C 1D

Mona Lisa virágzása

Monère 2

By Sunny

C 3D
Első fejezet

Egy privát sugárhajtású repülőgépben voltunk,

repültünk az éjszaka sötétjén keresztül New Orleans felé.
Az új területemre.
Fekete hosszú ruhában voltam, bokáig érő, és nagyon
hivatalos. Nem az én ízlésem, nem a megszokott stílusom,
de legalább ez jó volt rám. Nem olyan, mint a Mona Serától
kapott használt ruha, amelyik csak összegyűrődött és
tátongó lyukat hagyott az én szerény kebleimnél. Az anyám
bőven meg volt áldva, nem úgy, mint én. Kár, hogy nem
örököltem ezt a fizikai sajátságot tőle. Vagy talán mégis jó
dolog, hogy nem örököltem a jellemvonásai közül többet,
mivel nem túl jó az anyám.
Úgy látszik egyedül a fekete hajamat, a pofacsontomat és
az erős és mégis gyengéd állvonalamat kaptam Mona
Serától.
Oh, igen, és a Monère vért, ami erősen és egyenesen
dominálva futott az ereimben. Egynegyed részem emberi. A
másik háromnegyed egy másik faj, egy másik világból:
Monère – a hold gyermekei, erősebbek és gyorsabbak az
embereknél, és hatalmasabbak. Mi vagyunk a valóság,
amin a vérfarkasok és a vámpírok legendái alapulnak.

Gryphon ült mellettem. Szokatlanul csendes volt. Nem

értünk egymáshoz, de így is éreztem a jelenlétét, a
hatalmát, mintha egy kéz finom nyomást gyakorolna a
bőrömre. Rápillantottam, hogy megcsodáljam őt. Ez a szép
teremtmény leereszkedett az emberek közé egy másik

C 4D
világból, elmenekült a haldokló bolygójukról több mint
négymillió évvel ezelőtt. Mint mindig, a túlzó kedvessége
letaglózott most is, mint egy mellkasomra mért ökölcsapás,
kilökve belőlem egy mély sóhajt.
De kinek kellett lélegzet, amikor helyette magadba
tudtad szívni a szépsége gazdagságát? Megbabonázott haja
éjféli feketesége, ami selymes sötét függönyként gyengéden
esett át a vállán. A bőre alabástrom tisztasága. A csókos
szájának vörössége. Ő fenségesen szeretetreméltó. Azok az
ajkak…., ki kellett volna tüntetni angyalnak. Valójában,
mikor első alkalommal láttam Gryphont, a gondolat ott
suttogott az elmémben, hogy ő egy bukott angyalként jött a
Földre, akit kirúgtak a mennyországból.
Kísértő szomorúság, mint valami élő dolog úszott égkék
szemeiben. Szomorú szemek, amik túl sokat láttak,
túlságosan elfáradtak. Utáltam még egyszer belenézni abba
a kristályos mélységbe.
Érezvén a simogató pillantásomat, Gryphon felém fordult
és láttam azt a szomorúságot, ami úgy tűnt, hogy lényének
a legtöbb részét elenyészi, és valami mást emel fel a
mélységből. A melankolikus, kék szemeiben láttam az
álmomat valóra válni. Forró szenvedély, édes imádat.
Szerelem. Minden, amire egész életemben vágytam, és soha
nem gondoltam volna, hogy meg is kapom. Gryphon.
Kirázott a hideg ezektől az álomképektől. Egy más világról
jött irányító eljött hozzám, egyedül és a saját királynője
által megsebezve, haldokolva. Az ő megmentése
megszabadított a saját magányosságomtól, és beavatott az
én valóságosabb életembe.
Az emlékek és az érzelmi löket felerősödött közöttünk és
azon töprengtem, miért nem értünk egymáshoz. Meg

C 5D
akartam érinteni őt, érezni akartam, simogatni azt az édes
bőrt, hogy megnyugtassam magam, hogy ő igazi, nem egy
vízió, ami eltűnhet. Így nem hagyna el engem.

Egy mozdulat elterelte a figyelmem. Ah, igen. Végigjött

mellettünk a folyosón az ok, amiért nem érintettem meg
Gryphont. Amber, a másik szeretőm. Magas, mint egy
fenséges hegy, nagy csontokkal, szilárd és még keményebb
izmokkal. Erőteljes, mint egy hatalmas tölgyfa, nemes és
csiszolatlan, faragatlan. Szépsége a barátságtalanságában
rejlik, a viharvert szívében, benne nyers erővel és még
nyersebb érzelmekkel, amiket általában egy hideg védőfal
mögé rejt, a kontroll fala mögé – a normális külszíne. Egy
életmentő szokás, amit Mona Sera kegyetlen szabálya alatt
kifejlesztett, ezért arra gondoltam, hogy ő nem érez túl
sokat… amíg rám nem nézett, mint ahogy most tette.
Nyeltem egyet, amint megpillantottam valami érzelmet
és élénket Amber arcán, amit engedett, hogy lássak. Semmi
hideg vagy tartózkodó nem látszódott rajta most. A sötétkék
szemei tüzes aranyba változtak át, csillogó sárgává, mint
egy fényes, ragyogó ékszer; ugyanaz a szín, ami a neve –
Amber. A benne lakozó vadállat szeme. Ezzel a rendkívüli
színnel feltüzelt és izzott, amikor a szenvedély vagy
hatalom magával ragadta.
Néztem, ahogy sétál felém azokkal az izzó, olvadt
szemekkel, amik megteltek rajongással-vegyített vággyal,
és aközött tétováztam, hogy elfussak, vagy a hatalmas
karjaiba vessem magam. Megmentett engem, visszahozott a
halál pereméről, megvédett engem egy csapat emberrabló
gazembertől, és annyira nagyon szeretett. Amikor
visszatértünk a megpróbáltatásunkról, a közöttünk lévő

C 6D
kötelék erősebbé és őszintébbé kovácsolódott, és most
szerettem Ambert tiszta szívemből, olyan drágán, mint
Gryphont. Az én két Harcos Nagyuram. A két szeretőm.
Megtarthattam mindkettőt és megengedtem nekik, hogy
megosszanak engem, ahogy ők mondták.
Amber leült mellém a folyosóülésre, a ruhája könnyen
illeszkedett a derekára és csípőjére. Még az a nagy kard is
elfért, amit a derekánál hordott. De a vállai annyira
szélesek voltak, hogy azon keresztül összeértünk, és ezzel a
kicsi kapcsolattal, a megkönnyebbülés egy jele fodrozódott
rajtunk keresztül. A feszültség közöttünk enyhült, az
igénybevétel, feszültség, és izgalom elapadt. A bal kezem
természetesen, gondolkodás nélkül megérintette Amber
széles, bőrkeményedéses kezét, ahogy a jobb kezem
Gryphon hosszú, karcsú ujjaival összekulcsolódott. Gryphon
felemelte a kezem, gyengéden rálehelt egy csókot a
kézfejemre, és odanyomta azt a szívéhez. Egy udvarias
gesztus, ami olyan természetes és bájos volt, mint maga az
ember, elindított bennem egy ritka rémisztő érzést –
boldogságot. És boldognak lenni, dolgokat birtokolni, ez
teljesen idegessé tett engem. Hogy miért? Mert tudom, hogy
nem tart örökké. Nem nekem.

– A pilóta azt mondta, hamarosan leszállunk. – Amber

hangja annyira mély, annyira sötét, annyira halk volt,
elérte, hogy a gerincem megremegjen.
– Gyönyörűen festesz, Mona Lisa – mondta, és a nevem
olyan volt, mint egy simogatás az ajkain.
Grimaszoltam. Amber kétségkívül a hosszú hajamra
utalt, amit lazán és kiengedve hagytam, és a hosszú

C 7D
alkalmi ruhámra… fekete csipke kavargott a fekete
selyembélésen keresztül.
Több ruha közül az egyik, amit Manhattanben vettem,
nem azért mert ez volt az ízlésem –, ó nem, nem ezért.
Farmerok, pólók, edzőcipők és a lófarok volt az ízlésem, és
az, amit Amber és Gryphon valaha látott. De hosszú fekete
ruhákat hordtak a Monère királynők, ami én is voltam. Egy
Monère királynő. A legújabb.

A Monère férfiak ízlés kérdésében kicsit primitívek

voltak, amikor a nőikről volt szó – hosszú ruhák, kiengedett
haj, és lazább erkölcsök –, különösen a királynőiknél. Nem
kétség, hogy ráadásba mezitlábat és terhességet
szeretnének, ha sikerülne megcsinálniuk. A probléma az
volt, hogy nagyon kevesen tudják, a Monère nem volt egy
termékeny nép. Nehéz és ritka volt, hogy a nőik terhesek
legyenek. Azon töprengtem, hogy ez volt-e a természetes
állapot, hogy így kerüljön egyensúlyba a hosszú életük –
tipikus élettartamuk háromszáz év – vagy ezzel a feltétellel
sújtották őket ezen az idegen bolygón, az új otthonukon.
Röviden, azon gondolkoztam, hogy ha ez volt a feltétele,
akkor ez engem is megátkozott.
Engedéllyel hordtam a ruhát, egyet a sok közül, amit
valószínűleg le fogok venni, amikor először belépek az új
területemre. Az első Kevertvérű Monère királynőként, én
úgymond elég furcsa voltam. Nincs szükség még a szokásos
királynői díszruhát is felvenni… vagyis először szükséges.
Később majd meglátjuk, utána jobban hozzászokok. Ők, az
új hozzátartozóim, a helyi Monère-ek. És nem csak New
Orleansban. New Orleans, mint kiderült, csak a trónom
helye. Az új tartományom messze túlterjed a Francia

C 8D
negyeden, túl a sötét vizű mocsaras területeken. Ennek a
hatókörzetnek a csápjai úgy terpeszkedtek kifelé, mint egy
polip, teljes egészében Louisiana Államon és még egy kicsit
túl.
A repülőgép elejéhez néztem, ahol az embereim többi
része ült, azt gondoltam, hogy nekem kell irányítani az
embereket, amíg Gryphon ki nem javította a félreértésemet.
A szemeim meglágyultak, ahogy megláttam Thaddeus sötét
egyenes haját, ami nagyon hasonlított az enyémre.
Thaddeus, az én vérszerinti testvérem.
Jamie és Tersa piros haja rubinvörös felkiáltójelként
ragyogott Thaddeus mellett; ők voltak a szívem öccse és
nővére. Hozzám hasonlóan mind a három kevert vérű –
ritka, kevés, és felesleges. Jamie és Tersa édesanyja,
Rosemary, egy tiszta vérű Monère, egy sorral mögöttük ült
egyedül. Ő tehetséges szakács volt, aki elhagyta a vágyott
helyét a Nagy Udvarban, hogy vakon kövessen engem
bármilyen területre, amit nekem kijelölnek. Én voltam az
egyetlen, aki közbelépett, hogy megmentse a lányát Tersát,
mikor egy Monère harcos megerőszakolta. Senki más nem
avatkozott bele, mert a Monèreknél nem törvényellenes a
nemi erőszak, az ölés vagy akármilyen tett, amit a kicsi
fekete szívük megkíván a kevert vérűek ellen. Valójában, a
törvényeiket elferdítették a Kevert vérűek kárára. Nem
ölhetünk meg tiszta vérűt.
Igen, a törvényük gáz. Szerencsére egyszer módosítottak
rajta, mikor királynő lettem. Én vagyok az egyetlen kevert
vérű kivétel, megölhetek egy tisztavérűt. Vagyis
önvédelemből. Egy hideg mosoly jelent meg az ajkaimon.
Bármilyen gyilkosságot, amit elkövettem volna,
önvédelemnek lehet álcázni, természetesen akkor is, akár

C 9D
az, vagy nem. Mert nem kérdés, ha megölöm őket, az azért
lenne, mert megérdemlik a halált.
Rosemary követett engem, mert hitte, hogy védeni fogom
a kevert vérű gyerekeit, mivel magam is kevert vérű
vagyok. Agyafúrt nő. Igaza volt. Bármit megtennék, amit
csak tudok, hogy megóvjam őket. Nehéz elhinni –, ahogy
bámultam az erős, sötét hajú Amazon nagyságú szakácsot –
azt, hogy Rosemary világra hozta a nád vékony, karcsú, és
magas Jamie-t, és az apró filigrán Tersat, akinek a csontjai
olyan gyengének és finomnak látszottak, mint egy galambé.
Csodálkozásra késztet, hogy az apjuk egy ember. Biztosan
vörös fejű és karcsú testalkatú.
Megráztam a fejemet, rendezve a gondolataimat. A
furcsa felemás párosodás nem olyasvalami volt, amit el
akartam képzelni.
A harmadik sorban ült Tomas és Aquila. Puha barna
szemekkel, búza színű hajával, és a déli akcentusával
melegen és vastagon áradt szét, mint egy melasz. Tomas
olyan egyenes, igaz és hűséges, mint a kardja, amivel
felesküdött a szolgálatomra. Aquila másfelől egy ex-
törvényen kívüli gazember volt, valójában azok közül az
egyik, akik elraboltak engem. Soha nem hitted volna, hogy
ő egy nagyon udvarias és precíz személyiség. Nem volt
sokkal magasabb az én 172 cm-nél. A rendesen megnyírt
Vandyke szakálla a barna hullámos hajával ellentétben
határozottan egyenes volt. Ő öregebb volt, mint Amber, több
mint száz év lenne a tippem. Az egyetlen a kis
csoportunkból rajtam kívül, aki tud vezetni… „szaggatott” –
legalább fél évszázada ültem kormány mögött – stílusban.
Aquila tudása, a kereskedelmi– és üzleti érzéke jó áldás

C 10 D
volt mindannyiunknak, bár talán nem annyira meglepő,
tekintettel a rendszerető természetére.
Mögöttük ült Chami, az utolsó, és legkevésbé kívánt
harcosom. A legveszélyesebb. Befogadtam őt, mert Mona
Teresa –, egy csúnya, féltékeny rivális királynő – elvette
volna őt, ha én nem. Befogadtam őt, mert megalázta magát
és a mély ibolyaszínű szemeivel könyörgött nekem, hogy ne
engedjem Mona Teresának, hogy elvigye.
Chaminek göndör barna haja volt, mint Aquilának, de
egy árnyalattal világosabb. Testalkata egy agár
karcsúságával vetekedett. A hatalma nyomása olyan volt,
mint egy láthatatlan könnyű csók a bőrön, alig érezhető.
Amíg le nem engedte a pajzsot és éreztette annak a
teltségét és súlyát. De az igazi képessége nem a maximális
erejének álcázása, bár ez egy remek trükk volt. Nem, a
tényleges ereje a képességében rejlett, hogy saját magát
tudta álcázni. Voltaképpen nem tudott eltűnni, inkább
képes volt összekeveredni a környezetével és hátterével,
ezért volt láthatatlan. Kaméleon. Orgyilkos volt, csendesen
ölt, egy látatlan üldöző árnyék, a természete olyan sötét és
összetett, mint az ajándéka. A hűsége kevésbé biztos, bár
így messze állt, mikor szembekerültünk egy démonnal.
A családom.
A belső köröm.
Tudatlanul, akaratlanul ültünk a hatalom fordított
rendjében. Kevert vérűek, hagyományosan – és igaz Jamie
és Tersa esetében is – nem sokkal erősebbek az embereknél.
A testvérem, Thaddeus, és én vagyunk a kivételek. De
bennünk több a Monère, mint az ember. Az apánk egy
kevertvérű volt, a kiléte számunkra ismeretlen. Az anyánk,
Mona Sera szerint halott, bár szerintem hazudott.

C 11 D
Thaddeus volt a furcsa kivétel az akaratlanul kialakult
hierarchiában –, ami a legnehezebb –, ülni a háttérben és
megvédeni a gyengébbeket.
Thaddeus valójában bebizonyította, hogy ő lenne a
legerősebb, ha megadhatnánk neki ezt. Biztos, hogy ő volt a
legönállóbb, még nálam is jobban. Thaddeus, láthatod, hogy
le tudja hívni a hold élethosszabbító sugarait. Tud
sütkérezni, olyat tud, amit ezelőtt egyetlen királynő tudott.
A testvérem, Thaddeus volt az emberek értékes reménye a
jövőre nézve. Látom a szemükben, amikor ránéznek…
Aquila, Tomas, Chami – mindegyik harcos felesküdött a
szolgálatomra, de a hűségük, mindenekelőtt, tudatosan
vagy tudatlanul, a testvéremé volt. És ez így oké. Ez volt az
én vágyam is. Szívesebben vettem, hogy az ő biztonságát
tartották fontosabbnak. Én tudok gondoskodni magamról.

C 12 D
Második fejezet

A magánrepülő lehuppant a Louisiana-i Lakefront

kifutópályáján, szándékosan egy kicsi családias repülőteret
választottunk a forgalmasabb Amstrong Nemzetközi
Repülőtér helyett, ami a nevét a közkedvelt New Orleans-i
jazz legenda, Louis Amstrong után kapta.
Kiléptünk a fekete aszfaltra és beszívtuk az első déli
lélegzetünket. A levegő fülledt volt, a víz éles ízével
színeződött, sós is és friss is. Az alatt érezhető volt messze a
távolban a nedves, termékeny föld aromája, az erdők és föld
ígérete, sok föld ígérete. Az anyaholdunk puha izzása ránk
esett, üdvözölve az áldást és az éjszakai levegőt, mely
meglepően hűvös és annyira nyugodt volt. Vagy talán nem.
Végül is tél volt. Néhány héttel voltunk karácsony előtt és
egy hópehely sincs a földön. Nekem ez oké, a Monèrek nem
voltak egy nagy hóember építők. Legalábbis nem hiszem.
Két ember jött elénk, hogy üdvözöljenek minket,
mosolyogtak, és az összes érzékem nyugtázta, hogy késtek,
gondatlanul késnek abban, ami igazán új volt, bizonytalan
terület. Ugyanakkor észrevettem lassú szívverésüket,
éreztem tudatuk bizsergő érintését. Monèrek. Tiszta
vérűek.
Fagyosak, éreztem – mi mind ridegek vagyunk –, ahogy
akaratlanul elengedtem a teljes erőmet a furcsa emberekre.
Kiküldtem a hatalom egy hullámát, hogy felfrissítsem és
teszteljem az erejüket, egy láthatatlan, tévedhetetlen,
kutató erőt, ami keresztülsuhant a levegőben, mint egy
elengedett feszes nyílvessző. Egy válaszoló hullám
keletkezett… kihúzták magukból, és tudtam pontosan

C 13 D
abban a pillanatban, amikor a két szembenálló erőnk
találkozott, és megéreztem őket. Hatalom, igen. De nem
sok.
Egy elfojtott hang szakadt ki az egyik emberből. Az
üdvözlő mosoly eltűnt teljesen, és a szemük éber és vad lett,
testük remegve megfeszült.
– Mona Lisa – mormolta Gryphon kissé mögöttem.
Rájöttem, hogy mindannyian mögöttem voltak. Ösztönösen
előre léptem, hogy megvédjem őket az ismeretlen
fenyegetéstől, és az embereim engedték ezt. Felmerül a
kérdés: miért?
Éreztem mögöttem az embereim kisugárzását,
nyugodtak, fesztelenek, annyira kimértek voltak.
Mmm…megkésett eszmélés: talán azért, mert nem volt
semmilyen veszély.
Oh.
– Kérem, úrnőm – Amber mély baritonja halkan jött a
másik oldalamról, gyorsan visszahívtam az erőmet, a
hatalmamat, akármi is az. Visszaszállt belém, mint egy
madár a kézbe, körbevéve engem, lemerülve a mélybe,
ahonnan előhívtam, és eltűnt.
– Látod, ártalmatlanok.
A kisebbik férfi, aki akaratlanul dadogott, elővett egy
zsebkendőt. – Jézusom, ezek az emberek még mindig
használnak ilyeneket? – és letörölte az izzadságot az
arcáról, óvatosan felitatta a pici vékony bajuszánál. Nem
törődött vele, hogy a másik kicsi dolgot is letörölje, ami
megjelent az izzadság mellett. Mellette a magasabb
nyugodt volt, vagy csak próbált az lenni. A lábai között
egyértelmű duzzanat növekedett, ettől nem tudott ellazulni.

C 14 D
Izmai még mindig remegtek, most már rájöttem miért. A
visszatartás miatt remegtek.
Emlékszem az első találkozásra Gryphonnal, hirtelen
rémülten elpirultam 'oh úristen, nem úgy értettem' féle
rettegésben. Megfeledkeztem a Monèrek és a királynők
közti szexuális vonzóerőről. Néhány beépített dolog, aminek
segítenie kellene elterjeszteni a fajtákat.
A vadállati énem nem feltétlenül volt az a hatalom, amit
használni szándékoztam. Tényleg, nem is tudtam, hogy
tudom használni. Istenem, mázlista voltam, hogy a két férfi
azt választotta, hogy bír magával. Hogy a vágytól legyőzve
nem vetették rám magukat. Milyen kínos lett volna. Már
magában zavarba ejtő volt így is.
A magasabb férfi –, világos, fényes napsugár árnyalatú
hajával –, onnan kezdett el beszélni, ahol megállt. Nem
hibáztathattam azért, hogy nem jött közelebb.
– Isten hozta Mona Lisa királynő, Amber Harcos Nagyúr,
Gryphon Harcos Nagyúr, udvarának tagjai. –
magánhangzói teltek, mássalhangzói lágyak voltak. –
Bernard Fruge vagyok, az itteni idősebbek egyike.
Közösségünk nevében üdvözlünk benneteket.
Két képviselő üdvözölt minket. Ennek örültem. Nem
szerettem a nagy felhajtást. És emlékezve az anyám, Mona
Sera kis csoportjára New Yorkban, a közösség amit Bernard
említett, valószínű nem több 20 fősnél. Előbb-utóbb
összefutunk velük.
Finoman megköszörültem a torkom, nem voltam biztos a
protokollban. De bizonyára nem mehetnénk túl messzire az
egyszerű udvariassággal és figyelmességgel. Ugye?
Mennyire lehet nehéz ez a királynős dolog?
– Köszönöm, Mr. Fruge.

C 15 D
 – Bernard, kérem, asszonyom.
Asszonyom? Ez nem francia? Gondolkodásra késztet,
vajon egy tiszta vérű lehet e francia.
Az alacsony ember Bernard mellett állt, óvatosan tett egy
lépést előre. Hátravetette a vállát, ami akaratlanul
felpúposodott, előre düllesztette a mellkasát, mint egy
pingvin.
– Engedje meg, hogy én is bemutassam magam. Horace
vagyok, az itteni hivatalos ügyintéző. Mielőtt visszatérek a
királynőmhöz, Mona Louisához, itt maradok, amíg
bemutatkozik a többieknek.
Összeszűkült a szemem, ahogy éreztem a finom feszülés
felgyülemlését az embereimben. Nem voltam teljesen
biztos, de azt hiszem éppen megsértett, hogy nem a
rangomnak megfelelően szólított meg. Mégis, egy dologban
biztos voltam. Mona Louisa embere volt. Ezért az
ellenségünk volt. Viszonoztam Horace sértését.
– Ez a normális protokoll, Amber?
Hosszú szünet után Amber azt mondta:
– Én... ah, nem vagyok teljesen biztos ebben, úrnőm.
Hoppá. Azt hittem Amber, az egyik legidősebbként tudja
ezt. Százhét éves. Rosszul gondoltam. Aquila volt, aki
megmentett.
– Igen, asszonyom. Ez a normális udvariasság egy
királynővel szemben, aki új területet vesz át.
– Köszönöm Aquila. – Nem törődtem vele, hogy
Horacenak is megköszönjem.
Bernard zavartalanul közbelépett az ellenséges
csendben.
– Ha lenne szíves megmutatni a csomagjait, asszonyom,
elindulhatnánk. – A következő tíz percben mindenki

C 16 D
elfoglalta magát a csomagok, különböző bőröndök
bepakolásával egy nagy sötétzöld és egy makulátlan fehér
SUV-ba.
– Tomas, Aquila, Rosemary. Legyetek szívesek Horace-
cal menni. – Utasította gyengén Gryphon. Csendesen
helyeseltem a felosztást. Thaddeus, Jamie, Tersa – a
legfiatalabbak, legsebezhetőbbek így velünk jöhettek.
Vonakodva bár, de Tomas és Aquila beszálltak a sötétzöld
autóba, amelyiket Ügyintéző Horace vezetett. Mintha
valami undorítót érzett volna, Rosemary a hátsó ülésre ült,
nyilvánosan üresen hagyva az anyósülést. Nyílvánvalóan
annyira kedvelték Horacet, mint én.
Közülünk a legmagasabbként, Amber ült előre a tágas
ülésre, súlyával lesüllyesztve a fehér SUV-ot., mialatt mi a
többiek bepréseltük magunkat a két hátsó ülésre, ami
meglepően tágas és kényelmes volt. Bernard, aki vezetett és
a legközelebb ült Amberhez, idegesnek látszott. Többnyire,
gondolom, ez volt a reakciója Amber abszolút méretére és
erejére, a tény következtében, hogy Harcos Nagyúr volt.
Felcsillant valami a szememben és figyelmesebb
fókuszálásra késztetett – a kormányt markoló kezére.
Bernard a bal kezén, a negyedik ujján egy sima arany
gyűrűt viselt. Egy esküvői kötelék? Házasodnak a Monèrek?
– Király. Ezek külvárosiak ugye? – Kérdezte Jamie
gyermeki lelkesedéssel. Nem úgy, mint a legtöbb Monère, ő
használja az amerikai szlenget, amit a televízióból szedett
fel.
– Igen – erősítette meg Bernard, Jamie-re mosolyogva a
visszapillantó tükrön át, ahogy kigördült a repülőtérről.
Egyedül emiatt a mosoly miatt kedveltem meg. Nem
minden Monère kedves egy kevert vérűhöz, ’haszontalan

C 17 D
alsóbbrendű hülye korcsok’ volt a közösségükben a
vélemény és a reakció. Habár nem lenne túl csendes
politikai húzás, ha így fejeznék ki magukat egy új
kevertvérű királynő előtt. Kivéve, ha öngyilkos akar lenni.
Ennek ellenére is kedveltem ezért a mosolyért.
– Külváros, amit az elnök és a felső kormányzati
tisztviselők is beutaznak. – Lelkesedett Jamie.
Bernard annyira normálisnak, annyira emberinek
látszott – elejétől kezdve így csinálnak – amíg meg nem
kérdezte – Melyik elnök?
– Az Egyesült Államoké – Thaddeus, a testvérem
válaszolt.
– Oh.
Aha, ezek után nem annyira emberi.

C 18 D
Harmadik fejezet

Elhaladtunk New Orleans mellett és az irányt... nem

fogom külvárosnak hívni. Több, mint egy lyuk a civilizáció
és a vadon között.
Gazdag, buja zöld lombozattal, vastag fákkal, dimbes-
dombos mezőkkel. Huszonöt mérfölddel később a víz szaga
és tapintása keményebben járta át a levegőt. Közelben a
Mississippi folyó mormolt bájos fogadtatásként, ahogy
beérkeztünk egy hosszú, privát felhajtóra. Miközben
megkerült egy kanyart, Bernard hátrapillantott rám a
tükörben.
– Isten hozott Belle Vistában, az új otthonodban.
Úgy tűnt, hogy nem lesznek kopott raktárak, amiket
udvarházakként álcáztak itt Louisianában, mint odalent
New Yorkban.
Erre nem. Itt volt egy égbekiáltó, kirívó udvarház. Nincs
rejtegetés. Nincs színlelés. Három emelet magasra szárnyal
fel, és annyira sok oszlop van… első pillantásra több, mint
egy tucat. Rengeteg oszlop.
Sok ablak. Sok kiválóság. Egy ősi, tornyosuló tölgyet
bevontak spanyol mohával, drámaian keretezte a balra levő
épületet. Egy kerek, pillared szárny, a finom félkör íve volt
látható jobbra. Öntöttvas korlát csillogott sötéten az
éjszakában. Mikor ráeszméltem, hogy tátott szájjal állok,
csendesen becsuktam.
– Belle Vista egy húsz láb magas alapom fekszik, ami
szárazon tartja, mikor a házainkat elárasztja a dagály.

C 19 D
Eredetileg ültetvényes volt 1857-ben. – Közölte büszkén
Bernard, mialatt a jármű lassan megállt.
Otthon, nem igazán írja le ez az óriási épület. Mind a két
autóból szinte kiözönlöttünk, mindannyiunkat magragadott
az őszinte kedvessége, az öreg, időtlen nagyszerűsége a
pompás épületnek.
– Gyönyörű –, suttogta Tersa kifejezve mindenki
véleményét.
– Görög felújítás –, kontrázott több szakmaisággal
Thaddeus.
– Jóllehet van egy határozott Palladian hatása is. –
Horace meglepetésében szippantott egyet, így még jobban
menyétszerűnek nézett ki.
– Igazad van, fiatalember.
– Hornyolt oszlopok – motyogta Thaddeus – és úristen,
nézd azt a lenyűgöző korinthoszi főbejáratot! Egyforma
nagyságúak. Fogadok, hogy kézzel faragott.
Thaddeus a ház felé tett lépését a kezemmel állítottam
meg.
– Várj. – mondtam. Nem volt más autó, amit először
hiányoltam. Habár elég nehéz elképzelni, hogy hiányozhat
ez...rengeteg számtalan szívverés. Lassú, lassú szívverés.
Lassabb, mint az emberi szív.
– Emberek vannak odabent. – a hangom egyértelmű volt,
élesen ránéztem Bernardra és Horacera. Bernard
nyugodtan lehorgasztotta a fejét.
– A te embereid, királynőm.
– Az én embereim? Ilyen sok? – A tenyerem hirtelen
nyirkos lett.
Amber és Gryphon előre léptek, hogy közrefogjanak mind
a két oldalon. Tomas és Aquila körülvették Rosemaryt és a

C 20 D
gyerekeket –, bár technikailag nem voltak gyerekek.
Valójában Tersa idősebb volt nálam, de én gyerekként
gondoltam rájuk. Chami automatikusan a hátunk mögötti
őr szerepét foglalta el. Mindenki gondolkodás nélkül
cselekedett.
Bernard szemei kikerekedtek.
– Azért vannak itt, hogy üdvözöljenek téged, hölgyem.
Hölgyem, nem asszonyom. Az általánosabb, formálisabb
Monère megszólítást használja azért, hogy lenyugtassa a
vad szörnyeteget, vagyis a királynőt? Lehet, hogy a
szemeim kis vadságot tükröztek?
– Rendben van. – Nem tudtam mennyire nyugtattam
meg őt vagy magamat. – Menjünk, találkozzunk velük. –
megpróbáltam mosolyogni. Nem úgy tűnt, mintha
Bernardot megnyugtatta volna. Ez valószínűleg több volt,
mint egy grimasz, de nem tudtam rajta segíteni. Annyira
vártam ezt, mint egy rothadó fogat Novocain nélkül kifúrni
és kivenni. Horace és Bernard felléptek a széles, lapos kőre
és kinyitották az elülső tölgyfa burkolatú dupla ajtót, lassan
mozgatva, nem beszélve a tomboló szörnyről.
Félig igazuk volt, gondoltam, ahogy követtük őket.
Határozottan meg voltunk rémisztve. A belső hangom már
sikítozott: Mi? Megőrültünk? Tízen közülünk szándékosan
besétálunk több száz tisztavérű közé? Talán egy királynő
így...őrül meg. Nincs más oka, hogy miért akarja egy
épelméjű lény direkt kitenni magát ennyire többségben lévő
fura embereknek.
Az előtér tágas és nagy volt, egészen a plafonig érő,
előkelő csigalépcső tekeredett fel és körbe méltóságteljesen,
csábítóan a második emeletre. Erezett márvány csempe,

C 21 D
mint a fehérrózsa, csillogott makulátlanul a lábunk alatt –
megtöröltük mielőtt beléptünk? Nem emlékszem.
Nincs is szükség ennyi bazinagy lenyúló kristály csillárra
sem, hogy megjegyezd és lásd az embereket, habár mégis
volt egy.
Függőlegesen voltak, minden nagy helyen – hogy lehet
egy helyiségnek ennyi helye! – Lélegzetelállító.
Az volt, ha esetleg az ügyintéző olvasna a
gondolataimban.
– Pontosan 53 ezer láb. Sok bútor, festmény, faliszőnyeg
és szőnyeg eredetileg Európából származik – informált
pedánsan Horace, a hangja elnémult, mintha szentségtörés
lenne túl hangosan beszélni. – Mint ahogy a márvány is,
természetesen.
– Természetesen.
Sóhajtottam, nem sértődötten,hanem azért mert valami
más fémes csípős volt a levegőben.
– Ez...arany?
Horace a fal felé intett, „tizennégy-karátos aranylemez
tapéta”. Igazat mond? Az orrom szerint igen. Hűha!
Közel a kábuláshoz követtem őt és Bernardot, amint
befordultak jobbra, levezettek minket egy szélesen kiterjedő
hallba, keresztül egy másik dupla ajtón, cseresznyefával
bevonva. Horace hadonászva kinyitotta.
– A Nagy Fehér Bálterem – intonált. Hatalmas és fehér,
ez igaz volt. Fehér csempék. Fehér erezett
kandallópárkány. A tengernyi fehér arc bámult minket.
Nyeltem egyet.
Az összes erő a szobában keresztülkúszott rajtam,
mintha egy láthatatlan, vastag nehézkes ujj lenyomna,
majdnem megfojtva. Éreztem magamban az erőt ösztönösen

C 22 D
reagálni, és visszafojtottam, elzárva tartottam.
Határozottan nem a legjobb idő és hely, hogy szabadjára
engedjem a benti vadállatot. Nem is hiszem, hogy Amber
vagy Gryphon meg tudna menteni engem, ha kiengedném.
Ennyi ember ellen nem. Jézus, hány ember volt itt?
– Négyszáz-huszonhárman vagyunk, hölgyem – válaszolt
Horace. Megint azzal az idegesítő fortéllyal. Nem tetszett,
hogy úgy látszott ő és Bernárd tudják, mire gondolok. A
szívem kihagyott egy ütést, mikor a rengeteg arc hirtelen
meghajolt és segítőkésszé vált egy emberként, mint egy
folyékony hullám. Rájöttem, hogy megalázkodtak.
Meghajoltak nekem. Egy normális gesztus, nyugtattam
magam a hangosan kopogó szívem felett. Bár ők voltak,
akik egyszerre csak ijedten néztek.
– Hölgyem –, hallottam Bernard furcsa hangszínét.
Felé fordultam, hogy lássam, hogyan bámulja a kezemet
megdöbbentő elragadtatással. A két éles hosszú kést, amit
markoltam. Megmutattam őket nyugodtan, mellékesen,
pislogás nélkül, ha ez egy normális történés lenne a
királynőknél, hogy öntudatlanul előhívják a pengéket a
kezükön – az ezüstpengék közül az egyikkel vágtam
rövidebbre a korábbi királynőjük kezét. Azon töprengtem,
hogy valamelyikük felismerte-e ezt, mialatt lehajtottam a
fejemet, bólintva a tömegnek.
Bernard óvatosan megköszörülte a torkát.
– Ha lenne szíves..uh.. idejönni, Mona Lisa Királynő. –
Mutatott egy nagy, díszes székre, ami egy emelvényen volt
elhelyezve – igazából, egy trón.
– Bemutatlak téged az embereidnek. – Úgy mondta,
mintha kérdés lenne, és úgy tűnt, hogy eléggé
megkönnyebbült, mikor bólintottam és nyugodtan helyet

C 23 D
foglaltam a trónnál. Amber állt a bal oldalamon. Jobb
oldalamon Gryphon.
Egy kis hezitálás után a kis csapatom többi tagja is
követett, több méterrel álltak mögöttem, megtartva az
érintetlen védelmi formációnkat. És fedezték a hátunkat.
Bernard előrevezetett egy kis csoportot, mindegyikük szép
szőke. Két nő és egy férfi. A nőket mutatták be először.
– Lady Margaret Fruge – jelentette ki hangosan Horace
Gondnok, ahogy egy csinos nő finom megjelenéssel –, a haja
rendesen hátra fésülve bonyolult kontyban – előttem
bájosan pukedlizett. Elég kínosnak hatott, hogy én csak
ültem ott, amíg ő ezt csinálta, annyira közel a fejével a
lábaimhoz. Az, amit aztán tett, egyenesen lelőtte az
érzéseimet, kínostól egészen a megdöbbentőig. Letérdelt,
Margaret felemelte a ruhám szélét és megcsókolta. Most
már tudom, miért hordanak a Királynők hosszú ruhát.
Szóval a szolgáik megcsókolhatják a ruhaszegélyt.
Kibaszott Jézus Krisztus!
Térden állva maradt. Nem találtam szavakat, remegve
ráraktam az ujjaira az enyémet, jelezve, hogy fel kéne
állnia. Bizonytalanságában oldalvást pillantott Bernardra,
aki bólintott. Felállt, de a fejét lehajtva tartotta előttem. A
szemeim lenéztek a kezére, és láttam, hogy ő is egy sima
egyszerű aranygyűrűt visel a bal kezén.
– Az új királynőd, Mona Lisa – mondta Horace hezitálva,
mintha nem tudná, mit tegyen, mert most szedtem szét a
forgatókönyvet. Margaret még egyszer hosszan meghajolt.
– Királynőm.
– Te Bernard rokona vagy? – kérdeztem. Meglepődött,
felnézett, felemelte a fejét, és megint gyorsan lenézett.
– A felesége, úrnőm.

C 24 D
 – Örülök a találkozásnak Margaret. – A jobbomra
néztem, mivel úgy tűnt, nem akar többet bemutatni.
– Ő itt Gryphon Harcos Nagyúr – balra mutattam. – És ő
itt Amber Harcos Nagyúr.
– Uraim –, még egy meghajlás, mialatt szemét csukva
tartotta. Töprengtem, vajon nem fáj-e a háta a sok
pukedlizéstől és hajlongástól.
Margaret visszalépett a helyére és a másik nő jött előre
és hajolt meg. Haja világos és szőke, mint egy kifakult
napsütötte búzaszál, hosszú és folyékony. Az arcvonása
Margaretéhez hasonlított, csak egy kicsit élesebb, bátrabb,
az orra hosszabb, ajka teltebb. A szemének színe a szürke
szokatlan árnyalata volt, észrevettem mikor röviden rám
pillantott.
– Francine Fruge hölgy – szólt Horace éber bejelentése.
Elkezdett letérdelni.
– Elég lesz a meghajlás is – mondtam határozottan.
Felállt.
– Mona Lisa Királynő – Horace savanyú arcán
helytelenítő pillantás jelent meg, amint kelletlenül folytatta
a bemutatást. – Gryphon Harcos Nagyúr és Amber Harcos
Nagyúr.
Második mély meghajlás Francine-től.
– Királynőm. Nagyuraim. – szürke szeme, figyeltem,
ahogy egy kicsit elidőzött Gryphonon, ezzel kevert
érzelmeket csalt ki belőlem. Többnyire bosszúságot.
– Te is Bernard családjának a tagja vagy? – kérdeztem. A
tippem, hogy Margaret testvére, de Monèreknél nem lehet
megmondani. Mindannyian fiatalnak néztek ki. Akárhány
éves lehet húsztól kétszáz évig – azt hiszem, ezután

C 25 D
elkezdenek megőszülni – és akárki lehet ükunokától
ükmamáig. Biztonságosabb megkérdezni, mint feltételezni.
– Ő a lánya, úrnőm.
Na ugye.
Érdeklődéssel meresztettem rá a szemem. Azelőtt soha
nem láttam egy komplett Monère családot. Egy egész család
– anya, apa, lány...egy értékes gyermek.
Utánuk egy férfi lépett előre. Kecses és magabiztos
magatartása volt, de egy kicsit arrogáns. Lehet a kinézete
miatt. Szép volt, mint a többiek, sűrű napsütötte göndör
haj, feltűnően tekintélyes, akár egy ősi görög isten. Magas
és mérsékelten izmos, ragyogó mohazöld színű szemmel. A
Föld merő szépsége, hideg felszíni tökéletesség.
Messziről megcsodáltam, olyan volt, mint egy érmén a
figura, vagy egy hűvös márványszobor. Gryphon szépsége
másvilági volt, bukott angyalhoz hasonló, páratlan,
fullasztó érzékiséggel, ami arra késztet, hogy hozzáérj,
megcirógasd őt, hogy mélyen belélegezd a testedbe az illatát
és magad köré vond az édességét.
– Dontain Fruge. – volt valami Horace bejelentésében,
ahogy máshogy mutatta be őt. Összeszűkült a szemem,
amint megéreztem őt, erejének egy kis részét. Sokkal
erősebb volt, mint Bernard. Valószínű, hogy az önbizalma
nem csak látszat, gondoltam, ahogy szövegelt itt.
Dontaine kecsesen meghajolt.
– Királynőm –, letérdelt, a kézfejemre nyomott egy
csókot. Más ember nem csókolta meg a kezemet, mielőtt
elismerne engem, szóval nem tiltakozhattam, bár szerettem
volna. Mert Dontaine máshogy csinálta. Ajkai tudatosan
simogatták a bőröm, melegséget provokálva, ami elmélyült
a zöld szemében, sötét szenvedélyes nefritben. És nem csak

C 26 D
a húsával érintett meg. Az erejével, és annak ízével is.
Másfajta erővel, mint amilyennel valaha találkoztam.
Elektromos szikrázás táncolt rajtam, mint kis sokkoló
lökések. Élvezetes abban a pillanatban, de a fájdalom sötét
ígéretével, ha ez folytatódik.
Elvettem a kezem és ő visszahúzódott.
– Egy újabb Fruge? – kérdeztem hűvösen.
– Margaret az anyám. – Érdekesnek találtam, ahogyan
válaszolt erre.
– És Bernard?
– Az anyám második férje.
– Akkor a mostohaapád.
– Igen, úrnőm.
Tehát Margaret két Tisztavérű gyermeket szült. Egy
értékes lányt és egy erős harcost. Megbecsült család volt,
akiket kétségkívül támogatott az előző királynőjük, Mona
Louisa. A szép színükkel nagyon hasonlítottak rá.
Dontaine világosan betartotta a királynő szívességét,
ösztönből tudtam. Akkor miért hagyta itt őket nekem Mona
Louisa?
Dontaine balra fordította a fejét, mögém nézett, és
tisztelettudóan lehajtotta a fejét.
– Amber Harcos Nagyúr.
– De amikor elmozdította a tekintetét a jobb oldalamra,
amikor felismerte, egy kicsit megváltozott valami azokban a
finom macskazöld szemekben.
– Gryphon Harcos Nagyúr örülök, hogy megint látlak.
– Dontaine – válaszolt Gryphon, a hangja nyugodt volt,
és én tudtam anélkül, hogy ránéztem volna, az arca és a
teste is olyan kifürkészhetetlen volt, mint a hangja.
Ismerték egymást. A szemöldököm összeráncolódott, ahogy

C 27 D
ezt latolgattam. Dontaine nem volt Mona Louisával a
Magas Udvarban. Azután ő odajött hozzám. Mona Louisa
ide hozta Gryphont az otthonába, amikor odaadta magát,
cserébe azért, hogy megvédjen.
Csillogtatta Gryphont itt a népe előtt, az új háziállatát?
Az új játékát, akivel szórakozott, mielőtt az meghal
ezüstmérgezésben? Megbilincselte őt a torkánál díszes
nyakörvvel, és tartotta a pórázt a kezeiben, így mutatta be
őt a Legfelsőbb Bíróságnál?
– Igen – suttogva válaszolt nekem.
– Ó, bébi. Nem csoda, hogy annyira szomorúnak tűntél.

C 28 D
Negyedik fejezet

A bemutatások sora úgy hömpölygött előre, mint a

gyorsan zúduló víz, megtöltve elmém hajóját, csupa
szokványos érzéssel, de amint egy kis részletét
megpróbáltam megragadni, tovacsúszott. Konkrét
példaként, a nagyon egyéni nevek. Csillogó tömegként,
felöltözve a legjobb ruháikba, hogy találkozzanak az új
Királynőjükkel, a nők, akik a háború előtti szépséges
ruháikkal a padlót söpörték, a férfiak a lendületes és ízléses
formális viseletükben. Annyira tökéletesen illeszkedtek a
nagy bálterembe, mintha természetes kiegészítői lennének,
már vagy egy évtizede vagy egy évszázada. A selyemövek
hangsúlyozták a férfiak derekát.
Csokornyakkendők, nyakkendők, sőt csomózott
selyemsálak a fehér keményített ingeken. Általánosságban
elmondható, hogy több férfi volt, mint nő, úgy tűnik ez a
norma Monèrek között. De legalább 20 nő van itt, ez a szám
megközelítette a vártakat. A nők száma – a nagyon ritka
nőké – ez teszi nagyon értékessé, virágzóvá ezt a területet,
még úgy is, hogy még közel sem épült fel a Katrina
hurrikánból.
A szertartás befejeztével frissítőket szolgáltak fel, és mi
próbáltunk elvegyülni. Sosem voltam jó az elvegyülésben.
Megragadtam Gryphont és kicsusszantunk az erkélyre,
majd bezártuk mögöttünk a francia stílusú ajtókat. A hűvös
éjszaka egy légies öleléssel üdvözölt minket, egy szellő
keresztülvágott rajtunk, megborzolva hajunkat, míg az
arcunkra lehelte hűsítő csókját.

C 29 D
 – Gryphon, jól vagy? – Kérdésem olyan volt, mint maga
az éjszaka. Lágy és természetes. Suttogó hang.
Megérintettem arcának élét és Gryphon a kezét ráemelte az
enyémre, mintha örökké így akarná tartani. Miközben
megfordította, egy gyengéd csókot lehelt a tenyerembe.
– Jól vagyok – mondta csendesen.
– Te már voltál itt ezelőtt.
– Igen.
– Már találkoztál ezekkel az emberekkel.
– Néhányukkal.
– Te… – haboztam. – Ők…
A szél megmozgatta a leveleket, némelyik hatalmas fa
imbolygott a távolban.
– Meg kell majd ölnöm bárkit is? – Kérdeztem hirtelen.
Gryphon nevetett, de ez egy szomorú hang volt, amitől
inkább sírsz, mint mosolyogsz.
– Nem, szívem. – Így hívott, de ez kölcsönös volt.
Gryphon volt a szívem. Az oka annak, amiért itt vagyok.
– Senkit. Mona Louisa önző volt. Vágyakozott azért az
ajándékért, hogy elsőként sétáljon a lemenő nap fényében.
Senkivel nem oszthattam meg az ágyat, kivéve az övét.
Gryphon annyira eltökélt volt most, hogy képes lett volna
bármiféle immunitás nélkül kimerészkedni a napra, ritka
képesség egy hidegvérű Monèretől. Nem sok dolog tud
megölni egy Monèret, de a napfény egyike ezeknek. A nap
forró sugarai szúrásokkal hatolnak beléjük, szó szerint
megsütik őket. Egy óra alatt rákvörössé válnak. Négy óra
alatt felhólyagzott sebek, kelések borítják a testüket, a
bőrük megpörkölődik. És meghalnak, mielőtt meg tudnának
gyógyulni. Ez volt az, amit a kedves anyukám, Mona Sera
tett Amberrel. A borzongás végigfutott rajtam, ahogy

C 30 D
visszaemlékeztem, hogy festett Amber, amikor ezt tette
vele.
Tovább adtam Gryphonnak, a nappal szembeni ellenálló
képességemet, amikor a szeretőmmé választottam.
Monèrek számára a szex sokkal több volt, mint vággyal
oltott kéj – ez út volt ahhoz, hogy hatalmat és képességeket
nyerjünk. Ez volt a másik oka, amiért a szabad szerelem itt
normális volt. – Mona Louisa megpróbálta megszerezni
Gryphon képességeit azzal, hogy lefekszik vele. Kíváncsi
lennék, ha sikerült volna neki, ha a nap sugarai csak annyit
jelentettek volna, mint egy enyhe meleg csók a bőrére.
Őszintén reméltem, hogy nem. Reméltem, amikor kilépett a
napra, a bőre és mindene ropogósra sült.
Leejtettem a kezemet, Gryphon hátrább lépett tőlem, úgy
hagyva engem hidegen, megfosztva tőle. Hangja mély volt a
kopár éjszakában.
– Mikor visszavittél, még azután is, hogy tudtad Mona
Louisa ágyában voltam, nem tudtam elhinni, még mindig
akarsz engem, kívánsz engem. Olyan volt, mint egy csoda.
Egy csoda, amit nagy becsben tartok a szívemben. De
tudtam, nem tarthat sokáig. – Kék szemeiben vihar
tombolt, szempillái árnyékot vettek az arcára.
– Vannak dolgok velem kapcsolatban, a múltamról,
amiket távol tartottam tőled, képes voltam távol tartani. De
nem futhatsz el a múltad elől örökké, még akkor sem, ha
szárnyad van – mondta egy kis fanyar mosollyal. A másik
formájában Gryphon egy sólyom volt. Majd a mosolya is
elillant.
– Vannak ott páran, akik ismernek. Ismerik a múltamat.
Megtalálják majd a módját, hogy suttogjanak a füledbe.
Végiggondoltam, nem szeretnék agóniában várni,

C 31 D
ismeretlen kínban. El fogom mondani neked magamról
ezeket a dolgokat, hogy végleg magam mögött hagyjam.
Gyenge fény áramlott ki a bálterem belsejéből,
megengedve nekem, hogy lássam azokat a gyönyörű
szemeket, amelyen mély árnyékok húzódtak. Hangja addig
mélyült, amíg csak tompa suttogás hallatszott. – Más
helyeken, más tanáccsal, más Királynékkal, megtettem
dolgokat nőkkel… férfiakkal. Olyan dolgokat tettem meg,
amiket el sem tudnál képzelni. Megtettem, és ők is
megtették velem… – Hangja reszketett a fájdalomtól, ahogy
visszaemlékezett a szégyenre. Felé nyújtózkodtam, és
megcsókoltam a remegő ajkait. Meg akartam állítani, el
akartam venni a fájdalmát.
– Shhh. Minden rendben. – Suttogtam, megsimogattam a
selymesen sötét haját.
– Mindezt már magad mögött hagytad.
Gryphon még csak hetvenöt éves volt. Gyakorlatilag még
mindig nagyon fiatal, hihetetlen sok erővel. De még mindig
egy kedves Monère, az őszinteségével, és emberi szemekkel
mérve, kivételesen gyönyörű volt. Nagyon sok Királyné
örömmel üdvözölné az ágyában. Mindaddig, amíg nem lesz
náluk erősebb. Tudtam, hogy Gryphon része volt annak a
csoportnak, akiket úgy hívtak „konzumhölgyek– és urak”.
Mona Sera felhasználta őket, hogy kurválkodjanak az
emberekkel, cserébe üzleti ajánlatokért, monetáris
engedményekért, vagy éppen azért, amit meg akart
szerezni. De most azokról az időkről beszélt, amik Mona
Sera előtt voltak. Őszintén szólva nem tudtam elképzelni,
mi lehet annál rosszabb, hogy kurvaként használják az
emberek számára. Monèreknek nem jelentett élvezetet a
párzás az emberekkel. Erről a tényről személyes

C 32 D
tapasztalatom volt. Két ember szeretőt fogadtam az
ágyamba, mielőtt a Monère örökségemről tanultam volna,
mielőtt a fájdalmat felváltotta az öröm. Azt hittem frigid
vagyok. Mint mindig, ez ragadós volt, ugyanilyen férfiakkal
találkoztam. Vagy az én esetemben, rossz fajjal. Rátaláltam
Gryphonra, egy váratlan kincsre leltem, amikor már
feladtam a reményt.
– Szeretlek – mondtam puhán. – Mindig szeretni foglak.
Mindig akarlak majd. Semmi, amit mondasz vagy csinálsz –
vagy amit bárki más mond –nem tud ezen változatni.
Gryphon keze bizonytalanul megpihent a hátamon.
– Igazán? – Fejét lefele döntötte, homlokát
nekitámasztotta az enyémnek, mintha túl nehéz lenne,
hogy tartani tudja. Merev teste lágyan dőlt az enyémnek,
mély levegőt vett, majd óvatosan fújta ki borzolva az
ajkaimat.
– Ó, Gryphon. A társam vagy. – Addig mondanám neki
újra és újra, ameddig végül el nem hiszi. Milyen szomorú
pár voltunk. Mindketten arra vártunk, hogy a másik fogja
elhagyni.
– Te vagy a szívem. Az idők végezetéig szeretni foglak.
Karjai átöleltek engem, az arcát beletemette a hajamba,
nevemet suttogta. És azt kívántam bárcsak elmenne a
tömeg. Bárcsak egyedül hagynának minket, hogy tudjuk
megérinteni egymást, meg tudjuk nyugtatni egymást, meg
tudjuk csókolni egymást. Nem olyan szűzies csókkal, hanem
olyan igazán forrón, nedvesen, hogy a nyelveink
összecsavarodnak, ahogy a testünk is eggyé olvad. Bentről
kihallatszó hangos szavak zavartak meg minket a lopott
magányunkban. Eltávolodtunk egy kissé, egymás arcát

C 33 D
néztük, és néztem, ahogy Gryphon pillanatnyi
lélekjelenlétével, újra felveszi a hűvös álarcát.
– Úgy tűnik, szükség van rám bent – mondta.
Bólintottam. Kinyitotta az ajtót és beléptünk a terembe.
Egy jó dolog volt, nem kellett utat törnünk magunknak a
terem közepébe. Az emberek félreálltak, pont úgy váltak
szét, mint a Vörös-tenger, és majd pont olyan egyszerűen
váltak újra egy tömeggé. A szőke, jóképű Dontaine került
szembe Amberrel. A levegő pattogott és szikrázott az
energiától és feszültségtől a két férfi között. Chami és
Aquila és a többi tagja a kis csoportunknak, szolidaritásból
Amber mögött foglaltak helyet. Ennyit az elvegyülésről.
– Mi folyik itt? – Követeltem, megálltam mielőtt kettejük
közé értem volna.
– Dontaine kihívást intézett felém – mondta Amber.
Hangja dühös dübörgése kitöltötte a termet.
– Kihívás? – ismételtem. – Miért?
– Érted – válaszolta halkan Gryphon. – Vagy azért ami
legfontosabb neked.
– Mi van? – Nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam.
– Amber Harcos Nagyúr felé intéztem az Erők Harca
kihívást – mondta Dontaine, és figyelte az arcomat. – A
Királynőm kegyéért.
– Hogy? – kérdeztem tisztán és óvatosan. – Azt reméled,
a kegyeimbe férkőzhetsz azáltal, hogy kihívod az egyik
emberemet és győzöl?
– Én szintén egyike vagyok az embereinek, Milady –
mondta Dontaine.
Oké. Rossz megfogalmazás.

C 34 D
 – A kihívás egy hagyományos útja a harcosok számára,
hogy összemérjék az erejüket a megengedett módon, a
szabályokat betartva. – Gryphon csendesen magyarázta.
– Ez az egyik módja, hogy az erősebb férfi
felülkerekedjen a másikon.
– Kakasviadal? – kérdeztem, és megemeltem a
szemöldököm.
Gryphon lehajtotta a fejét. – Egészen hasonló, igen.
– És a győztes? Mit kap?
– A győztes felveszi a rangját a legyőzöttnek, ha az
magasabb a sajátjánál.
– Ne mondd nekem, hogy ez a módja, hogy
megszerezhesd a Harcos Nagyúr címet. – Ez több volt, mint
egy rang, mint egy remek kis medalion egy nyakláncon a
nyakukban. Ez csak a kirakat volt, a hatalom
átrendezéséért.
– Nem, úrnőm, igazad van. Az ember nem válhat ilyen
módon Harcos Nagyúrrá. Ha Dontaine legyőzi Ambert, neki
el kell ismernie, hogy ő a domináns hím. – Gryphon
habozott, és már megtanultam, nem jó jel, amikor ezt teszi.
– A végső győztest, aki legyőzi a Királynő bajnokát,
általában az ágyába kell, hogy fogadja.
– Ez követelmény? – Kérdeztem nyájasan. Ha az volt, a
dolgokat nagyon gyorsan meg kell változtatni itt.
– Nem. – Ez csak az volt, amit általában tettek a
Királynők.
Ostoba nők. Elég összehozni a macsó erőszakot, és egy
kis vért, semmi kétség.
– Dontaine nem követi a szabályokat – mondta Tomas
csendes agresszióval. – Hangja keveredett egy kis déli
hangsúllyal, de volt valami más is a hangjában.

C 35 D
 – A hierarchia legalján kellene kezdenie, és úgy haladni
felfelé. Nem fordítva. – Dontaine hűvösen nézett Tomasra.
– Boldog lennék, ha ezt tehetném. Kezdhetem veled?
Tomast a sértés feldühítette. Nekünk tényleg nem volt
igazi hierarchiánk. És utáltam, hogy be kellett látnom, ha
lenne, Amber tényleg elég magasan a tetején lenne.
– Nincs rá szükség – mondta Amber. – Ha elég bolond
hozzá, hogy felém intézzen egy kihívást, még boldogabb
leszek, ha elfogadom.
– Miért csinálja ezt Amber? – És itt vagyok én, aki
megtiltja neki.
Csak ha ezt akarom tenni. Szembe kell szállnom
Amberrel.
Mentálisan, felemeltem a kezem a levegőbe.
– Amber már nagyfiú. – És mint Harcos Nagyúr,
alapvetően egyenlőek voltunk, nem volt jogom megmondani,
mit csináljon. Még ha nagyon szerettem volna is. Először
Dontaine utána Amber fordult és odasétáltak az erkélyhez
ahonnan nemrég még Gryphon és én jöttünk be. Kecses
ugrással átugrottak a korláton és puhán landoltak a 12 láb
mályen fekvő füvön.
Mint ahogy a víz nyomásra kiáramlik, úgy indultak meg
az emberek kifelé. Volt, aki követte Ambert, Dontainet
keresztülugorva a korláton, mint a macskák, mások pedig
az ajtón keresztül jutottak ki. Míg mások az oldalsó
bejáraton mentek ki. Úgy tűnt mindenki tudja, merre kell
menni. Lelkes izgalom töltötte meg a levegőt, ahogy több
száz ember beolvadt az erdőbe, úgy tűntek el, ahogy a
sápadt molyokat emészti fel az éjszaka. Felemeltem a
szoknyám alját, és utánuk siettem Gryphonnal.

C 36 D
 – Amber miért csinálod ezt? – suttogtam, hangom dühös
és mérges volt, hogy nem tudtam erről.
– Elkerülhetetlen, hogy kihívást intézzenek – mormolta
mellettem Gryphon.
– Ez a normális eljárás, amikor egy területet átvesznek,
az erős férfiak próbára teszik a pozíciójukat és a rangjukat.
Sokkal jobb, ha Amber most megfelel a kihívásnak, mielőtt
még többet kapna. Egy döntő vereség, megállíthatja a többi
esetlegesen felmerülő kihívást.
Kiértünk egy tisztásra. Amber és Dontaine már levették
a kabátjaikat és a pólójukat, a nézők köréjük gyűltek.
Bernard karjait felesége és a lánya köré vonta. Az
aggodalomtól Margaret a szemöldökét felhúzta, Francine
szürke szemeiben pedig izgalom csillogott. A holdfény mély
árnyékot vetett éles körvonalaira, hirtelen kegyetlen külsőt
kölcsönzött neki. Épp csak most lett telihold. A növekvő
hold által sugárzott izzó fény szinte tökéletes kört vetett a
tisztásra, megvilágítva Dontaine hullámzó izmait. Magas
volt, és jó testfelépítésű. De még így is Amber majd egy
fejjel magasabb volt nála; Dontaine meg sem közelítette
Amber súlyát, masszív felépítését. Istenem, Dontaine
megőrült? Hogy remélheti a győzelmet?
– Egy dolgot szeretnék tisztázni, Dontaine. – A hangom
tisztán és erősen csengett az éjszakában.
– Ezen az úton nem juthatsz az ágyamba. – Rám nézett,
a kérdés ott volt a szemében. – Ó, a pokolba. A düh teljesen
meghülyített. A megfogalmazásomból azt hihette, hogy
egyébként lenne esélye, pedig nem volt. Talán eljött az ideje
a tervezett beszédnek.
– Őszintén szólva semmilyen módon sem fogsz az
ágyamba jutni. Sem te, sem más, már választottam. Ők

C 37 D
pedig Amber Nagyúr és Gryphon Nagyúr. – Bejelenteni,
hogy két szerelmem van, a Monèrek számára nem jelentett
gondot. De én akkor sem tudtam megállni, hogy elpiruljak.
Az emberi neveltetésem megmutatkozott. Dontaine lerúgta
a cipőit, lehúzta a zokniját, majd felém villantott egy
magabiztos vigyorgást.
– Remélem, megváltoztatod a véleményed, Milady.
– Hidd el, nem kell ennek így történnie.
Amber lecsatolta a kardját, átadta Aquilának, és kilépett
a cipőjéből.
– Mi lesz már, Dontaine? – morgott Amber.
– Kétlábú alakzat. Álló – válaszolta Dontaine. – És
megengedem, hogy megtartsd a tőrödet Amber Nagyúr.
Nem ezüstöt.
Milyen nagylelkű, de nem annyira, hogy engedje, ezüst
tört használjon. Egy nem ezüst fegyver által ejtett sebek
varázsütésszerűen begyógyulnak, míg egy ezüst általi
sebek, emberi lassúsággal regenerálódnak
– A kihívó határozza meg a szabályokat. – Aquila
suttogta nekem a bal oldalamon.
Mások is csatakoztak hozzánk.
– Ez nem tűnik tisztességesnek – suttogtam.
Aquila vállat vont.
– A kihívott, feltehetőleg erősebb. – Amber kihúzta a tőrt,
Dontaine hagyta neki. A fény megcsillant a kés pengéjén, a
látványától megborzongtam.
– Ugye nem ölhetik meg egymás? – Csend.
Megfordultam, hogy szemtől-szembe nyíltan vizsgáljam
meg Aquila arcát.
– Ez időnként megtörténik, bár elég ritkán – ismerte el
Aquila. Hirtelen nehézzé vált a lélegzetvétel.

