Boldogtalan királynék

Helga Thoma
Gabo (2005 dec)

Címke: életrajz, történelem

életrajzttt történelemttt
Tragikus házasságok majdnem minden európai udvarban lejátszódtak. A
császárok és királyok leányait egyszerűen árunak tekintették, adták-vették
őket, és államérdekből sokszor már gyermekkorukban elküldték valamilyen
távoli országba, hogy egy olyan férfi mellett éljék le az életüket, akit még
sohasem láttak. Boldogságról nem esett szó. Akadtak azonban boldogtalan
királynék, akik nem hagyták megtörni magukat, és minden szenvedés
ellenére volt annyi erejük, hogy meghatározó módon avatkozzanak be a
politika ügyeibe.
 Helga Thoma

Boldogtalan királynék

Tragikus királyi házasságok

 Előszó
A fejedelmi paloták pompája és csillogása a régi idők fényűzését és a
túláradó életörömöt sugallja, ámde a fényes homlokzat mögött sokszor
boldogtalanság és szenvedés rejlett. Szinte nincs olyan fejedelmi udvar,
amely nem lett volna tanúja az évszázadok folyamán néhány tragikus
házasságnak. Azon nincs mit csodálkozni, hogy e tragédiák szenvedő
alanyai majdnem mindig a nők voltak. A hatalom és a boldogság sokszor
szorosan összefügg. És mivel a férfiaknak többnyire jóval nagyobb
hatalmuk volt, mint a nőknek, arra is több lehetőségük nyílt, hogy maguk
alakítsák a magánéletüket, és akkor is megtalálják a boldogságot, ha ezek a
többnyire balkézről való kapcsolatok nem szolgálták is az államrezont.
A nők nem rendelkeztek ekkora szabadsággal. Nekik ki kellett bírniuk
ott, ahová a magas politika és az államérdek állította őket, s el kellett
tűrniük mindazt, amit elkövettek ellenük – egészen a keserves végig. Még
szerencsésnek mondhatták magukat azok, akiket „csak” megcsaltak, s bele
kellett törődniük, hogy ha rangban nem is, de a valóságban egy ágyas tölti
be az udvar első hölgyének szerepét. Az oly sok királynét sújtó szenvedések
palettája ugyanis a semmibevevéstől és megaláztatástól egészen a
pszichikai és fizikai bántalmazásig terjedt.
Mindehhez társult az az olykor elviselhetetlen nyomás, amelynek a saját,
valamint az új családjuk részéről voltak kitéve. A nőktől nemcsak azt várták
el, hogy némán és illő méltósággal viseljék el, amit a sors rájuk mért,
hanem azt is, hogy teljesítsék legfőbb kötelességüket: hozzanak világra
kellő számú és megfelelő nemű utódot. Azt a király- vagy császárnét, akitől
a sors megtagadta a gyermekáldást, nemritkán a legmélyebb kétségbeesésbe
taszították. Sokszor a trónörökös világra hozatalától függött a felséges
hitves boldogsága, rangja, elismertsége – néha még az élete is.
Azt, hogy milyen kevéssé becsülték a nőket, milyen tiszteletlenül
lehetett bánni velük, még ha koronát viseltek is a lejükön, és hogy mennyire
ki voltak szolgáltatva testileg-lelkileg uruknak és parancsol ójuknak, a
legszemléletesebben VIII. Henrik angol király feleségeinek példája mutatja,
akik közül kettőt a vérpadra küldött, amikor megunta őket.
Másoknak ugyan nem kellett az életükkel fizetniük azért, hogy nem
teljesítették azt, amit elvártak tőlük, mégis alig valamivel kevésbé kegyetlen
sors jutott osztályrészükül. A bajor Jozefa például, aki odaadóan szerette a
férjét, II. József osztrák császárt, és mindent elkövetett, hogy
megkedveltesse vele magát, cserébe nem kapott tőle mást, mint
gorombaságot, megvetést és megaláztatást. Ugyanígy járt a boldogtalan
Braunschweigi Erzsébet Krisztina Nagy Frigyes oldalán. Habsburg
Leopoldinának pedig még a fizikai bántalmazást is el kellett tűrnie az urától
a messzi Brazíliában. Rudolf osztrák trónörökös és a belga királylány,
Stefánia házasságát a kölcsönös meg nem értés és a lelki terror változtatta
pokollá.
Ezeknek az asszonyoknak a legtöbbje kötelességtudóan megadta magát
a sorsának, s végül a történelem homályába merültek anélkül, hogy
különösebb nyomot hagytak volna maguk után. Néhányan azonban, erős
egyéniségüknek köszönhetően, érvényre tudták juttatni az akaratukat, és
befolyással voltak a politikai eseményekre. Boleyn Anna nevét például
össze lehet kötni a reformáció angliai térhódításával. Brazília jórészt
Habsburg Leopoldinának köszönhette a függetlenségét. Az ugyancsak
Habsburg Mária Krisztina vezette át régens-ként Spanyolországot a 20.
századba.
Tekintettel arra, hogy az európai fejedelmi udvarokban bőven akadtak
boldogtalan házasságok, nem volt könnyű kiválasztani e könyv szereplőit.
Végül a szerző személyes érdeklődése és az a törekvése döntött ebben,
hogy a közismertek mellett néhány kevésbé ismert életpályát is bemutasson
az olvasóknak.
 Válás a vérpadon
Boleyn Anna és Howard Katalin, VIII. Henrik angol király feleségei
Boleyn Anna

Az Úr 1502-ik éve április havának második napján meghalt Artúr, VII.

Henrik angol király legidősebb fia és trónjának örököse, a walesi herceg.
Még csak 15 éves volt, mégis hátrahagyott egy özvegyet: a 16 éves
Aragóniai Katalint, a „katolikus királyok” – Kasztíliai Izabella és Aragóniai
Ferdinánd – legfiatalabb leányát.
Ez a házasság, amelytől azt remélték, hogy megszilárdítja
Spanyolország és Anglia szövetségét, mindössze néhány hónapig tartott, és
Katalin abban a csöppet sem irigylésre méltó helyzetben találta magát, hogy
meg kell várnia, hogyan rendelkeznek a jövője felől. A szülei, valamint az
apósa és az anyósa csakhamar megegyezett abban, hogy az lesz a
legcélravezetőbb, ha gyorsan hozzáadják a fiatal özvegyet elhunyt férje
öccséhez, Henrik herceghez. Ezzel egyrészt folytatódhat a már bevált
politika, másrészt a meglehetősen zsugorinak ismert VII. Henrik
megszabadul attól a gondtól, hogy vissza kelljen adnia a Katalinnal kapott
tekintélyes hozományt. Így hát 1503. június 23-án aláírták a házassági
szerződést.
Két dolog azonban még útjában állt Katalin és az ifjabbik Henrik
frigyének. Az egyik a vőlegény fiatal kora volt. Henrik még csak a 12. évét
töltötte be, úgyhogy jó sokat kellett várnia ahhoz, hogy elérje a házasodásra
alkalmas életkort. A másik: az akkori idők felfogása szerint pápai
engedélyre volt szükség a frigyhez amiatt, hogy Katalin az Artúrral kötött
házassága révén, úgymond, első fokú rokonságba került annak öccsével. Ez
azonban nem jelentett leküzdhetetlen akadályt, mert már több precedens
akadt rá. I. Manuel, Portugália királya a felesége, Izabella halála után annak
húgát, Máriát vette feleségül. (Mellesleg: mind a kettő Katalin nővére volt.)
Az is számított, hogy valóban elhálták-e az előző házasságot. Katalin váltig
állította, hogy még szűz. Így hát II. Gyula pápa minden további nélkül
megadta a diszpenzációt.
Úgy tetszett, minden a legjobban alakul Katalinra nézve. Ekkor azonban
VII. Henrik támasztott váratlan nehézséget. Még nem akarta végképp
elkötelezni magát. Hátha jobb partit is köthet a fia, például a fölívelőben
lévő Habsburg-ház valamelyik ígéretes sarjával.
És éppen Katalin unokahúgát, Habsburg Eleonórát, Szép Fülöp és
Aragóniai Johanna leányát szemelte ki fia menyasszonyául. 1505
júniusában kezdeményezte az épp akkor nagykorúvá lett Henrik és Katalin
eljegyzésének fölbontását. Mindennek tetejébe a nem sokkal azelőtt
megözvegyült király, akinek felesége, Erzsébet yorki hercegnő 1503-ban
hunyt el, egész komolyan foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a fentebb
említett Aragóniai Johannát – aki 1506-ban ugyancsak özvegy lett –
köztudott őrültsége ellenére maga mellé ültesse a trónra. Szándékának
kézenfekvő oka volt: Johanna anyjának 1504-ben bekövetkezett halála után
a kasztíliai királyság egyeduralkodója lett. A spanyolok azonban
keresztülhúzták VII. Henrik számítását: ragaszkodtak Henrik herceg és
Katalin házassági szerződésének betartásához.
Mintha nem lett volna eléggé megalázó Katalinra nézve a házassága
körüli huzavona, azonfelül, hogy semmibe vették, még az anyagi
nélkülözésből is bőven kijutott neki ezekben az években, és még csak
védekezni sem tudott ellene. Ki volt szolgáltatva Anglia királyának, aki
igencsak mostohán bánt vele. Először afféle túsznak tekintette a fia
menyasszonyát, majd pedig kényszerű és főleg költséges tehernek. Katalin,
minthogy nem tartották kívánatosnak a jelenlétét az udvarban, meglehetős
visszavonultságban élt Durham House-ban. Királylányhoz méltatlan
szűkölködés közepette teltek napjai, VII. Henrik ugyanis nevetségesen
csekély összeget folyósított az udvartartásának fönntartására, úgyhogy
kénytelen volt újra meg újra az apjától koldulni egy kis pénzt, hogy ki tudja
fizetni a cselédeit, a ruháit és az udvar élelmezését. Azóta, hogy 1501-ben
Anglia földjére lépett, mindössze két új öltözethez jutott, és ehhez is el
kellett zálogosítania néhány karkötőjét. Még az étkészletét is föl kellett
áldoznia, hogy élelmet vásárolhasson. Csodálatra méltó, milyen tartással
viselte el mostoha sorsát. Se a betegségek, se a csalódás, se a jövőtől való
félelem nem feledtette el vele, hogy két nagy uralkodó leánya.
Ezekben a keserves és bizonytalan időkben a vőlegénye volt az egyetlen
vigasza. A hat év korkülönbség ellenére a két fiatal egyre jobban vonzódott
egymáshoz, és ezt Henrik király se tudta megakadályozni.
A boldogtalan hercegnőnél 1509 tavaszán mégis betelt a pohár. Nem
tudta és nem is volt hajlandó tovább tűrni az apósa kicsinyes piszkálódását,
és elszánta magát, hogy visszatér Spanyolországba, s ott kolostorba vonul.
A szó szoros értelmében az utolsó pillanatban azonban megszánta az ég:
1509. április 21-én rövid betegeskedés után meghalt VII. Henrik, és Henrik
herceg alig 18 évesen Anglia királya lett. A fiatalember, aki addig
basáskodó apja árnyékában élt, egyszeriben bebizonyította, hogy
érvényesíteni tudja az akaratát. Bármilyen taktikai manővert vetett is be az
apja a házassága megakadályozására, ő úgy ítélte meg, hogy köti a
Katalinnak adott szó. De nem csak ez, hanem az őszinte vonzalom is
motiválta, amikor alig néhány héttel a trónra lépése után feleségül vette a
spanyol királylányt.
Az esküvőre 1509. június 11-én került sor a greenwichi palota közelében
lévő kápolnában. Szerelmi házasság volt, amire uralkodói körökben nem
sok példa akadt. És igazán szép párt alkottak. Katalin 24 éves, viruló
szépség volt. Csípőig érő, gyönyörű, szőke hajával, tejfehér bőrével és
szabályos arcvonásaival pontosan megfelelt a korabeli szépségideálnak. A
fellépése királynéhoz méltó. Jámborságával és jóságával hamar kivívta a
nép szeretetét, az udvar pedig a műveltségéért – a spanyolon és az angolon
kívül folyékonyan beszélt franciául és flamandul – csodálta.
Egyetlen szépséghibája volt: az apró termete, amellyel erősen elütött az
urától. VIII. Henrik a maga 180 centis magasságával, jóval meghaladta
korának átlagát, amit a fennmaradt páncélöltözetek mérete is megerősít.
Még távolról sem volt az a félelmet keltő, pocakos kolosszus, amilyennek
az utókor ismeri. Ellenkezőleg, kora egyik legszebb férfijának tartották.
Kifejezetten csinos arccal, kék szemmel és vörösesszőke hajjal áldotta meg
a természet. Henrik tudatában is volt előnyös külsejének, és legendásan hiú
volt. Különösen erős, szépen formált lábikrájára volt büszke, melyet az
akkori divatnak megfelelően kipárnázott rövid, csak a combot takaró nadrág
remekül érvényre juttatott. A jóképű fiatal király kiválóan sportolt, főleg a
teniszpályán és a dárdavetésben csillogtatta tudását. Kortársai azonban
legfőképpen sokoldalú szellemi érdeklődéséért, a tudomány és a művészet
pártolásáért dicsérték.
Ami a politikát illeti, Henrik ügyesen lavírozott Anglia két ősellensége,
Franciaország és a Habsburg Birodalom között, amelyek ekkor éppen
Itáliában hadakoztak egymással az elsőségért. Igyekezett jó viszonyt
kialakítani mind a két féllel, miközben a felesége – noha nem avatkozott be
nyíltan az ország kormányzásának ügyeibe – érthető módon a maga spanyol
Habsburg rokonaival való kapcsolat elmélyítését szorgalmazta.
Katalin valósággal kivirult az esküvője után. Elfelejtette az előző hét év
minden megaláztatását és kudarcát. Ragyogott a boldogságtól. Anglia
felkent királynéja lett, oldalán egy jóképű, szeretni való férjjel, aki nem
csinált titkot abból, hogy imádja a feleségét. A házasság napjai
harmonikusan teltek, elsősorban Katalin szelíd, szeretetre méltó lényének
köszönhetően. Tökéletes feleségként nem átallotta saját kezűleg varrni az
ura ingeit. Henriknek kedvére volt Katalin gondossága és alázatossága, ami
még jobban növelte az ő amúgy sem csekély önbizalmát. Ám a királyné
engedékenységéből helytelen len ne hamis következtetéseket levonni.
Katalin ezzel is korának nőideálját testesítette meg. Művelt nő lévén nem
félt kinyilvánítani a véleményét, eszességet bizonyítja azonban, hogy
mindig tudta, hol a határ, meddig szabad ellenkeznie az urával, és mikor
kell engednie.
Katalin másik erőssége a nagyvonalúsága volt. Kegyesen szemet hunyt
férjének egy-egy udvarhölggyel folytatott hosszabb-rövidebb viszonya
fölött, amelyekre főleg a terhességei alatt került sor. Sokkal büszkébb volt,
semhogy egy Bessie Blount vagy Mary Boleyn konkurenciájától féljen. És
nem is volt rá oka, mert mihelyt Henrik ráunt az ügyeletes szeretőjére, jól
férjhez adta, s az illető hölgy eltűnt az udvarból. Az volt az egyetlen keserű
csepp a pohárban, hogy az említett Bessie Blount 1519-ben fiúgyermeknek
adott életet, akit az apja után Henry Fitzroynak neveztek el – a „Fitzroy”
volt Angliában a házasságon kívül született királyi sarjak hagyományos
neve –, s később megkapta Richmond hercegének címét. Katalin nem volt
meddő, többször teherbe esett, de a gyermekei legnagyobb bánatára vagy
holtan jöttek a világra, vagy már csecsemőkorukban meghaltak. Csak az
1516-ban született Mária maradt életben.
A házaspár nem adta föl a reményt, hogy fiuk születik. De az sem lett
volna katasztrófa, ha nem. Angliában nem tiltotta törvény a női
trónutódlást. Amellett annak a lehetősége is fönnállt, hogy egyszer majd
Mária fia lép a nagyapja örökébe.
Ennek következtében tanácsos volt mielőbb megfelelő vőt keresni. Az
adott időpontban kétségtelenül Mária unokafivére, Károly látszott a legjobb
partinak, aki 1500-ban született Szép Fülöp és Aragóniai Johanna fiaként,
és 1516 óta Spanyolország királya volt, 1519-ben pedig a nagyapját, Miksát
követte a német-római császári trónon. De mint annyiszor, ezúttal is
másképp rendelkezett a sors, mint ahogy eltervezték.
Károly (a spanyol királyok sorában az ötödik) 1526 elején egy másik
unokahúgát, Portugáliai Izabellát jegyezte el. VIII. Henrik tombolt
dühében, és mélységesen csalódott a felesége is, aki oly kívánatosnak
tartotta a Spanyolországgal való szorosabb kapcsolatot.
Az 1526-os év azonban még ennél is nagyobb csapást tartogatott Katalin
számára. Ugyanis fordulat állt be a királyi pár addig példás házaséletében.
Valamikor farsangkor Elemik rajta felejtette a szemét a felesége egyik
udvarhölgyén. Ebben ugyan nem volt semmi szokatlan, hiszen a királynak
azelőtt is voltak liaisonjai egyik-másik udvarbeli szépséggel. Ezért a
királyné most sem nyugtalankodott különösebben.
Ezzel a Boleyn Anna nevezetű ifjú hölggyel azonban más volt a helyzet.
Anna a húga volt a már említett Marynek, akivel Henrik egy időre
megosztotta az ágyát, és aki már régen feleségül ment William Careyhez, s
ezáltal feledésbe merült.
A testvéri kapcsolat az egyetlen, ami Maryt és Annát összekötötte.
Anna, ellentétben felületes és frivol nővérével, tartózkodó, okos és számító
teremtés volt. Kezdettől fogva világossá tette, hogy nem hajlandó beérni a
királyi ágyas státusával. Nem utasította vissza a király udvarlását, de
következetesen megtagadott tőle minden szerelmi kegyet. Ezzel még jobban
fölszította Henrik szenvedélyét, ami nem kívánatos következményekkel
járt. Anglia politikájára és vallására nézve.
Ki volt ez a Boleyn Anna, aki VIII. Henriket, ezt az öntelt uralkodót
odáig juttatta, hogy eltaszítsa törvényes hitvesét, országát a császári
birodalommal való háború peremére sodorja, ráadásul egy új egyházat,
alapítson?
Boleyn Anna a történelemnek sokat vitatott, ellentmondásos,
ugyanakkor lenyűgöző személyisége. Egyesek megvetették, boszorkánynak
gyalázták, mások, mint erős, öntudatos, nagyon intelligens és politikailag
előrelátó asszonyt csodálták.
A történészek máig nem jutottak egyetértésre a megítélésében. De még
inkább így voltak ezzel a kortársak.
Boleyn Anna a legújabb kutatások szerint 1501-ben született, nem pedig
1504-ben vagy 1507-ben, mint azelőtt hitték. Azzal dicsekedhetett, hogy
némi királyi vér is folyik az ereiben, mert az anyja, Elisabeth Howard,
Norfolk hercegének a testvérhúga I. Edwardtól származott. Az apai ág ezzel
szemben sikeres kereskedői tevékenységének köszönhetően emelkedett ki a
polgárságból. Ez a felemelkedés a dédapával, Sir Geoffrey Boleynnel
kezdődött, akit London polgármesterévé választottak. Anna apja, Sir
Thomas Boleyn már jelentékeny posztokat töltött be VIII. Henrik
udvarában. Kiváló nyelvismeretének köszönhetően – kitűnően beszélt
franciául és latinul – fontos külországi missziókkal bízták meg. így 1512
körül a brüsszeli udvarba küldték követként, 1519 és 1520 között pedig
Anglia franciaországi követe volt. 1522-ben a királyi udvar kincstárnokává
nevezték ki, 1525-ben pedig Rochford vikomtja lett, s ezáltal főranggá
lépett elő. Sir Thomas kapcsolatai lehetővé tették, hogy a gyermekeit kiváló
nevelésben részesítse – elsősorban éppen Annát, akinek képességeit korán
fölismerte. A kislányt 12 vagy 13 éves korában a németalföldi helytartó,
Margit brüsszeli udvarába küldte, 1514-ben pedig Franciaországba, ahol
Tudor Mária, VIII. Henrik nővére XII. Lajos feleségeként egy kis ideig az
ország királynéja volt. Anna testvére, Mary is Mária kíséretéhez tartozott,
de ő 1515-ben a megözvegyült királynéval hazatért Angliába. Anna viszont
az új király, I. Ferenc feleségének, Claude-nak az udvarában maradt. Öt-
vagy hatévi franciaországi tartózkodása alatt a francia nyelv mellett
megtanulta az udvari viselkedés szabályait, a divatos táncokat és a legújabb
divat szerinti öltözködést.
1521-ben hazajött Franciaországból, mert az apja – egyébként a király
egyetértésével – férjhez akarta adni James Butler-hoz, egy grófi cím és
tekintélyes vagyon várományosához.
Anna egy kis időt családja Londontól néhány kilométerre lévő birtokán
töltött, mielőtt elfoglalta volna a helyét Katalin királyné udvarában. Noha a
korabeli ízlés szerint nem számított szépnek, kreol bőrének, majdnem
fekete hajának és ugyanolyan sötét szemének köszönhető szokatlanul erős
erotikus kisugárzásával kitűnt a többi udvarhölgy közül, és ugyancsak
elütött fehér bőrű, szőke, szelíd természetű úrnőjétől. Katalintól eltérően,
Anna magas, karcsú és hajlékony volt. Különösen hosszú, vékony nyakáról
zengtek dicshimnuszokat a költők. De maga is értett hozzá, hogy ügyesen
megválasztott – à la française – ruháival még jobban kidomborítsa az
előnyeit.
Mélyen kivágott ruhaderekai és szintén a francia divatot követő hetyke
főkötői, melyek sokkal többet hagytak szabadon a hajából, mint a legtöbb
angol hölgy illedelmes fejfedői, ugyancsak fölhívták rá a figyelmet.
Különösen a férfiakét.
Közéjük tartozott a király is, aki menthetetlenül rabja lett az akkor 25
éves, szépsége teljében lévő lánynak. És Henrik most ébredt rá először a
közte és a felesége között fennálló hatévnyi korkülönbségre. Katalin ekkor
már 41 éves volt, és semmi sem emlékeztetett hajdani szépségére. A sok
terhességtől elterebélyesedett, nehézkessé vált. Egy idő óta már nem táncolt
az udvari bálokon.
Henrik ezzel szemben a maga 35 évével fiatalabbnak érezte magát, mint
valaha. Amellett még mindig jóképűnek számított, még ha lassan föl is
szedett jó néhány kilót. 1526-ban, mint férfi, és mint uralkodó élete
zenitjére érkezett. Mindent elért, amire vágyott: a dicsőséget és az egész
világ tiszteletét. Korának legkiemelkedőbb uralkodói között tartották
számon. Egyvalami hiányzott csak a boldogságához: a fiúörökös.
Mondhatni, a klasszikus férfi klimax kellős közepén találkozott össze
Boleyn Annával. Megint eltelt életkedvvel és szerelemmel, s az agya hátsó
zugában ott fészkelt a remény, hogy hátha lehetne még egy fia. Anna ügyes
„húzd meg, ereszd meg” taktikája következtében viasszá vált a fiatal nő
kezében az a férfi, aki ahhoz volt szokva, hogy mindent megkap, amit akar.
Úgy kívánta, ahogy még egyetlen nőt sem; kerül, amibe kerül, meg kellett
szereznie.
Ő, aki nem szeretett írni, most szenvedélytől izzó szerelmes levelekkel
ostromolta imádottját. Ezek a levelek új oldaláról mutatták be, melyet a
történelem tényeinek ismeretében alig lehet elhinni. Amikor Anna néhány
napig távol maradt az udvartól, ezt írta neki:
„Úrnőm és Barátném! Szívem az Ön kezébe van letéve, s azért esdekel,
ne tagadja meg tőlünk kegyét, ne fosszon meg minket jelenlététől.
Kegyetlenség lenne tovább növelni a keservünket, melyet távolléte okoz.
(…) Minthogy jómagam nem tehetem tiszteletemet Önnél, elküldöm Önnek
magam helyett karkötőbe foglalt arcképemet, és szeretném a helyébe
képzelni magam, amennyiben méltónak találja a viselésre. Fogadja jó
szívvel odaadó szolgája és barátja kezéből. H. R.”
Anna nem hagyta befolyásolni magát. Változatlanul tartózkodóan
viselkedett, úgyhogy Henrik egy év elteltével sem lehetett biztos abban,
hogy viszonozzák az érzelmeit. Sajnos, Annának a királyhoz intézett
egyetlen levele sem maradt fönn. Az azonban biztos, hogy Henrik olykor
hiába várt válaszra, mert így panaszkodott: „Noha Önnek, úrnőm, nem
tetszett, hogy legutóbbi találkozásunkkor tett ígéretére emlékeztettem,
miszerint új hírekkel örvendeztet meg, és válaszol a levelemre, azt
gondolom, hű szolgájának illik úrnője hogyléte felől érdeklődni, ha más
módon nem juthat hírekhez Önről. A hű szolga kötelességéhez híven
küldöm el Önnek ezt a levelet, és arra kérem, adjon hírt magáról. És hogy
gyakrabban gondoljon rám, futárommal küldök Önnek egy őzbakot, melyet
tegnap saját kezemmel terítettem le. Teszem ezt abban a reményben, hogy
miközben falatozik belőle, többször gondol majd rám…”
Henrik fáradhatatlanul ostromolta Annát, s könyörgött a szerelméért. Ő
azonban nem akart királyi ágyas lenni, hogy azután megunják és „ejtsék”,
mint a testvérét. Többre vágyott: királyné akart lenni. Erős nő volt a szó mai
értelmében: energikus és öntudatos. Ugyanakkor saját kora, a reneszánsz
gyermeke, amelyben a szépérzék, a kifinomult életforma, a
művészetszeretet és a műveltségre való törekvés mellett a machiavellista
gondolkodás, a skrupulusoktól való .mentesség, a hatalomvágy és az önzés
is helyet kapott. Az embereket nem érdekelték mások érzelmei és
szenvedése, különösen akkor nem, ha a saját érdekükről volt szó. Kegyetlen
kor volt ez: az emberélet nem sokat ért. A XV. században élő emberek
mindennapjaihoz hozzátartoztak az orgyilkosságok és az intrikák,
különösen a társadalom legfelső köreiben. VIII. Henrik is szemrebbenés
nélkül küldte vérpadra közeli és távolabbi rokonait állítólagos felségárulás
vádjával, ha veszélyeztették az ő trónigényét. (Ez történt többek közt a
Courtenay és a Pole család tagjaival, akik IV. Edward valamelyik fiatalabb
leányától, illetve Clarence hercegétől származtak.) Az igazságszolgáltatás is
a kor kegyetlenségét és brutalitását tükrözte. A legcsekélyebb vétkekért,
például élelemlopásért is aránytalanul súlyos büntetés járt. Kínvallatás,
akasztás, fölnégyelés – ezek voltak a büntetőeljárás szokásos állomásai. A
nyilvános kivégzések alig keltettek szánalmat. Sőt inkább népünnepélynek,
izgalmas látványosságnak számítottak.
A király 1527 tavaszától másra sem tudott gondolni, mint arra, hogyan
szabadulhatna meg a feleségétől. A válás, jobban mondva a házasság
megsemmisítése nem volt könnyű, de nem is lehetetlen. Henrik nővére,
Margit elvált a második férjétől, hogy egy harmadikhoz menjen hozzá. XII.
Lajos francia király eltaszította Jeanne-t, az első feleségét, hogy oltár elé
vezethesse a minden tekintetben jóval kívánatosabb Bretagne-i Annát.
Persze hihető okra volt szükség, olyanra, mint XII. Lajos esetében: hogy a
házasságot nem hálták el, vagy, mert egy korábbi házassági ígéret vagy
egyéb ok miatt érvénytelennek számít.
A házasság elhalását Henrik esetében nem lehetett tagadni, de talán
lehetne valamit kezdeni az érvénytelenséggel? És a király éppen a
Bibliában talált erre megfelelő hivatkozási alapot. Mózes III. könyvében ez
áll: „Ha pedig elveszi valaki az ő fiútestvérének feleségét, vérfertőzés az; az
ő fiútestvérének szemérmét fedte fel; magtalanok legyenek.” (20:21)
Henrik, mint azt még több alkalommal fogjuk látni, az öncsalás
valóságos mestere volt. Bemesélte magának, hogy a Katalinnal kötött
házassága bűn, mert az előzőleg a bátyjának volt a felesége. Emiatt a bűne
miatt tagadta meg tőle az Úr a fiú utódot. Volt azonban az ügynek egy
bökkenője: az 1503-ban kapott pápai diszpenzáció. Amellett a Biblia egy
másik helyen (Mózes V. könyvében) egyenesen ellentmond a fentebb
idézett szövegnek: „Ha testvérek laknak együtt, és meghal egy közülük, és
nincs annak fia, a megholtnak felesége ne menjen ki a házból idegen
férfiúhoz, hanem a sógora menjen be hozzá, és vegye őt magának feleségül,
és éljen vele sógorsági házasságban.” (25:5)
VII. Kelemennek nem állt érdekében, hogy megkérdőjelezze az elődje
által adott diszpenzációt. Amellett tartott V. Károly császártól, Katalin
unokaöccsétől, akinek hadai éppen Rómában garázdálkodtak. No és
Károlynak is alighanem kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint a
nagynénje házassága: még alig száradt meg a tinta a franciákkal kötött
békeszerződésen, nem szólva arról, hogy 1529-ben a törökök már Bécs előtt
álltak.
Mégis minden várakozás ellenére Katalin bizonyult Henrik
legkeményebb ellenfelének. Pedig ővele számolt a király a legkevésbé. Azt
gondolta, hogy mindaddig oly szelíd és alázatos felesége szó nélkül
kolostorba vonul, és ezzel visszaadja a szabadságát. Katalin azonban
megingathatatlanul kitartott a házassága érvényessége mellett. Hiába tudta
az ura addig bármire rávenni, hiába fenyegette Isten büntetésével, ezúttal
nem ért el semmit. Ámde bármilyen erősnek mutatkozott is a királyné
kifelé, nyilvánvaló volt, hogy belül mélységesen megsebezték. Henrik
válási szándéka úgy érte, mint derült égből a villámcsapás, hiszen
mindaddig nem tulajdonított különösebb jelentőséget a Boleyn Annával
való enyelgésnek. Lelkiállapota az egészségére is kihatott: egyre többet
betegeskedett. A megszégyenítő vizsgálatok és vallatások, de főleg a király
részéről tapasztalt állandó nyomás nagyon megviselte. Henrikben azonban
nem ébredt szánalom a felesége iránt. Őt csak a válás érdekelte. Bel- és
külföldi egyháztudósokat és egyetemeket kért föl ügyének kivizsgálására. A
lordkancellár, Wolsey bíboros pedig ismételten sürgette a pápát, hogy
semmisítse meg az uralkodó házasságát.
Végül 1529 májusában VII. Kelemen elküldte képviselőjét, hogy
Wolsey bíborossal együtt álljon egy bizottság élére, melynek dolga a válás
kérdésének megvizsgálása. Katalin királyné június 21-én jelent meg az
egyházi bíróság előtt a fekete barátok kolostorában. Testi gyengesége
ellenére kitűnő benyomást keltett. Minden ízében királynéhoz méltó
módon, büszkén és magabiztosan felelt a hozzá intézett kérdésekre. Mielőtt
távozóit volna a zsúfolásig megtelt teremből, odament a férjéhez, és a lábai
elé vetette magát a következő szavakkal:
„Sire! Hajdani szerelmünk nevében könyörgök önnek, ne tagadja meg
tőlem az engem megillető jogot és igazságot, könyörüljön meg rajtam, és
legyen irántam szánalommal, mert én csak egy egyszerű asszony vagyok,
amellett idegen, aki az ön birodalmának határain kívül született. Itt
nincsenek barátaim, még kevésbé pártatlan tanácsadóim. Tanúmul szólítom
az Istent és az egész világot arra, hogy önnek hűséges, jámbor és
engedelmes felesége voltam, mindig az akaratának megfelelően és
tetszésére cselekedtem. Ugyanannak örültem, ami önt örömmel és
elégedettséggel töltötte el, mindenkit szerettem, akit ön szeretett, és csakis
az ön kedvéért, akár volt rá okom, akár nem, függetlenül attól, hogy
barátaim vagy ellenségeim voltak-e. (…) Es amikor megismertük egymást,
Isten a tanúm rá, hogy még soha nem érintett férfi. Hogy ez igaz-e vagy
sem, annak megítélését az ön lelkiismeretére bízom.”
A szüzességére való hivatkozással szorult helyzetbe hozta Henriket,
hiszen az ő érvelése arra épült, hogy a bátyjával kötött házasságot elhálták.
Különben nem ér semmit az általa idézendő bibliai textus. Azt tudta, hogy
Katalin igazat mondott, ezért inkább hallgatott. Nem mert ellentmondani.
Katalin pedig e kétségbeesett és érzelmes kitörés után ismét összeszedte
magát. Mélyen meghajolt az ura előtt, és távozott a teremből.
A királyi pár vitája megosztotta az udvart s több családot is. Henrik
nővére, Mária Katalin oldalára állt, míg férje, a suffolki herceg Anna pártját
fogta. A király ügye pedig éppolyan lassan haladt, mint annak előtte. VII.
Kelement nem befolyásolták sem az ígéretek, sem a fenyegetések. Végül
1530-ban úgy rendelkezett, hogy az ügy tárgyalását Rómában folytassák,
hogy, úgymond, világosabb képet alkothasson róla. Henrik tombolt, és
minden dühét Wolsey bíboroson töltötte ki, akinek a pozíciójával és a
vagyonával kellett fizetnie. A felségárulás miatti perbe fogást azzal kerülte
el, hogy idejekorán (1530. november 29-én) távozott az élők sorából.
Az ember már szinte hajlamos megsajnálni a királyt. A pápa egy csöppet
sem sietett a döntéssel, Katalin pedig a kétségbeesés határára juttatta a
makacsságával: mindig jobb érvekkel állt elő, mint ő.
Közben pedig Boleyn Anna is egyre jobban nyaggatta. Szemére hányta,
hogy nem tudja érvényesíteni az akaratát a királynéval szemben: „Nem
mondtam önnek mindig, hogy ha vitára kerül sor ön és a királyné között, ön
fogja a rövidebbet húzni?” – támadt rá. Majd könnyekben tört ki, és amiatt
siránkozott, hogy rápazarolta az ifjúságát, még egy előnyös házasságról is
lemondott miatta…
Mindeközben Henrik még mindig nem érte el, hogy a szerelmük
beteljesedjék. Nagy volt a tét, de Anna szemmel láthatóan biztos volt a
győzelmében, mert Henrik máris úgy bánt vele a nyilvánosság előtt, mintha
a felesége lenne. Mindenki szeme láttára megcsókolta, és ajándékokkal
halmozta el. Violaszínű bársonyt és piros szatént hozatott neki, meg
prémeket a ruhái szegélyéül. Az udvari ünnepségeken a sorban megelőzte a
király nővérét, a suffolki hercegnét, az apja megkapta Wiltshire grófjának
címét, a fivére pedig Richmond vikomtjává lépett elő.
Anna pedig máris a királyné szerepében tetszelgett, s napról napra
merészebb és követelőzőbb lett. Az udvarban sem sok barátra tett szert az
éles nyelvével és hírhedt dühkitöréseivel. 1531 júniusában például azzal
fenyegette meg Sir Henry Guildfordot, az udvartartás főnökét, akivel vitába
keveredett, hogy mihelyt királyné lesz, megfosztatja a hivatalától és
megbüntetteti.
Főleg Katalin királyné hívei nem kímélték nyilatkozataikban a
kegyencnőt. Kivált nagy gyűlölettel szólt róla a leveleiben Chapuys, a
császári követ. Még akkor is csakúgy emlegette, mint „az a dáma”, amikor
már Anglia királynéja volt. A saját családján kívül alig akadtak hívei. Még
a nagybátyja, a norfolki herceg sem vette jó néven gőgös viselkedését.
Anglia népe pedig szilárdan kitartott az eltaszított Katalin mellett, akit
különösen a jótékonyságáért szeretett. Az emberek jó ösztönnel
megérezték, hogy Katalinnal nagy igazságtalanság történt. Egy csöppet sem
érdekelte őket a király állítólagos bűntudata meg holmi bibliai szövegek. A
nép szemében Katalin volt Henrik jogszerű hitvese és a köztiszteletben álló
királyné. „Vissza a feleségedhez!” – kiáltottak utána, amikor egyszer
Annával vadászni indult. Magát Annát nemes egyszerűséggel szajhának
nevezték, és alig akadt valaki Angolhonban, aki a pártját fogta.
Ez némi elégtételül szolgálhatott Katalinnak, aki még mindig azt
remélte, hogy Henrik nemsokára ráun a kedvesére, és visszatér hozzá. A
külvilág előtt egészen 1531 januárjáig fennállt a kapcsolatuk: a hivatalos
feladatoknak a király és a királyné együtt tett eleget. Július 11-én azonban
Henrik egyetlen szó nélkül távozott a palotából. Állítólag vadászni ment.
Katalin ekkor látta utoljára az urát. Nem sokkal később parancsot kapott,
hogy utazzék a hertfordshire-i The Moorba, ahol attól fogva teljes
visszavonultságban élt. Mélységesen megbántódott. A leveleit így írta alá:
„Katalin, a boldogtalan királyné, akit az ura minden ok nélkül eltaszított
magától.”
Boleyn Anna pedig mindenki számára nyilvánvalóan átvette Katalin
szerepét. 1532 októberében Pembroke márkinőjévé léptették elő, s ebben a
minőségében kísérte el Henriket Franciaországba, hogy az ott újfent
találkozzék I. Ferenccel. Ez az út Anna diadalmenete volt, hiszen a király
immár a világ színe előtt is elismerte társaként. Katalinnak Henrik
parancsára vissza kellett szolgáltatnia a koronázási ékszereit, s Anna már
ezek birtokában tarthatott főpróbát Anglia királynéjának szerepéből.
Ugyanis nem sokkal a franciaországi utazásuk után döntő fordulat
következett be az életében, s egyúttal Anglia történelmében.
Napról napra nagyobb befolyást gyakorolt Henrikre. Ő hívta föl a király
figyelmét a kontinensen egyre nagyobb teret hódító vallási megújulásra.
1517-ben Luther Márton nyilvánosságra hozta 95 tézisét, s ezzel elindította
az egyház megreformálására irányuló mozgalmát, amely lassan Angliában
is megosztotta a híveket. A Boleyn család azok közé tartozott, akik a vallási
reformer eszméivel rokonszenveztek, míg a Howard klán tagjai szilárdan
kitartottak a katolikus egyház mellett. Ugyanúgy, mint VIII. Henrik, aki az
1521-ben Assertío septem sacramentorum (A hét szentség védelme) címmel
kiadott Luther-ellenes írásáért elnyerte X. Leó pápától a „Fidei Defensor” (a
Hit Védelmezője) címet. Most azonban gyökeresen megváltozott a
Rómához való viszonya.
 Nem sokkal Franciaországból való visszatérésük után Boleyn Anna
végre engedett a király ostromának. Legalábbis 1532 decemberének végén
közölte, hogy áldott állapotban van. Henriknek most már sürgősen
cselekednie kellett, ha azt akarta, hogy a fia törvényesen jöjjön a világra.
1533. január 23-án a greenwichi palota közelében lévő kápolnában csendes
szertartás keretében oltár elé vezette Boleyn Annát. Az esküvőt először
titokban tartották, mert még egy fontos lépésre volt szükség. Henrik
ugyanis még mindig nem vált el, vagyis immár bigámiában élt.
A kényes kérdés megoldására időközben megtalálta a megfelelő
embereket. Az egyiket Thomas Cromwellnek hívták, aki 1530 óta Henrik
titkára volt, majd pedig a bukott Wolsey bíboros utóda a lordkancellári
székben. A másik Thomas Cranmer hittudós, aki szoros kapcsolatban állt a
Boleyn családdal, ennél fogva a reformált egyházzal rokonszenvezett. A
király ővele töltötte be 1533 márciusában a canterburyi érsek nagy
fontosságú, megüresedett posztját.
Cranmernek és Cromwellnek együttes erővel sikerült akkora nyomást
gyakorolni az angol papságra és a parlamentre, hogy május 23-án Cranmer
elnöklésével Dunstable-ben összehoztak egy válóperes bizottságot, amely
érvénytelenítette VIII. Henrik és Aragóniái. Katalin házasságát, ugyanakkor
érvényesnek ismerte el a király és Boleyn Anna frigyét. Ezzel megtörtént az
első lépés a Rómával való szakítás útján.
Boleyn Annát 1533. május 31-én díszes hintó vitte az ünnepien
földíszített londoni utcákon a westminsteri apátsághoz. Drágakövekkel
hímzett, kárminpiros brokátból varrt pompás ruhát viselt, s hozzá
hermelinnel szegett, bíborvörös köpenyt. Szép hattyúnyakát gyémántfüggős
igazgyöngysor ékesítette, gyönyörű sötétbarna haja szabadon hullott a
vállára, s ahogy menyasszonyhoz illik, kezében virágcsokrot tartott. Mégis
volt valami kísérteties az egészben. Persze sokan az utcákra tódultak a
látványosság kedvéért, de a sokaság néma maradt, csak nagy ritkán
hallatszott egy-egy „éljen”. Anna nem törődött a leplezetlen
ellenségességgel. Boldog volt: végre elérte a célját, amikor Thomas
Cranmer a fejére helyezte a vágyva vágyott koronát.
A koronázás idején már látni lehetett rajta, hogy gyermeket vár. Henrik
úszott a boldogságban. Annál nagyobb volt a csalódása, amikor Anna 1533.
szeptember 7-én egy kislánynak adott életet. A gyermeket Henrik anyjának
tiszteletére az Erzsébet névre keresztelték, és nyomban saját udvartartással
látták el.
Henrik nem tudta leplezni a csalódottságát, de bízott benne, hogy a
következő gyermekük fiú lesz. Anna bebizonyította, hogy nem terméketlen,
a kislány pedig erős és egészséges volt. Anna nemsokára csakugyan ismét
teherbe esett, de 1534 elején elvetélt.
Boleyn Anna 1534-ben túljutott lélegzetelállító karrierjének
csúcspontján. Mégis látható nyomot hagyott a londoni királyi udvarban
uralkodásának rövid ideje alatt műveltségével, franciás eleganciájával és a
kultúra és a művészetek iránti érzékével. Művészek egész sora talált benne
érdeklődő mecénásra. Igazi reneszánsz dáma lévén kedvelte a pompát, és
hajlott az extravaganciára, ami jól látszik egykori szobái berendezésén.
Hampton Courtban lakosztálya szobáinak még a mennyezetére is tükröket
szereltetett. Minthogy éppúgy szeretett táncolni, mint az ura, az öregesen
jámbor Katalin alatt unalmassá vált udvari élet ismét fölpezsdült.
Anna pályájának szárnyalása azonban jellemének negatív oldalait is
napvilágra hozta. Sokat dicsért szellemessége és túltengő temperamentuma
egyre gyakrabban vált bántóvá. Dühkitörései félelmet keltettek, s ezeket
még Henrik sem tudta megfékezni. Katalintól eltérően, Anna a terhességei
alatt sem engedélyezte urának a félrelépéseket. Árgus szemmel figyelte a
környezetét, attól félve, hogy versenytársa támad valamelyik szép
udvarhölgyben. Sokszor rendezett viharos féltékenységi jelenetet, ha úgy
érezte, hogy elhanyagolják.
Féltékenysége az eltaszított királynét és annak lányát, Máriát sem
kímélte. Gondoskodott róla, hogy ne kerüljön Henrik szeme elé a
nagyobbik lánya, akit pedig az apja gyöngéden szeretett. Nemes
egyszerűséggel fattyúnak titulálta Máriát, és megfenyegette az érthető
módon nyakas leányt, hogy cselédet csinál belőle, és egy semmirekellőhöz
adja férjhez. A hercegnő soha életében nem felejtette el ezt a megalázó
bánásmódot, úgyhogy nem csoda, hogy később, mintegy a két anya
vetélkedésének folytatásaként, rossz lett a viszonya a féltestvérével,
Erzsébettel.
Anna méltatlanul viselkedett a két nővel szemben, de ez bizonyos fokig
érthető, hiszen a félelme jutott kifejezésre benne. Tudta, hogy a helyzete
mindaddig ingatag, amíg nem sikerül fiút szülnie. Amíg Aragóniái Katalin
él, nem ő az ország egyetlen királynéja, s amíg Mária él, nem az ő kis
Erzsébetje az egyetlen trónörökös.
A pápa 1534 márciusában hozott ítélete egy csöppet sem könnyítette
meg a helyzetét. VII. Kelemen Katalin javára döntött, ennek azonban csak
elméleti jelentősége volt. VIII. Henrik és tanácsadói gyorsan reagáltak a
pápai elutasításra. Az angol parlament még ugyanazon a napon a királyt
nyilvánította az angol egyház fejévé. Egy második törvénnyel elismerte
Henrik Boleyn Annával kötött házasságának érvényességét. Végül a
következő év januárjában megtörtént a szakítás Rómával. Angliában a
kolostorok föloszlatásával kezdetét vette a reformáció. Míg
Németországban a vallási megújulás a nép többségének kívánságára és
támogatásával zajlott le, Angliában a király privát ügye volt az indítéka.
VIII. Henriket egy asszony iránti szenvedélyes szerelme és a fiúörökös
utáni, vágya indította arra, hogy új vallást vezessen be országában.
Mire azonban az egyházszakadás végbement, Boleyn Anna
szerencsecsillaga leáldozóban volt. Harmincas éveinek közepén járt, és már
korántsem volt olyan vonzó, mint egykor. Erotikus kisugárzásából alig
őrzött meg valamit, s már nem tudta Henriket szexuális vágya
fölkorbácsolásával rabságban tartam. Inkább az idegeire ment a királynak,
akit egyre jobban ingerelt a szókimondása és a vitakészsége – éppen azok a
tulajdonságai, melyek hajdan annyira lenyűgözték és fölizgatták. Nem volt
ahhoz szokva, hogy ellentmondjanak neki. Katalin mindig tudta, mikor kell
elhallgatnia vagy engednie. Anna nem: ő nem hagyta abba a pörlekedést,
szurkapiszkálást, követelőzést és kritizálást. Sőt. Ennek azonban nemcsak a
temperamentuma volt az oka, hanem a félelme is: észre kellett vennie, hogy
lassan elveszti a hatalmát Henrik fölött, aki egyre jobban eltávolodik tőle.
Nemsokára nyilvánvaló lett, hogy a király második házassága is válságba
került. 1535 nyarán azt írta haza a velencei követ, hogy a király „halálosan
belefáradt ebbe az új királynéba”. Igaza volt.
Henrik figyelme már 1533 végén másfelé kalandozott. És megint a
feleségének egyik udvarhölgyén akadt meg a szeme. A lányt Jane
Seymournak hívták, és meglehetősen szerény, szégyenlős teremtés volt.
Régi, nagy tekintélyű családból származott, amely III. Edwardig vezette
vissza a családfáját. És pontos ellentéte volt a temperamentumos
királynénak. Anna megsejtette a veszélyt, és tudta, hogy csak akkor
menekülhet meg, ha fiút szül. 1535 nyarán azonban ismét elvetélt.
 Azt a reményét, hogy valaha is trónörököst szül Henriknek, az is
megingatta, hogy a király nem örvendett a legjobb egészségnek. Nem tett
jót neki az elhízás, ráadásul hólyagbántalmak kínozták. Nem szólva arról,
hogy egyre gyakrabban hátráltatták az utódnemzésben potenciazavarai,
amire óvatlanul figyelmeztette is Annát udvarhölgye s egyben a sógornője,
Lady Rochford. De még egyszer fölcsillant a remény: Anna októberben
ismét áldott állapotba került. Lehet, hogy mégis minden jóra fordul?
Aragóniai Katalin ugyanis a jogaiért folytatott tízévi meddő harc után,
50 éves korában, 1536. január 6-án meghalt rákban. Henrik
megkönnyebbült, mert Katalin minden látszat ellenére súlyosan nyomta a
lelkiismeretét. Anna pedig alig tudta titkolni az örömét: végre ő Anglia
egyetlen királynéja! De korai volt az öröme. Január végén megint elvetélt,
és ezzel minden reménye szertefoszlott. Amikor megtudta, hogy a magzat
fiú volt, hisztériás rohamot kapott.
Henrik nem érzett részvétet a felesége iránt. Úgy vélte, hogy becsapták,
és valósággal kéjelgett az önsajnálatban. A legkomolyabban állította, hogy
Anna megbabonázta, elcsábította, „bűbájosok és varázslat segítségével
kényszerítette bele ebbe a második házasságba”, és ezért tagadta meg tőle
az Isten újra meg újra a fiú utódot.
Paradox módon Katalin halála pecsételte meg Anna sorsát. A király
ugyanis most már könnyen talált érveket arra, hogy a második feleségétől is
megszabaduljon.
Az éles szemű udvaroncok már jó ideje rájöttek, hogy Anna királyné
csillaga leáldozott, s a fölkelő csillagot Jane Seymournak hívják. Anna
ellenségei - akik elég sokan voltak – egykettőre a Seymour klán mellé
álltak. Edward Seymour, az új kegyencnő fivére (aki később fontos szerepet
játszott, mint VI. Edward gyámja) megfelelő „kezelésben” részesítette a
húgát: kiokította, hogy ugyanúgy, ahogy Boleyn Anna tette, ő is mindaddig
álljon ellen a király ostromának, amíg az királynévá nem teszi.
Hogy ezúttal gyorsabban haladjon az ügy, mint Katalin esetében, Anna
ellenségei, Thomas Cromwell-lel az élükön, kidolgoztak egy tervet a
megbuktatására. Régen elő volt készítve minden, amikor közbeszólt a
királyné újabb terhessége. Egy fiú utód világrajövetele dugába döntötte
volna minden tervüket. Szabaddá vált azonban az út; Cromwell tudta, hogy
az uralkodó kívánságának szellemében jár el, még ha az nem is fogalmazta
meg konkrétan azt az óhaját, hogy megszabaduljon második feleségétől.
 Az összeesküvők célzatos pletykákat kezdtek terjeszteni a királyné
állítólagos szerelmi afférjairól, és gondoskodtak róla, hogy ezek a király
fülébe jussanak. Anna tehetetlenül nézte, hogyan szövik mind sűrűbbre
körülötte a hálót.
Greenwichben 1536. május l-jén lovagi tornát rendeztek. Anna,
udvarhölgyei kíséretében, ott ült a tribünön a király mellett. Külsőre büszke
királyné, a szíve azonban már jó ideje telve félelemmel és
bizonytalansággal. Azt azért nem sejtette, hogy ez lesz az utolsó nap,
amikor Henrik oldalán mutatkozik.
A küzdelmek szünetében sürgős üzenetet adtak át a királynak, amelynek
tartalma azóta sem ismeretes. Henrik egy szó magyarázat nélkül távozott a
torna helyszínéről. Anna soha többé nem látta. Másnap Greenwichben
letartóztatták és vizsgálóbizottság elé állították, amelynek a nagybátyja,
Norfolk hercege volt az elnöke. Közölték vele, hogy többszörös
házasságtöréssel és a király meggyilkolására irányuló összeesküvéssel
vádolják, és egy bárkán nyomban a Towerba szállították. Ott a királynék
lakosztályában helyezték el, ahol – ez is a sors iróniája – a megkoronázása
előtt a hagyománynak megfelelően két napot töltött el. Négy hölgyet
rendeltek a szolgálatára, és a királynénak kijáró tisztelettel bántak vele.
Annának azonban éreznie kellett, hogy elveszett, mert hol sírógörcsöt, hol
hisztériás nevetőgörcsöt kapott. Túlságosan jól ismerte Henriket. Tudta,
hogy meg akar szabadulni tőle, és ettől semmi sem tántoríthatja el.
Esélyei nem voltak. Az ítéletet előre kimondták, noha az ellene fölhozott
vádak minden alapot nélkülöztek. Teljesen valószínűtlen, hogy megcsalta a
királyt – ennél sokkal okosabb és sokkal számítóbb volt. Miért
veszélyeztette volna a szerencséjét, amely teljesen a királytól függött?
Ugyanilyen tarthatatlan volt az összeesküvés vádja. Mi haszna lett volna
Henrik halálából? Nélküle és fiú utód nélkül senki és semmi lett volna: az
ellenségei azonnal eltapossák a lányával együtt.
Miután egy kicsit összeszedte magát, május 6-án hosszú levelet írt a
királynak:

„Sire! A kegyeiből való kiesésem és bezáratásom oly különös és

érthetetlen számomra, hogy azt sem tudom, mit írjak Önnek, és miért kérjek
bocsánatot. (…) Egyetlen fejedelemnek sem volt még olyan kötelességtudó
és odaadó hitvese, mint Felségednek Boleyn Anna személyében. (…)
Hallgasson meg, jó uram, és biztosítson számomra igazságos tárgyalást, ne
hagyja, hogy esküdt ellenségeim legyenek a vádlóim és a bíráim. Azt kérem
Öntől, hogy legyen nyilvános a tárgyalás, mert nekem nincs félnivalóm az
igazságtól. Vagy tisztázódik az ártatlanságom, és eloszlik minden gyanúja
irányomban, s ezzel elhallgattatja a világ rágalmait, vagy hozzák
nyilvánosságra a bűnömet, úgyhogy bármiként határoz is felőlem Felséged
és az Isten, Önt nem érheti kritika, hiszen amennyiben törvényesen
bebizonyosodik a bűnösségem, Felségednek Isten és ember előtt
szabadságában áll, hogy ne csak a törvény erejével sújtson le hűtlen
feleségére, hanem engedjen már kétségtelenül létező vonzalmának, ami
miatt most ott vagyok, ahol vagyok. (…) Az utolsó és egyetlen kérésem
Önhöz, hogy egyedül én viseljem a terhét annak, hogy kiestem a kegyéből, s
ne sújtsa emiatt ama szegény nemesemberek ártatlan lelkét, akiket, mint
hallom, ugyancsak szigorú őrizet alatt tartanak énmiattam. (…)

Május 6. napján, Towerbeli, bánattól sújtott fogságából az ön

leghűségesebb és mindmáig odaadó hitvese
Boleyn Anna”

Egy nappal Anna letartóztatása előtt ugyanis fogságba vetették az összes

állítólagos szeretőjét: Sir Henry Norrist, a királyi magánkincstár
kincstárnokát, Sir Francis Weston és William Brereton kamarásokat és
Marc Smeatont, egy fiatal lantost, továbbá Anna fivérét, George Boleynt,
azaz Lord Rochfordot. Azon kívül, hogy a királyné legszűkebb
környezetébe tartoztak, és feltehetően alkalmanként nem tartóztatták meg
magukat a fejedelmi udvarokban akkoriban szokásos gavalléros bókoktól,
semmi nem utalt arra, hogy szorosabb kapcsolat is lett volna köztük és a
királyné között. Smeaton kivételévei valamennyien vissza is utasították a
vádakat. Arra nincs magyarázat, hogy Smeaton, a muzsikus miért nem
vonta vissza később a kínvallatás útján kicsikart beismerő vallomását.
Antónia Fraser annak a gyanújának ad kifejezést a VIII. Henrik hat
feleségéről szóló könyvében, hogy a királyné visszautasította szerelmét, s
emiatt akart bosszút állni.
Annára nézve, akit tehát azzal is megvádoltak, hogy meg akarta
gyilkoltatni a királyt, végzetesnek bizonyult egy óvatlan megjegyzés,
amelyet tréfából tett egyszer Norrisnak: „… ha történne valami a királlyal,
rám mindig számíthat”. Akik el akarták taposni Annát, boldogan, bevették
ezt a mondatot a jegyzőkönyvbe, s a felségárulás vádját kovácsolták ki
belőle. Az egész per nevetséges komédia volt, és elsősorban, a tanúk
elbeszéléseire és vallomásaira alapozott, akiket előzőleg alaposan
megdolgoztak, vagy akik kezdettől fogva ellenséges szemmel nézték a
királynét. Úgy érezték, itt a jó alkalom arra, hogy visszafizessenek vélt
sérelmeikért. Különösen alávaló módon viselkedett Lady Rochford, aki
jegyzőkönyvbe vett vallomásában azt állította, hogy Anna egyszer azt
mondta neki: „a király nem képes együtt hálni vele, mert sem az ügyessége,
sem a férfiereje nincs meg hozzá”.
Norrist, Westont, Breretont és Smeatont 1536. május 12-én halálra
ítélték a Westminster Hallban tartott tárgyaláson. Annának és a fivérének
május 15-én kellett megjelennie a törvényszék előtt, hogy vallomást
tegyenek a vérfertőzés képtelen vádja ügyében. A törvényszéket alkotó 26
főúr között az elnök feladatát ellátó nagybátyja, a norfolki herceg mellett a
testvérpár több rokona is helyet foglalt. És megint Lady Rochford volt az,
akinek vallomására fölfigyeltek a jelenlévők: azt állította, hogy Anna és
George Boleyn között „megengedhetetlenül bizalmas kapcsolat” alakult ki.
Máig rejtély, hogy miért vádolta meg ilyen súlyos bűnnel a saját férjét és a
sógornőjét. Az is furcsa és félelmetes, hogy Sir Thomas Boleyn a kisujját
sem mozdította meg a gyermekei érdekében. Az akkori időkben azonban ez
sem volt szokatlan: a király iránti hűség mindennél, még az apai szeretetnél
és a vérségi köteléknél is többet számított.
Anna a tárgyaláson meglepően nyugodtan viselkedett, és szabatosan
megfogalmazott mondatokkal védte magát. Nagy méltósággal fogadta az
ítéletet, és adta meg magát sorsának. De mihelyt visszavitték a Towerba,
mély depresszióba esett, amit időnként hisztérikus jókedv váltott föl. A
börtön felügyeletét ellátó Sir William Kingston azt jelentette róla, hogy
többször nevetve mondta neki, milyen jó, hogy ilyen vékony a nyaka.
Végül arra kérte őt, hogy hozassa el a calais-i hóhért, aki híres arról, hogy
ügyesen bánik a szerszámával. A bárddal való kivégzés ugyanis nemritkán
borzalmas mészárlássá fajult: a hóhérnak többször kellett lecsapnia, amíg
végül sikerült levágnia az elítélt fejét.
Henrik először átadta magát az önsajnálatnak, majd a homokba dugta a
fejét. Nem volt kíváncsi az igazságra, annál elégedettebben gondolt a
kitalált vádakra, még ha azok a megcsalt férj szerepét osztották is rá. Az a
vágya ugyanis, hogy megszabaduljon Annától, szemmel láthatóan még a
szégyen-érzeténél is nagyobb volt. Egy árva gondolatot sem pazarolt a
feleségére, hanem – környezetének nem kis megrökönyödésére – Jane
Seymour társaságában múlatta az időt.
Az öt férfin 1536. május 17-én végrehajtották a halálos ítéletet. Anna
kivégzését két nappal későbbre halasztották, mert előbb érvénytelennek
kellett nyilvánítani a Henrikkel kötött házasságát, és fattyúnak kellett
minősíteni az e házasságból származó Erzsébetet. Ugyanaz a Cranmer érsek
mondta ki a válást, aki három évvel azelőtt Annát Anglia királynéjává kente
föl.
Tehát már nem volt királyné, csak Boleyn Anna, amikor 1536. május 19-
én, pénteken, reggel 8 órakor fölment a vérpadra. A kegyetlen
látványosságra biztonsági okokból a szokástól eltérően a Tower falain belül,
kisszámú nézőközönség előtt került sor. Annának, akit négy hölgye kísért,
legföljebb 50 métert kellett megtennie fogsága színhelyétől a vérpadig.
Hermelinköpenyt viselt, alatta prémmel szegélyezett, bő, sötétszürke
damasztruhát, amely elöl nyitott volt, és látni engedte az alatta viselt
kárminpiros alsószoknyát. Sokat dicsért sötétbarna haját fehér vászon
fejkötő rejtette. Hisztériájának immár semmi nyoma nem volt, az utolsó
leheletéig megőrizte a tartását, és halvány mosoly kíséretében intézte az
egybegyűltekhez utolsó szavait: „Urak, alázatosan alávetem magam a
törvénynek, amely elítélt, ami pedig a bűnömet illeti, nem vádolom azt, aki
koholta: Isten a tudója, az ő kegyelmébe ajánlom magam, és azért
esedezem, hogy kegyelmezzen szegény lelkemnek.” Végül a királyért
imádkozott, aki oly kegyetlenül eltaszította magától: „Isten óvja a királyt,
uramat és parancsolómat, a legjobb, legnemesebb és legjámborabb
fejedelmet! Uralkodjék fölöttetek sokáig!” Ezután letérdelt, s hagyta, hogy
a hölgyek egyike bekösse a szemét. A hóhér egyetlen csapással választotta
el a fejét a törzsétől. Holttestét azonnal fehér lepedőbe csavarták és
eltemették a mindössze néhány méterre lévő Szent Péter-kápolnában.
Nem sokan gyászolták az országban Boleyn Annát. A legtöbb ember
szemében csak a méltó büntetését kapta meg a trónbitorlónő, aki elűzte a
törvényes királynét. Végül mégis „az átkozott boszorkány”
diadalmaskodott: éppen az ő lánya, az első Erzsébet lett Anglia legnagyobb
és legjobban szeretett uralkodója.
 Howard Katalin

