„Gránitba vésett gondolatok”

1.1IAJNAL

Az /. vers a költő tervei szerint a Hajnal címet viselte volna, s ez a cím,

ha nem is teljesen kimerítő módon, fedi a nyolc sorba foglaltakat. Az
értelmezőknek töprengést okozott az a tény, hogy a költő ezt a nagyon
súlyos gondolati tartalmakat hordozó ciklust egy - bármilyen gyönyö­
rű, de - egyszerű természeti képpel indítja. Ha azonban tekintetbe
vesszük, milyen gyakran és mindannyiszor milyen intenzív élménysze­
rűséggel ismétlődik meg a pirkadat képe József Attila költészetében,
különösen a tél és a tavasz fordulata idején vagy kora nyári időpontban,
már kevésbé ütközünk meg ezen a megoldáson. Az sem érdektelen,
hogy a hajnal képét a költő feltűnően hasonló formai jegyekből építi föl.
A lírai én életébe enyhületet hozó szeretőt már a korai, Adytól inspirált
Hajnalvárás szerzője is a hajnal attribútumaival ruházza föl: „Mint haj­
nal börtön ablakára, / Úgy jössz komor, bus életembe.” A távol újs új ege­
ket szór című versben, amely kéziratos változatában még a Hajnali vers
címet viselte, találjuk az alábbi üde sorokat: „Harangszó ömlik a Tiszá­
ba, / Frissen, nyújtózva kel a lárma, / Derékig mosdok s a vizet / Reápas-
kolom szivemre.” A pap mosolyogd mű versben ezzel a hajnal-képpel ta­
lálkozunk: „harmatos füvek gyenge ízzel, / a fákon hajnali pirosság /
lombok zizegnek, szöcske ugrik, / a pókok hálójuk foltozzák”. A pirka­
dat finoman erotikus alakban idéződik föl zz Áldalak búval, vigalommal
című versben: „Hajnalban nyújtózik az erdő, / ezer ölelő karja megnő.”
Nem feledkezhetünk meg az Oda ismert helyéről sem: „Milyen magas
e hajnali ég! / Seregek csillognak érceiben. / Bántja szemem a nagy fé­
nyesség.” A Hexameterek és a Reggeli fény megfelelő részleteire más
összefüggésben térek ki.
Alighanem a fixáció, a tárgyakhoz a megszokottnál intimebb ragasz­
kodás jelenségével állunk itt szemben, s a képzetnek ezt az erős rögzü­
lését és makacs ismétlődését az magyarázza, hogy a hajnaltéma kifejté­
sével a költő a világhoz való viszonyának egyik aspektusát optimális
módon tudja érvényre juttatni. Alégsem elégedhetünk meg ezzel az
egyéni, pszichológiai magyarázattal. Keressük a választ arra a kérdésre:
mi a többletjelentése, és főleg mi az egyéni élményen túlmutatójelent’őségé ennek a

112
hűjnalképnek? Az új irányra akkor bukkanunk rá, ha figyelembe vesszük,
hogy az /. vers kezdő képe a hajnal mitologikus alakban való megsze­
mélyesítése. E mitológiai aspektus felderítéséhez Max Müllernek, az
összehasonlító mitológia ismert képviselőjének kalauzolását érdemes
igénybe vennünk. Az angol tudós, aki szerint a nyelvben levő eredendő
kétértelműség, eredendő metaforika szolgál a mítoszok születésének
alapjául, ilyen megfontolásból is kiemelt jelentőséget tulajdonított a
hajnal mítoszainak.
Müller szerint a hajnal a régi korok embere számára nem egyszerűen
a nappal egyik rövid szakaszát jelentette: „A hajnal, mely mi nekünk
csupán szép látvány, a régi szemlélőnek s gondolkodónak minden kér­
dések kérdése volt. Az az ismeretlen volt ez, honnan minden nap föl­
emelkedtek ama fényes jelképei egy isteni hatalomnak, melyek az em­
ber lelkében egy másik világnak, egy fölső hatalomnak, rendnek és
bölcsességnek első benyomását és sejtelmét hagyták. A mit mi egysze­
rűen nap kökének nevezünk, az minden nap szemük elé varázsolta a
rejtvények rejtvényét, a lét rejtvényét. Életük napjai ama sötét mély­
ségből eredtek, melyben minden reggel világosság és élet látszott tá­
madni. [...] A régi világnak egész theogoniája és bölcseleté központosuk
a hajnalban, a fényes istenek anyjában, a nap különböző képzeteiben, a
reggelben, nappalban, kikeletben; hisz a hajnal maga fényes képe és
ábrázata a halhatatlanságnak. [...] Új élet villant föl minden reggel sze­
mük előtt, s a hajnal üde fuvallata mintegy üdvözlet volt, mely az ég
arany küszöbén át lebegett ama messze országból a hegyeken túl, a
fölhőkön túl, a hajnalon túl, a »halhatatlan tengeren túl, mely ide hozott
bennünket«. A hajnal mint ha arany kapukat nyitott volna a napnak,
hogy átjöjjön rajtuk diadallal, s míg e kapuk nyitva voltak, szemük és
lelkűk a maga gyermekes módján igyekezett áthatolni e véges világ ha­
tárain. Ez a hallgatag látvány fölébresztette az emberi lélekben a végte­
lennek, halhatatlannak, isteninek fogalmát, s így természetes, hogy a
hajnal nevei fölsőbb hatalmak neveivé váltak.”14íl
Ehhez a hosszú idézethez, amelynek tömörségével és ékesszólásával
nem tudtam volna saját szavaimmal összefoglalni Müller nézeteit a haj­
nal mitológiai fontosságáról, még a következő megállapításokat tartom
szükségesnek hozzátenni: „A hajnalban megvan minden bája a kezdet­
nek és ifjúságnak, s egy szempontból még az éjét is, mint a napnak iker
testvérét, a hajnal szülöttjének lehet tekinteni.” „Én a nap keltét és
nyugtát, a napnak és éjnek mindennapi visszajöttét, a fény és homály
küzdelmét, az egész napdrámát és minden részleteit, melyek napon-146

146 Max Müller: Mitusok a hajnalról. In Müller Miksa újabb fölolvasásai a nyelvtudo­
mányról. Budapest, 1876, MTA Könyvkiadó Hivatala, 532-533.

113
ként, havonként, évenként ismétlődnek égen és földön, tekintem a
régi mitológia fő tárgyának.” 147 Az idézett fejtegetések a XIX. század
második felének a meteorológiai mítoszok kiemelt fontosságáról vallott
nézeteit tartalmazzák, s jó okunk van feltételezni, hogy József Attila sok
tekintetben magáévá tette e kor felfogását. Nem kétséges, hogy a haj­
nalban nem napszakot, nem az ébredés pillanatát látta csupán, hanem a
világ naponta történő újjászületését, és az intenzív, eufórikus napkelte­
élményt mítosszá fejlesztve alkotta meg az Eszmélet I. versét.
Nehézségeink csak akkor támadnak, ha kísérletet teszünk a megsze­
mélyesített pirkadat és az általa végrehajtott cselekvés azonosítására va­
lamely ismert hajnalmítosszal. A nehézségek annál meglepőbbek, hogy
nem nehéz megjelölni két olyan hajnalmítoszt, amelyekről a költőnek
bizonyíthatóan pontos ismeretei voltak. Az egyik még József Attila kö­
zépiskolai tanulmányaiból, a görög-latin antikvitás irodalmából veszi
eredetét. Hasonlítsuk össze például az Odüsszeia alábbi sorait: „És
hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből”; „Éósz, ágyáról, gyönyörű
Tithónosza mellől / fölserkent, fényt hozni az égi s a földi lakóknak”; „S
jött is a szép trónszékű Hajnal” egy korai vers: a 11ajnalivers kedvesemnek
részletével: „A rózsásujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget, amerre
csak feltűnik csudálatos nagyszerűsége, daloló kedvvel a madarak kö­
szöntik.” Itt nyilvánvalóan Éósz (vagy Auróra), Hyperión és Theia
egyik gyermekének alakja jelenik meg előttünk. Az antikvitáshoz való
kései visszafordulása során a költő a Hexaméterek mitologizáló hajnalké­
pét a Flóra-mítosz reminiszcenciáiból (is) építkezve újítja meg: „s bol­
dog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra” .148 A Flóra-ciklus emez első
darabja és az Eszmélet I. verse között egy ponton lényegi rokonság álla­
pítható meg: az EszméletbeW hajnal a kötelékeket oldja föl, megszaba­
dít: „Földtől eloldja az eget”, Flóráról ellenben a versben ez áll: „a
gyászt a szivemről, / mint sebről a kötést, te leoldtad", azaz itt az oldás a
gyógyítás szinonimájaként szerepel. A Reggeli fény ironikus, játékos
hangfekvésben, „jól sikerült angyal-hamisitványnak” minősítve kelti
életre az ifjúkori költészet Hajnal istenasszonyát.
Bármennyire is ismerte azonban a költő az antik görög-római mitoló­
gia idevágó történeteit, arról nincs tudomásunk, hogy Gaia és Uranosz
össze lettek volna kötözve, s hogy egy isteni lény szabadította volna
őket ki e szoros testi együttlétből. Egy olyan esetről tudunk, amikor
Aphroditéra és Arészra a féltékeny férj, Héphaisztosz láthatatlan hálót
dobott, amely miatt a szeretkező pár nem tudott szétválni egymástól, s

147 Uo. 540,550-551.

148A Hexawéterektol és ennek keretében a Flóra-mítoszról részletesebben lásd József
Attila: Flóra 1. Flexaméterek című tanulmányomat. Tiszatáj, 1998, 11, Diákmelléklet.

114
így ki lettek szolgáltatva az olymposziak gúnyos nevetésének. Ez azon­
ban nem hozható összefüggésbe a hajnalmítosszal. Az antik Éósszal
kapcsolatos történetek pedig szilajabb erotikájúak, másrészt pedig tra-
gikusabb tónusúak annál a „tünde, lágy kedvességnél”, amely az Esz-
mélet I. megszemélyesített Hajnal-alakját jellemzi.
A hajnalmítosz forrásait nyomozva a költő finnugor nyelvészeti és
néprajzi tájékozódása kínálja a vizsgálódás új lehetőségeit. Kispál Mag­
dolna olyan tudományos közmegegyezésre utal, amelyet József Attila is
ismerhetett, s amely szerint „a finnugorság a napnak csupán két szaka­
szát különböztette meg, természetszerűleg csak e kettőhöz fűzhetett,
participálhatott mitikus képzeteket, s így két »jeles idő« alakult ki a bű-
völések, áldozások végzésére: egyrészt a hajnal, illetőleg reggel, más­
részt az éj, illetőleg est”.147*149*15A költő finnugor nyelvészeti és néprajzi tájé­
kozódása a húszas évek végétől kezdve mélyült el, az idézett felfogás
valamelyik változata legkorábban ekkor juthatott el hozzá.
Ady-vízió című tanulmányában 1929 augusztusában éppen a „hajnal”
szó etimológiájával illusztrálja a közneveink mélyén meghúzódó miti­
kus eredetű tulajdonneveket: hajnal eredetileg nem szó volt, hanem
ily kifejezésjelentés: az ég leánya. Vogul: chuj nalem.”1M)Ha ennek az
okfejtésnek a forrásait keressük, akkor egyik nyomon Munkácsi Bernát-
hoz jutunk, akinek a - Max Müllerrel rokonítható - összehasonlító mito­
lógiai felfogása szerint „minden nép mithoszának és vallásos gondolko­
dásának alapjai [...] visszanyúlnak a nyelvképződés ősi koraiba”.1'’1
A hajnal szó haj-elemét Munkácsi azonos jelentésben és chuj formában
megtalálta a vogul köznyelvben. A -nal elemben pedig az asszony, nő
kicsinyített alakját ismerte föl, és a vogul népköltészetre hivatkozva a
hajnalt Kaltes-asszonnyal, Numi Tarem, azaz a felső ég-atya leányával,
a Világügyelő Férfi, a ragyogó nap testvérnénjével és egyben nevelő­
anyjával azonosította. Többkötetes, vaskos Vogul népköltési gyűjtemé­
nyiben, amely a kortársi emlékezések szerint megvolt a költő könyvtá­
rában, s amelyet sűrűn lapozgatott, az ég leányáról többek között ezt ol­
vashatjuk: „Kaltes [...] mythikus alak [...], az Ég atya egyetlen emlege­
tett leánya”; „A vízözön-ének szerint midőn »Arany Kaltes hajfonatát
szétereszti, [...] az őhajfonatából bontakozik ki a nap, s onnan merül föl

147 Kispál Magdolna: Napszakok nevei az ugor nyelvekben. „A Magyar Nyelvtudományi

Társaság kiadványai” sorozat, 1938 (39), 5.
1511József Attila: Ady-vízió. In J. A.: Tanulmányok és cikkek, 1923-1930. Szövegek. Buda­
pest, 1995, Osiris, 167-168.
151 A hajnal etimológiájával kapcsolatos felfogását Munkácsi Bernât A vogulokpogány
ó'svallása című tanulmányában fejtette ki. Ethnographia, 1893, 50-51. A kérdésről vita
bontakozott ki közte és Réthei Prikkel Marián között. Ismertetését lásd József Attila
finnugor ihlete című tanulmányomban. It, 1986, 1. sz., 80-81.

115
a holdvilág« [...] ez istennő épp úgy megszemélyesítője a »hajnal«-nak,
mint Numi Tarent az égnek és Joli Tarent a földnek.” A gyűjtemény­
ben azonban nem találunk olyan mítoszt, amelyben Arany-Kaltes az
egymással összekötözött felső eget és alsó eget, a földet, azaz Numi
Taremct és Joli-Taremet eloldotta volna egymástól.1'’3 Az Eszmélet 1.
Hajnal istenasszonya tehát nem azonosítható Arany Kaltes asszony­
nyal sem.
A vizsgálódás kiszélesítése érdekében érdemes visszatérnünk Max
Müller összehasonlító mitológiájához, akinek figyelme nem korlátozó­
dott az Eósz-Auróra mítoszra, hanem két irányban, hallatlanul nagy ará­
nyokban tágította ki a hajnalmítosz rekonstrukcióját. Egyrészt, az indo­
európai összehasonlító nyelvészet fonalát kezében tartva, összekötötte
az árja mitológiák indiai, védikus rétegeit a görög fejleményekkel:
„nem egy mitus, mely csak csirádzik a Védában, teljes virágzásban lát­
ható Homerosnál”.1"4 Másrészt, mivel - példának okáért - az etimoló­
gia, illetve a hangtani fejlődés segítségével a szanszkrit Sarama (hajnal)
görög megfelelőjét a Dioskurok testvérében, a trójai háborút kirobban­
tó viszály akaratlan okozójában, Helenében találta meg, Menelaos fele­
ségében is hajnalalakot fedezett föl. Ily módon a hajnalmitológiát ma­
gában a görög vallásban a mitikus alakok és történetek igen széles
körében rekonstruálta, a klasszikus hagyományból ismert hajnalisten­
nő figuráján messze túllépve.
A Védák történeteiből itt egyetlenegyre, Urvás! és Purüravasz míto­
szára hívjuk föl a figyelmet, amely Max Müller szerint a hajnal és a nap
közötti relációt mintegy házassági drámaként meséli el. A védikus regét
a magyar költészetben Szabó Lőrinc dolgozta föl, de verse semmit sem
őriz meg a hajnalmítoszra utaló jegyekből.Iv>Célszerűbb, ha a szóba jö­
hető mitikus figurák kínálatának gazdagságát és változatosságát a szá­
munkra ismerősebb görög mitológiából vett példákkal illusztráljuk.
A hajnalt általában nőalak személyesíti meg, de Hermész (Sarama görög1523*

152 Munkácsi Bernât: Vogul Népköltési Gyűjtemény, I. Budapest, 1892-1902, MTA,

320-321; 11. 1. rész, 39, 49, 50-51, 231-233. III. Medveénekek. Budapest, 1903, MTA,
192-193.
1,1 Erre távolról emlékeztető' részletet az Ördögfejedelem-regeben olvashatunk: „Mie-
ló'tt a föld megteremtó'dött, a víz és ég egymásra borulva födték egymást. A felsó' égen N umi
Tarem atyánk él (ül), az alsó égen Xul átér búvárkacsa alakjában úszkál.” Munkácsi Ber­
nât: Vogul Népköltési Gyűjtemény. I. Első füzet. Budapest, 1892, MTA, 160.
”4 Max Müller: Mitusok a hajnalról. In Müller Miksa újabb fölolvasásai a nyelvtudo­
mányról. Budapest, 1876, MTA Könyvkiadó Hivatala, 503.
153 Szabó Ló'rinc: Urvasi és Pururavasz. M egjelent a Különbéke cím ű kötetben. A tör­
ténetnek hajnalmítoszként való értelmezését Steiner Zsigmond végezte el, Max
Müllerre hivatkozva A hasonlító mythologia című tanulmányában. Philologiai Közlöny, II.
évf., 147-163.

