Pam Godwin

…Összetörted a szívem, majd…

  
 
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Pam Godwin: Two is a Lie (Tangled Lies #2), 2017

Copyright © 2017. Two is a Lie by Pam Godwin.

Published by arrangement with Bookcase Literary Agency.
The moral rights of the author have been asserted.

Fordította: Goitein Zsófia

Hungarian translation © Goitein Zsófia

Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

További grafikai munka: Németh Renáta
Szerkesztette: Kónya Orsolya
Korrektor: Drabon Zoltánné
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2020

Felelős kiadó: Nagypál Viktor
Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu www.alomgyar.hu www.facebook.com/alomgyar
instagram.com/alomgyarkiado

ISBN: 978-615-601-394-1
 első fejezet

Szóhoz sem jutok.

Megfagy a vér az ereimben.
Úgy érzem, mintha fojtogatna a hajnali köd. A félhomály eltakarja a
halvány napfényt, és a maradék kapcsolatom is megszűnik a valósággal.
Kizárt, hogy az életem két, teljesen különálló pontja összeérjen.
A múltam néhány lépésre tőlem, akár egy látomás a földön túlról.
Cole. Az első szerelmem. A legnagyobb veszteségem.
A második lehetőségem épp mellettem áll. A felsőteste csupasz, az
arckifejezése üres.
Trace. Ő lett volna az új kezdet. A jövőm.
Sötét haj kontra szőke, barna szempár a kékkel szemben. Cole és Trace
akarva sem különbözhetnének jobban. A testtartásuk és az arcukra kiült
érzelem viszont ugyanolyan. Félelem, fájdalom, szenvedély, elszántság, és
legfőképp mérhetetlen gyűlölet árad belőlük egymás felé. A kettőjük közt
lévő feszültségtől megfagy a levegő.
Szorosan összekulcsolom a kezem, és próbálom visszatartani a
könnyeimet.
Cole életben van.
Trace tudta, hogy jó eséllyel visszatér.
Úgy néznek ki, mint akik nemsokára kinyírják egymást.
Úgy dobog a szívem, hogy mindjárt kiugrik a helyéből. Egyszerre fáj
és lüktet mindenem. Talán sokkot kaptam a döbbenettől, mert érzem, hogy
az ájulás szélén vagyok.
Úgy néznek rám, mintha tőlem várnák a megoldást. Küldjem el őket?
Kapjak idegösszeomlást? Szúrjam le őket a konyhakéssel? Mindegyik
előfordulhat. De először muszáj összeszednem magam, és választ kell
kapnom a kérdéseimre.
Folyamatosan kavarognak a gondolataim, és ezer kérdésem lenne, amit
a képükbe ordítanék. Miért tűnt el Cole több mint négy évre? Miért nem
mondta Trace, hogy ismerte Cole-t, és a legjobb haverok voltak? Miért nem
mondta, hogy Cole visszatérhet?
– Most tegyétek félre a hatalmas egótokat, és nyögjétek ki az
igazságot! – mondom végül, és elindulok a ház felé. Alig kapok levegőt,
miközben folyamatosan próbálom összeszedni a gondolataimat. Aztán
megállok Trace előtt. – Ha azóta kajtatsz utánam, hogy Cole elment, akkor
tudod, milyen… – kezdem, aztán elcsuklik a hangom, ezért megköszörülöm
a torkomat. – Tudod, mennyire szenvedtem. Miért nem mondtad, hogy Cole
talán életben van?
– Számos oka volt, amiért nem tehettem – válaszolja Trace, miközben
letörli a vért az ajkáról, miután Cole alaposan behúzott neki. – Főképp
azért, mert azzal kockára teszem az életedet.
– Ez meg mi a frászt jelent? – hirtelen eszembe jut a CIA, a különleges
erők, vagy valami titkos, kormányzati szerv.
– Ez bonyolult – válaszolja Cole. Arrébb húzódik, és kerüli a
szemkontaktust. – Minél kevesebbet tudsz, annál jobb a biztonságod
szempontjából.
– Minél kevesebbet tudok… – ismétlem elhaló hangon. – Van
fogalmad róla, milyen az, amikor az ember semmit nem tud? Amikor nem
írtál és nem telefonáltál többet, azt hittem, belehalok. Aztán megjelent egy
vadidegen férfi, és közölte, hogy meghaltál a robbantásban. Leírhatatlan ez
a fájdalom, Cole. Milliószor kívántam, hogy bárcsak én is meghaltam volna
– válaszolom zihálva, és dühösen letörlöm a könnyeimet, aztán Trace felé
fordulok. – Te pedig szart se mondtál.
– Nem volt konkrét információm. Csak sejtésem volt, és… – kezdi
Trace, de közbevágok.
– De azt tudtad, hogy van rá esély! Van rá esély, hogy…
– Az csak még nagyobb fájdalmat okozott volna – felém hajol,
miközben kőkeményen megfeszíti az állkapcsát. – Tegyük fel, hogy
felrúgom a megállapodást, és elárulom, hogy talán életben van. Az csak hiú
reményt kelt benned, és folyamatosan várakoztál volna. – Kiegyenesedik,
és megmozgatja a vállát. – Mi van, ha tévedek? Ha mondjuk soha nem
bukkan fel? Az mindennél rosszabb lett volna. Márpedig én nem akartam,
hogy még jobban szenvedj.
 – Persze. Mert magadnak akartad – sziszegi Cole, és megint Trace felé
suhint.
– Elég! – ordítom, és kettőjük közé lépek. Cole ellép mellőlem, és a
hajába túr.
– Ha még egyszer megütöd, köztünk mindennek vége! – a torkomra
teszem a kezem, és próbálok mély levegőt venni. –
Megértetted?!
Cole hátat fordít nekem, miközben az egész teste megfeszül.
Aztán lehajtja a fejét, és bólint.
– Igaza van – válaszolja lassan és vontatottan Trace. – Egy évvel
azután, hogy Cole elment, figyeltelek, és rögtön megtetszettél.
Reménytelenül vágyakoztam utánad. Sóvárogtam. Láttam, hogy még
azután is rá vársz, én viszont továbbra is csak messziről csodáltalak. Nem
akartalak becserkészni, és ezt te is tudod, Danni. Ezért hajtottalak el olyan
sokáig.
– Nem kellett volna elhajtanod, ha nem jelentél volna meg az életében,
baszki! – ordítja Cole olyan hangerővel, hogy a vér megfagy az ereimben,
és még a szomszédok is kicsődülnek.
Pont, amikor eljut a tudatomig, hogy a környék minden lakója hall
minket, Virginia átkiabál a kertje végéből:
– Danni?
– Minden rendben, Virginia. – Aztán Cole felé sandítok. – Mégis hogy
a fenébe fogom neki megmagyarázni, hogy visszajöttél? – kérdezem
halkan.
Mit mondok a húgomnak, a szüleimnek, vagy bárki másnak? Lehet,
hogy nem is lesz mellettem olyan sokáig, így felesleges bármit is kitalálni.
Ijedtemben a mellkasomhoz szorítom a kezem.
– Van egy fedősztorim – válaszolja Cole. Felkapja a csomagját az
útról, és elindul a ház felé.
– Egyelőre… inkább ne mondj semmit.
Amikor belép a házba, áthajolok a kerítésen, ami elválasztja Virginia
házát az enyémtől.
 – Mi ez a lárma? – kérdezi az ajtó előtt állva papucsban és virágos
köntösben, ősz hajában rózsaszín csavarókkal.
– Én voltam – válaszolja Trace, aki gyorsan mellém áll, és megfogja a
kerítést. – Jó reggelt, Virginia.
– Nekem ne mondja, hogy jó reggelt, fiatalember! Tudom, hogy nem
maga ordibált! – válaszolja, és botjával Trace felé suhint.
A francba! Semmit nem lát, de a hallása jobb, mint az enyém.
– Megfázott – próbálom menteni a helyzetet. Megragadom Trace
karját, és elhúzom a kerítéstől. – Beviszem, mielőtt még betegebb lesz.
– Nos, jó… Itass vele forró teát, és gargarizáljon sós vízzel –
tanácsolja Virginia, de érezni, hogy nem hisz nekünk.
– Rendben – elengedem Trace kezét, és elindulok az ajtó felé. Ahogy
odaérek, átkarol, és a mellkasához húz.
– Nem hagyom, hogy elmenj.
A szívem kalapál, kezemet az övére csúsztatom. Nagyon szeretem, de
most becsapva és megalázva érzem magam. Ezer kérdésem lenne, amire
választ várok.
– Szörnyű volt látni, hogy két évig gyászolsz – mondja, és a tarkómra
hajtja a fejét. – De nem akartalak áltatni anélkül, hogy biztosan tudnám,
Cole visszatér. Látnom kellett, hogy kezdesz magadhoz térni.
Melegség járja át a szívemet. Többek között ez is oka volt, hogy
beleszerettem. Folyamatosan éreztem, hogy törődik velem. De…
– Eljegyeztél, holott tudtad, hogy még visszatérhet. Mégis mit
gondoltál, mi fog történni?
– Eljegyzés ide vagy oda, teljesen egyértelmű, hogy mi van kettőnk
között – válaszolja, és megsimogatja az arcomat. – Amikor azt mondtad,
szeretsz, minden megváltozott.
Farkasszemet nézünk egymással. Valahányszor meglátom ezt az igéző,
kék szempárt, megszűnik körülöttem a világ. Ilyenkor tudom, hol a helyem,
és azt, hogy ez a bizonyosság minden küzdelmet megér.
Nem értem a szerelem törvényét, csak azt érzem, hogy fogva tart,
rabul ejt, összetör, elűz, aztán ismét visszacsal. Mohóvá tesz. Ahogy Trace
is.
– Úgy érzem, átvertetek, Trace. Mindketten. Nem tudom, mit
gondoljak a szándékaitokról, és fogalmam sincs, mi áll a háttérben. Cole-
nak nyilván megvolt az oka, hogy eltűnjön, miközben halottnak tettette
magát.
– A lehető legjobb oka volt rá – mondja nyersen Trace, aztán a vállam
fölött a zárt ajtóra néz. – Meg akart védeni, és ez volt az egyetlen ok, amiért
távol maradt.
Hátralépek, és félek bemenni a válaszért. Trace még erősebben fogja
az arcomat.
– Nem adom fel. Soha nem távozom az életedből – jelenti ki, és
megrogyasztja a térdét, hogy tekintetünk egy magasságban legyen.
Csak bólogatni tudok. A kijelentés egyszerre ijesztő és felemelő.
Mivel Cole nem halt meg, most két férfival jegyeztem el magam? Mi
van, ha egyiküknek sem tudok megbocsátani? Mi van, ha végül mindkettőt
elveszítem?
Felgyorsul a szívverésem, és lüktet az ereimben a vér. Mit tegyek?
Mély levegő. Cole rengeteg válasszal tartozik. Több, mint négy éve itt
hagyott, ezért nagyon nyomós indok kell, hogy ezt elfogadjam, és
helyreálljon a régi rend.
Amikor kinyitom a hátsó ajtót, látom, hogy Cole nincs a
táncstúdióban. Reszketek a félelemtől, míg a konyhába érek. Még ott sem
látom, de tudom, hogy errefelé kell lennie. A házamban. Az otthonunkban,
ahová annyi közös emlék fűz. A bejárati ajtó előtt találkoztunk. A verandán
köszöntem el tőle. Ezek között a falak között gyászoltam évekig. Még
mindig képtelen vagyok felfogni, hogy visszatért.
Megállok a kávéfőzőnél, és tudom, hogy rengeteg koffeinre lesz
szükségem a beszélgetésünkhöz.
– Elejtettem a csészémet az úton – jelentem ki tompán.
– Később majd összetakarítom – mondja Trace, aztán elővesz három
csészét.
– Cole…
 – Úgy issza a kávét, ahogy te – jelenti ki Trace üres arckifejezéssel,
ami tökéletesen illik a hanghordozásához. – Tejszínnel, cukor nélkül.
– Ne csináld! – mondom, és megfogom kőkemény alkarját. – Amikor
megismertelek, ki nem állhattam, hogy olyan tartózkodó vagy. Nem
akarom, hogy megint az legyél.
– Csak próbálom magam összeszedni, Danni. – Megfogja a mosogató
szélét, és kinéz a konyhaablakon. – Az utóbbi félévben meggyőztem
magam, hogy Cole halott. Mindennél jobban reméltem, hogy nem
kényszerülsz olyan helyzetbe, mint a mostani.
Gondolom, arra céloz, hogy nem kéne választanom kettőjük közül.
Márpedig két hónapja pontosan ő tette fel a bűvös kérdést.
Ha Cole most itt lenne, mit tennél? Elküldenél, hogy vele lehess?
Akkor Trace-t választottam. Ő volt a jövőm. De akkor még nem
tudtam, hogy Cole-lal is tervezhetek.
– Megcsinálom a kávét – jelenti ki Trace, majd kihúzza magát, és a
feladatra összpontosít. – Úgyhogy lesz időd beszélni Cole-lal. Tudom, hogy
most erre van szükséged, és bízom benned.
Ez utóbbit olyan gyengéden mondja, hogy nem érzem nyomát a
keserűségnek vagy a neheztelésnek. Tudom, hogy szeretné megkönnyíteni a
dolgomat.
– Köszönöm.
Mögé állok, és legszívesebben megpuszilnám a csupasz hátát, de
teljesen össze vagyok zavarodva.
Nem tudom, mi lesz velünk, de nem akarok folyamatosan aggódni,
rágódni, és úgy érezni magam, mint most.
Az előszobából az étkezőbe kukkantok, gondolván, hogy ott találom
Cole-t a motorjával, amit évekkel ezelőtt otthagyott. De ott sincs. Ezek után
a hálószoba felé veszem az irányt, és megállok a küszöbnél.
Háttal áll nekem, a szekrényajtóval szemben. Vállának körvonala,
légzésének hangja, és a tudat, hogy életben van, csak egyetlen érzést vált ki
belőlem: boldogságot.
Kicsit átadom magam ennek a szokatlan és ritka érzésnek.
 Mindegy, mi lesz vagy mit tett, örülök, hogy életben van.
Felemeli a kezét, és megfogja az akasztót, amin egykor az ő ruhája
lógott. Aztán végigsimít egy zakón és egy inggalléron, mely egy másik
férfié. Teste megfeszül, aztán remegni kezd.
– A te holmijaid a pincében vannak egy dobozban – mondom, és
belépek a szobába. Megkerülöm az ágyat, és megállok egy karnyújtásra
tőle. – Semmit nem dobtam ki.
Mindkét kezével a szekrényajtóba markol, mintha így akarná magát
megtámasztani.
Összeugrik a gyomrom az idegességtől. Óvatosan végigsimítok a
hátán, és érzem, hogy kiáll a bordája. – Miért vagy ilyen sovány?
– Négy és fél évig nem találtam a szívemet.
Hirtelen feltör minden fájdalmam, és olyan érzésem támad, mintha
feltépték volna az éppen gyógyulni készülő sebeimet.
– Én mindig itt voltam, Cole. Te hol voltál?
– Rejtőzködtem – sóhajtotta. – Figyeltek. Minden lépésemet követték,
és rögzítették. Nem… – leengedi a karját, és ökölbe szorítja a kezét. – Csak
ennyit mondhatok.
– Ennél többet akarok tudni. Olyat mondj, ami számomra is
kézzelfogható. Ki figyelt téged? Kérlek, Cole! Mondj már valamit!
Felém fordul, és átfogja a derekamat. Egy pillanatra rám néz véreres
szemével, aztán a nyakamba fúrja az arcát.
– Mondd, hogy nem veszítettelek el!
 második fejezet

Mondd, hogy nem veszítettelek el!

Cole könyörgése visszhangzik a fejemben. Majd megszakad a szívem.
– Vigyázz, mit mondasz! – válaszolom, és kibontakozom a karjából. –
Én veszítettelek el téged. Továbbléptem. Évekbe telt. Hosszú, keserves,
fájdalmas évekbe, hogy…
– Nem kell elképzelnem, mert ugyanezt éltem át! – Fel-alá járkál a
szobában, zihál, és idegesen a hajába túr. – Soha nem felejtenélek el. Te
vagy a kezdet. A vég. Az átkozott mindörökké. Akkor sem tudnék
továbblépni, ha meghalnál, és a saját szememmel látnám az élettelen
testedet. És abban is biztos vagyok, hogy nem házasodnék össze mással.
Nyers, őszinte szavai jobban fájnak, mintha lekevert volna egy pofont.
Sóhajtok.
– Egyértelmű, hogy te másképp gondolkodsz erről, mint én – jelenti ki,
és a gyűrűmre néz.
Pedig minden tekintetben osztozom a fájdalmán, a bűntudat pedig
újabbakat szül. Nem láttam a holttestét, csak vakon elhittem, hogy távozott
az élők sorából. Ezek után mit kérdezzek?
– Én nem… – kezdem a választ, de a sírás megakaszt.
Hirtelen elhomályosul a látásom. Mielőtt kettőt pislognék, Trace
megragadja Cole-t, és a falhoz szorítja.
– Soha többé ne merj így beszélni vele! – mondja Trace, és még
erősebben a falhoz csapja Cole-t, aki már alig kap levegőt a szorítástól. –
Épp eleget szenvedett.
A tömény tesztoszteronkoncentráció betölti a teret, és megbénít.
Láttam már Trace-t másik emberre támadni, de mindig meglep, hogy ilyen
kimért tud maradni. A düh és a zaklatottság jelét sem mutatja összetűzés
közben.
Cole megmarkolja Trace öklét, és lehunyja a szemét. Teste elernyed,
aztán elhaló hangon megszólal:
– Ne haragudj, Danni – suttogja, és szomorúan rám néz.
 Annak ellenére, hogy hazudott és nem válaszolt a kérdésemre, még
mindig szeretem. De ettől még nem küldöm el Trace-t.
Amikor bólintással jelzem, hogy elfogadtam a bocsánatkérést, Trace
elengedi Cole-t, és hátralép.
Cole még mindig a falnak támaszkodik, lehajtja a fejét, és térdre borul.
Még soha nem láttam ilyen összetörtnek.
Legszívesebben odamennék hozzá, de megálljt parancsolok az
ösztöneimnek. Addig nem foglalok állást, míg nem tudom a teljes
igazságot. Nem, mintha amúgy képes lennék választani. A szívem
mindkettőjüket akarja. De pontosan az átkozott szívem miatt jutottam idáig.
Muszáj az eszemet használnom, hogy megtaláljam a kiutat.
Trace felém nyújtja a kávét, és megpuszilja a fejem búbját.
Megköszönöm, aztán Cole felé fordulok, és a másik két csésze felé
biccentek.
– Trace hozott neked kávét.
Ahogy Trace a szekrényhez lép és felvesz egy pólót, Cole odarohan a
pipereasztalhoz, és üres tekintettel bámul a csészékre.
– Nem tudok kávét inni… – kezdi, miközben a szájához emeli az egyik
csészét – anélkül, hogy eszembe jutna a reggel, amikor először
találkoztunk.
Mosolygok, miközben reszket minden porcikám. Megszűnik valaha a
fájdalom? Egyelőre nem látom, mit tehetnék ez ügyben. Nincs olyan
megoldás, ami boldogsággal végződne mindkettőjük számára, pedig
pontosan azt szeretném, hogy mindenki jól jöjjön ki ebből az egészből.
Trace felveszi a galléros pólót és a farmert, aztán leül az ágy szélére, és
széttett térde közé ejti mindkét kezét. Lehajtja a fejét, ezért nem látom az
arcát, de biztos vagyok benne, hogy hűvös tekintettel végigméri Cole-t.
Ezzel többet mond minden szónál.
A hálószoba nem elég nagy hármunknak, és ahogy telik az idő, egyre
szűkebbnek érzem a teret. Mintha lassan összenyomna. Idegességemben
dobogni kezdek a lábammal.
Át kéne mennünk a nappaliba vagy valami tágasabb helyre.
De nincs az a tágas tér, ahol minden nézeteltérésünk elférne.
 Lerúgom a papucsomat, és felmászom az ágyra. A fejtámlának dőlök,
a hüvelykujjam körmét rágom, a kapucnis felsőm zsinórját birizgálom,
kortyolok párat a kávéból, és várom, hogy valamelyikük megszólaljon.
Továbbra is csend.
Kínos, terhes, néma csend.
Nagyot sóhajtok, és keresem Cole tekintetét.
– Mit akarsz csinálni, Cole?
– Harcolok érted – válaszolja, miközben leteszi a csészét.
– Értem? Én csak azt látom, hogy Trace-t bámulod, aki a kollégád és
legjobb barátod, vagy mit tudom én, kicsodád. Én közben itt ülök a sötétben
tapogatózva, mert még mindig nem tudom, hogy hol voltál, és most mi a
frászból élsz.
Hosszú percekig néz rám fel-le ugráló ádámcsutkával.
– Nem mondhatom el, Danni – suttogja fájdalmasan.
– Nem ismerlek – vágom rá.
– De igen. – Mély levegőt vesz, aztán a tenyerébe temeti az öklét. – Te
jobban ismersz, mint bárki ezen a világon.
– Ha szembejönnél velem az utcán, biztos, hogy nem ismernélek fel.
Hová lettek a tetoválásai? Mindig rövid, barna haja volt. Most pedig
olyan hosszú, hogy legalább egy centit takar a füléből, a teteje pedig
sűrűbb. Arcvonásai megkeményedtek, arckifejezése komorabbá vált. Még
mindig jól néz ki, de valahogy más. Mint aki nem egészséges.
– Pocsékul nézel ki – mormolja Trace. – Tudja valaki, hogy
visszatértél az Államokba?
– A kezelőm – válaszolja Cole, majd rám néz. – Tiszta a ház, ugye?
– Makulátlan – vágja rá Trace. Mi a fene?
– Gondolom nem a takarításról beszéltek – mondom, és ránézek a
földön szanaszét heverő szennyesre. – Szóval mit jelent a makulátlan?
Továbbra is egymást nézik, mintha így vitatkoznának. Szavak nélkül
kommunikálnak, és nem akarnak belevonni.
 Figyeltek. Minden lépésemet követték, és rögzítették. Tiszta a ház,
ugye?
– Veszélyt jelent rám nézve a munkád? – kérdezem, és a hideg fut
végig a hátamon, amikor eszembe jut, milyen lazán kezeltem a saját
biztonságomat. – Ezért ragaszkodtatok mindketten ahhoz, hogy zárjam az
ajtókat? És mit értetek az alatt, hogy tiszta a ház? Lehet, hogy
bepoloskázták?
– Minden épeszű ember zárja maga után az ajtót – válaszolja Trace,
miközben rám néz a válla fölött. – Amúgy senki nem tud a kapcsolatodról
Cole-lal.
– Kivéve a kezelőmet – vágja rá Cole, és idegesen a hajába túr.
– Ő jött ide három évvel ezelőtt.
– Robert Wright – mondom, ahogy beugrik az emlék. – Ő mondta,
hogy meghaltál.
– Nem ez a valódi neve, de igen, ő volt. – Cole Trace-re néz. – Ő az
egyetlen, aki hozzáfér a dolgaimhoz.
– Bízol benne?
Keresztbefonom a karomat, és kezdek egyre jobban félni.
– Igen.
– Mesélt neked a velem való találkozásról? – kérdezem elcsukló
hangon, miközben visszaidézem annak a szörnyű napnak az emlékét.
Nem hallom, amikor becsukódik az ajtó, nem érzem magam alatt a
kanapét, és nem érzem a könnyeimet, pedig tudom, hogy patakokban
áradnak. Maga alá temet a keserűség. Testestül- lelkestül felemészt, és nem
marad belőlem más, mint egy remény- és talajvesztett szerencsétlen.
– Nem. Nem mondott rólad semmit – sóhajtja Cole. – Úgy gondolta,
jobb, ha az életben maradásra koncentrálok.
Cole veszélyben volt. Életveszélyben. Rejtőzködnie kellett, nekem
pedig fogalmam nem volt az egészről.
– Mielőtt elmentél, külön rákérdeztem, hogy veszélyben van- e az
életed. Te pedig nevettél, és azt mondtad, hogy nincs.
Lehajtja a fejét, mert képtelen a szemembe nézni.
 – Irakban voltál egyáltalán?
Továbbra sem néz rám, és egy szót sem szól. Trace talán mond
valamit.
– Azt mondtad, együtt dolgoztatok – hol az egyikükre, hol a másikukra
mutatok. – Így lettetek a legjobb barátok?
– Igen – válaszolja Trace, és a matracra térdel, hogy rám nézzen. – Én
voltam a kezelője.
– Még mindig ez a szakzsargon. – Megiszom a kávét, és az
éjjeliszekrényre teszem a csészét. – Nem tudom, mit jelent a kezelő, mert
fogalmam sincs, miből él Cole.
– Engem is köt a titoktartás, ahogy Cole-t, de megpróbálom
elmagyarázni… – kezdi Trace. Megvakarja az állát, mintha gondosan meg
akarná válogatni a szavait. – Mondok egy példát. A fegyverkezelő
határozza meg a célpontot, és ő dönti el, mikor, hogyan, és hová kell lőni.
Fegyver. Azt mondta, ez csak egy példa, de nyilván nem véletlenül
választotta pont ezt. Azt akarja, hogy lássam, milyen komoly dologról van
szó.
– Jó. Szóval te voltál Cole kezelője, és te irányítottad a lövést –
válaszolom, és Trace tekintetét fürkészem, de nem tudok róla olvasni. – És
Cole micsoda? Ő maga a gyilkos?
– Nem. Ne feszegesd a témát, Danni! – vágja rá Cole, és végigsimít az
arcán.
– Embert ölsz?
Lehunyja a szemét, sóhajt egy nagyot, és nem válaszol. Én is sóhajtok,
és dühösen Trace-re nézek.
– Te már visszavonultál a kezelői pozícióból?
– Igen.
– Nem dolgozol a kormánynak, vagy annak, akinek Cole?
– Nem. Én teljesen kiszálltam abból az üzletből. Kaszinóm van, és a
magam ura vagyok.
– És az szerinted teljesen normális, hogy én nem tudhatom, mivel
foglalkozik Cole?
 Kezd olyan érzésem támadni, hogy harapófogóval sem fogom tudni
kicsikarni belőlük a választ.
– Mivel én is érintett voltam a korábbi munkáiban, tudtam… néhány
dologról – válaszolja Trace a homlokát ráncolva. – De a mostani melójáról
semmit nem tudok.
– Kivéve azt, hogy esetleg visszatér. Ezt pontosan tudtad.
– Tudtam, hogy Cole nem az olajkútnál dolgozik, ezért azt is tudtam,
hogy nem halhatott meg a robbantásban. Azt viszont nem tudtam, hogy a
robbantásos történet a tényleges halálának a fedőtörténete-e.
– Kamu – mormolja összeszorított foggal Cole. – Tudod, milyen nehéz
engem megölni. Jól képzett…
– Mindenkit meg lehet ölni – jelenti ki felszegett állal Trace, és Cole-
ra néz. – Úgy vállaltad a küldetést, hogy nem volt ott a szíved. Nem
figyeltél. Máshol járt az agyad. Őszintén szólva meglep, hogy túlélted.
– Mi a fenéről beszél? – kérdezem Cole-t, és összeugrik a gyomrom.
Cole megvakarja a fejét, és Trace-re néz.
– A munkámban nincs helye személyes érintettségnek. Nincs
kapcsolatunk, barátnőnk, vagy…
– Nincs barátnő? Ezek szerint én elvontam a figyelmedet? – kérdezem
riadtan.
– Nem. Épp azért harcoltam olyan keményen, hogy életben maradjak.
Amikor találkoztunk, tudtam, hogy ezt a melót még be kell fejeznem, és túl
kell élnem. Miattad. Hogy aztán kiléphessek. – Aztán hirtelen halkabbra
vált. – Csak egy évig kellett volna, hogy tartson a meló. Egy év, és utána
visszatérhettem volna hozzád, hogy összeházasodjunk. Talán elkezdhettük
volna a családtervezést is.
A gyűrűmre néz, és ökölbe szorítja a kezét. Érzem rajta, hogy
rosszulesik neki a látvány, és összeszorul a szívem.
Ha tényleg egy éven belül visszatért volna, most együtt lennénk.
Akkor Trace nem lépett volna az életembe, és nem szerettem volna bele.
Talán. A lelkem viszont mást mond.
Nyilván pocsék volt arra hazajönnie, hogy Trace és én együtt vagyunk.
Ha ez nem így lenne, akkor is ugyanolyan dühös lennék Cole-ra, de aztán
megbocsátanék, mert szeretem.
De itt van Trace is. Egyetlen porcikám sem bánja, hogy találkoztunk,
és beleszerettem. Miért bánnám? Cole-lal ellentétben ő tényleg mellettem
volt. Ő tanított meg újra mosolyogni, remélni és szeretni. Ez az egész talán
a sors játéka, csak egyelőre nem tudom, hogy áldás vagy átok lesz-e. Csak
egy dolog biztos: előbb-utóbb muszáj meghoznom a döntést.
Elfog a rettegés. Olyan, mintha két szívem lenne, és ki kéne tépnem az
egyiket.
Tudom, hogy pokolian fog fájni.
 harmadik fejezet

Valahányszor meghallom Cole hangját, és mélybarna szemébe nézek,

ösztönösen átkulcsolnám a nyakát. Vágyom az illatára, a közelségére, a
szenvedélyes közeledésére, de legfőképp arra, hogy elfeledtesse velem az
elmúlt négy évet.
Aztán Trace-re nézek. A csodás férfira, aki mellett ma reggel
ébredtem. Szégyellem magam, mert kezdem úgy érezni, mintha egy utolsó
ringyó lennék. Trace olyan áhítattal néz rám, hogy rögtön eszembe jut az
ígéret, miszerint hű leszek hozzá.
De ugyanezt ígértem Cole-nak is, nem igaz?
Ha egyikükkel vagyok, nyilván megcsalom a másikat.
A gondolat is rémisztő. A fejtámlához csúszom, és a mellkasomhoz
húzom a térdem.
Trace azt mondta, Cole-nak nyomós oka volt olyan sokáig eltűnni. Én
viszont csak a történet egy részét hallottam, így nem hibáztathatom Cole-t a
döntéseiért. Ha visszatér az ígért időpontban, talán engem is veszélybe
sodor. Nem tudom, mi történt pontosan, de elhiszem neki, hogy azt tette,
amit kell. Próbált engem biztonságban tudni, és meg is fizetett érte.
Trace ezzel szemben lenyúlta a legjobb barátja nőjét. Felszínesen
nézve ez jókora szemétség. De ismerem Trace-t. Az ösztöneim azt súgják,
hogy nem önző érdekből tette.
Ránézek, és látom, ahogy kifésüli a homlokából az egyik hajfürtjét.
– Miért te szálltál ki a buliból, és nem Cole?
– Ne hívd így, Danni! – kiáltja Cole.
– Mégis mi a frásznak hívjam, ha semmit nem mondtok?!
– Amikor a szüleim meghaltak, jókora összeget hagytak rám – kezdi
Trace, miközben ügyet sem vet Cole-ra.
Bólintok, mert erről már hallottam.
– Nem volt velük kapcsolatom – folytatja, és az ágy szélén ülve a
kezére bámul. – Leginkább a munkám miatt nem tartottuk a kapcsolatot.
Azt szerették volna, hogy vállalatvezető legyek. Én viszont… mást akartam
csinálni. Amikor hirtelen mindkettőjüket elveszítettem…
– Hogyan?
– Autóbalesetben. Attól fogva, hogy meghaltak, már nem kellett
dolgoznom. De nem csak az örökség miatt. Megváltoztak a kilátásaim,
beleértve a kockázatot, amit az addigi munkám miatt vállaltam.
Szívesen kérdeznék, de nem akarom félbeszakítani.
– Nem kifejezetten szerettem ezt a munkát, ezért nem okozott
nehézséget megválni tőle. Nem írtam alá az újabb szerződést. Cole esete
más – Cole-ra néz, aztán ismét rám. – Ez nem az a fajta meló, ahonnan az
ember csak úgy visszavonul. Erre születni kell. Évekig tartó kiképzésen
vesz részt, hogy felkészüljön a feladatra. A munkának él, és ha kell, meghal
érte.
– Hacsak nem történik valami váratlan – mormolja Cole. – Van, akiért
megéri feladni az addigi életet. – Felemeli a fejét, és mélyen a szemembe
néz. – Komolyan gondoltam, amit még az indulás előtt mondtam. Beadtam
a felmondásomat. Nem újítom meg a szerződést.
A szám elé teszem a kezem, és úrrá lesz rajtam a félelemmel kevert
megkönnyebbülés.
– Ha otthagyod a melót, miért nem mondhatod el, hogy mi történt?
– Annyit már tudsz, hogy egy kormányzati ügynökségnek dolgozom.
Cole közelít az ágy felé, letérdel, és a csípőm mellé fekteti az alkarját.
– Ennél többet nem mondhatok. Ha bármiféle titok kiszivárog az üzlettel, a
szervezet működésével vagy a munka természetével kapcsolatban, az a
nemzetbiztonságot veszélyezteti, és akár az életével is fizethet miatta az
ember.
Forog velem a világ. Jóságos ég! Mibe keveredhetett Cole? Vajon
katonai ügy? Tengerészgyalogossági? Vajon CIA-ügynök? Én csak a
moziból és a tévéből hallottam és láttam bármit is a nemzetbiztonságról.
– Van még egy ok – teszi hozzá Trace, és Cole-ra szegezi a tekintetét,
mielőtt ismét a szemembe nézne. – Egyikünk sem akar börtönbe kerülni.
– Tessék? Börtönbe kerültök, ha elmondjátok nekem, hogy mi történt?
 – Igen – válaszolja Cole, és a matracra könyököl. – Olyan vállalatnak
dolgoztunk, amelyik nem létezik. Olyan dolgokat tettünk, amit senki más,
és olyan háborút vívtunk, amiről soha nem fognak hallani. Ha beszélünk,
annak kö…
– Soha nem árulnám el senkinek! – vágok közbe, és kihúzom magam.
– De igen. Ha kihallgatnak. Sokféleképp lehet információhoz jutni.
Nem csak a hazugságvizsgáló létezik. Vannak kifinomultabb módszerek is.
A nemzet ellenségei rendkívül találékonyak, ha kínzásról van szó.
– Kínzásról? – kérdezem riadtan. – Azt mondtad, nem vagyok
veszélyben.
– A legutóbbi melónál valami nagyon rosszul sült el – válaszolja Cole,
miközben Trace-re néz, aztán ismét rám. – Kénytelen voltam három évig
rejtőzködni. Meg kellett változtatnom a külsőmet, a személyiségemet, és
távol kellett maradnom tőled. Biztonságban vagy, mert követtem a
protokollt, és a továbbiakban is így teszek.
Várom, hogy Trace megkérdőjelezze Cole hihetetlennek tűnő meséjét,
de ahogy lehajtja a fejét, érzem, hogy ő is egyetért.
– Valaki meg akart ölni – mondom ki végül.
– Nem csak egyvalaki. Ez a munka természetéből adódik. – Cole csak
mered maga elé, és a matracot bámulja. – Nem kockáztathattam, hogy
kereslek. Még egy árva fényképet sem néztem meg rólad a neten. Trace-szel
sem tarthattam a kapcsolatot, mert az elvezette volna őket hozzád.
Amikor… Amikor bajba kerültem, minden kapcsolatot megszakítottam
veled és Trace-szel. Leszedettem a tetoválásaimat, szemüveget hordtam,
leborotváltam a hajam, és szakállat növesztettem. A férfi, akivé arra a
három évre váltam… – pislog, aztán végre a szemembe néz – messze nem
az volt, akit annak idején megismertél.
Próbálom értelmezni az elhangozottakat.
– Még mindig rejtőzködsz?
– Nem létezem. Csak az álszemélyiségemmel vagyok jelen, és addig
nem jöhetek haza, míg minden akadály el nem hárul.
Rejtőzködés… Álszemélyiség… Fenyegetés… Elhárul…
Úgy érzem, mindjárt elsírom magam.
 – Legalább Cole Hartman az igazi neved?
– Igen, kicsim – válaszolja, aztán hirtelen megfogja, és megszorítja a
kezem. – Csak a munkával kapcsolatban hazudtam neked, és nagyon
sajnálom. Egyszerűen nem volt más választásom.
Annyi kérdés kavarog a fejemben, hogy nem is tudom, melyiket
tegyem fel rögtön.
– Ha különböző név alatt tevékenykedtél, mi volt a cél a
kamurobbantással? Miért nem tudtál csak egyszerűen eltűnni, és kész?
– El kellett hitetnem veled, hogy meghaltam. A saját érdekedben.
– Azt mondtad, biztonságban vagyok.
– Biztonságban voltál. És vagy. Ez csak egy másik biztonsági szűrő.
Ha rólad van szó, nem akarok kockáztatni.
Alig tudok nyelni.
– Csak egy másik biztonsági szűrő?
– Én voltam az első – válaszolja Trace, miközben a kezemet figyeli,
ahogy összekulcsolom Cole-éval. – Ha velem bármi történt volna, és a
tudtom nélkül megkörnyékez valaki az ellenségeim közül, csak azt látták
volna, hogy gyászolsz, és fogalmad sincs, merre van Cole.
– Azt hittem, azért figyelsz, hogy ne randizzak másokkal.
Kihúzom a kezem Cole-éból, és összevont szemöldökkel nézek Trace-
re.
– Azért is – Trace előrehajol, és a combjára támaszkodik.
Valóban sikerült távol tartania tőlem minden férfit. Mindenkit elmart,
kivéve persze saját magát. Ezt mindannyian tudjuk, ezért hirtelen fagyos
légkör támad a helyiségben.
Beleszerettem a férfiba, akit Cole arra kért meg, hogy vigyázzon rám.
Trace megkérte a legjobb barátja menyasszonyának a kezét. Két
férfival járok jegyben.
A ki nem mondott szavak úgy gyűlnek körénk, mint a sötét felhők,
melyekből nemsokára zivatar lesz. Visszafojtom a lélegzetemet, és
remélem, hogy elkerüljük a vihart. De ahogy elnézem Trace testtartását és
hallom Cole ideges légvételét, tudom, hogy ezt nem fogjuk megúszni.
 – Bíztam benned – jelenti ki Cole, és talpra ugrik. Idegességében a
falhoz löki az éjjeliszekrényt. – Ha tudtam volna, hogy rámoccansz, és
belerakod a mocskos farkadat…
– Cole! – kiáltom, és feltérdelek az ágyon. – Ez nem így volt!
– Még soha nem utáltam úgy senkit, mint téged! – vicsorítja Trace
felé. – Miért pont ő? Nekem ő az életem. Az egész szájba vert világom. –
Cole remegő ujjal mutat felém, de továbbra is Trace-re néz. – Nagyon jól
tudod, mit jelent nekem. Bárki mással összejöhettél volna. Miért pont ő
kellett neked?
– Tudod jól – válaszolja Trace kimérten. – Te is tudod, hogy a
szerelem nem kiszámítható. Főleg, ha róla van szó. Nem volt tervezés. Nem
szándékosan szerettem bele. Még véletlenül sem volt a terv része. Őt
szeretni kiváltság. Nem érdemlem meg, de a szerelem nem választás
kérdése.
A szerelem nem választás kérdése.
Pont ezt mondtam Trace-nek jó pár hónappal ezelőtt.
Halványan elmosolyodom, bár semmi okom rá.
Cole nagyot sóhajt, és az egész teste feszül.
– Cole! – kicsit előrébb kúszom az ágyon, hogy helyet adjak neki. –
Kérlek, ülj le!
Leveszi a cipőjét, leül mellém az ágyra, és óvatosan rám néz,
miközben a fejtámlának dől.
Felé fordulok, hogy lássam, keresztbe rakom a lábamat, miközben
Trace-t is szemmel tartom. Muszáj mindkettőjükre figyelnem, ha meg
akarom beszélni ezt az egészet.
– Néhány dolgot be kell vallanom – jelentem ki, és mélyen Cole
szemébe nézek. – És lesz, aminek nem fogsz örülni. De muszáj
elmondanom.
Gondolkodás nélkül közelebb csúszik, és megfogja a kezem.
– Hallgatlak.
Trace megtámasztja az állát az öklével, és ő is figyel. Talán nem
tetszik neki, hogy Cole megfogta a kezem, de ügyesen kordában tartja a
féltékenységét.
Hálás pillantást vetek rá, aztán Cole felé fordulok.
– Fél éve kezdtem randizni. A húgom talált nekem egy fickót. Nem
ismertem, és nem is nagyon érdekelt, ki ez a pasas. Három éve még csak
nem is csókolóztam senkivel, és… Szerettem volna továbblépni. Úgyhogy
megcsókoltam a pasast. Ő letaperolt…
Cole megszorítja a kezem, és az ajkába harap.
– Az, hogy vele aludtam, csak… – felordítok, mert nagyon fáj a
szorítása.
– A francba! – lazít a fogáson, aztán megsimogatja a hüvelykujjával a
kézfejemet. – Folytasd!
– Magányos voltam, Cole – kezdem, és elcsuklik a hangom, miközben
könnyek szöknek a szemembe. – Meghaltál, és én… nagyon hiányoztál. Azt
hittem, enyhül a fájdalmam, ha ágyba bújok valakivel – a végén már alig
tudok megszólalni, mert elfog a sírás. – Kezdtem azt hinni, hogy beteg
vagyok. Mintha mániákusan gyászolnék, és képtelen lennék összeszedni
magam, és…
– Danni! – kezdi Cole. A két keze közé fogja az arcomat, aztán
felemeli az államat, hogy a szemébe nézzek. – Értelek. Nem tudtam
nélküled enni, aludni, és lélegezni. Egyáltalán, élni sem. Nem kell
magyarázkodnod. Minden kilométert és minden másodpercet éreztem, ami
elválaszt minket egymástól. Nagyon sajnálom.
– És… öhm… – megragadom a csuklóját, és nyelek egyet.
Aztán még egyet. – Nem kerestél vigaszt?
– Egy másik nőnél? Dehogy! – válaszolja kikerekedett szemmel, aztán
hangosabban megismétli. – Nem.
A szívem majd kiugrik a helyéről.
– Négy és fél éve nem… nem szexeltél senkivel?
– Csak veled – válaszolja a lehető legkomolyabban.
Miért érzem magam hirtelen olyan furán? Nem kéne meglepődnöm.
Cole hűségéhez nem fér kétség. Én csak… nem mertem reménykedni.
Hűséges volt.
 Én viszont nem.
Ahogy belém hasít a felismerés, szinte alig tudok lélegezni.
Folyamatosan levegő után kapkodok.
Nem voltam hűséges hozzá. Nem voltam hűséges hozzá.
Érzem a verejtékcseppeket a hátamon. Elhomályosul a látásom.
Képtelen vagyok levegőt venni.
Trace közelebb jön, és megfogja a kezem.
– Danni!
– Hagyj neki teret! – vágja rá Cole, és kifésüli a hajtincset az
arcomból. – Lélegezz, kicsim! Mély levegő!
– Jól vagyok – válaszolom, és próbálok lélegezni, nehogy elsírjam
magam. – Csak adjatok egy kis időt.
– Nem a te hibád – mondja Cole egy kicsit félrehúzódva, de nem megy
túl messzire.
– Semmi nem a te hibád – helyesel Trace, és mellém ül. Közelsége, és
testének melege kifejezetten megnyugtató.
– Tudom. De úgy érzem… megöl a szégyen. Olyan, mintha
megcsaltalak volna. Mintha mindkettőtöket megcsalnálak.
– Egyáltalán nem… – nyújtja felém a kezét Cole.
– Szeretem őt, Cole – válaszolom, és megragadom Trace kezét. Cole
elkeseredetten néz ránk. – Őrülten szeretem, és ez még nem minden –
folytatom, aztán Trace felé fordulok. – Ha Cole-ra nézek, újból visszatér az
iránta érzett vágy. Az iránta érzett szerelmem sem fakult. Egy kicsit sem.
Trace állkapcsa megfeszül, és lehunyja a szemét.
– Szóval igen… – szipogom, és az ágytakaróra bámulok. – Össze
vagyok zavarodva, tehetetlennek érzem magam, és bűntudatom van.
Tudom, hogy nem az én hibám, hanem a tiétek. Mindkettőtöké. Ami azt
jelenti, hogy talán még nálam is rosszabbul érzitek magatokat – teszem
hozzá majdnem suttogva.
Mindkettőjük válla megfeszül, fejüket lehajtják, a kezüket pedig
ökölbe szorítják. Kínos, de még nem mondtam el mindent, amit akartam,
ezért folytatom.
 – Amikor randizni kezdtem, Trace megjelent és elkergette a fickót. Így
találkoztunk, és őszintén szólva nem volt kifejezetten barátságos kezdet. –
Trace még mindig a kezemet fogja. Hirtelen a számhoz húzom a kézfejét, és
így suttogom: – Megvette a Bissarát, és…
– Az éttermet, ahol táncolsz? – kapja fel a fejét Cole, és kettőnk közé
néz.
– Igen. Ezzel aztán tényleg magához láncolt.
Mesélek Cole-nak a szerződésről, a nevetséges ellenajánlatomról és az
elképesztő fizetésről, amit kaptam.
Trace felszegi az állát.
– Így tudtalak a legkönnyebben szemmel tartani.
– A kaszinóban lévő kamerák segítségével – válaszolom, amikor
belém hasít a felismerés. – Heti öt napot kellett a kaszinóban dolgoznom.
Azért alkalmazott, hogy ellenőrizni tudja minden lépésemet?
Ez nevetséges. Valamilyen szinten mégis rendes tőle.
Ahogy beugranak az elmúlt hat hónap emlékei, elmesélem Cole-nak,
hogy kezdetben milyen bonyolult és vitákkal teli kapcsolatom volt Trace-
szel. Az intim részleteket átugrom, és arra helyezem a hangsúlyt, hogy
Trace mennyire próbált hárítani, amikor szexre vagy bármiféle közeledésre
került sor.
– Ő volt az egyetlen férfi, aki felkeltette az érdeklődésemet, miután
meghaltál – teszem hozzá, miközben figyelem Cole töprengő arckifejezését.
– Megesküdtem, hogy nem fogok ráhajtani, mert mindig úgy tett, mint aki
egyáltalán nem érdeklődik irántam. De aztán képtelen voltam figyelmen
kívül hagyni az érzéseimet, mert már közel sem volt akkora seggfej, mint
kezdetben.
Halványan elmosolyodom, és látom, hogy Trace szeme felcsillan.
– Nagyon rég éreztem magam boldognak. Trace vitt rá, hogy ismét
tegyek egy próbát.
Cole lehunyja a szemét, aztán nagyot sóhajt, és Trace-re néz.
– Köszönöm. Mármint azt, hogy mellette voltál.
 Ahogy elnézem Cole testtartását, tudom, hogy van még
mondanivalója.
– Szívesen – válaszolja Trace. – Danni nem hazudik. Tényleg
kegyetlenül bántam vele az elején, amit nagyon sajnálok.
A szám felé húzom a kézfejét, és visszagondolok arra, hányszor
bántott meg.
– Most már értem, miért viselkedtél velem úgy.
Cole volt a legjobb barátja. Nem volt a terv része, hogy belém szeret.
Tovább mesélek Trace viselkedéséről. Külön kihangsúlyozom, milyen
sokszor taszított el magától. Aztán felvetem az incidenst Marlóval, és azt is
elmesélem, hogy csalódottságomban felszedtem egy fickót a bárban,
orálisan kielégítettem a kocsiban, de persze az lett a vége, hogy Trace ezt a
fickót is elküldte, méghozzá egy pofon kíséretében.
– Jó ég! – mormolja Cole, és végigsimít az arcán, aztán Trace- re néz.
– Úgy tettél, mint aki egy másik nőt dug? Ez volt a megoldás? Nemcsak
megbántottad Dannit, de egy idegen fickó karjaiba sodortad.
– Te mit csináltál volna? – kérdezi Trace vörös fejjel, miközben
közelebb hajol Cole-hoz. – Összetörtem, és úgy éreztem, hogy mindent
elvesztettem. Szerettem, de nem mondhattam meg neki. És ő is szeretett
engem. Ezek után már nem mondhattam nemet. Fogalmad sincs, milyen ez,
Cole. Neked soha nem kellett elrejtened az érzéseidet Danni elől.
Cole összekulcsolja az ujját a nyaka mögött.
– Megbocsátottál neki, amiért megcsalt, Danni?
– Technikailag nem voltunk együtt, úgyhogy igen. Megbocsátottam. –
Úgy döntöttem, mindent kipakolok az asztalra, ezért abban a percben
kiböktem: – Aznap éjjel Trace és én szeretkeztünk. Az volt az első alkalom.
Cole fájdalmasan felsóhajt.
– Heves, vad, agresszív szex volt. Tele az egymás iránti nehezteléssel.
– A mellkasomra teszem Trace kezét, és biztosra veszem, hogy érzi a
szívverésemet. – Rögtön azután elment. Gondolom miattad, Cole – nézek
Trace-re, mintha választ várnék. – Magad is megdöbbentél, mintha nem
hitted volna, hogy ez megtörténhet.
 – Emésztett a bűntudat Cole miatt. És amiatt, hogy annyi fájdalmat
okoztam neked. Még soha nem éreztem magam olyan semmirekellőnek,
mint akkor.
– A kocsifeljárónál aludtál. Bólint.
– És kaptál egy jókorát Virginiától, aki másnap reggel megütött a
sétabotjával – teszem hozzá majdnem vigyorogva.
Trace ismét bólint.
– Nem kellett volna lefeküdnöd vele – suttogta Cole.
– Neked nem kellett volna összejönnöd vele! – ordítja Trace. – A
munkád tiltja, hogy bármiféle kapcsolatot létesíts, mert ezzel őt is veszélybe
sodrod. De te figyelmen kívül hagytad a szabályt, és összeköltöztél vele.
Eljegyezted. Aztán itt hagytad a fenébe.
– A védelmedre bíztam. Te voltál az egyetlen, akiben megbíztam.
– Ügyeltem a biztonságára – vágja rá Trace, és gyilkos pillantást vet
Cole-ra.
– Igen. Pontosan tudom, hogyan…
– Fogd be! – kiáltom, és érzem, hogy ismét megfagy körülöttünk a
levegő. – Trace! Amikor találkoztam Cole-lal, rögtön borítékolható volt a
közös jövőnk. Azonnal egymásba szerettünk. Kizártnak tűnt, hogy egymás
nélkül folytassuk az életünket. És Cole… – kinyújtom a kezem, hogy
felszegjem Cole állát. – Fél éve hoztam meg a döntést, hogy továbblépek.
Akár Trace-szel, akár mással. Mindenképp találni akartam egy párt.
Úgyhogy dugába dőlt a terved. Azért jobb, hogy olyannal történt mindez,
akiben bízol, és nem egy vadidegennel szűrtem össze a levet, nem igaz?
Cole izmai továbbra is feszültek, de a vonásai némiképp ellágyulnak.
Tudja, hogy igazam van.
– Valamit nem értek… Ha te és Trace a legjobb barátok voltatok, miért
nem mutattad be, mielőtt elmentél?
– Nem tudtam volna beszélni a kapcsolatunkról anélkül, hogy
felmerülne egy csomó kérdés – válaszolja összeráncolt homlokkal Cole.
– Kitalálhattál volna valamit, hogy kivédd a kérdéseimet. Úgy tűnik,
ebben jó vagy.
 – Hazudnom kellett a munkámmal kapcsolatban. Nem akartam még
ezzel kapcsolatban is kamuzni. Ha bemutatom neked, azzal csak görgettem
volna a hazugságokat, mert a barátságom Trace-szel a munkán alapult. A
hazugság újabb hazugságot szült volna. És azt már végképp nem akartam.
– Jó. Értem. Valamelyest. Beszéltetek, amikor már együtt voltunk? –
kérdezem kicsit aggódva.
Cole bólint, Trace pedig helyesel.
– Folyamatosan tartottuk egymással a kapcsolatot. Mindent elmondott.
Mindent? Mielőtt Trace és én hivatalosan is járni kezdtünk, tudtam,
hogy zavarja az eljegyzési gyűrűm látványa. Most már értem, miért. A
gyűrű folyamatosan emlékeztette, hogy én a legjobb barátjához tartozom.
A szeméremajkamon lévő piercinghez is hasonlóképpen viszonyult.
Amikor aznap éjjel megérintette, rögtön visszahúzta a kezét. Pont ezután
láttam őt a bárban azzal a barna hajú nővel az ölében. Mintha tudta volna,
hogy Cole-tól kaptam a piercinget.
– Meséltél neki a piercingemről? – kérdezem Cole-t.
– Igen – válaszolja, miközben Trace-re néz.
– Ezek szerint voltatok olyan közeli barátok, hogy intim részleteket
ossz meg vele a kapcsolatunkról. Ehhez képest én azt sem tudtam, hogy
vannak barátaid.
– Danni! – kezdi Cole, és a térdemre teszi a kezét. – Nagyon saj…
– Ne mentegetőzz! Én… Még át kell gondolnom ezt az egészet.
Cole kezére nézek. Sokkal sötétebb a bőre, mint Trace-nek, aki
továbbra is a kezemet fogja.
– Még mindig nem hiszem el, hogy élsz.
Egyszerűen képtelen vagyok feldolgozni a történteket. Mi lesz most?
Hol fog lakni Cole? Ez volt az ő otthona is. De most már Trace-é is.
Küldjem el mindkettőt? A gondolat is fáj.
Még közel sem vagyok olyan állapotban, hogy döntést hozzak, és
kidolgozzam az akciótervet. Cole váratlan visszatérése még mindig
döbbenettel tölt el. Kicsit hagynom kell leülepedni ezt az egészet, és akkor
talán tisztában leszek az érzéseimmel.
 – Megvan még a ruhád? – kérdezi Cole, mire felkapom a fejem.
– Az menyasszonyi ruha? Bólint.
Összeugrik a gyomrom. Nem mutattam meg neki a ruhát, mert csak az
esküvőn láthatta volna.
– Igen – suttogom.
– Szeretném látni.
 negyedik fejezet