Még föl sem száradt a vér a vérpadról, amelyen VIII. Henrik második
feleségét a halálba küldték, amikor a király – 1536. május 20-án –
eljegyezte magát Jane Seymourral. Láthatóan egyikük sem vett tudomást
Boleyn Anna kivégzéséről: mintha mi sem történt volna, tíz nappal később,
május 30-án csöndben megülték nászukat a Whitehallban. Késedelem
nélkül eltávolították, immár másodszor, azokat a címereket és
díszítményeket, amelyeken a H és A betű az előző esküvőre utalt, hogy
gyorsan a H és J kerülhessen a helyükre.
Nem sok jelentenivaló akadt a Henrik életében szerepet játszó harmadik
asszonyról, és amúgy is kurtára volt szabva az ideje. Az azonban biztos,
hogy mind a külsejét, mind egész lényét tekintve teljesen elütött mindkét
elődjétől. Szőke, szelíd, szégyenlős és alázatos volt. Nagy orrával
éppenséggel szépnek sem lehetett mondani. A származása viszont
kifogástalan volt, mert a Seymourok azzal dicsekedhettek, hogy III.
Edwardtól származnak. Jane 1509-ben született, tehát 18 évvel volt
fiatalabb királyi férjénél. Maga Henrik akkor a 45. évében járt, de jóval
öregebbnek látszott. Semmi sem emlékeztetett rajta „korának legszebb
fejedelmére”. Nyoma sem maradt atlétikus termetének, napról napra
kövérebb lett, valaha csinos arca dupla tokában végződött, apró, kék szeme
szinte eltűnt a zsírpárnák között. Ráadásul teljesen megkopaszodott, amitől
még öregebbnek tűnt.
Hogy mit érzett valójában a fiatal Jane Seymour a férje iránt, nem
tudható, Henrik azonban gyöngéden szerette. A fiatalasszony ezt alázatos
csodálattal viszonozta, és mint az új királyné tökéletesen játszotta a
szerepét. Boleyn Annával ellentétben őt szerette a nép, sőt a király két
leánya is kedvelte a mostohaanyját, mert Jane értett hozzá, hogy
megértéssel és szelídséggel közeledve hozzájuk, mind a két hercegnővel, de
különösen az immár 20 éves Máriával megszerettesse magát.
Nemsokára másállapotba került, ahogy el is várták tőle, és 1537. október
12-én, hosszú és fájdalmas vajúdás után világra hozta a fiát, a későbbi VI.
Edwardot. VIII. Henrik boldogságban úszott. Annál nagyobb volt a
kétségbeesése, amikor „mindenkinél jobban szeretett hitvese” a szülés után
tizenkét nappal belehalt a gyermekágyi lázba. A király gyásza őszinte és
mély volt, és valószínűleg élete végéig özvegy marad, ha a politikai
viszonyok nem tesznek tanácsossá egy új házasságot.
Ugyancsak emellett szólt, hogy a trónutódlást mindössze egy fiúörökös
biztosította. Az akkori magas gyermekhalandóság miatt ez kifejezetten
bizonytalansági tényezőnek számított. Henrik tehát kénytelen volt
megbarátkozni egy negyedik feleség gondolatával. Először egy, a
Lotharingiai-Guise házból való francia hercegnőre gondolt, mert egy
London-Párizs tengely gátat szabhatott volna a Habsburg Birodalom
további terjeszkedésének. A büszke uralkodó roppant haragra gerjedt,
amikor megtudta, hogy első választottját, a szép Marié de Guise-t (Stuart
Mária majdani anyját) már elígérték V. Jakab skót királynak. Másodikként a
mindössze 16 éves milánói Cristinát szemelte ki, aki a dán királynak, II.
Keresztélynek és Habsburg Erzsébetnek, V. Károly testvérének volt a lánya,
és a Milánó hercegével kötött házasságának néhány hónapja után ugyancsak
megözvegyült. Henriknek nagyon tetszett az arcképe, az ifjú hölgy azonban
nem rajongott azért az ötletért, hogy egy olyan emberrel lépjen frigyre, aki
az első feleségét eltaszította, a másodikat pedig lefejeztette. De Henrik
lordkancellárja, Thomas Cromwell is más házasság lehetőségét lobogtatta
meg a király előtt.
Anglia a Rómával való szakítás után mind vallásilag, mind politikailag
elszigetelődött Európában. Thomas Cromwell, aki az angol udvarban a
reformátorok élén állt, a német protestáns fejedelemségekkel kötendő
szövetséget pártolta, hogy valamelyest ellen tudjanak állni a kontinens
katolikus hatalmainak. A politikai szövetséget pedig még jobban
megerősítette volna egy házasság. Cromwellnek már jelöltje is volt: a klevei
fejedelem, III. János leánya, Anna. A nagy Holbein kezétől származó,
sebtében festett portré a legelőnyösebben mutatta be a 24 éves német
hercegnőt. VIII. Henrik ugyan nem volt annyira elragadtatva ettől a képtől,
mint a milánói Cristináétól, de azért tetszett neki. Nyomban meg is indultak
a tárgyalások az eljegyzésről, és 1539. december 27-én Klevei Anna
megérkezett Angliába.
A király roppant türelmetlenül várta fele annyi idős menyasszonyát,
ezért úgy döntött, hogy meglepi, és elébe utazott Doverba.
Katasztrofális találkozás volt. Amikor Henrik meglátta a valóságos
Annát, úgy érezte, rútul becsapták. Egy csöppet sem tetszett neki a
hercegnő. Nem mintha csakugyan olyan csúf lett volna, ahogy sokan és
sokszor állították, a portré azonban kétségtelenül erősen hízelgett. Henrik,
aki az elegáns francia divathoz volt szokva, amit Boleyn Anna honosított
meg az angol udvarban, az előnytelen német viseletben partra lépő Annát
esetlennek és minden báj híjával lévőnek látta. A helyzetet még jobban
súlyosbította a lány félénksége, aki ráadásul egy szót sem tudott angolul,
úgyhogy még csak társalogni sem lehetett vele. VIII. Henrik arcáról lerítt a
csalódás. „Nem kell!” – vetette oda Cromwellnek, és szó nélkül sarkon
fordult. Mélységesen csalódott volt, és nyomban tapogatózni kezdett,
hogyan térhetne ki ez elől a házasság elől.
Sehogy, hacsak nem akarta országát politikai válságba sodorni.
Így hát 1540. január 6-án Greenwichben kelletlenül oltár elé vezette a
nála 24 évvel fiatalabb menyasszonyt. Anna tulajdonképpen egész csinosan
festett ezüstbrokát ruhájában, lején drágaköves-gyöngyös diadémmal,
melybe rozmaringágakat fontak. Henriket azonban, noha később elismerte,
hogy a menyasszony tűrhetően festett, nem lehetett eltéríteni az első
kedvezőtlen benyomástól. Semmi vonzót nem talált Annában. Ennek
következtében katasztrofálisan zajlott le a nászéjszaka, majd a következő
éjszakák is. Ezt a házasságot valószínűleg sohasem hálták el. Henriknek
„nem ment” a dolog. Egyik kamarásának azt mondta: Anna társaságában
„soha nem sikerült annyira izgalomba jönnöm, hogy testileg is
megismerjem”, udvari orvosának pedig azt, hogy „olyan lompos és
alkalmatlan a teste, hogy nem tud bennem vágyat ébreszteni”, lógó melle és
petyhüdt húsa „utálattal tölt el”. Ez nyilvánvalóan mérhetetlen túlzás volt,
hiszen Anna éppen csak betöltötte a 24. évét, Henrik viszont a maga 48
évével igazán nem lehetett egy Adonisz. Sokkal valószínűbb, hogy ő keltett
utálatot fiatal feleségében.
Annának az volt a szerencséje, hogy szex dolgában teljesen naiv és
tudatlan volt, és ez megóvta attól, hogy teljes egészében fölfogja, mekkora
megaláztatás érte. Öt hónapig tartó házassága alatt mindvégig gyanútlan
szűzlány maradt, aki azt hitte, teljesen elég, ha a király este egy „jó
éjszakát, kedvesem”-mel búcsúzik el tőle, reggel pedig „Isten óvja,
kincsem”-mel köszönti.
Henrik már 1540 tavaszán a válást forgatta a fejében. Ennek persze nem
csak az Annától való ódzkodás volt az oka. Nem ő volt az első uralkodó,
akinek be kellett érnie egy kevéssé vonzó, nem ínyére való feleséggel.
Uralkodó kollégáinak többsége egész jól megbirkózott ezzel a feladattal. A
királynénak nemzettek egy sereg gyereket, a szerelem céljából pedig ágyast
tartottak. Nem így az angol király. Ő mindig azt a nőt akarta elvenni, akibe
beleszeretett. Ezért most sem azon fáradozott, hogy Annához kerüljön
közelebb, hanem azon, hogy mielőbb megszabaduljon tőle. Ugyanis újfent
elveszítette a szívét.
Hogy a dolog még pikánsabb legyen, pont a szerencsétlen Boleyn Anna
egyik unokahúgába szeretett bele, aki azonban a Howard klán katolikus,
konzervatív ágához tartozott. Howard Katalin 18 vagy 19 éves volt, amikor
szemet vetett rá a király. Alighogy tető alá hozták Henrik és Klevei Anna
házasságát, elkezdődött a versengés az ország legelőkelőbb családjai között
az udvarhölgyek és ott nevelkedő kisasszonyok irigyelt posztjaiért. A
norfolki hercegnek, aki úgy érezte, hogy Cromwell és a protestáns párt
háttérbe szorította, két rokonát sikerült bejuttatnia Anna királyné
udvartartásába. Ezek egyike volt az öccsének, Edmund Howardnak még
tinédzser korú Katalin leánya, akinek mindkét szülője jóval azelőtt meghalt,
hogy a lányuk a londoni udvarba került.
Katalin születésének dátuma nem tudható biztosan, de 1520-ra vagy
1521-re tehető. Egy másodszülött, ráadásul jelentéktelen Howard fiú
gyermeke lévén, nem sokat törődtek a jövőjével. Majd ha eljön az ideje,
férjhez adják egy lehetőleg jómódú vidéki nemeshez, és majd jő
háziasszony lesz belőle. Ezzel a megfontolással bízták mostohanagyanyja, a
norfolki hercegné gondjaira. A 16. században általánosan elterjedt szokás
volt, hogy a nemesi családok gyermekeit magasabb rangú udvartartásokba
adják nevelőbe, úgyhogy a sussexi Norfolk-birtok udvarházában,
Chesworth-ban Katalin mellett több hasonló korú leány és fiú sürgölődött.
Aki a norfolki hercegné otthonában zajló életet holmi előkelő idillnek
képzeli, az nagyon téved. A Tudor-korban még meglehetősen földközeli
volt az élet. A londoni udvart leszámítva, hiába kerestük volna az angol
nemesi kastélyokban a reneszánsz pompáját és eleganciáját. Ott még sokkal
inkább a középkor honolt. Az épületek hidegek és nyirkosak voltak, a
kőpadlóra telente szalmazsákokat raktak, melyekben nyüzsögtek a férgek.
Az ágy kifejezetten ritkaságszámba ment; még a hercegné is megosztotta a
magáét valamelyik hölgyével. A kisebb-nagyobb termekben együtt éltek az
uraságok, a növendékek és a szolgák – nemek szerint elkülönítve. Senkinek
nem volt saját szobája. Még fürdéskor is – amire nagyon ritkán kerítettek
sort – legalább ketten ültek egy dézsában. A higiéniai viszonyok mai
szemmel nézve katasztrofálisak voltak. A latrinákat az udvar valamelyik
távoli sarkában dugták el, és napjában többször legalább százan használták,
így elképzelhető, mekkora volt ott a bűz, különösen nyáron.
Egy ilyen nagy birtokon egész nap nagy volt a sürgés-forgás, hiszen
mindent maguknak kellett előállítaniuk, a tüzelőtől kezdve a tejtermékeken
és a sörön át a főzelékfélékig és a gyümölcsökig. Még a ruhákhoz
szükséges vásznat és gyapjúszövetet is maguk fonták-szőtték.
Természetesen hatalmas csordákat és nyájakat kellett tartani, mert a sok
embert etetni is kellett. Az étkezésekkor roskadoztak az asztalok a sok
ennivalótól. A szokásos disznó és baromfi mellett a hattyúk és a pávák
húsát is gyakran fogyasztották. A szolgaszemélyzet azt ette, amit az
uraságok meghagytak, ami pedig utánuk maradt meg, azt szétosztották a
koldusok közt, akikből mindig bőven akadt a várak és udvarházak körül. A
vízivást a fertőzésveszély miatt, főleg a városokban, veszélyesnek tartották,
ezért fiatal és öreg egyaránt inkább sört vagy bort fogyasztott.
Ilyen környezetben nőtt tehát föl Katalin, akinek egyébként királyi vér
folyt az ereiben, mert akárcsak Boleyn Anna, ő is I. Edwardtól származott.
Neki persze nem kellett alantas cselédmunkát végeznie, de a norfolki
hercegné nagy súlyt fektetett arra, hogy a gondjaira bízott lánykák mindazt
megtanulják, amit egy jó háziasszonynak tudnia kell. Ez pedig abban az
időben nem volt kevés, és a mezőgazdasági termékek feldolgozásától vagy
a betakarítás megszervezésétől kezdve a személyzet irányításáig és a
bérlőkkel való elszámolásig terjedt. Az értelmi nevelésre, különösen a
lányok esetében, jóval kevesebb figyelmet fordítottak. Elégnek tartották, ha
tudtak egy kicsit írni-olvasni, esetleg még számolni is. Ezen kívül csak
tánc- és zeneoktatást kaptak.
Ahol sokan élnek együtt szűk helyen, hamar felnő az ember. A 16 éves
Katalin előtt a szexualitás biztosan nem volt ismeretlen fogalom. Amúgy
sem lehetett az ifjú hölgy afféle női kiadású sanyarú Vendel. Korának
jellegzetes gyermekeként alaptulajdonsága volt a felhőtlen jókedv, az
érzékiség és némi könnyelműség.
Noha a felső körök lányai számára akkor is más szabályok voltak
érvényben, a prüdéria nem tartozott közéjük. Katalint semmi esetre sem
lehetett prűdnek mondani. Erős és ösztönös érzékiség lakozott benne, és
csak ritkán tudott ellenállni a férfiak közeledési kísérleteinek. Első szerelme
a zenetanára volt, bizonyos Henry Mannox, akit nemsokára Francis
Dereham követett. Ő is a hercegi családnál nevelkedett, és Katalinnal a
hercegné londoni palotájában, a Lambeth House-ban találkozott 1538 telén.
Valószínűleg Dereham volt az első szexuális partnere, legalábbis Katalin
később azt vallotta: „Francis Dereham nagy rábeszélő erejével rávett
szégyenteljes szándékainak teljesítésére, és elsőnek csikarta ki tőlem az
engedélyt arra, hogy nadrágban és ujjasban az ágyamra, majd az ágyamba
feküdjön, míg végül teljesen meztelen volt, és sokszor és sokféleképpen
művelte velem azt, amit a férfiak a feleségükkel tesznek, de hogy milyen
sokszor, arra már nem emlékszem.” Amikor a norfolki hercegné a féltékeny
Henry Mannoxtól tudomást szerzett unokája cselekedetéről,
erkölcsprédikációt tartott neki, ami a 18 éves Katalint aligha rázta meg
különösebben, mert 1539 őszén újfent lángra lobbant egy fiatalemberért,
akit Thomas Culpepernek hívtak. Távoli rokona volt, és a király
szolgálatában állt.
1540 januárjában Katalin, mint az új királyné fiatal udvarhölgye
beköltözött az udvarba. Mindössze néhány hónapra volt szükség ahhoz,
hogy fölkeltse VIII. Henrik érdeklődését. Sajnos nem maradi fönn róla
megbízhatóan hiteles portré, de ha hiszünk a korabeli beszámolóknak,
inkább átlagos külsejű lehetett. Csak sűrű, gesztenyebarna haja és filigrán
termete keltett figyelmet. Varázsereje túlnyomórészt fiatalos
kisugárzásából, vidámságából és gondtalan, csengő nevetéséből fakadhatott.
Szellemes és erotikus unokanővérével, Boleyn Annával ellentétben, őt
inkább valami gyermekien naiv érzékiség és természetességjellemezhette,
ami az öregedő uralkodót – Henrik 30 évvel volt idősebb nála – bizonyára
különösen vonzotta.
A Norfolkok, mihelyt észrevették, hogy a király feltűnően érdeklődik
Katalin iránt, azonnal kioktatták a lányt, hogyan kell viselkednie. Nem ám
gyorsan engedni őfelsége kívánságának! Ez már bevált receptnek számított.
És Katalin úgy tett, ahogy mondták. De nem volt sem olyan okos, sem
olyan számító, mint az unokanővére. Hiszen még félig-meddig gyerek volt.
Nem titkolta el, mennyire örül a király figyelmességének és ajándékainak.
Áprilisban kapott tőle egy csinos birtokot, májusban összesen 23 különféle
ajándékot, főleg drága selymeket és szöveteket, amikből elegáns, francia
stílusú ruhákat varrathatott magának.
Nem sokáig állt ellen a király ostromának. Valószínűleg mái-áprilisban
intimmé vált a kapcsolatuk. A 30 évnyi korkülönbség és a király csöppet
sem vonzó külsejének tudatában sejthető, hogy a lány nem volt szerelmes
széptevőjébe. Inkább csodálatot, hálát és egy kis félelmet érezhetett iránta.
Elvégre ez a férfi nem más volt, mint a király, és egy király – különösen az
ilyen naiv, könnyen befolyásolható leányzók szemében – legalábbis afféle
félisten lehetett. Az ember lánya szerette a királyát, akár szép volt, akár
csúf, akár fiatal, akár öreg, és a legnagyobb megtiszteltetésnek vette, ha az
illető még kedvelte is őt.
Mivel pedig a király a fejébe vette, hogy Katalin az övé lesz, és mert
senki nem akarta megfosztani attól az illúziótól, hogy szerelmének tárgya
egy földre szállt angyal, ártatlan teremtés, „tövis nélküli rózsaszál” (mint ő
mondogatta), sietve fátylat borítottak Katalin múltjára. Már amennyire
lehetett, ugyanis elég sokan tudtak az ártatlan angyalka viselt dolgairól.
Henrik időközben megindította a válópert Klevei Anna ellen. Jogászai
találtak néhány tisztázatlan pontot a házassági szerződésben, és a király
június végén megszabadult nemszeretem feleségétől. Klevei Anna azonnal
és ellentmondás nélkül elfogadta a házasság fölbontását. Nem olyan vágású
teremtés volt, mint Aragóniái Katalin, no és valószínűleg a félelem is
munkált benne, hiszen jól emlékezett Boleyn Anna sorsára – alighanem ez
is megkönnyítette a elöntését. Ami azt illeti, okosan cselekedett, mert ezt
követően igencsak vidám és fényűző életet élt. Bőven merített az
élvezetekből, és szívesen asztal alá itatta a vendégeit. Meglepően jó
kapcsolatot ápolt a királlyal, és gyakori vendég volt az udvarban. Szeretett
kacagni, és mert időközben angolul is megtanult, és az önbizalma is
megnőtt, élvezetesen eltársalgott volt férjével. Különösen az utódjával,
Howard Katalinnal kötött barátsága késztette csodálkozásra a kortársakat.
Howard Katalin és VIII. Henrik 1540. július 28-án fogadott egymásnak
örök hűséget. Ugyanezen a napon végezték ki Cromwellt. A valaha
nagyhatalmú lordkancellár az ősi ellenfél, a norfolki herceg intrikájának lett
az áldozata. Norfolk hercege, a katolikus konzervatív szárny feje, aki
unokahúgának mesés karrierje jóvoltából új erőre kapott, haladéktalanul
kihasználta megerősödött helyzetét arra, hogy megbuktassa a protestáns
Cromwellt. „Eretnekséggel” és felségárulással vádolta meg. VIII. Henrik,
aki a Klevei Annával kötött áldatlan házassága miatt amúgy is kirúgott
Cromwellre, kancellárját a Towerba vettette, ahonnan azonban – még
mielőtt a vérpadra küldték volna – mindent el kellett követnie urának gyors
válása érdekében.
 Henrik egyetlen könnyet sem ejtett azért az emberért, aki előzőleg
három feleségétől szabadította meg sikeresen. A hetedik mennyországban
érezte magát az ő „tövis nélküli rózsaszála” oldalán, akit elhalmozott
szerelmének jeleivel. Mint a francia követ írta Montmorencyhoz intézett
levelében: „gyöngéd szerelmének bizonyságául bőven megtetézte azt,
amivel előző asszonyait jutalmazta”. 1541 újév napjára „nyolc gyémánttal
és hét rubinnal ékesített felsőruhával”, továbbá egy „hat válogatott
gyémántból, öt nagyon szép rubinból és gyöngyökből fűzött, gyönyörű
nyakékkel és egy cobollyal szegélyezett, fekete selyem muffal lepte meg,
amely 30 gyöngyből fűzött láncon lógott”.
Henrik úgy viselkedett, mint egy szerelmes kamasz. A bájos Katalin
oldalán második ifjúságát élte át, és azt remélte, hogy egy újabb fiúgyermek
lesz a jutalma. Katalin azonban nem esett teherbe, ami minden bizonnyal
nem annyira rajta, mint a királyon múlt, akinek férfiereje szemmel láthatóan
erősen megfogyatkozott. Egyébként a fiatal királyné még maga is inkább
gyermek volt, és semmilyen szempontból nem nőtt fel a szerepéhez.
Együgyűségében és könnyelműségében, s elvakítva attól a pompás
környezettől, amelyben élt, hibát hibára halmozott. Például éppen az egyik
hajdani szeretőjét, Francis Derehamet tette meg a titkárává. Ez nemcsak
tapintatlanság volt, hanem nagy könnyelműség is, mint nemsokára kiderült.
Antónia Fraser azonban azt állítja a már említett könyvében, hogy ebben a
választásban a megvesztegetés szándéka is szerepet játszhatott: hogy
tudniillik tartsa a száját a korábbi viszonyukról. Mert, mint már szintén
említettük, a szexuális kapcsolat ebben a korban házassági ígéretnek
számított, s ezáltal akadályt jelenthetett egy másik férfival kötendő
házasság útjában.
Howard Katalin az elődeitől, Jane Seymourtól és Klevei Annától
eltérően, kifejezetten hiú és érzéketlen volt. Hiányzott belőle minden
empátia a mostohalányai iránt. Különösen a nála négy évvel idősebb
Máriára panaszkodott sokat. A hercegnő, úgymond, kevesebb tiszteletet
tanúsít iránta, mint Klevei Anna iránt. Ez nemcsak gyerekes, hanem
királynéhoz méltatlan viselkedés is volt, és a fiatalasszony alacsony értelmi
színvonalára és éretlenségére utal. VIII. Henrik hat felesége közül minden
bizonnyal Howard Katalin volt a legcsinosabb, de a legműveletlenebb.
Ismeretei nem terjedtek túl az olvasáson és a hibáktól hemzsegő íráson.
Mentségére legyen mondva, hogy akkoriban ennél többet csak a
legmagasabb körök egy-egy nő tagja tudott.
Katalin a népe anyjának szerepére sem volt alkalmas. Gőgös,
elbizakodott és szeszélyes nő volt. Ahelyett, hogy a jótékonyság erényét
gyakorolta volna, ahogy azt egy királynétól elvárták, szívesebben élvezte az
élet kellemes oldalait, nevezetesen a szép ruhákat, mindenféle cicomát és az
udvarbeli szórakozásokat. Fiatal lévén, természetesen imádott táncolni,
kacagni, hasonló korú hölgyekkel fecsegni – mintha másból sem állt volna
az élet, mint játékból és szórakozásból.
De éppen naiv gondtalansága és felületessége vonzotta annyira az
öregedő királyt. Éppúgy elege volt a tanult, vitára kész hölgyekből, mint a
jámbor, fakó és prűd asszonyokból. Katalin a maga elevenségével oly sok
frissességet vitt az életébe, hogy úgy érezte, évekkel megfiatalodott. Csak
ne fájt volna annyira a lába, amitől ismét visszazökkent a valóság talajára!
Romló egészsége sokszor mogorvává és türelmetlenné tette. Ha a
fájdalmai különösen erősek voltak, nem lehetett őt elviselni. Ilyenkor, aki
csak tehette, kerülte, mert a király olyan hirtelen haragú és kegyetlen tudott
lenni, hogy halálra rémítette a környezetét. Saját testi nyavalyái miatti
haragját szívesen töltötte ki másokon. Ilyenkor még Katalin is félt tőle.
De mert Henrik a bolondulásig rajongott fiatal feleségéért, ha különösen
meggyötörték a testi bajok, inkább távol maradt tőle. így adódott, hogy a
királyi pár olykor egy egész hétig vagy még tovább nem látta egymást. Egy-
egy ilyen alkalommal Katalin elfeledkezett arról, hogy kinek a felesége, és
mi mindenre képes ez az ember. A királynak két arca volt: a végtelenségig
szeretetre méltó, gyöngéd és nagyvonalú tudott lenni, de jaj, volt annak, aki
haragra gerjesztette. Henrikkel nem lehetett tréfálni. Különösen a
feleségének nem.
Katalin azonban azt képzelte, hogy neki, mint királynénak minden meg
van engedve, és sutba dobott minden elővigyázatosságot. Arról is
megfeledkezett, hogy egy királyi udvarban mindig virágzik a pletyka és az
intrika, és hogy rengeteg az ellensége. Ezek pedig minden cselekedetét és
minden szavát megjegyezték, és csak arra vártak, hogy valami
jóvátehetetlen hibát kövessen el. A fiatal királyné nem volt tudatában
annak, hogy árgus szemek figyelik. Csak ezzel magyarázható, hogy
viszonyt kezdett Thomas Culpeperrel, akibe nem sokkal azelőtt lett
szerelmes, hogy a király belépett az életébe. Culpeper anyai ágon távoli
rokona volt, és mint kamarás a király kitüntető bizalmát élvezte. Katalinnak
és Thomasnak nagyon szerelmesnek kellett lennie ahhoz, hogy ekkora
kockázatot vállaljanak, hiszen szükségük volt olyan emberekre, akik
segítettek abban, hogy találkozgathassanak. Ezek közé tartozott Lady
Rochford, Katalin udvarhölgye és a boldogtalan Boleyn Anna meglehetősen
homályos szerepet játszó sógornője. Ez abból a levélből is kitűnik, amelyet
Katalin írt Culpepernek:
„Culpeper mester! Szívből köszöntöm, és arra kérem, tudassa velem,
hogy megy sora. Azt hallottam, hogy beteg volt, és semmit nem kívánok
jobban, mint hogy lássam magát.
Fáj a szívem, ha arra gondolok, hogy nem élvezhetem mindig a
társaságát.
Látogasson meg, ha itt van Lady Rochford, mert olyankor tudok
leginkább a kedvére tenni.
Köszönöm, hogy megígérte, jól fog bánni szegény cselédemmel, mert ha
ő nincs itt, senkim sincs, akit el mernék küldeni magához. Arra kérem,
adjon egy lovat ennek az embernek, mert én csak nagyon körülményesen
szerezhetnék egyet, ezért kérem arra, hogy általa küldjön nekem.

Abban a reményben búcsúzom magától, hogy nemsokára újra láthatom.

Bárcsak itt lenne és láthatná, mennyit fáradozom azon, hogy írjak
magának!
A magához a sírig hű
Katalin”

Csak ez a néhány sor maradt meg az utókornak VIII. Henrik ötödik

feleségétől. Egy húszéves nő ügyetlen, éppen ezért megható szerelmes
levele, amely egyúttal saját kezűleg írt, halálos ítéleteként is fölfogható.
Egyelőre azonban minden csupa örömnek tetszik, legalábbis Anglia
királyának magánéletében. Politikai téren ugyanis adódott néhány
kellemetlenség: északon nyugtalanság és lázongás ütötte föl a fejét, s emiatt
szükségessé vált egy egészen a skót határig terjedő, hosszabb utazás.
Reprezentáció és hadjárat együtt. Egy utazás, amely végleg megpecsételte
Howard Katalin sorsát.
Henrik büszkén mutogatta az embereknek szép, fiatal hitvesét, akit a
pompa teljes kellékével fölékesített minden megjelenésekor. Azt viszont
nem sejtette, hogy imádott királynéja, a „tövis nélküli rózsaszál” ez alatt az
utazás alatt sem mondott le a szeretőjével való titkos együttlétekről. De
ekkor még csak a beavatottak tudtak erről a veszedelmes viszonyról.
A királyné ellenségeinek a véletlen játszott a kezükre. Howard Katalint
utolérte a múltja. Alig érkeztek vissza Hampton Courtba 1541. november l-
jén, amikor beütött a mennykő.
Egy John Lascelles nevű ember, meggyőződéses reformpárti, aki
különösen gyűlölte Norfolk hercegét és reakciós híveit, beállított Cranmer
érsekhez, és elmondott neki egyet, s mást Katalin királyné előéletéből,
amiket a nővérétől tudott, aki annak idején az öreg hercegné komornája
volt.
Cranmer megdöbbent. Nem volt más választása, mint hogy tájékoztassa
a királyt. A másnapi Mindenszentek napi misén egy levelet csúsztatott a
kezébe, amely Lascelles információit tartalmazta.
Henrik legalább úgy megdöbbent, mint az érsek. Először kitalációnak
tartotta az egészet. Mégis vizsgálatot rendelt el. Több tanút meghallgattak,
Derehamet letartóztatták és addig kínozták, amíg be nem vallotta, hogy
szexuális kapcsolata volt Katalinnal annak házassága előtt. Végzetes módon
azonban – vagy talán féltékenységből – magával rántotta Culpepert, akinek
a királynéval folytatott viszonya addig titokban maradt. Katalin pedig –
miután az érsek megígérte neki, hogy a király meg fog bocsátani –
megbánást tanúsítva mindent bevallott.
Henrik kezdeti döbbenetét most, hogy megalapozottnak látta a felesége
ellen fölhozott vádakat, tajtékzó harag váltotta föl. Esze ágában sem volt
megbocsátani. Csakis magára, a megsértett férfibüszkeségére gondolt. Ő, a
király nem tűrheti, hogy felszarvazzák! És ugyanúgy, ahogy Boleyn Anna
esetében, azonnal függetlenítette magát a történtektől. Mintha semmi köze
nem lett volna hozzájuk. Látni sem akarta többé Katalint. Másokra bízta,
hogy bizonyítsák be házasságuk érvénytelenségét, s hajtsák végre feleségén
a megérdemelt, büntetést.
Howard Katalint 1541. november 12-én letartóztatták, és először Syonba
vitték. Elvették az ékszereit és a szép ruháit. A naiv királyné még mindig
nem sejtette, mi vár rá. Még mindig azt képzelte, hogy a király megbocsát
neki. Még akkor is, amikor november 22-én hivatalosan megfosztották
királynéi címétől. Két napra rá tűzték ki a perének kezdetét. A vád a
következőképpen hangzott: „Katalin, Anglia királynéja (…) a királlyal
kötött házassága előtt közönséges szajha módjára szégyenletes, aljas,
züllött, kéjenc életet folytatott különböző személyekkel, úgymint a lambeth-
i Francis Derehammel és a strechhami Henry Mannoxszal. (…) A külvilág
előtt tisztességesnek és érintetlen szűznek hazudta magát. (…) A királyt
szép szavakkal és gesztusokkal rávette, hogy szeresse (miközben Őfelsége
azt hitte, hogy tiszta és érintetlen maradt a házasságáig, és vele házasságra
lépett. (…) Nevezett királyné még ezután is folytatta korábbi bűnös életét,
és VIII. Henrik uralkodásának 33. évében, augusztus 29-én Pomfretben és
máskor és másutt is titokban és áruló módon többször találkozott és szót
váltott az említett Culpeperrel, arra biztatva őt, hogy közösüljön vele. Sőt
azt is értésére adta, hogy jobban szereti a királynál és mindenki másnál.
(…) Hogy még nagyobb titokban folytathassák szerelmi életüket, Lady Jane
Rochfordot használták közvetítőül, hogy szervezze meg együttléteiket a
királyné öltözőszobájában és más gyanús helyeken. Így segítette elő és
támogatta légyottjaikat hűtlen és áruló módon a nevezett Jane.”
Nem sokkal később megindult a letartóztatási hullám, amely a Howard
család több tagját magával sodorta. Az öreg norfolki hercegné is a Towerba
került, amiért elhallgatta Katalin előéletét. A letartóztatottak többsége
azonban kis idő múlva visszanyerte a szabadságát. Nem úgy Dereham,
Culpeper és Katalin.
A két férfira teljes szigorával sújtott le a törvény. A vádak, amelyekkel
szembesítették őket, és a tanúvallomások súlyosan terhelőek voltak.
Dereham azzal, védekezhetett, hogy Katalinnal folytatott szerelmi viszonya
a lánynak a királlyal kötött házassága előtt zajlott, az azonban, hogy Katalin
megtette a titkárának, mindenképpen rossz fényt vetett rá, és fölmerült a
gyanú, hogy a viszonyuk később is folytatódott. Culpeper ugyan még a
kínpadon is tagadta, hogy „testi kapcsolat” állt fönn közte és a királyné
között, de ellene vallottak a szobalányok, komornak és mások, akik több
éjszakai légyottról tett említést.
Néhány nappal később, december 10-én mind a kettőjüket kivégezték.
Derehamnek el kellett szenvednie a felségárulásért járó halálbüntetés teljes
kegyetlen rituáléját. Fölakasztották, még élve levágták a kötélről, kiherélték
és kibelezték, végül pedig lefejezték és fölnégyelték. Culpeper, aki rangban
fölötte állt, és évekig állt a király szolgálatában, aránylag jobban járt: őt
csak hóhérbárddal küldték a másvilágra.
 Katalin ekkor még Syonban volt, és még mindig nem fogta föl teljesen,
hogy el van veszve. Derehammel való, házassága előtti kapcsolatát ugyan
beismerte, Culpeperrel folytatott viszonyát azonban makacsul tagadta. De
sem ez, sem az nem segíthetett rajta. A nélküle lefolytatott perben senki
nem akadt, aki a védelmébe vette volna, és senki nem mutatott iránta
részvétet.
Február 10-én, pénteken átszállították a Towerba, s közben elhaladtak a
mellett a híd mellett, amelyen közszemlére tették Dereham és Culpeper
maradványait. Katalin csak most fogta föl a helyzetét. Sikoltozni és
csapkodni kezdett maga körül, úgyhogy erőszakkal kellett a börtönbe
vonszolni.
A kétségbeesett fiatal nő hisztériás rohamot kapott, szünet nélkül
zokogott és kiabált. Csak akkor nyerte vissza az önuralmát, amikor
vasárnap közölték vele, hogy másnap kivégzik. Howard Katalin élete utolsó
óráiban olyan méltósággal viselkedett, amilyet föl sem tételeztek róla. Arra
kérte a királyt, hogy kímélje meg a családját, és hogy a ruháit osszák szét a
szolgálólányai között. Végül pedig azt kérte, vezessék oda a tönkhöz, „hogy
majd tudjam, hogyan kell elhelyeznem rajta a fejem”.
Február 13-án, hétfőn reggel 7 órakor a tiszta fekete selyembe öltözött
Katalint és udvarhölgyét, Lady Jane Rochfordot ugyanarra a kivégzőhelyre
vezették, ahol Boleyn Annát fejezték le. Pontosan 20 éves volt, amikor a
hóhér kioltotta az életét, amely semmilyen nyomot nem hagyott a
világtörténelemben. Még egy hiteles portré sem maradt róla. Csak egy
gyerekesen együgyű szerelmes levél.
Miután VIII. Henrik megszabadult az ötödik feleségétől, 1543
júliusában hatodszor – és utoljára – nősült meg. Választása egy 31 éves
vonzó özvegyre esett, akit Parr Katalinnak hívtak. Az új királyné jó és okos
asszony volt: inkább ápolónő, mint szerető hitves. Három és fél évet töltött
el Henrik oldalán, aki 1547. január 28-án hunyt el. Mindössze másfél évvel
élte túl az urát, úgyhogy végül csak egy nő maradt életben ennek a
majdnem negyven évet felölelő házassági körtáncnak a szereplői közül:
Klevei Anna, aki pontosan 10 évvel később, 1557-ben távozott az élők
sorából.
 Haláltánc és boszorkányhit
Orléans-i Mária Lujza és Pfalz-Neuburgi Mária Anna,
II. Károly spanyol király hitvesei

