelt, hogy a törvény értékesítési feltételt szabályoz.
 Az Európai Bíróság úgy ítélte meg, hogy bár a tagállami rendelkezés valóban eladást elősegítő módszerre irányul, az adott esetben mégis a termék
tartalmára vonatkozik, mivel a nyereményjáték a magazin szerves részét képezi. Mivel arra kényszerít más tagállamban működő vállalatokat, hogy
változtassák meg a lap tartalmát, a kérdéses tilalom akadályozza az illető termék piacra jutását.

3. a Heimdienst ügyben a pékek, a hentesek és az élelmiszer-kereskedők nem árulhattak járműről csak abban a körzetben, amelyben ugyanazokat
az árukat árusító állandó üzlethelyiségük van, valamint az azzal szomszédos körzetben  az Európai Bíróság megítélése szerint a rendelkezés
nem egyformán érinti a hazai és más tagállamból származó termékek értékesítését: a helyi iparosok ugyanis (akik rendelkeznek állandó
üzlethelyiséggel) értékesíthetik mozgó árusítás útján a termékeiket az adott osztrák körzetben, míg a többiek csak akkor, ha állandó telephelyet
létesítenek, ami többletkiadást jelent

A Dassonville, a Cassis de Dijon és a Keck ügyben hozott ítéletek vonulatát pontosan vitte tovább az Európai Bíróság az 1998-ban meghozott Gourmet-
ítélettel.

Gourmet ügy: Svédországban 1978-ban törvényt hoztak az alkoholtermékek reklámozásának korlátozásáról, melynek értelmében tilos lett alkoholterméket rádióban,
tévében, nyomtatott sajtóban reklámozni. Kivételt jelentettek a tilalom alól azok a kiadványok, amelyeket az árusítás helyszínén osztanak, továbbá azok a folyóiratok,
amelyek a gyártók és forgalmazók részére készültek. A Gourmet International Products AV által kiadott Gourmet nevű képesújságban 3 oldalon alkoholtermékek
reklámjai jelentek meg. A lapot boltokban nem árusították, csak az előfizetők jutottak hozzá (akiknek a 90%-a kereskedő és termelő volt). A Gourmet arra hivatkozott,
hogy a svéd törvény ellentétes a közösségi joggal.
 Az Európai Bíróság ítéletében rámutatott, hogy egy tagállamban az alkoholtermékek reklámozásának teljes tilalma a más tagállamokból származó piaci szereplőket
kedvezőtlenebbül érinti, mint a hazaiakat (reklámok hiányában felerősödik annak a jelentősége, hogy a fogasztók jobban ismerik a hazai termékeket, mint a
külföldieket, így a külföldi termékek erős marketingtevékenységet igányelnek).
A Gourmet ügyben az alkoholtermékek reklámozásának svéd korlátozását az Európai Bíróság az áru értékesítésével összefüggőnek, azaz értékesítési körülménynek
minősítette. DE! a korlátozás de facto különbözően hat a svéd, illetve a más tagállamból származó piaci szereplőkre, így ebben az esetben mennyiségi korlátozással
azonos hatású intézkedésnek minősül.

Az Európai Bíróság kimondta, hogy bizonyos feltételeknek teljesülniük kell:

a) a szabályozásnak arányban kell állnia a céllal (azaz az alkoholfogyasztás visszaszorításával – nincs-e mérsékeltebb eszköz?)
b) a szaályozás nem járhat önkényes megkülönböztetéssel a tagállamok közötti kereskedelemben, és nem jelentheti a tagállamok közötti
kereskedelem rejtett korlátozását
c) a jogi és ténybeli körülményekből egyértelműen ki kell tűnnie, hogy az egészség védelme enyhébb, a Közösségen belüli kereskedelmet kevésbé
befolyásoló eszközökkel nem biztosítható
+ A jogirodalom további három feltétellel egészítette ezt ki:
 adott területen ne legyen közösségi jogi szabályozás (amennyiben van, úgy az elsőbbséget élvez a nemzeti jogszabállyal szemben)
 a nemzeti szabályozásnak meghatározott célok valamelyikét kell követnie (közerkölcs, közrend, közbiztonság … emberek egészségének
védelme)
 a szabályozásnak objektíven szükségszerűnek kell lennie a kitűzött cél szempontjából
III. EGYSÉGES EURÓPAI OKMÁNY HATÁSA A JOGHARMONIZÁCIÓRA

Az Európai Közösség átfogó reformprogramjaként 1985-ben került elfogadásra a Fehér Könyv: ez nagy szerepet tulajdonított a közösségi jogharmo-
nizáció fejlesztésének, gyorsabbá és intenzívebbé tételének.  A Fehér Könyvnek az EGYSÉGES EURÓPAI OKMÁNY (EEO) lett a jogi átirata,
mely 1987. július 1-jén lépett hatályba.
- CÉL: amellett, hogy intenzívebbé tette a jogharmonizációs tevékenységet, az EK-jogharmonizáció célfogalmát rétegeltté tette
a) hatályban maradt az EGK Szerződés azon pontja, amely a jogharmonizáció kezdeti célját is rögzítette: eszerint a jogszabályok
közelítése a közös piac megfelelő működése érdekében történik
b) ezt kiegészítette az egységes belső piac fokozatos megvalósításának céljával  az egységes belső piac egy elmélyített integrációs szint
(nem fogalmában, hanem megvalósításában különbözik a közös piactól): innentől lehetőség van a tagállami jogok felgyorsított ütemű
együttműködésének, jogharmonizációjának megvalósítására, hogy ezáltal gyorsabban tűnjenek el a korlátok
˗ JOGALAP: a második csak az előző sérelme nélkül valósulhat meg: a főszabály tehát továbbra is az irányelv
1. ugyanúgy az irányelv (ha nem volt speciális jogalap)
~ DE! bővítette a jogharmonizáció jogi eszközeit (az Egységes Európai Okmány hatálybalépéséig igazából csak az irányelvek-
nek volt szerepük a jogharmonizációban  azóta viszont a közösségi rendeletek is a jogharmonizációs eszközök közé
tartoznak és egyesek szerint az ajánlásokat is ide kell sorolni (de továbbra is az irányelvek maradtak a legfontosabb eszközök)
» a rendeleteken nyugvó jogharmonizáció előnye az is, hogy „jogbiztonsági szempontból” jobb eredményt hoz, mint
a direktívákon alapuló  eredményeként valódi közösségi jog képződik, ami közvetlenül hatályosul és közvetlen
alkalmazást kap a tagállamokban (gyors eszköz, mivel hatályosulása nem igényli a nemzeti törvényhozások
közbeiktatódó tevékenységeit, aktusait)
» az ajánlás nem köteelző erejű, mágis bizonyos jogharmonizációs funkciója van (kivételes a szerepe a jogharmo-
nizációban): olyan területeken használják, ahol még kialakulatlanok a viszonyok és nem érett meg a helyzet a
„keményebb” módszerű szabályozásra
2. lehetővé teszi a felgyorsított jogharmonizációt: bevezeti a minősített többséget (azaz nincs szükség az egyhangúságra), valamint
intézkedést határoz meg (azaz nincs meghatározva, hogy milyen jogalkotási aktuson keresztül valósuljon meg – irányelv, rendelet,
ajánlás, lehet soft law is)
Mivel ez a második egy felgyorsított jogharmonizáció: beépítettek egy fékezőmechanizmust (fékek és ellensúlyok rendszere)
a) FÉK:
 kivett területek: egyrészt kivesz a Szerződés bizonyos területeket, ahol ezt a felgyorsított jogharmonizációt nem lehet
alkalmazni (pl. adózás)
 védelem magasabb szintjének biztosítása: kimondják, hogy bizonyos területeken nem léphet vissza a tagállam, nem léphet
hátra a jogharmonizációhoz (pl. egészségügy, fogyasztóvédelem, környezetvédelem)
b) ELLENSÚLY: a tagállam számára biztosít lehetőséget, hogy kibújjon a jogharmonizációs kötelezettség alól
 fenntartás: a tagállam fenntartja a korábbi szabályozását (bizonyos feltételek mellett megtehető)
 új bevezetése: új tagállami aktus bevezetése, mellyel szembemegy a jogharmonizációval
 védelmi záradék: a tagállamnak már a jogalkotási folyamatban lehetősége van arra, hogy kivonja magát a jogharmonizációs
kötelezettség alól (pl. szerepelni fog a jogforrásban, hogy pl. nem alkalmazandó Írországban)

Ezeket az írott kimentési okok teszik lehetővé (36. cikk): minden olyan esetben előjönnek, amikor a tagállamok ki akarnak bújni a
jogharmonizációs kötelezettségük alól  ilyen írott kimentési okok:
 közrend, közerkölcs és közbiztonság
 az emberek, az állatok és a növények egészségének és életének védelme
 a művészi, történelmi vagy régészeti értéket képviselő nemzeti kincsek védelme;
 ipari vagy kereskedelmi tulajdon védelme

Az 1987 és 1990 közötti időszakban az EK jogharmonizációs tevékenysége a korábbiakhoz képest jelentősen felgyorsult.  A Maastrichti Európai
Uniós Szerződés is hatályban tartotta az EK jogharmonizáció mindkét célkategóriáját, illetve azokon csak minimális mértékben változtatott.
4. hatályon kívül helyezte a „megfelelő” (proper) szót és így a tagállamok már nem a közös piac megfelelő működéséhez szükséges mértékben
kötelesek jogrendszereik harmonizálására, hanem a „közös piac működéséhez szükséges mértékben”

Kialakult az a gondolat, hogy a tagállamok nemzeti jogrendszereit bizonyos esetben védeni kell a közösségi joggal szemben: a nemzeti szabályozás-
okban lehetnek ugyanis olyan lényeges elemek, amelyek az adott esetben többet, megfelelőbbet nyújtanak a közösségi jog által szándékolt megoldások
 Az OPCIÓS MÓDSZERREL nagyobb figyelmet lehet fordítani a közösségi érdekek és a tagállamok felelőssége közötti egyensúly megteremtésére.
5. harmonizáció korlátozása: a harmonizációs javaslatokban a Bizottságnak a védelemnek egy magasabb szintjét kell alapul venni, ami az egész-
ségügy, a biztonság, a környezetvédelem és a fogyasztóvédelem szempontjait illeti – vagyis, hogy a határokon átmenő forgalom túlzott mérvű
könnyítésére irányuló törekvésektől vezettetve nem szabad az említett négy érdeket feláldozni
6. többségi határozattal szembeni engedetlenség, szembeszegülés jogát bevezette: lehetővé teszi azon államok számára, amelyek ellenkezésüket
fejezték ki valamely harmonizációs döntéssel szemben, hogy továbbra is saját hazai joguk rendelkezéseit alkalmazzák  feltétel:
a) csak körülírt okok esetén lehetséges (közerkölcs, közérdek vagy közbiztonság, az emberek, állatok és növények egészségének és
életének védelme, művészeti, történelmi vagy régészeti értékeket tartalmazó nemzeti kincsek védelme, ipari és kereskedelmi tulajdon
védelme)
b) a bevezetett intézkedések csak átmenetiek lehetnek

IV. LISSZABONI SZERZŐDÉS HATÁSA A JOGHARMOINZÁCIÓRA

LISSZABONI SZERZŐDÉS (LSZ: 2007 – 2009): a rendszer elemei maradtak, de a struktúra változott
˗ CÉL: eltűnt a közös piac, mint cél és maradt a belső piac (ez egy folyamatos cél, amelyet soha nem lehet elérni: mindig lesznek korlátok)
˗ JOGALAP: a második csak az előző sérelme nélkül valósulhat meg: a főszabály tehát továbbra is az irányelv
1. főszabály, hogy az Unió minősített többséget igénylő intézkedéseken keresztül valósítja meg a jogharmonizációt
2. kivételesen van csak lehetőség az irányelvekkel történő jogharmonizációra
+ 3. szellemi tulajdonjog területén: lehetőség van egyhangú határozattal létrehozni egy ún. Szabadalmi Bíróságot (még nincs)
V. SZUBSZIDIARITÁS ELVÉNEK HATÁSA A JOGHARMONIZÁCIÓRA

A szubszidiaritás elve alapján a megosztott hatáskörbe tartozó ügyekben az Európai Unió csak akkor és annyiban járhat el, amikor és amennyiben
hatékonyabban tud fellépni, mint a tagállamok.
Az Unió történetét vizsgálva megállapítható, hogy az elv már a legkorábbi dokumentumokban (így pl. az EGK szerződésben) is jelen volt
- kifejezettebb jogi formát aztán a ’70-es években kapott, főként a Bizottság tevékenysége révén (már ekkor egyfajta fékként fogták fel, ami azt
hivatott megakadályozni, hogy az Unió centralizált szuperállammá váljon)
- az Egységes Európai Okmány (1987) révén aztán kifejezetten bekerült az alapdokumentumok rendelkezései közé (igaz csak egy részterületen, a
környezetvédelemmel kapcsolatban)
- a szubszidiaritás elve igazán általános megfogalmazást és figyelemre méltó lendületet a Maastrichti Szerződés révén kapott

A szubszidiaritás a jogharmonizációs gondolkodásban a ’80-as évek végén jelent meg:

- olyan kérdések merültek fel, mint hogy a harmonizáció fokozásával a tagállami bíróságok jogértelmező tevékenysége valóban felmorzsolódik-
e, illetőleg hogy miként érhető el a belső piac megfelelő működése a tagállamok jogrendszereinek nagymértékű különbözősége mellett (ld. USA)
- a szubszidiaritás elve térnyerésének volt köszönhető az is, hogy egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a gazdasági, illetve kereskedelmi élet szereplői
által a gyakorlatban kialakított szokásokra, elvekre, módszerekre (lex mercatoria)
Jelentős megállapítás volt, amikor a jogi gondolkodók rájöttek: fel kell adni azokat a hajdani illúziókat, hogy a közösségi szintű jogharmonizáció a közös
piac, majd belső piac kialakítása és működtetése mellett az egyszerűbb, jobb jog kialakításához is elvezet (a közösségi jogharmonizáció ugyanis a
tagállamokban nem egyszerűsíti, hanem épp ellenkezőleg, bonyolultabbá teszi a joganyagot)
- külön problémaként jelentkezett, hogy a jogharmonizáció következtében, az uniós dokumentumok megszületésével adott területeken lezárul a
tagállami jogalkotási képesség, lehetőség (ún. záróhatás), amely azért különösen aggasztó, mert a közösségi joganyag nem elég hajlékony ahhoz,
hogy minden egyes partikuláris, tagállami változásra reagálni tudjon (ez pedig különösen az olyan intenzíven változó területeken okoz gondot,
mint a versenyjog, a fogyasztóvédelem vagy a társasági jog)
- a jogközelítésnek ezért olyan tárgykörökre kell szorítkoznia, amelyek esetében a nemzeti megoldások közötti különbségek tényleg súlyos
zavarokhoz vezethetnek
- mindemellett sok területen érdemesebb a jogi alapelvek egységesítésére korlátozódni és nagyobb teret engedni a végrehajtásnak
Mindezen problémák csak tovább bővülnek majd a tagállamok számának emelkedésével, illetve a jogharmonizáció további fokozásával (pl. a demokratikus
deficitek leküzdése és az integráció mélyítése érdekében)
- nagyobb teret nyerhetnek majd ezért az ajánlások, illetve a kevésbé kötött tartalmú irányelvek
- mindemellett hangsúlyosabbá válhat a Bíróság szerepe az elv érvényesülésének ellenőrzésében (amely akár a nem-legiszlatív jogharmonizációs
aktusok számának emelkedéséhez is elvezethet)
 A jogharmonizációs kötelezettségszegések

I. A TAGÁLLAMOK NEMZETI JOGALKOTÁSI TEVÉKENYSÉGE SORÁN

1. IRÁNYELVEK ÁTVÉTELÉVEL KAPCSOLATOS KÖTELEZETTSÉGEK MEGSZEGÉSE

Az EK-tagállamoknak a jogharmonizáció kötelezettségei elsősorban az irányelvek átvételével kapcsolatosak.
˗ önmagában az nem alapozza meg a tagállamok felelősségét, ha egy közösségi irányelvnek valamely elemét nem teszik a nemzeti jog
részéve  a tagállam csak akkor követ el harmonizációs jogsértést, ha nemzeti jogalkotásának hiányossága negatív hatással lesz a
közösségi direktíva által megkövetelt eredményre
˗ a tagállam természetesen nem köteles semmilyen további jogalkotásra akkor, ha a direktíva követelményei már testet öltenek hatályos
tételes jogában és érvényesülnek hazai joggyakorlatában
A kikényszerítése eljárásban a tagállamok sokféle módon próbálnak meg védekezni (többnyire sikertelenül): ilyen védekezési módok…
a) ha a tagállamok arra hivatkoznak, hogy részükről a jogsértés nem rosszhiszemű, szándékos vagy gondatlan eljárás következménye, hanem
olyan belső nehézségekkel függ össze, amelyeket nem lehetett időben leküzdeni
b) a tagállamok gyakran a kölcsönösség elvének meglehetősen széles értelmezésével más tagállamok, illetve a Közösség intézményeinek
jogsértéseire hivatkozva próbálnak meg mentesülni jogharmonizációs kötelezettségszegéseik következményei alól  nem hivatkoznak
arra, hogy…
 az EGK Szerződést más tagállam is megsértette
 a Közösség intézményei mulasztották el olyan intézkedések meghozatalát, amelyekre az EGK Szerződés alapján kötelesek lettek
volna (az EGK Szerződés biztosít ugyanis eszközöket az ilyen mulasztások orvoslására)
 a Bizottság nem indított pert azon tagállamok ellen, amelyek ugyanolyan vagy hasonló jogsértéseket követtek el, mint a perbe
vont tagállam
c) a tagállamok nem hivatkozhatnak arra sem, hogy a jogsértésért a felelősség nem a kormányt, hanem valamely más állami szervezetet
terheli (nem háríthatja a nemzeti törvényhozásra sem át a felelősséget)
1980-as években enyhült az Európai Bíróság gyakorlata: elfogadta a „vis maior” doktrínát, amely lehetőséget teremtett a tagállamok számára, hogy
jogharmonizációs jogsértéseiknek legalább egy részét kimenthessék (ebben jelentős szerepe volt egy Olaszország elleni pernek).

2. RENDELETEK „HONOSÍTÁSÁVAL” KAPCSOLATOS JOGSÉRTÉSEK

Akkor fordult elő, ha egy tagállam úgy „honosít” valamely rendeletet, hogy azt hazai jogszabályba iktatja, és ennek során elrejti annak
közösségi jellegét, illetve megváltoztatja annak tartalmát.
˗ gyakran előfordul az is, hogy a tagállamoknak még további életbe léptető intézkedéseket is kell hozniuk annak érdekében, hogy tényleges
hatályt adjanak valamely közösségi rendeletnek  Slaughter Premiums ügy (Olaszország elmulasztotta azokat az adminisztratív és
pénzügyi mechanizmusoknak a bevezetését, amelyek szükségesek lettek volna ahhoz, hogy területén a tejtermékek termelésének
csökkentésére vonatkozó közösségi célnak érvényt szerezzen)
˗ az olyan rendelet, amely további intézkedésekre hívja fel a tagállamokat, nagyon gyakran határidőt is szab csakúgy mint az irányelvek 
ha a rendelet szövegében nincs ilyen kifejezett határidőtűzés: akkor az időhatárokat a rendeletek tartalmából és a célból kell levezetni

3. A KÖZÖSSÉGI JOGOT SÉRTŐ NEMZETI JOGALKOTÁS

Ebben a körben az import- és exportkorlátozás tilalmának megsértései váltak a jogharmonizációs jogsértések általános formájává: ez olyan tagállami
jogalkotás, amely azáltal sérti a közösségi jogot, hogy közvetlenül vagy közvetve korlátozza az importot vagy exportot (azaz az áruk szabad
áramlását) – rendszerint az emberi, állati vagy növényi egészségvédelem miatti korlátozásokként tüntetik fel ezeket.
˗ a tagállam jogharmonizációs kötelezettségszegése akkor is felvetődik, ha a nemzeti jogalkotás kétséget hagy afelől, hogy valamely termék
exportja megengedhető-e

4. DEREGULARIZÁCIÓ ELMULASZTÁSA
A közösségi joggal összeegyeztethetetlen jogalkotás hatályban tartásával is megvalósulhat a jogharmonizációs jogsértés: még akkor is, ha a
jogszabályt a gyakorlatban nem alkalmazzák.
II. A TAGÁLLAMOK KÖZIGAZGATÁSI TEVÉKENYSÉGE SORÁN

III. A TAGÁLLAMOK BÍRÓSÁGAINAK TEVÉKENYSÉGE SORÁN

A tagállamok bíróságainak magatartása is járhat olyan következménnyel, ami azt jelenti, hogy a tagállam megszegi az EGK Szerződés alapján fennálló
kötelezettségeit (a közösségi jog pusztán téves alkalmazása miatt azonban nem válik felelősség a tagállam).  A tagállam felelősségének megállapításához
a bíróság olyan jogsértése szolgál csak alapul, ami arra utal, hogy az adott nemzeti bíróság…
a) megtagadta a közösségi jog rendjéből eredő szerepének betöltését, illetve
b) hogy kétségbe vonta az európai Bíróságnak a Közösség jogrendjében betöltött kiemelkedő szerepét.

IV. A MAGÁNSZERVEZETEK TEVÉKENYSÉGE IS MEGALAPOZHATJA A TAGÁLLAM FELELŐSSÉGÉT

Valamely tagállam felelősségre vonására sor kerülhet olyan privát szervezet tevékenysége miatt is, amely közvetlenül vagy közvetett kormányellen-
őrzésnek van alávetve.

A tagállamok jogharmonizációs kötelezettségének kikényszerítése

Az Európai Közösség sikeres működésének lényeges feltétele, hogy a közösségi tagállamok eleget tegyenek jogharmonizációs kötelezettségeiknek. 
Közösségi integráció kiterjedésével a Közösség egyre szigorúbb a tagállamok kötelezettségszegéseinek a megítélésénél: ennek eszközei
1. a Bizottság által kezdeményezhető adminisztratív természetű, kötelezettségszegési eljárás (régen az ún. „169-es eljárás”, mert a 169. cikk
tartalmazta ennek lehetőségét) mellett
2. az Európai Bíróság és a tagállamok nemzeti bíróságai által kialakított állami kárfelelősség intézménye is a jogharmonizációs kötelezettségek
jobb teljesítésének ügyét szolgálja, valamint
3. az Európai Bíróság által kiszabható speciális bírság szintén erősíti a tagállamok jogharmonizációs fegyelmét

KÖTELEZETTSÉGSZEGÉSI ELJÁRÁS

A jogharmonizációs kötelezettségét nem teljesítő tagállammal szemben a Bizottságnak van fellépési lehetősége: a Szerződés azt az általános
kötelezettséget rója rá, hogy biztosítsa a Szerződés előírásainak, valamint az ezek figyelembevételével hozott intézményi intézkedéseknek a végrehajtását.
˗ a Bizottságnak diszkrecionális joga van dönteni arról, hogy megindítja-e és végigviszi-e a kikényszerítési eljárást
˗ a Bizottság azonban csak azonban az esetekben járhat el, ha azokat tudomására jutnak: ebben a magánszemélyektől, a társaságoktól és ese-
tenként a tagállamok kormányaitól érkező panaszok jelentik a legfőbb információs forrást, illetve újabban egy olyan megoldás vált általánossá,
amely szerint már a direktíváknak a szövege kötelezi a tagállamokat arra, hogy értesítsék a Bizottságot azokról az intézkedésekről, amelyeket a
direktívák végrehajtása során hoznak
Az eljárás adminisztratív és bírósági szakaszokra tagolódik.

1. ADMINISZTRATÍV SZAKASZ:
Az Európai Bíróság előtt indítható pert általában az árintett tagállammal való informális kapcsolatfelvétel, a tulajdonképpeni előzetes adminisz-
tratív eljárás előzi meg: ennek során a Bizottság további információkat kér, és megvizsgálja a békés rendezés lehetőségét
˗ ezt a szakaszt a kérdéses szektorért felelős főigazgatónak a tagállam brüsszeli állandó képviselőjéhez intézett levele vezeti be, amelyre
meghatározott időn belül választ kér a Bizottság  ha a tagállam válaszol: találkozókra kerül sor
˗ a Bizottság indoklással ellátott véleményt bocsát ki (ebben össze kell foglalnia azokat a tényeket és indokokat, amelyek alapján olyan
következtetésre jutott, hogy az adott tagállam elmulasztotta teljesíteni valamely kötelezettségét)  a Bizottság által adott vélemény
célja kettős:
a) egyrészt egy utolsó lehetőséget biztosít a tagállamnak arra, hogy orvosolja jogsértését, mielőtt az ügyet az Európai Bíróság
elé vinné
b) másrészt ha a tagállam mégsem teljesítené kötelezettségét, akkor a vélemény az európai Bíróság előtt megindításra kerülő
eljárás egyfajta előkészítő anyagaként szolgál (nem lehet eltérni tőle: a pert utána csak az indokolt vélemény által jelzett
tárgyi terjedelemben lehet lefolytatni, nem lehet kiterjeszteni)
 Irish Poultry ügy: A Bizottság 5 napot biztosíott Írország számára, hogy importkorlátozó állat-egészségügyi jogalkotását módosítsa. 
Az Európai Bíróság olyan álláspontra helyezkedett, hogy a Bizottság a véleményében tűzött túl rövid határidőt végülis orvosolta azzal,
hogy figyelembe vette az ír kormánytól 3 hónap múlva küldött válaszokat is.

Gravier ügy: A belga kormány kifogást emelt az ellen, hogy a Bizottság csupán 15 napot adott Belgium számára arra, hogy felsőoktatás
díjaival kapcsolatos jogalkotását megváltoztassa.  Az Európai Bíróság kimondta, hogy a Bizottságnak nemcsak a tagállamoktól
megkövetelt intézkedés sürgősségét kell indokolnia, hanem azt is bizonyítania kell, hogy a maga részéről is a lehető legnagyobb
sürgősséggel járt el az adott ügyben.

2. BÍRÓSÁGI SZAKASZ:
Az Európai Bíróság előtti eljárás a Bizottság kérelmével áll, melynek tárgyi szempontból tehát összehangban kell állnia a korábban a Bizottság
által kibocsátott indokolt véleménnyel (pl. Old Buses ügy).  A Bizottságnak nem kell bizonyítani érdekeltségét a perindításhoz: vélelmezi a
bíróság, hogy kötelessége a közösségi jog alkalmazásának biztosítása, de ez egy megdönthető vélelem

Olive Oil ügy: A Bizottság által állított jogsértés ténylegesen megszűnt azáltal, hogy a Tunéziával kötött Társulási Megállapodás alapján új
importrendelkezéseket vezettek be éppen abban az időben, amikor a Bizottság a kérelmet benyújtotta az Európai Bírósághoz.  Bár Európai Bíróság
megállapított a Bizottság jogi érdekeltségét, az ügy rámutatott arra, hogy ez a vélelem elvileg megdönthető, s a Bizottságot fel lehet hívni annak
igazolására, hogy az eljáráshoz még fűződik valamilyen jogi érdeke.

˗ az eljárás érdemére nem hat ki az, ha az indokolt vélemény kibocsátása és a kérelem benyújtása közötti időszakban a lényeget nem
érintő módon módosítják csak a problematikus nemzeti jogszabályt (azaz, ha a tagállam módosítja is a nemzeti jogszabályt, de a
Bizottság továbbra is fenntartja az álláspontját: a tagállamnak nem is érdemes arra hivatkoznia az Európai Bíróság előtti eljárásban
arra, hogy nemzeti jogát időközben már módosította)
A tagállam elleni ítéletet egyezerű formában hozza meg az Európai Bíróság: ítélete deklaratív jellegű (arra vonatkozóan tartalmazza a Bíróság
nyilatkozatát, hogy a tagállam tevés vagy mulasztás folytán nem tett eleget a Szerződés alapján fennálló valamely kötelezettségének)  nincs
jogköre arra, hogy
 a kötelezettségszegő tagállammal szemben szankciót állapítson meg
 ítéletileg utasítsa a tagállamot, hogy az tegyen valamit /tartózkodjon valamitől annak érdekében, hogy kiküszöbölje a jogsértést
 az EGK Szerződés 171. cikke azonban felhívja a tagállamot, hogy haladéktalanul tegyék meg a szükséges intézkedéseket az Európai
Bíróság ítéleteinek teljesítésére (ha nem vagy késedelmesen teszi: akkor legfeljebb a Bizotts újabb eljárást indít)
Az eljárás mindegyik szakaszában viszonylag nagy hatékonysággal rendeződnek az ügyek (az eljárás összes fázisának igénybevételére csak
ritkán van szükség). Illetve az adatok szerint a kötelezettségszegési eljárással hatékony nyomást tud gyakorolni a Bizottság a tagállamokra,
s a tagállamok igyekszenek elkerülni, hogy az Európai Bíróság ítéletileg állapítsa meg azt, hogy megszegték a Szerződésben fennálló
kötelezettségeiket (ha egy tagállam nem venne tudomást az Európai Bíróság ítéletéről, akkor az nem maradhatna sokáig a közösség tagja).

„NÖVEKVŐ SZIGOR”
Az 1980-as évek végétől különösen fontossá vált az EGK-ban az, hogy a tagállamok minél nagyobb mértékben eleget tegyenek jogharmonizációs kö-
telezettségeiknek (cél: 1992, december 31-ig teljessé tenni a Közösség belső piacát): a sürgető politikai szempontok ellenére a tagállamok sokszor
késedelmeskedtek az irányelvek átvételével, illetve gyakran nem is valósították meg a direktívákban foglalt közösségi célkitűzést.  Ezen kedvezőtlen
tünetek hatására a Bizottság növelte szigorát.