A megtört szív sokféleképpen fájhat. Eljuthat egy olyan mértékig,

hogy szinte megbénítja az embert. Azt hittem, a pokol legsötétebb
bugyrában vagyok, amikor egyedül kellett továbbmennem. De ahogy
elnézem Cole-t, amint a pincében kotorászik a dobozok között a
menyasszonyi ruhát keresve, már tudom, hogy nincs ennél nagyobb kín.
Háttal áll nekem, a fejét lehajtja, és óvatosan megfogja a fehér
anyagot. Nagyot sóhajt, amikor kiemeli a ruhát, és megpróbálja
kiegyengetni a ráncokat.
Gondterhelt sóhajtása aggodalommal tölt el. Vállát leengedi, a padlóra
térdel, én pedig összeszorítom a lábam, nehogy véletlenül odamenjek
hozzá.
Nem akarok többet sírni, de a sajnálkozása még jobban felerősíti a
bűntudatomat. Szívem akár egy vérző, nyitott seb, amit nem lehet
meggyógyítani. Szörnyű nézni, ahogy Cole összeomlik.
Trace fent maradt, bár tudom, hogy legszívesebben velünk tartott
volna. Nem hiszem, hogy a jelenléte visszatartott volna attól, hogy
elinduljak Cole felé. Tudom, hogy meg kell vigasztalnom. Remeg az állam,
és patakokban hull a könnyem.
Mire odaérek hozzá és megsimogatom a hátát, pont ugyanúgy
rázkódik, mint én.
Átkarolja a derekamat, és az ölébe ültet. Olyan erősen szorít magához,
hogy érzem a szívverését.
Legszívesebben széttenném a lábam az ölében, de tudom, hogy már
nincs meg köztünk az intimitásnak az a szintje. Összezárva tartom a térdem,
és a bordájához simulok, miközben szorosan átöleljük egymást.
Még mindig nem engedte el a ruhát. Ahogy a tüllszoknya meglibben,
eszembe jut, vajon tetszik-e neki. Nem kérdezem, mert mindegy. Úgysem
fog ebben a ruhában látni.
– Eltemettem a hamvaidat az esküvőnk napján – mondom könnyek
között.
 – Tudom – sóhajtja a nyakamhoz hajolva, miközben ajka a bőrömhöz
ér. – Aznap ki sem keltem az ágyból. Csak… Próbáltalak elképzelni ebben
a ruhában, és teljesen leittam magam.
Kicsit sem boldogít a tudat, hogy ő is magányos volt, és szenvedett.
– A temetés óta nem jártam a sírodnál. A hamvak… Kié volt? –
kérdezem összevont szemöldökkel.
– Azok csak hamvak. Akkor senkit nem hamvasztottak el helyettem.
Nem tudom, mit válaszoljak, ezért inkább folytatom a
gondolatmenetet.
– Mivel nem rendelkeztél a temetésedről, és nem ismertem a
családodat, csak egy kőoszlopot állítottam neked emlékül a temető közepén.
Szörnyű volt a temetést intézni. Nem akartam emlékezni a napra, és a
neveddel ellátott sírhelyre sem. Ezért nem mentem vissza. Próbáltam
elfelejteni az egészet.
Kezdetben nem volt nehéz, mert a halálod után hónapokig vedeltem az
alkoholt.
– Nagyon sajnálom – mondja szomorúan, aztán ide-oda dülöngél,
mintha fájna egyhelyben ülnie.
A vállára hajtom a fejem, átkarolom, és magamba szívom forró
bőrének illatát.
Jó ismét érezni a közelségét. Borostájának szúró érzése, mély
légzésének hangja, izmainak feszülése némiképp felizgat, és újból könnybe
lábad a szemem.
Eszem azt súgja, gondoljam végig, mennyire ismerem ezt a férfit
valójában. A testem viszont boldog, amiért Cole ilyen közel van hozzám.
Érzem a szívverését. A testem pontosan tudja, ki ez a pasas. Kezdem
felidézni minden porcikáját.
– Én is végigszenvedtem azt az időszakot – félreteszi a ruhát, és
megsimogatja a hajamat. – Amikor megszakítottam veled a kapcsolatot és
eltűntem, senkiben sem bíztam. Nem tudtam, kik az ellenségeim. Ha
rájönnek, ki vagyok valójában…
– Akkor engem is megtalálnak.
 – Igen. Cole Hartmannak nyomós oka volt meghalni, de ezt sajnos
nem árulhatom el. Azonnal meg kellett volna történnie, és minden további
nappal kockáztattam az életedet. Nem tudtam… – megfogja a tarkómat, a
mellkasához szorítja az arcomat, és nagyot sóhajt. – Hónapokig halogattam,
hátha van más megoldás. Ahogy közeledett az esküvő napja, tudtam, hogy
kifutottam az időből. Nem várathattalak az oltár előtt. Azzal végképp
összetöröm a szívedet.
– Tehát ideküldted a „kezelődet”, és neki jutott a feladat, hogy
összetörje a szívemet a halálhíreddel.
– Máskülönben a te halálod is bekövetkezett volna – hátradől, és
megfogja az arcom két oldalát. – Tudom, hogy kénytelen vagy bennem
vakon bízni, de kérlek, hidd el, hogy minden lépésemmel óvni akartalak.
Mindennél jobban féltem attól, hogy bántódásod esik.
– Soha nem tört az életemre senki – válaszolom, és megvonom a
vállam. – Ennyi.
Mélyen a szemembe néz, végigsimít a hajamon, és a fülem mögé tűr
egy tincset.
– Még mindig ugyanolyan szép vagy. Puha ajkak, nagy, kékesszürke
szempár, és ahogy kifejezed magad… Valahányszor rád gondoltam és
magam elé képzeltelek, tudtam, hogy van miért élni. Te adtál reményt. Te
tartottál életben.
– Mesélsz róla? – kérdezem, miközben végigsimítok az arccsontján. –
A meneküléssel töltött évekről? – A fejét csóválja, és szomorúan rám néz. –
Csak egy kicsit. Például, hol aludtál, és kikkel voltál?
– A senki földjén egy koszfészekben. Nem beszéltem a nyelvüket.
– Más nyelvet beszélsz amúgy? – kérdezem döbbenten.
– Unë flas shtatë gjuhë – kicsit ellágyul a hangja, amikor kimondja:
Volim te više nego što misliš.
– Ez… – sóhajtom. – Két különböző nyelv volt? Sóhajt, és homlokon
csókol.
– Milyen nyelvek ezek? – kérdezem elbűvölve. Magával ragad, hogy
idegen nyelven hallom beszélni. – A második olyan olaszos volt.
– No, questo è italiano.
 – Na jó. Ez volt az olasz. Még hány nyelven tudsz?
– Mesélj a tánciskoláról!
– Nem. Én rólad akarok beszélni.
– Danni! – kezdi lassan és komolyan.
Idegesen összeszorítom a térdem, mert tudom, hogy vesztett ügy.
– Még mindig megvan a tánciskola, de már nem tanítok. A kaszinó
majdnem minden időmet lefoglalja, és jól fizet, úgyhogy nincs szükségem
másodállásra.
Átkarol, és megsimogatja az ujjamat.
Bizsereg a testem, mire kicsit megremegek, és ez a hangomon is
érezhető.
– Amikor meghaltál, sok pénzt utaltak a számlámra. Még mind
megvan.
Cole megtakarítása és az életbiztosítás összesen több mint ezer dollár,
én viszont hozzá sem nyúltam. Még a gondolat is fájt.
– A pénz a tiéd – jelenti ki kategorikusan. – Azt akartam, hogy minden
centem a tiéd legyen.
– Nem…
– Majd találok más munkát. Valami biztonságosat, amihez nem kell
utazni. Annyi pénzem nem lesz, mint Trace-nek, de majd gondoskodom
rólad, és…
– Ez meg mit jelentsen? – kérdezem, miközben összeugrik a
gyomrom. – Gondolod, hogy ezért vagyok vele?
– Gazdag. Ez mindent megkönnyít, nem igaz?
Megkönnyít? Most komolyan azt hiszi, hogy könnyű volt ez az egész?
– Ne hárítsd rám a bizonytalanságodat – válaszolom, és felpattanok az
öléből, majd hozzáteszem: – Ismersz, Cole. Pontosan tudod, hogy magasról
teszek a pénzre.
– Nem vagyok bizonytalan…
– Akkor miért mondtad ezt? Miért említetted egyáltalán a pénzt?
 – Mit keresel mellette, Danni? Úgy bánt veled, mint egy rakás szarral.
Jobbat érdemelsz.
– Igen? Mint például téged, ugye? – kérdezek vissza, miközben kis
híján szétrobban a fejem. – Úgy gondolod, hogy olyan embert érdemlek, aki
itt hagy, aztán évekig halottnak tetteti magát?
– A fenébe! – felpattan, és ahogy felém fordítja a fejét, sötét haja a
szemébe hullik. – Figyelj ide…
– Nem. Most te figyelj ide! Az a férfi odafent, akire az életemet bíztad,
megérdemli, hogy szeressem. Jó, időnként igazi seggfej tud lenni, de amúgy
hihetetlenül nagylelkű és oltalmazó. Ráadásul… ő itt van. Gondold végig,
Cole! Beleegyezett, hogy egy évig vigyáz egy nőre, akit még soha nem
látott. Aztán az egy évből négy és fél lett. Nem lett volna kötelessége
tovább vigyázni rám. Nem ismert. Érted tette. Miattad. És nem hátrált ki.
Végig itt volt. Soha nem hagyott el engem – suttogom ez utóbbit. Cole a
mellkasára teszi a kezét. Látszik, milyen összetört, de ennek ellenére
folytatom: – Akkor sem hagyott el, amikor megbántottam, és összejöttem
azzal a fickóval a bárban.
– Alig kapok levegőt, és szinte zihálok a dühtől. Levegő hiányában
pedig alaposan elszédülök. – A kocsifeljárónál aludt, mert nem akart itt
hagyni.
– Nem akartalak elhagyni – kiáltja, miközben az egyik kezét még
mindig a mellkasán tartja, a másikkal pedig bokszol egyet a levegőbe. –
Aznap reggel itt hagyni téged, beülni a taxiba, és látni, ahogy ott állsz a
verandán magányosan és szomorúan… A legnehezebb dolog volt, amit
eddig életemben tettem. Ezt hidd el nekem, Danni! Pedig esküszöm, elég
sok nehézséggel megküzdöttem már.
Sokáig mered rám, aztán összekulcsolja a kezét a szegycsontja előtt,
mintha így akarna távol tartani magától. Vagy csak a szívfájdalmát akarja
enyhíteni.
Talán azt várja, hogy mondjak valamit, ami elűzi a fájdalmát. De én
meg sem szólalok. Annyira reszketek, hogy egy hang nem jön ki a
torkomon.
Mellkasa folyamatosan zihál, és olyan kétségbeesetten néz rám,
mintha kitört volna a harmadik világháború.
 Ahogy körülvesz minket a csend, még jobban reszketek.
Legszívesebben ordítanék. Mindenkit agyonütnék, aki azt mondja, hogy a
szív olyan dolgokat is tud, amiket ésszel nem lehet megmagyarázni. Az én
szívem egy örök vesztes. Azért alkotta a természet, hogy kibabráljon velem.
Méghozzá folyton. Félek. Fogalmam sincs, mi lesz ennek a vége.
– A francba! – suttogja fájdalmasan Cole, és összekulcsolja az ujjait a
tarkóján. – Nem adom fel. Nem akarlak elveszíteni.
– Nézz ránk, Cole! Szánalmasak vagyunk.
– Na és? Persze, nagy szívás lesz – válaszolja, és közelebb jön.
– Nem baj. Majd dolgozunk az ügyön, és megoldjuk. Közben
káromkodunk és veszekszünk, mert ezt csinálják az emberek, ha tényleg
fontos nekik a kapcsolat. Márpedig számomra fontosabb a kettőnk ügye,
mint hinnéd.
Csípőre teszi a kezét, átnéz a vállam fölött, és gyilkos pillantást vet a
hátam mögé.
Megfordulok, és látom, hogy Trace ott áll zsebre tett kézzel a
lépcsőnél. Állát kicsit lehajtja, és összevont szemöldökkel néz ránk.
– Mióta vagy itt? – kérdezem. Furcsa, hogy nem hallottam közeledni.
– Azt mondtad, seggfej, ezért gondoltam, hogy rólam beszélsz –
válaszolja halvány mosollyal a szája szélén.
Ránézek, de egyáltalán nem mosolygok.
– Ha egy kicsit is sejtetted, hogy Cole visszatér, miért jegyeztél el? Ne
beszélj mellé, Trace! Egyenes választ akarok.
– Nem tudtam, hogy vissza akar vonulni.
Tátva marad a szám, és döbbenten nézek Cole-ra.
– Ez igaz?
– Talán nem említettem – válaszolja keresztbefont karral. – Ez nem rá
tartozik.
– Bezzeg a puncipiercingemről beszéltél neki! Pedig az aztán tényleg
nem tartozik rá. De az, hogy otthagyod a melót, amit annak idején együtt
kezdtetek, és amelyre születtél?! Erről talán szólnod kellett volna neki. Nem
gondolod?!
 Cole rám néz, és elsápad. A szája elé teszi a kezét, odamegy a
matrachoz, és leül a szélére. Előrehajol, összekulcsolja a kezét, és árad
belőle a negatív energia.
– Amikor megkértél, hogy vigyázzak rá – kezdi Trace –, azt mondtad,
ez folyamatos lesz.
Ismét Cole-ra nézek. – Hazudtál nekem?
Olyan gyorsan ver a szívem, hogy attól félek, mindjárt szívrohamot
kapok. Próbálok lélegezni, hogy csillapítsam a heves szívdobogást.
– Azt mondtad…
– Tudom, mit mondtam – vágja rá kategorikusan. – Nem volt könnyű
döntés. A munka az életem része. Tudom, hogy megérted. Ez olyan, mintha
neked azt mondanák, hogy mától nem táncolhatsz többet.
– Abba beleroppannék.
– Pontosan. De amikor azt mondtam neked, hogy elmegyek egy évre,
tudtam, hogy ez az utolsó küldetés. A munkám veszélyes rád nézve.
Elválaszt minket egymástól – mondja a padlót bámulva, aztán halkabban
folytatja. – Amikor láttam, milyen hosszú idő és mekkora távolság állt
közénk, már tudtam, hogy nem lett volna nehéz feladni a munkámat.
Megtettem. Ahogy visszatértem az Államokba, kiléptem.
Hagyja, hogy kicsit emésszem a hallottakat, aztán vágyakozva rám
néz.
Semmi mást nem hallani a pincében, csak a sóhajtásainkat, és az óra
ketyegését. Még csak reggel nyolc, de az utóbbi két óra nagyon megviselt.
Még az ágyban kéne lennem Trace-szel, és az esküvői terveket kéne
szőnünk.
Hüvelykujjammal megérintem az eljegyzési gyűrűmet. Trace tudta,
hogy Cole visszatérhet. Gondolom azt hitte, hogy utána megint munkába
áll, engem pedig itt hagy. Aztán újra. És újra. Ahogy ezt végiggondolom,
hirtelen belém hasít a felismerés.
– Nem akartad, hogy egyedül legyek – mondom, és felnézek Trace-re,
aki aggódva figyel.
– Beléd szerettem, Danni. Ezzel pedig felelősség jár. A te boldogságod
és biztonságod felülírta a Cole-hoz való hűségemet. Rájöttem, hogy
mindennél és mindenkinél fontosabb vagy nekem. Ettől a perctől kezdve
kiváltságnak éreztem, hogy vigyázhatok rád.
– Magadhoz kötöttél.
– Nem. Magamat kötöttem hozzád. Elköteleződtem irántad. – Cole-ra
néz, aztán ismét rám. – Sajnálom, hogy a legjobb barátomhoz tartozol, de
egy percig sem bánom az érzéseimet.
Cole felpattan.
– Mi lett volna, ha nem jegyzed el, hanem megvárod, míg visszatérek?
Ő dönti el, hogy kivel éli az életét, és neki kell választania, miután
megtudja, mi a helyzet.
– Adtam neki választási lehetőséget – vágja rá Trace, és kihúzza
magát. – Engem választott.
– Mert azt hitte, hogy meghaltam! – ordítja Cole, mire összerezzenek.
– Ezt soha nem bocsátom meg, te utolsó szemétláda! Elvetted tőle a
választás lehetőségét, és…
– Mindenkinek van választási lehetősége. Itt, és most – válaszolom, és
kettőjük közé lépek, miközben a szívem majd kiugrik a helyéről. – Cole!
Visszatérhetsz a munkádhoz. Ha annyira fontos neked, akkor ez a te utad.
Fájni fog, de túlélem. Miután úgy tudtam, meghaltál, nem fog jobban
összetörni a tény, hogy kisétálsz az életemből.
– Soha többet nem megyek sehová – válaszolja csípőre tett kézzel.
Úgy néz rám, mint egy eszelős, miközben érzem a tekintetén az
elszántságot.
Megkönnyebbülök. Ezek szerint van esély rá, hogy tényleg visszatér
az életembe. Ha még egyszer elveszítem, azt garantáltan nem élem túl.
Trace felé fordulok.
– Tudtad, hogy visszatér. Mi volt a terved arra az esetre?
– Nem volt tervem – válaszolja Trace hátratett kézzel, halálos
nyugalommal.
Értékelem a visszafogottságát. Ha mindketten forrófejűek lennének,
akkor vérontás lenne a vége. De minden férfi másképp harcol. Nem
becsülöm alá Trace képességeit. Ha eljön az ideje, biztos, hogy keményen
fog küzdeni.
 Cole megkerül, hangosan felhorkant, és így szól:
– Ha azt hitted, hogy meghátrálok, és hagyom, hogy…
– Tudtam, hogy nem lesz könnyű, ha visszatérsz – vág közbe Trace. –
Kezdődhet a versengés. Mert én sem megyek sehová. – Magabiztosan rám
néz, és pont ezt szeretem benne. – Nem hagylak itt, Danni, amíg… – kicsit
halkabbra vált, és nagyot nyel.
– Amíg ki nem derül, hogy nem engem akarsz. És azután is
megpróbálom bizonyítani, hogy rosszul döntesz, ha nem engem választasz.
Elszorul a torkom. Tehetetlennek érzem magam, és úrrá lesz rajtam a
pánik. Olyan fájdalmat érzek, mintha ezer tűvel szurkálnának. Az alsó
ajkamba harapok, és megállás nélkül csóválom a fejem. Képtelen vagyok
szabadulni az érzelmek szorításából.
– Nekem… – Időre, térre és megoldásra van szükségem. Csakhogy az
utóbbi nem létezik. – Gondolkodnom kell – bököm ki végül.
Elindulok a lépcső felé, és azon gondolkodom, hogy visszabújok az
ágyba, és alaposan kisírom magam.
De mi lesz, ha közben itt hagynak? Azt mondták, nem mennek sehová,
de az egyedüllét gondolata is rémisztő. Megállok a lépcső alján.
– Bemész ma dolgozni? – kérdezem Trace-t.
Szerencsére ma épp szabadnapom van. Talán gyógyír lehetne a tánc,
de nem a kaszinóban, ahol folyamatosan mosolyognom kell, hogy
elbűvöljem a közönséget.
– Betelefonáltam, és átszerveztem mindent. Úgyhogy maradok –
válaszolja, és alaposan végigmér, mintha olvasni akarna a gondolataimban.
– Hol fogsz lakni? – kérdezem Cole felé fordulva.
– Nekem ez az otthonom. Te vagy az otthonom – válaszolja halkan, és
a mellkasára teszi a kezét.
A lépcső felé nézek, és reszketek, mert érzem, hogy mindjárt elfog a
sírás.
– Mégis hogy fog ez működni? Mindannyian osztozunk az ágyon?
– Az kizárt. Én nem osztozom rajtad – válaszolja pattanásig feszülten
Cole.
 Trace csóválja a fejét.
– Szerintem ez azt jelenti, hogy egy jó darabig cölibátusba
vonulhatunk.
Letörlöm a könnyeimet, és Cole-ra nézek.
– Mindened itt van a pincében. Alhatsz a matracon.
Hónapokig itt töltöttem az éjszakát. Kényelmes.
Trace összeszorítja az ajkát, és látszik, hogy szívesen kérdezne.
– Ha maradsz – mondom neki –, akkor te pedig alhatsz a nappaliban
lévő kanapén.
Anélkül, hogy megvárnám a választ, elindulok fölfelé.
Egész addig, míg rohanó lépteket nem hallok a hátam mögött.
– Danni! – Cole olyan kétségbeesetten kiált utánam, hogy megfagy a
vér az ereimben. Átnézek a vállam fölött. Néhány lépcsővel lejjebb áll, a
korlátba kapaszkodik, és mélyen a szemembe néz. – Soha nem késő
újrakezdeni.
Összeugrik a gyomrom. Újrakezdtem, és az illető épp Cole háta
mögött áll. Kék szeme úgy ragyog a szerelemtől, hogy egy egész várost
bevilágíthatna vele.
Épp ez a baj.
Mindketten szerelmesek belém. Nem vagyunk összetörtek.
Csak… tehetetlenek.
A hibáik és minden baklövésük ellenére egyikük szándéka sem volt
aljas vagy önző. Cole halottnak tettette magát, hogy megvédjen, Trace
pedig őrizte a titkot, épp ugyanezért. Nem bocsátom meg, hogy hazudtak,
de amit tettek, azon idővel talán felülemelkedem. Valamilyen szinten
érthető. Tehát semmit nem kell helyrehozni.
Lehet, hogy Cole-nak igaza van. Jó eséllyel az újrakezdés az egyetlen
megoldás.
Csak tudnám, mit jelent ez pontosan.
 ötödik fejezet

A következő öt napban nincs változás. Ahogy alábbhagy a Cole

hazatérte miatti sokk, úrrá lesz rajtam az önmarcangolás. Megállás nélkül
jár az agyam. Örülnék, ha az mondhatnám, hogy a sok meditálás után
megtaláltam az utat a megvilágosodáshoz, de igazság szerint erről szó sincs.
Igazi csődtömeg vagyok.
Cole és Trace hagynak nekem teret. Úgy értem, végre nem szívják
folyamatosan a véremet. A házamban vannak, és úgy kerülgetik egymást,
mint az ősi ellenségek, miközben kőkemény pillantást vetnek rám.
Én pedig fekszem az ágyon, és rejtőzködöm, mintha félnék tőlük. Már
tíz óra is elmúlt. Muszáj felkelnem, és megmondanom nekik, hogy mik a
terveim.
De én csak az erdőt akarom, amit nem látok a fáktól. Még mindig
hihetetlen, amit mondtak, és nagy kérdés, mit titkolnak még. Most sem
vagyok közelebb a megoldáshoz, mert semmivel nem tudok többet, mint
Cole megjelenésekor.
Trace akkor megy a kaszinóba, amikor én. Külön kocsival indulunk,
ami persze nincs ínyére, de úrrá lesz a nemtetszésén. Amikor hazaérünk, le
sem száll a kanapémról. Majdnem teljesen elfoglalta a nappalit, és a
laptopjáról irányítja a dollármilliókat érő birodalmát.
Cole kivitte a motorját az étkezőből. Ha nem kint foglalkozik a
járgánnyal, vagy nem állást keres, akkor a pincében van.
Egyikük sem próbált megkörnyékezni, és egyáltalán nem mozdultak
rám. De ha az útjaink keresztezik egymást a házban, úgy olvasok a
gondolataikban, mintha kimondták volna.
Egyikük sem adja fel. Nem hátrálnak. Nem hagynak magamra. Csak
arra várnak, hogy megmondjam, mi lesz.
Már csak az a kérdés, miért én? Tudom, hogy szívvel-lélekkel
küzdenek, de nem lehet, hogy valamelyikük feladja egy ponton? Miért nem
gondolják, hogy nem érek ennyit? Hogy szeretnek, de nem én vagyok
számukra a végzet asszonya. Hogy számos nő van még a világon, aki miatt
nem kell a kanapén aludni?
 A legjobb barátok voltak, de ennek már vége. Miattam. Kész
marhaság. El nem tudom képzelni, hogy én így harcoljak egy férfiért. De
ahogy jobban belegondolok, rá kell jönnöm, hogy elég sok képtelen dolgot
vállalok be ezért a két fickóért. Hagyom, hogy mindketten ott aludjanak. Ez
már önmagában fura. Olyan, mintha olajat öntenék a tűzre.
Mégsem tudom őket kitessékelni. Nem érdekel, ha ezzel hülyét
csinálok magamból. Ahogy elnézem, az ember nem lehet elég könyörületes,
márpedig ennek a két pasasnak pont erre van szüksége. Ha itt akarnak
maradni, nem ellenkezem. Ráadásul nem is lennék rá képes, mert az
akarom, hogy maradjanak. Mintha elvesztettem volna a józan eszemet.
Mindkettőjüket akarom.
Ez a helyzet nem tartható sokáig. Muszáj valaminek történnie,
méghozzá gyorsan.
– Mit csináljak? – kérdezem a mennyezetet.
Hívnom kéne a húgomat. Vagy a szüleimet. Azóta nem beszéltem
velük, hogy pokollá vált az életem. A húgom úgyis nemsokára megjelenik,
mert nem viseli el, ha nem válaszolok a hívására.
Cole azt mondta, van fedőtörténete. Meg kell tudnom, mi az, mert ha
csak annyit mondok Bree-nek, amennyit jelenleg tudok, az még több
kérdést fog felvetni. Kérdéseket, melyekre még véletlenül sem tudok
válaszolni.
Cole és Trace valami olyan kormányzati szervnek dolgoztak, ami nem
létezik. Azt mondták, bűnügyi. Ha bármit elmondanak, börtönbe kerülnek.
Aztán van ez a rejtőzködéses – ellenség megsemmisítéses történet. Mi
a frászt jelent? Próbálom végigpörgetni a lehetséges terroristaelhárító
szervezeteket, és eszembe jut az észak-koreai rakétateszt. Egyikhez sem
lehet köze, mert azt mondta, hogy olyan háborút vívott, amiről az emberek
soha nem fognak hallani.
Lüktet a fejem, és rám tör a koffeinhiány, ezért nagy nehezen
kikászálódom az ágyból.
Lezuhanyozom, felöltözöm, és húsz perc múlva már kávét kortyolok
az üres konyhában. Nem hallom, hogy Trace bármit is csinálna a
nappaliban. Ijesztő csend honol a házban. Kimentek?
 Odamegyek a konyhaablakhoz, és kinézek a felhajtóra. Cole motorja
az autóm előtt áll, de nem ezen akad meg a szemem.
Virginia a saját kertjében áll, és a kerítéshez hajol. Nem látom, mi köti
le ennyire a figyelmét. Valami az én kertemben.
Lenyelem a kávét, felveszem a kabátomat, és a morgás hallatán
kinyitom a hátsó ajtót. Összeugrik a gyomrom, ahogy követem a zajt. Aztán
hirtelen megállok.
Két félmeztelen férfi birkózik és verekszik a gyepen, mintha
megőrültek volna. Kicsit reszketek a hidegtől, de a csetepaté láttán kis híján
jéggé fagyok.
Cole Trace fölé kerül, és dühösen hadonászik. Trace viszont olyan
gyors, hogy nem sok találat éri. A következő pillanatban Trace kicsúszik
Cole szorításából, és akkora bal horgot ad Cole- nak, hogy az én fülem
cseng.
– Elég volt! – ordítom, és feléjük rohanok. – Mi a fene van veletek?!
Nem néznek rám. Úgy tesznek, mintha ott sem lennék. Túlságosan
lefoglalja őket a saját haragjuk, melyet egymáson vezetnek le. Látszik, hogy
addig nem nyugszanak, míg a másikat vérezni és szenvedni nem látják.
Összeszorítom a fogam, és az ajtóhoz közeli locsolócsőre nézek.
Lelocsolhatnám őket, mint a kutyákat. Vagy hagyom, hogy megöljék
egymást.
Fű és vér takarja félmeztelen testüket. Nehéz megmondani, hogy ki
lesz a nyertes. De amikor látom, hogy Cole szájából dől a vér, felkavarodik
a gyomrom.
A szemem sarkából látom, hogy Virginia integet.
Elindulok felé, de közben folyamatosan figyelem a két fickót. Minden
ütésre összeugrik a gyomrom, és legszívesebben beavatkoznék.
– Már jó ideje csinálják – mondja Virginia, és a kerítésre akasztja a
botját. Közelebb hajol, és olyan illata van, mint az édes datolyaszilva-
szappannak.
– Tudja, ki van ott Trace-szel? – kérdezem óvatosan.
– Persze, kedvesem. Cole elmesélte, mi történt. Valakit alaposan ki
kéne rúgni, amiért összekeverte a robbantás áldozatainak a nevét.
 Ez érdekes, mert nekem Cole szart sem mondott a fedőtörténetről. Bár
nem lep meg, hogy Virginiával beszélt róla. Elvégre mindennap kint van a
kertben, és a motort szereli. Látható, hogy több időt tölt a
szomszédasszonyommal, mint velem.
Közben látom, hogy Trace Cole nyaka köré tekeri a lábát. Mindketten
morognak, őrjöngnek, és azon vannak, hogy a könyökükkel a másik izmát
vagy csontját érjék.
– Mondott valamit a robbantásról? – kérdezem, és idegességemben az
ajkamat kezdem harapdálni.
– Nem sokat. Csak annyit, hogy a cég azt hitte, az ő holttestét találták
meg. Szörnyű lehetett három évig az iraki börtönben raboskodni. Mégis
hová lett ez a világ?
Az én világom jelenleg a haragról, a gyűlöletről és a vérontásról szól.
Cole talpra ugrik, és kinyújtja az egyik karját. Trace kirúgja Cole alól a
lábát. Cole a hátára esik, és olyan fájdalmasan ordít, hogy megfeszül a
mellkasom.
Azon vagyok, hogy odamegyek, de egy ráncos kéz megragadja a
csuklómat.
– Hadd intézzék el ők, ketten! – mondja Virginia, és meglepően erősen
szorítja a karomat.
– Lenne jobb mód is a dolgok elintézésére.
– A fiúk már csak ilyenek. Így vezetik le a feszültséget. Aztán jobban
lesznek, és minden megy tovább.
Kétlem, hogy jobban lesznek, mert ha így folytatják, nem fognak látni
a monoklitól, és járni sem lesznek képesek. Mégis maradok, ahol vagyok,
és iszonyodva nézem a vérontást.
– Mondta önnek Cole, hogy miért volt börtönben? – kérdezem
nyugodtan, mintha én magam tudnám a választ.
– Valami baklövés történt az olajkútnál, és az irakiak azt hitték, hogy
az Egyesült Államok volt az oka. Azt nem tudom, hogy működik a politika.
– Na igen. Azt tényleg nehéz követni.
 Azt hiszem, ez egy elég hihető fedősztori. Nem úgy tűnik, mintha
Virginia bármin is fennakadt volna.
– Szörnyű dolgok történtek vele – mondja. – Nem csoda, hogy nem
szeret róla beszélni. – Kedvesen megfogja a kezem. – Nagyon vigyázz erre
a fiúra. Megértetted? Valami történt vele. Eddig nem volt ilyen szomorú.
Most nagyobb szüksége van a szeretetre, mint eddig bármikor.
– És mi a helyzet Trace-szel? A menyasszonya vagyok, Virginia –
válaszolom, és összeszorul a szívem.
– Igen. Pontosan emiatt harcolnak egymással – Virginia felemeli a
kezem, és a gyűrűmre irányítja a figyelmemet.
Gyűrűk.
– Miért van két gyűrűd?
– Jó ég! – mondom, és gyorsan elválasztom a két ezüstgyűrűt.
– Nem…
– Cole akkor húzta az ujjadra, amikor aludtál – jegyezte meg Virginia.
– Trace rájött, és ez lett az eredménye – teszi hozzá, és a fűben marakodó
férfiakra pillant.
– Ezt meg honnan tudja? – kérdezem kikerekedett szemmel.
– Ma reggel ezen vitatkoztak. Ordítottak, káromkodtak, és
megzavarták mindenki nyugalmát. Figyelték, ahogy alszol – teszi hozzá
bizalmasan suttogva. – Ezen is összevesztek.
A francba, hogy Virginiának ilyen jó a hallása. Ezek után garantált,
hogy ebédre a környék összes lakója tudni fog a drámáról.
– Nagyon sunyi módon intézték. Úgy lopóztak be a hálószobádba,
hogy a másik ne tudja. Aztán alaposan egymásnak estek ma reggel.
Én pedig átaludtam mindent. Vajon mit aludtam még át?
Megvakarom az orrnyergemet, és rájuk nézek.
Cole ököllel csap Trace felé. Szeme kikerekedett, izma feszül, mintha
feltankolt volna hitből és erőből. Trace pedig olyan méltóságteljesen kerüli
az ütéseket, mintha napi szinten gyakorolta volna. Emberfeletti
gyorsasággal hajol ide-oda.
– Meg kéne állítanom őket – mondom, és megigazítom a gyűrűket.
 – Kizárt dolog. A Jóisten szándékosan küldte hozzád ezt a két férfit.
Ne állj az útba!
– Miattam verekszenek – válaszolom. – Már beálltam.
– Választottál közülük?
Összeugrik a gyomrom, és legszívesebben köddé válnék, amikor
belém hasít a felismerés.
Választanom kell.
– Nem tudok – nyögöm ki, és próbálom visszatartani a sírást. –
Eljegyeztem magam mindkettővel, és nem tudok választani – olyan erősen
markolom a gyűrűket, hogy belesajdul a kezem. –
Helytelen két férfit szeretni.
– Egy anya több gyermeket szeret egyszerre. Az is helytelen?
– Az nem ugyanaz.
– A szeretet az szeretet, Danni.
– Nem, ha féltékenységgel átitatott.
Csendben maradunk, amikor véget ér a küzdelem. Cole és Trace a
földön fekszenek, egymástól pár lépés távolságra. Lüktet a mellkasuk,
csurog róluk a verejték és a vér, miközben az eget figyelik, és elmerülnek a
saját nyomorúságukban.
– Szeresd őket. Ez az egyetlen, amit tehetsz – mondja Virginia, aztán
megragadja a botját, és mormolva visszamegy a házába. – A többit majd a
sors rendezi.
 hatodik fejezet

Szeresd őket. Ez az egyetlen, amit tehetsz.

Virginia szavai alaposan befészkelik magukat a gondolataimba,
miközben az elsősegélydobozt és a törülközőket keresem a fürdőszobában.
Amikor a konyhába érek, Cole és Trace még mindig ott ülnek, ahová
leparancsoltam őket. A földre, méghozzá egymás mellé, háttal a
szekrénynek, kezüket maguk mellé szorítva.
– Nézzenek oda! Képesek vagytok anélkül egy levegőt szívni, hogy
marakodnátok, mint a veszett kutyák. – Odalépek Cole- hoz, aztán
megállok kettőjük között. – Már azon voltam, hogy megsimogatom a
fejeteket. – Az utóbbi kijelentésemre összeráncolt homlokkal válaszolnak.
Cole még mordul is egyet.
– Míg ti kint gyepáltátok egymást, megtudtam valami érdekeset –
letérdelek, mélyen a szemükbe nézek, és a csípőjük közé teszem a kötszert.
– Belopóztok a szobámba, míg alszom? Mindketten? – Trace rezzenéstelen
arccal néz rám. Cole letörli a vért az orráról, és a padlóra bámul. –
Figyelitek, ahogy alszom. Hú! Kicsit sem gáz.
– Két hónapig figyeltem, ahogy alszol – mondja Trace. – Hiányzol,
Danni. Nagyon hiányzol.
– A kurva a… – kezdi Cole.
– Elég! – ordítom. – Már így is épp elég nehéz mindenkinek, ti pedig
rátesztek egy lapáttal a folyamatos ellenségeskedésetekkel. Én ezt így nem
bírom tovább.
– Hogy érted? – kérdezi kétségbeesetten Cole.
– Nyugodj már le! Pont erről beszélek.
Sóhajt egy nagyot, aztán a szekrénynek támasztja a fejét.
– Tudom, hogy kurva gáz ez a helyzet, de ezt – kezdem, és a
mellkasukon lévő vérfoltra mutatok – simán elkerülhettétek volna. Úgy
viselkedtetek, mint két őrült. Igazán szégyellhetitek magatokat.
– Két őrült – ismétli Cole, aztán halványan elvigyorodik.
 Ahogy észreveszem a gödröcskét az arcán, ismét melegség járja át a
szívemet. Trace ragyogó tekintettel néz rám, én pedig úgy érzem, mindjárt
elolvadok.
Én is elmosolyodom. Öt nap alatt most először érzek némi
megkönnyebbülést. Múló érzés, mely olyan gyorsan eltűnik, ahogy Cole
gödröcskéi. De én örülök a pillanatnak, mert végre látom, hogy még
képesek vagyunk egymást boldoggá tenni.
Felemelem a törülközőt, aztán Trace arca felé nyúlok. Ahogy
megérintem az állkapcsát, felgyorsul a légzésem és a szívverésem. Végre
nem félelmet vagy haragot érzek. Inkább izgatottságot. Vágyat. Vonzódást.
Mindig bevonz. Még annak ellenére is, hogy a mellkasa és a karja
csupa kosz és seb. Órákig elnézném a mosolyát, kócos szőke haját, és
égszínkék szemét, melyet még mindig ugyanolyan szépnek találok, mint az
első találkozásunk alkalmával. Kicsit úgy érzem magam, mint amikor a
gyógyszertár előtt csókolózni kezdtünk.
Vajon visszamehetünk még oda, hogy ismét miénk legyen a földi
paradicsom?
Félrefordítom a fejét, és végignézem a sérüléseit. Csupa horzsolás az
arca, de nincs nyoma repedésnek vagy zúzódásnak.
Aztán Cole-ra nézek. A sérülése a szemétől az orrnyergéig terjed, és
vérnyomot is látok a szája szélén.
– Ha te kaptad a különleges kiképzést, miért nagyobb a sebed, mint
Trace-nek? – kérdezem Cole-t. Aztán megint Trace-re nézek, és a nedves
törülközővel végigsimítok az arcán. Látom, hogy a kosz alatt teljesen ép a
bőre. – Megsérültél egyáltalán?
– Egyszer eltalálta a számat, és összezúzta a bordámat. Trace óvatosan
megtapogatja a sajátját.
– Hazudik – jelenti ki Cole, majd a térdére támaszkodik, és mélyen a
szemembe néz. – Csak azt akarja, hogy hozzáérj.
Trace lehajtja a fejét, és úgy néz rám. Szexi, mint mindig.
Megköszörülöm a torkomat.
– Nem válaszoltál a kérdésemre.
 – Trace-t közelharcra képezték ki, és a legjobb besorolást kapta a
csoportban – mormolja Cole.
– Miféle csoport? Katonai kiképzés volt?
Jóságos ég!
– Mi a helyzet a te besorolásoddal? – kérdezem.
– Én inkább… más területen vagyok kiemelkedő.
Cole hangsúlya jelzi, hogy jobban teszem, ha erről nem faggatom.
Ettől még folyamatosan azon jár az agyam, hogy mesterlövészként rohangál
a dzsungelben, terepszínű ruhában. Ki tudja?
Én semmit nem tudok.
– Miért küzdesz vele – mutatok Trace felé –, ha tudod, hogy veszteni
fogsz?
Trace unottan sóhajt.
– Olyan forrófejű, hogy ennek ellenére is képes vásárra vinni a bőrét.
Szánalmas.
– Vagyok olyan bátor, hogy a bőrömet viszem a vásárra. Szerintem ez
inkább drámai – helyesbít Cole, és megnyalja a szája szélén éktelenkedő
sebet.
Cole természete alapvetően drámai. Alapból nyugodt, és látszólag
ártalmatlan, míg valami fel nem zaklatja. Akkor viszont kő kövön nem
marad. Mi több, kezdődhet a vérontás.
Trace felé fordulok, és még egyszer megtörlöm az arcát. Tekintve,
hogy a földön feküdt, van néhány vörös nyom a mellkasán, ami egy kicsit
rontja az összképet. A kézfején is éktelenkedik pár horzsolás. De nincs
szükség kötésre.
– A bordáddal nem tudok mit csinálni – felállok, és lemosom a
törülközőt a mosogatóban. – Hívjak orvost?
Cole felhorkant, Trace a fejét csóválja.
– Míg lemosom Cole arcát – mondom Trace-nek –, miért nem
zuhanyozol le?
Trace arca megkövül, és egyértelmű, hogy nem hajlandó távozni.
 – Cole majd utánad letusol. Aztán mindannyian leülünk, és
beszélgetünk – teszem hozzá csípőre tett kézzel.
Előrehajolok, mire Trace feláll. Aztán vár. Látszik, hogy nem akar
egyedül hagyni Cole-lal. Ha a helyében lennék, én sem akarnék elmenni.
Borotvaélen táncol. Még egy baklövés – bántó szó, kegyetlen tett –, és
jó eséllyel Cole felé billen a mérleg. Helyes vagy sem, de szeretnék találni
valami kapaszkodót, aminek segítségével meghozhatom a döntést. Ami
persze egyikükkel szemben sem tisztességes. Főképp, miután magam is
tudom, milyen érzés mással látni valakit, akit az ember szeret.
Trace tudja, mit érzek Cole iránt, és azért, hogy velem maradhasson,
kénytelen elviselni a látványt, hogy Cole közelében vagyok. Marad, tűr, és
nem adja fel.
Amikor rajtakaptam Marlóval, nem harcoltam érte. Elmentem.
Pontosabban elrohantam. Egy másik férfi karjaiba. Egy vadidegenhez,
vigasztalódásképpen.
Trace szenved, mert nagyon nem akar kettesben hagyni Cole- lal, amit
megértek. De túl sokszor vagyok megértő, ami gyengévé és sebezhetővé
tesz.
Próbálok úrrá lenni ezen.
Trace olvas a gondolataimban, és elindul. Még a lélegzetemet is
visszafojtom, amikor kimegy, aztán becsukja maga után a fürdőszoba
ajtaját. Percek múlva hallom, hogy kinyitja a csapot.
– Találtam munkát – mondja Cole, és megfogja a kezem.
– Igen? – mellette térdelek, és az arccsontjára teszem a nedves
törülközőt. – Ez gyors volt. És milyen munkáról van szó?
– Biztonsági őr a stadionban – válaszolja, és alaposan végigmér. –
Nem fizet túl jól, de…
– Egyszerű biztonsági őr? – kérdezem, és összeugrik a gyomrom. –
Semmit nem tudok az előző munkádról, de nem vagy te túlképzett ahhoz,
hogy csak állj egy koncerten vagy a baseballmeccsen? Egy biztonsági őrnek
van egyáltalán fegyvere?
– Van – megvakarja az állát, és leengedi a kezét. – A magánszektorban
minden efféle munkához túlképzett vagyok. A kiképzés, amit kaptam,
gyakorlatilag mindent magában foglalt. Csakhogy a magamfajta fickónak
nincs sok választása.
– Talán…
– Volt karrierem. Most viszont nem ez számít – jelentőségteljesen rám
néz. – Fix fizetésre van szükségem, és olyan munkára, ami nem jár
utazással. A munkarend pedig illeszkedjen a tiédhez.
– Kérlek, miattam ne csináld! Én nem akarom megszabni, hogy mit
kezdj az életeddel.
– Négy éve legalább százszor kértél, hogy hagyjam ott a munkámat –
csattan fel.
– Csakhogy nem hallgattál rám.
– Idióta voltam, és most nagy árat fizetek a hülyeségemért – mondja
bánatosan, aztán suttogva folytatja. – Most viszont hallgatok rád. Mit
szeretnél?
– Hogy boldog légy. Ezt kívánom mindkettőtöknek – sóhajtom.
Lehunyja a szemét. Az ablakon át bevilágító napfényben még
erősebbnek tűnnek a vonásai, és elgyötörtebbnek az arca. Túl sokat fogyott,
de még így is nagyon jóképű. A karakteres vonásai, a borostája és a telt
ajkai számomra egyszerűen végzetesek. Mindig tudtam, hogy egy gazfickó
veszett el benne. És nemcsak a temperamentuma miatt, hanem azért, mert
volt benne valami megfoghatatlan. Amikor kinyitja a szemét, már látom,
hogy titkol valamit. Olyan dolgokat élt át, amiket soha nem fog velem
megosztani, és ennek egyáltalán nem örülök.
Van köztünk egy fal. Az életének egy része, amihez nem férek hozzá.
Az álla felé nyúlok, és megpróbálom letörölni a maradék vért.
– Ha senkinek nem beszélhetsz a munkádról, akkor hogy jelentkeztél a
munkára?
– Nem jelentkeztem – válaszolja vigyorogva. – Trace-nek vannak
összeköttetései. Ő szerezte a munkát, így nem kérdeztek semmit.
– Tényleg? – kérdezem kikerekedett szemmel.
– Nem a nagylelkűség vezérelte. Érdekelt a dologban, Danni.
Azt akarja, hogy dolgozzak, mert addig is távol vagyok tőled.
 – Csak azt ne mondd, hogy te nem akarod ugyanezt vele kapcsolatban.
– Tudod, mit akarok? – kérdezi csillogó szemmel, miközben lassan az
arcom felé közelít a kezével. – A szeretőd és a férjed akarok lenni. Én
akarok lenni a mindened.
Meg sem mozdulok, csak figyelem. Gyengéden megérinti az ajkamat,
mire az egész testemet bizsergés járja át. – Hiányzik a mosolyod. És a
bőröd illata – remegő ujjakkal elindul a nyakam felé, és végigsimít rajta. –
Amikor távol voltam, Nag Champa füstölőt égettem, hogy visszaidézzem az
illatodat. De nem volt ugyanaz. Nem te voltál.
– Azt mondják, az illatok felidézik az emlékeket, és érzelmeket
váltanak ki. Én a ruháiddal aludtam, hogy felidézzek minden emléket, amit
csak lehet. Nagyon nehéz volt, Cole – mondom szomorúan. – Minden nap
olyan volt, mint egy véget nem érő utazás a pokol felé.
– Tudom, kicsim. Nagyon sajnálom.
Szomorú arcot vág, és maga felé húz.
– Dühös voltam – gyorsan meglököm a vállát, és otthagyom a kezem,
hogy tartsam a távolságot. – Átkoztalak. Hibáztattalak. És néha gyűlöltelek
is – mondom remegő hangon. – Gyűlöltelek, amiért elmész.
– Meg is érdemlem.
– Nem igaz. Elköteleződtél a munkád iránt, a kapcsolatunk viszont
még friss volt. Azt tetted, amit kellett, én pedig… nem tudtam, mi lesz
velem. Amikor meghaltál… – a kezembe temetem az arcomat – nagyon sok
időbe telt elengedni a múltat. Most viszont itt vagy, és minden fájó emléket
és érzést a felszínre hozol. Nem tudom, mit csináljak.
– Tegyél egy szívességet – előrehajol, és elveszi a kezem az arcom
elől, hogy a szemembe nézzen. – Képzeld magad olyan helyre, ahol lenni
szeretnél. Ne gondolkodj! Csak hagyd, hogy a szíved vigyen. Na, hol vagy?
– Beyoncé-koncerten táncolok.
– Jó – mondja fejcsóválva, miközben kuncog. – Rögtön gondoltam. Ki
van a közönség soraiban? Ki figyeli, ahogy táncolsz?
Tekintve, hogy ez csak elméleti kérdés, nem kell átgondolnom. Meg
akarom neki mondani, hogy ő is ott van az első sorban, és vigyorog, mint a
vadalma. Csakhogy Trace is ott ül mellette. Egymás felé hajolnak,
beszélgetnek, aztán kitör belőlük a röhögés. Lehunyom a szemem, és
próbálom az egyiküket kitörölni a képből. Ettől viszont teljesen összeszorul
a szívem.
Amikor kinyitom a szemem, Cole várakozva néz rám.
Összeszorítom a szám, félrefordítom a fejem, és könnyek szöknek a
szemembe.
– Ő az? – kérdezi. – Nála akarsz lenni?
– Mindketten ott vagytok.
– Az nem… – sóhajtja.
– Tudom, hogy nem lehetséges. És nem ezt akarom! – úgy kiborulok,
hogy visszhangzik a konyha, ezért halkabban folytatom. – Nem tudom, mit
csináljak.
Felém nyújtja a kezét, és összevissza mozgatja az ujjait, mielőtt
hozzám érne.
– A félmeztelen lány, akivel aznap reggel találkoztam. A lány, aki
széttett lábakkal ült az ölemben a motoron, és elrabolta a szívemet… Ő sem
tudta, mit csinál. Csodáltam a bátorságát és a gátlástalanságát. Azt tette,
amit akart, miközben kajánul vigyorgott, és huncutul csillogott a szeme.
– Nem voltam félmeztelen – vágtam rá szinte köhögve a sírástól.
– A feneked majdnem teljesen kilógott abból az anyagfoszlányból.
– Azt sortnak hívják.
– Kész gyötrelem volt. Álló farokkal kellett munkába mennem. Már
aznap feleségül vehettelek volna. Feleségül kellett volna vennem téged.
Idióta vagyok.
Szívemet melegség járja át.
– Menjünk vissza ahhoz a reggelhez! – javasolja, miközben megfogja
a kezem, és közelíti az arcát az enyémhez. – Kezdjük elölről. Hadd
bizonyítsam be, mennyire szeretlek. Simán meggyőzlek…
– Sem akkor, sem most nem kell meggyőznöd. A szerelem nem így
működik, ahogy te és én sem.
A már jól ismert pillantással néz rám. Mintha azt mondaná, mindent
megtesz, hogy visszanyerjen. Hazugság, lopás, csonkítás, emberölés…
Bármi belefér, csak hogy ismét az övé legyek. Most, hogy tudom, miféle
kiképzést kapott, még a gondolatra is összeugrik a gyomrom.
– Ha bántod Trace-t, az olyan, mintha engem bántanál – jelentem ki,
aztán kihúzom a kézfejem az övéből, és ráteszem a jódos gézlapot az orrára.
– Megértetted?
– Igen – válaszolja, és olyan tisztelettel néz rám, hogy kis híján
elolvadok. – Átkozott dolog ez – folytatja, miközben oldalra hajtja a fejét. –
Amikor rád nézek, pont ugyanazt látom, amit a többi férfi. Csodás
karosszéria, pajzán gondolatot ébresztő ajkak, és olyan igéző tekintet, hogy
a rosszfiúk is kezes báránnyá változnak. De ennél sokkal több van benned.
Könyörületesség, érzékenység. Mindig tiszta szívből szeretsz és adsz. Az
egész lényeddel. Te igazi főnyeremény vagy, és ezt mindenki tudja, aki
ismer.
Elpirulok.
– Cole…
– Kész csoda, hogy nem egy tucat férfival kell megküzdenem. Jelenleg
egy vetélytársam van – megvakarja a szegycsontját, és halkabbra vált. –
Csak az a baj, hogy szereted, és ezzel nagyon nehéz felvenni a versenyt.
Még az a szerencse, hogy a szíved egy része az enyém. Ugye? – kérdezi
összevont szemöldökkel.
– Szerintem te is tudod a választ.
– Jó – sóhajtja megkönnyebbülten. – Jó, mert én tiszta szívemből
szeretlek. És ez mindig így lesz. Nem megyek sehová, Danni. Akkor sem,
ha keményre fordul a helyzet. Akkor sem, ha ez… Ha kettőnk közt
lehetetlennek tűnik a dolog. Akármilyen nehézségek merülnek fel
időközben, mindig ott leszek, ahol te. Sírva, nevetve, akár szenvedések és
küzdelmek árán is követlek, és minden percért hálás leszek, amit velem
töltesz.
Hirtelen sóvárgás fog el. A hangja… Mély, szenvedélyes hangját
nagyon hiányoltam. Ahogy a lényegre törő, mindent kifejező mondatait is.
Lassan bizakodni kezdek.
 hetedik fejezet

Azt mondják, nem az az ember első szerelme, akivel csókolózik, vagy

aki elveszi a szüzességét. Egy nő első szerelme az a férfi, akihez az összes
többit hasonlítja. A férfi, akit soha nem felejt el, hiába próbálja magát
meggyőzni, hogy továbblépett, és már semmit nem jelent számára az illető.
Ahogy Cole megfogja a kezem és előrehajol, érzem a bőre illatát.
Tudom, hogy nem léptem túl rajta.
Igéző tekintete szinte belém ég, jelenléte megbabonáz, elbűvöl,
ugyanakkor kínoz. Édes gyötrelem, mely Cole- mámorba taszít.
Ha megcsókol, már nem fogok tudni uralkodni magamon. Négy és fél
éve nem éreztem az ajkát, így végképp nem tudok ellenállni, mert
mágnesként vonz.
Még mindig nem tudom elhinni, hogy itt van. A konyhában ül a
földön. Él, valóságos, és csak egy karnyújtásnyira van tőlem.
– Danni! – a számat nézi, és megnyalja a sajátját. – Annyira kívánlak,
hogy nem látok tisztán.
Olyan közel megyek hozzá, hogy szó szerint csak a levegő, és a saját
bizonytalanságom választ el minket egymástól. Az én bizonytalanságom.
Úgy néz rám, mintha egyedül amiatt aggódna, hogy meggondolom magam,
mielőtt levetkőztetne.
Átkulcsolja a nyakamat, végigsimít a hajamon, és nagyot sóhajt. Ő is
közelebb jön, így még kisebb a távolság az ajkaink között.
Lehunyom a szemem. Kicsit kinyitom a szám, és ügyet sem vetek a
kételyeimre. Aztán a konyhapultról érkező hirtelen zajra ugrom egy nagyot.
A telefonomon megszólal Pinktől a Try. Valaki hív.
– Ne vedd fel! – mondja Cole, és a hajamba túr.
De addigra kicsit arrébb lépek, és felocsúdok az előbbi kábulatból.
Majdnem megcsókoltam. Úgy, hogy Trace hallótávolságon belül van.
Mi a fene van velem?
Megragadom a telefont, és felmordulok.
 – A húgom az – megnyomom a mellőzés gombot, és Cole-ra nézek.
Lehajtja a fejét, és megmarkolja a tarkóját. Csak úgy árad belőle a
frusztráció.
– Azóta nem beszéltem vele, hogy visszajöttél. El kell mondanom
neki, hogy mi a helyzet – mondom Cole-nak, és leguggolok.
Megdörzsöli a homlokát, mintha így akarná magát lenyugtatni.
Ebben is nagyon különbözik Trace-től, aki az önmérséklet mintaképe.
Négy hónapig mindennap próbálta visszafojtani az érzelmeit. Mindezt az én
érdekemben. Cole soha nem tenne ilyet. Szerintem nem is lenne rá képes.
Nem tudja kordában tartani az érzelmeit. Amikor kíván, a magáévá tesz.
Olyannyira hatalmába keríti a vágy, hogy nem ismer sem istent, sem
embert. Legalábbis eddig így volt.
Úgy tűnik, testi értelemben még mindig ugyanúgy vonzódunk
egymáshoz, mint a megismerkedésünk napján. Mégis minden megváltozott.
Amikor meghalt, részben én is vele haltam, és magam mögött hagytam a
nőt, akibe annak idején beleszeretett. Ha a munkájáról van szó, nem tudok
hozzá teljes mértékben kapcsolódni, ahogy ő sem része az életem azon
részének, ami Trace-ről szól. Eddig nem voltak ilyen privát szféráink, ezért
olyan, mintha idegenek lennénk.
Ettől még ő az igazi, mégis kénytelen vagyok beismerni, hogy valami
erősen megváltozott. Lehet, hogy visszakaptam, de nem biztos, hogy
megmenthető a kapcsolatunk.
– Hívd fel Bree-t, mielőtt felbukkan, és kiakad, amikor meglát.
– Akkor avass be a fedőtörténetbe!
Tíz perccel később már egyedül vagyok a hálószobában, és hallgatom
Bree gondterhelt sóhajtását a vonal túlvégéről.
– Jóságos szent ég, Danni! Egész idő alatt egy iraki börtönben volt? Jól
van? Úgy értem, mentálisan. Bár nyilván kap valami pszichológiai kezelést.
– Jól van – válaszolom, bár nem szeretek Bree-nek hazudni. Az
igazságot viszont nem tudom, ami talán nem is baj, mert akkor biztos
megosztanám a húgommal.
Közben hallom, hogy Cole kinyitja a csapot, és zuhanyozni kezd. Ami
azt jelenti, hogy leveszi a gatyáját, és minden porcikáját felfedi.
 Vajon továbbra sem hord alsógatyát? Még csak farmerban láttam,
mióta hazajött. Vajon még a combjánál van az a hatalmas, fekete
kígyótetoválás, vagy azt is leszedette? Most vajon hogy néz ki meztelenül?
Vékonyabb? Izmosabb? Vannak sebhelyei?
Sok képem van róla. Milliószor nézegettem őket, miután elment.
Csakhogy egyiken sem meztelen. Nem mintha el lehetne felejteni azt a
csodás testét. Széles váll, kőkemény mellkas, keskeny csípő, izmos lába
között méretes dákó. Nagyon szeretném újra meztelenül látni.
Kinyílik a hálószobám ajtaja. Trace belép, megzavarva az előbbi
gondolatmenetet. Csak egy törülköző van rajta, melyet a dereka köré
csavart.
Bree még mindig mondja a magáét, de én kizárólag Trace-t figyelem.
A szekrényem előtt áll, és ruhát keres.
Ismét kezdem magam ringyónak érezni. Az egyik pasit próbálom
elképzelni ruha nélkül, mire megjelenik a másik. Elkeserít, milyen gyorsan
tudok váltani Cole és Trace között. Nem kéne így lennie, de nem tudom
befolyásolni az érzéseimet.
– Most mi a fenét fogsz csinálni? – kérdezi aggódva Bree. – Mindkét
fickó felé elkötelezted magad?
– Fogalmam sincs, mi lesz velünk.
– Jaj, Danni! El nem tudom képzelni, milyen lehet most neked.
Mindkettőt szereted – suttogja. – Kizárt, hogy választani tudj közülük.
Cole azt javasolta, hogy tartsam titokban az ő kapcsolatát Trace-szel.
Az csak további kérdéseket és kételyeket vetne fel. Bree úgy tudja, hogy
Cole és Trace most találkoztak először, ezért fogalma sincs, mekkora
fájdalom ez nekem. Akit nem választok kettőjük közül, az nemcsak a
menyasszonyát, hanem a legjobb barátját is elveszíti.
Trace elengedi a törülközőt, és a földre hajítja. Mély levegőt veszek, és
alaposan végigmérem. Ez a férfi színtiszta izom. Szálkás, formás, akár egy
félisten. Kőkemény a hátsója, hosszú a lába, a bőre pedig makulátlan.
A válla fölött rám néz. Bármi legyen az arcomra írva, mosolyt csal a
képére. Nem néz félre, csak lassan, gépiesen felvesz egy fekete boxert és
egy sötétszürke gatyát, de egyiket sem húzza fel teljesen.
 – Kínzás – suttogom.
Mosolya széles vigyorrá alakul, melynek hatására melegség járja át a
szívemet. Olyan ritkán mosolyog, hogy ajándéknak érzem.
– Menjek át hozzád? – kérdezi Bree. – Elviszem Angelt tornára, de
utána van pár szabad órám.
– Ne! Mindketten itt vannak, úgyhogy lesz mit elrendeznem.
Trace befejezi a vigyorgást, és a ruhákkal kezd foglalatoskodni.
– Őrület – sóhajtja Bree. – Van valami terved?
– Szerinted van olyan, hogy bármit is eltervezek?
– Nincs, de biztos van valami ötleted, hogy mit tegyél.
Trace közben felvesz egy fehér inget, és épp a gatyájába akarja tűrni.
Imádom nézni, ahogy készülődik. Elegánsak a mozdulatai, minden részletre
ügyel, és olyan magabiztosan igazgatja a ruháját, mintha még ezzel is
csábítani akarna. Túl szexi ez a pasas.
Amikor végre befejezi az öltözködést, az ágy felé közelít.
Sokatmondóan csillog a szeme. Szőke haja a szemöldökéig ér. Látszik,
hogy még nem lőtte be a séróját. Egy kis borosta jelzi, hogy borotválkozni
sem ártana. Ettől még úgy fest, mint aki a világot készül meghódítani.
– Várj egy kicsit – mondom Bree-nek, és lenémítom a telefont.
Trace a matracra térdel, fölém hajol, és az arcomhoz közelít az ajkával.
– Szeretlek.
– Én is téged.
Szívemet melegség járja át, amikor felidézem, amit Cole érkezése
napján mondott.
Rájöttem, hogy mindennél és mindenkinél fontosabb vagy nekem. Ettől
a perctől kezdve kiváltságnak éreztem, hogy vigyázhatok rád.
– Mikor jöttél rá, hogy szeretsz? – kérdezem, és végigsimítok a haján.
– Amikor először megláttalak a Bissarában – sóhajtja.
– Amikor bementél, hogy megnézd, ott vagyok-e.
 – Azért mentem, hogy vigyázzak rád. – Megpuszilja a csuklómat. –
Bementem, és láttam, ahogy táncolsz. Még a lélegzetemet is
visszafojtottam.
Szavainak hallatán én is alig kapok levegőt.
– És te mikor jöttél rá, hogy szeretsz? – kérdezi fürkésző tekintettel.
– Amikor odaadtad a Beyoncé-koncertjegyet. Bólint, aztán lehervad a
mosolya.
– Aznap este láttál azzal a nővel az ölemben. Az egész csak színjáték
volt. Most már tudod, ugye?
– Igen.
– Nagyon sajnálom. Valójában soha nem akartalak megbántani. Soha.
Csak idióta próbálkozásaim voltak.
– Most már értem, miért csináltad – végigsimítok az arcán, aztán
gyorsan visszahőkölök, és a telefonomra nézek. – Be kell fejeznem a
beszélgetést Bree-vel. Mindjárt jövök, jó?
Trace úgy néz rám, mintha minden apró részletet az emlékezetébe
akarna vésni.
– Csak nyugodtan – felkel az ágyról, megigazítja a gallérját, aztán
kimegy a szobából, és becsukja maga mögött az ajtót.
Nagyot sóhajtok, és visszakapcsolom a hangot.
– Itt vagyok.
– Randiznod kell mindkettőjükkel – mondja Bree olyan gyorsan,
mintha attól félne, hogy a torkán akad a mondat. – Két férfi. Jó sok szex.
Ezt vedd parancsnak a részemről.
– Kizárt – tiltakozom, és a mellkasomra teszem a kezem. – Az nagyon
önző lenne.
– Ki nem szarja le? Életedben először végre helyezd magad mindenki
elé! Jó ég, Danni! Te mindig csak adsz. A végén nem marad semmid. Tiszta
szívedből szeretsz, de soha nem kérsz semmit. Valójában azt sem tudod, mit
jelent az önző szó.
Hallom, ahogy Cole elzárja a zuhanyt. Rögtön eszembe jut, hogy a
fürdő- és a hálószoba között nagyon vékony a fal.
 – Bekapcsolok valami háttérzajt – mondom, aztán felkelek az ágyról,
és előveszem a tabletet.
Néhány másodperccel később felcsendül Julia Michaelstől az Issues.
– Ismered őket, Bree. – Odamegyek a szekrény melletti tükörhöz, és
nekitámasztom a kezem. – Nem átlagos fickókról van szó. Féltékeny,
makacs ösztönemberek, akik nem hajlandók osztozni a játékszerükön.
– Te nem vagy játékszer – jelenti ki keményen Bree.
Cole a mocskos kis kefélőbabájának hívott, és ezzel mindig sikerült
felizgatnia. Ezt az infót viszont megtartom magamnak.
– Ez csak egy kifejezés. Tudod, hogy értettem. Nem akarom őket
felültetni – mondom szórakozottan, miközben táncolni kezdek a
háttérzenére.
– Nem miattad alakult ki ez a helyzet. Cole a hunyó.
Trace-nek is van benne része, de ezt Bree nem tudja. Ezt mindig
észben kell tartanom, ha a húgom Trace mellett kampányol. Teszi ezt már
csak azért is, mert soha nem rajongott Cole-ért.
Végigmérem magam a tükörben, és figyelem, ahogy a mellkasom és a
csípőm mozdul a zenére. Ahogy az ütem gyorsul, még mindig a tükörnek
támaszkodom, és úgy táncolok vele szemben, mintha az lenne a közönség.
– Időre van szükséged. Jól mondom?
– Jól. Pont idő kell nekem. Annyira nem látok tisztán, hogy olyan
érzésem van, mintha a ködben tapogatóznék. A döntés viszont egy életre
szól. Mégis meddig halogassam, hogy senki ne rokkanjon bele?
– Ameddig neked jólesik. Mindkét fickó szeret. Nem maradnának ott,
ha nem így lenne. Úgyhogy biztos várnak rád. Várnak a végtelenségig, míg
kitalálod, melyik érdemel meg téged. Addig viszont velük kell töltened az
időt. Minden tekintetben meg kell őket ismerned. Nappal, és… éjjel is.
– Bree!
– Élvezd az életet! Élvezd őket! Hagyd, hogy a sors rendezze a
dolgokat. Ha sok időt töltesz velük, előbb-utóbb jobban vonzódsz majd az
egyikükhöz.
 – Mi van, ha nem? – kérdezem, és megdörzsölöm az arcom, ahogy
lassít a zene.
– Mi van, ha igen? Gondolj az online randis oldalakra. Azt leszámítva,
hogy itt nem az algoritmus fogja kiadni neked a számodra megfelelő
fickókat. Már megvan a két kiválasztott. Nem kell több száz jelölt közül
szemezgetned, akiknek jó eséllyel nem is valós a profilja. Neked már van
két tuti jelölted, akik illenek hozzád, így messze nem érhet akkora csalódás,
mint egy társkereső oldalon.
– Azt hiszem, csak egy módon győződhetek meg a jelöltek
alkalmasságáról.
Hátrahajtom a fejem, kinyújtom a lábam, és dobbantok, amikor a
zenében megszólal a dob.
– Bármit teszel, azt magad miatt tedd – mondja Bree határozottan. –
Nagyon csalódott leszek, ha most nem leszel száz százalékig önző.
– Hú! Nem gondolod, hogy kicsit túltoltad az észosztást?
– Nekem ez a dolgom, mert én vagyok az okos kis tesód.
Neked csak annyit kell tenned, hogy hallgatsz rám.
Felsóhajtok. Már megint tanító nénit játszik. Mindig elfelejti, hogy
másfél évvel fiatalabb nálam.
– Most leteszem – mondom mosolyogva.
– Szeretlek.
– Én is téged.
Leteszem, és az Issuesra koncentrálok. Átadom magam a zene
ütemének. Egyre magasabbra nyújtózom, így lassan olyan leszek, mint a
marionettbabák, akiket folyamatosan húznak és feszítenek.
A dalszöveg jobban megérint, mint hittem. Annyira beleélem magam,
hogy érzem a testemben és a lelkemben a ritmust, melyre ismét rázni
kezdem a csípőmet, a kezemet pedig végigsimítom a mellkasomon, aztán a
combomon. Egyre könnyebben lélegzem, és melegség járja át az egész
testemet, beleértve az intim testtájamat is. Ez utóbbit eddig nem éreztem.
Hirtelen megszáll a béke és a nyugalom.
 Öt perc múlva már a nappaliban állok, karomat leengedem, és olyan
magabiztos vagyok, mint eddig soha.
Trace és Cole a kanapé két végében ül, teljesen felöltözve. Trace
időközben megborotválkozott és megfésülködött. Cole fehér pólót és
farmert visel. Arcának egy részét takarja a szakáll, a szeme viszont úgy
csillog, mint régen.
– Mielőtt belekezdek, szeretném, ha válaszolnátok a kérdésemre –
felemelem a bal kezem, és Cole-ra nézek. – Te húztad a gyűrűt az ujjamra.
Kétszer. Jól sejtem, hogy még mindig feleségül akarsz venni?
– Igen – válaszolja, és előrehajol. Tekintetén látszik az elszántság. –
Tiéd a szívem, Danni. Nem tudok nélküled élni.
Nyelek egyet, aztán Trace felé fordulok.
– Azt a gyűrűt is hordom, amit tőled kaptam. Te is…?
– Még ma feleségül veszlek – jelenti ki Trace, és nyalogatni kezdi a
szája szélét. Kikerekedett szemmel, rezzenéstelen arccal néz rám. – Még
soha nem tudtam ilyen biztosan, hogy mit kell tennem. És még soha nem
láttam ilyen szépnek a jövőt.
– Köszönöm. Akkor ezt meg kell beszélnünk, mert fogalmam sincs,
mit tegyek – ökölbe szorítom, aztán ellazítom az ujjaimat.
– Én… Hadd beszéljek anélkül, hogy félbeszakítanátok! Rendben?
Mindketten a díszpárnára dőlnek. Cole mozgolódni kezd. Szemmel
láthatóan próbál nyugodt maradni. Nemsokára Trace is ugyanígy tesz.
– Úgy látom, három lehetőségem van – kezdem, és a kézfejemre
nézek. – Az egyik, hogy visszaadom valamelyik gyűrűt, és véget vetek a
kapcsolatnak. Aztán tervezhetjük az esküvőt azzal, akinek a gyűrűje az
ujjamon maradt.
Hatalmas feszültség támad a szobában. Pulzusom az egekbe szökik.
Nagyot sóhajtok, és folytatom.
– A második lehetőség, hogy mindkét gyűrűt visszaadom, és új életet
kezdek. Nélkületek – hol az egyikükre, hogy a másikukra nézek, és látom,
milyen megkövült a tekintetük. – Végképp elválnának az útjaink.
Szeretném hinni, hogy ti ketten még felül tudnátok kerekedni a
nézeteltéréseiteken.
 Cole megvakarja az állát, Trace szája egyenes vonalat képez. Látszik,
hogy szívesen közbeszólnának, de tiszteletben tartják a kérésemet, ezért
erőt vesznek magukon, és csendben maradnak.
– Harmadik lehetőség: visszaadom a gyűrűket, és elölről kezdem.
Veletek. Mindkettőtökkel.
Cole ismét mocorogni kezd, aztán előrehajol, majd vissza.
Trace teljesen nyugodt. Szinte lefagyott a döbbenettől.
Nem akarom, hogy befolyásoljon a reakciójuk, mert Bree-nek igaza
van. Akármi legyen is a döntésem, az rólam kell, hogy szóljon, nem róluk.
– Legszívesebben szavazásra bocsátanám a kérdést –
sóhajtom, és kihúzom magam. – De nem teszem, mert úgy gondolom,
hogy nagylány vagyok már, és meg tudom mondani, mit akarok. Ez így
rendben?
Bólintanak, de a szemükből sugárzik valami, amitől alig tudok
megállni a lábamon. Büszkeség, tisztelet, szerelem… minden a
tekintetükben van. Megvan az esély, hogy tönkreteszem az egyikük vagy
mindkettőjük világát, de még ennek ellenére is képesek csodálattal tekinteni
rám.
A szerelem egyszerre jóságos, kiszámíthatatlan és kegyetlen. Nem
tudom, most melyik következik, de boldogsággal tölt el a tudat, hogy még
nem hagyott el végleg ez az érzés. Az egyik férfitól meg kell válnom azok
közül, akiket szerek, de magától a szerelemtől nem kell búcsúznom.
Leveszem az első gyűrűt, és Cole felé nyújtom. Mély levegőt vesz,
aztán még egyet, és nem veszi el. Halálsápadt lesz, és szörnyülködve néz
rám.
Leteszem a gyűrűt az asztalra, aztán leveszem a másik gyűrűt, és Trace
felé nyújtom.
Trace ereiben lüktet a vér, miközben remegő kézzel nyúl a gyűrűért.
– A harmadik lehetőséget választom – jelentem ki. – Elölről kezdem,
és mindkettőtökkel randizom.
Cole megkönnyebbülten sóhajt. Trace arcáról nehezebb olvasni.
Megszorítja a gyűrűt, de egy szót sem szól. Nem hibáztatom, ha csalódott.
Boldog volt, amikor eljegyzett, most viszont belecsöppent a
bizonytalanságba. Egyfelől olyan, mintha szakítanék vele, de még a
gondolat is fáj.
– Hogy fogunk lakni? – kérdezi Trace kimérten. – Ha mindkettőnkkel
randizol.
Úgy gondolom, hogy külön kéne laknunk. Ha mindkettőjükkel külön-
külön akarok randizni, mégsem maradhatunk egy fedél alatt.
– Visszaköltözöl a lakásodba – válaszolom felszegett állal, hogy elejét
vegyem a vitának.
– És ő? – kérdezi ismét Trace, miközben Cole-ra néz, aztán megint
rám.
– Cole lakhat a pincében…
– Kizárt, hogy itt marad! – dobbant Trace, és csípőre teszi a kezét. –
Nem kavarhatsz vele, míg én…
– Ülj le, és hagyd, hogy befejezzem! – Vállam megfeszül, miközben
várom, hogy visszaüljön a kanapéra. – A nap felét a kaszinóban töltöm.
Vagyis ott, ahol te dolgozol. Hónapokig ingáztunk a házam és a lakásod
között. Egy darabig még hajlandó vagyok erre, de… – összevont
szemöldökkel nézek mindkettőjükre. – Nem fekszem le veletek. Két férfival
randevúzni bonyolult dolog. Ha még szexet is teszünk hozzá, az maga a
katasztrófa.
Ahogy befejezem, mély csend honol a szobában. Aggodalommal
kevert megkönnyebbülést érzek rajtuk. Azért csinálom ezt az egészet, hogy
időt nyerjek, de ezzel nekik is adok időt.
– Meddig? – kérdezi Cole, és mélyen a szemembe néz. – Meddig fogsz
velünk randizni?
– Majd meglátom.
 nyolcadik fejezet