Amikor I. Miksa 1496-ban összeházasította a fiát, Fülöpöt Aragóniai

Johannával, elsősorban azt tartotta szem előtt, hogy még szorosabbra fűzze
a politikai kapcsolatot Spanyolországgal, ami mind a két országnak
hasznára válnék a közös ellenség, Franciaország elleni harcban. Területi
gyarapodást nemigen remélhettek a Habsburgok ettől a házasságtól,
Johanna ugyanis „csak” a kisebbik leánya volt a „katolikus királyoknak”.
Ismét bebizonyosodott azonban, milyen szerencsés kézzel intézte az
osztrák uralkodóház a házasságokat. A császár menye ugyanis fivérének és
nővérének korai halála után az egyesült Kasztília és Aragónia trónjának
egyedüli örököse lett.
Johanna azonban, aki az „őrült” jelzővel vonult be a történelembe,
nemcsak Spanyolországot vitte be a Habsburg Birodalomba, hanem a
gyógyíthatatlan elmebaj csíráját is. Ez az örökség – éppúgy, mint a Szép
Fülöptől eredő feltűnő testi tulajdonságok: az aránytalanul széles homlok és
az oly sokszor emlegetett lefittyenő alsó ajak – az eljövendő kétszáz évben
egyre dominánsabbá vált a Habsburg-házban megszokottá vált beltenyészet
következtében.
Négy nemzedéken keresztül egyetlen csepp idegen vér sem került a
Habsburgok ereibe! Johanna fia, V. Károly az unokatestvérét, Portugál
Izabellát Johanna testvérének, Máriának és a portugál I. Manuelnek a lányát
vette el. Ők ketten lettek annak a II. Fülöpnek a szülei, aki negyedszerre az
első unokahúgát, az osztrák Annát vette feleségül, aki a tulajdon nővérének
és II. Miksának volt a lánya. Az ebből a frigyből származó III. Fülöp II.
Miksa unokahúgának, Margitnak lett a férje.
Ezt az ördögi kört III. Fülöp törte meg egy rövid időre, de persze ő sem
annyira biológiai, mint inkább politikai megfontolásból. Anna lányát
ugyanis a francia XIII. Lajoshoz adta férjhez, a fiát és trónjának örökösét, a
majdani IV. Fülöpöt pedig a szintén francia Erzsébettel (spanyol nevén
Izabellával) házasította össze. Csak a kisebbik lánya, Mária Anna folytatta a
családi hagyományt, amennyiben az osztrák rokonságból kapott férjet az
unokabátyja, III. Ferdinánd személyében.
A Bourbon vérfrissítés a spanyol királyi házban jót tett az utódoknak.
Izabella királyné mindkét életben maradt gyermeke: Mária Terézia, a
francia XIV. Lajos jövendő hitvese és Baltazár Károly egészséges és helyes
gyermek lett. Érthető, mekkora csapás volt IV. Fülöpre, amikor egyetlen fia
1646 októberében, alig 17 éves korában, teljesen váratlanul – valószínűleg
vakbélgyulladásban – meghalt. Mindössze néhány hét telt el azóta, hogy
eljegyezték osztrák unokahúgával, Mária Annával, III. Ferdinánd császár
leányával. IV. Fülöp minden reménye odalett: Spanyolország trónörökös
nélkül maradt.
Ebben a kilátástalan helyzetben az akkor már 42 éves, két éve özvegy
király úgy döntött, hogy sürgősen feleségül veszi elhunyt fiának jegyesét, a
mindössze 13 éves Mária Annát, hátha így újabb trónörökössel
ajándékozhatja meg országát.
A fiatal lány szerencséjére két évig húzódott a Spanyolországba való
elutazása, úgyhogy amikor 1649 őszén Madridba érkezett, már betöltötte a
15. évét. Mária Anna, akit a spanyolok nemsokára csak Marianaként
emlegettek, kerek arcú, fekete szemű, kimondottan vidám teremtés volt. De
nem sokáig volt kedve nevetni a spanyol udvar nyomasztóan komor
légkörében, még kevésbé nála harminc évvel idősebb ura s egyben
nagybátyja oldalán, akinek ráadásul számos házasságon kívüli kapcsolata
volt. Őt Fülöp csak tenyészkancának tekintette, akinek az a dolga, hogy
sürgősen szülje meg a trón örökösét.
A természet azonban, úgy látszik, védekezett e természetellenes
kapcsolat ellen. Mariana ugyan nem volt meddő, de gyermekei vagy halva
születtek, vagy csak egészen rövid ideig éltek. IV. Fülöp viszont egész sor
makkegészséges fattyút nemzett az ágyasaival, ami még jobban növelte a
fiatalasszony megaláztatását.
Végül 1657. november 29-én a spanyol királyné mégiscsak világra
hozott egy fiút, aki a Fülöp Proszper nevet kapta a keresztségben. De ő is
csak négy évet élt. A halála miatti gyászt némileg enyhítette, hogy Mariana
öt nappal később, 1661. november 6-án ismét fiút szült: a későbbi II.
Károlyt.
Annál kevésbé örültek a spanyol trónörökös megszületésének
Franciaországban. XIV. Lajos, aki egy évvel korábban jegyezte el magát
Mária Teréziával, Fülöp első házasságából való lányával, már
Spanyolországra vetette mohó szemét. Nem minden elégedettség nélkül
vette hírül madridi követének jelentését, aki ezt írta az újszülött
trónörökösről: „A herceg roppant gyengécskének látszik. Mindkét orcáján
kiütések piroslanak, fejbőrét is foltok borítják. Két vagy három hete
begyulladt a jobb füle, és gennyes folyadék ürült belőle.” A többi követ
jelentése kevésbé volt drámai: nagyjából valamennyien egy „meglehetősen
pufók, csinos arcvonásokkal bíró” csecsemőről tudósítottak.
A kis Károly csakugyan nem tűnt valami erősnek, de életképes és első
ránézésre teljesen normális volt. Csak a feje látszott kicsit nagyobbnak a
kelleténél. Féléves kora után azonban jelentkezni kezdtek az évszázados
rokonházasságok végzetes következményei. A fiúcskán szükségszerűen
kiütköztek a degeneráltság jelei, mert miközben minden normális halandó
az ötödik generációt elérve, 32 különböző felmenőt mutathat föl, Károly
esetében ezek közül nyolc Őrült Johanna közvetlen leszármazottja volt.
A gyermeket még négyéves korában sem választották el, és hatéves
koráig alig tudott megállni a lábán. A Habsburgok ló arcát és lefittyenő alsó
ajkát örökölte. De ami az elődei esetében még csak jelentéktelen
szépséghiba volt, nála szembetűnő fejlődési rendellenességgé fajult.
Arcának alsó fele annyira deformálódott, hogy az alsó és a felső állkapcsa
nem ért össze, ezért soha életében nem tudta tisztességesen megrágni az
ételt, s emiatt állandóan emésztési zavarokkal küszködött.
Szellemi képességei is korlátozottak voltak, ha nem is volt teljesen
debilis, mint egyesek állították. Sőt gyerekkorában egész jól vágott az esze,
rosszul értelmezett gondosságból azonban túlságosan későn kezdték el az
oktatását. A jövendő király éppen csak megtanult írni-olvasni, s élete
végéig képtelen volt a valamelyest bonyolultabb összefüggések
megértésére. A legnagyobb gondot azonban valószínűleg lelki neveltetése
okozta. Kiskorától kezdve tele volt félelemmel: jaj, nehogy rosszul
csináljon valamit! Félt Istentől, félt az anyjától, később pedig a feleségétől.
A lelki egyensúly hiánya – valószínűleg Őrült Johanna öröksége – már az
elődeiben is megmutatkozott. Spanyolország összes királya feltűnően
gyenge akaratú, mélabúra hajlamos volt. Károly azonban súlyos biológiai
terheltsége ellenére életre ítéltetett. Gyönge teste meglepő szívóssággal
küzdött negyven éven át a betegségekkel és kínzó fájdalmakkal.
 És éppen ettől a szánni való kreatúrától függött Spanyolország sorsa és
az európai politika alakulása, háború és béke kérdése és nem utolsósorban
két fiatal nő életútja. Mert soha senki nem tette föl azt a kérdést, hogy ez a
testileg-szellemileg gyenge férfi megérdemel-e egy egészséges fiatal nőt.
Károly még négyéves sem volt, amikor az apja 1665 szeptemberében
meghalt, s fiát egy óriási birodalom urává tette, amelybe beletartozott
Nápoly, Szicília, Szardínia és Milánó, továbbá a Fülöp-szigetek és az
Újvilág hatalmas területei, benne Mexikó és Peru. IV. Fülöp
végrendeletében Marianát nemcsak régensnek nevezte ki, hanem azt is
kikötötte, hogy fizessék ki a lánya, Mária Terézia hozományát, akit 1660-
ban feleségül adott XIV. Lajoshoz. Addig ugyanis, amíg ez nem történik
meg, jogilag fennáll az infánsnő spanyol trónigénye. De honnan vegyék a
pénzt, amikor üres az államkassza?
Fülöp uralkodását Spanyolország „aranykorának” szokás nevezni,
hiszen ekkor születtek a költészetben Calderón, a festészetben Velázquez
világhírű művei. A magasan szárnyaló kultúrát azonban a kezdődő
gazdasági hanyatlás kísérte, amely II. Károly alatt drámaian felgyorsult.
Ennek a királynak a személyében tükröződött az ország elerőtlenedése.
Spanyolország óriási tengerentúli birtokai ellenére nagyon szegény
ország volt, amely örökös agrárválságban szenvedett. Adóbevételei
csökkentek, a gyarmatokról is egyre kevesebb jövedelme származott,
ugyanakkor virágzott a korrupció. A Franciaország ellen vívott, 25 évig
tartó háború, amely csak 1659-ben ért véget az ún. pireneusi békével,
teljesen kivéreztette az országot. A kormány minden reformkísérlete vagy
megbukott, vagy csak félig-meddig valósult meg. Közben a lakosság a nagy
szegénység, az éhínségek és járványok miatt évről évre fogyott. Sok
spanyol a gyarmatokon kereste a boldogulását, úgyhogy a század közepére
már csak 7-8 millió lakosa maradt az anyaországnak, ami ijesztően kevés
volt a kb. ugyanakkora területű Franciaország 20 milliós népességéhez
képest.
Az udvarban viszont változatlanul a régi idők pompája uralkodott, noha
az ehhez szükséges anyagiak régóta nem álltak rendelkezésre. A
költségvetést súlyosan megterhelte az udvaroncok és szolgák óriási hada,
akikről jószerével azt sem lehetett tudni, tulajdonképpen mit csinálnak
egész nap. Kereken 5000 embert kellett nemcsak fizetni és elszállásolni,
hanem naponta etetni-itatni is.
 De a nagy pompával és sok ceremóniával sem lehetett elleplezni, hogy a
királyi székhely leginkább egy halottas házra hasonlít. A madridi
Alcázarnak nyomasztóan komor volt a légköre. Kifejezetten morbidan
hatott a sok megkövült arcú, nesztelenül és mereven járó-kelő, talpig
feketébe öltözött ember.
Ennek a hátborzongató helynek a központja Mariana, az anyakirálynő
volt. Semmi sem emlékeztetett a valaha oly jókedvű, mindig nevetésre kész
fiatal lányra. A hagyományos szigorú és roppant előnytelen özvegyi viselet,
amely leginkább az apácák öltözékére hasonlított, még jobban hangsúlyozta
a boldogtalan asszony örökké szomorú arckifejezését, akit az államérdek
annak a szánalmas lénynek a világrahozatalára kényszeríted;, aki most a
spanyol birodalom koronáját viselte torz fején. Mariana még csak 31 éves
volt, de máris félelmetes matrónának látszott, akinek az volt az életre szóló
feladata, hogy megóvja a fia birodalmát és királyi hatalmát. Emberfölöttien
nehéz feladat volt, amelyhez alig nőtt fel, hiszen nem uralkodásra, hanem
utódok szülésére készítették föl. Az magától értetődő, hogy egy Habsburg
esetében, aki a szívében mindig osztrák maradt, csakis a császárhű politika
jöhetett szóba. Tiszta szívből gyűlölte Franciaországot, és még mindig fájt
neki, hogy 1660-ban nem tudta megakadályozni a mostohalánya házasságát
XIV. Lajossal. Most tehát mindent bevetett, hogy még jobban megerősítse a
Habsburgokkal való családi kapcsolatot.
A spanyol udvarban, ha nem is mindenki, de a legtöbben ugyanúgy
gondolkodtak, mint az anyakirálynő. Akadtak azonban, akik elérkezettnek
látták az időt a politikai változásokra. És nemcsak belpolitikai reformokra
gondoltak, hanem a Franciaországhoz való közeledésre is.
Ennek az ellenzéknek az élén éppen a kis király roppant népszerű
féltestvére, Don Juan de Austria állt, aki IV. Fülöp és egy színésznő, Maria
Calderón törvénytelen fia volt, s mint ilyen az egyetlen az uralkodó
házasságon kívül született gyermekei közül, akit elismert az apja. Don Juan
(aki nem tévesztendő össze sokkal híresebb névrokonával, V. Károly
császár és a flamand Barbara Blomberg fiával) 1629-ben született, tehát 32
évvel volt idősebb II. Károlynál. Büszke apja minden tekintetben támogatta
egészséges, öntudatos és nagyon is becsvágyó fiát, s szinte királyi
udvartartást és jövedelmet juttatott neki. 1644-ben a még csak 15 éves fiút a
Johannita-rend lovagjává, egyszersmind nagymesterévé nevezte ki, később
pedig a spanyol Németalföld helytartójává. A fattyú azonban még
magasabbra tört, végül már a királyi, koronára ácsingózott, amit már az apja
is megsokallt. 1664-ben ugyanis az elvakult sarj azzal az ötlettel állt elő,
hogy adják hozzá Margarita Teresa infánsnőt, tehát a féltestvérét. A királyt
annyira felbőszítette ez a vérfertőző és nyilvánvalóan a trónra kacsingató
ajánlat, hogy elfordult törvénytelen fiától. Még a halálos ágyán sem
bocsátott meg neki.
Mariana kezdettől fogva leküzdhetetlen ellenszenvet érzett Don Juan de
Austria iránt. Először azért, mert a trónörökösre való várakozás éveiben
tüske volt a körme alatt, lévén az eleven példa arra, hogy más asszonyok
jelen esetben egy közönséges színésznő képes volt arra, amire ő, az előkelő
és büszke Habsburg nem: tudniillik egy egészséges, életképes fiú
világrahozatalára. Később, némi joggal, a gyermekei vetélytársát látta
benne. Fülöp halála után pedig világossá vált számára, hogy meg akarja
kaparintani a hatalmat, mert alkalmasabbnak tartja magát az ország
vezetésére. Ezért mindent elkövetett, hogy távol tartsa az udvartól. A
fondorlatos fattyú azonban gondoskodott róla, hogy egy pillanatig se
lehessen nyugodt, úgyhogy a királyné végül 1669 júniusában megtette
Aragónia alkirályává, hogy megszabaduljon tőle. De ennek a lépésnek is
csak átmeneti hatása volt. Don Juannak sok barátja volt az ország
főnemesei között, akik közül egyesek a kis király legszűkebb környezetéhez
tartoztak. A korlátolt és könnyen befolyásolható fiatalembert végül 1677-
ben rávették, hogy hívja vissza az udvarba féltestvérét, az anyját pedig, akit
szeretett ugyan, de félt is tőle, Toledóba száműzze. Az akaratgyenge király
helyzete tehát nem sokat változott: eddig az anyja, most pedig Don Juan
tartotta kordában, akivel – mint hamarosan kiderült – nem sokat nyert az
ország. Az azonban vitathatatlan, hogy ő volt az, aki végre gondoskodott
róla, hogy amennyire lehet, befoltozzák a király műveltségén tátongó
lyukakat.
Don Juan, mint már említettük, a Franciaországhoz való közeledést
szorgalmazta, amely – királyai leplezetlen hódításvágyának következtében
– afféle mumus lett a többi európai hatalom szemében.
A Napkirály spanyol birtokokra is szemet vetett. Már IV. Fülöp halála
után követelte Flandriát a felesége számára az úgynevezett devolucion jog
alapján, melynek értelmében az első házasságból származó gyermekek,
még a lányok is elsőbbséget élveznek. Az a spanyol ellenérv, hogy a
spanyol tulajdonban lévő területeken csakis a spanyol törvények
érvényesek, nem érdekelte Lajost. 1667-ben háborút indított, amely csak
1678-ban ért véget a nimwegeni békével, melynek értelmében
Spanyolország kénytelen volt átengedni a franciáknak néhány flandriai
várost: Charleroi-t, Tournai-t és Lille-t, végül pedig még Burgundiát is.
Don Juan volt az, aki már a béketárgyalások alatt azzal a javaslattal állt.
elő, hogy II. Károlyt jegyezzék el egy Bourbon hercegnővel. Az ötlet nem
volt egészen új: már évekkel előbb fölvetette a spanyol minisztertanács. De
közbeszólt a háború. Amellett az anyakirálynő sosem egyezett volna bele
egy ilyen házasságba. Mariana a fejébe vette, hogy a fiát csakis az
unokahúgával, Mária Antóniával, I. Lipót császár és Margarita Teresa
infánsnő leányával házasítja össze. Don Juannak azonban más céljai voltak,
ezért igyekezett megakadályozni az anyakirálynő tervét. És sikerrel is járt,
mert a minisztertanács 1679. január l-jén egyhangúan a francia házasság
mellett voksolt. Ausztriát roppant felbőszítette az eljegyzés felbontása, de
még jobban az, hogy a főhercegnővel szemben egy franciát részesítettek
előnyben.
Noha Mariana a fiát egészen kicsi korától fogva beoltotta mindennek a
gyűlöletével, ami francia, Don Juannak, bármilyen meglepő, sikerült
elfogadtatnia a királlyal, hogy egy francia nővel lépjen frigyre. Valószínűleg
a kiválasztott hölgy arcképe győzte meg végleg a tizenhét éves Károlyt.
Don Juan a francia házasságtól a jobb békefeltételek mellett a maga
számára is támogatást remélt. Mégsem húzhatott hasznot belőle, mert 1679.
szeptember 17-én váratlanul meghalt, és magára hagyta a fiatal királyt az
általa kierőszakolt házasság terhével, melyről a száműzetésből visszatérő
anyja és hívei gyorsan meg is próbálták lebeszélni. A spanyol udvaron
ismét eluralkodott a korábbi frankófóbia. És ebbe az ellenséges légkörbe
taszítottak bele egy teljesen gyanútlan fiatal lányt.
Azt a hölgyet, akit Don Juan választott ki a féltestvére feleségéül, és aki
abban a kétes megtiszteltetésben részesült, hogy Spanyolország királynéja
lehet, Orléans-i Mária Lujzának hívták, és XIV. Lajos unokahúga volt.
Minthogy a Napkirálynak a spanyol Mária Teréziával kötött házasságából
csak egy fiú, a dauphin, azaz a trónörökös maradt életben, kénytelen volt
öccsének, Orléans-i Fülöpnek a lányát is számításba venni.
Az 1662. április 26-án született Mária Lujza Orléans-i Fülöpnek a
megboldogult angol Henriettával kötött második házasságából származott,
és korának egyik legszemrevalóbb hercegnőjeként tartották számon. Karcsú
és kecses mozgású volt, és fekete fürtökkel keretezett arcából és csillogó
szeméből egészen különös erotikus báj sugárzott. Természet adta
vidámságának, pompakedvelésének és játékos kedvének köszönhetően
roppant élvezte az udvarbeli életet. Imádott táncolni, amellett remekül
lovagolt. Röviden és velősen: egyenesen arra teremtette az Isten, hogy
csillogást vigyen egy királyi udvarba. De amikor 1679 júniusában a fülébe
jutott nagybátyjának vele kapcsolatos terve, nevezetesen az, hogy a spanyol
királlyal házasítja össze, végigfutott a hátán a hideg, mert természetesen ő is
hallott már II. Károly rettenetes rútságáról. De még egy oka volt arra, hogy
ne lelkesedjék a jövőjére vonatkozó tervért: szerelmes volt. Gyerekkorától
fogva az unokatestvéréért, a trónörökösért dobogott a szíve, és azt remélte,
hogy egyszer majd az ő felesége s egyben Franciaország királynéja lesz.
Sokan voltak az udvarban, akik ezt nem tartották elképzelhetetlennek, XIV.
Lajost azonban nem érdekelték sem a fiának, sem az unokahúgának az
érzelmei. A dauphin számára már régen kiszemelte a bajor
választófejedelem leányát, ami pedig az unokahúgát illette, természetesen
elvárta tőle, hogy szó nélkül fejet hajtson az államérdek előtt. Mária Lujza
így is tett, miután eldörzsölt néhány könnycseppet a szemében, és eltemette
szívében a nagy szerelem álmát.
Szerencsére derűs természettel és némi felületességgel áldotta meg az
ég, úgyhogy hamar túltette magát a bánatán a rá váró, pompásnak ígérkező
jövő kedvéért. Élvezte, hogy a figyelem középpontjába került, és hogy
mindenki bókokkal halmozza el. Királyi nagybátyja roppant nagyvonalúnak
mutatkozott, drága ékszerekkel ajándékozta meg, és az udvar egész
pompáját mozgósította, hogy az esküvőre érkező vendégeket kellőképpen
elkápráztassa.
A nászra 1679. augusztus 31-én került sor per procuratíonem a
fontainebleau-i palotában. A vőlegényt Conti herceg képviselte. Mária
Lujza káprázatosan szép és méltóságteljes volt hermelinszegélyes, violaszín
selyemruhájában, melyet arany liliomokkal és drágakövekkel hímeztek ki.
A fején gyémánt koronácskát viselt.
A véget nem érő ünnepségek után elérkezett a búcsú perce. Mária Lujza
népes kísérettel és dobogó szívvel indult útnak Spanyolország felé 1679.
szeptember 20-án.
Először november 19-én találkozott II. Károllyal egy kis faluban,
Quintanapallában, és kellemesen csalódott: a spanyol király egyáltalán nem
volt olyan ijesztően csúf, mint ahogy tartott tőle. Díszes ruhát viselt, szép
kék szeme és dús szőke haja volt. Minthogy a menyasszony nem beszélt
spanyolul, a vőlegény pedig csak néhány szót tudott franciául, a francia
követ, De Villars márki ajánlkozott tolmácsnak, és persze válogatott
bókokat adott mindkét fiatal szájába, amitől csakhamar fölengedett a
kezdetben feszült hangulat.
A tulajdonképpeni esküvőt a burgoszi katedrálisban kellett volna
celebrálnia a hercegérseknek, ő azonban súlyosan megbetegedett. II. Károly
egy percet sem akart várni, ezért a spanyol király és az orléans-i
hercegkisasszony násza egy parasztházban, hevenyészett oltár előtt zajlott
le.
A külsőre olyannyira különböző fiatal házasok kapcsolata meglepően jól
alakult. Mária Lujza szinte anyás gyöngédséggel kényeztette Károlyt,
akinek korlátolt szellemi képességeit hamar észrevette. A királyt a
hatalomba visszatérő anyja és miniszterei szándékosan távol tartották az
államügyektől. Kormányzati működése kimerült az eléje tett iratok
aláírásában, melyek tartalmát többnyire nem is értette.
Károly napjai egyébként egymást érő betegségek között teltek. Állandó
szédülési és lázrohamok, fejfájás, emésztési zavarok kínozták, ami
természetesen a kedélyére is kihatott. Sokszor volt kiegyensúlyozatlan és
rosszkedvű, hangulata heves dühkitörések és mélységes melankólia között
ingadozott. Ez a szánalomra méltó ember, akit gyenge alkata mindenfajta
testedzésre alkalmatlanná tett, úgyszólván csak a vadászatban és a
mikádójátékban lelte örömét. Ezen kívül sajátos élvezetet talált a
számolásban. Ha például cseresznyét evett, megszámolta a kiköpött
magokat. Ha végigment a palota képtárán, megszámolta a falakon lógó
képeket.
Mária Lujza elfogadta a férjét olyannak, amilyen, és szemmel láthatóan
értett hozzá, hogyan kell bánni vele. Vigyázott, hogy se testileg, se
szellemileg ne kívánjon tőle olyasmit, amit nem tud teljesíteni. Úgyhogy
Károly életének legboldogabb ideje valószínűleg a Mária Lujzával együtt
töltött idő volt.
Ami a szexuális életüket illeti, az bizonyos kétségeket ébreszt. Kérdéses,
hogy Károly képes volt-e oly mértékben teljesíteni házastársi kötelességét,
hogy abból utód származzék.
 Mária Lujzának, noha a szexet illetőleg teljesen felkészületlenül és
gyanútlanul került ebbe a házasságba, idővel észre kellett vennie, hogy nem
sikerül teherbe esnie, és hogy nem benne van a hiba, hanem az urában.
Legalábbis Rébenac gróf, a francia követ ezt jelentette 1688 decemberében
XIV. Lajosnak: „A spanyol királyné egyszer azt mondta nekem, hogy noha
már nem szűz, azt hiszi, sosem lesznek gyermekei. Ennek pontos okát
szemérmessége nem engedte kifejteni.” Rébenac azonban úgy sejtette, hogy
„a király túlzott mohósága miatt a coitus nem megfelelően zajlik le”.
Manapság feltételezik, hogy II. Károly neuraszténiás volt, és
nemzőképességének hiánya a korai magömlésre vezethető vissza.
Mária Lujza méltósággal viselte ki nem teljesülő házasságát. Soha nem
mondott egy rossz szót sem az uráról. És nem is a király miatt volt
boldogtalan, hanem általában a spanyol udvarban folyó élet miatt. Noha új
családja és a spanyol nép barátságosan fogadta, minden idegen és szokatlan
volt itt neki, és soha nem tudta leküzdeni a honvágyát.
Már egy nappal az esküvője előtt el kellett búcsúznia francia kísérőitől,
ami nem volt ugyan teljesen szokatlan, viszont elárulta a spanyol udvar
siralmas pénzügyi helyzetét. Szó sem lehetett arról, hogy a számtalan
spanyol udvaronc mellett még egy sereg franciát is etessenek. Mária Lujza
a négy komornáján kívül csak a dajkáját, a szakácsát és az istállómesterét
tarthatta meg.
Ennél sokkal elkeserítőbb volt, hogy Terranova hercegnőt, egy szigorú
és roppant szűk látókörű idős nőt rendeltek ki melléje főudvarmesternőnek,
akire inkább a „vén sárkány” elnevezés illett. Terranova hercegnő legfőbb
célja az etikett pontos betartatása volt, és a legcsekélyebb megértést sem
mutatta a rábízott fiatalasszony iránt, aki nemcsak egy másik országból,
hanem, mondhatni, egy másik világból jött. Noha Versailles-ban is merev és
szörnyen bonyolult ceremóniák jellemezték az udvari életet, a spanyol
udvarral összehasonlítva, ott mégis életöröm, könnyedség és leheletnyi
frivolitás uralkodott. Ezért igencsak sokkolta Mária Lujzát, amikor
észrevette, hogy Madridban minden egészen más. A spanyol királynénak,
aki mégiscsak egy birodalom első asszonya, a szó szoros értelmében
minden tilos. Ha elnevette magát, Terranova hercegnő megrótta, mondván,
hogy spanyol királynéhoz méltatlan az ilyesmi. Ugyanez vonatkozott a
lovaglásra, a királyné egyik legkedvesebb időtöltésére. Még azt is
megtiltották neki, hogy – mint Franciaországban megszokta – társaságban
étkezzék, vagy, hogy magánlátogatókat fogadjon.
Még a ruhatára kérdésében sem dönthetett szabadon. Rajongott a
Franciaországban divatos, mélyen dekoltált ruhákért, itt azonban a
többnyire kényelmetlen spanyol viseletet kellett hordania. Addigra ugyan
már kiment a divatból a híres guarda infantas, az a szélesen kimerevített
szoknya, amelyet Velázquez képeiről ismerünk, de mérsékeltebb
változatából sem hiányzott a szövet alatt elhelyezett drótváz. Ráadásul
alatta még akár 12 alsószoknyát is viseltek a hölgyek. A szoknya és a
vállfűző többnyire élénk színű selyemből készült, és gazdag hímzés
díszítette, az ujját és a kivágását pedig széles csipke szegélyezte. A
marokén bőrből vagy atlaszselyemből készült cipőknek nem volt sarkuk,
ezért a hölgyek szinte nesztelenül suhantak uszályos ruhájukban. A spanyol
divat sajátos kelléke volt az olykor vállig csüngő fülbevaló, amely inkább
szenvedést, mint örömöt okozott viselőjének. Ráadásul új frizurára is
kényszerítették a fiatal királynét: dús, göndör fürtjeit szorosan le kellett
simítania egy derekáig érő hamis copffal.
A versailles-i csillogó pompához és a szabados jókedvhez szokott Mária
Lujza úgy érezte magát a madridi Alcázarban, mint egy bebörtönzött rab. A
középkorban épített rezidencia a sok újabb kori átalakítás ellenére komor és
vigasztalan hatást keltett, s a falai közt zajló élet napról napra
elviselhetetlenebbnek tűnt. A magas rang, amelytől Mária Lujza oly sokat
várt, csalódást okozott az elkényeztetett, életvidám fiatal nőnek. Csillogó
reprezentáció és vidám mulatságok helyett magányra és bigott merevségre
volt ítélve. Napjai egyhangúan és szigorú szabályok közt teltek. Évről évre
pontosan egy órával vacsora után – télen fél kilenckor, nyáron fél tízkor – le
kellett feküdnie a főudvarmesternő ellenőrzése mellett, és csak tizenkét óra
múlva kelhetett föl. A déli étkezést és az estebédet rendszerint egyedül
kellett elköltenie. Délután vagy a királlyal játszott mikádót, vagy a főváros
egyik női kolostorában tett látogatást, hogy a főnemességből származó
jámbor apácákkal társalogjon. A hintó függönyei oda- és visszamenet is le
voltak eresztve.
A spanyolországi szokások és a szórakozásra vonatkozó ottani
elképzelések is idegenek voltak Mária Lujzának. Bálok és udvari
ünnepségek helyett véres bikaviadalokra hurcolták, 1680. július 30-án pedig
egy autodafét is végig kellett néznie a Plaza Mayoron (mellesleg az
egyetlent II. Károly uralkodása alatt). A különleges vallásos esemény egész
nap tartott, és körmenetek, misék, jámbor énekek váltották egymást, mielőtt
„megkoronázták” a napot a legfőbb látványossággal: az eretnekség miatt
elítéltek nyilvános megégetésével. Annak, aki gyorsan megbánta a bűnét,
megkönnyítették a halálát: megfojtották, mielőtt meggyújtották alatta a
máglyát. A többieknek élve kellett elszenvedniük a kegyetlen tűzhalált.
A vallásos tömegeksztázisnak ez a rémületes színjátéka, melyet
Európában már sehol nem gyakoroltak, a legkevésbé sem volt alkalmas a
honvágytól gyötört királyné megvigasztalására. Egyébként sem segítette
semmi abban, hogy otthonosan érezze magát új hazájában.
A nagy ünnepeket a királyi, család mindig az Escorialban töltötte, amely
még az Alcázarnál is barátságtalanabb volt Mária Lujzának véget nem érő
miséken kellett részt vennie, majd férjével együtt órákig kellett imádkoznia
a családi kriptában. Miféle élet volt ez egy 20 éves fiatal nő számára?
Egyedül Aranjuezban érezte jól magát, ahol a nyár néhány hetét töltötte
el a királyi udvar. Itt sütött a nap, barátságos volt a légkör, a szökőkutakkal
ékes gyönyörű kert sétára csábított, és itt végre kedvére lovagolhatott a
fiatal királyné. Aranjuezban mindig fölélénkült, és visszanyerte természetes
vidámságát. De mihelyt visszakerült az Alcázarba, újból depresszióba esett,
és rettenetes honvágy fogta el. Visszavágyott Franciaországba és a jókedvű
udvari társaságba.
Az udvarhölgyeivel kezdetben alig tudott beszélgetni, hiszen csak
néhány szót tudott spanyolul, ezért néha egyszerűen kinézett az ablakon. De
máris ott termett a vén Terranova, és elmagyarázta neki, hogy a spanyol
királyné nem mutatkozhat az ablakban.
Ebbe a szomorú életbe csak a Madame Villars-ral, a francia követ
feleségével való közös zenélés és a mostohaanyjától rendszeresen érkező
levelek hoztak némi vidámságot. Orléans-i Fülöp ugyanis hitvese korai
halála után, 1671-ben feleségül vette a pfalzi Elisabeth Charlottét. Sajnos,
az orléans-i hercegnének mostohalányához intézett levelei nem maradtak
fenn.
A frusztrált és unatkozó királyné egy idő után az evésben keresett
vigaszt, amitől karcsú alakja mindjobban kitelt.
A depresszió időszakát azonban nemsokára fölváltotta a lázadás kora.
Mária Lujza megelégelte ezt a szűk korlátok közé szorított életet. Panaszt
tett a királynál, s végül 1680 nyarán kivívta, hogy elbocsássak az utált
Terranovát. Az új főudvarmesternő, Albuquerque hercegnő jóval
liberálisabb nézeteket vallott, mint az elődje. Mária Lujza ettől kezdve
tovább fönnmaradhatott, lovagolhatott és társaságban étkezhetett, ha úgy
tartotta kedve. Azt azonban nem sejtette, hogy ezek miatt a
hagyományoktól eltérő engedmények miatt éles kritikának teszi ki magát.
Mária Lujzát az esküvőjekor szeretettel és szívélyesen fogadta mind az
anyakirálynő, mind a spanyol nép. Noha Mariana ellene volt a fia francia
házasságának, végül belenyugodott a kész ténybe. Váratlan jóindulatának
nyilván az volt az oka, hogy a fiatal királynét egyáltalán nem érdekelte a
politika, tehát nem kellett attól félnie, hogy kérdésessé teszi az ő hatalmát.
A fiatalasszonyból ehhez nemcsak az érdeklődés, hanem a képesség is
hiányzott.
Ami azonban az anyósát megnyugtatta, csalódást okozott a
nagybátyjának. XIV. Lajos többet várt az unokahúgától. Azt remélte, hogy
majd Franciaország érdekében befolyásolja a férjét s általa a spanyol
politikát. Mária Lujzából azonban hiányzott az ambíció: ő csak élni és
szórakozni akart, s csakis a szép ruhákon, a lovagláson és a színházon járt
az esze. Mégis hamarosan érzékelnie kellett az országban ismét föllángoló
franciagyűlöletet.
Az elmúlt évtized háborúinak sora a végsőkig legyengítette
Spanyolországot. Ahhoz, hogy valamelyest magához térjen, hosszú békére
lett volna szüksége, ebben azonban nem volt része.
A Napkirály 1683-ban ismét háborút kezdett. A csatározások ugyan csak
két hónapig tartottak, és a spanyol Németalföldre korlátozódtak, a gyengén
fölfegyverzett spanyol hadsereg azonban óriási veszteségeket szenvedett, és
1684 augusztusában át kellett engednie Franciaországnak Luxemburgot.
A szükséget szenvedő spanyol nép szemében XIV. Lajos ismét és
visszavonhatatlanul az ördög megtestesítőjévé vált. Bármilyen csapás érte
az országot, akár a termés volt gyenge, akár járvány tizedelte a lakosságot,
mindennek egy oka volt: a francia király. Az ősi ellenséggel szemben táplált
hagyományos gyűlölet nem ismert határt. A feldühödött tömeg miatt a
Madridban tartózkodó franciák nem érezték magukat biztonságban, ezért
sorra távoztak. Csak a királyné nem menekülhetett el. A spanyol udvarban
pokollá vált az élete.
A teljesen apolitikus Mária Lujzának a nagybátyja hódítás-vágya miatt
kellett bűnhődnie. Ha megjelent az Alcázar ablakában, az emberek kiáltozni
kezdtek: „Le az idegen csürhé-vel!” A fiatalasszonyt, aki a legkevésbé sem
tehetett a siralmas spanyolországi helyzetről, mélységesen megdöbbentette
az állandó fenyegetőzés és ellenségeskedés. Ráadásul az emberek hamar
megtalálták a gyenge pontját: a gyermektelenséget. Odáig mentek, hogy az
Isten büntetésének tartották, amiért az uralkodó megszegte a hagyományt,
és Habsburg hercegkisasszony helyett az ország ősi ellenségének a
családjából választott feleséget. A francia nők még sosem hoztak szerencsét
a dinasztiára: II. Fülöp harmadik feleségének, Valois Erzsébetnek ugyanúgy
csak lányai születtek, mint Bourbon Erzsébetnek. Sőt, egyesek úgy
vélekedtek, hogy II. Károly és Mária Lujza házassága XIV. Lajos álnok
terve volt, aki kihalásra akarta ítélni a spanyol uralkodócsaládot. Mária
Lujzáról pedig azt állították, hogy maga akadályozza meg a teherbe esését
mértéktelen lovaglószenvedélyével.
Noha sokan sejtették azt, amit maga Mária Lujza is, általában az
asszonyt hibáztatták, ha nem tudott gyermeket szülni. Ezért a királynénak
mindenféle kezelést és kúrát – különleges diétákat, fürdőket,
bedörzsöléseket – is el kellett szenvednie, amelyek, úgymond, növelik a
fogamzó képességet. Végül még egyfajta ördögűzésnek is alá akarták vetni
a királyi párt, hogy megszabadítsák őket. a terméketlenséget okozó átoktól,
amely még az esküvő előtt érhette őket. Mária Lujza ezt azonban kereken
visszautasította, nem utolsósorban azért, mert tudta, hogy úgysem lenne
hatása.
A fiatal nőre nehezedő rendkívüli nyomás napról napra
elviselhetetlenebb lett. Már az urától sem várhatott védelmet. II. Károly
nem vonhatta ki magát az általános franciagyűlölet alól. Egyszerre felszínre
tört benne mindaz, amit az anyja gyerekkorában oltott bele. XIV. Lajos
elleni haragját a felesége előtt sem fékezte. Nem egyszer őt hibáztatta,
amikor politikai problémák merültek föl. Ilyenkor dührohamot kapott és
üvöltözött vele. Mária Lujza, akinek amúgy is pattanásig feszültek az
idegei, nem hagyta magát: visszakiabált és mindent szidott, ami spanyol.
Károly tudta, hogy mivel bánthatja meg leginkább: elbocsátotta a felesége
udvartartásának utolsó francia tagjait is, beleértve Nicole Quentint, a
dajkáját és Viremont-t, az istállómesterét.
Mária Lujza kétségbeesett. Ellenségektől körülvéve, teljesen magára
maradt, mert a háború miatt a francia követet is visszahívták.
Kétségbeesésében az egyetlen fegyverhez folyamodott, ami a
rendelkezésére állt: azt hazudta, hogy várandós.
Azonnal elfelejtettek minden viszályt. Boldogság árasztotta el az udvart.
A palota kapuja előtt őrjöngő tömeg egy szempillantás alatt ujjongó
sokasággá változott.
Mária Lujza persze néhány hét múlva kénytelen volt bevallani, hogy
tévedett, ennek a taktikának köszönhetően azonbari nyert egy kis időt,
úgyhogy szükség esetén máskor is bevetette.
Legfőbb ellenfelét, az osztrák pártot azonban az ilyesmi nem
befolyásolta: változatlanul folytatta az intrikálást a királynéval szemben.
Különösen kétes szerepet játszott az osztrák követ, Heinrich Franz
Mansfeld gróf, aki nyilvánvalóan azt tekintette Legfőbb feladatának, hogy
diszkreditálja a királynét. Az volt-e a célja – mint francia részről sejtették –,
hogy érvényteleníttesse II. Károly házasságát, és mihelyt Mária Lujza
mögött bezárul a kolostor kapuja, egy német hercegnővel házasítsa össze?
(Némettel, mert az osztrák Mária Antónia hercegnő már nem volt szabad:
1685-ben férjhez ment a bajor Miksa Emánuel választófejedelemhez.)
Bizonyíték nincs rá, de könnyen lehet, hogy így volt. Mária Lujza már csak
azért is magára maradt, mert a Napkirály unokahúga lévén, zavaró tényező
volt a hagyományosan Habsburg orientációjú spanyol udvarban.
Az első terv, bárki állt is mögötte, nem járt sikerrel. Elővezettek II.
Károlynak egy ágyast, és gondoskodtak volna róla, hogy teherbe essen.
Ezzel bizonyíthatták volna, hogy a királyi pár terméketlenségének egyedül
Mária Lujza az oka. A király azonban, minden nézeteltérés ellenére, sokkal
jobban szerette a feleségét, semhogy megcsalja. Tehát keményebb
eszközhöz kellett folyamodniuk: meg kellett keresni a királyné másik
sebezhető pontját. Ez pedig a két utolsó francia cselédje iránti ragaszkodása
volt.
Egyébként ők maguk gondoskodtak a botrányról. A királyné háta mögött
titokban összeálltak, s a viszonyból egy gyermek is született. Ezt követően
ugyan összeházasodtak, és a palotán kívül béreltek lakást, de Mária Lujza
keresztülvitte, hogy a házaspár továbbra is a szolgálatában maradhasson.
Ezzel még egy spanyol szokást sértett meg, ugyanis a királyné
udvartartásába csakis egyedülálló személyek tartozhattak. Ezt az
elővigyázatlanságát az ellenségei természetesen azonnal fölhasználták arra,
hogy erkölcstelenséggel vádolják meg, s egyúttal kipellengérezzék
környezete züllöttségét. De még ennél is rosszabb következett.
Egészen biztos, hogy Mansfeldék ötlöttek ki azt a pletykát, amely 1685
nyarán terjedt el: hogy tudniillik Nicole Quentin és Viremont a királynéval
egyetértésben meg akarja gyilkolni a királyt. Mindkettőjüket letartóztatták,
és mivel semmit nem tudtak rájuk bizonyítani, azzal vádolták meg a dajkát,
hogy rendszeresen beadott a királynénak valamilyen patikaszert, amivel
megakadályozta, hogy teherbe essék. A szegény teremtést kínvallatásnak
vetették alá, de még ekkor sem volt hajlandó beismerni ezt a szörnyűséget.
Végül a férjével együtt visszaküldték Franciaországba, ahol Mária Lujza
apjánál, az orléans-i hercegnél kaptak menedéket.
Amikor Mária Lujza tudomást szerzett erről, elkeseredésében minden
gyűlöletét Mansfeldre zúdította. A követ ugyanis még azt is el akarta hitetni
az uralkodóval, hogy a felesége tudott Viremont-ék állítólagos
összeesküvéséről. Károlynak azonban minden korlátoltsága ellenére volt
annyi esze, hogy ezt azért mégse higgye el a feleségéről, és továbbra is
kitartott mellette.
A királyné azonban most már komolyan megijedt. A sok intrika, a
gyermektelensége miatti szemrehányások, a dajkájának kínpadra vonása
túlságosan sok volt neki. Meggyőződésévé vált, hogy meg akarnak
szabadulni tőle, és ettől fogva állandóan attól félt, hogy megmérgezik. 1685
augusztusában ezt írta a nagybátyjának: „Nem hallgathatom el Felséged
előtt, hogy veszélyben van az életem. Ugyanis ellenségeim, akik minden
szégyenteljes próbálkozásuk ellenére nem tudtak megsemmisíteni,
elhatározták, hogy az életemre törnek…” Ugyanebben a levélben azt kérte,
hogy küldjön neki egy bizonyos, kígyóhúsból és ópiumból előállított
orvosságot, amelyről azt hitték, hogy minden méreg ellen hatásos.
Vajon a királyné a túlfeszített idegeinek lett az áldozata? Vagy az őrület
határára juttatta a sok intrika, a gyermektelensége, a kielégületlensége, a
királyi udvar elviselhetetlenül fojtogató légköre? Vagy csakugyan el akarták
tenni az útból?
Lehetséges, hogy Mária Lujza a hisztéria tetőfokára jutott, félelme
azonban nem volt teljesen alaptalan. Az ellenségei ugyanis roppant
nyakasak voltak, és egyre újabb nyilakat lőttek ki rá. Egyszer csak
fölbukkant két levél, amelyeket állítólag a szeretőjének, egy Samt-Chamand
nevű fiatal hadnagynak írt, aki a kíséretéhez tartozott, amikor
Spanyolországba jött, és aki, úgymond, halálosan beleszeretett. A levelek
természetesen otromba hamisítványok voltak, ami hamar ki is derült, de a
spanyol királyné neve megint jó ideig közszájon forgott. Még XIV. Lajos is
hitt a híresztelésnek, és fölháborodott az unokahúga viselkedésén. Mária
Lujza csak egy hosszú, részletes levélben tudta meggyőzni az
ártatlanságáról, s arról, hogy „a föltálalt pletyka a legnagyobb és
legfélelmetesebb aljasság, amit csak el lehet képzelni”.
Félelme azonban egyre gyakoribb hisztériás rohamokban jelentkezett,
amelyektől II. Károly valósággal rettegett. A királyné szabályos üldözési
mániában szenvedett, mindenben mérget gyanított, úgyhogy már csak az
ura ételéből volt hajlandó fogyasztani. Az örökös izgalomnak látható jelei is
mutatkoztak: erősen lefogyott, és gyakori emésztési zavarokban szenvedett,
valószínűleg a nagy mennyiségben bevett gyógyszer és különös diétája
miatt. Ugyanis főleg fagyosra hűtött ételeket evett, amelyek állítólag
elősegíthették a teherbe esést. Ő azonban valamilyen alattomos méreg
hatásának hitte a gyakori rosszulléteit. A testi szenvedést súlyos depresszió
kísérte.
Amikor 1688-ban a királyné is megkapta a himlőt, úgy látszott, minden
életkedve elhagyta. Szomorúan mondogatta az udvarhölgyeinek: „Balgaság
olyan életért imádkozni, amelynek ilyen csekély az értéke.” A himlőből
ugyan kigyógyult, sőt egyetlen heg sem maradt az arcán, de továbbra is
gyönge és depressziós volt.
Félelme olyan mértékben nőtt, ahogy a trónutódlás a nemzeti és a
nemzetközi politika témájává vált. Az anyakirálynő, aki régóta tudta, hogy
a fiának sosem lesz gyermeke, azzal állt elő, hogy Károly az unokahúgát,
Mária Antóniát jelölje ki utódjául , aki időközben, a bajor Miksa Emánuel
hitvese lett. Mariana imádta az unokáját, és mindennél jobban vágyott arra,
hogy majd. ő foglalja el férjével a spanyol trónt. Azt szerette volna, ha a
fiatal pár Madridba jön, hogy fölkészülhessen jövendő szerepére.
Nem az anyakirálynő volt az egyetlen, akinek gondot okozott a
trónutódlás. Károly egészsége sosem volt jó; a legtöbb embert meglepte,
hogy még mindig él. Születése óta a közeli halálával számoltak, a király
azonban már a harmincadik évét taposta, és – amit végképp nem hitt volna
senki – még jó tíz évig élt! Betegségeit Európa-szerte feltűnő figyelemmel
kísérték. A trónkövetelők hiénák módjára nyüzsögtek e körül az élő holttest
körül, türelmetlenül várva, hogy az adott pillanatban lecsaphassanak a
zsákmányra.
E halálos forgatókönyv ismeretében érthető, hogy Mariana mind
gyakrabban sürgette a trónutódlás rendezését, hiszen a dinasztia
fennmaradása és Spanyolország jövője forgott kockán. II. Károly azonban –
és ezt is meg lehet érteni – hallani sem akart erről. Ő még mindig nem tett
le arról a reményéről, hogy az ő ágyékából származó utód szülessék. Hogy
büszkeségből-e, vagy saját testi állapotának téves megítéléséből, nem lehet
eldönteni. Mintha csak bizonyítani akarná a világ előtt az erejét, újra meg
újra fölgyógyult a betegségeiből, és meglepő szívóssággal ragaszkodott az
életéhez.
Károly az uralkodásra defacto képtelen volt. Tehetetlen bábként
vergődött a miniszterei, a külföldi követek és persze az anyja kezében.
Mindig arra hallgatott, aki a legerősebb nyomási gyakorolta rá, aki a
legügyesebben érvelt előtte, vagy aki a legjobban megijesztette. Ez a
legtöbb esetben az anyja volt, aki mögött természetesen ott állt az osztrák
párt.
1689 elején megint odáig fajult a helyzet, hogy a királyt olyan döntésre
akarták rákényszeríteni, ami újabb háborút jelentett volna a sokat
szenvedett és a végsőkig elcsigázott Spanyolországnak. Mariana és
Mansfeld azonban ezúttal elszánt ellenféllel került szembe. A királyné
életében először és utoljára avatkozott be a háború vagy béke kérdéséről
folyó vitába. Korábban egyáltalán nem érdekelték az államügyek, 1689
januárjában azonban hirtelen cselekvésre szánta el magát. Mintha érezte
volna, hogy már nem sok ideje van hátra.
Azt írta a nagybátyjának, most be fogja bizonyítani, hogy a szíve
Franciaországért dobog. Ha már nem tudta Spanyolország jövendő
királyának nagyapjává tenni, legalább politikai síkon áll ki az érdekében. E
nem várt aktivitás mögött Rébenac gróf állt, akinek az volt a küldetése,
vegye rá a királynét arra, hogy felséges férjét Franciaország érdekében
befolyásolja. Mária Lujza ezért most minden energiáját latba vetette a béke
megőrzéséért, ami, mellesleg, Spanyolországnak is első rendű érdeke volt.
Miközben Mariana és az osztrák párt mindenáron hadra akarta
kényszeríteni Károlyt Ausztria oldalán Franciaország ellen, a királyné
mindent elkövetett, hogy meggyőzze az urát, Spanyolország tanúsítson
semlegességet a két hatalom viszályában.
 A szóban forgó konfliktus „pfalzi örökösödési háború” néven vonult be
a történelembe. 1685-ben meghalt a Pfalz-smerni ágat képviselő utolsó
pfalzi választófejedelem. Trónjának várományosa, a Pfalz-Neuburgi ágból
származó Fülöp Vilmos pedig nem más volt, mint I. Lipót császár harmadik
feleségének, Eleonóra császárnénak az apja. Magától értetődik, hogy XIV.
Lajos nem tűrhette el a Habsburg pereputty újabb terjeszkedését, még ha az
utódlást világosan szabályozta is a törvény. Bejelentette igényét a sógornője
(egyben Mária Lujza mostohaanyja), a pfalzi Elisabeth-Charlotte, az
elhunyt választófejedelem testvére nevében, jóllehet a választó
fejedelemségben nem volt kimondva a nőági trónöröklés. Az ilyen
apróságok azonban sosem zavarták a Napkirályt.
1688 őszén tehát kitört a háború Ausztria és Franciaország közölt.
Világos, hogy XIV. Lajos ebben a csetepatéban biztosítani akarta, hogy ne
támadják hátba, és mindent elkövetett, hogy megakadályozza
Spanyolország beavatkozását, noha nemrég kötötte meg az augsburgi
szerződést a császári birodalommal. Pontosan ebben a szellemben járt el a
spanyol királyné, és ezúttal maga mellett tudhatta a nép java részét. Meg
akarta győzni Károlyt arról, hogy egy újabb háború katasztrofális
következményekkel járna a kivérzett országra nézve. A királynénak ebben
teljesen igaza volt, és a király, aki örökké attól rettegett, hogy hibát követ el,
készségesen elfogadta a felesége élveit, és semleges akart maradni abban a
konfliktusban, amelyhez Spanyolországnak valóban semmi köze nem volt.
Úgy tetszett, ezúttal sikerrel száll szembe az osztrák párt és az anyja egyre
fokozódó nyomásával, akik szerződésbeli és rokoni kötelességére
emlékeztették. És ekkor – teljesen váratlanul – meghalt Mária Lujza.
Egy keddi napon, 1689. február 8-án a királyné kilovagolt az
udvarhölgyeivel. Amikor lóra akart szállni, a ló mellen rúgta, úgyhogy
nekiesett a nyeregívnek. De nem látszott rajta sérülés, ezért elhallgatták az
esetet. A királyné a szokottnál korábban, este halkor, könnyű vacsora
elfogyasztása után – amely narancsból, jégbe hűtött tejből, egres krémből és
egy hojaldkrém-nek nevezett spanyol leveles tésztából állt – ágyba bújt.
Noha másnap kifejezetten szép idő volt, Mária Lujza a szobájában
maradi, mondván, leveleket fog írni. Este valamivel bőségesebb vacsorát
evett: borjú ragulevest, hideg csirkesültet, osztrigát citrommal és
olajbogyóval, hideg tejet és narancsot. Amikor lefeküdt, teljesen jól érezte
magát, és derűs volt a hangulata. Hajnali ötkor azonban hirtelen arra ébredt,
hogy fáj a gyomra. Többször hányt, hasmenése is volt, végül fulladást
rohamok törtek rá. Ezek a tünetek egész nap tartottak. A doktorok kezelési
módszerei azokban az időkben, mint tudjuk, az érvágásra és a purgálásra
szorítkoztak, amivel csak azt érték el, hogy a beteg még jobban legyengült.
Amikor Mária Lujza kicsit jobban lett, fogadta a francia követet,
Rébenacot, aki persze azonnal azt kérdezte tőle, nem gyanakszik-e
mérgezésre. Mária Lujza, aki örökké attól rettegett, hogy el akarják tenni
láb alól, meglepő módon ezúttal így felelt: „Lehet. De éppúgy lehet, hogy
nem.” Valószínűleg annyira rosszul volt, hogy már minden mindegy volt
neki, és meg akart halni.
Másnap, február 11-én éjféltájban már minden reményt föladtak, hogy a
királyné meggyógyul. Mária Lujza ájult álomba zuhant. Néhány órával
később, reggel fél kilenckor már halott volt.
A boncolás nem mutatott ki mérget, ami azonban, a tudomány akkori
állását tekintetbe véve, nem sokat jelent. Miközben Spanyolországban
hivatalos részről egyetlen szóval sem említették a merénylet lehetőségét,
Franciaországban még évek múlva is a legvadabb híresztelések keringtek.
Mária Lujza mostohaanyja, az orléans-i hercegné a következőket írta
számos levele egyikében: „Az a hegyes orrú Mansfeld mérgezte meg.” Egy
másikban pedig: „A mi királynénkat megölték a spanyolok, mert nem lett
gyermeke.” Louville gróf – később V. Fülöp kamarása – még két évtized
elteltével is így vélekedett: „Mária Lujza királyné a semlegességi szerződés
áldozata lett, amelynek aláírására rá akarta venni az urát.”
A mérgezés elmélete ma már aligha tartható. Mária Lujza nagy
valószínűséggel az osztrigától kapott szalmonellafertőzésbe halt bele.
Egyvalami azonban már akkor tudható volt: II. Károly a hitvese támogatása
nélkül túlságosan gyönge lesz ahhoz, hogy ellenálljon az anyjának és az
osztrák pártnak. Úgyhogy Spanyolország két hónappal királynéja halála
után menthetetlenül belesodródott egy újabb értelmetlen és véres háborúba.

Pfalz-Neuburgi Mária Anna

 II. Károly őszintén, meggyászolta a feleségét, akit heves veszekedéseik
ellenére a maga módján szívből szeretett. Sok időt azonban nem hagytak
neki a gyászra. Mindössze tíz nap telt el Mária Lujza halála után, amikor az
államtanács sürgetni, kezdte, hogy házasodjék meg újra.
Károly nem akart többé megházasodni, de mint oly sokszor, most is
engedett a környezete követelésének. Bebeszélték neki, hogy a
gyermektelensége Isten büntetése volt, amiért nem a megfelelő asszonyt
választotta, hanem egy franciát. Egyébként is kutya kötelessége mindent
megtenni azért, hogy népét trónörökössel ajándékozza meg. Mint mindig,
most is hatott a félelme Istentől és a kötelességére való hivatkozás.
Alig helyezték el Mária Lujzát az Escorialnak a meddő királynék
számára kijelölt kriptájában, máris megindult az alkudozás, hogy ki legyen
az új királyné. Oropesa gróf, az államtanács elnöke, akiről tudni lehetett,
hogy rokonságban van a portugál udvarral, a II. Pedro első házasságából
született Braganza Izabella mellett tette le a voksát. Oropesa személyes
karrierjének továbbépítése mellett abban reménykedett, hogy ezzel a
házassággal ismét egyesíteni lehet Spanyolországot az 1640 óta független
Portugáliával – már ha Pedro második házasságából sem születik fiú utód.
Így kisebb csoport, amely mindennek ellenére inkább Franciaországhoz
húzott, Medici Mária Annát szemelte ki, és a várható tetemes hozományra
célzott, amely igencsak jól jött volna, tekintettel a királyi udvar siralmas
anyagi helyzetére. De nagyon hamar kikristályosodott, hogy az osztrák párt
jelöltje lesz a befutó. Minthogy nem állt rendelkezésre korban megfelelő
főhercegnő – a császár leányai kilenc-, illetve hatévesek voltak –, a császár
huszonegy éves húgát, Pfalz-Neuburgi Mária Annát ajánlották Károly
figyelmébe.
A neuburgi házat, a pfalzi dinasztia egyik mellékágát azelőtt alig
ismerték, és a legkevésbé sem tartották fontosnak az európai politika
szempontjából. Fülöp Vilmosnak, a neuburgi uralkodónak azonban 1876-
ban sikerült hozzáadnia a legidősebb lányát, Eleonórát a másodszor is
megözvegyült császárhoz, s emiatt ez a kis német fejedelemség a figyelem
középpontjába került, nem utolsósorban azért, mert – mint már említettük –
1685-ben örökösödés révén az ölébe hullt a pfalzi választófejedelemség, s
emiatt véres háború robbant ki Franciaországgal, amelybe hamarosan fél
Európa belekeveredett.
 Fülöp Vilmos és a felesége, Hessen-Darmstadti Erzsébet Amália
elképesztően termékeny házaspár volt. Nem kevesebb, mint tizenhét
gyermek köszönhette nekik világra jöttét, akik közül tizennégy maradt
életben. Ekkora gyermekáldás nemcsak rengeteg pénzt, hanem tetemes
erőfeszítést is követelt, hiszen lehetőleg az összes fiút és lányt jól kellett
kiházasítani. A fejedelem és hitvese legalább olyan becsvágyó volt, mint
amilyen termékeny. És miután már volt egy császárné a családban, a többi
lány előtt is magasra tették a lécet. Egy neuburgi hercegkisasszony nem
megy hozzá akárkihez! 1687-ben Mária Zsófia II. Pedro feleségeként a
portugál trónra ülhetett föl, Hedvig Erzsébetet Szobieszki Jakabbal, a
lengyel trón várományosával jegyezték el. Az 1667-ben született Mária
Annát is éppen el akarták jegyezni a pármai herceg fiával, de gyorsan
visszacsinálták a dolgot, amikor megérkezett Spanyolországból a sokkal
csábítóbb ajánlat. Mária Anna helyett a húgának, Dorothea Zsófiának
kellett beugrania a megüresedő helyre.
Éppen a Neuburg családot jellemző bőséges gyermekáldás volt a döntő
szempont II. Károly választásában, mert különben jobban tetszett neki az
olasz jelölt arcképe. Mindenki meg volt győződve arról, hogy az új királyné
ontani fogja a kis hercegeket, hiszen nemcsak az anyja, hanem már férjnél
levő nővérei is több utódot hoztak a világra. Amellett azokban az időkben a
német nőket különösen erős szervezetűnek és termékenynek tartották. 1689.
május 8-án tehát – mindössze három hónappal az előző királyné halála után
– hivatalosan bejelentették II. Károly spanyol király és Pfalz-Neuburgi
Mária Anna eljegyzését.
Egész Európa izgatott találgatásokba bocsátkozott arról, vajon mekkora
a valószínűsége, hogy a spanyol udvar végre gyermekáldásnak örvendhet.
Még a pápa is roppant derűlátóan nyilatkozott. „A király teljes mértékben
bízhat ebben az asszonyban – jelentette ki állítólag –, mert a Habsburgoktól
származó feleségek már attól is anyává lesznek, ha a férjük gatyáját az ágy
fölé lógatják.”
jóval szkeptikusabb volt az orléans-i hercegné, aki elhunyt
mostohalánya korábbi cselédeinek információira támaszkodhatott: „Az ő
elbeszélésükből és abból ítélve, amit a spanyol királyról tudnak, nem tűnik
valószínűnek, hogy az új királyné teherbe essen, hiszen a király semmivel
sem lett erősebb az első felesége halála óta.”
 Pfalzi Mária Anna 1667. október 28-án született Düsseldorfban szülei
tizenkettedik gyermekeként, és négy nővérével: Máriával, Dorottyával,
Hedviggel és Leopoldinával együtt nőtt fel a Duna melletti Neuburgban.
Fülöp Vilmos előkelő és szigorú nevelésben részesítette a lányait, hogy,
noha nem nevezetes dinasztiából származnak, minél jobban fölkészüljenek
arra a magas pozícióra, amely kétségtelenül ki fog jutni nekik. A lányok
nevelőnője, bizonyos Frau von Klau keményen tartotta magát azokhoz az
előírásokhoz, amelyek kötelezőek voltak a barokk kor hercegkisasszonyaira
nézve. Ez a nevelés egyáltalán nem nevezhető sétagaloppnak.
Hétköznapokon a lányoknak reggel 6-kor, télen 7-kor kellett fölkelniük.
Egy órát kaptak a mosakodásra, öltözködésre és reggelizésre, majd misére
mentek. Ezután következett a tanulás: 8-tól 9-ig német helyesírás és
társalgás, 9-től 10-ig latin, 10-től 11-ig táncoktatás. 11-kor ebédeltek, és 1
óráig pihenhettek, ami azt jelentette, hogy – az időjárástól és az évszaktól
függően – a kastélyparkban vagy a szobában játszhattak. 1-től 2-ig megint
német következett, 2-től 3-ig latin, 3-tól 4-ig egyik nap francia, a másikon
olasz nyelvtanulás, 5-től 6-ig pedig zene- és énekoktatás. A 6 órai vacsora
után még egy szabad órájuk volt a lányoknak, mielőtt ágyba dugták őket.
Különösen odafigyeltek arra, hogy tökéletesen, elsajátítsák az asztali
viselkedést. Frau von Klau szigorúan ügyelt rá, hogy „a hercegkisasszonyok
egyike se lógassa a fejét ültében, hanem üljön egyenesen, fölemelt fejjel, és
ne fészkelődjék, ne tartsa tátva a száját, ne kövessen el semmi illetlenséget,
és ha egy falatot a szájába vett, csukott szájjal rágja el”. Ugyancsak nagy
súlyt fektettek az etikett szabályainak megtanulására, például, hogy milyen
mély bókot kell kivágni, kit és hogyan kell megszólítani, mikor szabad
leülni, és mikor kell állva maradni, és a többi.
Az ily módon beidomított Mária Annától és testvéreitől tehát el lehetett
várni, hogy akármelyik európai udvarban megállják a helyüket, még ha nem
áldotta is meg őket a természet tökéletes szépséggel.
Mária Anna azonban, egyes állításokkal ellentétben, kifejezetten
szemrevaló teremtés volt: aránylag magas és karcsú, a haja szőke, ovális
arca markáns vonású, de csinos, fehér bőrének egyetlen hibája a néhány
szeplő. Mindent egybevetve kétségtelenül nemes, bár egy kicsit arrogáns
fellépésűnek mondták.
Károly fogyatékosságának híre nyilván Neuburgba is eljutott, a
hercegkisasszony mégsem emelt kifogást az ellen, hogy eljegyezzék
Spanyolország királyával. Mária Anna becsvágy tekintetében nem maradt el
a szüleitől, és tudta, milyen lehetőségeket nyit meg a családja előtt ez a
frigy. Főleg a fiúk számára reméltek néhány jövedelmező hivatalt és
kedvező karriert. Mária Annából tehát nem hiányzott az önbizalom. Mielőtt
elutazott Neuburgból, megígérte a fivérének, az ifjabb Fülöp Vilmosnak,
hogy ő lesz majd Németalföld helytartója.
Az, hogy milyen súlyosan megterheli majd a német királyné a spanyol
államkasszát, már az 1689. augusztus 24-én megtartott, per procurationem
esküvő napjaiban kiderült. Az óriási rokonság miatt - összesen 900 főt
láttak vendégül, köztük magát a császárt a bécsi udvar egyharmadával
egyetemben - a költségek minden várakozást felülmúltak.
A legnagyobb problémát azonban a menyasszony utazása jelentette.
Hogyan menjen az újsütetű spanyol királyné új hazájába? Franciaország,
amelyen át a legrövidebb és legkényelmesebb lett volna az út, szóba se
jöhetett, hiszen háborúban álltak vele. Ugyanilyen bizonytalan volt az itáliai
és a földközi-tengeri útvonal. Maradt tehát a Duna, a Rajna és a La
Manche-csatorna.
Az esküvő után tíz nappal indultak útnak. Mária Annára hét hónapig
tartó keserves utazás várt. Először minden tere szerint haladt, de már az első
megállónál, Düsseldorfban, ahová szeptember közepén érkeztek meg,
többhetes várakozásra kényszerültek, mert a III. Vilmos által megígért
angol flotta még nem állt készenlétben. Csak november 13-án folytathatták
az utazást. Közben hidegre fordult az idő, és a hajót igazán nem lehetett
kellemes helynek nevezni. Ráadásul a Rajna alsó szakasza befagyott,
úgyhogy Dordrechtben ismét szállást kellett bérelni. Karácsonyeste jött a
hír, hogy az angol flotta megérkezett. Mária Anna a fedélzetre sietett, a
kikötő jegét feltörték, és a hajót lovakkal vontatták keresztül a jeges folyón.
Amikor Újév napján Steenbergnél partot értek, félelmetes vihar tombolt, s
az ár áttörte a gátat. Megint veszteglésre kényszerültek.
Végre 1690. január 28-án az utasok az elegánsan fölszerelt angol
hadihajó, a Duke fedélzetére léphettek. A leendő királyné számára még egy
fogadószalont is berendeztek, Mária Anna azonban nem volt olyan
állapotban, hogy audienciát tartson. Testileg-lelkileg teljesen kimerülve,
azonnal visszavonult a kabinjába. Az utazást rossz csillagzat kísérhette,
mert megint viharos szelek gátolták a továbbhaladást, s a flottának
Portsmouth kikötőjében kellett menedéket keresnie.
 Károly október 15-e óta várta a feleségét Valladolidban, Mária Anna
azonban csak 1690. március 26-án lépett spanyol földre Ferreolban.
Megfogadta, hogy ha valaha szerencsésen partot ér, azonnal elzarándokol
Santiago de Compostelába. Meg is tette, mielőtt május 4-én végre sort
kerítettek Valladolidban az ünnepélyes esküvőre.
Arról nem maradt fönn híradás, milyen benyomást keltettek egymásban
a házasfelek az első találkozáskor. Egyvalami viszont hamar kiderült: II.
Károly sosem lesz olyan szerelmes Mária Annába, mint az első feleségébe.
A neuburgi nő annál nagyobb félelemmel töltötte el, minél jobban
megismerte.
Mária Anna egészen más típus volt, mint szelíd, bájosan kacér és a
politika iránt egyáltalán nem érdeklődő elődje. Az, amit tudunk róla, nem a
leghízelgőbb megvilágításban állítja elénk. Kifejezetten gőgös és
parancsoló modorú volt, de különösen sajátos családszeretete keltett rossz
benyomást a spanyolokban. Nagyszámú rokonát értékes ajándékokkal
halmozta el és magas hivatalokba ültette, amivel érthető módon előidézte
azoknak a spanyoloknak az ellenszenvét, akik úgy érezték, mellőzik őket.
Azzal a nem titkolt igényével, hogy beavatkozzék a politikába, sok
ellenséget szerzett magának mind az udvarban, mind a nép körében. De
nemcsak mások álltak az útjában; ő maga is mindinkább akadállyá vált az
idegessége, ingerlékenysége, szeszélyei és szélsőséges hangulati
ingadozásai okán, amelyek mind a lelki betegség fizikai szimptómái voltak.
Manapság mániás depressziónak nevezzük ezt a kórt. A királyné
kétségtelenül súlyosan neurotikus volt, amellett hajlamos az epilepsziára.
Ha nagyobb izgalom érte, azonnal elájult, majd amikor magához tért,
elviselhetetlen fejfájásról panaszkodott.
Ha már Mária Lujzát is hisztérikának nevezték, az utóda messze túltett
rajta ebben a tekintetben. Mária Anna nem viselte el, ha bármilyen
kívánságát nem teljesítették azonnal. Madridban nemsokára általános
beszédtémává lettek a düh-rohamai és sírógörcsei. Károly kezdett félni a
feleségétől. Ha Mária Anna tombolt, törtek a tányérok és vázák, vagy
bármi, ami a keze ügyébe került. Alpári szitkokban tört ki, és
éhségsztrájkkal fenyegetőzött. A félénk király nem volt hozzászokva az
ilyen jelenetekhez, és hamar megadta magát: teljesítette a felesége minden
követelését.
 Noha Mária Anna valószínűleg kezdettől fogva tudta, hogy ettől a férjtől
sosem lesz gyermeke, akárcsak hajdan Mária Lujza, ő is többször bevetette
az állítólagos terhesség fegyverét. De míg a francia asszony azért tette,
hogy könnyítsen nyomasztó helyzetén, a német a kívánságai teljesítését
akarta ily módon kicsikarni. A visszataszító külsejű, korlátolt férj, a
gyermektelenség és a szexuális kielégületlenség megsemmisítő hatással volt
az amúgy is terhelt neuburgi nőre. Mindehhez társult még a családja és a
császári ház részéről rá gyakorolt nyomás. Túl sokat vártak tőle, és erősen
túlbecsülték a királyra és az államügyekre való befolyását.
A madridi Alcázar ismét pokollá változott. Már nem sokkal az esküvő
után kitört az első veszekedés Károly és Mária Anna között, aminek oka a
fiatal királyné és az anyósa közti rivalizálás volt.
A németalföldi helytartói posztról volt szó, amit Mária Anna még
Neuburgból való elutazása előtt önhatalmúan odaígért az öccsének, Fülöp
Vilmosnak. Ezzel keresztülhúzta az anyakirálynő tervét, aki régóta azt
szerette volna, ha imádott unokájának a férje, Miksa Emánuel bajor
választófejedelem tölti be ezt a magas állást. Szegény király hirtelen két
uralkodni vágyó, egymással szemben álló nő közé került. Ezúttal azonban
meglepően határozottan lépett föl. Hitvesét kereken leintette, és 1691-ben a
bajor kapta meg az óhajtott posztot.
Mariana és Mária Anna ettől fogva esküdt ellenségei voltak egymásnak.
A királyné bosszút akart állni. Ezt írta a fivérének: „Bízd rám, hogy a bajor
ne törhessen magasabbra: olyan ellenséget szabadítok rá, hogy minden
erőfeszítése kárba vész!”
Nem a németalföldi helytartóságért vívott harc volt az egyetlen, ami
miatt a két nő hajba kapott. Az anyakirálynő valószínűleg sokszor
visszasírta az ártalmatlan Mária Lujzát a neuburgi nő helyett, aki az első
naptól fogva hadban állt vele a hatalomért és a befolyásért.
Mária Anna azonban nemcsak bosszúszomjas, uralkodni vágyó és
súlyosan neurotikus nőszemély volt, hanem, még a kleptomániára is
hajlamos. Mi mással lehetne megmagyarázni a spanyol grandok palotáiban
tett zsákmányszerző kőrútjait? Spanyolországban a hajdani mór uralom
maradványaként elterjedt az a szokás, hogy a vendégnek valamilyen értékes
ajándékot adnak. Mivel egy királyi látogatás ritka megtiszteltetésnek
számított, természetesen egyetlen kékvérű sem garasoskodhatott, ha a
királynéja kereste föl az otthonában. Mária Anna azonban szemérmetlenül
visszaélt ezzel a szokással, és rendszeresen látogatta a madridi
arisztokratákat, aminek következtében rengeteg drága holmit – ékszert,
bútort, szőnyeget, festményt, sőt készpénzt is – cipelhetett haza.
Ennek ellenére nemigen merték visszautasítani a királyné látogatását,
hiszen mindenki valamilyen előnyt remélt attól, ha nagyvonalúnak
mutatkozik. Emiatt nem egy spanyol nemes súlyos adósságba verte magát,
hogy kielégíthesse királynéin mohos ágai. Odáig fajult a dolog, hogy több
marquesa zálogba csapta az ékszereit, hogy méltó módon vendégelhesse
meg a felséges asszonyt. Csak akkor lett vége ennek a rémálomnak, amikor
Uceda hercege megelégelte a dolgot, és panaszt tett miatta a királynál.
Károly dühtől tajtékozva rontott be a feleségéhez, és egyszer s
mindenkorra megtiltotta neki az efféle zsákmányszerző viziteket. De nem
számolt a neuburgi nő találékonyságával. Mária Anna népes kísérettel
költözött új hazájába, melynek tagjai semmivel sem maradtak el a
kapzsiságban úrnőjüktől. Különösen a csúnya és kövér Berlepsch grófnő, az
első udvarhölgye és bizalmasa volt olyan, mint a feneketlen hordó.
Valószínűleg az ő ötlete volt, hogy Mária Anna ezentúl rójon ki illetéket az
audienciát kérőkre. A grófnő és társai ugyanezt tették: jól megfizettették
magukat azokkal, akik a közbenjárásukat kérték.
Nem csoda, hogy a királyné és német sleppje szálka lett a spanyolok
szemében. Meggyűlölték a gőgös és vérszopó németeket, és csalódtak
Mária Annában, mert neki sem lett gyereke, csak áltatta a népet az
állítólagos terhességeivel. A népharag végül akkora méretet öltött, hogy az
államtanács 1695-ben úgy döntött, kiutasítja az országból a királyné német
udvaroncait.
Amikor Károly közölte hitvesével az államtanács határozatát, Mária
Anna megint hisztériás rohamot kapott, ami abban csúcsosodott ki, hogy
néhány nap múlva bejelentette: a nagy izgalom miatt elvetélt. Ezzel ismét
súlyos bűntudatot ébresztett a könnyen megfélemlíthető királyban, úgyhogy
az visszavonta a kiutasítást. De hogy legalább egy „parasztáldozatot”
vessen a nép elé, 1695-ben a pfalzi követnek, egy Wiser nevű gyanús
alaknak el kellett hagynia az országot. Azt azonban nem tudták a polgárok,
hogy a távozó követ 50 000 tallért kapott kárpótlásul, és a jókora summán
kívül számos festményt és műtárgyat is magával vitt. Berlepsch grófnő
viszont maradt. Neki csak 1700 márciusában kellett távoznia, addig viszont
minden úgy folytatódott, ahogy addig. Mária Anna pedig ezentúl nemcsak a
terhességek bejelentésének bevált taktikáját alkalmazta; szükség esetén
vetéléssel is fenyegetőzött.
Alig költözött azonban egy kis nyugalom a palotába Wiser távozása
után, amikor ismét hangos veszekedés zaja verte föl a termek csöndjét. Az
ok a trónutódlás kényes kérdése volt. Három, közel azonos jogú jelölt került
szóba: a tizenegy éves Károly főherceg, a császár második fia, József
Ferdinánd, a bajor választófejedelem négyéves gyermeke és a tizenhárom
éves Anjou herceg, XIV. Lajos unokája.
Károly főherceg arra alapozta a trónigényét, hogy a mostohanővére,
Mária Antónia Miksa Emánuellel kötött házassága előtt az anyjától,
Margarita Teresa infánsnőtől örökölt jogosultságát átruházta az apjára, I.
Lipótra. Ezt az előzményt azonban egyes spanyol urak nem tartották
elegendőnek. Egy infánsnő nem mondhat le a trónigényéről csak úgy,
akárki javára. IV. Fülöp végrendelete szerint a jogos igénylő egyértelműen
Mária Antónia fia, a bajor József Ferdinánd, II. Károly másod unokaöccse
lenne. A harmadik jelölt, Anjou Fülöp azzal indokolta trónigényét, hogy
Mária Terézia infánsnő, IV. Fülöpnek az első házasságából származó leánya
volt a nagyanyja. Noha XIV. Lajos hitvese 1660-ban a házassági
szerződésben minden spanyolországi igényéről lemondott azzal a feltétellel,
hogy az utolsó garasig kifizetik a hozományát, de mivel ez nem történt
meg, Anjou Fülöp teljes jogú trónigénylőként léphetett föl.
Az utódlás kérdése tehát egy csöppet sem volt könnyű, és merő
kínszenvedéssé változtatta a szegény spanyol király utolsó éveit, aki örökké
attól rettegett, hogy valamit rosszul csinál. ÉS kinek volt rá a legnagyobb
befolyása? Ki tudta szinte mindig sikeresen megdolgozni?
Minthogy a francia jelölt párthívei még kevesen voltak, egyelőre a
háttérben maradtak; pillanatnyilag csak az osztrák-neuburgi és a bajor párt
között dúlt a harc a spanyol koronáért.
Mária Anna az unokaöccse, Károly főherceg prókátorának a szerepét
vállalta. Az anyakirálynő a dédunokája, a kis bajor herceg mellett tört
lándzsát. A két hölgy között hangosabbnál hangosabb jelenetekre került:
sor: úgy rikácsoltak egymással, mint két piaci kofa. Az udvar intrikák és
leskelődések színterévé .vált. Mindkét királyné megpróbálta lejáratni a
másikat Károly előtt. Egy percre sem tévesztették szem elől egymást,
nehogy valamelyikük egy alkalmas pillanatban egyedül maradjon a
királlyal, s megnyerje a maga jelöltjének. Ennek a méltatlan színjátéknak
Mariana 1696. május 16-án bekövetkező halála vetett véget. A győzelem
mégis – posztumusz – az anyakirálynéé lett: 1696 szeptemberében ugyanis
a megint súlyosan megbetegedett Károly a négyéves bajor herceg javára
végrendelkezett. Ámde megint meglepő fordulat következett: a király
meggyógyult, Mária Anna pedig, tudomást szerezve a végrendelet
tartalmáról, természetesen újfent dührohamot kapott. Annyira kihozta vele a
sodrából az urát, hogy az is elkezdett tombolni, üvöltözni, s gyertyatartókat
vagdosott a tükörhöz.
A királyné az osztrák követtől, Harrach gróftól kért segítséget. Egyesült
erővel sikerült rávenniük Károlyt arra, hogy levelet írjon a császárnak,
amelyben biztosítja róla, hogy Károly főherceget jelöli ki utódjául.
Ugyanebben a levélben arra kérte, hogy küldjön 10-12 000 katonát, mert a
franciák bármikor megtámadhatják Barcelonát.
Lipót császár még 1689 májusában szövetséget kötött Németalfölddel
Franciaország ellen, amelyhez Anglia, Spanyolország és Szavoja is
csatlakozott. Ennek ellenére nem sokat értek el kezdetben XIV. Lajossal
szemben. Csak a tengeri hatalmak blokádja mért érzékeny csapást
Franciaországra.
1696-ban a francia hadsereg egészen Barcelonáig nyomult előre, és
megindult Madrid felé. XIV. Lajos azonban ekkor váratlanul békeajánlatot
tett. 1697 őszén alá is írták a rijswijki békeszerződést. Franciaország
elejtette a Pfalzra vonatkozó igényét, és visszaadta németalföldi hódításait,
valamint a Rajna jobb parti területeit és Lotharingiát, de megtartotta
Strassburgot.
A Napkirály nagylelkűsége természetesen nem volt véletlen. XIV. Lajos
Károly közeli halálára számított, és semmi esetre sem akart kimaradni az
osztozkodásból. Tehát jóban akart lenni a többi hatalommal.
A mérleg nyelve Orániai Vilmos volt, aki időközben III. Vilmos néven
Anglia királya lett, és noha semmilyen alapon nem támaszthatott, igényt a
spanyol trónra, éberen őrködött, nehogy fölbillenjen az európai hatalmi
egyensúly. 1698. október 11-én Lajos és Vilmos titokban megegyezett
abban, hogy II. Károly halála után Spanyolország, Németalföld és a
gyarmatok kerüljenek a bajor hercegecske birtokába, a milánói hercegség
legyen Károly főhercegé, Nápoly és Szicília pedig Anjou Fülöpé. Ez
teljesen ésszerű megoldás volt, viszont ellentétben állt a spanyol király ama
szándékával, hogy a birodalma osztatlanul öröklődjék tovább. Amikor II.
Károly minden titoktartás ellenére tudomást szerzett az egyezményről,
annyira fölháborodott, hogy egészen meglepő akaraterőt tanúsítva, 1698.
november 14-én a bajor József Ferdinándot nevezte meg végleges és
egyedüli örököseként.
Ettől még fönnmaradhatott volna az európai egyensúly. Néhány héttel
később azonban ismét minden kérdésessé vált, mert 1699. február 6-án
meghalt a hétéves bajor herceg.
A spanyol király és a felesége ismét minden oldalról óriási nyomás alá
kerüli. Noha a király már inkább halott, mint eleven volt, most még
ördögűzéssel is gyötörték. Szentelt olajat Haliak vele, megszabadítandó őt
valamilyen gyerekkori átoktól. Károly azonban annyira rosszul lett tőle,
hogy másodszor mar nem próbálkoztak; beérték azzal, hogy ugyanazzal az
olajjal bedörzsölték a testét. Ennek a furcsa szertartásnak mindössze az lett
az eredménye, hogy a királyt a testi szenvedésen kívül immár lelkiek is
gyötörték. Mária Anna nem várt józanságot tanúsított, amikor hevesen
tiltakozott ez ellen a kegyetlenség ellen.
A királyné is sajnálatra méltó helyzetben volt, mert az ő állítólagos
meddőségét tartották minden nemzeti és nemzetközi bonyodalom legfőbb
okának. Csak a jólelkű Elisabeth-Charlotte érzett szánalmat iránta. Egy
barátnőjéhez intézett, 1699. október l-jén kelt levelében ezt írta: „Egész
Európára szerencsét hozna, ha a spanyol királynénak gyermeke születne,
mindegy, hogy fiú-e vagy lány, csak szülessen meg, és maradjon életben.
Nem kell prófétának lenni ahhoz, hogy az ember előre lássa: ha a spanyol
király örökös nélkül hal meg, háborúnak kell következnie.”
Megint XIV. Lajos volt az, aki 1700 márciusában új osztozkodási tervvel
állt elő. Ennek értelmében Károly főhercegé lett volna a spanyol trón,
Németalföld és a gyarmatok, Franciaország pedig megkapta volna az olasz
területeket. Ez is teljesen korrekt javaslat volt, amelyet minden érdekelt
elfogadhatott volna. Ámde a császár habozott, mert nem akart lemondani
Itáliáról. így I. Lipótot terhelte a felelősség azért a 12 évig tartó véres
háborúért, amely nemsokára kitört. II. Károly azonban még mindig élt!
Szegény ember nem menekülhetett meg semmitől. Miközben idegen
hatalmak már életében az örökségén marakodtak, még a saját népe is
lázongani kezdett.
Amilyen beteg volt a király, olyan beteg volt az országa. Spanyolország
már évtizedek óta nemcsak politikailag, hanem gazdaságilag és
társadalmilag is válságban volt. A háború pedig a legcsekélyebb javulást is
kilátástalanná tette. Az éhség az utcára űzte az embereket. Naponta
tömegverekedésekre került sor a pékségek előtt, s nem egy asszonyt halálra
tapostak. Egy akkori francia utazótól származnak a következő sorok:
„Amióta ez a város létezik, még sosem látott ekkora nyomort. Nincs kenyér,
nincs hús, nincs hal, nincs semmilyen élelmiszer. Az emberek úgy élnek,
mint egy ostromlott várban. Senkinek nincs pénze, senki nem tudja, miből
fog másnap megélni, mert mindenért, ami ehető, arannyal kell fizetni. A
nép csapatostul csatangol az utcákon, s közben hangosan panaszkodik a
nyomora miatt. És mit tesz ellene a kormány? Elterjeszti azt a hírt, hogy a
királyné gyermeket vár, mégpedig ezúttal egészen biztosan. Hogy ettől
hogyan lakhat jól a nép, arról senki nem beszél.”
Csak nagy nehezen sikerült elejét venni a lázadásnak. A rövid lejáratú
intézkedésekkel azonban nem lehetett megoldani az ország súlyos gondjait.
Spanyolországban gyökeres változásokra lett volna szükség, ezeket
azonban II. Károly már biztosan nem tudta volna megvalósítani.
A király szemmel láthatóan a végét járta. Fölpuffadt arca fakó színűvé
vált. Majdnem teljesen kihullott a haja, és „erősen bűzlött” a szája, mint
Harrach gróf jelentette egyik levelében. Leépülő testének szervei sorra
fölmondták a szolgálatot. Vízkórban szenvedett, a végtagjai megdagadtak, a
szeme alatt duzzadt zacskók képződtek. A bőre egyre zöldebb lett, ami arra
utalt, hogy nem működik az epéje és a mája. Végül még valamilyen
idegbénulás is utolérte, mert egyre nehezebben beszélt, s végül már csak
érthetetlenül motyogott.
Nyolc hónapig tartott ez a borzalmas kínlódás. A közeli halál első jelei
1700 szeptemberében mutatkoztak. Október elején Károlynak föladták az
utolsó kenetet. Ekkor elérkezettnek látta az időt a cselekvésre Portocarrero,
Toledo bíboros érseke.
Manuel Portocarrero 1693 óta foglalt helyet az államtanácsban, és az
anyakirálynő egyik legfőbb bizalmasának számított, amivel óhatatlanul
kivívta Mária Anna gyűlöletét. Mint a régi spanyol birodalmi eszme harcos
képviselője – miszerint meg kell őrizni az ország egységét és integritását –,
mindig a bajor választófejedelem fiának utódlását támogatta. Annak halála
után viszont a franciabarát párt mellé állt, amely Anjou hercegét akarta a
trónra juttatni. Portocarrero döntésében a Mária Anna iránti, ellenséges
érzület mellett az is szerepet játszhatott, hogy azt gondolta, az ország belső
állapotán dinasztiaváltással lehetne segíteni. Az Ausztriához való több
évszázados kötődés fölött eljárt az idő, hiszen nyilvánvalóan mind
dinasztikusán, mind politikailag és gazdaságilag negatívan hatott az
országra. Amellett úgy látszott, hogy a spanyolországi közvélemény is
inkább a francia trónutódlást támogatja. A neuburgi nő borzalmas német
klikkje iránti gyűlölet a spanyolokat XIV. Lajos karjaiba kergette.
Maga a királyné az utóbbi időben meglepően higgadtan viselkedett.
Nem szállt síkra olyan látványosan az osztrák főherceg mellett, mint annak
előtte, vagy talán csak megjátszotta magát; ki tudja? Az is elképzelhető,
hogy a francia követ, Harcourt állt az egész szövevényes stratégia mögött,
amely méltán nevezhető diplomáciai és pszichológiai mestermunkának. A
33 éves Mária Annára az özvegy királynék kolostorfalak mögött eltöltendő
keserves élete várt. Ezért önkéntelenül fölfigyelt, amikor Harcourt egy szép
napon csak úgy mellesleg megemlítette, jobban mondva célzott rá, hogy a
francia király esetleg szívesen látná megözvegyült fia, a dauphin oldalán.
Mária Annába mélyen befészkelte magát az az elképzelés, hogy még
Franciaország királynéja is lehet belőle. Még a Portocarreróval szembeni
gyűlölete is megenyhült, de azért nem állt át nyíltan, a frankofil oldalra.
Portocarrero 1700. október 2-án mint a spanyol egyház prímása
megjelent a haldokló király ágya mellett, hogy még egyszer és utoljára a
lelkére beszéljen. Károly lelkiismeretére hivatkozva kérte, hogy készítsen
végrendeletet, és jelölje meg az utódját. Különben, mondta, polgárháború
tör ki. Ügyesen meggyőzte az örökös kétkedőt, hogy Anjou hercege a
megfelelő utód, aki biztosítani tudja a spanyol birodalom egységét és
szuverenitását, hiszen XIV. Lajos ismételten kijelentette, hogy nem áll
szándékában bekebelezni Spanyolországot.
Károly 1700. október 3-án végre aláírta a végrendeletét, amelyben a
francia jelölt javára döntött. Újfent megerősítette, hogy a spanyol és a
francia koronát soha nem szabad egyesíteni, s a 12. bekezdés végén
megismételte azt a kívánságát, hogy „maradjon fönn a béke és az egységes
akarat a császár és a francia király között”. Majd arra buzdította őket, hogy
„szövetségüket azzal is erősítsék meg, biztosítva az Európa számára oly
fontos nyugalmat, hogy Anjou hercegét a császár valamelyik leányával
házasítják össze”. Jámbor óhaj volt, amely azonban nem teljesedett be.
Alighogy 1700. november 1-én én a spanyol Habsburg kilehelte
meggyötört lelkét, kiderült, hogy a végrendelet, amelynek megfogalmazása
oly sok fejtörésbe került, annyit sem ér, mint a papír, amelyre írták. A
történelembe „spanyol örökösödési háború” néven bevonuló vérontást nem
lehetett elkerülni.
„Nincsenek többé Pireneusok!” – jelentette ki Anjou Fülöp, és december
4-én mint V. Fülöp spanyol király útra kelt új országa felé. A spanyolok
többsége szívesen fogadta az új királyt. Nem úgy az európai hatalmak. 1701
szeptemberében Anglia, Németalföld és Ausztria szövetséget kötött abból a
célból, hogy a következő tavaszon hadat üzenjen Franciaországnak.
Végrendeletében II. Károly a feleségét és az államtanácsot bízta meg a
régensi teendőkkel. Mária Annának ezen kívül vissza kellett kapnia a
hozományát, plusz évi 400 000 dukát járadékot. Választhatott: vagy a
birodalom tetszés szerinti tartományában telepszik le, vagy elfoglalja
valamelyik provincia helytartói posztját. Károly Itáliára gondolt, Mária
Anna azonban inkább Brüsszelbe ment volna, hogy a fivére közelében
legyen, és a császár védelmét élvezhesse.
De minden egészen másképp történt. Az értelmetlen vérontás a
Habsburgok és a Bourbonok között majdnem 13 évig tartott. Mária
Annának nagyon hamar föl kellett adnia a francia trónnal kapcsolatos
reményeit: XIV. Lajosnak esze ágában sem volt menyéül fogadni a spanyol
király özvegyét.
Spanyolországban még kevesebb sikerrel járt a neuburgi nő.
Franciaország nyomására 1701 februárjának elején ki kellett költöznie az
Alcázarból, hogy hátralevő éveit toledói száműzetésben töltse. V. Fülöp
csak ezután vonult be a fővárosba, ahová az év végén fiatal felesége, a
szavojai Mária Lujza is megérkezett.
Mária Anna öt évig hiába várta, hogy kifizessék neki a megígért
járadékot. Mintha teljesen megfeledkeztek volna róla. Barátai és a
szolgaszemélyzet nagy része elhagyta. Mindenki kerülte a népszerűtlen
német özvegyet. Toledóban magányosan és eseménytelenül teltek a napjai.
Szívesen összebarátkozott volna a fiatal királyi párral, de nem jutottak
messzebb néhány udvariassági szólamnál. Mária Anna nemcsak fölösleges
terhet jelentett az új uralkodónak, hanem veszélyforrást is, hiszen
hatalomvágya és a császár iránti hűsége megmaradt.
Az ellenség oldalán állt. Ezért kellett háttérbe szorítani és figyelni
minden lépését.
 Közben pedig tombolt a háború Franciaország és a szövetségesek között.
1705-ben meghalt I. Lipót, és legidősebb fia követte a trónon I. József
néven, miközben Károly főherceg még mindig Spanyolországban
hadakozott az örökségéért. 1706. június végén győztes csatát vívott, és
Toledóban III. Károly néven királynak kiáltatta ki magát. Nem ütközött
ellenállásba. Mindenhonnan bevonták a liliomos zászlót, és a császárság
sasos lobogóját tűzték a helyébe.
Ez a nap nagy ünnep volt Mária Anna számára. Hat év után először
vetette le az özvegyi viseletet, és az unokaöccse tiszteletére tartott Te
Deumon és az azt követő gálán ünnepi ruhában jelent meg. De korai volt az
öröme. V. Fülöp katonái visszafoglalták a várost. Ebben a spanyol nép is
segítette őket, amely tüntetően Fülöp és Mária Lujza mellé állt. Mária
Annának sokba került az illojalitása. Osuna hercege 200 dragonyossal a
határra kísértette, ahol egyszerűen áttették Franciaországba. Az özvegy
királyné Bayonne-ban szállt meg Grammont herceg házában, amíg
megfelelő házat nem talált a maga és udvartartása számára. Ezzel
elkezdődött az örökös pénzgondokkal és unalommal kísért szomorú
száműzetése.
Mária Anna tehát Bayonne-ból figyelte a spanyol örökösödési háborút,
amely 1711-ben hirtelen véget ért. Ebben az évben alig 33 éves korában
váratlanul meghalt I. József császár, és nem más lett az utóda, mint Károly
főherceg. Ezáltal teljesen megváltozott a helyzet, mert Angliának és
Németalföldnek többé nem az volt az érdeke, hogy Spanyolországban az
osztrákok győzzenek, hiszen ezáltal tűrhetetlen Habsburg hatalmi
koncentráció jött volna létre. Akkor már inkább a franciák üljenek a
spanyol trónon, akik garantálnák az ország szuverenitását! Elkezdődtek a
tárgyalások, amelyek 1713-ban az utrechti, majd egy évvel később a rastatti
békéhez vezettek. A másfél évtizedes vérontás értelmetlennek bizonyult,
mert megegyeztek abban, hogy a spanyol világbirodalmat nagyjából úgy
osztják föl, ahogy XIV. Lajos javasolta még 1700-ban – csak éppen
ellenkező megosztásban: V. Fülöp megtartotta Spanyolországot és a
gyarmatait, Nápolyt és a spanyol uralom alatt levő Németalföldet pedig
átengedte Ausztriának. Szicília a szavojai hercegé lett.
Mária Lujza királyné 1714-ben, mindössze 26 évesen meghalt. Néhány
hónappal később V. Fülöp újra megnősült. Választottja a pármai herceg
egyetlen leánya és örököse, Farnese Erzsébet (Izabella) volt. A 22 éves
menyasszonynak mellesleg neuburgi vér is folyt az ereiben: az anyja, Pfalz-
Neuburgi Dorothea az özvegy királynénak, Mária Annának volt a testvére.
Mária Annát nagy örömmel és újabb reménnyel töltötte el, hogy az
unokahúga lett Spanyolország új királynéja. De megint korai volt az öröme.
Erzsébet-Izabella bevonult a madridi palotába, ő azonban maradt a
száműzetésben. A közvélemény túlságosan németellenes volt ahhoz, hogy
gondolni lehessen a gyűlölt királyi özvegy visszaengedésére.
Mária Anna csak 1738. szeptember 18-án léphetett újra spanyol földre.
Ekkor azonban már az élete végén járt. Pamplonában érte az első agyvérzés,
és csak a következő év májusában költözhetett be a guadalajarai Palacio de
Infantando-ba, ahol 1740. július 16-án, 73 éves korában érte utol a halál.
 „Inkább a legocsmányabb berlini szajhát…!”
Braunschweigi Erzsébet Krisztina és a porosz II. Frigyes