C 38 D
 – Micsoda?
– Hol van a tőröd, Dontaine? – kérdezte Amber, amivel
visszaterelte a figyelmemet a kör felé.
– Nincs szükségem rá – válaszolta Dontaine, és hirtelen
forró energiahullám töltötte meg a levegőt. Hasonló volt
ahhoz, ami akkor csapott meg, amikor megcsókolta a
kezemet. De annál több. Sokkal több. Az energia izzó
hullámként ömlött ki belőle, és Dontaine külseje kissé
megremegett, mint amikor egy követ dobnak a medencébe,
ami így a víz tiszta felszínén hullámot kelt, pont úgy tűnt
fel a makulátlan bőrén. Olyan volt, mint amikor a szél
keresztülfúj egy füves területen. Mint egy fény trükk, ami
arra késztet, megdörzsöld a szemeidet, hogy valóban igaz,
amit látsz. De a valóság a csontok kicsavarodása,
megnyúlása, átalakulása volt. Ez a kép az idegekről,
inakról, izmokról nem egy kellemetlen álom. A bunda
hirtelen ömlött végig a bőrén, előtört az állat pofája,
miközben csontjai pattogó hangot adtak ki, ami obszcén
egyveleget alkotott Dontaine arcával.
Dontaine gyönyörűen szabott pantallója többé már nem
volt gyönyörű, amint egyre magasabb és magasabb lett. Az
izmok, a hús nedves-szívó hangja, ahogy az inak
kifeszülnek, majd elpattannak, megalkotva az új testet, – ez
elég undorítónak tűnt. Az erős ruha éles hanggal szakadt
szét. Rongyos szegélyekkel elhasadt alsónadrágja, olybá
tűnt, mintha egy borjúra adnánk egy kisfiú alsóját,
túlságosan is kicsike volt. Ingjének felső gombjai, majd a
varrás szakadt szét az oldalain. A cipzár még hősien
kitartott.
Láttam már ezelőtt másokat állati formájukká alakulni.
Gyors volt, szép és természetes. Pislákolt a fény és az

C 39 D
energia, és vége is volt az egésznek. Ez viszont egyáltalán
nem ilyen volt. Itt az átváltozás lassú, fájdalmas és obszcén.
Elnyújtott, lassan leállítva a folyamatot, egy
természetellenes állapotban. És az eredmény rettenetes
volt. A lény – akármilyen is volt – hátravetette a fejét és
üvöltött. Tiszta, folyékony élvezet. Valamilyen vadállatias
öröm. Egy farkas a vadászaton, csakhogy ő nem volt igazi
farkas. Olyan volt, mintha Dontaine megállította volna
félúton az átváltozást, még mielőtt teljesen farkas lehetett
volna, így magasabb lett, mint Amber, tetemes magassággal
és súllyal. Félig állat, félig ember. Láttam már valami
hasonlót régebben, de az lenn a Pokolban volt. Ez… ez a
dolog megtántorodott előttem, szőrrel borítva, inkább volt
vadállat, mint ember. Nem volt éppen annyira nagy, olyan
rossz, olyan csúnya, mint a másik halott démon átalakult
állapotában, de közel állt hozzá. Dontaine kezei hirtelen
megfeszülve kivágódtak oldalra. Borotvaéles karmok
pattantak ki az ujjhegyei végéből, amitől az ember szíve is
megállt.
– Édes Istenem! – Leheltem. – Mi ez?
– Fél-átváltozás – mondta Gryphon halkan. – Ritka
képesség.
Emlékszem, ahogy magamhoz öleltem a vadállatomat.
Néhány nappal ezelőtt történt, az volt az első alkalom,
kiszabadult a bennem lévő tigris, akit egész eddigi
életemben kalitkába zártam. Előhívtam, hogy megmentse
az öcsémet, és amikor átváltoztam, elszakítottam a démon
láncokat amelyek gúsba kötöttek. Láncokat, melyeket nem
voltam képes emberi alakban elszakítani. Erősebbek
voltunk állati formánkban. Szörnyű érzésem volt azzal
kapcsolatban, hogy Dontaine félig átváltozott formában

C 40 D
jobban ki tudja használni a nagyobb erejét. Egy üvöltéssel
Amber rávetette magát. Felugrottak a levegőbe, egymás
felé repültek, az ütközés általi kábulat mindenki számára
érezhető volt. Majd belecsapódtak a földbe, ami
megrázkódott, felszállt a por a levegőbe, hemperegtek,
hörögtek, morogtak, karmolások, tőrvillogás. A vér úgy
folyt, mint egy sűrű fekete folyadék az ezüstös holdfényben,
és fájdalmas sikolyok hasították keresztül az éjszakát,
mindkettőjük sikolya eggyé vált.
– Állj! Állítsátok meg őket! – mondtam, és vadul
megragadtam Gryphont, szemeim azokat a szörnyű
karmokat bámulták, még mindig élénken emlékszem,
ahogy a karom egyetlen suhintásával a démon feje legurult
a földre, elválva a testétől. Ez az egyik módja egy Monère
megölésének, vágd le a fejét vagy vágd ki a szívét.
– Kihívást intéztek és elfogadtak. – Gryphon szemei
sötétek voltak, mint az éjszaka, érzelmek nélkül nézte a
csatát. – Most már nem állíthatom meg.
– Erősebb, mint Amber, ebben a formában, ugye?
– Igen.
– De ez nem fer.
– Betartják a szabályokat.
Sikítani akartam. – Amber mit tehet? – kérdeztem. –
Félig átváltozás?
– Nem.
Gryphon lehet, hogy hazudott a múltban, és még
másokkal is lefeküdt. De megmentette az életemet. Sajátos
módján, tiszteletre méltó volt; igaz csillogású kék szemek.
Követte a szabályokat. Másik oldalra fordultam, ahhoz a
személyhez, aki kevésbé volt tisztességes. Az egyetlen, aki
nem követte a mások által felállított szabályokat.

C 41 D
 – Segíts nekem – mondtam Chaminak, a
kaméleonomnak. Saját bérgyilkosomnak.
– Mit kellene megtennem neked, úrnőm? – kérdezte
Chami halkan. Mielőtt válaszolhattam volna, felkapott és
gyorsan több méterrel hátrább vitt, amint Amber és a
szörnyeteg – elég nehéz volt úgy gondolni rá, mint Dontaine
– néhány méterre tőlünk zuhantak le. Ilyen közelről látni –,
amint Amber tömött izomkötegei megfeszültek, amikor a
farkas ember levágta a földre – szörnyű volt. Amber
mindkét csuklóját csapdába ejtette a szorításában, a tőr
Amber jobb kezében haszontalanul hevert. Ambernek
sikerült a lény karmait megfékeznie, de még mindig volt
egy másik fegyvere, ami Ambernek nem, – nem az emberi
formájában. A farkas fenevad vicsorgott, az ajkai hátra
feszültek. Vér és más folyékony anyagok csillogtak az éles
fogain. Amber torkába harapott azokkal a halálosan éles
fogaival, nekem pedig borzalmas sikoly szakadt fel a
torkomból.
Hatalmas erőfeszítéssel, Amber oldalra csavarodott, így
az éles hatalmas fogak elszalasztották, csak megkarcolták a
bőrét, amin így egy vékony vércsíkot hagyva olyan volt
mintha folyékony nyakláncot viselne körben a vastag
nyakán. Összerándultak az izmai, nehézkesen felmordult,
és Amber éppen annyira megemelte Dontainet, hogy a lábai
közéjük kerüljenek. Karjai és a lábai hirtelen
megemelésével Amber ellökte magától, majd varázslatos
sebességgel felszökkent a lábaira. Leguggolt, majd Dontaine
után ugrott.
Sürgetően megragadtam Chami kezét. – Segíts
megállítani őket!
– Azt kívánod, öljem meg?

C 42 D
 Csak pislogtam. – Nem. Nem akarom, hogy bárki is
meghaljon. Meg akarom állítani őket mielőtt valaki meghal.
Chami habozott. – Ha egy szabályt meg akarsz szegni,
akkor azt tisztán, és véglegesen kell megtenned.
– Nem akarom megölni Dontainet, Chami.
Rám nézett, keskeny arca merev és nyugtalan volt.
– Úrnőm, nem tudom, hogy állíthatnám meg anélkül,
hogy megölném őt.
Pislogtam, olyan volt mintha hírtelen mindent tisztán
láttam volna, mint amikor a vak ember visszanyeri a
látását. Szívósan, acélosan állt előttem. Egy törékenynek
látszó lényt arra kértem, szálljon szembe egy szörnyeteggel.
Chami erejét elrejtette. Az volt a képessége, hogy az
áldozatai számára ártalmatlannak tűnt. Nem harcolt,
láthatatlan erejével győzte le az áldozatát.
Elléptem Chamitől, amint tudatosult bennem, nem képes
segíteni nekem ő sem. Megfordultam, és elkezdtem a tisztás
felé futni, a harcolók irányába.
Mögöttem hallottam Gryphon kiáltását, – Mona Lisa, ne!
– Állj! – Ordítottam, ahogy futva megközelítettem a
földön birkózó, szőr és hús tekergőző ellenfeleket. – Álljatok
meg! Ez parancs! Mindkettőtöknek!
Miközben vonaglott és csapkodott, a két harcos
megfordult és felém gurult, majd a földre löktek. Éreztem,
ahogy a nagy súly majd összezúz, de végül, ahogy
legördültek rólam, újra kaptam levegőt. Forgattam a fejem,
felnéztem Dontaine szemeibe. Összezavarodott,
észrevettem, hogy a szemei kívülről még mindig emberiek
látszottak, de belül már egy cseppet sem volt emberi. Jáde
zöld szemeit folyékony mézszínű pöttyök színezték, azzal a
furcsa, csak állatokra jellemzővel. Ha tisztán bele tudsz

C 43 D
nézni a szemébe teljesen, egyértelművé válik, hogy farkas
szemek. Amber földre szegezve feküdt alatta, mindketten
egy karnyújtási távolságban tőlem.
– Abbahagyni! Mind a ketten! – Sírva, érdes hanggal
suttogtam. Ebből a parancsból hiányzott az erő, de
próbáltam visszanyelni a levegőt, ami reménytelenül
kiszökött a tüdőmből.
– Elismersz Fegyvermesternek? – morogta Dontaine –,
hangja sokkal mélyebb, durvábbnak hangzott, nagy
erőfeszítésbe tellett emberi hangot kiadnia egy állati
pofával.
– Igen – azonnal beleegyeztem.
– Ez még nem az összes vágyam – morajlotta Dontaine,
hangja fájdalmasan mélyült.
Ennyire közelről, a hatalma érintése más volt, sokkal
vibrálóbb, sokkal furcsább. A fenevad hatalma
keresztülömlött rajtam, arra késztetve, hogy megránduljon
a testem, hogy ziháljak. Rajtam ütött, és már-már majdnem
kellemes volt, de benne volt a fájdalom éle, ami édessé tette.
Valamit megérintett bennem. Valami felébredt és
találkozni akart vele. Nagy koncentrációt igényelt, hogy
figyeljek Dontaine szavaira, az értelmükre. Éppen azt
mondta, az a kívánsága, hogy a szeretőmmé váljon. És
megértettem, miért hagyott el Gryphon és ment Mona
Louisa ágyába. Mit számít, kivel alszom együtt? Ameddig
az, akit szeretek még él és lélegzik.
– Egy alkalommal az ágyamba fogadlak – mondtam a
félig ember, félig állat arcába.
– Nem! – Amber ordított, ez az egy szó úgy szakadt ki
belőle a puma üvöltésével. Hirtelen erőteljesen meglökte,
így mind a ketten elgurultak mellőlem, ahogy továbbra is

C 44 D
leteperték, majd újra megragadták egymást, illusztrálva a
szomorú igazságot, hogy két ember egyetértése kell a béke
fenntartásához, és csak egy a harc elkezdéséhez és
folytatásához.
Kezek ragadtak meg, kicsit fájdalmas szorításban,
visszahúzva biztonságos távolságba, oda ahol a tömeg is
bámészkodott. Gryphon felé fordultam, és a lángoló
szemébe néztem.
– Mit csinálsz? – kérdezte nyersen, már nem volt
nyugodt, messze volt a közönyösségtől.
– Megpróbáltam megállítani őket – válaszoltam röviden.
– Majdnem sikerült.
Gryphon szemeiben örvénylett a harag és a félelem, de
elvonták figyelmét a durva sikolyok, a hörgés, az átható
kiáltások, a düh, ami legyen az állati vagy emberi, nincs
különbség. Amber és Dontaine különváltak egymástól.
Mindketten talpra álltak. Mindketten véreztek, és teli
voltak sebekkel. És mindketten eltökélték, hogy győzni
fognak. Majd egymás felé rohantak és Dontaine karmait
rövid ívű suhintásra emelte, könnyedén hasította fel Amber
mellkasát és vállát. Amber ott állt, mozdulatlanul, nem
védekezett, hagyta, hogy Dontaine felnyársalja. Aztán
felnyúlt, már majdhogynem bájosan, Amber megragadta
Dontaine védtelen nyakát a jobb kezével, gödröt ásott bele,
szó szerint kitépte Dontaine torkát. Egy vastagabb húscafat
és porcdarab folyt ki Amber kezéből a földre, olyan volt,
mint egy lassított felvétel. Egy pillanatig síri csend és
nyugalom volt. Majd lassan ömleni kezdett a vér, a vöröslő
folyadék szerte-szétspriccelt. Dontaine hátra esett,
vonaglott, csavarodott, hullámzó mellkasa próbált
levegőhöz jutni, de erre képtelen volt. Vér bugyogott fel,

C 45 D
nedves gurgulázó hangokat lehetett hallani, mintha épp
akkor fulladna meg a saját vérében, tehetetlenül a földön.
– Ó, Istenem! – Elszakítottam magam Gryphontól, majd
levetődtem Dontaine mellé. A furcsa barna szemei, mint a
tiszta méz, kétségbeesetten néztek fel rám. Megkíséreltem
elérni a nyers tátongó lyukat a nyakán, de megtorpantam,
nehogy még nagyobb fájdalmat okozzak vele. A gerinc
csontjai kifehéredve láthatóvá váltak. Segélykérően Amber
felé fordultam. Állt elesett ellenfele fölött, és közömbösen
nézett le rá.
– Haldoklik? – kérdeztem. Nehéz volt elhinni –, látva
Dontaine hogyan küzd zihálva, reménytelenül a levegő
vételért –, hogy életben marad. Tudom, hogy egy Monèret
csak úgy lehet megölni, ha levágod a fejét, vagy kivágod a
szívét, megmérgezed ezüsttel, vagy napnak van kitéve
hosszabb ideig. De biztos, hogy ilyen mértékű károsodás
szintén megölné.
– Nem. Ez nem fogja megölni – mondta Amber. –
Kényelmetlenül fogja érezni magát, amíg gyógyul, amíg
képes lesz levegőt venni, de nem fog meghalni. – Nyugodt,
mély hangja éles kontrasztban állt a szeme vad
csillogásával. Szemei vas-sárga színbe fordultak, belül
sikoltoztak a fenevadja agressziójától, a közelmúltban
lefolytatott harctól. Kezeim bizonytalanul rebbentek meg,
mint egy tétován libbenő lepke, ami nem tudja, hol szálljon
le. Végül megérintettem Dontaine vállait, a bundája durva
szőre beletekeredett a puha tenyerembe. A lény felemelte a
kezét, mintha meg akarná ragadni az enyémet. Majd
emlékezett, hogy az övén most karmok vannak, majd a
kezét beleásta a földbe, hogy a hosszú éles körmeit ne
lássam. Így legalább testének az a része nyugodtan feküdt,

C 46 D
míg a többi megfeszült és remegett. Mellkasa akadozva
emelkedett, próbált levegőt beszívni. De hogyan is lehetne
lélegezni, amikor a légcsöved kiszakadt? Éreztem, ahogy
Dontaine megremegett a kezem alatt. Amint megérintettem
őt, az energiája belém áramlott, a tenyerem bizsergett tőle.
Semmi szokatlan. Gyógyító voltam és meg akartam
gyógyítani. De az egész testem elkezdett bizseregni,
pulzálni, és ez szokatlan volt. A vér szaga és a nyers hús
illata megtöltötte az érzékeimet, elvakított, amíg csak a
szagokat és az ízeket láttam. Megéreztem a vér rezes-édes,
erős szagát és meg akartam ízlelni mögötte a meleg lágy
hús, sós édeskés ízét. A számban akartam mindezt érezni.
A bőröm elkezdett viszketni, égni, melegedi. A ruhák
dörzsöltek, hirtelen fölöslegessé, irritálóvá kezdtek válni a
bőrömön.
– A szemei! – Hallottam egy nő hangját.
– Átváltozik – mondta Amber. – Dontaine vadállata
beindítja a sajátját.
Kellett egy pillanat, amíg megértettem mit mondott.
Elkezdtem elveszteni önmagamat.
– Nem – morogtam. Hangom durvább és mélyebb volt,
mintha kavicsot nyeltem volna, ami most dörzsöli a torkom.
Szemeimet Amberre emeltem és megráztam a fejem,
harcoltam ellene. – Nem.
Gryphon Amberrel beszélt gyorsan, miközben lenézett
rám.
– Vidd el és vigyázz rá!
– Nem! – Ziláltam, kétségbeesettem küzdöttem ellene,
hogy leszaggassam a ruháimat, hogy szabaddá tegyem az
érzékeny tüskés bőrömet. Amber felkapott a karjaiba, mint
egy kisgyereket és elkezdett futni a tisztástól, az emberek

C 47 D
figyelő szemeitől. Beügetett az erdőbe, messze a nyers hús
csípős ízétől. De a vér illata még mindig ott lebegett a sűrű
levegőben. Jobb oldalamról áramlott felém. Úgy fordítottam
a fejemet, mint egy mágnes, szememet vonzotta az Amber
mellkasából szivárgó vér. A sebeiből fakadó sötét vonalak
úgy néztek ki, mint a sötét csokoládé az éjszakában. De a
csokoládé közel sem olyan jó, gazdag és vonzó, mint ez.
Ellenállhatatlanul megigézett, vonzott engem. Én pedig
válaszoltam a hívásra, számat rátapasztottam a friss,
tátongó mély sebre és a nyelvemmel elkezdtem lefetyelni,
mintha az édes folyadék, amit nyalogatok, az élet elixírje
lenne. Amber felnyögött fájdalmasan, de örömtelien,
levegővétele felerősödött, lassú szívverése csak úgy
dübörgött a mellkasában. Már az erdő mélyén voltunk.
– Mi legyen, Mona Lisa? Szex vagy hús? Átváltozhatunk
és vadászunk. Vagy dughatunk.
Halványan sejtettem, hogy ez a két módja van
levezetnem a bestiám energiáját. Bőröm alatt volt, várakozó
feszültséggel, mint a víz, amikor vár a kitörésre, ami
majdnem átlendül a gáton. Halotta a friss harctól dübörgő
éneklő vér hangját, és Ambert is számításba kellett vennie.
Választást ajánlott nekem. És figyelmeztetett. Dugást
mond szeretkezés helyett. Ez lenne, ha ezt választom,
mindkettőnk felfokozott agresszív állapotában. De nem volt
igazi választás. Fenevadam változása megrémisztett, mert
a vadállat, amit egyszer eleresztettek, teljesen átveszi az
irányítást. Minden értelem kiszállna belőlem, csak az állati
én maradna, az ölés, a vér és hús evés szükségletével,
marcangolni, oltani az éhséget. Azt mondták, majd jobb
lesz. Ahogy változom, egyre jobban kontrollálni tudom majd
a fenevadam, és képes leszek megőrizni az értelmemet. De

C 48 D
elfutottam ettől egész életemben, elnyomtam, megijedtem
tőle, még nem tudom visszaszerezni bestiámtól az
ellenőrzést. Nem tudok szembenézni vele, még nem.
– Szex. A szexet választom. – A szeme fényesen
ragyogott, ahogy lehúztam a fejét hozzám és keményen
rányomtam a számat az övére. Hagyta, hogy kicsússzak a
karjaiból és a lábaimra álljak, miközben nyelve az
enyémmel csatázott, ajkaimon megízlelhette a saját vérét.
Morgott, majd felemelt, feléledő kemény vastagságát a
csípőmhöz nyomta. Éhes, nyafogó hangot adtam ki, ahogy a
medencémnek feszülő keménységtől, az élvezet
túlfeszültségétől megremegtem. Kissé eltolt magától,
mielőtt átkulcsolhattam volna lábaimmal a derekát, és két
durva mozdulattal kioldotta az övemet. Súlyos tőreim
csilingelve hullottak a földre.
– Emeld fel a kezeid! – parancsolta. Amit meg is tettem,
majd könnyed mozdulattal szabadított meg a ruhámtól.
Most már mindössze egy falatnyi elefántcsontszínű
csipkebugyi képzett akadályt kettőnk között. Amber a
kezeit a lábaim közé vezette, vaskos ujjai nedves ajkaimat
szorongatták.
– Nedves vagy – mondta.
A levegőm benn rekedt, amint egy durva csavarással, és
egy éles húzással letépte rólam a maradék ruhámat. Így
már teljesen meztelen voltam. Amber letolta a nadrágját,
majd kilépett belőle, lángoló szemekkel, legeltettem a
pillantásomat rajta. Egyszerűen pompás volt. A látásom
valahogy sokkal élesebb és tisztább volt, a dolgokat a
legparányibb részletekig láttam. Sárga szemei sötéten
izzottak, fényes vad ragyogással. Íriszének minden apró
csíkját külön láttam, folyékony borostyán örvényként

C 49 D
kavarogtak benne. Barna haja sűrű hullámokban
pompázott, vadul hullott a szemembe. A vér szalagként
dekorálta, mintha egy csata díszes trófeája lenne. Úgy állt
előttem, mint egy hatalmas hegy, széles vállaival kitakarta
a holdat, mikor felemelte magát felettem, teljesen
betakarva engem. Karjai dagadtak az izomtól, vastagabbak
voltak a combjaimnál. Lapos hasa karcsú csípőjében
szűkült össze, hasa mozgó vonulatokkal és völgyekkel
fodrozódott tovább és merült alá. Lábai, mint két erős
oszlop, szépen faragott terjedelmes inakkal és izmokkal. És
a lábai között nőtt szexualitása, nehéz és büszke volt.
Meredező rúdja tökéletesen arányos volt, a vastagsága és
hossza a teste többi részéhez. Nagydarab ember volt,
hatalmas ereje teljesen körbe ölelte. És hírtelen nyelni se
tudtam. Ezelőtt mindig szeretkeztünk, sosem dugtunk. De
nem a félelem szárította ki a számat, hanem az éhség. Felé
mozdultam, de Amber megállított. Széles kezeit a vállaimra
tette, és megpördített. De ahelyett, hogy újra maga felé
fordított volna, éreztem, ahogy a fogait a nyakam hátsó
részébe mélyeszti. Belém mart. Elég keményen ahhoz, hogy
kellemesen fájdalmas legyen. Ezelőtt mindig nagyon
gyengéden bánt velem. Megdöbbentem, hátranéztem, és
tekintetem találkozott azokkal a ragyogó sárga szemekkel.
Puma szemekkel. Hátborzongatóan sötéten izzottak,
idegenként. Lehajolt, leguggolt felettem, élesen tudatába
kerültem hatalmas méretének, hogy mennyivel nagyobb,
mint én. Szilárdan, masszívan, hatalmas erővel körülvéve.
Természetes ragadozó volt, amitől a félelem éles pengeként
bizsergett a bőrömön, egyszerre kellemesen és fájdalmasan,
növelve húsom remegését. A mellbimbóim megrándultak,
két kis kavicsként keményedtek meg. Pupillái nagyra

C 50 D
tágultak, kiszélesedtek, majdnem teljesen kitöltve az
íriszét, orrlyukai kitágultak, mintha megérezte volna a
félelmem és a vágyam erős illatát, ami számára részegítő.
Kis dübörgés tört fel mélyen a mellkasából és a szívem úgy
kalapált, mint egy ketrecbe zárt madáré.
– Fuss – dörmögte.
Hátrálni kezdtem tágra nyílt szemekkel, a félelem és
vágy ikrekként ejtettek foglyul összeolvadva,
elválaszthatatlanul.
– Fuss! – ismételte, hangja érdesen durva volt, alig
felismerhető. Megfordultam és futottam, az érzékeim
remegtek, attól a furcsa felfokozott éberségtől, a határtalan
erőmtől. Adott néhány másodpercnyi előnyt, mielőtt
utánam indult. Nem hallottam semmit, csak a hatalma
nehéz hullámait éreztem mögöttem, ahogy közeledett. Épp
mielőtt megérintett volna, irányt változtattam, és élesen
jobbra fordultam. Gúnyosan nevettem, ahogy túlszaladt
rajtam, megint újra nevettem, kihívást intéztem felé, ahogy
a vállaim felett ránéztem.
– Kapj el, ha tudsz – mondtam kissé rekedtes hangon.
Hirtelen megfordult, és újra felém indult, csöndes
árnyékként, fehér fogai megcsillantak vicsorgás közben,
szemeiben vadul táncolt a vadászat élvezete.
Felsikoltottam, ahogy lecsapott a bal oldalamra.
Hatalmasan, de én gyorsabb voltam. Kicseleztem és
elhajoltam, így a kezei, amik meg akartak ragadni, már
csak a levegőt markolászták. Érintés és rohanás. Támadás
és elkerülés. Menekülés, üldözés. Veszélyes előjáték, de
valahogy úgy éreztem a macskának bennem ez a
természetes, egy vad udvarlás folyékony lágysága fűtött, így
hagyva mögöttem vágyam pézsmaillatú kipárolgását, a

C 51 D
hátrahagyott láthatatlan nyom, még agresszívabban
ingerelte. Jobbra cseleztem. Megragadta a karomat,
megfordultam és végigszántottam rajta a körmeimmel,
vicsorogtam és megharaptam a kezét, elengedett, és újra
szabad lettem, nevetése provokatívan hangzott. Balra
cseleztem, de jobbra fordultam, és egy pillanatra
hátranéztem, hogy lássam a szemeiben megcsillanó
szándékot, ahogy hatalmas, csöndes és pusztító árnyékként
közeledik. Ugrott és megragadott. Hatalmas súlya
keményen ledöntött és mindketten a földre gördültünk.
Megpróbáltam a térdeimet közénk küzdeni, hogy
kimászhassak alóla, a szívem dübörgött, a szemeim
izgalomtól ragyogtak, de elkapott, egyik karja derekamra
kulcsolódott és vasmarokként tartott. Egy fordulat és
hajamat a jobb keze köré csavarta, csapdába ejtett, durva
határozottsággal tartva. Fogai a nyakam hátsó részébe
nyomódtak, nem sebezték fel, de csak kicsin múlott. Finom
ígéretként, ott volt a fogai éle, a fenyegető nyomás, a
figyelmeztető morgás, az erőteljes remegés. Mindezek eggyé
váltak, mint amikor a véletlenszerű összetevők szerencsés
egyveleget képeznek együtt. Az engedelmesség úgy kattant
be bennem, mint amikor egy kapcsolót állítanak át,
lecsendesedtem, reszkettem, de már nem akartam elfutni
előle. Doromboltam, testem felfele ívelt, újra azokhoz a
fenséges fogaihoz nyomtam magam, a kezeim a földre
szegezve feküdtek. Keze, amelyiket a derekamon tartotta,
ellazult, elengedett. Majd a lapos tenyere a fenekemre
siklott. Hívogatóan csavarodtam és toltam a hátsó részem
felé. Zilált, ahogy az ujjaival lefelé siklott a hátamon lévő
kivágásban, könnyedén haladt át a lyukon, nem érintett
meg, folytatta útját lefelé, kereste, és megtalálta, és

C 52 D
benyomta a nedvességembe a két hatalmas ujját. Nyögtem,
lihegtem, ahogy kitárt és szétfeszített. Éreztem a
mellkasát, ahogy morajlott a hátamon, reszkető vibrálást
váltva ki belőlem, ami végigszáguldott rajtam, amitől
összerándultam és elélveztem vastag ujjai körül. Amikor
elmúlt, a feszítő ujjait kihúzta belőlem, annak ellenére,
hogy még többet akartam.
– Ne! – sírtam.
Fogai tartottak engem, miközben a testét mögöttem
hozzám igazította, kezei a csípőmet fogták.
– Támaszd meg magad – csikorogta Amber. Azután egy
vad lökéssel belém hatolt, könyörtelenül nyomult előre,
kényszerítve, hogy teljesen befogadjam. Teljes egészében.
Túl sok volt. Sikítottam, előre ugrottam. De a fogai
tartották a vállamat, éles csípő harapása megint olyan volt,
minta egy varázslatos kapcsolót átállított volna.
Lecsillapodtam alatta, remegtem, egyszerre eleresztette a
vállamat, és kihúzódott belőlem.
– Fogadj be – motyogta, újra belém nyomult, mélyre
süllyedt, még egyszer teljesen kitöltött, amitől kiáltani
akartam. Lenyűgöző volt számomra a ragyogó szivárvány
ami átmosta az érzékeimet, már majdnem túl sok volt, nem
tudtam megkülönböztetni, hogy élvezet vagy fájdalom.
Vagy mindkettő. Nyögtem, ahogy kihúzódott, majd újra
benyomult. A szívó-toló érzés, és az, ahogy a durva hullám
keresztülfolyt rajtam, hihetetlen örömöt keltett bennem.
Éreztem hosszának minden egyes vénáját, keménységét,
ahogy végig suhan a sikoltó, remegő idegvégződéseimen,
ahogy utat tört magának. Úgy érezem magam, mint egy
harmónika. De levegő helyett, belém az élezet pumpálódott.
Robbanó gyönyör közeledett. Forró, pusztító élvezet.

C 53 D
Visszahúzódott, majd Amber felnyársalva újra belém
nyomult egy nehézkes lökéssel, csípőjével erőteljesen előre
nyomva, így kényszerítve belém a döfködő kéjt, hogy
majdnem túlcsordultam.
– Mindet – csikorogta rekedten.
Istenem, teli voltam, annyira teli. Elviselhetetlenül
megteltem.
– Fogadj be, fogadj be – skandálta, kicsúszott, benyomult,
kicsúszott, benyomult. Kétségbeesett ritmust diktált, teljes
erővel. Nem fogta vissza magát. Belém vágta magát, ami
arra késztetett, hogy kétségbeesett örömmel sírjak fel,
ahogy elképesztő agóniába süllyedve vonaglottam. A fény
felrobbant bennem, miközben elkezdtem ragyogni tőle.
Mindketten ragyogtunk. Forrásunk mélyén élt bennünk
hold anyánk. Egyek voltunk, leküldött minket ide,
megtöltve minket a fényével. Kiömlött belőlünk, elárasztva
briliáns fényével a sötét éjszakát, izzó élvezettel. Amber
visszahúzódott, majd újra előre lökött, újra és újra, olyan
gyors tempóban, amire csak képes volt. Ez folyamatos,
meggondolatlan, kényszerűen üldözött cél, mely minden
korlátozástól mentes volt. Egy kendőzetlen elfogadás. Egy
utolsó lökéssel még mélyebbre, és mélyebbre süllyedt
bennem, mélyebbre, mint azt valaha is gondoltam volna,
hogy lehetséges, mélyebbre, mint azt valaha gondoltam
volna, hogy képes vagyok befogadni, és azután sikítottam,
majd egy erőszakos görcs közeledett. Ahogy befogadtam
leterített, úgy éreztem, mintha darabokra szaggatna, amit
pulzált, lüktettet, vakítóan gyötrelmes extázisban. Éreztem
Amber fogainak szorítását, és harsány nyögését, amint ő is
jött, kilövellt, borzongató sorozatban újra és újra, a forró
magjával elárasztva engem, görcsösen összerándultam és

C 54 D
remegtem, megrázkódva tőle. Beszívtam a levegőt a
tüdőmbe, remegtem, a csillogó fény elkezdett halványodni,
egy utolsó nyögést adtam ki magamból, ahogy kihúzta
belőlem teljes hosszúságát. A karjaim összeomlottak, a
földre rogytam, mozdulni se tudtam, a hűvös földre
szorítottam az arcomat. Éreztem, ahogy teljes súlyával
mellém fekszik, és egy pillanatig csak a lihegésünket
hallottam. Azután Amber megmozdult és a hátamra
gördített. Könyökével támaszkodott, ahogy fölém hajolt,
rám nézett kissé bizonytalanul. Szemei visszaváltoztak
normális aquamarin színűre. A vadállata, vérszomja eltűnt.
Tehát az enyém volt. Az egész sima teste. Minden, seb,
karcolás, karom nyom begyógyult, bár én meg se érintettem
a kezemmel. Kezem túl elfoglalt volt azzal, hogy a piszkos
földbe markoljak, és tartson engem, miközben bennem
mozgott. Látszólag, mindössze a bőr bőrrel kell érintkezzen
ahhoz, hogy meggyógyítsam. Vállam vibrált, ahol belém
mélyesztette a fogait, ahol belém harapott. Megsérült a
bőre. Éreztem a levegőben a vérem illatát, nem gyógyult
meg. Miért? Mert nem akartam, hogy meggyógyuljon? A
harapás nyoma a szerelmemtől egy bók. Ez a legnagyobb
elismerés megnyilvánulása egy Monèrenek, egy jel, amit
egy érzéki, kedves szerető adhat. Képes voltam kontrollálni,
hogy mi gyógyuljon meg, és mi nem? Megpróbáltam
megmozgatni a vállamat és összerezzentem.
– Jól vagy? – kérdezte Amber.
– Jól. – Mennyire kevéssé kifejező szó. Nevettem, majd
újra összerezzentem. – Azt hiszem.
– Bántottalak? – kérdezte lágyan.
– Nem. – Megráztam a fejem és mosolyogtam. – Bár
majdnem megöltél… a gyönyörrel.

C 55 D
 Lábaim között guggolt és kissé széthúzta őket, onnan
bámult rám, ahol összeolvadtunk. Hülyeség volt, hogy azok
után, amit műveltünk, félénknek éreztem magam, de nem
tudtam segíteni rajta. Úgy nézett rám. Ott lenn. Éreztem
rajta, a tapintható feszült figyelmet, mintha egy vizsgán
lenne. Kezeimmel ösztönösen eltakartam magam.
– Amber…
– Shhh. Hadd lássam a saját szememmel, hogy nem
bántottalak téged. – Lágy ragaszkodással elmozdította a
kezeimet, hagytam neki, lecsuktam a szemeimet, éreztem,
ahogy gyengéden megérinti a finoman megdagadt ajkaimat.
Csak egy óvatos finom érintés, de az energia
végigszáguldott az érzékeimen, az idegeim még mindig
túlságosan feszültek voltak, így nyöszörögnöm kellett.
– Amber, kérlek. Elég.
Valami lágy dolog megérintett a lábaim között, és ki
kellett nyitnom a szemeimet, láttam, ahogy felemelte a
fejét. Megcsókolt. Ujjai elengedtek, majd tekintete
összekapcsolódott az enyémmel, ahogy ott guggolt a lábaim
között. Lefagytam, élesen tudatába kerültem, hogy én egy
nő vagyok, ő egy férfi, testemmel képes vagyok befogadni őt,
hogy összeolvadjunk.
Az oldalam felé mozdult, a karjaiba húzott, annyira
megemelt, hogy fölé kerüljek, szíve lassan dübörgött a
mellkasában, széles nagy kezei a hátamat simogatták.
Birtokló ujjai, a harapása nyomát simogatták.
– Teljes erődet kihasználtad, ugye? Sohasem tetted
azelőtt. – Mormoltam a mellkasába.
Mindig annyira óvatos volt velem, annyira nagyon
óvatos, lassú, szorgalmasan dolgozott, ameddig teljes
hosszában belém nem nyomult, és könnyed finom

C 56 D
ritmusban mozgott mélyen bennem. Tudtam, hogy
visszafogta magát. Csak azt nem tudtam, mennyire.
– Addig nem tudtam, ameddig meg nem mutatkozott a
másik tigrisformám. Te is nagyobb vagy, pont, mint én –
mondta Amber, és hangja örömtelinek hangzott. – Szemeid
átváltoztak. A fenevadad részben megmutatkozott, adott
neked az energiájából. És tudtam, hogy képes leszel teljes
méretében befogadni. És egyszer végre nem akartam
visszafogni magam.
Annyira nagy volt, de kétség nélkül egész életében
óvatosnak kellett lennie, és kontrollálnia. Valószínűleg ez
volt az első alakalom az életében, amikor hagyta, hogy a
veszélyes szex teljesen uralkodjon rajta, nem kellett
visszafognia a nagy méretét. És igaza volt. Képes voltam
teljesen befogadni – és az egész hihetetlen méretű volt – és
túléltem, sértetlenül. Természetesen, nem gondoltam volna
közben, hogy túl fogom. De sikerült, és hirtelen nagyon
büszke voltam magamra. Menyire nehéz lehet kontrollálni
magad, miközben a partnered teljesen elveszti az eszét az
elragadtatott kéjben. Mindig uralkodni rajta, sohasem
kiengedni. Sohasem engedheted ki a kezedből az irányítást.
Az volt az igazi élvezetes szex – elengedni minden gátlást és
teljesen szabadon, megadva magát, felszabadultan,
meggondolatlanul érezni a forróságot. Hogy mennyire nehéz
is lehet – úgy megkóstolni a gyönyört, de igazán sohasem
ízlelheti meg jutalmát, csak mindig egy bizonyos
távolságból.
– Boldog vagyok –, mondtam, és sóhajtottam, miközben a
kezemet végigfuttattam a nyirkos mellkasa fölött, ahogy
szeretgettem. – Boldog vagyok, hogy teljes gyönyörhöz

C 57 D
tudtalak juttatni. Túl sokszor fogtad vissza a teljes
gyönyört.
– Mona Lisa. – Úgy ejtette ki a nevemet és ölelt
magához, mint valami nagyon értékes dolgot.
Tudtam, hogy a szemeim visszaváltoztak a normális
barna színűvé. A vadállatom visszahúzódott.
– A szemeim – mondtam. – Milyen színűek?
– Zöldek – válaszolta Amber. – Sápadt zöld színűek.
Lefagytam, amint a vadállatom belül felemelte a fejét, rám
nézett sápadt csillámló zöld szemével. Hamarosan, ígérte.
Hamarosan szabad leszek. Lecsukta a szemeit, és visszatért
az álmába. Megborzongtam, libabőrös lettem, mintha egy
szellem átsétált volna a síromon. Felnyomtam magam,
elkezdtem megkeresni a ruhámat, meg is találtam és
felöltöztem.
– Vissza kellene mennünk a többiekhez. – Nem mintha
vissza akartam volna menni azokhoz az emberekhez. Tudni
fogják a belőlünk áradó illatokból, hogy mi történt
közöttünk. A probléma a kiváló érzékek miatt…semmit
nem tudtál elrejteni előlük. Amber fölvette a nadrágját,
felém nyújtotta a hatalmas kezét. Elfogadtam,
összekulcsoltuk az ujjainkat, illatunk összekeveredett, és
elindultunk visszafelé.

C 58 D
Ötödik fejezet

Egy zuhany az, amit akartam. De nem úgy tűnt, hogy

azonnal meg is kapom. Az emberek – most már az én
embereim – elhagyták a házat. Jó. Kevesebb szem és orr
lesz tanúja az új Királynőjük dicstelen visszatérésnek. De
néhány tanú mégis itt volt – a kis csoportom, és köztük az
én fiatal befolyásolható öcsém, ami elég kényelmetlen volt.
Horace, a kis túlbuzgó ügyintéző, aggódva lézengett a
háttérben, a többiektől elkülönülve.
– Mit keres még mindig itt? – kérdeztem. Barátságtalan
hangnemem kidüllesztette Horace kicsi szemeit.
– Nem volt biztos abban, hogy óhajtod-e, hogy
megmutassa a ház többi részét –, mondta Gryphon. – Azt
mondtam neki, hogy még egy túra nem fog érdekelni, mikor
visszajössz, de ragaszkodott hozzá, hogy megvárjon. Azt
mondta, nem akarja megkockáztatni, hogy megsértsen.
Inkább csak ki akarta találni, mi történt az erdőben és
jelenthetné a Királynőjének. Mona Louisa kéme volt, ami
engem illet, nemsokára visszamegy hozzá. Nem akartam,
hogy itt legyen.
– Gryphon Nagyúrnak igaza van, Gondnok Horace.
Nincs túra ma este. Holnap találkozunk.
– Tökéletes, hölgyem. – Horace lehajtotta a fejét, a szeme
Amber gyógyult mellkasáról felém fordult.
– Aquila, ha lennél szíves elkísérni Horacet oda, ahol
majd tartózkodik – mondta Gryphon.
Két dolgot mondott el: Egy, Horace nem marad a házban.
Remek. Kettő, Gryphon nem bízik benne, és nem bánná, ha
Aquila elkísérné őt egy másik helyre. Az összes többi

C 59 D
Monère nyilvánvalóan visszasétált, sietett vagy ilyesmi az
otthonukba. Szóval Horace is mehetne.
Az ügyintéző engedelmesen követte kifele az ajtón
Aquilát. Kocsiajtók nyíltak és csukódtak be. Egy motor
elindult és távolodott a háztól.
– Megsérültél? – kérdezte lágyan Thaddeus. –
Megenyhült a szemem mikor ránéztem a fiatal, aggódó
arcára. Tizenhat éves volt, de sokkal fiatalabbnak nézett ki,
vékony és nyurga, sokkal alacsonyabb az én 172 cm-nél is.
– Jól vagyok, Amber vigyázott rám. De mindkettőnknek
kéne egy zuhany. Tudja valaki, hogy hol van a mi szobánk?
– A lakosztályod a második emeleten, a déli szárnyban
van – mondta Gryphon. – De mielőtt felmennél, meg tudnád
nézni Dontainet?
– Dontaine itt van? – mondtam meglepődötten. – Nem
akartam átvizsgáltatni a házat Gryphonnal, Chamival és az
itteni többiekkel. Tudtam, hogy gondoskodnak a ház
biztonságáról.
Gryphon megvonta a vállát.
– Itt nincs más gyógyító. A gyógyító elment Mona
Louisával.
Le akartam hunyni a szemeimet és dörzsölni a
halántékomat, hogy enyhítsem a fejfájásom, ami tudtam,
hogy a maga módján mindjárt elkezdődik. Szent Jézus
Krisztus. Több mint négyszáz ember, az én embereim, és
nincs gyógyító rajtam kívül. Elismert ápoló voltam,
természetesen. És rendszeresen használtam is a gyógyító
erőmet. A baj az, hogy az erőm korlátozott. Nagyon
korlátolt. Csak szex-el tudtam meggyógyítani az embert. És
én visszautasítom, hogy mindenkivel lefeküdjek, aki
megsérül. Gyógyítót szerezni nagy előny lenne. Azon

C 60 D
gondolkoztam, hogyan találhatnék egyet. De addig is úgy
tűnik, én vagyok az egyetlen. Sóhajtottam.
– Mutasd.
– Engedd meg, hogy először a többieket nézzem meg –
mormolta Gryphon. Röviden tanácskozott Rosemaryvel,
hogy küldje fel a többieket az emeletre.
– Az északi szárnyban – mondta Rosemarynek.
– Kiválaszthatjuk magunknak a szobákat? – kérdezte
mohón Thaddeus, miközben először Gryphonra, majd rám
nézett. Jamie, és még Tersa szeme is érdeklődéstől
ragyogott.
Vállat vontam, amikor Gryphon felém pillantott.
– Úgy néz ki, hogy lehet – mondta Gryphon.
Thaddeus örömmel felkiáltott.
– Stipi-stopi az első választás – ordított Jamie, felügetve
a lépcsőn.
– Bárki lehet első – kiabált vissza Thaddeus.
Csörömpölés hangzott, amint egy gyerekekként tömegesen
felszáguldottak, Rosemary mögöttük ment. Tomas egy
elnéző vigyorgással követte őket. Chami vonult mögöttük,
miközben lelőtt egy nyugtalan pillantást hozzám. Amber
lent maradt Gryphonnal és velem.
– Dontaine lent van a vendégszobában – mondta
Gryphon. Úgy tűnt, hogy jól ismeri az utat, ez jó dolog.
Simán el lehet tévedni ezen a hatalmas helyen. Vagy
követhetnénk a gyors sípoló levegőt.
Hallottam Dontainet, mielőtt megláttam őt. És éreztem
őt, vagy inkább, éreztem a vére illatát. Dontaine egy ágyban
feküdt az oldalán, a vér összefoltozta a lepedőket, a
szőnyeget, de még a falakat is. A szemei nyitva voltak, a
zöld drágakövek elsötétültek fájdalommal és aggodalommal.

C 61 D
Visszaváltozott az emberi alakjára, amitől
megkönnyebbültem. Sokkal könnyebb viselkednie, mint
abban a szörnyű Fél Alakban, amivel össze vagyok
kapcsolva. Most ő csak egy ember volt sérülten, egyedül, a
mellkasa dolgozott azért a kevés levegőért, ami
keresztülfütyült a nyitott légcsövén.
Abban az elmúlt egy órában, a kitépett hús a torka körül
már elkezdett gyógyulni. Elég húsos szövet képződött újra,
tehát a gerince nem ragyogott át, mint az élő anatómia egy
hátborzongató illusztrációja. Ahogy feküdt az oldalán, a
sebe körül vér és egyéb folyadék csepegett le a padlóra,
ahelyett, hogy összegyűlt volna ott, gátolva a légáramlását,
de még mindig bugyogó hang társult a lélegzetekhez,
amiket vett. A folyadékok véres hullámzása szélesen
szétrobbanó ívben kispriccelt, amint Dontaine köhögő,
fuldokló rohamot kapott.
Odaszáguldottam az oldalához, nem tudtam túl sokat
tenni, de tartottam a vállait és támogattam őt amíg a
rángatózásos roham elmúlt.
– Miért nincs vele valaki? – Kérdeztem, a hangom érdes
volt.
– Ő egy sérült férfi. Kinek kellett volna itt lenni, hogy
ellássa őt? – kérdezte Gryphon.
– Bárkinek. Így alig veszélyes.
– Éppen ellenkezőleg. – Gryphon kijavított engem. – Ő
még veszélyesebb ebben az állapotban. Gyengült,
sebezhetőnek tűnik.
– Bizonyára, a családja legalább vele maradhatott volna.
– Lady Margaret és Francine szerettek volna. Nem
engedtem nekik – válaszolt Gryphon hűvösen.

C 62 D
 – Lehetőségük volt arra, hogy elvigyék őt, vagy itt
hagyják neked. Úgy határoztak, hogy itt hagyják.
– Ha annyira veszélyes, miért engeded meg nekem, hogy
ellássam őt?
– Téged, Úrnőm, nem fog bántani. – De ő és Amber is
figyeltek Dontainere, eléggé gondosan.
Kifújtam egy felbőszült lélegzetet, és Dontainera
koncentráltam.
– Istenem, én nem tudom, hogy a családja mit vár tőlem,
hogy mit tegyek. Te mit vársz tőlem, hogy mit tegyek érte?
Nem sok, amit igazán tudok tenni. De legalább
elindulhatunk az alapoktól. Szükségem van egy tál vízre,
törölközőre – sokra – tiszta lepedőre, és néhány tiszta
alsónadrágra neki.
Senki nem mozdult.
– Nem tudunk fertőzéseket elkapni – mondta a mély
morajló hangján Amber.
– Tudom. – Erőfeszítésbe került, hogy ne ordítsak, hogy
megtartsam a hangom nyugalmát és értelmességét. – De ha
más nem is, legalább tisztán jobban érzi majd magát.
Csak néztek rám. Mereven visszanéztem rájuk.
– Ó, az isten szerelmére! – kiengedtem egy lélegzetet,
megragadtam a páciensemet, és lágyabban mondtam –
Gryphon, kérlek. Úgy látszik, hogy te tudod legjobban az
utat a ház körül. Amber itt marad velem és látni fogja, hogy
jól vagyok.
Gryphon lenézett Dontaine-ra, és egy hosszú pillanatig
mereven bámulták egymást, csak a nedvességgel teli
fütyülés törte meg a csöndet. Azután Gryphon lehajtotta a
fejét.
– Ahogy az Úrnőm kívánja. – Kisuhant a szobából.

C 63 D
 Megláttam egy szomszédos fürdőszobát és találtam ott
egy kicsi kéztörlőt és kettő vastag fürdőlepedőt. Csészék
nem voltak, de volt egy dekoratív kerámia szappantál.
Hűvös víz alatt beáztattam a kéztörlőt a mosogatóban,
kicsavartam, és bevittem mindent a másik szobába.
Körbementem az ágy körül, úgy közelítettem meg
Dontainet, hogy láthasson engem, figyeltem nyugtalan
elmeállapotát. Bámult engem éberen, arckifejezése olyan
szelíd volt, amilyet csak magára tudott erőltetni.
Ugyanaz az üres kifejezés, amit először Amber arcán
láttam, amikor a királynőjére, Mona Serára nézett. Ez a
Bármilyen büntetést elfogadok, amit kiszabsz rám, és nem
fogok sírni – féle pillantás volt. Utáltam ezt a nézést.
– Rendben van, nem foglak bántani – nyugtattam meg
lágyan Dontainet. – Csak le fogom mosni a koszt és a vért.
Olyan finom leszek, amilyen csak tudok.
Egy bolyhos törülközőt áldoztam fel, a nedves véres
padlóra fektettem azt, az az ágy széle mellé. Úgy helyeztem
a szappantartót, hogy pont beleessen a torkáról lecsöpögő
vér, és letérdeltem elé. Ekkor hezitáltam, kezemben a
nyirkos mosdókesztyűvel.
Megérintettem Dontainet, mikor ösztönösen köhögött és
fuldoklott. Most érintve őt, ahogy felnézett rám azokkal az
óvatos kifejezéstelen üres szemekkel, más volt, keményebb.
Soha nem kezeltem olyan pácienst, akivel előtte
megbeszéltük, hogy az ágyamba fogadom. Azoknak a
kimondott szavaknak a tudatossága hirtelen ott volt
közöttünk, nehezen a levegőben, a megvalósítása, hogy akár
most is megoszthatnánk az ágyunkat. Akkor Dontaine
illata fedne be, Amberé helyett. Természetesen Dontaine
veszített, és nem kell többé lefeküdnöm vele. De még

C 64 D
mindig nagyon nehéz volt rávenni magam, hogy
szándékosan úgy érintsem meg, ahogy ő nézett rám.
Az arcához emeltem finoman a nedves ruhát és
átsimítottam a homloka fölött.
Az első érintésnél Dontaine szemei lecsukódtak, és
enyhült a feszültség, ami elragadta őt, megszabadítva
engem is a feszültségtől. Kipihent és nyugodt volt, amint
elsimítottam a hűvös ruhát az arca fölött, le az
állkapcsához. A szemei kinyíltak, és éreztem a tekintetét,
ami megérintett engem, ahogy letöröltem a vállát, le a
hosszú karján, és megtisztítottam mindegyik ujját.
Tartottam a tekintetét, amit rám meresztett, lélegzetének
az az érdes hangja, ami fütyült ki és be a torkán lévő résből,
ahogy finoman mosdattam őt.
– Van egy kevés gyógyító képességem – mondtam
Dontainenak lágyan, bocsánatkérően. – De ez nem
olyasvalami, ami felett sok irányításom van. Éreztem, hogy
azok a zöld szemek Amber felé mozdultak el. Tudtam, hogy
észrevette Amber gyógyult állapotát. Tudtam, hogy ki tudta
szagolni összekeveredett illatunkat, és egyre jobban
vágyódtam az után a zuhany után. Éreztem a pillantását
visszatérni hozzám, és éreztem a kérdést belebegni, mintha
azt fennhangon meg is kérdezték volna. Miért nem tudtam
meggyógyítani őt, mint ahogy Ambert meggyógyítottam?
Nem vettem a fáradságot, hogy választ adjak erre.
– Sajnálom – mondtam helyette. És tényleg sajnáltam.
De ő nem haldokolt. Csodálatosan gyorsan gyógyult
egyedül. Nem készültem kamatyolni vele.
De az a fájdalom a sebéből…azzal tudnék tenni valamit.
Levettem a ruháit, az egyik tenyeremet odaraktam a mély

C 65 D
hasítás fölé, ami a vállánál kezdődött. A másik tenyeremet
oda raktam, ahol a seb keresztülhasadt bicepszén.
Amber tőre nem ezüst volt, ezért nem ejtett széles sebet,
a hús már összenőtt, elkezdett tömörülni, betömődni.
Bámulatos. Néha elfelejti az ember, hogy milyen bizalmas
valakit igazán megérinteni. Ez közelséget igényel, a bőröd
az övén, bőre lágyságának érzése, az izmainak
simulékonysága, a kicsi hullámos szőrök, amik a bőrét
borítják. Még bizalmasabb volt, ha közben rád néznek, és te
rájuk. Donataine együttműködő volt. Nem kellett, hogy
elfogják őt a szemeim, már rabságban tartottam. Kétlem,
hogy meg tudnám tenni; nem ember volt. Inkább a
kezeimen tartottam a tekintetem.
Az akarat egy csupasz meghajlása, előidézte egy
részemet, ami mindig is ott volt, mint a vadállatom. De
ettől a hatalomtól, amit befogadtam, nem féltem. Előjött a
hívásomra, felébresztve a belsőmből, elárasztva engem
hűvös sietséggel, a szívemtől egészen le a karomig, a
kezeimbe.
Azok a gyöngyszerű anyajegyek, a Holdanya
Könnycseppje, belefúrta magát a tenyerem közepébe,
bizsergett és melegedett. Mint egy tudatos, élő dolog, a
hatalom beszivárgott Dontaine bőre alá, felbecsülve a kárt,
és eltávolítva a fájdalmat.
Amikor kész volt, felemeltem a kezeimet, miközben
keményen éreztem magamon az elszánt tekintetét.
Összehajtottam a piszkos mosdókesztyűt, hogy egy tiszta
oldalt kapjak, átnyúltam felette és elkezdtem letörölni
Dontaine másik karját.

C 66 D
 – Nem tudlak meggyógyítani téged, de enyhíthetem a
fájdalmat – mondtam, a szemeim a mosdókesztyűn
ragadtak, amint mozgott rajta.
Éreztem, hogy Dontaine felém irányuló figyelme lankad,
mögém fókuszált, és mikor megfordultam, láttam, hogy
Gryphon visszajött. Letette a cuccokat, amiket az irodából
hozott.
– Hol van Amber? – kérdeztem.
– Elment.
– Miért ment el?
– Dontaine könnyebben tud pihenni, ha Amber nincs itt –
mondta Gryphon, és megfordult, hogy felvegye a tálat, amit
hozott. Egy természetes mozdulat, de ez lehetővé tette, hogy
ne találkozzon a szemünk. Gryphon bement a fürdőszobába,
teletöltötte a tálat vízzel, és lerakta mellém, jelenléte
megtörte a Dontaine és közöttem lévő feszült tudatosságot.
Hálásan kiöblítettem a véres ruhát a tálban, szárazra
csavartam, és elkezdtem tisztítani Dontaine mellkasát,
óvatosan mozgatva a ruhát a megsebesített részen,
miközben rányomtam a meleg bizsergő tenyeremet a
sebére.
Nem volt kínos, amíg el nem értem Dontaine hasát, ahol
megint kényelmetlenül éreztem magam. Egy
megkülönböztethető dudor emelkedett, melyet lehetetlen
figyelmen kívül hagyni. Nem tudja megállni, mondtam
magamnak. Ez természetes reakció, ha ennyire közel volt
egy Királynő, hogy megérintse őt. De ennek ellenére… a
kezeim kapkodtak és nem tudtam merre nézzek.
Gryphon nem segített, amikor azt dörmögte:
– Hagy segítsek neked levenni az alsónadrágját.
Előrelépett.

C 67 D
 A kezem alatt Dontaine ellazult izmai ugrottak elő,
összerándulva és készen, majdnem feszültséggel vibrált. Az
ajkai visszahúzódtak egy csöndes vicsorgásba, és a kezei –
erőteljes kezek, amik nyugodtak és higgadtak maradtak,
mialatt elláttam őt – felemelkedtek, az ujjak karomként
összehúzódtak világos figyelmeztetésként.
Gryphon csendesen és lassan hátrált.
– Úgy tűnik, hogy neked kell megcsinálnod.
Akartam mondani, hogy tulajdonképp Dontainenak nem
volt szüksége átöltöztetésre. De túl gyáva és túl nyilvánvaló
lett volna, miután ilyen takarítást végeztem rajta, és
Gryphon hozott neki tiszta ruhákat.
– Hagy mossam meg először a hátát –, mondtam
helyette, hálásan, hogy egy kevésbé kihívó területére
mehettem. Megint kiöblítettem a mosdókesztyűt a tálba,
ekkor már habozva. Nem tűnt túl jó ötletnek, hogy
Dontaine mögé menjek, oda ahol nem láthat engem.
Felemelkedtem a térdeimről, az ágy szélére ültem, a kis
matracrészre, ahol Dontaine gyomra görbült körbe. Közel
kellett dőlnöm, majdnem összenyomtam Dontaine
mellkasát, hogy elérjem a hátát. Ez egy esetlen póz volt, de
működött. Gyorsan, gondosan mostam a hátát, átfuttattam
bizsergő tenyeremet a mély vágások és szúrt sebek fölött, és
lenéztem, hogy lássam, hogyan bírja. Egy hiba. A
melegségtől a szemeiben, a kifejezéstől az arcán, ösztönösen
hátráltam.
Még egy hiba. Épp csak egy kis mozdulat, és valami
kemény és készséges nyomódott a csípőmhöz. Elfelejtettem,
hogy milyen közel voltam hozzá. Majdnem az ölében ültem.
Dontaine jobb keze lassan megérintett. Néztem, mint egy
megbabonázott nyúl, aki a tekergő kobrát nézi, mielőtt az

C 68 D
megtámadja. Néztem, ahogy egyre közelebb jön, közelebb,
amíg végül megérintett, a keze teljesen, erősen megpihent a
csípőmön, az ujjai szétálltak. Megsebesítették, gyenge volt.
De az érintése nem olyan volt, mint amikor egy páciens
köszönetet mond az ápolójának. Érintése kérdő, kutató, már
majdnem követelőző. Engedélyre várva, hogy mozoghasson
fel...és le.
Vettem egy éles lélegzetet és a szemeim belefúródtak az
övébe, fogva tartottam, amint a bal kezem lassan
felcsúszott, hogy befedje a kezét és eltávolítsa azt rólam.
Lecsúsztam a matracról, vissza a térdeimre, és finoman
letettem azt a veszélyes bebarangoló kezet arra a helyre,
amit éppen szabaddá tettem.
Megfeledkeztem nyilvánvalónak vagy gyávának lenni.
Semmiképp nem veszem le róla az alsónadrágját.
Megköszörültem a torkomat.
– Az alsónadrágja jó. Én… uh, csak kicserélem a
lepedőket. – Szellemileg megalázkodtam, amikor a hangom
mélyebb és robosztusabb lett, mint a szokásos.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Gryphon. Ez úgy
hangzott, mintha mosolyogna rajtam, de nem néztem fel,
hogy tényleg így van-e.
Bólintottam, miközben nem néztem egyikükre sem.
Férfiak. Csak baj van velük. Még akkor is, mikor
megpróbálsz segíteni nekik.
Összeszedtem a tiszta lepedőt, amit Gryphon hozott.
– Dontaine, most mögéd megyek, hogy összetekerjem és
kiszedjem az ágyneműt.
Megint az a csöndes figyelmeztető vicsorgás.
– Rendben. Talán nem – mondtam, és próbáltam
kitalálni valamit az elmémben.

C 69 D
 – Akkor le kell térdelnem veled szemben a matracra, és
majd áthajolok fölötted, meglazítom a piszkos lepedőt és a
tisztát odarakom.
Nincs vicsorgás. Látszólag ez tetszett neki. Dontaine
gyorsan több helyet csinált nekem, egy tiszta meghívás.
– Össze fogom göngyölíteni a piszkos lepedőt, és a tisztát
is mögötted. Fel kell emelned magad, és elrendezem
mindkettőt alattad ezen az oldalon.
Keményen ránéztem és azt mondtam:
– Nincs semmi gyanús trükk, amíg ezt csinálom.
Dontaine fogai kivillantak egy farkasszerű vigyorgásban.
Nyilvánvalóan jobban érezte magát. A légzése még mindig
sípolt, de könnyebb volt, kevésbé kétségbeesett. És nem
voltam biztos benne, de azt hiszem, hogy a seb a torkában
még jobban begyógyult. Ha rajta tartottam a szemem, és
meresztettem, nem láttam a gyógyulást.
De ha félrenézek és utána percekkel később visszanézek,
akkor látható egy kicsi különbség. Olyan volt, mint egy
virág lassú kinyílása. Maga a perc cselekvése láthatatlan
volt. De észre lehet venni a haladást.
Előtte térdeltem, a súlyom belesüllyedt a matracba,
szóval Dontaine felém gurult. De viselkedett. A keze
mellettem maradt.
Odahajoltam hozzá, lehúztam a lepedőt, összegöngyöltem
és rögzítettem az új lepedőt olyan jól, ahogy csak tudtam.
Egész idő alatt Dontaine csupasz bőre, a csupasz teste a
lábaimhoz nyomódott.
– Emelkedj –, mondtam. Felemelte, és könnyen tolta el
magát. Felengedtem a matracról, és csomagot csináltam
alatta, levettem a piszkos lepedőt és beraktam az újat.
– Na. Kész –, mondtam miközben hátraléptem.

C 70 D
 – Tényleg? – mormolta Gryphon.
– Igen, ez a legtöbb, amit tehetek érte. Nem tudom
meggyógyítani.
– Nem tudod?
Megfordultam és rábámultam Gryphonra.
– Anélkül nem, hogy ne feküdjek le vele – és a hangom
tisztán mondta, hogy nem is fogom megtenni.
– Honnan tudod? – kérdezte Gryphon.
Tulajdonképp, ez egy jó kérdés.
– A gyógyító erő benned van – mondta Gryphon.
– Úgy érted csak fogjam meg és próbáljam gyógyítani?
– A többi gyógyító így gyógyít. Nem próbáltad még
ezelőtt?
Megráztam a fejem. Azóta nem, hogy előjött az új
gyógyító erőm. Elbuktam a múltban és gyanítottam, hogy
most is ez lenne.
– Miért is nem próbálod meg most? – kérdezett Gryphon,
annyira ésszerűen.
– Miért is ne, valóban? – Csodálatos képesség volna, ha
képes lennék meggyógyítani valakit anélkül, hogy
meztelenné és bizalmassá kellene válnom vele, aki
gyógyulni akar. A gondolataim szomorúan repültek
Beldarra, az anyám harcosára, az utolsó emberre, akit
meggyógyítottam. Bár nem fogadtam be senkit, amióta vele
voltam.
És ez megsebzett valamit bennem, hogy ennyire
ismertem őt, és nem voltam képes követelni őt. Hogy
visszaadtam őt.
– Rendben –, mondtam, miközben döntöttem.
– Adjunk neki egy esélyt, miután végzek itt fent –
Kiürítettem a szappantál véres tartalmát a tál vízbe,

C 71 D
kiöntöttem a piszkos vizet a mosogatóba, és
visszahelyeztem a kiürült tálat Dontaine alá az ágy
széléhez, hogy felfogja a csepegő vért. A kezeimen és
térdemen támaszkodva, a piszkos lepedőket használtam,
hogy feltöröljem vele a padlót. Felnéztem, és mind a ketten
rám bámulnak.
– Mi az? – kérdeztem.
– Csak...ah, nagyon szokatlan látni egy Királynőt padlót
takarítani – válaszolt Gryphon, szemei tágak és
meglepődöttek voltak.
Vállat vontam.
– Valakinek kell. Vécéket és fürdőkádakat is szintén
megcsinálok.
– Egy nő tele képességekkel – morogta Gryphon rekedt
hangon.
A legapróbb meghajlással, és azokban a kristálykék
szemekben levő pillantás, puha lepedők képével, csupasz
bőrrel, gubancos végtagokkal, és a fűtött sóhajokkal tölti
meg az elmém, miközben érzékiségbe burkol. Ez volt
Gryphon tehetsége, az ő ereje.
– Hangulatba hozol, mielőtt rárakom a kezem? –
kérdeztem, a hangom vékonyan reszketett.
– Nem árthat neked ez.
– Működött. Teljesen kész vagyok.
– Tényleg? – suttogta Gryphon. Bólintottam,
elszakítottam a tekintetem Gryphonról, és Dontainehez
sétáltam, megfontoltan mindkét kezemet ráfektettem.
Egyik a mellkasán, egyik a vállán, letakarva két sebet.
Koncentráltam, még egyszer előhívtam a bennem lévő
erőt. Előjött, gyenge pislákolással kiömlött a kezemen, egy
bizsergő erő. Hagytam lesüllyedni a vállánál lévő szakadt

C 72 D
húsba, sérülésének legmélyére lenyomódni. És ahogy az erő
belészivárgott, azt gondoltam, hogy a bőre ép, hibátlan.
Becsuktam a szemem, elképzeltem, hogy a nyitott hús
összezáródik. Gyógyulj! Gondoltam. Gyógyulj. A tenyerem
bizsergett, felmelegedett. És ekkor abba maradt.
Kinyitottam a szemem és lenéztem. A sebe még mindig ott
volt. Egy csalódott hang jött ki belőlem és hagytam leesni a
kezemet.
– Nem tudom megcsinálni.
– Engedd, hogy segítsek –, mondta Gryphon. Lassan
leereszkedett mellém. Dontaine őt nézte óvatos zöld
szemeivel, de semmit nem csinált.
– A szex kitárja a gyógyító erődet –, dörmögte halkan
Gryphon. – Használd ezt. Tárd ki magad, ne próbáld meg
kizárni. Érintsd meg őt. – visszavezette a kezemet
Dontainre.
– Simogasd a mellkasát. Érezd a bőrét, hogy milyen
selymes. – Gryphon hangja olyan volt a füleimnek, mint egy
finom dorombolás, olyan szívfájdító, mint a ruganyos hús a
kezem alatt.
– Ismered őt, az ő testét. Ne harcolj ellene. Hagyd, hogy
átjárjon téged. Érezd az illatát, a testének pézsmaillatát,
ahogy felkészült rád. – Gryphon lejjebb vezette a kezemet,
hogy elsuhanjak Dontaine feszült vonulatai fölött. Még
lentebb, amíg el nem simítottam vastag felkelő dudora
felett.
Egy másodpercre elcsábultam, hogy elidőzzek Dontainen,
hogy felfedezzem annak a csodálatos merevedésnek a
méreteit. Hogy megszorítsam és érezzem a telítettségét és
keménységét a kezemben. Homályosan rájöttem, hogy ez
nem volt normális. Ez nem én voltam. És ez az eszmélés

C 73 D
elég volt ahhoz, hogy megtörje a varázslatot és
visszarántson, nehezen lélegeztem.
Hátrahőköltem mindkettőjüktől, a szemeim kitágultak,
Gryphon arcán megdöbbentő megértéssel.
– Elcsábítasz engem, neki. Szándékosan elküldted
Ambert a szobából, ezzel a céllal. Azt akarod, hogy
lefeküdjek Dontaine-nal. Miért?
Gryphon még csak nem is vette a fáradságot, hogy
megpróbálja letagadni ezt.
– Neki nagyszerű képessége van – mondta egyszerű
okkal.
– És ez az indok elég, hogy az ágyába dobj engem?
– Emlékszel, hogy mit ígértettél meg velem, amikor
haldokoltam? Mikor belenyugodtam a halálba? – kérdezte
halkan Gryphon. – Megígértetted velem, hogy harcoljak,
hogy éljek, így szolgálhatlak téged.
Gryphon kitárta a kezeit egy sokatmondó gesztusként.
– Én téged szolgállak. Ellenségeink vannak. Nem fogják
abbahagyni az üldözést. És Dontainenak egy ritka
képessége, egy nagy ajándéka van. Ha átadja ezt neked, te
még erősebb leszel, még nehezebb lesz megölni.
– Tudod, hogy az milyen nehéz nekem, hogy
szembenézzek a vadállatommal – suttogtam. Ez az
átváltozás… egy Fél Alak, mint az… a lehetőség, hogy át
tudnék változni valami szörnyűvé, mint az… élesen
nevettem.
– Ó, Gryphon, te nem jól ismersz engem.