Majd meghasad a szívem, amikor látom, hogy Trace az utolsó

csomagját is bepakolja a kocsiba. Folyamatosan mantrázom magamnak,
hogy ettől még nincs vége. Sőt, a dolgok csak most kezdődnek. Ha ez
tényleg így van, akkor miért fáj ennyire?
Cole félrevonult, míg Trace és a sofőrje kiszedték a ruhákat a
szekrényből. Szerintem Trace alkalmazottai közül most először jött be
valaki a házba. Fura. Mi több, érthetetlen. Szeretjük egymást, mégis
kirakom a házból, mintha szakítanék vele.
Pedig nem. Pont, hogy elölről kezdjük.
Nyelek egyet, és érzem, hogy gombóc nő a torkomban.
Trace becsukja a csomagtartót, és kinyitja a hátsó ülés ajtaját. Én
mondtam, hogy mennie kell, de majd látjuk egymást a kaszinóban.
Ma viszont szabadnapom van, ezért meglátogatom a hajléktalanszállót.
Nem jártam ott, mióta Cole hazajött.
Közben látom, hogy Trace még mindig nem szállt be az autóba. Sötét
öltönye miatt világosabbnak tűnik a haja, mint egyébként, a szeme pedig
olyan kék, hogy beragyogja a napot.
Érzelmeknek nyomát sem látom a tekintetében, de nem is kell.
Testének minden porcikája csalódottságra utal. Bánatos, hogy itt kell
hagynia. Itt kell hagynia Cole-lal.
Én hoztam ezt a szabályt, ezért muszáj következetesnek lennem.
Trace megigazítja a nyakkendőjét, mintha attól félne, hogy a szellő
felkapja. Aztán megfordul, beül az autóba, és még mindig a mellkasán tartja
a kezét. Mintha attól tartana, hogy szívrohamot kap.
Az én szívem rettentően fáj. Ahogy Trace becsukja a kocsi ajtaját és
eltűnik a sötétített üveg mögött, legszívesebben elsírnám magam.
Nem köszönt el, és most egyre távolabb kerül tőlem.
Annak ellenére, hogy ezt én akartam, képtelen vagyok megbarátkozni
a gondolattal. Ahogy távolodik, egyre rosszabbul érzem magam. Lassan
úrrá lesz rajtam a pánik.
 Mi lesz, ha baleset éri? Mi lesz, ha többet nem látom?
Leszaladok a verandáról, és mezítláb rohanok az utcára a hideg füvön.
Késő. Már egy házzal odébb jár.
Folyamatosan rohanok, és nem vágyom másra, mint Trace ölelésére.
Látom, hogy kigyullad a féklámpa, és megáll az autó. Alig kapok
levegőt, és sajog a lábam a futástól.
A kocsi tolatni kezd, így még kisebb lesz a távolság. Az autó még meg
sem állt, de Trace kinyitja a hátsó ajtót, és kiteszi az egyik lábát. Máris ott
termek, és az ölébe huppanok.
– Danni! – suttogja mély hangon.
Becsukom az ajtót, szétteszem a lábát, zihálva átkulcsolom a nyakát,
és a homlokához szorítom az enyémet.
Szomorúan rám néz, aztán ajka az enyémhez ér. Az egekbe szökik a
pulzusom, ahogy érzem ajkának ízét.
Testem hálás, mert pontosan erre volt szükségem.
Trace megmarkolja a hajamat, és a szám körvonalát kezdi nyalogatni.
Doromboló hangot hallatok, hogy ösztönözzem. Átveszi az irányítást.
Kicsit hátradönti a fejemet, és beljebb csúsztatja a nyelvét. Egész teste
feszül, és a mozdulatai is arról árulkodnak, hogy többet akar.
Már azzal erősen felizgat, hogy megérinti a nyakamat. Nagyon vissza
kell fognom magam, hogy ne kezdjek vonaglani a kőkemény férfiasságán.
Csókja most is olyan tökéletes, mint eddig. Minden apró részletre
ügyel. A tempóra, a mértékre, a nyelvmozgásra. Nyögése beindítja a
fantáziámat, és én is gyorsabban veszem a levegőt. A szívem is hevesebben
kalapál.
Boldog vagyok, ugyanakkor félek is. Nem tudom, mi lesz velünk.
Csak azt tudom, hogy ilyen pillanatok ritkán adódnak az életemben, ezért
igyekszem kiélvezni. Külön csoda, hogy két férfi mellett is átélhetem.
– Nem akartalak feltartani – mondom, miközben folyamatosan
csókolgatom az arcát. – Csak… Azt akartam, hogy tudd, szeretlek.
– Tudom, Danni – a fülcimpámat harapdálja, majd folytatja: – De nem
lehet elégszer hallani. Olyan erősen szorít a mellkasához, hogy lassan alig
kapok levegőt. – Csak arra tudok gondolni, hogy őt is így csókolod.
– Inkább gondolj arra, hogy ez a kettőnk pillanata. Cole négy évvel
ezelőtt megkapta a csókadagját. Újrakezdjük. Most – lehúzom a cipzárját,
és mellé térdelek az ülésen. – Ez a nulladik lépés.
Megkövülten néz rám.
– Lassan fogunk haladni. Mindkettőtökkel. Ez egy új kezdet, és… –
elmosolyodom – gyanítom, hogy ez a kezdet jobban fog sikerülni, mint az
előző.
Lehunyja a szemét, de érzem, hogy bűntudata van.
– Szeretlek, Trace Savoy – kinyitom az ajtót, és kiszállok. – Holnap
találkozunk.
– Én még annál is jobban szeretlek – kinyújtja a karját, és
megsimogatja az államat. – Már most számolom a perceket.
Bólintok, és becsukom a kocsi ajtaját.
Ezúttal nem esem pánikba, amikor elindul az autó. Még mindig érzem
a csókját, és tudja, hogy szeretem. Tudja, hogy nincs vége.
Gyorsan visszamegyek az udvarra. A csípős időnek hála, majd lefagy a
lábfejem. De ahelyett, hogy a bejárati ajtó felé venném az irányt, a ház
melletti feljáróhoz megyek, mert feltételezem, hogy ott találom Cole-t.
Természetesen a motornál guggol, körülötte szerszámok mindenütt.
Közeledtemre felnéz, és tetőtől talpig kíváncsian végigmér. Alaposan
szemrevételezi a mellemet, a felsőből kilátszó vállrészt, és a farmeromat is.
Amikor végre a szemembe néz, már csak pár lépés választ el tőle.
– Mikor kezdesz az új munkahelyeden? – kérdezem.
– Pár nap múlva.
Feláll, és a nadrágjába törli a kezét.
Nem olyan megtermett, mint Trace, de nálam majdnem egy fejjel
magasabb.
– Van valami terved mára?
Lassan csóválja a fejét, de látom, hogy nem a kérdésen jár az esze.
Pajzán mosolya viszont gyanús. Biztos vagyok benne, hogy valami
mocskos dologra gondolhat.
Eszembe jut, hogy több, mint négy éve nem szexelt. Most, hogy Trace
nem lakik itt, még nehezebb lesz távol tartani Cole-t az ágyamtól.
Sóhajtok.
– Muszáj elmennem. Akarod látni, mit csináltam, míg nem voltál itt?
– Persze – válaszolja mosolyogva, így ismét megjelennek a
gödröcskék az arcán. – Hová megyünk?
– A türelem…
– Fokozza az élvezetet – kacsint, aminek láttán kis híján elolvadok. –
Menjünk motorral.
– Reméltem, hogy ezt mondod.
– Hadd mosakodjak le, aztán indulhatunk.
Negyedóra múlva a felhajtónál várom. Kicsit fázom a bőrkabátban,
melyhez a tőle kapott kesztyűt és a csizmát is felveszem. Fekete bőrhatású
leggingsem tökéletes kiegészítője a motoros szerkónak.
Nem vagyok az a tipikus motoros csaj, de amikor Cole mögött ültem a
motoron ebben a cuccban, igazi rosszlánynak éreztem magam. Alig várom,
hogy ismét motorra pattanhassak, és halljam a berregését. Olyan rég volt
már.
Cole kilép, kezében a két sisakkal. Szakadt farmer és bőrkabát van
rajta. Mozgása és a pillantása épp olyan, mint az első találkozásunkkor.
Ugyanúgy elveszek a tekintetében, mint annak idején. Hirtelen furcsa érzés
kerít hatalmába. Soha nem gondoltam volna, hogy újra látom, azt meg
végképp nem, hogy még egyszer felülök a motorjára.
Leteszi a sisakját az ülésre, aztán a fejemre igazítja az enyémet. Ügyel,
nehogy becsípje a hajam. Gyengéden végigsimít az arcomon és a
nyakamon, mire libabőrös lesz az egész testem. Ezek a finom érintések azt
bizonyítják, hogy Cole képes az önmegtartóztatásra. De vajon meddig?
Velem szemben soha nem kellett visszafognia magát, ezért nagyon meg kell
magát erőltetnie.
– Találkoztál szép nőkkel, míg távol voltál? – kérdezem, és a szám
sarkába harapok.
 Megfogja a sisak pántját, és zavarodottan néz maga elé.
– Igen – válaszolja óvatosan. – Miért kérded? Mert nem tudom
magamban tartani. Ennyi.
– Nem azért, hogy számonkérjelek. Csak kíváncsi vagyok, hogy telt az
idő nélkülem.
Cole-nak elképesztő szexuális étvágya van. Hogy bírta ki ennyi ideig
nélküle? Nyilván akadt kísértés bőven.
– Már mondtam, Danni. Nem volt senkim – jelenti olyan hangsúllyal,
mintha azt akarná, hogy zárjuk le a témát.
– Biztos, hogy volt olyan, aki…
– Nem – vágja rá, és szorosabban csatolja be az állam alatt a sisakot,
mint kéne. – Téged szeretlek. Csak és kizárólag téged akarlak. Már a
gondolat is fáj, hogy más nőt érintsek.
Én viszont többet tettem, mint egy másik férfi érintése.
Ráadásul szerelmes vagyok abba a fickóba.
Fáj a szívem, de aztán emlékeztetem magam, hogy a mi esetünkben
más volt a helyzet. Én ugyanis szentül hittem, hogy Cole meghalt.
– Elragadó vagy – mondja Cole, és hátralép, hogy alaposabban
szemügyre vegyen. – Ez volt az egyik dolog, amit elképzeltem, miközben a
farkamat vertem.
Végigmérem magam a tapadós bőrszerkóban.
– Ez?
– Igen. Ez. Térdre kényszeríted a férfiakat. – Átkarolja a csípőmet, és
az orromhoz simítja az övét. – Megvan még a piercinged?
– Ez a kérdés kicsit személyes az első randin.
– Akkor ez tényleg egy randi? – kérdezi, és alaposan megmarkolja a
fenekemet.
– Ha te is úgy akarod.
– Imádom, hogy ilyen karakán vagy – jelenti ki rekedtes hangon, és
mély levegőt vesz. Aztán elenged, én pedig nem tudok betelni a hangjával.
Felveszi a sisakját, aztán felpattan a motorra. – Gyerünk, bébi! –
hátrafordul, és a válla fölött rám néz.
A hátsó ülésre támaszkodom, és felszállok, aztán a csípőjéhez szorítom
a combomat.
Nem vagyok bőrtermékrajongó – szükségtelennek és kegyetlennek
tartom –, de Cole bőrruhájának illatát kifejezetten szeretem. Csodás
emlékeket idéz, ezért a kabátjába fúrom az orromat. Átkulcsolom a derekát,
ő pedig beindítja a motort, és elindulunk.
Megfogja a combomat, és közelebb húz a hátához.
– Hová megyünk?
– Enned kell valamit – válaszolom, aztán megmarkolom a lábát, ami
érezhetően sokkal vékonyabb, mint annak idején volt.
Aggódom, amiért ennyire lefogyott. Még így is izmos és szálkás, de
messze nem annyira, mint amikor megismertem.
– Téged szeretnélek megenni.
Átnéz a válla fölött, és látszik a tekintetén, hogy piszkos gondolatok
járnak a fejében.
– Az is a menüsor része?
Mordulok egyet, aztán a vállára hajtom a fejem a sisakkal.
– Ugye tudod, hogy nem lesz könnyű dolgod?
– Szeretni téged könnyű. Minden más… Na jó. Ha nem ehetlek meg,
akkor annál jobban foglak szeretni – válaszolja olyan hangerővel, hogy a
motor zúgása mellett is tisztán hallom.
 kilencedik fejezet

A hideg szél fújja a hajamat, és csípi az arcomat, ahogy száguldunk a

motorral. Amikor Cole bekanyarodik, oldalra dőlünk, és egyre erősebben
simulok a hátához. Érzem, hogy a motort húzza a gravitáció, de egyáltalán
nem félek. Csodás érzés ilyen közel lenni Cole-hoz. Tudom, hogy mellette
biztonságban vagyok.
Soha egy percig nem féltem a háta mögött. Már sokszor bizonyította,
hogy minden helyzetben ura a járműnek. Istenemre mondom, elképesztően
szexi, amikor motorozik. Igazi, férfias nyers erő sugárzik belőle.
Ahogy a motor kormányát markolja és oldalra dől az éles kanyarban,
még a bőrkabát alatt is látom feszülni az izmait. Teste még a hűvös ellenére
is felhevíti az enyémet. Erről azonnal eszembe jut, milyen, amikor rajta, és
nem a motoron ülök.
Alaposan felizgat, amikor sebességet vált, és még jobban felbőg a
motor. Ahogy a járműről nézem a tájat és a régi házakat, kezdem egész
másképp látni a világot.
Cole-lal is egyre nagyobb az összhang. Érzem minden rezdülését, a
légvételét, és a hasizmának feszülését a tenyerem alatt. Talán nem kellett
volna a kabátja alá csúsztatni a kezem. De olyan ösztönösen jött, hogy már
nem tudtam visszafogni magam. Sebaj. Érzem, hogy most van igazán
elemében.
Ahogy a Miller pékség felé közelítünk, már érzem a friss kenyér
illatát. Mi lehet ennél jobb? Talán Cole bőrének az illata, miután
szeretkeztünk. Most viszont kénytelen vagyok beérni a pékséggel. Úgy
tűnik, ezt Cole is így gondolja, mert leparkol.
A város egy kihaltabb részén vagyunk. Régi téglaépületek és
macskaköves járdák mindenütt. Szeretem St. Louisnak ezt a részét, mert itt
nagyrészt családi vállalkozások üzemelnek, és nagyon sokféle kultúra
találkozik.
Cole leállítja a motort, és megfordul, hogy a szemembe nézzen.
– Mit szólnál valami szendvicshez?
– Jó ötlet. Azóta nem jártam itt, hogy…
 – Mióta elhoztalak? Bólintok, és mosolygok.
– Szakadt az eső.
– Reszkettél, és alaposan megáztál. Gyönyörű voltál. Lecsúszom az
ülésről, és elpirulok.
Levesszük a sisakot, Cole megfogja a kezem, és a bejárat felé vesszük
az irányt. Aztán hirtelen megpillantok valamit a parkoló végében.
– Várj! – mondom, miközben földbe gyökerezik a lábam.
Egy fiatal pár egy kisgyerek mellett áll, a férfi kezében tábla. Nem
tudom elolvasni az írást, de így is sejtem, miről lehet szó. Szomorú tekintet,
piszkos haj, kopott ruházat…
Elengedem Cole kezét, és odamegyek hozzájuk. Közben hallom, hogy
jön utánam.
Amikor odaérek, majd megszakad a szívem. A kislány –
nagyjából Angel korabeli lehet – egy kiskutyát szorongat. Ekkor
látom, hogy a táblán ez áll: „Ételért cserébe munkát vállalok”. Ahogy
ránézek az asszonyra, látom a tekintetén, hogy már feladta.
– Jó napot – köszönök, és az asszony felé nyújtom a kezem. – Danni
vagyok. Ő pedig Cole.
Cole rájuk mosolyog, és felszegi az állát.
– Öhm… Én Holly vagyok. – Kezet ráz velem, és próbál mosolyogni,
de szemlátomást nehezére esik. – Ő a férjem, Frank, és a lányom, Aubrey.
– Nagyon aranyos a kutyád, Aubrey – leguggolok a kislány elé.
– Szereted a szendvicset?
Bólogat, de látszik, hogy fél.
– A pékségbe megyünk. Velünk tartanak? A vendégeim – szólal meg
Cole.
Örömmel elfogadják a meghívást, én pedig hálásan mosolygok Cole-
ra.
Miután jóllaktunk, a kislány kimegy a pékségből, és elengedi a kutyát
egy füvesebb részen.
Áthajolok az asztal fölött, és a szüleire nézek.
 – Elárulják, mi a helyzet?
Frank elmeséli, hogy jutottak idáig. Milliószor hallottam már efféle
történetet. Ő és a felesége elvesztették az állásukat Kaliforniában. Aztán
elvesztették a házukat, és mindent, amijük volt. Közép-nyugatra jöttek, mert
itt olcsóbb a megélhetés, de el kellett adniuk az autójukat, hogy fedél
legyen a fejük fölött. Egy motelben laktak, de ma reggel ki kellett
költözniük. Elfogyott a pénzük, és nincs remény.
– Tíz percre innen van egy hajléktalanszálló. Talán…
– Nagyon kedves, hogy segíteni akar – szakít félbe Holly remegő állal,
miközben a lányát és a kutyát nézi az ablakon keresztül. – De a
kislányomnak már csak a kutya maradt. A hajléktalanszállók nem fogadnak
be háziállatot…
– Ez a szálló igen. Külön szobát biztosítanak a családoknak.
Egészséges ételt adnak, és segítik az ott élőket, hogy minél hamarabb
találjanak munkát és talpra álljanak. Épp oda tartok.
Cole összevont szemöldökkel néz rám. Mintha azt kérdezné, erről
beszéltem-e otthon.
– Kapunak hívják – mondom Hollynak, és Cole felé bólintok. – Cole
még nem látta, ezért elviszem, hogy megmutassam neki, mert csodás hely.
– Biztos, hogy befogadják a kutyát? – kérdezi az asszony kétkedve. –
Még soha nem hallottam olyan szállóról, amelyik befogad bármiféle
háziállatot.
Pedig tényleg. A legtöbb azért nem engedi be őket, mert sok gond és
költség van velük. Ennek eredményeképp – főképp a nők – inkább elviselik
a bántalmazást, csak legyen hol laknia az állatoknak. Rengeteg hajléktalan
családdal találkoztam már, akik Hollyékhoz hasonlóan inkább az utcán
maradnak, mert az állataikat nem vihetik magukkal.
Egyszer elültettem a bogarat A Kapu igazgatója, Rick atya fülébe.
Javasoltam neki, hogy módosítson a szabályzaton, és ne tiltsa ki az
állatokat. Legnagyobb meglepetésemre a legutóbbi felújítás alkalmával úgy
alakíttatta ki a szállót, hogy a háziállatokat is kényelmesen el tudják
helyezni.
– Biztos. Örömmel látják a kutyát is.
 Holly és Frank összenéznek, és felcsillan a szemük.
– Ez esetben szívesen megnéznénk – jelenti ki Frank. – Tíz percre
van?
– Autóval.
Kinézek az ablakon, és rájövök, hogy taxit kell hívnom.
– Mindjárt jövök – mondja Cole, és kilép, mintha telefonálni akarna.
– Nagyon jóképű – súgja Holly, és a füle mögé tűr egy barna tincset.
– Igen. Az – sóhajtom. Frank a fejét csóválja.
Amikor Cole visszatér, zsebre teszi a telefont, és rám néz.
– Trace ideküldi a sofőrjét. Pár perc, és itt a kocsi.
Trace-t hívta? Ez… jellemző. Szívemet melegség járja át a gondolatra,
ezért legszívesebben táncolnék örömömben. Felugranék az asztalra, és
riszálnék hajnalig. De inkább türtőztetem magam, és maradok a
mosolygásnál.
– Köszönöm – suttogom, és megfogom a kezét. Húsz perc múlva már
a szállóban vagyunk.
Rick atya köszönti a családot, és körbevezeti őket. Cole és én ott
maradunk, hogy meg tudjuk nézni a felújítás eredményét.
– Danni és a vőlegénye támogatták a bővítést – áradozik Rick atya,
miközben megmutatja az új zuhanyzót.
Cole-ra néz, aztán lehervad a mosolya. Cole mögöttem áll, és árad
belőle a féltékenység. Megbököm a bordáját, mire felmordul. Aztán
megtörli a száját, és vigyorogni kezd.
Rick atya furcsálló pillantást vet ránk. Vajon mire gondol? Ott volt az
eljegyzési ünnepségünkön Trace-szel, most viszont itt állok gyűrű nélkül,
mögöttem egy másik pasival. Tisztáznom kell a helyzetet, mielőtt
elindulunk.
Folytatjuk a sétát. Rick atya megmutatja a felújított konyhát, az
éléskamrát, a családi szobákat, és az étkezőt, ahol összegyűlnek a lakók.
Most senki nincs a szállón, mert mindenki munkát keres.
 – Az ajtókat fél óra múlva nyitjuk, és akkor mindenki megrohamozza a
konyhát. Utána lassan nyugovóra térnek a lakók. – Felém fordul, és
hozzáteszi: – Maradnak még egy kicsit?
– Igen. – Odamegyek a kislányhoz, és lehajolok. – Szeretsz táncolni?
– Igen – válaszolja mosolyogva, és felcsillan a szeme.
– Nagyszerű – mondja Rick atya, majd összecsapja a kezét, és a szülők
felé int. – Jöjjenek! Bemutatom önöket a munkavállalási tanácsadónknak,
Suzie-nak. Utána beköltözhetnek az egyik családi szobába.
Kimennek az étkezőből, így Cole és én ismét kettesben maradunk.
– Nem akadt ki Trace, amikor elkérted a kocsiját?
– Nem. Inkább megkönnyebbült, hogy hallja a hangomat.
– Komolyan? – kérdezem kikerekedett szemmel.
– Nem – válaszolja fintorogva.
– Nagyon nem tetszik, hogy haragban vagytok miattam.
– Megéri. Ebben legalább egyetértünk. Mikor kezdtél önkénteskedni?
– kérdezi, ahogy körülnéz a hatalmas helyiségben.
– Amikor meghaltál – válaszolom keserűbben, mint szerettem volna.
Odamegyek a lejátszóhoz, ami a falhoz rögzített polcon áll.
– Danni! – Cole megsimogatja a hátamat, és látszik, mennyire
összetört.
– Semmi baj – bekapcsolom a berendezést. – Nagyon magam alatt
voltam, és nem tudtam, mit kezdjek a felgyülemlett negatív energiával. Ez a
hely célt adott. A konyhán kezdtem az önkéntes munkát. Aztán úgy
döntöttem, visszatérek a gyökereimhez.
– Szóval táncolsz – állapítja meg, és alaposan végigméri a kis táncteret
és a berendezést.
– Sortánc. Jó érzés mosolyt csalni a szomorú emberek arcára.
– Tudod, hogy lenyűgöző vagy?
Megfogja a kezem, és egyenként végigcsókolja az ujjaimat.
 – Valahányszor veled vagyok, olyan érzésem támad, mintha
szárnyalnék. Ugyanakkor félek is.
– Miért?
– Mert olyan makulátlanul tiszta a lelked, hogy nem akarom
beszennyezni.
– Cole!
– Szép, szeretetteljes, szabad… Ez vagy te, ráadásul a tested is
elképesztően jó. Kívül-belül csodálnálak életem végéig. – Megfordítja a
kézfejemet, és megcsókolja a csuklóm belső felét.
– Te maga vagy az élet.
Közelebb lépek hozzá, átkulcsolom a derekát, és a mellkasához bújok.
– Nagyon hiányoztál, Cole.
– Te is nekem.
Szorosan magához ölel, és megpuszilja a fejem búbját. Hirtelen
torokköszörülés hangját hallom az étkező ajtaja felől.
Rick atya keresztbefont karral, oldalra hajtott fejjel figyel. Nyilván
furcsállja, hogy hozzábújok egy férfihoz, aki nem Trace.
– Nem beszéltem neki rólad – suttogom. – Nagyon… nehéz lett volna.
De talán…
– Majd én beszélek vele – biztosít Cole, aztán elenged, és Rick atya
felé veszi az irányt.
Nem akarom bámulni, de az a férfias erő és elszántság, ami a lépteit is
uralja… Minden izma feszül. Képtelen vagyok levenni róla a szemem.
Legszívesebben utána mennék, és végigsimítanék a testének minden
pontján. Olyan dolgokat művelnék vele, amit nyilvánosan nem lehet,
főképp nem egy pap jelenlétében. Mi még csak randizunk. Szex nélkül.
Folyamatosan Cole hátsóját bámulom. Magam elé képzelem anyaszült
meztelen testét, ahogy lehúzom a nadrágja cipzárját, szabaddá téve
kőkemény, méretes férfiasságát. Minden vágyam, hogy ismét érezzem a
lábam között, ahogy feszít, lüktet, sajog minden porcikám.
Ahogy elkapom Rick atya rosszalló pillantását, gyorsan félrefordítom
a fejem.
 Isten látja lelkem, igencsak mocskos a fantáziám. Ráadásul a
gondolataimban minden a szex körül forog.
Nagyon szeretnék Cole-lal lenni. És Trace-szel.
Ez eddig a legrosszabb ötlet. Már épp elég, hogy két férfi rabolta el a
szívemet, és képtelen vagyok közülük választani. Ha mindkettővel ágyba
bújok, az már végképp kimeríti a szabad szerelem kategóriáját. Abban sem
vagyok biztos, hogy érzelmileg felkészültem rá, úgyhogy jobb lesz, ha
rögtön kiverem a fejemből a gondolatot.
Próbálom visszaterelni magam a normális kerékvágásba, ezért inkább
beállítom a zenét, ami az elkövetkezendő néhány órában ismételődni fog.
Kicsit várok.
Cole visszatér, aztán kinyílik az ajtó, és fáradt, éhes emberek szállják
meg az étkezőt.
A szállóban kétszáz ember lakik, és mindig telt házzal működik.
Egy órába telik, mire mindenki bejelentkezik, és beáll a sorba az
ételért. Cole és én segítünk, ahol kell, de az önkéntesek már rutinosan
végzik a munkájukat.
– Hogy ment a beszélgetés Rick atyával? – kérdezem halkan Cole-tól.
– Megmondtam neki az igazat. Elmeséltem, hogy találkoztunk.
Meséltem az eljegyzésünkről. A munkámról és az eltűnésemről is.
– Elmondtad neki a fedőtörténetet?
– Muszáj volt, Danni.
– Tudom. Semmi baj.
– Ahhoz képest, hogy pap, nagyon odavan érted a fickó – mondja Cole
a homlokát ráncolva. – És Trace-ért.
– Rick atya nincs oda Trace-ért – nevetek.
– Azt mondta, eltartott egy darabig, de aztán megkedvelte Trace-t.
Állítása szerint a másik vőlegényed sok pénzt adományozott, és sok időt tölt
itt. Márpedig az a Trace, akit én ismerek, ügyet sem vetne a szállóra –
mondja keserűen.
Eszembe jut, milyen dührohamot produkált Trace, amikor odaadtam
Rick atyának az első tízezer dolláros csekket.
 – Az emberek változnak – jelentem ki határozottan, mire Cole
arcvonásai megkeményednek. – Ne fújd fel a dolgot! Én olyannak
szeretlek, amilyen vagy – mondom Cole-nak.
Halványan elmosolyodik, és látom, hogy megkönnyebbül az előbbiek
hallatán. A zsigereimben érzem, hogy boldog.
– Készen állsz? – kérdezem, és a mikrofonhoz megyek, miközben a
csípőmet rázom. – Nemsokára kezdődik.
– Valami hasonlót mondtál akkor is, amikor legutóbb terpeszben ültél
az ölemben a motoron, és molesztáltál.
– Szegénykém… – vigyorgok kajánul, és elindítom a zenét. Könnyű
koreográfiát állítottam össze. Sok benne a csípőmozdulat és a fenékriszálás.
Úgy döntök, hogy Cole lesz az első áldozat, akin bemutatom a táncot.
Odamegyek a mikrofonhoz, és megszólítom a kétszáz, étkező embert.
– Jó napot! Danni vagyok. Ha befejezték az evést, jöjjenek!
Megtanítom a lépéseket.
Aztán Cole felé fordulok, és jelzem, hogy jöjjön.
A fejét csóválja, mert azt hiszi, teljesen megőrültem. Talán így is van.
De már úton van afelé, hogy osztozzon velem az őrültségen.
Leveszi a kabátját, az enyém mellé hajítja, és köröz néhányat a fejével.
Valaki a tömegből fütyülni kezd, belőlem pedig kitör a nevetés, mert tudom,
hogy férfi fütyült.
– Szerintem van egy rajongód – kacsintok Cole-ra.
– Már telefonszámot cseréltünk – mondja, miközben mélyen a
szemembe néz, aztán forogni kezd körülöttem. – Azt ígérte, hogy csodás
esténk lesz.
– Jó neked. De előbb táncolnod kell velem. – Csípőre teszem a kezem,
és határozottan így szólok: – Gyerünk!
Lehunyja a szemét, és mély levegőt vesz.
– Elképzelem, hogy valami illetlen dolgot művelsz, miközben zihálva
utasítasz.
Végigsimítok a hasizmán, mire kinyitja a szemét, és elmosolyodik.
 – Megmutatom a lépéseket – mondom, és felveszem a pozíciót. –
Figyeld a lábamat. Aztán majd megmutatom, hogy kell mozgatnod a
csípődet.
Bólint, mire nekikezdek. Jobbra-balra csúsztatom a lábam, aztán egy
kicsit a padló felé hajolok, és a mellkasomat mozgatom. Aztán hátra
hajolok. Végül billentem és emelem a csípőmet. Némi kézmozdulat, és
kész. Ennyi.
Megismétlem a lépéseket, miközben átnézek a vállam fölött, és
összevonom a szemöldökömet.
A perverz nem a lábamat figyeli. Tekintetét le sem veszi a hátsómról.
– Cole! – csettintek, hogy felemelje a fejét. – Megvan?
– Nincs – válaszolja, és megvakarja a tarkóját. – De nagyon szeretném
megint látni, ahogy minden mozdulatra feszül a nadrágod.
Õ is csak arra tud gondolni. Elécsúszom, és a golyójához dörgölöm a
fenekemet.
– Csináld, amit én. Jó?
Hirtelen a csípőmre teszi a kezét. Csodás. Várom, hogy ismét
felcsendüljön a dal. Magamban számolok, aztán elkezdjük.
Először kicsit döcögős. Túl nagy a csizmája. Túl hosszú a lába. Úgy
tűnik, kényelmetlenül érzi magát, ezért feszeng. Néhány lépés után viszont
kezd ráérezni. Nem egy táncos alkat, de jó a ritmusérzéke, és mindig
kapható a hülyéskedésre, függetlenül attól, hogy hol vagyunk, és ki figyel
minket.
Miután megjegyezte a lépéseket, megfordulok, és mögé lépek. Most én
fogom meg az ő csípőjét, így végre látom őt hátulról is.
Az együtt töltött tíz hónap alatt minden porcikáját éreztem és
kóstoltam. Mivel a hátsója a gyengém, képtelen vagyok róla levenni a
szemem, bár jobb lenne ruha nélkül látni. Legszívesebben harapdálnám,
markolnám, aztán alaposan belevájnám a fogamat. A harapás bármilyen
formáját alkalmaznám, annyira kiéheztem.
Na jó, most koncentráljunk!
A hátához dörgölőzöm, és riszálom a csípőmet. Próbálok a jó ízlés
határain belül maradni, de Cole-nak más az elképzelése. Vagyis erőteljesen
végigsimít a nadrágomon, és hatalmasat markol a fenekembe.
Megfordulok, körbetáncolom, és mosolygok. Közben figyelem, ahogy
mozgás közben minden izma feszül. Ha egyszer főállású sortáncos leszek,
biztos, hogy Cole-t is alkalmazni fogom. Hihetetlen, micsoda energia árad
belőle. Az emberek gyülekeznek, és ütemre rázzák a fejüket.
Intek nekik, hogy jöjjenek közelebb, és kiszúrom Aubrey-t, a
pékségnél megismert kislányt a tömegben.
Odamegyek, és felé nyújtom a kezem.
– Megpróbálod? Szívesen megtanítalak.
Az apjára néz, aki egy közeli asztalnál ül, és fogja a kiskutyát.
Aztán megint felém fordul, és mosolyogva bólint.
Az a mosoly… Annak ellenére, amin ez a kislány keresztülment – és
ki tudja, mi vár még rá –, hihetetlen, hogy még képes szívből jövő
mosolyra.
Pontosan ezért vagyok itt.
Apró kezével megfogja az enyémet, és végig mellettem marad. Nevet
és táncol. Őszintén bízom benne, hogy ennek a gondtalan pillanatnak az
emléke reményt ad neki a későbbiekben.
Amikor ásítani kezd, visszakísérem a szüleihez, és a fülébe súgom:
– Ha szomorú vagy, táncolj egy kicsit. Rázd meg magad. – Kicsit
lebiggyeszti a száját, mint aki kételkedik. – Én is ezt teszem. Utána kicsit
jobb.
– Rendben – mondja, aztán az anyja ölébe kuporodik.
– Köszönöm – szól Holly, és átöleli a kislányát. – Mindent. El nem
tudom mondani, milyen…
– Igazán nincs mit.
Könnyes szemmel nézek rá, aztán megfordulok, és látom, hogy Rick
atya engem néz a terem másik végéből. Odamegyek.
Cole úgy tűnik, mindenben ura a helyzetnek a parketten. Több mint
harminc nőt próbál megtanítani a lépésekre. Kamasztól a nagymamáig
mindenféle korosztály megtalálható, de közös bennük, hogy mindannyian
ácsingózva figyelik Cole-t.
 Nem csoda. Több mint száznyolcvan centi magas, csupa izom, melyet
kiemel a fehér felső és a motoros nadrág. Markáns megjelenését finomítja,
hogy a szeme mosolyog, így azon túl, hogy jóképű, még barátságosnak is
tűnik. Olyan helyes, hogy senki nem tudja róla levenni a szemét.
– Kedvelem – mondja Rick atya, ahogy közeledem felé.
– Tud hatni az emberekre – mosolygok, amikor Cole megpróbálja
megtartani az egyik botladozó, középkorú hölgyet.
– Mit fog csinálni, Danni? – kérdezi Rick atya, és egyik kezével
végigsimít ősz szakállán.
– Ez a lehető legnehezebb kérdés – sóhajtom. – Papként van valami
ötlete?
– Mindkettőjüket szereti?
– Az rossz?
– Nem. Nem rossz. De Isten szerint a házassághoz egyetlen férfi és
egyetlen nő szükségeltetik. Máskülönben több Ádámot és több Évát
teremtett volna – válaszolja együttérző mosollyal az arcán. – Választania
kell közülük. A másikat pedig el kell engednie, hogy ő is megtalálja a
párját.
Nem akarok vitatkozni, mert ő nyilván vallási szempontból közelít a
házasság intézményéhez, de ha hívő lennék, az én istenem minden egyéb
nemi és szexuális kombinációt is elfogadna a házasságban. Egy dologban
viszont egyetértek Rick atyával.
– Tudom, hogy választanom kell – érzem, hogy teljesen kiszáradt a
torkom.
– Hagyjon magának időt, és gondolja át az érzéseit mindkettőjükkel
kapcsolatban. Rá fog jönni, hogy valamelyikükhöz több érzelem fűzi.
– Ez a terv.
– Addig viszont készüljön fel, hogy dupla boldogság mellé dupla
szenvedés társulhat. A kapcsolat fenntartása egy emberrel is komoly
erőpróba, nemhogy kettővel – megsimogatja a hátamat, és úgy néz rám,
ahogy egy apa szokott a lányára. – Nem irigylem.
– Jól van – mondom kicsit kuncogva, de inkább nyöszörgésnek tűnik.
– Köszönöm.
 – Bármikor, ha beszélgetni szeretne, tudja, hol talál.
– Nagyon köszönöm.
Visszamegyek a táncparkettre, és intek Cole-nak, hogy leülhet. Ezek
után terpeszbe rakja a lábát a széken, és úgy néz rám, mintha szó szerint fel
akarna falni a szemével.
Ahogy elnézem őt, odaképzelek egy pisztolyt a kezébe, és cigarettát a
szájába.
Nem tudom, mi a munkája, de amilyen tekintettel néz rám, biztosra
veszem, hogy veszélyes a fickó. Persze nem rám nézve. Alapos a gyanúm,
hogy ölt már embert, és nem tudom, ezt hogy fogom feldolgozni.
Azt teszem, amit mindig: hagyom, hogy a zene elhomályosítsa a
gondolataimat. Riszálok, pörgök-forgok, és táncolok a mosolygó emberek
között, akiknek valójában nincs okuk a mosolyra.
Este hazamotorozom Cole-lal. Boldogsággal kevert aggodalom fog el,
miközben majd elalszom a fáradtságtól.
Tudom, hogy amint hazaérünk, megkörnyékez. Láttam, ahogy tánc
közben néz. Több mint négy évig várt rám, és nem az a fajta, aki sokáig
bírja szex nélkül.
Egyik keze a gázon, a másik a kuplungon. Maga a megtestesült erő és
csábítás. Tudom, hogy kislányosan hangzik, de mindig ezt a hatást váltja ki
belőlem. A tizenhat évesek rajongásával bálványozom.
De ez még nem minden, hiszen a szerelmünk túlélte a távolságot és az
időt. Mi több, a halált is…
Átkarolom a derekát, ezzel még közelebb kerülve az életéhez.
Szeretem ezt a férfit, ezért igyekszem minden porcikámmal közelíteni felé.
Mégis képtelen vagyok csak vele foglalkozni.
Trace miatt.
Kicsit megtorpanok a gondolatra, és valahol örülök is. Amikor az
egyikükkel vagyok, és nem gondolok a másikra, kiderül, melyikükhöz
vonzódom igazán. Ha az után vágyakozom, akivel épp nem vagyok, már
tudom, melyiküket akarom jobban.
Ahogy áthaladunk a városon, egyre hűvösebbnek érzem a levegőt.
Szorosan Cole-hoz bújok, hogy áradjon felém a testének melege. Még
akkor is erősen kapaszkodom bele, amikor leállítja a motort.
– Danni! – dörmögi, ezzel kicsit megrezegtetve a mellkasomat.
– Olyan kellemesen melegítesz – mondom, és még mindig nem
mozdulok.
– Majd bent még jobban felmelegítelek.
– Arra egy forró zuhany is jó – vonakodva leszállok, és elindulok
befelé.
Mindketten lezuhanyozunk, de külön-külön. Meglep, hogy nem
javasolta a közös fürdőzést. Talán mégsem olyan nehéz dolog ez, mint
hittem.
Ahogy az ágyon fekszem, és a vizes hajamat birizgálom, hallom, hogy
végez a fürdőszobában. Amikor elzárja a vizet, felülök, és a hálószoba zárt
ajtajára bámulok.
El sem köszöntünk egymástól, ráadásul még csak kilenc óra.
Vajon lemegy a pincébe, vagy bevet valami trükköt, hogy az ágyamba
férkőzzön?
Idegesen a pizsamanadrágom zsinórjához nyúlok, és dupla csomót
kötök rá. Nem, mintha ezzel távol tudnám tartani.
Aztán megragadom a telefont, és próbálom elterelni a gondolataimat.
Jött egy csomó üzenet, jó eséllyel Trace-től. Ezeket sem olvasom el, inkább
bekapcsolom a zenét.
Lana Del Rey-től a Lust For Life-ra esik a választásom.
Lehunyom a szemem, és átadom magam a dalnak.
Nem tudom, mit vártam ettől a naptól Cole-lal. Túl korai még döntést
hozni, most viszont tanácstalanabbnak érzem magam, mint eddig bármikor.
Az érzéseimben viszont biztosabb vagyok, mint reggel voltam. A szexi
Cole Hartmannal leélni az életet csodás és szenvedélyes lenne. Pont, ahogy
elképzeltem. Egyetlen épeszű nő sem hagyná ki a lehetőséget.
A tenyerembe temetem az arcom, és próbálom uralni az érzéseimet.
Időre van szükségem, és ez természetes. Amíg sem őt, sem Trace-t nem
károsítom, nem bánom, hogy döntésképtelen vagyok.
Kopogást hallok, ezért felkapom a fejem.
 Ha kinyitom az ajtót, egyetlen pillantásával kísértésbe hoz. Nem
fogom tudni visszautasítani. Isteni lesz az illata, és csábítóan fog feszíteni.
A kurva életbe. Mély levegőt veszek, és elhatározom, hogy erős
maradok. Akkor talán nem lesznek pajzán ötletei.
Kikászálódom az ágyból, és csak akkorára nyitom az ajtót, hogy épp
kiférjek rajta. Aztán becsukom magam mögött, és nekidőlök, mielőtt Cole-
ra néznék.
A francba. Az előszobában sötét van, de Cole tekintete még sötétebb.
Mint egy bűvös barlang, ami veszélyes kalandra hívja az embert.
Izmos mellkasán egy vízcsepp csordogál lefelé. Legszívesebben
követném a csepp útját a nyelvemmel. Alaposan megnyalnám a
mellbimbóját, a hasát, aztán lejjebb mennék, méghozzá öv alá. Olyan
vékony az anyag, hogy ezen keresztül is látom kőkemény férfiasságát, amit
szívesen szabadjára engedne.
– Mész aludni? – kérdezi, és az ajtófélfára támaszkodik a fejem fölött.
– Mhm – válaszolom, és majd kiugrik a szívem.
– Érezni akarlak.
– Az első randin nem.
– Emlékszel az utolsó első randinkra? – lehajol, és a fülembe súgja: –
Egész éjjel benned voltam. Még a hálószobáig sem jutottunk el, mert addig
felavattuk a ház minden szegletét.
– Ezúttal másképp lesz – válaszolom, és megborzongok az előbbi
gondolatra.
– Tudom – kicsit hátrébb megy, de csak annyira, hogy rám nézzen.
Pontosabban a számra. – Akkor beérem a száddal.
Csókolózni már az első randin is lehet. Csakhogy Cole elképesztően
csókol. Vadul, hevesen, az összes, lehetséges trükköt bevetve, miközben
érezni, hogy nemcsak a testét, hanem a lelkét is beleadja. Közben rabul ejt,
minden tekintetben.
Lehet, hogy végem, ha megcsókol. De akkor biztos, ha nem teszi.
– Hunyd le a szemed – mondja, és az orrát az enyémhez simítja.
Érzem finom, friss, forró leheletét.
 Követem az utasítást. Hátrateszem a kezem, és az ajtónak
támaszkodom.
Ahogy a száját az enyémhez érinti, már tudom, hogy elvesztem. A
második érintésre már az egész testem bizsereg, és megöl a vágy.
Oldalra hajtja a fejét, és még erősebben csókol. Egyre mélyebbre dugja
a nyelvét a számban. Reszketek és zihálok, átkulcsolom a nyakát, és
kiélvezek minden pillanatot.
Ezt az embert csókolózásra teremtették. Már ezzel is majdnem
orgazmust idéz elő, mely lassan, de biztosan átjárja a testem.
Olyan közel jön hozzám, hogy nem tudok hová lépni. Nem, mintha
másutt akarnék lenni. Minden vágyam, hogy hozzásimuljak és a karjában
tartson.
Legalább egy óra hosszát csókolózunk, teljesen átadva magunkat az
élvezetnek. Végigsimítok a haján, aztán a vállán, a karján, végül a
mellkasához érek.
Mindene kőkemény. Férfiassága is áll, mint a cövek, és majd kiböki
vele a hasamat. Nem dörgöli hozzám. Csak olyan közel van, hogy tisztán
érzem a testének minden porcikáját. Legszívesebben a lábam közé
engedném.
Aztán egyszer csak bevadul. Szívogatni, és harapdálni kezdi a
nyakamat, mintha most akarná bepótolni az elvesztett éveket. Zörög az
ajtókilincs, ahogy nekidőlök. Az egyik képkeret leesik a falról. Ég a bőröm
a sok harapástól… Jó ég, micsoda csók!
Kis szünetet tart, és hagyja, hogy lélegezzek. Aztán ismét visszatér a
nyakamhoz.
– Innen folytatjuk a következő randin – suttogja. – Jó éjszakát, bébi.
Aztán hátat fordít, és a pince felé veszi az irányt.
Csak állok az ajtó előtt, és bámulok magam elé. Alaposan felizgatott.
Érzem, hogy csurog a nedvesség a lábam között.
Az a csók egyszerűen tökéletes volt. Olyan, ami nélkül nem tudok élni.
Úgy megrohannak az érzelmek, hogy nem tudom, meddig leszek képes
elnyomni őket.
 Visszamegyek a szobába. Lekapcsolom a zenét, és megnézem az
üzeneteimet.
Trace: Pocsék itt nélküled.
Trace: A mosolyod beragyogná a napomat.
Trace: Míg nem találkoztam veled, nem hittem, hogy megéri harcolni a
szerelemért. De érted a háborút is bevállalnám.
Trace: Hányzol.
Folyamatosan jönnek az üzenetek, csak hogy tudjam, nem felejtett el.
Legszívesebben odamennék és megsimogatnám, de most csak egy üzenetre
futja részemről.
Én: Te is hiányzol nekem.
Aztán lekapcsolom a villanyt, és végiggondolom, milyen jó nekem.
Egyedül voltam. Szenvedtem, és depressziós voltam. A gyász rabjává
váltam. Ennek egyszer és mindenkorra vége.
Amilyen kilátástalannak tűnik most a szerelmi életem, tudom, hogy
ennél sokkal rosszabb is lehetne.
 tizedik fejezet

Másnap reggel korán felkelek, lezuhanyozom, felveszem a

melegítőnadrágomat és a felsőmet. Most már látom, hogy van előnye
annak, ha viszonylag korán lefekszem. Persze van hátránya is. Attól függ,
honnan nézem. Az önmegtartóztatás egyáltalán nincs ínyemre.
Ahogy a konyha felé veszem az irányt, falrengetően hangos zenét
hallok a pince felől. Cole punk zenéje. Ha valami nem hiányzott, az a zenei
ízlése. Erre nem lehet táncolni, ezért nem is nevezhető zenének.
A konyhapultra támaszkodom, és végigmérem a hatalmas, műanyag
dobozokat. Fehérje, keratin, L-citrullin vagy ki tudja mi, és egyéb
tömegnövelő szerek. Úgy tűnik, mintha valaki ma reggel a macsó boltba
ment volna vásárolni.
A kávé már kész. Isten áldja érte! A mellette lévő üres csésze pedig
csak arra vár, hogy megtöltsem, és igyak belőle. Csészével a kezemben
megyek a zaj után, le a pincébe.
Látom, hogy egy rakás súlyzó előtt áll, nekem háttal, és épp a tárcsára
tekeri a nagyobbakat. Minden emelésre feszül a bicepsze és a hátizma.
Gyanítom, hogy ha nem lenne ilyen hangos a zene, akkor minden emelés
után hallanám, ahogy fújtat.
Sokszor figyeltem, ahogy edz. Utána mindig alaposan megrakott a
súlyzópadon. Izzadt volt, de kőkemény mindenütt.
Sóhajtok, leteszem a csészét a lépcsőre, és a matrachoz osonok. Az
ágyneműje szanaszét, ami még jobban csábít. Megfogom a párnát, és
beleszimatolok.
Ahogy megérzem rajta az illatát, lehunyom a szemem.
Fűszeres-fás, igazi férfiillat, mely keveredik a samponjával.
Abbamarad a zene, és ahogy felnézek, látom, hogy engem figyel.
Csípőre teszi a kezét, és liheg a súlyemeléstől.
– Szagolgatod a párnámat?
– Minek teremtették a párnákat, ha az ember nem szagolgathatja őket?
 – Úgy érted, a rózsákat.
– A rózsák elszáradnak, de a párnák nem – még egyet szimatolok. –
Majd elteszem emlékbe, hogy a közelemben legyen az illatod. Nem éppen
babaillat, de az furcsa is lenne.
– Cseréljünk párnát. És ágyat. És testnedvet – teszi hozzá pajzán
vigyorral.
– Ami a testnedvemet illeti, szerintem kaptál tőlem egy adaggal.
Ragacsosnak tűnsz.
– Annak idején szerettél velem összeragadni.
Fölém hajol, és lassan simogatni kezdi a mellkasát. Aztán egyre
lejjebb…
Jó ég! Már övön alul jár, és mindjárt megtudom, borotválja-e magát
odalent.
– Hagyd abba, Cole!
– A hangsúlyod alapján pont az ellenkezőjét akarod. Térdét a lábam
közé rakja, és széttolja a combomat.
Még látom az egyik kezét, úgyhogy nem nyúlt magához. De a
tekintetéből egyértelműnek tűnik, hogy szeretne. Pontosabban fogalmazva:
szeretné, hogy én nyúljak hozzá.
– Még mindig megvan a kígyós tetoválásod? – kérdezem, és mélyen a
szemébe nézek.
– Igen. Akarod látni? – még lejjebb viszi a kezét.
– Inkább nem. Befejezted az edzést?
– Még hátravannak fekvőtámaszok – válaszolja, aztán olyan szélesen
vigyorog, hogy a szokásosnál is jobban látszanak a gödröcskéi. Mellesleg
biztos vagyok benne, hogy pajzán gondolatok járnak a fejében. – Akarsz
izzadni? – kérdezi végül.
– Nem. Meg ne próbálj…
Derékon ragad, és fölém kerekedik. Belém keni az izzadságot, és
gyakorlatilag törülközőnek használja a testemet. Sikítok és nevetek,
miközben folyamatosan próbálom magamról lelökni, de hiába. Sokkal
erősebb, úgyhogy nem marad belőlem más, mint egy átizzadt halmaz.
 – Győztél – zihálom a súlya alatt, miközben végigsimítok a hátán.
– Akkor győztem igazán, amikor találkoztunk – suttogja, és lágyan
körözni kezd a csípőjével a csípőmön.
Kőkemény. Érzem a hosszú, merev hímtagját. Négy éve benyúltam
volna a gatyájába, és alaposan megmarkolom odalent. Most viszont jobb, ha
észnél maradok, és minél kevesebb káoszt teremtek magam körül.
– Mi a helyzet a fekvőtámasszal? – kérdezem, és végigsimítok a haján.
– Amilyen kemény vagyok… – felemeli a fejét, és rám vigyorog. –
Szerintem ellentartana a farkam.
– Jesszus! Ez nem hangzik valami jól. – Végigsimítok a mellkasán. –
Még mindig meg tudod csinálni a negyvenöt kilós fekvőtámaszt?
Mindig úgy csinálta, hogy ráültem a hátára.
– Hmm… Negyvenöt kiló? – feltérdel, és úgy tesz, mintha alaposan
végigmérne. – Szerintem jó pár kilót felszedtél. Mondjuk ötöt?
Nagyon jól tudja, hogy egy dekával sem vagyok több, mint amikor
elment. Mi több, inkább soványabb lettem a depresszió mellékhatásaként.
– Úgy tűnik, mintha félnél.
– Dehogy! – válaszolja, és talpra ugrik.
Követem a matrac felé, és le nem veszem a szemem a testéről.
Négykézlábra áll, behajlítja a könyökét, és lefelé néz.
– Mássz fel, bébi!
A hátára ülök, és keresztezem a lábam. Táncosként kiváló az
egyensúlyérzékem, úgyhogy nyert ügyem van. Ő viszont annál jobban fog
kínlódni.
Annak idején húszat csinált belőle, viszont sokat fogyott izomból is.
Halkan számolok, és figyelem, ahogy feszül a hátsója. Majdnem úgy nyög a
gyakorlat közben, ahogy szeretkezéskor.
A tizedik fekvőtámasznál remegni kezd a háta, ezért tudom, hogy
legfeljebb még kettőt fog csinálni. Rákapcsol, úgyhogy három lesz belőle,
mielőtt összerogyna alattam.
– Tizenhárom – mormolja nehézkesen. – A francba! Leszállok a
hátáról, és mellé fekszem.
 – Majd visszajutsz a régi szintre.
– Igen. Úgy lesz.
Kifésül egy tincset az arcomból.
A nap hátralévő részében csak teszünk-veszünk. Elintézzük a mosást,
és kitakarítunk. Cole kicseréli az olajat a kocsimban, megmetszi az öreg
tölgyfát, és megszereli a vízcsapot a fürdőszobában.
Trace-szel összehasonlítva sokkal ügyesebben végzi a dolgokat a ház
körül, amiért nagyon hálás vagyok. De csak ezért nem esne rá a
választásom, mert nekem nem a vízcsap a legfontosabb.
A tánc fontosabb, és Cole úgy tűnik, tolerálja, hogy folyamatosan
mozgatom a csípőmet. Bárhol, bármikor. Mint például ma, amikor
felteszem a Beyonce-albumot, és körbetáncolom Cole-t, miközben ő
estebédet készít. Nem lesz ideges, és nem mondja, hogy nőjek már fel
végre. Csak nevetve csóválja a fejét, és azt mondja, hogy szép vagyok.
Ideje, hogy munkába menjek.
Az autóhoz kísér, és csak áll a nyitott ajtó mellett, míg becsatolom a
biztonsági övet. Kezét csípőre téve a járdát nézi, és látszik, hogy
legszívesebben kirángatna a kocsiból, és visszavinne a házba.
Nyaki erei megfeszülnek. Vonásai megkeményednek, és érezhetően
kerüli a tekintetemet. Előre tudom, mit fog kérdezni, holott még ki sem
nyitotta a száját.
– Hazajössz ma este?
Szívesen megvigasztalnám, de nem akarok hazudni.
– Nem tudom – válaszolom, aztán felé nyújtom a kezem, megfogom az
arcát, és a szemébe nézek. – Nem fogok lefeküdni vele.
Orrcimpája kitágul, és megmarkolja a tarkóját.
– Ez sok neked? – kérdezem aggódva. – Rosszul érzed magad?
Mert az nem viselném el, ha…
– Amíg nem keféltek, kibírom. Én csak… Egy önző pöcs vagyok.
– Én vagyok az önző. Én randizom két…
 – Nem, Danni – vág közbe, és leguggol mellém, behajol a kocsiba, és
átöleli a derekamat. – Én tettem ezt veled. Én hoztalak ilyen helyzetbe. Az
én döntésem miatt jutottunk ide. Tudom, hogy ezért meg kell fizetnem.
– Cole!
– Nem hibázhatok, mert ez életem legfontosabb küzdelme, úgyhogy
mindent beleadok. Erre ugyan nem készítettek fel, de alapból győzelemre
születtem. És a győztesek soha nem adják fel.
 tizenegyedik fejezet