116
megfelelője) hajnalistennek tekinthető. Amint a Védában a hajnalt a fé­
nyes Hárítok hozzák, úgy Hermész a Khariszok vezetője. Müller szerint
Daphne és Apolló történetének magva is a hajnalt maga előtt űző felke­
lő nap jelensége. Orpheusz és Eurydiké történetének gyökerében úgy­
szintén hajnalmítoszt tapint ki az angol tudós, de Athéné, az itáliai Mi­
nerva, Prokrisz, Hesztia vagy Vesta alakja is a hajnalra vezethető vissza.
Sőt, Erinnysz, a sötét bűnök napvilágra hozója ugyancsak ebbe a körbe
tartozik.
Bármilyen nagy azonban a választék,156 olyan történetre, amely köz­
vetlen mintaként szolgálhatott volna az Eszmélet I. alkotója számára,
mindeddig nem bukkantunk rá. Ilyen talán nem is volt. Azaz József At­
tila feltehetőleg nem a kész mítoszi minták valamelyikét újította meg,
hanem mítoszalkotóként járt el. Azt a lelki beállítottságot, szellemi ké­
szenlétet, költői erőt keltette életre magában, amely a természeti jelen­
ségeket mitikus történetekké transzponáló, Max Müller által emlege­
tett „régi szemlélő” sajátja lehetett. A nagy versciklus /. darabjának
alapjául és kiindulópontjául tehát, jelenlegi ismereteink szerint, egy
mítosz-mutáció szolgált.
Nyilvánvalóan félúton találkozik itt az emberiség ősi eredetű, „a
nyelvképződés korába” visszavezető pirkadatélménye és egyetlen
személynek, a költemény megalkotójának hajnal tapasztalata. A hajnal
összképzetére rányomja bélyegét a mitikus megszemélyesítés, ugyan­
akkor a felidézett természeti benyomás is visszahat a mitikus személy
jellemére: a kedvesség, lágyság, tisztaság, amely ezt a nőalakot megha­
tározza, össze van hangolva a költő hajnalélményének harmonikus,
már-már eufórikusán légies jellegével. Az első sorok pillanatképébe rej­
tett folyamatábrázolásban e két tényező szétválaszthatatlanul egymás­
ba olvad. A mitikus cselekedettel, a pirkadat pillanatával kezdődik a rö­
vid eseménysor.
Mit és hogyan cselekszik az 1. vers emberfölötti méretű, ugyanakkor
bájjal teli nőalakja? Két cselekedetét jelöli meg a szöveg. Az első a léte­
zés éjjelre szorosan egymásra kötözött birodalmait, a földet és az eget
összetartó kötelék eloldozása, aminek következtében az ég elfoglalhat­
ja helyét a magasban, míg a föld helyén marad. Kerek történet ez,
amelynek előzménye, az éjjel mítoszi magyarázata, az ég és a föld (bün­
tetési célú?) összekötözése, a Hajnal tettéből kikövetkeztethető. Iga-

156Áttanulmányoztam az Eos című hatalmas tanulmánygyűjteményt a hajnal mitoló­

giai, néprajzi és költészetbeli megjelenéséről. Szerk. Arthur Th. Hatto. London-
Hága-Párizs, 1965, Mouton. A magyar hajnalképzetről Cushing professzor írt a kötetbe
alapos, átfogó tanulmányt. Érintette benne József Attila hajnalképeit is. Ebben a kiad­
ványban sem találtam közeli analógiát az Eszmélet I. hajnalmítoszához.

117
ziik van tehát azoknak, akik az I. versben teremtés- (pontosabban újrate-
remtés-)mi'toszt látnak. A hajnal minden éjszaka végén újra meg újra­
megalkotja azt a rendet, amelyet az ember önnön kozmoszaként él meg.
Másik cselekedete, mint a jóidő tündéréé, „tiszta, lágy szavakkal”
előcsalogatni, előszólítani rejtekhelyükről, illetve a védő-óvó lakásbel­
sőkből a „bogarakat és a gyerekeket”, hogy népesítsék be a szabad tér­
ségeket jelenlétükkel, nyüzsgésükkel tegyék elevenné a külvilágot.
A „//pörögnek” ige az eleven alakok gyarapodó számát jelzi. A Hajnali
vers kedvesemnek Hajnal istenasszonyát is az ébredező lények veszik kö­
rül, de konvencionálisabb módon: „madarak köszöntik” őt. A „tiszta,
lágy szót” parancsként, biztatásként is érthetjük, de imaginárius lény
fiktív szavairól van itt szó, a valóság „beszédéről”, amivel más József At-
tila-versekben, az Oda ban, a Falubzvx is találkozhatunk. A vitalitást
serkentő szózat annyiban ölt nyelvi formát, amennyiben a hajnal meg­
személyesített alakban áll elénk. „Mintha valami elhangzott volna
csengve... Nincs, csak a csendje” - mondhatnánk a Falu szavait ismé­
telve. A „kipörögnek a «tf/>világra” kifejezés utolsó szavában már a
fényt adó égitest képzete is megjelenik.
A folyamat lezárul, s észrevétlenül olvad át a kora reggeli tájék álló­
képszerű leírásába. A következő egybeeső sor és tagmondat: „a levegő­
ben semmi pára” József Attila kristálytiszta szépségű, állapotrögzítő
funkciójú nominális mondatai közé tartozik, amilyen a „Lágy a táj,
gyöngy az est; / tömött, fonott falomb”; „Aranyos lapály, gólyahír, /
áramló könnyűségű rét” . A mellérendelt egységekből álló összetett
mondat utolsó tagmondata a jellegzetesen József Attila-i képalkotási
mód gyönyörű példája: „a csilló könnyűség lebeg!” A költő elvon egy
jelzős szintagmából egy jelzőt, azaz megfoszt főnevétől egy mellékne­
vet, azt önálló főnévvé szilárdítja, rögzíti: könnyű > könnymv/g, s ezt a
kétszeresen elvont tulajdonságot érzéki-érzékletes kontextusba helye­
zi. Olyan igét fűz hozzá, amely mintegy kibontja vagy legalábbis meg­
erősíti az alany jelentéstartalmát, szinte evidenciát alkot vele: „a [...]
könnyűség lebeg''.
Az így létrejött alany-állítmány szerkezet alanyához pedig hozzáfűz
egy különös jelzőt: „a csilló könnyűség lebeg!” A költőtől távol áll akár
az Adyéhoz, akár a Kassákéhoz hasonló, markáns, a nyelvi formába szu­
verén, már-már erőszakolt módon beavatkozó szóformálás. A „csilló”
szóval végzett művelet diszkrét. Két egymást kiegészítő, fedő elemből
tevődik össze. Ha alapszónak a „csillogó” melléknévi igenevet tekint­
jük, akkor csonkolás esetével állunk szemben. Vagy az -og- elem van ki­
operálva: „csill(og)ó vagy pedig a -gó szótag válik el, és az utolsó -o-
egyúttal meghosszabbodik: „csillogó). Ha alapszónak a csilló főnevet
tekintjük (jelentése: egysejtűnek, illetve némely sejtnek a mozgást le­

118
hetővé tevő fonalszerű szerve), akkor szófaj- és jelentésváltozás történt
főnévből alkalmi melléknévi használattal, illetve „csillogó” jelentésisu­
gallattal). A „csillogó könnyűség lebeg” helyett „a csilló könnyűség le­
beg” forma alakult ki. A csilló jelző hozzáfűzése egy elvont főnévhez ér­
dekes módon még egyszer előfordul az Eszmélet szövegében, a VII.
darabban: „csilló véletlen szálaiból”.
Ez a diszkrét, hangtani és jelentéstani oldalról egyaránt megindokol­
ható beavatkozás a szó szerkezetébe, a csillogás képzetének egy m ik­
robiológiai jelenséggel való kontaminációja enyhe jelentéselhomályo-
sulást és —paradox módon - ezzel együtt másodlagos motivációt, a
prozódiai keretbe való belesimulást és hangtani harmóniát idéz elő.
Arra, hogy a költő nagy gonddal ügyel a költemény mikrostruktúráira is,
éppúgy figyelmeztet az 5—6. sorok részleges hangtani egybeeséssel és
etimológiai összefüggéssel végrehajtott keretbe foglalása: „a levegőben
[...] lebegi', mint a háromszori geminálódással hangsúlyozott könnyű­
ségbenyomás: „semmi, esi Hó, könnyűség". (Amely egyébként a követ­
kező sorban is folytatódik: „éjjé 1, rászá//tak.”)
A strófa két utolsó sorát azonban egy újabb művelet teszi nevezetes­
sé. „Az éjjel rászálltak a fákra, / mint kis lepkék, a levelek” sorpárban a
magyarázat olyan módja érvényesül, amely az organikus folyamatokat
szervetlen történésekkel helyettesíti, s mindezt naiv regiszterben hajtja
végre. Ezt szokás gyermeki világképnek nevezni. A gyermek a közvetlen
környezetében megfigyelt emberi gyakorlatot viszi át a természet törté­
néseinek értelmezésére. Ha valamilyen tárgyon egy másik dolgot vesz
észre, amely korábban nem volt rajta, az csak úgy kerülhetett oda, hogy
valaki rátette, rákötötte vagy esetleg öntevékenyen helyezkedett el raj­
ta. A gyermekeknek ez az üde, kedves, fordított logikája érvényesül a
strófa két záró sorában. Ilyen megoldásokkal József Attila más versei­
ben is él. így például a Nyár címűben: „Ezüst derűvel ráz a nyír / egy
szellőcskét” vagy a Ritkás erdő'alatt címűben: „Lebeg a hosszú szél le­
bontva, / - késő, szép délután ez, késő - / fodraiból a levelet / fésüli
zümmögő fésű.” Ahogyan tudjuk, hogy a szél inkább maga lehetne ez a
fésű, mintsem a hosszú haj, amelyből a levelek kihullanak, ahogyan
tudjuk, hogy nem a nyír rázza a szellőt, hanem a szellő a nyírt, úgy azt is
tudjuk, hogy a levelek nem rászálltak a fákra, hanem kinőttek belőlük.
Ezek az irracionális elképzelések mégis örömmel, a naiv, friss látásmód
meglepetésének erejével hatnak ránk.
Az Eszmélet /. darabja többszörösen is az (újra)teremtés, (újjá)születés
verse. Láttuk, hogy a nappal beköszöntét, az emberi tevékenység koz­
moszának megteremtődését mesélik el a kezdősorok. A szöveg kibon­
takozásának mértékében egyre több adalék mutatja, hogy kora tavaszi
hajnalról, tehát nemcsak a nappal, hanem egyúttal a természet újjászü­

119
letéséről is szól a vers. A verskezdő megszemélyesítés mítoszt jellege az
emberi kultúra hajnalának uralkodó világmagyarázatát, a strófazáró so­
rok logikája pedig az egyéni élettörténet hajnalának, a gyermekkomak a
létértelmezését idézi. Szokták úgy értelmezni az I. verset, mintha tár­
gya a felébredés, a feleszmélés lenne, s ezen az alapon a ciklus főcímé­
vel, az Eszmélettel hozzák összefüggésbe. Ezt az értelmezést azonban
erőszakoknak vélem. Egyrészt azért, mert a vers ugyan a felébredés
rendes időszakát, a hajnalt, illetve a reggelt idézi föl, de ébredésről, esz-
mélésről, felserkenő, öntudatra ébredő alanyról egyetlen szó sem esik.
Másrészt pedig a ciklus főcímének érvénye az ébrenléttel ellentétes ál­
lapotra, az alvásra, álomra is kiterjed, s az álommal az ébrenlét sehol
sincs pozitív értékhangsúllyal szembeállítva. Legközelebbi bizonyíté­
kul erre rögtön a ciklus II. darabja szolgál.

II.

Az Eszmélet második versének, az egészében véve is enigmatikus jelle­

gű ciklus egyik legnehezebben megközelíthető darabjának a költő
bátran adhatta volna az Alom címet. A kéziratos változat éléről azonban
hiányzik a cím. Az álom az egyik olyan élettény, amely a talányt min­
dennapi életünk megszokott részévé teszi. Akár jövőre vonatkozó jósla­
tokat vélünk kihüvelyezni azokból a képekből, amelyeket elalvás után
látunk, akár beérjük azzal, hogy az éjjel akaratlanul bekövetkező káprá-
zatai révén közeli vagy távolabbi múltunkra vetüljön némi fény, akár a
pszichoanalízis elveinek értelmében énünk mélyebb rétegeit igyek­
szünk feltárni az álmokból kiindulva, akár egyszerűen szeszélyes, önké­
nyes, megmagyarázhatatlan képzetáramlást látunk bennük, minden­
képpen tapasztalataink rejtvényszerű övezetébe sorolhatjuk ezeket a
tüneményeket.
Az álom lelki életünk összetett, sokarcú jelensége, s így nem csupán
titokzatossága, hanem más tulajdonságai folytán is foglalkoztathatja
szellemünket. Ennek során kialakulhat az álomlátás konvencionális, át­
látszó, teljesen racionalizált, némi túlzással azt mondhatnánk: technoló­
giai kezelése is. Erre példa Az ember tragédiája, az a mű, amelyben az
álom lehetőséget nyújt a történelem abszolút kezdetén álló első ember­
nek, hogy átélje az emberiség történetét a szerző jelenéig, sőt, azon is
túl. Az álom konvencionális felhasználására József Attila költészetében
is találunk példát. A korai Ősapámban az álom segíti a versbeli ént kilép­
ni a jelenből egy olyan múltba, amely éber állapotban nem érhető el:
„Fakó köntösben, hószin ménlován, / Alomban, éjjel, itt jár Ősapám.”
Elegendő elaludnunk ahhoz, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljünk

120
mitikus elődünkkel, akit vérségi leszármazásunk kezdőpontjára te­
szünk. Itt nyilvánvalóan nem tényleges álom leírásáról van szó, hanem
egy ideológiai beállítottság megjelenítéséről.
Arra nézve, hogy József Attila életében az álomlátásnak rendszeres és
hangsúlyos szerepe volt, főleg a harmincas évekből vannak bizonyíté­
kaink. A második fejezetben a Rapaport-levelek kapcsán kitértem a köl­
tő által Rapaport Samunak és aztán Gyömrői Editnek is átadott számos
álomleírásra. Az álom ezzel párhuzamosan gyakran fordul elő a költe­
ményekben is. Nagyon fá j című vers lírai énje úgy jellemzi magát, mint
„akit / kábít a nap, rettent az álom”, azaz mint aki nappal sokáig alszik,
későn ébred, mert éjjel inkább virraszt, mintsem hogy szorongásos ál­
mokkal viaskodjék.
Egyik tájleíró verséről, amely a Ritkás erdő alatt címet viseli, maga a
szerző állítja, hogy voltaképpen álombéli tájat ábrázol, vagy legalábbis
álomképek alkotják kiindulópontját. „Egy álmomban visszalapoztam
egy albumban az »első nőhöz« - az album női fejeket, illetve tájakat áb­
rázolt -, írtam erről egy verset: ritkás erdő alatt a langy tó” —olvassuk a
vallomást a Szabad-ötletekjegyzékében.^1A Ha a hold süt... című vers szö­
vegében találunk utalást álomi eredetére: „álmomba’ kinyílnak a ter­
mek”. Ebben a két versben nem egy hagyomány technológiai kezelé­
séről, azaz konvencióról van szó, mint az Ősapámban, hanem valódi
álomleírással állunk szemben. A József Attila-irodalomban egyedül
Egri Péter vállalkozott az ilyen jellegű darabok feltérképezésére.118
Kezdeményezését tovább folytatva nem lenne haszontalan az egész
versre kiterjedő álomleírások vagy legalábbis a mű előterében álló ál­
mok mellett számításba venni olyan költeményeket is, amelyekben az
elalvás után feltolakodó képzetek több-kevesebb szerepet játszanak.
Annál is inkább, mert József Attila freudi ihletésű esztétikájában az
álom jelensége központi szerepre tett szert. Egyik legfontosabb okfej­
tését, amely a költészetet az álommunka segítségével definiálja, az
1931 őszén írt Kassák-kritikában olvashatjuk: „a művészet az emberi
eszméletnek, a léleknek, tudatnak, vagy ha úgy tetszik, tudatalattinak a
mélyéről - de mindenképpen az emberi élet jelenné gyülemlő múltjá­
ból hozza föl képeit. Azonban ez történik az álomban is, nemkülönben
az ébrenlét révedezéseiben. S a művészet abban különbözik minden­
fajta álomtól, a képzelet mindenféle csapongásától, hogy a tudatnak,
léleknek mélyéről felmerülő képeket értelmesen rendezi, hogy köz-

1,7 József Attila: Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben. S. a. r.: Stoll Béla. In „M iértfáj
ma is”. 440. A részlet a pszichoanalitikus napló 94-95. lapjain olvasható.
158 Egri Péter: József Attila költészetének látomás- és álomszerű mozzanatai. It, 1960,
3-4. sz„ 253-281.

