A szerzőtől az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent:

A csóktolvaj, 2020
A jövő zenéje, 2020
Szenzációs szerető, 2020
Fékezhetetlen vágy, 2021
Az ördög feketét visel, 2021
A fordítás az alábbi mű alapján készült:

L. J. Shen: Pretty Reckless (All Saints High #1), 2019

Copyright © 2019. PRETTY RECKLESS by L. J. Shen
Published by arrangement with Brower Literary & Management, Inc.
The moral rights of the author have been asserted.

Fordította
NAGY BOLDIZSÁR

© L. J. Shen, 2021
Hungarian translation © Nagy Boldizsár, 2021
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Fehér Zsanett

További grafikai munka: Németh Renáta
Szerkesztette: Papp Diána
Korrektor: Drabon Zoltánné
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2021

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado
 Elektronikus változat
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-5702-44-2
Az első szerelmek és a híres utolsó szavak emlékére

Továbbá Sarah Grim Sentznek,

aki már akkor beleszeretett Pennbe és Dariába,
mielőtt ők egymásra találtak volna,
és Ariadna Basultónak,
az ízig-vérig kaliforniai csajnak.
 Fęcímdal

Two Feet – I Feel Like I’m Drowning

Lejátszási lista
Zeds Dead – Too Young
Taking Back Sunday – Cute Without the ‘E’
Pink – Who Knew
Maniako – Solo Amigos
Lil Wayne – Right Above it
Rage Against the Machine – Killing in the Name
Belle and Sebastian – If You’re Feeling Sinister
Soft Cell – Tainted Love
 Elęszę

Egy limonádéval indult

A szívemmel ért véget
Így kezdődött, könyörtelen riválisom, elcseszett kis mesénk

Tizennégy évesen

Daria

Megremeg a lábam alatt a járólap, ahogy egy rakás balerina

rohan el mellettem, a lépteik úgy dübörögnek a távolban, akár
egy hadseregnek.
Barna haj. Fekete. Egyenes. Vörös. Hullámos. Loknik és
hajgumik szivárványává mosódnak. Tekintetemmel a szőke
fejet keresem, amit legszívesebben a kopott padlóhoz csapnék.
Nagyon ajánlom, hogy ma ne legyél itt, Főribi.
Mereven állok az anyám balettstúdiójának küszöbén, halvány
rózsaszín dresszem a bordáimra tapad. A fehér sporttáskám a
vállamról lóg. Szoros kontyomtól feszül a fejbőröm.
Valahányszor leengedem a hajam, az arany fürtjeim csomókban
hullanak a fürdőszoba padlójára. Anyának azt mondom, attól
van, hogy túl sokat szarakodom a hajammal, de ez hülyeség. És
ha odafigyelne rám – ha egyszer tényleg így tenne és nem csak
úgy csinálna, mintha –, akkor ezt ő is jól tudná.
Megforgatom a balettcipőmben a szétroncsolt lábujjaimat és
megpróbálom lenyelni a gombócot a torkomban. Via nincs itt.
Hála Marxnak!
Lányok torpedóznak el mellettem, nekiütközve a vállamnak.
Üres gyomromban érzem a kuncogásukat. A sporttáskám
puffanva leesik. A többi lány vékonyabb, magasabb és
hajlékonyabb nálam, a hátuk olyan rohadt egyenes, mint egy
felkiáltójel. És én? Alacsony és izmos vagyok, akár egy kérdőjel.
Folyton bizonytalan és a kiborulás szélén. Az arcom nem egy
higgadt és nemes táncosé; inkább egy csaló és kiszámíthatatlan
lányé. Vannak, akik könnyen kimutatják az érzéseiket – nekem
pedig ami a szívemen, az a számon. Ha boldog vagyok, az összes
fogam kivillan a vigyortól, és ha anyám rám néz, mindig boldog
vagyok.
Inkább gimnasztikára vagy a pomponcsapatba kellene járnod,
kicsi szívem. Sokkal jobban illene hozzád, mint a balett.
De néha anya olyanokat mond, amivel az önbizalmamat
csorbítja. A szavaiból egy burok képződött az önbizalmam
felszíne körül, amelyben ott rejlik a haragom.
Melody Green-Followhill egykor balerina volt, de tizennyolc
évesen, amikor elsős volt a Juilliardon, eltörte a lábát. A
születésem napjától kezdve elvárták tőlem, hogy táncos legyek.
De – nagy szerencsémre – kiderült, hogy kivételesen rossz
vagyok benne.
És most hadd mutassam be Via Scullyt!
 Via, aki szintén tizennégy, megtestesít mindent, amilyen lenni
szeretnék. Magasabb, szőkébb és soványabb nálam. És ami a
legrosszabb, született tehetsége van a baletthez, én pedig úgy
nézek ki mellette, mint a dresszbe öltözött táncosok paródiája.
Három hónappal ezelőtt Via levelet kapott a Királyi Balett
Akadémiától, és behívták meghallgatásra. Négy héttel ezelőtt el
is ment. A szülei olyan nagymenők, hogy nem tudtak elszakadni
a munkától, így az anyám repült el vele egy hétre Londonba.
Most az egész tánccsapat kíváncsian várja, vajon bekerült-e Via
a Királyi Balett Intézetbe. A tánciskolában az a hír járja, hogy
övé a hely. Még az ukrán balettművész, Alexei Petrov – a
tizenhat éves zseni, a balett Justin Bieberje – is posztolt Insta-
sztoriban egy közös szelfit vele a meghallgatás után.
Várom, hogy együtt varázsoljunk!
Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy Via varázsolni is
képes. Mindig is egy igazi boszi volt.
– Kicsi szívem, ne ácsorogj már az ajtóban! Elállod az utat a
többiektől – énekli az anyám háttal nekem. A padlótól
mennyezetig érő tükörben látom az arckifejezését. A jelenléti
ívet nézi összehúzott szemöldökkel, és az ajtó felé pillant, azt
remélve, hogy megjön Via.
Bocs, anya! Csak az ivadékod az.
Via mindig késik, anya pedig, aki sosem tolerálta el a
lustaságot, mindig elnézi neki.
Lehajolok, hogy felvegyem a táskámat, aztán elindulok a
parkett felé. A szobát fényesen csillogó rúd veszi körbe, az egész
falas ablakból pedig Todos Santos fotogén, előkelő belvárosára
látni. A fákkal övezett utcákat baracksárga padok díszítik, a
kristálykék tornyok pedig úgy ragyognak, akár egy vékony
vonal, ahol az óceán az eget csókolja.
Hallom, hogy nyikorogva kinyílik az ajtó, és szorosan
becsukom a szemem.
Kérlek, ne te legyél!
– Via! Már vártunk rád! – anya csicsergése olyan, mintha egy
légpuskával lőnének hátba, és a döbbenettől megbukom a saját
lábamban. Mindenki felnevet körülöttem. Sikerül
megkapaszkodnom a rúdban és felhúzom magam, még mielőtt
a térdem a padlóhoz érne. Megfogom és vörösödő fejjel egy
béna pliébe csúszok.
– Kicsi szívem, legyél olyan drága és hagyj helyet Viának! –
dorombolja anya.
Valójában, anyám, azt szeretném, ha Via adna végre helyet
nekem!
A kedvenc kis zsenije persze nem visel ma balettruhát, habár
olyan dressze van Olaszországból, amiről a többi lány itt csak
álmodozhat. Via nyilván iszonyú lóvés családból származik,
amit az is bizonyít, hogy még a többi gazdag ember sem
szeretne kidobni kétszáz dolcsit egy sima dresszre. Kivéve anya
– aki valószínűleg rájött, hogy soha nem lesz belőlem igazi
balerina, de legalább annyit szeretne, ha annak öltöztethetne.
Via ma egy hasvillantós, sárga, csőrikés pólót visel szakadt
farmerrel. A szeme piros, a haja kócos. Tényleg ennyire leszar
mindent?
Lekezelő mosolyt küld felém.
– Kicsi szívem.
– Kis kutyuska – vágok vissza.
 – Kutyuska? – Felhorkant.
– Hívhatnálak ribancnak is, de lássuk be, úgy harapsz, hogy
nincs fogad.
Megigazítom a cipőmet, és úgy teszek, mintha már nem is
foglalkoznék vele. Pedig nagyon is foglalkozom. Kisajátította
magának az anyám idejét, és már azelőtt a begyemben volt,
hogy elkezdtem volna beszólogatni neki. Via egy másik San
Diegó-i suliba jár. Azt állítja, hogy azért, mert a szülei szerint a
Todos Santos-i srácok túlságosan el vannak kényeztetve és
burokban élnek. A szülei azt szeretnék, ha Via igazi emberek
között nőne fel.
Tudod, mi nem igazi még? Az, ha valaki másnak tetteted
magad. Bevallom, én egy finnyás hercegnő vagyok. Perelj csak
be (Kérlek, tedd meg! Nagyon jó védőügyvédet tudok szerezni)!
– Óra után találkozunk, Vi – szól közbe anya, majd a lejátszó
felé fordult. Vi (Vi!) kihasználva a lehetőséget nyújtani kezdi a
lábát, és közben rálép a lábujjamra.
– Upsz! Úgy tűnik, nem te vagy itt az egyetlen ügyetlen csaj,
Daria.
– Legszívesebben azt mondanám, hogy dögölj meg, de attól
tartok, anyám rákényszerítene, hogy menjek el a temetésedre,
márpedig én nem akarom erre pazarolni a drága időmet.
– Legszívesebben azt mondanám, hogy csókold meg a
seggem, de az anyád már most is ezt csinálja. Bárcsak
feleannyira szeretne téged, mint engem! Mondjuk így sem
rossz. Legalább van pénzed pszichológusra. Meg orrplasztikára.
– Vigyorogva megveregeti a hátamat, én pedig gyűlölöm,
gyűlölöm, gyűlölöm, hogy csinosabb nálam.
 Az elkövetkezendő egy órában képtelen vagyok koncentrálni.
Nem vagyok hülye. Bár tudom, hogy anyám jobban szeret
engem Viánál, azt is tudom, hogy ennek mindössze a genetikai
program az oka.
Évszázadok telnek el, mire végre véget ér az óra. A lányok
párban a lift felé sasszéznak.
– Daria, szívem, tegyél meg nekem egy szívességet, és hozzál
nekünk valamit inni a Starbucksból! Én a kislányokkal leszek,
aztán gyorsan elintézek valamit Vivel. – Anya megpaskolja a
vállamat, majd kilibben a stúdióból, tündérporszerű
parfümfelhőt húzva maga után. Az anyám az összes szervét
képes lenne felajánlani, ha azzal megmentheti egy diákja
körmét. A balerinái megfulladnak a szeretetétől, engem pedig
totál féltékennyé tesz ezzel.
Felmarkolom anya táskáját és megfordulok, még mielőtt
esélyem lenne, ahogy apa szokta mondani, „kellemetlenkedő”
pillantást vetni Viára.
– Látnod kellett volna az arcát a meghallgatásom közben. –
Via a tükör előtt nyújt, a hátam mögött. Olyan hajlékony, mint
egy gumiember. Néha az jut eszembe, bármikor a nyakam köré
tekerheti magát, hogy megfojtson.
– Hatalmas sikerünk volt. Azt mondta, a többiek arckifejezése
alapján nemcsak hogy bekerültem, de én leszek az egyik
sztárdiákjuk. Olyan érzés volt, mint a… – Csettint egyet, és a szót
keresi. Látom a fejét a tükörben, de nem fordulok felé. Az alsó
szempilláimról könnyek csüngenek, de inkább meghalnék, mint
hogy elsírjam magam. – Megváltás, vagy ilyesmi. Mintha nem
tudnál balerina lenni, mert annyira, tudod, önmagad vagy. Na,
de ott megszűnt az én. Így legalább anyád lát valakit, aki szereti
is, amit csinál.
Apa azt mondja, egy zöld Hulk lakozik bennem, és amikor
féltékeny vagyok, egyre nagyobbra és nagyobbra nő, és ez a
Hulk néha átveszi az irányítást felettem, majd olyasmit csinál,
amit az apa által ismert és szeretett Daria sosem tenne. Azt
mondja, egy középszerű ember érez csak féltékenységet a
zsenik iránt, márpedig én nem vagyok középszerű lány.
Erre csak annyit mondanék, hogy nem értek egyet.
Mindig is népszerű voltam és megküzdöttem a helyemért a
táplálékláncban, ahonnan kifejezetten élveztem a látványt. De
szerintem átlagos vagyok. Via különleges, és olyan vakítóan
ragyog, hogy mindent feléget maga körül. Én csak hamu vagyok
a lába alatt, egy roncs, keserű és kiköpött Hulk.
Senki nem akar rossz ember lenni. De vannak olyanok – mint
én is –, akik nem tehetnek mást. Egy könnycsepp gördül le az
arcomon és örülök, hogy csak ketten vagyunk. Daria felé
fordulok.
– Mi a franc bajod van?
– Ugyan mi? – Sóhajt. – Egy elkényeztetett hercegnő vagy, egy
felszínes idióta és egy nagyon szar táncos. Hogy lehet, hogy
Melody Green-Followhillnek ennyire tehetségtelen utódja
született?
Nem tudom! – sikoltanám legszívesebben. Senki nem azért
zseni, mert annak akart születni. Marx áldja meg Sean Lennont,
hogy túlélte a saját létezését!
Via drága balettcipőjére nézek, és felhúzom az egyik
szemöldökömet.
 – Ne tegyél úgy, mintha én lennék itt az egyetlen hercegnő.
– Annyira ostoba vagy, Daria! – Via megrázta a fejét.
– Én legalább nem vagyok seggfej. – Úgy teszek, mintha
untatna a szitu, de az egész testem remeg.
– Te még első pozícióba sem tudsz állni rendesen. – A
levegőbe dobja a karját. Igaza van, és ez felidegesít.
– Akkor még egyszer. Mi. A. Francért. Érdekel? – kiabálom.
– Mert te csak foglalod a kibaszott helyett, azért! Miközben
én hülyére dolgozom magam, te mindenhová bejutsz első
osztályon, csak mert az anyád tanár.
Most eljött az ideje, hogy közöljem vele az igazat.
Hogy én még keményebben hajtom magam, mégpedig azért,
mert én nem születtem balerinának. De a szívem szilánkosra
törik, mint az üveg. Sarkon fordulok, és elindulok lefelé a
tűzlépcsőn, kettesével szedve a fokokat. Kirobogok a szédítő
kaliforniai napsütésbe. Minden más csaj balra fordulna, hogy
eltűnjön a Liberty Parkban, de én jobbra indulok és belépek a
Starbucksba, mert nem akarok – nem tudok – csalódást okozni
az anyámnak még jobban. Szétnézek mindkét irányba, hogy
megbizonyosodjam róla, a part üres, majd elengedem magam
és utat engedek az elfojtott sírásnak, ami az elmúlt egy órában
úgy nyomta a mellkasomat. Beállok a sorba, kiveszem anya
pénztárcáját a táskából és beletörlöm a könnyeimet a felsőmbe.
Valami a földre hullik, úgyhogy felkapom.
Egy ropogós levél, amin az én lakcímem szerepel, de a névtől
ledöbbenek.
Sylvia Scully.
Szipogva feltépem a borítékot. Nem érdekel, hogy nem nekem
szól a levél. Már attól, hogy Via nevét az én lakcímem felett
látom, legszívesebben akkorát üvöltenék, hogy kidőljenek a
kávézó falai. Elsőként a logó tűnik fel legfelül.
Királyi Balett Akadémia.
A szemem olyan, akár egy idióta szalagtekercs. Újra meg újra
ugyanazokat a szavakat játssza le.
Felvételi értesítő.
Felvételi értesítő.
Felvételi értesítő.
Viát felvették. Örülnöm kellene, hogy nem fogom látni a
hülye fejét hónapokig, de az irigységtől savas íz önti el a számat.
Mindene megvan.
Szülei. Pénze. Hírneve. Tehetsége. És ha ez nem lenne elég –
az anyám feltétlen figyelme.
Mindene megvan, miközben nekem semmim nincs, és a Hulk
ettől egyre nagyobbá nő bennem. A teste olyan hatalmas, hogy
nyomni kezdi a rekeszizmomat.
Egy vadiúj élet egyetlen borítékban. Via jövője ezen a
papírlapon múlik. A papíron, ami a kezemben van.
– Szia, mit szeretnél? – A barista olyan hangon billent ki a
transzállapotból, ami arról árulkodik, nincs különösebben
elragadtatva tőlem. – Mit szeretnél?
Azt, hogy Via meghaljon.
Leadom a rendelésemet, és a kávézó sarkába megyek, hogy
elolvashassam a levelet ezredjére is. Mintha a szavak valami
csoda hatására megváltozhatnának.
Öt perccel később a két itallal a kezemben kilépek az utcára. A
legközelebbi kuka felé tartok, hogy kidobhassam a jeges teás
limonádémat és tartani tudjam a levelet anélkül, hogy
eláztatnám. Anya bizonyára Viával együtt szeretné kibontani, és
én épp most szúrtam el ezt a meghitt kis pillanatukat.
Bocs, hogy elszúrtam a csajos bulitokat!
– Tedd le az italt és senkinek nem esik bántódása. – A kezem
épp a kuka felett lebeg, amikor egy hang harsan fel a hátam
mögött, folyékony, akár a méz. Fiatal férfi hangja. Megfordulok,
nem vagyok benne biztos, hogy jól hallottam-e. A fejét lehajtva
tartja, és nem látom tisztán az arcát az ütött-kopott
baseballsapkája miatt. Magas és vézna – szinte már ijesztően –,
de úgy suhan felém, akár egy bengáli tigris. Mintha lebegve
közlekedne és nem foglalkozna olyan földhözragadt dolgokkal,
mint az izomzat.
– Azt tényleg kidobjuk? – A limonádémra mutat.
Kidobjuk? Basszus, miért beszél ez többes számban?
A pohárral intek egyet felé. Övé lehet a hülye jeges teás
limonádém. Basszus, megzavarta az idegösszeomlásomat egy
limonádé miatt.
– Semmi nincs ingyen a világon, Koponyaszemű.
Pislogok, és azt kívánom, bár eltűnne innen a srác. Most
tényleg Koponyaszeműnek nevezett? Én legalább nem úgy
nézek ki, mint egy csontváz. Teljesen ki vagyok akadva Via
miatt. Miért anyához mennek a levelei? Miért nem küldik
egyenesen Viáéknak? Örökbe akarja fogadni ezt a picsát, vagy
mi?
A húgom, Bailey jut eszembe. Még csak kilencéves, de már
most ígéretes táncosnak tűnik. Ha Via Londonba költözik, az
talán arra bátorítja anyát, hogy Bailey-t is a Királyi Balett
Akadémiára küldje. Anya engem is győzködött, hogy adjam be
oda a jelentkezésemet, még azelőtt persze, hogy nyilvánvalóvá
vált, hogy előbb lesz belőlem sajtos szendvics, mint balerina.
Elkezdtem összeragasztani a széthullott valóság darabkáit.
Mi lesz, ha nekem is Londonba kell emigrálnom, hogy
végignézzem, ahogy mindkét lányból sztár lesz, miközben én
beleolvadok egy totál középszerű életbe?
Bailey és Via aztán öribarik lesznek.
Egy esős és szürke helyen kell majd laknom.
Itt hagyjuk Vaughnt, Knightot és még Lunát is. Az összes
gyerekkori barátomat.
Via hivatalosan is átveszi a helyemet anya szívében.
Hm, köszi, de nem.
Nem ma, Sátán.
Mivel nem válaszolok, a srác tesz felém egy lépést. Nem
félek…, de talán kellene. Piszkos farmer van rajta – és most igazi
sárról meg porról beszélek, nem arról, hogy szándékosan
elhanyagolt lenne – meg egy kopott kék póló, ami kétszer
akkora, mint ő, és a felsőjén egy ökölméretű lyuk tátong a szíve
felett. Valaki köré írt valamit fekete alkoholos filccel, lányos
betűkkel: Ez egy jel? – Adriana, xoxo, bennem pedig rögtön az a
kérdés merül fel, hogy ez az Adriana jobb csaj-e nálam.
– Miért hívsz Koponyaszeműnek? – Összegyűröm a levelet a
kezemben.
– Csak. – Annyira lehajtja a fejét, hogy csak a száját látom,
ami rózsaszín, és puhának tűnik, mint a virágszirom. Szinte
nőies. A hangja olyan bársonyos, hogy szinte fájni kezd tőle a
mellkasom. Nem tudom, miért. A velem egykorú srácoktól
folyton kiakadok. Olyan a szaguk, mint a pizzának, amit több
napra kinn felejtettek a napon. – Mert csontváz van a
szemedben, te csacsi. Tudod, mit szeretnél?
Hogy anya ne mondogassa nekem, mennyire gáz vagyok?
Hogy Via eltűnjön?
Válassz, haver!
A szabad kezemmel az anyám pénztárcájába nyúlok, és
előkapok egy tízdollárost. A srác éhesnek tűnik. Remélem,
elfogadja, még mielőtt anya lejön és elkezd kérdezősködni. Nem
kellene szóba állnom idegenekkel, pláne nem olyan
idegenekkel, akik a kukában guberálnak kaját maguknak.
– Tengeri üveg. – Felém nyújtja a kezét, nem is reagálva a
pénzre meg az innivalóra.
– Olyan, mint amiket az Etsy-n árulnak? – dohogok.
Szuper. Te is egy csodabogár vagy.
– Hm? Dehogy, az csak szemét. Ez narancssárga tengeri üveg.
Valódi cucc. Múlt héten találtam a tengerparton, és legugliztam.
A legritkább dolog a világon, tudtad?
– És miért adnál ilyen értékes dolgot egy vadidegennek? –
forgatom a szemem.
– Miért ne?
– Ööö, helló, kicsit jobban figyelj arra, mit mondasz! Az előbb
azzal jöttél, hogy a világon semmi nincs ingyen…
– Ki mondta, hogy ingyen adom? Az egész évnyi
menzeszeden ma mész át, vagy mi?
– Ne beszélj a menzeszemről!
– Oké. Akkor ne beszéljünk róla! De most szükséged van egy
igaz barátra, én pedig hivatalosan jelentkezem a posztra. Még
be is öltöztem hozzá. Nézd! – Bocsánatkérően mutat a bohém
ruházatára.
És abban a pillanatban melegség önti el a mellkasomat, olyan
forró, akár a viasz. Úgy néz ki, a haragom nagyon erős tud
lenni. Legszívesebben torkon ütném a srácot. Sajnál engem?
Sajnál. A lyukas pólós srác.
– A barátom akarsz lenni? – röhögök fel. – Ennyire szánalmas
lennék? És mégis ki szerint?
– Szerintem. És sosem állítottam azt, hogy szánalmas lennél.
– Megigazítja magán a szakadt pólóját és lassan megemeli a
fejét, így több látszik az arcából. Az orrára anyám azt mondaná,
hogy római, az állkapcsa pedig túlságosan szögletes a korához
képest. A vonásai élesek és egy nap talán jóképűnek számít
majd, de most úgy néz ki, mint egy rajzfilmfigura. Mighty Max.
– Na jó, akkor most kéred a limonádét meg a pénzt vagy
nem? Az anyám bármikor megérkezhet.
– És?
– És nem láthat bennünket együtt.
– Amiatt, ahogy kinézek?
Huh!
– Nem, hanem mert fiú vagy. – Nem akarok szemét lenni vele,
pedig általában az vagyok másokkal. Pláne a fiúkkal. Pláne a
szép arcú, kellemes hangú fiúkkal.
A fiúk egy másik kontinensről is kiszagolják, ha össze van
törve a szíved. Már tizennégy évesen is. Egy ártatlan nyári
délután kellős közepén is. Nekünk, csajoknak van egy
láthatatlan fonalunk a köldökünk alatt, amit csak néhány
kivételes fiú tud megrántani.
 Ez a srác… el is szakítaná, ha hagynám.
– Fogadd el a tengeri üveget! És tartozz nekem valamivel! –
Nyitott tenyérrel mutat felém. A ronda kis kavicsra nézek.
Minden ujjam a levélbe mélyed. A papír ropog.
A srác erre teljesen felemeli a fejét és találkozik a tekintetünk.
Néma érdeklődéssel fürkész engem, mintha egy festmény
lennék, nem is ember. A szívem teljesen megkergül, és egy rém
nagy hülyeség jut eszembe. Most jöttem csak rá, hogy a szívem
szó szerint ketrecben van, a bordáim mögött. Milyen durva!
Mintha a testünk tudná, hogy könnyen összetörhet, ezért védeni
kell. Fehér pöttyök úsznak a szemem előtt, és valahol mögöttük
ott van a fiú is, elveszve a hullámok között.
– Mi van a levélben? – kérdezi.
– A legrosszabb rémálmom.
– Add ide! – parancsol rám, úgyhogy engedelmeskedem. Nem
tudom, miért. Leginkább azért, mert szeretnék megszabadulni
tőle. Mert azt akarom, hogy Viának is ugyanolyan rossz legyen,
mint nekem. Mert azt akarom, hogy anya ideges legyen. Marx,
mi a gond velem? Borzasztó ember vagyok.
A fiú továbbra is a szemembe néz, majd elkezdi apró
cafatokra tépni a levelet, és hagyja, hogy a fecnik úgy szálljanak
a közöttünk lévő kukába, akár a konfetti. Sötétzöld szeme van,
olyan feneketlen mély, mint egy sűrű ködbe vesző erdő.
Legszívesebben elvesznék benne, és addig rohannék, míg el
nem nyelnek a fák. És akkor rájövök valamire.
– Te nem idevalósi vagy – mondom. A srác túl tiszta. Túl jó.
Túl valóságos.
Lassan ingatja a fejét.
 – Mississippiből. Legalábbis az apám családja. Mindegy.
Mostantól tartozol nekem – ismétli, szinte könyörögve.
Miért akarja annyira, hogy tartozzak neki?
Hogy kérhessen valamit cserébe.
Nem moccanok, ledermedtem egy helyben. Inkább átadom
neki a limonádémat. Elfogadja, közelebb lép hozzám, letekeri a
kupakot és a széttépett levélre önti a tartalmát. A teste súrolja
az enyémet. A hasunk egymással szemben. Láb a lábhoz. Szív a
szívhez.
– Csukd be a szemed!
A hangja durva, fojtott és más. Ezúttal átadom neki magam.
Tudom, mi fog történni, és mégis hagyom.
Az első csókom.
Mindig is azt hittem, hogy egy focistával, egy popsztárral vagy
egy európai cserediákkal élem majd át. Valakivel, aki az én
védett, Instagram-szűrőbe vont világom szűk határain belül
helyezkedik el. Nem egy lyukas pólós sráccal. De most
szükségem van erre. Hogy azt érezzem, valaki kíván, csinosnak
tart és akar engem.
Az ajkai az ajkaimra tapadnak, kicsit csiklandós érzés, ezért
felhorkantok. Érzem a számon a meleg leheletét, a
homlokomhoz nyomódó baseballsapkáját és azt, ahogy az ajkai
bizonytalanul mozognak az ajkaimon. Egy pillanatra lélegezni
is elfelejtek, a kezem a vállára teszem, de valami arra késztet
belülről, hogy dugjam ki a nyelvem és tényleg kóstoljam meg a
fiút. Kiszívjuk a másik szájából a levegőt. Tök bénán csináljuk.
Kinyitom a számat neki. Az övé is nyitva. A szívem olyan erősen
ver, hogy érzem, ahogy a vér átrobog az ereimen.
 – Még ne! Majd ezt is, de még nem most – szólal meg.
Erre felnyögök.
– Mit kértél volna tőlem, ha elfogadom a tengeri üveget?
– Azt, hogy velem éld át az első alkalmaidat – suttogja
valahová a fülem meg a szám közé, ahogy elhúzódik tőlem a
testével.
Nem akarom kinyitni a szemem és nem akarom, hogy a
pillanatnak vége szakadjon. De ő mindkettőnk helyett dönt. A
teste melegét már nem is érzem, mert hátrébb lépett.
Továbbra sem vagyok elég bátor ahhoz, hogy megkérdezzem,
hogy hívják.
Tíz, tizenöt, húsz másodperc telik el.
A szemhéjam magától felnyílik és a testem ringatózni kezd.
Eltűnt.
Szédülten a kukának dőlök, az anyám táskájának fülét
babrálom. Öt másodperccel később anyám megjelenik a
semmiből, átkarol, majd a Range Roverhez vezet. Lebegek a
járda felett. Hátrapillantok.
Kék póló? Baseballsapka? Rózsaszirom ajkak? Vajon csak
képzeltem az egészet?
– Hát itt vagy! Köszi a kávét! Mi az, nem volt ma jeges teás
limonádé?
Nem tudok válaszolni, de beszállunk a kocsiba és
bekapcsoljuk a biztonsági öveket. Anya a középső műszerfalra
pakolt Prada-táskájában turkál.
– Hu! Esküszöm, hogy ma négy levelet vettem ki a ládából,
nem hármat.
És ekkor jövök csak rá – nem tudja! Via bejutott, és anyámnak
fogalma sincs róla, hogy aznap érkezett meg a felvételi
értesítője. És ez a srác most tépte szét csak és kizárólag azért,
mert látta, hogy engem felhúzott a levél.
A sors keze. Meg a sors csókja.
Apa két évvel ezelőtt úgy döntött, belefáradt abba, hogy
három lány panaszát hallgassa otthon („Úristen!”), szóval az
Isten szót Marxra cseréltük Karl Marx után, aki egyébként az
ateizmusért volt oda, vagy mi. Úgy érzem, hogy ezt a srácot
Isten vagy Marx küldte nekem segítségül – de mindenképpen
valaki! Már ha tényleg valódi volt. Lehet, hogy csak én
fantáziáltam, hogy szembe tudjak nézni azzal, amit tettem?
Kinyitom a kistükröm, felkenek egy kis szájfényt magamra, és
közben csak úgy zakatol a szívem.
– Folyton szétszórt vagy, anyu. Ha kivetted volna a levelet,
akkor most itt lenne.
Anya csücsörítve bólint. És miközben beindítja a motort, két
dolog jut eszembe:
Egy – annyira várta azt a levelet, mint a következő
lélegzetvételt.
Kettő – most teljesen kész van.
– Még mielőtt elfelejteném, kicsi szívem, megvettem neked
azt a naplót. – Anya kivesz a Prada-táskájából egy vastag, fekete
bőrborítású jegyzetfüzetet, és átnyújtja nekem. Korábban már
láttam, de eszembe nem jutott volna, hogy nekem szán ilyesmit.
Anyám folyton szórakozott és összevissza vásárolgatja az
ajándékokat Viának.
Ahogy csendben haladunk, megvilágosodom.
Ebben fogom megírni a bűneimet.
 Ebbe fogom eltemetni a tragédiáimat.
Összecsukom a tükröt, a fehér kapucnis felsőm zsebébe
dugom a kezem, és találok ott valami kicsit és keményet.
Kiveszem, ránézek és ledöbbenek.
A narancssárga tengeri üveg.
Nekem adta a tengeri üveget, pedig nem akartam elfogadni.
Add nekem az első alkalmakat!
Becsukom a szemem és hagyom, hogy egy kövér könnycsepp
gördüljön le az arcomról.
Hát igazi volt!

Penn

Kérdés: Ki képes odaadni a legértékesebb tulajdonát egy

vadidegen lánynak?
Válasz: Ez a nyomorult hülye itt. Én. Simán csináltathatsz
nekem egy „Totál debil gazdám van” feliratú pólót, amin egy
nyíl a farkam felé mutat!
Eladhattam volna a cuccot és feltölthettem volna Via
mobilegyenlegét. Ez a hajó elúszott. Ott van a távolban és látom,
épp süllyed.
A legrosszabb az egészben, hogy tudtam jól, semmi jó nem fog
kisülni ebből. Tizennégy évesen még csak két lánnyal
csókolóztam. Mindkettőnek hatalmas nyelve volt és túl sok
nyála. Ez a lány kisebb nyelvűnek tűnt, szóval nem akartam
kihagyni a lehetőséget.
De ahogy a szánk összeért, nem tudtam rávenni magam. Egy
kicsit zizinek tűnt. Szomorúnak. Tapadósnak? Nem is tudom.
Talán csak nem voltam elég tökös. Talán lefagytam attól, hogy
egy héten belül háromszor is bámultam őt.
Hé, hogy tudja az ember kikapcsolni a saját agyát? Szeretném,
ha elkussolna. Most azonnal!
A haverom, Kannon átnyújtja nekem a spanglit a
verandánkon. Ez az egyetlen előnye annak, ha az anyád a
drogdíler pasijával lakik. És mivel manapság nincs sok kaja
itthon, elfogadok bármit, ami az asztalra kerül.
Az utcán átvonul egy rakás vörös kendőt viselő,
gengszterkedő srác, pitbullokkal meg egy boomboxszal, amiből
dühös spanyol rap szól. A kutyák ugatnak és a láncaikat
rángatják. Kannon visszaugat nekik. Annyira be van tépve,
hogy mindjárt szétszakad. Szívok egyet, aztán átadom a spanglit
Camilónak.
– Adok neked kölcsön egy ötvenest és akkor tudsz telefonálni.
– Camilo köhög. Nagydarab, barna és már most nő az
arcszőrzete. Úgy néz ki, mint egy mexikói apuka.
– Nem kell felhívni senkit! – kiáltja az ikertesóm a gyepről.
Ott fekszik mellettünk a sárga fűben, és zokog. Ránézésre úgy
tűnik, arra vár, hogy elnyelje a föld.
– Ti mind megsüketültetek? Nem jutottam be!
– Elfogadjuk a pénzt. – Nem foglalkozom a húgom
sápítozásával. Fel kell hívnunk azt a balettsulit. Via nem
maradhat itt. Nem biztonságos.
– Szeretlek, Penn, de elegem van belőled. – Hüppög,
fűszálakat tépked, és a mi irányunkba dobja anélkül, hogy
felnézne. Később majd megköszöni nekem. Amikor híres és
gazdag lesz (a balerinák gazdagok?), én pedig még mindig itt
füvezek majd a hülye haverjaimmal és csorgatom a nyálam a
citromsárga hajú Todos Santos-i lányok után. Talán nem kell
majd az utcán dílerkednem. Értek pár dologhoz. A sportokban
meg a verekedésben főleg jó vagyok. A tesitanár szerint több
fehérjét kellene ennem, hogy felszedjek egy kis izmot és több
szénhidrátot tolnom, hogy legyen testzsírom, de erre nem fog
sor kerülni mostanában, mert szinte minden pénzt Via
buszjegyeire költünk, hogy járni tudjon a balettiskolába.
Azért megyek vele, mert rohadtul aggódom amiatt, hogy
egyedül buszozik. Főleg télen, amikor korán besötétedik.
– Azt hittem, azt mondtad, a tesód jól nyomja. Hogyhogy nem
került be? – ásít Kannon, és végigsimít hosszú rasztafürtjein.
Oldalt fel van borotválva a feje, a haját pedig fekete pasi-
kontyba rendezte. Olyan erősen öklözöm a karjába, hogy
Kannon halkan sikoltva hátraesik a hintaszéken, megmarkolja a
bicepszét és tovább nyomja a kac-kac-kukacot.
– Szerintem ebből bemutató lesz. Pattanj, Via! Mutass nekünk
valami mozdulatot! – Cam beteszi a telefonjáról a Milkshake-et
Kelistől, fogja a rágógumi csomagolópapírját és tarkón hajítja
vele Viát.
Via erre abbahagyja a sírást és meredten hallgat.
Megfordulok, az államat dörzsölöm, majd visszafordulok
Camilo felé, és ököllel állon nyomom. Hallom, ahogy az
állkapcsa kiakad a szokásos helyéről, meg azt is, ahogy Camilo
krákog.
Via felpattan a fűből, a ház felé rohan és bevágja maga után
az ajtót. Nem tudom, miért ül a nappaliban, amikor Rhett itthon
van és azon siránkozik, hogy fáradt meg éhes. Valószínűleg
üvöltözni fog vele, aztán visszajön a verandára a fülét-farkát
behúzva. Az anyám általában túlságosan be van tépve ahhoz,
hogy közbeavatkozzon, de amikor megteszi, mindig a pasija
mellé áll. Még akkor is, amikor a csávó a cipőjét Via dresszével
fényesíti ki, amit a tánctanárától kapott. Amikor szakadt
leggingsben és turkálós pólókban jelenik meg órákon, egész
úton sír a buszon. Általában ezeken a napokon szoktam a fickó
alsógatyáját végighúzogatni a Liberty Park nyilvános vécéinek
ülőkéjén.
Meglepő, milyen terápiás hatása van!
– Kérem az ötvenest! – Cam felé fordítom a tenyeremet, aki
engedelmesen belenyomja a pénzt. Akkora hamburgert fogok
venni belőle magamnak meg Viának, mint Cam feje, aztán
pedig feltöltöm az egyenlegét, hogy fel tudja hívni Mrs.
Followhillt.
Elindulok otthonról az In-N-Out felé, Camilo és Kannon pedig
úgy követnek, mint a szél. Repedt beton és halott, glóriát viselő
tinédzserek falfestményei szegélyezik az utcánkat. A
pálmafáink mintha a szegénység terhétől hajolnának meg az
épületek előtt, amelyek kicsik és sárgák, mint egy rossz fogsor.
Húsz perccel később azonban mindent elsöpör az
elégedettségem: kezemben a papírszatyor, tele zsíros
hamburgerrel meg sült krumplival. Via elfelejti majd a
rosszkedvét, ha meglátja ezt. Benyitok a házunkba és attól, ami
fogad, kiesik minden a kezemből.
Az anyám pasija a tesóm felett görnyed a kanapén, a csüngő
hasa Via mellkasára lóg. A húgom arcát püföli, izzadt, szőrös
mellkasa fénylik, a karja pedig minden ütésnél megfeszül. A
csávó szakadt farmerja ki van gombolva, a slicce le van húzva.
Via zihálva és hörögve próbál levegőhöz jutni. Gondolkodás
nélkül feléjük rohanok és lökök egyet a faszin. Via arca véres,
aléltan tiltakozik, azt mondogatja, hogy a fickó egy nyomorult
szemétláda, miközben a csávó azt kiabálja vissza, hogy te meg
egy lopós kurva vagy. Megragadom Rhett grabancát, és
leemelem a testvéremről. A lendülettől megbillen, és eltaknyol a
földön. Olyan erősen húzok be neki, hogy a szobában
visszhangzik az álla repedésének hangja. Hátrahanyatlik a feje
és padlót fog. Visszafordulok Viához, és csak a hátát látom,
miközben a saját vérében úszva az ajtó felé tart. Elkapom a
csuklóját, de ő kitépi a kezemből. Valami halkan puffanva leesik
közénk. Felveszem és megnézem. Jézus fasza! Rhett kiverte Via
egyik fogát!
– Sajnálom – mondja Via, a hangja fojtott, mert vérrel van
tele a szája. – Sajnálom. Nem megy, Penn.
– Via! – kiáltok fel.
– Kérlek! – ordítja. – Hadd menjek el!
Próbálok utánamenni, de megcsúszom a vérben, amit Via
maga után húz. Már a kezem is olyan. Felállok, és a még mindig
nyitott ajtó felé megyek. Egy kéz kap el hátulról és a kanapéra
hajít.
– Csak lassan a testtel, te kis seggfej! Most te jössz!
 Becsukom a szemem és hagyom, hogy megtörténjen, de
közben tudom jól, Viának miért kell menekülnie.
Mert a lakóhelyed a végzeted.

Három nap telt el azóta, hogy Via elszökött.

Kettő és fél azóta, hogy sikerül úgy ennem, hogy ne hányjam
ki azonnal. (A sör is számít, nem?)
Miután Rhett megverte Viát, amiért a tesóm lenyúlta a
mobilját és megpróbált telefonálni Londonba, nem vagyok
meglepődve azon, hogy nem jött vissza. Én sem szívesen
baszakodnék Rhett-tel. Via általában amúgy is jóval óvatosabb a
fickóval, mivel lány. A pillanat hevében követte el a hibát és
jóval nagyobb árat kellett érte fizetnie, mint amennyit akart.
Péntek délután azon vettem magam észre, hogy a balettstúdió
környékén mászkálok, és abban reménykedem, hogy felbukkan.
Talán a tanáránál húzta meg magát. Úgy tűnt, jóban vannak, de
nehéz ezt megállapítani, mert Via folyton álarcot visel, amikor a
busz áthalad Todos Santos határán. Még mindig nem
jelentkezett és ettől összeszorul a gyomrom, de amikor erre
gondolok, azt mondogatom magamnak, hogy bizonyára jó oka
van rá.
Hatkor rózsaszínbe öltözött csajok tömege tódul ki az
épületből. Zsebre dugott kézzel ácsorgok a Range Rover mellett,
a tanárra várva. Végre kijön, integet és nevet, egy rakás diák
kíséretében. Egy lány sétál mellette. Méghozzá az a lány, akit
megcsókoltam. A lány, akiért évek óta odavagyok, hogy egész
pontos legyek. Olyan gyönyörű, mint a múzeumba kiaggatott
szarok. Szomorkás, távolságtartó, nézhetsz-de-semmi-tapi
módon gyönyörű. Elindulok feléjük és félúton összetalálkozunk.
A lány szeme kikerekedik, gyorsan körbenéz, hogy lássa,
észreveszi-e bárki, hogy beszélgetünk. Azt hiszi, miatta jöttem.
– Szia. – A füle mögé igazítja a haját, és Mrs. Followhillre néz
némán könyörögő pillantással, mintha azt akarná mondani:
„esküszöm, nem ismerem ezt a srácot”.
– Szevasz! – Leküzdöm a gyomromban táncoló pillangókat,
mert ez most nem a megfelelő hely és semmiképp nem a
megfelelő pillanat, majd a tanárhoz fordulok. – Asszonyom, a
húgom, Via, az ön csoportjába jár. Nem láttam már három
napja.
A tanár úgy húzza össze a szemöldökét, mintha azt
jelentettem volna be, hogy a kocsija motorháztetőjére fogok
szarni. A szőke lánynak azt mondja, várja meg a hatalmas
Range Roverben, majd elkapja a karomat és elindul velem egy
mellékúton. Benyom két épület közé, leültet egy magas lépcsőre
(mi a fasz?), majd elkezd beszélni.
– Naponta ötször felhívom és rengeteg üzenetet írtam neki –
suttogja forrón az arcomba. – El akartam mondani neki, hogy
felvették a Királyi Akadémiára. Mivel nem jött meg a levél,
felhívtam őket. Minden beindult. És ahogy korábban is
mondtam, nem kell aggódnotok a tandíj miatt. Kifizetem.
Az orrlukam megremeg. Ez a jövő vár rá, és közben lehet,
hogy árokban fekszik épp. Basszus, Via! Bassza meg az összes
csinos, elveszett tizennégy éves lány!
– Nos, asszonyom, köszönjük ezt a nagylelkű ajándékot, de
attól tartok, Via sosem fogja tudni hasznosítani, ugyanis nem
találjuk – csesztetem tisztelettel. A többes szám valójában csak
engem takar. Anya nem is tud róla (pár éve, hogy elkezdett
drogozni és azóta nincs magánál), Rhett pedig valószínűleg örül
annak, hogy eggyel kevesebb szájat kell etetnie. Amikor
felhívott korábban az iskolakerülési megbízott, azt mondtam
neki, hogy Via a nagynénémhez ment, és ezt az információt
anyám is megerősítette, amikor a fickó becsengetett hozzánk.
Anyám, aki az ajtóban kócos fejjel úgy szívta a cigarettáját,
mintha oxigénmaszk lenne, valójában sosem kérdezett rá, hogy
Via tényleg ott van-e. Ha felhívnám a rendőrséget,
mindkettőnket azonnal nevelőgondozásba vennének. Talán egy
helyre kerülnénk, de nagy eséllyel nem. Nem hagyhatom, hogy
ez megtörténjen. Nem választhatnak el Viától!
Mrs. Followhill úgy néz rám, mintha ebben a pillanatban jött
volna rá, hogy gyomorrontást kapott. Valószínűleg az jár a
fejében, hogy merészelek így beszélni vele. Általában
felhasználóbarát vagyok. Bár általában nem veszítem el a
tesómat. Lemosom anyám hányását a falról és rácsukom az
ajtót Rhettre, amikor elalszik a vécén. Nem tudok olyan
tisztelettel nézni a felnőttekre, ahogy a lánya.
– Hű! – Csak ennyit tud mondani a tanárnő.
– Köszönöm ezt a kis betekintést. Legyen szép élete! –
Felállok és elindulok az utca felé. Mrs. Followhill elkapja a
karomat és visszaránt. Megfordulok, hogy a szemébe nézzek.
– A lányom… – Megnyalja a száját, majd lesüti a szemét. Mint
akinek bűntudata van. A lány a Rovernek dől, bennünket néz és
a hüvelykujját rágcsálja. – A lányom és Via nem jöttek ki
egymással. Próbáltam bátorítani őket arra, hogy
kommunikáljanak, de minél jobban erőltettem, úgy tűnt, annál
kevésbé kedvelik egymást. Azt hiszem, múlt héten eltűnt egy
levelem. Egy levél, ami… fontos lehetett. Nem is tudom, miért
mondom el ezt neked. – Sóhajt egy nagyot és a fejét rázza. – Azt
hiszem, hogy… nem akarok tudni róla, érted? Nem is akarok
rágondolni, utálom, hogy ez történt.
Talán mégsem ártana.
És akkor bevillan egy emlék.
A papírlap, amit a kis öklében szorongatott.
Majd az, ahogy elveszem tőle.
Szétszaggatom.
A kukába hajítom és nézem, ahogy a lány arca kipirul az
örömtől.
Jó sok limonádét öntök a papírcafatokra, amikor a szemében
megcsillan a kérés.
Tűzbe vetve ezzel a húgom álmait.
Elindítva ezt az egész rémálmot.
Az állkapcsom megfeszül és hátrálok egy lépést. Még egy
utolsó pillantást vetek a csajra és átrendezem az emlékeimben.
Archiválva: a Szarlista alá.
A dokumentum felülvizsgálata: amikor alkalmam nyílik,
tönkretenni őt.
– Szóval Via nincs önnel? – A hangom megkeményedik a
szavaktól. Akár a bádog. Kétségbe vagyok esve. Nem tudom,
hogyan tovább. Legszívesebben feltépném a világot, hogy
megtaláljam Viát, de nincs akkora hatalmam, hogy feldúljak
mindent. A föld csak forog tovább, ahogy eddig, hiszen a Viához
meg hozzám hasonló gyerekek folyton eltűnnek és ez nem tűnik
fel senkinek.
Mrs. Followhill megrázza a fejét. Tétovázik, megérinti a
karom.
– Hé, miért nem jössz velem? Hazaviszem Dariát, és aztán
elkezdhetjük keresni.
Daria.
Megfordulok és elindulok a buszmegálló felé. Egy idiótának
érzem magam, tele gyűlölettel és élettel. Sosem éreztem még
ennyire, hogy élek. Mert meg akarom ölni Dariát. Amikor
először megláttam őt, minden ködbe veszett körülötte, és
miközben a rajongásommal voltam elfoglalva, minden porig
égett körülöttünk.
Szükséged van egy igaz barátra – mondtam neki. Ostoba
gyerekes hit. Képzeletben a földre hajítom és a busz felé menet
taposok rajta, az pedig a járdaszegélyre csúszik.
Dariának igaza volt. Szánalmas voltam. Hülye. Elvakított a
haja, a szája, az édes melankóliája.
Miközben egyenes vonalban a buszmegálló felé húzok,
hallom, hogy Mrs. Followhill a nevemet kiabálja a távolból.
Tudja a nevemet. Ismer engem. Bennünket. Nem tudom, miért
zaklat ez fel. Nem tudom, miért baszom még mindig magam
azon, hogy az a csaj tudja, hogy szegény vagyok.
Felszállok az első buszra, ami jön, bár azt sem tudom, merre
megy.
Távol a lánytól, de nem elég messze önmagamtól.
A mellkasomat kínzó lángolás erősödik, a szívem körüli lyuk
egyre nagyobb lesz, és a nagymamám hangját hallom az
emlékeimből.
Koponyaszemű.
 Elsę fejezet

A végzős év előtti este

Kiszúrtalak a lelátón
Olyan helyes voltál
A szíved egy srácért repesett
Aki darabokra zúzná viszonzás helyett

Daria

Majdnem tizennyolc.

A kígyóverem ma dugig van.

Ahogy mindig, amikor Vaughn bunyózik, márpedig Vaughn
mindig bunyózik. Az emberek orrát legalább olyan ügyesen töri
össze, mint a szívüket. A szívek összetörése, ha esetleg érdekel,
a második kedvenc elfoglaltsága. Amióta az All Saints Gimibe
járt, minimum hat lány ment már át különböző magánsuliba,
csak hogy ne kelljen szenvednie a látványtól, ahogy Vaughn a
folyosókat rója. Még három évet fog itt tölteni, a városban élő
szülők pedig nem engedik ki otthonról a lányaikat és halálra
vannak rémülve.
Az All Saints Gimibe és a rivális suliba, a San Diegó-i Las
Juntasba járó összes menő srác egymásnak esik a
kígyóveremben. Ez egyfajta beavatási szertartás. Nem szoktam
idejárni, de Blythe, Alisha és Esme elrángatott ide a tanévkezdés
előtti este. Lelkes Vaughn-kukkolók. A seggfej egy olasz
stúdióban töltötte a nyarat szobrászkodással, és két napja jött
vissza, a csajok pedig már nagyon várták, hogy láthassák a
gyönyörű, flegma képét.
Igazság szerint Vaughn túl kegyetlen ahhoz, hogy szerelembe
essen, epekedjen más után vagy akár csak kedveljen bárkit is.
Ezt azonban mindenki kemény lecke árán tanulja meg. Nagyon
szórakoztató lesz nézni, még akkor is, ha az úristen-csajszi-
hagyd-már-annyira-nem-éri-meg számot fogom előadni.
Megjegyzés: de, nagyon is megéri!
– Egy ilyen erőszakos ember hogyan képes létrehozni ilyen
kifinomult műveket? Itt valami kurva nagy homokszem került a
gépezetbe. – Blythe a kis hableányosan vörös haját csócsálva
bámulja Vaughnt, aki fel-alá mászkál a pályán, szakadt fekete
ruhája a karcsú izmaira tapad.
A legenda szerint a kígyóverem, ez a San Diego külvárosában
lévő elhagyatott focipálya egy kígyójárvány után kapta a nevét,
ami után a hely kihalttá vált. A srácok az ütött-kopott lelátón
vedelik a sört. Mi, a lányok keresztbe tett lábbal szlopáljuk a
drága bort üvegből és elektromos cigit szívunk. A Las Juntas-
tömeg velünk szemben ül a lelátón. Ők nem viselnek svájci órát
és nem vezetnek német kocsit. Egy félig üres tequilás üveget
adnak körbe és maguk tekerik a cigijüket.
 – Pfuj, Blythe, de ő még csak másodikos! – Alisha, a félig
afroamerikai, félig holland és tetőtől talpig lenyűgöző barátnőm
nevetgél mellettem.
– Pofa be, te is szívesen lennél a többször használható
óvszere, ha megkérne rá. Te sem azért jöttél, hogy azt nézd,
hogyan tángálják el az izzadt senkiket.
– Kivel fog verekedni amúgy? – Fújok egy buborékot a
rágómból és megigazítom a combomon a sötétzöld bársony
miniruhámat. A tíz árnyalatú szőke hajamat egy fekete
selyemmasnival kötöttem fel és full Pinterest-kompatibilisnek
nézek ki. A szemhéjtussal tökéletesen sikerült kihúznom a
szemem, a szám pedig matt vörös, így kifogástalan a film noir-
hatás.
Daria Followhill vagyok.
Pomponkapitány.
Gazdag luvnya.
Miss Népszerű Csajszi.
Tetszik, amit látsz? Nagy kár. Fiúkkal nem kavarok. Ellenben
férfiakkal…
– Fogalmam sincs, de nem irigylem. Ma brutálisak voltak a
bunyók, és Vaughn a legjobb a veremben, úgyhogy általában
utolsóként szokott jönni. – Alisha a manikűrözött körmét
ellenőrzi.
– Itt jön a husi! – kiáltja valaki három sorral lejjebb, mire
mind felállunk és a nyakunkat nyújtogatva várjuk, ki lehet az a
szerencsétlen, akinek Vaughn Spencerrel kell kiállnia. A
lábujjamra emelkedem, miközben a tömeg a lelátó mindkét
oldalán felüvölt és a levegőt öklözi. A levegőben felhőként
terjeng az izzadság, az alkohol és a száradt vér szaga, amit az
előző bunyósok hagytak a pályán. Az emberi kétségbeesés
bukéja.
Egy magas, kigyúrt alak cikázik Vaughn felé a kihalt pályán. A
kezében egy üveget fog, amiben láthatóan valami alkohol van, a
sötétszőke – vagy világosbarna? – haja a füléig ér, és a
homlokába hullik. Nem látom az arcát, de nincs is rá
szükségem. A piros pólóján egy lyuk tátong, épp ott, ahol a szíve
van, és a kezemet automatikusan a nyakamban lógó kis tengeri
üveg elé kapom.
Ne ájulj el, ribanc! Kurva dögös ruha van rajtad.
Az elmúlt négy évben profi módon sikerült messze
elkerülnöm Penn Scullyt. Ami kész csoda, tekintve, hogy ő
focista, én meg pomponkapitány ugyanabban a megyében két
hasonló méretű suliban. Ez idáig évente kétszer játszottunk
egymás ellen. A csapataink mindig bekerülnek a rájátszásba, és
az All Saints végül mindig veszít.
Nem tudtam a szeme elé kerülni azok után, ami Viával
történt. Valahányszor a Las Juntas ellen játszottunk, vagy
menstruációs görcsöket színleltem vagy azonnal a kocsiba
menekültem a meccs végeztével.
– Valaki csípjen belém! – üti össze a két kezét izgatottan
Blythe. Egy bőrszínű, hasvillantós topot visel hozzá illő nude-
pink manikűrrel. – Penn Scully, a Las Juntas szélsőhátvédje a
legdögösebb srác Dél-Kaliforniában. Egy ideje arról fantáziálok,
hogy az arcára ülök. Ma este szerencsém lesz!
– Hát, én úgy hallottam, te általában bárhová szívesen
leparkoltatod a segged, ahol elférsz. Csak egy figyelmeztetés:
Vaughn nem szereti a gyorskaját. – Knight mögöttem kuncog.
Felé fordítom a fejem és felhúzom az egyik szemöldököm.
Próbálok úgy tenni, mintha Penn látványától nem facsarodna el
a szívem és nem szakadna le az összes artériáról.
Egy számomra ismeretlen csaj ül Knight ölében, próbálja a
szájába venni Knight fülét, miközben átkarolja a srác széles
vállát. Knight lazán szétteszi a lábát, egy vintage Gucci-dzsekit
visel fehér Air Jordannel. A farmerjét külön neki tervezték és a
frizurája többe került, mint az én elegáns táskám.
Knight jó pasi és ezt nemcsak hogy tudja magáról, de ha
lehetséges lenne, óriásplakátokon reklámozná. Félig lehunyt
zöld szeme van, a gödröcskéi olyan mélyek, mint a casanovás
pillantása, csücsöri piros szája van, az állkapcsán pedig sajtot
lehetne reszelni. A gesztenyebarna haja lágyabb, mint egy
középkori tematikájú pornó és csak úgy ordít mindenéről a
dekadencia.
Mind ugyanabban a zsákutcában lakunk, ugyanazon a
környéken, a szüleink pedig a legjobb barátok. Knight és
Vaughn állnak egymáshoz legközelebb, gyakorlatilag bratyók,
ami furcsa, mert egyébként olyanok, akár a tűz meg a jég.
Vaughn egy őrült művész, pszichotikus hajlamokkal, Knight
pedig maga a népszerű focista típus megtestesítője.
Az egyikük Ollókezű Eduárd, a másik Zac Efron rég elveszett,
csinos öcsikéje.
– Nem lesz mérges a barátnőd, ha rájön, hogy lapostetveket
vittél haza? Nem túl hasznos háziállatok. – Cuki pillantást vetek
Knightra. Luna nem a csaja, bár a srác bármit megtenne érte.
Ezért nem csíptem soha Luna Rexroth-t. Ő az eredeti Via. A lány,
aki előhozta belőlem a Hulkot. A lány, akire Vaughn mindig
rámosolygott és akit Knight vakon követne bárhová. Apa
egyszer azon nevetett, hogy Luna olyan, mint egy szicíliai
apáca. Évente egyszer az apácák előbújnak a kolostorból, hogy
a családjuk megcsodálhassa és imádhassa őket.
– Luna ilyen. Amikor megjelenik, minden leáll.
Ja. És én megszűnök létezni.
– Szopjál ernyedt faszt, Dar! – A foga közé veszi a spanglit,
eltakarja a tenyerével, hogy meg tudja gyújtani, majd
egyenesen a képembe fújja a szürke füstöt.
– Ez most felhívás volt? Mert árulnak ám tablettát a
farokproblémádra. – Felszegem az állam.
– Bébi, az én farkam olyan kemény, hogy azt te ki sem bírnád.
Neked lenne szükséged utána gyogyóra, három
fájdalomcsillapítóra, mert úgy sajognál, miután megdugtalak.
– Engem? Álmodozz csak, Knight Cole!
– Inkább nem. Az én álmaimban Luna lábai tekerednek a
csípőm köré, a többi részlet pedig tizennyolc pluszos. Ne vedd
magadra, Tiffanie! – Megpaskolja a lány seggét azzal a kezével,
amiben a Zippo öngyújtót fogja.
– Stephanie.
– Ne hozz már kínos szituba, bébi! Amíg Elsa nem szólt, el is
felejtettem, hogy az ölemben ülsz. – Knight rám mutat és
felnevet.
– Kár, hogy másodikos vagy, Luna pedig harmadikos. Sosem
randizna veled. – Csak szopatom. Mármint, Luna tényleg nem
randizna vele, de nem az életkora miatt. A csaj a saját kis
univerzumának rabja. Ő a nap, Knight pedig a föld. Folyton
Luna körül kering, és ha közelebb is kerülne hozzá élete során,
úgy megégetné magát, hogy abba belepusztulna.
Oldalra biccenti a fejét, kacéran elmosolyodik, a foga most
hegyesebbnek tűnik, mint általában.
– Ó, tesó, ha tudnád, hogy a végzős barátnőid közül hányan
adták szájból szájba a faszomat, amikor harmadikosak voltak,
szívrohamot kapnál.
Egy hangos „hűűű” zavarja meg a beszélgetésünket.
A tömeg egyként szisszen fel, mi pedig a pálya felé fordítjuk a
fejünket és azt látjuk, hogy Penn a földre zuhan, a verem
közepe felé. Édes Marx! Még nem is kezdtek el küzdeni, és Penn
máris seggre ült. Nagyon részegnek tűnik. Vaughn kinyírja,
mielőtt Penn rájönne, hol is van.
Knightra pillantok.
– Mondd meg Vaughnnak, hogy a bunyónak vége!
– Nézd már, ki van itt magán kívül! Miért? Tán Gusra
fogadtál ma?
Knight a csaj seggét fogdossa, de nincs beindulva. Sosincs.
Érzem, hogy a fejem már vörös és mindjárt felrobban. A két
kezem ökölbe szorul mellettem. Nem akarom, hogy Penn a
kórházban kössön ki ma, bár tudom, utál engem és cseppet sem
vágyik az aggodalmamra. Bűntudat mar a gyomromba, ahogy
eszembe jut, hogyan tépte szét a testvére felvételi értesítőjét.
– Nem érdekel. Nem mintha bármikor is önként dumálnék
Gusszal. De az a lúzer láthatóan részeg. Vaughn ki fogja nyírni.
– Egy nagymenő focista egy olyan csapatban, ami tele van
gengszterekkel. Tud vigyázni magára – veti oda nekem Knight
sötéten.
 Az All Saints kezdő irányítójaként Knightnak volt már
szerencséje Scully ellen játszani. Azt beszélik, Penn a legjobb a
megyében. Talán az egész államban. Prichard igazgató több
alkalommal ösztöndíjat ajánlott már neki, hogy csatlakozzon a
csapatunkhoz, de szerencsémre Penn hűséges típus.
– Knight! – A hangom megbicsaklik, zúg lefelé a közöny
szakadékjába. Most már könyörgök. Az ölében ülő csaj rám
villantja a tekintetét. – Vaughn nagy szarba kerülhet, ha
eldurvul a helyzet.
Knight eddig unott arca most feszültséget tükröz. Lelöki a
lányt az öléből, és kezébe veszi a maradék spanglit.
– Nem fogok közbeszólni csak azért, mert te egy punci vagy,
de lemegyek, hogy ne csináljon nagy bajt ez a két fasz. –
Végighúzza a nyelvét a száján, mire elővillan a nyelvpiercingje.
Visszanézek a pályára, és látom, hogy mindkét srác levette a
pólóját. Knightnak igaza van. Penn már rég nem az a sovány
fiú, aki négy évvel ezelőtt nekem adta a legértékesebb dolgot a
világon. Inas, izmos, fejedelmi, nulla százalék testzsírral és
dagadó izmokkal. A szent gráljára egy feltűnően kidagadó V
alak mutat, és a többi pomponlány sóhajából ítélve ezt ők is
észrevették. Vaughn vékonyabb hozzá képest. Nem mintha
számítana. Belőle olyan macskaszerű türelem árad, aminek
egyszerűen nem lehet ellenállni, és amikor elemében van,
olyankor a nála háromszor nagyobb srácokat is szétüti minden
erőlködés nélkül. A saját szememmel láttam már párszor.
Egymást kerülgetik némán, baljósan és komolyan. Vaughn
arcáról semmit nem lehet leolvasni, ahogy általában. Higgadt és
sztoikus. Penn mintha nem tudna koncentrálni, bolondos
vigyor ül a száján. Az üveg kicsusszan a kezéből, végiggurul a
földön, mire az emberek úgy röhögnek fel, hogy az a szívemben
visszhangzik.
– Gyakran bunyózik itt? – kérdezem a többiektől.
– Nem. – Gus, a focicsapat kapitánya, aki két sorral lejjebb ül,
meghúzza a sörét. A barátai egy csiptetős mappát adnak körbe,
amin nevek szerepelnek. Egész este fogadásokat kötnek, de ez a
legnagyobb tét. Gus fogja a mappát és a sporttáskájába hajítja,
majd összegyűri a sportdzsekijét és rárakja, hogy ne látszódjon.
Azt hiszi, nem tud róla senki, hogy fogadóirodát vezet. Azt
beszélik, egy kisebb vagyont keres ezekkel a fogadásokkal,
Vaughn pedig – aki gyűlöli a pénzt és mindazt, amit jelképez –
részesedést kap. Mindenki tudja, mit csinál vele. Félreteszi,
hogy később megnyithassa a saját stúdióját anélkül, hogy a
szülei lóvéjához kellene nyúlnia.
– Penn nem az a basszunk-be-és-verekedjünk típus, és sokat
buliztam vele a sulijában. Valami van. – Lehúzza a maradék
italát és összedörzsöli a két kezét.
Valami van.
Le kell állítanom a bűntudatomat. Nem vagyok felelős Penn
problémáiért. Egy másik lány – egy bátrabb lány – mostanra
már elé állt volna. De én nem. Tudja, mit tett aznap, és hogy az
hogyan vezetett a húga eltűnéséhez. Sosem kértem tőle
bocsánatot, mert – lássuk be –, nem érdemlem meg.
A levegő bennakad a torkomban, ahogy nézem, hogyan
verekszenek odalenn a csatatéren, testbeszédük egymás
tökéletes tükörképe. Vaughn az első, aki behúz egyet Penn-nek.
Jó nagy ütés, Penn orrából ömlik a vér. Az emberek sikoltoznak
és mind visszatartott lélegzettel figyelnek. Penn hátrafelé
botorkál, nevetve rázza a fejét, mintha kikerülte volna a
találatot. Lenyalja a vért a felső ajkáról, majd úgy csap le
Vaughnra, hogy olyat még sosem láttam.
Egy bengáli tigris.
Már majdnem elfelejtettem, milyen gyors és elegáns volt.
Jobban mondva most is az. Ahogy a testvére is.
Penn a földre gyűri Vaughnt, a felsőtestét két oldalról
leszorítja a térdével, majd csapkodni kezdi az arcát. Néha
eltalálja. Néha nem. Hánynom kell. A tömeg ordít. Ilyen még
sosem fordult elő. Vaughnt párszor elverték már az elmúlt
években, de sosem gyűrték le a földre. Vaughn nem hajlandó
vergődni és az energiáját pazarolni. Ju-jitsut tanult, mielőtt
kirúgták három különböző suliból engedetlenség miatt.
– Spencer! Spencer! Spencer! Spencer! – üvöltik az All Saints
Gimi diákjai a lelátó egyik oldaláról, üres sörösdobozokat
hajigálva oldalra. A másik suli, a Las Juntas diákjai csendben
vannak, de meg vannak ijedve ők is. Nekik nem szokásuk ilyen
nyilvános gesztusokat tenni, de tudom jól, hogy ők is
ugyanolyan hűek a focisztárjaikhoz, mint mi.
Vaughn ajka feldagadt, a szeme pedig körben fekete, amikor
végre sikerül Penn fölé kerekednie, fölé tornyosul és a két
térdével rászorít a bordáira. Penn esetlenül tolja el magától
Vaughnt, és nagy meglepetésemre ismét felállva verekednek.
Vaughn játszadozik a nyilvánvalóan becsípett Penn-nel, de az
ökölcsapásai precízek és kemények. Látom, hogy a focipálya
szélén megjelenik Knight, a hajába túr és nagyot sóhajt.
– Elég lesz, V! Az a seggfej jobban el van ázva, mint egy klisés
bántalmazó apuka egy tinifilmben, belőled meg úgy ömlik a
vér, mint egy menstruáló csajból.
– Ezért nem fogom megölni. Csak egy fontos leckét kap tőlem.
Majd később megköszöni. – Vaughn kacsint, vért köp, majd
ismét körözni kezd Penn körül. Jól érzi magát, ha bunyózhat.
Vaughn egy körkörös rúgást küld Penn állára. Vér spriccel a
porba, úgy lövell ki a szájából, mint egy szivárvány. Penn elesik,
egy szétvert, véres roncs, nem is mozdul.
Egy másodperc.
Öt másodperc.
Tíz másodperc.
Állj fel! Állj fel! Állj fel!
Még mielőtt elfojthatnám, a saját sikolyomat hallom. Blythe.
Alisha és Esme rángatnak le a lelátóról. Knight jelenik meg a
látómezőmben, egy hirtelen mozdulattal magához ölel.
Knight jobbról és balról is ellöki magától az embereket a
vállával, amikor a srácok a pályára özönlenek és úgy tűnik, egy
masszív bunyó alakul ki a két suli között. Knight a parkoló felé
lökdös, majd berak a púderkék Aston Martin Vanquish
Volantéjébe. Hátul nincs sok hely és egyenesen kell ülnöm, a
számra szorított kézzel, nehogy hányjak. Knight kinyit egy üveg
vizet, és átnyújtja nekem. Elfogadom, de a kezem túlságosan
remeg ahhoz, hogy inni tudjak belőle anélkül, hogy
kiloccsantanék belőle egy kicsit.
– Ha a hátsó ülésre hánysz, neked annyi, Followhill.
Megkerüli a kabriót, majd beugrik a kormány mögé anélkül,
hogy kinyitná az ajtót. Vaughn, mint valami megidézett démon,
megjelenik a pálya szögesdrótos bejáratánál és a fekete pólója
ujjába törli az arcát. A farmerja szétszakadt, öv helyett pedig a
katonai bakancsa fűzőjét használja. Knight a középső ujját
mutatja neki, amikor felhördül a kocsi motorja.
– Elment az eszed, ha azt hiszed, beszállhatsz a kocsimba,
amikor úgy nézel ki, mint Carrie a vödrös jelenet után.
Vaughn jéghideg pillantást küld felé.
– Nyugi már, Cole. Még teszek egy kört a Las Juntas-os
pöcsökkel.
Knight szemöldöke a hajáig szalad és a szeme kikerekedik a
döbbenettől.
– Neked teljesen elment az eszed. Szállj be, te barom!
– Nekünk estek a pályán – Vaughn ezt úgy veti oda, mintha ez
magyarázatot adna a döntésére. A fű és a vér szagától szédülni
kezdek.
– Szét fogják verni a segged, és a focicsapat sem lesz ott, hogy
segítsen neked. Ne csinálj semmit, míg vissza nem jövök. De
most haza kell furikáznom Punci hercegnőt a kastélyba.
Vaughn megemeli a lábát és megigazít egy darabka
ragasztószalagot, amit a teljesen szétkopott katonai bakancsa
aljára rakott.
– Nem kellett volna bunyózni ma. – Nagy adag vért köp a
betonútra.
– Kérlek, mondd azt, hogy Scully nem tört össze mást Daria
fekete szívén kívül! Úgy néz ki, mint aki teljesen odavan érte.
Rácsapok Knight bőrülésére hátulról. Még mindig nem kapok
levegőt, de minden Penn-nel kapcsolatos információt mohón
szívok magamba.
– Ma reggel halt meg az anyja.
 Erre mindenki elhallgat, én pedig hangosan felüvöltök
magamban, a fülem zúg. Knightra nézek, aki, úgy tűnik, nagyon
komolyan veszi ezt a szituációt, és nem is vagyok meglepődve
azon, hogy ledermedt.
– Ezért kezdődött a tömegverekedés. – Vaughn kifújja a
levegőt. – Amikor Daria nukleáris összeomlást produkált épp, és
remek alakítás volt egyébként – Vaughn leszúr egy pillantásával
–, valami srác kirohant a pályára és kirángatta Scullyt a porból,
majd azt kiabálta, hogy az anyja túladagolta magát ma délelőtt.
Ráadásul ma van Penn tizennyolcadik születésnapja.
– Húzzunk innen a retekbe! – Knight állkapcsa elernyed, és
olyan erővel csap a kormányra, hogy hosszú percekig hallani a
duda éles sikolyát.
Vaughn lehajtja a fejét.
– A második születésnapi ajándéka az volt, hogy a
mostohaapja kidobta a házból. A Las Juntas játékosai nem
fognak bántani. Csak odamegyek, beszélek vele, hogy tudjam,
minden rendben van-e.
– Veled megyek – szólal meg Knight, habár tudja jól, milyen
veszélyes, amire vállalkozik. Egy hét múlva lesz az első meccse,
ráadásul a Las Juntas-i Bulldogok ellen. Gondolkodás nélkül el
fogják törni a lábát. Ezt persze nem mondhatom neki.
Tavaly, az All Saints Gimi távozó végzősei megjelentek a Las
Juntas Gimnáziumnál az éjszaka kellős közepén, levették a
zászlajukat és kiraktak a helyére egy kalózzászlót, majd
bekenték a rudat vazelinnel, évzáró poénként. Ha odamegy
hozzájuk a csapata nélkül, még ha Vaughn ott is lesz, az
nemcsak provokáció, hanem felér egy „üssetek meg”-ajánlattal.
Knight azonban ilyen. Az a hobbija, hogy űzze a veszélyt.
– Csak hazaviszem Dart.
– Jól van, mindegy, én is veletek megyek, srácok – pufogok.
Tudom, hogy nem vagyok képes Penn elé állni, pláne ilyen
körülmények között. Valószínűleg én vagyok az utolsó, akit látni
akar, mert én is csak arra emlékeztetem, mi mindent veszített
el. És ha a szemét barátaim megtudnák, hogy a Las Juntas-
tömeggel lógtam azután, hogy úgy sikoltoztam, mintha eljött
volna a világvége, akkor nagyon jó napjuk lenne.
Mégis tudni akarom, hogy jól van-e. Méghozzá a saját
szememmel.
– Pofa be! – szólal meg Vaughn és Knight egyszerre.
Vaughn tesz felém egy lépést, épp az utcai lámpa alatt áll
most. A vöröses fény kiemeli a sebeket, amiket Penn okozott az
arcán. Mindkét szeme fekete, a szája és a szemöldöke felhasadt,
a homlokán pedig egy jókora duzzanat van, ami másnap
reggelre csak még rosszabb lesz majd. Még sosem verték el
ennyire.
– Ne aggódj, Teréz anya! A tesók nem lesznek oda soká –
mondja Vaughn.
– Tényleg? – kérdezi Knight.
– Blythe Ortiz rábeszélte Pennt, hogy vigye haza ezek után.
Nem tudom, hogy lesz képes kefélni a srác ebben az állapotban,
de az már legyen az ő bajuk.
Mindketten gonoszul felnevetnek. Blythe. Miért nem vagyok
meglepve? Annyira oda van a fiúkért. Meg van zavarodva. A
faszért. Általában nem zavar, hogy Blythe falja a pasikat, hiszen
ez nekem csak előnyömre válik, de az, hogy Penn-nel van
együtt, több szinten is undorító, mert (1) a fiú láthatóan durván
megsérült és (2) vele csókolóztam először. Amit a furcsa agyam
úgy fordít le nekem, hogy az All Saintsből most senki nem érhet
hozzá.
– Tizennyolc éves. Bármelyik államban kúrhat, mind az
ötvenben, még akkor is, ha fizikailag kómában van – közli
Knight fapofával. Egy másodpercre elhallgat, majd hozzáteszi: –
Gus valószínűleg kivan. Jó sok pénzt tett fel erre a bunyóra, és
végül gyakorlatilag nincs is nyertes. – Knight az állát
markolássza.
– Gusnak nincs élete meg töke, de ideje lenne beszereznie.
Nem ebben a sorrendben. Guy egy lúzer, és láttam már olyan
zoknit, ami okosabb, mint az a segg – feleli Vaughn szárazon. –
Túléli.
– Ha jól járnál vele, basznál vele is.
– Én bárkivel baszok, akit utána át is tudok baszni – jegyzi
meg Vaughn lazán.
Az ölemben heverő tenyeremet nézem. Miért van
bűntudatom? Vaughn lehajol, úgy veregeti meg a vállam,
mintha a bátyám lenne, habár két évvel fiatalabb nálam.
– Ne duzzogj! Scully kemény csávó.
Nem tudnak semmit.
Sem Viáról, sem Pennről.
Sem a tengeri üveg nyakláncomról, sem a bennem élő zöld
Hulkról.
Dobok egyet a hajamon és elmosolyodom, de nem vagyok ott.
Nem igazán. És amikor Vaughn hazavisz engem a gyönyörű,
csillagtalan ég alatt, a tiszta színű éjszakában, a szemem szúrni
kezd. A hold most is olyan magányosnak és csábítónak tűnik,
mint máskor, Penn pedig ott van valahol alatta, próbálja
feldolgozni, hogy új élete lett.
Knight leállítja a motort, és a házunk felé mutat az állával. A
toszkán stílusú villánkra, aminek nyolc hálószobája, egy
kétszintes hallja, borospincéje, balettstúdiója és egy olyan
medencéje van, ami úgy néz ki, mintha a hegy szikláiba vájták
volna a mi kis kerítéssel körbevett közösségünkben, amit El
Doradónak hívnak. Az apám befektető, az anyám pedig… nos,
azt hiszem, ő pedig a megfelelő pasiba fektetett mindent.
Az egykori gimis tanítványába. De ez egy másik történet.
Knight kisegít az ajtón. A horgolt táskámba nyúl és előveszi a
kulcscsomómat, kinyitja az ajtót és bepötyögi a biztonsági
kódot.
– Nagyon szarul nézel ki, én meg úgy, mint aki valami rosszat
csinált. Léci, szedd össze magad, mielőtt a másodikra érünk! –
búgja, majd átveti a karomat a vállán, és felvisz a lépcsőn a
sötét hallban. Egy hatalmas fekete-fehér kép van a falon, amin
az anyám arabesque-t csinál épp balerinaruhában, maga elé
meredve. Az eleganciája nemesi jelleget kölcsönöz az egész
háznak.
Nincs még olyan késő és simán lehet, hogy a szüleim még
ébren vannak. Ha nem, Melody felébred majd, amikor éjfélt üt
az óra. Mindig beállítja az órát, hogy ellenőrizze, hazaértem-e
takarodóra.
Nem emlékszem, hogy Knight ágyba dugott volna, de most ott
fekszem. Ruhában és sminkben. Az idő megállt. Olyan súllyal
állt meg a szobámban, mintha egy nagy darab bútor lenne.
 Penn Scully bajban van.
Nagy bajban. Most veszítette el az anyját és úgy néz ki,
hajléktalan lett. Én pedig pár kilométerre tőle a külföldről
importált, óriási kétszemélyes ágyamban fekszem egyiptomi
anyagból készült designer ágyneműbe burkolva és egy egész
falnyi akvárium néz velem szembe rózsaszín pezsgővel
megtöltve.
Az én tetteim miatt került bajba.
Ha én nem csinálok semmit akkor, a testvére még most is itt
lenne. Az anyja talán nem is szokott volna rá a crack-re, vagy
nem tudom. Erősen összeszorítom a szemem, sírhatnékom van,
de nem bőgök csak azért sem. Penn a világ legritkább dolgával
ajándékozott meg, én pedig összetörtem a szívét. Az anyja a
születésnapján halt meg. Van valami megnyugtató is abban a
fájdalomban, amit érzek. Emlékeztet arra, hogy a
szemétkedéseim ellenére még képes vagyok sérülni mások által.
Arra kapom fel a fejem, hogy valaki mezítláb sétál végig a
folyosón. Mel halk lépteit és kecses mozdulatait ismerem fel a
hang alapján. Az ajtó résnyire nyílik, Mel pedig lábujjhegyen
bejön. Normális esetben azt tettetném, hogy alszom, elkerülve a
beszélgetést. Már nem hívom anyunak: Via eltűnése után nem
sokkal kezdtem el Melnek nevezni, de már nem is emlékszem,
miért. Eltávolodtunk egymástól azóta, és kész kínzás, ha
kettesben kell beszélgetnünk. Most azonban nem vagyok benne
biztos, hogy tettetni tudom az alvást.
Melody fölém hajol és puszit nyom a homlokomra. Minden
este ezt csinálja, amióta megszülettem. Újabban egy
másodperccel tovább hajol fölöttem, hogy kiszagolja az
alkoholt. Ma józan vagyok, de azt kívánom, bárcsak ittam volna.
– Jó éjt, kicsi szívem! Jól érezted magad a moziban?
El is felejtettem már, hogy milyen hazugságot vetettem oda
neki, mielőtt elmentem otthonról ma este.
Megköszörülöm a torkom, igent akarok mondani, de az
igazság úgy mászik ki a torkomból, mint egy sikoltás.
– Láttam Penn Scullyt.
Mel teste megmerevedik, majd leereszkedik, hogy az ágyam
szélére üljön. Próbál uralkodni a vonásain, de az alsó ajka
remeg, és ezt még a sötétben is jól látom.
– Hogy… hogy van?
– Meghalt ma az anyja.
Megdöbbenek a saját szavaim hallatán. Nem is beszéltem
róla… még soha. Senki sem tudja, mi történt Viával meg vele.
Sosem árultam el. Amikor Melody nyomasztott, hogy mondjak
el mindent, amit tudok, makacsul tagadtam, hogy bármit is
tudnék. És azt hiszem, mindeközben magamat is igyekeztem
meggyőzni arról, hogy nem is történt semmi. Egészen a mai
napig ment.
Mel a szája elé kapja a kezét, lenéz, a vállam remegni kezd.
Felülök, a hátamat a kárpitozott fehér szatén fejtámlának
döntöm.
– Ma van Penn születésnapja – mondja.
Természetesen Via születésnapjára emlékszik.
– Bunyózott ma.
Mel rám néz. A tekintetéből csak úgy árad a gyötrelem.
– A Peetnél?
– A kígyóveremnél. – A szememet forgatom. – Igen.
 – És jól van? – Nem is szid le, amiért odamentem.
– Nem tudom. Nem pont az ő csapatába tartozom –
gúnyolódom. Bízom abban, hogy Vaughn tényleg nem hagyta
magára Pennt, míg meg nem bizonyosodott róla, hogy jól van.
Fizikailag. Vaughn nem foglalkozik az érzésekkel. És Blythe?
Még ha Penn jelét is mutatná annak, hogy beszélni akar, nem
fog összejönni. Blythe ráül az arcára még azelőtt, hogy Scully
elmondhatná neki, hogy érzi magát.
– Mi történt az anyukájával? – kérdezi Mel.
– Azt mondják, túladagolta magát. – Átvetem a hajam a
vállamon, és elkezdem befonni.
Anya orrcimpái remegnek, de a szája alig mozog beszéd
közben.
– Ez rettenetes.
Scullynak nem kellene lóvésnak lennie? A gazdag emberek
általában nem halnak bele a drogozásba. Azok fákat ölelgetnek
elegáns Palm Springs-i rehabokon, aztán hazajönnek tizenöt
kilóval nehezebben és harmincezer dolcsival szegényebben.
Viának úsznia kéne a pénzben. Mindig azt gondoltam, hogy
Penn csak azért hord ilyen ruhákat, amiért Vaughn. Hogy azt
mutassa a világnak, leszarja a pénzt.
– Mindegy, csak úgy gondoltam, tudnod kell, hiszen Viával
közel álltatok egymáshoz.
Annyi év után még mindig baromi nehéz kimondani a nevét.
Melody feláll, körbenéz a szobámban, mintha keresne
valamit. Talán Pennt. Nem erősségem az elesettek támogatása.
Luna, a szomszédunk szokása, hogy megmentse a sérült
madarakat, békákat, macskákat, kóbor kutyákat, sőt egyszer
egy szarvast is hazavitt. Ha valaki be akarja csempészni Pennt a
fürdőszobája ablakán, az ő lesz. És amennyire szerencsétlen a
srác, a végén még bele is szeretne.
– Akarsz beszélni majd vele, vagy ilyesmi? – kérdezem. A
szívem turbósebességre kapcsol a mellkasomban. Penn tudja,
mit tettem. Elmondhatja Melnek, ő pedig gyűlölne utána. Talán
sosem vallaná be, de így érezne. Hát basszus, talán már most is
így érez. Mikor is beszélgettünk utoljára? Mármint igazán, úgy,
mint most?
Anya megáll a szobám küszöbén, az ajtókeretbe kapaszkodik
és lehajtja a fejét.
– Azt fogom tenni, amit akkor kellett volna, mikor Via még itt
volt.

Másnap késő délelőtt arra riadok fel álmomból, hogy egy rém
éles karmokkal csikargatja a bőrömet. Kiugrom az ágyból,
lerohanok és iszom egy pohár vizet. Amikor visszafelé
elhaladok a szüleim hálószobája előtt, hallom, hogy hangosan
suttognak.
A szüleim őrülten szerelmesek egymásba, és ez néha már
egyenesen gusztustalan. Nincs annál zavarba ejtőbb, mint
amikor az őseid a lelátón falják egymást, miközben neked
drukkolnak. Pláne, ha az apád korábban az All Saints diákja
volt, anyád pedig irodalmat tanított neki másodikban.
Nem tudom, komoly dolgokról beszélnek-e, úgyhogy
természetesen az ajtóhoz nyomom a fülem és eszembe sem jut,
hogy tiszteljem a magánszférájukat, mivel – helló, ez még
mindig én vagyok!
– De miért nem? Áruld már el! – morog Mel.
– Azért, mert én is voltam már tinédzser fiú és elsőkézből
tudom, mennyire nem szerettem volna együtt lakni mással,
pláne nem két tizenéves lánnyal.
– Jól fog viselkedni.
– Úgy, mint tegnap, amikor szétverte Vaughn képét a
kígyóveremben? Nem, azt hiszem, tudom, mi lenne. Vicious
elmondott mindent.
Vicious nem más, mint Vaughn apja és egyben a környék
legdögösebb rohadékja. Szerelmes voltam belé ötévesen. És
Baron „Vicious” Spencer még mindig nagyon szexi, úgyhogy
#bocsdenembocs.
Fogalmam sincs, miről beszélhetnek. Arról, hogy Penn
költözzön ide? Miért?
– Nem hiszem, hogy tényleg Jackie Chan Jr. lenne itt a bűnös.
Egyébként pedig az ő korában te is bunyóztál – mutat rá Mel.
– Hát pont ez az, Mel! Én nem akarnám, hogy a kamaszkori
énem a két lányom közelében legyen. Egy fedél alatt semmikép,
sőt őszintén szólva, egy kontinensen sem. Majd valahol lesz
családja annak a gyereknek. Veszünk neki egy repülőjegyet.
Biznisz osztályra. Még a magánsulija tandíját is kifizetem, csak
verd ki ezt az ötletet a csinos kis fejedből!
– Évek óta fizetjük a fociköltségeit titokban, Jaime. Én egyszer
odáig mentem, hogy beszéltem a nevelőapjával és próbáltam
normális kapcsolatot kialakítani vele. Nem pénz kell Penn-nek.
Hanem szeretet meg emberek, akik törődnek vele. Ha lennének
körülötte ilyenek, akkor nem került volna ebbe a helyzetbe. Pár
perce beszéltem telefonon a nevelőapjával.
– Jézusom! – motyogja apa.
– És tudod mi van? A fickó nem képes összefüggően beszélni,
Penn cuccai pedig már össze vannak pakolva.
A szentlélek és Kylie Jenner botoxos tündérkéjének nevében,
mégis mi a franc folyik itt? Azt hittem, Penn gazdag! Miért
szorulna rá, hogy a szüleim fizessék neki a focit? És miért
hangzik úgy ez az egész, mintha Melody be akarná költöztetni
hozzánk? Erősen rászorítok a vizespoharamra.
– Ha hozzá mer érni Dariához… – Nem is kell befejeznie a
mondatot. A pincében van egy baseballütő, amit apa csak
Fejminátornak nevez. Azt mondta, arra fogja használni, hogy
átrendezze azoknak a srácoknak a fejét, akik megpróbálnak
közeledni hozzám vagy Bailey-hez.
– Most ennél nagyobb a tét. És csak azért, mert egykorúak,
még nem fognak lefeküdni egymással. Még sosem láttam két
embert, akik ennyire különböztek volna egymástól.
Hallgatnak. Tudom, hogy Mel győzött, de nem vagyok benne
biztos, hogy ez mit jelent. Azt hiszem, jó nagy szarba kevertem
magam azzal, hogy nem tudom, mit csinálok. Penn Scully nem
költözhet hozzánk, mert kinyírjuk egymást még azelőtt, hogy
betenné ide a lábát.
Kit akarok hülyíteni? Ő fog kinyírni engem.
– Semmi baj nem lesz – ismétli Mel. – De először fel kell
vennünk a kapcsolatot egy családjogi ügyvéddel holnap reggel.
Már elkértem az aktáját a tanácsadójától, Kim Levintől. Már
nem kiskorú, de azért van vele papírmunka.
 Ez a ribanc nem vesztegeti az időt, ha akar valamit, akkor
azonnal beizzítja a szálakat. Fogadni mernék rá, hogy már
megvette nekünk az egyforma karácsonyi pulcsikat és
eltervezte, hogy az éves fényképezkedésre hozza magával a
szexi örökbe fogadott fiát, aki a fotón az új húgocskái vállán
pihenteti a karját, mellettünk pedig egy labradorkölyök csücsül
majd a kanapén.
– Most azonnal ráírok Vicre. A faszfejnek bizonyára rengeteg
ellensége van csak a tágabb családjában – sóhajtja apa.
A pohár kicsúszik a kezemből, szinte lassított felvételben, és
nézem, ahogy lezuhan elém a padlóra. Elfojtom a kitörni
készülő sikolyomat, amikor az üveg a csontomra koccan, de a
lábam tompítja a hangos puffanást, és figyelem, ahogy a víz a
szőnyegre fröccsen, az üveg pedig lepereg a lábujjaimról.
Olyan erővel harapok a számba, hogy a vérem fémes íze a
szám minden szegletét megtölti. A könnyeimtől nem látok, de
abban segítenek, hogy kordában tartsam az üvöltésemet.
– Te is hallottad? – kérdezi az apám az ajtó túloldalán.
– Biztos valami semmiség – torkolja le Mel.
Ja, fut az agyamon. Csak én vagyok az.
 Második fejezet

Míg te értem aggódtál,

Megdugtam egy pomponlányt
Adott sört meg oboát
De ne hidd, hogy a szívem megbocsát
Azt kívánom, dögölj meg – addig is, au revoir!

