10

Döntés

Nem könnyű az Egyesült Államok elnökének lenni: “Meghallgatom az egyik oldalt, és úgy
látom, igazuk van, aztán beszélek a másik oldalon állókkal, és úgy látom, nekik pont annyi
igazságuk van. Így aztán ott tartok, ahonnan elindultam... Istenem, micsoda állás!” A
tétovaság a régebbi időkben sem volt ismeretlen, amint az Egyesült Államok 1920-1924
közötti elnökének, Warren Hardingnak a döntéshozatal gyötrelmeit megvalló leírásából
kiderül.1 Ha érzékeny teremtmények vagyunk, akkor egy elnökhöz hasonlóan mi is nap mint
nap találkozunk olyan, a cselekvésünk irányvételével kapcsolatos problémákkal, ami vagy a
cselekvés szükségességéből, vagy a döntés kényszeréből adódik: “Mit kellene tennem?” vagy
“Hogyan segíthetek?”.
Az emberi gyakorlat mezején sokféleképpen lehet döntéseket hozni: például egyéni
megszokás, pillanatnyi sugallat, intuíció, társadalmi szokás, vagy halogatás segítségével,
illetve konszenzus, kiküldött képviselő, alku, közvetítés, bírósági tárgyalás, szavazás útján,
vagy egy érme feldobásával. Manapság a közpolitika elemzést a racionális döntéshozatali
módszerek középpontba állítása fémjelzi. A problémákat a cél teljesítését megvalósító
alternatív eszközök közötti választásként fogalmazzák meg, az ésszerűség pedig egyszerűen a
nevezett célhoz vezető legjobb eszközök kiválasztását jelenti.
Ebben a szemléletben minden közpolitikai probléma egyetlen meta szintű probléma
alesete: hogyan hozzunk olyan döntést, amelyik elvezet az előírt célhoz. E döntési modellek
majdnem kizárólag előíró, s csak nagyon kevéssé leíró vagy előrejelző jellegűek; a
közpolitikai problémát döntési helyzetként definiálják, és azt ígérik, hogy mutatják a legjobb
döntést, amelyik megoldja a problémát.2 A modell legfőbb variációi a költség-haszon
elemzés, a kockázat-haszon elemzés és a döntéselemzés.

A RACIONÁLIS DÖNTÉSHOZATAL ELMÉLETE

A racionális döntés modellje a közpolitikai problémát választási egy politikai közszereplő

előtt álló választás problémájaként jeleníti meg. A közpolitika szereplője (amely lehet cég,

1
Idézet E. J. Hughes: The Living Presidency (New York: Coward, McGann and Geoghan Inc. 1973) 135.o.
2
Egy másik, ezekhez szorosan kapcsolódó modellre olykor a “választás”, “közcélú választás”, vagy “gazdasági”
modellként hivatkoznak. Ez a modell a magatartás értelmező magyarázatára használatos a problémák bemutatása
és a megoldások előírása helyett. A választás modelljei például, amelyek szervezetek, nemzetek, vagy egy
csoporton belül interakcióban álló sok személy viselkedését magyarázzák meg, egyaránt szolgálnak múltbeli
viselkedés magyarázatára és a jövőbeli viselkedés előrejelzésére. E fejezetben csupán azért nem tárgyaljuk e
leíró és előrejelző modelleket, mert ők maguk nem foglalkoznak a közpolitikai vitakérdéseknek a
megformálásával. A klasszikus politikatudományi bevezetés e szakterületre James Buchanan és Gordon Tullock:
The Calculus of Consent (Ann Arbor: University of Michigan Press, 1962). A felgyülemlett irodalom kiváló
kritikai áttekintését adja Donald Green és Ian Shapiro: Pathologies of Rational Choice (New haven: Yale
University Press, 1994).
2 A KÖZPOLITIKA PARADOXONA

szervezet, vagy döntésre jogosult személy) olyasvalaki, akinek ki kell választania a megfelelő
lépéssorozatot célja elérése érdekében. A szereplő ezek után négy fázison halad keresztül a
döntéshez vezető úton:
(1) meghatározza a céljait, (2) alternatív lehetőségeket keres azok elérésére, (3) elemzi az
egyes változatok következményeit, és (4) kiválasztja azt a változatot, amellyel a legnagyobb
valószínűséggel juthat célba.
A fentiek értelmében megállapítható, hogy a racionális döntéshozatal modellje egészen
prózai eljárást takar. Nap mint nap gondolkodás nélkül alkalmazzuk, amikor szokások, belső
sugallat, vagy szavazás által vezérelve, esetleg más egyéb módon döntünk. A tökéletes
racionalitás elmélete, ha szélsőségesen vizsgáljuk, egy olyan döntéshozót feltételez aki az
összes (végtelen számú) lehetséges változatot számba veszi, és minden egyes alternatíva
következményeit értékeli. Ha így tenne bizony gyorsan ledöntené a lábáról az un. 'analízis-
paralízis' betegsége és valószínűleg egyáltalán nem lenne képes döntéshozatalra. A
racionalitás elméletének kutatói éppen ezért hajlanak arra, hogy elfogadják: a döntéshozatal
során csak korlátozott racionalitás érvényesülhet. A döntéshozók korlátozott információs
bázisra támaszkodva csak néhány alternatívát vehetnek számba, és azon nyomban
abbahagyják az új lehetőségek felkutatását, mihelyt egy kielégítő megoldásra akadnak.3 A
tökéletesen racionális döntéshozó a politikában éppolyan, mint a szent a vallásban - egy ideál,
akiért hivatalosan mindenki lelkesedik, de akinek az elveit kevesen követik, és akihez csak
igen kevesek érnek fel.
A döntéselméleti modellek általában véve nem fordítanak különösebb figyelmet a
döntési folyamat első két fázisára. Feltételezik, hogy a dönteni készülő egyén már tisztában
van céljaival és meg is tudja fogalmazni őket. (A politikai döntések elmélete ezzel szemben
éppen arra a kérdésre koncentrál, hogy hogyan, milyen módon kerülnek az egyéni célok
meghatározásra.) A döntéselméletet nem érdekli sem az, hogy az egyes alternatívák honnan
erednek, sem az, hogy melyek azok az alternatívák, amelyek a döntés során egyáltalán szóba
jöhetnek. Tisztán a harmadik lépésre ill. annak következményeire koncentrál. A modell
lényege a különböző alternatívákkal járó következmények felmérése és ennek alapján a
legnagyobb hatékonyságú megoldás kiválasztása.
A döntéselméleti modellek közös jellemzője, hogy a negyedik lépés alapját minden
esetben a maximális összjólét ismérve adja. A gyakran használt “elégedettség”, “jólét”,
“hasznosság” kifejezések egyazon jelentést takarnak: a döntéshozónak azt a megoldást kell
választania, amely maximális összhasznot eredményez. Abban az esetben, ha a döntéshozó
egy egyén, akkor az egyéni összhasznát maximalizálja, míg ha egy szervezet tagja, vezető,
vagy politikai szereplő akkor az un. általános jólétet kell szem előtt tartania. (A döntési
modell, mint azt már említettük, a piaci modellhez hasonlóan az egyéni hasznok
összességeként definiálja a társadalmi összhasznot.) Ennek köszönhetően mit sem törődve
azzal, hogy egy döntés számos tényező függvényeképp rendkívül összetett lehet,
szempontjainkat közös nevezőre kell hozzuk, annak érdekében, hogy az általános jólét egy
egyszerű mértékegységét kapjuk.
A döntéselméleti modellek szintén feltételezik, hogy egy döntés indoka minden esetben
eredeztethető a különböző alternatívák következményeinek elemzéséből. Azonban abban az
esetben ha elfogadjuk, hogy néha stratégiai szempontok és érdekek állnak szemben döntési
következményekkel, akkor a modell már nem ad kielégítő választ. Ilyen szempontnak
tekinthetők például az erkölcsi értékek és kötelességek. Számos akadémiai és botcsinálta

3
A korlátozott racionalitás fogalmát Herbert Simon dolgozta ki az Administrative Behaviour-ban (New York:
Free Press 1947). Írásainak újabb gyűjteménye a Models of Bounded Rationality (Cambridge: Mass MIT Press,
1982).
 Döntés 3