C 74 D
Hatodik fejezet

Időbe telt, mire ráébredtem, hogy mennyire különbözőek

voltunk. Mindegy, hogy mennyire szerettem Gryphont, és ő
engem, különbözőek voltunk. Részben ember voltam, és
mindkét kézzel kapaszkodtam az emberségembe, magam
köré csomagoltam, mint egy kényelmes, ismerős takarót
ebben az új és ijesztő világban. Én arra vártam, hogy
Gryphon emberibb lesz, és Gryphon azt várta, hogy jobban
Monère legyek. A szobámat a kitárt érzelmeimmel találtam
meg, amíg meg nem hallottam Thaddeust, Jamiet, és
Tersát, nekik gyorsabb a szívverésük, mint a többieké.
Irányt változtattam balra a nyugati szárny irányába. Két
másik ajtó volt ebben a szárnyban egymással szemben, de
kitaláltam, hogy az én szobám a legvégén volt. Egy bazi
nagy szoba, ami nagyobb volt, mint az egész lakásom
Manhattanben. Légies, tágas, dúsgazdag, akárcsak a ház
többi része, saját nappali szobával. Magas mennyezet, nagy
ágy piros selyem huzattal. A plüss szőnyegborítás volt az
első észrevételem, amint beléptem a fürdőszobába egy
nyitott boltíves folyosón. A fürdőszobám éppen olyan nagy
volt, mint a nappalim.
Levettem az estélyi ruhát, otthagytam a padlón és
beléptem a nagy zuhanyozóba. Sokkal tágasabb volt, mint
egy fürdőkád, átlátszó falakkal és ajtóval. Nem számított.
Nincs senki, aki láthatna engem. Fontosabb a zuhanyt
elindítani, alálépni, és engedni a könnyeknek, hogy végül
kifolyjanak.

C 75 D
 A hűvös víz folyt és én csendesen sírtam, hagytam, hogy
a víz lemosson, leöblítse a piszkot és a vért, és azt
kívántam, bár ilyen könnyen lemosná a sebet és fájdalmat,
amit éreztem.
Mi nem vagyunk emberek, mondta nekem Gryphon. Még
mindezek után, amit tettek, minden, amit láttam őket
megtenni, minden, amit tettem, hihetetlenül nem emberi
dolgok…még mindig nem igazán hallottam őt, amíg ilyet
nem csinált. Azt akarja, hogy én lefeküdjek egy másik
emberrel, csak azért, hogy esetleg megszerezzem a
képességét.
Ez fájt.
Nem értettem Gryphont, hogy tehet ilyet. Nem csak
passzívan megbékélt vele, hanem aktívan megpróbált
belecsábítani, mert tudta, hogy ez nem olyasmi volt, amit
magamtól megtennék.
Én téged szolgállak, mondta Gryphon. A szomorú dolog
az volt, hogy ő őszintén elhitte ezt. Ez egy igen régi
Monèrian-királynő hagyomány volt. Férfiakkal lefeküdni,
utána félredobni őket, mikor túl erőteljessé válnak. És a
férfiak lefeküdtek a királynőikkel, mert vonzódtak
hozzájuk, és mert több hatalmat szerettek volna, hogy
életben maradjanak, hogy fejlődjenek.
Egy veszélyes kifeszített kötél, ahonnan sokan leestek
már. Mert mit tesznek a Királynők a férfiakkal, akik túl
erőteljessé válnak az irányításhoz? Megölik őket. Egy másik
ősrégi Monèrian Királynő-hagyomány. Mint egy fekete
özvegy, megölik azokat a hímeket, akikkel párosodtak.
Én téged szolgállak.
Gryphon betartotta az ígéretét, miszerint megeskettem
őt, mikor attól féltem, hogy elveszítem, azután, ahogy

C 76 D
rátaláltam. Egy ígéret, amit önző módon kierőszakoltam
belőle azért, mert nem akartam megint egyedül lenni.
Kényszerítettem őt, hogy ígérje meg, hogy harcol az életért.
Teljesítette a feladatát. Csak...óh, baby, szolgálj máshogy.
Ne így. Ne így.
Mikor tiszta voltam, mikor végre a könnyeim is
elapadtak és a légzésem is egyenletes lett, kijöttem a víz
alól és becsavartam magam egy törölközőbe. Nagy pihés
törölközők, nagy bolyhos szobával.
Egyedül voltam és hálás voltam ezért.
Egyedül voltam egész életemben. Fizikailag, az utolsó
három évben. Érzelmileg majdnem egész életemben.
Amióta csak Helen, az emberi anyám, aki adoptált engem
és sajátjaként szeretett engem meghalt, mikor hatéves
voltam és bekerültem az első árvaházba. A rákövetkező
hosszú években hozzászoktam az egyedülléthez. Az elmúlt
néhány hétben, nem csak magamról kellett gondoskodnom,
hanem másik kilenc emberről is. És most megtudom, hogy
még több mint négyszázra kell odafigyelnem. Úristen! A
nyomás, ez a felelősség majdnem megfojtott. Szándékosan
lassítottam a légzésemet. Úgysem fogok hiperventillálni.
Éreztem a hajnalt, mint egy szelíd ígéret, lassan előjött,
hajthatatlanul. Nyomult a horizonton, egyre közelebb
lopózva. Valaki kipakolt mindent és elrakta az összes
dolgomat. Kotorásztam a fiókokban, amíg találtam egy
nagy pólót, amiben aludni szoktam. Régi, kopott, kényelmes
és ismerős. Hirtelen éles szükségét éreztem a kényelmes és
ismerős dolgoknak. A puha pamut hozzáér a bőrömhöz,
mint egy hűséges barát, a takarók közé vánszorogtam,
fáradtan és szívfájdalommal, és üdvözöltem a
meggondolatlan alvás örömét.

C 77 D
 Egy farkas vonított bele a hajnalhasadásba. Nem egy
kakas. Egy kakast el tudnék viselni. Habár kellemetlen
lenne, egy kukurikú nem tudna kiugrasztani égnek állt
hajjal az ágyból.
Megint vonyított… egy hosszú, csikorgó siralmas
vonyítás.
Francba!
Kivágtam néhány fiókot – nem tudtam hol volt
mindenem. Végül találtam egy farmert, belemásztam, és a
cipőmbe is, majdnem egy folyamatos mozdulatban, és
kifutottam az ajtón. Több ajtó is kinyílt.
Találkoztam Gryphonnal és Amberrel, még felöltözve, a
folyosó végén.
Elkaptam egy futó pillantást. Chami, Tomas, és
Thaddeus, aki úgy nézett ki, mintha ugyan olyan gyorsan
magukra vették a ruháikat, mint én.
Lejjebb a sarkon Tersa kidugta kócos haját egy ajtón.
– Mi volt ez?
– Jó kérdés –, mondtam, Gryphonra néztem.– Ez
Dontaine?
– Nem. – furcsa tekintet volt Gryphon arcán, majdnem
olyan, mintha tudná mi ez, de nem szeretné elmondani.
Újabb hátborzongató üvöltés úszott fel a lépcsőn.
Követtem lefele a csigalépcsőn a hangot, üldöztem akár egy
légies kísértet, a többiekkel mögöttem.
– Várjatok! – kiáltott mögöttem Amber. – Hagy menjek
én elsőnek.
Figyelmen kívül hagytam, kikerültem az utolsó húsz
lépést azzal, hogy átugrottam a faragott fakorlátot és
elegánsan landoltam a lábaimon. Levágódtam a folyosóra,
kitártam az érzékeimet. Ott. Keresztülmentem a konyhán,

C 78 D
a mosókonyhán, és egy csukott ajtóhoz értem. Egy szuszogó
hang jött mögüle, és egy szívdobogás. Nem lassú, mint
Amberé vagy Gryphoné, akiknek a harmincnál többet nem
ver a szívük egy perc alatt. Közepesen lassú, mint az
enyém, és mint Thaddeusé. Ötven szívverés per perc. És
nem volt szőr illata. Nem állat. Egy ember.
Az ajtó zárva volt.
– Nyisd ki az ajtót – mondtam neki halkan, akárki is
volt mögötte.
A szuszogás abbamaradt, de az ajtó zárva maradt. A
brigád többi tagja szorosan odaállt mögém.
– Ne, ne nyisd ki, Mona Lisa – mondta Gryphon. Néhány
ok miatt, ma nem akartam Gryphonra hallgatni.
Tulajdonképpen éreztem az erős késztetést, hogy berúgjam
azt az átkozott ajtót, csak azért mert ő azt mondta, hogy ne
tegyem. És ránézve azt gondoltam, Gryphon valahogy
tudta, mit érzek. Felemelte a kulcscsomóját.
– Nyisd ki – mondtam határozottan és mellé léptem.
– Látod, ésszerű. Nem túl okos lerombolni a saját
tulajdonod, ha nem szükséges. – Gryphon beillesztette a
kulcsot. Pontosan tudta, hogy melyik az, észrevettem.
Kinyitotta az ajtót és én beléptem. Nem volt szükségem
fényre, hogy lássak a sötétben. Az éjszaka teremtményei
voltunk. A sötétség volt a mi otthonunk. Tisztán láttam,
mintha a napfény betöltötte volna a szobát.
Egy fiú volt bezárva, ezüst kézbilinccsel a falhoz
bilincselve. Mondhatom, hogy fiú volt, mert nem volt rajta
póló. Sebesült, egy rongyos alsónadrágot viselt, amitől
Dontaine-é ősréginek látszott. Piszkos, sáros foltok és
zúzódások takarták. A haja hosszú és fénytelen raszta,
tincsekbe lógott bele az arcába. Nem egy divatos kinézet, de

C 79 D
az igazi dolgot a koszos és gubancos, mosatlan haj okozza. A
fiú szemei felcsillantak, mint egy ragyogó vad valami a
zilált haja mögül. Sárga fogai hiányosak és egy mély dörgés
jött elő a torkából.
Olyan magas, mint Thaddeus, de annyira különböztek.
Thaddeusnak meg volt a fiatalság vékonysága,
hórihorgassága. Ennek a szegény teremtménynek a
vékonysága az éhség miatt volt, az éhezés miatt. A bordái
kilátszottak, mialatt a bőre betakarta azokat, úgy látszik,
mintha vissza akarná szívni, nagyon fájdalmasan
behorpasztva a hasába, ami nem csak lapos és üreges volt,
hanem homorú is. De erős volt. Minden egyes húsdarab
amin támaszkodott, izomból volt. Sovány, de szívós és izmos
erős teste, még inkább, mint a ruhája, a haja, elárulta vad
természetét. Fiatalabbnak tűnt Thaddeusnál. Tizennégy
talán. És üvöltött, egyedül a sötétben.
– Ő egy Kevert Utód – mondtam. – Az érzekeim
elmondták nekem. És nem csak fél. Több. Esetleg a vére
háromnegyede Monère volt. Mint az enyém. Mint
Thaddeusé.
Valaki felpöccintette a kapcsolót és a fénycső
meggyújtotta a szobát.
Egy éles zihálás. Ekkor Tersa suttogott:
– Oh, drága Istennő.
A fiúra összpontosítottam.
– Megértesz engem? – Kérdeztem lágyan.
Nincs válasz. Csak a figyelmeztető moraj.
– Semmi baj. Nem fogunk bántani. – nyugtattam.
Mikor Gryphonhoz fordultam, a hangom nem volt
kedves.
– Mi a franc ez?

C 80 D
 Gryphon közömbösen nézett, ami semmit nem árult el.
– Egy ajándék, amit Mona Louisa hagyott hátra.
– Mióta van így ide lebilincselve?
– Horace nem mondta – mondta csendben Gryphon. –
Két napja. – Ez Dontaine ráspolyos hangja volt.
Keresztülhatolt vagy talán csak mindenki hátralépett és
átengedte őt. Eléggé meggyógyult ahhoz, hogy bezáródjon a
légcsöve, de bőr nem fedte be azt. Tisztán látható volt a
kicsi csont és légcsövének porca, mozogtak miközben
beszélt. Nem csöpögtetett vért, de ott ragyogott.
Benedvesítve a húst.
– A mocsaras területen élt. Két nappal ezelőtt fogta el. Itt
hagyta őt neked.
Nem kellet kérdezni miért. Az üzenet tiszta volt. Ez az,
amit a Kevert Vérűek jelentenek nekünk.
– Bajt okozott? – Kérdeztem.
Dontaine kissé megrázta a fejét, elérte, hogy a laza hús
vándoroljon a légcsövén. Rosszabb volt, ha figyeltem őt
beszéd közben.
– Ő egy vad dolog – mondta Dontaine.
– Erre valahogy én is rájöttem, mikor ordított –
mondtam.
– A mocsárban nőtt fel. De nem, nem ölt meg marhákat
vagy nem razziázott az emberi haszonállatok között.
– Megölték volna őt, ha megtette volna? – Kérdeztem.
– Igen.
Nem akartam megkérdezni, tudni, hogy megöltek-e
valaki hozzá hasonlót. Nincs értelme kitöltenem rajtuk a
dühömet, ha mégis ilyet tettek. Mona Louisa elment. Bár
talán a fiú anyja még mindig itt volt.

C 81 D
 – Valaki a nők közül itt marad vele. – Tényként
mondtam, nem kérdésként.
– Édes Anyám, ezt teszik a Kevert Fajtájú gyerekekkel
itt? A mocsarakban hagyják őket? – Ez Rosemary volt, aki
hangot adott mérges kérdésének. Rosemary, egy Monère nő,
aki szerette és felnevelte két Kevert Vérű gyerekét,
megtartotta őket, ahelyett, hogy örökbe adta volna őket az
embereknek. Vagy a mocsárnak adta volna őket. Jézus.
– Néhány nő. Nem mind. – Dontaine válaszolt. – Mona
Louisát nem érdekelte, hogy mit csináltak velük.
– Istenem – suttogtam. Gryphonhoz fordultam. –
Tudtad, hogy itt volt. És itt hagytad őt. Így.
– Elmondtam volna neked, Dontaine után. De feldúlt
voltál. Azt gondoltam, már elég dolgon mentél keresztül ma
este.
– Nem eléggé feldúlt ahhoz, hogy így itt hagyjam ezt a
fiút. – Gryphon ismerte testemet bizalmasan, de azon
töprengtem, hogy egyáltalán ismert-e engem.
– Engedd ki őt. Hol van a kulcs?
Gryphon eltolta a gyűrű mentén, amíg elért egy kisebb
kulcshoz, egy rövidebbhez a többinél.
– Ha távozni fogsz, ki fogom szabadítani őt.
– Nincs az a kibaszott isten.
Sóhajtott, a harag egy gyenge hangja, a boldogtalanságé.
De nem ő volt itt az egyetlen, aki dühös és boldogtalan.
– Kevesebb emberrel egyszerűbb lesz a fiúnak –
mondta.
Ebben egyet kellett értenem Gryphonnal. Megfordultam
és gyorsan átfutottam az arcokon. Amber túl nagy volt, túl

C 82 D
megfélemlítő. Az itt levő férfiak közül mindegyik az volt.
Chami karcsú, ő látszott a legkevésbé fenyegetőnek.
– Chami, te maradsz. Mindenki más menjen.
– Mona Lisa...– kezdte Amber.
Tomas is tiltakozott, még ha csendben is. – Nem
gondolom, hogy ez…– Feltartottam a kezemet.
– Maradok. Egy nő kevésbé tud fenyegető lenni a
számára. Mindenki más kifelé, most. Ez parancs.
A királynő iránti engedelmesség mélyen beivódott volt, ez
látszott. Befogták a szájukat és kimentek. Gryphonhoz
fordultam.
– Te, szintén. Valami kibetűzhetetlen fodrozódott azon a
hűvös álarcán keresztül egy múló pillanatig. Csendesen
tolta a kulcsot a kezembe és elment. És a fájdalom a
mellkasomban nehezebb lett.
– Nincs gyilkolás, Chami. Csak tartsd vissza őt, ha
szükséges. De ne bántsd. Chami bólintott, hogy
megértette. Az ajtó kinyílt és Tersa besurrant. A szemei
ragyogtak és az arca nyirkos volt, mintha letörölte volna a
könnyeit. Csendes, nyugodt Tersa már nem tűnik annyira
szelídnek. A szemei vadul fénylettek és úgy nézett ki, mint
aki meg akar fojtani valakit – egy szívtelen tiszta vérű
anyát talán.
– Hagy segítsek.
– Nem – mondtam halkan Tersának.
– Én vagyok a legkisebb. A legkevésbé fenyegető.
Tersa még a fiúnál is alacsonyabb volt. És annál is
inkább kényesebb volt a gondolat, hogy akármennyire a
közelébe engedjem, a szívem a torkomban dobogott, mint
egy elfogott, megrémisztett dolog.
– Nem.

C 83 D
 Tersa rám nézett, egy lány aki alig beszélt hangosan
mióta megerőszakolták. Egy lány, aki gondosan elkerülte az
összes férfival a közelséget, kivéve a bátyjával.
– Kedvel minket. Lehetett volna Jamie vagy én. –
mondta. – Nézd, abbahagyta a morgást. Kíváncsian néz
rám.
Megfordultam és láttam, hogy amit mond az igaz volt. A
fiú a levegőt szimatolta, az orrlyukai kitágultak, a szeme
feszülten figyelte a személyt, aki még nála is alacsonyabb
volt. Feszült és kíváncsi, mintha egy ismeretlen lény lenne.
Egy lány.
Kérlek –, mondta Tersa – hagy próbáljam meg.
A legnehezebb dolog volt beletenni a kezébe a kulcsot.
– Ha azt mondom, hogy állj, akkor megállsz, és lassan
elmész a Vad Fiútól, ide. Megértetted?
Tersa bólintott. De ez csak egy szórakozott intés volt,
mintha a figyelme már a fiúra összpontosult volna,
óvatosan közelített felé.
– Tersa vagyok. Tersa. – ismételte meg, rárakta a kezét a
mellkasára, jelezve, hogy ő is ember. – Ki foglak szabadítani
ezekből a mocskos láncból. Nem foglak bántani –
morajlotta, majd közelebb ment hozzá.
Feszülten bámulta őt a fiú, a szeme szokatlan
világosszürke volt, majdnem ezüstös – éles sápadt szemek
kukucskáltak át a gubancos haján keresztül. Az orrlyukai
szélesen kitágultak, mint egy vadállaté a veszély után
szimatolva.
Tersa elég közel volt most már ahhoz, hogy ha hirtelen
előretörne és megtámadná, szét tudná hasítani a fogaival.
Nagyon el akartam őt kapni és biztonságba tudni a
háttérben. De most minden hirtelen mozdulat talán nagy

C 84 D
veszélyt vált ki, amit el akartam kerülni. Nehéz volt,
nagyon nehéz csak állni ott és hagyni, hogy ekkora
veszélynek tegye ki magát.
Beszélt hozzá, mintha a fiú megértené őt, a hangja az a
kitartó megnyugtató halk zaj elmondja neki, hogy ő csak
segíteni akar, hogy mindannyian csak segíteni akarunk
neki, miközben behelyezte a kulcsot. Nem számított, hogy
mit mondott, mik voltak éppen az adott szavak. A
hangnem, a gyenge módja, ahogy mondta, ez volt a valódi
üzenet.
Nem foglak bántani. Segíteni akarok.
Lassan, óvatosan, finoman, Tersa kiszabadította az első
bilincset, kinyitotta és kicsúsztatta belőle. A súlyos fém
dübörgésének lármás hangja visszavonult a falba csikorgó
merevséggel. A fiú Chamire és rám egy gyors szúrós
pillantást vetett, megnyugtatva magát, hogy mi még elég
messze vagyunk tőle, hogy nem mozdultunk még, utána
visszafordította a figyelmét Tersához. Nézte őt, ahogy
átmegy a másik oldalára és kinyitja a másik bilincset is, és
szabad volt. A teste megfeszült, remegett, készen a
menekülésre. De nem mozdult, még ha a teste
nyilvánvalóan azt akarta is. Csak állt ott és nézte Tersát,
kevesebb, mint egy lépés volt közöttük, a fiú feje csak egy
nagyon kicsit megbillent, mintha a lágy ritmusos szavak
olyan lenyűgözőek lennének, mint az ember alacsonysága.
– Oda fogom nyújtani a kezemet hozzád – mondta Tersa
a lágy, nyugtató hangján, mint mikor a víz gyengéden folyik
egy patakban. Lassan, felemelte az egyik kezét, kinyújtotta
felé. – Fogd meg a kezem és elhagyjuk ezt a szobát.
Elhagyjuk ezt a szörnyű helyet. Együtt kisétálunk innen.

C 85 D
 Olyan lassan mozgott, amennyire csak tudott, a fiú
lehajolt és az arcát közelebb vitte ahhoz a kicsi kinyújtott
kézhez, szimatolva belélegezte Tersa illatát. Ő pedig
teljesen egyenesen állt előtte, amint közelebb lépett.
Szavainak gyengéd folyása elakadt és megállt, mikor
közelebb vitte az arcát a kezéhez, szagolta azt, és a
mellkasához ment, a hasához, le a ruha aljáig, amit viselt.
Tersa vett egy mély levegőt, és kifújta. Még mindig éles
megfigyelés alatt tartotta őt. Végül végzett, és visszalépett
egy kicsit.
– Látod, ártalmatlan –, mondta finoman Tersa. Még
egyszer kinyújtotta a kezét felé. – Add a kezed. –
Megérintette a tenyerét kétszer, mintha a kéz szót
mondaná és rámutat a fiú kezére is. Legalább a fiú teljesen
rá figyelt, ha nem is nagyon értette. Visszatartottam a
lélegzetemet, amint Tersa lassan elérte azt a rövid
távolságot közöttük és megfogta a kezét. Reszketett, de
egyébként nem mozdult, mikor Tersa gyengéden megfogta a
kezét.
– Látod, ez nem fáj – mormolta és mosolygott, legelső
alkalommal. Ez átváltoztatta az arcát valami gyönyörűvé és
a fiú bámult rá, megigézve.
Tett egy kis lépést előre az ajtó felé és meghúzta a
kezét. – Gyere. Menjünk innen.
Tett ő is egy kis lépést, ezzel megengedve a lánynak,
hogy előrehúzza őt.
– Ki fogom nyitni az ajtót – mondtam halkan. – Chami,
menj előre, megyek utánad.
Chami nem vitatkozott velem, jó ember. Az ajtó be volt
csukva mögöttünk, egy pillanattal később kinyitottam.
Tersa kijött, vezette az elővigyázatos, feszült Vad Fiút. A

C 86 D
szemei körbeforogtak, befogadva mindent. Az orrlyukai
kitágultak.
A sült hús finom aromája betöltötte az előszobát, mint
egy láthatatlan intő kéz. Küldtem egy csöndes köszit a
csodálatosan okos, jószívű Rosemarynek, miközben
követtük az illatot ki a konyhába. Rosemary kiürítette a
nép többi részét a konyhából, ezért üres volt. – Egy kicsit
nyers az oldalánál, de nem hiszem,hogy ő bánja –, mondta
Rosemary, lerakva egy tányér bélszínt a kerek
konyhaasztalra. Egy pohár víz és evőeszköz, amit rendesen
leraktak az oldalához, egy vajkés a szokásos éles kés
helyett.
Köszönöm Istenem.
Tersa az asztalhoz vezette a Vad Fiút, egy üres helyre
leültette. A szemei ugráltak a húsról ránk, tétovázva
belesüppedt a székbe, a lány mellé. Chami, Rosemary, és én
hátul maradtunk, hogy bőven legyen helyük.
– Rajta –, mondta Tersa, az étel felé intett. – Egyél.
Lehajtotta a fejét, kíváncsian szimatolta, és visszaült.
Nem ért hozzá, habár nyilvánvalóan éhezett.
– Tersa – mondtam. – Vágj egy kicsit magadnak. Rágd
meg és nyeld le. Mutasd meg neki, hogy biztonságos enni
belőle.
Vad Fiú elszántan nézte, ahogy Tersa a kést és a villát
használta, hogy vágjon egy apró részt.
– Látod – mondta, miután lenyelte. – Pompás.
Nem vesződött a villával és késsel. Ő csak felkapta a húst
mindkét kezével és egy hatalmas szakító harapást tett,
óvatos szemei ránk ragadtak, amint éhesen rágott. Mohón
lenyelte, alig hagyott időt a megrágáshoz, mint egy vadállat
attól félve, hogy az ételét elvehetik tőle bármelyik

C 87 D
pillanatban. Rosemary vett egy mély lélegzetet és láttam a
könnyek ragyogását a szemeiben. Tersa felemelte a pohár
vizet, ivott, és a fiú felé nyújtotta.
– Víz.
Ügyetlenül megfogta az üveget a zsíros kezeiben,
szaglászott, és óvatosan beleborította az üveget a szájába,
megízlelte, és lenyelte. Megelégedett ez csak víz volt,
szélesre kinyitotta és beleöntötte a torkába a tartalmat.
Ennek egy része lecsöpögött az állára. Szívszaggatóan
nyilvánvaló volt, hogy minden új volt neki, beleértve a főtt
hús is. – Csinálnom kellene neki több ennivalót? – kérdezte
Rosemary, halkan beszélve.
– Nem. – válaszoltam. – A túl sok ételt kihányhatja.
Egyelőre elég ennyi. Hagyjuk, hagy szokjon hozzá a
gyomra. – Akkor, ha túl van az evésen, egy fürdő lehetne a
következő. – mondta Rosemary.
Tersa heves egyetértésben bólintott az édesanyjának.
–Tökéletesen.
Az elképzelés arról, hogy megpróbáljanak Vad Fiúnak itt
adni egy fürdőt, megijesztett. Bár, Tersával, ő eddig
rendkívül segítőkész volt.
Nos, nem lehet tudni, amíg meg nem próbáljuk.
Végeztünk fent Dontaine fürdőszobájában, a hozzánk
legközelebbivel.
A vérszag a szobában, a matracon, a falak mentén, az
egészet a Vad Fiú érzékeinek vitte, amik az előtérben
remegtek. Mélyen morgott a torkában Dontaine látványára
és gondosan figyelte, ahogy a magasabb ember lassan
szélesen körbejárja őt és elmegy, átengedve nekünk a
szobát.

C 88 D
 Az én jelenlétem és Chamié úgy tűnik, hogy nem zavarta
őt. Hajlandónak látszott tolerálni minket. De Tersa volt az
egyetlen, akit közel engedett magához, figyelmeztetve
minket egy mély morogással, ha túl közel merészkedtünk.
Rosemary távozott, hogy gyorsan keressen valami ruhát.
– És törölközőt – mondtam neki. – Sok, sok törölközőt.
Kiengedtem a vizet a kádba, langyos hőmérsékletűre,
azzal érvelve, hogy ez az, ami a legismerősebb lenne
neki. Először az életében forró víz a bőrén olyasvalami volt,
amit szívesen halasztanék későbbi kalandnak.
A folyóvíz hangja vonzotta a fiút a fürdőszobába és
elragadtatással nézett körül. Sajnos a kád túl gyorsan lett
tele. Most túlestünk a legkeményebb részen –, a zavar, hogy
hogyan vigyük be a Vad Fiút a kádba anélkül, hogy ne
kapjon dührohamot. – Valami ötlet? – kérdeztem
Tersát. Vállat vont.
– Először be fogok menni a kádba, hogy megmutassam
neki, hogy mit kell tenni, mint az evésnél.
Lerúgta a cipőit, ruhástól lépett a kádba és leült. A
ruhája előtte hullámzott, mint egy vizes léggömb. Lenyomta
azt, amíg az egész anyag le nem merült.
– Víz…– mondta, kavargatta a vizet a kezével a kádban.
Adtam neki egy mosdókesztyűt és ő belerakta a vízbe,
beszappanozta a szappannal, és elkezdte letörölni a kezét.
– Mosni.
Vad Fiú izgatott igyekezettel nézte őt. A szemei
beszűkültek, azután kikerekedtek, ahogy Tersa lefeküdt,
alámerítette a haját. Vissza felült, beleöntötte a sampont a
kezébe és elkezdte a hosszú haját megmosni.

C 89 D
 – Hajmosás – mondta. Visszadőlt, még egyszer lemerült,
az arcát a víz fölött hagyva. Miközben felült, kipréselte a
vizet a hosszú hajfürtjeiből.
Átadtam neki egy törülközőt, és kilépett a kádból. A víz
fröccsent és lecsepegett, miközben teljesen eláztatta a
padlót.
– Te jössz –, mondta Tersa, miközben mutatta a kezét
neki. – Mosakodj.
Megfogta a kezét és vezette a kádba, nem mohón, hanem
engedékenyen. A fürdőszoba elég nagy volt, így jó távolságot
tarthattam. A kád szerencsére, szintén úgy volt elhelyezve,
hogy jó kilátása volt a fürdőszobára és a hálószobára azon
túl, ahol Chami állt.
Vad Fiú belépett a kádba és leült. Voilá. Küldetés
teljesítve alig egy loccsanással. Ő egy értelmes teremtmény
volt és mi megmutattuk neki amit akartunk, hogy csináljon.
Tersa letérdelt a kád mellé, szembenézett vele, és
elkezdte beszappanozni a mosdókesztyűt. A fiú kezeivel
kezdte el. Mártás, öblítés, és a kezei kijöttek a tiszta vízből,
a napbarnított bőre majdnem ijesztőnek tűnt a még
mosatlannal szemben. Megnézte a tiszta bőrét olyan
lesokkolva és elmerülve, ahogy mi csináltuk.
A víz már örvénylő barna volt. Addigra Tersa letörölte a
mellkasát, a hátát, és a lábát, amely sáros sötét csokoládé
színű volt. Lenyűgözte a csúszós szappan, játszott vele,
amíg Tersa lemosta.
– Hajmosás – mondta Tersa, rámutatott a feje tetejére.
Elmutogatta, hogy lefekteti a fejét hátra. Vad Fiú hagyta
kicsúszni a szappandarabot a kezeiből, bele a vízbe. Egy
gyors ellenőrző pillantással körbenézett a szobában,
hajszálpontosan belőtte a helyünket – nem mozdultunk – a

C 90 D
szemeivel vissza összpontosított Tersára, és a tettek annyi
bizalmat igényelnek a részéről, hátra dőlt, amíg a haja nem
volt a víz alatt, így a torka nyitott és sebezhető lett.
Hirtelen vissza felült, miközben vízzel fröcskölte össze
Tersát. Egy kis megdöbbent sikoltást hallatott és nevetett.
Valóban nevetett. Ez egy boldog hang volt és a fiú
rámosolygott. Visszamosolygott rá.
Besamponozni a haját volt a legnehezebb rész. Tersa
befejezte a majdnem félpalacknyi felhasználását, sokszor
hátradöntötte őt az öblítéshez.
– Bár használhatnánk hajszárítót – mormolt Tersa –, és
leöblítette őt tiszta vízzel.
A kád ekkorra sáros-leves sűrű vizű volt.
– Legközelebb – mondtam, miközben átadtam neki egy
olyan törülközőt, amit Rosemary hozott és egy tiszta inget
és alsónadrágot, amit felismertem, hogy Thaddeusé.
Vad Fiú éber szemekkel nézte a közelítésemet és
visszavonulásomat, de nem morgott.
– Eléggé kitoltuk a szerencsénket és a türelmét –,
mormoltam. – Szárítsuk meg.
Felöltöztetni őt egy másik pantomimjáték volt. Amint
megértette, hogy Tersa azt akarta tőle, hogy vegye le az
alsónadrágját, ledobta a szerénység legkisebb foszlánya
nélkül. Tersa nyugodtan elfordította a szemeit és először
átadta neki a farmert, azután az Oxford inget. Az utóbbinál
segítenie kellett begombolni, mikor látszott, hogy nem volt
jártas ebben. Ragyogó választás ez az ing. A látványát soha
nem takarták el, amint áthúztak egy pólót a feje fölött. És
nincs rajta fehérnemű meg zokni, csak a két alapvető
ruházati cikk.

C 91 D
 Hagytuk a haját természetesen megszáradni. Egy
hajszárító nyüszítése túl tenne az idegeinken, szerintem.
A kemény rész valójában akkor jött, mikor Tersa
lépéseket tett, hogy kibújjon a nedves ruháiból. Rosemary
hozott neki váltóruhát, amiket otthagyott az ágyon. Chami
kilépett, hogy adjon egy kis magánéletet. Vad Fiú –, habár,
nem tetszett neki, amikor Tersa megpróbálta becsukni az
ajtót, bezárva őt a fürdőszobába –, morgott és kitolta az
ajtót. Az sem tetszett neki, mikor Tersa belépett a
fürdőszobába és elkezdte bezárni az ajtót, kint hagyva őt a
hálószobában. Egy másik figyelmeztető morgás. Végül véget
vetettünk azzal, hogy két törülközőt tartottam elé, amíg
átöltözött, a földön hagyta a ledobott ruhát egy kupacban.
Felfogtam a csepegő batyut és beraktam azt a fürdőkádba,
feltöröltem az elázott fürdőszoba csempézett padlóját a
nyirkos törülközőkkel, és mindent a fürdőkádban hagytam
valaki másnak, hogy később eltakarítsa.
– És most? – kérdezte tőlem Tersa, és álmos szemekkel
pislogott. A hajnal egy órája emelkedett, a nap az égen egy
alacsony labda volt. Nem lehetett látni: A redőnyök le
voltak húzva az ablakon és a vastag fekete-csíkos bársony
függönyöket is összehúzták fölöttük. De éreztem éles
tudatossággal, egy belső részemmel.
Egy Kevert Vérűre, Tersára nem hatott a nap, mint
másokra, a testük fáradttá és ólmossá válnak, gyorsan
elalszanak mintha egy nehéz takaró lenne rajtuk. Amikor
ásított, egyszerűen azért volt, mert a teste alkalmazkodott
a ciklushoz. Fent lenni éjjel. Aludni nappal. Most eljött el az
idő az alváshoz. Rámutattam az ágyra.
– Gondolod, hogy fog itt aludni?
– Egyedül nem – válaszolt.

C 92 D
 Nehéz volt gondolkodni. Mint Tersa teste, az enyém is
hozzászokott az éjszakai órákhoz. És ez egy hosszú éjszaka
volt számomra. Mindannyiunknak. Gondolkodásra
kényszerítettem lomha elmémet. Nem tetszett a gondolat,
hogy itt hagyjam egyedül Tersát a Vad Fiúval.
Itt kellene hagynom Chamit velük? Nem, felejtsd
el. Habár úgy látszott, hogy hozzászokott, Tersa nem tudna
kényelmesen aludni egy másik férfi jelenlétében.
Az elkeserített engem. De mindezek után, amin én ma
este keresztül mentem, szükségem volt egy kis
egyedüllétre, hogy gondolkodjak, hogy alátámasszam a
megbántott szívemet, hogy visszanyomjam a félelmeimet és
sebeimet. Rosemary mentett meg engem azáltal, hogy
bedugta a fejét az ajtón.
– Itt maradok velük, Úrnőm.
Bólintottam.
Ahogy kibotladoztam a szobából, Rosemary besurrant, az
ajtó lágyan becsukódott mögötte. Chami felállt onnan, ahol
ült a hátával a falnak. A szokásos bája és gyorsasága nélkül
mozgott, az egyetlen látható jel, hogy érezte a nap altató
hatását.
– Hol van Dontaine? – kérdezte.
– Felküldtem őt. Ma este velem alszik.
– Jó választás. – Dontaine-t megsebesíthették, de
gyorsan gyógyult. Ő idegen és erőteljes volt. Azelőtt Mona
Louisáé volt, talán még most is. Chaminek rajta kellene
tartania a szemét.
– Köszi, Chami mindenért ma este. Lecammogtam az
előszobába, miközben mentem, reménykedtem azért, hogy a
csigalépcső bevigyen engem a hálószobába.

C 93 D
 – Nagy voltál. Te mondasz nekem köszönetet? – A
hangjában valami arra késztetett engem, hogy megálljak és
megforduljak. Chamin majdnem hitetlen arckifejezés jelent
meg.
– Amikor cserbenhagytalak téged? – Összeráncoltam a
szemöldököm.
– Tökéletes voltál a Vad Fiúval. Nyugodt, nem fenyegető.
– Adott egy alacsony, érdes nevetést.
– Nem tettem semmit.
– A semmittevés pontosan az volt, amire szükségem volt,
hogy tegyél. Hogy láthatod ezt bukásnak?
– Nem segítettem neked megakadályozni, hogy Dontaine
harcoljon Amberrel, amikor segítséget kértél tőlem.
Ah. A kihívás. Ez most olyan réginek látszott.
Elfeledkeztem erről. Chami nyilvánvalóan nem.
Sóhajtottam, összerendeztem a gondolataimat.
– Az az én hibám volt. Nem kellett volna megkérjelek
téged.
Chami hátrált, mintha megütöttem volna őt.
– Úgy értettem, hogy nekem jobban kellett volna tudnom.
Ölés az, amiben a legjobb vagy, és én nem akartam
Dontaine-t megöletni.
– Igen, a gyilkolás az, amiben jó vagyok – erősítette meg
Chami halkan, sovány arca kifürkészhetetlen. Kaméleon.
Nyugodt volt: Nem úgy, mint egy ember, hanem teljesen
mozdulatlan úgy, ahogy a hüllők. Teljesen. Szóval egy
pillanatra nem lehet biztos benne az ember, hogy valósak-e,
élők és lélegzők, vagy csak kitömött másolatok.
– Utáltam ezt csinálni – mondta, halkan beszélve,
szenvedély és ragozás nélkül.

C 94 D
 – Befejezni valaki életét bármilyen figyelmeztetés nélkül,
bármilyen lehetőség nélkül. Bármit is érdemelnek, halált,
vagy nem. Nagyon egyenlőtlen esély a képességemmel, hogy
láthatatlan maradjak. Kevesen vesznek észre engem.
Beléjük csúsztatni a késemet annyira könnyű volt, hogy
olyan érzésem volt mintha csaltam volna. Utáltam azt,
mikor más Királynő fizetett ezért a tehetségért, és elvárták,
hogy ilyen módon szolgáljam őket. – Humortalanul nevetett
– Nem tudtam hogyan nőttem fel ettől a képességtől függve,
amíg cserbe nem hagytalak téged. Most már kétszer.
– Megint visszatértünk Kadeen-hoz? – Kadeen volt az a
démon, aki elkapott engem. – Te és Amber majdnem
meghaltatok miközben megpróbáltátok leállítani őt.
Te nem hagytál cserben engem. Ha bárki megbukott, az
csak én voltam. Nem tudtalak megvédeni téged.
– Ez nem egy királynő dolga.
– Az egy királynő kötelessége, hogy törődjön az
embereivel. – Nem testi küzdelemmel.
– Miért nem? – Ez nem az, amit elvárunk a
királynőinktől –, mondta finoman Chami.
– Chami – mondtam ugyanolyan finoman – arra az
esetre, ha nem vetted volna észre, én nem olyan vagyok,
mint a többi Királynő.
Nevetett. Ezúttal egy valódi nevetés.
– Nem bukhatnék meg úgy, hogy észre vedd
azt. Mosolyogtam, éreztem az öröm egy kis izzását.
Mindkét ritka nevetés az embereimtől, olyan érzés mintha
díjat nyertem volna.
– Épp most szolgáltál jól, itt voltál akkor, mikor
szükségem volt rád. De nem voltál az útban. Jól szolgálsz
engem azzal, hogy mentora vagy a fiatalabbaknak, hogy

C 95 D
tanítod őket, hogyan használjanak egy tőrt, hogyan védjék
meg magukat. Elzavarod őket tőlem, amikor látod, hogy
kényelmetlenül érzem magam. Hogy előzékeny vagy.
Gyöngéden megfogtam a sovány arcát.
– Neked nem kell megölnöd senkit, hogy szolgálj engem,
Chami. Úgy tudsz a legjobban szolgálni, hogy gondoskodsz
a testvéremről, megóvod őt.
Ő felemelte a kezét, hogy betakarja az enyémet, és az
arcához préselte.
– Akkor megígérhetem ezt teljes szívemből. Thaddeus
nagyon különleges mindannyiunknak.
– Köszönöm. Csodálatosan bánsz a gyerekekkel.
Felnéznek rád.
Csak mert a kezem rajta volt a bőrén, éreztem azt a
csekély melegséget. Levettem a kezemet, hogy igaz-e, amit
gyanítottam.
– Chami, te elpirulsz? – Nem tűnt úgy, hogy tudja, mit
mondjon. Megsajnáltam a szegény fickót.
– Most, ha te igazán, igazán akarsz szolgálni engem,
segíthetsz nekem megtalálni az utat ahhoz az átkozott
lépcsőházhoz, így felmászhatnék a szobámba és
bevánszoroghatnék az ágyba.
– Ahogy a hölgyem kívánja.
Megtaláltuk a lépcsőházat és ő a szobája felé tartott,
mialatt én tovább mentem az enyémhez az ellenkező
irányba. De amikor bekanyarodtam a folyosón, tudtam,
hogy az édes boldog alvás még messze volt. Gryphon az
ajtóm előtt ült. Nyilvánvalóan engem várt. Nyilvánvalóan
beszélni akart velem.
– Beszélhetek veled? – kérdezte.
Néha utálom, ha igazam van.

C 96 D
 A lépéseim még nehezebbek lettek. Először beszélni a
szeretőddel anékül, hogy meg akarnád dönteni, soha nem
volt egy jó jel. A szívem rettegéssel kopogott azzal, amitől a
legjobban féltem. El akar hagyni engem. Gryphon felállt,
ahogy bólintottam. Szó nélkül kinyitottam az ajtómat,
besétáltam, és éreztem amint belép mögöttem.
Leültem a plüsskanapén. Gryphon velem szemben
foglalt helyet, nem mellettem.
Egy másik nagyon rossz jel.
Öntudatlanul dörzsöltem a mellkasomat, megpróbáltam
enyhíteni a fájó érzést, amit a mellcsontom alatt éreztem,
ahogy Gryphonra néztem. Az első szerelmem. Olyan
gyönyörű volt nekem most is, mint mikor először láttam –az
ébenfekete hajzuhataga, mint benne lévő sötétség ragyogó
vízesése. Bőrének gyöngy-fehér izzása akár a hibátlan
porcelán. A kísértően szép szemei, kristály-kék és tiszta. Az
a gyönyörű tökéletesen telt száj, piros, mint a szenvedély
egy folyója, olyan csábító, mint Éva almája.
Amikor először találkoztunk, az a pillanat mikor a
szemem rárontott az övére, valami elemi bennem felismerte
őt – társ – és kapcsolatot teremtett vele.
– Már nem vágysz rám – mondta Gryphon, megtörve a
csendet.
Engedtem, hogy a kezem leessen a mellkasomról, amikor
rájöttem, hogy azt dörzsölöm.
– Nem, még mindig akarlak. Mindig vágyakozni fogok
rád. – A csinos szemei szomorúak voltak, annyira
szomorúak. A boldogtalanság egy folyékony medencéje.
– Ezt mondod, és még mindig ott ülsz, messze tőlem.
Nem tudod elviselni, hogy megérints engem, miután
elmondtam neked, hogy én mi voltam.

C 97 D
 Hirtelen összezavarodtam. Ő volt az, aki külön ült le
tőlem. Nem?
– Miről beszélsz?
– Mérges vagy rám. Undorodsz tőlem ma este, miután
elmondtam neked hogyan használtak engem a többiek.
– Mérges voltam rád, mert rátetted a kezemet egy másik
ember ágyékára.
Megrázta a fejét, szemeit lesütve.
– Azt mondod, hogy ez az ok, de ez nem az igaz ok.
És hihetetlen, úgy tűnt, hogy elhiszi ezt.
– Gryphon, amit azelőtt tettél, amit mások tettek veled,
nekem nem számít. Ez te vagy, mi vagyunk, most ez számít.
Mérges vagyok rád, mert odadobtál egy másik férfinak.
Mert egyedül hagytál egy szegény fiút, megbilincselve, mint
egy állatot, mikor sokkal előbb kiszabadíthattad volna.
– Nem tudtam, hogy mit kezdjek a fiúval. És mikor
elfutottál tőlem, és Donatinetól… – Felnézett és a
reményhez hasonló valami megcsillant a szemeiben. – Igaz,
amit mondasz?
– Az, hogy a szerelmem azt akarja, hogy más férfiakkal
feküdjek le, nekem nem kis dolog, Gryphon.
– Monèrek vagyunk, Mona Lisa. Mi nem emberek
vagyunk.
– Mindig ezt mondod. De én részben ember vagyok.
– Ha olyan könnyen megtanultam volna kezelni az
ajándékomat, magamtól lefeküdnék Dontainennel, abban a
reményben, hogy átadom neked azt – mondta csendesen.
És, édes jó anyám, tényleg komolyan gondolta.
– De más Királynők – folytatta – más férfiak nem
nyernek ajándékokat és hatalmat, ahogy te látod. Sandoor
és a csapat gazembere. Volt egy Királynőjük, akivel több,

C 98 D
mint tíz évig közösültek, és nem túl sok erőt örököltek a
párosodásokból vagy az Óriásoktól. De egy kis idő veled –
felmutatta a tenyerét egy hálás gesztusban – és Amberrel
és már sétálni tudok a napon. Láthatsz az én sólyóm-tiszta
látásommal, és örököltél valamit Amber hatalmas
erejéből. – Fantasztikus. Tehát több vagyok, mint egy
különc, ahogy gondoltam, mint egy szexuális vámpír, aki
vér helyett képességeket szív fel.
– Olyan nagylelkűen adsz, mint ahogy elveszel. –
Keserűen mosolyogtam.
– Új értelmet adsz a nagylelkűségnek és a
szeretetadásnak.
– Elhiszem, hogy igaz, amit mondasz. Többet adsz, mikor
szeretkezel.
– És talán azért teszem azt, mert nem fekszem le minden
férfival, aki elsétál mellettem, még azokkal sem, akiket
hozzám vágtak – mondtam finoman. Ez egy pillanatra
megnyugtatta Gryphont. Adott neki valamit, hogy
tűnődjön. – Talán ez így van – mondta végül.
– Én csak téged és Ambert akarom.
Ünnepélyes szemekkel nézett rám.
– Ambert értem miért. De engem…
– Hogy tudsz kételkedni ebben, mikor minden nő, aki rád
néz, téged kíván?
A szemei kemények és megvetőek lettek.
– Csak a testemre, a húsomra vágynak.
– Én is bűnös vagyok. Vágyom a testedre. Szép tested
van – mondtam lágyan. A szemei összeszűkültek. Egy
pillantás arra az alvó szemekre és én hirtelen feltüzelek.

C 99 D
 – Más vagy – mondta Gryphon, a hangja olyan alacsony
robosztus hangszín, ami egy ezüstös reszketést üzent, mint
egy láthatatlan kéz, ami a gerincemet simogatja.
– A te vágyad nem csak a testemre irányul, hanem a
szívemre. Az én lelkemért.
– Enyém a szíved? – Kérdeztem.
– Csak érted ver.
– Oh, Gryphon.– Felé nyúltam, és hirtelen a karjaiban
voltam, szorosan tartva.
– Azt hittem elhagysz engem. – suttogtam a nyakához.
– Azt hitten azt akarod, hogy elmenjek.
– Soha. Nem számít, mennyire dühítesz fel. Ne hagyj el.
Soha többé ne hagyj el.
– Nem – ígérte, miközben bevitt hálószobába, a szíve
erősen dobogott értem.
– Nem, nem foglak.
Letett az ágy mellé és serényen levette a ruháimat. És
ahogy levetkőztetett engem, a harag és a félelem hirtelen
átváltozott valami mássá. Valami melegbe és birtoklásba és
lágyságba. Végig simítottam az ujjaimat a tarkóján és
éreztem a puha tollakat, elrejtve oda, mint egy titkos öröm.
Az illata, az a gyenge friss tiszta illat, ami csak az övé volt,
betöltötte a tüdőmet.
Képes volnék bekötött szemmel kiválasztani őt több száz
másik férfi közül, ezt az egyedülálló illatot. Olyan illata
volt, mint a szélnek, mint az éjszakának, mint a puha
bolyhos tollaknak és finom csókoknak, édes
szenvedélynek. Más nők akarták őt, birtokolták őt,
használták őt. De most ő az enyém volt és le akartam mosni
a régi illatukat, ledörzsölni a rég elhalványult érintésüket,

C 100 D
a kapzsi lenyomataikat. Piszkos ujjlenyomatok a lelke
ablakán.
Annyi örömöt okozott már. De ők kielégítették őt?
Megpróbálták kitalálni az örömét, a vágyát? Eltoltam
magam Gryphontól.
– Engedj – mondtam, a hangom egy halk, puha suttogás.
Értem nyúlt.
– Ne, ne érints meg engem. – Elkaptam a szemeit,
elfogtam a kezeit, és leeresztettem azokat az oldalához.
– Hagy okozzak örömet. – Belenézett a szemeim
ígéretébe és remegett. – Engedd meg nekem, hogy
levetkőztesselek téged – lélegeztem.
Mindketten néztük, ahogy felemeltem az egyik kezemet
és a pólójának az első gombjához vezettem. Egy elenyésző
pillanat hosszúra elnyúlt mielőtt végre megérintettem azt,
és a lélegzete elakadt, mintha más dolgot érintettem volna
meg. Komótosan körbe jártam egy ujjal a gomb sima
szegélyét. Az izmai összeszorultak. Felnéztem a szemeibe és
mosolyogtam. Kényelmesen átnyomtam a gombot a lyukon,
könnyen súroltam mellét az ujjammal lefelé a következő
lyukhoz. Lassan felfedtem őt, egy gyönyörű elrejtett
mesterműt, apránként kicsomagoltam, mintha egy édes
ajándék lenne.
Lélegzetelállító szimmetriája volt a folyó kecsességnek,
az erőnek és a hatalomnak, egy nemes folyója az izmoknak
és inaknak, csontoknak és húsnak, tökéletesség teremtése.
Egy méltó ajándék. Az inge leesett a padlóra és néztem a
mellkasa finom emelkedését és esését teljes lemerüléssel,
teljes emelkedéssel. Olyan volt, mint Isten első
teremtménye. Széles, bájos vállak, sima mellkasának finom

C 101 D
hullámzása, a mézszínű mellbimbók, amiket hirtelen
vágytól égve meg akartam kóstolni. Tudtam, hogy épp olyan
ízletesek, mint ahogy kinéznek, édesség a nyelvnek,
kellemes és érzékeny a kéznek. A melegség áramlott rajtam
és a hús a lábam között lüktetően kezdett puhává és
teljessé nőni. Vágytól égtem. De egyenesen tartottam
magam, nem érintettem meg. Még nem. Még nem.
A szemei most már sötétebbek voltak, a pupillái
kitágultak, legszélére száguldottak, az íriszei teljesen
elnyeltek. Tartottam a pillantását, letérdeltem előtte, úgy
futattam a szemeimet, mint egy tapintható cirógatás az ő
hosszasságán, hagytam, hogy lakomázzanak afölött, amit
nem kéne még megengedni magamnak, hogy megérintsek.
Lejjebb engedtem a tekintetem. A légzésem felgyorsult, a
gyomra megrándult, ahogy megérintettem a kezemmel, épp
az alsónadrágja fölött, és egy lassú, egy-ujjas simogatást
végeztem a ruha legfelső élénél. Az ujjaim simogatták
azokat a selymes piheszőröket, amik behintik a hasát és
kínzóan húzódnak lefelé az alsónadrág alá, de nem érintek
bőrt.
Egy újabb komótos cirógatás körbe és körbe az
alsónadrág egyetlen gombjának szegélye körül. Épp az alatt
a kicsi gomb alatt feküdt egy nagyobb, régóta lüktető dolog.
Éreztem amint a lélegzetem fuvallata hozzáér a kezemhez
és simogatja az ő húsát. Ő megborzongott. Én remegtem.
– Mona Lisa. – A hangja egy csupasz reszelő hang volt. –
Shhh – suttogtam finoman.
Lassan, oh, annyira lassan keresztülvittem azt a gombot
a lyukon, és gondosan tartottam a cipzárat, nem érintettem
meg semmi mást, lentebb húztam. Az érdes fémes reszelő
hangja feszesebbé tette a mellbimbóimat, simogatott, mint

C 102 D
a hang ujjai, a megduzzadt titkos részem fölött. Térdeltem,
mint egy esdeklő, meztelen melleim egy finom lengésre volt
attól, hogy megérintsék őt, hogy a lábaihoz dörzsöljem.
Letoltam az alsónadrágját, felfedtem őt, csupaszon is
szép. Nincs fehérnemű. Micsoda egy csinos meglepetés.
Kiadtam az öröm zümmögését, elismerően doromboltam,
hogy tetszik a látvány, ami elém tárult. Fel-le mozgott
előttem, ragyogóan állva, sötéten vöröslött, csodálatosan
remegett, minden vénája a felszínre tört. Mint sötét fényes
gyöngysor, egy csepp gyöngyfehér folyadék remegett
pontosan a tetején.
Kinyújtottam a nyelvem, megnyaltam az ajkamat, de
csak a gyors lélegzetemmel érintettem meg, simogattam őt.
A kezei ökölbe szorultak. Fel– és felnéztem rá, és
mosolyogtam, mintha lenyeltem volna a krémjét.
– Drága Istennő – lélegzett nehezen Gryphon. – Mona
Lisa, meg fogsz ölni.
– Még el sem kezdtem. – Ez egy sötét ígéret volt.
Leguggoltam, a kezeimre támaszkodva, lassan másztam,
kanyarodtam és felemelkedtem a térdeimre mögötte, a
lélegzetem egy lágy fuvallat volt a hátán. Azután lejjebb
mentem. A kezeim a csípőjén pihentek, és ennél az első bőr
a bőrhöz való kapcsolatnál, Gryphon vett egy ingatag
lélegzetet. Élesen kifújta a levegőt, amint a kezeimet köré
csúsztattam, mint két csúszós kígyó körbefontam
őt. Elfelejtett lélegezni, amikor a törzse köré csavarodtak
ujjaim, és felcsúsztattam a hosszú, kemény, csírázó
hosszúságán.
Egyik hüvelykujjam elsimított gyöngyöző feje fölött,
hozzányúltam a nedves díjhoz, megsimítva érzékeny
koronája fölött. A feneke összeszorult és

C 103 D
ellazult. Ellenállhatatlan. Ráadásul nem próbáltam
ellenállni. Egyik kezem dél felé ment csalhatatlanul, hogy
elidőzzön a herezacskójánál. A másik kezem körül fogta őt
egy préselő erős szorításban, az életerős rúdja pumpált lent
és vissza fent. Beszívott még egy lélegzetet és megremegett,
ahogy a hüvelykujjam elsimított a koronáján, bekenve híg
váladékával a kövérkés fej fölött. Mindent egyedül csak
érzéssel. Nekem nem volt szükségem a szemeimre, hogy
lássam, mit tettem. Ismertem őt bensőségesen.
Lefelé irányuló mozdulattal, keményen és szorosan
megragadtam a vesszőjét, finom nyomással nyomtam
golyóit. Kísértésbe hozva, elsüllyesztettem a fogaimat a bal
oldali fenekébe, a gödröcske alá, közel a derekához. Egy
mély, rekedt kiáltást hallatott, amint a fogaim
belemélyedtek, megtörték a bőrt, megízlelték a vérét, és
megízlelték őt. Édes, sós. Gryphon. Akár csak az élet
nektárja.
Kiáltott, ahogy megint pumpáltam a keményre
megdagadt vesszőjét, emeltem és egyszerre nyomtam a
kemény heréit.
A kezei leszaladtak, hogy elkapják a karjaimat. Nem
azért, hogy leállítson, hanem azért, hogy megtartsa magát,
mikor a térdei megrogytak. Megfogtam őt, könnyeden a
karjaimba vettem, és lefektettem a vörös selyemágyra, mint
egy halovány isteni ajándékot.
A szemei kábultak és szélesek voltak, a tekintete
belekapaszkodott az ajkaimba, arra a csepp vérre, ami a
jobb szájszélemet tarkította. Rám nézett, gyorsabban
lélegzett, ahogy a rózsaszín nyelvemmel lenyaltam azt a
karmazsinvörös cseppet a számról, megint megízlelve őt

C 104 D
hatalmas élvezettel. – Olyan az ízed, mint az életnek –
mondtam. – Mint maga a holdfény.
Átmásztam rajta és leguggoltam, levittem a számat az
övéhez.
– Kóstold meg magad – suttogtam és megcsókoltam őt.
Ajkaim egy rövid hozzápréselése az övéhez. Egy biztató
nyalás, egy érdes nyelv. A szája kinyílt és én finoman
beléptem. A nyelveink kavarogtak, táncoltak, párzottak. És
ekkor ő is az én számban volt, betolakodott, a nyelve be és
ki mozgott, olyan régi stílusban, mintha halhatatlan volna,
zihálásra, égésre késztetve. Kikényszerítve belőlem az édes
folyadékomat, benedvesítve engem, és az édes pézsmaillatú
illatával betöltötte a levegőt a mi illatunk. Vér és szex.
Hatásos kombináció.
Visszahúzódtam miközben ziháltam. Megnyaltam az
ajkaimat és megkóstoltam őt, vér és nyál. De volt egy
másik folyadék is, amire hirtelen megéheztem.
– Engedd meg, hogy megérintselek – esedezett.
Felnéztem rá. Hagytam, hogy lássa a gonosz
vigyorgásomat.
– Nem, ezúttal csak te vagy. Hagy elégítselek ki, hagy
okozzak örömöt. – Lehajoltam, fölé siklottam, lesiklottam rá
miközben csak a mellbimbómmal érintettem meg őt.
Hozzádörzsöltem a merev málnaszínű bimbókat a csúcsos
lényegéhez, együtt köröztem velük, örömöt szerezve
mindkettőnknek, és párhuzamosan vezettem őket lefelé a
kemény mellkasán, feszes hasán, túl a csípőjén.
Szétválasztottam a lábait, odanyomtam őket a
térdeimhez, lecsúsztam a térbe, amit csináltam. A ruganyos
szőr az ágyékánál olyan volt, mint egy csiklandozó csók a
mellkasomon, a kemény megnyugtató hosszúsága olyan

C 105 D
volt, mint egy pulzáló szaténrúd, puha és kemény az
arcomon. Hozzádörzsöltem az arcomat, körbeforgattam az
állkapcsommal, a nyakammal, belélegezve őt, beszívva a
sima összehasonlíthatatlan érzését, ingerelve
mindkettőnket, amíg már nem tudunk tovább várni és felé
fordítottam az arcomat és bevettem őt a meleg, nedves szám
barlangjába.
Becsúszott egy nyögéssel, mély sóhajtással. Megfeszült
az egész teste és egy belső megfeszüléssel az enyém is.
– Drága Istennő. Édes Istennő –, zihált, és felemelte a
csípőjét, belém ívelve, mélyebbre nyomva kapzsi nedves
szívását a számba. Visszahúztam, fel, fel, a tetejére és
megízleltem őt, forgattam a nyelvemet a makkja fölött, a
vak könnyező szem fölött, egy újabb gazdag aroma. És
dúdoltam az elégedettségemet.
A szemeim bezárultak, éreztem, hogy a fény elkezdi azt a
csodálatos táncát. Egy rejtett élet rajzolódik ki a külső
lényeknek. A szemeim kinyíltak és néztem azt a szép finom
izzást, ami elindult benne, hogy keresztülsöpörjön bőrének
tiszta alabástrom tisztaságán egy hideg és teljes
elpirulással, egyre és egyre briliánsabbá nőve. Hogy
beszivárogjak a bőrébe, részévé kellett lennem.
Átváltoztatja őt, az éjszaka teremtményét a dicsőséges fény
teremtményévé, a bőre izzott, sugárzott belőle,
fénynyalábokba öltöztetve a szobát.
És az öröme az enyém lett, és az a belső fény elkezdte
lelkes táncát rajtam. A bőröm megváltozott, lágyult, izzott,
és ez olyan volt, mintha a húsunk elgyengülne, feloldódna,
semmissé válva. Egymásba olvadtunk, ahol érintkeztünk,
bőr a bőr ellen, és ezután ez csak világos tapintható fény
volt, eggyé lett. Kitöltöttem a számat vele, lesüllyedtem,

C 106 D
így az ajkaim majdnem érintkeztek a törzsével, amit
majdnem teljesen beburkolták őt, az ajkaim szorosak voltak
körülötte.
A jobb kezem közénk került, lemerült, hogy kölcsön
vegyen valamennyit, a saját mézes folyadékomból,
visszaemeltem, hogy ráfogjak a golyóira, mert nem tudtam
ellenállni a függő kísértésüknek, ezután messzebb nyúltam
hátra, fel és vissza, amíg a kereső ügyes ujjam meg nem
találta és körbe nem járta a szűken ráncolt anális lyukát.
A másik kezem nyomta a bal oldali farpofáját, ahol
felfedeztem, megmarkoltam és megharaptam őt, és
körbejártam azt a lágy megtört bőrt. Remegett alattam, és a
számban. Simogattam fent és kint, az ajkaim ráfeszültek,
horzsoltam az eres felszínét a fogaimmal, ahogy ráfogtam a
vesszőjére, a nyelvem körözött rajta. A csúcson találtam őt,
a nyelvem söpört a fölött a vak lágy hasíték fölött, amiből
szivárgott az ő édes lényege.
A nyelvemmel átszúrtam őt, azt a kicsi lyukat.
Áthatoltam rajta az ujjammal, a megtiltott lyukon. Egy
másik ujjal kutattam őt, belesüllyedve abba a szakadt
bőrbe, ahol megharaptam őt, felhorzsolt nyers, lágy hús.
Élesen felkiáltott, édesen és megrázkódott az ujjam körül
és a számban. És éreztem a forró kilövellő áramlást, ami
eltölt engem, megízleltem őt, éreztem lecsúszni a torkomon,
amint a záróizma erősen feszült körbe a mutatóujjam
körül, mint egy szoros kicsi száj, megragadva engem. Óh
annyira édesen, a nedves vére ahol megharaptam őt,
miközben simítottam a másik ujjbegyemmel…
Az íz, az érzés, az én folyásom az övével, elvitt a saját
kibocsátásomhoz, a pulzálás egy majdnem finom hulláma,
csendes megrázkódása. És mialatt a testem még mindig

C 107 D
remegett, odahúzva találtam magam, a dobogó szíve az
enyémnél. A karjaimat köré tekertem, szorosan tartottam,
ahogy az utolsó fény elmerült vissza belénk és újra két
elvált lény voltunk, két különvált bőr.
– Az enyém – suttogtam hevesen a nyakához.– Az enyém
vagy.
– Igen, a tiéd vagyok. A testem, szívem és a lelkem –
lélegezte, zúgó megadással, szorosan magához fogott, puha
ködös csodálat volt a hangjába. – És te az enyém vagy.