121
vétlen jelentést lehel beléjük, és e jelentéseket közvetlen értelmi vi­
szonyba foglalja össze. Közvetlen jelentésről, közvetlen értelmi vi­
szonyról azért beszélek, mert hiszen még az álomképeknek is van nem
közvetlen, de értelmes jelentésük.”
Az álomról és annak József Attila életében, gondolkodásában és köl­
tészetében játszott szerepéről adott vázlatos képünk után visszatérhe­
tünk az Eszmélet II. darabjához, amelynek - mint megállapítottam -
lelki életünk taglalt tüneménye, pontosabban a költészet egyik lcgel-
koptatottabb oppozíciója, álom és való szembeállítása képezi központi
témáját. Ennyiben bizonyos irodalmi konvenció működik itt is, mintáz
Ősapám ban. Ugyanez a szembeállítás még egyszer előfordul az Eszmé­
letben. A VII. darab is az álom és valóság kettősségével tagolja a valósá­
got. A korábban tett enigmatikus minősítés és az elkoptatott jelző mégsem
állnak egymással feloldhatatlan ellentmondásban, hanem azt a két pó­
lust képezik, amelynek erőterében a II. vers megfogalmazódott. A szö­
veg rejtélyessége nem abban áll, hogy semmiféle fogódzót nem nyújt,
hanem abban, hogy a nyolc sor jelentése megfejtő szándékunkat nem
engedi egy ponton továbblépni. Bizonyos megállapításokat leszögezhe­
tünk (így az álom-való oppozíció struktúraalkotó szerepét), másokat
megkockáztathatunk, de a talaj az értelmező számára egyszer csak ingo­
ványossá válik. Elvi akadálya van annak, hogy a kompozíció átlátszóvá
vagy akár áttetszővé változtatható legyen.
Az elvi akadályt azok a nem szimbolikus és nem konvencionális
álomképek állítják, amelyek alapul szolgáltak a műnek, s amelyeken a
II. vers további gondolatmenete egészében nyugszik: „Kék, piros, sár­
ga, összekent / képeket láttam álmaimban.” Ha a két kezdő sort meg
akarjuk érteni, akkor ez az egyszerű megértési aktus magával vonja az
álmokról éber állapotban történő tapasztalatszerzésünk lehetőségének
valamennyi problémáját, amelyekkel József Attila legfőbb forrása, F reud
Alomfejtése is viaskodott. Freud a pszichoanalitikus gyakorlat szempont­
jából megnyugtató válaszokat talált ezekre a problémákra, s válaszai he­
lyességének megítélése túlterjed a mi kompetenciánkon. De hiba len­
ne hozzá hasonlóan nekünk is túltenni magunkat az álomról való
beszámolók hitelességére vonatkozó kétségeken, mert az álomleírást
tartalmazó művészi szövegek interpretációja során más típusú nehézsé­
gekkel találjuk magunkat szembe, s más típusú válaszokat is kell ad­
nunk, mint amilyenekkel a pszichoanalízis megelégedhet.
Tudatában kell lennünk annak, hogy amit a két kezdősorban olva­
sunk, az nem maga az álom, hanem —első fokon - az a törmelék, amit az

lv) József Attila: Kassák Lajos 35 verse. In JózsefAttila Összes Művei. III. kötet. Szerk.
Szabolcsi Miklós. Budapest, 1958, Akadémiai, 111.

122
álomból ébrenléte során a vers beszélődének emlékezete megőrzött. Ar­
ról sem feledkezhetünk meg, hogy nem álomképekből átmentett em ­
lékképeket látunk, hanem az emlékképek nyelvi „fordításait” olvas­
suk. Ne tévesszen meg az a körülmény, hogy a két sor szavait, nyelvtani
szerkezeteit saját képzeteinkké (álomképekről alkotott emlékképek
saját tudatunk mentális tartalmait tartalmazó helyettesítőivé) alakítjuk
vissza. A vers énjének állítólagos ellenőrizhetetlen emlékképei több­
szörös közvetítésen, torzításon mentek keresztül, mielőtt az olvasói
tudatban álomképállagukat visszanyerték volna. És akkor még nem
vettük tudomásul, hogy a két idézett sor jambikus lejtésű, 8, 9 szótag­
számú, a, b rímelést előkészítő sorvéggel ellátott (jelzőt és jelzett szót
szétszakító) enjambement-nal alkotott prozódiai egység, azaz megfo­
galmazásába és elrendezésébe esztétikai-poétikai szempontok igen
erőteljesen nyúltak bele. A szöveg státusából adódóan ráadásul nem áll
módunkban ezt a két sort minden további nélkül úgy tekinteni, mint
egy tényleges személy tényleges álomleírását, hanem legalábbis akként
kell kezelni, mint egy ilyen alapozású, de művészi üzenetté transzpo­
nált szöveget. Tehát a kezdő sorokban egy vers lírai énjének beszámoló­
ját olvassuk álmairól.
Ha „beszámolót” mondunk, ezzel voltaképpen „értelmezést” emlí­
tünk. Értelmezés során a tárgyat képező interpretáció nélkül hozzáfér­
hetetlen képzettartalom nagyon különböző konkrétsággal és hűséggel
elevenedhet meg. Normális esetben (s József Attila közvetlenül megis­
mert és mások közvetítésével fennmaradt álomleírásai sem kivételek
ebből a szempontból) az álomról való beszéd eseménysort mond el, s
narrációs technikát igényel. Az Ősapám és a Ha a hold süt... is jelenetet
mesél el, annak rendje-módja szerint. A Ritkás erdő alatt egy tájrészlet­
ről nyújt panorámát, amelynek során a beszélő sorra megnevezi a tájék
figyelmet érdemlő részleteit. A narráció elmaradása már az elvonatkoz­
tatás, esetleg a természetes elhomályosulás (felejtés) nagyobb fokát jel­
zi. Az EszméletII. darabja ilyen kivételes, narrációt nélkülöző, lakonikus
álomleírással kezdődik. Az álmokról szóló beszámolók hallgatója min­
den különösebb megütközés nélkül fogadja a közvetített képsor homá­
lyait, a képtelenségig terjedő ellentmondásosságát, mert saját tapasztala­
tából tudja, hogy minden álom ilyen, s ezért eleve további értelmezésre
szorul. Csakhogy a szűkszavúságnak az a foka, amely a ciklus II. darab­
ját jellemzi, már annyi homályt tartalmaz, hogy az olvasót tökéletesen
kiszolgáltatja a beszámoló alany kénye-kedvének.
„Kék, piros, sárga, összekent / képeket láttam álmaimban” - állítja a
lírai én. A láttam ige jó kiindulópont lehetne a pontosításhoz, ehhez
azonban a látás körülményeire vonatkozólag további eligazítást kelle­
ne kapnunk. Egészen mást jelent, ha valaki azt mondja: „Almomban

123
múzeumban jártam, s kék, piros, sárga, összekent képeket láttam”, s
mást, ha beéri azzal: „láttam álmaimban” . A tartalmas igehasználatra
példa az V. darab: „Holtan lestem az őrt” mondata, amely pontosan illesz­
kedik a tüzelőlopásra készülődő gyermek rejtőzködéséről készült rajz­
hoz, érzékelteti a feszült várakozást, az őr mozgásának figyelmes szem­
mel tartását. A II. vers igéje ezzel szemben ugyanazt, a jelenlétet és a
tanúskodásra való képességet bejelentő, hitelesítő funkciót tölti be,
mint az Eszmélet másik álomversének, a VII. szakasznak azonos igéje: „s
láttam, a törvény szövedéke / mindig fölfeslik valahol”. Még jobban ki­
ürül az ige, még jobban eltávolodik eredeti, szemmel észlelni jelentésé­
től a IX. versben: „Láttam, hogy a múlt meghasadt” és a XI.-ben: „Lát­
tam a boldogságot én.” A II. szakasz „láttam” igéje tehát nem tölt be
narratív funkciót, hanem az „álmot látni” állandósult szókapcsolat alko­
tóeleme, az álmokról való beszéd nélkülözhetetlen nyelvi előfeltétele.
A láttam meghatározatlansága korrigálhatatlanul bizonytalanná teszi
a képeket szó jelentését is. Az alaphelyzet az, hogy álomképeket kell
értenünk rajtuk. Freud A lomfejrésének szóhasználata váltogatja a kép és
az álomkép terminusokat: „Ugyanez áll számos álomképre is: elfelejtjük
őket, mert gyengék, míg környezetük erőteljesebb visszaemlék-
szünk.”1'" A vers szövege azonban nem zárja ki annak lehetőségét sem,
hogy a „kép” itt festmény jelentésben szerepeljen. Hogy az értelmezés
ilyen irányt is vehet, mi sem mutatja jobban, mint a Ritkás erdőalatt ese­
te, amelyről - mint fentebb rámutattam - bebizonyosodott, hogy álomi
tájat ábrázol. Az álomi tájat azonban egy album képeiből szerkesztette
meg a szerző: „Egy álmomban visszalapoztam egy albumban az »első nő­
höz« - a z album női fejeket, illetve tájakat ábrázolt -írtam erről egy ver­
set.” Az Eszmélet //-ről nem rendelkezünk ilyen utólag megvilágító val­
lomással, ezért nem tudjuk eldönteni: vajon múzeumban, szoba falán,
albumban látott festményekről számol be a lírai én, avagy pusztán
élénk álomképeire utal vissza.
Egyetlen olyan szó van a kezdő sorokban, amely a tétovázó olvasót a
festmény jelentés melletti megállapodásra biztatja: az „összekent”. Ez
ugyanis az elkészítés módjára vonatkozó jelzőként értelmezhető. Olyan
festményeket jelölhetünk meg általa, amelyek sok festékkel, nem öko­
nomikus, hanem pazarló eszközhasználattal, az anyaggal könnyelműen
bánva, tehát színekben élénken, rikítóan, esetleg hanyag nagyvonalú­
sággal ábrázolnak valamit. De azért ez nem olyan bizonyos, hiszen - át­
vitt értelemben - az álommunka is sok színt pazarolhat az álomképekre.
Fontosabb kérdés, hogy lehet-e egyáltalán az álomban látott képek
kapcsán ábrázolásról beszélni, vagy absztrakt, közvetlen értelmet nem

'“ Sigmund Freud: Alomfejtés. Budapest, 1993, Helikon, 43.

124
hordozó látványokról van szó, akár képzőművészeti, akár pusztán pszi­
chológiai értelemben? Avagy az ábrázolt tárgyat a költő elhallgatja, lé­
nyegtelennek veszi (elfelejtette), noha volt ilyen tartalma az álmoknak
(álombéli festményeknek)? Az Ősapámban a leírás egy parnasszista köl­
tő precizitásával történik meg. Itt pedig mintha absztrakt, konstruktivista
képarchitektúrákra utalna a költő, amelyek a jövőbeli békés, boldog tár­
sadalom utópikus képét kívánják megkonstruálni előbb a vásznon, hogy
aztán ezt az elvont víziót a valóságba plántálhassák.
A nyelvi megfogalmazás nem közvetít szigorú, éles kontúrokkal kö­
rülhatárolt, kiegyensúlyozott kompozíciót. A hangsúly az álom által pro­
dukált színekre tevődik. József Attila a színekkel általában nem bánik
az impresszionista művész színtobzódásához hasonló pazarló kedvvel,
hanem nagyon is gazdaságosan, precízen adagolja őket. Vannak, persze,
kivételek. Ilyen átlagon felüli mértékben intenzív színélménnyel talál­
kozunk például a Nyár című versben, ahol a költő - sorkezdő helyzetbe
állított melléknevekből álló - egész színskálával érzékelteti az évszakok
uralkodó színeit: „Aranyos lapály... Ezüst derűvel... vörös, de karcsú...
Vérbőcper... kék, tünde fénnyel”. Beney Zsuzsa olyan példát is talált,
amely a II. vers színképével rokon felsorolást tartalmaz: „tojj, s költs /
tojásokat, / aranyos, kék, piros, zöld / gyönge nappalokat!”161
A beszélő összbenyomása mégis a rendé: „és úgy éreztem, ez a rend -
/ egy szálló porszem el nem hibbant”. Első pillantásra talán fontosko­
dásnak tűnhet annak a kérdésnek a fölvetése, hogy az „úgy éreztem”
múlt ideje az álomlátással egyidejű vagy hozzá képest utóidejű. Álmá­
ban érezte így a lírai én, vagy ébredés után, az álomra visszagondolva tu­
datosította az álomnak ezt a jelentését? A rendélmény érvénye csakis az
álomlátás tartamára szorítkozik, vagy pedig az ébrenlét idejére is kiter­
jed? A jelen-múlt oppozíció azt sugallja, hogy a múlt az álomlátás, a jelen
pedig az ébrenlét ideje: „és úgy éreztem - Most homályként száll'. Az
„úgy éreztem” igés kifejezés hangsúlyozott szubjektivizmusa ugyancsak
az álom élményi jellegével, az átélő alany és az átéltek közötti distancia
hiányával lehet összefüggésben. Annál inkább, mert nem szimbolikus
álomról van szó, amelynek kulcsa az álomfejtő kezében van, hanem egy
közelebbről meg nem jelölt, egyszeri álomtartalom által sugallt, közvet­
len, reflektálatlan, ellenőrizhetetlen és cáfolhatatlan, tehát evidens be­
nyomásról. Az értelmező nincs abban a helyzetben, hogy a „kék, piros,
sárga, összekent képek” rendérvényű összbenyomását vitassa. Mind a
látomás, mind annak értékelése az alany kizárólagos előjoga, az olvasó
sem egyiket, sem másikat nem vonhatja kétségbe.

161 Beney Zsuzsa: Az Eszmélet lírája. In B. Z s A gondolat metaforái. Budapest, 1999,

Argumentum, 145.

125
 A rend érzésének státusa azért lényeges kérdés, mert az álomképek a
valóság észleléséhez képest közismerten rendezetlenek, kapcsolódá­
suk módja szeszélyes, hézagos, az álom kibontakozásának „logikája”
önkényes. Ráadásul Freud még azt a viszonylagos rendezettséget is,
amelyet az álmaink gyakran felmutatnak, az értelemmel analóg álomte­
vékenységnek, az úgynevezett másodlagos megmunkálásnak tulajdo­
nítja, s az így szövődött viszonylag koherens álomszövetet is felbontja
az álomfejtés során. Ha József Attila magáévá tette az Alomfejtés állás­
pontját, márpedig ennek feltételezésére minden alapunk megvan, ak­
kor a versbeli „rend” nem az álomtartalmaknak ezt a felületi, viszonyla­
gos rendezettségét jelenti, hanem a látott képek mélyebb értelmét.
A korábban idézett Kassák-kritikából láthattuk, hogy a költő szerint
„még az álomképeknek is van nem közvetlen, de értelmes jelentésük”.
A „rend” tehát alighanem a „kék, piros, sárga, összekent / képek” nem
közvetlen, hanem kiderített „értelmes jelentését” képviseli.
Freud megkönnyíti a vele egyetértő olvasói dolgát, amennyiben sze­
rinte „még az a vélemény is, amit ébredés után az álomról alkotunk [...]
a lappangó álomtartalomhoz tartozik”.162 Az „úgy éreztem” tehát - a
fentiek értelmében - vonatkozhat az álmodás tartamára, de ennek az
érzésnek a jóváhagyása, a rend szóval való racionalizálása a megfogalma­
zás során már a lappangó álomtartalomnak az ébrenlét során történő in­
terpretációjához tartozik. Éppúgy, ahogy az „egy szálló porszem el nem
hibbant” kijelentés is az álomra az ébrenlét állapotában történő (nega­
tív nyelvi formát öltő) hivatkozás, „empirikus” érv. Azt mondja: „Joggal
érezhettem rendnek a látott képeket, hiszen egy szálló porszem el nem
hibbant!” Ügy összegezhetjük tehát a II. vers álomleírását, hogy a lírai
én olyan képeket látott álmaiban, amelyek akkor és azóta számára a ren­
det jelentik. Más kérdés, milyen rokon képzetek értendők bele a rend
fogalmába, s melyek állnak vele szoros rokonságban. Veres András hívta
föl a figyelmemet arra, hogy az „egy szálló porszem el nem hibbant” sor
révén a rend fogalma a teljesség képzetének irányában terjeszthető ki:
„Az álom kevert képei valamiképp kitöltötték az álombéli világ terét: a
teljesség képzetét adták. Ezért nincs benne semmi hiány (vö. a por­
szem elhibbanása), illetve töredékesség.”163
Álljunk meg egy pillanatra a második vers egy különös nyelvi megol­
dása, az „el nem hibbant” szerkezet mellett! A „hibbant”, ha jelzőként
vagy alanyként használjuk, elmeháborodottat jelent, de itt a szó nem a
maga jelentésében szerepel. Rokon jelenséggel van dolgunk, mint az

162 Uo. 311. A kérdést a könyv több helyen részletesen tárgyalja, például 200-201,
358-371.
1” Veres András szóbeli közlése.