filozófus véli úgy, hogy a morálisan helyes döntéseket vállalni kell, mégha azok költségei
meg is haladják a velük járó előnyöket. 4
Egy másik indok, amiért a következmények egyszerű elemzése nem vezet eredményre az
a tény, hogy előfordulhat hogy egy döntéshozatal módját többre értékeljük, mint magának a
döntéshozatalnak a végkimenetelét. A plenáris fórumokat az emberek nem azért tartják
fontosnak, mert ott minden esetben korrekt döntések születnek, hanem mert az egyének
számára is lehetőséget biztosítanak a döntéshozatalban való részvételre. A döntéshozatali
folyamat jellege hatással lehet magának a döntés eredményének a megítélésére is. Egy
döntéshozatal, amely során egy elítélt szabadlábra helyezéséről döntenek, sokkal
elfogadhatóbb és tisztességesebb ha az elítélttel közeli viszonyban álló személyeket is
meghallgatnak a tárgyalás során, függetlenül az ügy végkimenetelétől. Ugyanígy más
megítélés alá esik egy nemi erőszakot tárgyaló perben, annak a csupa nőből álló
esküdtszéknek az ítélete, amelynek összetétele az ügyész akarata szerint alakult, illetve
annak, amely véletlen választás eredményeként született.5
A döntéselméleti modellekről rajzolt általános kép alapján kísérletet tehetünk a fő
változatok bemutatására. A költség-haszon elemzés valószínűleg a legáltalánosabban használt
modellcsalád úgy a közösségi politikában, mint a mindennapi életben. A várható negatív és
pozitív hatásokat összegzi és megvizsgálja, hogy a döntés veszteséggel jár vagy haszonnal
kecsegtet. A döntés ezek után egy egyszerű szabály alapján születik: valósítsd meg a döntést
ha a vele járó haszon nagyobb, mint a hozzá kapcsolódó veszteség. Matematikai
szófordulattal élve: “Akkor és csak akkor valósítsd meg a döntésed ha így a nettó nyereség
nullánál nagyobb lesz”. A döntési eljárás alapvetően nem különbözik akkor sem ha a döntés
nem egy bizonyos lépés megtételével, hanem több alternatíva közötti választással
kapcsolatos. Azt a megoldást kell választanunk, amely a legnagyobb nettó hasznot
eredményezi.
Valószínűleg már az olvasó is használta a fenti metódust, ha nem is tisztán mennyiségi
szempontból, de úgymond “pluszok és mínuszok” felsorolása révén. Az egyetlen különbség
az ilyen plusz-mínusz lista és a szakemberek által készített költség-haszon elemzés között az,
hogy az utóbbiak a kimutatásukhoz számokat is rendelnek. Minden egyes plusz és mínusz
jelet számszerűsítenek. És míg az olvasó egy belső hangra hallgatva elégedetten nyugtázhatja,
hogy az adott lépés “megéri”, addig az elemzők arra kényszerülnek, hogy az összes
alternatívát közös nevezőre hozzák, számszerűleg elemezzék, és végül a kapott értékeket
összegezzék. Az elemzők a számok szolgái.
A költség-haszon elemzésben használt mértékegység legtöbbször valamilyen pénzegység
(dollár), mivel az elemzés célja a pénzköltés leghatékonyabb módjának feltárása. Az elemző
gyakran kényszerül olyan kérdések megválaszolására, mint: “Megéri-e befektetni egy
országos kampányba, amely a magas vérnyomás csökkentését célozza?” avagy “Érdemes-e az
autógyárakat arra ösztönözni, hogy autóikat légzsákkal szereljék fel?”. Az elemzés
egyszerűen összegezi a program illetve megszorító intézkedés dollárban várható költségeit és
bevételeit, és a kapott végeredmény figyelembevételével dönt.
Bár vannak események amelyek nem, vagy csak nehezen számszerűsíthetők (például egy
haláleset, a politikai népszerűség csökkenése, egy város elsorvadása, vagy a természeti
környezet pusztulása), a költség-haszon elemzésbe való szerepeltetésük mégis megkívánná
ezen jelenségek értékelését. Gyakori esetben azonban ezen nem számszerűsíthető tényezőket
egyszerűen kihagyják az elemzésből, és éppen ez a gyakorlat szolgáltatja a költség-haszon

4
Lásd Steven Kelman: “Cost-Benefit Analysis: An Ethical Critique”, Regulation, 1981. január-február, 33-40.o.
5
A fenti kritika kitünő megfogalmazását adja L. H. Tribe a “Policy Science: Analysis or Ideology?” c
munkájában Philosophy and Public Affairs 2 (1872) 66-110
4 A KÖZPOLITIKA PARADOXONA

elemzés módszerének legfőbb kritikai alapját. A másik véglet szerint a fenti tényezőket az
elemzési keretbe kényszerítik. A költség-haszon elemzés alkalmazásának egyik
legellentmondásosabb területe az egészségügyi és munkavédelmi szabályozások vizsgálata. A
döntés következményei ugyanis sérülések, betegségek és halálozás az egyik oldalon, illetve
egészség, hosszú élettartam és életszínvonal a másikon. A szakemberek különféle eljárásokat
dolgoztak ki az emberi élet értékének dollárban történő kifejezésére, illetve az életfogytig
tartó fizikai sérülés költségeinek számszerűsítésére. Ez a fajta okoskodás olyan
kijelentésekhez vezethet, mint hogy egy építőmunkás élete 650 ezer dollárt ér, és ha a
biztonsági intézkedések egy főre jutó értéke ezt az összeget meghaladja, akkor a projekt nem
támogatandó.6
A legtöbb döntési helyzetben nem az azonnali, hanem a távolabbi jövőben -és így
valamely valószínűséggel- bekövetkező események állnak az érdeklődésünk középpontjában.
Így például egy gyógyszernek könnyen lehetnek hosszú távon káros mellékhatásai, avagy egy
hadászati eszközről kiderülhet, hogy a csatamezőn tökéletesen alkalmazhatatlan. A
környezeti, biztonsági, egészségügyi előírások mindig valamilyen váratlan eseményhez
kapcsolódnak: a rossz esemény bekövetkezése azonban nem bizonyos, alapját gyanú,
félelem, sugallat adhatja. Az ilyen problémák esetében a leghatékonyabban alkalmazható
döntési eljárást kockázat-hozam elemzésnek hívják. Alapjában véve a költség haszon
elemzéshez hasonlóan működik (a pozitív és negatív hatásokat összegzi) azzal a
különbséggel, hogy ennél a módszernél a negatív értékek számbavételekor nemcsak azok
nagyságrendjét, de bekövetkezési valószínűségüket is figyelembe veszik. Igy például, ha egy
új gyógyszer 10 százalékos eséllyel 100 ember halálát okozza, akkor a várható költsége 10
emberélet.
A kockázat hozam elemzés költségbecslési eljárása egyszerű és ugyanakkor teljes. A
módszer egyszerű számtanon alapul. Egy esemény (akár dollárban vagy életekben mért)
nagyságrendjét megszorozzuk egy tizedes törttel, amely az esemény bekövetkezésének
valószínűségét jelöli. A valószínűségi együttható minden esetben egynél kisebb (ha az értéke
egy lenne akkor az esemény biztos esemény volna, és nem lenne szükség kockázat
elemzésre). Ezért a szorzási művelet minden esetben csökkenti a negatív hatás eredeti
nagyságrendjét.
Az eljárás egy nagyon fontos feltételezésre épít: nevezetesen arra, hogy egy rossz esemény
kevésbé rossz, ha nem bizonyos hogy bekövetkezik. Ha a bekövetkezés valószínűsége 99
százalék is, ez összességében kisebb értéket eredményez, mint a biztos esemény. És ha a
negatív hatás katasztrofális is ugyan, de a valószínűsége elenyésző, akkor az esemény az
elemzés szempontjából elhanyagolható jelentőségű. Egy nukleáris baleset amely 10 ezer
ember halálát okozza, de bekövetkezésének valószínűsége mindössze 1/100000 (0.00001)
végeredményben 1/10 emberélet várható költséggel bír.
A következmények nagyságrendjének valószínűséggel való súlyozása módszerét éppúgy
használhatjuk pozitív, mint negatív események vizsgálatakor. Például egy olyan vezetői
döntés, amely 1 millió dolláros többletbevételt eredményez, de csak 75 százalék a gyakorlati
alkalmazhatóságának esélye, 750 ezer dolláros várható haszonnal kerül számbavételre.

6
Némely esetben bár döntésünket meghatározó következmények dollárban csak nehezen számszerüsíthetők de
az egyes alternativák végkimenetele azonos jellegű. Például abban az esetben ha különböző biztonsági
intézkedéseket hasonlítunk össze, vagy olyan menedzseri újításokat amelyek a termelékenység növelését
célozzák. Ilyen esetekben alkalmazott módszer a költség-hatékonyság elemzés, amely a következményeket
valamely dollártól különböző mértékegységben számszerűsíti, ugymint a megtakarított életek számában, vagy az
egységnyi munkaidőre jutó kibocsátásban. Ezután az eljárás a programok hatékonyságának egységköltségét
hasonlítja össsze és a legkisebb költségű alternatívát választja ki.
 Döntés 5

Egy esemény valószínűséggel súlyozott mértékét az esemény várható értékének, vagy

várható költségének nevezik, és ez a kockázatelemzés kulcskategóriája. Hogy mennyire
életszerű ez a fogalom? Nos, a való életben egy esemény csak egyféleképp alakulhat. Vagy
nem lesz nukleáris baleset és nem hal meg senki, vagy bekövetkezik a baleset és ez 10 ezer
ember halálához vezet. Középút nem létezik. (Persze lehet, hogy csak 9.037 ember veszíti
életét, de hát akkor is emberéletekről van szó!) Egy ilyen esemény következményeit a Vörös
Kereszt enyhítheti ugyan, de a bekövetkezés kis valószínűsége semmiképp. A
kockázatelemzés várható értékei “a Jóisten segítségével” is kalkuláló következményeket
tükrözik.
Ugyanakkor a kockázatelemzési eljárás feltételezi, hogy a megfelelő aritmetikai
átalakítást követően egy várható értéket ugyanúgy kezelhetünk, mint egy biztos értéket. Egy
szándékosan leegyszerűsített példán szemléltetve, ha egy biztonsági eljárás alkalmazásával
kapcsolatos döntésünk során a bevezetés költségeit szembeállítjuk az általa megóvott életek
lehetséges számával, akkor a kockázatelemzésünk a következő alakot ölti:

A biztonsági eljárás bevezetési költsége 1 millió dollár

Az eljárás várható értéke 0.1 emberi élet
költség/megóvott életek száma 1 millió dollár/ 0.1 = 10 millió dollár