Az állami kárfelelősség

A problémák azzal függenek össze, hogy az állam a magánjogi jogviszonyokban is hajlamos államként viselkedni (közhatalmiságát nem veti le).
˗ az IMMUNITÁS a felelősség egyfajta ellenpontját, a „felelőtlenséget” jelenti (a felelősségre vonás elmaradását jelenti)
˗ az állami kárfelelősség megalapozáásra az egyetemes jogfejlődésben történetileg 2 jogi módszer alakult ki:
a) az egyik módszer az állam tevékenységek jellegük szerinti megkülönböztetésére épül és a iure imperii-iure gestionis (azaz közha-
talmiság és a kereskedőiség) kategóriáinak hasznosításával dönt a tekintetben, hogy mely állami tevékenységek esnek felelősségi
megítélés alá és melyek élveznek immunitást
b) a másik módszer alapvetően szervezeti jellegű: abból indul ki, hogy az állam bizonyos részeinek tevékenységével kapcsolatban alkal-
mazható a felelősség, más állami szervezeti egységek tevékenységének vonatkozásában viszont nem
 A kettő közül az első (az állami tevékenységek jelegére összpontosító minősítés) uralta és uralja a jogfejlődést.
Az állami immunitás megítélésében a régebbi idők egységes abszolút immunitási dogmája a 19-20. század fordulójától kezdett oldódni.  A
jogfejlődésben az abszolút immunitás dogmájával szemben két új felfogás alakult ki:
a) az egyik az állami immunitást teljesen elutasító álláspont
b) a másik pedig a funkcionális immunitási tan (kettéosztja az állam tevékenységét és csak azokban az esetekben biztosít immunitást, ha az állam a
közhatalom hordozójaként – iure imperii – jár el, megtagadja viszont, ha csak mint magánjogi jogalany – iure gestionis – jár el)
Az állami kárfelelősség intézménye már az EGK korai történetében (1960-ban) is felvetődött: akkor a Humblet v. Belgium ügyben arra az álláspontra
jutott az Európai Bíróság, hogy a tagállam felelős az egyénekkel szemben a közösségi jog megszegéséből adódó következményekért.  Az Egyesült
Királyság 1973-as belépéséhez kapcsolódóan még inkább előtérbe került a kérdés: kiéleződött az az ellentmondás, ami a közösségi tagállamok
jogrendszereinek korlátozott, funkcionális immunitási megoldásai és az angol jog merev abszolút immunitási felfogása között húzódott (a korábbi abszolút
immunitási felfogást lényegesen korlátozó 1978. évi angol State Immunity Act elfogadásával és hatálybalépésével aztán elcsitultak a témával kapcsolatos
Közösségen belüli viták)

I. SCHÖPPENSTEDT-FORMULA

A Közösségnek a közösségi szervek károkozásaiért való felelősségéről az Európai Bíróság 1971-ben határozott.  SCHÖPPENSTEDT-
FORMULA = a Közösség szerveinek felelősségére vonatkozik

Aktien-Zuckerfabrik Schöppenstedt v. Bizottság ügy: Az Aktien-Zuckerfabrik Schöppenstedt német vállalkozás az EGK Szerződés alapján azt kérte az Európai
Bíróságtól, hogy a Tanács térsítse meg számára azt a kárt, ami az 1968-ban meghozott rendeletével bevezetett új cukor-árszabályozás következtében érte (a
felperesi társaságnál a korábbi német nyerscukorár és az újonnan alkalmazni előírt ár különbözeteként, elmaradt haszonként jelentkezett).
 Az Európai Bíróság leszögezte, hogy a felperesi társaság perelheti a Tanácsot kártérítésért akkor is, ha egyébként a Tanács által kibocsátott, neki kárt okozó
közösségi rendelet érvénytelenítéséhez az EGK Szerződés szerint nincs legitimációja (az ügy tehát ugrópontot jelentett a Közösség perelhetősége szempontjából).
Felelősségi jogi szempontból viszont bizonyos fokig védelembe vette a Közösséget: az ítélet anyagi jogi lényege az, amit ún. Schöppenstedt-formula elnevezéssel
illet a jogirodalom.
A Schöppenstedt formula a jogalkotási tevékenységével kárt okozó Közösséget, a Közösségi intézményeket annyiban védi, hogy csak akkor ad
lehetőséget a Közösség marasztalására, ha bizonyos feltételek teljesülnek.  Ezek a feltételek (ebből az első kettő tágan, míg a harmadik eleme szűken
értelmezendő):
1. ha a károkozás a Közösség részéről GAZDASÁGPOLITIKAI JOGALKOTÁSI INTÉZKEDÉS
˗ gazdaságpolitikai: a laza megítélésnek az az oka, hogy a jogalkotási intézkedések többségében természetszerűleg gazdaságpolitikai
értékítéletek is meghúzódnak
˗ egyén védelmét szolgáló magasabb jogszabály megszegése: ez is lazán értelmezendő: nyilvánvaló ugyan, hogy a „jogalkotási intéz-
kedés” kifejezés elsősorban a rendelekre vonatkozik, de az Európai Bíróság gyakorlata szerint ez a kifejezés alkalmazható bármely
olyan kötelező jellegű közösségi aktusra, amely általános jellegű szabályokat kíván lefektetni
2. a károsult EGYÉN VÉDELMÁT SZOLGÁLÓ MAGASABB RENDŰ JOGSZABÁLY MEGSZEGÉSÉVEL történik
˗ egyén védelmét szolgáló magasabb rendű jogszabály megszegése: minden olyan általános elv megszegésére utal, ami a közösségi jog
részeként elfogadott (az alapító szerződések és a másodlagos jogalkotások által szabályozott ilyen elvek bármelyikének megszegése
releváns lehet, mint feltétel)
3. ha a JOGSÉRTÉS MEGFELELŐEN SÚLYOS volt (ezt a felperesnek kell bizonyítania, s az Európai Bíróság nagyon szűken értelmezi)
˗ az Európai Bíróság esetenként a jogalkotási intézkedésnek a károsultra gyakorolt következményeit veszi vizsgálatba (azt elemzi, hogy
hogyan és milyen mértékben érintette őt a jogalkotási intézkedés)  máskor viszont a jogalkotással történő jogsértés mértékét, annak
szubjektív súlyosságát vizsgálja

VÉGREHAJTÁSI FEDERALIZMUS = a Közösség végrehajtó hatalmát az alapító Szerződések nem írták körül, hanem a közösségi jogalkotásra maradt,
hogy esetenként az egyes jogalkotói aktusok révén maga szervezze a végrehajtási eljárást (vagy a tagállamokra vagy a Bizottságra bízza)  A végrehajtási
federalizmus gondolata az alapja annak, hogy az Európai Bíróság joggyakorlatában párhuzamosan jelentkeztek a Közösség jogalkotásért való
felelősségének és a tagállamok jogharmonizációs-jogalkotási kárfelelősségének a problémái.
˗ első reakció az volt, hogy a Bíróság szétválasztotta a Közösség és a tagállamok felelősségét (a károsultakat igyekezett ezért kárigényeikkel a
tagállamok nemzeti bíróságai elé terelni, s magának jobbára csak a közösségi jogalkotások érvényességének vizsgálati jogát tartotta fenn)  ez
a szétválasztás azonban nem volt tiszta (gyakran bocsátkozott felelősségi kérdések tárgyalásába is)
˗ az Európai Bíróság az 1970-es évektől mind többször komplex módon, egymásra tekintettel ítélte meg a Közösség és a tagállamok felelősségét
 a korábbi szétválasztás helyett egy bizonyos fokig összekapcsolja a közösségi és a tagállami felelősséget
Az Európa Tanács 1984. évi ajánlása az állami kárfelelősségről: ebben 8 elvet fogalmazott meg az állami kárfelelősségről
1. alapja objektív súlypontú felróhatóság (jogellenesség esetén vélelmezni kell a felróhatóságot)
2. az 1. elvben foglalt feltételek nem teljesülése esetén is reparációt kel nyújtani, ha „nyilvánvalóan igazságtalan”, hogy a károsult maga viselje a
kárát (méltányosság alapú reparáció)
3. mérsékelni lehet a kárfelelősséget, ha a kár bekövetkezésében a károsult, illetve olyan más személy is közrehatott, akinek tevékenységéért a
nemzeti jog szerint a károsult felelős (károsulti közrehatás)
4. igényérvényesítés sorrendje: nem lehet előírni, hogy előbb az állami jogalany „ügynökét” pereljék, és csak utána az állami jogalanyt
5. reparáció mértéke: az 1. elv szerinti reparáció teljes kell, hogy legyen, a 2. elv alapján a „méltányossági” reparáció lehet részleges is
6. a reparációt nyújtó döntéseket minél előbb végre kell hajtani és azokat megfelelő költségvetési és más módszerekkel biztosítani kell
7. állami felelősséggel kapcsolatos igényérvényesítési határidők korlátozása nem veszélyeztetheti az igényérvényesítés tényleges gyakorlását
8. a károsult nemzetisége nem lehet diszkrimináció alapja

II. FRANKOVICH-ÜGY

Francovich ügy: Az ügy alapja az volt, hogy Olaszország nem vett át nemzeti jogába egy EGK irányelvet, amelynek tárgya a munkaadó fizetésképtelensége esetén
a munkavállaló védelme volt (ezen irányelv szerint fizetésképtelenség esetén a tagállamok tartoznak megtenni az ahhoz szükséges intézkedéseket, hogy garantálják
a munkavállalók azon hátralékos igényeinek a kifizetését, amelyek munkaszerződésekből vagy munkaviszonyokból erednek). Az olasz állam ellen, a Szerződések
169. cikke alapján indított eljárásban az Európai Bíróság meg is állapította, hogy Olaszország elmulasztotta a jogharmonizációs kötelezettségek teljesítését.
Az egyik ügyben Francovich úr egy olasz cégnél dolgozott, de munkabérként csak hellyel-közzel kapott fizetést, ezért eljárást indított, amely kötelezte az alperes
céget kb. 6 millió líra fizetésére. Az ítéletet azonban nem tudták végrehajtani. Francovich úr ezután aziránt indított keresetet, hogy jogosult legyen az olasz államtól
megkapni az irányelvben írt biztosítékokat, vagy ennek alternatívájaként kártérítést.
A másik ügyben Danila Bonifaci és 33 más alkalmazott az olasz bíróságok előtt indított eljárást, kifejtve, hogy őket egy olyan olasz cég alkalmazta, amelyet
fizetésképtelennek nyilvánítottak. Amikor a munkaviszonyukat megszüntették, a munkáltató a felpereseknek több mint 253 millió lírával tartozott, melyek nem
lehetett behajtani a cégről. Így a felperesek eljárást indítottak az Olasz Köztársaság ellen, s keresetükben azt kérték, hogy tekintettel arra, hogy az olasz állam
köteles volt az irányelvet végrehajtani és a belső jog részévé tenni rendelkezéseit, kötelezzék az Olasz Köztársaságot arra, hogy legalább az utolsó háromhavi
munkabér-hátralékukat megfizesse, vagy ennek megfelelő összegű kártérítést fizessen.
A nemzeti bíróságok mindkét ügyben azonos kérdéseket terjesztették az Európai Bíróság elé, kérve annak előzetes határozatát: „Jogosult-e az a magánszemély,
akit hátrányosan érintett egy tagállamnak az irányelv végrehajtása tekintetében elkövetett mulasztása (amelyet az Európai Bíróság meg is állapított) kártérítést
követelni, s követelni azt, hogy maga az állam feleljen az irányelv azon rendelkezéseinek betartásaiért, amelyek kellően pontosak és feltétel nélküliek.
 Az Európai Bíróság ítélete az egyesített ügyekben a következő volt: a tagállam köteles megtéríteni az egyéneknek okozott azon veszteséget és kárt, amelyet az
irányelv nemzeti jogba történő átültetésének elmulasztásával okozott.

Az Európai Bíróság álláspontja az volt, hogy ha egy tagállam elmulasztja teljesíteni az EGK Szerződés által rögzített azon kötelezettségét, amely
szerint meg kell tennie minden ahhoz szükséges lépést, hogy a közösségi jog rendelkezése teljesen hatályossá váljék, akkor kárfelelősség terheli 
FELTÉVE, hogy az alábbi három feltétel teljesül:
1. az irányelv által célzott eredmény arra is kiterjed, hogy egyénekre is ruházzon jogokat
2. ezen jogok tartalma az irányelv rendelkezései alapján meghatározható legyen
3. okozati összefüggés álljon fenn az állam kötelezettségének megszegése és az érintett személy által elszenvedett kár között
 Ezek a feltételek elégségesek ahhoz, hogy jogot keletkeztessenek az egyének számára jóvátétel megszerzéséhez.

A Francovich ügy jogtétele meglehetősen széles értelemben lett megfogalmazva: eszerint

˗ a tagállam felelős azért, hogy jóvátegye az egyéneknek a közösségi jog megszegésével okozott károkat (a rendeletek és az irányelvek
megsértésére egyaránt vonatkozik, attól függetlenül, hogy azok közvetlenül hatályosak, közvetlenül alkalmazhatók vagy sem)
˗ a tagállam nem csupán a közösségi jog egy közvetlenül hatályos szabályának megszegése alapján marasztalható, hanem a „közösségi hűség”
elvéből adódó primér kötelezettségének megszegése esetén is
III. POST-FRANKOVICH JELENSÉG

A Francovich ügy jelentősége, hogy egészen addig egyetlen eszköz állt a Közösség rendelkezésére, hogy a tagállamok jogharmonizációs kötelezett-
ségének teljesítését kikényszeríthesse (ez volt a kötelezettségszegési eljárás és a kikényszerítési per).  A Francovich üggyel viszont újabb eszköz nyílt
meg a jogharmonizációs kötelezettség kikényszerítésére: a sértett az EU Bírósága elé kényszerítheti a tagállamát kártérítés miatt.
˗ a Francovich üggyel azonban nagyon messzire ment a Bíróság  ezért a következő években elkezdte szigorítani az állami kárfelelősségre
vonatkozó szabályt, érzékelve, hogy túl tágan határozta meg az állami kárfelelősség feltételeit (POST-FRANCOVICH JELENSÉG)

Brasserie ügy: A Brasserie du Pecheur SA egy francia sörgyár, mely Németországot kártérítésre perelte egy német bíróság előtt (azon az alapon, hogy az Európai
Bíróság által is deklaráltan közösségi jogot sértő német „sörtisztasági” szabályozás következtében kár érte, mert nem tudott sört exportálni a német piacra). A
keresetet az első fokon eljárt német bíróság elutasította, fellebbezés folytán azonban a Szövetségi Legfelsőbb Bírósághoz került az ügy, mely előzetes határozatot
kért (lényegében azt kérdezte az Európai Bíróságtól, hogy Németországot terheli-e állami kárfelelősség a közösségi jog megsértése miatt a felperes francia
sörgyárral szemben).

A Brasserie ügy közvetlen előzménye: Debus ügy ítélete

Debus ügy: Michel Debus (a Brasserie de Pecheur olaszországi vezetője) vádlott ellen rossz minőségű termék forgalomba hozatala miatt indult belj. két olasz
bíróság előtt is. Az olasz törvény rendelkezett arról, hogy a sör kén-dioxid tartalma nem haladhatja meg a 20 mg/litert. A Brasserie által előállított sör 36.8 mg/l
kéndioxidot tartalmazott, amely összhangban állt a vonatkozó francia jogszabállyal.
 Az Európai Bíróság kimondta, hogy az EGK szerződéssel nem egyeztethetők össze a tagállamok olyan nemzeti jogszabályai, amelyek tiltják a más tagállamban
jogszerűen forgalmazott, onnan importált sör forgalmazását, amennyiben 20 mg/l-nél nagyobb mennyiségben tartalmaz kén-dioxidot. Azt is megállapította a
Bíróság, hogy a tagállamok nemzeti bíróságai nem alkalmazhatnak olyan nemzeti jogszabályokat, amelyek ellentétesek a közösségi joggal.

További ügyek:

Factortame III ügy: 97 felperes nyújtott be kártérítési keresetet angol bíróság előtt az angol állammal szemben. Állításuk szerint egy angol törvény alkalmazása
következtében keletkezett káruk. A törvény ugyanis új regiszterrendszert vezetett be minden brit halászhajó számára. Az újbóli regisztráció kötelezettsége érintette
a már korábban regisztrált hajókat is. Főleg azt sérelmezték a felperesek, hogy az új regisztrációs rendszer a korábbinál sokkal szigorúbb feltételeket vezetett be
a tulajdonosi jogokat gyakorló természetes személyek és jogi személyek állampolgársági, tartózkodási helyi, lakhelyi, székhelyi körülményeinek megítéléséhez.
Akik a feltételeknek nem feleltek meg, nem hajózhattak brit zászló alatt .
 Az Európai Bíróság kimondta, hogy a tagállam köteles megtéríteni az egyéneknek a közösségi jog állam általi megsértésével okozott kárt akkor is, ha a nemzeti
törvényhozás felelős a kérdéses jogsértésért.

.Kártérítés akkor jár…

1. ha a megsértett közösségi jogszabály alanyi jogokat szándékozott a károsultakra ruházni;
2. a jogsértés megfelelően súlyos és
3. okozati kapcsolat áll fenn a jogsértés és a kár között.
Így az államnak meg kell téríteni a közösségi jog megsértése következtében előálló veszteséget és tényleges kárt.
˗ a veszteség és a tényleges kár megtérítése nem tehető a jogsértésére felelős állami szerv vétkességétől függővé
˗ az egyéneknek okozott veszteségnek és tényleges kárnak összhangban kell állnia az elszenvedett veszteséggel és kárral
A tagállamok egyénekkel szembeni kártérítési kötelezettsége nem korlátozható olyan kárra, amely annak az ítéletnek a közzétételét követően állott elő,
amelyben a Bíróság megállapította a jogsértést.
 Ez az ítélet az egyesített Brasserie és Factortame III. ügyre vonatkozik.

British Telecommunications ügy: A British Telecommunications nevű társaság az Egyesült Királyság kormányával szemben indított perében egy szabályzat
megsemmisítését, valamint a szabályzat alkalmazása következtében általa elszenvedett károk megtérítését követelte. Az Egyesült Királyság ebben a szabályzatban
vette át a 90/531/EGK számú tanácsi irányelvet. A cég azt kifogásolta, hogy az Egyesült Királyság önkényesen határozta meg, hogy mely telekommunikációs
szolgáltatások legyenek kizárva az irányelv 8 (1) cikkének az alkalmazásából .
 Az Európai Bíróság szerint ebben az ügyben az a mód, ahogy a tagállam megsértette a közösségi jogot, nem volt megfelelően súlyos (sufficiently serious): az
Egyesült Királyság nem sértette meg ugyanis nyilvánvalóan és súlyosan a hatásköre gyakorlásának korlátait.

Köbler ügy: A kártérítési kereset az volt az alapja, h az ügyében eljáró osztrák nemzeti bíróság eltért az Európai Unió Bíróságétól álláspontjától és így hozott
számára kedvezőtlen ítéletet. Köbler professzor szakmai oktatói karrierje során többnyire német egyetemeken oktatott és kutatott. 1986. március 1 óta állt
alkalmazásban az Osztrák Köztársaságban, mint rendes egyetemi tanár. 1996-ban kérte az egyetemi tanárok részére a szolgálati idő alapján járó különleges pótlék
odaítélését. Az osztrák tv 15 évet írt elő. Köbler azt állította, h rendelkezik az előírt szolgálati idővel, amennyiben figyelembe veszik a Közösség más tagállamainak
egyetemein töltött szolgálati idejét.
 Az Európai Bíróság.

Az Európai Uniós Bírósága a Köbler-ítéletben újra kimondta, hogy a tagállami kárfelelősség három feltétele:
a) a megsértett jogszabály alanyi jogokat állapít meg a magánszemélyek részére,
b) a jogsértés megfelelően súlyos, és
c) közvetlen ok-okozati összefüggés áll fenn a kötelezettség megsértése és a károsult személyek által elszenvedett kár között
A Bíróság rámutatott arra, hogy számításba kell venni az igazságszolgáltatás különleges természetét és a jogbiztonság követelményét.
 Szerződési jog

B28. Az európai szerződési jog fejlődése

B29. A Bécsi Vételi Egyezmény

B30. Az UNIDROIT és a Nemzetközi Kereskedelmi Szerződések Alapelvei

B31. A nemzetközi választottbíráskodás

 Az európai szerződési jog fejlődése

I. AZ EURÓPAI SZERZŐDÉSI JOG FEJLŐDÉSÉHEZ KAPCSOLÓDÓ PROJEKTEK

7. LANDO-BIZOTTSÁG
A magánjog egységesítésének folyamata a Közösség szintjén a nyolcvanas években kezdődött, a Commission on European Contract Law
(Lando-bizottság) felállításával: a Lando-bizottság nem hivatalos, „privát” munkacsoport volt, amelyet az Európai Bizottság is támogatott
- a bizottság tevékenysége azon az elgondoláson alapult, hogy az európai államok szerződési jogaiban fellelhető általános
szabályok egységesítésére feltétlenül szükség van  kiemelendő, hogy jogösszehasonlító tevékenysége nem csak a tagállamok
jogrendszereire támaszkodott, hanem a Bécsi Vételi Egyezmény és az UNIDROIT Nemzetközi Kereskedelmi Szerződések Alapelvei
alapján kialakult joggyakorlatra is figyelemmel volt, mindemellett fontosnak tartotta bevonni az amerikai jog bizonyos alapelveit is
- fő műve, az Európai Szerződési Jog Alapelvei első részét 1995-ben tette közzé, majd 1999-ben a nagyobb eredménynek számító
módosított első és a második részt is nyilvánosságra hozta
~ a mű olyan alapot kívánt lefektetni, amelyre építve a közösségi jogalkotók létrehozhatják az európai szerződési jogot a belső
piac számára, emellett a feleknek kívánt lehetőséget biztosítani arra, hogy az Európai Szerződési Jog Alapelveit választhassák
a szerződésükre nézve irányadó jogként, illetve segítségül kívánt szolgálni a nemzeti törvényhozók számára az új nemzeti
magánjogi szabályok megalkotásánál
~ a Lando-bizottság munkája leginkább az UNIDROIT Nemzetközi Kereskedelmi Szerződések Alapelvei című munkájához
mérhető

8. STUDY GROUP ON EUROPEAN CIVIL CODE

A kutatócsoportot 1999-ben alapvetően az a felismerés hívta életre, hogy a Lando-bizottság által kitűzött egységesítés körét ki kell
terjeszteni a magánjog teljes vagyonjogi részére, illetve hogy az egységes európai kodifikáció javaslatának a magánjogtudósoktól kell
származnia (mivel csakis ők mentesek a politikai befolyásoktól).
- a kutatócsoport több európai egyetem kutatóműhelyét fogja össze  a koordinációs csoport félévente ül össze és határoz a különböző
munkacsoportok javaslatairól (jelenleg pl. a vételi- és szolgáltatási szerződések munkacsoportja, a tartós szerződések munkacsoportja,
illetve a személyes és dologi biztosítékok munkacsoportja működik)
- állásfoglalása alapján min. 16 fejezet felvételét javasolja egy leendő európai polgári törvénykönyv elkészítéséhez (így pl. a deliktuális
jogról, a jogalap nélküli gazdagodásról, a megbízás nélküli ügyvitelről, a trust jogról)

9. EUROPEAN GROUP ON TORT LAW

E kártérítési joggal foglalkozó csoport 1993-ban jött létre: a csoport célja a deliktuális jog egyes részterületeire kiterjedő egységes normák
(így pl. a termékfelelősség, a környezetkárosító összetevőkért való felelősség) mögöttes joganyagának, a szerződésen kívüli felelősség
alapvető szabályainak a kidolgozása  szintén jogösszehasonlító módszerekkel operál

10. EURÓPAI MAGÁNJOGTUDÓSOK AKADÉMIÁJA

A csoport 1992-es megalakításával egy valódi európai polgári törvénykönyv megalkotását tűzték ki célul, mivel felmerült az a gondolat,
hogy a közösségi irányelvek nem alkalmasak a szerződési jogok különbözőségéből eredő problémák kiküszöbölésére, ezért effektív
jogegységesítésre van szükség.  A csoport ezért kidolgozta és 2000-ben nyilvánosságra hozta az Európai Szerződési Jogi Törvénykönyv
előzetes tervezetét, amelyet azonban több irányból is kritikákkal kezdtek illetni

11. TRENTÓI COMMON CORE PROJECT

A Common Core of European Private Law Project 1993-ban indult el a trentói egyetemen: az eddigi projektekkel ellentétben célja mindössze-
sen az, hogy az európai tagállamok magánjogában fellelhető közös jogtételeket összegyűjtse anélkül, hogy új jogot alkotna (vagyis
csupán egyfajta térképet kíván készíteni az államok hatályos szabályozásaihoz)  alapvetően jogösszehasonlító módszerekkel dolgozik

12. IUS COMMUNE CASEBOOK PROJECT

A projekt a leuveni és a maastrchti egyetem közös programja, 1994-ben indult útjára: célja, hogy az egyes fő jogterületek irányadó jogeseteit
összegyűjtse, és ezeket magyarázó jegyzetekkel, bevezető és háttéranyagok ismertetésével közzétegye (a trentói projekthez hasonlóan az
élő jogot keresi, amelyet az egyes államok bírói gyakorlatában, az Unió közösségi jogában és az Emberi Jogok Európai Konvenciójában vél
felfedezni)

II. AZ EURÓPAI BIZOTTSÁG TÖREKVÉSE AZ EURÓPAI SZERZŐDÉSI JOG KIALAKÍTÁSÁRA

Az Unión belül a ’90-es évek elején merült fel a gondolat, hogy a belső piac megvalósítása érdekében a magánjog bizonyos területein harmonizációra van
szükség.  ezt követően az 1999-es tamperei Európai Tanács egyik fő témája a polgári ügyekben való igazságügyi együttműködés lett, amely során az
Európai Tanács egy átfogó magánjogi tanulmány elkészítését írta elő 2001-es határidővel, amelynek teljesítésére a Parlament a Bizottságot kérte fel: ennek
eredményeként született meg 2001 júliusában a Bizottság „Európai szerződési jog” című közleménye, amelyben opcionális alternatívákat vázolt fel annak
a tekintetben, hogy a szerződési jog terén miként kezelhetőek az eltérő tagállami szabályozásokból fakadó problémák (eszerint pl. nincs szükség közösségi
cselekvésre, mert a piaci szereplők maguk is fel tudják oldani az eltérő szabályozásból adódó nehézségeket, illetőleg közösségi szinten kell rögzíteni az
európai szerződési jog alapvető elveit, felhasználva az eddig megszületett tudományos eredményeket)
- a közleményre közel kétszáz tanulmány érkezett be, amelynek döntő hányada a szerződési alapelvek közösségi szintű rögzítését támogatta
- ezt követően, 2001 novemberében az Európai Parlament határozatot hozott, amelyben felszólította a Bizottságot az európai uniós szerződési
szabályok megalkotására és elfogadására
- a Bizottság 2003 márciusában adta közzé második közleményét, amelyben a szerződési jog eltérő nemzeti szabályozásából eredő problémák
megoldására készített cselekvési tervet
- e cselekvési tervben a Bizottság amellett foglalt állást, hogy a szerződési jogi rendszer kiépítése egy ún. vegyes rendszerben valósítható meg,
amely egyszerre operál jogalkotási aktusokkal, illetve soft law jellegű ajánlásokkal
- a terv emellett konkrét időpontokat határozott meg az egyes feladatok elvégzésére (így pl. 2004-ig kellett befejezni a nemzeti szerződési jogok
jogalkotási és joggyakorlati eredményeire vonatkozó kutatásokat, majd el kellett elkezdeni ezeket rendszerezni, hogy 2010-től ténylegesen is
felhasználhatóak legyenek a közös szabályozás kialakításához)
- a javaslat emellett azt is kihangsúlyozta, hogy mindaddig, amíg nem jön létre egységes európai szerződési jog, párhuzamosan kell fejleszteni,
gyarapítani a jogalkotás aktusokat és a soft law jellegű ajánlásokat
 A Bécsi Vételi Egyezmény

Az áruk nemzetközi adásvételéről Bécsben 1980-ban létrejött Vételi Egyezmény (angol rövidítéssel: CISG) az ENSZ szakosított szerve, az
UNICITRAL jogegységesítő tevékenysége nyomán született meg: a nemzetközi vételi jog problémáit egységesen kívánja szabályozni.
˗ hatálybalépésére viszonylag későn, 1988- január 1-jén 11 állam (köztük Magyarország) viszonylatában került sor erre
˗ az Egyezménynek 79 állam részese: (India és Egyesült Királyság kivételével) a nemzetközi kereskedelemben jelentős valamennyi országa
Az Egyezmény egységes szerkezetbe foglalja az adásvételi szerződés létrejöttére és tartalmi kérdéseire vonatkozó rendelkezéseket (DE! bármely
csatlakozó állam kijelentheti ugyanakkor, hogy magára nézve az Egyezménynek a szerződéskötésre vonatkozó II. részét vagy az adásvétel tartalmi
problémáira vonatkozó III. részét nem tekinti kötelezőnek)

I. EGYEZMÉNY HATÁLYA

SZEMÉLYI-TERÜLETI ALKALMAZÁS SZEMPONTJÁBÓL:

ALAPFELTÉTEL: az adásvételi szerződés kötő felek (azaz eladó és a vevő) telephelye különböző államok területén legyen (A SZERZŐDÉSKÖTÉS
IDŐPONTJÁBAN!).  ez teszi nemzetközivé az adásvételi szerződést (az Egyezmény nem definiálja a telephely fogalmát  TELEPHELY= az a hely,
amelyen az illető jogalany üzleti tevékenységét kifejti)
˗ ha valamelyik szerződő félnek több telephelye van: azok közül azt kell figyelembe venni, amelyik az adott szerződéssel és annak teljesítésével
a legszorosabb kapcsolatot mutatja
˗ ha viszont valamelyik félnek nincs telephelye: szokásos tartózkodási helyét kell figyelembe venni
Az Egyezmény rendelkezései 2 úton kerülhetnek alkalmazásra:
1. AUTONÓM MÓDON = kollíziós jogi közvetítés nélkül, ha mindkét fél telephelye az Egyezményhez tartozó állam területén van
2. KOLLÍZIÓS JOGI ÚTON = ún. „kijelölő norma” szerint, ha a szerződő felek telephelye (vagy egyikük telephelye) nincs ugyan részes állam
területén, de az eljáró (esetleg szintén nem részes államban lévő) fórum kollíziós szabálya (lex contractus) valamely részes állam jogát rendeli
alkalmazni  részes állam jogrendszerének alkalmazását előírhatja:
a) a fórum objektív kapcsoló szabálya
b) a felek jogválasztása  jogválasztással két módon is alkalmazásra kerülhet az Egyezmény
 első esetcsoportba tartoznak azok az esetek, amikor a szerződésre az Egyezmény sem autonóm, sem kollíziós jogi úton nem
irányadó, azaz
 a feleknek (vagy egyiküknek) a telephelye nem részes állam területén van, s ezért az Egyezmény autonóm
alkalmazása szóba sem kerülhet
 a feleknek a szerződésére objektív kapcsolóelv segítségével sem volna az Egyezmény alkalmazható
 Egyezménynek az ilyen kikötését a jogirodalomban uralkodó álláspont elismeri ugyan, de csak ún. anyagi jogi (nem
kollíziós jogi) jogválasztásként: szerződésre egyébként irányadó jogrendszer kógens szabályait nem lehet megke-rülni
 a második esetcsoportba tartoznak azok az esetek, amikor a felek nem az Egyezményt, hanem egy, az Egyezményben részes
állam jogát választják  ilyen esetben az Egyezmény kerül alkalmazásra, mivel a részes állam nemzetközi adásvételre
irányadó szabályait az Egyezmény jelenti
A kollíziós jogi út meglehetősen kitágítja az Egyezmény alkalmazásának körét.  A bécsi diplomáciai konferencián részt vevő államok többsége
ezért szükségesnek találta, hogy az Egyezmény alkalmazásához vezető kollízió jogi utat elzárja (fenntartás).
Az Egyezmény saját rendelkezéseinek diszpozitív jellegét deklarálja: ezt az jelenti, hogy
a) egyező akarattal eltérhetnek az Egyezmény egyes rendelkezéseitől, illetve
b) megegyezéssel az Egyezmény alkalmazását a maga egészében kizárhatják (opting out)
˗ azok a vállalatok, amelyek erősebb szerződési alkupozícban vannak, inkább saját magánjogukat kötik ki  így inkább azonos súlyú,
főleg közép- és kisvállalatok közötti nemzetközi adásvételi szerződésekre kerül alkalmazásra
˗ az Egyezménynek, mint egésznek a kizárása mindenekelőtt a felek ilyen értelmű közös és kifejezett nyilatkozatával történhet 
kizárásra hallgatólagosan is sor kerülhet (a felek közös akaratának ilyenkor is kellő biztonsággal megállapíthatónak kell lennie)

TÁRGYI SZEMPONTBÓL: az Egyezmény az áruk (tehát ingó dolgok) nemzetközi adásvételére terjed ki.  Nem tartoznak a hatálya alá…
 fogyasztói ügyletek (azért, hogy a fogyasztók védelmére hozott, egyre gyakoribb speciális védelmi szabályok érvényesülhessenek)
 az árverési és végrehajtási ügyletek
 azok az adásvételi szerződések, amelyeknek tárgya értékpapír, pénz, hajó, repülőgép vagy elektromos energia
 bevallottan nem szabályozza az Egyezmény az ügyleti érvénytelenség és tulajdonátszállás problematikáját (ezeket a kollíziós jog által alkalmazni
rendelt anyagi jog szabályai szerint kell megítélni
 kifejezetten kizárja az áruk által bárkinek okozott halálért vagy személyi sérülésért az eladót terhelő felelősségre
 kívül marad az Egyezmény tartalmi határain az elévülés problematikája is  már a Bécsi Egyezmény előtt alkottak egy egyezményt „a nem-
zetközi adásvételre irányuló elévülési időről” (New York-i Egyezmény, 1974), amelyek 1980-ban összhangba hoztak a Bécsi Egyezménnyel

II. EGYEZMÉNY ÁLTALÁNOS SZABÁLYAI

ÉRTELMEZÉSI ALAPELV: rendelkezéseinek értelmezésénél figyelembe kell venni a szabályok nemzetközi jellegét, az egységes alkalmazás támoga-
tásának követelményét, továbbá a jóhiszeműség és tisztesség elvét.
˗ ezeknek az értelmezési szempontoknak elsősorban az a szerepük, hogy fékezzék a nemzeti bíróságokat a saját belső jogukhoz történő önkéntelen
visszafordulásában az Egyezmény alkalmazása során
˗ az egységes értelmezést segítik a döntvénytárak: a külföldi ítéletek anélkül, hogy precedensül szolgálnának konkrét segítséget adhatnak az
Egyezmény szabályainak értelmezéséhez

JOGHÉZAGOK kitöltése: a felmerülő joghézagot elsősorban az Egyezmény alapjául szolgáló általános jogelvek alapján kell kitölteni  ha ilyen nincs,
akkor a kollíziós jog segítségéhez kell folyamodni (és az Egyezmény hiányzó szabályait a kollíziós jog szerint irányadó nemzeti jogrendszerből kell
pótolni)  A valódi joghézagok kitöltésének módszerei sorrendben:
1. (szükség esetén: kiterjesztő) jogértelmezés
2. analógia
3. az Egyezmény alapjául szolgáló általános jogelvek
4. a kollíziós jog szerint irányadó nemzeti jog szabályai

A felek által kikötött (nemzetközi és nemzeti) KERESKEDELMI SZOKÁSOK a szerződés tartalmává válnak.  Amikor a kereskedelmi szokások
és a felek közvetlen üzleti gyakorlata eltérő, inkább az utóbbinak kell előnyt adni.
III. EGYEZMÉNY SPECIÁLIS SZABÁLYAI

1. SZERZŐDÉS LÉTREJÖTTE ÉS MÓDOSÍTÁSA

Az Egyezmény szerint a szerződés az ajánlat elfogadásával (egybehangzó akaratnyilatkozatokkal) jön létre.
˗ szerződéskötési javaslat abban az esetben minősül ajánlatnak, ha
 meghatározott személyhez intézik, és
 a szerződéskötési javaslat kellően meghatározott, és kifejezi a nyilatkozó fél abbeli szándékát, hogy a nyilatkozat elfogadása esetén
magát kötelezettnek tekinti
˗ az elfogadó nyilatkozat történhet az ajánlattevőhöz intézett címzett nyilatkozat formájában vagy ilyen értelmű ráutaló magatartással (hallgatás
önmagában nem jelent elfogadást)
˗ az ajánlattól eltérő válasznyilatkozat új ajánlatnak minősül (kivéve, ha az ajánlattól történő eltérés nem lényeges, és az ajánlattevő – inkolatlan
késedelem nélkül – az eltérést nem kifogásolja)
Formai követelmények nincsenek (a jognyilatkozatok érvényességéhez írásba foglalására vagy más alakszerűségre nincs szükség).  DE! mivel
vannak olyan országok, amelyeknek a belső joga a nemzetközi (adásvételi) szerződések érvényességét írásbeli formához köti, az Egyezmény fenntartási
lehetőséget biztosít ezzel kapcsolatban.