C 108 D
Hetedik fejezet

Az ajtókopogás hangos és tolakodó volt. A nap még

mindig fent volt, magasan az égen, vadul ragyogva. Úgy
éreztem, mintha alig hunytam volna le a szemem.
Gryphon megmozdult mellettem. A kopogás sokkal jobb
volt, mintha csak úgy berontanának, de mégis… ennek
jobbnak kellene lennie.
– Eltűntek, asszonyom. Tersa és a fiú. – Rosemary volt
az. Hadarva beszélt, de csendesen az ajtón keresztül. Nincs
szükség arra, hogy kiabáljon, tisztán hallottam őt.
A padlón szétszóródva találtam meg a ruháimat.
Gryphon már előttem felöltözött. Kinyitotta az ajtót, ahogy
a derekamra biztosítottam a tőröket, és Rosemary
besurrant.
– Sajnálom, Uram, Úrnőm. De átkutattam az egész
házat. Nincsenek itt. És a…
A testvérem még mindig gyakran felkelt délután, amíg a
többiek aludtak, mivel nem igazán alkalmazkodott még a
fordított időbeosztásunkhoz. Majdnem el tudtam találni, mi
történt: Tersa felfedezte, hogy a Vad Fiú visszament az
otthonába az erdőbe, Thaddeus az egyetlen, aki ébren volt
és a közelben; mindketten kimentek megkeresni.
Tersa és Thaddeus kint vannak egyedül! Ajjh, baszki!
Felrántottam az ajtót, hogy megtaláljam Ambert az
előszobában, teljesen fel volt öltözve, a haja összekócolva az
alvás miatt, de a szemei éberek. Talán a felöltözés a
férfiaknak olyan volt, mint a fürdés; sokkal gyorsabban
csinálták a nőknél.

C 109 D
 Nyilvánvalóan hallotta Rosemaryt.
– A többiek? – Kérdeztem Ambert.
– Alszanak. – Nehéz lenne őket felkelteni.
– Ébreszd fel Chamit – utasítottam Rosemaryt. – Mondd
el neki, hogy mi történt. Legyen itt, hogy őrizze a többieket.
Ez volt a legjobb, amire most gondolni tudtam.
Felfutottam a lépcsőn, Amber és Gryphon mögöttem.
– Hogy tudtak elmenni a házból? – kérdeztem.
– Az ablak nyitva volt az étkezőben – válaszolt
Rosemary, mialatt lejött a lépcsőn a testalkatához képest
meglepően könnyed lépésekkel. Arra számíthatna az ember,
hogy azzal a nehéz testalkattal hangosabban jár. – de
bezártam már.
– Zárd be mögöttünk a bejáratot is – mondtam neki z
ajtón kifelé menet.
Az égő nap közvetlenül felettünk volt, ezzel azt okozva,
hogy Ambernek és nekem is bandzsítanunk kellett. A
napfény nem égetett meg minket, de a szemeink
érzékenyek voltak a fényes világosságra. Nekem volt egy
pár napszemüvegem valahol fent a szobámban. Isten tudja,
hova tették el. Nincs vesztegetni való időnk, hogy szerezzek
egyet. Kár. Már a szemeim elkezdtek könnyezni.
Alaposan körbenéztem, de nem találtam semmit a
környéken.
Semmi emberit, csak számos vadállat volt kint.
Megfordultam és láttam, hogy Amber az eget fürkészte, az
orrlyukai kiszélesedtek, kitágultak, szemei borostyán
sárgában ragyogtak.
Gryphon teljesen levetkőzött, a ruhái rendesen össze
voltak hajtogatva a földön. Hűha, talán ez nem egy lány-
srác-dolog volt. Talán csak több gyakorlatuk volt, mint

C 110 D
nekem. Az energia csillámlása, a fény szikrái, és Gryphon
már szárnyalt is a levegőben, szárnyai tízlábnyira nyúltak
meg, óriás volt, bájos hófehér sólyom. Néhány szárnyverés a
szürke végű szárnyaival és már jó magasan volt, felettünk
körözve.
– Északra mentek. – mondta Amber, átvágtatva a
pázsiton, a fák között szökellve. Követtem őt, sziklák és
leesett fatörzsek fölött ugrálva, ágak alatt hajolgatva,
bokrok mellett elsuhanva. Természetes bájjal mozogtam, de
nem olyan sebesen, mint Amber. Úgy repült, mint ahogy a
víz áramlik a folyóban, természetesen, keresztülsuhant a
bozótoson anélkül, hogy megzavarna egyetlen levelet is.
Úgy mozgott, mintha tudná, merre van minden szikla,
minden fa, minden ág. Olyan folyékonysággal és
gyorsasággal mozgott, ami a benne szunnyadó szörnyből
származott, a használt macskaérzékeiből. És ahogy néztem
őt, követtem, lassabban, kevésbé magabiztosan, azt
kívántam, bár én is úgy tudnák repülni, ahogy ő.
Rövid pillanatokra megláttam, amint Gryphon fákon
keresztül szárnyal csendesen bájosan, könnyű siklással. És,
bár az érzékeim kevésbé voltak élesek, mint Amberé vagy
Gryphoné az állati alakjukban –, ki tudtam szagolni az
állóvíz sós szagát, a romló levelekét. Az alattunk lévő föld
nedvesebb és puhább lett. Bementek a mocsárföldbe, a
mocsaras területre. Csúnya dolgok azok, amik itt laknak.
Dolgok, amik megehetnek téged. Mi a szart gondoltak?
Most már hallottam őket a messzi távolságban.
– Vad Fiú! – hívta Tersa. És aztán a testvérem fiatal
hangja.
– Wiley, haver, hol vagy?
Wiley?

C 111 D
 Fölöttünk a sólyom áthatóan sikított.
– Tersa! Thaddeus! – kiáltottam, még mindig futva,
ugorva, követtem Ambert majdnem vakon, ahogy vezeték őt
tovább a hangok, miközben érezte a megkönnyebbülés egy
árapályát bennem, ahogy megtaláltuk őket.
– Mona Lisa? – kiáltotta meglepődötten. Ekkor jött egy
olyan hang, ami a megkönnyebbülést hirtelen átváltoztatta
a terror gyors villanásává – a hangos loccsanás. Egy
megdöbbentett sikítás.
– Tersa! – Thaddeus kiabált.
Azután egy második puhább fröccsenés, sokkal
irányítottabb, a mocsaras terület másik végéből, mint egy
nagy ragadozó, ami belép a vízbe, és vadászik a
zsákmányára.
– Küldd ki őt a vízből! – csendre vagy lopakodásra való
tekintet nélkül vetettem magamat előre, mindegy volt, hogy
van-e vagy nincs előttem valami útvonal. Csináltam
magamnak saját ösvényt, átugorva dolgok fölött, mikor
tudtam, keresztülcsörtetve a vállmagasságú gyomokon és
bozóton, amikor ez volt a legrövidebb út, a szívem kalapált,
elfojtva minden egyéb hangot, amíg nem hallottam semmi
mást csak a zihálásomat, a futó lábaimat. A félelmemet.
Egy sikítás megtörte a levegőt, ahogy áttörtem a
mocsaras terület szélére, és az a látvány, ami eltöltötte a
szemem, elállította a lélegzetemet is, az egyetlen ok, hogy
tudtam, Tersa sikított és nem én.
A könnyező Thaddeus bátran állt a teljesen átázott,
megviselt Tersa előtt, ahol nyilvánvalóan kihúzta néhány
lábnyira a folyópartra. De ahogy kijött a vízből nem volt
biztonságban. A testvérem szembeszállt egy éhes
aligátorral, azzal a feltett szándékkal, hogy megöli. Csak ez

C 112 D
nem éppen egy aligátor volt, hanem egy átkozott tengeri
kígyó.
A teremtmény teljes hosszát nehéz volt kideríteni, mert
a farka még a vízben volt. De határozottan továbbnyúlt,
mint a testvérem öt és fél lábnyi magassága. Talán
háromszor hosszabb, háromszor nehezebb. A természet
legtöbb állatának van egy kevés ellensúlyozó szépsége, de
ennek a teremtménynek nem volt. Ez igazán csúnya volt,
egy karikalábú, zömök, egyértelműen hosszú, erőteljes
testtel, azzal a csúszós-mászással éppen a föld fölött.
Kőpáncélozott irhája hepehupás és göröngyösen állt ki a
felszínből, mint egy éles, visszataszító daganat.
Mint egy szörnyű gonoszság, a valóság sokkal rosszabb
annál, amiről rémálmaidban álmodtál. A hideg, lapos
fényes szemei, ami az egyetlen élőnek tűnő dolog volt, habár
az élő egy nagylelkű leírás volt. Miközben belenéztél azokba
a hideg ragyogó szemekbe, tudtad, hogy nincs könyörület,
nincs öröm, nincs érzelem, kivéve a szükségletet, ami
kielégíti az éhséget… hideg, ravasz és számító. Mint az
anyám szemei.
Thaddeus hatalma pislákolt a levegőben, megjelenve és
eltűnve, mint egy látatlan dobogás Tersa sikításainak
ütemében.
Thaddeus hátraugrott, ahogy azok a yard-hosszúságú
állkapcsok hihetetlenül gyorsan előre törtek, centikre
zárulva össze a bokájától. Egy kiborítóan túl közeli hiba. De
visszavonulás helyett Thaddeus előre lépett, meglengette a
gipszet, mint egy ütőt, nekivágva azt az egyenes ormányhoz
és visszadobta az aligátor fejét.
Sajnos, az ütés Thaddeus egyik hatalom-üres pillanata
alatt lett meglengetve; az a hatalom, amit az ütés mögé

C 113 D
rakott, nem volt semmivel több az emberi erőnél. A lassú és
nehéz hüllőtest lehorgonyozva maradt, miközben fogta a
földet. A fej jobbra kilengett, azok a halálos állkapcsok
ásítva még egyszer kinyíltak és hirtelen az idő lelassult.
Olyan volt, mintha a levegő megvastagodott és lomha lett
volna. Egész idő alatt láttam Ambert, ahogy Thaddeusnak
és Tersának ugrik.
Egyből láttam, hogy nem fogja megcsinálni, nem időben.
Nem azelőtt, hogy az a szörnyű állkapocs bezárulna a
testvérem lába körül. Egész idő alatt kiabáltam és rájöttem,
nem volt semmi, amit tehettem volna. Olyan rémülettel
néztem, ami elnyelt és eltöltött engem, mint egy
ellenállhatatlan hullám, ahogy azok a fogak közelebb és
közelebb jöttek, és tudtam, mit érzett a lény: éhséget a
húsra, szomjúságot a vér után.
Egy metsző sikoltás lerántotta a tétlenséget, és a mozgás
visszaszáguldott a normális idő múlásába. Az, ami eztán
történt, annyira szürreálisan gyors volt, nehéz volt merő
szemekkel követni. Egy nagy sólyom – Gryphon –
hihetetlen sebességgel és erővel, lélegzet-elállítóan zuhant
lefelé, mint egy száz fontos golyó, ami leszáguld az égből,
korlátozatlanul. Az aligátor kígyószerű szemei felfelé
fordultak, meglátva az új fenyegetést.
Azok a lágy szemek lecsukódtak épp időben, egy pillanat
töredékével azelőtt, hogy a lecsapó ragadozó támadt,
végighúzta az éles karmokat az aligátor sziklás arcán, a
védő szemhéjakon, de kihagyta a szemeket, az egyetlen
sebezhető részt a páncélos felszínen. Az óriási sólyom
sietésének ereje és lendülete, a szárnyak söprése
visszahajította Thaddeust Amber karjaiba és kilőtte a
lidérces teremtményt, bele a vízbe.

C 114 D
 Épp időben a madár megállt, a halálából-ellenszegülő
zuhanásából, annyira közel érve a földhöz, hogy port vert fel
a levegőbe ahol a karmok megmarkolták a partot. De olyan
hamar, mint ahogy a sólyom elhajította, az aligátor is
visszatért az üldözéshez. Rögtön hátul volt a füves részen,
amint Amber a másik kezével felkapta Tersát. Egy
terjedelmes, visszataszító izéként hihetetlenül gyorsan
mozgott. De ekkor már én is.
Csak tulajdonképpen én nem voltam parton. A vízben
voltam combig, a történelem előtti vadállat mögött,
megragadva a farkát, hirtelen megrántva, megállítva a
gyors rohamát. Ha fogcsikorgatva is, de megállt. Úgy
éreztem mintha egy érdes sziklát tartanék. Egy sziklát, ami
mozgott. Egy olyan sziklát, aminek óriási ereje volt. Mielőtt
el tudtam volna dobni azt az átkozott szörnyet, a feszültség
abba a hosszú, hosszú farokban lazult.
Uh, oh.
Egy feltűnő –, majdnem Monère gyorsasággal –
megfordult és megtámadott. Éles fájdalom száguldott, mint
forró megkeményedett vas a húsos lábikrámon keresztül, és
az éles vérszag betöltötte a levegőt, a víztől meggyengülve,
de félreismerhetetlenül. Az én vérem.
Oh, basszus – ennyire volt időm gondolni.
Majd azzal az erős állkapoccsal egy könnyű pörgetéssel a
levegőben repültem, egy hosszú pillanatra megint a vízben
találtam magam, most mélyebben lemerültem a mocsár
aljára, a fejemet is ellepte a víz. Felbukkantam és levegőért
ziháltam.
Mint egy lény a pokolból, mint egy szörny az elfeledett
időkből, egy aligátor merült a víz alá, amíg már csak azok a
hideg, számító szemek látszottak, hullámzott a víz mögötte

C 115 D
csendes örvénylések farkának erőteljes lengetésével, hűvös
sebességgel mozgott a vízben – furcsán kecsesen, mikor
olyan esetlenül mozgott a földön – fürgén jött felém.
Értem.
Oh, Úristen!
Oh, Istenem!
Elkezdtem úszni, de a víz nem az én természetes
terepem. Egyik nevelőotthonom se talált okot, hogy
úszásórákra költsön. A legtöbb, amit csinálhattam, hogy a
koszos vízben tocsogtam. És csak három lábbal. A jobb
lábam megdermedt és használhatatlan volt abban a
pillanatban, ahogy az aligátor megharapott. Az úszásom, ha
lehet egyáltalán annak nevezni, nem igazán tette a dolgát.
Hallottam-éreztem – a lemerült lényt mögém érni és felém
fordulni. Határozottan nem fogok kiérni ezzel a
kutyaúszással, talán újra találkozok vele.
És akkor teljesen lemerült.
Oh, duplán baszki!
Egy test ugrott és repült a levegőbe, mint egy repülő
majom, túl kicsi, hogy Amber legyen az, majdnem loccsanás
nélkül ugrott fejest, tökéletesen belekéselve a vízbe, ahol az
aligátor eldöntötte, hogy a kukucs-meg-foglak-harapnit
játssza.
Majdnem azonnal megtörte a vizet, mindketten
egymásba fonódtak, verekedtek.
Vad Fiú – Wiley – volt az, az aligátor sápadt hasa köré
fogta a majomlábait, egyik keze a részben nyitott csupa fog
állkapcsán, a másik keze felvillant és eltűnt, és szurkálta
egy szánalmasan kicsinek tűnő késsel a szörny alhasát.
Megint eltűntek a víz alatt és én elkezdtem tovább
kapálózni tőlük.

C 116 D
 Az aligátor hamarosan vagy fölzabálja Wileyt vagy
megfojtja őt.
Francba!
– Mona Lisa! – Arra fordítottam a fejemet, ahonnan
Amber kiáltott nekem és láttam, hogy felmutat az égre.
Inkább éreztem, mint láttam az erős jelenlétet lecsapni.
– Nem! – sikerült kiszabadulnom, mielőtt a hihetetlenül
éles, fájdalmas karmok belesüllyedtek a hátamba,
belevájódva mélyen a húsomba. Kihúztak a vízből,
felemeltek a levegőbe, majd biztonságosan leraktak a földre.
A sólyom még egyszer megmászta az eget, magasságot
nyerve egy másik zuhanáshoz. De ér ez valami jót? Nehéz
volt időzíteni a légi csapást a két verekedő alakkal, akik ki
és beugráltak a vízből kiszámíthatatlan időközökként.
– Mona Lisa! – Thaddeus kiabált miközben felém futott a
bozótosból, Tersa mellette.
– Hol van Amber? – ziháltam, javarészt a fájdalomtól.
Most válassz, hogy karomtól lyukas hát vagy foggal
felhasított lábikra.
Tersa mögém mutatott, a mocsaras területre. Körbe
fordultam. Amber gyorsan úszott a közepébe, és úgy nézett
ki, mint aki tudta, mit tesz. De nem volt semmi más. Csak
fodrozódó víz. Ekkor a fiúba csomagolt aligátor megint
feltört a felszínre. Egy nagy csapás és Amber ott volt, egy
kéz átfogta annak a hosszú orrnak a csúcsát majdnem
hétköznapi könnyedséggel, másik megfogta a teremtmény
egyik zömök elülső lábát.
Az állat csapkodott és csavarodott miközben pörgette
mindegyiküket a vízben, de nem könnyedén, mint ahogy
Farkas Wiley Fiúval tette. Nagy nehézséggel mozgott a

C 117 D
vízben, mintha lenyomná egy hatalmas szikla, ami
felteszem Amber volt.
– Menj! – ordított Amber Wileyre, miközben ellökte őt. A
’Vad Fiú’ habozás nélkül úgy tett, miközben sebesen úszott
a parthoz, kecses csapásokkal.
Hűha, mindenki tud úszni csak én nem?
Tersa odafutott hozzá.
– Wiley!
Amikor a fiú elég közel volt a védőgáthoz, Amber
megfordult, és egy hatalmas emeléssel, elküldte az aligátort
a levegőbe, a vállmagasságú füvön túl, lenyűgözően
szárnyalt legalább harminc lábnyit, mielőtt hangos thunk-
kal nekicsapódott egy óriási ciprusfának. Lesüllyedt, mint
egy levágott horgony, eltűnve szem elől, hang nélkül.
Sajnos, a törött gallyakból és susogó levelekből ítélve, az az
átkozott ízé még mindig élt. De elment tőlünk, feladta a
csatát.
Okos dolog. Wiley kint volt a vízből, Tersára vigyorgott,
miközben gyakorlatiasan megcsóválta a farkát, boldog és
elégedett volt a lány bőkezű figyelmével. De amint Amber
kijött a vízből, a fiú elügetett az erdőbe.
– Ne, Wiley. Gyere vissza! – kiabált utána Tersa.
– Hagyd, hogy visszamenjen az otthonába, az erdőbe –,
mondtam neki kedvesen. – A szíve a vadonba tartozik. Oda
fog jönni hozzánk, amikor kész lesz rá. Tudja, hogy hol
vagyunk.
– Kedves Nagyúr, Mona Lisa –, mondta Thaddeus
miközben lenézett a lábamra. A hangjából ítélve, ez nem
hangzott jónak. Vonakodva szintén lesütöttem a szememet.
Elhalasztottam azt az örömteli munkát mostanáig. Oké –
szakadt hús, csöpögő vér. Ez semmiség, mondtam

C 118 D
magamnak, ahogy a hangok körülöttem alig hallhatóak
lettek és a látásom is foltosodott. És elájultam.
Magamhoz tértem, amint visszafele másztunk Belle
Vistába.
Jesszus, így elnevezni egy házat. Bár voltaképpen Amber
mászott. Engem vittek, akárcsak egy zsák vizes burgonyát
a karjaiban. Gryphon leszáguldott, figyeltem, amint
felöltözött. A többiek mind mögötte özönlöttek, mint kecses
hullámok – Chami, Tomas, Aquila, Rosemary, Jamie. Még
Dontaine is, aki úgy tűnt még mindig itt van. Szürkület volt
és mindenki ébren volt. De kár. Sokkal jobb lett volna
belopódzni észrevétlenül. Azok a kíváncsi arcok, amiket
nem ismertem fel, előbukkantak a bejárati ajtónál; a
személyzet, úgy látom.
– Édes jó Fények Anyja! – Rosemary felkiáltott,
miközben észrevett minket. Belül összerezzentem. Elég
rongyosan nézhettünk ki, közülük is én néztem ki
legrongyosabbnak.
– Mi történt?
– Semmi.– nyugtattam meg. – Mindannyian jól vagyunk.
– hála nem nekem.
– Te egyértelműen nem vagy rendben – mondta egy kicsit
tüzesen Chami.
– Semmiség – mondtam.
– Boldog vagyok, hogy látom ébren vagy. – Amber
morajlott. A mély, boldogtalan hangja visszhangzott a
mellkasában, eljutva hozzám, ahogy besietett a házba.
– A semmiségnek, amiről beszélsz, köszönheted a több
mint egy órás eszméletvesztésedet.
– Ó, az – mondtam, miközben zavartan hátráltam.

C 119 D
 – Csak elájultam mikor megláttam micsoda egy merő
dzsuva a lábam.
– Azt hittem, hogy te ápoló voltál – mondta Jamie, ahogy
finoman lefektettek.
– Ne a kanapéra! – Sikítottam, ahogy megláttam azt a
szép, most romos, antik kanapét. Természetesen engem
figyelmen kívül hagytak. Egy vállrándítással leraktam a
puha párnákra a már mindenhol fájó testemet.
– Amúgy is újra kell dekorálni –, mondta csendes hangon
Tersa.
– Tersa, most ugye csak vicceltél? – Kérdeztem.
– Ó, Úrnőm! – Olyan zokogásba tört ki, ami arra
késztetett engem, hogy megalázkodjak. Vér és sebek
jöhetnek bármelyik nap. A könnyek elborzasztanak engem.
Nem tudtam, hogy mit kell tenni ezzel szemben, kivéve
hogy azt mondom: Feladom. Győztél.
– Az én hibám, hogy téged megsebesítettek –, sírt Tersa.
– Az egy aligátor volt, ami kivett egy harapást belőlem,
nem te voltál –, mondtam, gyámoltalanul a könnyes
támadás előtt.
– Egy aligátor! – kiáltott fel Tomas halk rémülettel.
– Jól vagyok.
– Elájultál – vádolt meg Aquila.
Reménytelenül vágytam a szobám békéjére és csendjére.
Sajnos nem tudtam felkelni és járni. A zsibbadás halálosan
kimerített és most pokolian fájt.
– Elájultam a vér és sérülés látványától – mondtam.
– De te ápoló vagy! – Jamie megint tiltakozott.
– Köszönöm, első alkalommal is hallottalak téged. –
Vállat vontam. – Az más ember vére volt, más ember volt

C 120 D
felhasítva, elszakadt hússal. Azelőtt soha nem az enyém. –
Mindenki csak bámult engem. – Szóval perelj be.
A testvérem, az indok hangja, nyugodtan szólalt meg.
– El kell vigyünk a kórházba!
– Nem! – vonítottam. – Nincs kórház! 3-4 órán belül
előbb meggyógyulok, mint hogy ők látnának engem.
– Szóval gyorsan gyógyulsz?– kérdezte Gryphon. Mint
mi, volt a meg nem kérdezett kérdés. Mint Dontaine. A
torka már ép volt, a bőr tökéletesen összeforrt, mint egy
varázslat.
– Nem tudom –, válaszoltam őszintén. – Azelőtt soha
nem sérültem meg.
– Soha? – lenyűgözve ismételte meg Gryphon.
– Nem ilyen mértékben. Csak apró karcolások és
horzsolások. Mindig gyorsabb és erősebb voltam az
embereknél. – Megint vállat vontam és összerezzentem,
erőszakosan emlékeztetett még egyszer a tényre, hogy nem
csak a lábam sérült meg.
– Elbűvölő gyerekkorom volt – a sérülés hamar elmúlt.
De a maradék, nem túl bájos.
Gryphon előredöntött, hogy lássa a hátamat. Könnyedén
végigfutatta az ujját, ahol az éles karmai belém martak.
– Sajnálom, hogy megsebesítettelek – mondta kis
szomorúsággal, a gazdag kék szemei lelkifurdalással
homályosultak el.
Ráfektettem a kezem az övére.
– Hé, jobb, mint ha aligátor kaja lennék.
– Ha nem vagy biztos benne, hogy gyorsan gyógyulsz,
menned kéne a sürgősségire, hogy összevarrják ezt –
mondta Thaddeus állhatatosan.
– Mennyire rossz? – kérdeztem, majd nyeltem egyet.

C 121 D
 – Szerinted meggyógyul egyáltalán?
– Nem tudom – az örökké őszinte testvérem válaszolt. –
Túl sok a vér.
Oké. Ne nézd. Ne nézd. Vagy újra eljátszhatod a hattyú
halálát.
– Nincs kórház – makacsul ragaszkodtam ehhez.
Thaddeus úgy nézett, mint aki megvétózza a döntésemet és
a többiek őszintén hajlottak is az ő kis lázadása
támogatására. A legkedvesebb szövetségesemmel
maradtam.
– Rosemary, vigyél fel a szobámba, kérlek. Segíts
kitisztítani.
– Nos, ez biztosan nem árthat a sebednek – motyogta
szarkasztikusan. Oké...talán ő is a lázadás támogatása felé
érzett hajlandóságot. Hálásan éreztem a nagy kezeit rám
kulcsolódni és lassan felemelt. Egy kicsit fura érzés volt,
hogy egy nő visz fel a kanyargós lépcsőkön. Hülyeség,
mennyi lépcső lehet ebben a házban, kúriában vagy mi ez?
Rosemary, legyen áldott a bátor szíve, egyből a fürdőbe
vitt. Több mint elég volt tartani két embert, és most az
egyszer hálás voltam ennek a luxus helynek. A fürdő
padlóján hagytuk a sáros ruhámat, csöpögött sötétbarna
cseppekbe a lefolyóba. Kisbabának éreztem magam, ahogy
szárazra törölgetett és rám adott egy kényelmes pólót, ami
a nyakánál kicsi volt, de nem panaszkodtam, csak
megkönnyebbüléssel sóhajtottam, amint lefektetett az
ágyba és egy redős bolyhos törölközőt rakott a lábam alá.
– Hogy néz ki? – kérdeztem tőle.
– Mintha valami hatalmas harapott volna belőled.
– Ez nem segített – motyogtam. Nem túl sokat segít.
Megerősítve magam, óvatosan lenéztem a lábamra. Nem

C 122 D
voltam teljesen biztos benne – mindenekelőtt, első
ránézésem gyengéd ájulással végződött – de azt hiszem egy
kicsit jobb volt. Vagy talán ez csak azért volt, mert ki volt
tisztítva. Nem annyira vérzett már, csak szivárgott
mogorván, és lüktetett, mint egy lyukas fog, ami kész volt a
kilökődésre, romlott gennyes és szuvas.
Nyeltem egyet, vettem egy felszínes lélegzetet, és
elnéztem. Rosemary rárakott egy tiszta mosdótörölközőt a
lábamra. Szerencsétlen törölközők. Dontaine és miattam
egy csomót kicserélhettünk volna már.

A kavargó pengék, bum bum bumja egyre hangosabb lett

és süketítő az én érzékeny füleimnek, mielőtt mentálisan
lejjebb vettem volna a hangot.
– Mi történik?– kérdeztem Rosemaryt
– Odament az ablakhoz, kilesett.
– Ez egy helikopter.
Tudtam, akartam mondani, de aztán szorosan
visszafogtam a szarkazmusomat és elhallgattam. Nem
segítene, és ő csak kedves és segítőkész volt velem. A
kavargó propellerektől a szél felborzolta Rosemary haját az
ablakon keresztül, a függönyök lobogtak, ahogy a helikopter
leszállt.
– Mit keres itt egy helikopter? – kérdeztem.
Mielőtt lett volna ideje válaszolni, a hangos repülőgép
felemelkedett a földről és elrepült, és a válasz a kérdésemre
felsietett a lépcsőn és besétált a szobámba.
– Halcyon? – mondtam, rámeredtem az aranybőrű
férfira, aki épp belépett. Vékony férfi volt, átlagos
magassággal és átlagos felépítéssel. Egy elegáns férfi drága
és remek ízléssel. A szokásos elefántcsont színű selyem

C 123 D
felsőjét viseli – egy egész szekrénynyi van belőle neki.
Tudom, láttam. De ma a gyémánt mandzsettagombok
helyett, fekete ónix keretes arannyal kandikált ki ízlésesen
a csuklójánál. Szűken szabott fekete vászonnadrág és
ragyogó térdig érő csizma egészítette ki a felszerelést.
Komor kifejezéssel és a maradék levegőjét benntartva, úgy
nézett, mint egy nemesember néhány évszázaddal
korábbról. Ez volt az első, amit észrevettem, mikor először
találkoztunk – az az óvatosság, az elkülönülés a többiektől,
az a magányosság.
Senki nem találná ki első ránézésre, hogy ő volt a Pokol
Hercege. Hogy ő egy démon volt, valami, amitől még a
Monèrek is féltek. A démon az, amivé a Monèrek változnak,
mikor meghalnak. Azok, akik elég erősek fizikailag, hogy át
tudjanak alakulni a Pokolban, és ott elviselni a fizikai
megjelenést. Semmi szokatlan nem volt abban, hogy
Halcyon volt az egyetlen, akinek sikerült az arany bőrért és
azokért a hosszú körmökért, amik ékesítették az ujját,
élesen, mint a kés.
– Mona Lisa – a hangja kulturált volt, olyan elegáns,
mint maga a férfi. Az aggodalom, amit az arcán láttam,
mégis idegen volt. Az aggodalom nem olyasvalami volt, amit
általában lehet látni rajta. Az aggodalom a többi srác arcán
volt szokásos.
– Mit csinálsz itt? – kérdeztem, felhúztam a takarót
magasra, hirtelen, szörnyen ösztönből, az utolsó
alkalommal, mikor láttam őt, egy olyan csöpögő élvezéshez
vitt, csak azzal, hogy megharapott, szívta a véremet. Egy
kis ízelítő belőlem, ahogy megízlellek téged.
Hirtelen ráeszméltem, hogy nincs rajtam melltartó, nem
igazán volt rá szükségem, könnyed felépítésű volt, ahogy

C 124 D
jómagam, de ez egy fajta pajzs volt mellbimbóim és a lepedő
között. Még rosszabb, hogy én nagyon öntudatába voltam a
ténnyel, hogy nem hordtam fehérneműt. Nem egy olyan
állapot, amiben akarna lenni az ember, egy olyan férfi előtt,
kinek ráadásul nem kellett megérintenie ahhoz, hogy
igazán megérintsen. Egy másik személy besurrant a
szobába.
– Janelle Gyógyító – mondtam, mint egy zsibbadt őrült.
– Mit keresel itt?
A szokásos gesztenyebarna hosszú ruhája volt rajta, ami
az ajándékát és a státuszát mutatta.
Janelle a Nagy Tanács bentlakó gyógyítója volt
Minnesotában.
Tudom. Mi van Minnesotában, oké? Egy hely tele ősi
földdel és érintetlen erdőkkel, rögtön Kanada határa
közelében. Monère főhadiszállásként igazán tökéletes. Hé,
ez eddig működött.
– Gryphon hívott minket és azt mondta, hogy
megsebesítettek téged és nincs gyógyító, aki elérhető lenne
itt. – Odajött az ágyhoz, egy rosszalló hangot hallatott,
ahogy meglátta a lábamat.
A többiekhez fordulva mondta.
– Kaphatnék egy percet egyedül a páciensemmel, kérem?
Nagy merészség kellett, hogy kirúgja a Pokol Hercegét egy
szobából, és ezt udvariasan tenni. Halcyon bólintott és
jóindulatúan kilépkedett, Rosemary mögötte. Én
kitakartam magam a vékony lepedőből és ellazultam.
Janelle, megfigyelt engem, csak a szemöldökét ráncolta.
– Ez, ah, kedves Halcyontól, hogy idehozott téged –
mondtam –, hogy lássa, biztonságban megérkezel.

C 125 D
 – Nem az én biztonságom volt a legnagyobb gondja –
válaszolt Janelle szárazon.
Oké.
– Megpróbáltad már meggyógyítani magad? – kérdezte.
Annak a gondolata, hogy meggyógyítsam magam,
valójában eszembe jutott. Voltaképpen Gryphont vártam,
hogy besétál Halcyon helyett. De valahogy, összetépve és
véresen és lüktető fájdalommal, ami tényleg nagyon fájt,
éppen nem hoz sex-hangulatba, legalábbis mikor én voltam
a sebesült. Na, tessék, igazi korlátozások itt a gyógyító
ajándékommal. Megráztam a fejemet.
– Szeretnéd megpróbálni? – kérdezte Janelle. – Vagy
inkább halasszam el az órát és gyógyítsalak meg először?
Felnéztem és kerestem a szemét. Olyan kedvesek és
tiszták voltak, mint mindig. Nincs burkolt rosszindulatú
célozgatás, nincs jele annak, hogy egy leszbi sexet ajánlana
fel. Ugye?
– Én, um, nem úgy tűnik, hogy meg tudom gyógyítani
magam anélkül, hogy másokkal intim kapcsolatba kerüljek.
Pislogott.
– Értem. Valaha megpróbáltál szex nélkül gyógyítani?
Neki nem volt problémája a három-betűs s-e-x szó
használatával, nyilvánvalóan. Bár furcsa volt hallani a
szexet, ahogy kijön a szájából. A gondolat, mikor Gryphon a
kezemet levezette Dontaine merev ágyékára,
keresztülszáguldott az elmémen. Eltoltam ezt.
– Igen, és én nem voltam rá képes – válaszoltam.
– Képes vagy érintéssel elmulasztani a fájdalmat, ha jól
emlékszem.
Bólintottam.
– Meg szeretnéd legalább próbálni? – kérdezte.

C 126 D
 Nekem nem volt problémám azzal, hogy próbáljam, és
meg akartam rúgni magamat, mert nem erre gondoltam
elsőnek. Vettem egy mély lélegzetet és rátettem a kezeimet
feltépett lábamra; még csak rá se kell néznem, hogy
megtegyem. Összpontosítottam, lementem mélyen a
belsőmbe, és kihúztam…
– Semmi –, mondtam miközben szemöldököt ráncoltam.
– Ez nem jön. – Ne törődj vele, gyermekem. Bocsáss meg
egy öreg tanárnak. Nehéz olyannak koncentrálni, akinek
ilyen fájdalmai vannak.
Janelle finoman lefektette a kezeit a lábamra, alig
érintett. Csak az érintésének kellemes érzése egy
pillanatra, azután éreztem a hatalom egy puha
megerősödését, egy szilárd bizsergést, ami befedte a
bőrömet miközben enyhítette a fájdalmat, és azután
lesüllyedt, mint finom melegség mélyebbre a húsomba,
megolvadva, összeforrva, ép bőrt csinálva. Ez nem volt egy
gyors eljárás, mint a hatalom kirobbanó gyógyító hatása,
ami az orgazmusommal jött. Ez lassú volt, a finom erő
kitartó áramlása.
Éreztem egy melegséget, egy apró rezgést a húsomban,
ahogy dolgozott, oh, annyira türelmesen, kezei ellazultak és
megnyugodtak, az arca derűs és kedves, amilyennek egy
gyógyítónak kell lennie. Csak az, hogy a jelenlétében vagy
egy enyhítő balzsam volt. Csak a gyenge nedvesség
harmatosította az ajkát és ívelő szemöldöke árulta el, hogy
ez erőfeszítésbe került neki. Elvette a kezeit és a húsom épp
volt, a bőröm rongálatlan volt. A megmaradó melegség egy
pillanatra még érezhető a gyógyult szöveteimbe, mint egy
hosszadalmas esszencia belőle, azután eltűnt.

C 127 D
 – Bárcsak én is meg tudnám csinálni ezt –, mondtam
csodálattal a hangomban.
A gyógyító mosolygott.
– Meg foglak tanítani. Nos, hol sérültél még meg?

C 128 D
Nyolcadik fejezet

A meglepetéseknek még nem volt vége, jöttem rá, mikor

egy kicsivel később lesétáltam a földszintre és éreztem egy
teljesen más erőt mielőtt megláttam volna őt.
– Mona Carlisse! – kiáltottam fel. Megmentettem őt egy
banda törvényen kívüli gazembertől, ugyanazoktól, akik
foglyul ejtettek engem is. Mögötte ült a lánya, egy kislány
aranyszínű fonott hajjal és tengerkék szemekkel, ami
annyira hasonlít Amberéhez, a féltestvéréhez, aki a nagy
jelenlétét a messzi ablakpárkány mellett helyezte el.
– És Casio. Micsoda öröm újra látni titeket –, mondtam
mosolyogva. A szép és tiszta, gyönyörű gyerek annyira
máshogy nézett ki, mint a vad teremtmény, akivel először
találkoztam az erdőben. Mona Carlisse idegesen felállt és
köszöntésként meghajtotta a fejét. – Mona Lisa. Bocsásd
meg nekünk, hogy hívatlanul beállítottunk.
– Semmiség. Mindig szívesen látlak titeket itt.
Kis feszültség hagyta el őt a meleg üdvözlésemtől és
bemutatta a két férfit, akik szintén felálltak, mikor
felemelkedett.
– Ők itt a testőreim. Miguel..
Fekete hajú, bajuszos férfi volt, rövid hajú és jól öltözött,
én magasságom körüli, nem sokkal magasabb a
Királynőjénél.
Habár a lágy sötét szemei melegségtől ragyogtak, és a
szája barátságos bájra húzódott, éreztem némi feszültséget,
némi szorongást, ahogy meghajolt.
– Ő itt Gerald.

C 129 D
 A másik őrnek sokkal komolyabb magatartása volt,
szintén meghajolt köszönésként. Volt valami nyugtalanság
is benne. Magas volt, homokszínű hajjal és óvatos
mogyorószínű szemekkel, széles vállú, de karcsú.
Attól, hogy éreztem az ő jelenlétét, arra tippelnék, hogy
kettejük közül ő a fiatalabb, de tévedhetek is. A kor nem
mindig egyezik meg az erővel, ezt már tapasztaltam.
– Továbbá ők azok, akiket magammal hoztam – mondta
Janelle Gyógyító.– Túl jó lehetőség volt, hogy elszalasszam.
Azt akartam, hogy Casio is itt legyen, ha majd a gyógyítás
művészetét megtanítom neked. Szeretném kihasználni a
lehetőséget, hogy oktassam őt is.
– Casiot? – kérdeztem.
– Felfedeztem, hogy a gyógyítás ajándéka megvan benne
– mondta Janelle.
– Milyen csodálatos – mosolyogtam Casiora, felhúztam a
szégyenlős gyerekre az orromat. – Habár valószínű, hogy
gyorsabban fogod megtanulni, mint én. Casio elrejtette az
arcát az anyja oldalához, de későn, mert láttam azt a futó
mosolyt.
Tomas és Dontaine is bent voltak a szobában.
– Tomas, hol vannak a többiek? – kérdeztem.
– Amíg gyengélkedtél, Gryphon Nagyúr, Chami, Aquila
és Thaddeus elkísérték Horace Ügyintézőt egy sétára a
birtokodon, aztán ami jó, hogy utána az ügyintéző el fog
menni.
Bólintottam jóváhagyásként. Hamarosan találkozunk,
hamarosan elmegy.
– Thaddeus is velük ment?
– Jobban akarta a sétát – válaszolt Tomas, az édes
egyszerű arca kényszeredetten elcsavarodott. – A többiek

C 130 D
csatlakoztak Thaddeushoz és Aquilához. A másik kettő úgy
látszik a biznisz kérdésben a legmagabiztosabb.
Még egy terület, ahol a kor nincs összhangban a
szaktudással. Thaddeus, bár fiatal volt, nem volt érzékeny.
Úgy látszott, mintha magabiztosabb lenne ilyen
kereskedelmi ügyekben, mint én.
– Jamie és Tersa is velük mentek? – kérdeztem.
Tomas rövid futó pillantást vetett Halcyonra, egyedül ült
egy székben, egy vibráló bámulás, ami gyorsan
továbbtáncolt.
– Az édesanyjuknak segítenek a konyhában.
Felhúztam a szemöldököm, töprengtem vajon nem
kényelmetlen-e idegenek erőterébe lenni, de aztán hagytam
a gondolatot elmenni, ahogy Dontaine előre lépett és
letérdelt elém. Magas, szőke és káprázatosan csinos,
erőteljes megjelenés volt, különösen Mona Carlisse
embereihez hasonlítva – sokkal feltűnőbb a kinézete és az
ereje.
– Királynőm. Szeretném megköszönni a törődésedet,
mielőtt távozok – mondta Dontaine.
– Semmit nem csináltam – mondtam a sajnálatos
igazságot. – Te gyógyítottad meg magad.
– Te...kedves voltál velem, mikor nem lett volna rá
szükség. – Egy kevés szomorúság leselkedett a mohazöld
szemeiben. Eltűnt az arcátlanság, lelkes kihívás. E nélkül
valahogy egy kicsit elhalványult. Nem jöttem rá, hogy
mekkora nagy helyet foglal el benne ez a magabiztos
arrogancia, vagy elszalaszthattam azt, most hogy ez eltűnt.
Felállt és megfordult, hogy induljon. Mona Carlisse
jelenléte emlékeztetett engem, hogy egyszer mit
tanácsoltam neki a férfiakról. Néha csak meg kéne bízni

C 131 D
bennük. Elég hamar megtudná az ember, hogy a döntés
helyes volt e.
A nevén szólítottam.
– Dontaine.
Megállt és rám nézett még egyszer.
– Milyen pozíciót töltesz be? Őrként? – Gyorsan
tisztáztam, mikor rájöttem, hogy ezt máshogy is lehetne
értelmezni. Mint mondjuk Mona Louisa ágyában.
– Második parancsnok voltam a Fegyver Mestereknél.
– És a Fegyverek Mestere? Hol van ő?
– Mona Louisával elment – válaszolta Dontaine.
– Értem. – Egy csendes szünet. – Akkor megkérdezném,
hogy betöltöd-e a megüresedett pozíciót.
– Én? – Amberre nézett, elkápráztatva, összezavarodva.
– De elvesztettem a kihívást.
– Nem kell kihívnod senkit a pozícióért. Valószínű a
tapasztalatod fényében csinálnám a találkozót, ha tudtam
volna.
– De veszítettem – ismételte Dontaine, mint egy eltört
lemez, ami be volt ragadva egy lejátszóba.
Sóhajtottam és ahhoz az emberhez fordultam, aki
legyőzte őt.
– Amber, óhajtod a Fegyverek Mesterének címét?
– Nem. Már megvan az a pozíció, amire vágyom.
Amber szemei felizzottak és felmelegedtek, pirulásra
kényszerítve engem. Tisztázta, hogy az a pozíció, amit
tartott, és nagyon elégedett volt vele, az, hogy az ágyamban
lehet.
– Látod? – mondtam visszafordítva a figyelmemet
Dontaine felé. – Elég szabad kezet adok neked, hogy
felakaszd magad vagy bizonyíts nekem. Megkapod a

C 132 D
pozíciót egy kísérleti két hónapos próbaidőszakra. Ismered
ennek a területnek a szükségeit és az itt levő embereket.
Irányítsd őket, de udvariasságból, értékelném azt, ha
Amber és Gryphon Nagyurat és engem beavatnál minden
ügybe. – A szemeim összeszűkültek. – Én azt akarom, hogy
változzanak a dolgok, Dontaine. Nincs több küzdelem vagy
kihívás, érted? Minden haladást az erő, tapasztalat és a
készség alapján fognak elérni. Új szabályokat fogsz
felállítani és meg fogod valósítani a változásokat. Nem
engedhetem meg, hogy veszendőbe menjen az idő, amikor
az embereim harcolnak, különösen, amikor kevés
gyógyítónk van. Készen állsz a kihívásra? – Szellemileg
megforgattam a szemeimet, ahogy hallottam magamat. Én
nem tudtam elhinni, hogy úgy kezdtem el beszélni, mint
egy Királynő.
Dontaine figyelme csattant, a szemei ragyogtak a
csodálkozástól és a lelkes, szenvedélyes szelleme visszatért.
A magabiztos bizalom újra ott csengett a hangjában.
– Igen, Királynőm.
– Jó – mondtam, boldog voltam, hogy láttam a
természetes bosszantó viselkedésének egy részét
helyreállni. – Meglátjuk, hogy milyen jól alkalmazkodunk
mindketten mostantól számolva két hónapig.
– Igen, úrnőm… és köszönöm. – Meghajolt és elment.
Az első új tettem Királynőként. Megtaláltam Amber
szemeit és a jóváhagyásával megjutalmazott.
– Helyesen döntöttél – mondta halkan.
– Istenem, remélem is. – Tényleg nagyon reméltem.
Rosemary átvette a hatalmat az egész ház chatelaine-
jének a szerepét, nem csak a konyháét, isten megáldja a
tehetséges lelkét. Az irányítása alatt a rendetlenség, amit

C 133 D
csináltunk lent a vendégszobában csodálatosan össze lett
takarítva. A friss levegő beszállt a nyitott erkélyajtókon
keresztül és a rózsák édes parfümje belebegett a kuszán
elterülő angol kertekből. Dontaine vérét lemosták a falakról
és lesikálták a szőnyegről. Meg kellene kérdeznem
Rosemaryt, hogy hogyan vitte véghez ezt a bámulatos
bravúrt.
Én csupán a szétpakoláshoz értettem.
– Ez így oké lesz? – Kérdeztem Halcyont, miközben
intettem a szoba felé. Rosemary javasolta, hogy Halcyon
Herceg maradjon itt lent. Janelle, Mona Carlisse, és a kicsi
kísérete elfoglalta a megmaradó emeleti vendégszobákat.
Telt ház van most.
– Ez jó lesz – mondta Halcyon. Szokatlanul csendes és
tartózkodó volt. Egyedül voltunk a szobában, bár biztos
voltam benne, hogy Amber rajtunk tartotta a fülét és
hallott mindent, amit mondtunk.
De legalább Amber udvariasságból hagyott egy kis
magánéletet. Ha Gryphon itt lett volna, nem maradtunk
volna egyedül. Az egyetlen ember a világon, aki kiváltja
Gryphon féltékenységét, Halcyon Herceg volt. Az összes
többi férfit –, úgy nézett ki, hogy elég buzgó ahhoz, hogy –
nekem vagy rám dobja, addig, amíg egy apró képességet
nem szereznek és tovább tudnak állni.
– Sajnálom, hogy a szoba ennyire kicsi – mondtam
zavarban, zsebre vágva a kezem. – De legalább van külön
fürdőd.
– Ez több, mint ami megfelel a szükségleteimnek –
győzött meg Halcyon, olyan udvariasan, amilyen én voltam,
töprengésre késztetve, hogy mégis mit művelünk, így

C 134 D
körbetáncolunk. Általában nem ilyenek voltunk,
lábujjhegyen körbejártuk egymást.
– Örömmel látom, hogy jobban vagy. Szabad megnéznem
a lábadat? – kérdezte, és letérdelt elém egy könnyed
mozdulattal.
Az ügyetlen bólintásomra óvatosan felhúzta a
farmervászont, meztelenné téve a jobb vádlimat.
Türtőztette magát, nincs láthatatlan simogató kezek vagy
ilyesmi, de éreztem, hogy végigfuttatja a tekintetét, mint
egy tényleges teher a gyógyult bőrömön. Valahogy, az hogy
az a kis rész fedetlen a lábamon, olyan érzés mintha más
intim testrészemet is felfedném neki.
– Még mindig fáj? – kérdezte lágyan Halcyon.
– Nem – szelíden hátraléptem az érintésétől, és a farmer
lecsúszott, hogy eltakarjon megint. – Uh, köszönöm, hogy
idehoztad Janelle Gyógyítót ilyen gyorsan.
– Boldog vagyok, hogy szolgálhatlak. – Kecsesen felállt, a
sötét barna szemei kifürkészhetetlenek voltak. – Talán
most már jól vagy, mennem kéne.
– Utálod a szobát –, mondtam lehangoltan. Egy apró
mosolyt eresztett el. Pislákolt egy pillanatig, mint egy ijedős
molylepke, aztán eltűnt.
– Nem, de úgy nézel ki, mint aki ideges miattam. – A
hangja elmélyült, rekedté vált. – Nem kell félned tőlem,
tényleg.
– Oh. – Közelebb léptem hozzá és a kezét az enyémbe
tette. – Soha ne gondolj ilyet. Én nem félek, csupán egy
kicsit zavarba vagyok. – Kis nevetést hallattam. – Alig
voltam felöltözve és utoljára pucéran láttál.
Az arcomhoz emeltem az édes kezét, éreztem a
tenyerének rövid cirógatását és éles körmeinek legenyhébb

C 135 D
érintését a bőrömön, mielőtt megfordította volna a kezét és
a kézhátával kezdett simogatni, felém fordítva azokat a
halálos körmöket.
– Örülök, hogy jöttél – mondtam hevesen. – Mindig,
mindig örülök, ha látlak.
– Ah, Mona Lisa. – Óvatosan elhúzta a kezét.
– Maradj egy kicsit, ha megteheted.
Kutatta a szemeimet, mélyen, erősen, mielőtt válaszolna.
– Megtehetem.
Mosolyogtam.
– Helyes. Akkor maradj. Van más, amit adhatnék neked?
Amire szükséged van?
Hosszú pillanatig csak tanulmányozott, aztán megrázta a
fejét.
– Később beszélünk, miután elszállásoltam Mona
Carlisse-t és az embereit.
Ezzel az ígérettel elmentem.
Olyan magányos ember volt, gondoltam szomorúan. És
ezt a magányt élesebben lehetett látni, mikor mások között
volt, magányos volt egy tömegben. Ott volt egy láthatatlan
fal közte és a többiek között, a félelem egy fala, az óvatosság
egy pajzsa. A különbségei miatt volt elkülönülve.
Találkoztam vele egy napos réten, azelőtt, hogy tudtam
volna micsoda ő. Csak a tettei eredményei által ismertem
őt, mikor egyedül voltam vele a vadonban, védtelenül. És a
tettei egy úriemberé voltak, kedves és aggodalmas, egy
barát.
Ugrattam őt és fogdostam a karját, mielőtt tudtam volna
azokról a halálos karmokról, mikor meghosszabbodott a
másik alakjában, levágta egy férfi fejét egyetlen könnyed

C 136 D
mozdulattal, így a démon sokkal ijesztőbb alakot tud ölteni
Dontaine Fél Alakváltozásánál.
Az én elegáns démon hercegem. Ő mentett meg,
visszahozott a Pokolból, és azt mondta nekem, hogy szeret.
És én azt kértem tőle, hogy találjon valaki mást, akit
szerethet, mindkettőnk kedvéért. Ha kevésbé lennék olyan
lelkiismeretes, kevésbé lennék szigorú az erkölcseimmel, ő
és én szintén szerelmesek lennénk. Habár talán kevésbé
erkölcsös és sokkal ijesztőbb eltitkolni, hogy meg akarom őt
érinteni. A félelem attól, hogy elveszítem azt az értékes
szerelmet, amit épp, hogy megtaláltam Gryphonban és
Amberben. Elég nehéz volt áthidalni a köztünk lévő
különbséget anélkül, hogy újabb súrlódás ne kerüljön a
mixerbe. Sóhajtottam. Leéltem egy korszakot szerelem
nélkül és most a bőség zavara fenyeget.
Nem volt köztem és a démon herceg között vadállati vagy
kémiai vonzás. Csak egy rövid, de gazdag próba és
tapasztalat volt, ami összekötött minket. Tiszta érzelmek. A
szenvedésének a nagy szomorúságába szerettem bele. A
szenvedés vonz engem. Valami velem született ösztön, hogy
enyhíteni akarom ezt, elhessegetni.
Igazság szerint, ha Halcyon lett volna az, akihez
Gryphon odalök, talán nem utasítottam volna vissza.

– Újabb erős harcost adtál hozzá a nyájadhoz –

köszöntött Mona Carlisse, amint visszatértem az elegáns
nappaliba. Hitetlenül megrázta a fejét. – Milyen bátor vagy.
– Aztán még halkabban mondta, ezért közelebb kellett
menjek, hogy halljam őt.
– Megszégyenítesz engem.

C 137 D
 – Wao. – Kellet egy perc, hogy rájöjjek, miről beszél. –
Dontainere gondolsz?
– Igen. – Mona Carlisse egyértelműen egyedül volt a
szobába. – Remélem nem bánod. Elküldtem a többieket.
– Miért?
– Egyedül szerettem volna beszélni veled.
Lejjebb csúsztam a túlméretezett fotelba vele szembe.
– Mit tehetek érted? – kérdeztem lágyan. Könnyek
csillantak meg egy pillanatra Mona Carlisse csinos
szemeiben, mielőtt eltüntette volna őket a hosszú
szempilláival.
– Ez nagyon nyilvánvaló, segítségre van szükséged?
Megválogattam a szavaimat.
– Bocsáss meg. A kezed elárulja a bánatod.
Lenézett az összeszorított ujjaira, majd kinyitotta. A
körmei félhold alakban belevájódtak a tenyerébe. Törékeny
nevetést hallatott, és öntudatosan ellazította az ujjait.
– Jól vagy? – kérdeztem kedvesen. Gyönyörű volt ez a
Királynő, akivel valahogy összebarátkoztam. Az egyetlen
rendes, akivel eddig találkoztam.
Több dolog is volt, amit észrevettem rajta, de nem
említettem.
Más dolgok, amik szintén a bajra céloznak a haja volt az
egyik. Hosszú volt, elegáns kontyban összefogva, hatalmas
barna szemeinek tisztaságát és a finom ovális arcát
felfedve. Vonzó elrendezés volt így, de a Monère
Királynőknek általában hosszú a hajuk és azt kiengedve
hordják, szépségüket, a hozzáférhetőségüket, az erejüket
fitogtatva. Mona Carlisse-nek mikor először találkoztam
vele, akkor is így volt kontyba a haja, elzárva tartva a

C 138 D
csapat bandita elől, akiket Amber törvényen kívüli apja
vezetett.
Sandoor az ő és a Királynője halálát is meghamisította,
ezért senki nem tudta, hogy Mona Carlisse még életben
van.
Tíz hosszú évig volt a szeszélyeiknek kiszolgáltatva és
senkinek nem mutatták meg őt. Egy élmény volt
kiszabadítani azoktól a csúnya sebhelyesektől.
Tulajdonképpen tök jó, hogy most beszélek az erejéről,
mikor egyértelmű, hogy az épelméjűségért harcol.
– Nem, nem vagyok jól. – Mona Carlisse mérgesen
letörölte a könnycseppeket, amik kifolytak. – Visszatértem,
hogy beszéljek Janelle Gyógyítóval, de nem tud segíteni,
mert..
– Mert nem a te tested sérült meg – fejeztem be helyette
halkan.
– Nem – mondta szomorúan. – Ami bánt engem, nem
tudja, hogy tegye jóvá.
Mint akármelyik másik nő, legszívesebben a karjaimba
venném és nyugtatnám, mint egy gyereket. De Királynő
jelenlétében csúszós lett volna egy másik Királynőnek.
Forró éberség tüskéi már lassan zümmögve belefúródtak
a bőrömbe attól, hogy csak közel ültem hozzá. Távolság,
nagy távolság, ez természetesebb volt a dolgok rendjében
két alfa csaj között. Természet terve, hogy segítsen
elszaporítani a mi fajtánkat – szélesen és szabályosan
szétterjedve. És így tovább, és az összes hülyeséggel.
Mona Carlisse sebei nem a felszínen voltak. Mélyebben,
sötétebben voltak...a szíve sérült meg, a bizalmát árulták el.
Komolyan megsérült. És mégis, a lelke nem tört meg.
Őszintén, el kéne mennie egy dilidokihoz. De valahogy,

C 139 D
kétlem, hogy a Monèrek csinálnak ilyesmi elérhetőt. Egy
biztos, ők nem fejlődtek ki eléggé valami...feleslegesre; ők
így látják. Egy orvos az elmének luxusnak számít, tényleg,
még a brutális Monère társadalom se próbálja ki. Szigorú
kultúra volt. Ha gyenge és törékeny vagy meghalsz, ilyen
egyszerű.
– Van pszichiáter a te...vagyis a mi társadalmunkban? –
kérdeztem.
– Az mit jelent?
Sóhajtottam egyet mentálisan. Ilyenkor utálom, ha
igazam van.
– Van olyan tanácsadó, pap vagy bölcs nő, akivel tudnál
beszélni?
– Senki nincs – mondta, feszülten nézve rám. – Rajtad
kívül senki nincs.
Nagyszerű. Megsajnáltam. Helyrehozni dolgokat nem
volt a képességeim között. Tönkretenni dolgokat vagy
embereket, akik ártanak nekem vagy az enyéimnek...sokkal
közelebb állt hozzám.
Ja, ja...ápoló voltam és kaptam alapoktatást
pszichológiából. De soha nem próbáltam tanácsot adni. Ez
nem ajánlott egy egyszerű ápolónak.
Szegényke.
– Hogyan segíthetnék neked? – kérdeztem újra. Talán ha
elég alkalommal kérdezném meg, végül elmondaná. A
barna szemei visszaestek a kezére. Megint megfeszültek.
Szándékosan szétrakta őket, legyezőszerűen szétrakta
lapos ölébe. Mikor beszélt, annyira halk volt, hogy előre
kellett feszülnöm, hogy halljam őt.

C 140 D
 – Nem bírok intim kapcsolatba kerülni egyik
emberemmel se. Nem tudom elviselni, hogy hozzájuk érjek,
vagy, hogy ők érjenek hozzám.
Szánalom kavargott a mellemben.
– Csak pár hete követelted vissza az uralkodást – és a
szabadságod.
Megrázta a fejét.
– Az idő csak rosszabbá tette, nem enyhítette. Az
embereim, a férfijaim nem tudják, hogyan bánjanak velem.
Annyira más vagyok, mint azelőtt. Sokkal kevesebb.
– Az összes embered visszatért hozzád?
Szétszóródtak, beilleszkedtek más területre, mikor
mindenki azt gondolta, hogy meghalt.
– Igen, de talán hiba volt visszahívni mindannyiukat.
Mindenki emlékszik rám, és nagyon felháborodottak,
zaklatottak, hogy mivé lettem.
– És mivé lettél? – kérdeztem kedvesen.
– Elég nagy önteltség és bátorság kell egy Királynőnek,
hogy uralkodjon az emberein.
– Valóban? – kérdeztem, és hangom cinikus volt. – És
szerintem az a csúnya személyiség a túl sok hatalom miatt
van.
– Okkal lettünk felnevelve – mondta komoran Mona
Carlisse, rám nézve azokkal a sérült nyúlszemeivel. – Még
ha meg is van a természetedben.
Összerezzentem.
– Én nem veszem figyelembe ezt a jó tulajdonságaim
közé.
– Ez fontos része annak, hogy mi tesz téged jó
Királynővé, Mona Lisa. És enyhítheted ezt kedvességgel,
szánalommal. Szerelemmel.

C 141 D
 Újra megborzongtam, egyre jobban és jobban éreztem
magam kényelmetlenül. Különösen az utolsó szótól.
Négybetűs szó majdnem olyan rossz volt, mint a
hárombetűs.
– Ebben az ügyben jó sok gondolatot küldtem és arra
következtettem, hogy a keménység és a gyengeség
kombinációja, ami a férfiakat vonzza, ez köti őket hozzád
erősen, még a démonoknál is erősebben. – Mona Carlisse
sóhajtott és ez egy szomorú, elveszett hang volt. – Nem
maradt bennem arrogancia. Sem magabiztosság. És
túlságosan félek kockáztatni a kedvességet vagy a
szerelmet. Csakugyan, állandóan félelemben és
gyanakvásban élek.
– Mitől félsz?
Szomorúan mosolygott.
– Attól, hogy valaki még egyszer elárul. Megrendezi a
halálomat. Elrabol, ahogy Sandoor egyszer már megtette. –
Az ujjpercei elfehéredtek, ahogy újra ökölbe szorult. –
Őszintén inkább meghalnék, mintsem megint kitegyem
magam egy ilyen férfi könyörületének. De ezt így nem
tudom irányítani, bizalmatlannak lenni velük, hagyni, hogy
ők is bizonytalanok legyenek.
Felnézett és suttogott.
– És félek attól, ami lett belőlem. Miguel, az
emberem...megerősödött a távollétemben.
Élesen, boldogtalanul nevetett.
– Ő több erőt birtokol, mint a te Dontaine-ed. És még,
sokszor, amint egyedül fekszek le, megfordul a fejembe,
hogy megölöm őt, mielőtt bánthatna engem. – A szemei
világító barna hajók voltak a könnyek tengerében, ahogy
halkan mondta.

C 142 D
 – Régen szerettem őt.
– Oh, szívem…
– Fontolóra vettem, hogy lemondok a trónról –, vallotta
be halk suttogásban – de utána mit tehetnék? Az embereim
felszívódnának máshova, ahogy egyszer már voltak. De
akkor ki védene meg engem? Jó Királynőnek hívsz és az is
voltam egyszer, de az a gyilkos rettegés van bennem, félek,
hogy talán könnyen az összes közül én leszek legvéresebb
Királynő.
A félelem tisztán hangzott a reszkető hangjában.
Kényszerítettem magam, hogy vegyek egy mély, lenyugtató
lélegzetet.
– De nem ölted meg.
– Micsoda?
– Azt mondtad, azon gondolkozol, hogy megölöd őt, de
Miguel még mindig itt van, él, melletted.
Bólintott megnyugodva.
– Bár visszakaphatnám azt a részt, amit elvesztettem.
De nem tudom hogyan.
És remélte, hogy én tudom.
A megoldás egyértelmű volt számomra, de nem
gondoltan, hogy tetszene is neki. De ismered a mondást:
Aki mer, az nyer. Elcsépelt, de oh, annyira igaz.
– Válassz ki egy embert közülük. Fogadd be az ágyadba
még egyszer.
Mona Carlisse csak nézett rám azokkal az úszó
szemekkel.
– Ez egyszer jó móka volt. De ez túl régen történtnek
tűnik, egy távoli emlék. Bármi örömöt, amit egykor éreztem
a találkozókban, régen kiverődött belőlem.