Vegyük észre, hogy egy, a munka és tőke konkrét piaci árát kifejező összeget (az eljárás
költsége) osztottunk egy olyan kifejezéssel, amely az emberi életek valószínűséggel súlyozott
számát tartalmazza. A kockázatelemzés lehetővé teszi, hogy a várható értékeket számításaink
megkönnyítése végett biztos értékekként kezeljük, annak ellenére hogy e két fajta érték
lényegesen eltérő tulajdonsággal bír. Míg az utóbbi egy tapasztalati érték, addig az előbbi
csak mint számtani fogalom él.
A várható érték éppilyen központi eleme a döntéselméletnek is, amely olyan esetekben
alkalmazható hatékonyan, amikor az események következményeit nagyfokú bizonytalanság
övezi, illetve ha egyazon esemény különböző következményei között trade-off érvényesül. A
döntéselmélet a döntéshozó egyén szubjektív érték és valószínűségi becsléseire éppúgy
támaszkodik, mint egyéb külső információkra. A valószínűséggel nemcsak a bizonytalan
kimeneteket súlyozza, hanem a nem számszerűsíthető értékek meghatározásában is
felhasználja őket. Ugyanakkor az eljárás a döntések szemléletes folyamatábráját is adja.
Vegyük példaképp egy polgármester esetét, aki két tömegközlekedési javaslat között
választhat.7 Az első a jelenlegi buszközlekedési rendszer továbbfejlesztése, egy mérsékelt és
ismert költséggel, amelynek fedezete vagyonadó emelésével előteremthető. A másik,
ambiciózusabb javaslat egy új metróvonal építése, amely csak központi támogatással
valósítható meg. A központi támogatáshoz való hozzáférés azonban bizonytalan. A
metróvonal lényegesen minőségibb beruházás a továbbfejlesztett buszközlekedési
rendszernél, központi támogatás nélkül azonban nem valósítható meg. Vajon érdemes-e a
polgármesternek az ambiciózusabb javaslat kockázatait vállalnia, vagy elégedjen meg a
biztos, de mérsékeltebb célkitűzést megvalósító programmal. A döntéselméleti eljárás
alkalmazása során a polgármester döntési helyzetét egy döntési fán ábrázoljuk. (10.1 ábra)

7
A módosított példa eredete Robert Behn és James Vaupel Quick Analysis for Busy Decision Makers (New
York:Basic Books 1982) Chap 3
6 A KÖZPOLITIKA PARADOXONA

10.1 ábra

Buszhálózat fejlesztés

A támogatás megszerzése Metró

Metróvonal kiépítése

Nincs támogatás Semmi

A döntéselmélet konvenciói szerint a döntési fa balról jobbra olvasandó. Az első

szimbólum, a négyzet egy egyén döntését jelöli. Az összekötő vonalak különböző lehetséges
lépéseket mutatnak, míg a háromszögek a végső következmények jelei. Az alsó ág, amely a
metróvonal támogatásához tartozik, egy körhöz vezet. A kör bizonytalan eseményt jelöl; ez
esetben azt, hogy a központi támogatást megkapja a projekt vagy sem. Minden lépéssor végén
egy háromszög áll, mutatván a végső következményt; vagy lesz metró vagy nem lesz sem
metró, sem busz.
Ahhoz, hogy a polgármester érdemi döntést hozhasson, tudnia kell a központi támogatás
elnyerésének valószínűségét. Ehhez az információhoz hozzájuthat akár a kongresszus
küldötteinek megkérdezése, akár egy szakember felkérése útján; vagy egész egyszerűen (s a
legtöbben ezt tennék) a meglevő információk felhasználásával találgatásokba bocsátkozhat.
Ezek után nincs más dolga, mint a megfelelő számoknak a döntési fába való beillesztése.
Például tételezzük fel, hogy a központi támogatás megszerzésének valószínűsége 60, az
elutasításé pedig 40 százalék. Ezeket az adatokat a 10.2 ábrán tüntettük fel és a továbbiakban
a kockázatelemzéshez hasonlóan a végső értékek súlyozására használjuk őket.

10.2 ábra
Buszhálózat fejlesztése

A támogatás megszerzése Metró

p= 0.60
Metróvonal kiépítése

Nincs támogatás Semmi

p= 0.40

A végső értékek meghatározására a döntéselmélet mindig egy a nullától egyig terjedő

intervallumot használ, ahol a lehető legkedvezőbb kimenetel az 1 (a mi esetünkben ez azt
jelenti, hogy lesz metró), míg a legrosszabb a 0 (nem lesz semmilyen fejlesztés sem) értéket
kapja. Bármely köztes állapot értékelése ennél már nehezebb feladat. A továbbfejlesztett
buszhálózat tervének számbavételére a polgármester egy amolyan “szellemi totóba” kezd.
Események egész sorát képzeli el a lehető legjobb és legrosszabb kimenetel (metró vagy
semmi) között, és megpróbálja megtalálni azt a pontot ahol a kockázatvállalással járó
metróépítés és a kevéssé ambiciózus, de biztos buszhálózat-fejlesztés számára azonos
haszonnal bír. Érezheti úgy például, hogy ha a központi támogatás elnyerésének
valószínűsége mindössze 50 százalék, akkor a buszhálózat fejlesztése mellett dönt, míg ha ez
a valószínűség eléri a nyolcvan százalékot akkor már inkább vállalja a metróépítéssel járó
kockázatot. Ugyanakkor pedig ha az esély 65 százalék, akkor nem tudna dönteni az ügyben,
 Döntés 7

és közömbös lenne számára mindkét változat. A döntéselmélet értelmében így a 0-1 skálán a
buszhálózat továbbfejlesztése 0.65 értékkel bír a polgármester számára.8
Minden számot a megfelelő helyre írva, a döntés már egyszerű. Ahhoz, hogy a várható
értéket megkapjuk minden egyes bizonytalan kimenethez tartozó értéket megszorzunk a
bekövetkezés valószínűségével. Így ez az érték 0,6 x 1 = 0,6 a metró megvalósítása esetében,
és 0,4 x 0 =0, ha a metró a központi források elvonásán megbukik. Az alsó ág
végeredményének kiszámításához ezen két értéket összeadjuk (0,6+0=0,6). A buszhálózat
fejlesztési projekt értéke 0,65. Ez a változat az adott kockázati tényezők mellett tehát
magasabb összhasznot eredményez, így a polgármester számára a busz projekt az optimális
választás. (lásd 10.3 ábra)

10.3 ábra

Buszhálózat fejlesztés 0.65

A támogatás megszerzése
p= 0.60 1.0
Metróvonal kiépítése
0.60
Nincs támogatás
p= 0.40 0

Ezen munka keretei között nem áll módunkban a fenti elemzési eljárások részletesebb
ismertetése.9 Annyit azért megjegyzünk, hogy a politikai elemzők végsőkig finomított
modelleket fejlesztettek ki, amelyek lényegében a már tárgyalt alapmodellekre épülnek. Ezért
érdemes tisztában lennünk azokkal az alapelvekkel, amelyeken a fenti modellek nyugszanak.
A költség-haszon-, és a kockázat-hozamelemzés, valamint a döntéselmélet tárgyalásánál ezek
az elvek már említésre kerültek, itt most csak felelevenítésükre vállalkozunk. (1) Az első
szabály szerint a döntések értékelése azok következményein, nem pedig azok okozatain
keresztül történik. Az elbírálásnál nem számottevő az, hogy mi az, ami etikailag helyes, hogy
milyen döntési eljárást alkalmaztunk, avagy hogy milyen érzelmi indíttatással rendelkezünk.
(2) A döntéshozatal során elsőként a célokat és az elérésükhöz szükséges eszközöket
határozzuk meg, majd a különböző döntési következmények értékelésével törekszünk a
legjobb döntés meghozatalára. (3) A legjobb döntés egy egyszerű mennyiségi kritérium
(legnagyobb nyereség vagy legkisebb veszteség) alkalmazásával hozható meg. A döntés
meghozatala így nem is ütközik különösebb nehézségbe mindaddig, amíg a pozitív és a
negatív következmények ugyanazon mértékegységben kerülnek kifejezésre (mint például az
emberéletek megóvásának egységköltsége). (4) Végezetül megjegyzendő, hogy a bizonytalan

8
Most valószínűleg azt gondolja az Olvasó, hogy az események értékelésének 'teljesen kifacsart módja ez'. De
célom mindössze a döntéselmélet eljárásának bemutatása. Abban az esetben, amikor a más mennyiségi
módszerek nem célravezetőek, a döntéselmélet a kimeneteleket oly módon igyekszik meghatározni, hogy egy
standard hazárdír eljárás (“reference gambling”) során ad nekik értéket. Lásd Behn és Vaupel 60-63 o., és 227-
28 o. Az eljárás során nyert értékek náluk preferencia-valószinűség néven szerepelnek, arra utalván ,hogy a
preferenciák valószinűségként kerülnek kifejezésre. Howard raffia Decision Analysis cimű, klasszikusnak
számító művében (Readong, Mass.: Addison-Wesley, 1968), BRLT (Basic Reference Lottery Tickets)
értékeknek nevezi őket.
9
Mélyebb betekintést nyújt Stokey és Richard Zeckhauser A Primer for Poicy Analysis (New York: Norton
1978) c. műve
8 A KÖZPOLITIKA PARADOXONA

események számszerűsítése nagyságrendjük és valószínűségük szorzatával történik, s az