Madame Pompadourt szajhának, Erzsébet cárnőt „észak

Messalinájának” nevezte, Mária Teréziáról viszont – aki politikailag a
legnagyobb riválisa volt – így nyilatkozott egyszer a maga jellemzően
gunyoros modorában II. Frigyes: „Függetlenül minden bosszúságtól, amit
nekem okozott, el kell ismerni, hogy ez az uralkodónő roppant figyelemre
méltó az erkölcsi tisztasága okán. Kevés olyan nő van, akit e tekintetben
hozzá lehet hasonlítani: a legtöbb közönséges szajha. Mária Terézia viszont
megveti és börtönbe csukatja a szajhákat, különösen, ha azt gyanítja, hogy
az urára vetettek szemet.”
Korának három jelentékeny hölgyére tett, nem éppen hízelgő
megjegyzésével a porosz király kivívta a „nőgyűlölő” jelzőt. A magánélete
is igazolni látszott ezt a hírét. Braunschweigi Erzsébet Krisztinával kötött
házassága gyakorlatilag csak papíron létezett, és soha még csak pletyka
formájában sem kelt híre annak, hogy ágyasa vagy szeretője lett volna. A
nagy király, aki politikai tekintetben, meghatározta korát, ezzel teljesen
kirítt korának szabados légköréből. Miközben felséges kollégái – XV. Lajos
és a szász II. Ágost – egész háremet tartottak ágyasokból és kegyencnőkből,
Nagy Frigyes úgy élt, mint egy cölibátust fogadott szerzetes. Minden jel
szerint szívesebben tartózkodott férfiak társaságában. A Sanssouciban
fönntartott filozófiai körbe nők nem tehették be a lábukat. Gyorsan, túl
gyorsan születtek meg a mi „hiperszexuális” világunkban oly gyakori
bizonyíthatatlan feltételezések, hogy Frigyes impotens vagy homoszexuális
lehetett. Az a keresetlenül durva minősítés, amelyet női politikai
ellenfeleiről fogalmazott meg, csupán a csatározások része volt. Frigyes,
mint magánember nagyon is udvarias, sőt elbűvölő tudott lenni, és a női
nemben éppúgy értékelte a szépséget, mint a szellemet. Hűvösen
távolságtartó modora, gőgje és szarkazmusa mögött pedig érzelmes lélek
rejtőzött. A porosz király még öreg korában is heves sírógörcsöt kapott,
amikor rövid időn belül elveszítette két legjobb barátját.
Fiatal korában pedig kifejezetten erős érzelmekről tett tanúságot.
Gyerekként kétségbeesetten vágyott a szeretetre és melegségre, és
ragaszkodott azokhoz, akiket megajándékozott a szívével. Az első szerelme
olyan mély érzelemnek bizonyult, hogy amikor vége szakadt,
belebetegedett a szerelmi bánatba. Akkor, 16 éves ifjúként nemcsak a nőket
és a szerelem által nyújtott örömöket fedezte föl, hanem a „nagyvilág”
csillogását is.
Addig ugyanis a berlini udvar szigorúan bigott világában élt, amelyre
teljesen rányomta a bélyegét hataloméhes apja. A „katonakirály”-ként
ismert I. Frigyes Vilmos minden kulturáltságnak és jó modornak híjával
levő, elhízott, primitív férfi volt. Az ő szemében csak a fegyelemnek, a
pontosságnak, az istenfélelemnek és – a víztől irtózó 18. században
meglepő módon – a tisztaságnak volt értéke. Érdeklődése középpontjában
az általa megteremtett centralizált állam két pillére, a hadsereg és a
hivatalnoki kar állt.
Frigyes Vilmos ugyanazt követelte a gyermekeitől, amit az alattvalóitól:
teljes behódolást és feltétlen engedelmességet. Azt akarta, hogy a fia
pontosan olyan legyen, mint ő. Ezzel a követelménnyel azonban nemcsak
Frigyes gyerek- és serdülőkorát tette tönkre, hanem az ellenállását is
fölébresztette. Őt ugyanis egészen más fából faragták, mint faragatlan,
zsémbes apja urát.
Az 1712. január 24-én született trónörökös kifejezetten csinos,
majdhogynem nőiesen szelíd arcú, szőke, kék szemű, törékeny alkatú ifjúvá
serdült. Kiskorában sokat betegeskedett. Simulékony, szeretetteljes, szelíd
lényével teljesen elütött a nyers modorú királytól. Szerette a zenét és az
irodalmat, és sokkal jobban érezte magát anyja kifinomult, kulturált
társaságában, mint az apjával és annak hangos, italozó, pöfékelő
cimboráival. Zsófia Dorottya hannoveri hercegnő, II. György angol király
testvére még növelte is fiának az apjától való idegenkedését. Szívből utálta
a férjét, akinek durvasága taszította, és valószínűleg azt szerette volna, ha
uralkodó kollégáihoz hasonlóan nyomban az esküvő után beszerez magának
egy ágyast. Frigyes Vilmosnak sok ellenszenves tulajdonsága volt: ivott,
bagózott, üvöltözött, verte a gyerekeit – ámde a házasságtörés nem tartozott
a hibái közé. így hát szegény Zsófia Dorottya kénytelen volt eltűrni állandó
közeledési kísérleteit, aminek következtében nem kevesebb, mint tizennégy
gyermeket hozott a világra.
Zsófia Dorottya büszke és az intrikálástól sem ódzkodó nő volt. A
gyerekeit, elsősorban a két legidősebbet, az 1709-ben született Vilhelminát
és a három évvel fiatalabb Frigyest sikerült is a maga oldalára állítania. Ők
hárman alkották a berlini udvarban az angol pártot.
Frigyes tanárai hamar észrevették, hogy a növendékük átlagon felüli
intelligenciával, gyors felfogóképességgel és nagy tudásvággyal
rendelkezik. Azok a szabályok azonban, amelyeket a király írt elő fia
neveléséhez, nagy nehézségek elé állították a gyermeket. Frigyes Vilmos
elsősorban tüchüg katonát akart nevelni belőle. Pontos napirendet állított
föl, amelyet a fiúnak minden körülmények között maradéktalanul be kellett
tartania. Latinra nem oktatták, mert azt az apja holt nyelvnek, ennél fogva
haszontalannak ítélte. A tiltás természetesen még nagyobb érdeklődést
keltett a fiúban, aki titokban latinórákat vett. Ugyanez volt a helyzet a
fuvolázással, ami annyi örömöt szerzett Frigyesnek. Az apja dühbe gurult,
ha meghallotta, hogy gyakorol, úgyhogy a zeneórákra is csak akkor
kerülhetett sor, amikor az apa házon kívül tartózkodott. Nemsokára kiderült,
hogy a fiú semmiben sem hasonlít az apjára – főleg nem az érdeklődési
körét, de még a külsejét tekintve sem. Míg az apa földhözragadt, maradi
gondolkodású volt, és csak azt becsülte, ami német, a fiú mindenért
rajongott, ami kifinomult, pláne ha francia, az irodalomtól kezdve egészen a
felvilágosodás filozófiájáig. Elegáns brokát öltözékeit azonban csak az apja
távollétében viselhette, különben a gyűlölt egyenruhát kellett hordania.
Nem csoda, hogy apa és fia, ha csak tehette, kerülte egymást.
Frigyes Vilmos annyira felbőszült, ha a fiát olvasni vagy fuvolázni látta,
hogy teljesen elveszítette az önuralmát, rátámadt és sokszor annyira elverte,
hogy a közelben lévők azt sem tudták, hová bújjanak félelmükben. A király
egyébként is a verést tartotta a legcélravezetőbb nevelőeszköznek, és c
tekintetben senkivel nem tett kivételt. Aki felmérgesítette vagy ellenállást
tanúsított vele szemben, azonnal közeli ismeretségbe került a botjával. De
hogy a fiával is ilyen brutálisan bánik, az mégiscsak döbbenetet keltett és
állandó beszédtéma volt az európai udvarokban. A porosz király minden
alkalmat megragadott arra, hogy megalázza és megtörje a fiát. Frigyesnek
az asztal legvégén kellett ülnie, sőt nemsokára el lett tiltva a közös
étkezésektől. Minél többet verték, annál nagyobb lett a szakadék apa és fia
között. Csak a mélységes kölcsönös gyűlölet fűzte össze őket. Frigyes
otthon rabszolgának érezte magát.
Ehhez mérten különleges élmény volt számára, amikor az apja 1728
januárjában magával vitte Drezdába. Idegenek előtt a király kénytelen-
kelletlen fegyelmezte magát, nem büntethette a fiát úgy, mint otthon. Mégis
az volt a legfontosabb, hogy Frigyes egy időre kiszabadult a porosz udvar
nyomasztó légköréből.
Drezda fordulópontot jelentett a trónörökös életében. Az, amit ott látott,
egy egészen más világ volt. II. Ágost szász választófejedelem és lengyel
király udvarában a fényűzés, a szépség és az életöröm, uralkodott. És persze
a túltengő érzékiség. Erős Ágostot nagyszámú ágyasáról és házasságon
kívül született gyermekéről ismerte a világ. E természetes gyermekek
egyike s egyúttal tulajdon apjának akkori kegyencnője volt Orelska grófnő,
akibe a porosz trónörökös menten fülig beleszeretett. A csinos, melegszívű
és művelt leány nyíltan viszonozta az érzelmeit, úgyhogy Frigyes az ő
karjaiban élte át első szerelmi kalandját. Amikor visszament Berlinbe,
belebetegedett szerelmi, bánatába.
Életében a következő nőt Doris Ritternek hívták, és a potsdami kántor
leánya volt, aki szép hangjával keltette föl a trónörökös figyelmét. Frigyes
rendszeresen ellátogatott a kántor házába, hogy Dorisszal és az apjával
együtt muzsikáljon. Kedvelte ezeket az egyszerű, de kulturált otthonban
eltöltött órákat, és persze beleszeretett a lányba. Dorisnak azonban drágán
meg kellett űzetnie ezért a barátságért.
Frigyes, aki immár nem volt hajlandó elviselni az apja brutális
bánásmódját, a barátjával, Hans Hermann von Kattéval titokban azt a tervet,
ötlötte ki, hogy Angliába szöknek. A tervet egy 1730 augusztusában teendő
utazás alkalmával hajtották volna végre, de kudarcba fulladt, mert a
trónörökös von Kattéhoz intézett egyik levele a király kezébe került.
Frigyes Vilmos tombolt dühében. Letartóztattatta a fiát és annak barátját, és
dezertálás vádjával hadbíróság elé állíttatta őket. Amikor Frigyesnél egy
medaillont találtak Doris arcképével, a lányt is – akit a király közönséges
szajhának és cinkosnak tekintett – súlyosan megbüntették. Nyilvánosan
megkorbácsolták, majd börtönbe csukták, ahol három évig sínylődött,
mielőtt kegyelmet kapott.
Ennél sokkal súlyosabban érintette Frigyest von Katte kivégzése. Nem
használt sem a könyörgés, sem a megalázkodás, még az sem, hogy
fölajánlotta, lemond a trónról - semmivel nem tudta megmenteni a barátja
életét. A kétségbeesés teljesen összetörte. Azt várta, sőt arra vágyott, hogy
őt is végezzék ki, de ezt a király tanácsadóinak sikerült megakadályozniuk.
A trónörököst csak felügyelet alá helyezték a küstrini erődben.
 A felügyelője, von Wreech ezredes 1731 augusztusában meghívta vidéki
birtokára. A ház úrnője, Luise Eleonore von Wreech négy évvel volt
idősebb Frigyesnél. A művelt és okos asszony egykettőre meghódította a
fiatalembert. A trónörökös szenvedélyes leveleket és verseket írt hozzá, s
valósággal istenítette, úgyhogy később az a hír terjedt el, hogy az ezredesné
hatodik gyermekének nem is az ezredes az apja. De nincs bizonyíték arra,
hogy Frigyes plátói szerelemnél többet érzett volna az asszony iránt.
A trónörököst elragadtatott bűvöletéből az apja levele ébresztette föl,
amelyet 1732. február 4-én kapott kézhez, és amelyben a király közölte
vele, hogy menyasszonyt választott neki: „A hercegnő nem mondható
csúnyának, bár szépnek sem. Ha megígéri, hogy fiút nemz neki,
engedélyezem az ideutazását. Az esküvő azonban nem lehet meg előbb a
következő télnél. Addig néhányszor láthatják egymást. A leány istenfélő
teremtés, és ennyi elég.” Frigyes értetlenül olvasta az apja sorait. Hiszen
megígérte neki, hogy több jelölt közül választhat, most pedig kész tény elé
állítja!
A trónörökös házasságának témája évek óta viták tárgya volt a királyi
családban, és számos intrikára adott okot. Zsófia Dorottya királyné kettős
angliai esküvőt szorgalmazott: legidősebb lányát, Vilhelmmát a walesi
herceghez szerette volna férjhez adni, Frigyest pedig annak testvérével,
Amáliával házasította volna össze, miáltal elszigetelődött volna a Habsburg
Birodalom. Ezért Heinrich von Seckendorf, az osztrák követ mindent
megtett azért, hogy megakadályozza a porosz királyné tervét. Hamarosan
befolyásos szövetségesre tett szert a hadügyminiszter, Friedrich von
Grumbkow generális személyében. Frigyes Vilmos eleinte nem ellenezte az
angol kapcsolatot, de amikor megtudta, hogy a családja az ő háta mögött
egyezkedik Angliával, haragjában meggondolta magát, és amikor az osztrák
császárné fölajánlotta a fia számára az unokahúga s egyben druszája kezét,
a király kapva kapott az ajánlaton, és a Frigyesnél három évvel fiatalabb
Braunschweigi Erzsébet Krisztinát vezette elő a fiának, mint jövendő
feleségét.
Frigyest mintha fejbe verték volna. Kézzel-lábbal tiltakozott a házasság
ellen. Mivel nem mert közvetlenül az apjához fordulni, kétségbeesésében
von Grumbkow generálisnak írt, aki e lelketlen frigy tető alá hozói közé
tartozott: „Szánom azt a szerencsétlen teremtést, mert ő lesz a világ
legboldogtalanabb hercegnője…” Még egyszer sem látta Erzsébet
Krisztinát, de az ítélete végleges volt. Nyilván azt hallotta, hogy a leányzó
nem különösebben okos, mert 1732. február 11-én újabb levelet küldött a
generálisnak: „Szívesebben lennék jövendő nőm felszarvazott férje vagy
akár alázatos szolgája, mint hogy egy buta nőt vegyek feleségül, aki csak
dühítene az ostobaságával, és aki miatt szégyenkeznem kellene mások előtt.
Arra kérem Önt, járjon el ebben a szellemben, mert aki annyira megveti a
regényhősnőket, és annyira fél, a bigott erkölcsösségtől, mint én, az inkább
venné feleségül a legocsmányabb berlini szajhát, mint egy szentet.”
De hiába volt minden kérés és ellenkezés, még az öngyilkossággal való
fenyegetőzés is. A király nem hagyta eltérítem magát, sőt a fia
kitagadásával, a trónörökléstől való megfosztásával fenyegetőzött. Frigyes
végül kénytelen volt megadni magát. Február 19-én arról adott hírt, hogy
belenyugodott az apja döntésébe: „Ma abban a kegyben részesültem, hogy
levéllel kaptam legkegyelmesebb atyámtól, és örülök annak, hogy
legkegyelmesebb atyám meg van elégedve a hercegnővel. Akármilyen
legyen is, ezentúl mindig legkegyelmesebb atyám parancsai szerint fogok
élni (…) és a legalázatosabban várom legkegyelmesebb atyám további
ordréit.”
Belsőleg azonban nem tette le a fegyvert. A király rákényszeríthette erre
a házasságra, de arra nem, hogy szeresse is a feleségét. Megesküdött
magának, hogy soha az életben nem fogja szeretni Erzsébet Krisztinát. A
kétségbeesett ifjú ezt írta von Grumbkownak: „… és ha megházasodom,
bizton rossz férj leszek, mert nem érzek magamban annyi szeretetet a női
nem iránt, hogy elfogadjam őt. (…) A feleségemnek már a gondolata is oly
gyűlöletes, hogy csak utálattal tudok rágondolni. Mindent megteszek
engedelmességből, de sosem leszek jó férje. És számolhatnak vele, hogy ha
csakugyan arra kényszerítenek, hogy elvegyem, mihelyt király leszek, el
fogom taszítani. Gondolom, a császárné nem nagyon örül majd ennek. De
nem akarok egy ostoba feleséget!…”
Az efféle nyilatkozatok nem sok jót ígértek annak a szánalomra méltó
teremtésnek, akit a jövendő porosz királyné szerepére szemeltek ki.
Erzsébet Krisztina és Frigyes a felelőtlen házassági politika áldozata lett,
amelyet minden megértésnek és empátiának híjával lévő politikusok
ötlöttek ki.
A porosz trónörökös tehát már az első pillanatban eldöntötte magában,
hogy márpedig soha nem fogja szeretni azt az asszonyt, akit mások jelöltek
ki neki. Ennek a gyűlöletes násznak mégis volt egy pozitívuma: elhagyhatta
a küstrini erődöt.
Erzsébet Krisztina, aki március elején utazott el a szüleivel
Wolfenbüttelből, semmit sem tudott vőlegénye kétségbeesett ellenállásáról.
Éppen Charlottenburgban teázott jövendő anyósával, amikor Frigyes egy
tapétaajtón át belépett – ekkor látták egymást először. Frigyesnek el kellett
ismernie, hogy a kiszemelt menyasszony egyáltalán nem olyan rút, mint
hitte. Ellenkezőleg: arányos termetű és magas (kicsit magasabb is, mint ő,
ami némileg zavarta), a szeme égszínkék, a haja búza szőke, a bőre tejfehér,
csak a fogai egyenetlenek és szürkék.
A nővéréhez, Vilhelminához írott levelében leszögezte: „A hercegnőnek
csinos arca van, a szeme viszont mélyen ülő, és csúnya a szája. Parasztosan,
kacsázva jár, és lesüti a szemét. A nevetése kellemetlen, rosszak a fogai,
nagyon rosszul öltözködik, félénken társalog, sőt alig szólal meg. Ettől
eltekintve szép az arcbőre, szép a keble és a termete (körülbelül akkora,
mint te vagy), formásak a kezei, a haja szőke, és jó a szíve…”
Frigyesnek nem annyira Erzsébet Krisztina külseje nem tetszett, mint
inkább a félénk modora és a rossz fellépése. Lerítt róla, hogy nem érzi jól
magát a „nagyvilági” környezetben. Félszegnek és naivnak hatott, hiányzott
belőle a báj és főleg az udvari életben való jártasság. Alig merte kinyitni a
száját, ami nem csoda a helyzet és a fényűző környezet tudatában.
A hercegnő az apja, Ferdinánd Albert braunschweigi herceg kicsiny és
provinciális udvarában nőtt fel, szerény és jámbor környezetben. A családra
csak anyjának, Antónia Amáliának nővére, az idősebb Erzsébet Krisztina
vetett fényt, aki VI. Károly császár felesége és a jövendő császárnő, Mária
Terézia anyja volt. A következő lányt, Charlottét pedig az orosz
trónörököshöz, Nagy Péter fiához adták hozzá. Antónia Amáliának be
kellett érnie braunschweigi nagybátyjával. A presztízs hiányáért a bő
gyermekáldás kárpótolta: nem kevesebb, mint tizenöt gyermeket hozott a
világra.
Az 1715. november 8-án született Erzsébet Krisztina a hercegi pár
legidősebb leánya volt, ezért is választotta ki őt nagynénje, az osztrák
császárné Poroszország jövendő királynéjának szerepére. Tűrhető nevelést
kapott, és természettől fogva szelíd és szeretetteljes volt. Vőlegényével
ellentétben, kezdettől fogva eltökélte, hogy szeretni fogja a férjét, és
mindent megtesz, hogy megnyerje magának. Egyébként is nagyon
vonzónak találta Frigyest, hiszen a tizenkilenc éves ifjú középmagas,
karcsú, jó alakú fiatalember volt, az arca finom vonású, s enyhen dülledt
szemében értelem csillogott. Csak a rövidlátása miatt kicsit merev tekintete
bátortalanította el, úgyhogy amikor Frigyes hozzá intézte a szavait, alig jött
ki egy szó a száján. Frigyes már az első találkozásukkor megalkotta a
véleményét a menyasszonyáról: buta, mint a sötét éjszaka, tehát nem
érdemes komolyan foglalkozni vele.
Erzsébet Krisztina érezte a trónörökös idegenkedését, s ez nagyon
boldogtalanná tette. Eltökélte magát, hogy a maga szelíd módján mindent
megtesz, hogy meghódítsa. Csak azt nem tudta, hogy éppen ezzel lehet nála
a legkevésbé célt érni. Egy kihívó, talpraesett lány valószínűleg fölkeltette
volna az érdeklődését, Erzsébet Krisztina alázata és törleszkedése azonban
egyenesen taszította. Akinek volt szeme és némi emberismerete, azonnal
észrevehette, hogy a jegyesek – akiknek életét 1733. június 12-én kötötték
össze – nem illenek egymáshoz. Az angolbarát párt az utolsó pillanatig
igyekezett is megakadályozni az esküvőt, Frigyes Vilmos azonban tartotta
magát adott szavához.
A pompás esküvő inkább gyászszertartásnak hatott. Frigyes mereven és
zárkózottan állt az oltár előtt, és a gyűrűváltáskor könnyek peregtek a
szeméből. Közvetlenül a szertartás után, mihelyt végeztek a gratulációkkal,
az újdonsült férj mindenki szeme láttára hátat fordított a feleségének, és egy
másik hölggyel kezdett beszélgetni. És még a nászéjszakáján a következő
levelet írta Vilhelminának: „Salzdahlum, 1733. június 12-ik napján, éjjel 12
órakor. Legkedvesebb Testvérem! Ebben a szent pillanatban ért véget az
egész ceremónia. Hála Istennek, hogy vége! Remélem, barátságom
bizonyítékának tekinti, hogy Önnek adok róla hírt elsőnek…” Vilhelmina,
akihez gyerekkora óta szoros kapcsolat fűzte, az előző évben kénytelen volt
lemondani az angol trónnal kapcsolatos reményéről: az apja, minden
tiltakozása ellenére, a bayreuthi őrgrófhoz adta feleségül. A hasonló sors
még közelebb hozta egymáshoz a két testvért. Vilhelmina teljesen Frigyes
pártjára állt, és egy jó szava nem volt a sógornőjéről. Emlékirataiban
fölidézi, hogyan mutatta be őt az öccse a feleségének: „… Ez itt a nővérem,
akit mindenkinél jobban szeretek, és akinek végtelenül hálás vagyok. Volt
olyan jó megígérni nekem, hogy elfogadja önt. Jobban kell becsülnie őt,
mint a királyt és a királynét, és ne tegyen semmit anélkül, hogy tanácsot
kérne tőle, megértette? Megöleltem a trónörökösnét, és mindenféle
kedveset mondtam neki, ő azonban merev maradt, mint egy szobor, és egy
szót sem szólt hozzánk. Mivel a cselédei még nem érkeztek meg,
bepúderoztam és kifestettem, de ezt sem köszönte meg, és a kedvességemet
sem viszonozta. A fivéremet végül elfogta az idegesség, és jó hangosan így
szólt: Az ördögbe ezzel a libával! Mondjon végre köszönetet a
nővéremnek!…”
Frigyes nem fárasztotta magát azzal, hogy elrejtse a feleségével
szembeni ellenszenvét. Legföljebb hűvös udvariasságot tanúsított iránta.
Végül is neki köszönhette a szabadságát. És megint egy ezredes tette
lehetővé, hogy mindjárt az esküvő után faképnél hagyja őt: Rippinbe
vezényelte. Az újsütetű trónörökösnének Berlinben kellett maradnia, kitéve
új rokonai piszkálódásának és leplezetlen ellenségeskedésének. A királyt
kivéve mintha az egész család sportot űzött volna abból, hogy még Frigyes
ellenszenvén is túltegyen. A királyné, aki nem tudta megbocsátani, hogy a
kis braunschweigi megakadályozta az Angliával kapcsolatos terveit, a
következőket írta a bayreuthi őrgrófnénak: „A hercegnő szép, de buta, mint
a liba, és mérhetetlenül műveletlen. A jó ég tudja, hogy fogja kibírni a fiam
ezzel a majomparádéval.”
Anyós és sógornők Frigyes jelenlétében is élvezettel köszörülték a
nyelvüket a fiatalasszonyon. Vilhelmina azt írja visszaemlékezéseiben,
hogy a húga, Filippina, Erzsébet Krisztina fivérének, a későbbi
braunschweigi hercegnek a jövendőbelije azt mondta egy nap az anyjának:
„Felséged még nem ismeri a hercegnő minden előnyét. Egy reggel ott
voltam az öltözködésénél, és elállt a lélegzetem, olyan kegyetlenül bűzlött.
Legalább tíz vagy tizenkét fisztulája kell hogy legyen, mert mással nem
tudom megmagyarázni. Azt is észrevettem, hogy ferde a tartása: a
szoknyája az egyik oldalon ki van párnázva, és az egyik csípője följebb van,
mint a másik.”
Ez persze merő hazugság. Erzsébet Krisztinának egyetlen fisztulája sem
volt, az alakját pedig csak dicsérni lehetett. Mégsem tudott védekezni az
ellenséges hangulat ellen. Egyetlen jóakarója sem volt – leszámítva a
királyt.
Frigyes Vilmos kifejezetten kedvelte a menyét. Vele szemben félretette
zsémbes modorát, figyelmes és barátságos volt hozzá. És igyekezett
megvigasztalni: „Meggyőződésem, hogy a fiam méltó módon fog
viselkedni, és megosztja önnel a szívét.” Talán így akarta kompenzálni a
menyét azért a rideg bánásmódért, amelyben a férje részesítette.
Mindenesetre Erzsébet Krisztina a szívéhez nőtt, és egyetlen kérését sem
tagadta meg. így végül a trónörökösné lett a kapocs apa és fia között.
Boldoggá tette, ha tehetett valamit Frigyesért, és mindig készen állt arra,
hogy egy jó szót szóljon érdekében az apósának.
Ám ha pénzre volt szüksége, habozás nélkül a saját erszényébe nyúlt.
Vagy az apjától, később pedig a fivérétől koldult. A trónörököst anyagilag is
rövid pórázon tartotta a király, s emiatt örökös pénzszűkében volt. A
zsugori Frigyes Vilmos 1733 őszén is, amikor hadba készült a fia, hogy
megakadályozza Lesczinski Szaniszló lengyel királlyá választását,
megtagadta tőle a hadjárathoz szükséges 4000 tallért. Erzsébet Krisztina
adta kölcsön a férjének, lehetővé téve, hogy hadba vonuljon, noha szíve
szerint inkább otthon tartotta volna.
Az otthonuk 1736 nyarától kezdve a rheinsbergi kastély lett, amit a
király ajándékozott az ifjú párnak, és amelyet a neves építész, George von
Knobelsdorff nagyvonalúan átalakított nekik. Legalább az ízlésükben volt
valami közös. Mind a ketten a tágas és szellős termeket és a barátságos,
vidám színeket, a franciásan könnyed és kecses bútorokat és dekorációt
kedvelték. Rheinsberg volt Frigyes első Sanssoucija: kielégítette esztétikai
igényeit, gyönyörű parkja sétára és ábrándozásra invitálta. Itt minden más
volt, mint az apja palotáiban: az egzecírozás és parancsolgatás helyett
szellemes csevegéssel, zenével és tánccal múlatták az időt. Frigyes később
sokszor gondolt vissza vágyakozva a rheinsbergi szép napokra, amikor
kulturált légkörben vitatkozott bizalmas barátaival művészetről és
filozófiáról.
Rheinsbergben olyan boldog volt, hogy még férjként is a legjobb
oldaláról mutatkozott. „A szarvasok sorsában osztozom, akiknek most van
az üzekedési idejük – írta egyik barátjának. – Kilenc hónap múlva
mutatkozhat valami eredmény…”
Bizalmas körben azonban bevallotta, hogy házastársi kötelezettségét
különösebb szenvedély nélkül teljesíti. Semmit nem érzett Erzsébet
Krisztina iránt, noha nem tagadta testi vonzerejét: „Gyönyörű a teste, és
ennivaló a pinácskája” – közölte meglehetősen szabad szájúan a barátjával.
A Rheinsbergben töltött évek voltak Erzsébet Krisztina életének
legboldogabb évei. Ott legalább együtt lehetett Frigyessel – már ha az nem
valamelyik ezredénél időzött. Ott ő volt a ház úrnője, és részt vett a
társasági eseményekben és szórakozásokban. Igyekezett tágítani a
műveltségét: hogy elnyerje a férje tetszését, elolvasta a francia
felvilágosítók munkáit, noha Voltaire megítélésében nem egészen értett
egyet vele. A trónörökös kénytelen volt megállapítani, hogy a felesége
korántsem olyan butuska, mint hitte. Ettől azonban még nem tudta szeretni.
Erzsébet Krisztina azonban hálás volt minden kis figyelmességért és
minden napért, amelyet a férjével tölthetett. Mintha sejtette volna, hogy ez
az idill nem tart örökké.
I. Frigyes Vilmos, Poroszország királya 1740. május 31-én meghalt.
Utolsó levelét szeretett menyének írta, aki nagyon aggódott érte a betegsége
napjaiban:
„Madame, kedves leányom! Abban a megtiszteltetésben volt részem,
hogy kézhez kaptam legfrissebb híradását. Arra kérem, legyen olyan jó, és
higgye el nekem, hogy kedves figyelmének ezek a jelei nagyon boldoggá
tesznek. Mindig a lekötelezettje leszek szeretetteljes együttérzéséért, melyet
nem sok jót ígérő állapotom miatt tanúsít. Ha az Isten nem hallgatja meg a
kérését, olyan apát veszít el bennem, aki Önt mindenek felett becsülte, és a
leghívebb barátja volt.
Az Ön hűséges és jó atyja”
Hosszú ideig ezek voltak az utolsó őszinte szeretetről árulkodó sorok,
amelyeket Erzsébet Krisztinához intéztek. Mert ettől fogva alig akadt
valaki, aki egyáltalán figyelemre méltatta.
Frigyes csak egynapi késéssel értesítette Rheinsbergben tartózkodó
feleségét az apósa elhunytáról:
„Madame! Tegnap délután 1/2 3-kor a király távozott a földi világból, a
részvét őszinte könnyeit csalva szemünkbe. Nem fogja elhinni, milyen erős
lélekkel fogadta a halált. Szíveskedjék szerdán vagy csütörtökön Berlinbe
jönni, és hozza magával Knobelsdorffot. A régi házunkban fogunk lakni.
Megérkezése után azonnal tegye tiszteletét a királynénál, majd utazzék
Charlottenburgba. Lehet, hogy én is oda megyek. Nincs időm többet írni.
Adieu!
Fréderic”
Erzsébet Krisztinát megdöbbentették férjének rideg, üzleties sorai.
Szívében félelemmel utazott a fővárosba. Ezalatt Frigyes bemutatkozott
népe új királyaként. Magas szárú, fekete csizmát, a legfinomabb
csipkegallérral és mandzsettával díszített selyeminge fölött világoskék
bársonyujjast viselt. A haját hátul fekete selyemszalaggal kötötte össze,
oldalt két lokniba fésült púderes parókájába a legújabb párizsi divat szerint
ezüst szegélyű, fekete selyem háromszöget tűzött.
Az új uralkodó távolról sem volt olyan közvetlen, mint az elődje, a maga
fensőbbségesen hűvös módján azonban megnyerő is tudott lenni. A
huszonnyolc éves fiatalember nyomban kedvező benyomást keltett
kellemes külsejével, szép kék szemével és csengő hangjával. Azonnal népe
értésére adta, hogy más vezetési stílust vezet be, mint amilyet az apja
gyakorolt. Az egyik első rendelete a kínvallatás eltörlése és a minden
vallásra kiterjedő türelem volt, amivel azonnal elnyerte a francia
felvilágosodás nagyjainak dicséretét. A reményteljes fiatal uralkodó
mindenütt csodálatot keltett.
De hol volt a királyné? Komornája ugyan attól fogva „felségnek
szólította, de kiderült, hogy Erzsébet Krisztina csak a nevében, a poroszok
királynéja. II. Frigyes trónra lépésének első napjától kezdve távol tartotta
magától a hitvesét. Szinte mindig vagy az anyakirálynővel, vagy Amália
húgával az oldalán mutatkozott: ők töltötték be a királyné szerepét. Így
akarta Frigyes.
Apjának a halálos ágyán megígérte, hogy nem fog elválni. Ehhez tartotta
is magát, Erzsébet Krisztina azonban csak akkor tűnhetett föl a láthatáron,
ha végképp nem lehetett elkerülni.
A király kijelölt számára néhány szobát a potsdami palotában, ahol a
telet tölthette, nyáron azonban az ura parancsára a Berlintől néhány
mérföldre épült Elba-parti egyszerű kastélyban, Schönhausenben kellett
tartózkodnia, ami a száműzetéssel ért föl. A királyné ettől fogva nagyon
ritkán látta a férjét. Ennek azonban nemcsak Frigyes húzódozása volt az
oka, hanem a királyné osztrák unokatestvére, Mária Terézia, aki a
következő években nem kis mértékben befolyásolta Frigyes életét.
Fél Európa lélegezet-visszafojtva figyelte az osztrák örökösödési
háborút, amely nem sokkal Frigyes trónra lépése után tört ki. Az elhunyt
Frigyes Vilmos még 1724-ben aláírta VI. Károly császár Pragmatica
sancióját, amelynek biztosítania kellett legidősebb leánya, Mária Terézia
trónöröklési, jogát. Ez az irat azonban a nagy kínnal-keservvel begyűjtött
aláírások ellenére értéktelen papírnak bizonyult. Alig hunyta le VI. Károly
1740. október 20-án örökre a szemét, máris kitört a háborúság. Szászország
és Franciaország egymás után bejelentette hatalmi és területi igényeit, és
rátörtek a Habsburg Birodalomra. Poroszország sem akarta elszalasztani a
zsákmányszerzési alkalmat. 1640. december 13-án Frigyes a csapatai élén
bevonult Sziléziába. Egyedül Anglia állt a fiatal, látszólag tehetetlen
uralkodónő mellé, fönn akarván tartani az európai hatalmi egyensúlyt.
A gyors és könnyű kezdeti siker után azonban a porosz király kénytelen
volt belátni, hogy tévesen ítélte meg kolléganőjét. A császárnő elszánta
magát a harcra. „Inkább semmisüljön meg az egész hadseregem, semhogy
bármit is átengedjek! (…) Ne kíméljék az országot, hogy megtarthassuk!
Szívemet bezárom minden részvét előtt” – írta Kinsky grófnak.
Ausztria és Poroszország csak 1745-ben kötött békét. Frigyes
megtartotta Sziléziát, aminek ellenében szavát adta Lotharingiai Ferencnek,
hogy a császárválasztáskor őrá adja a szavazatát, és elismerte Mária
Teréziát Ausztria-Magyarország uralkodónőjének. A porosz király volt
tehát az egyetlen, aki győztesnek tekinthette magát a béke ellenére még
1748-ig húzódó örökösödési háborúban. Bajorországnak, Szászországnak
és Franciaországnak fejet kellett hajtania a fiatal Habsburg uralkodónő előtt.
Erzsébet Krisztina remegő szívvel figyelte ezt a konfliktust. Először
megijedt, amiért a férje háborút visel az unokatestvére ellen, akihez – noha
személyesen sosem találkozott vele – mégis kötődött a braunschweigi
rokonság révén. Az urával szembeni kötelességtudat azonban legyőzte
benne a rokoni érzést. Egy pillanatig sem habozott, hogy erejéhez mérten
támogassa az urát. Még a fivérét is rá tudta venni, hogy küldjön Frigyesnek
katonákat.
Amikor a fülébe jutott, hogy Berlinben bujkáló osztrák ügynökök a
porosz király életére törnek, azonnal levelet írt neki, és figyelmeztette a
veszélyre. Frigyes ezért meghatottan mondott köszönetet a mollwitzi
táborból: „Madame! Óhatatlanul szeretnie kell Önt annak, aki ismeri és
kiérdemli szívének jóságát és megbecsülését. Végtelenül lekötelezett azzal,
hogy ellenőrizte a tudomására jutott hír igazságát. De ne aggódjék,
Madame, annál kevésbé, mert az osztrákokat úgy elpáholtuk és
elbátortalanítottuk, hogy kisebb gondjuk is nagyobb annál, mint hogy
orgyilkosságokon és összeesküvéseken törjék a fejüket. Hadjáratunk véget
ért, és remélhetőleg júliusban visszatérhetek Berlinbe. Azt még nem tudom
biztosan, de nagyon valószínűnek tartom, hogy ez a döntő ütközet az
osztrák házat tárgyalásra készteti…” Csakugyan hálás volt, és becsülte a
feleségét - de hogy szeresse is, az sehogy se ment neki.
 Erzsébet Krisztina végtelenül boldog volt, amikor ezeket a szavakat
olvasta: „Szeretnie kell Önt annak, aki ismeri”. De nem kellett sokáig
várnia az újabb csalódásra. Amikor Frigyes hazajött a hadjáratból,
egyenesen Charlottenburgba ment, anélkül, hogy a feleségét is magával
vitte, vagy egyáltalán üdvözölte volna.
Egész Poroszország ujjongott a háború befejeződése miatt, Frigyes
pedig népszerűségének csúcsára ért. Nagy lendülettel fogott hozzá
reformelképzelései megvalósításához, amelyek teljesen megfeleltek a
felvilágosult abszolutizmus szellemének. Már trónra lépésekor eltörölte a
kínvallatást, most pedig új peres eljárást vezetett be független bírókkal. A
jobbágyság megszűntetésének szándékával azonban a nemesség
ellenállásába ütközött, úgyhogy csak a heti robot idejét tudta valamelyest
csökkenteni. A türelmi rendelettel viszont azonnal kivívta a párizsi
felvilágosítók dicséretét, Voltaire-ét is beleértve, aki dicshimnuszokat
zengett a porosz királyról. „Egy személyben hős, filozófus és poéta” – írta
róla. A porosz király a maga részéről roppant tisztelte a francia filozófust,
és boldog volt, amikor az 1750-ben Berlinbe jött, és szellemességével
elkápráztatta a sanssouci-i asztaltársaságot.
Ez a Berlintől egynapi járóföldre, a potsdami szőlőhegyen fölépített
kastély a porosz kulturális és szellemi élet központja lett. Knobelsdorff
1744-ben látott hozzá, hogy megépítse Frigyes megbízásából ezt a nyári
rezidenciát. Tulajdonképpen csak egy nagyobb falusi udvarház volt,
egyetlen szintjén nyolc szobával, amelyekből négy állt a király, négy a
vendégek rendelkezésére. Az épület közepét egy ovális ebédlő foglalta el,
ahol az ország legokosabb koponyái gyűltek össze. Sanssouci jellegzetesen
rokokó épület volt a maga könnyed játékos formáival. Itt érezte magát
legjobban a király, itt mindenből csupa szépség, könnyedség és életöröm
áradt.
Sanssouci lett II. Frigyes állandó nyári lakhelye. Májustól novemberig
itt tartózkodott, majd átköltözött a potsdami palotába. A sanssouci-i
megszentelt menedékhelyre csak kevés kiválasztott léphetett be. Nőket
egészen kivételesen engedtek be.
A művészetkedvelő király uralkodása alatt újjáéledt a színház, a zene és
a tánc, amelyeknek a puritán és katonás Frigyes Vilmos alatt mostoha élet
jutott. Frigyes a francia költőket és főleg Racine színdarabjait kedvelte.
Személyesen gondoskodott róla, hogy a legjobb énekesek és táncosok
lépjenek fel Berlinben. Nagy feltűnést keltett Barbara Campanini, az olasz
táncosnő, aki 1744-ben érkezett a porosz fővárosba, mert teljesen
nyilvánvaló volt, hogy a király erősen vonzódik a szép művésznőhöz, és
szívesen mutatkozik együtt vele.
Mialatt Frigyes Sanssouciban szórakozott és élvezte a válogatott
társaságot, a királyné egyedül töltötte a nyarakat Schönhausenben. Egyetlen
bizalmasa a főudvarmesternője, Frau von Katsch, később pedig Camas
grófnő volt. Schönhausenben unalmasan és magányosan teltek a napok,
amelyekbe csak a jótékonykodás hozott némi változatosságot – egyébként
maradt az örökös várakozás.
Erzsébet Krisztina úgy érezte magát, mint akit élve eltemettek.
Szomorúan írta a fivérének: „Teljesen egyedül élek ebben a régi kastélyban,
úgy, mint egy rab, miközben mások szórakoznak. Olvasással, munkával és
zenéléssel foglalom el magam, és mindig ünnepnap számomra, ha levelet
kapok Öntől; ettől egész nap jókedvű vagyok. És azok az órák is
fölüdítenek, amikor én írok Önnek…”
A király engedélye nélkül nem hagyhatta el Schönhausent. Ottléte még
elviselhetetlenebbé vált, amikor az anyósa és Amália, a sógornője a
potsdami és berlini udvari élet híreivel traktálta, amelyből ő teljesen ki volt
zárva. Hallott a varázslatos Sanssouciról is, amelyet Frigyes építtetett, és
amely a szellemi és művészeti elit gyülekezőhelyévé vált, de ő még soha
nem léphette át a küszöbét. „A leírások szerint csodálatosnak kell lennie –
írta a fivérének Braunschweigbe. – Mily boldogok azok, akik ott lehetnek!
Engem nem a pompa csábít, hanem a kedves király, aki ott lakik. Miért van
most minden másképp, miért veszítettem el korábbi kegyét és jóságát?
Mindig örömmel gondolok vissza a rheinsbergi időkre, amikor olyan
boldog voltam, ahol még kedvelt az én jó uram, akit én oly nagyon
szeretek, akiért szívesen adnám oda az életemet is. Micsoda gyász, hogy
most minden másképp van! Az én szívem semmit nem változott, mindig
csak érte fog dobogni, és még mindig abban reménykedem, hogy minden
jóra fordul. Csak ez a remény éltet. Isten tartsa meg a mi kedves királyunkat
töretlen egészségben…”
Csak évekkel később és akkor is csak egyszer tehette be a lábát a sokat
csodált nyári palotába: amikor Frigyes a hétéves háborúban harcolt, ő pedig
látogatóban lévő anyjával együtt tekintette meg.
 Erzsébet Krisztinát azonban nemcsak Sanssouciból, hanem az egész
udvari életből kirekesztették. Mindig a háttérben kellett maradnia, és ügyet
sem vetett rá senki. Mintha nem is létezne. És ez rettenetesen bántotta.
Alig tudta türtőztetni magát 1747 nyarán, amikor meghallotta, hogy
Frigyes az anyja, a húga és a hercegek társaságában kirándulni készül
Charlottenburgba, Oranienbaumba és Rheinsbergbe. Őt nem hívták.
Legyőzte a büszkeségét, és alázatos levelet írt az urának: „Boldog lennék,
ha jómagam is Charlottenburgba mehetnék, és élvezhetném becses
társaságát. Minden egyébben alávetem magam a kívánságainak, mert az Ön
akarata az én legfőbb törvényem. Porig sújt, hogy mindig távol kell lennem
Öntől…”
Később azt kívánta, bárcsak hallgatott volna Camas grófnőre, és sosem
küldte volna el ezt a levelet. Ugyanis nem kapott rá választ. Az ablakból
nézte, ahogy a jókedvű társaság nyitott hintókban elhalad a kastély előtt.
Erzsébet Krisztina soha többé nem könyörgött meghívásért. Inkább
Schönhausenben várta, hogy a király látogassa meg őt. Rendszerint azonban
erre is hiába várt. Frigyes nagyritkán bejelentkezett hozzá. Ilyenkor
különösen gondosan öltözött fel: a legszebb uszályos selyemruháját vette
elő. Izgatottan számolta az órákat, majd csalódottan roskadt magába,
amikor megjelent egy futár a király elnézést kérő levelével. Frigyes soha
nem volt udvariatlan a feleségéhez, mindig betartotta a formákat – úgy,
ahogy egy idegennel szemben viselkedik az ember.
A királynét lassan kinevette a környezete. Csak kevesen tisztelték és
becsülték. A legtöbben nem vették komolyan, látva, milyen megalázóan
bánik vele a király. Erzsébet Krisztina figyelmét persze nem kerülte el,
hogy lenézik, és ez mélységesen bántotta, úgyhogy idővel lekopott róla a
szelídség és a nyájasság. Néha kifejezetten elviselhetetlen, rosszhiszemű és
sértődékeny volt, amin különben nincs mit csodálkozni, de a környezete
egyre hevesebben bírálta miatta. „Úgy változik a hangulata, mint a
szélkakas – írta egy megfigyelő –: egyszer derűs, majd egy pillanattal
később ingerült és dölyfös anélkül, hogy a legcsekélyebb oka lenne rá.
Néha csak valami csekélységen múlik, amelyről sejtelme sincs az
embernek, hogy kitörjön a vihar. Egyszóval oly kellemetlen a vele való
együttlét, hogy képtelenség szeretni őt, pedig ha jobban a szívébe tekint az
ember, egy sereg becsülni való tulajdonságát fedezi föl.”
 Frigyes és hitvese között házasságuk 53 éve alatt soha nem alakult ki
bensőséges viszony. Az érintkezésük mindvégig hűvös és távolságtartó
maradt. A király ugyanakkor más hölgyekkel szemben igencsak előzékeny
és elbűvölő volt. Egyértelműen az energikus, magabiztos nőket kedvelte,
amilyen az anyja és a két férjezett nővére, Vilhelmina, a bayreuthi őrgróf-né
és Ulrika, a svéd királyné volt. De nagyon tisztelte sógornőjét, a
braunschweigi Juliannát, a dán királynét is, ezt az ugyancsak erős, az
akaratát mindig érvényre juttató asszonyt. Azt, hogy milyen gavallérosan és
előzékenyen tudott viselkedni, jól példázza a szép táncosnővel, Barbara
Campaninival – „La Barbariná”-val – folytatott futó viszonya. A táncosnő
kivételesen tetszett neki. Egyetlen kívánságát sem tagadta meg. Ő is
tökéletes ellentéte volt a maga élénk temperamentumával és kihívó
természetével a szelíd és alázatos Erzsébet Krisztinának. De változott-e
volna valami, ha a királyné történetesen más ember? Ha tréfálkozással vagy
akár ellenkezéssel provokálja az urát? Aligha, hiszen Frigyes eleve
megesküdött, hogy soha nem fogja szeretni azt a nőt, akit az apja erőltetett
rá. Azzal, ahogy a feleségével bánt, a síron túl is szembeszegült az apjával.
Csak sok évvel később, egyetlenegyszer került sor valami halvány
közeledésre a házasfelek között. Egy olyan ritka alkalommal történt, amikor
együtt étkeztek. Frigyest meglepte, milyen jól el tud társalogni a
feleségével. Hirtelen – legalábbis egy pillanatig – más szemmel nézett rá, és
azt is észrevette, hogy még mindig szép. Meghatotta az asszony szemérmes
izgalma. De nyomban észhez tért. Fölállt és szó nélkül kiment. Megint évek
teltek el, amíg a felesége szeme elé került. Nem hagyta, hogy az érzelmei
erőt vegyenek rajta.
A szánni való királyné legalább egy megaláztatástól megkíméltetett:
Frigyes, korának többi uralkodójával ellentétben, nem tartott ágyast. Még
csak komolyabb kalandja sem volt, eltekintve a Barbarinával és Gertrude
Schmelinggel, az énekesnővel való átmeneti liaisontól. II. Frigyes nagyon
különbözött a saját öccsétől, Ágost Vilmostól is, aki 1742 óta a királyné
húgának, Braunschweigi Lujza Amáliának volt a férje. Ez a házasság is
rossz csillagzat alatt köttetett. Lujza Amália éppolyan elhanyagolt feleség
lett, mint a nővére, ráadásul az ura fűvel-fával csalta. Akárcsak a királynét,
őt is távol tartották az udvartól. Egyetlen öröme – Erzsébet Krisztinától még
ezt is megtagadta a sors – a három gyermeke volt: Frigyes Vilmos, a
későbbi porosz király, az ifjabb Vilhelmina és Henrik. A két asszony
egymásnak sírta el a keservét.
A gondtalan és vidám sanssouci-i élet 1756-ban váratlanul véget ért.
Mária Terézia császárnő nem nyugodott bele Szilézia elvesztésébe és
Poroszország csillagának fölívelésébe. Bosszút szomjazott. Kancellárjának,
Kaunitz hercegnek 1756 májusában sikerült rávennie Madame Pompadourt
és általa XV. Lajost a mindaddig elképzelhetetlen francia-osztrák
szövetségre, amelyhez nem sokkal később Erzsébet cárnő is csatlakozott.
Az osztrákok a következő tavaszra tervezték a támadást Poroszország
ellen Szilézia visszaszerzéséért. II. Frigyes, nem minden ok nélkül, úgy
érezte, veszélyben van az országa, és elébe vágott a támadásnak. 1756
augusztusában bevonult Szászországba. Ezzel elkezdődött a történelem
egyik legkegyetlenebb háborúja, amely világméretűvé fajult, amikor
Európából átcsapott az angolok és a franciák tengeren túli birtokaira. A
harcoló felek úgy rontottak egymásnak, mint a hajdani barbárok. A
fosztogatás, erőszakoskodás és öldöklés nem ismert se mértéket, se
határokat. Noha a poroszok 1757 novemberében óriási győzelmet arattak
Rossbachnál a franciák fölött, senki nem tudhatta, mikor lesz vége ennek a
borzalmas háborúskodásnak. 1760 októberében Berlin az osztrákok kezére
került, akik ezután Charlottenburgot és Schönhausent készültek bevenni.
Erzsébet Krisztinának is menekülnie kellett. E megaláztatás láttán a
poroszok még egyszer összekapták magukat és visszavágtak. Novemberben
az ellenség kénytelen volt kivonulni Brandenburgból. Frigyes, akit minden
oldalról fenyegettek, és csak az angolokat tudhatta a maga pártján, végre
1762 elején föllélegezhetett. Január 5-én meghalt Erzsébet cárnő, és az
utóda, III. Péter köztudottan poroszbarát volt. Azonnal békét is kötött.
Frigyesnek immár nem kellett két fronton harcolnia, és októberben
érzékeny csapást mért Mária Terézia hadaira, aki ezek után hajlandó volt
engedni. Februárban megkötötték a hubertsburgi békét, amely Frigyes
birtokában hagyta egész országát, Sziléziát is beleértve. A király hatévi
távollét után visszatérhetett Berlinbe.
A házasfelek viszontlátása igencsak furcsára sikeredett. Ennyi idő után
végre ott álltak egymással szemben, és a királynak nem jutott eszébe mást
mondani, mint: „Meghízott, Madame!” Majd a hercegnők felé fordult, hogy
öleléssel üdvözölje őket.
 Frigyes most 50 éves volt, de többnek látszott. Arcát barázdák
szántották, rövidlátása súlyosbodott, s emiatt még szúrósabb lett a
pillantása. Egyébként is nagyon megváltozott. A valaha oly elegáns, csinos
fiatalember, aki mindig a legújabb francia divat szerint öltözködött,
elhanyagolta a külsejét. Majdnem mindig a gyalogság piros vagy sárga
mandzsettás, sötétkék uniformisát viselte. Mégis slamposan festett, mert az
egyenruha alatt csupa burnótszemcse volt az inge. A tartása sem volt olyan
délceg, mint régen. Köszvény és reuma kínozta, ezért kénytelen volt
ezüstgombos fekete botjára támaszkodni, melyet már soha sem engedett ki
a kezéből.
A király reformeri buzgalma is alábbhagyott. Uralkodása utolsó éveiben
azért még megvalósította néhány elgondolását. Főleg a meghódított
területeken érezhetően javultak a lakosság életkörülményei. Frigyes
egyedül Sziléziában nem kevesebb, mint 750 iskolát építtetett. Azokon a
területeken, amelyek még 1772-ben, Lengyelország első felosztásakor
kerültek Poroszország birtokába, eltörölte az elviselhetetlen
jobbágyterheket. Különösen nagy gondja volt ezekben az években a
szegények istápolására, így többé-kevésbé sikerült elkerülni az éhínséget. A
nép szerette az ő „öreg Fritzét”, aki már életében legendás alakká vált
messze a határokon túl is. Csodálták hadvezéri képességeiért, a reformjaiért
és elmés mondásaiért, amelyek körbejárták az európai udvarokat.
Nagy Frigyes uralkodásának egyik legmeglepőbb jelensége volt a
legszigorúbban irányított hadsereggel és centralizált hivatalnokállammal
békésen megférő szabad szellemű és laza erkölcsű társadalom, ami nem egy
kortársat megdöbbentett. Maga Frigyes a türelem álláspontjára
helyezkedett. Amikor bizonyos F. titkos tanácsos egy, az utcájában lévő
rossz hírű ház miatt panaszkodott neki, azt válaszolta a maga jellemzően
ironikus módján: „Kedves F.! Mi a mi korunkban már semmit sem tudunk
tenni. Hadd tegyék helyettünk azok, akik még képesek rá!”
Hasonlóképpen reagált von Camas asszony panaszára, amikor teherbe
esett egy fiatal, még hajadon udvarhölgy. „Én roppant elnéző vagyok az
emberi nem gyengéivel szemben – írta vissza. – Nem én fogok elsőnek
követ dobni arra az udvarhölgyre, aki gyermekáldásnak néz elébe. Az
ilyesmi teljesen normális dolog. Nincs olyan fejedelmi udvar, se kolostor,
ahol ne fordulna elő. A hölgyek továbbplántálják az emberiséget, ezzel
szemben a becsvágyó politikusok elpusztítják az áldatlan háborúikban.”
 Mialatt Frigyes az országa jólétén fáradozott, és korának legnagyobb
királya lett, hitvese változatlanul a schönhauseni kastélyban morzsolgatta
napjait. Már régen belenyugodott az egyedüllétbe, és teljesen a
jótékonyságnak szentelte életét. Otthont alapított a süketnémáknak, és
támogatta az öreg- és beteggondozást. Legfőképpen azonban a
schönhauseniekre volt gondja.
1765-ben váratlan napsugár tört be a királyné vigasztalan életébe. Július
14-én Frigyes Vilmost, a király unokaöccsét eljegyezték Károly fivére
leányával, akit őutána Erzsébet Krisztinának neveztek. De csak a nevük volt
azonos. A fiatal Erzsébet Krisztina nemcsak egy új generációt képviselt,
hanem egy teljesen más nőtípust is.
Meglepő módon maga II. Frigyes választott menyasszonyt az
unokaöccsének éppen a braunschweigi házból, noha sem ő, sem az öccse
nem lelt ott boldogságra. Az lehet az egyetlen magyarázat, hogy a leány az
ő Filippina húgának volt a gyermeke. Annyira kedvelte a kicsikét, hogy
elküldte neki elhunyt édesanyja egyik legszebb ékszerét, amelynek értéke
legalább 800 000 tallért tett ki. (Összehasonlításul: a porosz államkincstár
teljes évi jövedelme 24 millió tallérra rúgott.) Az öregedő király kedvét
lelte a bájos, élénk, fiatal teremtésben, akivel még jól el is lehetett
társalogni. Erzsébet Krisztina azonban nemcsak csinos és eleven volt,
hanem roppant temperamentumos és öntudatos is. Mint kiderült, túlságosan
az. Ahelyett, hogy eleget tett volna udvarbeli kötelességeinek, inkább a
szertelen szórakozásnak élt, úgyhogy a kezdeti szeretet nagyon hamar
elkopott.
Erzsébet Krisztina ugyanis annál szeszélyesebb lett, minél jobban
elhanyagolta a férje, aki az apjára ütött, nem pedig aszketikus nagybátyjára.
Frigyes Vilmosnak is számos szeretője volt. Az ő Erzsébet Krisztináját
azonban más fából faragták, mint a nénikéjét: a szótlan tűrés és a sorsába
való beletörődés nem az ő műfaja volt. Ugyanazzal a fegyverrel lőtt vissza,
ami első hallásra teljesen jogosnak tűnik, a nők esetében azonban akkoriban
más szabályok voltak érvényben. Amikor még a kislányuk megszületése
sem tartotta vissza férjét a félrelépéstől, minden teketória és titkolózás
nélkül ő is beszerzett magának egy szeretőt. Ezzel azonban betelt a pohár.
II. Frigyes közbelépett: mindkettőjüket magához rendelte, és a lelkükre
beszélt. A trónörökösné ellenállásán azonban megtört minden igyekezete,
hogy legalább addig megmentse ezt a házasságot, amíg megszületik a fiú
utód. Erzsébet Krisztina ugyanis megtagadta a férjétől házastársi
kötelességének teljesítését.
Egy kortárs tanúsága szerint a király végül még egy utolsó, merőben
szokatlan kísérletre szánta el magát, hogy rávegye az unokahúgát az utód
létrehozására. Minthogy alapjában véve mélységesen megvetette az
embereket, úgy vélte, hogy egy könnyűvérű nőből hiányzik minden
tisztesség. Egy öreg kamarás a király megbízásából, arra kérte a hercegnőt,
hogy fogadja magánlakosztályában N. N. testőrhadnagyot (valószínűleg
Friedrich Schmettau hadnagyról volt szó), aki csinos termetével,
viselkedésével és bátorságával keltette fel őfelsége figyelmét. A kamarás
minden ékesszólását bevetette, de sem a jó tanács, sem a könyörgés, de még
a fenyegetőzés sem használt. A hercegnő ezekkel a szavakkal szakította
félbe: „Uram! Ha folytatni merészeli ezt a beszélgetést, amely engem
mélyen sért, én parancsolom meg önnek, hogy itt, helyben gondoskodjék a
király által annyira vágyott trónörökösről!” A rémült kamarás, aki már
hetven körüljárt, gyorsan menekülőre fogta a dolgot, hogy jelentse a
királynak a hallatlan esetet.
Ilyen körülmények között Frigyesnek nem volt más választása, mint
hogy 1769-ben fölbontassa a trónörökös házasságát. Az elvált
trónörökösnét a küstrini erődbe száműzték, ahol nagyon magas korban, 94
évesen halt meg. Kislányát először a trónörökös anyjának gondjaira bízták,
majd annak halála után a királyné gondoskodott unokahúga neveléséről.
Az idősebb Erzsébet Krisztina is hiába próbálta jobb belátásra bírni
nyakas unokahúgát, hogy teljesítse házastársi és jövendő királynéi
kötelességeit. A fiatalasszony, aki maga előtt látta nagynénje példáját,
hallani sem akart erről. „Megvetem az uramat! – kiáltotta. – Legyek öreg és
kövér, és ne álljon másból az egész életem, mint hogy szó nélkül
engedelmeskedjem egy fajankónak?” A haragja azonban éppolyan
hiábavaló volt, mint nagynénjének néma beletörődése. Ugyanúgy
száműzetésben végezte, mint ő.
A trónörökösnő körüli izgalmak után Schönhausenben a maga
megszokott rendje szerint folytatódott az élet. A királyné már csak az
írásban talált vigaszt. 1776-ban megjelentette Le Chrétíen dans la soli Lude
(A magányos keresztény ember) címmel írt könyvét. Ezen kívül francia
műveket fordított németre.
 Közben megingathatatlan állhatatossággal várta a szeretet bármilyen
csekély jelét a férjétől, akinek immár négy évtizede volt a hitvese. II.
Frigyes azonban sosem hagyta, hogy szeretet ébredjen a szívében a felesége
iránt. Azt ellenben el kell ismerni, hogy törődött vele. Komoly aggodalom
fogta el, amikor 1776 nyarán megtudta, hogy fáj a lába. (Végtére már
betöltötte a hatvanat.) Két orvost is küldött hozzá, akiket pontos
útmutatásokkal látott el, hozzátéve: „Gondoljanak arra, hogy az országra, a
szegényekre és rám nézve a legfontosabb és legkedvesebb emberről van
szó!” Erzsébet Krisztina biztos nagyon boldog lett volna, ha tudomására
jutnak ezek a szavak. De Frigyes neki sosem árulta el, hogy kedves neki a
személye.
A porosz királyi pár 1783. június 12-én ülte meg az aranylakodalmát.
Nyilvános ünneplés nem volt: Frigyes és Erzsébet Krisztina a legnagyobb
csendben, kettesben emlékezett meg erről a dátumról. A király nagyon
megöregedett és lesoványodott. A haja megőszült, orcája beesett. Erzsébet
Krisztina mind lobban aggódott az egészségéért. 1774 és 1776 között
Frigyesnek egyre súlyosabb köszvény- és reumatikus rohamai voltak,
amelyek sokszor hetekre ágyhoz vagy karosszékhez szegezték.
Élete végén e különös házasság mindkét szenvedő alanya teljes
magányra kényszerült: Erzsébet Krisztina Schönhausenben, Frigyes
Sanssouciban. Még ekkor sem találtak egymásra.
Frigyes élete végéig ragaszkodott fegyelmezett életviteléhez. Korán kelt,
sokáig dolgozott, és akárcsak annak előtte, most is hosszú és fárasztó
ellenőrző körutakat tett országában. Büszkén tekinthetett végig a
birodalmán, amelynek területét 1300 km2-ről 3600 km2-re növelte. Apjának
uralkodása alatt 2 és 1/5 millióan lakták Poroszországot, most pedig 5
millióan. Az államkincstár évi jövedelme is megduplázódott, ugyanúgy a
hadsereg létszáma, amely 180 000 főt tett ki. A háborúk okozta sebeket
begyógyították, és a lakosság nagy része viszonylagos jólétben élt. Frigyes
különösen arra volt büszke, hogy uralkodása alatt London, Párizs, Bécs és
Szentpétervár mellett Berlin is Európa fontos metropolisává vált.
Poroszország vitathatatlan nagyhatalom lett.
Gazdag örökséget hagyott unokaöccsére, amikor 1786. augusztus 17-én,
74 éves korában örökre lehunyta a szemét. Végrendeletében végre nem
sajnált a feleségétől néhány jó szót sem amellett, hogy gondtalan öregséget
biztosított neki: „Hitvesemnek, a királynénak eddigi jövedelmein felül 10
000 tallér kifizetését rendelem el, továbbá korlátlan tűzifát és kilőhető vadat
az ellátásához. A királyné megígérte, hogy unokaöcsémet jelöli meg
örököseként. Minthogy nincs más rezidenciának megfelelő hely, Stettin
jöhet szóba. Egyúttal azonban meghagyom unokaöcsémnek, hogy
megfelelő lakosztályt tartson fönn neki a berlini palotában, és főleg
viseltessen mindig tisztelettel az iránt, aki mint nagybátyjának özvegye és
született hercegnő sosem adott okot arra, hogy erényében kételkedjenek.”
Erzsébet Krisztina tizenegy évvel élte túl az urát, aki őt sosem szerette, ő
azonban mégis és mindennek ellenérc élete végéig mélységesen kötődött
hozzá. 1797. január 13-án hunyt el, és a porosz nép őszintén meggyászolta.
Dieudonné Thiébalt, aki személyesen ismerte, ezt írta róla:
„Frigyes hitvese urának egész uralkodása alatt megtette neki azt a ritka,
sőt egyedülálló szívességei, hogy sohasem adott okol szóbeszédre… Soha
nem került szóba semmilyen államüggyel vagy intrikával kapcsolatban,
soha nem követelt semmit se magának, se másnak. Életének egyetlen célja
volt: kideríteni a király szándékait, és azokhoz tartani magát.”
 Az állam áldozata
Pármai Izabella és Bajorországi Jozefa,
II. József két felesége