126
első vers „csilló” szava esetében. A hibban szóhoz egyetlen igekötő il­
leszkedhet korrekt módon, a meg-: meghibban. Az el- igekötővel a köl­
tő eltérítette eredendő jelentésétől a szót, s a kiürített nyelvi formát a
hiányzik = hibádzik igével kontaminálta. Ennek az adott szövegössze­
függésben egyetlen lehetséges eltűnik jelentését csomagolta be abba
az egyedi igealakba. A porszem mozgásának figyelemmel kíséréséhez
jobban illik a pontszerű történést ábrázoló mozzanatos igealak, mint a
jellegtelen tartós igefajta. így a költő különös súlyt adott a kifejezendő
képzetnek anélkül, hogy komolyabb zavart keltett volna vele a megfej­
tésben. Az Eszmélet szerzője szuverén módon bánik a nyelvvel. Szava­
kat teremt, amelyek korábban nem léteztek, de úgy, hogy a befogadó
számára a szóalak is és a jelentés is külön-külön jól ismert és ezáltal ma­
gától értetődő legyen.
Az álom legfontosabb sajátosságáról ez idáig még nem ejtettem
szót: arról, hogy hozzánk tartozik, önnön mélységeinkből tör felszínre.
Olyan mélyről, hogy nem vagyunk urai. Személyiségünknek az a réte­
ge produkálja, amelyet nem mi irányítunk. Ilyen tartalmak akkor buk­
kannak föl váratlanul, ha szemünk be van zárva, ha kontaktusunk a
körülvevő világgal megszakadt, vagy legalábbis erősen fellazult. T e­
hát álomban, amely - hogy a költő saját szavaira emlékeztessek —„az
emberi eszméletnek, a léleknek, tudatnak, vagy ha úgy tetszik, tu ­
datalattinak a mélyéről - de m indenképpen az emberi élet jelenné
gyülemlőmúltjából hozza föl képeit” . A „kék, piros, sárga, összekent
képek” s ezek mélyebb értelme, a rend a lírai én saját lelkének, esz­
méletének rendje: harmónia, amellyel a lehető legerősebben azono­
sul. Ez a tényállás két dolgot jelent. Egyrészt azt az Eszmélet szerzőjére
nézve rendkívül sokat mondó meggyőződést, hogy az emberi lélek
mélyén rend van, nem pedig összevisszaság, másrészt pedig azt, hogy
létezik olyan rend, amellyel az én a legteljesebb mértékben azonosul­
ni tud.
Miután az én belsejéből álomban felszálló renddel megismerked­
tünk, rátérhetünk arra az alapvető, struktúraalkotó oppozícióra, amely a
II. vers tárgyát alkotja: álom és való ellentétére. Az „álmaimban” és a
„most”, illetve a múlt és a jelen („lá//am, el nem hibban/- száll”), majd
később a „nappal” és az „éj” a lírai én számára két ellentétes térfélre ta­
golják a világot. Az ellentét nem jelent szimmetriát. Sem a való, sem az
ébrenlét nincs közvetlenül megnevezve vagy az álomhoz hasonló rész­
letességgel körülírva, csak a „M ost... a vas világ a rend” mondatból hü-
vclyezhetők ki rá vonatkozó megállapítások. Az eddigiekben szemügy­
re vehettük az álom, az éj és a belülről származó rend birodalmát. Most
vessünk pillantást arra, milyen tapasztalatot szerezhet az én a nappal,
ébrenlétben látott világról!

127
 Nincs könnyű dolgunk, mert hogy ezt tegyük, ahhoz szinte csak a
„vas világ” jelzős szerkezet áll a rendelkezésünkre. A pontosítás érde­
kében a vas képzetének más szövegösszefüggésben történő előfordulá­
sait hívhatjuk segítségül: „A küszöbön a vashabú vödör”; „ez az a mun­
kásság, / mely osztályharcban vasba öltözött”; „A csördülő ég vasban
áll... hol az a deres vasdarab?'; „olvaszd ki bennem a vasat, / álló üllőt,
mely nem hasad”; „néki a fogalmak hideg vasak, miket csak messziről
szemlélni jó”; „M intha... a téli érc / volna harang / s nyelve a föld, a ko­
vácsolt föld... / Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja / a pántos égbolt
lógó ajtaját”; „Vas-színű égboltban forog / a lakkos, hűvös dinamó”;
„Egy vaslábasban sárga fű virít”; „Rozsdás, durva vastőröküP'; „nem
kell... / a háborúból visszamaradt / húszfilléres, a vashatos. / Sem a vas­
gyárit' .
A lista nem teljes, csak a legismertebb példákat idéztem. Első pillan­
tásra inkább a képek különbségei tűnnek szembe, s ez természetes is,
hiszen ez az érett életművet végigkísérő domináns képzet nagyon sok­
féle összefüggésben szerepel. Nem várható el, hogy mindannyiszor
ugyanazt az arcát mutassa. Az Eszmélet II. versének értelmezéséhez a
felsorolt képekben megidézett vas tárgyi vonásaiból a keménység, ri­
degség, hűvösség, élesség, áthatolhatatlanság és egyben áthatoló ké­
pesség, illetve az aszkézis vagy a szegénység minőségei járulnak hozzá.
Konkrét sajátosságait a kontextus s nemegyszer az oppozíció rajzolja
körül, amelybe a költő állítja. A II. versben a „kék, piros, sárga, össze­
kent képek” és a „vas világ” között kialakított oppozíció a vas képzeté­
nek három sajátosságát állítja előtérbe. Egyrészt ennek az anyagnak ba­
rátságtalan, fáradt, szürkésfekete színét kell számba vennünk az álom
barátságos, tarka, élénk színeivel szemben. Másrészt áthatolhatatlan,
szilárd állagával kell számolnunk. Ez a jellemvonás lehetőséget nyújt a
VIII. vers bevonására, ahol a vas úgy konkretizálódik, mint: „a rácsok I a
hallgatag cella fölött”. A vas áthatolhatatlanságával ellentétben az álom­
ban látott képek tárgy és szubsztancia nélkülisége, áthatolhatósága és
könnyűsége („homályként száll”) tűnik szembe. A vas harmadik, az ed­
digiekből következő lényegi vonása: idegensége a beszélő éntől.
A „vas világ” tehát az alannyal szemben álló, megmásíthatatlan, szi­
gorú és ellenséges külvilág. Ez azonban éppúgy rend, mint az, amit az
én a maga legmélyebb tartalmaiban felfedezett. Éppolyan áttekinthe­
tő, éppúgy el lehet benne igazodni, mint az éjjel látott képek között. Az
Eszmélet szerzője még nem számol a káosz esélyével. Ez a pánkozmikus
felfogás bizonyos rokonságot mutat Bergson Teremtőfejlődése káosztaga­
dásával, s a kettős rendről itt kifejtett koncepcióval. A francia filozófus
szerint „a rendetlenség gondolata [...] főbenjáró szerepet játszik az is­
meretelméletre vonatkozó problémákban”. Azokkal szemben, akik a

128
rend fogalmát a káoszéval állítják szembe, ő azt az álláspontot képviseli,
hogy „a dolgoknak valamelyik határozott rend esetleges voltával járó ál­
lapota egyszerűen az ellenkező rend jelenléte [...] ennélfogva két egy­
máshoz képest fordított rendfajt tételezek”.u>4 Azaz, amit tévesen ká­
osznak látunk, az a mi igényeinknek nem megfelelő másik rend. Az
Eszmélet II. mondandója azonban egyáltalán nem merül ki a rend min­
denütt jelenvalóságának állításában, s abban sem, hogy a külső és a bel­
ső világban más-másfajta rend létezik.
József Attila értékellentétet állít fel a két rend között, s figyelmét, a
„vas világ” kényszerű tudomásulvételén túl szinte kizárólag az önnön
mélységeiből felbukkanó belső’rendnek szenteli. A lélek mélyén rejtő­
ző harmónia a vas világgal való kontaktus felfüggesztése idején jut ér­
vényre, s amikor számolni kell a körülmények kontrolljával, a valóság
szorításával, akkor a belső diszpozíció homályként, szinte testérzéssé
csökevényesedve, potenciális állapotba visszazsugorodva őrződik meg.
A belső fényforrás éjjel erősebb fénnyel ragyog, nappal csak halvány vi­
lágossággal dereng, kölcsönfénnyel világít, mint a hold. A belső eszmé-
leti állapotok polaritásának megfogalmazása során a költő azt a másutt is
érvényesített felfogását újítja meg, amely szerint az emberi lényben
mint mikrokozmoszban benne foglaltatik a világ egésze: „nap süt, ho­
mályló északi fény borong - / tartalmaidban ott bolyong / az öntudatlan
örökkévalóság” - olvassuk az Ódában. „A világ vagyok - minden, ami
volt, van” - írja a költőd Dunánál című ódájában.
Ha a ciklus /. darabját úgy értelmeznénk, mint többen teszik, hogy az
ébredést, az eszmélkedést, az öntudat visszatérését idézi föl benne a
költő, akkor a II. verset az előbbi ellentétének kellene tekintenünk, hi­
szen itt az én nem az ébrenlét állapotában, hanem álomlátás közben van
igazán birtokában önmaga legjobb képességeinek. A belső fényforrás
éjszaka, elalvás után gyullad ki benne teljes erővel. Mivel azonban az
első versnek nincs körvonalazott lírai énje, hanem a tavaszi hajnalnak, a
nap és a természet újjászületésének mítoszi eseményét személytelenül
idézi fel, ezért a két szakasz között ilyen ellentét képzését nem tartom
indokoltnak. Sokkal inkább annak a programnak a megvalósulását ér­
hetjük tetten a második darabban, amelyet fentebb a Kassák-kritikából
idéztem. Márpedig, ha ez így van, akkor ennek a szakasznak a megfor­
málásában az álom és az éber tudat egyforma mértékben vesz részt.
E nyolc sor szerzője valóban „a tudatalattinak a mélyéről” „hozza föl
képeit”, hiszen a „kék, piros, sárga, összekent” álomképekben a tudat­
talan tartalmai jutnak felszínre. Ennyiben tekinthető elsődlegesnek az
álomlátás. Ugyanakkor azonban a költő ezeket, a „léleknek mélyéről164

164 Henri Bergson: Teremtőfejlődés. 202, 216.

129
felmerülő képeket értelmesen rendezi [...] közvetlen jelentést lehel
beléjük, és e jelentéseket közvetlen értelmi viszonyba foglalja össze”.
Ahhoz tehát, hogy az álom képei „értelmi viszony”-nyá szilárduljanak,
a tudat éber munkavégzésére van szükség. Ebben az értelmi viszony­
ban az alany szinte határtalan önbizalma nyilvánul meg, aki a lényének
alapzatait képező rendnek, harmóniának birtokában, ösztöneit és értel­
mét egyformán kiaknázva magabiztosan lép föl a vas világ rendjével
szemben.

III.

Az Eszméletet olykor az élete legmélyebb válságába került embernek

kétségbeesett tanácstalanságát megvalló, tragikus hangvételű verse­
ként értelmezik. Mintegy a kései korszak nyitányát látják benne. Ez az
értelmezési mód nem állja ki a tüzetesebb vizsgálódás próbáját. Az Esz­
mélet születését, láttuk, válság előzte meg, választott közösségével, a for­
radalmi munkásmozgalommal való kapcsolat megszakadása, az ebből kö­
vetkező magára maradás; a történetfilozófiai perspektívák összeomlása
a hitlerizmus győzelme folytán; a magánélet megoldhatatlan kudarca,
amely előbb Szántó Judit öngyilkossági kísérletében, majd szétválásuk­
ban, a költő Hódmezővásárhelyre költözésében kulminált; a pszicho-
analitikusával való kapcsolatának meglazulása. A versről, illetve ciklus­
ról az első két fejezetben megállapítottam, hogy nem ennek a válságnak
a bevallása, hanem a belőle való kibontakozás dokumentuma. Az elem­
zéssel, ezen belül a II. vers vizsgálatával azt kívánom bizonyítani, hogy
az Eszmélet írójának nem megválaszolatlan, mert megválaszolhatatlan
kérdései vannak, ahogy Beney Zsuzsa véli, hanem válaszai, amelyek
mögül az őket indukáló kérdéseket nem is mindig könnyű feltárni.165
A hangvétel nem tragikusan komor, hanem elszánt és kemény. Ez az
elszántság és keménység nemcsak alkalmi fellobbanás József Attilánál,
hanem a forradalmi munkásmozgalmi periódus harcos, sőt harcias, tá­
madó, vádló attitűdjének egyenes örököse, folytatása. Az 1930 ősze és
1933 tavasza közötti időszak verseinek lírai énje azonban szilárdságát -
legalább részben - kívülről nyerte. Abból az utóbb nagyrészt illuzóri­
kusnak bizonyult közösségi élményből, amely szerint a költő egy osz­
tály, egy párt törekvéseit fogalmazza meg. A kollektíva biztonságot
nyújt neki, a maga módján meghálálja a költői szót. A közös céllal azo-16

161 Beney Zsuzsa A gondolat metaforái című tanulmányában, Pór Péter elemzésére is
hivatkozva fejti ki ezt a felfogást. In B. Zs.: A gondolat metaforái. Budapest, 1999, Argu­
mentum, 160, 161.

130
nősülni lehet, az igazságok vállalhatók és képviselhetek. Ilyenkor tulaj­
donképpen könnyebb keménynek lenni. „Mondd, mit érlel annak a
sorsa...?” - kérdezi a költő, de ez a sors közös, a nehézségek átélésében
az egyén társakra talál.
Ez a támasz az idő elteltével egyre ingatagabbá válik. A normatív és
harmonikusnak tételezett „osztálytudatban” váratlanul ellentmondá­
sok, nehezen megoldható dilemmák bukkannak föl. Az igazságok nem
adódnak többé maguktól, a harcos cserbenhagyottnak, sőt olykor elvba­
rátai részéről hátba támadottnak érzi magát. Kialakul benne a magára
utaltság érzése, gyanakvóvá válik. Különbséget tesz az eszmék és azok
megvalósíthatósága közt, illetve az eszmék és azon személyek között,
akik maguknak követelik a képviselet jogát, noha ehhez sem erkölcsi,
sem praktikus alapjuk nincs. A tettrekészséghez, elszánáshoz erős re-
zignáció társul. Ezt az állapotot tükrözi az Eszmélet. 1933 nyarán, őszén
bontakozik ki, s egy esztendőn át ez dominál. Elszántság, keménység,
illúziók nélkül - így jellemezhetnénk az Eszmélet évét. Erő és szilárdság
van benne, de nem társul hozzá lendület. Elmélyültség, az autonóm
személyiség lehorgonyzása, mély gyökerek eresztése, hogy külső tá­
masz (közösség, élettárs, terapeuta) nélkül is megállhasson az élet viha­
raiban.
Ha hihetünk a kortársi emlékezéseknek, a belső erők felmorzsolódá­
sa már megkezdődött. A költészet területéről is érkezik egy-két riasztó
jelzés, mint az Ordas vagy a Reménytelenül vagy az Egy kisgyerek sír, de a
válság még nem jutott el abba a stádiumba, amelyben a költő mintegy
programszerűen beavatna belső vívódásaiba. A versek szerzője elkezd
töprengeni az ember természetén, önismereti jelleggel is. Ebben az
emberképben kulcsszerephez jutnak a pszichoanalitikus interpretációs
nézőpontok. Az erkölcsi megközelítést, a moralizálást a költő lerázza
magáról. Ezt már marxistaként, sőt korábban megcselekszi: „Jóról és
rosszról nem gondolkozom” - írja a húszas évek végén Szeretnének című
versében, amit Ném eth Andor az erkölcsi indifferentizmussal azono­
sít, és a nietzschei Jenseits von Gut und Bőse elvéből származtat.166 Ez
az anarchista eredetű amoralizmus izmosodik meg a marxizmusban,
amelyik szociológiai alapon teszi túl magát az erkölcsi értékorientáci­
ón. A mélylélektani radikalizmus tovább fokozza az erkölcs kritikáját:
„Engem sunyiságra oktat az erkölcs” —írja József Attila a Számvetés­
ben az Eszmélet fogantatásának idején. Az Eszméletben tehát egyen­
súlyhoz, szilárdsághoz jut el, de súlyos árat kell érte fizetnie. Le kell
mondania a boldogságról, az önfeledtségről, zordon magatartás-köve -