Cole valami katonaféle, az biztos. Lehet, hogy visszavonult, de a

zsigeri agresszió a vérében van. Épp ezért nem lep meg, hogy az este
folyamán felbukkant Trace éttermében.
Amikor megjelenik, épp a színpad kellős közepén vagyok. Már négy
órája hastáncolok. Nem néz rám. A fiatal hoszteszlányt figyeli, majd
lehajol, és mond neki valamit. Aztán az egyetlen olyan asztal felé mutat,
ahol még nem ül senki.
Az Trace asztala. Ő most nincs itt, de mindig benéz, és leül a főhelyre.
Gondolom most is lefoglalta.
A hosztesz a fejét csóválja, és egy másik asztalhoz vezeti Cole-
t, aki ahelyett, hogy követné, átvág az éttermen, és egyenesen felém
tart.
Levágatta a haját. Oldalt felnyíratta, felül kicsit hosszabbra hagyta, így
majdnem olyan lett a frizurája, mint a találkozásunkkor. Csak most
szexibbnek tűnt.
Sötét farmert és fekete pólóinget visel. Leül Trace asztalához, és rám
néz. Nem hagyom, hogy a szépen borotvált arc, a vonzó öltözék, és az új
frizura becsapjon. Pontosan tudom, hogy rosszban sántikál.
A hosztesz odarohan, mire Cole int felé. Amikor a lány lehajol, látom,
hogy Cole az étlap szót suttogja felé.
Még több fejcsóválás, és látszik, hogy a lány egy másik asztal felé
mutat. Amikor Cole leinti, a hosztesz kiviharzik. Gondolom azért, hogy
hívja Trace-t. Ez vicces lesz.
Cole ismét rám néz. Látott már hastáncolni, de nem egy ekkora
színpadon. Azután találtam ezt az állást a Bissarában, hogy elment.
Szerettem volna elterelni a gondolataimat a hiányáról, és pénzt akartam
keresni az esküvőre.
Ma egy fekete balconette melltartó van rajtam átlátszó, csipkés
háremnadrággal. A fekete nadrág derékrésze a csípőm alatt ér véget, így
tánc közben tökéletesen látszik a hasizmom.
 Cole tetőtől talpig végigmér, miközben folyamatosan rázom a
csípőmet Beyoncé és Shakira Beatuiful Liar című slágerére. A koreográfia
sok kézmozdulatból, kézfejcsavarásból, fejingatásból, és rengeteg
csípőmozdulatból áll.
Tudom, hogy le nem veszi rólam a szemét, ezért még jobban rázom a
csípőmet, és kacéran mosolygok rá.
Mély levegőt vesz, aminek következtében megemelkedik a mellkasa,
és szétválik a két ajka.
Rákacsintok, és megfordulok. Aztán riszálni kezdem a fenekemet, és
egy képzeletbeli falnak támaszkodom, miközben ránézek a vállam fölött.
Végül lassítok a mozdulatokon, hogy érzékibb hatást keltsek.
Megvakarja a fejét. Nem tudok jól szájról olvasni, de azt hiszem, épp
imádkozik. Aztán megfordul a széken, mintha látni akarná a közönség
reakcióját. Gondolom, féltékeny, mint mindig.
A vendégek teljesen odavannak a műsorért. Az étteremben csak
felnőttek tartózkodhatnak, és aki itt vacsorázik, még véletlenül sem
mondható prűdnek. A legtöbben visszatérő vendégek, akik csak a tánc miatt
jönnek.
Nagyjából ugyanannyi nő van a közönség soraiban, mint férfi. Ez talán
megnyugtatja Cole-t, mert amikor végre visszafordul, látom, hogy nem
olyan feszült, mint eddig.
Már a következő szám megy, amikor észreveszem Trace-t a bejáratnál.
Épp egy csípőkört végzek, amikor látom, hogy egyenesen Cole felé tart.
Fekete öltönyben és makulátlan, fehér ingben komoly üzletembernek
néz ki. Megáll Cole mellett, és összekulcsolja a kezét a háta mögött.
Cole halálos nyugalommal néz Trace-re, de érezni rajta, hogy sántikál
valamiben. Nyilván azért jött, hogy vitázzon.
Próbálok a táncra összpontosítani, de leginkább az előttem zajló
jelenet érdekel.
Trace Cole fölé tornyosul, és egy pillanatig csak lenéz rá, aztán leül
mellé. Elkezdenek beszélgetni, de már mindketten az asztalra teszik az
öklüket, és a félhomályban is látszik, hogy vörös a fejük.
 Alig várom, hogy vége legyen a számnak. Amikor végre elhallgat a
zene, meghajolok, ahogy mindig, és gyorsan lemegyek a színpadról.
Már hallani a következő számot, amikor odarohanok az asztalhoz, és
leülök eléjük a székre.
Amikor észreveszik, hogy jövök, abbahagyják a veszekedést, és úgy
néznek rám, mintha azt várnák, hogy kiosztom őket.
Ahelyett, hogy ezt tenném, megtámasztom az államat, és Cole- ra
mosolygok.
– Tetszik a frizurád.
Látom, hogy Trace egyre kényelmetlenebbül érzi magát, de továbbra is
Cole-ra koncentrálok.
– Köszönöm – vigyorog Cole.
– Szereted a marokkói kaját?
– Igen.
Gyorsan elkérem az étlapot az egyik pincértől, aztán Trace felé
fordulok.
– Mára befejezted a munkát?
Kimérten bólint, és látszik, hogy még mindig nagyon feszült.
– Miért nem lazítasz a nyakkendőn? – kérdezem.
– Ma nem maradok tovább – válaszolja, és közelebb hajol. Csak egy
kis asztal választ el minket egymástól. – Töltsd velem az éjszakát –
suttogja.
– Nekem még be kell fejeznem a műsort – mondom, és Cole-ra nézek.
– A kaja vagy a műsor miatt jöttél? Vagy azért, hogy Trace-t felbosszantsd?
Trace hátradől, és dühösen néz Cole-ra.
– A kaja és a műsor miatt. Trace magában is bosszankodhat, ahhoz én
nem kellek – válaszolja vigyorogva Cole.
– Te itt nemkívánatos vendég vagy – jelenti ki nyersen Trace.
– Először jársz a kaszinóban? – kérdezem Cole-t. Amikor a fejét
csóválja, újabb kérdést teszek fel. – Azután jöttél ide, hogy találkoztál
velem? Hogy meglátogasd Trace-t?
 – Igen – válaszolja gondterhelten.
Tehát amíg velem élt, eljött a kaszinóba, hogy a legjobb haverjával
lóghasson, akiről én azt sem tudtam, hogy létezik. Ez fájó pont maradt
annak ellenére, hogy ésszel tudom, miért nem mesélt a barátairól.
Ha Cole által ismertem volna meg Trace-t és a menyasszonyaként
mutatott volna be, vajon akkor is beleszerettem volna Trace-be, miután
kiderült, hogy Cole meghalt? Vagy csak haverként tekintettem volna rá,
tudván, hogy a néhai vőlegényem legjobb barátja? Nehéz megmondani, és
most már nem is igazán számít. Mégis kíváncsi lennék, másként alakult
volna-e a helyzet.
– Tudom, hogy nem voltál ebben az étteremben – jelentem ki
határozottan, aztán elveszem az étlapot a pincértől, és odaadom Cole-nak. –
Ugyanis még csak hat hónapja nyílt.
– Gondoltam, megnézem, hol dolgozol. Szép hely.
Az asztal alatt edzőcipő simogatását érzem a csupasz lábfejemen, majd
a vádlimon is. Összevont szemöldökkel nézek Cole-ra, de nem mozdulok.
– Elsőosztályú a műsor – folytatja. Kinyitja az étlapot, és kinyújtja a
másik lábát, hogy mindkét bokájával közre tudja fogni az enyémet. –
Féltékeny vagyok a fényre, amelyen táncolsz.
– Féltékeny? Miért?
– Onnan volt a legjobb a kilátás. Jóságos ég.
Megvakarom a homlokomat, és vigyorgok.
– Ez nevetséges – mormolja Trace.
– Fogadok, hogy egy rakás lóvét hoz neked – mondja Cole Trace felé
fordulva.
– Az én pénzem az övé is. – Trace rám néz, és folytatja: – Attól a
perctől kezdve, hogy felveszi a vezetéknevemet.
Le nem veszi rólam a szemét, ezért kezdem magam kellemetlenül
érezni.
– Dannit nem érdekli a pénz – jelenti ki Cole, és egy kicsit jobban
rászorít a bokámra, miközben a menüsort nézi.
 – Tévedsz – válaszolja Trace, és még mindig engem néz. – Ha sok
pénze van, annyit adományoz a neki kedves alapítványnak, amennyit akar.
– Ezután Cole-ra néz, és még mindig nyugodtan hozzáteszi: – Vidd arrébb a
szaros lábadat, vagy kidobatlak az épületből.
Kikerekedik a szemem, mert nem gondoltam volna, hogy Trace tudja,
mi folyik az asztal alatt.
Cole nem mozdul.
– Majd megkéred a csicskáidat, hogy dobjanak ki, mert te még ahhoz
sem vagy elég tökös.
– Elég! – szólok közbe. Arrébb húzom a lábam, és kiegyenesedem. –
Ahelyett, hogy csesztetnétek egymást, mi lenne, ha vacsoráznátok egy jót?
Isteni a konyha – mondom Cole-nak. – Javaslom a mkaouarát kenyérrel,
hogy a szószt is meg tudd enni. – Trace-hez fordulok: – Ha végeztél,
megmutathatnád Cole-nak az éttermet, míg én befejezem a műsort.
Nem várom meg a reakciót, inkább visszamegyek a színpadra.
Ahogy elkezdem a táncot, tapsvihar tör ki a teremben.
Trace és Cole megrendelik a vacsorát, és csendben hozzálátnak. Evés
közben szerencsére nem döfik egymásba a kést. Inkább ügyet sem vetnek
egymásra, csak engem figyelnek. A következő két órában viszont elég sokat
beszélgetnek. Sajnálom, hogy nem lehetek fültanúja, mert kíváncsi lennék.
Arckifejezésük komoly, mégis rezzenéstelen.
Amikor felállnak az asztaltól, Trace a kijárat felé veszi az irányt.
Cole ahelyett, hogy követné, feljön a színpadra. Odatáncolok hozzá, és
megállok a fénynél, ami bevilágítja a színpad nagy részét. Cole kinyújtja a
kezét, hogy kipróbálja a mozgásérzékelőt, aztán követi a fényt a kézfejével.
A fény követ engem egyik oldalról a másikra, miközben a lábamat
mozgatom. Még szerencse, hogy nem bocsát ki hőt, mert különben
meggyulladnék a melegtől. Trace külön nekem csináltatta a fénytechnikát,
ahogy a színpadot és az öltözőt is. Mint később kiderült, ezeket már jóval a
találkozásunk előtt megterveztette, és elkészíttette.
Cole úgy lődörög a lábamnál, mintha nem akarna elmenni. Mindegy,
miért és hogy jutottunk idáig, nem tetszik a gondolat, hogy jelenleg én
irányítom az eseményeket. Tudom, hogy kegyetlen, amit teszek.
 Folyamatosan táncolok, miközben furcsa gondolatok kavarognak a
fejemben. Talán befejezhetném az egészet Cole- lal. Megmondhatnám,
hogy már továbbléptem, és jobban szeretem Trace-t, ami persze hazugság.
Mondhatnám, hogy pakolja össze a holmiját, és menjen. El kéne vágnom
minden köteléket. Lecseréltetni a zárat. Letiltani a számát. Kényszeríteni,
hogy másutt keresse a boldogságot. Számomra szörnyű lenne, de az ő
helyzetét hosszú távon talán megkönnyíteném. Abból semmi jó nem
származik, ha egy olyan nővel jár, aki egyszerre két férfit szeret.
Szúró fájdalmat érzek a mellkasom táján. Megfordulok, és úgy teszek,
mintha ez is a tánc része lenne. Mély levegőt veszek, és a fájdalom ellenére
próbálok normális arcot vágni. Aztán visszafordulok.
Cole a színpad szélébe markol. Úgy néz rám, mint aki teljesen eltökélt
a kapcsolatunkat illetően, és semmilyen harctól nem riad vissza, hogy
megküzdjön értem.
Ezek után belátom, hogy képtelenség, amit az előbb kitaláltam. A
szerelmünk nem ér véget, ha lecserélem a zárat és letiltom a számát. Ez
teljességgel kizárt.
Az étterem bejáratánál álló férfira nézek. Zsebre teszi a kezét, egyik
vállát a falnak támasztja, és le nem veszi rólam a szemét. Lehet, hogy őt
kéne elengednem. De mióta Cole visszatért, még nem voltunk kettesben.
Talán ma este vele kéne maradnom, és nyíltan beszélni erről az egészről.
Cole leveszi a kezét a színpadról, és kihúzza magát, mintha menni
készülne. Már ismerem: feszes váll, összeszorított ajkak… Nem vallja be,
de nyilván őt is zavarja ez a helyzet.
Odatáncolok hozzá, és az ajkamhoz érintem az ujjam. Aztán lehajolok,
és az ő ajkához érintem. Végigsimítok az arcán és az állán.
– Szeretlek – tátogja.
Bólintok, és szavak nélkül próbálom közvetíteni az érzéseimet, mert a
színpadon, ennyi ember előtt mégsem mondhatok semmit.
Cole elindul a kijárat felé, ahol Trace áll.
Aztán mindketten eltűnnek az ajtó mögött. Hirtelen úgy érzem, hogy a
levegőt is magukkal vitték.
A szerelem számomra olyan, mint az oxigén. Nincs élet nélküle.
Ahogy a két férfi nélkül sincs.
 tizenkettedik fejezet

Holtfáradtan, mégis érzelmileg feltöltődve hagyom ott a színpadot. A

tánc kitisztítja az elmémet, és életre kelti a lelkemet. Erősnek és
felkészültnek érzem magam, hogy megbeszéljem a dolgokat Trace-szel.
Nem láttam őket, mióta kimentek az étteremből. Gondolom, Cole
hazament. Trace jó eséllyel még az épületben van.
Ahelyett, hogy az öltözőbe mennék, a kaszinó felé veszem az irányt.
Elhaladok a villogó gépek mellett, megkerülöm az asztaloknál gyülekező
tömeget, és a magánlift folyosójához megyek. Beütöm a kódot, mellyel
hívni tudom a liftet.
Amikor megérkezik, beszállok, és megnyomom a harmincegyet. Rövid
utazást követően kiszállok.
A lakásban mély csend. Látszólag üres. Halvány fény világít a
konyhában. A bejárattal szemben lévő nappali teljesen sötét, ezért még
jobban elém tárul St. Louis látképe.
– Trace! – végigmegyek az előszobán, és megállok az első ajtónál.
Belesek az edzőtermébe és a medencéhez. – Itthon vagy?
Csend.
A francba! Gondolom a bárban van, és beszélget a vendégekkel.
A párának és a klórszagnak köszönhetően úgy érzem, mintha egy
uszodában lennék. Legszívesebben csobbannék egyet a medencébe.
Bemegyek a hálószobájába, ami pont olyan üres, mint a lakás többi
pontja, mely leginkább egy raktárhelyiségre emlékeztet. Viszont a vörös és
szürke szín együttese feldobja a legénylakást, így kezdem magam egyre
otthonosabban érezni.
Heti háromszor jár hozzá házvezetőnő. Ma pont nem jött, mégis
bevetett az ágy, és a párnákat is szépen elrendezte. Mosolygok, amikor
elképzelem, hogy még a töltetet is megigazítja benne. Látszik, hogy rend-
és tisztaságmániás.
Gyorsan lezuhanyozom, lemosom magamról a sminket és a
csillámport, valamint a nyolc óra verejtékét. Amikor végzek, még mindig
nincs itt.
Beletúrok a hatalmas gardróbszekrénybe, és megkeresem a kedvenc
rózsaszín bikinimet. Nem titok, hogy én elég rendetlen vagyok, ami azt
jelenti, hogy szöges ellentéte Trace-nek. Öltönyei és ingei színrendben
állnak, míg én szinte semmit nem akasztottam vállfára, de még csak össze
sem hajtogattam.
Mindig rendet rak utánam, de soha nem panaszkodik. Annak ellenére,
hogy meglehetősen rigolyás, kifejezetten jól tűri az általam okozott káoszt.
Csak azt nem tudom, hová tette a bikinimet.
Végül a fürdőruha címkével ellátott szekrényben találom jó néhány
olyan darabbal együtt, melyeket még életemben nem láttam. Trace-nek
nincs személyi vásárlója, mert ahhoz túlságosan bogaras. Szívemet
melegség járja át, amikor elképzelem, hogy bemegy a boltba, és órákig
válogat a nőiruha- részlegen.
Felveszem az egyik fürdőruhát, egy ezüstpántos egyberészest. Nagyon
kevés anyagot használtak, és azt is inkább darabokból szabták és varrták.
Végigmegyek az előszobán, elmegyek az edzőterem előtt, és betérek
az üvegajtóval elválasztott tetőtéri helyiségbe. Melegebb hónapokban a
tolóajtót nyitva lehet hagyni, és akkor még a város zaja is beszűrődik egy
kicsit. De az október elég csípős St. Louisban. Ez a helyiség szerencsére
télen is alkalmas a fürdőzésre, mert elég vastagak a falak. Olyan meleg tud
lenni, akár egy szaunában.
Megállok a medencéhez közeli kijelzőpanelnél. Szeretem, amikor
megszólal a zene, amit aztán az egész lakásban hallani. A panelnek persze –
Trace szavaival élve – fontosabb funkciója is van, így például biztonsági
berendezésként is szolgál. Én csak a zene miatt közelítettem hozzá.
Már letöltötte az általam kedvelt számokat is. Most a The
Chainsmokerstől a Don’t Let Me Down című dalt választom, és feltekerem a
hangerőt.
Összefogom a hajam, a fejem tetejére tűzöm, és ugrálni kezdek. Nem
tehetek róla. Ha zenét hallok, nem állom meg mozgás nélkül. Nem telik el
két másodperc, és szabályosan körbetáncolom a négyszög alakú medencét.
Ez még nem elég: annyira csábít a zene, hogy énekelni kezdek,
miközben a csípőmet rázom. Mire megszólal a kórus, én már teli torokból
éneklem a refrént. Egyszer csak hirtelen megjelenik egy kéz a derekamnál.
Megfordulok.
Csillogó kék szempár néz rám, aztán erős ajak tapad az enyémre.
Trace megfogja a combom hátulját, és felemel. Olyan szenvedélyesen
csókol, hogy megszűnik körülöttem a világ. A csípője köré csavarom a
lábam, és hozzábújok, hogy én is ugyanolyan hevesen csókolhassam, ahogy
ő engem. Érzem, hogy tombol benne a vágy. Türelmetlenül, mohón, és
hevesen markol a fenekembe, mint aki legszívesebben felfalna.
A vállára teszem a kezem, és a hajába markolok. Erősen kapaszkodom,
miközben a nyelve kergetőzik az enyémmel.
Megszorítja a derekamat, lazít a hajgumin, aztán kibontja a hajamat, és
a hátamra simítja. Gyengéden kifésüli a kezével a gubancot, miközben
megállás nélkül csókolózunk.
Ez a férfi ördögien csábító, és alaposan kísértésbe visz. Mindig
elegáns, minden mozdulata precíz, előre megtervezett, és erotikus.
A dalnak vége, így már csak a zihálásunk visszhangzik a lakásban.
Abbahagyja a csókolózást, és rám néz. Összevonja a szemöldökét, és
összeszorítja a száját. Ha valami nem tetszik neki, akkor mindig ilyen képet
vág. Annak idején kifejezetten dühített. De most, hogy már ismerem,
inkább vonzónak találom ezt az arckifejezést.
– Szia hercegem – leengedem a sarkam a padlóra.
Hozzám képest olyan magas, hogy hátra kell hajtanom a fejem, ha rá
akarok nézni.
– Szia szépségem – válaszolja kicsit ellágyulva, és megsimogatja az
arcomat. – Köszönöm az üzenetet. Nem mondom, hogy jól aludtam, de az
üzeneted megkönnyítette a dolgomat. Hiányoztál.
– Te is nekem. Végigsimítok a zakóján.
– Töltsd velem az éjszakát.
– Jó. – A mellkasához szorítom az arcom, lehunyom a szemem, és
magamba szippantom a borotválkozás utáni arcszesz illatát. – Úszol velem?
Egy pillanatra megtart, aztán kicsit hátralép, hogy alaposabban
végigmérjen.
 – Ha bemegyek veled a medencébe, miközben ez van rajtad –
válaszolja, és belecsíp a derekamnál lévő keresztpántba –, úgy rögtön vége
az önmegtartóztatásnak.
Megáll mögöttem, végigsimít a combomtól a bordámig, aztán a
megfogja a kezem, alácsúsztatja a sajátját, és a mellem alatti pánthoz
irányítja. – Ezt vedd le!
Melegség járja át a testem, kőkemények lesznek a bimbóim, és
mindenem bizsereg. Kizárt, hogy levegyem a fürdőruhát. Legszívesebben
megragadnám a nyakkendőjét, és azzal együtt húznám be a medencébe.
Ruhástul. De akkor le kéne vennie a vizes ruhát. Ott állna előttem vizesen,
anyaszült meztelenül, aminek nem tudnék ellenállni.
A francba ezzel a semmi szex szabállyal!
Kihúzom magam a szorításából, a medence felé veszem az irányt,
aztán beugrom a vízbe. A hőmérséklete pont megfelelő, ahogy tetőtől talpig
ellep.
A medence sekély végéhez úszom, és a lépcsőnél emelem ki a fejem,
hogy levegőt vegyek.
Trace a medencétől néhány lépésre található nyugágyon hever. Fényes
cipőjében, fekete gatyájában és nyakkendőjében egyáltalán nem illik a
képbe. De ha a másik oldalról nézzük, akkor lehet, hogy az uszodai
hangulat nem való ide. Nem a ruha és a berendezés teszi az embert. Ő maga
hat a környezetére. Bármit viseljen, bárhol járjon, olyan kisugárzása van,
amivel mindent megváltoztat maga körül.
A napozóágy szélén gubbaszt, és a térdére könyököl. Testtartása
nyegleséget sugároz, de a tekintetén látom, hogy pattanásig feszült. Túl sok
a bizonytalanság kettőnk között, a jövőről nem is beszélve.
Odaúszom a medence széléhez, és megkapaszkodom Trace közelében.
– Miről beszélgettetek Cole-lal?
– Nem vagyok hajlandó Cole-ról beszélni, amikor végre kettesben
vagyunk – válaszolja.
– Szóval úgy teszel, mintha nem is létezne?
– Egyelőre… Igen.
 – Beszélnünk kell, Trace. Előbb vagy utóbb mindenképp. Akár most
is.
Rezzenéstelenül rám néz, és fogalmam sincs, mi jár a fejében.
Gondterhelten sóhajtok.
– Úszom még egy kicsit. Te mit akarsz csinálni?
– Téged akarlak nézni.
Már amúgy is ezt csinálja. Megállás nélkül.
Félrefordítom a fejem, és az ajkamba harapok. Jóságos ég. Ez a férfi…
Makulátlan a megjelenése, elképesztően jóképű, ráadásul a teste is
tökéletes. Még a gondolat is fáj, hogy elválnak útjaink. Egyszerűen képtelen
lennék elküldeni.
Gyorsan elkezdek úszni, hogy ne ezen járjon az eszem. Oda-
vissza úszom, aztán lemerülök a víz alá, feljövök, végül céltalanul
lebegek. Valahányszor levegőt veszek, Trace-re nézek.
Még mindig úgy ül, mint egy szobor. Mozdulatlan.
Tekintélyparancsoló. Mint aki teljesen tisztában van az értékeivel.
Anélkül vezető, hogy hangos vagy agresszív lenne. A puszta
jelenlétével magára vonja a figyelmemet. A kimért hanghordozása, a
testbeszéde és a tartása mindent elárul. Mindegy, hol van és kivel, a
legtöbbször hátrateszi, és összekulcsolja a kezét. Még most is, amikor a
medencénél van, és továbbra is az öltönyét viseli.
Befejezem az úszást, és a lépcsőn megyek ki. A szemem sarkából
figyelem Trace-t, és várom, hogy félrefordítsa a fejét. Nem teszi.
Sokszor mondta már, hogy szeret engem nézni, de talán nem ez az
egyetlen ok, amiért megállás nélkül bámul. A természetéből adódik, hogy
mindent szemmel akar tartani, ami körülötte zajlik. Vagy körülöttem. Ha
tehetné, még a levegőt, és a vizet is befolyásolná a bőrömön, mi több, a
szívverésemet is.
Egyáltalán nem bánom, hogy ilyen. Talán kezdek kicsit alázatosabb
lenni. Mégis szeretném, ha megdolgozna a sikerért. Szeretném kihívás elé
állítani.
Nem bánom, ha célba ér – ahogy általában. Örülök, hogy ennyire
fontos vagyok neki. Nem akar rám nyomást gyakorolni, sem elnyomni vagy
megbántani. Csak meg akar védeni a veszélyektől, így például attól, hogy
belefulladok a vízbe, vagy kirabolnak, ha nyitva felejtem a ház ajtaját. Attól
is ő mentett meg, hogy tovább gyászoljak.
Elszorul a szívem. Most kesereghetnék azon, hogy túlságosan félt,
ezért minden lépésemről tudni akar, de mindketten tudjuk, hogy ez nekem
kifejezetten imponál.
Megtörölközöm, mire feláll, és követ a hálószobaszekrényhez.
Ledobom a törülközőt, és a vállpántomhoz nyúlok, miközben figyelem őt,
ahogy az ajtóban ácsorog.
– Elfordulnál? – kérdezem ártatlanul.
Nagyon jól tudja, hogy nem vagyok szégyenlős. De azzal is tisztában
van, hogy amíg ilyen zavaros a kapcsolatunk, szükségem van egy kis
távolságra. Mégsem mozdul.
Inkább kihúzza magát, csípőre teszi a kezét, és kidülleszti a mellkasát.
Mintha így tenne próbára. Pont úgy néz ki, mint egy kitömött kakas.
A legegyszerűbben úgy tudom kezelni a helyzetet, ha ügyet sem vetek
rá. Talán akkor veszi a lapot.
Első lépésként rá sem nézek, legalábbis nem a szemébe. Az orrnyergét
figyelem, mert ha a szemébe néznék, elvesznék.
Az orra ugyanolyan tökéletes, mint ő maga. Arisztokratikus,
szabályosan metszett, sem túl hosszú, sem túl pisze.
Na jó, ez csak egy orr. Miért kell ennyit témáznom rajta?
Legszívesebben a szemébe néznék, de nem akarom elveszteni a játszmát.
– Tőlem játszhatjuk ezt egész este – jelentem ki, bár félek, hogy egy
másodpercet sem bírok tovább.
– Inkább vedd le a fürdőruhádat!
Széles terpeszbe áll, hátrahúzza a vállát, és le nem veszi rólam a
szemét.
Következik a második lépés. Megérintem, mielőtt ő tenné ugyanezt.
Mert ha én lépek először, én irányítok, nem igaz?
Kinyújtom a kezem, és végigsimítok az arcán, aztán elindulok a
nyakkendője felé.
 – Fordulj meg! Máris kész vagyok.
Lassan sóhajt, mint akinek nagyon nem tetszik a dolog.
Lenézek, mert még véletlenül sem akarom, hogy rabul ejtsen a
pillantásával. Az lenne csak az igazi csapda, mert nem állom sokáig a
tekintetét. Elég egy pillantás, és nincs menekvés.
A francba! Ez már nem csak arról szól, hogy vetkőzzek le. Inkább az
akaratok összecsapása, és nem tudom miért, de nagyon szeretném legyőzni.
A harmadik lépés egy ilyen férfival szemben, ha kedves és barátságos
vagyok, miközben látványosan figyelmen kívül hagyom a jelzéseit. Így
például azt, hogy jelentőségteljesen a zsebébe nyúl, mintha azon keresztül
akarná megmarkolni a farkát, hogy emlékeztessen, ki az úr a háznál.
Látva, hogy nekem nincs eszközöm ellene, és pont az a célom, hogy ne
hívjam fel magamra a figyelmét, máris elvesztem. Tárgyalni viszont tudok.
Amikor a Bissarába hívott, teljesen irreális ellenajánlatot tettem, mégis
elfogadta.
– Hol alszol ma éjjel? – kérdezem, és hátat fordítok neki, aztán
pizsamát keresek a szekrényben.
Nem találok egyet sem, mert annak idején meztelenül aludtam Trace
mellett.
– Az ágyban – válaszolja olyan mély hangon, hogy futkosni kezd a
hátamon a hideg. – Méghozzá veled.
– Két feltétellel.
– Ez nem alku tárgya.
Nem osztozom az ágyon Cole-lal, ezért Trace-re is ugyanez a szabály
vonatkozik. Csak azért teszek kivételt, mert bízom Trace önuralmában.
Cole-éban már kevésbé.
De csak akkor vagyok hajlandó engedni, ha Trace teljesíti a
feltételeimet.
– Az első: ruhában alszom, és ez végig így marad.
Felemeli a karját, levesz egy fehér, gombos felsőt az akasztóról, aztán
felém nyújtja.
 Nagyon vékony, majdnem átlátszó, de elfogadom. Leveszek hozzá egy
fehér nadrágot is.
– A második feltétel: menj ki, amíg öltözöm – mondom határozottan,
és ránézek.
– Te is tudod, hogy ez hülyeség – ellenkezik, és közelebb jön.
Mellkasa a hátamhoz ér, végigsimít a vállamon, és lehúzza a fürdőruha
vállpántját. – A tested minden porcikáját csókoltam már. Minden hajlatot és
barázdát ismerek. Nincs mit elrejtened…
– Nem rejtegetni akarom a testem – csípőre teszem az egyik kezem, és
átnézek a vállam fölött. – Tartsd tiszteletben a kérésemet, Trace!
Állkapcsa megfeszül, aztán mérgesen a szekrényhez lép, mintha be
akarna mászni. Háttal nekem lerúgja a cipőjét, ami a cipőtartó mellett
landol. Dühösen leveszi a zakóját, és a szennyestartó mellé hajítja.
Nagyon ideges. Most már biztosan tudom, hogy nem én nyerem a
játszmát. Megfordulok, és gyorsan felveszem a nadrágot és a felsőt.
Amikor kész vagyok, visszamegyek, és látom, hogy épp magára húz
egy sötétkék boxeralsót, miközben pattanásig feszül az idegtől.
Megfordul, és hirtelen farkasszemet nézünk egymással.
Elfog a bizonytalanság, ezért ijedtemben összekulcsolom a kezem.
Akármit lát az arcomon, biztos, hogy amiatt vált halálosan
magabiztosból aggódóvá. Vakargatni kezdi a nyakát, és egyik lábáról a
másikra helyezi a súlyt.
Aztán leengedi a karját, végül felém nyújtja mindkettőt.
– Gyere ide!
 tizenharmadik fejezet

Utálatos Trace Savoy a makulátlan öltönyével, rigolyás természetével

és sziklaszilárd arckifejezésével belopta magát a szívembe. Szép lassan
kikerült a seggfej kategóriából, és kezdtem egyre jobban értékelni, mert
rájöttem, hogy van gyengéd, érzékeny oldala is. Például, amikor kitárt
karral áll előttem, és nincs rajta más, csak egy boxeralsó és a puszta
gyengédsége.
Ahogy most.
Odalépek hozzá, átölelem a derekát, és magamba szívom az illatát.
Lassan lélegzik, mintha hónapok óta most jutna először levegőhöz.
– Éhes vagy? – kérdezi, és végigsimít a hajamon, mintha szét akarná
választani a kócos tincseket.
– Nemrég ettem, amikor szünetet tartottam.
Szó nélkül felemel és a karjában tart, aztán egyenesen az ágyához visz.
Rám fekszik, csípőjét a lábam közé szorítja, és tisztán érzem a szívverését.
A díszpárnákat a földre hajítjuk, és addig ficánkolunk, míg az
ágynemű is elkerül az utunkból. Csak mi ketten maradunk és a csók, mely
már nagyon érett.
Érzékien közelít az ajkamhoz az övével, aztán a nyelve kergetőzni
kezd az enyémmel, mintha násztáncot járnának. Jó érezni a súlyát, férfias
erejét, és átadni magam a pillanatnak.
Lábunk összegabalyodik, kezével erősen a hajamba markol, és
majdnem tövestül húzza. Egyre gyorsabban és hevesebben csókolózunk.
Ide-oda mozog a fejünk, de tökéletes az összhang.
Kőkemény férfiasságát érzem a nadrágomon keresztül, de nem próbál
belém jönni, és nem akarja lehúzni rólam a nadrágot. Még ez a szerencse,
mert az önmegtartóztató képességem a nulla felé közelít.
Úgy tűnik, ezt ő is érzi, mert oldalra fordul, és magával szembe húz.
Pupillája kitágul, szeme kikerekedik, és szaporán veszi a levegőt. Mindez
arra utal, hogy kíván. Ha lefelé néznék, biztosan tudnám, hogy áll a zászló
az alsónadrágjában.
 A gondolattól is összeugrik a gyomrom, hogy én gyötröm ezt a férfit.
Egy kis önmegtartóztatással még nincs gond, de most már kezd
bűntudatom lenni, amiért kínszenvedést okozok neki.
– Nem szeretem… ezt a távolságot kettőnk között – végigsimítok az
arcán, aztán a félnapos borostáján.
– Ez csak átmeneti.
A fülem mögé tűr egy hajtincset.
– Mennyire átmeneti? Már egy hete. Muszáj… A szám elé teszi a
mutatóujját.
– Ne erőltesd. Nem lóverseny, és nem megyek sehová. Megfogom a
kezét, és összefonom az ujjainkat.
– Neked ez jó így? Hogy elölről kezdjük, randizunk, meg ilyenek?
– Meg ilyenek? – kérdezi, és gyanakodva végigmér. – Ez utóbbi kezd
érdekes lenni.
– Komolyan kérdezem, Trace. Te hogy látod a helyzetet?
– Nem olyan, mint szeretném, de sokkal jobb, mintha nélkülem
kezdenéd újra – válaszolja, és a combom közé tolja az övét. – Én kitartok a
versenyben.
Örülnék, ha én is ilyen magabiztos lehetnék, mert kezd elegem lenni a
saját döntésképtelenségemből.
– Kivel voltál, mielőtt hazaértél?
– Cole-lal – válaszolja komolyan.
Végig? És nem ölték meg egymást? Kezd kíváncsivá tenni a dolog.
Próbálom elképzelni, ahogy bandáznak.
– És hol voltatok órákon keresztül?
– Az irodámban.
– Mit csináltatok?
– Beszélgettünk.
– Elég a szűkszavúságból! Miről beszélgettetek?
– Dolgokról.
 – Kezdesz idegesíteni!
– Te viszont elragadó vagy – megpuszilja a számat, aztán megcsókol.
– Fejezd be a flörtölést! – mondom, és arrébb húzódom. – Komolyan
beszélek.
– Ahogy én is. – Megmarkolja a combomat, és a csípőmhöz szorítja a
sajátját. – Lélegzetelállító vagy.
– Köszönöm – közelebb húzódom hozzá, és próbálok visszaemlékezni
a beszédtémánkra, miközben boldogan nyugtázom a bókot. – Tudom, hogy
nem akarsz erről beszélni, de ti vagytok számomra a legfontosabbak.
Kollégák és legjobb haverok voltatok, most viszont… Szeretném jobban
megérteni kettőtök viszonyát. Fontos lenne.
A hajamat birizgálja, folyamatosan maga elé bámul, aztán rám néz.
– Mielőtt a kezelője voltam, ugyanolyan végrehajtó voltam, mint ő.
– Végrehajtó? Az nem tudom, mit jelent.
– Nem is fogod tudni. Ne keresgélj a neten. Nem fogsz választ kapni,
de valaki tudni fogja, hogy kutakodsz.
– Valaki? – kérdezem, és a hideg futkos a hátamon. – A kormány?
Figyelnek engem?
– A kormány mindenkit figyel. Főleg azokat, akik olyan emberekkel
állnak kapcsolatban, mint Cole és én. – Egyik kezét az arcomra teszi, és a
hüvelykujjával oda-vissza végigsimít az ajkamon. – Sok küldetést közösen
hajtottunk végre. Ha sülve- főve együtt vagy valakivel, és azt teszed, amit
mi, olyan szinten megismered az illetőt, amit nem lehet szavakkal kifejezni.
Bízol benne. Megosztod vele a félelmeidet, ismeri a gyengeségeidet, és
rábíznád… az életedet is. Testvérekké váltok.
Ádámcsutkája fel-le jár, a tekintete megkövül. Megfogom a kezét, és a
számhoz húzom. Egyenként megpuszilom az ujjperceit.
Ahogy elhallgat, egyre nagyobb késztetést érzek, hogy sürgessem a
folytatást. De megpróbálok nyugodt és türelmes maradni. Nem sokat kell
várnom, máris folytatja.
– Előléptettek a kezelőjének.
– Ez olyan, mintha a főnöke lennél?
 – Igen. A főnöke lettem, de ez más, mint hiszed. Ez a kapcsolat
kizárólag a bizalomra épül. Minden mozzanaton végigvezettem Cole-t, ő
pedig bízott bennem annyira, hogy tudta, nem fogom megöletni.
– Hogy vezetted végig? – kérdezem félve. – Tudom, hogy nem
árulhatod el a szakmai titkokat, de folyamatosan az jár a fejemben, hogy
Cole embereket gyilkolt. Annyit elárulhatsz, hogy jó nyomon járok-e.
Összevonja a szemöldökét, mintha alaposan meg akarná fontolni a
választ.
– Az nem titok, hogy az információszerzés nagy szerepet játszik a
nemzetbiztonságban.
– Mint a hírszerző ügynökség? Cole hírszerző volt?
Elmosolyodik, mintha azt gondolná, milyen aranyos a feltételezésem.
– Sokszor csak annyi a küldetés célja, hogy kellő információt
gyűjtsünk. Sokszor ez évekig tart.
– Kitől? Az ellenségtől?
– Ellenségtől, informátortól, vagy a saját belső ügynökségünktől. Most
általánosságban beszélek, de vannak a törvényhozók, és azok, akik
betartatják a törvényeket.
– Jó ég! Ez elég furán hangzik. És veszélyesen – felgyorsul a
szívverésem, ahogy Trace szemébe nézek. – Úgy nem lehet információt
szerezni, hogy felveszel egy maszkot, és betörsz valahová. Sokkal több
ravaszság kell hozzá, ugye? Ha évekig tart egy sima küldetés…
Meg kellett változtatnom a külsőmet, a személyiségemet, és távol
kellett maradnom tőled…
– Felderítést végeztek, ugye? – kérdezem, amikor hirtelen belém hasít
a felismerés.
– A munkavégzésről és annak módjáról nem beszélhetek. Nem adtam
neked konkrét információt, de használtam néhány olyan kifejezést, amit
jobb, ha elfelejtesz.
– Nem mondom el senkinek.
– Bree-nek és a szüleidnek sem.
 – Ígérem, Trace. – A párnára fekszem, és közelítem az arcomat az
övéhez. – Köszönöm, hogy ezt megosztottad velem.
Ez jóval több, mint amit Cole-tól megtudtam. Most már jobban látom,
hogy mivel foglalkoztak. Trace nyugodt tekintetét figyelem.
Kezdek gyanakodni. Miért most mondta el mindezt?
Õ és Cole háborúznak. Őszintén remélem, hogy nem egymás ellen
akarják használni a velem megosztott információt. Mert Trace most
olyasmit árult el, amiről Cole egy szót sem szólt. Őszinte volt. Vajon ez a
játszma része? Nem szeretek ilyesmit feltételezni, és lehet, hogy tévedek.
Legalábbis remélem. Végigsimítok a haján.
– Miről beszéltél Cole-lal?
– Már tudod – válaszolja kissé feszülten. Talán.
– Nem akarok találgatni. Elmondanád?
– Szitkozódott egy sort, és fenyegetőzött, ahogy én is. Ezek után egy-
egy az állás.
– Miféle fenyegetőzésről van szó?
– Danni!
– Halljam!
– Halálos fenyegetés. Meg kell mondjam, az övé fantáziadúsabb volt,
mint az én verzióm. De amit az anyámról mondott…
– Mi volt az? – kérdezem összevont szemöldökkel.
– Azt mondta, ha beléd rakom a farkam, elevenen megnyúz, aztán
kiszárítja a bőrömet a napon és óvszert csinál belőle, hogy megdughassa a
halott anyámat.
– Ezt nem hiszem el – suttogom elborzadva.
– Nagyon zabos volt, amikor ez kicsúszott a száján.
– Jóságos ég! Te is halálosan megfenyegetted? – kérdezem a plafont
bámulva.
– Igen – vágja rá rezzenéstelen arccal. – Mondtam neki, hogy ha ágyba
dug téged…
– Nem ölhetitek meg egymást! – mondom kiborulva.
 – Persze, hogy nem. És nem is fogjuk – nyugtat meg, miközben a két
keze közé fogja az arcomat. – Azt nem tehetjük veled. Csak addig ütöm,
míg alábbhagy az irántad érzett rajongása.
– Nem. Ilyet nem tehetsz.
Anélkül nevet, hogy mosolyogna.
– Nem tudom megmondani, hányszor vertük majdnem halálra egymást
az évek folyamán.
– Mikor? Mielőtt találkoztunk?
– Igen. Makacs egy faszi, az biztos. Sokszor csak úgy lehet észhez
téríteni, ha az ember alaposan bemos neki.
– Barátok voltatok, amikor így elbántatok egymással? Vállat von.
– Az nagyon gáz – teszem hozzá.
– Nem beszélhetnénk másról?
– De igen. – Korai még teljesen hanyagolni a témát, de most tényleg
jobb, ha továbblépünk. – Manipuláltad a beszélgetést?
Furcsa arcot vág. Olyan, mintha mosolyogna, aztán a mellkasához húz,
és megfogja az arcomat.
– Lassan megsemmisítesz, olyan szép és okos vagy.
– Megsemmisítelek? – kérdezem fejcsóválva. – Túlzásokba esel.
– Valóban?
Kifésüli a hajtincset az arcomból, és végigsimít a fülem mellett.
– Muszáj feltennem egy fontos kérdést. Érdeklődve rám néz.
– Ha külön folytatjuk az utunkat – kezdem, és hirtelen feszültté vált
mellkasához szorítom az enyémet –, el tudod képzelni a jövődet? Hogy
látod magad? Megtalálnád a szerelmet?
– Erre nem vagyok hajlandó – válaszolja, és eltol, majd az ágy
végéhez csúszik, és hátat fordít nekem.
– Miért nem? – kérdezem, és utánamegyek. – Csak szeretném tudni,
hogy…
 – Inkább arra vagy kíváncsi, hogy kinek törnéd össze kevésbé a szívét.
Komolyan erre akarod alapozni a döntést? – kérdezi a válla fölött rám
nézve.
Még a gyomrom is összeugrik a neheztelő hangsúlyától.
Hátradőlök, és növelem a kettőnk közötti távolságot.
– Csak szeretném minimalizálni a veszteséget.
– Na jó. Akkor játsszunk el a gondolattal – megfordul, és mélyen a
szemembe néz. – Eldöntöd, melyikünk esélyesebb rá, hogy nélküled is
megtalálja a boldogságot, és elengeded. Melletted marad egy érzékeny,
mindent túlreagáló pöcsfej, aki a segítséged nélkül képtelen megtalálni a
farkát. Mindketten tudjuk, kiről beszélek.
– Ne légy seggfej!
– Pedig ez az igazság.
– Seggfej vagy! – vágom rá, aztán felpattanok az ágyról, és átvágok a
szobán. Szétrobbanok a tehetetlenségtől.
– Seggfej vagyok, Danni. Nem vagyok hajlandó megváltoztatni a
személyiségemet, hogy engem válassz.
– Ez nem verseny.
Ökölbe szorítom magam mellett a kézfejemet, és terpeszbe állok.
– Pedig azt csináltál belőle.
– Ez nem igaz – suttogom, és hátralépek. Érzem, hogy mindjárt
kiugrik a szívem. Hogy a fenébe lett ebből verseny? – Nem ezt akartam. Én
csak helyesen akarok cselekedni.
Könnyek szöknek a szemembe. Elfordulok, odamegyek az ablakhoz,
és a hideg ablaküvegnek támaszkodom.
– Cole és én egy dologban egyetértettünk – mondja, és látom az arcát
tükröződni az ablakon. Aztán lassan közelíteni kezd felém. – Egyikünk sem
fog rád nyomást gyakorolni.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezem, és még mindig az üvegre bámulok.
– Nem szabunk határidőt. Semmit nem kell tenned. Csak hagyd, hogy
a dolog magától rendeződjön.
 – Gondolod, hogy az segít a döntésben? Mintha a sorsra bíznám? –
kérdezem némi gondolkodás után.
– Igen – válaszolja, és a tarkómhoz érinti a homlokát. – Az élet más
területeihez is így közelítesz. Nincsenek terveid, csak hagyod, hogy a
szíved vigyen.
– Nem hiszem, hogy ti a sors akaratára szeretnétek várni.
Nem akarlak áltatni titeket.
– Biztosíthatlak, hogy engem nem áltatsz. – Végigsimít a vállamon,
megsimogatja a karomat, a másik kezével pedig a nyakamat. – Én mindig
tudatában vagyok a cselekedeteimnek.
– De én alkotom a szabályokat – megmarkolom az ujjait a nyakam
körül, miközben rám tör a vágy.
Érzem a merevedését a hátamon, ezért remegni kezd a lábam és
zihálok. Trace-ből most is sugárzik az erő és a hatalom. Mindig kiköveteli
magának a figyelmet.
Nagyon kívánom. Szeretem, hogy ilyen domináns, tudom, hogy ő is
kíván, mégis kitartóan vár. Hátradőlök, hogy jobban érezzem a kőkemény
mellkasát is, miközben ésszel tudom, hogy inkább távolodnom kéne tőle.
Õ is közelebb jön, és megszorítja a nyakam, ezzel arra kényszerít,
hogy lábujjhegyre álljak. Amikor így teszek, a hátsómhoz szorítja
kőkemény farkát, aztán a puncim felé tolja. Annyira kemény, hogy simán
lyukat fúrhatna vele az alsónadrágjába.
– Benned akarok lenni – jelenti ki, és még jobban megszorítja a
nyakam. A másik kezét a hasamra teszi, és egyre közelebb tolja magát,
hogy a farkával megérintse a hüvelybemenetemet a bugyin keresztül. – Ha
erőltetem a témát, percek múlva te fogsz könyörögni, hogy csináljuk.
Érted?
Bólintok, miközben még mindig a szorításában vagyok. Most övé az
irányítás, de nincs ellenvetésem. Mindkettőnknek így a jó. Leveszi a
vállamról a felelősség terhét, én pedig bízom benne, hogy tiszteli a
határaimat.
Csakhogy az idióta szabályaim miatt rengeteg határ van.
 Elengedi a nyakam, és megigazítja a kölcsönkapott felsőm gallérját.
Aztán a fejem fölött megtámaszkodik az ablakon, és maga mögé mutat.
– Feküdj az ágyra, és maszturbálj!
Szigorú hangvétele arra ösztönöz, hogy kövessem az utasítást. Nem
azért, mert félek tőle, hanem azért, mert hallom a hangján, hogy igyekszik
uralkodni magán, és elfojtani a vágyait. Nagyon izgatott, és kegyetlenség
lenne tovább játszani vele.
Bebújok a takaró alá, és figyelem, ahogy lehajtott fejjel az ágyékához
nyúl. Háttal áll nekem, de pontosan tudom, mit csinál. Már láttam őt a farka
tövét szorongatni. Ezzel akarta késleltetni, hogy elélvezzen. Most is ezt
csinálja. Nem mintha az orgazmus határán lenne, de talán egy kicsit segít,
hogy lehűtse magát.
Jó pár percig marad ebben a helyzetben, aztán felsóhajt, és ellazítja a
vállát. Amikor az ágy felé fordul, még mindig áll a farka, de nem annyira
kemény, így rá tudja húzni az alsónadrágot.
Keresztülmegy a szobán, lekapcsolja a lámpát, és mellém fekszik.
Hozzábújok, ő átölel, a lábát pedig az enyémre teszi. Imádom az ölelését,
mert olyan, mint egy menedék.
Mély csend lesz körülöttünk. Pedig érzem, hogy lenne még mit
megbeszélnünk. Trace hallgatása azt sugallja, hogy nincs mit hozzáfűznie
az előzőekhez, mégis hiányérzetem támad.
Azt mondja, ne siessek. Hagyjam, hogy az események maguktól
alakuljanak, és csak ennek alapján hozzak döntést. Jól hangzik, de nem
tudom, hogy bízhatnék ilyesmit a véletlenre. Muszáj megoldást találnom.
Hármunk viszonya tulajdonképpen folyamatos egyensúlyozás. Az
egyik férfit tegnap este tiltottam ki az ágyamból, most pedig épp a másik
mellett alszom. Van rá okom, de ezek után muszáj még jobban átgondolnom
a helyzetet.
– Trace!
– Hm?
– Muszáj elmondanom valamit, de ígérd meg, hogy nem használod fel
Cole ellen.
 – Nagyon nem örülök, hogy már megint rá gondolsz, holott épp
mellettem vagy – csattan fel.
– A helyzetünkön gondolkodom, így természetesen mindketten a
fejemben jártok.
– Mondtam, hogy ne agyalj!
– Azt mondtad, hogy bízzam a sorsra. – A mellkasára teszem a
tenyerem, és figyelem a szívverését. – Más döntéseket is meg kell hoznom,
amikor egyikőtökkel vagy másikotokkal vagyok.
– Folytasd!
– Az ágyadban alszom. Veled. Cole-lal nem teszem ezt.
– Félek megkérdezni, miért nem – végigsimít a hajamon.
– Tudod jól.
– Mert nem tudja kordában tartani a kígyót – vágja rá, és egy pillanatra
abbahagyja a hajam simogatását. – Tudod, hány nőt dugott már meg?
Összeszorítom a fogam.
– Nem kell gonoszkodni. Mindent tudok a nőiről. Azt is tudom, hogy
évek óta nem szexelt. Úgyhogy légy vele kicsit elnézőbb.
– Te is az leszel vele, ha legközelebb találkoztok? Lépéselőnyt adsz
neki azok után, hogy fontosabb volt neki a munkája, mint te?
– Tudod mit? Felejtsd el, amit mondtam. Te tényleg seggfej vagy –
teszem hozzá, és rácsapok a mellkasára.
Szorosan megfogja a kezem, és nem hajlandó elengedni. Egy darabig
próbálok szabadulni, aztán feladom. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy egy
dupla akkora fickóval küzdjek, mint én.
Magához ölel, és sóhajt egy nagyot.
– Ne haragudj! Kicsit elragadtattam magam.
Összeszorítom az ajkam, és még mindig rosszulesik a reakciója.
– Mondd, amit mondani akartál. Megígérem, hogy nem leszek genya.
– Nem.
Kicsit arrébb húzódom.
 – Danni! – kérlel.
– Ahelyett, hogy ilyen suttyó módon beszélsz velem, talán
megpróbálhatnád szépen is.
– Fordulj meg!
Ez nem sokkal kedvesebb, mint eddig. Nem kéne engednem a
kérésnek, de győz a kíváncsiság. Amikor a mellkasomra fekszem, fölém
csúszik, és széttolja a lábamat.
Felemelem a fejem, hogy lássam, mire készül, aztán vissza, mert az
ujjai… a gerincem mentén… megdolgozzák az izmaimat…
Ez maga a mennyország.
A párnába fúrom a fejem, és nyögök. Úgy érzem, mindjárt elolvadok a
csodás kezei között.
– Ne hagyd abba!
– Ezt már hallottam, csak akkor más okból kifolyólag etted meg
majdnem a párnát.
– Ez talán jobb, mint a szex.
Felhúzza a felsőmet, így teljesen kilátszik a hátam. Ezután a lapockám
körül masszíroz.
– Istenem! Ott nagyon jó.
– Ezt is hallottam már…
– Jól van.
– Nagyon feszes vagy.
– Elképesztő.
– Az izmaid… – megdörzsöli a vállamban lévő letapadást, aztán
félredobja a felsőmet. – Beíratlak a szálloda masszőréhez. Nem tudom,
miért nem gondoltam erre korábban, pedig egyértelmű, hogy szükséged van
rá. Napi szinten gyötröd a tested.
– Ne csináld, mert akkor kevesebb idő jut egymásra. Másrészt a te
kezednél biztos nincs ügyesebb – felsóhajtok az élvezettől. – Istenem! Ez
annyira jó!
 Olyan kellemesen masszírozza a hátamat, mintha ő maga is profi lenne
a szakmában. Kis híján elalszom, aztán hirtelen eszembe jut, miért csinálja.
– Korábban azt akartam mondani, hogy kicsit sem bánom, hogy veled
alszom. Ugyanis bízom benned.
– Bennem bízol, Cole-ban nem? – kérdezi kétkedve, és egy pillanatra
abbahagyja a masszázst.
– Bízom az önmérsékletedben – válaszolom, és addig mocorgok, míg
egy kicsit odébb húzódik, így a hátamra tudok feküdni.
A kedvenc fekvőhelyzetünkben vagyunk. Oldalt, miközben a lábunk
összeér, és szemtől szemben vagyunk egymással.
– Nem akarom kihasználni a visszafogottságodat – mondom, és
végigsimítok az arcán, aztán a nyakán. – Attól tartok, hogy megérintelek,
felingerellek, és túl közel merészkedem, mert tudom, hogy nem léped át a
határt, és nem szeged meg a szabályaimat. Te folyamatosan uralod a
vágyaidat, miközben én egyre erőteljesebben nyomulok, és…
– Danni! – megragadja a csuklómat, és a mellkasán tartja a tenyeremet.
Feketének látom a szemét a sötétben. – Tedd meg, amit az előbb mondtál.
Érints meg! Használj! Nyomulj, ahogy akarsz. Tégy bármit, ami boldoggá
tesz.
– Nem lehet. Az nagyon nem helyénvaló.
– Amit önként ajánlok, azt nem tudod kihasználni. Márpedig én
mindent felajánlok: időt, támogatást, tiszteletet, szerelmet, védelmet… És
még sorolhatnám. Csak tudd, hogy vagyok neked. Bármit megteszek érted,
ha engeded.
 tizennegyedik fejezet