Penn

Félrelököm a kis halom cigicsikket, és meggyújtok egy új

cigarettát.
Valójában úgy volt, hogy a tanév elején abbahagyom a
dohányzást. Higgins edző azzal fenyegetett, hogy kinyír, ha
rájön, hogy megszegtem az ígéretem. Csakhogy ezek után már
nem fogok focizni, nem leszek a csapat kapitánya, mivel nem
lesz hol laknom – még egy kocsim sincs –, úgyhogy nem a suli
most a legfontosabb. Hanem az, hogy szerezzek egy teljes idős
állást minél előbb. Most csak az érdekel, hogy melyik híd alatt
tudok aludni, míg össze nem gyűjtök annyi pénzt, hogy
kifizessem egy motelszoba árát.
Kibaszott boldog a szülinapom.
 Ha a város rossz felén laksz, a barátaid is odavalósiak és
mindegyiküknek nagyon jó kifogása van arra, miért nem tud
befogadni. Túl szegények, túl kicsi helyen laknak, vagy nekik is
egy faszfej a nevelőapjuk. Persze, persze, faszom. Még mindig
jobb, mint ez a hely itt, ahol ülök, a Rhett verandájára vezető
lépcsőn a sporttáskámmal, amibe belepakoltam minden földi
javamat.
Felkapom a vállamra. Pehelykönnyű.
A meggyújtott cigi a számból lóg, miközben a mobilomban a
kontaktjaim listáját görgetem. A pohár félig tele van: annyira
aggódom amiatt, hol alszom este, hogy nem is érzem a feldagadt
arcomat, a felhasadt számat, a valószínűleg megrepedt
bordáimat és a korgó gyomromat.
Az élet apró örömei meg minden.
Az kurva élet, hogy nem fogok elmenni ma is az Ortiz-csajhoz.
Először is: a szülei hazajönnek a karibi vakációjukról. A másik
pedig: nem akarok azért felmenni, hogy legyen hol aludnom.
Persze nem is a dugás része miatt. Hanem az érzés miatt, hogy
egy hímringyó lett belőlem.
Már majdnem rányomok a hívás gombra Kannon neve
mellett – a szüleinek van egy fészere a hátsó udvaron –, amikor
egy vadiúj Range Rover gurul be a ház elé és áll meg előttem.
Nem emelem fel a fejem. Valószínűleg Rhett főnöke jött
beszedni a pénzt. Hallom, hogy nyílik a sofőr ajtaja, majd öt
másodperccel később megáll előttem egy virágos nyári ruhába
öltözött nő sárszínű hajjal és engem les a hatalmas
napszemüvege mögül. Olyan van neki, amitől a csajok légynek
néznek ki.
 – Segíthetek? – pislogok felfelé, és egyenesen az arca felé
fújom a füstöt, mert egy kis geci vagyok. Végre bebizonyosodott,
mennyire igaza volt Rhettnek, hogy így hívott.
– Azt kétlem, én viszont segíthetek neked. Szedd össze a
cuccaidat! Velem jössz. – A nő leveszi a napszemüvegét, és úgy
néz rám, mint aki egész életében erre a percre várt, vagy nem
tudom.
Oldalra biccentem a fejem és végigmérem a luvnyát. Mi a
faszt akar nekem ajánlani? Valószínűleg rákérdeztem hangosan
is, mert válaszol.
– Találkoztunk már egyszer. A nevem Melody Followhill. A
testvéred balett-tanára voltam. A lányomtól tudom, hogy tegnap
meghalt az anyád.
Aztán elmondja, hogy sajnálja, ami velem történt. Hogy érti,
mennyire légből kapottnak tűnik most ez az egész, de ő az
ikertesómat is a lányaként szerette, bla-bla-bla. A lényeg:
elveszítette Viát és nem akarja, hogy még egy Scully-ivadéknak
tönkremenjen az élete.
Micsoda szent, beszarok! Teréz anya senki hozzá képest.
Sok minden kattog az agyamban. Az első az, hogy nincs
szükségem a sajnálatára. A második az, hogy de, valójában
szükségem van rá. A harmadik az, hogy gyűlölöm a lányát, és
ha elfogadok bármit ettől a családtól, akkor annyi erővel a
lelkemet is eladhatom az ördögnek. A negyedik az, hogy ha
egyáltalán nem lesz tető a fejem felett, az még nagyobb szívás
lesz, mint együtt élni a Sátánnal. Megszoktam, hogy
mindenkivel küzdenem kell. Ez az alapbeállítottság most
bennem. Kábé annyira bízom egy felnőttben, mint egy részeg,
kristálymetfüggő szerencsejátékosban. Ha valaki segítséget
ajánl fel, rögtön az aknamezőt keresem. Ha ez a nő
bekocsikázott az életembe a drága verdájával, hogy
megmentsen, hót ziher, hogy akar valamit cserébe.
– Mrs. Followhill, megesett már önnel, hogy a plázában vagy
egy parkban nem találta a gyerekeit? – Azért hívom Mrs.
Followhillnek, mert ha tanultam valamit az én teljesen bolond
nagymamától, akkor az a jómodor.
– Természetesen.
– Mennyi időbe telt, míg megtalálta őket?
Egy ideig hallgat, mert tudja, mire akarok kilyukadni. Kérdőn
felhúzom a szemöldököm.
– Huszonöt percbe – árulja el. – Életem legrosszabb félórája
volt.
– Akkor csak annyit mondanék, hogy nem szerette úgy a
húgomat, mintha a lánya lett volna. Via négy éve tűnt el, és
maga csak tíz másodperce tolta ide a seggét a nagyvonalú
bejelentésével, mint valami elnökjelölt.
– Négy éve. – Körbenéz és befogadja a szakadt drótkerítés, a
berepedt betonút meg a bedeszkázott ablakok látványát. – Még
mindig nem tudod, hol lehet?
Miután az iskolakerülési megbízott rászállt anyámra, Rhett
végül azzal a történettel állt elő, hogy Via az apámhoz költözött.
Érdekes fordulat volt, tekintve, hogy senki nem tudja, apám hol
van, legkevésbé Via. Rhett odáig ment, hogy meghamisított egy
csomó hivatalos papírt. Aztán jól megverte a félig eszméletlen
anyámat, amiért olyan gyerekeket szült a világra, akikről nem
akart gondoskodni. „Annyi anyai ösztön van benne, mint egy
kóbor macskában” – köpte az arcába, aztán kitrappolt a házból.
Az, hogy Via eltűnt, sehol nem rögzült a rendszerben,
köszönhetően Mrs. Followhill lányának. Meg nekem.
– Maga szerint? – gúnyosan elmosolyodom.
A nő válla megfeszül és hunyorogva néz rám.
– Értem. Na, talpra, Penn!
– Nem, kösz, megvagyok.
– Azt nagyon kétlem. – Felém nyújtja a karját. – Állj fel!
Nevetek, mert mit is tehetnék. Mert tizennyolc éves vagyok és
senki nem törődik velem egy vadidegenen kívül. Mert az anyám
tegnap túladagolta magát és meghalt (egy dolgot el kell
ismernem: tökéletesen tudott időzíteni), és mégsem éreztem
semmit. Amióta az eszemet tudom, nem volt része az
életemnek. Az elmúlt két évben alig beszéltünk egymással hat
mondatot. Rhett egy könnycseppet sem hullatott érte. Csak
annyit mondott, szedjem össze azt a néhány szaromat és
húzzak el, hozzátéve, egy éve nem kefélt már vele és hogy hálás
lehetek, amiért a szavatossági időn túl is maradhattam.
– Penn, velem kell jönnöd. – Melody csettint egyet az arcom
előtt. Elakadt a szavam. Gondolom, ez történik az emberrel, ha
egymás után két éjszaka nem alszik.
– Hm, tényleg? – Nem tudom, miért mosolygok. Akkora
szarban vagyok, hogy még a manikűrözött kezével sem tud
kihúzni belőle. – Emlékeztessen már rá, miért is!
– A másik lehetőség a kanapészörf és az, hogy megcsúszol
mindennel az iskolában. Egyébként ma van az első tanítási nap.
Ha minden rendben lenne, ott lennél. És hivatalosan az állam
nem felelős érted. Még ha találsz is egy helyet, ahol átmenetileg
meghúzhatod magad, folyamatosan költöznöd kell, ami nem
lesz könnyű, pláne, ha dolgozni is akarsz. Nem lesz pénzed a
rögbikarriered fenntartására, már ha olyan helyre költözöl,
ahol van amerikai foci és megengedik, hogy kipróbáld magad
valamelyik poszton. Arról nem is beszélve, hogy az aktád
szerint csapatkapitány vagy. Miért mondanál le erről a
pozícióról? Ha így folytatod, simán bedraftolnak egy
sportfőiskolára. Fejezd be a végzős évedet, maradj addig velünk
és ha külön úton akarod folytatni, akkor menj! De legalább adj
magadnak egy esélyt a sikerre! Ne mondj nemet erre a
lehetőségre a büszkeséged miatt!
Ez a nő sokat tud az életemről, de ez nem lep meg. Ha az
ember ilyen környéken nő fel, az aktája úgy jár körbe, mint a
sörpingpong.
– Neked meg a húgodnak annyi sporttehetség van a
kisujjatokban, amennyit én még soha nem láttam – teszi hozzá.
– És akkor mi lesz? A maguk házában lakom és eljátsszuk,
hogy milyen jó együtt? – Megropogtatom a kezem.
– Nem játszunk el semmit. Egy család vagyunk. És szívesen
látunk benne téged is.
– Fogja vissza magát, asszonyom! Úgy beszél, mintha a
Rólunk szólban lennénk.
Abba kéne hagynom. Ezt én is tudom. Egy baromi jó
lehetőséget lökök el magamtól. A hülye egóm miatt elesem az
ösztöndíjtól és egy háztól is, de még nem állok készen arra, hogy
beadjam a derekam. Melody Followhill ellen semmit nem tudok
felhozni. De ott van a lánya is, aki egy egészen másik sztori.
– Működni fog. – Ismét kinyújtja felém a kezét. Nem fogadom
el. Most se.
Egy centivel közelebb tolja a kezét az arcomhoz.
– Bármilyen fenntartásaid is vannak, megoldjuk majd.
Szeretnék neked segíteni megtalálni a testvéred.
A testvérem halott, mondanám legszívesebben, de rohadtul
nem vágyom arra, hogy még jobban szánjon. Ez csak egy
feltételezés, bár van alapja. Az kizárt, hogy Via életben van, és
nem küldött nekem se egy levelet, se egy SMS-t, és nem vette fel
a kicseszett telefonját sem négy éven át.
– Sok szerencsét hozzá.
– Nem szerencse kell hozzá. Van pénzem.
Az arcába nézek, hogy lássam, komolyan beszél-e. Nem kér
bocsánatot azért, mert gazdag. Már látom, honnan van a
lányának felsőbbségrendűségi komplexusa. Árad Mrs.
Followhillből is, de a kicsi lányából szabályosan ömlik a bűze.
– Fogd a sporttáskádat! – pirít rám.
Amikor nem reagálok, ő maga kapja fel a táskám, aztán
elindul a Rover felé. Behajítja a hátsó ülésre, aztán kinyitja az
anyósülés ajtaját.
– Jó. Akkor maradj itt! A cuccaidat nem kapod vissza. Most
már hivatalosan sincs semmid.
Végül felállok, beülök mellé, és vissza se nézek Rhett házára.
A kezem a bőrülés felett tartom, nem érek hozzá.
Bassza meg!
– Egy órán belül ki fog hajítani – jegyzem meg szárazon.
– Próbálkozz csak, Scully!
A bőrülésbe mélyesztem a körmöm, és gyönyörködve nézem,
milyen szépen mutat rajta a nyoma. Amikor a nő beindítja a
motort, meggyújtok egy cigarettát, és lehúzom az ablakot.
Egy utolsó lehetőség, hogy meggondolja magát, hölgyem.
– Ki fogod nyírni magad azzal a cigivel. – Feltolja az orrán a
napszemüveget és megemeli az állát. Nagyon kemény.
– Nem gond. Csak tudnám, miért vár ennyit vele.
Nem tudom, mire számítok. Egy leckére, egy megrovó
pillantásra. Büntetésre? Vagy egy kis üvöltözésre. Olyan rég
nem bánt már velem senki szülőként.
De amit a szemem sarkából látok, kifejezetten szórakoztat.
Mrs. Followhill mosolyra húzta a száját.
– Nagy a pofád. Te meg a lányom, Daria, jól kijöttök majd.
El nem tudja képzelni, mekkorát téved, de egészen biztosan
rájön majd.
 Harmadik fejezet

Kínt töltöttél belém

Fő bennem bugyogva
Most tessék, adok belőle
Kóstold csak, te főzted

Daria

Prichard igazgató asztalára csúsztatom a naplómat, és hátrálok

egy lépést. Fel sem emeli a fejét abból, amit olvas, az arcán
állandósultak a homlokráncok. A szoknyámba törlöm az izzadt
tenyeremet. Az igazgató megnyalja a mutatóujját és lapoz a
brosúrában, amit olvas. Felnőttkori szokás, amiről rögtön
eszembe jut, hogy húsz évvel idősebb nálam.
És hogy amit csinálunk, nem helyes.
Az első bejegyzésemet akkor írtam a kis fekete könyvbe,
amikor Viával azt a bizonyos dolgot csináltuk. Aznap, amikor
rájöttem, hogy nem egyszerűen egy csintalan gyerek vagyok,
hanem egy gonosz csaj. A naplóm azóta tele van bejegyzéssel.
Mindenhová magammal viszem, mint valami fekete felhőt a
napsütötte hajam felett, és éjszaka a párnám alá teszem, úgy
alszom. A nem-túl-Instagram-kompatibilis pillanataimat
gyűjtöm benne. Hogyan vágtam le Esme Disney-hercegnős
haját, amikor tizenöt évesen pizsamapartiztunk. Hogyan vettem
rá anyámat arra, hogy fogadjuk örökbe a kóbor macskát, amit
Luna akart, csak hogy féltékennyé tegyem a kiscsajt.
Hogyan tettem tönkre Via életét.
– Máris visszatért? – Prichard hangja kegyetlenül unott. A
földre taszít vele, arra emlékeztet, mennyire kicsi és értéktelen
vagyok.
Válasz helyett megfordulok és bezárom az ajtaját. A hátam
mögött hallom, ahogy az igazgató a tollát halkan a papírra
helyezi, és tudom, hogy az olvasószemüvegét is ugyanoda tette,
mert már ezerszer láttam ezt a filmjelenetet.
A hideg futkos a hátamon.
Prichard igazgató vonzó, ahogy általában a hatalommal
rendelkező férfiak. Szimmetrikus, precíz módon. A haja
bársonyosan fekete – szinte kékes –, az orra pedig egyenes, akár
a kés. A szemöldökét folyamatosan összehúzza, mint Piton
professzor, és bár nem különösebben magas vagy izmos, elég
karcsú és jól öltözött ahhoz, hogy hozza a James Bond-külsőt.
Prichard meg én… hol is kezdjem? Pár nappal azután
találkoztunk először, hogy Via eltűnt. Akkor még nem voltam
gimis. A tanácsadónk nászúton volt, úgyhogy amikor bőgni
kezdtem, a tanárom egyenesen az igazgatói irodába vezetett.
Prichard figyelmes, kedves és fiatal volt. Adott zsepit, vizet, és
felmentett tesióra alól kardiónapon.
Elmondtam neki, hogy rettenetes hibát követtem el, és nem
tudom, hogyan mondjam el az anyámnak. Amikor rákérdezett,
mi történt, átnyújtottam neki a naplómat, és miközben ő
olvasta, én az ujjamat rágcsáltam. Ha hangosan vallottam volna
be, túlságosan valóságosnak érzem.
Miután elolvasta az első bejegyzést, letette a naplót.
– A szüleid meg szoktak büntetni, Daria?
– Nem – válaszoltam őszintén. Mi köze van ennek Viához?
Eltűnt, mégpedig miattam. Legszívesebben világgá kiáltottam
volna, miközben ugyanennyire vágytam arra, hogy a titkomat
magammal vigyem a sírba. Azt reméltem, az igazgató a helyes
irányba terel majd.
– Van otthon házirendetek? – Az ujjaival dobolt az
íróasztalon.
Gondoltam, hogy nem hányhatok a tesóm cipőjébe meg
hasonlók, de nem voltak írott szabályaink. Zavartan pislogtam.
– Nincsenek.
– Szerintem, amire most legjobban szükséged van –
abbahagyta a dobolást és előrehajolt –, az a fenyítés.
Így kezdődött a történetünk. Daria és Prichard igazgató évei.
Amikor az All Saints Gimibe mentem, ő jött utánam. Számára ez
előreléptetést jelentett. Számomra pedig megkönnyebbülést.
Prichard igazgató – akit az All Saintsben Preach hercegnek
hívtak a nemesi arcvonásai miatt – volt az a személy, akihez
feloldozásért jártam.
Valahányszor bűnösnek éreztem magam, ő megfizettette
velem az árát, és a fájdalom elillant.
– Fordulj meg és nézz rám! – Robotszerű hangjától
lemerevedik a gerincem.
Megfordulok.
 – Térdre!
Lejjebb ereszkedem.
– Hajtsd le a fejed, és mondd ki!
– Én vagyok Daria Followhill és ez az egyházam. Maga a
lelkészem és magának vallom meg minden bűnömet, hogy
engesztelést kapjak.

Az igazgatói látogatás után kimentem a mosdóba, hideg vizet

locsoltam a képemre és azon gondolkodtam, vajon mennyi
esélyem van arra, hogy úgy tűnjön, mintha nem történt volna
semmi.
Elsősorban azért rohantam ma hozzá, mert megtudtam, hogy
abba a tanterembe kell majd járnom az All Saintsben, ahol
anyám tanított. Rosszul vagyok attól a gondolattól, hogy nem
léteznék, ha a szüleim nem találkoztak volna ezen a helyen.
Viszket a bőröm attól, hogy körülöttem gyakorlatilag mindenki
maga elé tudja képzelni, hogyan esnek egymásnak a szüleim
Miss Linde asztalán.
Nem tudom, mikor kezdtem el alapot adni arra, hogy
pletykáljanak rólam meg Prichard igazgatóról, de arra jól
emlékszem, miért.
– Te nem egy diák meg egy tanár mocskos afférjának
eredménye vagy? Apád végzős volt, amikor felcsinálta anyádat,
és az anyja arra kényszerítette, hogy vegye el feleségül?
Egy Regina George-ra hajazó negyedikes csaj szorított sarokba
a lánymosdóban az első tanévem legelső napján. Három ostoba
picsa állt mellette, akik totál úgy néztek ki, mint a legutóbbi
Kmart katalógus csinos modelljének klónjai.
Az egyikük a falnak lökött.
– Te kis kurva, engem nem érdekel, kinek hiszed magad. Te itt
csak egy szoknyás baleset vagy, és ha úgy fogsz itt mászkálni a
folyosón, mint aki többre tartja magát, elmondjuk mindenkinek
az igazat – köpte a szavakat.
Megemeltem az állam és letöröltem a nyálát az arcomról.
– A szüleim még azelőtt házasodtak össze, hogy megfogantam
volna. A nagymamám pedig kezdettől fogva utálta, hogy anyám
meg apám együtt vannak. Valójában még mindig utálja ezt és
nem is vagyunk vele jóban. Egy évben egyszer látom csak, pedig
egy városban élünk. Ezt nem azért mondom neked, mert azt
gondolom, hogy érdekel téged, hanem azért, hogy ha már egy
szemét picsa vagy, legalább ne legyél hülye picsa. Ha már pofázol,
legalább tudd a tényeket! Nem mintha ez segítene rajtad. Azért
jöttem ide, hogy enyém legyen ez a hely, és tessék: te máris
fenyegetve érzed magad.
Ezzel kiérdemeltem magamnak egy pofont. Elmosolyodtam és
sikerült megállnom, hogy sírjak. Menni fog, éreztem. Enyém lesz
ez a hely. Akár tetszik nekik, akár nem, a szurkolócsapatomba
fognak tartozni, mert bár balettozni nem tudtam, a tánc nagyon
is jól ment. Felszedem majd a pasijaikat, jobban állnak rajtam a
ruháik és menőbb kocsival furikázom, mint ők. Senki nem szeret
szembenézni önmaga 2.0-s verziójával. Az mindig csinosabb és
több frissítést tartalmaz.
– Azért csak ne érezd olyan jól magad, Followhill! Szemmel
tartunk téged! – A barna hajú csaj slejmet köpött a
púderrózsaszín fűzős magas sarkúmra.
Hamar rájöttem, hogy a szüleim hírneve miatt szükségem
lesz egy vértre.
Csak úgy tudom megvédeni magam a tűztől, ha még nagyobb
lángot kreálok. Ha azt hiszik, érinthetetlen vagyok, félni fognak
tőlem és nem gúnyolnak. Ha azt gondolják, hogy a keménykezű
igazgató mellettem van – vagy mögöttem, a szó minden
értelmében –, akkor nem baszakszanak velem. Így aztán
tápláltam a pletykákat, hagytam, hadd nőjenek, szárnyakat
kölcsönöztem nekik és hagytam, hogy messzire repüljenek,
mint a pillangók egy kinyitott befőttesüvegből.
Okos, ravasz és visszafogott vagyok. Nem mondom azt
senkinek konkrétan, hogy járunk. Csak eljárok Prichard
igazgató irodájába, aki mindig nyitva tartja az ajtaját, mert
bármi is van kettőnk között – neki bejön.
Rohadtul bejön neki.
A folyosó felé félúton úgy döntök, jófej leszek magamhoz, és
ellógom a két utolsó órámat. Azok úgyis választható tárgyak.
Negyedórával később leparkolom a meggyvörös BMW
kabriómat a házunk előtti szökőkútnál és egyenesen
zuhanyozni indulok az emeletre. Meg kell mosnom a hajam és
szalonképesnek kell lennem a vacsorához, ahol majd sokkot
színlelek, amikor a szüleim bejelentik, hogy Penn velünk fog
lakni. Már ha anyámnak sikerül rábeszélnie őt, hogy egy fedél
alatt éljen velem. Akkor sarokba szorítom majd a szemétládát,
és lefektetem a szabályokat. Bűnös vagy sem, itt én vagyok a
főnök. Az anyám Roverje sehol, ami azt jelenti, hogy a ház üres.
Lábujjhegyen beóvatoskodom, megbizonyosodom róla, hogy
tiszta a terep, és elindulok a fürdőszoba felé. A földre hajítom a
fehér miniszoknyámat, majd hamarosan követi a babakék
hasvillantós pólóm is. A telefonom világít a márványpulton.
Blythe: Az első nap lógsz a suliból? #durva
Gus: Szép volt tőletek, hogy kiálltatok a Scully-gyerek
mellett. Egy gettópatkánnyal akartok lógni? Mit szólnátok
valaki olyanhoz, aki nem FOGLALT?
Esme: Csajszi, a combod baromi vastagnak néz ki abban a
szoknyában. Tudom, hogy menő vagy, de van egy határ.
Mondj le a küldetésről vagy mondj le a tacóról – rajtad áll :/
A forró víz négy különböző zuhanyfejből csapkodja a testem
és fokozatosan mossa le rólam az elmúlt huszonnégy órát.
Hátradöntöm a fejem, becsukom a szemem és felnyögök.
Kezelni tudom Pennt. Én vagyok az All Saints kicseszett
királynője, ő meg csak egy random senki a Las Juntasból. Bármi
is történt közöttünk annak idején, annak már vége.
Nem fog lehúzni engem.
Kilépek a zuhany alól és megállok a fürdőszobaszőnyegen.
Tegnap az ajtónál, a pult mellett hagytam a rózsaszín
törülközőmet, a földön. Felé nyúlok, csöpög rólam a víz, amikor
kinyílik az ajtó.
– Bailey! – szisszenek fel, de nem a húgom áll ott a nagy kék
szemével és alacsony termetével, hanem Penn, néhány centire
tőlem. A teste könnyedén kitölti az ajtókeretet, és úgy fest, akár
egy mérgező csók. Sötét, bűnös és ellenállhatatlan. A farmerje
majd leesik a csípőjéről, a jobb zsebéből pedig egy nadráglánc
lóg. Az ujjatlan fekete pólóján egy lyuk tátong ott, ahol a szíve
van, hát persze, hiszen ő is olyan kemény seggfej, mint Vaughn,
a karjai pedig vastagok, barnák, tele izommal és kidagadó érrel.
Az arcát borító lila vágásokhoz jól megy a mohazöld szeme. És
azok a zöld szemek ostorcsapásként hatnak rám, egyelőre
finoman, de tudom, hogy halálosak is tudnak lenni. Ellenállok a
késztetésnek, hogy megránduljak, de tudom, hogy nemsokára
elér a kínzó szorítás. Penn végignéz rajtam.
Megnézi a mellemet.
A hasamat.
A combomat.
És a két lábam közötti helyet is, amit jelenleg nem takar
semmit.
A berepedezett, szív alakú szája lassan vigyorra húzódik.
Ahelyett, hogy a testem takarnám, a nyaklánc elé kapom a
kezem, mert annál jobban semmit nem szégyenlek magamon.
– A Marx szerelmére, Penn! Húzz innen kifelé!
Ez az első alkalom, hogy a nevén nevezem. Hivatalosan nem
is kellene tudnom, hogy hívják. A tekintete még mindig üres.
Olyan erősen markolja a kilincset, hogy a barnára sült kézfején
kísértetfehéren düllednek ki a csontok.
Felkapja a rózsaszín törülközőt, felém hajítja, én pedig
remegő kézzel elkapom, magam köré tekerem és mögé rejtem a
tengeri üveget.
– Tetszik a látvány? – Hátravetem a nedves hajam. A
büszkeségemen óriási csorba esett. Épp most látott Penn
anyaszült meztelenül, és nem is nyugtázta. Minden bűntudatom
és jószándékom elillant és a helyét átvette egy furcsa
kétségbeesés, hogy megmutassam neki, itt ő a szolga és én
vagyok a királynő.
 – Rohadtul nem – javít ki, és végighúzza a hüvelykujját az
alsó ajkán. – Rohadtul nem tetszik, amit látok, és remélhetőleg
semmit nem fogok látni belőle a jövőben. Gondolom, te vagy
Daria.
Még mindig nem mozdul, hogy kimenjen. Nem hiszem el ezt a
srácot! Olyan ideges vagyok, hogy képen tudnám nyomni. Talán
azt kéne tennem. Nem ütne vissza. És nagyon fájna neki, hiszen
épp most verték szilvakékre.
– Ne csinálj úgy, mintha még nem találkoztunk volna! – A
fésűm után nyúlok és a tükör előtt fésülni kezdem az aranyló
fürtjeimet. Hát, legyen. Maradjon, ha akar.
– Találkoztunk, de nem mutatkoztunk be egymásnak. Csak
nedveket cseréltünk – veti oda nekem. – Ami felveti a kérdést: te
honnan a picsából tudod a nevemet?
– Milyen nedveket? Túl gyáva voltál ahhoz, hogy betartsd az
ígéreted – dorombolom, és azon gondolkodom, vajon tényleg
nem tudja-e a nevemet. A saját sulinkban mindketten elég
ismertek vagyunk.
A tengeri üveg nyakláncra gondolok és az arcomat nézem,
ami a tükörben épp skarlátvörösre vált. Hülye vagyok, hogy
elfogadtam tőle, aztán ékszert csináltattam belőle és
talizmánként hordom? A tengeri üveg mostanra egy működő
szervemmé vált. Arra emlékeztet, hogy léteznek jó emberek.
Bár abban már nem vagyok biztos, hogy Penn közéjük
tartozik-e.
Azt hiszem, kiöltem belőle.
Miközben a párás tükörben nézem őt, közelebb hajolok a
fésülködőasztalomhoz. Tudom, hogy mikor stíröl engem egy
srác, és ő nem csinálja. Inkább azt találgatja, mekkora kárt
tudna okozni nekem. Tudom, hogy az irántam érzett gyűlölete
mélyen gyökerezik, mert amikor hozzám beszél, minden egyes
szava egy-egy újabb penge, amibe beleborzong a gerincem.
Csakhogy nem megy le egészen a lábujjaimig, ehelyett a lábam
közt robban be.
– Nem fogok leállni szarakodni veled, Daria. Te mostantól
messzire elkerülsz engem, én pedig messziről elkerüllek téged.
– Amúgy meg mit csinálsz itt? – mormolom. – Nem iskolában
kellene lenned? És ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak!
Te itt csak egy nem szívesen látott vendég vagy. – Horkantva
felnevetek.
– Lógok, mint te. – Úgy mér végig, mintha egy senki lennék.
Levegő. – Egyetértek, vendég vagyok. Nem szívesen jöttem. De
meghívtak, és hülye lettem volna visszautasítani. Látom,
hogyan nézel rám. Ó, Koponyaszemű… – Úgy köpi a becenevet
az arcomba, mintha az elmúlt pár év meg sem történt volna.
Aztán felém lép és visszatér az arcára az ördögi vigyor. – Ezúttal
én foglak tönkretenni téged.
Teljesen felé fordulok, le vagyok döbbenve. Egyik kezemmel a
márványpultba kapaszkodom, nem is értem, hogyan és mikor
fordult meg így a kocka. Úgy beszél velem, mintha ő lenne a
kastély ura, én meg valami szolga. Hunyorogva nézem,
próbálom megtörni a felszínt, de olyan kemény marad, mint az
acél. Penn Scully tényleg úgy gondolja, hogy felettem van.
Felettem. Daria Followhill felett. Az All Sainst Gimnázium
legnépszerűbb csaja felett. Emlékeztetnem kell rá magam, hogy
épp most halt meg az anyja. Hogy csak játssza az eszét. Hogy ma
reggel azt hitte, hajléktalan lesz.
– Nem akarom, hogy átgyere az én sulimba – sziszegem.
Melody biztos szívesen beadna egy kérvényt, Prichard igazgató
pedig kapva kapna a lehetőségen, hogy megszerezheti Pennt a
focicsapatba.
– Ez nem lesz probléma. Ti annyira lúzerek vagytok, hogy
szarszagú a szátok.
– Még mindig jobb, mintha a szegénységtől bűzlenénk.
Szegény vagy, ugye? A tesód meg csak eljátszotta, hogy gazdag.
Ha valaki megüt bottal, én tankkal megyek végig rajta.
Annyira gonosz vagyok vele, hogy hányinger tör rám. Utálom,
hogy ilyen vagyok. Hogy mindenáron én akarok a keményebb
lenni.
– Csak hogy tiszta legyen – leteszem a fésűt, és a
szempilláimat kezdem igazgatni. – Nem vagy a féltesóm, a
mostohabátyám és a családom tagja sem. Egy kóbor kutya vagy,
az utolsó az alomból, senki nem fog örökbe fogadni, csak egy
befogadott, pátyolgatott lúzer vagy.
Penn lép egyet felém, a szívem erre ki akar röppenni a
bordáim mögül. Minél közelebb ér, annál jobban tartok attól,
hogy a szívem fog győzni. Penn-nek olyan szeme van, mint egy
kígyónak. Egyszerre hipnotikus és természetellenes. Korábban
nem ilyen volt.
Az illatától megszédülök. Szeretném kinyújtani a kezem és
végigsimítani az arcát. Csókot nyomni a sérüléseire.
Könyörögni, hogy bocsásson meg. Átkozni. Ellökni magamtól. A
vállán sírni amiatt, amit tettünk. Amiatt, ahová vezetett. Hogy
mi lett belőlünk utána. Mert én tele vagyok mocsokkal, ő pedig
teljesen üressé vált.
Tönkretettük magunkat aznap, amikor először csókolóztunk.
Amikor Penn rám néz, az idő megáll. Mintha eltűnne a
gravitációs erő a világból és a feneketlen mélység felé lebegnék
az űrben, ahol megragadja az államat, és a hüvelykujjával
megemeli a fejem. Nem kapok levegőt. Nem is vagyok benne
biztos, hogy akarok-e. A törülközőm puffanva a padlóra esik,
hiába erősítettem oda a mellkasomra, és rájövök, hogy Penn
szándékosan rántotta le rólam. Meztelen vagyok. A testem, a
lelkem, a szívem. Minden fal leomlott körülöttem. Valahol a
fejemben vörös riasztást hallok, a gátlásaim feloldódnak,
készen állok a visszavágásra. Próbálom értelmezni az
arckifejezését. Szórakoztatja a helyzet, ideges, és… játékos?
Ezeknek az érzéseknek így együtt semmi értelme.
– Ha szórakozni merészelsz velem, Followhill, én
tönkreteszlek!
– Nehéz lesz, ha én teszlek tönkre előbb. – Nem tudom
elrejteni a hangomból a vágyat.
Lüktet köztünk valami.
– Amúgy igazad van. Tetszik, amit látok. Egy része. – Az
ujjával a tarkómhoz nyúl, mire a szemem becsukódik. Az agyam
üvölt, hogy azonnal nyissam ki.
Ez egy átverés, ordítja a vészjelző. Gyűlöl téged!
– Nagyon is tetszik, amit látok. – A lehelete édes és meleg.
Penn a fülkagylóm hegyét kényezteti, és megremeg mindenem.
A mellbimbóm megkeményedik és a legenyhébb
levegőmozgástól is benedvesedem a lábam között. Ez most
annyiféle irányba mehet, és egyik felett sincs hatalmam.
 Az ajka az enyémhez ér és a nyitott szájába nyögök, amikor a
nyelvével támadásba lendül. Teljesen beszippant és én
szabályosan rosszul leszek ettől a beteges vonzalomtól, amit
iránta érzek. Az alsó, felhasadt ajkába harapok és érzem, hogy
szivárog belőle a meleg, fémízű vér. Megragadom a pólóját, a
lyukat keresi rajta a kezem és rátapasztom a mohó ujjaimat.
Penn megragadja a tarkómat, úgy szorít le, ahogy egy hím
oroszlán a nőstényt, és egyre mélyebben csókol. A második
csókunkban nincs semmi szégyenlős, kísérletező vagy ígéretes.
Már nem azok a kölykök vagyunk, akik voltunk. Nem azok a
reménykedő kisemberek. A fogunk összekoccan, de nem állunk
le nevetgélve. Mégis úgy érzem, hogy egy tapodtat sem
mozdultunk el onnan a szemetes mellől. Csak éhesebbek,
bölcsebbek és dühösebbek lettünk.
Még soha senki nem csókolt meg így.
Sem ő. Sem más.
A szája eltávolodik az enyémtől és kell néhány másodperc,
hogy felfogjam, mi történt.
– A világ legértékesebb dolgát nem kellett volna odaadnom
egy szemét kis ribancnak. Remélem, nem őrizgetted az első
alkalmaidat nekem, mert nem érdekelnek – suttogja a fülembe,
mire kipattan a szemem. Penn valamit a hátsó zsebébe tesz,
majd hátrál egy lépést. Az ajtó felé fordul, és még mielőtt azt
mondhatnám, hogy dögöljön meg, visszanéz rám.
Azok a kígyószemek beszélnek hozzám.
Azt mondják, hogy nem akar a barátom lenni.
Hogy teljesen felkészült arra, hogy az ellenségem legyen.
– Örülök, hogy újra látlak, hugi! – Becsapja az ajtót az orrom
előtt.
Ösztönösen a tengeri üveg nyakláncom felé nyúlok, meg
akarom fogni, hogy megnyugtasson.
De a lánc nincs ott.

Mint minden családban, az enyémben is van egy agyzsibbasztó

rutin, ami ritkán változik és én szinte sosem vagyok a része.
Melody minden nap elmegy Bailey-ért a suliba, és egyenesen
a balettstúdióba mennek, apa pedig este hat körül ér haza. Ez
azt jelenti, hogy van még további négy órám, hogy kerülgessem
a seggfejet, aki egy házban lakik velem. Éhezem, szomjazom,
miközben folyamatosan a nyakláncom után nyúlok, hogy az
ujjaim közt forgassam, de aztán rájövök, hogy már nincs ott.
A szobámban mászkálok fel-alá, küldök SMS-t Blythe-nak és
Esmének, aztán úgy döntök, írok egy bejegyzést a kis fekete
könyvembe.

#1298. számú bejegyzés

Bűn: Beosontam Penn szobájába, amikor hallottam, hogy
zuhanyozik a rohadék, és elloptam a ceruzáját (ki használ még
ceruzát? Hány éves, öt?). A csiklóm körül forgattam a radírját,
azzal maszturbáltam. Aztán visszatettem a tolltartójába.
Indok: A seggfej rám nyitott, amikor meztelen voltam.
Szándékosan. És nem bántam. Egyáltalán nem.

Néha, miután befejeztem az SMS-ezést a barátaimmal, leülök

nézni a Tini mamikat. Most arra riadok, hogy valaki finoman
kopog, a képernyő színei a hálószobám ajtaján táncolnak.
– Kicsi szívem, mindjárt kész a vacsora – dalolja Mel a
túloldalról. A szemem elé kapom a karom. Nem akarok
találkozni Penn-nel. Pláne azok után, hogy látott meztelenül,
bekeményedett tőle a mellbimbóm, aztán közölte velem, hogy
semmit nem akar csinálni velem.
– Jövök – kiáltom. Egy szuperrövid, kockás rövidnadrágot
kapok fel meg egy ujjatlan topot. A leszarom-a-baromságaidat
szett mellett döntök, egy csipetnyi attól-hogy-smároltunk-még-
egy-lúzer-vagy hatással.
Mel és Bailey a konyhában vannak. Bailey zöldséget rágcsál,
anyám a csirkemellet marinálja. A balettről beszélgetnek. Nem
törődöm a rossz érzéssel, hogy egy kívülálló vagyok a témában,
és ledobom magam a konyhaszigetnél álló bárszékre. A
konyhában minden krémszínű, a gránitpult pedig sötétbarna.
Kiveszek a salátástálból egy koktélparadicsomot, és a számba
dobom.
– Hé, Bailey, milyen volt a suli?
– Szupcsi! Új kémiatanárunk van és azt mondta,
használhatom a labort a felügyelete alatt. – A tesóm mosolyogva
megvillantja a fogszabályzóját, amin minden kis gumikarika
más színű, mint egy szivárványos zászlón. Egy nap virágzó
rózsa lesz majd belőle, de egyelőre jól elvan azzal, hogy egy
szürke kisegér. A szirmai már kezdenek kinyílni, és meg kell
békélnem ezzel.
– És a tiéd milyen volt? – kérdezi Bailey.
Prichard igazgató jut eszembe és a legutóbbi nála tett
látogatásom.
Az új, megalázó osztálytermem.
Az SMS-ek, amik a mobilomra érkeztek.
– Csúcs! – Felvillantok egy hófehér vigyort a szabályos
fogsorommal. A tekintetem már körbejár. Pennt keresem a
nyitott lenti térben.
– Lennél olyan drága, hogy kiviszed ezt az apádnak? A
teraszon van. – Mel nem is emeli fel a fejét a csirkéből.
Elveszem a kezéből a pácolt csirkemelles tányért, és mezítláb
kimegyek a teraszra, figyelmen kívül hagyva, hogy egészen
felmelegedett az arcom. Apám és Penn a grillezőnél állnak.
Keserűen kuncogok. Anyám még csak nem is figyelmeztetett
előre, hogy itt van. Apám a fogóval megfordítja a steaket.
Mindketten egy-egy üveg sört fognak, és úgy tűnik, kedélyesen
csevegnek.
Apa sörözik vele? Szuper. Penn még csak tizennyolc, de ez
nem lep meg. A szüleim nekem is megengedik néha, hogy igyak
egy korty bort a vacsorához. Abban hisznek, hogy ha
megtanítják a tizenéveseket a felelős piálásra, akkor nem fogják
leinni magukat a sárga földig, ha végre alkohol közelébe
kerülnek. Én sosem rúgok be bulikban. A józanság mindig
együtt jár egy adag unalommal, ami szükséges ahhoz, hogy az
arckifejezésem hatásos maradjon.
Kinyitom az üvegajtót és már nem nézek rájuk.
– Nem szokásom törött kezű fiúkat engedni a lányaim
közelébe, de a feleségem szeret rendbe hozni dolgokat, és mivel
én már egy kész projekt vagyok számára, azt hiszem, úgy lenne
tisztességes, ha továbbadnám a stafétát – magyarázza az apám
vontatott hangon. Penn óvatos kíváncsisággal nézi.
– Nagyra értékelem a segítségét, uram, de engem nem kell
rendbe hozni. Nem törtem össze.
– Sok nehéz dolgon vagy túl – erősködik az apám. – Nincs
azzal semmi baj, ha szarban vagy tizennyolc évesen.
– Az én szarom miatt csak ne aggódjon – ellenkezik Penn. –
Nagyon örülnék, ha senki nem tudná, hol lakom. Nem az én
sulim körzete, és én vagyok a Las Juntas elkapója. Az
ösztöndíjam a tét.
– A felvételi jelentkezésedben jobban mutatna, ha egy olyan
nagyhírű középiskolában érettségiznél, mint az All Saints.
– Túl késő van már ahhoz, hogy átjelentkezzem. A rivális
csapat kapitánya vagyok. Kizárt, hogy be tudnék illeszkedni. Az
All Saintsnek amúgy is van már egy elkapója, még ha az egy
pöcs is – teszi hozzá Penn egyenesen. Akaratlanul is
felkuncogok, de próbálom elfojtani. Még mindig nem tudják,
hogy megérkeztem. Szerintem.
– A lényeg, hogy az én fedelem alatt laksz, úgyhogy ne nyúlj a
lányaimhoz! Ne akarj próbára tenni, fiam! Néhány
nyakkendőm öregebb nálad. Kell egy jótanács a
tapasztaltabbtól? Vigyázz ezzel a csipesszel! – Apa összecsapja a
húsforgató csipeszt Penn arca előtt, mire Penn-nek a combjára
hullik a cigije, amit még nem gyújtott meg. – Nem csak
sütögetésre lehet őket használni!
– Ne haragudjon, uram, de az egyik lánya túl fiatal hozzám, a
másik pedig túl Daria nekem. – Penn hangja olyan, akár egy
fekete csipke, ami a torkom köré szorul. Szerintem apa nem
veszi észre a tenorjában megbúvó fenyegető veszélyt, de én
igen. Innen tudom, hogy míg apámnak nem tűnt fel, hogy
kijöttem a teraszra, Penn-nek igen. Azokat a szavakat nekem
szánta.
– Ez mit akar jelenteni? – mordul fel apa.
– Szerintem pontosan tudja, hogy mit.
Azzal Penn megfordul, és összeszorított szájjal rám vigyorog.
Azok a szemek már láttak engem meztelenül. Az a száj engem
csókolt ma délután.
Majd azt mondta vele, hogy kopjak le.
Emlékszem, Via milyen vad volt, és ez természetesen zavart
is, de arra nem emlékszem, hogy ennyire szép lett volna. Egy fiú
sem volt még ilyen hatással rám, mint ő. Soha. Még ha
összeadom az összes kalandomat a sok dögös sráccal, akkor sem
érnek fel azzal, hogyan érzem magam Penn egyetlen vacak
pillantásától. Rút kiskacsából gyönyörű fekete hattyúvá
cseperedett.
– Husi – sziszegi Penn, és a mosolya olyan mosolyra húzódik,
ami túlságosan kiszámított egy tinédzserhez képest. A közeli
szemetesbe hajítja a meggyújtatlan cigijét, a szemét továbbra
sem véve le rólam. Hol tanult ilyen kifinomult viselkedést?
– Tessék? – Fenyegetően felhúzom a szemöldököm.
– Köszönöm a husit, hugi. – Kezében a sörrel elsétál
mellettem, kikapva a kezemből a pácolt csirkés tálcát. Gúnyol
ezzel a hülye hugizással. Beharapom belül a számat, mert ott
van apa is, és az a mániája, hogy gondolkozz, mielőtt cselekszel.
– Egészségedre. Tehetek még érted valamit? – mosolygok
édesen.
– Szerintem már így is eleget tettél – feleli Penn. Apa háta felé
pillantok, akinek rázkódik a válla a nevetéstől. Szerintem
megkönnyebbült attól, hogy nem flörtölünk egymással.
– Látom, már találkoztatok. – Apa kiszedi a steaket egy
tányérra.
– Ó, igen – válaszolom. – Penn elég sokat látott már.

Vacsora közben mind az asztal körül ülünk és úgy eszünk,

mintha a világ nem ért volna véget. Mintha Penn a család teljes
jogú tagja lenne. Csak turkálom az ételemet. Anya és apa a
család barátjaként mutatta be Pennt Bailey-nek meg nekem, én
pedig felhorkantottam, amikor a húgom kezet rázott vele a
saláta meg az elegáns vizesüvegek felett. Tasmanian Rain, azaz
tasmaniai tiszta esővíz, ha tudni akarod. Drága és felvágós, mint
mi.
Penn nyitott és kedves, habár úgy beszél, mint egy srác a
gettóból. Magabiztosan, lazán és elbűvölően. Azzal szórakozik,
hogy nem foglalkozik velem. A szeme és az arca még mindig
szép lila színben pompázik, de pár nap múlva biztosan eltűnik
minden zúzódás és attól kezdve minden egyes nap kínozni fog
engem a ragyogó, halhatatlan istenarca. Senki nem beszél arról,
miért fest ilyen szerencsétlenül tetőtől talpig, vagy hogy mit is
keres nálunk, míg Bailey fel nem emeli a fejét a tányérból.
– Mi történt az arcoddal? – Eltakarja a száját, hogy ne
látszódjon beszéd közben a fogszabályzója.
– Bailey – szidja le anya abban a pillanatban, amikor apa a
fejét rázva felnyög. Penn könnyedén elmosolyodik. Rábámulok,
nem tetszik, amit látok. Azt, hogy amikor nem foglalkozik
velem, nem is bunkó.
– Nekimentem egy ajtónak. – Bekap egy kelbimbót és
megrágja.
– Tényleg? – Bailey kikerekedett szemmel vizsgálja Penn
ujjperceit.
– Az meg visszacsapódott, és másodjára még erősebben
megütött.
– Rettenetesen néz ki – mutat rá Mel a teljesen nyilvánvaló
tényre, miközben egy villányi párolt spenótot tol a szájába.
– Láttad volna az ajtót! – Penn előrehajol, és Bailey szemébe
néz. Ekkor rajtam kívül mindenki felnevet, és szinte szó szerint
hallom, ahogy megreped a jég az asztal körül. Az egyetlen
probléma az, hogy két úszó jéghegy van. Ők vannak az egyiken,
én pedig egy másikon lebegek, messze tőlük.
Penn megköszörüli a torkát és beletúr a hajába.
– Nem volt túl jó nyaram, és kellett egy kiút. Kiderült, hogy az
az ajtó… keményebb, mint hittem, de ide vezetett.
A szememet forgatom, felnyársalom a csirkémet és
belemártom a fehér szószba.
– Ha már felhoztuk a témát – szólal meg Mel, és gondosan
leteszi az evőeszközeit a tányérba. – Daria, Bailey. Penn nemrég
nehéz időszakon ment keresztül. Úgy gondoltuk, jót tenne, ha
nálunk lakna, míg véget nem ér a végzős éve, amikor Penn
elmegy főiskolára.
– Az ő végzős éve? Ez az én végzős éven! És ugye azt akartad
mondani, hogy ha főiskolára megy – teszem hozzá, minden
óvatoskodást szélnek eresztve. Ha ő borzalmasan viselkedik
velem, én miért ne lehetnék az vele? Tudom, hogy bántja, amit
mondok. És hogy mindketten borzalmas dolgot követtünk el
négy évvel ezelőtt. De esélyt sem adott rá, hogy bocsánatot
kérjek vagy magyarázatot adjak. Minden szem rám szegeződik,
kivéve Pennét. Ő a steakjébe vájja a villát, majd rágcsálni kezd
egy falatot.
– A jegyei és a focipályán nyújtott eredménye alapján
biztosíthatlak, hogy Penn jó úton halad afelé, hogy ösztöndíjat
kapjon a Notre Dame-on. – Melody mereven rám néz, a
tekintete azt üzeni: a Followhillek nem így viselkednek. Utálja,
amikor átmegyek Hulkba és rosszindulatúba.
– Mi történt? – Bailey aggódva néz Pennre.
– Meghalt az anyám – magyarázza. Bailey erre rám néz,
mintha én öltem volna meg a nőt. Legszívesebben meghalnék.
– Lányok – néz rám apa hunyorogva. – Ha bármikor beszélni
szeretnétek az aggodalmaitokról vagy problémátokról, az ajtóm
nyitva áll előttetek.
Bailey Pennre néz, majd a saját ölébe.
– Mindig is vágytam egy nagyobb fiútesóra. Leszel a bátyám?
Majdnem megfulladok a víztől, amit iszom, és egy kicsit a
tányéromra kell köpnöm. Most hülyít? Tizenhárom éves! Ki
beszél így? Bailey. Bailey beszél így. Aki maga a jóság és
napsugár rózsaszín masnival átkötve. Kitűnő tanuló, anyuci
imádott kis balerinája. Ő és Luna önkéntesként el szoktak járni
takarítani a strandra és használt ruhákat gyűjtenek
jótékonysági célra minden nyáron.
Penn könnyedén beilleszkedett nálunk és senki nem veszi
észre, mennyire kellemetlenül érint ez engem. Vagy hogy
mennyire nem vett rólam tudomást, amióta itt ülünk az asztal
körül.
Penn iszik egy kis vizet.
– Fogadsz jelentkezőket?
Olyan nagy körben forgatom a szemem, hogy félő, a tányérra
pottyan mindkettő. A pohár mögött szélesebbre húzódik Penn
mosolya.
– Tiéd az állás! – ragyog fel Bailey szeme. – Elmehetünk majd
bowlingozni!
– Elmehetnénk, de nem fogunk, mert az béna – jelenti ki
Penn pléhpofával.
– Nagyon béna. – Bailey lélegzet-visszafojtva nevetgél.
– De látom, szeretsz olvasni. – Az állával a nappali
dohányzóasztalán heverő nagy halom könyv felé mutat. Bailey
egy könyvmoly. Szereti a verseket. Ez a másik bizonyíték arra,
hogy ő az én 2.0-s verzióm.
– Van San Diegóban egy hely, ahol bárki felolvashatja a saját
versét. Elég menő, és eszméletlen jó az almáspitéjük.
Elmehetnénk. Jöhetnek a szüleid is.
Mindenki úgy vigyorog, mint egy fogkrémreklámban.
Senkinek nem tűnik fel, hogy Penn engem elfelejtett meghívni.
Lecsapom a poharamat az asztalra. Ki vagyok közösítve.
Talán olyan vagyok, mint a farkast kiáltó fiú. Folyton
bosszankodom és panaszkodom, így amikor tényleg okkal
háborodom fel, senki nem figyel rám.
– Hát ez nagyon szuper – jelenti ki Bailey abban a
pillanatban, hogy anya rátér a gyakorlati dolgokra.
– Nincs kocsid, Penn. Mivel mindennap el kell jutnod San
Diegóba, nem vitázhatsz velem a következő dologban.
Penn olyan szemmel néz rá, amit, azt hiszem, én sosem
úsznék meg következmények nélkül. Félig vérszomjas, félig
felbőszült.
– Most jön az, hogy adnak nekem egy kocsit? Mert nem
vagyok senki játékfiúja.
– Már meg is kaptad. – Apa megvonja a vállát, és egy darab
steaket dob a szájába. – Nem egy flancos darab. Ja, és
elfelejtettem mondani, amikor figyelmeztettelek, hogy nem
érhetsz sem a lányokhoz, sem a feleségemhez, hogy a „játékfiú”
kifejezés az orrod épségébe kerülhet.
– Értem. Javítom: nem kell pátyolgatni. – Penn olyan erővel
nyársalja fel a húst, hogy a halott marha szinte felordít
fájdalmában.
– Biztos vagy benne? – szólok közbe a vizet kavargatva a
poharamban. – Mert pont úgy nézel ki és úgy is öltözködsz, mint
aki rászorul.
– Daria – csattan fel Mel.
Bailey a fejét rázza.
Utálom ezt. Utálom őt. És utálom, hogy amikor Penn a
közelben van, ezt az oldalamat kell mutatnom, a szemét
ribancot, a maga bizonytalan teljességében.
Penn úgy tesz, mintha semmit nem hallott volna, és lop egy
kelbimbót Bailey tányérjáról.
– Hála Marxnak! – nevet fel a tesóm. – Utálom. Mitől lett
lyukas a pólód?
Legszívesebben elmondanám neki, hogy szándékosan az.
Mert jelentése van. Mert mindig lyukas valamilye, mindegy,
mikor és hol látom vagy hogy mit visel. De inkább a
borsdarabkákat számolom a csirkémen.
A húgommal nem vagyunk túl közeli kapcsolatban.
– Ennek van egy története – mondja Penn.
– Jó történet? – kérdezi Bailey.
– Csak jó történeteim vannak.
– Hadd mutassam meg az új kocsidat, fiam – mondja apa.
Fiam.
Forgatom a szemem, hogy el ne sírjam magam.
Marx, ez egy rohadt hosszú év lesz!
 Negyedik fejezet

Gyönyörű vagy, mint a dal

Ocsmány, mint egy hörgés
De a csinos felszín alatt
Totál nem tudod, mi a dörgés
A lelked hasadékaiba akarok ásni
A titkaidat kitalálni
A lábad elé odavetni
Az arcodat jól megfigyelni
Kínod édes ízét ízlelgetni

Daria

Reggel, amikor felkelek, az íróasztalomon egy zöld almát

találok, amibe valaki beleharapott, és a nyoma elszíneződött. A
nyitott történelemkönyvemen hever, ott, ahol sárga
szövegkiemelővel aláhúztam valamit.

Amikor a rómaiak megtámadták a britonokat,

almát vittek nekik.
 Legszívesebben ledönteném a ház falait és addig üvöltenék,
míg el nem ájulok.
Végül úgy döntök, kihagyom a reggelit és egyenesen iskolába
megyek.
Most az ebédlőben vagyok, próbálok egyenletesen lélegezni,
és a fő célom, hogy ne haljak meg.
– A művészek nem csapatjátékosok. Csak egy igazi
individualista képes olyat alkotni, ami igazán az övé. Neked kell
lenned a petesejtnek és a spermiumnak is, ha mesterművet
akarsz létrehozni. – Blythe az ebédlő padján áll és színpadias
beszédet tart. A tömegben ott ül Vaughn is, akinek fogalma sincs
róla, hogy az előadás róla szól. Magában ül és a következő
szobra vázlatát készíti egy jegyzettömbbe.
– Basszus, Blythe, a te szádból még a szex is szomorú – ásít
Knight.
Vaughn nem eszik. Mármint soha. Úgy értem, nyilván szokott
– különben már nem lenne –, de mások előtt soha. Úgy tűnik,
semmi olyat nem csinál, amit az átlagos emberek szoktak.
Sosem megy el az iskolai mosdóba. Nem vesz részt a
testnevelésórákon. Ha jár egy csajjal, arról csak azután
értesülünk, hogy dobta a lányt, mert a bekattant exek össze
szokták firkálni a szekrényét, a padját vagy a házát. Ez a másik
fura dolog – Vaughn képes teljesen normális csajokból
idegroncsot csinálni. És hogy miért nem vegyül a többiekkel?
Azt hiszem, ilyen a cseresznye sorsa a torta tetején. Vaughn oda
ül, ahová akar. Mintha a világ egy osztriga lenne, ő pedig nem
szeretné a tengeri kaját.
– Mit tudsz te a művészekről? – horkan fel Gus, majd a
tojásos-tonhalas szendvicse felét odatolja Blythe-nak. A srác az
asztalon ül, a lábát a padnak támasztva. Undorító és erőltetett,
de most semmi kedvem nincs vitatkozni vele.
Blythe felkapja a szendvicset és vigyorogva leül, majd feltépi
a folpack csomagolást.
– Tudom, hogy jó a kézügyességük. Nem úgy, mint neked.
Beleharap a szendvicsbe és forgatni kezdi a szemét.
– Hmm, ez nagyon jó!
Esme a hosszú, fekete haját csavargatja az ujja körül és
buborékot fúj a rágóból.
– Nem akarok udvariatlan lenni, srácok, de halálra untattok.
Cole, mondd már meg Vaughnnak, hogy jöjjön ide!
Knight azzal van elfoglalva, hogy a helyiséget fürkéssze,
Lunát keresve, és kitekert nyakkal válaszol.
– A picsába! – A nadrágja zsebére csap, majd ellenőrzi az
aranyszínű Gucci-dzsekije zsebeit is. – Nem találom.
– Mit nem találsz? – pislog Esme.
– A listát, amin azt gyűjtöm, mennyi hülyeséget kérsz tőlem.
Mindenki felnevet. Még én is elmosolyodom halványan.
– Ne már, Knight! Szeretnénk hallani róla, milyen volt
Vaughn nyara Olaszországban. – Blythe hátradobja a haját és a
pilláit rebegteti. Lefogadom, hogy a saját temetésén is flörtölni
kezdene a pappal. Elképesztő, mekkora ribanc.
– Ha Miles a sakk-klubból űrutazáson venne részt és a
világon elsőként landolna a Napon, te akkor sem pazarolnál rá
egy percet sem az életedből – nevet Esme. Ő meg Blythe a
legjobb barátok, szóval tudja jól, Ortiz mennyire odavan
Vaughn Spencerért.
 – Hé, Daria! – kiált fel Gus, mire felkapom a fejem a
salátámból, amit az elmúlt tíz percben kínoztam a műanyag
villámmal. – Nagyon csendben vagy.
Te pedig a nyomorult életedben először meglepően éles szemű
vagy.
– Miss Linde teljesen rám szállt. – Megvonom a vállam.
Még csak nem is hazudok. Az a ribanc zsigerből utál. Én pedig
utálok az óráján ülni, ahol a szüleim elkezdtek hetyegni
egymással. Megkérhetném, hogy költözzünk másik terembe, de
ahhoz először el kéne mennem az iskolai tanácsadóhoz, aki már
korábban is sarokba akart szorítani azzal, hogy nyomozni kíván
a Prichard igazgatóhoz kötődő pletykákkal kapcsolatban. Nem
akarom, hogy Prichard bajba kerüljön. És ott van még Penn is,
az első számú közellenség, akivel együtt lakom. Úgy volt, hogy
ez az év lesz az utolsó szuper évem, mielőtt elmegyek fősulira,
és mégis kész katasztrófa, ahogy indult.
– Nem akarod hasznossá tenni magad? – Gus megnyalja a
száját. Említettem már, hogy milyen gusztustalan? Ja. Oké. Épp
egy másodperce.
– Neked? – Lassan végigsimítok rajta, és megszorítom az
állam. – Csak akkor, ha előtte részt veszel egy teljes
átalakításon, aztán pedig elásod magad.
Gus egy tagbaszakadt, szőke, kiköpött amerikai szépfiú
szuperhős állkapoccsal és nagy, ragyogóan kék szemmel, amitől
úgy néz ki, mint egy leborotvált alpaka. Ha egy kilencvenes
évekbeli mozifilmben lennénk, ő lenne a főgonosz. Ha jobban
belegondolok, most is az. Amellett, hogy ő vezeti a kígyóverem
fogadási körét, szigorúan betartja az „ágyba dugni és kidobni”
politikát, ami miatt néhány itteni szülővel már meggyűlt a baja.
És míg én egy sündisznó vagyok – gonosz, ha provokálják –, ő
egy kenguru. Egy igazi zsarnok, aki teljesen céltalanul és ok
nélkül szemétkedik másokkal. Emlékszem, amikor a szüleim
elvittek Ausztráliába, arra figyelmeztettek bennünket, hogy ha
éjszaka kocsikázunk a természetben, vigyázzunk, mert
bármikor kiugorhat az útra egy kenguru, hogy elijessze a
sofőröket. Gus ilyen. Agresszív és ostoba.
Egyedül Knighttal kedves, a ragyogó hátvéd hősével, aki a
legtöbb focigyőzelemről gondoskodni szokott, meg Vaughnnal,
az aranytojást tojó tyúkkal, aki minden hétvégén felbukkan a
veremnél, hogy megverekedjen három huligánnal meg egy F– 22-
es Raptorral.
A többiek a megjegyzésemen nevetnek. Az asztal körül egy
rakás focista és pomponlány ül. Knight végre kiszúrja Lunát az
ebédlő túlsó végében, és lecsusszan a padunkról.
– Később dumálunk, seggarcok. Kösz az őszinteséget, igazi
volt minden! Kivéve Esme csöcsét. – Elballag tőlünk. Esmének
leesik az álla, megfogja alulról a melleit, amelyeket egy színes
D&G ruhába rejtett, és miután megvizsgálta őket, Knightra
pillant.
Luna Rexroth nem hajlandó velünk ülni. Egyszer, amikor
Knight nem volt ott, Gus azon poénkodott, hogy Luna meg sem
szólal az asztalnál. Nem kussoltattam el, és emiatt még mindig
rosszul érzem magam. Luna egy persona non grata, és nem
érdemli meg, hogy küzdjenek érte, de azt sem érdemli, hogy
bántsák.
– Hogy érted, hogy hasznossá tehetné magát? – Esme egy
répacsíkot rágcsál, rám terelve a témát a műmelleiről, amiket a
tizennyolcadik születésnapjára kapott a szüleitől.
– Azt beszélik, hogy Penn Scully meglátogat minket suli után,
hogy óva intsen bennünket attól, hogy a meccs előtt bármilyen
csínyt kövessünk el. Tavaly az All Sainst kiirtotta a füvet a Las
Juntas pályáján, és a csóró seggfejeknek hetekig nem volt hol
játszaniuk. Gondoltam, Daria játszhatná a bírót, ha már úgyis
be van rá indulva.
A szívem olyan erősen és gyorsan kezd el verni, hogy a
lábujjaimban is érzem.
Meg a szemgolyóm mögött is.
Marx, Marx, Marx.
– Scully? – horkanok fel. – Hm, nem, köszi.
– Ezért üvöltöttél úgy, amikor Vaughn kiverte belőle a szart?
– biccenti oldalra a fejét Gus.
– A srác részeg volt. Én csak amiatt aggódtam, hogy Vaughn
bajba kerülhet.
Gus továbbra is vigyorogva méreget engem a halvány
szemével. Előrehajol, és megnyomja az orrom az ujjával.
– Nem hiszek neked.
– Kész szerencse, hogy nem kell megfelelnem az
elvárásaidnak. – Kinyitok egy láthatatlan tükröt, majd a középső
ujjamat mutatom felé. Még több nevetés. Úgy tűnhet, hogy
elememben vagyok, de a cuki nyári ruhám meg a szalagos
fekete cipőm mögött teljesen szétcsúsztam.
– Bizonyítsd be ma délután háromkor!
– Passzolom, lúzerkém. Pomponedzés lesz. És tudod, van
életem.
 – Az egész pomponság lényege az, hogy segítsd a focicsapatot
– érvel Esme, megsemmisítve engem. Még mindig nem tudta
lenyelni, hogy én lettem a pomponcsapat kapitánya. Csakhogy
Esmével az a helyzet, hogy mindenkinek beszól a súlya miatt, és
próbálja elhitetni a csajokkal, hogy semmi mást nem lenne
szabad fogyasztaniuk a Zero Coca Colán kívül. Senki nem
akarja, hogy ő legyen felelős a hazatérési buli rágcsamenüjéért,
pláne nem a szurkolócsapatéért.
– Nem lehet, señor baromarc. – Elveszek egy almát a
tálcájáról, és beleharapok anélkül, hogy tudatában lennék, mit
csinálok.
– Fél négykor kezdődik a pomponedzés. Oda tudsz érni.
Blythe az alsó ajkát harapdálja. Marx, remélem, a tinilányok
kinőnek abból, hogy mindenáron a fiúk csapatának
szövetségesei akarjanak lenni.
– Jól van. Tőlem. – Felállok, és fogom a piros műanyag
tálcámat. Kisétálok az ebédlőből és lenyelem a gombócot a
torkomban, ami sírással fenyeget. Nem akarok összefutni Penn-
nel. Tudom, hogy hülyeség, hiszen már együtt lakunk és a
találkozás elkerülhetetlen, de utálom, ahogy rám néz. Átlát
rajtam és ez megrémít.
A nap hátralevő részének semmi értelme, de én magasan
hordom az orrom és káprázatosan mosolygok. Nem segít, hogy
Blythe meg én ugyanolyan Reformation-ruhát viselünk, és csak
arra tudok gondolni, hogy pasik terén is ugyanolyan az
ízlésünk.
Azzal a különbséggel, hogy Penn az én ágyamban sosem
fordult meg.
 Azért csókolt meg, hogy megmutassa, megteheti. Aztán letépte
a nyakamból a tengeri üveg láncot és azt mondta, nem akarja
az első alkalmaimat.
A szívem az óra minden egyes tiktakja hallatán elszorul. Mint
egy időzített bomba, és amikor három óra lesz, a csengő
felrobban a fülemben. Gus a terem előtt vár, könyökét az
ajtófélfának támasztva, hátrafordított baseballsapkában. Az
emberek füle mellett pukkangatja a rágóját, ahogy a diákok
kisétálnak a teremből, és amikor én slisszanok ki, a vállam
mögé kerül, majd megpöccinti az orrát az ujjával és szipog.
– Nem ebben a teremben dugtak a szüleid?
Ezt meg honnan tudja?
Onnan, hogy mindegyikünk szülei ide jártak. Az emberek
pletykálnak. Folyton pletykálnak.
– Legyünk már túl ezen!
– Igenis, asszonyom! – Eltolja magát az ajtótól, és mindketten
elindulunk a kijárat, majd a gimi kapuja felé. Azt magyarázom
magamnak, hogy Penn-nek és nekem is az az érdekünk, hogy
úgy tegyünk, mintha nem ismernénk egymást. Nem kell, hogy
szarul süljön el ez a dolog. Ha másra nem, arra jó alkalom lesz,
hogy bebizonyítsam Gusnak, nincs köztünk semmi Penn-nel.
Előbb halnék meg, mint hogy bevalljam: egy Las Juntas-os
patkánnyal járok.
Ahogy a kapu felé közeledünk, meglátom Pennt, aki a vadiúj
ezüstkék Priusának támaszkodik. Az ajkamba harapok, hogy
elnyomjam a kuncogást. Apa egy fair trade kávét kortyolgató
környezetvédőtől vette neki a kocsit, aki szerint a fehér cukor
olyan, mint a tiszta heroin. Penn keresztbe tette a két karját a
mellkasa előtt, egy olyan Ray-Bant visel, mint Jax Teller, és a
homlokát ráncolja. A fekete pólóján egy lyuk tátong a szíve
magasságában és a fekete csőnadrágja kiemeli, milyen magas és
karcsú, pláne ahhoz képest, hogy egy elkapó. Gus hozzá képest
úgy néz ki, mint egy tank (és az IQ-ja is hasonló).
Gusszal megállunk Penn előtt, megfelelő távolságban ahhoz,
hogy mutassuk, nem társalogni jöttünk. Olyan érzés, mintha
kivontam volna a kardomat és bár Gus még nem látta Penn
pengéjét, én tudom, hogy a vérem szárad rajta reggel óta,
amikor azt mondta, meg fogja hódítani az országomat, és ledönt
a trónról.
– Szevasz, seggarc! – Gus Penn felé nyújtja a kezét
öklözéshez.
– Látom, hogy hoztál egy kis izmot – röhögtet Penn. Nem
reagál Gus gesztusára, aki egy ideig még a levegőben tartja az
öklét, majd leereszti. – Azzal fog halálra untatni, hogy
hajvasalókról beszél nekem? Ez a stratégiátok?
Gus hol rám, hol Pennre néz, majd hosszasan, halkan
füttyent.
– A picsába! Én tuti biztos voltam benne, hogy dugtok, mert
Daria egy milliliternyi érzelmet mutatott, amikor szétrúgta a
valagad egy másodikos. Ennek a ribinek a sivatag se olvasztaná
meg a jeges szívét.
– Mi konkrétan a sivatagban vagyunk, te idióta. – A
szememet forgatom.
– Pontosan! – Gus a szemöldökét mozgatja. – És mizu, Penn?
Hogy van a csajod?
Penn-nek van csaja? Nem hinném. Tegnap megcsókolt. A
szívem gyorsabban kezd verni.
– Semmi közöd hozzá – csattan fel Penn.
– Oké, térjünk a lényegre! Mennem kell az edzésre. –
Legyintek egyet.
– A lényeg, azt hiszem az, hogy neked semmi helyed nincs
ebben a beszélgetésben – veti oda Penn olyan laza,
nemtörődöm stílusban, amivel teljesen feldühít. – A kapu arra
van, használd! – Az iskola bejárata felé mutat.
Gus vihog, és rácsap Penn vállára.
Oké, hát ennyi volt. Az, hogy otthon egy fasz velem, még
valahol elfogadható, de hogy nyilvánosan is? Ez már hadüzenet.
– Azt hiszem, maradok. – Most rajtam a sor, hogy keresztbe
tegyem magam előtt a két karomat. – Hogy fordítsam Gusnak,
amit mondasz. Nem beszéli folyékonyan a fehér szutyok
nyelvet.
– És te igen? – Penn felhúzza a meglepően szép szemöldökét.
– Ez baró! – Gus nevetve a levegőbe öklöz. – Nahát, ti aztán
tényleg utáljátok egymást. Ez dögös!
Nem vicc.
Még mielőtt a szavaimon vagy azok hatásán
gondolkodhatnék, kiszaladnak a számon. Kétségbeesetten
vissza akarom szerezni a tekintélyemet.
– Igen, folyékonyan. A tesód tanított meg rá. – Vigyorgok.
A védelmemben legyen mondva, hogy már azelőtt utálom
magam, hogy az utolsó szavakat kiejteném a számon. És miután
kimondtam, úgy érzem, mintha szitává válna a szívem és
minden méreg kifolyna belőle. El sem hiszem, hogy ezt
mondtam. Nem is lepődöm meg azon, amikor Penn arca
unottból dühössé válik. Az orrlyukai remegnek, leveszi a
napszemüvegét és hunyorgó szemei egészen keskennyé
szűkülnek.
A szám elé kapom a kezem. Penn arca kegyetlenül
erőszakossá változik. Kegyetlen viharra emlékeztet, ami letépi a
házak fedelét és a lombkoronákat.
– Ajajaj… – Gus pukkaszt egyet a rágójával, leveszi a
baseballsapkáját és beletúr a szőke hajába. Fényes és egyenes,
úgy néz ki, mint amikor szél fúj végig egy dűnén. – Penn Scully
a legmagasabb körökben szerez ellenségeket, de nem
mondhatnám, hogy ez meglep. Mondtál valamit? Scully? Nem
érek rá egész nap. Van, akinek edzenie is kell. Nem akarom
elveszíteni a szezon első meccsét – mondja, és csak vigyorog.
– Felejtsd el, Bauer! – Penn a fejét rázza, és eltolja magát a
kocsijától. Elmegy. Dühösen. Miattam. Beszáll a kocsiba, és
innentől kezdve minden lassított felvételben történik.
Legszívesebben sírnék és üvöltenék, de erre a félévre már
letudtam a nyilvános kiborulásokra vonatkozó kvótámat a
kígyóveremben. Gus kétszer rácsap a kocsi tetejére, és a
lakótársam még kap egy csípős megjegyzést, mielőtt elválnának
az útjaink.
– Jó kis verda, haver. Egy elvált filantróp nőtől nyúltad?
– Az anyádtól nyúltam, Gus. Bár, ő jobban szeret mást verni,
ugye?
Gus elvörösödik. Nem tudom, miért. Nem is érdekel.
Mindketten állatok.
Megfordulok és az iskola felé szaladok. Nem tudok ott állni.
Nem tudok nyugton maradni. Nem kapok levegőt.
 Gus azt kiáltja utánam, hogy kezdek meghülyülni és nem
kéne annyit lógnom a Luna csajjal. Nem mintha vele lógnék.
Luna meg Knight, Vaughn és Bailey és Lev tartoznak egy szoros
csapatba, ők azok, akik nem foglalkoznak vele, mit beszélnek
róluk mások – és ott vagyok én. Én baromi sokat foglalkozom
ezzel. Ami ironikus, mivel a suliban tőlem félnek és engem
utálnak a legtöbben.
A focipályán keresztül a lányöltözőbe szaladok. Mivel az
edzésről elkéstem, senki nincs már ott. Belököm az ajtót és
bezárkózom az egyik zuhanyzó-öltöző fülkébe. A falnak dőlök, a
hátam végighúzódik a kurvaanyázásokkal teli, ocsmány
graffitin, amiknek egy részét én írtam, és végighúzom az
ujjaimat az arcomon. A picsába. Miért kellett felhoznom Viát?
Miért vagyok ilyen szemét? A Hulk a mellkasomat csapkodta,
amikor ott voltam Penn-nel, és azt mondta, ne mutassam
gyengének magam.
Akkor miért érzem mégis olyan gyengének magam?
Megtörlöm az arcom, lehúzok egy pohár vizet és kinyitom az
ajtót. Amikor kilépek, lerángatom magamról a ruhát, feltépem a
szekrényemet, kiszedem a pomponlányos egyenruhámat és
bevágom az ajtót. A szekrény mögött egy ismerős arcot
pillantok meg.
– Harcolsz vagy menekülsz?
Hátraugrok egyet, a gerincem a szekrénynek csapódik.
Penn.
– Mi a szar, Scully?
A lányöltözőben van, ráadásul egy olyan suli öltözőjében,
ahová nem is jár. A zűrös szó rá van írva a képére, és ha az
apám valaha rájön, hogy kettesben voltunk ezen a helyen, a
heréjénél fogva akasztja fel Pennt az All Saints zászlórúdjára, és
a törött lábát lóbálhatja majd a szél.
Arról nem is beszélve, hogy szinte teljesen meztelen vagyok.
Már megint.
– Válaszolj!
– Harcolok. Mindig harcolok. Szóval, a barátnőd tud róla,
hogy lefeküdtél Blythe Ortizzal és hogy megcsókoltál engem? –
Édesen mosolygok, próbálok unottnak tűnni, de máris
megbánom a kérdésemet. Nem kellene tudnom Blythe-ról és
nem kéne azzal foglalkoznom, hogy megcsókolt engem.
Penn füttyentve bólogat.
– Követed az eseményeket, mi? Csak azért csókoltalak meg,
hogy bebizonyítsam, megkaphatnálak bármikor. De teljesen
mindegy, hogy mit tud és mit nem, mivel nem akarlak téged.
Most rajtam a sor, hogy kérdezzek valamit. – Tesz felém egy
lépést, és a fémszekrényekhez szorít. A hely tágas, szinte
zavarba ejtően luxusszínvonalú. A szekrények olyan színűek,
mint az egyenruhánk (kék és fekete), a szüleink pedig több ezer
dollárt költöttek a felvágós krómmosdókra, üvegzuhanyzókra és
párnázott tengerkék padokra.
Penn tekintete olyan mélyreható, hogy libabőrözni kezdek
tőle. Mintha a bőröm alá látna. A napbarnította, kisminkelt
felszín alatt mocskos vagyok. Hús, belső szervek, erek és
gyűlölet rejtőznek ott. Marx, miért van bennem ennyi gyűlölet?
– Szándékosan próbálsz ilyen rohadék lenni, vagy ez
természetesen jön belőled?
Egy kicsit mindkettő, magyarázza bennem Hulk.
Természetemből adódóan vagyok irigy és kicsinyes, de ha
fenyegetve érzem magam, a ribanckodás reflexszerű reakció.
Természetesen előbb halnék meg, mint hogy igazat mondjak
neki. Rideg pillantást vetek a gyógyuló arcára. Olyan dögösen
zűrös és gyönyörűen elcseszett, mint Johnny Depp a Gilbert
Grape-ben. Ha lenne helyem, hátradobnám a hajamat, de így,
hogy Penn teste a testemhez nyomódik – sokkal közelebb, mint
tegnap, a fürdőszobában –, mindenképp hozzáérnék, ha
megmozdulnék. Hozzá akarok érni. És pontosan ezért nem
moccanhatok.
– Ha rólad van szó, akkor magától jön, bébi. – Végigmérem az
arcát.
Miközben árad belőle a higgadt unalom, én a homlokomat
ráncolom.
– Te kezdted, oké? Gus azt hitte, hogy haverok vagyunk, és
azt várta, hogy legyek a közvetítő köztetek. De te nem tudtad
megállni, hogy ne cseszegessél. Csak állnom kellett volna és
tűrni?
– Nem ez az All Saints-es pomponlányok dolga? – vigyorog.
– Mekkora segg vagy!
– Te meg hazug. Tőrbe csaltál.
– Miért csaltalak volna tőrbe? – Dobbantok egyet, és a térdem
hozzáér a lábához. A farmerje szakadt térdnél és a lyukon
keresztül látom, hogy a barnára sült lábán halványbarna a szőr.
Le merném fogadni, hogy tetőtől talpig jól néz ki, és baromira
bosszant, hogy nem tudom felidézni magam előtt a meztelen
testét, mivel én még nem láttam őt. Ő bezzeg fel tudja idézni az
én testemet.
 – Mert te vagy a menő gyerekek bábja? Mert azt hiszed
magadról, hogy valami kis méhkirálynő vagy itt, akinek minden
szarba bele kell ütnie az orrát? Utálom a…
A szájára tapasztom a számat, hogy elkussoltassam. Tudom
jól, milyen szánalmas vagyok, és nem akarom a szájából
hallani. Ami meglep, az az, hogy hagyja magát. Két kézzel
megfogja az arcomat és a szánk összeolvad. Nem értem az
egészet. Nem szoktam olyanokkal csókolózni, akiket alig
ismerek. Olyanokkal sem, akiket ismerek. A csókolózás sokat
jelent nekem. Bár Penn nem egészen idegen. Mintha egész idő
alatt abban a tengeri üvegben hordoztam volna őt, és most,
hogy elvette tőlem, csak a figyelmével lehetne kielégíteni a
vágyakozásomat.
A tekintetével. A haragjával. A szájával.
– Az apám meg fog ölni. – A szájába vigyorgok, a nyelve pedig
ismét az ajkaim közé siklik.
– Hiába nyomsz tejszínhabot egy éhező macskára, attól még
ugyanúgy fog kinézni.
Szaggatottan veszi a levegőt, a kezei nagyok, kérgesek,
durvák, melegek és ismerősek. Végighúzza az ujjait az arcomon,
a nyakamon, a hajamon, hátradönti a fejemet és szívni kezdi a
bőrt az állkapcsom alatt, hogy megjelöljön, én pedig felnyögök.
Öröm árad szét a mellkasomban. Penn íze a számon maga a
mennyország. Édes, veszélyes, férfias. Vágott fű, a kaliforniai
nap, egy kis izzadság, fogkrém és forróság illata. A nyelvünk
egymással táncol. Már nem vagyok benne biztos, hogy szomorú
vagy boldog vagyok-e, de bármi is van – érzem. Életre keltem.
Élek.
 A merev farka a hasamhoz nyomódik, én pedig
hozzádörgölőzöm, amikor a valóság magamhoz térít. Hallom,
hogy nyílik az ajtó. Először azt hiszem, hogy egy csapattársam
sétált be utánunk, de amikor Penn hozzám nyomja magát,
eltakarva a félig meztelen testemet, azon veszem magam észre,
hogy a csípőm az érintésére és az ajkaira vágyik, de rájövök,
hogy Penn nem smárolni akar velem – hanem kitakarni.
Pislogva, kétségbeesetten próbálok kijózanodni.
– …remélem, ezt meg tudják magyarázni. – A fémes hang úgy
tölti ki a helyiséget, mint valami vegyi fegyver, és ettől kipattan
a szemem.
Ó, Marx!
Amikor oldalra kapom a fejem, látom, hogy Prichard igazgató
áll az ajtóban és fenyegető alakja kitölti a keretet. Egyedül van,
de inkább viselném el, hogy a Las Juntas bulldogjai nézzék,
ahogy smárolunk, mint ő. Penn elém áll és a testét teljesen
Prichard igazgató felé dönti, így továbbra is takarja a testemet.
Ahelyett, hogy bocsánatot kérne vagy magyarázkodna, rágót
keres a hátizsákjában, kibontja és bekapja. A papírja a padlóra
hullik.
Azt hiszem, olyan rosszfiú szintre lépett ezzel, ahol én még
csak Vaughnt és Knightot láttam.
– Prichard igazgató úr! – Úgy érzem, mintha tele lenne
vattával a szám. Az arcomat nézi, Penn mögé belesve, és olyan
düh árad a szeméből, amitől lángra kap az arcom. Nem kellene
hűtlen csalónak éreznem magam (Pricharddal egész más típusú
a kapcsolatunk), de valamiért nem érzem helyesnek, ami
történik. A lojalitásom veszett el.
 – Penn Scully. – Az igazgató csettint egyet a nyelvével. –
Amikor azt mondtam, hogy szívesen látunk a csapatban, én a
focira gondoltam, nem a szurkolókra, arra pedig egyáltalán
nem számítottam, hogy bejelentés nélkül körbejárja az épületet.
– Ezt jobb lett volna tisztázni. – Penn kifúj egy buborékot, és a
hajába túr.
– Álljon el Miss Followhill elől.
– Majd ha maga elfordult – pofázik vissza Penn.
Legnagyobb megdöbbenésemre Prichard igazgató elfordul a
szemben lévő szekrények felé. Mr. Prichardnak nem megy
sokáig a kedves viselkedés, szóval helyre kell ezt hoznom.
Gyorsan.
– Az én hibám – lépek ki Penn elé, mielőtt Penn-nek esélye
lenne arra, hogy még tovább rontsa a helyzetet. – Én rángattam
ide. Az én ötletem volt.
Mindketten döbbenten néznek rám. Nem bánom, hogy én
viszem el a balhét, Prichard igazgató már úgysem tisztel engem,
amiért hagyom magam kihasználni. Plusz: rettenetesen érzem
magam amiatt, ami Viával történt.
Szeretnék megbűnhődni azért, amit Penn testvérével tettem.
Nem vagyok szörnyeteg.
– Azért jött ide, mert ide akart jönni. Azt hiszem, képes
irányítani mindkét lábát – csattan fel Mr. Prichard.
– Mind a hármat, ha a legfontosabbat is beleszámoljuk, uram.
– Penn az arcát dörgöli, a hangjából közömbös unalom árad.
Szúrja a szemét az igazgató. Ez a csávó nem normális.
– Valójában azért van itt, mert elveszítettem egy fogadást és
ezért meg kellett csókolnom egy szutykot. De mostanra
végeztünk is. – Szipogva felkapom a szurkolószoknyámat és a
hasvillantós pólómat. Nem merek feléjük nézni. Hazudtam, de
ezzel talán sikerül megbékítenem Prichardot, és ebből érteni
fogja, hogy Penn nem a pasim. És így Penn nem kerül bajba.
Prichard hunyorogva méregeti Pennt.
– Nem tetszik, hogy visszabeszél nekem, fiatalember.
Penn úgy forgatja a szemét, mintha fárasztaná a férfi
színpadias viselkedése.
– Penn – suttogom jól hallhatóan. Megrántom a pólóját a
lyukhoz közel, mire ő ellöki a kezem, és továbbra is az igazgatót
nézi. Nincs benne félelem. És ekkor jövök rá, hogy nemcsak
arról van szó, hogy vonzódom hozzá. Hanem arról is, hogy
irigyelem őt.
– Ha még egyszer meglátom az iskolám területén, értesítem a
hatóságokat. – Prichard igazgató merev tartással sarkon fordul.
Ösztönösen utánaeredek. Penn elkapja a csuklómat, a
hüvelykujjával elszorítva az eremet.
Kígyószemében olyan kérdés van, amire még senkinek nem
adtam egyenes választ.
Mi a fasz?
– Megkaptam, amit akartam tőled. – Ásítva elhúzom tőle a
karomat. – Ha azért jöttél, hogy kitakarítsd az öltözőt, a
felmosót a karbantartó szobájában találod, a focipálya
túloldalán.
Némán, lassan megyek Prichard igazgató úr szobája felé.
Amikor az ajtó elé érek, azt mondja, felejtsem el, hogy aznap
részt veszek a pomponedzésen.
– Esme majd helyettesít. Elég okos, ha arról van szó, hogy
megkapja, amit akar. Nekünk pedig most amúgy is fontos
dolgunk van.
Bezárja az ajtót. A szívverésem felgyorsul.
Sosem éreztem még ilyen véglegesnek a zár kattanó hangját.
 Ötędik fejezet

Miattad
Úgy érzem
Meg akarok nőni
Bár nagyon kicsinyesen viselkedsz
Zsebre akarlak vágni, hogy megmentselek önmagadtól

Penn

Hé, Penn, hallom, puhább a heréd, mint Tom Bradynek. Talán

használhatnád stresszoldó laszti helyett.
Valami All Saints-es lúzer böfög mögöttem, összegyűr egy
üres Gatorade-palackot, és a csapatom felé hajítja. A
focipályájukhoz vezető alagútban állunk, ugyanis az All Saints
Gimnáziumnak saját kibaszott alagútja van, mintha az NFL-ben
lennénk. Az egész sportkomplexumuk pöpec, a szülők biztosan
csengettek érte rendesen. Bár a vendégcsapat számára
fenntartott öltözőt elzárták csőtörés miatt (azaz: Gus hozta a
szokásos fasz formáját). Úgyhogy most egy alagútban vagyunk.
Együtt.
Az egyik All Saints-es elájult, mint valami kis picsa – azt
motyogják, hogy túl meleg van itt, de lefogadom, hogy a fűzője
volt túl szoros –, és mindkét csapat edzője sietett, hogy mentőt
hívjanak neki és kerítsenek valakit, aki belép a helyére.
Ez a szezon első meccse, és még ki sem értünk a pályára,
máris áll a kibaszott bál.
Öt éve nem vert meg minket az All Saints Gimi. Ezt azért
emésszük még egy kicsit!
Öt. Kibaszott. Éve.
Higgins edző tegnap interjút adott a helyi tévében. Azt
mondta, ha koncentrálunk, simán nyerünk. Ha nekünk beszél,
sosem ilyen optimista. Kevesebb bizalma van bennünk, mint
egy csapatnyi focimezes, ájult kecskében. Ami baromság, hiszen
mi vagyunk a legjobbak az államban (az ASG meg a második –
kezdődik a szemforgatás).
Az edző azt is mondja, hogy a fejünk legyen hideg, a lábunk
meg meleg, és ne fordítva. Tudja, hogy az ASG mestere lett a
pofázásnak, de Knightot, a másodikos irányítójukat leszámítva
a támadóik nagyon gyengék, a játékuk pedig eléggé
kiszámítható. Nem terveztem, hogy odamenjek Gushoz
rendezni a dolgokat, csak azért csináltam, mert az edző
megkért, hogy simítsuk el a pályán kívüli rivalizálást. Arra
azonban nem voltam felkészülve, hogy Gus magával hozza
Koponyaszeműt is…
Tegnap óta nem beszéltem vele, amikor az öltözőben
smároltunk.
Elmentünk egymás mellett a folyosón, vacsora alatt kerültük
a szemkontaktust és később sem foglalkoztunk egymással,
amikor a házinkat írtuk a konyhaasztalnál, ahol Bailey-nek
sikerült megdöntenie a saját rekordját azzal, hogy két teljes
órán át beszélt a semmiről.
Daria azonban kiállt mellettem Pricharddal szemben – ilyet
még senki nem csinált –, és most már tudom, hogy azért potyog
úgy a szar a szájából, hogy elleplezze a jó szándékát, így nem
zavart a kifogása, amivel azt magyarázta, miért történt, ami
történt. Egy kicsit azért szánalmas azzal, hogy azt hiszi, csajom
van és mégis elhetyegek így vele. A gazdag, elkényeztetett
lányok baromi önelégültek. Miért is ne használhatnám ezt ki?
Nézem Dariát a pályán, ahogy a számukat adják elő a
szurkolócsajokkal. A kis kék-fekete ruha alig takarja a csöcseit
meg a pináját, és tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen,
akinek ez feltűnik. Olyan, mint egy régi fotót nézni, ami
megkopott a szélein. A háttérben minden összemosódik, ő pedig
ragyog.
A Las Juntas színe a vörös-fekete és elég feltűnő, hogy a
lelátókon kevesebb mint zéró szurkoló jött el a családtagjaink és
barátaink közül. És a Todos Santosnak? Minden második bolt
bezárt a városban és ugyanazt a táblát rakták ki:
Zárva: meccsre mentem!
(És gyere te is. Hajrá, Sainst!)
San Diego felénk eső részén a legtöbb embernek megvan a
maga elfoglaltsága péntek estére. A kemény munkára azonban
a legtöbb Todos Santos-i, úgy tűnik, allergiás.
Felnézek a lelátóra és kiszúrom Jaime-t, Melt meg Bailey-t. A
barátaik mellett ülnek és mind az All Saints kék sapkáját és
burgundivörös felsőjét viselik. A pólót kifordítva hordják, hogy
ne látszódjon, mi van a másik oldalon. De én tudom. Tudom,
mert azok az én pólóim. A számommal, ami a 22-es.
„Sylvie és Penn, mindig ketten.”
Az All Saints verziója annyira nem hízelgő. Ők úgy hívnak:
„Dupla Fos – Őt taposd!”
Tegnap este Mel félrehívott és azt mondta, néhány ember már
keresi Viát. Megkérdezte, van-e olyan rokonunk, akihez
elmehetett. Elmondtam neki, hogy van egy apám meg egy
nagyanyám, akik az elmúlt tíz évben egyik városból költöztek a
másikba, megpróbáltak valami őrült keresztény egyházat
alapítani és van egy nénikém Iowában, akit már kérdeztem
erről, és egy mostoha nagybátyám Ohióban, akivel sosem
találkoztam.
A Followhillek nem rossz fejek amúgy. Az egyetlen bajom
velük, hogy annyira nyalják a seggem, hogy nehezen tudom
magamon hagyni az álarcomat. Gyakorlatilag mindent
elkövetnek annak érdekében, hogy az emberek gyanút
fogjanak, hogy velük lakom, épp csak nem tetováltatják a
homlokukra a bejelentést. Mármint, tényleg pirosban jöttek? Ne
már!
Szerencsére épp most vettek egyenruhákat és felszerelést a
teljes csapatomnak a szezonra, szóval azt a benyomást keltik,
mintha csak önelégült, magamutogató adakozók lennének.
– Scully mit vigyorog? Arra emlékszik, amikor a kedvenc
dildójával masztizott? – Gus nyújt mögöttem, Camilo pedig
feláll, és súrol a vállával. Válaszolni akar. És gondolom, a
többiek is ezt várják.
Azon vigyorgok, hogy Daria épp most csinált egy kézenállást
és közben olyan szép volt a hasa meg a segge, hogy a faszom
majdnem kiugrott a nadrágomból, hogy a pályára rohanjon és
odaköszönjön neki.
– Nem engedhetjük meg magunknak a jogi költségeket, ha
betörjük az orrukat – mondom elég hangosan ahhoz, hogy Gus
is hallja, és az alagút vége felé lököm Camilót. – Hadd
ventiláljanak! Megverjük őket a pályán, ahogy Gus haverjai
verték bele Gus anyjába, amikor úgy berúgtak, hogy már
mindegy volt nekik, kit dugnak meg.
– Te roha… – de Gusnak nincs alkalma befejezni a mondatot.
A csapattársai visszarántják, amikor nekem akar esni.
Kinyújtom a karom és felnevetek.
Az én játékosaim mellettem ugrálnak és mozgolódnak,
támadásra készen. Az All Saintszel való meccs nemcsak a
pontokról, statisztikákról meg az állásról szól. Hanem a
büszkeségről, a társadalmi-gazdasági igazságosságról és a
bosszúról is. A két középiskola arról híres, hogy a meccs előtt és
után is durván szívatja egymást. Mi például egyszer elégettük a
kabalajelmezüket, ők pedig mosószappant raktam a kutunkba,
mert mocskos, szegény szutykok vagyunk. Szóval nagyon
utáljuk egymást.
Josh, Malcolm, Kannon, Nelson és a csapatom többi tagja közt
jó a kémia a pályán. Azt most nem fogom ellőni, hogy olyanok
vagyunk, mint „egy nagy család”, de közel állunk egymáshoz.
Mindenkinek megvan a maga története, és a gimi alatt mind
segítettünk már a másiknak valahogy. Ahonnan mi jövünk, ott
kétféle módon gazdagodhat meg az ember: rapper lesz vagy
sportoló. Énekelni egyikünk sem tud, úgyhogy a másik
módszerrel próbálkozunk mind.
 Emiatt volt bűntudatom az elmúlt hetekben. A csapatból
senki sem tudja, hogy elköltöztem. Még Kannon és Camilo sem.
– Szarrágó! – kiabálja oda nekem Knight az alagút mélyéből.
Elfordítom a fejem, a testem még mindig a pálya felé néz. Nem
tudom, mi van benne, amiért nem tudom őt utálni. Ő és Vaughn
nyilván tudják, hogy odacuccoltam a Followhill családhoz, és
valamiért bízom abban, hogy nem adják tovább az infót.
Van valami ironikus a seggfejekben – általában leszarnak
mindent. Knight és Vaughn is ilyenek. Távolról sem jófiúk, de ha
csak nem kezded el szándékosan csesztetni őket, valójában
békén hagynak.
Felé bökök az állammal. Mindketten háborús festéket
viselünk az arcunkon, de esküszöm, az övé olyan, mintha
valami sminkmester kente volna fel. Vigyorog.
– A meccs után nyomsz egy bulit Blythe-tal? – A kezét úgy
mozgatja, mintha egy láthatatlan lányt fenekelne.
Nem szarok oda, ahol enni kapok, és nem fogok vegyülni az
All Saints tömegével. Blythe egy egyszeri kaland volt. Egy
egyéjszakás jutalom, miután jól felkúrtam Vaughnt, aztán meg
nem tudtam mozgatni az arcomat. Amúgy meg, ahogy arra Gus
rámutatott, épp hetyegek valakivel, úgyhogy nem kéne leállni
csajozni nyilvános helyen.
– Passzolom.
– Kérdezett rólad.
– Biztos azért, mert chlamydiás lett tőle és azt akarja, hogy
fizesse ki a kezelést – szúrja közbe Colin, az ASG védőjátékosa,
mire Knight kivételével mindenkiből kitör a röhögés.
– Ez szép volt egy olyan csávótól, akinek olyan a feje, mint
egy genitális herpesz – vágok vissza.
– Gyere csak nekem! – csapkodja Colin a mellkasát ököllel.
– Szívesen mennék, de csajokkal nem verekszem – mordulok
fel.
Amikor a pályára érünk, „véletlenül” átszakítjuk a Hajrá,
Saints! jelet, amit a szurkolólányok készítettek. Daria morog,
amikor átnyomulok az anyagon, amit a kezével tart és amivel
annyit szarakodott. A vakítóan éles fények és a frissen nyírt
gyep jót ígér. Ez az egyetlen jó, ami vár. Rhett szokta mondani,
hogy nem véletlen, hogy a fű ugyanolyan színű, mint a pénz – a
legjobb sportolók ebben úsznak.
Azt hiszem, ez volt az egyetlen majdnem-bölcs gondolat, amit
valaha hallottam a szájából.
A meccs elkezdődik és az All Saintshez kerül a labda. Először
koncentrált és laza vagyok. De tíz perccel később feltűnik, hogy
valami nem okés. Mégpedig a védelmem. A szar, nyomorult,
nem létező védelmem. Úgy tűnik, hogy Josh, Kannon, Nelson
meg a többiek nem adnak bele apait-anyait a játékba. Fizikailag
itt vannak, de csak kalimpálnak a lábukkal, elhibázzák a labdát,
szétszóródnak, és folyton a lelátó felé leskelődnek, mintha
várnák, hogy valami rossz történjen. Nekem nulla játékidő jut,
miközben Gus úgy tolja, mint egy egyetemista a bordélyházban.
Higgins edző a pálya szélén szívrohamot kap, de igyekszik
higgadtan kiabálni, nehogy bárki azt higgye, hogy a félidőben
gyilkosságot fog elkövetni. Lecserél embereket a támadók és a
védők között is, végrehajt néhány változtatást, de az utasításai
süket fülekre találnak. Még a rúgó is idegesnek tűnik, Daria
pedig oldalt van és egész idő alatt az ASG-nek szurkol.
 Amikor végre eljön a félidő, letépem magamról a sisakot még
mielőtt az öltözőbe érnénk, és cammogva megyek előre. A
csapatom tagjai nem is mernek a közelembe jönni. Ahogy
beérünk, ordítva a padhoz vágom a sisakomat.
– Mi a faszom volt ez? – üvöltök velük, a hangszálaimat
erőltetve, mielőtt megérkezne az edző.
– Nem tudom, de valami van. – Camilo megemeli a sisakját és
megnyomja az egyik orrlyukát, majd taknyot fúj a másik lyukon
át a padlóra. Mindenki kussol. Az edző bejön, mire mindenki a
földre szegezi a tekintetét. Tudják, hogy bénák voltak. A kurva
életbe, még a legtávolabbi bolygókon élő ufók is látják, mekkora
bénák voltunk.
– Még soha nem láttam tőletek ennyire rossz játékot –
morogja halkan és határozottan, azt hiszem azért, mert nem
akar szívrohamot kapni.
– Azok az emberek odakinn? – Az ajtó felé mutat. – Nincs
szükségetek a tiszteletükre. Húzzatok bele! Az a dolgotok, hogy
tönkretegyétek őket! Ehelyett magatokon kívül vagytok.
Tántorogtok ott és hagyjátok, hogy megverjenek benneteket.
Ébresztő! Halljátok, amit mondok?
– Igen, edző – feleljük egyszerre, a padlóra szegezett
tekintettel.
– Versenyezzetek, üssétek szét, pusztítsátok el őket! Aztán
majd minden a helyére kerül. Valaki hozza ezt rendbe nekem!
Játsszatok gyorsan, keményen, és ami a legfontosabb,
figyeljetek egymásra! A védelemnek nem is volt semmi
játékideje. Méghozzá. Miattatok. Azok a srácok ott? – Higgins
felnevet és rácsap egyet az egyik szekrényre. – Nekik erre
semmi szükségük. Nekik ez csak szórakozás. Egy jó buli, majd
pár év múlva mutogatják róla a képeket a gyerekeiknek. Nekik
egy csomó pénzük van már most letétben, és simán bejutnak a
főiskolákra. De ti? Ezen múlik minden nálatok. Az, hogy
felvesznek-e benneteket bárhova. Az ösztöndíjatok. Az istenit, a
büszkeségetek!
Látom, hogy az emberek karja libabőrözni kezd, és rohadtul
remélem, hogy az edzőnek sikerült reményt öntenie beléjük.
Amikor elhagyjuk az öltözőt, összeütjük az ökleinket és azt
ordítjuk:
– Igen, edző! Igen, edző! Igen, edző! – Azt hiszem, menni fog.
De tévedek.