2. AZ ELADÓ ÉS A VEVŐ KÖTELEZETTSÉGEI

Az ELADÓ fő kötelezettségei:
 az áru szolgáltatása
 az áru tulajdonjogának átruházása és – szükség szerint –
 az árura vonatkozó okmányok átadása
A VEVŐ fő kötelezettsége:
 a vételár megfizetése
 az áru átvétele

3. ALAPVETŐ SZERZŐDÉSSZEGÉS; A VEVŐ ÉS ELADÓ JOGAI SZERZŐDÉSSZEGÉSKOR

Az Egyezmény szerződésszegési jogának központi kategóriája az ún. ALAPVETŐ SZERZŐDÉSSZEGÉS.
˗ alapvető = ha a másik félnek olyan hátányt okoz, amely őt jelentős mértékben megfosztja a szerződés alapján jogosan támasztott elvárásától
(kivéve, ha a szerződésszegő fél nem látta előre, és azonos körülmények között egy ésszerűen gondolkodó hasonló személy sem látta volna
előre az ilyen következményt)
˗ megállapíthatóságának 3 előfeltétele van:
a) kötelezettségszegés
b) hátrány előidézése
c) a következmények előreláthatósága
˗ a szerződésszegés alapvető voltának a szerződésszegés szankciói szempontjából van jelentősége: ilyenkor a jogkövetkezmények póthatáridő
tűzése nélkül érvényesíthetők (míg ellenkező esetben ésszerű póthatáridő tűzésére van szükség)
Az Egyezmény az eladó szerződésszegése esetére a vevőnek
a) szavatossági jogokat, illetve
b) kártérítési jogokat bizotsít
A vevő szerződésszegése esetére az eladót megillető igényeket két csoportba sorolhatjuk:
a) az eladó mindenekelőtt követelheti a vevőtől, hogy az
 vegye át az árut és
 fizesse meg a vételárat
 Az eladó a vevő ezen kötelezettségeinek teljesítésére ésszerű póthatáridőt állapíthat meg.
b) a teljesítés követelésén és az elállás jogán kívül az eladót a vevő szerződésszegése esetére kártérítési igény is megilleti

4. A SZERZŐDÉSSZEGÉS KÖZÖS SZABÁLYAI

A szerződésszegés közös szabályai között rendelkezik az Egyezmény a teljesítést megelőző, ún. előzetes szerződésszegésről: bármelyik fél felfüg-
gesztheti kötelezettségeinek teljesítését, ha a szerződés megkötését követően láthatóvá válik, hogy a másik fél kötelezettségének lényeges részét nem
teljesíti.
Az Egyezmény a kártérítési felelősség alól csak vétkességtől független, objektív körülményeken alapuló kimentési lehetőséget biztosít:
˗ a szerződésszegő félnek azt kell bizonyítania, hogy a szerződésszegést olyan akadály okozta, amelyek el nem háríthatott, s ésszerűen nem is
volt elvárható tőle, hogy a szerződéskötés idején ezzel az akadállyal számoljon, azt elhárítsa, vagy következményeinek elejét vegye
˗ a kártérítés összege nem haladhatja meg azt a veszteséget, amelyet a szerződésszegő fél a szerződés megkötésének időpontjában előre látott
vagy előre kellett látnia

5. A VESZÉLYÁTSZÁLLÁS
A kárveszély rendezése körében az Egyezmény a vételárigényt állítja a középpontba: azaz a veszélyátszállási szabályok szerint kell megítélni az eladó
vételárigényét az áru elvesztése, megsérülése vagy megsemmisülése esetén (az Egyezmény elvi alapállása az, hogy a kárveszélynek a vevpre történő
átszállását követően az eladó akkor is kérheti a vételárat, ha az áru elveszett, megsérült vagy megsemmisült)
- maga a veszélyátszállás helye és időpontja a teljesítés módjától függ
 Az UNIDROIT és a nemzetközi kereskedelmi szerződések alapelvei

A jogegységesítést általában szélesebb értelemben fogják fel, mint a jogharmonizációt:

 JOGEGYSÉGESÍTÉS = több ország között egyforma jog létrehozására irányul
 JOGHARMONIZÁCIÓ = a hasonló elemek vagy megoldások alkalmazására irányul
A jogegységesítés lehetőségeinek korlátozottsága a 19. és 20. század fordulója után hamar nyilvánvalóvá vált.  Így került előtérbe a jogközelítés, azaz a
jogharmonizáció gondolata.

A jogösszehasonlítás és a jogközelítés-jogegységesítés ügyét már régóta felkarolták nemzetközi szervezetek is:

1. HÁGAI NEMZETKÖZI MAGÁNJOGI KONFERENCIA: 1893 óta működik
Az a gondolat, hogy a jogrendszerek közötti kollíziókkal foglalkozó nemzetközi magánjog kodifikációja az államok közötti konzultációk révén
is megvalósítható az olasz Stanislao Pasquale Mancini nevéhez fűződik  Mancini ötletét T.M.C. Asser tudta végül megvalósítani: az ő
elnökségével alakult a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferenciához köthető
˗ az 1893-as konferenciamegnyitón 13 állam vett részt  a hatodik, 1951-ben tartott ülése új korszak kezdetét jelöli: akkor kezdődött a
konferencia Statútumának kidolgozása, amelynek hatálybalépése óta a konferencia, mint állandó kormányközi szervezet működik
˗ szervezete:
 a konferencia Kormányzóbizottsága felelős a konferencia működéséért
 a Kormányzóbizottság az Állandó Hivatalon keresztül gondoskodik arról, hogy az általa irányított tevékenység hatékony
legyen, megvizsgálja a konferencia napirendjére kerülő javaslatokat, kitűzi az ülések időpontját
˗ 1956 óta a konferencia 4 évente rendszeres ülést tart (a tagállamok száma 1993-ban 62 volt)
˗ 1960-ig az egyezményeket csak francia nyelven szövegezték  azóta franciául és angolul is kibocsátásra kerülnek
2. a magánjog egységesítésére életrehívott nemzetközi intézet, az UNIDROIT (Nemzetközi Intézet a Mangánjog Egységesítéséért):

I. UNIDROIT

A magánjog egységesítésére életrehívott nemzetközi intézet, az UNIDROIT (Nemzetközi Intézet a Mangánjog Egységesítéséért): 1926-ban római
székhellyel alapították abból a célból, hogy hozzájáruljon a nemzetközi béke fenntartásához
˗ szervezete: alapvetően 3 fő szerve van
 Közgyűlés: a szervezet tagállamainak képviselőiből áll (minden tagállamot egy személy képvisel)
 Kormányzó Tanács: az érdemi munkát ez a szerv végzi (dönt az intézet napirendjéről és tevékenységéről)  tagjait a Közgyűlés
választja (mind más államok állampolgárai legyenek, s emellett – amennyire lehetséges – a különböző jogrendszereket is képviseljék)
 Titkárság
˗ jelenleg 59 állam a tagja
˗ a második világháborút követően, a Népszövetség megszűnése után, az UNIDROIT egy multilaterális egyezmény alapján ismét működni kezdett
 ezután már inkább európai lett, mint globális: ekkor nem saját munkatervei, munkaprogramjai alapján működött, hanem egyfajta
laboratóriumként, szellemi műhelyként szolgált más kormányközi intézmények számára
~ a jogegységesítés akkoriban úgy zajlott, hogy az UNIDROIT hagyományos tárgyalásos módszerével kidolgozta a témát, majd eljuttatta
elfogadás végett egy másik szervezethez (sajnos jellemzően európai szervezetekhez)
~ a legnagyobb áttörést az a fordulat jelentette, hogy míg korábban az érdekelteket csak a tárgyalások előrehaladott állapotában vonták
be (akkor is többnyire megfigyelői státuszban), újabban a folyamat megfordulni látszik: az ipari szektor képviselői az UNIDROIT-val
szemben kezdeményezőleg léptek fel, s új, erőteljes partnerként bukkantak fel a szabályozott piacokon a felügyeleti szervek

A MAGÁNJOGI EGYSÉGESÍTÉS ESZKÖZEI:

a) a leggyakoribb eszköz a NEMZETKÖZI EGYEZMÉNY: kötelező erejű, s amelyet az államoknak implementálniuk kell jogrendszerükbe
˗ hátrány: sok olyan van, amely sosem lépett hatályba (mert számos állam ratifikációja kellett volna hozzá, illetve jelentős államok léptek
vissza az elfogadástól)  ennek ellenére számos bizonyíték van a sikerére:
 egyrészt az egyezmények nem tűzhetik ki célul, hogy az egységesíthetetlent egységesítsék
 másrészt nem kell pusztán az „egységesítés kedvéért” egységesíteni (olyan megoldásokkal kell szolgálniuk, amelyekre
kereskedelemmel foglalkozó magánszemélyeknek és vállalatoknak szükségük van)
b) MINTATÖRVÉNY (model law): előnye, hogy kevésbé érinti a szuverenitás érzékeny kérdését (fő jellemzője ugyanis, hogy ajánlás: a jogalkotó
a belső jogrendszerhez igazítva veszi át)  hátránya: egyrészt nem lesz hatékony a jogegységesítésben (ha a tőle való eltérési lehetőséget
rendszeresen és nagymértékben igénybe veszik), másrészt nincs rá garancia, hogy az egységes jogi szöveget minden részes államban egységesen
is értelmezzék
˗ legnagyszerűbb példája: az 1985-ben elfogadott, a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodást szabályozó UNCITRAL
c) UNIDROIT által kidolgozott NEMZETKÖZI KERESKEDELMI SZERZŐDÉSEK ALAPELVEI: a mintatörvénynél is „puhább jog” (soft
law)

II. NEMZETKÖZI SZERZŐDÉSEK ALAPELVEI

Ez tekinthető az első olyan soft law jellegű dokumentumnak, amely már nem nemzetek felett álló jog megteremtésére törekedett, hanem sokkal
inkább a kereskedelmi életben bevett gyakorlatok (így pl. a blankettaszerződések, mintazáradékok) összegyűjtésére.  Megalkotására UNIDROIT
szervezetén belül külön munkacsoport alakult, mely szocialista, common law és kontinentális jogrendszereket egyaránt érvényre kívánta juttatni
- a munkához az Egyesült Államok common law bíróságai által alkalmazott, majd összegyűjtött, kiértékelt és kommentált joganyag volt a
kiindulópont (ezen alapulva indulhatott meg a nemzetközi szerződések jogában, illetve az equity jogában található általános elvek összegyűjtése,
a kodifikált lex mercatoria előkészítése, mindemellett újító, reform javaslatokat is megfogalmaztak)
- a munka informális keretek között folyt, eredetiségre való törekvés és a nemzeti kormány-álláspontok ütköztetése nélkül, szigorúan szakmai
alapon
- a dokumentum 1994-re készült el, majd 2004-ben és 2010-ben kiadtak egy-egy újabb, javított változatot, amelyek a kontinentális és a common
law ihletésű jogrendszerek szerződési szabályait hangolják össze a szerződéskötés és a szerződésértelmezés, az anyagi érvényesség, a teljesítés
és a szerződésszegés területein
Sikerességét jelzi, hogy mindezidáig közel száz ismert választottbírósági ítéletben hivatkoztak rá, sőt, előfordult, hogy a nemzeti bíróságok gyakorlatában
is megjelent
- ezen felül a különféle nemzeti és nemzetközi szervezetek (így pl. az ENSZ, az USA Kongresszusa) is alapul vették társulási és jogalkotási
procedúráik során, valamint gyakran alkalmazott alap a nemzetközi magánjogi szerződések megkötéséhez
 A nemzetközi választottbíráskodás

A NEMZETKÖZI VÁLASZTOTTBÍRÓSÁGI ELJÁRÁSRA két esetben kerülhet sor, éspedig amennyiben a felek azt kikötik, illetve amennyiben
nemzetközi egyezmény ekként rendelkezik.  az eljárásnak két típusát különböztetjük meg
a) eseti (ad hoc) választottbíráskodás (nemzetközi viszonylatban ez a gyakoribb),
b) intézményes választottbíráskodás (pl. a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett működő Állandó Választottbíróság, melynek KECSKÉS
László az elnöke)

I. A VÁLASZTOTTBÍRÁSKODÁS TÖRTÉNETI ALAPJAI

A választottbíráskodás eredete az emberiség történetének abba az időszakába nyúlik vissza, amikor az emberek a vitarendezés addigi módját, a nyers
erőszakot felváltották a maguk közül választott egyének általi (de még nem közhatalmú) igazságszolgáltatással.  célja ekkoriban még csupán az
együttélésre kényszerült emberek közötti béke megóvása volt (magyarán az a szándék még nem jelentkezett, hogy az állami igazságszolgáltatás helyett,
mintegy magán igazságszolgáltatásként alkalmazzák)
 első állomásként a rómaiakat érdemes kiemelni
- a választottbíráskodás a 3. századig az állami bíráskodással összekapcsolódva folyt, és az arbiterek, illetve a nemzetközi kereskedelmi
ügyekben eljáró recuperatorok tevékenységében testesült meg (az arbiterek kiválasztásában döntő szava volt a feleknek)  a
választottbíráskodás alapjául ekkoriban két szerződés szolgált: a felek közti compromissum, amellyel választottbírói útra terelték a
vitás ügyüket, illetve a felek és a bíró közti receptum, amelyen keresztül a bíró a megbízását kapta
- a választottbíráskodás aztán a 3. századtól kezdett el leválni az állami igazságszolgáltatásról
 a választottbíráskodás kánonjogi gyökerei szintén régre nyúlnak vissza (egyesek szerint maga Salamon király is választottbíróként járt el, amikor
a parázna asszonyok között eldöntötte, hogy kié a gyermek)
- a választottbíráskodás a korai keresztényeknél alapvetően védelmi jelleggel jelent meg, ugyanis másoktól elzárkózva, egymásra utaltan
éltek, illetve féltek a pogány bírói döntésektől  az egyházi vitarendezés középpontjába később a kiegyezés, kibékülés került, és nem
a jogszabályok alkalmazása (akárcsak a választottbíráskodásnál)
 jelentős előrelépés volt, amikor a városok, céhek, és kereskedelmi kamarák révén gazdasági ügyekben kezdték el alkalmazni a választottbírói
vitarendezést (11. századra tehető azoknak a törvényszékeknek a megjelenése, amelyek a kereskedők egymás közti jogvitáiban döntöttek) 
Európában ezt követően egészen a 13. század elejéig követték azt a gyakorlatot a céhekbe tömörült iparosok és kereskedők, hogy vitáikkal az
állami bíróságok helyett a választott bíróként is tevékenykedő céhmestereikhez fordultak
- ezzel párhuzamosan, az időszakos vásárok állandóvá válásával saját szabályzatok és bíróságok alakultak ki a városokban (jelentőségük
abban áll, hogy az egész akkori keresztény világ kereskedelmi jogának voltak a bölcsői, tekintve, hogy olyan intézmények születtek
itt, mint a váltó, a csődjog és a kereskedelmi választottbíráskodás)
 a választottbíráskodás aztán a római jog recepciója idején kezdett el jelentősen differenciálódni: felmerültek olyan nézetek, amelyek polgári
anyagi jogi intézményként tekintettek rá  az eljárásjogokba aztán 18-19. század fordulóján került át, ezzel együtt pedig a választottbírói ítéletet
egyre több helyen közokiratként kezdték elismerni (vagyis hatályát a jogerős állami ítéletek hatályával egyenértékűnek tekintették)

II. A NEMZETKÖZI VÁLASZTOTTBÍRÁSKODÁS 20. SZÁZADI FEJLŐDÉSE

A világkereskedelem fejlődésével egyre nagyobb szerephez jutott a nemzetközi választottbíráskodás, amely azt eredményezte, hogy a nemzetközi
közösség tagjai belátták: célszerű lenne nemzetközi szerződések megkötésével szabályozni a folyamatot: e téren kiemelkedő helyet foglal el az ENSZ
Nemzetközi Kereskedelmi Jogi Bizottsága (UNCITRAL), amely jogharmonizációs tevékenységével jelentősen hozzájárul a nemzetközi
választottbíráskodás egységes szabályozásához, valamint a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara (ICC)
1. az első jelentősebb dokumentumnak a Genfi Jegyzőkönyv (1923) tekinthető, amely elsőként tette lehetővé a választottbírósági kikötések
érvényességének nemzetközi elismerését és kikényszeríthetőségét: a jegyzőkönyvben jelent meg először az ún. exceptio arbitri elv, vagyis hogy
az állami bíróságok nem járhatnak el a választottbírósági kikötést tartalmazó szerződésekből eredő jogvitákban
2. ezt követte a külföldi választottbírósági ítéletek végrehajtásáról szóló Genfi Egyezmény (1927): a szerződő felek főként arról rendelkeztek, hogy
a Genfi Jegyzőkönyvnek megfelelően hozott ítéleteket kölcsönösen érvényesnek ismerik el és annak végrehajtását saját eljárási joguknak
megfelelően lehetővé teszik  némileg árnyalta a képet, hogy viszonylag kevés állam írta alá az egyezményt
3. következő lépésként az ICC és az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsa (ECOSOC) által megalkotott New York-i Egyezmény (1958) emelhető
ki, amely a mai napig alappillére a nemzetközi választottbíráskodás szabályozásának:
- az egyezmény alapvetően két eljárásra nézve állapított meg szabályokat:
 az egyik az ún. exequatur eljárás (vagyis hogy az egyik részes államban hozott választottbírósági ítélet a többi részes állam
rendesbíróságai által is kikényszeríthető legyen, amennyiben teljesülnek az ehhez szükséges feltételek),
 a másik a szerződő állam bírósága által a felek választottbírósági eljárásra utasítása (amelyre akkor kerül sor, ha olyan
ügyben indítottak pert előtte a felek, amelynek tárgyában megállapodást kötöttek és az egyik fél kifejezetten kéri a bíróságtól
az ügy választottbíróság elé utalását)
- Genfi Egyezménnyel ellentétben széles körben elfogadott dokumentumnak tekinthető (közel 150 ország írta alá, Magyarország is)
4. megemlíthető még az államok és más államok természetes és jogi személyei közti beruházási viták rendezéséről szóló Washingtoni Egyezmény
(1965): az a felismerés hívta életre, hogy az egyre intenzívebb gazdasági kapcsolatok számos olyan jogviszonyt generálnak beruházási téren,
ahol az állammal szemben magánszemély áll és nyilvánvaló, hogy a két fél érdekérvényesítő képessége jelentősen eltérő
- ennek érdekében pl. felállította a Beruházási Viták Rendezésének Nemzetközi Központját (ICSID), amely akkor jogosult eljárni a felek
közti jogvitában, ha a felek alávetik magukat az eljárásnak
5. mindezek mellett előbukkantak különféle regionális egyezmények is [ilyen pl. a Genfi Európai Egyezmény (1961), a Panamai Egyezmény
(1975, tagjai amerikai államok), az OHADA Egyezmény (1993, tagjai afrikai államok)]

A NEMZETKÖZI VÁLASZTOTTBÍRÓSÁG NÉHÁNY PROBLEMATIKUS KÉRDÉSE: két kérdéskörre érdemes kitérni:

a) alá nem írt választottbírósági szerződések megítélésének változása: számos jogrendszer írásbeli alakhoz köti a választottbírósági szerző-
déseket, a technikai eszközök folyamatos fejlődése (így pl. internet térnyerése), valamint a választottbírósági kikötések jogi megítélésének
változása azonban némileg beárnyékolják az írásbeliséghez kötöttséget
- egyre gyakrabban bevonnak olyan személyeket is a bíróság előtti eljárásokba, akik a választottbírósági megállapodást nem írták alá,
illetve olyan kérdésekre is kiterjed a vizsgálat, amelyet a felek nem utaltak kifejezetten a választottbíróságok elé
b) választottbíróságokat megillető Kompetenz-Kompetenz dogma változása
- a választottbíróságok hagyományosan maguk dönthetnek saját hatáskörük fennállásáról, azonban az elmúlt években egyre gyakrabban
felmerül annak a lehetősége, hogy a választottbíróságokon kívül álló szereplők döntsenek az ügy elbírálójának személyéről  ld. West
Tankers ügy (2007), amelyben az Európai Bíróság akként határozott, hogy egy tagállami bíróság bizonyos feltételek mellett érdemben
negatívan bírálhat el egy választottbírósági kikötést
 Magyarország csatlakozása az EU-hoz

B22. A csatlakozási tárgyalások által meghatározott magyar jogharmonizáció

B23. Az EU-orientációjú magyar alkotmány-fejlődés. Az Alkotmánybíróság határozatai. A csatlakozási

klauzula.
 A csatlakozási tárgyalások által meghatározott magyar jogharmonizáció

I. AZ EURÓPAI UNIÓ ÉS MAGYARORSZÁG KAPCSOLATA KEZDETEKBEN

Magyarország a kommunista időszak alatt alapvetően elutasító volt az Európai Unióval szemben (köszönhetően pl. a KGST-ben való kötelező tagság-
nak).  A várt fordulat a ’60-as években jött el, főként a magyar gazdaságirányítás átfogó reformja miatt, amely egyebek mellett észrevette, hogy a hazai
export jelentős része az Unió irányába folyik.
- nem sokkal később meg is született az első együttműködés a mezőgazdasági politika terén (az egyezség biztosította, hogy a magyar termelők
meghatározott minimum áron adhassák el termékeiket)  a további együttműködésekre pedig kedvezően hatott, hogy hazánk a ’70-es évek
elején csatlakozott az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezményhez (GATT)
- a Magyarországgal folytatott gazdasági kapcsolatok jelentősen felélénkültek, amikor az Unió több iparág terén is válságba került, így a tagálla-
maitól eltérő, kívülálló államokkal kényszerült megállapodásokat kötni (pl. az acélipar, valamint a textilipar területén)
- a különféle ágazati megállapodások később egyre szerteágazóbbak, illetve gyakoribbak lettek, e folyamat eredményeként pedig a ’80-as évek
végén Magyarország átfogó gazdasági-kereskedelmi megállapodást kötött az Unióval  a megállapodást követően az Unióval való kapcsolat
bővítése, mélyítése ugrásszerűen felgyorsult (részben a rendszerváltásnak köszönhetően), amelynek eredményeként az Unió elindította ún.
PHARE-programját, így hazánk egyebek mellett gazdasági támogatást kapott a gazdaság liberalizálásához, valamint fejlesztéséhez (így pl.
fellendült a privatizáció, a kisvállalkozások alapítása)
A ’90-es évek elején aztán felvetődött, hogy az Unió társulási megállapodást köt hazánkkal, mindez pedig néhány éven belül realizálódott is: előbb
ideiglenes megállapodást kötött a két fél, majd két évvel később a végleges társulási megállapodás is hatályba lépett (1994)  ezt követően Magyarország,
az Unió sürgetésére és a társulási megállapodás sikereire alapozva, néhány hónap múlva benyújtotta csatlakozási kérelmét az Uniónak (1994)

II. AZ UNIÓS JOG HARMONIZÁCIÓJA MAGYARORSZÁGON

Magyarország számára a társulási megállapodás tette nyilvánvalóvá, hogy el kell kezdenie belső jogrendszerének közelítését az Unió által megkívánt
szintre.
- a társulási megállapodás pontosan meghatározta azokat a területeket, ahol a jogharmonizáció elkerülhetetlen volt a csatlakozáshoz (ezek lénye-
gileg egybeestek az Unió jogharmonizációs programjának főbb témaköreivel)
- a folyamat prosperáló volt a szocializmusból éppen kilépő Magyarország számára a tekintetben, hogy lényegében kötelező feladataként
ismerkedhetett meg a nyugati demokráciák szabályozási módszereivel, illetve ültethette át azokat saját jogrendszerébe
- mindazonáltal a jogharmonizációs kötelezettségek bizonyos mértékű deregulációt is megkívántak
- a magyar jogharmonizáció alapvetően akként indult, hogy a Kormány határozatban rendelte el: a jövőben megalkotandó jogszabályokat az uniós
jogharmonizációs kötelezettségekre tekintettel kell kialakítani  ennek eredményeként a magyar jog általános fejlődési irányát alapvetően az
Unió joga, annak jogharmonizációs programja, illetve a belső piac kialakítása kezdte meghatározni
Lényegi előrelépést hozott, hogy az Unió a ’90-es évek végén elindította azon programját, amely az integráció keleti irányba történő bővítését célozta meg
(1998): ez leginkább abban hozott változást, hogy hazánknak e ponttól kezdve többé már nem a társulási megállapodáshoz, hanem a csatlakozási
tárgyalásokhoz kellett igazodnia a jogharmonizáció terén
- a tárgyalások során a felek sávosan vitatták meg a csatlakozási szerződés egyes fejezeteit (pl. halászati fejezet, közös kül- és biztonságpolitikai
fejezet), illetve a magyar állam derogációs kérelmeit (pl. a munkavállalókkal, a tőkeáramlással vagy a mezőgazdasággal kapcsolatosan), egészen
a tárgyalások lezárásáig (2002)
Az Európai Parlament egy, hazánk pedig két évvel később hagyta jóvá a csatlakozást (2004): a jogharmonizációs folyamat azonban ezzel nem ért véget,
mivel arra a tagállamoknak, az uniós jog dinamizmusa folytán, mindvégig törekedniük kell (így tagságuk megszerzése után is)

Az EU-orientációjú magyar alkotmány-fejlődés. Az alkotmánybíróság határozatai. A csatlakozási klauzula.

Magyarországon a közjogászok viszonylag megkésetten kezdtek el foglalkozni az európai integrációt érintő jogi kérdésekkel: az első érdemi elemzések a
’90-es évek végén készültek el, az Alkotmánybíróság jóvoltából, két határozat formájában  ezt követően pedig csak 2003-ban került sor az alkotmány
megfelelő módosítására, a csatlakozási klauzula megteremtésére

I. AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁG SZEREPE AZ ALKOTMÁNYOSSÁGI PROBLÉMÁK KEZELÉSÉBEN

Az Alkotmánybíróság kiemelkedő jelentőséggel bírt az alkotmányossági problémák kezelésében, jól mutatja ezt két határozata 1997-ből és 1998-ból 
A testület az érdemi kérdések elbírálhatóságáról 1997-ben, míg magukról az érdemi kérdésekről 1998-ban határozott
- az indítványozó (Berke Barna) egyrészről azt fogalmazta meg kérelmében, hogy alkotmányellenesek az Abtv. azon rendelkezései, amelyek a
nemzetközi szerződések tekintetében kizárólag előzetes alkotmányossági vizsgálatra vonatkozó hatásköri szabályokat tartalmaznak (és így nincs
lehetőség a nemzetközi szerződésekkel szembeni utólagos normakontrollra sem az állampolgárok irányából kérelemre, sem az Alkotmánybíróság
részéről hivatalból), másrészről pedig, érdemi érvei között, az EU és a magyar állam között megkötött Európai Megállapodás (1991) egyes
versenyjogi rendelkezéseit vitatta
- az indítvány érdemi felvetései a Magyar Köztársaság, s az EK és tagállamai között társulás létesítéséről szóló Európai Megállapodás, ill. annak
kihirdetéséről rendelkező 1994. évi törvény (EM) egyes versenyjogi rendelkezéseihez kapcsolódtak
- az indítvány eredménye:
1. 4/1997 (I.22.) AB határozat: az érdemi kérdések elbírálhatóságával kapcsolatos alkotmányossági vizsgálat során a testület megálla-
pította, hogy igenis van lehetőség nemzetközi szerződés utólagos alkotmányossági vizsgálatára, ugyanis a nemzetközi szerződést
kihirdető belső jogi jogszabállyal szemben lehet utólagos normakontrollt kezdeményezni (amennyiben pedig a testület alkotmány-
ellenesnek találja a kihirdető jogszabályt, úgy köteles azt megsemmisíteni, ám ez nem érinti a vállalt nemzetközi kötelezettséget,
magyarán azt változatlanul teljesíteni kell, adott esetben egy új jogszabály megalkotásával)
~ az Alkotmányból az AB egyetlen hatásköre következik: az utólagos normakontroll  ez viszont kényszerítő és teljes körű (a
nemzetközi szerződés vizsgálata tekintetében az utólagos normakontroll általános eljárási szabályai érvényesülnek, s az AB
tekintettel van a nemzetközi szerződés sajátosságaira az alkotmányellenesség következményeinek megállapításakor
~ az AB arra is utalt, hogy a nemzetközi jog és a belső jog viszonya tekintetében az európai jogfejlődésben a dualista-
transzformációs rendszert egyre inkább a monista rendszer váltja fel  2 fajta rendszer létezik:
• MONISTA-ADOPCIÓS KONCEPCIÓ: eszerint a megkötött nemzetközi szerződés külön törvénybe foglalás
nélkül is a nemzeti jogrendszer részét képezi, közvetlen alkalmazásra kerül és elsőbbséget élvez a „belső”
törvényekkel szemben (ezt a rendszert az európai integráció kényszerítőleg követeli meg még a transzformációs
modellt képviselő tagállamoktól is: az EU jogszabályait közvetlenül, transzformáció nélkül alkalmazzák és
azoknak prioritást biztosítanak a nemzeti jogrendszerrel szemben – kivéve az Alkotmányt)
 • DUALISTA-TRANSZFORMÁCIÓS KONCEPCIÓ
~ az AB határozathoz Vörös Imre alkotmánybíró különvéleményt csatolt, melyben azt fejtette ki, hogy nemzetközi szerződés
alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára az AB-nek nincs hatásköre (ilyenkor csak a megerősítés esetén ad lehetőséget
az AB eljárására, azaz előzetes eljárásra)
2. 30/1998 (VI.25.) AB határozat: az érdemi kérdésekről szóló határozat kimondta, hogy a közösségi jog annak ellenére külföldi
jognak tekintendő, hogy Magyarország megállapodást kötött az Unióval (tehát nem vette figyelembe, hogy a megállapodás alap-
vetően az Unióba való belépést szolgálja, ezáltal kvázi uniós jognak tekinthető, és mint ilyen, előbb-utóbb a belső jogrendszer részévé
válik majd)  ez a határozat olyan jogképre épül, amelyben a nemzeti alkotmány felette áll a nemzetközi jognak és az integrációs
jognak
Az Alkotmánybíróság 4/1997 és 30/1998-as határozatai vitték el a magyar közjogi gondolkodást olyan irányba, amiből az a jogi látszat keletkezett, hogy
Magyarország EU-csatlakozása kapcsán a magyar Alkotmány módosítására feltétlenül szükség van.

II. AZ ALKOTMÁNYOSSÁGI PROBLÉMÁK ÁLTAL GENERÁLT ALKOTMÁNYMÓDOSÍTÁS

Kétségtelenül hasznos hozadéka volt az Alkotmánybíróság határozatainak, hogy ráirányította a figyelmet Magyarország EU-hoz való társulási és
csatlakozási folyamatának közjogi, alkotmányjogi kérdéseire (Kecskés könyv szerint: az elkapkodottnak tűnő alkotmánymódosítás helyett szerencsésebb
lett volna bevárni a csatlakozási szerződés aláírását, majd pedig valamilyen módon lehetőséget adni az AB-nak, hogy vizsgálja felül vagy fejlessze tovább
az előbbi AB határozatokban foglalt álláspontját).

Az EU-csatlakozás miatti alkotmánymódosítás gondolata már 2000-ben felvetődött az Igazságügyi Minisztériumban.  A 2002. évi kormányváltást
követően 2002 nyarától intenzív alkotmánymódosítási előkészületek jeleit lehetett érzékelni.
- Vörös Imre volt alkotmánybíró 2002-ben a Jogtudományi Közlönyben megjelent tanulmányában foglalkozott a kérdéssel: szerinte a nemzetközi
jog és a belső jog viszonyára vonatkozóan három kérdésre adott válasz igazít el:
1. monista-dualista koncepció közötti választás
2. a transzformációs-adopciós kodifikációs technika közötti választás
3. ezzel összefüggésben a nemzetközi jogi szerződések self executing vagy non self executing jellegének kérdése

MONISTA KONCEPCIÓ: a több nemzeti jogalkotó által alkotott DUALISTA KONCEPCIÓ: a nemzetközi jog és a
nemzetközi jog ugyanúgy alkalmazandó a belső nemzeti jogalkal- belső jog anyagi jogi értelemben két különálló jogrend-
mazó által, mint a nemzeti jogalkotó által alkotott hazai jog szer
ADOPCIÓS MODELL: szükségtelen a külön belső jogalkotás – a
TRANSZFORMÁCIÓS MODELL: a ratifikáció után
ratifikációval és kihirdetéssel a nemzetközi szerződés a belső jog
külön belső jogalkotásra (inkorporációra) van szükség
részévé válik
SELF EXECUTING JELLEG NON SELF EXECUTING JELLEG
 Vörös Imre szerint a magyar jogrendszer tételes elemzése alapján megállapítható, hogy a magyar jog a dualista koncepció, a transzfor-
mációs technika és a nemzetközi szerződés nem önvégrehajtó („non self executing”) jellegének elismerése alapján áll. A cél az lenne, hogy
ezt a monista-adopciós-self executing modellre állítsák át.