Úgy döntöttem, megfogadom Trace javaslatát, és ennek szellemében a

sorsra bízom a dolgok alakulását. Ezek után semmit nem tervezek előre, és
nem agyalok. Egyedül a munkában tartom magam a napirendhez. Továbbra
is öt napot dolgozom a Bissarában, délután háromtól éjfélig.
Másnap reggel Trace mellett ébredtem. Csak lustálkodtunk az ágyban,
és örültünk egymás társaságának. Aztán felhívtam a szüleimet, és a legjobb
barátomat Nikolait, hogy elmeséljem, mi történt Cole-lal. Ugyanolyan jól
fogadták a hírt, mint Bree, és azt mondták, mindenben támogatnak, míg
sikerül döntést hoznom. Miután befejeztem a telefonálást, már nem
beszéltünk a dologról Trace-szel. Csak egymásra figyeltünk, aztán
elmentem dolgozni.
Pedig lett volna miről beszélni azok után, hogy nem szexeltünk, holott
egyértelmű köztünk a vonzalom. Most viszont többet ölelkeztünk,
nevettünk és flörtöltünk, mint az utóbbi hat hónapban együttvéve. Annyira
élveztem a vele töltött időt, hogy egymás után két éjszakát is nála voltam.
A harmadik éjszaka csak tőlem függ. Ahogy a műsor végén lemegyek
a színpadról, Trace már az étterem bejáratánál vár.
A hátamra teszi a kezét, és afelé a lift felé vezet, ami közvetlenül a
lakásához visz.
Még nem volt tervem arra az éjszakára, de muszáj vetnem egy
pillantást Cole-ra is.
– Hazamegyek – mondom Trace-nek, és megfordulok, hogy a szemébe
nézzek.
– Máris meguntál? – kérdezi komor tekintettel.
Biztosított, hogy vár, ameddig kell, és tudom, hogy felkészült azokra
az éjszakákra is, amikor nem vagyok vele, így nem látja, mit csinálok Cole-
lal.
– Nem tudtam, hogy mondjam meg neked… – felnézek rá, és vágok
egy arcot. – Már hónapok óta unlak.
 Hangosan felnevet. Aztán megragadja a csuklómat, és szorosan
magához ölel, hogy megcsókolhasson.
A csípője köré tekerem a lábam, és átadom magam az élvezetnek. Még
akkor is összetapad az ajkunk, amikor levisz a kihalt folyosón. Nyalogatjuk
és harapdáljuk egymást, miközben a sötétben tapogatózik, hogy beüsse az
öltözőajtóm kódját.
Végre kinyílik az ajtó, én pedig abbahagyom a csókolózást, és lábra
állok. Fogalmam sincs, mi jön ezután, de nem is törődöm vele.
Önkéntelenül végigsimítok a zakóján.
– Csodás volt ez a két éjszaka veled. És ezt csakis neked köszönhetem
– megszorítom a sárga nyakkendőjét, és hátralépek. – Igazad volt. A
seggfejek mindig nagy hatással vannak rám.
– És még a bugyid is nedves lesz miattuk – kacsint.
– Holnap találkozunk.
Még két nap munka, utána két nap szünet. Nem tudom, mit fogok
csinálni azon a két napon, és főleg azt nem tudom, kivel. Fogalmam sincs,
de nem kéne ezen agyalnom.
Belépek az öltözőbe, és résnyire nyitva hagyom az ajtót. Pont egy
lábfejnyi távolság maradt, így Trace még mindig bámulhat. Legszívesebben
halálra csókolnám ezt a fickót.
Kezét a kilincsre teszi, behajol, és a száját nyalogatja, miközben
folyamatosan engem néz.
– Szeretlek – suttogja.
– Én még annál is jobban.
– Kizárt – kihúzza magát, aztán megigazítja a zakóját. A zsebébe dugja
a kezét, aztán megfordul, és eltűnik.
Becsukom az ajtót, és nagyot sóhajtok. Első gondolatom, hogy
utánarohanok, és szorosan magamhoz ölelem. De azzal csak
megnehezíteném a búcsúzást.
Ideje hazamenni. Két napja nem láttam Cole-t, és nem is beszéltem
vele. Ma kezdett az új munkahelyén, és kíváncsi vagyok, milyen volt.
Amúgy is hiányzik.
 Legalább annyira, mint Trace.
A francba. Kész káosz az életem.
Mindketten kiteszik értem a szívüket és a lelküket. Ha kiválasztom
valamelyiküket, akkor összetöröm a másik szívét. Mégis mi a fenét
csináljak?
Mindkettőjüket akarom. De ez még akkor sem működne, ha mi
lennénk az utolsó három ember a földkerekségen. Főképp, hogy két olyan
akaratos férfiról van szó, mint Cole és Trace.
Lezuhanyozom, felveszem a farmeromat, az oversize felsőmet, és a
kabátomat. Hajnali egy után érek haza. Leparkolok, de nem látom a motort.
Ezek szerint Cole még mindig dolgozik?
Berohanok a házba, egyenesen a táncterembe, aztán körbenézek a
konyhában, és megállok. Nem zártam be az ajtót.
Cole-nak van saját kulcsa, ezért a ház vége felé veszem az irányt.
Elhaladok a táncteremnél, és hirtelen a tükörre nézek. Odarohanok,
végigsimítok a vadiúj üvegezésen, aztán a mellkasomra teszem a kezem.
Három éve törtem el a tükröt, amikor holt részegen belenéztem. Aztán
otthagytam, hogy ha ránézek, emlékezzek, mit művelek, ha teljesen
elhagyom magam.
Cole viszont kicserélte az üveget.
Hirtelen alig látok a dühtől, de aztán igyekszem lehiggadni. Nem tudta,
mi ennek az egésznek a háttere. Csak segíteni akart.
Van egyáltalán szükségem az ilyesfajta emlékeztetőkre? Végre
kiverekedtem magam az önsajnálatból, és reméltem, hogy egyszer
visszanézek, és büszke leszek rá, hogy ekkora lépést tettem.
Újra elkezdtem táncolni. Mosolygok. Élek. Szerelmes vagyok. Kész
csoda, mégis igaz. Nagy utat tettem meg, és ez örömmel tölt el.
Nem lesz könnyű a továbbiakban sem, de talán a legnehezebb
időszakon túl vagyok. Cole életben van, és még láthatom azokat az aranyos
kis gödröcskéket az arcán, amikor mosolyog.
Mintha megérezte volna, hogy rá gondolok, mert hirtelen meghallom a
motor berregését. Leállítja, én pedig az ajtó felé rohanok, kitárom, és
megcsap a hideg levegő.
 Tetőtől talpig sötétben leszáll a motorról, és hosszú, de lassú léptekkel
közeledik. Hátralépek, hogy beengedjem.
– Most értél haza? – kérdezi, és a kabátomra néz. Leteszi a sisakját az
ajtó mellett lévő székre.
– Néhány perce – bezárom az ajtót, aztán leveszem a kabátot és a
kesztyűt. – Köszönöm, hogy megjavítottad a tükröt.
– Szívesen. – Leveszi a bőrszerkóját, elveszi a kabátomat, és mindent
az ajtónál lévő fogasra akaszt. – Hogy tört el az üveg?
– Találkozott egy üveg whiskyvel.
Cole kikerekedett szemmel végigmér. Nem vizslat, csak néz.
Mintha most látna először.
Nálunk mindig a szemkontaktus az első. Szavak nélkül is
kommunikálunk. Amit persze fizikai vonzalom követ. Amikor egymásra
nézünk, megszűnik körülöttünk a világ. Olyan érzésem van, mintha egy
buborék venne minket körül, és szállnánk a fellegek felett, miközben
megállás nélkül vigyorgunk egymásra.
Cole frizuráján nyomot hagyott a sisak, de még így is szexi. Fekete
pólója feszül a széles vállán, és megint látom a gödröcskéket az arcán.
Fekete nadrág és fegyvertartó öv egészíti ki a biztonsági őr egyenruhát. Én
nem kifejezetten rajongok az egyenruhákért, de ennek a fickónak még ez is
jól áll. Lefogadom, hogy a stadion összes nője őt bámulta a koncert helyett.
– Tudod, hogy kell használni? – kérdezem a fegyverre mutatva.
Gyanítom, hogy az előző munkája is megkívánta, hogy értsen a
fegyverekhez.
– Majd elmegyünk a lőpályára, és megmutatom neked, hogy kell
használni – válaszolja összevont szemöldökkel.
– Jó. – Megvonom a vállam. Nem érdekel a lövészet, de azt látni
akarom, ahogy a fegyverrel bánik. – Hogy tetszik az új meló?
– Csak egy meló.
Közelebb megyek hozzá, és alaposan szemügyre veszem. Alacsony
derekú, oldalzsebes nadrágja szépen kiemeli izmos lábát és a fenekét.
Csupa fekete öltözékében olyan, mint egy árnyék. Egyedül a kabátja
hátulján lévő Biztonsági őr felirat fehér.
 Első számú titkos ügynökből huszadrangú biztonsági őr lett, a hátán
egy fehér felirattal.
– Ki nem állhatod ezt a melót, ugye? – kérdezem, és megkerülöm,
hogy a szemébe nézzek.
– Ki nem állhatom, ha nélküled vagyok ebben a házban.
– Tudom, hogy nehéz, de… – lehajtom a fejem.
– Figyelj! – felemeli az államat, és végigsimít a tarkómon. – Nem azért
mondtam, hogy rossz érzést keltsek benned. A munka legalább eltereli a
gondolataimat. Nekem ennyi elég.
– Azért az sem mindegy, hogy kapsz-e fizetést.
– Elég lenne, ami van. Nekem nem kell több. Átkarol, és szorosan
magához ölel.
Megfogom a derekát, megmarkolom a felsőjét, és elolvadok a
tekintetében. Csodás ajka csak egy leheletnyi távolságra. Még soha nem
éreztem akkora késztetést, hogy megcsókoljam, mint most.
De nem akarom, hogy a túlzott szenvedély frusztrációt okozzon. Pedig
az lenne a vége, mert mi nem tudunk kompromisszumot kötni. Amikor
először találkoztunk, rögtön egymásba szerettünk. Ha csókolózunk, mindig
hevesen tesszük. Durván, állatiasan, ami végül mindig szexhez vezet.
Hátrébb húzódom, hogy növeljem a távolságot kettőnk között.
– Fáradt vagy?
A fejét csóválja, és melegség árad a tekintetéből.
– Mit szólnál, ha ennénk, és megnéznénk pár filmet a matracodon?
– Úgy érted, azt az egyetlen filmet? A filmet?
– Szóval még emlékszel – vigyorgok.
– Viccelsz? Az elmúlt négy évben milliószor megnéztem a Dirty
Dancinget, és bíztam benne, hogy még hazatérek, és együtt mondhatom
veled a szöveget, miközben megy a film.
– Ennyire tudod?
– Ennyire.
– Hozom a rágcsálnivalót – mondom, és majd kicsattanok az örömtől.
 – Gyorsan lezuhanyozom, és lent találkozunk.
Később, miután degeszre tömtem magam sajttal, rágcsálnivalóval és
sörrel, arccal lefelé heverek a matracon, állam alatt Cole párnájával. Ő is
ugyanígy fekszik mellettem. Melegítőnadrág és fehér póló van rajta.
Mindkettőnk lába a matrac végében, miközben a falra szerelt tévét
bámuljuk.
Már nincs sok hátra a filmből, és Cole már bizonyította, hogy szó
szerint tudja az egészet. Ő mondja Johnny Castle szövegét, míg én Babyét.
Ez így teljesen új megvilágításba helyezi a Dirty Dancinget, ezért képtelen
vagyok abbahagyni a röhögést.
Oldalra fordul, rám néz, és elhadarja a következő sort. Csillog a szeme,
és olyan érzékien formálja a szavakat, mintha teljesen átélné az egészet.
Sikítva nevetek az arckifejezésén.
– Most parodizálod a filmet, Cole Hartman?
– Soha nem tennék ilyet – válaszolja. Közelebb csúszik hozzám, és
megfogja a pólóm hátulját.
Míg lezuhanyozott, én felvettem a pizsamát. A póló kicsit szűk, de
hosszabb, mint a többi. A flanel nadrág derékpántja pedig duplán
megköthető.
Ismét a tévére figyel, és folytatja a szöveget. A keze viszont még
mindig a hátamon van. Folyamatosan simogat, és egyre lejjebb halad. Kicsit
ellazulok, és örülök, hogy Cole a közelemben van. A film ezek után csak
másodlagos.
Miközben a farokcsontomat masszírozza, talál egy rést a derékpánt és
a pizsamafelső között. Amikor az ujja megérinti a bőrömet, az egész testem
bizseregni kezd.
Fejét a párnára hajtja, és folyamatosan engem figyel. Olyan tekintettel
néz rám, hogy nem tudok ellenállni. Közelebb megyek, és hagyom, hogy
megtörténjenek a dolgok.
Csípőjét az enyémhez szorítja, és megcsókol.
A pólóm alá nyúl, és végigsimít a hátamon, miközben a másik kezével
megfogja a tarkómat. Szorosan magához húz, így összeér a mellkasunk.
Folyamatosan csókolózunk, méghozzá egyre hevesebben.
 Összegabalyodik a lábunk, a hajába túrok, és a fejbőrébe vájok. Kicsit
elfordítja a fejemet, és még erősebben csókol. Felgyorsul a légzésünk,
miközben a pizsamanadrágomnál matat, végül alaposan megmarkolja a
fenekemet.
Testem megfeszül, mert tudom, hogy innen már nincs visszaút.
Legalábbis addig, míg mindketten el nem élvezünk.
– Ne feszülj már! Én csak érezni akarlak – lihegi. – Ez a fenék…
Kurvára hiányzott a hátsód. A kerek, feszes hátsód az apró segglyukaddal.
Két ujját a farpofáim közé dugja, és simogatni kezdi a lyukamat.
– Cole! – dünnyögöm.
– Hadd érintselek meg! Nem fogok nyomulni. Csak… – szemöldökét a
halántékomhoz dörzsöli, és érzem, hogy úrrá lett rajta a vágy. – Jó ég,
Danni! Olyan rég voltunk együtt.
Vagyis rég érintett meg. Rég volt nővel. Rég keféltünk olyan vadul és
olyan szabadon, ahogy mindkettőnknek jó volt.
Ha hagyom, hogy megrakjon, el kell mondanom Trace-nek, aki
teljesen ki fog borulni. Ha nem mondom el neki, akkor addig mardos a
bűntudat, míg belebetegszem.
Legokosabb, ha valahogy ellenállok Cole-nak.
– Ne! – utasítom, miközben megfogom a csuklóját, és megpróbálom
levenni a kezét a bugyimról. – Nem lehet.
Egy pillanatig küzd velem, és erősebben szorít, aztán elhúzza a kezét,
és a hátára fordul.
– A fenébe! – suttogja csalódottan, mire majd megszakad a szívem.
– Nagyon saj…
– Menj a szobádba, Danni!
Lehunyja a szemét, aztán az arcára szorítja a kezét, hogy ne lásson.
Kicsit összehúzom magam, és gombóc nő a torkomban. Úgy érzem,
visszautasítottak, ami persze hülyeség, mert én utasítottam vissza őt.
Továbbra is ott fekszik. Úgy áll a farka, mint egy zászlórúd. Egyik
kezét még mindig a szeme előtt tartja, a másikat ökölbe szorítva a matracra
teszi, és várja, hogy elmenjek.
 Azt akarja, hogy a látószögén kívülre kerüljek. Rám se tud nézni.
Remegő állal felkelek a matracról. Nehéznek érzem a testem, és
nagyon fáj, hogy itt kell hagynom.
Félúton vagyok a lépcső felé, mielőtt a matrac megmozdul a súlya
alatt.
– Sírsz? – kérdezi aggódva.
Mindig sírok, mert nem vagyok elég erős ehhez az egészhez. Nem
tudom, mit lát bennem ez a fickó, mert épeszű ember nem vesztegetné az
idejét olyan nőre, mint én. Szánalmas vagyok.
Patakokban folynak a könnyeim. Elindulok, és kettesével szedem a
lépcsőfokokat, miközben hallom, hogy Cole követ. A lépcső tetején elkap,
és elhúz az ajtóból.
– A francba! – letörli a könnyeimet, átkarolja a derekamat, és magához
ölel. – Igazi pöcsfej vagyok.
Cole egy lépcsőfokkal lejjebb áll, mint én. Mindkettőnk árnyéka
hatalmasnak tűnik a félhomályban. Szemünk egy magasságban, így Cole
pillantása még komolyabbnak tűnik.
Tudom, hogy rosszul érzi magát, azt pedig még jobban tudom, hogy ez
belőle fakad.
Az utóbbi négy évben nagyon megváltoztunk, és minden
bizonytalanná vált körülöttünk. Minden álmunk és reményünk
megkérdőjeleződött, és rettentően félek a folytatástól. Nem tudom, mi lesz
ennek a vége.
Amikor ismét megered a könnyem, csókolgatni kezd, miközben
suttog:
– Azért küldtelek el, mert nem bízom magamban. Nem akarok
mindent elcseszni, márpedig ha veled vagyok… A francba, Danni!
Mindenedet akarom.
– Én pedig még jobban elrontok mindent. Nem tudok nemet mondani,
főleg, ha pont ellenkezőképp gondolom. Képtelen va…
– Nem, kicsim. Aki itt bármire is képtelen, az én vagyok. Türelmetlen,
önző és követelőző vagyok. Hibázom, és nagyon hamar kijövök a
sodromból.
 – Lobbanékony és szenvedélyes vagy. Néha valóban elveszted az
önkontrollt. De ha nem tudok megbirkózni a legrosszabb pillanataiddal,
akkor arra sem vagyok méltó, hogy a legjobb énedet kapjam.
– Jó ég! Valami nagyon jót tehetettem előző életemben, ha kaptam
veled még egy esélyt. Csodás lelked van. Elképesztő, milyen megértő és
együttérző vagy. Mindez gyönyörű csomagolásban. Csak rád nézek, és
tudom, hogy a sors kivételes és különleges ajándéka vagy. Sokszor úgy
érzem, mintha egy elérhetetlen álom lennél – sóhajtja.
– Pedig én csak egy nő vagyok a sok közül, Cole. És itt állok előtted.
– Te vagy a mindenem, és mégis mindig többet akarok belőled. –
Szorosan magához ölel, és folytatja: – Azt akarom, hogy hozzám tartozz.
Azt akarom, hogy az én gyűrűmet viseld, az én gyerekemet hordd a szíved
alatt, és egybeforrjon a sorsunk. Látni akarom, ahogy táncolni tanítod a
gyerekeinket, és kilencvenéves korodban is látni akarlak a rúdon.
– Az elég ronda látvány lenne.
– Kizárt. Te mindig szép leszel. Tegnap leszedettem a nekem állított
síremléket – mondja, és megcsókol.
– Tényleg?
– Nagyobb sírhelyet veszek. Azt akarom, hogy mellém temessenek, ha
meghalsz.
Hirtelen alig kapok levegőt.
– Ez kissé morbid, mégis romantikusan hangzik. Úgy érzem, mintha
teljesen megváltozott volna körülöttünk a levegő. Nem furcsa?
– Nem. Egyáltalán nem – válaszolja, és megcsókol.
– Már éreztem hasonlót, amikor a motoron ültem mögötted.
– Igen. Én is éreztem. De most még jobban – mosolyog.
Igaza van. Mintha sokszoros energia áradna felénk, és felélesztené a
Cole és köztem lévő kémiát, mely annak idején olyan erős és
megtörhetetlen volt. Köztünk mindig különleges volt a kapcsolat.
Szenvedéllyel, szerelemmel, pajzánsággal teli. Érzem a változást a
levegőben, de nem tudom megmagyarázni, miért látok hirtelen mindent más
szemmel.
 Cole alaposan megmarkolja a hátsómat, és ahogy megcsókol, érzem
rajta, hogy próbál visszafogott maradni, pedig legszívesebben felfalna.
Nagy önmegtartóztatás kell részéről, hogy ne nyomuljon. Önmérséklete
végül odáig fajul, hogy felkísér a lépcsőn, egyenesen a hálószobámhoz.
Felgyorsul a szívverésem és remeg a lábam. Vajon mindjárt a falhoz
szorít, és megdug? Vagy eljutunk az ágyig? Netán az öltözőasztalra fektet?
Egyiket sem teszi, csak megpróbál rendet rakni. Megkeresi a lepedőt,
ami összegyűrten hever az ágy végében. Segítek neki, de aztán megállok,
amikor belém hasít a felismerés. Ennyire nem hagytam rendetlenül az
ágyat, amikor két napja elmentem.
– Az ágyamban aludtál – jelentem ki, ahogy a lepedőre nézek, és
örülök, hogy kimostam, miután Trace itt aludt.
– Ez annak idején közös ágy volt.
– Csakhogy én nem voltam itthon.
– De az illatod igen – végigsimít a párnán, és rám húzza az ágyneműt.
– Ez az illat senki másra nem jellemző, csakis rád. Amikor
kilencvenévesek, fogatlanok és totál szenilisek leszünk, még akkor is
megismerem majd az illatodat.
Kitör belőlem a röhögés, miközben a matracba süppedek.
– Mindig hiányoztál.
– Mindig szeretni foglak. – Lekapcsolja a villanyt, aztán lehajol, és
megcsókol. – Aludj jól, szép kislány.
Amikor kimegy a szobából, nem vagyok benne biztos, hogy képes
leszek aludni. Fáj látni, ahogy távolodik, pedig tudom, hogy csak a pincébe
megy.
Azt biztos nem tudnám elviselni, hogy végleg kilépjen az életemből.
 tizenötödik fejezet

Másnap reggel arra ébredek, hogy besüt a napfény az ablakon. Úgy

érzem, hogy testi és lelki értelemben újjászülettem. Valami csoda folytán
végül úgy elaludtam, mint akit fejbe kólintottak.
Kikászálódom az ágyból, és a fürdőszoba felé veszem az irányt.
Közben éles zajt hallok a pince felől, ezért rögtön tudom, hogy Cole ismét
súlyt emel. Nemsokára az is eljut a tudatomig, hogy a punk zenét
bömbölteti. Elvigyorodom, mert magam előtt látom, ahogy a zene ütemére
rázza a fejét, és tátogja a szöveget.
Miután elintéztem a dolgom és megmostam a fogam, lemegyek a
konyhába, és megint friss kávét találok az asztalon. Előveszek egy csészét,
töltök magamnak a kávéból, és kortyolok egyet.
Hogy viszonozzam a kedvességét, elkészítem neki a fehérjeturmixot,
és a csokis habos itallal a kezemben a pince felé veszem az irányt. Ha nem
tudnám, merre kell menni, csak egyszerűen követném a zenét, ami egyre
hangosabb, ahogy közelítek.
Már a gondolatra is izgalomba jövök, hogy ismét láthatom Cole-t
testedzés közben. Szeretném úgy meglesni, hogy nem tűnik fel neki. A
maga természetességében, ahogy minden izma feszül a nagy munkában.
Közelítek a pince felé, aztán hirtelen megállok, és tátva marad a szám.
Cole épp a fekpad sarkát markolja, és azzal a kezével tartja a saját
testsúlyát. A másik kezével pedig nem a súlyt, hanem a kőkemény, merev
hímtagját pumpálja.
A szám elé kapom a kezem, nehogy felsikoltsak. A fehérjeturmix
viszont kis híján kiesik a kezemből. Gyorsan megfogom, nehogy a padlóra
zuhanjon.
Mennem kéne. Meg kéne fordulnom, és gyorsan felslisszolni a
lépcsőn, mielőtt észrevesz. De ez az erotikus látvány annyira megbénít,
hogy képtelen vagyok mozdulni. A légzésem viszont felgyorsul.
A hangos zene elnyomja Cole zihálását, de tudom, hogy nyög. A szája
nyitva, és a törzse folyamatosan feszül és elernyed, miközben a farkát veri.
Kőkemény feneke félig kilóg a sortból, melyet ideiglenesen a combjára
húzott.
A farka… Még hosszabbnak és vastagabbnak tűnik, mint amire
emlékszem. Legszívesebben rögtön a számba venném, aztán alaposan
lenyalogatnám a férfinedvet.
Nem vett észre. Kicsit félrefordítja a fejét, és a padon lévő,
bekeretezett képre bámul.
Kicsit közelebb lépek, mert tudni akarom, mi került a figyelme
középpontjába.
Egy rólam készült kép a táncteremben, ahogy nyújtózom a
bemelegítésnél. Most komolyan erre veri?
Összeugrik a gyomrom, és megrohannak a különböző érzések. Főképp
a bűntudat. Cole csak rám gondol, miközben az én szívem most két férfié.
Furcsamód hálát és megnyugvást is érzek, ráadásul… nagyon felizgatott.
Nincs olyan nőnemű a földön, aki ne jönne izgalomba egy ilyen
látványtól. Izmos, széles válla, hasizmának V-vonala, és a csípője mind
mágnesként vonzza a szemet. Árad belőle a férfias erő és a szexualitás.
Lüktetést érzek a lábam között, és nyalogatni kezdem a szám szélét,
annyira megkívántam.
– Danni! – Látom, ahogy a szájával a nevemet formálja, de az üvöltő
zenétől nem hallom a hangját.
Hirtelen nagyon elszégyellem magam, amiért titokban meglestem.
Nem néz rám, de tudja, hogy itt vagyok, és kukkolom, mint valami perverz.
Lassít a kezével, és a zacskóját markolja. Aztán felemeli a fejét, és rám
néz.
Nem szól egy szót sem, de nincs is rá szükség. Arcizmának feszülése
mindent elárul. Vágyakozást, frusztrációt, és szexéhséget sugároz.
Ott kéne hagynom, de minden testrészem tiltakozik ez ellen.
Legszívesebben egy vagy mindkét kezemmel a csúcsra juttatnám, lihegnék,
vonaglanék, aztán én magam is elélveznék. Vonásai megkeményednek,
aztán a falnál lévő zenelejátszó felé biccent. Odamegyek és lekapcsolom,
mire mély csend honol a pincében.
 Amikor Cole felé fordulok, már a helyén van a sortja, mindkét tenyerét
a fekpadra támasztja, és előrehajol.
– Nem akartam… – kezdem, és elpirulok. – Hoztam neked
fehérjeturmixot – leteszem a lejátszó mellé.
Bólint, lehunyja a szemét, és mélyet lélegzik.
Furcsa érzés fog el. Mintha nem mi lennénk. Mi veszekedni, kiabálni,
vagy szitkozódni és káromkodni szoktunk, ha dühösek vagyunk egymásra.
De soha nincs köztünk ilyen kínos csend.
Hirtelen feltűnik egy üveg síkosító a keze mellett. A szexmentes
szabályt ugyan okkal vezettem be, de azért egy kis játék még belefér.
Mielőtt túlagyalnám a témát, odamegyek Cole-hoz, megragadom a
síkosítót, és a matrac közepére térdelek.
– Gyere ide! – mondom neki, miközben háttal áll.
– Nem jó ötlet, bébi.
– Megbízom benned.
Nagyot sóhajt, aztán kihúzza magát, rám néz, és összevonja a
szemöldökét, amikor meglátja a kezemben a síkosítót.
– Mit csi…?
– Vedd le a sortodat! – oldalra fordulok, és a lábára nézek. – A cipődet
és a zoknidat is. Aztán feküdj hanyatt – végigsimítok a matracon.
Egyik kezét csípőre teszi, a másikkal megfogja a tarkóját, aztán ránéz a
sortjára és a cipőjére, majd mormol valamit a foga között.
– Na? – kérdezem ártatlan tekintettel.
– Megöl a vágy – mindkét kezét végigsimítja az arcán, aztán lerúgja a
cipőjét, és odajön. – A tűzzel játszol, kislány.
– Tudom kezelni a helyzetet.
– Ebben nem vagyok biztos – a testtartásán látszik, hogy kellemetlenül
érzi magát, ahogy a matrac szélére ül.
Leveszi a zokniját, megragadja a sortja madzagját, és az ölébe bámul.
Tétovázik. Leveszem a síkosító kupakját, és a cuppanó zajjal kizökkentem
Cole-t. Egy mozdulattal lerántja a sortját, és hanyatt fekszik. Gyönyörű,
izmos testének minden porcikája elém tárul.
 Rögtön megakad a szemem a combján lévő, fekete kígyó tetováláson.
A többi tetkóját eltávolították a sebészeten. Nem tudom, hol és hogyan,
mert nem volt hajlandó elárulni.
– Elmondom, mit akarok veled csinálni – összekulcsolja a kézfejét a
feje mögött, és vágyakozó tekintettel néz rám. – Minden lyukadat
megerőszakolom, míg elfelejted, hogy…
– Ebből elég! – a szájára teszem a kezem, míg be nem csukja.
Aztán végigsimítok a haján. – Nyugi. Le tudsz higgadni?
– Talán. – A mellemre néz, és le nem veszi a szemét a kőkemény
bimbómról, ami szinte kilyukasztja a felsőmet. – Ha leveszed a pólódat, azt
teszem, amit mondasz.
– Hazudsz – a lába közé csúszom, és megigazítom az összes végtagját.
Azt akarom, hogy felvegyük a megfelelő pozíciót. Cole hanyatt
fekszik a széttett combom között, a feneke pont a nyílásomnál van. Lábát
kinyújtja, az én két lábam pedig a törzse két oldalán.
Megmarkolja a vádlimat, mozgatni kezdi a csípőjét, minek
következtében a farka ide-oda himbálózik. Le nem veszi rólam a szemét,
miközben minden porcikájából süt a tesztoszteron.
Öntök a síkosítóból a tenyerembe, és összedörzsölöm a kezem.
– Egy kicsit lehet, hogy fájni fog. Kikerekedik a szeme.
– Nem viccelek – vigyorgok, és ránézek a kőkemény farkára.
Izgatóan vastag, formás, és kedvem lenne végignyalni az ereit. A
zacskója borotvált, a farka tövénél pedig pont olyan sötétbarna szőrszálak
találhatóak, mint a szakálla. Mindez a kemény, feszes hasizmához vezet.
Mély levegőt veszek, és megmarkolom a férfiasságát. Olajos
kezemmel centinként végigsimítok rajta. Olyan kemény, mint a kő. Amikor
a tetejéhez érek, végigsimítom a tenyeremmel, és olyan erővel
masszírozom, hogy kicsit felemeli a hátát a matracról.
– Jó ég! – lehunyja a szemét, felszegi az állát, és látom, ahogy feszül a
nyaka. – A kurva életbe! Ez isteni!
Elfog a büszkeség. Megismétlem az előbbi mozdulatot, aztán
gyorsítok, és egyre szorosabban fogom. Nem kell sok idő, és máris zihál,
rángatózik, és megemeli a csípőjét.
Ekkor lassan simogatni kezdem, síkosítós kezemmel végigsimítok a
golyóin, a farkán, aztán vissza, hogy ingereljem a zacskója bőrét. Nem
simogatom olyan sokáig, mégis érzem minden rezdülését, és hímtagjának
minden részét. Tartom az ütemet, és mindig megfelelő mértékű nyomást
adok, hogy lassan, de biztosan az orgazmus felé tereljem.
Megfeszül a combja, ezért tudom, hogy nem kell már sok a csúcsig.
Hallom a légvételén, érzem a farka lüktetésén és látom a szemén.
– Mindjárt elélvezek – nyögi, és egyre jobban megfeszül minden izma.
– Azt a kurvaaa! Jaj! Istenem! Danni! Danni!
Ordít, miközben a spermája hatalmas lendülettel a kezemre spriccel, de
jut a combjára és a hasára is. Még mindig verem neki, de egyre lassabban és
finomabban, míg végül elernyednek az izmai.
Elengedi az ágyneműt, amit eddig folyamatosan markolt, aztán felül,
hogy átölelje a nyakamat. Maga felé húz, és együtt lélegzünk.
– Köszönöm – mondja, és körbenyalja a számat.
– Szívesen – kicsit az ajkába harapok, és ízlelgetem.
– Átvertél.
– Miért mondod?
– Meztelen vagyok, te viszont tetőtől talpig ruhában. Ez nem így
működik. – Egy szempillantás alatt megfordít, és hanyatt fektet, aztán rám
nehezedik. – Ideje, hogy te is élvezz.
Megfogja a pólóm szélét, és felhúzza. Lábam között a meztelen teste,
miközben folyamatosan figyel. Legszívesebben azt mondanám, hajrá.
Odalent folyamatos lüktetést és vágyat érzek. Szeretném, ha simogatna, és
alaposan belém rakná a hatalmas, újra kőkemény farkát.
Csakhogy van még egy férfi az életemben, aki épp egyedül van, és
biztosan hiányzom neki. Még a gondolattól is kiráz a hideg, hogy esetleg
megbántom Trace-t.
Ismét bűntudatot érzek. Most megcsalom? Nem tudom.
Mindkettőjükkel randizgatok.
– Danni!
 Szélesen mosolygok, hátha el tudom rejteni a kétségemet.
– Mindketten spermásak vagyunk. Jó lenne lezuhanyozni. – Kicsit
eltolom magamtól Cole-t, és kirohanok, miközben odakiáltok neki. –
Nemsokára kész vagyok, és akkor te is mehetsz.
Felrohanok a lépcsőn, berontok a fürdőszobába, letépem magamról a
ruhát, aztán alaposan bevágom magam mögött az ajtót. Fáj a szívem, mert
az élvezet kedvéért gondolkodás nélkül fejest ugrottam a játékba.
Próbálom visszatartani a könnyeimet, miközben automatikusan
kinyitom a zuhanycsapot. Fogom a sampont és a balzsamot, aztán úgy
döntök, nem pörgök tovább azon, ami történt.
Kinyílik a fürdőszoba ajtaja.
Ahogy meghallom a lépteket, a fal felé fordulok. Cole biztosan tudja,
hogy szomorú vagyok, máskülönben nem jött volna ide. Keresztbe fonom a
karomat, és várom, hogy elhúzza a zuhanyfüggönyt, vagy mondjon valamit.
Mindkettőt megteszi. Úgy elhúzza a függönyt, hogy a tartók csilingelni
kezdenek a karnison.
– Nem szégyelled magad, hogy kizársz a fürdésből?
– Meztelen vagyok.
– Látom.
Egyik lábával belép, így érzem a testének melegét.
– Cole!
– Danni! – megfogja a samponos flakont, és láthatóan igyekszik nem
hozzám dörgölni magát ezen a kis helyen. – Tényleg meg akarod mosni a
hajad?
– Nem kéne itt lenned – válaszolom fejcsóválva. A balzsam felé nyúl,
aztán vár.
Bólintok.
A következő néhány percben csak a hajamra figyel. Alaposan
bemasszírozza a balzsamot a derékig érő hajamba. Nem dörgölőzik
hozzám, és nem kérdezi, miért nem hagyom, hogy közelítsen. Hagy nekem
időt, és nem sürget. Nem is nyomul. Mintha tudná, hogy most csendre van
szükségem, mert egy szót sem szól, én pedig a sírás határán vagyok.
 Amikor arrébb megy, hogy megmossa a haját, és megmosakodjon,
mély levegőt veszek.
Lehet, hogy már megint túlagyalom a dolgot? Vagy ez az egész
reménytelennek tűnő, kilátástalan helyzet az utam része? Ahelyett, hogy
elmenekülök az érzéseim elől, talán meg kéne próbálnom rájönni, hogy mit
üzennek. A válasz bennem van. Bennem kell lennie. Csak emlékeztetnem
kell magam, hogy nem vagyok egyedül. Muszáj befelé figyelnem, hogy
megértsem a saját gondolataimat.
– Púp vagyok a hátadon? – kérdezem, és ahogy átnézek a vállam
fölött, látom, hogy Cole épp a férfiasságát mossa. Felgyorsul a légzésem, és
rögtön elkapom a tekintetemet. – Csak megbonyolítom a dolgokat, nem
igaz?
– Nem látok a gondolataidba – válaszolja, majd leteszi a szappant, és a
kezével a falnak támaszkodva rám néz. – Enélkül is kitalálom, hogy Trace
miatt van ez az egész.
– Olyan, mintha mindkettőtöket megcsalnálak – Cole felé fordulok, és
a csempének támasztom a hátam. – Most, hogy itt állunk meztelenül,
tényleg olyan, mint egy árulás. És ha vele vagyok, akkor pont ugyanezt
érzem. Mintha téged csalnálak meg.
Összeráncolja a homlokát, aztán ellazítja. Ahelyett, hogy azt mondaná,
válasszam Trace-t, olyan választ ad, amire a legnagyobb szükségem volt.
– Megértelek.
Felemeli az államat, aztán végigsimít a nyakamon, a mellkasomon,
végül megáll, és a bimbómat bámulja.
Feszesebbnek és teltebbnek érzem a mellemet, a pulzusom pedig az
egekbe szökik. Több, mint négy éve nem látott meztelenül, ezért megértem,
hogy abbahagyja a beszélgetést, és csak néz.
Megfogja a mellemet, és gyömöszölni kezdi. Kitágul az orrcimpája, és
alig hallhatóan így szól:
– Olyan tökéletes vagy, mint amikor megismertelek.
– Ahogy te is – megfogom a bicepszét, végigsimítok az ajkán, és
mosolygok.
 Ahogy övön alul bámul, mély levegőt vesz, felkapja a fejét, és gyorsan
a szemembe néz.
– Nem vagy áruló.
– Szóval, ha Trace-szel zuhanyoznék, nem vennéd megcsalásnak?
Lehajtja a fejét, de még így is látom, hogy megkeményednek a
vonásai.
– Az az ő árulása lenne, nem a tiéd.
Közelebb jön, és kezét a fejem két oldalához támasztja.
– Mondta, hogy halálosan megfenyegetted.
– Komolyan? – kérdezi összevont szemöldökkel.
– Pontosabban az anyjával fenyegetőztél.
– Kicsit elfajult a beszélgetés. Nagyon berágtam rá, és olyat mondtam,
amit nem kellett volna. Soha nem…
– Tudom – a derekára teszem a kezem, hogy érezzem a bőrét.
– Nem vagy púp a hátamon, és nem bonyolítasz semmit. Egyikünk
sem hibáztat téged azért a helyzetért, amibe mi sodortunk téged. Épp ezért a
döntéseidért és a cselekedeteidért sem vonunk felelősségre. Ha bármikor
haragot érzel rajtunk, az nem neked szól, csakis a kettőnk feszült
viszonyából adódik.
– Ezt ő mondta?
– Igen. Megbeszéltük.
– Nem akarom, hogy folyamatosan viszálykodjatok.
Tönkretettem a barátságotokat.
– Te semmit nem tettél tönkre, én pedig nem akarok többet beszélni
Trace-ről. Viszont tartozom neked egy orgazmussal – jelenti ki, és megböki
a nyakamat az orrával.
Összeszorul a combom, és a csípőjébe vájom a körmöm.
– Nem hiszem, hogy…
– Márpedig így lesz, bébi. Az egóm nem viselné el, ha az adósod
maradnék.
 – Cseszd meg a…
– Majd cseszni is fogunk, de most csak rád akarok koncentrálni.
Minden nő ezt akarja hallani. Olyan eltökélten néz rám, hogy képtelen
vagyok bármit is tenni vagy mondani, hogy megállítsam. Testi és lelki
értelemben is elgyengültem.
Végigsimít a testemen, én pedig dorombolok. Széttolja a lábamat, mire
kis híján kiugrik a szívem. Ujját a lábam közé dugja, és megcsókol.
– Még mindig van valami, amit tőlem kaptál – jegyzi meg, és
megpöcköli a piercinget. – Fogadok, hogy ez kiborította Trace-t,
valahányszor meglátta.
Legszívesebben megmondanám neki, hogy Trace amikor tehette,
folyamatosan szívogatta és nyalogatta a puncipiercingemet, de nem
süllyedek idáig.
– Azt hittem, nem akarsz Trace-ről beszélni.
– Igazad van.
Megmarkolja a hajamat, és megint megcsókol.
Érzem az ajkának mentolos ízét, miközben a kezével a mellemnél
matat. Bizsergéssel kevert fájdalmat érzek, amikor a hajamat húzza, hogy a
megfelelő szögben tartson, és még erőteljesebben csókoljon.
Kőkemény testével a falhoz szorít, nedves bőrünk összeér, melynek
hatására melegség járja át a testemet.
Ujjával az intim zónámat ingerli, mégis inkább a csókjának
köszönhető, hogy csurog a nedvesség a lábam közül. Nyelvét folyamatosan,
gyorsan mozgatja, és egyre mélyebbre dugja a számban.
Cole csókja önmagában is orgazmushoz vezet. Egyszerűen hihetetlen,
milyen mesteri érzékkel mozgatja ez a fickó a száját és a nyelvét. Olyan
szinten felizgat, hogy fájdalmasan összerándul a hüvelyizmom.
– Cole! Én… Azt akarom, hogy bennem legyél.
– Milyen türelmetlen vagy – az ajkamba harap. – Pont erre a nőre
emlékszem.
Behajlítja a térdét, és nyalogatni kezdi a mellbimbómat. Aztán a
puncimba dugja az ujját. Aztán kettőt, hármat… Nem tudom pontosan,
hányat, de nagyon durván felizgat, és egyre mohóbban vágyon a
közelségére. Mozgatni kezdem a csípőmet, a hajába markolok, és
meglovagolom az ujjait. Kéjmámorban vagyok, és tudom, hogy nem kell
már sok a csúcsig. Már akkor majdnem elélveztem, amikor csókolgatni
kezdett.
– Ez gyors lesz – a falnak támasztom a fejem, és mindkét lábam
remeg, úgy felizgultam.
A mellembe harap. Az ujjait továbbra is a lábam között mozgatja,
aztán hüvelyujjával a csiklómat simogatja. Olyan szinten elélvezek, hogy
alig kapok levegőt, és szó szerint alig állok a lábamon.
Cole megtart, és alaposan megujjaz, miközben a mellbimbómat
szívogatja. Aztán úgy néz rám, mintha tényleg én lennék a mindene.
Átölelem, és csókokat nyomok az arcára. Gyenge vagyok, de kielégült.
– Köszönöm. Ez nagyon kellett.
Ez csak egy sima köszönet volt, de ahogy elnézem birtoklási vágytó
csillogó tekintetét, tudom, hogy többet jelent neki, amit mondtam. Pedig én
csak azt akartam kifejezni, hogy már rég jutottam a csúcsra, és nem volt
orgazmusom abban a két napban, amit Trace-szel töltöttem.
Megmosdat, és külön figyelmet szentel az intim testrészeimnek. Utána
megtörölközünk, és bekísér a hálószobába.
Kinyitom a szekrényt, és felveszek egy kék nadrágot és egy hozzáillő
felsőt. Ahogy végzek, látom, hogy Cole az ágyam szélén ül, a combjára
könyököl, derekán törülköző.
Megvakarja az állát, aztán rám néz.
– Trace lakásában egyetlen hálószoba van.
Fogalmam sincs, honnan tudja, de sejtem, mire akar kilyukadni, ezért
összeugrik a gyomrom.
A döntéseidért és a cselekedeteidért sem vonunk felelősségre.
Szavai mélyen belém égnek, és kezdem összeszedni minden erőmet,
ahogy melléülök.
– Az ágyában aludtál – jelenti ki ökölbe szorított kézzel. – Vele
aludtál. – Ez nem kérdés, hanem ténymegállapítás, úgyhogy csendben
maradok, és várom, hogy folytassa. – Ezért mostantól itt alszom.
Feláll, aztán az ajtó felé veszi az irányt.
– Kérlek, ne vedd rossz néven, de én nem bízom az önuralmadban.
– Én pedig az övében.
Némán bámuljuk egymást, aztán sóhajtok, és lehajtom a fejem.
Felesleges vitázni. Csak annyit tehetek, hogy szeretem és meghallgatom,
miközben reménykedem, hogy nem fajulnak el a dolgok.
 tizenhatodik fejezet

Amikor vége a műsornak és lemegyek a színpadról, jóval fáradtabbnak

érzem magam, mint máskor. Minden mozdulat fáj, és sajognak a
végtagjaim. Az autóhoz vezető út is hosszabbnak tűnik, mint általában.
Muszáj aludnom, ha túl akarom élni a másnapot.
Trace az étterem bejáratánál vár, és most is remekül áll neki az öltöny.
Megállok mellette, és összehúzom magam, ahogy látom a tekintetén a
számonkérést. Mintha csak azt kérdezné: Velem maradsz ma éjjel? Vagy
hazamész? Keféltél Cole-lal? Őt választottad?
– Maradok – jelentem ki. Alig állok a lábamon, ezért egy tapodtat sem
esik jól mozdulni. – Nagyon fáradt vagyok.
Halványan elmosolyodik, megfogja a kezem, és a lifthez kísér.
Nekitámaszkodom, míg felérünk a harmincegyedik emeletre.
– Nem tudom, miért fáj úgy a hátsóm.
– Tegnap sokáig voltál fent? – kérdezi olyan hangsúllyal, hogy tisztán
kivehető a féltékenység.
– Filmet néztünk – válaszolom. – Semmi olyan nem történt, amin fel
kéne húznod magad.
– Nem én vagyok az egyetlen, aki furcsán viselkedik. – Kinyílik a lift
ajtaja, Trace felemel, magához ölel, és ringatni kezd. – Mi bajod?
– Nem tudom – a vállára hajtom a fejem, és magamba szippantom az
arcvize illatát. – Nem jár semmi a fejemben, ha erre gondolsz. Csak úgy
érzem magam, mint akit kifacsartak.
Bevisz a lakásba, végig az előszobán, keresztül a hálón. Amikor a
fürdőszobához ér, leültet a pipereasztalhoz, és kinyitja a zuhany csapját.
– Hozok valamit, amiben alhatsz. – Elindul az ajtó felé, kezét maga
mögött kulcsolja, mint egy rendőr, aki felderíti a terepet. – Kell még
valami?
– Te és az ölelésed. A karjaidban szeretnék aludni.
A zuhanykabinból árad a gőz, körbelengi Trace-t, aki háttal áll nekem.
Hirtelen abbahagyja a zuhanyozást, és lehajtja a fejét. Válla hol emelkedik,
hol süllyed. Aztán hirtelen megfordul, és néhányat lép felém.
Úgy néz rám, mint aki birtokolni akar. Szinte felfal a szemével. Ha
nem lennék ilyen átkozottul fáradt, nyilván kacérabban reagálnék. Most
viszont csak egy halvány mosolyra futja.
Amikor odajön, lehajol, így összeér az arcunk.
– Segítsek lezuhanyozni?
Teljesen logikus, hogy felteszi ezt a kérdést, de egy nap két különböző
férfival zuhanyozni… Ez egy határozott nem. A fejemet csóválva jelzem,
hogy visszautasítom az ajánlatát.
Szólnom kéne Cole-nak, hogy este nem megyek haza.
Csakhogy a telefonom az öltözőben maradt.
– A fenébe!
– Mi a baj?
– Szeretnék kérni egy szívességet – a praktikusságon kívül azért is
kérem meg Trace-t, hogy kicsit enyhítsek a két fickó feszültségén. –
Megmondanád Cole-nak, hogy nem érzem jól magam, ezért itt maradok ma
éjjel?
Végigsimít a hajamon, aztán hátralép.
– Persze.
– Köszönöm.
Egy telefonhívástól nyilván nem lesznek puszipajtások, de talán
elkezdődik köztük egy normálisabb kommunikáció.
Miután kimegy a fürdőszobából, végre lezuhanyozom, és hagyom,
hogy a forró víz ellazítsa minden izmomat. Amikor kilépek a zuhany alól,
látom a pipereszék támlájára készített inget.
Az orromhoz emelem, beszippantom az illatát, aztán felöltözöm,
megmosom a fogam, és megfésülködöm. Trace nem hozott bugyit, de az
ing leér a térdemig, és amúgy is túl fáradt vagyok, hogy ilyesmivel
törődjek.
Amikor kimegyek a fürdőszobából, Trace már az ágyban fekszik. Az
asztali lámpa halvány fénye kicsit megvilágítja szőke haját. Amikor
meglátja, hogy közeledem, felcsillan a szeme.
 – Aggódom miattad – kitárja a karját, és most pont erre van
szükségem.
Hagyom, hogy szorosan átöleljen, és nagyot sóhajtok.
– Csak… fáradt vagyok.
– Akkor leveszek a munkaórádból – az éjjeliszekrény felé nyúl, és
lekapcsolja a lámpát.
– Dehogy – mondom ásítva. – Inkább meséld el, milyen volt a napod.
– Majd holnap beszélünk. Hunyd le a szemed! – végigsimít a hajamon.
– Oké.
A mellkasára hajtom a fejem, veszek néhány mély levegőt, végül
elnyom az álom.
A másnapot majdnem teljesen átalszom.
Csak azért kelek fel, hogy kimenjek vécére, egyek egy falatot, és
bámuljam Trace csodás testét, amint egy szál tornagatyában végiglejt a
szobán. Nem vagyok beteg, nincs lázam, vagy ilyesmi. Csak hullafáradtnak
érzem magam. De ahogy a nap besüt a hatalmas ablakon, erős késztetést
érzek, hogy felöltözzek.
Lerúgom a takarót, és kikászálódom az ágyból.
– Már szóltam az étteremnek, hogy ma nem mész dolgozni – mondja
Trace az ajtóból.
– Trace! Jól vagyok – ellenkezem, aztán visszaülök az ágyra.
Határozottan odajön, fölém hajol, és a homlokomra teszi a tenyerét.
– Nincs lázad. Gyomrod rendben? Fáj valahol?
– Nem. Csak kimerült vagyok.
Időközben lecserélte a tornagatyát öltönyre, most viszont ledobja az
élére vasalt, fekete zakót a földre. Aztán leveszi a cipőjét, az ingét és a
nadrágját, majd befekszik mellém az ágyba.
Nincs rajta más, csak alsónadrág.
Az ágy mellett lévő kis asztalhoz hajol, és megnyomja a központi
lejátszó távirányítóját. Nemsokára felcsendül Zayn Pillowtalk című,
kifejezetten erotikus száma.
 – Ha jól vagy… – rám fekszik, behajol a lábam közé, aztán a számra
mered. – Akkor biztos nem bánod, ha teszem a dolgomat.
Egekbe szökik a pulzusom, és a hideg futkos a hátamon. Megfogom a
tarkóját és a hüvelyujjamat az ajkára teszem, hogy ne közelítsen.
– Nem tudom, miért nem hagyta a testem, hogy felkeljek ma reggel. A
lelkem viszont azt súgja, hogy ne hagyjam el csók nélkül az ágyadat.
Érzem a kőkemény farkát a combomon. Arckifejezése továbbra is
gyengéd marad. Nem pislog, de csillog a szeme, ahogy folyamatosan
egymáshoz közelít az arcunk, és vágytól fűzve zihálunk.
Orrunk összeér, hüvelykujjammal végigsimítok az ajka szélén, aztán
az arcán. Megsimogatja a combomat, aztán a derekamon tartja a kezét, pont
az ing alatt. Másik kezével a hajamba túr.
Amikor végre a szánk is összeér, szinte eggyé válunk, úgy öleljük és
szorítjuk egymást.
Nyelve folyamatosan kergetőzik az enyémmel, miközben egyre
mélyebbre megy vele. Olyan jólesik ez a heves csók, hogy eloszlatja
minden kétségemet, és nem marad más, csak a vágy.
Egyre jobban érzem a súlyát, ahogy izma feszül, és szorosan hozzám
ér. Átadom magam az élvezetnek. Testem alaposan felhevül, és kellemes
bizsergést érek, ahogy a bőrünk egymáshoz simul. Állkapcsom ellazul, és
engedek a vágyainak. A lábam is terpeszbe nyílik, így még jobban
felizgatom Trace-t.
Érzem, hogy legszívesebben belém jönne, és jó alaposan megdugna.
De nem veszi le az alsónadrágját, nem nyúl a lábam közé, hogy megnézze,
mennyire vagyok nedves. Ehelyett a hátára fordul, és magával ránt.
Még mindig csókolózunk, én pedig közrefogom a csípőjét a lábammal,
és végigsimítok a karjától a válláig. Megmarkolja a pucér hátsómat, és
olyan szenvedélyesen csókol, hogy minden porcikámban érzem a
rajongását. Tudom, hogy sokat vesztenék, ha menni hagynám.
Hátradőlök, és mélyen a szemébe nézek. Ezalatt a háttérben épp a
kefélésről, a küzdelemről és a csatáról énekelnek.
– Kihagyhatnánk a csatát, és… – kezdi, és kaján vigyor jelenik meg az
arcán.
 – Szeretkezhetnénk?
Érzem a merevedését, melytől csak az alsónadrágjának vékony anyaga
választ el… és a fogadalmam.
Hirtelen eszembe jut Cole, aki egyedül alszik otthon az ágyban. Elfog
a szomorúság.
Nagyon szeretnék egy tüzes, mindent elsöprő szexet Trace- szel, de
utána olyan lelkifurdalásom lenne, amit nem élnék túl.
Megváltozik a zene, és hirtelen lágy, női hangot hallok a lejátszóból.
Gnashtől az I Hate U I Love U. A lágy dallamra ringatózni kezdek, és
örülök, hogy Trace az én zenei listámat választotta.
– Hogy érzed magad? – kérdezi, és végigsimít a combomon. Túl fáradt
vagyok, hogy nyolc órát táncoljak a színpadon, de…
– Szívesen táncolnék az öledben. Imádom ezt a számot.
– Akkor csináld – dünnyögi, majd megfogja a derekamat, és a csípőm
alá tolja a sajátját. – Dörgölőzz hozzám.
Ez a szám olyan érzékiséget sugall, hogy önkéntelenül is megemelem
a csípőmet, és ringatózni kezdek.
A bőrömbe váj, és mélyeket lélegzik, de nem a zene ütemére.
Folyamatosan a szemébe nézek, és igyekszem kifejezni az iránta érzett
rajongásomat. Tudatni akarom vele, hogy imádom, amikor néz, és ha még
sokáig ringatózom a kőkemény farkán, akkor garantáltan elélvezek.
Lassan mozgok, és átadom magam a zene ritmusának. Megfogom a
hajam végét, és a fejem tetejére szorítom, aztán mindkét kezemmel
végigsimítok az arcomon, és egy kicsit gyorsítok a tempón. A többit
megoldja a gravitáció, így a csiklóm folyamatosan a merevedéséhez
dörzsölődik.
– Gyönyörű vagy – mondja, és úgy néz rám, mintha fel akarna falni a
szemével. Benyúl az ingem alá, és gyömöszölni kezdi a mellemet. –
Egyszerre vagy lágy és kemény. Képzelet és valóság. Elképesztő.
Már a szavainak hallatára is felizgulok. Egyre gyorsabban ringatózom,
vonaglok, és megállás nélkül zihálok. Aztán…
Még feljebb nyúl, és megragadja a nyakamat, végül a szája felé húzza
az enyémet. Kicsit öklendeznem kell a szorítástól, aztán lihegek, amikor
megnyalja az ajkamat, a merevedését a csiklómhoz szorítja, én pedig
reszketek, és kis híján felordítok, ahogy a csúcsra jutok.
Amikor elengedi a nyakamat, és szorosan magához ölel, még mindig
az orgazmus hatása alatt vagyok. Csak nagyon lassan térek magamhoz.
– Már az is felizgat, ahogy látom, hogy elélvezel – megcsókolja a
nyakamat, az arcomat, aztán ismét az ajkamat.
Kicsit hátrébb húzódom, és úgy érzem, áldott ez a pillanat. Felkelek az
öléből, lassan végigsimítok a mellkasán, miközben végig a szemébe nézek.
Aztán megfogom az alsónadrágja szélét, és elkezdem lehúzni.
Felemeli a csípőjét, hogy segítsen. Egy szóval sem akart megállítani,
ezért arra a következtetésre jutok, hogy ő is akarja. Ahogy meztelenre
vetkőztettem, a tettek mezejére lépek.
A lába közé térdelek, lehajtom a fejem, és bekapom a férfiasságát,
mely leér egészen a torkomig. Azonnal felnyög.
Szívogatni, szopogatni kezdem. Ellazítom a torkomat, aztán
végigsimítok a farka teljes hosszán, miközben szorongatom, és
masszírozom a golyóit.
Megmarkolja a hajamat, ezzel diktálja a tempót, miközben
folyamatosan utasítgat.
– Gyorsabban… Szoríts rá… Jó. Isteni, Danni. Mindjárt elélvezek.
A szemébe nézek, és elveszek a tekintetében. Látom, mennyire átadja
magát a gyönyörnek, miközben pattanásig feszül minden izma.
– Basszus! – nyög fel hangosan, és még beljebb tolja a farkát a
számban.
Spermájának egy részét lenyelem, másik részét lenyalom a makkjáról,
melynek hatására még hangosabban kezd nyögni.
– Elképesztő! – zihálja, és szorosan a hajamba markol.
Feljebb kúszom, és a mellkasára hajolva megcsókolom az ajkát.
– Az az elképesztő, ahogy azt suttogod, szopj gyorsabban.
Mintha egy szerelmes dalt énekelnél.
Kuncog, aztán úgy csókol, mintha ezer éve nem találkoztunk volna.
Függője vagyok a pasasnak, és nem csak azért, mert fizikailag vonzódom
hozzá. Az ölelésén kívül arra a fajta gyengédségre és határozottságra
vágyom, melyet csak ő tud nekem megadni. Nemcsak a testem, hanem a
lelkem is vágyik a közelségére, ezért képtelen lennék tőle megválni.
Túl hamar vet véget a csókolózásnak. Felül, maga felé húz, majd
megigazítja a vállamon az inget.
– Ma itt maradsz – felhúzza az alsónadrágját, és kikapcsolja a zenét. –
Már írtam Cole-nak.
Ez olyan furcsa. Örülök, hogy kommunikálnak, mégis olyan, mintha
megosztott felügyelet alatt lennék, és a két „szülő” megbeszélné egymás
között az időbeosztásomat.
– Majd eldöntöm, hol alszom.
Nem tudom, miért mondtam egyáltalán bármit. Egyrészt Trace jóval
makacsabb nálam. Másrészt, amit az előbb műveltem, egyértelmű
bizonyíték, hogy nincs ellenemre a dolog. Egyáltalán nem akarok elmenni.
Úgy döntök, másféle vitába szállok vele. Olyanba, aminek talán
tényleg van értelme a saját szempontomból.
– Látni akarom az üzeneteket.
– Milyen üzeneteket? – megfogja a távirányítót, aztán visszafekszik a
párnára.
Nagyon jól tudja, miről van szó, és a telefonja jó eséllyel a
nadrágzsebében hever a földön. A ruhakupacra nézek, várok egy kicsit,
aztán megkeresem.
Ahogy a kezembe kerül, Trace felé fordulok, és várom, hogy kikapja a
kezemből a készüléket. Ő viszont nem mozdul, és még csak felém se néz,
miközben a távirányító gombját nyomogatja.
Rögtön rájövök, miért ilyen nyugodt.
– Mi a jelszavad? – kérdezem, miközben meg akarom nyitni az
üzeneteket.
– Titok.
– A francokat! Ki vele, Savoy! Mi az átkozott jelszó?
– Nem mondom meg – válaszolja kategorikusan, és a tévéképernyőre
mered.
 – Akkor többet nem járok öltáncot a combodon.
Visszateszem a telefont az ágyra, és az ajtó felé veszem az irányt.
Ha valami ocsmányságot akar előlem rejtegetni, akkor aludjon
egyedül.
– Hová mész? – kérdezi közönyösen.
Ránézek a vállam fölött, és továbbmegyek. Tudom, hogy gyerekes, de
úgy döntök, hogy én nyerem ezt a játszmát. Amikor legutoljára beintettem
neki, akkor mögém osont, és…
Átkarolja a derekamat, és felemel. Mielőtt sikíthatnék, hatalmasat csap
a fenekemre, úgyhogy mindenem sajogni kezd. Felordítok, és próbálok
ellenállni, de ő visszavisz, és az ágyra dob.
– Kölyök – mondja, és az ölembe hajítja a telefont.
Ránézek, és diadalittasan mosolygok, miközben feloldom a zárat, és
megnyitom az üzeneteket.
Trace halálos nyugalommal visszatér a tévéképernyőhöz. Nem viccelt.
Viszont az ufókról szóló sorozatrész nem igazán köti le a figyelmét.
Megtalálom a Cole-nak írt üzenetet, ezért legörgetek az elsőhöz, amit
nagyjából akkor írhatott, amikor épp a zuhany alatt álltam.
Trace: Danni velem lesz ma este.
Cole: Miért nem válaszol a hívásomra?
Trace: Az öltözőben van. Nem érzi jól magát. Cole: Hadd beszéljek
vele!
Trace erre nem válaszolt, csak két órával később. Jóval azután, hogy
kidőltem.
Trace: Elaludt.
– Kikeltél az ágyból, miután elaludtam? – kérdezem szemrehányón.
– Igen.
A feje alá teszi a kezét, és a szeme sarkából figyel.
– Miért keltél fel?
– Hogy elküldjem az üzenetet.
 Hálásnak kéne lennem, de valami bűzlik.
– Miért? Úgy értem, hálás vagyok, de kétlem, hogy minden érdek
nélkül tetted.
– Nem akartam, hogy idejöjjön és botrányt csináljon.
– Vagy úgy – sóhajtom.
Ez tényleg Cole-ra vallana. Összeugrik a gyomrom, ahogy visszatérek
az üzenetekhez. A következő ma reggel jött.
Cole: Beszélni akarok vele. Válaszolj már, baszki! Trace: Még mindig
alszik.
Egész nap ilyen, és ehhez hasonló üzenetváltásokra került sor. Minél
frusztráltabb lett Cole, annál több felkiáltójelet használt. Nem hibáztatom.
Trace ugyanis nem volt túl bőbeszédű.
Ahogy lefelé görgetek, megtalálom azt az üzenetet, amit Trace
közvetlenül azelőtt írt, hogy bejött volna.
Trace: Még mindig az ágyban van, és nem megy dolgozni. Szólok neki,
hogy reggel hívjon fel téged.
Cole: Beszélni akarok vele, te seggfej! Cole: Hívlak. Vedd fel!!
Cole: Válaszolj már, baszki!!!
Cole: Ha nem veszed fel, odamegyek. Trace: Szóltam a
biztonságiaknak.
Cole: Te tudod a legjobban, hogy a biztonságiak sem fognak tudni
megállítani. Két órán belül ott vagyok a lakásodban. És ezt veheted
fenyegetésnek.
Egekbe szökik a pulzusom.
– Ez komoly? Képes bejönni a biztonsági intézkedések ellenére? És a
kamerák? És a belépőkód?
– Talán – válaszolja Trace vállat vonva.
Cole fenyegető üzenete másfél órája érkezett. Ami azt jelenti, hogy fél
órán belül itt lesz.
– Mi a fene? – kérdezem, és beleharapok Trace vállába. – Miért nem
szóltál? Beszéltem volna vele.
 – Kicsit másra figyeltem – válaszolja, és mélyen a szemembe néz. –
Konkrétan a szádra, amivel kielégítettél.
– Ne akarj beetetni! Csak ülsz itt, és úgy teszel, mint aki nézi ezt az
ufós sorozatot. Nyilván van valami terved.
– Az a tervem, hogy hagyom megtörténni a dolgokat. Kíváncsi
vagyok, hogy be tud-e jönni a biztonsági óvintézkedések ellenére. Én
képeztem ki, úgyhogy…
Nem fejezi be a mondatot, csak várja, hogy mosolyogva bólintsak.
– Ha betör a lakásodba… – a fogamat csikorgatom, és elegem van a
játszmákból. – Akkor mi lesz?
– A tüzes vérmérséklete sok sérülést és vérontást okoz majd –
válaszolja mosolyogva. – De az ő vére bánja.
Teljességgel kizárt. Lemászom az ágyról, és berohanok a
fürdőszobába, miközben gyorsan begépelem az üzenetet. Trace kerget, de
szerencsére sikerül bezárnom az ajtót, és befejezni az üzenetet, mielőtt
dörömbölni kezdene az ajtó túloldaláról.
– Nyisd ki azt az átkozott ajtót – mondja nyugodtan. Gyanúsan
nyugodtan.
Gyorsan elküldöm az üzenetet.
Trace: Tudom, miért olyan fáradt Danni. Mi ketten megborítjuk a
nyugalmát az állandó csatáinkkal. Szerintem béküljünk ki, és borítsunk
fátylat a múltra. Szeretném, ha megint barátok lennénk. Mi az örök
barátság jelképe? Szívesen magamra tetováltatnám.
– Danni! – ordítja Trace az ajtó túloldaláról, de még mindig nagyon
kimérten. – Engedj be!
– Megőrültél? – kérdezem mosolyogva.
Mozogni kezd a kilincs, és egy fémdarab látszik. Jaj. Ezek szerint van
kulcsa. Amíg a zárral babrál, újabb üzenetet küldök Cole-nak a poén
kedvéért.
Trace: Meg akarlak csókolni. Szenvedélyesen. Míg Danni néz minket.
Kinyílik az ajtó, a telefon pedig rezegni kezd, mert hívás érkezett. Cole
neve jelenik meg a képernyőn, én pedig próbálom visszatartani a röhögést.
 – Téged keres – nyújtom a duzzogó Trace felé a telefont.
– Mit írtál neki?
– Titok.
Egyre dühösebben néz, amivel csak még jobban felizgat. Elveszi a
telefont, és bemegy vele a hálószobába. Mögötte ólálkodom, amikor
felveszi.
– Bármi legyen is az üzenet, amit kaptál… – oldalra hajtja a fejét, és
figyel. – Micsoda? – rám néz, és undorodott arcot vág.
Az ajkamba harapok, és a telefon felé nyújtom a kezem. Trace úgy
adja a kezembe, mintha a lehető leggyorsabban meg akarna szabadulni a
készüléktől.
A telefon kicsúszik a kezemből, és a faburkolatra zuhan. Egy pillanatig
csak nézem, és azon gondolkodom, miért nem kaptam el. Ezek szerint
pocsék a koordinációm.
Trace összevonja a szemöldökét, és valószínűleg ugyanezt gondolja.
– Lehet, hogy bujkál bennem valami betegség? – lehajolok, hogy
felvegyem a telefont, és ekkor hirtelen nagyon megszédülök.
Trace elkapja a kezem, felveszi a telefont, és odaadja.
– Gyorsan beszélj, mert vissza akarlak vinni az ágyba.
– Szia! – szólok bele, miközben Trace felé bólintok.
– Vissza akar vinni az ágyba? – ordítja Cole a vonal túlvégéből. Ezek
szerint nem jött be az üzenet.
– Komolyan be akartál törni a király palotájába?
– Danni! Érted az istennel is megküzdenék.
– Azt megnézném.
– Hogy vagy? – kérdezi olyan hangsúllyal, hogy kezdek félni. –
Nagyon aggódtam érted.
– Fáradt vagyok. Talán összeszedtem valamit.
Trace leül az ágyra, és fenyegetően néz. Mintha azt mondaná, hogy
fejezzem be a beszélgetést, máskülönben a térdére fektet, és alaposan
elfenekel.
 Leülök mellé, ártatlan pillantást vetek rá, és beszélni kezdek.
– Van egy kérdésem.
– Ha a szívemmel kapcsolatos, akkor ne aggódj. Még mindig a tiéd.
Elérzékenyülök.
– Holnap szabadnapod van?
– Igen. A beosztásodhoz igazítottam az enyémet, úgyhogy akkor van
szabadnapom, amikor neked. Mikor jössz haza?
Átnyúlok, és megfogom Trace kezét.
– Holnap.
Ahogy vártam, Trace befeszül, ezért megszorítom az ujjait. Nem
mintha méricskélném, de kétszer annyi időt töltöttem vele, mint Cole-lal.
– Majd meglátjuk, hogy leszel – mondja Cole. – Már vannak terveim,
ha neked is megfelel.
– Jól hangzik. Akkor holnap találkozunk – mondom megerősítésképp,
bár ez a legnehezebb rész Trace miatt, aki épp mellettem ül, miközben meg
kell ismételnem, amit Cole a vonal túlvégén mond. Ha kimegyek a
szobából, és úgy mondom, akkor végképp egyértelmű lesz. Amúgy is késő,
mert Cole már sóhajtott, ami azt jelenti, hogy…
– Szeretlek – mondja olyan őszintén, hogy beleremegek.
Lehunyom a szemem, és nekem is ez jár a fejemben. De amikor Trace-
re nézek, úgy érzem, mintha mindkettőjüknek mondanám.
– Én is.
 tizenhetedik fejezet

Másnap Trace elvisz tízóraizni a fekete, olasz bőrüléses Maseratijával.