A meccs 38:14-es állással ér véget. Veszítünk, és azt a tizennégy

pontot is csak azért szereztük, mert ennyit szereztem a
touchdownokkal. Az nem kifejezés, hogy be vagyok szarva. Egy
rohadt nagy vesztes meccsel kezdjük az évadot, ráadásul azok a
ficsúr faszok vertek meg minket, akik ellen öt év alatt egyszer
sem veszítettünk. Amióta én itt vagyok.
Hát, ilyen lehet a halál.
Az edzők a pályán találkoznak és beszélgetnek. Mielőtt a
buszok megtelnének és elindulnánk vissza a suliba, félrevonom
Higgins edzőt és megkérdezem, mehetnék-e Knight Cole-lal
kocsival.
– Csak hogy kiderítsem, mi történt – hazudom.
– Persze, persze, persze – feleli Higgins. Kizárólag azért ad
engedélyt, mert Camilóval mi voltunk a pályán az egyetlen
funkcionáló vörös ruhás játékosok.
A Followhill család elindul a lelátóról, én pedig felkapom a
sporttáskám és találkozom velük a pálya szélén. Egyetlen oka
van annak, hogy nyilvános helyen is együtt mutatkozom velük:
tudom jól, hogy nincs egy olyan gazdag köcsög sem, aki azt
hinné, hogy a Followhilleknek annyira elment az esze, hogy
befogadtak a házukba egy gettópatkányt. A legtöbb embernek,
ha rám néz, rögtön az jut eszébe, hogy fedezékbe vigye a lányát.
Ajánlom is nekik.
– Kemény meccs volt! – Baron Spencer az arcomat fürkészi.
Magas és jól néz ki a maga drakulás módján. Fessebb, mint egy
frissen mázolt fal. Tudom, hogy egykor az ASG csapatában
játszott. Azt is tudom, hogy nem volt túl nagy szám, így nem is
erőltetek a képemre mosolyt.
– Inkább szar – motyogom, mire felkapja a fejét.
– Valóban szar, de te nagyon jó voltál. – Egy másik fickó,
akinek világosabb a haja és zöldebb a szeme (gondolom, Knight
apja az, Dean) bólint. Ő is focizott annak idején. Mindannyian.
Macsó barmok a fotoshopozott feleséggel, kifogástalan ruhákkal
meg a zsíros bankszámlával.
– Bocsánat. Egy másik meccset nézett? Úgy szétkúrták a
seggünket, hogy egész félévben nem fogok tudni ráülni. –
Letörlöm a homlokomat és az öltöző felé pillantok.
Baron felhúzza a szemöldökét. Dean összezárt szájjal próbálja
elnyomni a nevetést.
– Nem az a lényeg, hogy a csapatod hogyan játszott. Te jó
voltál és ez valami. – Jaime beletúr a hajamba, és közelebb ránt,
hogy megöleljen. Nem is értem, ez most mi. Talán látszik
rajtam, milyen pocsékul érzem magam.
Knight felénk őgyeleg, frissen zuhanyozva, az egyik menőbb
szerelésében. Valami pilótás khakidzseki van rajta meg egy
túlméretezett napszemcsi. A divat rabszolgája. Valahol New
Yorkban egy tervező most szippant fel tizenhat kólacsíkot, amit
az apja fizetett. Mellette egy csaj sötétbarna, hullámos hajjal és
nagy szürke szemekkel. Látszik rajta, hogy nem egy tipikus All
Saints-hercegnő. Olyan farmert visel, ami két számmal nagyobb
rá és egy bő, Lazy feliratú kapucnis pulóvert. Pont az ellentéte,
mint a feltűnő pasija. A lány úgy néz ki, mint egy kemény keksz,
a csávó meg úgy, mint egy szétlapított szülinapi torta.
– Ő Luna. – Knight a csaj felé bök az állával, majd megfogja a
kezét, erősen megszorítja. Most hugyozta körbe a territóriumát.
Daria felnyög mellettem, én pedig nem reagálok, kinyújtom a
kezemet Luna felé. A lány egy félmosolyra húzza a száját. A
kézfogása határozott, de a bőre bársonyos és meleg. Értem már,
Knight mit csíp benne. És azt is, Daria mit nem.
– Penn – mutatkozom be.
A lány nem mond semmit, csak közömbösen megvonja a
vállát. Mindenki laposakat pislog egymásra, majd Knight
megköszörüli a torkát, és azt mondja:
– Luna nem az a nagydumás típus.
– Értem. A legtöbb ember amúgy is csak süket dumát tud
nyomni.
Luna bólint. Baron Jaime-re vigyorog.
– Őrző. – Baron felém mutat, Jaime pedig bólint.
– Arra emlékeztet, milyen szánalmas voltál, amikor kölykök
voltunk és segítettél a kertészkedésben.
Mind rám néznek, abban a reményben, hogy örömöt vagy
hálát látnak a képemen, de engem kurvára idegesít, hogy ezek a
köcsögök ilyen nyíltan beszélnek rólam. Slejmet köpök a fűbe és
megnézem az időt a telefonomon.
– Biztos, hogy nem jössz Blythe bulijába? – löki meg a vállam
Knight.
Miután szétverték a seggemet a pályán? Aha. Minden vágyam
az, hogy részt vegyek egy ASG-s buliban és emberi piñata
legyek.
– Ezt passzolom.
– Rendben. Szép játék volt!
Knight megrázza a kezem, és magához ránt egy tesós ölelésre.
A ház előtt megállunk, hogy Daria is le tudjon zuhanyozni,
aztán elindulunk a stégre. Odafelé úton végig a meccset
elemzem magamban. Bailey megállás nélkül dumál. Cuki a
kölyök, de apám, meg lehet hülyülni attól, mennyit szövegel. Az
ő ötlete volt, hogy muszáj megtartani a születésnapi bulimat –
még ha egyhetes késéssel is –, azzal, hogy fagyizunk egyet a
Todos Santos sétány legjobb fagyizójában. Nem rajongok a
fagyiért, a születésnapom megünnepléséért pedig még kevésbé,
amióta Via eltűnt. Nem mintha korábban nagyon élveztem
volna, de akkor legalább volt egy közös hagyományunk,
nevetséges képeslapokat csináltunk egymásnak Viával és cukrot
loptunk az utcai árusoktól.
– Akarsz a meccsről beszélni? – vág Mel Bailey szavába,
miközben a kiscsaj azt magyarázza, hogyan lett New
Amsterdamból New York. Daria a Bailey melletti ülésen
mocorog, aki középen ül kettőnk között Jaime Teslájában. A
gazdagok imádják a Teslát. Mert steril, személytelen és
futurisztikus. Ettől biztosan elfelejtik, hogy ők is szoktak szarni,
meg hogy piszkálják az orrukat, ahogy mindenki más.
Felnyögök, így mondtam is valamit, meg nem is.
– Mi itt vagyunk – csicsergi Mel.
– Köszönöm a lelki fröccsöt. Hol tanulta ezt, az AA kezdőknek
tanfolyamon?
– Nagyon sajnálom, Penn. Csak fecsegek összevissza. Akarsz
még a történelemről hallani? – Bailey a fogszabályzós
fogsorával az alsó ajkába harap.
Istenem, ne!
– Persze. A történelem baró. – Megbököm a vállammal, ő
pedig hosszasan magyarázni kezdi, hogyan sajátították ki a
britek New Amsterdamot. Kegyetlenek voltak, mondja, Daria
pedig megjegyzi, hogy a kegyetlenséget alulértékelik. Néha
„tenni kell a dolgodat”, hogy elérd, amit akarsz. Aztán Jaime azt
mondja, a diplomácia a legjobb fegyver, és ha a kedvességeddel
győzöl le másokat, nem marad utánad bizonyíték és nem lesz a
dolognak jogi következménye.
– Mindegy, milyen módszert választasz, az a lényeg, hogy
csináld – sziszegem, és előveszek a táskámból egy almát, amit
ebédről hoztam el, és Daria kezébe dobom. Tudja, mire akarok
utalni vele, és felnyög.
Amikor a Fagyi Mennyországba érünk, Mel azt állítja, hogy
sokat elárul az ember személyiségéről, milyen fagyit választ.
– Ez tény. A Cosmóban olvastam.
Daria a szemét forgatja. Azt hiszem, most már reflexből jön
nála ez a mozdulat. Mint a légzés.
– Nem vagy ehhez öreg, Melody?
– Ahhoz, hogy újságot olvassak? – Mel szeme kikerekedik, és
egyik lányáról néz a másikra, úgy téve, mintha botrányos dolog
történt volna. Túlságosan erőlködik, Daria viszont magasról tesz
rá továbbra is. Olyan, mint egy első randin, ahol életed nagy
szerelme mindent elkövet, hogy levegyen a lábáról. Ilyen Daria
és Mel. Folyamatosan egymás körül táncikálnak, baromi
kínosan.
– Ennyi erővel hieroglifákat is olvashatnál egyiptomi falakon
– nyögi Daria.
Mel a pulthoz ér és kér egy gombóc zsírcsökkentett vaníliát
pohárban.
Jaime zsebre vágja a kezét és füttyent egyet.
– A Cosmo biztos, hogy téved. Benned semmi vanília nincs,
bébi!
Daria öklendező hangot hallat, és ezúttal vele vagyok egy
csapatban. Az emberek nevetgélnek mögöttünk, és tudom,
Daria azt kívánja, bár megnyílna alatta a föld és elnyelné
egyben. A mamám meg Rhett számtalan alkalommal hoztak
zavarba mások előtt, de egy dolgot sosem csináltak: nem
enyelegtek nyilvánosan.
Jaime azt mondja a pultban ülő tizenéves lánynak, hogy
válasszon neki két olyan gombócot, ami szerinte illik hozzá.
– Kalandos és megbízható – kommentálja Bails a választását.
Ez a család annyira gazdag és kiváltságos, hogy szerintem
potpourrit szarnak.
Bailey egy csokit meg egy epret kér tölcsérbe.
 – Egy hagyománytisztelő zseni – állítja Mel.
Öljön meg valaki!
Daria rám pillant, majd a fagyik sorára és ismét rám.
Mindketten kurvára tudjuk, mit fog rendelni a másik. Utálom a
csajt, ez igaz, de attól még megdugnám. A legköltőibb
igazságszolgáltatás lesz. Elvesztettem miatta a testvéremet,
ezért én elveszem a hiúságát.
– Egy Hupikék Törpikék fagyit kérek zöld teával és
sajttortával. Csokiszórással és karamellsziruppal, tölcsérben. És
kérhetek a tetejére egy koktélcseresznyét?
– Persze. – A csaj a tölcsérre szedi ezt a sok vackot, majd
felém fordul. Ahogy a család többi tagja is.
– Melyik a legundorítóbb ízű? – hajolok előre, felkönyökölve
az üvegre.
A lány szép vörösre pirul, majd a legszélső doboz felé kúszik a
tekintete, amiben valami sárga-zöld trutyi van.
– A zöldcitromos pite ízű. Vannak, akik azt mondják, olyan
savanyú, hogy rosszul lettek tőle. De a tulajdonos lányának az a
kedvence, úgyhogy áruljuk.
– Egy gombóccal kérek belőle tölcsérben.
– Biztos? – A csajnak elakadt a lélegzete.
Teljesen elolvad, amikor rákacsintok. Könnyű préda. A
kedvenc desszertem.
El is kérem a számát. Ott helyben.
– De… ő nem a barátnőd? – dadogja Dariára pillantva, mint
aki engedélyt kér. Cöcögök.
– A mostohatestvérem, és egy szemét ribanc.
– Penn! – emeli fel a hangját Melody. – Jóságos Marx!
 – Bocsánat, asszonyom. Bocsánat, uram – vetem oda Jaime-
nek, majd befogom Bailey fülét, és azt motyogom: – Nem
hallottál semmit!
A lány gyorsan lefirkantja nekem a számát. Úgy teszek,
mintha elmenteném a telefonomba, pedig a Fortnite-tal
játszom. Kizárt, hogy valaha is felhívnám, de jó érzés ezzel
húzni Daria agyát. Adrianát szívesen a képébe dörgölném, de ő
túl jó a gyerekes játékokhoz. Amúgy is a legvégére tartogatom a
legnagyobb dobást.
Mind leülünk egy kerek asztalhoz, a fagyizó teraszán, ami a
strandra néz. A nap lemenőben, az égbolt rózsaszín és narancs,
az emberek kézen fogva andalognak a sétányon, tisztára, mint
egy kaliforniai képeslapon. Nevetés, a partot mosó hullámok
hangja és gyerekek kiabálása tölti meg a levegőt. Hogy több
turistát vonzzanak ide, nemrég átadtak itt egy óriáskereket, egy
minigolfpályát, egy ringlispílt meg egy hullámvasutat. Todos
Santos ettől még zsúfoltabb és turistásabb lett. Hiányzik San
Diego. Hiányoznak a valódi emberek és a valódi helyek, az
olyan látvány, ami nem tűnik olyannak, mint amit halálra
filterezett valami kis picsa, aki profi fotósnak képzeli magát,
csak mert van Instagram-fiókja.
Melody a háttérben a nyelvhasználatom miatt panaszkodik,
de kizárom a tudatomból. Belenyalok a jégkrémembe.
– Ez tényleg szar – jegyzem meg unottan.
Daria bekapta a csalit, ahogy azt előre tudtam.
– Meglepő.
– Játsszatok szépen! – Mel a műanyag kanalát forgatja körbe-
körbe a fagyijában módszeresen. Bailey az a típus, aki a
tölcsértől kezdi nyalni a fagyit felfelé. Daria valószínűleg hozzá
sem fog érni a sajátjához. Nem hiszem, hogy vevő lenne az igazi
érzésekre vagy a finomított cukorra.
És ezt épp te mondod? A Bádogember?
– Kéred az enyémet? – ajánlja fel Bailey.
Két testvér. Ugyanazok a gének. Ugyanaz a vér. Különböző
szívek.
– Igazából Dariáé tetszik nekem. – Az ellenségemre
vigyorgok.
Daria rám bámul, a gigantikus fagyija még mindig ott a
kezében, és még egyszer sem nyalt bele. Felém tolja.
– Rohadék – motyogja alig hallhatóan.
– Jóságos Marx! Nagyon bánni fogjátok ezt a viselkedést, ha
mindkettőtöket örökös szobafogságra ítélem! – sóhajtja Mel.
Jaime kuncog. Észrevettem, hogy az Isten szó helyett a Marxot
használják. Ez… nem is tudom, hogy ez mi a faszom. Beteg.
Fura. Annyira erőltetett.
Elfogadom Daria fagyiját, jó nagyot nyalok belé és odaadom
cserébe a zöldcitromos pite ízűt.
– Kérlek! – mondom arra kényszerítve, hogy a szemembe
nézzen. – Sokat jelentene nekem, ha megennéd. – Nem a fagyira
célzok, és ezt mindketten jól tudjuk.
– Diétázom – csattan fel.
– Vedd úgy, hogy ez a megkésett szülinapi ajándékom. – A
fejemet csóválom, erényesnek tettetve magam. Baromi nagy
hallgatás van, és mindenki bámul. Aztán Daria visszaül a
helyére és miközben nagyon is tisztában van vele, hogy a szülei
figyelik, belenyal a fagyimba. Összerezzen. Továbbra is egymás
szemébe nézünk, és azon gondolkodom, vajon ugyanazt a
kapcsolatot látja-e, mint én.
Bennünket. Ahogy egymás fagyiját nyaljuk.
Ő belekóstol a savanyú ízembe.
Miközben én az édességét ízlelgetem.
– Szóval, szerinted mi történt a pályán? – fordul felém Jaime.
– Csaltak – bököm ki.
– Gondolod?
– Tudom.
– Hallottad már azt a kifejezést, hogy büszkeséggel viselni a
vereséget? – Daria keresztbe teszi a lábát. Hozzá is szokott a
fagyimhoz. A nyalások után már nem is grimaszol. Beleharapok
a fagyijába és anélkül nyelem le, hogy ízlelgetném. Daria torka
kidagad, ahogy leesik neki, mit akarok csinálni vele.
Szívesen üldözném őt. Nézném lassított felvételben, ahogy
összeesik alattam, aztán darabokra tépném. Másrészt arra is
vágyom, hogy álljon velem szemtől szemben és küzdjünk addig,
míg kimerülten vérben nem ázunk.
– Bölcs szavak, Daria! Mi lenne, ha e szerint élnél, amikor
valaki, akire féltékeny vagy, megszerez valamit, amit nem
érdemel meg?
– Gyerekek! – figyelmeztet Mel a harmadik alkalommal.
Tetszik, hogy Jaime és Mel nem tartanak pórázon bennünket és
nem várják el, hogy viselkedjünk. Az is felmerül bennem, hogy
azért hoztak ide engem, hogy tegyem Dariát a helyére. Ő az
elkényeztetett kis hercegnő, aki mindig mindent megúszik. Én
épp az ellenkezője vagyok.
– Na, ennek majd utánanézek. – Jaime megtörli a szája sarkát
a papírszalvétával, a maradék fagyit pedig belehajítja a
szemetesbe. Nem mintha nem lett volna kedves hozzám eddig,
de azért elég esze van ahhoz, hogy naponta figyelmeztessen rá:
ha hozzá merek érni Dariához, kinyír („szó szerint. És igen, a
szó szerintet szó szerint értem”). Bár tudná, hogy dugja a lányát
az igazgató! Az, hogy én a seggét csapkodom, nagy előrelépést
jelent. Közszolgálat, de komolyan. Jaime hálás lehetne nekem.
– Megoldom én, köszönöm – felelem.
– Biztos?
– Persze.
– Az eszedbe sem jutott, hogy mi esetleg jobban játszottunk?
Attól, hogy Penn mond valamit, az még nem biztos, hogy igaz.
– De nem is biztos, hogy téves – mutat rá Jaime.
– Igazán mutathatnál több hűséget az All Saints felé, apa. Te
is oda jártál. Te pedig – fordul Mel felé aznap este először – ott
tanítottál. Még mielőtt kirúgtak volna azért, hogy lefeküdtél egy
diákkal. – Daria kinyalja az utolsó darab fagylaltot és ő is
megpróbálja a kukába hajítani a tölcsért, ahogy az apja. Nem
jön össze, az övé a földön landol.
– Daria, már megint Hulk lett belőled. – Jaime szigorú
pillantást vet rá, mintha a csaj tudná, hogy mire utal.
– Miért? Mert felhoztam a történeteteket? Az oké, ha undi
dolgokat mondasz neki nyilvánosan, de én meg sem
említhetem, hogy tönkretettétek az életemet azzal, hogy
ugyanabba a suliba, ráadásul ugyanabba az osztályterembe
küldtetek engem, ahol ti összejöttetek? – Felszegi az állát és
feláll.
– Ne mentegesd a viselkedése miatt, Jaime! Azért találtad ki
Hulkot, mert el akartad különíteni Dariát és a rossz
viselkedését. Igazság szerint, meg kell tanulnia uralnia az
indulatait – mondja Mel, és a dolgok gyorsan elfajulnak.
Egyenként végigmérem a Followhill család tagjait, hogy
felmérjem a szitut. Bailey szeme az iPadjére tapad, úgy néz ki,
mint akit semmi nem érdekel a világon. A gyerek hozzászokott
ehhez az elbaszott dinamikához. Daria az anyja száját nézi.
– Anyám! – Daria arzénes mosolyt erőltet az arcára. – Van
valami probléma?
Melody visszaül és keresztbe teszi a karját a puha
kardigánján.
– Miért nem tudsz egy kicsit jobban hasonlítani a húgodra?
Daria fizikai reakciói arra utalnak, hogy ezek a szavak
pisztolylövésként érték. Felpattan a székből, ami abban a
pillanatban hátraesik. Körülöttünk mindenki az asztalunk felé
kapja a fejét. Melody is felpattan a székéből.
– Nem úgy…
– Ne! – Daria a mutatóujjával hadonászik. A szeme fénylik, de
az arca higgadt. Megrázza a fejét. – Ne mondd azt, hogy nem
úgy értetted, Melody, mert minden sejted így gondolta. Igen,
talán jobb lenne, ha hasonlítanék Bailey-re. Meg az is, ha te
jobban hasonlítanál egy igazi anyára.
Megpördül és elviharzik, leszalad a három lépcsőfokon a
járdára, és rohanni kezd az utcán. A sétány felé veti magát,
berobban a forgalomba, és amikor egy autó fékezve dudál rá,
Daria ököllel a motorháztetőre csap.
– Baszd meg! Ez Todos Santos. Úgyis kapsz az apádtól egy újat
– ordítja.
 Az agyam azt mondja, maradjak a seggemen és hagyjam,
hogy a szélvihar a közbeavatkozásom nélkül elüljön. De a
lábam egy faszfej, ahogy a rozsdás lelkiismeretem is, mert
elkezdenek a lépcső felé vinni. Mel figyelmeztetőleg utánam
kiáltja, hogy amikor Daria hulkos lesz, nem szereti, ha
piszkálják. Szerintem kemény, de szeretetteljes bánásmódra
van szüksége, és arra, hogy az elkövetkezendő évtizedre
szobafogságot kapjon. Fel kéne tenni neki pár kemény kérdést.
Például ezeket:
Tényleg kefélsz az iskolaigazgatóval?
Fogdosott a mostohabátyád az öltözőben?
A barátaid nem seggfejek véletlenül, akik fogadásokat kötnek
egy illegális harcosok klubjában?
Mi a faszt jelent az, hogy hulkos?
Mivel nem akarok olyannak tűnni, mint valami tévés
pszichológus, inkább magamban tartom ezeket. Jaime és Mel
még így is ezerszer jobbak, mint az én szüleim. Legalább
odafigyelnek. Mel csak félti a lányát, Jaime pedig… hát, Jaime
csak egy pasi.
A lámpa pirosra vált, úgyhogy meg kell várnom, hogy
elmenjenek a kocsik, mielőtt átkelnék az utcán. Nekem nincs
olyan jó egészségbiztosításom, mint Dariának, és nem
csapkodhatom a mozgó autókat. Kiszúrom, hogy besurran az
óriáskeréknél álló, egyre gyérülő sorba és vesz egy jegyet. Beül
egy székre. Visszapillantok a jelzőlámpára. Amikor zöldre vált,
átrohanok az úton. Mivel a tárcámat – amit Jaime kitömött pár
százassal – a házban hagytam, átugrom a kerítésen és
beslisszanok Daria fülkéjébe egy másodperccel azelőtt, hogy ő
magára hajtaná és lezárná a fémrudat. A gépet kezelő fickó már
meghúzta a kart, az óriáskerék pedig elindul. A srác a fejét
csóválva néz rám. Nem akarok a pofájába röhögni, de igazából
örülhet, hogy nincs velem Kannon meg Camilo. Mert akkor már
rájöttünk volna, hogyan lophatjuk el a teljes óriáskereket és
adhatjuk el az alkatrészeit a turistáknak.
– Te meg mit keresel itt? – Daria elfordul, és az óceánt nézi.
Görcsösen kapaszkodik a fémrúdba. A kerék lassan elindul, a
kocsink előre-hátra himbálózik.
– Szar volt a buli, szóval inkább leléptem. – Előveszem a
cigisdobozomat, Daria pedig kilöki a kezemből, az alattunk
ácsorgó turisták felé.
Miért jöttem utána? Mert rájöttem, hogy bár egy csitri,
tényleg van baja. Daria láthatatlan. Az anyja alig beszél vele, és
amikor mégis, akkor azt mondja neki, hogy ne viselkedjen olyan
borzalmasan. Általában hanyagolják, és a szokásos „milyen volt
a suli?” körön kívül sosem hallottam még, hogy az anyja a
barátairól, a randijairól vagy a pomponcsapatról kérdezné. Ez
egy ördögi kör, mert ahhoz, hogy magára vonja a figyelmet,
Koponyaszemű produkálja magát.
Csak akkor vagy magányos, ha magad előtt sem vagy
önmagad.
Ezt tényleg valami tévés pszichológustól hallottam.
– Hagyd a hülye dumát, Scully! Mit akarsz?
– Egy visszavágót, egy zsíros hamburgert meg a pinádat az
arcomon. Ebben a sorrendben.
Az orrát ráncolja.
– Undorító vagy. El sem hiszem, hogy a szüleim a te pártodat
fogták. Azért nyertünk mi, mert klasszak vagyunk, még akkor
is, ha ti nem voltatok olyan rosszak.
– Ne aggódj, a rájátszásban találkozunk, addigra Gus száraz
hüvelyből átalakul mocskos puncivá, ami az alaptermészete.
Dariából erre kirobban a nevetés, a fejét rázza közben. Még
magasabbra visz a kerék, az emberek, a terek, a házak és a
pálmafák egyre kisebbnek tűnnek. A fények táncolnak a
láthatáron, az óceán pedig túl kéknek tűnik, túl végtelennek
ahhoz, hogy ne csodálja az ember.
– Engedd el a rudat! – mondom neki csak úgy.
– Miért? – Még mindig erősen kapaszkodik belé.
– Mert látni akarom, bízol-e bennem, hogy nem fogom
felnyitni.
Ugyanazzal a vad tekintettel néz rám, ahogy akkor, amikor
odaadtam neki a tengeri üveget. Mintha én lennék a világ
legelképesztőbb teremtménye. Szeretném zsebre tenni ezt a
tekintetet és megőrizni a legközelebbi alkalomra, amikor a világ
maga alá temet. Ami akár az elkövetkezendő húsz percben is
eljöhet.
– De én nem bízom benned.
– Változtassunk ezen!
– Nem, köszi, jó így nekem!
– Hallottál a hangomban kérdőjelet? Nem ajánlat volt.
Daria felém fordul.
– Árulj el magadról valami igazat!
– Mint például? – Nehéz levenni a szemem a szájáról. Nagyon
jó szája van. Mindig is az volt. A teste pedig az a típus, ami arra
hajtotta Edgar Allan Poe-t meg Pablo Nerudát, hogy verseket
írjanak csajokról. Elszomorít, hogy félig már vágom, hogy egy
Dariához hasonló gazdag, csinos csajból hogy lesz ilyen. Túl
önelégült az érzésekhez, túl rohadék ahhoz, hogy tolerálni
lehessen. Olyan sok mindenük van, mégis olyan kevesek.
Megvan mindenük, de semmit nem önerőből értek el. Olyan,
mint megnyerni a lottót és aztán azt várni, hogy bölcs
befektetéseket eszközöljünk pénzügyi ismeretek nélkül.
– Miért vágsz a pólóidra lyukat?
– Ne akarj a jackpotra menni, mielőtt nem nyerted meg a
puha plüssmacit a vásárban! – figyelmeztetem. – Kérdezz
valami mást!
A szemét forgatja és sóhajt, mintha fárasztanám.
– Milyen név az, hogy Penn?
– Engedd el a rudat és elmondom neked.
– Honnan tudjam, hogy nem fogod felnyitni?
– Nem tudhatod.
Az arca olyan közel van, hogy kezdek rájönni, miért szeretik
az emberek az óriáskereket. Olyan érzés, mintha csak mi
lennénk egyedül az univerzumban, mindenkitől elzárva. Daria
elengedi a rudat, szinte lassított felvételben, majd a combja alá
dugja a kezét.
Ne nézz a combjára, te barom! Szinte hallom Jaime hangját a
fejemben.
Miért? Nagyszerű fülmelegítő lehetne belőlük, válaszolok
gondolatban.
– Csukd be a szemed!
Becsukja. Pont úgy, mint tizennégy éves korunkban. Tetszik,
hogy ilyen engedelmes, amikor kettesben vagyunk. Megjegyzem
magamban, hogy nem fogok visszaélni ezzel a hatalommal.
Daria senkinek nem válaszol és mindig azt csinálja, amihez
kedve van – kivéve velem.
– Mielőtt az anyám a drogok miatt ebbe a nyúlüregbe zuhant,
egy ilyen versmániás csaj volt okoska szemüveggel meg
olvasójeggyel. Tizenhét évesen ismerte meg apámat a
templomban, valami keresztény cserkészprogram keretében,
aztán apám fel is csinálta. Aztán láncreakció- szerűen
beindultak az igazán szar dolgok. Anyának autóbalesete volt,
amibe majdnem belehalt, és eltört szinte az összes csontja.
Apám úgy döntött, elhagyja anyámat és alapít egy keresztény
szektát. Anyám rászokott a fájdalomcsillapítóra, aztán illegális
drogokra. Verseket olvastam neki, amikor kórházban volt,
folyton visszajárt oda, csillió műtétje volt. Na mindegy, a
kedvenc költői Sylvia Plath és Alexander Penn… voltak –
javítom magam, emlékeztetve magam arra, hogy már nem él.
Így aztán utánuk nevezett el bennünket.
– Ki az az Alexander Penn? – Daria arca kipirul.
Nem akarja, hogy hülyének tartsam. Kezdünk elérni a
legmagasabb pontra.
– Egy izraeli–orosz kommunista költőcsávó. Elég veszélyesen
élt. Durván bele volt esve egy Bella nevű nőbe, aki
visszautasította, úgyhogy öngyilkos akart lenni és fejbe lőtte
magát. De életben maradt. A nőt annyira elbűvölte a szerelme
és odaadása, hogy úgy döntött, hozzámegy.
– Tisztára, mint Van Gogh sztorija. Csak ez a lány igent
mondott – jegyzi meg Daria.
– Ja.
 – Elég fura – teszi hozzá.
– Ja – nevetek.
– Azért van pár elég elcseszett tündérmese – mondja. Nem
tudja befogni. Ideges. Még mindig csukva van a szeme.
– Minden jó történet az, Koponyaszemű – válaszolom
gyengéden.
Kiakasztom a fémrudat a hurokból. Daria hallja a kattanó
hangot, és beszívja a levegőt.
– Mit csinálsz? – kérdezi reszkető hangon.
– Mondd el, mi van közted meg Prichard között! – A hangom
megkeményedik a magánhangzóknál.
A szeme továbbra is csukva, nem azért, mert még mindig
követi az utasításaimat, hanem mert kiakadt és valószínűleg
elájulna, ha lenézne.
– Te megőrültél! – Erősen összeszorítja a szemét.
– Egy idősebb csávóval kefélsz? – Nem reagálok a
pszichológiai minősítésére.
– Azt mondtad, bízhatok benned!
– Nem mondtam ilyet. Azt kérdeztem, bízol-e. Ha a
véleményemre vagy kíváncsi, nem kellene bíznod. Más
iskolákhoz és más emberekhez vagyunk lojálisak. De én
megválaszoltam a kérdésedet, szóval úgy fair, ha te is válaszolsz
az enyémre.
– Álmodozz csak, Scully!
Felnyitom a fémrudat. Daria érzi a levegő áramlását.
Belekapaszkodom, tudom, hogy nem fogom tudni visszahúzni,
ha elengedem, és ez azt jelenti, hogy épp guggolok, a seggem a
levegőben.
 – Jól van. Oké! Jól van. Nem. Nem szexelünk egymással.
Hangosan ásítok, hogy hallja, és egyik oldalról a másikra
döntögetem a rudat.
– Nem veszem be.
– De nem csináljuk! – kiáltja kétségbeesetten. A többi
fülkében ülők valószínűleg mindent hallanak és látnak. Én
azonban leszarom az egészet.
– Akkor mit csináltok együtt? Karibi pókert játszotok?
– Ez már két kérdés volt – alkudozik.
– Mióta vagy te jó matekból, Followhill?
Tudom, hogy Daria élvezettel dörgölné a képembe az
igazságot. Tudja, hogy soha nem árulnám el a szüleinek.
Nemcsak azért, mert titokban tartja, hogy náluk lakom, hanem
azért is, mert én egyszerűen nem az a típusú fasz vagyok.
– Amúgy meg mit érdekel téged? Gus azt mondta, van csajod.
– Gus teljesen hülye.
– Attól még nem hazudik.
Ez igaz, és feltűnik, hogy nem kérdez újra a barátnős
helyzetről. Ami jó, mert nem tetszene neki a válasz, én pedig
végeztem a seggével, átvitt és szó szerinti értelemben is.
Lecsukom a fémrudat. Daria hallja a kattanó hangot, és sóhajt
egyet. Kinyitja a szemét és rám bámul. Menő így látni őt.
Sebezhetőnek. Rémültnek. Most nem a pomponcsajok vezetője,
és én sem a rivális csapat kapitánya vagyok. Csak két tinédzser
vagyunk, akiknek sosem volt esélyük, hogy barátok legyenek
ebben a világban, úgyhogy azok lettünk, amit a világ elvár.
Ellenségek.
A csúcsra érünk.
 – Csókolóztál már óriáskeréken? – kérdezem.
– Nem.
Enyém minden elsőd, bébi.
Ezt meghívásként értelmezem, a szájára tapasztom a számat,
visszajelzést küldve neki és közben nem is gondolok a lent
ácsorgó szüleire, a várható bonyodalmakra, következményekre.
Nem gondolok arra, hogy ez tabu, hogy rossz, bizarr, és arra
sem, hogy még szívni fogok miatta.
Daria kinyitja a száját, az enyémbe nyög és csak csókolózunk
és csókolózunk, csókolózunk, míg meg nem szűnik a világon
minden. A kezem a nyakára siklik, megszorítja, és amikor
ellenkezni kezd azzal, hogy az ajkamba harap, nevetve
szétnyalom az egész kibaszott arcát. Ekkor már ő is nevet.
– Azt hittem, azt mondtad, nem akarod az elsőimet.
– Meggondolhatom magam a hangulatomtól és attól függően,
mennyire vagy dögös.
– Hogy te milyen hülye tinédzser macsó vagy – motyogja a
számba.
– De még milyen!
A fülkénk egy láthatatlanná tévő köpeny alatt van, míg el nem
kezd ereszkedni. A szülei, ha alul álltak, biztosan ki tudták
venni az arcunkat, és tuti ott várakoznak, mert bármit is gondol
Daria, foglalkoznak vele.
Mindketten elhúzódunk a másiktól. Nálunk minden a hatalmi
játszma része, és senki nem akar a visszautasítottak oldalán
lenni.
A farkam legalább olyan kemény, mint Daria arckifejezése.
Szerintem megbánta. Nekem is bánnom kellene. Nem Jaime
miatt. Leszarom Jaime-t. Sosem kértem azt, hogy fogadjanak be
a házukba. Inkább Adriana és Via miatt.
De Via nincs itt, hogy bűntudatot érezzek vagy sajnálkozzam.
Via elhagyott engem, ahogy a többiek is.
– Még mindig nem bírlak téged. – Suttogása az arcomat
kényezteti.
– Én sem téged – felelem. Ennyit róla. Meg rólam.
Az út további részét hallgatással töltjük. Amikor kiszállunk a
fülkéből, a gépkezelő a lábával dobog, várja a pénzt. Jaime egy
húszast nyom a kezébe és int nekünk, hogy menjünk.
– Tartsa meg a visszajárót. Jól vagytok? – Váltva néz hol rám,
hol Dariára.
Daria azt mondja: nem.
Én azt mondom: igen.
Egyszerre.
Egymásra nézünk, és Daria a szemét forgatja. Én pedig
elmosolyodom, mert nehéz megállni.
Melody arra panaszkodik, mennyire nem vagyunk
hajlandóak az együttműködésre, ha a családról van szó.
Hazafelé úton Daria megeszi a teljes almát, amit odadobtam
neki, és a csutkát az ölembe hajítja.
– Sakk-matt!
 Hatodik fejezet

Szerelem volt első látásra

Gyűlölet másodikra
Vágy a harmadikra
De a szerencseszámom a négy
És enyém más is: a picsád

Penn

Az idő másképpen telik, ha hazugságban élsz.

Úszol az árral szemben, és úgy érzed, minden másodperc
három órának tűnik, sőt még többnek.
Négytömbnyire parkolok le az iskola előtt faszom tudja
hánykor, egy órával az edzés kezdete előtt. A reggel az erőnléti
edzés ideje, a délután pedig az igazi meló a pályán.
Nem elég, hogy már nem élek együtt Rhett-tel, és rettegek
attól a naptól, amikor váratlan meglátogatja vagy felhívja egy
iskolai tisztviselő, de van egy vadonatúj Priusom is. Életemben
először van valami szép tulajdonom és természetesen nem kéne
felvágnom vele.
Hogy biztos legyek benne, hogy a barátaim nem kérdezgetik
Rhettet rólam, amikor találkoznak vele a benzinkútnál vagy a
boltban, azt mondom nekik, hogy a csávó megkattant.
– Korai demencia – magyarázom azoknak, akik hajlandók
figyelni. – A drogok rendesen tönkrebaszták.
Senki nem kérdőjelezi meg. De hogy az alibim igazán ragyogó
legyen, ott van nekem Adriana. – Addy, a csajom –, aki elmondta
mindenkinek, hogy látta, amint Rhett ótvarul összeveszett egy
zenegéppel a Lenny’s étteremben, ahol Adriana dolgozik.
A péntek esti meccs óta most találkozom először a
csapatommal. Szükségem volt a pufferidőre, hogy
megemésszem a történteket, és amikor a játékosok elkezdenek
beszivárogni a levert falú öltözőnkbe, én már ott vagyok,
csípőre tett kézzel, egyik lábamat a padon átvetve. A rozsdás
öltözőszekrényeket annyi graffiti borítja, hogy összemosódott
rajta a szürke és a lila szín. Itt folyton por-, húgy- és
szegénységszag van.
Josh, Malcolm, Camilo, Kannon, Nelson meg a többiek Higgins
edző előtt érkeznek meg. Attól, hogy ő még nincs is, kicsit
feljebb ment a pulzusom. Az edző sosem szokott késni. Oké,
kivéve akkor, amikor a felesége szült. Akkor tíz percet késett, és
azt kiabált a telefonba:
– Hát, Meredith, mégis csak ő az első babánk. Az
elkövetkezendő pár órában úgysem lesz veled. Ahogy tudok,
visszajövök!
Másrészről, el nem tudom képzelni, hogy a golyói még mindig
épek.
Becsukom az ajtót mögöttük, a falnak dőlök és keresztbe
teszem a karomat.
 – Elmondanátok, mi a kurva élet történt péntek este?
A padlót bámulják. Az egésznek semmi értelme, a hétvégén
hiába próbáltam megfejteni. A csontom mélyén tudom, hogy a
csapatom tagjai vadállatok. Az All Saints nem rossz csapat, de
ők általában azért jutnak előre, mert annyi pénzt nyomnak
beléjük, mint egy közepes NFL-csapatba. Mi tehetségesek,
elszántak és mohók vagyunk.
– Beszartunk – böki ki Kannon, majd körbenéz, erkölcsi
támogatásra várva. Puffanva ledobja magát a padra és a kötött
sapkáját húzogatja a fején, ami alá bedugta a haját, aztán
hagyja, hogy lecsússzon a vállára.
– A rohadt beszólások és a szemétkedések elértek hozzánk.
Ez volt a szezon első meccse, ráadásul nekik hazai pályán. A
lelátók tele voltak kékruhásokkal. Túl sok volt nekünk –
magyarázza.
– Más csapatok mindig megpróbálnak majd szemétkedni
velünk. – A tarkómat vakarom. – Nem hagyhatjuk, hogy ez
hatással legyen ránk.
– Miért nem? – vicsorog Josh. – Mert neked ösztöndíjad lesz
egy D1-es főiskolára, nekünk pedig rendesen kell viselkednünk,
hogy jónak tűnjél a szemükben? Megesik az ilyesmi. Nem jöttél
el a meccs utáni ivásra. Mostantól ez lesz, ha nem ütjük meg az
elvárt szintet nálad?
Joshra bámulok, és koncentrálok, hogy az öklöm a helyén
maradjon. Josh egy hátvéd. Tehetséges, de olyan kicsi a kanóca,
mint egy hörcsög pöcse. Valószínűleg Camilónak is. Tavaly
kétszer is összeverekedett az ellenfél csapatának játékosaival és
az egyik eset azzal végződött, hogy a játékosok begurultak a
busz alá, aminek haza kellett volna vinnie bennünket, ott
rugdosódtak és ordibáltak alatta. Tudom róla azt is, hogy
gyakran jár a kígyóverembe, és hogy párszor összeverekedett
Vaughnnal. Az apja pedig nem akarja, hogy főiskolára menjen.
Át kell vennie egy autósboltüzletet, úgyhogy nem mehet sehova.
Ezen a környéken született és itt is fog megdögleni. A végzős év
az utolsó esélye, aztán búcsút mondhat a focis álmainak.
– Ez nem rólam szól – villantom ki a fogamat, és érzem, hogy
a torkomat szétfeszíti a düh. Bár jól tudom, hogy részben igenis
rólam szól. És akkor mi van, ha szeretnék sikereket elérni? A
csapat minden kibaszott tagja profitálni fog abból, ha
megnyerjük a ligát. Van elég ösztöndíjas hely, főleg, ha az ember
a mi városrészünkből jön. Csak azért, mert Josh túl gyáva
ahhoz, hogy szembeszegüljön a családjával, még nem kell
szarul játszanunk a pályán.
– Hagyd csak! – Kannon feláll, és a vállamra rakja a kezét. –
Legközelebb jobbak leszünk.
Lerázom magamról és odaállok Josh elé, az orrunk majdnem
összeér.
– Problémáink lesznek idén, J?
A mellkasát az enyémnek feszíti és oldalra dönti a fejét, a
tekintete teljesen őrült.
– Azt nagyon remélem, ember. Minden esélyt meg fogok
ragadni, hogy szétbasszalak.
Ha lefejelem, azt kockáztatom, hogy felfüggesztenek. Mivel
elég sok priuszom van már amiatt, hogy megverekedtem
másokkal kajáért, cigiért (ezzel a szarral amúgy már végeztem),
sőt, focis felszerelésekért, nem engedhetek meg magamnak
ilyen gikszert. Megfogadtam az edzőnek, hogy ebben a
szezonban a lehető legjobb formámat hozom, ő pedig cserébe
figyelmeztetni fog, mielőtt megfigyelők érkeznek a meccsünkre,
vagy ha egy főiskola meg akarja nézni a felvételeimet. Azt
hiszem, ha lefejelném egy csapattársamat, azzal kihúznám a
gyufát.
És Josh ökle ekkor irányul a képem felé.
Oldalra rántom a fejem, kitérek előle, majd ösztönösen fejbe
nyomom. Eldől, mint a téglarakás. Malcolm és Nelson a pad felé
húzzák, hogy segítsenek neki feltápászkodni, és azt nézik,
mennyire nagy a baj. Camilo rácsap egy szekrényre és
átkozódik. Aztán megfordul és nekinyom a falnak, egészen
belemászva a képembe.
– Te akarsz engem kioktatni arról, hogyan legyek higgadt?
Komolyan, Scully?
Az ajtó kivágódik és Higgins edző toppan be, kurva szar
időzítéssel. Kannon, szintén ösztönösen, ráveti magát az ájult
Joshra, eltakarva a seggfejet, aki valószínűleg még mindig
csillagokat lát, de ami a legfontosabb – Kannon ezt miattam
teszi.
– Scully! – ordítja bele az öltöző gyomrába az edző. Barnára
sült képe vörösre vált és égnek áll a barna haja. Felé sietek,
hogy kitessékeljem az ajtón.
– Mizu, edző?
– Velem ne beszélj ilyen szleng szavakkal, mintha a haverod
lennék! – köpi a szavakat, én pedig elfojtok egy vigyort. –
Nyomás az irodámba!
Követem a köpcös kis alakját, és azon merengek, vajon
mielőtt tanítani kezdett, jó játékos volt-e. Aztán azon
gondolkodom, nem keseredett-e meg attól, hogy olyanokat tanít,
akik megfelelő magassággal, testfelépítéssel és tehetséggel
születtek. Azt hiszem, kemény beszélgetésünk lesz most a
pénteki meccsről. Panaszkodni fog miatta pár percen át, aztán
továbblépünk. Négy éve, amióta ismerem őt, látta már a
legrosszabb formámat – alultápláltan, alulöltözötten, ahogy az
alvásmegvonástól zombiként mászkáltam, mert dolgoznom
kellett részmunkaidőben, hogy legyen mit ennem. Elnéző lesz
velem, mint mindig, mert tudja, hogy az életem egy pöcegödör.
A labor és a mosdó közötti irodáját sárga és barna cuccok
díszítik. Az asztala mögött ül és azt mondja:
– Van egy kis problémánk.
Ledobom magam a vele szemközti székre és ásítok egyet.
– Nyugi, edző! Ez csak egy meccs volt. Amúgy pedig…
– Nem a meccsről beszélek. – Húsos öklével morogva az
asztalra csap. – Most tettem le a telefont, Gabe Prichard hívott,
az All Saints igazgatója. Mesélt nekem a csütörtöki kis öltözős
incidensedről.
Mi a fasz? Az agyamban négyezer különböző kérdés kergeti
egymást. Miért most? Mi történt? Kirúgta Dariát? Rájöttek a
szülei? Mi közöm van nekem mindehhez? Engem nem
függeszthetnek fel. Engem. Nem. Függeszthetnek. Fel. Bassza
meg a világ összes Followhillje és Joshja!
– Bökd ki, fiam! – Az edző összefűzi az ujjait és egy
láthatatlan babát ringat, amit át akar hajítani a szobán. Soha az
életben nem láttam még ennyire vörösnek. Bár nem is
fenyegette még meg őt Kalifornia legbefolyásosabb iskolája.
 – Mi az, nincs sör és pornó? Jó hangulatban kell lennem
ahhoz, hogy beszélni tudjak a szexuális kalandjaimról. –
Kinyújtóztatom hosszú lábaimat. – Hetyegtem egyet egy ottani
csajjal. De nem nyúltam semmihez. A csajon kívül.
– Daria Followhill – csattan fel az edző, és idegesen a
szemgödrébe dugj az ujjait.
– Így hívják? – játszom a hülyét.
– Tudod jól a nevét, Scully.
Ki ne tudná?
– Túl hercegnő hozzám, edző? Azt gondolja, kissé lejjebb
kéne adnom az igényeimet?
– Azt gondolom, hogy bárhova is célzol, Daria irányát kerüld
el messze, hacsak nem akarod, hogy a futballkarriered hirtelen,
fájdalmas halált haljon. Megállapodtam Pricharddal, aki
hajthatatlannak bizonyult abban, hogy soha többé nem mehetsz
az iskolája közelébe, kizárólag szakmai minőségben. A
szavamat adtam neki, hogy távol tartalak Miss Followhilltől, ő
pedig cserébe szemet huny a birtokháborítás felett.
De vele élek. Az arcába röhögtem volna legszívesebben. De
mivel ezzel az információval dobálózni no-go kategória, csak
vigyorgok. Ha köszönetet vár tőlem, vagy még többet –
bármilyen együttműködést –, akkor bizonyára nem figyelt rám
eléggé.
Nem mintha nem akarnék profi sportolóvá válni – akarok! A
picsába, hisz ez az egyetlen lehetőségem arra, hogy kijussak
ebből a pöcegödörből. Csak arról van szó, hogy nem fogok olyan
emberekre hallgatni, mint Prichard, aki csak magával meg a
faszával törődik. Ha valamit megtanultam az életben, az az,
hogy nem szabad győzni hagyni a rosszfiúkat.
És Prichard? Nem azért akarja, hogy békén hagyjam Dariát,
mert aggódik érte. Hanem mert ő akarja magának.
– Scully, add a szavad! – erőlködik az edző, a tíz hónapos
terhes hasa kibuggyan a vörös Edző feliratú pólóból, amit
karácsonyra vettünk neki. – Túl sok múlik ezen, és van rajta
kívül sok csinos szöszi. Bármelyik magára valamit is adó D1-es
főiskolán dúskálhatsz majd bennük. Amúgy meg, gondolj
Adrianára!
Leszegem a fejem és széttárom a két karom.
– Ígérem, Higgins edző, hogy nem fognak felfüggeszteni.
Nem vágja nagyon a jelentéstant.
Mert számára én csak egy ostoba gyerek vagyok, Daria pedig
egy szőke ribanc a sok közül.

Még mindig a rögbinadrágomban meg az iskolai dzsekimben

vagyok, amikor berúgom a Followhill-villa ajtaját, tartva a
sporttáskámat, a hátizsákomat meg a kurva nagy Amazon
Prime-dobozt, amit Bailey rendelt. Valószínűleg
verseskönyvekkel van tele, amiket majd a hétvégén pusztítunk
el. Nem akarom tudni, hogy néz ki a Followhill család
bankszámlakivonata a hónap végén. A lányaik úgy szórják a
pénzt, mintha ez valami versenysport lenne.
– Bailey, esküszöm a kurva istenre, úgy nyeled a szavakat,
ahogy lököd őket és ez azért nem semmi – nyögök fel. Nem
válaszol, szóval, a ház üres, gondolom.
 A folyosóra ejtem a dobozt, aztán a konyhába megyek, hogy
csináljak magamnak valami tápláló kaját hat szelet pizzából, és
betolom őket a mikróba. Míg várom, hogy felmelegedjen,
megiszom egy teljes doboz narancslevet. Őrület, milyen gyorsan
változnak a dolgok. Amikor ideköltöztem alig két hete, a
hűtőben minden olyan kicsi, cuki és mini volt.
Kis dobozos túró. Pici, egy szippantásra elég, üveges üdítők.
Külön becsomagolt kis sajtszeletek. És aztán megérkeztem én.
Melody fogta a Costco-kártyáját két nappal később, amikor
rájött, hogy képes lennék megenni a konyhapultot is, ha nem
állítanak meg. És most minden XXL-es kiszerelésű. Annyi hús
van a hűtőben, ami egy teljes farm ellátására elég.
A pultnak döntöm a csípőmet, és benyomom a
pizzaszeleteket. Megvan a délutáni nasim. Kíváncsian várom,
Melody mit tervezett vacsorára. Minden nap edzésem van
háromtól hatig, aztán lezuhanyozom és megcsinálom a
házimat. Nincs időm családosat játszani a Followhillekkel, de
egy dolgot nem hagynék ki, a kibaszott vacsorájukat. Odáig
vannak a flancos kajákért, és ha Jaime jó passzban van – vagyis
gyakorlatilag mindennap –, akkor még egy Bud Lightot is kapok.
Ha pontosságról van szó, Mrs. Followhill olyan, mint egy
őrmester. De amióta beköltöztem, Bailey azt mondja, azokon az
estéken, amikor Melody nem tanít, a vacsorát hat óra nem
késhetsz harminc percről áttették hét tizenötre, amikor
kiszállok a zuhany alól. Szerintem rendes, hogy ezt csinálja.
Egyre nehezebb neheztelni rá, amikor ilyen keményen
próbálkozik.
Keményebben, mint az én anyám valaha.
 Miután elmosogattam a tányéromat, felmegyek, felhajítom a
szarjaimat a szobámba, ami korábban vendégszoba volt, de a
Followhillek kidekorálták Raiders rögbicuccokkal, van benne
egy síkképernyős tévé, Xbox meg egy gitár is (egy újabb
bizonyíték arra, mennyire élvezik a gazdagok ezt az egész
műsort. Nem is gitározok). Még egy párnahuzatot is
csináltattak, ami sötétbarna színű és a nevem van belehímezve
meg a mezem száma. Mindennap, amikor hazajövök, találok
valami új, személyre szabott Penn-szarságot. Mondtam már
Melnek, hogy ha éjjel arra ébredek, hogy pelenkát próbál rám
adni, végeztünk.
Megfordulok, hogy tusolni induljak, amikor meglátom a
küszöbömön Dariát a szinte semmit nem takaró
szurkolóruhájában. Az apró, hasvillantós, szűk fekete-kék topot
és miniszoknyát be kellene tiltani mindenhol a sztriptízbárok és
a hálószobám kivételével.
Felhúzom az egyik szemöldököm, lerúgom a cipőmet, majd a
földre ejtem a dzsekimet. Daria keresztbe teszi a karját és a
vállát az ajtófélfának dönti. Tudom, hogy egyedül vagyunk
otthon, mert ha nem így lenne, nem állna itt, hogy nyíltan
bámuljon engem. Jaime nem akarja, hogy kettesben legyünk.
Nem lepődnék meg, ha a ház mostanra be lenne kamerázva. A
telefonom megvillan, új üzenetek érkeztek. Adrianának
működik a hatodik érzéke és emlékeztetni akar arra, hogy
létezik.
Addy: Hiányzol!
Addy: Gyere el a Lenny’sbe.
Addy: Mikor láthatlak?
 – Folytasd! – Daria tekintete a farkamra szegeződik és ott is
marad. – Épp belekezdtél valamibe, nem?
Felkapom a piros párnát és megdobom vele. Daria elkapja, és
az ágyamra repíti.
– Menj, játssz a barbijaiddal, Koponyaszemű!
A mosolya szélesebbre húzódik és elpirul. Most veszem észre,
hogy merevedésem lehet. Lenézek. Félig keményedett csak meg
és teljesen el van takarva. Akkor meg mitől lángol Daria képe?
– Már ezer éve nem hívtál engem Koponyaszeműnek.
– Ez nem becenév. Ne küldd még szét az esküvői meghívókat!
– Ühüm, ühüm. – Bólint és a rózsaszín körmét rágcsálja.
– Hogy van a kis barátod, Gus? Még mindig segget nyal a
megélhetésért?
– Penn Scully bemutatja: ha az élet citrommal kínált, legyél
egy keserű fasz!
– Egy meccs – magyarázom. – Egy meccset nyertetek. Az élet
nem citrommal kínált. Hanem egy jó lehetőséggel, hogy bosszút
állhassak.
Biztosnak kell lennem abban, hogy Daria csak egy hobbi és
nem függőség. A kamaszok szíve olyan, mint egy szemetes és
olyan hűséges, mint egy éhező kóbor macska. Mindent
elfogadnak. Még a hulladékot is. Én nem akarom szeméttel
etetni a rozsdás bádog szívemet. Daria pedig olyan keményen
megtaposta, hogy már tudom: nem épp egy zsíros hamburger.
Inkább ciánnal megszórt Pop-Tarts sütemény.
El kéne vonulnom mellette. Követ a folyosóra, én pedig
figyelek arra, hogy a szívem szabályos ütemben verjen, de a
szív a maga útját követi, és most, úgy tűnik, Pop-Tartsra vágyik.
Az alkaromon égnek áll a szőr és a farkam lüktet a gatyámban.
Az is egy löket ciánra vágyik.
A fürdőszobában megállok, és Daria felé fordulok.
– Jó, a műsornak vége. Húzz a faszomba, Dar!
– Dar! – sikoltja. Az óriáskerék óta egészen el van lágyulva
mellettem. Vagy csak szórakozik velem és arra próbál rávenni,
hogy dugjam meg, hátha úgy bajba keveredem.
Lássuk be, inkább az utóbbiról lehet szó. Dariának nincs szíve
és továbbra is gyűlöl engem.
– Most már két becenevem van. Csináljak kettőnknek
barátságkarkötőt, P?
– Igen, pinket, léci! A sárgától kövérnek tűnik a térdem.
Viccelődöm vele. Minden utamba kerülő szart megérdemlek.
Remélem, Via nem halott, mert a szelleme a pokolig fog
üldözni, amiért kedves vagyok Dariával. De bárhol is van Via –
itt nincs. És lehet, hogy a haragom Daria iránt a régi, de a
húgom iránt érzett dühöm friss.
– Mit akarsz? – Slejmet gyűjtök össze a számban és a
mosdóba köpöm.
– Te már kétszer láttál engem meztelenül. Én téged még soha.
Szerintem itt az ideje változtatni ezen – mondja. Egy teljes
percig csak nézem őt, és bármi is jut most eszembe (a
fociösztöndíjam, Prichard, Daria szülei, Via vagy a
szerencsétlen barátnőm, akinek a suli első hetében meg kellett
emésztenie a Blythe Ortiz-pletykát is), egyik sem érdekel. Csak
arra próbálok rájönni, hogy ez az egész vajon egy átverés-e,
mert a faszom talán sosem heverné ki a csalódást.
– El akarod mondani apukádnak, hogy milyen illetlenül
viselkedem? – gúnyolódom csücsörítve. Mérget vennék rá, hogy
Daria azért akar baszni velem, hogy aztán átbasszon, és
kidobasson a házból.
– El akarod mondani apukámnak, hogy be szoktam zárkózni
az igazgató irodájába heti háromszor, Marx tudja, miért? – feleli
ő az ajkát biggyesztve.
Értem, mit csinál. Azt akarja tudtomra adni, hogy mindketten
tudjuk mivel zsarolni a másikat. Hatalmat ad a kezembe,
márpedig a hatalomnak sosem mondok ellent.
– Nem vagyok olyan öreg és megereszkedett. Nem probléma?
– Dehogy! Húzz kifelé a fürdőszobámból! – nevet, de elég
idegesen.
Megszabadulok a pólómtól és elővillan a felsőtestem. Jól
láthatók a kockák a hasamon, metszett, aranybarna a bőröm és
olyan lenyűgöző V vonalam van, amitől a csajok megvesznek,
egy halványbarna szőrcsíkkal kiegészítve, ami a köldökömtől a
nadrágomig húzódik. Nézem, hogy néz engem. Úgy be vagyok
indulva, hogy az agyam szinte nem is működik. Minden vér a
farkamba áramlott, és úgy dagad, hogy ha abba az irányba néz,
azt hiszem, el is fog sülni.
Hát ilyen érzés lehet belehalni a kanosságba. Nem tudom, ki
írja majd a gyászjelentésemet, de azt hiszem, nagy kínban lesz.
– Ez mind szép és jó, de mit keres rajtad még mindig az a
nadrág? – Megnyalja a száját, kiveszi a gumit a lófarokba fogott
hajából és a mosdóba hajítja. Megrázza a fejét, mire a haja
dúsabb és szexi lesz.
Egy mozdulattal letolom magamról a nadrágomat és az
alsómat, aztán a zoknimat is, mert kevés szánalmasabb látvány
van a világon, mint egy meztelen férfi zokniban. Aztán kihúzom
magam, a faszom kemény, mint a kő. Ahogy az arckifejezésem
is.
Daria elém áll és hosszú ideig semmit nem mond. Majd tesz
felém egy lépést és majdnem hozzám ér. A torkom kidagad az
elfojtott nyögéstől, mert azt hittem, megfog – konkrétan: azt
hittem megfogja azt –, de ehelyett a csapot nyitja meg, majd
leveszi magáról a topot. Láttam már így korábban is, de nem
tudom levenni a szemem a rózsaszín mellbimbójáról, a lapos
hasáról és a csípője vonaláról.
– Mutasd, melyik lyukba dugjam bele! – Megint nyelek egyet.
Istenem. Levetkőzik. Nekem.
– Ne hidd, hogy megengedhetsz magadnak, Scully! Nem
fogadok el aprópénzt és kupont!
Megint fordult a kocka, és nekem minden vágyam, hogy
megmutassam neki: nem változott semmi. Továbbra is
gyűlölöm. Továbbra is csak dugni akarok vele.
– Most lezuhanyzunk együtt, te kis hülye – magyarázza végül,
kibújva a szoknyájából. A fekete pamutbugyija is lekerül. – De
nem fogsz hozzám érni. És tudod, miért? Mert bár te nem
tudod, hogyan érzek az elsőimmel kapcsolatban, én tudom. És
te nem érdemled meg velem a zuhanyzós szexet.
– Még sosem szexeltél zuhanyzóban? – Baromság nagy B-vel.
Ez a picsa szerintem több dákót látott, mint egy világbajnok
biliárdjátékos. Azért vetkőzik le nekem, és azért nem engedi,
hogy hozzáérjek, hogy megfizessek. És lehet, hogy a tököm lesz
az ára.
– A hallgatáshoz való jogommal szeretnék élni – dorombolja.
Istenverte Amerika!
– Rendben.
– Rendben.
Mindketten beállunk a tus alá. Tudom, hogy a családja
hamarabb hazaérhet a táncról vagy munkából, de továbbra
sem érdekel. Nem mintha nem kedvelném Melt, Jaime-t és
Bailey-t. De mivel már annyi ember hagyott engem cserben
életemben, a kötődés és az odafigyelés nem élvez nálam
prioritást.
A zuhany alatt megragadom a szappant, és bekenem vele a
testem. Ő a százöt különböző színű fürdőolajból nyom egy-egy
kis adagot a kezébe. Végigszagoltam már őket, és nem csodálom,
hogy olyan illata van Dariának, mint egy tortának, amire
rábasztak minden virágot, amit az emberiség ismer.
Nézem, ahogy mozog a teste, hajol, kiegyenesedik, él, és azon
agyalok, miért csináljuk ezt. Semmi nem lesz ebből. Ez
színtiszta, merő kínzás. Fájnak tőle az izmaim is meg a farkam,
de nem csinálnám másképp mégsem.
A kínzót ezúttal a zsákmánya kínozza.
– Jó napod volt az iskolában? – A szempilláit rebegteti és
cukros-édes mosolyra húzza a száját. Eszembe jut a délutáni
beszélgetésem az edzővel Prichardról meg a focikarrieremről.
Egy másik srác lepasszolná a csajt Prichardnak, hogy bajlódjon
vele őt. Én azonban (A) nem fogadok el tanácsot senkitől, pláne
nem drága öltönyös hülyéktől és (B) ha ezzel sebezhető
helyzetbe tudom hozni Dariát, azzal megakadályozhatom, hogy
az igazgató a falnak nyomja a hátát.
– Túléltem. – Amikor a vállamat szappanozom, megfeszítem
a bicepszemet, hogy lássam, nézi-e. Hát persze, hogy nézi.
Amikor elvigyorodom, gyorsan elkapja a pillantását.
– És neked? – kérdezem.
– Semmi különös. – Megköszörüli a torkát.
– Daria! – Kétszer csettintek. – Itt vagyok. Beszélhetsz a
faszomhoz is, de ő inkább a tettek embere.
– Nem vagy már olyan vézna gyerek – jegyzi meg halkan,
elzárva mögöttem a vizet, mire a testünk egy pillanatra összeér.
A hasa a faszomat súrolja, de egyikünk sem moccan. Csak
állunk ott, csöpög rólunk a víz, a farkam hegye pedig a köldöke
felé néz. Közel és mégis távol. Idegesen, de vakmerően. Senkivel
nem csináltam még ilyesmit. Érzem, hogy át kellene vennem az
irányítást a helyzet felett, de akkor le kellene állítanom őt, és
bármilyen szarul is érzem magam, amiért ezt csinálom
Adrianával, nem tudom megállni.
Daria lábujjhegyre ereszkedik és a fülemhez érinti a száját.
Lejjebb hajolok, hogy halljam, mit akar mondani.
– Köszönöm az újabb első alkalmat, Scully! Még sosem álltam
meztelenül a zuhany alatt egy férfivel.
Még mielőtt észhez térnék, Daria a rózsaszín törülközőjébe
tekeri magát és kilibben a fürdőszobából, egyedül hagyva
engem a zuhanyzóban, égnek meredő fasszal.
Visszazárom az ajtót és kiverem magamnak egyszer (na jó,
kétszer), mielőtt kimennék én is.
1:0 a hazai csapat javára.
 Hetedik fejezet

Hazugságaid
Akár egy nyakkendő
Túl szép, hogy levedd
Túl elegáns, hogy letedd
Túl szoros, hogy lélegezz

Daria

A fiúk csak tárgyak számomra.

Először is, hadd mondjam el, hogy az elmúlt pár napom elég
szar volt, és boldog vagyok, hogy most végre sikerült
lelazulnom. Penn egész héten nem volt otthon, egyrészt az
edzések miatt, másrészt meg azért, mert sok dolga volt San
Diegóban. Talán az állítólagos csajával van. Ölni tudnék, hogy
megtudjam, ki az, és mit jelent Penn számára, de a
büszkeségem nem engedi, hogy rákérdezzek, és másoktól sem
akarok tudakozódni.
Amikor otthon van, totálisan figyelmen kívül hagyja, hogy
létezem, bezárkózik a szobájába és egyszavas válaszokat morog,
amikor valami konkrétumra vagyok kíváncsi. Amikor van egy
kis ideje, apával adogatják egymásnak a labdát a hátsó
udvaron, vagy Bailey-vel olvasgat. Melody igyekszik több időt
tölteni velem. Folyton arról faggat, mi a helyzet a suliban, én
meg kikerülöm a kérdést. Ha tényleg érdekelné, utánanézne.
Évek óta nem nézett rám.
Láthatatlannak érzem magam. Mindig láthatatlannak érzem
magam. Beleolvadok a falba, a bútorokba meg a pulton álló
kristálytálba, amiben a szüleim a bejárónő által fényesre pucolt
almákat tartják. Az almákat, amiket ott találok az ágyam alatt, a
hátizsákomban és a cipőmben. Az almákat, amelyek folyton ott
vannak mindenhol, a házban, a szobámban, a lelkemben.
Péntekre már teljesen kivagyok. Az All Sainst a Westmount
ellen játszik és mi nyerünk, de nem sokkal. Blythe, aki flyer a
pomponcsapatban és extra adag koncentrációra van szüksége,
idegösszeomlást kap az öltőben, de senkinek nem akarja
elmondani, mi az oka. Esme a tükör előtt sminkel és azt
motyogja:
– A ribi biztos teherbe esett attól a gettópatkánytól.
Bocsánatot kérek és elvonulok hányni az egyik vécéfülkébe.
– Lehet, hogy Dar is terhes! – kiált fel Blythe a velem
szomszédos fülkében. Amikor kijövök, Esme felém indul és
cöcözve oldalra biccenti a fejét.
– Nagyon szarul nézel ki, szívem. Talán jobb lenne, ha most
inkább pihennél egyet.
Az még jobb lenne, ha te most meghalnál.
A gimi egy cápákkal tele akvárium. Az emberek szenvedve
várják, hogy elszabaduljanak innen. Csak az erősek élik túl.
Szombaton úgy döntünk, elmegyünk a sivatagba egy zenei
fesztiválra.
Befonom a hajam, virágokat és aranyszínű csillagokat teszek
bele, felkapok egy icipici, fehér farmersortot meg egy fehér,
horgolt bikinifelsőt. Egy flanelinget kötök a derekamra és egy
cuki szürke csizmával teszem tökéletessé a szettet.
Amikor elindulok otthonról, az egész család, Pennt is
beleértve, a reggelizőasztalnál ül és mind szénhidrátbomba
palacsintával tömik magukat.
– Ilyen rövid sortban csak egy helyre mehetsz, a
nőgyógyászodhoz ellenőrzésre. – Apám fel sem néz a The New
York Timesból. – Öltözz át!
– Apu! – kiáltok fel. – A Lonely Man olyan, mint egy
beszteroidozott Coachella. Nem mehetek apácának öltözve!
– Ha tényleg el akarsz menni, vegyél fel valami ruhát! –
ismétli apa.
A hátizsákomba tömöm a sortomat és felveszek egy boyfriend
fazonú nadrágot, aztán kirohanok az ajtón és beugrom Alisha
narancssárga Corvette-jébe.
Esme és Blythe a hátsó ülésen igazgatják a sminkjüket.
– A srácok már ott vannak. Gus a jelek szerint nincs magánál,
Knight pedig lelépett egy valóságshow-celebbel. – Alisha
nevetve feltolja a napszemüvegét.
– Utálom a fiúkat – sóhajtom.
És ezzel vissza is érkeztem oda, ahol kezdtem. Tényleg, de
tényleg utálom a fiúkat. Ezért működött olyan jól a dolog
Prichard igazgatóval, mielőtt Penn besétált az életembe és
elszúrt mindent. Az emberek sosem akartak felszedni, mert
senki nem kíván versenyezni egy istenverte iskolaigazgatóval.
Amit nem tudnak, hogy köztem és Prichard között valami más
van. Valami szokatlan. De azzal, hogy elzárom az utat előlük és
nem akarnak velem járni, a szívemet őrzöm. Nem mintha attól
félnék, hogy valaki összetöri. Inkább csak nem hiszem, hogy
bármelyik fiú tényleg szeretni tudna engem. Ha még a szüleim
is alig tudnak elviselni, hogy várhatnám egy pasitól, hogy úgy
szeressen, amilyen vagyok?
Penn emiatt óvatos választás. Őt nem kell lenyűgöznöm, mert
tudom, hogy már eleve utál engem. Plusz, titokban is kell
tartanunk a dolgot. Bármi is van közöttünk, annak nincs sem
pulzusa, sem élete, sem teste. A tiltott együttléteinknek nincs
üteme vagy ritmusa sem. Csak jönnek és mennek. Mint a
villámlás az éjszakában.
Ja, Penn óvatos választás. Leszámítva azt, hogy minden
velejéig veszélyesnek tűnik benne.
– Föld hívja Dariát! – Alisha csettint egyet az arcom előtt a
flitteres körmeivel, amikor megérkezünk. Kiszállunk a kocsiból
és bemegyünk a fesztiválra. Délelőtt tízkor már dugig van a
hely, úgyhogy odamegyünk a színpad közelében ácsorgó
focistákhoz, a kiszáradt fűre, arrébb rugdosva a sörösdobozokat
az útból. Gus egy mélyen kivágott, fehér izompólót visel és
odadörgöli a testét mindenkihez a tömegben, sörrel a kezében.
Knightot sehol nem látom (bizonyára még mindig csajozik),
Colin és Will pedig rángatnak bennünket, hogy menjünk
táncolni. Egész nap teszem a dolgom és próbálok úgy tenni,
mintha a saját csapatomba tartoznék. A boldogság tettetése a
saját szomorú énednél is lehangolóbb dolog. Tánc közben a
könnyek egész idő alatt égetik a szemgolyómat. Mire a nap
lemegy, olyan üresnek érzem magam a bulizástól, hogy
csodálkozom, nem fúj át a szél az állam túlsó végébe. Mivel én
vagyok a kijelölt józan sofőr, beülök a kormány mögé Alisha
kocsijában és beindítom.
– Kit vigyek haza elsőként?
– Haza? – Esme felnevet a hátsó ülésen, épp a szájfényét keni
újra. – Followhill, ne legyél már olyan, mint egy százéves!
Menjünk a Lenny’sbe!
A Lenny’s egy népszerű kajálda San Diegóban. A késő
éjszakába nyúló bulizások után általában oda szoktunk menni,
mert éjjel-nappal nyitva van, és előkelőbb, mint az IHOP. Blythe,
Esme és Alisha sosem ismernék be, de azért is szeretik, mert
szuper hely ahhoz, hogy felszedjenek motorosokat, helyes
fitneszedzőket, akik LA-be tartanak szerencsét próbálni, meg
hasonló típusú jóképű, macsó pasikat, akikkel a szüleik sosem
engednék, hogy együtt lógjanak. Én pont emiatt gyűlölöm a
Lenny’st. Végül mindig azon kapom magam, hogy egy piros
műanyag bokszban ülök és sült krumplit eszem különböző
szószokkal, miközben várom, hogy a barátnőim mikor
végeznek a pasijaikkal. Amikor benéznek a kirakaton, hogy
megigazítsák a szoknyájukat, úgy teszek, mintha Prichard
igazgatónak írnék SMS-t.
– Biztos vagy benne, hogy erre van szüksége most a
picsádnak? Sült kajára? – Hivatalosan Esme felé fordulok. A
súlyukkal szívatom az embereket, hogy megússzam, amit
akarok.
Alisha vihog mögöttem, egy üveg Smartwatert nyakalva.
– Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne egyél néha zsíros kaját,
hogy aztán egy héten át éheztesd magad. Húzzunk a Lenny’sbe,
Dar! A srácok már úton vannak.

Ahogy beteszem a lábam a Lenny’sbe, tudom, hogy aknamezőn

járok.
Úgy néz ki, mint bármelyik tipikus amerikai étterem: fekete-
fehér kockás padló, piros és fehér műanyag bokszok, zenegépek
minden asztalon, a falakon pedig bekeretezett képek,
amelyeken a tulajdonos – kitaláltad: Lenny – híres sportolókat
és helyi sztárokat ölelget. A menü pink és zöld neonbetűkkel
ragyog az ezüst bárpult felett. A hely zsúfolt, hangos és mindent
beleng a sült hagyma meg a hamburger íncsiklandozó illata –
azaz egy igazi mennyország a félrészeg seggfejek számára.
Beülünk a srácok bokszába, de nem tudok szabadulni attól az
érzéstől, hogy valami rettenetes dolog fog történni.
Mindenki rendel egy-egy tejturmixot. Knight haja annyira
kócos, a szája pedig úgy feldagadt, mintha egy medve támadta
volna meg. A fiúk annyira furcsák. Miközben halálosan
szerelmesek, képesek összejönni másokkal. A srácok undorító
mennyiségű kaját rendelnek. A csajok csirkesalátát sült
krumplival. Én úgy döntök, maradok a vaníliás és csokis
tejturmixomnál, és elvigyorodom, amikor arra gondolok, vajon
Penn mit szólna, ha meglátná, mit rendeltem. Ez is olyan vajon,
mint a fagyi? Megkérdezném Melt, ha szóba állnánk még
egymással.
Gus rendőrsziréna hangot hallat, majd megfejeli egy
böfögéssel.
– Hű! Lúzer három óránál.
Mind a másik oldalra fordítjuk a fejünket és látjuk, hogy a
velünk szemben lévő bokszban a Las Juntas focicsapat tagjai
ülnek. Csak a nagydarab hátvédeket ismerem fel, akik úgy
tűnik, jóban vannak Penn-nel, a jóképű afroamerikai srácot,
akinek mohawk-frizurája van, és persze a lakótársamat.
Penn egy fekete pólót hord, egy lyukkal a szíve felett, meg egy
rongyos, bő Levi’s-nadrágot. A lánca kilóg és egy cigit rágcsál,
amit sosem fog meggyújtani. Tudom, hogy leszokott;
kihallgattam, amikor erről beszélt Melodynak, aki tapaszokat
vett neki meg egy akkora könyvet, mint a fejem, az a címe, hogy
Hogyan szokjunk le a dohányzásról? Penn most épp a
pincérnővel beszél, aki felveszi a rendeléseiket.
A kitűzője szerint Adrianának hívják.
Adriana. Nem így hívták az úgynevezett csaját, akinek a
létezését igyekszem nem tudomásul venni?
– Még mindig szar a kedvük a veszteség miatt? – röhög Esme,
beleszürcsölve a tejturmixába. Blythe annak az olasz
művésznek az Instagram-oldalát görgeti, akinél Vaughn volt
nyáron, és tudom, miért. Van ott egy kép, amin Vaughn
szobrászkodik. Vaughn egyik közösségi oldalon sincs fenn, és
nem is lesz soha.
– Nem t’om, nem is érdekel. – Gus szipog, és máris tudom,
hogy jók voltak az aknamezővel kapcsolatos ösztöneim. Nem
akarok még egy veszekedést Penn-nel. Jobb ez a szomorú,
távolságtartó status quo, mint gyűlöletet ébreszteni benne
magam iránt. Ha felém irányul az utálata lángja, mindent
felemészt körülöttem.
– Scully, úgy tűnik, túltette magát rajta. Nem véletlenül hívják
a csodák barlangjának. – Esme felemeli a mobilját és lő egy
képet arról, ahogy Penn és Adriana nevetgélnek, miközben a
csaj felé hajol a jegyzettömbjével.
– Hé, Blythe! Küldök neked egy szuvenírt, amiről mindig
eszedbe jut majd, mennyire szánalmas vagy – nevet Esme. –
Még mindig lehet-terhes vagy?
– Pofa be, ribanc!
Blythe teljesen elsápad. Marx, kérlek, ne legyen terhes!
Mintha egy jégcsákányt basztak volna a mellkasomba, jó
mélyre.
– Ne szomorkodj, csajszi! Biztos megkapod még egy körre,
amikor majd a medencédet takarítja, mondjuk öt év múlva. –
Alisha ásít és a pink végű körmeit nézegeti.
Gus extrahangosan szívja a turmixát.
– Blythe-nak mi köze van Scullyhoz?
Blythe hátraveti a haját és nevetgélést tettet. Látom rajta,
hogy legszívesebben elsírná magát, és ettől szinte már
sajnálom.
– Lehet, hogy felvittem magamhoz a verekedés után. Ő volt a
második legjobb kapás ott Vaughn után.
A második legjobb kapás.
Gus hátraveti a fejét és az asztalt csapkodva huhog.
– Penn Scully és Adriana, hát, ez nagyon komoly! A Las
Juntas álompárja. Már vagy két éve együtt vannak. Haver. Még
egy közös gyerekük is van. Gratula, B! Hivatalosan is te voltál a
második nő egy fél perc erejéig!
Közös gyerekük van.
A turmix megakad a torkomon, egy keveset visszaköpök a
szívószálba, amikor senki nem néz rám. Gus laza
magabiztossággal adja elő az infót, és látom rajta, hogy elhisz
minden egyes szót belőle. Visszanézek Pennre meg a
pincérlányra. A csaj az asztalra támaszkodik és valamit Penn
fülébe súg, aki felemeli a hüvelykujját és játékosan orron
billenti a lányt. Nem is vette észre, hogy itt vagyok – vagy ha
igen, nem nézett a szemembe eddig – de már túl késő ahhoz,
hogy cukin viselkedjek. A Hulk minden másodperccel egyre
nagyobbra nő bennem, és tudom, hogy ki is fog törni.
Megcsókolt.
Hozzám ért.
Együtt zuhanyozott velem.
Láttam a farkát. A saját szememmel. A combom még súrolta
is.
Ilyesmit nem lenne szabad csinálnia, ha csaja meg gyereke
van.
Ismét feléjük pillantok, Adriana pedig jobbra-balra néz, majd
beleül Penn ölébe. Hosszú, fényes, egyenes fekete haja és nagy,
kék szeme van. Egzotikusnak tűnik, a bőre olyan barna, akár a
méz. Lehet, hogy egyidősek vagyunk, de olyan érzésem van,
hogy… idősebb. A Hulk átszúrja a bordáimat és kinyújtja öklét a
mellkasomon át. Olyan féltékeny vagyok, hogy alig kapok
levegőt. Herkulesi küldetés, hogy elfordítsam a fejem, de
megpróbálom. Valahogy.
Gus az asztalon dobog és úgy üvölt, akár egy kutya.
– Hajrá, Addy! – kiáltja.
Addy? Ismeri azt a ribancot?
– Még egy gyereket akarsz csináltatni azzal a lúzerrel az
étterem kellős közepén, vagy hoznál inkább nekünk valami
kaját? Geci ne legyen a hambimban, köszi! Van elég fehérje a
húsban is.
Az asztalunknál mindenki felröhög, én pedig Penn szemébe
nézek. Adriana ide-oda kapkodja a tekintetét, és valami átsuhan
az arcán. Valami sötét, amit jól ismerek.
Benned is ott van. Neked is van Hulkod.
– Ki ez? – Olvasom le a szájáról, ahogy Penn felé hajtja a fejét,
a homokát ráncolva.
– Senki. – Olvasom le Penn szájáról, miközben Adriana fülé
mögé igazítja a haját. – Csak egy csaj az ASG-ből.
Egy kemény gombóc van a torkomban, és azt hiszem, a
szívem az.
Adriana feláll, és az ujjával int Gusnak. Nyilván ismerik
egymást. Talán a fiúk gyakrabban járnak ide, mint mi.
Elfordítom a fejem, mielőtt bőgni kezdenék. Annyira Penn
irántam érzett gyűlöletére koncentráltam, hogy azt el is
felejtettem: én is gyűlölöm őt.
– Szóval, Daria, hogy van Prichard? – kérdezi Knight
hangosan és tisztán érthetően, a szokásosnál is pimaszabb
modorban. Kell egy perc, amikor is Knight Pennre néz, majd
vissza rám, hogy leessen, mit is csinál valójában. Visszavág a
lakótársamnak a kedvemért. A büszkeségemért.
 Tényleg nagy szükségem van erre a győzelemre?
– Egy igazi hölgy nem beszél ilyesmiről – dorombolok
felvillantva egy mosolyt, majd hátravetem a virágokkal díszített
hajamat.
– Én szúrnám. – Blythe rám mutat a szívószálával, majd
kiszívja vele a pohara alját. Egyértelmű, hogy ő is érdekelt
ebben a csatában. Ki kell mutatnia, hogy őt sem hatja meg a
dolog.
– Úgy értem, Prichardot. Nem téged.
– Ugye? – nevetek. – Szeretem, hogy egy igazi férfi. Nem pedig
egy kisfiú, tojáshéjjal a seggén.
Azon gondolkodom, vajon az ember el tud kezdeni rohadni
belülről akkor is, ha még életben van? Biztos vagyok benne,
hogy ha most felnyitnának engem, zöld trutyit látnának
bennem, amit a Hulk hagyott ott maga után.
Egy barátnő. Penn Scullynak barátnője van. Meg gyereke.
Milyen egy rohadék csaló!
Adriana az asztalunk felé szambázik a kerek csípőjével és két
megpakolt tálcával. Elkezdi szétosztani a kaját, közben csipogva
beszél:
– Sajtburger avokádóval és kéksajttal?
Colin felemeli a kezét.
– Prémium csípős hús extra erős szósszal?
– Hívhatsz egyszerűen Knightnak is, bébi! – Cole kacsintva
elveszi tőle a tányért.
Adriana ettől elpirul. Talán ő is megcsalja Scullyt. Kár, hogy
Jerry Springer nyugdíjba ment. Szuper vendégei lehetnének a
talkshow-ban.
 – Te is vársz valamire, drágám? – Pukkant egyet a rágójával,
miközben engem néz.
Szirupos mosolyt villantok rá és keresztbe teszem a karomat
a mellkasomon.
Ne csináld! Ne csináld! Ne csináld!
– Csak azt, hogy elhúzd innen a lakókocsiparkos seggedet,
mielőtt elkapok valami fertőzést.
Mindenkinek kollektíven eláll a szava, és a hely elnémul.
Teljesen. Túlságosan is. Pánik kerülget, de ezt senki nem látja
rajtam. Továbbra is vigyorgok. Knight a vállamra teszi a kezét
és egymásra néznek az emberek, a szavaimat értelmezik.
– Hogy mondtad? – csattan fel Adriana szúrós hangon. A
pupillái akkorára nőnek, hogy látom magam bennük.
– Jól hallottad. Nem szeretnék olyan helyen enni, ahol a
pincér a vendégeken parkoltatja a picsáját. Szerintem
összeraktad te ezt. Ez nem az éjszakai műszakod a
sztripklubban, drágám.
– Tűz van! – Colin a szája elé kapja a kezét és köhög.
– Daria – figyelmeztet Knight. Normális esetben kirángatna
innen és elbeszélgetne velem. De ma nem. Ő is tudja, hogy az
mekkora képmutatás lenne részéről. Ha ő látná, hogy valaki
kikezd Lunával, szétszedné a csávót, és ami maradna belőle, azt
kihajítaná az út szélére. Kevesebbért is vert már meg
embereket és ezt a saját szememmel láttam. Az egyetlen
probléma az, hogy Penn nem a Lunám. Nincs közöttünk régóta
tartó, bonyolult, problémás gyerekkori barátság, ami arra vár,
hogy több legyen belőle.
– Húzz innen a picsába! – Adriana kivillantja a fogát. Fehér,
gyöngyházfényes fogai vannak, egy kicsit kisebbek az átlagnál.
Penn biztos imádja ezt a tökéletlenséget benne. Már nem rágja
a rágóját. Csak lóg az alsó fogsorára tapadva. Provokatívan
ásítok, és maradok a helyemen. Mindenki a nyálát csorgatva
figyeli a vitánkat. Mindenki, kivéve a fiúja, aki gyilkos
tekintettel bámul rám az étterem túloldaláról.
Lebuktál, faszfej! Ha nem kéne őriznem a hírnevemet,
elmondanám neki, milyen jó érzés volt, amikor a pasija nyelve
a számban kotort.
– Én fizető vendég vagyok. Te meg egy kis szopós kurva.
Szerinted melyikünknek kéne lelépnie? – Hátradobom a hajam.
Meglendíti a karját, hogy megüssön. Azt hiszem, ez lesz az a
nap, amikor végre kapok egy büdös nagy pofont a
szemétkedéseimért. De mielőtt a tenyere a képemen landolna,
Penn megáll mögötte és elkapja a csuklóját a levegőben. Lassan
leereszti és keményen a szemembe néz közben.
– Húzd el a segged abból a bokszból, Followhill! – A
mobilomra hajítja az étlapot, amit épp érdeklődést színlelve
nézegettem.
– Bocs, de nem fogadok el parancsot az aljanéptől. –
Beleiszom a turmixomba és a pilláimat rebegtetem. Az orrom
valószínűleg vörös a naptól, az egykor befont hajam pedig
kócosan szanaszét áll. Penn pupillája kitágul a zilált, rendetlen
külsőm láttán.
Megragad a könyökömnél fogva és kirángat a bokszból. A
bőröm végigcsúszik a műanyag borításon és hülye hangot
hallat, amitől csak még idegesebb leszek.
Lerázom magamról.
 – Nem akarok beszélni veled. – Az arcába köpök, de nem
akarok jelenetet rendezni.
– Gondoltál volna erre azelőtt, hogy csitriként viselkedtél.
Bárki, aki utánunk jön, kap egy öklöst a képébe. Fiúk. Lányok.
Vadállatok. Leszarom. – Az egyik vállára vet és kivisz.
– Penn! Várj! – sikoltja Adriana.
Felemelem a fejem Penn háromszög alakú válláról és nézem,
ahogy Adriana utánunk szalad, majd megáll, mintha rájönne,
hogy nem jöhet. Gus és Colin várják, hogy közbe kell-e
avatkozni, de Knight megragadja a pólójuk gallérját hátulról.
– Üljetek le!
– Ők most, együtt vannak, vagy mi? – suttogja hangosan Esme
tátott szájjal.
Knight felhorkant és megdobja a csajt egy darab sült
krumplival.
– Nem. Ez csak egy régi, gyerekkori marhaság.
Nem tud semmiről – csak engem véd –, mégis beletrafált.
Penn kivágja az étterem ajtaját, és a mögötte húzódó
sikátorba visz, bepréselve engem egy autósbolt meg a Lenny’s
közé. Letesz és hátrál egy lépést, mintha arra lenne szüksége,
hogy lehiggadjon. A kávéfoltokkal teli, hatalmas Smock Test
feliratú táblának dőlök és keresztbe teszem magam előtt a
karomat.
Penn fel-alá járkál és várja, hogy mondjak valamit. De nem
nekem kéne magyarázkodnom.
– Bocsánatot kellene kérned Adrianától – veti oda nekem.
– Neked kellene bocsánatot kérned tőlem – felelem, továbbra
is a jégkirálynő szerepében. – Engem fogdosol, miközben
barátnőd van. Én nem vagyok ilyen csaj.
– Az biztos. – Megáll, és összehúzott szemmel néz rám.
Szemtelen vigyorra húzódik a szája közben.
– Te az a típus vagy, aki szemrebbenés nélkül képes dugni
egy nős férfivel, csak hogy bebizonyítsa, megteheti. Engedted,
hogy fogdossalak és csókolgassalak, miközben tudtad, hogy van
csajom, úgyhogy ne játszd itt nekem a szentet, baszki!
Amióta megtanultam beszélni, most először nem tudok mit
mondani. Tudom, hogy tényleg őszintén beszél. Mindig a
legrosszabbat feltételezi rólam. Lassan átváltozik az anyámmá
és minden hitét elveszíti bennem ő is.
Megfordulok és trappolva elindulok vissza, az étterem felé,
hogy kihozzam a telefonomat, és hívjak egy Ubert. Penn
azonban elkapja a csuklómat és visszaránt. Felé fordulok és
pofon vágom. Kínos reakció, nem is számított rá. Hátrabotorkál
– de nem is a pofontól, inkább a döbbenettől. Az arcom lángol a
tekintetétől, amivel teljesen beszippant. Valami táncra kel
köztünk és félek megmoccanni, mert tudom, hogy
megégethetem magam.
– Sosem érnék hozzá olyanhoz, aki nem az enyém. De te
megtetted. Ne fordítsd ezt ellenem, Scully! A gyereked anyját
megcsaltad a jégkirálynővel, hogy bebizonyítsd, megteheted. De
tudod mit? Egy dologban igazad van. Olcsón adtam magam.
Megcsókoltalak. Levetkőztem előtted. Viccelődtem veled. De
mostantól odafigyelek a jelekre.
Azzal elindulok vissza a Lenny’s felé, Penn azonban felkap a
járdáról, mintha valami kisbaba lennék, és a hátam ezúttal a
falnak ütődik. Megfogja és megszorítja a torkomat, aztán olyan
durván csókol meg, hogy az ajkam felhasad. Ökölbe szorítom a
kezem és a mellkasát verem vele, még szélesebbre tépve a
lyukat a pólóján, majd a bőrébe vájom a körmöm.
– Gyűlöllek! – kiáltom. – Marx, hogy én mennyire gyűlöllek!
A kezével a térdem mögé nyúl és megemel. A csípője köré
tekerem a lábam. Két oldalról megfogja az arcomat és úgy
présel, mintha a csókot akarná kinyomni belőlem.
– Mégis megcsókolsz, baszd meg! Pedig barátnőm van. És
gyerekem. Meg egy olyan testvérem, akinél te sosem leszel jobb.
A mostohabátyáddal smárolsz, aki utál téged, Followhill.
Kibaszottul utál.
– Rohadj meg! – Nem tudom visszatartani a könnyeimet,
zokogok. A testem vadul remeg a sírástól. A szánkkal nyeljük
lefelé egymás szavait, titkait és hazugságait. A testem együtt
mozdul az övével. A számba nyög, mintha fájna neki. Mint aki
el akar húzódni, de nem tud.
Kicsatolja a szakadt kötélövet a nadrágján, lehúzza a
cipzárját, megfogja a farkát az alsógatyáján keresztül és a
farmersortomon át a lábam közé nyomja.
– Nyalj ki! – nyögöm. – Nem érdemled meg, hogy élvezd! Most
csak nekem járhat minden, amit akarok.
Letérdel, félrehúzza a nadrágomat és a bugyimat, a
bőrömhöz nyomva a farmeranyagot, mire kéjes fájdalom jár át.
Az egyik lábam átveti a vállán és a puncimba dugja az orrát,
mélyen beszívva az illatát.
Vad morgás tör fel a torkából, egészen mélyről, ösztönösen,
majd a belső combomba harap.
– Lehet, hogy Blythe is terhes, szóval sok szerencsét ahhoz,
hogy két gyerektartást fizess tizennyolc évesen, seggfej! –
nyögöm. A nyelvét végighúzza a kisajkaimon, majd a szája a
csiklómra tapad és erősen szívni kezdi. Felnyögök. Végighúzza
egyenes fogsorát a puncimon, finoman súrolva.
– Marx! – motyogom.
Durva, felnőttes hangon nevet fel, amitől remegnek a
csontjaim. Nem tudom, miért érzem azt, hogy ez a tizennyolcas
nyikhaj férfiasabb a majdnem negyvennégy éves igazgatónál.
– Akarsz bébiszittelni? – szopat. Megragadom a selymes,
világosbarna haját és erősen meghúzom, remélve, hogy
fájdalmat okozok vele.
– Nem vicces.
– Nem terhes – mondja, miközben lazán mozgatja a nyelvét
odalenn, odaadóan, boldogan nyalogat én pedig nem tudom,
mit kezdjek magammal. Megőrjít. Soha nem nyalt még ki senki,
és amikor erre kértem, azt hittem, a képembe röhög majd és
nemet mond. De nem tagadom: mivel minden barátnőm szexelt
már a Lenny’snél, én is át akartam esni ezen.
– Akkor miért van annyira összezuhanva?
– Mert a Las Juntas-meccs előtt látta, hogy Vaughn egy csajt
kúrogat szájon a nyelvével a lelátók alatt. – Megnyalintja a
csiklómat, majd ismét erősen szívni kezdi. A combom remegni
kezd Penn gyönyörű feje körül.
– Ho-honnan tudod? – Vacognak a fogaim. Ez túl jó érzés
ahhoz, hogy legális legyen. Azt akarom, hogy egész hátralévő
életünkben a puncimat nyalja.
– Onnan, hogy én is épp ilyesmit csináltam a lelátó alatt.
Tudod, stresszoldás gyanánt.
 Aha. Tudom. Gondolom, Adrianával.
Hátravetem a fejem, összeszorítom a szemem, Penn pedig a
csiklómra szorítja a száját, erősen szopogatja, miközben az állát
a hüvelyemhez dörgöli. Mocskos, vad és csodaszép. A
fenekemet szorongatja, majd a testem apró szilánkokra törik és
tetőtől talpig végighullámzik rajtam a forróság.
Az orgazmus úgy vágtat végig rajtam, akár a vadlovak.
Mindenem remeg. Soha életemben nem voltam még ennyire
beindulva és sosem tapadtam így senki arcára.
Penn még egyszer az ajkai közé szippantja a csiklómat,
miközben én leereszkedem a felhők közül, majd feláll. Az arca
ragyog a vágyam nedvétől, szabályosan csöpög az álláról.
Meg akarom mondani neki, hogy egy seggfej, de a szája a
számra tapad, elhallgattat a csókkal és arra kényszerít, hogy
megkóstoljam az édes, földes ízemet. Nagyon utálom magam,
amiért megengedem ezt neki újra meg újra, miközben neki
barátnője van. Hányingerem van ettől. A lyukas pólóján
keresztül a bőréhez érek és az alsó ajkát harapdálom, majd
bekapom teljesen a számba. Mindent elveszek, amit hajlandó
felajánlani nekem, és ezenfelül is lopok pár pillanatot, közben
pedig nézem a gyönyörű alakját a csillagfényes égbolt alatt.
– Ez az utolsó alkalom – ígérem. Neki. Magamnak. Nem is
Adriana miatt; önmagam miatt. Én soha nem akarok csalni. És
elvenni valakit, akiről tudod, hogy máshoz tartozik: csalás.
Elhúzza tőlem a száját és elvigyorodik.
– Tényleg azt hitted, hogy te nyersz azzal, ha én kinyallak? –
gúnyolódik, majd végighúzza a tenyerét az állán és leszopogatja
a maradék nedvemet az ujjairól.
 Döbbenten nézem. Mi a franc történt a tizennégy éves
kölyökkel, aki olyan tengeri üveget ajándékozott nekem,
aminek értéke egy ritka gyémántéval vetekszik?
– Ó, drágaságom. Majd akkor lesz vége ennek, ha én azt
mondom.
 Nyolcadik fejezet

Egy műalkotás a csaj

Ami azt jelenti:
Nincs vadítóbb érzés,
Mint nézni, ahogy tönkremegy

Daria

Visszafelé úton beugorhatunk a Starbucksba!

Ez a békeajánlata, miután kinyalt engem az autósbolt
táblájának döntve, pár méterre a barátnőjétől.
Penn az olajágat a maga csendes módján kínálja fel a
lenny’ses eset utáni reggel, amikor épp a konyhaszigetnél ülök a
családommal kávét szürcsölgetve és a mobilomat nyomkodva.
Mivel éjjel a kapcsolatunkat elemeztem magamban az első
közös percünktől az utolsóig, és semmit nem aludtam, úgy
döntök, belemegyek a játékba. Mondom, mire jutottam:

1. Az, hogy barátnője van, egészen tegnapig csak

spekuláció volt, nem tény. Amikor rákérdeztem,
kikerülte a választ, és nem faggattam tovább. Bár
 kutathattam volna alaposabban, olyan nyíltan ment
fel Blythe-hoz, hogy nem is jutott eszembe.
2. Tegnap döbbent és összezavarodott voltam, ezért
hagytam, hogy megtörténjenek a dolgok. De többé
nem fordulhat elő. Nem lehetek kapcsolatban egy
olyan sráccal, akivel egy fedél alatt lakom és gyűlöl
engem, amiért tönkretettem a nagy eséllyel halott
testvére életét.
3. Talán az összes fontos első alkalmamat elvette már,
de az Sz-kártyát nem kapja meg.