eredmények biztos értékként kezelhetők.
A racionális döntéshozatali eljárások fent említett meglehetősen explicit szabályai mögött
kevésbé nyilvánvaló, de nem kevésbé fontos tulajdonságok húzódnak meg. A racionális
modell beismerten individualista szemléletű azáltal, hogy a politikai problémákat az emberi
elme egyszerű kalkulációja útján megoldhatónak véli. A jó döntések gondolkodás révén, nem
pedig tárgyalás, szavazás vagy a 'kéz kezet mos' stratégia alapján születnek. A modell a
döntési problémát egy olyan politikai szereplő, vagy döntéshozó szemszögéből tekinti,
akihez kapcsolódóan mind a belső (pszihikai), mind a külső (jogi, hatalmi) feltételek adottak
az egyedi és koherens döntés meghozatalához. Ugyanakkor, az absztrakt döntéshozó modellje
nem zárja ki az elmélet alkalmazhatóságát szervezeti, képviseleti, kormányzati, vagy
össznemzeti szinten sem, mindaddig míg egy egységes döntéshozó szervet feltételezünk.
Éppen ezért a döntés elemzéssel foglalkozó tankönyvek szerzői azt vallják, hogy az eljárás
“hasznos lehet olyan esetekben, amikor a döntés például egy közhivatali funkció betöltésével,
egy futballmérkőzés végeredményével, egy műtéti beavatkozással, vagy egy nemzeti szintű
egészségügyi kérdéssel kapcsolatos...”10 Kizárnak a vizsgálódás köréből ugyanakkor, olyan
problémákat, ahol “a döntéshozatali jogkör néhány egyéni szereplő és/vagy szervezeti egység
között megosztott”, mivel feltételezik, hogy “a döntéshozónak meg van a megfelelő jogköre
és hatalma a döntés meghozatalához...”11
A poliszban ezzel szemben a döntési jogkör, bármely kis jelentőségű legyen is, általában
szétszórt és megosztott, többnyire tárgyalások eredménye és szinte állandó jelleggel vitatott.
A legtöbb politikai probléma felveti a kérdést, hogy kinek van joga dönteni. A racionális
döntéshozatal modellje azt feltételezi, hogy ez a probléma már eldöntött vagy eleve fel sem
merült. Az eljárás hívei azonban kevéssé izgatják magukat ezen kis hiányosság miatt. Épp
ellenkezőleg a modell egyik előnyeként említik, hogy a valós érdekeket a politika torzító
hatásaitól megtisztítva vizsgálja. Így például a Pentagon Robert McNamara két tanítványának
szavaival idézve, “egy olyan döntéshozatali szerv, amely nemzeti érdekekhez fűződő explicit
kritériumok alapján dönt, nem pedig számos szervezet és szűklátókörű érdek közötti
kompromisszum alapján.” 12 (Vegyük észre a jó nemzeti érdek és a rossz szűklátókörű
érdekek retorikai szembeállítását.) A költség-haszonelemzés technikáján keresztül pedig,
nyugtatnak meg más “tankönyvszerzők”, “a gyengébb szervezettségű, vagy a kérdésben
kevésbé érintett egyének érdekei is számbavételre kerülnek...A költség-hozamelemzés...képes
a politikai eljárások kilengéseit csillapítani. “13 A racionális döntéshozatali modell hívei odáig
jutottak, hogy már-már megkérdőjelezik a politika létjogosultságát.

DÖNTÉSHOZATAL A POLISZBAN

A racionális döntéshozatali modell egy drámai történettel analóg. Ezt világosan kell látnunk
ahhoz, hogy megértsük azt, hogy melyek azok a tényezők, amelyek a racionális
feltételrendszertől eltérően alakulnaka poliszban. A történet főszereplője a döntéshozó, aki
tehetetlenül vergődik a döntési lehetőségek hálójában. A zavarodottság és az idővel való
versenyfutás kényszere, amelyet Harding elnök panasza is híven tükröz, -ezek a történet
érzelmi mozgatórugói. Hősünk pedig nem más, mint a racionális döntéshozatali modellel

10
Behn és Vaupel, op. cit. (note 7) 228. o.
11
Ugyanott 377 o
12
Alan Enthoven és K. Wayne Smith How Much is Enough? Shaping the Defense Program 1961-1969 (New
York: Harper and Row, 1971) 160 o. megjelent James Fallows National Defense (New York: Random House,
1981) 21.o.
13
Stokey és Zeckhauser, op. cit. (note 9) 151. o.
 Döntés 9

felfegyverzett politikai elemző. A döntési modell a konfliktus feloldásának kulcsa.

Segítségével a gordiuszi csomót átvágva az információk kusza halmazát kezelhető szintre
redukálhatjuk. Ugyanakkor a modell egy egyszerű döntési szabályt is felmutat, a “valami jót
maximalzálni” kritériumának képében.
Ráadásul, a racionális modell számszerűsíthetőséget biztosít, és annak ígéretét, hogy a
döntési eljárás lépcsőin végiglépdelve egy biztos megoldáshoz juthatunk. Még ha a
végeredmény egy egyenlőség alakját is ölti -például, hogy két program teljesen megegyező
költség-haszon aránnyal rendelkezik- akkor is biztosak lehetünk abban, hogy mindegy hogy
melyiket lehetőséget válasszuk. Valójában ez az ígéret -illetve a bonyolult döntéshozatal
egyéni tapasztalataira adott pozitív válasz- az az indok, ami oly vonzóvá teszi az eljárást -nem
pedig a számok jórészt öncélú, a politika szempontjából ésszerűtlen és alkalmanként erkölcsi
védettséget is nyújtó használata.
Egy racionális választási modellbe való behelyettesítés során a polisz problémái -éppúgy
mint más problémadefiniáló eljárás következtében- csábítóan egyszerűvé válhatnak. Ez azon
döntéshozók érdeke, akiknek preferenciája a döntés végeredményét tekintve nem semleges. A
probléma döntésként való megjelenítése egyúttal a probléma korlátainak szabályozására is
lehetőséget teremt: olyan kérdések meghatározására, hogy mi számít egyáltalán
problematikusnak és mi nem, hogy egy jelenség hogyan tűnjön fel mások előtt, illetve hogy
milyen reakciót váltson ki. A racionális modell minden egyes fázisa sokkal inkább egy a
döntés kontrollálására törekvő stratégia megnyilvánulásának tekinthető, semmint útmutatónak
a döntési folyamat kínszenvedéseinek tengerében. Világosabban láthatjuk modellünknek a
polisz viszonyai közötti viselkedését és alkalmazhatóságát, ha a megismert eljárás minden
egyes lépésének a politikai közegben szükségképp módosult funkcióját, az eredeti “tiszta”
modell funkcióival vetjük össze.
A racionális modellben a lehetséges döntések értékelésének alapját a világosan
megfogalmazott célok adják. Ahhoz, hogy ezt a szerepüket betölthessék ezeknek a céloknak
ismertnek, expliciten megfogalmazottnak, (tisztázottnak,) és rögzítettnek kell lenniük a
döntéshozó számára. Ha a döntéshozó nem képes célok felállítására, azok pontos
meghatározására, illetve állandóan változtatja céljait, akkor nem rendelkezik egy biztos
mértékkel, amely segíthetné a felmerülő alternatívák értékelésében. A célok világos és precíz
megfogalmazása így nem csak erénye, hanem egyben szükséges előfeltétele is a racionális
modellnek.
A poliszban a célok felállítása nemcsak vágyak és törekvések következménye, hanem a
politikai támogatottság elnyerésének lehetséges eszköze is egyben. Azon erők egyesítését
segítik elő, amelyek ugyanazon cél jövőbeni megvalósítását tűzik ki célul. A támogatottság
megszerzésében a kétértelműség gyakran hatékonyabban alkalmazható eszköznek
bizonyulhat, mint a világos és precíz fogalmazás. A kétértelműség előnyeit a politikai életből
vett példákkal prezentálhatjuk. A célok homályos megfogalmazásával a politikai vezetők
olyan alcsoportok támogatását nyerhetik el, amelyek egyébként számos kérdést illetően
különböző nézetet vallanak, illetve olyan egyéneket vonhatnak zászlajuk alá, akik mind
egyazon politika előnyeit élvezik, bár más és más okból. A homályos célkitűzés lehetővé teszi
a törvényhozók számára, hogy a javaslat megszavazása után az értelmezéssel és
végrehajtással járó nehézségeket az adminisztratív szervekre hárítsák át.
Egy szándék kétértelmű megfogalmazása ugyanakkor a politikai döntéshozó jövőbeni
mozgásterét is bővítheti. Alan Greenspan a Federal Reserve jelenlegi elnöke híres arról, hogy
szándékosan kétértelmű nyilatkozataival az utolsó percig képes a Fed lépéseit titokban tartani.
Miután 1995 nyarán többen sejteni vélték, hogy a Fed a megelőző év hét egymást követő
kamatlábemelése után végre a kamatok mérséklésére szánja el magát, Greenspan beszédében
képes volt a rejtély fenntartására: a Fed lépés iránya eldöntehetetlen maradt. “Szüntelenül
10 A KÖZPOLITIKA PARADOXONA