Nem érdekelnek a sportkocsik, és főleg a márka, de hazudnék, ha azt
mondanám, hogy hidegen hagy a látvány. Főképp, ahogy Trace vezeti.
Egyik kezét lazán a kormányra teszi, a másik keze a váltón. Szőke
haját hátrafésülte, mégis úgy néz ki, mintha egy kicsit szélfútta lenne. Barna
szarvasbőr zakót visel fekete nadrággal, melyben tökéletesen látszik a
merevedése. Kinyújtom a kezem, hogy hozzáérjek, de ő elkapja a
csuklómat, mielőtt a tettek mezejére léphetnék.
– Mindjárt leparkolok – mondja, és még erősebben szorítja a kezem. –
Aztán alaposan megraklak a motorháztetőn, vagy az út szélén, mindenki
szeme láttára. Csak figyelj! – elengedi a kezem.
– Az tiltott – jelentem ki, és csettintek a nyelvemmel.
– Azt kéne betiltani, amit velem művelsz.
– Mégis miről beszélsz? – kérdezem, és nagyot nyelek.
– Sokféleképp lehet valakit megbántani – mondja, miközben az utat
nézi. – Elég, ha csak egy apró fájdalmat okozol, már vágyom utánad.
– Én… Bántalak téged? – kérdezem, és összeugrik a gyomrom.
– Nem áll szándékomban, Trace. Nagyon sajnálom.
– Soha ne kérj emiatt bocsánatot – a sliccére teszi a tenyerét. –
Nem számít, mennyire fáj, mindenért kárpótol, hogy jól végződik a
találkozásunk.
Érzem, hogy nem a szexre gondol, hanem valami mélyebb és
erőteljesebb kötelékre. Na, ezek a szavak és pillanatok tudnak végképp
kiborítani. Életem legfontosabb kérdése elől menekülök, és ilyenkor
szembesülök vele, hogy ennek más issza meg a levét.
Én ugyanis nem akarom tudni a választ. Kettő is van.
Az ülése hátuljára teszem a kezem, és végigsimítok a tarkóján.
– Gyűlölöm ezt az egészet.
– Szeretlek, és hajlandó vagyok várni. Erre nyugodtan számíthatsz.
 – Köszönöm.
A vállára hajtom a fejem, és próbálom összeszedni magam az út
hátralévő részében.
Egy eldugott bisztróban eszünk. Suttogunk, mosolygunk, és sokat
sejtető pillantásokat vetünk egymásra, miközben tömjük magunkba a helyi
finomságokat, és megisszuk a bivalyerős kávét. Aztán hazavisz, és a
bejárati ajtóhoz kísér.
A kaszinónál hagytam az autómat, Cole motorja viszont ott áll a
feljárónál. Kíváncsi vagyok, hogy a pincében van-e, vagy az ajtó túlvégén
vár.
– Bejössz, és köszönsz a régi cimborádnak? – kérdezem, miközben
végigsimítok Trace zakóján, majd megborzongok a csípős időben.
– Inkább megyek – válaszolja, és átölel, hogy kicsit felmelegítsen.
– Már most hiányzol. Hirtelen a számra néz.
Lábujjhegyre állok, átkulcsolom a nyakát, és megcsókolom.
Megsimogatja az arcomat, viszonozza a csókot, aztán mély levegőt
vesz, mintha ezzel is magába akarná szippantani a velem töltött nap
emlékét.
Hátralép, és megnyalja a száját.
– Várok rád.
 tizennyolcadik fejezet

Amikor belépek a házba, még mindig érzem Trace csókját. Kell egy
kis idő egyedül, mielőtt találkozom Cole-lal. Ha észreveszi, milyen duzzadt
az ajkam és vörös az arcom, rögtön tudni fogja, mi történt. Nem akarok
rejtőzködni, de a bűntudat arra ösztönöz, hogy a hálószoba felé vegyem az
irányt.
Amikor az előszobába érek, hallom a pincéből kiszűrődő zenét, ezért
pontosan tudom, hol van Cole. Megkönnyebbülten sóhajtok, aztán gyorsan
bemegyek a szobába.
Látom, hogy a lepedők teljesen gyűröttek. Az én helyemen alszik,
amikor nem vagyok itthon?
Olthatatlan vágyat érzek, hogy magamba szippantsam az illatát, ezért
az ágyra vetem magam. Leveszem a tűsarkút, és az ágyneműbe fúrom az
orromat. Imádom Cole fás-férfias illatát. Azt akarom, hogy mindig ez
lengjen körül az ágyban.
Ma legalább százszor próbáltam megnyugtatni Trace-t azzal, hogy
kipihentem magam. De ahogy leteszem a fejem a párnára, és magamra
húzom a takarót, minden végtagom elnehezül. Talán le kéne hunynom a
szemem.
Azonnal elalszom, mint akit alaposan fejbe kólintottak. Amikor
felébredek, már szürkés az ég alja, és nem vagyok egyedül.
A hátamat egy forró test melengeti, és valaki hátulról szorosan átölel.
– Mennyi ideje vagy itt? – kérdezem, és megpuszilom Cole felkarját.
– Néhány órája – megcsókolja a nyakamat, egyúttal megcsiklandoz a
borostájával.
Az oldalunkon fekszünk, lábunk összegabalyodott, és mindketten
farmerban vagyunk. Rajta nincs felső, ezért azt kívánom, bárcsak rajtam se
lenne, úgy jobban érezném a bőrét. Vagy még jobb lenne meztelenül lenni,
mint két napja, a zuhany alatt.
Csak két napja, hogy nem láttam.
 – Mintha egy évszázada lenne – megfordulok, és megsimogatom az
arcát. Vonásai kemények, és nagyon elgyötörtnek látszik.
– Egy évszázada? – kérdezi, száját az enyémhez közelítve. – Mióta ezt
csináltam.
Kicsit felemelem a fejem, hogy könnyebben megcsókolhasson. De
mielőtt ez megtörténne, hatalmasat harapok a mellbimbójába.
– Danni! – hátrahúzódik, aztán egy kicsit eltol. – Mi a frászt művelsz?
Feltérdelek, és csípőre teszem a kezem.
– Hogy lehet egy ilyen kőkemény pasinak ennyire érzékeny a
mellbimbója?
– Én csak… Ilyen, és kész. – Hanyatt fekszik, és a bimbójára teszi a
kezét, mintha annyira fájna. – Tudod, hogy nem szeretem.
– Pedig nem maradt ott a fogam nyoma.
Felemeli a kezét, hogy megnézze, mi történt a tett helyszínén, aztán
komoly pillantást vet rám.
– Hadd próbáljam meg újra – kérem vigyorogva. – Szeretni fogod.
– Dehogy is! Inkább végignyalom a padlót.
– Ugyan már!
– Ne piszkálj! Bár ezek után gyanítom, hogy jobban vagy – teszi
hozzá, és összevont szemöldökkel végigmér.
– Sokkal jobban.
Nyújtózom egyet a fejem fölött, aztán jobbra-balra döntöm a törzsem,
hogy kimozgassam.
– Mit csinálunk ma este?
– Nem voltál jól…
– De már jól vagyok. Csak kimerültem. Sokkal jobban érzem magam.
És valóban. Bármire készen állok.
– Ágyban kéne maradnunk – jelenti ki határozottan, és közelebb
csúszik hozzám.
– Ez volt a nagy terv?
 – Nem – a fülem mögé tűri az egyik hajtincsemet, és végigsimít a
nyakamon. – Az én tervem fizikai aktivitást igényel. Mármint házon kívül.
– Akkor hajrá – azon vagyok, hogy kimásszak az ágyból, de Cole
megragadja a kezem, és megállít.
Az ágyon térdel, a mellkasához húz, és átkulcsolja a nyakamat.
– Talán… – megcsókolja a szám szélét. – Tartanom kéne egy… –
megcsókolja a szám másik szélét. – Egy teljes körű állapotfelmérést. Hogy
lássam, tényleg meggyógyultál-e.
– Ugye jól sejtem, hogy az állapotfelméréshez a végbélnyílás
vizsgálata is hozzátartozik? – kérdezem, és az ajkamba harapok.
– Atyavilág! – kőkeményen megmarkolja a fenekemet, aztán a
farmeromon keresztül a végbélnyílásomhoz helyezi az ujját. – Jobb lenne,
ha elfenekelném azt a kurva jó seggedet!
– Nagyon kedvesen hangzik. Inkább azt áruld el, hová akartál vinni.
– Meglepetés.
– Mit vegyek fel?
– Ami rajtad van – megpuszilja a hátamat, és kikel az ágyból. –
Útközben majd eszünk valamit.
Két óra múlva egy olyan helyen vagyok, amire még álmomban sem
gondoltam. Egy öltözőszekrénynél. Arra végképp nem számítottam, hogy
novemberben bikinit fogok viselni.
Cole nem mondott semmit, miután leparkoltuk a motort a
búvárboltnál. Rám parancsolt, hogy öltözzek át, és a kezembe nyomott egy
fehér bikinit, amit még a szekrényemből lopott. Ezután köddé vált.
Dupla csomót kötök a csípőrészhez, és igyekszem úgy megkötni az
egészet, hogy stabilan rajtam maradjon. Nem tudom, kinek játszom. Elég,
ha Cole mosolyog, és látszanak a gödröcskék az arcán, máris képtelen
vagyok neki ellenállni, és visszafogni magam.
Mély levegő, váll hátra. Így indulok a medence felé, és kíváncsian
várom, mi van Cole tarsolyában.
Egyre jobban érzem a klór szagát, ahogy közelítek a hatalmas
medencéhez. A kiírás szerint csak négy méter mély a víz, de nekem sokkal
többnek tűnik.
Talán munkaidő lejárta után vagyunk, mert egy lélek sincs itt rajtunk
kívül.
Hátramegyek. Egy férfi áll a bejárathoz közel, és átöleli Cole-t.
Mosolyognak, és mindenféle arcokat vágnak, aztán kitör belőlük a röhögés.
Pár lépésre tőlük elhaladok, és közelítek a medencéhez. A két férfi
megfordul, aztán elhallgatnak.
Cole ismerőse olyan izmos, hogy a pólója és a farmerja majd
szétpattan rajta. Kopaszra nyírt haja ellenére fiatalosnak tűnik. Talán csak
néhány évvel idősebb nálam. Talán harminc. Vagyis annyi, mint Cole és
Trace.
Pont olyan kisugárzása van, mint a másik kettőnek. Olyan alfahím,
macsó típus. Lehet, hogy ő is a hadseregben szolgált, és onnan ismerik
egymást?
A szeme barátságosnak tűnik. Érdeklődő. Jó ég! Ez a férfi alaposan
megbámul.
Cole-ra nézek, és arra a minimális ruházatra, amit visel. Úszósortja
pattanásig feszül a combján, és alig takarja a csípőjét. Olyan a teste, mintha
rajzolták volna. Izmos, tónusos. Megszédít a látvány. Csak pár hete jött
haza, és máris magasabbnak, testesebbnek, és egészségesebbnek tűnik.
Ráadásul észbontóan szexi.
Ahogy közelítek, folyamatosan engem figyel. Úgy néz rám, mintha
rögtön a magáévá akarna tenni. Már a gondolatra is összerándul a
gyomrom, és alig tudom megtartani az egyensúlyomat.
A másik férfira pillant, de aztán továbbra is engem követ a szemével.
Olyan, mintha nem tudna máshová nézni.
– Bemutatsz esetleg? – kérdezem, amikor megérintem a karját.
Pislog, és zavartan a hajába túr.
– Nos, öhm… Ő a bolt tulajdonosa. Ő…
– Richard Hickey – vágja rá a férfi, és hatalmas tenyerét a pólójába
törli, majd vigyorogva felém nyújtja a kezét.
 – Üdv, Rich – mondom, amikor kezet fogunk. – Várjon! Azt mondta,
Richard Hickey?
– Igen – válaszolja, és lehervad a mosolya.
– Akkor a beceneve Dick, vagyis farok?
– Nem szoktak becézni – válaszolja összevont szemöldökkel.
– Pedig tényleg…
– Hagyd már békén szegény pasast – vágja rá Cole fejcsóválva.
– Egész életében ezzel szívatták.
Meghiszem azt.
– Danni vagyok. Az ön nevéhez képest unalmas. Feledhető.
– Nem hiszem, hogy önt könnyű lenne elfelejteni – mondja Richard, és
barátságosan rám mosolyog.
– Csak lassan a testtel! – szól közbe Cole, és látom, hogy minden izma
egyszerre feszül.
– Értettem. – Richard a levegőbe nyújtja a kezét, mintha tisztelegne,
aztán leengedi. – Megmutatom a berendezést.
– Nos… – követem őket a raktárhelyiségen keresztül. – Jól sejtem,
hogy búvárkodni fogunk abban a hatalmas medencében?
– Igen – Cole hátranyúl, és megfogja a kezem.
– Nem tudom, hogy kell.
– Majd megtanítalak.
Richard odavisz minket egy polchoz, ami tele van uszonyokkal,
palackokkal, és olyan felszerelésekkel, amikről fogalmam sincs, mik
lehetnek.
– Hol tanultál búvárkodni? – kérdezem Cole-t.
Richard megáll, és zavart pillantást vet rám a válla fölött.
– Mi az? – kérdezem hol az egyikükre, hol a másikukra nézve.
Összenéznek, látszik, hogy kényelmetlenül érzik magukat.
Aztán Richard megszólal.
– A francba, ember! Azt hittem, tudja.
 – Azt hitte, tudom? Mégis mit? – kérdezem, és elengedem Cole kezét.
Elé állok, kezemet csípőre teszem, és elönt a méreg.
– Azt, hogy… – a búvárfelszerelésre néz, aztán alaposan végigmér. –
Dühös vagy.
– Hogy találtad ki?! – kérdezem fogcsikorgatva.
– Richard! – Cole végigsimít a vállamon. – Meséld el Danninek, hol
találkoztunk!
Richard keresztbe fonja a karját.
– A VRCS-ben találkoztunk.
– Ezt a rövidítést már hallottam – jelentem ki összevont szemöldökkel.
– Haditengerészeti dolog.
– Vízalatti Romboló Csoport, kiképzőközpont. Hét hónap pokol –
mondja Richard, és nagyot sóhajt.
– Együtt voltatok a haditengerészetnél? – kérdezem, és végigmérem a
felszerelést.
– Nem – válaszolja Richard, és egy fémpolcra támaszkodik. – Én kis
híján elpatkoltam a kiképzés harmadik szakaszában, de valami csoda
folytán mégis itt vagyok, és egy búvárboltot üzemeltetek.
– És te? – kérdezem Cole-t. – Te végigcsináltad a kiképzést?
Richardból kitör a röhögés.
– Csukott szemmel végigcsinálta. Igazán megtaníthatta volna, hogy
kell.
– Már megint az a lepcses pofád – vágja rá Cole, aztán alaposan
végigméri a pasast. – Ezért nem mutattam be neked öt évvel ezelőtt.
Richard felé fordulok, mert úgy tűnik, remek információforrás.
– Szóval Cole tengerészgyalogos volt, és…
– Nem – egyik kezével megtámasztja az állát, és Cole-ra néz. –
Kidelegálták az egyik csapathoz, de valaki lekapcsolta onnan, és puff!
Eltűnt. Ennél többet nem tudok.
– Értem. – Cole-ra nézek, és nem tudom elrejteni a csalódottságomat.
– Miért nem meséltél nekem semmit a haditengerészetről? Ez nem olyan
titkos dolog.
 – Mert soha nem voltam tengerészgyalogos – válaszolja, és végigsimít
az államon. – Viszont azért hoztalak ide, hogy megmutassam, milyen volt a
kiképzés egy része. Akarod látni?
Nem mutat megbánást, és egyáltalán nem érzem rajta, hogy
lelkifurdalása lenne, amiért elhallgatta előlem az információt. Úgy néz rám,
mint akinek többet jelent a velem való búvárkodás, mint az, hogy a
haditengerészettel hencegjen.
– Igen – válaszolom, aztán sóhajtok egy nagyot, és igyekszem úrrá
lenni a haragomon. – Avass be!
Richard közben kihozza a jó cuccot a szekrényből, és azt mondja, hogy
még a legjobb búvárfelszerelés sem ér annak a nyomába, amelyet Cole a
kiképzésen, és munka közben használt. Mindent kitesz egy hatalmas
asztalra, és elmondja, mi micsoda. Maszk, mellény, léghenger…
Szorosan Cole mellé állok, és figyelem, ahogy Richard még több
felszerelést hoz ki. Lassan fejmagasságig ér ez a sok holmi, úgyhogy
kezdek összezavarodni. Remélem, nem várják el, hogy mindnek tudjam a
nevét.
Cole átkarol, Richard pedig az asztal túloldalán rendezkedik,
miközben folyamatosan a haditengerészetnél töltött sanyarú időkről beszél.
– Rég túl vagy rajta, de még mindig rinyálsz, mint egy fürdős kurva –
vigyorog Cole, aztán felbátorodik, és végigsimít a combomon, egyenesen a
bikinivonalamig. – Továbbra is csak azt tudom mondani, mint eddig.
Kefélned kéne egy jót.
– Nem mindenki olyan mázlista pöcs, mint te – vágja rá Richard, és
rám néz.
Biztos vagyok benne, hogy az asztalon lévő halomtól nem látja, mit
művel Cole, de az arckifejezésem sokat sejtető lehet. Cole ugyanis
időközben a lábam közé nyúlt.
Ránézek, és látom, hogy lehunyja a szemét, amikor megérzi a
nedvességemet. Feldugja az ujját, és egy kicsit szétválnak az ajkai.
– Cole nem fekszik ágyba anélkül, hogy ne vinne bele valami szép nőt
– jegyzi meg Richard.
 – Ez igaz? – kérdezem, és megragadom Cole karját. Közben reszketek,
mert folyamatosan ujjaz.
Bár nem szeretek a hódításairól hallani, tudom, hogy ez már mind a
múlté.
Nem nézek Cole szemébe, mégis érzem, hogy ő le nem veszi rólam az
övét. Fogadok, hogy mosolyog, abban pedig biztos vagyok, hogy a
mellbimbóm alaposan megkeményedik a bikini alatt.
– De ön a legszebb – mondja Richard, és oldalra hajtja a fejét. – Ha
ennek a seggfejnek van egy kis esze, akkor nem keres mást.
Nos, épp azon van, hogy a markában tartson. Addig nem enged el, míg
vonaglani nem kezdek.
– Kösz, hogy használhatjuk a boltot – mondja Cole, és még mélyebbre
dugja bennem az ujját, mire felnyögök. – Innentől átveszem a terepet.
– Megmutatom, hogy kell bezárni az ajtót. – Richard felszegi az állát,
és rám néz. – Örülök, hogy végre találkoztunk, Danni.
– Én is – suttogom, mire Cole kihúzza az ujját, és követi Richardot a
kijárathoz.
Amikor pár perc múlva visszatér, még mindig reszketek.
– Ez kegyetlen volt – mondom keresztbefont karral.
– Márpedig alaposan megdolgozlak, azt garantálom.
– Gondolod? – kérdezem, és újra nedves leszek.
– Tudom. – Megragadja a mellényt, és felém nyújtja. – Felhajtóerő
kompenzátor.
A következő fél órában elméleti oktatást tart nekem a búvárkodásról.
Minden utasítást újabb felszerelés követ, melyet rám helyez. Mire végez,
alig tudok felállni a hatalmas súly alatt.
– Most komolyan azt várod, hogy odamenjek a medencéhez?
– kérdezem, és Cole-ra támaszkodom, nehogy összeroskadjak.
– Három méterre van. – Megigazítja a hátán lévő búvárpalackot, aztán
vigyorog. – Ennél sokkal nehezebb súlyt cipeltem a hátamon, és azzal
ugrottam ki a repülőgépből.
 – Nagyszerű. Csakhogy kétszer akkora vagy, mint én.
– Jó. Adj egy percet! – még több felszerelést köt rám, megfogja az
uszonyt, és lehajol, hogy megfogja a lábamat. – Kapaszkodj!
Megragadom a vállát, amikor elemel a talajtól. Sokkal nehezebb
vagyok ezzel a rengeteg cuccal, Cole mégis elbír egy kézzel. Lenyűgöző.
Kezdek izgatott lenni.
– Most kipipálhatod a kondiedzést – mondom, és megpuszilom a
nyakát.
– Igazán kedves vagy – odamegy a medencéhez, és egy matracra tesz.
– A telefonod ott van a táskában, ha zenét szeretnél. Egy darabig a víz fölött
lesz a fejünk, míg megszokod.
Csigalassúsággal kiveszem a telefont, végigpörgetem a lejátszási listát,
ő pedig a saját felszerelésével ügyködik.
Niall Horantől a This Town című számot választom. Kettőnkre
emlékeztet. Keveredik benne a régi tűz utáni vágyakozás, az elvesztett
szerelem és a nosztalgia.
– Készen állsz? – kérdezi vigyorogva.
Főképp le szeretném venni a rajtam lévő felszerelés egy részét.
– Rendelkezz velem!
Pontosan ezt teszi. Felkap, és úgy bedob, hogy rögtön elmerülök. A
meleg víz csak úgy hömpölyög körülöttem, és amikor feljövök, hogy
levegőt vegyek, csodás látvány tárul elém.
Cole fölöttem áll a medence szélén, és a csuklóján lévő búvárórát
bütyköli. Szemmaszkja majdnem a szájáig ér. Nem tudom levenni róla a
szemem. Kockás hasizma és a farkának körvonala a fürdőnadrágban vonzza
a tekintetemet. Látszik, hogy jól érzi magát a bőrében.
– Tudtad, hogy nagyon szexi vagy ebben a felszerelésben? –
kérdezem, és megnyalom a szám szélét.
Rám néz, és megváltozik számomra a világ, amikor felvillantja azt a
gyönyörű mosolyát.
Aztán elrúgja magát a medence szélétől, és beugrik a vízbe.
Olyan gyorsan úszik, mint a villám.
 tizenkilencedik fejezet

– Azt hiszem, sikerült ráéreznem – mondom Cole felé úszva, széles

vigyorral az arcomon.
Azt sejtettem, hogy nem fogok teljesen lemerülni a medence aljáig, de
már tudom, hogy kell alkalmazkodni a felhajtóerőhöz, és hogyan kell
megtisztítani a maszkot a víz alatt.
Míg gyakoroltam, Cole megpróbálta feladni rám a békalábat, de olyan
fura érzés volt, hogy inkább nem kértem belőle.
Ellenőrzi a szelepet, és megigazítja a maszkot az arcomon. Aztán a
saját felszerelésével foglalatoskodik. Keze gyorsan mozog, és látszik, hogy
ezerszer csinálta már, ezért nem kell gondolkodnia.
– Küldetések alakalmával merülnöd is kellett? – kérdezem, és
megérintem az állát.
Rám néz.
– Az óceán általában a legjobb menekülőútvonal. Főképp, ha az
embert kiképezték a tengeri ütközetre.
Kicsit elhomályosul a tekintete a maszk mögött, aztán pislog néhányat.
– Lassan ereszkedj le. Lélegezz egyenletesen. A többit bízd rám.
Nagyon szeretnék többet hallani a munkájáról, de nem ez a
legalkalmasabb pillanat. Bólintok, aztán beveszem a regulátort a számba.
Eltart néhány percig, hogy felvegyem a tempót. Túl gyorsan süllyedek,
és nagyon zúg a fülem. Amikor Cole leveszi az övemet, úgy kilövök, mint a
rakéta, és legnagyobb meglepetésemre a víz alatt is képes vagyok
levegővételre.
A hátamon lévő léghenger már kifejezetten könnyűnek tűnik a vízben.
Céltalanul úszom, és egyáltalán nem érzékelem a körülöttem lévő világot.
A hajam úgy sodródik mellettem, mintha a szél fújná. Kezdem magam
sellőnek érezni.
Olyannyira felszabadít, mint a tánc, mégis más. Itt nincs gravitáció,
súly vagy nyomás. Mintha kilépnék a testemből, és csak lebegnék.
Nincsenek határok, és minden olyan nyugodt. Teljes szabadság.
 Cole a medence alján van, és látszólag örömmel tölti el, ahogy
úszkálok körülötte. Apró buborékok veszik körül, így még kevésbé látom a
körvonalait a félhomályban. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy
nem sokáig éri be a puszta látványommal. Lassan felemeli a fejét, és
közelebb jön. Karja megfeszül, és körkörös mozdulatokat tesz a vízben.
Megfordulok, és próbálom szemmel tartani. Már csak néhány lépés
választ el tőle. Úgy néz rám, mint egy cápa a friss húsra. Aztán elúszik
mellettem, de csak olyan távolságra, hogy meg tudja simogatni a hasamat.
Aztán körbeúszik, és megint elhalad mellettem.
Ezúttal viszont a csípőmön érzem a kezét. Felgyorsul a légzésem, ezért
még több, és egyre nagyobb buborék lesz körülöttem. Aztán kitisztul a víz,
és amikor lenézek, látom, hogy a csípőmön lévő bikinipánt kioldódott, és
már csak egy apró anyagdarab takarja a hátsómat. Alattomos flörtölő. Hová
tűnt?
Megfordulok, és végigmérem a terepet. Cole még mindig sehol, ami
azt jelenti, hogy mindig mögém úszik, és úgy mozdul, ahogy én. A
nyakamat nyújtogatom, ami különösen nehéz ebben a menetfelszerelésben.
Aztán hirtelen hűvös áramlatot érzek, amikor a másik csípőmön lévő
bikinipánt is szétnyílik.
Lecsúszik a bikinialsóm, én pedig igyekszem elkapni, de hiába
csapkodok a vízben, nem fogok semmit. Mi a fene folyik itt?
Azelőtt megérzem Cole-t, hogy látnám. Felcsúsztatja a kezét a
combom hátulján, aztán csókolgatni kezdi a puncimat. Nyögök, mire a
regulátor rezegni kezd.
Arccal felfelé lebeg a vízen, lába a hátam mögött, és ahogy
megmarkolja a csípőmet, folyamatosan nyalogat a lábam között. Egye
gyorsabban veszem a levegőt. Olyan jó érzés, amit csinál, hogy ha így
folytatja, nem bírom majd szuflával.
A maszk eltakarja a szemét és az orrát, így nem kerül bele víz.
Csakhogy a regulátort levette a szájáról.
Visszatartja a lélegzetét. Vajon meddig bírja?
Hirtelen elfog a pánik, aztán úrrá leszek a félelmemen, és azzal
nyugtatom magam, hogy Cole-t alaposan kiképezték. Jó eséllyel sokkal
durvább dolgokat is átélt, ezért pontosan tudja, hogy kell kibírni egy ideig
levegő nélkül.
A hajába túrok, miközben a szájához dörgölőzöm. Súlytalanul
sodródom, és próbálok nem a búvármaszkjába ütközni. Szerencsére
megfogja a csípőmet, és egy helyben tart.
Nem hiszem, hogy így fogok elélvezni. Túlságosan félek, hogy
elsüllyedek, vagy rakétasebességgel a vízfelszínre jutok. Arról nem
beszélve, hogy Cole még mindig nem vett levegőt. Mégis olyan izgalmas ez
az egész. Kétségtelen tény, hogy ez eddigi életem legjobb szexuális
élménye.
Folyamatosan mozgatja a nyelvét, szívogat, és minden szájmozgásával
csiklandoz.
Amikor végre levegőt vesz, akkora buborék keletkezik, hogy az egész
testemen érzem a kellemes bizsergést. Elképesztő.
Átúszik a széttett lábam között, és végigsimít a testem elején. Valami
fehér anyag kandikál ki a mellényéből. A fürdőruhám alsója.
Lefogadom, hogy előre kitervelt minden részletet. Azt, ahogy leveszi a
bikinimet. Ahogy a számba tett műanyagnak köszönhetően nem tudok
ellenkezni. A meztelenül úszásról nem beszélve.
A regulátor miatt ugyan nem látom az arckifejezését, de vágytól
csillogó szemét még a maszk sem tudja elrejteni. Pont ugyanilyen vágyat
érzek én is. Forr a vérem, és minden porcikám remeg.
Bajban vagyok. Már akkor tudom, amikor a mellényem csatjához ér a
keze. Kikapcsolja, lehúzza a kezemről, és magával viszi a búvárpalackot is.
Ijedtemben kikerekedik a szemem, és megszólal a képzeletbeli vészharang.
Elveszi a levegőt!
Megfogja az államat, a fejét csóválja, ezzel jelezvén, hogy ne
pánikoljak.
Mély levegőt veszek, aztán megmarkolom a vállát. Nem hagyom
elmenni a közelemből. A mellény kis híján a felszínre kerül, de Cole
szorosan megmarkolja. A másik kezével kioldja a mellényéről a tartalék
regulátort. Amikor az arcom felé tartja, már tudom, miért vette le.
 Azt akarja, hogy az ő palackjából lélegezzek. Ha az óceán mélyén
lennénk, talán elgondolkodnék. Most viszont egy medencében vagyunk, és
Cole úgysem hagyná, hogy bármi rossz történjen velem. Ha minden kötél
szakad, visszatartom a lélegzetem, és felúszom a felszínre.
Kinyitom a szám, és visszatartom a levegőt, míg ki nem oldódik a
regulátorom. Cole leveszi az övét, és ösztönösen egymás felé úszunk. Aztán
összeér a szánk, és vadul csókolózni kezdünk. Mélyíteni akarja, de én nem
tudom, hogy akaszthatnám a nyelvemet az övébe anélkül, hogy vizet
nyelnék. Elég ügyetlen vagyok, a csók viszont bámulatos.
Egyáltalán nincs csend a víz alatt. A fület ért nyomás következtében
olyan hangosnak tűnik minden, hogy még a mellkasom is rezeg. Sokkal
mélyebbnek hallom a levegő áramlását a búvárpipában, a víz morajlását, és
a csókunkat is.
Amikor hátrahúzódom, Cole az ajkam közé teszi a tartalék regulátort,
és beveszi a saját lélegeztetőjét. A palackom és a mellényem fölöttünk
lebeg valahol.
Tekintve, hogy osztozunk a léghengeren, sokkal hamarabb fogyunk ki
az oxigénből. De tudom, hogy nem ezért siet elsősorban. Úgy néz rám, mint
aki menten felfal. Dugni akar. A magáévá akar tenni. Rögtön kinyilvánítja a
szándékát, amikor végigsimít a hátamon, és kicsatolja a bikinifelsőt.
Ez komoly. Szexelni fogok Cole-lal.
Amikor teljesen meztelenül vagyok, hirtelen magam előtt látom Trace-
t. Aztán abbahagyom az agyalást, és mielőtt elfogna a bűntudat,
visszagondolok arra, amit Bree mondott. Életedben először végre helyezd
magad mindenki elé!
Cole folyamatosan tempózik körülöttem. Búvármellényében és a
palackkal a hátán még izmosabbnak és keményebbnek tűnik. Vele fordulok.
Fizikai értelemben csak egy légtömlő kapcsol hozzá, lelki értelemben
viszont teljesen az övé vagyok.
Egymás felé úszunk, testünk egyszerre siklik. Megmarkoljuk, és
időnként meg is karmoljuk egymás kezét. Aztán a mellemre teszi a tenyerét,
miközben végigsimítok a hasán egészen az úszónadrág széléig, majd
megsimogatom a farkát az anyagon keresztül.
 Próbálom kordában tartani a vágyaimat, de olyan gyorsan törnek rám,
hogy képtelen vagyok rá. Mellbimbóm kőkemény lesz, és lüktet a puncim.
Azt akarom, hogy belém rakja.
Cole elenged és alámerül. Addig tempózik, míg a combom a vállára
kerül. A sok apró buborék elhomályosítja a látásomat. Vajon mit csinál?
Valamit látok mozogni a szemem sarkából. Elfordítom a fejem, ahogy
észreveszem az úszósortját.
Szívem a torkomban dobog. Cole meztelen. Eloszlatom a buborékokat,
és lenézek.
A víz kitisztul, mielőtt felkúszna a mellkasomig, és a dereka köré
csavarná a lábamat.
Megmarkolom a vállát, mire a merevedése kőkeményen a puncimhoz
dörzsölődik. Most már semmi nem választ el minket egymástól. Szeretem.
Kívánom. Ha most nem fogadom a lábam közé, azt életem végéig bánni
fogom.
Alaposan végigmér, és a tekintete többet mond minden szónál. Ő is
szeret. Ha nem hagyom, hogy megdugjon, akkor olyan frusztrált lesz, mint
eddig soha.
Több, mint négy éve.
Négy szájba vert éve nem szexeltünk.
Megfogja a csuklómat, és felemeli a kezem. Aztán a tenyerembe csap.
A beleegyezésemre van szüksége, és a víz alatti jelzést használja, amit
nemrég tanított.
Gondolkodás nélkül mutatom az ujjammal, hogy rendben, és bólintok
megerősítésképp.
Ajka szétválik, és leveszi a regulátort. A szája két széléről apró
buborékok úsznak a vízfelszín felé, ő pedig maga felé húz.
Egyik kezével átkulcsolja a derekamat, beigazít, és a farkára ültet.
Mély levegőt veszek, és összeszorítom a hüvelyizmomat a kőkemény
farka körül, aztán nyögni kezdek. Feje a vállára hanyatlik, lehunyja a
szemét, és látszanak a nyaki erei. Feszes az állkapcsa, de még így is jönnek
buborékok a szájából.
 Nem a palackból veszi a levegőt, ezért aggódni kezdek. Megfogom a
regulátoromat, és a szájába teszem. Mély levegőt vesz belőle, és a
szemembe néz. Aztán alaposan megrak.
Csípőjét ütemesen mozgatja, és tövig belém rakja a farkát. Kitágít,
megtölt, és testesül-lelkestül birtokol. Ha visítós lennék, már rég
megfulladtam volna. Most viszont minden egyes légvételemmel alaposan
megcsapolom a légzőpalack oxigéntartalmát.
Cole ellenőrzi a palack űrtartalmát. Amikor hátralép, már tudom, hogy
a medence lépcsőjén áll. Egyszerre használja a saját súlyát és az erejét,
hogy stabilan tartson mindkettőnket.
Egyik kezét a tarkómhoz szorítja, összetartja a kettőnk maszkját,
miközben alaposan belém tolja a farkát. Nyögök, vonaglom, és teljesen
megszűnik számomra a tér és az idő.
Örülök az újraegyesülésnek, és átadom magam a gyönyörnek. A
hajába markolok, folyamatosan lovagolok az ölében, osztozom vele a
levegőn, és kis híján eggyé olvad a testünk.
Cole.
Az első igazi szerelmem.
Ugyanolyan bensőséges most a kapcsolatunk, mint a találkozásunk
első napján.
Ismét ellenőrzi a palack űrtartalmát, aztán a vízfelszín felé biccent.
Lejárt az idő.
Lassan felmegyünk, és hagyjuk, hogy a tüdőnk alkalmazkodjon az
atmoszferikus nyomásváltozáshoz. Még ekkor sem húzza ki belőlem.
Viszont nem is nyomul, csak próbál mindkettőnket szinten tartani,
miközben megigazítja a mellényét.
Amikor kidugjuk a fejünket a vízből, leveszi a maszkomat, aztán letépi
a sajátját. Alaposan végigmér, zihál, és egyszerre látok rajta döbbenetet,
izgatottságot, és boldogságot. Ő is érzi, amit én. A láthatatlan lelki
köteléket, mely kettőnk között olyan erős.
Csókja vad és állatias. Mintha fel akarnánk egymást falni. Még mindig
bennem van, és próbál mélyebbre menni, de már nincs ereje. Ordít, aztán
elenged, hogy levegye az övsúlyt. Utána a mellény és az uszony
következik, így minden felszerelés lekerül rólunk, és ott állunk egymással
szemben, anyaszült meztelenül.
A háttérben még mindig a saját lejátszási listám megy a telefonról, és
visszhangzik Halsey-től a Now Or Never.
Cole összevonja a szemöldökét, aztán kajánul elvigyorodik.
Ugyanolyan hévvel csókol, mint az előbb. Nyelve dörzsöli és kergeti
az enyémet, én pedig igyekszem minél többet fogadni belőle. Simogatom a
farkát, és megmarkolom kőkemény hátsóját. Nem tudok betelni vele. Még
többet akarok.
– Most! – megfogom az arcát, és egyre hevesebben csókolom.
– Kívánlak.
– Tudom. Tudom, a kurva életbe! – mondja magabiztosan, és egyre
mélyebbre dugja a nyelvét.
A medence falának támaszt, és a farkával a csiklómat simogatja. –
Meg akarlak kóstolni.
– A farkadat akarom, Cole – nyöszörgöm.
– Türelem – vigyorogja, aztán a számba harap, és megmarkolja a
derekamat. – Hatalmas erővel felkap, és kiemel a vízből. A feje fölé tart,
aztán a medence szélére ültet. – Tedd szét a lábad.
A kezemre támaszkodom, és engedelmeskedem.
– Jó ég! – végigsimít a hüvelyemen. – Tökéletes. Rózsaszín és
duzzadt. Ez a látvány… A kurva életbe! Kőkemény vagyok.
Mellkasát a medence falának támasztja, és pont szemmagasságban van
a térdemmel. Végigsimít a belső combomon, aztán előrehajol, a szemembe
néz, és nyalogatni kezdi a száját.
Amikor végre hozzám érinti az ajkát, felemelem a fenekemet.
– Istenem! Ne hagyd abba! – zihálom.
Arcát a lábam közé fúrja, és folyamatosan nyalogatja, szívogatja, és
harapdálja a puncimat. Nemcsak a nyelvével, hanem az ujjával is dolgozik,
melynek hatására végképp nem kell sok, hogy elélvezzek. A piercingemet
piszkálja a fogával, miközben egyre mélyebbre dugja az ujját. Hanyatt
esem, és folyamatosan vonaglom. Nedvességem betemeti az ajkát, és a
testem minden porcikája bizsereg a gyönyörtől.
– Ezt nem bírom ki – nyögöm oda Cole-nak, miután minden izmom
összerándul, és már azt sem tudom, hol vagyok. – Elmegyek! Elmegyek!
Ne hagyd abba!
A csiklómra tapasztja az ajkát, majd mordul egyet, ezzel végképp az
orgazmus felé visz. Fetrengek a földön, miközben átjárja a testemet a
gyönyör. Lihegek, és a hajába markolok, ő pedig megállás nélkül simogat a
nyelvével.
– Jól van. Jól van.
Elhúzódom, mert már nem kapok levegőt.
– A fenébe, Cole. Ez… isteni volt!
Megmarkolja a medence szélét a lábam között, és felhúzza magát.
Csurog róla a víz, mely rácsöppen a mellkasomra. Amikor fölém hajol, úgy
néz rám, hogy kis híján megáll a szívem.
Pupillája kitágult, fogai összeszorítva, és olyan, mint egy vérszomjas
ragadozó. Nem szól semmit. Nincs gyengéd csók. Hangosan lélegzik, aztán
tövig a lábam közé rakja a farkát.
Átkarolja a csípőmet, és a gumimatracra fektet, hogy puhább felületen
legyen a hátam. Ahogy elnézem az arckifejezését, szükségem is lesz rá.
– Először… – lehajol, és megharapja a nyakamat. – Gyors lesz és
kemény. Készülj fel, bébi!
Átkulcsolom a nyakát, megmarkolom a haját, és a fülébe súgom:
– Keményen akarom, Cole.
– Te vagy az én kis kefélőbabám – mondja, amikor kihúzza. Aztán
kőkeményen visszarakja, és folyamatosan nyomul.
Kíméletlenül, könyörtelenül, ahogy ígérte. Minden egyes
csípőmozdulat a matracra szorít. Egyszerre érzek fájdalmat és gyönyört,
melynek hatására elengedem a haját, és összerándul a hüvelyizmom.
Ez a fickó egy valóságos kefélőrobot. Megállás nélkül képes dugni.
Emberfeletti a kitartása, de ahogy rám néz, le sem tagadhatná emberi
mivoltát. Tekintetéből árad az érzelem, és szavak nélkül is kifejezi az
irántam érzett szerelmet.
A testiségnél sokkal mélyebb és nemesebb dolog köt össze minket.
Több ezer kilométer volt köztünk a távolság, nem beszélve a halálhíréről és
a mérhetetlen fájdalomról. Nem tudom, mi jön ezután. Csak a jelenre
figyelek, és már nem kérdés, hogy szeretem.
Feltámaszkodik, szétteszi a lábát, és arra ösztönöz, hogy én is így
tegyek. Csípőjének heves mozgásából arra következtetek, hogy nemsokára
a csúcson lesz.
– Mindjárt – mondja, és a hajamba túr. – Látni akarom a szemed.
Nem néztem másfelé, és nem is fogok. Kezemet a nyaka köré
kulcsolom, és csak néhány centiméter van kettőnk arca között.
Hüvelyizmomat még jobban megfeszítem.
– Élvezz belém, Cole!
Felordít. Aztán alaposan belém élvez, miközben megállás nélkül nyög
és zihál. Úgy árad szét testemben a férfinedv, ahogy az ő szeméből árad
felém a végtelen szeretet.
Nem sokkal később az oldalunkon fekszünk. Fáradtan, lihegve,
kimerülten.
A telefonomról Disclosure-től a Latch szól, ami még érzékibbé teszi a
pillanatot.
– Csináltad már? – kérdezem a mellkasába fúrva az arcomat, lábamat a
csípője köré tekerve.
– Hm? – kérdez vissza homályos tekintettel, miközben a számat nézi.
– Mármint a búvárszexet.
– Nem. De garantálom, hogy jó párszor megismételjük.
– Ma este? – kérdezem elcsukló hangon.
Cole nagyon hamar visszatér a normál kerékvágásba, ezért biztosra
veszem, hogy álmatlan éjszakánk lesz. Csak azt remélem, hogy lesz
energiám lépést tartani vele.
– Ma este nem – válaszolja, aztán gyengéden megcsókol. – A
búvárkodás alatt végzett fizikai aktivitás után feltétlenül pihenned kell.
 Végigsimít a hátamon, aztán egy hatalmasat csap a fenekemre, és
elvigyorodik.
– Csak feküdj, míg én teszem a dolgom.
Azzal, hogy a lábam közé engedtem, nemcsak képletesen nyitottam ki
az ajtót, hanem a vasalatot is letéptem. Innen már nincs visszaút. Akkor dug
meg, amikor csak tud, méghozzá az összes, lehetséges pózban, míg a végén
egyikünk sem fog tudni járni.
Azt várom, hogy rám fekszik, és újra a magáévá tesz. Nem ez történik.
Feláll, miközben továbbra is kőkemény a farka, majd beugrik a medencébe,
és olyan gyorsan úszik, mint a nyíl.
A következő órát a felszerelés rendezésével töltjük, aztán
feltakarítunk, és felöltözünk. Amikor a sötét parkolóhoz visz, olyan
hidegnek érzem a levegőt, hogy szó szerint ráz a hideg.
Előrehajolok, hogy kivegyem a motor csomagtartójából a sisakokat,
mire megmarkolja a csuklómat. Mögöttem áll, merevedését a fenekemhez
szorítja, aztán a hátam mögé csavarja a kezemet.
– Cole? – suttogom, mégis visszahangzik a sötét csendben.
Pulzusom az egekbe szökik.
– Azt hittem, tudok várni, míg hazaérünk. – Fölém hajol, és érzem a
forró leheletét a nyakamon. – De rájöttem, hogy elegem van a
várakozásból.
Sóhajtok, a mellkasom pedig folyamatosan emelkedik és süllyed. Üres
a parkoló, a bolt árnyékot vet ránk, ráadásul a fák is körülvesznek. De
mégiscsak egy boltnál vagyunk. Nyilván van valami biztonsági berendezés.
Felemelem a fejem, és próbálok körbenézni.
– A kamera…
– Nem vagyunk a látószögében – vág közbe Cole, aztán alaposan
megszorítja a hátracsavart kezemet, és durva hangon így szól: – Kulcsold
össze az ujjaidat! Igen. Úgy jó. Aztán helyezd a súlyod az ülésre.
Ellazítom a mellkasomat, és lehunyom a szemem. Kigombolja a
nadrágomat, és a bugyival együtt gyorsan a combomra húzza. Aztán a
sliccével kezd foglalkozni, és amikor végre lehúzza a cipzárt, forróságot
érzek a hátsómnál.
 Ott, a sötét és hideg parkolóban simogat, megujjaz, és nyögések
közepette belém jön. Ahogy járatja bennem a farkát, már egyáltalán nem
kapkod. Szépen, lassan mozdul, miközben gyengéden simogat.
Azelőtt eljutok a csúcsra, hogy kettőt pislognék. Aztán hazamegyünk,
és megállás nélkül dugunk.
Órákkal később összegömbölyödöm, hozzábújok az ágyban, aztán
jóízűen álomba merülök.
Még mindig sötét van odakint, amikor felébredek. A hátamra fordulok,
és pislogok a koromsötét szobában. Átnyúlok a matracon, hogy
megérintsem Cole-t, de hűlt helyét találom.
Felemelem a könyökömet, és az órára nézek. Hajnali három. Hová
ment?
Az ágy széléhez csúszom, és a szoba sarkában lévő árnyékra leszek
figyelmes.
– Cole?
Felemeli a fejét. Nem látom a szemét, de pontosan ki tudom venni a
testének a körvonalát. A földön ül, és átkulcsolja mindkét térdét.
– Mi a baj? – átkúszom a matracon, hogy közelítsek felé.
Egy pillanatra rám néz, aztán a falnak támasztja a fejét, és a plafont
kezdi bámulni.
Nagyon megijedek. Kimászom az ágyból, és mellé térdelek.
– Na! – végigsimítok az arcán. – Mondd, mi a baj?
Nagy levegőt vesz, mire kitágul az orrcimpája. Aztán összecsapja, és
összeszorítva tartja a tenyerét. Végül ismét rám néz a sötétben.
– Én csak… – nyel egyet. – Sok hülyeség jár a fejemben.
Végigsimítok a haján, és ijedten kérdezem:
– Mire gondolsz? Úgy nézel ki, mint aki fél. Nagyot sóhajt.
– Rettegek, hogy egy nap majd elmész azzal a fickóval, aki elrabolta a
szívedet – egy pillanatra félrenéz, aztán folytatja. – Vissza se nézel, mert
annyira elvakít majd a fény és gazdagság, amit ő nyújtani tud. Lesz egy
kiszámítható jövőd, csillogó karriered, és soha nem lesznek filléres
gondjaid… Én ezt nem tudom biztosítani. Ilyenkor jövök rá, mennyire
elcsesztem a legfontosabb dolgot az életemben.
– Semmit nem csesztél el.
– Elhagytalak! – pattan fel, és idegességében a szekrényre csap. –
Elhagytalak, mert hajtott a karriervágy, pedig semmi értelme nem volt.
– Ez nem igaz. Nyilván sokat jelentett neked – vágom rá, és én is
felállok.
– Te sokkal többet jelentettél. Akkor és most is. De most már túl késő a
felismerés.
– Nem… – hirtelen elfog a bizonytalanság, ezért alig tudok
megszólalni. – Nem késő.
– Akkor gyere hozzám! Holnap. Légy a feleségem, Danni.
Elfog a pánik, és könnyek szöknek a szemembe. Igent mondanék.
Legszívesebben nem is mondanám, hanem üvölteném, mert szörnyű látni a
fájdalmat az arcán.
Inkább arra vagy kíváncsi, hogy kinek törnéd össze kevésbé a szívét.
Komolyan erre akarod alapozni a döntést?
– Cole! Én… – a szám elé teszem a kezem, hogy ne törjek ki
zokogásban.
– A francba! – odarohan, és szorosan magához ölel. – Sajnálom. Nem
akarlak sürgetni. Csak…
– Félsz.
– Igen – megcsókolja a fejem búbját, a halántékomat, aztán az
ajkamat. – Félek lehunyni a szemem. Félek, hogy mire kinyitom, te már
nem leszel itt.
– Pedig itt vagyok – megcsókolom. – Akkor is itt leszek, amikor
felébredsz. Megígérem.
– Jó – bólint, aztán megint, mintha saját magát akarná meggyőzni.
Megfogom a kezét, és visszakísérem az ágyhoz, aztán megigazítom a
takarót. Érzem, hogy kezd egyenletessé válni a légzése. Csak ezután tudok
elaludni.
 Épphogy elszenderednék, amikor megsimogat, mire kipattan a szemem
a sötétben.
– Tiéd a szívem – suttogja. – Kérlek, ne élj ezzel vissza!
 huszadik fejezet

Másnap reggel irány a vécé. Két órán belül már harmadszor dobom ki
a taccsot. Folyamatosan görcsbe rándul a gyomrom, és alig tudom tartani
magam. Reszketek, miközben egyszerre ráz a hideg és izzadok.
– Ez az én hibám – mondja Cole, majd mögém guggol, összefogja a
hajamat, és végigsimít a hátamon.
– Fogd be, és hagyj meghalni! – mondom alig hallhatóan, és megint
előrehajolok.
– Ágyban kellett volna maradnod.
– Ágyban voltunk. Méghozzá elég sokat. Felkapom a fejem, és
ránézek.
– Tudod, mire gondolok. Végeztél? – kérdezi aggódva.
– Azt hiszem – eljövök a vécétől, és lehajtom a tetejét. – Már semmi
nincs a gyomromban.
Lehúzza a vécét, és a hónom alá nyúl.
– Nyugi.
– Meg kell mosnom a fogam.
Cole segít megtámaszkodni, míg a számat öblítem. Aztán felemel, és
ahogy kivisz a fürdőszobából, megszólal a csengő.
Nyöszörgök, és a vállába fúrom az állam.
– Vársz valakit? – kérdezi, aztán a hálószoba felé veszi az irányt, és a
matracra fektet.
– Egy órája küldtem üzenetet Trace-nek. Megírtam neki, hogy
teregetem a rókabőrt.
– Bakker – mondja Cole, miközben alaposan megfeszül az állkapcsa.
– Mondtam neki, hogy ne jöjjön ide.
– És azt vártad, hogy hallgatni fog rád? – kérdezi, aztán megdörzsöli
az arcát, és alaposan végigméri az ujjatlanomat és a bugyimat. – Hozok
neked valami egyéb ruhát.
 – Már így is izzadok – lerúgom a takarót, de ekkor vacogni kezdek. –
Csak… légy szíves, engedd be, és ne öljétek meg egymást.
Kicsit úgy érzem magam, mintha másnapos lennék, mert az egyik
pillanatban Cole néz rám, de ahogy pislogok, Trace kék szemét látom.
– Testet cseréltetek? – mormogom, de magam sem tudom, mit
beszélek.
– Elaludtál – válaszolja Trace, és a homlokomra teszi a kezét, aztán
megsimogatja az arcomat. – Még mindig magas a lázad. Meg tudod ezt
inni? – kérdezi, és egy pohár gyümölcslevet tart felém.
Bólintok.
– Hol van Cole?
Ahogy a kérdés elhagyja a számat, összeugrik a gyomrom, és megint
elfog a hányinger. Szexeltem Cole-lal, és ahogy Trace-re nézek, rögtön rám
tör a bűntudat. Vajon Trace látja rajtam? Érzi a testem rezdülésén is, hogy
megcsaltam?
– Itt vagyok – hallom Cole hangját a háttérben.
Megfordulok, és látom, hogy az ágy melletti széken ül, és zsigeri
gyűlölettel néz Trace-re. Ha Cole kijön a béketűréséből, nem fogok tudni
beavatkozni. Még annyi erőm sincs, hogy aggódjak.
Trace a fejem alá teszi a kezét, és segít felülni.
– Csak néhány kortyot igyál – kérlel, és újból felém tartja a poharat.
A cseresznyeíz irritálja a torkomat, de legalább hideg és frissítő.
Megragadom Trace csuklóját, hogy igyak még, de ő leteszi a poharat.
– Beszéltem a gyógyszertárral – jelenti ki. Felemeli a műanyag zacskót
a földről, és az ágyra teszi. – Valami gyomorrontásos vírus terjeng.
– Remélem, nem fertőzlek meg titeket. Lehet, hogy fertőtleníteni kéne
mindent.
– Nem hiszem, hogy szükség van rá – mondja Trace, és belenyúl a
zacskóba, majd Cole-ra néz. – Ilyet is hoztam.
Kivesz egy négyszögletes csomagot, és az ölembe dobja.
Terhességi teszt.
 Még a gondolatra is kiráz a hideg. Spirálom van, ami évekig nem jár
le.
Cole kipattan a székből, és elborzadva nézi a csomagot. Megkerüli az
ágyat, a hajába túr, és megfeszíti a vállát. Aztán megáll az ablak előtt, és
kibámul.
– Nem vagyok terhes – jelentem ki határozottan.
Ha az lennék, nem tőle lenne a gyerek. Előbb lettem rosszul, mint
tegnap éjjel, és ezt ő is tudja.
– Csináld meg a tesztet – mondja Trace, és összekulcsolja a kezét a
háta mögött. – Meg kell győződnünk róla – teszi hozzá, látszólag higgadtan
és közönyösen.
Csíkos ingében és tengerészkék öltönyében még komolyabbnak
látszik. Széles terpeszben állva, határozott hangon szólva még
katonásabbnak tűnik, de én már tudom, mi van emögött. Szeme csillogása,
és ahogy fölém hajol, mind érzelmekről árulkodik. Gyengéd és odaadó.
Mintha reménykedne.
Nem tudom, szeretne-e apa lenni, de ha az ő gyerekét hordanám a
szívem alatt, azzal megkapná, amire vár. Kettőnk között szoros,
elválaszthatatlan kötelék lenne.
– Essünk túl rajta – mondom, aztán kikászálódom az ágyból, és intek,
hogy menjenek arrébb, amikor segíteni akarnak.
Remeg a lábam, forog velem a szoba, amikor a vécé felé veszem az
irányt. Teljesen biztos vagyok benne, hogy negatív lesz, úgyhogy meg sem
várom az eredményt, mielőtt visszamennék a hálószobába.
Trace elveszi tőlem a tesztet, Cole pedig leültet. Aztán várunk.
Tapintani lehet a feszültséget a szobában. Cole és Trace különböző
eredményt remélnek, ezért az egyikük csalódni fog.
Bárcsak tehetnék valamit, hogy megkönnyítsem a dolgukat, de már az
is nehézséget okoz, hogy nyitva tartsam a szemem.
Trace le nem veszi a szemét a műanyagról. Eltelik egy kis idő, majd
összeráncolja a homlokát, és leejti a vállát.
– Negatív – ezzel behajítja a tesztet a kukába, és rezzenéstelen arccal
bámul maga elé.
 Fáj érte a szívem, de azt ő is tudja, hogy egy kisbaba csak még jobban
megbonyolítaná az amúgy is faramuci helyzetet.
Cole nagyot sóhajt, és leül az ágy mellett lévő székre. Nem mosolyog,
és nem is ujjong örömében, de egyértelmű, hogy megkönnyebbült.
Mióta visszatért, sokszor mondta, hogy szeretne családot. Én nem
tudom, hogy készen állok-e rá, és talán nem ez a legalkalmasabb pillanat,
hogy beszéljünk róla. Mégis úgy érzem, muszáj.
– Beszélhetünk erről kicsit bővebben? – kérdezem, és visszafekszem
az ágyra. Két, kikerekedett szempár néz rám. – Ne ijedjetek meg –
magamra húzom a takarót, de rögtön melegem lesz, úgyhogy lerúgom. –
Mindkettőtökkel kapcsolatos.
– Aludnod kéne – jelenti ki Trace, és leül az ágy szélére.
– Majd fogok – mély levegőt veszek, és lassan kifújom. – Cole!
Azt mondtad, szeretnél családot.
– Igen.
– Mi helyzet veled, Trace?
Elgondolkodik, aztán a kézfejére néz, mielőtt válaszolna.
– Rájöttem, hogy az irántad érzett szerelmem végtelen. Ha
gyerekekkel ajándékozol meg, szeretni fogom őket, és az életem árán is
megvédem a családomat. De akkor is én leszek a világ legboldogabb
embere, ha nem lesznek gyerekeink, de téged mindig magam mellett
tudhatlak.
Szavai hallatán megborzongok. És a láztól is.
– Számomra sosem volt elsődleges, hogy anya legyek – lehunyom a
szemem, és egy pillanatra elhallgatok. – Lehet, hogy ez változni fog, de
most egyáltalán nem olyan az élethelyzetem, hogy ilyesmire gondoljak.
Megértem, ha ez számotokra nem elfogadható.
Kinyitom a szemem, és Cole-ra nézek.
Összevonja a szemöldökét, aztán az ajkába harap. Úgy tesz, mintha mi
sem történt volna, csak próbál minél lazábbnak mutatkozni.
– Nem megyek sehová – jelenti ki határozottan. Trace a combjára teszi
a kezét, és felém hajol.
– Tudod, mi a válaszom.
Pont, mint Cole-é. Egyikük sem adja fel. Csökönyösek, mint a szamár.
 huszonegyedik fejezet