Penn felkapja a focis dzsekijét és int Bailey-nek, hogy

induljanak. A könyvtárba mennek. Rengeteg időt töltenek
együtt. Féltékeny vagyok Bailsre. Féltékeny vagyok Pennre. De
leginkább arra vagyok féltékeny, hogy normális kapcsolatot
tudtak kialakítani egymással.
Minden tekintet ránk szegeződik az újságokból, iPadekből és
a fémesen ragyogó magazinokból.
– Nem, köszi, én Blythe-ékhoz megyek.
A neve hallatán mindketten ledöbbenünk. Penn fürgén bólint,
és megköszörüli a torkát. Apa váltva néz ránk és olvas a sorok
között.
– Penn, ne töcsköld meg Daria barátait! – mordul fel.
Melody levegő után kapkod.
– Jaime!
– Mi van? Nem én csinálom.
– Igenis, uram. – Penn kivesz egy fánkot az asztal közepén
álló, nyitott fehér dobozból, és beleharap. – Nem szívesen érek
bárkihez, akinek köze van Dariához. A személyisége még
fertőző lehet.
A szememet forgatom, mert tudom, hogy néznek és hogy apa
– a házban az egyetlen ember, aki az én oldalamon áll –,
kinyírja Pennt, ha rájön, hogy hozzám ért.
– Utállak, tesó! – mosolygok édesen.
– Nekem aztán mindegy, húgi! – feleli Penn harapás közben,
és belekócol a hajamba, majd elindul Bailsszel az ajtó felé. A
szívem úgy verdes a mellkasomban, mint egy pillangó, de
közben rám tör a hányinger is. Bailey számára Penn tényleg
olyan, mint egy nagy tesó.
Egy nagy tesó, akinek az ujja és a nyelve benne volt a nővére
különböző réseiben.
A nap hátralevő részében Adriana közösségi oldalait
nyálazom. A csaj egy bombázó, a kislánya, Harper pedig
imádnivaló. Harper világos bőrű és zöld szemű, mint Penn. Egy
rakás közös kép van fenn Addyről meg Harperről és kettőn
Penn is szerepel. Úgy néz rájuk mindig, mintha ők lennének a
szeme fénye.
Én viszont tök rég nem kaptam tőle almát. Ez vajon azt
jelenti, hogy azt hiszi, már legyőzött engem?
Éjjel egy másik krízishelyzet is történt. Amióta megszülettem,
most fordult elő velem először, hogy Mel nem nézett rám. Nem
igazgatta meg a takarómat, nem nyomott puszit a homlokomra
és nem mondta, hogy szeret. Valószínűleg azért, mert már nem
így érez.
Talán lemondott rólam a fagyis eset után. Valószínűleg már
azt várja, hogy pakoljam össze a cuccaimat és húzzak el
egyetemre. Egy ragyogó, csillogó kudarc vagyok számára. Egy
üres és fekete szívű gyerek.
Azt mondom magamnak, hogy nem érdekel, de a belső
szerveim darabokra szakadtak és a gyomromat megtölti a vér.
Fogom a kis fekete könyvemet és magammal viszem az
anyám otthoni balettstúdiójába. Az alagsor egy részét egy jól
megvilágított dolgozószobává alakította át, amikor
ideköltöztünk, és azóta sok időt tölt ott, főleg Bailey-vel. Minden
nyári este hallom, ahogy a nevetésük visszhangja felkúszik az
alagsori lépcsőn meg a falakon, miközben én a szobámban
kuksolok.
Mel engem sose hívott le ide, úgyhogy most magamtól jövök,
a saját vendégemként.
Aznap este, amikor megtudtam, hogy Via eltűnt, megálltam a
faltól falig tartó tükör előtt a stúdióban, talpig balettruhában.
Végigmértem a dresszbe bújtatott testemet és láttam, hogy túl
ügyetlen, túl kerekded és túl Daria vagyok ahhoz, hogy balerina
legyen. Melody más lányokban találta meg az örömét.
Olyanokban, akik sportosabbak, elszántabbak és előkelőbbek
voltak. Mint Via. Féltékeny lettem és elkezdtem színészkedni.
Ahelyett, hogy Mel közeledni kezdett volna felém és elmondja,
hogy pótolhatatlan vagyok, elengedett.
Én pedig, mint valami lufi, a levegőbe emelkedtem és vártam,
hátha valaki le akar majd horgonyozni, de senki nem tette. Melt
évek óta nem érdekli az életem és fogalma sincs, mi történik
velem. Én meg Prichard igazgató olyasmit csinálunk, amit
nagyon nem kellene. Van egy naplóm, amibe lejegyzem, milyen
rettenetes dolgokat teszek emberekkel. A barátaim mind
utálnak és bármikor képesek lennének hátba támadni, és négy
éve nem nevettem a családom jelenlétében.
Négy éve.
Négy éve láthatatlan vagyok.
Egy könnycsepp csordul ki a szememből és gördül le az
arcomon. Az ajtó kinyílik és Penn sétál be. Csendesen,
higgadtan. Folyton csendes és higgadt. És mindig mindenhol ott
van. Úgy érzem a jelenlétét, mint a vér áramlását a testemben.
Meleg, élettel tele, a DNS-em része. A probléma csak az, hogy
Penn-nek barátnője van, de amikor a közelemben van, mégis
úgy érzem, mintha az enyém lenne, és ez veszélyes.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – Letörlöm a könnyeimet,
még mielőtt láthatna.
A tarkóját vakarja.
– Azt hittem, hogy borospince, egy kis piára számítottam.
Szipogva forgatom a szemem.
Ledobja magát a földre. Megrántja a pólóm szegélyét és int,
hogy üljek le mellé, majd hozzám dönti a térdét.
– Beszélj!
– Az ellenséggel? Nem, köszi!
Ránézek és magamba szívom a látványt. A sötétszőke fürtjei a
homlokába hullanak. A tekintete mogorva. A nyakát valaki
kiszívta, aki nem én voltam. Elképzelem, ahogy Adriana
szívogatja, csókolgatja és harapdálja, aztán felállok. Nem tudom
lenyugtatni magam. Az ajtó felé kocogok.
Utánam üget és visszaránt magához.
– Beszélj, Daria! A kurva életbe már!
– Miért! – Széttárom a karjaimat a levegőben. – Hogy az első
adandó alkalommal fel tudd használni ellenem? Hogy
röhöghess rajtam a barátaiddal? A kis picsán, aki jó dolgában
nem is tudja, miért panaszkodjon? Miért kéne beszélnem veled?
Semmit nem jelentek neked. Sosem jelentettem. Csak egy hülye
kurva vagyok, aki elüldözte az ikertestvéredet. Ne tegyél úgy,
mintha nem ez lenne a helyzet csak azért, mert volt pár béna,
tiltott csókunk. Ne tegyél úgy, mintha egy kicsit is törődnél
velem, amikor nem vagyok a közeledben. Nem vagyok Adriana.
Az ajkai legörbülnek. Azt hiszem, most tényleg sikerült
felhúznom.
Két kezébe fogja az arcomat és összeérinti az orrunkat.
– Nem – sziszegi. – Nem vagy Adriana. Egyetértek.
Elhúzódik tőlem, benyúl a lógós skinny nadrágja hátsó
zsebébe és elővesz egy lakáskulcsot, ami egy kék műanyag
zsinóron lóg. A kezembe dobja. Elkapom.
Kikerekedik a szemem. Hogy sikerült neki…?
– A pomponjaidtól csórtam. – Elfordul, a helyiség másik
végébe megy, úgy vonul, mint egy tigris a ketrecében. Ez nagy
dolog. Hatalmas. Akárhol van, visz engem magával.
Követem a táncteremben, a vállára teszem a kezem.
Megfordul. Megviseltnek tűnik, mint akinek összetört a szíve –
azt hiszem, ez miattam van. Azt akarom, hogy miattam legyen.
Mégis milyen ember vagyok ettől?
– Mi emészti, Daria Followhillt, a méhkirálynőt, a
pomponkapitányt, a megye legnépszerűbb csaját?
A családom.
A barátaim.
A titkaim.
 A bizonytalanságaim.
A hibáim, tévedéseim, a múltam.
És te. Olyan mélyek az érzéseim irántad, hogy azt nem is tudom
elmondani.
– Melody már nem jár be a szobámba. Korábban szokása
volt. Minden este, amióta megszülettem, jó éjt puszit ad. Azt
hiszem, már nem szeret – árulom el, és ahogy ezt kimondom,
rájövök, hogy nem is hazudok. Ez a zsibbasztó gondolat a
testem minden egyes sejtjét felemészti. Az anyám nem szeret
már engem.
Elértem, hogy egy személy, akit arra programoztak, hogy
feltétel nélkül szeressen engem, elfelejtsen engem.
– Szeret téged. – A kézfejével végigsimítja a nyakam, és
mélyen a szemembe néz. – De te gyűlölöd magad, úgyhogy nem
is számít.
Felhorkantok.
– Én szeretem magam. Nézz rám! Én vagyok Daria Followhill.
– Végigmutatok a testemen. Megrázza a fejét. Nem dől be
nekem.
Szó nélkül az előttünk lévő tükör felé tol. Mögém áll és felfelé
igazítja az államat, hogy magamra nézzek. Magunkra. Egy fejjel
magasabb nálam. Széles és izmos, akár egy görög isten. Az
arcvonásai élesebbek, szimmetrikusabbak, mint nekem. A
kisugárzásától felrobban a szoba, én meg itt állok, szinte
teljesen kitakarva a testét, és mégis alig tudok magamra
figyelni.
– Amikor tükörbe nézek, egy árvát látok. Egy focistát. Egy
gimist. Egy gyászoló testvért. Egy srácot, akinek az az álma,
hogy felvegyék a Notre Dame-ra, hogy elszabadulhasson ebből a
pöcegödör életéből és kijöjjön a szegénységből. Tudom, ki
vagyok. De ki vagy te? Mondd el, mit látsz, Daria! – A lehelete
meglegyinti az arcomat. – Segíts belelátnom ebbe a gyönyörű,
rettenetes fejedbe!
A hasamra húzom a kezem és megragadok egy vékony
hájhurkát.
– Túl kövér vagyok.
Az arcomhoz emelem a kezem és az egyik ujjammal
eltakarom az orrom.
– Az orrom túl kicsi, a szemem túl nagy. A hajam meg szinte
mindig borzalmasan áll.
– És még? – kérdezi. A rövid pizsamanadrágomra vándorol a
keze, belenyúl, az ujjaival a puncimat simogatja a bugyin
keresztül. – Bízz bennem, ocsmány kis szörnyetegem!
Hangosan felnevetek, a fejemet rázom. Le akarom állítani.
Megmondani neki, hogy barátnője és gyereke van, én pedig
nem vagyok az a típus. Egy Jerry Springer-show szereplő
háziasszony. De tegnap óta először érzem magam láthatónak.
– Én vagyok a legféltékenyebb és legkicsinyesebb ember, akit
ismerek – vallom be.
– Ez azért van, mert a fejedben élsz. – Megcsókolja a nyakam,
én pedig hagyom. Olyan gyenge és szánalmas vagyok. – És még?
– A lelkem fekete, Penn. Ha versenyhelyzetet látok, már
csírájában elfojtom. Bosszúszomjas vagyok.
– Nem, Daria, te csak ember vagy. Ennyi.
A lábujjhegyem megemelkedik a földről, ahogy Penn
félrehúzza a bugyimat, mélyen benyúlva a sortomba, majd két
ujjal kényeztetni kezd, a hüvelykujja a csiklómmal játszik.
Felnyögök és a mellkasára hajtom a fejem, becsukom a szemem
és hagyom, hogy elsodródjak valahová, ahol csak mi létezünk. A
seggem a merev farkához nyomódik és imádom érezni,
mennyire be van indulva rám.
– A bizonytalanságodnál izgatóbb dolgot még sosem láttam. –
Lágyan a fülkagylómat harapdálja, és amikor kinyitom a
szemem, látom, hogy még mindig bennünket néz a tükörben.
Persze, hogy a gyengeségemen élvezkedik. Miért is ne tenné?
Ettől ő csak erősebb lesz a mi elcseszett kapcsolatunkban.
A térdem elengedi magát és a csípőm hátramozdul, ahogy
Penn egyre gyorsabban és mélyebben ujjaz engem, aztán
odafenn kinyílik egy ajtó és hangos lépteket hallok a lépcsőn
lefelé.
– Marx! – nyögöm megfordulva és ellököm magamtól Pennt.
Kétségbeesetten nézek balra-jobbra, a szemem végül
megállapodik a stúdióhoz tartozó fürdőszobán. Belököm Pennt,
rácsukom az ajtót és abban a pillanatban kivágódik a stúdió
ajtaja, belém az apám.
A picsába, picsába, picsába!
Full lebukás. Lejjebb húzom a pólómat, hogy eltakarjam a
nadrágomon éktelenkedő foltot, ami belőlem jött. A testem
remeg a közelgő orgazmustól.
– Minden oké? – Apám a homlokát ráncolja. – Elmentem inni
egy pohár vizet és beszélgetést hallottam.
– Egyedül vagyok! – kiáltok fel.
Hogy én mekkora hülye vagyok!
Hátrasimítom a hajam és megköszörülöm a torkom.
 – Teljesen egyedül, mint látod.
A mosolyom annyira feszes, hogy attól félek, szétreped a
bőröm. Apa a fürdőszoba felé fordítja az állát.
Ne! Kérlek, ne!
– Nyisd ki a fürdőszoba ajtaját, Daria!
– Apa…
– Most.
A fürdőszobához lépek, kinyitom az ajtaját és oldalra lépek.
Apa még mindig a terem távolabbi részében áll, de onnan is jó
rálátása van a fürdőszoba nagy részére.
– Húzd el a zuhanyfüggönyt!
– Ez most komoly?
– Ne húzd az időt! Csupa móka és kacagás ez az egész,
egészen addig, míg elő nem kerül egy fiú, aki valamelyik
kislányom bugyijába akar nyúlni.
Tudom, hogy butaság, de a szívem nagyot dobban a
felismeréstől, hogy apa törődik velem. Erőt veszek magamon,
nagy levegőt veszek, tudom, hogy meg fogja látni Pennt, majd
egy mozdulattal elrántom a függönyt. De Penn nincs ott.
Beleharapok az alsó ajkamba, hogy elrejtsem a döbbenetem,
majd apa felé fordulok és megvonom a vállam.
– Fogadja el a bocsánatkérésemet, hercegnő! – vigyorog. – És
továbbra is tartsa távol magát a fiúktól!
– Rendben.
– Úgy értem, örökre.
– Menj már, apa!
– Feküdj le! Apa szeret.
Ahogy becsukja maga után az ajtót, visszamegyek a
fürdőszobába, és idegesen szétnézek. Ablak nincs, akkor meg
hol a fenében lehet Penn?
– Itt lenn, te ocsmány kis szörnyeteg! – Kuncogást hallok.
Penn teljesen felöltözve fekszik a kádban és olyan vigyorral
néz rám, hogy azzal meg lehetne repeszteni az égboltot, hogy
közelebb húzzam a napot.
– Menj arrébb! – mordulok rá, és bemászom hozzá.
Ott fekszünk a kádban és Penn átkarolva tart, míg el nem
alszunk. Nincs több beszélgetés, ujjazás és csókolózás. Csak ő
meg én, belesüppedve valami rosszba, amit nagyon jónak
érzek.
Fél ötkor megszólal az ébresztője. Mindketten visszamegyünk
a szobánkba, és amikor az ajtóhoz érünk, egész halkan csukja
be maga után. Magamban mosolygok.
Egy kis győzelem.
 Kilencedik fejezet

Az arcodba hazudni utálok

De imádom nézni, milyen lesz
Amikor olyat mondok
Amivel kiborítalak

Daria

Másnap segítek anyámnak a konyhában. Ő épp a zöldséges

ragut veszi ki a sütőből, én pedig paradicsomot szeletelek a
salátához.
– Ez túl sok zöldségnek tűnik és túl kevés húsnak. Jól
mondom, Scully? – Apa érkezik meg a bejárati ajtón át a
konyhába, nyom egy puszit a homlokomra és egy másikat Mel
szájára. Bailey nem tud ma segíteni, mert holnap vizsgázik, és
amúgy is, ahogy Melody mondja, a durva balettedzések miatt
szegény most extrafáradt.
– Nagyon jól mondja, uram. – Penn is belibben a házba
mögötte, még mindig a focis egyenruhájában. Megnézem az
időt a szemközti állóórán. Hét negyvenöt. Valami miatt plusz
egy órát maradt San Diegóban. Vagy valaki miatt. Addy miatt,
valószínűleg.
Ne legyél féltékeny! Nincs jogod féltékenynek lenni.
– Bébi, beszélnünk kell Bailey magántanulásáról és a másik
dologról. – Melody szájon csókolja apát, és annyi csók csattant el
a konyhában rövid időn belül, hogy kezd elmenni az étvágyam.
Várjunk csak, mi van? Bailey otthagyja a sulit?
Melodyra pillantok.
– Ja, nem nagy ügy! – Simán elhárítja az eddigi talán
legpaprikásabb arckifejezésemet. – Mi csak Bails helyzetét
szeretnénk megkönnyíteni most, hogy heti hat balettórája van.
Hát akkor mégis igazam volt. Melody tényleg fogja majd
Bailey-t és Viát, aztán elköltöznek Londonba. Le merném
fogadni, hogy teljesen kész van attól, hogy Bailey Todos
Santosban akar maradni a Fogatlan Szívtiprókkal – azaz a
Féktelen Szívtiprók gyerekeivel.
– Van még idő arra, hogy lezuhanyozzak? A suliban nem
tudtam – kérdezi Penn.
Magamban vigyorgok és a paradicsomokon tartom a szemem.
Anyám nagyon szigorú, ha a vacsoraidőről van szó, kivéve, ha
valami nagyon jó kifogásunk van, márpedig már most
háromnegyed óra késésben vagyunk. A kölyköd anyját
döngetni, azt hiszem, nem számít jó kifogásnak. Már így is
későbbi időpontra tette a vacsorát, Penn focis elfoglaltságaihoz
időzítve.
Nem fogja még egyszer áttenni.
– Persze – csiviteli Mel. – Bailey még úgysem végzett a
házijával.
Tátott szájjal állok ott, és legszívesebben lecsapnám Melt.
Nekem sosem engedett volna meg ilyesmit.
Minden zöldséget a salátástálba öntök egy lendületes
mozdulattal.
– Tessék – mordulok fel. – Evés közben a Dallas igazi
feleségeit fogom nézni.
– Vagy itt maradhatsz velem és megnézegethetjük az új
Chanel-katalógust – ajánlja Melody, és felbont egy üveg fehér
bort.
– Nem, köszi – vágom rá.
– Talán…
– Nem. – A legkamubb műmosolyt öltöm a képemre és vadul
rebegtetem a pilláimat mellé. – Kérlek, ne hozz kínos helyzetbe
azzal, hogy ennyire próbálkozol! Még ha egy milánói bevásárló
körutat ajánlasz is nekem, a válaszom nem.
Húsz perccel később vacsorázunk. A hangulat a tetőfokára
hágott. Bailey balettórák iránti lelkesedése ragadós. Ő túl
tökéletes a nagy rakás szerencsétlenséghez képest, ami én
vagyok.
– És jövő héten kiveszik a fogszabályzómat is! – jelenti be,
majd Penn-nel ökölpacsiznak az asztal felett. Közlöm vele, hogy
örülök neki, majd azt mondja: – Ugye milyen jó? Pont most,
New Yorkra készen!
– New Yorkra? – ráncolom az orrom zavartan.
– Anya elvisz engem New Yorkba!
A tányéromba ejtem a villát. Az ebédlő elcsendesedik és
mindenki engem bámul. Mondanom kell valamit. Valami
pozitívat. Szeretnék is – szeretem Bailey-t, tényleg –, de képtelen
vagyok rá. Még csak nem is a Hulk húzta fel magát. Hanem én.
 Bailey idegesen körbenéz, és utálom, hogy itt van ennek a
kellős közepén.
– Előrehozott szülinapi ajándék. Az… én ötletem volna –
dadogja. – Én… hm. Szerettem volna egy teljes hétre menni, de
anya azt mondta, csak négy napról lehet szó.
Az én születésnapom előbb lesz, mint az övé, de ezt nem
említem meg. Már értem, miért akarta anya, hogy belenézzünk
a Chanel-katalógusba. Vicces, azt nem mondta, hogy egy New
York-i utazás az álmom. Kétszer voltam eddig, de egyszer csak
átszálltam, szóval az nem számít.
– Üzleti találkozó lesz. – Melody megköszörüli a torkát és
óvatosan a szája sarkához nyomogatja a szalvétát. – És
természetesen meg akartam kérdezni, velünk akarsz-e jönni.
Apa témát vált, még mielőtt válaszolhatnék.
– Néztem neked egyetemeket, Penn. – A markába köhög. –
Alaposan utánajártam a kínálatnak. Van legalább hat olyan,
amit szeretném, ha megnéznél.
– A D1-ek közül eddig csak háromba kaptam meghívást. –
Penn ragut tol a szájába villával, és nem néz fel a tányérjából.
Mintha ideges lenne, és nem tudom, mitől. Nekem kéne
mérgesnek lennem. Rajtam néznek át folyamatosan. – Az edző
azt mondta, bölcsen válasszak, mert ez most formalitás. Ha
kifizetik az ember repülőjegyét meg szállását, elvárják, hogy
fogadja el.
– Az én fiam nem fog rossz egyetemre járni csak azért, mert
odahajítanak neki egy turistaosztályra szóló repülőjegyet –
mondja apa.
– Akkor szerencse, hogy nem vagyok a fia, mert én nem
válogathatok. Uram.
Azon gondolkodom, vajon Adriana hogy érezheti magát
amiatt, hogy a sportoló pasija és a gyereke apja elköltözik. Talán
azt tervezi, hogy magával viszi őket. Nem lennék meglepve.
– A tehetséged és a megnyerő külsőd mást mond – ellenkezik
apa.
– Tényleg, apa? A megnyerő külseje? – Bailey idegesen
felnevet.
Bár ne hívnák Pennt a fiuknak, és ne kellene még gázabbul
éreznem magam amiatt, hogy csókolózunk, vagy hogy ruhán
keresztül dörgöli a farkát a combomhoz, a hasamhoz és a kettő
közötti helyhez.
– Mi a fiunkként tekintünk rád – mosolyog Melody az asztal
túloldaláról Pennre, aki nem mosolyog vissza.
– És akkor így két gyereketek lesz, miután engem dobtatok –
motyogom a vizes poharamba.
– Köszönjük, Daria! – emeli fel a hangját Mel, aki villámló
szemekkel, elszántan nyesegeti a zöldségeit. – Mindig
számíthatunk rád, hogy elrontsd a hangulatot.
Penn a homlokát ráncolja. Szerintem kezdi látni, hogy nem én
vagyok egyedül felelős ezért a sok szarért. Kinyitja a száját, de
az anyám akkor megszólal:
– Penn, drágaságom, valamit meg kellene beszélnünk. Külön.
– Az előtt vagy azután, hogy megbeszéled Bailey-vel a New
York-i utat? – szólok közbe, majd az asztalra dobom a szalvétát
és felállok. – És velem mi van? Velem nem akartok beszélni
valamiről? Mondjuk a szurkolócsapatról? A suliról? Hogy hogy
vagyok mostanában? Az egyetemi felvételiről? Vagy bármiről,
Melody? Bármi szarságról, ami nem a Chanel?
Csönd.
– Na jó. – Dobok egyet a hajamon. – A ragu amúgy pocsék.
Élvezzétek a szénhidrátfürdőt, lúzerek! – L alakot formázok az
ujjaimból a homlokomon, aztán felrohanok az emeletre. Nem is
tudom, miért sietek ennyire. Senki nem fog utánam jönni.
Melody a Via-eset előtt még megtette. Aztán rájött, hogy sosem
fogom elárulni neki, mi bajom. Bailey néha próbál beszélgetni
velem. Nagyon gáz, amikor ez történik. Bails cuki, de zéró
élettapasztalata van, és mindentől kiborul. Apa… apa mindig ott
lesz nekem, de nem mondhatok semmit a drága feleségéről.
Túlságosan imádja őt ahhoz, hogy átlásson a vakító fényen,
amit Mel vet rá.
Becsapom az ajtót, de a falak vékonyak, és hallom, hogy egy
szék karcolja a padlót. Fáj, hogy látatlanban is tudom, kié. Csak
egy ember van ebben a házban, aki nem mondott még le rólam,
de ő is csak azért, mert nem is hitt bennem soha.
– Hagyd, Penn! – hallom az anyám hangját, és szinte látom
magam előtt, ahogy előkelően belekortyol a borába. – Ez csak
Daria szokásos formája.

Penn
Chuck Palahniuk regényében, a Túlélőben van egy jelenet,
amikor az elbeszélő rájön, hogy miután megette egy homár
nagy részét, az állatnak még mindig dobog a szíve. A Followhill
családdal egy fedél alatt élni kicsit ehhez hasonló élmény. Az
embert felfalják, szétszedik, de még mindig van pulzusa.
Beszélj!
A megválaszolatlan üzenetet nézem hunyorogva, amit másfél
órája küldtem.
A tökéletes ágyamban fekszem, a tökéletes szobámban, a
tökéletes mézeskalács házikóban, ahol mindenki olyan durván
elcseszett, hogy egymást sem képesek elviselni. Ki gondolta
volna, hogy a fontoskodó, bombatestű Daria Followhill a
családja fekete báránya?
A legrosszabb az egészben nem is az volt, hogy Melnek nem
tűnik fel Daria létezése. Hanem az, hogy magasról leszarja őt.
Mintha a lánya egy idegesítő légy lenne.
Mel kibaszottul fél a lányától, aki egyáltalán nem viselkedik a
gyerekeként. Jaime pedig belefáradt abba, hogy bárkinek is a
pártjára álljon. Bailey meg ott van a csatatér közepén és
gyűjtögeti a bombabiztos anyagot a későbbi terápiájához.
Ma este, kicsit korábban, az edényeket mosogattam, Jaime
meg törölgetett, amikor megkérdezte, nem akarok-e elmenni
vele meg a haverjaival és a fiaikkal egy hétvégi kempingezésre.
Azt mondtam, nem hiszem, hogy ez jó ötlet, mert Daria már így
is a szétesettség ötven árnyalatától szenved, amiért Bailey kap
minden figyelmet és időt a szüleitől. A vicces az, hogy én nem is
vágyom erre tőlük. Nekem elég a hűtő. Bár az ágy sem rossz.
Főleg, ha a lányuk is benne fekszik.
 – Mióta érdekelnek téged Daria érzései? – Jaime a homlokát
ráncolva nézi a tányért, amit épp törölget. Nem tudja eltüntetni
a hangjából, mennyire vidám.
– Nem érdekelnek – ismerem el. – De a lánya imád engem
csesztetni. És ha nincs jó passzban, én nem akarok a tűzvonalba
kerülni. – Na, a mondandómnak ez a része azonban egy jó nagy
baromság.
Jaime gyanakodva méreget.
– Te most engem akarsz baromsággal etetni, Scully? Téged
nem zavar a csatározásotok Dariával. Az sem érdekelne téged,
ha Oroszországgal kéne háborúznod. Akkor is beleállnál.
Valószínűleg ebben a farmerben, a lyukas pólóban meg egy
cigivel a szádban.
– Daria elmondhatja bárkinek, hogy itt lakom. – Félig
megvonom a vállam. Nem tenné. Nem tudom, ebben miért
vagyok biztos, de így van. Ennyire nem seggfej, hacsak nem
provokálják nyíltan. És még akkor is inkább ugat, mint harap,
ahogy eddig láttam. Azt hiszi, ő az Antikrisztus, de valójában
inkább Mária Magdolnára hasonlít. Végignézné, hogyan feszítik
keresztre Jézust, és a kisujját sem mozdítaná, de mindenki
látná, hogy nem boldog ettől. Nem, uram.
– És ha így történne? Nem kell neked ösztöndíj – veti oda
nekem Jaime. – Majd én kifizetem a tandíjadat.
– Uram, nagyra értékelem a nagyvonalú ajánlatot, de
ezredjére mondom, nem akarom elfogadni a nehezen
megkeresett pénzét.
– Nem volt azt olyan nehéz megkeresni, fiam. A pénzben az a
jó, hogy ha van, egy idő után már magától terem.
 De nem csak a déli neveltetésem és az erkölcseim miatt
mondtam. Nehéz lenne megmagyarázni, hogy kerültem hirtelen
a Notre Dame-ra. A barátaim herén szúrnának, ha megtudnák,
hogy ezen a beteg helyen lakom és elhallgattam előlük.
– Már amúgy is használod – ellenkezett.
– Mert nincs más választásom. Vagyis van, ha a
hajléktalanságot is annak vesszük.
Elpakoltunk, aztán felmentem a szobámba és vártam, hogy
Daria kezdeményezzen valamit. Nem tette. Amikor világossá
vált, hogy rám is kiterjesztette a családjával vívott
hidegháborút, elküldtem neki az SMS-t, amire nem válaszolt
még.
A „Beszélj” annak a kódja, hogy találkozzunk az alagsorban.
Nem kockáztathatunk, a szülei bármikor belenézhetnek a
telefonjába.
Belefáradtam abba, hogy úgy ücsörögjek, mint valami
kétségbeesett lúzer, kinyitom a szobám ajtaját. Fél kettő van,
lehet, hogy Daria már alszik, teszek egy próbát.
Bekopogok. Semmi válasz.
Benyitok. Arccal lefelé fekszik az ágyon, a takarója még
mindig érintetlen. A takarítók mindennap beágyaznak így
nekik, mint valami szállodában. Via jut eszembe, aki így feküdt
a sárga fűben aznap, hogy Daria és én megsemmisítettük azt a
levelet.
Zéró fény. Üres ház. Reménytelenség.
Azon gondolkodom, hogyan tudnám megnevettetni. Azzal,
hogy azt mondom, jó a segge ebből a szögből (tényleg jó). Vagy
talán azzal, hogy azt mondom, minden jobb lesz majd (nem
lesz).
Megállok az ágya fölött, az ujjaimat szétterítem a csípője
fölötti mélyedésen és nyomni kezdem. Erősen. Belenyomom a
puha matracába, míg bele nem fullad a szatén anyagba.
Felnyög.
– Menj el!
– És maradjak le a cuki kis tini szorongásról? – motyogom, és
elbűvöl, mennyire szépen passzol a tenyerem alá Daria teste.
Mintha arra született volna, hogy a kezem alatt legyen. –
Tisztára, mint a Netflix, csak ingyen van.
– Nem akarok neked elmondani semmit.
– Nincs sok opciód.
– Vannak barátaim – vág vissza.
– Nem. Nincsenek – felelem gyengéden. – Vannak emberek,
akikkel együtt lógsz, de nekik sosem fogod elmondani az igazat.
Még a felét sem. Még a kibaszott negyedét sem. Nézz rám!
Megfordul, én pedig beszívom a levegőt. Daria sír.
Valószínűleg órák óta. Az egész arca nedves és duzzadt. A két
tenyerembe fogom az arcát, közel húzom magamhoz, lefekszem
az ágyába és átölelem. Az ajtó nyitva van. A Followhillek
bármelyik pillanatban felébredhetnek és besétálhatnak.
Remélem, azt teszik. Egy ébresztőre van szükségük. Sőt, egy
istenverte szirénára inkább.
– Beszélj!
– Nem. – Amióta ismerem, most nevet fel először, gyorsan
letörölve a könnyeit, bár már jön is a többi. – Mindig én
beszélek. Te meg hallgatsz. Azt sem tudom, kihez beszélek.
Neked még mindig állnak a falaid, de az enyémet leeresztettem
annyira, hogy lássam, ez a kapcsolat mennyire egyoldalú.
Igaza van. A trójai falója akarok lenni. Észrevétlenül akarok a
határain belülre kerülni. De én nem osztottam meg vele semmit
magamból. Én csak elveszek.
– Tegyél úgy, mintha a barátod lennék.
– Nekem nincsenek barátaim, nem emlékszel?
– Szar lehet neked. – A hangomban nincs semmi fenyegetés.
Daria megvonja a vállát.
– Szóval, miért vagy itt?
– Mert nekem is szar.
Mert kevésbé szar, ha együtt vagyunk, pedig gyűlölnöm kéne
téged.
Közel húzom magamhoz, de ő eltol. Ettől csak erősebben
szorítom, neki pedig esélye sincs. Egy pomponlány egy elkapó
ellen? Nem kell hozzá pszichológia PhD, hogy az ember tudja, ki
fog nyerni.
– Mondd ki! – mordulok a fülébe. – A családod teljesen el van
cseszve. Az anyád a húgod seggében, az apád szétesve. Ismerd
be az igazságot! Mert attól kezdve, hogy elismered, meg tudsz
vele küzdeni.
Folyékonyan tudok tévés pszichológus nyelven beszélni, mert
a nő, aki életet adott nekem, mást sem csinált az elmúlt hat
évben, minthogy a kanapén feküdt, dr. Phil műsorát nézte és
ítélkezve beszélt más emberekről.
Ha az ember nem foglalkozik a problémaival, azok csak
megsokszorozódnak. Mint a rák. Kezelés nélkül átterjed a test
más szerveire.
Daria a karomat lökdösi, kétségbeesetten el akar tolni
magától, halk sírása szívszorító zokogásba megy át. A
mellkasomhoz szorulva reszket, de a száját továbbra is
összeszorítja.
Nem akarja bevallani a gettópatkánynak, hogy nem tökéletes
az élete az aranykastélyban.
Átölelem. Akkor is, amikor Daria úgy morog a fülembe, mint
egy sérült állat. Akkor is, amikor a tengeri üveg nyaklánc, az ő
tengeri üveg nyaklánca lyukat éget a hátsó zsebembe, rögtön a
pomponmadzagja mellett, követelve, hogy visszakerülhessen az
eredeti tulajdonosához. Akkor is, amikor egy sikoly tör fel a
torkából, és kénytelen vagyok befogni a száját a tenyeremmel.
Így tartom.
– Menj a barátnődhöz! Neki nagyobb szüksége van rád, mint
nekem.
Ez így van. Addynek és Harpernek nagy szüksége van rám. De
én nem velük akarok lenni.
– Gondolom, ez az első alkalom, hogy szétestél. – Letörlöm a
könnyeit. – Én folyton szét voltam esve. A híd alatt. Egy rakás
hajléktalan mellett. A folyóval üvöltöztem és a falat püföltem,
miután Via eltűnt.
Valami nyers, kényelmetlen igazságra vágyott, úgyhogy
megadtam neki.
– Napokig nem tudtam beszélni utána. Egyszer önmagamnak
húztam be egyet, hogy lássam, tudok-e még sírni. A válasz nem,
egyébként. És amikor meghalt az anyám? Elmentem a
kígyóverembe és abban bíztam, hogy Vaughn megöl majd.
Hagytam, hogy szétverjen, csak hogy végre érezzek valamit.
Mert, ahogy látod, én vagyok a Bádogember. Nincs szívem.
Azóta, hogy Via elment. Ő volt számomra a világ. Adrianára és
Harperre gondot viselek, de ez nem ugyanaz. A szívem azelőtt is
rozsdás volt, hogy elveszítettem Viát, de azóta? Azóta nincs is
szívem. Ennyi elég lesz a valóságból, Daria Followhill?
Szipogva felnéz rám. A szeme annyira káprázatos, mint két
nagy tál tele kéken fénylő gyémánttal. Koponyaszemű ajkai
remegnek, de túl büszke ahhoz, hogy bármit is mondjon. Az
egész arca fénylik a könnytől meg a takonytól. Puha csókot
nyomok az orrára, mire ő szipog egyet azonnal. Leszarom, hogy
az orra most is folyik.
– Olyan vagy, mint a Szaturnusz – suttogja. – Vas-nikkelből
van és jégből meg törmelékekből álló gyűrűrendszer veszi
körül.
– Ezt meg honnan tudod? – Elmosolyodom, és tudom, hogy a
mosolyomból melegség árad. És bár nem kéne, biztosan érzem,
hogy valamit ezzel felpiszkálok a mellkasában. Sok év eltelt, de
továbbra is az a tervem, hogy tönkreteszem őt. Aztán segítek
neki talpra állni. Majd kezdem elölről újra meg újra meg újra.
– Bailey sok ilyesmit tud. A vacsoraasztalnál hallottam. Miért
értél ma haza olyan későn? – kérdezi.
Mert tudtam, hogy itt leszel.
– Adrianával találkoztam – hazudom.
Erősebben szorítom magamhoz, mert most ismét vergődik, el
akar rohanni, de nem engedhetem neki.
És amikor elernyed a karjaim közt, közelebb rántom, az
ágyba igazgatom, csókot nyomok a homlokára és addig nem
eresztem, míg úgy nem hallom, hogy elaludt.
 Tizedik fejezet

Elengedné most már

De nem képes erre
Mert ha megtenné s a lány visszajönne
Ismét menekülne, látva, kiért epedett

Daria

A római stílusú medencénkben fekszem az óriási, felfújt

flamingón és a napba nézek a napszemüvegen át. A nap sokban
hasonlít a gyűlöletre – gyönyörű, halálos és elengedhetetlen a
túléléshez. Megvakíthat, de meg is tart. A gyűlölet erősebben
motivál, mint a szeretet. A szeretet teljes és békés. A boldog
emberek nem elszántak. Ők… nem is léteznek. De mi, akik tele
vagyunk gyűlölettel, különbözünk. Éhesek és kétségbeesettek
vagyunk.
A gyűlölettel teli emberek a legjobb szeretők.
A víz lágy hullámzásának hatására ellazulnak az izmaim és
nirvána állapotba kerülök. A magas pálmafák, a felhőtlen Todos
Santos-i égbolt felé pislogok, azon merengve, hogy valaki,
akinek ennyi mindene van, hogyhogy nem érez semmit.
 Úgy érzem magam, mint egy kirakós darabkája, amit a
szőnyeg alatt felejtettek, de senki nem veszi a fáradságot, hogy
kivegye onnan.
– Édes szívem! Kicsikém! – Kinyílik az üveg tolóajtó, majd
Mel sétál ki az egyik türkiz strandruhájában és egy hatalmas
szalmakalapban. Hasonló a méretünk.
Melody kisebb volt nálam az én koromban. Egy igazi
balerina, kiálló bordákkal és a hátán jól kivehető, finom
izmokkal. Valahányszor a tükör előtt pufog arra panaszkodva,
hogy már nem XS-es a mérete, gyorsan rám néz, majd
bocsánatot kér: „Nem mintha az M-es nem lenne kicsi!”
Nem, anyám. Csak nem tökéletes. Legalábbis a te sztenderdjeid
szerint.
Nem foglalkozom vele, lebegek tovább és nézem az eget.
Leül az egyik sárga-vörös marokkói nyugágyba, aminek
darabja kétezer rugóba fájt nekik, és belekortyol a cukormentes
Margaritájába.
– Beszélnünk kell, nyuszi!
Dehogy kell. Évek óta nem beszéltünk, és eddig ez téged cseppet
sem zavart.
– Ezentúl soha nem foglalkozol már velem?
De, majd egyszer. Amikor meg tudom fogalmazni, anyám
hogyan bántott engem. Azzal, hogy jobban szereti nálam Bailey-
t. És jobban szereti apát. Pennt. De ha ezt mondanám neki,
sérülékenynek tűnnék, és egyetlenegy pozitív dolgot lát bennem
az anyám, azt, hogy erős vagyok. Penn-nek igaza van. Abban a
pillanatban, hogy beismersz valamit, igaz lesz.
– Mondanom kell neked valamit, és nem szeretném, ha
felhúznád magad.
– Akkor meg minek mondod el?
Kinyújtom a karom és hosszú lökésekkel, lomhán a medence
széle felé evezek. Lecsusszanok a gumimatracról, a lépcsőn
kimegyek a partra, fogok egy törölközőt, megszárítkozom, aztán
felkapok egy szoknyát meg egy ujjatlan topot.
– Folyton olyasmit csinálsz, amivel feldühíthetsz, például
titokban tartasz egy New York-i utat, azt, hogy magántanuló lesz
Bailey vagy hogy örökbe fogadod Pennt. – Megrázom a hosszú,
nedves hajamat. – De ez nem gátol téged abban, hogy folytasd.
Áruld el, anyám, hány titkot rejtegetsz még előlem?
Lehúzza a napszemüvegét és egymás szemébe nézünk.
Könnyek csillognak a zöld szemében.
– Egyet – suttogja. – Már csak egy van. És te hány titkot
rejtegetsz előlem, Daria?
Via levele jut eszembe. Aztán Prichard. Penn. Megrázom a
fejem.
– Mennem kell!
– Daria…
Fogom a mobilomat és kiviharzok a házból, aztán felkapom a
kocsikulcsomat és elindulok a bejárat felé. Mel a sarkamban
van és könyörög, hogy várjak. De én csak arra tudok gondolni,
hogy ő meg Bailey a New York-i útjukat tervezgetik, mindennap
– és egész nap –, hogy együtt ücsörögnek majd, miközben én
iskolában leszek vagy már az egyetemen, vagy bárhol, csak nem
itt, velük.
Penn jön lefelé a lépcsőn. Miért van folyton itt, amikor nincs
edzése? Miért nem a lányával tölti az idejét? Megáll odalenn, a
széles mellkasa elállja előlem az utat. Halk, gúnyos nevetést
hallat, amibe rendszerint mohón beleremegnek a csontjaim.
Fekete kapucnis pulcsi van rajta, amin egy fehér csontvázkéz a
középső ujját mutatja – a lyuk valahol alatta van –, meg egy
fekete skinny farmer, aminek túl lógós az ülepe. Cipőfűző
nélküli sportcipőt. A haja kócos. Egyszerűen tökéletes.
Könnyek gyűlnek a szemembe. Arrébb tolom Pennt,
elslisszanok mellette, és kiosonok az ajtón. Beszállok a
kocsimba és beindítom. Mit tervezhet Mel? Londonba költözik
Bailey-vel? Elküld egy másik államban lévő egyetemre, hogy
megszabaduljon tőlem? Elad a maffiának? Már semmin sem
lepődnék meg. Mielőtt feltűnne, mi történik, Penn beül mellém
az anyósülésre. Rácsapok a műszerfalra.
– A picsába! Hagyj már békén!
Mel tántorog ki az ajtón, kapkodva. Nem értem, miért.
Hónapok óta sikeresen messzire elkerült engem.
– A hisztéria nem áll jól neked, Koponyaszemű. Hová
megyünk?
– Nem tudom.
– A kedvenc úti célom.
– Miért csinálod ezt? – nyögök fel, és a fájdalomtól
megbicsaklik a hangom. Mel a kocsihoz ér, megkerüli és nyitott
tenyérrel csapkodja az ablakot. Túl késő ahhoz, hogy kidobjam
Pennt a kocsiból.
– Daria!
Elindítom a BMW-t, és a visszapillantó tükörből nézem, ahogy
Mel eltűnik. Elsuhanok a szépen gondozott szomszéd házak és
Todos Santos belvárosa mellett. Kihajtok az autópályára és az
aranysárga dűnék között vezetek. Addig megyek, amíg csak
lehet. A rádióban Belle and Sebastian szól, és azt kérdik,
veszélyesnek érzem-e magam. Úgy teszek, minta Penn nem
lenne ott, és az sokat segít, hogy nem szólal meg.
A távoli sárga semmiben egy benzinkút fehér-kék táblája
tűnik fel. Egyikünk sem mondta még ki, hogy ma van a
születésnapom. Hogy nem kaptam sem tortát, sem képeslapot
vagy ölelést. Hogy a szüleim úgy gondolták, kihagyhatják ezt a
napot csak azért, mert beleegyeztek, hogy lehet egy bulim pár
héten belül. Valahányszor hív az anyám és a Bluetooth elkezdi
A cápa főcímdalát játszani – ezt direkt az ő telefonszámához
állítottam be, ahogy a fotót is, amin a fogait elővillantva
vigyorog –, Penn hangpostára irányítja.
– Húzódj le! – Penn pukkant egyet a rágójával.
– Miért?
– Sör.
– Mégis, hogy? – A szememet forgatom.
Megemeli a seggét, előveszi a tárcáját és kiránt belőle egy
kamuszemélyit.
– Gettó – köhögök a tenyerembe.
Elvigyorodik, a nyitott combjaim közé csúsztatja a
személyijét, végighúzva a résen, mintha az egy kártyaolvasó
lenne.
Beszívom a levegőt.
– Te meg mit képzelsz magadról?
– Megmutatom, hogy talán egy mocskos punk vagyok, de te
meg egy förtelmes kis szörnyeteg vagy, aki belezúgott.
Lehúzódom a benzinkúthoz, és kilököm Pennt a kocsiból.
Nézem, ahogy a kirakaton túl a 7-Eleven boltban mászkál, és a
szavain jár az eszem. Dehogy zúgtam bele. Nem. Lazán a
pénztárhoz szambázik hat Budweiser sörrel meg egy zacskó
csipsszel. Aztán kér egy doboz cigit is, pedig már leszokott.
Amikor visszaül a kocsiba, megkérdezem, minek a cigaretta.
– Egy kísérlethez. – Bekap egy csipszet és megrágja. –
Indulhatsz, szülinapos lány! Mondom, merre!
Az utasításait követem és nem is érdekel, hol fogunk kikötni.
Igazság szerint teljesen mindegy. Rajta és apán kívül nem
követnék senkit.
Kiderül, hogy egy Castle Gill nevű parkba visz. Az ég felé
magas fák nyújtóznak a nedves talajból meg a szinte neonzöld
mohából. Meglepően zöld itt minden ahhoz képest, hogy Dél-
Kaliforniában vagyunk, ahol általában minden sárgás. Az erdő
kellős közepén, egy kidőlt fa törzse előtt parkolok le, és nézem,
ahogy Penn kiugrik, kezében két sörrel. Követem.
– Ez a park varázslatos – mondja. – Ide jövök, ha már kurvára
nem kapok levegőt.
Kinyit egy üveget és átnyújtja nekem.
Megrázom a fejem.
– Vezetek.
– Egy sör. Nem fogom hagyni, hogy eláztasd magad. – A
hatalmas fatörzsnek dől. Belekóstolok én is a sörbe, amit adott
nekem. Jól meghúzom, a hűvös ital kellemesen hűsíti a
torkomat. Nyögve nekidőlök egy másik fatörzsnek, szemben
Penn-nel. Egy ideig egymást nézzük, majd Penn előveszi a
cigisdobozt, kibontja a szájával, a műanyag borítást a földre
köpi, és a fogával kihúz egy szálat, majd meggyújtja.
 – Élvezed a rákos szarodat? – motyogom.
– Nem annyira, amennyire te fogod – feleli unottan, átnyújtva
nekem egy cigarettát. Szavak nélküli üzenet suhan át közöttünk,
elfogadom és várom a további utasításokat. Penn bokánál
keresztbe teszi a lábát és totál közömbösnek tűnik. Mintha egy
olyan előadást tartana, amivel már évek óta turnézik.
– Szívj bele!
Engedelmeskedem. Azonnal köhögés jön rám. Csiklandozza a
torkomat és égeti a tüdőmet. Nem tudom, Knight és Vaughn
hogy tud annyi füvet szívni. Utálom, ahogy a füst megtölti a
testemet.
Penn úgy figyel, mint egy sólyom.
– Most szívj nagyobbat! És ezúttal ne fújd ki! Tartsd benn!
Kiissza a maradék sörét és egy fának hajítja az üres üveget. Jó
dobás, az üveg apró szilánkokra törik.
– Tartsd benn, Koponyaszemű!
Teszem, amit mond, várom, mi lesz a lényege a dolognak.
Beleszívok a cigibe és várok. A füsttől elszorul a torkom, úgy
érzem, meg fogok fulladni. A tüdőm tele van méreggel és
legszívesebben kihánynám a gyomrom teljes tartalmát. Az
arcom kimelegszik, és nem tudom, meddig bírom még ezt
tartani.
Penn odasétál hozzám, totál unottan, leguggol és a szemembe
néz.
– Engedd ki!
Kiengedem a füstöt és közben kiköpöm a tüdőmet. Édes
Marx! Miért csináltam ezt? Mert Penn olyan helyes, borongó és
zűrös, és mert rám parancsolt?
 Penn megemeli az államat, hogy a tekintetünk ne
kalandozzon másfelé.
– Ilyen érzés, ha benntartod a haragodat. Ez a szar
megmérgez. Vagy szembeszegülsz az anyáddal, a barátaiddal,
az igazgatóddal, a kibaszott életeddel, vagy felkészülsz rá, hogy
nagyon hosszú ideig tele lesz a tüdőd füsttel. Mert ez egyre
rosszabb lesz, bébi. Ahogy öregszünk, annál mélyebb szarban
úszunk.
Lesütöm a szemem, hogy ne sírjam el magam. Mindig is
dühös voltam, de amióta Penn megjelent az életemben és tükröt
tartott elém, szabályosan füstölgök.
Kicsoda Penn, hogy megmondja, hogyan kezeljem a
problémáimat? Csak azért, mert itt van, amikor a dolgok
zűrössé válnak, attól még az ő fűje nem lesz zöldebb. Ő sem
tökéletes, de még mennyire nem! Sőt, konkrétan emlékszem
arra, hogy az anyja elvesztését úgy kezelte, hogy idióta módjára
elment bunyózni a kígyóverembe, ivott, cigizett és mindenkinek
beszólt a világon. Arról nem is beszélve, hogy van egy barátnője
meg egy lánya, akik alig látják, és helyettük egy új kis
játékszerrel szórakozik, akivel együtt is él.
– Hű! Inspiráló szavak. Mondd olyan valakinek, akit érdekel
is. – Vánszorogva visszaindulok a kocsihoz. Penn elkapja a
csuklómat és visszaránt. Vadul megfordulok és hunyorogva
ránézek.
– Ráveszel, hogy cigizzek meg igyak, és most nem engeded,
hogy hazamenjek? Nem biztos, hogy a szüleim egyet fognak
érteni a viselkedéseddel.
Penn oldalra biccenti a fejét, és az arcomat fürkészi.
 – A szüleid azt is leszarnák, ha megdugnálak az
étkezőasztalon, miközben Bailey szed magának még egy szelet
pitét.
Megemelem a kezem és pofon csapom. Erősen. Penn feje
hátrahanyatlik, és nevet, mintha olyan vicces lenne ez az egész.
Mintha azt akarta volna, hogy megüssem. Most már
mindkettőnk arca kipirult. Az enyém a zavaromtól, az övé a
pofontól.
– Basszus! Te tényleg ezt hiszed! – A fejét rázza, kivesz egy
újabb sört a hatos csomagból, és felbonja. – Te tényleg azt
hiszed, téged nem lehet szeretni.
– Állj le! – mondom, kérem, könyörgök. Nem vagyok benne
biztos, hogy téved. – Kérlek, állj le!
– Olyan kibaszottul gyönyörű, olyan kibaszottul népszerű,
olyan kibaszottul megvetett – folytatja, én pedig előrelendülök,
hogy ismét képen töröljem, mert nem tudom, mi mással
hallgattathatnám el. Ő erre elkapja mindkét csuklómat és egy
fához szegez, az arcomba mászik és vicsorog. A fának vetem a
hátam, de Penn véletlenül rálép a lábujjamra, mire én elesek és
egy nagy halom avaron kötök ki. A hátamon fekve bámulom
Pennt, és rohadék könnycseppek gyűlnek a szempillámra.
Penn lehajol, fölém magasodik, a térdét a combjaim közé
nyomva, a tekintetéből düh és olyan odaadás árad, amilyet
korábban nem tapasztaltam. Utálja magát, amiért vonzódik
hozzám. És utál engem is, amiért mindenkinek megnehezítem a
dolgát. Beleértve őt is.
Penn a nyakamra teszi a kezét, az ujjai rám fonódnak. A
pulzusom felgyorsul a forró bőre alatt, és próbálom megállni,
hogy lehunyjam a szemem.
– Miért nem érdekli őket a születésnapod, Koponyaszemű?
Áruld el az igazat!
A nyelés fájdalmat okot. Annyi keserűség gyűlt a torkomba.
Az igazságtól mintha egy óceán választana el. Látom a távolban,
de elérhetetlen. Nehéz szavakba foglalni.
– Megkértem őket, hogy ne foglalkozzanak vele. –
Megfulladok. – Megígértettem velük.
Becsukom a szemem és érzem az arcomon Penn leheletét.
Teljesen egyedül vagyunk. Bármi megtörténhet. Minden
megtörténhet.
– Miért? – kérdezi rekedten.
– Mert nem tudnék elviselni még egy csalódást.
Hallgatunk.
– Nem fogok szexelni veled, Penn.
– Miért nem?
– Barátnőd van.
– Talán nincs is.
– De van.
– Valójában nincs.
– Hüm? – Idegesen felnevetek, de amikor az ujjait a torkomra
szorítja, elhallgatok. – Ezt hogy érted?
– Most nem akarok nagyon belemenni, de gondolj bele egy
kicsit! Vele vagyok? Át szoktam menni hozzá? Hallottál már
engem telefonon beszélni vele? Dumálgatni a semmiről? Együtt
lógni? Beszéltem róla valaha is? Áthívtam ide? Adriana nem a
barátnőm.
Akkor csak felcsináltad. Szép.
 – Láttad már a Susi és Tekergőt? – Az orra hegyét az
enyémhez nyomja, ezzel próbálva elvonni a figyelmem, bármi
körül is keringenek a gondolataim.
– Ööö… ja.
– Emlékszel a spagettis jelenetre?
– Asszem.
– Ki húzódott el a csóktól, Susi vagy Tekergő?
Ezen elgondolkodom, de több éve láttam a rajzfilmet, nem
emlékszem már. Őszintén szólva nem is tartozik a kedvenceim
közé. Sosem értettem, hogy egy előkelő csaj mit eszik egy
mocskos suhancon. Most már értem. Ó, nagyon is értem, hogy a
törzskönyvezett lányok mit szeretnek a korcsokon. Tiltottak.
Izgalmasak. Az elcsábításuk olyan kihívást jelent, amit egy
elkényeztetett hercegnő sem tud visszautasítani.
– Szerintem a lány húzódott el – felelem. – Susi.
– Ding, ding, ding! Tíz pont!
– Mit akarsz ezzel mondani? – Nyelek egyet, Penn térde a
combjaim közé mélyed, a csiklómat nyomja vele, finoman
mozgatja az érzékeny területen.
– Te sosem húzódsz el, amikor megcsókollak. – Továbbra is a
szemembe néz.
– Nem?
Megrázza a fejét, rám néz, a félhosszú haja az arcába lóg.
– Akarsz engem – jelenti ki lazán.
Felhorkanok.
– Jézusom, neked aztán van önbizalmad!
Közel hajol, mire ismét összeér az orrunk. A kezét még
mindig nem vette le a torkomról. Gyengén megszorítja,
miközben az államtól a homlokomig végignyal, és csókot nyom
a hajam vonalára.
– Mondd azt, hogy nem akarsz dugni velem épp ugyanúgy,
amennyire én akarom, te elcseszett, összezavarodott, gyönyörű
lány, koponyával a szemében! – suttogja forrón, a szabad kezét
végighúzza a combomon, becsúsztatva a szoknyám alá, ahol az
ujjaival a bikinim szélét birizgálja. A torkomat a kezének
feszítem.
– Mondd, hogy nem akarod, hogy addig ujjazzalak, míg el
nem élvezel!
– Nem akarom, hogy… – kezdek bele, de a keze ekkor a lábam
közé ér, és összerezzenek. A szemem félig lecsukódik, és alig
látom már, mi történik. Jobban széttárom neki a lábamat. Azt
mondta, nincs barátnője. Akkor miért fognám vissza magam?
– Fejezd be a mondatot! – parancsol rám.
A másik irányba nézek, majd becsukom a szemem. Megalázó
belátni, hogy arra vágyom, csináljon velem mindenfélét,
miközben nem is a pasim. Még csak nem is vagyunk barátok.
Penn a bikinialsóm alá dugja a kezét és a csiklómat izgatja a
hüvelykujjával, és felnyög, amikor hozzáér. Egy kicsit
fickándozik felettem, a farkát a combomhoz préselve. A
farmeren keresztül is érzem, milyen forró és kemény.
Rándítok egyet a csípőmön, hogy jobban érezzem az
érintését, de Penn továbbra sem csókol meg. Akkor történik,
amikor összerezzenek egy másodperccel a mindent átható
orgazmus előtt – az egész testem egy kemény izomcsomó és
vörös, forró kéj –, és Penn keményen a csiklómra nyomja a
hüvelykujját, a középső ujjával pedig belém hatol. Ez az a
pillanat, amikor benedvesedem. Teljesen benedvesedem.
Zavarba ejtően benedvesedek a saját mostohatestvéremtől. És
most, hogy egy kis idő eltelt, rájövök, hogy Penn valóban ezzé
vált. Egyfajta családtaggá. Olyasvalakivel szexelek, aki
valójában a rokonom. Olyasvalakivel veszítem el a
szüzességemet, aki iránt testvéri érzéseket kellene táplálnom.
Marx, segíts!
A szája most a fülemre tapad, az arcunkat beborítja a
mogyoróbarna haja. A homlokunk összetapad a meleg
verejtéktől. Egy ritmusra zihálunk.
– Mondd, hogy ne csókoljalak szanaszét!
Amikor csendben maradok, a szája az enyémre tapad. Még
mindig borzongok az orgazmustól, amit az ujjazás okozott. Nem
tudja, hogy szűz vagyok. Még nem. De majd rájön.
Elhúzódom tőle, abbahagyjuk a csókolózást.
– Mondd, hogy nem akarod az összes első alkalmamat! –
szorítom sarokba.
Jádezöld szemével nyomokat keres a tekintetemben. Az
ölemet a merev farkához nyomom, mire lehunyja a szemét.
– Mondd, hogy nem akarod elvenni a szüzességemet! –
folytatom rekedten.
Kipattan a szeme. Tudom, hogy a kezdeti sokk ellenére hisz
nekem. Olyan sok fiú volt úgy vele, hogy nem hitték el, szűz
vagyok, hogy egy idő után már nem is mondtam senkinek. Nem
volt értelme annak sem, hogy a barátaimat győzködjem erről.
Nem akartak erről hallani.
Ismét a csípőjéhez nyomom a csípőmet és olyan tökéletesen
passzolunk, mint egy kirakós két darabkája.
 Az arca kipirult, és olyan gyönyörű, teljesen kész vagyok tőle.
– Mondd, hogy nem akarod! – suttogom.
– De akarom. – A homlokát összeráncolja a kín. – Semmire
nem vágyom jobban, mint hogy nekem add, amid van.
Csukott szemmel beszívom a levegőt, Penn pedig a hátsó
zsebébe nyúl az óvszerért. Nem romantikus. Nem is intim. Nem
tökéletes. De ilyenek vagyunk. Két mocskos kölyök az erdőben,
ahol senki nem láthat és nem találhat ránk. Penn kiveszi az
óvszert és a bokájáig rúgja a nadrágot. Amikor rágörgeti a
farkára a gumit, megkérdezi, biztosan akarom-e.
Elvigyorodom.
– Miért, te? Te többet teszel ezzel kockára.
Megáll, és a két kezébe fogja az arcomat. A szeme csillog, de
talán azt látom, amit látni akarok. Nem akartam megőrizni
minden első alkalmamat. De így alakult, és részben örülök is
ennek. Mert ő volt az első fiú, akitől ajándékot kaptam. Az első
fiú, aki megcsókolt. Aki nem azért akart a barátom lenni, mert
népszerű vagyok, hanem önmagam miatt.
Ő volt az első fiú, aki észrevette a rosszindulatú felszín alatt a
sérült állatot, akit meg akart itatni, akit be akart fogadni.
– Leszarom a kockázatokat.
Az első lökés olyan, mint egy éles késvágás. A tüdőmből
minden oxigén kipréselődik. A kényelmetlen érzés enyhül Penn
hosszú, első osztályú csókjaitól, amelyeket a számra ad. Majd az
arcomra, a nyakamra, a mellemre. Néha meg-megáll, nem akar
elélvezni, a szájába kapja a mellbimbómat, és körbenyalja.
Simogatja az arcomat és kisimítja a homlokomból a
hajtincseket. Úgy mozog bennem, mintha már ezerszer
csináltuk volna, de közben óvatos is és gyengéd. A levelek
megrezzennek alattam minden lökésnél és csiklandozzák a
hátamat.
Penn felnyög, és ezzel valamit felpezsdít bennem. A két válla
köré fonom a karjomat, erősen szorítom, többet akarok belőle
magamban, magamnak. Bárcsak egy buborékba zárhatnám
kettőnket és sosem engedném el! Bárcsak sose kellene
visszamennünk! Bár ne kellene gyűlölnöm őt, és nem számítana
rossznak, hogy mennyire akarom ezt!
A lökések egyre gyorsabbak és vadabbak lesznek, a szemem
kikerekedik tőle. Azt hiszem, közeledik a csúcs felé. Sosem
láttam még elélvezni egy fiút sem. Egy újabb első alkalom. A
lábam közti rész már fáj, de a sajgás kellemesen bűnös érzéssel
jár. Tele vagyok vele, vággyal, akarással.
Csak akkor tűnik fel, hogy sírok, amikor Penn belém élvez. Az
állkapcsa megfeszül, annyira gyönyörű, és azt hiszem, ez az
egyik oka annak, hogy könnyek csorognak le az arcomról.
Amikor Penn észreveszi, hogy sírok, összeszűkül a szeme, majd
lecsókolja a könnyeimet. Nem is húzza ki belőlem. A farka
továbbra is bennem van, egymás után, mohón nyalja le a
könnyeimet.
– Ennyire rossz volt? Esküszöm, még azok is jobban élvezni
szokták, akik félig nincsenek maguknál a piától.
Most már nevetek is sírás közben, és a mellkasára csapok.
Azt akarom, hogy mindent mondjon el nekem. Hogy miért hív
engem Koponyaszeműnek. Miért van lyuk minden pólóján. Mit
jelent számára Adriana. És most először úgy érzem, van is
esélyem, hogy megtudjam ezeket a dolgokat. Mert most
másképpen néz rám. Nem gyűlöl. Most éppen.
– Sok lánnyal voltál?
Kihúzza belőlem a farkát, ami egy kicsit rossz érzés.
Mindketten lefelé nézünk, egy kis vér van az óvszeren. Lassan
lehúzza magáról. Mindketten dermedten figyeljük, ahogy
csomót köt a nyitott végére, majd egy fatönk mögé hajítja.
– Nem sokkal. Háromnál többel, de ötnél kevesebbel. Neked
én voltam az első?
– Aha.
– Mondd ki! A teljes mondatot.
– Hm?
– Penn Scully, te voltál az első nekem.
– Penn Scully, te voltál az első nekem. – A szememet forgatva
nevetek.
Feláll, felhúzza a nadrágja cipzárját, és a kezét nyújtja felém.
Elfogadom és a valóság lassan visszatér az agyamba. Hagytam,
hogy a Las Juntas focicsapat kapitánya megdugjon az erdőben.
Ha ezt megtudja valaki, nekem hivatalosan annyi. Hirtelen
félelem suhan át rajtam.
– Mondd, hogy még mindig a barátom akarsz lenni! – Az alsó
ajkamat harapdálom.
– Az akarok. Az vagyok. Mindig is a barátod voltam,
Koponyaszemű. Négy évvel ezelőtt is.
– Miért mondod ezt?
Halálosan komolyan pislog.
– Mert ha nem lettem volna a barátod, átbasztalak volna,
hogy megfizess azért, amit tettél.
A fekete kapucnis pulóvere alá dugom a kezem, a lyukat
keresem a pólóján. Ott van, de ezen kisebb. A szíve hevesen ver
a tenyerem alatt. Tudom, hogy ezt ő is érzi.
Elfújok egy rakás képzeletbeli gyertyát, és kívánok.
– Tudod, hogy érzem magam? – kérdezi.
– Hogy?
Alig tudja elrejteni a kaján vigyorát.
– Mint egy felfalt alma.

Hazafelé úton Penn azt magyarázza, hogy meg kell hallgatnom

az anyámat.
– Kibaszott neurotikus, tele jószándékkal, pocsék
kivitelezéssel, rohadtul félt téged, de szeret. Ez ordítóan
nyilvánvaló.
– Majd végiggondolom. – És hosszú idő után először tényleg
komolyan gondolom ezeket a szavakat.
Tudom, hogy apa és Bailey hálásak lennének, ha szépen
viselkednénk egymással. Évek óta nem reménykedtem így.
Begurulunk a ház elé, Penn bevágja a kocsiajtót és felvágósan
a bejárat felé vonul. Követem. Megáll az ajtó előtt, megfordul, és
a szoknyám derékrészénél fogva közelebb húz magához.
– Csak mondom, hogy mocskos erdei szex szaga árad belőled.
– Belőled meg olcsó sörszag – motyogom, majd a szája
megtalálja az enyémet, kábító és tökéletes érzés.
– Olyan szagod van, mint az új, állandó szexrabszolgámnak. –
A száját mozgatja az enyémen.
– Olyan szagod van, mint egy csomó élvezetes éjszakának. –
Úgy teszek, mintha megszagolnám a nyakát, a hónalját, az
arcát. A szívem veszettül kalimpál a mellkasomban. Félretolom
Adriana emlékét. A többi Las Juntas-i csajt. Blythe-ot.
– Olyan szagod van, mint akinek igaza van.
Még egy csókot nyom a számra, majd kinyitja az ajtót.
Olyan szélesen vigyorgok, hogy fáj az arcom. Együtt lépünk
be, de olyan távolságot tartunk egymástól, hogy ne kezdjen
gyanakodni senki semmire. Penn megáll, amikor a nappaliba
érünk, és hangos koppanással lehajítja a kulcsát a padlóra.
Sóhajtok, felveszem és átnyújtom neki.
– Marx, Penn! Olyan béna vagy – nevetem zihálva. –
Leejtetted a…
– Via? – A hangja vékony üveg, ami bármikor elrepedhet.
A hülye kulcsról a hülye kanapé felé nézek, ahol ott ül szépen
egymás mellett a hülye kis családom (Mel, apa és Bailey),
kezüket a combjuk alá szorítva, közöttük pedig ott csücsül egy
felnőtt Sylvia Scully. Bokáig érő, konzervatív, fekete ruhát visel,
arcán udvarias, robotszerű mosoly.
Nem is Pennt nézi, hanem engem.
– Meglepetés!
 Tizenegyedik fejezet

Úgy jöttél vissza, mint a vihar

Gyönyörű, szédítő és pusztító
Utadban tönkretettél mindent
Beleértve a szívemet is, és mást

Penn

Vigyázz, mit kívánsz!

Négy éven át erről a percről álmodoztam.
Volt olyan álmom, ahol orrba verem és közlöm vele, hogy egy
hülye kurva.
Más álmomban szorosan magamhoz ölelem, térdre borulok
előtte és könyörgök, hogy soha többé ne hagyjon el.
A legtöbb álmomban elmondom neki mindazt, amit a
távollétében el akartam. Hogy anya rosszabb állapotba került
az eltűnése után, ami azt jelenti, hogy talán miatta ment tönkre
minden. Hogy Rhettet elverte pár rasszista fehér drogdíler, akik
pár alkalommal megpróbálták elfoglalni a területét, és hogy
kétszer került emiatt kórházba. Hogy mára hiányzik három
foga meg egy fél füle, majd játékosan hozzátenném, hogy a
modellkarrierjének ezzel vége. Hogy nem Adrianával
veszítettem el a szüzességemet, mint ahogy Via szerint kellett
volna, mert hogy „Adriana mindig úgy néz rád, mint az olyan
ételre, amiből soha nem lesz maradék”. Hogy kapitány lett
belőlem. Hogy tévedett Kannonnal kapcsolatban is. Nem lett
belőle seggfej, sőt meglepően elviselhető emberi lény.
Erre most, hogy ott van, csak bámulom, mint egy idióta,
akinek a focicuccára szart. Kurvára nem kapok levegőt, úgy
érzem, mintha a szegycsontomat nyomná az ortopéd cipőjével.
Nem tudom, hogy a faszba jut eszembe ilyesmi, de leltárt
készítek magamban arról, hogy minden szervem a helyén van-
e. Még ülve is látom, hogy másfél fejjel alacsonyabb nálam, bár
mindketten magasnak számítunk. Ő karcsú és atletikus, de a
hosszú szőke haját most amish kontyba fonta, nem visel
sminket, sem orrkarikát, mint korábban. A ruhája, akár egy
apácáé.
Ez nem az én Viám.
Apró, finom lépésekkel kerüli meg a dohányzóasztalt, majd
mereven megölel. Érzem, ahogy a vézna karjaival megszorít. Az
agyam végre közli a testemmel, hogy csináljak valamit, és
megpaskolom a hátát. Legszívesebben összeroppantanám egy
erős szorítással, de azt nem tehetem. Ez egy idegen. Legalábbis
úgy néz ki. Jaime-re és Melre nézek, akik felállnak és hátra
teszik a kezüket.
Via visszajött.
Visszahozták a testvéremet.
Melody az első, aki elsírja magát, természetesen. Ennek a
hülye picsának, esküszöm, a Tuti gimi valamelyik részébe
kellett volna születnie. Amikor ott van valahol, mindig dráma
van.
– Penn. – Remeg az alsó ajka. Istenem, ne már! Csak nehogy
filmezni kezdjen, hogy aztán elküldhesse az Ellen DeGeneres
Show-ba. – Via. Van mit bepótolnotok.
Abból tudom, hogy sokk ért, hogy az agyam máshol jár, mint
kellene. Ahelyett, hogy tudom, a tesómmal akarnék lenni, hogy
megtudjam, hol a picsában volt annyi éven át, azon
gondolkodom, miért nem mondták el nekem előbb. Miért nem
szóltak róla Dariának?
Basszus, Daria!
A puncija nedve még mindig a fanszőrömön van. Hátrálok
egy lépést a húgomtól, akit már nem is érzek a húgomnak, és
arra fordulok, ahol korábban Daria volt. Most is ott áll, a lába a
földbe gyökerezett és hitetlenkedve nézi Viát. Via a szemébe néz
és nyel egyet. Várom, hogy a tesóm megszólaljon, és kiderüljön,
kivel van dolgom. Mert momentán úgy néz ki, mint önmaga
kartonból készült verziója. Mint egy vázlat, amiben még nincs
benne a személyiség, a lélek, a karakter.
– Hol a jó büdös kurva életben voltál? – köpöm a szavakat
undorral.
Oké. Abból, ahogy Via összerezzen és Melody fuldokolni kezd,
látom, hogy más reakcióra számítottak. De leszarom. Nem őket
hagyták magukra.
Miattad lettem egy kibaszott bádogember, tesó!
Via a baromira nem trendi teniszcipőjére néz, ami tökéletesre
van suvickolva. A lábujjait mozgatja.
Ki a faszom ez a lány?
 – Apánál… – Éppen hogy csak suttog. A hangja gyenge,
törékeny, az utolsó hangokat nem is ejti. – És nagyinál.
– Azt hittem, az országot járják a szektájukkal. Hogy még
több vörös nyakú konzervatív paraszt legyen az ország
középnyugati részén.
A faszfej, aki gyerekkoromban valamikor úgy döntött, hogy az
anyámmal nem érdemes vesződni, és hogy az útjában állunk,
amikor ő nagy dolgokra hivatott. Végül aztán úgy döntött, hogy
vándorprédikátornak áll. Legutóbb azt hallottam róla, hogy egy
nyolcvanas évekből származó lakókocsiban lakik a déli
nagyanyámmal. Micsoda karrier!
– Azt is csinálták. – Még mindig lefelé néz. – Csinálják. Miután
megszöktem, Mississippiben találtam rájuk. Addig hívogattam,
míg végre felvette a telefont, aztán stoppal elmentem hozzá.
– Mississippi államba?
Bólint.
Bátortalan, félénk, és nem néz a szemembe. A négy évvel
ezelőtti ikertestvérem felfalná ezt a picsát reggelire.
– Miért nem beszélgetünk erről egy csésze tea mellett? –
csapja össze a két kezét Melody, átváltva a belső II.
Erzsébetjébe. Nem akarok teázni. Az igazat akarom tudni. És
tudni akarom, miért nem vette fel Via a telefont, amikor négy
évvel ezelőtt hívogattam.
– Miért nem telefonáltál?
– Apa azt mondta, nem tehetem. – Apa.
– Írhattál volna. Tudtad a címemet.
– Azt mondta, kidob, ha megpróbálom felvenni veled a
kapcsolatot. Nem tudtam máshová menni. Nem mehettem
vissza, hogy Rhett-tel éljek együtt. És nem kockáztathattam meg,
hogy visszaírj. Kérlek, Penn! – A karomhoz ér, én pedig
ösztönösen elhúzódom. Bailey feláll mögötte és átöleli a húgom
vállát. A testvérem megfordul és Bailey ölelésébe bújik. Annyira
a történtekre koncentrálok, hogy alig tűnik fel, Melody Daria
nevét kiabálja és utánaszalad az emeletre.
Daria lelépett.
Nem hibáztatom érte.
Én valószínűleg megölném anyámat, ha ilyen idiótán
viselkedne.
Szerencsém, hogy már meghalt.

KIBASZOTT. TEA.
Lyukat ütöttem Mel tökéletes falán és most a karjánál fogva
rángatom magammal az ikertestvéremet. A szobámba
penderítem, és bevágom az ajtót. Via hisztériázik, remeg
mindene és akkora a szeme, mint két serpenyő. Nem érdekel.
Túl sok érzés kering bennem, miközben nem érzek semmit.
Mindaz, amitől négy évvel ezelőtt elfordultam, most teljes
lendülettel visszatért. A gyászban – úgy gondoltam, Via meghalt
– összetört a szívem, mégis később nyugalomra leltem. De most
a tudat, hogy életben volt, csak leszart engem, pokoli.
– Szóval a lakókocsijában laktál? – kérdezem, nem törődve
azzal, hogy könnyedebbé tegyem a társalgást.
Bólint.
– Hogy fértetek el mind?
 – Apa a kis hálószobában aludt. Én meg nagyival
osztozkodtam egy matracon a hátsó szobában.
Vagyis apám még mindig egy önző fasz. Legalább egy ember
nem változott a családban.
– Iskola? – Az állammal felé bökök. Megrázza a fejét.
– Elméletileg magántanuló lettem, de… – Az ajkait nyalogatja
és megköszörüli a torkát. – Sok lemaradásom van.
– Majd mi segítünk neked behozni! – kiáltja Melody az ajtó
túloldaláról. Baszd meg!
– Asszonyom! – Ököllel az ajtóra csapok egyet. – Egypár
kibaszott percnyi nyugalom nagyon jól tudna most esni.
– Igen. Bocsánat. Most elmegyek… ó, és semmi csúnya
beszéd! – teszi hozzá, majd hallom, hogy Jaime-vel sutyorognak
valamiről. Jaime-vel, aki a kanapén bosszúsnak tűnt, nem is
volt alkalma arra, hogy megnézze, hogy néztünk ki Dariával,
amikor beléptünk az ajtón.
– Hiányo… – szólal meg Via, de a szavába vágok.
– És hol fogsz aludni?
– Mel felajánlotta nekem a táncstúdió melletti szobát az
alagsorban. Be van rendezve vendégszobának.
– Klassz.
Mint egy oldalba rúgott kutya, úgy húzza össze magát az
ágyam szélén, az ölébe ejtett kézzel. Gondolom, az elmúlt négy
év olyan volt számára, mint egy menhely. A csípőmre teszem a
kezem és mindenhol Daria illatát érzem. A bőrömön, az
ujjamon, a számban.
– Még mindig lyukat vágsz a pólóidra? – Az apró, szomorú
mosolya azt üzeni, ő sem tudja, én ki vagyok.
 Megvonom a vállam. Tudja a választ. Ahogy azt is, mikor fog
benőni az a lyuk.
– Egyáltalán nem emlékeztetsz arra, aki voltál – közlöm vele
őszintén.
– Ugyanaz a Via vagyok.
– Az a Via nem hagyott volna el.
– Annak a Viának nem volt más választása.
– Mindig van más választás, a kurva életbe! – A falba csapok
az öklömmel. Megint.
Via hátraugrik egyet. Tudja, hogy ez a beszélgetés nem olyan
irányba halad, mint szeretné, úgyhogy feláll, és a mellkasomra
helyezi a kezét.
– Most itt vagyok. Tudom, hogy az elmúlt években a világ
legrosszabb testvére voltam, de a helyzet szépsége az, hogy
nincs más választásunk. Össze kell tartanunk, mert nincs
másunk, se neked, se nekem. Anya meghalt. Apa és a nagyi soha
nem fogadnak vissza engem. Veled biztos nem. Azt hiszik, anya
és Rhett tönkretettek téged. Talán nem teljesen. Úgyhogy meg
kell bocsánatod nekem.
A fejemet rázva járkálni kezdek a szobában, és az jut
eszembe, hogy a sajgó kézfejemre jeget kéne tennem, mielőtt
ezerszer jobban fájna. De mivel még mindig nem tudom,
hogyan közelítsem meg Viát, a részleteken rugózom.
– Akkor itt fogsz maradni velünk?
Mintha én meg a Followhill család valami kibaszott egységet
alkotnánk.
Megvonja a vállát.
– Mrs. Followhill szerint így lesz a legjobb mindenkinek.
 Kivéve a lányának.
– Iskolába fogsz járni? – Keresztbe fonom magam előtt a
karomat.
– Igen.
– Hát, én minden reggel korán indulok, mert erőnléti
edzésem van a Las Juntasban, úgyhogy remélem, újabban tudsz
korán kelni.
– Én… – Körbenéz az üres szobában, és az alsó ajkába harap.
– Igazából az All Saints Gimibe fogok járni. Közelebb van, mint
a Las Juntas, és nagyon jó a felzárkóztatási programjuk.
– Daria is oda jár – bököm ki döbbenten. Ezzel én le is zártam
a beszélgetést. Nem járhatnak ugyanabba az iskolába. Azt is
kétlem, hogy kibírják egy fedél alatt három óránál hosszabb
ideig.
Via levesz az apácaruhájáról egy képzeletbeli szöszt.
– Mrs. Followhill azt mondta, Daria majd elvisz engem
kocsival. Én nem ellenkezem vele. – A hangja lágy, szemérmes. –
Én csak le akarok érettségizni. Valószínűleg egy harmadikos
szintjén tartok, vagy még ott sem. Le kell ülnöm beszélgetni a
tanácsadójukkal és ki kell töltenem egy rakás tesztet.
Elfordítom a tekintetemet, az orromon keresztül veszem a
levegőt. Végre valami, amit megértek és dekódolni tudok. A
húgom jó nagy szarba került, én pedig sajnálom érte.
– Senki nem tudhatja meg, hogy itt vagyok – figyelmeztetem.
– Higgins edző azt hiszi, hogy még mindig Rhettnél lakom. Ha
más iskolai körzetbe költözöm, nem maradhatok a
focicsapatban.
Via bólint.
 – Sosem árulnálak el, Penn. Bízhatsz bennem.
Horkantok. Azért, mert nem tudok bízni benne. Meg azért is,
mert úgy beszél, mint egy tizenkét éves.
Az ajtóhoz megyek, kitárom és biccentek neki. Nem akarom a
képét látni most. Túl sok minden zakatol a fejemben és a
mellkasomban.
– Kifelé!
Lassú, óvatos léptekkel indul kifelé, és megáll a küszöbön.
– Nézd, én csak vissza akarom kapni a bátyámat, ennyi.
Esküszöm! Nem azért jöttem, hogy bajt kavarjak. Adnál egy
esélyt? Kérlek! – Összeteszi maga előtt a két kezét.
– Ezt komolyan mondod?
– Istenem, Penn! – Becsukja a szemét és megrázza a fejét. –
Semmi értelmes dolog nincs az életemben rajtad kívül. Igen.
Az íróasztalomhoz lépek, kinyitok egy fiókot és előkapok egy
Swiss Army bicskát. Végighúzom a tenyeremen, a
hüvelykujjamtól a kisujjamig, majd felfelé nyújtom a véres
kezemet, mutatva, hogy mit akarok.
Via csak egy pillanatra bizonytalanodik el, majd kinyitja a kis
tenyerét.
– Csináld magadnak! – Odadobom neki a bicskát. Via mindig
is fosott a vértől, a tűtől meg minden szartól. De tényleg, még a
legyektől is! De a vértől teljesen rosszul volt.
Nyel egyet, a kezemet bámulja, majd a kést, és ismét a
kezemet.
– Add a véred! – sziszegem.
Ahogy én is adtam érted. Minden álmatlan éjszakán. Minden
kínzó nap.
 A testét a halk zokogás rázza, miközben végighasítja a tenyere
bőrét, és szétnyílik rajta egy seb. A vérünk a Followhill-villa
buja, krémszínű szőnyegére hullik kettőnk között, amikor kezet
rázva megfogadjuk egymásnak, hogy soha többé nem áruljuk el
egymást.
– A sírban is együtt leszünk – hüppögi.
Aznap este valamivel később az ágyamon fekszem és a
tenyeremre száradt vért nézem.
Majd a gondolataim a vérről az óvszerre terelődnek, amit
Dariából húztam ki korábban.
Arra gondolok, hogy ma két lánnyal is vérszerződést
kötöttem.
Két tökéletes ellenséggel.
Az egyik az idióta születésnapját ünnepelte, a másik egy
csodás újjászületést élt át.
Egy dolog biztos – az egyiküket el fogom árulni.
 Tizenkettedik fejezet

Vallomásokat kényszerítesz ki a számból

Reakciót a húsomból
Csapást az öklömből
Vért a húsomból
Ha csak rám nézel
Néha szét tudnám ütni a közénk épült falat
Hogy átengedjelek
És nézzem, ahogy tönkreteszel

Daria

A szépségpöttyöket számolom a combomon.

A homlokomat a kormánykerékhez nyomva nézegetem mind
a hatot, közben várom, hogy Via kijöjjön. Beleegyeztem, hogy
elviszem a suliba, és elkísérem a tanácsadó szobájához, aztán
körbevezetem az épületben. Azt hiszem, a sokk miatt mondtam
igent leginkább. A sokktól, amit attól kaptam, hogy Mel
odahozta hozzánk, hogy Penn tudott róla és nem árulta el
nekem, meg hogy apa és Bailey egyszerűen elfogadták, hogy ez
a cirkusz kezdi tönkretenni az idegeimet.
 Kizárt, hogy Penn nem tudott róla, és kizárt, hogy Via csak
úgy a semmiből tűnt elő, majd jelent meg a házunkban, hogy
aztán úgy döntsön, itt marad.
Egy cuki tengerészkék nyári ruhát vettem fel ma, aminek egy
kis piros masni van a gallérján, hozzá pedig a legcukibb Jimmy
Choo-szandálomat. Holland fonást csináltam. Ott ültem a
többiekkel a vacsoraasztalnál. Narancslevet ittam. Nem
foglalkoztam a zsemlével. Nem foglalkoztam Mellel. Nem
foglalkozott velem Penn, Via és Bailey, akik egy új
tévésorozatról beszélgettek, aminek ma lesz a premierje. Via
nem tudott róla, mert neki nem volt tévéje Mississippiben. Penn
néha felém nézett lopva, de úgy tettem, mintha nem venném
észre, erősen a narancsleves poharamra koncentráltam.
Egyedül apával beszélgettem.
– Gyönyörű vagy ma, Dar!
Gúnyosan megemeltem a poharamat felé.
– Ugye tudod, hogy te vagy a kedvencem? – Előrehajolt, és
megpöckölte az államat.
Tudtam, miért csinálja, és hálás voltam érte. Talán még
hittem is neki.
– Tudom.
Egyedül apa kedvéért viselkedem kedvesen. Melody századik
kudarcba fulladt beszélgetést kezdeményező kísérlete után apa
feljött a szobámba. Elmagyarázta, hogy azért nem mondták el
nekem korábban, mert Via nem mutatta jelét annak, hogy
velünk szeretne lenni, és nem akarták, hogy még feszültebb
legyen a viszonyunk Mellel. Csak fél füllel figyeltem, egészen
addig a pontig, míg apa elismerte, hogy az elmúlt pár hétben ő
meg Mel azon vitáztak, elmondják-e nekem. Ez az első alkalom,
hogy beismeri, nem mindenben ért egyet anyámmal.
– Majd én beszélek Mellel – ígérte kedves hangon. – De most
itt van nálunk Via meg Penn. Hogy egyszerűbb legyen az életed,
próbálj meg kijönni velük!
– Gyűlölöm őt. – Melre értettem. De lássuk be: Viára is
gondoltam közben.
Apa állkapcsa megfeszült, a torka kidagadt a nyeléstől. Más
napon biztosan leszid és elmondja, hogy Mel a szívét-lelkét
kiteszi értünk.
– Maradj erős, kicsim. Mi vagyunk a Followhillek. És ahogy a
nevünk mondja: a hegyek után jövünk. Mindig a csúcson.
Mutasd meg, hogy te is ilyen vagy!
– Tudod, én a Hulk zöld trutyijából vagyok.
– Te tetőtől talpig kibaszott aranyból vagy, Daria. És hatalmas
a szíved. Óriási.
Na tessék, most pedig a combomat nézegetem és próbálom
visszatartani a sírást.
Valaki megkocogtatja az ablakot, én meg lehúzom anélkül,
hogy odapillantanék. Knight, Vaughn és Luna néznek vissza
rám.
– Úgy tűnt, nagyon mély beszélgetésbe bonyolódtál a
puncikáddal. – Knight megigazítja a vállán a Louis Vuitton
Supreme-hátizsákját és pukkant egyet a rágójával. – Csak
kíváncsi lettem, vajon a sunádnak több esze van-e, mint neked.
– Nem beszélgettem a puncikámmal. – Hunyorogva nézek
rájuk és megtörlöm a szemem, mert lehet, hogy kicsit nedves.
Knight felnevet.
 – Istenem, Followhill! Mókás kis méreted van, de ez benned
az egyetlen mókás dolog.
Vaughn a nyitott ablakomra könyököl és teljesen bedugja a
fejét.
– Azt beszélik, Penn húga visszatért.
– Kitől tudod?
– Bailey elmondta Levnek, aki elmondta Knightnak, aki
meg… – Vaughn felfelé néz, a homlokát ráncolja és gúnyosan
úgy tesz, mintha számolna az ujjain. – Elmondta az egész északi
féltekének.
– Spencer túloz, mint mindig. – Knight Luna vállára fonja a
karját, és egy csókot nyom a homlokára. – Csak a
csapattagoknak mondtam. És csak azért, mert Penn testvére, és
szerettem volna, ha mindenki tudja, itt lakik, de Penn még
mindig a nyomorult mostohaapjánál dekkol. Jobb, ha mindenki
tudja, mi van.
– Miért véded Pennt? – kérdezem hunyorogva. Knightba
nagyjából annyi jótékony lélek szorult, mint egy szaros
pelenkába. Pislogva néz rám, az arca őszintének tűnik.
– Mert senki más nem teszi.
Luna lép egyet felém, és oldalra biccenti a fejét. Nem igazán
beszél, de most azt kérdezi a gesztussal, jól vagyok-e. A szemem
forgatom.
– Minden oké, Luna. Kézben tartom a dolgokat.
– Na mindegy. – Vaughn a földre köp, felkapja a sisakját, és a
motorja felé indul. – Vigyázz magadra! A neved nagyon forog
most a Prichard-pletykák miatt. Ne hagyd, hogy az a picsa
megszerezze a szaftos kis cuccot!
 A vér megfagy az ereimben. Basszus! Erre nem is gondoltam.
De a fekete könyv nálam van. Mindig. Most is ott hever a
hátizsákomban.
Három perccel később beindítom a kocsit, és írok egy SMS-t
apának, hogy mondja meg Melnek, hogy mondja meg Viának,
hogy húzzon azonnal a kocsihoz, mielőtt megszerzem az első
késésemet ebben a tanévben. Nevezz csak gyávának, de a
legutóbbi árulásai után szó sem lehet róla, hogy közvetlenül
Mellel beszéljek. Mielőtt a küldés gombra nyomok, kinyílik az
anyósülés ajtaja, és Via beslisszan. Az egyik kedvenc ruhám van
rajta. Egy szürke, virágnyomatos maxiruha a Neiman
Marcusból. Egész más, mint az a krumpliszsák, amit tegnap
viselt.
Magyarázatra várva ránézek, hosszasan, kitartóan.
Ne akadj ki, Daria! Pláne nem most, hogy a bátyja épp most
vette el a szüzességedet és utalt arra, hogy komolyak a
szándékai.
– Ó, a ruha? – Végigsimítja. – Melody azt mondta, válasszak
bármit, ami tetszik.
Meglep, hogy képes ennyi mérget csempészni egyetlen
mondatba. Biztos megvan ennek is a Guinness Világrekordja.
Végigsimítom a fonatomat.
– Legközelebb válassz olyat, ami nem lötyög rajtad!
Mehetünk?
Végigméri a testem, én pedig ösztönösen behúzom a hasam.
Még mindig sokkal vékonyabb és magasabb nálam.
– Rajtad biztos nem szokott.
Kinyírlak, te kis kurva! Olyan fontos leszel a sulimban, mint a
Spice Girls!
Beizzítom a motort és elindulok. Via nem változott semmit az
elmúlt négy évben. Nem kedves, félénk és bátortalan. Csak úgy
tesz, hogy a szüleim, a húgom és az ikertesója kegyeibe tudjon
férkőzni. Már csak meg kell tudnom, mi a gyenge pontja és hogy
mennyire különbözik az igazi személyisége a kamutól. Ha
kamuzásról van szó, szerencsére van tapasztalatom. Az én
személyiségem gyakorlatilag száz százalékban
újrahasznosítható műanyag. Az egyetlen ember, aki egy csepp
hitelességet is ki tud csikarni belőlem, az a bátyja.
– És sikerült egy hullámhosszra kerülnetek Penn-nel? –
Ahogy elhaladunk a Tudor-stílusú villáktól a spanyol birtokok
felé, jobbra indexelek.
– Ó, igen! – Felnyitja a tükröt a feje fölött és beletúr a hajába,
én pedig megpillantom a tenyerét. Egy hosszú vágás van rajta,
amire vér száradt.
Összeugrik a gyomrom.
– Annyira védelmező és gondoskodó! – A régi hátizsákomban
turkál, majd elővesz belőle egy ismerős sminkkészletet. Mert
hogy az is az enyém. A szám belsejébe harapok.
– Milyen cuki! – felelem zavartan, és majd’ elhányom magam
attól, ahogy a pánik kerülget. Nekiadtam a szüzességem.
Basszus, annál jóval többet is. Via pedig bosszúszomjas, őrült, és
kétségbeesetten vágyik mások figyelmére és szeretetére.
Minden oka megvan arra, hogy tönkretegyen engem.
Nem tudhat a Királyi Akadémia leveléről.
– Jó lenne együtt lógni vele, ugye? Meg Kannonnal, Camilóval
és Adrianával. Jaj, istenem! Gondolom, nagyon jó csaj lett belőle
mostanra! Penn mindig is odavolt érte.
Elmosolyodom, az orromon át lélegzek. A gúnyos
megjegyzése telitalálat, de azt kétlem, hogy tudna rólam meg a
bátyjáról. Penn jobban őrzi a titkokat, mint a CIA. Sosem szórna
szét infókat kettőnkről.
Vagy mégis?
Eltitkolta, hogy hozzánk fog jönni a testvére, szóval talán
mást is rejteget.
– Bármikor meglátogathatod. A csodás kis öribarid a
Lenny’sben dolgozik. – Fújok egy buborékot a rágómmal. –
Tudja használni az alapozót meg a lila szemhéjfestéket is!
Minden egyes szó olyan, mintha kés csúszna végig a
nyelvemen. Anyámmal már rég zavaros vizekre kerültem, és
nagy szarban vagyok a Prichard igazgatóval való
megállapodásom miatt, de mivel mindezek ellenére meg
akarom tartani a méhkirálynő státuszomat, nem engedhetem
meg magamnak, hogy több frontot nyissak, különben
elsüllyedek. Via azonban szabályosan könyörög a csatáért,
nekem pedig kötelességem megmutatni a cowboymellényem
alatti fegyveremet, hogy úgy mondjam.
– Ó, mintha valaki féltékeny lenne!
– Csak fáj, mennyire nincs stílusa – vigyorgok.
– Ja, azt látom, mennyire fáj most neked. Mint tegnap is,
amikor felrohantál a szobádba, ahogy megláttad a képemet.
Van, ami nem változik, kicsi szívem.
Visszazárja a feje fölötti tükröt, és szúrós pillantást vet rám.
Lehúzódom az All Saints Gimi egyik parkolóhelyére,
kicsatolom a biztonsági övemet és teljes testemmel Via felé
fordulok.
– Nem muszáj ellenségeknek lennünk, Sylvia. Tudom, hogy
próbálod a szentfazekat alakítani a családom előtt, de nem vagy
az, és nem is kell annak lenned ahhoz, hogy beilleszkedj
közénk. Voltak nézetkülönbségek közöttünk a múltban, de
istenem, tizennégy évesek voltunk és ugyanazért a posztért
versengtünk. Az a hely a tiéd lehet, ha akarod. Engem már nem
érdekel a balett. Már csak a végzős év áll előttünk. Miért nem
hozzuk ki belőle a legtöbbet?
Felém fordul és ravasz mosolyra húzódik a szája. Amíg a
válaszára várok, lélegezni is elfelejtek. El is felejtettem, hogy a
Scullyk olyan mosollyal jöttek világra, amivel képesek súlyos
károkat okozni, sőt akár ölni is, ha olyan valakire néznek, aki
nem visel napszemüveget. Annyira gyönyörű mosoly.
– Négy évvel ezelőtt az arcomba dörgölted, hogy mindened
megvan, miközben nekem semmim. Most mindent el fogok
venni tőled és gondoskodom arról, hogy a városban mindenki
értesüljön is erről, közben pedig nagyon jól szórakozzon.
Mindenedet elveszem, Daria. Anyádat, aki rajong értem, a cuki
húgodat, a hűséges apádat és a menő barátaidat. Ha van pasid,
őt is elveszem. És jobb leszek az ágyban, mint te. – Vigyorog.
Legszívesebben hangosan a képébe röhögnék, amikor eszembe
jut az egyetlen srác, akivel valaha lefeküdtem. Aztán rám tör a
hányinger. Marx! Mit tettem? Minden sokkal bonyolultabb lesz
így. – Ó, és sok sikert ahhoz, hogy meggyőzd őket róla, milyen
szemét picsa vagyok. Bennem meg a bátyámban egy dolog
közös. Nagyon jól tudunk játszani. – Kitárja a kocsi ajtaját.
Az egyik lábát a betonra lendíti, kiveszi a hajcsatját, majd éles
fogai közé veszi a finom sifonruhát, amit visel és a dekoltázsát
fedő anyagnál letép egy jókora darabot, hogy több látszódjon a
testéből. – Elvégre az elmúlt négy évben megtanultam, hogy kell
jókislánynak lenni.