azért izgulok nehogy túl egyértelmű legyek,” jegyezte meg a nyilatkozat után. Ezt
megelőzően, amikor a szenátusi Bankbizottság előtt kellett beszámolnia, Greenspan
figyelmeztetett, “Ha valami olyasmit mondanék ami az Önök számára tökéletesen érthetőnek
tűnik, akkor valószínűleg hibát követtem el.” Komoly indoka volt arra, hogy homályosan
fogalmazzon. Néhány héten belül ugyanis esedékes volt a monetáris politikáért felelős
bizottság ülése, és Greenspan érthetően nem akarta korlátozni a bizottság mozgásterét a
politikai irányelvek előzetes lefektetésével. Ebben az esetben vagy a bizottság tagjai lettek
volna kénytelenek bábként idomulni az ő elképzeléseihez, vagy a többség akaratának
érvényesülése esetén az egész bizottság szavahihetősége kérdőjeleződött volna meg. A
kétértelmű nyilatkozat azonban segített Greenspannek, hogy a szervezet e belső konfliktusát
elkerülje.14
Egyszóval kevéssé lehet bárkinek is érdeke -legalábbis a politikai döntéshozóknak biztos,
hogy nem -, hogy ne homályos célokat fogalmazzon meg. De akár egy lépéssel tovább is
mehetünk és kijelenthetjük, hogy a kétértelműség fegyverének mellőzése öngyilkos lépésnek
tekinthető a polisz viszonyai között. Murray Edelman szavaival: “a politikai cél nem más
mint egy név, és minden név egyben egy metafora.”15 Ahhoz hogy valaminek nevet adjunk,
először egy tárgyi vagy fogalmi osztályba kell besoroljuk, és meg kell állapítanunk a csoport
tagjaival való hasonlóságát. A politikusok éppen a nevek e belső metafórikus tulajdonságait
használhatják fel politikai szövetségek kovácsolására. A Republikánus Szerződés Amerikával
(Republican Contract with America) “Béremelési és Munkahelyteremtési Törvényének”
valójában semmi köze sem a bérekhez, sem a munkahelyekhez. Egy szabályozási
törvénytervezet, amely a környezeti, egészségügyi, és biztonsági előírások betartatásáért
küzd. Mégis azáltal, hogy elnevezésében szerepel a bér és munkahelyteremtés kifejezés (ha
megtévesztő is, de) segít azon csoportok -munkások és munkáspártiak- megnyerésében,
amelyek valószínűleg azonnal felemelik hangjukat a munkavédelmi és egészségügyi
előírások fellazítása ellen. És ez a törvényjavaslat tényleges célja.
A politikai törekvések kétértelmű megfogalmazásának szükségszerűsége egyben azt is
jelenti, hogy ezek a célok sokkal inkább tágan értelmezett célkitűzések, mint fix értékek. Ha
pedig a célok állandóan változnak annak függvényében, hogy ki mit akar kiolvasni belőlük,
akkor nem szolgálhatnak viszonyítási alapként az alternatív döntések értékelésében. Nem
mérhetünk velük (ahogy azt a racionális döntési modell teszi), de szimbolikus jelentésük
lehetőséget nyújt úgy támogatás megnyerésére, mint ellenszenv szítására. A célok és döntések
közötti kapcsolat kölcsönös. Azáltal, hogy döntéseket hozunk célunk elérése érdekében,
megváltoztatjuk magát a célt, és ezzel a támogatók és szembenállók körét is. Az új jelentés
valamint a táborok összetételének változása pedig olyan helyzetet teremt, amelyben célunk
elérését már más irányú döntés szolgálja.
A racionális döntési eljárás második lépésének poliszbeli alkalmazása (az alternatív
lehetőségek feltárása) egy az eddiginél semmivel sem egyszerűbb problémát vet fel. A
“tisztán” elméleti modellben az alternatív javaslatok csodálatos módon, mintegy a döntéshozó
fejéből pattannak ki, vagy ami még jobban hangzik a politikai elemző-tanácsadó kincsekben
bövelkedő koponyájából. A lehetőségek számát és sokszínűségét mindössze két tényező
korlátozza: a képzelet határa és a gyakorlati megfontolás. Az első tényező elhárítására a
politikai mesterek szellemi nyújtó gyakorlatokat ajánlanak, úgymint a “brainstorming” a
“laterális gondolkodás” vagy a “ koncepcionális block-busting” eljárását.16 A második korlát

14
Keith Bradsher, “Fed Sees Signs of Weakness in Robust Economy,” New York Times, June 22, 1995 D1 d17
15
Murray Edelman, The Symbolic Uses of Politics (Urbana: University of Illinois Press, 1964) pp 157-58.
16
Charles H. Clark, Brainstorming: The Dynamic New Way to Create Ideas (Garden City, N.Y. Doubleday,
1958); Edward de Bono, Lateral Thinking for Management: A Handbook of Creativity (New York: American
 Döntés 11

egyszerűen abból ered, hogy egy erőforrásokban szűkös világban élünk, és bár korlátozott
idővel de megannyi vággyal rendelkezünk. A jó döntéshozó ezeket a korlátokat zokszó nélkül
tűri el.
A poliszban a számbavett alternatívák számának és sokszínűségének korlátozása a
politikai játék lényege. Valamely kérdésnek a napirendtől való távoltartása a politikai hatalom
éppolyan súlyú megnyilvánulása, mint egy kérdés napirenden való szerepeltetése. 17 Ha egy
alternatíva fel sem merül és nem jelenik meg a lehetőségek listáján, akkor nem is eshet rá a
választás, következésképp a távol tartása egyenlő az elutasításával. Valójában egy javaslat
kiszorítása a potenciális lehetőségek köréből még jobb megoldásnak tekinthető, mint nyílt
elutasítása. Ahogy egy választáson vesztes politikai párt az újfajta politikai törekvések
gyűjtőcsoportja lehet, ugyanúgy egy a döntéshozó “lehetőség listáján” megjelenő alternatíva
valóságtartalmat nyerhet és tudatosodhat pusztán azáltal, hogy mint javaslat egyáltalán
felmerül. Ezzel szemben az a névtelen alternatíva, amely nem kerül megfogalmazásra nem is
kísérthet mint az elégedetlenség, a harag és a megújult remények megtestesítője.
Egy másik gyakran alkalmazott eljárás a poliszban a preferált döntésnek, mint egyedül
lehetséges alternatívának a feltűntetése. Ebben pedig a lista összeállítása döntő szerepet
játszik. Az alternatíva megítélésekor ugyanis annak környezete meghatározó. Ha a
döntéshozó az általa preferált javaslatot lényegesen gyengébb alternatívákkal együtt tálalja,
akkor könnyen elhitetheti, hogy az ő elképzelése az egyetlen elfogadható javaslat.
Ez az eljárás annyira elterjedt a mindennapi gyakorlatban, hogy nevet is kapott: Hobson
választásnak hívják.18 A szerző, a szónok vagy a politikus látszólag egy olyan választási
lehetőséget biztosít, amely külsőleg egy tényleges választás minden jegyét magán viseli.
Valójában azonban az összeállított lista már eleve meghatározza a választás kimenetelét
azáltal, hogy csak egyetlen racionálisan elfogadható alternatívát tartalmaz. Milton Friedman
például a következőket írja Kapitalizmus és Szabadság című szabadpiacot dicsőítő művében:
A tömegek gazdasági aktivitásának koordinálására alapvetően két módszer létezik. Az egyik a
korlátozás és kényszer eszközét is alkalmazó központi irányítás -ez a hadsereg és a modern
totalitárius államberendezkedés sajátossága. A másik módszer az egyének önkéntes együttműködésén
alapul -ez az eljárás a piac sajátja.19

Ha egyszer a hallgatóság elfogadja a Hobson választás rendszerét - azt, hogy a felkínált

alternatívák egyrészt kizárólagosak (együttműködés vagy kényszer), másrészt pedig olyan
(“szabad” vagy “diktatórikus”) jellegűek, amilyennek a szerző kívánja őket -akkor a választás
során akarva-akaratlan is a listát összeállító egyén preferenciája érvényesül.
A Hobson választás a vita és érdekegyeztetés tisztán kidolgozott stratégiájává válhat.
James Madison a Federalist Paper No. 10 című klasszikus esszéjében rámutat arra, hogy egy
köztársasági rendszerben a viszályok kontrollálásának legegyszerűbb eszköze maga a
szövetségi kormányzat:

A pártviszályok negatív hatásainak kezelésére két módszer létezik: az egyik az okok

megszűntetése; a másik a hatások kezelése. Az okok megszűntetésének további két módja

Management Association, 1971); and James L. Adams, Conceptual Blockbusting (San Fransisco:W.H. Freeman,
1974).
17
Ennek a kérdésnek a klasszikus politikatudomány keretein belül való ismertetését adja Peter Bachrach és
Morton Baratz Two Faces of Power, American Political Science Review 56 (1962): 947-52.
18
Az elnevezés Thomas Hobsonra a 17 sz.-ban az angliai Cambridgeben élt istállómesterre utal, aki lovak
bérbeadásával foglalkozott. A vásárlóinak azonban sosem engedett választást, így azoknak mindig az ajtóhoz
legközelebb álló lóval kellett beérniük..
19
Milton Friedman, Capitalism and Freedom (Chicago: University of Chicago Press 1962) 13.o.
12 A KÖZPOLITIKA PARADOXONA

lehetséges: az egyik a szabadság korlátozása; a másik pedig az, ha minden polgár számára
ugyanazon véleményt, ugyanazokat a vágyakat és ugyanazokat az érdekeket tesszük elérhetővé.20

Az esszé ezen a nyomvonalon továbbhaladva terelget minket az óvatosan felépített,

kétkimenetelű (bár nem egy esetben elfogadhatatlan) választások láncolatán. (Így a fenti
példában a szerző szerint az okok megszűntetésének mindkét módszere elvetendő és az
elfogadható megoldás a hatások kezelésére kell, hogy koncentráljon.)
A Hobson választás stratégiájával nemcsak egy javaslat előzetes támogatottsága
biztosítható, de az eljárás alkalmas döntések utólagos legitimálására is. Íme egy jellemző
példa arra, hogy egy bíró hogyan védekezhet egy ellentmondásos ítélet meghozatala után:

A bíróság reakciója kétféle lehet: szigorúan ragaszkodhat az eddig bevett szokásokhoz és

megtagadhatja az ilyen termékek használata során megsérült személyek kárpótlását, vagy a
megváltozott igények szellemében orvosolhatja a problémát. 21