Gyomorrontásom van. Trace hívott orvost, aki egy kissé mogorva, idős
fickó volt. Közölte, hogy nagyon sajnálja, de erre nincs orvosság.
Plusz kerüljem a kávét. Basszus.
Még két napig levesz a lábamról ez a kórság, ezért használhatatlan
vagyok. Trace és Cole folyamatosan diktálják belém a folyadékot, mint két
kiképzőtiszt, ráadásul azt is megszabják, hogy mit ehetek. Banánt,
almaszószt, pirítóst. És aludjak. Sokat aludjak.
Trace egész nap a házban van, de elküldöm, amikor Cole hazajön a
munkából. Elég lovagias ahhoz, hogy ne mutassa ki a dühét, de látom a
sértettséget az arcán, amikor Trace indulás előtt homlokon csókol.
Hallom, milyen indulatosan beszélgetnek Cole-lal a másik szobában,
és tisztán érzem a kettőjük közti feszültséget. Ha meggyógyulok, tennem
kell valamit, mert nem bírom ezt a sok negatív energiát.
Cole még mindig csalódott, mert nem engedem, hogy mellettem
aludjon. Már így is látták, milyen szerencsétlen vagyok, arra végképp nincs
szükség, hogy Cole az átizzadt lepedőmön fetrengjen.
Harmadnapra elég jól érzem magam ahhoz, hogy takarítsak, és
elindítsam a mosást. Dolgozni még nem megyek.
A negyedik nap reggelén viszont száz százalékban odateszem magam.
Megszűnt a mérhetetlen izomfájdalom, amely közel egy hétre leterített.
Tombol bennem az energia, miután lezuhanyozom, és iszom egy csésze
kávét, miközben azon gondolkodom, hogy fogom tölteni a napot.
Furcsamód sem Trace, sem Cole nincs a közelemben. Cole munkába
ment, Trace viszont nem ugrott be, hogy megnézze, mi van velem.
Csak az enyém a ház.
Vigyorogva bemegyek a kisszobába, amit gyakorlatilag teljesen
elfoglal a szekrényem. Felveszek egy fekete, gyöngyös melltartót, és egy
forrónacit, aztán irány a táncterem, ahol nyújtok.
Lábujjhegyre állok, megkeresem a zenét, bár tudom, hogy azon a
tánckoreográfián kéne dolgoznom, amit pár hét múlva adunk elő Nikolaijal
a polgármester karácsonyi partiján. De a sarokban lévő rúd elvonja a
figyelmemet.
Öt éve nem nyúltam hozzá. A hüvelykujjam körmét rágom, és
vágyakozva nézem a rudat.
Itt az idő.
Kiválasztok egy számot, bekapcsolom az ismétlés funkciót a lejátszón,
és odamegyek a rúdhoz. Tudom, hogy először lassú lesz a mozgásom, de
erősen dolgozik bennem az adrenalin, ezért gyorsan összeszedem magam.
Ahogy felcsendül a Muse-tól az Undisclosed Desires, már a rúd
mellett vagyok, és körlépést csinálok forgással, aztán a fejem fölé nyújtózva
belekapaszkodom a rúdba. Keresztezem a lábam, lábujjhegyre állok, és
billentem a csípőmet.
Ezután a hátamat dörgölöm a rúdhoz, magasra rúgok, a fenekem
viszont a talajra süpped. Gyorsan felkapaszkodom, aztán felemelem, és
szétteszem a lábam a fejem fölött. Minden izmom feszül, ahogy próbálom
magam megtartani.
Végigmegyek az összes gyakorlaton. Terpesz, homorítás, aztán
alaposan beizzítom a kevésbé használt izmaimat is. Mire a dal harmadszor
is felcsendül, már a csípőmmel körözök, ingatom a fejem, és alaposan
leizzadok.
Amikor ismét felkapaszkodom a rúdra, a forgásra és az átfordulásra
koncentrálok. Előre-hátra hajolok, nyújtózom, aztán megcsinálom a nyilat,
és az oldalnyilat.
Az igazán érzéki gyakorlatok csak ezután következnek. Felcsúszom a
rúd tetejére, egy lábbal tartom magam, és lógok lefelé a magasból.
Amikor a lábam földet ér, lehunyom a szemem, és csak riszálom
magam a zenére. Egyik kezemet a rúdra teszem, körözök a csípőmmel, és a
térdemet hajlítva haladok lefelé, aztán vissza, miközben folyamatosan
rázom a hajam.
Olyan rég csináltam már, hogy amatőrnek tűnök, mégis nagyon
természetesnek érzek minden mozdulatot. Elvégre a rúdtánc sokban
hasonlít a hastánchoz. Régen, amikor a hastáncosok sátorban éltek, a sátor
rúdján is táncoltak, hogy odavonzzák a tömeget. A hastánchoz hasonlóan itt
is őrülten szexinek érzem magam tánc közben. Minden mozdulat
érzékiséget sugároz, így az ártatlan kislányok is könnyen vadmacskának
tűnnek.
Ahogy ismét felmászom, kitolom a fenekem széttárom a combom, és
erősen hátrahajlok, így sikeresen rálátok a konyha bejáratára.
Rögtön megpillantom a két férfi lábát.
Felgyorsul a légzésem, és véletlenül lazítok a fogáson.
Gyorsan megszorítom a rudat, nehogy fejjel a padlóra essek.
Leereszkedem és lábra állok, megmarkolom a rudat, hogy megtartsam
az egyensúlyomat, aztán Trace és Cole közé nézek.
– Mióta vagytok itt?
Trace kihúzza magát, kezét a háta mögött kulcsolja, fejét lehajtja, aztán
összevont szemöldökkel végigméri hiányos öltözékemet.
– Néhány perce – válaszolja Cole kimérten, aztán megvakarja a
tarkóját, és ő is tetőtől talpig végigmér. – Hogy érzed magad? – kérdezi.
– Csodásan – lihegem, mert alig kapok levegőt. – Nagyon köszönöm,
hogy törődtök velem.
Furcsa, hogy mindketten itt vannak, holott az előbb még rajtam kívül
senki nem volt a házban. – Véletlenül jöttetek egyszerre? Vagy együtt
mentetek valahová? – kérdezem, és izzadt tenyeremet a combomba törlöm.
– Megbeszélésünk volt – válaszolja Trace pont abban a pillanatban,
amikor Cole közli, hogy elmentek reggelizni.
– Reggeli közben zajlott a megbeszélés – jelenti ki Trace, aztán Cole-
ra néz, végül rám. – Miért?
– Együtt reggeliztetek? Hogyhogy? – keresztbe fonom a karomat.
Vajon Cole megmondta Trace-nek, hogy szexeltünk? Hirtelen úrrá lesz
rajtam a félelem. Nem akarok titkolózni, de ez…
kényes ügy. Én szeretném megmondani neki.
– Szeretnénk kitalálni, hogy legyen ezután – válaszolja Cole, aztán
Trace-re, rám, és saját magára mutat, mintha háromszöget akarna rajzolni.
– Komolyan? – kérdezem nyersen, aztán megigazítom a melltartómat,
hogy biztosan fedje, amit kell. – És mire jutottatok?
 – Hogy rúdtáncolnod kéne – válaszolja Cole. – Csak nekem.
Minden nap.
Összeszorítom az ajkam, és felvonom a szemöldökömet.
– Szerintem… – Trace nagyot sóhajt. – Mi úgy gondoljuk, hogy ez a
helyzet tett téged beteggé, amit nem akarunk. Márpedig, ha sürgetjük a
döntésedet, azzal még betegebbé teszünk.
– Majd meggyógyulok. Nem… – kezdem, és megköszörülöm a
torkomat.
– Csak pár hét telt el, Danni. És te az idő felében beteg voltál.
Adj magadnak időt! Lazíts!
– Próbálkozom – megfogom a rudat, körbesétálom, és összeszedem a
bátorságomat, hogy feltegyem nekik a kérdést. – Jövő héten hálaadás…
Egyiküknek sincs családja, ezért nem tudják kivel tölteni a hálaadást és
a karácsonyt.
Csak néznek rám, és nem szólnak semmit.
– Bree-nél lesz vacsora. Merész gondolat lenne, ha elhívnám
mindkettőtöket? – kérdezem, miközben elengedem a rudat, és átkulcsolom
a derekamat.
– Szívesen mennék – válaszolja Cole, és széles mosoly jelenik meg az
arcán. Aztán hirtelen eltűnik a kisszoba ajtaja mögött.
Trace-re nézek, és próbálom megfejteni az arckifejezését.
Sejti, hogy választ várok, ezért bólint, és így szól:
– Ott leszek.
– Köszönöm. Ez lesz az első, közös hálaadásunk.
Néhány másodperc múlva Cole visszatér egy tízcentis tűsarkú cipővel,
melynek bokapántját az ujja köré csavarta.
A fenébe. Ezek szerint nem viccelt, amikor azt mondta, hogy táncoljak
neki.
Ismét Trace-re nézek.
– Nem hiszem, hogy ez jó öt…
 – Ez nem kérdés.
Cole megáll előttem, és felém nyújtja a kezét.
Trace zsebre vágja a kezét, és háttal a falnak támaszkodik. Soha nem
mondaná, hogy ne táncoljak. Elvégre a kaszinójában is ezt teszem,
méghozzá a kivilágított színpadon.
Sóhajtok, és kifésülöm a szememből a hajat. Aztán beadom a derekam,
és Cole kezébe teszem a lábam.
Felhúzza rám a tűsarkút, és becsatolja a bokapántot. Ahogy a másik
lábamhoz ér, lágyan végigsimít a vádlimon.
Megborzongok, aztán lehunyom a szemem. Megismétli, én pedig
próbálok nem nyögni. Nem hagyhatom, hogy tovább csinálja. Itt van Trace,
és mindent lát.
– Elég – szólal meg határozottan és ellentmondást nem tűrő hangon
Trace.
Megingok a tűsarkúban, ezért gyorsan belekapaszkodom Cole-ba,
hogy visszaszerezzem az egyensúlyomat. Selymes haja siklik az ujjaim
között. Kicsit elidőzöm, aztán ráveszem magam, hogy hátralépjek.
– Ezt majd én megcsinálom – leguggolok Cole mellé, és becsatolom a
másik pántot.
Hagyja, hogy én csináljam, és odamegy a lejátszóhoz. A tűsarkúnak
hála rögtön tíz centivel magasabb leszek, és pont akkor egyenesedem fel,
amikor felcsendül a Nine Inch Nailstől a Physical.
Ezt a számot választotta Cole, amikor először rúdtáncoltam neki.
Ennek már majdnem öt éve. Ahogy meghallom a zenét, óhatatlanul
megrohannak az emlékek, és alig kapok levegőt. Annak idején a szám
feléig sem jutottam, amikor Cole a rúdnak támasztott, és alaposan
megdugott. Aztán elfenekelt, amiért ilyen kanossá tettem, és persze újból
megrakott.
A zene recsegés-ropogása rögtön visszahoz a jelenbe.
– Táncolj, Danni!
Cole megmarkolja a széket, megfordítja, és terpeszben ráül.
Karját a szék háttámláján pihenteti.
 Trace meg sem mozdul. Marad ugyanolyan távol, mint eddig.
Kimérten és arrogánsan figyel. Vár.
Elkezdem. Egyik cipőmet a másik előtt keresztezem, aztán kitolom a
csípőmet. Amikor meghallom az éneket, a hajamat lobogtatom, és
felmászom a rúdra.
A ruhám pont illik a produkcióhoz. Kétrészes darab, ami kifejezetten
kényelmes, így öröm benne a mozgás. De ahogy a két pasi előtt vonaglom a
gyöngyös melltartóban és a bugyiban, úgy érzem, mintha fehérneműt
hordanék. Ennyi erővel akár meztelenül is táncolhatnék.
Annyira lenyűgözi őket a produkcióm, hogy teljesen megfeledkeznek
egymásról. Próbálok nagyon szexi és vonzó lenni, hogy elkápráztassam
őket. Körözök a csípőmmel, és nagyokat rúgok a levegőbe.
Lassan, csábítóan a földre csúszom, aztán hátrahajtom a fejem, és
lehunyom a szemem. Ez jellemző rám leginkább. Hogy érzést viszek a
táncba, mely mindig összhangban áll a zenével. Meglephetném őket egy
műsorral, de inkább úgy táncolok, mint aki teljesen egyedül van. Ez az én
terepem, és az én mentsváram. Ilyenkor van időm mindent átgondolni.
Nekem kell meghoznom a döntést.
Nem elég, ha csak a táncra és a zenére figyelek. Mélyebbre kell
ásnom. Ki kell találnom, milyen úton haladjak tovább.
Akkor talán arra is rájövök, hogy a két férfi közül melyiket rendelte
nekem a sors.
 huszonkettedik fejezet

Lehet, hogy életem legrosszabb döntése volt két pasit hívni vacsorára.
A húgoméknál alapvetően kellemes a légkör. Megettük a hálaadásnapi
töltött pulykát, aztán elkezdtünk beszélgetni. Bree ül az asztal egyik oldalán
a férjével, Daviddel, és a négyéves unokahúgommal, Angellel, én pedig
vele szemben, Cole és Trace között.
Bree és David mindent elmesélnek Cole-nak, amiről az évek során
lemaradt. Mivel az életük nagyrészt a foci körül zajlik, arról esik a legtöbb
szó. Trace mindeközben kedvesen figyeli az unokahúgomat.
A bájos mosoly és a kedélyesnek tűnő beszélgetések mögött azért
rendesen érezhető a feszültség. Bree folyamatosan csacsog és nevet, amikor
Cole-lal beszél, de közben tudom, hogy engem figyel. Ide-oda járatja a
tekintetét köztem és a mellettem ülő férfiak között.
Igen, tényleg bizarr. Két pasival randizom, akik egy szót sem szóltak
egymáshoz, mióta megérkeztünk. Minden felnőtt érzi a feszültséget, de
senki nem akar ennek hangot adni.
Még én sem.
Az elmúlt hat éjszakát azzal töltöttem, hogy egyikük ágyából a
másikéba feküdtem. Trace mellett kellemes ölelkezéssel és csókkal telnek
az éjszakák, de semmi szex. Aztán hazamegyek, és hagyom, hogy Cole a
magáévá tegyen, és megtöltse minden lyukamat. Erről persze Trace nem
tud, mert egy ócska, gerinctelen ringyó vagyok.
Mardos a bűntudat, és csak rosszabb lesz a helyzet, míg nem mondom
el neki.
Ide is Cole-lal jöttem, de Trace-szel akarok hazamenni.
Mindent bevallok neki, ezért már előre parázom.
Megszegtem a szexmentességszabályt, de csak az egyikükkel
szexeltem. Pontosan ettől félek, mert olyan, mintha tudattalanul is
meghoztam volna a döntést, és választottam volna közülük. Nem, mintha
Cole nem lenne az igazi, csak… Évek óta nem szexeltünk, és elcsábultam.
De ez még messze nem jelenti azt, hogy őt kéne választanom Trace-szel
szemben.
Cole ilyen. Elcsábít, alaposan levesz a lábamról, aztán tőrbe csal, és
kiköveteli, ami jár neki. Utána persze mindig többet akar, ahogy én is. Ha
Trace csak fele olyan rámenős lett volna, mint Cole, talán vele is ágyba
bújok.
Szörnyű a felismerés, hogy ilyen gyenge vagyok. Csakhogy nem én
vagyok az egyetlen, aki fizet a gyengeségemért. Ha elmondom Trace-nek,
tudom, hogy nagyon meg fogom bántani. Ijedtemben összeugrik a
gyomrom, és karba teszem a kezem.
Bree abbahagyja a beszélgetést Cole-lal és Daviddel, aztán rám néz.
– Örülök, hogy jobban vagy – kortyol egyet a borból. – Átmentem
volna, hogy segítsek, de úgy tűnik, volt aki törődjön veled.
Egy kéz az asztal alatt simogatni kezdi a térdemet. Ránézek a kéz
tulajdonosára, de Trace csak Bree-t figyeli.
– Szerencséjük, hogy nem kapták el az influenzát.
Visszafojtom a lélegzetemet, amikor Trace felcsúsztatja a kezét a
combomon.
– Jobban vigyáztak rám, mint anya tette volna. Hoztak nekem enni, és
takarítottak utánam.
Szeretem anyámat, de nem állunk egymáshoz túl közel. Ő visszafogott
és befelé forduló, ráadásul nyolc éve Floridába költöztek apával, így még
nagyobb lett köztünk a távolság.
Ha mélyebb kapcsolatom lenne a szüleimmel, többet fordulnék
hozzájuk, de nem teszem, mert itt van nekem Bree.
– Örülök, hogy mindketten itt vagytok – Bree Cole felé biccent,
miközben Trace-hez beszél. – Biztos kellemetlen.
A húgom úgy tűnik, nem kerülgeti tovább a forró kását. Tekintve, hogy
azt hiszi, Cole és Trace csak pár hete ismerik egymást, fogalma sincs,
milyen hatalmas kettőjük között a feszültség.
– A nővéreddel lenni… – kezdi Trace, miközben végigsimít a belső
combomon, aztán a bugyim széléhez ér – soha nem kellemetlen.
 Összerándul a combom, ezzel alaposan megszorítom a kezét. Trace
egy kicsit sem zavartatja magát. Alaposan megujjaz az asztal alatt,
miközben kedvesen elbeszélget Bree-vel. Én viszont befeszülök, és minden
erőmmel azon vagyok, hogy pókerarcot vágjak, és ne kezdjek vonaglani az
érintésének hatására. Ég az arcom, és az asztalterítőbe markolok.
Szerencsére Cole még mindig a fociról beszélget Daviddel, és nem
figyel rám. Ha ellököm Trace kezét, azzal felhívom magamra a figyelmét,
ezért próbálok inkább nyugodt maradni, és rendezni a légzésemet.
– Tudod, nem először ülnek egy asztalhoz. – Nagyot köhögök, amikor
Trace dörzsölni kezdi a csiklómat. – Múlt héten is együtt reggeliztek.
Nélkülem.
– Komolyan? – kérdezi összevont szemöldökkel Bree.
– Komolyan. Fogalmam sincs, miről beszéltek, de…
– Mondtam – vág közbe Trace, és körözni kezd az ujjával, mire a
lábujjam is összerándul. – A betegségedről beszélgettünk, és arról, hogy mit
tehetünk érted.
– Hm.
Bree előrehajol, és alaposan végigmér.
– Te soha nem vagy beteg. Mikor dőltél ki utoljára? Legutóbb akkor
lettél rosszul, és még táncolni sem voltál hajlandó, amikor… – Cole-ra néz,
aztán elsápad.
Amikor Cole meghalt. Akkor voltam utoljára beteg. Méghozzá
nagyon. Kívül-belül megrogytam, és alig tudtam a világomat. Hetekig ki
sem keltem az ágyból.
Trace figyeli, ahogy Cole és David beszélgetnek, aztán rám néz.
– Lehet, hogy az influenza terített le, de biztos, hogy alapból túlterhelt
vagy. Lelkileg és fizikailag. Márpedig az egészséged mindennél fontosabb.
– Szeretlek – jelenti ki tágra nyílt barna szemmel Angel, aki eddig meg
sem szólalt.
Trace visszateszi a kezét a térdemre, és Angelre néz.
– Az jó, mert én pedig szeretem a nagynénédet.
 – Őt nem szeretem – mutat Angel Cole-ra, és összevonja a
szemöldökét. – Kitépem a gerincét.
Angel ma látta Cole-t először. Úgy tűnik, sokkal gyorsabban hoz
döntést a két fickóval kapcsolatban, mint én.
– Angel! – néz rá mérgesen Bree. – Ezt meg ne halljam még egyszer!
– Akkor fogd be a füled – kacsint rá rezzenéstelen arccal Angel.
– Jó ég! – suttogja Bree, és ijedtében a szája elé teszi a kezét. Amikor
kis híján elröhögöm magam, Bree a fejét csóválja.
Gondolom, nem akarja, hogy bátorítsam a kis ördögfajzatot, ezért
igyekszem rosszalló képet vágni.
Bree Angel elé teszi a még nem teljesen üres tálat.
– Fejezd be a vacsorát!
– A zöldségek megkeserítik az életemet – vágja rá összeráncolt
homlokkal az unokahúgom, miközben a borsót piszkálja.
Ekkor már nem tudom magamban tartani a röhögést, és úgy látom,
Trace is mosolyog.
Miután megettük a desszertet, és leszedtük a tányérokat, a férfiak
sörrel a kezükben térnek vissza. Ahhoz képest, hogy november van, elég
meleg az idő. Elég egy kiskabát. Arra gondoltam, hogy csatlakozom a
sörivókhoz, míg Bree megfürdeti Angelt. De először muszáj elmennem
vécére.
A háromszobás ház átlagos méretű. Bree és David tanári fizetéséhez
pont megfelelő. Végigmegyek az előszobán, elhaladok az egyik fürdőszoba
mellett, mert ott van Bree és Angel.
Bemegyek a legnagyobb hálószobába, és az ahhoz kapcsolódó
helyiséget használom. Megmosom a kezem, megfésülöm a hajam.
Kinyitom a fürdőszobaajtót, hogy kimenjek, ehelyett a falnak ütközöm,
mert Cole beviharzik, és gyorsan bezárja maga mögött az ajtót.
– Mit művelsz? – az egekbe szökik a pulzusom, ahogy meglátom a
kiéhezett arckifejezését.
Ahogy tetőtől talpig végigmér, biztosra veszem, hogy nem a
fürdőszobát akarja használni.
 – Hagytad, hogy puncidat piszkálja az asztal alatt – vágja rá, és
összevont szemöldökkel rám néz.
– Tessék?
A kurva életbe! Nagyon nem szeretném lefolytatni ezt a beszélgetést.
Főleg itt és most. De máskor sem.
– Ne játszadozz velem! – megmarkolja a csípőmet, aztán felültet a
pipereasztalra. – Feldugta az ujját?
Alaposan mellkason vágom.
– Semmi közöd hozzá!
Jó ég. Épp a sógorommal beszélgetett. Honnan a fenéből tudta, hogy
mit művelt Trace az asztal alatt?
– Mindig figyellek. – Megfogja az arcomat, előrehajol, és vágytól
felhevülten a szemembe néz. – Nagyon szép vagy ebben a ruhában.
Tekintve, hogy szűk, fekete ruhában és tűsarkúban nem tudnék
motorra ülni, csak akkor vettem fel ezt az öltözéket, amikor megérkeztünk.
– Köszönöm – végigsimítok a mellkasán. – Vissza kéne mennünk a…
– Ma este velem jössz haza – orrával az enyémhez ér, és leheletével
felforrósítja a számat.
– Nem. Múlt éjjel veled voltam.
Ráadásul órákon át lovagoltam a farkán.
Nem tudom, mit szólt volna, ha megtudja, hogy azért megyek Trace-
hez, hogy mindent bevalljak neki. Attól félek, hogy lebeszélne.
Végigsimít a combomon, és széttolja a lábamat, hogy a csípője két
oldalára tegyem. Semmi akaratosság, követelőzés, vagy gyengéd suttogás.
Csak megragadja a tarkómat, és rám néz, aztán kicsit szétnyitja az ajkait,
mintha arra várna, hogy megcsókoljam.
Együtt lélegzünk, ahogy összeér a szánk. Aztán egyre mélyebbre tolja
a nyelvét, és még hevesebben csókolózunk. Minden simogatása arra
ösztönöz, hogy közelebb húzódjak hozzá. Minden zihálásával többet
akarok. A szájából. Az öleléséből. Belőle.
Nyelvcsapásunk hangja visszahangzik az apró fürdőszobában.
Végigsimít a testemen, megmarkolja a mellemet, aztán felhúzza a ruha alját
a csípőmig.
– Nem lehet – suttogom, és próbálok ellenállni.
– De igen. Bármit lehet. Te mit akarsz csinálni, bébi? Meg akarom
ragadni a pillanatot.
Érezni akarom a szívverését.
Szerelmes akarok lenni.
Lassan akarok mozogni, de gyorsan lélegezni. Minden értelemben
kapcsolódni.
Mert bitang jó vele lenni.
Olvas a tekintetemből, és tudja, mit gondolok.
Nagyot sóhajt, aztán megcsókol, megfogja az arcomat, és ekkor érzem,
hogy remeg a keze.
– Danni! – suttogja fájdalmasan. Félrehúzza a bugyimat, és belém
rakja az ujját. – Olyan szexi vagy.
Minden érintése borzongással tölt el, és lüktetést érzek a lábam között.
Megmarkolom a vállát, és próbálom visszatartani a nyögést.
Cole légzése felgyorsul, amikor lehúzza a sliccét, és előveszi hosszú,
kőkemény farkát, miközben folyamatosan engem néz.
Felkészülök a behatolásra. Ehelyett csak annyit tesz, hogy férfiasságát
végigsimítja a nedves puncimon. Folyamatosan ingerel, miközben le nem
veszi rólam a szemét, és megállás nélkül csókol.
Annyira szeretem ezt a férfit, hogy képtelen vagyok ellenállni neki.
Csakhogy nem ő jár egyedül a fejemben.
A bezárt ajtóra nézek, és befeszülök.
– Daviddel van – mondja Cole, és felemeli az államat, hogy muszáj
legyen a szemébe néznem. – Kettőnkre figyelj, bébi!
Megfogja a kezem, a farkára teszi, és beigazítja az ujjaimat.
Megfeszül a combja, és kemény lesz, mint a kő. Továbbra is a
férfiasságával simogat a lábam között, és megpöcköli a piercingemet.
Ahogy a csiklómhoz ér, még az ujjával is megdörzsöli, ezzel fokozva az
élvezetet.
 Egész testemben érzem a gyönyört, és reszketek, ahogy figyelem azt a
csodás farkát. Még soha nem izgultam fel ilyen gyorsan.
– Teljesen odavagyok – lihegi, miközben egyre keményebben nyomul.
Aztán lejjebb csúszik, és a hüvelybemenetemhez tolja a hímtagját. – Egész
életemben rád vártam – mondja, és lassan behatol. Megmarkolja a
csípőmet, és addig csókol, míg alig kapok levegőt. Lassan mozog, és érzem
minden légvételét. – Valahányszor a lábad közé engedsz, az maga a
megváltás. Te vagy a hitem, Danni. A vallásom.
Minden szava melegséggel tölt el. Még a szívem is hevesebben dobog.
Sóvárgása belőlem is ugyanezt váltja ki. Egyre többet akarok.
– Őrülten szeretlek, Cole Hartman – jelentem ki, és alaposan
megcsókolom.
Nyögni kezd, aztán megmarkolja a mellemet, és úgy simogatja, mintha
bársonyból lenne a keze.
– Azt akarom, hogy érezz, amikor benned vagyok – mondja, és tövig
berakja, aztán erőteljesen nyomulni kezd. – Mindörökre a tiéd mindenem.
Enyém a szíve, a lélegzete, és minden egyes behatolás, mellyel
alaposan kitágít. Ez jóval több, mint amit megérdemelnék. Nem hagyom
elveszni.
Végigsimítok a hátán, aztán megmarkolom a fenekét, és lejjebb húzom
a farmerját, ami eddig a csípője alatt fityegett. Megkapaszkodom a
kőkemény hátában, miközben ő a csúcsra juttat.
Összeér a szánk, szívünk egyként dobog, és folyamatosan zihálunk,
ahogy elélvezünk.
Miután végzünk, úrrá lesz rajtam a pánik.
– Hangos voltam? – az ajtóra nézek, és azon gondolkodom, mennyire
hangszigetelt. – Jó ég! Biztos hangosan nyögtem.
– Pszt – megcsókol, aztán hátralép, és megigazítja a nadrágját.
– Senki nem hallotta, és csak tíz percig tartott az egész.
Ismerve Trace-t, biztos a keresésemre indult, miután eltűntem a
látószögéből. Leszállok a pipereasztalról, megigazítom a ruhámat, és hideg
vízzel arcot mosok. Talán a lábam közét is meg kéne mosni, de minden
fürdőszobában töltött idővel kockáztatok.
 – Én megyek ki először – suttogom, és a kilincs felé nyúlok. – Adj pár
percet, és csak utána gyere.
Összevonja a szemöldökét, aztán lebiggyed a szája. Lábujjhegyre
állok, és megpuszilom. Aztán lekapcsolom a lámpát.
Mély levegőt veszek, kinyitom az ajtót, és bemegyek a húgom L alakú
hálószobájába. Ahogy befordulok a sarkon, Trace jön szembe az
előszobában. Összerezzenek, és a hideg fut végig a hátamon, ahogy elfog a
bűntudat.
– Hol voltál? – kérdezi, és alaposan végigmér.
– A fürdőszobában. – Elmegyek mellette, de közben majd kiugrik a
szívem. – Indulhatunk. Hozzád.
Azt várom, hogy kiugrik a bőréből a javaslatomra, és követ. Ehelyett a
hálószoba felé veszi az irányt, aztán megfordul, és a fürdőszoba felé néz.
Elfog a félelem, a bűntudat és a szégyen. Mindent elmondok neki, ami
Cole és köztem történt, de nem így. Nem itt, és nem most. Még véletlenül
sem akarok önző módon drámát csinálni Bree és a családja előtt, hogy a
hálaadásukat is elrontsam.
Trace kihúzza magát, és összekulcsolja a kezét a háta mögött. Lehajtja
a fejét, és meg sem mozdul. Aztán rám néz, megfogja a kezem, és így szól:
– Menjünk!
Összeszedett, mint mindig. Nyugodt és magabiztos léptekkel
végigvezet az előszobán.
Egyáltalán nem érzem, hogy megkönnyebbültem volna. Ez a
rezzenéstelen kimértség csak még idegesebbé tesz.
Ahogy elköszönünk a konyhában, Cole megjelenik a kabátommal a
kezében. A vállamra teszi, és megpuszilja a homlokomat.
Ha Trace látta is Cole-t a fürdőszoba árnyékában, nem említi a kaszinó
felé menet. Még akkor sem szól egy szót sem, amikor megérkezünk a
lakásába. Nem állít meg, amikor a fürdőszoba felé veszem az irányt, és
lezuhanyozom.
Felveszem az inget, amit a pipereasztalon hagyott. Mire bemegyek a
hálószobába, végképp úrrá lesz rajtam a bűntudat és a szégyenérzet.
 Trace az ágy szélén ül, és még mindig nem vette le az öltönyét.
Széttett lábbal, lehajtott fejjel ücsörög, miközben a kézfejét nézi. A
háttérben Great Big Worldtől a Say Something szól, és épp arról énekelnek,
hogy az illető elengedi a másikat.
Ez a szám nincs a listámon. Trace választotta, mert tudja, hogy én
sokszor a zenén keresztül kommunikálok. Arckifejezése üres és
rezzenéstelen. Látszik, milyen rosszul érzi magát. Nem véletlen, hogy ezt a
szívszorító dalt választotta.
A szomorú dallamtól a hideg fut végig a hátamon. Ez a szám a
lemondásról szól. Búcsúzást sejtet.
Köztünk mindennek vége.
Alig állok a lábamon, és a szám elé teszem a kezem.
Kérlek, ne csináld, Trace!
Könnyek szöknek a szemembe, és elhomályosul a látásom. Összeugrik
a gyomrom, és nem kapok levegőt. Nem jön ki hang a torkomon.
Mondj valamit! Mondj valamit!! Mondj valamit!!!
Hűvösen, és rezzenéstelenül rám néz.
– Mondd, amit el akarsz mondani!
Ezek szerint már tudja.
 huszonharmadik fejezet

– Trace! – próbálok tenni felé egy lépést, de úgy megáradnak a

könnyeim, hogy remegni kezdek.
– Mondd! – utasít hűvösen, és olyannyira kimérten, hogy hirtelen azt
sem tudom, mit tegyek.
A Say Something, amit választott, szinte ordít, és a zongora ütemére
lüktetni kezd a mellkasom. Lehunyom a szemem, nyelek egy nagyot, és
próbálok a szemébe nézni.
– Lefeküdtem Cole-lal – tör ki belőlem a vallomás, zokogva. Nem
moccan, és továbbra is rezzenéstelen arcot vág.
– Hányszor? – Sajog a mellkasom. Egyre keservesebben sírok, és az
egész testem rázkódni kezd. – Nem tudod? Vagy csak nem akarod
megmondani? – kérdezi szigorúan.
– Nem tudom – suttogom, és maga alá temet a bűntudat.
Felpattan az ágyról. Kecses, de villámgyors mozdulatokkal felém tart.
Kezét zsebre vágja.
Összehúzom magam, amikor megkerül, és olyan közel jön, hogy
súrolja minden porcikámat. De nem nyúl hozzám, és egyáltalán nem akar
megnyugtatni. Miért is tenné? Önző vagyok és gerinctelen. Valójában egyik
férfit sem érdemlem meg.
– Ma is keféltetek – fölém tornyosul, és hihetetlen visszafogott
tekintettel végigmér. – A fürdőszobában. – Eltorzul az arcom a sírástól, és
patakokban hull a könnyem. – Őt választottad – jelenti ki elcsukló hangon,
ami egy kicsit megtöri a tartózkodást.
– Nem – suttogom. – Szó sincs róla! Kérlek, higgy nekem! –
Folyamatosan zokogok, és a kezembe temetem az arcom. Legszívesebben a
nyakába borulnék, és átölelném, de tudom, hogy ez most kizárt. – Nem
tudom, mit csinálok. Próbálok… Próbálok helyesen cselekedni, de
elakadtam. Nem tudom elengedni, és… – ismét kitör belőlem a zokogás,
ezért nem tudom folytatni. Megmarkolom a zakóját, aztán kibököm: –
Téged sem akarlak elveszíteni.
 – Kész csődtömeg vagy – vágja rá, és lefejti az ujjamat, félretol, és
undorodva rám néz.
– Ne hagyj el! Kérlek!
A derekam köré kulcsolom a kezem, és reszketek, mint a nyárfalevél.
– Megbántad? – kérdezi, és letöröl egy könnycseppet az arcomról,
majd rezzenéstelenül megnézi. – Megbántad, hogy keféltél vele?
Ha bárki mással történt volna, az utolsó leheletemig bánnám.
Csakhogy én pont azzal a férfival voltam, akit mindig is szerettem. A
férfival, akit képtelen voltam elfelejteni. Akármilyen bonyolult és fájdalmas
ez a helyzet, abban teljesen biztos vagyok, amit Cole iránt érzek.
Véget ér a dal, ezért beköszönt a kínos csend. Anélkül telnek a
másodpercek, hogy bárki is megtörné a némaságot. Minden lélegzetvétel
közelít a lezáráshoz, melyre még egyáltalán nem készültem fel.
Trace a szemembe néz, és olyan szomorú arcot vág, amilyet eddig
soha. Testtartásán egyértelműen látszik, hogy összetört, és majd megszakad
a szíve, mégis tartja magát, mintha mi sem történt volna. Megfagy
körülöttünk a levegő, és egy lépést sem merek tenni felé.
Gyűlölöm magam, amiért megbántom. Nem számít, hogy ő is hazudott
és átvert már, most én vagyok az, aki miatt ebben a helyzetben vagyunk.
– Bánom, hogy… – ránézek, és tudom, hogy már semmit nem érek a
szemében. – Bánom, hogy fájdalmat okozok neked.
Lehunyja a szemét, hátrahajtja a fejét, és fogalmam sincs, mit gondol.
Aztán hirtelen átvillan valami az agyán, mert a vonásai megkeményednek,
és így szól:
– Bizonyítsd be!
Lehajol, és mélyen a szemembe néz.
Most kezdem kapiskálni, hogy mit ért ezalatt. Vajon itt és most kell
választanom a két férfi közül? Ijedtemben a tarkómhoz kapok, és rám tör a
pánik.
A kölcsönkapott ingemet nézi, mire belém hasít a felismerés.
– Azt akarod, hogy…? – hirtelen az ing gombjához kapok.
– Vedd le!
 A kandalló előtti kanapé felé fordul, leveszi a zakóját, és elegáns
mozdulatokkal a karfára teszi.
Meg akar dugni. Úgy akar a magáévá tenni, hogy valószínűleg sokkal
dühösebb, mint amennyire kimutatja. Bármit megtennék, hogy
helyrehozzam a dolgot, de nem vagyok benne biztos, hogy jelen esetben a
szex a legjobb módszer.
Bár az is lehet, hogy pont ez az egyetlen dolog, ami helyrebillentené.
Bizonyosság.
Amikor visszajön, összevont szemöldökkel nézi a még mindig ruhával
fedett testemet.
– A semmi szex szabályod mehet a levesbe. – Közelít, és meglazítja a
nyakkendőjét. – Vedd. Le. Az inget.
Hanghordozása megrémít, mégis nagyon ígéretesnek tűnik, ezért
önkéntelenül az inggombra teszem az ujjam. Lehet, hogy rajtam fogja
levezetni az összes csalódottságát. Éreztetni fogja, hogy megbántottam.
Ha ez kell neki, hát legyen.
– Rendben van – megfogom az inget, és elkezdem kigombolni.
– Ezen nem múlhat. Szeretlek, Trace.
Mélyen a szemembe néz, miközben haladok lefelé a gombokkal, és
sejtelmes szavakat suttogok felé. Amikor az ing a földre zuhan, anyaszült
meztelenül állok előtte, és reszketek. Egyikünk sem mozdul.
Érezni a feszültséget a szobában, mely által még nagyobbnak tűnik a
kettőnk közötti távolság. Hagyja, hogy kínlódjak, miközben tetőtől talpig
alaposan végigmér.
– Hajolj az ágyra! – utasít, miközben kioldja a mandzsettáját. – Lábad
maradjon a talajon, a fenekedet emeld a levegőbe!
Reszketek, és elindulok az ágy felé. Háttal leszek neki, ami a lehető
legkevésbé intim pozíció a szexben. Én pedig hagyom. Hagyom, hogy
használja a testemet, ahogy akarja, csak ne dobjon ki.
A matracra teszem a kezem, előrehajolok, kinyújtom a lábam, és
felemelem a fenekem. Arcom és a mellkasom az ággyal szemben.
 Hallom a légvételét és a lépteit. Testem megfeszül, ahogy megérzem
forró testét, az érintését, és az ajkait…
– Nem ítéllek el, és nem gondolok rád másképp, amiért lefeküdtél
vele. – Végigsimít a hátamon, mire az egész testem libabőrös lesz. – A
bennem szunnyadó harag soha nem ellened irányul – széttolja a lábam, és
így szól: – Az a szemétláda egyedül neked köszönheti, hogy életben van.
– Trace! Ezt nem…
– Fogd be! – Megsimogatja a fenekemet, és lágyabb hangon folytatja.
– Azért büntetlek meg, mert tíz napig vártál, hogy elmondd nekem.
Tíz napig?
Azelőtt kezdtem egy ágyban aludni Cole-lal, hogy megcsináltam a
terhességi tesztet. Aztán négy napig beteg voltam. És hat nappal az ágynak
dőlésem előtt…
Tíz napja. Trace honnan tudja?
– Aznap reggel beteg voltál és rókáztál… De láttam a szemedben,
hogy bűntudatod van – súgja a fülembe, miközben szorosan fölém hajol.
Most még annál is erősebb lelkifurdalást érzek. Végig tudta, mégsem
szólt egy árva szót sem. Még csak nem is nézett rám másképp, mint addig.
– Tudod milyen, amikor az ember megvalósulni látja az álmát? És
amikor végre azt érzed, hogy a kezedben van, egy szempillantás alatt
kicsúszik, és vége? – kérdezi, miközben átkulcsolja a derekamat.
A hideg futkos a hátamon, amikor eszembe jut Cole halála.
– Igen – válaszolom, és hátrafordítom a fejem, hogy a szemébe
nézzek. – Pontosan tudom, milyen érzés.
– Akkor azt is tudod… – előrehajol, és megfogja a fejem –, mit
érezhettem az elmúlt tíz napban.
– Miért nem szóltál? – kérdezem, és kis híján elsírom magam.
– Vártam, hogy te mondd el. Vártam, hogy ide gyere, és engem
válassz.
Megmozdul a keze, és hirtelen megragadja a torkomat. Nem veszi el
az összes levegőt, de nagyon védtelennek és kiszolgáltatottnak érzem
magam. A másik kezével a hátamat simogatja. Tekintve, hogy anyaszült
meztelen vagyok, és ott állok széttett lábbal, égnek álló fenékkel, pontosan
tudom, mi következik.
Köröz a vállával, nekem pedig összeugrik a gyomrom a rémülettől. De
amikor a szemébe nézek, minden kétségem elszáll. Bízom benne annyira,
hogy tudom, tiszteletben tartja a határaimat.
Sóhajtok, mielőtt hatalmasat csap rám. Összerezzenek, és begörbítem a
lábujjamat, ahogy belém hasít a szúró-bizsergő fájdalom. Aztán megint
csap rám egyet, megint, és megint. A végén már a csontomig hatol a
fájdalom.
A torkomon lévő kezét még mindig ugyanúgy tartja. Nem szorít, és
nem is lazít a fogáson. Tisztában van az erejével, és pontosan tudja,
mekkorát kell ütnie ahhoz, hogy egyszerre érezzek fájdalmat és gyönyört.
Mindig tudatában van a cselekedeteinek.
Kivéve a légvételt. Majd kiugrik a mellkasa, és olyan hangosan
lélegzik, hogy szinte morgásnak hat.
Ütlegel, és dominál. Olyan kemény, mint a kő. Csapásainak
következtében forróságot érzek a fenekem tájékán, miközben hallgatom a
nyögését.
Megkeményedik a mellbimbóm. Hüvelyizmom összerándul, és egyre
jobban vágyom rá, hogy belém jöjjön. Ugyanakkor szeretném, ha összeérne
a tekintetünk.
Megmarkolom a lepedőt, és próbálom kiszabadítani a nyakam a
szorításából, hogy ránézzek.
Lassan, finoman leveszi a torkomról a kezét, és megsimogatja a
nyakamat. Mélyen a szemembe néz, aztán kihúzza magát, és ránéz a
vérvörös fenekemre.
Hiányzik a szorítása a nyakamon, ezért odateszem a kezem, miközben
figyelem, hogy mit csinál Trace.
Mögém lép, ezért érzem a nadrágját a combom hátulján. Kinyújtja a
nyelvét, és alaposan megnyalja a száját, amikor végigmér a lábam között.
Lehajtja a fejét, előreengedi a vállát, és kicsatolja az övét.
Aztán gyorsan lehúzza a cipzárt, és benyúl az alsónadrágjába.
 Nem néz rám, amikor előveszi a farkát. Nem nézi, elég nedves
vagyok-e, amikor berakja péniszét. Keményen belém jön, és egyáltalán nem
fogja vissza magát.
Még a szám is tátva marad, de képtelen vagyok bármiféle hangot
kiadni. Megmarkolom a lepedőt, és folyamatosan vonaglom.
Könyörtelenül dug, miközben minden dühét és frusztrációját kiéli
rajtam. Ahogy folyamatosan nyomul, ismét jobban érzem az ütlegeléséből
eredő fájdalmat.
Megmarkolja a hajamat, a csuklójára tekeri, és alaposan meghúzza.
Másik kezével megnyomja a farokcsontomat, ezzel korlátozva a
mozgásteremet, miközben folyamatosan kefél.
Egyszerre gyűlölöm és szeretem ezt a durvaságot. A vágy csillapítja a
fájdalmat, de egyáltalán nem vagyok biztos az érzéseiben. Még mindig
szeret? Vagy el akar hagyni? Könnyek szöknek a szemembe, majd
végigcsordulnak az arcomon, egyenesen a lepedőre.
Az első szeretkezésünk olyan volt, mint a mostani. Gyűlöletből történt,
tele fájdalommal és keserűséggel. Most is ugyanezt érzem, ahogy
könyörtelenül nyomul, és durván felém tolja a csípőjét. Fájdalom és
szenvedés. Látszik, hogy minél beljebb akar kerülni, és egyáltalán nem
érdekli, hogy mekkora fájdalmat okoz.
Hajlandó vagyok eltűrni még ennél durvábbat is, de nem úgy, hogy a
hátam mögött van. Nem úgy, hogy kerüli a tekintetemet.
Hátranyúlok, ellököm, és hanyatt fekszem. Meglepődve hátrál.
– Mi a fene…?
Fekete nyakkendője lazán csüng a nyakán. Megragadom, az ágyra
húzom Trace-t, és az ágy háttámlája felé kúszom.
– Mit csinálsz? – kérdezi, és egy pillanatig követ, aztán a sarkára ül,
miközben égnek áll a farka.
– Látni akarom a szemed, Trace – szétteszem a lábam, és
megmarkolom a dákóját, hogy beigazítsam.
– Akkor jól nézd meg! – ezzel átkarolja a derekamat, és erőteljesen
nyomul.
Feltérdelek, és próbálom kivédeni a durvaságát.
 – Azt hiszed, te irányíthatsz? – kérdezi, és megint torkon ragad.
– Dehogy. Az irányítás a te dolgod – válaszolom, és megcsókolom az
ajkát. – Csak volna egy kérésem. Lehetne, hogy kicsit lassíts, és
gyengédebben csináld?
Sokat sejtető pillantást vet rám. Fogalmam sincs, mi jár a fejében,
ezért összeugrik a gyomrom.
Mély levegőt vesz, elengedi a nyakamat, és gyengéden végigsimít az
arcomon és az ajkamon. Aztán ugyanígy tesz, csak nem a kezével, hanem
az ajkával. Ezután megfogja a csípőmet, és lassan a farkára ültet.
Próbálom visszatartani a nyögést, mert álmomban nem gondoltam
volna, hogy képes velem így szeretkezni. Lágyan végigsimít a testemen, és
olyan szenvedélyesen csókol, ahogy eddig soha. Lassan, összhangban
mozgunk. Testünk összeér, egymáshoz simulunk, és minden porcikámban
érzem a gyönyört.
Nem akarom, hogy vége legyen. Félek attól, ami ezután jön. Amikor
felemel és hanyatt fektet, bepánikolok. Felé nyújtom a kezem, de már
rajtam fekszik, és vágytól izzó tekintettel néz rám.
– Nyújtsd a kezed a fejtámlához. – A lábam közé térdel, és elégedetten
nyugtázza, hogy engedelmeskedem. – Jó. Kapaszkodj a karikába, és ne
engedd el!
Anyaszült meztelenül, Trace súlya alatt kiterítve megfogom a karikát,
és visszafojtom a lélegzetem.
Megfogja a térdemet, és széttolja. Felcsúsztatja a kezét a combomon,
aztán a hasamra teszi. Végül az ajka következik: fölém hajol, aztán
nyalogatni, végül harapdálni kezdi a bimbómat.
Reszketek, és vonaglok, miközben szorosabban fogom a karikát.
– Kérlek, Trace…
A nyakamat harapdálja, aztán a lábam közé nyúl.
Kapkodni kezdem a levegőt, ahogy minden idegvégződésem jelez.
Trace folyamatosan ujjaz. Felemelem a fejem, mire a szánk összeér.
Úgy csókol, hogy végig érzem a dominanciáját, én pedig zihálok, sikítok, és
magamon kívül vagyok a révülettől.
 Továbbra is mozgatja bennem az ujját, és le nem veszi rólam a szemét.
– Te vagy a dal, amit eddig nem hallottam – megcsókolja a
mellkasomat. – A világegyetem, ami eddig nem létezett. Te adod az élet
értelmét.
– Nagyon szeretlek – mondom, miközben szívemet melegség járja át.
Arca elkomorul, aztán megmarkolja kőkemény férfiasságát, és a
hüvelybemenetemhez érinti a merevedését.
– Neki is ezt mondtad, amikor beléd rakta ma este? Összeugrik a
gyomrom, és átkulcsolom a lábammal a csípőjét.
– Trace…
Eltolja a térdemet, kikel az ágyból, és visszateszi a farkát az
alsónadrágjába.
– Mit csinálsz? – kérdezem félve, miközben felé kúszom az ágyon.
Nem élvezett el.
Megköti a nyakkendőjét, felveszi a zakóját, aztán megigazítja a
nadrágját, de egyszer sem néz rám. Végül felkapja a kulcsot az asztalról.
– Hová mész?
– El – válaszolja, aztán kilép az előszobába, és eltűnik a kanyarban.
Hátra sem néz.
Talpra ugrom, és felveszem az inget a földről. A mellkasomhoz
szorítom, és utánarohanok.
Amikor elérem a liftet a lakás bejáratánál, Trace már bent van, és
rezzenéstelen arccal bámulja a lift padlóját.
– Trace! – rohanok felé kétségbeesetten. – Ne menj el!
Rám néz, de érzelemnek nyomát sem látom az arcán. A liftajtó
becsukódik.
– Kérlek, ne menj el! – az ajtóra csapok, de már késő. Kitör belőlem a
zokogás.
A padlóra zuhanok, és a legrosszabbra gondolok. Köztünk mindennek
vége. Azért megy el, hogy találjon valaki mást, aki erősebb, jobb, és nem
kell rajta osztozni egy másik férfival.
 Patakokban hullanak a könnyeim, és kavarog a gyomrom.
Ráadásul csak magamat okolhatom.
Egy hónapon keresztül tartottam kétségek között ezt a két férfit.
Mostanra meg kellett volna hoznom a döntést. Nem lett volna szabad
megszegnem a szexmentességre vonatkozó szabályt, amit ráadásul én
magam alkottam.
Most mit tegyek? Vajon Trace azt akarja, hogy itt aludjak, vagy
menjek inkább haza? Ha elmegyek, azt fogja hinni, hogy feladtam, és
hazamegyek Cole-hoz. Ha viszont maradok, és visszatér egy másik nővel…
Ördögi kör.
Az ösztöneim azt súgják, hogy nem tenne ilyet. Talán csak azért ment
el, hogy lenyugodjon. Majd visszajön.
Visszajön hozzám.
Órákig várok, összekuporodva az ágyon. Virrasztok, és megállás
nélkül írom az üzeneteket, aztán hívogatom, mint egy megszállott tinédzser.
Amikor felkel a nap, végre elalszom, de nem sokáig. Két óra múlva
felébredek, és már reggel hét óra.
Nem jött haza.
Vajon a szállodában aludt? Egy másik nővel? Az is lehet, hogy az
irodájában töltötte az éjszakát. Az utóbbira gyanakszom, ezért úgy döntök,
megkeresem.
Lezuhanyozom, felöltözöm, és fél óra múlva már a liftben vagyok.
Ahogy megérkezem az emeletre, végigmegyek a folyosón, és egyenesen az
irodája felé tartok.
Rögtön kiszúrom, ahogy a recepcióspult fölé tornyosul, és az új
asszisztensnőjével beszélget.
Marilyn egy idősebb asszony, talán hatvanas. Kedves mosolya van, és
barátságosnak tűnik. Felém néz, felragyog a tekintete, aztán elvigyorodik.
Trace követi az asszony tekintetét, és rám néz. Pontosabban: átnéz
rajtam. Aztán megfordul és elmegy. Belép az irodája ajtaján, és alaposan
bevágja.
 Összerezzenek, és kis híján megszakad a szívem. Megint olyanok
vagyunk, mint két idegen.
Idegenek, akiknek közös a lelke.
 huszonnegyedik fejezet

