R’n’R Suicide

WordCitizen levele az Alvilágból, a Wanted magazin olvasóinak. Téma:

Rock and Roll Suicide. Sex & Drugs & Rock and Roll. Emlékszem, sírtam,
amikor végre először meghallgathattam ezt az Ian Dury & The Blockheads
számot Pierre Clemente, a francia színész sztereóján, Párizsban, 1979
tiszta őszén, miközben a házigazda heroin túladagolás miatt gyakorlatilag
üzemképtelenné vált a konyhában, mert Serguei Pravda orosz punk egy
nyelvén átadott LSD bélyeg segítségével elcsábította barátnőjét, Daphnee-
t. Pierre Clemente túlélte a túladagolást – ha a korszakváltást nem is.
Daphnee még aznap éjjel, az LSD trip leszálló ágában otthagyta Sergei
Pravdát, hogy aztán végleg eltűnjön a sajtszagú francia kultúrában. Az
eset egyetlen tanúja, Miki Kém az LSD trip ellenére, vagy éppen annak
egyenes következményeként magyar politikus lett, s mint ilyet, utolérte a
szakmát sújtó végzet, megháborodott, s nem tudta többé
megkülönböztetni a gitárt az ukulelétől. Rám pedig az a hálátlan feladat
hárult, hogy most, húsz év után, immár öreg, gyakorlatilag béna
emberként próbáljak értelmet találni ebben a régi, zavaros történetben, itt
az Isten penészes háta mögött.

 Kezdjük az alapvető problémával. A Rock and Roll, "elmulasztván,

hogy határozatot hozzon" (DJ Helmut), halott. Halottabb, mint Lenin
composite múmiája a McDonalds téren, a szent Moszkvában. Összes
mutációjával együtt az lett, aminek pénzelői és az őket hanyattfekve
kiszolgáló média, sajtó, rádió, televízió akarták, mindless entertainment,
ostobák szórakozása. Nézzük meg most, hogy mi maradt a régi
himnuszból. A szex ugye - annak ellenére, hogy szorgalmasan művelik
még izzadó kis katonái a  globális éjszakában, nem igazán ajánlható
therápiaként immár. A modern ember túl sokat tud már saját testéről
ahhoz, hogy ne legyenek illúziói. Illúziók nélkül üres az élet, nélkülük a
szex sem okoz örömet. Ugyanazzal a partnerrel csinálni, végtelennek tűnő
éveken át egyszerűen unalmas. A testnyílások száma korlátozott,
gyakorlatilag mindegyik ugyanazt mondja, ugyanúgy is néz ki, ugyanoda
vezet. A dologhoz hagyományosan fűzött pszichodráma is csak abszolút
kezdőnek nyújt  örömet, annak is csak addig, amíg renyheségből ki nem
lép szerepéből, és el nem rontja a játékot.

Miután a nő és férfi között betiltottuk a különbséget, nem igazán

maradt sem meghódítani, sem felfedezni való. A nemek háborújának vége
van, nincs már kinek megadnod magad. Ehhez jönnek még a világ minden
részén, lelkes kormányzati közreműködéssel kikísérletezett betegségek,
amelyek gyakran eredményezik, hogy a sexually active individual előbb-
utóbb elevenen megrohad. Egyre többen dőlnek be egyházaknak, azok
pedig tiltják a szexet, persze nem azért, amiért kellene (prokreáció).
Túlvilági büntetést helyeznek kilátásba, noha a büntetés a szexuális
aktivitásban való részvételért nagyon is itt és most hajtatik végre. Tisztán
kell látnunk: sötét vízeken vitorlázó, magányos levelekként úgy sodródunk
át a huszonegyedik századba, hogy nem érdekel már bennünket jól
megkettyinteni a másikat. Elvágni a torkát, tarkónlőni, felrobbantani,
átküldeni az örök táncparkettre, az igen, de a másodperc milliomod
részének töredékére gyengédnek lenni a másikhoz, annak örömében
örömet lelni, azt biztos, hogy nem. Az olyan abszurd dolog lenne nekünk,
büszke, független szellemeknek, mint például a szolidaritás, vagy
őszinteség akár egy pillanatra. Elolvasva az 1999-es budapesti sajtót, az
embernek az a szilárd meggyőződése támad, hogy ezek az emberek nem
szeretkeznek, vagy ha igen, az nem fontos.

