Szeretett közönségünk, kedves barátunk

Lehetne ez a megszólítás csupán formailtás, behízelgő udvariasság, ha nem éltünk

volna meg együtt az elmúlt időszakot és nem tudnánk valamit közösen. Ez a
tapasztalás kegyetlen volt, ugyanakkor megvilágosító erejű. Az egészségügyi
dolgozóknak üzenő emberiség képét nehezen lehet feledni. A hirtelen támadt
csöndben lelkünk legmélyén zajló folyamatokról a világhálóra ragadva üzentünk a
külvilágnak. Akár a barlang falára vésett őskori lenyomatokkal a közlés
elpusztíthatatlan igénye jelent meg, csupán az eszköz változott. Volt azonban egy
épület, eben az időszakban, ahol háromezer év óta, ugyanazzal az eszközzel zajlott
a munka, a legszigorúbb szabályok között és ellenére, hiszen hol    csókolná meg
egymást két ember maszkban? Miféle erő tartotta a hitet ebben az intézményben,
amikor minden amiért dolgoztunk bent maradt, amikor az elkészült előadások végén
nem taps szólt, hanem a rendező által kimondott “köszönöm a közös munkát…” és
elkészült több olyan előadásunk, melyek mindegyikében visszhangzottak a világból,
az országból és legfőképpen a városból, Miskolcról a falakon keresztül felénk áradó
érzelmek. Beépültek az előadásokba és valami egészen ritka lelkesedéssel, harci
kedvvel töltötték fel az üres nézőtér iszonyával szemben álló kicsinynek látszó
sereget. A jövőt láttuk és a jövőtt teremtettük, azt, ami most a jelen, amikor végre
azok ülnek a nézőtéren, akikre az elmúlt többszáz napban gondoltunk és a jövő, ami
tele lesz mindazzal a kincset érő emberi gazdagságból, amit az elmúlt időszakból
tanultunk és megértettünk, hogy aztán előadásokat hozzunk létre mindabból a
rádöbbenésből, amit az emberi működés komplexitása bennünk okozott. Miskolc és
mi, (ami a címe is volt annak az előadásnak, amikor egy csapat színész gyalog
vándorolt a városba) ma már egy egység.    A színház és a város közös történelmet
ír. Ahogyan a néző is eggyé válik a színpadon hőssé váló, vagy éppen csetlő botló
figurával és nem lehet tudni hirtelem ,hogy vajon én vagyok fönt a színpadon, vagy a
hős lakik idebent..? A Miskolci Nemzeti Színház a miskolci nézőre jellemző
külüönleges bizalommal és őszinte nyitott kiváncsisága által vált az ország egyik
legjelentősebb színházává, hírt adva arról, hogy van itt valami egészen különleges,
ritka és nehezen megfogalmazható jelenség, amit a leginkább akkor lehet megérteni,
amikor odabent a város szívében, ebben a kétszáz éves épületben a nézőtéren
ülünk.
Együtt. Végre.