Eltökélten, és némiképp hisztérikusan dörömbölök Trace irodájának

ajtaján, míg egyszer csak megjelenik egy biztonsági őr, és kedvesen, de
határozottan a parkolóba kísér. El nem tudom mondani, mennyire kiakadok,
amikor Trace kocsijába ültet, és a sofőr kihajt velem a parkolóból.
Annyira remeg a kezem, hogy képtelen vagyok üzenetet írni, bár lehet,
hogy jobb így. A „bazd meg”-nél most úgysem jut frappánsabb az eszembe.
Trace nemcsak elküldött, hanem fizikailag is eltávolított a kaszinóból.
Vajon ezt csak azért csinálta, mert felkúrta az agyát, vagy végképp
leírt?
Megmarkolom a telefont, miközben a zokogás szélén állok.
Nem adom fel. Tőlem lehet mérges, megsértődhet, és elküldhet, ha
akar. De ennek nem lehet így vége. Nem azért akarom az egyiküket
választani, mert a másikkal összebalhéztam. Ha végre rájövök, hogy
melyikükhöz tartozom, végérvényes döntést hozok, amihez nem fér kétség.
Trace mondta, hogy hagyjam a dolgokat megtörténni, és ne agyaljak
olyan sokat. Azt mondta, vár. Egy hónapja ott ült a kanapémon, és
beleegyezett, hogy randizzunk, miközben tudta, hogy Cole-lal is ezt teszem.
Tudta, hogy nem kizárólag vele találkozgatok. Amilyen intelligens, nyilván
tudta, hogy előbb- utóbb megszegem azt az idióta szexmentességszabályt.
Talán úgy gondolja, hogy a rossz embert választottam mindehhez.
Vajon tényleg?
Õszintén szólva egyáltalán nem tudom, melyikük lenne a jó vagy a
rossz választás. Én csak azt érzem, hogy határtalanul szeretem… mindkét
férfit.
A sofőr kitesz a ház előtt. Ahogy belépek, Cole fogad az ajtónál.
Nem kell tükörbe néznem, hogy tudjam, feldagadt a szemem a
könnyektől, és sötét karikák éktelenkednek alatta, mert nem aludtam. Úgy
érzem, mintha mázsás súlyt cipelnék, és még mindig remeg az állam.
Cole rám néz, és barátságos arckifejezése kőkeményre vált.
 – Mi történt? – megfogja az arcomat, és aggódva figyeli a
tekintetemet.
– Trace tudja, hogy lefeküdtem veled. Összeráncolja a homlokát, és
nagyot sóhajt.
– És most eszi a fene?
– Ne kezdd! – kihúzom magam a keze közül, és dühösen elmegyek
mellette.
Utánam jön, és megfogja a könyökömet, aztán maga felé fordít.
– Mit csinált?
Az elmúlt tizenkét óra emlékétől még mindig összeugrik a gyomrom.
Úgy tűnt, mintha Trace-t jobban dühítette volna, hogy titokban tartottam ezt
az egészet, mint maga a tény, hogy mással keféltem. Többé nem követem el
ezt a hibát.
– Te mit csinálnál? – suttogom, és a kezére nézek.
– Hogy én mit tennék? – kérdez vissza Cole, és alaposan megszorítja a
kezem. – Akkor, ha dugnál vele?
Lehunyom a szemem, bólintok, és egyre jobban félek. Rémiszt a
gondolat, hogy az egyikük megvet, arról nem beszélve, ha mindketten
elfordulnak tőlem.
Felszegem az állam, és ránézek.
– Tegnap lefeküdtem vele.
Félrehúzza a kezét, a hajába túr, és felordít.
– Miért?
– Miért? – kérdezem kikerekedett szemmel, aztán megállás nélkül
pislogok a döbbenettől. – Szeretem, Cole. – Megdörzsöli az arcát, a nyakát,
aztán folyamatosan járkálni kezd. – Meglepettnek tűnsz – belépek a
hálószobába, és az ágyra rogyok. – Úgy volt, hogy összeházasodunk,
mielőtt…
– Jobban szereted, mint engem? – kérdezi a küszöbnél állva, miközben
az ajtónak támaszkodik.
– Ha tudnám a választ, nem kéne efféle párbeszédet lefolytatnunk.
 Egyszerűen elköszönnék, és kész.
Lehajtja a fejét, és mély levegőt vesz.
– Nézd! Tudom, hogy ez több, mint amit el tudsz viselni.
– Több, mint amit el tudok viselni?! Most úgy beszélsz, mintha egy
ostoba kamasz lennék, aki nem tud felnőni a te nagyságodhoz! Azért azt ne
felejtsük el, hogy vártam rád! Két szájba vert évet vártam. Magányos
voltam, elhagyatott, de két évig nem néztem férfira! Eközben te valami nem
létező háborúban harcoltál, és nyilván azt vártad, hogy miután nagy
kegyesen feltámadsz holtadból, én boldogan a karjaidba vetem magam!
– Danni…!
– Nem azért szerettem bele Trace-be, mert önző voltam, és
megcsaltalak. Elvesztettelek, Cole! Gyászoltalak, és olyan nyomorult
voltam, hogy azt elképzelni nem tudod! Muszáj volt előrenéznem, és nem a
múlton rágódnom. Tovább kellett lépnem, és Trace segített. Aztán
visszajöttél, és mindent felborítottál – sóhajtok. – Azt mondod, ez több,
mint amit el tudok viselni, de ahhoz képest, ami történt, szerintem
kifejezetten jól kezelem a helyzetet.
– Igazad van – eljön az ajtótól, és közelebb lép. – Te vagy a legerősebb
ember, akit valaha ismertem. Ez egyike a millió oknak, amiért téged
akarlak. Most, és mindörökké.
Letérdel, végigsimít a csizmámon, benyúl a szoknyám alá, és
megsimogatja a combomat.
– Cole! – megfogom a karját, mire megfeszíti.
Még közelebb jön, szétteszi a lábamat, aztán gyengéden megcsókol.
Vágyom az ölelésére, a gyengédségre, és arra, hogy elcsábítson…
Várjunk csak.
– Cole! Ezt nem… – hátrálok, és átkúszom az ágyon, majd lemászom
a másik végén. – Nem jöhetsz be csak úgy, hogy aztán megint elcsábíts,
és… megdugj. Nem várhatod, hogy az majd mindent megold.
– Trace nem ezt csinálta? – kérdezi, és idegesen felpattan. – Mit csinált
múlt éjjel? Elmesélted neki, mi volt kettőnk között, mire alaposan
megrakott, míg én csak epekedtem utánad.
– Nem. Ez nem…
 – Fogadok, hogy egyszer sem gondoltál rám, míg a puncidban volt.
Ütős szavainak hallatán könnyek szöknek a szemembe, és alig kapok
levegőt. Hallom a hangján, hogy szomorú, ezért majd megszakad a szívem.
Remeg az egész teste a dühtől, de gyanítom, hogy a félelemtől is.
– Pont ezért nem akartam belekeverni a szexet – az ablakhoz lépek, és
látom, hogy esik az eső. – Csak mindent összezavar, ráadásul féltékenységet
és háborúskodást vált ki belőletek.
– Talán elég lett volna, ha csak az egyikünkkel bújsz ágyba!
– Úgy érted, hogy veled? – megfordulok. – Ha csak veled feküdtem
volna le, akkor nem lenne baj?
– Pontosan – válaszolja, és az oldalához szorítja mindkét kezét.
– Hallod magad egyáltalán? Mert az biztos, hogy azt nem hallod meg,
amit én mondok. Mindkettőtöket szeretlek. Ez azt jelenti, hogy amit neked
adok magamból, azt neki is. – Kicsit szelídebb hangon folytatom: –
Emlékszel, mit mondtál, amikor visszaadtam az eljegyzési gyűrűdet?
– Hogy te vagy a mindenem. – Lassan, komótosan megkerüli az ágyat.
– Nem tudok nélküled élni.
– És most? – Leülök a matrac szélére, és a szemem sarkából figyelem,
ahogy közeledik. – Változott valami?
Leül mellém, és egy hatalmasat sóhajt.
– Nem. De… – Csendben maradok, és összefonom az ujjaimat.
– Nem osztozom rajtad, Danni. Képtelen vagyok rá. – Előrehajol,
összekulcsolja a kezét, és a behajlított térde alá teszi. – Nem tudok itt ülni
tétlenül, miközben tudom, hogy vele vagy és keféltek.
– Kidobott a kaszinóból.
– Tessék? – hirtelen felkapja a fejét, és megfeszül az állkapcsa.
– Megbántott?
– Nem. Csak… Nem is tudom. Elment, és nem jött vissza. Nem beszél
velem.
– Majd én beszélek a fejével – ordítja.
– Eszedbe ne jusson! Ez csak kettőnkre tartozik.
 Délután úgyis vissza kell mennem a kaszinóba, feltéve, ha még nem
rúgott ki az állásomból.
– Kérlek, értsd meg… – a szoknyámba törlöm a tenyerem, aztán
folytatom – hogy amíg döntésképtelen vagyok, a történtek ellenére Trace is
ugyanúgy számít.
A földet bámulja, összeszorítja a fogát, és továbbra is kőkemények a
vonásai. Aztán felpattan, csípőre teszi a kezét, és az ajtó felé néz.
– Még gondolkodnom kell.
Nem tudom, mire számítottam, de arra nem, hogy ilyen hirtelen
faképnél hagy. Lehajtom a fejem, hogy ne látsszon a kétségbeesés az
arcomon. Lehet, hogy a végén egyikük sem marad mellettem, és nem
tudom, hogy élem túl.
– Nem megyek sehová – megfogja az államat. – Én csak…
– Gondolkodnod kell – mondom, és bólintok. – Én pedig hunyok
egyet, mielőtt elindulok a munkába.
Kimegy a szobából, és amikor órákkal később felébredek a
szunyókálásból, már rég a stadionban van.
A kaszinó felé veszem az irányt, és végigtáncolom a nyolcórás
műszakot, miközben folyamatosan pásztázom a terepet, hátha felbukkan
Trace. Mindig nézi, ahogy táncolok. Kivéve ma este.
A biztonságiak nem bukkantak fel, hogy leszedjenek a színpadról, és
úgy gondolom, ez is valami. Legalább az állásomból nem rakott ki.
Amikor végzek, gyorsan lezuhanyozom, aztán átöltözöm, és a
magánliftje felé veszem az irányt.
Beütöm a titkos kódot, és várom, hogy kinyíljon az ajtó. Semmi.
Újból megpróbálom. Még mindig semmi.
Kezd eldurranni az agyam. Ezek szerint letiltott.
Kiveszem a telefont a zsebemből, és megnyitom az üzeneteket.
Én: A, Elromlott a lift; B, Még mindig dühös vagy; C, Most teszteled,
hogy totál hülyét csinálok-e magamból
Én: Beszélnünk kell.
 Én: Kérlek, engedj fel!
Hét hónapja ismerem, és eddig mindig rögtön válaszolt üzeneteimre.
Tudom, hogy most is olvassa. Még az is lehet, hogy a biztonsági kamerákon
is lát.
Összeugrik a gyomrom, és egyre izgatottabb leszek. Ha egész este itt
állok, azzal csak azt bizonyítom, hogy elszánt vagyok. A liftnek
támaszkodni még nem jelent megalázkodást. Csak türelmesen várok. Ha
Trace büntetni akar, ám legyen, de nem vagyok hajlandó úgy kínlódni, hogy
a kamerákon keresztül is látsszon.
Mivel nincs eredmény, egy idő után összeszedem a maradék
önbecsülésemet, és hazamegyek.
Én nem vagyok az a ravasz, fortélyos típus. Nem tudom, hogy kell
emberekkel játszani, vagy bárkit is manipulálni.
Trace az a fajta fickó, aki mindent előre kitervel. Ebben nem tudok
olyan jó lenni, mint ő. Ha távolságot akar tartani, védekezésképp muszáj
lesz a saját eszközeimet bevetni: a szeretetet és az elszántságot.
Aznap éjjel Cole mellettem alszik, de jó pár lépés távolságra, mert
most arra van szükségem. Nem hibáztatom. Délután visszautasítottam, és
ha este megpróbált volna elcsábítani, ugyanúgy kikosarazom. A szex
ugyanis nem segít a döntéshozatalban.
Ugyanez áll a következő hétre. Táncolok a Bissarában, mindennap
hívom Trace-t, és írok neki, aztán megpróbálok feljutni a lakásába.
Nem hallottam felőle, de látom. Az étterem távoli zugából figyel. A
második ilyen alkalommal leugrom a színpadról az előadás közepén, hogy
odamenjek hozzá, de ő gondosan kerül, és elvegyül a tömegben.
Mellőz.
Bánt ez a némaság. Úgy érzem, feledhető vagyok, láthatatlan… és
nemkívánatos. Nem kéne könyörögnöm, hogy legyen az életem része.
De van különbség aközött, hogy mellőz, vagy csak úgy tesz, mintha
mellőzne. Biztos vagyok benne, hogy csak megjátssza, ezért úgy döntök,
megnézem, igaz-e, amit gondolok.
Egy héttel azután, hogy megváltoztatta a titkos kódot és letiltott, a tánc
befejeztével lezuhanyozom, felveszek egy farmert, egy felsőt és egy
gyapjúkabátot.
Ahelyett, hogy a magánlift felé venném az irányt, és megint
megpróbálnám beütni a kódot, valamint üzeneteket küldenék, végigmegyek
a Regal Arch Kaszinó és Szálloda folyosóján.
A kocsim a parkolóban áll, de én nem oda megyek. Nem nézek a
mennyezeti kamerákba, és a játéktermet sem vizslatom, hogy megtaláljam
Trace-t. A szálloda bejáratához megyek, ahol nincsenek londinerek vagy
más alkalmazottak, akik jelenthetnék hollétemet a kontrollmániás
kaszinótulajdonosnak.
Hideg eső hull az arcomra, ahogy kilépek. Fázom, ezért jobban
bebugyolálom magam a kabátba. Néhány autó elhalad mellettem, de a
kaszinó végében lévő mellékutca viszonylag csendes.
Ha eddig figyelt, akkor… mostantól… kikerülök a látószögéből,
ugyanis már nem vesz a kamera.
Végigmegyek az úton, aztán át a másikra, ahol rengeteg bár és kávézó
található. Ahogy elhaladok mellettük, benézek mindegyiknek az üvegén,
hogy kicsit magával ragadjon a benti hangulat. Csillogás, buli, nevetgélő
emberek.
Azért választom ezt az utat, mert ilyenkor elég sokan vannak, így
biztonságosabb egyedül sétálni. Ma este viszont én vagyok az egyetlen
idióta, aki kint ácsorog ebben a hidegben.
A fekete eget fehér felhők tarkítják. Nincs nagy szél, és nem esik
nagyon, de úgy tűnik, az egyik esőcsepp sikeresen a kabátom alá esett, ezért
olyan érzésem támad, mintha csontig hatolna a hideg. Néhány perc múlva
már didergek.
Azon vagyok, hogy visszafordulok, amikor hangos, kopogó lépteket
hallok a hátam mögül.
Megfordulok, és látom, hogy Trace rohan felém. Odaszaladok. Szőke
fürtje kicsit megázott, és majdnem a szemébe lóg.
Sötétszürke öltönyt visel, melyet ugyancsak esőcseppek borítanak.
Karnyújtásnyi távolságra áll tőlem, kezében a telefonja.
– Mi a francot csinálsz itt?
 – Próbálom felhívni magamra a figyelmedet. Hátrahajtja a fejét, és
folyamatosan pislog.
– Tiéd minden figyelmem. A nap minden percében.
– Tehát akkor is én járok a fejedben, amikor épp úgy teszel, mintha
nem is léteznék? Mert ha ezzel fejezed ki, hogy gondolsz rám, akkor az én
készülékemben van a hiba. Kicsit sem bicskanyitogató, amit művelsz.
Hajrá! Továbbra is nézz levegőnek, és mellőzz. Ez igazán nagyszerű módja
a bizalom megteremtésének, és nagyban segíti az elköteleződést.
Előrehajol, és dühösen rám néz.
– Ne haragudj, de pont nem egy olyan nőtől kérek tanácsot a
bizalommal és az elköteleződéssel kapcsolatban, aki a hátam mögött
félrekefél.
Hirtelen alig kapok levegőt, és elcsuklik a hangom.
– Mondd, hogy utálsz, és látni sem akarsz többet. Mondd, hogy vége.
Még azt is jobban elviselném, mint ezt a némajátékot. Szó nélkül átnézel
rajtam, mintha az égvilágon semmit nem jelentenék… Ez a legrosszabb.
Lehunyja a szemét, és letörli az arcáról az esőcseppeket.
Aztán felemeli a telefonját, és bepötyög valamit.
– A sofőröm úton van – a bár bejárati ajtajára néz. – Menjünk be, és…
– Beszélj már, a fenébe is!
Megkeményednek a vonásai, és kikerekedett szemmel néz rám.
– Még mindig dugsz vele?
Hát erről van szó. Mondjuk nem hibáztatom. Ha a helyében lennék,
megölne a féltékenység. Egyetlen nővel sem lennék hajlandó rajta osztozni.
Kikészítene, hogy nem teljesen az enyém.
Az a legkevesebb, hogy kicsit könnyítek neki.
– Utoljára veled szexeltem – válaszolom, és reszketek.
Cole minden éjjel mellettem alszik. Tőle szokatlanul csendes és
visszafogott. Nem moccan rám. Mégis jelen van az életemben,
folyamatosan bámul, simogatja a hátamat, és a fülem mögé tűri a
hajtincsemet, amikor elhalad mellettem. Nem tekint levegőnek.
 Trace rezzenéstelen arccal bámul. Nem tudok olvasni a tekintetéből.
Ahogy egymásra nézünk, eszembe jut az a három mondat, amit írtam neki.
Szeretlek. Hiányzol. Szükségem van rád.
Van egy hajszálnyi különbség aközött, hogy valaki harcol a másikért,
vagy túlságosan ráakaszkodik. Az elmúlt hétben én pont a kettő
határmezsgyéjén állok. Trace tudja, mit érzek.
Tudja, hogy nem adtam fel. Csak és kizárólag tőle függ a folytatás.
Még mindig rezzenéstelen. Csendes, és tudom, hogy neheztel. De az is
nyilvánvaló, hogy leginkább azért nem szólal meg, mert ő maga sem tudja,
mit tegyen a hallottak után. Találkozásunk óta most először érzem, hogy
nincs előre kiagyalt terve. Az örökös számítónak fogalma sincs, mi legyen a
következő lépés.
Elveszett a gondolataiban, ezért nem veszi észre, hogy időközben
megérkezett a kocsi.
Pislog, kihúzza magát, és odalép, hogy kinyissa nekem az ajtót.
Gondolkodás nélkül beülök, mert végképp kezdek átfagyni. Odébb
húzódom, hogy neki is legyen helye a hátsó ülésen, és ekkor veszem észre,
hogy nem közelít.
– Trace!
Egyik kezét a kocsi tetejére teszi, aztán lehajol. Csak úgy csurog róla a
jéghideg esővíz.
– Nem utállak – jelenti ki, és jéghideg kezével megsimogatja az
arcomat. – Annyira szeretlek, hogy jobb emberré akarok válni. Olyanná, aki
megérdemel téged.
– Ne mondj ilyet! Olyannak szeretlek, amilyen vagy – átkulcsolom a
nyakát, és a homlokához érintem az enyémet. – Azt hiszem, azért ragadnak
rám a seggfejek, mert én magam vagyok a legnagyobb.
– Nem. Egyáltalán nem. Még a közelébe sem érsz – sóhajtja. – Azt
akarom neked adni, amire szükséged van, Danni.
– Nekem rád van szükségem.
– Időre és térre van szükséged. Egyedüllétre. Csak így fog eldőlni
végre ez az egész.
– Akkor ezért csináltad? Hogy teret adj?
 – Nem. Én… nehezteltem.
– Úgy érted, berágtál rám.
– Igen – sóhajtja. – Ezen még dolgoznom kell.
– Akkor dolgozzunk rajta ketten – ajkamat az övéhez érintem.
– Hadd maradjak nálad, és…
– Megdugnálak, Danni. Ha hazaviszlek, nem fogok tudni uralkodni
magamon. Nem sok híja van, hogy itt és most, a kocsi hátsó ülésén
megrakjalak – teszi hozzá, és megragadja a torkomat.
Zihálni kezdek, és a nedves ruha ellenére forróságot érzek a bőrömön.
Ennek ellenére nem fogok könyörögni, mert tudom, hogy igaza van.
– Holnap elvitetem a kocsidat – elengedi a torkomat, és visszalép a
járdára. – Várok, míg készen állsz.
Becsukja az ajtót, mire összeugrik a gyomrom. A sofőr beindítja a
kocsit, nekem pedig az egekbe szökik a pulzusom. Lüktet a vér az
ereimben.
A kocsiablakhoz érintem a kezem, miközben Trace a járdán állva
zsebre teszi a telefonját. Nézzük egymást, míg a sötétség el nem választ.
Kiveszem a telefont a zsebemből, és rögtön írok neki.
Én: A távolság nem választ el. Együtt várunk.
Aztán kiválasztom Siától a We Can Hurt Together című számot.
Ahogy az ablaknak támasztom a fejem és halkan dúdolok, próbálok nem
tudomást venni a szemembe szökni akaró könnyekről.
Nem mellőz. Csak időt és teret akar adni. Hogy magamban legyek.
Mert szeret.
Mégis hazaküld egy másik férfihoz. Mi van, ha a tőle kapott tér és idő
közelebb visz Cole-hoz? Lehet, hogy Trace-nek nincs terve, de az biztos,
hogy ezt alaposan végiggondolta. Mégis félretette az összes félelmét, és
megkockáztatta, hogy teret ad.
Hatalmas önzetlenségre vall, ami miatt még jobban vonzódom hozzá.
Talán ezt a reakciót várta. Ha ez is egy előre kitervelt játék, akkor szépen
fogom játszani.
 Elegem van már az egoizmusukból, a rivalizálásból, és az állandó
bizonytalanságból. Minden szót és tettet megkérdőjelez. De egy dolgot nem
hagyhatok figyelmen kívül.
Bízom benne.
 huszonötödik fejezet

A következő héten nem megyek dolgozni, hanem esténként ellátogatok

a hajléktalanszállóra, napközben pedig azt a koreográfiát gyakorlom
Nikolaijal, amit a polgármester karácsonyi partiján fogunk előadni. Túl
elfoglalt vagyok, ezért hiába kaptam Trace-től szabadidőt. Remélem, ez
hamarosan változni fog, amint vége a hajtásnak.
Az előadás teljesen gördülékenyen zajlott, és jövő nyárig nincs ekkora
horderejű produkció, amire készülnöm kéne. Boldognak és felszabadulnak
kéne lennem, amiért túl vagyok egy stresszes munkán. De ahogy a
karácsonyi parti után hazaérek, kezemben a csillogó ruhával és cipővel, úgy
érzem, mintha semmi nem lenne a helyén. Fogalmam sincs, mit csinálok, és
azt sem tudom, kihez tartozom.
Cole feljön a pincéből, és keresztezi az utamat.
– Hogy ment? – kérdezi, és elveszi a táncruhát, aztán felakasztja, és
beteszi a gardróbba.
– Jövőre megint minket akarnak – válaszolom, és az előszoba falának
támaszkodom, miközben végig Cole-ra nézek.
– Az jó.
Közelebb jön, így már csak néhány lépés választ el tőle.
Aggódva és kicsit gyanakodva mered rám.
Nem beszél, de anélkül is sejtem, mit akar mondani. Bármit is gondol,
az arcára van írva.
Oldalra hajtja a fejét, és megkeményednek a vonásai. Barna szeme
feketének tűnik a sötétben. Álmosnak látszik. A baseballsapkát fordítva
tette a fejére, így fiatalabbnak tűnik, mint harminc. Szürke pólója feszül, a
farmerja pedig alig takarja a hátsóját. Mezítláb van, amit különösen
vonzónak találok.
– Még csak másfél hónapja vagy itthon, de felszedtél pár kilót – még
egyszer végigmérem, és a fejemet csóválom. – Nem, mintha nem lennél így
is vékony.
 Lehajtja a fejét, hogy végigmérje a testét, aztán megdörzsöli a
mellkasát. Úgy tesz, mintha most látná magát először.
Aztán kajánul elvigyorodik.
– Sok időt szánok testedzésre.
Valóban éjjel-nappal edz. Gyanítom, hogy a szexhiányból adódó
frusztrációját vezeti le. Hihetetlen, milyen magas a libidója. Bármelyik nőt
ágyba vihetné, akit csak megkíván. Naponta más szépséget kefélhetne, vagy
akár egyszerre többet.
Ehelyett itt lődörög a házban, minden nap hazajön munka után, és vár,
miközben folyamatosan kikosarazom, mert képtelen vagyok dönteni.
Szívesen megsimogatnám az arcát, és megmondanám, mennyire
sajnálom ezt az egészet. Nem tudom, hányadán állunk. Azt mondta, még
gondolkodnia kell, de azt nem tudom, mire jutott.
A csípőmhöz szorítom a kezem, és a földet bámulom.
– Tönkreteszek mindent, igaz?
– Nem – válaszolja, és felemeli az államat.
– Ez… Nagyon fájdalmas. Te is érzed?
Közelebb jön, besétál a személyes terembe, és megfogja az arcomat.
– Emberből vagy, Danni. A végtelenségig szeretsz. Ami természetesen
fájdalommal jár.
– És mi a helyzet veled? – kérdezem gyorsan.
– Én annyira szeretlek, hogy az már fáj – arcát az enyémhez közelíti,
átkulcsolja a nyakam, és megsimogatja az arcomat.
– Mindegy, mit teszek, valakit úgyis megbántok. Ha így haladok
tovább, a végén teljesen szétválik mindhármunk útja.
– Nem – összeszorítja a fogát. – Vagy őt választod, vagy engem.
Csak ez a két lehetőség van.
Mi van, ha nem tudok választani? Ez olyan, mintha egy anyának azt
mondaná valaki, hogy csak az egyik gyerekét tarthatja meg, a másikat el
kell engednie.
 – Én akarok lenni a jövőd – megcsókolja az ajkamat. – Ezenkívül
szeretnélek boldoggá tenni.
Felszegem az állam, és próbálom az eszembe vésni a szavait.
Álmodozó tekintettel néz rám. Ha sámán lennék, talán látnám a
szemében a jövőnket.
Lehajol, aztán ismét megcsókol, de ezúttal még mélyebben, és
szenvedélyesebben. Nyelve kergetőzik az enyémmel, miközben a hajamba
túr. Ezután a fürdőszoba felé vesszük az irányt, és levetkőzünk.
A zuhany alatt is csókolgat, ahogy törülközéskor is. Aztán az ágyban
kötünk ki, ahol ugyancsak megállás nélkül csókolózunk. Lassan,
szenvedélyesen.
Lehunyom a szemem, és Cole-ba kapaszkodom a sötétben. Kezemet
szorosan a hátára teszem, és próbálok végigsimítani a gerince mentén.
Érzem, hogy az egész teste feszül a nemi vágytól. Mégsem nyomul rám.
Most csak élvezzük a pillanatot. Testünk összeér, végtagjaink
összegabalyodtak, miközben nagyokat sóhajtunk.
Másnap reggel korán kel, és már hallani a pincéből a pocsék zenéjét,
ahogy bömböl. A táncteremben töltöm a napot. Elkészítem az új
koreográfiát a hastánchoz, miközben igyekszem betartani, amit Trace
mondott, és csak létezni.
Cole fél órával előttem indul munkába. Ugyanakkor kezdődik a
műszakunk, de én mindig késésben vagyok.
Végigmegyek a konyhán, megfogom a kocsikulcsot, aztán gyorsan
legurítom a délutáni kávét. Kilépek az ajtón, és irány a kocsim. Trace az
előző esti vitánk után idehozatta az autómat, de azóta nem láttam, és nem is
hallottam róla.
Ahogy beülök, és beindítanám a járgányt, valami megzörren a
fenekem alatt. Felemelem a csípőmet, és ledobom a zavaró tárgyat.
Egy barna boríték, furcsa pecséttel. Ide-oda forgatom, és többször
megvizsgálom, de nem látok rajta írást. Nem tudom, mi ez, és arról
végképp sejtelmem sincs, miért hagyták az autómban.
Nem szoktam bezárni a kocsi ajtaját. Bárki odatehette, de gyanúm,
hogy Trace-nek is köze van a dologhoz. Amikor legutóbb borítékot hagyott
nekem, abban Beyoncé-koncertjegy volt.
Elvigyorodom, aztán kinyitom a borítékot, és a tartalmát az ölembe
szórom. Jó néhány fotó hullik ki belőle. Hatalmas képek. Pont, mint a
boríték. Felemelem az elsőt.
Hatalmas mellek.
Elképesztően nagyok. Óriási, kerek, férfivadító mellek. A meztelen,
sötéthajú nő hátrahajtja a fejét, szájával O betűt formál, a lábát pedig egy
férfi teste köré csavarja az ágyon.
Majd kiugrik a szívem, amikor közelebbről is megnézem a képet és a
meztelen férfit. Nem kell sokáig néznem, mert rögtön kiszúrom a karján
lévő kígyós tetoválást. Összeugrik a gyomrom, és alig kapok levegőt.
Nemnemnemnemnem! Cole soha nem csalna meg. Ez kizárt.
Ez nem lehet igaz.
A végére teszem a képet, és nézem a következőt. Ugyanaz az ágy,
ugyanaz a megvilágítás, és ugyanaz a nő. Csak ezúttal más pozícióban. És a
férfi… A hideg fut végig a hátamon. Kétségtelenül Cole. Arcvonásai
kemények, miközben hátulról megy a nőbe.
Könnyek szöknek a szemembe, és mindent homályosan látok.
Remeg a kezem, miközben végigfutom a másik három képet.
Csak a pozíció változik, de mindegyiken dugnak. Hol a nő van felül,
hol a férfi, elölről, hátulról, és így tovább. Amikor meglátom azt a képet,
ahol Cole bedugja az arcát a nő lába közé, elfog a hányinger. Mozdulni sem
tudok, és végképp nem kapok levegőt. Érzem, hogy beteg leszek.
Lehúzom az ablakot, próbálom belélegezni a friss, hideg levegőt, és
azon vagyok, hogy kilássak a könnyeimtől. Nincs időbélyeg a képeken,
vagy a hátuljukon, ezért nem tudom, mikor készültek. Már azelőtt volt
tetoválása, hogy találkoztunk. Akármilyen pocsék ezeket a képeket látni, a
nő simán lehet egy a több százból, akikkel Cole-nak dolga volt előttem.
Ez még nem jelent semmit. Cole nem csalárd.
Ahogy leküzdöm az undort és a kétségbeesést, még jó néhány képet
végignézek, aztán új fejezet következik.
 Vér. Rengeteg vér folyik egy ismeretlen férfi testéből. Bíborvörös
vágás a torkán, kikerekedett szemével a plafont bámulja. Halott.
Amikor közelebbről megnézem a képet, megfagy a vér az ereimben. A
kép szélén egy másik férfi látható, de háttal a fényképezőgépnek. Rögtön
azt mondanám, Cole az, de valójában nem őt látom.
A kép homályos és csak egy pontra fókuszál, nagyon kevés látszik a
háttérből. De a padló… A képen látszó fekete öltönyös férfi…
Egekbe szökik a pulzusom, amikor a következő képet nézem.
Sóhajtok.
Ezúttal több látszik a háttérből. Az öltönyös férfi profilból látszik.
Elegáns és komoly. Egyértelmű, hogy nem más, mint Trace Savoy.
Akkorát harapok az ajkamba, hogy érzem a vér ízét. A véráztatta,
mézfaburkolat az én padlóm… A kandalló, a vörös kanapé és a
narancssárga karosszék… Mindez a házamban történt.
Mit keres Trace egy olyan férfival a házamban, akit nem ismerek? Egy
férfival, aki egyértelműen azért halt meg, mert elvágták a torkát.
Bénultan, kábán és lefagyva ülök az autóban, és kapkodom a levegőt.
Vajon a halott férfi értem jött? Betört a házba? Mikor?
Átfutok néhány képet. Még jó párat találok Trace-ről, amint épp a
holttest fölött áll. Most, hogy közelebbről nézem, egyértelműen látszik,
hogy kés van a kezében.
Megölt egy embert. A házamban.
A szám elé teszem a kezem, hogy ne ordítsak. Cole és Trace
folyamatosan azzal csesztettek, hogy zárjam be az ajtót. Mindketten tudták,
hogy veszélyben vagyok, mégsem szóltak.
Az idegösszeomlás szélén állok. Zihálok, majd kiugrik a szívem,
jéghideg a bőröm, és patakokban hullik a könnyem. Össze kell szednem
magam. Muszáj kiderítenem, mi a frász folyik itt.
Letörlöm a könnyeimet, hogy jobban lássam a padlóra hullt képeket. A
bordó szőnyeg nem a dohányzóasztal alatt van. Egy garázsvásáron vettem
ezt az átkozott darabot, körülbelül egy évvel azután, hogy Cole meghalt.
Ami azt jelenti, hogy ez a kép azelőtt készült, hogy találkoztam Trace-szel.
 Ahogy belém hasít a felismerés, kitör belőlem a zokogás.
Trace vagy azelőtt ölt meg valakit a házamban, hogy Cole elment,
vagy azalatt az idő alatt, míg távol volt. Cole vajon tudja? Hol voltam,
amikor ez történt? Lehet, hogy otthon tartózkodtam?
Egekbe szökik a pulzusom a félelemtől, és úrrá lesz rajtam az üldözési
mánia. Reszketek, és továbbra is kapkodom a levegőt, miközben a
visszapillantó tükörbe nézek. Most is veszélyben vagyok?
Valaki betette a kocsiba a borítékot.
A borítékot, mely terhelő bizonyítékot tartalmaz.
Trace bűncselekményt követett el, én pedig a kezemben tartom a
bizonyítékot. Ki adta nekem, és miért?
Valaki vérbosszút forral Cole és Trace ellen? Valaki rajtam akar
bosszút állni? Lehet, hogy én vagyok a célpont?
Nagyot sóhajtok, hátratolatok az autóval, hogy aztán padlógázzal
kihajtsak az utcára. Szélsebesen haladok, hogy minél gyorsabban
eltávolodjak a háztól.
Akárki hagyta a borítékot az autóban, pontosan tudja, hol lakom. És
azt is, hogy kapcsolatban állok Cole-lal és Trace-szel. Bármi legyen is ez az
egész, biztos, hogy köze van az átkozott munkájukhoz, amit gondosan
titkolnak előttem.
Amikor a főútra érek, a sebességmérőre pillantok, és gyorsan leveszem
a lábam a gázpedálról. A kurva életbe. Ha elkapnak a zsaruk ezekkel a
képekkel az ölemben, Trace-t biztosan lecsukják.
Alaposan berágtam rá, de hallani akarom az ő verzióját is, mielőtt
bilincset rakatok a csuklójára.
Lassítok, és tartom a sebességkorlátozást, miközben visszateszem a
képeket a borítékba. Kivéve az utolsó kettőt. Olyan gyorsan hajtottam el
otthonról, hogy azokat meg sem néztem.
Az utat figyelem, ezért nem tudom olyan alaposan végignézni a
fotókat, de ahogy rápillantok, tudom, hogy ezek is Trace-ről készültek a
nappalimban, csak más szögből. Ezeken még Cole motorja is látszik, amit
az étkezőben tartottam.
 Ez már leszűkíti a kört. Azután készült, hogy Cole elment, és egy
évvel azelőtt, hogy találkoztam Trace-szel. Abban a két évben magányos
voltam, és öntudatlan, mint a fene.
Ahogy félreteszem az utolsó két képet, a második miatt újabb kérdések
merülnek fel bennem.
Vajon fényképész készítette a fotókat? Vagy kamerákat helyeztek el a
házban? Most is vannak rejtett kamerák? Ha igen, hogy kerültek oda?
A következő tíz percben folyamatosan jár az agyam, és megállás
nélkül reszketek a félelemtől. Fogalmam sincs, hová tartok. Haza nem
mehetek, és a legkevésbé sem bízom abban a két emberben, akikkel
megbeszélhetném ezt az egészet.
Cole megcsalt? Vagy még azelőtt kefélt a nővel, hogy
megismerkedtünk volna? És Trace? Jó embert ölt meg? Egy szeretetreméltó
családapát, akit gyászol a családja? Vagy engem akart bántani a fickó, és
azért ölte meg Trace?
Mindegy, mi a válasz, mert így is úgy is hazudtak.
Megvezettek. Már megint. Vajon mit titkolnak még?
Nem tudom, hová menjek, de úgy tűnik, tudat alatt meghoztam a
döntést, mert a Regal Arch Kaszinó és Szálloda felé veszem az irányt. Már
két utcával arrébb is látni a fényeit.
Ma dolgoznom kéne, de kizárt, hogy színpadra állok. Leparkolom a
kocsit, és egyenesen Trace magánliftje felé tartok, mellkasomhoz szorítva a
borítékot. Azóta nem próbáltam bejutni, hogy összekaptam vele a szakadó
esőben.
Folyamatosan reszketek, és beütöm a kódot. Rögtön kinyílik az ajtó.
Még így sem érzek megkönnyebbülést. Ahhoz túlságosan félek. Jó
eséllyel látszik is rajtam. Úgy nézhetek ki, mint egy reszkető elmebeteg,
könnyekkel a szememben.
Megnyomom a harmincas gombot, feltételezve, hogy épp dolgozik.
Ahogy az irodájához érek, végighaladok az előtéren, lekanyarodom a
folyosó végén, elhaladok a recepcióspult mellett, és mennék egyenesen az
irodájába.
 – Várjon, Miss Angelo! – szól Marilyn, az asszisztensnője, miközben
feláll a székből. – Nem mehet be. Épp telefonál.
Kinyitom az ajtót, és becsapom magam mögött.
Trace az asztalnál ül és gépel, miközben telefonál. Felnéz, és ahogy
észreveszi a remegésem, a szemembe néz.
– Visszahívlak! – mondja a telefonba, aztán leteszi, és aggódva
végigmér.
Ha megszólalok, biztos, hogy rögtön kitör belőlem a sírás, ezért
közelebb megyek, és az asztalára hajítom a borítékot.
Úgy néz rá, mintha attól félne, hogy harap. Aztán ismét engem figyel.
Kérdő, furcsálló pillantást vet rám. Arcizma megrándul, és vonakodva a
boríték felé nyúl. Néhány kínzó másodperc után felemeli, és kiveszi a
képeket.
A Cole-ról készült képek vannak a tetején. Trace mindet megszemléli,
de rezzenéstelen marad az arca. Közben folyamatosan felnéz, és figyeli a
reakciómat. Amikor a halott férfiról készült képek kerülnek a kezébe,
megdermed, és kitágul az orrcimpája.
Rám néz, egyik ujját a szája elé teszi jelezvén, hogy ne szóljak egy
szót se.
Egy szempillantás alatt megváltozik a viselkedése. Szaporán lélegzik,
majd előkapja a telefonját, és gyorsan beír valamit.
Vajon kinek írt?
Továbbra sem beszél, csak összeszedi a képeket, aztán visszarakja őket
a borítékba.
Attól fél, hogy valaki lehallgat minket? Az FBI? Bűncselekményt
követett el. Vajon azzal, hogy idejöttem, bűnrészesnek számítok? Vagy
Trace valami mástól fél?
Bárki adta nekem a képeket, szinte biztos, hogy nem a törvény oldalán
áll.
Annyira lemerevedem a félelemtől, hogy mozdulni sem tudok. Trace
megkerüli az asztalt, megfogja remegő kezem, és az ajtó felé kísér.
 Ismét a szája elé teszi az ujját, emlékeztetve, hogy még mindig
csendben kell maradnom. Aztán a hátamra teszi a kezét, és kikísér.
Hová megyünk? Lehet, hogy nem kéne vele mennem. Gyilkos,
hazudott, és ki tudja, mi van még a rovásán. Többé nem tudok bízni benne,
de arra mérget vennék, hogy ha veszélyben vagyok, megvéd.
A liftbe húz, és megnyomja a lakásához vezető gombot. Vajon ott
biztonságosan beszélhetünk?
Amikor felérünk a harmincegyedik emeletre, megfogja a kezem, és a
konyhába visz. Egész teste feszül, ahogy összevont szemöldökkel végigmér.
Keresztbe fonom a karomat.
– Mi a…?
Szorosan a szám elé teszi a kezét, és a fejét csóválja.
Továbbra sem beszélhetek? Mi a franc folyik itt? Végigmérem a
konyhát és a nappalit. Azt hiszi, hogy bepoloskázták a lakását? A kabátom
után nyúl. Megkövülten figyelem, ahogy végighúzza az ujját a varrás
mentén, átkutatja a zsebeimet, és kigombolja a kabátot, hogy alaposan
megnézze a bélést is.
Azt hiszi, hogy bepoloskáztak.
Hirtelen forogni kezd velem a világ, és alig kapok levegőt. Úgy érzem,
mintha minden oxigént elszívtak volna előlem.
 huszonhatodik fejezet

Trace lassan, óvatosan megszabadít az öltözékemtől. Reszketek,

miközben próbálok nyugodt maradni. A bénultságtól amúgy sem jutok
szóhoz. Minden ruhadarabot átvizsgál, és keresi a lehallgató készüléket.
Talán azt hiszi, hogy elmentem a rendőrségre, és bedrótoztattam magam,
vagy mástól tart. Mindenesetre látom, hogy remeg a keze. Jó eséllyel
mindketten veszélyben vagyunk.
Egyikünk sem szól egy szót sem.
A ruháim a földre hullanak, és már csak a fehérnemű marad rajtam. A
melltartómtól a csizmáig átvizsgálta az összes, lehetséges varrást, de semmi
gyanúsat nem talált.
Előttem guggol, a csípőmre teszi a kezét, és a bugyim szegélyébe
akasztja a hüvelykujját. Aztán jelentőségteljesen rám néz.
Csupasz mellkasomra teszem a kezem, bólintok, és szélesebb
terpeszbe állok.
Libabőrös leszek, ahogy lehúzza rólam a csipkés alsóneműt.
Ismerős érzés, ahogy végigsimít a combomon. Reszketek.
Ezzel a gyengéd kézzel simán elvágta egy ember torkát, miközben én
anyaszült meztelenül állok előtte.
Lehunyom a szemem, és csak a légzésemre koncentrálok.
Az elmúlt hat hétben folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy
Cole embert ölt, mert ezt kívánta meg a munkája. Próbáltam bemesélni
magamnak, hogy azok biztos rossz emberek voltak, és megpróbáltak benne
kárt tenni. Most is erre gondolok.
Biztos, hogy Trace azért ölte meg a fickót, hogy megvédjen. Arra
viszont nincs mentsége, hogy nem szólt. Pont leszarom, hogy ez is titkos
információ, amit nem oszthat meg. A házamban történt ez a szájba vert
gyilkosság, így minden jogom meglett volna, hogy tudjak róla.
Trace gyengéden megérinti a combomat, mire kinyitom a szemem. A
kezében van a telefonom. Gondolom a kabátom zsebében találta. Levette a
tetejét, hogy a kábeleket is megnézze.
 – Nem vagy bepoloskázva – jelenti ki, és felém nyújtja a készüléket.
Hagyom, hogy a levegőben tartsa a kezét. Ez a minimum büntetés,
amiért levette rólam az alsóneműt.
– Ki a halott fickó a képen? – kérdezem, miközben felhúzom a
bugyimat, és a melltartó után nyúlok.
Trace felegyenesedik, a háta mögött kulcsolja a kezét, és összevont
szemöldökkel néz rám. Tekintetétől egyre idegesebb leszek, de látom, hogy
kicsit megnyugodott, miután kiderült, hogy nem hallgattak le. A testemről
viszont továbbra sem veszi le a szemét.
– Ne bámulj, hanem válaszolj a kérdésemre!
Magam mögé nyúlok, és remegő kézzel bekapcsolom a melltartómat.
Állkapcsa megfeszül, és továbbra sem szólal meg, csak mered maga
elé. Aztán felveszi a földről a borítékot, és a konyhaasztalra szórja a
képeket.
– Gyere ide!
Odalépek, megfogom a konyhapult szélét, ő pedig kiteríti a képeket, és
különválasztja a Cole-ról készülteket, aztán mellé teszi a sajátját.
Az előbbiek láttán úgy elfog a féltékenység, hogy inkább máshová
szegezem a tekintetemet.
– Ez a férfi – mutat Trace a halott fickó képére – pisztollyal a zsebében
tört be a házadba, és a nadrágja szára alatt kést tárolt.
– Meg akart ölni? – kérdezem halálra váltan.
– Igen.
– Cole miatt?
– Pontosan – válaszolja remegő szájjal.
– Tudod, ki ez a férfi?
A konyhapultra tenyerel, és a tekintetével egyszerre válaszol is, meg
nem is. Érzem, hogy pontosan tudja, ki volt a pasas, de nem fogja elárulni.
– Átvizsgáltad a ruhámat. Szerinted ki hallgatott volna le minket?
– Cole ellenségei közül bárki. Nem tudom, ki adta a borítékot, és azt
sem, hogy mi célból. De minden óvintézkedést meg kell tennünk.
 Összeugrik a gyomrom, és a fényképen lévő nappalira mutatok.
– Mikor történt mindez?
– Egy héttel azután, hogy Cole minden kapcsolatot megszakított
velem.
– Kilenc hónappal azután, hogy elment. – Végigsimítok a hajamon, és
a fényképekre nézek. – Ha tudtad, hogy ez a fickó kapcsolatban állt Cole-
lal, akkor azt is tudhattad, hogy Cole bajban van.
– Már akkor sejtettem, hogy valami nincs rendben, amikor Cole nem
válaszolt a rejtjeles üzeneteimre. Nem tudtam, hogy haldoklik-e, vagy már
meghalt.
– Mást is megöltél vagy megsebesítettél a védelmemben?
Mégis hányan törtek az életemre?
– Nem.
– Cole tud erről?
Trace telefonja rezegni kezd, ezért felveszi.
– Küldjék fel!
– Kit? – kérdezem, aztán végignézek magamon. Egy szál
fehérneműben állok, és reszketek. – Nem vagyok felöltözve.
– Már úgyis látott mindent.
Leteszi a telefont a pultra, és visszatér a fényképekhez.
– Cole? – az egyekbe szökik a pulzusom. – Neki küldtél üzenetet az
irodában?
Bólint, és közben folyamatosan a fényképeket bámulja.
– Nem akarom látni! – mondom kategorikusan, és megint a hajamba
túrok. Nem vagyok felkészülve az újabb hazugságokra. Ha megbánást látok
a szemében, ha megcsalt, tudom, mit kell tennem, és azt nagyon nem
szeretném. – Küldd el!
Trace a Cole-ról készült képekre néz, aztán felsóhajt, és erőltetett
nevetésben tör ki.
– Hidd el, én sem akarom látni. De nála van az infó, amire szükségem
van.
 A kurva életbe!
Épp akkor kapom fel a ruháimat a földről, amikor kinyílik a lift ajtaja.
Cole beviharzik a lakásba. Még mindig a biztonsági őr egyenruha van
rajta, oldalánál pedig pisztoly. Szúrós tekintettel végigméri félmeztelen,
előregörnyedt testemet, aztán Trace-re néz, és a fényképekkel borított pult
felé ront.
Gyorsan belebújok a farmerba és a melegítőbe, miközben lélegzet-
visszafojtva figyelem a reakcióját.
Olyan gyorsan és határozottan lép, hogy lassan beszakad alatta a
padló. Az undorító képek fölé hajol, és rezzenéstelen arccal végignézi őket.
– Megoldva? – kérdezi Trace számonkérő és megvető hangsúllyal.
Hirtelen még magasabbnak és félelmetesebbnek tűnik, ahogy Cole
mellett áll.
Nem kérdés, ki volt a főnök. Egy pillanatra furcsamód lenyűgöz,
ahogy hirtelen visszaváltanak a közös munka során használt zsargonhoz.
– Lezárva. Fizikailag – válaszolja Cole, és Trace-re néz. – Ezen a héten
volt az ítélet.
Trace a szexképekre néz, és halkabban folytatja.
– Disszidens?
Cole néhány másodpercig vár, aztán határozottan bólint.
– Ez mit jelent? – kérdezem, miközben próbálom értelmezni a köztük
zajló párbeszédet. – Azt mondod, hogy a nő disszidens volt? Vagyis
szembefordult… Mivel?
Folyamatosan egymás szemébe néznek, és ügyet sem vetnek rám.
– Basszus – sóhajtja Trace. – Ez volt a küldetés?
– Igen – válaszolja Cole fogcsikorgatva. – Kezdettől fogva totál káosz
volt az egész, de felgöngyölítettük. Hivatalosan is kiléptem. Mindenből.
– Mikor dugtál vele? – kérdezem, és úrrá lesz rajtam a fájdalom.
– Nem beszélhetek a…
– Baszd meg! – ordítom majdnem sírva.
 – Danni!
Cole erősen megszorítja a felkaromat.
– Ne érj hozzám! – elhúzódom, hátrálok, aztán a kezembe temetem az
arcom, és kitör belőlem a zokogás.
Megcsalt. Elhagyott, megcsalt. Annyira fáj a szívem, hogy levegőt is
alig kapok.
Cole ökölbe szorítja a kezét, és összegörnyed.
– Azt mondd meg, mennyire van biztonságban Danni – szól közbe
Trace.
Mély hangja csak úgy visszahangzik a lakásban.
– Biztonságban van – válaszolja Cole, és elindul Trace felé. Már csak
egy lépés választja el őket egymástól. – Nem tértem volna vissza az
Államokba, ha nem így lenne.
– Csakhogy eddig nem voltam biztonságban! – kiáltom dühösen,
miközben az egyik, Trace-ről készült képet Cole felé mutatom. – Tudtál
erről?!
Cole lehunyja a szemét, aztán határozottan rám néz.
– Homok került a gépezetbe. Lopott információ. De annak már vége.
Már rács mögött van az elkövető.
Hazugság. A zsigereimben érzem, hogy nem mond igazat. Szavai
olyanok számomra, mint a keserű pirula, amit jobb, ha nem nyel le az
ember.
– Azt mondtad, senki nem tudja, ki vagy valójában, hol laksz, és kivel
élsz, vagy kivel tartod a kapcsolatot. Azt mondtad, nekem semmi közöm az
egészhez!
Cole nem válaszol, csak bámul maga elé.
Trace közelít felém. Idegességemben majd szétpattan a nyaki ütőerem.
Amikor már csak egy lépés választja el tőlem, kinyújtja a karját, mintha át
akarna ölelni.
– Ne! – kiáltom, és felemelem a kezem, hogy távol tartsam. – Tudtál
Cole és a nő viszonyáról?
Mély levegőt vesz, aztán kifújja.
 – Amikor a kezelője voltam, rengetegszer küldtem ágyba.
– Trace! – kiáltja Cole.
– Hogy információt szerezzen? – kérdezem, és egyik kezemet a
gyomromra teszem. – Ezt mondtad. Hogy sokszor az információszerzés a
cél. Ez is arról szólt? – Cole-ra nézek, és elfog a keserűség. – Volt
információja, te pedig szó szerint kikúrtad belőle?
Csípőre teszi a kezét, lehajtja a fejét, és gondterhelten sóhajt.
– Nem beszélhetek róla. Csak annyit mondhatok, hogy annak a
melónak vége, és…
– Feltéve, ha igazat mondasz – a képre mutatok. – Miért voltak ezek a
kocsimban?
– Ez volt a kiváltó ok. – Cole összeszedi a képeket, és kupacba rendezi
őket. – Történt valami, ami miatt beindult a gépezet. Az volt a céljuk, hogy
eljuttassák hozzád az anyagot, ezzel elveszítem, ami a legfontosabb
számomra.
– Tehát bosszú áll a háttérben?
– Igen – válaszolja, és beteszi a fényképeket a borítékba.
– A képen szereplő nő bosszúja? – kérdezem, és összeugrik a
gyomrom.
– Figyelj, Danni! – mondja elcsukló hangon. – Sajnálom, hogy láttad a
képeket…
– Sajnálod, hogy más nővel kellett, hogy lássalak? Sajnálod, hogy rá
kellett jönnöm, hogy megcsaltál? Én kérek elnézést, hogy rákérdeztem, és
nem tartom magamban ezt a szégyenteljes, undorító történetet!
– Nem arról van szó, amit gondolsz, bakker.
– Nem a te farkad van a nőben? – Rezzenéstelen arccal néz rám, ahogy
én is rá. – Azelőtt, vagy azután dugtad meg, hogy gyászoltalak?
– A saját érdekedben ne csináld ezt! – Trace kettőnk közé lép, és
letöröl egy könnycseppet az arcomról. – Csak emészted magad, és
tönkreteszed a közt…
– Már úgyis tönkrement – vágok közbe. – Mi hárman? Itt már
mindenkinek befellegzett. Nincs visszaút.
 – Ez hülyeség! – vágja rá Cole, és ököllel az asztalra csap. – Nem
vagyok hajlandó beletörődni!
Hátat fordítok neki, és Trace-re nézek.
– Ha ez valamiféle bosszúhadjárat Cole ellen, miért vannak rólad is
képek?
Átnéz a vállam fölött, és Cole tekintetét keresi.
– Nem mondhatom meg.
Még több titok. Egyre csak halmozódik ez a sok szar. A szívem pedig
mindjárt kiugrik.
Trace nem fogja felfedni, hogy ő is érintett, de tudom, hogy azért ölte
meg a fickót, hogy megvédjen. Már csak az a kérdés, honnan tudta, hogy a
férfi a házban van?
– Hogy tudtál figyelni, amíg nem találkoztunk?
– Kamerát szereltettem fel, mielőtt elmentem – válaszolja halkan Cole.
– A ház külső részén vannak, és a kocsidban.
Ijedtemben megfordulok, hogy szembenézzek vele.
– Te raktad be őket? Van kamera a…?
– Egy sincs a házban.
Cole végigmér, mintha olvasni akarna a gondolataimban.
Magam sem tudom, mit érzek, vagy mit gondolok. A biztonsági
óvintézkedésének köszönhetően maradtam életben, mégis borzaszt a tudat,
hogy beférkőzött az magánszférámba.
– Volt lehallgató készülék a házban – szól közbe Trace, és megfogja a
csuklómat, mintha attól félne, hogy elszaladok. – Innen tudtam, mikor kell
felbukkannom. Ezért mentem pont a randid napján azzal a Bissara-
ajánlattal.
– Lehallgattál? – kérdezem döbbenten, és elhúzom a kezem. – Mindent
hallottál, ami a házban történt, miután Cole elment? – Forognak az
agytekervényeim, és zavaromban összeugrik a gyomrom. – Hallhattad a
vibrátorom hangját. Jóságos ég! Pedig még nem ismertük egymást.
– Azt nem… – hajol felém Cole.
 – Mégis hogy zajlott ez a párbeszéd? – nem tudom, melyiküket
szeretném előbb kiherélni, de Cole-ra nézek. – Felhívtad a legjobb
haverodat, és közölted, hogy „Figyu haver!
Bepoloskáztam a csajom házát, légyszi figyeld. Elég sokat szokott
nyögni, úgyhogy akkor tekerd le a hangerőt, jó?”
Trace ismét meg akarja fogni a kezem, de én elhúzódom, és a konyha
másik végébe megyek, hogy elválasszon tőlük a pult.
– Még mindig van lehallgató készülék a házban? – kérdezem reszkető
hangon.
– Nincs – válaszolja Trace, és a pultra támaszkodik. Ahogy előrehajol,
már alig van köztünk távolság. – Leszedtem őket, amikor elkezdtem nálad
aludni. Soha nem sértettem meg jobban a magánszférádat, mint kellett. Van
egy program, aminek a segítségével kiszűrtem bizonyos hangokat és
szavakat, amik segítenek a nyomozásban.
Átverve és megszégyenítve érzem magam.
– Illegális, amit műveltél. Ahogy a gyilkosság is az. A rendőrség elől
menekülsz, Trace?
– Az olyanok, mint mi – válaszolja Cole – nem mindig a törvény adta
kereteken belül dolgoznak. De soha nem kapnak el minket.
Hazug, manipulatív bűnözők, én pedig alaposan belezúgtam
mindkettőbe.
Még mindig szeretem őket. Nem tudom elképzelni, hogy bárki mást
jobban tudnék szeretni, mint ezt a két férfit. De most a tűréshatárom
végéhez értem.
Lehet, hogy álszent dolog neheztelni Cole-ra, amiért megcsalt, vagy
haragudni Trace-re, amiért további titkokat rejteget. De mindketten
bevállalták, hogy randizzanak velem, holott pontosan tudták, hogy a
másikukkal is folytatok viszonyt. Egyikükkel sem kivételeztem, és nem
csaptam be őket.
Õk hoztak ebbe a helyzetbe azáltal, hogy nem mondtak igazat a
munkájukról és a barátságukról. Teli torokból hazudták, hogy szeretnek.
Folyamatosan játszadoztak velem, és úgy tettek, mintha már nem lenne
több titok. Komplett hülyét csináltak belőlem.
 A hazugságaikkal tönkretették a szerelmet, és ocsmányul kihasználták
azt a felhőtlen bizalmat, amit nekik szavaztam. Ha nem szabadítom ki
magam ebből a hazugságspirálból, a végén maga alá temet, és annyi erőm
nem marad, hogy lélegezzek, nemhogy új életet kezdjek.
És ekkor hirtelen megszületik a várva várt döntés. Gyorsan
kikívánkozik, mégis fojtogat a sírás.
– A halálod tönkretett – mondom Cole-nak, és próbálom visszatartani
a zokogást. – De ez? Ez már több a soknál. Gyászoltam egy férfit, aki
közben félrekefélt. Bíztam egy másikban, aki a házamban ölt meg egy
fickót. Mindkét férfi súlyosan megsértette a magánszférámat, miközben azt
állították, hogy szeretnek. – Lehajolok, hogy felhúzzam a zoknit és a
csizmát. – Mindketten tudtátok, mire készül a másik, nekem viszont
fogalmam sem volt. Köszönöm, hogy szarrá aláztatok és átvertetek.
– Danni! – Cole tesz felém egy lépést. – Ez nem…
– Azt hittem, ismerlek, de csak egy szeletét mutattad meg annak, aki
vagy. Ez az egyik legaljasabb becsapás. Olyan, mintha meg akarnál ölni.
Fizikailag ugyan életben maradok, de a szenvedés minden másodpercét
érzem.
– Ez soha nem volt célom.
Cole még közelebb jön, állkapcsa feszül, szeme kikerekedik.
– Baszódj meg, Cole! – ordítom teli torokból.
– Nem mész el! – mondja, és megfogja az arcomat.
– Esküszöm, ha még egyszer rám teszed a mocskos kezedet, és
megpróbálsz megállítani, addig sikítok, őrjöngök és rúgok, míg önkívületi
állapotba kerülök. – Felveszem a kabátomat. – Hagyj békén! Elmegyek,
míg egy fikarcnyi önbecsülésem marad.
Trace nem mozdul. Karját leengedi, és lehajtja a fejét.
Jéghideg szeméből sötét fény tükröződik.
– Rád is vonatkozik – mondom neki, miközben patakokban hullik a
könnyem. – Azonnali hatállyal felmondok a Bissarában. Nem megyek
többet.
Ökölbe szorítja a kezét, és minden izma feszül.
 Azonnal ki kell jutnom, mielőtt idegösszeomlást kapok. A telefonom a
pulton hever, és ott is marad. Nem kell, hogy bárki keressen. Minden szálat
el akarok vágni.
Összeszedem a maradék erőmet, mély levegőt veszek, aztán csendben
a lift felé veszem az irányt, és megnyomom a gombot.
Rögtön kinyílik az ajtó, már csak be kéne szállnom.
Képtelen vagyok rá.
Úgy érzem, mintha az élet elől menekülnék. Magam mögött hagyok
mindent, ami boldoggá tett. Ezen a lakáson kívül nem vár semmi.
– Nem szoktál menekülni – szólal meg dühös, mély hangon Cole. –
Eszedbe ne jusson elfutni!
A lift küszöbére lépek, és utoljára rájuk nézek.
– Három napod van, hogy kiköltözz – mondom könnyes szemmel
Cole-nak, és próbálok mélyet lélegezni. – Pakold össze a szaraidat. Amit
otthagysz, eladom vagy kukázom.
– Hova a francba mész? – kérdezi Cole, és ökölbe szorítja a kezét.
Trace a pultra támaszkodik, és a padlóra bámul.
– Elegem van a titkolózásból, és a folyamatos manipulációidból, ami
Marlót és a Bissarát illeti – mondom Trace-nek. – Torkig vagyok a
féltékenységi rohamaitokkal, az örökös versengésetekkel, a játszmákról
nem beszélve – teszem hozzá.
Megfordulok, aztán belépek a liftbe, és megnyomom a gombot, ami a
garázs felé visz.
– Danni! – lép előre Cole, és a kezét a mellkasára teszi.
– Sodródtam az eseményekkel, de ennek egyszer és mindenkorra vége.
Lezártam ezt a fejezetet, és kész. Ennyi volt.
 huszonhetedik fejezet

Ahogy becsukódik a liftajtó, megindulnak a könnyeim. Olyan erős

zokogás tör rám, hogy alig tudok levegőt venni. A szívverésemet is alig
érzem.
Elvesztettem őket.
Elvesztettem az egész, nyomorult világomat.
Beülök az autóba, és olyan erősen szorítom a kormányt, hogy
elfehérednek az ujjperceim. Egyenesen Bree-hez megyek, és ott leszek
három napig.
Nem tud a fényképekről és a megcsalásról, ahogy a kameráról és a
gyilkosságról sem. Azt mondtam neki, hogy azért szakítottam
mindkettőjükkel, mert nem tudtam választani.
A harmadik éjjel a kanapén heverek, és a nedves párnába temetem az
arcomat. Azóta nem hagytam abba a sírást, hogy kiléptem a liftből.
– Cole-nak ma este kell végleg kitakarodnia – mondom sírva. –
Úgyhogy most már hazamehetek.
– Maradsz, ameddig szeretnél. – Bree leül mellém, és megsimogatja a
hajamat. – Időre van szükséged.
Nincs munkám. Nincs szerelem.
Minden reménytelen.
Szánalmas.
– Eladom a házat – bököm ki sírva. Három napja emészt a gondolat.
Magam mögött hagyom a tánctermet, a pincét, és azt az átkozott utcát,
ahol Cole-lal találkoztam. Túl sok emlék fűz hozzájuk, és túl sok fájdalom.
Annyi veszteség ért, hogy soha nem múlik el a keserűség, de tudom, hogy
az emlékek között csak rosszabb lenne.
Bree volt mellettem, amikor gyászoltam Cole-t, így megérti. Azt nem
is tudja, hogy Cole és Trace milyen durván megsértették a magánszférámat.
Hülye vagyok, ha azt hiszem, hogy ezek után nem fognak szemmel tartani.
Míg St. Louisban vagyok, biztos, hogy figyelnek. Muszáj elhagynom a
várost, ha azt akarom, hogy tényleg eltűnjenek az életemből.
– Hová akarsz menni? – kérdezi Bree.
– Délután felhívtam anyát. Floridába költözöm. Egy darabig majd
náluk lakom, aztán újrakezdem az életemet.
Remegni kezd az álla, majd átölel.
– A francba, Danni! Nem akarom, hogy elmenj. De megértelek.
Bárhogy is lesz, én mindig melletted állok.
– Köszönöm. Hiányozni fogsz.
Másnap hazamegyek. Eltűnt a motor. Csendes a ház. Lemegyek a
lépcsőn, de csak pár lépést teszek. Nem merek továbbmenni.
Minden eltűnt. A matrac, a súlyok, és a punk-rock poszterek. Cole még
a menyasszonyi ruhámat is magával vitte. Minek? Úgysem hordtam volna,
inkább eladom.
Talán pont ezért vitte el.
Ismét rám tör a sírás. Rázkódom, és alig kapok levegőt.
Visszamegyek, és becsukom magam mögött az ajtót, aztán nekidőlök,
hogy legyen, ami megtámasszon.
Vajon ők is olyan összetörtek, mint én? Ők is úgy érzik, hogy nem
maradt más, csak az átkozott nagy veszteség?
Õk legalább ott vannak egymásnak. Ezért is utálom őket. Gyűlölöm,
hogy nekem egyedül kell végigcsinálnom. Muszáj összeszednem magam,
és elölről kezdeni mindent, holott egyszerűbb lenne a hazugságspirálban
maradni.
Nem tudom megtenni. Képtelenség. Aznap veszek egy új telefont.
Aztán felhívom az ingatlanost.
 huszonnyolcadik fejezet

Öt héttel később sétálgatok a házban, és ez az utolsó itteni séta.

Csizmám sarka kopog a padlón, és visszhangzik az üres szobában.
Igen. Továbblépek, de nagyon nem örülök neki.
Azóta nem hallottam Cole-ról és Trace-ről, hogy otthagytam őket a
lakásban. Viszont jó párszor hallom a motor hangját az utcán, és mindig
kora reggel, ugyanazzal a sebességgel.
Miután Cole kiköltözött, minden rést átkutattam a házban, hátha
találok kamerát, vagy bármi nemkívánatosat. Semmi. Ha Trace figyel, nem
tudom, hogy csinálja.
Sokat gondolok rájuk. Minden könnycseppem és lélegzetem rájuk
emlékeztet. Ahogy a szívverésem is. Nagyon hiányoznak.
Karácsonykor volt a legrosszabb. Bree-nél töltöttem az ünnepeket, és
olyan magányosnak éreztem magam, mint eddig soha.
Egyedül vagyok. Folyamatosan azt mantrázom, hogy továbblépek, de
soha nem leszek rá képes. Mégis meg kell próbálnom.
Bemegyek a táncterembe, és elfog a sírás. Fogom a telefont, és
megkeresem a Kodaline Moving On című számát.
Elvégre Floridába megyek, hogy újrakezdjem. Új év. Új kezdet. Menni
fog.
Mély levegőt veszek, elbúcsúzom a háztól, a táncteremtől, a szép
emlékektől, és a rosszaktól is.
Aztán búcsút mondok Cole-nak és Trace-nek is. Kinyitom a hátsó
ajtót, de megállok a küszöbnél.
Az ajtó túloldalán egy papírpohár, műanyag fedővel. A poháron lévő
logó arról árulkodik, hogy a kedvenc kávém lesz benne, amit az utcavégi
boltban lehet kapni.
Felemelem a poharat, beleszimatolok, és örömmel nyugtázom, hogy
valóban ez az. Leveszem a műanyag fedőt, és látom, hogy a kávé pont
olyan színű, amilyennek szeretem. Nincs rajta jelzés, ezért fogalmam sincs,
kitől kaptam, de rögtön két emberre szűkítem a kört.
 Szívem majd kiugrik, ahogy végigmérem az utat, a távoli utcát, és
keresem őket, remélve, hogy találkozom velük.
Semmi. Csend mindenütt. Egyedül vagyok.
Remegő kézzel a számhoz emelem a poharat. Még meleg a kávé.
Összeugrik a gyomrom. Nemrég ment el. Cole vagy Trace. Nem
tudom, kettőjük közül melyik. Bármit megadnék, hogy újból lássam őket.
Ordít a zene a telefonomból, emlékeztetve, hogy mi volt az eredeti
terv.
Lépj tovább, Danni! Lépésről lépésre, de haladj előre az úton!
A kabátzsebembe teszem a telefont, és bezárom az ajtót. Minden
cuccomat biztonságba helyeztem. Ha végre megtalálom a helyet, ahol lakni
szeretnék, mindent elhozatok Floridába.
Még megvan a kocsim, és örülök, hogy elvisz az úton.
Szeretem ezt az autót.
Kivéve, hogy most nem indul.
Próbálom beindítani, de hiába. Nincs hangja. A kurva életbe!
Miért gondoltam, hogy eljutok ezzel a kocsival Floridába?
Még a feljáróról sem moccan.
Reszketek a januári hidegben. Megiszom a kávét, és végiggondolom a
lehetőségeket.
Visszamegyek, és hívok egy vontatót. Amíg megszerelik a kocsit,
Bree-nél maradok.
Kinyitom az ajtót, kiszállok, de hirtelen úgy megszédülök, hogy alig
állok a lábamon. Jó ég! Nagyon rosszul érzem magam. Teszek még egy
lépést, és megbotlom. Mi a fene?
Cseng a fülem. Forog velem a világ, és elhomályosul a látásom. Le
kéne ülnöm. Muszáj lenne…
Összecsuklom, és a járdának csapódik az arcom. Kiesik a kezemből a
pohár, és egyre sötétebbnek látok mindent.
Nem tudom felemelni a fejem a jéghideg talajról. A papírpohárra
nézek, és még mindig forog velem a világ. Aztán hirtelen… minden megáll.
 Az utolsó dolog amit még látok, egy ismeretlen kézírás a poháron,
mely három szóból áll:
Még nincs vége.
 Köszönetnyilvánítás

Köszönöm a kedves, lelkes, támogató munkát a mindig csupa szív

értékesítőimnek. Hála nektek, tudom, hogy van értelme kőkeményen
dolgozni, és ezt örömmel teszem.
Köszönet a beta-olvasóknak és a korrektoraimnak. Drága Ellie, Ketty,
Shabby, LittleKitten, Shea, Brooke, Jillian, Ann és Lisa: hálásan köszönöm,
hogy rekordidő alatt elolvastátok és véleményeztétek a könyvet. Nem is
tudjátok, milyen sokat jelent nekem a visszajelzésetek. Tudom, hogy
mindig számíthatok rátok. Hatalmas ölelés.
Köszönöm a családomnak, hogy elviselték a feszített munkatempómat,
biztattak, és behozták nekem az ennivalót, amikor fel sem tudtam állni az
íróasztaltól, annyira összecsaptak a hullámok a fejem felett.
Végül, de nem utolsósorban pedig köszönöm a kedves közönségnek,
hogy olvassák, véleményezik a műveimet, és megosztják velem az
ötleteiket. Örök hálám mindnyájatoknak.