 Drogs. Akár öt évet is kaphatsz egyetlen spliff birtoklásáért. Volt

egy kis bágyadt tiltakozás az öreg antidemokraták sátáni elképzelései
ellen, aztán elaludt a dolog. Az arcok inkább hazavánszorogtak, bebújtak a
spejzba és még hülyébbre szívták magukat, idiotikus drum & bass zenére
szundikálva.  Várható, hogy néhány hónap múlva több rendőrspicli lesz az
országban, mint akár a nácik, akár a komcsik alatt. A spicliskedés,
besúgás, bemószerolás nyilván a közszellem legmegfelelőbb önkifejezése
itt. Ez a nép már hosszú idő óta a sunyiságot, az árulást, a véget nem érő
hazudozást gondolja legalkalmasabb eszköznek a helyi klíma és gravitációs
körülmények semlegesítésére. Szeretnek itt hazudni, csalni, lopni,
gyűlölni, félni. Minél kisebb az ember, minél elenyészőbb a karaktere,
minél inkább kiszogáltatja magát a sorsának, annál szívesebben látott a
szarszagú folyóknak eme gőgös völgyében. A rock and roll, s vele összes
mutációi, mindenütt halott, mint Lugosi Béla. Itt viszont meg sem
születhetett. Mert itt nem szeretnek játszani. Inkább az oj vé, a jajjaj, a
majd én megszívatom. Abban a pillanatban, amikor észreveszik, hogy
akarsz valamit, meggyűlölnek, és rádszabadul az egész csürhe.

 A helyi kultúra, a minden mástól eszetlenül különbözni akaró

tudatállapot disznózsír és alkoholalapú. Innen a mérhetetlen izgágaság,
agresszió, az együttműködésre való képtelenség. A disznózsír és az
alkohol éppenúgy drogok, mint a heroin vagy az ópium, módosítják az
agysejteket, a géneket, a percepciót, a hangulatot. A disznózsír és alkohol
abban különbözik a herointól, vagy az LSD-től, hogy egyébként
egészséges emberek esetében a heroin, vagy az LSD kifejezetten erősíti a
szépérzéket, amíg a disznózsír és az alkohol rontja. A heroin és az LSD
áldozatai megszépülnek haláluk előtt, karcsúbbak lesznek, jobban
öltözködnek, átszellemül az arcuk. A disznózsírba, vagy alkoholba fulladók
viszont meghíznak, eldurvulnak, egyre büdösebbek lesznek, mielőtt
szétrobban a májuk és feloldódik a jellemük, az agyuk. Amikor pedig
disznózsír, alkohol, THC, heroin, LSD és speed keveredik, maga a pokol a
végeredmény, olyan rémálom realizálódik, amely még Hunter S.
Thompson számára is elviselhetetlen lenne. Ebből a  rémálomból
pattannak ki a helyi sárga sajtó hősei, az arcnélküli lovasok.

 Jól kitol veled, aztán meggyűlöl a saját bűne miatt és megbüntet,

majd kioktat. Így működik a magyar agy, ez itt a kommunikációs norma.
Ha beszélgetni akarsz velük, meg akarsz érteni és értetni dolgokat, csak
vakkantanak egyet, mint a kutyák, aztán sántikálnak tovább a
slusszkulccsal, jeltelen tömegsírjuk felé. Arcok, akik soha sem éltek,
sohasem utaztak, s a világból kevesebbet értenek, mint a szárnyas
hangya, dominálják a színt.

 Gitár darabokban, keyboard eladva, dobgép összehajtva, erősítő

leégett, hangfal kipukkadt, effect box ki tudja, hol van. Ez volt az utolsó
show, feloszlott a banda, hazatántorgott az utolsó rajongó is, zsebében a
lopott mikrofonnal. Rock & Roll egyedül maradt a kihalt Művelődési
Gyárban. Fellép egy székre, zsebéből gitárhúrt vesz elő. „Rock and Roll
Suicide”, mondja és felköti magát. Az utolsó kép, amit a hasadó hajnal
első sugarában még lát: fiatal paraszt kénágyást kapál a horizonton.
Beleég a pupillába.