166 Németh Andor: Éhségek hetyke poétája. InN . A.: JózsefAttiláról. Budapest, 1989,
Gondolat, 353, 354.

131
telményeket kell vállalnia. Kiharcolhatja szabadságát, de csak kemény
aszkézis árán, eljuthat a végső bizonyosságokig, de csak a legteljesebb
önuralom révén.
A III. vers ezt a súlyos veszteségek árán kiküzdött egyensúlyt fogal­
mazza meg. Ha van rokona a ciklus darabjai között, akkor a X. vers az.
Mindkettő az ifjúkori anarchisztikus amoralizmus reprezentatív versé­
hez, a Tiszta szívvelhcz hajlik vissza, annak újramondása. A III. darab
mindenekelőtt az éhezés, a nélkülözés megidézése révén: „Harmad­
napja nem eszek, / se sokat, se keveset” - írja ott, s „Sovány vagyok,
csak kenyeret / eszem néha” - mondja itt. A konkrét motívumegyezé­
sen túl fontosabb, hogy a költő mindkét esetben a negatív önmeghatá­
rozás módszerével él. Azáltal határozza meg magát, hogy mije nincs, mi­
től van megfosztva, mit nélkülöz. Hiányt szenved az ételben, ingyen
végzi munkáját, finom falatokban nincs része, és a család melegségét, a
gyermeki ragaszkodást sem élvezheti. A strófa természetesen a költő­
nek minden olyan más versével is összefüggésbe hozható, amelyek a
nélkülözést, a szegénységet, az éhezést panaszolják fel. „O, barátaim,
hét napja nem ettem” - kiált föl a Hét napja záró sorában. „Két napon­
ként csak egyszer ettem / és gyomorbajos lett belőlem” - jelenti ki a Vé­
gül című versében, és még folytathatnánk a sort. A szegénység, nélkülö­
zés fölcmlegetése korlátozódhat személyes életkörre, mint az idézett
példákban láttuk, és kiterjeszkedhet tágabb szociális dimenzióba is.
Elég, ha Mondd, mit érlel... című versére utalunk.
A III. darab másfelől azokkal a versekkel áll rokonságban, amelyek a
költő, az alkotó, a művész helyzetét vizsgáztatják a társadalomban.
Ezekben az írásokban, nem minden önkínzás nélkül, a kereslet-kínálat
piaci törvényeit érvényesíti a költő a művészi tevékenységre és a mű­
vek befogadására: „A művészi termék éppúgy áru, mint az ipari vagy a
mezőgazdasági termékek. Mint termék, társadalmi szükséglet kielégí­
tésére szolgál” —írja egyik töredékben maradt írásában, majd fölteszi a
kérdést: „Miért van művészet?” A kérdésre az írás ránk maradt része
nem ad választ: „A művészkedőtudatos lények sem tudnak felelni arra
a kérdésre, hogy mi céljuk van azzal, hogy verseket írnak, képeket fes­
tenek.” K,/ A fogyasztói igény kielégítésére való törekvés és a művészt
alkotásra késztető titokzatos belső erőit között tehát József Attila törést
állapít meg.
A Munkanélküli írók táppénze című szövegében, nem minden önvád
nélkül, ugyanezekkel a kérdésekkel viaskodik: „Az írók, a tehetsége­
sek, egy kicsit önmagukat is megvizsgálhatnák, hogy miért nem kapós167

167 József Attila: A művészet kérdése és a proletárság. In JózsefAttila Összes Művei. III.
kötet. Szerk. Szabolcsi Miklós. Budapest, 1958, Akadémiai, 257.

132
az árujuk. Az irodalom is termelés, társadalmi szükséglet kielégítésére
szolgál, s az ma már nem elegendő, hogy egyesek tetszését megnyeri a
munka.” Majd alább a következő lehangoló konklúzióhoz jut el: „író­
ink többsége azonban nem képes válaszolni, elszakadt az élettől, nin­
csenek a közönséggel közös élményei, melyeket megformálhatna. Saját
analóg érzelmei, problémái elvont kérdésekké válnak. Nem termelhet­
nek a valóságos szükségletnek megfelelően, mert nem ismerik a valósá­
gos szükségleteket.”168A közönséggel való érintkezésében átélt zavarok
és kudarcok miatti vívódásainak lenyomata megtalálható a harmincas
években írott verseiben is: „neve, ha van, csak áruvédjegy, / mint akár-
mely mosóporé” - panaszolja a Mondd, mit érlel... záró szakaszában a mű
áruvá züllését. „Ha kökénél s van rá költség” - olvassuk A hetedikben az
alkotásnak az alkotó anyagi viszonyaitól való függéséről; „egy, ki népet
ingyen oktat” - írja ugyanitt, s ha máshonnan nem, hát a Születésnapom­
ra e\xnn vers soraiból tudjuk, hogy az „egész népemet” „tanítani” a köl­
tői hivatásra (is) vonatkoztatható.
Az Eszmélet előzményei közül a III. vers, éppen említett vonatkozása
folytán, a [Szépen beszélsz...] kezdetű strófatöredékkel hozható össze­
függésbe: „Szépen beszélsz! Fogalmad úgy / világít, mint ott kinn a
nyers tél / s igazad van! De most aludj, / ma éheztél és nem kerestél, /
egész nap új világra lestél.” Az idézett sorokban jelen van az éhezés moz­
zanata, az ingyenes munka témája, s ennek a kétségkívül önironikusan
kezelt tevékenységnek nagyszabású, nagy horderejű voltát mutatja az
új világ látomására való utalás. Ezt a viszonylag direkt politikai utalást
helyettesíti a végleges változatban a költő egy elvontabb síkon megfo­
galmazott feladatvállalással, a „kocka” képével. Nem változtat azonban
ez a tényen, hogy a III. versnek és az Eszméletnek, általában van egy erő­
sen szociális aspektusa. Az Eszméletet hajlamosak úgy szemlélni az
újabb elemzők, mint olyan művet, amely gyökeresen különbözik a köl­
tő politizáló, társadalmilag elkötelezett, közösségi gondokkal szembe­
néző verseitől. Holott belőlük nő ki, meghatározottságok gyanánt őrzi
ilyen eredetét. A ciklus helyszínei ugyan nem kiáltóan osztálykötöttsé-
gűek, de beléjük itatódott a szegénység. A nélkülöző ember környeze­
te. Nyirkos cementfalak, teherpályaudvar, szürke gyom, halom hasított
fa. A Külvárosi éj, az Elégia, A város peremén, a Téli éjszaka világa ez.
Avers persze nem merül ki ebben. Fordítsuk most figyelmünket arra
a részletre, amely nélkül a strófa nem lenne több annál, amit az eddigi­
ekben elmondtam róla: a nélkülözésekről ejtett vádló panasz, az alkotó
társadalmi helyzetéről nyújtott látlelet. Ez a részlet szinte rakétaként
röppenti kozmikus magasságokba a vers egészét, a szociális helyzetrajz­

168Uo. 154.

133
zal, mint az elrugaszkodás talajával mintegy ellentétet képezve. Ez a
részlet így hangzik: „keresek / bizonyosabbat, mint a kocka”. Hárítsuk
el nyomban az egyik kínálkozó tévutat! A magyarázatok egy része me-
tonimikus alapon a kocka szót a kockajáték szinonimájaként értelmez­
te. A nyelv síkján az ilyen értelmezésnek semmi akadálya sincs. Vala­
milyen mértékben ez az értelmezés meg is okolható, amennyiben a
kockajáték a véletlen hatalmán alapul, a véletlenből csinál esélyt a ját­
szó számára. Mint tudjuk, híres Kockavetésé.ben, Mallarmé is töprengett
hasonló dolgokon: „Un coup de dés n’abolira jamais le hasard.” („Egy
kockavetés sohasem törli el a véletlent.” S. Mallarmé: Kockavetés, [saját
fordítás].) Ezt az interpretációt mégis alapvetően elhibázottnak s az
ebbe az irányba haladást az értelmezők tétovaságából, tanácstalanságá­
ból eredő lépre menésnek ítélem.
A költő ugyanis idézett mondatában: „keresek / bizonyosabbat, mint a
kocka” a vers énje által gyakorolt alkotásról vagy alkotó gondolkodásról
(majdhogynem bölcseleti elmélyedésről!) ad jellemzést: az evidencia ér­
vényű, abszolút értékű megállapítások megfogalmazására való törekvést,
a végső igazságokra történő' rábukkanást fogalmazza meg. A kocka térbeli
alakzata a bizonyosság tökéletes szemléleti képe. Egyetlenegy változó
eleme van, az egyik élének hossza. Ennek nagyságától függnek a kocka
méretei. Ha ezt meghatároztuk, a kocka a legteljesebb biztonsággal meg
van adva, ebből az egyetlen adatból bárki felrajzolhatja, s kizárólag azon
az egy módon rajzolható föl. A beszélő én negatív önmeghatározásainak
közegében, sorolva mindazt, amitől meg van fosztva, önnön alkotótevé­
kenységét ezzel a hiperbolával fejezi ki. Még a kockánál is bizonyosabb
tudáshoz, igazsághoz akar eljutni, valami olyanhoz, amely még a kocka
egyetlen élében rejlő esetlegességet is kiküszöböli.
Aki ismeri József Attila művészetbölcseleti koncepcióját, pontosan
tudja, miről beszél itt a költő. Legcélszerűbb talán ennek érdekében Az
Istenek halnak, az Ember él című szövegnek, az úgynevezett Babits-
pamfletnek néhány bevezető mondatát idézni és kommentálni. A költő
itt valamiféle dualizmust fogalmaz meg szellem és anyag között, s meg­
állapítja, hogy „a szellemre az anyag poklai tátognak mindenünnen,
ezek fölött kell, mint Madách mondja, »glóriával általlépnie«”. Azaz a
művészi tevékenységet a szellemnek az anyaggal folytatott harca egyik
változataként definiálja: „Az anyag végtelen, határtalan. És noha min­
den egyes dologban rábukkanunk a lélekre, a dolgok egyetemének
lelke mégis elsikkad előlünk. Hiszen a dolgok egyetemét nem szem­
lélhetjük közvetlenül, mint teszem azt, egy cseresznyefát, hanem leg­
följebb elmélkedhetünk róla. A szellem így bele is veszne az anyag vég­
telenségébe, ha egyáltalában beletörődnék abba, hogy kívüle is legyen
valami, ami határtalan. Ez az elme számára őrület volna, a képzelet szá­

134
mára képtelenség, a lélek számára - ne tessék mosolyogni - világhi­
ány” 1'’9 A költő itt azt a nem létező állapotot írja le, amely akkor állna
elő, ha az ember csak szemlélni tudna, azaz a valóság egymással szom­
szédos vagy akár egymástól távolabbi elemeire ugrálna át, vagy esetleg
csak absztrakt módon tudna gondolkodni, és folyton túllépne a valósá­
gon. A valóságelemekről valóságelcmekrc való kilátástalan és végtelen
szökdécseléssel az ember nem elégedhet meg.
„De éppen emiatt az ész addig serénykedett, mígnem fölfedezte az
arisztoteleszi «végtelen regresszus lehetetlenségének« elvét. A képzelet addig
csapongott kép után a képtelenségben, míg meg nem teremtette a
mithoszokat. A lélek pedig e legnagyobb szükség okából átlényegül ih­
letté, amely a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető műegé­
szet alkot.”17" Először is mi az az „arisztotelészi végtelen regresszus lehe­
tetlenségének elve”? Nos, a közvetlen empirikus adatoktól módszeres
visszafelé következtetéssel haladva, tehát az előttünk álló egyedi té ­
nyek általános feltételeire, majd e feltételek még általánosabb feltéte­
leire visszahátrálva, az arisztotelészi filozófia továbbfejlesztésén fáradozó
Paulcr Ákos, József Attila ekkori kedves filozófusa, tanítása szerint egy­
szer csak határba ütközünk, elérkezünk olyan előfeltételekhez, ame­
lyeknél tovább már nem hatolhatunk. Elérjük a redukció végpontját.
A regresszus, azaz a hátrálás nem mehet a végtelenségig. A pont, ahová
végül így elérkezünk, ahol a további út elzárul előlünk, az abszolútum.
Amint a tiszta logika területén a végtelen regresszus lehetetlensége
folytán a relatívumoktól abszolútumokig jutunk el, úgy a fantázia terü­
letén a képzetek közötti csapongás végeredménye a képzeletbeli ab-
szolútumokra, a mítoszokra való rátalálás. Végül pedig ugyanez a tör­
vény a művészet területén is működik, s így a költő a versét alkotó re­
latív képzetek konglomerátumából eljut a művészet abszolútumához,
a műegészhez. A műegész, éppúgy, mint a mítosz, nem utánozza a
világegészt, hiszen a világ egésze nem ábrázolható. Viszont a műegész a
művészetnek éppúgy abszolútuma, mint ahogy a világegész a valóság­
elemek konglomerátumának abszolútuma. A tnüegész tehát a világegész
ekvivalense.
Vagy ahogy József Attila mondja: a világegész szemléleti helyettese:
„Műalkotáson kívül egészet soha nem szemlélünk. Az ihlet tehát a szel­
lemnek az a minősítő ereje, amely az anyagot végessé teszi. Ezek szerint
a mű közvetlen egyetemesség, vagy szem előtt tartva, hogy belsejében
kimeríthetetlen, határolt végtelenségnek is mondhatjuk.”171 Amikor az

i r.y
Uo. 48.
170
Uo.
171
Uo.

135
Eszmélet III. darabjában azt olvassuk, hogy a beszélő bizonyosabbat ke­
res, mint a kocka, akkor az abszolútum kereséséről van szó, nagyjából
abban az értelemben, amelyben a Babits-pamfletben erről olvashatunk.
A rclatívumok világában végső bizonyosságok keresésére tesz kísérle­
tet a vers alanya. Nem mondja ugyan ki, hogy az abszolút bizonyosság
keresése: „keresek bizonyosabbat, mint a kocka” vajon gondolati, kép­
zeleti (mítoszi) vagy szorosabban esztétikai tevékenységet jelent, de
épp ezért szabadságunkban áll azt gondolni, hogy itt a költői hivatás
gyakorlásáról szól. Ami a kockánál bizonyosabb, az a költészet nyelvén
kimondható végső igazságot jelenti.
Szembesítsük most a szociális helyzetképet, a személyes nélkülözé­
seket szóvá tevő sorokat az evidencia megragadására való törekvést ki­
fejtő mondattal! „E léha, locska / lelkek közt ingyen keresek / bizonyo­
sabbat, mint a kocka.” Prózára talán így fordíthatnánk: „Én, aki az
abszolútumot ostromolom, ilyen méltatlan, megalázó feltételek között
vagyok kénytelen élni.” A fordítás durván leegyszerűsítő. Már csak
azért is, mert nem zokszavak ezek, csak egy helyzet feltárása foglaltatik
bennük. Szinte szenvtelenül megformulázott mondatok, amelyeket
panasz és dicsekvés között lebegő, meghatározhatatlan tónus hat át.
A hangnem nehezen meghatározható voltát a ciklus egészére jellemző­
nek tartom, és nagyon fontos sajátosságnak tekintem. Óva intenék at­
tól, hogy a tónust a tragikus vagy az abszurd irányában toljuk el.
Humor, bár nyilván keserű, majdnem akasztófahumor csillan meg az
„ingyen keresek bizonyosabbat” kifejezésben, amely figyelmesebb ol­
vasásra feltárja önnön paradox voltát. A szerkezet középpontjában a
„keresek” ige foglal helyet. Egyik jelentésére az Eszmélet előzményéül
szolgáló [Szépen beszélsz...] kezdetű strófatöredék utal a legközvetle­
nebbül: „ma éheztél és nem kerestél'. Azaz a kerestél ige pénzkeresés ér­
telmében is konkretizálható. Az ige másik jelentése a „keresek bizo­
nyosabbat” kifejezésben domborodik ki. Valamilyen ismeretlen dolog
felkutatása, felderítése értelmében kell vennünk a szót, s láttuk, hogy a
költő ezzel jelezte az abszolútum, a végső bizonyosság elérésére való el­
kötelezettségét. József Attila kedvelte a rejtett paradoxonokat. Ilyen­
nel találkozunk a JózsefAttila című tréfás sírfeliratban: „a rokonok / úgy
hívták: Többé-itt-ne-lássam.” Azaz a rokonok úgy hívták (magukhoz),
hogy elkergették (maguktól). A paradox jelleg elé a költő azáltal von
fátylat, hogy az ellentétképzés csak akkor jut érvényre, ha ezzel párhu­
zamosan még külön jelentéscsúsztatást is végrehajtunk. Ha a hívni igét
nevezni értelemben vesszük, akkor nem beszélhetünk oximoronról, de
ha a hívni főnévi igenevet egy váltó a szívesen fogadni jelentéspályára
állítja át, akkor feláll a két oldal közötti ellentmondás. A keresni igének
az ingyen határozószóval való kapcsolatában is így teremtődik meg az