- az első javaslatok a kétezres évek elején jelentek meg és elsősorban azt sürgették, hogy az alkotmányba kerüljön be egy olyan rendelkezés,
amely lehetővé teszi a magyar állam számára a majdani csatlakozási szerződés aláírását (ún. csatlakozási klauzula)
- ezt követően annak a szükségessége merült fel, hogy rendezni kellene az olyan helyzeteket, amikor a nemzetközi jog szabályai és a magyar
szabályok egymással ellentétes rendelkezést tartalmaznak (az alkotmány ugyanis túl általánosan fogalmazott, amikor mindösszesen annyit
mondott ki, hogy „hazánk elfogadja a nemzetközi jog szabályait és biztosítja a nemzetközi jog és a belső jog összhangját”)
- végül a CSATLAKOZÁSI KLAUZULA került a vita középpontjába (illetve a rajta keresztül történő hatáskör-átengedés konstrukciója), amely
a végső megfogalmazás alapján olyan mértékben engedte át a hatásköröket, amennyire az „az Európai Unióban tagállamként való részvétel
érdekében, az alapszerződések alapján (az azokból eredő jogok gyakorlása és kötelezettségek teljesítése érdekében) szükséges”
~ a kifogások alapját az jelentette, hogy a magyar jogalkotás pozícióját ronthatja az ún. párhuzamos jogalkotási hatáskörök esetén a
közösségi jogalkotás és a tagállamok közötti „időversenyben” (ilyenkor ugyanis jelentősége van annak, hogy melyik jogalkotás kezdett
hamarabb a szabályozáshoz)
~ a végső megoldásban a hatáskörgyakorlás-átengedési konstrukciót nem tartalmaz az elfogadott szöveg, hanem csupán arról rendelke-
zik, hogy a Magyar Köztársaság az Alkotmányból eredő hatásköreit a többi EU tagállammal közösen gyakorolhatja, e hatáskörgya-
korlás megvalósulhat önállóan, az EU intézményei útján is
- ezen felül számos ponton módosult az alkotmány (pl. a Magyar Nemzeti Bankra, a választójogra, vagy a Kormányra vonatkozóan)

Felvetések melyek nem kerültek be végül a 2002. évi alkotmánymódosításba:

1. Az eredeti elképzelések értelmében sarkosan került volna kimondásra az, hogy az Európai Bíróság értelmezési monopóliuma miatt az AB nem
foglalkozhat közösségi normák alkotmányosságának vizsgálatával, különösen nem semmisítheti meg azokat (ezáltal ugyanis kiüresedne a
közösségi jog tartalma).
2. A magyar bíróságokra vonatozó alkotmányi rendelkezések átalakításának gondolata is felvetődött korábban: volt olyan javaslat, hogy az Alkot-
mányban ki kell mondani, hogy a Magyar Köztársaság bíróságai részt vesznek az Európai Közösség bírósági rendszerében, az EU Bíróság
ítéletei és előzetes határozatai kötelező erővel rendelkeznek Magyarországon is, a Legfelsőbb Bíróság pedig jogegységi határozataiban nem
értelmezheti a közösségi jogszabályokat
3. Az alkotmányban rendezni gondolták, hogy milyen funkciót biztosítson az alaptörvény az Országgyűlésnek az uniós ügyekben: a végül
elfogadásra nem került „erős” változat szerint, ha az OGY tájékoztatja a kormányt a konkrét üggyel kapcsolatos álláspontjáról, akkor a kormány
ezt köteles nemzeti álláspontként képviselni az Uniónál.  a „gyenge” változat ezzel szemben megelégedett volna azzal, hogy az OGY közölheti
álláspontját a kormánnyal, amelyet az nem köteles elfogadni és képviselni, legfeljebb figyelembe veheti, ha egyetért azzal
4. Az egyik tervezet nem egyszerűsítette le a problémát az EU-ra, hanem Magyarország nemzetközi szervezetben való részvételéről beszélt. 
Végül ez sem került be: az alkotmánymódosítás csak az ország EU-ban való részvételével foglalkozik.
 Nemzetközi magánjog

Történeti rész

B34. A statútum elmélet kialakulása, fejlődése és meghaladása

B35. Savigny nemzetközi magánjogi munkássága

B36. A nemzetközi magánjog fejlődése a XIX. század végétől napjainkig (az európai és amerikai út)

B37. A magyar nemzetközi magánjog tudományának fejlődése

Általános rész

B32. A nemzetközi magánjog fogalma, tárgya és módszere

B38. A kollíziós szabály fogalma és szerkezete

B41. A joghatóság fogalma és fajai

B39. A minősítés

B40. A renvoi

B33. A külföldi jog alkalmazása és mellőzésének esetei (kivéve: közrend)

B42. A közrend védelme a nemzetközi magánjogban. A közrend védelmének uniós jogi dimenziója.

Különös rész

B43. A természetes személyek jogállása a magyar nemzetközi magánjogban

B44. A jogi személyek jogállása a magyar nemzetközi magánjogban

B45. A jogi személyek honosságára vonatkozó kapcsolóelvek az Európai Unió Bíróságának

gyakorlatában

B46. Az állam mint jogalany a nemzetközi magánjogban

B47. A dologi jog szabályai a magyar nemzetközi magánjogban

B48. A szerződésekre alkalmazandó jog – a jogválasztás

B49. A szerződésekre jogválasztás hiányában alkalmazandó jog

B50. A szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jog a nemzetközi kollíziós magánjogban

B51. Az öröklési jog a magyar nemzetközi magánjogban

B52. A szellemi alkotások a magyar nemzetközi magánjogban

 TÖRTÉNETI RÉSZ

I. A STATÚTUM ELMÉLET KIALAKULÁSA, FEJLŐDÉSE ÉS MEGHALADÁSA

A nemzetközi magánjog kialakulására csak a fejlődés meghatározott fokán kerülhetett sor.  3 konjunktív feltétel:
1. a társadalmi-gazdasági viszonyok FEJLETTSÉGÉNEK EGY MEGHATÁROZOTT FOKA, az államok közötti intenzív gazdasági és
személyforgalom kialakulása (példa: Római Birodalom, melyben élénk személy- és áruforgalom volt anélkül, hogy ez különböző jog-
rendszereket érintett volna, itt csak egyetlen jog létezett)
- az államok közötti személyes és vagyoni kapcsolatok bizonyos fejlettséget, intenzitást értek el, és e körben vitás ügyek keletkeztek. 
ezekre a fórum saját szabályait alkalmazta, később azonban „idegen” (külföldi elemet tartalmazó) vitákban is kellett dönteni: egy idő
után azonban a saját jog minden körülmények között történő alkalmazása akadályozta a kapcsolatok zavartalan fejlődését
2. olyan ÁLLAMOK, illetve ÖNÁLLÓ JOGRENDSZERrel rendelkező területi egységek létezése, amelyek EGYMÁS JOGÁT KÖL-
CSÖNÖSEN EGYENRANGÚNAK ELISMERIK (azaz olyannak, amelyek a saját fórumaik hazai, nemzeti joguk helyett alkalmazhatnak)
3. ezeknek a JOGOKNAK egymástól való érzékelhető KÜLÖNBSÉGE (hiszen ha a saját és idegen jog között nincs számottevő különbség,
nyugodtan lehet alkalmazni a saját jogot idegen elemet tartalmazó jogvitákban is: pl.: görög városállamok)

AZ ANTIK JOGOK (Kr.e. 5. sz.-Kr.u. 3. sz.):

A 3 feltétel az ókorban együttesen még nem létezett: az idegenek általában jognélküliek voltak  2 alapvető princípium érvényesült:
a) perszonalitás (a jog személyhez kötöttségének elve): ez alapján a személyre származási helyének joga (lex originis) vonatkozott
b) territorialitás (a jog területhez kötöttségének elve): a bíróságok általában csak saját jogukat (lex fori) alkalmazták

Görög városállamok: viszonylag enyhült a jog perszonalitásának ill. territorialitásának szigorú felfogása enyhült az élénk gazdasági- és személy-
forgalom hatására (pl. az idegenek egy hazai polgár védelme alatt bizonyos jogokat élvezhettek).  nemzetközi magánjog még nem alakulhatott ki, mert
hiányzott az egyes poliszok jogának lényegi különbözősége
Egyiptom: a görög és az egyiptomi jog kollíziójának lehetőségét úgy zárták ki, hogy azokban a perekben, melyek görög nyelvű dokumentumokon ala-
pultak, a görög jogot rendelték alkalmazni, egyiptomi dokumentumok esetén pedig az egyiptomi jogot.
Róma: a ius civile mellett kialakult a ius gentium, melyet a praetor peregrinus az idegenek közötti, valamint idegenek és rómaiak közötti vagyonjogi
jogvitákban alkalmazott, s így elkerülték azt, hogy idegen jogot kelljmen alkalmazni (a ius gentium ugyanis nem volt idegen jog, hanem a ius civiléhez
kapcsolódó, azzal kölcsönhatásban lévő sajátos jogterület volt  Cicero nevezte először ius gentiumnak, azaz a népek jogának.)

KORA KÖZÉPKORI JOGFEJLŐDÉS

1. JOG PERSZONALITÁSÁNAK IDŐSZAKA: (4-10. sz.)

Népvándorlás következtében az egykori Római Birodalomban letelepedő törzsek továbbra is a római jogot alkalmazták az ott élő volt római
állampolgárokra. A Frank Birodalomban minden törzsnek saját törzsi joga volt.  Idővel azonban a hódítók a meghódítottak részére is jogot
alkottak: ez volt a lex originis, ami mindenkire születésétől haláláig vonatkozott: a jogviták során hol az egyik, hol a másik fél joga nyert alkal-
mazást.
˗ a lex originis idővel a tényleges származástól is függetlenné válhatott  professio iuris: a peres félnek nyilatkoznia kellett, hogy melyik
jog vonatkozik rá („fiktív”)
2. JOG TERRITORIALITÁSÁNAK IDŐSZAKA: (11-12. sz.)
A már gyakran fiktív lex originis helyébe annak a területnek a joga lépett, amelynek a személy az uralma alatt élt: a jog csak területhez kötöt-
ten érvényesülhetett.  Ez egyértelműen kizárta különböző jogok összeütközésének lehetőségét: a bíróság csak saját jogát alkalmazta, és csak
az alattvalók tekintetében (alattvalónak az minősült, aki legalább 1 éve és 1 napja élt a szóban forgó jog hatálya alatt)  így kizárt volt az
idegenek perbenállása is

A STATÚTUMELMÉLET a jogszabályok (statútumok) alkalmazási körét azok tartalmából, spekulatív módszerrel próbálta meg levezetni. Ez
az elmélet gondolkodásának középpontjába a jogi normát helyezte (a jogszabályok között elsősorban aszerint differenciált, hogy azok szemé-
lyekre, dolgokra vonatkoztak-e, vagy egyik csoportba sem voltak sorolhatók)

ÉSZAK-ITÁLIAI FEJLŐDÉS: a szigorú territorialitás és az idegen jog teljes kirekesztése a 11-12. sz. fordulóján itt vált először tarthatatlanná. a
társadalmi-gazdasági fejlettség mellett a szellemi feltételek is adottak voltak ahhoz, hogy a jog fejlődni tudjon.
˗ a városokban kialakultak a helyi szokásjogok, az ún. statútumok, s mivel ezek különbözőek voltak, így egyre többször vetődött fel az alkalma-
zandó jog kérdése  létrejött a kollíziós probléma, és megértek a nemzetközi magánjog kialakulásának objektív feltételei:
a) fejlett gazdasági és személyforgalom
b) egymás jogát kölcsönösen elismerő, önálló területi egységek
c) a területi egységek jogai közt határozott különbségek voltak.
˗ hamarosan megjelentek a szubjektív feltételek: a glosszátorok állást foglaltak a lex fori kizárólagosságának elvetése, és az idegen jog alkalma-
zásának lehetősége mellett
 Magister Aldricus: a bírónak kell meghatároznia, hogy két konkuráló jog közül melyiket kell alkalmazni (azt, amelyik erősebbnek,
hasznosabbnak látszik)
 Bartolus de Saxoferrato: statútumok hármas osztályozása az ő nevéhez fűződik:
 személyes (perszonál) statútumok: követik a személyt, bárhol is tartózkodjon
 dologi (reál) statútumok: ingatlanokkal kapcsolatosak (mindig a fekvés helye)
 vegyes statútumok: előző két kategóriába nem fér bele (szerződések, deliktumok)
 Baldus: a személyes statútumokat vizsgálta  meghatározott statútum alkalmazásának határait annak tartalmából, spekulatív
módszerrel próbálta levezetni.

FRANCIA ISKOLA: a statútumok összeütközésének lehetőségét itt az adta meg, hogy az ország jogi szempontból nem volt egységes: északon többféle
szokásjog volt hatályban, míg délen tovább élt az írott római jog  ez kedvezett a kollíziók kialakulásának.
 Charles Dumoulin: az egységes szokásjog fontosságát hangoztatta (az erős központosított királyi hatalom híve volt)
- előnyben részesíti a személyes statútumokat a reálstatútumokkal szemben (a személyes statútumok körében a lex originis helyett a
lakóhely jogát részesítette előnyben)
- akarati autonómia: a felek hallgatólagos akarata nem az alkalmazandó jog forrása, hanem csak annak igazolására szolgál  pl. párizsi
házaspár lyoni ingatlanára szerinte a házastársak első lakóhelyének jogát (párizsi) kell alkalmazni, szemben a fekvés helyének jogával
(ezt a felek hallgatólagos jogválasztásával támasztotta alá)
  Bertrand d’Argentré: Dumoulinnel ellentétben ő a feudális széttagoltság híve volt, ezért nem a perszonál-, hanem a reálstatútumokat részesítette
előnyben
- a lex rei sitate szerinte azért érvényesül, mert a hatalom nem lépheti át a területi korlátokat  ezzel szemben a személyes statútumok
területileg korlátlanok, a személyt követik DE! kivételesek (főszabály: minden statútum reálstatútum, s ennek megfelelően a vegyes
statútumokat is a fekvés helyének joga alá rendelte).

NÉMETALFÖLDI ISKOLA: a 17. században a kor legújabb eszméi a természetjogi gondolkodás és az állami szuverenitás.
 Paul Voet: következetesen alkalmazta a comitas gentium tanát: külföldi törvény alkalmazására csak nemzetközi udvariasság alapján kerülhet
sor, és az nem érintheti az állam szuverenitását és az állampolgárok jogait
 Johannes Voet: apjához hasonlóan a statútumok területhez kötöttségét hangsúlyozta.
 Ulrich Huber: szisztematikusan összekapcsolja a szuverenitás gondolatát a comitas tanával (egyes szerzők a jogviszonyt középpontba állító
modern gondolkodás előfutárának tartják)  három alapelvet fektet le:
1. az állam törvényei csak saját határain belül érvényesülnek és az alattvalókat csak e határokon belül kötelezik
2. alattvaló mindenki, aki az állam határain belül tartózkodik, függetlenül attól, hogy ez a tartózkodás ideiglenes vagy állandó
3. a comitas tanából következik, hogy más államok törvényeinek hatását belföldön is érvényesíteni lehet, feltéve, hogy ez nem érinti
hátrányosan az állam felségjogait

ANGOLSZÁSZ JOGFEJLŐDÉS:
- USA: a statútumelméleti tanok nem találtak pozitív visszhangra  Joseph Story: Conflict of Laws cmű könyvében a nemzetközi magánjogot
már nem a statútumok szerint rendszerezi, hanem anyagi jog kategóriái szerint (a nemzetközi magánjogot a nemzeti jog részeként kezeli)
- Anglia: a római jog hatása elenyésző volt, így a statútumelmélet sem talált elfogadásra (a common law nem hagyott teret a kollízióra, valamint
ezen kívül az angol bírósági hatáskör évszázadokon keresztül csak a belföldi tényállásokra terjedt ki)  egészen a 18. századig elzárkóztak a
külföldi jog alkalmazásától: Lord Mansfield Huber-re hivatkozott, amikor a szerződéskötés helyének jogával szemben a felek által
hallgatólagosan választott angol jog alkalmazását indokolta

II. SAVIGNY NEMZETKÖZI MAGÁNJOGI MUNKÁSSÁGA

A nemzetközi magánjog elméletében a döntő fordulatot egy 19. századbeli német tudós, FRIEDRICH CARL VON SAVIGNY (1779-1861) munkássága
jelentette.
Savigny nemzetközi magánjogi elméletében (amelyet általános jog- és jogviszonyfelfogásával szerves összefüggésben dolgozott ki) mindenekelőtt egy
alapvető szemléletváltozást kell kiemelni: nem a jogszabályok érvényesülési határait kutatta, nem a jogrendszerek területi korlátait kereste (mint a
megelőző korszakok statutistái)  számára a megoldandó feladatot a jogviszony elbírálása jelentette
˗ kiindulópontja nem a norma, hanem a jogviszony
˗ kérdésfeltevése fordított: nem azt vizsgálta, hogy egy adott jogtétel milyen tényállásokra terjed ki, milyen tényállásokra utal, hanem azt, hogy
egy adott tényállás milyen jogszabályoknak van alávetve (azaz egy adott jogviszonyt mely jogszabályok szerint kell megítélni)
˗ jelentősége: Savigny ezen eltérő szemléletmódja lehetővé tette a statútumelmélet megmerevedett és eredményében teljesen zsákutcába jutott
hármas kategorizálásának (perszonál-, reál- és vegyes statútumok) félre tételét

Savigny az új, az anyagi magánjog rendszerét követő szisztematizálásában Story nyomdokain járhatott: részben Story, részben a németalföldi iskola
felfogásából indult ki Savigny a külföldi jog alkalmazásának indoklása során is:
˗ nála azonban a „comitas”-gondolat a külföldi jog alkalmazásának tág kapuját nyitja meg mindazokban az esetekben, amelyekben „az adott
egyedi jogviszony belső lényege és igénye ezt kívánja meg”
˗ a külföldi jog alkalmazását szerint nem a szuverén államok kegyének, hanem sokkal inkább a kölcsönös belátásnak kell biztosítania (azaz annak
a kívánatos célnak a felismerése, hogy a nemzetközi magánjogi tényállások várható megítélése ugyanaz legyen, függetlenül az eljáró bíróság
államától)
˗ a jogközösségben élő államok számára elvben közömbösnek kell lennie: a saját vagy valamely ugyancsak e közösséghez tartozó állam joga
kerül-e alkalmazásra  a lényeges az, hogy az adekvát (saját vagy külföldi) jogszabályok szerint ítéljük meg a jogviszonyokat
Savigny szerint azt a jogrendszer kell kiválasztani, amelyhez az adott jogviszony a maga tulajdonképpeni természete alapján tartozik (amelynek
alá van vetve, amelyben „székhelye” van).  Ennek megtalálását az adott jogviszony jellegzetes térbeli kapcsolódásával jelölte ki: pl. a személy
lakóhelyének a joga irányadó a jog- és cselekvőképesség megítélésekor, a dolog fekvési helyének joga az irányadó mind az ingókra, mind az
ingatlanokra stb.

Savigny nemzetközi magánjogi elmélete és abból levezetett konkrét tézisei rendkívüli hatást gyakoroltak az utókorra: több megállapítása (pl. Sitz-tan)
nem állta ki teljes egészében az utókor kritikáját, más nézetei felett egyszerűen túlhaladt az idő

III. A NEMZETKÖZI MAGÁNJOGI FEJLŐDÉSE A XIX. SZÁZAD VÉGÉTŐL NAPJAINKIG

A 19. század utolsó évtizedeire megszilárdult a modern nemzetközi magánjognak alapvetően máig is meglévő elméleti rendszere.  A nem-
zetközi magánjog a Savigny-féle modellt követte, de egyértelműen nemzeti alapon fejlődött tovább.
A kodifikációk melleett az egyre intenzívebb bírói jogalkalmazás is jelentős hatást gyakorolt a kollíziós jog fejlődésére.

AMERIKAI ÚT

A nemzetközi magánjog 20. századi alakulását az Egyesült Államokban nagymértékben meghatározta az állam szövetségi jellege, valamint azt, hogy a
kollíziós jog nem volt egységes: a nemzetközi magánjogot túlnyomórészt a bírói gyakorlat alakította, illetve fontos szerepet játszanak a magánkodifiká-
ciós jellegű, az American Law Institute által kiadott modell-törvények, az ún. Restatement-ek (ezek közül a kollíziós jogra vonatkozóan az első 1934-ben
született, a második 1971-ben).
 az első, az 1934-es Restatement of the Conflict of Laws nagyrészt még a hagyományos modellt követte  erre a gyűjteményre rányomta a
bélyegét Joseph Henry Beale SZERZETT JOGOK ELMÉLETE (e tan lényege, hogy a fórum valójában nem külföldi jogot alkalmaz, hanem a
külföldi anyagi jog alapján már „megszerzett jogokat”, vagyis a külföldi anyagi jogon alapuló alanyi jogosultságot)
 a másik elmélet ebben az időszakban Walter Wheeler Cook és Ernest Lorenzen LOCAL LAW-TAN-ja (ez tagadja a külföldi jog alkalmazásának
tényét, mert a fórum saját jogát alkalmazza, de azt az idegen jog mintájára)

A 20. század második felében jelentkeztek az Egyesült Államokban azok az elméletek, amelyek elvetik a klasszikus nemzetközi magánjogi közvetett
utalást, az alkalmazandó anyagi jog kollíziós szabályok segítségével történő meghatározását.  Közös ezen elméletekben: a kollíziós
jogkiválasztás elutasítása  az alkalmazandó jog kiválasztását bírói mérlegelésre bízzák
˗ a bírói mérlegelés legfontosabb szempontja a lex fori elsődlegessége mellett az igazságosnak tűnő jog kiválasztása
 ˗ gyengéjük: jogbizonytalanságot eredményeznek, még ha a bíró valóban az anyagi jog ismeretében dönt is, és az igazságos megoldást tartja is
szem előtt
A legjelentősebb elméletek ezek közül:
1. Albert A. Ehrenzweig: LEX FORI-ELMÉLET = kiindulópontja a lex fori elsődlegessége: minden kollíziós döntés a lex fori által meghatá-
rozott, mert a fórum sohasem lehet semleges  a lex fori alkalmazásától csak akkor lehet eltekinteni, ha azt a fórum jogpolitikája indokolja:
ekkor nem a fórum bíróságának kell alkalmaznia az idegen jogot, hanem át kell engedni az elbírálást annak az idegen fórumnak, melynek jogát
alkalmazni kell (így ezekben az esetekben az idegen fórum saját jogát alkalmazhatja)
2. Brainerd Currie: GOVERNMENTAL INTEREST ANALYSIS = általában minden fórum saját jogának alkalmazásában érdekelt 
jogösszeütközést rendező szabályok csak abban a ritka esetben szükségesek, ha több állam érdekeltsége mellett a fórum kivételesen nem érdekelt
saját jogának alkalmazásában
3. David F. Cavers: PRINCIPLES OF PREFERENCE = a bíró feladata, hogy a szóba jöhető jogokat mind szociálpolitikai szempontok, mind a
felek érdekeinek alapulvételével vizsgálat tárgyává tegye, és azt a jogot alkalmazza, amely tartalmi szempontból igazságos döntést eredményez
(az alkalmazandó jog kiválasztásához általános elvek – preferencia-elvek – kialakítására van szükség  ezek nem kollíziós szabályok, hanem a
bírót orientáló segédeszközök)
4. Robert A. Leflar: BETTER LAW APPROACH = a bírói jogválasztást befolyásoló tényezők számát 5-re csökkenti  a bíróságnak azt a jogot
kell alkalmaznia, amelyik a jog szociális, gazdasági funkciója szempontjából jobbnak minősül (a véső mérce nála is az egyedi eset bírói mérle-
gelésen alapuló igazságos eldöntése)

EURÓPAI ÚT

Savigny-nak a 19. század közepén megfogalmazott elmélete főbb vonásaiban napjainkban is meghatározza az európai kollíziós jog fejlődését: a nem-
zetközi magánjog elsődleges feladatát az európai jogtudomány jelenleg is a jogviszonyok természetének leginkább megfelelő jog meghatározá-
sában, nem pedig az ideális anyagi jogi megoldás keresésében látja.
Az európai elmélet főbb vonulatai:
˗ jogalkotó (nem pedig a jogalkalmazó) feladata azoknak a kollíziós szabályoknak a megalkotása, amelyek általában a helyes anyagi jog
kiválasztását teszik lehetővé
˗ megfigyelhető a kapcsoló elvek differenciálódása
˗ megteremtik az egyensúlyt a jogbiztonság, az előreláthatóság és az igazságosság szempontjai között  a legmegfelelőbb megoldás megtalálása
nem parttalan bírói mérlegelés révén, hanem generálklauzulákkal történik (ezek azonban csak akkor nyernek alkalmazást, ha a hagyományos
kapcsoló szabályok csődöt mondanak)
˗ érezteti hatását a magánjog elközjogiasodása: nem csak gazdasági megfontolások kerülnek előtérbe, hanem szociális, és a gyengébb fél érdekeit
védő fogyasztóvédelmi szempontok is
˗ ha a belföldi jogalkotó érdekeit mindenáron kifejezésre akarja juttatni: imperatív normát alkalmaz, de speciális kollíziós szabályokat is
alkalmazhat

IV. A MAGYAR NEMZETKÖZI MAGÁNJOG TUDOMÁNYÁNAK FEJLŐDÉSE

Az önálló nemzetközi magánjogtudomány a 19. század végén indult fejlődésnek.

- az első nemzetközi magánjogi munkát, amely a magyar nemzetközi magánjog kérdéseit tárgyalja: osztrák Johann Vesque von Püttlingen írta
1878-ban 10 évvel később Dell’Adami Rezső már a magyar nemzetközi magánjogról tartott előadást Budapesten, majd 1893-ban megjelent
Szántó Mihály nemzetközi magánjogot tárgyaló műve is

A magyat nemzetközi magánjog tudománya a két világháború között nemezetközi összehasonlításban is magas színvonalúvá vált: kiemelendő…
- Szászy István 2 műve: Nemzetközi Magánjog és Magyar Nemzetközi Magánjog, ezenkívül két magán-törvénytervezetet is kidolgozott (ezek
egyikéből sem lett azonban törvény)  polgári beállítottsága miatt 1948 után félreállították, de a tudományos munkával ezt követően sem hagyott
fel (az 1960-as és 1970-es években a nemzetközi magánjog egyes részterületeit feldolgozó monográfiai munkái jelentek meg)

A második világháború utáni első évtizedek nemzetközi magánjogtudományának jelentősebb képviselői: Réczei László és Világhy Miklós voltak, akik a
korabeli ún. szocialista (kizárólagosan marxista) szemléletnek megfelelő, de komoly tudományos igénnyel kidolgozott egyetemi tankönyv valamint
jegyzet szerzőiként nagy érdemeket szereztek abban, hogy Magyarországon a nemzetközi magánjog oktatása és kutatása ebben az időszakban sem
szakadt meg.

1960-as években a tudományág művelőinek új nemzedéke jelent meg: Bánrévy Gábor, Mádl Ferenc, Vékás Lajos
 NEMZETKÖZI MAGÁNJOG FOGALMA, TÁRGYA és MÓDSZERE

I. A NEMZETKÖZI MAGÁNJOG FOGALMA, TÁRGYA ÉS MÓDSZERE

A NEMZETKÖZI KOLLÍZIÓS MAGÁNJOG, mint önálló jogág…

a) azoknak a jogszabályoknak az összessége,
b) amelyek a lényeges külföldi elemet tartalmazó polgári jogi (vagyoni és nem-vagyoni), családi jogi és munkajogi jogviszonyokat
c) közvetett módszerrel, utaló szabállyal (kollíziós normával) szabályozzák.
 tehát kihasítja az anyagi polgári jog, családi jog és munkajog köréből azokat a tényállásokat, melyek lényeges külföldi elemet tartalmazó jogvi-
szonyokon alapulnak

A hagyományosan elterjedt „nemzetközi magánjog” elnevezés nem szerencsés 2 okból sem:

1. a jogág nem nemzetközi (a nemzetközi magánjogról szóló törvények belső, nemzeti jognak minősülnek): ezek a jogforrások sem eredetüket, sem
hatályukat tekintve nem minősülnek nemzetközinek, ugyanis a nemzeti jogalkotó hozza meg ezeket a szabályokat; s címzettjük a nemzeti
jogalkalmazó, az eljáró fórum (bíróság vagy más hatóság)
2. nem tekinthető „magánjognak” sem
˗ a közjog-magánjog kettősségének bomlásával a magánjog fogalma kérdésessé vált
˗ a polgári jog, családi jog és munkajog fogalmilag anyagi jogi szabályokat tartalmazó joganyag, a kollíziós szabály a maga utaló
szabályával ennek sem felel meg
A nemzetközi magánjog elnevezés arról sem mond semmit, hogy ezek a szabályok jogrendszerek ütközését oldják fel.  Ezért ezek a szabályok
ennek megfelelően (nem anyagi jogi, hanem) kollíziós szabályok: a szóban forgó joganyag pedig kollíziós magánjog (több fajta kollízió van, ezek a
szabályok csak a nemzetközi kollíziót oldják fel)

A nemzetközi kollíziós magánjog funkciója: felmentést adva az eljáró fórumnak saját, hazai jog (lex fori) alkalmazása alól meghatározza azt a jog-
rendszert, amely a jogvitában lévő külföldi elem folytán szóba jöhető több jogrendszer közül a jogvita eldöntésénél, az eljárás lefolytatásánál alkal-
mazandó, és parancsot ad a jogalkalmazónak arra, hogy az ügyet érdemben e jogrendszer anyagi jogi szabályai alapján döntse el

A NEMZETKÖZI KOLLÍZIÓS MAGÁNJOG tárgya a nemzetközi kollíziós magánjogi tényállás.

˗ NEMZETKÖZI KOLLÍZIÓ = az adott tényállás jogi megítélése kapcsán – a tényállásban lévő lényeges külföldi elem miatt – több állam jog-
rendszerének alkalmazása egyaránt felmerül (több, egymással versengő nemzeti jogrendszer ütközik)
˗ NEMZETKÖZI KOLLÍZIÓS MAGÁNJOGI TÉNYÁLLÁS = ha az annak alapjául szolgáló, jogi megítélést igénylő polgári jogi, családi jogi
vagy munkajogi jogviszonyban lényeges külföldi elem van, aminek következtében a tényállás több állam jogrendszerével áll kapcsolatban, és
ezért el kell dönteni, hogy melyik állam jogrendszerének normáit kell alkalmazni
 NEMZETKÖZI KOLLÍZIÓS NORMA = az alkalmazandó jogrendszerre való utalással kiválasztja, megjelöli azt a jogrendszert, amely anyagi
jogi normáinak alkalmazására a fórum köteles (az ügy érdemében a döntés tehát nem feltétlenül a lex fori, hanem adott esetben külföldi jog alkal-
mazásával fog megszületni)
˗ a kollíziós norma tehát nem közvetlenül (érdemben) határozza meg, hogy a jogvitát érdemben hogyan kell eldönteni, hanem csak utal arra a
jogrendszerre, amely ezeket az anyagi jogi szabályokat tartalmazni fogja

A nemzetközi magánjog szabályozási módszere: A KÖZVETETT (UTALÓ) MÓDSZER  A kollíziós és az anyagi jogi norma közötti különb-
ség a két norma eltérő jogi természetéből adódik.
a) ANYAGI JOGI NORMA: szabályozásának módszere a közvetlen jogrendezés, az ügy érdemi eldöntése
b) NEMZETKÖZI KOLLÍZIÓS NORMA: nem tartalmazza közvetlenül a jogvita eldöntéséhez szükséges szabályokat, hanem csak közvetett jog-
rendezést valósít meg (közvetett módon utal arra a jogrendszerre, amelynek anyagi jogi normái alapján az ügy érdemében a fórumnak döntenie
kell  ezért szokták „üres jognak”, empty law-nak nevezni)
˗ közvetett jogrendezés = a kollíziós szabály csak közvetetten befolyásolja az érdemi döntést (az alkalmazandó jogrendszerre való
utalással, tehát közvetett jogrendezést valósít meg)

II. A KOLLÍZIÓS SZABÁLY FOGALMA ÉS SZERKEZETE

NEMZETKÖZI KOLLÍZIÓS SZABÁLY alatt olyan normát értünk, amely megjelöli azt a jogrendszert, amelynek alkalmazására kollíziós
polgári jogi, családi jogi és munkajogi tényállás, vagyis több jogrendszer kollíziója esetén az eljáró fórum köteles.