E sorokat olvasva (éppúgy mint Friedman vagy Madison művei esetében) bőséges
információ birtokába jutottunk, és máris minden kétségünk tovaszállt az ítélet kimenetelét
illetően.
Magának a választási listának a fogalma is félrevezető lehet a racionális döntéshozatali
modellben, mert feltételezi azt, hogy az egyes alternatívák egyenrangúak. A politikai
döntéshozatalban ez a lista egy körültekintően kivitelezett Hobson választás eredménye, és a
listán egyetlen alternatíva köré épül a lehető legrosszabb színben feltüntetett többi javaslat.
Mire a probléma politikai döntéssé formálódik a színfalak mögött már eldőlt minden.
A döntési alternatívák rendszerének kiválasztása nagymértékben az okozati
összefüggések függvénye. Ne felejtsük el, hogy az egyének politikai céljai a felelősség
áthárítása illetve olyan megoldás felkutatása, amely vagy másokra hárítja a költségeket, vagy
az egyének (természetesen jól megfizetett) szolgáltatásait igényli, esetleg mindkettőt. Mivel
az okozati láncok jószerivel végeláthatatlanok, ezért a felelősség átruházásának és a
megfelelő lépéseknek számtalan variációja létezik. Az “iszik és vezet” 8. fejezetből ismert
problémájának számos eredője lehet, úgymint a felelőtlen sofőr, a jobb sorsra érdemes autó,
az utak iszonyatos állapota, alacsony hatásfokú ambuláns és egészségügyi hálózat, a felelőtlen
kocsmatulajdonos, vagy akár az alkoholforgalmazók túlméretezett reklámhadjárata. Az autó
és italkonszernek reklámtevékenysége által még esetleg fel is erősített kulturális adottságok és
körülmények figyelembevétele megakadályozza, hogy a probléma forrásának, bár ez lenne a
legkézenfekvőbb, magát az autóst tekintsük. A megoldások szokványos listája -a középfokú
oktatási program, szigorú büntetőintézkedések, és a szabályok hatékonyabb betartatása -
kizárja azokat az alternatívákat, amelyek egy másik okozati lánc elemei lennének.
Az okozati lánc egy kiragadott szeletére koncentráló eljárást témakeretezésnek hívják. Ez
a keret egyben korlát is, amely bizonyos részeket kirekeszt a látókörünkből. Az
alternatívákból készített lista pedig a politikai problémák “bekeretezésének” és Hobson
választássá alakításának legfontosabb eszköze.
A témakeretezés másik elterjedt technikája a címkézés. Nem véletlen, hogy Milton
Friedman az “önkéntes együttműködés” és “kényszer” kifejezéseket használta nem pedig
mondjuk a “torokmetsző verseny” és a “központi szabályozás” megjelöléseket., a

20
James Madison, “The Federalist No. 10,” in Alexander Hamilton, and James Madison, and John Jay, The
Federalist (New York: Tudor Publishing Co., 1937) 62-71 o. Eredeti pub. 1787
21
Sindell v Albott Laboratories, 163 Cal. Rptr 132 (1980). Ebben az ügyben a bíróság felelősnek mondta ki a
DES gyógyszer előállítóit mindazon károsodásért, amelyet a gyógyszert szedő asszonyok leánygyermekei
szenvedtek el.
 Döntés 13

későbbiekben pedig tovább finomította a mondanivalóját olyan kategóriák bevezetésével mint

“totalitarius”, “hadsereg” vagy “szabadpiac”. Politikai értekezésben szükségessé válhat az
összetettebb stílus nyelvezet használata, de a racionális modell száműzi az elemzés és
döntéshozatal eszköztárából ezt a fajta verbális fondorlatosságot. A racionális modellben az
egyes alternatívákhoz rendelt verbális címkék nem lehetnek hatással a javaslatok értékelésére.
Az alternatívák különböző objektív következményekkel járó lépéseket testesítenek meg, és a
végső elszámolásnál csak ezek a következmények számítanak, nem pedig a döntéshozó
érzelmi kötődése valamiféle címkékhez.
A poliszban természetesen számít a nyelvezet. Álljon itt példaként a következő kísérlet.22
Tegyük fel, hogy egy komoly influenzavírus várhatóan 600 ember halálát okozza. A
kormányzat két oltási programot dolgoz ki. Az A program egy hagyományos oltóanyag
használatát jelenti, amellyel 200 ember élete menthető meg. A B program esetén a
kormányzat egy kísérleti szert vetne be a vírus elleni harcban. A szer 1/3 eséllyel mind a 600
ember életét megóvná ugyan, de 2/3 valószínűséggel teljesen hatástalan lenne. Ön az Egyesült
Államok Oltási Főbiztosa. Vajon melyik alternatívát választaná?
Most, tételezzük fel, hogy két másik javaslat között kell döntenie. A C program szerint a
hagyományos oltóanyag használata 400 ember halálát okozza, míg a kísérleti szer (D
program) alkalmazása esetén 1/3 eséllyel senki sem, 2/3 eséllyel pedig 600 ember veszítené
életét. Vajon most hogyan döntene?
Ha Ön a többséghez hasonlóan cselekedne, akkor az első esetben az A, a második esetben
pedig a D programot választaná. A racionális modell alapján a javaslatok mindkét esetben
egyenértékűek. Ugyanakkora kimenetekhez ugyanakkora valószínűségeket rendelnek. Az első
variáció (A és C) szerint 400 ember hal meg az influenza következtében. A második verzió
(B és D) kétkimenetelű akció, amelynek várható értéke 400 halott. A döntés tehát mindkét
esetben a biztosan illetve a várható értéken 400 áldozatot követelő javaslatokra vonatkozik. A
legtöbb ember a biztos kimenetelű alternatívát választja, ha a kérdésfeltevés a megmentett
életek számára vonatkozik, ezzel szemben a hazardírozásra szavaz ha az alternatívákat a “az
elveszett életek” címkéje jelöli. Szakkifejezéssel élve a címkék változatása megmutatja, hogy
az egyén kockázatkerülő, vagy kockázatvállaló preferenciákkal rendelkezik-e. A
döntéselmélet racionális modellje alapján az egyén döntésének megváltoztatása a címkék
cseréje miatt nem indokolható, irracionális magatartás.
Ha az Olvasó világéletében racionálisnak vallotta magát, akkor most minden bizonnyal
tudni szeretné mivel indokolható ez a “rendellenes” viselkedés. Pszichológusok vélekedése
szerint a különböző címkék különböző támpontokat adnak a döntés értékeléséhez. Az
influenza elleni oltóprogram esetében a lehetséges kimenetek megmentett életek számaként
való megjelölése azt az érzetet kelti, mintha a 600 ember élete már egyébként is kárbaveszett
volna. Ebben a helyzetben a kockázatos program nem tesz egyebet mint lemond 200 ember
megmentésének lehetőségéről. Az “elveszett életek száma” címke ezzel szemben olyan
benyomást kelt, hogy az a 600 ember még nagyon is él és a kockázat vállalását jelentő
politika választásával megakadályozhatjuk négyszáz ember biztos pusztulását.
A fenti példa kiválóan illusztrálja azt, hogy egy problémáról alkotott felfogásunkat milyen
nagy mértékben befolyásolhatja a nyelvezet, amelyet a probléma megfogalmazásánál
használtunk. Ez a megállapítás a legtöbb olvasó számára nem jelent különösebb újdonságot, a
racionális modell mégis vagy szemet huny fölötte, vagy egyenesen tagadja a jelenség
létezését. A racionális gondolkodás teoretikusai hajlanak arra, hogy a stílus fentiekben
bemutatott keretező jellegét a racionális alapelvek elferdítésének tekintsék. Úgy vélik, hogy

22
A kísérlet Daniel Kahneman és Amos Tversky, “The Psychology of Preferenbes” Scientific American 286
(January 1982): 160 173 o. című művéből származik.
14 A KÖZPOLITIKA PARADOXONA

az objektív következmények vizsgálatán alapuló tisztán racionális döntés valamilyen módon

mentes a szavak másodlagos jelentésétől. A döntéselmélet két vezető pszichológiai szakértője
állítja, hogy az egyének “fogékonysága a keretezés alkalmazása iránt, a racionális
döntéshozatal megvalósulásának legfőbb akadálya.”23 A vita csak arra vonatkozik, hogy a
keretezés hatásait, mint “hibákat vagy torzulásokat” kellene-e kezelniük, avagy el kellene
fogadniuk őket, “mint az emberi természet szükséges velejáróit.”
Az a mód ahogyan a poliszban a nyelv az egyéneket befolyásolja tagadhatatlanul az
emberi természet sajátossága. A nyelv eszköz, amellyel gondolkodunk és amely segítségével
értelmezünk. A nyelv érték- és fogalomalkotásban betöltött szerepének hibaként és valamely
objektívebb valóság torzulásaként való felfogása a racionális modell különös önhittségéről
tanúskodik. Több, mint bárgyú ez az önhittség. Egyenesen antidemokratikus. Lefokozza a
hétköznapi ember reakcióit és véleményét, és mint kizárólagosan “helyest” és “objektívet”
felmagasztalja a tapasztalt elemző értékítéletét. Ráadásul a döntéshozatal nyelvhasználathoz
kötődő aspektusainak kizárásával elveszik (vagy inkább csak háttérbe szorul) a politika fő
sajátossága - az a mód ahogyan a metaforák és analógiák megfelelő alkalmazásával az
egyének alternatívákkal szembeni értékítélete befolyásolható.

10.4 ábra
Thornburgh döntése: egy egyszerű fa

Evakuálás Az evakuálás során emberek sérülnek meg

A központi burok nem sérül meg Senki sem sérül meg

p= ? 1.0
Nincs evakuálás

A központi burok megsérül Sok haláleset és sérülés

p= ?