Pármai Izabella

Mária Terézia, aki nem sokkal előbb lett a Habsburg örökös tartományok
uralkodőnője, 1741. március 13-án három, leánygyermek után végre egy
fiút hozott a világra. Az újszülött a József Benedek Ágost János Antal
Mihály Ádám nevet kapta a keresztségben, a legutolsót azért, mert
csakugyan Isten ajándékaként ünnepelték. Ugyanis egy fiúörökös fordulatot
ígért a császárnő trónra lépését követő osztrák örökösödési háborúban,
amelyben a Habsburg Birodalom léte vagy nemléte forgott kockán.
Mária Teréziának 1741 szeptemberében sikerült maga mellé állítania a
magyar nemeseket, s ezzel kézbe vennie a dolgok irányítását. Noha az a
szívet melengető giccses jelenet, amelyben a fiatal császárnő karján síró
fiával állt a magyarok elé, hogy a támogatásukat kérje, nem egészen felel
meg a valóságnak, tény, hogy a vállalkozás sikerét nem kis mértékben
elősegítette, hogy egy fél. év óta trónörököse is volt a birodalomnak.
A kis József nagyon hamar rájött, hogy ő különleges valaki.
Körüludvarolták és mindenben előbbre sorolták a nővéreinél, akiknek
száma évről évre gyarapodott. De sokkal többet is követeltek tőle, mint
tőlük, vagy akár az öccseitől, mert Mária Terézia minél előbb tökéletes
császárt akart nevelni belőle. A kisfiúra a tanulnivalók óriási mennyiségét
rótták ki. Hat nyelven – a németen, latinon, francián, olaszon, csehen és
magyaron – kívül matematikára és természettudományos tárgyakra,
légióképpen azonban történelemre oktatták. A fönnmaradó időt pedig arra
fordították, hogy jó katonát, sőt ha lehet, zseniális hadvezért faragjanak
belőle. Ebben a nevelésben azonban az volt a legrosszabb, hogy pedagógiai
szempontból teljesen alkalmatlan emberekre bízták, s Mária Terézia sokat
emlegetett anyai ösztöne, éppen a legidősebb fia esetében, szemlátomást
csődöt mondott. Mindezt József lelki fejlődése sínylette meg. Az hamar
kiderült róla, hogy roppant intelligens és tudni vágyó gyermek, de a túlzott
követelmények és az örökös feddés nehezen kezelhetővé es nyakassá tette.
A serdülő ifjú utóbb legendássá vált kedvenc mondata így hangzott: „Nem
akarom!” Podcwils porosz követ 1747-ben azt jelentette királyának az
osztrák trónörökösről, hogy „olyan akaratos és csökönyös, hogy inkább
étlen-szomjan bezáratja magát, semhogy bocsánatot kérjen. (…) Már most a
lehető legtöbbet képzeli a rangjáról.”
Egy olyan érzékeny ember, aki örökké azt hallja másoktól, hogy a
jövendő császárnak sem ezt, sem azt nem szabad tennie, nagyon kevéssé
bízhat a saját személyisége kiteljesedésében. József kivételes helyzete
tudatában látszólagos érzéketlenséggel és arroganciával fegyverezte föl
magát, hogy elrejtse a sebezhetőségét, önbizalomhiányát és félénkségét.
Mert a valóságban – mint még látni fogjuk – nagyon is képes volt mély
érzelmekre és szeretetre. De csak a Pármai Izabellával kötött rövid
házassága alatt engedett betekintést a rideg homlokzat mögé, amivel nem
kis meglepetést okozott környezetének.
Az osztrák örökösödési háború nyolc évig tartó vérontás után, 1748-ban
az aacheni békével ért véget. Mária Terézia megvédte a koronáját, igaz,
hogy ezért le kellett mondania Pármáról és Piacenzáról a spanyolok,
Sziléziáról pedig – és ez bántotta legjobban a császárnőt – a poroszok
javára. Szilézia különösen a szívéhez nőtt. így hát nyitott füllel fogadta
kancellárjának, Wenzel Anton von Kaunitznak azt az elképesztő,
mondhatni, kalandos tervét, amellyel, az nem sokkal a háború befejezése
után állt elő: lépjen szövetségre Franciaországgal! Csakugyan hallatlan, sőt
elképzelhetetlen ötlet volt. Franciaország ugyanis a Habsburgok
hagyományos ellenségének számított, nemrég még elkeseredetten
háborúztak egymással, most pedig szövetkezzenek vele? Kaunitz azonban
világosan és logikusan érvelt. És a császárnő, tanácsadóinak többségével
ellentétben, azonnal fölfogta, milyen előnyök származnának ebből a
szövetségből. Először is, elszigetelnék vele Poroszországot, amely
megkérdőjelezte Ausztriának, mint német nagyhatalomnak a rangját.
Másodszor, kilátásba helyezné Franciaország támogatását Szilézia esetleges
visszahódításához. Mária Teréziát főleg ez az utóbbi érv győzte meg.
Kaunítz és Georg Adam Starhemberg gróf, a külügyminiszter szabad kezet
kapott a terv megvalósítására.
Kényes küldetéssel indultak Franciaországba, mert természetesen Párizs
is mélységes ellenszenvvel viseltetett Ausztriával szemben. Kaunitz
azonban öreg róka volt, Starhemberg pedig egy minden hájjal megkent
diplomata. Hamar rájöttek, hogy kit kell megcélozniuk: Madame
Pompadourt. XV. Lajos kegyencnője és bizalmasa ádázul gyűlölte a porosz
királyt, aki őt nem átallotta szajhának nevezni. Mária Terézia furcsamód
éppen egy ágyassal, ráadásul polgári származású ágyassal osztozott II.
Frigyes gyűlöletében. No de ha politikáról volt szó, az erényes császárnő
hajlandó volt félretenni az elveit és előítéleteit, s később még egy értékes
kis íróasztalt is küldött a márkinőnek hálából a közbenjárásáért.
Madame Pompadournak pedig sikerült fölébe kerekednie a versailles-i
poroszbarát klikknek, s rávennie felséges barátját az Ausztriához való
közeledésre. A francia királynál inkább az érzelmek döntöttek: az anyás
természetű Mária Terézia egyszerűen rokonszenvesebb volt neki, mint a
szarkazmusáról híres II. Frigyes. Így történt, hogy 1756. május l-jén
„megfordult” a szövetségi rendszer: Franciaország, Ausztria és Oroszország
került az egyik oldalra, Poroszország és Anglia pedig a másikra. Négy
hónappal később kitört a hétéves háború.
Miközben az alattvalók ezrei a csatatereken hullottak, mint a legyek,
mert az uralkodónőjük nem tudott beletörődni Szilézia elvesztésébe, Mária
Terézia házasságpolitikával foglalkozott.
József ugyanis időközben házasságra érett ifjúvá serdült. Természetesen
hercegnők egész sora ajánlkozott feleségnek. Ki ne akart volna egyszer
császárné lenni? Főleg ha a szóban forgó vőlegényjelölt olyan jóképű, mint
az osztrák trónörökös! Józsefből csakugyan csinos fiatalember lett: magas,
jó kötésű, kellemes arcú, szép kék szemű. Ráadásul köztudottan okos és
művelt volt, s a fellépésével (noha nem hiányzott belőle némi dölyf) ahol
csak megfordult, mindenütt mély benyomást keltett. Csak éppen a nőkkel
szemben viselkedett feltűnően hűvösen és leereszkedően. Holmi
nőügyekről egyelőre senki nem hallott, s a tizenkilenc éves trónörökös
valószínűleg szűzen lépett a házasságba.
A Habsburg-Bourbon kapcsolat elmélyítése érdekében több házassági
terv is fölmerült, XV. Lajos számos leánya közül azonban korban egyik sem
felelt meg, ezért a spanyol Bourbonokra is ki kellett terjeszteni a
menyasszonyvadászatot. A nápolyi királynak (V. Fülöp és Farnese Izabella
legidősebb fiának, aki majd I 759-ben III. Károly néven kerül a spanyol
trónra) viszont két lánya is volt: Mária Jozefa és Mária Lujza. Mária Terézia
azonban még nem akarta elkötelezi magát. Úgy vélte, hogy „az igazi
érzelmi egyesülés elsősorban saját szabad választásunktól függ, ezért
semmiképpen nem szeretnők legidősebb fiunkat korlátozni és évekkel előre
kiválasztani számára egy olyan hitvest, akinek testi és lelki tulajdonságairól
még nem alkothatunk biztos ítéletet”. Hogy valóban a fia boldogságára
gondolt-e, vagy ezek a szavak csak a diplomatikus halogatást szolgálták, azt
döntse el az olvasó.
A pármai hercegné viszont egészen pontosan tudta, milyen jövőt kíván
legidősebb leányának. XV. Lajos leánya roppant becsvágyó hölgy volt.
Tizenkét éves korában adták férjhez Don Felipéhez, a spanyol király
második fiához, aki 1748 óta az osztrákoktól elvett pármai hercegség
uralkodója volt, amelyet a versailles-i udvar méreteihez szokott
elkényeztetett francia nő csak úgy emlegetett, hogy ce trou (az a kis lyuk).
Érthető, hogy ennél jobbat szánt Izabella lányának. Mondjuk, császárnéi
rangot. Évek óta ezen ügyködött, mint azt egy 1750. január 30-án kelt írása
is bizonyítja, melynek ezt a címet adta: Observations sur les motifs ei les
amséquences de maríage de Mme, füles ele l’lnjanl Don Philippe avec
l’Archiduc, fils de l’lmperatrice, Reme de Hongrie (Észrevételek Don
Felipe infáns leányának a főherceggel, a császárnő és magyar királynő
fiával kötendő házasság az indítékairól és következményeiről).
A rá jellemző tetterővel fogott hozzá, hogy megvalósítsa célkitűzését.
Főleg Berms abbé diplomáciai jártasságában bízott, aki mint Pompadour
márkinő bizalmasa nem lebecsülendő szerepet játszott az osztrák-francia
szövetség tető alá hozásában, s érdemei elismeréséül kinevezték
Franciaország bécsi és velencei követévé. Együttes fáradozásuk végül
meghozta gyümölcsét: Mária Terézia is fontolóra vette a hercegi házzal
létesítendő kapcsolatot. Elvégre Pármai Izabella XV. Lajos unokája! Csak
az volt a gond, hogy időközben meglehetősen előrehaladtak a nápolyi
udvarral folytatott tárgyalások. Hogy ne kerüljön kínos helyzetbe, és
lehetőleg konfliktusba se keveredjék senkivel, a császárnő azt a romantikus
történetet tálalta ki a nápolyiaknak (ami visszamenőleg megfelelt az
igazságnak), hogy a főherceg halálosan beleszeretett a pármai
hercegkisasszony arcképébe, és kijelentette, csakis őt hajlandó feleségül
venni. Nápolyt és Mária Lujza hercegkisasszonyt a császárnő második
fiával, Károllyal, majd ennek korai halála után a sorban következővel,
Lipóttal kárpótolták. Sőt Mária Terézia még valamelyik leányát (egy
későbbi megállapodás szerint Mária Karolinát) is odaígérte a majdani I.
Ferdinánd nápolyi királynak.
 Miközben a két örömanya a sikeres megegyezést ünnepelte, a jegyesek
meglehetősen tartózkodóan viselkedtek. József egy csöppet sem örült
annak, hogy meg kell házasodnia. Főleg azért nem, mert a szülei a feje
fölött döntöttek. De amikor megmutatták neki Izabella arcképét,
megdobbant a szíve, és kijelentette: „Mindent el fogok követni, hogy
elnyerjem a menyasszonyom bizalmát és tiszteletét.”
A messzi Pármában élő fiatal lány viszont így sóhajtott föl: „Mit várjon
egy herceg leánya? Sorsa kétségkívül a legboldogtalanabb. Már a
megszületésekor ki van téve a nép előítéletének, később pedig a becsület és
az etikett foglya lesz. Olyan büntetés ez, amely attól fogva elkíséri, hogy
első szavait kiejtette.. .” Ez áll A hercegnők sorsa címet viselő
fogalmazásában. A folytatás pedig: „A palotában lakó hercegnőtől még azt
a vigaszt is megtagadja a családja, amelyben a legszegényebb leány is
reménykedhet szegényes kunyhójában. Abban a csillogó világban,
amelyben élnie rendeltetett, nincsenek se barátai, se ismerősei. El kell
hagynia a családját és a hazáját. És miért? Azért, hogy egy olyan férfié
legyen, akit nem is ismer, hogy egy olyan családban éljen, amely kelletlenül
fogadja be, hogy egy miniszter furmányos politikájának az áldozata legyen,
aki örök, ámde a valóságban roppant törékeny szövetséget remél ettől a
házasságtól…” Mialatt tehát fél Európa hercegkisasszonyai versenyeztek a
fess trónörökösért, éppen a kiválasztottat érdekelte a legkevésbé.
Izabella egyébként is egészen más volt, mint a többi hercegkisasszony,
és végképp más, mint korának hasonló korú leányai.
A pármai herceg leánygyermeke majdnem egyidős volt Józseffel. 1741.
december 31-én született Madridban, amikor az édesanyja éppen betöltötte
a tizennégy évet. Nagyon korán kiderült, hogy Izabellából ritka szép lány
lesz. Kreol bőre remekül összeillett sötétbarna hajával és fekete szemével,
amely valami tüzes rejtélyességet kölcsönzött finom vonású arcának. A
termete karcsú és hajlékony volt, és franciás kecsességgel mozgott.
Megnyerő külseje ellenére, ami minden kortársat.
Aki ismerte, lelkesedésre késztetett, főleg a szellemével hódított.
Korához és neméhez képest szokatlanul komoly és meglepően művelt volt.
Sokkal szívesebben olvasott és tanult, mint hogy felületes társalgással vagy
pletykálkodással múlassa az időt. Barátai, kivált bizalmasai alig voltak, s az
egyetlen ember, aki igazán közel állt hozzá – az édesanyja –, éppen a
menyasszonysága alatt nem volt mellette. 1757 óta imádott Párizsában
tartózkodott, és nem érte meg a lánya esküvőjét: 1759. december 6-án
elvitte a himlő.
Izabellának egyedül kellett fölkészülnie az esküvőjére és a Pármából
való elutazására. Belevetette magát a német nyelv tanulásába, és
összeállította a könyvtárát, amelyet magával szándékozott vinni Bécsbe.
Egész idő alatt mélabús hangulatban volt, csak az udvarba érkező sok-sok
ajándék és a jövendő sógornőjétől, Mária Krisztina főhercegnőtől kapott
meleg hangú levelek derítették föl.
Végre 1780 szeptemberében óriási kísérettel és a kék-ezüst
menyasszonyi hintóval megérkezett Pármába Joseph Wenzel von
Liechtenstein herceg, hogy Bécsbe vigye Izabellát. Csupa lelkesedés volt
már az első levele is, amelyet hazaküldött: „(A hercegnő) minden
várakozásomat fölülmúlja, és biztosíthatom róla Császári Felségedet, hogy
egyetlen arcképe sem közelíti meg a valóságot. Nincs az a festő, aki vissza
tudná adni ezeket a kivételesen szép arcvonásokat, ezt a méltósággal
párosuló kellemet és szerénységet. A trónörökös őfensége a világ
legboldogabb embere lesz, amennyire a szellemét és a szívét ismerem. Még
azt is hozzátehetem, Felség, hogy a hercegkisasszony a kíséretemben lévő
többi úr csodálatát is kivívta…”
Az esküvő 1760. szeptember 7-én zajlott le Pármában per
procurationem. Öt nappal később a pompás menyasszonyi menet útnak
indult az Alpok irányába.
József idegessége közben napról napra nőtt. A következőket írta hajdani
kamarásának, Salm grófnak, aki mint leendő főudvarmester kísérte a
trónörökösnét: „… Minél közelebb van a perc, annál izgatottabb vagyok,
bevallom, nem az örömtől, hanem a félelemtől, hogy nem leszek boldog.
Nagyon fiatalnak és alkalmatlannak érzem magam arra, hogy önmagamat
irányítsam; hogy tehetném ezt meg még egy nővel is? Még sosem
tapasztaltam meg a szerelem örömét, Isten tudja, hogy fognak a dolgok
alakulni…” Ellentétes érzések váltották egymást benne, örömteli izgalma
hirtelen félelembe és iszonyatba csapott át azután, hogy az apja
„fölvilágosította”.
Szeptember 28-án ezt írta Salm grófnak: „Nagyon nyugtalan vagyok, és
jobban félek attól, hogy megházasodom, mintha ütközetbe kellene mennem.
Különösen azok után, hogy megkaptam az instrukciókat felséges atyámtól,
amelyekkel a végtelenségig megdöbbentett. Ha csak rágondolok, mi vár
rám, elfog az undor. Soha életemben nem voltam még ilyen levert és
nyomorúságos állapotban; legelsősorban attól rettegek, hogy csődöt
mondok. Ha magánember lennék, soha nem házasodnék meg. De mint az
állam áldozata megadom magam, és abban reménykedem, hogy Isten
kedvezően fogadja ezt az áldozatot, és ha ezen nem is, majd a másvilágon
kárpótol miatta. Ezek most a legfőbb gondjaim, amelyeket őfelségéék
igyekszenek eloszlatni, mégis percről percre nőnek…”
Ez a reakció nem éppen Ferenc császár empátiájáról tanúskodik.
Igencsak furcsa, hogy az a Lotharingiai Ferenc, aki harmonikus
házasságában tizenhat gyermeket nemzett, és aki ezen túlmenően a
házasságán kívül sem tagadta meg magától a szerelem örömeit, ennyire
nem találta meg a kellő szavakat ahhoz, hogy a fia számára is élvezetessé
tegye a házastársi kötelességet!
Ekkor azonban megjelent a színen a titokzatos pármai szépség, és már az
első találkozáskor, 1760. október 2-án Laxenburg-ban megtörtént a csoda.
Izabella szebb volt, mint József várta, sőt az a nő volt, akiről anélkül, hogy
tudta volna, mindig is álmodott: a szépség és az intelligencia tökéletes
együttese.
A bécsiek sorfalat álltak, hogy láthassák a mesebeli hercegnőt, amikor
október 6-án csupa fehérbe és ezüstbe öltözve az Augustinerkirchébe vitte a
pompás kék-ezüst hintó. Az emberek egy kis időre elfeledkeztek arról, hogy
Ausztria még mindig hadban áll Poroszországgal: szépen kiöltöztek,
ujjongtak és ünnepeltek. Izabella éppúgy elvarázsolta őket, mint a férjét. S
az udvar és a császári család sem fogyott ki az új főhercegné dicséretéből.
Mária Terézia és a férje el volt bűvölve a menyétől, és őszintén örültek a
fiuk látványos boldogságának.
József az első pillanatban fülig belehabarodott a feleségébe. És az utolsó
leheletéig szerelmes volt belé. Mindenki láthatta, hogy a fellegekben jár: az
addig oly merev, hűvös és rátarti főhercegből napok alatt nyájas, barátságos
férfi lett.
Feledve volt atyjának esetlen „felvilágosítása”, amely annyira
megrémítette. Nem gondolkodott, hanem rábízta magát az érzéseire és a
természetre. És tagadhatatlanul boldogan fedezte föl a testi szerelem
örömeit. Annyira föllelkesedett, hogy túl hevesen ostromolta a feleségét,
úgyhogy Izabella egyszer még a gyóntatóatyjának is panaszkodott miatta,
aki zavarában azt javasolta, hogy a főherceget fárasszák ki lovaglással és
vadászattal, megfékezendő a szenvedélyét, hogy ne terhelje túl ifjú hitvesét.
A szerelmes József egy percre sem akart elválni az ő Izabellájától. Azt
akarta, hogy még az asztalnál is mindig egymás mellett üljenek. Annyira el
volt kábulva, hogy szinte észre sem vette, mi történik körülötte, és meg volt
róla győződve, hogy Izabella ugyanígy van ezzel.
Tévedett. Izabella kifelé ugyan a tökéletes trónörökösnét játszotta:
reprezentációs kötelességeinek bájosan és nyájasan tett eleget. A szíve
azonban szomorú és borús volt. „Az etikett rabszolgájának” érezte magát,
aki „a legszebb órákat kénytelen unalmas ceremóniákra pazarolni”.
Bizonyos tekintetben a 18. század Erzsébet királynéja volt: ugyanolyan
boldogtalan és egzaltált, mint a későbbi császárné.
A húszéves fiatalasszony a házaséletet merő kínnak érezte. Nem tagadta
meg férje kívánságait, de nem volt bele szerelmes. Közömbös volt neki, sőt
talán egy kicsit taszította is. Általában nem sokra becsülhette a másik
nemet, mert Traité sur les hommes (Értekezés a férfiakról) című írásában
úgy írja le őket, mint „a világ leghaszontalanabb teremtményeit, akiknek
legfőbb tulajdonsága az önteltség és a mérhetetlen önzés. Kisebbrendűségi
érzésük arra készteti őket, hogy szolgaságba taszítsák a nőket.” Izabella
megvolt győződve arról, hogy minden nő egész jól elvolna férfi nélkül, de
egy férfi sem bírná ki nő nélkül.
Noha a bécsi udvarban mindenki kedvelte és csodálta, nem volt boldog.
De mindent elkövetett, hogy ezt ne vegyék észre rajta, ezért senki sem
tudta, mit érez belül. Egyedül a szász Albert, Mária Krisztina főhercegnő
jövendő férje sejthetett valamit. Évekkel később ezt írta emlékirataiban:
„Mindjárt a megérkezésem után bemutattak az új főhercegnének. Ez a
valóban csodálatos nő még nem volt húszéves, de nemcsak a szív minden
erényét bírta, hanem mindenféle tudást és tehetséget is. (…) A sógornőivel
összehasonlítva, nem lehetett sugárzóan szépnek mondani; társalgás közben
inkább tartózkodó volt, mint beszédes, az arca pedig, bármennyire
igyekezett elrejteni, mélabús gondolatokról árulkodott, amiből kiderült,
hogy nem felhőtlenül boldog. Erről azonban soha nem beszélt nyíltan, még
azokkal sem, akiket teljes bizalmával tüntetett ki.”
Izabella az udvaroncokkal és a császári család tagjaival is távolságot
tartott. Egyetlen ember előtt nyílt meg: sógornője, a Miminek becézett
Mária Krisztina előtt, akivel már a menyasszonysága alatt összebarátkozott.
Eltérő természetük ellenére – Mária Krisztina az érzelmeit tekintve
egyszerű, gyakorlatias és derűs, szellemi érdeklődését tekintve pedig
aránylag igénytelen volt, míg Izabella bonyolult, ellentmondásos és
melankóliára hajlamos entellektüel – sajátos, a bizalmas barátságon
túlmutató kapcsolat alakult ki köztük.
Szinte naponta viharos szerelmi vallomásokkal teli leveleket írtak
egymásnak, amelyek messze túlhaladták a fiatal lányok közt szokásos
rajongást. Főleg Izabella árult el olyan szenvedélyes vonzalmat a sógornője
iránt, hogy a mai történészek alighanem arra hajlanának, hogy valamiféle
leszbikus szerelem bontakozott ki köztük. Nem szabad azonban
elfeledkezni arról, hogy a 18. századról, egy olyan korról van szó, amelyet
még az erkölcsi kérdésekben oly szigorú Mária Terézia udvarában is a
szexualitás és a testiség fesztelen kezelése jellemzett. A nők közötti
bensőséges kapcsolat, amelyet a romantikus vágyakozás mellett leheletnyi
erotika fűszerezett, egyáltalán nem volt ritka, és semmi esetre sem szabad
túlbecsülni.
Valószínűleg ez a kapcsolat is megmaradt a kölcsönös verbális
intimitások keretei között, amint az Izabella és Mária Krisztina kereken
kétszáz fönnmaradt leveléből kikövetkeztethető. „Azt kell mondanom, hogy
egyetlen örömöm, ha Téged láthatlak, és Nálad lehetek – írta Izabella. –
Megőrjít a nyugtalanság, másra sem tudok gondolni, mint az irántad érzett
szeretetemre. Tébolyultan szeretlek, csak tudnám, hogy miért…” Egy másik
levélben pedig: „Semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy
esztelenül szeretlek. Légy hozzám becsületes, ennyivel tartozol a
gyöngédségemért. Követelj bizonyítékokat, parancsolj meg bármit, amit
akarsz – örömmel megteszem.”
Volt olyan nap, hogy több levelet is váltott a két főhercegnő, de főleg az
Izabella kezétől származók maradtak meg. Alighogy fölébredt, az első
gondolata imádott sógornője volt: „Jó reggelt, kedves Húgom! Minthogy
még alig nyitottam ki a szemem, nem tudok a kérdéseire válaszolni. Annyit
azonban elárulhatok Önnek, hogy jól vagyok, jól aludtam, őrjítőén szeretem
Önt, és boldog leszek, ha láthatom és csókkal köszönthetem, amit
remélhetőleg Ön is csókkal viszonoz. (…) Türelmetlenül várom a
pillanatot, amikor az Ön keblén halhatok meg. Adieu! Csókolom és annyira
imádom Önt, hogy ki se tudom mondani…” Egy másik alkalommal pedig
így zárta levelét: „Még egyszer adieu, és csókolom azt az angyali popóját!”
 A férje iránt sosem árult el olyan szenvedélyes érzelmeket, mint Mária
Krisztina iránt. Szerencsére József nem sejtette, mi folyik a felesége és a
húga között. De ő volt az egyetlen, akit ekkora vaksággal vert meg a sors:
az udvarban nyílt titok volt a két főhercegnő viharos barátsága. József olyan
szerelmes volt, hogy süket fülekkel fogadott a hitvesével kapcsolatos
minden sanda vélekedést. Annyira lefoglalták a saját érzelmei, hogy
másnak nem nagyon jutott belőlük. Semmit nem vett észre Izabella lelki
gyötrődéséből, és sosem tudott igazán közel férkőzni hozzá. Pontosan
három évig tartó házasságuk alatt mindig idegenek maradtak egymásnak.
József szinte megrázó naivitással imádta a feleségét, Izabella azonban nem
ismerte föl (vagy nem akarta fölismerni) a férje hűvös, sőt olykor félszeg
modora mögött rejlő mélységes és őszinte szerelmet, ezért nem is értékelte
eléggé.
A trónörökös boldogsága még magasabbra hágott 1761 augusztusában,
amikor Izabella közölte vele, hogy áldott állapotba került. A császárné
orvosának köszönhetően a bécsi udvarban sokkal jobb körülmények mellett
zajlottak le a szülések, mint például Versailles-ban, ahol a szülő nő ágyát a
notabilitások egész serege állta körül. Van Swieten doktor kitessékelte az
előszobába az udvar hölgyeit és urait, úgyhogy csak ő és a bába volt jelen a
szülésnél. így Izabella „intimszféráját” nem érte sérelem, amikor 1762.
március 20-án világra hozta a kislányát, akit a nagymamája iránti
tiszteletből Mária Teréziának neveztek el.
József a következő napokban nem mozdult a gyermekágyas asszony
mellől. Büszke és boldog volt, és még jobban imádta a feleségét, mint
addig. Az idill azonban, amelyet Mária Krisztina rajzban is megörökített,
álomkép volt csupán.
Az egész udvar örült a kis főhercegnő megérkezésének, csak Izabella
nem mutatott igazi örömöt. Még az addiginál is levertebbnek tűnt. Ez a
depresszióra való hajlam nyilván Bourbon örökség volt: mindkét nagyapja,
XV. Lajos éppúgy, mint V. Fülöp ebben a kórban szenvedett. Izabella már
kislányként is komoly és zárkózott volt. A gyermekkorát amúgy sem
lehetett boldognak nevezni: anyja korai halála megfosztotta életének
egyetlen biztos pontjától, és ez súlyos nyomot hagyott a lelki világán. Az
első szülését követő három vetélés még csak fokozta sötéten látását,
ráadásul környezetének ki nem mondott, de nyilvánvaló elvárása – hogy
tudniillik hozzon világra végre egy trónörököst – is rettenetesen
nyomasztotta.
A depresszió jelei egyre nyilvánvalóbbá váltak, s a fiatalasszonyt
félreismerhetetlen halálvágy kerítette hatalmába. Amikor 1762
decemberében a tizenkét esztendős Johanna főhercegnő súlyosan
megbetegedett, Izabella ezt írta Mária Krisztinának: „Miért nem lehetek én
a helyében? A halál jó dolog, esküszöm Önnek, hogy még soha életemben
nem gondoltam ilyen komolyan erre. (…) Az egyetlen, ami leküzdhetetlen
fájdalmat okozna nekem, hogy Önt is itt kellene hagynom. De mit
veszítenék ezzel a világgal? Senkinek nem vagyok hasznára, csak rosszat
cselekszem. Minél többet gondolok erre, annál több akadályt fedezek föl a
lelki egészségem útjában. Ha megengednék az önként választott halált,
biztosan megpróbálkoznék vele. De talán kegyes lesz hozzám az Isten, és
nemsokára magához szólít…”
Mialatt a trónörökösnét ilyen szomorú gondolatok foglalkoztatták,
Európa fölött lassan kiderült az ég. 1763 februárjában végre befejeződött a
hétéves háború, éspedig azzal a kijózanító eredménnyel, hogy minden úgy
marad, ahogy előtte volt. Mária Teréziának le kellett mondania arról a
reményről, hogy visszaszerezheti Sziléziát, és azt is tudomásul kellett
vennie, hogy Poroszország a német nyelvterület második nagyhatalmává
nőtte ki magát. Mégis mindenki örült, hogy végre megint béke van, és
immár kellemesebb dolgokkal lehet foglalkozni. Például azzal, hogy a
trónörököst várják. Izabella főhercegné ugyanis 1763 júniusában ismét
áldott állapotba került. Miközben mindenki lázas izgalommal várta az
örömteli esemény bekövetkezését, a jövendő anyát halálsejtelmek kínozták,
noha a terhessége minden komplikáció nélkül zajlott le. „Bevallhatom – írta
Mária Krisztinának –, hogy egy titokzatos hang a halálomat jósolja, és ez a
jóslat eddig nem tapasztalt ünnepélyességet kelt a szívemben. Bátorsággal
tölt el, és valami természetfölötti erőt kölcsönöz. Két nap óta lett úrrá
rajtam ez a hangulat. Olyan felségesen jó érzés tölt el, amelyhez semmi
öröm nem mérhető, amit a világ kínál (…) olyan belső megnyugvást
érzek…”
Abban a meggyőződésében, hogy meg fog halni, bizonyos
előkészületeket tett a halála utáni időre. Imádott barátnője számára Conseils
ú Marié (Tanácsok Máriának) címmel írt egy egyelőre el nem küldött
hosszú levelet, amelyben a császár és a császárnő jellemét boncolgatta, és
arra okította Mária Krisztinát, hogyan kezelje a szüleit. Izabella a férjét is
behatóan tanulmányozta, és arra vonatkozólag is tanácsokat adott a
sógornőjének, hogyan nyerje meg a trónörökös szívét. A legfontosabb, írta,
hogy fölkeltse a figyelmét, a barátsága azután már magától jön. Ezt az írást
mintegy a végrendeletének szánta.
Amikor az udvar 1763. november 14-én visszaköltözött Schönbrunnból
a Hofburgba, Izabella nagyon nehezen vált meg a nyári rezidenciától.
„Bárcsak Schönbrunnban maradhatnék! – sóhajtott föl, majd visszaszaladt a
szobájába, hogy attól is elbúcsúzzon: „Isten veled, szobám, isten veled,
szép karosszékem! Többé nem látjuk egymást!”
Egészen biztos, hogy nem a túlzott feszültség mondatta vele ezeket a
szavakat – sokkal inkább a balsejtelem.
Alighogy Bécsbe érkeztek, november 18-án a trónörökösné
belázasodott. Az orvosok tehetetlenek voltak: november 22-én nem tudták
megakadályozni a vetélést. A kis Krisztina csak néhány percig élt. Az
édesanyja azonban még napokig szenvedett. Amikor végre lejjebb szállt a
láza, megjelentek szép arcán az első kiütések, amelyek gennyes, bűzlő
fekélyekké változtak. József a betegszobát betöltő undorító bűz ellenére egy
pillanatra sem tágított a felesége ágya mellől. Ő már átesett a himlőn, így
nem lényegétté az a veszély, hogy megfertőződik.
Izabella valószínűleg nem kapta volna el ezt a félelmetes betegséget, ha
a bécsi udvar nem ódzkodik a század eleje óta már ismert védőoltástól.
Lady Mary Wortley Montague, az angol követ felesége hozta el ezt a
Konstantinápolyban megismert eljárást Angliába. Ott először rabokon
próbálták ki, mielőtt a királyi család tagjait is beoltották volna. Az oltás
nem volt teljesen veszélytelen, mert himlőben megbetegedett emberek vérét
használták föl hozzá (az ártalmatlan tehénhimlőváladékot csak 1796-ban
fedezte föl Edward Jenner). Valószínűleg emiatt nem alkalmazta az
egyébként oly haladó Van Swieten ezt az eljárást a bécsi udvarban. Csak
évekkel Izabella tragikus halála után győzték le a félelmüket s hagyták
magukat beoltani a császári család tagjai.
József kétségbe volt esve. Csak ült, fogta Izabella kezét, és a csodában
reménykedett. Az Isten azonban nem kegyelmezett.
November 26-án a beteg agonizálni kezdett, és 27-én hajnalban a férje
karjaiban lehelte ki a lelkét.
 A fertőzésveszély miatt lemondtak a bebalzsamozásról. A holttestet
boncolás nélkül fektették a fakoporsóba, s helyezték el a kapucinusok
templomában lévő kriptában.
Egész Bécs gyászolt. A mesebeli hercegnő nem volt többé. Mária
Terézia három hónapos udvari gyászt rendelt el elhunyt menye emlékére.
József gyásza azonban sokkal tovább tartott, valójában soha életében nem
heverte ki a felesége elvesztését. „… Mit mondhatnék Önnek, szeretett
Apósom? – írta a pármai hercegnek. – Mindent elveszítettem. Imádott
feleségem, minden gyöngédségem tárgya, egyetlen barátném nincs többé.
Keserves gyászomban nem is tudom, hogyan éljek tovább. Milyen
kétségbeejtő elválás! Túlélem-e egyáltalán? Ha igen, csak úgy, hogy egész
életemben boldogtalan leszek. (…) Ilyen szerencsétlen esetben az lehet az
egyetlen vigaszunk, hogy Isten akarata volt, amelyet el kell fogadnunk.
Másik vigaszom, hogy amíg hitvesem élt, az utolsó pillanatig teljesítettem
irányában minden kötelességemmel, amiért ő gyöngéd barátságával fizetett.
Soha nem távoztam mellőle se nappal, se éjszaka, s inkább holtan, mint
elevenen néztem végig, ahogy kilehelte gyönyörű lelkét, amelyről bizton
tudom, hogy jobban érzi magát odafönt, mint mi idelent. Kislányomat,
boldog frigyünk egyetlen megmaradt zálogát szeretném Felségednek
különösen a szeretetébe ajánlani. Fölismerem rajta feleségem vonásait, akit
örökre a szívembe temettem. Benne találok vigaszt, őérte s őáltala élem át
újra a boldogságot, ha majd egészen olyanná válik, amilyen szeretni való
anyja volt.”
József sosem tudta meg, mi lakozott valójában az ő Izabellája szívében.
Hogy tudniillik a halált boldogtalan életétől való megszabadítójaként
fogadta, miközben mit sem sejtő férje a „valaha létező legjobb házasságról”
beszélt.

Bajorországi Jozefa

Izabella anélkül, hogy tudta volna, az imádott feleségnél jóval több volt
József számára. Ő volt az, aki elő tudta csalogatni jellemének szeretetre
méltó vonásait. Főleg az ő jelenlétének volt köszönhető, hogy a trónörökös
megszabadult anyja nyomasztó hatásától. De most ennek is vége szakadt.
József ismét elbarikádozta magát hűvös és dölyfös modorának sáncai mögé,
ugyanakkor újra védtelenné vált a császárnő befolyásával szemben.
Minderre agresszivitással és az államügyek túlzott bírálatával reagált. De
miközben gúnyosan és lenézően vélekedett a birodalom minisztereiről,
belül keserű könnyeket ontott az elveszített kedvesért. Olyan nagy volt a
fájdalma, hogy már kezdtek aggódni érte. A császári pár azt remélte, hogy
egy kicsit eltereli a figyelmét a gyászról, ha királlyá koronázzák. (A római
királyi titulus a még meg nem koronázott uralkodónak járt koronás szülei
utódaként.) Ezért Józsefnek 1764 tavaszán Frankfurtba kellett utaznia,
holott változatlanul és folyvást csak halott felesége körüljártak a gondolatai.
Érzéketlen útitársai, akik újra meg újra megpendítették előtte az újabb
házasság ötletét, az idegeire mentek, hiszen szívének még sajgó sebében
vájkáltak.
Frankfurtban is csak gyötörte a sok ceremónia. „Ez a bevonulás – írta
felséges anyjának – mélységesen földúlt, és minden erőmre szükségem volt,
hogy elviseljem. Pontosan négy hónappal azután választottak meg, hogy az
a szépséges és szeretett lélek elszállt porhüvelyéből… azon a napon
rendezték meg a bevonulásomat, amelyen négy hónapja el kellett válnom a
testétől. Ön ismeri az érzést, amely bennem él, meg tudja ítélni az
állapotomat, és minden bizonnyal szánja boldogtalan fiát, akit csak ez
vigasztal. Gyászommal mindenkinek a terhére vagyok, ezért magamba kell
fojtanom, s egész nap nyilvánosan mutatkoznom. Bocsássa meg nekem,
hogy anyai szívét ilyesmikkel szomorítom, de legyen szánalommal a fia
iránt, aki őszintén és teljesen az Öné, miközben a legmélyebb kétségbeesés
hatja át…”
Mária Terézia megértette a fiát, részvéttel volt iránta, de csakhamar ő is
úgy találta, hogy már eleget gyászolt. A császárnő elsősorban uralkodó volt,
és csak másodsorban anya. A birodalom érdekei pedig azt kívánták, hogy a
trónörökös házasodjék újra, s lehetőleg nemzzen trónörököst.
József végül kénytelen volt engedni anyja kívánságának, de kijelentette,
hogy ha mindenáron újra kell házasodnia, csakis Izabella húgát, Pármai
Mária Lujzát hajlandó feleségül venni.
Ót azonban már elígérték a spanyol trónörökösnek, és III. Károly, a
vőlegény atyja nem volt hajlandó átengedni a hercegnőt Józsefnek. Nem
felejtette el, hogy annak idején Pármai Izabellát részesítette előnyben az ő
lányával szemben. Ezért így válaszolt a császárnő puhatolózására: „…
Felséged bizalmát, megtisztelőnek tartom, és biztosíthatom Önt, fölöttébb
fájdalmas számomra, hogy korábban vállalt kötelezettségem, ígéretem és
adott szavam megakadályoz kívánsága teljesítésében, noha boldogan tennék
a kedvére! Fiam és a fiatalabbik pármai hercegnő házasságában még
hitvesem, a királyné életében állapodtunk meg. Ezért ragaszkodnom kell
ehhez a döntéshez, amely a királynénak, Asztúria hercege anyjának az
óhaja is volt, és az ő emlékét sérteném meg azzal, ha…” stb., stb.
József nem tudhatta, micsoda szerencse, hogy nem kaphatta meg Mária
Lujzát. Nemcsak azért, mert távolról sem volt olyan szép, mint Izabella,
hanem mert örökké zsémbelődő, nimfomániás feleség lett belőle.
Csalódottan bízta rá a szüleire, hogy keressenek neki másik menyasszonyt.
Császár és császárnő sorra vette a rendelkezésre álló jelölteket. Köztük
volt a portugál Maria Benedicta, egy varázslatos fiatal teremtés, a portugál
udvar azonban Mária Terézia ízléséhez mérten túlságosan jó viszonyban
volt Angliával. Fontolóra vették az orléans-i herceg lányát, Louise-Marie-
Therése-t, aki szintén vonzó leányzó volt, kilenc évvel fiatalabb Józsefnél,
és tekintélyes hozománnyal rendelkezett. Őbenne azonban az zavarta a
császárnőt, hogy a dédanyja házasságon kívül született (XIV. Lajos és
Madame Montespan törvénytelen leányaként), az anyja pedig ledér
viselkedésével több botrányba keveredett. Rövid időre szóba került még a
kedves kis Braunschweig-Wolfenbütteli Erzsébet Krisztina is, de kiesett a
versenyből, mert protestáns volt, és a családja erősen kötődött
Poroszországhoz. Ő, szegényke, szerencsétlenségére József helyett – mint
az előző fejezetből tudjuk – a későbbi II. Frigyest kapta férjül.
Végül két hercegnő maradt – mellesleg a két legcsúnyább –: a szász
Kunigunda, Albert testvére (aki időközben feleségül vette Mária Krisztinát)
és a bajor Jozefa, III. Miksa választófejedelem húga. Mind a ketten II.
József másod unokatestvérei: Kunigunda anyja, Mária Jozefa és Jozefa
anyja, Mária Amália I. József császár leányai voltak.
Rendkívüli kedvezménynek számított, hogy Józsefnek megengedték:
személyesen vegye szemügyre a két fiatal hölgyet; abban a korban ugyanis
be kellett érni a jelöltek arcképével. A fiatal özvegyember azonban előre
eldöntötte magában, hogy egyik sem fog tetszeni neki. „A szász hercegnő –
írta Izabella apjának 1764. szeptember 8-án –, mint felséges szüleim
kinyomozták, erényes és szolid jellem, de nem az a fényes szellem, amihez
szokva vagyok. A külsején sem sok dicsérni való akad. Őfelségéék hallatlan
jóindulatát jelzi, hogy magam is megnézhetem, noha én ettől eltekintettem
volna. (…) Mivel csak a külsejéről kell véleményt alkotnom, remélem.,
hogy egy napnál tovább nem kell ott maradom ahhoz, hogy eldöntsem,
megbocsátom-e a külsejét a jó tulajdonságai miatt, vagy olyan
kellemetlennek találom, hogy nem tudom leküzdeni az ellenérzésemet.”
József először Prágába utazott, majd onnan Teplitzbe, mert Kunigunda
ott időzött nagynénjével, az özvegy szász választófejedelemnével. Az
történt, amit várt: annyira csalódott Kunigundában, hogy gyorsan
elbúcsúzott. Egy hónappal később Straubingban került sor a Jozefával való
találkozásra, ez azonban még nagyobb csalódást okozott, mint Kunigunda
szemrevételezése.
Végül Mária Terézia, minthogy a fia egyik jelöltért sem lelkesedett,
maga döntött. Politikai okokból a bajor Jozefára esett a választása. A szász
hercegnőt, akit pedig szívesebben látott volna menyeként, a visszautasítás
miatt később az esseni apátnői poszttal jutalmazta.
Az 1739. március 30-án született Jozefa Mária Antónia Valburga a
legfiatalabb leánya volt Károly Albert bajor választófejedelemnek és Mária
Amália főhercegnőnek. Mindkét szülő régen meghalt. Az apját, aki az
osztrák örökösödési háborúban Mária Terézia esküdt ellenségei közé
tartozott, 1742-ben VII. Károly néven német-római császárrá választották.
1745-ben bekövetkezett korai halála miatt szállt vissza a császári korona a
Habsburg-házra.
A békekötés után elsimultak az Ausztria és Bajorország közötti viszály
hullámai. A két dinasztiát végül is századokon át számos házasság kötötte
egymáshoz. Nyolc nemzedék alatt nem kevesebb, mint öt osztrák
főhercegnő házasodott be a bajor és két bajor hercegnő az osztrák
uralkodócsaládba. Nincs hát itt az ideje, hogy ismét lakodalmat üljenek?
Habsburg részről azonban volt még egy politikai hátsó gondolat is. Ugyanis
mindenjel arra utalt, hogy Jozefa bátyja, III. Miksa választófejedelem
gyermektelen marad, aminek következtében Mária Terézia tanácsadóinak
föltámadt az étvágya Bajorországra. Minél szorosabb a rokonság, annál
nagyobb az öröklés reménye, gondolhatták. A realista császárnő nem
osztotta ezt a véleményt, részben azért, mert Bajorországban nem volt
érvényben a női trónutódlás, részben pedig azért, mert Jozefának két
idősebb nővére volt: Antónia Mária, a szász választófejedelem és Mária
Anna, a badeni őrgróf hitvese.
 Jozefa, sajnos, nem örökölte az anyjától sem a temperamentumát, sem a
magabiztosságát – Mária Amália tudta, hogyan védekezzék elhanyagolt
helyzete és a megalázó bánásmód ellen, amelyben a férje részesítette –,
ellenkező esetben ugyanis talán megmenekült volna attól a
boldogtalanságtól, amely a házasságában várt rá. Ráadásul a bajor
hercegnő, aki a maga huszonhat évével már, úgymond, „túlérettnek”
számított, a külsejét tekintve sem volt vonzónak mondható. „Minden
fiatalos bájt nélkülöző, kicsi és kövér termet, csúnya fogak és az arcán piros
foltok …” – így írta le őt József a pármai hercegnek. Mégis szó nélkül
alávetette magát anyja akaratának. Mindössze ezt a rezignált megjegyzést
tette: „Minthogy torkomra tették a kést, elfogadom Jozefát, mert, mint
mondják, legalább a melle szép…” Tulajdonképpen minden mindegy volt
neki.
Egykettőre megfogalmazták és aláírták a házassági szerződést, úgyhogy
már 1765. január 23-án sor kerülhetett Bécsben az esküvőre, amely egy
tragikus házasságnak, jobban mondva egy jobb sorsra érdemes fiatal nő
mártíriumának első állomása lett.
Mária Terézia elborzadt, amikor először látta a menyét. Leányának,
Mária Krisztinának írt levelében heves szemrehányást tett magának.
„Önnek lett egy sógornője, nekem pedig egy menyem: Jozefa hercegnő, de
a meggyőződésem és a szívem ellenére nekem magamnak kellett szegény
fiamat a döntéshez hozzásegítenem, mert ő képtelen volt elhatározásra jutni
sem a császár, sem Kaunitz előtt. Nem tudtam megakadályozni, hogy –
csakis az én kedvemért – beleegyezzék.”
Szegény, gyanútlan Jozefa! Ő óriási megtiszteltetésnek hitte, hogy a
császárnő fia lesz a férje. Boldogan mondott igent a leánykérésre 1764.
november 17-én kelt levelében. Szívvel-lélekkel vonzódott a jóképű, nála
két évvel fiatalabb vőlegényéhez, és nagyon igyekezett, hogy minél
kellemesebb benyomást keltsen, sőt talán még a szerelmét is elnyerje.
József azonban minduntalan összehasonlította imádott első asszonyával, és
ez az összehasonlítás óhatatlanul lesújtó eredménnyel járt. Jozefa pontosan
az ellentéte volt Izabellának: csúnya, esetlen, félszeg és alázatos. De akkor
sem tudta volna kitörölni a férje szívéből Izabella emlékét, ha történetesen
egy szépségkirálynő. Ha legalább tartotta volna magát a férje az
elhatározásához! József alig négy hónappal az esküvő után, 1765. február
19-én ezt írta Fülöp pármai hercegnek: „Van egy erényes feleségem, aki
szeret, és akinek tisztelem-becsülöm a jó tulajdonságait, de mert ahhoz
vagyok szokva, hogy imádjam a feleségemet, csak szenvedek, mert én nem
szeretem őt. Az efféle vonzalmat nem lehet az értelem segítségével
előcsalni, a komédiázás pedig nem természetem. Megmaradok a tisztesség
ösvényén, ő pedig, ha gyöngéd férjre nem is, de jó barátra lelhet bennem,
aki elismeri a jó tulajdonságait, és elhalmozza minden elképzelhető
figyelmességgel…”
Figyelmességnek vagy tiszteletnek azonban nemsokára nyoma sem
maradt. Az ellenszenv nyilvánvalóan legyőzte a jó szándékot. József
egyszerűen nem viselte el a felesége látványát, és ezt nem is igyekezett
leplezni. Ha csak tehette, kerülte az együttlétet. Csak farsangkor vitte
magával olykor szánkázni. Természetesen külön lakosztályuk volt a
Hofburg Lipót-szárnyában, de még ez sem volt elég: József válaszfalat
építtetett a közös erkélyre, hogy látnia se kelljen a feleségét. Még az is
előfordult, hogy az ablakon mászott ki, hogy ne kelljen keresztülmennie a
közös szalonon Jozefa jelenlétében.
A jövendő császár megbocsáthatatlanul viselkedett. Egyes történészek
ezt nemcsak a csúnya második feleség iránti ellenszenvével magyarázzák,
hanem az anyjával való szembeszegülésként is: Jozefát büntette azért, mert
az anyja belekényszerítette ebbe a házasságba. Pedig a szegény asszony
nem tehetett erről. Őt egyszerűen eladták. Éppúgy a politika áldozata volt,
mint a férje. De ő legalább mindent elkövetett, hogy feladatát a lehető
legjobban teljesítse. Hiányzó szépségét a jó szíve és a szerénysége pótolta.
Ezeket a tulajdonságait azonban senki nem méltányolta. Még az udvarban is
rosszul leplezett elutasításba ütközött. Kinevették és kigúnyolták a háta
mögött. „Senki nem viseli el sem az udvarban, sem a városban” – állapította
meg Eleonore von Liechtenstein.
Mária Terézia sajnálta a fiát, de azt remélte, hogy előbb-utóbb
beletörődik a helyzetbe, még meg is kedveli Jozefát, és végre megszületik a
várva várt trónörökös. Nem sokkal az esküvő titán a trónörökösné
rosszulléte hamis reményt keltett a császárnőben, aki 1765. március 6-án
ezt írta Enzenberg grófnénak: „(Jozefa) terhessége a jó Isten újabb csodája
lenne, amire sürgős szükségünk van, mert a fiam csakugyan sajnálatra
méltó: Jozefa se nem csinos, se nem kellemes csak azt remélem, hogy
legalább jó. Ha tehát marad (a rosszullét), nem lehetünk elég hálásak az
Istennek, ha legalább egy utódot szállít nekünk, föltéve, hogy fiúcska lesz.”
 Később is elterjedtek olyan hírek, hogy a trónörökösné várandós, ámde
minden alapot nélkülöztek, mert maga József vallotta be 1765 októberében
a fivéréhez intézett levelében, hogy boldog agglegényéletet él. A helyzet
úgy állt, hogy valószínűleg hozzá sem ért a feleségéhez.
Milyen megalázó bánásmódot kellett eltűrnie ennek a szerencsétlen
asszonynak! Teljesen egyedül volt, senki nem állt mellé, hogy segítsen
elviselni az emberek gúnyolódását és a férje ridegségét. József minden
alkalmat megragadott, hogy megbántsa és értésére adja, mennyire utálja.
Izabella halála kővé változtatta a szívét. Olyan kegyetlenül bánt a
feleségével, hogy sokaknak összeszorult a szíve.
Aspremont-Reckheim grófnő, a főudvarmesternő például annyira nem
bírta nézni a trónörökösné szenvedését, hogy a felmentését kérte. Mária
Krisztina főhercegnőt is kétségbe ejtette a bátyja viselkedése: „Ha én
lennék a felesége, és velem bánnának így, megszöknék és felkötném magam
az első fára Schönbrunnban.”
A szerencsétlen Jozefa azonban zúgolódás nélkül tűrte a rámért sorsot.
Csak egyszer panaszkodott amiatt, hogy József kerüli, és még egy levelet is
rest írni neki. Amikor Mária Terézia emiatt szemrehányást tett a fiának, az
hűvösen megvonta a vállát: „Inkább írnék a nagymogulnak, mint a
hitvesemnek, aki nem elégszik meg azzal, hogy tisztelem. Mondja meg
nekem, kedves anyám, mit írjak neki? Egyáltalán mi az ördögnek érezzék
iránta bármit?”
Bajorországban is híre kelt, milyen megalázó módon bánnak a
választófejedelem nővérével, Józsefet azonban ez is hidegen hagyta, és úgy
intézte, hogy minél többet legyen távol Bécstől. Jozefát egyedül az
vigasztalhatta rövid házassága alatt, hogy egyszer majd császárné lesz.
Lotharingiai Ferenc császár 1765. augusztus 18-án teljesen váratlanul
elhunyt Innsbruckban, ahol Lipót fia és a spanyol Mária Lujza esküvőjén
vett részt. Nemcsak Mária Terézia gyászolta szeretett férjét, hanem Jozefa
is, mert felséges apósa azon kevesek egyike volt, akik csakugyan tisztelettel
és barátságosan bántak vele. Sokszor szánkáztak együtt, amikor József távol
volt, vagy egy másik hölggyel ült föl a szánra.
A trónörökösnéből tehát császárné lett (Mária Terézia ugyanis
társuralkodót csinált a fiából), de még ez sem növelte meg a tekintélyét a
nyegle udvaroncok szemében. A nép azonban megkedvelte, mert ő volt az
egyetlen, aki szociális feladatokat is vállalt, és törődött a szegényekkel.
Ebből a csöppet sem vonzó, félszeg asszonyból népének jó anyja lehetett
volna. De ez a jelek szerint senkit nem érdekelt. Legkevésbé az urát, akinek
az volt az egyetlen vágya, hogy minél messzebb legyen tőle.
József Csehországba utazott, Jozefa pedig a Bécs melletti Badenbe
ment, hogy kúráltassa magát. Ilyen alkalmakkor mindig szívesen látta
asztalánál az ott időző arisztokratákat. Mária Terézia, akit még mindig
furdalt a lelkiismeret emiatt a rossz házasság miatt, megszánta a menyét, és
megpróbálta egy kicsit kellemesebbé tenni az életét. Valamelyik
főhercegnőnek mindennap Badenbe kellett kocsiznia, hogy megossza a
társaságát Jozefával. A császárnő leányai, ahogy valószínűleg mások is,
idővel belátták, hogy nem Jozefa tehet ennek a házasságnak a kudarcáról.
Túl későn, mert 1767 tavaszán a fiatal császárné súlyosan megbetegedett,
magas láz és fejfájás gyötörte. Az odarendelt orvos azonnal fölismerte,
hogy megkapta a himlőt. A császári család tagjait haladéktalanul
eltávolították mellőle, Jozefa mégis megfertőzte az anyósát és Mária
Krisztinát. Ők ketten erős szervezetüknek köszönhetően következmények
nélkül vészelték át a betegséget. Nem úgy Jozefa, akit az évek óta tartó lelki
szenvedés testileg is legyengített.
Ezekben a napokban minden figyelem a beteg császárnőre irányult,
úgyhogy Jozefa szinte észrevétlenül távozott az életből. Ugyanolyan
csöndesen és megadóan, ahogy élt. 1767. május 28-án szabadította meg a
halál a gyötrelmes betegségtől és még gyötrelmesebb házasságától.
Huszonnyolc éves volt.
József csak most vette észre második felesége jellemének pozitív,
vonásait. Legalábbis erről számolt be Khevenhüller herceg a naplójában: a
császár, írta, a barátai előtt, ha későn is, de belátást és megbánást mutatott.
A temetésen azonban, amely éppolyan csöndben zajlott le, mint Izabelláé,
nem vett részt. Jozefa halála alig érintette meg. Valószínűleg ő is
megváltásnak érezte két és fél évig tartó házassága végét.
Második feleségének halála után kereken kijelentette, hogy többé nem
házasodik meg. Ámde alig helyezték el szegény Jozefa porhüvelyét a
kapucinusok templomának kriptájában, máris újabb lehetséges utódok neve
merült föl. A császárt azonban hat lóval sem lehetett volna még egyszer az
oltár elé vonszolni. Mária Terézia sem merte többé ilyesmire kényszeríteni,
miután József 1769. május 16-án írásban is közölte vele: „Döntöttem. Tegye
mérlegre, kedves Anyám, a jellememet és a helyzetemet. Vegye fontolóra a
házasság előnyeit és hátrányait, gondoljon a boldogság vagy boldogtalanság
valószínűségének fokára, és legyek átkozott, ha még egyszer rá tud venni,
nem mint anya, hanem mint uralkodónő. Lehet, hogy Önt boldoggá tenné,
én azonban egyedül szeretnék lenni. (…) Az értelem hangja azt fogja
mondani Önnek, hogy helyesen döntöttem: helyesen az Isten előtt, helyesen
az államra, jómagámra, Önre és az egész világra nézve.”
Józsefnek az volt a szerencséje, hogy Lipót öccse évről évre új sarjjal
gazdagította a császári családot. Bizonyára a szüleiről vette a példát, mert ő
és a felesége ugyanúgy tizenhat utódot produkált, mint felséges atyja és
anyja, úgyhogy József boldogan szabadult meg legalább ettől a
kötelezettségétől.
A szíve azonban örökre bezárult. Beérte egy-egy szépséges
udvarhölggyel vagy – anyja kétségbeesésére – a legősibb mesterség
képviselőivel folytatott futó viszonnyal. A nagy szerelem a múlté volt;
többé sohasem érezte egyetlen nő iránt sem azt, amit Pármai Izabella iránt
érzett. A nőkre általában riasztóan hatott félszeg modora és maró gúnya.
Csak egyszer árult el mélyebb érzelmet. Eleonore von Liechtenstein volt a
kiválasztott, de a szívét őelőtte sem tudta megnyitni. A hercegnő
visszautasította, hogy a szeretője legyen. Csak évekkel később értette meg
József bonyolult lényét. „Szegény császár – mondta akkor –, alapjában véve
szánalomra méltó. A természete, a gondolkodásmódja, a vérmérséklete
különös, mondhatni, remetéhez illő. Soha nem lesz boldog, és soha senkit
nem tesz boldoggá.”
József 1770 januárjában újból átélte Izabella elvesztésének fájdalmas
emlékét, amikor a kislányuk, Mária Terézia nyolcéves korában belehalt a
„reumás lázba”. József rajongva szerette ezt a gyermeket, Izabella iránti
szerelmének zálogát, és a kislány is szokatlanul szorosan kötődött az
apjához. Bátran elviselt betegsége alatt ragaszkodott hozzá, hogy ő etesse.
„A legnagyobb veszteséget szenvedtem el, amely egy apát, egy fejedelmet,
egy halandót érhet. Ezért a legboldogtalanabb és legszánnivalóbb embernek
tartom magam” – írta kétségbeesetten a kicsi, nevelőnőjének, d’Hercelles
márkinőnek.
Minthogy a sors megtagadta tőle a magánélet boldogságát, az addiginál
is nagyobb odaadással igyekezett teljesíteni társ-uralkodói feladatait. Ez
azonban egyre gyakrabban okozott nézeteltéréseket közte és felséges anyja
között, aki nem minden esetben osztotta az ő politikai nézeteit. Így jórészt
anyja akarata ellenére vett részt 1772-ben Lengyelország felosztásában, és
nem titkolta a csodálatát II. Frigyes iránt. Mária Terézia megszenvedte
fiával való feszült viszonyát, s néha úgy érezte: „teljesen átvettem mellette
a megboldogult Jozefa császárné helyét”.
A „megboldogult Jozefa császárné” 1777-ben megint eszébe jutott
Józsefnek. Nemszeretem felesége hirtelen fontossá vált neki, amikor a
fivére, III. Miksa bajor választófejedelem december 30-án törvényes utód
nélkül halt meg. Józsefnek fölcsillant a szeme, amikor hírét vette sógora
halálának. „Grandiózus újévi ajándék!” – mondta. Mária Terézia ezzel
szemben tartózkodóan fogadta a hírt, és nem táplált különösebb reményeket
Bajorországgal kapcsolatban. Volt ugyanis egy örökös, aki sokkal több
joggal támaszthatott igényt a trónra: a pfalz-sulzbachi Károly Teodor. A
pfalzi azonban, maga is túl az ötvenen és gyermektelen lévén, nem
lelkesedett túlságosan a bajor örökségért. így az osztrák diplomatáknak nem
volt nehéz már egy évvel előbb titkos tárgyalások útján (és megfelelő
kárpótlást helyezve kilátásba) rávenni őt arra, hogy mondjon le az
örökségéről. Nem számoltak azonban a nagyhatalmú szomszédokkal.
Sem a porosz II. Frigyes, sem a szász Frigyes Ágost nem volt hajlandó
elfogadni egy ilyen csereüzletet, amely aránytalanul megnövelte volna
Ausztria területét. Józseffel és Kaunitz-cal ellentétben azon a véleményen
voltak, hogy a pfalzi nem rendelkezhet szabadon afelől, kié legyen az
öröksége. Legföljebb a sorban következő javára mondhatna le, az pedig a
birkenfeld-zweibrückeni Miksa József.
József az anyja ellenkezése dacára csapatokat küldött Bajorországba, s
ezzel kirobbantotta a bajor örökösödési háborút. Ausztria kilenc hónapi
értelmetlen vérontás után, 1779 márciusában végül megkapta a mindössze
60 000 lakosú Inn-vidéket, de cserében el kellett ismernie az Ansbachra és
Bayreuthra bejelentett porosz igényt. A zweibrückeni herceget pedig
megerősítették addigi minőségében: ő lett a Wittelsbachok törvényes utóda.
József Mária Terézia 1780-ban bekövetkező halála után végre teljesen
kiléphetett az anyja árnyékából. Az óriási Habsburg Birodalom
egyeduralkodója lett. Ahogy azonban teltek az évek, egyre magányosabbá,
depressziósabbá és zárkózottabbá vált. A felvilágosult abszolutizmus
szellemében uralkodott, sok jó javaslata és magasztos elképzelése volt,
ezeket azonban a kora nem mindig értette meg. Élete végén kénytelen volt
reformjainak egy részét visszavonni. Amikor 1790. február 20-án,
negyvenkilenc éves korában örökre lehunyta a szemét, az volt róla a
vélemény, hogy mint ember, és mint uralkodó is kudarcot vallott.
 Halld meg az áldozat sikolyát!
Habsburg Leopoldina és I. Pedro, Brazília császára