Kollízió jellege szerint: Kollízióra sor kerülhet magánjogi és közjogi viszonyokban
is.  A magánjogi eredetű kollízió fajai közül a nemzetközi kollízió az, amellyel a
nemzetközi kollíziós magánjog foglalkozik (a másik három 3 nem áll össze önálló
jogággá, hanem az anyagi jogszabályok között találhatók)
1. területközi (interterritoriális) kollízió = ha egy állam határain belül, annak
különböző területein különböző jogszabályok vannak érvényben
2. személyközi kollízió = ha ugyanazon államon belül egyes személycsoportokra
vonatkozó magánjogi tárgyú szabályok eltérnek egymástól
3. időbeli kollízió = ha ugyanazon államon belül a régi, hatályon kívül helyezett
és a helyébe lépő új jogszabály között merülhet fel
4. nemzetközi kollízió = több jogrendszer összeütközése, mely alapvetően 2
módon jöhet létre
˗ az egyik módja ha a jogviszony két különböző tényállás eleme
egyidejűleg két (több) különböző jogrendszerhez kapcsolódik
˗ statútumváltás = ha a nemzetközi kollíziós magánjogi jogviszonyban, ill.
az azon alapuló tényállásban jelen lévő nemzetközi elemhez a kollíziós
szabály által odarendelt utalás (az ún, kapcsoló elv) idővel, a
körülmények megváltozása folytán megváltozik, aminek következtében
megváltozik az alkalmazandó jogrendszer meghatározása, az adott
jogintézmény statútuma is (azaz a tényállás ugyanazon eleme időben
egymás után, egymást követően kerül különböző jogrendszerek uralma
alá)
Az utalás parancsának terjedelme szerint: a kollíziós
szabálynak a jogalkalmazó számára adott jogalkotói
parancs terjedelme szerint 2 fajtája van:
1. egyoldalú kollíziós szabály = nem több jogrendszer
közötti választási döntést tartalmaz, hanem azokat a
határokat húzza meg, amelyekig egyetlen
megnevezett jogrendszer (a hazai jog) al-
kalmazhatóságát a jogalkotó külföldi elemet tar-
talmazó tényállásra kiterjeszti
2. kétoldalú kollíziós szabály = nem nevezi meg az
egyetlen alkalmazandó jogrendszert, hanem
absztrakt módon utal arra, hogy a szóba jöhető több
jogrendszer közül melyiket kell alkalmazni (arra
tekintet nélkül jelöli meg az alkalmazandó jog-
rendszert, hogy az végül is a fórum hazai, belföldi
joga lesz-e vagy pedig külföldi jog)
Jogszabálytani szempontból a NEMZETKÖZI KOLLÍZIÓS SZABÁLY SZERKEZETE alapvetően eltér az anyagi jogi szabályok szerkezetétől: 3
eleme van
1. a TÉNYÁLLÁST a szabály anyagi jogi jogintézmények, jogi fogalmak segítségével határozza meg
2. a RENDELKEZÉS (a kapcsoló elvvel végrehajtott) kapcsolás révén kapcsolatot teremt a tényállás és az alkalmazandó jog között  azaz
kiválasztja az alkalmazandó jogrendszert
˗ a tényállásbeli jogintézmény és az alkalmazandó jog közötti összefüggést a kapcsoló elv teremti meg (ez önmagában még nem kollíziós
szabály, csak annak második, rendelkezési részének része)
˗ a kapcsoló elv és a kollíziós szabály viszonya: a kapcsoló elv elvi megoldási lehetőséget kínál, míg a kollíziós szabály ezt a lehetőséget
konkrét, egyedi normává alakítja azzal, hogy ezt a lehetőséget felhasználja (azaz kollíziós szabály kapcsoló elv nélkül nem létezhet)
˗ a fontosabb kapcsoló elvek:
a) fórum joga (lex fori), mely a kiindulást meghatározza (van-e joghatóság, ill. saját kollíziós joga milyen rendelkezést tartalmaz
az alkalmazandó jogrendszerre?), valamint kisegítő jelleggel is alkalmazandó
b) a személyek kollíziós jogállásának és a kollíziós családi jognak általános kapcsoló elve: személyes jog (lex personae), ezen
belül…
 természetes személyek esetében: állampolgárság joga (lex patriae) és a lakóhely vagy tartózkodási hely joga (lex
domicilii)
 jogi személyek esetében pedig a nyilvántartásba vétel (inkorporáció) vagy a székhely joga (loi du siége social)
c) a kollíziós dologi jog kapcsoló elve: dolog fekvésének joga (lex rei sitae), ill. a hajó, és repülőgép mint tulajdoni tárgy esetére
kidolgozott speciális kapcsoló elv a lobogó joga (lou du pavillon)
d) a kollíziós kötelmi jog:
 általános kapcsoló elve a kötelem joga (lex obligationis), ezen belül
˗ a felek által választott, kikötött jog (lex pro voluntate)
˗ a jellemző szolgáltatás és
˗ a legszorosabb kapcsolat
 speciális kapcsoló elvként ismeretes: jogcselekmény létrejötte helyének a joga (lex loci actus), melyen belül…
˗ a szerződésekre vonatkozik a szerződéskötés helyének joga (lex loci contractus) és a teljesítés helyének
joga (lex loci solutinonis)
˗ a szerződésen kívül okozott károkért való felelősségre pedig a jogsértés elkövetése helyének a joga (lex
loci delicti commissi)
3. a JOGKÖVETKEZMÉNY abban áll, hogy a kollíziós szabály a kiválasztott jogrendszer alkalmazását – jogalkotói parancsként – kötelezően
elrendeli

III. A KÉTLÉPCSŐS JOGALKALMAZÁS LÉPÉSEI

Kétlépcsős jogalkalmazás:
1. első lépés: a fórum alkalmazza a saját kollíziós szabályait  a kollíziós szabály alkalmazásának kérdései:

2. második lépés: a fórum alkalmazni kezdi a megjelölt jogrendszert  ennek kapcsán felmerülő sajátos kérdések:

JOGHATÓSÁG

A joghatóság alapvetően eljárási jogi kérdés, amely a nemzetközi polgári eljárási jog tárgykörébe tartozik.  DE! mivel a joghatóság megléte mintegy
előfeltétele annak, hogy a kollíziós probléma fórum általi megoldása megkezdődhessen: a joghatóság léte eldönti azt, hogy a fórum alkalmazni kezdi
saját nemzetközi kollíziós szabályait.

A JOGHATÓSÁG egy adott állam szerveinek (bíróságainak és más hatóságainak az az eljárási kötelezettsége és egyben lehetősége, hogy a nem-
zetközi elemmel bíró ügyekben eljárjon.  voltaképpen „nemzetközi illetékességet” dönt el: azt, hogy több állam közül végül is melyik járhat el az
adott ügyben
˗ azt a kérdést, hogy egy állami szervnek van-e joghatósága meghatározza:
a) részben a lex fori eljárásjogi szabályai (azaz annak a fórumnak a hazai eljárásjoga, amelyhez a fél fordult)
b) részben nemzetközi egyezmények
c) az Európai Unió államai közötti viszonylatban uniós rendeletek

Maga a joghatóság tehát eljárásjogi fogalom, mely semmit nem mond arról, hogy az eljáró fórum melyik ország anyagi jogát fogja alkalmazni. Ugyanak-
kor elengedhetetlen abból a szempontból, hogy a joghatóság léte eldönti azt, hogy a fórum alkalmazni kezdi-e saját nemzetközi kollíziós szabályait.  A
joghatóság eljárásjogi jellege azt is jelenti, hogy megállapítása az alkalmazandó anyagi jog meghatározása szempontjából nem ad eligazítást (azt a
fórum nemzetközi kollíziós megánjogi normái, kapcsoló szabályai döntik el).
˗ a joghatósági és nmezetközi kollíziós szabályok elkülönülése nem érvényesül mindig és mindenhol ennyire tisztán (főleg az angol jogban, pl.
bontópereknél, örökbefogadási ügyeknél stb.): előfordul, hogy a joghatóság megállapítása egyben a fórum jogának alkalmazását is jelenti  a
joghatósági szabályok ilyen esetben az alkalmazandó jogot is meghatározzák (voltaképpen a kollíziós normát = ún. REJTETT KAPCSOLÓ
SZABÁLYT) is magukba foglalnak

A joghatóságnak többféle faja létezik.

1. PÁRHUZAMOS JOGHATÓSÁG = általában bármely állam szerveinek joghatósága lehet egy ügy elbírálására, s az eljárást megindító fél
dönti, el hogy mely állam szervei előtt indítja meg az eljárást
2. KIZÁRÓLAGOS JOGHATÓSÁG = ha egy állam úgy rendelkezik, hogy csak az ő szervei járhatnak el bizonyos ügyben  jogkövetkezménye,
hogy az az állam, amely a kizárólagos joghatósági szabályt megalkotta, nem ismeri el az adott szabályozási tárgyak körében saját felségterületén
kívüli fórum által hozott külföldi határozatokat, s nem hajtja ezeket végre
3. KIZÁRT JOGHATÓSÁG = ha egy állam elutasítja magától valamely ügyben való eljárást, s ilyenkor az adott állam szervei számára az eljárás
lefolytatása kizárt
Mely állam kollíziós jogát alkalmazza az eljáró bíróság vagy más fórum?
a) RENDES BÍRÓSÁGOK és KÖZJEGYZŐK: a hagyományos felfogás érvényesül, azaz saját államuk kollíziós szabályainak vannak alárendelve
(az alkalmazandó anyagi jogot saját jogrendszerük kollíziós szabályainak segítségével határozzák meg)  KIVÉTEL: a vissza- és továbbutalás
(renvoi) elfogadása
b) VÁLASZTOTTBÍRÓSÁGOK: egyre inkább utat tör magának egy új irány, miszerint a választottbíróság – jogválasztás hiányában – nem alkal-
mazza automatikusan a saját székhelye szerinti kollíziós szabályokat, hanem (a konkrét ügy alapjául szolgáló jogviszony kapcsolódási pontjait
figyelembe véve) szabad mérlegelés szerint kiválasztott kollíziós szabályok alapján határozza meg az irányadó anyagi jogot

MINŐSÍTÉS

A minősítés problémájának a lényege, hogy az összeütköző jogrendszerek adott esetben eltérő tartalommal, jelentéssel, vagy egyáltalán nem ismernek
egy-egy jogintézményt.  Így el kell dönteni, hogy a konkuráló jogrendszerek közül melyik szerinti anyagi jogi tartalommal, jelentéssel, értelemmel
soroljuk be a fórum kollíziós jogának rendszerébe a kérdéses jogintézményt.

Máltai eset: Egy angol házaspár boldogan élt Málta szigetén, ám egyszer csak úgy határoztak, ogy elköltöznek Algírba, amely akkor francia gyarmat volt
(francia jog volt hatályban). Az Algírban ingatlanvagyont szerzett férj egy idő után elhunyt: az özvegy pedig az ingatlan egy részének tulajdonjogát követelte a
francia fórum előtt (érvelése azon alapult, hogy eredeti lakóhelyük joga, a máltai házassági vagyonjog szerint ún. „özvegyi negyed” illeti meg). Az eljáró
francia fórum szerint viszont a francia kollíziós szabály alkalmazásával arra a következtetésre jutott, hogy ingatlan hagyatékban való öröklés esetében az
ingatlan fekvése helyén érvényes jogot kell alkalmazni, amely az „özvegyi negyed” intézményét nem ismeri.  Az özvegy arra hivatkozott, hogy az „özvegyi
negyed” nem öröklési jogi, hanem házassági vagyonjogi jogintézmény, amelyre az első közös lakóhely jogát kell alkalmazni.

A minősítés alapkérdése tehát, hogy az adott jogintézmény minősítését melyik anyagi jog alapul vételével (melyik anyagi jog fogalomrendsze-
rében) végezzék el.
˗ az eljáró fórumnak a kétlépcsős jogalkalmazási eljárás első lépcsőjében meg kell határoznia azt a kollíziós szabályt, amely a kapcsoló tényező
utalása révén kapcsolatot teremt a tényállás és az e szabály által kijelölt külföldi jogrendszer között  nem mindig egyértelmű azonban, hogy
melyik a megfelelő kollíziós szabály, melynek oka:
 az egyes anyagi jogi jogintézmények tartalma, jelentése az egyes jogrendszerekben gyakran eltér egymástól (s akár a jogrendszer
rendszertanilag különböző helyein helyezkednek el)
 az is lehetséges, hogy a kérdéses jogintézményt egyáltalán nem ismeri
A minősítés problémája tehát a kollíziós szabály szerkezetileg első elemében (a tényállásban) jelenik meg: a tényállás jogintézményeket, jogi
fogalmakat használ, melyeket az összeütköző jogrendszerek másként ismernek.  A kollíziós szabály alkalmazása feltételezi, hogy már előzőleg
eldöntöttük, hogy a tényállásbeli jogintézmény, jogi fogalom az anyagi jogban rendszertanilag hova sorolandó be: a minősítés a jogviszonybeli
intézménynek a kollíziós jogban elfoglalt rendszertani helyét keresi.
˗ egyrészt anyagi jogi döntést igényel a tekintetben, hogy az összeütköző anyagi jogok közül melyik szerint keressük a jogintézmény, jogi fogalom
tartalmát, jelentését, és hogy ebben a jogrendszerben a jogintézmény rendszertanilag hol helyezkedik el
˗ másrészt ezután kollíziós jogi természetű döntést igényel a tekintetben, hogy a jogintézmény – az anyagi jogi besorolást követően – a fórum kollíziós
jogában rendszertanilag hová sorolható be
 A rendszertani besorolás megtörténte után következhet csak a most már konkrétan alkalmazásra kerülő kollíziós szabály kiválasztása, majd annak
alkalmazása, s ennek során az alkalmazandó jogrendszer kiválasztása.

A minősítés problémájának megoldására többféle elmélet alakult ki:

1. LEX FORI SZERINTI MINŐSÍTÉS = a fórum saját jogrendszerének fogalmai szerint kell minősíteni
˗ az esetek többségében a gyakorlatban jól alkalmazható (ma általában elterjedt minősítési módszer)
˗ hátrány: nem alkalmazható, ha a szóban forgó jogintézményt a fórum jog nem ismeri, vagy a kollíziós norma által használt
jogintézmény olyan nemzetközi egyezményből származik, amely annak tartalmát, jelentését maga külön nem tisztázta
2. LEX CAUSAE SZERINTI MINŐSÍTÉS = annak a jognak az anyagi jogi fogalmaiból kell kiindulni, amely vélhetően alkalmazandó lesz
(hipotetikusan alkalmazandó jog)
˗ előnye: megkerülhető a veszély, amely abból fakad, hogy a fórum joga alapján annak fogalmi rendszerében mozogva minősítenek
olyan jogintézményt, amelyre végül is valamely külföldi jog lesz alkalmazandó
˗ hátrány: circulus vitiosus-hoz vezet (éppen abból indul ugyanis ki, hogy a vélhetően alkalmazásra kerülő jog lesz az, amelyik tény-
legesen is alkalmazandó lesz – márpedig a minősítéssel éppen azt a kollíziós szabályt keressük, amely majd a minősítés eredményétől
függően meghatározza az alkalmazandó jogot, amely lehet az annak vélt, de másik jogrendszer is)
3. ÖSSZEHASONLÍTÓ JOGI ÉRTELMEZÉS ÚTJÁN TÖRTÉNŐ ÉRTELMEZÉS = nem valamely jogrendszer anyagi normáját kell alapul
venni, hanem az a mögött meghúzódó tényleges életviszonyt (Ernst Rabel)
4. FUNKCIONÁLIS MINŐSÍTÉS: a lex fori szerinti és az összehasonlító jogi minősítés elemeit kombinálja  ennek is 2 típusa van:
a) a fórum kollíziós szabályának célja szerinti funkcionális minősítés azokat a jogpolitikai célokat, érdekeket tekinti döntőnek,
amelyeket az adott kollíziós szabály megalkotásakor a fórum jogalkotója szem előtt tartott
˗ ha a konkuráló országok jogrendjének jogintézményei ugyan anyagi jogi tartalmukat tekintve eltérnek egymástól, azonban a
fórum kollíziós szabályának jogpolitikai céljával azonos, vagy ahhoz közel álló jogpolitikai célt követnek, ugyanazon norma:
a fórum normája alá szubszumálhatók
b) az anyagi jogi norma célja szerinti minősítés szerint az egyes jogintézményeknek szerte a világon végeredményben azonosak a
funkciói, csupán a probléma kodifikációs megoldása mutat fel az egyes jogrendszerekben eltéréseket

Kódex szabályai:
A Kódex a lex fori szerinti minősítés elvét vallja: ha a jogvitában megítélendő tények vagy viszonyok jogi minősítése kérdésében vita van, a magyar
jog szabályainak és fogalmainak értelmezésével kell eljárni
˗ külön szabályt ad arra a sajátos problémára, amikor ismeretlen jogintézmény értelmezésének szükségessége merül fel: ha a jogintézmény
tartalma a magyar jog szabályainak értelmezésével sem határozható meg, a jogi minősítés során arra a külföldi jogrendszerre is figyelemmel kell
lenni, amelyik a kérdéses jogintézményt ismeri (a Kódex nem köti meg a fórum kezét abban, hogy melyik külföldi joghoz folyamodhat)
A Kódex bírói gyakorlatában felmerült minősítési problémák közül 3 eset:
a) a végrendelkezési képesség a cselekvőképesség szabályai szerint ítélendő-e meg, vagy a végrendeleti jog rendelkezései vonatkoznak-e rá
b) a másik problmát az öröklési szerződések rendszertani elhelyezése vetette fel (tartási szerződés vagy végintzékedés?)
c) a Kúria elődje a lex fori (magyar jog) szerint közös örökbefogadásnak minősítette azt az esetet, amikor a házastársak nem egy időben, hanem
egymást követően fogadtak örökbe egy gyermeket
 RENVOI

A kapcsoló szabály egy egész jogrendszerre utal: vagy az eljáró fórum államának szabályait (lex fori), vagy egy meghatározott külföldi jog szabályait
rendeli alkalmazni.  A renvoi kérdése azért merül fel, mert a fórum kollíziós jogának utalását kétféle értelemben is fel lehet fogni:
 szűk értelemben = az utalás nem a felhívott jogrendszer egészére, hanem csak annak anyagi jogi szabályaira vonatkozik
 tág értelemben = az utalás az alkalmazandó jogrendszer egészére vonatkozik, beleértve annak kollíziós szabályait is
A renvoi problémáját egy – francia bírói gyakorlatban felmerült ügy, Cour de Cassationt háromszor is megjárt jogvita (Forgo-eset) tette ismertté:

Forgo-eset: Franz Xaver Forgo bajor állampolgár volt, de 5 éves kora óta Franciaországban élt, és ott is halt meg, tetemes vagonyt hagyva maga után. A
francia kollíziós jog szerint az adott hagyatékra (az akkor még önálló) bajor jog (azaz az állampolgárság szerinti jog) lett volna az irányadó; a bajor kapcsoló
szabályok szerint viszont a hagyaték fekvése szerinti jog, azaz a francia szabályok. A Cour de Cassation végül is elfogadta a bajor kollíziós jogban foglalt
visszautalást, és a francia öröklési jog szabályait alkalmazta (adott esetben a francia államkincstár örökölt, a bajor öröklési jog alkalmazása esetén viszont
Forgo Bajorországban élő oldalági rokonai lettek volna az örökösök).

A renvoi (vissza- és továbbutalás) problémája kialakulásának tehát 3 feltétele van:

1. csak akkor merült fel, ha a fórum nemzetközi kollíziós magánjoga az utalást tág értelemben fogja fel (azaz megengedi a vissza- és/vagy
továbbutalást)
2. arra van szükség, hogy a kollíziós szabállyal felhívott jogrendszer a fórumétól eltérő kollíziós szabályt (kapcsolóelvet) tartalmazzon
3. arra van szükség, hogy maga a jogviszony alapjául szolgáló konkrét tényállás olyan legyen, amely a renvoi kérdését egyáltalán felveti (azaz az
eltérő utalás az adott konkrét esetben ténylegesen is más jogrendszerhez vezessen, mint a kiinduló jog szerinti  nincs renvoi-probléma, ha
eltérő ugyan a kapcsoló szabály, de a különböző utalás adott esetben mégis ugyanazzal az eredménnyel jár)
Probléma:
Visszautalás esetében a fórum ismét saját kollíziós jogát lenne kénytelen alkalmazni, amely megint csak az alkalmazandó jog szabályaira utal, melyek
ismét visszautalnak a fórum kollíziós jogára és ennek nincs vége…
Továbbutalás esetében ilyen probléma ugyan nem merült fel, azonban az akár többszöri továbbutalás révén esetleg olyan jogrendszert kénytelen a fórum
alkalmazni, amellyel a kollíziós tényállás esetleg már semmiféle kapcsolatban nincs.

Renvoi kérdésének megoldása: A nemzetközi magánjog tudományában hosszú időn keresztül uralkodó felfogás elvetette a vissza- és továbbutalást. 
Később a nemzetközi magánjog tudománya fokozatosan eltávolodott a renvoit mereven és kategorikusan elutasított állásponttól. MA már többségben
vannak azok a felfogások, melyek – meghatározott korlátok között – helyeslik és elfogadják a vissza- illetve továbbutalást.
˗ uralkodó álláspont az a nézet, amelyik a visszautalást és az egyszeri továbbutalást elfogadja: az utalást azonban ilyenkor már szűk
értelemben fogják fel (azaz csak a fórum, vagy egy harmadik ország anyagi jogára vonatkozik)
˗ a visszautalás elfogadása jó eszköz a bíróság saját jogszabályok alkalmazására való törekvésének („hazafelé törekvésének”) megvalósításához
PROBLÉMA MEGOLDÁSA:
3. A visszautalással kapcsolatos gyakorlati állásfoglalás csak akkor segíti a kollíziós jogi döntések nemzetközi harmóniáját, ha az üggyel összefüggő
jogrendszerek közül az egyik elfogadja, a másik viszont elutasítja a renvoit.  az 1955-ös hágai egyezmény az állampolgárság joga és a
domicílium joga közötti ütközés rendezéséről (ún. renvoi-egyezmény), hogy az állampolgárság jogát elfogadó államok fogadják el, a domicílium
elvét követő államok pedig utasítsák el a renvoit  ez az egyezmény azonban nem lépett hatályba
4. Az angol bírói gyakorlatban kialakított ún. „foreign court doctrine (theory)” szerint az angol bíró azt az anyagi jogot alkalmazza, amelyet a
saját kollíziós joga által felhívott jogrendszer fóruma adott esetben irányadónak tartana: ezt úgy éri el, hogy az illető külföldi bíróság renvoival
kapcsolatos álláspontjának tükörképét teszi magáévá.  ha több állam követi ezt, akkor ez sem megfelelő (ugyanúgy patthelyzetet okozna)

Kódex szabályai:
A Kódex szerint az alkalmazandó külföldi jognak a felmerült jogkérdést közvetlenül rendező – anyagi jogi – szabályai az irányadóak (azaz a
továbbutalást nem fogadja el), ugyanakkor egy esetben elfogadja a visszautalást (ha a külföldi jog kollíziós szabályai a magyar jogra utalnak vissza –
KIVÉVE: bizonyos fajtájú értékpapírokra alkalmazandó jog meghatározásánál, ahol ezt is kizárja)
˗ egyébként (az öröklési jogi rendelet kivételével) valamennyi eddigi uniós rendelet következetesen kizárja a renvoit  ez azt jelenti, hogy
a magyar nemzetközi magánjogban különböző eredményhez jutunk attól függően, hogy a Kódex vagy uniós rendeletek hatálya alá tartozik az
eldöntendő eset, nevezetesen:
 a Kódex alkalmazása esetén: a visszautalást el kell fogadni, a továbbutalást nem
 a fizetésképtelenségről szóló, a kötelmi jogi és a családjogi uniós rendeletek szerint megítélendő esetekben: a visszautalás elfogadása
kizárt
 az öröklési jogi rendelet (a jogválasztást és néhány meghatározott további esetet kivéve) elismeri mind a visszautalást, mind a to-
vábbutalást, ha az valamely rendeleti tagállam jogának alkalmazásához vezet vagy akkor, ha a renvoi olyan állam jogának alkalmazását
eredményezi, amely csak saját anyagi jogára értve fogadja el az utalást elvágva ezzel az utalások láncolatát
A Kódex bírósági gyakorlatában a visszautalás problémája a házassági vagyonjogi és az öröklési jogi kapcsoló szabályok alkalmazása során merül fel
a legsűrűbben.

A KÜLFÖLDI JOG ALKALMAZÁSÁNAK MELLŐZÉSE

A nemzetközi kollíziós szabály által felhívott külföldi jogrendszer alkalmazása csak meghatározott esetekben mellőzhető, s ezek (a Kódex alapján): azaz
nem alkalmazható a külföldi jog vagy annak valamely szabálya…
1. csalárd kapcsolás esetén
2. megkívánt viszonosság hiánya, vagy meglévő megsértése esetében
3. ha a külföldi jog tartalma nem ismert
4. ha az alkalmazandó jog tartalma ismert, azonban az a jogviszony tárgyát képező jogvita eldöntésére nem tartalmaz szabályt
5. ha a külföldi jog, vagy valamely szabály a magyar közrendbe ütközik, vagy ha nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen a fórum közrendjével
6. ha a külföldi jog alkalmazásának mellőzését a felek közösen kérik, vagy szerződéses viszonyukra eleve alkalmazandó jogot választottak
- a felek közösen előterjesztett kérelmére a fórum köteles mellőzni a külföldi jog alkalmazását: ilyenkor a felek nem tudják ugyan
pozitíve meghatározni azt a külföldi jogot, amelynek alkalmazását leginkább szeretnék, DE a felek közösen meg tudják akadályozni a
jogalkotó akaratának, a fórum kollíziós szabályának az érvényesülését (a felek közös akaratnyilvánításának tehát a nemzetközi
kollíziós magánjogban is jogi hatálya van)

A külföldi jog mellőzése folytán joghézag állt elő: ilyenkor a gyakorlatban a lex fori alkalmazására kerül sor  Ez az a KISEGÍTŐ JOG, amelyet
mindazon esetekben alkalmaznak, amikor a külföldi jog alkalmazását mellőzni kell (a magyar Kódex is ezt alkalmazza).
˗ „hazafelé törekvés” = a külföldi jog alkalmazásának nehézségei, tartalma megállapításának bonyolultsága eleve arra csábítják mind a hazai
kollíziós jogalkotót, mind a jogalkalmazó fórumot, hogy lehetőség szerint a hazai jog alkalmazására törekedjenek
A külföldi jogalkalmazása mellőzésének esetei részletesen:

1. CSALÁRD KAPCSOLÁS: ez alatt azt értjük, hogy a felek, vagy az egyik ebben érdekelt fél nemzetközi elem (mesterséges) megterem-
tésével, vagy megváltoztatásával manipulálja a kollíziós szabály valamelyik elemét.
˗ vonatkozhat a kollíziós szabály első elemére (tényállás), amikor a felek vagy egyikük mesterségesen létrehoz, megváltoztat vagy színlel
olyan tényeket, amely a jogviszony minősítését, s ezen keresztül az alkalmazandó kollíziós szabály kiválasztását megváltoztatják
˗ vonatkozhat a kollíziós szabály második elemére (rendelkezésbe foglalta kapcsolásra) is, amikor a felek vagy egyikük mesterségesen
létrehoz, megváltoztat vagy színlel olyan tényeket, amelyek a kapcsoló elvet ezen keresztül az alkalmazandó anyagi jogrendszer
kiválasztását megváltoztatják
A csalárd kapcsolás célzatos cselekmény, ezért a Kódex kifejezetten megkívánja, hogy a manipulációra abból a célból kerüljön sor, hogy az
egyébként alkalmazandó jog alkalmazását megkerüljék.
˗ szankció: az így megteremtett külföldi elemből következő kapcsoló tényező alkalmazásával kijelölt külföldi jogot nem lehet alkalmazni
(ehelyett a csalárd kapcsolás figyelmen kívül hagyásával kijelölt jogrendszert kell alkalmazni)  DE! ha viszont a csalárd kapcsolás
a magyar jog alkalmazásához vezet, akkor a magyar jogot kell alkalmazni (a magyar fórumok helyzetét megkönnyítendő)
A csalárd kapcsolás jelentőségét nagymértékben csökkenti, hogy a felek az egyébként irányadó külföldi jog alkalmazásának mellőzését
közösen kérhetik.  Ilyenkor a közös mellőzési kérelmük alapján a magyar fórum a magyar jogot köteles alkalmazni: ez a lehetőség azt
jelenti, hogy a felek csalárd kapcsolás nélkül is elérhetik, hogy a jogviszonyra ne a kollíziós szabály által kijelölt jogrendszer, hanem a fórum
joga legyen irányadó (a csalárd kapcsolás azokra az esetekre szűkül vissza, ahol kifejezetten meghatározott harmadik külföldi jogrendszer
alkalmazását kívánják elérni a felek)

2. VISZONOSSÁG: a nemzetközi kapcsolatokban viszonosságnak nevezzük azt, amikor egy állam, vagy annak valamely szerve a másik
államhoz, annak polgárához vagy jogi személyeihez fűződő viszonyban ugyanolyan módon jár el, mint a másik (azaz ugyanúgy alkalmaz
adott esetben egy külföldi jogrendszert, mint a másik)
- minthogy a külföldi jog alkalmazása az eljáró fórum számára a hazai kollíziós szabály parancsa folytán kötelező, a fórum ezt nem
teheti semmiféle feltételtől függővé: azaz a viszonosság általában nem feltétele a külföldi jog alkalmazásának  DE! kivételesen
előfordulhat, hogy a külföldi jogrendszer valamely szabályának alkalmazását maga a jogalkotó teszi a viszonosság fennálltától függő-
vé: ilyenkor az eljáró fórum csak akkor alkalmazhatja a külföldi jogrendszer szóban forgó szabályát, ha arra nézve a másik állam
részéről a viszonosság fennáll (ha nem, akkor a külföldi jog alkalmazását mellőzni kell):
˗ a viszonosság fennálltának vizsgálata kétféle eredményre vezethet:
a) viszonosság hiánya = ha a belföldi fórum előtt fellépő külföldi fél saját állama általában nem tanúsítja ugyanazt a magatartást
a jogalkalmazás során, mint az eljáró fórum
b) viszonosság megsértése = ha a külföldi állam általában azonos magatartást tanúsít, de bizonyos egyedi ügyekben nem
˗ a viszonosság hiányára, vagy megsértésére való hivatkozásnak (ezt megteheti a fél és az eljáró fórum is) 2 konjuktív feltétele van:
 a fórum valamely belső jogszabálya a viszonosságot megkövetelje, és
 a viszonosság hiányát vagy megsértését bizonyítsák

Nmtvr.
6. § (1) A külföldi jog alkalmazása – ha jogszabály másként nem rendelkezik – nem függ a viszonosságtól.
(2) Ha jogszabály a külföldi jog alkalmazását viszonosságtól teszi függővé, a viszonosságot az ellenkező bizonyításig fennállónak kell tekinteni. Ha
jogszabály a viszonosság bizonyítását kívánja, a viszonosság fennállásáról az igazságügyért felelős miniszter ad a bíróságra és más hatóságra
kötelező nyilatkozatot.

3. KÜLFÖLDI JOG TARTALMA:

A külföldi jog alkalmazása, tartalmának megállapítása igen nehéz.  2 felfogás:
a) ha a külföldi jog tartalmát jogszabálynak tekintjük: akkor érvényesül az a vélelem, mely szerint a bíróság hivatalból ismeri a jog
tartalmát, a jogszabályokat (ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a külföldi jog tartalmának megállapítása a bíróság hivatalbóli feladata,
a feleknek semmi tennivalójuk nincs)
b) ha a külföldi jog tartalmát a tényállás részének tekintjük: azt ugyanúgy bizonyítani kell mégpedig annak, aki annak alkalmazását kéri,
ill. aki arra hivatkozik, valamint ugyanennek a félnek a terhére esik a bizonyítás sikertelensége is (a bíróság csak annyiban veheti
figyelembe a külföldi jog tartalmát, ha arra a fél hivatkozik, és ennek tartalmát be is bizonyítja)
 A különböző jogrendszerekben eltérő felfogás érvényesül (a francia felfogás korábban inkább tényállásként kezelte, újabban azonban
jogszabálynak tekinti, ahogy a kontinentális jogok többsége.
A Kódex jogszabálynak tekinti, amikor kimondja, hogy a bíróság vagy más hatóság az általa nem ismert külföldi jog tartalma felől hivatalból
tájékozódik, s ennek során szakértői véleményeket is beszerezhet, de a felek által előterjesztett bizonyítékokat is figyelembe veheti.  A
külföldi jog tartalmáról az igazságügyminiszter köteles tájékoztatást adni.

4. KÖZREND VÉDELME:
A belföldi jogrendszernek vannak olyan alapelvei, alapintézményei, értékei, melyek az adott állam belföldi közrendjét alkotják (a külföldi jog
alkalmazása a belföldi jog értékrendjét hátrányosan érintheti).  A KÖZREND lényege, hogy a fogalma alá vonható intézményeket és
elveket a jog feltételenül meg kívánja védeni, érvényre akarja juttatni (adott esetben az alkalmazandó idegen jog eltérő eredményre vezető
hatásával szemben is)
˗ ez a törekvés a nemzetközi magán jogi tényállások elbírálásakor úgy valósul meg, hogy a belföldi bíróság vagy más hatóság a
külföldi jogszabály alkalmazását (a kollíziós jogi utalás ellenére) megtagadhatja (azt mellőzheti), ha az a fórum közrendjébe
ütközik.
~ kivételes eszköz: igénybe vételéhez súlyos okoknak kell fennforogniuk (a jogviszonynak és az ezen alapuló tényállásnak
értelemszerűen kapcsolatban kell állnia a fórum országával, ill. annak belső jogrendjével)
~ a közrend tartalma emellett történetileg is változik: mindig az adott gazdasági-társadalmi berendezkedés és erkölcsi-politikai
felfogás függvénye  valamely külföldi jogszabály közrendbe ütközésének megítélésénél az elbírálás időpontja a döntő
 A terjedőben lévő felfogás szerint mindenekelőtt arra kell törekedni, hogy a közrendbe ütköző külföldi jogszabályi rendelkezés mellőzése
esetén ne azonnal a lex fori-t alkalmazza a fórum, hanem előbb kísérelje meg a joghézagot a külföldi jogrendszer vonatkozó többi szabályának
(a törvények „szellemének” értelmében) felfedésével kitölteni.