A nyelvnek a politikában betöltött jelentős szerepe rámutat a racionális döntéshozatali

modell és a polisz döntéshozatali mechanizmusa között fellelhető másik számottevő
különbségre is. A racionális modellben az elemzőnek a lehetőségek egy olyan listáját kell
összeállítania, amelyen az alternatívák kölcsönösen kizáró jellegűek. Minden egyes
alternatíva különböző és az elemzés lényege egy lehetőség kiválasztása, mivel a döntéshozó
egyidőben csak egy változatot valósíthat meg. (Ha több dolgot is megvalósíthatna, akkor nem
lenne szükség döntésre.) A poliszban ezzel szemben a szimbólumok használatával látszólag
egymásnak ellentmondó alternatívák is összebékíthetők és egyesíthetők, és ezáltal a
lehetőségek új dimenziói tárhatók fel.Vizsgáljuk meg Thornburgh kormányzó esetét, akinek
arról kellett döntenie, hogy evakuálják-e a Three Mile Island-i atomerőmű környékének
lakosságát, miután a hűtőrendszer szivárgása 1979-ben nyilvánvalóvá vált.24 Félő volt, hogy a
szivárgás a központi burok sérülését idézheti elő és ezáltal nagyfokú radioaktív sugárzáshoz
vezet a környező területeken. A probléma megfelelő döntéshozatali eljárással való elemzése
világosan rámutat az egyes alternatívák (evakuálni vagy nem evakuálni) között fellelhető
különbségekre. (10.4 ábra) A kilakoltatási terv esetén mindenképp sérülésekkel és
halálesetekkel kell számolni, amelyek a balesetek, a tömeghisztéria és a katasztrófahelyzet
nyilvánosságra hozatala egyéb mellékhatásainak következményei. Ha a kormányzó nem

23
Ugyanott 173 o.
24
A példa és a 10.4 ábra Robert Behn és James Vaupel Fighting the next War: Or Preparing to Analyze the Next
Crisis, Duke University Institute of policy Sciences Working Paper No. 12791 (1979).
 Döntés 15

evakuálja a lakosságot és a burok ép marad, akkor nyilvánvalóan senki sem sérül meg, de ha a
buroknak baja esik, akkor milliók szenvedhetnek sugárfertőzést. Tovább finomíthatjuk a
modellünket, ha a részleges evakuáció lehetőségét is figyelembe vesszük például, hogy a
lakosság 2 mérföldes, 5 mérföldes vagy 10 mérföldes körzetben is kitelepíthető. (10.5 ábra).
A fő szempont az, hogy a modellünk a valóságos helyzetet leghívebben adja vissza.
A valóságban Thornburgh nem adott utasítást az evakuálás vagy akár csak a részleges
evakuálás végrehajtására, bár nem szavazott az evakuálás ellen sem. Ehelyett egyszerűen a
terhes nők és az 5 éven aluli gyermekek távozását ajánlotta. Bár a hivatalos állásfoglalás
szerint a terület biztonságos volt, a nem hivatalos üzenet azt sugallta, hogy mégsem az. A
“terhes nők és gyermekek” sebezhetőségének hangsúlyozása mindannyiunkban félelmet és
gyanakvást szül: Vajon ha egy gyermek számára veszélyes a hely akkor számomra
biztonságos-e? Az anyák és gyermekek a jövőnek, s az emberi faj fennmaradásának a jelképei
is egyben. Ha a kormányzó a terhes anyáknak és gyermekeknek a távozást ajánlja, akkor
velük együtt valószínűleg többen is elhagyják otthonaikat. Így egy részleges evakuálás
idézhető elő, anélkül hogy azt valójában bárki elrendelte volna. Az “ajánlom” szó pedig a
kilakoltatási döntéssel kapcsolatos összes felelőséget a lakosságra hárítja át. Szavak és
szimbólumok segítségével Thornburgh így két alternatívát választhatott egyszerre -ez a
politika boszorkánykonyhájának olyan varázslata, amelyre a racionális elemzésnek nincs
ellenszere.
Az ehhez hasonló szándékoltan félreérthető lépések a politikai élet legfontosabb
kapcsolóelemei, mert a kétértelműség lehetővé teszi a vezető számára, hogy látszólag nyílt
döntési helyzeteket hidaljon át. Főként akkor nyilvánul meg ezen eszközök előnye, amikor a
közösségi-társadalmi érdekek védelme gazdasági-nagyvállalati érdekekbe ütközik. Ebben az
esetben a döntéshozó nyílt állásfoglalása elkerülhető kétértelmű lépések megtételével. Így
például amikor az Élelmiszer- és Gyógyszeripari Kabinet (Food and Drug Administration,
FDA) vezetője kényes helyzetben találta magát a szilikon mell-betétek gyártásával foglakozó
Corning Corporation és a betétek életveszélyes hatásait hangsúlyozó fogyasztóvédelmi és
egészségügyi csoportok között kirobbant vitának köszönhetően, akkor a tisztségviselő
“önkéntes moratóriumot” hirdetett meg és a vizsgálatok kiterjesztése mellett foglalt állást.
Két hónappal később mivel az FDA kutató csoportja nem talált kielégítő bizonyítékot arra
vonatkozóan, hogy a betétek veszélyesek az egészségre, a szervezet vezetője ugyanahhoz a
taktikához folyamodott, mint Thornburgh a kétértelmű üzenet közvetítésében. Csak olyan
nőknek ajánlotta a betétek használatát, akiknél az egészségügyi szempontból mindenféleképp
elkerülhetetlen volt.25 Néhány évvel később egy hasonlóan kellemtelen helyzetben, amikor
több nagy vízszolgáltató vízkészletét veszélyes baktériumok fertőzték meg, a
Környezetvédelmi Ügynökség (Environmental Protection Agency, EPA) és a
Fertőzésfelügyeleti Központ (Centers for Disease Control) úgy kerülte meg az ivóvíz
mérgezetté nyilvánításának lépését, hogy hivatalos nyilatkozatban a gyengébb
ellenállóképességű fogyasztók számára a víz felforralását ajánlotta.26 A politika világában, az
FDA vagy EPA döntéshozói körében sokkal kisebb népszerűségnek örvend egy olyan
tanácsadó, aki a tiltás vagy engedélyezés következményeinek pontos számszerűsítésével
szöszmötöl, mint egy olyan aki a kényszerű helyzet fondorlatos megkerülésére összpontosít.

25
Philip J. Hilts, “F.D.A. Seek Halt in Breast Implants Made of Silicone,” New York Times Jan 7, 1992, p A1; és
Jean Seligman “A Vote of No Confidence,” Newsweek, mar 2,1992 75o.
26
John H. Cushman, Jr. “Federal Officials See Hazard for Some People in Tap Water” New York Times June 16,
1995, A20 o.
16 A KÖZPOLITIKA PARADOXONA

10.5 ábra
Thornburgh döntése: egy összetett fa

A központi burok nem sérül meg Senki sem sérül meg

p= ?
Nincs evakuálás

A központi burok megsérül Millió haláleset és

sérülés
p= ?

A burok nem sérül meg Több száz sérült az evakuálás miatt

p= ?
Evakuálás 2 mérföldes körzetben

A burok megsérül Millió haláleset és sérülés

p= ?

A burok nem sérül meg Több ezer sérült az evakuálás miatt

p= ?
Evakuálás 5 mérföldes körzetben

A burok megsérül Millió haláleset és sérülés

p= ?

A burok nem sérül meg Több százezer sérült az evakuálás miatt

p= ?
Evakuálás 10 mérföldes körzetben

A burok megsérül Millió haláleset és sérülés

p= ?

A racionális döntési modell harmadik lépcsőjét, a lehetséges alternatívák értékelését

tekintve, ismét lényeges különbség mutatkozik a racionális és politikai modell között. Az
analitikus modellt számos kritika éri arra vonatkozóan, ahogyan az előnyök és hátrányok
számbavételét végzi. Vajon a megfelelő pénzértéket rendeltük-e a kimenetekhez? Hogyan
értékelhetők a kimenetek abban az esetben, ha mértékegységük nem számszerűsíthető, vagy
piaci értékük aktív piaci jelenlét hiányában nem meghatározható? Vajon ha a
következmények csak a távoli jövőben jelentkeznek, akkor milyen diszkonttényezőt
válasszunk a következmények jelenértékének meghatározására? (Ezáltal érvényesítve azt az
aranyszabályt, miszerint egy jövőbeni dollár minden esetben kevesebbet ér, mint egy
jelenbeli.)
A költségek értékelésének módja mindenképp meghatározó a döntés végkimenetele
szempontjából, a politikai életben azonban a végeredményt még egy ennél sokkal fontosabb
tényező is befolyásolja. Ez pedig annak eldöntése, hogy milyen következményeket vegyünk
számba az értékelésnél. Egy döntés következményeinek vizsgálata az okozati láncolat
fordított irányú felfejtésével egyenrangú. Minden egyes döntésnek végtelen számú
következménye adódhat, így nem jelölhető meg természetszerűleg és egyértelműen azon
következmények köre, amelyekre az értékelési eljárásnak koncentrálódnia kell. A választás
mindig önkényes jellegű és stratégiai fontosságú. Elegendő számú negatív hatás
figyelembevételével a döntés könnyen befolyásolható egy adott irányban, ugyanakkor a
következmények körének eltérő kijelölése akár ellentétes döntéshez is vezethet.
 Döntés 17