Ahogy a tanácsadó irodája felé kísérem Viát, úgy érzem magam,

mintha a halálsoron mennék végig. A folyosón elhaladunk Colin
Stimatzky mellett. Végigméri Viát, és elismerően szívja a fogát.
Friss hús. Méghozzá egy ínycsiklandó friss hús. Szándékosan
nekimegy a fiú karjának, mint egy kínos tinivígjátékban, majd
elfordul és kuncog. Amikor bemutatkozik, szikrázik a levegő.
Gyakorlatilag érzem, ahogy a bőrömet harapdálják. Otthagyom
Viát a tanácsadó szobája előtt és elindulok az osztálytermünk
felé, még mielőtt becsöngetnének, és nem is akarok
belegondolni, mit jelent mindaz, aminek szemtanúja voltam.
Daria Followhill már nem a suli legcsinosabb csaja.
A cím már Sylvia Scullyé.
Ami pedig azt jelenti, hogy Sylvia Scully nagyon drága árat
fog fizetni a hadüzenetéért.
A nap első felében Via szavain kattogok meg a körmömet
rágom és az események szerencsétlen fordulata felett
merengek. Via visszatért, és most a testvére is kerül engem. A
testvére, akinek odaadtam a szüzességemet. A testvére, aki
nyilván tudott az érkezéséről, de attól még elvette, ami jár neki.
Ebédnél kedvesen viselkedem, ahogy apa kérte, így amikor
majd lecsapok rá – mert le fogok, rá is meg Pennre is, de mint az
ágyúgolyó –, azt senki nem veszi majd észre és senki nem fog
engem hibáztatni.
Ezúttal, amikor lesújtok, senki nem fog gyanakodni rám.
Írok Viának (apa beírta a számát a telefonomba), hogy
megkérdezzem, hol van. Azt feleli, hogy a rajzteremben, én
pedig összerakom, miről van szó. Egy végzős osztályba jár.
Legalábbis egyelőre. Az ajtóban találkozunk.
– Bemutatlak a tonnak! Odáig lesznek érted! – Belekarolok és
úgy teszek, mintha meg sem érintett volna, amit korábban arról
mondott, hogy elvesz tőlem mindent, ami fontos számomra.
– A tonnak? – pufogja elhúzódva tőlem, hogy távolabb
legyünk egymástól.
– Aha. Tudod, a menőknek, a társaság krémjének, le bon ton!
Bocs, odáig vagyok a történelmi regényekért! – játszom a kedves
barátnőt. Tíz éve nem olvastam semmit, ami nem volt kötelező.
A barátaim szokták használni ezt a kifejezést folyton, de
szeretném, ha Via kicsit hülyének érezné magát mellettem.
– Nem, én bocs! – Az ajka eltorzul az idegességtől. – Én az
elmúlt négy évben semmit nem olvashattam a Biblián kívül. Fel
kell zárkóznom!
Nagyszerű! Most ismét szarul érzem magam amiatt, hogy
keresztül kell mennie ezen. Miért van az, hogy a Scullyk folyton
kifacsarnak engem érzelmileg?
Az étkező felé indulunk, csatlakozik hozzánk Esme, Blythe,
Alisha és a focicsapat, akik a szekrényektől követnek
bennünket. Gyorsan bemutatok mindenkit egymásnak, aztán
leülünk az asztalunkhoz, majd elhessegetem Blythe-ot a
szokásos helyéről, és megpaskolom a székét.
 – Ülhetsz mellettem! – mondom Viának.
– Ez tisztára olyan, mint a Bajos csajok fordított pszichológiás
baszakodása. – Knight rám mutat egy darab répával, majd a
szájába dobja.
Via rápillant a szempillái alól, hatalmas őzike szemekkel,
készen arra, hogy lebűvölje róla az alsóját.
– Te pedig…?
– Én ebből kimaradok – feleli Knight fapofával.
Befelé mosolygok, majd szétvet a boldogság. Knight alapból
lojális alkat. Vaughn is. Azt beszélik, amikor Via rámosolygott
korábban a folyosón, Vaughn odament hozzá, és azt morogta:
„Még nem érdemelted ki, hogy hozzám szólj. Próbálkozz két
hónap múlva!”
Csak a velem együtt élő emberek sündörögnek a gonoszhoz.
Gus szokás szerint késik. Amikor megérkezik, az első dolog,
amit észreveszek, hogy megtorpan egy helyben, és a kézfején
egészen kifehérednek a bütykök, ahogy a tálcát tartja. Viára
pislog, és aggodalom suhan át az arcán.
Egy pillantást vetek Viára. Úgy néz Gusra, mintha egy kísértet
jelent volna meg előtte.
– Gus Bauer.
– Sylvia Scully. De mindenki csak Viának szólít.
– Via. – Ízlelgeti a nevét. És egy pillanatra úgy néz rá, mintha
az a fél égboltot a kezében tartaná.
Gus leül, a szemét le sem véve Viáról. Nagyon bénán játssza a
laza csávót. A szívem süllyedni kezd a lábujjam irányába. Az All
Saints Gimiben azzal lehet legkönnyebben a társadalmi
ranglétra csúcsára jutni, ha az ember egy elsőszámú focistával
jár. Ha Gusszal randizna, a méhkirálynő státuszomnak búcsút is
inthetek. De még a temetésére sem tudok elmenni, mert Via ott
lesz, hogy felvegye a földről a koronámat.
– Merre laksz? – kérdezi Gus. Azt hiszem, egy új diáktól nem
furcsa ilyet kérdezni. Via esetében azonban ez úgy hangzik,
mintha vádolnák valamivel. Körbenézek és rájövök, hogy senki
más számára nem tűnik különösnek a dolog. Talán azért, mert
mindenki Vaughn titokzatos új csajáról beszél, aki imád
nyilvános helyen szopni.
– Az El Doradóban. A Followhill családnál – feleli udvariasan
és kimérten. Egy nagyon kicsit érezni a délies akcentust, de
tudom, hogy csak tetteti, mert az autóban nem volt ilyen a
hangja. Ezúttal eltakarja a száját beszéd közben, gondolom
azért, mert hiányzik egy foga. Új személyiséget öltött az elmúlt
órákban. A kérdés az: miért?
– Hű! – Gus kinyitja a joghurtosdobozt, lenyalja a fólia
hátulját, és a tálcára hajítja.
– Egyke vagy?
Ekkor megszólal a fejemben a vészcsengő. Knighttal ezúttal
összenézünk.
Gus tudja.
Penn árulásától függetlenül sosem buktatnám őt le. Az egész
focikarrierje ezen a hazugságon áll vagy bukik. És Knightnak
igaza van – megérdemel Penn egy kis nyugit.
Viának a szeme sem rebben.
– Van egy ikertestvérem. Egész idő alatt itt lakott, míg én
Mississippiben voltam az apámnál.
– És hol lakik most a testvéred? – Gus lefelé dönti az állát,
már nem igézi meg Via külseje. Most teljesen arra koncentrál,
hogy megtudjon valamit Pennről.
– A nevelőapámnál.
– Hm. – Gus a homlokát ráncolja és úgy tesz, mint aki
összezavarodott. – Miért nem laktok együtt?
– A mostohaapám meg én nem jövünk ki egymással. Miatta
mentem el. De a Followhillek egy másik történet. Imádom
Dariát! – Rám villant egy mosolyt, megsimogatja a hátam, én
pedig attól félek, el fogom hányni magam. – És mindig én
voltam Mrs. Followhill kedvenc balerinája – teszi hozzá, nekem
célozva a szavakat. – Remélem, ott tudom majd folytatni, ahol
abbahagytam.
– Akkor a szurkolócsapat nem érdekel? – Esme becsmérlően
nézi Viát. Az asztalnál ő az egyetlen, aki nem teljesen ért egyet
azzal, hogy Via csatlakozzon hozzánk. Azon gondolkodom,
vajon meggondolja-e magát, ha majd rájön, hogy Via az én
nyakamat is ki akarja törni.
Tudom, Esme miben mesterkedik. Sznobnak akarja láttatni
Viát. Olyan lánynak, aki túl sokra tartja magát a
pomponkodáshoz. Az arcába akarok röhögni. A Scullyk túl
okosak ahhoz, hogy bedőljenek az ilyen riverdale-es
baromságnak.
Via kiegyenesíti a hátát.
– Ó, szívesen csatlakoznék! Bár időben jöttem volna ahhoz,
hogy részt vegyek a próbákon! Mrs. Followhill azonban azt
mondta, nagyon sok munka áll még előttünk, szóval a
szurkolócsapat most, azt hiszem, nem fog beleférni nekem.
Tudom, hogy Mrs. Followhill addig dolgoztat, míg a legjobb nem
leszek.
Igen, gondolom keserűen. Miközben rólam már rég lemondott.
Mire vége a sulinak, Via mindenki új kedvence lesz. Tetszik az
embereknek, hogy csinos, hogy sportol, de közben udvarias,
déli, és igyekszik mások kedvére tenni. A lányok úgy néznek
rám, amikor elmennek mellettem a folyosón, mintha nekem
befellegzett volna. Mintha nem is tudnának rám nézni anélkül,
hogy össze ne hasonlítsanak bennünket, hiszen együtt lakunk.
És mind azt gondolják, a végét járom.
Amikor Viával beszállunk a kocsiba, előveszem a mobilom és
látom, hogy jött egy üzenetem Penntől.
Beszélj!
Próbálom visszarakni a táskámba, de Via kikapja a kezemből
és felhúzza az egyik szemöldökét.
– Remélem, ez nem az, mint aminek tűnik – jegyzi meg
szárazon, majd előveszi a sminkesdobozát (azaz az enyémet), és
újrakeni a szájfényét.
– Miért, minek tűnik? – csattanok fel, mert kezdem
elveszíteni a türelmemet.
– Ha azt hiszed, van esélyed a tesómnál, amíg én életben
vagyok, hát, akkor nagyon tévedsz, kicsi szívem.
 Tizenharmadik fejezet

Bárcsak kiírhatnálak az életemből

De minden oldalad kiemelt
Kutyafüles és halálra lapozgatott
Nem tudlak már olvasni
De te vagy a kedvenc versem még mindig

Daria

Aznap este két esküdt ellenségem is a magasba emeli a fehér

zászlót.
Az első Mel, aki összehívott mindannyiunkat a garázsba
vacsora után, miután elvitte Viát fogorvoshoz, hogy hozzák
rendbe a hiányzó fogát. A garázsban apa Teslája mellett egy
élénk rózsaszín anyaggal letakart jármű állt. Keresztbe tett
karral állok. Az arcom arról árulkodik, hogy elrabolt egy
ellenséges terrorista szervezet, miközben Melody hamis
lelkesedéssel és mentális pomponjaival lerántja a leplet a
kocsiról, és széttárt karral rámutat, mintha a
Szerencsekerékben szerepelne. Egy élénk pink Hummer Jeep.
– Tudom, azt mondtuk, ne legyen ajándék és ünneplés, mert
csak a partit akarod, de nem bírtam magammal. – Melody
vinnyog és tapsikol. Via és Bailey is vele lelkendeznek. Apa meg
Penn némán állnak mellettem. Miután a csajos üdvrivalgásnak
vége és ismét csend ereszkedik a garázsra, megszólalok.
– Hű! – Megfontoltan és nyugodtan körbejárom. – Hát, ez rém
ronda!
Mel szemébe nézek és elvigyorodom. Azért, mert mint
kiderült, egyáltalán nem ismer engem. Ha azt hiszi, belophatja
magát a szívembe azzal, hogy menő dolgokat vásárol, akkor
baromira félreismert engem. Igen, szeretem a dizájnerruhákat,
cipőket és táskákat, és drága ízlésem van – talán annyira nem,
mint Knightnak, viszont mindenképp költségesebb, mint
Vaughnnak és Lunának –, de nincs ezekre szükségem. Az anyagi
dolgok nem hoznak lázba. Szeretem, ha ott vannak és
elérhetőek. Mert kalóriamentes jutalmak.
Melody mosolya úgy omlik össze, akár egy szalmaház a
szélben, és csak pislog rám. Azt hiszem, sírni fog, de nem igazán
tud meghatni. A legrosszabb rémálmomat hozta a házunkba
anélkül, hogy előre figyelmeztetett volna. Tökéletesen világossá
tette, hogy feleannyira sincs elragadtatva tőlem, mint a
húgomtól.
– Szerintem ez gyönyörű, anya. – Bailey rohan, hogy
megnyugtassa az anyánkat, és szorosan átöleli. – Ne aggódj!
Majd megszereti Daria is!
Via körbenéz és óvatosan odalép Melhez meg Bailey-hez, és
úgy lapogatja Mel hátát, ahogy az enyémet délután.
– Igen, Mrs. Followhill. Szerintem csak sokkot kapott.
– Nem kaptam sokkot. Inkább rosszulesik az a feltételezés,
hogy szerinte én ezt önként vezetni fogom. Úgy néz ki, mint egy
gigantikus csikló.
Pennből kirobban a nevetés, apa vonakodva csatlakozik
hozzá, bár igyekszik eltakarni a száját a kezével. Egymást
bökdösik a könyökükkel, mintha azt mondanák vele, abba kéne
hagyni, de ettől csak még hisztérikusabban röhögnek.
Bailey szeme kikerekedik, Viának pedig valahogy sikerül
kipréselnie magából egy kamuelpirulást. Nagyszerű! Most
egyesítettem őket önmagam ellen. Via biztosan örül. Belül
valószínűleg csacsacsát jár éppen.
Mel felnéz rám, a szeme megcsillan. Nem is figyel oda Viára
meg Bailey-re, akik körülötte sertepertélnek, de már túl késő.
Már nem lehet semmissé tenni az okozott kárt.
– Mit akarsz tőlem, Daria? – kérdezi olyan halkan, hogy alig
hallom.
– Semmit.
Mindent.
– Mivel tehetnélek boldoggá? Mivel kerülhetnék közelebb
hozzád? – A hangjából áradó könyörgés annyira átható, hogy
szétszakadok tőle. És egy pillanatra még be is dőlök neki.
Egészen addig, míg nem emlékeztet arra, hogy ő rakott be abba
a suliba, ahol a diákjával dugott, ő hozta ide nekem ezt a
borongós, dühös, dögös mostohatestvért, majd a még dühösebb,
teljesen őrült testvérét, aki az ellenségem, és ő volt az, aki négy
éven át ignorált engem, elhitetve velem, hogy mennyire keveset
érek, olyannyira, hogy néha már azon tűnődtem, egyáltalán
létezem-e.
– A hétvégi bulim továbbra is áll? – Úgy teszek, mintha nem
hallottam volna ki a szavai mögött megbúvó igazi jelentést.
Nem vagyok hajlandó összezuhanni ennyi ember előtt.
– Igen, de én nem ezt…
– Köszi, Mel! Sok sikert ahhoz, hogy eladd ezt az izét! Nem azt
szokták mondani, hogy egy kocsi máris elveszíti az értéke felét
azzal, hogy kigurul a boltból?
Kilibbenek a garázsból, magukra hagyva a többieket.
Becsukom magam után a szobám ajtaját, és keserűen
konstatálom, hogy nem mehetek le a stúdióba sírni, hogy
egyedül legyek és kialudjam magam, mert Via megkapta az
egész helyet. Ágyba esem, a kezembe fogom a mobilomat és
küldök egy üzenetet Prichard igazgatónak, akit „Herceg” néven
mentettem el a telefonkönyvbe. Az az érzésem, mostantól vissza
fognak térni a heti háromszori találkozások.
Találkoznom kell önnel. Kétségbe vagyok esve.
Sosem találkoztam vele az iskola épületén kívül, de nem
tudok máshoz fordulni. A barátaim kamuk, Knight és Vaughn
csak kérdezősködnének, ha pedig apát rángatnám bele ebbe,
csak még feszültebb lenne a kapcsolata Mellel, Bailey pedig
hiába jó fej, túl fiatal és túl tiszta ahhoz, hogy megértse, milyen
sötét érzések kavarognak bennem.
Holnap.
Nem tudok holnapig várni.
Gépel. Te is nagyon megvárakoztattál engem az elmúlt
hetekben. Holnap.
A fejem a párnára hanyatlik, becsukom a szemem és
felsóhajtok. A picsába!
Elvoltam a mesevilágomban, ahol minden Penn Scullyról
szól, és így ki tudtam térni Prichard közeledési kísérletei elől.
Neki pedig több esze van annál, mint hogy levadásszon engem
az iskola folyosóján.
Amikor meghallom, hogy nyílik a szobám ajtaja, Melodyra
vagy apára számítok. Vagy talán arra, hogy Bailey adja elő
nekem a naiv kis Disney-bölcsességeit. A küszöbön azonban
Penn áll, az ajtófélfának könyökölve. A fehér V kivágású pólója
felcsúszik, elővillantva az elképesztő, V alakú alsó hasizmát,
ami nyílként mutat a farka felé.
– Életed végéig kerülni fogsz most már?
A mennyezet felé pislogok, nagyon ügyelve arra, hogy
árulkodó tekintetemet nehogy az arcára vessem. Máris PPSS-től
szenvedek. Poszt-Penn Scully-szindróma.
– Ez a tervem.
– Mindig is tudtam, hogy egy punci vagy. Végre itt a
bizonyíték is!
Menj a picsába, Scully! És merülj el nyakig a szarban.
– Azt hittem, hogy a múltkor már rájöttél, hogy van puncim.
– Na, tessék! A mocskos és gúnyos kis szörnyike visszatért!
– Mit keresel itt, gettópatkány? – pufogok.
– Hogy beszéljük meg! – Belép a szobámba, és becsukja maga
mögött az ajtót. Ránézek, csak hogy lássam, nem képzeltem-e a
zár hangját. Mogorva ajkam mosolyra húzódik.
– Apám meg fog ölni, ha rájön, hogy bezártad azt az ajtót.
– Sok sikert apádnak ahhoz, hogy lebuktasson – feleli
szemrebbenés nélkül. Elhelyezkedem az ágyban és a
fejtámlának döntöm a hátamat. Megengedek magamnak egy
szemernyi optimizmust. Talán tényleg fontos vagyok neki.
 – Miért nem mondtál semmit Viáról?
– Nem tudtam róla semmit.
Még mindig ott áll a szoba túlsó végében, és nem tudom, hogy
hálát érzek-e, amiért teret ad nekem, vagy azt akarom, hogy
feküdjön rám és nyomjon agyon az ölelésével, hogy ne is kapjak
levegőt, mert valójában ettől kelnék életre.
– Azt hiszed, el is hiszem?
– A te dolgod, mit kezdesz ezzel az információval. Nem
tudtam, hogy Via visszajött. Anyád említette, hogy párszor
kereste őt, de őszintén szólva úgy tűnt, ő sem túl optimista.
– Hát, kösz, hogy elvetted a szüzességemet, majd hanyagoltál,
míg ki nem találtad, hogyan tovább.
– Szívesen – mondja, majd az ajtóm felé pillant, és pislog.
Szaggatottan sóhajt egyet és a hajába túr.
– Nézd, ez az egész helyzet elbaszott. Túltengenek az érzések
mindenkiben. Tenni akartam egy lépést hátra, hogy
összerakjam, mi a szar van.
– És sikerült? – A gonosz kuncogásom keserű ízt hagy maga
után a számban.
– Eddig nem igazán.
Nem bírom tovább, ömlenek a könnyeim. A halvány
rózsaszín kardigánom ujjába törlöm az orromat. Penn elindul
felém, felránt és átölel. A karjaiba olvadok. Az érintésébe. A
testébe. A lelkébe.
– Marx, Penn! Azt hittem, csak kihasználtál engem.
– Nahát! – Úgy tesz, mintha el akarna húzódni tőlem. – És ki
mondta, hogy nem?
A pólóján lévő lyukhoz dörgölöm az orrom és felnevetek.
 Tesz egy lépést hátra, hogy a kezébe tudja fogni az arcomat.
Találkozik a tekintetünk, és a szívverésem felpörög.
– Nem is tudom, hogyan érzem magam attól, hogy itt van Via.
Olyan, mintha bicegve születtem volna és most kaptam volna
még egy pár lábat. Gondolom, örülnöm kéne, de valójában egy
nagy szar az egész. Már megtanultam, hogyan éljek nélküle,
tudod?
Tudom.
Annyira szívesen elmondanám neki, hogy Via csak tetteti a
kedves, rendes lányt.
Hogy megfenyegetett ma azzal, hogy mindent elvesz, ami
fontos nekem. A szavak égnek a nyelvemen, üvöltenek, hogy
adjak nekik hangot. Pár hónappal ezelőtt beszéltem is volna
erről szemrebbenés nélkül. De láttam, hogy milyen károkat
okozott Penn-nek az egyedüllét. Nem tehetem ezt vele. Nem
vehetem el tőle az esélyt, hogy egymásra találjanak a húgával,
bármennyire is utálom a csajt.
– Tudom. – Ismét megölelem, mert máris hiányzik, pedig itt
van. Sosem tudok betelni vele, és talán a továbbtanulástól is
azért ódzkodom annyira, mert nem akarok felkészülni a Penn
utáni életre. – Várj még! Majd idővel jobb lesz.
És az izommemóriám akkor bekapcsol. A szám megtalálja
Penn száját, és csókolózunk. Mélyen, hosszasan,
szenvedélyesen. A számba nyög és érdes kezébe veszi az
arcomat, majd az ágy felé terel. A térdem az ágykeretnek
ütközik, mindketten a matracra zuhanunk, levegő után
kapkodva nevetünk. Fölém terpeszkedik, csókolja a nyakamat
és az államat.
 – Basszus! Annyira hiányzott a szád.
– Nekem meg a segged. – Megszorítom a fenekét, és
beleharapok az alsó ajkába.
– Csak egy kis időtöltés vagy számomra, Koponyaszemű. Ne
feledd, hogy ennél nem jelentesz többet, és abban a percben,
hogy kötődni kezdesz, én valószínűleg lekoptatlak magamról.
– Azt majd meglátjuk, bébi. Te csak egy átmeneti fiú vagy
nekem. A leendő sebész férjem talán helyrehozza majd a
lábadat, ha valaha is bekerülsz az NFL-be.
Penn kuncog, a mellemhez érnek a csókjai, kigombolja a
kardigánomat.
– Vagy levágja tőből, ha elmesélem neki, milyen jól
szórakoztam a feleségével.
– Jobban, mint Adrianával? – elhúzódom, és a tekintetét
fürkészem.
– Limáról vagy az osztálytársamról kérdezel?
Arról, akire a tesód azt mondta, hogy szerelmes vagy belé.
– Az utóbbiról. Mintha Adriana Lima egy másodpercet is
fecsérelne rád.
– Féltékeny vagy?
– Most kikerülöd a választ?
A nyakamra téved a foga, belemélyeszti a kulcscsontomba.
Tudom, hogy a bőrömet karistolja, hogy megjelöljön, hadd lássa
és tudja mindenki. Mivel hirtelen nagyon megkönnyebbültnek
érzem magam, azt gyanítom, azért cipeltem többtonnányi
terhet a vállamon az elmúlt napokban, mert nem lehettem
együtt Penn-nel. És bár én csak egy kis időtöltés vagyok
számára, ő közben… a mindenem lett. A vigaszom. A jobbik
énem. A kedvenc dolgom a világon.
– Adrianának ehhez semmi köze. Ő egy állandó résztvevője
az életemnek, és ennek semmi köze nincs hozzád. Te… –
Megragadja a kardigánom gallérját, és közelebb húz az arcához.
– Te vagy a legjobb átmeneti jutalmam az utóbbi időben.
– Egy szavadat sem hiszem. – A kiejtett szavaimon merengek.
Nem szívesen vallom be, de hazudtam.
Penn lehajtja a fejét és rám vigyorog.
A szánk ismét majdnem összeér, amikor valaki hevesen
kopogni kezd az ajtómon. Penn lefejti magát a testemről, és
frusztráltan felnyög. Bár magasról leszarja, hogy lebukunk-e,
tudja, hogy én parázom ettől. Beletúr a hajába, hátrasimítja, és
a kopott Levi’sébe dugja a kezét, hogy megigazítsa a merev
farkát.
– Igen? – kérdezem egy kicsit túl élénken, pláne ahhoz képest,
hogy milyen hangulatban jöttem el a garázsból. Megköszörülöm
a torkom, és kijavítom a hangnemet. – Mi van?
– Daria? – Via ideges, színészkedő hangját hallom az ajtó
túloldaláról. – Én vagyok. Sylvia. Tudom, én vagyok az utolsó
ember, akivel most beszélni akarsz, de tényleg nagyon
szeretném, hogy jobban érezd magad.
Ebből azonnal tudom, hogy Via látta, amint Penn beoson a
szobámba, megpróbálva elrontani a pillanatot. Értem is. Ő
maga mondta nekem, hogy nem lehet enyém az ikertestvére. És
hogy még rosszabb legyen a helyzet: az, hogy magunkra zártuk
az ajtót, épp azt bizonyítja, hogy rejtegetünk valamit. Nem
mondhatok nemet neki. Így nem, hogy Penn itt van. Via úgy
tesz, mintha segíteni akarna nekem. Penn nem tudhatja az
igazat.
Penn-nel egymásra nézünk. A szemében reményt látok, és
tönkretesz ezzel, mert Via arra készül, hogy tönkretegyen
engem. Kezd hozzászokni a húga friss verziójához. Talán
ravasz, szókimondó és vad tinédzserként ismerte, de Via most
csupa napsugár és jószándék. Odáig van érte, pedig értem
kellene odáig lennie – másképpen, de ennek ellenére most ez
van.
Végül Via taktikája mellett döntök. Ha ő tettetni fog, én is.
– Én… – Kétségbeesetten pillantok körbe, de nem tudom, mit
is keresek. Nem tudom elrejteni a testvérét sehová. Akkora,
mint egy ipari hűtőszekrény! A szekrényem túlságosan tele van
cuccal, az ágyam alatt pedig nagyon szűk a hely. – Csak
felveszek valamit és kinyitom az ajtót! – mondom, majd az
ablakhoz rohanok és kinyitom, hogy Penn ki tudjon mászni.
Továbbra is ott áll a szobám kellős közepén a magas, izmos,
gyönyörű testével. Nem is vagyok benne biztos, hogy kifér-e az
ablakon és hogy ki tud-e surranni rajta észrevétlenül.
– Komolyan? – Felhúzza a szemöldökét. – Az ajtókon alig
férek be, Koponyaszemű.
– Hát, vagy ez, vagy ott van még az az ágy alatti rés meg a
szekrényem. Melyik gimis filmes klisét választod? – Sokat
sejtetően mozgatom a szemöldököm.
Penn elvigyorodik, magához húz a felsőm szegélyénél fogva,
és lazán megcsókol, mármint konkrétan lesmárol meg minden,
mintha nem várakozna ránk a testvére az ajtó túloldalán.
Penn megszorítja a seggem, a merev farkához nyom engem,
majd fel és le mozgat rajta, teljesen leszorítva engem fél kézzel
minden megerőltetés nélkül.
– Látom ám, milyen kedvesen viselkedsz Viával.
Megragadom a farkát kettőnk között, megszorítom egy kicsit,
nem annyira, hogy fájjon neki, de ahhoz eléggé, hogy
felszisszenjen. Megnyalja a száját, hátraveti a fejét és erősen
becsukja a szemét.
– Minden türelmemre és jóságomra szükségem van most.
– Megfizetem majd a nyelvemmel meg a faszommal.
Még lop tőlem egy utolsó csókot, majd kimászik az ablakon, a
nevetése bekúszik a bőröm alá. Még csak nem is tesz úgy, mint
aki bujkálni akar. Bujkálni velem. Ha felvállal engem Via előtt,
az azt jelenti, hogy nem szégyell engem. Hogy nem tartozik száz
százalékban a táborába.
Kinyitom az ajtót, és hagyom, hogy Via besétáljon a
területemre. Úgy döntöttem, olyan kedves leszek vele, hogy
szivárványt és egyszarvút akar majd hányni, mire végzek vele.
Ha nem adok neki muníciót magam ellen, előbb-utóbb felhagy a
próbálkozással.
Via meg sem csodálja a pink pezsgőakváriumomat és a menő
szobámat – de miért is tenné? Járt már itt, a ruháim között
turkált. Becsukja az ajtót és az ágyamba ugrik, mintha az övé
lenne. Mélyen beszívja a levegőt, a szatén párnáim és macijaim
trónján vigyorog.
– Mintha a tesóm szagát érezném itt.
És beindulsz tőle, te perverz picsa?
Leülök az ágy szélére, és valahogy tudom, hogy tisztában van
azzal, hogy a bátyja már lelépett. Nem elég tökös ahhoz, hogy
kiálljon Penn ellen. Szerintem senki sem az.
 – A tiéd lehet a Jeep. – A tökéletes francia manikűrömet
nézegetem. – Mel valószínűleg nem fogja visszavinni, szóval
csak kárba menne.
Azt akarom, hogy anya fulladjon meg az előítéletétől, higgye
csak azt, hogy gonosz vagyok Viával. És ha mindeközben meg
tudom ölni Viát a kedvességemmel – hát, ez egy jó nagy zsíros
bónusz!
– Pfuj. – Kinyújtja a nyelvét. – Az a kocsi kibaszott ronda.
Nem kell, köszi! Nem tudom, hogy bírod elviselni azt a nőt.
Annyira csúszómászó. Régen is visszataszítónak találtam ezt, de
ma már elviselhetetlen.
Leesik az állam. Most komolyan az anyámról beszélt? A nőről,
aki többet áldozott rá, mint a saját lányára? A nőről, aki foggal-
körömmel harcolt azért, hogy ő vissza tudjon jönni? Aki
befogadta a házába? Aki az apámmal meg velem való
kapcsolatát is kockára tette, csak hogy megmentse őt? Az
arcomról valószínűleg leolvasható a döbbenet és undor, mert
Via magyarázkodni kezd.
– Négy évvel ezelőtt eltűntem. De ő csak úgy egy hónapja
talált rám. Egy perccel sem korábban, mint hogy Pennt a
szárnyai alá vette. És hol volt mindeddig?
Láttam, hogy Mel gyászolja Viát. Részben emiatt sem árultam
el neki, hogy én és Penn mit tettünk aznap. Tudtam, hogy sosem
bocsátana meg nekem. Gyűlölne és mentálisan tönkretenne, ha
tudná. Nem tartozom most Mel legnagyobb rajongói közé, de
még én is tudom, hogy ez süket duma.
– Mindent megmozgatott, hogy megtaláljon, miután eltűntél –
felelem abban a reményben, hogy a hangom higgadtnak tűnik.
– De nem az anyád.
– Hála istennek! Gondolj csak bele, milyen lenne, ha
örököltem volna a combjait, mint te. – Kipattan az ágyamból, és
az akvárium felé libben. Megérinti az ujjával, és a lenti
oxigéntartályból felszálló buborékokat nézi. – Elképzelted már,
mi történne, ha belevernél egy kalapácsot?
– Nem – csattanok fel.
– Hm. – Réveteg mosolyra húzódik a szája, majd ismét rám
koncentrál, teljesen az irányomba fordítva a fejét. – Ahogy
korábban mondtam, a testvérem nem lehet a tiéd. Javítom: nem
is dughatsz a testvéremmel! Te csak egy kis szarcsimbók vagy a
szemében, és bár zéró önbecsülés ragadt beléd, szerencsédre én
itt vagyok és figyelmeztethetlek, hogy ennél meg te is többet
érsz. Adriana sosem hagyná, hogy ez megtörténjen vele, és
végül őt fogja elvenni Penn, vele megy majd egyetemre is. Ő
szült neki gyereket, segélykiáltásként. Ne csinálj magadból
hülyét, fejezd be, ami köztetek van! Még ma.
– Mivel etettek téged Mississippiben? Savval és
téveszmékkel? – A körmömet nézegetem, próbálok unottnak
mutatkozni. – És mi van, ha szeretném, ha kihasználna? Mi van,
ha ő is csak egy kis szarcsimbók a szememben?
Dühösen bámul rám, mintha olyasmit mondtam volna neki,
ami teljesen új információ számára.
– Bármikor pokollá tudom tenni az életed.
– Akkor hajrá! – Intek felé a kezemmel. Már megtetted. –
Csináld csak!
– Ez háború, Daria? – Őrülten megvillan a szeme. Láttam már
ezt az izzást korábban, amikor Penn évekkel ezelőtt azt
ajánlotta, legyünk barátok. Adrenalinzsongás. Ebből látszik, ha
egy Scully tényleg izgatott.
Ásítást mímelek.
– Ha azt akarod? Én hozom a tankjaimat, te meg hozd a kis
botjaidat.
– Papírtankok. – Édesen elmosolyodik, és a pillantásától
valamiért meztelennek érzem magam. Mintha a vesztes oldalon
állnék. – Flitteres kis papírtankok, amiket könnyedén össze
tudok gyűrni. Vágjunk bele, Followhill!

Penn a születésnapi bulim kezdete előtt három órával lép le

otthonról.
Egy órával azután, hogy Bailey meg a szüleim elmennek a
Malibu Hotelbe, ahol az éjszakát töltik majd. Vasárnap reggelre
kitakarodtak a házból, úgyhogy megtarthatom minden idők
legodabaszósabb buliját. Mielőtt Penn beköltözött, nagyszerű
eseményeket szerveztem.
Mielőtt Penn ma elment, az ajtóban álltunk, smároltunk,
tapiztuk egymást és hosszú ideig csókolóztunk, majd Via
elindult lefelé a lépcsőn. Penn felnyögött, elhúzta a száját a
számtól és hunyorogni kezdett. Kár, hogy Via nem látott
bennünket. Most már jobb szerettem volna, ha látja, még
mindig tart a dolog. Nemrég meséltem rólunk Knightnak és
Vaughnnak – muszáj volt elmondanom valakinek, és Marx a
tudója, hogy Esmében és a pomponos csajokban nem lehet
megbízni –, és mindketten azt mondták, majd’ megőrülök azért,
hogy a mostohatesómmal csinálhassam, pedig a szexről
konkrétan nem is számoltam be nekik.
Prichard igazgató azonban szándékosan kerül engem, amióta
elküldtem azokat az üzeneteket. Szerintem kóstolgat. Vagy azt
akarja, hogy négykézláb másszak vissza hozzá. Kínos a helyzet,
amióta elcsípett engem Penn-nel az öltözőben. Tudom, szembe
kell néznem ezzel a konfliktussal is, de most annyi fronton
harcolok, hogy nem tudok foglalkozni a Prichard-problémával.
Most, hogy a bulim javában zajlik, leülök, és úgy érzem, hogy
évek óta most először lazítok. A hátsó udvaron lévő kanapéról
nézem, ahogy az emberek a medencénkbe ugrálnak, amit millió
különböző fény világít meg. Esme és Blythe közé szorultam be.
Knight, Colin és Vaughn körülöttünk ülnek a karosszékekben.
Gust még nem láttam, és gondolom, Via is itt flangál valahol,
random kisbabáknak szívja ki a lelkét, miközben előadja, hogy
ő egy kedves kis bébiszitterük. Mel rémesen örült annak, hogy
Via „belement” abba, hogy itthon marad ma.
Annyira örülök, hogy barátokat szerzel, Via!
Ja. Az én barátaimat. És ez kurvára nem véletlen, anyám.
– Hol van Gus? – teszem fel a kérdést, majd belekortyolok a
pezsgőmbe. A harmadikos minyonjaimat a konyhába tereltem
és a bárpultnál adtam nekik feladatot, így egész este pezsgőt és
importált sört szolgálnak fel nekünk. Nem mintha bánnák. A
gimi előkelőségeivel vegyülhetnek és láthatóvá válnak. Arról
nem is beszélve, hogy egy Followhill hívta meg őket, ami ebben
a városban felér egy győztes lottószelvénnyel.
Hogy milyenek az All Saints gimis bulik? Ha jók, azaz van
alkohol, szex meg jó zene, nem is hallasz róluk, hacsak nem
vagy ott.
Jövőre majd átveszik a szervezést a minyonok, és úgy fognak
viselkedni, mint én. Ma azonban a dicsfényemben úsznak, de
tőlem távol.
– Az új csajjal van, de már vagy két órája. – Colin belekortyol
a sörébe és megböki Knight combját, hogy passzolja át neki a
spanglit.
– Via? – A szám kiszárad. Remélem, nem jöttek össze. Penn
gyűlöli Gust, és ez kölcsönös.
– Aha, ő. – Colin ásít, és felém mutat a sörrel. – Remélem,
tudja, hogy nem véletlenül hívják őt Céllövölde Gusnak.
– Gust Céllövölde Gusnak hívják? – Blythe az orrát ráncolja.
Esme elpirul mellettem és lehúzza a maradék italát.
– Így van. – Knight átadja a spanglit Knightnak, amit eddig
gondosan tekergetett a szempillaspirálom segítségével. –
Egyszer egy csajnak begyulladt a szeme, miután Gus szembe
lőtte a forró fehér szószával.
Blythe felröhög.
– Ez kínos. Ki volt az?
Esme úgy tesz, mintha SMS-t írna a telefonján, de az ujjai nem
mozognak. Knight vigyorog, és elfordítja a tekintetét róla.
– Gondolom, olyan valaki, akit nem volt érdemes megdugni.
– Bocsika – énekelem (pont úgy, ahogy az anyám, jövök rá
utóbb), majd felpattanok a kanapéról, hogy megkeressem Viát
és Gust. – A hangfalakból a Rage Against the Machine dala, a
Killing in the Name szól, miközben átvágok a zsúfolt nappalin,
amit megtöltenek az ivó, táncoló és a falakhoz dőlve, bútorokra
ülve smároló tinédzserek. Az emeletről nevetést hallok, és azt
látom, hogy Bailey ablakából a kinti trambulinra ugrálnak
emberek. Elindulok a lépcsőn felfelé, és meg kell kapaszkodnom
a korlátban, mert elmosódik előttem minden. Részegebb
vagyok, mint gondoltam, cikcakkban megyek fel az emeletre.
Sorban nyitogatok be a szobákba, a pulzusom egyre gyorsabb
lesz közben. Penn szobája bezárva, de tudtam előre, hogy így
lesz. Láttam, hogy szemeteszsákokba pakolt mindent, ami arra
utalhat, hogy velünk lakik, és elvitt mindent Vaughn kerti
bungalójába még délelőtt. Nem kockáztat. Amióta hozzánk
költözött, egy barátomat sem hívtam át magunkhoz, és
gondolom, tudja, hogy ezzel mekkora áldozatot hoztam. Azt
nem tudja csak, hogy ezt örömmel tettem. És azt sem tudja,
milyen büszke vagyok rá, amiért ennyi mindenen képes volt
átmenni zokszó nélkül.
Amikor a szobámhoz érek és benyitok, látom, hogy Via hever
az ágyamban, rajta pedig Gus. Smárolnak és Gus Via csupasz
lábát simogatja. Egy olyan ruhát visel, ami nem ismerős nekem.
Mel bizonyára elment vele vásárolni valamikor a szívem
összetörése és összetiprása közötti időszakban, csak hogy egész
biztos legyen benne, hogy kinyír engem.
– Céllövölde Gus – dorombolom, mire Gus Viára pillant, de
továbbra is ott marad rajta. – Járj egyet! Van egy-két szavam
Mississippi Sylviához.
– Nem, Followhill. Most jól elvagyok itt. – A ruhán keresztül
Via lába közé nyomja a pöcsét, Via pedig gonoszul felnevet. –
Kibaszottul – lehajol, és megharapja Via orrát – jól.
Az arcomhoz emelem a mobilomat és vidámnak tettetett
hangon gépelni kezdek.
 – Azt hiszem, ezt jelentem az edződnek. Tudod, apám mindig
őt teszi meg főnöknek, hogy a bulijaimon mindenki jól
viselkedjen.
– Baszd meg! – Gus még egy kicsit csócsálja Via ajkait, majd
talpra áll, felkapja a focis felsőjét a lila ágypadról, aztán úgy
viharzik el mellettem, hogy a vállunk összeérjen.
Én továbbra is az ajtóban állok. Azt a témát, hogy az
ágyamban hancúroztak, még egy háromméteres rúddal sem
vagyok hajlandó érinteni. Elhányom magam tőle és bosszant, de
nem annyira, mint az a tény, hogy Via az ellenséggel bújt egy
ágyba, méghozzá szó szerint.
Via pufogva feltápászkodik, hogy otthagyjon, de ezúttal én
zárom be az ajtót előtte, majd az ágyamnak szegezem a hátát.
– Ülj le!
– Csak egy okot mondj arra, hogy miért! – Mozdul, hogy ismét
felálljon.
– A bátyádról van szó, és ha törődsz vele egyáltalán, aminek
az elmúlt négy évben nem sok jelét mutattad, akkor figyelj ide
rám!
Leülök mellé az ágyra. Mindketten a lábunkat nézzük. Az
elmúlt napok miatt frusztrált és kótyagos vagyok. Amikor már
azt hittem, sikerült elérnem valami haladást Penn-nel és Mellel,
Via visszajött és elcseszett mindent.
– Mi van közted és Gus között? – vonom felelősségre.
– Azt hiszed, elmondok neked bármit is? – duzzog. A szemem
sarkából felé pillantok és látom, hogy könnyes a szeme. Biztos
rossz neki mindezt látni és rájönni, mi minden maradt ki a
fiatalságából. Amit már sosem hozhat be. A gimis éveit nem
tudja bepótolni soha.
– Korábban is csókolóztatok már Gusszal? – végighúzom az
ujjam a ruhám szegélyén, hogy új taktikával próbálkozzam, de
közben rettentő kíváncsi is vagyok a válaszra.
Horkantva nevet fel a könnyeivel küszködve.
– Térj a lényegre, Daria! Nem vagyunk barátok, nem fogom
kiönteni neked a szívem.
– Oké. – Nagy levegőt veszek. – Csak szeretném, ha a teljes
képet látnád, mielőtt randizni kezdesz Gusszal vagy elkezdesz
kavarni vele. Ő meg a testvéred nyílt ellenségek. Aznap, amikor
a Saints elverte a Bulldogokat a focipályán a szezon legelső
meccsén, hallottam, hogyan üvöltöztek egymással. Penn pár
nappal előtte átjött az iskolánkba és próbálta átbeszélni a
dolgokat Gusszal, de nem sok sikerrel. Penn szerint Gus csalt
valahogy, hogy nyerhessenek – magyarázom, mániákusan
próbálva meggyőzni őt, mennyire gyűlöli egymást a két srác. –
És valahányszor együtt látom őket, Gus próbálja kibillenteni
Pennt az egyensúlyából.
Via nagy levegőt vesz és becsukja a szemét.
– Úgy érzem, Penn abban a pillanatban feladta, ahogy én
megszöktem, és semmit nem tehetek, hogy közelebb kerüljünk
egymáshoz – ismeri el. Felpattanok, és óvatosan ránézek. Ez
nagyon úgy hangzott, mint egy vallomás. A vallomás jobb a
támadásnál, márpedig amióta Via nálunk lakik, csak azt kapok
tőle.
– Hogy érted? – A hangom bátorító, de olyan halk, akár a
suttogás.
– Penn furcsa velem. Nem ellenséges, de… távolságtartó. Úgy
érzem, nagyon magára hagytam azzal, hogy elmentem. Mintha
lett volna más választásom. Rhett bármelyik pillanatban
megölhetett volna. És bármennyire is szeretett engem Penn és
állt ki mellettem, mégis csak egy gyerek volt még ő is. Nem
tudott megvédeni engem. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen,
akit hibáztatni lehet…
– Nem, ez nem igaz – vágok a szavába. – Rhett a hibás. És az
anyukád, a későbbi viselkedése miatt. Az iskola, a rendszer, sőt
bizonyos fokig az anyám is, mert nem vette észre, hogy mi
zajlik. De nem te.
– Penn nem hibás – hangsúlyozza. – Mégis ő sérült a
legjobban ebben.
Eljött az ideje, hogy én is vallomást tegyek. Az igazság
fojtogató, és az alkohol is azt mondatja velem, essek túl ezen. Ez
egy gyónás. Jó nehéz. De talán ennek hatására megszabadul a
gátlásaitól meg a bűntudatától, és hidat tud építeni a szakadék
fölé, ami közte és Penn között kialakult.
– Penn meg én is hibásak vagyunk – szólalok meg halkan.
– Tessék? – Rám villan a szeme. – Mi a francról beszélsz?
Nem is ismertétek még egymást, amikor ez történt.
Elmondok neki mindent arról a napról. Felelevenítem az
egészet attól a pillanattól kezdve, hogy ott álltam az ajtóban
azért imádkozva, hogy soha többé ne lássam őt, az első csókig,
amit Penntől kaptam. Meg mindazt a borzalmat, ami a kettő
között történt. A levelet. Azt, hogyan szaggatta szét Penn. Az
örömet, amit közben éreztem. Azt, hogyan írtam róla a kis
fekete könyvembe még aznap este. Hogyan lett a könyvem
egyre vaskosabb.
 – Összetépte, de nem tudta, mi az. Nem tudta, Via. Nem tudta
– ismételgetem.
A mondat végére úgy érzem, nem kapok levegőt. Mintha
lefutottam volna a maratont. A teljes testemmel elnyújtózom az
ágyon, hogy jobban lássam őt. Reszket, és könnyek csorognak le
az arcán. Most jövök csak rá, hogy az anyám sosem mondta el
neki, hogy felvették a Királyi Akadémiára. Miért is mondta
volna? Kegyetlen, keserédes hír. Próbálom megölelni, de Via
feláll. Én is.
– Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna a levélre meg
rád és arra, milyen borzalmas ember vagyok – gyónok tovább
és alig látok a könnyeimtől. Igazat mondok. Bár gyűlöltem Viát,
magamat is gyűlöltem, amiért ezt tettem. Most is gyűlölöm.
Anyát azóta hívom Melnek. Akkor kezdődött az összeomlásom.
– Kérlek, higgy nekem!
A pofon a semmiből jön. Éles, mint egy kés, és tele van tűzzel.
Hosszú ideig érzem még az arcomon a keze nyomát, amit
azonnal elhúzott, és ösztönösen az arcomhoz nyúlok, a sajgó
részt dörzsölgetem.
Épp most vágott pofon. Az agyam a testem többi részével
üvölt, a két fülem között egy visszhang cseng. Ad infinitum.
– És ettől minden rendben lesz? – Felém fordul teljesen. – Te
meg a bátyám tönkretettétek az életemet. Rhett egy bántalmazó
fasz volt. Mama semmire nem reagált és az esetek 80
százalékában nem volt magánál, a te anyád pedig azért tolt el
magától, mert nem tudtad elviselni, hogy közel vagyunk
egymáshoz, és nem akarta, hogy felhúzd magad – mondja,
nekem pedig eláll a lélegzetem. Ezt nem tudtam. Nem tudtam,
hogy Via és anya eltávolodtak volna egymástól. – Ha tudtam
volna, hogy bejutottam, biztosan nem szököm el! Akkor minden
sikerült volna, Daria!
– Tudom. – Zokogok, a térdemre nyomom a kezem és a
fejemet rázom. A könnyek égetik a sérült arcomat, de a
részegség és a pajzsom hiánya miatt elismerem, hogy
megérdemeltem a pofont. – Istenem, tudom!
A sírástól remeg a vállam. Via felé húzódom, azt tervezem,
hogy… nem is tudom, mit, azt, hogy letérdelek elé, ha kell, de ő
ismét elhúzódik. Megrúgja az éjjeliszekrényemet, majd felveszi
az első, keze ügyébe kerülő tárgyat – egy arany ébresztőórát,
amit Lunától kaptam pár éve, miután hazajött egy svájci családi
nyaralásról – és rám céloz.
– Hagyj engem békén, Daria! Komolyan beszélek!
– Kérlek, ne vesd meg emiatt a testvéredet. Nem ez volt a
célom vele. Csak azt akartam: tudd, hogy mindenki hibás azért,
ami négy évvel ezelőtt történt. De most visszatértél és
jóvátehetjük, ami történt.
– Azt nem lehet jóvátenni!
Teljes hangerőn üvölt velem, a teste megfeszül közben, olyan
erősen kiabál. Szerencsénk, hogy a zene elég hangos odakinn. A
Tainted Love megy épp a Soft Celltől, és akaratlanul is egyet kell,
hogy értsek Via kijelentésével.
A szerelem olyan, mint a fertőzés. Minden szép dolgot
beszennyez, és tönkreteszi a lelket. A szerelem sokkal
undorítóbb dolog a gyűlöletnél, mert ha valakit gyűlölsz, nem
vagy összezavarodva. De ha az ember szerelmes lesz, meglágyul
az agya.
 – Az időt nem fordíthatod vissza. Mississippiben is
szenvedtem és bántalmaztak, csak másképpen.
– Akkor meg minek egyeztél bele anyám kérésébe és jöttél
vissza? – Próbálok uralkodni a hangomon, az izmaimon. – Miért
nem maradtál inkább ott?
– Azért, mert utállak téged! – A levegőbe röppennek a karjai.
– Azért, mert tudtam, hogy az első sorból nézhetem majd Daria
Followhill tökéletes életét. Mert valahol tudtam, hogy elcsábítod
Pennt. Mert ezt tetted, Daria. Elvettél tőlem mindent.
– Vicces. – Szipogok, a torkomat elönti a keserűség. – Én
ugyanezt érzem veled kapcsolatban.
Via a fejét rázza. Kiviharzik az ajtón, én pedig utánaszaladok.
Arrébb tolom az embereket és rájuk üvöltök, hogy húzzanak az
útból. Valószínűleg megszállottnak tűnök, és mindenki utánam
néz, hogy lássa, Daria királynő hogyan kergeti az új
mostohahúgát. De nem hagyhatom, hogy elrohanjon, amikor
hozzá beszélek. Így nem. Hiszen nem egyeztünk meg
semmiben. Úgy robog a pánik az ereimben, mint egy
elszabadult folyó. Minél jobban próbálkozom nála, annál
inkább eltol magától.
Végül elveszítem Via nyomát a tömegben, Alisha magához
ránt, és azt mondja, turkálni szeretne Mel gardróbjában, hogy
lássa, milyen Fashion Week-darabokat rendelt meg a friss
szezonból. Automata üzemmódba rakom magam.
A hercegnő kastélya kezd szétzuhanni.
És tudom, hogy hamarosan eljön az ítélet napja.
De most csak mosolygok és legyintek, ahogy a hercegnők
szoktak.
 Még akkor is – illetve főleg akkor –, amikor magukba
roskadnak.
 Tizennegyedik fejezet

Azt hiszed, kamu vagy

Pedig nálad igazibbat nem láttam
Fáj, amit nézek
Szép, amit látok
Összetörik, amihez hozzáérek

Penn

Aki kíváncsi, hamar megöregszik, és ideje volt, hogy engem is

elérjen a végzetem.
Tudom, faszság volt részemről hazajönni, még mielőtt
kaptam volna egy üzenetet, amiből kiderül, hogy a bulinak
vége, de a hülye fejem most itt van.
Amikor leparkolok a Priusommal a környék távolabb eső
részén, a buli javában zajlik. Ha horrorfilmet készítenék, az
valami ilyesmi lenne. Gyalog érkezem meg a Followhill-villába,
baseballsapkában, hogy ne legyek feltűnő, zsebre vágott kézzel.
– Sz’asz! Kis pöcs. – Valaki nevet a hátam mögött, és mivel ma
este az intelligencia nem az erősségem, úgy döntök, jó ötlet
hátrafordulni, és megnézni, ki az. Dean Cole, Knight apja. Kinn
ül a gyarmati stílusú háza előtt – nagyon furcsa ez az építészeti
stílus Dél-Kaliforniában, de a felesége Virginiából származik, és
annyira odáig van a nőért, hogy átalakíttatta miatta az egészet
déli stílusúra – és Bloody Maryt iszogat.
– Szerinted jó ötlet odamenni? – A Followhill-villa felé bök az
állával.
Kiköpöm a rágómat, és Spencer gyepére rúgom.
– Nem.
– Gondoltam, rákérdezek. – Nevet.
– Mit csinál idekinn? – Kíváncsian méregetem. A
Followhilleknek kémkedik?
Női köhögés hangját hallom a házból. Dean összehúzza a
szemét, fogja a poharát és egy nagyot kortyolva ledönti belőle a
maradékot.
– A kisasszony nem érzi jól magát. Majd később csatlakozik
hozzám a friss levegőre.
Erre nem tudok mit mondani, úgyhogy csak bólintok.
– Alhatsz ma nálunk – ajánlja fel.
– Nem. Van még egy kis elintéznivalóm az ivadéka barátaival.
– Leharapok egy vardarabkát a tenyeremből, és a földre köpöm
a bőrt.
Talán csak Daria és Via közelében akarok lenni. Hogy lássam,
nem nyírták még ki egymást. Indulok is.
– Szereted őt? – Dean Cole hangjától a földbe gyökerezik a
lábam.
Fogalmam sincs, honnan tudja.
És nem tudom, hogy ezek szerint Jaime és Mel is tudja-e.
És azt sem tudom, miért érzem olyan forrónak az arcomat.
 Csak azt tudom, hogy nem most kellene elgondolkodnom
ezen a kérdésen.
Nevetve rázom a fejem.
– Ez csak ártalmatlan szórakozás.
– Ki számára ártalmatlan? – kiált utánam, amikor a
Followhill-ház felé indulok.
Számomra, mondanám legszívesebben. A Bádogember
számára.
– Elmondja Jaime-nek és Melnek? – megfordulok, és hátrafelé
megyek tovább.
Újratölti a poharát a fotelje karfáján lévő üvegből, és a
folyadékon tartja a szemét.
– És szalasszam el a pillanatot, amikor ő maga jön rá és
szétrúgja a segged? Szerintem hagyom, hogy megtedd ezt
helyettem. De aztán maradjon nekem hely az első sorban,
amikor sor kerül rá!
– Megdumáltuk.
Beslisszanok a kis kerti bungaló mögött, jó pár méterre Gustól
és az All Saints focicsapatától.
A védelmemre szóljon, nem azzal a szándékkal jöttem, hogy
Sherlockot játsszam és hallgatózzak. A lehetőség akkor hullott
az ölembe, amikor megjelentem. Épp a gyepen akartam átkelni,
hogy megkeressem a tesómat, és lássam, nincs-e kiborulva,
amikor meghallottam Gus hangját. És most muszáj
végighallgatnom.
– …ha nem jutunk ki az államira, az edző hidegvérrel
meggyilkol bennünket. Prichard igazgató felgyújtja a
tetemünket, a polgármester pedig kirugdos minket a városból. –
Hallom, hogy a futó játékosuk a sörébe nyög. – És Gus, haver,
tudom, hogy szerencsénk volt, de láttad az edzésen, milyen
formában vagyunk. Kurva szar formában.
Gus felröhög. A bungaló mögé nézek és figyelem, ahogy a srác
a medencébe önt egy színig telt hamutálat.
– Attól, hogy te szar vagy, még nem az mindenki.
– Alexa. – Knight Cole kifújja a spangli füstjét, majd a
virtuális asszisztense felé fordul, ami mellette figyel a tableten,
a nyugágyak közötti egyik asztalon. – Mondd el Gusnak, hogy
nem tud mindenkit átverni! Hogy a múlt héten mennyire
szarok voltunk a meccseken, amiket éppen csak megnyertünk
egy kicsivel. Még akkor is, ha a másik csapat nem volt kint a
pályán. És hogy hamarosan elfogy a szerencsénk, úgyhogy meg
kell beszélnünk az edzővel, hogy hozzunk pár komoly változást,
amennyiben ki akarunk kerülni az államira.
– Cole, csak nyugi! – Gus kidülleszti a mellkasát. Megigazítja a
baseballsapkáját. Jó büdösnek néz ki az a szar a fején. – Így lesz
minden tuti. Basszus, ez rímel! Rohadt kreatív vagyok beszívva.
Majd én gondoskodom mindenről.
– Ezt hogy érted? – kérdezi Knight teljes komolysággal. A
hangjából aggodalmat hallok ki, márpedig Knightot nem
könnyű kihozni a sodrából. Tudom, hogy Gus elővigyázatlan,
részeg és be van szívva, és ha mond bármit is, amivel szarba
kerülhet, arra itt és most fog sor kerülni. Beszívom a levegőt,
libabőrözni kezdek. Gus kinyitja a száját, az első szó el is
hangzik, de aztán valaki hangosan odakiabál neki.
– Hát, itt vagy! Mindenhol téged kerestelek! – Via átöleli a
nyakát, és aléltan mormog.
 A hangja vidám, élénk, és mint általában, kibaszott fals.
Ökölbe szorul a kezem és minden erőmmel arra koncentrálok,
hogy ne üssek bele egy nagyot a betonfalba, amihez épp dőlök.
Via lényegtelen hülyeségekről dumál: hogy mindenki lelép, az
emberek szállingózni kezdtek, és ha a srácok szeretnének még
egy sört, most van itt az ideje. Miatta nem hallottam most, hogy
beismeri ez a barom, mit tett.
Ennyit az egymásra találásról, az újraegyesülésről meg az
összes ilyen baromságról.
Az emberek menekülnek a házból. Egy szomszéd
rendőrséggel fenyegetőzött, de adott Dariának félórát, hogy
összeszedje magát, mielőtt rájuk szabadítja a kékruhásokat.
Valami azt súgja, hogy Dean szívességet tesz nekem. Tudom,
hogy ha a bungaló mögött maradok, az emberek biztosan
észrevesznek, amikor megkerülik a házat és a kocsijuk felé
indulnak, úgyhogy elbújok a kerti kunyhóban.
Olyan belül, mint egy kis vendégház, amerikai konyhával, a
sötétbarna pultokat mindenhol türkiz márvány borítja. Van egy
hálószoba is, üvegfallal. A nappali bármelyik pontjából be lehet
látni oda. Nem mintha be akarnék. Ahogy megtalálom a
villanykapcsolót, megtorpanok. A nyögések hangjából
egyértelművé válik, hogy az átlátszó hálószobában
megzavartam egy nagyon intim pillanatot.
Nevetgélve elfordulok, hogy kinyissam az ajtót és
visszamenjek, amikor odakinn egy kis testnek ütközöm.
Lenézek, és meglátom Dariát.
A szeme hatalmasra tágult, a szája tátva.
– Mi a francot csinálsz te itt? – cseszem le, folytatva a
hülye/furcsa esti viselkedésemet. Itt lakik. És nekem kellett
volna máshol lennem ma. De amikor együtt vagyunk, Daria
folyton össze van zavarodva, ami kifejezetten jólesik az
egómnak és a faszomnak is.
– Itt tartjuk a jeget és valami lúzer beleöklözött a falba
fogadásból. – A szemét forgatja full pomponlány üzemmódban.
Elkapom a grabancánál fogva, behúzom a házba és magunkra
csukom az ajtót.
– Én… szólal meg, és vadul az alsó ajkába harapok.
Keményen és váratlanul.
– Sss – szólok rá. – Társaságunk van, ocsmány kis
szörnyetegem!
Továbbra is elnyel a sötétség, amikor megfordítom Daria
testét és a feje búbjára helyezem az államat, majd az üvegfalú
hálószoba felé mutatok. Csak körvonalakat látunk, de a pozíció
kivehető. Egy srác a falnak támasztja az egyik karját, és épp egy
csajt dug szájba. Kíméletlenül bassza a száját, az egyik kezét a
lány tarkójára szorítva. Daria felnyög, nekem pedig
megkeményedik a farkam. Olyan rég nem jártam már a
testében.
– Te csináltál már ilyet bárkivel? – hajolok le, ajkaimat a
vállgödrébe hajtva. Megragadom a derekánál fogva és közel
húzom a testemhez, a kemény faszom a hátához nyomódik a
ruhákon keresztül. A rohadt magasságkülönbség! Nem is
tudom, miért kérdem ezt. Ha nem fog tetszeni a válasz, lehet,
hogy bedurvulok. Rohadtul nem hiányzik nekem egy priusz, de
ha megtudom, hogy Prichard igazgató leszopatta magát
Dariával, akkor előfordulhat, hogy apró darabokra szedem szét
a csávót, és megsütöm reggelire.
A sportolóknál sosincs olyan, hogy elég fehérje.
Daria hangosan beszívja a levegőt, de nem válaszol.
Végighúzom az ujjam a belső combján hátulról, a fogammal a
fülét kényeztetem, a kezem közben egyre feljebb halad a
bugyija felé, amit aztán félrehúzok.
– Válaszolj!
Nyög, amikor megcsípem a csiklóját, úgyhogy megismétlem.
Annyira be vagyok indulva, hogy el tudnám áztatni az egész
ruháját, de gondolom, a finnyás kis hercegnőm ezt nem
értékelné annyira. Hátradönti a fejét a vállamra, amikor dugni
kezdem a mutató és középső ujjammal, a hüvelykujjammal
körözök a csiklója felett. A másik kezemmel a mellbimbóján
dolgozom a ruháján keresztül.
– Minden első alkalmamat – nyögi fojtott hangon. – Mindet te
vetted el.
– Jó kislány. Nézz rájuk! – sziszegem, a hangom olyan rekedt
és hörgő, hogy alig ismerek rá. – Jegyzetelj, Koponyaszemű!
Holnap ezt fogjuk csinálni.
Nézi, ahogy a pár folytatja a műveletet. A fiú egyre vadabbul
és gyorsabban dugja a csaj száját, majd felnyög. Daria hátulról
elkapja a farkamat, megszorítja, én pedig becsukom a szemem.
Ne élvezz el, ne élvezz el, ne élvezz el!
Odakinn az emberek a bungaló környékén lézengenek.
Dumálnak, nevetnek, üvöltöznek és élik a kis középszerű,
átlagos életüket. Sokan elindultak már, de pár seggfej még itt
döglik, nem hajlandó elmenni. Például ez a pár is itt előttünk,
akik nem akarják élvezni a társaságot, amikor helyette gecit is
facsarhatnak a srác farkából.
– Elmegyek! – nevetgél a csávó, a hangjából csak úgy árad a
pusztító unalom.
Nem nézek oda, de látom a lelki szemeim előtt Daria
kikerekedő szemeit, amikor meghallja az ismerős tenorhangot,
és nagyon vissza kell fognia magát, hogy az orgazmus előtti
zónában maradjon.
Ez Vaughn.
– De most ne az arcomra – dorombolja a lány nevetgélve, tele
szájjal.
Daria felnyög.
– Esme!
Gyorsan elrántom a kezem a mellkasáról és Daria szájára
tapasztom, arra az esetre, ha konfrontálódni támadna kedve.
Én személy szerint leszarom, hogy kik ezek. Csak azt tudom,
hogy a herém feszül, ha rájuk nézek, és most már el akarok
élvezni. Vaughn kihúzza a farkát Esme szájából, megragadja a
haját, oldalra dönti a fejét és ráélvez a nyakára meg a ruhájára,
mellmagasságban. Esküszöm, abban a pillanatban kis híján
felnyomom a teljes öklömet Dariába, ő pedig úgy felizgult, hogy
a nevemet kiabálja és a tenyeremet harapdálja, ami még mindig
sebes a Viával kötött vérszövetség óta.
Dariára számíthatok, ha ki akarok ölni magamból minden
jóérzést az én álságos, kamuhúgom iránt.
Esme felénk pillant, miközben Vaughn továbbra is ráérősen
facsarja magából a gecit a csaj két csöcse közé, én pedig
gondolkodás nélkül megragadom Daria kezét és kiosonok vele,
még mielőtt láthatnák az arcunkat. A kezemből ömlik a vér a
szépen gondozott fűre.
– Picsába! – Daria átrohan az udvaron velem. A cipője sarka
a nedves talajba fúródik, ami lelassítja, én pedig rángatom a
kezét, mert semmi kedvem ahhoz, hogy All Saints-es seggfejek
lássák, hogy egy Las Juntas-patkány beszökött a menő
bulijukba.
– Mi van, ha megláttak minket? – zihálja Daria.
– Ők buktak le azzal, hogy Esme szájában van Vaughn fasza.
Majd ők kitalálják! – Megkerülöm a házat, a konyhaablak alá
húzom, ami egy kovácsoltvas kapura és magas bokrokra néz. Itt
senki nem láthat bennünket.
– Hol voltál ma? – A hangjából csak úgy árad a számonkérés.
Adrianát és Harpert látogattam meg, de ma van Daria
születésnapi bulija, és nem akarom elbaszni a kedvét. A két
combom közé húzom és megragadom a seggét.
– Hiányoztam? – A hüvelykujjammal rákenem a vért az alsó
ajkára. Gondolkodás nélkül lenyalja és közben a szemembe néz.
– Válaszolj a kérdésemre, Penn!
– Hoztam neked egy születésnapi ajándékot.
– A tesóddal közös vérszerződést? – A kezemre siklik a
pillantása.
Nagyon éleslátó teremtés. Nem hiszem, hogy az emberek
megadják neki a kellő elismerést. Meg tudná találni Bin Ladent
egy hét alatt, ha kapna elég Red Bullt meg erős internetet.
Továbbra sem tiszta számomra, hogyan is érzek Via iránt. Nem
veszem be a jókislányos műsorszámot, és minél több idő telik el,
annál biztosabb vagyok benne, hogy csak azért szerettem őt,
mert valakinek muszáj volt. Mert az anyánk nem szerette.
Amikor Via önmaga volt, akkor legalább együtt tudtam érezni a
dühével. Mert én is dühös voltam. De ez a Brady család stílus?
Mintha egy papírmasé picsa lenne kamuflitterrel beborítva.
– Fordulj meg! – váltok témát.
– Úgy tűnik, ezt a pozíciót szereted legjobban, ha rólam van
szó – sóhajtja Daria, és továbbra is egy helyben marad. Téved.
Egész kibaszott nap képes lennék nézni az arcát. Bárcsak legális
munkának számítana, akkor biztosan ezzel keresném a
pénzem. Folyton túlóráznék és egy év alatt milliárdos lennék.
(A matek amúgy sehogy nem jön ki, szóval ezt inkább
hagyjuk!)
Összefogom a szőke loknijait és hagyom, hogy a bal vállára
omoljanak, majd megcsókolom a tarkóját. Előveszem a
zsebemből a tengeri üveg nyakláncot, és felteszem rá.
Daria könnyes szemmel fordul vissza felém. Nem tudom
elviselni a sebezhetősége látványát, ami nagyon valódinak
tűnik, márpedig nehezemre esik valódiként gondolni Dariára.
Még ha hiteles is, ez nem működhet. Még ha én nem is
foglalkozom azzal, mit gondol Jaime és Mel, Daria igen, bár ezt
valószínűleg soha nem vallaná be. És a szülei sosem fogadnák
el, hogy együtt vagyunk. Arról nem is beszélve, Via milyen
pokollá tenné az életemet. És még mielőtt erre sor kerülne, ott
van az Adriana- és a Prichard igazgató-probléma, amit kezelni
kellene, és arra sincs semmi garancia, hogy Daria nem fog
kihátrálni, amikor színt kellene vallania a gazdag barátai előtt,
és elmondani, hogy a kis pátyolgatott szerencsétlennel jár.
Minden egyes alkalommal, amikor elvinném valahová, abból
a pénzből fizetném a számlát, amit az apjától kaptam. Csak
azután lesz saját pénzem, ha bekerültem az egyetemi
focicsapatba, és mire ez bekövetkezik, ki tudja, hol lesz Daria?
Sosem beszéltünk erről. Én oda megyek, ahol teljes ösztöndíjat
kapok.
Számára az egész világ rendelkezésre áll. Elmehet a keleti
partra is, az Egyesült Államok közép-nyugati részére, de akár a
kurva Európába is.
Az én világom azonban egy szűkös és göröngyös ösvény. Nem
hiszek a tündérmesékben. Shakespeare-nek szerintem igaza
volt. Amikor két ember megpróbál az árral szemben menni, jól
rábasznak. Vége.
– Koponyaszemű – suttogom. A nyakam köré fonja a karjait,
és pipiskedve megcsókol.
– Olyan magányosnak éreztem magam nélküled – suttogja a
számba.
– Nagyon magányos volt nélküled – ismerem el.
– Még mindig a nyakláncról beszélünk?
Mindketten felnevetünk, de gyorsan el is hallgatunk. Úgy talál
egymásra a szánk, mintha erre lennének programozva. Olyan
sokáig csókolózunk, hogy az ajkaim lángolnak és bereped a
szélük. Olyan kétségbeesés van ebben a csókban, amit korábban
nem éreztem. Búcsúcsóknak érzem, és nem tetszik az íze.
Elhúzódom, szeretném elölről kezdeni. És azt is meg akarom
mondani neki, hogy ne járjon most már Prichardhoz. Hogy
ideje minden háttérzajtól elszakadni. Még mindig nem tudom,
mit csináljak Adrianával vagy Daria szüleivel, vagy a kibaszott
életemmel, de mindig is menet közben szoktam rájönni, hogyan
kezeljem a problémákat.
 Ahogy kinyitom a számat, tőlem jobbra valaki rémülten
felüvölt. Dariával oldalra kapjuk a fejünket, és látjuk, hogy Via
áll velünk szemben, a szája elé kapott kézzel.
Az ikertestvérem sarkon fordul és elrohan, én pedig
utánairamodom. Ösztönösen csinálom, ugyanis legutóbb,
amikor elszaladt, Rhett megállított engem.
Ezúttal semmi nem fog.
A medence melletti fűre lököm Viát, és mindketten a nedves
földre esünk. Via alattam tekereg és kiabál. Én nedvesen, a
frissen vágott fűben fekszem és a péntek esti fények alatt jól
érzem magam. Felállok, megragadom a karját, hogy felsegítsem,
majd a könyökénél fogva a ház felé rángatom. Via sírva
ellenkezik, és az az érzésem, hogy túlságosan kiborult most
ahhoz, hogy tisztán tudjon gondolkodni.
Amikor belépek az üres házba – épp nagytakarításra
készülnek nagy erőkkel –, azonnal a lenti szobájába irányítom.
Egy pillanatra sokkot kapok a rengeteg rózsaszíntől, amit
Melody felhalmozott itt. Valakinek le kellene ülnie vele és
elmondani, hogy nem kell minden nőies és kamaszos dolognak
úgy kinéznie, mint egy puncinak. Odahajítok Viának egy
babzsákot, és hátrahúzom a vállamat.
– Nézd! – szólalok meg olyan nyugodt hangon, amit nem is
érzek. – Ez van.
Még én is érzem, hogy ez a magyarázat meglehetősen
szánalmas. Nem mintha ettől kevésbé lenne igaz. Ha az zavarja,
hogy Dariával testnedveket cserélünk, akkor vár még rá néhány
kellemetlen pillanat.
– Vele jársz? – A szeme vörösen izzik. Az egész arca eltorzult.
 A homlokomat gyúrom és őszintén elgondolkodom a
válaszon.
– Én is valami ilyesmire tippelek.
– És mi van Adrianával meg a kisbabával?
– Nekik ehhez semmi közük. – Elhallgatok. – Várj, honnan
tudsz te Harperről?
Gondolom, érthető, hogy tud róla, de akkor is idegesít, hogy
így tudta meg. Az idegesít, hogy nem volt alkalmunk beszélni
róla. Hogy már nem ugyanazt jelentjük egymás számára, mint
korábban.
Daria lefelé néz és csücsörít. Aztán rájövök. Írt Addynek.
Kapcsolatban voltak egymással. Ezt egyszerűen nem hiszem el!
Azt tudom, hogy Via haragudott rám, akár beismeri, akár nem,
de most valami világossá válik számomra. Valami, amitől a
bádogemberes, félig működő szívem képes megrepedni.
Nem miattam jött vissza.
– Adriana tud róla? – kérdezi két szipogás között.
Addyvel ötéves korunk óta ismerjük egymást. Ugyanazon a
környéken nőttünk fel. Via meg én kiskorunkban átszöktünk
hozzájuk, amikor megéreztük anya pozoléjának és spanyol
rizsének a szagát, amiből már nagyon elegünk volt. Kajáért
könyörögtünk, Addy anyja pedig megsajnált bennünket. Végül
azzal viszonoztam ezt a kedvességet, hogy felcsináltam
Adrianát. Legalábbis én ehhez a verzióhoz szeretek
ragaszkodni.
– Tudja – feleli vontatott hangon. Azok után, ami a
Lenny’sben történt, Adriana kérdezősködni kezdett.
Hozzászokott, hogy csajozom néha, de sosem volt semmi
komoly a többi lánnyal, és sosem jutottunk el odáig, hogy bárki
is fenyegette volna a helyét az életemben.
Via megfordul az ágyban és a karjára fordítja a szemét.
Megint sír.
– Nem hiszem el, hogy belezúgtál, Penn.
Ma este ez a harmadik alkalom, hogy valaki lecsesz a
Koponyaszemű iránti érzéseim miatt. Szét fogom verni ezt a
villát előbb-utóbb.
– Nem találkozhatsz vele többé. – Via letörli a könnyeit.
Szánakozva nézek rá.
– Ezt nem te fogod eldönteni.
– Nem. – Úgy rázza a fejét, mint aki megőrült, és feláll. – Ezt
te nem érted. Nem is fogod. Sosem fogom megbocsátani ezt az
árulást.
– Milyen árulást?
– Azt, hogy megsemmisítettétek a felvételi értesítőmet.
Akurvaéletbe! Honnan tud róla?
– Így van. – Megemeli az állát. – Daria úgy döntött, ma
elárulja nekem. Úgy volt vele, hogy szórakozik egy jót azon,
hogy nézi, mennyire fáj nekem. Penn, hogy kedvelhetsz egy
ilyen embert? Rettenetes dolgokat csinált velem és másokkal is.
Szétszakított bennünket.
A fogamat szívom és érzem, hogy az egész világ megborul.
Kezd kicsúszni minden a kezem közül. Néha azt kívánom,
bárcsak sasnak, farkasnak vagy egy kibaszott vombatnak
születtem volna. Bárminek, csak ne kelljen emberekkel
foglalkoznom.
– Szakíts vele!
 – Via – figyelmeztetem. Én már senki parancsolgatását nem
fogadom el. Az edzőjét sem.
– Ez egy ultimátum. – A hangja kemény és fémes lesz.
– Nagy szavak ezek olyasvalakitől, aki most olyan keveset
jelent nekem. – Most rajtam a sor, hogy mélyre vágjak. A
szavaimtól eltorzul az arca.
– Ó! – Felhúzom az egyik szemöldököm. – Azt hitted, ugyanaz
a seggfej vagyok, mint akit itt hagytál?
Úgy reszket most már, mint egy falevél. Odasiet hozzám és
megragadja a vállamat. Nem is tudom, miért utálom ebben a
pillanatban jobban, mint bármikor, amióta visszatért. Az
eredeti Viáról sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy
kiábrándító volt. Igazi volt. Igazán kicsinyes. Igazán bosszúálló.
Igazán éhes. Mindenben igazi volt.
– Nem érted! – toporzékol. – Vagy ő vagy én!
– Nem érdekelnek az ultimátumok – jelentem be
érzelemmentesen. – Ha választásra kényszerítesz, nem fog
tetszeni a végeredmény.
– Ha nem szakítasz vele, visszaköltözöm apához. Borzasztóan
rossz volt ott, de legalább azt éreztem, hogy van valamiféle
családom. Ahogy élnek, az borzalmas, de legalább jót akarnak.
Itt nem maradhatok, idegenek között, a testvéremmel, aki az
ősellenségembe szerelmes, a lányba, aki tönkretette a jövőmet!
Miért maradnék egy olyan srác miatt, aki segített Daria
Followhillnek elpusztítani a felvételi papíromat a Királyi
Akadémiára? Ezért mentem el, Penn. És most végignézheted,
ahogy stoppal elindulok vissza Mississippibe. Imádkozz, hogy
ezúttal ne erőszakoljanak meg és ne verjenek halálra! És
mielőtt megkérdezed, hogy komolyan gondolom-e, kérlek,
emlékezz, hogy megtettem négy évvel ezelőtt is, amikor még
sokkal fiatalabb és gyámoltalanabb voltam!
Megfagy a vér az ereimben. Mindketten tudjuk, hogy sosem
fogok megbocsátani magamnak, ha Via ismét elszökik. Az
elmúlt négy éve pokol volt, és nem tudtam segíteni neki. Igen,
egy kicsit bolond lett és szenteskedő és túl kedves az én
ízlésemnek, de mégiscsak az ikertestvérem. Ugyanazon a
méhen osztozkodtunk kilenc hónapon keresztül, meg
mindazon, amit az élet aztán utánunk dobott. A távolléte sem
változtatott ezen semmit. Ezen nem változtathat egy lány sem,
akinek a végtelen óceán van a tekintetében, a haja pedig olyan,
mint az aranysárga part.
Aztán Via beleveri a koporsómba az utolsó szöget.
– Ha nem szakítasz vele, elmondom az anyjának, a
barátainak és mindenkinek, aki fontos számára, hogy mit tett
velem. Mindketten tudjuk, hogy hiába szeretik, egy cseppet sem
kedvelik őt. Elég egy kis lökés is ahhoz, hogy elhúzódjanak tőle,
és nagyon boldogan lökök egyet a dolgokon. Nagyon látványos
zuhanás lesz. Ha viszont azt csinálod, amit mondok, megőrzöm
a titkát.
Megfordulok és kimegyek, még mielőtt valami hülyeséget
tennék.
Megállok a szobája küszöbén, továbbra is háttal neki, és
leadok egy ellencsapást. Nevezzük bajtárs szándékos
megsebesítésének, de egy katona sosem hullik el anélkül, hogy
ne ragadna magával egy ellenséget.
– Nem akarod, hogy Followhill-lel legyek? Akkor tartsd
magad távol Gustól!
 Tizenętędik fejezet

Ha úgy gyűlölhetnélek
Ahogy te magadat
Nem falna fel élve
A bűntudat
A vágy
És a bujaság

Daria

Olyan durva másnapossággal ébredek, hogy úgy érzem, mintha

hideg fém nyomódna a szemhéjamra. A nyakamhoz nyúlok és
megfogom a nyakláncot, amit Penn visszaadott. Elvigyorodom,
majd eszembe jut, hogyan vágott pofon Via. Hogyan vallottam
be mindent. Hogyan szaladt utána Penn. Kiszárad a szám.
Elmondhatja Melnek.
Elmondhatja Penn-nek.
Elmondhatja az egész iskolának.
A büdös picsába!
Melody, apa és Bailey már lenn vannak. Az ajtóm résén a
tisztítószerek friss illata árad be, ugyanis egy társaság
kitakarított utánunk, és bekúszik mellette a szalonna, tojás és a
mézes péksüti illata is. Az éjjeliszekrényen álló telefonom után
nyúlok, és idegesen ránézek.
A szokásos üzenetek a barátaimmal közös csoportban, és egy
üzenet Penntől.
Találkozzunk délben Vaughnék bungalójában!
A szívem vadul zakatolni kezd, próbálja értelmezni a
meghívást és a képzeletbeli fejét rázza. Igyekszem lenyugtatni.
Penn valószínűleg ugyanazt akarja csinálni Vaughnék
bungalójában, amit a miénkben csináltunk a bulimon, de itt
most nem tudjuk, mert a szüleim itthon vannak. Nem tűnik
mérgesnek. Olyannak tűnik, mint a régi jó Penn.
Visszaírok neki.
Ott találkozunk! xoxo
Reggeli alatt Melody arra próbál rávenni, hogy menjek én is
New Yorkba vele és Bailey-vel. Amikor látja, hogy ennek nem
lesz eredménye, közli, hogy Via csatlakozik hozzájuk. Tudnom
kellett volna, hogy ez lesz, de ettől még a válaszom egy büdös
nagy nem marad. Valójában örülök is, hogy itt maradhatok egy
időre apával meg Penn-nel. Ki nem állhatom őket, Bailey
kivételével.
Háromnegyed tizenkettőkor belopódzom Vaughnék
bungalójába a Spencers-birtokon. Nem tudom, Penn hogy
tervezte, hogy bejut. Gondolom, Vaughnon keresztül. Tudom a
Spencer család összes biztonsági kódját. Ők is a miénket.
Odabenn úgy döntök, felolvasztom Penn bádogember szívét.
Levetkőzöm, csak a bugyimat és a melltartómat hagyom
magamon – egymáshoz passzoló fekete csipkés cuccok az Agent
Provocateurből, ami nagyon jól megy a fekete
bársonykanapéhoz is, amin feküdni fogok –, és várakozás
közben a telefonomat nyomkodom.
Penn öt perccel később érkezik meg, feldúlnak és ziláltnak
tűnik. A szemöldökén verejték fénylik és csak egy sportcipőt
meg egy kosaras rövidnadrágot visel, felsőt nem. Nyilvánvalóan
futott. Hogy mi vagy ki elől, azt nem tudom. A felsőteste
bronzbarna, izmos és tónusos. Ha engedné, egyenként nyalnám
le a testéről az izzadságcseppeket. A szeme körül azonban
fekete karikák húzódnak. Mintha semmit nem aludt volna.
– Hűha! – Egyszerre fújjuk ki a levegőt, ahogy észrevesszük
egymást. De az arca elkomorul, ahogy meglátja, hogy félig
meztelen vagyok.
Felülök, eltakarva a mellem a karommal. Penn a szoba másik
végében letett ruháimhoz lép, majd odarúgja őket nekem.
– Vegyél fel valamit, Daria! Ne nevettesd ki magad!
Daria? Már nem Koponyaszemű vagyok. Kezdtem
megszeretni azt a hülye becenevet. Idegesen magamra
kapkodom a farmersortomat, és anélkül, hogy Penn szemébe
néznék, felöltözöm. Nem hetyegni hívott. De abban igaza van,
hogy rohadtul zavarba ejtő a szitu.
– Mi a franc van, Penn?
– Semmi. Megkaptam tőled, amit akartam, és te is megkaptad
tőlem, amit akartál. Ideje, hogy befejezzük ezt a baromságot. – A
hírt teljesen érzelemmentes hangon jelenti be. Kapásból azt
válaszolnám neki, hogy ez jó ötlet. Nagyszerű! Hogy én már
réges-rég szakítani akartam vele. Hogy egy rakás
szerencsétlenség. A testvére pedig egy kétszínű ribanc. De ez a
régi Daria lett volna. Az, aki úgy tesz, mintha nem bánná, hogy
elveszít bármit is.
Az új Daria azonban? Ő nem akarja elveszíteni Pennt.
– Ez most honnan jött? – Felkapom a cipőmet, és hiába
takarom el a testem egyre több mindennel, egyre
meztelenebbnek érzem magam.
A szemem sarkából látom, hogy megvonja a vállát.
– Rád untam, és nem éri már meg kockáztatni. A szüleid ki
fognak baszni minket innen, ha rájönnek. Amúgy meg, neked
ott van Prichard, nekem pedig Adriana. – A nem létező ráncokat
dörgöli a homlokán a kézfejével. – Ennyi, vége.
– Ez nem így működik – válaszolom sietve. Ha el kell
mondanom neki, mi van közöttünk Pricharddal, megteszem.
Nem vagyok rá büszke, de ha szerelemről van szó, a büszkeség
veszít a jelentőségéből. Marx! Szerelem. Nem gyakran
használom ezt a szót. Még azt sem szoktam mondogatni, hogy
szeretem a pizzát, a csokit vagy a Riverdale-t. Kedvelem őket. A
szeretem szót csak a fontos dolgokra használom.
Én azonban reménytelenül, tragikus módon beleszerettem
Penn Scullyba.
Ezért nem tudom igazán gyűlölni a testvérét sem. Legalábbis
nem teljesen. Ő is Penn egy része, a szívem pedig Penné.
– Hadd magyarázzam meg! – odaszaladok hozzá, és a nedves
mellkasára teszem a kezem. Ösztönösen megszorítja, és ellöki
magától.
– Nem kell magyarázkodnod. Csak négyszemközt akartam
elmondani neked a lényeget, mert hajlamos vagy sírdogálni,
mint egy kis nyuszi.
 A szám kiszárad és egyre gyengébben, gyorsabban kapkodok
levegő után. A szívem ki akar ugrani a helyéről, mintha a
könyökével böködné a bordáimat. Ki akar jönni, és Pennt
akarja. És én? Én csak el szeretném mondani neki, hogy köztem
és Prichard igazgató között nem az van, mint amire gondol. De
ez most annyira váratlanul ért, és olyan rossz időpontban jött…
Via.
Via tette ezt. Méghozzá miattam. Már megint. Forrni kezd a
vérem. Tudom, hogy Penn gonosz és igazságtalan velem, de
annyira kétségbeesetten szeretnék magyarázatot találni, hogy
ezt mégsem látom rajta.
– De Penn, Prichard meg köztem…
Durván a szavamba vág.
– Süket vagy? Azt mondtam, nem érdekel. Nem Prichardról
van szó.
– Akkor mondd el, hogy miről…
– Harperről, oké? – csattan fel, és belerúg a bársony
kanapéba. – Sosem fogom elhagyni Addyt. Pláne nem egy ilyen
elkényeztetett kis picsa miatt. Jön velem a főiskolára is. Legyen
már egy kis önbecsülésed, és szállj le rólam!
Megfordul, kimegy, és jól bevágja az ajtót maga után. A
számba szívom az alsó ajkamat, próbálom elfojtani a sírást és
teljesíteni a kegyetlen kérést. Fel-alá járkálok a szobában, a
tarkómat dörzsölöm, majd végighúzom az ujjaimat a
nyakamon, a körmömmel felhasítva a bőrt.
Penn-nek van egy lánya.
Azt mondta, nem az van közöttük Addyvel, mint amire
gondolok, de hazudott, csak hogy megkapja tőlem, amit akar.
 Előbb a házamba jutott be, majd a bugyimba és végül a
szívembe, közben pedig olyan baromságokkal etetett, amiket
hallani akartam.
Az ajtó kinyílik, megpördülök, és arra számítok, hogy Pennt
látom majd ott. Imádkozom, hogy jöjjön vissza és mondja azt,
hogy csak egy ostoba szívatás volt az előbbi, amit kicsit túlzásba
vitt.
Vaughn az.
Amikor látja, hogy könnyes a szemem, elfordul, mintha
valami illetlenséget követtem volna el. Az érzésektől zavarba
jön.
– Tudtad? – suttogom.
Beljebb szambázik a szobába, talpig feketében, mint egy
tizenéves Lucifer, aki nyomorúságra és vérre vágyik.
– Azt, hogy szakítani fog velem – magyarázom. – Hogy csak
játszott velem?
– Nem és nem. Csak annyit tudtam, hogy kettesben akartok
lenni. Amire nem igazán adtatok lehetőséget nekem tegnap
este. – Sokat sejtetően felhúzza a szemöldökét.
Keserűen felnevetek.
– Ha már ez került szóba. Te tényleg a legjobb flyeremmel
kefélsz?
– Ha az időm megengedi.
– A legjobb flyereimre utazol? – Esme nem érdemel meg egy
olyan srácot, mint Vaughn.
– Előbb fogok belezúgni egy háziállatként tartott kőbe.
– Ne piszkáld a kis köveket! Ők legalább nem loholnak majd
utánad – szipogok.
 Megölel. Ritkán tesz ilyet, és tudom, hogy ez Vauhnnál sokat
jelent. A mellkasára hajtom a fejem és hagyom, hogy
összenyomjon, közben érzem, hogy a csontjaim reszketnek.
– Minden rendben lesz, Followhill!
Hosszú idő után először most nem hiszek ebben.
 Tizenhatodik fejezet

Nincs is annál inspirálóbb egy költőnek

Mint a megfelelő embert szeretni
Rossz időben
Rossz helyen

Penn

Edzés után elmegyek a Lenny’sbe Adrianához. Nem akarok a

Followhill család közelében lenni. Nem tudok Daria szemébe
nézni és a testvéremmel is képtelen vagyok most foglalkozni.
Úgy mászkálnak a folyosókon mind, akár a kísértetek. Némán,
sápadtan, élettelenül. Melody egyébként teljesen kész van.
Amikor Addy épp steaket meg zöldbabot hoz ki nekem és
megragadja a bicepszemet azzal, hogy „Olyan sokat edzel! Be
vagy durranva. Ha szeretnéd kicsit kiereszteni a gőzt…”, amikor
Mel egy SMS-t dob nekem.
Melody: Vannak házi szabályok nálunk, és belefáradtam
már abba, hogy minden tinédzser megszegi őket. Minden
este haza kell érned hétre vacsorázni. Ha nem vagy képes
arra, hogy közöld, késni fogsz, bármikor összepakolhatsz és
lakhatsz a Cole családdal.
Lefordítom a telefont. Végre kinőtt a gerince a nőnek. Örülök
neki. Nem mintha válaszolnék erre az üzenetre, de akkor is.
Addy felém slisszan, a karomat simogatja.
– Mi van, szivi? Pocsékul nézel ki. Jól ment az interjú?
Az All Saints Gimnázium meg a Las Juntas-i Bulldogok is
bejutott a rájátszásba.
Egész Todos Santos lázban ég. A helyi tévé interjút készített
ma velem meg Gusszal. Mindkettőnknek ott volt az edzője is,
hogy biztosan ne kerüljön sor bunyóra.
– Jól ment – felelem.
– Akkor mi a baj?
Nem mondhatom el neki, hogy szakítottam Dariával, mert
akkor elkezdene kombinálni. Megrázom a fejem és felállok.
Amúgy is ideje végre szembenéznem Mel melódiájával. Fogom
a sportdzsekimet és csókot nyomok Adriana feje búbjára. A
pólómba kapaszkodik, közelebb húz magához és szájon csókol.
Felnyögök, de nem az élvezettől. Épp kitörli a legutolsó
csókomat Dariával.
Hallgass önmagadra! Olyan vagy, mint egy őrült mániákus.
– Adj egy esélyt! – suttogja Addy a merev számhoz közel. –
Jóvá tudom tenni neked. Ő nem is ismer téged. Én viszont igen.
Pontosan tudom, mire van szükséged.
– Via beszélt veled? – kérdezem társalgó stílusban. Addy
bólint.
– Ne utáld őt, Penn! Csak azt akarja, hogy boldogok legyünk.
Harperrel. Együtt.
Később egyszerre érkezünk a házhoz Jaime-vel. A bejáratnál
találkozunk. Öltönyben van, az arckifejezése józan, és egy rakás
levelet hajít felém. Jaime az elmúlt hetekben akcióba lépett,
hazafelé gyakran megáll Rhett házánál és Bailey egyik
hajcsatjával felnyitja a postaládát, hogy elhozza a nekem szóló,
fontosabb leveleket.
Elkapom a leveleket a levegőben és elkezdem átnézni őket, a
fejemet leszegve, hogy Jaime ne lássa az arcomat. Nem alszom
már egy ideje.
Jaime odalép hozzám és megveregeti a hátamat.
– Rajta! – mondja.
Oklahoma. Texas. UCLA. Ohio állam. Várom, mikor indul el a
mellkasomban az izgatott dobpergés. Ezekre a D1-ekre vártam
egész idő alatt. Megakad a szemem a Notre Dame logóján. Az
álomegyetem. Amiért annyit dolgoztam.
És nem érzek semmit.
Jaime megrázza a vállamat.
– Hé! Mi van veled?
– Semmi – motyogom, és a hátizsákomba dobom a leveleket.
Majd este átnézzük őket, ahogy esténként szoktuk. Nem mintha
képes lennék több időt együtt tölteni Dariával, és szívesebben
venném, ha telefonkönyvvel vernének el hittérítő özvegyek,
mint hogy a tesómmal beszéljek azok után, amit csinált.
– Nézz rám! – parancsol rám Jaime. Pislogva felnézek. Nem
olyan, mint a felesége. Tele van önbizalommal és elszántsággal.
Vele nem baszakodhatok.
– Mi a baj? – ráncolja a szemöldökét.
– Semmi – ismétlem.
– Viáról van szó?
 Megvonom a vállam. Ahogy látom, ő némán tolerálja a
testvérem jelenlétét. Elég közel áll Dariához ahhoz, hogy tudja,
mennyire kikészíti őt ez a dolog.
– A lányomról van szó?
– Melyikről? – Felhúzom a szemöldököm.
– A legálisról, te szemétláda.
Elmosolyodom. Nem hazudok neki, mert képtelen vagyok rá.
És mert többet érdemel annál.
– Szerintem menjünk be! A felesége dühös lesz.
– A feleségem már most is dühös. Két lánya van, akiket nem
tud kezelni, és mindkettejüket nagyon szereti, úgyhogy kemény
kézzel bánik velük. Hiszed vagy sem, én a te pártodon állok,
Penn. Ezért adok neked egy hasznos tanácsot. Itt és most.
Figyelsz?
Pislogva várom a folytatást.
– A testvéredet válaszd!
– Uram?
– Őt válaszd! Ne Dariát! A végén kevesebbet fogsz adni neki,
mint amennyit megérdemel. És a lányom mindent megérdemel.
Nem a felét. Nem a negyedét. És nem érdemli meg a csalódást.
Engedd őt el! Hacsak nem… – Elhallgat, oldalra biccentett fejjel
fürkészi az arckifejezésemet. Nem veszek levegőt.
– Hacsak?
– Hacsak nem szereted Dariát. Ebben az esetben nem
engedem, hogy bármilyen kibaszott körülmény következtében
is összetörjön a szívetek, csak azért, mert Sylvia továbbra is
neheztel.
– Tudja, Daria melyik egyetemeket nézegeti? – kérdezem egy
nagyot nyelve.
Jaime erre hátraveti a fejét és felnevet, aztán a fejét rázza. Azt
hiszem, egyikünknek sem árt, hogy ilyen nyíltak vagyunk
egymással. Jaime kitárja az ajtót, majd belép.
– Nagyon el van ez cseszve, Scully. Nagyon el van cseszve!
 Tizenhetedik fejezet

A szemeddel megölsz
A mosolyoddal elégetsz
A közömbösségeddel eltemetsz

Daria

Megyek New Yorkba anyával, Bailey-vel és Viával.

Legfőképp azért, hogy távolabb kerüljek Penntől. Amikor
megírom Melnek, hogy megyek, egy sor emojival válaszol, de
ezúttal nem kezd el könyörögni, hogy menjünk el kávézni vagy
shoppingolni.
Mostanában nyugodtabb. De ez a változás túl kicsi és túl kései
ahhoz, hogy értékeljem.
Úgy tervezgetem a jövőmet otthon, mintha az életem múlna
rajta. Mert így is van. A szívem nem képes elviselni többet
annál, mint ami az elmúlt hetekben történt.
Reggelenként a telefonomat bújom. Vacsora alatt hagyom,
hogy Bailey és Via dumáljanak, én pedig inkább csak apával
beszélgetek. Néha hallom Viát a folyosón, ahogy Penn-nek
könyörög, nyisson neki ajtót.
 Sosem teszi.
Amikor megérkezünk a New York-i hotelbe, Via és Bailey
előkapják az egyforma balettcipőiket és ugrándozni kezdenek a
kétszemélyes ágyon. A szoba valamivel kisebb, mint
amilyenekben meg szoktunk szállni, és tudom, hogy nem az az
oka, hogy Melody spórolni akar.
– Te velem alszol, kicsi szívem. Ugye nem bánod?
Úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna. Van egy olyan
érzésem, hogy új bejegyzés fog születni a kis fekete
könyvemben. Prichard igazgató odáig lesz. Pláne akkor, ha
megjelenek az irodájában, hogy megvalljam a bűneimet.
Megnémultam, és csak akkor beszélek, ha közvetlenül
hozzám beszélnek, vagyis nem gyakran. Mel egy olasz
étterembe visz bennünket vacsorázni. Bailey meg én tésztát
rendelünk paninivel, Melody és Via pedig megosztoznak egy
salátán.
– Emlékszik, hogy folyton fehérjeszeletet ettem, mert azt
hozott nekem órára, Mrs. Followhill? – Via úgy tesz, mintha egy
könnycseppet törölne le az arcáról. – Nem is tudtam, hogy vagy
ezer kalória van bennük!
– Szükséged volt azokra a csokikra. – Mel áthajol az asztal
felett, és a hüvelykujjával eltünteti Via egyik
krokodilkönnycseppét.
Úgy fordulok el, mint akit pofon csaptak.
– Valójában egy olyan emberre lett volna szükségem, mint
maga. Hálás vagyok, hogy az életem részei vagytok – motyogja
Via. Most Bailey-n a sor, hogy kedvesen rámosolyogjon. Én a
szénsavas ásványvizemet bámulom. Ugyanez a kis ribanc
nevezte az anyámat elviselhetetlennek a szobámban. De ezt
nem mondhatom ki. Nem, mert Via tudja, mit tettem négy évvel
ezelőtt.
– Lányok! – Mel nagy levegőt vesz. – El kell mondanom, miért
is vagyunk most itt.
Mel elmondja, hogy a New York-i Balett szeretne egy új iskolát
nyitni Los Angelesben, és az jutott eszükbe, hogy lehetne ő az
egyik alapító tag. Az alsó szempilláiról könnycseppek lógnak,
ahogy előadja a hírt. A szívem elszorul, mert normális esetben –
egy évvel ezelőtt –, elmondta volna nekem, mielőtt beavatja a
többieket, még akkor is, ha nem álltunk egymáshoz annyira
közel.
– Sikerülni fog, Mrs. Followhill! – Via a levegőbe bokszol.
– Kérlek, hívj Melnek!
– Mel.
– Hiszek benned, anyu! – éljenez Bailey.
Melody felém fordul. Felkapom a paniniszeletet, beleharapok
egy kicsit, majd körbenézek. Amikor minden szempár rám
szegeződik, csak egy dolog jut eszembe, úgyhogy ezt mondom:
– Azok az energiaszeletek undorítóak voltak.

Éjszaka csak forgolódom az ágyban. Mel próbál aludni

mellettem. Valahányszor a hátam felé nyúl, hogy
megnyugtasson, összehúzódom. Azon tépelődöm, hogy
juthattunk idáig, és hogy lehet-e még visszaút, folytathatjuk-e
ott, amikor Pennt a kígyóveremben láttam. Amikor Melody és
én még civilizáltan viselkedtünk. Amikor még beszéltünk
egymással.
Másnap reggel Viának akkora hólyagok vannak a lábán, mint
a tégla.
– A sétálástól van. – Szívet tépően zokog. – Apa és mama
sosem vittek engem sehová Mississippiben. Azt hiszem, el is
felejtettem, milyen érzés igazi távolságokat megtenni.
Hagyd. Már. Abba!
– Akkor elmegyünk a gyógyszertárba! – nyugtatja Mel, és
most Via hátát masszírozza. Ő pedig nem is ellenkezik.
– Veszünk neked sportcipőt a Nike-boltban! – teszi hozzá
Bailey.
Körülötte sertepertélnek és azzal csitítgatják, hogy estére el
fognak tűnni a gigantikus gennygolyók.
– Várjatok itt! – mondja Mel, és aggódva végignéz rajtunk. –
Bailey-vel mindjárt visszajövünk.
– Ó, nem szeretném, ha miattam mászkálnának! Jövök én is!
– kiált fel Via színpadiasan.
Hát persze, hogy megy. Ha egy percet is velem kellene
töltenie, vége lenne a világnak.
Kicsődülnek az ajtón és látom, hogy Mel telefonja ottmaradt
az éjjeliszekrényen az ágyunk mellett. Hónapok óta először
kezdeményezek beszélgetést. Annyira nem akartam hozzászólni
az elmúlt időszakban, úgyhogy ez most nagy szám. Már
hónapok óta úgy kerülöm őt, mintha pestises lenne.
– Hé, Melody! – kiáltom utánuk, miközben a lift felé
rohannak a folyosón, mert kezdenek összezárulni az ajtók. –
Itt…
 – Ne most, Daria! – Együtt nevet a lányokkal, majd eltűnnek a
liftben, és becsukódik utánuk az ajtó.
Daria.
Ő Mel, én pedig Daria.
Anya és Kicsi szívem hivatalosan is halottak.
Megfordulok és levegő után kapkodok. A telefonomra nézek.
Nincs új üzenet. Penn megfeledkezett rólam, és talán jobb is így.
Nekiadtam a jeges szívemet, csak azért, hogy felolvassza,
megmelegítse, majd megégesse és ledöfje. Nem érdemel meg
engem, én pedig nem érdemlem meg, hogy a család szégyene
nevet viseljem.
Elvánszorgok a fürdőszobába és megnyitom a kád csapját,
amikor észreveszem, hogy Mel telefonja világít. Új üzenete
érkezett.
Szia, Melody! Itt Grace. Azon gondolkodtam, át tudnánk-e
tenni a holnap délutáni találkozónkat ma délután 2-re? A
HR-igazgatónk ma este elutazik, és nem fogja tudni átnézni
veled az apró betűs részeket.
A szavakat nézem. Remeg a kezem, és minden
lélegzetvételemmel úgy érzem, mintha fortyogó lávával telne
meg a tüdőm. Mindaz a düh és frusztráció, amit az elmúlt
hónapokban éreztem, most a mellkasomban fortyog.
Először odahozta Pennt.
Majd úgy döntött, magántanuló lesz Bailey.
Aztán odahozta Viát.
Aztán Penn összetörte a szívem.
És Via elvette tőlem Melt is meg Bailey-t is.
Tudom, hogy csak azért vagyok most itt, mert Mel nem tudott
nem meghívni engem.
A bosszúvágy minden elsöprő érzése önt el. Próbálom
lebeszélni magam arról, hogy ezt tegyem, de az ujjaim saját
életre kelnek a telefon kijelzőjén.
Nagyra értékelem a lehetőséget, de igazából úgy
döntöttem, nem passzolnánk össze.
Elküldöm az üzenetet Grace-nek.
Azonnal megbánom, de ha bevallanám, mit tettem, azzal csak
még jobban rontanék a helyzeten. Mel már így is utál engem.
Nem kell neki több kifogás ahhoz, hogy kitagadjon engem.
Ezt sajnálattal hallom. Kérlek, értesíts, ha meggondolnád
magát.
Mit tettem?
Mit tettem?
Kitörlöm az összes üzenetet, majd letiltom és törlöm Grace
számát anyám telefonjáról, aztán odateszem a telefont, ahol
addig volt, mielőtt elszaladt a lányokkal.
A kétszemélyes ágyba bújok, betakarom magam és nem is
jövök elő a levegőre.
 Tizennyolcadik fejezet

Minden bizalmatlan lány mögött egy fiú van, aki azzá tette

Daria

Mel kétségbeesetten nyomkodja a telefonját.