A közrend jogi természetét tekintve több felfogás alakult ki:

1. közrendi jellegű törvénye elmélete = a francia felfogás szerint a belföldi jogrendszernek vannak olyan anyagi jogi szabályai, melyek
feltétlen alkalmazást igényelnek  a fórum ezekkel szemben álló külföldi szabályt nem alkalmazhat
2. kollíziós fenntartás elmélete = a német jogfelfogás inkább a korrekció lehetőségét hangsúlyozza, s a közrendi záradékban egyfajta
fenntartási lehetőséget lát
 3. ún. effektív hatás elmélete = az angolszász jogterületen terjedt el, mely szerint azt a tényleges hatást kell mérlegelni, amelyet a külföldi
szabály alkalmazása a belföldi társadalmi-gazdasági és életviszonyokra kifejt  ha ezt kirívóan sértené, akkor mellőzni kell a külföldi
jog alkalmazását

A közrend védelmének jogtechnikailag 2 módja van:

a) ún. KÖTELEZŐEN ALKALMAZANDÓ SZABÁLYOK (ide tartoznak a polgári jog kötelmi jogának kógens szabályai, ill. a jog-
rendszerek ún. imperatív – feltétlen érvényesülést kívánó – szabályai)
˗ a közrend imperatív szabályokkal történő védelme esetében a fórum a saját jogrendszerének értékítéletét a belföldi normák
feltétlen alkalmazása útján juttatja érvényre: az irányadó külföldi szabályok helyett a lex fori imperatív normáit kell alkal-
mazni  a közrend pozitív jellegű védelme (abban az értelemben, hogy az imperatív normák nemcsak kiszorítják a
közrenddel esetlegesen ellenkező idegen normákat, hanem ténylegesen meg is válaszolják az adott kérdést)
b) ún. KÖZRENDI KLAUZULA révén (olyan generálklauzula, amely konkrét kötelezően alkalmazandó norma híján is képes korrektív
módon beavatkozni a külföldi jog alkalmazásának menetébe)
˗ a közrendi záradék egy olyan generálklauzula, amely a fórum jogrendszerének kemény magját védi  de ezt a feladatot
negatív formában látja el: előírja, hogy mellőzni kell a kapcsoló szabályok által kijelölt külföldi normát, ha annak
alkalmazása a fórum jogrendszerének alapintézményeit, alapelveit sértené
˗ a közrendi klauzula mindig csak az illető külföldi jogszabálynak az adott nemzetközi magánjogi tényállás esetében történő,
konkrét alkalmazását akadályozza meg: nem jelenti a kérdéses idegen norma általános (absztrakt) elítélését, ami a szóban
forgó jogrendszer diszkriminációjának minősülne

Közösségi / uniós közrend: Az Európai Bíróság gyakorlatában formálódnak egy sajátos közösségi/uniós közrend körvonalai.  Az Európai
Bíróság a közrend szűk értelmezését tartja indokoltnak.  Az európai uniós Róma I. és Róma II. rendeletek kifejezetten kimondják az
imperatív szabályok alkalmazásának kötelezettségét a közrend védelme érdekében (ezek az imperatív szabályok nem korlátozódnak a kötelmi
jogra, hanem a fórum jogrendjének egészéből származik).
A RÓMA I. RENDELET KÖZRENDI SZABÁLYAI: a közrend védelmének formái…
1. KÖTELEZŐEN ALKALMAZANDÓ (KÓGENS) SZABÁLYOK (jogválasztás esetén)
a) amikor minden lényeges elem – a választott jog államától különböző – egyetlen másik államhoz kapcsolódik  ezen jog
kötelmi jogának kógens szabályait nem lehet megkerülni)
b) belső piaci klauzula (az európai jogalkotó által alkotott kógens kötelmi jogi szabályok alól nem lehet kiszerződni
jogválasztással abban az esetben, ha a szerződés egy vagy több tagállamhoz kötődik)
c) kiemelten nevesített speciális szerződésekre vonatkozó kötelezően alkalmazandó szabályok (ezek nem korlátozódnak a
kötelmi jog kógens szabályaira, hiszen az őket védő szabályok máshol is – pl. közigazgatási jogban – is elhelyezkedhetnek)
2. IMPERATÍV SZABÁLYOK (jogválasztás esetén és annak hiányában is): olyan rendelkezések, amelynek betartását az illető állam a
maga közérdekének (különösen politikai, társadalmi vagy gazdasági rendjének) megvédése érdekében annyira döntőnek tekinti, hogy
alkalmazásától nemzetközi tényállások és külföldi jog alkalmazása esetén sem tekint el  nincs taxatív meghatározás (pl. versenyjogi
rendelkezés)
˗ kétféle állami jogszabályi rendelkezés alkalmazása merülhet fel: az eljáró fórum (lex fori) imperatív szabályai, valamint egy
másik, a fórumtól különböző állam normái
3. KÖZRENDI KLAUZULA: a Rendelet által meghatározott valamely rendelkezések alkalmazása megtagadható, ha az alkalmazás
nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen az eljáró bíróság országának közrendjével
A RÓMA II. RENDELET KÖZRENDI SZABÁLYAI:
1. KÖTELEZŐEN ALKALMAZANDÓ (KÓGENS) SZABÁLYOK (jogválasztás esetén)
a) a kizárólag belföldi elemmel rendelkező jogviszony esetén alkalmazandó jog belföldi kógens szabályai (minden lé-
nyeges elem – választott jog államától különböző – egyetlen másik államhoz kapcsolódik  ezen jog kötelmi jogának kógens
szabályait nem lehet megkerülni)
b) belső piaci klauzula (az európai jogalkotó által alkotott kógens kötelmi jogi szabályok alól nem lehet kiszerződni jogválasz-
tással abban az esetben, ha a szerződés egy vagy több tagállamhoz kötődik)
2. IMPERATÍV SZABÁLYOK (jogválasztás esetén és annak hiányában is): olyan rendelkezések, amelynek betartását az illető állam a
maga közérdekének (különösen politikai, társadalmi vagy gazdasági rendjének) megvédése érdekében annyira döntőnek tekinti, hogy
alkalmazásától nemzetközi tényállások és külföldi jog alkalmazása esetén sem tekint el
3. KÖZRENDI KLAUZULA: a Rendelet által meghatározott valamely rendelkezések alkalmazása megtagadható, ha az alkalmazás
nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen az eljáró bíróság országának közrendjével (pl. ún. büntető kártérítést tartalmazó normák
alkalmazásának mellőzése)

Kódex szabályai: A magyar jog is él a közrend védelme érdekében az imperatív jogszabályok kínálta módszerrel.  A Kódex megtiltja a
külföldi jog alkalmazását, ha az a magyar közrendbe ütközik: ilyenkor helyette a lex fori-t kell alkalmazni.
 SZEMÉLYEK JOGA

I. TERMÉSZETES SZEMÉLYEK JOGÁLLÁSA

A nemzetközi kollíziós magánjog az ember státusát a személyes jog kategóriájára építi fel.  Azokat a kapcsoló elveket, amelyek megteremtik a
kapcsolatot egy természetes vagy jogi személy személyi jogállása, valamint egy meghatározott jogrendszer személyes jogot szabályozó anyagi jogi
normái között, a SZEMÉLYES JOG (LEX PERSONAE) kapcsoló elveinek nevezzük.
˗ a kollíziós jogi értelemben vett személyes jog nem önálló kollíziós szabály (hiszen ez alapján a bíró még nem képes eldönteni azt, hogy az itt
említett kérdéseket melyik, a személlyel kapcsolatban lévő anyagi jog szerint kell megítélnie), hanem a személyek nemzetközi kollíziós magánjogi
jogállására vonatkozó kollíziós szabályok összessége

Nmtvr.
10. § (1) Az ember jogképességét, cselekvőképességét és általában személyi állapotát, továbbá személyéhez fűződő jogait személyes joga szerint kell elbírálni.
11. § (1) Az ember személyes joga annak az államnak a joga, amelynek állampolgára. Az állampolgárság megváltozása nem érinti a korábbi személyi állapotot és az
annak alapján létrejött jogokat és kötelezettségeket.
(2) Ha valakinek több állampolgársága van, és egyik állampolgársága magyar, személyes joga a magyar jog.
(3) Akinek több állampolgársága van és egyik sem magyar, valamint a hontalan személyes joga annak az államnak a joga, amelynek területén lakóhelye van,
illetőleg a magyar jog, ha Magyarországon is van lakóhelye. Akinek külföldön több lakóhelye van, személyes joga annak az államnak a joga, amellyel
kapcsolata a legszorosabb.
(4) Akinek személyes jogát az előző bekezdések alapján nem lehet megállapítani és nincs lakóhelye, személyes jogát szokásos tartózkodási helye határozza meg.
Akinek több szokásos tartózkodási helye közül az egyik Magyarországon van, személyes joga a magyar jog.

Az állampolgárság olyan az ember, és valamely állam (vagy

többes állampolgárság esetén kivételesen több állam) között
fennálló meghatározott normákon nyugvó közjogi kapcsolat,
mely rendszerint közokirattal bizonyítható.

A lakóhely az a hely, ahol valaki állandóan vagy a letelepedés

szándékával lakik.

A szokásos tartózkodási hely az a hely, ahol valaki a

letelepedés szándéka nélkül hosszabb ideje tartózkodik.

IDŐTÉNYEZŐ!!!
Ahhoz, hogy az alkalmazandó anyagi jog tartalma meghatároz-
ható legyen, a konkrét személynek egy adott államhoz fűződő
kapcsolatát egy adott időpontban kell vizsgálni.
a Kódex értelmében az elbírálás időpontja a döntő 
De! „a korábbi személyi állapotra és az annak alapján
létrejött jogokra, illetőleg kötelezettségekre
visszamenőleg nincs hatása annak, hogy a személyes
jognak mi az elbíráláskori tartalma”

Menekültek jogállása: sajátos szabályok

a személyes jognak az általános szabályok értelmében történő
meghatározása sérelmes lehet  személyi állapotukkal
kapcsolatos kérdéseket ezért annak az országnak a joga szerint
célszerű meghatározni, ahol menedékjogot kértek
a Kódex szerint: Magyarországon menedékjogot élvező
személy személyi állapotára a magyar jog irányadó; ez a
rendelkezés nem érinti a korábbi személyi jogállapotot és
az annak alapján létrejött jogokat és kötelezettségeket)

Gazdasági tevékenység:
A magánszemély gazdasági tevékenységére, termelői, kereskedői (a továbbiakban: gazdasági) minőségére annak az államnak a joga irányadó,
amelynek területén a gazdasági működést engedélyezték.  Ha a gazdasági működés engedélyezésére nem volt szükség, vagy a működést több
államban engedélyezték, a gazdasági minőségre annak az államnak a jogát kell alkalmazni, amelynek területén a gazdasági tevékenysége központi
ügyvezetésének helye van.

A természetes személy személyes jogának több ANYAGI ÖSSZETEVŐJE van, melyek a következők:

1. JOGKÉPESSÉG: a jogképesség tartalmát illetően a kollíziós szabályok segítségével meghatározott anyagi jognak nincs különösebb jelen-
tősége, mert a jogképesség már tartalmilag szinte teljesen azonos az egyes jogrendszerekben (általános, feltétlen és egyenlő)  ha mégis elő-
fordulna tartalmi összeütközés (azaz a személyes jog megtagadná a jogképességet, vagy azt feltételhez kötné): a magyar bíróság nem vehetné
figyelembe...
a) egyrészt közrendi okból
b) másrészt a Kódex 15. §-a (regime national) kizárja

Nmtvr.
15. § (1) A külföldi állampolgár és a hontalan jogképességére és cselekvőképességére, továbbá személyi és vagyoni jogaira, valamint kötelezettségeire
– ha jogszabály másképp nem rendelkezik – ugyanazokat a szabályokat kell alkalmazni, mint a belföldiekre.
 Jogképesség kezdete: itt már gyakrabban összeütközésbe kerülhetnek az egyes jogrendszerek
˗ magyar polgári jogban a méhmagzat feltételesen (az élveszületés feltételétől függően), vélelmezett fogantatási idő kezdő napjától jog-
képes  DE! vannak olyan jogok, melyek azt kívánják meg a jogképességhez, hogy a gyermek bizonyos ideig életben legyen, illetve
életképességgel rendelkezzen (pl. spanyol jog szerint a jogképesség feltétele, hogy az ujszülött 24 óráig életben legyen)
Jogképesség megszűnése: általában a halállal következik be, melynek időpontja közokirattal egyértelműen bizonyítható  nem egyértelmű
akkor, ha eltűnt személy jogviszonyait kell rendezni (a holtnak nyilvánítás, az eltűntnek nyilvánítás és a halál tényének bírói megállapítása
eseteiben rendelkezni kell arról, hogy erre melyik anyagi jog szerint kerüljön sor)
˗ FŐSZABÁLY: az eltűnt utolsó, azaz eltűnéskori személyes joga, s csak az abban a jogban megkívánt előfeltételek megléte esetében
nyilváníthatja holttá az eltűnt nem magyar állampolgárt  KIVÉTEL: ha belföldi jogi érdek fűződik az ilyen eljáráshoz (ha az eltűnt
személy magyarországi jogviszonyait kell rendezni): ilyenkor a magyar jogot kell alkalmazni

2. CSELEKVŐKÉPESSÉG: leggyakrabban jogügyletekkel kapcsolatos jogvita során merül fel  a cselekvőképesség kérdése önállóan bírálandó
el: elkülönítetten attól a jogügylettől, amelynek kapcsán konkrétan felmerült, s megítélésére a személyes jog alkalmazandó
˗ a cselekvőképesség, a kötelmi jogviszonyokon belül a szerződéses jogviszonyokban olyan előkérdésként merül fel, amely meghatározó
az ügylet érvényessége szempontjából

Nmtvr.
15. § (2) Azt a nem magyar állampolgárt, aki a személyes joga szerint cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes, a mindennapi élet szokásos
szükségleteinek fedezése körében Magyarországon kötött vagyonjogi ügyletei szempontjából cselekvőképesnek kell tekinteni, amennyiben a magyar
jog szerint cselekvőképes lenne.
(3) Azt a nem magyar állampolgárt, aki személyes joga szerint cselekvőképtelen vagy korlátozottan cselekvőképes, de a magyar jog szerint cselek-
vőképes lenne, egyéb vagyonjogi ügyletei szempontjából is cselekvőképesnek kell tekinteni, ha az ügylet jogkövetkezményeinek Magyarországon
kell beállniuk

3. SZEMÉLYHEZ FŰZŐDŐ JOGOK: a különböző jogok a személyek személyiségi, ún. személyhez fűződő jogait általában elismerik és
védelemben részesítik.  DE! az egyes jogokban eltérő lehet a személyhez fűződő jogok köre, valamint az ezek sérelme esetén biztosított
jogvédelem terjedelme és a jogsértés orvoslásának módja is különbözhet egymástól.
˗ Kódex szerint: a személyhez fűződő jogok fennállása, tartalma és terjedelme tekintetében a személyes jog kapcsoló elvét kell
alkalmazni
˗ a személyhez fűződő jogok megsértéséből származó igényekre a jogsértés helyén és idején irányadó jogot kell alkalmazni (az ún.
lex loci delicti commissi)  DE! ha a jogsértés helye nem Magyarország, azaz az alkalmazandó jog nem a magyar jog, előírja az
alkalmazását akkor, ha a kártérítés vagy a jóvátétel tekintetében a magyar jog kedvezőbb (kivétel a favorábilis szabály)

II. JOGI SZEMÉLYEK JOGÁLLÁSA

A jogi személyek nemzetközi magánjogi jogállására a joggyakorlat és a jogtudomány már a 19. században alkalmazni kezdte a természetes személyek
jogállására kialakult személyes jog fogalmát.  A személyes jog szerint kell megítélni mindazokat a jogviszonyokat, amelyek a jogi személyek mi-
benlétét juttatják kifejezésre: keletkezésüket, jogképességüket, egyesülésüket, szétválásukat, megszűnésüket, személyiségi jogaikat, belső szer-
vezeti-működési viszonyaikat stb.
˗ a jogi személyek nem kizárólag egy államhoz kötöttek, hanem egyszerre több államban is működő, meghatározott szervezeti és jogi identitással
rendelkező szervezetek

A jogi személyek és az állam közötti, kollíziós szabályok által kifejezett kapcsolatot a jogi személy személyes jogának, azaz HONOSSÁGNAK
nevezzük.  Két fő kapcsolóelv alakult ki: mindkettőnek megvannak az előnyei és a hátrányai is
1. BEJEGYZÉS (inkorporációs) ELVE = a jogi személy személyes jogát az határozza meg, hogy melyik országban vették nyilvántartásban
˗ pozitívum: jelentős jogi kapcsolat
˗ negatívum: fiktívvé válhat a tényleges kapcsolat
2. SZÉKHELY ELVE (loi du siége social) = a jogi személy honosságát annak az államnak a joga határozza meg, ahol a jogi személy székhelye
található
˗ pozitívum: jelentős tényleges kapcsolat (központi ügyvezetés)
˗ negatívum: fiktívvé válhat a gazdasági kapcsolat (amennyiben pénzügyi megfontolásból olyan államba teszik ás székhelyüket,
amelyhez tevékenységük nem kötődik)
3. (KONTROLL-ELMÉLET) = időről időre megjelennek olyan nézetek, melyek a jogi személyeket a mögöttük álló természetes személyek,
tulajdonosaik honossága szerint kívánták megítélni (annak ellenére, hogy a jogi személy jogalanyiságának fontos jellemzője, hogy elkülönül
tulajdonosainak, tagjainak jogalanyiságától – önálló jogalanya)
˗ lényege eredetileg az volt, hogy a belföldi honos jogi személyeket az azokat ténylegesen irányító természetes személyek személyes
joga (alapvetően tehát állampolgársága alapján) külföldinek tekintették  alapgondolata a fordítottjára változott: külföldi jogi
személyeket tekintettek – a tulajdonosok személyes joga alapján – belföldinek
˗ jogeset: Barcelona Traction ügy
A jogi szabályozás terjedelme: jogképesség, gazdasági minőség, személyhez fűződő jogok és tagok egymás közötti viszonyai
A Kódex főszabályként a bejegyzés elvét fogadja el.

Nmtvr.
18. § (1) A jogi személy jogképességét, gazdasági minőségét, személyhez fűződő jogait, továbbá tagjainak egymás közötti jogviszonyait személyes joga szerint
kell elbírálni.
(2) A jogi személy személyes joga annak az államnak a joga, amelynek területén a jogi személyt nyilvántartásba vették.
(3) Ha a jogi személyt több állam joga szerint vették nyilvántartásba, vagy az alapszabályban megjelölt székhelyen irányadó jog szerint nyilvántartásba
vételére nincs szükség, személyes joga az alapszabályban megjelölt székhelyen irányadó jog.
(4) Ha a jogi személynek az alapszabály szerint nincs székhelye, vagy több székhelye van, és egyik állam joga szerint sem vették nyilvántartásba,
személyes joga annak az államnak a joga, amelynek területén a központi ügyvezetés helye van.

1. Nyilvántartásba vétel
2. Alapszabályban megjelölt székhely
3. Központi ügyvezetés helye (az a hely, ahol a  ha több állam joga szerint vették nyilvántartásba vagy nyilvántartásba vételére nincs szükség
jogi személy tevékenységének irányítása folyik)  ha alapszabály szerint nincs székhelye vagy több székhelye van
AZ EURÓPAI UNIÓ BÍRÓSÁGÁNAK GYAKORLATA

Európai uniós tagságunk óta e körben is meghatározó orientációnak tekintendő az uniós jogfejlődés.  A jogirodalomban az 1980-as évek közepe óta
többen vitatták, hogy az EK-Szerződésben (ma: EUMSz) a külföldi vállalatoknak garantált letelepedési szabadság elvével összeegyeztethető-e a székhely
elve. Ehhez a vitához adott további anyagot az Európai Bíróság néhány ítélete:
Az Európai Bíróság ítéleteinek hatása a társaságok honosságának meghatározására vonatkozó kapcsoló elvekre:

1. ELSŐDLEGES LETELEPEDÉS SZABADSÁGA = azt jelenti, hogy egy társaság jogi személyiségének megtartása mellett áthelyezi
székhelyét és tevékenységét az egyik tagállamból a másikba
˗ a kiinduló problémát az okozta, hogy egy bejegyzési elvet követő tagállamban érvényesen létrejött társaság (társasági azonossága
megtartása mellett) nem tudta ügyvezetési székhelyét a székhely-elvet elfogadó másik tagállamban létrehozni, vagy azt oda áthelyezni
 a székhely elvét elfogadó kollíziós jog szellemében ugyanis az első esetben „látszat-külföldi társaságról” van szó, a második esetben
pedig gyakorlatilag új társaságot kell létrehozni

DAILY MAIL ÜGY (1987):

A Daily Mail cég adózási megfontolásból a székhelyét az Egyesült Királyságból Hollandiába kívánta áthelyezni. A brit hatóságok nem járultak hozzá
az áttelepüléshez, hanem kezdeményezték, hogy a társaságok brit szabályok alapján számolja fel magát és alakuljon újjá Hollandiában.
 Európai Bíróság ítélete: az Európai Bíróság úgy foglalt állást, hogy a letelepedés szabadságára vonatkozó közösségi szabályok nem adnak jogot
arra, hogy az egyik tagállam szabályai szerint alakult és ott bejegyzett társaság eredeti jogi személyiségének és honosságának megtartása mellett
helyezze át székhelyét egy másik tagállamba (Cartesio Bt. esetében: már meg lehet tenni, de csak az adott állam ezt engedi, mert az ezt tiltó
állami rendelkezés nem jogellenes)

ÜBERSEERING ÜGY (2000):

Az Überssering társaság a – bejegyzés elvét alkalmazó – holland jog szerint jött létre. Később tevékenységét és ezzel együtt tényleges igazgatásának
helyét a székhely elvet érvényesítő és a székhelyet a társaság tényleges igazgatási helyével azonosító Németországba helyezte át. Itt egy szerződési
jogvita miatt beperelt egy német társaságot. Keresetét a német bíróságok azon az alapon utasították el, hogy Németországban nem rendelkezik
jogképességgel és így perképességgel sem.
 Európai Bíróság ítélete: Németországnak tehát el kell ismernie a Hollandiában bejegyzett társaság holland jog szerinti jogi személyiségét a
holland jog alapján akkor is, ha tényleges székhelyét Németországba tette át

CARTESIO BT ÜGYE (2006):

Úgy kívánta nem egyszerűen központi igazgatási helyét, hanem tényleges székhelyét Magyarországról Olaszországba áthelyezni, hogy megőrizze
személyes jogaként a magyar jogot (azaz nem kívánt megszűnni és az olasz jog szerint újjáalakulni).
 Európai Bíróság ítélete: az Európai Bíróság kimondta, hogy nem ellentétes a letelepedés szabadságával az olyan tagállami szabályozás, amely
nem engedi meg, hogy az ott, saját joga szerint létrejött „teremtmény” e minőségét, személyes jogát megtartsa akkor is, ha egy másik tagállamban
kíván újraszerveződni

2. MÁSODLAGOS LETELEPEDÉS SZABADSÁGA = a társaságokat megilleti az a jog, hogy egy másik tagországban társaságot, fiókte-
lepet, vagy ügynökséget létesítsenek

CENTROS ÜGY (1997):

Dán állampolgárok egy korlátolt felelősségű társaságot jegyeztettek be az Egyesült Királyságban, majd - anélkül, hogy a társaság ott gazdasági
tevékenységet végzett volna – fióktelepet kívántak létrehozni Dániában (azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a társaság gazdasági tevékenységét kizárólag
a dán fióktelepen keresztül gyakorolja). A dán hatóság megtagadta a nyilvántartásba vételt arra hivatkozással, hogy az „anyatársaság”
létrehozatalának célja nyilvánvalóan a dán társasági jogszabályok (az alaptőkére vonatkozó rendelkezések) megkerülése volt.
 Európai Bíróság ítélete: az Európai Bíróság megállapította, hogy a bejegyzés megtagadása ellentétes a közösségi jognak a letelepedés
szabadságára vonatkozó szabályával

INSPIRE ART ÜGY:

Az előzőhöz hasonló esetben egy Angliában létesített társaság hollandiai fióktelepének bejegyzését tagadták meg a holland hatóságok.
 Európai Bíróság ítélete: az Európai Bíróság megállapította, hogy a holland jognak az ún. formális külföldi társaságokat, illetőleg azok fióktelepeit
érintő többletkövetelményei nem egyeztethetők össze a letelepedés szabadságára vonatkozó szabályokkal

Belső piaci klauzula (EUMSZ 26. cikk): A belső piac egy olyan, belső határok nélküli térség, amelyben a Szerződések rendelkezéseivel összhangban
biztosított az áruk, személyek, szolgáltatások és a tőke szabad mozgása.  A személyek szabad mozgása alapszabadság magában foglalja:
˗ a munkavállalók szabad mozgásának jogát
˗ önálló mesterséget folytatók, a szabadfoglalkozásúak és a társaságok letelepedésének szabadságát  a letelepedés szabadságának fogalma:
 tényleges gazdasági tevékenység tartós, határozatlan időre tervezett gyakorlása egy másik tagállam területén
 tevékenységek egyszerre több tagállamban is folytathatók
 gazdasági jellegű és jövedelemszerzésre irányuló
+ magában foglalja a jogot gazdasági tevékenység önálló vállalkozóként történő megkezdésére és folytatására; vállalkozások alapítására
és irányítására (a letelepedés országának joga által a saját állampolgáraira előírt feltételek szerint)
A letelepedés szabadsága kiterjed (lásd EUMSZ 55. cikk)
a) az alapító joga, hogy eldöntse, hogy akar-e EU tagállam területén társaságot létrehozni, vagy sem
b) társaság tulajdonosának a joga, hogy a gazdasági tevékenységet a tagállamban akár hazai vagy külföldi társaságon keresztül gyakorolhassa
c) szabadon dönthet leányvállalat vagy fióktelep alapításáról azért, hogy ezeken keresztül gyakorolja a gazdasági tevékenységet
d) egyenlő nemzeti elbánás a társaság és a tulajdonos jogai tekintetében

III. ÁLLAM JOGALANYISÁGA

Az ÁLLAMI IMMUNITÁS fogalmilag legáltalánosabban azt jelenti, hogy az állam más állam joghatósága és anyagi joga alá nem vonható.  Kérdés
azonban, hogy az állam immunitása kiterjed-e polgári jofi ügyleteire és az ezekkel kapcsolatos jogvitákra is: ha az állam minden polgári jogi vitájában
csak saját fóruma elé kerülhet, akkor az alkalmazandó anyagi jog kérdése gyakorlatilag kiesik a nemzetközi magánjogi megítélés köréből
˗ az immunitás egyik általános kérdése, hogy mely állami szervek cselekvése révén teknithető az állam a jogviszony alanyának (azaz mely állami
szervek cselekvése számít e közvetlenül az államnak)
˗ az immunitás a felelősség egyfajta ellenpontját, a „felelőtlenséget” jelenti (olyan kategória, amely a felelősségrevonás elmaradásának eseteit
öleli fel)  az állami kárfelelősség megalapozására az egyetemes jogfejlődésben történetileg 2 jogi módszer alakult ki:
a) az egyik az állami tevékenységek jellege szerinti megkülönböztetésre épül és a iure imperii és a iure gestionis kategóriájával dönt a
tekintetben, hogy mely állami tevékenységek esnek felelősségi megítélés alá és melyek élveznek immunitást  ez uralta a jogfejlődést
 b) a másik módszer alapvetően szervezeti szemléletű: abból indul ki, hogy az állam bizonyos részeinek tevékenységével kapcsolatban
alkalmazható a felelősség, más állami szervezeti egységek vonatkozásában viszont nem

AZ ÁLLAMI IMMUNITÁS OLDÓDÁSÁNAK TÖRTÉNETE

Hosszú évszázadokon át az ABSZOLÚT IMMUNITÁS elve uralkodott = ez azt jelentette, hogy az államot minden jogviszonyban (a polgári jogi
ügyek világában is) teljes mentesség illette meg.
˗ az abszolút immunitás a szuverenitás részeként alakult ki
~ kezdetben személyhez kötött jelleg volt a jellemző: a szuverenitás fontos mutatója volt az immunitás – az uralkodó cselekményeiért
senkinek se tartozzon felelősséggel
~ később magához az államhoz kötik (polgári forradalmak után nyert általános elismerést): a szuverénre vonatkozó elképzelés elveszítette
az uralkodóhoz kötődő jellegét és ehelyett az elvont államhoz kezdett el kapcsolódni
- az immunitási elvet az állam mindenfajta aktusára differenciálatlanul alkalmazták (nemcsak a közjogi természetűekre, hanem olyankor is,
amikor az állam gazdasági tevékenységet folytat, és ennek során magánjogi jogviszonyok alanyaként tevékenykedik).  Ezen szemlélet ered-
ménye az állam abszolút immunitását állító doktrína: ez problémamentes volt mindaddig, amíg az állam csak egészen kivételesen vett részt
nemzetközi magánjogi viszonyokban
Ez a helyzet a 20. században változott: a modern államok gyakran beavatkoznak a gazdasági kapcsolatokba, és ennek keretében részt vesznek polgári jogi
viszonyokban, nemzetközi magánjogi viszonyok alanyává válnak (a változás előfeltétele volt, hogy a jogi nézőpont számára differenciálódtak az állami
tevékenységek különböző jellegű aktusai).  Az abszolút immunitás dogmájával szemben két új felfogás alakult ki:
1. IMMUNITÁS TELJES ELUTASÍTÁSA
2. FUNKCIONÁLIS (relatív) IMMUNITÁS: differenciál, azaz kettéosztja az állam tevékenységét
 iure imperii = amikor az állam közhatalom gyakorlójaként jár el (csak ilyen biztosítja az immunitást)
 iure gestionis = amikor az állam magánjogi jogalanyként lép fel (ilyenkor megtagadja az immunitást)
A fejlett nyugati államokban a legfelsőbb bíróságok az 1950-es és 1960-as években sorra a funkcionális immunitás elvét fogadták el: eszerint az
immunitás nem illeti meg az államot, amennyiben nem közjogi funkcióban, hanem polgári jogi vagy kereskedelmi jogi szerepben jár el.
 A későbbiekben az állam gazdasági beavatkozásának fokozódásával a közjogi és magánjogi elemek egyre inkább keveredtek, így a hajdani
felosztási rendszer bomlásnak indult.

ÁLLAMI IMMUNITÁS A MAGYAR JOGBAN: Az állami immunitás nemzetközi magánjogi kérdései Magyarországon elég későn, a 20. század
második évtizedétől jelentkeztek csak. (jogrendszerünkben ez a jogág eddig az időszakiig szinte ki sem alakult)  Magyar joggyakorlat az állam
immunitása tekintetében:
˗ 1970-es évekig abszolút immunitás (azért nem okozott gondot, mert a második világháború után, mivel a külkereskedelmi forgalmat Ma-
gyarországon nem az állam, hanem az államtól elkülönült, önálló jogi személyként működő állami vállalatok bonyolították: velük kapcsolatban
pedig az állami immunitás fel sem merülhetett)
˗ 1970-es évektől a funkcionális immunitás felé mutat
Nmtvr.
17. § (1) A magyar állam e törvényerejű rendelet hatálya alá eső jogviszonyaira saját jogát kell alkalmazni, kivéve ha
a) az állam a külföldi jog alkalmazásához kifejezetten hozzájárult, vagy
b) a jogviszony az állam tulajdonában álló vagy általa megszrrezni kívánt, külföldi ingatlanra vonatkozik, vagy
c) a jogviszony külföldi érdekeltségű gazdasági szervezetben való részvételre vonatkozik.
(2) Az (1) bekezdés külföldi államra csak viszonosság esetén alkalmazható.

Az állami immunitás témája a nemzetközi magánjogban tárgyilag

1. AZ ALKALMAZANDÓ JOG (VISZONOSSÁG): A Kódex alapján a külföldi jog alkalmazása - ha jogszabály másként nem rendelkezik -
nem függ a viszonosságtól  DE! ha a jogszabály a külföldi jog alkalmazását viszonosságtól teszi függővé, a viszonosságot az ellenkező
bizonyításáig fennállónak kell tekinteni (ha jogszabály a viszonosság bizonyítását kívánja, a viszonosság fennállásáról az igazságügyért felelős
miniszter ad a bíróságra és más hatóságra kötelező nyilatkozatot)

2. JOGHATÓSÁG: A főszabály tehát a Kódex értelmében a kizárólagos joghatóság, az erről való kifejezett lemondás megnyitja az utat a
funkcionalitás irányába.  DE! a Kódex felsorolja az abszolút immunitás alóli kivételeket: ha ebben a körben említett esetekben külföldi
állam fóruma előtt indul eljárás a Magyar Állam vagy magyar állami szerv ellen, akkor a kizárólagos magyar joghatóság nem érvényesül
A. KIZÁRÓLAG MAGYAR BÍRÓSÁG VAGY MÁS HATÓSÁG JÁRHAT EL:
a) a Magyar Állam vagy magyar állami szerv elleni eljárásban, kivéve,
 ha a Magyar Állam a mentességről kifejezetten lemondott, vagy
 ha az eljárás tárgyát a Magyar Államnak vagy magyar állami szervnek olyan jogviszonya képezi, amelynek
tekintetében a külföldi államot sem illet meg mentesség a magyar joghatóság alól;
b) külföldön diplomáciai képviselőként eljáró vagy egyébként a joghatóság alól mentes magyar állampolgár elleni
eljárásban, kivéve, ha a Magyar Állam a mentességről kifejezetten lemondott;
B. NEM JÁRHAT EL MAGYAR BÍRÓSÁG VAGY MÁS HATÓSÁG (kizárt joghatóság)
a) külföldi állam vagy külföldi állami szerv elleni eljárásban, kivéve,
 ha a külföldi állam a mentességről kifejezetten lemondott, avagy
 ha az eljárás tárgyát a külföldi államnak vagy külföldi állami szervnek a polgári jogviszonya képezi;
b) Magyarországon diplomáciai képviselőként eljáró vagy egyébként a joghatóság alól mentes külföldi állampolgár elleni
eljárásban, kivéve, ha a külföldi állam a mentességről kifejezetten lemondott;
C. KÜLFÖLDI ÁLLAM VAGY KÜLFÖLDI ÁLLAMI SZERV ELLENI ELJÁRÁSRA MAGYAR BÍRÓSÁG VAGY MÁS
HATÓSÁG JOGHATÓSÁGGAL RENDELKEZIK, AMENNYIBEN AZ ELJÁRÁS TÁRGYA
a) a külföldi államnak (külföldi állami szervnek) polgári jogi szerződésből eredő joga vagy kötelezettsége, amennyiben a
szerződés teljesítési helye belföldön van; kivéve, ha a másik szerződő fél valamely más állam vagy annak szerve;
b) a külföldi állam (külföldi állami szerv) és magyar állampolgárságú vagy belföldön lakóhellyel rendelkező természetes személy
közötti munkaszerződésből vagy munkavégzésre irányuló egyéb jogviszonyból eredő jog vagy kötelezettség, feltéve, hogy
a munkavégzés helye belföldön van, illetve utoljára belföldön volt; kivéve, ha a munkavállaló a munkáltató külföldi államnak
állampolgára;
c) a külföldi állammal (külföldi állami szervvel) szemben élet, egészség, testi épség megsértése vagy dologi kár okozása
címén támasztott igény, feltéve, hogy a károkozó esemény belföldön következett be, és a károsult annak időpontjában
belföldön tartózkodott;

3. A KÜLFÖLDI ÍTÉLETEK ELISMERÉSE KÉRDÉSEIT ÉRINTI.

 DOLOGI JOG

FŐSZABÁLY: a dolog fekvési helyének joga (lex rei sitae)  az alkalmazandó jogot tehát a dolog fekvési helye határozza meg, mely annak a helynek,
országnak a joga, ahol a dolog van (ezt a Kódex egy időtényezővel is kiegészíti!!!: a dologi jogi hatást kiváltó tény létrejöttekor)
A dologi jogi jogviszonyokban nemzetközi kollízió létrejöttének jellegzetes esete a STATÚTUMVÁLTÁS, melynek 2 esete van
a) az egyik esetben a lex rei sitae szerint a dologi jog a jogügylet révén érvényesen létrejön (a tulajdonjogot megszerzik stb.), ám később a dolog
– fekvési helyének megváltozása következtében – olyan jog uralma alá kerül, ahol a dologi jog azon a módon érvényesen nem jöhetett volna
létre  a Kódex egy időtényező beiktatásával választja ki a statútumváltás következtében szóba jöhető több jogrendszer közül az alkalmazandó
jogrendszert, s oldja fel a kollíziót (a dologi jogi hatást kiváltó tény létrejöttének időpontja a mérvadó)
b) másik esete az, amikor a dologi jogi jogváltozása az eredeti fekvési hely joga szerint nem jön létre, és az ingó dolog utóbb egy olyan jog-
rendszer hatálya alá kerül, ahol a dologi jogi jogváltozás létrejött volna  a lex rei sitae utólagos megváltozásának nincs hatása a dologi jog
megszerzésére

Nmtvr.
21. § (1) A dolog fekvésének helyén irányadó jogot kell alkalmazni – ha ez a törvényerejű rendelet másként nem rendelkezik – a tulajdonjogra és más dologi
jogra, továbbá a zálogjogra és a birtokra.
(2) A dolog fekvésének helyén irányadó jog annak az államnak a joga, amelynek területén a dolog a jogi hatást kiváltó tény létrejöttének időpontjában van.