Napóleon 1805 novemberében bevonult a hadseregével Bécsbe. A

császári család Budára menekült, a korzikai, pedig berendezkedett
Schönbrunnban. Néhány héttel később, 1805. december 2-án zajlott le
Austerlitznél „a három császár ütközete”, s a rákövetkező augusztusban
kimúlt „a német nemzet Szent Római Birodalma”; II. Ferenc német-római
császárból I. Ferenc osztrák császár lett.
A császár hitvese kezdettől fogva izzón gyűlölte Napóleont, s ezzel a
gyűlölettel a gyermekeit is beoltotta. Az ő szemében az az ember, aki 1799-
ben elűzte a szüleit Nápolyból, maga volt. a megtestesült gonosz.
Úgy látszott azonban, hogy senki nem tudja megállítani ezt a
fölfuvalkodott parvenüt, aki forgószélként söpört végig a kontinensen.
1.809 májusában megint bevonult Bécsbe, a császári család ismét Budára
menekült, a korzikai pedig újfent betelepedett a schönbrunni kastélyba.
Károly főherceg asperni győzelme sem torpantotta meg: Wagramnál
visszavágott. Ezután békét, ajánlott Ferenc császárnak, de ajánlatát
kiegészítette azzal a feltétellel, hogy adja neki a legidősebb leánya kezét.
(Jozefinnal kötött házasságát, amelyből nem született gyermek, 1809
decemberében fölbontotta.)
Az egyetlen dolog ugyanis, ami még hiányzott a becsvágyó császárnak,
vadonatúj uralkodóházának elismerése volt. Ezért akart beházasodni az
egyik legrégibb dinasztiába.
Ferenc császárt valósággal sokkolta ez a sértő ajánlat. Hogyan adhatná
hozzá a lányát ahhoz az emberhez, akit mindenkinél jobban gyűlöl? Végül
mégis beleegyezett. Véleményének megváltoztatására új külügyminisztere,
Clemens Wenzel von Metternich herceg vette rá, akinek az volt az
elképzelése, hogy óvatosan közeledni kellene Franciaországhoz. Napóleon
akkoriban legyőzhetetlennek látszott, úgyhogy okosabb volt kiegyezni vele.
Amellett talán a francia politikára is befolyást lehet gyakorolni a
főhercegnő révén. Így azután a tizenkilenc éves Mária Lujza 1810. március
11-én az Augustincrkirche oltára előtt örök hűséget fogadott a francia
császárnak, s két napra rá elindult Párizsba, magára hagyva kedvenc
testvérét, a hét évvel fiatalabb Leopoldinát.
Habsburg Leopoldina 1797. január 22-én született, és Karolina Jozefa
Leopoldina volt a teljes neve, de mindenki csak a harmadik keresztnevén
szólította. Egy példás életű család fészek melegében és biztonságában nőtt
fel. A szülei, 1. Ferenc császár és a nápolyi Mária Terézia – a császár
második felesége – tipikus biedermeier családi életet élt. A bécsi udvarban
szinte polgári légkör uralkodott, amelyet csak ünnepi alkalmakkor
szabályozott az etikett és a szertartásosság.
Leopoldina tizenegy testvére közül öt már kicsi korában meghalt. A
megmaradt hat: a már említett Mária Lujza (1791-1847), a későbbi I.
Ferdinánd (1793-1875), Mária Klementina (1798-1781), Karolina (1801-
1832), Ferenc Károly (1802-1878) és Mária Anna (1804-1858). Leopoldina
különösen legidősebb nővéréhez, Mária Lujzához és a nála egy évvel
fiatalabb Mária Klementinához kötődött szorosabban, és ez később is így
maradt, amint azt számos fönnmaradt levelük bizonyítja.
Leopoldina aránylag csinos lánnyá cseperedett. Nagyon szőke, nagyon
világoskék szemű és nagyon érzékeny, tejfehér bőrű volt. Kicsit rövid
nyaka miatt egy icipicit esetlennek hatott, azt azonban nem lehet tagadni,
hogy főleg fiatal korában kecses és friss volt a mozgása. De semmi esetre
sem volt olyan csúnya, ahogy egyes, nem éppen jóakaratú történészek
állították róla.
A természete némileg ellentmondásos volt: egyszer eleven és vidám,
máskor félénk és mélabús. Már korán megmutatkozott viszont egy olyan
jellemvonása, amelyet valószínűleg az anyjától és a nagyanyjától, a nápolyi
Mária Karolinától örökölt: feltűnő akaratereje és nyakassága, aminek
később jó hasznát vette.
Mindössze tízéves volt, amikor elveszítette szeretett édesanyját. De
szerencséje volt, mert az Este családból való, nála csak négy évvel idősebb
Mária Ludovika személyében nagyon művelt és finom érzésű mostohát
kapott, akihez szoros szálak fűzték. Mária Ludovika is Napóleon esküdt
ellensége volt, Mária Lujza házasságát azonban nem tudta megakadályozni.
Annál jobban megkönnyebbült, amikor az 1812-es oroszországi hadjárat
véget vetett Napóleon addig töretlen karrierjének. Ferenc császár
csatlakozott a saját veje elleni szövetséghez, és Napóleonnak Lipcse és
Waterloo után száműzetésbe kellett mennie. Franciaország trónjára
visszatértek a Bourbonok, és a bécsi kongresszuson Metternich vezetésével
átrajzolták Európa térképét.
Mária Lujza, aki időközben még meg is szerette a férjét, egy szó
ellenvetés nélkül teljesítette Metternich utasítását, és 1814 májusában a
kisfiával együtt visszatért Bécsbe. A bécsi kongresszus végül a Pármai
Hercegséget juttatta neki, ahova el is utazott 1816 márciusában. Fia, a kis
Napóleon Ferenc, a reichstadti herceg, akit otthagyott a bécsi udvarban,
lelkes nagynénire lelt Leopoldina személyében, aki sokkal szívesebben
játszott vele, mint hogy megjelenjen az udvari bálokon és egyéb társasági
eseményeken. Sokkal többre tartotta a szórakozásnál a csöndes
szemlélődést, az olvasást és az ásványgyűjteményét. A cicoma és a szép
ruhák semmit sem jelentettek neki. Egész életében kevéssé törődött a
külsejével, és hangsúlyozottan egyszerűen öltözködött. I. Ferenc leányát
bizonyos szigorúsággal párosuló önfegyelem jellemezte, ugyanis tudatában
volt nagyfokú érzékenységének és izgatottságra való hajlamának. Ezért
összeállított magának egy könyvecskét, amelyben megfogalmazta az
életében betartandó szabályokat. Ekkor még nem tudta, milyen nagy
szüksége lesz arra a képességére, hogy uralkodni tudjon magán. Habsburg
hercegnő lévén, természetesen szigorú kötelességtudat és mély vallásosság
élt benne – két ugyancsak olyan tulajdonság, amely segített később elviselni
a rá váró sorsot. Alig heverte ki a kedvenc nővérétől való másodszori
elválás keservét, amikor – még ugyanabban az évben – a korai halál
elragadta szeretett mostohaanyját. Ebben az időben került közelebb az
érzékeny fiatal lány az apjához; így próbálta elűzni búskomor hangulatát.
Ám még magányosabbá vált, amikor a másik nővére, Mária Klementina is
férjhez ment Salerno hercegéhez, és elutazott vele. Nápolyba.
Mint minden maga korabeli lány, Leopoldina is romantikus álmokat
szőtt a nagy szerelemről. Annál is inkább, mert a pletykákkal és intrikákkal
teli bécsi udvarban hovatovább elviselhetetlennek érezte az életét. Ő, aki a
nővérével, Mária Lujzával ellentétben inkább félénk és tartózkodó volt,
csak kevés emberben bízott meg. Az udvaroncok legtöbbje nem tudott mit
kezdeni a háttérbe húzódó, tudományok iránt érdeklődő, a társasági életben
viszont nem túl jártas főhercegnővel. Leopoldina úgy érezte, hogy
félreismerik, és ez bántotta.
A hangulata azonban egyszeriben megjavult, és elfogta az izgalom,
amikor 1816 nyarán megtudta, hogy hamarosan férjhez adják.
 Először a szász király unokaöccse, a későbbi II. Frigyes Ágost került
szóba férjjelöltként, akinek – mint Metternich mondta – „már félig-meddig
odaígérték a főhercegnőt”. De hirtelen fölmerült egy új név: Don Pedróé, az
Egyesült Portugál és Brazil Királyság trónörököséé.
Rodrigo Navarro de Andrade portugál diplomata lebegtette meg
Metternich előtt a Braganza- és a Habsburg-ház kapcsolatának lehetőségét,
amelynek előnyeit azonnal fölismerte az okos kancellár: egyrészt gátak
közé lehetne szorítani a Portugália felé kacsingató angolokat, másrészt a
Habsburgok befolyást szerezhetnének a tengeren túl, ahol a portugál VI.
Joáo uralkodott, miután Napóleon 1807-ben elűzte a portugál trónról.
Noha a veszély régen elmúlt, Joáo mindeddig nem gondolt arra, hogy
visszatérjen Portugáliába. Rio de Janeiro sokkal jobban tetszett neki, mint
Lisszabon, ahol állandóan ki volt téve az angolok – Portugália erős
szövetségesei – nyomásának. Brazíliában szabadabbnak és nem
utolsósorban hatalmasabbnak érezte magát, és önállóan cselekedhetett. Az
óriási kiterjedésű tengerentúli országot 1500-ban hódította meg Portugália
számára Pedro Alvarez Cabral, és 1549 óta alkirály kormányozta. Joáo
megszabadította Brazíliát a gyarmati függőségtől azáltal, hogy egyenjogú
királyságként perszonálunióba vitte Portugáliával. (1792-től az elűzéséig
kormányozta az országot, miután I. Mária néven uralkodó anyja megőrült,
de csak annak halála után, 1816-ban lett Portugália királya.)
A régensherceg 1807-ben az egész családját magával vitte Brazíliába: az
anyját, a feleségét, Carlota Joaquinát, hat lányát és két fiát, Pedrót és
Miguelt. Joáo rátermett királynak bizonyult, és nagy szeretetnek örvendett a
nép körében, ellentétben a királynéval, akitől jórészt külön élt. Carlota
roppant ellenszenves, nagyravágyó és hataloméhes nő lehetett. Ráadásul
ijesztően csúnya volt – egészen apró termetű, ferde vállú, s az arcát
pattanások és himlőhelyek csúfították –, mégis botrányosan kicsapongó
életet élt. Számtalan szeretőt tartott, akárcsak az anyja, a pármai Mária
Lujza. Amellett nem tudott uralkodni az indulatain. Joáo király, amennyire
lehetett, távol tartotta tőle magát: Carlota a riói palotában lakott, ő pedig a
városon kívül épült Boa Vista-kastélyban.
A legidősebb lány, Maria Teresa kivételével valamennyi gyermek többé-
kevésbé az anyjára ütött. Különösen Pedro, aki később Joáót követte a
trónon. Sajnos nem találtak olyan nevelőt mellé, aki fegyelemre és
önuralomra szoktatta volna, így a trónörökös úgyszólván korlátlan
szabadságban nőtt fel, és akadály nélkül kiélhette szeszélyeit. A
dühkitörések, sőt az állatokkal és emberekkel szemben elkövetett
szadisztikus cselekedetek sem számítottak nála ritkaságnak. Szabad
prédának tekintette a rabszolgákat és cselédeket, de még a polgárlányok, sőt
az udvarhölgyek sem érezhették tőle biztonságban magukat.
Igazságtalanok lennénk azonban, ha afféle ördögfajzatnak írnánk le,
mert nem hiányzott belőle sem a tudományok iránti érdeklődés, sem az
intelligencia. Fékezhetetlen és kegyetlen tudott lenni, de azután lefegyverző
kedvességgel kért bocsánatot, úgyhogy nem lehetett sokáig haragudni rá.
Nehezen kezelhető természete talán a betegségének volt betudható:
epilepsziában szenvedett.
Nem csoda, hogy Ferenc császár, akihez eljutottak a hírek a portugál
trónörökös erkölcstelen életmódjáról és epilepsziás rohamairól, egyáltalán
nem volt meggyőződve arról, hogy ez a fiatalember lenne a nagy Ő
második leánya számára.
Az atyai megfontolásoknál azonban végül nagyobb súllyal estek latba a
politikai előnyök, és a császár elfogadta a portugálok ajánlatát, a szász
vőlegényjelöltet pedig Karolinával, a harmadik leánnyal kárpótolták.
Leopoldinát nem kellett sokáig győzködni. Örömmel mondott igent a
Pedróval kötendő házasságra, egyrészt mert így elmenekülhetett az intrikus
bécsi udvarból, másrészt mert tudta, hogy így akarja az apja. Nápolyban élő
nagynénjének, Mária Amáliának, Orléans-i Lajos Fülöp, a későbbi
„polgárkirály” feleségének a következőket írta 1817. június 29-én:
„Minthogy viselkedésem vezérfonala jó atyám akarata, meg vagyok
győződve arról, hogy oltalmába vesz az ég, és megtalálom a boldogságomat
ebben a kötelékben.”
Lázas igyekezettel tanult portugálul, és minden könyvet elolvasott
Brazíliáról, amelyet meg tudott szerezni. Az óceán túlsó felén elterülő
országot úgy képzelte el, mint egy „szelíd éghajlatú, áldott paradicsomot”,
tele „jólelkű emberekkel”.
Ugyanilyen szorgalmasan készült a feleségként rá váró feladatokra. Új
mostohaanyja (I. Ferenc 1816. november 21-én vezette oltár elé a bajor
Karolina Augusztát) lelkiismeretesen felvilágosította házastársi
kötelességéről. Erről tanúskodik, hogy november 21-én a következőket írta
Pármába a nővérének: „Tegnap este kedves anyám megismertetett azokkal a
kötelességekkel és kellemetlenségekkel, amelyeknek nemsokára ki leszek
téve. Kivert a veríték, de uralkodtam magamon, mert arra gondoltam, hogy
semmi sincs a világon örömök és szenvedés nélkül.”
Apja ura is ellátta jó tanácsokkal a lányát. Azt ajánlotta neki, hogy
tegyen eleget jövendő férje minden kívánságának. Pedro betegségéről,
erkölcstelen életmódjáról és nehéz természetéről, valamint az apjával való
feszült viszonyáról azonban egy árva szót sem ejtett.
A házassági szerződést 1816. november 28-án írták alá. Amikor
Leopoldina megkapta a vőlegénye eljegyzési ajándékát, egy briliánsokkal
díszített keretbe foglalt arcképet, roppant elégedett volt a jövőjét érintő
választással. „A herceg arcképétől – írta Mária Lujzának – szinte az
eszemet vesztettem: egész nap csak nézem és nézem, és nem tudok betelni
vele. Valóságos Adonisz! Képzelj magad elé egy barna fürtökkel keretezett
szép görög homlokot, két szép, csillogó fekete szemet, egy finoman hajlott
orrot és mosolygó szájat. Az egész olyan megejtő, és mintha azt mondaná:
szeretlek és boldoggá akarlak tenni. Én már most szerelmes vagyok belé.
Milyen lesz, ha majd mindennap láthatom?”
Leopoldina tehát a hetedik mennyországban érezte magát, csodálatos
jövőről álmodott, és szilárdan elhatározta, hogy szerető és jő felesége lesz
Pedrónak. „Minden igyekezetemmel azon leszek, hogy boldoggá tegyem
jövendő férjemet” - írta december 29-én a nővérének. A jóval több
élettapasztalattal rendelkező Mária Lujza örült a húga boldogságának,
ugyanakkor megpróbálta fékezni az eufóriáját, figyelmeztetve Leopoldinát,
hogy azért „ne képzelje teljesen felhőtlennek a jövőt”.
Végre 1817. május 13-án elérkezett a nagy nap. Leopoldina az
Augustinerkirchében per procurationem hűséget fogadott a portugál
trónörökösnek. Marialva márki, aki a trónörökös vőfélyeként érkezett
Bécsbe, pompás megjelenésével elképesztette a császárváros lakóit. A
töméntelen arannyal, és gyémántokkal ékes, míves ajándékkal azt az illúziót
keltette, hogy Brazília mérhetetlenül gazdag ország.
Leopoldina népes kísérettel és rengeteg málhával indult útnak Bécsből
június 2-án. Több udvarhölgynek, köztük Maria Anna von Küneburg
grófnőnek, egy káplánnak, egy rendkívüli követnek, több tudósnak, egy
könyvtárosnak, egy orvosnak és néhány festőnek kellett új hazájába
kísérnie. A fiatal nő szíve, minden örömteli várakozás ellenére, nehéz lett,
amikor búcsút vett szeretett családjától. Maga sem tudta, miért, elfogta a
szorongás.
 Szokása szerint igyekezett mások előtt titkolni az érzéseit, de aki
ismerte, annak látnia kellett, hogy egy kis szomorúság és félelem vegyül az
örömébe. Egyébként is sötéten látó volt, és a következő hetekben egyre nőtt
baljós előérzete, úgyhogy olykor a szó szoros értelmében rosszullét fogta el.
Még Metternich is megijedt a főhercegnő viselkedésétől (aki különben nem
nagyon kedvelte őt). „Az én kis főhercegnőm – írta bosszúsan a feleségének
–, aki, köztünk legyen mondva, még mindig csak egy gyerek, és akit
legszívesebben jól elfenekelnék, ha én lennék az apja, az elmúlt napokban
erős gyomorfájásra panaszkodott, és miért? Ebédet adott a nagybátyja (a
toszkánai herceg) tiszteletére, s hogy kedveskedjék neki, nagy adag igazi
hazai stercet készíttetett. Étkezés után pedig hosszú kocsiutat tett a 26-28
fokos melegben, és persze hőemelkedéssel érkezett vissza. (…) Nesze
neked udvari nevelés!” A kancellár nem sok megértést tanúsított a fiatal,
tapasztalatlan nő iránt, akit kiszakítottak a családjából, és egy több ezer
kilométerre lévő ismeretlen országba küldtek. Leopoldinát különösen
elkeserítette, hogy pont ez az ember kíséri el Livornóig. Éppolyan kevéssé
kedvelte, mint az őt, hiszen a kancellár Bécsben is állandóan azon
mesterkedett, hogy gátolja a pármai hercegnővel való kapcsolattartását.
Metternich szemében, aki Napóleon és Mária Lujza házasságának egyik fő
szorgalmazója volt, az excsászárné az ősi ellenségre emlékeztető terhes
emlék volt csupán, akitől jobb minél távolabb lenni. Most is megtiltotta,
hogy Leopoldina kitérőt tegyen Párma felé, azt azonban végül meg kellett
engednie, hogy Mária Lujza eljöjjön Firenzébe, és csatlakozzék hozzájuk.
Leopoldinának egyszerre jelentett vigaszt és örömöt nővérének jelenléte.
Livornóban azonban rossz hírek várták. Brazília északkeleti felében,
Pernambuco körzetében lázadás tört ki, ezért nem tudott kifutni a flotta,
amelynek Leopoldinát Brazíliába kellett vinnie. A türelmetlenségtől amúgy
is ideges főhercegnő két hónapi veszteglésre kényszerült az olasz
kikötővárosban.
Végre 1817. július 25-én megérkezett a hajóraj, és augusztus 23-án
Leopoldina a „VI. Joáo” fedélzetére léphetett. Még ugyanezen a napon a
következőket írta Lazansky grófnőnek, a nevelőnőjének, aki nagy
sajnálatára Bécsben maradt: „Azzal a szilárd elhatározással szálltam hajóra,
hogy boldoggá teszem az uramat, és megszerettetem magam a
környezetemmel is.” Két nappal később kifutottak a tengerre. A főhercegnő
rendelkezésére bocsátott kabinok méltók voltak Brazília és Portugália
trónörökösnéjéhez. A lakosztály szalonból, ebédlőből és hálószobából állt.
Valamennyi helyiséget értékes berendezéssel látták el. A fehér és kék
bársonnyal behúzott székeket és kanapét arany cizellálás díszítette. A
szalonban még egy pianoforte is állt, fölötte Pedro portréjával, továbbá egy
varróasztalka mindenféle varróeszközzel a fiókjaiban. A hercegnőt
különösen a hálószobában lévő, ezüstmedencével kiegészített
mosdóasztalka bűvölte el.
A „VI. Joáo” majdnem három hónapi, unalommal és tengeri betegséggel
terhelt utazás után, 1817. november 5-én végre Rio de Janeiróba érkezett. A
fogadtatás minden várakozást felülmúlt. A trónörökösnét díszsortűz és
ujjongó tömeg fogadta, Leopoldina most látta először szemtől szemben az
urát, és egy csöppet sem csalódott. Pedrónak is szemmel láthatóan tetszett a
felesége. A sok fekete hajú déli hölgy közül azonnal kitűnt szőkeségével.
Mindenki odáig volt, amikor ezüsttel hímzett fehér selyemruhában, arca
előtt leheletvékony fátyollal a virágeső közepette a rájuk váró hintóhoz
lépdelt, amely a templomba vitte az ifjú párt, ahol ünnepi szertartás
keretében megáldották a frigyüket. „A herceg el van ragadtatva a
feleségétől, ő pedig tőle” – írta Bécsbe Küneburg grófnő.
A királyt is elbűvölte a menye. Az első pillanattól fogva szeretetével és
figyelmével tüntette ki. A Boa Vista-kastélyban, ebben a Rio de Janeirótól
nem messze épült királyi nyaralóban, amelyet a trónörökös pár otthonául
jelölt ki, elhelyeztetett egy Leopoldina atyját ábrázoló mellszobrot, ami a
fiatalasszonyt nagyon meghatotta. VI. Joáo egyike volt ama keveseknek a
brazil udvarban, akik megértéssel és empátiával fogadták a számára teljesen
idegen világba csöppenő trónörökösnét.
Leopoldinának nagyon tetszett az új otthona. Hat helyiség áll t a
rendelkezésére, köztük biliárd- és zeneszoba és társalgó, mind fehér
selyemmel tapétázva, az egyik oldalon a tengerre, a másikon a Boa Vista-i
pompás park mögött magasodó hegyekre nyíló ablakokon aranyrojtos
muszlin függönyökkel, a mennyezeten mitológiai jeleneteket ábrázoló
festményekkel. Az öltöző és a hálószoba bútorait fehérrel és rózsaszínnel
kárpitozták.
A csillogó homlokzat mögött azonban a brazíliai hétköznapok vártak rá,
amelyek nagyon különböztek attól, amihez Bécsben szokott. Küneburg
grófnő elkeseredett leveleket küldött haza a rendetlenségről és mocsokról, a
lármás személyzetről és az etikett teljes hiányáról: „A világ minden
kincséért sem szeretnék ebben az országban maradni! Micsoda különbség
az otthoni viszonyokhoz képest! És mekkora ostobaság a mi hazánkra
panaszkodni!” Leopoldina azonban egyszer sem panaszkodott. Elszánta
magát, hogy alkalmazkodik új környezetéhez, mert itt él a férje, akit már
csak kötelességtudatból is szeret. „Már két napja egyesültem az urammal,
aki nemcsak szép, hanem jó és megértő is. (…) Nagyon boldog vagyok” –
írta Mária Lujzának 1817. november 8-án.
Az alkalmazkodás azonban nem ment könnyen, mert a főhercegnő
jellemével és neveltetésével szöges ellentétben állt a riói udvar
erkölcstelensége és a lakosság inkább csak külsőségekben megnyilvánuló
vallásossága. Különösen idegenül hatott rá a királyt családon belül
tapasztalt kölcsönös bizalmatlanság. A királyné állandóan intrikák a férje
ellen, hogy a maga kezébe kaparintsa a hatalmat, a király pedig nem bízott
meg sem a feleségében, sem a fiában. Leopoldina döbbenten állt közöttük,
és nagyon vigyázott arra, hogy egyik párt se tudja teljesen maga mellé
állítani.
A családon belüli feszültségek mellett a szokatlan trópusi éghajlattal is
meg kellett küzdenie. A könnyű, bő ruhák ellenére, melyeket otthon hordtak
a hölgyek, sokszor elviselhetetlen volt a hőség, és még a pihentető alvást is
lehetetlenné tette. Leopoldinának különösen a világos bőre szenvedte meg a
tűző napsütést, úgyhogy csúnya piros foltok és hólyagok keletkeztek az
arcán. A zsíros koszt sem tett jót az egészségének. Minden igyekezete
ellenére sohasem tudott teljesen akklimatizálódni.
Csak az adott bátorságot neki, hogy legkésőbb két év múlva átköltöznek
Portugáliába, ahol a megszokott európai viszonyok közt élhet majd. Ezért
egyetlen szónyi panasz nem hagyta el az ajkát. A férjéről sem, noha
romantikus elvárásait csakhamar beérte a valóság. Mégis ilyen sorokat
küldött haza az anyjának: „Tökéletesen boldog vagyok, mert a hercegben a
legjobb férjre leltem.” Amiben minden bizonnyal egy kis kényszerű
hazugság is volt az apja megnyugtatására. Ugyanis már néhány héttel az
esküvője után tanúja volt Pedro epilepsziás rohamának, és fokozatosan
ismertté vált előtte ingatag természete és a házasságon kívüli kalandokra
való hajlama. Don Pedro a házassága ellenére sem vetett véget egy francia
táncosnővel való viszonyának. Sőt odáig ment, hogy Leopoldinát is
magával vitte, amikor meglátogatta a kedvesét. Ezért érthető kijózanodásról
árulkodik az a levél, amelyet a főhercegnő 1818 márciusában írt Pármába a
nővérének: „Tökéletesen igazad van, valódi boldogság nem létezik ezen a
világon. Állandóan reszketve várok valamilyen bosszúságot vagy gondot.”
Vérbeli Habsburg lévén, természetesen méltósággal és tartással fogadott
minden kellemetlenséget. Ez és az önfeladással határos engedékenysége
tette lehetővé, hogy házassága első évei meglepően jól teltek el. Ösztönösen
fölismerte, hogy csak akkor jöhet ki Pedróval, ha teljesen aláveti magát az
akaratának. Még így sem sokáig maradhattak előtte titokban az ura
dühkitörései és önuralmának teljes hiánya.
Mindenben megpróbált Pedro kedvére tenni. Átengedte neki a havi
tűpénzét, ha az ura ezt igényelte, még ha emiatt anyagi gondjai támadtak is.
Mindennap elkísérte, amikor kilovagolt, és elfojtotta a félelmét, ha az ura a
legvadabb iramban vágtatott, s emiatt az őt kísérő hintó veszedelmesen
billegett. Ahelyett, hogy panaszkodott és bírálta volna, minduntalan
mentségeket talált ki neki. Jósággal és szeretettel próbálta ellensúlyozni
Pedrónak a környezetével és alárendeltjeivel szemben tanúsított pökhendi
viselkedését. Pedro a legkisebb ürüggyel is ütötte-verte a rabszolgákat.
Leopoldina igyekezett megvigasztalni őket, és mindig barátságosan bánt
velük. Először az 1818. április 18-án kelt levelében vallotta be Mária
Lujzának, hogy Pedrót mindennek lehet nevezni, csak eszményi férjnek
nem: „Mindig kereken és tapintatlanul kimondja, mit gondol. Ahhoz
szokott, hogy mindig az ő akarata érvényesül. Néha még velem szemben
sem fékezi magát. De ha észreveszi, hogy megbántott, velem együtt sír,
ezért bizton tudom, hogy minden indulatossága ellenére bensőségesen
szeret, noha a családon belüli sok szerencsétlen esemény és sajátos
gondolkodásmódja nagyon tartózkodóvá és merevvé tette. De előlem nem
titkolja a gondolatait.”
Leopoldina minden bizonnyal másképp képzelte el a házasságát és életét
az Újvilágban. Férjének hűtlenkedése nagyon nyomasztotta, s egyre
gyakrabban kerítette hatalmába a búskomorság, amelyből csak a hazulról
érkező, várva várt levelek tudták kiszakítani. Miután osztrák kísérőinek java
része visszament Európába, nagyon egyedül érezte magát, mert Joáo
királyon és a sógornőjén, Maria Teresán kívül alig akadtak barátai. Rátört a
honvágy, hiányoztak neki a rokonai, a keringő hangjai s a bécsi udvar
eseménydús, kulturált élete. Brazíliában a kultúra ismeretlen szó volt. A
nagy ünnepeket leszámítva, csak elvétve akadt egy-egy udvari ünnepség,
különben se bálok, se színielőadások, se hangversenyek nem voltak.
Ugyancsak szokatlan volt az érintkezés hangneme és környezetének
modora. Napirendjét a következőkben vázolta öccsének, Ferenc Károlynak
(a későbbi Ferenc József apjának): „Mindennap reggel 6-kor kelek, és már
este 1/2 9-kor lefekszem, mert az uram így szereti, és mert itt nem szokás
színházba menni, legföljebb ha gálaelőadás van. 7-től 10-ig kocsikázom,
lovagolok vagy sétálok, majd hazajövök és kezet csókolok a királynak.
Azután jön, aki latinra oktat, és a portugál törvénykönyvet tanítja nekem. 1
órakor gitározni tanulok, majd a férjemmel együtt négykezesezem. Ő
mélyhegedűn és csellón is játszik, meg még különféle fúvós hangszereken;
még nem láttam senkit, akinek ilyen tehetsége van a zenéhez. Délután 3-kor
valamennyien együtt étkezünk, eközben a kamarások szolgálnak ki, ahogy
az itteni etikett előírja. 6-kor megint sétálok, azután olvasok, majd kettesben
vacsorázunk. így telik el mindennap az időm.”
Leopoldina 1819. április 4-én hozta világra az első gyermekét, egy
kislányt, aki a Maria da Gloria nevet kapta. A szülés szörnyű tortúra
lehetett, amelyre a fiatal anya még egy félév elteltével is elborzadva
emlékezett vissza. „Még két hónap múlva is éreztem a portugál seborvos
durvaságának következményeit, aki iszonyatosan széttrancsírozott – írta
Mária Lujzának. – Azt hiszem, ennél még az is jobb, ahogy az erdőben a
vadállatok szabadulnak meg a terhüktől.”
Az anyai boldogság azonban kárpótolta az elszenvedett gyötrelmekén, és
egy kis időre elfelejtette életének minden gondját-baját. Aránylag jól viselte
el az ezt követő két egymás utáni vetélését is.
1820 végén olyan hírek érkeztek Portugáliából, amelyek azt a reményt
keltették a trónörökösnében, hogy hamarosan visszatérhet Európába. Porto
kikötővárosban a liberálisok forradalmat robbantottak ki, s emiatt Anglia és
Ausztria azt kívánta, hogy Joáo király sürgősen menjen haza. Joáo azonban,
nem akart megválni szeretett Brazíliájától, ezért úgy döntött, hogy a fiát,
Pedrót küldi Portugáliába. Leopoldina alig tudta leplezni az örömét. Annál
nagyobb volt a csalódása, amikor Joáo mégis belátta, hogy neki kell otthon
rendet teremtenie, és 1821. április 25-én hajóra szállt a feleségével és
Miguellel, a kisebbik fiával. Pedro Brazíliában maradt régensként.
Leopoldina, aki még alig állt lábra egy újabb nehéz szülés után – 1821.
március 6-án hozta világra a fiát, Joáo Carlost –, azzal a gondolattal
vigasztalta magát, hogy nemsokára őket is Portugáliába hívják. A közbenső
időben minden energiáját új szerepének ellátására kívánta fordítani.
 Ekkor kezdett politikailag aktivizálódni. Pedro teljes bizalmát élvezte,
aki értékelte a véleményét, és minden államügyet megbeszélt vele. Azt is
föltételezhetjük, hogy az akkoriban bevezetett liberális reformok részben a
régenshercegné befolyásának tudhatók be. Ezek közül a legfontosabb volt a
kínvallatás és a korbácsolás régóta esedékes betiltása.
Portugáliában azonban nem egészen úgy alakultak a dolgok, ahogy a
trónörökös pár várta. Joáo király időközben megerősítette a liberális
kormány által kidolgozott alkotmányt, amelyet Don Pedro is elismert.
Ezután azonban olyan hírek érkeztek, amelyek elkeserítették a trónörökös
párt: a portugál Cortez megszüntette a Brazil Királyságot, és az országot
gyarmattá minősítette vissza. Ugyanakkor fölszólította Pedrót, hogy
haladéktalanul utazzon családostul Portugáliába.
Az országban óriási volt a fölháborodás. Pedro mint atyjának
engedelmes fia nem merte megkérdőjelezni a Lisszabonból érkező
rendelkezéseket. Leopoldinában azonban föltámadt az ellenkezés ördöge, s
ebben támogatóra talált a nagy számú brazíliai autonomista és hazafi
személyében, akik készek voltak harcolni a királyság megmaradásáért.
A Habsburg főhercegnőben a politikai ösztön győzött a személyes óhaj
fölött. Leopoldina föláldozta leghőbb vágyát: azt, hogy visszatérhessen
Európába, s ettől fogva minden erejét arra fordította, hogy új hazáját
szolgálja. Páratlan rábeszélő erejével, no meg szívós könyörgéssel és sok-
sok könnyel végül rávette a férjét arra, hogy szegüljön szembe a lisszaboni
paranccsal, és maradjon Brazíliában. 1822. január 9-e, az a nap, amelyen
Pedro bejelentette elhatározását a szenátusban, hogy marad, úgy vonult be
Brazília történetébe, mint a „Maradok!” napja.
A lakosság ujjongott, az elhatározás azonban nem volt kockázatmentes.
Először is, a kikötőkben tekintélyes portugál haderő állomásozott, amely
kötelességének érezte, hogy az anyaországból kapott parancsnak
engedelmeskedjék. Jorge de Ávilez tábornok azzal fenyegetőzött, hogy ha
kell, erőszakkal, viszi haza a régenspárt. Feszült légkör alakult ki, az ország
a polgárháború peremére sodródott. Leopoldina nem volt biztonságban, a
fővárosban. Január 22-én az ismét lebetegedés előtt álló trónörökösné két
gyermekével együtt hajnalban kilopózott a Boa Vista-kastélyból, és a Santa
Cruz-i birtokon keresett menedéket. Szerencsétlenségükre a mindössze
egyéves, amúgy is beteges kisfiú szervezete nem viselte el a kalandos
utazást, és egy hónappal később, február 22-én meghalt. Leopoldinát csak
mély vallásos hite segítette át ezen az újabb sorscsapáson.
Újabb egy hónap múlva, 1822. március 22-én ismét egy kislánynak adott
életet. A gyermek a Januaria nevet kapta a főváros tiszteletére, amelyhez
szülei hűségesek maradtak.
A veszedelmek és szenvedések közelebb hozták egymáshoz a
házasfeleket. Egymásból merítettek erőt. Leopoldinából izzó szívű
honleány lett. A következőket írta az új brazil miniszterelnöknek, José
Bonifaciónak: „Az életemet is hajlandó vagyok föláldozni Brazíliáért, a
közjóért és a brazil népért, amelyhez magamat is számítom.”
A portugál csapatokat sikerült visszaszorítani, de az egész ország
forrongott. 1822. augusztus 14-én Pedro Sao Paulóba utazott, hogy
ellenőrizze az ottani helyzetet. Távollétének idejére feleségét bízta meg a
régensi teendők ellátásával.
Alighogy elutazott, Portugáliából nyugtalanító hírek érkeztek. Több
zászlóaljat indítottak útnak, hogy Brazíliát térdre kényszerítsék. A
miniszterelnök szeptember l-jén a következő sorokat küldte Pedro után: „A
kocka el van vetve. Portugáliától nem várhatunk mást, mint szolgaságot és
rémségeket. Arra kérem Fenségedet, minél előbb jöjjön vissza és hozza
meg döntését, mert a határozatlanság és a puszta intézkedések semmit nem
érnek ezzel az ellenféllel szemben, amely Fenségedet sem fogja kímélni.”
Az idő sürgetett. Nem lehetett válaszra, sem a régens visszaérkezésére
várni. Ezért az államtanács 1822. szeptember 20-án Leopoldina
elnöklésével kimondta Brazília elszakadását Portugáliától. Egy Habsburg,
mint a legitim uralkodó elleni rebellió vezére!
Pedro azonban habozott, miután megkapta az államtanács felszólítását:
nem merte azonnal megerősíteni az elszakadást. Az apjának
engedelmeskedjék-e, aki azt akarja, hogy maradjon egységes a portugál
világbirodalom? A feleségének, aki nem volt se portugál, se Braganza, jóval
könnyebb volt döntenie, és ő volt az, aki makacsul és szívósan hajtogatta a
férjének, hogy egy jövendő óriási ország szabadsághőse és megalapítója
lehet. És végül egy levéllel sikerült döntésre bírnia az urát:
„Pedro! Brazília olyan, mint egy vulkán. Még az udvarban is vannak
forradalmárok. Még portugálok is föllázadtak. Még a hadsereg tisztjei is
forronganak. A portugál parlament azt parancsolja, hogy utazz el. Fenyeget
és megaláz. Az államtanács pedig arra kér, hogy maradj. Női szívem rosszat
sejt, ha most Lisszabonba mennénk. Jól tudjuk, mit kellett eltűrnie a
szüleinknek. A portugál király és királyné már nem Portugália uralkodói,
hanem a cortez önkényének foglyai, amely az őket megillető tisztelet
helyett üldözi és megalázza őket. Chamberlain majd mindent elmond arról,
ami most Lisszabonban folyik. Brazília Téged akar uralkodójának. Az alma
megérett, most kell leszedni, különben megrohad. Még van annyi idő, hogy
megfogadd egy bölcs ember tanácsát, aki ismer minden európai udvart, és
aki nemcsak minisztered, hanem a legjobb barátod is. Kövesd a tanácsát, ha
nem akarod a barátnéd tanácsát követni. Pedro! Ez a legfontosabb pillanat
az életedben. Már itt elmondtad nekem, mit szándékozol Sao Paulóban
tenni. Tedd hát meg! Egész Brazília támogatni fog benne, s a brazil nép
akaratával szemben semmit sem tehetnek az itt lévő portugál katonák.
Leopoldina”
Don Pedro végre elhatározta magát: harcolni fog Brazília
függetlenségéért. Lóhalálában visszatért Rio de Janeiróba, hogy
kinyilvánítsa az ország függetlenségét. Nagy volt az öröm mindenütt, ahol a
fiatal uralkodópár megjelent. Don Pedrót 1822. október 12-én, a 24.
születésnapján kikiáltották Brazília alkotmányos császárának. (Azért
választották a császári címet, mert az jobban hangsúlyozta a Portugáliától
való különválást, és mert inkább megfelelt az ország óriási kiterjedésének.)
Leopoldina büszkén nézte végig 1822. december l-jén, amint a férjét
Brazília császárává koronázták. Zöld és sárga selyemből varrt ruhában,
krém sárga tollal és zöld csipkével díszített gyémánt diadémmal a fején ült a
riói katedrális emelvényén, udvarhölgyei gyűrűjében, akik szintén zöldbe és
sárgába öltöztek. Ez a két szín lett a független Brazília nemzeti színe: a zöld
a Braganza-házat jelezte, a sárga a Habsburgokat, az osztrák Leopoldinának
a függetlenség kivívásában való érdemei szimbólumaként.
Amikor az újsütetű császárné 1823. február 17-én egy újabb kislányt
hozott a világra, a csecsemőnek a Paula Mariana nevet adták, mintegy
köszönetül Sao Paulo városának, amiért lojális új uralkodójához.
Leopoldina új szerepet kapott: népe anyjáét. Amiben csak tudta,
támogatta a férjét. Különösen a német telepesek befogadását szorgalmazta.
A brazil alkotmányos monarchia jobb, szabadabb életet ígért az európai
bevándorlóknak, a császárné pedig azt remélte, hogy az újonnan jöttek
szaktudásának segítségével le tudják küzdeni az ország elmaradottságát.
1824. július 25-én Rio Grandé do Sulban megalapították a Sao Leopoldo
német telepet.
Leopoldina mindezeken túl Brazília nemzetközi elismertetéséért is sokat
tett, mivel tisztában volt azzal, hogy ennek híján az, amit ő és Pedro
cselekedett, alapjában véve trónbitorlás. Metternich úgy is reagált rá, ahogy
várta: a kancellár, aki minden alkotmányos kormányzatot „krónikus
forradalomnak” tekintett, szóba sem állt vele – az ő szemében változatlanul
a portugál Joáo volt Brazília törvényes uralkodója, aki viszont 1825
májusában hivatalosan elismerte a Brazil Császárságot.
Leopoldina rövid életének csúcspontja volt Brazília függetlensége
kinyilvánításának és férje császárrá koronázásának napja. Nem sejtette,
hogy ez a diadal egyúttal az ő boldogtalanságának a kezdete.
Mialatt ugyanis Pedro Sao Paulóban tartózkodott, egy súlyos
következményekkel járó találkozásra került sor. 1822. augusztus 30-án
reggel 9-kor fogadott egy Dona Domitila nevű hölgyet, aki a segítségét
kérte valamilyen személyes ügyben. A hölgy olyan mély benyomást tett rá,
hogy még ugyanazon az estén ismét fogadta, ezúttal azonban Rua Ouvidor-i
szállásán. Ezzel egy olyan szenvedélyes viszony vette kezdetét, amely
évekre rabul ejtette a brazil császárt, úgyhogy joggal beszélhetünk szexuális
függőségről. Dona Domitila lett az uralkodó életének központja, minden
kívánsága parancs volt. Pedro oly mértékben a rabja lett, hogy nemcsak a
rangjából adódó kötelességeit, hanem a törvényes feleségét is elhanyagolta.
A brazíliai közvéleményt aggasztották az uralkodó botrányos cselekedetei,
melyek nemcsak a jó hírét, hanem végül a trónját is veszélybe sodorták.
Dona Domitila megjelenésével elkezdődött Leopoldina életének
legrettenetesebb szakasza. De ki volt ez az asszony, aki ennyire magához
tudta láncolni azt a Don Pedrót, akinek addig is elég sok, de kivétel nélkül
rövid ideig tartó liaisonja volt?
Ugyanannyi idős volt, mint Pedro, a megismerkedésük időpontjában
tehát huszonnégy éves, és egy se nem rangos, se nem vagyonos családból
származott. Apját, Joáo de Castro Canto e Melo nyugalmazott ezredest
1821-ben kinevezték a Sao Paulo és környéke úthálózatának kiépítését
felügyelő bizottság élére, miáltal valamivel magasabbra emelkedett. Nyolc
gyermeke közül Domitila volt a legfiatalabb. Már tizenöt éves korában
férjhez ment egy Felicio Pinto Coelho de Mendonca nevű zászlóshoz, aki
apródszolgálatot teljesített a királyi udvarban. A házasság azonban nem
tartott sokáig: Domitila 1819-ben három gyermekével együtt elhagyta
betegesen féltékeny urát. A férj féltékenységének azonban lehetett némi
alapja: a kikapós Doña Domitila nem vette nagyon komolyan a házastársi
hűséget. Olyan asszony volt, aki mágikus hatással van bizonyos fajta
férfiakra. A külsejére vonatkozó vélemények erősen ellentmondóak:
egyesek „valódi szépségnek”, de legalábbis „vonzónak” mondták, a
pillantását pedig „tüzesnek”; mások, például Bougainville báró szerint
„sohasem volt igazán szép, és jellegzetesen brazil arcvonásai minden bájt
nélkülöztek”. Abban azonban mindenki egyetértett, hogy Doña Domitila
„meglehetősen testes” volt. A jellemét illetőleg is egységes vélemény
alakult ki: uralkodni vágyó, gőgös és kapzsi.
Pedro és Leopoldina házassága addig a pillanatig, amíg az uralkodó meg
nem ismerkedett Domitilával, példásnak volt mondható, ami a
levelezésükből is kitűnik. Leopoldina türelmetlenül várta férje hazatérését.
Még 1822. augusztus 28-án is ezekkel a szavakkal zárta levelét: „Ezer
öleléssel gyöngéd szerelmem és barátságom jeleként – a Téged mindenkinél
jobban szerető feleséged.”
A maga módján Pedro is szerette és becsülte őt. Éppen ezért igyekezett
titkolni előle a Domitilával folytatott viszonyát. Csak 1823 januárjában
engedte meg, hogy az asszony családostul Rio de Janeiróba költözzék, de
egy távoli városrészben helyezte el őket. Egy olyan uralkodni vágyó nőt
azonban, amilyen Domitila volt, nem sokáig lehetett rejtegetni. Tudta,
menyire a hatalmában tartja Pedrót, és semmitől nem riadt vissza, hogy ezt
ki is használja. Napról napra nőtt a befolyása a császárra és környezetére.
Leopoldina előtt sem maradhatott sokáig titokban a férje új kapcsolata.
Nagyon szenvedett miatta, mint ahogy a korábbi félrelépései miatt is, de
most is abban reménykedett, hogy csak röpke viszonyról van szó.
Nemsokára azonban be kellett látnia, hogy Domitilával más a helyzet.
Pedro már alig törődött a feleségével. Nem vele, hanem a szeretőjével
kirándulgatott. A császár figyelmének elapadása anyagi következményekkel
is járt. Leopoldina amúgy is mindig pénzszűkében volt, mert bőkezűen
fizette a cselédeit és segítette a szegényeket. Férje azonban minden
hónapban visszatartotta a tűpénzét, miközben a szeretőjét elhalmozta
ajándékokkal és pénzzel.
Minél jobban nőtt a szerető befolyása, annál inkább csökkent a
császárné tekintélye az udvaroncok szemében. Leopoldina azonban nem
látott más lehetőséget, mint hogy megadja magát a sorsának. A
megaláztatások szemmel látható nyomokat hagytak rajta; igaz, hogy egy
idő óta amúgy is csökkent a vonzereje. A sok terhesség miatt meghízott, a
szokatlan trópusi napsütés tönkretette hajdan oly finom arcbőrét, amely
egészségtelenül pirossá vált. Röviden és tömören: már nemhogy szépnek,
de még csak csinosnak sem lehetett mondani. Szelíd természetével és
szeretetreméltóságával azonban változatlanul csodálatra késztetett
mindenkit, aki ismerte. Egy kortárs tanúsága szerint: „Ez az asszony már az
első szavaival mély benyomást keltett bennem. (…) Annyi természetes
jóság és annyi jóakarat sugárzik belőle, s a szenvedés elfogadása annyira a
sajátja lett, hogy nem tudom, hogyan fejezzem ki elismerésemet a
nyájasságáért. (…) Fáradhatatlanul csodálom e boldogtalan nő kedvességét,
akivel oly kegyetlenül bánik felséges ura.” A közvéleményt is egyre jobban
fölháborította az a bánásmód, amelyben az uralkodó részesítette a hitvesét,
de senki nem merte fölemelni ellene a szavát.
Pedrót mindez nem nagyon izgatta. Inkább arra volt gondja, hogy
Domitila minél hamarabb váljon el törvényesen is a férjétől - ugyanis már
tőle, Pedrótól volt terhes. A császári szerető 1824 májusában egy
kislánynak adott életet, aki az Isabel Maria Brasileira nevet kapta. Alig
néhány hónappal később, 1824. augusztus 2-án szülte meg a császárné
negyedik leányát, Francisca Carolinát.
Leopoldinának tehetetlenül kellett végignéznie, hogyan telepszik be a
szerető családja a császári udvarba, s kap egyre magasabb hivatalokat és
bőkezű javadalmakat. Különösen, megalázta, hogy Pedro 1825 elején arra
kényszerítette, ismerje el Domitilát első udvarhölgyének, úgyhogy attól
fogva szinte állandóan el kellett viselnie a jelenlétét. A kegyencnő hússzor
akkora fizetést húzott a „szolgálataiért”, mint a többi udvarhölgy. De még
ez sem volt elég: ahogy XV. Lajos udvarában volt szokás, Pedro hivatalosan
is bemutatta az addigra Santos vikomt nőjévé előléptetett szeretőjét. Ezzel
véget ért. minden titkolózás. Domitila nyilvánosan hencegett kivételes
hatalmával, beleszólt az államügyekbe, és nemsokára senki sem kerülhette
meg az udvarban. Leopoldina pedig ellenkezés nélkül tűrte mindezt. Pedro
tudta, hogy még mindig szereti őt, azt is, mennyire szenved, de sokkal
jobban függött Domitillától, semhogy véget vessen a viszonyuknak.
Ezekben a keserves hetekben és hónapokban Leopoldina egyetlen
vigasza újabb terhessége, majd a trónörökös, a későbbi II. Pedro
megszületése volt. Ez azt a reményt keltette benne, hogy a férje mégis
elszakad a szeretőjétől, és visszatér hozzá. Ámde Domitila is egy fiúnak
adott életet ezekben a napokban, aki szintén a Pedro nevet kapta. És éppen
az ellenkezője történt annak, amit Leopoldina remélt. Pedro már egyáltalán
nem fékezte magát, és minden további nélkül mutatkozott nyilvánosan a
szeretőjével, aki mint első udvarhölgy azon az ellenőrző körúton is részt
vett, amelyet a császári pár 1826 elején tett Bahiában. Pedro itt ugyanabban
az épületben lakott, amelyben Domitila, Leopoldinát pedig a szomszéd
házban szállásolták el. S alighogy hazatértek Bahiából, elismerte
Domitilától származó leányát (a közös fiuk meghalt), és a Goiás hercegnője
címet adományozta neki. Leopoldinának megint el kellett tűrnie egy
bemutatási ceremóniát. Amikor ott állt előtte a kétéves kislány, csak ennyit
mondott, s azt is halkan: „Te nem tehetsz semmiről.”
Csodáljuk vagy bíráljuk ezt a példátlan türelmet és passzivitást?
Leopoldina teljesen alávetette magát a férje akaratának, és semmit nem tett
az engedélye nélkül. Még akkor sem ellenkezett, amikor Pedro a
törvénytelen lányát együtt neveltette törvényes gyermekeivel. Csak a
nővérének, Mária Lujzának, mert panaszkodni: „Mint már említettem,
kedves nővérem, immár valóságos rabszolgasorban élek egy kacér
szörnyeteg miatt, akinek a kedvéért az én szeretett Pedróm. teljesen
elhanyagol.” Rezignáltan tette hozzá: „Mi hercegnők olyanok vagyunk,
mint a kocka, amelyet eldobnak, és azt mondják: vagy boldog leszel, vagy
boldogtalan.”
Leküzdhetetlen honvágy és búskomorság kerítette hatalmába. Napjai
magányosan és eseménytelenül teltek, legföljebb egy-egy délelőtti séta,
idős dámák meglátogatása és az olvasás jelentett némi változatosságot.
„Bárcsak lenne már éjszaka!” – mondogatta az udvarhölgyeinek. Lelki
fájdalmai a testére is átterjedtek. Verejtékezés, fejfájás, álmatlanság
kínozta.
Egyszer mégis kitört belőle a visszafojtott harag. 1826. október 28-án a
következőket írta von Schaeffer őrnagynak: „Itt, sajnos, minden a visszájára
fordul, mert őszintén szólva semmirekellő nőszemélyek egy Maintenon,
egy Pompadour szerepében tetszelegnek! És ami még elkeserítőbb: noha
egy csöppnyi műveltségük sincs, minthogy minden és mindenki
megvásárolható, ők kormányoznak, a többieknek pedig hallgass a nevük,
úgyhogy nagyon egyedül maradtam, és egyre erősebb bennem a vágy, hogy
szabadon és nyugalomban élhessek.” Leopoldina haragja nem utolsósorban
abból fakadt, hogy aggódott az országért, amelynek ő a császárnéja, mégis
végig kell néznie, mennyit árt a monarchia tekintélyének a császár
ágyasának vircsaftja.
A császárnak is észre kellett vennie a veszélyt: nem ereszthette el a füle
mellett a lakosság egyre hangosabb morgolódását. Egy ideig több figyelmet
szentelt a feleségének, aminek persze egy újabb terhesség lett a
következménye, Pedro pedig visszatért régi szokásaihoz. 1826. október 12-
én márkinővé emelte a szeretőjét, és amikor Domitila apja megbetegedett,
olyan gondosan ápolta, amit senki nem nézett ki belőle. Sőt arra
kényszerítette Leopoldinát, hogy kísérje el a templomba, és imádkozzék
vele az öregemberért. A császárból teljesen hiányzott a tapintat és mások
érzelmeinek tisztelete, és oly mértékben függött Domitilától, hogy még a jó
ízlés szabályait is fölrúgta. Alig aludt a palotában. Leopoldina 1826.
október 21-én a következő sorokat írta neki:
„Sire! Már egy hónapja nem alszik itthon. Azt szeretném, ha egyikünket
(nyilvánosan) elismerné, vagy engedélyt adna nekem arra, hogy
visszamenjek atyámhoz Németországba.
Ausztriai Mária Leopoldina”
(A Mária nevet valószínűleg később vette föl, mert nem szerepel a
keresztségben kapott nevei között.)
Pedro még azzal sem fárasztotta magát, hogy válaszoljon erre a levélre.
Amikor pedig megtudta, hogy Leopoldina ki akarja tetetni a holmiját az ajtó
elé, hogy költözzék az ágyasához, azonnal Boa Vistába száguldott. A
házasfelek között hangos veszekedésre került sor. Arra nincs bizonyíték,
hogy Pedro már ekkor tettlegességre vetemedett, de indulatos
természetének ismeretében nem zárható ki. Nem ez lett volna az első eset,
amikor elveszítette az önuralmát, kivált, hogy addig még sosem tapasztalt
ellenállást a felesége részéről.
Az mindenesetre biztos, hogy a császárné helyzete ettől a naptól fogva
mind lelkileg, mind testileg még rosszabbra fordult. Mello Moraes szerint
„Dona Maria Leopoldina 1826 novemberének első napjaiban betegedett
meg, amikor terhességének harmadik hónapjában volt; az ok a közte és az
ura között lezajlott heves veszekedés lehetett. Fájt a lába, egyre
búskomorabb lett, és sokszor sírva fakadt, mint egy gyermek. Azt mondta,
nagyon hiányzik neki a családja és a hazája, a régi komornája és a dajkája,
aki fölnevelte és vele jött Rióba, s egy fél évig itt is maradt, de azután
visszament Bécsbe. Ebben az állapotban többé nem lovagolt ki, legföljebb
kikocsizott néha a kislányaival, majd visszaesett korábbi búskomorságába,
és egyre gyakrabban mondogatta, hogy meg fog halni.”
A császárné még mindig betegeskedett, amikor – november végén –
újabb perpatvarra került sor. Pedro elhatározta, hogy Cisplatina
tartományba (a mai Uruguayba utazik), ahonnan lázongásról érkezett hír.
Ennek ürügyén november 20-án búcsúfogadást készült adni, amelyre
természetesen De Santos márkinő is hivatalos volt. Leopoldina egy csöppet
sem vágyott erre az újabb megaláztatásra, és közölte, hogy egészségi
okokból nem lesz jelen. Egyszerűen képtelen volt úgy tenni, mintha
jóváhagyná a férje és Domitila viszonyát. Pedro tombolt a dühtől. Berontott
a felesége lakosztályába, durván csuklón ragadta, és arra akarta
kényszeríteni, hogy menjen vele a fogadóterembe. Annyira megfeledkezett
magáról, hogy – mint Maréchal követ jelentette – a császárnén az eset után
véraláfutások látszottak. Más megfigyelők is megerősítették, hogy a császár
tettleg bántalmazta a hitvesét, megverte, sőt talán meg is rugdosta.
Alig utazott el Pedro Rióból, Leopoldina súlyosan megbetegedett. 1826.
december l-jén elvetélt, és ezután már sohasem gyógyult föl. Ő maga
tudatta a nővérével, hogy Pedro erőszakot alkalmazott vele szemben:
„Halld meg az áldozat sikolyát, akt nem bosszúért, csak szánalomért és
segítségért kiált, s testvéri szeretettel állj ártatlan gyermekeim mellé, akik
árvákként egy olyan, személy kezei közé kerülhetnek, aki
boldogtalanságom legfőbb okozója, és aki mostani helyzetembe juttatott.
(…) Nemrég (Pedro) végképp bebizonyította, hogy nem törődik velem:
annak a személynek a jelenlétében bántalmazott, akinek a
boldogtalanságomat köszönhetem. De már annyi, erő sincs bennem, hogy
emlékezetembe idézzem ezt a borzalmas támadást, amely kétségtelenül a
halálomat fogja okozni.”
Tíz napig tartott a szerencsétlen asszony haláltusája, akit magas láz és
szűnni, nem akaró fájdalmak kínoztak egészen 1826. december 11-én
bekövetkezett haláláig. Brazília népe mélyen gyászolta első császárnéját,
aki oly sokat tett az ország függetlenségéért. Nagy részvéttel temették el az
Ajuda-kolostorban.
Don Pedro nem voltjelen a temetésen. Csak 1827. január 15-én jött
vissza Rióba. Kifelé a gyászoló özvegyet adta, az érzelmei azonban nem
lehettek őszinték, ugyanis nem másnál, mint a szeretőjénél keresett vigaszt.
Domitila biztos volt benne, hogy Pedro a gyászév letelte után feleségül
fogja venni, és máris császárnénak tekintette magát. A nép azonban egyre
nagyobb felháborodással figyelte uralkodója viselkedését, akiben végül
mégis fölülkerekedett a kötelességtudat. Legalább a látszatot meg akarta
őrizni, ezért új feleséget keresett. Nem volt könnyű, mert egyetlen európai
hercegnő sem volt hajlandó a boldogtalan Leopoldina örökébe lépni.
Végül mégis talált egy megfelelő menyasszonyt Napóleon első felesége,
Josephin Beauharnais egyik unokájának a személyében, és az új császárné
1829. október 16-án megérkezett Rio de Janeiróba. Amélie teljesen más
típus volt, mint az elődje. Fiatal kora ellenére – még csak tizenhét éves volt
– roppant öntudatosnak és ambiciózusnak bizonyult. Egészen rövid idő alatt
elérte, hogy Doña Domitila pereputtyostul eltűnjön az udvarból. A császár
törvényes gyermekei ellenben nagyon jószívű és megértő mostohaanyát
kaptak benne. De Amélie sem sokáig örülhetett a koronának.
Brazília népének nem tetszett az új császárné. Főleg azért, mert – az
elhunyt Leopoldinával ellentétben – túltette magát az ottani szokásokon, és
európai mintára akarta átalakítani az udvart. Népszerűtlensége csak rontott
férje amúgy is megtépázott imázsán. Pedro 1831. április 7-én, figyelembe
véve a lakosság széles köreinek elégedetlenségét, lemondott kiskorú fia, II.
Pedro javára, és családostul visszatelepült Portugáliába. Ott azonban újabb
nehézségek várták. Legelőször vissza kellett hódítania a portugál trónt
Migueltől, az öccsétől – noha apjuk az 1826-ban bekövetkezett halála előtt
az ő elsőszülött leányát, Maria da Glóriát jelölte ki utódául. Ezt követően
azonban már nem sok ideje maradt. 1834. szeptember 24-én váratlanul
meghalt Lisszabon közelében. Földi maradványait csak 1972-ben
szállították át Brazíliába, s temették Leopoldina mellé az Ipiranga emlékmű
mauzóleumába.
Leopoldinának kilenc évig tartó házassága alatt hat gyermeke született,
akik közül négy érte meg a felnőttkort: Maria da Gloria, Portugália
királynője, Januaria, Francisca és Pedro. II. Pedróból jó uralkodó lett, aki
teljesen az anyja szellemében kormányozta országát, és sokat javított a nép
helyzetén. Arabszolgaságot, azonban nem tudta megszüntetni. 1889.
november 15-én, éppen Leopoldina neve napján Brazíliában megszűnt a
monarchia.
 A halála megszabadított…
Stefánia belga királylány és Rudolf trónörökös

