Február 11.

– Japán nemzeti napja

https://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/c/cb/Portrait-Emperor-Jimmu-by-
Tsukioka-Yoshitoshi-1880.png
Dzsimmu császár, Cukioka Jositosi festménye (Ukijo-e)

A japán kultúra magyar szemmel elég különös. Egyszerre vonzó és taszító. Vonzó
ősisége, szépsége és taszító idegensége, európai szemnek különös hierarchikus
szemlélete és kegyetlensége. Talán virágzó cseresznyefa alatt haikuírás közben egy
véres kardját halott ellensége ruhájában letörlő harakirire készülő szamuráj ugrik be az
embernek, háttérben egy gésával. Ám e kultúra éppen bonyolult összetettsége miatt
megragadja az embert, akárcsak az ország történelme vagy irodalma. Japáné például a
világ legrégebbi - és legrövidebb - himnusza, a Kimigajo, amely voltaképpen egy vaka
típusú vers (szigorúan 5 sorba rendezett 31 morából, azaz egyszerűsítve szótagból áll),
s legalább 1000 éves. Természetesen a Kimigajo a császárt (a tennó-t) méltatja.
Szövege nagyjából annyi, hogy uralma folytatódjon évezredekig, nyolcezer generáción
át, míg az apró kis kavicsok hatalmas mohos sziklákká nem nőnek. Japán alapításának
napja, február 11. is egy császárhoz, a mitikus Dzsimmu tennóhoz köthető, és
kétségtelen, hogy a japán császárok - bár időnként csak formális - uralma immár
évezredek óta tart.

A japán tradíció szerint Krisztus előtt 660. február 11-én - ami az akkoriban használt
luniszoláris naptár szerint az év első hónapjának első napja volt – ült trónra az ország
első császára Dzsimmu tennó. A hagyomány szerint a Nara prefektúrában álló
Kasihara szentélyben történt meg az ominózus esemény, amelyet általánosan Japán
alapításának tekintenek. Dzsimmu uralkodói neve a Kodzsiki (magyarul: Régi idők
feljegyzései) című krónikában Kamu-jamato-ihare-biko volt (amelynek értelmén azóta
is vitatkoznak a kutatók), s egyenesen a sintó napistennő, Amateraszu és a viharisten
Szuszanoo leszármazottjának, unokájának tartja. Dzsimmu császár történetisége
finoman szólva is kérdéses - korabeli adat, lelet nem maradt fenn róla -, nehéz
eldönteni, hogy az első japán krónikák mennyi valós eseményt őriztek meg a
nyilvánvalóan mitikus meseszövésben, már csak azért is, mert 1400 évvel később
íródtak. A Kodzsiki mindenesetre háborúkról, illetve a környező szigetek (pl.: Sikoku)
nemzetségeinek legyőzéséről ír, majd a béke korszakáról. Erre éppenséggel volt ideje a
császárnak, tekintetbe véve, hogy a egyik ősi krónika szerint 126 évig élt és 75 évig
volt császár, a már említett Kodzsiki szerint meg egyenesen 137 esztendős életkort ad
meg halálakor. Nyilván abszurd adatok, de Mezopotámiában is megfigyelhető, hogy a
mitológia és valóság határán lévő uralkodókat extrém hosszú élettartammal ruházta fel
a történelmi emlékezet. Dzsimmu ikonográfiai képének állandó tartozéka a nagy - a
krónikában: gigantikus - háromlábú holló, név szerint jatagaraszu, valamit a szinte
vándorbotként használt embernagyságú íj. Emellett feltűnő jellegzetessége a szakálla.
Abban a leírások egyetértenek, hogy tevékenységét a Kii-félszigetre helyezik, Nara és
Jamato tartományra, amelyből egyben ki is derül, hogy az ő uralma idején szó sincs a
mai Japán egészéről. A Kodzsiki részletes családfákat és leszármazási táblázatokat
közöl vele kapcsolatban, sőt megemlíti, hogy a császár mauzóleuma az Unebi-hegy
északi oldalán állt.
Annyi mindenesetre tény, hogy Jamato tartományban - igen e tartomány után kapta
nevét a valaha épült két legnagyobb csatahajó egyike, a Jamato - épült ki Japán első
fővárosa, Fudzsivara-kjó, igaz sok-sok évszázaddal később, csak a Kr.u. VII. század
végén. E főváros létezését a régészet eredményei is támogatják, s a teljesen kínai minta
alapján kialakított szabályos négyzetrácsos utcaszerkezet mellett jelzi a kontinentális
hatást az a 10 ezer mokkan-nak nevezett fatábla is, amelyet az ásatások során találtak.
Ezek szövege ugyanis szintén zömében kínai, bár már japán is akad közöttük.
Könnyen lehet, hogy Dzsimmu történetét is ebben a korszakban találták ki, hogy a
császári családot a napistennőre vezethessék vissza, ráadásul az első kínai krónikák,
amelyek Japánról szólnak, szintén a „királynő földjeként” emlegetik a felkelő nap
országát. Az világos, hogy a Dzsimmu korában, a Kr.e. VII. évszázadban Japán
államról nincs okunk beszélni, s ekkor a tőle nyugatra fekvő már évezredes
civilizációval bíró Kína még évszázadokig a szigetvilág létezéséről sem tud a
fennmaradt írások szerint. Egyes történészek szerint Dzsimmu császár „legendája”
inkább csak valami migrációs csoport emlékezetéből táplálkozik. A japán kultúra
egyértelműen a Korea felől érkező szárazföldi kultúrából táplálkozott - leszámítva az
ajnuk egyedi, őslakónak mondható népességét -, például nagyon érdekes a jeles
halottak fölé emelt sírdombok (tumulus) jelensége, amely a Kárpát-medencétől
Japánig elég gyakori jelenség az ókorban, és jellegzetesen az eurázsiai nomád
népekhez köthető.

Japán megalapításának ünnepe a japán modernizáció korában lett népszerű és fontos

ünnepnap, az úgynevezett Meidzsi-restauráció idején. Ekkor, a sógunátus 1867-es
megdöntése után kapta vissza a császár a korábbi hatalmát, s az ünnepnap kiváló
lehetőséget adott az uralkodócsalád népszerűségének erősítésére. 1889-ben Japán
birodalmi alkotmányát is ezen a napon tették közzé, nem véletlenül. Az ünnepnap neve
Kigenszecu, vagyis „Az első császárnak és a birodalom alapításának ünnepe”. A II.
világháború óta az ünnepet óvatosan ünneplik a japánok, mivel tartottak attól, hogy
túlzottan nacionalistának tarthatják, csak a 2000-es évek óta kezdik levetkőzni ezt, s
kezdik ismét egyre nagyobb becsben tartani, mint a hagyományokhoz való visszatérés
és a tradíciók ünnepét. Bár munkaszüneti nap, ezen a napon nincsenek nagy nemzeti
ünnepségek, szentélyekbe sem szokás járni, a legtöbben otthon csendben ünneplik
államalapításuk ünnepét.

Felhasznált irodalom:

Reichschauer, Edwin O.: Japán története. Bp. Maecenas, 1995.

The Kojiki. Records of Ancient Matters. Translated: Basil Hall Chamberlain. Tokyo,
1981.