136
oximoron. A váltó itt először a pénzt keresni sínpárra tereli az értelem­
keresést. Ingyen keresek, azaz úgy keresek pénzt, hogy nem fizetnek
nekem semmit. A váltó eztán áll vissza alapállásába: „keresem a bizo­
nyosságot”.
Az ingyen szó azonban az eddig feltártaknál is gazdagabb és mélyebb
jelentés terhét hordozza. Babits „ingyen teóriáknak” nevezi azokat az
elméleti fejtegetéseket, amelyek nem segítenek a művek konkrét ér­
telmezésében és értékelésében, nem járulnak hozzá érdemben kritiku­
si feladatok teljesítéséhez, egy jelenség történeti besorolásához, hanem
csupán öncélúak. Az ingyen szó francia jelentése: gratuit figyelmeztet
egyéb jelentéstani lehetőségekre. A gidc-i, mások szerint dosztojevsz-
kiji eredetű írói eljárás, az „acte gratuit” olyan cselekedeteket jelent,
amelyeknek a szerző szerint nincs megfogható oka, jól körvonalazható
motívuma, vagy ha van is, az író nem tartja fontosnak közölni azt. Az in­
gyenesség e tekintetben indok nélküliséget, motiválatlanságot, szabad
mivoltot jelent. Ingyen keresni ebben az értelemben azzal egyértelmű,
hogy a költői (vagy esetleg tágabb értelemben az értelmiségi) hivatást,
amely mint az abszolútum megragadására való törekvés a legnagyobb,
legnemesebb emberi erőfeszítések közé tartozik, észrevétlenül, man­
dátum, megbízatás nélkül, a jóindulatú figyelem, a hála reménye nélkül
kell gyakorolja az alany. Az ingyen szó első értelme, a fizetés, fizetség,
jutalom nélkül e bővebb jelentéskörnek csak egyik, ökonómiai, piaci
aspektusát jelöli.
Az elmondottak alapján immár felvázolható a strófa világa. A vers ala­
nya a legtöbbre vállalkozik, amire alkotó vagy gondolkodó fölteheti éle­
tét. Nem adja alább a kockánál nagyobb bizonyosság megragadásánál.
Ezt a senki által nem bátorított feladatteljesítést, amelyért elismerést
senkitől sem várhat, anyagilag szinte elviselhetetlenül nehéz viszonyok
között végzi: „Szegény vagyok, csak kenyeret / eszem néha.” (Zárójel­
ben megjegyzem, hogy ez a megfogalmazási mód sem nélkülözi a góbés
akasztófahumort, éppúgy, mint a Tiszta szívvel megfelelő részlete. Ott ta­
lálós kérdés formáját ölti a panasz: „Harmadnapja nem eszek, / se sokat,
se keveset.” Ha se sokat, se keveset, akkor mennyit? Netán éppen ele­
get? Frászt: semennyit! Itt pedig a „csak kenyeret / eszem néha” mon­
datban rejlik megengedő irányú kétértelműség. Úgy is érthető: csak
néha eszem, s akkor is csak kenyeret. De úgy is, hogy olykor, ha nem aka­
rok éhezni, be kell érnem azzal, hogy csupasz kenyérrel oltsam éhsége­
met. Akár így, akár úgy - valószínűleg az utóbbi értelemben kell ven­
nünk a mondatot-, a költő a kétértelműséggel eléri, hogy egy pillanatra
megálljunk, s elgondolkodjunk a nélkülözés mibenlétén és mértékén.)
A vers az „ingyen keresek bizonyosabbat” mozzanat után, nyomaté-
kosító célzattal, villonos körmönfontsággal visszakanyarodik a nélkülö­

137
zés témájához: „Nem dörgölődzik sült lapocka / számhoz.” De van az
életkörülmények kritikájának egy olyan aspektusa, amelyről eddig
nem vagy alig ejtettem szót: a legnagyobb bizonyosságért küzdő magá­
nyos én emberi környezetének erkölcsi megítéléséről van szó. Szóltam
korábban arról, hogy az erkölcstani szempontok háttérbe szorulnak az
Eszmélet József Attilájánál. A költőtől valóban távol áll a moralizálás,
azaz az etikai bírálat lépten-nyomon való gyakorlása. Az erkölcstani ka­
tegóriák teljes kiküszöbölésének mindazonáltal semmi értelme nem
lenne, s nem is lehetne megvalósítani ezt. Ugyanis ezek a fogalmak, ha
kidobják őket az ajtón, bejönnek az ablakon. Ezért beszélek háttérbe
szorításról, s tovább árnyalva a képet: az erkölcstan sajátos kezeléséről.
A tartózkodás a moralizálástól részint azzal a következménnyel jár, hogy
ott, ahol mégis él vele a költő, hitele van szavainak, nagyobb súllyal es­
nek a latba.
Amikor kijelenti a III. versben: „e léha, locska lelkek közt”, akkor az
oppozíció teljes mértékben érvényesíti erejét. A referenciát nem lehet
pontosan megfejteni. Vonatkozhat akár egy irodalmi kávéháznak a köl­
tő asztala körül nyüzsgő populációjára. Ez esetben szinte élménybeszá­
molóként konkretizáljuk a hely- és helyzetmegjelölést. Mintha a költő
rámutatna a körülötte fecsegő írókra, újságírókra, irodalmi félvilágra,
akik kávéházi asztaloknál lefetyelnek. De adhatunk neki tágabb és ho­
mályosabb jelentést is, mint amikor az Ars poetica című versben ezt ol­
vassuk: „Más költők - mi gondom ezekkel?” Léha, locska lelkek ez
esetben a költőtársak vagy a kortárs írástudók lennének, akik nem telje­
sítik hivatásukat. Akár így, akár úgy, akár harmadikféleképpen teremt­
jük meg a referenciát, a fentebb elemzett bizonyosságkeresés ezt a
mozzanatot is filozófiai magaslatokba emeli. A bizonyosságkeresés a
„léha, locska lelkek”-kel szemben történik. Aki locska, az más szavak­
kal: fecsegő. Akik csak fecsegnek, locsognak, azok magvasság, igazi
gondolati tartalom nélkül beszélnek. Végső elemzésben tehát kétféle
beszéd van itt szembeállítva: az abszolútumról való szózat és a relatívu-
mok körében mozgó szószaporítás kettőssége.
Az „ingyen keresek bizonyosabbat, mint a kocka” mondat után a kö­
rülmények kritikájának ez az erkölcsi aspektusa is visszatér a „nem dör­
gölődzik... / szívemhez kisgyerek” kifejezésben. A „nem dörgölődzik
sült lapocka” villonos hetykesége ellenére sem tartalmaz stiláris fe­
szültséget. A dörgölődzik elsődlegesen valószínűleg az ember kegyét
kereső háziállatok, a kutya és a macska hízelgését jelölő ige. Természe­
tes módon vihető át emberközi viszonyok jellemzésére is. A dörgölő-
dzés ilyenkor pejoratív értelemben használatos: elvtelen hízelgést, az
erkölcsileg problematikus megalázkodás mozzanatát állítja előtérbe.
A gyerek dörgölődzése, aki átmenet a háziállat és az elvtelenül megaláz­

138
kodó felnőtt között, s mindkettő tulajdonságaiból őriz magában vala­
mit, nem hordoz pe joratív értékvonatkozást. A gyermeki hízelgés ártat­
lan, érdek nélküli, vagy az érdek méltányolható, a gesztus nem esik
komoly erkölcsi elbírálás alá. A szívhez dörgölődző kisgyerek mind­
azonáltal itt a polgári társadalom alapsejtjének, a családnak szerves ré­
sze, s ártatlanul, akaratlanul is, eszköze lehet a polgári társadalom integ­
ráló, az igazság kiderítésére magát elszánó alanyt bekerítő gépezetének.
Megpuhítja az abszolútum kicsikarásáért elkötelezett alanyt, eltérítheti
őt nehéz vállalkozásától. A dörgölődzik tehát a III. versben megőriz va­
lamit pejoratív mellékzöngéjéből. A hízelgő kisgyerek a „léha, locska
lelkek” - netán akaratlan - szövetségese.
Az Eszmélet III. darabja azonban éppen azért a hajlíthatatlanság ver­
se, a végső bizonyosságok kikutatása, a legmagasabb rendű hivatás tel­
jesítése melletti elszántság hitvallása, mert mindezek a tényezők nega­
tív hozzáállásban, tagadva szerepelnek a strófában. A soványság, az
éhezés, a kulináris élvezetek nélkülözése, a családi örömöktől való
mcgfosztottság, a munka megfizetetlcnsége, a személyi környezet nyil­
vánvaló erkölcsi alacsonyrendűsége, inautentikussága, a megbízatás
teljes hiánya folytán nincs olyan tényező, amely eltérítené az alanyt vál­
lalt programjától, hogy „ingyen keressen bizonyosabbat, mint a kocka”.
A nélkülöző igazságkeresésnek a nélkülöző aspektusa egyenesen felté­
tele a bizonyosságkeresés iránti elszántság fennmaradásának. A világ,
jelenlegi állapotában nem is akarja az igazságkeresőt magába integrálni,
magához süllyeszteni. Az igazságkeresés aszkézissel, az anyagi javakról,
a kellemes életről való szükségszerű lemondással jár.
Ez a tanulság összegződik toposzszerűen az utolsó két sorban: „ügyes­
kedhet, nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret”. Ilyen köz­
megegyezéses, kulturális kódunk törzsállományához tartozó képpel a
költő az Eszmélet V. és XI. darabjában is él. Ki az, aki életében még nem
használta ezt a közképet, mondjuk az alábbi formában: „játszott vele,
mint macska az egérrel”. József Attila is felhasználta a toposzt más ver­
seiben is, így A szigeten című versben: „Mint egeret a macska, a meleg­
ben / csak lestem, egy levélke hátha lebben.” A Nagyon fá j ezzel a ha­
sonlattal kezdődik: „Kivül-belől / leselkedő halál elől / (mint lukba
megriadt egérke) // amíg hevülsz, / az asszonyhoz úgy menekülsz, /
hogy óvjon karja, öle, térde.” A szigeten képe egyszerű, és egyúttal az én
egy hasonlat erejéig a macska szerepét veszi magára. Az Eszmélet válto­
zata és a Nagyonfajé némileg túlbonyolított, s az alanyra az üldözött, az
egér szerepe van kiróva.
A Nagyon fáj kezdő képe csak képileg bonyolult, amennyiben olyan
üldözésről és üldöztetésről van benne szó, amely egyaránt folyik kívül
és belül, a külvilágban és a pszichében. A III. vers metaforája nyelvi

139
megfogalmazását tekintve is barokkos. Az áldozat számára végzetes kö­
vetkezményekkel járó „játék” színtere itt is az én számára a teljességet
jelentó' világ egésze, amit az „egyszerre kint s bent” szavakkal idéz
meg. A tét azonban nem az élet vagy a halál, mint a Nagyonfá j esetében,
hanem a fennálló rendbe történő' teljes integrálódás, a személyi autonó­
mia elvesztése. A fenyegető veszteség azonban szinte felmérhetetlen
lenne, ha elgondoljuk, hogy az abszolút bizonyosságot kereső embert
akadályozná meg küldetésében a foglyul esés. A két záró sor visszautal a
vers egész előző részére, különös tekintettel az alanyának körülményeit
rajzoló mondatokra.
A vers tárgya a magára a legnagyobb feladatot vállaló személy autonó­
miájának megőrzése, ami csak aszkézis árán, az önmagát sem kímélő
ember könyörtelenül kemény tartásának kialakítása és fenntartása ré­
vén valósítható meg. Ezzel a radikális beállítottsággal az Eszmélet fogan­
tatásának közelebbi és távolabbi környezetében született versekben is
találkozhatunk, jelesül a már említett Vigaszban („Lásd, harc az élet, /
ne tékozold bizalmadat” ) és a Számvetésben („ Engem sunyiságra oktat /
az erkölcs. (Rólad is ezt hiszem.) / Huszonnyolc éve éhezem. / Rajtam
már csak a fegyver foghat”; majd: „Mindentől fölmentem magamat, /
mert nem lesz utolsó ítélet.”) Ha a költő csakugyan törekedett volna
folytonosságra a vers strófái között, akkor a III. vers után vagy elé kellett
volna beosztania a A. darabot, amely hangvételét, kérlelhetctlenségét
tekintve rokona a tárgyalt versszaknak. Vagy legalábbis az Eszmélet
szerkezetét szimmetrikus, felelő szerkezetbe kellett volna rendeznie.
A külső és belső kényelemtől való megfosztottság, mint a szabadság el­
érésének feltétele, ez a gondolat a VI. darabban is jelen van, s ezen a szá­
lon a III. darab a E/.-kal rokonítható.

IV. VILÁG

A negyedik darab, amely a keresztségben először a Világ nevet kapta,

majd ezt a nevét elveszítette, már régi ismerősünk. Megállapítottam
róla, hogy első öt sora változatlanul megtalálható a [Magad emésztő...] cí­
mű, a költő hagyatékában fennmaradt, posztumusz publikált töredék­
ben, s hogy ennek alapján lehetséges, hogy ez a ciklus legkorábban
megfogalmazott részlete.
A farakásról, a gondolatmenetnek alapul szolgáló szemléleti képről
mindenekelőtt állapítsuk meg, hogy egy hasonlat szerkezetébe van be­
lefoglalva: „Akáregy halom hasított fa, / [úgy] hever egymáson a világ.”
Van olyan vélemény, amely szerint az igazán korszerű költő túllép a ha­
sonlaton a metaforizmus irányában. A hasonlat, mivel explicit jellegű,

140
szemléltet, magyaráz, megvilágít, a modern kép pedig két egymástól
szédítő távolságban levő', egymáshoz semminémű természetes módon
nem kapcsolódó dolgokat ránt egybe minden magyarázkodás nélkül,
nem félve az önkényességtől, törekedve az összcvillantás keltette meg­
lepetésre. Nos, ha ez így lenne, akkor József Attilát nem tekinthetnénk
modern költőnek. A hasonlattal mint stílusalakzattal mindhalálig szíve­
sen élt. Egyik 1933-as versét, az Egy kisgyerek sír címűt tel jesen a hason­
latra építi föl, s A Dunánál című ódájában is fontos szerephez juttatja.
A hasonlat elavultságának hiedelme kérdésessé tenné az Eszmélet
modernségét is, mert a ciklusban fontos szerepet kap ez a stíluseszköz.
Tekintsük át a tizenkét vers hasonlatait: „rászálltak a fákra, / mint kis
lepkék, a levelek”; „bizonyosabbat, mint a kocka”; „Akár egy halom
hasított fa...”; „úgy lapultam a fa tövéhez, / mint egy darab csönd”;
„úgy fénylenek fönt, mint a rácsok”; „mint talált tárgyat visszaadja”;
„így iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok”. Ha elfogadjuk, hogy
az Eszméletben, ha nem is szélsőséges változatában, de jelen vannak
hermetikus törekvések, akkor a homályba borító szándék és a hagyo­
mányosan a szemléltetést szolgáló stíluseszköz alkalmazása között fe­
szültségnek kellene támadnia. Márpedig a ciklus ékesszólóan bizonyít­
ja, hogy a hasonlatszerkezet nem számolja föl a mű jótékony homályát.
A farakáshasonlat egyike József Attila legfontosabb motívumainak.
Először a Vágó Mártához távollétében írott Mióta elmentél című versben
bukkan föl: „puffanva hull a hasított fa le / s dermed fehéren, ahogy le­
esett”. A hasított fa kifejezés változatlanul tovább megy az Eszméletbe,
de a fa halottsága: „dermed fehéren”, s tehetetlensége úgy marad,
„ahogy leesett”, úgyszintén továbböröklődik. Érdemes egy pillanatra
megállni a Favágó című versnél, amely mindkét változatában a „Vágom
a fát hűvös halomba” sorral kezdődik. A „fa” és a „halom” szavakkal ki­
alakított farakásképzetet talán idecsatolhatjuk, legalább mellékágon.
A két említett példában a kép még nem épül ki hasonlattá, hanem köz­
vetlen jelentésében szerepel.
Először a Munkásokban öleli magába hasonlat-szerkezet a farakás
képzetét: „Horkolva alszunk s törten, / egymás hátán, mint odvas fara­
kás.” A hasonlat elemei itt eleven emberi egyedek. Ezt a képet fej­
leszti tovább a Babits megkövetésére szánt töredék. A [Magad emész­
tő. . ./-ben a költő voltaképpen gyökeres átalakítást hajt végre a hasonla­
ton azáltal, hogy magukat a fahasábokat, amelyek ezt a képletes fara­
kást alkotják, elvonatkoztatja az emberi lényektől, akiket kezdetben
jelöltek. Ezáltal alkalmassá válnak minden autonóm léttel bíró dolog
képviseletére. Összességükben pedig nem a külvárosi proletariátus ho­
mogén társadalmi rétegét, hanem minden dolgok halmazát: a világot ad­
ják ki: „Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ.” A szociális