C 143 D
 Összerezzentem a szóválasztékától. Szó szoros
értelmében kellett érteni. A gazemberek nem voltak vele
kedvesek.
– Úgy használtak, mint egy kéjnőt és ütöttek mikor nem
ragyogtam alattuk. Nem csak meggyalázták a testemet, az
elmémet is megerőszakolták, megfordították, így
magamnak kellett saját magamnak örömet okoznom, ahogy
nyögtek felettem. Annyit érzek most, hogy undorodom és
rettegek a gondolattól, hogy közösüljek még egyszer egy
férfival.
– Azt mondtad alattuk.
– Mi?
– Azt mondtad arra kényszerítettek, hogy engedd meg
nekik, hogy a testedet használják, az akaratodat, az
örömödet. Miért nem fordítottad meg ezt a visszájára,
kitöltöd a haragot és a neheztelést, ami felgyülemlett
benned?
Mona Carlisse zavarodottnak tűnt.
– Mit javasolsz?
Jó kérdés. Meglátjuk, ha a válasz jó lesz.

C 144 D
Kilencedik fejezet

Visszatértünk oda, amit a várbörtönnek gondoltam. Nem

az volt, tényleg. Még az alagsorban sem volt, talán mert a
házak dagály-veszélyesek. Louisianában nem volt alagsor.
Itt a házak, ebben a vizes államban tulajdonképpen fel
voltak helyezve egy rakás téglára vagy kőre.
A várbörtön csak egy szoba volt, hátul elhelyezve a
házban, nem sok különbséggel a többi szobától. Csak ennek
a szobának a falára ezüst bilincseket szereltek fel. Egy
kicsit megváltozott, mióta utoljára láttam. És Farkas Fiú
helyett, azok a bilincsek most Geraldot fékezik le, a
legkevésbé erőteljes őrt Mona Carlisse emberei közül. Egy
olyat, akit azelőtt soha nem fogadott be az ágyába. Meg volt
bilincselve azokkal a bilincsekkel teljesen meztelenül,
büszke és karcsú, de elég izmos.
Ha kényelmetlenül érezném magam, csak magamat
hibáztathatom. Végül is ez az én ötletem volt.
Nem, nem mi bilincseltük a földhöz Geraldot, nem vettük
le a ruháit, és nem raktuk rá a bilincset. Ő vette le a ruháit
és készségesen ő lépett elő és engedte meg, hogy rögzítsük
azokat az erő lefogó bilincseket.
Mi, vagyis pontosabban én, elmagyaráztam Geraldnak,
miben reménykedünk, hogy megteszi. Mona Carlisse-ra, a
Királynőjére nézett, meztelenül, sóvárogó rajongás
ragyogott a gyönyörű mogyoró szemeiben, és válaszolt.
– Igen, bármit.
A brilliáns ötlet az, hogy a férfit teljesen Mona Carlisse
kegyelme alá helyezzük, teljes irányítása alá kerül. Hagyni

C 145 D
őt, hogy elvigye a férfit. Természetesen, nem vártam, hogy
ugyanabban a szobában leszek, mikor csinálja.
– Nem leszek képes megtenni a jelenléted nélkül –
mondta nekem Mona Carlisse.
– De nem akarsz egy kis magányt? – jajgattam. Nyílván
nem akar.
– Biztonságban érzem magam melletted – mondta.
Belenéztem az ürességébe. – Megállítottad Ambert, hogy ne
erőszakoljon meg, mikor tele volt vérszomjjal és
meggátoltad benne, hogy szétszedjen minket. Magadat
kockáztattad helyettem.
Nem teljesen igaz az egész.
– Nem azért tettem, hogy megmentselek, hanem sokkal
önzőbb ok miatt. Nem akartam, hogy Amber bevallhassa,
hogy megerőszakolt egy Királynőt. – Vállat vontam. –
Hajlandó voltam. Így nem lehetett erőszak.
– Mindazonáltal megmentettél, és utána még egyszer,
ahogy ide menekültünk. Biztonságban érzem magam a
jelenlétedben. Másképp nem leszek képes megtenni ezt a
dolgot, amire engem kértél.
És már beragadva találtam magam abban a kis
szobában, a legmesszibb sarokba hátráltam, nem tudva
merre nézzek, miután biztosítottam Gerald bilincseit,
leraktam a kulcsot a földre a lába mellé, és arrébb tolattam.
Gerald nem úgy látszott, hogy izgatná. Karcsú, de jó izmos
volt, és az alatt nehéz és teljes. Állt ott megmutatva teljes –
árbocát, derűs arcát. A bilincs eléggé lógott, ezért számos
lépéssel állt messzebb a faltól, egy hajlandó bezártság, kezei
és lábai némileg széttárva, türelmesen várva, akármit is
kíván tőle a Királynője.

C 146 D
 – Lehet, hogy nem kapsz örömöt vagy kielégülést. Sokkal
kevesebb erőt – figyelmeztette őt Mona Carlisse.
– Amire csak vágysz, Királynőm – válaszolt Gerald
megértően. – Akár vér, akár fájdalom.
Nem tudom, hogy megígérhetném-e, hogy tudom, min
megy keresztül.
Mona Carlisse vonakodva odasétált hozzá most még
teljesen felöltözve, egy redős fekete nyakkendő volt a
kezében és bizonytalanság az arcán. Gerald elfordította a
szemeit és lehajtotta a fejét, – mintha tudná, hogy így
könnyebb lesz Mona Carlissenak, hogy körbecsomózza a
fejét az anyaggal és bekösse a szemét –, hogy ne bámulja őt.
Lehet, hogy nem a legerősebb az emberei közül, de értékes
volt a számára.
Gyorsan hátralépett, amint megkötötte a csomót az
anyagon, az arca elgyötörtnek látszott, kezei remegtek.
Óvatos volt ilyen közel egy férfihez, még ha az övé is.
Állt ott egy pillanatig, egy borzongás futott át a testén, és
egy pillanatra azt hittem nem lesz képes megtenni.
De a belső, megtörhetetlen mag ereje, a lágyság a csinos
felszín alatt –, ami életben tartotta, és kibírta, amitől
sikerült megtartania az épelméjűségét tíz hosszú évig –, jött
erőteljesen. Mona Carlisse kiengedett egy reszkető levegőt,
eltökélten hátrahúzta karcsú vállát és felemelte finom
kezét. Ottmaradt, felemelve a levegőben, egy bizonytalan
ígéretben, mielőtt lassan, nagyon lassan előremozdult, hogy
megérintse Gerald haját. A haja épp csak a vállán túlik ért,
kiengedve puha hullámokban. A szorító köteléktől
elengedve, a színek egy szivárványa gazdag barnától
egészen a pasztell-sárgáig, mint az összekevert homok
egybekeverve, egészséges ragyogással fodrozódtak.

C 147 D
 A selymes fonal felemelkedett, és Mona Carlisse ujja köré
tekeredett ugráló életerejével, ahogy simogatta, cirógatta
azokat. Sóhajtott egyet és becsukta a szemét, amint
megérezte a finom, selymes bájosságot a keze alatt.
Elemelve a kezét, az ujjait a copfjához érintette. A hajtűk
leestek a fapadlóra apró sivító hanggal, és a haja meglazult
és kibomlott, le és lejjebb esve, elhagyva a csípőjét, egy
rendkívülien gyönyörű gesztenyebarna haj, vékony tincs
aranyszínű csíkkal volt díszítve.
Ahogy a haja kiszabadult, a feszültség egy része, ami
megragadta a kibomlását is, kiáramlott, elszivárgott.
Átlépve a láncot, Gerald hátához ment, aki nyugodtan,
mozdulatlanul állt, feszültség nélkül, habár éreznie kellett
a nő közelségét. Az ilyen bizalom, az ilyen rajongás egy
kicsit ijesztő volt. Sok harag, keserűség és félelem volt
Mona Carlisseban. Még ha nem is tudom, mit szeretne
csinálni vele, legyőzni őt vagy lefeküdni vele. Mindkettőtől
roppant kényelmetlenül érezném magam, de a férfi
kedvéért, az utolsóban reménykedem. Természetesen, lehet,
hogy egyáltalán nem tesz semmit, ami megint egy másik
haditervet von maga után, mint az előbbi.
Milyen vicces.
És még nem csinált semmit, csak állt ott, gyönyörű képet
alkottak, és erotikusat is. Mona Carlisse sötét hajzuhataga
és az áramló fekete ruhája éles kontraszt volt a meztelen
bájos Gerald tiszta fehér bőréhez képest.
Mona Carlisse teljesen fel volt öltözve, mialatt Gerald
meztelen és fedetlen volt, sebezhető a láncokban, teljesen a
nő kegyelme alatt. Érdekes etűdje volt a feketének,
ezüstnek és a fehérnek, az anyagok, színek és a fények
játékának. Mögötte állva, egy feketeözvegynek tűnt, aki

C 148 D
veszélyesen bámult a foglyul ejtett zsákmányára,
latolgatva, vajon párosodjon vele, vagy felfalja-e. Volt
valami szörnyű, egyszerű gyönyörűség ebben a képben.
Isten segítsen, ennek ellenére kezdtem felébredni.
Harcoltam, hogy elnézzek, de a tekintetem folyamatosan
visszaugrott a képre. Mona Carlisse szeme elkapott engem.
– Tetszik, amit látsz? – a hangja sötéten csábító volt.
Nyeltem egyet és bólintottam, tudtam, hogy érzi az
érdeklődésemet. Képtelen voltam elrejteni a testem
reakcióját, a hazugság se használna.
– Szépek vagytok együtt – suttogtam és zavartan
félrenéztem.
– Ne! Nézd! – parancsolta és én nem tudtam segíteni, de
tettem, amit mondott.
Mona Carlisse közelebb lépett Gerald mögött, így
épphogy simogatta őt, a keze felemelkedett, hogy
megérintse a karcsú csípőjét.
– Szépek voltatok együtt – mondta lágyan Mona Carlisse.
– Amber és te, mikor szeretkeztetek. Te megteszed azt, ami
nekem kellemetlen cselekedett lett, ami régen szép volt.
Hipnotizálva néztem. A sápadt keze, fekete kesztyűvel
volt betakarva, könnyedén átirányította a férfi sima
hasának vonalán. Gerald megfeszült, majd megborzongott,
a hasa remegett, ahogy a Királynője keze elsuhant az
enyhén megduzzadt mellkasa felett.
Becsukva a szemét, Mona Carlise kiadott egy lágy apró
örömsóhajt, megölelte őt, a karjaiba zárta, teljesen köré
fonta magát és szorosan tartotta, megtalálva a kényelmet.
Nagyszerű érzés tud lenni, ha valakit foghatunk, és fogva
lenni. Emberekbe és Monèrekbe, úgy tűnik, egyformán
bennük van, mélyen beivódva a szükség a fizikai érintésre.

C 149 D
Azon töprengek, mennyi év telt el azóta, hogy Mona
Carlisse képes volt megtartani egy másik ilyen férfit, saját
szabad akaratából.
Mikor újra kinyitotta a szemét és rám nézett, nedvesség
villant meg a barna mélységekben. Hozzádörzsölte az arcát
Gerald puha hajához, elrejtve részben a fényben, részben a
homokszínű hajzuhatagban. Ekkor hátralépett.
Végzett, gondoltam én, és ott találtam magam örülve a
fejlődésnek, amit megtett, mert ez haladás volt, a
hajlandósága, hogy csak megérintsen egy férfit, megölelje
őt. De ahelyett hogy elsétált volna, igenis visszanyúlt felé. A
zipzár ráspolyos hangja hangosnak hallatszott a szoba
némaságában és a fontos ruhák leesése a padlóra egy
erotikus ingerlő suttogás volt az érzékeinknek. Egy kecses
lépéssel lépett ki a fehérneműiből, és én elkaptam a
pillanatot a tejfehérségéből a férfi mögött mielőtt
elfordítottam a tekintetem. Egy dolog volt egy meztelen
férfit nézni. Egy meztelen nőt nézni kicsit más érzés.
És mégis...a tekintetem visszairányult, vonzotta, hogy
nézzem őt, ahogy teljesen odapréseli magát, hogy halljam
mindkettőjük szakadozva kiengedett levegőjét, amint egyik
meztelen test a másikhoz simul, hogy majdnem érezzem a
kibontott melleket a hátánál, néztem, ahogy göndör
hajtincsei selymesen ingerelték a feszes fenekét. Lássam, az
öröm hogyan söpör végig az arcán, amint elmerül az
érzésben a leplezetlen hús a húshoz, ahogy az egész testét
hozzádörzsölte kedves lebegő mozdulattal, átcsúsztatta
kezét az erős vállán az izmos karjára. Mona Carlisse
kilépett Gerald mögül, jobb oldalára ment, hagyta, hogy a
keze finoman rányomjon az izmokra és az erős alkar
ínjaira, átsimította az ujjait az ezüst bilincseken, amik

C 150 D
fogva tartották a csuklójánál. Ezüst volt az egyik gyengéje a
Monèreknek.
Teljes erejüket leszívja, ha ezüsttel leláncolják őket.
Megcirógatta a kötött fémet. Rám mosolygott, a szemei
csillogtak, a barna ragyogó lángjai. Elfordította Geraldot
oldalra, így még mindig nézhettem a sziluettjüket, így még
mindig nézhetett engem. A kibontott és leengedett haja
áramlott körülötte, mint egy sötét, hullámzó függöny,
eltakarva az egyik mellét, leleplezve a másik buja
telítettségét. Odalent kibújt a göndörödő haja, épp a
rejtélyes háromszöge fölött, rávonva a figyelmet az
árnyékokra ott. A sötét, lángoló szemeivel és azzal a nagyon
gonosz, belsőséges mosolyával úgy nézett ki, mint az eredeti
Éva, csak ő nem próbálta elcsábítani Ádámot.
Előre lépett és megérintette Geraldot, mintha csak az övé
lenne. Úgy tett vele, mint ahogy ő kielégült, és ez örömöt
okozott neki, hogy elássa a kezét a szép hajának
gazdagságában, hogy megérintse az orrával az érzékeny
nyakát, hogy megkeresse a titkos mélyedéseit. Hogy
gyengéden hozzáérjen a sebezhető, kissé bozótos hajához,
ami előbukkan a kinyújtott karjai alatt, kényelmetlen
fészkelődésre késztetve őt. Hogy körbejárja a barna lapos
mellbimbókat, tetőzzön a kis pontokon, örömében izgés-
mozgásra késztetve. Egy ujj kinyomozta az ajkai vonalát,
szétválasztotta őket, besüllyesztve egy ujjat a férfi szájába
és kihúzta.
Rájöttem, hogy felkereste a legjobban sebezhető részét.
Könyökének gyűrődése, az érzékeny tenyerei, a térdei
üregei, a puhább, lágyabb bőre a combjai belsőjén, és végül
ott volt, ahol a férfi a legvédtelenebb volt. Rádomborította a
kezére az érzékeny zacskót, elé guggolt, miközben

C 151 D
szándékosan tanulmányozta azt a részét. A szőrös bozontja
majdnem simogatta az arcát, a feléledő kardja az ég felé
mutatott, feszesen a hasánál. Gerald remegett és nem
tudtam, hogy a szenvedélytől vagy a félelemtől. Egy kicsit
talán mindkettőtől. Mit akar tenni a legsebezhetőbb
részével?
Mona Carlisse összegöngyölítette a kicsi labdákat a
kezeiben, megcsípett valamennyit abból a szívós
szőrszálakból, Geraldot ugrásra késztetve, kihúzva belőle a
nevetés egy robosztus lélegzetét. Felfelé kiemelte a kezeit és
megragadta az ő telítettségét mindkét kezével, szilárdan,
nem teljesen finoman. Ő átlagos méretű volt, nem túl nagy,
nem túl kicsi. Csak jó. Egy kéz felemelkedett, ezzel azt
okozva, hogy a laza, véreres felhám csúszni kezdett a
keményített nyele fölött. A másik keze lefele mozgott,
követte a hosszát, kereste és felfedezte, hogy honnan
származott, az a kicsi artériás duzzanat a herezacskója
mögött, ahol gyökerezett. Megtalálta, amit keresett, a
fürkésző kéz visszatért a testvéréhez, kígyózó mozdulattal a
nehéz nyele körül, teljesebbé pumpálva azt. Egy mozgékony
hüvelykujj felcsúszott, elsimított a korona körül, megtalálta
és elkente a gyöngyszerű lényegnek cseppjét, ami
kiszivárgott abból a könnyező szemből.
Mona Carlisse felemelte a fejét és a szemeink
találkoztak. Tartotta a tekintetem, miközben lehúzta
Gerald makkját, mint egy fogantyút, miközben
megfeszítette vízszintesen. Gerald összeszorította ajkait a
hirtelen, váratlan lépéstől, hogy visszatartson egy kiáltást.
Remegett, ahogy érezte a nő forró lélegzetét az érzékeny
húsán. Sóhajtott, ahogy a hosszú rózsaszín nyelvével
végignyalta őt, lassan elnyújtott mozdulatokkal, mintha

C 152 D
olvadó fagylaltot ízlelgetne. Visszatartotta a lélegzetét,
ahogy a megduzzadt hosszát teljesen odanyomta a nyitott
szájhoz.
Ahogy veszélyesen súrolta őt, engedte, hogy érezze a
fogai éles szélét, mikor benyomta a hosszúságát és lenyelte,
azután kiszabadította őt a piros, vörös ajkaiból szürcsölő,
nedves cuppanással. Mona Carlisse feléledő rózsája, mint
melegség a levegőben, egy pézsmaillatú édes illat
keveredett Geraldéval és az enyémmel. Felizgatta őt, hogy
ott voltam, és néztem őket. Felizgatta őt, hogy így átvette az
irányítást. Azzal a rózsaszín nyelvvel megnyalta az ajkait, a
szemei felragyogtak felém.
– Még mindig tetszik, amit látsz?
– Remek a műsor – válaszoltam ráspolyos suttogással.
– Egyre jobb lesz. – Ennyire ígérően, felállt és felemelte a
medencéjét, át az acélkemény hosszúságon. Beszorította őt
a lába közé, vezette őt, csúsztatta azt a kinyújtott nyelet a
harmatos szakadékának külső ajkai közé. Szóval még kint
mozgott, még nem benne. Láttam, ahogy Gerald szerszáma
eltűnik a lábai között, majd újra felbukkan, nedvesen és
csillogón, megáldva a nő nedvével. Lecsúszott róla és a férfi
hátraugrott, hogy nekiüsse a hasának, lélegzet
visszafojtásra késztetve. A nő újra megragadta őt,
visszafordította 45-os szögbe, majd szétterpesztett lábbal
még egyszer ráült. Átkulcsolta a lábaival, egész testébe
befogadva őt.
Becsuktam a szemem, a kép, hogy a hosszúsága karóba
húzza őt, belecsúszik, eltűnik, felfalja azt, eltompította a
látásomat. Nedvességének hangja, ahogy mozgott rajta
eszméletlenül hangos volt, előhívva a saját nedvességemet.
Gerald nyögései és Mona Carlisse sóhajainak hangja

C 153 D
megduzzasztotta a melleimet, megkeményítette a
bimbóimat.
– Nézd –, mondta lágyan Mona Carlisse és én
kinyitottam a szemem, képtelen voltam mást csinálni, mint
amit mondott.
Néztem őt, ahogy elmegy. Néztem, ahogy lovagolt
Geraldon olyan erővel és hatalommal, amitől az támolygott
a gátlásoktól mentes vadsága alatt, ledobva a hidegvért. A
férfi keze előre jött, hogy megragadja a lábait, hogy
támogassa őt és a bilincsek meglazultak minden lépéssel,
amit hátrafelé tett.
Keményen nekiütközött a falnak, oldalra fordulva, majd
kitámasztotta magát, a térdei meghajlottak, a csípője
egyenes volt, ahogy lökte magát előre állandó vad
intenzitással. Felnyújtózott, elérte a bilincs rögzítőket
magasan fent a falban, két kézzel belekapaszkodott,
felhúzódott, majdnem kicsúsztatva magát a rúdjáról, és
akkor vakmerően visszadobta súlyát, teljesen belemerítve
magát egész testének erejével, felkiáltva, ahogy ráerősítette
magát a férfi hosszúságára. Újra és újra felemelkedett és
vissza leereszkedett, kicsúszva a ragyogó húsáról, majd
vissza becsapódva rá, olyan erősen lovagolta őt, hogy attól
féltem meg fogja sebesíteni magát, vagy meg fogja
sebesíteni őt.
De a nyögései az élvezet miatt voltak, nem a fájdalomtól,
és az ő heves kiáltásai sem a félelemtől voltak. A nő
megragadta őt, mintha egy részét most adná vissza, zokogó
vadsággal, majdnem mérges szenvedéllyel, amit gyönyörű is
és félelmetes is volt nézni.
Ragyogó fény töltötte be a szobát, kiszabadult a
testükből. Geraldé mereven állt, Mona Carlissé meghajolt

C 154 D
és emelkedett felette, mint egy vad valami. A
foszforeszkálás körberajzolta a testüket, fehérré és
áttetszővé téve, megfürdetve őket a gyönyörű színekben és
a hold saját sugarainak káprázatos ragyogásában. A fényük
izzott, bőrük sugárzott, foszforeszkált, hogy csak ez az, ami
látszódott…tiszta ragyogó fény. Csak az energia mosása,
egyenessége és mozgása. Adás, és kapás. Odanyújtás és
elvevés. Feladás és követelés. Igénylés és visszaszerzés.
Erő töltötte be a szobát, és aztán Carlisse megrázkódott,
amint az élvezetének ereje elragadta őt. Apró borzongásos
görcsök táncoltak végig a bőrén, mint a hullámok a tóban,
keresztüllebegett a csukott szemhéján, ahogy szétáramlott
benne.
Érdes kiáltással és egy majdnem finom lökéssel, mintha
nem tudná megtartani magát attól a kicsi tettől a rendkívül
passzív kényszere után, Gerald összeszorította az
állkapcsát és remegett a saját élvezetében. A ziháló
lélegzeteik, a gyorsított légzésem, hangosnak hallatszott a
szobában, ahogy a fény hátrált és visszatért beléjük.
Mona Carlisse leszedte a láncokat és leszakította a
szemkötőt Geraldról. Lágyan megérintette kezével az arcát,
még mindig mélyen eltemette magában, majd finoman
megcsókolta őt.
Ez egy kedves tett volt, bizalmasabb, mint az előbb
történtek.
– Köszönöm – suttogta a szájánál.
Gerald mosolygott, visszacsókolta.
– Nekem megtiszteltetés.
Mindketten felém fordították a fejüket és rám néztek.
– Köszönöm – suttogta nekem Mona Carlisse.

C 155 D
 – Nekem is megtiszteltetés. – Kinyitottam az ajtót, és
csendben magukra hagytam őket.

C 156 D
Tizedik fejezet

Kifejezett óvatossággal mentem le a hallba, éreztem a

feszültséget, túlérett, mintha az egész egy másik ember
bőrének simogatása lenne, hogy felgyújtson engem. Kellett,
hogy bennem pulzáljon, mint egy élő dolog, és a ruháimat
hirtelen le akartam venni, elviselhetetlen volt a
dörzsölésük. Minden lépéssel –, az anyag simogatta az így
is felálló bimbóimat –, hozzányomódott a megduzzadt
elrejtett ajkaimhoz. Éhes voltam arra, hogy betöltsenek.
Fájón kellett, hogy elvigyenek.
Befordultam a sarkon. A sötétségből elválasztódott egy
árnyék és előre lépett. Nem volt szívverése, ami
figyelmeztetett volna engem. Légzése sem volt, amit
hallhattam volna.
Megálltam.
– Mona Lisa – suttogta Halcyon, az én arany bőrű Démon
Hercegem. A kedvenc színárnyalatomban ragyogtak szemei,
mint a keserű csokoládé.
Elfelejtettem, hogy a csokoládé elolvadhat, így forróvá és
gőzölgővé válva, folyékony vággyá változhat. Ha akarjuk
akár fel is forrhat. Kinyújtotta egyik elegáns kezét felém, és
ez a hívogató gesztus sokkal beszédesebb volt a szavaknál.
– Tudom, hogy kell, tudom, hogy akarod. Hagy töltselek
be, hagy elégítselek ki. Hagy szeresselek.
Egy gyenge pillanatra elcsábított. A tökéletes vágya
kiáltott oda hozzám, ami mindig benne volt. De soha nem
nyilvánította ki jobban, mint most, mikor a teste is ennyire

C 157 D
akarta. Mikor kielégítődik a szükséglete, a fájdalom
bennem is mérséklődik. Szóval elviselhetetlenül csábított…
De mégis megráztam a fejem.
– Sajnálom, nem lehet.
Soha nem láttam még ennyi érzelemmel örvényleni a
szemeit.
– Lesz egyszer is olyan alkalom, mikor úgy gondolod,
megteheted? – kérdezte halkan.
– Halcyon –, kezdtem kedvesen, remegtem vágyam
szorításától, ahogy rákényszerítettem a makacs testemet –
nem várhatsz rám, ebben reménykedve.
– Akkor miért óhajtottad, hogy maradjak?
Jó kérdés, mikor előtte arra kértem, hogy maradjon
távol. Nem csoda, hogy össze van zavarodva. Vegyes
üzeneteket küldök neki. Igyekeztem megtalálni a megfelelő
szavakat, hogy kifejezzem magam. De jóisten a mennyben,
annyira nehéz volt, mikor a testem szó szerint csöpögő
szükségtől lüktetett.
A szavak kibuktak: – Az igazság az –, önző vagyok. Meg
akartam tartani a barátságod. Nagyon különleges és kedves
vagy nekem, Halcyon.
– Több mint egy barát, de kevesebb a szeretőnél.
– Igen. – Majd még halkabban. – Azt akarom, hogy a
családod legyünk.
Rám nézett, nagyon mereven és csendesen, bár a szemei
érzelemtől kavarogtak.
– Neked van a legnagylelkűbb szíved.
– Sajnálom, hogy nem tudok többet felajánlani.
És én igazán sajnáltam.

C 158 D
 – Én is. – Rám nézett azokkal a csokoládé szemeivel,
ahogy óvatosan elmentem mellette, nagyon ügyelve, hogy a
testünk ne érjen össze.
Tettem egy bizonytalan lépést, majd még egyet.
– Mindketten tudjuk, hogy ki tudnálak elégíteni –
mondta csendesen. – És azt is, hogy élveznéd.
– Tudom. – És ez nem csak a szuper ereje. A mentális
hatalma még nagyobb hatással volt rám. Képes volt
elborítani az elmémet és elcsábítani, húsának beígért
örömével. Az akarat egyszerű meghajlásával, annyira
érzékien bujává változik, sóvárgásra kényszerítve a
másikat. Fantáziám ténye vagy koholmánya, nem tudtam.
Az érzés ijesztően igazi volt. Egy kis fáradozással, a tiszta
nemi gyönyör megtestesítőjévé válhatna. Ellenállhatatlan.
És én csak egy pici ízelítőt kaptam abból, amit tud.
– De túl becsületes vagy – mondtam.
– Eddig. – Csendes, egyszerű figyelmeztetés volt.
Hátráltam, amíg neki nem nyomódtam a falnak.
Elszakítottam róla a szemem, megfordultam a sarok felé és
majdnem elfutottam az én magányos Démon Hercegemtől.
És mindketten tudtuk, hogy csak azért tettem, mert ő
hagyta. A lélegzetem is megremegett, ahogy elértem a
bejárati hallhoz. Szenvedélyes szükséggel szökelltem fel a
lépcsőn és fordultam a nyugati szárny felé, az érzékeim már
megtalálták, amit kerestem. Megálltam az ajtónál, ami egy
félfolyosónyival volt távolabb az enyémtől. A másik szoba
közvetlen az enyémmel szemben üres volt. De ez nem.
Ez nem.
A hideg bronz kilincs elfordult a kezemben, beléptem, és
a nehéz tölgyajtó becsukódott mögöttem.

C 159 D
 A szoba hűvös volt és sötét, hatalmas méretű, tele
érzelemmel, mint a ház többi része. Egy óriási ágy dominált
a szobában, de a szemem az ablak felé irányult. Ki volt
nyitva, hogy beengedje az éjszakát. Amber állt ott előtte,
nézett kifelé, a keze a párkányt támasztotta, háttal állt
nekem, mozdulatlanul, mint egy szobor a hold puha, izzó
ragyogása alatt.
Hirtelen a fürge lábaim a földbe gyökereztek, ahogy rám
nézett. Mint egy márvány remekmű, amit egy öreg mester
finoman kidolgozott, mint egy ősi harcisten. Gyönyörű erő,
kegyetlen hatalom. Csak alsónadrágja takarta. A lába
meztelen volt. Csupasz hátának izmai megfeszültek, élesen
elhatárolódtak egymástól.
Hívogat, hogy felfedezzem mind a homorulatokat, mind a
finom domborulatokat. Karjának mély duzzanatai hívogató
görbék voltak, és derekának elkeskenyedő „V” alakja
felhívja a figyelmet és elismerést a feszes, erős
sziklakemény fenekére.
De a követ nem lehet foggal kiszúrni. A kő nem édes ízű,
nem vérzik. Meg akartam jelölni őt a fogaimmal, a
szerelmes harapásommal, ahogy Gryphont is
megharaptam.
Amber lassan megfordult és rám nézett, és amilyen
csábító volt mögötte a táj, olyan volt ő is. Az előtte lévő
sokkal jobb volt. Még érdekesebb dombok voltak itt, amiket
felfedezhetek: mellkasának vastag dombja, hasának
dimbes-dombos lapossága, a hívogató teljessége a hosszú,
vastag lágyékának. Széles arccsontjai kipirultak, a szeme
borostyán-sárgán izzott, csillogott, szinte ragyogott.
Orrlyukai szélesen kitágultak, ahogy megérezte illatomat, a

C 160 D
szükségemet, a növekvő vágyamat. A mellkasa mozgott,
mélyen a tüdejébe beszívva az illatokat.
Amber – suttogtam, és odajött hozzám csendesen, biztos
céllal és halk léptekkel, nyugodtan. Ahogy vártam rá, a
szívem erősen vert, a testem epedezett érte,
elviselhetetlenül feszült.
Fájt.
Hatalmas kezeit kinyújtotta felém, én majdnem
felkiáltottam a megkönnyebbüléstől, mikor végre
megérintett, csupán azért, hogy oldalra fordítson. Most
megláttam, amit mikor beléptem nem vettem észre. Egy
egészalakos álló nagytükröt. De nem a tükröt vettem
először észre. Egy képet tükrözött vissza a hibátlan sima
felület. Minket.
Nem voltam olyan, aki túl sok időt tölt a saját
arcképének bámulásával. Tudtam, hogyan nézek ki.
Közönséges barna szemek és egyenes barna haj, ami
annyira sötét, hogy feketének tűnik. Nem olyan csúnya, de
nem is pompás. Szépnek is mondhat valaki, ha nagylelkű
hozzám. Enyhén voltam kifestve.
A testem pedig átlagos. 172 cm-es magasságot elértem,
karcsú, de nem izmos, inkább atléta típus, mint az a
magazinos poszter típus. Messze a bujától. De ez a test
nagyon jól szolgált; boldog voltam vele. Az egyetlen dolog,
ami szokatlan bennem, az a szemem. Egzotikusan felfelé
íveltek a végén.
Mandula szem. Macska szem. Ezen kívül, átlagos voltam.
Egy egyszerű tény, amit már hosszú ideje elfogadtam, és
kényelmesen elvagyok vele. Az embereim viszont mind
gyönyörűek voltak.

C 161 D
 Kinéztem az ablakon, vissza akartam fordulni Amberhez,
de hatalmas keze gyengéden visszafordított, ahogy előre
lépett, szóval a mellkasa a hátamhoz nyomódott.
– Nézd – morajlotta mély öblös hangján, és reszkető
forróság hulláma söpört át rajtam. Izgatottságtól, zavartól
megremegtem, ahogy ránéztem a tükörben.
– Hallgattál rám.
– Tanulok. – A szavak mély vibrációja áramlott ki
mellkasának üregéből, és feszesen megrántotta a vágy
láthatatlan drótját bennem.
– Szeretsz nézni – dörmögte. – Nézz minket.
Bár magas nőnek számítottam, Amber előtt állva
kicsinek, aprónak tűntem, a fejem csak a válláig ért. Egy
egész fejjel magasabb volt nálam, és annyira széles, hogy
teljesen eltakart. Finom, törékeny érzésem volt a karjaiban,
fehér bőröm még jobban kifehéredett, lágyabb lett az ő
keménységéhez képest. Barna haja hamuszürke volt a
holdfény alatt, amíg az enyém még inkább besötétült a
tiszta éjszakában. Egymás szín– és anyag kontrasztjai
voltunk.
Mintha bűbáj alatt lennék, néztem, ahogy felemeli a
nagy, széles kezét és a mellkasomhoz érinti. Olyan volt,
mint egy zsaroló. Ujjbegyei elértek az egyik vállamtól a
másikig, majd megültek ott, mint valami nehéz szilárd súly.
A térdem és a nyakam is elgyengült, így tehetetlenül
hátradőltem a vállának. A szemeim elnehezültek, de még
mindig néztem, képtelen voltam elszakítani a tekintetem,
ahogy gombolta ki a felsőmet, ahogy határozottan kitárta és
lecsúsztatta rólam lassú érzéki siklással azt. Néztem a
mellkasomat, amint gyors tempóban emelkedett és süllyedt,
láttam a lélegzetemet elállni, mikor kikapcsolta a

C 162 D
melltartómat mögöttem, és letolta a karomon, lassan le– és
letolta, amíg át nem ért az ujjhegyeimen, és fehér hullással
le nem esett a földre. Becsuktam a szemem a meztelen
melleim láttán.
Elemelte a kezeit.
– Nézd! – Durva parancsa nedvesség cseppjeit csúsztatta
le a lábamon. Csak akkor ért újra hozzám, mikor
kinyitottam a szemem.
Egy nagy kéz hajolt le és csúszott rá remegő hasamra.
Kimérten kigombolta a farmeromat, és lehúzta a
zippzáram. Egy gyengéd taszítás és a vászonszövet már le
is csúszott a lábamhoz. Nagy kezei ráfogtak a csípőmre és
felemelt, kiszabadítva a lábam, és kábító nyugalommal pár
lépéssel közelebb vitt a tükörhöz. Az epekedés elnehezítette
a végtagjaimat és az olvadó szenvedély teljesen elkábított a
karjaiban, mint egy rongybaba, amivel azt csinálhat, amit
csak megkíván. Felnyögtem a gondolattól, a teljes átadás
érzésétől. Sárgán csillogó szemei feltüzeltek a tükörben,
visszafogott vágyával őrjöngve téve engem tönkre.
Egyik keze lassan siklott lefelé az egyetlen fennmaradt
ruhadarabomhoz. Előrehajlított és megtapintotta a nedves
pamutot a lábam között, ezzel remegésre késztetve engem.
Kiáltanom kellett, ahogy egyetlen éles, veszélyes húzással
letépte rólam. Tehetetlenül remegtem a karjaiban, sokkolva
és kábultan.
– Rakd a nyakam köré a kezeidet – morogta durván,
hangja halk és közeli volt.
Beharaptam az ajkam és felemeltem a kezem magam fölé
és mögé, a nyaka köré tekertem. Úgy néztem ki, mint egy
karácsonyi dísz, ami a nyakáról lóg, és úgy éreztem magam,
mint egy – totál kiállításon.

C 163 D
 – Terpessz a lábaiddal!
Reszketve, rángatózva szót fogadtam, szélesebbre tártam
a lábaimat és megremegtem attól, amit a tükörben láttam.
Úgy néztem ki, mint egy könnyelmű idegen, meztelen és
kiszolgáltatott, mialatt Amber megtermetten és erősen állt
mögöttem, és még mindig rajta volt az alsónadrág.
Lábak szét, karok felemelve, a testem nyitott volt
számára, a testének, a kezeinek, a szemeinek. A szégyenem
izgatottsággal keveredett, tekeregtem, vonaglottam, mint
egy eleven kígyó, borzongásra kényszerítve, még
duzzadtabbá téve kicsi melleimet, meghosszabbítva
mellbimbóimat, a vágy kis patakjával benedvesítve a
combomat.
Nem bírtam már többé magamra nézni. Szemeimet
összeszorítva becsuktam, ahogy ziháltam.
– Nyisd ki a szemed, szerelmem. – Nagyjából gyengéden
kért, de még mindig parancsolón.
Pislogva kinyitottam a szemem.
– Nézz engem, ahogy magamévá teszlek – suttogta
éjsötét rekedtes hangszínnel.
Már attól majdnem felrobbantam, ahogy hallottam
kimondani ezt. És ekkor fel is robbantam, ahogy egy nagy
bőrkeményedéses ujj hozzámért, megtalálta dagadt kis
gyöngyömet és simogatta azt. Kivilágosodtam, mint egy
petárda, betöltve a szobát fénnyel. Majd szikráztam és
kirobbantam a levegőbe. Remegtem, rángatóztam,
kiáltottam, ahogy kilövelltem, és utána újra kiáltottam,
ahogy néztem hogyan süllyeszti el bennem azt a nagy ujjat.
Néztem, ahogy az a nagy hosszúság eltűnik a testemben,
amint rángtam és löktem. Néztem őt, és éreztem őt, be és ki
csúsztatni azt a kövér ujjat, pumpált engem,

C 164 D
meghosszabbítva orgazmusomat, kihasználta élvezésem
utolsó cseppjeit.
Nekidőltem, döbbenten, elképedve azon amit Amber
művel velem.
Így játszik velem. Annyira könnyedén, annyira
magabiztosan, annyira önkényeskedően. És még nem
végzett.
Kicsúsztatta széles nedvemmel fedett ujját kapzsi
hüvelyemből és szájába szívta élvezésem nedvét, ragyogó
sárga szeme lángolt.
– Szenvedély ízed van – mondta, én megremegtem és
majdnem újra elélveztem.
– Amber – ez egy kérés volt, egy rekedt kérlelés.
Hátralépett és én gyengéden hintáztam, alig voltam
képes egyedül megállni.
Óvatosan lehúzta a nadrágján a zippzárt és szabaddá
tette erekcióját. Keményen, vastagon és hosszan ugrott ki,
eltömődött koronája karmazsin vörös feltüzelt ébredéssel,
folyékony izgalom szivárgott a tetejéből.
Boldognak tűnt, hogy szabad, buzgalommal fel-le
mozgott, ahogy Amber lerúgta magáról a nadrágot.
– Térdelj le – mondta érdesen.
A szívem, épp csak lassult, magasabb fokozatra kapcsolt
megint, ahogy leereszkedtem a térdeimre.
Úgy helyezett engem, hogy oldalt voltam a tükörnek, így
mindkettőnket láthattam profilból.
– Támaszkodj rá a kezeidre.
A szemem odaragadt az övéhez a tükörben, ahogy
előrehajoltam és rátámaszkodtam a kezeimre és a térdemre
előtte, mint egy esedező, mint egy áldozat, mint egy préda,
amit elkapott és leterített. Hosszú, hosszú pillanatig állt

C 165 D
mögöttem tornyosuló alakként, mindketten nehezen
lélegeztünk. Majd letérdelt mögém, és testének az a része,
ami majd belém hatol magasan és függőlegesen állt, mint
egy nehéz vastag karó, ami ferdén állt ki a testéből.
– Nézd – dörmögte.
Csak ettől az egy szótól, akár egy szelídített állat, a
méhem összeszorult, a hüvelyem rángatózott, a bimbóim
bizseregtek, és az összes izmomat összeszorítottam.
– Nyisd szélesebbre.
– Oh, Istenem.– Válaszul nyögtem és szélesebbre
terpesztettem. Azonnal széjjelnyitottam a lábam, ettől még
üresebbnek éreztem magam, még inkább elhagyatottnak.
– Tartsd nyitva a szemed. Nézz minket. – Összeszorított
állkapoccsal, csöpögő árnyékos hasadékomba vezette
magát, ami fájdalmasan lüktetően éhes volt.
Éreztem, amint nekinyomódik harmatos alsó ajkaimnak,
és a tükörben láttam, ahogy elsüllyedt, taszított és nyögött,
ahogy belém hatolt. Betört a testembe. Be és be. Újabb
vastag centi. Majd egy újabb. Visszahúzta, keményebben
tolta több erővel, harcolt és nyomott magának utat a
nedvességem dacára.
Masszív volt. Én pedig teljes, csodálatosan teletömött
voltam.
Megállt félúton belül.
– Ne! – kiáltottam, hátrafeszülve. – Ne hagyd abba!
– Mit akarsz?
– Mindent belőled.
Folytatta lassú, mély elmerülését. Nyögtem és levegő
után kapkodtam és nekinyomtam a csípőmet és ziháltam:
– Igen…még…oh, Istenem! oh, Istenem!... Kérlek, még…

C 166 D
 A fény úgy jött elő testünkből, mint egy kirobbanó
esszencia, annyira fényesen ragyogott, hogy hunyorítanom
kellett, hogy lássak. A visszaverődő üvegben tündöklő
angyalokként néztünk ki. A lehető leg nem angyalibb dolgot
csinálva.
Egy súlyos morgó lökés a csípőjével és az egészet belém
lökte, nekilökve mindet a méhemnek, és egy perces
dicsőséges kibocsátással újra elélveztem, kiáltoztam,
ziháltam, rángatóztam körülötte, olyan szorosan préseltem
össze, hogy ő is felnyögött. Annyira gyengének,
kocsonyásnak éreztem magam, hogy a könyökömre
támaszkodtam, az arcom a padlón pihent. Mikor végre a
szenvedély hullámai enyhültek kisebb hullámverésekké,
szempilláim újra felemelkedtek és láttam a fényes
borostyán sárga szemeit, ahogy engem néznek a tükörben.
Arca feszes, teste is megfeszült, és rájöttem, hogy még
mindig bennem volt teljesen és keményen.
– Nézd – mondta rekedten, amint elkezdett mozogni.
Ziháltam, megráztam a fejem, és kiáltottam, tudtam,
hogy mit akar, és tudtam, hogy én nem bírnék elviselni
többet.
– Nem…nem. – A testem rángatózott, reszketett,
akaratom ellenére reagált. Túl érzékeny voltam. Túl hamar
történt. Túl sok volt.
Zokogtam, és hirtelen előre rántottam magam, hogy
kimozdítsam őt, hogy megszabaduljak elsöprő teljességétől.
Megragadta a csípőmet, megállította a menekülésemet,
sürgető erővel visszahúzott, vissza becsúszott. Vadul
megráztam a fejem.
– Ne, nem bírom. – Könnyek szivárogtak le az arcomon.

C 167 D
 Amber keze átlósan átkulcsolta mellkasom közepét, fel és
hátraemelve magához. A másik keze törhetetlen
vasmarkolatként megragadta a csípőmet, együtt tartva
minket.
– Shh – dúdolta halkan. – Nem fogok mozdulni. Csak
hagy maradjak benned.
Megnyugodtam erre az ígéretre, nem harcoltam vele. De
nem tudtam abbahagyni a remegést. A testem túlterhelt,
duzzadt szöveteim a legkisebb mozdulatra megremegtek.
Még a vastag mozdulatlan jelenléte is feszítette sikító
érzékeny idegvégződéseimet, ami épp csak alig elviselhető.
Addig, amíg nem mozdult.
Tartott engem, mindketten térdeltünk, a hátam szorosan
a mellkasához préselődött, a fenekem szorosan és
mozdíthatatlanul befészkelte magát az ágyékához, ahogy v
alakban térdeltem kitárt lábai előtt. Combjai szilárd
farönkökként vettek körül, karjai nehéz visszatartó súly
volt a mellkasomon, fogolyként odazárva hozzá. Karóba
voltam húzva.
Feszített.
Mikor elcsendesedtem, mikor abbahagytam a remegést,
mikor a feszültségem oldódott és fáradtan nekidőltem,
teljes súlyomat tartotta, állával hozzásimult a fejem
tetejéhez.
– Gyönyörű vagy – mormolta.
– Nem vagyok.
– De igen.
– Csak a te szemedben.
– Akkor az én szemeimmel nézd magad. Meg fogunk
fordulni – és ezzel a figyelmeztetéssel, lassan átfordított
minket, óvatosan körbefordított amíg újra szembe nem

C 168 D
voltunk a tükörrel. A mozdulat meglepően könnyű volt
neki, én nem is erőlködtem. Csak szorosan magához
nyomott. Térdei két gyengéd hullámot csináltak, ami
megzavarta az idegeimet, szóval megfeszültem, de nem
annyira, hogy küzdjek vele. Zihálásra késztetett a tükörben
lévő látvány.
A testi vágy pogány istenére hasonlított, meztelen,
dicsőséges, erőteljes, karjaiban tartva egy finom szüzet,
körülvéve őt, majdnem bekerítve őt. A lány – én –, sokkal
kisebbnek tűnt. Törékeny és tehetetlen a masszív
karjaiban, brutális erőtől dagadó testével szemben, ami
dagadó izmokkal vette a lányt körül, mint valami élő
bebörtönző hústorony. És ráadásul bízva dőlt hozzá. És ő
tartotta a lányt, ringatta, gondoskodóan, védelmezően
tartotta a karjaiban, még ha heves vágytól égett is a szeme,
és szenvedélyesen csillogott a ki nem töltött szenvedélytől.
A kontraszt, a bizalom, gyönyörű kép volt, még ártatlan. Így
elölről nem lehetett látni a forró, kemény hosszúságát, ami
kellemesen bennem bújt el. Csak az álmos, érzékien
bágyadt szemhéjamat lehetett látni, a szenvedély halvány
rózsaszínét – vagy az elmúló vagy a feltörekvő szenvedélyét,
ebben az esetben mindkettő – behintve az arcomat, a
nyakamat, a mellkasomat. És szép voltam így, az ajkam
piros volt a szenvedélytől, a szemhéjam érzéki
bágyadtsággal csukódott le. A melleim kicsit voltak,
finomak, teltek és formásak, kiemelte karcsú derekamat és
nőiesen széles csípőmet. Sötétbarna mellbimbóim csúcsosan
kiálltak, figyelemért kiáltozva. A lábam közötti szőr sötét és
kecsegtető volt, szenvedélyemtől nedvesítve.

C 169 D
 És ez a kép rólunk – a kiadott szenvedély, a ki nem adott
szenvedély, az izgató szenvedély mind körülöttünk forgott,
örvénylett – egy láthatatlan cirógatás volt.
A gyönyör újra kavargott bennem, és a megújult vágyam
meleg folyadéka benedvesítette őt odabent. Az ismeret,
hogy mi van a tükrös képen túl, hogy mi fekszik bezárva
vastagon és nehezen és feszülve bennem, mint egy
szunnyadó fenyegetés, hajszálnyi ösztönzés volt. A külső
nedvessége a kis háromszögemnek egyre több lett, ahogy
megfürdettem őt bent, halk elélvező nyögésre késztetve őt.
Akaratlanul emelkedő hullámokban lüktetésre,
rángatózásra késztettem őt a testemben, mint egy izgató
higgadt szörny.
– Nézz minket.
Szavai forró pulzálásként serkentették méhemet, maga
köré feszítve még jobban.
– Drága Istennő, olyan édesen tartasz – morogta,
mellkasa besüllyedt és kiemelkedett, saját ütemébe emelve
fel mindkettőnket. Olyan volt, mint egy hatalmas
izomtenger, ami körbevesz engem belülről is. És én teljesen
átadtam magam neki. Lebegtem a pulzáló keménységén.
Mélyet morgott a mellkasában, káprázatos vad tekintete
az enyémbe fonódott, ahogy megérezte megadásomat, és
azt, hogy egészében odaadtam magam neki, bármit is
szeretne velem csinálni.
De az egyetlen, amit kívánt tenni, hogy felemelte kezét a
lapos hasamig, hogy ott pihenjen, épp a fájó melleim alatt.
Éppen csak, hogy hozzáért a puha bőrömhöz a vastag
ujjaival. Hosszú hüvelykujja körbezárta a mellem oldalait,
és otthagyta azokat a nagy kezeket mozdulatlanul.

C 170 D
 Meghagyva mellemnek az érzést, mely feszítve,
fájdalmasan reszketett, hogy megérintsék.
– Amber – suttogtam, nyöszörögtem, a kezeim forró
szükséggel tapadtak rá a csuklóira, a mellkasom felé
toltam, ingerlően domborítva.
– Mire vágysz? – Lélegzete forró izgató cirógatás volt a
fülemnek, remegésre kényszerített megint.
– Érints meg.
– Hol?
Lágyan nyögve-zihálva bevallottam. – A bimbóimat.
– Gyönyörűek a bimbóid. Annyira érzékenyek, annyira
finomak. – Hangja akár a sötét, romlott méz.
– Kérj meg rá, hogy érintsem meg a gyönyörű bimbóidat.
Hátrahajtottam a fejem visszautasításként, zavaromban.
Mutatóujja kedvesen simogatott, ingerelte mellem alsó
részét. Kellemes, de nem ott akartam tudni azokat az
ujjakat.
– Mondd ki – suttogta.
Megráztam a fejem, de az óhajom túl nagy volt.
– Amber, kérlek, érintsd meg a...gyönyörű
mellbimbóimat.
Az arcom lángolt. De ahogy a keze felfelé mozgott és az
ujjai súrolták a fájó bimbóimat, a zavar a szenvedély forró
tánca mögé halványult el.
– Nézd milyen gyönyörű vagy a kezemben. – És én
néztem, ahogy körbevett, simogatott, gyengéden szorított és
rántott egyet a bimbóimon, megnyújtotta a sötét rózsaszínű
csúcsokat, még mikor éreztem őt a testemben nyújtózni.
Éreztem szívének nehéz lüktetését a hátamnál, éreztem egy
másodpercig visszhangozni magamban a szívverését.
Rejtett húsom szélesen kitágult, remegett is és az izgalom

C 171 D
harmatos cseppje, ami belőle folyt, súlyos csúcsából feszített
is.
Odafészkelődtem hozzá, tudatva vele, hogy most már
szívesen befogadom a mozdulatát. De csak keményen
határozottan szorította a bimbóimat. Durva ujjbegyeivel
forgatta azokat, és rángatta érzékeny csúcsait, elnyújtva
őket. Addig nyomta őket, amíg obszcénul hosszasan
kiálltak, mint kicsi csúcsos ujjak.
– Annyira gyönyörű vagy –, mormolta. – Annyira
csodálatosan érzékeny. Érezd, amit én érzek, mikor benned
vagyok.
Keze lecsúszott a hasamra, gyengéden elmerült feszült
ajkaim közé, be a nedves üregem felé duzzadt ujjaival,
éreztem ahol mindketten nedvesek voltunk, ahol betöltött
engem. Pár mély pelyhes simogatás és utána karjai
elengedtek és visszatértek a mellemhez.
Az első két ujjával és a hüvelykujjával kis burkot csinált,
saját vaginám folyadékával, fel– és lemozgatta az ujjait a
kifeszült bimbóimon, rángatta, nyomta, szorította az
érzékeny pontokat, csúszós mozdulatokkal pumpálta
nagyobbá a bimbóudvart.
Összeszorított, majd elengedett.
– Még egyszer – dörögte mély mennydörgésként. – Gyere
értem.
Hirtelen éles erővel megint megrántotta fájdalmasan
kemény bimbóimat. Annyira erősen, hogy a fájdalom éles
lett, majdnem elviselhetetlen gyönyör, én felsikoltottam és
elélveztem. Felkiáltottam, szenvedélytől és energiától
robbantam, mint egy eszköz, amin akarattal játszik.
Megrázkódtam mélyen odabent, szorosan összeszorítottam
vastag lüktető vesszőjét, és mint egy csendes üreges

C 172 D
visszhang, ujjai szorosan szorítottak, görcsösen a bimbóim
körül. Rázkódtam és rázkódtam, a szinte fájdalmas gyönyör
hullámai forrón és áthatóan terjedtek tovább, ahogy a
meleg perzselő kiömlés végigsöpört rajtam. Keményebben,
veszélyesebben fogtam, mint azelőtt, olyan érzés volt,
mintha széttépne belülről, vagy darabokra akarná szakítani
őt. Próbáltam szárazra szorítani, laposra őrölni. És a
szorítás és nyomás és tolás a bimbóimon halk visszhangja
volt annak, amit odabent csináltam vele.
Amber felnyögött, megborzongott és elnehezedett,
mintha bántanám őt, és talán így is volt. Az ujjai nagyon
feszesen, kegyetlenül szorították a bimbóimat. Nem tudtam
megállni, nem tudtam a belső izmaimat kontrollálni.
Egyedül görcsölni tudtam és szorítani, préselni őt az én
vadul örvénylő orgazmusomban, amíg el nem ment belém és
kilövellt belém, forrón ki nem ontotta, akár csak egy
szökőkút, ami nedves hévvel kiloccsant a remegő méhemre.
Mikor a fény halványult és a borzongásunk enyhült,
mikor már csak a gyönyör kis hullámai fodrozódtak
keresztül rajtunk hébe-hóba, mintha teljesen vonakodna
minket elhagyni, hagyta kicsúszni az ujjai közül a fájó és
érzékeny bimbóimat és megszabadult a testemtől. Odavitt
az ágyához, és magához szorított, felhúzott a karjaiba,
letörölte az izzadságcseppeket a homlokomról.
– Te jó ég, Amber – morogtam, lángoló melleimet
torkához nyomtam.
– Mi az? – dörögte.
– Semmi. Csak…Te jó ég.
Szembe velem, mellettem, éreztem a mosolyát.

C 173 D
Tizenegyedik fejezet

A készülő étel íncsiklandozó illata felébresztette

érzékeimet. Lecsúsztam Amber ágyáról, otthagytam őt
aludni, és lementem a hall felé, hogy lezuhanyozzam a
szobámban.
Töprengtem hol lehetnek a többiek, ahogy sétáltam lefelé
kiterjesztettem az érzékeimet. Szétszórva voltak a házban
szívverések, de volt egy, ami gyorsabban vert, egy ami
húzott kifelé, ami felkeltette az érdeklődésemet. Kiosontam
az ajtón, átsétáltam az bálterem északi sarkán, és
megtaláltam, amit sejtettem. Wiley visszajött.
Négykézláb ügetett a pázsiton.
Casio ült a hátán, szoknyája felgyűrődött, vékony lábai
kilátszottak, ahogy ugrált Wiley hátán. Nevetett. Tersa és
Jamie nézték őket egy lelógó lepel alól, ami egy hatalmas
tölgyfának kiterjedő ágain volt áthúzva. Vörös hajuk
árnyékos barnába sötétült a homályos csillagfényben, ahogy
a felhők eltakarták a holdat.
Wiley arca és végtagjai piszkosak voltak, a haja megint
gubancos, de a ruhája, amit viselt, tiszta volt. Gondolom
újabb adag ruhát kapott Thaddeustól. Az öve lecsúszott,
alsója felcsavarodott. Vicces látványt nyújtott.
Wiley megállt a magasodó fa alatt és hagyta, hogy az
utasa leszálljon. Nagyon ügyetlenül, de mégis kecsesen
csinálta, szemei csillogtak, a mosoly gödröcskéket vájt az
arcára.
Wiley felállt, majd véletlenül lelökte Jamiet a földre és
lecsapott rá. Leszorította a földre a nagyobb fiút, Wiley

C 174 D
vadul vicsorgatta a fogait közel Jamie torkához és halkan
morgott.
– Ne, Wiley! – kiáltottam, előre rohantam, de Tersa
határozott hangon azt mondta: – Wiley, nem!
Wiley felnézett rám, mosolygott. – Legalább ez az volt,
amire gondoltam...sok fog, de semmi morgás – majd
lehajtotta a fejét és visszavicsorgott Jamiere.
– Semmi baj, Mona Lisa – mondta Jamie, nem próbált
megmozdulni vagy harcolni. Csupán feküdt ott nyugodtan,
mintha szokása lenne, mintha már sokszor ezt csinálta
volna azelőtt.
– Épp megállapítja, hogy ő az uralkodó – magyarázta
Jamie.
– Valami olyasmi, amit totál nem akarok kipróbálni.
Mikor a kis Casio rárakta a kezét a Vad Fiú vállára és
halkan mondani kezdte: – Nem, Wiley – akkor engedte el
Jamiet.
– Eléggé kedvel titeket lányok – mondta Jamie, ahogy
lassan felállt. – És nem úgy néz ki, hogy túlságosan is
szereti a fiúkat. – Vigyorgott, így a szeplői táncoltak. – De
azt hiszem, kezd hozzám szokni.
– Jamie – mondtam, a félelemnek még mindig keserű íze
volt a torkomban. – Bent kellene maradnod. Nem lenne
szabad ilyen kockázatnak kitenni magad.
– Semmi baj, Mona Lisa – mondta Jamie, a hangja halk
volt, rám nézett azzal az új érettséggel, amit elsajátított,
mióta megtámadták a testvérét. – Tudom, hogy Wiley nem
fog bántani, amíg nem támadok vissza.
Nem tudhatod!, akartam neki kiabálni. A szeplői
vidáman szétszóródtak az arcán, ami gyakran és könnyen
emelkedett mosolyra. De volt ott valami bimbózó erő az

C 175 D
alatt az édes báj alatt. Most vált fiúból férfivá. Hátra kellett
lépnem és engednem kellett felnőni, hagyni, hogy saját
döntéseket hozzon, még ha átkozottul is biztonságban
akartam őt tartani.
Wiley közelebb jött, megszagolt. Kitartottam a kezem és
hagytam, hogy szimatoljon.
– Köszönöm, hogy megmentettél az aligátortól –
mondtam a vad fiúnak –, habár hülye dolog volt beugrani és
megküzdeni egy nálad háromszor nagyobb és nehezebb
izével.
Kétlem, hogy Wiley értette a szavakat, de biztosan
elkapta szidó hangsúlyomat. Felvigyorgott rám, jobban,
mint Jamiere megátalkodottan, sóhajtásra és mosolygásra
késztetve engem.
– Úgy látszik csak bátor fiúkkal vagy körülvéve.
– Tőled tanulták – mondta Tersa.
– Talán nem túl jó dolog ez.
– De az – válaszolt Tersa, a hangja halk, kedves,
magabiztos hangzású. – Jó dolog nem félni.
Balra fordított egy új szívdobogás élénksége, és a
jelentétének érzése. Wiley beügetett az erdőbe, eltűnt,
amint Miguel megjelent.
– Wiley – kiáltott utána Tersa.
– Hagyd menni – mondtam. – Tudjuk, hogy vissza fog
jönni.
– Casio – mondta kedvesen Miguel. – Édesanyád küldött,
hogy keresselek meg. Ki volt az a fiú, akivel játszottál?
– Wiley – mondta Casio.
– És ki az a Wiley?– türelmesen kérdezte őt.
– Egy barátom.
Miguel felemelte a fejét, és ferde szemmel nézett rám.

C 176 D
 – Egy Kevert Vérű – magyaráztam. – A vadonban nőtt
fel, és nincs hozzászokva a férfiakhoz.
– Akkor veszélyes – mondta halkan Miguel.
– Nem! – kiáltotta Casio.
– Casio biztonságban van vele. Nem bántaná őt –
mondtam, és gondolatban leszidtam magam. Olyan rossz
voltam, mint Jamie. De biztosan tudtam, hogy Wiley nem
bántana egy gyereket. Csak a férfiakkal volt problémája.
– Gyere – mondta Miguel, kinyújtotta Casionak a kezét.
– Az édesanyád hiányol.
Mindannyian visszaballagtunk a ház felé.
– Ki találta ki ezt a Wiley nevet? – kérdeztem.
– A testvéred – mondta Tersa. – Ahhoz hasonlít, ahogy te
hívtad, Wild Boy. Bár mondott valamit a prérifarkasról és a
rajzfilmről, amit nem igazán értettem.
– Wile E. Coyote – mormoltam mosolyogva. Nem ugyanaz
a dolog farkasként, de hasonló. És Vad Fiú is ebbe az
irányba halad. Úgy látszik, a testvéremnek ravasz
humorérzéke van.
– Wiley ugyanolyan jó, mint a neve, gondolom.
Feljegyeztem magamnak, hogy vegyek pár új ruhát
Wileynek, ruhákat, amik jók rá. Ha így folytatja a
ruhahordást, a testvérem ki fog fogyni a ruhákból, ha nem
veszek neki hamar.
Hallottam egy autót megállni a feljárón. Visszajöttek,
épp vacsorára.
Az ajtó előtt vártam, és néztem, ahogy az embereim
kimásznak a Suburbanból.
– Hol van Horace? – kérdeztem.
– Boldog útjára engedtük a jó ügyintézőt – mondta
Gryphon.

C 177 D
 – A legkirályabb üzleteket kötöttünk meg, Mona Lisa –
mondta Thaddeus, a szemei csillogtak, az általában
nyugodt arca most izgatottsággal telt meg.
– Igen? Később mesélned kell róla – mondtam, és
mosolyogtam mohósága láttán.
Gryphon alaposan megvizsgált éles sólyom szemeivel,
ahogy nagy lendülettel jött felfelé a többiekkel.
– Jól vagy?
Egy szívdobbanásba telt, mire rájöttem, hogy a
sérülésemre gondol. – Oh, igen – mondtam, hátraléptem,
hogy beengedjem a többieket az ajtón.
– Janelle meggyógyított. Csodálatos volt. És azt mondta
megtanít engem és Casiot, hogy csináljuk utána.
– Nos, legalább is elkezdtük – mondta Janelle, miközben
jött lefelé a lépcsőn Halcyon Herceg arany jelenlétével
mögötte. – Elküldtek, hogy szóljak, a vacsora kész. –
Kíváncsian Thaddeusra bámult, és rájöttem, hogy még nem
is találkoztak.
– Ő az öcsém, Thaddeus – mondtam, bemutatva őket
egymásnak. – Thaddeus, ő itt Janelle Gyógyító és Halcyon
Herceg, a Magas Udvar tagjai. Megtiszteltetés, hogy a
vendégeink lehetnek.
Thaddeus előre lépett, ahogy azt udvarias fiúhoz illik, és
megrázta Halcyon kezét. Bár Thaddeus kíváncsian nézte
hosszú körmeit, nem volt félelem az arcán. A legrövidebb
szünettel, Halcyon óvatosan megrázta a testvérem kezét,
halvány mosoly volt az arcán, és rájöttem, hogy ez volt az
első alkalom, hogy láttam valakit is ezt csinálni. Úgy
látszik a kézrázás emberi hagyomány, nem Monère.
Van valami értelme annak, hogy az embernek megvan az
ereje ahhoz, hogy szétszakítson a puszta kezeivel.

C 178 D
 – Örülök, hogy találkoztunk, uram – mondta Thaddeus.
– Szintén – mormolta Halcyon.
– A testvéred… – mondta csodálkozva Janelle –
Megtaláltad?
– Igen – mondtam. – Megtaláltam.
A gyógyító kinyújtotta a kezét a testvéremnek, de mikor
Thaddeus elérte és megragadta, rázás helyett Janelle
megfogta mindkét kezét, és távolivá vált a pillantása.
– Ah! – kiáltott fel csendesen, meglepetéstől kitágult
szemmel.
– Benned is megvan a gyógyító áldás. Milyen ritka egy
férfiban.
– Tényleg? – kérdezte Thaddeus. Az ereje rövid időre
kiszélesedett, ahogy mindig, valahányszor megijed vagy
fenyegetik.
Ezt mindenki megérezte.
És tudom mitől félt Thaddeus, miért érzi magát
fenyegetve, mert én is ettől féltem.
Akár Janelle Tanácsnő megérezhette vagy sem a másik
még ritkább képességét: a sütkérezést.
Gyengéden arrébb toltam Thaddeust a gyógyítótól, és
elengedte a kezét.
– Milyen áldottak vagyunk – kezdte Janelle, akinek öröm
csillogott a szemében. – Három új gyógyító tehetséget
fedeztem fel ilyen rövid idő alatt.
– Mennyit fedezel fel általában egy évben? – kérdezte
kíváncsian Thaddeus.
– Egyet vagy kettőt a lehetőséggel minden tíz ciklusban,
ha szerencsések vagyunk.
Tíz évet jelent a tíz ciklus.