Ez a szabály mindenekelőtt ingó dolgokra vonatkozik: ezek fekvési helye ugyanis megváltozhat, és így megváltozhat az ingókra irányadó dologi jogi
szabályozás is (elképzelhető ugyan, hogy az államterület változásával az ingatlanokra alkalmazandó jog is megváltozik, de ez kivételes)

A fekvési hely joga alkalmazásának terjedelme: a Kódex általánosságban megjelöl egy kört, mint tulajdonjog és más dologi jogok, a zálogjog és a
birtok  ezek részletesebben: a fekvés helyének joga szerint kell megítélni…
 hogyan kell a tulajdon tárgyait osztályozni (ingó-ingatlan; forgalomképes-forgalomképtelen dolgok stb.)
 melyek a dologi jogok fajai (tulajdonjog, használati jogok, birtok, zálogjog stb.)
 milyen dologi jogok jöhetnek létre a dolgokon (olyan dologi jog ugyanis, amelyet a lex rei sitae nem ismer, nem létesíthető)
 milyen szerzésmódokat különböztethetünk meg (eredeti vagy származékos szerzés, melyiknek minek tekintendő és mik a feltételei)
 hogy egyáltalán létrejött-e, átszállt-e, megváltozott-e, vagy megszűnt-e valamely dologi jog
 mi a dologi jogok tartalma, terjedelme
 milyen szabályok szerint kerülhet sor a dologi jogok (tulajdonjog, birtok) védelmére és milyen védelmi eszközök, igények állnak a sértett
rendelkezésre
Értékpapírokkal kapcsolatban speciális szabályok vannak:
˗ a hagyományos értékpapírok fizikai értelemben létező, birtokba vehető okiratok, azaz ingó dolgok, azonban a forgalomban nem ez a jellegze-
tességük dominál, hanem hogy vagyoni értéket testesítenek meg (pl. pénzkövetelést, áru feletti rendelkezési jogot)  a Kódex kimondja, hogy:
„ha az értékpapír áruval való rendelkezés jogát biztosítja, a dologi jogi hatásokra a Kódexnek a dologi jogviszonyokra vonatkozó rendelkezéseit
kell alkalmazni” (lex cartae sitae)
˗ a letéti számlán nyilvántartott, valamint dematerializált értékpapírokra vonatkozó kollíziós szabályok: ezeken fennállott tulajdonjogra és más
dologi jogra annak az államnak a jogát kell alkalmazni, amelyben azt az értékpapírszámlát vagy értékpapír letéti számlát vezetik, amelyen a
tulajdonjog, vagy más dologi jog jogosultja javára a jóváírás történt
˗ ebben az esetben a Kódex KIZÁRJA A MAGYAR JOGRA VISSZAUTALÁST!!!

A TULAJDONJOG MEGSZERZÉSÉNEK, ÉS MEGSZŰNÉSÉNEK KÜLÖNÖS ESETEI

1. ELBIRTOKLÁS: Ingatlanokra a Kódexnek ez a rendelkezése nem vonatkozik (elvileg elképzelhető, de nem jellemző a fekvési hely jogának
megváltozása).  Ha mégis előfordulna, akkor analógiával a Kódexnek az ingók elbirtoklására vonatkozó szabálya alkalmazható lenne.

Nmtvr.
22. § (1) Ingó dolog elbirtoklására annak az államnak a jogát kell alkalmazni, amelynek területén a dolog az elbirtoklás idejének lejártakor volt.
(2) Az elbirtoklást a dolog fekvési helyének megváltozása önmagában nem szakítja meg

2. KISAJÁTÍTÁS ÉS AZ ÁLLAMOSÍTÁS: Az egyedi államigazgatási aktussal végrehajtott kisajátítás és a törvényhozás révén végrehajtott
államosítás a magántulajdon megszűnésének, és az állami tulajdon keletkezésének egyik speciális esete.  az államnak erre való jogát elvitatni
nem lehet
˗ DE! extraterritorális hatása nem lehet!!! (bár a Kódex e kérdéskörrel kapcsolatban nem foglal állást): ha ugyanis az állam ezeket az
intézkedéseket kiterjeszti olyan ingó dolgokra, amelyek az államosításkor területén kívül találhatók (pl. azon az alapon, hogy az állam-
polgárai tulajdonáról van szó), akkor ez nem eredményezhet változást a dolog tulajdonjogi helyzetében, mert arra vonatkozólag a lex
rei sitae irányadó

A LEX REI SITAE SZABÁLYA ALÓLI KIVÉTELEK: A fekvési hely joga mellett az ingók vonatkozásában kialakultak egyéb kapcsoló elvek is,
melyek a főszabály alóli kivételnek tekinthetők.

1. LASTROMOZOTT VÍZI ÉS LÉGI JÁRMŰVEK: Ezek az ingó dolgok rendszeresen változtatják a helyüket, és ezért a lex rei sitae
alkalmazása esetükben nehézkes lenne. Illetve azért is ésszerű, mert ha nemzetközi vizeken tartózkodnak elvileg semmiféle jog sem volna rájuk
alkalmazható.
˗ de a lobogó joga (lou du pavillon) csak magával a hajóval, ill. repülőgéppel kapcsolatos dologi jogi jogviszonyokra irányadó  nem
vonatkozik azonban azon ingó dolgokra, melyek nem tartoznak a rakományhoz és nem minősülnek az utasok személypoggyászának

Nmtvr.
23. § (1) Lajstromozott vízi vagy légi járműre vonatkozó dologi jogok keletkezését, fennállását vagy megszűnését annak az államnak a joga szerint kell
elbírálni, amelynek lobogója vagy más felségjelvénye alatt a jármű közlekedik.

2. SZÁLLÍTÁS ALATT LÉVŐ DOLGOK (RES IN TRANSITU)

Két tradicionális megoldás alakult ki:
a) a fuvarozási folyamat kezdőpontja, a feladás vagy berakodás helye szerinti jog
b) a fuvarozási folyamat cél-országának, a rendeltetési helynek a joga (a Kódex is ezt alkalmazza: „a rendeltetési hely államának joga
irányadó a szállítás alatt álló ingó dolgokra vonatkozó dologi jogokra”)
 Vannak olyan jogrendszerek, melyek a fuvarozás alatt lévő dolgok dologi jogi megítélését összekapcsolják a fuvarozási szerződés kötelmi jogi
megítélésével, amennyiben lehetővé teszik, hogy a szerződő felek maguk határozzák meg: a két lehetőség közül melyik az irányadó.
Kivételek kivétele: a szállítás alatt lévő dolgokra vonatkozó kényszercselekmények megítélése (pl. megszakad a szállítási folyamat és értékesí-
teni kell, elzálogosítják a fuvarozás alatt lévő ingó dolgokat vagy beraktározzák stb.)

Nmtvr.
23. § (2) Az ilyen dolgok kényszerű eladásával, beraktározásával vagy elzálogosításával kapcsolatos dologi joghatásokra azonban a dolog fekvésének
helyén irányadó jogot kell alkalmazni.

3. AZ UTAS SZEMÉLYES HASZNÁLATI TÁRGYAINAK MEGÍTÉLÉSE: ezek az ingóságok a személyhez kötődnek, legtöbbször a
személlyel együtt változtatják a helyüket, ezért is célszerű a dologi jogi megítélésüket a tulajdonos személyes jogához kötni

Nmtvr.
23. § (3) Az utas személyes joga irányadó az általa magával vitt személyes használati tárgyakra vonatkozó dologi jogokra.

4. A VÁLLALATI (ÜZLETI) VAGYONRA VONATKOZÓ JOGUTÓDLÁS DOLOGI JOGI VONZATAINAK MEGÍTÉLÉSE

Szükségtelenül bonyolulttá tenné, ha az olyan vagyontömegben bekövetkező tulajdonjogi változást, melynek egyes részei, az azt alkotó ingósá-
gok különböző országok területén fekszenek, a lex rei sitae.nek rendelnénk alá.  Ezek a kivételek azonban csak az ingókra vonatkoznak, bár
a jogszabály szövegéből ez nem tűnik ki (az állam a területén lévő ingatlanok tekintetében saját jogának érvényesítéséről nem mond le).

Nmtvr.
23. § (4) Ha a vállalati (üzleti) vagyon mint egész száll át a jogutódra, a dologi jogváltozásokat - az ingatlanra vonatkozó ilyen jogváltozások kivételével -
a jogelőd személyes joga alapján kell megítélni.

5. A BÍRÓSÁGI RENDELKEZÉS, VAGY VÉGREHAJTÁS KÖVETKEZTÉBEN TÖRTÉNŐ TULAJDONJOG-VÁLTOZÁS KOLLÍ-

ZIÓS MEGÍTÉLÉSE

Nmtvr.
23. § (5) Ha a dolog tulajdonjoga bírósági rendelkezése alapján vagy végrehajtás során száll át, a jogszerzésre annak az államnak a jogát kell
alkalmazni, amelynek bírósága rendelkezik, illetőleg, amelynek hatósága a végrehajtási ügyben eljár.

A Kódex nem rendelkezik arról, hogy ez a kivétel csak ingókra vonatkozik-e?

˗ DE! a joghatóságra vonatkozó szabályozás értelmében a Magyarországon fekvő ingatlanra vonatkozólag csak magyar bíróság, vagy
más hatóság járhat el.  a magyarországi ingatlan vonatkozásában így hatósági határozattal, ill. végrehajtás következtében bekövet-
kező tulajdonjogi jogváltozás csak magyar bíróság vagy hatóság cselekménye következtében állhat be, ezért másodlagos, hogy mi
alapozza meg a magyar anyagi jog alkalmazását (az ingatlan fekvési helye, vagy a magyar hatóság eljárása)
 ÖRÖKLÉSI JOG

Az öröklési jogviszonyokra irányadó jog meghatározását a HAGYATÉK JOGÁNAK (lex successionis) nevezik.

TÖRTÉNETI ALAKULÁSA: Az első megoldás a statútumelméletben alakult ki: az öröklésre irányadó jogot a hagyaték tárgyainak (mindenekelőtt
az ingatlan hagyatéknak) a fekvése határozta meg: lex rei sitae  Egészen a 18. századig uralkodó elvként azt tükrözte, hogy az öröklés legfontosabb
tárgya a földtulajdon volt.
˗ az egyes vagyontárgyak öröklési jogi helyzetét külön-külön kellett meghatározni  az öröklési jogi jogviszonyokat annak az országnak a joga
szerint ítélték meg, amelynek a területén a hagyaték tárgya az öröklés megnyílásakor feküdt
Az ipar és a kereskedelem fejlődésével a földbirtok mellett egyre nagyobb jelentőségre tettek szert más vagyontárgyak is: az ingó dolgok öröklési jogát az
örökhagyó személyes jog alá rendelték, ami a hagyaték feldarabolásához és a hagyaték jogának szétválásához vezetett):
a) míg az ingatlan vagyontárgyak öröklési viszonyaira a fekvésük helye volt irányadó
b) addig az ingókra az örökhagyó halálakor fennálló személyes jogát alkalmazták (ebben a korban a lakóhely joga volt)
A 18. századtól kezdve a fejlődés az egyes államokban eltérően alakult:
1. voltak olyan államok (pl. Franciaország), ahol a hagyaték feldarabolásának elve tovább élt
2. máshol (pl. a legtöbb európai államban, mint Németország, Ausztria, Svájc, Lengyelország) újra megjelent a hagyaték egységének elve  ez
azonban már nem a hagyaték fekvési helyének jogát, hanem az örökhagyó utolsó személyes jogát jelentette
A mai nemzetközi magánjogban is jelen van a kettősség: egyes országokban a hagyaték egységének felfogása uralkodik, másokban viszont a hagyaték
feldarabolásának elvét érvényesítik.
˗ a hagyaték feldarabolásának elve azonban az ezt az elvet követő államokban is csak az ingó és ingatlan közötti különbségtételt és ingatlanok
tekintetében a hagyatéki tárgy fekvési helye szerinti állam jogának alkalmazását jelenti  nem jár azonban azzal, hogy ingók tekintetében is
többféle hagyatéki törvény érvényesülés: azok öröklési jogi sorsa a személyes jog szerint alakul
˗ újabb keletű tendencia az örökhagyó autonómiájának elismerése a nemzetközi öröklési jogban, és a hagyaték jogának megválasztásának –
korlátozott – megengedése az örökhagyónak (pl. az európai uniós rendelet is)

A MAGYAR NEMZETKÖZI KOLLÍZIÓS MAGÁNJOGBAN: az elmélet a 19. század végétől kezdve egyértelműen a hagyaték feldarabolásának
elvét követte, míg a gyakorlat ingadozott  a két világháború között egyértelműen a hagyaték feldarabolásának elvét mondták ki (ingatlanokra a lex rei
sitae-t, ingókra pedig az örökhagyó utolsó hazai jogát kellett alkalmazni)  a II. világháború után az öröklési jogviszonyok egységes elbírálásának
szempontját követve a hagyaték egységének szabályát vezették be: állampolgárság szerinti jog az irányadó

HATÁLYOS SZABÁLYOZÁS: A hagyaték jogát ma a Kódex szabályai és az európai öröklési rendelet szabályai határozzák meg.  A hatályos magyar
jog a hagyaték egységének elvét fogadja el: az öröklési jogviszonyokat annak a jognak az alapján kell elbírálni, amely az örökhagyónak a halál
időpontjában személyes joga volt.
˗ a hagyaték joga terjedelmét tekintve kiterjed az öröklési jogviszony minden elemére:
 az öröklés előfeltételeire; az öröklés jogi hatásaira
 a törvényes öröklés rendjére; a kötelesrészre; az öröklési szerződésre; az állam öröklésére
 az örökösök jogállásával, azok egymáshoz való viszonyával kapcsolatos kérdésekre
˗ miután egyes öröklési jogi jogintézményeket egyes jogrendszerek más kategóriának tekintenek: gyakran merült fel a minősítés problémája
˗ öröklési jogi jogvitákban emellett gyakran merül fel előkérdés: nevezetesen az a kérdés, hogy az érintettek között van-e törvényes öröklési jogi
jogviszony (pl. hogy az örökhagyó és házastársa között fennállott-e érvényes házasság)  ezeket és hasonló előkérdéseket nem a hagyaték joga
szerint, hanem a jogintézmény megítélésére vonatkozó kollíziós szabályok által kijelölt anyagi jog szerint kell megválaszolni
˗ felmerülhet a renvoi kérdése is, melynek keretében a visszautalást a magyar fórum elfogadja és ilyenkor a magyar öröklési jogot alkalmazza

VÉGINTÉZKEDÉS: A végintézkedést annak a jognak az alapján kell elbírálni, amely az örökhagyónak halála időpontjában személyes joga volt. 
DE! a Kódex az alaki okokból érvénytelen végintézkedés érvényessé „tétele”, „megmentése” érdekében a favor testamenti elvét juttatja érvényre, s
ötféle lehetőséget kínál, amivel minimumra szorítják annak a lehetőségét, hogy a végintézkedés alaki okból érvénytelen legyen

Nmtvr.
36. § A szóbeli végrendelet és annak visszavonása alakilag érvényes, ha megfelel
a) a magyar jognak
b) a keletkezés vagy a visszavonás helyén és idején hatályos jognak,
c) annak a jognak, amely a szóbeli végrendelet létrejöttekor, annak visszavonása időpontjában vagy az örökhagyó halála idején az örökhagyó
személyes joga volt,
d) a szóbeli végrendelet létrejöttekor, annak visszavonása időpontjában vagy az örökhagyó halálakor az örökhagyó lakóhelyén vagy szokásos
tartózkodási helyén hatályos jognak, vagy
e) ingatlanra vonatkozó szóbeli végrendelet esetében az ingatlan fekvésének helyén irányadó jognak.
36/A. § Ha az öröklésre alkalmazandó jog szerint a belföldi hagyatéknak nincs örököse, a belföldi hagyaték öröklésére a magyar jognak a magyar állam
öröklésére irányadó szabályait kell alkalmazni

ÖRÖKLÉSI JOGI RENDELET – RÓMA IV. RENDELET

Az uniós Rendelet szabályait 2015. augusztus 17-től kell alkalmazni.  A rendelet jellegzetességei:
˗ a kölcsönös elismerés elvén nyugszik
˗ az öröklés valamennyi vonatkozására kiterjed: öröklési kollíziós kérdések; joghatóság; elismerés és végrehajtás; öröklési bizonyítvány  DE!
nem lehet alkalmazni:
 adózás, illeték, tagállami nyilvántartásokra
 házassági vagyonjogi kérdések (kivéve, ha házassági szerződés foglalkozik öröklési kérédssel)
 trust (kivéve a végrendelet útján létrehozott trust)
 dologi jogokra, amely ismeretlen valamely tagállamnak (DE!: hozzá kell igazítani a legmegfelelőbb ismert dologi joghoz)
Az uniós rendelet a hagyaték egységét fogadja el, vagyis a hagyaték jogi sorsát egyetlen állam jogának rendeli alá (nem különböztet tehát ingó és ingatlan
hagyatéki tárgyak között).  Kapcsolóelv:
˗ FŐSZABÁLY: örökhagyó halálakori szokásos tartózkodási helye (örökhagyó halálakor, szoros és tartós kapcsolat az adott állammal)
˗ KITÉRÍTŐ SZABÁLY: az örökhagyó az elhalálozásának időpontjában nyilvánvalóan szorosabban kapcsolódott egy másik államhoz
A Rendelet elismeri az örökhagyó jogválasztási jogát: az örökhagyó rendelkezhet úgy, hogy az utána történő öröklésre annak az államnak a jogát kelljen
alkalmazni, amelynek – a jogválasztáskor vagy halálakor – állampolgára (korlátozott jogválasztási lehetőség).
˗ jogválasztás csak a hagyaték egészére történhet (el kívánja kerülni a hagyaték feldarabolását)
 ˗ a jogválasztó nyilatkozat formája:
a) kifejezettnek kell lennie, és a végintézkedés formai követelményeinek kell megfelelnie (ugyanez vonatkozik a jogválasztás
módosítására és visszavonására is)
b) vagy annak a végintézkedés rendelkezéseiből megállapíthatónak kell lennie
Külön rendelkezik a Rendelet az öröklési szerződésre és az írásbeli magánvégrendeletre alkalmazandó jogról (szóbeli végrendelet nem tartozik a
Rendelet szabályozási körébe): az érvényességet a választott jog határozza meg
a) TARTALMI ÉRVÉNYESSÉG: legfőbb kérdések:
 a végintézkedést megtevő személy képessége a végintézkedés megtételére
 azon különös okok, amelyek meggátolják, hogy a végintézkedést megtevő személy bizonyos személyek javára rendelkezzen, vagy
amelyek meggátolják, hogy valamely személy a végintézkedést megtevő személy hagyatéki vagyonából részesüljön
 a végintézkedés megtételében való képviselet megengedettsége
 a végintézkedés értelmezése
 megtévesztés, kényszer, tévedés és a végintézkedést megtevő személy akaratának hibáival vagy végintézkedési akaratával kapcsolatos
bármilyen más kérdés
b) ALAKI ÉRVÉNYESSÉG:
˗ azon állam jogának, amelyben a végintézkedést megtették, vagy az öröklési szerződést megkötötték
˗ a végrendelkezőnek vagy az öröklési szerződés által érintett örökhagyók legalább egyikének – akár a végintézkedés megtételekor vagy
a szerződés megkötésekor, akár az elhalálozás időpontjában fennálló – állampolgársága szerinti állam jogának
˗ a végrendelkezőnek vagy az öröklési szerződés által érintett örökhagyók legalább egyikének – akár a végintézkedés megtételekor vagy
a szerződés megkötésekor, akár az elhalálozás időpontjában fennálló – lakóhelye szerinti állam jogának
˗ a végrendelkezőnek vagy az öröklési szerződés által érintett örökhagyók legalább egyikének – akár a végintézkedés megtételekor vagy
a szerződés megkötésekor, akár az elhalálozás időpontjában fennálló – szokásos tartózkodási helye szerinti állam jogának
˗ ingatlan érintettsége esetén az ingatlan fekvésének helye szerinti állam jogának
A Rendelet nem érinti a szabályozási körében a hatálybalépése (2012.augusztus 16.) előtt kötött két- és többoldalú nemzetközi egyezmények érvényét.
 SZELLEMI ALKOTÁSOK JOGA

Ezen szabályozási területek jellegzetessége:

˗ a szabályozás szintje: a szerzői és szomszédos jogok nemzetközi védelmét döntő mértékben sokoldalú megállapodások biztosítják  1-1 kollíziós
norma van a Kódexben, melyek háttérjogként szolgálnak a nemzetközi egyezményekhez képest (szubszidiárius), valamint ezek mellett vannak
uniós jogforrások (tipikusan irányelvek)
˗ territorialitás = területhez kötöttség  ez azt jelenti, hogy csak annak az országnak a területén áll fenn, ahol létrejött (kizárólagos rendelkezési
jogot ad: nincs egy egységes, az egész világra kiterjedő szerzői jogi, illetve iparjogvédelmi jogosultsága az adott személynek),
˗ időben meghatározott (pl. szerzői jognál 70 év)
˗ nagyon technikaorientált terület (folyamatosan változik a szabályozás tárgya)
Két nagy terület:
1. SZERZŐI JOG
2. IPARJOGVÉDELEM
SZERZŐI JOG

KÓDEX SZABÁLYA: ez nem lex fori szabály, hanem lex loci protactionis (amely állam területén megsértették)  lehet ugyanaz, de nem feltétlenül

Nmtvr.
19. § A szerzői jogokat annak az államnak a joga szerint kell elbírálni, amelynek területén a védelmet igénylik.

NEMZETKÖZI EGYEZMÉNYEK:

A szerzői alkotások nemzetközi védelmére létrehozott két – sokoldalú, nyílt – nemzetközi egyezmény közül a Berni Unió (BUE) lényegesen szélesebb
körű oltalmat ad, mint az Egyetemes Szerzői Jogi Egyezmény (ESZE).
1. BERNI UNIÓ (1886): az 1980-as évekre lett univerzális  védelmi rendszere három alapelvre épül:
a) régime nationale (külföldiek hazaiakkal azonos elbánása): azt jelenti, hogy a tagállamok arra vállaltak kötelezettséget, hogy más
tagállamból származó műnek és jogosultnak ugyanazt a védelmet megadja, mint a saját szerzőnek a saját mű kapcsán
˗ a nemzeti elbánás elve a gyakorlatban csak alaki viszonosságot eredményez (az egyes tagállamok szerzői joga ugyanis eltérő)
 ezt az esetleges esélyegyenlőséget hivatottak kiegyenlíteni azok a védelmi minimumszabályok, amelyeket maga a BUE
állapít meg (ezeket akkor is biztosítani kell, ha a saját szerzői jogi törvény nem is tartalmazza)
b) a biztosított jogok gyakorlása nincs semmiféle alakszerűséghez kötve: ún. formakényszer hiánya (nem függ regisztrációtól)
c) a biztosított jogok élvezése és gyakorlása független attól, hogy a mű a „származási” országban védelemben részesül-e (származási
országnak meg nem jelent mű esetében a szerző hazája, egyébként az első megjelenés állama minősül)  a védelem függetlenségének
elve
˗ a védelem függetlenségének elve nem érvényesül töretlenül (a BUE maga ugyanis néhány esetben az alaki viszonosság elvét
az anyagi viszonosság elvével korrigálja): pl. védelmi idő szabályozása (általános minimum 50 év, de lehet ennél hosszabbat
megállapítani  a védelmi időt annak az államnak a joga határozza meg, amelyben a védelmet kérik, de ez nem lehet
rövidebb a mű származási országában megállapított időtartamnál)
2. EGYETEMES SZERZŐI JOGI EGYEZMÉNY (Genf): feladata, hogy az olyan kollíziós eseteket kezelje, amelyek a berni uniós tagállam és
nem tagállam között jött létre  ma is hatályban van, de nincs jelentősége, mióta az uniós kiteljesedett a Copyright országokkal
˗ a BUE-ből esetleg kilépő ország szerzője egy másik BUE tagállamban az ESZE szerint sem kap védelmet: ennek a rendelkezésnek a
célja, hogy az ESZE létrejötte ne rombolja szét a BUE alapján már kialakult nemzetközi szerzői jogi védelmi rendszert

1961-ben Rómában az előadóművészek, a hangfelvételek előállítói, továbbá a rádiós és televíziós társaságok jogi védelmére fogadtak el egyezményt.
A nemzetközi szerzői jog fejlődésének fő mozgatórugóit a technikai haladásban, különösen az internet kiváltotta tömegigényekben, az internet
hozzáférést biztosító elektronikus hírközlési üzletág és szerzői joghoz kapcsolódó kiadói stb. üzletágak küzdelmében, valamint a fejlődő államok
igényeiben kell keresni.
˗ Szerzői Jogi Egyezmény (1996) – „internetszerződések”: két multilaterális szerződés (Szerzői Jogi Szerződés + Előadóművészi és Hang-
felvételt Előállítói Szerződés)
˗ a másik fejlődési irány: a nemzetközi jogi szabályozásban is előtérbe kerül a kereskedelmi jogi megközelítés  ún. TRIPS Egyezmény: anyagi
jogi szempontból nem lépett túl a BUE szabályain, többletet jelentett mégis pl. a szoftver és a szerkesztett adatbázisok védelme (az Európai Unió
is részévé vált)

IPARJOGVÉDELEM

KÓDEX SZABÁLYA: az iparjogvédelem regisztrációhoz kötött, így a kapcsoló elv a lajstrom (amely államban erre hivatott szervnél lajstromba
bejelentették, vagy amely állam már lajstromba vette)

Nmtvr.
20. § (1) A feltaláló és jogutódja annak az államnak a joga szerint és abban az államban részesül védelemben, amelyen a szabadalmat megadták, illetőleg
ahol a bejelentést megtették.
(2) Az (1) bekezdésben foglalt szabályt kell értelemszerűen alkalmazni más iparjogvédelmi jogokra (ipari mintaoltalom, védjegy stb.) is.

NEMZETKÖZI EGYEZMÉNYEK:

A nemzetközi iparjogvédelem területén a máig alapvető nemzetközi egyezmény, az iparjogi tulajdon oltalmára létesült PÁRIZSI UNIÓS EGYEZMÉNY
(PUE), mely 1883-ban jött létre.  fő célkitűzése az, hogy valamelyik tagállamban megszerzett jogvédelmet a többi részes országban is biztosítsa  ezt
a célkitűzést három eszközzel kívánja elérni:
a) régime nationale (nemzeti elbánás) elvének kimondása, melynek értelmében a tagállamok az összes részes ország állampolgárainak és
szervezeteinek ugyanazokat a jogokat kötelesek biztosítani, mint a saját állampolgáraiknak és szervezeteiknek
b) ún. uniós elsőbbség intézménye = bármely tagállamban tett első bejelentés alapján a védelmet igénylő az első bejelentéstől számított megha-
tározott időtartamon (szabadalmaknál 12 hónap, védjegyeknél és ipari, formatervezési mintáknál 6 hónap) belül oltalmat nyerhet az összes többi
szerződő államban (azok valamelyikében), méghozzá úgy, mintha azt az első bejelentés napján igényelte volna
c) vannak közös, a tagállamokra kötelező szabályok, amelyektől a részes államok belső jogszabályai nem térhetnek el (pl. találmány gyakorlatba
vételének elmulasztása miatt kényszerintézkedés csak meghatározott idő elteltével alkalmazható)
Az iparjogvédelem nagyon heterogén terület:

1. SZABADALOM:
Nemzetközi védelmének alapvető szabályait a PUE tartalmazza: így e körben is érvényesül a nemzeti elbánás elve, az uniós elsőbbségi jog. A
szabadalmakra vonatkozó szabályok közül ki kell még emelni a szabadalmak függetlenségének elvét (azt jelenti, hogy a PUE hatálya alatt
megszerzett szabadalom függetlenül ítélendő meg a feltaláló által ugyanarra a találmányra – akár PUE-tagállamban, akár nem tagországban –
nyert szabadalmaktól)
1970: Washingtoni Szabadalmi Együttműködési Szerződés (PCT), amely racionalizálja a bejelentési eljárást
˗ módot ad az ún. nemzetközi bejelentés tételére
˗ lehetővé tesz nemzetközi kutatást és vizsgálatot a bejelentett találmány újdonsága tekintetében nemzetközi szervek által
Európai Szabadalmi Egyezmény (EPC) (1977-ben lépett hatályba), mely további racionalizálást végez a szabadalmak megadásánál
˗ fő célja, hogy egyszerűbbé és hatékonyabbá tegye egy-egy találmánynak több európai országban való szabadalmazását
˗ van egy központi szabadalmi hivatal (Münchenben): azaz egy találmányra vonatkozó azonos tartalmú számos nemzeti bejelentés
helyett egyetlen, az EPC valamennyi tagállamára kiterjedő európai bejelentés tehető, amelyet egyetlen eljárásban, egységes szabályok
szerint bírálnak el
~ meg kell jelölni, hogy mely államokra kéri a szabadalmat  ha megadja: az minden megjelölt államra „széthullik” (ott külön-
külön megadja)
Genfben 2000-ben fogadták el a Szabadalmi Jogi Szerződést, amely a szabadalmi eljárási szabályokat hangolja össze (a szabadalmi anyagi jogi
szabályokra hatálya nem terjed ki)

2. VÉDJEGYOLTALOM:
A védjegyek nemzetközi jogi védelmének alapvető jogi kereteit szintén a PUE adja (annak szabályai ezért itt is érvényesülnek.  DE! már a 19.
század végén több külön nemzetközi egyezmény született (a PUE keretében):
˗ 1891: védjegyek nemzetközi lajstromozására kötött Madridi Megállapodás, mely létrehozta a „nemzetközi védjegy” intézményét
(ennek lényege, hogy a részes államok természetes és jogi személyei a származási országban oltalmat élvező védjegyeikre egyetlen
bejelentéssel oltalmat nyerhetnek valamennyi szerződő állam területén)
˗ 1957: a védjegyekkel kapcsolatos nyilvántartások egyszerűsítése és nemzetközi egyöntetűségük biztosítása érdekében jött lére a gyári
vagy kereskedelmi védjegyekkel ellátható termékek és szolgáltatások nemzetközi osztályozásáról szóló Nizzai Megállapodás
A Párizsi Unió reformja keretében 1994-ben jött létre Genfben a Védjegyjogi Szerződés (TLT), melynek Magyarország 1998 óta tagja.
2006-ban jött létre a Szingapúri Védjegyjogi Szerződés, amely modern védjegyeljárási szabályokat, modern technikai eszközöket is igénybe
vevő kapcsolattartást tartalmaz, kitér a nem hagyományos megjelölésekre is.
Az EU-ban megvalósult az uniós védjegy: itt már szupranacionális (van tehát külön közösségi védjegy)

3. SZÁRMAZÁSI JELZÉSEK ÉS AZ EREDETMEGJELÖLÉSEK

A PUE elvei a származási jelzések és az eredetmegjelölések nemzetközi védelmének is általános keretet adnak.  1891: Madridi Megállapodás,
valamint 1958: Lisszaboni eredetmegjelölések oltalmáról és nemzetközi lajstromozásáról szóló megállapodás
Az Európai Unió a földrajzi árujelzők uniós oltalmára külön rendszert működtet.