141
helyzetképet filozófiai képletetté: a determinizmus formulájává általá­
nosítja, s ezt az új dimenziót külön sorban közvetlenül is kimondja: „s
igy mindegyik determinált” .
A filozófiai általánosítás legmagasabb övezeteibe emelkedett (min­
den dologra érvényes) formula a [Magademésztő...]-ben visszacsatoló-
dik az emberi közegbe, szociológiai determinizmus megfogalmazására
alkalmaztatik. A következtetés kötőszavának: „igy” (= tehát) hangalaki
egybeesését kihasználva a rámutatás, a példakeresés módosítószavával:
„így” (= ekképp), a költő áthidalja az általános, a részleges és az egyedi
között húzódó szakadékot: „s igy mindegyik determinált / lg)' él a gaz­
dag is, szegény is, / tg)' szenvedünk te is meg én is”. Az öt sor azonos álta­
lánosítási és absztrakciós szintű folytatását, a képi és fogalmi homoge­
neitást a költő csak az Eszmélet IV. darabjában biztosítja.
Érdemes azonban némileg tágítani a farakásképzet példáinak körét
olyan eset idézésével, amely szorosan nem tartozik e motívumhoz, de
egyrészt jelzi, hogy a költőt foglalkoztatja a rendetlenül, esetlegesen,
siváran együtt levő, egymástól elidegenedett tárgyak képzete, másrészt
pedig azt is mutatja, hogy a képzet az elvontság, az általánosítás irányá­
ban halad. A Fagy című vers részletére gondolok: „Mögötte mennyi hall­
gatag / hideg kenyér és pléhdoboz, / megdermedt dolgok halmaza
Itt felbukkan az Eszmélet dolog szava, s a halom elvontabb társa, a
halmaz.
Utoljára a Kirakják a fá t című versben bukkan föl a fahasáb: „kiszá­
radt hasábfák döngenek, / amint dobálják őket a vagonból” . Az élet­
kép megalkotása során a költő az idézett sorokban visszatér a Mióta el­
mentél és a Favágó konkrétságához, kibontakozik a hasonlatból, leszáll
a metaforikus szintről. A második strófa első másfél sorában azonban
jelöletlenül, de számomra nem kétséges módon visszatér a metafori­
kus jelentéssugallat: „Ha fordul is egy, a lehullt halom / ném a... Mi
bánt?” Mi más bántaná a beszélőt, mint az, hogy a lehullt halom sorsá­
ban önnön lehetséges sorsára döbben rá. O is lehet fahasáb egy lehullt
halomban. O is elnémulhat, ő is részét képezheti egyszer a „megder­
medt dolgok halmazának”. Ez a csupán sugallt, a domináns egyenes
értelemhez szinte csak odalehelt metaforikus jelentés József Attila
más verseiben is megfigyelhető, így a Bánat [Hátkijöttem ide...] című
versében: „Lombos hajamba / száraz ág hull. A száraz ágak hullnak.”
A jelentéktelen tapasztalat, hogy „lombos hajában” száraz ágat talál,
szorongást keltő dimenzióra tesz szert, amint szinte akaratlanul magá­
ra vonatkoztatja: én is lehetek száraz ág, én is lehullhatok az eleven
közösség lombos fájáról. Bizony, a száraz ágak hullanak! Erre az esély­
re csap rá a következő strófa önvigasztaló mondata: „Csak egy pillanat­
ra martak ki, csak.”

142
 Az Eszmélet IV középpontját egy ellentét képezi az élő és a holt, az
eleven, szerves és a megmerevedett, szervetlen között. A strófa ezt az
ellentétet bontja ki, mellesleg megint csak aszimmetrikus módon,
ahogy a II. versben az éjjel és az álom a főtárgy, a nappal csak röviden,
utalásszerűén jelenik meg. Ezúttal sokkal részletezőbben időzik cl a
költő a halott, megdermedt, mint az élő mellett. Ez az ellentét sokat
foglalkoztatja már a pályakezdő vagy legalábbis a pályakezdéshez még
nagyon közeli József Attilát is, egyebek között az Itt egy fa, ott egy fa cí­
mű, 1924-ben írott versében. A költő itt a villámsújtotta, elszenesedett
fákat állítja szembe az eleven, gyümölcshozó fákkal: „Itt egy fa, ott egy
fa, / Villámsujtott, lombtalan, / Szenesszivű, keserű, / Büszke fa. / Itt egy
fa, ott egy fa. // Mért nem zöldek? - kérdik a mezők. / Fekete porukat
kerülik a méhek. / Suttognak az almafák: / Legalább / Mért nem hoznak
vadalmát, / Mit henyélnek?...” Itt nem farakásról, hasogatott fáról van
szó, ezért nem soroltam a motívumhoz, de kétségtelenül tematikai ro­
konság van az Eszmélet tökéletesen megoldott ellentéte és az Itt egyfa,
ott egyfa sok tekintetben kezdetleges kísérlete között.
Nem ez az egyetlen példa, hogy a költő egy korán felmerülő témát
vagy esetleg motívumot az újra felbukkanásai során hihetetlen mérték­
ben elmélyít, előre beláthatatlan irányokban továbbfejleszt. A motí­
vumvándorlásnak József Attilánál megfigyelhető rendkívül érdekes
változatáról van itt szó. Abban semmi rendkívüli nincs, ha egy korán fel­
bukkanó motívum formailag csiszoltabb, artisztikusabb lesz későbbi
előfordulásaiban. Az is teljesen rendjén való jelenség, hogy a motívum
úgy nyeri el egy új szövegkörnyezetben a maga konkrét formáját, hogy
hozzáilleszkedik a kontextushoz. Az azonban ámulatra méltó, hogy a fi­
atal költő kidolgoz egy formulát, amelyhez később többször visszatér, s
az újabb visszatérés egyik állomásán a külsőleg változatlan arculatú
nyelvi formációba olyan gondolati tartalmakat kódol bele, amelyekre
kezdetben nem gondolt, nem gondolhatott. Azaz a motívumnak nem a
formája változik meg, hanem a tartalma gazdagodik.
A továbbfejlesztés gondolati gyarapodást jelent, még hozzá nem le­
hetetlen, hogy nem kizárólagosan, de ez a tartalmi többlet elsődlegesen
a bergsoni életfilozófiából nyert inspiráció révén áll elő. A bergsoni ih­
letről a kortársaknak, a költőhöz közel álló írástudóknak már vagy még
pontos tudomásuk volt. Köztük Fejtő Ferencnek: „S a páratlan »Esz­
mélet«, amelynek tizenkét mozaikjában gyermekemlékek, idilli han­
gulatok, végzetes, sejtelmes képek keverednek bergsoni filozófiás
példázatokkal! Nem tudok választani, melyiket idézzem, szeressem
inkább... A bergsoni »csak ami lesz, az a virág - ami van, széthull dara­
bokra« finom fogalmiságát szeressem-e, a »vagonokon - konokon«
rím komoly szépségét az ötödikben, a hetediknek determináció-taga­

143
dását, a nyolcadik rabérzését, a kilencedik békevágyát, a tizedik da­
cos, atheista humanizmusát, a következő medáliás humorát?” 172 Sík
Sándor 1940-1941-es egyetemi előadásaiban ugyancsak fölhívta a fi­
gyelmet az Eszmélef-cik 1usban jelen levő Bergson-befolyásra: „Vannak
egész versei a legelvontabb gondolati dolgokról... De hogy milyen tö­
mören tudja kifejezni, arra egy strófát legalább az Eszmélet című versé­
ből - Minden egyes strófája egy külön kis vers. Voltaképpen egy berg-
soni gondolatot fejez ki: nem a világ van, hanem a folyamat.” 173
Láttuk, hogy a második vers pánkozmikus felfogása, amely minde­
nütt rendet talál, s tagadja a káosz létét, összefüggésbe hozható a berg-
soni filozófiával. A IV vers kapcsán elsősorban a francia filozófus Teremtő
fejlődés című, Dienes Valéria által magyarra fordított munkája jöhet szá­
mításba. Nézzük meg először, Bergsonnak milyen tételei húzódnak
meg a IV. vers hátterében!
A vitaiizmus, az életfilozófia, legalábbis bergsoni változatában az élet
fogalmát emeli trónjára, az elevenség jelenségei köré rendezi el gondo-
latrcndszerét. Ez a trónra emelt élet, mindennek eredete, őselve, a bi­
zonyos „élan vital”, az életlendület. Ebből kifolyólag, noha Bergson
egyértelműen biologista beállítottságú, az élettan számos szaktudo­
mányos felismerése, eredménye, hipotézise szolgál számára témául,
amelyeken keresztül kifejti a maga filozófiáját, tévednénk, ha valami
biologizáló természetfilozófiára redukálnánk tanítását. Az élet és az
élettelen ellentéte kapcsán nemcsak anyagról és lélekről, nemcsak em­
lékezetről, hanem értelemről, intuícióról, eszméletről, tehát a szűk bio­
lógiai értelemben vett életen messze túlmenően mindenféle jelenség­
ről és értékről is szól a Teremtő fejlődésben. Következésképpen a IV.
versben sem csupán a biológiai, mondjuk botanikai értelemben vett élő
és halott ellentétéről, a hasított fa és a bokor és virág oppozíciójáról van
szó, hanem a szellemi szféra nagyon sokféle tartalmáról is, még akkor is,
ha ez beleértetten, indirekt módon van jelen.
Az Eszmélet előzményeivel összevetve a végső változatot megállapít­
ható, hogy űz átalakulások az általánosítás és az elvont megfogalmazás irá­
nyába mutatnak. Erre a tendenciára a legszemléletesebb példát talán
éppen a IV. vers mutatja. Ha összevetjük a [Magademésztő.. ./-beli vál­
tozattal, akkor ez az általánosító tendencia egy negatív fordulatban ér­
hető tetten. A két vers közös részlete után a Babitsot megkövető töre­
dékben a költő maga végzi el az első öt sor értelmezését, amennyiben az
általános kijelentéseket applikálja az emberi társadalomra. Ennyiben
hű marad a motívum Munkások-bc\\ változatához, ahol a fahasábok „hor­

172 Fejtő Ferenc: József Attila költészete. In Kortársak. 998.

17>Sík Sándor: József Attila. Vigília, 1984, 6. sz., 410.

144
kolva, törten egymás hátán alvó” emberek hasonlítottjai voltak. A [Ma­
gad emésztő...] -ben a tel jes determináltság átfordítása a társadalmi rend
által kijelölt hely megváltoztathatatlanságába a gazdagokról leveszi a fe­
lelősség egy részét. Hiszen determináltak, hiszen szenvednek ók is et­
től a determináltságtól. A társadalmi törvény a természeti törvény kivé­
tel nélküliségével mindenkire egyformán kiterjed: „így él a gazdag is,
szegény is, / így szenvedünk te is meg én is.” A IV. vers nyitva hagyja az
ilyen típusú aktualizálás lehetőségét. Tekinthetjük magunkat fahasá­
boknak, s az emberi világot egy halom hasított fának. Semmi akadálya
tehát, hogy szociológiailag vagy antropológiailag interpretáljuk a kezdő
sorokat. De —és ez az előbb említett negatív fordulat lényege - a költő
itt nem teszi meg ezt az emberre aktualizálást, az egész vers megmarad
az általánosság és elvontság közegében. A halom hasított fa mindennek
lehet a metaforája: embernek, állatnak, szónak, tárgynak, gondolatnak
egyaránt, amennyiben mindez: dolog.
A költő mondandóját kioldja a konkrét jelentés-összefüggések köré­
ből, a vers az egyetemes igazság szintjén tartózkodik. Az olvasó dolga,
hogy konkretizáljon. Az Eszmélet egészéről elmondható, hogy az egye­
temes, elvont szintje felé tendál, és az értelmezés számára nyitottabb,
többértelmű, mint a költő sok más verse. Ugyanakkor azt is látnunk
kell, hogy a ciklus nem minden darabja van az általánosításnak ezen a
szintjén. Tulajdonképpen az általánosítási szint versről versre változik.
Az V. darabban például hatalmas a váltás a konkrétság felé a szénlopás
gyermekkori személyes emlékének megelevenítése révén. Az általáno­
sítás fokának ilyen hullámzása a közös nevező hiányát s a kompozíció
ciklus-jellegéről elmondottakat erősíti meg.
A IV. vers mindenesetre a legáltalánosabb szinten fogalmazódik meg.
Az általánossági fokot az a körülmény adja, hogy az érzéki-érzékletes
hasonlítottat, a fahasábot és a farakást az akár hasonlító szócska a leg­
egyetemesebb fogalmakhoz, a dolog és a világ fogalmaihoz kapcsolja.
Említettem József Attila támaszkodását Pauler Ákos filozófiájának bi­
zonyos mozzanataira. Az egyik ilyen mozzanat a dolog fogalma, amelyet
Pauler a legegyetemesebb s legüresebb fogalomnak tart. Olyannak,
amely mindennel behelyettesíthető. Bevezetés a filozófiába című mun­
kájában azt a gondolatot fogalmazza meg, hogy minden: dolog. „A »do­
log« [...] a legáltalánosabb mozzanat”: valami, azonosság, hasonlóság,
szám. Ezek mind dolgok, aminthogy dolog az ember, az állat, a tárgyak,
intézmények, lelkiállapotok, képzeletbeli lények. „Az etika [...] azt a
dolgot vizsgálja, amelyet erkölcsi jónak nevezünk, az esztétika az eszté­
tikai értékességgel foglalkozik, a metafizika... a létezővel.” Dolog a léte­
ző és a nem létező is (eszmények, mitológiai alakok). Pauler a legegyete­
mesebb igazságokat, amelyekre rendszere épül, logikai alapelveknek,

145
másképpen dologaxiomáknak nevezi. Ezek a következők: 1. „minden
dolog azonos önmagával”; 2. „minden dolog összefügg minden más do­
loggal”; 3. „minden dolog valamely osztály tagja” (kivéve a dolog fogal­
mát). Logikaykbzn Pauler a dolog fogalma segítségével definiálja a IV
vers másik alapfogalmát, a farakás hasonlóját, a világot: ,,»Világ«-nak a
létező dolgok összességét értjük, amennyiben azok egymást befolyásol­
ják és egységes rendszert alkotnak.”174 Látható tehát, hogy dolgon a
versben minden önálló létezőt kell értenünk, a maga legteljesebb tar­
talmi heterogeneitásában, mint olyat, ami a világot mint minden létező
egyetemét alkotja. A dolog és a világ ilyen meghatározása s a kettő kö­
zötti összefüggés, filozófiájának alapvetően más irányultsága ellenére
Bergson rendszerére is érvényes.
A definíciók körét ki kell terjesztenünk a versnek még egy szavára: a
halom szóra. A hasonlatban elfoglalt helyét tekintve a szemléleti réteg­
hez sorolhatjuk, mert a farakás képzetét idézi föl. De a Fagy című vers­
ből idézett „megdermedt dolgok halmaza” kifejezés kapcsán em lítet­
tem, hogy a halom szótani rokona a halmaznak, s ez utóbbi változatában
elvont értelemben matematikai s ezen túllépve filozófiai fogalomként
is használatos. A halom szó, igaz, csak utalásszerűén, túlmutat közvet­
len érzéki, érzékletes jelentőségén, s a dolog és a világ szavakkal is soro­
zatot alkot. A verssel kapcsolatban eddigiekben elmondottakat tehát
úgy összegezhetjük, hogy az eredetileg a költő által neki adott cím: Világ
teljesen indokolt volt. A IV. darab valóban a világról, tehát a létezők
összességéről mond el valamit. A továbbiakban azt vesszük szemügyre,
hogyan teszi ezt, kölcsönvéve a bergsoni filozófia némely alaptételét.
Induljunk ki a kétféle rendről megfogalmazott bergsoni tételből,
amelyről a II. vers kapcsán tettem említést. Bergson ilyen kettős rend­
ben gondolkodva különbözteti meg az élettelen és az élő világot: „von­
junk határvonalat a tehetetlen és az élő között” - javasolja, s ezt a kü­
lönbségtételt több vonatkozásban végrehajtja: „Mondhatnék tehát, ez
az első fajta rend az életszerűnek vagy az akartn^k a rendje szemben a
másikkal, mely a tehetetlennek és az autómatikusnűk a rendje.” A teh etet­
len rendjére a csillagos eget, az életszerűnek a rendjére a remekművet
hozza föl példaként: „Az asztronómiai tüneményekről azt fogja m on­
dani, hogy bennük bámulatos rend nyilvánul, azt értve ezen, hogy
matematikusán előreláthatok. És nem kevésbé bámulatos rendet talál
egy Beethoven-szimfóniában, mely a lángelme, az eredetiség és követ­
kezőleg az előreláthatatlanság maga.” Egy másik módja az összevetés­
nek, amikor az élettelen rendre az ok-okozatiság törvényét, az elevenre

174 Pauler Ákos: Bevezetés a filozófiába. Budapest, 1921, Pantheon, 7-8, 27, 29, 30. P.
Á.: Logika. Budapest, 1925, Eggenberger-féle Könyvkereskedés, 181.