Grace telefonszámát keresi.
Szipog és azt suttogja, a picsába, a picsába, miközben összeáll
benne a kép. Nem kapja meg a munkát. Nem teljesülnek az álmai.
A toll felett lebeg a kezem, és a legutóbbi bejegyzésemet
nézem a naplómban, majd rám szakad az a pillanat, amikor
rájött, mi történt. Mire sikerült elérnie Grace-t, a pozíciót már
betöltötte egy másik személy.
Amikor elkezdtem a kis fekete könyvem írását, nem
gondoltam volna, hogy valaha eljutok a gonoszságnak arra a
szintjére, mint annak idején Viával. De nem elég, hogy
féltékenységből ismét megakadályoztam, hogy valaki megkapja
élete nagy lehetőségét – ezt a saját anyámmal csináltam!
Megfordulok az ágyon, és a mennyezetet nézem. Mostanában,
főleg azután, hogy Penn meg én jóban lettünk, elkezdtem
gondolkodni azon, hogy megszakítom a kapcsolatot Prichard
igazgatóval.
Fogom a pohár vizemet és elindulok vissza a szobámba,
amikor kinyílik a bejárati ajtó. Ösztönösen megfordulok. Penn
jön be, és elég feldúltnak tűnik. Az arca sebes, felszakadva és
mindene lila. A konyha felé megy, húzza maga után a bal lábát,
a vállával a falnak ütközik, majd egy görög szobornak és egy
jókora növénynek. Nyilvánvalóan szarul van, ráadásul meg is
sérült.
Kinyitom a szám, hogy megkérdezzem, a kígyóveremben volt-
e, de aztán eszembe jut, hogy semmi közöm hozzá, úgyhogy be
is csukom. Adriana majd vigyáz rá. Ezt nagyon érthetően
közölte velem. Jobban tenném, ha nem aláznám magam többé
azzal, hogy egy olyan fiúval törődöm, aki átvert engem. Aki
elvette a szüzességemet, miközben egy másik lánynak ígérte
magát. De legalább ezúttal használt óvszert.
Te talán nem érdemled meg, hogy egy élethosszig tartó hibát
kövessen el veled.
Megfordulok, és elindulok felfelé a lépcsőn.
– A Scullyk – krákogja. Megyek tovább kimérten. Fel, fel, fel a
szobámba. Meg tudom csinálni. Nem fogok hátrafordulni. Nem
veszek el a világos tekintetében és a sötét lelkében.
– Koponya… szemű – parancsol rám.
Megragadja a pólómat, és két lépcsőfokkal lejjebb ránt, vissza
a padlóra. A falhoz szegez, a konyha és a nappali közötti
mélyedésbe egy durva mozdulattal. Összerezzenek, amikor
megérzem a leheletén az alkohol és a vér fémes szagát.
A szeme feldagadt, az alsó ajkából vér csepeg a cipőjére. Nem
hittem volna, hogy látni fogom valaha részegen. Szinte
mindennap ugyanakkor kel, akár esik, akár fúj, megy az
erőnléti edzésére, és mindig úgy néz ki, mint egy milliárd
dollárt érő kincs egy szakadt, tízdolcsis ruhában.
– Mit akarsz? – sziszegi. A karjaival, úgy érzem, bármikor
összeroppanthat.
– Egy csókot!
Eltolom magamtól a mellkasát. Nincs magánál.
– Dögölj meg, Scully! – Úgy tűnik, mégis.
Visszafordulok a lépcsők felé. Megint elkapja a csuklómat.
Könyörögve néz rám. Összehúzza a szemöldökét. Annyira…
szánalmasnak néz ki, és a régi Daria nagyon élvezné, ha ebben
a látványban lenne része. De az új Daria legszívesebben
meghalna attól, hogy ő szenved. Ami ennél is rosszabb, hogy fáj
neki. Via visszatérése nem azt hozta számára, amit remélt.
– Mosakodj meg! – mondom halkan. – Különben nagyon
elfertőződnek a sebeid.
– Segítesz? – krákogja fájdalmas torokhangon.
– Miért nem kéred meg rá a barátnődet?
– Mert két várossal arrébb lakik.
– Rossz válasz.
– Mert nem az ő segítségét akarom. Hanem a tiédet.
Becsukom a szemem. Megbeszélem magammal, hogy csak
mosakodni segítek neki, de nem fogok lefeküdni vele. Azt
hiszem, sosem láttam még ennyire szétütve Pennt. Fizikailag
talán igen. Hiszen sportol. De érzelmileg… amióta ismerem,
most látom először, hogy vannak érzései. A falak beisszák az
érzéseket, a levegő szikrázik tőlük.
A mosogató alatti szekrényből előveszem az elsősegélydobozt,
intek neki a fejemmel, hogy jöjjön közelebb. Aztán lemosom a
sérüléseit antiszeptikus törlőkendővel, majd egy sebtapaszt
teszek a homlokán lévő sebre, amit valószínűleg jobb lenne
összevarrni. Nem kérdezem meg tőle, mi történt. Úgyis
elmondja.
– Három sráccal verekedtem össze a kígyóveremben.
– Mekkora hülye vagy – suttogom.
– Egyszerre.
– Te tényleg nem vagy normális.
Próbál nevetni, de ettől csak felhasad a száján lévő seb.
– Tessék! – Lépek egyet hátra. – Remélem, most úgy érzed,
mint aki újjászületett.
– Milyen volt New York? – kérdezi.
Nem tudok anélkül arra a városra gondolni, hogy ne jönne
rám a hányinger. Nem is tudom, valaha képes leszek-e
visszamenni oda.
– Ne!
– Mit ne?
– Ne tegyél úgy, mintha barátok lennénk! – Összecsukom az
elsősegélydobozt, visszarakom a szekrénybe, és visszamegyek
az emeletre, hogy befejezzem a naplóírást.
Amikor az ágyamhoz érek, látom, hogy a kis fekete
könyvemnek nyoma veszett.
 Tizenkilencedik fejezet

Hallgasd a káoszt
Ami a fejedben zúg
Mert kis vadóc szerelmem
A sztorink így ér véget

Daria

Másnap olyan vagyok, akár egy zombi.

Amikor meglátom Viát a folyosón, egy szó nélkül megyek el
mellette. Félek, ha mondok valamit, kifordulok magamból és
most nagyon oda kell figyelnem magamra. Az elmúlt hetekben
túl sok mindent elveszítettem, és nem bízom már a saját
reakcióimban.
Passzív vagyok. Megfélemlített. Rettegek.
És ő pont ezt akarta. Pontosan erre számított.
Nem maradt más számomra, csak a szurkolócsapat, így
amikor felöltöm magamra a pomponegyenruhát az öltözőben,
próbálok egy nagy levegőt venni és élvezni, hogy nincs
körülöttem semmi. Mindenki odakinn várakozik. Ideje, hogy
ragyogjak. Hogy a régi önmagam legyek. Bárki is legyen az.
 Lófarokba kötöm a hajam, megfordulok, hogy az ajtó felé
induljak, amikor hangosan becsukódik előttem. Felnézek és
látom, hogy Esme támaszkodik neki, keresztbe tett karral. A
szűk kis szurkolóruhájában van és diadalittasan vigyorog.
– Elmondhatok egy titkot? – A hangja cukorszirupos, és ettől
azonnal feláll a szőr a hátamon. Megemelem az állam.
– Persze. Meg szoktam őrizni őket.
Ellöki magát az ajtótól, elindul felém és egészen közel tolja
hozzám a fejét.
– Mindig is tudtam, hogy te okozod majd a saját vesztedet.
Annyira csinos és tökéletes voltál a fényes hajaddal meg a
hosszú szempilláiddal. Olyan gőgös és büszke az őrült
felmenőidre, az extanár anyádra meg a Féktelen Szívtipró
apádra! Volt olyan, hogy éjjel álomba kellett sírnom magam, és
arról győzködtem magam, hogy egyszer pofára esel majd, de
nem láttam rá esélyt, hogy ez valaha is bekövetkezik. De lássuk
be! – kuncog. – A szurkolókapitány cím mindig is engem illetett
meg. Jobb táncos vagyok. Jobb vezető, jobb mediátor és jobb
ember.
Kihúzom magam. Múlt időben beszél rólam, és ez nagyon
nem tetszik. Megemelem az orrom, emlékeztetve rá, ki a főnök.
Habár elég régóta nem érzem már magam nyeregben.
– Nem veheted el tőlem a címemet, Esme. Ez nem így
működik, bármennyire is szeretnéd.
– Ebben nagyon tévedsz. – Két ujját a szája elé tartja, és
füttyent egyet. Az ajtó kinyílik, majd bevonul a pom-poncsapat,
teljes pompával, talpig egyenruhában. A tökéletes sor végén
pedig ott áll Sylvia Scully egy olyan uniformisban, amit
valószínűleg lopott. Tőlem.
Teljesen begőzölök.
Hátrálok egy lépést és a számat húzom. Esme közelebb lép
hozzám és levesz a felsőmről egy láthatatlan porszemet.
– Távolságtartó voltál, nem koncentráltál, és amikor
szükségünk volt rád, nem lehetett elérni. Arról nem is beszélve,
hogy Via elmondta nekünk, mint tettél vele négy évvel ezelőtt
azzal a levéllel – csücsörít.
Vádlóan Viára pillantok, és látom, hogy nemcsak a szemembe
néz, de még mosolyog is hozzá. Új, rövid frizurára váltott, ami
divatosnak és drágának tűnik, a fülében pedig egy új, szegecses
fülbevalót látok. Máris megújította magát, és senki nem állítja
meg abban, hogy tönkretegye az életemet. Melody azzal
kompenzálja a köztünk lévő kapcsolat hiányát, hogy elárasztja
Viát meg Bailey-t mindazzal, amit én már nem fogadok el, és
nem értem, miért, de Penn továbbra is határozottan az ő
táborát erősíti. Az egyetlen ember, akinek még számítok
valamit, az apa, de még én is tudom, hogy elszigeteli magát
inkább, ahelyett, hogy kiállna mellettem.
– Ezt nem fogod megúszni – vicsorgok Esmére, és a képébe
mászom.
– Mit fogsz csinálni? – Felém biccenti a fejét, és elmosolyodik.
Először is elmondom a legjobb barátnődnek, Blythe-nak, hogy
lefeküdtél Vaughnnal. Aztán megmondom Vaughnnak, hogy
dobjon téged, és ne is áltasd magad, abba a fiúba egy szemernyi
érzés sem szorult. Meg fogja tenni anélkül, hogy gyászolná a
legutóbbi szopásokat.
De ezt nem mondhatom. Legalábbis nem nyilvánosan. Hulk
tetteit csak titokban vihetem végbe.
– Gondolom, akkor ezt megbeszéltük, ugye? – kérdezem, és a
csapat többi tagja felé fordulok. Mind lehorgasztott fejjel állnak
egymás mellett a szekrények előtt. Mindenki, kivéve Via.
Hisztérikusan felnevetek, a fejemet rázom és elutasítóan
legyintek feléjük.
– Szánalmasak vagytok, csajok. Gyűlölitek Esmét.
Semmi válasz.
– Sok szerencsét ahhoz, hogy a következő félévben zéró kólán
és levegőn éltek!
El fogom veszíteni a helyemet a világban, méghozzá nagyon
hamar. A legrosszabb az, hogy nem is tudok megküzdeni azért,
ami az enyém. Így nem, hogy Viánál van a naplóm. A kezében
van az életem, a jövőm, a hírnevem.
– Komolyan gondoltátok egyáltalán, amikor rám
szavaztatok? Komolyan gondoltok bármit is, amit csináltok?
Mennyire kamuk vagytok!
Blythe élesen beszívja a levegőt, és a fejét rázza. Könny
csordul ki a szeméből, és tudom, hogy Esme kényszerítette őt,
de akkor is haragszom rá, amiért nincs gerince. Ahogy
körbenézek, szomorúságot, bűntudatot, szégyent látok az
arcokon, és már nem is tudom, mit gondoljak.
Mindenem összeomlik.
Minden, amiért dolgoztam, elpusztul.
Via megígérte, hogy tönkretesz engem, és úgy látom, betartja
a szavát.
Kisétálok, és amikor már távol vagyok az iskolától, sírni
kezdek. Lehet, hogy Penn-nek igaza volt. Talán folyton csak
sírok meg jeleneteket rendezek. De ezt a jelenetet sosem fogom
elfelejteni.
Aznap, amikor Via és Esme elvették tőlem a
kapitányjelvényemet, amit tisztességesen kiérdemeltem,
rájöttem, hogy nem én vagyok az egyetlen lány, akiben egy zöld
Hulk él. Bennük is ott van. Épp most változtak át és üldöztek el
engem.
A gyomrom összeugrik.
Legalább én pórázon tudtam tartani a sajátomat ezúttal.

– Nézzenek oda, ki van itt!

Gus nagyot csap a nyitott kék szekrényembe, amikor
kiveszem a könyveimet, és játékosan meglökött. A folyosó üres.
Tíz perc késésben vagyok, nem aludtam semmit és két csésze
kávé meg a szorongás hajt csak. Körbevesznek bennünket a
kamerák, de ő a focicsapat kapitánya, úgyhogy egy gyilkosságot
is megúszhat. Ez valószínűleg szó szerint így van.
Nem moccanok, hogy összeszedjem a tankönyveimet, amik
kiestek a kezemből, amikor rám ijesztett.
– Biztos jó ötlet, hogy ellógsz az órákról? Nem te vagy a
legélesebb kés a fiókban. – Unottnak és közömbösnek mutatom
magam, de nem így érzem magam. Rettegek és meglep, hogy
egyáltalán állok a lábamon.
– Nagyon vicces, Followhill! Azon gondolkodtam… – Az
arcomba mászik, oldalra biccenti a fejét és őrült vigyorra húzza
a száját. – Akkor is ilyen vicces lennél, ha megmutatnám, mim
van?
Felemeli a karját, és meglátom a kis fekete könyvemet. A
szám kiszárad. El fogok ájulni. A picsába. Via tényleg megtette!
A szekrénynek döntöm a hátam, próbálok levegőhöz jutni, de
az oxigén nem ér el a tüdőmig. Azt hiszem, pánikrohamom van.
Egy igazi.
– Mintha egy kicsit elsápadtál volnál, Daria királynő. Hol
vannak a minyonjaid, hogy bronzosítót kenjenek a fejedre,
hogy megőrizd a kamutökéletességed? – hangosan felnevet.
– Mit akarsz? – préselem ki a szavakat. Tudom, hogy bármit
is, meg fogom adni neki. Senki nem nyúlhat a naplómhoz. A
lehetőség, hogy az emberek megtudják, mit tettem az
osztálytársaimmal vagy Prichard igazgatóval, bénító, de az
igazán durva az lenne, ha Mel megtudná. Ha rájönne, hogy az ő
karrierjét és Viáét is én tettem tönkre, örökre elveszíteném.
Mindent elveszítenék.
Gus az állához ér, megemeli a fejét, a naplómat továbbra is a
magasban tartja. Ránézek és azt kívánom, bárcsak lezuhanna
kettőnk közé és a kezembe pottyanna, mint egy Harry Potter-
könyvben.
– Lássuk csak! Mit akarok? Ó, tudom már! Azt akarom, hogy
a Las Juntas tartsa a rájátszást, és megkapjam azt, amit
megérdemlek: a győzelmet!
Ezen konkrétan felröhögök. Hisztérikusan, de mégis nagyon
mélyről jön. Végighúzom a kezem a kulcscsontomon és a
nyakamon, letörlöm a hideg verejtéket.
– Miért nem valami olyat kérsz, amit meg is tudok adni?
– A kapitánnyal dugsz. Nálam van a napló. Biztosan van
hatalmad felette.
Összerándulok.
– Egyszer történt meg, és nem foglalkozik velem. – Kegyetlen
vallomás, de jobb, ha tudja: ebben nem tudok neki segíteni.
A szemét forgatja.
– Letépte a szirmaidat, mi? Milyen szerencsés az a rohadék!
Mindegy, te azt kérdezted, mit kérek, én pedig közöltem veled.
Hogy hogyan szerzed meg, az a te problémád. Nem az enyém.
– Nem tudom megtenni – krákogom. Kezdem elveszíteni a
hidegvéremet. Az álarcom lehullik. Nem tudok neki olyat adni,
amivel nem rendelkezem. – Sosem fog megtenni értem semmit.
Adrianával van együtt.
– Tőlem megfenyegetheted Pennt azzal is, hogy elmondod
Adrianának, hogy egész idő alatt veled kefélt, akkor hátha
megteszi. Máskülönben… – Úgy lóbálja a naplómat, mintha
abban nem lenne ott minden titkom, bizonytalanságom és
sebezhetőségem. Mintha nem lenne benne a Hulk. – Ezt a szart
le fogom fénymásolni, minden egyes oldalát, ezer példányban,
és tele lesznek vele a szekrények, a mosdók, a színházterem, a
labor, az öltözők, minden. Minden közösségi oldalra
kiposztolom őket és gondoskodom róla, hogy soha ne tudj
elmenekülni előle, bármilyen messzire is menekülsz. És ne is
próbáld meg bevonni a szülőket, Followhill, mert az iskola
kollektíven fog kinyírni téged, ha keresztbe teszel nekünk az
állami bajnokságon.
Megfordul és elindul az üres folyosón. Utánaeredek,
majdnem megfulladok a saját nyálamban. Túlságosan döbbent
vagyok ahhoz, hogy sírni tudjak. Az eddigi életemnek
hamarosan vége. Megbukom a saját lábamban és Gus
hátizsákjába kapaszkodom, hogy ne essek pofára. Ő dühösen,
morogva megpördül.
– Vedd le rólam a kezed, Followhill!
– Nem teheted ezt velem! – A padlóhoz ér a térdem.
Mennyire alkalomhoz illő! Ebből a szögből végre látom, milyen
is ez a látvány. Látom a hibáimat, azt, hogy milyen emberekkel
vettem magam körül, a bunkó focistákkal, a kamuemberekkel, a
népszerű srácokkal, és ez most mind visszahullik rám. Gus
kolbászszerű ujjai között van a jövőm, a hírnevem.
– Kérlek! – folytatom, levetve a maradék büszkeségemet is. –
Könyörgök! Bármi mást megteszek! Mondd, mit csináljak! De
Pennre nincs hatásom! Senki nem tud hatással lenni rá.
Penn a bádogember.
Gus udvariasan mosolyog, megragadja a ruhám grabancát, és
talpra ránt engem.
– Szerintem nagyon leleményes lány vagy, Daria. Rájössz
majd a megoldásra. De ha nem, tönkreteszlek!

– Beszélnünk kell!
Azt el tudtam volna elképzelni, hogy ezeket a szavakat az
anyámhoz, a leendő pasijaimhoz, a barátaimhoz, a családom
tagjaihoz intézem majd egyszer… de hogy az iskolaigazgatóhoz,
azt nem! Most mégis itt állok Prichard igazgató előtt, és ez a
mondat hagyta el a számat. A nem létező reggelimet pár perce
hánytam ki a vécébe, miközben kisírtam a szemem, és most
valószínűleg a külsőm is épp olyan zilált, mint a lelkem.
Amikor bejöttem, kérés nélkül bezártam magam után az ajtót,
ami máris jelezte, hogy valami nincs rendben. Normálisan
alávetem magam és megvárom a konkrét utasításait. Így
viselkedem az első naplóbejegyzésemtől kezdve. Ami Viáról
szólt. Amikor még felsős koromban beléptem az irodájába, arra
számítottam, hogy értesíti majd a szüleimet, elindítva ezzel egy
láncreakciót, és helyrehozza a hibát, amit elkövettem.
Helyrehoz engem.
Ehelyett fogott egy üvegnyi M&Ms-et, amit az íróasztalán
tartott, megdöntötte, és közben folyamatosan engem nézett. A
padlóra színes csokidarabok szóródtak, úgy gurultak szét a
lábam előtt, akár a márványgolyók.
– Szedegesse fel őket, Miss Followhill! Térden állva, én pedig
addig felolvasom a bűneit.
Ez aztán szertartássá vált közöttünk.
Az évek során rám parancsolt, hogy rendezzem át a polcokat
az irodájában, tisztítsam meg a szőnyegét, pucoljam meg a
cipőjét, és újabban, amikor Penn bejött a képbe, vonalzóval
kezdte verni a tenyeremet. A piros hegeket így meg lehetett
magyarázni a durva pomponedzésekkel.
Mindig zárt ajtónál, lassan olvasta fel a bűneimet, drámai
szüneteket tartva a legmocskosabb részeknél.
A legtöbb bűnös az Üdvözlégy Máriát zsolozsmázza.
Én azzal bűnhődöm, hogy az igazgató a vonalzójával ver.
Megérdemlem. Megérdemlem a fájdalmat. Amennyi
fájdalmat okoztam másnak, úgy érzem, jogos, hogy Prichard
igazgató ezt teszi velem.
 Prichard igazgató azt mondja, a találkozásaink a
fegyelmezésről szólnak. Arról, hogy visszaterel engem a
keskeny és egyenes ösvényre. De őszintén szólva, mindketten
tudjuk jól, hogy nem lettem jobb ember az elmúlt évek során,
sőt egyre mélyebben merülök a szennyben.
Én mindig is úgy gondoltam, hogy valójában mindketten
elcseszett emberek vagyunk, akik azért csinálnak elbaszott
dolgokat, mert senki nem ért meg bennünket. Penn előtt nem is
láttam, hogy Prichard mennyire szeret birtokolni engem. És ez
a vágy jobb érzés, mint a verés. Ha jól csinálja, ragyogó élmény.
Prichard kiosztott feladatai azóta egyre radikálisabbak és
szigorúbbak. A vonalzóval erősebben csapott.
– Hogy mondja? – Fel sem néz a papírokból, amiket szignál.
Látom a felső lapon a Saints-logót, szóval tudom, hogy focival
kapcsolatos. Mostanában, úgy tűnik, minden az. Azt beszélik,
Gus Xanaxon él, és iszik is, hogy megküzdjön a stresszel.
Leülök a vele szemközti székbe. Prichard igazgató felkapja a
tekintetét.
– Mondtam én, hogy leülhet, Miss Followhill?
– Van egy kis probléma. – Az ajkam remeg. Kinyújtom a
kezem és leteszem a tollát az asztalra.
Teljesen összehúzza a szemét és a kezem mozdulatát követi a
tekintetével.
– Az biztos. Vegye elő a bűnös könyvet!
Így hívja. Mindig megőrjít vele. Mintha ő a bűnök felett álló
ember lenne.
Nagy levegőt veszek, majd kifújom. Hát, az nem fog menni!
– Nincs nálam.
 – Hogy érti azt, hogy nincs önnél? – Megfeszül az állkapcsa.
– Sylvia Scully ellopta a szobámból tegnap este. Nálunk lakik,
ahogy arról már tud. A napló Gusnál van, és azzal fenyeget,
hogy mindent nyilvánosságra hoz, hacsak nem győzöm meg
arról Penn Scullyt, hogy engedjék nyerni a csapatunkat a
rájátszáson.
Lehet, hogy együtt találták ezt ki, és egész idő alatt rajtam
röhögtek. Én viszont? Elég hülye voltam ahhoz, hogy bevegyem
Penn elterelő hadműveletét. Segítettem neki megmosakodni,
miközben Via az emeleten volt és ellopta a legértékesebb
tulajdonomat. Az egyetlen dolgot, amivel tönkre lehet engem
tenni. Prichard igazgató szája megrándul. A szemem alatti sötét
karikákkal meg a véreres szememmel biztos vagyok benne,
hogy már nem ugyanazt a csinos lányt látja bennem, aki a mi
kis egyezségünkre csábította őt. Reggel még sminket sem
raktam fel, a hajam pedig szanaszét áll.
– Írtam a könyvben önről is – teszem hozzá tényszerűen,
hogy emlékeztessem rá, mennyire durva a helyzet. Prichard
több alkalommal is előjön a naplómban. Erősen összeszorítom a
szemem, és elvörösödöm, amikor eszembe jut, mi mindent
írtam le róla.
A százhuszonkettes számú bejegyzésből például kiderül, hogy
egyszer, amikor bejöttem az irodájába és ő nem volt itt, az
irodai székéhez dörgöltem magam. Amikor megérkezett, azt
parancsolta, hogy nyaljam tisztára a székét magam után. Ez a
legszexuálisabb jellegű dolog, amit valaha tettem, és még ekkor
sem értünk hozzá egymáshoz, de ez is elegendő ahhoz, hogy
mindkettőnk el legyen lehetetlenítve a jövőben.
 Prichard állkapcsa kattog, kattog, kattog, és tudom, hogy
kezdi elveszíteni a türelmét. Mindketten jó nagy bajba
kerültünk. Épp azért vagyok itt. Meg kell állítanunk Gust.
– Semmi olyat nem fog nyilvánosságra hozni, ami velem
kapcsolatos – tájékoztat az igazgató halálos nyugalommal.
Döbbenten pislogok.
– Ezt honnan tudja?
– Mondjuk onnan, hogy okosabb vagyok, mint egy
szurkolólány. És Gus is az.
Visszaülök, és kikerekedett szemmel egy pontot nézek a háta
mögött.
– Nem tudom. Lehet, hogy hülye vagyok – vágok vissza –, de
Gus is az, és higgye el, kompromittálni fogja az ön perverz
seggét!
– Valóban? – kiált fel, majd feláll és mindent lesöpör az
íróasztaláról. Hátraugrom a székben. Sosem láttam még
ennyire dühösnek.
– Mit kellene tennem? Fenyegessem meg Miss Scullyt és Mr.
Bauert? Csak azért, mert ön úgy döntött, szétteszi a lábát egy
fiúnak, aki a rossz oldalon áll, habár előre figyelmeztettem,
hogy ne tegye?
Most rajtam a sor, hogy felálljak, a kezem ökölbe szorul a
testem mellett, ahogy elönt a méreg, és érzem, hogy ki fog törni
belőlem.
– Együtt csináltuk ezt és együtt kell kitalálnunk valami
megoldást!
– Nem. Majd ön kitalál valamit. Nem tűnik úgy, hogy ez az én
problémám lenne. Ez klasszikusan az ön problémája.
 – Még ha Gust meg is tudja győzni arról, hogy ne másolja le
az önről szóló oldalakat, én elmondom az egész világnak, mi
történt! – fenyegetem.
Sötéten elvigyorodik.
– És? Senki nem fog hinni önnek. Ön csak egy elveszett,
elkényeztetett senki, aki be van indulva az igazgatóra. Ne
felejtse el, mi történt itt! A melleit mutogatta és hajolgatott. Nem
volt szex köztünk. Sosem érintettem meg, a bőrünk sosem
érintkezett. Sosem csókoltam meg. Ez. Az egész. Az ön.
Problémája.
Teljesen kész vagyok. Mintha kihúzták volna alólam a
szőnyeget. De robotpilóta üzemmódban dolgozom, mert nem
engedhetem, hogy így megússza.
– Kockáztatni akarsz, Gabe? – Gabe. Sosem hívtam még a
keresztnevén és nem is tegeztem. De már egyáltalán nem tudok
tisztelettel nézni rá.
Frusztráltan beletúr a hajába.
– Távozzon, Miss Followhill, és vissza se jöjjön, amíg vissza
nem szerezte a könyvet, hogy addig büntessem önt, míg kék-
zöld nem lesz.
– Én aztán biztosan nem jövök a közeledbe többet! –
Hátravetem a fejem, és erőltetett jókedvvel felnevetek. – Mindig
is féltékeny voltál Pennre, aki egyébként – a számba dugom az
ujjam és pukkanó hang kíséretében húzom ki onnan – nagyon
jó az ágyban.
– Daria…
Prichard sem hívott még engem soha a keresztnevemen.
– Annyira jó volt, amikor elvette a szüzességemet. Nem
sokkal azután történt egyébként, hogy ránk nyitottál az
öltözőben.
– Most azonnal hagyd abba! – Megkerüli az asztal, és felém
indul. Lassan. Mint egy ragadozó.
– Addigra természetesen már teljesen felkészültem a…
– Hagyd abba! – előveszi az asztala alól a vonalzóját, és rám
mutat vele. A mosolyom szélesebbre húzódik. Hibás
ejtőernyővel zuhanok egy szikláról. Akkor már megpróbálom
élvezni az esést.
– Arra, hogy bennem lesz, én pedig vonaglottam és nyögtem,
és amikor elélveztem, majdnem elájultam a gyönyörtől…
Egy hirtelen mozdulattal a falnak lök, a hasam a hideg
felülethez ér. Felhúzza a ruhámat, és olyan keményen kezd ütni
a vonalzóval, hogy csillagokat látok.
– Ne! – kiáltom. – Ne merészelj hozzám érni, te seggfej!
Végeztünk, Gabe.
Megragadja a hajam és a fülembe súg:
– Majd akkor végzünk, ha én azt mondom, Daria.
És csak üt, üt, üt.
A fenékpofáim lángolnak, ahogy a szemem is. Túlságosan
döbbent vagyok ahhoz, hogy mozdulni tudjak, elszaladjak,
fulladok a torkomba gyűlt epétől.
Az igazgatóm, a papom, a férfi, aki minden titkomról tudott,
akiben azt hittem, megbízhatok, az akaratom ellenére fenekel el
egy vonalzóval. Nem egyszer. Nem kétszer. Több tucat
alkalommal, és olyan dühös, amilyennek még sosem láttam.
Amikor abbahagyja, úgy érzem, mintha a világ előre-hátra
ringatózna a háborgó vízen. Tengeribetegnek érzem magam,
ahogy lecsusszanok a falról, de nem igazán tudom, mit
mondhatnék. Prichard igazgató nem fog segíteni nekem.
Viával és Gusszal nemcsak hogy egyedül kell megküzdenem,
de közben rájöttem, hogy nagyon erős szövetségeseik vannak.
Amikor hallom, hogy Prichard hátrál egy lépést, szembe
fordulok vele.
Mi történt veled abban az egyházban?
A könnyeimen keresztül nézem őt, várom a bocsánatkérését.
A könyörgését. A bűnbánását. Nemcsak amiatt, ami most
történt – nem hiszem, hogy felfogtam volna, mi volt ez –, hanem
az elmúlt négy év miatt. Lenézek és látom, hogy merevedése
van.
De durván.
Nagyon durván.
Hogy nem vettem ezt észre? A tisztességes, bántalmazott
katolikus fiúból egy tisztességtelen, bántalmazó férfi lett. A
seggem olyan forró és úgy fáj, hogy szerintem egy jó ideig nem
fogok tudni ráülni. A lábam remeg, a szívem pedig sajog a
mellkasomban.
A félév alatt mindent elveszítettem. Nem kaptam meg a fiút,
nem volt happy end, sem a boldog családot, sőt még a
méhkirálynő státuszt és a pomponcsapat kapitányi jelvényét
sem.
– Te vagy a legrosszabb hibám – suttogom.
Ördögi mosolyra húzza a száját.
– Te pedig, drágám, a kedvenc bűnöm.
 Huszadik fejezet

Szerelmem súlya
Olyan mélyre temet
Hogy nem tudok aludni
Sem enni
Sem a saját
Szemembe nézni

Daria

Amikor az első dominó eldől és a világom pillanatok alatt

romokban hever, a pillanat egy töredékére minden megáll a
levegőben, mozdulatlanná meredve. Ez az a pillanat, amikor
levegőt veszek és felkészülök a csapásra.
Most itt vagyok. Fájdalmak közt, megsebezve és rettegve.
Életem legtragikusabb eseményén vagyok túl – szexuálisan,
fizikailag bántalmaztak –, valahogy mégis úgy érzem, a
legrosszabb még hátravan.
A hátsómon lévő vörös csíkokat vizsgálom otthon a
fürdőszoba tükrében, és próbálom visszanyelni a könnyeimet.
A látványtól elönt a szégyen, a rettegés és a félelem.
 Hozzám ért akaratom ellenére.
Megütött akaratom ellenére.
A tűzzel játszottam és megégtem, ennek pedig nyoma lett. Nem
is egy.
A szomorú, hogy ez feleannyira sem fáj, mint Penn látványa a
folyosókon.
Kenek egy kis aloét a sebekre, majd felveszek egy térdig érő
pizsamát, bugyi nélkül. Nagyon fájna, ha bármilyen anyag érne
a sérült bőrömhöz. A telefonom csipogva jelzi, hogy új
üzenetem érkezett, de tétovázom, mielőtt megnézném.
Prichard az.
Találkozzunk a Castle Hill Parkban hétkor! A meggyfa
alatti padon.
Gabe Prichardnak nem szokása bocsánatot kérni vagy
kifogásokat keresni. Veszélyes, egy elszabadult ágyúgolyó, és
bár eldöntöttem magamban, hogy soha többé nem találkozom
vele, van rá esély, hogy észhez tért. Ha rájött, hogy Gus meg Via
képesek tönkretenni mindkettőnket, valószínűleg kieszelt egy
tervet. Tudom, azt hiszi, túlságosan félek ahhoz, hogy
elmondjam a szüleimnek, de miért vállalnék kockázatot?
Visszaírok.
Hogy tovább bánthass? Nem, köszi.
Másodperceken belül felel.
Hogy átbeszéljük ezt a dolgot és folytathassuk a
kapcsolatunkat.
Kis híján hisztérikus nevetésben török ki, amikor kintről
valaki ököllel az ajtóra csap.
– Már egy órája benn vagy! – nyafog Via. – Hagyj nekünk is
egy kis meleg vizet, hercegnő!
Természetesen úgy érzi, nyugodtan beszélhet így velem.
Megemelem a pizsamámat, még egy utolsó pillantást vetek a
fenekemre a tükörben, majd kinyitom az ajtót, de a kezemet a
kilincsen hagyom. Viára bámulok, és várom a bocsánatkérését.
Hogy elismerje, mit tett. Az emberiesség. Bármi. Kibaszott.
Nyomát.
Semmi. Zéró. Nulla.
Via felhúzza a szőke szemöldökét és keresztbe teszi maga
előtt a karját. Egy gyönyörű, virágos miniruhát visel, amit
valószínűleg Mel vett neki. Bizonyára New Yorkban. Nyilván
akkor, amikor én épp a családom elvesztése miatt gyászoltam.
– De szarul nézel ki. Sírtál? – Szipogva vonul el mellettem a
fürdőszobába.
Megrázom a fejem.
– Annyira elbaszott vagy. – A hangom csendes. Kísértetiesen
nyugodt.
Mást nem is tudok most mondani. Más nem is számít talán.
Mert talán az életemnek annyi, de az övének is. A különbség az,
hogy én tudom, mi a sorsom, ő azonban nem.
– Te meg miről beszélsz? – Kiveszi a hajából a gumit a tükör
előtt, fogja a neszesszert és elkezd szépítkezni, nyilván Gusnak.
– Amikor odaadtad a naplómat Gusnak, mit gondoltál, mit
kér majd tőlem? – kérdezem, nekidöntve a csípőmet a
szekrénynek. Hátralép egyet. Én közelebb lépek. A háta
nekiütközik a zuhanyzó üvegéhez, oda szorítom be.
Nem fogom bántani. Legalábbis fizikailag nem. Talán
máshogy sem, hiszen kétségbeesetten szeretem a testvérét, ő
pedig jót akar neki. De ezt Via nem tudja. Nem tudja, milyen
érzés fájdalmasan szeretni valakit, annyira, hogy a másik miatt
félre tudod tolni a méltóságod meg a büszkeséged.
– Gus azt akarja, hogy Penn engedje veszíteni a csapatát.
Via szeme kikerekedik. Új neki a hír, és ettől egy kicsit
megkönnyebbülök. Hogy tönkre akar engem tenni, azt vágom.
De hogy visszavágjon Penn-nek? Na, ezt nem veszi be a
gyomrom.
– Tönkre akarja tenni a testvéredet – folytatom, és az üvegről
Via állára teszem a kezem, megemelem, hogy egymás szemébe
nézzünk. Hetekkel ezelőtt kellett volna ezt csinálnunk. Évekkel
ezelőtt. – Te pedig most adtál a kezébe egy fegyvert, amivel meg
is fogja tenni.
Ellöki a kezemet.
– Hülyeség!
– Aha. – Megragadom az arcát, kényszerítem, hogy nézzen
ismét a szemembe. – Penn összetört, ideges és elveszett,
méghozzá miattad.
– Ezt nem mondhatod el neki. – Via nyel egy nagyot, majd
ellök magától. Nevetve lendülök hátra. Most tényleg ez zavarja?
Olyan most, mint én régen.
Via fel-alá mászkál, és az arcán húzza végig az ujjait,
rózsaszín nyomokat hagyva ezzel.
– Nem tudhatja meg. Nem tudhatja meg – ismételgeti.
Megfordulok és a szobám felé indulok. El kell kezdenem
öltözködni, ha időben a parkba akarok érni. Prichard ugyanazt
a helyet választotta, ahol elveszítettem a szüzességemet, és
erről tud is természetesen, hiszen olvasta a naplómat. Amióta
Penn bekerült a képbe, találkoztunk párszor, de csak ritkán.
Próbálok nem gondolni ezekre az alkalmakra, az elmém hátsó
részébe száműzni őket. Legtöbbször sikerül is.
Via jön utánam, elkapja a pizsamámat és megpördít.
– Mit csináljak? – kiabálja.
Megállok. Mosolygok. Élvezem a látványt.
– Tudod mit, Via? Hosszú ideig irigykedtem rád. Igazából
éveken át. Azóta, hogy megjelentél az anyám táncstúdiójában.
Nem azért, mert csinos voltál, gazdagnak tűntél vagy ilyesmi.
Hanem azért, mert tehetséges voltál. Jobb voltál nálam, és azt
hiszem, ezt nem tudtam elfogadni. Szóval képzeld csak el azt
örömöt és meglepődést, amit akkor éreztem, amikor visszatértél
és rájöttem, hogy mégsem vagy jobb nálam. Igen, az lehet, hogy
táncosnak jobb vagy, de minden más romlott benned. Önző
vagy, mocskos és még nálam is bizonytalanabb. Bosszúálló vagy,
kicsinyes, és félsz. Sosem leszel boldog, Via. Soha. És ennél jobb
bosszút el sem tudok képzelni.

Negyedóra késéssel érek a padhoz.

Zihálva, izzadtan loholok, amikor meglátom Gabe-t a padon
ülni szürke melegítőnadrágban, North Face-dzsekiben,
napszemüvegben és baseballsapkában. Nyilván nem akarja,
hogy felismerjék. Hosszú ideig figyelem őt a távolból, próbálom
a fejemben lévő képhez – öltönyös, kőkemény fickó – igazítani
ezt a kiszámíthatatlan, veszélyes időzített bombát.
– Ülj le! – parancsol rám, miközben továbbra is a park egy
távolabbi pontja felé néz. Odabotorkálok hozzá, a szívem
veszettül ver. Leülök a pad másik végére, a lehető legtávolabb
tőle, és elfojtok egy nyögést. A fenekem annyira fáj, hogy alig
bírok levegőt venni. De nem fogom kimutatni, mennyire
szenvedek. Már nem adom meg neki azt, amit követel.
Imádkozom, hogy legyen vége ennek a rémálomnak, mert arra
kell koncentrálnom, hogyan minimalizáljam a károkat, és hogy
megtegyek mindent az ellen, hogy nyilvánosságra kerüljön a
naplóm tartalma.
Nem kérdezem tőle, mit keresünk itt. Nem követelek
bocsánatkérést. Sőt, igazából nagyon is őrzöm még a nagyon
kicsi, nagyon mocskos kártyalapjaimat.
– Nézz a szemközti padra, a tölgyfa alá! – szól rám.
Követem a tekintetét. A túloldaltól egy domb és néhány fa
választ el bennünket, de mivel mi egy magasabb ponton
vagyunk, közvetlen rálátásunk esik a park túloldalán lévő
padra.
Elakad a lélegzetem. Penn és Adriana egymás mellett ülnek,
összebújva. Harper kettejük között, Adriana ölében gügyög.
Penn puszit nyom Harper orrára és úgy tesz, mintha meg
akarná harapni az arcát. A kisbaba kacarászik, integet a kis,
kövérkés öklével, és kéri, hogy Penn vegye fel.
Adriana elmosolyodik és átnyújtja Harpert Penn-nek. Penn a
lányra mosolyog, majd felnevet. Érzem a nevetését az üres
mellkasomban, ahogy millió apró darabra törik a szívem.
Mintha porszemmé vagy hamuvá válna, egész kicsi részekre
esne.
El akarok fordulni, de a pillanat magához láncolt. Az ő
pillanatuk. És én ezt a boldog családot akartam szétszedni. Az
én családom épp szétesik, és hogy megszerezzem a fiút, képes
lettem volna tönkretenni egy másik családot is.
Miközben ez a fiú egy másik lányba szerelmes – a gyereke
anyjába.
Velem van a baj. Csak egy átmenet voltam Penn életében. Egy
játékszer, akivel egy ideig elvolt. De ez? Ez valódi. Penn Scully
nem az enyém. És soha nem is tett úgy, mintha az lenne.
Minden, amit feladtam – az időm, a szívem, a hiúságom –
hiábavalóság volt.
– Emiatt forgattad fel az életedet. Egy srácért, aki fülig
szerelmes a gimnáziumi párjába. Aki annak az ártatlan
gyereknek az apja. – Gabe hangja bizsergetően éles. – Van, hogy
a gonosz megszállja az ember lelkét. Ilyenkor az az áldozat
dolga, hogy a megtisztulásra törekedjen és olyanok társaságát
keresse, akik vigaszt nyújthatnak számára. Megsebzett, romlott,
elveszett voltál, amikor felkerestél engem, Daria, én pedig
megtettem, amit lehetett. Ma szükséged volt arra a verésre.
Ideje volt, hogy felnyíljon a szemed. Tisztességesen esélyt kell
adnod Penn Scullynak ahhoz, hogy rendbe hozza a családját.
Gyere vissza hozzám, szívem. Hozzánk. Ideje, hogy elengedd
ezt!
– Nem fogsz segíteni visszaszerezni a naplómat – suttogtam,
ahogy maga alá temetett a felismerés.
– Persze, hogy segítek. Mégiscsak én vagyok a megmentőd.
A bukásom vagy inkább.
– Honnan tudtad, hogy itt lesznek? – Az ajkam remeg, és
szipogok. Próbálom visszatartani a könnyeimet, és eddig jól
haladok.
– Bauer – feleli egyszerűen. – Én vagyok a bábmester, Daria.
Én játszom veletek, én tartom kézben a szálakat. Gus sosem
győzhet le engem. Csinálhatjuk helyesen is, azzal, hogy
meggyőzzük róla Pennt, hogy jobb, ha feladja a meccset.
Visszaszerzem a naplódat, sőt ráveszem Gust, hogy ő maga adja
át nekem személyesen. Vagy csinálhatjuk rosszul, ez esetben a
napló nyilvánosságra kerül, és köztünk mindennek vége.
– Vége? – pislogok. Még mindig azt hiszi, hogy létezik egy
„mi”. Hihetetlen.
Közelebb húzódik hozzám a padon és a két kezébe fogja az
arcom. Legszívesebben megharapnám a kezét, hogy hagyjon
békén.
– A házasságtörés a legnagyobb bűn mind közül, de hajlandó
vagyok megbocsátani neked. Elvégre még borzasztóan fiatal és
befolyásolható vagy.
Annyi minden zuhan rám egyszerre. Ez a pszichopata tényleg
azt hiszi, hogy megcsaltam őt. És ő is benne van Gus tervében.
Annyira szeretné, ha az iskolánk nyerne, és mindenki lássa,
érdemes volt annyi pénzt költeni a Saintsre, hogy képes
lepaktálni egy bántalmazó tizenévessel is.
– Miből gondolod, hogy van hatásom Pennre? Hiszen te
magad mondtad. Valaki másba szerelmes. – Felé fordulok.
Elfordítani a tekintetem Pennről és Adrianáról olyan érzés,
mint letépni egy ragtapaszt. A fákon túlról is hallom, hogyan
nevetgél a lány. Mindent betölt a hangja, nem menekülhetek
előle. A boldogsága az én szenvedésem.
– Azért – fordul hozzám –, mert különben az egész világnak
elárulod, hogy veletek lakik. Meg fogod őt zsarolni, szívem.
Leesik az állam. Annak meglenne a következménye, igen.
Elveszítené a kapitányi jelvényét.
Kirúgnák a focicsapatból.
A barátai, focis társai gyűlölnék, amiért nem árulta el nekik,
hogy a város másik oldalára költözött.
– Sylvia mesélt Gusnak a bátyja kis titkáról – magyarázza
nyugodtan. – A kamaszszív nagyon csalárd, de ez végső soron a
javamra válik. Látod, miután lebuktatok előttem a
lányöltözőben, megmondtam a szeretődnek, hogy soha többé ne
merészeljen hozzád érni. Na már most, miután fény derült arra,
hogy mégis megtette, nincs más választásom, mint bosszút állni.
És mi is lenne annál szebb, mint tönkretenni a jövőjét, és elérni,
hogy felfüggesztést kapjon a csapatból?
Minden szőrszálam égnek áll.
Via elárulta Pennt. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy elégette a
felvételi értesítőjét. Nem azért akart visszajönni, hogy elölről
kezdhessen mindent. Azért jött, hogy bosszút álljon.
– Mondja azt, hogy érti, engedelmeskedni fog, és hogy ezt a
dolgot megoldottnak tekinthetjük, Miss Followhill! – Gabe feláll,
és csípőre teszi a kezét. A farka az arcom elé kerül, és ismét rám
tör a hányinger ettől.
Abban a pillanatban megvilágosodom. Tudom, mit kell
tennem ahhoz, hogy mindenkinek jó legyen.
Penn-nek.
Adrianának.
Harpernek.
Bailey-nek.
 És legfőképp – nekem.
Bólintok, és a szívem megkeményedik, ahogy ráeszmélek, mit
kell tennem.
– Minden kristálytiszta, Prichard igazgató úr!

A maradék erőmmel a szobámba vánszorgok. Minden egyes

csontom fáj. Az izmaim merevek, a fenekem pedig minden
egyes megtett lépéssel lángol.
Csend van a házban. Bailey és Melody balettozni mentek. Apa
munkában. Penn valószínűleg edzésen vagy Adrianával és
Harperrel. Még annyi energiám sincs, hogy
megkönnyebbültnek érezzem magam attól, hogy nincs itt Via.
Nem is láttam még az ocsmány pink Jeepet, amit végül
elfogadott („Mel, ennél jobb dolog még sosem történt velem!
Annyira, annyira gyönyörű, köszönöm!”), és nyoma sincs annak,
hogy bárki más a házban lenne.
Betolom a szobám ajtaját, az orrom megtölti az alkohol
savanyú szaga, hátrálok egy lépést, a gerincem a szemközti
falhoz ér.
Ahogy az ajtó nyikorogva kinyílik, és jobban rálátok a
szobára, látom is, honnan a szag. A mezítlábas talpam nedves és
ragacsos a padlón.
A pezsgőakváriumom összetört. A kalapács, amit Via
használt, az üvegfalba szorulva lóg, amiből rózsaszín pezsgő
ömlik lefelé olyan hang kíséretében, mint ahogy a sörösdoboz
szokott sziszegni felbontás után.
 Beljebb botorkálok, a bútoroknak támasztom magam közben.
Próbálom teljesen kinyitni a szemem, de a bőr túlságosan
duzzadt és érzékeny a környékén. Ahogy beljebb érek, egy
krémszínű papírt látok meg, amit Via az akvárium még mindig
álló, nedves üvegfalára ragasztott. Azonnal felismerem a papírt.
A naplómból tépte ki. Leszakítom onnan.

Mondd azt nekik, hogy baleset volt.

Különben anyád megtudja, hogy az ő álmait is
tönkretetted!

A szemem kikerekedik, a térdem elgyengül. Minden

elfeketedik előttem, akár a könyv, amiben a titkaimat őrzöm, és
nincs fény az alagút végén.
 Huszonegyedik fejezet

A szerelem olyan, akár a halál

Biztos
Végleges
És irányíthatatlan

Melody

A jövő mindig gondosan filterezett.

Ott pár kilóval mindig könnyebbek vagyunk, pár agysejttel
okosabbak, tele élettapasztalattal és egészséges logikával.
A szomorú valóság az, hogy az ember sosem válik azzá a
felnőtté, amilyennek elképzelte magát.
A tízes és húszas éveimben azt hittem, én leszek a legjobb
anya a világon. Az anyaság volt a fő cél, a minden, a beérkezés.
Pontosan tisztában voltam vele, milyen hibákat követtek el a
szüleim az én esetemben, és megfogadtam, hogy én tökéletes
leszek.
Kívülről nézve a gyereknevelés szinte könnyűnek tűnt. Aki
azt mondta, hogy nem tartozik hozzá útmutató, tévedett.
Rengeteg vaskos segítő könyv létezik – ezeket mind olvastam is,
amikor terhes voltam Dariával –, és volt bennük néhány tanács,
ami, úgy éreztem, segít majd:

1. Ha a gyerekkel beszélsz, ne emeld fel a hangod!

2. Ne veszítsd el a türelmedet! (Lásd: első pont!)
3. Adj neki elegendő teret!
4. Bízz benne!
5. Biztasd arra, hogy függetlenné váljon!
6. Áraszd el őt szeretettel meg hálával, és nagyon jó
ember lesz belőle!

Az anyám nem lehetett balerina, ezért a szüleim azzal

kínoztak, hogy nekem kell azzá válnom. Így amikor Daria
meglett, és láttam rajta, hogy kislányként milyen eleven, lázadó
és hogy ugyanaz a düh tombol benne, mint az apjában – nyers
erő, amit nem lehet kordában tartani –, én nem erőltettem,
hogy lépjen a nyomdokaimba. A balett mégiscsak kemény és
megterhelő. Mindig figyeltem arra, hogy tudja, nem várom el
tőle, hogy hozzám hasonló legyen. De úgy tűnt, minél több
választási lehetőséget adok neki, annál elszántabban próbálja
bebizonyítani, mennyire tévedtem.
Ahogy a gyerekek ruháit válogatom a mosókonyhában, azon
gondolkodom, hol rontottam el. Annyi segítséget kapok a
háztartási munkában, hogy nem lenne muszáj a mosással
foglalkoznom, de ha az ember tizenéveseket nevel, ez egy
árulkodó terület.
Látom, az orrommal érzem, és megtalálom minden titkukat.
Penn hátsó zsebében megtaláltam Daria pomponjának egyik
szalagját. Penn fogvédőjét Daria kardigánjának zsebében. Penn
egyik ingéből még mindig nem jött ki az a makacs rágógumi-
rózsaszín rúzsfolt. Tudom jól, hogy a lányomnak van olyan
árnyalatú rúzsa. Bailey ruhái mindig sárosak – El Dorado
dombjairól szokott legurulni a szomszédunkkal, Levvel. Via az
egyetlen, aki ügyel rá, hogy semmi ne derüljön ki arról, merre
járt. Vagyis tudom, hogy neki van a legtöbb rejtegetnivalója.
Azt hiszi, át tud verni bennünket. De igazság szerint csak
azért hagyom neki, hogy így viselkedjen, mert nagyon sok
borzalmon ment keresztül.
Amikor Daria pizsamájához érek, megtorpanok. Ragacsos,
nehezebb, mint a többi ruha, és nem is száradt meg teljesen.
Megfordítom és megszagolom – egy anya mindig
megszagolgatja a gyereke ruháját. Aloe illatú.
Miért kenne Daria aloét a fenekére?
Felkapom a nadrágot és kimegyek a mosókonyhából, hogy
utánajárjak ennek a dolognak.
Az elmúlt hónapokban szabályosan csúsztam-másztam előtte,
hogy figyeljen rám egy kicsit, habár mélyen legbelül tudtam,
hogy nem érdemlem meg. Túl sokszor hagytam őt cserben.
Mindig olyan erősnek és eltökéltnek tűnt, én pedig elkövettem a
legnagyobb hibát, amit egy szülő elkövethet. Egyenrangúként
kezeltem őt.
De Daria nem egyenrangú velem. Ő a lányom. Az én nagyon
érzékeny lányom. Akit mostanában nagyon sok sérelem ért.
Nem tettem semmit, hogy helyrehozzam a helyzetet, sőt, csak
tetéztem a bajt azzal, hogy még több olyan tényezőt hoztam be,
ami szétválaszthat minket.
Elindulok a szobája felé, és amikor meghallom a férjem
hangját bentről, megállok.
– Persze, hogy elmondhatod nekem, Dar! Tudod, hogy ebben
a házban nincs helye ítélkezésnek.
Ledermedek, az állkapcsom megfeszül. A logikus énem azt
mondja, azonnal forduljak sarkon, és húzzak onnan. Jaime előtt
nyílik meg, nem előttem. De a másik énem – a bennem élő anya
– nem akar elmenni. Neheztelek a saját férjemre, amiért
közelebbi kapcsolata van a lányunkkal, mint nekem. Az egész
világra neheztelek, beleértve Bailey-t, Viát és Pennt, meg a
barátainkat is, amiért közém és Daria közé állnak.
– Prichard igazgató megvert.
Eláll a lélegzetem és hátrahőkölök. Csend. A férjem nem tér
magához, úgy érzem, legalább egy percen át.
– Mondj el mindent, kérlek! – Nem túl higgadt a hangja.
És Daria mesél. A lányom az elkövetkezendő tíz percben
elmeséli az utolsó négy éve megrázó, dühítő történetét. Semmit
nem hagy ki. Sem azt, hogy eltüntette Via felvételi értesítőjét –
tudtam erről, csak sosem szembesítettem vele –, sem azt,
hogyan kezdte el írni a naplóját, és hogyan használta fel azt
ellene Prichard. Zokogva vallja be, hogy kitörölte Grace
üzenetét a telefonomból New Yorkban. Nem mintha tőle
tudnám ezt meg. Amikor megtaláltam végre Grace számát és
felhívtam őt, magam is rájöttem. Addigra ott tartottam, hogy
valójában nem is tudtam hibáztatni Dariát. Az elmúlt hat
hónapban szinte egyáltalán nem foglalkoztam vele. Túlságosan
lefoglalt az, hogy megmentsem Viát meg Pennt, és hogy
megadjak Bailey-nek mindent, amire szüksége van. Én úgy
láttam, hogy a New York-i incidensig – amikor felnyílt a
szemem, ha fogalmazhatok így –, távol maradtam tőle, ahogy ő
azt többször is kérte tőlem.
Daria mindig is olyan távolságtartónak és függetlennek tűnt,
mint aki feltalálja magát minden helyzetben. Hogy lehettem
ennyire hülye?
Daria úgy viselkedik, mint én tizennyolc évesen. Össze van
zavarodva, szédült, sértett.
New Yorkban, amikor Bailey és Via hízelgett nekem, Daria
pedig nagyokat ásítva reagált mindenre, azt tettem, amit
mindig, amikor felidegesít; felépítettem egy ugyanolyan
jégfalat, amilyet ő szokott, amikor én próbálok kopogni a szíve
ajtaján.
Nem kellett volna még több falat építenem.
Inkább le kellett volna bontanom őket.
Összetörni, összezúzni őket, és megadni Dariának mindent,
hogy ne egy bántalmazó tanárnál keressen vigaszt, aki
kihasználja őt.
Hallom, hogy a lányom sír a szobájában, és összeszedve
minden bátorságomat, lábujjhegyre ereszkedve bekukkantok az
ajtó résén. Olyan csendesek, szomorúak ott együtt, összebújva.
Az én gyönyörű és tökéletes férjem a lányom ágyának szélén ül,
a mellkasára húzva öleli Dariát, és a szőke haját puszilgatja. A
lányom elengedi magát a karjaiban, és a szívem úgy megsajdul,
hogy alig kapok levegőt.
Nekem kellene ölelnem téged.
Nekem kellene vigasztalnom.
A falnak vetem a hátam és nagy levegőt veszek. Keserű íz
gyűlik össze a torkomban, és hiába nyelem le, visszatér, ki akar
jönni belőlem. Minden frusztráció, gyűlölet és ellenségeskedés,
amit Daria iránt érzek, annak ellenére, hogy én hoztam őt
világra. Túl hosszú ideje zajlik már ez. Vissza kell kapnom az én
kicsikémet.
– Apa?
– Igen, életem szerelme?
Az élete szerelme. Tudom, hogy komolyan gondolja. Jaime az
életét is odaadná, ha mosolyt csalhatna valamivel a kis
hasonmásom arcára.
– Nem maradhatok itt, ezt te is tudod. Nem fogom hagyni,
hogy Penn elszúrja a meccset, és nem leszek képes arra, hogy
visszamenjek az iskolába azután, hogy nyilvánosságra került a
naplóm tartalma.
– Erre sosem fog sor kerülni. Elkapom ma azt a Gus gyereket.
– Ne! – Hallom, hogy Daria szipog, és tudom, hogy a fejét
rázza. Eltökélte magát. – Már túl késő. A hírnevemnek annyi. Ha
kiderül az igazság, mindenki megtudja, hogy miattam nem
került ki a bajnokságra az All Saints Gimnázium, Gus és Via
pedig ellenem fordítja majd ezt. Amúgy pedig… – Ismét nagy
levegőt vesz. Tudom, miért. Tudom, mert én hajtogattam be a
szekrénybe a ruháikat és rejtettem el a titkaikat minden egyes
nap.
– Muszáj távolabb kerülnöm a Scullyktól.
– Tényleg?
– Nagyon sajnálom, apa. Tudom, nem akartad, hogy ez
legyen. És tudom, hogy rengeteg alkalommal cserben hagytalak.
Azzal, hogy hagytam nyerni a Hulkot. Hogy féltékeny voltam.
Hogy gonosz voltam. Hogy nem önmagam legjobb verziója
voltam, pedig igyekezhettem volna. Hogy olyan valakibe
szerettem bele, akibe nincs jogom.
– Sss… – mormolja Jaime a hajába, és ringatni kezdi. Előre-
hátra mozognak egy néma altató dallamára, elmerülve egy
világban, aminek én nem vagyok része.
– Te igenis önmagad legjobb verziója vagy, kölyök. Nagyon is.
És kiköpött olyan vagy, mint én. – Megpuszilja az orrát, majd
lecsókolja a könnyeket a szeméről. – Amikor annyi éves voltam,
mint most te, ideges és zavart voltam. Mindig jót akartam, de a
tetteim ezzel sosem voltak összhangban. Arról meg, hogy a
rossz emberbe szeretsz bele… – Kuncog, és a fejét rázza.
Egy halvány mosolyra húzódik a szám.
Ne mondd ki, Jaime!
– Sok mindent el lehet mondani rólam, de azt, hogy
képmutató lennék, nem. A gimnáziumi tanáromba szerettem
bele. És tessék: mégis működik a dolog közöttünk! Ne hagyd,
hogy az emberek megmondják, kibe szerethetsz bele, és ne
hidd, hogy csak azért, mert az elmúlt pár év szar volt, az egész
hátralévő életed az lesz. Nézd meg öreg apádat! Az én
történetem happy enddel végződött. És a tiéd is úgy fog.
Daria a szavait emészti és az ajkát rágcsálja.
– El kell mennem innen.
– A problémáid elől? Nem jó ötlet.
– Nem, azok elől, akiket bántottam. Gyógyulni kell. Újra kell
kezdenem mindent egy olyan helyen, ahol újra kitalálhatom
magam. Hogy az legyek, aki akarok, apa.
Jaime nem felel semmit, és ezzel el is mond mindent. A
tekintete azt mondja, legyen így. Kezdje újra. Sosem lenne képes
megtagadni tőle semmit. Akkor sem, ha ez azzal jár, hogy
elhagy bennünket.
Legszívesebben megütném. Üvöltenék vele. És megölelném,
amiért képes volt vigyázni a lányunk mentális épségére egész
idő alatt, mert én nem voltam az. Ismét jó erősen megölelik
egymást. Daria épp most éli át a kamaszkora egyik
legmeghatározóbb élményét, nélkülem.
Ez a büntetés a hibáimért. Ezt az árat meg kell fizetnem.
– Szerinted Mel megengedné, hogy kihagyjam a következő
félévet? – Daria elhúzódik az apjától, és pislogva néz fel rá.
Mel. Ú, annyira utálom, amikor a nevemet használja. Hívj
anyának, ordítanám neki legtöbbször.
Jaime megérinti Daria arcát, és egy csókot nyom a homlokára.
– Szerintem túlságosan szeret téged ahhoz, hogy bármit
megtagadjon tőled, még azt is, hogy összetörd a szívét.

Az ujjaim remegnek a kormányon, ahogy Gabe Prichard felé

tartok.
Tizenöt évvel ezelőtt, miután lenyugodtak a kedélyek és
visszatértünk Jaime-vel Todos Santosba, úgy döntöttem,
önkénteskedni fogok az All Saints Gimnáziumban. Jó
kapcsolatot építek ki a többi tanárral, és a gyerekek érdekében
helyreállítom a hírnevemet. Arra jutottam, hogy amennyiben a
városban szándékozom maradni, be kell bizonyítanom, hogy
nem egy őrült bölcsőtolvaj vagyok.
Kapcsolatok. Csak egy telefonhívásba került, hogy
megtudjam, hol lakik ez a rohadék.
Nem vagyok a legideálisabb idegállapotban a
konfrontációhoz, de azt nem kétlem, hogy sikerülni fog, mert ez
most nem rólam szól. Hanem a lányomról. Sem Jaime, sem a
gyerekek nem tudják, hová indultam. Rendeltem nekik egy
pizzát, majd minden magyarázat nélkül elrohantam otthonról,
miután kimostam és kiteregettem a ruhákat. Daria az emeleten
volt, észre sem vette, hogy néhány méterre tőle az anyja épp
idegösszeomlást kap. Örülök, hogy nem látott engem a
legrosszabb állapotomban, amikor rájöttem, mit tett vele
Prichard. Azt végképp nem szeretném, ha a vele történtek miatt
szégyenkezne vagy megalázva érezné magát.
Egy Tudor-stílusú ház előtt leállítom a motort Todos Santos
külső részén, megropogtatom az ujjaimat és szaggatottan
beszívom a levegőt.
Nehogy kinyírd azt a rohadékot! A gyerekeidnek szüksége van
rád, és nem sokat fogsz tudni tenni értük a börtönből.
Könnyű ezt mondani! Amikor bevágom magam után a kocsi
ajtaját és elindulok a bejárat felé, minden sejtem rombolni akar
a kertben meg a házban.
Hozzáértél a kibaszott lányomhoz!
Bár a gyerekeknek mindig azt mondom, hogy ne
káromkodjanak, én most vadul szitkozódom magamban.
Az illendőség kedvéért, és hogy tervem sikerüljön, felöltöm a
balett-tanár mosolyomat, mielőtt bekopognék. A lányommal
való kapcsolatom talán javításra szorul, de senki nem bánthatja
őt így anélkül, hogy megúszná, még akkor sem, ha Daria soha
többé nem fogad el engem.
 Prichard kinyitja az ajtót. Egy halványszürke ceruzanadrágot
visel fehér, ropogós inggel, amikor pedig meglátja az arcomat,
abbahagyja a homlokráncolást, és hunyorogni kezd. A lányomra
számított talán? Szívesen rákérdeznék, de nem tehetem.
– Mrs. Followhill. Micsoda meglepetés!
– Valóban az, Gabe? – Oldalra biccentem a fejem, és úgy
érzem, a mosolyom hátborzongató. – Gondoljon bele egy
pillanatra! Tényleg olyan meglepő, hogy meglátogatom?
Hozza a műsort rendesen. A homlokát ráncolja. Pislog.
Komoran csóválja a fejét.
– Nem vagyok benne biztos, hogy tudom, mire akar utalni. –
A hangja nyugodt, de a szeme elkezdett tikkelni. Máris
bekúsztam a bőre alá, pedig az igazán izgalmas részre még rá
sem tértem.
– Arra utalok, hogy ma húsz percem azzal telt, hogy rájöjjek,
mi az a ragacsos, makacs folt a lányom pizsamáján. Aztán
rájöttem, hogy aloe. Daria aloéval kente be a fenekét, hogy
enyhítse a fájdalmat, amit ön okozott azzal, hogy elverte őt egy
vonalzóval.
Közömbös hangon sorolom mindezt, mert tudom, hogy ha az
érzések magukkal ragadnak, elszúrom az egészet. És nem
szúrhatom el. Nem, mert ez most Dariáról szól. Nem akarom
többé cserben hagyni.
– Ez úgy hangzik, mint egy rágalmazás, Mrs. Followhill, és azt
kell mondjam, nem tudom, miről beszél – feleli Gabe, de a vér
kiment az arcából, és olyan görcsösen markolja az ajtót, mintha
az élete múlna rajta. Teszek egy lépést felé, és megemelem az
állam, hogy egymás szemébe tudjunk nézni.
 – Segítsek frissíteni a memóriáját? Mert teljes hozzáférésem
van a lányom telefonjához, kontaktjaihoz, SMS üzeneteihez, és
higgye el, egyikünk nagyon meggondolatlan volt, amikor
üzeneteket váltott Dariával.
Ez egyszerre ostoba hazugság és megalapozott találgatás. Bár
sosem vetemednék arra, hogy ennyire belemásszak Daria
magánszférájába, tisztán emlékszem még az apjával való
egykori afféromra. A szenvedélyre. Arra a vad szituációra. A
kínzó vágyra, hogy találkozzunk egymással az iskolán kívül is.
Valószínűleg van Gabe-nek egy álneve, és egy külön telefonról
hívogatja a lányomat, de az kizárt, hogy ne tartanák a
kapcsolatot egymással az iskolán kívül.
Egyik lábáról a másikra áll, és végighúzza a kezét az arcán,
amikor rájön, hogy bizonyítékom lehet ellene.
– Mrs. Followhill, kérem, ne beszéljen velem ilyen
becsmérlően ezen a téren. Ön is volt az én helyzetemben. Ezek
a gyerekek – folytatja a férjemre utalva – nagykorúak,
tombolnak a hormonjaik és merész terveik vannak. Ön tudja
legjobban, hogy a határok néha el tudnak mosódni.
– Először is – válaszolom –, Daria nem volt még nagykorú
tizennégy évesen, amikor először elment önhöz. Jaime rég
nagykorú volt már, amikor először hozzáértem, úgyhogy ezt a
két esetet ne hasonlítsa össze! Másodszor pedig – vádlóan
rámutatok a mutatóujjammal –, sosem emeltem kezet egyetlen
diákomra sem. Tudja ön, mekkora bajban van Mr. Prichard?
Mert nem hiszem, hogy tisztában van vele.
Egy újabb manipulatív késforgatás tőlem. Úgy beszélek vele,
mint aki már színt vallott.
 – Sajnálom, de úgy érzem, ezt a problémát az ügyvédemen
keresztül kellene intéz…
– Ó, hogy milyen csúnyán fog ez mutatni az önéletrajzában!
Folyamatos bántalmazás… – színpadiasan cöcögök. – Egy
kiskorú kihasználása, nem megfelelő viselkedés…
– Szüksége volt rá! AKARTA! – ordítja az arcomba, és hirtelen
ököllel belever az ajtóba. Az hátralendül az ütéstől, majd
visszapattan, Gabe pedig ismét rácsap egyet nyitott tenyérrel, és
úgy ordít fel, mint egy sérült vadállat.
– A lánya könyörgött ezért! A legutóbb esetet leszámítva
mindig a beleegyezésével történt minden. Bátorított engem.
Magához édesgetett. Elcsábított, mint egy nagy, kék szemű
Lolita vagy egy kis szirén. Ön cserben hagyta, és csak én voltam
ott, hogy segítsek neki összekaparni magát, és terelgetni az
életben. Amikor ön lelépett, én beléptem. – Most rajta a sor,
hogy az ujjával rám bökjön, és szabályosan köpi egymás után a
szavakat.
– Én törődöm vele. Aggódom érte. Iskolákat váltottam miatta.
Mit gondol, tényleg annyira szeretek tinédzserekkel bajlódni?
Hát téved. Én mindent a lánya érdekében tettem. Egyedülálló
maradtam a lánya miatt. Ebben a rettenetes műanyag városban
éltem, a lánya miatt. Úgyhogy ne jöjjön át hozzám kiselőadást
tartani a jó erkölcsökről! Daria félárvának érzi magát ön miatt.
Olyanná váltam, ahogyan azt a lánya elvárta tőlem. Én voltam
az egyetlen ember az életében, aki eléggé törődött vele ahhoz,
hogy megfenyítse, ha kell. És a verés? – Szünetet tart, közben
levegő után kapkod. A mellkasa fel-le hullámzik. Láthatóan
őrült. A totális idegösszeomlás szélén van. Letörli az izzadságot
a homlokáról. – Amikor fiatal voltam, engem is sokszor
elvertek. Ez terelt engem vissza mindig Isten szavához. És nézze
meg, mi lett belőlem! – A teste felé mutat. – Egyben vagyok.
Egyelőre, te rohadék.
Hátrálok egy lépést, igyekszem nyugodtan lélegezni. A szavai
késként vágnak belém, de amit én fogok csinálni vele, azzal
kettéhasítom őt. Megfogom a gyöngysoromat, lejjebb húzom a
begombolt, babkék ingemet, és megmutatom neki a kis
mikrofont, amit a melltartóm pántjára erősítettem. Ez vajon
elég lesz a bíróságon? Ki tudja? Én csak azt tudom, hogy
Prichard nem olyan hülye, hogy ne derítse ki.
– Sajnálom, Mr. Prichard, remélem, van, aki szerint rendben
van, hogy így viselkedett. Bizonyára a hatóságok is
meggyőzőnek tartják majd az ön verzióját.
A diktafon mikrofonjára siklik a tekintete, és tudom, hogy
ezzel győztem. Most már minden bizonyíték a kezemben van,
hogy tönkretegyem őt. Egyértelmű vallomást tett. De nem
akarok mocskos megoldást. Nem akarom a lányomat a
bíróságra rángatni. Egy csöndes, észrevétlen győzelmet akarok.
Bár semmi sem fáj jobban a tudatnál, hogy a rohadék megússza
ezt az egészet.
Szó sem lehet perről.
Ez nem kerülhet nyilvánosságra.
Daria már így is eleget szenvedett.
– Mennyit kér? – morogja Gabe elsötétülő tekintettel.
– Nagyon egyszerű: mondjon fel, költözzön el és tartsa a
száját! Nem akarom, hogy ismét gyerekek és tizenévesek
közelébe kerüljön, Mr. Prichard, és kénytelen elfogadni a
feltételeimet.
 Huszonkettedik fejezet

A mindened akarok lenni

Csak egy valami nem
A múltad

Penn

Behajítom a vodkásüveget a kesztyűtartóba, és megtörlöm a

számat a kézfejemmel.
Nagyszerű. Olyan lettem, mint az a kibaszott Rhett. Kerülöm a
Followhill-villát, amióta szar a viszony köztünk Dariával, és
nem járok haza, csak aludni, szarni meg zuhanyozni, és
megteszek mindent, hogy elkerüljem a találkozást Dariával meg
Viával, és amikor nem sikerül, úgy érzem, mintha
kettéhasítanának és ketten kétfelé húznának.
Kinyitom a kocsi ajtaját és a kanyargós ösvényen át elindulok
a kígyóverem felé. Túl korán van még a bunyóhoz, de az
emberek már gyülekeznek a lelátón, söröznek, elektromos cigit
szívnak vagy dohányoznak. Gust az egyik lelátó alatt találom,
épp a bunyósok statisztikáit nézegeti, amiket aztán filctollal
jegyez fel. Amikor a közelébe érek, megnyalja az ujját és lapoz,
de nem néz fel.
– Scully!
– Kibékülünk és elhúzunk innen, vagy elmondod, mi a
faszért hívtál ide engem? – Csuklok, és a kék lelátónak vetem a
hátam, ami alatt állunk.
Tegnap Adriana felhívott és megkérdezte, találkozhatunk-e a
parkban. Erősködött, hogy sürgős. Igent mondtam, mert azt
hittem, valami köze lehet a mostohaapámhoz. Egy igazi
szarkeverő a régi lakóhelyemen. Miközben beszéltünk
telefonon, a háttérben hallottam, hogy Gus dumál, szinte
suttogva, de nem foglalkoztam vele, gondoltam, biztos csak
kiszolgálja Addy őt a Lenny’sben. Miután elbúcsúztam
Adrianától és Harpertől a parkban – az anyja szerint a kislány
lázas, de láttam jól, hogy nem az –, akkor jutott eszembe, hogy
Addy múlt héten minden találkozást lemondott, hogy az
iskolára tudjon koncentrálni.
Most nagyon kíváncsi vagyok arra, milyen mélyen ásta bele
az életembe Gus a tudtom nélkül. Mert ha Addyvel szórakozik
és közben a húgomat szédíti, akkor ki tudja, miben van még
benne?
Csak Dariát hagyd ki ebből, a rohadt életbe!
– Ó! – Gus a földre hajítja a jegyzeteit, és megfordítja a fején a
baseballsapkát, hogy még nagyobb seggfejnek nézzen ki. –
Valakinek mostanában nem jönnek össze a dolgok.
– Bökd már ki! – csattanok fel.
– Csak beszélgetni akartam. – Védekezve maga elé emeli a
kezét.
– Nincs semmi mondanivalóm azon kívül, hogy a csapatod
szar, de a tettek hangosabbak a szavaknál, és ezt a jövő héten
majd meglátod te is.
– Ha már ez jött szóba… – Gus a szájára teszi az ujját, és
játszani kezdi a fejét. – Látom, a barátnőd nem tájékoztatott
téged a legutóbbi kis beszélgetésünkről.
Az államat vakarom.
– Adriana próbál megfeledkezni a létezésedről. Ugyanúgy
utál, mint mi mind.
– Aha. Az is, akit leszarsz.
Daria.
Az állkapcsom megfeszül. Szétverem ennek a baromnak a
fejét, ha csak rá mer nézni Dariára. Így is elég nehézségen ment
már keresztül – ennek egy részét nekem köszönheti –, és nem
akarom, hogy még Gus is keresztbe tegyen neki.
– Hagyd őt ki a baromságainkból, különben sokkal nagyobb
gondod lesz annál, mint hogy jövő pénteken szétverjük a
seggeteket! – A hangom kőkeményre vált, és a pia minden
nyoma elillan a szervezetemből. A lehető legéberebb és
legjózanabb vagyok.
– Túl késő, szépfiú! Már nálam van a naplója. Nagyon
érdekes olvasmány! – Füttyent egyet, és az arcát kezdi legyezni.
– Ha nyilvánosságra kerül, nagyot néz majd az egész suli.
Elfenekelte és megalázta az igazgató az irodájában, mint valami
rossz pornóban, te megtöcskölted az erdőben, és gyakorlatilag
tönkretette a testvéred és a saját anyja életét. Daria elég sok
rosszaságot halmozott fel az elmúlt négy év során.
Prichard igazgató zaklatta és megverte? A szavak égetik a
bőrömet, iszonyú ideges leszek. Hozzáért. Nem, rosszabb –
bántotta. Miközben én semmit nem vettem észre az egészből.
A düh szétfeszíti az ereimet és megfekszi a gyomromat. Egy
hajszál választ el attól, hogy a lelátók alatt szétverjem Gus fejét.
Lépek egyet felé, és megragadom a torkát. Hidegvérrel meg
tudnám fojtani most azonnal, és holnap reggelre sem bánnám
meg. A gondolat elborzaszt, mert nagyon igaz. Amikor
megtudtam, hogy Gus a testvéremmel szórakozik, felcseszett, de
most jövök rá, mennyire máshogy reagálok arra, ha Viát vagy
Dariát éri valami. Daria jobban érdekel. Miatta jobban
aggódom.
– Ha nyilvánosságra kerül ez a szar…
Gus nyelni próbál egyet, sikertelenül, és a hang, amit kiad,
egyszerre nevetés és hörgés. Olyan erősen szorítom a húsos
nyakát, hogy az ujjaim között kidagadnak Gus kék erei. A szeme
elvörösödik, ahogy a vérerek bedurrannak.
– Mit gondolsz, mi lesz, ha felbaszol, Scully? Igazad van.
Bárki is szerezte meg nekem a naplót, ki fogja nyomtatni és ad
belőle mindenkinek, aki kér. És hidd el, az emberek sorban
állnak majd, hogy többet tudhassanak meg a kis barátnőd
szarjairól.
– Mit akarsz? – Nyál repül ki a számból. Kezdek kiakadni. El
fogom veszíteni Dariát. A levegő lüktetni kezd, a világ életre kel,
forog, kering, próbál megbuktatni engem.
– A játszmát elveszítetted, haver. Megmondtam annak a kis
kurvának, hogy csak akkor ússza meg, hogy nyilvánosságra
hozzam a naplója tartalmát, ha hagytok minket nyerni.
Mindenki tudja, hogy megkeresett benneteket az összes nagy
cég. Csak lépjetek egy kicsit arrébb, hogy másnak is jusson a
pitéből!
– Ott vannak a csapattársaim. Akik nagyon is megérdemlik
azt a pitét – vicsorgok.
Eddig senki nem keresett meg bennünket lehetséges
ösztöndíjjal. Kannont sem. Camilót figyeli néhány ügynök, de
egy konkrét ajánlatot sem kapott eddig. Ahogy Nelson sem. Ha
feladom a meccset, akkor az ő jövőjüket baszom el.
Higgins edzőről nem is beszélve.
Meg a saját kibaszott erkölcseimet.
– Nem állnak ki melletted, szóval, nem tudom, neked ők
miért olyan fontosak. – Gus lök egyet a mellkasomon, és
rájövök, hogy akaratom ellenére gyengült a szorításom. A
nyakán lévő vörös ujjnyomok holnapra lilák lesznek.
– Ne beszélj nekem rébuszokban! Ha mondani akarsz
valamit, mondjad!
Felkapja a mappáját és rácsap vele a felette lévő műanyagra
háromszor. Hallom, hogy az emberek felállnak, megkerülik a
lelátót, és alig egy perccel később ott áll velem szemben a teljes
focicsapat, Knight Cole kivételével. Az emberei itt vannak,
összefont karral, kidüllesztett mellkassal, készen arra, hogy
meggyőzzenek Gus álláspontjáról.
– Add fel a meccset! – szegi fel az állát Gus. – Mentsd meg a
hercegnődet! Ő is megtenné érted.
Vakító mérgem ködén keresztül nézek rá.
A képébe tolom az arcom, és vicsorgok.
– Na, ide figyelj, Bauer! Olyan csúnyán foglak megbaszni,
hogy egy egyetem sem akar majd hozzád érni még tízméteres
bottal sem.
Via ellopta Daria naplóját.
Via még Gusszal dug.
És Via valószínűleg elmondta neki azt is, hol lakom.
Hazafelé úton arra koncentráltam, hogy ne essek szét és ne
okozzak halálos autóbalesetet, és miközben az adrenalin
szétáradt bennem, rájöttem, hogy Gus miért nem vette bele a
húgomat a zsarolásba annak ellenére, hogy Via ezüst tálcán
kínált neki muníciót ellenem.
Mert Gus védi Viát.
Via pedig védi Gust.
Dariát azonban senki nem védi.
Beviharzok a Followhill család nappalijába, de nem is nézek
rájuk. Csak a húgom arcát látom, ahogy a konyhaszigetnél ülve
felnéz a házi feladatából. Megragadom a ruháját, és kirángatom
a hátsó udvarba. Bailey is felemeli a fejét a házijából, és még
mielőtt rám nézne, ellenkezni kezd.
– Penn, mit csi…?
– Fogd be!
Meglepő módon ettől be is fogja. Talán azért, mert rá van írva
az arcomra, hogy ha nem működik most együtt, akkor bezárom
őt a mosókonyhába.
– Istenem! Megőrültél? Mit csinálsz? Engedj már el! – Via hol
kiabál, hol könyörög. – Penn! Várj! Meg tudom magyarázni.
– Meg tudod, de én már nem hallgatom a hülyeségeidet –
válaszolom unott hangon.
Az ikertesóm továbbra is úgy károg, mint egy holló, amikor
megragadom a gallérját hátul és belehajítom a medencébe.
Nézem, ahogy a lába megbotlik a szélén, majd elsüllyed, akár
egy tégla, aztán a felszínre emelkedik. Lerázza magáról a vizet,
a víz az arcára tapad. Én a medence szélén állok, és nézem őt.
Várom, hogy érezzek valamit a megvetésen kívül, de nem jön
semmi azon a felismerésen túl, hogy semmit nem érzek.
– Mi a fasz bajod van? – Via üvöltve csap egyet a vízbe.
Hátravetett fejjel nevetek.
– Ó, most már így beszélünk egymással? Sok időbe telt, mire
lekerült rólad az ócska álarcod, Sylvia, de most, hogy
megtörtént, hadd mondjak valamit! Látom az igazi arcodat, és
úgy ocsmány, ahogy van!
Megtörli az arcát, és úszni kezd a lépcső felé.
– Akkor most már Sylvia vagyok, mi?
– Örülj annak, hogy még hozzád szólok. Mondtam neked,
hogy hagyd békén Dariát! Megállapodtunk. Vérszerződést
kötöttünk.
Aznap, amikor megmondtam Dariának, hogy nézzen fasz
után máshol, azzal a tudattal mentem el Vaughn bungalójába,
hogy szívességet teszek Dariának azzal, ha átmenetileg
összetöröm a szívét. Önelégült faszfej voltam, és az eszembe
sem jutott, hogy a saját szívemet is összetöröm.
Nem tudok enni. Nem tudok aludni. Az sem jut eszembe, hogy
bárkivel keféljek, pláne nem a pomponlányokból álló hárem
tagjaival vagy a rajongókkal. Levegőt venni sem tudok anélkül,
hogy ne gondolnék a folyosó végében lakó lányra. Az a cél éltet,
hogy bebizonyítsam magamnak, képes vagyok még rá, és ha a
testvéremre nézek, csak arra tudok gondolni, milyen szívesen
kidekorálnám a szeme környékét.
Via úgy mászik ki a medencéből, mint Samara Morgan a
kútból A kör című horrorban, Jaime pedig ebben a pillanatban
nyitja ki az üveg tolóajtót, és kidugja a fejét.
– Mi a fene folyik ott? – mordul fel türelmetlenül.
– Semmi. – Könnyedén legyintek egyet. – Csak meg kell
beszélnünk egypár dolgot.
Jaime olyan rideg tekintettel néz a testvéremre, ahogy
korábban még sosem. Melnek talán akkora a türelme, mint ezer
apácának összesen, de Jaime tudja, mi a helyzet, és ő mindig is
Daria pártján állt.
Via bólogatva elindul egy nyugágy felé.
– Köszönöm, Mr. Followhill, jól vagyok.
Jaime becsukja maga mögött az ajtót. Követem Viát, fölé
magasodom, és enyhén bokán rúgom.
– Válaszolj!
– Mindent tönkretett – pufogja, és undorodva grimaszol a
szájával. Ha azt hiszi, megússza azzal, hogy sírdogál, baromi
nagyot téved, és fogalma sincs arról, milyen bádogembert
hagyott itt maga után. – Annyira utálom! És esküszöm, nem
tudtam, hogy Gus azt kéri majd, hogy veszítsétek el a meccset.
Muszáj hinned nekem, Penn! Én csak bosszút akartam állni
Darián, amiért kidobta a felvételi levelemet.
– Azt én dobtam ki – ordítom az arcába, és a mellkasomra
bökök az ujjammal ott, ahol a lyuk van. A lyuk, ami egyre
kisebb lett az elmúlt hetek során, de Via visszatérése óta ismét
tátongó. Aznap, amikor szakítottam Dariával, szétszaggattam a
pólóimat, olyan nagyra tépve a lyukakat, hogy most már a fél
mellkasom kilátszik rajtuk keresztül. – Én legalább annyira
hibás vagyok, mint ő.
– Téged is utáltalak. – Felpattan, lök egyet rajtam, és elindul. –
Ezt akartad hallani? Mert ez az igazság. Már azelőtt is utáltalak,
hogy megtudtam, széttépted a levelet. Utáltalak, mert mindig
csillogó szemmel néztél rá, amikor vártál rám a sarkon, hogy
hazavigyél balettóra után. Láttam, hogy szerelmes vagy belé,
még mielőtt te rájöttél volna, mekkora hülyeséget csinálsz.
Pedig ő az ellenségem volt. Abba szerettél bele, aki tönkretett
engem!
A számat összezárom és a tarkómat vakarom. Egész eddig azt
gondoltam, hogy Daria szemét volt azzal, amit Viával csinált.
Persze sosem feltételeztem, hogy Via nem viszonozná ezt
ugyanúgy. Via mindig azzal igyekezte elfedni a hiányosságait,
hogy gonoszkodik. Borzalmas dolgokat tettek egymással, és
Daria kizárólag a véletlennek köszönheti, hogy a kezébe került
egy eszköz, amivel tönkreteheti Viát.
Ha Via talált volna egy ugyanilyen levelet, ő is ugyanígy
széttépte volna.
– Végeztem veled. – Megfordulok, és otthagyom Viát. Hallom,
hogy trappolva követ. Megrántja a pólóm ujját, térdre esik
előttem, és kényszerít, hogy álljak meg.
– Penn, kérlek!
– Te Gusszal vagy – mondom válasz helyett. Nem tagadja.
Csak azt hajtogatja, hogy kérlek, kérlek, kérlek! Abban sem
vagyok biztos, mit kér, de ha a bocsánatomat, akkor nincs
magánál.
– Azért vagyok vele, mert szükségem van valakire. Kell egy
szövetséges – ismeri el.
Azért nevetek fel, mert ez már annyira nem számít. Ellököm
bokámat ölelő kezét.
– Szerinted nekem ki volt a szövetségesem, Sylvia?
– Daria az ellenségem – morogja.
– Gus meg az enyém – vetem oda neki.
Ezt a csatát megnyertem, de a háborút elveszítettem. Olyan,
mint hazamászni egy vereség után, majd, amikor belépsz az
elesett birodalmad kapuin, rájönni, hogy az otthonodat porig
égették.
Megyek tovább, aztán megállok a küszöbön, és visszafordulok
a húgom felé.
– Egyedül azt bántam meg, hogy téged próbáltalak
vigasztalni, és hogy szakítottam miattad Dariával. Amikor senki
nem szeretett téged, én szerettelek. Meggyászoltalak. Azt
hittem, meghaltál, és magamat kínoztam, magamat
hibáztattam. Sosem lettem volna képes bántani téged. Hibát
követtem el. Te ezt mind szándékosan csináltad. Úgyhogy most
én hagylak el téged, ahogy te hagytál el engem. Csak négy évvel
később.

Amikor az anyám még szerette a verseket (meg úgy általában az

életet), minden este felolvasott nekünk valamit. Volt egy vers,
ami nagy hatással volt rám, még évek múlva is. Nem az egész,
mert amúgy szar volt összességében. Csak egy mondat.
A szerelem alázatos.
 Ez a három szó összezavart teljesen. Ugyan mitől lenne a
szerelem alázatos? A szerelem ünneplés, a szerelem diadal. Épp
az alázat ellentéte. Értettem én a szerelem szó definícióját, de a
jelentését nem. Most, Daria bezárt ajtaja előtt állva hetek után
először azóta, hogy nem beszélgettünk, nem csókolóztunk és
nem dugtunk, nem is néztünk egymásra, én teljesen,
kétségbeejtően, lőjetek-pofán szinten alázatos vagyok.
Mielőtt végiggondolnám, milyen rossz ötlet, bekopogok. Egy
igazi férfi berontana hozzá, és felkapná őt a vállára. Az a férfi,
aki még a Lenny’sben voltam, amikor még elég magabiztos
voltam ahhoz, hogy a megmentőjét játsszam.
De ez még azelőtt volt, hogy engedtem a húgom
kívánságának.
Amikor még igazi férfi voltam.
Basszus. Ez nehéz!
– Gyere be! – mondja távoli, közömbös torokhangon.
Kinyitom az ajtót, és belépek. Ahogy becsukom az ajtót,
megállok háttal Dariának, hogy ne lássam, mi van az arcán.
– Beszélünk? – kérdezem, még mindig az ajtó felé nézve.
Mióta használok én kérdőjeleket? Azóta, hogy már nincs jogom
megmondani neki, mi legyen.
Mondj igent!
Mondj igent!
Mondj igent!
De Daria semmit nem mond.
Várok. És várok. És várok. Megérdemeltem. Ezt az egészet. A
telefonom pittyen, előveszem a zsebemből.
Beszélj!
 Fáradt mosolyra húzódik a szám. Önmagunk maradtunk, és
ez egy kicsit megnyugtat. Ha nem beszélsz valakivel, akit
mindennap látsz, kezded azt hinni, hogy teljesen kizárt téged a
világából. De Daria emlékszik. Az óriáskerékre, a balettstúdióra
és az erdőre. Vaughnék bungalójára és az All Saints Gimi
öltözőjére.
Válaszolok az SMS-ére, de továbbra is háttal neki.
Sajnálom.
Én is, válaszolja.
Visszaírok.
Gusnál van a naplód. Azt kérte, veszítsük el a meccset,
különben beszkenneli.
Visszaír.
Gus gyáva. Sok szerencsét annak az idiótának, hogy be
tudjon kapcsolni egy szkennert!
Nevetve rázom a fejem. Daria és Sylvia, ahogy még sosem
láttam őket. Az egyik feláldozza magát értem, a másik engem
áldoz fel önmagáért.
Megfordulhatok?
Nem tudom, jó ötlet-e, válaszolja.
Lélegezz, te hülye! Lélegezz!
Látni akarom az arcod, amikor a következő dolgot
elküldöm.
Két perc telik el, mire válaszol.
Oké.
Megfordulok és beiszom a látványt. Daria az ágyon ül egy
túlméretezett pizsamában. A haja befonva, ahogy szeretem, a
jobb vállára rendezve. A szívem úgy botladozik, mint egy
bordélyházból jött részeges ember, aki egyenesen egy Disney-
hercegnő felé tart, aki már egyáltalán nem kíváncsi rá. Hülye
vagyok, hogy elengedtem őt, de talán okos is, mert rájöttem,
hogy hibát követtem el.
Remélem, hogy még nem késő.
Lenézek, a hüvelykujjaim a képernyő felett mozognak.
Nézz rám!
Nézem, ahogy elolvassa az üzenetet. Az arca eltorzul és
megfeszül a kíntól. Nem néz fel.
Ismét megpróbálom. Leszarom a győzelmet a meccsen, és
visszaszerzem a naplódat. Sajnálom, hogy ilyen sok időbe
telt, mire kihúztam a fejem a saját seggemből. Jó sötét volt
odabenn. Nehéz ott megkülönböztetni a jót a rossztól. Olyan
sokáig voltam a testvérem őrzője, és sosem fordult meg a
fejemben, megérdemli-e, hogy az legyek.
Még mindig nem néz rám. Könnyek csordulnak le az arcán.
Béna vagyok ebben. Nem sokat tudok a lányokról. Azokról még
kevesebbet, akik tetszenek. Arról pedig egyenesen semmit, akit
szeretek.
Szeretek. Ez a szó nem is fejezi ki, amit Daria Followhill iránt
érzek. Olyan közhelyes, semmilyen és túlhasznált ez a kifejezés.
Via rákényszerített, hogy válasszak kettőtök közül. Azt
mondta, visszamenekül Mississippibe, ha rossz döntést
hozok.
Daria ujjai nyugodtan lebegnek a kijelző felett. Nem mond
semmit, nem ír semmit és nem csinál semmit. És a szerelem
TÉNYLEG alázatos, most már tudom, mert legszívesebben
képen vágnám magam, amiért olyan öntelt balfasz voltam, hogy
azt hittem, kisétálhatok ebből sérülések nélkül. A bádogember
nem kért szívet magának – hanem megszerezte.
Szeretlek, Daria Followhill, és szerintem te is szeretsz
engem. Sőt, azt hiszem, egyszerre zúgtunk egymásba. Te úgy
zuhantál, mint a szemerkélő eső, hetek alatt. Én meg úgy,
mint a kibaszott ég a fejem felett, egyszerre, hangosan
becsapódva, és esély sem volt arra, hogy azt bárki
megállítsa.
Az ujjai nem mozdulnak. Megbabonázott engem. Gépel,
felnéz, és rám emeli a könnyes tekintetét, aztán leteszi a
telefonját.
– Túl késő.
Odaszaladok hozzá, letérdelek, átkarolom a derekát és a
combjára hajtom a fejem. Nem mozdul.
– Koponyaszemű?
– Ne veszítsétek el a meccset! A naplót majd visszaszerezzük.
Már úgysem tudom irányítani a dolgokat. Te viszont ne mondj
le magadról és arról, hogy a csapatoddal megnyerjétek ezt a
meccset!
– Leszarom a meccset. Mi lesz veled? Mi lesz velünk?
Mi lesz most, miután kitéptem a szívemet és odahajítottam a
lábad elé, hátha a kezedbe kapod, de te ehelyett a szoba túlsó
végébe rúgtad? Hm?
Felnézek. Daria beszívja az arcát. Az orra piros, a szeme
fénylik, és rájövök, hogy már nem élvezem a szenvedése
látványát. Szétszakadok tőle.
– Mondtam, hogy szeretlek – emlékeztetem halkan, mintha
nem lett volna itt két percen át.
 – Ha te így szeretsz engem… – Megrázza a fejét. – Akkor én
nem akarom a szerelmedet, Penn Scully. – Kinyitom a számat,
hogy mondjak valamit, de nem hagyja. – Neked úgy is ott van
Adriana meg Harper, akikről gondoskodnod kell.
– Adriana és Harper ügye bonyolult. – Hátrahúzom a fejem,
és arra készülök, hogy elmondjam az igazat.
– Gyerekkorom óta ismerem Adrianát. Szerelmes lett belém,
de én sosem viszonoztam az érzéseit. Én még a csajok-olyan-
gusztustalanok korszakomban voltam épp, amikor ő már
nézegette a fiúkat. Ez viszont nem tartotta vissza Addyt attól,
hogy ne mászkáljon a házunk környékén mindennap. Egy
csomószor figyelmeztettem rá, hogy ne tegye ezt, főleg azok
után, hogy otthon egyre rosszabbak lettek a körülmények. Anya
nem volt magánál, Rhett pedig egyre erőszakosabbá vált. Egy
nap, pont a tizedik osztály elkezdése előtt, átjött hozzánk,
amikor épp edzettem. Rhett nyitott neki ajtót, és közölte vele,
hogy pár perc múlva jövök, úgyhogy Adriana várt. Rhett pedig
megerőszakolta.
Nézem, ahogy Daria szeme kikerekedik, majd egy nagyot
nyel, úgyhogy folytatom.
– Elmenekült, sokkos állapotban, szégyenkezve. Nem akarta,
hogy bárki is megtudja, mi történt. Három hónappal később jött
rá, hogy terhes. Akkor már túl késő volt ahhoz, hogy tegyen
ellene bármit. – Megköszörülöm a torkom.
Emlékszem arra, Adriana mennyit szenvedett amiatt, hogy
nem akarja megszülni a gyereket. Nagyon sajnáltam.
Bűntudatom volt.
– Leginkább attól féltem, hogy Rhett elmondja valakinek.
Henceg vagy kérkedik vele. A legtöbben eltitkolnák az ilyesmit,
de Rhett nem épp a legélesebb kés a fiókban. Arról nem is
beszélve, hogy tényleg nincs ki a négy kereke. Szóval Addyvel
kitaláltunk egy történetet, hogy megvédjük őt és Harpert,
egyfajta hátteret biztosítva ezzel Harper számára. Mindenkinek
azt mondtuk, hogy én vagyok az apuka, mert nem volt jó hírem,
amit elveszíthettem volna – eleve balfaszok lenyűgöző
vérvonalából származom. Nem bánom, ha azt kell mondanom,
hogy Addy a barátnőm volt. Ez legalább távol tartotta mindig a
tiniket. Mert amúgy sem akartam járni senkivel.
Csak veled.
– Ez ment az elmúlt három évben. És legtöbbször nem is volt
semmi gond. Amikor összejöttem olyan csajokkal, mint
mondjuk Blythe, Adriana szemet hunyt felette. És mivel
Adrianához sosem értem volna hozzá, folyton más csajokkal
jöttem össze. De amikor te beléptél a képbe, minden
összekuszálódott és komollyá vált.
– Nagyon sajnálom, ami Adrianával történt. – Daria
megszorítja a vállamat.
– Most már imádja Harpert, szóval emiatt ne aggódj!
– Láttalak benneteket a parkban. A Castle Hillben. – Daria
leveszi a kezét a vállamról. Nekem pedig eszembe jut, mi történt
két nappal ezelőtt. Addy felhívott. Azt mondta, sürgősen
találkoznunk kell. És Gus közben a háttérben volt.
Ding, ding, ding!
Összeszorítom az állkapcsom. Mindenki egy kibaszott áruló.
Az egyetlen ember, aki eddig nem árult el, ironikus módon, az
maga Daria.
 – Én… – kezdek bele, mire a számra szorítja az ujját.
Megcsókolom az ujját.
– Üzleti titok? – Vigyorog, de ez egy szomorú, fáradt vigyor.
– Az. – A combjához nyomom a homlokom, és beszívom az
illatát. – Csak legyen is haszna!
Elmeséli, mi történt Prichard igazgatóval. Hogyan alakultak a
dolgok a négy év alatt. Majd azt, hogyan zajlott az utolsó,
irodájában tett látogatása, aminek a végére olyan fájdalmai
lettek, hogy ülni sem tudott rendesen.
– Ő vitt el engem a parkba, hogy lássalak téged Adrianával.
Szerintem azt akarta elérni, hogy mondjak le rólad.
– És lemondtál?
Feláll, megemeli a ruhája végét, és megfordul.
Lila, fekete és halványsárga nyomok borítják a két
fenékpofáját meg a combja hátsó oldalát. Összeszorítom a
számat, hogy ne nyögjek fel. Egy egész hadsereg dühe gyűlik
össze a testemben, és életemben először aggódom amiatt, hogy
nem fogom tudni visszafogni magam, és kicsinálom Gabe
Prichardot. Mindig is forrófejű voltam, de ilyen mérges, mint
most, még soha. A gyűlölet, amit Bauer és Prichard iránt érzek,
úgy felemészt, hogy legszívesebben el sem hagynám ezt a házat
legalább tíz évig.
– Ó – mondja összerezzenve. – És elmondtam apának
mindent, majd véletlenül elkottyantottam a titkot, hogy egy
pillanatra mi is majdnem együtt voltunk.
Majdnem.
Voltunk.
Egy pillanatra.
 – Nem baj – motyogom, és nem tudom, hová fog mindez
kifutni. Annyi mindent mondtunk egymásnak, és még mindig
térdelek, ő pedig továbbra sem mutatja semmi jelét annak a
kedves, érzékeny Dariának, akit olyan sokszor eltoltam
magamtól, emlékeztetve őt arra, hogy nem elég. Hogy soha nem
lesz elég.
Felállok. Ő is így tesz. A testünk egy irányba mozdul, de nem
érintkezik.
– Ha egy kicsit is fontos vagyok neked, nyerd meg a meccset!
– Miért?
Nagyra becsülöm, hogy helyesen akar cselekedni, de basszus,
ez még Teréz anyától is extrém lenne.
Beszívja a levegőt, erőt vesz magán, és csak ezután válaszol:
– Mert jövő hét szombaton repülőre ülök, és máshol fejezem
be a tanévet.
A szám kiszárad, és lassan megrázom a fejem. Közelebb jön
hozzám egy lépéssel és összegyűri a pólómat a tenyere alatt,
hogy úgy tűnjön, mintha bezáródott volna a mellkasomon lévő
lyuk, ami valójában most nyílik szét úgy, akár egy cápa szája.
– Minden, amihez hozzáérek, Penn, az romlott lesz. Minden,
amire vágyom, hamuvá foszlik. Az egész félévemet azzal
töltöttem, hogy megpróbáltalak megszerezni magamnak, de te
sosem tartottál igényt a szívemre. Adriana karjaiba üldöztelek,
és nem azért, mert nem érdekelsz, hanem azért, mert igen.
Nagyon is. Talán túlságosan. Mert annyi kapcsolatot elszúrtam
már, és azt hiszem, a gyógyulás egyetlen módja számomra az,
ha kivonom magam az egyenletből.
Te vagy az egész kibaszott egyenlet, mondanám a képébe
legszívesebben. Az ismeretlen és az eredmény meg a számok is.
Te vagy a matek. Az értelem.
– Ne menj el! – krákogom. Olyan a hangom, mint egy puha
pöcsnek. Nem is ismerek magamra. Kártérítést kérek a
hangszálam miatt. Tök béna.
Daria hátrál egy lépést. Más módszerrel próbálkozom.
– Hová mész?
Megvonja a vállát, az ágyra veti magát, úgy tűnve el a puha
matracban, mint egy felhő.
– Ne csináld már ezt, Daria! A kurva életbe, adj valami
kapaszkodót!
A plafon felé mosolyog, messze libbent a valóságtól.
– Nem tudod, mit hoz a hétvége – győzködöm.
– De tudom – feleli halkan. – A bűn már csak ilyen. Ha
felhalmozódik, előbb-utóbb képen csap. Nem lehetsz a pajzsom!
Bármid lehetek! Csak adj egy esélyt!
Megfordulok. Addig tépem a hajam, míg fájni nem kezd a
fejbőröm. Magamban káromkodom. Az a helyzet a
rémálmokkal, hogy sosem tudhatod, mikor jött el a legrosszabb,
csak azután, ha már átélted. Via és én elüldöztük innen Dariát.
A saját otthonából.
Talán azért, mert nem tudok az ajtó felé menni, nem tudom
abbahagyni ezt a szart, vagy csak azért, mert akkora lúzer
vagyok, de egy idő után Daria feláll, és kikísér engem.
Ilyen érzés lehet a halál. Hideg. Jó tudni.
Lábujjhegyre ereszkedik. Nem hajolok le hozzá, mert tudom,
hogy egy csóktól valószínűleg teljesen kikészülnék. Így csak a
nyakamra nyom egy puszit.
 – Én is téged – suttogja, és kitessékel az ajtón.
Visszanézek, az arcom egy hatalmas kérdőjel.
– Te sosem szemerkéltél, Penn Scully! Amikor beléd estem,
lecsaptál rám, és mindenhol éreztelek. Mintha jégeső volnál.
 Huszonharmadik fejezet

Miért nem mondtad, hogy szerelmes vagy?