A Habsburgok és a Bourbonok: ez a két nagy dinasztia határozta meg az

európai történelmet évszázadokon át. A 19. század elején azonban egy
aránylag jelentéktelen kis német hercegi házban erős versenytársat kapott.
Ez volt a Coburg-ház, amelynek tagjai egymás után „meghódították” az
angol, a belga, a portugál és a bolgár trónt, s ezáltal egyre nagyobb
befolyásra és tekintélyre tettek szert.
A Coburgok fölemelkedése nagyjából azzal kezdődött, hogy a szász-
saalfelcli Coburg Lipót, Ferenc Frigyes legkisebb fia feleségül vette IV.
György leányát, Charlotte-ot, az angol trónörökösnőt. Igazi szerelmi
házasság volt, ami elég ritka uralkodói körökben, és amely a jóképű, fiatal
német előtt megcsillantotta azt a lehetőséget, hogy hitvese oldalán majd az
angol világbirodalom fölött uralkodhat.
A fiatalok boldogsága azonban nagyon rövid ideig tartott. A
trónörökösnő 1917-ben egy halott fiúcskát hozott világra, s alig huszonegy
éves korában maga is belehalt a szülésbe. Lipót kétségbeesett. Egy csapásra
mindent elveszített: élete nagy szerelmét, a fiát és a szédületes jövő ígéretét.
A trónörökösnő férjének szerepe helyett kilátástalan, tétlen élet várt rá, még
ha valamelyest megédesítette is az anyagi biztonság. Ez azonban egyáltalán
nem volt ínyére az agilis és becsvágyó huszonöt éves hercegnek. Miután
némileg legyőzte szívében szeretett fiatal felesége elvesztésének fájdalmát,
az akaratereje is visszatért. Először arra törekedett, hogy ha már nem a
maga, legalább a családja számára hasznosítsa az „angol opciót”. Azzal
kezdte, hogy a húgát, Mária Lujza Viktóriát, Emich Kari zu Leiningen fiatal
özvegyét összeházasította a tizenkilenc évvel idősebb Edward kenti
herceggel. Zseniális sakkhúzás volt! Ugyanis Charlotte-nak, a közel s távol
egyetlen trónörökösnek a halála után szabályos versenyfutás kezdődött
azért, hogy a családból valaki utódot nemzzen az angol trónra. IV. György
hat testvére közül – akik egytől egyig botrányos életet éltek – még senki
nem produkált törvényes sarjat. Kettőnek a házasságából nem született
gyermek, a sussexi herceg rangon alul nősült, a többiek pedig agglegények
maradtak. Most azonban a Hannover-ház trónutódlása forgott kockán, ezért
1818-ban Clarence hercege, a későbbi IV. Vilmos, továbbá a kenti és a
cambridge-i herceg – valamennyien túl az ötvenen – gyorsan
megházasodott, és lázasan igyekezett utódot nemzeni. A versenyből a kenti
herceg került ki győztesen, akinek 1819 májusában, mindössze néhány
hónappal a halála előtt egy kislánya születeti Coburg feleségétől. A
csecsemőt a Viktória névre keresztelték.
A kis Viktória mellett Lipót bácsi töltötte be az apa szerepét. Ő
gondoskodott Anglia jövendő királynőjének neveléséről, és ugyancsak ő
hozta össze az unokahúgát az unokaöccsével, Albert szász-coburg-gothai
herceggel. Ezzel az angol korona a Tudorok, a Stuartok és a Hannover-ház
tagjai után tulajdonképpen a Coburgoké lett. Lipót arra készült, hogy majd
szürke eminenciásként a háttérből irányítja az ügyeket. 1831-ben azonban,
mit tesz Isten, teljesen váratlanul belőle is király lett.
Hollandia déli részén 1830-ban vallási ellentétek miatt kitört az
úgynevezett szeptemberi forradalom, s ennek következményeképpen
született meg a független belga királyság. A belgák ezután megfelelő
uralkodót kerestek, s végül 1831. július 21-én az angliai jelölt, Coburg
Lipót mellett tették le a voksot.
Lipót kétségtelenül ideális választásnak bizonyult. Már előzőleg óriási
diplomáciai ügyességre tett szert, és zseniálisan értett a pénzügyekhez.
Boldogan fogadta el a fölkínált „állást”. Most azonban rajta volt a sor, hogy
országának dinasztiát alapítson.
Noha sohasem tudta teljesen kiheverni Charlotte elvesztését, 1832-ben
újabb házasságra szánta el magát. Remek politikai ösztöne már abból is
kitűnik, hogy kit választott hitveséül. Hogy megnyerje magának a nagy
szomszédot, Franciaországot, a nála huszonkét évvel fiatalabb Orléans-i
Lujza Máriának, Lajos Fülöp, a „polgárkirály” lányának a kezét kérte meg.
Az ifjú hölgy egy csöppet sem volt elragadtatva attól a kilátástól, hogy egy
meglehetősen rideg, öreg férfi oldalán élje le az életét. Különösen azért
nem, mert szerelmes volt a kalabriai hercegbe. De engedelmeskednie
kellett.
Lipót roppant figyelmesen és tiszteletteljesen fogadta fiatal feleségét,
noha a szíve változatlanul elhunyt hitveséé volt. Még sok-sok évvel később,
a halálos ágyán is őrá gondolt, és azt akarta, hogy őmellé temessék el
Windsorban. Lujza, szelíd és jóságos természetének köszönhetően,
eszményi kiegészítője volt tetterős, uralkodni vágyó férjének, ezért e két
nem egymáshoz illő ember, mondhatni, harmonikus házasságban élt. Lujza
jósága odáig terjedt, hogy 1840-ben született leányának a Charlotte nevet
adta férje nagy szerelmének emlékére.
Charlotte-on, a későbbi szerencsétlen mexikói császárnén kívül még két
fiúval ajándékozta meg az urát. Az 1835-ben született Lipót, aki mint
trónörökös a Brabant hercege címet viselte, nehezen kezelhető, félénk,
barátságtalan kisfiú volt. A királynak nehezére esett szeretnie, a jólelkű
édesanya azonbari megértette a gyermekét. De amikor Lujza 1850
októberében, harmincnyolc éves korában megkapta a tüdőbajt, a trónörökös
még zárkózottabb és furcsább lett. I. Lipót azonban erre nem lehetett
tekintettel. Akárcsak legtöbb kollégája, ő is elsősorban uralkodó volt, és
csak másodsorban apa.
A becsvágyó Coburg nagy diplomáciai sikerként könyvelhette el, hogy
idősebbik fiát egy osztrák főhercegnővel jegyezte el. A Coburg-háznak
óriási előrelépést jelentett, hogy a legrégibb európai dinasztiával kerül
rokoni kapcsolatba, hiszen ő maga még csak néhány éve uralkodott. A
belga király ezzel megelőzte a franciák császárát, III. Napóleont, aki
ugyanebben az időben keresett menyasszonyt magának, de a Habsburgok
visszautasították. Bonaparte kénytelen volt beérni egy spanyol gróf
leányával, miközben a fiatal Coburg a császár rokona lett.
A menyasszonyt Mária Henriettának hívták, és József főhercegnek,
Magyarország nádorának, az előző császár öccsének volt a leánya. A fiatal
hölgy Magyarországon nőtt fel, s ennek megfelelően ugyanolyan
szenvedélyes lovas volt, mint utóbb Erzsébet királyné. Csinos jókedvű,
természetesen viselkedő, zabolátlan teremtés lévén tökéletes ellentéte volt
jövendő férjének.
A tizennyolc éves brabanti herceg magas, sovány, nem különösebben
vonzó ifjúvá cseperedett. Mogorva, zárkózott természete nem sok jót ígért.
Legkevésbé a menyasszonyának; Mária Henriettát egy csöppet sem tette
boldoggá, hogy mellette kell leélnie az életét. Lipót viszont fárasztónak, sőt
egyenesen taszítónak találta a főhercegnő hangos kacagását és felfokozott
temperamentumát. A kívülállóknak is kezdettől az volt a benyomásuk, hogy
ezek ketten egyáltalán nem illenek össze. Viktória királynő azt írta Lipót
bácsikájának, várjon még egy kicsit az eljegyzéssel. Metternich hercegnétől
származik az a pikírt megjegyzés, hogy egy istállófiú és egy apáca készül
összeházasodni. Tévedés ne essék: „apácán” a brabanti herceget értette.
 Lipót azonban nem várt. A házasságot a lehető leghamarabb tető alá
akarta hozni, nehogy az osztrákok végül meggondolják magukat.
Erőszakossága mindenesetre még a lehetőségét is kizárta annak, hogy a két,
egymástól olyannyira különböző fiatal valaha is egymásra találjon.
Alighogy megérkezett a pápai diszpenzáció (első unokatestvérekről
lévén szó), előbb Schönbrunnban, a császár jelenlétében köttetett meg a
frigy per procuratíonem, majd 1853. augusztus 22-én Brüsszelben.
Mária Henrietta már néhány héttel az esküvője után kétségbeesetten írta
egyik barátnőjének: „Ha az Isten meghallgatja az imámat, nem hagy sokáig
élni.” Az Isten azonban nem hallgatta meg: ötven évig tartott a rémálom.
Lipótnak és Mária Henriettának, mint előre sejtették, nem sok
mondanivalója volt egymásnak. Hamarosan hangos veszekedésekre került
sor köztük, nem utolsósorban azért, mert az „apáca”, mit ad isten, a nők
nagy barátja volt. Lipót nem is próbálta titkolni a színésznőkkel és
táncosnőkkel folytatott viszonyait. Mária Henriettáról, akinek, nő lévén,
nemigen volt módja arra, hogy másutt keresse a szerelmet és gyöngédséget,
hamar lekopott a vidámság: kemény és zárkózott lett. A politikával nem
törődött, csak a lovakkal és a zenével. Később, a tragikus mexikói
események után pedig lelki beteg sógornőjét, Charlotte-ot ápolta.
Csoda, hogy ebből a katasztrofális házasságból egyáltalán gyermekek
származtak. 1858-ban jött világra Lujza, 1859-ben Lipót, 1864-ben
Stefánia. Egy évvel később, 1. Lipót halála után a trónörökös pár elfoglalta
a belga trónt. A fiúörökös megszületése után Lipót és Mária Henrietta
házassága valamelyest elviselhetőbbé vált, 1869-ben azonban bekövetkezett
a katasztrófa: a trónörököst elvitte egy tüdőgyulladás.
A király soha nem heverte ki fiának elvesztését, és a nagy kínnal
fönntartott házasság még rosszabb lett, mint annak előtte volt. A király
elkeseredése nem ismert határt, és szomorúsága a felesége iránti gyűlöletbe
csapott át. Ettől fogva kizárólag hivatalos alkalmakkor találkoztak.
Egyébként mindenki élte a maga életét: Lipót a sűrűn váltogatott
szeretőivel, a királyné pedig magányosan és visszavonultan. A házasfelek
kibékülésére tett utolsó próbálkozás is kudarcba fulladt, amikor Mária
Henrietta ismét leányt szült. A kislány a Klementina nevet kapta, és később,
minden várakozás ellenére, a király kedvenc gyermeke lett, aki átvette
anyjától a reprezentációs feladatokat, miután az teljesen visszavonult egy
Brüsszelen kívül épült kastélyba.
 Lipót nemszeretem lányainak gyerekkorát beárnyékolták a házasfelek
örökös perpatvarai. A belga udvar amúgy sem adott sok okot a jókedvű
nevetésre: egyfelől ott volt a rideg atya, másfelől a nem kevésbé szigorú
anya. Ha hitelt adunk Lujza és Stefánia emlékiratainak, majdhogynem
kegyetlen nevelésben részesültek. Még télen is fűtetlen szobában aludtak és
tanultak, az asztalnál nem kaptak a föltálalt édességekből, csak a szüleiket
bámulhatták, amint a finomságokból csemegéznek. Ezekkel a módszerekkel
akarták fegyelemre és önuralomra nevelni a lányokat, akiken néha megesett
a cselédek szíve, és titokban egy-egy süteményt csempésztek be hozzájuk.
Az engedetlenség és más vétkek miatt kiosztott büntetések is aránytalanul
szigorúak voltak. Pálcával verték a hercegkisasszonyokat, jobb esetben
borsón kellett térdepelniük. Stefánia meséli el önéletrajzában, hogy egyszer
több órát kellett egy kettős ajtó között, a sötétben eltöltenie. Rettenetesen
félt, de hiába sikoltozott, az anyja nem szánta meg.
A fiatal éveiben oly vidám és életigenlő Mária Henrietta a házasság
poklában elkeseredetté és egyre ridegebbé vált. Csak ritkán bukkant
felszínre korábbi természete; ilyenkor kedves volt, sétakocsizni vitte a
lányait, vagy velük együtt lovagolt ki, és együtt muzsikáltak. Lujza és
Stefánia hálásan fogadta anyjuknak ezeket a ritka gesztusait. Mégis mind a
ketten megragadták az első kínálkozó alkalmat, hogy elkerülhessenek
otthonról, amit nem is lehet rossz néven venni tőlük. De az átok, amely
megülte a belga udvart, őket is utolérte.
Lujza, az idősebbik leány 1875-ben az unokatestvéréhez, Coburg
Fülöphöz ment férjhez. Ez a házasság is katasztrofálisnak bizonyult,
úgyhogy végül 1906-ban elváltak. Klementinának, kedvenc leányának
Lipót megtiltotta, hogy Napóleon Viktornak, az 1872-ben megbuktatott
francia császár fiának nyújtsa a kezét; csak apja halála után, 1909-ben
találta meg a boldogságát a szeretett férfi oldalán.
Hátra volt még a középső királykisasszony, az 1864. május 21-én
született Stefánia, aki az osztrák trónörökössel kötött áldatlan házassága
miatt vált híressé. Stefánia még tizenöt éves sem volt, amikor Rudolf
belépett az életébe.
Az 1858. augusztus 22-én született Rudolf Ferenc Józsefnek és az ő
Sisijének az egyetlen fia volt. Neki sem jutott valami boldog gyermekkor. A
roppant érzékeny fiúcska lelki életében jóvátehetetlen kárt okozott a
roppant szigorú nevelés, amelynek az volt a célja, hogy jó katona legyen
belőle. Csak későbbi nevelője, Latour gróf jött rá, hogyan kell bánni és
milyen követelményeket szabad állítani a különben jó képességű trónörökös
elé. Rudolf ennek ellenére nehezen kezelhető és labilis lelkületű lett. Azt,
amire leginkább szüksége lett volna – a szülői gyöngédségre és jóindulatra
–, nem kapta meg. Ferenc József és Erzsébet minden bizonnyal szerette a
gyermekeit, de alig találtak időt arra, hogy foglalkozzanak is velük. A
császárt kora reggeltől késő estig lefoglalták az államügyek, a császárnét
pedig a szépségápolás, a lovaglószenvedélye és külföldi utazásai. A sokat
csodált Sisi bizony kifejezetten rossz anya volt. Egyedül legkisebb lányával,
Mária Valériával törődött. A fia szívéhez, aki pedig sok szempontból
hasonlított hozzá, nem találta meg a kulcsot, noha Rudolf mindent megtett,
hogy elnyerje a jóindulatát. De magára maradt a problémáival és
félelmeivel, a vágyaival és eszményeivel.
Rudolf intelligenciáját nem lehet elvitatni, de ahogy nőtt éveinek száma,
egyre jobban megmutatkozott szétszórtsága és jellemének ingatagsága. A
Wittelsbachok öröksége – akik közt oly sok különc és lelki beteg akadt –
tagadhatatlanul kiütközött rajta. Ezt ő maga is észrevette már tizenöt éves
korában: „Mindenféle gondolatok kergetik egymást a fejemben. Kívül
minden olyan sivár, az agyam azonban egész nap forr és dolgozik.”
A trónörökös politikailag is a rebellisekhez húzott, akiknek nézetei
gyökeresen ellentétesek voltak császári atyja felfogásával. Rudolf a
republikánusok eszméivel rokonszenvezett, és a Habsburg Birodalmat
bukásra ítélt képződménynek látta. Liberális beállítottsága ellenére – és ez
is belső meghasonlottságát bizonyítja – bőségesen élt saját társadalmi
osztályának privilégiumaival. Egyrészt elítélte osztályos társait mint „az
ország főrangú kifosztok”, másrészt osztozott a magas arisztokrácia
kicsapongásaiban, beleértve a mértéktelen alkoholizálást és a szeretők
váltogatását. Az osztrák trónörököst mindenki világfinak és nagy nőfalónak
tartotta. „Előre sajnálom azt a hercegnőt, akit majd az a megtiszteltetés ér,
hogy őt választja” – írta Larisch grófné, Erzsébet császárné unokahúga.
Rudolf bonyolult jellem volt. Tudott elbűvölő és szellemes is lenni, majd
minden átmenet nélkül brutális és elviselhetetlen lett, ami így együtt mégis
lenyűgöző keveréket alkotott, és szinte mágikus erővel vonzotta a nőket.
Nem volt különösebben jó véleménnyel a női nem szellemi képességeiről,
de a szépséget nagyon is becsülte, és teljesen mindegy volt neki, hogy a
megtestesítője milyen társadalmi rétegbe tartozik. Szexuális kapcsolataiban
végképp nem ismert rangbéli különbséget. Nem ritkán prostituáltakkal adta
össze magát, de éppúgy akadtak viszonyai főrangú hölgyekkel. A belga
Lujza királykisasszonyra is szemet vetett, akiből időközben Coburg
hercegné lett, és Bécsben élt. Talán Lujza vonzerejének volt köszönhető,
hogy elfogadta menyasszonyául Stefániát, a húgát.
Huszonegy éves volt, amikor háztűznézőbe küldték. Akkoriban igazán
jól festett: középtermetű és karcsú volt, okos, világosbarna szeme
gunyorosan csillogott, arcát sötétbarna körszakáll keretezte. Korának
leányálma volt tehát, aki – mint finoman mondták – bárkit megkaphatott
volna. Már ha nem az osztrák császár fia. Politikai és vallási okokból
azonban elég szűkre szabták a szóba jöhető jelöltek körét. Ausztria jövendő
császárnéjának ténylegesen uralkodó és baráti dinasztiából kellett
származnia, és csakis katolikus lehetett. Minthogy’ a bajor
hercegkisasszonyok a túlságosan közeli rokonság miatt kiestek, csak a szász
Margarethe, XII. Alfonz spanyol király három lánytestvére, Pilar, Maria de
la Paz és Eulalia maradt, no meg a belga Stefánia. A szász királylány túl
kövér volt neki, a spanyolok sem igazán tetszettek. Fel hát Belgiumba!
A trónörökös hivatalosan csak közbülső megállónak nyilvánította
Belgiumot úton Írországba, ahol felséges mamáját készült meglátogatni, aki
akkor éppen ott hódolt lovaglószenvedélyének. Osztrák részről semmi
esetre sem akarták még elkötelezni magukat, arra gondolva, hátha Stefánia
sem tetszik majd Rudolfnak. Mintha maga a trónörökös sem vette volna
igazán komolyan a dolgot, mert az akkori szeretőjével együtt utazott
Brüsszelbe. II. Lipót azonban egy csöppet se háborodott föl ezen.
Semmiképpen nem akarta elszalasztani ezt a dinasztiája presztízsét oly nagy
mértékben növelő kapcsolatot. Rudolf érkezése előtt egy nappal magához
rendelte a lányát, és közölte vele a szintén jelen lévő Mária Henrietta
királyné előtt: „Az Osztrák-Magyar Monarchia trónörököse azért jön ide,
hogy megkérje a kezed. Édesanyád és én nagyon pártoljuk ezt a házasságot.
Azt akarjuk, hogy te légy majd Ausztria császárnéja és Magyarország
királynéja.” Az atya nem tűrt ellentmondást.
Rudolf 1880. március 5-én érkezett Brüsszelbe. A még aznap rendezett
ünnepi estebédre nagyon fölcicomázták a tizenöt éves kamaszlányt, akit
még csak csinosnak sem lehetett mondani. Unalmas sápatag szőkeség volt.
Apró szemét ugyancsak szőke, szinte láthatatlan pillák és szemöldök
keretezte. Csak porcelánfehér arcbőre volt hibátlan. Aránylag nagyra nőtt,
de az alakját még nem lehetett megítélni: inkább gyerekesen dundi volt,
mint nőies. Semmi nem utalt arra, hogy majd egyszer „kiemelkedően,
vonzó, fenséges megjelenésű dáma” válik belőle. A kerek arcú, színtelen,
esetlenül kiöltöztetett királylány pontosan az ellenkezője volt tehát annak a
nőtípusnak, amelyik Rudolfnak tetszett: az erotikus kisugárzású, sötét hajú,
„rassz” szépségeknek, amilyen a szeretője, Mizzi Caspar, később pedig az
őt a halálba elkísérő Vetschera Mária volt, vagy az olyan szelíd, törékeny
teremtéseknek, mint az unokahúga, Mária Antónia toszkánai hercegnő (IV.
Ferdinánd toszkánai herceg leánya), vagy a nagynénje, Braganza Mária
Terézia (Károly Lajos főherceg harmadik felesége). Meglepő módon
Stefánia mégis megnyerte a tetszését. Ha szépnek nem lehetett is mondani,
annyi frissesség és ártatlanság áradt belőle, hogy szemmel láthatóan
vonzotta a tapasztalt és elkényeztetett trónörököst. Vagy talán így állt
bosszút világszép, gesztenyebarna hajú édesanyján, aki megtagadta tőle az
anyai jóindulatot és melegséget? Az első találkozás után két nappal már
meg is kérte Stefánia kezét.
„Megtaláltam, amit kerestem – írta Latour grófnak, hajdani nevelőjének
március 7-én. – Stefánia helyes, értelmes, jó szívű és nemes lelkű. A
császár hűséges alattvalója és jó osztrák lesz belőle. Boldog és elégedett
vagyok.” Az ifjú menyasszony a maga részéről el volt ragadtatva jóképű
jegyesétől, noha – legalábbis erről tanúskodnak a harminc évvel később
megfogalmazott emlékiratok – már akkor feltűnt neki nyugtalan tekintete.
De akkor még örömteli izgalommal gondolt a fényes és boldog jövőre.
Rudolf elviszi Brüsszelből, szomorú ifjúsága színhelyéről. Azt viszont nem
sejtette, mi vár rá Bécsben.
A házassággal egyelőre várni kellett, mert – mint a bécsi és a brüsszeli
kancellária levelezéséből kiderül – a hercegnő még nem ért meg testileg.
Csak 1881. május 10-én kerülhetett sor Rudolf és Stefánia esküvőjére
császári pompával a bécsi Augustinerkirchében. A menyasszony
ezüstbrokát ruhát viselt, melynek uszályába rózsa girlandokat szőttek. A
fátylat, amelyet gyémántcsat erősített a hajához, Brüsszel városa
ajándékozta a menyasszonynak, és a csipkeszövés valóságos mesterműve
volt. Nem kevesebb, mint 150 munkásnő dolgozott rajta. Középen az
Osztrák-Magyar Monarchia kétfejű sasos címere, a széleken pedig a belga
és az osztrák tartományok címerei és virágok ékesítették. A menyasszony
értékes diadémját mirtusz- és narancsvirág-koszorú fogta körbe.
 Stefánia mintha már sejtette volna, minek néz elébe, meglehetősen
nyomott hangulatban élte át „élete legszebb napját”. „Úgy éreztem magam,
mint egy mártír” – tudatta Klementina húgával. A jelek szerint Rudolf
kezdeti lelkesedése is alábbhagyott, legalábbis ha hiszünk Lutzow grófnak:
„A trónörökös az ijedtség és a gőg furcsa keverékét mutatta, amely a
másokkal szembeni nagyfokú figyelmetlenséggel párosult. Ezt a benyomást
nyugtalan tekintete, a szája körüli kemény vonás és mesterkélt frizurája
még csak megerősítette. És szinte alig vetett ügyet ifjú menyasszonyára.”
Már a nászéjszakán beigazolódtak Stefánia félelmei. A gyermekkorból
éppen csak kinőtt tizenhat éves leánynak borzalmas élményben volt része,
amelyre még évtizedekkel később is rettegve emlékezett vissza: „Micsoda
éjszaka! Micsoda gyötrelem! Micsoda iszonyat! Semmit nem tudtam,
gondtalan gyermekként vezettek az oltár elé. Egy pillanat alatt semmivé
vált minden illúzióm, minden ifjúkori álmom. Azt hittem, belehalok.”
A trónörökös érzékenysége eszerint csak arra terjedt ki, ami őt magát
érintette, mert noha hat évvel volt idősebb, és szerelmi ügyekben igencsak
járatos, egyáltalán nem volt tekintettel a senki által föl nem világosított
fiatalasszonyra, és mélységesen megrettentette brutális viselkedésével.
A bécsi udvar nem az a hely volt, ahol boldog lehetett valaki. Ennek
pedig nem annyira a szigorú etikett, mint inkább az ott élő emberek voltak
az okai, akik Stefániát eleve ellenszenvvel és kritikával fogadták. Ferenczy
Ida, a császárné udvarhölgye, aki a brüsszeli kézfogón is jelen volt, már
akkor sem éppen hízelgő véleményt mondott a jövendő trónörökösnéről:
„Képzelje el – írta Festetich grófnőnek –, fekete ruhában és fehér kalapban-
kesztyűben várt bennünket a pályaudvaron! Hát nem ízléstelenség?”
Larisch grófnő is maró gúnnyal emlékezett meg az esküvőről: „A belga
hercegnő a lehető legelőnytelenebbül festett menyasszonyi ruhájában. A
karja vörös volt, fakó haja roppant előnytelenül volt fésülve. (…) Se
szemöldöke, se szempillája, az egyetlen szép rajta a hibátlan arcbőre. (…)
Az a sok hölgy, aki (Rudolfot) ismerte és szerette, boldog lehetett, mert e
mellett az asszony mellett sohasem lesz belőle példás házasember.”
A trónörökösné sem az apósától, sem az anyósától nem kapott
segítséget. Ferenc József császár ugyan mindig udvariasan és tisztelettel
bánt a menyével, de az időbeosztása alig engedte, hogy szívélyes viszonyt
alakítson ki vele. Erzsébet császárné pedig rosszindulat és előítéletesség
tekintetében mit sem különbözött udvarhölgyeitől. Pedig éppen neki kellett
volna legjobban tudnia, milyen az, amikor egy fiatal lányt bedobnak a bécsi
udvar mélyvizébe. Ahelyett, hogy melléje állt volna és bevezette volna új
környezetébe, ahelyett, hogy szóval és tettel támogatta volna, sőt talán
néhány ötletet is adott volna, hogyan mutatkozzék előnyösebben, ő is
kicsúfolta „a kis belgát”, és nem is rejtette véka alá az ellenszenvét. Már
akkor sem mutatott sok örömöt, amikor tudomást szerzett Rudolf
eljegyzéséről; csak annyit jegyzett meg, hogy reméli, boldogok lesznek.
Semmi nem tetszett neki Stefániában, kigúnyolta a külsejét és az öltözködés
területén megnyilvánuló rossz ízlését. Az udvarhölgyei előtt egyenesen
„csúf dromedárnak” nevezte.
A gőgös bécsi arisztokrácia jó része hamar rásütötte Stefániára a
„fölkapaszkodott dinasztia csemetéjének” bélyegét. Még azt is
rosszallották, hogy a Hofburgban kijelölt lakosztályában néhány kisebb
átalakítást végeztetett, többek közt berendeztetett magának egy fürdőszobát.
Amikor pedig egy francia szakácsot szerződtetett, mert nem bírta a gyomra
a nehéz osztrák ételeket, majdnem lázadás tört ki. Micsoda arrogancia,
mondták. Semmi sem elég jó neki!
Tulajdonképpen csak a trónörökös volt megelégedve fiatal feleségével.
A katasztrofális nászéjszakától eltekintve, szeretettel és figyelmesen bánt
vele, ami sokakat meglepett azok közül, akik ismerték.
Rudolf, legalábbis a házassága elején, csakugyan szerelmes volt a
feleségébe. Házaséletük első éveiből számos levél tanúsítja, hogy
kapcsolatuk a vártnál sokkal jobban alakult. 1881. december 2-án például
ezt írta Latour grófnak a trónörökös: „Még sosem voltam olyan boldog,
mint az idei nyáron, amikor nyugodt, otthonos körülmények között
készülhettem föl keleti utazásomra. Ó (Stefánia) értelmes, nagyon
figyelmes és finom érzésű, és csupa ambíció. Nem csoda, hiszen Lajos
Fülöp és egy Coburg unokája! Kell ennél többet mondani? Nagyon
szeretem. Ó az egyetlen, aki még sok mindenre rábírhat.” Stefánia sem
érezte már mártírnak magát. „Rudi valóságos mintaférj – tudatta 1882.
május 18-án Lujza nővérével. – Remekül megértjük egymást. Egyszóval,
kedves nővérem, boldog vagyok!”
Fia a sok feladat miatt, amely Rudolfra hárult, távol kellett lenniük
egymástól, gyöngéd leveleket váltottak. Rudolf még négy évvel az esküvője
után is így írt hitvesének: „Rettenetesen vágyom utánad, és számolom a
napokat, amelyek még elválasztanak bennünket.”
 Stefánia tökéletesen alkalmas volt az Osztrák-Magyar Monarchia
jövendő császárnéjának szerepére. Reprezentációs feladatainak –
ellentétben az anyósával – mintaszerűen és örömmel tett eleget, és minden
erejét latba vetette, hogy megszerettesse magát. Az utódokról való
gondoskodás tekintetében is teljesíteni látszott az elvárásokat. 1883.
szeptember 2-án ugyan egy kislánynak adott életet – aki a nagymama
tiszteletére az Erzsébet nevet kapta –, és ezzel egy kis csalódást okozott, de
bebizonyította, hogy nem meddő, tehát további gyermekáldásra lehet
számítani.
Időközben azonban egyre nyilvánvalóbbá vált a házasfelek
különbözősége. Lassan eltávolodtak egymástól – minden tekintetben.
Stefánia először csak untatta Rudolfot, később már az idegeire ment.
Tény, hogy a trónörökösné szellemiekben nem sokat nyújthatott a
férjének. Noha kitűnő nevelést kapott, okosnak a legjobb indulattal sem
lehetett nevezni. Ultrakonzervatív beállítottsága pedig gyökeres ellentétben
állt a férje liberális felfogásával. A természetükben sem volt úgyszólván
semmi közös: Rudolf érzékeny és ideges volt, a felesége viszont
vastagbőrű, és mereven ragaszkodott az elveihez. Gróf Lónyay Károly,
Stefánia második férjének az unokaöccse, aki később jól ismerte őt, egyszer
így nyilatkozott az első házasságáról: „Egy hiperszenzibilis neuraszténiást
és genetikailag degenerált entellektüelt egy olyan asszonnyal kötöttek
össze, akinek olyan erősek voltak az idegei, mint a lovaglóostor, és olyan
vastag és áthatolhatatlan a bőre, mint a páncél.” Az empátia és a tapintat
nem tartozott Stefánia erősségei közé. Egyszer például egy olyan
vendégüknek, aki magas vérnyomásban szenvedett, és akiről mindenki
tudta, mekkora hipochonder, azt mesélte egy ismerőséről, hogy az egyszer
csak, se szó, se beszéd, holtan esett össze. Rudolf hiába próbálta másra
terelni a beszélgetést, ő csak mondta tovább a magáét. Stefániának az sem
jutott az eszébe, hogy elhalássza az énekóráját, amikor a férje
elviselhetetlen fejfájással feküdt a szomszéd szobában.
Lehet, hogy Rudolf empatikusabb és tapintatosabb volt a hitvesénél, a
figyelmetlensége azonban minden mértéken túlment. Jellemének ezt az
oldalát jól megvilágítja a következő eset, amely 1888 februárjában történt.
Kiadós pezsgős reggeli után a trónörökös két unokatestvérével, Ferenc
Ferdinánddal és Ottóval kilovagolt Bécs környékére. Egyszer csak halottas
menet zárta el előttük az utat. A három becsiccsentett főherceg egyszerűen
átugratott a koporsó fölött. Az eset egy képviselő tudomására jutott, aki
interpellált miatta a parlamentben. Nagy volt a fölháborodás, de a császár
mindössze enyhén megrótta a három fiatalembert meggondolatlan
cselekedetéért. Amikor azonban az is napvilágra került, hogy a trónörökös
két altisztet azzal bízott meg, hogy civilbe öltözve alaposan lássák el a
képviselő baját, az ügy botránnyá dagadt. A császár most már vizsgálatot
rendelt el a szégyenletes akció kiötlői ellen, de azok végül most is
büntetlenül úszták meg a dolgot.
Az efféle históriák igencsak megtépázzák az utókor által oly sokat
dicsért, intelligens trónörökösről kialakult képet, ugyanakkor bonyolult
személyiségről árulkodnak. A mániákus féktelenséget nemritkán mélabú,
sőt búskomorság követte. Ez az ingadozó lelkiállapot viszont egész biztosan
összefüggött egyre romló egészségével.
Rudolf nemi betegséget szerzett, valószínűleg gonorrhoeát, amely
fokozatosan fölemésztette testi erejét. Egyre gyakoribbá váltak
elviselhetetlen végtagfájdalmai, és valami végzetes önpusztítási kényszer
arra indította, hogy testi és lelki kínjait alkohollal és morfiummal tompítsa.
A bécsi udvar természetesen mélyen hallgatott a trónörökös valódi
betegségéről. Hivatalosan reumatikus fájdalmakról, hólyaghurutról és
hashártyagyulladásról beszéltek.
1886 elejére azonban immár letagadhatatlanul súlyosbodott az állapota.
Az orvosok azt ajánlották, hogy utazzék délre. Rudolf Stefániával együtt
Lacromába, szerencsétlen nagybátyja, Miksa egykori kastélyába utazott,
hogy az ottani enyhe éghajlat alatt próbáljon meggyógyulni. Nem sokkal
később Stefánia is megbetegedett. Panaszainak valódi okát valószínűleg
sokáig elhallgatták előle; csak később tudta meg, hogy Rudolf őt is
megfertőzte. Emlékirataiban ezt írja erről: „Hetekig feküdtem gyanútlanul,
ismeretlen eredetű fájdalmaktól gyötörve. A Bécsből és Triesztből
odarendelt professzorok azt mondták, hogy hashártyagyulladást kaptam, így
hát sejtelmem se volt szenvedésem valódi okáról. Legfelső parancsra
mindent eltussoltak, s az orvosokat megeskették, hogy hallgatni fognak.
Csak később tudtam meg, hogy a trónörökös tehet a szenvedésemről. Őt is
utolérte a rettenetes kór, amely nem kímél senkit, éljen akár a társadalom
legalján, akár a trón magasában, ha egyszer a könnyelműsége vagy átkos
öröksége kaput tárt előtte…” Azután jött a borzalmas közlés: soha többé
nem lehet gyereke!
 A betegség Stefánia külsejére is hátrányosan hatott. Meghízott, amitől
esetlenné és valahogy közönségessé vált. Szépsége elvesztésénél azonban
sokkal jobban bántotta, hogy a világ – minden józan ész ellenére – ettől
fogva őt hibáztatta, amiért nem számíthatnak több utódra. És Rudolf
egészen biztos, hogy nem állt a felesége mellé ebben a helyzetben.
Már jó ideje nem lehetett titkolni a trónörökös pár házassági problémáit.
A kiegyensúlyozatlan, labilis lelkületű Habsburgot egyszer a legmélyebb
depresszióba, máskor kínos botrányokba torkolló kilengésekbe taszította
egyre jobban eluralkodó betegsége, a Stefániával való, mind gyakoribb
veszekedések, domináns szerepet játszó atyjának elvárásai és az a
fölismerés, hogy még sokáig, de lehet, hogy soha nem lesz módja önállóan
dönteni a politika kérdéseiben. Ezt az életet csak mérhetetlenül sok alkohol
és kábítószerek segítségével tudta valahogy elviselni. Koszos
heurigerekben, külvárosi lebujokban keresett szórakozást és feledést.
Egyszer Stefánia is elkísérte egy ilyen részeg körútjára, és teljesen
kétségbeesett. Képtelen volt megérteni, mi élvezetet talál az ura az ilyen
kiruccanásokban. A legelviselhetetlenebb azonban az volt, hogy teljesen
nyíltan csalta őt. Egyre gyakrabban keresett föl egy Mizzi Caspar nevű
„hölgyet”, akiről köztudott volt, hogy a legősibb mesterséget űzi. A fess és
temperamentumos bécsi nő két lábbal állt a földön, és helyén volt a szíve.
Stefánia tombolt féltékenységében – már nem szerelemből, hanem sértett
büszkeségből. Nem elég, hogy az ura teljesen nyíltan kimutatja, hogy fütyül
a feleségére, és mások előtt is ridegen és tiszteletlenül bánik vele, de még
ezt a „legalacsonyabb sorból származó kreatúrát” is előbbre helyezi nála!
Egy diszkrét viszonyt még csak-csak elnézett volna, de hogy Rudolf még
annyi fáradságot se vegyen, hogy legalább a látszatot megőrizze – ez már
több volt a soknál!
Stefánia a szemrehányások özönét zúdította a férjére. Egyre jobban
kitűnt, hogy a belga nő korántsem az az alkalmazkodó, mindent eltűrő
teremtés, akinek néhány évvel azelőtt hitték. Ellenkezőleg: nagyon is erős
akaratú. Csak külsőleg volt „hideg szőkeség”, ahogy korábban emlegették.
A belsejében lázas szenvedély tombolt. A toszkánai Lipót Szalvator
főherceg-aki később hátat fordított a császári családnak, és Leopold Wölfin
néven élt tovább – nagyon találó leírást adott a trónörökösnéről:
„jégsapkával borított tűzhányó”. Ez a tűzhányó most, Rudolf hűtlenkedése
miatt, váratlanul kitört.
 Stefániának nem volt elég, hogy megleste a férjét Mizzi Caspar lakása
előtt, és mások szeme láttára szégyenítette meg; egyre gyakrabban került
sor kínosnál kínosabb jelenetekre, melyeket a sajtó persze élvezettel
teregetett ki.
Stefánia kétségkívül méltatlanul viselkedett, s emiatt többször bírálták,
hiszen egy trónörökösnétől elvárták, hogy belenyugodjon a sorsába. De ha
jobban szemügyre vesszük a helyzetét, némi megértést kell iránta
tanúsítanunk. Megcsalt feleség volt, a férjétől nemi betegséget kapott,
aminek következtében meddővé vált, ráadásul ezért nem a férjét, hanem őt
hibáztatta a világ. Talán a rémálomba illő házasságát némán tűrő
édesanyjának sorsa indította őt arra, hogy éppen ellenkezőleg reagáljon.
Védőállásba helyezkedett, és világgá kiáltotta az őt ért igazságtalanságot.
Ezzel azonban még jobban elrontott mindent. A jó társaság az orrát
húzogatta a viselkedése láttán, Rudolfnak pedig még jobban az idegeire
ment, és ettől fogva még ő érezte sértve magát. Sokszor a legcsekélyebb ok
miatt is hevesen kitört, úgyhogy Stefánia joggal beszélhetett „lényének
félelmet keltő megváltozásáról”. Coburg Lujza később így ecsetelte húga
házassági drámáját: „A természetük sehogy sem illett össze, mind a kettő
uralkodni vágyó, engesztelhetetlen ember volt, úgyhogy az egymástól való
elidegenedésük mélyen gyökerezett. Mind a kettő hirtelen haragú volt, ezért
folyvást kínosnál kínosabb jelenetekre került sor köztük. Gyógyíthatatlan
sebeket ejtettek egymáson. (…) A trónörököst ingatagsága, önmagával való
elégedetlensége, önáltatása az utóbbi időben az alkohol karjaiba kergette, és
ilyen állapotban az erőszaktól sem riadt vissza.”
Körülbelül ugyanebben az időben, 1888 táján kezdett foglalkozni a
trónörökös a válás gondolatával, noha tudta, hogy a császár ehhez sohasem
járulna hozzá. Ennek viszont ellentmond egy 1888. március 31-én kelt
levele, melyben azt sejteti, hogy a házassága még nem romlott el
reménytelenül. „Ma éjszaka – írta hitvesének – talán együtt aludhatnánk
Abbáziában… jó lenne megint együtt csintalankodni az ágyban…”
Máig is részben Stefániát hibáztatják Rudolf tragikus halála miatt. Ez
igazságtalanság. Tény, hogy nem volt ideális házastársa a bonyolult
lelkivilágú trónörökösnek, nem volt elég megértő, sem elég intelligens. De
milyennek kellett volna lennie annak a nőnek, aki megmenthette volna
Rudolfot? Hiszen ez nem sikerült sem egy olyan erős teremtésnek, mint
Mizzi Caspar, sem a mindenre hajlandó Vetschera Máriának, sem a fiához
oly sokban hasonlító Erzsébetnek. Egyes Rudolf-rajongók szemmel
láthatóan megfeledkeznek arról, hogy Stefánia mindössze tizenhat éves
volt, amikor férjhez adták, nem pedig egy tapasztalt, pszichológiailag
képzett, 20. századi nő. Egyébként is épp elég baja volt a saját lelke
pátyolgatásával, ha eszünkbe idézzük, hogyan bántak vele a bécsi udvarban,
és mennyi csalódásban, megalázásban és sértésben volt része házassága
első öt évében is. Még Rudolf kusza lelkével is bajlódjék ebben a
helyzetben? És mennyit értett meg a maga húsz-valahány évével a férje
politikai eszméiből, az apjával való konfliktusaiból s a Rudolfot lassan
fölemésztő betegség súlyosságából, amikor először neki magának kellett
megbékélnie azzal, hogy egész életére meddővé tették?
A trónörököst nem csak személyes problémák és a betegsége taszították
a legmélyebb lelki válságba, amelyből már nem. talált kivezető utat.
Politikai szempontból is kilátástalan helyzetben érezte magát. Egyre jobban
mélyült a szakadék egyfelől közte és liberális és republikánus érzelmű
bizalmasai, másfelől ultrakonzervatív atyja között. Mindehhez járult annak
fölismerése, hogy valószínűleg sosem léphet trónra. Rudolfból Mayerling
nélkül sem lett volna császár. Amikor Ferenc József meghalt, ő már
ötvennyolc éves lett volna, s több mint kétséges, hogy rossz egészségi
állapota miatt egyáltalán megérte volna ezt a kort.
Európa politikai fejlődése is növekvő aggodalommal töltötte el. Egyrészt
ott volt a balkáni válság, másrészt a legújabb németországi fejlemények
sora. Nagy csapás volt, hogy III. Frigyes német császár, akivel nagyon jól
megértették egymást, és aki Németország liberális reménysége volt, 1888.
június 15-én, mindössze 99 napi uralkodás után váratlanul meghalt. Fia és
utóda, II. Vilmos teljesen más irányba vitte az országát. Az
ultrakonzervatív, harcias és vérszomjas Vilmost Rudolf sohasem kedvelte.
1888 szeptemberében azt írta Stefániának egy tervbe vett magyarországi
vadászat alkalmából: „A velszit (a későbbi VII. Edwardot) szívesen
meghívom, Vilmost azonban legföljebb azért, hogy egy elegáns
vadászkaland révén eltakarítsam ebből a világból.” Vilmos trónra lépését
roppant veszélyesnek látta az európai politikára nézve. A keze azonban meg
volt kötve, úgyhogy nem avatkozhatott be az eseményekbe. Felséges atyját
pedig nem érdekelte az ő véleménye.
Rudolf sehogy sem tudott megbirkózni azokkal a problémákkal,
amelyek elé az élet állította. Egyre növekvő kétségbeesés és letagadhatatlan
halálvágy kerítette hatalmába. 1888 nyarán azt ajánlotta Mizzi Casparnak,
hogy legyenek együtt öngyilkosok. Mizzi nevetve hárította el a javaslatot,
de egy kicsit meg is ijedt, és fölkereste a rendőrfőkapitányt, hogy
beszámoljon a trónörökös tervezett öngyilkosságáról. Vallomása azonban
nem jutott el a császárhoz.
Ferenc Józsefnek éppúgy nem tűnt föl, milyen kétségbeesetten keresi a
segítséget a fia, ahogy a császári család többi tagjának sem. Még 1888
karácsonyán sem, amikor könnyezve borult az anyja nyakába. Erzsébet
megütközéssel fogadta a váratlan gesztust, és eltolta magától. Nem tudta,
vagy nem akarta megérteni a fiát.
A jelenből visszatekintve több mint furcsa, hogy noha több ember is
tudott Rudolf öngyilkossági szándékáról, Mizzi Casparon és Stefánián kívül
senki nem vette komolyan. Az egyébként oly érzéketlen Stefánia kezdett
aggódni a férjéért, aki az utóbbi időben szemmel láthatóan megöregedett, az
arca petyhüdt és színtelen lett, a pillantása ide-oda cikázott. A trónörökös
külsejének megváltozását nem lehetett letagadni, de mert Stefánia semmi
befolyással nem bírt a férjére, a császárhoz fordult abban a reményben,
hogy segíteni fog. Ferenc József azonban nem tulajdonított jelentőséget az
aggodalmának. „Képzelődsz. Rudolfnak semmi sem hiányzik” – vélte és
elküldte a menyét.
De Stefánia sem nyugtalankodott túlságosan. Csak valami furcsa
balsejtelem ébredt benne. „Mintha készülőben lenne valami” – mondta
magában, amikor Rudolf 1889. január 28-án elbúcsúzott tőle, majd
vadászni indult Mayerlingbe. Aggodalma fokozódott, amikor másnap
táviratot kapott tőle, melyben arra kérte, mentse ki őt az estére tervezett
családi vacsoráról, holott azt épp abból a célból rendezték volna, hogy
kibékítsék őket egymással.
Nem sokkal később bekövetkezett a tragédia. Rudolf Mayerlingben
agyonlőtte kedvesét, a tizenhét éves Vetschera Máriát, majd magával is
végzett. Még élete utolsó óráival is azt bizonyította, mennyire nincs
tekintettel másokra. A jóformán még gyermek Mária szenvedélyes
szerelmét arra használta föl, hogy rábeszélje a közös öngyilkosságra. Nem
szerette a fiatal lányt – annál jobban saját magát. Mária pedig gondolkodás
nélkül beleegyezett, hogy vele együtt menjen a halálba.
Stefánia másnap kapta kézhez a férje búcsúlevelét, amelyben Rudolf
még egy utolsó sértést vágott nemszeretem felesége tejéhez:
 „Kedves Stefánia! Megszabadítalak a jelenlétemtől és a velem való
bajlódástól; légy boldog a magad módján. Légy jó szegény kicsikénkhez, az
egyetlenhez, ami utánam marad. (…) Nyugodtan megyek a halálba, amely
egyedül mentheti meg becsületes nevemet. Szívből ölel szerető Rudolfod”
Stefánia a férje öngyilkossága által okozott döbbenet elmúltával mintha
megkönnyebbült volna: „… A halála megszabadított egy félelemmel és
gondokkal teli, vigasztalan élettől” – írta emlékirataiban. Annál rosszabb
volt az a néma szemrehányás, amely Erzsébet császárné és az udvar
részéről érte. Soha nem felejtette el az apósával és anyósával való első
találkozását a mayerlingi tragédia hírének kézhez vétele után: „Ott ültem
őfelségéék között, és amit akkor éreztem és elszenvedtem, gyógyíthatatlan
sebet ejtett a szívemen. Végre el mertem mondani a császárnénak, amit
hetekkel korábban a császárnak szerettem volna elmondani Rudolf
életmódjáról, a szokásairól, a társaságáról, tönkrement egészségéről. A
császárnét mindez a legkevésbé sem érdekelte. Fájón vettem tudomásul,
mennyire elfordult tőlem. Az ő szemében én voltam a hibás. Belsőleg
teljesen összetörtem.”
Stefániát megsebezte a házassága, és sohasem tudta túltenni magát
azokon a megaláztatásokon, amelyekben a férje, az udvar és a bécsi
társaság részesítette. Még egy negyed századdal később is tele volt
önsajnálattal az a levele, amelyet hajdani komornájának, Sophie von
Planker-Klapsnak írt 1914. február 15-én: „Hát nem fölháborító, hogy az
újságok nem gondoltak sem az özvegyre, sem a lányára? (Rudolf halálának
negyedszázados évfordulója alkalmából.) Ausztriában az a tendencia, hogy
engem teljesen a háttérbe szorítanak, míg a trónörökösről kizárólag
dicsérettel emlékeznek meg, egyáltalán nem gondolva rám, akinek olyan
borzalmas élete volt mellette. Ez a köszönet a sok boldogtalan évért, amit
neki adtam, föláldozva az ifjúságomat, az egészségemet.
A huszonöt éves trónörökösné mindjárt a temetés után elvonult
Miramarba. Menekülés volt ez az ellenséges, részvétlen bécsi légkörből.
Egyedül akart lenni a gondolataival, amelyek azonban valószínűleg nem
csak elhunyt férjével voltak kapcsolatosak.
A trónörökös pár házassági tragédiájának árnyékában teljesen
észrevétlen maradt, s mindmáig a titok fátyla borít egy csöndben kivirágzó
szerelmet.
 A Stefánia életében szerepet játszó másik férfira először egy 1888.
március 25-én kelt levélben történik utalás, amelyet a trónörökösné Lujza
nővérének írt. A jelek szerint egyedül Lujzát avatta be a „Hamlettal” való
kapcsolatba. 1889. szeptember 6-án pedig kereken bevallotta neki:
„Mérhetetlenül vágyom utána. Io l’amo tanto. Csak Te tudod ezt, és nincs
megbízhatóbb őrzője szívem titkának, amely már-már szétfeszíti, ha
rágondolok.”
A titokzatos „Hamlet” – a Stefánia-életrajz írója, Irmgard Schiel szerint
– egy lengyel gróf, Artúr Potocki, egy régi arisztokratacsalád sarja lehetett.
Stefánia valószínűleg 1887. június végi, Rudolffal közös galíciai útján
ismerkedett meg vele. De ez is egy szomorú szerelmi história. Potocki
súlyos beteg volt, nyelvrák támadta meg, és már többször megoperálták.
Stefánia aggodalommal telve kísérte figyelemmel az egészségi állapotáról
szóló híreket. „Isten Artúr halálával tett ismét próbára – írta Meranóból
Lujzának 1890. április 23-án. – Föl voltam készülve rá, mégis mindig a
gyógyulásában reménykedtem, és képtelen vagyok túltenni magam ezen a
veszteségen. Elment a legjobb barátom, az a férfi, akit oly nagyra becsültem
és oly nagyon szerettem. Rettenetesen fáj! Ezt Nálad jobban senki sem
tudhatja, mert csak Téged avattalak be ebbe a barátságba, és (…) ismerted
az érzelmeimet. Ő megszabadult a testétől, amely oly sok fájdalmat okozott
neki, s a lelke biztosan az égbe szállt. Én egy jó barátot veszítettem el ezen
a világon, de nyertem odaát egy szószólót…”
A következő években Stefánia meglehetősen visszavonult életet
folytatott a bécsi udvarban. A bécsi „jó társaság” semmibe vette, a
császárhoz azonban kifejezetten szívélyes kapcsolat fűzte. Ferenc József
legszívesebben összeboronálta volna megözvegyült menyét az új
trónörökössel, Ferenc Ferdinánddal, ő azonban Chotek Zsófia grófnőt
szerette, és nem akart lemondani róla.
A trónörökössel ellentétben Stefánia aránylag könnyen megkapta az
engedélyt a császártól ahhoz, hogy újra, ráadásul rangon alul menjen
férjhez. Hogy mikor ismerte és szerette meg Lónyay Elemér grófot, soha
nem derült ki. Mindenesetre 1900. március 22-én igent mondott neki
Miramarban. Lónyay, aki egy évvel volt idősebb Stefániánál, régi, nagy
tekintélyű magyar arisztokrata családból származott, amellett nagyon
jóképű és nagyon gazdag volt. Nagy szerelemnek kellett lennie, ha egyszer
Stefánia, aki oly büszke volt királyi származására, habozás nélkül hajlandó
volt „egyszerű grófnéként” leélni az életét. Lónyay Elemér oldalán
mindenesetre megtalálta a boldogságot. A császár egyetlen feltételt szabott:
az időközben nagylánnyá cseperedett Erzsébetet a bécsi udvarban kell
hagynia. A lányka nem volt túlságosan elragadtatva az anyja új
házasságától, két évvel később azonban ő is rangon alul ment férjhez egy
Windischgrátz herceghez.
Lipót király egészen másképp reagált az eseményre, mint a nászúra.
Tombolt dühében, és rövid úton kitagadta a lányát, aki nem átallott „egy
magyar birkapásztorral” összeállni. Látni sem akarta többé, és még a
felesége halálos ágyánál sem nyújtott békejobbot neki. Végrendeletében
mindösszesen 15 millió frankot hagyott a három lányára – a szeretője fiára
viszont 130 milliót. Ezt még a belga állam is igazságtalannak tartotta, és a
hercegnőknek végül fejenként 12 millió frankot ítélt meg.
Stefániát az őt ért igazságtalanságokért és sorscsapásokért bőségesen
kárpótolta a Lónyay Elemérrel kötött, negyvenöt évig tartó boldog
házassága, akit különben a Ferenc Józsefet követő IV. Károly 1917-ben
hercegi rangra emelt. Férje magyarországi birtokán, az oroszvári kastélyban
királynéhoz méltó udvart tartott fönn, és az egész világból fogadott illusztris
vendégeket, köztük művészeket és neves értelmiségieket, ami még Bertha
von Suttnert, az arisztokrata származású pacifista írónőt is arra a
megjegyzésre indította, hogy Oroszvár a legjobb úton halad afelé, hogy kis
Weimar váljék belőle. Stefánia kivirágzott. Ha nem is lett belőle igazi
szépség érett éveiben, Európa legelegánsabb hölgyeként emlegették, aki
mindig az alkalomhoz illő toalettet viselt, és még boldogult anyósát is
árnyékba borította. Juhana von Stockhausen, Stefánia bizalmasa így
emlékezett vissza: „Mélyen dekoltált hófehér estélyi ruhában jelent meg,
nyakán többsoros, mogyoró nagyságú igazgyöngyökből fűzött nyakékkel,
vállán hermelinszegélyes stólával. Fekete bársonyhoz fehér rókát,
smaragdzöld csipkéhez nercet, bordó atlaszhoz cobolyprémet viselt, és
minden egyes toaletthez a hozzáillő ékszert, kesztyűt, zsebkendőt és cipőt.
Bécsben épp elég modern dáma élt, de egy sem közelítette meg ízlés és
elegancia dolgában.”
Ami Stefánia nézeteit illeti, élete végéig ultrakonzervatív és szűk
látókörű maradt. Egy letűnt kor leánya volt, és bizonyos szempontból
sosem lépte át a 20. század küszöbét. Otthonában a legnagyobb súlyt az
udvari etikett betartására helyezte, és ragaszkodott hozzá, hogy „királyi
fenségnek” szólítsák, amely titulus, mint belga királylányt illette meg.
Nagyon gőgös volt, ugyanakkor képtelen arra, hogy túllásson a maga
arisztokrata világának horizontján.
Mindamellett sok jóságot és szeretetre méltóságot tanúsított. Ama
kevesek közé tartozott, akik megértették Ferenc Ferdinánd elszánt
küzdelmét azért, hogy feleségül vehesse Chotek Zsófiát. Őszintén örült,
amikor néhány hónappal őutána végre a trónörökös is megkapta az
engedélyt arra, hogy morganatikus házasságot kössön szerelmével. Ferenc
Ferdinánd szívélyes levélben mondott neki köszönetet: „Mélyen
meghatottak a jókívánságaid, és sietek válaszolni s egyúttal megköszönni
baráti soraidat. Tudom, mekkora érdeklődéssel figyelted az ügyemet,
milyen barátian beszélgettél velem róla, és milyen kedvesen bántál a
menyasszonyommal. A jó szíved diktálta mindezt; jót tesz az embernek, ha
ebben a kétségbeejtően józan társadalomban, amelyben élnünk adatott,
ilyen érző szívre lel!”
Lónyayék nemcsak Ferenc Ferdinánddal és Zsófiával tartották a
barátságot, hanem a későbbi Károly királlyal és hitvesével, Zitával is. A
monarchia összeomlása után többször meglátogatták őket a száműzetésben.
A lányával ellenben – aki mint „vörös főhercegnő” került az újságok
címoldalára, amikor a válása után, 1924-ben férjhez ment a
szociáldemokrata Leopold Petzekhez – megromlott Stefánia viszonya.
Anya és lánya között a végső szakításra akkor került sor, amikor 1935-ben
Stefánia kiadatta az emlékiratait: Erzsébet úgy érezte, hogy az anyja
beszennyezte az apja emlékét.
Oroszváron elcsendesedett az élet. A megöregedett és időközben
elszegényedett hercegi pár a II. világháborút magyarországi birtokán élte át.
Utána azonban, 1945 áprilisában orosz katonák szállásolták be magukat a
kastélyba. A hercegi párnak – mind a ketten betegek voltak és már túl a
nyolcvanon – nem maradt ereje ahhoz, hogy külföldre költözzék. Az utolsó
pillanatban találtak menedéket a pannonhalmi apátságban, ahol Stefánia
1945. augusztus 23-án hunyt el, egy évvel megelőzve a férjét. Mindhalálig
őszinte szerelem fűzte őket egymáshoz.
 A második választott
Habsburg Mária Krisztina és XII. Alfonz spanyol király