146
pedig a célokság törvényét tartja érvényesnek: „kife jezni próbáljuk a fi­
zikai rendnek és az életszerű rendnek a különbségét, mondván, hogy
amannak jóvoltából ugyanaz az okösszetétel ugyanazt a hatásegyüttest
adja, emez pedig a hatás azonosságát biztosítja még akkor is, ha az okok­
ban ingadozás van”.171A ÍV. versben a fizikai, élettelen rend leírásának
van fenntartva a szöveg kétharmada, s csak a 6-7. sorok összpontosul­
nak az eleven rend megfogalmazására.
Nézzük meg, hogyan írja le Bergson a kétféle rendet külön-külön.
Paulertől fentebb idéztem egyrészt a 2. dologaxiómát, amely voltakép­
pen az egyetemes determinizmus alaptétele: „minden dolog összefügg
minden más dologgal”. Aztán pedig idéztem a világ pauleri meghatáro­
zását, amely más aspektusból ugyanezt a tételt fogalmazza meg: „»vi­
lá g in a k a létező dolgok összességét értjük, amennyiben azok egymást
befolyásolják és egységes rendszert alkotnak”. Ezzel rokon megfogal­
mazásokat találunk a Teremtőfejlődésben mint a kor filozófiája közmeg­
egyezésszerű felfogásának megnyilatkozásait: „nincs anyagi pont, mely
ne hatna bármely más anyagi pontra [...] valamely dolog igazában ott
van, ahol hat”. A világnak mint a létező dolgok egyetemének meghatá­
rozása Bergson lakonikus, de teljesen plasztikus megfogalmazásában
így hangzik: „Minden adva van.” Ezt a gondolatot Descartes filozófiájá­
val hozza összefüggésbe, amelynek egyik lehetséges, de a francia filo­
zófus által szerencsére végig nem vitt konklúziója „a mindenségnek
azonosítása valami adott dologgal” lenne. Bergson szerint Leibniz el is
jutott eddig a végletig. Nála „a mindenség pontok rendszerévé vált,
melyeknek helyzete a jelen pillanatra nézve szigorúan meg van hatá­
rozva és elméletileg bármely pillanatra kiszámítható”. A világ mint élet­
telen dolgok halmazának rendje „a geometriával volna magyarázható,
mert ez a szélső határa; általánosabban, e második rendről van szó mind­
annyiszor, mikor okok és hatások szükségszerűen határozzák meg egy­
mást. E rend a tehetetlenség, a szenvedőlegesség, az automatizmus
gondolatát kelti.” Emlékeztetek itt a II. verssel való motivikus össze­
függésre: „a vas világ a rend”. Még annyit fűznék hozzá az elmondot­
takhoz, hogy „az anyagi világról való képünk olyan, mint a lehulló súly”
- írja Bergson,17fl s a Mióta elmentél képe, amelyben először bukkan föl a
farakás képe, így hangzik: „puffanva hull a hasított fa le / s dermed fehé­
ren, ahogy leesett”. Van tehát egy világunk, amely tehetetlen, szenve­
dőleges, lehulló, kölcsönösen teljesen meghatározott, megdermedt,
adott és végeredményben halott dolgok halmazaként fogható föl.1756

175 Henri Bergson: Teremtőfejlődés. 182, 206, 207.

176 Uo. 187, 313, 314, 315, 205, 224.

147
 Bergson azonban, mint láttuk, tud egy másik világról is, az életszerű
rendjéről, amely - ahogy ő fogalmazza: „lényegében teremtés”. Mit
kell ezen érteni? Azt, hogy az, ami eleven, legyen az biológiai létező,
lelkiállapot, szellemi mozgás, emberi intézmény, folytonos, szakadatlan
átalakulásban van, mire megragadnánk, elmozdul korábbi állapotából.
Nincs adva abban az értelemben, mint a „megdermedt dolgok halma­
za”. Fennállásának módja nem a lét, hanem a totális nyugtalanság, a levés.
Vagy ahogy Bergson mondja: „az élet-tulajdonságok soha nincsenek
teljesen megvalósítva, mindig a valósulás útján vannak”. Ami az élet­
szerű rendjéhez tartozik, arról elmondható, hogy „nincs”. Nem abban
az értelemben, hogy nem létezik, hanem abban az értelemben, hogy so­
hasem csak az ami, hanem ugyanakkor már valami más is. A világnak ezt
az arculatát, amely immár messze túlhaladja a pauleri értelemben vett
világ-definíciót, Bergson a következőképpen jellemzi: „Folytonosan
teremtjük magunkat.” Azaz nem mondhatjuk magunkról, hogy elér­
tünk egy kialakultsági fokot, és azon megállapodhatunk, mert amint el­
értük, nyomban tovább kell lépnünk rajta. „Az élet a maga egészében
fejlődés, azaz szakadatlan átalakulás” - olvassuk a Teremtő fejlődés
egyik helyén, s ehhez nyomban fűzzünk hozzá egy másik mondatot:
„A fejlődés szüntelenül megújuló teremtés” - írja Bergson egy másik
helyen, szembehelyezkedve az evolucionizmus álláspontjával, afféle
kreacionizmust vallva magáénak, azaz egy olyan álláspontot, amely sze­
rint minden, ami él, előre kiszámíthatatlan módon, robbanásszerűen
alakul tovább pillanatról pillanatra. Úgy tudnám ezt érzékeltetni egy
sánta hasonlat révén, mintha annak lennénk valami csoda folytán tanúi,
hogy Isten éppen teremti a világot. Láttuk a megdermedt dolgok hal­
mazáról, hogy a rájuk jellemző mozgás az esés, a súly lehullása volt. Az
elevent ezzel szemben a felfelé törekvés jellemzi: „az élet erőkifejtés
újra megmászni a lejtőt, melyen az anyag leszáll”.177
Újólag felhívom a figyelmet arra, hogy a vitaiizmus sem Bergsonnál,
sem József Attilánál nem korlátozódik a biológiai értelemben vett ele­
venségre. Egy korábbi idézetben láthattuk, hogy az elevennek nem­
csak a virág és a bokor, tehát az élő növény szolgálhat példa gyanánt, ha­
nem Beethoven szimfóniája is. Amikor tehát a költő azt mondja: „Csak
ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág”, akkor a
biologikum hátterében ott tudhatjuk az egész emberi világot, legmaga­
sabb rendű produktumaival egyetemben. Bergson maga is világ-meg­
határozássá tágítja az életszerű rendről alkotott vízióját: „A mindenség a
maga egészében igazán fejlődik. A jövő a jelen függvényeként többé
meg nem határozható.” Eddigi elemzéseink alapján tehát megfogal-

177 Uo. 211, 18, 12, 212.

148
mázhatjuk azt a konklúziót, hogy a IV vers, amely eredetileg a Világ cí­
met viselte, a világról két víziót állít szembe egymással, egy statikusát
és egy dinamikusát, egy deterministát és egy vitalistát. Ügy is fogalmaz­
hatunk egyelőre, hogy a költő szerint a világ ilyen is, meg olyan is. De
úgy is fogalmazhatunk, ahogyan Bergson Descartes-ról szólva: „Des­
cartes hisz az ember szabad akaratában. A fizikai tünemények determi­
nizmusa fölé odateszi az emberi cselekedetek indeterminizmusát, kö­
vetkezőleg a hosszúság-idö fölé a tartamot, mely feltalálás, teremtés,
igazi egymásután.”1'8
Ha ezt elfogadnánk a vers szerkezeti elve gyanánt, akkor a determi­
nisztikus és a vitális között értéksorrendet állapíthatunk meg. Az énhez
a II. versben a belső rend áll közelebb, itt a kétszer megismételt „csak”
jelzi azt, hogy a többletérték az elevenhez kapcsolódik. Az értékprefe­
rencia mögött azonban a IV. versben éppúgy nincs közvetlen személyes
fedezet, mint az /. vers esetében, mivel mindkettő nélkülözi az én je­
lenlétét. Az első vers esetében az eufórikus hangoltság mégis világosan
érzékelteti az állásfoglalást, míg a /F-ben a „csak” megszorító funkciója
(és ezáltal felértékelő gesztusa) nyit titkos bejáratot az énnek. A költő
joggal számít a kulturális kód eligazító szerepére is, hiszen a holt-eleven
oppozíció esetén nem nehéz megmondani, hogy a normális reakció az
eleven preferálása a holttal szemben.
A „csak ami lesz, az a virág” sorban a lesz igét jövő idejű igealaknak
tekinteni nem vagy csak részben indokolt. Ha a 6. és 7. sornak és általá­
ban a versnek köze van Bergsonhoz, akkor a „lesz”-et a francia „de­
venir” ige magyar megfelelőjének kell tekintenünk A „devenir” a berg-
soni filozófia egyik fontos alapfogalma. A devenir mint főnévi igenév
azt jelenti: lenni, válni valamivé. Főnévként is használható, s ez esetben
talán a levés szóval fordítható magyarra. Azt az állapotot jelöli, amely a
korábbi idézetekben és magyarázatokban az életszerű előfordulási
módját jellemezte: azaz valami, ami nem egyszerűen van, hanem folyto­
nos alakulásban van, amely igazi mivoltában megragadhatatlan. A virág
nem létezik abban az értelemben, mint - mondjuk - egy kődarab vagy
éppen egy darab hasított fa, hanem állandó alakulásban van. Ezt a tartó­
san létezéstől elütő, tartammal jellemezhető állapotot fejezi ki József
Attila a lesz igével. A virág és a bokor a folyamatos teremtődés és újrate-
remtődés nyugtalan állapotában leledzik.
A lesz jövő idejű igealakként való felfogása mindazonáltal csak rész­
ben téves, mert másodlagosan, de egyáltalán nem másodrendűén a jövő
idejű jelentés is hozzájárul a strófa értelméhez. A nincs, lesz, van igék, a
létige három, még alakilag is markánsan elütő egyes szám harmadik178

178 Uo. 313, 314.

149
személyű változata közötti kontrasztnak nagyon fontos jelentésképző
szerepe lesz. Amikor tehát Sík Sándor úgy fogalmazott egyetemi elő­
adásában, hogy az Eszmélet IV. darabja „voltaképpen egy bergsoni gon­
dolatot fejez ki: nem a világ van, hanem a folyamat”, akkor rálépett a
helyes értelmezés útjára, még akkor is, ha lakonikus megállapítása le­
egyszerűsíti a képletet. Annyiban is, hogy a folyamat is világ-definíció­
ként fogható fel, de annyiban is, hogy a IV. vers nem merül ki a két vi­
lág-definíció puszta szembeállításában.
A szembeállításnak ugyanis van egy episztcmológiai aspektusa is,
amely Bergson számára legalább annyira fontos, mint az alapul szolgáló
oppozíció. Nemcsak arról van ugyanis szó, hogy milyen a világ, hanem
egyúttal arról is, hogy milyennek lássuk a világot, vagy kitágítva a meg­
fogalmazást: hogyan viszonyuljunk a világhoz? „Az anyagnak szervezet­
ien testekké darabolása érzéseinkkel és értelmünkkel viszonyos, és
[...] az anyag, ha osztatlan egésznek nézzük, inkább folyam lehet, mint
dolog [...] ugyanez a szembenállás található az értelem és az ösztön kö­
zött, mert emez az életnek bizonyos határozmányaihoz van hangolva,
amaz pedig a nyersanyag alakiságáról van mintázva.” 1/9 Azaz Bergson
összehangolja egymással a világ két arcát és a megismerés két stratégiá­
ját. A szervetlen dolgok együtteseként létező világ az értelem számára
tárul föl autentikus módon, az életszerű, folyam jellegű világ ellenben
az ösztönből kifejlődő megismerési mód, az intuíció számára mutatja
meg igazi arcát.
Mivel a kérdés itt nem a világ milyenségére, hanem a hozzá való he­
lyes viszonyunkra vonatkozik, ezért a prioritás is explicitebben fogal­
mazódik meg. Amikor a Teremtőfejlődésben azt olvassuk, hogy „értel­
münk elfordul az idő látványától. Nem szereti a folyékonyát és mindent
megszilárdít, amihez nyúl. A valóságos időt nem gondoljuk. De megél­
jük, mert az élet túlárad az értelmen.”179180Nos, ebben az esetben világos,
hogy az értelem korlátoltsága fölött gyakorolt kritikával állunk szem­
ben, s tudjuk, hogy a filozófus arra biztat bennünket, hogy az igazi való­
ság megismerése érdekében vessük le az értelem nyűgeit.
De nézzük meg előbb az értelem és a dologi világ közötti összefüggé­
seket. A tehetetlen rendjéhez való viszonyunk nem steril ismeretelmé­
leti kérdés, hanem az emberi cselekvésbe mélyeszti gyökereit. Az is­
meret természete a cselekvés természete után igazodik: „A cselekvés,
mint minden életlüktetés, szaggatott; az ismeret is szaggatott lesz te­
hát” - olvassuk a Teremtőfejlődésben. Az ember mindennapi önfenntar­
tását szolgáló folyamatos cselekvést, tevékenységet Bergson gyártásnak

179 Uo. 172.

'"0 Uo. 47.

150
nevezi: „A gyártás kizárólag a nyers anyagon megy végbe oly értelem­
ben, hogy ha még szervezett anyagokat használ is, tehetetlen tárgyak
gyanánt kezeli s nem törődik az élettel, mely megformálta őket. Magá­
ból a nyersanyagból sem igen tart meg mást, mint a szilárdat, a többi ép­
pen folyékonysága révén kicsúszik a kezéből. Ha tehát az értelem gyár­
tásra hajlik, előrelátható, hogy ami a valóságban folyékony, azt részben
elejti, ami pedig az élőben tulajdonképpen életszerű, azt egészen elejti.
Értelmünknek, amint az a természet kezeiből kikerül, a szervezetlen
szilárd test a fő objektuma... az értelem sehol sem érzi kedvére magát
[...] sehol sincs egészen otthon másutt, mint a nyers anyagon, kivált pe­
dig a szilárd testeken. Melyik a nyers anyag legáltalánosabb tulajdonsá­
ga? Az, hogy kiterjedt, hogy egymáson kívül álló tárgyakat s e tárgyak­
ban egymáson kívül álló részeket mutat.”181Azért idéztem hosszabban a
gyártás, az értelem és a világ feldaraboltsága közötti összefüggésekről
írott bergsoni fejtegetéseket, mert itt együtt van egy sor olyan mozza­
nat, amelyet egyébként több helyről kellene összekeresgélni.
Mielőtt a költői szöveghez visszatérnénk, a fenti képletet két irány­
ban még általánosítanunk kell. Az egyik egyszerű mennyiségi kiter­
jesztés. Az értelem Bergson szerint teljes egészében birtokába veheti
a világot mint létező dolgok együttesét, mint élettelen, szervetlen, da­
rabolható nyersanyagot: „az értelem oly tág lesz, mint a valóság, mert
[...] ami a dolgokban geometriai, az az emberi értelemnek egészen hoz­
záférhető”. Azaz a térben elhelyezkedő világ az értelem birodalma. Az
általánosítás másik iránya talán ennél is fontosabb: a cselekvés, a gyártás
élettelen vagy ilyenként felfogott élő testeken megy végbe. De az érte­
lem által feldarabolt világ nemcsak a tárgyi létezőt foglalja magába, ha­
nem mindenhová kiterjed. A szavak, a fogalmak nem kevésbé a gyártás
végtermékei, mint a külső dolgok: „A fogalmak valóban egymáson kí­
vül vannak, mint a tárgyak a térben. És épp oly állandósultak, mint a
tárgyak, melyeknek mintájára alakultak. Együttesen »érthető világot«
alkotnak, mely lényeges vonásaiban a szilárd testek világához hason­
lít.”182 A halom hasított fa tehát nemcsak a tárgyi létezők egyetemét
szemlélteti, hanem ugyanilyen módon a fogalmak rendszerét is. A de­
terminált világ nemcsak a tárgyi világ, hanem az azt tükröző „érthető vi­
lág” is. Az egyik dolog, amely fogja a másik dolgot, nemcsak két egy­
másra ható tárgyat jelenthet, hanem - mondjuk - egy mondat alanyát és
állítmányát is.
Fölmerülhet a kérdés: van-e felmutatható tárgyi fedezete a versben
annak, amit a két rend episztemológiai aspektusáról kifejtettem? Úgy

181 Uo. 279.

182 Uo. 176, 149.

151