Miért vártad, hogy én jöjjek rá,
Miután összetörted a szívem?

Penn

Aznap este úgy jelenek meg Cam ajtajában, mint maga a halál,
és valószínűleg a szagom sem jobb.
Kannon kinéz a háta mögül, ahogy Cam húga, öccse, anyja…
és gyakorlatilag az összes szomszédjuk, és mind úgy néznek
rám, mintha a kibaszott ET lennék biciklivel meg fehér kötött
takaróval. A legrosszabb napjaimon mindig nagy közönségem
van. A karmának nagyon furcsa a humora.
– Már egy ideje nem lakom Rhettnél. – Azonnal a lényegre
térek, eltekintve a kedveskedéstől.
– Tudjuk. – Cam szélesebbre tárja az ajtót, és oldalra lép, hogy
be tudjak menni. – Mindenki tudja, Penn. Szerinted senki nem
ugrott be hozzá? Nem hagyott üzenetet? A csajaid is azt
találgatták, hol lehetsz. Senki nem mondott semmit, mert úgy
gondoltuk, jó okod van a hallgatásra. Hol voltál?
 – A Followhillekkel – felelem. – Via is ott van. Visszajött.
– És örülsz neki? – kérdezi Kannon.
– Nem igazán. – Fáradtan elmosolyodom.
Mindenki bólint. Cam húga megbök a pólóm lyukán
keresztül.
– Te kis piszok, te aztán tényleg túl nagy fába vágtad a
fejszédet.

Ez a hét kész kínzás. Nem is erőltetem meg magam azzal, hogy

átmenjek a Followhillekhez kajálni vagy aludni. Camilóék
kanapéján alszom, kerülöm az aggódó Melt meg a dühös Jaime-
t. Várom, hogy mikor jön a következő rúgás, gondolom, a
seggembe kapom majd, amikor Jaime megkérdezi, hogy
merészeltem hozzáérni a lányához. De egyelőre inkább tűnik
ingerültnek, mint haragtartónak.
Jaime: Nem kerülgethetsz bennünket örökké.
Csak figyelj!
Jaime: Ugye tudod, hogy a meccsen látni foglak, Einstein?
Ez igaz, de elmúltam tizennyolc. Nem gondolok tovább annál,
mint hogy mi lesz velem az elkövetkezendő tíz percben.
Jaime: Daria rólad kérdezősködik.
Amilyen hülye vagyok, be is kapom a csalit.
Most szívat, uram?
Jaime: Igen. De haza kell jönnöd, ha látni akarod, mielőtt felül a
repülőgépre.
Amit nem mondok el neki, az az, hogy már fel sem tudok úgy
nézni az égre, hogy ne gyűrne maga alá a gyűlölet egy repülő
láttán. Minden egyes gép egy személyes támadás ellenem. Ha
Via hív, hagyom, hogy a hangpostámra menjen. Ha megjelenik
Camilóéknál a ronda Jeepjével, rávágom az arcára az ajtót, és
bánom, hogy nem csapódott rá közben a seggére is.
Ahogy a szezon vége felé közeledünk, Higgins azzal csesztet,
hogy túl nagyokat ütök és nem védekezem eléggé. Annyi
elfojtott düh gyülemlett fel bennem, hogy szerintem a bibliai
Sámsonnal is vetekedhetnék. Higgins edző próbál biztosra
menni abban, hogy mire a pályára kerülünk pénteken, olyan
kiéhezettek és felkészültek legyünk, hogy esély se maradjon a
vesztésre.
Gus néha SMS-eket küld nekem, tele kérdőjellel. Nem tudom,
Via mennyit mondott neki, de én nem egyezkedem
terroristákkal. Csütörtökön egy sor üzenet érkezik Collintól, Gus
gorillájától. Arról ír, hogy lesz egy spontán gyűlés a
kígyóveremnél, és a rájátszás előtt még lenyomunk egy
különleges küzdelmet.
A focicsapattal magunkra zárom az öltöző ajtaját, ahogy
megérkezem.
– Ha meghallom, hogy bármelyikőtök bunyózott, bedurvulok,
értettétek?
Mindenki bólint. Mindenki, kivéve Camilót.
– Egész szezonban megalázóan beszélnek rólunk.
– És? Azok csak szavak – feleli Kannon.
– A szavak a legfontosabbak – feleli Camilo. – Engem
babzabáló mexikóinak hívtak.
Megrázom a fejem.
 – A jövőd a legfontosabb. Ne kockáztasd csak azért, mert Gus
provokálni próbál.
Aznap valamivel később úgy döntök, elmegyek a Followhill
családhoz, mert tudom, nem sokáig húzhatom már az utolsó
alkalmat, amikor találkozom Dariával a költözése előtt. Még
mindig a nem-tárgyalok szakaszban tartok, de később
megpróbálom majd kinyomozni, hová is megy. Nem mintha sok
esélyt látnék arra, hogy sikerrel járok. A filmekben mindig azzal
ér véget a szarakodás, hogy a srác rájön, hogy szereti a lányt, és
valami nagy bejelentést tesz.
A mi történetünkben ez csak egy fordulat a sok közül.
Leparkolok a ház előtt, használom a kulcsomat, és bemegyek.
Úgy teszek, mintha nem kerültem volna mindenkit az elmúlt
napokban. Bailey és Via a kanapén ülnek könyvvel a kezükben.
Daria a szoba másik végében tölt ki valami dokumentumot
(jelentkezési lapot?), Mel pedig mellette láthatóan szomorúan
figyeli, mit csinál Daria. Mindenki hallja, hogy becsukódik
mögöttem az ajtó, de a lépcsőn lefelé lépdelő Jaime lesz az, aki
vállalja, hogy megbirkózik a szarcunamival, nevezetesen a
megérkezésemmel.
Csettint a nyelvével, és a fejét csóválja. Nagy színész, bedob
mindent. Via feláll, és lemegy az alagsorba. Bár nem szólnak
egymáshoz, látom, hogy Via már nem Mel és Jaime kis
kedvence. Nyilvánvaló, hogy alig bírják elviselni őt azok után,
amit a lányukkal tett, és igazuk is van ebben.
Daria elnézést kérve feláll. Viszi magával az űrlapját.
Legszívesebben rákiáltanék, hogy miatta jöttem vissza ide.
– Ülj le a konyhaszigethez! – kéri Jaime. Engedelmeskedem.
 Mel is feláll, és tölt egy kis limonádét. A kezemre nézek. Azon
gondolkodom, történhettek-e volna másképp a dolgok. És hogy
még alakulhatnak-e.
Jaime leül velem szembe, és sóhajt egyet.
– Azt gondolod, könnyebb lett itthon azzal bármi, hogy nem
néztél felénk?
– Azt hiszem, a gondolkodás nem az erősségem, ha az ebben
a házban élő emberekről van szó. Minél jobban igyekszem
összekaparni a dolgokat, annál jobban szétesik minden –
válaszolom őszintén.
– Hogy megy az edzés?
– Megy – vágom rá.
– Fogunk arról is beszélni, hogy lenyomtad a nyelvedet a
lányom száján?
Akár erről is, uram.
A szemébe nézek, mutatva, hogy nem fogom kikerülni a
beszélgetést.
– Nézze, tudom, hogy figyelmeztetett, és tudom, hogy
figyelmen kívül hagytam a kérését, de ha számít valamit, a
kapcsolatunk sokat jelentett. Legalábbis nekem. A lánya
nevében nem beszélhetek, aki épp most csomagol és költözik el.
Ócska húzás, de most nem tudok nagyobb arcú lenni.
Emberként is alig tudok viselkedni. Lehetne velem elnéző: az ő
ivadéka tett engem ilyenné.
Jaime Melre pillant, aki a kezével végigsimít a tarkómon,
ahogy a konyhaszigethez jön. Rettenetesen néz ki. Soványabb,
mint a szokásos, aszott önmaga.
– Volt időd kiduzzogni magad. A meccs után szépen
hazajössz. – Leteszi elém a pohár limonádét és egy tányér
grillezett sajtot.
Mintha bármiért is kihagytam volna az előző estét Dariával.
– Beszélhetek vele? – A grillezett sajttól kérdezem, mert most
épp azt nézem.
– Először beszélj a testvéreddel! – Mel kettévágja a
szendvicset, és az egyik felét Jaime-nek adja, a másikat nekem.
– Az kizárt, soha.
– Mel, magunkra hagynál egy percre? – kérdezi Jaime,
továbbra is rajtam tartva a kemény pillantását. Mel feláll, és
integetve felmegy a lépcsőn.
– A fiúk már csak ilyenek.
Amikor hallótávolságon kívül kerül, Jaime csettint egyet, hogy
magára hívja a figyelmemet.
– Hallottál már a Kihívás nevű játékról?
Felhúzom az egyik szemöldököm. Nem vagyok abban a
mentális állapotban, hogy Darián vagy a holnapi meccsen kívül
bármi mással foglalkozni tudjak. Elég szar húzás lesz veszíteni,
csak hogy mentsem Daria bőrét, de az egész világot szétrúgnám,
ha azzal megvédhetem őt.
– Egy All Saints gimis hagyomány. Aha. Miért? – Azt a szart
már felsős korom óta nem játssza senki. Több mint tíz éve.
Jaime feláll, és előveszi a mobilját a farzsebéből.
– Még egyszer utoljára előrángatnám ezt a nyugger játékot.
Hátradőlve nevetek.
– Önnek nem kell kihívnia engem. Elég, ha seggbe rúg. Én is
ezt csinálnám a maga helyében, valószínűleg.
– Én nem fogom. Nem tudok neheztelni rád a
kamaszszerelmed miatt, még akkor sem, ha a gondolattól, hogy
hozzáértél a mocskos kis kezeddel a lányomhoz, legszívesebben
képen vágnálak.
– Akkor kit akar kihívni maga ellen? – kérdezem, de aztán
rájövök a válaszra. A napnál világosabb.
Hát persze.
– Gabe Prichardot – mondjuk ki egyszerre.
– Múlt héten felmondott. Összepakolt, és el is húzott az
iskolából, még mielőtt elcsíphettük volna – magyarázza Jaime.
– És mikor kerül rá sor? – kérdezem.
– Ma.
– Magával megyek.

Jaime

Kemény az ökle annak az apának, aki csak most tudta meg,

hogy a kicsi lányát tizennégy éves kora óta mentálisan
bántalmazza az iskolaigazgatója.
Kemény az ökle annak a férfinek, aki azután szerzett
tudomást erről, hogy a lánya megjárta a poklot is az elmúlt egy
évben.
Én nem a csukják-börtönbe típus vagyok.
Én úgy vagyok vele, jobb kinyírni az ilyet.
 Prichard Todos Santos külvárosi részén lakik. A távolban csak
egy dolog világít a sötétben: az Alfa Romeója. Egyébként
vaksötét van, ahogy lefordulunk a földútra, én a Teslámmal,
Vicious meg a Mercedesével, szorosan a nyomomban. Trent
Rexroth, a középsulis haverom mellettem ül, hátul pedig Penn
Scully – az isten áldja a kibaszott összetört szívét –, akinek
ugyanolyan elszánt, gyilkos tekintete van, mint
mindannyiunknak. Vicious és Dean jeleznek a fényszóróval,
hogy álljunk meg. Leparkolok, és megfordulok a kocsival.
– Te várj itt!
– A nagy faszt! Bántotta őt! – emeli fel a hangját Penn, és a
keze máris ökölbe szorul. Nekem nem elég, hogy Gabe
elveszítette az állását. Távolról sem. Azt akarom, hogy mindent
elveszítsen, és leülni se tudjon a seggére pár évig.
– Bajba kerülhetsz – figyelmeztetem, de nem a szívemből
szólok. Ha valaki bántaná Melt, én is nekimennék.
– Ó, mert maga nem?
Mellettem Trent válla rángatózik a visszafojtott röhögéstől.
– Miért nem? – folytatja Penn.
– Prichardnak túl sok vesztenivalója van. Nem érhet
hozzánk.
– Miért, más igen? – teszi fel a kérdést hangosan Penn, Trent
pedig kinyitja maga mellett az ajtót. Dean füttyent neki, hogy
szálljon ki, meglendíti a baseballütőmet, és a vállára helyezi.
– Talán Isten igen – felelem kurtán.
– Azért ebben sem lennék olyan biztos – élcelődik Dean. –
Istenem, hogy hiányoznak a régi szép idők svindliségei! Gyere
már, Rexroth! Te is, hősszerelmes! – Füttyent egyet Pennek. –
Viselkedj jól és maradj csendben, ha nem akarod lehúzni a
vécében a focis álmaidat!
Prichard, aki nem tud róla, hogy pár méterre tőle
leparkoltunk a kocsijainkkal, amiknek a fényszórói nem égtek,
most kijön a házból, és behajít két bőröndöt a zötyögő kocsija
csomagtartójába. Kiszállok az autóból, és Viciousszel, Deannel
meg Trenttel körbevesszük a rohadékot.
A testem minden izma és csontja forrón izzik az adrenalintól,
amikor hátulról megérintem a vállát. A teste megfeszül,
kemény, mint a kő. Megfordul és elsápad, az autója fénye
kiemeli a félelmet az ocsmány pofáján.
– Jó estét, Mr. Prichard! – Úgy mosolygok, mintha én lennék a
város ura, bár ez így is van. Túl fontos vagyok ahhoz, hogy
bemocskoljam a kezem, és túl nemes, hogy elveszítsem a
hidegvérem. Dean meglendíti mögöttem a baseballütőjét, mint
aki bemelegít.
Prichard hevesen ingatja a fejét.
– Ó, ne! Ne, ne, nem! Már beszéltem a feleségével.
Megállapodtunk mindenben. Mi…
– Velem nem állapodtál meg semmiben – válaszolom. Mel
elmondta utólag, mit csinált, és bár legszívesebben kinyírtam
volna őt, igazából megértettem a reakcióját. – Csak azért
hagyjuk, hogy megúszd, mert nem akarjuk, hogy Daria
szenvedjen. – Közelebb lépek hozzá, és ördögien vigyorgok. A
tekintetem üres. Az izmaim ellazultak. – Most ideje, hogy fizess!
Vicious rácsap egy nagyot az Alfa Romeo csomagtartójára, én
pedig Gabe-t az autónak lököm ugyanabban a pillanatban,
felkenve az oldalára egy durva mozdulattal. Dean röhögve
átnyújtja nekem a baseballütőt.
– És ha megtudjuk, hogy egy másik kibaszott városba
költöztél és folytatod a kis karrieredet… – Dean egy mozdulattal
lerántja a nadrágot meg az alsógatyát Prichardról, mire
elővillan egy középkorú csávó tejfehér segge. Fénylik, mint a
kibaszott holdvilág.
– Segítség! Segítség! Segítség! – Prichard úgy üvölt, mint egy
csecsemő.
Hiba sivákol ez a kis pöcs, hallom, hogy Penn cipője alatt
ropognak a levelek, ahogy felénk közeledik. Nem akar
kimaradni ebből. Helyes. Nem is hagynám, hogy hozzáérjen
Dariához egy olyan srác, aki csak ül, mint a tejbetök, és hagyja,
hogy ilyesmi megtörténjen a lányommal.
Penn most már mellettem áll. Nem mondok semmit, mert
Prichard nem tudhatja meg, hogy itt van. Penn nincs olyan
védett helyzetben, mint mi.
– Segítséééég! – ordítja Prichard, az arca még mindig a
csomagtartó hideg felületére van tapadva, a pofája
szétnyomódik rajta.
– Pofa be! – szólok rá fémes hangon, majd letépem a testéről
a melegítőfelsőt, és labdába gyűröm. A szájába tömöm, míg
öklendezni és fulladni nem kezd.
Vicious Prichard hátára teszi a kezét, és rám néz, higgadtan
mosolyogva.
– Mondj el pár Üdvözlégy Máriát, te fasz! Úgy talán lassabban
szánkázol majd le a perverz seggeden a pokolba!
Ráhúzok egyet Gabe picsájára a baseballütővel, beleadva
minden erőmet. Az ütés olyan erős, hogy a bot hangja
visszhangzik a fülemben, és kell egy kis idő, hogy elhaljon.
A második ütés még erősebb, mintha kezdenék belejönni.
Arra gondolok, min ment keresztül a lányom az elmúlt hat
hónapban.
Aztán az anyjára, akit az életemnél is jobban szeretek, és aki
ragaszkodik hozzá, hogy megmentsen mindent, ami elromlott,
ezzel pedig hozzájárult ahhoz is, hogy a lányunk tönkremenjen.
Arra gondolok, hogy nem vagyok képes ránézni arra a
tizennyolc éves lányra, aki velünk lakik, mert megalázta a
hercegnőmet.
Az ikertestvérére gondolok, aki annyira szerelmes a
lányomba, hogy sosem fogja feladni, még ha erről ő maga sem
tud.
A harmadik ütéstől Gabe kiköpi a ruhát a szájából, és úgy
üvölt az ég felé, mint egy magányos farkas.
Tizennyolc ütés után (Daria minden születésnapja után egy)
átadom az ütőt Viciousnek, de Penn a karomra teszi a kezét, és
kérés nélkül elveszi a botot.
A fejemet csóválva intek neki, hogy ne szóljon egy szót sem.
Az túl veszélyes lenne.
Penn mégis kinyitja a száját, a szavakat Gabe Prichardhoz
intézi, de végig az én szemembe néz közben.
– Légy hálás azért, hogy nem egyedül vagyok itt, különben
már halott lennél – mondja a fiú teljesen érzelemmentes
hangon.
– Penn? Penn Scully? – fulladozik Prichard.
Penn meglendíti az ütőt, és akkorát zúz vele, hogy
összerezzenek tőle. Prichard elájul a kocsi csomagtartóján.
 Mire elindulunk haza, Prichard csupa vér, és nem is tudom
kivenni a testrészeit, pláne az arcát. Mielőtt elmegyünk, rakunk
egy poloskát a melegítője zsebébe, csak hogy tudja, nem
baszakodhat velünk. Pláne nem Penn-nel.
Prichard ezt már magával viszi a sírba, ahogy Daria is azt,
amit ő kapott tőle.

Penn

– Csak összeszedem a szarjaimat Camilónál! – A hátamra

dobom a táskám és hagyom, hogy Mel megcsókolja az arcom.
Majdnem éjfél van, és úgy néz ki, az éjszaka kellős közepén
fogunk enni, de a Followhill család érti, miért kellett
elintéznünk ezt a dolgot Jaime-vel, mielőtt Prichard lelépne a
városból.
A lasagna sül a sütőben, Mel pedig zöldséget aprít és rám
szegezi a könyörgő, ne-csinálj-hülyeséget tekintetét. Mindig
megy neki a multitasking. Bailey mellette citromot facsar épp a
jeges teába. Via odakinn ül a medence melletti nyugágyon, és
magához húzza a térdét. A házban megváltozott az
alaphangulat. Via már nem a díjnyertes, frissen megtalált kis
csoda. Halandó státuszba került.
– Segítsek? – Mel a ruhája ujjába törli az orrát
hagymaszeletelés közben. – Úgy értem, pakolni.
– Csak ha Daria felajánlja.
Hivatalosan is elveszítettem azt a kiváltságot, hogy felmenjek
a lépcsőn és én magam kérjem meg. Jaime fenyegető pillantást
vet rám már akkor is, ha csak az emeletre vezető lépcsőfokokra
merek nézni, Daria pedig, úgy tűnik, nem fog lejönni az
elköltözése előtt. Azon gondolkodom, vajon Jaime tudja-e, hogy
muszáj leszek felmenni az emeletre, ha aludni szeretnék a
szobámban.
– Jaime majd segít.
– Penn egyedül is elbírja azt a félig tele sporttáskát. – Jaime a
csatornákat váltogatja, láthatóan továbbra is neheztel rám.
– Vacsorára visszaérek. – Felkapom a kulcsom, és kifelé
menet még lenyúlok egy fokhagymás kenyértekercset, aztán a
kocsim felé indulok. Szokásból, vagy talán azért, mert még
mindig kínzom magam, felnézek, hogy lássam, Daria nem
figyel-e az ablakából. Nincs szerencsém. A szobájában behúzta
a függönyt és lekapcsolta a villanyt is. Mentálisan már rég
kicsekkolt innen, jóval a repülő indulása előtt.
Ahogy Camilóékhoz tartok, megpróbálom felhívni a srácot,
hogy tudja, beugrom.
Nem veszi fel, és kezdek egyre idegesebb lenni most már.
Direkt megkértem, hogy tartsa magát a lehető legtávolabb a
kígyóveremtől. Ha nekem sikerül visszafogni magam, miközben
Gus szisztematikusan szétbasz mindent, amit ismerek és
szeretek, akkor neki is mehetne.
Leparkolok Camilóék háza előtt, de tudom, hogy nem
kopoghatok be éjfélkor. Aztán babasírást hallok, meg egy nő
ideges motyogását, és tudom, hogy nem fogok felkelteni senkit.
Kopogok. Camilo nővére nyit ajtót, csípőjén a gyerekkel.
Elmegyek mellette, hogy felkapjam a kanapé mellől a táskámat.
– Hol van az a hülye tesód? – kérdezem.
– Franc tudja! Biztos ott, ahová a menő gyerekek járnak.
– A kígyóveremben?
– Így hívják? – nevet, majd kinyitja a mikró ajtaját a
nappalival egy légtérű konyhában, kiveszi a cumisüveget, és a
baba szájához helyezi. – Csak vigyázz arra a csinos pofidra,
Scully! Ilyen arccsonttal simán felcsinálhatnád a gazdag csajt, és
élhetnél a szülei pénzéből!
Amikor a kígyóveremhez hajtok, az idegességem a tetőfokára
hág. Camilo forrófejű, és könnyű őt rávenni arra, hogy
hülyeségeket csináljon. Ezt onnan tudom, hogy hülyeségeket
csinálni egyidőben a kedvenc közös elfoglaltságunk volt. A
kihalt focipálya előtt leállítom a motort, és száguldok a
drótkerítés felé. Sikolyok és káromkodások hasítanak a
levegőbe, akár a puskalövések. A lelátó mögül düh és izzadtság
felhője száll fel, és ahogy átugrom a drótkerítésen, látom, miért.
Ez egy istenverte háborús övezet.
Hatalmas bunyó zajlik, amiben mindenki részt vesz – Knight,
Vaughn, Colin, Will, Josh, Malcolm és Nelson is. A Bulldogok és a
Saints tagjai is itt vannak. Legalul pedig a száraz, barna földön
Camilo hever.
Rohanva elindulok felé, arrébb lökdösve az embereket az
egyre sűrűbb tömegben. A játékosok egymást tapossák és
rúgják, oda sem figyelve Camilóra, aki meg sem moccan.
– Mi a fasz történt veled? – Leereszkedem fél térdre. Félve
érintem meg, mert nem tudom, milyen sérüléseket szerzett.
– Eltört… szerintem eltört. – Ahogy befejezi a mondatot, lenéz
a lábára. Követem a tekintetét, és még a farmerjén keresztül is
látom, mi van. A lába természetellenes szögben kicsavarodott.
Mint egy rajzfilmben. A sípcsontja teljesen eltorzult. Kurvára
rosszul néz ki.
– A kórházba kell, hogy vigyelek – mondom.
– Nem mondod, Sherlock. – Száraz, éles hangon felnevet. Már
egy ideje így fekhet, úgy veszem észre. Hívom a mentőket,
miközben Gus eliszkol a lelátóról, azt kiabálva: – Takarodjatok,
takarodjatok, Scully kihívta a zsarukat!
Most már mindenki elrobog mellettünk, nagy port hagyva
maga után. A srácok lökdösődnek, kiabálnak és könyörögnek.
Pfujolnak rám, de baromira nem érdekelnek. Knight
megragadja a pólóm végét, és felránt. Lerázom magamról.
– Cammel maradok.
Vaughn megáll mellette, és keményen rám szegezi a szemét.
– Holnap meccsed lesz – emlékeztet.
– Te itt hagynád Knightot?
Knight meg én Vaughnt nézzük. A legjobb barátja vállára teszi
a kezét.
– Csak a temetésén. Na, menjünk!
Visszafordulok Camhez.
– Mi történt?
De azt hiszem, már tudom a választ. Gus nem gondolta, hogy
hajlandó vagyok elveszíteni a meccset, ezért elküldött valakit,
hogy gondoskodjon róla: az irányítóm ne tudjon játszani. Ez egy
kiszámított, hidegvérű lépés volt, hogy megszabaduljon
Camilótól és lenullázza a győzelmi esélyeinket.
– Colin egyenesen rám támadt. Letepert a földre, és a lábát a
térdem oldalához szorította. Knight meg Vaughn két perccel
később jöttek, és lelökték őt rólam.
Abból, ahogyan ezt ilyen lazán meséli, látom, hogy még
mindig nem esett le neki a tantusz.
Ezentúl nincs foci.
Nincs ösztöndíj.
Nincs jövő.
– Minden rendben lesz – hazudom, megemelve a felsőtestét.
Felnevet.
– Nem vagyok hülye, Scully! Tudom, mi van. Igazad volt. Ezt
akarod hallani? Mert ez az igazság.
A csapatom épp most veszítette el az egyik legjobb játékosát.
A semmiért.
 Huszonnegyedik fejezet

Szerelembe esni olyan, mint a déjà vu

Otthonra találni egy idegenben
Amikor először találkoztunk, négy évvel ezelőtt, láttam, ki vagy
Csak arra kellett rájönnöm, ki vagyok én
Adtam neked valamit, hogy biztosan találkozzunk még
És azért is, hogy talán te is belém szeress majd, bárki is vagyok

Daria

Lehajtva tartom a fejem, miközben a szurkolócsapat kiviharzik

a pályára, a levegőben lobogtatva a pomponokat. Apa azt
mondta, egy hatalmas győzelem, hogy itt vagyok. Szerintem
inkább provokáció.
A lányok arcán ragyogó hatalmas műmosolyok mindent
elmondanak. Nekem annyi. Via került a helyemre. A kék-fekete
egyenruha úgy tapad a sovány testére, mint egy második bőr.
Fényesen csillog, Esme pedig igyekszik a lehető legmagasabbra
tolni őt középen. Távol önmagától. Meztelennek érzem magam
a pomponjaim nélkül. Szeretném a kezemben érezni őket, de
már túl késő nekem. A szurkolós napjaimnak vége, legalábbis
ebben a középiskolában.
Mel úgy tesz, mintha keresne valamit a táskájában, de tudom,
hogy valójában képtelen ránézni Viára. Meglepő módon nem
érzem magam jobban ettől. Semmit nem érzek. Olyan vagyok,
mint egy taco. Egy ropogós, üres kagyló.
Melody nem tágít mellőlem, még akkor sem, ha
visszautasítom a szeretetét, a törődését és a néma
bocsánatkérését. Bailey minden reggel bejön a szobámba egy
tálcával, amin egy pohár narancslé, egy szelet pirítós,
tojásfehérje és egy aranyos inspiráló idézet van, amit a
Pinterestről nyomtat ki, apa pedig azzal kedveskedik esténként,
hogy bejön és ad egy jó éjt puszit, hogy jobban érezzem magam.
A puszit ráadásul mindig megspékeli egy-egy szép emlék
felidézésével, hogy ne felejtsem el, lesz ez még jobb is.
Emlékszel, amikor Knight gyerekkorodban rakétát rajzolt a
homlokodra, és én majdnem megöltem, mert azt hittem, valami
másról van szó?
Emlékszel, amikor Vaughn egy élő medúzával a kezében
sétálgatott a parton, és az új háziállatának nevezte?
Emlékszel, amikor Luna azt hitte, hogy hercegnő vagy a hajad
miatt?
Arról mind hallgatunk, hogy Melody már nem akar jó éjt
puszit adni nekem.
Apa szerint ez jó dolog. Mert amikor a dolgok tönkremennek,
a szilánkokból egy jobb változatot lehet építeni. De az
építkezéshez erő és bátorság kell, bennem pedig most egyik
sincs meg.
Esme lábujjhegyre lép, Via pedig egy tökéletes spárgát mutat
be a levegőben. Mel ráteszi a kezét a vékony farmerbe bújtatott
combomra. Sárga felsőt viselek, ami nem utal egyik csapatra
sem. A káosz azóta teljes, hogy Prichard igazgató hirtelen
felmondott, arra hivatkozva, hogy egy rettentően beteg rokonát
kell ápolnia valahol a keleti parton. A városban azt beszélik,
azért léptem ki a szurkolócsapatból, mert összetört a szívem. Ez
igaz, de mindenki azt hiszi, hogy Prichard igazgató úr után
epekedem.
Senki sem sejti, hogy az a fiú törte darabokra a szívem, aki
ma a pályára lép. A porrá zúzódott szívem darabkái most a
levegőben szállnak, messze fújja őket tőlem a szél. Senki sem
tudja, min mentem keresztül azóta, hogy az a fiú szerelmet
vallott nekem, és bármennyire is szeretném, nem tudom már őt
visszaszerezni. Sajnálom, hogy valami összetört, de ez nem elég
ahhoz, hogy rendbe hozzam.
– Ne nézd őket! – suttogja Mel, megszorítva a combomat. –
Nem érdemlik meg.
– Engedd el a lábam, Melody!
Elengedi. Apa mindkét bevonuló csapatnak tapsol, bár tudom,
hogy legszívesebben eltörné Gus gerincét. A Las Juntasnak
vadonatúj irányítója van, aki úgy néz ki, mint egy negyvenöt
kilós csontváz, és az emberek szó szerint röhögnek a lelátóról.
Sajnálom a srácot. Pedig egykor én voltam az a gonosz csaj, aki
elsőként mutatott volna rá, hogy a fiú nem épp egy téglafal.
Elkezdődik a meccs, és amint Penn pályára lép, egyértelmű,
hogy szarik a játékra. Nagyon látszik. Még azt sem lehet
mondani, hogy fokozatosan venne erőt magán. A szívem
megszakad, ahogy nézem, hogy Penn úgy tesz, mintha a
passzokkal is küszködne, és ide-oda rángatja a lábát. Meg sem
moccan, és még akkor sem kapja el a labdát, amikor az
mellkason találja.
Szó szerint.
Ténfereg a pályán, nehézkesen, mereven, és pont az ellentéte
annak a tehetséges játékosnak, aki valójában. A csapattársai
frusztráltan kiabálnak, egyikük belerúg egy kupac sárba. A
pálya szélén az edzője a szívroham szélén áll, de Penn úgy tesz,
mintha nem venné észre. A saját világába zárkózva egymás
után hagyja ki a labdákat, zavartan félrenéz, amikor lehetőséget
kap, és néhány percenként megáll, hogy a térdére hajoljon,
mintha kifulladt volna.
A meccs közepén Penn edzője magához hívja őket,
valószínűleg új stratégiával áll elő, Penn pedig bólogat,
figyelmesnek és elszántnak tűnik. De aztán amikor újra
visszatér a pályára – még rosszabbul néz ki, mint azelőtt.
Aztán ott van Knight. Dean majd’ kiköpi a tüdejét, úgy üvölt
apu mellett a lelátón. Hangosan csodálkozik, hogy mi a fenéért
hagyott ki egy touchdown-esélyt a hátvéd poszton játszó fia,
amikor az oldalvonalra dobta a labdát.
– Mi a franc folyik ott? – Dean belerúg a lelátó ülésébe maga
előtt, mire egy túlsúlyos, ötvenes apuka megfordul, és csúnyán
ránéz.
– A fia nagyon szarul játszik.
– De legalább nincs szarszaga – vág vissza Dean.
– Szerintem, tudom, mi folyik itt – mormolja apa szárazon. –
És nagyon büszke lehetsz magadra, Cole.
– Miért is? Világosíts már fel, Jaime!
 Azért, mert Knight nem akarja megnyerni a játékot. Penn
mindent megtesz, hogy a Las Juntas ne nyerje meg a meccset,
hogy ezzel mentsen meg engem, Knight azonban nem hagyja
ezt neki, mert tudja, hogy Penn többet érdemel.
Knight mással is tisztában van. Tudja, hogy én itt végeztem.
Holnap elhagyom a várost. Nincs mit nyernem, és nincs mit
veszítenem. Pontosan ezért állok fel és indulok lefelé a lelátóról.
Nem is tudom, mit csinálok. Csak azt tudom, hogy nagy eséllyel
felhívom magamra a figyelmet, pedig megfogadtam, hogy nem
teszem ezt, amióta kirúgtak a szurkolócsapatból, Prichard
igazgató pedig lelépett, és botrányos pletykákat hagyott itt maga
után kettőnkről. Lerohanok a lépcsőn, átugrom a kerítésen, és
az All Saints Gimi edzője mellé csüccsenek az oldalvonalra.
Lábujjaimat a fűbe nyomom, a sarkamat a betonra, és a szám
elé tartom a két kezem, tölcsért formálva.
– Penn Scully, ha csak fele olyan tökös vagy, mint amilyennek
ismerlek, akkor szedd össze magad végre! – ordítom.
Minden szem rám szegeződik. Penn pedig, aki már csak
vánszorog a füvön, most teljesen megáll, letépi a sisakját, a
pályára hajítja, és szúrós tekintettel mélyen a szemembe néz.
– Huszonkettes! – A játékvezető meglendíti a sárga
büntetőzászlót sportszerűtlen magatartásért. – A csapatod
veszít tizenöt yardot.
– Scully! – kiabál Penn edzője. – Kispadra ültetlek!
– Én meg leszarom! – Penn ajkai szórakozottan felfelé
görbülnek, és továbbra is tartjuk egymással a szemkontaktust.
Meztelennek, nyersnek és bűnösnek érzem magam. A világ
tovább forog, és a játék folytatódik. A labda átment a leütésnél,
és most Knightnál van. A Las Juntas védekezik, de Penn még
mindig egy helyben áll, megbabonázta a könyörgő tekintetem.
A szurkolók abbahagyták a táncot a pálya szélén, és szánakozva
néznek rám. Tudom, mit gondolnak.
Végre bekövetkezett. Bekattant a ribanc.
Elmosolyodom, szabadon zuhanva hagyom, hogy valaki más
legyek. Valaki, aki nem tökéletes. Valaki, aki igazi. Nem érdekel
már, hogy mit gondolnak rólam mások, hogy milyennek látnak,
hogy mit fognak mondani a meccs után.
– Azt akarom, hogy döngöld a földbe ezeket a seggfejeket! –
Ég a tüdőm, ahogy a szavakat kiáltom, zavartan mosolygok
közben, de túlzás lenne azt állítani, hogy boldog vagyok. A saját
csapatom ellen beszélek, a Saints ellen, akiknek négy éven át
szurkoltam. Hallom, hogy elkezdődnek a lábdobogások. Az All
Saints Gimi két tanára, akik a biztonsági szolgálatot látják el
(Miss Linde és Mr. Hathaway) elkapnak a csuklómnál fogva, és
kivisznek a pályáról. Apa átugrik a kerítésen, hajlékonyan és
atletikusan, mintha ő maga is egy focista lenne, és eltolja Mr.
Hathaway kezét az enyémről.
– Ha még egyszer hozzányúl a lányomhoz engedély nélkül,
esküszöm, úgy feljelentem, hogy nyugdíjas koráig szopni fog
miatta!
– Huszonkettő! – Fütyülést hallok, és látom, hogy Penn edzője
gyakorlatilag beront a pályára, de nekünk a szemünk nem
rebben. – Huszonkettő, az istenit! Vedd fel a rohadt sisakodat,
fiam!
– Penn! – kiáltom.
Körülbelül ötezer szabályt szeg meg azzal, hogy a játék
közepén beszélget velem, és egyszerre mindenki megáll. Gus
káromkodva rugdossa a füvet. Csípőre teszi a kezét, és a fejét
rázza. Apa karja a derekam köré fonódik, és elvonszol a
pályáról, vissza akar vinni a lelátóra.
– Megtennél valamit a kedvemért? – ordítom Penn-nek. A
lábam nem mozdul, de mániákusan nevetek. Penn bólint. –
Etess velük szart!
A tömeg kifütyül engem, miközben apa megragadja Melodyt
és Bailey-t, majd mindannyian sietve távozunk, mielőtt máglyán
égetnének el. Apa átkarolja a vállamat, ahogy kibotorkálunk a
kapun, magához húz, és megcsókolja a fejemet.
– Az én őrült, szédületes lányom. És te még azt hitted, hogy
nem vagy kőkemény csaj!

Penn

Az emberek almák. Jó almák. Rossz almák. Túl érettek vagy túl

nyersek. Kemények vagy puhák. Édesek vagy savanyúak. És
minden almában van egy magház. Egy szív. Valami, ami
egyedivé teszi őket.
Anyám egyszer azt mondta nekem, hogy nem aggódik Via
miatt, mert az én magházam a biztonságnyújtás. Én vagyok a
védelmező. Én védtem meg Viát, amikor senki más nem akarta,
és most, amikor Daria könyörög, hogy vegyem el, ami az enyém
– a győzelmet, ezt a meccset, a bajnokságot –, és én látom ugyan,
hogy a csapattársaim izzadnak és vért köpnek, hogy nyerjünk,
Knight Cole pedig szándékosan bénázik, hogy mentse a
bőrömet, én nem tudom megtenni.
Via védelme a kötelességem volt. Dariát megvédeni
megtiszteltetés.
Úgy teszek, mintha ismét megbotlanék a saját lábamban,
miután Daria és családja elhagyja a stadiont. Az éljenzés és a
kiabálás átmegy pfujolásba és káromkodásba. Aztán eljön a
félidő. Más szóval: itt az ideje, hogy az edző újból nekem essen.
Fényévekkel jobban játszunk a másik csapatnál – 28:14-re
vezetünk, de ha még jobban próbálkozom, ezen simán tudok
még rontani.
– Scully! – Higgins edző olyan hangosan üvölt, hogy a hangja
visszaverődik a hatalmas kivetítőkről. – Vonszold ide a segged,
de most azonnal! – A földre mutat.
Olyan lassan tántorgok felé, amilyen lassan csak emberileg
lehetséges, leemelem a sisakot a fejemről, és elsuhanok
mellette, miközben az öltöző felé tartok. Az edző megrántja a
mezem hátulját, és visszahúz magához. Mindenki más
átsodródik az alagúton az öltözőszekrények felé, és az edző int
is nekik, hogy menjenek tovább, miközben vicsorogva az alagút
falához nyom engem.
– Szándékosan el akarod veszíteni a meccset, fiam?
Más srác bizonyára elfogadta volna, amit Daria olyan
nagylelkűen felajánlott, és a következő félidőben hasítana a
meccsen. Én azonban nem. Nem érdekel, mit akar Daria, és
nem érdekel, hogy hétfőn már nem lesz ott, amikor a naplója
lemásolt lapjait kiragasztják az iskola minden egyes
szekrényére és más felületére. Nem érdemli meg ezt a szart.
– Uram, nem tudok figyelni. Elnézést kérek miatta! – Azt
mondom neki, amit hallania kell, hogy a pályán maradhassak.
– A csinos szőke csaj miatt? – köpi a szavakat.
– Inkább egy seggfej szőke srác miatt – javítom ki, és
megrántom az állam az ASG öltözője felé tartó Gus felé. – Az a
köcsög Josh torkába nyomta a lábszárvédőjét. Az az idióta még
mindig negyeddollárosokat ragaszt az ujjpercére, mintha a
kibaszott kilencvenes években lennénk. – Keserűen, köhögve
felnevetek.
– Hogy beszélsz? – kiabálja az edző. – És nem érdekel, mit
érzel Bauer iránt. Ha hagyod, hogy rád szálljon, soha nem fogsz
bekerülni sehová. Így soha nem viszed semmire. Soha nem
leszel kész az NFL-re. Csak egy szerencsétlen leszel a sok közül,
akiben ott volt a lehetőség, de nem volt elég esze, és inkább
lemondott mindenről, csak azért, mert valaki mondott valamit
a barátnőjéről. Azt hiszed, hogy a csajt érdekled majd azután is,
hogy véget érnek a menő focis évek? Hogy az egyetem után is
rád vár majd? Szerinted megéri lecserélni a jövődet rá? Meg az
egész csapatod jövőjét? Az én jövőmet?
Igen. Igen. Igen. Igen. És igen.
A fejemet rázom, a vállamat hozzáérintem Higginshez, és
továbbmegyek. Az edző megállít az alagútban, a hangja csak
úgy visszhangzik a barlangszerű helyen.
– Válaszolj, fiam!
Beviharzok az öltözőbe. Elegem van a magyarázkodásból.
Pláne egy olyan férfinek, aki azt mondta, maradjak távol a
barátnőmtől, hogy Prichard tovább abuzálhassa őt.
Az exbarátnőmtől. Basszus!
Ledobom magam egy padra, kifújom a levegőt, és figyelem,
ahogy Higgins edző belép a terembe, ököllel az egyik
szekrényre csap, hatalmas horpadást ejtve rajta. Amikor
visszahúzza a kezét, az ujjpercei sebesek és véresek.
– Mind olyanok vagytok, mint a saját gyerekeim, ti idióta
barmok! Valaki álljon ide elém, és mondja el a kapitánynak, mi
folyik ott, különben a kispadra ültetem Pennt, és gondoskodom
róla, hogy minden egyes telefonhívásra, amit a főiskoláktól
kapok veletek kapcsolatban, ugyanazt válaszolom majd: nem
elég jó. Nem áll készen. Ne adjatok neki ösztöndíjat. Más szóval,
ha nem köpitek be Pennt és nem mondjátok el, hogy mi a baja,
akkor vele együtt buktok, értve vagyok?
– Igen, uram! – válaszolják egyhangúan. A fogvédőmet
rágcsálom, és a padlót bámulom. Talán tudják. Talán beköpnek,
és ezzel vége a karrieremnek. Csak annyit tudok, hogy soha
életemben nem voltam még semmiben ennyire biztos, mint
ebben: nem fogom Dariát kiszolgáltatottá tenni, sem az
áldásával, sem nélküle.
– Szóval – ordítja Higgins. – Mi történt Penn Scullyval?
– Semmi, uram!
– Mi történt? – ordítja.
– Semmi, uram! – vágják rá egyszerre mindannyian.
Büszkeséget kellene éreznem.
Meghatottságot. Valamit. Bármit. De nem érzem. Kurvára
nem. Már túl késő.
 – Tönkreteszem az istenverte futballkarriereteket, fiúk! –
Higgins rácsap a szekrényre. Majd még egyszer. És még egyszer.
– Penn Scully a kapitányunk, uram.
Hetek óta először elmosolyodom.
Daria számíthat rám.
Én pedig számíthatok a csapatomra.
 Huszonętędik fejezet

Szeretni téged
Olyan, mint egy dalt
Legelőször hallani
És mégis ismerni a szöveget

Penn

A meccs 42-17 eredménnyel zárul a javunkra, miután mindent

megtettem, hogy veszítsünk. A vézna irányítónknak végül olyan
karja lett, mint Brett Favre-nak, a védelem pedig szívvel-
lélekkel játszott, kikényszerítve a labdaszerzéseket. A Las Juntas
Bulldogs tehát nyert végül. Kannon kapta meg a labdát, de
mindketten tudjuk, ki érdemli meg valójában.
A meccs utáni lelkifröccs előtt távozom. Az öltöző felé
lopakodom, gyorsan lezuhanyozom, átdobom a vállamon a
sporttáskám, és berontok az All Saints nyitott zuhanyzójába. A
legtöbb játékos bent van, szappanos testtel, zúzódásokkal a
homlokukon és a mellkasukon. Gus egy padon ül, egy
törülközővel a derekán, a fejét a két kezével támasztva. Ő még
mindig száraz, mint a csont.
 Megbököm a lábszárát a lábujjammal és csettintek egyet az
arca előtt. Felnéz. Mint egy zombi, úgy néz ki. A szeme véreres,
az arca beesett. Az emberek úgy panaszkodnak a jelenlétem
miatt, mintha azért jöttem volna, hogy a faszukat méregessem
vonalzóval. Nem foglalkozom a pofázásaikkal, sem a kéréssel,
hogy húzzak ki a picsába.
– A barátnőd halott ember – vigyorog Gus sötéten.
– Találkozzunk ma a veremnél, Bauer! És ezúttal nem a
papírmunkáért leszel felelős. Harcolni fogsz velem.
Daria azt kérte, senkinek ne mondjuk, hogy elmegy. Így
akarta, nem szerette volna, hogy Gus információt szerezzen
róla. De nem bízom a húgomban, és meg kell győződnöm arról
is, hogy Gus nem megy át ma este Dariához.
– Adj egy jó okot arra, hogy megtegyek bármit, amit kérsz, te
kibaszott alávaló! Minden jogom megvan ahhoz, hogy…
Arcon vágom, mire hátrahanyatlik a feje. A fal felé vágódik,
és Colinnak – veled sem végeztem még, Colin! – sikerül elkapnia,
mielőtt a feje a padlóra csapódna.
– El fogsz jönni, mert tudom, hol laksz, és ha rákényszerítesz,
hogy elmenjek hozzátok, akkor el is fogok, és tanúk nélkül
sokkal rosszabbul jársz. Te is, Stimatzky! – Felpillantok, hogy
Colin szemébe nézzek. – Nem félek tőled, mert nekem van
gerincem!
Ahogy kiviharzom, hallom, ahogy Knight azt kiabálja,
„annyira tudtam”, a távolban pedig szekrények csapódnak.
Az All Saints Gimnázium csapatában nem mindenki faszfej.
De a kapitányuk az.
A háború egy univerzális nyelv. Keresztény, zsidó, buddhista
vagy muszlim. Szép vagy csúnya. Gazdag vagy szegény.
Hamarosan rájönnek, hogy az esélytelenebb fél különös
kegyetlenségre képes.

– El kell mondanom valamit, tesó! – Kannon idegesen rugózik a

térdével, miközben a kórházból tartunk visszafelé kocsival, a
kígyóverem felé. Beugrottunk Camhez a kórterembe, hogy
átadjuk neki a meccs győztes focilabdáját, amelyet mind
aláírtunk, és ha már ott voltunk, vittünk neki valami jó kis
zsíros kaját is, mert a kórházi koszt biztosan penetránsan szar.
– Bökd már ki! – Letekerem az ablakot, és köpök egyet. Nem
is gondolok a harcra, ahová épp tartunk. A gondolataim a
Followhill-ház körül járnak, ahol Daria épp csomagol, hogy a
franc tudja, hova repüljön. Jaime és Mel holnap kiviszik a
reptérre, és már világossá tették, hogy ez az egyetlen családi
esemény, amire a Scullykat nem hívják meg.
Daria ma rocksztár volt, azt mondta, hogy mentsem a saját
seggem, mert neki már úgyis kurvára mindegy. De amikor ott
állt, és kiabált velem, felgumizott hajjal, a nyakát szabadon
hagyva, az egyetlen dolog, amire koncentrálni tudtam, az az
volt, hogy a tengeri üveg nyaklánc már nincs rajta.
A kormánykerékre csapok.
– Hűha! Mi bajod van? – kérdezi Kannon.
Minden. Minden kibaszott szar!
– Csak bökd már ki, mit akarsz mondani, K!
– Először is, tudni akarom, mi volt ez a pályán, Penn.
 – Semmi. És ha nem mondod el, amit el kell mondanod most
azonnal, akkor kihajítalak a kocsiból – közlöm vele
tárgyilagosan, anélkül, hogy felhúznám magam.
– Hát, basszus, kicsit reméltem, hogy jobb kedved lesz, de
jobb későn, mint soha, azt hiszem. Szóval emlékszel a szezon
első meccsére? A Saints ellen?
– Hogy felejthetné el bárki is? – Lerakom a kocsit a parkolóba
a kígyóverem előtt. A fények már égnek, és a szokásosnál is
nagyobb a felfordulás. Sőt, úgy tűnik, mintha az egész sulim itt
lógna. Meg az All Saints Gimi is. Több tucatnyi gyerek vonul át a
mostanra valahogy kidöntött kapun, és a látványtól hideg
verejték csorog le a tarkómon.
– Mi adtuk fel a meccset – mondja Kannon.
Felé fordítom a fejem.
– Mondd még egyszer!
– Mi adtuk fel a meccset. – Lenéz a kezére. – Az egész csapat
benne volt. Nos, rajtad és Camilón kívül. Gusnak eszébe sem
jutott, hogy megkörnyékezzen téged. Úgy gondoltuk, hogy olyan
jók a pontjaink, hogy kibírunk egy vereséget. Gus fejenként
ötszáz dolcsit fizetett nekünk. Tudod, hogy van ez, tesó. A
legtöbbünknek nem adatik meg, hogy visszautasítsuk a pénzt.
Jól jön a felszerelésre, cipőre, vagy hogy segítsünk az őseinknek
a lakbérrel… vagy a picsába is, tudod? Csak enni valamit a
Lenny’sben, és élni. Akinek nem volt szüksége a pénzre, az sem
ellenkezett a többiek miatt.
– Eladtátok magatokat? – Érzem, ahogy a szemhéjam tikkelni
kezd. Az sosem jó jel.
Kannon felnyög, és a fejtámlának veti a fejét.
 – Kijutunk az államira, ember, és ezt nem neked
köszönhetjük, szóval ne gyere nekem ezzel a szarsággal!
Szótlanul kiszállok a kocsiból, megkerülöm, aztán kinyitom a
Kannon felőli ajtót, és kipenderítem őt a földre. Most már nem
veszek tudomást a kígyóverembe áramló, egyre növekvő
tömegről. Az egyetlen, amit látok, az Kannon arca, amikor
rájön, hogy nem kellett volna megbíznia bennem.
A kocsihoz nyomom, és leguggolok szemmagasságban vele.
– Más meccseket is megpróbáltál már elveszíteni ebben a
szezonban? – A könyökömet a térdemen pihentetem, és
hunyorogva nézem a srácot.
Kannon megrázza a fejét.
– De tudom, hogy Gus nagyjából az összes ASG-meccset
megvette.
– Milyen pénzből?
– A fogadási lóvéból. A megkeresett pénzből lefizeti más
csapatok játékosait.
– Az több ezer dollár!
– Vaughn imád verekedni, az emberek pedig szeretik azt
hinni, hogy egyébként lenne esélyük nyerni ellenük. – Kannon
megvonja a vállát.
– Akkor mi történt ma este?
Kannon megrázza a fejét.
– Gus eljött Joshhoz tegnap este. Josh hallgat rá, hiszen neki
nincs vesztenivalója, meg ilyenek. Gus megpróbálta feljebb
nyomni az árat. Fejenként egy ezressel. És… tegnapig az
emberek bele is egyeztek ebbe. Én már nem akartam, tesó,
esküszöm, de nem köphettem be a többieket. A francba, az
embereknek szüksége van a pénzre, gyógyszert kell venniük a
szüleiknek, pelenkát a testvéreiknek, és én nem vagyok spicli.
– Mi változott?
– Az, hogy mit csináltak Camilóval… amikor nem akart részt
venni ebben… azt hiszem, hivatalosan ekkor lett elegünk, és
döntöttünk úgy, hogy menjenek a picsába. Egyszerűen nem
tudtuk már elfogadni a helyzetet. Gus az ikertestvéreddel kavar,
és próbálja szétzilálni a csapatodat.
A dühtől forr a vérem, elkapom Kannon grabancát, és
megemelem az öklömet, hogy szétüssem a pofáját, de ő halálos
nyugalommal a szemembe néz, és azt mondja:
– Nagyobb halat is kifoghatnál nálam, tesó.
– Ezt hogy érted?
– Nézz a hátad mögé!
Megfordulok és látom, hogy a rózsaszín Jeep, amit a tesóm
használt, pont ott áll, ahol vagyunk. Nézem, ahogy Via kiszáll,
nem mással, mint Dariával kézen fogva. Az öklöm leereszkedik,
megbabonázva elindulok feléjük, a lábam szinte magától visz.
– …és annyira örülök, hogy újra tudjuk kezdeni! A teljes
szurkolócsapat bocsánatot szeretne kérni tőled. Tudom, hogy
elköltözöl, de szerettük volna rendezni a dolgokat, mielőtt
elmész. Tudod, hogy ne legyen olyan kínos senkinek –
magyarázza Via Dariának, aki úgy néz ki, mint egy kísértet. A
tanév kezdete óta fogyott vagy három kilót, és a tekintete
teljesen üres. Összességében most is gyönyörű, és úgy fest, mint
egy modell, de mintha nem lenne már szíve. Úgy hivalkodik a
szépségével, mintha kiérdemelte volna. Meghallom Via
hamiskás hangját. Ugyanolyan kamuzós stílusban beszél, mint
régen.
A parkolóhoz sietek, hogy megmentsem Dariát, mert biztos
vagyok benne, hogy a húgom el akar venni tőle valamit.
Nagyon remélem, hogy még nem késő.

Daria

Abban a percben, hogy a kígyóverembe érek, rájövök, mekkora

hülye voltam, és keserűen felnevetek.
Ez nem egy utolsó próbálkozás, amivel maradásra akar bírni.
És még csak nem is békeajánlat. Azért jöttem ide, mert Via
könyörgött, hogy békítsem ki valahogy Gust és Pennt.
– Penn jövője forog kockán. Ha tényleg szereted őt, ahogy
mondod, akkor eljössz és megmondod neki, hogy kössön békét
Gusszal.
Ez egy csapda. Tudnom kellett volna, abban a pillanatban,
hogy Via bekopogott a hálószobám ajtaján. Túlságosan
hisztérikusnak tűnt. Túl idegesnek. De a fegyverszünetre való
törekvése túlságosan logikusnak tűnt ahhoz, hogy figyelmen
kívül hagyjam. Könnyes szemmel magyarázta, hogy belefáradt
abba, a bátyja milyen gyűlölettel néz a világba. Tényleg azt
hittem, hogy csak magának akar jót, és az áldásomat kéri,
mielőtt elköltözöm.
 Egy fontos dologról megfeledkeztem: Viának fontosabb, hogy
tönkretegyen engem, mint az, hogy magát mentse.
Ez van kódolva a DNS-ébe, és ez így volt korábban is. Via már
nagyon jól tudja, milyen érzés mindent elveszíteni, mert vele is
ez történt tizennégy éves korában. Miattam. Soha nem lesz az a
prímabalerina, aki lehetett volna. Ezt ő is tudja. Túl sok idő telt
el megfelelő képzés nélkül. Anyám bezárhatja őt a
balettstúdióba akár napi tizenöt órára is, de a finom mozgások
kialakulásához fiatal test szükséges, és Via olyan sokáig nem
gyakorolt, hogy a lemaradása behozhatatlan.
Az álma már csak egy üres burok. A gyöngy, aminek ott
kellene lennie benne, nincs sehol. Ezért teszi tönkre folyton azt,
ami az enyém. Tudja, hogy mindketten vesztettünk, de nekem
megvannak az eszközeim, hogy még így is kényelmes életet
éljek. Ő azonban tönkrement. Talán örökre.
Próbálom felfogni, amit látok. A világ lassított felvételben
mozog, ahogy több száz – nem, inkább több ezer – papírlap
teríti be a lepusztult pályát. A lelátókon és a barna, sáros földön
röppennek, néhány felakadt a drótkerítésre, és suttogó,
nevetgélő emberek adják egymásnak kézről kézre. A lelátók
legfelső sorában állnak a pomponlányok, onnan szórják
szerteszét a papírlapokat, Esme pedig olyan hangosan röhög,
hogy esküszöm, azt még Japánban is hallani lehet. Az egyik lap
a sípcsontomhoz tapad, miközben tucatnyi kis barátja repül el
mellettem, én pedig lehajolok és felveszem. A papírt sietve
nyomtatták, láthatóan azt sem várva meg, hogy a festék
megszáradjon, ugyanis a lap tele van tintafoltos
ujjlenyomatokkal.
#842. számú bejegyzés:
Bűn: Csináltam egy kamu társkereső profilt egy olyan
weboldalon, amiről tudtam, hogy Miss Linde is a tagja, és
virtuálisan szexeltem vele. Mindent lefényképeztem közben, és
elküldtem a fotókat a volt barátjának.
Indoklás: Két hármast adott nekem, csak azért, mert féltékeny
Prichard igazgató úrra meg rám, de túlságosan fél, hogy
beköpjön minket.

#843. számú bejegyzés:

Bűn: Egy egész féléven át minden csütörtökön, amikor rajtam
volt a sor, hogy edzés előtt kávét hozzak, teljes zsírtartalmú
lattét rendeltem Esmének a Starbucksból, abban a reményben,
hogy majd meghízik.
Indoklás: Az a ribanc mindig megszégyenít mindenkit a súlya
miatt.

#844. számú bejegyzés:

Bűn: Colin Stimatzkyvel smároltam, és hagytam, hogy
megtapogasson.
Indoklás: Meg akartam szabadulni a Penn Scullyval (ismertebb
nevén: lyukas pólós fiú) kapcsolatos megszállott gondolataimtól.
(UHH, MÁR HÁROM ÉV TELT EL AZÓTA, TEDD MÁR TÚL RAJTA
MAGAD, TE HÜLYE PICSA!)

A hányás határán vagyok, amikor észreveszem, hogy Penn

szaladgál a pályán, és gyilkos tekintettel tépi ki az emberek
kezéből a lapokat. Mindenki, aki az útjába kerül, azonnal
eldobja a lapját, de a kár már megtörtént. Mindenki a pálya
közepén áll vagy a lelátón ül, és az aljas tetteimről olvas. Az
emberek mutogatnak, röhögnek rajtam, és összesúgnak.
Hivatalosan is én vagyok a közröhej tárgya a megyében, és ezen
semmi sem fog változtatni. Soha.
Megfordulok, hogy elszaladjak, amikor Via elkapja a
csuklómat, és visszaránt. Úgy tesz, mintha meg akarna ölelni, de
érzem, hogy amikor megszólal, mosolyra húzódik a szája a
fülem mellett.
– Rossz húzás volt részedről, hogy megkérted a családodat,
ne mondják el senkinek, hogy elmész. Egyszerűen nem tudtam
ellenállni a kísértésnek, hogy elmondjam Gusnak, és az van,
hogy egy kicsit fel kellett pörgetni a tervünket emiatt. Most már
kvittek vagyunk, Daria. Most, hogy én is elvettem tőled
mindent, ahogy korábban te tőlem, tovább tudok lépni. Most
végre megízlelhetted, milyen érzés, amikor totálisan
tönkretesznek.
Elhúzódom, a lábam már fordul is, hogy menekülni kezdjek,
amikor Penn keze – olyan nagy és olyan jó meleg – megragadja
a másik csuklómat. Via azonnal elenged.
Legszívesebben belerúgnék és kiabálnék vele, amiért nem
enged szökni, de védtelen vagyok vele szemben. Penn
mellkasára döntöm a fejem, és a karjai körém fonódnak,
mintha megvédene a világ többi részétől. Potyognak a
könnyeim, Penn mellkasa pedig hevesen hullámzik, ami arról
árulkodik, hogy ő is megtört. És valahogy ebben a pillanatban
ez elég is. A világ ellenünk van – mindenki tud minden egyes
szörnyűségről, amit valaha tettem –, és mégis…
Penn a húga felé fordul, még mindig ölelve engem.
 – Elfuthatsz, de kurvára nem bújhatsz el, Sylvia. És amikor
elkaplak, mert el foglak kapni, ebben biztos lehetsz, hát akkor
bánni fogod azt a napot, amikor megszülettem, öt perccel
előtted, mert az lesz a fő állásom, hogy tönkretegyem az
életedet, és túlórázni is fogok.
Nagy nehezen felemelem a fejemet a mellkasáról, hogy
lássam Via arckifejezését, miközben a bátyja hivatalosan is
kitagadja őt. Penn hangja olyan mély és fenyegető, hogy
borzongás fut végig a gerincemen. Via elsápad, és úgy látom,
pánikba esett. Az ajkai színtelenek, az egész teste elernyedt.
Nyilván nem számított arra, hogy Penn ennyire dühös lesz rá.
Arra számított, hogy visszakapja őt. Hogy Penn mentegetőzni
fog helyette. Hogy úgy védi meg és úgy áll ki mellette, ahogyan
korábban: feltételek nélkül.
– Penn, én…
– Fogd be a pofád! – parancsol rá Penn, és velem együtt
elindul a pálya másik oldala felé. Most már a kezemet fogja.
Nem tudom, miért engedem neki. Nem vagyunk együtt, és soha
nem is leszünk. Nem azért, mert a húgát választotta, hanem
azért, mert úgy döntött, szakít velem és összetöri a szívemet. A
lehető legrosszabb utat választotta. Szándékosan bántott. Én
pedig hivatalosan is végeztem azokkal, akik nem engem
választottak vagy akik nem is látnak.
Penn megáll Gus előtt. Ráveszem magam, hogy ránézzek arra
az idiótára, mert ez a valóság, és szembe kell néznem vele.
Mindenki körülveszi Gust: az egész focicsapat, Knight
kivételével, és a szurkolócsapat is. Gus felhúzott állal, focis
melegítőfelsőben áll ott, üres vigyorral. Amikor felnevet,
vodkaszagú lehelet csapja meg az arcom, pedig néhány méterre
vagyunk egymástól.
– Nahát, mit hozott haza a macska!
– Valakit, aki nem hagyja, hogy tovább játszd a főkandúrt. –
Penn előhalássza az öngyújtót a farmerjából, és megpörgeti az
ujjai meg a hüvelykujja között. Mielőtt felfognám, mi történik,
Via már Penn mögött áll, és könnyek csorognak az arcán. Penn
csapattársa – azt hiszem, Kannonnak hívják – szintén
mellettünk áll. És az a Josh nevű fiú is. Meg az a Malcolm nevű.
És az a Nelson nevű srác is…
– Via! – kiált fel Gus. – Vonszold ide a segged!
Via lassan megrázza a fejét mögöttem, a földet nézi, ami most
nedves a könnyeitől.
– Most azonnal! – Gus dobbant a lábával.
Penn tesz egy lépést Gus felé. Aztán még egyet. Most már
egymáshoz ér a mellkasuk, és mindkét csapat idegesen,
türelmetlenül bámul rájuk, harcra éhezve. Körülnézek, és
látom, hogy Adriana néhány méterre van tőlem. Egyik lábáról a
másikra áll, láthatóan ideges az újratalálkozás miatt. Fáradtan
rámosolygok, és a kezemmel intek neki, hogy jöjjön kicsit
közelebb. Amikor megteszi, ösztönösen megragadom a kezét, és
olyan erősen szorítom meg, amennyire csak tudom ebben a
törékeny állapotban.
– Sajnálom – suttogom. – Annyira sajnálom. Nem kellett
volna azokat a dolgokat mondanom neked. Elvakított a
féltékenység, és kétségbeesetten meg akartam tartani valamit,
ami eleve nem is volt az enyém.
A népszerűségemet. Pennt.
 – Én is sajnálom. – A másik irányba néz, az álla remeg. – Nem
kellett volna minden erőmmel ragaszkodnom hozzá. Penn soha
nem volt az enyém.
Érzem, hogy valaki a karomhoz ér ott, ahol az előbb még
Penn állt. Knight az. Mellette pedig ott feszít Vaughn.
– Cole? – Gus összeszorítja az ajkát, és fintorog. – Mi a fasz
van?
Knight a vállamra kulcsolja a kezét, és segít, hogy ki tudjam
húzni magam, miközben rágyújt egy jointra.
– Az a fasz van, hogy nem baszakodhatsz a családommal és a
becsületemmel anélkül, hogy megúszhatnád egy darabban.
Vagy, tudod, élve.
Penn lök egyet Gus mellkasán, mire a srác Colin karjaiba esik.
– Az elmúlt négy évet azzal töltötted, hogy fogadásokat
kötöttél ezen a helyen, és egyszer sem piszkoltad be a kezed. Azt
hiszem, itt az ideje, hogy ezt orvosold. De előbb foglalkozzunk
azzal a ténnyel, mekkora rohadék vagy. Megpróbáltad
tönkretenni Daria életét, mert a tiéd szar! Kiteregetted az összes
titkát. Kövekkel dobálózol, amikor a házad üvegből van. – Penn
a fejét rázva csettint a nyelvével. – Sőt, igazából nincs is házad.
Rossz húzás, Bauer. Nagyon szar húzás!
Penn unottan körbejárja Gust, elkülönítve őt a csapat többi
tagjától. Miután az All Saints játékosai látják, hogy Knight és
Vaughn velünk van, néhány lépést hátrálnak. Még nem ugranak
le a hajóról, de láthatóan tisztában vannak vele, hogy a
csapatkapitányukat teljes mellszélességgel illik támogatni.
– Szeretitek a titkokat, seggfejek? Itt van egy szaftos, hogy ne
maradjatok le. Gus anyja egy kurva. Egy igazi kurva, aki pénzt
kap a szexért. – Penn elereszt egy gonosz mosolyt, mire Gus
összerezzen, és félrenéz. Leesik az állam. Micsoda?
– Már négy éve tudom ezt, de soha nem süllyednék le az ő
szintjére, pedig ez a fasz sok szemétséget csinált és nagyon
járatta a pofáját. De most, hogy hozzányúlt az egyetlen
dologhoz, amit számomra szent, hamarosan rájön majd, hogy
még a legszilárdabb törzsek is el tudnak törni. Sosem
gondolkodtatok még azon, hogy Bauer miért nem rendez soha
bulit a házukban? Miért nem mondja el, hol laknak? Ja! Azért,
mert ösztöndíjjal jár az All Saints Gimnáziumba. A kibaszott
kocsijában alszik. Aludhatna otthon is, de ott elég nagy a
forgalom, éjjel-nappal jönnek-mennek a kanos faszok. Ja, igen, a
francba, azt elfelejtettem megemlíteni, hogy Gussy a
szomszédom. Ő is a város rossz oldalán lakik. Ezért indította el
a kis fogadási irodáját. Ezért fizetett le embereket, hogy
manipulálják a meccseket. Ugyanolyan kétségbeesetten vágyik
egy ösztöndíjra, mint én. Egy fontos különbség van kettőnk
között: az egyikünknek van tehetsége és jövője. A másik épp ma
este nyírt ki minden esélyt arra, hogy elmenekülhessen innen.
– Úúúú! – hangzik fel a Las Juntas gúnyos kommentárja. A
tömegben, aminek a közepén állok, mindenki Bauer felé
fordítja a hüvelykujját, pfujoló mozdulattal. Gus képe most már
élénkvörös, és mindennek ellenére valahogy sajnálom őt. Meg
magamat is. Igazából mindannyiunkat. A hiúság mindent
teljesen átitat, hiába értünk el bármit is. A sportolói
karrierünket. A barátságainkat. A családi életünket. A szerelmi
életünket.
Gus felnéz, látom, gyorsan magához tért.
 – Lehet, hogy anyám idegenekkel kefél. De te, Scully? A
legnagyobb ellenséged a húgoddal kefél. Minden lehetséges
pózban, fényes nappal is.
– Ő már nem a húgom. – Penn köp egyet a lába elé, miközben
továbbra is Gus körül köröz, még mindig a Zippójával
játszadozva. – A húgom mindig is dühös volt. – Via felé emeli a
tekintetét, és keserűen elmosolyodik. – De nem volt ilyen
lelketlen.
Bárcsak abbahagyná most már, és ne mondana ilyeneket!
Bárcsak ne forgatná tovább az ujjai között azt az öngyújtót!
Ha az első felvonásban egy pisztoly lóg a falon, akkor az a
következőben el fog sülni.
– Penn! – Via odarohan hozzá, de félúton megáll, amikor a
testvére teste megdermed, és az állkapcsa megfeszül. – Léci! Te
ezt nem érted! Figyelj rám! Sajnálom, oké? Akarsz hallani egy
titkot? Egy mocskos titkot? Olyan mocskot kapsz, aminek Daria
nagyon örülni fog. Négy évvel ezelőtt, amikor elszöktem,
összetört a szívem, mert abbahagytam a balettet és elhagytalak.
De azért is összetört a szívem, mert elhagytam Gust. Szerettük
egymást – kiáltja Via, és lök egyet Gus mellkasán, miközben a
bátyja felé fordul. – Azt hittem, ő volt életem szerelme.
Hülyeség, tudom, de olyan fiatal voltam. Ugyanabba a
középiskolába jártunk. Ő volt az első szerelmem, vele
csókolóztam először, és vele szöktem meg először, hogy a
háztetőkön ugráljunk és a halál szemébe nézzünk. Amikor
visszatértem, kétségbeesetten vissza akartam kapni mindent,
amim volt. Az, hogy újra összejöjjek Gusszal, nem volt kérdéses.
Sosem vettem észre, mennyit változott az alatt az idő alatt, amíg
nem voltunk együtt, nem tudtam, hogy egy gazdag
gimnáziumba jár azóta, és be akar illeszkedni. De azt hiszem,
én is megváltoztam. Annyira arra koncentráltam, hogy
tönkretegyem Daria életét, hogy közben észre sem vettem:
ennek az az ára, hogy nem fogom visszakapni a családomat, a
barátomat, a bátyámat. – A válla elernyed, és amióta ismerem
őt, most először néz rám úgy, hogy nem árad gyűlölet a
tekintetéből. Inkább fáradtnak tűnik. Lepusztultnak. Pont úgy
néz ki, ahogy én érzem magam.
– Mindannyiunknak vannak kínos titkai. Mindannyiunknak.
Csak annak örülhetünk, hogy nem jegyeztük le őket egy
naplóba. Hogy mi az én titkom? Mindig is irigyeltelek, Daria
Followhill, és próbáltam annyi szenvedést okozni neked,
amennyit te okoztál nekem. Azzal a különbséggel, hogy te csak
egy rossz dolgot tettél ellenem. Én sok csúnya dolgot tettem, és
most jobban elvágtam magam mindentől, mint valaha. Még
Mississippiben sem voltam ennyire egyedül. A bosszúnak szar
íze van. Bárcsak tudtam volna ezt, mielőtt mindent kockára
tettem érte!
Colin előre lép. Végigsimít a haján, és nagyot sóhajt.
– Gus mondta, hogy tegyem tönkre a hátvéded lábát –
mondja. – Ez az én titkom. Sajnálom. Elbasztam. Két napig nem
aludtam. Nem is ettem, ami talán megmagyarázza, miért
voltunk olyan szarok a pályán. Az igazság az, hogy a bátyámat
behívták az NFL-be, én pedig csak egy huszadrangú játékos
vagyok. A szüleim nem is jönnek el a meccseimre. Annyira
akartam ezt a bajnoki címet. Csak azt akartam, hogy egyszer a
nyomorult életben lássanak engem is. –
 Esme előrelép. Olyan ez az egész, mint egy nagy purgatórium,
ahol mindenki tisztára akarja mosni az érzéseit, a titkait, a
bűneit. A kígyóverem még soha nem volt ennyire tele… vagy
ennyire mérgező. Mégis, a sok méreg ellenszere az őszinteség.
Esme pufogva leveszi a magas sarkú cipőjét, és átdobja a
pályán, így mezítláb marad.
– A francba. Uh! Utálom ezeket! – kiált fel nevetve. – Istenem,
annyira utálom a magas sarkút. És azokat a miniszoknyákat is!
– Megrázza a fenekét, miközben a nagyon rövid szoknyáját
próbálja lehúzni a combjáról. Blythe mellette áll, és a tekintetén
azt látom, teljesen meg van rémülve.
– Az én titkom? Hm. Hol is kezdjem? Olyan ötéves lehettem,
vagy ilyesmi, amikor anyukám azt mondta, hogy kövér vagyok.
Azóta nem ettem szénhidrátot. Nem mintha már érdekelné. Épp
a harmadik férjét fogyasztja, és nincs ideje rám, mert most is
épp világ körüli úton vannak. Utálok mindenkit, akinek félig-
meddig működő családja van, és ezért már azelőtt utáltam
Dariát, hogy kinyitotta volna a száját. Aztán elkezdte ócsárolni
előttünk az anyját, aki süteményt süt nekünk, amikor nála
tartjuk a medencés partikat, aki iskola előtt mindig befonta
Daria haját, és házi kosztot küldött neki egészen eddig a félévig,
és ekkor máris tényleg volt egy jó okom, hogy utáljam. Azt
akartam, hogy mindenki érezze azt a fájdalmat, amit én érzek.
Minden. Egyes. Pillanatban. Talán ezért dugok Vaughn
Spencerrel a félév eleje óta. Sajnálom, Bly…
A pofon még azelőtt érkezik, hogy befejezhetné a mondatot.
Blythe az arcába mordul, és felém rohan, átvetve a karját a
vállamon. Ledermedek.
 – Annyira sajnálom, Daria! Esmének nem lett volna szabad
megkapnia a pozíciódat. Sajnálom, hogy az ő oldalára álltam. Az
én titkom az, hogy bizonytalan vagyok, valószínűleg túlságosan
is bizonytalan, hogy szembeszálljak a bántalmazókkal. Hogy
elmondjam az embereknek, mit érzek irántuk. – Szipogva egy
pillantást vet Vaughnra. – Nem is tudom. Néha úgy érzem,
túlságosan félek ahhoz is, hogy éljek.
Esme tétován pillant rám, én pedig megrázom a fejem,
miközben Blythe-ot még erősebben megölelem. Mindkét lányt
sajnálom, de ez nem jelenti azt, hogy ilyen gyorsan
megbocsátok nekik.
– Én… ööö… – Adriana tesz egy lépést előre, és izzadt tenyerét
a farmerja hátuljába törli. – Valószínűleg megbánom, hogy
elmondom ezt, rögtön azután, hogy kimondtam, de túlságosan
is fontos nekem Penn ahhoz, hogy ne mondjam ki, és most
végre van merszem megtenni. Harper nem az ő gyereke, oké?
Ennél többet nem mondhatok, de Penn azért ragaszkodik a
kislányhoz, mert jó ember, és felelősségteljes, és ő a legjobb
barátom. Nem azért törődik Harperrel, mert muszáj, vagy mert
felelősséggel tartozik. Túl sokáig kullogtam utána, még azután
is, hogy olyan fájdalmasan világossá vált, hogy én nem vagyok
képes megadni neki azt, amit a szíve kíván. – Felnéz Pennre, és
magában kuncog. – Sajnálom, Scully! Remélem, még nem késő.
Penn egy apró biccentéssel felel anélkül, hogy rám nézne.
– Hé, srácok, nekem is van egy vallomásom. – Knight előre
lép, megdörzsöli a tarkóját. – A farkam nem tizenöt centi
hosszú. Valójában tizenkilenc. Ernyedt állapotban. Nagyon
kényelmetlen, és a farkamat gyakorlatilag folyton megütik,
amikor valaki a lábamra megy a pályán. Nagyon kemény így az
élet. A szóvicc szándékos volt.
Guson kívül mindenki nevetésben tör ki. Gus csak áll tovább,
és úgy néz maga elé, mintha számára vége lenne mindennek. És
azt hiszem, most, hogy kiderült az igazság a manipulált
meccsekről, ez így is van.
– Elfelejtettél elárulni nekünk egy titkot, Bauer. – Penn
összefonja a két karját a mellkasán.
– Akkor már ketten vagyunk. – Gus felszegi az állát.
– Tudod, mit? Kezdd te, és ha elég jó, akkor megegyezünk, és
törött orr nélkül kijuthatsz innen! Feltéve, ha Daria engedélyt
ad arra, hogy ne öljelek meg. – Penn rám néz, én pedig bólintok.
Gus kifújja a levegőt.
– Egy titkot akarsz hallani? Olyat, ami kihúz engem a
csávából? Rendben. – Gus sajnálkozva néz rá Viára. Via
észreveszi, és összehúzza magát, felkészülve a csapásra.
– Amikor megszülettem, az anyám kitett engem a helyi
templomunk lépcsőjére. A lelkész ismerte őt a környékről, így
ahelyett, hogy helyesen cselekedett volna, és átadott volna a
rendőrségnek, visszaadott neki. Gondolom, túlságosan
szégyellte magát, hogy ne vegyen vissza. A lelkész azt mondta,
hogy ő és a gyülekezet segíteni fog majd nekünk, de persze a
köcsög soha nem tette meg. A te… ööö… mostohaapád, Rhett… –
Gus köhög, majd elkezd fel-alá mászkálni. Marx, nem csoda,
hogy mind olyan kegyetlenek voltunk egymással! – Gyakran
meglátogatott minket. Úgy beszélt Pennről, mintha ő lenne a
következő Jerry Rice. Eleve emiatt kezdtem el focizni. Azt
mondta, Penn nagyot fog kaszálni, és az összes családtagjának
külön villát vesz majd, és én is erre vágytam. Azért kezdtem el
hajtani Viára, mert közel akartam kerülni Pennhez, de Penn
soha senkit nem engedett magához közel, csak Camet és
Kannont. Teltek az évek. Mindannyian más utakon jártunk. És
amikor Penn hónapokkal ezelőtt részegen eljött a
kígyóverembe… – Itt elakad a szava. – A legjobb bunyósomat,
Vaughnt adtam neki, mert reméltem, hogy megöli. Oké, talán
még imádkoztam is ezért. Nem akartam konkurenciát.
Szükségem van egy ösztöndíjra, az istenit! Ki kell jutnom ebből
a szarfészekből, mielőtt ugyanoda süllyedek, mint azok, akikkel
együtt nőttem fel a gimiben.
Egy percre mindenki elnémul, és próbálja felfogni a
hallottakat.
– Te jössz, Scully. – Knight vigyorog mellettem, és megszorítja
a vállamat.
Penn megfordul, hogy rám nézzen, erre mindenki más is ezt
teszi. Bár zavarba kellene jönnöm mindazok miatt, ami történt,
és mert itt gyakorlatilag mindenki ismeri az összes titkomat,
mégis meglepően nyugodt vagyok.
– Két igazsággal tartozom neked. Az egyiket most azonnal
megmondom neked, Koponyaszemű. De a másikat… – Vesz egy
mély lélegzetet. – A másikat csak akkor kapod meg, ha úgy
döntesz, hogy maradsz. Ha Susi végül Tekergő mellett köt ki.
Odasétál hozzám, és az ujjával megemeli az állam. Eláll a
lélegzetem. Mindenki körbevesz bennünket, arcok és
elmosódott alakok vannak hátterében. De én most csak Pennt
látom, és ez talán mindig is így volt. Talán addig kellett volna
ránéznem, amíg esélyem volt rá, és követelnem kellett volna,
hogy minden első alkalmamat úgy fogadja el, mintha tartoznék
neki.
– Az igazság a pólóimon lévő lyukakkal kapcsolatban a
következő: az utolsó emlékem Stanről, az apámról, az, amikor
elhagyott minket. Ötéves voltam, a fára másztam a hátsó
kertünkben, és megpróbáltam egy kis összetákolt faházat
építeni. Kibaszottul a faházak megszállottja voltam. És az
erődök megszállottja. Meg a homokváraké. Visszagondolva,
valószínűleg csak egy igazi otthonra vágytam, olyanra, amim
nem volt. Apám nem akart elkényeztetni minket, ezért nem
segített nekem faházat építeni. Mindegy, végül a seggemre
estem, de lefelé menet az ingem beleakadt egy ágba, és egy
hatalmas lyuk nyílt ott, ahol a szívem van. Majdnem felnyársalt
a fa, ja. Anyám akkor már félig-meddig függő volt, úgyhogy csak
annyit mondott, hogy legközelebb legyek óvatosabb. Apám
anyukája viszont teljesen kiakadt. Ioanna Scully az őrület
összes árnyalata a kifestőkönyvben. Olyan, mint egy elborult
vallás, amelyik átkokban és varázslatokban hisz. Azt mondta,
hogy engedetlen fiú vagyok, én pedig vén banyának neveztem,
mert anyám is mindig így hívta. Persze nem tudtam, hogy anya
okkal mondta ezeket a dolgokat a nagyi háta mögött.
Mindenesetre Ioanna elvarázsolt engem. Azt mondta, hogy a
szívem addig össze lesz törve, amíg meg nem találom az igazit.
Hogy lyukas pólóval fogok mászkálni, ami annak a jelképe,
amim nincs, és ez így is marad addig, amíg meg nem
tapasztalom az igaz szerelmet. Azután pedig szenvedni fogok.
Természetesen azt gondoltam, baromságokat beszél. De aztán
furcsa dolgok kezdtek történni velem minden alkalommal,
amikor nem lyukas pólót viseltem. Egyszer majdnem elütött az
autó. A másik alkalommal a pénz, amit anyámtól loptam,
rejtélyes módon eltűnt a zsebemből. Megharapott egy kutya,
ellopták a biciklimet…, ezért biztonsági intézkedésként
elkezdtem lyukat vágni az összes pólómra. Nem volt más
választásom. Apámtól nyilván sok cseszegetést kaptam emiatt,
de működött.
– És mi van akkor, amikor focizol? – kérdezem, nem is
törődve a hallgatósággal. El sem hiszem, hogy megosztotta
velem ezt a történetet. Igazából nemcsak velem, hanem
mindkettőnk iskolájával. Penn mindig olyan zárkózott volt. Még
azt is kész kínszenvedés kiszedni belőle, hány óra van!
– A mezem alatt mindig van egy lyukas póló.
– És miért vannak néha nagy lyukak és néha kis lyukak? Mit
jelent ez?
– A lyukak egy ideig egyforma méretűek voltak. Egészen
addig, amíg Via vissza nem jött mostanában. Akkor elkezdtem
kisebbre vágni őket. Ez azért van, mert… – Lehajtja a fejét, és
rám mosolyog, de ez egy szomorú mosoly, egy olyan mosoly,
amitől összetörik a szívem. – Hát, most a második számú
titoknál tartunk már, és ezt csak akkor kapod meg, ha maradsz.
Szóval, maradsz? Maradni fogsz, Daria? Harcolsz vagy
menekülsz?
Harcolok. Mindig harcolok.
Ezt mondtam neki, amikor legutóbb erről beszéltünk, de a
régi Daria és a mai Daria között egy óceán van. És nem fogok
tudni igazán rálátni arra, ki is vagyok, ha nem lépek vissza egy
lépést. Ő és Via pedig addig nem fognak tudni visszatalálni
egymáshoz, amíg én a képben maradok.
Mély levegőt veszek, és mosolyogva az ajkához nyomom a
mutatóujjamat.
– Köszönöm, hogy ezt megosztottad velem.
– Dar…
Lábujjhegyre emelkedem, és szájon csókolom. Szűzies, ideges
csók, de azt mondom el vele, amit szerintem tudnia kell. Hogy
megbocsátok. És hogy remélem, ő is megbocsát nekem. És hogy
itt az ideje továbblépni.
– És? Mi lesz most? – szólal meg mögöttünk Gus. Penn
lehunyja a szemét, megrázza a fejét, majd kényszeríti magát,
hogy megforduljon, és szembenézzen Bauerrel.
– Mi megnyertük a bajnokságot. Te meg jobb, ha mented a
segged, és elkezdesz imádkozni az ösztöndíjért. Néhány
feltétellel hajlandó vagyok a tűzszünetre – mondja Penn csípőre
tett kézzel.
Gus leszegi az állát.
– Először is, ettől a pillanattól kezdve nem keresed sem
Dariát, sem Viát, sem holtan, sem élve, baszd meg. Nem érdekel,
hogy mit akarsz tőlük, jót vagy rosszat, örökre eltűnsz az
életükből!
Via megint könnyekben tör ki mellettünk. Azt hiszem, ezek
boldog könnyek. Szerintem megkönnyebbült, hogy a testvére
törődik vele annyira, hogy rendre utasítsa Gust.
– Rendben. Nem fogok – morogja Gus. – De honnan tudjam,
hogy itt mindenki más hallgatni fog?
Colin előre lép.
– Senkit sem engedünk el anélkül, hogy ne árulna el nekünk
egy titkot. Így mindannyian függni fogunk egymástól, és
mindenkinek érdeke lesz, hogy hallgasson.
– Ez a legostobább, legzseniálisabb ötlet, amit valaha
hallottam. – Knight bólint. – Kivéve persze, ha az én óriásfaszos
vallomásom nem számít.
Vaughn a szemét forgatva megcsapja Knight fejét. Colin és
Nelson elszaladnak a drótkerítés kapujához, és bezárják, hogy
senki se tudjon kisurranni egy saját titok elmesélése nélkül.
Adriana, Esme, Blythe és Via körém gyűlnek. Via az első, aki
felkapja a naplóm egyik kinyomtatott oldalát, és összegyűri.
– Közben takarítsuk ki ezt a helyet!
Penn megfogja a kezét, és leveszi a papírlapról.
– Nem – mondja. – A kígyógödörnek annyi.

A hazaúton ketten ülünk a kocsiban Viával.