Spanyolországban mindmáig az ország egyik legnagyobb királynéjának

tartják. Ausztriában viszont úgyszólván alig ismeri a nevét a széles
nyilvánosság, s a Habsburgokról szóló terjedelmes irodalom is csak
alkalmilag, s akkor is mintegy melles leg említi. Habsburg Mária
Krisztináról van szó (akinek a neve spanyolosan Maria Cristina de Austria,
illetve Habsburg-Lorena). Tulajdonképpen nem egészen érthető, miért jutott
neki ilyen kevés figyelem a történészek részéről, amikor nemcsak
Spanyolország királynéja volt, hanem tizenhat éven át régensként
uralkodott a fia, XIII. Alfonz helyett, aki a jelenleg uralkodó János Károly
nagyapja volt.
Maria Christina Henrietta Desideria Felicitas Rainiera 1888. július 21-én
született a morvaországi Gross-Seelowitz kastélyban Károly Ferdinánd
főherceg és Erzsébet főhercegnő leányaként. Apai ágon a híres asperni
győző, Károly főherceg unokája volt, anyai ágon pedig József főhercegé,
Magyarország nádoráé, egyúttal pedig Mária Henrietta belga királyné
unokahúga s ezáltal Stefánia trónörökösné első unokatestvére.
Anyja, az igazi szépségnek mondott Erzsébet főhercegnő tizenhat éves
korában ment férjhez az este-modenai Ferdinándhoz, aki azonban már az
esküvő után két évvel meghalt. Fiatal özvegyként jó eséllyel pályázhatott
volna a nála egy évvel idősebb Ferenc József menyasszonyának szerepére,
magyar származása miatt azonban a fiatal császár anyja azonnal kizárta a
versenyből. Zsófia főhercegné az 1848-as magyarországi forradalom miatt
mindent gyűlölt, ami magyar.
Erzsébet ezért 1854 áprilisában, néhány nappal azelőtt, hogy Ferenc
József oltár elé vezette az ő Sisijét, másodszorra az unokabátyjához, Károly
Ferdinándhoz ment férjhez. Ebből a házasságból négy gyermek származott:
Frigyes, Mária Krisztina, Károly István és Jenő.
Mária Krisztinának, három fiútestvérének és Mária Teréziának, a
féltestvérének (aki az anyja első házasságából származott, és később a bajor
III. Lajos felesége lett) felhőtlen gyermekkora volt a szülők morvaországi
kastélyában és a bécsi udvarban. Tanítói örömüket lelték az értelmes, tudni
vágyó kislányban, akit jó nyelvérzékkel és művészi tehetséggel is megáldott
az ég. Christa (így szólították otthon) mindemellett kitűnő lovas volt, és
vidám, barátságos természetével egykettőre megnyerte az embereket.
Szívjósága az önfeladásig terjedő áldozatkészséggel párosult. Még csak
nyolcéves volt, amikor kitört az osztrák-német háború, és az édesanyja
magával vitte a hadikórházakba, hogy lelki vigaszt nyújtsanak az ott fekvő
sebesült katonáknak. A kislány olyan komolyan vette a feladatát, hogy a
felnőttek csak bámultak. Emberszeretetének és mély vallásosságának
köszönhetően apátnői rangot kapott egy prágai nemesi alapítványtól. Persze
csak tiszteletbeli címről volt szó, ami nem akadályozta a csinos és
alaptermészete szerint vidám főhercegnőt abban, hogy élvezze az életet.
Hajnalig fáradhatatlanul táncolt az udvari bálokon, és minden egyéb
szórakozásból is alaposan kivette a részét. Ezt Erzsébet főhercegnő sem
tartotta hátránynak a leányával kapcsolatos, nagyra törő tervei
szempontjából, miközben elkezdte keresni neki a megfelelő férjet.
Legszívesebben a Mária Krisztinával egykorú Rudolf trónörököst látta
volna vejeként, de a lánya nem felelt meg annak a hagyománynak, hogy az
osztrák trónörökös a saját dinasztiájából házasodjék. A becsvágyó
főhercegnő a sors intésének tekintette, hogy 1872. elején megjelent Bécsben
egy roppant érdekes fiatalember: az asztúriai herceg, a franciaországi
száműzetésben élő, vitatott jogú spanyol exkirályné, II. Izabella fia.
Izabella mindössze hároméves volt, amikor az apja, VII. Ferdinánd
halála után 1833-ban Spanyolország királynője lett. Megkoronázásának
napjától harcolnia kellett a trónjáért régenskent uralkodó anyjának, a
szicíliai Mária Krisztinának a támogatásával, mert a tulajdon nagybátyja,
Károly nem volt hajlandó elismerni a bátyja által kibocsátott Pragmatica
Sanctioc s ezáltal a női trónutódlást. Majdnem hat évig dúlt a háború a
konzervatív „karlisták” és az anyakirályné hívei, a liberális „krisztinisták”
között. Külföldön sem volt egységes a vélemény a tekintetben, hogy kit illet
meg a spanyol korona. Ausztria, a Vatikán, Oroszország és Poroszország,
de még Szardínia és Szicília sem ismerte el kezdetben Izabellát. Egyedül
Anglia állt ki egyértelműen a kis királynő mellett, amely néhány évvel
később ugyancsak egy fiatal leányt, Viktóriát ültetett a trónra.
 Végül mégis sikerült a koronát Izabella számára biztosítani a spanyol
tábornokok támogatásával és az 1837-es alkotmány elfogadtatásával. A
következő években azonban felkelés felkelést követett. Az ország népének
java része addigra egyértelműen Izabella mellé állt, de a fiatal királynő
hamar eljátszotta a kezdeti jóindulatot nepotikus kormányzásával és
szabados életvitelével.
Izabellát tizenhat éves korában politikai megfontolásokból hozzáadták
az unokafivéréhez, Asisi Franciscóhoz. A pápa minden további nélkül
megadta a diszpenzációt ehhez a házassághoz, noha a fiatal pár szülei
mindkét részről édestestvérek voltak: Francisco anyja Izabella anyjának a
nővére, az apja pedig Izabella apjának a bátyja. A kicsit együgyű, bigott és
kedélytelen Francisco egy csöppet sem illett a temperamentumos, életvidám
és szerfelett érzéki Izabellához. A fiatal királynő ereiben a Bourbonok forró
vére folyt, és teljesen nyilvánvalóan örökölte nagyanyja, a pármai Mária
Lujza szexuális étvágyát, akinek szerelmi kalandjai legendásak voltak. De
erényes anyja sem rejtette véka alá a másik nem iránti heves érdeklődését.
Mária Krisztinának ugyan sosem volt szeretője, de már a férje halála után
három hónappal hozzáment ahhoz a férfihoz, akibe beleszeretett: egy
Fernando Muñoz nevű gárdatiszthez. A spanyolországi hagyományoknak és
szokásoknak ez a semmibevevése a spanyol nép előtti tekintélyének és
régensi pozíciójának elvesztését vonta maga után.
Röviden szólva, Izabella minden oldalról örökletesen terheli volt élet- és
szerelemvággyal; ehhez képest úgy festett, hogy élete végéig unatkozhat a
mások által kiszemelt férje oldalán. Mái-néhány hónappal az esküvője után
viszonyt kezdett Francisco Serrano y Domínguez tábornokkal, Torre
hercegével, ezt követően pedig számos magas vagy kevésbé magas rangú,
de minden esetben jó külsejű úriemberrel. Zabolátlan érzékisége, ami
olykor vallási fanatizmusba csapott át, főképpen azonban a politikai érzék
teljes hiánya végül a trónjába került.
És éppen egyik korábbi szeretője, Serrano tábornok állt az 1868-as
forradalom élére, amelynek következtében II. Izabellának a leijével és soros
szeretőjével, bizonyos Marforival, valamint öt gyermekével – Maria Isabel
Franciscával, Alfonzzal, Pazzal, Eulaliával és Pilarral – együtt távoznia
kellett Spanyolországból. Párizsban III. Napóleon császár méltó módon és
szívélyesen fogadta őket, tekintettel arra, hogy Eugénia császárné (született
Montijo) spanyol származású volt, az édesanyja pedig egykor Izabella
udvarhölgye.
Noha a száműzetésben az elűzött királynő anyagilag nem szenvedett
szükséget – az elegáns Rue Kléber egyik palotájában lakott családostul, és
királynőnek kijáró tisztelettel bántak vele –, mérhetetlenül unatkozott és
visszavágyott Spanyolországba. Fejedelmi büszkesége azonban töretlen
volt, úgyhogy tanácsadóinak nem kis fáradságukba került, hogy rábírják a
lemondásra. 1870. június 25-én II. Izabella végül lemondott egyetlen fia,
Alfonz, Asztúria hercege javára.
A még nem egészen tizenhárom éves király – 1857. november 28-án jött
a világra – fiatalsága ellenére meglepően érettnek mutatkozott. Egészen
más természet volt, mint az életet habzsoló, frivol és felületes anyukája:
értelmes és szorgalmas, és nagyon komolyan vette Spanyolország legitim
királyának szerepét. Párizsban III. Napóleon fiával, Eugéne Louis-val
együtt járt az előkelő Stanislas gimnáziumba, ahol alapos műveltséget
szerzett. Arra azonban, hogy visszatérjen spanyol hazájába, egyelőre
gondolni sem lehetett.
Spanyolországban zavaros viszonyok uralkodtak II. Izabella elűzése óta.
A király nélküli királyságban Serrano tábornok töltötte be a kormányzó,
kollégája, Juan Prim tábornok pedig a miniszterelnök posztját. Céljuk a
monarchia megőrzése volt, de a rossz tapasztalatok birtokában nem akartak
sem a Bourbon házból való királyt, sem karlistát. Nem volt könnyű más
megfelelő jelöltet találni, nem szólva arról, hogy a külföldnek sem volt
mindegy, ki foglalja el a spanyol trónt. Poroszország Hohenzollern-
Sigmaringen Lipótot, I. Vilmos egyik unokaöccsét javasolta, ami
természetesen azonnali és heves tiltakozásra késztette Franciaországot. A
spanyolok végül azt gondolták, hogy a szavojai házból való II. Viktor
Emánuel kisebbik fia, Amadeo személyében megtalálták a megfelelő
embert. Ez 1870 novemberében történt.
A spanyol trónutódlás körüli vita miatt már júliusban kitört a háború
Németország és Franciaország között, ami egy éven belül a második
császárság bukásához vezetett. A spanyol királyi család biztonsági okokból
távozott Párizsból, és Genfben telepedett le. Nem sokkal később Alfonzot
Bajorországba küldték Amália nagynénjéhez, a bajor választófejedelem
feleségéhez, 1972 elején pedig Ausztriába, hogy a híres Theresianum-ban
folytassa a tanulmányait. Három évig maradt Ausztriában. Fogadta Ferenc
József császár, és bejáratos volt az anyjával és nővéreivel jó barátságban
lévő császári családhoz. Különösen Rainier főherceggel ápolt jó viszonyt,
akinek Mária Karolina főhercegnő volt a felesége. De gyakori vendég volt
kadéttársa, Frigyes főherceg családjánál is. A Habsburg-háznak ezek a
tagjai nyilvánvalóan őt tekintették Spanyolország legitim, királyának, a
hivatalos Ausztria azonban még a karlista trónigénylővel rokonszenvezett.
Frigyes anyja, Erzsébet főhercegnő megszimatolta az egyetlen leánya
számára kínálkozó jó alkalmat, és gondoskodott róla, hogy Alfonz minél
gyakrabban legyen együtt Mária Krisztinával. A fiatal lány az első perctől
kezdve rokonszenvesnek találta a nála egy évvel idősebb asztúriai herceget.
Már a története is – a hazájából való elkergetése és franciaországi
száműzetése – megragadta a fantáziáját, s egyúttal részvétet keltett benne.
Alfonz azonban nem sokat törődött a barátja bájos húgával. Arról senki
nem tudott, hogy már másé a szíve.
1874 júliusában véget értek az ausztriai szép napok. A tizenhét éves ifjút
Angliába küldték, hogy az Európa-szerte nagy tekintélyű sandhursti
kadetiskolában fejezze be tanulmányait.
Mindeközben Spanyolországban folytatódott a káosz. Amadeo király
1873 februárjában a lakosság nem szűnő ellenállása miatt kénytelen volt
lemondani. Néhány nappal később a cortez kikiáltotta a köztársaságot, de az
egymást gyorsan váltó köztársasági elnökök egyike sem tudott békét
teremteni az országban. Ekkor jött el Antonio Cánovas del Castillo órája.
Izabella királynő hajdani minisztere, aki a Bourbonok restaurációja
érdekében munkálkodott, kedvtelve figyelte védence, a herceg fejlődését.
Véleménye szerint a fiatalember alkalmas lehetett arra, hogy integráló
szerepet töltsön be Spanyolországban. Nyilvánvaló volt, hogy a spanyol nép
torkig van az elmúlt évek kilengéseivel. Alfonz tehát Cánovas tanácsára
1874. december 18-án kibocsátotta az úgynevezett Sandhursti Kiáltványt,
egy olyan programnyilatkozatot, amellyel megnyerte a spanyolok
többségének szívét. A kiáltvány ezekkel a szavakkal végződött:
„Csakis az alkotmányos monarchia létrehozása vethet véget annak a
szorongattatásnak, bizonytalanságnak és rettenetes zűrzavarnak, amely a
spanyol népet sújtja. Nemsokára minden jóakaratú ember mellém áll,
függetlenül attól, milyen politikai irányzathoz tartozott azelőtt, mert tudja,
hogy nincs félnivalója egy fiatal és előítéletektől mentes uralkodótól,
akinek a béke és az egység a legfontosabb az életben. Bármi történjék is,
mindig jó spanyol, az elődeimhez hasonlóan jó katolikus és századunk
gyermeke lévén, elkötelezett liberális leszek.”
Amikor Alfonz néhány nappal később, 1874. december 30-án Párizsba
érkezett, hogy az anyjával együtt köszöntse az új évet, egy táviratot
kézbesítettek neki, amelyben az állt, hogy Serrano átmeneti kormányát
Martinez Campos tábornok megbuktatta, és őt, Alfonzot kiáltották ki
Spanyolország királyának.
A tizenhét éves XII. Alfonz 1875. január 14-én vonult be Madridba a
lakosság ujjongása közepette. Olyan volt, mint egy mesebeli királyfi: fehér
lovon vonult végig a fővároson, és barátságos mosollyal válaszolt az
emberek ovációira. Nem kétséges, hogy tetszett az embereknek, hiszen
igazán megnyerő jelenség volt: középtermetű és nagyon karcsú. Sűrű, sötét
hajával, olajbarna arcával, mélabús, fekete szemével igazi spanyolnak
látszott, csak a sasorra emlékeztetett Bourbon származására. Sármos és
rokonszenves volt, pontosan olyan, amilyen királyt a spanyolok kívántak
maguknak, és akinek uralkodásához nagy reményeket fűztek a
bizonytalanság és nyugtalanság évei után.
A fiatal uralkodó, miután legyőzte a karlistákat, akiknek még a harmadik
nemzedéke sem adta föl trónigényét, egész sor olyan intézkedést hozott,
amely igazolni látszott liberális elkötelezettségét. Az új alkotmány, amelyet
Cánovas dolgozott ki, 1876. május 24-én lépett hatályba, és azonnal
garantálta a vallás- és sajtószabadságot. Angol mintára kétkamarás
rendszert vezettek be, és – szintén az angol példát tartva szem előtt – két
nagy párt osztozott a hatalmon: a konzervatívok Cánovas de Castillóval az
élükön és a liberálisok Práxedes Mateo Sagasta vezetésével. Az így létrejött
politikai egyensúly azonban csak látszólagos volt, mert a valódi ellenzéket
– a republikánusokat, szocialistákat és anarchistákat – háttérbe szorították,
ami az elkövetkező években állandó nyugtalanságot idézett elő. Ez azonban
egyelőre mellékes volt. A spanyolok mint „el Rey Pacificadó”-t ünnepelték
Alfonzót, aki békét hozott nekik.
A nép, valamint a politikusok ezek után nem kevesebbet kívántak
királyuktól, mint hogy sürgősen házasodjék meg és gondoskodjék trónjának
örököséről, nehogy – Isten ments! – ismét viszálykodás törjön majd ki az
utódlás ürügyén.
Alfonz ezt a feladatot is bravúrosan oldotta meg: az anyjával
szembeszállva, szerelmi házasságot kötött az unokahúgával, az Orléans-
Montpensier házból való Maria de las Mercedesszel, és ezzel végképp
meghódította honfitársai szívét.
A két fiatal szinte gyerekkorától fogva szerette egymást, II. Izabella
mégis hevesen ellenezte ezt a házasságot, mert a menyasszony apja –
egyébként a sógora –, Antoine de Montpensíer-Orléans (az 1848-ban
megbuktatott „polgárkirály”, Lajos Fülöp legkisebb fia annak idején az ő
húgát, Luisa Fernandát vette feleségül) részt vett az 1868-as felkelésben,
amely elűzte őt a trónról. Alfonz azonban nem törődött az anyja
kifogásaival. 1878. január 23-án Izabella távollétében megtartották
Madridban az esküvőt.
A spanyol nép az első naptól fogva szívébe zárta a szép, fiatal királynét.
Először is azért, mert félig spanyol volt, Madridban született és Sevillában
nőtt fel, másodszor azért, mert egészen spanyolnak nézett ki: feketehajú,
izzó szemű, igazi „rassz” szépség volt, akiben ritka módon párosult a
büszkeség és a nyájasság. Az emberek együtt örültek királyukkal, aki
egyenesen imádta gyönyörű feleségét. De rövid életű boldogság volt az
övék. Mercedes királyné az esküvő után öt hónappal tífuszt kapott, és 1878.
június 26-án meghalt. Mindössze tizennyolc éves volt.
Egész Spanyolország gyászba borult. XII. Alfonz teljesen összetört.
„Úgy szerettem, ahogy királyok nem szoktak szeretni – mesélte később egy
osztrák újságírónak –, és úgy éltünk, ahogy az csak polgári származású
szerelmeseknek adatik meg. Mindig együtt voltunk, megosztottuk a
munkát, a szórakozást, a veszélyt. Ha egyedül mentem vadászni, neki
adtam, amit lőttem. Előre elmondtam neki, miről fogok beszélni a
nyilvánosság előtt, és ő minden törekvésemben és cselekedetemben
osztozott velem. Amikor meghalt, legszívesebben én is utána mentem volna
a sírba.”
Alfonz élete végéig nem heverte ki a felesége elvesztését. Soha nem
felejtette el imádott asszonyát, akinek emlékére templomot építtetett, és ott
helyeztette örök nyugalomra a testét.
Ettől fogva szomorúság árnyékolta be a fiatal herceg addig hetyke arcát.
A korábban oly elbűvölő Alfonzból száraz és cinikus ember lett, és egyik
nő karjából a másikéba vetette magát, hogy csillapítsa fájdalmát. De a
színházi világ egyetlen hölgye sem pótolhatta az ő Mercedesét. Barátjával
és bizalmasával, Sesto hercegével éjszakánként sorra járta a madridi
lokálokat, és többet ivott és dohányzott, mint amennyit amúgy sem túl erős
szervezete elbírt.
A nép mindezt megértéssel szemlélte: a király el akarja terelni a
figyelmét a bánatáról. Tanácsadói azonban nemsokára fölhívták a figyelmét
arra, hogy a gyásza ellenére dinasztikus kötelessége van az országgal
szemben. Egy 1878. szeptember 25-én ellene megkísérelt merénylet,
amelyből csak hajszál híján menekült meg, bebizonyította, hogy törékeny
egészségétől függetlenül is veszélyben forog az élete. Újra meg kell hát
házasodnia. Noha egy csöppnyi kedvet sem érzett hozzá, sőt valószínűleg
még a gondolatától is irtózott, hogy valaki más foglalja el az imádott
asszony helyét, be kellett látnia, hogy tartozik ennyivel az országának, és
mielőbb produkálnia kell egy fiú utódot. A javasolt hercegnők közé
tartozott a belga Stefánia, de a kulisszák mögött gondoskodtak arról, hogy
ne kerüljön be a jelöltek szűkebb körébe. Erzsébet főhercegnő Brüsszelbe
utazott, és értésére adta a nővérének, Mária Henriettának, hogy ő már régen
kiszemelte Alfonzot a saját lánya férjéül. Először a szép Mercedes húzta
keresztül a tervét, de most sikerülnie kell! És Alfonz rövid habozás után
csakugyan hajdani jó barátjának húga mellett döntött, akit egyébként
Cánovas miniszterelnök éppúgy favorizált, mint a családja, és akire
különben is úgy emlékezett, hogy csinos, szeretni való teremtés.
Mária Krisztina ugyan nem volt olyan feltűnően szép, mint az anyja, de
az elmúlt öt év alatt süldőlányból vonzó fiatal hölgy lett. Karcsú, hajlékony
alakjával nagyon friss és lányos jelenség volt.
Sűrű, szőke haj keretezte kicsit nyers vonású arcát, amely azonban
rögtön megenyhült, és megnyerő lett, mihelyt megszólalt, különösen, pedig
amikor mosolygott. Az általános benyomást némileg lerontotta jellegzetes
Habsburg-álla és enyhén hajlott orra, ezt azonban szintén korrigálta
hibátlan, vakító fehér fogsora. Egyszóval kellemes jelenség volt, ha nem is
vetekedhetett az elhunyt Mercedes tüzes szépségével.
A legfőbb vonzereje azonban kezdettől fogva a szelíd, szeretetre méltó
lénye, a jósága és a másokkal való együttérzése volt. Alfonz iránt is, aki
annyira szenvedett élete nagy szerelmének elvesztése miatt, elsősorban
részvétet érzett. Amikor megtudta, hogy a kezére pályázik, csak egyet akart:
melléje állni, megvigasztalni és mindent elkövetni azért, hogy megint
boldog legyen. Ugyanakkor tagadhatatlanul fájt neki egy kicsit, hogy,
úgymond, csak a második hely jut neki. Ám elég okos volt ahhoz, hogy
tudja, nem a szerelem, hanem az államérdek miatt esett rá a választás.
Abban állapodtak meg, hogy 1879. augusztus 22-én találkoznak
Arcachonban, ezen a spanyol határ közelében lévő francia üdülőhelyen,
alkalmat adva Alfonznak arra, hogy szemügyre vegye a menyasszonyát,
akit végtére tizenöt évesen látott utoljára. A királyi vőlegény gyászt viselt,
mert néhány héttel előbb meghalt a legkisebb húga, Pilar. Sápadtságával
eleve részvétet keltett, ráadásul fel volt kötve a jobb karja, mert fölborult
vele a hintó, és kificamította a vállát. A találkozás méltóságteljesen és
udvariasan zajlott le, de semmi esetre sem lelkesen. Alfonz ezt írta
Madridba a testvéreinek: „Az anya nagyon tetszik, de hát a lányt kell
elvennem.”
Mária Krisztina azonban már Arcachonban bebizonyította, milyen
megértő, amikor így szólt a boldogult Maria de las Mercedes arcképe láttán:
„Arra fogok törekedni, hogy hasonlítsak hozzá, de arról álmodni sem
merek, hogy valaha is pótolhatom.” Megértő jóságával és tapintatával
valamelyest föl tudta vidítani a királyt az arcachoni napok alatt, aki úgy
érezte, megtalálta, amit keresett: egy diszkrét, nőies és kellemes társat. Se
nem többet, se nem kevesebbet. 1879. szeptember 3-án bejelentette, hogy
eljegyezte az osztrák Mária Krisztinát.
Alfonz visszautazott Spanyolországba, Bécsben pedig fölkészültek az
esküvőre. 1879. november 15-én a Hofburg titkos tanácskozó termében a
császár és az egybegyűlt főhercegek, miniszterek és birodalmi tanácsosok
jelenlétében megtörtént az ünnepélyes „renunciáció”. A Habsburg-ház
törvényei ugyanis előírták, hogy minden főhercegnőnek, aki idegen
országba megy férjhez, mind a maga, mind az utódai nevében le kell
mondania esetleges ausztriai trónigényéről.
A ceremóniát követően díszebédet adtak a jövendő spanyol királyné
tiszteletére. Ferenc József császár büszke volt az unokahúgára, és nem kis
elégtétellel nyugtázta, hogy a Habsburgok majdnem kétszáz éves szünet
után visszatérnek a spanyol trónra.
Mária Krisztina kezdettől fogva érett gondolkodásúnak bizonyult, és
minden tekintetben méltónak királyi rangjához. Amikor hírét vette, hogy
Spanyolország Murzia tartományában árvíz pusztít, amely már számos
emberéletet követelt és súlyos károkat okozott, táviratban kérte jövendő
férjét, hogy a minimumra csökkentse a tervezett esküvői ünnepségeket, s a
rájuk szánt pénzt juttassa el a katasztrófát szenvedett falvak lakóinak.
Két nappal később, november 17-én az anyjával és népes kísérettel
fölszállt a párizsi vonatra, hogy meglátogassa az anyósát. II. Izabella
nagyon szívélyesen fogadta a menyét, mert teljesen egyetértett a fia
választásával. Később azonban nem sok mondanivalója volt egymás
számára a két, egymástól oly eltérő vérmérsékletű nőnek.
Mária Krisztina 1879. november 23-án végre Spanyolország földjére
léphetett. Alfonz másnap a madridi pályaudvaron várta három nővérével,
hogy az El Pardo-palotába kísérje, ahol majd az esküvője előtti napokat tölti
el. A spanyol nép inkább udvariasságból és kötelességtudatból éljenzett,
mint őszinte szeretetből. Világos volt, hogy a Habsburg nő a lakosság
szívében sem tudja pótolni elhunyt királynéját. Már csak azért sem, mert
külföldről jött.
Ezen még az a rövid beszéd sem változtatott, amelyet Mária Krisztina
spanyol nyelven mondott el az esküvője előtti napon a kongresszus és a
szenátus előtt, és amely valóságos himnusz volt új hazájához: „Arra kérem
a cortezt, hogy mától fogva tekintsen spanyolnak, mert abban látom
egyetlen feladatomat, hogy spanyollá váljak, és a királyt boldoggá tegyem a
családi élet bensőségesebb szférájában. Boldog leszek, ha azt látom, hogy a
spanyolok úgy szeretnek engem, ahogy én szeretem Spanyolországot.”
Az emberek ennek ellenére tartózkodóan viselkedtek vele szemben.
Ennek az is az oka lehetett, hogy egy kicsit merev és megközelíthetetlen
maradt, úgyhogy nemsokára így beszéltek róla: „Mária Krisztina királyné
sosem hagyja elfelejteni, hogy királyné. Mercedes királyné sosem hagyta
elfelejteni, hogy nő.”
Az esküvő nagy pompával zajlott le 1879. november 29-én az atochai
székesegyházban. A tábornagyi egyenruhában feszítő Alfonz mosollyal
üdvözölte a barátait, de aki igazán ismerte, tudta, hogy a mosolya mögött
mélységes szomorúság és fájdalmas gondolatok rejtőznek. Mária Krisztina
ezüsttel hímzett, csipkebetétes, uszályos fehér ruhát viselt, a fején pedig
narancsvirágokkal koszorúzott gyémántdiadémot, amely az alengoni
csipkéből készült meseszép fátylat tartotta. (Ezt a fátylat viselte az
esküvőjén János Károly kisebbik leánya, Cristina.) Ő is csak kifelé mutatta
a boldogságot, belül sírt egy kicsit amiatt, hogy nem a szerelem, hanem az
értelem által diktált házasságot köt.
 Ami a spanyol népet illeti, inkább sajnálta, mint tisztelte az új királynét,
mert mindenki tudott Alfonz szerelmi ügyeiről. A király soros ágyasát
Elena Sanznak hívták, és a madridi opera korábbi primadonnája volt. A
Teatro Reálban tapintatból az utolsó pillanatban megváltoztatták a
díszelőadás műsorát: Donizetti A kegyencnője helyett, amelyben nemrég
még Elena Sanz aratott sikert, Meyerbeer HugenoLtákját adták elő. A király
és az énekesnő viszonya azonban maradt.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy Mária Krisztina is tudomást szerezzen a
férje nem is nagyon titkolt szerelmi életéről. Azt ugyan kezdettől fogva
tudta, hogy házasságát az államrezon indokolta, és hogy Alfonztól nem
várhat szerelmet, mégis szenvedett a megcsalt feleség szerepében. Alfonz
azonban nem látta okát, hogy faképnél hagyja a szeretőjét. Más
szempontból nem adott okot panaszra: mindig hangsúlyozott udvariassággal
bánt a feleségével, de az udvariassága olyan kimért és elutasító volt, hogy a
királynét jobban bántotta, mintha durva és tiszteletlen lett volna hozzá.
Büszke Habsburg lévén azonban nem adta jelét: sosem játszotta a mártírt,
mindig az elégedett feleség barátságos mosolya ült az ajkán. Még akkor is,
amikor a színházban egy olyan énekesnőt kellett megtapsolnia, akiről tudta,
hogy az ura szeretője, vagy egykor volt az. Éppen ezzel a viselkedésével
vívta ki fokozatosan a spanyol nép csodálatát, amely mindaddig legföljebb
részvétet érzett iránta.
Mária Krisztina azonban csak kifelé volt büszke – a belsejében heves
érzelmek dúltak. Beleszeretett a férjébe, annak udvarias ridegsége ellenére.
Ösztönösen rávetette magát, amikor nem sokkal az esküvőjük után egy
kikocsizás alkalmával ismét rálőttek a királyra. A golyó most is csak
hajszálnyira kerülte el Alfonzot, akin azonban a félelem legcsekélyebb
nyoma sem látszott. Miután megállapította, hogy senki nem sérült meg,
mintha mi sem történt volna, tovább hajtatott, és másnap is ugyanabban a
nyitott hintóban kocsizott ki. Mária Krisztina ettől fogva még jobban
csodálta, s a szerelme napról napra erősödött. De mindig egyoldalú maradt.
Vágyva vágyott egy kedves szóra az urától, vagy akár a legcsekélyebb
jelére annak, hogy vonzódik hozzá – mindhiába. Az érzelmeit nem
viszonozták, és sosem alakult ki bizalmas viszony a házasfelek között.
Alfonz nem nyitotta meg a szívét a felesége előtt, de még politikai
kérdésekben sem volt bizalmas hozzá, és sosem kért tőle tanácsot. Úgy
tetszett, minél ritkábban akarja látni maga mellett. 1883 őszén is egyedül
utazott Ausztriába, majd Franciaországba, noha tudta, milyen szívesen
látogatná meg a felesége Bécsben a rokonait.
Alfonz szemében a Mária Krisztinával kötött házasság kizárólag az
államérdek által diktált kötelék volt, amelynek fő célja egy fiú utód
produkálása. Ha a királyné teljesítette volna ezt az elvárást, talán megtörik a
jég, és boldogabb lett volna a házasságuk. 1880. szeptember 10-én azonban
kislányt hozott a világra. Hogy örömöt okozzon a férjének, azt javasolta,
nevezzék a kislányt Maria de las Mercedesnek, Alfonz azonban ezt a
gesztust sem értékelte. Egyetlen lépéssel sem kerültek közelebb egymáshoz.
A királynét különösen elkeserítette, hogy Elena Sanznak már volt egy
fia, aki az Alfonz nevet viselte. Nem volt kétséges, hogy ki a gyermek apja.
Ráadásul az exkirálynő, Izabella elkövette azt az ízléstelenséget, hogy a fia
szeretőjét „Istentől rendelt menyének” nevezte, amikor az 1881
februárjában még egy fiúval ajándékozta meg a királyt.
Valószínűleg javított volna a királyné helyzetén, ha ő is fiút szül, de az
1882 novemberében született újabb gyermek is lány volt. Alfonz nem
titkolta a csalódását. Még ridegebben bánt a feleségével, és nem hagyta
abba a hűtlenkedést.
A királynénak legalább volt két gyermeke, akikből vigaszt meríthetett.
Mindeddig szó nélkül tűrte a férje liaisonjait, úgy tett, mintha fölötte állna
minden ilyesminek. Ekkor azonban Alfonz egy Adela Borghi nevű
énekesnővel kezdett új viszonyt, s ezúttal még annyira sem türtőztette
magát, mint addig: nyíltan mutatkozott kedvesével együtt. Ezzel azonban a
szelíd és türelmes királyné szerint is túlment minden határon. Keservében
1884 elején Cánovas miniszterelnökhöz fordult, és ultimátumot állított elé:
vagy az a nő távozik az országból, vagy ő megy vissza Ausztriába! A
megdöbbent politikus gondoskodott róla, hogy az énekesnő eltűnjön a
színről. Titokban fölszólította, hogy csomagoljon össze, majd két
hivatalnokkal fölültette az első Franciaországba induló vonatra. Amikor
Alfonz tudomást szerzett a szeretője kitoloncolásáról, dührohamot kapott,
de egyelőre nem tett semmit azért, hogy visszahozassa. A házasfelek hűvös
viszonya nem változott.
Minden keserűség és megaláztatás eltörpült azonban egy jóval
félelmetesebb gond miatt, amellyel a királynénak szembe kellett néznie.
XII. Alfonz beteg volt. Nagyon beteg. Még nem nagyon látszott rajta; a
sápadtságát és nyúzottságát annak tulajdonították, hogy túlerőlteti magát.
De ő maga mái-régen érezte, hogy a tüdőbaj lassan fölemészti a szervezetét.
Valószínűleg a betegség volt az oka a házasságon kívüli szerelmi
kilengéseinek is: a közelgő halál tudatában az élet és a szerelem minden
pillanatát ki akarta élvezni.
Még volt annyi ereje, hogy eltitkolja a betegségét. 1885 januárjában
maga is segített az andalúziai földrengés áldozatainak mentésében.
Júniusban, amikor Aranjuezben pusztító kolerajárvány dúlt, amely több
ezer áldozatot követelt, minden figyelmeztetés ellenére habozás nélkül a
járvány sújtotta területre utazott, hogy a gyászolókat vigasztalja. Legendás
bátorsága csodálatra késztette az embereket. Még nem sejtették, hogy
valószínűleg azért ilyen bátor, mert már nincs vesztenivalója. A halálos
betegséget nem lehetett megállítani.
Jól érezte, hogy már nincs sok ideje hátra, és visszahozatta a szeretőjét.
Azt akarta, hogy Adela Borghi mellette legyen, és együtt élvezzék élete
utolsó hónapjait vagy talán csak heteit. A viszony tehát – Mária Krisztina
nagy bánatára – ott folytatódott, ahol 1884-ben abbamaradt. De már nem
mert kifogást emelni, mert valahányszor megpróbálta szóba hozni a kérdést,
Alfonz szó nélkül kiment a szobából, és a szeretőjéhez sietett.
Október végén a király orvosai tanácsára a Madridon kívüli El Pardo-
palotába költözött, ahol jobban védve volt a hideg téli szelektől. A királyné
Madridban maradt a lányaival. Nehezére esett tiszteletben tartani halálosan
beteg férjének kívánságát, de mint mindig, most is azt tette, amit követeltek
tőle. Többek közt színházba járt, és mosolyogva köszönte meg a közönség
éljenzését, amikor belépett a páholyába. De föllélegzett, amikor kialudtak a
fények, és végre nem láthatták gondterhelt arcát. Alig tudta követni a
színpadon zajló cselekményt, mert a gondolatai szüntelenül az uránál jártak,
akinek napról napra romlott az állapota. Újra meg újra megismételt kérése
ellenére sem engedték meg, hogy mellette legyen. Talán maga Alfonz
rendelkezett így, mert nem kért a szánalmából. Mária Krisztina mégsem
bocsátotta meg soha a kormányfőnek, hogy távol tartotta a férjétől. Cánovas
még mindig igyekezett eltitkolni a nyilvánosság elől a király valóságos
állapotát, nehogy idő előtt nyugtalanságot idézzen elő, és azt akarta, hogy a
királyné lássa el reprezentációs feladatait, azt a látszatot keltve, hogy nincs
semmi baj.
Mária Krisztina azonban tudta, hogy igenis nagy baj van, és
valószínűleg aggodalommal gondolt a maga és gyermekei jövőjére. A
király ugyan nagyobbik lányát, az ötéves Maria de las Mercedest jelölte ki a
trón örököséül, de ugyan ki tudhatta előre, nem ismétlődik-e meg az, ami II.
Izabella trónra lépése után történt, nem tör-e ki ismét lázadás, sőt talán
polgárháború? Meg tudja-e akkor védeni kiskorú leánya trónigényét? Ezek
a gondolatok nyugtalanították a királynét azokban a napokban és hetekben,
amikor a király a halállal birkózott.
Alfonzra november 23-án este fulladási roham tört rá, erről csak másnap
értesítették a királynét, aki ekkor azonnal az El Pardo-palotába sietett.
Meghatottan hallgatta végig végsőkig legyengült férje szavait: „Milyen jó
vagy hozzám, Crista! Nem érdemlem meg, hogy ennyire aggódj értem, de
tudom, hogy ha eltávozom, ugyanúgy gondját viseled majd
Spanyolországnak, ahogy én tenném.”
A király állapota szemmel láthatóan percről percre romlott. Felszökött a
láza, és egyre nehezebben lélegzett. A királynénak mégsem engedték meg,
hogy mellette maradjon. Vissza kellett mennie Madridba, hogy operába
menjen az anyósával. Előadás közben közölték vele, hogy a férje egy kínos
köhögő roham után vért hányt.
Mária Krisztina félelemmel eltelve sietett vissza a nyári rezidenciába, de
nem engedték be a haldokló szobájába. A király alszik, mondták, nem
szabad zavarni. A valóságban azonban Alfonz már elveszítette az
eszméletét. Amikor másnap végre bemehetett hozzá a felesége, már halott
volt.
A király halála, mint sejteni lehetett, nemcsak döbbenetet keltett a nép
körében, hanem bizonytalanságot és nyugtalanságot is. A helyzet feszültté
vált.
Alfonz jó uralkodó volt, biztosította országa stabilitását és békéjét. Ez
most egyik pillanatról a másikra megváltozhatott. A republikánus erők
vérszemet kaptak attól, hogy egy gyönge nő lesz a régens két kiskorú leány
mellett. Csak kevesen bíztak Mária Krisztinában, aki mindaddig a háttérbe
szorult. Úgy rémlett, könnyen meg lehet buktatni. Úgyszólván senki nem
tudott semmi közelebbit arról az asszonyról, aki hat éve volt Spanyolország
királynéja. A legtöbben jelentéktelennek, sőt együgyűnek s az ország
vezetésére teljesen alkalmatlannak hitték.
Tévedtek. A huszonhét éves Habsburgról kiderült, hogy távolról sem az
a gyenge nő, aki a legjobb esetben is csak engedelmes báb lesz a
politikusok kezében. Özvegysége első percétől fogva erőről és
kötelességtudatról tett tanúbizonyságot. Amikor 1885. december 30-án,
arca előtt hosszú, fekete fátyollal, két kislányát kézen fogva megjelent a
cortezben, hogy fölesküdjön az alkotmányra, megható, ugyanakkor
tiszteletet parancsoló benyomást keltett. A legkisebb kétséget sem hagyta
afelől, hogy meg akarja őrizni gyermekei örökségét. Azt azonban még nem
lehetett tudni, hogy vajon a spanyoloknak királynőjük vagy netán királyuk
lesz-e néhány év múlva. Mária Krisztina ugyanis régenssége kezdetének
néhány napja után bejelentette, hogy gyermeket vár.
A nemzet nagy része azért imádkozott, hogy a régensnő fiút szüljön.
Mennyivel könnyebb lenne a politikai helyzet, ha Spanyolországnak
férfiuralkodója lenne, még ha akármilyen fiatal is! És az Isten meghallgatta
az imájukat. Márta Krisztina hat hónappal a férje halála után, 1886. május
17-én világra hozta régen várt fiát, aki születésének pillanatától fogva XIII.
Alfonz néven Spanyolország királya volt. A liberális miniszterelnök,
Sagasta ezüsttálcán mutatta be a kisfiút a kormánynak a következő
szavakkal: „Uraim! Királyunk van! Éljen a király!” A konzervatívokat
képviselő Cánovashoz pedig így szólt: „A lehető legkisebb súlyú királyunk
van.”
A kis Alfonz lett az édesanyja életének központja. Mária Krisztina arra
törekedett, hogy jó királyt neveljen belőle. Boldogságban fürdött, amikor
1889. június 22-én megkoronázták a fiát a granadai Alhambrában.
A fiatal özvegy számára az évekig tartó boldogtalanság és
megaláztatások után új, eseményekkel teli élet kezdődött. Most lett belőle
igazán királyné. Miniszterek és vezető politikusok, akik azelőtt alig vettek
tudomást róla - nem szólva arról, hogy semmilyen ügyben soha nem kértek
tőle tanácsot - mostantól fogva tisztelettel és elismeréssel adóztak neki.
Ő pedig, akit soha nem készítettek föl az uralkodásra, olyan magától
értetődően vette át ezt a feladatol, hogy csak ámullak az emberek. Az volt
az első intézkedése, hogy lemondana a konzervatív Cánovas-kormányt.
Cánovas helyett a liberális párt vezérét, Práxedes Mateo Sagastát bízta meg
kormányalakítással.
Mária Krisztinát máig a legjobb uralkodónőjüknek tartják a spanyolok.
Ehhez azonban fokozatosan ki kellett vívnia népének bizalmát és tiszteletét.
Már volt egy Mária Krisztina nevű régens: II. Izabella anyja, akiről
azonban nem jó emlékeket őrzött a spanyol nép. Az olasz nő szerencsétlen
döntéseivel polgárháborúba sodorta Spanyolországot. De különösen azzal
játszotta el a spanyolok jóindulatát, akik amúgy is bizalmatlanok voltak
minden idegen uralkodóval szemben, hogy morganatikus házasságot kötött
egy testőrrel. Sajnos, a mostani régensnő ugyanazt a nevet viselte, mint az
elődje. De mind a jellemét, mind azt tekintve, ahogy a feladatához látott,
alapvetően különbözött elődjétől.
A Habsburg nő a szorgalom és a feddhetetlenség mintapéldája volt.
Napjait szigorúan beosztotta: másból sem álltak, mint kötelességei
teljesítéséből. Reggel 7-kor kelt, megreggelizett, elolvasta az újságokat.
Ezután audienciák és a mindenkori miniszterekkel való megbeszélések
következtek. Hétfőn a minisztert és az igazságügy-minisztert fogadta,
kedden a hadügy- és a tengerészeti minisztert, szerdán a pénzügy- és a
belügyminisztert, pénteken az építésügyi és a közoktatási minisztert.
Csütörtökönként a minisztertanácsban elnökölt, szombaton pedig a
főudvarmesterrel tartott megbeszélést. Ebéd után többnyire a gyermekeivel
vagy az udvarhölgyeivel sétált. A nap hátralevő részét audienciák és
hivatalos látogatások töltötték ki.
A francia követ, aki 1886. december 11-én nyújtotta álmegbízólevelét, a
szertartás ismertetése után így írta le az akkor huszonnyolc éves királynét:
„Hét vagy nyolc lépcső vezet föl a trónhoz, amelyen két karosszék áll: az
egyik a királyé, a másik a királynéé. Az előbbit egészen a múlt hétig fekete
krepp takarta. A királyné a bal oldali karosszékben ült. Jettel hímzett fekete
szaténruhát viselt, amelynek hosszú uszálya két-három lépcsőfoknyira
lógott le. Erősen bodorított szőke haján kis diadémot viselt. Sápadt,
szabályos, finom vonású arcát nagyon fáradtnak láttam.”
Mária Krisztina majdnem tizenhét éven át kormányozta az országot
csodálatra méltó fegyelemmel és nagy odafigyeléssel. Egyszer sem adott
okot magánéletével bírálatra, de még csak pletykára sem. Az egyetlen
ember, akinek megengedte, hogy négyszemközt beszéljen vele, a
miniszterelnök volt; különben egy percre sem maradt egyedül. Az ajtók
mindig nyitva álltak, amikor fogadott valakit. Az élete olyan tiszta volt,
mint az üveg: minden lépéséről tudni lehetett. Nagyon ügyelt az etikett
betartására, és soha nem bizalmaskodott a személyzettel. Kifelé tartózkodó
és hűvös volt, a családja körében azonban szeretetteljes és szívélyes.
Ekkora jámborság és feddhetetlenség azonban meglehetősen bénítóan
hatott az udvar életére. Mária Krisztina legfiatalabb sógornője, Eulalia (aki
később Antoine de Montpensier-hez, az elhunyt Maria de las Mercedes
öccséhez ment feleségül) panaszkodott is emiatt az emlékirataiban:
„Azt lehet mondani, hogy a spanyol udvar volt akkoriban a
legszomorúbb és legelvonultabb egész Európában. A két özvegy: Mária
Krisztina királyné és a legidősebb nővérem egy csöppnyi vidámságot sem
árasztott a környezetére. A korai vacsora után mi nők magunkra maradtunk
a királyné szalonjában, miközben az urak a biliárdteremben vastag kubai
szivarokat szívtak és csevegtek. Tízkor őfelsége mindenkitől elbúcsúzott;
megint eltelt egy nap. A palotában évekig egyetlen lámpa sem égett este tíz
után, kivéve az őrség helyiségeit. A hatalmas termek és szalonok többnyire
nappal is néptelenek voltak, vagy ha nem, csakis öreg, kenetteljes
méltóságokkal és hölgyekkel találkozhatott bennük az ember.
Mária Krisztina minden udvarhölgye halk beszédű és komoly
viselkedésű volt. Nem ismertek más foglalatosságot, mint az imádkozás, a
kézimunkázás és a jótékonykodás, ami inkább épületesnek nevezhető,
semmint szórakoztatónak. Annál gyakoribbak voltak a templomi
programok. Amíg megvolt az atochai templom, szombatonként Salvét
tartottak benne az egész udvar ünnepélyes részvételével. Lovasokkal kísért
díszhintókon vonultunk a székesegyházhoz, és ugyanígy tértünk vissza a
kézimunkánkhoz. Ez javára vált a szegényeknek, de kizárt minden
szórakozást. A hölgyek a régensnőt körülülve, hallgatagon horgoltak és
kötögettek, s közben tovatűnő fiatalságukat gyászolták.”
Mária Krisztina egész életében nagyra becsülte elhunyt férje emlékét.
Soha egy rossz szót nem szólt arról a férfiról, aki oly kevés szeretetet
mutatott iránta. Fiatal kora ellenére örökre hű maradt hozzá.
Egyszer egy tisztelője arra az arcátlanságra vetemedett, hogy a
színházban hosszan rászögezte a látcsövét, amit persze azonnal észrevettek,
és hangos sustorgás kelt a nézőtéren. Mária Krisztina haladéktalanul
intézkedett: vidékre helyeztette a vakmerő katonatisztet. Sőt lemondatta
Silvela minisztert is, aki kötelességének tartotta, hogy fölhívja a figyelmét a
példátlan merészségre. Senki ne kételkedjék a királyné erényességében!
Amiért azonban egyesek csodálták, mások kigúnyolták: „Dona Virtudes”-
nek (Erény asszonyságnak) csúfolták, amiért annyira félti a jó hírét.
Mária Krisztina rendkívül bölcsen politizált. Az alkotmány szerint szinte
korlátlan hatalmat élvezett, tetszése szerint hívhatta össze vagy oszlathatta
föl a cortezt, s minden törvényt jóvá kellett hagyatni vele. Ő azonban
mindig ügyelt a mindenkori miniszterelnökkel való jó együttműködésre, aki
– akárcsak a férje idejében – egyszer a liberálisok, máskor a konzervatívok
közül került ki.
Noha a régensnőt ultrakonzervatívnak nevelték, és ilyen is volt a
beállítottsága, elhunyt férje liberális irányvonalát folytatta. Ez nem kis
mértékben a liberálisok vezérének, Sagastának volt köszönhető, aki
különösen jó kapcsolatot alakított ki a régensnővel. Ezért Spanyolországban
nem mentek végbe nagyobb változások ebben a korszakban, viszont egy
sereg reformot vezettek be a törvénykezésben, a közigazgatásban, a
szociálpolitikában és az oktatásban.
Mindennek ellenére sokszor találkozott nehézségekkel a régensnő a nem
igazán stabil belső helyzet miatt. 1886-ban és 1892-ben felkeltek a
republikánusok, de mindkét esetben sikerült leverni őket. Mária Krisztina
jóságos és jámbor uralkodónak mutatkozott: a lázadók vezéreinek halálos
ítéletét börtönbüntetésre változtatta. Ezzel sok szimpatizánst szerzett, és
amennyire lehetett, enyhítette a feszültséget. Azt azonban nem tudta
megakadályozni, hogy 1897-ben Cánovas del Castillo miniszterelnök egy
anarchista merényletének áldozatául essen.
A külpolitikában a régensnő mindjárt uralkodása kezdetén
összeütközésbe került Németországgal a Karolina-szigetek birtoklása miatt,
ezt a konfliktust azonban sikerült elsimítani. 1899-ben azután 17 millió
márkáért eladta nekik a szigetcsoportot a Mariana-szigetekkel együtt.
Kevesebb szerencséje volt Kubával. A kubaiak 1898-as felkelése, melyet az
Egyesült Államok támogatott, kilátástalan háborúba sodorta
Spanyolországot, melyben végül nemcsak Kubát veszítette cl, hanem
Puerto Ricót, Guamot és a Fülöp-szigeteket is. A spanyol társadalmat
sokkolta gyarmatbirodalma elvesztése, és ez volt Mária Krisztina
uralkodásának mélypontja. De ugyanekkor jelentkezett az „1898-as
nemzedék”, középpontjában a filozófus Ortega y Gassettel és Miguel
Unamunóval, továbbá az író Azorinnal és Angel Ganivettel, akiknek
működése megújulást hozott az ország szellemi és kulturális életébe.
Alfonzot 1902. május 17-én nagykorúvá nyilvánították. Mária Krisztina
egy nappal előbb a következő levelet juttatta cl a corteznek: „A mai napon
visszaadom régensi megbízatásomat, amelyet váratlan megözvegyülésem és
a legnagyobb gyász pillanatában ruházott rám az alkotmány. A spanyol
népnek szívből jövő köszönetemet fejezem ki azért a szeretetért és hűségért,
amelyet ezen idő alatt mindig és mindenben tanúsított irántam. (…) Most,
amikor a fiam nevében eddig gyakorolt hatalmat átadom XIII. Alfonz
királynak, bízom abban, hogy Spanyolország egész népe melléje áll, ezzel
is kinyilvánítva bizalmát, és megadja neki a szükséges erőt ahhoz, hogy
beváltsa az iránta táplált reményeket.”
Mária Krisztina a gyarmatok elvesztése ellenére – amiről személyesen
nem tehetett – jó munkát végzett. Olyan országot adott át a fiának,
amelyben ugyan sok probléma adódott, de a nép többsége hűséges maradt
uralkodójához. A fiatal király ezért mindig hálás volt az anyjának, és
tisztelettel tekintett föl rá. Maga Mária Krisztina a fiával életének első
napjától fogva királyként bánt. Még öreg korában is mindig egy kis
meghajlással kért tőle engedélyt a távozásra.
Új szakasz kezdődött Habsburg Mária Krisztina életében. Nehogy azt a
gyanút keltse, hogy befolyásolni akarja a királyt, azonnal visszavonult
minden nyilvános szerepléstől. Büszkén tekintett a fiára, aki nagy
népszerűségnek örvendett. Az élet azonban még sok keserűséget tartogatott
neki. 1904 októberében idősebbik lánya, Maria de las Mercedes, aki 1901-
ben Bourbon-Szicíliai Károlyhoz ment férjhez, belehalt harmadik
gyermekének megszülésébe. A kisebbik lány, Maria Teresa (akiből bajor
hercegné lett) sem élte túl negyedik gyermekének világra hozatalát.
1905. május 31-én Mária Krisztina olyan hírt kapott, amely halálra
ijesztette: a fia ellen, aki hivatalos látogatáson volt Franciaországban,
merényletet követtek el, amikor Loubet köztársasági elnökkel együtt
távozott a párizsi operaházból. Szerencsére Alfonz sértetlen maradt.
Nyilván megörökölte az apja hidegvérét, mert az előre megtervezett
program szerint másnap továbbutazott Londonba.
Londonban először VII. Edwarddal találkozott, aki az anyját, Viktória
királynőt követte a trónon. Ekkor ismerkedett meg az angol király
unokahúgával, Battenberg Viktória Eugéniával, akit családi körben csak
Enának hívtak. Szerelem volt az első pillantásra, mert Alfonz, anyja
ellenvetései ellenére – aki szívesebben látta volna menyeként a saját
unokahúgát, Frigyes főherceg leányát, Mária Gabriellát –, eltökélte magát,
hogy csakis Enát veszi feleségül. Mária Krisztina nagyon óvatosan
fogalmazta meg az aggályait, amelyek nem a kiválasztott személy, hanem
az esetleges végzetes örökség ellen szóltak, Ena rokonai között ugyanis
feltűnően sokan szenvedtek vérzékenységben. (A legismertebb közülük az
orosz trónörökös, Alekszej, akinek a nagyanyja, Alice és Ena anyja,
Beatrice édestestvérek voltak.) Fönnállt tehát a veszély, hogy Ena magával
hozza ezt a félelmetes betegséget a spanyol királyi házba. XIII. Alfonz is
tisztában volt ezzel a kockázattal, de olyan szerelmes volt Enába, hogy ezt
is vállalta: ha Isten úgy akarja, valamelyik gyermekük beteg lesz.
Pontosan egy évvel a párizsi merénylet után, 1906. május 31-én zajlott
le Madridban a húszéves király és az egy évvel fiatalabb Battenberg lány
esküvője. Amikor a templomból a palotába hajtattak, egy merénylő bombát
dobott a hintóra, és csak egy hajszállal tévesztette el az ifjú párt. A nézők
közül azonban, akik nagy számban gyűltek össze az útvonal mentén, hogy
megélje nézzék őket, többen áldozatul estek. A babonára hajlamos emberek
rossz ómennek tekintették a „véres esküvőt”. És igazuk lett. A királyi pár
első fia, Alfonz hemofíliás volt, a második, Jaime, süketnéma, a legkisebb,
Gonzales szintén vérzékenységben szenvedeti. Ő 1934-ben a Wörthi-tó
melletti Kumpensdorf-ban autóbalesetet szenvedett, és azonnal elvérzett.
Csak a két lány, Beatriz és Maria Cristina, valamint az 1913-ban született
Juan – a mostani király János Károly apja – volt egészséges.
Mária Krisztina az osztrák rokonság miatt is aggódhatott. Kitört az I.
világháború. XIII. Alfonz ugyan meg tudta őrizni Spanyolország
semlegességét ebben a vérzivatarban, s megóvta népét a háború
nyomorúságától, de az anyakirálynőnek nem volt könnyű pártatlannak
maradnia. Habsburg lévén, a szíve Ausztriáért dobogott, angol menye
viszont érthető módon a szövetségesekkel rokonszenvezett, és ez
alkalmanként feszültséget okozott a két nő között.
Az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése után Mária Krisztina gyakran
utazott Svájcba, hogy meglátogassa ott élő száműzött rokonait. Zita
királynét férje halála után Spanyolország fogadta be; az El Pardo-palotában
hozta világra 1922. május 22-én legkisebb gyermekét, Erzsébet Saroltát.
XIII. Alfonz, akinek ereiben Habsburg-vér is folyt, nem törődött Anglia
ellenvetéseivel, és Zita és gyermekei rendelkezésére bocsátott egy házat a
baszk tengerparton, ahol 1929-ig élt a család, mielőtt áttelepült Belgiumba.
Spanyolország tehát megmenekült a háborútól, a társadalmi ellentétek
azonban ettől nem lettek kisebbek. Sztrájkok, merényletek, garázda
cselekmények rázták meg az országot. Polgárháborús viszonyok alakultak
ki, melyekkel szemben a király tehetetlennek bizonyult. 1923
szeptemberében, Primo de Rivera tábornok katonai puccsot hajtott végre. A
hét évig tartó diktatúra alatt Spanyolországnak még a világgazdasági válság
hatásait is el kellett szenvednie. Alfonz pedig apránként eljátszotta népének
bizalmát. 1931 áprilisában családjával együtt száműzték Franciaországba.
Mária Krisztinát, megóvta a sors attól, hogy meg kelljen élnie fia
szégyenteljes lemondását. 1929. február 6-án álmában érte a halál.
 Irodalom

Adalbert v. Bayern: Maria Anna von Neuburg, Königin von Spanien,

München, .1929.
Adlcrsleld, Euphemia Gräfin v.: Elisabeth Christine, Königin v.
Preußen, Berlin, 1908.
Alarcón, Benito Juan: Maria Cristina de Habsburgo, Madrid, 1960.
Alonso, Aurelio Marlin: 16 anos de regencia, Barcelona, 1914.
Anclics, 1 lellmut: Die Frauen der Habsburger, Wien. 1985
Arncth, Alfred Riller v. (Hg): Briefe der Kaeiserin Maria Theresia an
ihre Kinder und Freunde, Wien, 1881. 4 Bde. Aronson, Theo: The Coburgs
of lielgium, London, 1969. ders.: Royal Vendetta. The spanish Crown 1829-
1965, Indianapolis, 1966. Bitssenne, Marthc: i.a vie tragique, d’une. reine
d’Espagne, Marie-Louise de Bour-bon, niece Louis XIV, Paris. 1939,
Bcales, Derek: Joseph ¡I. in the shadow oj Maria Theresia, Bd. I,
Cambridge, 1987. Bruce, Marie Louise: Anne Boleyn, New York, 1972.
Burns, E. Bradford: A History ofBrazil, New York, 1970. Campos y
Fernandez de Sevilla, F. Javier (Hg.): Maria Cristina de l ¡absbu rgo y la
Regencia (1885-1902), Madrid, 1994. Coburg, Louise, Princessin von:
Throne, die ich stürzen sah, Wien, 1926. Cortés Cavanillas, Julian:
AlfonsoXII, el rey romántico, Madrid, 194V ders.: Alfonso XIII. Vida,
confesiones y muerte, Barcelona, 1966. Davies, R. Trevor: Spain in decline
1621-1700, London, 1957. Emerson, Barbara: Leopold ¡I of the Belgains,
Kingof Colonialism, London, L979 Eulalia, Inlantin v. Spanien: An Europas
Fürstenhöfen. Lebenserinnerungen,
Suttgart, 1936. Ferrer, Eusebio: Cuando reinar es un deber, Barcelona,
1994 Fejtö, Francois: Joseph IL, München, 1987
Fink, Humbert: Joseph IL, Kaiser, König und Reformer, Düsseldorf,
1990. Fisas, Carlos: Historias de. las reinas de. España, Barcelona, 1990.
Florez de Stein, Enrique: Memorias de las reinas de España, 2 Bde.,
Madrid, 1959.
Fräser, Antonia: Die sechs Frauen Heinrichs VÍÍL, München, 1994.
Gaxoltc, Pierre: Friedrich der Große, Berlin, 1974. Gervais, Otto R.: Die
Frauen um Friedrich den Großen, Salzburg, 1986. Gonzales Cremona, Juan
Manuel: Soberanas de \a Casa de Aistria, Barcelona, 1987.
Gooch, George P.: Friedrich derGroße, Göttingen, 1951.
Gutkas, Karl: Kaiser Joseph IL, Darmstadt, 1989.
Hamann, Brigitte: Rudolf. Kronprinz und Rebell, Wien, 1982.
dies.: Die Habsburger. Ein biographisches Lexikon, Wien, 1988.
Jacob, Ernst Gerhard: Grundzüge der Geschichte Purtugals, Darmstadt,
1969.
Jacubs, Eberhard: Heim ich VIII. in Augenzeugenberichten, Düsseldorf,
1969.
Jaequenet, Jean-Louis: Les Bourbons d’Espagne.Lausanne, 1968.
Khevenhüllcr-Metsch, Fürst Johann Josef: Tagebücher. Aus der Zeit
Maria Theresias, Bd. 7, Wien, 1917.
Kienzl, Florian: Kaiser von Brasilien. Herrschaft und Sturz Pedros L,
Berlin, 1952.
Lónyay, Carl Graf: Rudolf. The tragedy of Mayerling, New York, 1949.
Florea, Carmen: Isabel II y su tiempo, Alcoy, 1956.
Margará, lsabel: La vida y la época de Alfonso XII, Barcelona, 1999.
María Cristina de Habsburgo-Forena, Estudios sobre la Regencia (1885-
7902), Madrid, 1992.
Maura, Gabriel Hzg, v.: Vida y Reinado de Carlos II, 3 Bde., Madrid,
1942. Mitis, Oskar: Deis Leben des Kronprinzen Rudoll, Wien, 1971. Nada,
John: Charles the Bewitched, London, 1963. Nelson, Walter Henry: Die
Hohenzollern, München, 1972 Nöhbaucr, Hans: Die Wittelsbacher. Eine
europäische Dynastie, München, 1979. Oberacker, Karl FF: Leopoldine,
Llabsburgs Kaiserin von Brasilien, Wien, 1988. Obry, Olga: Grüner
Purpur. Brasiliens erste Kaiserin, Erzherzogin Leopoldine, Wien, 1958.
Ortega Rubio, Juan: Historia de la regencia de Maria Cristina de.
Habsburgo, Madrid, 1905.
Pangels, Charlotte: Königskinder im Rokoko. Die Geschwister Friedrichs
des Großen,
München, 1978. Petrie, Charles: King Alfonso XM., London, 1963.
Pfandl, Ludwig: Karl 11. Das Linde der spamischen Machstellung in
Europa, München, 1940.
Pilar, Prinzessin v. Bayern u. Chapman-Fluston, Dcsmond: Don Alfonso
X1IF,
 Fondón, 1931. Polnay, Peter de: A Queen of Spain. Isabel II, Fondón,
1962. Poseck, Ernst: Die Kronprinzessin. Elisabeth Christine, Gemahlin
Friedrichs desGroßen, Berlin, 1940. Prantner, Johanna: Kaiserin
Leopoldine von Brasilien, Wien, 1974
Puga, Maria Teresa: Alfonso XIII, Barcelona, 1997.
Puttkamer, Annemarie: Constance. Ein Lebensbild der Königin
Elisabeth Christine,
Gemahlin Friedrichs des Großen, Mainz, 7951. Radziwill, Catherine
Prinzessin: The Royal Marriage Market ofEurope, London, 1915.
Rall, Hans u. Marga: Die Wittelsbacher in Lebensbildern, Graz, 1986.
Reger Karl Heinz: Bayerns verkaufte Prinzessinnen, Pfaffenhofen, 1966
Reguero y Sanfeliu, Jaime Eduardo: AlfonsoXIl, Barcelona, 1959. Ridley,
Jasper: Heinrich VIII., Zürich, 1990.
Sagarra y Castellamau, Fernando de: Unagran reina, Maria Crisüna de
Habsburgo, Madrid, 1980
Savage, Henry: Love [etters of Henry VIII, Fondon, 1949.
Schiel, Irmgard: Stephanie. Kronprinzessin im Schatten von Mayerling,
Stuttgart, 1978.
Sencourt Roben: King Aljonso, Fondon, 1942
Smith, I .aecy Baldwin: A Tudor Tragedy. The Life and Times oj
Catherine Howard, London, 1961.
Stephanie, Fürstin Lónyay: Ich sollte Kaiserin werden, Leipzig, 1935.
Stockhausen, Juliane: Im Schatten der Hofburg, Heidelberg, 1952.
Tamussino, Ursula: Isabella von Parma, Gemahlin Josephs IL, Wien, 1989.
Taxonera, Luciano de: Felipe V. Fundador de una dinaslia, Barcelona,
1942. Vallonon, Henry: Maria Theresia. Die Frau, die ein Weltreich
regierte, Wien, 1990. ders.: Alphonse XIII., Paris, 1943.
Venohr, Wollgang: Fridericus Rex, Bergisch-Gladbach, 1985 Vcrcors:
Anna Boleyn. 40 entscheidende Monate in Englands Geschichte, Augsburg,
1995.
Williams, Neville: Henry VIII, London, 1971.
Wolf, Adam: Ans dem Hofleben Maria Theresias, Wien, 1858.
Wöllling, Leopold: Als ich Erzherzog war, Wien, 1988.
Wurm, Sylvia: Die Ehen Josephs IL In: Katalog zur NÖ
Landesausstellung, Melk, 1980.
 Tartalom
Előszó

Válás a vérpadon. Boleyn Anna és Howard Katalin, VIII. Henrik angol

király feleségei

Haláltánc és boszorkányhit. Orléans-i Mária Lujza és Pfalz-Neuburgi

Mária Anna, II. Károly spanyol király hitvesei

„Inkább a legocsmányabb berlini szajhát…!” Braunschweigi Erzsébet

Krisztina és a porosz II. Frigyes

„Az állam áldozata” Pármai Izabella és Bajorországi Jozefa: II. József két
felesége

„Halld meg az áldozat sikolyát!” Habsburg Leopoldina és I. Pedro,

Brazília császára

„A halála megszabadított…” Stefánia belga királylány és Rudolf

trónörökös

A második választott. Habsburg Mária Krisztina és XII. Alfonz spanyol

király

Családfák

Felhasznált irodalom