C 179 D
 – Az ritka! – kiáltottam. – Szóval ez azt jelenti, hogy
nehéz lesz gyógyítót találni, aki ide jönne?
– A gyógyítók kevesen vannak és megbecsülik őket eléggé
ahhoz, hogy csak úgy válogassanak, és eldöntsék, hol
szolgáljanak – mondta Janelle, megerősítve a gyanúmat.
Ami megmagyarázza, hogy az anyámat Mona Sera-t miért
tartják a legrosszabb Királynőnek a Monèrek között, nincs
egy gyógyítója sem.
– Nem fogok tudni rácsapni egyre, ugye? – nyíltan
megkérdeztem. Janelle mosolygott, mintha furcsa emberi
frazírozásom lenyűgözné őt.
– Ha ez azt jelenti, hogy a szolgálatodba csábítasz egy
gyógyítót, akkor nem, nem az elkövetkező néhány évben,
minden valószínűséggel.
– Mert Kevert Vérű Királynő vagyok – mondtam
határozottan.
– Igen – értett egyet csendesen Janelle. – Nem ismernek.
Várni fognak és megnézik, hogy uralkodsz. Bizonyítanod
kell, hogy erős vagy, szilárd, és elsősorban sikeres.
– Úgy tűnik, mindenkinek – motyogtam.
– Ezalatt a legjobb, amit tehetsz, hogy fejleszted az
összes lehetséges adottságodat, amivel gazdagon meg vagy
áldva. Meg kell engedned, hogy a testvéredet is oktassam.
– Úgy néz ki nincs más választásunk – mondtam
kényszeredetten. – Mennyi idő fog kelleni megtanulni, amit
te csinálsz?
– Nagyon változó, de fél ciklus a legátlagosabb.
– Öt év? – nyögtem. Ami azt is jelentette, hogy Janelle
nem volt benne biztos, hogy rácsaphatok egy gyógyítóra
akár egy éven belül.
– Mennyi ideig tudsz maradni?

C 180 D
 – Attól tartok két hétnél nem tovább. De folytathatjuk
azután is az órákat minden második újholdkor, mikor jössz
a Magas Udvarba.
Ádázul rámosolyogtam Thaddeusra. – Nos, öcsém,
remélem egyikünk gyorsan tanul.
– Én is – mondta, és lepillantott a nemrég meggyógyult
vádlimra. – Én is.

C 181 D
Tizenkettedik fejezet

A következő reggel a hosszú, hosszú éjszakám folytatásával

fog végződni.
A terv Thaddeus beíratása volt a helyi egyházközösség
középiskolájába. Azután bevágódom az ágyamba.
Egy jó iskola-körzetben voltunk, úgy éltünk, mint egy
öreg gazdagságban. A többi ház, ami mellett elhajtottunk,
nem udvarházak voltak, bár hordozták az éveik súlyát, jól
karban tartott méltósággal és gondosan ápolt pázsittal
voltak ellátva.
Thaddeus hátul ült, Halcyon pedig az anyósülésen, és
olyan fáradtnak nézett ki, mint amilyennek én éreztem
magam. A nagy SUV tulajdonképp üresnek érződött csupán
három utasával. Gryphon meglepően megértő volt, mikor
azt javasoltam, hogy csatlakozzon hozzánk Halcyon az
iskolába. Valójában Gryphon csodálatosan szívélyes és
nyugodt volt Halcyon jelenlétével kapcsolatban. De talán az
nem annyira volt meglepő. Végül is Gryphon segítséget kért
és Halcyon a segítségünkre sietett, gyógyító kíséretében.
Hajlandónak látszott, hogy rábízzon a Démon Herceg
kezeire, megelégedett, hogy a testvérem megfelelően
gardírozva lesz.
Megkértem Halcyont, hogy jöjjön el, mert a három ember
közül, aki tudott a napon járni, Halcyon vegyült el
ténylegesen a legjobban.
Amber feltűnően túl nagy volt és Gryphon egyszerűen
csak átkozottul túl szép. Ők sok figyelmet és kíváncsiságot
vonzanának, amit el akartam kerülni.

C 182 D
 Halcyon Herceg, a pokol Főhercege, ténylegesen nem
vonz maga után olyan sok emberi figyelmet, hiszed vagy
sem. Csodálatosan elvegyült, kivéve a hosszú körmeit.
– Csak tartsd a kezeidet a zsebedbe, vagy a hátad mögött
– emlékeztettem őt újra.
Halcyon csak mosolygott és bólintott.
– Mondtam már ezt, ugye? – kérdeztem idegesen
markolva a kormánykereket.
– Csupán négyszer vagy ötször – motyogta Thaddeus.
– Jól leszek – Halcyon nyugtatott meg engem.
– Sajnálom – mondtam. – Nem tudom, miért vagyok
annyira ideges.
Thaddeus, furcsán nézett az iskola területére, ahová
beléptünk, nyilvánvalóan ő nem volt ideges. Leparkoltam
egy üres parkolóhelyre a három-emeletes téglaépülettel
szemben. Két hosszú derékszögű zászló lobogott negyvenöt
fokban a szerkezet mindkét oldaláról, ezért ez úgy nézett ki,
mint egy óriási tégla madár, ami repülni készül.
– Ne aggódj – mondta, miközben kiszállt az autóból
Thaddeus – még el sem kezdtem az iskolát.
Az utolsó péntek volt a karácsonyi szünet előtt. Az
időzítésünk majdnem perfekt volt, mintha megterveztük
volna, – amit, hagy biztosítsalak róla, hogy mi nem
terveztük meg. Ez szerencsére úgy jött ki, mint néha a
dolgok. Az iskola a következő három hétig be lesz zárva és
az adminisztráció döntött úgy, hogy az lenne a legjobb, ha
Thaddeus a szünet után venné fel az óráit. Csak azért
voltunk itt, hogy beírassuk őt és körbenézzünk az
iskolában. Habár a lepkék még mindig csapkodtak a
gyomromban, ahogy keresztülléptünk a fehér dupla ajtón.

C 183 D
 A hosszú folyosók látványa, több sor szekrény, és zárt
tantermi ajtók visszahozták az emlékek egy hullámát, sok
kellemetlent. Nem számít te hol vagy, az iskolák
ugyanolyan szagúak mindenhol, mint a viaszos padlók és
fertőtlenítőszer, a fiatal testek izzadtsága, a mindig édes,
még nem az érettségtől csípős testek szaga, a tornaterem, a
zoknik gyenge bűze, az öreg tankönyvek és új notebookok
szaga, a lányok virágos parfümje, és a betiltott rágógumik
illata, amit titkon csöndben rágtak.
A jegyző irodája a jobbunkon volt. Egy hölgy kipirult,
ráncos bőrrel és nyilván barna, befestett hajjal egy
körülfogó pillantásban mért fel minket, éles, ostoba
szemekkel merőn nézett az olvasószemüveg szegélye fölött,
ami alacsonyan gubbasztott az orrán. Egy valóságos
sárkány. Öntudatosan elsimítottam a sötétkék ruhám
szoknyáját a metsző merev tekintet alatt. Ez volt az
egyetlen rövid ruhám, amit birtokoltam. Megvettem ezt és
csak egyszer volt rajtam azelőtt a St. Vincent Hospitalnál
levő állásinterjúmon.
Tersa úgy viselkedett, mint az udvarhölgyem, francia-
copfba rendesen befonta a hajamat, hátra az arcomtól távol,
és ráadásul rám rakott egy kevés sminket meglepően ügyes
kézzel. Amikor kész volt, alig ismertem fel magam.
Idősebbnek néztem ki, kifinomultabbnak. Csinosnak. Most
éppen csak el kellett játszanom azt a részt, amit könnyebb
volt mondani, mint megcsinálni. Lassan beszéltem,
nyugodtan bemutattam magamat.
– Hello, én Lisa Hamilton vagyok. Azért vagyok itt, hogy
beírassam a testvéremet, Thaddeus Schiffert, a következő
negyedévtől. Iskolát vált.

C 184 D
 A sárkány pillantása átsiklott fölöttem és Thaddeusra
váltott, aki rendesen fel volt öltözve barna kordbársony
nadrágban és egy Oxford ingben. Majd metszőn Halcyonra
nézett; egy nő, aki tudta, hogy hogyan beszél neki a csönd.
– Ez Albert Smith, a barátom – mondtam, választ adva a
kéretlen kérdésére.
Halcyon bájosan visszamosolygott rá, a kezeit
hétköznapian elrejtette az elülső zsebébe.
– Már vártunk rád, – mondta határozottan és bemutatta
magát Mrs. Boudoin-ként.
– Mr. Camden most fogad téged.
Mr. Camden egy kellemes külsejű ember a harmincas
éveiben, aki melegen mosolygott a köszöntésünkre,
megrázta Thaddeus kezét és az enyémet is, és intett, hogy
foglaljuk el a két széket az íróasztala előtt. Kellemesen
bólintott Halcyonnak, aki szándékosan állva maradt az
ajtónak támaszkodva.
– Az iskolád már továbbította nekünk az okmányaidat és
az ET pontszámaidat, Thaddeus. Mind a kettő nagyon
lenyűgöző. És te csak – lepillantott az asztalán levő
kinyitott aktára – tizenhat vagy. Két évvel fiatalabb, mint a
többi rangidőseink. – És még fiatalabbnak nézett ki,
inkább, mint egy tizennégy éves. Társadalmi öngyilkosság a
középiskolában. Nem irigyeltem a testvéremet.
– Köszönöm, uram – mondta Thaddeus. – Korán kezdtem
az óvodát és a Hawthorne Academy elég kedves volt, hogy
elintézze, hogy egy tanévet elengedjenek, hogy a négy év
helyett három év alatt végezzem el a középiskolát.
Mr. Camden mosolygott. – Mindenesetre a nehezebb órák
úgy látszik nem fognak rád hátrányosan hatni.
– Nem uram.

C 185 D
 – Nos, határozottan be tudunk téged is fogadni – mondta
a mosolygó Mr. Camden, miközben mindkettőnket,
Thaddeust és engem is nézett.
– Csak egy extra kurzust kell negyedévenként
beütemezni az órarendedbe, amelyiket eléggé könnyen meg
kellene tudnunk csinálni.
– Értékeljük ezt – mondtam, és először mosolyogtam rá.
Egy pillanatra megdöbbentnek látszott. Ekkor a mosolya
még melegebbé vált, és a szemei lemerültek, hogy
rábámuljanak az én csupasz bal kezemre.
A mosolyom eltűnt.
– Szokatlan a diákok részéről, hogy a végzős évük
közepén váltanak. Megkérdezhetem, hogy mi váltotta ki ezt
a váltást? – kérdezett Mr. Camden.
– A szülei éppen most haltak meg egy autóbalesetben. A
testvérem csak nemrég él velem – magyaráztam.
Mr. Camden részvételt mormolt. – Vannak valamilyen
terveid főiskolára, Thaddeus?
– Felvettek a Harvardra és Yale-re, uram.
Mr. Camden mosolygott. – Gratulálok. De nem annyira
meglepő a te eredményeiddel.
– Mindazonáltal – folytatta Thaddeus – úgy döntöttem,
hogy inkább az egyik helyi egyetem hallgatója leszek.
Mr. Camden szemöldökei érdeklődéssel emelkedtek fel.
– Van egy barátom, aki a Tulane-i beiratkozásnál
dolgozik. Olyan valaki lennél, aki után minden bizonnyal
érdeklődnének. – Leírta a barátja nevét és számát és egy
újabb meleg mosollyal átadta azt nekem. Majd a tárgyra
tért és megmutatta nekünk a sűrű időbeosztást, amit
próbaképpen kidolgozott. Csupán néhány kisebb

C 186 D
változtatással, amit Thaddeus javasolt, a tanéve hátralévő
idejére, véglegesítették, és egy szekrényt jelöltek ki neki.
Az igazgatóhelyettes, egy Ms. Emma Thornton nevű,
rövid iskolai körútra vitt minket. Ő inkább helyes volt, mint
szép, egy magas, elegáns nő, aki úgy tűnt, hogy különös
érdeklődéssel mosolygott Halcyonra. Elgondolkodtatott egy
kicsit, hogy vajon az egész kar itt hajadon volt-e.
Thaddeus kezében tartotta a tankönyveit, épp dél előtt
hagytuk el az épületet, beleszippantva végül a levegőbe,
ami nem volt friss illatú. A nap – forró sárga labdaként
lebegett egyenesen felettünk – vadul lesütött ránk, amint
az autó felé sétáltunk.
Halcyon csak az autóban vette ki végül a kezét a
zsebéből.
– Tehát ez egy iskola. Nagyon sok gyerekkel – mormolta.
– Több mint ezer dobogó szív, amiket éreztem.
– Te soha nem voltál azelőtt iskolában? – Kérdeztem,
miközben beindítottam az autót.
– A Monèreknek nincs ilyen dolga. Sem elég gyereke,
hogy ilyen intézményt biztosítson – mondta Halcyon, és a
szomorúság egy árnyalata volt a hangjában.
– Jól érzed magad, Halcyon Herceg? – kérdezte Thaddeus
a hátsó ülésről.
A testvérem kérdésére megfordultam és ránéztem
Halcyonra. Tényleg ránéztem. És amit láttam
aggodalommal töltött el. Elgyötörtnek tűnt, sápadtnak az
arany árnyalatú bőre alatt.
– Mi a baj? – kérdeztem élesen. Az aggodalom még
jobban elöntött, mikor fáradtan hátraejtette a fejét az
ülésnek. Ezelőtt sose mutatott gyengeséget. Fene egye meg,

C 187 D
azelőtt soha nem volt gyenge, és most látva a megtörést
abban a hatalmas szilárdságban, teljesen felizgatott.
– A nap zavar engem – ismerte be gyorsan.
– A nap? – kérdeztem, rászegeztem egy kemény
tekintetet. – Halcyon, a napon sétáltál, mikor először
találkoztunk. A nap fényesen ragyogott le rád akkor és nem
úgy tűnt, hogy zavarna.
– Emlékszem az érzésre, mintha valami hívogatna az
erdőbe – mondta, mosolygott gyengén erre az emlékre.
– Olyan rég volt már, hogy a földön sétáltam a nap
sugarai alatt.
Az ujjperceim megfeszítettem a kormány körül, amíg el
nem fehéredtek.
– Francba, Halcyon. Te mondtad, mikor először
találkoztunk, hogy a nap nem zavar téged.
Becsukta a szemeit. – Kevés dózisokban nem. Még
ezután a hosszadalmas nap után is képes lennék ellenállni
a teljes erőmmel, de sokáig voltam távol az otthonomtól. –
Az otthona a Pokol, amiben nem voltam teljesen biztos,
hogy Thaddeus már tudja.
– Már így is hét napot késtem a Magas Udvarból, mielőtt
Gryphon idehívott minket – mondta Halcyon.
– El kellett volna ezt mondanod. – Mérges és rémült
voltam, a hangom pedig harsány. – Soha nem kértelek
volna, hogy csatlakozz hozzánk, ha tudtam volna.
– El szerettem volna jönni – mondta egyszerűen. – Látni
akartam milyen egy emberi iskola.
– Szent Isten, Halcyon. – Úgy éreztem, mintha
leteremteném egy ilyen idióta kockáztatás miatt. – Meg
fogsz gyulladni vagy elolvadsz, vagy ilyesmi?
Újra az a gyenge mosoly.

C 188 D
 – Nem, csak vigyél vissza a házba. Pihenni fogok, utána
elmegyek az Udvarba este, és hazamegyek. Jól leszek, ha
már a saját birodalmamban leszek.
– Észrevettem, hogy nagyon keveset evett tegnap este,
uram – mondta Thaddeus.
– Te vagy a legjobb megfigyelő Thaddeus. Valójában
semmit nem ettem.
Egy csúnya sejtelmem támadt.
– Had találjam ki. Felvágtad a steakedet és körbeadtad.
Halcyon sóhajtott és bevallotta. – Megint a buta
büszkeség.
– Miért tennél ilyet, uram? – kérdezte udvariasan
Thaddeus.
– Mert ő nem eszik ételt. Igazam van, Halcyon?–
kérdeztem, felnyársaltam őt egy kemény pillantással.
– Nem a hús az, amire én vágyom – mondta becsukva a
szemeit.
– Szóval ez is inkább az én hibám. – De nekem senki nem
mondta. Mégis meg kellett volna kérdeznem vagy legalább
kitalálnom.
Tersa és Jamie nem voltak tegnap a vacsoránál, na most
már tudom miért. Az anyjuk elrejtette őket Halcyon elől.
Nem akarta, hogy ők legyenek felszolgálva, mint
vérdonorok a Pokol Hercegének. Megbánás és a bűntudat
öntött el. – Halcyon, ha tudtam volna, ki tudtalak volna
szolgálni.
– Kinyitotta a szemeit és rám nézett. – Tudtál volna?
– Igen – kinyúltam és megérintettem kézhátát. – És
bíztam volna benned, hogy tisztességes leszel, semmi
hókusz-pókusz amíg megtettem volna.

C 189 D
 – Ezt nem tudtam volna megígérni – mondta Halcyon,
mosolygott, megfordította a kezét, míg végül nem
találkozott a tenyere az enyémmel. Óvatosan a kezem köré
zárta az övét, a hosszú körmei fényesen pihentek a
bőrömön.
– Az én hibám és ez megalázó – mondtam halkan. Mert
ők tudták és nem mondták el, és én nem kérdeztem.
– Bocsáss meg. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy
kárpótoljalak a hanyag vendégszeretetemért.
– Nincs mit megbocsátanom. A hiba az én ostoba
büszkeségem miatt van. – Mormolta Halcyon, a szemei
sötét cirógatás.
– Mire van szüksége, Mona Lisa? – kérdezte Thaddeus.
A visszapillantó tükrön keresztül néztem az öcsémre.
– Vérre. – mondtam és láttam, hogy a szemei kissé
beszűkülnek.
A Suburban hirtelen zökkent egyet, mintha egy nagy
valamit elütött volna.
– Mi a…? – a kérdésemet elnyelte a fém sikító nyögése.
Felettünk, karmok préselődtek a plafonba, az éles körmök
hirtelen keresztüldöftek a szerkezet bélésén pontosan a
fejünk felett. A kocsit felrántották arról a kis útról egy
szívdermesztő lökéssel és már szálltunk is fel. Nincs más
autó vagy ház a látótérben, mert ez egy magánbirtok volt,
az én birtokom. Csupán öt percre voltunk otthonról.
A karmok eltűntek, és rázós puffanással ledobtak minket
egy derékig érő gazos rétre. Mielőtt a kocsi abbahagyta
volna a rázkódást, kinyitottam az ajtót és kiszálltam.
Hatalmas sas jött felém, hogy lecsapjon rám azzal a
borotvaéles csőrével és a halálos karmaival. Hasra vágtam
magam, majd visszamásztam, mikor lezuhant mellettem.

C 190 D
Egy borzalmas másodpercre azt hittem, hogy Aquila volt az
az emberem, korábbi bandita, akiben megbíztam és
befogadtam őt a szolgálatomba. A másik alakja egy csupasz
sas volt. Aztán láttam azt a tollazatot, kevésbé gazdag, a
fekete és a fehér különböznek, fejénél a fehér messze le a
mellkasáig és szárnyának felsőbb részéig terjedt. Nem egy
sas, hanem egy keselyű. És a kisugárzása más
volt...csikorgó és érdes.
– Mögötted! – sikította Thaddeus és én behúztam a
nyakam és megfordultam, épp időben. Egy nehéz
szárnycsapás fújt át rajtam és a vadász szárnyai
végigsöpörtek a bőrömön, elveszítve a fő célpontját, de
ennek ellenére pillanatok alatt lecsapott. Heves fájdalom
hasított bele a vállamba és a vér keserédes illata betöltötte
a levegőt, amint leestem a földre.
Egy második nagy madár, egy piros farkú héja, mérges
visítással suhant felém. Nem, nem az én emberem. A héja
kisebb volt, mint a sólyom amivé Gryphon változik, a barna
sáros keveréke helyett hófehér, mogyoróbarna színű
farokkal. De mégis az ég egy halálos ragadozója volt, a halál
egy sötét árnyéka szárnyalt fent.
– Maradj a kocsiban! – ordítottam Thaddeusnak.
Hezitált, majd visszament és becsapta az ajtót.
– Te is, Halcyon.
– Nem hiszem, – mondta csendesen a Démon Herceg és
megkerülte a kocsit, hogy leguggoljon mellém. Nehéz
parancsolni neki, mikor rangban felettem áll. Túl rossz.
Nem nézett ki túl jól. De ha ragaszkodik a
játékhoz...felajánlottam az ezüst tőrömet, miközben a
szememmel az eget pásztáztam.

C 191 D
 – Nincs szükségem arra – mondta Halcyon, és
felvillantotta a hosszú körmeit mikor futó pillantást
vetettem rá.
– Oh, ja. Elfelejtettem – motyogtam. – Itt jönnek.
A keselyű lefelé zuhant, nehezen esve az égből. A héja
rögtön mögötte volt, egy rohanó barna folt. Elugrottam a
kocsitól és felálltam, egy tiszta csábító célpont, a kezek
üresek, tőrök a tokjukban. A legtisztább beállítással irányt
változtattak felém, és mint a bombázók úgy ugrottak fejest.
– Mona Lisa, ne! – kiáltotta Halcyon.
Épp mielőtt a keselyű megtámadott, megfogtam az egyik
tőrt a kezembe, egy ezüst, egy sima acél. Hagytam, hogy a
penge elrepüljön. Elvétettem, mert egy gyors kitérő
manőverrel a hatalmas madár kikerülte. Elvétettem!
Basszus!
A keselyű a szárnyaival lecsapott a célpontra éles
szögben, egyenesen rám ugorva. Mivel nem volt időm
visszavenni az ezüst tőrt, az acéllal találkoztak a karmok.
Felugrottam, hogy találkozzak vele, megtámadva őt a
levegőben. Volt egy töredék pillanatom, hogy megérezzem,
amint a tőröm elsüllyed a keselyű testében, és aztán leütött
a lebukás teljes lendületével. Olyan érzés volt, mintha egy
istentelen kalapács ütne meg. Szédítő erő, egy borzasztóan
éles nekiütődés a jobb karomba, és nem fájt annyira – ez
nem valami jó dolog. Jobb volt, ha pokolian fáj. Mikor nem
érzel semmit, az azt jelenti, hogy a seb mély és a sérülés
rossz.
Szerintem eldobtam a tőrt, – nem tudom megmondani.
Nem éreztem semmit a jobb kezemben. És akkor semmi
mást nem tudtam, csak hogy felemelkedem a levegőbe,
földhöz vágódtam attól a kibaszott nagy madártól.

C 192 D
Diadalmas vidámsággal visított és lecsapott mellém, piros
cseppecskék csöpögtek a melléről. Kicsattanó erővel hasra
vágtam magam, a koszt kajálva.
Az esés megütötte a tüdőmet, és csillagokat láttatott
velem.
– Ne! – kiáltotta Halcyon.
Időben fordítottam felé a fejem, hogy lássam, ahogy
Halcyon elém zuhan, mint egy takarót, úgy használta
hosszú testét, és felfogta az ütést. A héja odavágott egyet
neki, amit éreztem és láttam is. Az ütés Halcyon karcsú
testén át megremegett és visszaverődött. A vére
karmazsinvörös csíkban szélesen kifröcskölt, ahogy a
karmok mélyen a hátába vájódtak. Egy rángással, ami
kihúzott egy nyögést az ajkaiból, a héja felemelte a levegőbe
a Démon Herceget, és elvitte őt.
– Halcyon! – A neve egy gyenge, levegőtlen zihálása volt
az ajkaimnak. Majd a szám szélesre kinyílt egy hangtalan
kiáltásra, ahogy az éles körmök megütöttek engem,
belefúródva a hátamba, megkaparva a csontjaimat. A
keselyű a magasba emelt, mint egy rongybabát, és a forró,
perzselő fájdalom keresztülhaladt a testemen és elmerült a
sötétségben.
Az égető fájdalom visszarántott a tudatosságba. A hátam,
természetesen, és a jobb vállam lüktetett, mint egy visító
szuka. A bilincs a csuklóm és a bokám körül szoros és
biztonságos volt, azt a célzást adva, hogy marha nagy
bajban vagyok, ha a fájdalom még nem tisztázta volna ezt.
Kinyitottam a szemem, ekkor azt kívántam, bár ne
tettem volna. Ezüst bilincset el tudnék törni, de ezek
démonbilincsek voltak, amik fogva tartottak, és mellettem
Halcyon is meg volt kötve. Borzalmasan nézett ki. A

C 193 D
napbarnított bőre majdnem szürke volt, az arca és az egész
teste felpuffadt, megduzzadt. Úgy nézett ki, mint egy
túlérett barack, ami egyetlen gondtalan összenyomástól ki
tudna spriccelni. A lábainál és az oldalánál vérpatakocska
kanyargott, karmazsin golyócskákhoz hasonlított. Muszáj
egy hangot vagy valamilyen zajt csinálnom. Halcyon
kinyitotta a duzzadt szemhéjait és megpróbált rám
mosolyogni, de a mozdulatot megtörték száraz ajkai,
melyek kinyíltak, de csak vér és sűrű ragacsos folyadék
szivárgott ki belőle.
– Oh, Istenem, Halcyon. – A hangom száraz és rekedt
volt. Megköszörültem a torkomat, nyeltem egyet, hogy
benedvesítsem.
– Mit műveltek veled?
– A nap – krákogta.
Megsütötték őt, a nyomorultak. Úgy tűnik, valaki tud
egy keveset a démonokról.
Éreztem, hogy az a bűnös nap nyugatnak indul. Ki
voltam ütve egy időre – számos hosszú órára kapcsolhattam
ki. Megkönnyebbülés áradt belőlem legalább arra a tudatra,
hogy Thaddeus nincs velünk. Imádkoztam, hogy a
testvérem biztonságosan visszaérjen a házba. Tudták
egyáltalán a többiek, hogy elraboltak minket? Vagy még
mindenki aludt és eszméletlen volt a nappali pihenőkor?
– Ki rabolt el minket?
– Mona Louisa.
Valamiért a válasza nem lepett meg. Örökké az
ellenségem lesz, úgy tűnt, bár ez tényleg nem tartott hosszú
ideje. Csak így éreztem. Már kétszer próbált megölni.
Reméljük a harmadik alkalom nem lesz trükk. De ez
megmagyarázza, hogyan lehet Mona Louisának

C 194 D
démonbilincse. Kadeentől, ugyanattól a démon fővezértől,
akit utánam küldött. Biztos felkészült, ahogy Mona Louisa
kapcsolatba lépett a Pokollal és annak minden érdekes
hozzátartozójával. Boldoggá tett, hogy megöltük őt. És
elgondolkodtatott, vajon tudta e, hogy a forrását felzabálták
a Pokol kutyái és nincs többé.
– Hol vagyunk?
– Mississippi – hörögte Halcyon. – Nagyjából száz
mérföldre északra New Orleanstól.
– Mit csinál Mona Louisa itt?
– Itt él. Eredeti területének egy része. Louisiana ment
neked. Megtartotta Mississippi nyugati részét.
Megriasztotta az elmémet. Felszeletelték az eredeti
területét és a nagyobb részt nekem adták. Nagylelkű és
mégis hihetetlenül hülye dolog. Valójában a bajért
könyörög.
– Hagytad, hogy Mona Louisa az én szomszédom legyen?
Halcyon majdnem mosolygott, de sikerült egyenesen
tartania az ajkait, így nem nyílt ki megint.
– Tettem ellene javaslatot. De a többség leszavazott. Úgy
érezték megfelelő büntetés lesz ez.
– És azt gondolták, hogy ő megbékél ezzel? Békésen él
majd közvetlenül mellettem?
– Igen. Bíztak benne, hogy biztonságban tartod előle a
területet. És ha nem…
– Ja, értem. A legjobbak túlélik, és az összes hülye
baromság.
– Monère stílus.
– Őszintén, nem hiszem, hogy nagyon olyan lenne.

C 195 D
 Sóhajtott egyet. – Én sem. Soha nem fogják felfogni, hogy
Mona Louisa ennyi merényletet tegyen. Még ha nem is
gondoltam, hogy meg mer ilyet tenni.
Ez nem csak próbálkozás felém, hanem sikeresen elkapta
őt is, nem csak egy a Magas Udvar tagjai közül, hanem a
Pokol Hercege is.
A jó hír az, hogy egyedül voltunk. A rossz hír az, hogy én
nem voltam egyedül. Halcyon itt volt velem.
– Ki tudsz szabadulni? – Tudom. Buta kérdés. Már
kiszabadult volna, ha ki tudott volna. És mégis...nem
tudtam segíteni, de emlékeszem milyen könnyen,
könnyedén pattintotta el a bilincseket egyszer.
Elszakította azokat, mintha semmi más nem lenne csak
fonal.
– Nem. – A hangja halk, száraz recsegés volt. Rám
nézett, az összes hatalmas ereje eltűnt. És a
tudatlanságom, a tudásom hiánya volt a leginkább
okolható.
– Te? – kérdezte.
Megráztam a fejem, a sajnálat és a szégyen forró könnyei
égették a szemem hátulját, mert feküdtem. Ki tudnék
szabadulni...ha átváltoznék a másik formámba.
De nem kockáztathattam meg. Teljesen elveszek a
szörnyetegemben, amikor átváltozom. Ha egyedül lennék,
megpróbálnám és bíznék a szörnyem ösztönében, hogy
elmeneküljek. De itt, Halcyonnal...nagyon lehet, hogy
zsákmányul esek a saját vadászösztönömnek és megenném
őt, ha átváltozom. Biztosan nem lenne meg az erőm, hogy
kiszabadítsam őt és elvigyem innen mindkettőnket.
A sajnálat eltöltött. Ha nem futnék el állandóan a
szörnyetegem sötétsége elől, ha képes lennék többször

C 196 D
szabadjára engedni, több irányítást nyernék vele
szemben...de most már túl késő.
– Nem kellett volna segítened nekem – mondtam
gyámoltalanul.
– Mi mást csinálhattam volna? – kérdezte, az egyszer
gyönyörű hangja most annyira szörnyen elkopott volt.
– Csak hagynod kellett volna, hogy elvigyenek.
– Nem tehettem.
– Oh, Halcyon. Ha meghalok, az embereim tovább
élnének nélkülem. De ha te nem irányítanál többé, mi
történne a Pokolban?
Egy hosszú pillanatig rám nézett, a gondolatait magába
tartotta, mielőtt végül azt mondta:
– Az nem lenne jó.
– Az apád?
– Valószínű megbosszulná a halálomat. Sok Monèret
megölne. Még talán magát is megölné közben. Hosszú idő
telt el azóta, hogy utoljára elhagyta a Poklot.
– Olyan mintha azt mondanád, hogy toleranciát kell
felépítened a Földdel szemben.
– Nagyon is hasonlít erre.
– Oh – hosszú csend következett. – De mondjuk, ha az
apád megtartaná a hidegvérét, nem csapna gyilkolós bulit.
Újra uralkodhatna, és minden ugyanolyan lenne, igaz?
Halcyon lenézett a földre.
– Olyan régóta él már. El se tudnád képzelni milyen is
ez. Az utolsó száz évben visszahúzódó volt, elvesztette az
érdeklődését dolgok iránt, főleg az alvás iránt. Az egyetlen
oka én vagyok, hogy még folytatja, és nem alszik el végleg.
Így nem leszek egyedül. Ha meghalnék, nem lenne oka a
további létezésének.

C 197 D
 – Mi a helyzet Lucindával, a testvéreddel?
– Az ő kapcsolata Apánkkal, az...bonyolult. És neki nincs
meg az ereje, se a vágya az uralkodáshoz.
Mindketten csendben szemléltük az instabil Pokol
gondolatát, ahol a teremtmények sokkal erőteljesebbek,
mint a Monèrek, akik főhatalomért harcoltak. Ha valaki
Kadeenhez hasonlóan átvenné a hatalmat... Kadeen démon
volt, egy leendő fővezér, aki kihívta Halcyont. De az egész
azzal végződött, hogy leendő halott lett belőle. Halott halott,
ezúttal. Visszatért a végső sötétségbe. De mielőtt elindult
volna, mocskos, félelmetes lénnyé változott, aki bámulatos
könnyedséggel tépte szét Ambert, és majdnem szárazra
csapolta Chamit – kettőt az én legerősebb, leghalálosabb
embereim közül. Úgy látszik, hogy a démon erőt szerez a
vérivásból, a teremtményekből élt. A gondolat, hogy valaki
ehhez hasonló erővel bír... Megborzongtam.
Monèrek és emberek szintén nem lennének
biztonságban.
– Mit tehetünk? – suttogtam.
– Ne halj meg – mondta. – Éld túl, amíg a segítség
megérkezik.
– Szerinted fog? – annyi teendő volt még, hogy jobb
legyen. Tudniuk kell, hogy bajban vagyunk, hogy messze
vagyunk, és utána megmentenek minket.
A válasza nem volt túl kedvező.
– Nincs más reményünk.

C 198 D
Tizenharmadik fejezet

Az ajtó nyikorogva kinyílt, amint a nap felvillant a

horizonton, és tudtam, hogy a móka és kacagás még csak
most kezdődik. Nekik. Nem nekünk.
Az egyetlen, amit csináltunk, sajnos az érzés, hogy
nagyon-nagyon próbáltunk nem meghalni. Nem igazán
tudtuk, hogy sikerül-e.
Mona Louisa, az a szuka, egész jól nézett ki. Elneveztem
őt Jég Királynőnek. Nem csak az ő elbűvölő, jeges
szépségéért, hanem mert a jég az ereiben folyt és
beburkolta a szívét. Feláldozta az egyik emberét a
Legfelsőbb Bíróságnak lelkiismeret nélkül. Hazudott miatta
és meg is halt érte.
Miles volt a neve, egy piszkos fickó, aki megpróbált
megerőszakolni. Ja, megérdemelte, hogy meghaljon. De
nem jobban, mint a Királynője. Végül is parancsokat
osztogatott. Ő pedig csak teljesítette. De a Királynők a
sarokkövei a Monèrek társadalma körül. Túl értékesek
voltak ahhoz, hogy megöljék őket. Természetesen egy
Királynő megölhet egy másik Királynőt, önvédelemből. De
ez a törvény nem pontosan kedvezett nekem ebben a
pillanatban, megbilincselve és tehetetlenül. Mona Louisa
haja aranysárga csillogó zuhatag volt és a halovány bőre
olyan gyönyörű volt, mint mindig. Csak egy vékony ezüst-
rózsaszín heg volt a jobb melle felett, ahol a pengém
belemélyedt, megszakítva a tökéletességét.
Ő volt a keselyű, aki megtámadott minket. Túl rossz volt
a késem, ami ezüst helyett sima pengéből készült. Úgy
nézett ki a sebe, mintha öt óra kellene neki a gyógyuláshoz,

C 199 D
nem pedig öt nap. Nyílván megszerezte Gryphontól a
képességet, amitől ellen tud állni a napnak, és továbbadta
legalább egy emberének. Elég ok, hogy életben tartson – a
lehetőség, hogy a többi embereinek is továbbadjam. De
akkor nem, ha megöli Halcyont. Akkor biztos, hogy meg kell
ölnie engem is. Nem kockáztatja, hogy élő tanúja legyen, ha
megöli a Pokol Főhercegét.
Nem akartam, de meg kellett tennem, felbecsültem a
saját sérülésemet. A széttépett vállam közel sem volt olyan
tiszta és makulátlan, mint amilyen Mona Louisa szép pici
hege. Jó szélesen voltam felvágva: két hosszú, mély
szakadás hasított keresztül a bicepszemen, a vállam mögé
kanyarodva. A karjaimmal szorosan megfeszítettem a
bilincseket, a seb nyitva maradt. És így elkezdett gyógyulni.
Szóval ahelyett, hogy két részben forrna össze,
összenyomtam egybe, ez ki kell, hogy töltse a tátongó sebet,
mint egy gödröt, a legmélyéről a tetejéig. A mélyebben levő
izmok és inak károsodása eléggé helyrejött, mialatt
eszméletlen voltam, ezért most már tudom mozgatni a
karomat. De még mindig egy nyers, csúnya, gyógyulófélben
lévő összevisszaság volt. Egyetlen gyors futó pillantás elég,
hogy felkavarja a gyomromat és enyhítse a fejemet.
Félrenéztem mielőtt elájulnék. Nem akartam. Mona Louisa,
semmi kétség, hogy fájdalmasan kreatív módot találna,
hogy felébresszen.
Más emberek is beléptek a szobába, közülük számos
rendelkezett gyógyulóban lévő részekkel és bekötött
sebekkel, amiket Halcyon körmeinek szívessége okozott.
Még gyengén sem egykönnyen adta magát, elégedetten
figyeltem ezt meg. Sok arcot felismertem a Magas
Udvarból, a testőreit. Ezek között az arcok között mereven
nézett rám Gilford, Rupert, és Demetrius, néhai átkozott

C 200 D
Miles bűntársai. Az eredeti kölcsönkapott személyi
testőreim közül származtak. De elárultak, ahelyett, hogy
megvédtek volna. A várakozó tekinteteik és Mona Louisa
csillogó szeme megváltoztatta a hely hangulatát. Mintha
kevésbé lenne börtön, inkább jobban kínzó kamrára
hasonlított.
Elkaptam egy ismerős arcot. Ettől az egytől elállt a
lélegzetem.
– Dontaine? – suttogtam, ahogy bámultam azt az
arrogánsan helyes arcát annak az embernek, akit ápoltam,
a férfit, akit kineveztem Fegyver Mesternek. A gyönyörű
zöld szemei közömbösen bámultak vissza rám. Egész idő
alatt gyanítottam, de a szívem mélyén, tényleg nem kell
hinnem nekik, vagy csak akarni, hogy higgyek nekik, mert
az ő árulásának sokkja olyan volt, mint egy váratlan
ökölcsapás a belekben, belém ütve a lélegzetet.
– Oh, helyes. Ébren vagy – dorombolta Mona Louisa. –
Nem akartunk kihagyni a mókából.
Aha, még mindig egy szuka. De nem ugyanúgy. Valami
más volt benne. A jeges közöny helyett, úgymond vibrált az
érzelmektől. A buzgalom és a méreg állandó váltakozása
pörgött keresztül az arcán, és a mély szenvedély – gyűlölet
– egy forró áramlata izzott a sötét pupilláiban. A gyémánt
kék szeme rosszindulatú elégedettségtől ragyogott, ahogy a
Démon Hercegre pillantott.
Megcsapta őt, a hosszú ruhája kecses bújócskás
lebegéssel örvénylett a lába körül. Megállva Halcyon előtt,
egyik tökéletesen manikűrözött körömét felemelte.
Odanyomta a mellkasához éles körmének szélét és a
szemeit mohón rajta tartotta, könnyedén futtatva lefelé.

C 201 D
 A feszes bőre egyszerűen megszakadt a puha, vágó
mozdulattól, kifröcskölve vért és más átlátszó ragadós
folyadékot.
– Tökéletesre sütve – dúdolta halkan.
– Milyen érzés, Herceg, hogy te vagy az, aki szenved? Aki
fel van hasítva? Mutasd meg nekünk, hogy tartóztatod fel,
mikor te vagy akitől kérdeznek? – Egyszer Halcyon
megkérdezte bizalmasan, hogy a Magas Udvarban tudják-e
az ő szerepét a kölcsönadott emberei laza védelmében. A
Négy Szín, ahogy én hívtam őket, átadtak egy banda
gazembernek.
Mona Louisa, úgy tűnik, nem élvezte, ahogy Halcyon őt
kérdezgette. Vajon mit csinált vele Halcyon? Nyilvánvalóan
nem eleget. Nem, biztos, hogy nem kedvelte ezt az élményt.
És egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki hajlandó
megbocsájtani vagy elfelejteni, vagy fátylat borítani a
múltra, és minden ilyesmire.
– Tévednek, mikor azt mondják a bosszú édes – mondta,
újra felemelve a tökéletes ovális körmét, egy másik helyre
egy centivel arrébb belenyomva Halcyon mellkasába.
– A bosszú nem édes. Véres – suttogta és felszakított
újabb részeket. A forró csillogó szeme buzgón nézte
Halcyont, csalódott mikor Halcyon még csak meg se
rezzent. Vér folyt ki mogorván, mintha a teste kapzsi lenne
megfékezni azt a kicsit, ami kiment.
Nehéz volt csak úgy ott állni és nézni, hogy Mona Louisa
a szó szoros értelmében felvágja Halcyon mellkasát a
bordákig.
Késő. Segítségre várok. Ez egyszerűen csak nem az én
súlycsoportom. A többiektől függően meg tudnám ölni.
Azonban most nincs más választásom.

C 202 D
 Nézem és várok, hogy egy kicsit erősebb legyek, amikor
Mona Louisa kiejtett egy nevet:
– Dontaine...
A férfiak szétváltak, hagyták, hogy előre lépjen, és
megpillantottam mi volt Dontaine kezébe.
Ostor. Kettő. Az egyik sima, fekete bikaostor. A másik
hegyes, ezüst horgas véggel egy hosszú bőrdarabkán lógott,
ami kiáramlott, mint egy ló sörénye a vastag tuskó
fogantyúból. Egy kilencágú korbács volt, mint amit
évszázadokkal ezelőtt használtak, hogy megkorbácsolják a
lázadó csapatokat a nyílt tengeren.
– Azt hiszem először a bikaostort. – Mona Lousia a
vastag fallikus alakú fogantyúra rácsavarta a puha fehér
kezét, és engedte, hogy a farok kibontódjon, mint egy élő,
vonagló kígyóbőr. Megsimogatta a végével Halcyon arcát. –
Hol a Pokol legközelebbi bejárata?
Halcyon csendben maradt.
– Rossz válasz. – Visszalépett. Csuklójának egy
legyintése és az ostor keresztülfütyült a levegőn, mint egy
mérges kígyó és beleharapott Halcyonba. A köröm is elég
rossz volt. Ez a hasított bőr ostor, teljes Monère erővel
mögötte, sokkal, de sokkal rosszabb volt. A bőr tekercs
szétválasztotta Halcyon húsát, akár egy forró kés a lágy
vajat. A mellkasa átlósan volt kihasítva balról jobbra, lágy
csorgó folyadék áradatával. Bordáinak fehérsége látható
volt egy kicsit, mielőtt a vér sötétpirosra nem mosta azokat.
Halcyon nem adott ki egy hangot sem. Én voltam az, aki
sikított.
– Mona Louisa, nem akarod ezt csinálni!
– Oh, dehogynem – mondta majdnem vidáman.
– Magadra akarod haragítani az apja dühét?

C 203 D
 – Nem az apját keresem – mondta kellemetlen mosollyal.
– Te leszel az, és az embered, akivel utoljára látták a fiát.
Francba. Igaza van.
– A legközelebbi bejárat, drága hercegem?
Nincs válasz, úgy látszik a rossz válasz ellenére sem.
Újabb sípolás, ahogy a bőr átvágott a levegőn, és ekkor nem
volt hangja, ahogy a húson vágott át. Ez a felszakítás
ellenkező irányba ment, jobbról balra.
– X jelöli a helyet, ahogy mondják. – Mona Louisa
hátravetette a fejét és nevetett, egy jókedvű gonosz
kacagás.
– Hölgyem, talán a Démon Herceg nagyobb
hajlandóságot fog érezni a beszédre, ha Mona Lisa az, aki
szenved. – javasolta Dontaine.
Valami megcsillant Halcyon tekintetében, ahogy sötét
szemeit Dontainere meresztette. Valami féllépésnyi
hátrálásra kényszerítette a magas, szőke Judást.
– Miért is ne, Dontaine kedves? Szerintem igazad van –
mondta Mona Louisa.
– Habár az ő korbácsolása közel sem lesz olyan vicces.
– Mona Lisa egy büszke szuka. Sokkal rosszabbat
gondoltam ki neki, mint az ostor gyengéd csókja. – Dontaine
becsmérlően rám pillantott, és a csinos mosolya lehűtött. –
Mikor a Fél Alakomban érintem meg, arra reagál a
legszokatlanabbul. Akarata ellenére kihozza ez a dolog
belőle a szörnyét.
– Mennyire mulatságos előhívni a szörnyét? –
kíváncsiskodott Mona Louisa ajkát lebiggyesztve.
– Mona Lisa szörnyetegének előhívása csak részben
mulatságos, Királynőm. Nem teljesen. Nem jelentette
neked az ügyintéző, hogy mi történt az erdőben? Kicsit
nagyobb lelkesedéssel párosodott utána, mint a korcs énje.

C 204 D
 – Tényleg? – ijesztő megfontolással Mona Louisa rám
bámult.
– Rá tudom venni, mint egy tüzelő macskát, tudatos
akarata ellenére – javasolta agyafúrtan Dontaine, akár egy
ravasz ördög.
– És akkor én és a többi férfi magáévá tudja tenni,
egymás után, Démon Herceg előtt, amíg ő nézi, tehetetlenül
és sebesülten.
Próbáltam megtartani kifejezéstelennek az arcomat, de a
feszültség a testemben biztos elárult.
– Utálja az ötletedet – mondta elragadtatva Mona
Louisa.
Több volt, mint utálat. Meg akartam ölni Dontainet.
Mindenkit megölni. Elő akartam hívni a szörnyemet,
elszakítani a láncokat, és beléjük hasítani. Ki akartam
használni az esélyeimet, mint hogy behódoljak a
javaslatának. De akárhogy hajlandó vagyok játszani az
életemmel, Halcyonéval nem fogok. Késleltetem őket és
túléljük. Olyan volt, mint egy istenverte mantra
bukfencezése az elmémben.
Hagyni, hogy az összes férfi megdugjon itt, elég jó elodázó
taktika lenne. Épp csak azt nem tudom, hogy ezek után túl
akarom-e élni. És az arcomra kiülő tekintet biztos elárulta
ezt neki. Mona Louisa úgy nevetett, mint egy jókedvű
gyerek, amikor elmondják neki, hogy ajándékot kap.
– Igen, igen. Csináld, Dontaine!
– Várj – hörögte Halcyon, most szólalt meg először. –
Elmondom, amit tudni akarsz.
– Túl késő, Démon Herceg. Csináld, Dontaine! –
mosolygott rám gonoszul Mona Louisa.
– Csináld a terved!

C 205 D
 Dontaine a sarokba dobta a kilencágú ostort, levette a
pólóját, és kilépett a cipőjéből.
– Ne! – mondta Halcyon, hirtelen erőszakosan
megrántotta a bilincset, megcsörgetve a nehéz fémet. De ők
gyorsak voltak és ő összeesett, kiszipolyozta az erejét ez a
kirohanás.
– Dontaine, kérlek – fuldokoltam. – Ne csináld ezt.
A gyönyörű áruló arcán a tekintet olyan nyugodt és békés
volt.
– Muszáj.
A furcsa elektromos energia kezdett kialakulni és
pulzálni, és Dontaine elkezdett átalakulni. Megfeszült,
remegett, átváltozott. Magasabbra, szélesebbre nőtt.
Izmai kinyúltak, csontjai elgörbültek, állkapcsa pofába
nyúlt ki, inak pukkantak, és sötétszürke szőrme fodrozódott
ki, mint egy mágikus hullám a bőre felett, betakarva őt.
Alakot váltott és megállította félúton, felvéve azt a
monstrum alakot, megfullasztva a szobát az erejével.
Felemelte a fejét és vonított, a szabadság egy hűvös ősi
kiáltásával, ahogy a farkas alakja keveredett az emberi
alakjával, egy szörnyeteg, egy legenda.
Farkasember.
Hátráltam a falhoz. Beolvadnék a kövek közé, ha képes
lennék rá. De nem vagyok. Csak állni tudok ott,
meglapulva, remegve, fejemet rázva, amint az a borzalmas
szörny Dontaine szemeivel felém sétált, megdőlő szaggatott
nagy lépésekkel a részlegesen meghajolt hátsó lábaival. A
hátborzongató karmai kinyúltak felém és én rettegve, félve,
gyámoltalanul sikítottam.
De ahelyett, hogy megérintett volna, elszakította a
démon bilincseket.
– Dontaine, mit művelsz? – visította Mona Louisa.

C 206 D
 – Kiszabadítom a Királynőmet – jött a mély, morgó
felelete. A karmai belecsúsztak a csuklóbilincsembe, szóval
egyedül csak a körmével érintett meg, nem a húsával.
Egy szimpla csavarással és rántással, az ezüst fém eltört,
és leesett a csuklómról. Leszakította a láncokat a lábamról
is, hagyta, hogy a bilincs a bokámon lógjon.
Hirtelen egy őr, álltából összecsuklott a földön, a nyaka
furcsán kicsavarodott, a vére bemocskolta a padlót. Egy
másik őr sikított fájdalmában, rángatózott, gurgulázott, és
törött nyakkal a padlóra esett, hátulról leszúrva. A vére
kifröcskölt, a pajkos karmazsin végét gyorsan megállította
mellette valami.
Valami láthatatlan, ami láthatóvá vált röviden a vér
érintésétől.
Hirtelen Chami jelent meg, két ezüst rövid tőrt tartott a
kezében, a hosszú vékony pengéről áldozatainak vére
csöpögött. Az őrök mellette álltak, kiáltoztak és elé
ugrottak.
Chami eltűnt szem elől – kaméleon – és csak a levegőt
kapták el. Egy közülük visított és összegörnyedt, és
odakapott a felhasított gyomrához.
– Dontaine, hozd Halcyont! – kiabáltam és kinyújtottam
a szabad kezemet. A Holdistennő Könnycseppje mélyen
felizzott a jobb tenyeremben, egy mély pulzálást adva, és
egy kard kiszabadult az egyik meglepett őr kezéből. Egy
csatakiáltást kiadva elengedtem. A kard átrepült a levegőn,
haláldalt énekelve, ahogy a penge elérte az egyik őr nyakát,
aki Chamiért ugrott. Majdnem lehelet könnyen választotta
ketté a férfi fejét. A lefejezett fej lerepült a testéről. Fényes
kivillanás, és egy ragyogó kitöréssel, szétszóródott hamu
hullott a földre, és a férfi nem létezett többé. A ruhája

C 207 D
lehullott a földre, egy üres váz, amit többé már nem
támogattak testtel.
– Lefejezni őket! – kiáltottam dühös vidámsággal,
blokkolva egy hirtelen gonosz támadást a kardommal. A
fém éles harapása úgy csengett, akár egy harsona. De ez a
jobb kezem volt, a sérült karom. Alig vagyok képes
megtartani a kezemben a kardot a támadóm pengéjének
súlyával szemben. Legyőzött, és mosolygott a
gyengeségemen.
Rupert volt az, felismertem, a répavörös hajáról. Egy a
négy közül, akik átadtak a törvényen kívüli gazemberek
kezébe. A férfi, aki egy fél üveg afrodiziákumot öntött rám
és majdnem megölt. Az önelégült mosolya volt, ami
megtette. Továbbá ez emlékeztetett az afrodiziákum
gyötrődésére, ami pokolian égette a bőrömet, és most a
fájdalom a jobb vállsebemben. Ez elindított majdnem egy
ámokfutó haragot bennem. A bal kezem pulzált egyszer,
majdnem fájdalmasan keményen, és egy ezüsttőr repült egy
megzavart őr kezéből az enyémbe. Meglepően sebesen, és
majdnem vad erővel, belemerítettem a kést a támadómba.
Mélyre, még mélyebbre süllyesztettem a tőrt, teljesen a
markolatáig, épp Rupert szegycsontja alá, és elcsavartam
azt fent a mellkasi üregébe, csak úgy, ahogy Chami
tanította.
Rupert sokkosan és meglepetten, kidülledt szemekkel
rám nézett. Egyetlen tiszta ütésem elvágta az aortáját, és
Rupert szemei nem fókuszáltak többé, hanem üvegessé
váltak, és a kardja gyengült az enyémmel szemben. Már
csak egy gyengéd lökésem kellett, és a kardja kiesett a
kezéből, csörömpölve esett a padlóra. Lassan térdre borult.
Visszaléptem egyet, és az egész törzsemmel
megfordultam, ahogy felemeltem a kardomat és vissza

C 208 D
leengedtem, aztán hagytam előre repülni kecsesen lefelé
irányuló lengésben, a csípőmmel és a hátammal beleadott
teljes erőmmel. Keresztülment húson és csonton, könnyen
felszeletelve őt. Azután a hús és csont soha többé nem
voltak. Ragyogó fény szóródott szét szabadon, hamu hullott,
és ruhák lebegtek, szálltak a földre, üresen..
Körbe pillantottam. Fél tucat test töltötte be a padlót,
Chami munkája.
Nyak és mély gyomorsebek. A gerincagyak elváltak, az
aorták elvágva. Még mindig életben voltak, végül
felépülnek majd, idővel.. Nem olyan végleges, mint az én
hamu és fény módszerem. De hatékony módja volt sok férfi
gyors lefegyverezésére. Sajnos, még mindig számos ember
állt, és néhány átváltozott az állati formájába.
Egy másik fényes fényvillanást láttam meg hirtelen.
Hamu ködösítette el a teret és rárakódott, betakarva
Dontaine szőrös lábát. Egy hatalmas pöttyös leopárd
üvöltött és lecsapott Dontainere mögüle, mindkettőjüket a
földre döntve. Forogtak a padlón, egy szürke és
narancssárga maszat halomban, agyarharapás és
karomcsapás közepette.
Halcyon éles kiáltást hallatott, felé fordítottam a
figyelmem. Dontainenek még nem sikerült kiszabadítania.
A Démon Herceg háta beboltosúlt, a nyaka feszesen
megnyúlt. Horror kinézetű maszk volt az arcán, és éreztem
ennek egy visszatükröződését, ami magával ragadott. Mona
Louisa Halcyon mögött volt, átölelte, mint egy szerető,
megragadta őt, szorosan préselte magát a hátához, az ajkai
két karmazsin forradásként nyomódtak nyakának
hajlatára. Nagyon sötét gesztenyebarna vér szivárgott le
Halcyon aranyszínű torkán, ahogy Mona Louisa karcsú,

C 209 D
erős nyaka ocsmányul dolgozott. És én ráeszméltem, hogy
nem megcsókolja őt, hanem a véréből iszik!
Összeszedtem magam és ugrottam, átrepülve a levegőn,
hogy mellettük landoljak. Túl szorosan egymásba fonódtak
ahhoz, hogy megkockáztassam a pengék használatát, így
eldobtam őket. Az egyik kezem rácsavarodott gorombán
Mona Louisa fényesen ragyogó hajára. A másik kezemmel
megragadtam a nyakát, elszakítottam tőle, és elhajítottam
őt. Egyedül csak egy harapásnyom volt a nyakán. Szinte
ártalmatlanul nézett. De Halcyon olyan kábultan, zavartan,
ijedten nézett, mintha kiharapta volna a torkát. Gyengén
előreesett, csak a bilincsnél tudtam megtartani egyenesen.
Nem tudtam széttörni az átkozott láncot.
– Dontaine!
Heves vicsorgással, a leopárd átszelte a szobát, hogy egy
kiáltással nekimenjen a távoli falnak, és Dontaine ott volt
mögötte. Széttépte Halcyon láncát, négy éles rántással,
kiszabadítva a karjait, majd a lábait.
– Juttass ki minket innen –, ziháltam, felemeltem
Halcyont a karjaimba. Dontaine olyan célszerűen forgott és
tört keresztül egy ugyanolyan falon, ahol a láncok is voltak.
Kövek törtek ki, és én kiléptem a csorba lyukon, amit az én
farkasemberem csinált a testével.
Éreztem Chamit, egy pislákoló jelenlétet mögöttünk,
ahogy elmenekültünk az éjszakába. Üldözés, riadt
kiáltozások, ziháló gurgulázások, vicsorgó állati morgások
hangjai voltak hallhatók, ahogy Chami táncolt a
láthatatlan pengéivel és Dontaine tépett és vágott a
halálosan hosszú karmaival, mindketten védték a
hátsómat.
A jobb karom lángolt, mint egy ordító családi kísértet és
éreztem a vér lecsorgását az alkaromra. A félig gyógyult

C 210 D
sebem felszakadt. De a karom Halcyon hulla-nehéz testét
tartotta. Nem ejtettem le, és én csak ezt kértem most a
sérült karomtól, hogy elbírja őt. Futottam, a levegő a
fájdalomtól és megerőltetéstől nehéz volt, és ekkor
átkozódtam és megálltam egy pici pihenőre, ahogy
megéreztem a többiek kisugárzását előttem, gátolva az
utamat.
– Mona Lisa – Gryphon volt az.
Amber, Tomas, és Miguel, Mona Carlisse embere,
emelkedett ki a sötétségből, akár egy halovány árnyék,
Gryphon körül áramolva, elhagyva minket, berontva az
összetűzésbe mögöttem. Majdnem elejtettem Halcyont
pusztán a megkönnyebbüléstől.
Gryphon óvatosan átvette tőlem Démon Herceget. Egy
kocsi csikorogva megállt és Aquila áthajolt és kinyitotta az
ajtót belülről.
– Siessetek!
Beestünk az autóba és a fehér Suburban kigördült,
durván huppanva keresztül a füves pázsiton. Olyan terep
volt, ahol a négykerék meghajtás megmutatta
felsőbbrendűségét. A SUV a füves alapon ment a nehéz
tankjával és hangos dübörgéssel kitépett egy halom füvet
maga mögött.
– Mi lesz a többiekkel? – ziháltam.
– Ott van nekik Gerald – mondta Aquila.
Visszanéztem, üléssel szembe fordultam, és láttam a zöld
Suburbant elhúzni a többiekkel. Amber le volt hajolva
odakint, a kocsi tetején, mint a halál egy hatalmas
vízköpője, nagy kardja suhintott, kezeket, végtagokat
levágva, elijesztve az üldözéstől, távol tartva őket a
menekülő autótól. Több őr szaladt ki, a ház előtt futottak.

C 211 D
 Elkanyarodtunk egy sima útra és Aquila padlógázzal
nyomta.
– A saját kocsijaikhoz tartanak – ziláltam.
– Ne aggódj. – Aquila úgy mosolygott, akár a bandita, aki
régen volt. – Nem tudnak utánunk jönni. Lapos gumikkal
nem.
Késztetést éreztem, hogy megcsókoljam, majd áthajoltam
és meg is tettem, cuppanós puszit adtam neki.
– Brilliáns vagy.
Aquila fogai kivillantak egy elégedett vigyorgásban,
felemelve szép bajuszát.
– Tudom.
– Thaddeus? – kérdeztem.
– Biztonságban van otthon a többiekkel. Elmondta
nekünk, hogy mi történt. Dontaine hozott minket ide.
Félve néztem, összeszorult a szívem, ahogy Amber
belendítette magát lábbal előre a nyitott SUV ablakán.
Rámentek a sima járdára és felzárkóztak mögénk.
Lehagytuk az összes üldözőnket. De a megkönnyebbülés
rövid életű volt, a győzelem múlandó.
Visszafordultam az ülésen, lenéztem Halcyonra.
Sokkszerű kábulatba esett, gyengén feküdt a második
sorban, ahová Gryphon fektette le, úgy nézett ki, mintha a
mellkasa felvágott nyers hús lenne, a hús szétvált, és nem
gyógyult. A bőre a csuklóján és a bokáján is kiszakadt,
mikor a bilincsek ellen harcolt. Az utolsó támadás, Mona
Louisa harapásának nyoma ott feküdt, mint egy förtelmes
csók a nyakán.
– Mit műveltek vele? – kérdezte Gryphon.
– Kitették a napra – válaszoltam. – Gyenge volt, de nem
ennyire, addig nem, amíg Mona Louisa meg nem harapta.

C 212 D
 – Nem tudtam, hogy a nap úgy meggyengíti a Démon
Herceget, mint minket – mormolta Gryphon. – Vérre van
szüksége.
Elkaptam Gryphon pillantását. Számonkérőn tartottam
a pillantást. – Most már tudom, de előtte nem tudtam.
Miért nem mondtad el?
A bűntudat, a lelkifurdalás egy halvány villanása haladt
át Gryphon szemein. – Mégis kit akartál, hogy megkérjek,
hogy adjon vért?
Arra emlékeztetett ez, mikor megkérdezte melyik nőt
kellene megkérni, hogy törődjön egy sebesült, veszélyes
Dontaine-nel.
– Megint magadat választanád – mondta Gryphon,
megválaszolva a saját kérdését – és nem tudnám elviselni a
gondolatot, hogy hozzád érjen.
Odabent sóhajtottam egyet. Én csupán csak mérges
voltam, mikor tombolnom kellett volna. Ez még rosszabb
volt, mint hogy Gryphon rátette egy másik férfi ágyékára a
kezemet, hogy Wileyt leláncolva fogságban tartotta előlem.
Ezúttal csaknem meghaltunk. De nehéz volt felülkerekedni
dühös érzelmeimen, mikor megértettem Gryphont. Egész
idő alatt állhatatos volt ebben, a félelme és az akarata, hogy
távol tartson Halcyontól. Bűntudat és lelkiismeret furdalás
ragyogott a szemeiben, ahogy letekintett az alélt Démon
Hercegre.
– Bocsáss meg nekem – mondta halkan Gryphon.
– Nehéz mindig megbocsátani megint.
Gryphon bólintott, megdermedt abba a furcsa
nyugalomba, amit képes volt megvalósítani, mintha
élettelen lenne, és nem is lélegezne. Mintha a szíve nem
verne, szóval így hogy tudna összetörni? Ekkor megtörte a
mozdulatlanságot. Egy gyors mozdulat és megvágta a

C 213 D
csuklóját egy pengével, vér csorgott ki a felszínre, amint
meglepetten ziháltam. Odanyomta a nyitott csuklóját
Halcyon szájához, az arca újra békés, kifürkészhetetlen,
üres volt. A vér érintésétől, a Démon Herceg izgalomba jött.
A szája szétnyílt és az ajkai körbezárták Gryphon csuklóját,
szívó hatást kiváltva. Halcyon keze vakon felemelkedett és
megfogta Gryphon karját és biztonságosan megtartotta, bár
a szeme csukva maradt. Mint egy kisgyermek, Halcyon úgy
szívta és dajkálta, szilárd ajkaival mohón tejelt több piros
nektárért a felvágott húsból.
Nyílván nem volt elég.
Halcyon agyarai meghosszabbodtak és kinőttek. Egy
hirtelen lesüllyedő harapás, és Halcyon még mélyebbre
hatolt Gryphon húsába, mélyebbről ivott a még gazdagabb
vérért a gégéje fel– és le mozgott, mintha egy szivattyú
lenne, ami gyorsabban tudja felszívni a vért a szájába.
Tanakodtam, vajon mennyi vért nyel le Halcyon.
Mennyit vért tud Gryphon még adni? Gryphon sápadtnak
tűnt, de ezzel semmire nem megyek: a sápadt volt az ő
alapszíne. De hallom Gryphon szívét. Elkezdett ritmizálni,
szíve gyorsabban kezdett verni, ahogy csökkent a vér
benne.
– Halcyon. – Átnyúltam az ülésen és megérintettem a
Démon Herceg kezét. A bőre kevésbé volt sárgás fakó, mint
azelőtt, nem annyira betegesen hamuszürke a napbarnított
alatt. Azok a kezek szorosan rákulcsolódtak Gryphon
csuklójára, rabul ejtve őt.
– Halcyon, kelj fel.
Halcyon szemei csukva maradtak. Nem hagyta abba a
mohó vérkortyolást.
Átcsúsztam az ülésemen a középső sorba, leguggoltam a
padlódeszkára, az erő mellett kis éberséget éreztem

C 214 D
azokban az arany kezekben. Lecsaptak, mint a hideg acél.
Nem tudtam levenni Gryphonról.
Egyetlen ujjat sem tudtam megmozdítani, még a kisujját
sem. Mikor megpróbáltam, azok a vékony, elegáns kezek
csak még jobban ráfeszültek, világosan mutatva, hogy nem
hajlandó feladni az ételforrását.
Gryphon most már egyértelműen sápadt volt. Paplan
fehér, kontra hold fehér. Egy finom kis különbség. Gryphon
szeme csukva volt, mintha elvesztené az adományozást,
fájdalomtól elzsibbadt volna.
– Aquila, hogy tudjuk leszedni Halcyont Gryphonról?
Aquila aggódó szemei találkoztak az enyémmel a
tükörbe. Megrázta a fejét. – Nem tudom, hölgyem.
Szeretnéd, hogy megálljak?
– Nem, csak vezess. Gryphon, le tudod magadról venni?
– Addig nem, amíg nem végzett –, volt Gryphon gyenge
válasza.
Nos, basszus. A Démon Herceg nem úgy néz ki, mint aki
valamikor is befejezné.
Úgy néz ki, mintha egy ártalmatlan bébi cumizna,
átadva magát a jobb és jobb tevékenységének. Csak nem
tejet szopott, hanem vért. És általában a babák nem szívják
szárazra az anyjukat.
Az erőszak nem használ, így megpróbáltam valami mást.
Gyenge kézzel beletúrtam Halcyon hajába, kitolva azt az
arcából. Az aranyozott bőre kevésbé volt már puffadt. A vér
segített. Egy kicsit gyógyult.
– Halcyon – suttogtam. Valamilyen szinten hallania
kellett. – Halcyon, Mona Lisa vagyok, a pokolcicád. – Így
hívott, még mielőtt tudta volna, hogy a másik énem, amit
egy másik belső erőmmel tudtam elérni – a vadállati énem,
az a belső csábítás, ami vonzotta hozzám a férfit.