A kígyóverem lángokban áll mögöttünk, miután meglocsoltuk
hetven liter benzinnel. Az ötlet Penné volt, de Vaughn volt az,
aki támogatta őt, és tüzet gyújtott, mert ha valamit nem
akarunk újjáépíteni, akkor azt legjobb porig égetni.
Via megkocogtatja a kormányt, körülnéz, megköszörüli a
torkát és próbálja kitalálni, mit mondjon. Túl fáradt vagyok
ahhoz, hogy beszéljek. Négy órán át ültem ott, és hallgattam
mások vallomásait – arról, hogyan ölték meg a szomszéd
kutyáját, hogyan hancúroztak a mostohaapjukkal, hogyan
csaltak a vizsgákon, hogyan loptak értéktárgyakat a barátaiktól
és így tovább –, és ettől még kimerültebb lettem, mint előtte
voltam. De Gus megúszta, ahogy Penn is. A Las Juntas nyert, és
az All Saintsnek fel kell dolgozni a következményeket. Csak az a
szomorú, hogy ennyi áldozata volt a folyamatnak.
– Nem ugrunk be valahova enni valamit? – kérdezi Via.
Újdonság, hogy kedves velem, nemcsak neki, nekem is. Napok
óta nem ettem, de még így sincs kedvem elmenni kajálni
sehová.
– Kösz, nem. Nagyon fáradt vagyok.
– Ja, én is.
Hallgatunk. Via megint a kormánykeréken dobol a kezével.
Kinézek az ablakon. Koromsötét van, és látom, hogy most
érkezünk meg El Doradóba, ahol lakom. Legalábbis laktam.
Nem maradok itt tovább néhány óránál. Életem következő
fejezete holnap reggel kezdődik, és apa segít majd
berendezkedni az első héten az új városban.
– Na és mit gondolsz, mit fog csinálni velem Jaime és Mel? –
Via az alsó ajkát harapdálja, még mindig az utat nézve.
Elvigyorodom az aggodalmán. – Valószínűleg semmit. Melody
szeret téged, és apa is szereti őt, szóval nincs okod félni.
– Amúgy anyukád is szeret téged, ugye tudod? – Leparkol a
villa előtt, és kiszállok, mielőtt még nagyon összeborulnánk.
Nem állok készen arra, hogy Viával kedveskedjek. Csak túl
akarom élni a következő néhány órát, a lehető legkevesebb
sírással.
Látom, hogy Penn autója már itt van, de nem akarok ezzel
foglalkozni. Ha bemennék a szobájába elbúcsúzni, azzal csak
megnehezíteném a dolgot mindkettőnk számára. Talán egyszer
volt még esélyünk arra, hogy összejöjjünk, de a történetünk
nem tündérmese, hanem egy rémálom, és mindketten túl sok
ocsmány dolgot tettünk ahhoz, hogy ő a herceget játssza, én
meg a hercegnőt.
Besétálunk a házba, és ahogy Via kinyitja az ajtót, Melody
félrelöki őt az útból, meglehetősen erőszakosan, és felém robog,
hogy megfojtson az ölelésével.
– Marx, hát te meg hol voltál, kicsi szívem? Egyfolytában
hívogattalak. Együtt akartam veled tölteni a ma estét.
Döbbenten pislogok rá, majd teszek egy lépést oldalra, hogy
kikerüljem a hisztérikus viselkedését. A gyerekek gyerekek, és
mindannyian csináltunk hülyeségeket. De Melody felnőtt. Sőt,
az anyám – és még mindig nagyon dühös vagyok rá.
– Jól vagyok – szólalok meg.
– Via elvitt téged valahova akaratod ellenére? – Mel elfordítja
a fejét, és vádlóan néz Sylviára. Lám, lám! Ez aztán a
hangnemváltás. Bár túl kevés, és túl későn. Valójában már nem
oszt, nem szoroz.
Via olyan sápadt lesz, mint egy kísértet, hatalmas szemmel
néz rám. Nos, valójában pontosan ezt tette. De a következő
három évtizedre teljesítettem a drámakvótámat, köszönöm
szépen.
– Nem. Mindenki a gödörben lógott, és mi is leugrottunk
Viával. Hajnali egy óra van. Felmegyek aludni. – Via ernyedt
jóváhagyásával felmegyek a lépcsőn, és bemegyek a szobámba.
Az ágyban bámulom az előttem lévő vadonatúj gipszkartont,
és próbálok nem sírni. Miután a gyönyörű, törékeny akvárium
összetört, egy masszív, csúnya falat tettek a helyére. Azt hiszem,
pont ilyen az életem története is. Végre sikerült
megemésztenem mindazt, ami az elmúlt hat hónapban történt
velem, és a magányosság nyomasztó érzése kerít hatalmába.
Elköltözöm, távol a családomtól. A szüleimtől. Bailey-től.
Búcsú nélkül hátat fordítok Vaughnnak és Knightnak, mert
tudom, hogy máskülönben nem engednének el. Megígérnék,
hogy megvédenek, és megvívják helyettem a csatáimat az
iskolában, és egy részem még mindig vágyik is erre.
De nem tehetem ezt.
Egyedül kell boldogulnom.
Az ajtó nyikorogva kinyílik, én pedig lehunyom a szemem és
elmosolyodom. Penn becsukja maga mögött az ajtót, és
nekitámaszkodik – amit inkább hallok, mint látok –, és a szívem
nagyot dobban a mellkasomban.
– Apám megöl, ha rájön – suttogom.
– Akkor is megéri – vág vissza, és a gúnyolódásomat
engedélynek veszi, hogy beljebb ballagjon a szobámba. Az
ágyam besüpped, és amikor Penn teste az enyémhez nyomódik,
döbbenten veszem észre, hogy az alsónadrágját leszámítva
meztelen. A szemem kitágul, és nagy levegőt veszek.
– Hűha! – mondom. Automatikusan kinyújtom a kezem, hogy
végigsimítsam a kulcscsontját, a mellkasát, a kockás hasfalát és
a V alakot csípőjén, anélkül, hogy gondolkodnék. Az ujjaim
ezután a domború tricepszét, a teniszlabdányi bicepszét, és a
körülöttük tekergő finom ereket simogatja. Bronzbarna bőre
minden kis felületét. – Mit akarsz, Scully?
– Koponyaszemeket. – A szája már az enyémre tapadt,
amikor megszólal, és finoman mozogni kezd, az alsógatyáját a
ruhával borított ágyékomhoz nyomja. Én még mindig a
farmeromban vagyok. – Vége van. Annyi mocsok áradt ki ma
este, hogy a tiéd csak egy csepp a bűnök óceánjában. Ne szállj
fel holnap arra a gépre! Ne csináld ezt velünk, baszki!
Ahelyett, hogy a szavaimmal válaszolnék, inkább azzal
válaszolok, hogy az ágyékomat a merev farkához préselem.
Penn felnyög, kigombolja a farmeromat, majd a bugyimmal
együtt lerántja a lábamról, és a ruhákat összegyűrve a háta
mögé dobja. Aztán széttárja a combjaimat, és két ujját belém
mártja, behajlítja, majd kihúzza őket, és mohón lenyalja a
nedvemet róluk.
– Szerettelek titokban, aztán szerettelek nyíltan is,
mindkettőnk világa előtt, és ha azt hiszed, hogy nem foglak
szeretni azután is, hogy az óceán túlsó oldalára menekülsz,
akkor nagyot tévedsz.
Felkiáltok, és hátra feszül a hátam, amikor Penn újra a
testembe hatol az ujjaival, és élvezem az érintését, ahogy
könyörtelenül ujjaz. A lábaim remegnek a keze körül, és már
majdnem elélvezek, amikor Penn megáll, és leereszkedik, hogy
átvesse a lábaimat a széles vállai fölött. Fel és le mozgatja a
nyelvét a puncim nyílásán, és amikor a csiklómhoz ér, minden
alkalommal megpöccinti.
– Ó, Penn! Marx, Penn!
– Marx. – Belém nevet, mélyebbre tolja a nyelvét, egészen
belém hatolva, majd gyorsabb tempóban kezd nyalni. – Baszki,
ez a kedvenc szavam!
Addig nyal a lábam között, míg teljesen ki nem fulladok. A
vágy olyan erős, a gyönyör olyan mély, hogy abbahagyom a
lélegzést, és felkészülök a belül gyülemlő, viharos orgazmusra.
Amikor végül kirobban (életemben nem éltem még át ilyen
intenzív fizikai érzést), Penn az alkarjára emelkedik, aztán egy
mozdulattal belém hatol, teljesen kitöltve. Még jobban ívbe
feszülök, és Penn hátába kapaszkodom. Nyögéseimet egy
mocskos csókkal fojtja el, aminek az íze és az illata olyan, mint
az enyém.
– Lehet, hogy apád megöl engem, de addig még ráérünk!
Felnevetek, ahogy Penn óvszer és minden különösebb
aggodalom nélkül elkezd bennem mozogni. Fogamzásgátlót
szedek, de ő ezt nem tudja. Őrült gondolataim támadnak. Vajon
ezt most szándékosan csinálja velem? Mintha ezzel ide akarna
láncolni engem. Mintha azt akarná, hogy maradjak. Belül sírva
felnevetek, mert az a helyzet, hogy már túl késő.
Érzékien mozgunk, csókolózunk, harapdáljuk és szagoljuk
egymást. A nyelvemen érzem a búcsú keserédes ízét.
Csodálatosan tragikus.
Simogatom az arcát, az állát, az ajkait. Hiányozni fogsz.
Megfigyelem gyönyörű arcának minden egyes centiméterét.
Soha nem foglak elfelejteni.
A kezei a testemen vándorolnak, miközben cirógatom őt. Ez
sokkal több volt, mint az első szerelem. Ez volt az első gyűlölet is.
És amikor Penn belém élvez, meg sem említem, hogy amit
tettünk, az felelőtlen és helytelen volt. Tudom, hogy a maga
zavart, kétségbeesett módján azért teszi, hogy megtartson
engem. Ezért csak hosszan, mélyen és szenvedélyesen
megcsókolom.
– Itt maradok éjszakára – mondja, és szorosan a mellkasához
ölel. A szívünk egy ütemben dobog. Megszorítom a kezét.
 – Akkor apám tényleg megöl téged. – Kuncogok, és a vállam a
vállához lököm. – Na, menj! Reggel találkozunk.
– Biztos? – kérdezi.
– Biztos – hazudom.
 Huszonhatodik fejezet

Belélegzem a neved
És remélem, a tüdőm,
Nem csak levegővel lesz tele

Penn

A baleseti sebész kicsomagolja a kezemet a jégkötegekből, és

szemügyre veszi a vörös-kék karomat, ami a szokásos méret
ötszörösére dagadt.
– Hogy történt? – fintorog a középkorú, ősz hajú férfi. Én is
tudom, te seggfej. Csúnyán néz ki, de te sem vagy egy
látványosság.
Via összerezzen a kérdés hallatán, mert nagyon is jól tudja a
választ.
Hogy történt? Lássuk csak! Ma reggel arra ébredtem, hogy a
farkamnak még mindig olyan szaga van, mint a lánynak, akit
szeretek. Ahelyett, hogy a fürdőszobába mentem volna fogat
mosni és pisilni, egyenesen a szobájába indultam, hogy
felébresszem egy orgazmussal és azzal, hogy a két lába közé
nyomjam az arcomat, csakhogy kiderült, hogy már nincs ott.
 A szobaajtó melletti bőröndhalom eltűnt, ahogy maga a lány
is. Nem hagyott hátra mást, csak az új és ronda gipszkarton
falát, a tengeri üveg nyakláncot, amit tőlem kapott, meg egy
rozsdás, kibaszott bádogszívet, amit, nem is értem, hogyan, de
sikerült neki újra meg újra, ezredik alkalommal is összetörnie.
Felfoghatatlan, hogy tud még funkcionálni.
– Úgy, hogy… dühös lett. Elvesztette a hidegvérét, és nekiment
egy falnak.
– Egy betonfalnak? – kérdezi az orvos. Mi van, csak nem
falológus? Miért van ennyire rákattanva a faltémára?
Via bólint. Még mindig utálom őt, de senki más nem volt a
házban, így ő hozott el a sürgősségire. Az biztos, hogy a kezem
állapota miatt nem tudtam volna vezetni, és egyértelmű az is,
hogy eltörtem néhány ujjamat, mert nagyon furcsán lógnak a
kezemről. Tökéletes időzítés. Egy nappal a szezon utolsó meccse
után.
Az orvos dumál, elmagyarázza, mi következik. Ülök a fehér
ágyon a fehér szobában egy olyan kórházban, ami leginkább
egy puccos szállodára hasonlít, és még csak nem is teszek úgy,
mintha figyelnék. A gondolataim a házra terelődnek, ahová
visszatérek. A házra, ami nélküle teljesen üresnek fog tűnni.
Tizenkét órával később kiengednek, a kezem pedig úgy néz ki,
mintha kesztyűben lennék, készen a bokszolásra. Amikor
megállunk Followhillék villája előtt, nem akarok bemenni. De
nem akarok az a nyápic, sérült srác se lenni, aki nem tud
megbirkózni azzal, hogy a csajának már nem kell.
Abban a pillanatban, ahogy belépünk, Melody felénk szalad.
Az arca pont úgy néz ki, mint a bebugyolált kezem néhány
órával ezelőtt. Vörös és duzzadt.
– Hol voltatok? – Mindkettőnket átölel. Nyilvánvalóan most
jött vissza a reptérről, ami azt jelenti, hogy mindennek vége.
Jól van, Koponyaszemű. Minden nagyon fasza. Ideje, hogy
széttépjem az összes pólómat, és életem hátralévő részében
félmeztelenül fogok járkálni.
Annyira elegem van a hazugságokból és a titkokból, hogy
egyenesen elsétálok Melody mellett, kinyitom a hűtőt, és az
egészséges kezemmel kiveszek egy kancsó jeges teát.
– Amikor megtudtam, hogy a lánya elment, annak ellenére,
hogy megígérte, nem fog, kicsit kreatív lettem, ami a dühkezelés
módját illeti. Ó, van egy másik hírem is: valószínűleg lesz egy
kis munka a garázs falával.
– Penn. – Melody felém üget, és megrázza a fejét. Via
visszavonul a szobájába, továbbra is tágra nyílt szemmel
bámulva minket. Tudja jól, hogy amíg a közelemben van, nem
fogom kimutatni az érzéseimet. A szar kapcsolatunkat sokkal
nehezebb lesz helyrehozni, mint azt a falat.
Amint Via eltűnik, Mel átölel. Hagyom neki, de csak azért,
mert részben ugyanolyan DNS-ekkel rendelkezik, mint Daria,
részben meg azért, mert rajongok a büntetésért. Még mindig
érzem a lánya illatát a ruháján, aminek semmi értelme. Dariát
ismerve, biztosan nem ölelte őt meg búcsúzóul.
– Hová ment, Mel?
Megrázza a fejét, és leszegezi a tekintetét.
– Nem akarja, hogy bárki megtudja. Sajnálom. Még azt sem
engedte, hogy vele menjek, és segítsek neki berendezkedni.
– De Jaime-nek megengedte? – kérdezem.
 Most bólogat.
– Le tudod így zárni? – Azt akarom, hogy nemmel feleljen.
Azt akarom, hogy azt mondja, hogy nem én vagyok itt az
egyetlen, aki úgy érzi, mintha minden lélegzetvétellel egy
kibaszott szöget szívna be, ami egyenesen a tüdejébe szúródik.
Ha ilyen érzés a szerelem, akkor jó nagy baromság. Vissza
akarom kapni a pénzem, mert Shakespeare-nek végig igaza
volt. Az igaz szerelem tényleg szívás.
– Nem. – Sírva fakad. – Alig búcsúzott el tőlem. És tőled?
– Tőlem sem. Kurvára nem.

A következő néhány hét merő kín. A napok vánszorognak, az

idő szétfolyik a ház falain, ami nem üres ugyan, de nem is él. A
napokból végül egy hónap lesz. Egy hónap, ami alatt Jaime
visszajön, úgy tesz, mintha semmi baj nem történt volna, és
valahányszor hívást kap Dariától, becsukja maga mögött a
hálószoba ajtaját, és „ne is gondolj rá” pillantással néz rám.
Sajnos kezdek kibaszottul kiborulni. Miután beadom a
derekam a modern társadalomnak, nyitok egy Instagram- és
egy Twitter-profilt, csakhogy kiderítsem, hogy Daria
hivatalosan egyiken sem aktív. Az Instagramját nem törölte
ugyan le, de már nem posztol oda, így csak a régi képek tartják
bennem a lelket, amiken a szurkolócsapatával és a barátaival
látható. Mindennap órákig bámulom őket, miközben hasznos,
érzelmileg egészséges dolgokat csinálok, például próbálom
kitalálni, melyik időzónában lehet, és készítek egy táblázatot az
összes óráról, amikor Jaime-t és Melt hívja.
Igen. Körülbelül egy hónappal azután, hogy elment, Daria
beadta a derekát, és elkezdett beszélni Mellel is. Bailey mindig
úgy beszél, mintha ő is tartaná vele a kapcsolatot, szóval azt
hiszem, Daria csak a Scullykat akarja kivonni az életéből, és én
kurvára nem is hibáztatom érte. Belerondítottunk az életébe, és
alig hat hónap alatt teljesen tönkretettük. Ha járna olimpiai
érem a legnagyobb köcsögöknek, Via meg én lennénk a nemzet
büszkeségei.
Ha a számításaim helyesek, Daria még mindig valahol az
Egyesült Államokban van. Nagyon korán reggel vagy kora este
telefonál, ami alapján a keleti partra gyanakszom, de az is lehet,
hogy az ország középnyugati részén van. Vagy csak kibaszott
korán szeret kelni, és itt bujkál a környéken. Senki sem tudja.
Senki sem fogja megmondani. És már a falat kaparnám, ha nem
törtem volna el a bal kezem öt ujjából négyet.
Egyik este Jaime leültet, és azt mondja, hogy elmegyünk a
Notre Dame-ra, felmérjük a terepet, flörtölünk egyet, aztán
pedig igent mondunk. Mindkettőnknek első osztályú jegyet
foglalt, meg minden. Gondolom, ez azt jelenti, hogy túltette
magát azon, hogy a nyelvem és a farkam a lánya
intimszférájában volt. Egy kibaszott bajnok.
– Amíg az egyetemen vagyunk, próbálj meg uralkodni
magadon! Ha rajtakaplak dohányzáson, iváson vagy dugáson,
egyszerre vagy külön-külön, esküszöm, hogy más szponzor után
nézhetsz, mert én nem fogom támogatni az elkövetkezendő
négy évedet. – Legyint egyet az arcom előtt.
A dohányzóasztalra hajítom a brosúrákat, és bólintok.
 – Értem, uram.
– Jézusom! – Hátradől a kanapén, és az egyik kezét az arca elé
kapja. – Annyi energia van benned, mint egy kiskutyában, akin
az állam összes teherautója átgázolt. Legalább próbálj meg úgy
tenni, mintha itt lennél!
– Itt vagyok, uram.
– De nem vagy jelen!
Mit mondhatnék erre? Most már Hare Krisnáznom is kéne,
vagy mi?
– És ne hívj uramnak! Én a fiamként tekintek rád.
– Bárcsak ne mondaná ezt, uram, mivel én határozottan nem
testvéri érzéseket táplálok a lánya iránt.
Kifújja a levegőt, kihúzza magát, és a dohányzóasztalra csap,
hogy magára vonja a figyelmemet. Még mindig ugyanolyan
szétcsúszva, szomorúan ülök, mint egy másodperccel ezelőtt. Az
élet, úgy tűnik, ízetlenné válik, ha Daria nincs a közelemben, és
bárki is mondta azt, hogy az idő begyógyítja a sebeket, az LSD-t
nyalhatott, vagy nem tudom. Mert az biztos, hogy nem az idő
gyógyítja meg. Minél több idő telik el, annál jobban érzem, hogy
le akarom kaparni a saját bőrömet, és a szívem azt ordítja egyre
hangosabban, hogy pakoljak be egy bőröndöt, és húzzak el
megkeresni Dariát. Via miatt is magamba zuhantam annak
idején, és soha nem volt merszem elmenni és megkeresni őt.
Dariával más a helyzet. A Followhillek könyöröghetnek,
amennyit csak akarnak. Az érettségi után összepakolom a
táskámat, feltöröm a malacperselyt, és elmegyek, hogy
megtaláljam.
– Penn – figyelmeztet Jaime. A tollat, amivel az elmúlt tíz
percben leírtam, milyen volt az idevezető utunk, kiejtem a
kezemből, és felállok.
– Csak adja meg a számát! Nem fogom felhívni. SMS-t írok
neki.
– Ezzel csak megnehezíted a dolgomat. Ha tényleg érzel
iránta valamit, akkor fogadd el a döntését, és ne lépj vele
kapcsolatba! Ne menj szembe a kívánságával, amikor ő épp
gyógyulni próbál!
– Ön is így tett Mellel, ugye? – Keserűen felnevetek, és a
fejemet rázom. A szobám felé indulok, de Jaime feláll, és emelt
hangon utánam szól. Életemben először beszél velem erélyesen.
– Penn Scully!
Megfordulok, és lassan tapsolok.
– Nahát! Micsoda fejlődés! Most már a teljes nevemet
használja. Persze nem az egészet. A középső nevemet nem
tudja. Végül is nem ön az igazi apám.
Megint köcsög vagyok vele, és nem félek bunkónak lenni sem.
Nincs is középső nevem. Anyámat kurvára nem is érdekelte az
ilyesmi. És az igazság az, hogy ha lenne is középső nevem, a
biológiai apám sem tudná, mi az. Ha tudja a szemem színét,
akkor én vagyok a pápa.
– Ne sajnáld már magad, Penn! Nem neked, hanem Dariának
kellett elmennie itthonról, hogy megoldja az életét, távol a
szüleitől és mindentől, amit ismer. Neki kellett mindent a
nulláról kezdenie – magyarázza ingerülten.
– És hogy van? – Ismét nekiszegezem a kérdést, amit már egy
egész hónapja annyiszor. – És kérem, kíméljen meg a „jól
kezeli” választól. Daria sosem kezeli jól a dolgokat. Vagy
vadászik, vagy összeroppan. De számára nincs középút, ezt
mindketten jól tudjuk.
És basszus, hogy szerettem, amikor levadászott és játszott
velem! Olyan édes kínszenvedés volt, amit újra meg újra
szívesen végigcsinálnék, még akkor is, ha tudom, hogy mi lesz a
vége. Nem akar engem. Tökéletesen világossá tette.
– Megbirkózik a helyzettel. – Jaime ördögi vigyorral néz rám,
élénk kék szemei őrülten csillognak. Mint Dariáé, amikor
elemében van. – Na, mi lesz, kihúzod a fejed a seggedből, és
férfiként viselkedsz, vagy szétesel, mint egy kisgyerek?
– Csak akkor, ha megtesz valamit nekem.
– Azt hiszem, már eleget tettem érted, fiam. – Jaime hátraveti
a fejét, és felnevet. Pedig halálosan komolyan beszéltem.
Amikor ezt észreveszi, abbahagyja a nevetést, és a szemét
forgatja. Már megint olyan, mint Daria. Most tűnik csak fel,
amikor mindenben őt keresem, hogy mennyire hasonlít a
szüleire. Hogy láthatja magát szörnyetegnek, amikor két olyan
ember utódja, akik befogadtak magukhoz két bosszúálló,
szörnyű, hajléktalan tinédzsert, aki senki másnak nem kellett?
– Nem akarja, hogy lássam őt? Hogy beszéljek vele? Hogy
tudjam, hogy hol van? Rendben. De kérem, legalább ezt adja
oda neki! – Felkapom a hátizsákomat, és kiveszek belőle egy
bőrnaplót, ugyanolyat, mint amilyen Dariának volt. Nem merő
véletlenség, hogy ugyanolyan naplónk volt. Melody négy és fél
évvel ezelőtt, amikor Dariát meglepte a naplóval, adott egy
ugyanolyat Viának is. Gondolom – bár soha nem fogok
rákérdezni, hogy megerősítse a gyanúmat –, azt akarta, hogy
mindkét lány ugyanarra a felismerésre jusson, és megpróbálják
együtt átvészelni a szar időszakot. Sok haszna volt. Via lelépett,
Daria pedig elkezdett rettenetesen viselkedni. Nem is tudom,
miért tartottam meg az üres naplót. Talán pazarlásnak tűnt
kidobni egy drágának tűnő, bőrkötésű cuccot, meg minden.
Csak négy évvel később kezdtem el írni bele, azon az éjszakán,
amikor anyám meghalt, és évek után először újra láttam Dariát.
Azért írtam, hogy később emlékezni tudjak.
Azért írtam, hogy el tudjam engedni és el tudjam felejteni
Dariát.
– Ez mi? – Jaime a homlokát ráncolva néz a naplóra.
Gondolom, azt hiszi, ez Daria eredeti naplója. De az a szar porig
égett a kígyóveremmel együtt.
– Néhány dolog, amit neki írtam. Ne olvassa el!
– Tudod jól, hogy el fogom – nevet.
– Mindegy, szarok rá – nyögöm. – Szóval, megteszi?
– Mit?
– Elküldi neki? – ordítom. Játszik velem, és én ezt kurvára
utálom.
Jaime a mennyezetre emeli a tekintetét, és úgy tesz, mintha
gondolkodna.
– Ha elkezdesz úgy viselkedni, mint egy emberi lény, és nem
úgy, mint egy zombi, akkor talán.
Kezet rázunk, és mióta megismertem, most először fordul elő,
hogy az én kézfogásom erősebb az övénél.
 Huszonhetedik fejezet

Milyen jó lenne
A szemedbe nézni ismét és látni,
Hogy én is tönkretettelek-e, ahogy te engem

Daria

Gyönyörű a lakásom.
Az egyetemi kampuszon kívül van, új, nagy, tágasak a terek.
Amikor először idejöttünk apával, eléggé unalmasnak tűnt, de
aztán Melody küldött egy belsőépítésznőt, Tiffanie-t, aki
kicsinosította a helyet. Megszerettem itt, még ha minden totál új
is számomra.
Már három hónapja, hogy idejöttem. Apa két hónappal ezelőtt
járt nálam, hogy átadja Penn naplóját. Nem igazán vagyok az
önuralom híve. Azonnal elolvastam az egészet, aztán újra és
újra és újra.
Milliószor fel akartam már hívni, megmondani neki, hogy
jöjjön el hozzám.
Csilliószor megfordult a fejemben, hogy veszek egy jegyet, és
egyszerűen visszamegyek Todos Santosba, ahol ő még mindig
tárt karokkal vár.
De minden egyes alkalommal elvetettem a gondolatot, mert
tudtam, hogy most már nem lehetünk együtt, és muszáj
mindkettőnknek koncentrálnia. Itt járok középiskolába, és
Melody vagy apa kéthetente egyszer elrepül ide, hogy velem
töltse a hétvégét. Lassan kezdem megszokni, hogy újra anyának
szólítsam Melt, de úgy vagyok vele, haladjunk csak apró
lépésekben.
Annyira nem is vagyok egyedül. Ez egy egyetemi város, és az
összes szomszédom huszonegy éves vagy annál fiatalabb. Itt
van Rich és Welcott, valamint Beth és Fiona, akikkel úgy tűnik,
nagyon jól kijövök. Bethnek és Fionának Mel rajta van a
gyorshívási listáján, és fordítva. Anya fizeti a kajavásárlásaikat
és cserébe megígérték, hogy beköpnek, ha bulit rendezek, vagy
fiút hozok fel a lakásba. Mintha kedvem lenne ilyesmihez.
Valaha is.
Melody azt mondja, hogy otthon egyre jobban mennek a
dolgok, és nem is vagyok meglepve. Valakinek le kellett lépnie
ahhoz, hogy mind meggyógyuljunk, és ez a valaki én voltam.
Nem bánom, hogy ezt az áldozatot hoztam. Azt akarom, hogy
Penn-nek megerősödjön a kapcsolata Viával. Knight, Vaughn és
Luna szinte mindennap küldenek SMS-t az új mobilomra.
Knight eddig arról számolt be, hogy Vaughn dobta Esmét a
vallomása után, Blythe pedig valahogyan elérte, hogy kirúgják a
szurkolócsapatból, és ő lett a csapatkapitány, Colin pedig
gondoskodott róla, hogy az apja meglátogassa Camilót a
kórházban, és ők fogják fizetni az első évét a főiskolán. Vaughn
elmondta, hogy Gust kirúgták a focicsapatból, mert szteroidokat
használt (így próbált nagyobb és kívánatosabb lenni a
megfigyelők előtt), majd úgy döntött, hogy otthagyja az iskolát.
Senki sem tudja, hol van, és őszintén szólva, nem is érdekel
senkit. Via a történtek után kivált a szurkolócsapatból, és úgy
tűnik, hogy a végzős évfolyam csodabogaraival és strébereivel
lóg. Nagyon röhögtem, amikor ezt hallottam, és alig tudtam
elhinni. Luna, aki nem egy nagy pletykafészek, azt írja nekem,
hogy Bailey-nek hiányzom, és állandóan rólam beszél. Vicces
infókat küld nekem a helyről, ahol lakom, mert próbálja
meghozni a kedvem a város iránt.
Luna: Azt beszélik, nálatok van a legjobb popcorn az
Államokban. Mindenképp vegyél egy kis pattogtatni való
kukoricát, és pattogtasd meg a Whirley Pop edényben, amit
küldök neked!
Luna: Ott lakik Garfield is, tudod, a macska. Ölelgesd meg
a nevemben!
Luna: Küldtem neked két jegyet a cirkuszba postán.
MENJETEK! Állítólag király lesz.
Luna: Küldtem egy kupont is ahhoz a rántott
sertésbélszínhez, amit ki kell próbálnod! Próbáld ki és szólj,
milyen volt, oké?
A csaj vegetáriánus, és tudja jól, hogy inkább meghalnék,
minthogy kupont használjak (azt hiszem, ő az egyetlen ember
Todos Santosban, aki egyáltalán tudja, hogy mi az), de
értékelem az erőfeszítést, ezért mindig válaszolok az
üzeneteire. Azt hiszem, végül túltettem magam azon, hogy ő
varázslatos, én pedig valóságos vagyok, de talán az, hogy
valóságos vagyok, nem kevésbé varázslatos.
 Felveszem a kabátomat, a sálamat meg a sapkámat, és
kiveszem a kulcsokat az ajtó melletti ronda tálból. Egy
szuvenírboltban vettem. Olyan az alakja, mint egy arany focis
sisaknak. Kisétálok a csípős téli levegőre, és nézem, ahogy a
csizmám nyomokat hagy maga után a járdán olvadozó, félig
koszos hóban. Az ég szürke, a fák fehérek, és a kampusz szép
csendesen visszatér a karácsonyt követő szokásokhoz. Tudom,
hogy nem gondoltam át teljesen a dolgot, és jobban tenném, ha
visszafordulnék, még mielőtt meglátom őket. Ha egyáltalán
meglátom őket. De nem bírok magammal. A lehetőség, hogy
láthatom Pennt, annyira feltüzel, hogy még a hideget sem
érzem, ami miatt az elmúlt hetekben szinte alig dugtam ki az
orrom a lakásból. Remegek az adrenalintól, a gyomrom
kavarog, és próbálom lenyelni a gombócot a torkomban.
A kampusz előtt álló Jézus-szobor mögött állok, amikor a
gyönyörű épület lépcsőjén megpillantom Pennt és apát.
Penn magasabb, mint apa. Nem hiszem, hogy ezt valaha is
észrevettem volna. És szélesebb is. Pedig apa nagydarab fickó.
Úgy tűnik, vitatkoznak valamin. Penn a fejét rázva fel-alá járkál.
Nemet mond, de nem tudom, mire. Apám pedig győzködi –
szinte olyanok, mintha fogócskáznának lassított felvételben –,
de Penn nem hajlandó engedni, és egyszer csak gyorsan
lerohan a lépcsőn.
Legszívesebben odarohannék hozzá, hogy megkérdezzem,
minden rendben van-e, de nincs hozzá merszem.
Követni akarom, hátha magába zuhan, hátha szüksége van
rám, de túlságosan félek.
Ehelyett előveszem a telefonomat, és üzenetet küldök apának.
 Penn jól van?
Már nincs is a láthatáron, és kezdek aggódni. Ideges vagyok.
Utálom ezt.
Apa: Menj utána, és kérdezd meg tőle!
Megtehetném, de nem fogom.
Mert tudom, hogy bármennyire is nehéz most, amíg együtt
voltunk, egymást mérgeztük.
Inkább megfordulok, és hazasétálok. Szorosan magam köré
húzom a kabátomat a mellkasomnál, hogy a szél ne szökjön be.
Ugyanis a pólómon van egy lyuk, épp akkora, mint Penn
szíve.

Másnap a hideg teraszon ülök, és Penn naplóját olvasom. A

lapjai gyűröttek és sárgák, a gerince pedig szinte teljesen
tönkrement. Másolatokra van szükségem, mielőtt tönkreteszem
szegényt. De még nem állok készen arra, hogy az igazit egy
másolattal helyettesítsem. Lapozgatom az oldalakat, és
figyelem, hogyan változott a hozzáállása meg az érzései az első
bejegyzéstől, attól a naptól kezdve, hogy Vaughnnal a
kígyóveremnél verekedtek egészen az utolsó bejegyzésekig,
amikor mindkettőnket szanaszét szaggattak az érzéseink.
Újraolvasom a kedvenc versemet tőle.

Vallomásokat kényszerítesz ki a számból

Reakciót a húsomból
Csapást az öklömből
 Vért a húsomból
Ha csak rám nézel
Néha szét tudnám ütni a közénk épült falat
Hogy átengedjelek
És nézzem, ahogy tönkreteszel

Mosolygok a bátorságán. Penn sosem félt attól, hogy esetleg

sérülést kap.
Akkor sem, amikor bádogember volt, és akkor sem, amikor a
szíve éppen csak vert, vegetált, és nem is igazán volt képes
többre – engem pedig még olyankor is kikészített. Hülyeség, és
egyébként borzalmas is, hogy ennyire félek szeretni őt.
Túlságosan rettegek attól, hogy bántani fog.
Ettől félek a legjobban a világon – mert egyáltalán nem bízom
magamban, nem tudom, hogyan tudnám megakadályozni, hogy
mindent elszúrjak.
Halk morgást hallok az erkély felől, előrebillentem a fejem, és
lefelé kukucskálok. A főutcán lakom, közvetlenül a furcsa,
egyházi üzletekkel szemben. Figyelem, ahogy Penn és apa
kijönnek a Starbucksból. Úgy tűnik, vitatkoznak.
Csak most hallom is őket. A régi Dariával ellentétben
megállok, és elgondolkodom azon, hogy megtegyem-e. Hogy
vajon ők azt akarják-e, hogy megtegyem. Felállok, és – nem
tudom, honnan van ehhez erőm – elindulok vissza a nappaliba,
amikor meghallom, hogy rólam beszélgetnek.
– Mindent el akarsz dobni, Penn? Tényleg? Volt egy
megállapodásunk. Azt mondtad, ha odaadom neki a naplót,
nem hagyod el magad. Erőt veszel magadon, és igenis
megpróbálod folytatni az életed. Odaadtam neki a naplót, nem?
Lépj már túl ezen! Szedd össze magad és teljesítsd az alku rád
eső részét!
– Nem fogok beiratkozni! Meg akarom keresni Dariát! –
mondja Penn szárazon. – És ezt csinálhatjuk úgy is, hogy
megnehezítjük a másik dolgát, egymást kerülgetjük és nem
szólunk egymáshoz, vagy az én módszeremmel is, hogy békén
hagy engem a picsába. Már köszönetet mondtam. Ezerszer.
Nem fogadok el egy kibaszott ösztöndíjat, hogy utána minden
elbaszódjon. Nem fogadom el. Bízzon már bennem!
A szívem a torkomban dobog. Penn le akar mondani az
ösztöndíjáról, hogy megpróbáljon megtalálni engem? Ez
őrültség. Az erkélyemen mászkálok az arcomat dörzsölve, alig
néhány méterre tőlük, bár abból a szögből nem láthatnak.
Mit tegyek? Mit mondjak?
– Tönkreteszed az életed egy olyan lányért, akinek már nem
kellesz – magyarázza apa, és a szavai úgy hatnak rám, mint egy
lövés a hátamba. Mert én nagyon is akarom őt. Jobban akarom
Pennt, mint a következő lélegzetemet. Csak nem tudom, elég jó
vagyok-e neki, és nem akarom még egyszer megkockáztatni,
hogy megbánt engem. De úgy tűnik, ő most ugyanúgy szenved,
mint én.
Penn sötéten felkacag.
– Hát jó. Az egyetlen különbség ön között és közöttem az,
hogy Melody igent mondott, Daria pedig nemet. De Jaime, ön
ugyanezt csinálta annak idején!
Megkérem Melodyt, hogy látogasson meg még azon a hétvégén.
Ő pedig egy szempillantás alatt megteszi, még a pénteket sem
várja meg. Csütörtökön, amikor hazaérek az iskolából, a
konyhámban találom őt, ahol a kedvenc csirkés pitémet készíti,
az étkezőasztalon pedig szatyrok hevernek, tele designer
ruhákkal. Mel zenét hallgat a telefonján, méghozzá a
Flashdance-ből a Maniacot, ami valaha a közös kedvencünk
volt. Gyerekkoromban úgy táncoltunk rá, mint két bolond.
Amikor meglátja, hogy belépek a szobába, mindent abbahagy,
kihúzza magát, és a paradicsomszósz maradékát a kötényébe
törli. Megállok a konyha küszöbén, és évek óta először látom őt
annak, aki valójában.
Egy anyának, aki kétségbeesetten igyekszik újra kapcsolatba
kerülni a lányával, de nem tudja, hogyan tegye, mert
mindketten olyan sok hibát követtek el.
Homlokomat az ajtókerethez tapasztom, és mély levegőt
veszek.
– Mi a baj, kicsi szívem? Minden rendben van?
Nem, nincs. Annyira megbántottam őt az évek során, nem
beszéltem neki arról, hogy mennyire frusztrált és féltékeny
vagyok, hogy mennyire félek, és most olyanok vagyunk, mint
két idegen, akik eljátsszák, hogy egy család. Belépek a
konyhába, és megállok előtte, a hátizsákomat a földre ejtem,
ahogy aznap a stúdióban tettem, amikor Via besétált, és ellopta
a helyemet.
Melody ezúttal nem mást keres a tekintetével.
Lát engem.
– A szüleink formálgatnak bennünket – szólalok meg, a
tenyerébe hajítva egy kézigránátot. – Te, Melody, félúton
elvesztetted az érdeklődésedet irántam, és egy másik projektre
tértél át. Egy műalkotás vonta el a figyelmed, amiről azt
gondoltad, tökéletessé válhat. A neve Via volt, és bár mindig is
féltékenységet éreztem az emberek iránt különböző okokból, a
Sylvia Scully iránt érzett féltékenységem felemésztett teljesen.
Akarod tudni, miért, Mel? Mert mindig azt akartam, hogy úgy
nézz rám, ahogy rá néztél. Mintha ő egy teljesen kiforrott
műalkotás lenne, én meg egy darab vászon, amit fakeretre
feszítettek. De nem láttam a teljes képet. Nem tudtam, honnan
vannak Via csicsás ruhái. Nem tudtam, miért engedted meg
neki, hogy megússza azokon a napokon, amikor nem volt rajta
megfelelő ruha, miközben mindannyiunkat leszidtál, ha mást
viseltünk. Nem tudtam, miért vetted meg neki a kedvenc
energiaszeleteit, hogy miért vitted el egy hétre Londonba, vagy
miért volt olyan fontos számodra, hogy minden egyes órán ott
legyen.
Melody szemébe könnyek gyűlnek, és olyan, mintha
beleláthatnék, mi zajlik a fejében. Most teljesen tisztán látom
azt a Melody Followhillt, aki iránt gyerekkoromban annyira
vágyakoztam. Azt a Melodyt, aki nemcsak egy kiváló balerina,
egy csodálatos tanár és a város egyik kedvenc beszédtémája,
hanem egy átlagos lány – aki talán még hasonlít is rám –, aki
igyekszik jól bánni a családtagjaival.
– Amikor Via eltűnt, én pedig tudtam, hogy az egész az én
hibám, úgy éreztem, már nem is érdemlem meg, hogy szeress.
Te mégis kimutattad néha, hogy szeretsz, bár ritkán. Egyre
távolabb és távolabb kerültünk egymástól, talán minden évben
néhány centivel messzebbre, egészen a végzős év első félévéig.
Úgy éreztem, hogy szándékosan bántottál meg. Hogy
gúnyolódva közöld velem, milyen rossz vagyok.
Melody megrázza a fejét, és a szájára szorítja az ujjbegyeit.
– Sosem tennék ilyet! Frusztrált és sértett voltam, és nem
tudtam, hogyan közeledjek feléd. Folyton arra vártam, hogy
felocsúdj. Az egyik percben még próbáltam veled beszélgetni,
szelíden és rettegve, a következő percben pedig feszült lettem,
elvesztettem a hidegvéremet, és haragudtam rád. Aztán eljött az
a pont, amikor felismertem, hogy annyira rossz vagyok ebben
az egészben, hogy jobban teszem, ha elengedlek. És amikor ez
megtörtént, figyeltem az apáddal való kapcsolatodat, és
bármennyire is szeretem őt teljes szívemből, egyszeriben
rájöttem, milyen érzés lehetett neked. Mert nemcsak féltékeny
voltam, kicsi szívem, hanem baromi dühös is.
– Soha nem szerettem nálad jobban Viát. Mindig is téged
szerettelek a legjobban, legerősebben. De Sylviának segítségre
volt szüksége. Szegény volt, bántalmazták, elhanyagolták, és
nem tehettem semmit, mert tudtam, hogy ha közbeavatkozom,
akkor még rosszabb lesz neki. Csak annyit tehettem, hogy
segítségképpen felszereléseket veszek neki, ellátom étellel és
támogatással, megpróbálom bejuttatni a Királyi Balett
Akadémiára. Nem azért voltam vele olyan engedékeny, mert
elvarázsoltak az ócska trükkjei, hanem mert valakinek szüksége
volt rá. Befogadtam Pennt és Viát anélkül, hogy veletek,
lányokkal konzultáltam volna, és ez volt az eddigi legnagyobb
hibám. Annyira arra koncentráltam, hogy megpróbáljam
jóvátenni, amiért cserben hagytam Viát, amikor eltűnt, hogy
alig vettem észre, hogy a saját lányomon taposok. Annyira
sajnálom, hogy mellőzöttnek érezted magad miattam. Mindig is
nehezen fejeztem ki az érzéseimet, és azt hiszem, ezt te
örökölted is tőlem. Én tanítottalak meg arra, hogyan legyél
kemény, azzal, hogy azt feltételeztem rólad, az vagy. Te pedig
annyira jól alakítottad a szerepet, hogy be is vettem.
Sírva felnevetek, megrázom a fejem, és letörlöm a
könnyeimet.
– De te tényleg azt akartad, hogy ne erőltessem a balettet. –
Sóhajtok.
– Csak azért, mert nem akartam, hogy ugyanazt a nyomást
érezd, amit én éreztem tizenéves koromban. Te mindig is
született tehetség voltál.
– Ne hazudj! – horkanok fel a szememet forgatva, aminek
következtében még több könnyem csordul ki.
Mel megrázza a fejét, és megkönnyebbülten felnevet.
– Ó, Marx, most viccelsz velem? Mindig is olyan csodálatos
voltál. Figyeltem, ahogy az idő múlásával egyre bizonytalanabb
lettél, és fogalmam sem volt róla, hogy ez miattam vagy Via
miatt lehet. Azt hittem, csak fáradt vagy és unatkozol.
– Fáradt vagyok és unatkozom? – sikítom. – Anya, én olyan
rohadtul igyekeztem!
Abbahagyjuk a nevetést. És sírunk. És levegő után
kapkodunk. Mel nagy szemmel néz rám, ő is épp olyan döbbent
és szórakozott most, mint én. És hálás is. Most mindketten
nagyon hálásak vagyunk.
– Anyának hívtál.
– Igen – préselem magamból a szavakat. – Igen. Mert az
vagy. Az anyukám vagy.
Megöleljük egymást, és ezzel az öleléssel anya kiszorítja
belőlem az összes mérgező gyűlöletet, frusztrációt és a
félreértést. Minél tovább ölel, annál könnyebben lélegzem.
Legalább húsz vagy harminc percen át így állunk a konyhában.
A lábam és a karom már fáj attól, hogy ilyen sokáig tartjuk ezt a
furcsa pozíciót.
– Anya? – szólalok meg elsőként.
– Igen, kicsi szívem? – Vidámnak hallom a hangját, és a
szívem dalra fakad ettől.
– Szerintem leégett a csirkés pite.
 Huszonnyolcadik fejezet

A szerelem egy csatamező

És azt hiszem, kurvára meghaltam
(utolsó bejegyzés)

Penn

Az érettségi napja

A piros köpenyben meg a hozzá passzoló érettségi sapkában

úgy nézünk ki, mint egy menstruációs ciklus. Nem túlzok,
nagyon brutál. Nem tudom, kinek az ötlete volt, hogy a
focicuccaink színeihez kell mennie a köpenyeknek, de le kéne
állnia a kristálymettel.
Kannon és Camilo mögöttem ácsorognak a színpadra vezető
hosszú sorban, az igazgató pedig sorban olvassa fel a neveket.
– Legalább megborotválkozott! – nevet Cam, oldalba bökve
Kannont, és felém rántja az állát. A lába gyógyul, és bár még egy
kicsit meg van duzzadva, meglepően jól kezeli. Azt mondom,
hogy meglepően, pedig, ha valamit tanultam idén, az az, hogy
bármit is hoz az élet, az ember fel tud nőni hozzá. Sokkal
erősebbek vagyunk, mint hisszük magunkról. Néha évtizedek
telnek el anélkül, hogy lehetőségünk lenne tesztelni ezt. De az a
nagy helyzet, hogy az élet egyszer lecsap ránk. Senkinek nincs
mesebeli élete. Még a szőke, gyönyörű, tökéletesnek tűnő,
népszerű, gazdag csajt is titkok kínozzák. Meg a focicsapat
kapitányát is. Meg a gazdag, kétgyerekes anyukát is, aki
hozzáment a dögös milliomos egykori diákjához. A balettzsenit
is. Mindenkinek megvan a maga története, és akadnak benne
olyan fejezetek, amiket nem szívesen olvasnánk fel hangosan.
– Jól nézel ki, Penn! – Camilo megüti a vállamat.
– Nem jönnek be a fiúk, Cam, bocs! Pofa be! – mordulok rá.
– Melody és Jaime is itt vannak? – kérdezi Kannon vihogva.
Mi van ezekkel az idiótákkal? Úgy viselkednek, mintha most
találkoznánk először, és én lennék az istenverte Taylor Swift.
Megigazítom magamon a hülye sapkámat, és kifújom a levegőt.
– Igen, igen. Meg Bailey és Via is.
– Hol vannak? – kérdezi Kannon.
– Valahol a tömegben.
A focistadionban a színpaddal szemközt több száz szék van –
piros műanyag ülések, természetesen –, de nem kerestem ott
őket, mert Mel nemrég küldött nekem egy SMS-t arról, hogy
hátul ülnek majd le, így ha vége a műsornak, gyorsan le tudunk
lépni, és húzhatunk kajálni. A családi vacsora az utolsó dolog,
amire most vágyom, de megígértem, hogy kedves leszek Viával,
és eddig elég jól is ment a dolog.
– Nem is néztél szét? Milyen rideg vagy. – Camilo úgy tesz,
mintha megborzongana, és a karját melengeti.
 Dühösen feléjük fordulok.
– Mi a faszom van veletek? Ha Via vagy Bailey érdekel titeket,
nem, egyikre sem mozdulhattok rá. Bailey még tizenöt sincs, ti
idióta perverzek!
Kannonból kirobban a nevetés, mire válaszul a mögötte álló
lány a bordái közé üt a könyökével, Camilo pedig mosolyogva
csóválja a fejét, és azt mondja:
– Keresd már meg őket a tömegben, te kis pöcs!
Vonakodva pásztázom a sorokat. Az igazgató a kettővel
mellettem álló lányt hívja a színpadra. Nincs időm erre a
baromságra.
– Balra, tesó! Nézz balra! – Kannon kezdi elveszíteni a
türelmét. A bal oldalon az utolsó sorba villan a tekintetem,
majd egy éles, üvegcsörömpöléshez hasonló hangot hallok, azt
hiszem, a szívem az.
Daria ott ül Melody és Jaime között. Lila ruhát visel, amitől
úgy néz ki, mint egy, nem is tudom… tündér, vagy mi a szar.
Olyan szép, hogy pislogni sem merek, mert félek, hogy eltűnik,
mire kinyitom a szemem. Ő is észrevett engem, és bámul.
Félénk, bizonytalan mosollyal az arcán. Örülnék, ha magamra
tudnék erőltetni egy mosolyt, de az agyam hivatalosan is levált
a testem többi részéről, és egyáltalán nem működöm.
Működj, Penn! Működj! Ne legyél ilyen fasz! Mosolyogj vissza!
Daria feláll, mert megteheti, mert az utolsó sorban van, mert
ez, most már értem, előre el volt tervezve, és egy táblát tart a
kezében. Egy átlagos barna kartondarabot, amire egy szót írt fel
fekete filctollal.
Beszélünk?
 Bólintok, végre elterül a mosoly a képemen, és ott is marad.
Igen. Kurvára igen.
– Penn Scully – kiáltja Howard igazgató, talán
egymilliomodik alkalommal, kissé türelmetlenül. Mióta állhatok
itt, Dariát bámulva?
– Penn Scully? Az utolsó esély, hogy megkapja az érettségijét.
Szüksége lesz rá, ha tovább akar tanulni a Notre Dame-on. – Az
igazgatónő szipogva feltolja a szemüveget az orrán. Ahogy a
színpadra botorkálok, az emberek vadul tapsolni kezdenek, és
füttyögnek. Én továbbra is Dariát nézem. Mindig őt nézem. A
Notre Dame-nak, aminek vonakodva elfogadtam az ajánlatát,
miután Jaime gyakorlatilag leordította a fejem, és kérte, fogjam
már fel, hogy Daria meg én sosem leszünk együtt, most le kell
ülnie egy kicsit a kispadra.
Odamegyek, amerre Daria. Akkor is, ha a pokolba tart.
Fogom az érettségi bizonyítványomat, köszönömöt motyogok,
megölelem az igazgatót, és a színpadról elindulok feléjük.
Igazából vissza kellene ülnöm a helyemre, ahogy a többi
diáknak is, hogy a magasba dobjuk a sapkákat. De igazából
mindenki azt hitte rólam az elmúlt fél évben, hogy életben
vagyok, miközben ez nem volt igaz.
Átrohanok az ülések közötti szűk folyosón, közben mindenki
engem néz, de én csak azon kattogok, vajon hogy fog reagálni
Daria, ha odaállok elé.
Még mindig áll. Mel az utamban van, és nem tesz egy lépést
sem, hogy arrébb menjen vagy ilyesmi. Így hát csak állok ott,
figyelem, ahogy Daria engem néz, és próbálom nem észrevenni,
hogy körülöttünk mindenki vigyorog. Alig kapok levegőt, pedig
bírni szoktam a kardiót.
– Hát itt vagy. – Nyilvánvaló, hogy szellemileg továbbra sem
érem el a vadon élő állatok szintjét, ha Daria a közelemben van.
Daria a szája elé kapja a kezét, úgy kuncog, és lesüti a szemét.
Érzem a levegőben, hogy megváltozott. Érzem a zsigereimben,
hogy én is. A tekintetem végigjárja az arcát és a testét, próbálom
felfedezni, miben más még, mint korábban. Hogy lebarnult-e,
van-e új tetoválása vagy más-e a haja, a karját egy másik
kibaszott srác karjába fonja-e. De nem, úgy tűnik, ő csak a jó
öreg Daria.
– Itt vagyok – szólal meg.
– Köszönöm.
– A világért sem hagytam volna ki. Ugye tudod?
Nem, nem tudom, és próbálom magamnak megmagyarázni,
hogy ne nagyon reménykedjek, de az agyamban lelkesen
dörömbölnek a vidám gondolatok, ki akarnak rohanni, hogy
örömtáncot járjanak. Daria csak azért van itt, hogy támogasson
engem. Via érettségiátadója a jövő héten lesz, és Daria biztosan
ott akar lenni az All Saints-es rendezvényen is. De akkor miért
ide jött volna el meglepetésként, és nem otthon köszönt volna
oda, ahonnan pár órája indultunk el?
Végre beszélni akar. Olyan sok mondanivalóm van számára,
hogy legszívesebben felírnám a telefonomba, nehogy
elfelejtsem a legfontosabb dolgokat. De most el kell mennünk
abba a hülye étterembe. A kaja a puha pöcsöknek való. Kizárt,
hogy bármit is meg tudnék most enni, egyedül Daria puncijára
éhezem. De kétlem, hogy a szülei ezt tudni akarják.
Melody és Jaime felé fordulok.
 – Van rá esély, hogy elhalasszuk az érettségi vacsorát?
– Nem, az kizárva! – feleli Jaime szárazon, a szemét továbbra
sem véve le a telefonja kijelzőjéről, és folytatja a megkezdett e-
mailt, keresztbe tett lábbal. A szivarnadrágja felcsúszik,
elővillantva a vicces, színes zokniját.
– A picsába! – válaszolom.
– Csúnya beszéd! – énekli Mel, egy brosúrát lapozgatva, amit
a bejáratnál kapott, de látom, hogy nem igazán olvassa.
Visszafordulok Dariához és megfogom a kezét, bár Mel
továbbra is ott van kettőnk között. Daria a színpad felé bök a
fejével, de a szemét nem veszi le rólam.
– Menj vissza, hogy el tudd hajítani a sapkádat!
Legutóbb, amikor egymással beszéltünk, megígérte, hogy
nem megy el, és megtette. Nem kockáztatok többet. Az sem
érdekel, ha távoltartási végzést ad be ellenem, de én nem fogom
többé szem elől veszíteni. Elvigyorodom, és magamhoz
rángatom Dariát, miközben Mel, Jaime, Via és Bailey még
mindig ott vannak körülöttünk. Erősen magamhoz szorítom.
– Csak semmi tizennyolc pluszos ölelkezés! – köhög a
tenyerébe Jaime, mire mindketten felnevetünk.
Az utolsó dolog, amit mondok Dariának, mielőtt elhúzódik
tőlem, a legigazabb dolog, amit valaha mondtam.
– Hiányoztál.

A vacsora szürreális.
Mindenki úgy tesz, mintha mi sem történt volna, pedig a
valóság nem is állhatna távolabb ettől. Átkapcsolok a belső Ted
Bundymra, egész idő alatt Dariát bámulom, és azon agyalok,
vajon mennyi esély van arra, hogy Mel, Jaime, Bailey meg Via
egyik pillanatról a másikra eltűnjenek innen. Történt már
ilyesmi korábban is. Igaz, csak természetfeletti filmekben, de
akkor is.
Figyelem, ahogy Daria a steakjét szeleteli, mintha ő találta
volna fel az evőeszközöket. Imádom, ahogy rám néz néha, hogy
ellenőrizze, még mindig bámulom-e (igen, folyamatosan
bámulom), és azt is, ahogy a szalvétába törli a szája sarkát.
Mindent nagyon figyelek. Nem is eszem. Amikor
megkérdezem Dariát, hol volt, az időjárást meg a város friss
pletykáit tárgyalják ki.
– Hol laksz? – Érzem, hogy megbicsaklik a hangom, de a
büszkeségemet a küszöbön hagytam.
Felnéz rám a tányérból és mosolyog, de nem mond semmit.
Nem kérdezek rá többet.
A Followhillek kifizetik a számlát, kiözönlenek az utcára,
majd megállnak Jaime Teslája előtt. Azért jöttem a Priusszal,
mert előttük kellett beérnem a suliba. Elkapom Daria
kardigánjának ujját, és megköszörülöm a torkomat.
– Kell egy fuvar?
Egy pillanatra mindenki elhallgat. Daria kérdő pillantást vet a
szüleire, Jaime pedig felvonja a szemöldökét.
– Fogalmazd újra, kölyök!
– Elnézést kérek. Uram. Miss Followhill, megtisztelne azzal,
hogy beszáll a kocsimba? Egy rohadt nagy kardom is van…
Jaime a hajamba túr és felnevet. Egy elbizonytalanodott
Dariát tol felém.
– Menjetek, beszéljetek! Harcoljatok! Hibáztassátok a
szüleiteket mindenért! De ha hazajöttök, nem akarok drámát a
házban!
És aztán Daria csak úgy beül a kocsimba. Ahogy beindítom a
motort, feltűnik, hogy még nem is ült benne. Soha nem vittem el
sehova. Soha nem tettem erőfeszítéseket, az a helyzet. Elvettem
tőle a tengeri üveg nyakláncot, aztán a szüzességét, aztán
mindkettővel szívattam, mielőtt Via kérésére szakítottam vele.
Daria közben végig azt hitte, hogy Adrianával kavarok. De
sosem kavartam Addyvel. Mire észrevettem, hogy nővé
cseperedett, addigra Rhett is észrevette, és csinált is valamit.
Rhett. Ez aztán a beszélgetésindító téma!
– Rhett meghalt – szólalok meg lazán, miközben Daria kis
híján megfullad a saját nyálában. Nem fordulok el, hogy
ránézzek, csak megveregetem a hátát. Pontosan tudom, hogy
hova akarok menni. Messze innen, az egyetlen helyre, amit fel
akarok frissíteni az emlékeiben, hogy ne felejtse el, miért
kellene ismét együtt lennünk.
– Mi történt?
– Túladagolás.
– Ez szomorú.
– Nem, nem az. Rhett egy szexuális bántalmazó volt, aki az
egész családomat péppé verte, majd teherbe ejtett egy fiatal
tinédzsert.
Daria szipog.
– Igazad van. Nem az. Hogy tudtad meg?
– Körülbelül három hónappal ezelőtt elkezdett hívogatni
engem. Arról pofázott, hogy fizessem meg neki azt az időszakot,
amíg ő tartott el engem. Meg akarta fejni a szüleidet, vagy
ilyesmi. Alkut akart kötni Jaime-vel, hogy ha bekerülök az NFL-
be, akkor felezzék meg a bevételemet. Erre Jaime elküldte az
ügyvédeit, hogy fenyegessék meg Rhettet, de ő ekkor már nem
vette fel a telefont, és nem válaszolt a levelekre. Így hát
elmentünk, hogy személyesen beszéljük meg vele. Rhett teste
bűzlött, de azt hiszem, ezt akkor is el lehetett mondani róla,
amikor még élt.
Nem hiszem el, hogy mosolyog a hülyeségeimen, és én sem
hiszem el, hogy kimondom ezeket. Leparkolok a Castle Hill Park
előtt, és leállítom a motort. Megkerülöm a kocsit, kinyitom az
ajtaját, kisegítem Dariát, majd némán sétálni indulunk.
Elhaladunk a pad mellett, ahol Adriana meg én ültünk aznap,
amikor Daria a park túloldaláról figyelt minket, aztán mélyen
az erdőbe vezetem. Nem állunk meg, és nem is beszélünk, amíg
el nem érünk a törött fatörzsig, ami még mindig ott van. Ott,
ahol először szexeltünk.
A fatörzsnek támaszkodom, és keresztbe fonom a karomat a
mellkasom előtt.
– Megígérted – mondom halkan. Valamikor az érettségi
ceremónia és az étterembe való belépés között levettem a
vérszínű köpenyt, és most már tisztán láthatja a fekete pólómat,
meg a rajta lévő jó nagy lyukat, ami azt mutatja, mennyire nem
vagyok jól.
Daria bólint, a hajába túr, és masszírozni kezdi a feje hátsó
részét.
– Tudom. Sajnálom. Nagyon sajnálom.
 Nem mentegetőzik, ami jó kezdet, de nem tudom, mi a faszt
jelent.
– Ha hallani akarod a titkom második részét, kapni akarok
tőled valamit.
– Mit?
– Téged – felelem halkan. – Igazad volt aznap, amikor azt
mondtad, hogy próbáltál az enyém lenni, de én sosem
ajánlottam fel magam neked. Most viszont megteszem. És ha
akarsz engem mindenestül, adj nekem valamit. Kezdjük egy
ígérettel! De most egy igazival.
Óvatosan fürkész, és hirtelen az jut eszembe, hogy amikor azt
mondta, beszélni akar velem, akkor valami végső szakításra
vagy hasonló baromságra gondolt. Visszatartom a lélegzetemet.
– Ígérem – szólal meg olyan gyenge és halk hangon, amilyet
még életemben nem hallottam. – Ígérem, hogy erős maradok és
bebizonyítom, hogy elég jó vagyok neked. Most pedig áruld el a
maradék titkod! Az összes titkodat tudni akarom. Az elmúlt fél
év szörnyű volt nélküled. Hogy tudtam egyáltalán élni
nélküled? Annyira bizarr. – A szemét forgatja.
Felnézek, és majdnem térdre esem örömömben.
Ez az!
Előveszem a tengeri üveg nyakláncot, amit a biztonság
kedvéért eltettem neki, és felé dobom. Daria elkapja.
– Azt akarod, hogy felvegyem a nyakláncomat? – Összehúzza
a szemöldökét.
Ellököm magam a fatörzstől, odasétálok hozzá, kiveszem a
nyakláncot a tenyeréből, és visszateszem szépen a nyakába.
– Hol is tartottunk azzal a titokkal kapcsolatban?
 – Először is azt akarom, hogy mondd el, hogy nem feküdtél le
senki mással, amióta elmentem! – Daria elfordítja a fejét, hogy
szembekerüljön velem, a testét még mindig a fatörzs felé
döntve.
– Még csak a kezét sem fogtam másnak. Még amikor
kivertem, akkor is rád gondoltam. A pokolba is, még a reggeli
merevedéseim is rólad szóltak.
Nevet, és megrázza a fejét. Hiányzott a hangja. A nevetése.
Ő.
– Köszönöm. Na, ott hagytuk abba, hogy a nagymamád
átkozódni kezdett, amikor elszakadt a pólód. Miről szólt az
átok?
– Hát… – Egy pillanatra lehunyom a szemem, és élvezem
Daria hajának illatát. – Szóval a nagymamám dühös lett, és azt
akarta, hogy rendesen viselkedjek. Azt mondta, hogy az
egyetlen módja annak, hogy megszabaduljak ettől a bűbájtól
vagy átoktól, vagy mit tudom én, mi ez, az, ha szerelmes leszek.
Tisztára, mint a Szépség és a szörnyetegben, és tudom, hogy
baromság, de ötévesen úgy gondoltam, hogy ez tényleg így
működik. Képes vagyok szerelembe esni egy órán belül akár
ezerszer is. Talán nem ötévesen, de tizenhárom vagy tizennégy
évesen biztosan. A nagyi pedig ezt tudta, szóval hozzátett egy
apró betűs részt is.
Felhorkanok, amikor eszembe jut az, amikor először láttam
Dariát közelről, miután éveken át figyeltem őt a balettiskolából
ki-be járkálni.
– Mi az apró betűs rész? – Megfordul, és megfogja a vállamat.
Haladás.
 Mosolyogva végighúzom a hüvelykujjamat az arcán.
– Azt mondta, hogy csak az igaz szerelem szabadíthat meg az
átoktól. Amit viszonozni kell. Ami igazi. Ami egy életre szól. És
legfőképp, ahogy mondta, nem lehet akármilyen lány. Olyan
lánynak kell lennie, aki olyan Scullyvá válhat, mint mi. De mivel
ötéves voltam, ostoba, és épp tele voltam nyomva
fájdalomcsillapítóval, én úgy hallottam, hogy „Skull Eye”, vagyis
Koponyaszemű. Úgyhogy felnevettem és csak röhögtem,
röhögtem, míg mama meg nem csapott egy seprűnyéllel. De
akarod tudni, mi a furcsa?
Daria bólint.
– Amikor megláttalak magadba zuhanva, feldúltan, és végre
összeszedtem a bátorságomat, hogy beszéljek veled, neked
tényleg koponyák voltak a szemedben. Mintha fehér golyók
lennének, bumm, a pupilláid közepén.
Daria megfogja a kezemet, és a tenyeremhez nyomja az ajkát.
A szívverésem felgyorsul.
– Vagyis minden alkalommal, amikor így hívtál, valójában
életed szerelmének neveztél? – kérdezi halkan. Elmosolyodom.
– Na, most te jössz! Áruld el, hol voltál ebben a fél évben,
Koponyaszemű!
– Rád vártam. – Most rajta a sor, hogy elvigyorodjon. – Ott,
ahol mindig is tudtam, hogy hamarosan megjelensz. South
Bendben, Indianában. Notre Dame városában.
 Epilęgus

Penn

Notre Dame, első év

Édes Marx, már akkora hólyagok vannak a lábamon, mint a

fejed, Penn! Mi a baj? – panaszkodik Daria. Mentségemre
szóljon: senki nem mondta neki, hogy a hosszú sétánkhoz azt a
piros talpú magas sarkút vegye fel. És mentségére legyen
mondva: ez a séta tényleg kurva hosszú. Nem látom a végét, és
biztos vagyok benne, hogy jobb lett volna, ha hozunk
magunkkal vizet, Advilt, meg egy kis kaját.
– Csak még egy kicsit, bébi!
Menetel tovább, anélkül, hogy megkérdőjelezné az
indítékaimat vagy engem. Mondtam neki, hogy jobban
szeretném, ha nem kérdezne semmit, és ő bízik bennem. Nem
értem, miért, de így van. Barátnő szempontjából minden
értelemben megütöttem a kibaszott főnyereményt. Daria dögös,
együttérző, vicces, sziporkázó, és az apja hajlandó kifizetni a
repülőjegyünket, amikor hazamegyünk az ünnepekre.
Daria nagyot sóhajt, és fütyörészni kezd. Unatkozik. Sosem
volt az a túrázós, kirándulós típus. Legszívesebben a stúdióban
táncol. Notre Dame-ban csatlakozott a szurkolócsapathoz, és
nem is gondol arra, hogy csapatkapitány legyen. Teljesen
elégedett azzal, amije van.
– Via azt mondta, jól érzi magát Santa Barbarában.
A húgom egy állami főiskolára jár, és minden percét élvezi.
Szerintem azért, mert olyan közel van Melhez, Jaime-hez és
Bailey-hez. Nem szeret távol merészkedni a saját területén
kívül, és egy kicsit még mindig szüksége van arra, hogy fogják a
kezét. Egyre jobb a kapcsolatunk, sőt Via meg Daria is gyakran
beszélnek egymással. Kicsit merev a viszonyuk, de legalább
dumálnak. Nincsenek illúzióim vagy különösebb elvárásaim
ezzel kapcsolatban, mert tudom, hogy sosem lesznek a legjobb
haverok. Ha nem ölik meg egymást az ünnepek alatt –
legalábbis úgy tűnik, eddig sikerült elkerülniük –, én már
boldog vagyok.
– Az nagyon jó – szólalok meg. Nem mondom ki, mit
gondolok, de az az igazság, hogy nem igazán tud érdekelni, mi
van Viával.
– Egy Doug nevű, nagyon cuki sráccal randizik. Azt hiszem,
elhozza őt a hálaadásnapi vacsorára is.
– A Doug szörnyű név, de bármi jobb, mint a Gus.
– Oké, hová megyünk? – Megáll. Ne, ne! Nem állhat meg. Alig
van hátra pár méter a célig! Megrántom Daria pólóját, és
gyakorlatilag végigvonszolom az út hátralévő részén a kampusz
két nyolcas alakú tava között.
– Mondtam, hogy ne kérdezz semmit!
– Rendben! De legalább elengednéd a kezemet? Rohadtul
izzad a tenyerem, és bár imádom, amikor romantikusan
titkolózol, ez most egy kicsit sok, Penn!
Nevetve megrázom a fejem.
– Már csak két méter!
– Marxxx! – nyögi. – Megölsz engem, kicsim!
Amikor elérjük a pontot, szembefordulok vele, és elengedem
a kezét.
– Azt mondják, hogy ha két szerelmes diák kézen fogva,
nyolcas alakban körbejárja az egyetem két tavát, akkor
összeházasodnak.
Mivel már együtt lakunk a lakásban, amit Daria szülei vettek
neki, és a kampuszon mindenki az álompárnak nevez
bennünket, próbálom megmagyarázni magamnak, hogy nem
kellene kiakadni ezen. Daria mégis hátrál egy lépést, és a szája
elé kapja a kezét.
– Most megkérted a kezem?
– Nem – vigyorgok. – Ez csak egy ígéret arra, hogy megkérem
a kezed, mielőtt lediplomázunk. Hogy hangzik?
Bólint.
– Mint egy… álom.
Megkönnyebbülten sóhajtok. Oké. Rendben. Fasza.

Daria
 Notre Dame, második év

Kirobbanok az osztályterem ajtaján és szorosan a

mellkasomhoz szorítom a pszichológia tankönyveimet. Anyával
való hosszas vitatkozás után végre eldöntöttem, hogy mit
szeretnék csinálni, ha nagy leszek. Iskolai tanácsadó leszek, és
segíteni fogok a jövő kis Dariáinak. A hátizsákomat, amiben
csak a MacBookom, a telefonom, a pénztárcám és még pár
holmi van, pehelykönnyűnek érzem a vállamon. Alig várom,
hogy lássam a szupersztár barátomat ma este játszani a Navy
ellen. Penn teljesen odavan a politológia szakért. Szerintem
vissza akar menni, és változtatni akar azon a környéken,
ahonnan ő, Gus és Via származik.
Mosolyra húzódik a szám, amikor a tegnap estére gondolok.
Arra, hogy olyan hosszan és keményen szeretkeztünk, hogy
Penn panaszkodni kezdett, hogy nem marad ereje a mai
meccsre. Aztán arra gondolok, hogy – szinte lehetetlen módon –
ahogy telik az idő, a szex még intenzívebb, kétségbeesettebb és
tartalmasabb köztünk, mint korábban.
Éppen kilépnék a Lyons Hallból a kampuszon, a sötét boltív
alatt, ahol ezen az őszi napon sétálok, amikor egy kéz ragad
meg hátulról, és a boltív sarkába ránt. A hátam a falnak
csapódik, és hisztérikusan felsikítok.
Ne! Ez nem történhet meg! Ne!
Egy kéz a számra simul, és már épp azon gondolkodom, hogy
sikítanom kellene, vagy bele kellene harapnom ebbe a tenyérbe,
amikor a férfi, aki leszorított hátulról, előrehajol és rám mered.
A barátom az.
 A hamarosan halott barátom.
Pimaszul vigyorogva veszi le a tenyerét a számról.
– Mégis, hogy képzeled, hogy…
Egy vad csókkal hallgattat el, az ajkai durván az enyémre
tapadnak, én pedig elolvadok és belekapaszkodom a
tréningruhájába. Bolondulok ezért a fickóért. Olyan szerelmes
vagyok, mint egy hülye kis picsa, és zavarba ejtően kívánom őt.
Amikor végre levegőhöz jutunk, Penn hátraveti a fejét, majd
halálosan nyugodtan és komolyan bámulni kezd.
– Van egy kis meglepetésem.
Megrebegtetem a szempilláimat, amikor elővesz egy piros
almát a táskájából, és a kezembe nyomja. A szemem tágra
nyílik, amikor rájövök, mit jelent ez.
– Game over. Te nyertél. Legyőztél, pedig én voltam az, aki
bejelentés nélkül bevonultam a területedre.
Nem találom a szavakat. Ezért úgy döntök, hogy a lehető
legostobább dolgot teszem, amit lehet. Beleharapok az almába,
majd az ajkamat Pennéhez szorítom, és mindketten
beleharapunk az alma közepébe.
Pont úgy, mint Susi és Tekergő.
– A győzelem édesebb, ha együtt ünnepeljük – suttogom.
– Rendben. De az csak az első dolog. És ezúttal rohadtul
remélem, hogy érted a célzást, mert most kicsit többről van szó.
A helyiek hagyományos néphite szerint, ha két ember
megcsókolja egymást a Lyons Arch alatt, az házassághoz vezet.
Tud figyelni, Miss Followhill?
Pislogva hallgatom Pennt, és az ajkamba harapok, hogy ne
nevessek fel hisztérikusan. Hogy érti azt, hogy ez csak az első
dolog? Mert mi a második? A szám O alakot formál, ahogy
leesik a tantusz.
– Úgy érted…?
Nagyot bólint, és lehunyja a szemét.
– Tavaly itt volt a zsebemben. És most is a zsebemben van.
Egyelőre nem engedhetek meg magamnak gyémántot, ezért…
– Egy narancssárga tengeri üveg van helyette – fejezem be a
mondatot helyette, miközben a szívem a mellkasomban tombol.
Elvigyorodom.
– Kérlek, az ist… akarom mondani, Marx szerelmére,
szabadíts meg a kibaszott szenvedésemtől, és mondd, hogy a
feleségem leszel! Nem kérem, hogy idén meglegyen az esküvő.
Vagy jövőre. Vagy két év múlva. Csak arra kérlek, hogy kötelezd
el magad, és igen, tudom, hogy ez totál úgy hangzik, mintha Dr.
Philtől tanultam volna.
Átkarolom Penn nyakát, és olyan erősen csókolom meg, hogy
félő, leesik az ajkunk. Penn a levegőbe emel, és csókolgatni
kezdi az arcom, az orrom, a homlokom, majd végül az állam.
– Basssszus! – sziszegi. – Még mindig nem mondtad ki,
Koponyaszemű!
A pólói mostanában totálisan szakadásmentesek. Ahogy az
enyémek is.
– Igen, Penn Scully. Megtiszteltetés lenne a feleségednek
lenni!
– Hála a kibaszott égnek, már azt hittem, hogy itt öregszem és
döglök meg ezen a rejtekhelyen – hallom a boltív sarkából, és
oldalra biccentem a fejem. Itt van mindenki: az egész
focicsapat, a szurkolócsapat, anya, apa, Bailey, Via, Knight,
Luna, Vaughn és egy lány, akit nem ismerek, de már mindent
hallottam róla. Adriana is ott van, Harperrel a karján. Camilo
átkarolja a lány vállát, és mosolyognak. Nemcsak ránk, hanem
egymásra is.
Anya és apa tapsolnak. Bailey fel-le ugrál. Knight a felemelt
hüvelykujját mutatja, Vaughn pedig a szemét forgatja, de
közben mosolyog. Luna, Addy, Harper és Camilo úgy néz ránk,
mintha nyertek volna valamit. Boldogok a mi boldogságunk
miatt.
Ilyenek a jó barátok és az igazi családtagok.
Felemelnek és kihúznak, ha elmerültünk a saját tévedéseink
iszapjában.
És amikor nem vagy önmagad legjobb változata? Nos, ők
akkor is kurvára ott vannak, és várnak, mert mind emberek
vagyunk.

VÉGE
 Kęszęnetnyilvánítás

Mindig átírom a könyveimet, de ehhez most csak három vázlat

kellett, hogy tényleg jó legyen. Nem. Várjunk csak… négy. Igen.
Daria történetének négy, teljesen különböző változata született
végül. És Charleigh Rose meg Tijuana Turner mindegyiket
elolvasta, szóval elég, ha csak annyit mondok, hogy nekik kell
köszönetet mondanom elsőként ezért a könyvért.
Továbbá köszönöm Lana Kartnak, Melissa Panio-Petersennek,
Sarah Grim Sentznek, Amy Halternek és Ava Harrisonnak.
Köszönöm, hogy nem utáltok. Nagyon nagyra értékelem.
Angela Marshall Smithnek, Paige Smithnek és Jenny Simsnek,
a csodálatos szerkesztőimnek – nem tudom megköszönni, hogy
nem utáltok, mert nem tudom, hogy ez igaz-e, de köszönöm,
hogy mindig türelmesek vagytok velem. Én ezt is nagyra
értékelem!
Köszönöm Letitia Hassernek és Stacey Blake-nek, akik mindig
megszépítik a könyveimet. Köszönöm, hogy ilyen hihetetlenül
tehetségesek vagytok. És Lin Tahel Cohennek, az
asszisztensemnek, aki mindent megtesz értem, épp csak levegőt
nem vesz helyettem. Azt hiszem, borzalmasan függök tőled!
Helena Huntingnak – köszönöm, hogy fogod a kezem. Jenn
Watson – köszönöm, hogy létezel. És az ügynökömnek,
Kimberly Browernek, aki erre a sorozatra már azelőtt
leszerződött, hogy elkezdtem volna írni. Hűha! Mindannyian
szuperek vagytok!
Külön köszönet a Sassy Sparrows csoportnak, a kedvenc
csoportomnak az univerzumban, és a csodálatos önkéntes
promóciós csapatomnak, ami folyamatosan növekszik, ezért
úgy döntöttem, hogy az egyszerűség kedvéért minden
könyvemben két-két másik tagnak fogok köszönetet mondani.
Hatalmas köszönet a Social Butterflynak a csodálatos PR-
szolgáltatásokért. Jenn, te tényleg egy szikla vagy, és az egyik
legjobb ember a szakmában. Brooke, Sarah, Nina – ti, hölgyeim,
kőkemények vagytok!
Szeretnék köszönetet mondani azoknak a bloggereknek is,
akik időt szakítottak rá, hogy elolvassák ezt a könyvet, csak és
kizárólag az írott szó iránti szerelmükből adódóan, és neked is,
az olvasónak, amiért lehetővé tetted, hogy azt csináljam, amit
szeretek. Kérlek, ha van időd, írj nekem egy rövid, őszinte
véleményt!

Örök hála,

L. J. Shen
 Tetszett a Vakmerő? Ne maradj le semmiről!

Csatlakozz az olvasóklubomhoz! (https://goo.gl/eqDz46)

Iratkozz fel a hírlevelemre! (http://eepurl.com/dgo6x5)

Kövess Instagramon! – @authorljshen

Lájkold a szerzői oldalamat! (www.facebook.com/authorljshen)

 elilah
1. FEJEZET

A főnököm világbajnok seggfej volt.

A hétfő délutáni, kötelező, háromórás megbeszéléseken III.
Charles Ulysses Macy a nagyrészt férfiakból álló sportprogram-
szakosztály tagjainak a legutóbbi hódításaival dicsekedett.
Kibámultam az ablakon, miközben Charles tovább dumált, és
azon tűnődtem, hogy a főnököm valamelyik őse rávarratta-e a
monogramját a párnahuzatra. Micsoda díszei lennének egy
vendégszobának a tűzpiros párnák azzal a monogrammal –
amit a Macy család férfi tagjai úgy gondoltak, érdemes
továbbadni a leszármazottjaiknak –, hogy CUM, azaz ondó.
Elmosolyodtam, és felálltam.
– Miss Maddox? – szólalt meg Mr. CUM a tárgyalóasztal
végéről.
Az asztalnál húszan is elfértünk, és három sorban álltak a
székek. Hirtelen hatvan szempár szegeződött rám.
– Igen, Mr. Macy?
– Valami mondanivalója van?
– Nem. Azt reméltem, csendben kiosonhatok. Ma este meccs
van, és le kell mennem a jelmeztárba.
– Nos, akkor igyekezzen! Ne tartsa vissza a kiöltözéstől egy
olyan apróság, mint a csapatmegbeszélés.
Seggfej.
Páran kuncogtak, ahogy az ajtó felé tartottam, de nem igazán
érdekelt. A legtöbben úgyis csak féltékenyek voltak. Ma este én
tudósítok élőben a New York Steel és a Cowboys meccséről, ők
pedig egy sörrel a kezükben nézik végig a meccset, miközben a
másik kezükkel a tréninggatyájukban kotorásznak.
Harmincnál is több újságíró jelentkezett az új posztomra – a
World Media Broadcasting alkalmazott focitudósítója helyére.
Azonban én leszek az, aki elbeszélgethet a focistákkal a meccs
után, nem ők. Ettől persze nem különösebben lettem népszerű a
kedves munkatársak körében. Annak ellenére, hogy az utóbbi
néhány évben heti nyolcvan órát dolgoztam azért, hogy eljussak
oda, ahol most vagyok, a harminc órát melózó pasik rögtön a
varázserejű puncimmal hozták összefüggésbe a sikeremet.
Dögöljenek meg!
Ahelyett, hogy egyenesen a jelmeztárba mentem volna,
tettem egy kitérőt az irodámba. Indie rögtön utánam jött. Felült
egy vendégszék karfájára, lábát pedig feltette az ülésre.
– Gondoltam, ez jól jön!
Jelentőségteljesen egy darab Irish Spring szappanra pillantott,
amely ott hevert a rendetlen íróasztalom kellős közepén.
– Büdös vagyok?
– Az öltözőbe, a meccs utánra. Jó rég nem kufircoltál.
Gondoltam, rád férne egy kis elejtettem a szappant
kutyapozíció.
 – Te még Mr. CUM-nál is rosszabb vagy! – Csevegés közben
bőr aktatáskámba hajigáltam a kutatási anyagomat. Minden
statisztikát kívülről fújtam, de a vonatúton szerettem volna újra
átnézni. – Kösz, nem kérek szappant. Még egy hónap van vissza
a tisztítókúrámból.
– A tisztítókúra a bélrendszernek kell, nem a hüvelynek.
– Csak öt hónapja nem voltam senkivel. Jót tesz a lelkemnek.
Indie elvigyorodott.
– És a Duracell is örül neki.
– Ki kéne próbálnod! Szuper méregtelenítő, ha hat hónapig
nem jársz senkivel.
– Kösz, én maradok a gyümölcsleves méregtelenítésnél!
Indie kinyitotta a táskáját, és kivett egy üveg élénk rózsaszín
körömlakkot, és itt, az irodámban nekiállt kifesteni a
lábkörmét, ami már eleve élénk rózsaszín volt.
– Te meg mit művelsz?
Indie megszakította a festést, és úgy bámult rám, mintha
meghibbantam volna.
– Kifestem a lábkörmömet. Reggel már feltettem egy réteget,
de ebből a színből tulajdonképpen kettő kell. Egyrétegű
körömlakk, a nagy túrót!
– Muszáj az én irodámban kipingálni a lábkörmödet?
– Az enyémben büdös lenne tőle.
– De az enyémben lehet büdös?
– Te amúgy is mindig mindent megszaglászol. Könyveket,
kaját… Azt ne hidd, hogy pár hete, amikor teniszeztünk, nem
láttam, ahogy megszagoltad a vadiúj teniszlabdát, amit
elővettél.
 – Az más. Én döntöttem úgy, hogy megszagolom.
Nem most akartam beismerni, hogy két napja rendeltem egy
L’Oréal Perfumeries körömlakkot. Miért nem találták fel előbb
az illatosított körömlakkot?
– Amúgy meg úgyis elmész – vont vállat Indie. –
Meginterjúvolhatsz egy rakás izzadt, félmeztelen pasit. A
marketing helyett nekem is az újságírást kellett volna
választanom.
– Viszont te meg pokolian ügyes vagy abban, hogy egy rakás
szart rátukmálj az emberekre.
– Igazad van. Tényleg az vagyok. – Felsóhajtott. – Hé… Easton
ma visszajött.
– Tudom. Két héttel előbb, mint gondoltuk.
– Tudtad, hogy Subway a beceneve?
Csak pislogtam.
– A sajtóban senki nem nevezi Subwaynek.
– Ó. Nem a sajtó nevezi így.
Kételkedtem benne, de azért ráharaptam a csalira.
– Akkor ki nevezi Subwaynek?
– A nők.
Indie vidáman felvonta a szemöldökét, élénkpiros rúzsa egy
árnyalattal világosabb volt, mint tűzvörös haja. Iszonyatosan jól
állt neki, bár nehéz volt másra összpontosítani, mint a színes
ajka és a hófehér bőre közötti éles kontrasztra.
– Azért, mert eredetileg brooklyni, és metróval járt csajozni?
– Nem. De nem rossz tipp.
– Akkor világosíts fel! – Vállamra vettem a bőrtáskámat. –
Muszáj lemennem a jelmeztárba, aztán pedig indulnom kell.
 – Sokkal mókásabb, ha találgatnod kell!
Kiléptem az irodámból, és Indie utánam jött a liftig; a sarkán
járt, hogy ne kenje el a körömlakkot.
– Mert egész nap mozgásban van?
– Nem. De lefogadom, hogy így van. Láttad azt a táncot, amit
az utolsó gólnál lejtett? Úgy mozgatja azt a keskeny csípőjét,
mint egy profi sztriptíztáncos!
A lift sípolt, Indie belépett utánam. Megnyomtam a kettes
gombot, hogy lemenjek a jelmeztárba.
– Mert olyan tömeg van az ágyában, mint a négyes metrón?
– Nagy szívás lenne!
– Ha nem segítesz átöltözni, és jössz velem a stadionig, akkor
azt hiszem, vége a kis játékunknak.
A lift három emelettel lejjebb megállt. Indie az érzékelőhöz
tartotta a kezét, hogy ne csukódjon be az ajtó, és utánam
kiabált, miközben a jelmeztár felé vezető hosszú folyosón
haladtam.
– Nem az Subway! Nem a metróról beszélek, hanem a
szendvicsboltról. Tudod… ahol rácuppanhatsz arra az isteni
huszonnégy centis példányra!
A fejemet ingatva kiabáltam hátra, még csak vissza se
fordultam.
– Sziamia, Indie!
– Piros ruhát vegyél föl, az áll a legjobban! És széles övet!
Ami kiemeli a vékony derekadat és a formás csípődet! Tuti,
hogy a tavalyi Super Bowl hőse értékelni fogja az
erőfeszítéseidet!
Most tudósítottam másodszor a New York Steelről, de először
jelentkeztem be az öltözőből. Ott álltam egy tucat riporter
társaságában az öltöző előtt, és igyekeztem ugyanolyan
lezsernek látszani, mint ők. A nagy kék ajtón csúnya horpadás
díszelgett, mintha valamelyik játékos azon vezette volna le a
feszültségét. A túlméretezett ajtót több bajnokigyőztes-felirat
keretezte; a tavalyi Super Bowl-győztes felirat büszkén
terpeszkedett középen, pontosan a csapat logója alatt.
Néhány perc múlva egy biztonsági őr kinyitotta az ajtót, és
intett, hogy bemehetünk. Pár riporter felmutatta a belépőjét,
ahogy elhaladt mellette, másoknak láthatóan nem volt
szükségük bemutatkozásra. Henry, ahogy azt a biztonsági őr
viseltes kitűzőjén olvashattam, mindenkit név szerint ismert.
Pár riporter a lánya hogyléte iránt érdeklődött. Úgy tűnt,
Larissa nemrég eltörte a karját kosárlabdázás közben. A kis
létszámú csapat tagjai jól ismerték egymást.
Alig vártam, hogy bejuthassak, de nem siettem különösebben.
A tömeg gyorsan ritkult, így csak négyen maradtunk a folyosón.
Mély lélegzetet vettem, és az ajtóhoz léptem; igyekeztem nem
kimutatni a félelmemet. Elmosolyodtam, felmutattam a
belépőmet, és a biztonsági őr kitűzője felé böktem, amin az állt:
Henry Inez.
– Helló.
– Helló – bólintott az őr.
– A kezdőbetűinek a jelentése: helló, érti, HI.
Szuperül sikerült eltitkolni a rettegésemet. Amikor ideges
vagyok, összevissza beszélek.
HI összevont szemöldökkel pillantott le rám. Majd fogta a
kitűzőjét, megtapogatta a mellkasát, mintha az
olvasószemüvege után kutatna, aztán felsóhajtott, és eltartotta
magától a belépőmet, hogy elolvashassa.
– Van második keresztneve is, Delilah Maddox?
– Anne.
Henry elvigyorodott.
– DAM, azaz gát.
A csacska kis beszélgetés némileg megnyugtatott, és rájöttem,
hogy eddig visszatartottam a lélegzetem, így most kifújtam a
levegőt.
Henry visszaadta a jelvényemet.
– Maga Tom lánya, ugye?
Bólintottam.
– Harminc éve dolgozom itt. Manapság már nem születnek
hozzá hasonlók. Az egyik legjobb sportoló volt, aki valaha
ezeket a padokat koptatta. Az önteltség szikrája sem volt meg
benne. Igazi úriember volt. Őszinte részvétem. Az egész
sportszakma számára komoly veszteség.
– Köszönöm.
Henry körbemutatott az öltözőben.
– Ezek a fiúk? Öntelt hólyagok. Ne hagyja, hogy felhúzzák!
Oké, DAM?
Bólintottam, és reménykedő mosollyal visszavettem a
belépőmet.
– Nem hagyom.
Ahogy befelé tartottam a belső szentélybe, meglepett már az
öltöző puszta mérete is. Elég fotót láttam az öltözőkről ahhoz,
hogy tudjam: hatalmasak, de innen, belülről nézve azonnal
ámulatba ejtettek a döbbenetes méretek. A falakat széles
öltözőszekrények szegélyezték; a helyiség közepe nagyrészt
üres volt, néhány külön kialakított ülőrészt kivéve. Minden
ülőrészben négy széles bőr karosszék volt, köztük pedig üveg
dohányzóasztal. Minden rendezett volt, és makulátlan. A
szekrények fölött külön-külön ki volt világítva a tulajdonos
neve, és mindenütt játékosok csevegtek a riporterekkel. A
hangulat könnyed volt és vidám, valószínűleg a meccs
eredményének köszönhetően. A Steel 28:0-ra nyert. Engem, a
terem közepén láthatóan magányosan álldogáló, egyetlen nőt
senki nem vett észre. Vagy ha észrevettek, akkor sem
foglalkoztak velem. Leengedtem eddig mereven tartott
vállamat.
Megtaláltam Nicket, az operatőrömet, aki már bent volt;
észrevettem, hogy a Steel rúgója épp ráér, ezért odamentem, és
feltettem néhány kérdést. A srác még mindig mezt viselt, de a
többi védőfelszerelését beszélgetés közben vette le. Könnyű első
interjú volt ez, és a csevegéstől magabiztos lettem.
– Köszönöm, hogy rám szánta az idejét, Aaron – mondtam,
amikor a kamerát kikapcsolták.
– Nagyon szívesen. Maga jött Frank Munnard helyére, ugye?
– Igen.
– Rémes alak volt! Jó, hogy nyugdíjba ment. Annak ellenére,
hogy a fejünk fölé van írva a nevünk, a fél csapat nevét
összekeverte. – Állával a szekrények felső része felé bökött. – És
kösz az utolsó kérdést a fiam focicsapatának edzősködésével
kapcsolatban. Boldog lesz, ha megtudja, hogy élőben is
megemlítettem a nevét!
Elmosolyodtam; eszembe jutott, amikor kislánykoromban
apám név szerint említett élő adásban. Úgy éreztem magam,
mint valami híresség. Rég nem gondoltam erre, de ezek az
emlékek fontos szerepet játszhattak abban, hogy minden
interjúm végén felteszek egy személyes kérdést. Ahogy hétről
hétre láttam, hogy dolgozik apám, a statisztikáról szóló
beszélgetés meglehetősen unalmassá vált. De amikor
bepillantást nyerhettem a játékosok magánéletébe, az mindig
felkeltette a figyelmemet. Sokkal inkább tűntek igazi embernek,
semmint menő sportolóknak.
Továbbindultam, tekintetem a termet pásztázta. A hatalmas,
kerek terem egyik felében nyüzsögtek az emberek; olyan sűrűn
álltak a riporterek, hogy nem is láttam az adott játékost. De fel
sem kellett pillantanom a szekrény felső részére, hogy tudjam,
ki az, akire várakoznak.
Brody Easton.
Brody Easton bárhová ment, a sajtó a nyomában volt;
nagyrészt azért, mert arrogáns showman volt, aki mindig
szolgáltatott valami újdonságot. Az sem ártott, hogy a kamera
imádta jóképű arcát és dögös testét, ahogy a nők is, akik
gyakran vették körbe fotózáskor.
Néhány más játékost is megszólaltattam, de kihagytam
azokat, akik a vetkőzés különböző fázisaiban voltak. Sok
meztelenség vett körül, de nagyrészt pucér mellkasokat és
hátsókat lehetett látni. Átöltözés közben majdnem minden férfi
hátat fordított, és a szekrénye felé fordult. Tekintetem néhány
másodpercig elidőzött Darryl Smith kemény fenekén – egek,
micsoda izmos hátsó! –, de gyorsan összeszedtem magam.
Muszáj profiként viselkednem, főleg, ha ugyanezt várom el a
játékosoktól is.
Amikor végre ritkulni kezdett az Eastont körülvevő tömeg,
odaléptem hozzá. Dereka köré egy törülközőt csavart, és nem
volt rajta póló. Szentséges isten! Talán ez a tisztítókúra mégsem
volt olyan bölcs döntés. Úgy éreztem magam, mint aki
többnapos éhezés után beszabadul az élelmiszerboltba. És
mivel a sportolók a gyengém, ez az élelmiszerbolt a kedvenc
kajáimmal volt tele. Muszáj összeszednem magam!
Az operatőröm kezdő pozícióba emelte a lámpáját, így
figyelmem Brody titáni válláról az arcára terelődött, amely
sokszor ott virított a hétfő reggeli pletykalapok címoldalán.
Állkapcsa szépen formált és négyszögletes volt, napbarnított
bőrén épp csak kiütközött a borosta. Tekintetem követte ívelt
járomcsontját, elhaladt bűnösen telt ajka és tekintélyt
parancsoló sasorra mellett, majd találkozott a legszebb
szempárral, amit valaha láttam. Jézusom! Élőben még szexibb.
A sűrű, sötét szempillák alatt világoszöld, mandulavágású
szem csillogott. Olyan rabul ejtő volt a szeme, hogy
megrémültem. Megráztam a fejem, abban a reményben, hogy
kiszakítom magam Easton bűvköréből. Szerencsére Nick miatt
kénytelen voltam ismét a valóságra összpontosítani.
– Easton gyakran hangoztatja, hogy nőket nem lenne szabad
beengedni az öltözőbe. Ne számíts arra, hogy ugyanolyan
udvarias lesz hozzád, mint a régi cimboráihoz!
Nick több mint tíz éve volt a csapat operatőre; figyelmeztetése
nem tréfa volt, hanem tapasztalat.
Valamint hallottam a viszályról Brody Easton és Susan
Metzinger, egy rivális tévécsatorna tudósítója között. Susan
nyilvánosan azzal vádolta Brodyt, hogy káromkodik az
öltözőben, és az eseten több mint egy hónapon át csámcsogtak a
bulvárlapok. Brody kijelentette, hogy Susannek semmi
keresnivalója az öltözőben, és a káromkodást láthatóan a férfi
riporterek egyike sem bánta. Susan egy teljes oldalon át sorolta
Brody káromkodásait, melyek szerinte sértők a nőkre nézve. Az
idézetek nagy részét kiemelték az eredeti szövegkörnyezetből,
azonban a cikket fél tucat videóklip kísérte, ahol Brody épp egy
nő mellét vagy fenekét stírölte. És itt elindult a lavina. Mindez
több mint egy évvel ezelőtt történt, de fejben felkészültem a
hírhedt irányító viselkedésére.
– Készen állsz?
Nick vállára vetette a táskáját, és felemelte a kamerát. Az
előttünk álló riporter befejezte az interjúját, és kezet rázott
Eastonnal.
Ennyire készen még sosem voltam.
– Persze.
Előreléptem, és kinyújtottam a kezem.
– Delilah Maddox vagyok a WMBC Sporthíradótól.
Easton arcán lassú mosoly terült szét, majd azzal lepett meg,
hogy odahajolt hozzám, és arcon csókolt.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem!
Nem voltam biztos benne, hogy így akar-e kelepcébe csalni –
azt várva, hogy miután az imént csupán kezet rázott a férfi
riporterrel, én majd leszúrom azért, mert engem arcon csókolt
–, vagy egyértelműen a szexuális vonzerejét használja fel arra,
hogy kibillentsen az egyensúlyomból. Bárhogy is volt, nem
mentem bele a játékba. Megköszörültem a torkomat, és
kiegyenesedtem, annak ellenére, hogy remegett a térdem.
– Nem gond, ha felteszek néhány kérdést?
– Mi másért lenne itt?
Nem törődtem a gúnyos megjegyzéssel. Brody még mindig
mosolygott. Igazából inkább vigyor volt ez, és úgy éreztem
magam tőle, mintha játékszer lennék a kezében.
– Készen állsz, Nick?
Az operatőröm végzett az előkészületekkel, készen állt a
világítás is, majd pozícióba emelte a kamerát, és megadta a
kézjelet.
– Gratulálok a mai győzelemhez, Brody! Hogy érzi magát
most, hogy lement a térdsérülése utáni első meccse? – emeltem
fel a mikrofonomat, tudva, hogy Nick egészen közelről vesz
minket.
– Nagyon… – Brody könnyedén a derekán levő törülköző
után nyúlt, és megrántotta a csücskénél. A törülköző a földre
esett. – Nagyon jól érzem magam. Remekül. És maga? Először
jár férfiöltözőben, ugye? És hogy tetszik, amit eddig látott? –
Ajka igazi, ördögien gonosz mosolyra húzódott.
Mielőtt észbe kaptam volna, pillantásom letévedt meztelen
altestére. A francba! Mondhatni, egy szál semmiben áll előttem.
Teljesen megzavart az, hogy milyen hosszan lelógott. Subway.
Meglehetősen illett rá a becenév. Valószínűleg egy teljes perc is
eltelt, mire képes voltam válaszolni. Egy perc némaság, élő
adásban. Remek!
 – Igen. Ööö… az öltöző nagyon… öööö… szép.
Úgy beszéltem, mint egy idióta. Élő adásban.
Az a szemétláda folytatta az interjút.
– Olyan nagy, mint amilyennek gondolta?
– Ööö… sokkal nagyobb, mint képzeltem.
Brody mosolya még szélesebb lett.
Hűha!
Muszáj magamhoz térnem, vagy a legelső öltözői interjúm
örökre nevetség tárgya lesz. A nézőknek fogalmuk sem volt
arról, hogy Brody deréktól lefelé meztelen volt.
– Mit gondol, ma százszázalékos teljesítményt nyújtott?
Brody szemöldöke a magasba szaladt.
– Ha a mai meccsre céloz, akkor feltétlenül. Száz százalékban
odatettem magam a pályán. Vannak bizonyos területek, amiken
tudnék még alakítani, de a térdem ma százszázalékosan
teljesített.
Világoszöld szeme elsötétült, én pedig néztem, ahogy lesüti
hosszú, sötét szempilláját. Követtem tekintete vonalát, és
hirtelen meztelen hímtagjára siklott a pillantásom. Már megint.
A francba! Felnéztem, de éreztem, hogy elpirulok. Ezt most
rögtön be kell fejeznem, különben élő adásban céklavörös
leszek.
– Nos, isten hozta újra itt! És gratulálok a mai győzelemhez!
Megvártam, amíg Nick leengedi a kameráját, és lekapcsolja a
fényt. Majd egyenesen Brody Easton öntelt képébe bámultam.
– Ugye tudja, hogy maga egy seggfej?
Brody szeme felparázslott.
– Tudom.
 Amint kirohantam az öltözőből, még hallottam, hogy a hátam
mögött összecsapódnak a tenyerek, és felharsan a nevetés.