Egy gyerekekre vonatkozó védőoltási program például mindenképp költséghatékonynak

tűnhet, ha hozamként a megmentett emberi életek számát vesszük figyelembe, és az egyes
életek értékét az élettartamhoz kötődő várható keresetek összegeként kalkuláljuk. Ha
azonban a program költségeként az összes megmentett élethez kapcsolódó jövőbeli
egészségügyi kiadásokat is számbavesszük, akkor a program megítélése már nem is olyan
egyértelmű. Vegyük ehhez még hozzá gyermekeik iskoláztatási és egészségügyi költségeit -
azokét a gyermekekét akik nem születtek volna meg ha az oltási programmal nem védünk
meg életeket -és ekkor a program “haszna” már komoly terhet ró magára a költségvetésre is.
Adjuk ehhez hozzá a megmentett személyek által befizetett adóösszeget, így nagymértékben
javítva az egyenleget, és ha az elemzésben még a gyermekek, mint leendő adóalanyok
hozzájárulását is bevonjuk, akkor a kép már egészen szépen fest. És miért ne menjünk egy
lépéssel tovább, hogy számbavegyük a következő generáció társadalmi költségeit és
hozamát? És miért hagyjunk figyelmen kívül olyan pszichikai tényezőket, mint annak biztos
tudata, hogy jómagunk és szeretteink biztonságban vannak? Vagy másképp fogalmazva, miért
ne vegyük számba azt a bizonytalanságot, hogy akár mi akár szeretteink, azon kevesek közé
tartozhatnak, akiket megfertőz a halálos kór? Egy kis képzelőerővel a lehetőségek végtelen
sora vehető számba. Azáltal pedig, hogy a következmények egy korlátozott körét vizsgálja, az
agyafúrt politikus és elemző a Hobson választás feltételeit teremtheti meg.
Amit a racionális modell költségek és hozamok absztrakt kategóriájaként kezel, az a
politikában valójában olyan veszteség vagy haszon, amit hús-vér emberek szenvednek el.
Mégsem játszik különösebb szerepet mindaddig, amíg nem sorakozik fel mögötte számottevő
politikai erő. Az, hogy egy program költsége vagy haszna egyáltalán számbavételre kerüljön
(és ez még távolról sem jelent számszerűsödést), az nagymértékben függ attól, hogy létezik-e
alkalmas kulturális környezet az azonosítására, és egy megfelelően artikulált politikai érdek a
kifejezésére. A környezetszennyezés jelenségének az ipari termelés költségeként való
értelmezése csak napjainkban vált elfogadottá; éppígy a pornográfia terjedésének
mellékhatásaként felerősödött nők elleni erőszakhullám is csak a feminista csoportok
kutatásai és publikációi nyomán tudatosult a közvéleményben. Minden racionális elemzés
szükségszerűen a témához szervesen kapcsolódó érdekrendszer által meghatározott. A
szerteágazó és szervezetlen érdekek által képviselt előnyök és hátrányok sokkal kisebb súllyal
esnek latba, mint azok amelyek mögött jól szervezett érdekek állnak.
A döntéshozatali eljárás negyedik lépcsőjében az alternatívák közötti választás fázisában
a következmények kiválasztása játszik kitüntetett szerepet. A racionális modell az összjólét
maximalizálásának egyszerű kritériumát használja az optimális döntés meghozatalához. A
döntéshozó az elmélet szerint semleges és mindentudó, aki az elemzés során képes minden
egyén hasznának és veszteségének figyelembevételére. Éppígy a politikus is látszólag
mindenki érdekeit képviseli, bár elsősorban a választókerületének érdekeiért felelős. Egy
program akkor tekinthető racionálisnak úgy a politikus, mint a mögötte álló érdekcsoportok
számára, ha nettó értékben a választókerület számára, nem pedig a társadalom egészének
szemszögéből tekinthető nyereségesnek. Szerencsénkre vagy éppen szerencsétlenségünkre
azonban a legtöbb politikai döntés a komoly hatalommal bíró érdekcsoportok kéz kezet mos
politikájának megfelelően születik, és legtöbbször kisebbségi érdeket képvisel a finanszírozás
terheinek többségre hárításával.
A döntés kimenetele éppen ezért rendkívül érzékeny arra vonatkozóan, hogy a hozzá
kapcsolódó költségek és hasznok milyen szavakkal és szimbólumrendszerrel kerülnek
megjelenítésre. Vegyünk még egy példát. Tételezzük fel, hogy mint sebész elvesztettük
állásunkat, de ettől függetlenül továbbra is megtartottuk a Medicare és Mediaid programokért
felelős Egészségügyi Pénzügyi Tanács (Health Care Finance Administration, HCFA) vezetői
pozícióját. Döntenünk kell arról, hogy a Medicare és Mediaid programok felvállalják-e a
18 A KÖZPOLITIKA PARADOXONA

végső stádiumban lévő rákbetegek csontvelő-átültetésének finanszírozását. Az eljárás

(legalábbis a jelenlegi technikai körülmények között) igen költségesnek tekinthető (egyetlen
beteg esetében akár több ezer dollárra is rúghat), és igen kevéssé hatékony (mindössze néhány
beteg esetében várható javulás, a többség életét csak megnyújtja a beavatkozás, és ők sem
lesznek képesek arra, hogy a kórházat elhagyják.) Ha a költségeket úgy tekintjük, mint egy
olyan összeget amit sok adófizető kis összegű hozzájárulásával teremtünk elő, akkor a kiadás
nem számottevő, míg a haszon (emberek megmentése a szinte biztos haláltól) jelentősnek
teknthető.
Tételezzük most fel, hogy a finanszírozás rendszere ettől eltérően alakul. A kongresszus
költségvetési szabályainak megfelelően egy bizonyos program finanszírozása csak
átcsoportosítással, azaz más programok támogatásának megvonásával biztosítható. A néhány
csontvelő átültetésre váró beteg ellátásához szükséges összeg csak más egészségügyi
programok (mint például szegény gyermekeket szolgáló oltóprogram vagy mérgező anyag
központok) forrásainak szűkítése révén teremthető elő. Minden egyes csontvelő átültetés
végrehajtásával egy oltóprogram vagy egy méregközpont kerül bezárásra. A döntés így
kétségtelenül más színben látszik. Az egészségügyi eljárás költségei mindkét esetben
egyformák, azonban a vélt és valós alternatív költségek, azaz az, hogy mi módon kell a
transzplantációért fizetnünk, lényegesen befolyásolja a program megítélését.
A politikai szereplők legfőbb törekvése, hogy egy preferált javaslatot olyan színben
tüntessenek fel, amely a társadalom egésze számára hasznos, és amelynek költségei
lényegében senki vállára sem nehezednek teherként. Ebből a nézőpontból, a racionális modell
maximális összjólét kritériuma kiválóan alkalmas az egyéni elképzelések és érdekek
elleplezésére. Az alternatívák körének összeállítása és a javaslatok kiválasztása együttesen
segít a végső lepel a döntési kritérium előállításában. A számok és a jólét maximalizálásának
látszólag elfogadható logikája mögé bújva (ugyan ki is mondana rá nemet?), a kritérium
megkérdőjelezhetetlennek , elutasíthatatlannak és akár még ártatlannak is tűnhet. Pedig a
döntés valójában már jóval a kritérium felbukkanását megelőzően megszületett.
 Döntés 19

A PROBLÉMADEFINIÁLÁS DÖNTÉSELEMZŐ STRATÉGIÁI

Racionális-elemző modell Polisz modell

A célok explicit és pontos meghatározása A célok kétértelmű, homályos

megfogalmazása, egyes célok lehetőség
szerinti elrejtése vagy titokban tartása.

A kijelölt célhoz való ragaszkodás a A célok újradefiniálása és megváltoztatása

döntési eljárás folyamán a politikai szituáció változásainak
megfelelően.

Az alternatívák lehető legszélesebb körű A nem kívánatos alternatívák kizárása a

számbavétele megjelölt lehetőségek köréből.

A preferált alternatíva legjobb színben

való feltüntetése, egyedüli elfogadható
lehetőségként való bemutatása.

Az okozati lánc leszűkített vizsgálata, a

politikai szempontból nehézkes vagy
költséges alternatívák mellőzése.

Az egyes alternatívák tiszta és egyértelmű Az egyes alternatívák homályos

meghatározása. megfogalmazása retorikai eszközök
segítségével; az erős politikai ellenállást
kiváltható egyértelmű javaslatok
elkerülése.

Az egyes alternatívák költségeinek és A következmények végtelen halmazából

hozamának lehető legteljesebb csak azon javaslatok számbavétele,
számbavétele amelyek költségei és hozamai a preferált
alternatívát a legjobb színben tüntetik fel.

6 Végül annak az alternatívának a Annak az alternatívának a megvalósítása,

kiválasztása, amellyel az összhaszon
maximalizálható.
amely a hatalmi csoportok érdekeit a
legkevésbé sérti, ugyanakkor pedig a
döntést mint a társadalmi jólét
szempontjából a legoptimálisabbat tünteti
fel a széles nyilvánosság előtt.

Akár elemzőként akár csak puszta szemlélőként, de mindig legyünk tisztában a Hobson
választás jelenlétével -saját érdekeink védelme érdekében. Bármely esetben amikor egy vagy-
vagy döntési helyzettel szembesülünk, tisztán kell látnunk, hogy könnyen csapdába eshetünk.
A csapda azonban elkerülhető: új a listán nem szereplő alternatívák átgondolásával (ne
felejtsük a lehetőségek köre végtelen!), az előterjesztett javaslatok új megvilágításba
helyezésével (mindig tartsunk kéznél egy-két ismérvet a boncolgatáshoz), illetve az
alternatívák következményeinek minél szélesebb körű számbavételével.
Milton Friedmanhoz és a “milliók gazdasági aktivitása koordinálásának” kérdéséhez
visszatérve, a probléma megoldásának természetesen számtalan variációja lehetséges a durva
20 A KÖZPOLITIKA PARADOXONA

kényszer és a szabadpiaci irányítás, mint két szélsőséges véglet között. A kizárólagosság

problémája csak a társadalom piaci modelljében jelentkezik, ahol az emberi kapcsolatoknak
csak két változata képzelhető el -a nyers erőn vagy az önérdekű együttműködésen alapuló
viszony. A poliszban ezzel szemben jóval tágabb és kimerítőbb a kapcsolódások köre, és ezek
mindegyikéhez egy a piaci modellben megfogalmazottnál jóval összetettebb
hatásmechanizmus társul. Ezek változatai az ösztönzésen, elrettentésen, szabályokon,
rábeszélésen, jogokon, és hatalmi erőn alapuló kapcsolatrendszerek. A könyv negyedik
fejezete ezekről szól részletesen.