C 215 D
 Szándékosan előhívtam és Halcyon köré csavartam, még
ha nem is voltam benne biztos, hogy ez működni fog a
démonnal. Úgy használtam, mint egy láthatatlan ölelést,
egy hívogató simogatást.
– Gyere hozzám.
Lehajoltam, fülkagylójába leheltem. – Halcyon,
szükségem van rád. Gyere ide. – Ajkaimat napbarnított
arcához préseltem és a legelső alkalommal csókoltam meg
őt.
– Nyisd ki a szemed nekem – könyörögtem. – Kérlek
Halcyon.
A hosszú arany végű szempillái megremegtek egyszer,
kétszer, és végül kinyíltak.
Zavarodottság, megértés lebegett fel, majd tűnt el
azokban a csokoládébarna szemekben.
– Mona Lisa – morajlotta és kinyúlt értem, elengedve
Gryphon karját.
Mintha a kötelek, amik fenntartották, hirtelen el lettek
volna vágva, és Gryphon hangtalanul ledőlt, a teste
beékelődött hátra az ülés résébe, Halcyon feje köré
csavarodott, a szíve akadozott, a légzése felszínes volt, a
teste még mindig abban a lyukban szorulva.
De nem Gryphon volt az, akiért a Démon Herceg nyúlt.
Halcyon körém csomagolta az aranyszínű karjait – még
mindig nagyon erős volt – magára húzott, szóval így félig
betakartam őt, a mellem a mellkasához préselődött.
Amitől így a mellén lévő nyitott sebből a vér
benedvesítette a pólómat, átszivárogva az anyagon a
bőrömet is megnedvesítette, folyékony cirógatásként. Egy
sóhajtással, egy néma morajlással, Halcyon gyengéden
belesüllyesztette hosszú, éles karmait a nyakamba.
És egy harapással, teljesen elvitt engem.

C 216 D
 Egy kék, gyönyörűen kék tengerben úsztam. Meztelen
voltam, és a szeretőmmel voltam.
Halcyonnal. Az aranyozott bőre izzott a vízben, a szeme
úgy ragyogott, akár a bámulatos fekete csillagok.
Az igénye, az akarata erősebben csillogott, mint fekete
gyémántok a saját sötétségükben. És én akartam őt. Oh, de
még mennyire.
Olyan csodálatosan szabad volt, mint én, a bőre ép,
csillogóan izmos, egy ruha sem vette el a természetes báját
és szépségét, a kicsi ereje, szenvedélyének növekedése. Az
óceán befogadott a megnyugtató karjaiba, biztonságba.
Olyan volt ez, mint az ősi idő, mikor semmi más nem
létezett csak az első megteremtett férfi, és csontjaiból az
első megteremtett nő. Csak az érzés. A szeretőm kezének
gyengéd érintése a tarkómon, ahogy magáévá tett. A lágy
vörös ajkainak súrolása az enyém ellen, még jobb ízűen,
mint az élet nektárja. Hagyta, hogy kortyoljak cseresznye
édességéből, hogy felhajtsam az örömét, hogy lenyeljem
szenvedélyének magját. És ahogy ezek lecsúsztak a
gyomromba, hirtelen a szükségtől égtem. Olyan igényt,
hogy érezzem azt a kitűnő testet szorosan hozzám
nyomódni, belém nyomódni. Hogy érezzem, a feltörekvő
szenvedély sötét, kemény hosszúságát a combjaim között,
hogy simogasson, és mélyen belém temesse magát.
A meztelen melleim rálapultak, a bimbóim
megkeményedtek, mellkasába fúródva, a két csúcs csókolta
a saját lapos barna bimbóudvart, hegyes agressziójuk
morgást váltottak ki a torkában, átváltoztatva a
gyöngédségét valami durvábbá, sötétebbé, erőteljesebbé,
agresszívabbá. Mint egy felizgatott elrejtőzött szörny. A
karjai körém feszültek, és egy remegéssel, ami gyötörte azt
a sovány testet, a feléledő meztelensége az én vájatomnál,

C 217 D
finoman passzoltak, de még nem túl tökéletesen. Hintáztam
vele szemben, csábítóan forgattam a csípőmet, bevonva őt
édeskés nedvemmel, lovagoltam, csúszkáltam azon a szép
ágaskodó hosszúságán. Édes, de nem eléggé.
– Hatolj belém – suttogtam.
– Hamarosan – ígérte és ajkai közé vette a számat.
Annyira mézédes, annyira piros, annyira megnyugtató,
hogy még Éva első almájánál is ízletesebbek voltak.
Éreztem, hogy szétrobbanok ettől a sötét és kínzó valamitől,
ami keserédes ízű. Egy vonzó ígérete a többnek... még
többnek. És én annyira éhes voltam.
Kutakodott a számban felfedező nyelvével, becsúszott,
mint egy kanyargó kígyó, végigsöpört a fogaimon, cirógatta
a szám belsőbb nedvességét, vissza becsúszott és ingerelte
és falatozta a telt alsó ajkamat, fogai közé fogva és kitolva,
feszítve. Egy gyengéd nyomás, fogainak egy ígérete. A
nyomás ereje, az elengedés. Visszaosont, enyémhez
dörzsölve a nyelvét, összegubancolva a kettőt, cirógatás a
cirógatás ellen, összecsavarodva, dörzsölve, és ekkor
belecsúsztunk a legintimebb nyomás és visszavonulás
táncába, megígérve a mélyebb egyesülés eljövetelét.
A kezem átsiklott felette, megérintettem, simogattam,
cirógattam azt a gyönyörű nyugodt húst. Éreztem a puha
bőrének rugalmas anyagát, kemény izmait, feszes ízületeit.
Láttam azt a gyönyörű kontrasztját a fehér bőrnek a
feketével szemben, mint a meleg nap a hideg holddal
szemben. A vállai széles párkányszerűek voltak, és várta,
hogy felfedezzem. A háta, az a meghódítandó domb,
síkságok, várta, hogy keresztülmerészkedjek rajta. Édes
feneke, az az apró feszes izom-dombocska, ahogy
odanyomódott és préselődött hozzám, maga volt a
legnagyobb öröm. Lejjebb csúsztattam a kezeimet, lefelé

C 218 D
nyomakodtam rejtélyes réséhez a farpofái közé, morgásra
kényszerítve őt, vonaglásra kényszerítve, addig amíg
gyengének és sebezhetőnek nem találtam. Gyengéden
megszorítottam a heréit, felmértem azok vastag zacskós
külsejét, a lágyabb, lazább belső végükben. Azok tágulását,
feszülését, felhúzódását. Nagyon édesen érzékeny, annyira
csodálatosan feszes.
Halcyon lepillantott a nevető szemeimbe, és morgott. A
vörös, bűnös szája lecsapott, hogy zsákmányul ejtse az én
sebezhető húsomat és bosszút álljon. A mellbimbóimat
elnyelte a szája barlangjának sötét nedvével és
bebizonyította, hogy ugyanolyan érzékenyek, mint az ő
golyói. Feszesek lettek, de ahelyett, hogy ki– és vissza
behúzná, megdermedtek. Szívta és kóstolta, örvénylett
pajkos nyelvével. Egy lágy sugallat, egy durva lökés,
kiáltásra késztetett. A másik bimbómat húzta és préselte
azokkal a fürge ujjaival szívó szájának ütemében.
Megerőszakoláshoz hasonló mozdulattal kényszerített, hogy
széjjelebb nyissam a lábaimat és a csípője köré csavarjam,
összenyomva a fenekén, szorosan nyomasztóan húztam őt
magamhoz. Kecses, gonosz táncban felém fordult, kemény
hosszúságát nekidörzsölve az én puhaságomhoz.
Ekkor a kezei elkapták a csípőmet, olyan szögbe
helyezve, hogy az én kis kemény gyöngyöm az ő
hosszúságának alapjához érjen és újra és újra nyomta azt,
ahogy a csípője forgott és táncolt, finom tompa ütéssel és
visszavonulással.
És akkor csak a kemény, erős nyomást éreztem, ahogy
beleharapott a bimbómba, többé már nem gyengéden,
ujjaival préselte a másikat a fájdalomig, az élvezetig. És én
kitörtem, és befelé felrobbantam. Belökve a kemény,
borzongató extasyt, ami sokkolta a testemet, kívül és belül.

C 219 D
A szája betakarta az enyémet, elnyelve a kiáltásaimat,
ellopva a lélegzetemet, kiürítve engem, amíg semmi nem
lettem, és akkor újra visszalélegeztem az életet, kilehelt,
így az ő levegője megtöltötte a tüdőmet, szóval a lélegzete
erőt adott nekem, visszahozott engem. És ahogy magamhoz
tértem felkavartan, édesen belém csúszott, egy csendes
békés élvezetben.
Mozdulatlanság egy pillanata. Egy pillanat, hogy
megízleljem a teljességet, a finom benyomulását. Majd egy
újabb lélegzet bennem, egy gyengéd nyomás bennem, és
folyadék jött kifelé. És az egyetlen, amit tenni tudtam, hogy
lebegtem a karjaiban, teljesen ellazulva, teljesen
kiszipolyozva a kielégülés utóhatásában, csodálatosan
erőtlenül, biztonsággal tartott. Teljes egészében az övé
vagyok. Képtelen vagyok bármit is csinálni, de ő csinálhat
velem, amit csak akar.
Az én aranyos hercegem felvette az óceán ritmusos
táncát. Lemerült, felszínre tört. Gyengéd, oh, annyira
gyengéd mozdulattal. Olyan természetes, mint a lélegzés,
olyan szükséges, mint az élet, olyan egyenletes, mint valaki
szívverése. Be– és kiáramlott belőlem, lassú, szakadatlan
ideig, megcsókolt, ivott a számból, amíg az érzékeim fel nem
ébredtek még egyszer, el nem csábított csípőjének nemes
tánca, a teste nem súrolta az enyémet, a belsőmet. Egy
cirógató kemény hús a lágy ellen. Egy adás, egy elvétel, egy
befogadás. Az élet egy véget nem érő körforgása.
Visszahúzott, lecsendesítette a mozgását, és lenézett
rám, a szemei nagyon forróak, nagyon csillogóak, nagyon
fényesek voltak. Nagyon sürgetve az igénnyel, akarattal, a
visszatartott szenvedéllyel. És olyan volt, mintha a szeme, a
szükségletei, az én szenvedélyem csillogása lenne, szóval az
a gyengéd passzív öröm hirtelen többé már nem volt elég.

C 220 D
Közel sem elég. És én szorosan és keményen
megmarkoltam, kikényszerítve belőle, hogy nevemet
kiáltsa. – Mona Lisa.
A kezem simított és visszavezettem Halcyont a vízbe,
vízszintesre fektetve őt, a víz megszilárdult párna lett
alatta. Felemeltem, majd vissza levittem magammal.
– Halcyon – sóhajtottam, ahogy eltöltött engem. – Neked
van a legszebb szemed, mint a csokoládé. Szeretem a
csokoládét.
Megnyaltam az ajkam, majd lehajoltam és megnyaltam
az övét. – És olyan is az ízed. – Dúdoltam vággyal telve,
mohósággal, és sötét keserű édessége mélyére ástam, és a
nyelvemmel nyaltam fel, ahogy felemelkedtem és
visszaestem rá, simogattam, ahogy ő simogatott belülről.
– Ne tartsd vissza – mormoltam – ne tarts vissza. – És ez
olyan volt, mintha az én sürgős suttogásom felszabadította
volna őt önuralmának kötelékéből.
– Pokolcica – zilálta. A keze keményen lefogta a csípőmet
és belém merítette, remegett alattam, mint egy vad
betöretlen ló, amit kiengedtek a bokszából, még a lélegzetet
is elvette tőlem. Istenem, olyan erős volt.
Felfordított, miközben megcsavart, és lerántott engem
hátra egy mozdíthatatlan vízfalhoz, odaszegezett, ahogy
visszahúzódott és megint elmerült bennem és megint,
azután megint, folyékony őrületbe kergetve minden egyes
erőteljes csípőlökésével. A kezei rajtam voltak, melleimet
szorították, nyomkodták a mellbimbóimat. A szellemi
önuralma összetört és kilazult, elárasztva engem az
érzelem felbukkanásával. Éreztem egy bizsergő enyhe
érintést az ajkaimon, bár ő egyedül csak az égető
tekintetével ért hozzám. Egy cirógatás lent a lábamnál, egy
ugyanolyan a vádlijaimnál, egy érintés a talpam

C 221 D
harántboltozatán. Egy mohó, teljes testes simogatás lent a
karomnál, szinkronban az ujjai egy láthatatlan
simogatásával, hogy odahorgonyozzon ahhoz a puha, erős
folyékony falhoz. Sötét, szúrós vágások lent a hátamnál,
fogak éle a fenekem körül. Egy célzó, éneklő jelenlét
áskálódott a lábaim között, mélyre fúrva, ahol egyesültünk,
mintha valami láthatatlan ujj lökné hosszában a nehéz
műszerét, mind belém döf, majd még mélyebbre megy,
mélyre ás, mint a gyönyör egy magja úgy feszítette a
méhemet, akár egy megszülető baba, ahogy feszítette és
teletöltötte a csatornámat, egyre nagyobbra növő érzelem
szikráit lövöldözte mind a kemény, toló dörzsöléssel, mind
csúszós suhanással. Forgás, tolás. Egy másik szög. Egy még
mélyebb találkozás. Döcögő behatolás a testembe, sistergő
erővel sokkolva, meggyújtva az érzékeimet, ahogy éreztem
őt körülöttem, bennem, érintve minden egyes részemet. És
a legélesebben éreztem azt a bizsergető nyomás-élvezést,
ami belülről feszítette a méhemet, közösültünk, nőttünk.
Mikor már majdnem megérett a robbanás pontjára,
Halcyon lehajtotta a száját a torkomhoz. Éreztem a forró
leheletét, ahogy a fogai hosszabbá és élesebbé nőnek.
Éreztem érzékeny, fogainak kínzó söprését az én puha fehér
bőröm ellen és tovább boltosult a nyakamra, hívogatóan,
hogy akarjam őt, akarjam, hogy elmerítse belém a fogait,
nyöszörögtem a szükségtől, hogy csatlakozzon hozzánk még
jobban azzal a kis móddal.
A mozdulatlanság egy hosszú pillanata. És ekkor belém
szúrta a méregfogát. Mélyen lesüllyedt a fogaival a
húsomba. Mélyen lesüllyedt belém hosszú forró
hosszúságával, egészen a végletekig, megérintve a
méhemet, gazdag véremből ivott, megkóstolt a szájával, a
férfias nemi szervével, a láthatatlan érzékeivel. Beszívott,

C 222 D
felhajtott, és vakító gyönyörbe hozott, ravasz boldogságba.
Egy megrázó, megremegtető, megrángató éles, fájdalmas
gyönyör vonaglásába.
A pórusos bőröm, a felhevült hüvelyem, az összeszoruló
méhem mind kapzsin felemésztette őt, és egy kis kiáltással
belém lőtte édes spermáját.
A testem még mindig remegett, mikor kinyitottam a
szemem. A nyakamat átszúrták, és éreztem, hogy vastag
vércseppek szivárogtak le, hogy lassan leérjen torkom
mélyedésébe. A melleim bizseregtek és fájdalmat és
nedvességet éreztem a lábam között. De már nem az a
higgadt érzékien ölelő óceán volt, amit láttam. A Suburban
kellős közepén voltam, a padlón ültem, megrészegülten és
szédülten. Felnéztem Halcyon ijesztően éber
csokoládébarna szemébe. Még mindig hason feküdt az
ülésen. Mögötte, ellenkező irányban Gryphon volt kiütve, a
feje Halcyon vállán pihent. Mindketten rám bámultak,
mindkettőjük szeme fekete, pupilláik tágultak.
Visszafordítottam a tekintetem Halcyonra. – Jobban
érzed magad?
– Oh, igen. – Sötét, gazdagon elégedett hangja tapintható
simogatásként suttogott felettem, még több rengést söpörve
rajtam keresztül, apró remegő robbanásokat váltott ki
bennem. Arra késztetett, hogy lehunyjam a szemem, amíg
át nem haladtak, mint egy forró, fodrozódó sietség, és át
nem engedte újra a testem feletti kontrollt. A ruháim még
mindig rajtam voltak, de a nedvesség beterítette az
alsóneműmet, úgy látszik túlzottan is, mint amivel el tudok
számolni.
– Ez...igazi volt? – kérdeztem.
– Olyan valós volt, amennyire akarod, hogy az legyen.
Megnyaltam az ajkam. – Átvittél engem.

C 223 D
 – Nem egészen. Túl gyenge voltam a kényszerhez. Nem
elégítettem ki a vágyad. Az érzelmeid a sajátjaid voltak.
Szuper. Még csak nem is volt meg a „te kényszerítettél
rá” hogy visszaessek rá. Csak az én felizgult kis énem.
Belebámultam Gryphon örömtől átható szemébe és azon
gondolkoztam mennyire volt magánál és beavatva,
összepréselve, ahogy Halcyonon volt. Majd eldöntöttem,
jobb lesz, ha nem tudom.
Halcyon jobban volt, de nem jól. A színe természetesebb,
bőre feszesebb, többé már nem duzzadt. A horzsolások a
csuklóján eltűntek.
A mély sebek a mellkasán többé már nem voltak
tátongóan nyitottak, akár a halott hús, hanem összenőttek.
Még mindig, mélyen megmaradtak, ráncos mély
vágásokkal, messze a gyógyulástól, és a harapásnyom a
nyakán is még ott volt, Mona Louisa erőszakos jele.
– Szükséged van még vérre? – A hangom rekedtes volt,
gyengébb, mint amit szerettem volna. Nem tudtam vajon a
kapott gyönyörtől volt e – valódi vagy kreált – vagy csak a
vérem miatt volt. Talán mindkettő.
– Nem – válaszolt Halcyon. – Nem gyógyítana tovább a
több vér. Semmi sem, a gyors hazatérésen kívül.
– Melyik a leggyorsabb útvonal haza? – kérdeztem.
– New Orleans.
Hát persze. – Aquila?
– Már indulok is – válaszolta Aquila, és padlóig nyomta a
gázpedált. A kocsi belevetette magát az éjszakába.

C 224 D
Tizennegyedik fejezet

Egy órával később már toronyházak mellett haladtunk

el, hideg felhőkarcolók és csillogó hotelek mellett, New
Orleans Központi Üzleti Kerületén mentünk keresztül.
Először pillantottam rá az aljas Félhold Városra és mohón
néztem ki az ablakon. Tántorgó vámpírok – vagy akármik is
azok – képe futott át az agyamon, és nekilendülő denevérek
sikoltásait elég közelről lehetett hallani.
A Mardi Gras helye.
Szinte láttam a tömeget ugrálni, hogy elkapják a csillogó
labdákat. A jazznek ez a szülőhelye. Szinte hallottam a
trombitákat, ahogy harsogtak távol, az éjszaka suttogásait.
De ezek csak olyan illúziók voltak, amiket könyvekből
idézek fel, amiket olvastam és a filmekből, amiket láttam. A
valóság valóság volt. A magas épületek itt teljesen úgy
néztek ki, mint amit New York Cityben láttam, és a járdák
olyan egyszerűek voltak, mint a Big Apple-ben. Egy kis
csalódottságnak látszania kellett az arcomon.
– A Francia Negyed sokkal szebb – zúgta Aquila, a
visszapillantóból tekintve rám.
Megálltunk egy sötét és elhagyatott sikátor mellett a
Raktár Körzetben. Csend volt, lakatlan volt addig, amíg a
Föld esetlenül meg nem fordult és nem jött elő újra a
nappal. Ezután megtelt és újra élettől nyüzsgött, ahogy az
üzleti pörgés visszatért. De mos, az éjszaka sötét
csendjében, egy lélek sem volt jelen. Az élő alakok
érezhetőek, hallhatóak lennének, egy rövid sugár
elszóródva itt a telephelyeiken és ahol aludtak, ettek, éltek.

C 225 D
 Messzebb északabbra, majdnem az összegyűlt emberiség
gócának egy mérhetetlen halma pulzált ezer meg ezer
számtalan test ütemével. A Francia Negyed. De itt a kihalt
Üzleti Körzetben, egyedül csak a csend mozdulatlansága
volt, az éjszaka halála üdvözölt minket. A raktár
semmitmondó, jelentéktelen volt, semmi különbség nem
volt a több ezer raktár között, amik a várost tarkították,
amíg egy megvillanó akarattal, egy megfeszülő energiával,
Halcyon meg nem jelent a bejáratnál. Pislákolt, életre
keltett egy ragyogó fehér ködös falat. Láthatóvá téve a
bejáratot. Elérni, hogy a portál megjelenjen úgy tűnt, hogy
minden erőt felhasznál abból amit Halcyon begyűjtött a
vérünk nagylelkű adományaiból. Összeesett volna, ha nem
fogom meg őt. Hálás meglepetésre erősebb voltam, mint
ahogy éreztem. Az elkocsonyásodott térdeimnek sikerült
fenntartaniuk mindkettőnket.– Nem tudsz visszamenni így
egy magad – mondtam.
Gryphon gyengén nekidöntötte a falnak, engedte, hogy
megtámassza őt.
– Nem – mondta, erősen rázva a fejét.
– Nem, mi? – kérdezett Amber. A zöld Suburban követett
minket a városba és a többi ember most gyűlt össze. Bár az
összegyűlés túl kedves szó volt ehhez. Miguel és Gerald
visszaosontak közel a sikátor szájához. Még az embereim is
tartottak egy bizonyos távolságot, mintha ijesztő lény húzna
a bejárathoz, egy ijesztő lény, ami véletlenül leszívott
Pokolba.
Okosan tették, hogy féltek.. Ha képesek voltak túlélni az
utazást lefelé, halottként érkeznek meg, csak por ütötte a
másik birodalom meleg légkörét. Monère és ember nem
teljesített túl jól lent a Pokolban; egyik képtelen ellenállni a

C 226 D
melegnek, a másik túl törékeny, hogy túlélje az utazást.
Mindazonáltal úgy tűnt, hogy kettejük tökéletesen erős
keveréke vagyok. A Pokol úgy tűnt, hogy szeret engem.
Nem voltam pontosan biztos mit mondtak rólam, de
legalább nem ölt meg engem. Vagyis az utazás nem. És
hagy mondjam el, ez nem egy mókás utazás. Még ha nem is
hal meg az ember, olyan érzés mintha majd meg fog. Egy
idő után azt is kívánja majd az ember.
Nem, egyáltalán nem vicces. És nem olyasvalami, amit el
tudnék képzelni, hogy hajlandó lennék megismételni. De az
istenit! Pokol ide vagy oda –, ami a lényeg itt –, Halcyon
nem volt képes egyedül megállni a két lábán.
– Mi nem? – kérdezte megint Amber. Ő és Halcyon
álltak a legközelebb – rendíthetetlen, védelmező erőként
mögöttem.
– Halcyonnal megyek – mondtam.
Egy veszélyes, ijesztő pillantás jött Amber sziklás
arcáról.
– Nem. – Ebben, ő és Halcyon egyet értettek. Ott álltak
együtt rám nézve vad, merev arccal, mintha lenne szavuk
ebben a dologban, és én elégedett és bosszús is voltam, hogy
így tettek. Elégedett, mert megtanulták, hogy eléggé
számítanak nekem, hogy meghallgatnám őket, ha
tehetném. Bosszús, mert ebben az esetben, nem
hallgathattam rájuk.
– Az az átkozott portál nem olyan, mint egy lift, amibe
csak be tudod rakni Halcyont, és bízni abban, hogy
közvetlenül az ajtajához viszed őt. Neki el kell érnie az utat
haza, és sok veszélyes dolog van ott lent.
– Mint például egy másik démon.
– Csak nézz Halcyonra – mondtam.

C 227 D
 – Nézünk – mondta egy halk, boldogtalan morajban
Amber, és ő nem csak nézte Halcyont. Rám nézett,
miközben támogatta Halcyont. Ami arra késztetett, hogy
vissza akarjam vonni az utolsó szavaimat. Nem a
legragyogóbb pillanat a javaslatra. Halcyon és én,
kétségkívül úgy néztünk ki, mint akik megdőlnek, ha bárki
is szigorú velünk.
Siettem.
– Otthon – vagy inkább Pokol – nem egy biztonságos
hely. Pokol Főhercege vagy sem, Halcyon szinte tehetetlen
lesz, amint megérkezik. És ez nem egy olyan hely, ahol
tehetetlen akarsz lenni, nem, ha élni akarsz. Ha nem
egészen élni.
– Az embereidnek igazuk van – mondta csendben
Halcyon. – Én képtelen leszek megvédeni téged a Pokolban.
– Halcyon – mondtam majdnem finoman. – Te vagy az,
akit meg szeretnék védeni.
– És hogyan gondolod ezt a te állapotodban? – Dontaine
kérdezett, előre lépve. Meztelen mellkasával, mezítláb, a
gatyája szakadt rongy, úgy nézett ki, mint egy primitív
harcos, végeredményben az is volt. Most már az én
harcosom, gondoltam elégedetten. Nem az övé.
Tekintetem ellágyult, ahogy rá néztem. – Te is Dontaine?
– Asszonyom, nem azért mentettelek meg téged, hogy
nézzem, ahogy most megölöd magad. Senki nem tért vissza,
aki egyszer lement a másik birodalomba.
– Kivéve engem. – Dontaine szemei meglepetéstől nagyra
nyitódtak.
– Én vagyok az egyetlen itt, aki meg tudja tenni ezt, mert
azelőtt már megtettem. Nekem kell lenni annak, aki
lemegy.

C 228 D
 – Halcyon Herceg – kérdezte Chami. A vércseppek
befedték a kaméleont. Habár nem az övé volt. – Amikor
megérkezel, a barátaid segíteni fognak neked?
Halcyon mosolygott egy kicsit. – Én vagyok a Pokol
Főhercege. Nekem nincsenek barátaim. De igen, vannak
azok a tanácsadók, akik segíteni fognak, már ha hívhatom
őket így.
– Nem tudsz leküldeni egy üzenetet, hogy várjanak rád,
mikor megérkezel?
– Ez egy jó javaslat, Chami – mondta kedvesen Halcyon.
– De nem tudom sehogy máshogy megtenni, csak ha saját
magamat juttatom vissza. Késleltetni sem tudnám, még ha
meg is tettem.
– Miért nem tudsz késni? – kérdezett Gryphon.
– Csak még gyengébb leszek. Talán még az utazáshoz is
túl gyengévé válnék.
Egy kijózanító gondolat.
– Vele kell mennem. – Kétségbeesett lettem, mert ha
tovább állok és vitatkozok, lehet, csak elájulok, azután
semelyikük, beleértve Halcyont is, sem engedné meg, hogy
menjek.
– Én vagyok az egyetlen lehetősége. Szomorú, mert igaz
volt. Szomorú, mert ez azt jelentette, hogy az esélyeink az
életben maradásra nem voltak jók.
– Meg kell próbálnunk – mondtam.
– Rossz lesz mindannyiunknak, ha Halcyon meghal. Nem
csak nekünk, hanem minden Monèrenek.
Meglepően ez Tomas volt, egyszerű arcával, a jó hűséges
Tomas volt az, igaz szívű, aki végre az ok hangjával beszélt.
– Mona Lisának igaza van. Nem szeretném elveszíteni… de
a hölgynek igaza van. Menniük kell most. A további

C 229 D
késedelem csak rontani fogja nehéz helyzetüket, és a végén,
a miénket is szintén. Egy nehéz csönd.
– Ha mennetek kell – mondta Aquila –, akkor legalább át
kellene öltözzetek, ne így vérszagúan, zsákmányként
érkezzetek meg. – Van ennek értelme.
– Mi? – Motyogtam, ahogy mind rám néztek.
– Mindig hajlandó vagyok meghallgatni az indokot,
amikor tudom. Aquila és Gerald, a két sofőr – az egyedüli
kettő, akik nem lettek véresek vagy nem bűzlöttek vértől –
végül odaadták nekünk a ruháikat. Nyugodtan levetkőztek
előttünk meztelenre. Én látszottam az egyetlen észnél
lévőnek, az egyetlennek, aki elfordítja a tekintetét.
Chami távozott és csodálatosan visszatért egy palack
vízzel, amit nem tudtam, honnan kerített elő, de nagyon
hálás voltam érte. Ittam egy kortyot, és spóroltam a
maradékkal, hogy lemossam magunkat.
– Rendben – mondtam, a kezem a farmerem gombjára
irányult. – Mindenki forduljon meg.
– Egy szemérmes királynő? – Mondta meglepetéssel
Dontaine.
– Ő nem olyan, mint a többi királynő – mondta együtt
Gryphon és Amber, arcuk félelmetesen zord volt.
Rájuk vigyorogtam, mérhetetlenül elégedetten.
– Ti fiúk, tanultok. – Köröztem az ujjammal. – A hátatok,
srácok.
– Kár – Dontaine motyogta, miközben megfordult. – Igen,
– egy erőltetett mosollyal értett egyet Chami, de ő is
megmutatta a hátát és a többiek követték őt. Miközben
odatámasztottam Halcyont a falnak, fehérneműre
vetkőztem, a vizemmel lemostam a vért magamról, és
gyorsan felvettem Gerald ruháit, kettejük közül a

C 230 D
karcsúbbét. Amikor én kész voltam, határozatlanul Halcyon
nadrágjáért nyúltam.
– Meg tudom csinálni, – mondta lágyan Halcyon
miközben kilazította és letolta a nadrágját. Nincs
fehérnemű. Ez egy olyan Monère fickó dolog kell legyen,
amit átviszel magaddal, ha démonná válsz. Néztem
Halcyont a szemem sarkából, hogy megbizonyosodjak arról,
hogy nem esett pofára. De meg kellett fordulnom és teljesen
Halcyonra kellett néznem, hogy megmossam őt. A
sérüléseit kivéve, a teste olyan volt, ahogy azt abban a
látomásban, vágyálomban, vagy bármi volt is az, láttam.
Egy fényes, erős testalkat jó vállakkal, szép derékkal,
karcsú csípővel, erőteljes combokkal, és egy félárbócra
eresztve emelkedő merevedéssel. Az utóbbi égésre késztette
az arcomat. Lehetett volna mondani, hogy megsebesítették
és legalább nem halott. De az nem volt igaz. Ő halott volt. A
szíve nem vert, a tüdeje nem vette be a levegőt. És mégis…
mégsem volt igazán halott, ahogy az emberek
meghatározták ezt. Ő még mindig… létezett, ez lenne a
legjobb szó. És én próbáltam átkozottul a legjobbat kihozni
magamból, hogy lássam folytatódni létezését.
Halcyon úriember volt, nem tett és nem mondott semmit,
hogy rontson a kényelmetlenségemen. Nyugodt és csendes
maradt, ahogy találtam egy tiszta foltot a pólómon és
benedvesítve arra használtam, hogy könnyen lesikáljam a
harapásnyomot a nyakáról. Fentről kezdtem és lefelé
haladtam, közvetlenül öntöttem vizet a mellkasi sebeire és
megtisztogattam a több darabka nyers húscafatot, ami
finoman megszáradt. Nem adott ki egy hangot sem, még ha
ez gyötörte is őt. Nem mondott semmit, csak fülelt. De az
arca lágy volt, a szeme meleg, gyengéd nézésének kifejezése

C 231 D
segített nekem. Mikor kész voltam, segítettem neki belépni
Aquila tiszta ruháiba, ajkaira emelte a kezemet és finoman
megcsókolta azt. Senki nem tette ezt olyan természetesen,
olyan bájosan, ahogy Halcyon véghezvitte a gesztust, mint
valami édes és természetes dolgot. De akkor is több mint
hatszáz év gyakorlata volt ebben.
A vállam pulzált, mint egy szuka miközben vezetett a
húszezer dolláros kérdésig: Hol egy gyógyító, mikor szükség
lenne rá? Ding, ding, ding. A válasz: Otthon, megbecsült
erőforrásként védve. De, hé, legalább használni tudtam a
karomat. Az emberek odajöttek hozzám, egyenként,
felajánlották a kincseiket. Amber odaadta a szuper kardját,
az értékes kicsikéjét, mely a hűséges társa több mint száz
éve. A gesztus megérintett engem. Hogy ne érintett volna?
De a kardja túl nagy volt, hogy felemeljem, túl esetlen, hogy
a sérült karommal meglengessem. Elfogadtam Tomas
rövidebb, kezelhetőbb kardját, és Aquila görbe vadászkését,
az ezüstpengéje majdnem egy méter hosszú; elég nagy
ahhoz, hogy levegyen egy fejet, ha kell, egy jó biztonságos
támasza a kardnak.
Csak egy mód volt démon megölésére, amit tudtam.
Darabokra kell vagdalni őket. És még akkor sem haltak
meg. Természetesen feltételezem, előbb kell elkapjam őket,
mielőtt én leszek az akit darabokra szednek. És most jut
eszembe, nekik ráadásul nem kell szétvagdalni. Csak
széttépni végtagról végtagra. Elég erősek voltak, hogy
megtegyék ezt.
Gyereknek éreztem magam, akit üdülőtáborba küldenek
el. Tudod, a rémtáboros izék egyikébe, ahol a szülők mind
könnyes szemmel néztek, a gyerekek mind ragaszkodóak
voltak. Én soha nem voltam távol, de minden gyerek néz

C 232 D
televíziót. Csak a hang volt sokkal sötétebb, halottasabb;
ráadásul nem vártak vissza.
Próbáltam meglepni őket.
Megöleltem Ambert, éreztem, hogy a nagy karjai
elnyelnek engem, teljesen körülvesznek, röviden melegben
és biztonságban. A karjaiban lenni mindig olyan volt, mint
az otthon. Gryphon, a szívem, finom csókot adott, annyira
rettenetesen kínzott szemeivel. – Térj vissza hozzám –
suttogta.
– Megpróbálom. Minden porcikámmal – ígértem.
Chami, Aquila, és Tomas – az én embereim, mind
annyira kedvesek velem. Megöleltem őket, megcsókoltam az
arcukat, fáradtan rájuk mosolyogtam. Még Aquila
meztelenségét is sikerült figyelmen kívül hagyni. A trükk,
rájöttem, tettetni kell, hogy nem meztelen. Könnyek
száguldoztak és megvillantottam őket. – Vigyázzatok a
többiekre, amíg visszatérek. Meghajoltak, egy emberként
mondták.
– Igen, Királynőm.
Láttam Chami tekintetében a személyes ígéretét, hogy
védi Thaddeust. A szemeim elgyengültek, ahogy Dontaine
utoljára lépett előre.
– Dontaine, annyira boldoggá tesz, hogy tudom a legjobb
férfit választottam a pozícióra. – Megszorítottam a kezét
gyengéden és melegen mosolyogtam gyönyörű zöld
szemeibe.
– Köszönöm, hogy nem csalódtál bennem.
– Olyan királynő vagy, akit megéri szolgálni. – Meghajolt
és visszalépett.

C 233 D
 Megkerestem Geraldot és Miguelt. – Köszönöm a
segítségeteket és hogy olyan jól vigyáztok a Királynőtökre.
Kérlek, adjátok át mély hálámat Mona Carlissenak.
Miguel lehajtotta a fejét.
Gerald nemesen meghajolt, olyan elegánsan hajtotta
végre, mintha teljesen fel lenne öltözve.
Elköszöntünk. Elég idő eltelt, hogy már megírt
dicsbeszéd is el lett mondva. Morbid gondolat. Vettem egy
mély levegőt és Halcyonhoz fordultam.
– Mehetünk?
A Démon Herceg bólintott. Együtt tovább bicegtünk a
ködfalhoz, a karjaink egymásba fonódtak. A késemet abba a
kezembe fogtam, amelyiket Halcyon dereka köré raktam, és
a kardot a jobb kezemmel markoltam. Gyorsan beléptem
abba a veszélyes fehér homályba. Olyan volt, mint levenni
egy ragtapaszt. Néhány ember lassan veszi le, elnyújtva a
fájdalmat. Én jobban kedvelem egy éles fájdalommal
letépni. Ugyanez a helyzet ezzel a bejárattal. Ha egyedül
lennék, nem léptem volna be ilyen buzgón; be kellett volna
lökniük. De közönségem volt, emberek, akiket meg akartam
kímélni. Nem akartam szörnyű sikítással kezdeni, mintha
széttépnének, mialatt ők még mindig néznek. Egy vacak
utolsó benyomás, érted.
Magába szívott minket, elnyelt minket, és kezdett szúrni
akár egy anyaszomorító. A haláltusa fehér szúró fájdalma,
felvágta a fájdalom zökkenéseit, mintha valami leteperne
több energiával, mint Csernobil és ez az ikertestvére lenne.
Rettenetes erő volt.
És aztán zuhantunk. És én csak sikítottam és sikítottam.

C 234 D
Tizenötödik fejezet

Az a gyomorforgató, émelyítő fájdalom csodálatosan

félúton megállt lent és tudtam, hogy Halcyon valahogy
elszigetelt engem ettől. Hagy mondjak el valamit: A
fájdalom távolléte csodálatos dolog. És hagy mondjak el egy
másik dolgot: Az emberek tévedtek. A pokol nem az, ami
várt rád. Ez az utazás lefelé tartott. Amint odaértél, nem
volt olyan rossz. Ekkor csikorgó csattanással a földhöz
csapódtunk és meg kellet változtatnom a véleményemet.
Jó hír, hogy nem döftem le véletlenül se Halcyont se
magamat ebben a fogcsikorgató landolásban.
Jézus Krisztus, remélem a földet érés nem mindig ilyen,
vagy nem jövök le ide többet. Nem, az biztos. Rossz hír
viszont, hogy a jobb karomat egy pillanatra elzsibbasztotta
az agónia. Igen, elzsibbasztott. Amikor a fehéren izzó
fájdalom keresztülhasad a válladon és kirobban keresztül a
testeden, akár csak egy felrobbanó szupernova, nem érzel
semmit csak a fájdalmat. Ez annyira naggyá válik, hogy az
idegvégződéseid elzáródnak és az átvitel megáll, kicsapó
hullámszerű átkapcsolódás.
Nem tudtam megmondani, hogy elejtettem-e a kardomat
vagy nem. Lenéztem és ráeszméltem, hogy még mindig a
jobb kezemben tartottam azt, bár nem éreztem, hogy
szorítom. De oké, kard az egyik kézben, zsibbadt vagy nem,
kés a másikban. Készen álltunk az indulásra. És amint
kaptam levegőt, talpra állítottam magunkat. Egy perc alatt,
vagy kettő, vagy három.

C 235 D
 Az a dolog, amit a Pokolról könyveltél el, más, mint a
fájdalom – de ez belsőséges volt, a saját sérüléseim, a hibám
–, érted –, nem a Pokolé – a meleg volt. Száraz melegség,
majdnem fullasztó, akár a sivatagban. A következő dolog,
amit észreveszel az a furcsa, elnémított világítás. Örökké
szürkület volt idelent ebben a másik birodalomban. És a
némítottság egy másik helyes leírás volt. Nem voltak
hangok, csupán a szívem dobogása, ami olyan hangosnak
hallatszott, mint egy gong, és az érdes légzésem, a levegő
kifelé és befelé való sietsége és a testembe. Az az élet
hangjai. Nem volt egyéb élet hang csak az én kicsit hangos
létem. A süketítő csöndben hallottam a vérem sietségét,
szívem gazdag piros folyadékának szivattyúzását az
ütőereimbe, átlökve a vénáimon. Még a sápadt fehér bőröm
is izzott, mint egy „gyere és egyél meg” neon felirat.
És ők jönnek. Különféle arcok kerültek elő a szürke
sötétségből, világos sárgásbarnától sötét barnáig. Hím és
nőstény. Úgy éreztem magam, mint egy Sápadt Arcú, akit
Apacsok vettek körül, hogy megskalpolják. Csak ezek
démonok voltak. Messze rosszabbat tesznek a skalpolásnál.
Az agyarak is felszínre kerültek, nyál ragyogott, sötét
szemek csillogtak, a fényes szemek fénylettek. Éreztem a
meggondolatlan éhségüket a lágy, élő húsomért, mint egy
lüktető erőteret, mint egy bénító jelenlétet, majdnem
éreztem a számban a száraz éhségüket a friss vörös
véremre.
– Uh, Halcyon.
Nagy erőfeszítéssel, erős túlélőösztön motivált.
Mindkettőnket talpra állítottam. Ha azt mondom, hogy
Halcyon nem nézett ki túl jól, az mérhetetlenül enyhe
kifejezés. A feje lógott a vállamra és a szemei csukva,

C 236 D
mintha a lejövetel kimerítette volna őt. Mintha felhasználta
volna minden energiáját, hogy megóvjon engem a
fájdalomtól. Hősies gesztus, az, de én inkább elviselem a
fájdalmat és kicsit frissebbnek és erősebbnek hagyom őt,
amíg nem találkozunk az alattvalóival. Pillanatnyilag nem
tűntek túl hűségesnek. Csak éhesnek. Eléggé éhesnek, hogy
széttépjenek, kiigyanak, majd desszertként hozzáfogjanak.
A semmi közepén voltunk. Sehova nem lehetett elbújni.
Sehová nem lehetett elfutni.
– Halcyon – megráztam egy kicsit.
Halcyon felegyenesedett, végül kinyitotta a szemét.
Pislogott és körül nézett.
– Látsz egy barátot vagy valaki kedveset, aki kezet
nyújtana ahelyett, hogy elvenné? – kérdeztem.
Halcyon nem vesződött azzal, hogy válaszoljon nekem. A
válasz nyilvánvaló volt. Ha bárki is akarna, mostanra már
jelentkezett volna. Helyette lassan előre csúsztak miközben
szaglásztak, szimatolva a friss vér finom aromáját, a nyáluk
csöpögött, mint a sakálok köröztek körülöttünk,
becserkészve a vadász-zsákmányt.
A Pokol Főhercege hátrahajtotta fejét és kiadott egy
vérfagyasztó üvöltést, ami egészen az alkonyodó égig
emelkedett, kifelé és azon túl.
Egy hívás, egy figyelmeztetés, amire választ adott egy
vad, vidám ugatás a távolban, ami emelkedett a forró
szélben, egy teljesen rendellenes hang, embertelen.
Üvöltések, amik kúsztak a bőrömön és kicsúszott a
húsomból. Ez arra késztetett engem, hogy el akarjak innen
futni messzire, messzire.
Nem én voltam az egyetlen. Az arcok körülöttünk egy
emberként fordultak meg hátborzongatóan győzelmi

C 237 D
kiáltásokkal, azután megléptek, mint sötét homokárnyékok
eltűntek egyedül hagyva minket azzal, ami vár ránk.
– Uh, Halcyon, szerinted jó ötlet a pokol vadászkopóit
hívni?
– A kevés dolog közül, ők az egyik, akiktől félnek a
démonok. – Jó ok miatt, nem kétség. Nem tudom, ha
szembenézünk velük, az mennyivel jobb, mint hogy csak
elhagynak minket.
– Ez már nem lehet rosszabb.
Ahogy az első nagy árnyék megjelent, a bőröm
önkéntelen remegésben fodrozódott.
– Ellen kell mondjak. Uh, tudod őket irányítani?
– Meglátjuk. – A válasza elég messze volt a
megnyugtatótól. – Általában etetés van, ha hívom őket.
– Kedves lett volna tőled, ha ezt nem mondtad volna el.
A karom Halcyon dereka körül még jobban megragadta,
támogatta, ahogy egyre több és több árnyas alak jelent meg.
Éjszakai teremtményekhez hasonló a szemük, gondolkodó,
izzó. Hideg szemek ijesztő intelligenciával ragyogtak.
Előjöttek és az első tiszta ránézésre, majdnem
összecsuklottak a térdeim. Sürgősen megerősítettem az
ingadozó ízületeimet, reménytelenül, de nem akartam lent
lenni a földön, amikor elérnek minket.
Lent a földön arra késztetnek minket, hogy kevésbé
nézzünk ki mesternek és inkább étel lennénk a szemükben.
Vadászkutyák hibás szó volt rájuk.
A vadászkutyáknál kutyákra gondolsz.
Hagy mondjam el… ezek az izék nem voltak kutyák. Ők
óriási vadállatok voltak négy lábon, a fejük olyan magas,
mint mi állva. A puszta méretüktől olyan érzésem volt,
mintha a kezemben tartott kard csak egy vékony játék

C 238 D
lenne.. Közeledett a halál, farokkal. De a farok vissza és
előre pöndörödött, olyan nagy, mint egy szilárd elágazó izé a
levegőben. De ez mozgott. A legnagyobb lény, tiszta fekete
akár a fény teljes hiánya, előjöttek és megbökték Halcyon
kiterült kezét.
– Shadow – Halcyon mormolta miközben dédelgette azt a
hatalmas fejet. A nagy száj ásítva kinyílt egy boldog
vigyorgásban, megmutatva borotvaéles fogait és egy hosszú
rózsaszín nyelvet. A hatalom lüktetésére Shadow
meghátrált, kisebb lett. Bár a kisebb viszonylagos szó volt:
Ebben az esetben azt jelentette, hogy vállig ért és nem
fejmagasságig.
Állati alakká változva jobban hasonlított a kutyafajtára,
amiről elnevezték. Fekete, fényes, de még mindig erőteljes
alakkal. Jobban hasonlított, mint az előbbi nagyságában,
amiről az jut az eszedbe, hogy képes lenne kitépni a torkod
és bekapni néhány nagy nyeléssel felfalni.
Még mindig ijesztő. De kevésbé...éktelenül nagy.
A hatalom még több lüktetése, mint feltöltött elemek
körülöttünk, újabb átváltozásokat eredményez. Több mint
harmincan voltak, különböző színekben és mintás
bundákban. Egy szilárd szürke Pokol vadászkutya jött
előre, megbökte Halcyon másik kezét, és furcsán rám
szuszogott.
– Ez Smoke, Shadow társa. Halcyon szándékosan körém
emelte a karját és belebámult az előtte álló Pokol kutya
hatalmas szemébe. – Ez Mona Lisa. – Nemes
megnyugtatással lefektetette arany kezét a sápadt arcomra.
– A társam.
Az értelmes szemeik tanulmányoztak engem, mintha
megértenék, hogy Halcyon mit mondott. Megengedtem

C 239 D
nekik, hogy szimatoljanak, bevegyék az illatomat, sőt még
az ágyékomat is hagytam. Megmostam, de néhány illatot
nem lehet teljesen lemosni.
A szájuk örömteli kutyusvigyorgásba nyílt.
Megfeszültem, de őket ez nem zavarta. Shadow hosszú
rózsaszín nyelve lecsapott a kézfejemre – a jobbom a kardot
fogta – és olyan érzés volt, mintha a legdurvább
csiszolópapírral dörzsölnék.
Rémülten ugattam egyet, és a titokzatosan intelligens
sárga szeme kinevetett.
– Shadow, ne játssz vele – szidta le Halcyon gyengéden –
inkább vigyél el apám házához.
Az apja háza kiderült, hogy egy kisebb vándorút. Én
sétáltam. Halcyon lovagolt...rágörnyedt Shadow hátára, a
kezével eltemette magát a kutya erős nyakának vastag
bundájába. Az éjféli fekete szörny gyengéd, óvatos volt a
hosszú lépteivel, mintha tudná mennyire gyenge és
mennyire sérült a mestere. De ennek ellenére, minden puha
lökésnél a fájdalom mély ráncokat faragott Halcyon
arcában. Úgy tűnt, hogy megint lélegzethez jutottam. Talán
attól, hogy majdnem kétszer fel akartak falni, először egy
démon, azután a démon kutya verziója. A tokba tett kardom
és harci késem nekiütődtek az oldalamnak, ahogy
elsétáltunk a nádfedeles fakunyhók, és rozoga lakóhelyek
mellett, amiket durván kifaragott kőből építettek. A rejtett
démonszemek merőn néztek ki ránk az ablakokon
keresztül, de senki nem merészkedett ki, ahogy a Pokol
kutyák elárasztották az utat, és közöttük suhanva én. A
menedékek eltűntek és hosszú percekig egyedül utaztunk
egy üres úton.

C 240 D
 Aztán az út kiszélesedett és felemelkedett, egy dombra
vezetve, ami után homályosan, de láthatóvá vált egy
szabályosan kivésett fekete sziklából egy sötét torony, két
iker spirállal, ami a hajnali égig siralmasan kinyúlik. Talán
előkelő, de üresnek tűnik, homállyal teli, mintha semmi élet
nem lenne a jéghideg belsejében. Úgy tűnt, mint egy
hatalmas, bonyolult mauzóleum vagy egy elkerült
emlékmű.
És mégis, az élet, úgy látszik, itt volt. A fém ajtók –,
feketék akár a démon bilincsek –, nyikorogva kinyíltak,
hogy keretezzenek egy lenyűgözően magas hím démont. Bár
a teste meghajolt, de ő egy rendes fehér inget, hozzá
mellényt viselt, és – elhiszed ezt? – egy ballonkabátot.
Mindannyian kicsípték magukat, mikor nem is mennek
sehova. Egy furcsa gondolat söpört végig az agyamon –,
hogy az öltözetet szabónak kellett csinálnia, – mielőtt a férfi
lelépett, mint egy megdőlő fa, merészen berontva egy rakás
Pokol kutya közé Halcyon felé. A tette kirántott engem az
álmodozásból. Nem tudtam, hogy ki volt, csak azt, hogy
nem Halcyon apja. Halcyon elé ugrottam és előrántottam a
kardomat.
– Ne gyere közelebb – mondtam, figyelmeztetőleg
csikorgattam a fogamat.
– Ő rendben van. Ő Winston. Apám komornyikja –
hadarta Halcyon.
– Egy Winston nevű komornyik? Lent a Pokolban?
A nagy ember egykedvűen rám nézett.
– Nem furább, mint a Pokolban egy Monère Királynő,
akit úgy hívnak..
– Mona Lisa – fejezte be Halcyon.

C 241 D
 A sovány kimért még csak meg se rándult, hanem a
humor egy szikrája átsuhanni látszott Winston tükör-sötét
szemén.
– Mona Lisa – ismételte udvariasan. – Mint a festmény.
Megborzongtam. Ő volt az első, aki ezt megemlítette.. egy
démon komornyik.
– Melyik? – szegültem ellen.
A szemei nevettek rajtam, éppen egy bravúrt készült
véghezvinni anélkül, hogy egy izma is megmozdulna a
merev arcán. Egyszerűen elsuhant mellettem, figyelmen
kívül hagyta a kardomat, már az átkozott hátát mutatta
nekem – hmmph! – mintha nem lennék fenyegetés neki. De
a hosszú karjai óvatosak voltak, ahogy felvette Halcyont,
sovány mellkasához ringatta őt.
Megfordultam, hogy a Pokol kutyákra nézzek. Shadow és
Smoke intelligens, halálos szeme köztem és a mesterük
között ingázott. Tartottam intenzív sárga tekintetüket.
– Köszönöm a segítségeteket – mondtam nekik, és
hülyének éreztem magam, hogy beszélek hozzájuk.
De Halcyon is úgy beszélt hozzájuk, mintha megértenék,
és furán, különös módon úgy tűnt tudják, hogy mit
szerettem volna közölni velük.
Az álkapcsaik farkasszerű vigyorgásban nyíltak ki.
Miközben emelték a pofáikat az égbe, ordítottak, egy
nyugtató, első hang, ami megmozgatta egy ember
legmélyebb félelmeit. A falka többi része is csatlakozott a
csaholáshoz, egy magányos, de vidám hanghoz. Ijesztő
ugrásokkal elügettek az erdőbe, a halál gyors lábú
árnyékai, más zsákmányra vadászva.
– Erre, Asszonyom – mondta Winston. Kinyitotta a nehéz
bejárati ajtót, bevitte Halcyont. Nem volt mit tenni, csak

C 242 D
elrakni kardomat és követni őket a komor toronyba.
Belülről még kevésbé volt csábító. A fenyegető folyosók
üresnek és szelesnek látszottak. A nagy lépcsőház
csigavonalban tekergett a végtelen dísztornyocskák
mentén. Winston lépései kísértetiesen visszhangzottak a
helyiségben, ahol alig jártak mások. Üres és sötét volt, egy
börtön volt csak, két magányos bentlakóval, akit csapdába
ejtettek odabent.
Közelebbi vizsgálatnál a benti rész makulátlanul
rendben volt. Fa árnyalattal berendezett, sötét erdő-zölddel
és nehéz arannyal hangsúlyoztak, lehet, hogy valaki ezt
divatosnak nevezi, ha kedvelte ezt a régi gótikus, monolit
kinézetet. A végzet és szomorúság iskolája, nem a tipikus
Város és Vidék kinézetű. Ez egy férfi lakóhelye volt. Nem az
én esetem. A szeles lépcsőházon keresztül Winston egy
tágas hálószobába vitte Halcyont a második emeletre, és
finoman lefektette őt az ágyra.
– Felébresztem a Fő Urat – mondta és elment, különös
csendben és kecsesen, egy ilyen magas és nyakigláb
emberhez képest.
Halcyon oldalához mentem és kisimítottam puha fekete
haját az arcából.
– Azt hittem, hogy a hazatérés segíteni fog neked, nem
ártani.
Halcyon mosolygott. – A lefelé út tette, nem az itt lét.
– Ah, igen, a lejövetel. Megvédtél. Ez az, ami annyira
leszívott.
– Fájdalmaid voltak.
– Elviselek egy kis fájdalmat – mondtam halkan.
– Az nem kicsi volt.
– Akkor sok fájdalmat kibírok.

C 243 D
 – Nem tehettem – mondta, szemei szeretően simogatták
az arcomat. – Nem tudtam elviselni, hogy ennyire
szenvedni látlak.
– Oh, Halcyon. – Az ujjam gyengéden megcirógatta a
haját, majd lesiklott, hogy eltakarjon egy tátongó sebet, ami
felhasította a mellkasát. Újra elkezdett vérezni, vagy a
durva landolástól, vagy mialatt Shadow hátán lovagolt.
Sötétpiros vére mogorván szivárgott, benedvesítve a
kezemet, beborítva gyöngyszerű anyajegyemet a
tenyeremen, bizsergésre, felmelegedésre késztette azt,
felélesztette. A fájdalom előhívta az erőmet és én hagytam,
hogy betöltsön és átszivárogjon belé. A másik kezemet
levezettem, lecsúsztattam mindkét kezemet a mellkasán
keresztül, a tenyerem energiával töltődött fel, ahogy a
felhasított mellkasán mozgattam. Halcyon szeme
elkerekedett.
– Mit csinálsz?
– Én is ezt kérdezem. – Egy veszélyes hang jött az
ajtónyílás felől.
Ziháltam és visszaléptem Halcyontól, hogy rábámuljak a
Pokol Fő Urára.
Mereven állva az ajtóban úgy nézett ki, mint egy portré,
amit egyszer már láttam a Magas Udvarban. Kiköpött mása
a fiának. Vagy talán fordítva. Ugyanaz a hosszú orr,
keskeny erős arccsont, teljesen telt ajkak. Ugyanaz a békés
elegancia, gondozott, és szálkás testalkat. De sötétebb volt
Halcyonnál, arany helyett inkább bronz, és egyhangú
feketét viselt: egy fekete selyem inget, szabott fekete
nadrágot, fekete gyémánt mandzsettát. A képen őszes
hajának ezüstös csillogása szolid szárnyként takarta be a
homlokát, míg hajának többi része sötét maradt.

C 244 D
 A legnagyobb különbség, azonban apa és fiú között a
szemekben volt.
A Fő Úr szeme ugyanolyan sötétbarna színű volt, mint a
keserédes csokoládé. De olyan kifejezés volt bennük, vagy
inkább a kifejezés teljes hiánya, az, ami annyira
megkülönböztette őket. Az a mondás, hogy a szem a lélek
tükre. Ezek a szemek tiszták és üresek voltak. Teljesen
közömbös szemek, ezt csak egyszer láttam azelőtt. Az Anya
Királynő szemében. Szemek, amik méregetnek és néznek és
tele vannak előítéletekkel. Szemek, amiket nem érdekel,
hogy élsz-e vagy halsz. Sokkal felkavaróbb volt belenézni
azokba az érzéketlen szemekbe, mint egy éhes sárga szemű
Pokol kutya szemébe meredni.
Legalább tudod, hogy mire akar kényszeríteni az az állat.
– Apám – kezdte Halcyon, a hangja gyenge suttogás volt
az ágyból
– Mona Lisa. A barátom.
– A barátod? – A Fő Úr ráncolta a szemöldökét, fia egy
azonos gesztusának visszhangja. – A véred borítja be a
kezét – észrevette, és gyenge fenyegetés burkolta be a
hangját, vastagabban, mint ahogy az én tenyeremet
borította a vér.
Lenéztem a gyanúba keveredett kezemre, a bűnös vér
nagyon sötétvörösen csillogott a fehér bőrömhöz képest. –
Én csak enyhítettem a fájdalmát.
Halcyon bólintott.
– Ő hozott ide.
– Winston azt mondta, hogy Shadow volt.
Halcyon mosolygott.
– Ő is.

C 245 D
 – És őt is idehozta ahelyett, hogy darabokra tépte volna
és lakomázott volna a finom véréből és puha testéből?
Megborzongtam, ahogy azokat a hideg szavakat rémisztő
módon adta elő. Elég nagy erőfeszítésbe került, hogy ne
feszengjek az alatt a hideg, jeges tekintet alatt.
– Társamként, én kértem, hogy jöjjön velem –, mondta
Halcyon. – Shadow nem értette volna meg a barát
jelentését.
A sötét szemöldök megint felszaladt. – És ő elfogadta őt,
mint olyan?
– Érezte az illatát rajtam.
– Értem.
Azon töprengtem, vajon a Fő Úr látta-e és érezte-e hogy a
pír elönti az arcomat.
– Szólíts Blaec-nek. – A Fő Úr hirtelen megvillantott egy
fehér mosolyt, olyan bájosan adta elő, mint ahogy a fia
szokta.
Hunyorítottam.
– Blaec? Micsoda szokatlan név.
– Sötétséget jelent.
– Oh – nyeltem egyet. – És a fia meg az örömről és
boldogságról kapta a nevét.
Egy emlék és a megbánás múló árnyéka futott át a Fő Úr
arcán. – Az édesanyja kívánsága volt a fiának – mondta
halkan.
Előkerített egy eredeti fehér zsebkendőt a belső zsebéből,
a Fő Úr felajánlotta nekem. Hálásan beletöröltem a fia
vérét a kezemről. Nem tudva, hogy mit is művelek vele,
most már piszkos volt, otthagytam a kis éjjeli szekrényen.
Blaec szeme hűvös elfogulatlansággal Halcyon feltépett
sebére siklott. De mikor ránézett a harapásnyomra, a sötét

C 246 D
hatalom pulzálásának hulláma besűrítette a levegőt,
betöltötte a szobát. Ettől hirtelen nehezemre esett lélegezni.
– Ki merészelte? – sziszegte Blaec, lehajolt, hogy
megkeresse az illatot.
– Mona Louisa – mondta Halcyon.
– Még mindig él?
– Igen.
Valami kimondatlan zajlott le közöttük. Gyengéden
végigfutatta Blaec az ujjait Halcyon nyakán, épp hogy
hozzáért a bőréhez. Mikor felemelkedtek azok az ujjak,
elakadt a lélegzetem. Nem volt már ott a nyoma. Blaec
lassan lecsúsztatta a kezét Halcyon mellkasára, a bőrén
lebegett, meggyógyítva a felszakított sebet. És ez a
gyógyítás könnyed volt, nem volt érezhető.
Azelőtt mindig, Janelle-el, vagy velem lehetett érezni,
hogy az erő átáramlik egyikből a másikba. De itt nem. Egy
lépésre álltam tőlük és semmit nem éreztem. Nincs a
hatalom lüktetése vagy az energia kalimpálása.
Csak a kezét mozgatta és a szövet már meg is gyógyult.
És az erőfeszítés teljes távolléte még ékesszólóbban beszélt,
mint a végtelen hatalom szavai, amit neki kell kezelnie. Az,
amit valaki meg tudott gyógyítani, meg is tudja
semmisíteni. Még ha tudtam is volna, amikor Blaec hozzám
fordult és kigombolta az emberem ingét, hogy felfedje az én
szétmarcangolt sebemet, nem hátráltam meg vagy nem
húzódtam vissza. Csak belenéztem azokba a hatalom
tudásával teli hűvös csokoládészínű szemekbe, kitisztította
a szemem, ahogy felemelte egyik kezét és a felhasadt
vállamhoz futtatta. Nem ért hozzá a bőrömhöz, de a
csiklandós melegség, a forróság érzése, kezének árnyékából
ered és megnyugtatta a húsomat.

C 247 D
 – Nincs mitől félned. – Elvette a kezét.
– Nem tehetek semmit, neked kell dönteni, hogy
gyógyítasz vagy bántasz – mondtam halkan.
Blaec sötét szeme csillogott. – El fogom dönteni –
mormolta. – Jöjj.
– Hová megyünk?– kérdeztem.
– Vissza az embereidhez.
– Visszaviszel a bejárathoz?
Blaec bólintott. – Az elülső bejáratnál foglak várni.