4. IPARI (FORMATERVEZÉSI) MINTÁK

Az ipari (formatervezési) minták nemzetközi védelmének alapjait ugyancsak a PUE fektette le.  1925: az ipari minták nemzetközi letétbe
helyezésére vonatkozó Hágai Megállapodás, valamint 1968: Locarnoi ipari minták nemzetközi osztályozásáról szóló mellékegyezmény
Az Európai Unió mintaoltalmi rendszere az ipari minták közösségi oltalmáról szóló EK rendelet alapján működik: az uniós mintaoltalom
valamennyi tagállamra kiterjedő egységes oltalmat jelent.
 SZERZŐDÉSEK JOGA

JOGVÁLASZTÁS

A jogtudomány és a bírói gyakorlat a szerződésekre irányadó jog meghatározása tekintetében már régóta elismeri a felek autonómiáját.
˗ a legnagyobb hatású rendszert a szerződések kollíziós joga tekintetében is Savigny dolgozta ki: elmélete szerint (kifejezett vagy hallgatólagos)
jogválasztás hiányában a szerződéses jogviszony „székhelye” a teljesítés helye, és ennek megfelelően az alkalmazandó jog elsősorban ennek a
helynek a joga  amennyiben ez egyértelműen nem állapítható meg, a kötelezett lakóhelye szerinti jogot kell alkalmazni
˗ a 20. században az objektív kapcsoló szabályok rendszere továbbfejlődött: a kapcsolóelvek differenciáltabbá váltak, megjelent az egyes szerző-
déstípusokra szabott specifikus kapcsoló szabályok igénye

A JOGVÁLASZÁS (lex pro voluntate) a szerződésekre alkalmazandó jognak a szerződő felek által történő meghatározása: A felek jogválasztása
mellett gyakran szerepel jogvita esetére – valamely állam bíróságának, vagy választottbíróságának való alávetésben megjelenő – ún. joghatósági kikötés
is  a kettő azonban nem jár szükségképpen együtt, s két különböző dolog (pl. a fórumválasztás egyedül nem ad alapot arra, hogy a bíróság úgy
tekintse, mintha a fórum anyagi jogának hallgatólagos választásáról lenne szó).

A jogválasztás főbb kérdései:

1. VÁLASZTOTT ÉS A JOGVÁLASZTÁS HIÁNYÁBAN ALKALMAZANDÓ JOG KAPCSOLATA:

a) a korábbi (II. világháború előtti) elmélet azt az álláspontot képviselte, hogy jogválasztásra csak a szerződésre egyébként alkalmazandó
jog diszpozitív szabályainak körében van lehetőség, a jogválasztás hiányában alkalmazandó jog kógens szabályaitól a felek nem
térhetnek el (ez az ún. anyagi jogválasztás, ill incorporation of foreign law)
b) a 20. század második fele óta a felek jogválasztását már nem csupán az egyébként alkalmazandó jog diszpozitív szabályainak körében
ismerik el, hanem azt vallják, hogy a választott jog teljes egészében az egyébként alkalmazandó jog helyébe lép, s kiszorítja annak
kógens rendelkezéseit is (ez a kollíziós jogválasztás)

2. KIFEJEZETT ÉS HALLGATÓLAGOS JOGVÁLASZTÁS:

a) kifejezett módon: ebben az esetben a felek kimondottan rögzítik azt, hogy a szerződésükre mely állam jogát kívánják alkalmazni (pl.
szerződésükben)  célszerű egyértelműen megjelölni a feleknek
b) hallgatólagosan: ez esetben az alkalmazandó jognak a szerződés rendelkezéseiből vagy az eset körülményeiből teljes bizonyossággal
megállapíthatónak kell lennie (ha nem állapítható meg egyértelműen a felek akarata, az ún. hipotetikus jogválasztást nem ismeri el sem
a Róma I. rendelet, sem a magyar bírói gyakorlat)
~ ennek megállapítása során a bíróság számos tényt figyelembe vehet: pl. ha a felek egy korábbi szerződésükben kifejezett
jogválasztással éltek, s körülményeik jelentősen nem változtak vagy a jogválasztásra utalhat az is, ha egymással kapcsolódó
szerződések egyikáben választottak a felek jogot

3. MIRE VONATKOZIK A JOGVÁLASZTÁS ÉS MELYEK A KORLÁTAI?

˗ a szerződés kötelmi jogi vonzataira terjed ki (nem vonatkozik a felek jog- és cselekvőképességére, mivel arra a felek személyes joga
alkalmazandó; ill. a szerződés alaki érvényességére és a nemteljesítés esetén megteendő intézkedésekre sem)
˗ a jogszabálynak nem minősülő normák választását a Rendelet általános érvénnyel kizárja, kivéve
a) egyrészt a feleknek jogukban áll nem-állami joganyagra vagy nemzetközi egyezményre történő hivatkozást beépíteni a
szerződésbe, de csak mint incorporation of foreign law (azaz az egyébként alkalmazandó jog kógens szabályait nem tudják
kizárni vele)
b) másrészt amennyiben az európai jogalkotó nem jogszabályt, hanem egy nem kötelező jogi dokumentumot fogad el, és ez
megengedi, hogy a szerződéses viszonyokban a felek kikössék alkalmazását, akkor a felek választhatják ezt is
˗ jogválasztás esetén a vissza- és továbbutalás (renvoi) ki van zárva, azaz csak a választott jog anyagi jogi szabályaira vonatkozik

4. MENNYIBEN KORLÁTOZOTT A VÁLASZTHATÓ JOGOK KÖRE?

˗ kezdetben szükségesnek tartották a felek jogválasztásának korlátozását, de a korlátozást a modern kollíziós magánjog elmélete az
általános szabályok körében nem, csupán bizonyos szerződésekhez kötődően fogadja el (azaz bármilyen jogot lehet választani, akár
olyat is, amely sem a szerződéssel, sem a felekkel nem hozható kapcsolatba)  a Rendelet csak szűk körben és alapos indokkal korlátoz
(pl. személyszállítási szerződések esetén csak 5 féle jog közül enged választani)

5. TÖBB JOGÁG VÁLASZTÁSA A SZERZŐDÉSRE ALKALMAZANDÓ JOGKÉNT  2 kérdés:

a) alkalmazható-e a szerződésre több jog időben egymást követően (úgy hogy meghatározott ideig A jog, majd ezt követően B jog
alkalmazandó)?
˗ a Róma I. Rendelet szerint a felek bármikor választhatnak jogot, így utólag módosíthatják is: ez azonban hatással lehet
harmadik személyek jogaira, ezért a szabály az, hogy a választott jog módosítása nem sértheti harmadik személyek jogait, és
nem érinti a szerződés alaki érvényességét sem
b) választhatnak-e úgy több jogot a szerződésükre a felek, hogy azok arra egyidőben legyenek alkalmazandók? (ekkor a szerződést lé-
nyegében „feldarabolják”, és a különböző részekre különböző jogok alkalmazását rendelik)
˗ a Róma I. Rendelet erre vonatkozó szabályt nem rögzít, de a feleknek mindenesetre ügyelniük kell arra, hogy ez ne vezessen
a felek jogai és kötelezettségei egyensúlyának a megbomlásához

6. STATIKUS VAGY DINAMIKUS-E AZ ALKALMAZANDÓ JOG MEGHATÁROZÁSA? (azaz a választott jognak csak a választáskori
hatályos szabályaira vonatkozik vagy a választott jog későbbi változásait is figyelembe kell-e venni?)
˗ a bírói gyakorlat szerint a felek a jogot a maga egészében, mint állandóan változó összességét választják (ez a dinamikus felfogás) 
ugyanakkor a felek bizonyos esetekben rendelkezhetnek úgy, hogy a jogválasztás a választott jog jogválasztáskori állapotára
vonatkozik, és annak későbbi változásai nem veendők figyelembe (ún. befagyasztási záradékkal)
~ különösen indokolt lehet ez akkor, ha a szerződő felek egyikének módjában áll a választott jog utólagos megváltoztatása,
módosítása (pl. ha a szerződő felek egyike állam)
 7. JOGVÁLASZTÁS IDEJE: a Róma I. Rendelet szerint a felek bármikor megállapodhatnak abban, hogy a szerződést a korában választott jog
helyett egy új, másik állam jogának rendelik alá (ez arra az esetre is vonatkozik, ha a felek egyáltalán nem választottak jogot)
˗ a jogválasztás legkorábbi időpontja elvileg a szerződés megkötése (nem lehet azonban kizárni annak lehetőségét, hogy a felek ezt
megelőzően válasszanak jogot egy jövőben megkötendő szerződésre, jóllehet ezt a lehetőséget a Rendelet nem tartalmazza)
˗ arra, hogy meddig lehet jogot választani a Rendelet nem ad egyértelmű választ: az elterjedt nézet szerint a jogválasztásra legkésőbb a
jogvita felmerüléséig kerülhet sor (nem egyértelmű azonban ennek konkrét időpontja)  utolsó lehetséges időpont: amikor a jogvita
során a felek még rendelkezhetnek az alkalmazandó jogról, az első fokú eljárásban a bizonyítás befejezéséig

A RÓMA-RENDELET SZABÁLYAI
Magyar kollíziós szerződési jog: európai uniós tagságunk óta a jogforrások rendje átalakult.  A Róma I. rendelet jelentősége:
˗ az európai kollíziós szerződési jog gerince, mely alkalmazási elsőbbségénél fogva megelőzi a magyar Kódex alkalmazását (a magyar Kódex
csupán arra a néhány kérdésre szorult vissza, amelyet a Róma I. rendelet nem szabályoz)
˗ megvalósítja a kollíziós jogi jogegységesítést a szerződések területén, mely…
a) egyrészt azt jelenti, hogy ezek a kollíziós normák minden tagállamban azonosak (ugyanarra a jogra utalnak)
b) másrészt jelenti, hogy a Rendeletet nem csak a tagállamok természetes/ jogi személyei egymás közötti viszonylataiban, hanem akkor
is kell alkalmazni, amikor a lényeges nemzetközi elem EU-n kívüli államhoz kapcsolódik (egyetemes alkalmazás)

A SZERZŐDÉSRE ALKALMAZANDÓ JOG alatt a szerződés értelmezésével, a felek jogaival és kötelezettségeivel, azok teljesítésével, a
nemteljesítés következményeinek elbírálásával, a szerződés érvénytelenségével, és az elévüléssel kapcsolatos kérdések meghatározását értjük. 
a szerződéses kötelem joga (lex obligationis) meghatározására 2 mód van:
a) elsősorban maguk a szerződést kötő felek határozhatják meg oly módon, hogy megválaszthatják a szerződésükre alkalmazandó jogot (lex pro
voluntate)  a szerződésre alkalmazandó jogrendszernek a felek által történő megválasztását, az arra irányuló megállapodást JOGVÁLASZ-
TÁSNAK nevezzük (a szerződésekre alkalmazandó jog szubjektív meghatározása elsőbbséget élvez)
˗ a jogválasztást 2 tényező korlátozhatja, ill. befolyásolhatja:
 bizonyos kollíziós szabályok, amelyek egyes ügyletcsoportok (pl. fogyasztói szerződések, biztosítási szerződések, mun-
kaszerződések stb.) vonatkozásában speciális szabályokat rendelnek alkalmazni
 egy-egy állam nemzeti anyagi jogi szabályai is korlátozhatják a kollíziós norma utalása által felhívott külföldi jog alkal-
mazásának terjedelmét  ezeket összefoglaló néven kötelezően alkalmazandó szabályoknak nevezzük, s 2 csoportra
oszthatók:
~ a választott jog kötelmi jogának egyes szabályai helyett mégis a kollíziós norma utasítása által meghatározott jog
kötelmi jogának kógens szabályait kell alkalmazni
~ egy másik állam imperatív (feltétlen érvényesülést kívánó rendelkezések) szabályai
+ az alkalmazandó jog egyes szabályainak mellőzéséhez vezethet a fórum közrendje is
b) a kollíziós szabályokkal való feloldás csak akkor lép előtérbe, ha a felek a jogválasztás lehetőségével nem éltek (szerződésre objektíve alkal-
mazandó jog)

JOGVÁLASZTÁS HIÁNYÁBAN ALKALMAZANDÓ JOG (lex causae)

A felek nem kötelezhetők arra, hogy szerződésükre jogot válasszanak: így az eljáró bíróságnak mindenképpen szüksége van olyan kollíziós szabályo-
zásra, melynek alapján jogválasztás hiányában is meg tudja határozni a szerződésre alkalmazandó jogot.
˗ kezdetben a szerződést egységesen fogták fel és az alkalmazandó jogot egyetlen kapcsoló elvvel kívánták meghatározni valamennyi szerződés
vonatkozásában (pl. szerződéskötés helyének joga, majd a teljesítés helyének joga)  Adolf Schnitzer nevéhez fűződik az az elmélet, mely a
különböző szerződéstípusokra külön-külön határozza meg a kapcsoló elvet, attól függően, hogy melyik fél szolgáltatása jellemző a szerződésre
(jellemző szolgáltatások kapcsoló elve)

Ma a szerződéses jogviszonyok sokkal bonyolultabbak: a kötelemben több alanya található, emellett a szerződéstipizálás szempontjából tipikus, valamint
tipikusnak nem tekinthető szolgáltatások keverednek egymással.

RÓMA I RENDELET SZABÁLYAI

A Rendelet ötvözni próbálja a kiszámíthatóságot a rugalmassággal:
˗ egyrészt az első két szinten – különösen az elsőn – viszonylag kötött szabályozást tartalmaz, amelytől a jogalkotó nem térhet el  először tehát
meg kell kísérelni ezek szerint a megoldást, mielőtt a harmadikra lépne
˗ másrészt ezt a szigorú, eltérést nem engedő rendszert hivatott feloldani a szorosabb kapcsolat kivétele, amelyet „kitérítő klauzulának” is szoktak
nevezni
KIEMELTEN NEVESÍTETT (SPECIÁLIS) SZERZŐDÉSEK KÜLÖNÖS SZABÁLYAI

A kapcsolóelvek szintenként:
1. egyes nevesített szerződésekre önálló kapcsoló elvek
a) adásvételi szerződés: az eladó szokásos tartózkodási helyének joga
b) szolgáltatási szerződések: annak az államnak a joga, ahol a szolgáltatást nyújtó fél szokásos tartózkodási helye van
(szolgáltatás minden rendszerint díjazás fejében végzett tevékenység, mely nem tartozik az áruk-személyek-tőke szabad
áramlásának alapszabadságai alá)
c) ingatlanokra vonatkozó dologi, vagy bérleti jogra vonatkozó szerződések: az ingatlan fekvése szerinti állam joga (lex rei
sitae)
d) franchise szerződések: a franchise-vevő szokásos tartózkodási helyének joga
e) forgalmazási (disztribúciós) szerződés: a forgalmazó szokásos tartózkodási helyének joga
f) árverés útján létrejött adásvételi szerződés: annak az államnak a joga, ahol az árverésre sor került
2. nevesítetlen (sui generis és vegyes) szerződésekre jellemző szolgáltatást nyújtó fél szokásos tartózkodási helyének joga
˗ a szokásos tartózkodási hely alatt értjük a Rendelet értelmében…
 társaságok, jogi személyek és jogi személyiség nélküli szervezetek esetében a központi ügyvezetés helye
 saját üzleti tevékenysége során eljáró természetes személy szokásos tartózkodási helye a gazdasági tevékenység
helye
 természetes személyekre vonatkozóan a Rendelet nem határozza meg, de azt a helyet kell érteni alatta, ahol a
személy állandó, tartós érdekeltség-központját létrehozta
3. a szorosabb kapcsolat elve (kivétel az előző két szint szabályai alól)
˗ „kitérítő klauzula” = ha a szerződés nem nevesített és a szerződésben nem egyetlen jellemzőnek tekinthető szolgáltatás
van: a jogalkalmazó az általános szabályoktól eltérően másik állam jogát alkalmazhatja, ha a szerződés egyértelműen ez
utóbbi joggal áll szorosabb kapcsolatban
4. a legszorosabb kapcsolat elve = ha ugyanis az első két (a kitérő klauzulával együtt három) szint szabályai alapján az alkalmazandó jog
nem állapítható meg, a szerződésre annak az országnak a jog alkalmazható, amelyhez a szerződés a legszorosabban kapcsolható (ezt
az elvet azonban csak kivételes esetekben lehet alkalmazni)

A Rendelet bizonyos szerződéseket (a jogviszony sajátosságai vagy a jogviszonyban vélhetően gyengébb pozícióban levő fél, pl. fogyasztó, munkavállaló
védelme érdekében) kiemel az általános szabályok hatálya alól.  Ezekre lex specialis-ként eltérő különös szabályokat állapít meg. Ilyenek például:

1. EGYÉNI MUNKASZERZŐDÉSEK

1. Jogválasztás (főszabályként meg-
engedett, de ez nem eredményezheti
azt, hogy a munkavállalót megfoszt-
ja a speciális szabályoknál tárgyalt
kedvezőbb feltételektől.)
2. azon állam joga, ahol
(vagy ahonnan) a szerződés
teljesítéseként a munkavál-
laló rendszerint a munkáját
végzi
3. azon telephely szerinti
ország joga az irányadó, 4. Nyilvánvalóan szo-
ahol a munkavállalót al- rosabb kapcsolat elve
kalmazták

2. FUVAROZÁSI (AZAZ SZEMÉLYSZÁLLÍTÁSI ÉS ÁRUFUVAROZÁSI) SZERZŐDÉSEK:

Árufuvarozási szerződések: Személyfuvarozási szerződések:

1. Felek által kikötött jog 1. Felek által kikötött jog (a gyengébb fél érdekében csak 5
féle jog közül lehet választani:
a) az utas szokásos tartózkodási helye
b) fuvarozó szokásos tartózkodási helye
2. Ha nincs a felek által kikötött jog: Fuvarozó tartózkodási c) fuvarozó központi ügyvezetése helye
helyének joga, ha (vagylagos feltételek) d) a kiindulási hely
a) a fuvarozónak való átadás helye e) rendeltetési hely államának joga
b) a címzettnek történő átvétel helye
c) a feladó szokásos tartózkodási helye
ugyanebben az államban van
2. Ha nincs a felek által kikötött jog: Utas tartózkodási
helyének joga, feltéve
3. Ha a feltételek nem teljesülnek: A szerződésben a) az indulási helye
megállapított átadás helye szerinti állam joga b) a rendeltetési helye (célállomás) is
ebben az országban van

4. Szorosabb kapcsolat elve

3. Ha a feltétel nem teljesüln: A személyszállító (fuvarozó)
(ha a szerződés a fenti szabályokkal szemben egyértelműen
szorosabb kapcsolatban áll egy másik állam jogával, akkor a szokásos tartózkodási helyének joga
szerződésre ennek az államnak a jogát kell alkalmazni)

3. FOGYASZTÓI SZERZŐDÉSEK: olyan szerződés, amelyet egy természetes személy (fogyasztó) üzleti vagy szakmai tevékenységén kívüli
célra kötött egy üzleti vagy szakmai tevékenysége gyakorlása során eljáró személlyel (vállalkozó)  bizonyos feltételek fennállta esetén az egyik
szerződő felet (a fogyasztót) kedvezményezett helyzetbe hozza, s az ő szokásos tartózkodási helyének jogát rendeli alkalmazni

2. Ha nincs a felek által kikötött jog: Fogyasztó szokásos tartózkodási helyének

1. Felek által kikötött jog (a korlátot az jelenti,
hogy a választott joggal szemben, annak ellenére
is alkalmazandók a jogválasztás híján egyébként
alkalmazandó jog hasonló tárgyú fogyasztót védő
szabályai)
joga, ha (vagylagos feltételek)
a) a vállalkozó tevékenységét ugyanabban az országban folytatja, ahol a fo-
gyasztó szokásos tartózkodási helye van, vagy
b) tevékenysége ebben az országba – is – irányul, a szerződés tárgyát itt for-
galmazza
ugyanebben az államban van
 4. BIZTOSÍTÁSI SZERZŐDÉSEK

1. Jogválasztás 2. Biztosító tartózkodási helye 3. Nyilvánvalóan szorosabb kapcsolat elve

A KÓDEX SZABÁLYAI

FŐSZABÁLY: jogválasztás (kifejezett, hallgatólagos)  Jogválasztás hiányában:

a) Tőzsdén, versenytárgyaláson vagy árverésen kötött szerződésre  ahol a tőzsde van, illetve a versenytárgyalást vagy az árverést tartják
b) Értékpapírra vonatkozó szerződések, jogügyletek
c) Egyéb szerződésekre  amelyhez a szerződés leginkább kapcsolódik
Közös szabályok: a szerződés joga kiterjed a kötelmi jogviszony minden elemére
˗ ha a szerződés a rá vonatkozó jog szerint alaki okból nem lenne érvényes, akkor érvényesnek kell tekinteni, ha
a) a fórum joga szerint érvényes
b) ahol kötötték, ott érvényes
c) ahol a célzott joghatás beáll, ott érvényes
˗ követelés elévülésére a követelésre irányadó jogot kell alkalmazni
˗ egyoldalú nyilatkozatokra a szerződésekre vonatkozó szabályokat kell alkalmazni
 SZERZŐDÉSEN KÍVÜLI KÖTELMI VISZONYOKRA ALKALMAZANDÓ JOG

RÓMA II RENDELET SZABÁLYAI

A szerződésen kívüli kollíziós kötelmi jogviszonyok köre a Róma II. rendelet alapján:
1. gerincét hagyományosan a szerződésen kívül okozott kárért való deliktuális felelősség képezi, de felöleli…
2. a jogalap nélküli gazdagodást
3. a megbízás nélküli ügyvitelt, és
4. a szerződéskötést megelőző tárgyalásokból eredő károk megtérítését is
A Róma II. Rendelet forradalmi újításokat bevezetve alapjaiban tér el a korábbi nemzeti és különösen a magyar kollíziós jogi szabályozástól:
˗ egyrészt a szerződésen kívüli jogviszonyokban is megengedi a jogválasztást
˗ másrészt a jogszabály a kárfelelősségre általános szabályként nem a kárt okozó cselekmény elkövetési helyének jogát (lex loci delicti commissi),
hanem a kár bekövetkezése helyének a jogát (lex loci damni) kell alkalmazni

SZERZŐDÉSEN KÍVÜL OKOZOTT KÁRÉRT VALÓ FELELŐSSÉG:

1. JOGVÁLASZTÁS: a Rendelet jóval kevesebb korlátot tartalmaz, mint egyébként lehetne

˗ felek jogválasztással élhetnek a kárt okozó esemény bekövetkeztét követően, valamint azt megelőzően is (tehát az utólagos és az
előzetes jogválasztás is lehetséges)  az előzetes jogválasztást azonban a gyengébb fél érdekében korlátozni szükséges (hiszen előre
a kár nagyságát, jellegét sem ismerik): a felek csak abban az esetben élhetnek ezzel, ha valamennyi fél kereskedelmi-üzleti tevékeny-
sége körében jár el
˗ választható jog körét nem korlátozza: bármilyen jog választható (olyan állam joga is, mely semmilyen kapcsolatban nincs a
károkozással)
˗ jogválasztásnak írásban vagy szóban kifejezettnek, vagy legalább hallgatólagosnak kell lennie (utóbbinak feltétele, hogy a felek
jogválasztási szándékának az eset körülményeiből kellő bizonyossággal megállapíthatónak kell lennie – hipotetikus, feltételezett akarat
nem elég)
DE! A felek jogválasztási lehetősége azonban nem korlátlan:
˗ a jogválasztás nem sértheti harmadik személynek a jogait
˗ a jogválasztást korlátozzák a Rendelet kötelezően alkalmazandó szabályokra vonatkozó rendelkezései is
˗ a jogválasztás bizonyos károkozásból eredő jogviszonyok tekintetében kizárt, ilyenek…
a) tisztességtelen versenyre és a szabad versenyt korlátozó cselekményekre vonatkozó szabályoktól nem lehet eltérni
b) szellemi tulajdonjogok megsértésére vonatkozó szabályoktól nem lehet eltérni

2. JOGVÁLASZTÁS HIÁNYÁBAN ALKALMAZANDÓ JOG: A Rendelet általános szabályként nem a kárt okozó cselekmény elkövetési
helyének (lex loci delicti commissi), hanem a kár bekövetkezése helyének a jogát (lex loci damni) rendeli alkalmazni.  Ezt az elvet „fellazítja”
a károkozó és a károsult közös szokásos tartózkodási helye kapcsoló elvének az alkalmazása.  Mindkét eset alól kivételt képez az, ha a
jogviszony szorosabban kapcsolódik egy – a fentiektől eltérő – másik államhoz: ekkor ez utóbbi állam jogát kell alkalmazni
A Róma II. rendelet szabályozási koncepciója tehát 3 szintből, lépcsőből áll (az első lépcsőhöz képest a második és a harmadik lépcső két kivételt
fogalmaz meg):

A kapcsolóelvek szintenként:
1. a károkozásra alkalmazandó jog általános szabálya: lex loci damni kapcsolóelve (annak az országnak a jogát kell tehát
alkalmazni, amelyben a kár bekövetkezett: függetlenül attól, hogy annak közvetett következményei mely országban vagy
országokban jelenhetnek meg)
2. ha a kárt okozó és a károsult szokásos tartózkodási helye (ha ugyanabban az államban található)
˗ amennyiben a károkozó és a károsult szokásos tartózkodási helye a kár bekövetkezésének idején ugyanabban az államban
található, akkor jogviszonyukra ennek az országnak a jogát kell alkalmazni  e kivétel alkalmazását a károkozó és a
károsult azonos szociális és jogi környezetéből adódó elvárásainak figyelembevétele indokolja
» ez az a környezet, amely meghatározza egyrészt a károkozóval szembeni elvárásokat
» másrészt ez határozza meg azt is, hogy a károsult mire számíthat
˗ a szokásos tartózkodási hely definíciója megegyezik a Róma I. rendeletnél tárgyaltakkal
3. a legszorosabb kapcsolat elve = ha ugyanis az első két szint szabályai alapján az alkalmazandó jog nem állapítható meg, a
szerződésre annak az országnak a jog alkalmazható, amelyhez a szerződés a legszorosabban kapcsolható (pl. ez alapulhat
különösen a felek között már fennálló olyan jogviszonyon, amely szorosan kapcsolódik a szóban forgó jogellenes károkozáshoz)

NEVESÍTETT TÉNYÁLLÁSOK: lex specialis

A Róma II. rendelet az általános deliktuális károkozás tényállása mellett olyan tényállásokat is a szerződésen kívüli kötelmi viszonyok alá von,
melyeket a magyar jog önálló kötelmi jogi kérdésként kezel.  Ezekre lex specialis-ként sajátos, önálló kapcsoló elvek alakultak ki.
1. TERMÉKFELELŐSSÉG: a Rendelet a termékek által okozott kárból eredő szerződésen kívüli kötelmi jogviszonyokra alkalmazandó
jog meghatározására 5 szintű szabályozást alkotott, melyben az egyes kapcsolóelvek

1. károsult személy károkozáskori szokásos tartózkodási helye (ha a terméket ebben az államban foglalkoztatták)
2. kár bekövetkezésének állama (ha a terméket ebben az államban forgalomba hozták)
3. annak az országnak a joga, ahonnan a terméket beszerezték (ha a terméket ebben az államban forgalomba hozták)
ún. kimentési kivétel az előző 3 eset alól: a felelős személy szokásos tartózkodási helyének a joga (ha a fentiek szerint
4.
firgalomba hozatalt a felelősnek tkeintett személy nem láthatta ésszerűen előre)
kivétel az előző 4 eset alól, ha az eset szorosabban kapcsolódik egy másik, a fentiektől eltérő állam jogához, akkor
5.
ennek az államnak a jogát kell alkalmazni

2. VERSENYJOGI RENDELKEZÉSEK
3. KÖRNYEZETI KÁROKOZÁS ÉS A KÖRNYEZETI KÁROKBÓL EREDŐ KÁROKOZÁS
4. SZELLEMI TULAJDONJOGOK MEGSÉRTÉSE
5. KOLLEKTÍV MUNKAJOGI KÉRDÉSEK
SZERZŐDÉSEN KÍVÜLI KÁROKOZÁSNAK NEM MINŐSÜLŐ TÉNYÁLLÁSOK

JOGALAP NÉLKÜLI GAZDAGODÁS: Ha egy személy vagyoni hátrányt szenved, egy másik pedig vagyoni előnyhöz jut és a kettő között okozati
összefüggés állapítható meg, de ennek a vagyoneltolódásnak nincs a jog által elismert alapja, akkor az indokolatlan vagyoni előny visszatérítésére a
jogalap nélküli gazdagodás szabályai szerint kerül sor.
A rendelet 4 szintű szabályozást tartalmaz: az egyes szintek sorrendiséget is jeleznek

1. kötelmi viszonyra (pl. szerződésre) alkalmazandó jog: ha valamilyen kötelmi viszonnyal függ össze a jogalap nélküli gazdagodás
2. a felek közös szokásos tartózkodási helye (a jogalap nélküli gazdagodás bekövetkezésének idején fennállt-e?)
3. a jogalap nélküli gazdagodás bekövetkezésének a helye
szorosabb kapcsolat (ha a gazdagodás szorosabban kapcsolódik egy, a fenti három esettől eltérő államhoz, akkor ennek jogát kell
4.
alkalmazni)

MEGBÍZÁS NÉLKÜLI ÜGYVITEL

1. kötelmi viszonyra (pl. szerződésre) alkalmazandó jog: ha valamilyen kötelmi viszonnyal függ össze a jogalap nélküli gazdagodás
2. a felek közös szokásos tartózkodási helye (a kárt okozó esemény bekövetkeztekor fennállt-e?)
3. annak az országnak a joga, ahol az ügyet ellátták
szorosabb kapcsolat (ha a megbízás nélküli ügyvitel szorosabban kapcsolódik egy, a fenti három esettől eltérő államhoz, akkor ennek
4.
jogát kell alkalmazn)

A SZERZŐDÉS MEGKÖTÉSÉT MEGELŐZŐEN FOLYTATOTT TÁRGYALÁSOKBÓL EREDŐ KÁROK: Culpa in contrahendo alatt olyan
károkozást értünk, melyet egyik fél a másiknak a szerződés megkötését megelőzően, az általuk folytatott tárgyalások során okoz (egy szerződéssel áll
kapcsolatban, ám valójában mégis szerződésen kívüli kárkötelmi helyzet): pl. bíztatási kár.
˗ az előszerződés nem tartozik ide (arra a szerződésekre vonatkozó Róma I. rendelet szabályai vonatkoznak)
A Rendelet a culpa in contrahendot szerződésen kívüli, ám a szerződéshez erősen kötődő jogviszonyként szabályozza (melynek feltétele, hogy a
szerződéskötést megelőző tárgyalásokkal közvetlen kapcsolatba hozható legyen), és rá nézve speciális kapcsoló elveket állapít meg.
˗ a culpa in contrahendo több eset kapcsán is felmerülhet:
a) vonatkozik arra az esetre, amikor a felek nem kötötték meg a szándékolt szerződést
b) alkalmazni lehet azokban a helyzetekben is, amikor a szerződés létrejön ugyan, ám a szerződéskötést megelőzően az egyik fél a
másiknak kárt okot
 De! nem tartozik ide az érvénytelen szerződés megkötéséből eredő kár (arra az általános kárfelelősségi szabályok alkalmazandók)

1. a szerződésre alkalmazandó jog (lex
obligationis): annak az államnak a joga,
amely a megkötött szerződésre alkalmazan-
dó vagy amelyet a megkötni szándékolt
szerződésre egyébként alkalmaztak volna
2. Ha nem lehet megállapítani a szerződés statútumát, akkor a bíróság választása alapján:
a. vagy azon állam joga, amelyben a kár bekövetkezik (lex loci damni)
b. vagy a felek károkozás bekövetkezésekor fennálló közös szokásos tartózkodási
helye (ha ilyen létezik)
c. vagy egy olyan állam joga, amelyhez a szerződés a fentieknél szorosabban kap-
csolódik

KÓDEX SZABÁLYAI

A magyar Kódex szabályait csak akkor olyan szerződésen kívüli kötelmi jogviszonyokra kell alkalmazni, amelyekre a Róma II. rendelet hatálya nem
terjed ki.  Csupán bizonyos szűk részterületek tartoznak a szabályozás alá, ilyenek:
a) váltókból, csekkekből, értékpapírokból származó szerződésen kívüli viszonyok, amennyiben az ilyen átruházható értékpapíron alapuló
kötelezettségek azok átruházható jellegéből származnak
b) atomkárokból eredő kötelezettségek
c) a magánélet és a személyiségi jogok megsértéséből eredő szerződésen kívüli kötelmi viszonyok
Az európai jogszabályokkal szemben a magyar szabályozás nem a lex damni-t (azaz a kár bekövetkezésének helye szerinti jogot) rendeli általános
szabályként alkalmazandónak, hanem a lex loci delicti commissi-t (azaz a károkozó cselekmény elkövetésének helyének jogát).
Emellett a magyar Kódex a károkozásra alkalmazandó jog meghatározásánál nem engedi meg a jogválasztást.
A Kódex szabályozása 3 szinten, három lépcsőben állapítja meg a károkozásra alkalmazandó jogot:

1. Általános szabály: a károkozó tevékenység vagy mulasztás helyén és idején alkalmazandó jog (lex loci commissi)
Kisegítő szabály: amennyiben az a károsultra nézve kedvezőbb: annak az államnak a jogát kell alkalmazni, amelynek területén a
2.
kár bekövetkezett (lex loci damni)
3. Ha a károkozó és a károsult lakóhelye ugyanabban az államban van: ennek az államnak a jogát kell alkalmazni