Újra egyedül voltunk a szobában, lenéztem, hogy

megtaláljam Halcyon meleg pillantását magamon.
– Jól vagy? – kérdetem.
– És pár napon belül még jobban leszek.
Csípős könnyek marták a szemem. – Annyira sajnálom,
hogy ilyen csúnyán megsérültél.
– Shh –, dúdolta halkan és megragadta a kezem.
Gyengéd húzással lehúzott maga mellé. Felemelte a fejét, és
találkozott az ajkunk, első alkalommal, igaziból. Puha.
Puha simogatás. Édes nyomása az érzékeny húsok
találkozásánál. Egy kutató, kereső. Ismerte most már az
ajkam formáját, és én is az övét. A belépésre váró, még
többet tudni akaró csukott szám párájának könnyed
simogatása.
Hátráltam és lenéztem rá, az én szeretetreméltó
hercegemre, csodálkozva, miért vonzódik annyira hozzám.
Csodálkozom, hogy tud a meleg szeme olyan hideggé válni,
mint az apjáé, amint a századok lassan elhaladtak felettük.
– Ez a vonzalom kettőnk között már veszélyeztet téged –
mondtam. Azelőtt majdnem megöltek engem. Most ő halt

C 248 D
meg majdnem. – Be kell fejeznünk ezt. Mindkettőnk
kedvéért.
Megvonta a vállát, ferdén mosolygott és egyszerűen azt
válaszolta: – Nem tehetem. Nem tudok távol maradni tőled,
bár tényleg megpróbáltam.
– Oh, Halcyon.
– Annyi szeretet van benned – mondta halkan. A szeme
az enyém után kutatott.
– Tudnál nélkülözni egy kicsit?
A szívem összeszűkült a szavaitól. Szerettem őt. És nem
csak egy kicsit. De csak rontana a helyzeten, és nem
segítene, ha elmondanám neki. Ugye?
– Te vagy az egyetlen barátom. – Halcyon hirtelen felült
és a karjaiba zárt.
– Az én kiválasztott társam..– suttogta az ajkaimnál. –
Ne hagyj egyedül.
Becsuktam a szemem, képtelen voltam elutasítani a
kérését.
– Nem maradhatok.
Éreztem, hogy egy szomorú mosolyra húzódik az a piros
puha ajak.
– Tudom. És én nem lehetek olyan sokat messze innen. –
Egy lágy kifújt sóhajtás és egy ígérő csók. – De
meglátogatlak, mikor a Magas Udvar ülésezik. És talán egy
alkalommal Belle Vistán, az otthonodban, ha a meghívásod
még áll.
Belenéztem a szemébe, abba az édeskeserű szembe, ami
annyira hasonlít az édesapjáéhoz és mégis annyira más.
Kavarogtak, érzelemtől nyüzsgött. Azok a szemek voltak,
amik segítettek rendezni a gondolataimat. Nem bírtam
elviselni a gondolatot, hogy azok a szemek tárgyilagossá,

C 249 D
hűvössé váljanak. Hogy közömbössé váljanak. Elég ideje
volt már egyedül. Én tudom, milyen értékes tud lenni a
szerelem; és nem számít milyen hosszú vagy rövid az idő,
amíg magadnak tudhatod.
Sóhajtottam egyet, mosolyogtam, és meghajoltam. –
Mindig szívesen látlak, Halcyon. Az otthonomban, és a
szívemben.
És megcsókoltam őt, megerősítve gyenge ígéretem.
– Mona Lisa – mormolta és magához szorított.
Kinyitottam a szám és ő belopakodott, egy édes martalóc,
kifosztva azt, amit felajánlottam neki és sokkal többet adva
vissza. A nyelve vad szenvedéllyel kereste az enyémet,
érzékien csúsztatva oda az enyémhez egy finom nedves
siklással. Megremegett, megtörte ajkunk csatlakozását, és
érzékeny fülem járatába halkan belenevetett.
– Ah, Pokolcicus, fájdalmat okozol, mikor túl gyenge
vagyok, hogy csináljak bármit is.
A kezem lesiklott, hogy megsimogassa feltűnő
hosszúságát, hogy fokozzam a növekedését. Nyögött és a
kezem felé nyomta, ahogy megízleltem a szép teljességét.
– Én nem érzem gyengének magam – doromboltam.
Adott egy utolsó, kemény, majdnem házastársi puszit és
elengedett.
– Le fogjuk tesztelni…– a szemét félig lehunyta,
álmosan. – Kicsit később, amíg teljesen fel nem épülök.
– Kicsit később… – ismételtem az ígéretét perzselő
mosollyal. – Gyógyulj gyorsan.
Egy utolsó pillantás a fiúra, és becsuktam az ajtót
magam mögött és lementem a lépcsőn, ahol az édesapja
várt engem.

C 250 D
Tizenhatodik fejezet

Szó nélkül kiengedett a Nagy Úr. Azonnal a pázsit szélén

álló két lóra irányult a figyelmem –, ha így hívják.
Csodálkozva és félve bámultam őket. Hirtelen a sötét
torony felnyögött. A falak megrázkódtak, és a föld remegett.
Visszapördültem, hogy elkapjam a Nagy Úr kezét onnan
ahol eddig támasztotta a sima fekete falat. A remegés
abbamaradt.
– Mi volt ez? – kérdeztem.
– Megszabtam a határokat. Semmi nem jöhet be most
már.
Ez jól hangzott. Biztonságban tartja Halcyon-t, amíg
teljesen visszanyeri az erejét. – Mi van a kimenetellel? –
kérdeztem.
– A Sötétlő Torony szikláihoz csak Halcyonnak van
kulcsa. Ki tud menni, ha készen áll rá.
Sötétlő Torony. Egy újabb épület névvel ellátva. És
milyen találó név.
Egyszer teljesítették a feladatot, Blaec más embernek
nézett ki.
Szemei nem voltak többé üresek, tele voltak energiával,
céllal. Lelépkedett a lépcsőn, elég türelmetlenül izgett-
mozgott, mintha nem tudná kivárni, hogy megszabaduljon
tőlem. Óvatosan utána ballagtam. Óvatosan, mert
egyenesen odavezetett azokhoz a hatalmas démon lovakhoz.
Rossz érzésem támadt ezzel kapcsolatban, és próbáltam
valamiféle udvarias módot találni, hogy ezt meg is mondjam
a Nagy Úrnak –, hogy nem lovagolok, arra az esetre, ha

C 251 D
kitalálná –, mikor felhúzott és az egyik állat hátára
lendített, és teljesen hidegen hagyta az én elhadart
tiltakozásomat. Blaec keze eltűnt rólam, és így egyedül
voltam azzal az ijesztő szörnyeteggel. Nyüszítettem egyet,
ahogy éreztem, hogy kezdek oldalra csúszni és ösztönösen
megfeszítettem a szorításomat a leomló sörényen, de egy
láthatatlan erő visszarakott egyenesbe, mint egy
láthatatlan toló kéz, ami tényleg nem engedi, hogy leessek.
– Te voltál, Nagy Úr? – sikerült kicincognom. Blaec
kecsesen átugrott a saját lován, egy koromfekete ménes,
ami nyerített és horkantott. – Nagyon mennék már innen. –
És akkor észrevettem, hogy nem a nagyságuk volt az
egyetlen, ami megkülönbözteti a földi testvéreiktől. Még a
szemük is. Élettől, vadságtól, vörös tűztől égtek, majd
lassan visszahalványultak sötétbarnába. Éles intelligencia
csillant meg azokban az ismerős szemekben.
– Nem, Mary volt az, a lovad. – mondta Blaec.
Meglepetten lepillantottam Maryre. Jóllehet a ménes
ébenfekete volt, ő pedig tiszta fehér, mint a frissen leesett
hó.
– Izé... Köszönöm, Mary.
A kanca lehajtotta a fejét megnyugtatásként és egy kicsit
nyerített. Szemei – vettem észre hálásan –, nem csillogtak
vörösen. Semmi kétség hogy tudna, ha eléggé feldühíteném.
Nagyon próbáltam nem tenni. Próbáltam tényleg
mozdulatlan lenni, ahogy Mary könnyű vágtára kezdett a
ménest követve. Meg sem mozdultam, nem fogom
veszélynek kitenni az ingatag egyensúlyomat. Ez
elméletben jól hangzott, de mint sok elméleti dolog, ez sem
működött elméletben. Folyton eldőltem és csúsztam oldalra,
és Mary mindig türelmesen visszatolt egyenesbe a

C 252 D
láthatatlan kezével. A ménes felhorkant undorában,
felágaskodott, ránk várt, hogy utolérjük őket. Lovasának
felhorkanásában szintén türelmetlen undor volt.
– Pokol tüze – mondta Blaec, cseppet sem törődött a
kedvességgel. – Olyan merev vagy, mint egy piszkavas.
Emeld fel a segged. Nem csoda, hogy mindig leesel. Lazulj
el kislány, ha fenn akarsz maradni.
– Miért nem mondtál valamit hamarabb!? – mondtam.
Nem ő volt az egyetlen, akinek elege volt. – Most ülök
először lovon!
– Komolyan? – kérdezte szárazon. – Nem tudtam. Oh,
akkor csak képzeld azt, hogy a fiamon lovagolsz.
Ziháltam a durva sértésre, de Nagy Úr megfordult és
tovább galoppozott, mielőtt valami csípőset
visszaszólhattam volna.
– Ostoba, arrogáns hím – motyogtam. Mary nyerített
egyet. Szemei kedvesen rám nevettek, mintha
szórakoztattam volna őt.
– Nos, az is – mondtam neki és nyögtem egyet, ahogy
újra oldalra kezdtem csúszni. Gyengéden, visszatolt.
– Csak hagy sétáljak – szóltam előre Blaecnek.
– Mondtam már, nincs rá idő.
– Mi ez a nagy sietség – motyogtam, és ádázul
koncentráltam az ellazulásra, hagytam az alsó testrészemet
a kancám pattogós mozgásával együtt ringani. Meglepő, de
sikerült fent maradnom, és a tény, hogy a Nagy Úrnak
igaza volt, csak még jobban nyomasztotta a szívem.
Szétszóródott piszkos lakóhelyek mellett mentünk el. A
démonok kint és körülötte voltak. Férfiak, nők, de gyerekek
nem. Meghajoltak a Nagy Úrnak, szemüket éhesen fehér

C 253 D
csillogó bőrömre meresztették. Nem próbáltak
megközelíteni, égető tekintetüktől viszketett a hátam.
Mikor végre úgy tűnt, sikerül fent maradni Mary-n,
Blaec azt mondta. – Kapaszkodj.
Ezzel az egy figyelmeztetéssel, valamit odasúgott a
ménesének. A hatalmas szörny megnövekedett és felugrott,
kinyújtózott, felrepült a levegőbe, fel- és felszállt, és aztán
le egy könnyű ívben, nagyjából száz lábnyira.
Csak arra volt időm, hogy – Nem! – et kiáltsak, és
szorosan összeszorítottam Mary törzse körül a lábam, majd
ő is fellebbent, mint egy légi-akrobata, a gyomrom lezuhant
a lábamhoz, és elfojtott egy a torkomból előtörő zihálást,
ahogy landolt, egy szárnyverésnyi távolság után. A lábai
alig érték a földet, mielőtt megint fellebbent egy másik
óriási lépéssel a Nagy Úr ménese után.
– Az istenit! Lovaknak kéne lennetek, nem pedig
bakkecskének.
De a tiltakozásom, úgy látszik nem számított nekik.
Mikor végre Mary megállt, lecsúsztam róla, esetlenül
leestem kecses patái mellé, hálás voltam, hogy megint azon
a szilárd démon földön vagyok. Szomorúan rám nézett,
mintha sajnálná az ügyetlenségemet.
Blaec természetes könnyedséggel leszállt, amit én
kezdtem semmibe venni.
Odasétálva felajánlotta karcsú, elegáns kezét.
Kelletlenül, de elfogadtam és erős rántással felemelt a
lábaimra.
– Hencegős – motyogtam és ő vigyorgott.
Vigyorgott, az átkozott.
– Nem csoda, hogy az „ő Pokolcicájának hív téged.

C 254 D
 Halk dörmögéssel megköszönte és erőteljes nyakukat
lágyan meglökve, útjukra bocsátotta a két lovat.
– Feltételezem, itt van egy portál. Nem igazán tudom.
Csak egy közönséges tisztásnak nézett ki. De mikor
elfordítottam a fejem, körbenéztem, elkaptam egy képet:
egy pislákoló fehér erő, alig látható, mint a valóság
elhomályosítva, amit csak a szemed sarkából láthatsz. Ha
egyenesen odanézel, eltűnik.
– Én köszönöm, hogy elkísértél ide, Nagy Úr – mondtam
kényszeredetten. Még mindig viselkedtem, még akkor is, ha
az ő modora nyilvánvalóan teljesen felszívódott.
– A kötelességem még nem ért véget, gyermekem. –
Blaec megfogta a kezem.
– Nem kell felvinned.
– Kikísérlek téged. Utána elviszel Mona Louisához.
Megtorpantam.
– Utána mész – mondtam nyíltan.
– Igen.
Nyugodtan ránéztem. – Mi lesz, ha azt mondom vigyázni
fogok rá?
Blaec megrázta a fejét. – El kell mennem, magam miatt.
A vállam és a nyakam is megfeszült már attól a rettentő
sokkoló lovaglás-repüléstől. Most még jobban megfeszültek
— a feszültség jó nagy csomói, ami lüktető fejfájással
fenyegettek, ha tovább nőnek.
Nem akartam Blaec biztonságáért felelni. Nem, ez így
nem volt igaz. Nem akartam az igazi haláláért felelős lenni.
Halcyon azt mondta, az apja nem járt a Földön hosszú-
hosszú ideje. És minél tovább maradsz ki, annál nehezebb
lesz újra játékba kerülni.

C 255 D
 – Nézd – kezdtem – az éjszaka fele már elmúlt. Várj
holnapig és elviszlek hozzá. – A tervem az, hogy
gondoskodom én a szőke szuka Királynőről, mielőtt ő megy
Blaecért.
– Nem várhatok.
– Francba, Blaec. Nem vigyáztam eléggé a fiadra. Ha
most ezt is elcseszem, valami sokkal nagyobb szívás lesz a
vége.
Mosolygott, legelső alkalommal és ugyanúgy kivilágította
az arcát, mint Halcyonnak: villogó világosság a sötétségen
túl, az egész arca csillogott tőle.
Már azt kívántam, bár ne mosolygott volna.
Fegyverlehetőség az a mosoly. Kényszerít az a mosoly, hogy
örülj vele, hogy hízelgéssel kicsalj belőle még egy mosolyt.
– Valahogy, sikerült megértenem, amit mondtál –
mondta Blaec szórakozottan. – Most már minden Királynő
úgy beszél, ahogy te?
– Nem, csak én. Én vagyok az egyetlen. – Mint ahogy a
Kevert Vérűségben is.
– Ne aggódj miattam, ifjú Királynőm.
– Nem tudsz kapcsolatba kerülni a Magas Udvarral?
Hogy ők büntessék meg? – Természetesen, nem túl jó
munkát végeztek első alkalommal sem.
De remélhetőleg ezt ő nem tudja.
– Ez már nem Monère probléma. Azzal, hogy rátette a
kezét a fiamra, az ítélet az én királyságomhoz tartozik.
Reménytelenül próbáltam másféle elrettentést. – Bele
kellene gondolnod, hogy érezné magát a fiad, ha te
megsérülnél.
– Halcyon tudja, hogy vadászni fogok rá. Valójában
számít rám, hogy megtegyem.

C 256 D
 – Tényleg?
– Hozzám jött – mondta egyszerűen Blaec – mikor
könnyen elmehetett volna a saját helyére pihenni és
gyógyulni.
Visszapillantottam arra a hülye megértő tekintetre, ami
annyira jellemző mindkettőjükre. – Ah, Krisztusom. –
Istenem, annyira próbáltam. Csak be akartam dőlni az
ágyamba és néhány órára becsukni a szemem. Sokkal
könnyebb lenne egy kis pihenés után szembenézni a
dolgokkal. Habár, lehet pont ezek a vállamon pihenő súlyok
tesznek ilyen fáradttá.
Sóhajtottam, ellenségesen ránéztem Blaecra. – Soha nem
bocsátom meg neked, ha meghalsz.
Egy kis mosoly.
– Mindent megteszek, hogy ne haljak meg.
Nagyszerű. Csak istentelenül nagyszerű.
Blaec a kezemet fogva odanyomott annak a csillámló
párás energiafalnak.
Hezitáltam. Ezért a kis szünetért nem hibáztathattok.
Én vagyok az első, aki elismeri, hogy élvezek egy kis
fájdalmat; jó kontextusban fűszerezi a gyönyört. De még a
legrosszabb szadista sem élvezné ezt a fájdalmat.
Fájdalmat, ami addig pulzál benned, amíg az egész tested
fel nem forrósodik, és ki nem robban a vénáidon.
Sajnos ez volt az egyetlen út felfelé.
Mély levegőt vettem, beléptem a portálba…édes
boldogság. Nincs fájdalom.
Blaec pajzsot vont körém. Hálából majdnem a karjaiba
aléltam. Gyengéd támogató kezével egyenesen tartott.

C 257 D
 Lefelé menet a Pokolba, olyan mintha esnél. Ez volt az
egyetlen észrevételem, mialatt a hasító fájdalom darabokra
nem akart tépni.
Örökkévalóságnak tűnt. Persze, abban a borzalmas
haláltusában hajlamos az ember akár másodlagos érzelmet
is hihetetlenül hosszúnak érezni.
Felfelé menet kicsit más. Nem, a gravitáció nem akar
összenyomni, és nem volt olyan érzés mintha fellőne vagy
felemelne.
Csak a gyorsaság volt, a mozgás. A mozgás iránya sem
volt különleges, bár egy forgó mozgás ott volt körülötted,
mintha egy pörgő alagútban lennél, ami átlök egyik
kontínumból a másikba. És az idő olyan gyorsan száguldott,
mint a mozdulat.
És egy tiszta pillanat alatt a ködfalon túl voltunk.

C 258 D
Tizenhetedik fejezet

A vér illatából először azt sejtettem, hogy valami rossz

történt.
A kardom és a tőröm kicsúszott a tokjából és kezembe
szaladt, ahogy Blaec elé léptem. Mielőtt a nehéz szőtt háló
ránk esett, csak egy pillanat volt, hogy rájöjjek, hogy négy
Monère Harcos állt előttünk, és nem az enyémek voltak,
ami ugyanabból a sötét ötvözetből volt, mint a démon
bilincsek. Elkaptam a hálót a kardommal, mielőtt hozzánk
érhetett volna és kihasználva ezt, felemeltem és ellöktem
magunktól.
Rémület hasított belém, akár egy kés, összeszorítva
szívemet.
Vér. Kinek a vére loccsant ki? Meg fogom találni valahol
is a sötét sikátor bejáratát?
Két harcost felismertem. Gilford és Demetrius. Abból a
négyesből, amit Négy Színnek hívtam a különböző
hajszínük miatt. Ha jól emlékszem, Gilfordnak nőiesen
barna és Demetriusnak koromfekete haja volt. Azok közül
az őrök közül valók, akik elárultak Mona Louisának
egyszer. A másik kettő az eredeti négyesből már halott.
Már csak kettő maradt.
Vicsorítottam és előre léptem, de hirtelen meg is álltam,
amint Demetrius feltartott valamit a kezébe. Ezüst
holdfény csillogott egy arany medálbilincsben,
egyértelműen páratlan és az erő szimbóluma.
– Gyere velünk nyugodtan, vagy Gryphon Nagy Úr
meghal – mondta Demetrius.

C 259 D
 Gryphon várt rám. Úgy látszik egyedül.
– Hol van? – követeltem.
– Mona Louisával – bámult rám Demetrius. – Boldogok
leszünk, ha elvihetünk a szeretődhöz. Valójában,
ragaszkodnunk kell hozzá.
Nyugodtan megvizsgáltam a lehetőséget a mögöttük
fennmaradt sikátorról.
Nincs köd. Nincs üres ruha. A segélykérés egy remegése
elgyengített egy pillanatra.
– Bolond vagy, Halcyon hogy visszajöttél – mondta az
egyik harcos, akit nem ismertem.
Halcyon? Nem tudják megállapítani a különbséget apa és
fia között? Egy kicsit elmozdultam, így már tudtam a
szemem sarkából egy futó pillantást váltani Blaeccal. Majd
annyira meglepődtem, hogy teljesen felé fordultam, élesen
bekapcsolva hagytam az érzékeimet a hangokra és
mozgásra.
Eltűntek a halántékán lévő ősz hajszálak. És a bronz
inkább arany árnyaltúvá világosodott. Blaec egy kicsit
gyengébbnek tűnt, arca feszült és sovány volt, néhány
kivétellel teljesen ugyanúgy nézett ki, mint Halcyon. Nem
volt a mellkasán seb és a fehér helyett fekete inget viselt.
De mégis épp olyan hülye voltam, hogy találkoztam
Blaeccal, mint most ő. Megremegtem. Valamilyen
varázslatnak kellett lennie, vagy elmekontrollnak. De ha
agyonütnek sem érezném. Visszacsapódott a figyelmem a
négy pasira.
– Vissza kéne menned, Halcyon – mondtam
fogcsikorgatva.

C 260 D
 – Amikor Mona Luisához óhajtanak minket vinni? –
kérdezte nyugodtan a Nagy Úr. – Hogy utasíthatnánk el a
kedves meghívásukat?
Reméltem Blaec tudja, mint csinál. Tulajdonképpen,
fogadni mertem volna az életünkre. Nyugodtan, hirtelen
mozdulattal elraktam a kardot és a tőrt is a tokjába.
– Rendben, veletek megyünk.
Gilford elindult felénk, kezében a démon bilincsekkel.
Megfeszültem és a tőr megint a kezemben volt.
– Nincs bilincs – mondtam.
– Nincs választásod, ribanc – mondta Gilford mérges
gyűlölettel.
Elraktam a tőröm. Az acél vidám csengésével simán
becsúszott a tokjába.
– Minden választásom megvan, te ostoba bohóc, vagy
még nem tanultad meg.
– Meg fogjuk ölni Gryphont – fenyegetőzött Demetrius.
– Csak rajta. És a Királynőd valószínű téged fog megölni,
ha nem tudsz kivinni minket innen. Ki szeretnéd próbálni?
Szeretnéd látni ki dominál? Kettő a négy ellen. Milyen
rövidlátó vagy. Ha még ketten lennétek, majdnem
kiegyenlítené az esélyeket.
– Ribanc – köpött rám Gilford.
Rá villantottam egy hideg mosolyt. – Mint mindig.
– Oda kell adnod a fegyvereidet, ha nem bilincselünk
meg – egyezkedett Demetrius. – És meg kell esküdnöd,
hogy békésen jössz velünk.
Utáltam az ötletet. De a kezeink szabadon lennének. –
Rendben, amíg távol tartjátok magatokat tőlünk.
Odalöktem nekik a fegyvereimet, pengéimet, de a tokot
felcsatolva hagytam.

C 261 D
 – Ne aggódj – mondtam – később visszaveszem őket.
Elvégre a tőr és a kard nem az enyém volt, csak kölcsönbe
kaptam. Meg kell győződjek róla, hogy visszajuttatom
valódi tulajdonosaikhoz. Gilford rám pillantott. Öklébe
fogta a fegyvereket, mintha át akarná döfni rajtam.
Édesen rámosolyogtam, tudván hogy úgyse merné
megtenni. – Csak utánad – mondtam.
– Vagy mondhatnám: gyáváké az elsőbbség.
– Óvatosan – figyelmeztetett halkan Blaec – Nincs
szükség csipkelődésre.
– Oh, de annyira vicces – csillogó szemekkel suttogtam.
Dühös voltam Blaecra, hogy makacsul velem tartott. Dühös
az egész kibaszott szituációra. Dühös Gryphonra, hogy rám
várt. Dühös arra, hogy sebezhetőnek hagyta magát. Még azt
is tudom, hogy történt.
Gryphon hazaküldte a többi férfit, hogy megvédjék az
otthoniakat, arra az esetre ha Mona Louisa a megtorlás
mellett döntene. Ehelyett, valahogy követte Gryphont ide és
elkapta őt. Talán még él.
Egy sötét kis furgon parkolt le az útpadka mellett, ami
valószínű lopott, mert a tönkre tett autójukat otthon kellett
hagyniuk. Ilyenkor sehova nem tudtak menni kicseréltetni
a lyukas kerekeket, mivel semmi nem volt nyitva.
A harcos, aki Gryphon medálját tartotta, a kormány
mögött ült.
Demetrius kinyitotta az anyósülés ajtaját. – Halcyon
Herceg. – mondta udvariasan.
Blaec olyan elegánsan csúszott be az ülésre, mintha nem
is egy fogoly lenne, hanem üdvözölt vendég.
Nem rossz ülésrend, szétválasztottak minket, a Nagy Úr
elöl, én pedig a középső sorban. A negyedik harcos a

C 262 D
harmadik sorba ült. Demetrius bemászott a túlsó sarokba a
második sorba. – Asszonyom.
Vonakodva, de beültem mellé. Gilford ült be utoljára, és
becsukta az ajtót, szendvicsként közre fogtak. De egy dühös,
felfegyverkezett Gilford mellettem sokkal jobb volt, mintha
mögöttem lenne, ahol nem látom őt. Na, ez ellen már
tiltakoztam volna. Demetrius okosabb volt, mint ahogy
kinézett. Ő inkább elrejtette a nemtetszését és félelmét
irántam, nem úgy, mint az ő ficánkoló barátja. Sokkal több
körmönfontság, intelligencia, több kontroll kell ehhez.
Fellélegeztem, mikor elértük az államhatárt és tovább
hajtottunk keletre Mississippi felé. Semmi nem változott
volna, ha visszamentünk volna Belle Vistába. De
ugyanakkor, minden megváltozhat. Itt ülök, hagyom, hogy
elvigyenek. De valami odabent meghalna egy kicsit, ha
átvették a házamat és meghódították az embereimet.
És még több bűntudat töltött volna el. Kelet azt mondta,
hogy Mona Louisa még nem vette vissza a területét. Abban
reménykedik, hogy először végez az új Királynővel, majd
visszaköveteli a régi királyságát. Tulajdonképpen egyszerű,
elegáns terv. És elég jól ismert ahhoz, hogy olyan
vonzerővel ejtsen csapdába, aminek nem tudok ellenállni.
Úgyhogy engedelmesen ültem ott, ellenségekkel körülvéve,
és hagyni, hogy oda vigyenek, ahová csak akarnak. Blaec
volt az én rejtett adum. Imádkoztam, hogy tudja, mit csinál,
imádkoztam, hogy az ereje ne apadjon. Imádkoztam, hogy
minél gyorsabban odaérjünk. Most az idő a ketyegő
ellenségünk volt. Az éjszaka gyorsan telik és a napkelte
elpusztíthat bennünket.
Mississippi nem különbözött túl sokban határos
testvérétől, Louisianától. Mocsaras parcellák mellett

C 263 D
haladtunk el az autópálya mentén, dimbes-dombos farmok
mellett, és végül kikötöttünk egy hosszú feljárón. A ház
kétemeletes volt, ügyesen kitámasztva, de nem olyan
hatalmas, olyan nagy, mint Belle Vista. Egy aranyos régi
birtok, de nem kúria. Nem olyasvalami, ami egy dúsgazdag
Királynő rezidenciája lenne. Milyen erősnek kell itt lenni,
hogy feladják a büszkeségüket Mona Louisáért. A
szétmorzsolt fal, ahová először kiléptünk, egy kicsit szemet
sértő volt, ahogy a mély, kemény gumik felhasítják a
makulátlan pázsitot.
Gilford kiugrott, mintha a mellettem való ülés perzselné
őt. Átiszkoltam az ülésen és kitoltam magam a furgonból.
Blaec és én számos férfival körülvéve álltunk — kicsivel
kevesebb, mint hússzal. Sokat megöltünk az utolsó
összetűzésben. Kár, hogy nem többet. Akiket
megsebesítettünk gyógyulnak, vagy már meggyógyultak.
Rápillantottam Blaecra. Az álcázott jelenléte még mindig
meg volt, és hátborzongatóan gyengének tűnt.
Könyörögtem, hogy csupán illúzió legyen és ne igazság. Ha
tényleg ilyen állapotban volt, nagy bajban vagyunk. Jó
voltam, de nem annyira, hogy tizenhét férfit egyedül verjek
le és nyerjek is.
Az üdvözlő csoportbizottság szép és hízelgő volt, de nem
azok voltak, akit látni akartam. Kibontakoztattam az
érzékeimet, hagytam hagy szálljon szabadon.
Belül. Belül láttam valamit. Egy Királynő jelenléte és egy
második lassú szívverés, amit olyan jól ismertem, mint a
sajátomat, a társam illata.
Egy emberként mentünk fel a lépcsőn, mintha Blaec és
én lennénk a mag, és az őrök gyűrűje acélkarima lenne
körülöttünk. Tisztelettudó rést hagytak körül. Ez miattam

C 264 D
lehetett. A természetes vonzódás Királynő és férfi között, az
összes férfi között, sokkal erősebbnek érződött, mint a
szoros intim kapcsolat. Aztán megint levették a láncot
arról, akit a Démon Hercegnek hittek. Egy szabad démon,
még ha gyenge és sérült is, még mindig olyasvalaki, akitől
nagyon féltek.
Utasítás nélkül beléptem egy tágas, megkapó szobába,
balra. Mona Louisa egy plüss műbőr kanapén
támaszkodott, egy a macska-elkapta-a-kanárit boldogság
volt olvasható a porcelán arcáról. A gonoszságtól valahogy
rosszabb volt, mikor annyira gyönyörű volt. Gryphon
mellette ült, ezüstláncokkal megbilincselve, a keze mögötte
volt és a száját is betömték. Meggondolatlanul simogatta
meztelen mellkasát, ahogy az ölebet szokták, nem törődve a
testtel, amit simogatott, hanem élesen, szándékosan inkább
az én reakciómra folytatta.
Kifürkészhetetlennek hagytam az arcom, a reakciómat
nem láthatta, még ha belül tombolva és segélykérően
dühöngtem is. Gryphon megsérült a bal oldalán, mintha egy
kardot nyomtak volna át ott. Majdnem pontosan ott, ahol
egyszer megmérgezték őt. Ez a gyomron szúrás megölt
volna egy embert, de Gryphon már elkezdett gyógyulni. A
kard nem ezüst volt.
Grpyhon engedelmesen mozdulatlan maradt az alatt a
sértően cirógató kéz alatt. De a szemei sokatmondóak
voltak. Ijedt és sürgető volt, szinte kétségbeesett, mintha
próbálna valami fontos figyelmeztetést küldeni.
– Drága Halcyonom – kiáltotta édeskés
elragadtatottsággal Mona Louisa, szemei ugyanazzal a
felfűtött szenvedéllyel csillogtak. Habár kevésbé érződött
rámenősnek. – Milyen kedves tőled, hogy ismét csatlakozol

C 265 D
hozzánk. Jóllehet nagyon-nagyon buta dolog volt, hogy
visszajöttél. Őszintén kész csoda, hogy ilyen hosszú ideig te
irányítottad a Poklot.
Blaec nem válaszolt. Nem is úgy nézett ki, mintha várt is
volna választ. Egy múló pillanatig azon töprengtem, vajon a
Nagy Úr azért nem szólt, mert nem tudta álcázni a hangját.
Ugyanolyan volt a hangnemük, de Blaecnek egy kicsivel
jobban misztikus ritmusú volt a beszéde, létének nagyszerű
élettartamát tükrözve vissza.
– Mekkora hülyeség volt, hogy ilyen könnyen beleestél a
kis csapdámba, kedvesem. – Mona Louisa gúnyosan
mosolygott rám. – Nem vagyok képes megérteni, miért
lenne valaki ilyen egészen nehéz felfogású. Egy Királynő
sem csinálta volna úgy, ahogy te. Olyan kezelhetően jöttél,
mint egy bárány, akit mészárlásra visznek. Viszont nem
vártam mást egy gyenge korcstól. Annyira érzelgős.
Annyira esztelen. Annyira…emberi. Nem az eszed irányít,
hanem a szíved. A romlott Kevert Véred gyengít el.
Gúnyos szánalommal bla-blázott. Ekkor jégkeménységre
váltott a szeme. – De úgy látszik az embereim gondatlanul
dísztelenül hagytak. Hol a démon lánc? – A hangja
kocsiként recsegett, felugrasztva az embereit.
– Itt van, asszonyom. – mondta Demetrius, a hangja
remegett, ahogy feltartotta a behozott láncokat.
– Miért nincsenek benne, te ostoba?
– Beleegyeztek, hogy harc nélkül idejönnek, ha nem
láncoljuk meg őket, asszonyom.
– Úgy látszik, néhány dolgot csak egy Királynő tud
irányítani. – Mona Louisa hűvös tekintete későbbi
büntetést ígért szegény, buta embereinek.

C 266 D
 Megfordult, és rám nézett, majd halkan mondta, szinte
vidáman – Egy fogadás, Mona Lisa. Egy erőteszt. Ha
veszítesz, Halcyon ellenállás nélkül elfogadja a láncokat.
Neked nem kell ilyen ígéretet tenned. Hát nem vagyok
nagylelkű?
Gryphon próbált beszélni, de csak tompa hangok hagyták
el a bekötött vászon mögül. Megrázta a fejét, a szeme
izgatott és sürgető volt.
– És ha én nyerek?
– Nos, akkor mindketten – a gyönyörű tehetséges
Gryphon is – elmehettek. Szavamat adom.
Túl könnyű volt így, hinni a szavának. És nem tudtam,
hogy higgyek e. De a lehetőség, hogy ilyen könnyen,
vérontás nélkül végződjön, túl jó esély volt, hogy
elhalasszam.
– Miféle teszt?
– Alap féle, szerintem. – Mona Louisa felemelte a fejét és
egy pillanatig elgondolkozott. – Mit szólnál egy
szkanderhez? Valami, ami ennyire primitíven emberi és
férfias el kellene nyernie a tetszésed.
Ribanc. Blaecra pillantottam. Bólintott. Bíznom kellett
benne, hogy képes kitörni a démon bilincsekből. De
remélhetőleg még nem kell. Majdnem biztos voltam benne,
hogy le tudom őt győzni. Erősebb voltam, mióta Sütkérezem
és mióta Amber nagyszerű erejével is meg vagyok áldva.
Olyan erős voltam most, mint egy Tiszta Vérű, ha kicsivel
nem erősebb.
– Csak egy kézzel. Foglalj helyet. – mondtam. – Nincs
trükközés. Csak puszta fizikai erő. Rendben?

C 267 D
 Gryphon újra megrázta a fejét és nagy nehezen lábra állt.
Mona Louisa karcsú keze megvető könnyedséggel
visszanyomta őt.
Mona Louisa beleegyezően lehajtotta fejét, kis mosolyra
húzta ajkait.
– Rendben.
Egy apró derékszögű tölgyasztalt és két magas
háttámlájú széket hoztak be. Mona Louisa és én egymással
szemben ültünk le, csak a hosszú asztal kis szélessége
választott el minket. Megint megcsapott az a fura nyers
energia. Éreztem a kisugárzását, de csak egy halvány
visszhangja volt a zaklatásnak.
Mindkettőnk bőrének sürgős kényszerrel kellett volna
nyüzsögnie, hogy azonnal legyen némi távolság közöttünk.
Két Királynő ilyen közel egymáshoz. De nem voltak. Ő
valahogy más volt.
Felraktam a jobb kezem a szilárd fa felszínre, kéz
behajlítva, várakozóan. Mona Louisa a kielégültség egy
mosolyával összekulcsolta a kezét az enyémmel. Hölgy keze
volt, egész hűvös elkényeztetett lágysággal és
nyugalommal. Egy hölgy, aki soha nem hallott a munka
ünnepéről hosszú élete során.
– Háromra – mondtam. – Egy, kettő, három!
Mona Louisa lágy keze megerősödött, satuként szorította
az enyémet, ahogy minden erőmmel hirtelen rátámadtam,
próbáltam gyorsan, határozottan nyerni. Teljes súlyomat
bevetettem arra a lefelé irányuló mozdulatra. A keze
néhány centivel hátrahajlott. Majd lassan,
engesztelhetetlenül visszament a kezdő pozícióba. Látható
erőkifejtés nélkül, azzal a derült vidámsággal, mintha csak
ő ismerné a viccet, Mona Louisa a maga oldalára nyomta a

C 268 D
kezem. Egy centivel lentebb, hárommal...néggyel. A fa
felület közelsége fenyegetett, és egyetlen megfeszített
próbálkozásom se volt elég, hogy ellenálljak az erejének.
Grimaszoltam, nyomtam, izzadtam és eredménytelenségben
felmordultam.
Mona Louisa szeme úgy csillogott, mint két jeges
cserépdarab, bizalmasan távol tőlem. Arca ránctalan,
erőfeszítéstől mentesen mosolygott. Hihetetlenül erős volt.
– Hogy remélheted, hogy felérsz az én szintemig? –
kérdezte csendes megvetéssel. – Egy törvénytelen korcs.
– Egyáltalán hogy merészelsz arról álmodozni, hogy
felnősz olyanná, mint mi. Az ember-fertőzött véred csak
gyengít téged. Ez az én pompás kötelezettségem, hogy a te
szennyezettségedet elszakítsam tőlünk, mielőtt még
többünket bepiszkolsz az alsóbbrendűségeddel. Hagy hallja
csak itt mindenki, mennyire gyenge vagy. Milyen
nevetségesen gyenge.
Lecsapta a kezemet, egyenesen rá a fára, leterített a
földre, és mosolygott. – Győztes mindent visz. – Mona
Louisa leszorított, és az apró, gyengéd kezei úgy záródtak
körém, mint egy lánc. És én tehetetlenül ki akartam törni
acél fogásából.
Jézus Krisztus, hogy lett ilyen kurva erős?
– Megígérted Démon Herceg – mondta Mona Louisa
Blaecnak.
Habozás nélkül, Blaec kinyújtotta a kezét és Gilford
gyorsan rászorította a démon bilincset Blaec csuklójára,
hangos és nehéz kattanással zárta be azokat.
– Hozd ide a másik pár démon bilincset – parancsolta
Mona Louisa és Demetrius ugrott az utasítására.

C 269 D
 Kétségbeesetten felnéztem Blaecra, ahogy ott feküdtem
leszorítva a földre, Demetrius csak egy lépésnyire volt, hogy
megkötözzön engem is. Édes Istenem, tévedtem?
Eljátszottam és elvesztettem mindent? Istennő segíts meg
minket.
Válaszként az imámra, a Nagy Urat leláncoló bilincsek
csattanva eltörtek. Két könnyű mozdulattal Blaec letépte a
bilincseket karcsú csuklójáról és kiegyenesítette az öklét.
Ahogy a bilincsek leestek a földre, bűbájossága eltűnt.
Fehér szárnyak újra megjelentek Blaec halántékán. Arany
bőre bronzzá sötétült. Volt egy fagyosan csendes pillanat,
mikor mindenki megállt és bámulták őt, mikor minden
szem rá szegeződött, minden lélegzet elállt, mikor maga az
idő is megszűnt, amikor néhányan igazán felismerték és a
többiek nem. Ekkor teljesen elszabadult a pokol.
Halottak jöttek, de nem vérrel vagy durvasággal. Hanem
szinte nemes eleganciával.
Egyetlen pillantással, csak a Nagy Úr súlyos
pillantásától, Gilford fellobbant és porrá lett. A legközelebb
álló harcos Blaec mellett szinte azonnal követte, így úgy
látszott, mint két világító stroboszkóp, amik elmentek az
elegáns bronz férfi mellett, megvilágítva a Pokol Nagy Urát.
A briliáns fény flash, flash-je és már meg is haltak mielőtt a
fényesség elhalványult volna.
Mona Louisa dühösen sikított, elég hangosan, hogy
megsüketítse az egész szobát.
– Vágd meg, hasítsd fel! Véreztesd ki! Ez le fogja
gyengíteni!
Még ha egy harcos nem is tud szembeszállni egy
élőhalottal, akkor is a harcosoknak veleszületett ösztönük,
hogy megvédjék a Királynőjüket. És ő bűntudat nélkül az

C 270 D
összes harcosát a biztos halálba küldte, anélkül, hogy
belegondolna azzal a jéghideg szívével. Feláldozni az
embereit, hogy magának nyerjen egy kis időt.
Mint egy rongybaba, úgy húzott fel Mona Louisa
magához, erős szorításába és beletemette a fogait, az
agyarait a nyakamba. Éles fájdalmat éreztem, egy széttépő
harapást.
Annyira közel nyomta magát hozzám, hogy éreztem
karcsú torkát, ahogy erősen dolgozik és nyeli le a véremet,
akár csak egy démon teremtmény, annyira gyorsan
csinálta, hogy szédültem tőle.
Hanyatló erőm utolsó lökésével, kinyújtottam a jobb kezem.
Egy ezüst penge került elő a hívásomra, beleugrott a
markomba. Teljesen a nyeléig belemélyítettem a hátába.
Mona Louisa eltépte a száját a nyakamtól és a fájdalomtól
durván felsikított. Elengedett, kikaparta a hátából a kést és
felém hajította a véres pengét, az pedig villanásnyi idő alatt
megfordult. Arrébb gurultam és a kés belefúródott a
padlóba, ahol az előbb feküdtem.
Szemei megteltek folyékony dühvel, Mona Louisa
odaugrott a kanapéhoz, ahol Gryphon megkötözve feküdt.
Az egyik embere élő húsbarikádként közém és a Démon
Harcos közé állt, így nem láttam Blaecet, csak a robbanó
fények flash, flash, flashjét. Csak a hangokat és a
sikításokat lehetett hallani.
Csak a kardok és tőrök emelkedését és süllyedését
lehetett látni, gonosz hangok és a szúró mozdulatok
kakafoniájában.
Mona Louisa a bal kezével felrántotta Gryphont a
lábaira, véres agyaraival – agyarak! – rám sziszegett.

C 271 D
 – Mondtam már te korcs kurva. Ha nem lehet az enyém,
akkor a tiéd sem.
Igyekeztem felállni, de úgy érződött, mintha a sűrű
levegőn kellett volna átvergődni. Megbotlottam, és
tehetetlenül néztem, ahogy Mona Louisa visszahúzta a
kezét, mintha egy megfeszített íj lenne. Ekkor borzalmas
végletességgel, elvette a kezét és egyenesen Gryphon
mellkasába merítette, szétszakítva a húst és csontot,
mintha csak papírt tépne szét. Gonosz, szorító csavarással,
kirántotta a szívét. Szóval egy duzzadt, remegő szervet
tartott szorosan a kezében. Feldobta a levegőbe.
– Ne! – Borzasztó sikításom hangosan visszhangzott a
fülemben, amint felugrottam, hogy elkapjam. Lassan,
nagyon lassan. Néztem, ahogy az értékes, sebesen zuhanó
szív beleesik a kezembe. Éreztem a friss vér meleg
nedvességét, szilárd és lágy szövetének spriccelését.
Éreztem az utolsó gyenge dobbanást a tenyeremben. A
valóságtól megborzongtam, és aztán az idő visszatért az
elkerülhetetlen gyors tempójába. Gryphon mellett
landoltam, aki a földön feküdt.
Zokogó hezitálással, a hátára fordítottam és igyekeztem
a dobogó szívet a hatalmas lyukba visszatenni. Óvatosan,
újra beillesztettem a még mindig lüktető szervet
mellkasának összetört üregébe és remegő kézzel a helyén
tartottam. Feltéptem a sértő szájzárat Gryphon szájáról és
ordítottam: – Blaec! Blaec!
Majdnem végtelen hullámú volt a kirobbanó fény és a
Nagy Úr már mellettem volt, arca megnyúlt és színtelen
lett a gyilkolás megerőltetésétől.

C 272 D
 – Gyógyítsd meg! Nagy Úr! Kérlek! – kiáltottam. –
Mindent megteszek, bármint megadok, ha meggyógyítod
Gryphont.
– Sajnálom, gyermekem. – Blaec szavai savanyú
visszavonhatatlansággal ütöttek. – Senki nem tud egy ilyen
sebet meggyógyítani.
– Nem! Lennie kell valaminek, amivel megmented őt –
zokogtam. Őrjöngve, mindkét kezemmel eltakartam
Gryphon feltépett mellkasát. Kétségbeesetten kihívtam az
erőt a belsőmből, ahogy lenéztem rá.
– Ne hagyj itt – suttogtam.
A tenyerem lüktetett, fájt az égető forróságtól, és
Grpyhonba öntöttem a forró előtörekvő energiát. Szeme, az
a gyönyörű kék szeme, kavargott, pislogott, mintha épp egy
édes álomból ébredt volna föl. Szemeink találkoztak.
– Gryphon…kérlek, ne hagyj el.
– Szerelmem. – Ez volt a legtisztább szó az utolsó
leheletével, kedves mosollyal Gryphon szeretett arcán. A
karjaim között, a szíve hidegen mereven feküdt, nem vert
többé. Majd Gryphon utoljára felragyogott, fényének
csillogó kitörése, tovább már nincs. A szemeim előtt a húsa
csillámlott, kiszáradt és kezdett morzsolódni, porszerű
vízesésbe omlott. Nélkülözhetetlen fénye utolsó alkalommal
villant fel. És ekkor szabad volt. És nem volt többé.

C 273 D
Tizennyolcadik fejezet

Hamu hullott le a földre, beterítette a térdemet, a

véráztatta kezemet. A ruhája ott feküdt a földön, mint
valami üres takaró.
Por a porhoz. Hamu a hamuhoz.
Sírszerű csönd lett a szobában, egyedül a remegő
lélegzetem törte meg a csendet.
A mészárlás tiszta, könyörtelen keze végigsöpört a
szobán, sokakból csak hamudomb maradt. A halál
körbevett és úgy is éreztem magam, mint egy halott.
Akartam is az lenni, mióta a létezés ennyire fájdalmas.
És ekkor az édes, sima düh lángja betöltötte a testem,
vezető célt adva, amire fókuszálhatok. Így csak egy dologra
figyelhetek.
– Mona Louisa az enyém – recsegtem élesen,
szaggatottan, miközben felnéztem a Nagy Úrra.
Leguggolt mellém, sötét könyörületes szeme vízszintbe
volt az enyémmel. – Most sokkal erősebb nálad – mondta
kedvesen.
– Az enyém – ismételtem egyértelmű, remegő hangon.
– Meg fog ölni – mondta egyszerűen Blaec.
Vadul tartottam a pillantását, így nem lehet semmi
félreértés. – Miután meghalok, a tiéd lehet. De az enyém,
amíg ezen a bolygón vagyok. – Kinyújtottam reszkető
kezem, Gryphon sötét vérétől piszkosan, és a szavak
valahonnan mélyen belülről jöttek elő, valamilyen ősi,
születésem előtti helyről, egy ködös múlt a legalapvetőbb
ösztönnel töltött el: a birtoklás vágyával, a tulajdonítással,

C 274 D
az uralkodással. A szavak kikívánkoztak belőlem. – Vérem
jogán követelem Mona Louisa életét.
A szavak visszhangzottak, megrezegtették a levegőt.
Vérjog. Egy jog, ami úgy tűnik még jelent valamit a Nagy
Úrnak. Meghajtva a fejét, Blaec bólintott.
Kimentünk a halál házából és beléptünk a sötét suttogó
éjszakába, követve az áldozatunkat, amerre befutott a fák
közé. Hideg elégedettséggel mosolyogtam. A szúrt seb Mona
Louisa hátán megakadályozza, hogy elrepüljön a másik
alakjában. A földhöz volt kötve, amíg a szövetek össze nem
nőnek.
Mélyen az erdőben, előttünk, Mona Louisa lassú
szívverése távolról hallatszott és vérének illata jelzőtűzként
vezetett engem. Északra fordultunk a szívverés után,
azután az egyértelmű élethang után, ami még mindig volt,
pedig már nem kellene léteznie. Annyian haltak már meg
miatta. Ő csak utánuk menne.
Figyelmetlen üldözésbe vetettem magam, ösztöneimet
követve, hogy a legfőbb érzékeimmel megtaláljam az
utamat. Fákon, bokrokon átugrálva, vakon szökkenve
utána, azután a hívogató szívverés után, ott landolva,
ahova éppen estem, törött tuskókon, a nedves földön,
csúszós avaron, köveken és sziklákon repültem át, csak
hogy újra felugorhassak, vakon előrevetve magam, a valaha
volt legnagyobb erővel, hagyva az ösztönös, természetes
részem vezessen, ami inkább volt állat, mint ember.
A Nagy Úr csöndes árnyékként jött mögöttem, tiszta
mozdulatok, semmi hang.
Semmi árulkodó szívverés vagy a vér lüktetése, ami
elárulhatná a jelenlétét.

C 275 D
 Előnyben voltunk. Őt megfosztották attól, hogy kieressze
szárnyait és egyszerűen csak elrepüljön a magasba. A
földön, Mona Louisa sokkal óvatosabban mozgott. Gondosan
megválogatta az útját a sűrű fák között, kevésbé tapasztalt
az erdőben, mint felette. Nem azzal a veszélyes sebességgel
mozgott, amit magamra kényszerítettem, a vak ugrások,
amikben bíztam. És miért kellene neki? Ő élni akar. Engem
nem izgat, hogy élek e vagy nem. Egyedül a vezető cél
töltött el, amit átjárt a düh.
Hideg düh.
Azelőtt soha nem értettem a kifejezést. Soha nem
gondoltam volna, hogy a hideg düh lehet forró is. De a düh
lehet hűvös is. Mint a láng, ami olyan melegen ég, a belső
hideg kéket narancssárga veszi körül, nyers hőből hideg tűz
lesz. Én így gondoltam a dühre. Harag, fájdalom, bánat
nem tölt el, nem áraszt el. Érzéketlen vagy, elválasztva az
érzéseidtől, mintha már halott lennél. Az én szívem az is
volt. Mikor kitépte Grpyhon szívét a mellkasából, olyan
érzés volt, mintha az enyém is meghalt volna.
Majdnem ott vagyok. Közel voltam ahhoz a lassú, lassú
szívveréshez, az egyetlen célom, hogy megállítsam azt a
lüktetést. Kivontam a kardomat, kivettem a tőröm a
tokjából. – Nézz rám, ribanc – suttogtam és tudtam, hogy
hall engem.
Egy utolsó ugrással, nekitámadtam Mona Louisának,
szőke haja fényesen ragyogott a holdfény alatt, hullámzott a
sötétségben, mint jelzőfény a világosságban. Felém
fordította a fejét, és én néma kiáltással rátámadtam, a
nyakát célozva meg a kardommal, a tőrt pedig a szívéhez
irányítottam.

C 276 D
 Az egyetlen lehetséges pillanatban teljesen megfordult és
vakító gyorsasággal felém hajított egy szikladarabot, amit a
kezében rejtett el. Ahogy lefelé esett, képtelen voltam
figyelmen kívül hagyni. Akár egy puskagolyó, kiütötte a
kezemből a kardot. A nehéz kő, zúzó erővel nekicsapódott a
mellkasomnak. A fájdalom elvakított, megállította a
lélegzetem. Forró, perzselő gyötrelem szaladt végig a
törzsemen, és ekkor újra csikorgó erővel leborultam a
földre.
Mielőtt levegőhöz jutottam volna, éreztem, hogy a
kezével megragadta hajamat, és hátul a nadrágomat,
felemelt és elhajított a levegőbe.
Egy hatalmas ciprusfa törzsének ütköztem, a durva
kéreg lehorzsolta a mellkasomat, a kezemet, az egész bal
oldalamat.
Leestem a földre, zsibbadtam. Elejtettem a tőrömet és
egy pillanatig azon tanakodtam, vajon megszúrtam-e
magam. A mellkasom mintha tüzelt volna, mintha hirtelen
eldöntötte volna, hogy nem vár a halálomig, hanem azonnal
feléget. Futó pillantást vetettem lefelé, hogy
megbizonyosodjak róla. Nem, nincs a mellkasomból kiálló
tőr.
Csak olyan érzés. Törött bordák miatt lehet. Fájt, mint a
fene.
Mona Louisa csatakiáltása az éjszaka csendjében
száguldott, ahogy vakító gyorsasággal felém rohant. Lehet,
hogy erős volt, Monère erőn is túl, de egyértelműen nem
volt harci tapasztalata.
Tapasztalt harcosok nem kiáltanak és figyelmeztetnek,
hogy jössz.

C 277 D
 Ott feküdtem, rá vártam és ő jött is. Felém vetődött,
értem nyúlt azokkal a karmokkal. Ki fogok cseszni vele és
megvárom, amíg szinte hozzámér. Mikor túl késő volt, hogy
kontrolálja a sebességét, mindkét lábamat felemeltem és
majomrúgással hason és mellkason rúgtam. A csikorgó
ütközés újabb heves fájdalommal hasított át a
mellkasomon, ahogy teljes erővel megállítottam egy
halottat, de annak a whoosh-nak a kielégítő hangja és a
meglepett futó pillantás Mona Louisa arcán megérte.
Sokkal jobb volt látni, ahogy elrepül hátra, és nekicsapódik
egy pálmafának, hallani a fa reccsenését és dőlését amint
nekiütközött.
A megdöbbent nézés, ami átsöpört az arcán – és az
elferdült düh, amitől csúnya vörös maszkként elvörösödött
és ez – arra késztetett gondolni, hogy ez lehetett életében az
első alkalom, hogy megütötték őt. Ettől még többször meg
akartam ütni. Hátra löktem a fát, ami az esésemtől eltört.
Feltápászkodtam, kicsit gyanakodva.
– Fájt, szuka? Miért nem jössz vissza még többért? –
gúnyolódtam, főleg azért, mert nem tudtam utánamenni.
Fenébe, kétlem, hogy akár egy lépést is tudok tenni felé.
Csikorgó sikítással újra nekem rohant. Jó lendületben
voltam, ami szépen visszacsattant a fejéről, mielőtt utánam
kapott és fellökött, így 20 lábnyit repültem megint. Habár a
landolás volt az igazi szívás. Elég tuti, hogy a fatörzs
megint kettébe akar törni engem. Szentséges édes jó
isten...majdnem elájultam a fájdalomtól.
Láttam Blaecot, vagy azt hittem látom, ingadozó
képzeletembe. Egy homályos bronz alak kukucskált ki a fa
árnyékából, kérdőn nézett rám.

C 278 D
 – Nem. – Megráztam makacsul a fejem, hogy kitisztítsam
a látásomat, hogy kirázzam a fájdalmat. – Ő az enyém.
És ő rajtam volt, a lélegzete az arcomban vérszaggal
keveredett, lefogta a kezeimet, az oldalamhoz préselte,
ahogy felemelt szinte játszi könnyedséggel és dübörgő
erővel nekicsapott annak a nehéz, kemény fatörzsnek, fogai
dühös vicsorgásban előjöttek.
– Senki vagy! – sikította. Thunk! Thunk! Mint egy táblát,
amit el akar törni úgy ütött. – Senki!
Durva horzsolás hasított a hátamba, tépkedte a hajam.
– Olyan gyenge vagy, mint a szeretőd – sziszegte. –
Annyira könnyű volt megölni.
A feketeség, ami körbevette a látásomat, szavaira
kitisztult, és elkezdtem csendben erőlködni, vad
komolysággal, megcsavartam a szorítását.
Mona Louisa nevetett és egyenesen nekivágott a fának,
leszorítva a csuklóimat megbilincselő kezeivel,
visszatartotta alsótestével a lábaimat.
– Téged megölni még könnyebb lesz – dúdolta halkan,
lélegzete melegen jött felém. – És sokkal édesebb.
Fogai meghosszabbodtak. Felemelt, keményen fogott, az
agyarai mélyen elsüllyedtek a nyakam bal oldalában, a
sima, sértetlen részen. Sikítottam, ahogy belém
mélyesztette. Próbáltam, annyira keményen próbáltam
kiszabadulni. De nem tudtam. Túl erős volt. Egyetlen, amit
tehettem, hogy megcsavartam a kezem, ami még mindig
Gryphon vérétől volt nedves. Alig csúsztak, csak alig az ő
tuti szorításában, szóval a tenyerem kifordult az övével
szembe.
Hangos nyögő hang visszhangzott a fülemben, ahogy az a
másik részem kibontakozott, hajlandóságot mutatott. Gyere

C 279 D
hozzám. A tenyerem lüktetett, de vagy a távolság volt túl
nagy, vagy én voltam túl gyenge. Az elvesztett ezüsttőröm,
a ledobott kardom nem repült a kezemben. Üresek, és
mozdulatlanok maradtak. A látásom homályosodott, a
hangok egyre távolabbiak, ahogy magába szívott. Most csak
a holdat láttam magam előtt, háromnegyedes, egy semleges
jelenlét az égben, egy csendes tanú. Segíts nekem, Istennő.
Halld gyermeked könyörét.
Kikényszerítettem az utolsó tudatos akaratomat a
kezembe, azokba a gyöngy dombocskákba, amik
beágyazódtak a tenyeremben. Az Istennő Könnyei.
Felemeltem a sötét, bársonyos égnek és könyörögtem. Adj
erőt. Újíts meg.
Nem csak kinyitottam magam a holdnak, hanem
üdvözöltem, és hagytam, hogy elöntsön. Leromboltam,
hívtam magamhoz, kérleltem.
Szolgáltass igazságot!
De nem a hold sugara volt az, amit előre nyomtam.
Az Istennő Könnye megremegett, egy hatalmas
dobbanást adott. Majd egy újabbat. Elkezdtek izzani,
mindkét gyöngy megvilágította a sötét éjszakát.
Elöntött a forróság. Az erő gyenge kitörő fényként
végigsöpört bennem. Mona Louisa feje hirtelen felrándult,
szemei pánikoltak és kitágultak.
– Ez meg mi? Mit művelsz?
Egy fényes ragyogás mélyen bennem szikrázott, mint egy
gyertya mikor a gyufa meggyújtja, mikor a kanóc lángra
kap. A kezeim pulzáltak, az egész testem erőtől, az
előhívástól lüktetett. És még több fényt vettem el tőle.
Magamba nyomtam.

C 280 D
 Elengedett mintha hirtelen a hozzámérés égetné őt.
Próbált eltávolodni, hátralépni. De most már tartottam őt.
Az energia átszáguldott rajtam, az ő fényessége átjárt,
belém lövellt, eltöltött, regenerált, kiszívtam az energiát és
a magamévá tettem. A tenyeremet a karjához nyomtam,
bezárva őt, tartva őt olyan gyengéden, akár egy édes
szeretőt, ahogy lecsapoltam magát az életét. És az erő
átrohant, elöntött engem, csábító hőséggel kiszélesedett
bennem, sokkal jobb a Sütkérezés. Jobb, mint a szex.
Eszenciája folyt, ömlött belém, csak folyt kitartóan,
szilárdan lecsapoltam. A bőröm olyan volt mintha lyukacsos
lenne. Az energiája, az aurája, az ereje, mint a vastag méz,
úgy folyt át a bőrömön és ekkor kiszívtam teljesen,
elhalványulásig. Néztem magam, ahogy erősebbé,
ragyogóbbá növök.
Az erő addig áramlott belém, amíg úgy nem éreztem
magam mintha papírlámpás lennék. Mintha elnyeltem
volna a holdat és bennem sugárzott volna, és akkora vakító
fényességgel kiloccsanna belőlem, hogy az erdő vad, dicső,
tündöklő fényárban úszna, megvilágítva az éjszakát.
Néztem, ahogy Mona Louisa megremeg előttem, a bőre
megfeszült, megvastagodott bőrszerűvé lett, ahogy minden
nedvességet kicsavartam belőle. Húsa olvadt, aszalódott,
amíg csak vékony ráncos bőrét kiszáradt csontjai át nem
szúrta. Fiatal és gyönyörű eltűnés. Öreg barát, aki túl
sokáig élt, és még mindig ragaszkodik az élethez, kiduzzadt
szemei fehérek és rémültek. Minden, ami maradt belőle az
a sárga haja, a még mindig ragyogó selymes hosszú haja,
ami olyan volt, mint egy manöken paróka. Még a sikításai
is kiszáradtak, mintha minden, amire képes volt kiadni

C 281 D
most csak magas éles hang lenne. Egy jajgatás, amit nem
hagynak abba.
A legutolsó fénycseppet is kihúztam magamba, akár csak
a ragadós melasz utolsó cseppjét. És még mindig
élt...sikított, sipítozott,kiabált, mindig kiabál. – Miért nem
halsz meg, ribanc?
Ott feküdt a földön, ahova leesett, túl gyenge volt a
mozgáshoz, egy kiszívott halom, egy halhatatlan hulla.
– Most már több lett a Monère-nál – A Nagy Úr csendes
hangja hallatszott biztos távolból. Szemei újra üresek
lettek, az arca kifürkészhetetlen. – Mert ivott Halcyon
véréből. – mondta. – Démon vért.
– Igen.
– Még a démonokat is meg lehet ölni. – Kinyújtottam
előre a kezem, a tenyeremet kifordítottam. De még mindig
nem válaszolt a hívásomra a fegyverem. Nem az erőhiány
miatt. Egyszerűen túl messze volt. A pillantásom néhány
közeli kőre esett, és eszembe ötlött valami – nem csak
késsel lehet vágni.
Két nehéz követ egymásnak ütöttem. Széttörtem őket.
Egy nagy kődarab éles csillogó széllel hat centi hosszúra
esett szét. Felvettem azt, odasétáltam ahol Mona Louisa
feküdt. Felém fordította a szemeit, hogy rám nézzen, és
szemgolyóinak mozdulata száraz hanggal súrlódott a
szemgödrében. Térdre ereszkedtem a fejénél, halálra rémült
szemeivel rám bámult, szakadatlanul magas, száraz
jajgatással, egy irritáló, szúnyoghoz hasonlóan zsongott a
fülemben. Mindkét kezemmel felemeltem a fejem fölé a
borotvaéles kődarabot. – Halj meg – motyogtam. – Azt
akarom, hogy halj meg.

C 282 D
 A késéles kő pereme keményen teljes ragyogó erőmmel
lecsapott. Átvágta a bőrt, áttörte a csontokat.
Lenéztem a művemre. A kiszáradt vén boszorkány
háromnegyedben le volt fejezve.
– Hupsz, egy kicsit elrontottam. Még egyszer, ha lehet.
A kőpenge újra lecsapott és a levágott feje legurult pár
méterrel arrébb, a száraz leveleken pattogva hosszú szőke
haja köré csavarodott.
Az a vékony jajgatás abba maradt. Szája tátva maradt,
mintha láthatatlan zsanéron lógna. Semmi hang. Kék
szeme nyitva volt és figyelt.
– Mi kell ahhoz, hogy megöljelek, szuka? – kérdeztem,
nehezen lélegezve, lefelé bámulva azokba a halálra rémült
tudatos szemekbe. Nem volt kéznél egy Pokol kutya sem,
hogy megetessék őt velük.
– Szabad lesz? – kérdezte Blaec udvariasan és
távolságtartóan.
Felnéztem a Pokol Nagy Urára, belepillantottam abba a
sötét, kifürkészhetetlen, elegáns arcba. Ő az összes ember
közül fogja tudni, hogy kell megölni a démon részét.
– Tessék – hátraléptem és hagytam, hogy Blaec Mona
Louisa fejéhez menjen.
Leguggolt, a pólója szétszakadt, a nadrágja eltépődött, és
vérszagú volt. De az alatt a bőre teljesen ép volt,
meggyógyult, még ha az arca kimerültségtől feszült is meg.
Egy bronz ujj kinyúlt és megérintette Mona Louisát, akinek
a szeme rémülettel felé irányult, majd a szája kinyílt, és
néma vicces beszédpróbálkozás után becsukta. Éles
körmének hegye könnyedén feküdt Mona Louisa homlokán,
a szemei között, így kancsított, ahogy próbált ránézni.

C 283 D
 Az egyetlen dolog, amit az a halálos köröm csinált, az
hogy hozzáért. Én azon töprengtem, vajon a fizikai
kapcsolat könnyebbé teszi-e számára, hogy átengedje az
erejét.
Annyira erős volt az energia pulzálása, hogy úgy
éreztem, a villámló levegő visszaverődik rólam, és Mona
Louisa forgó szemei lecsukódtak.
Halkan kérdeztem. – Mit csináltál?
– Leromboltam az elméjét. A fizikai részét.
Megölte a mentális erejét, azt a részét, ami megengedte
Mona Louisának, hogy démonná váljon, és a Pokolban
létezzen tovább addig, amíg ereje engedi.
– Most mivé változik?
– Most már egyszerűen elhalványodik a sötétségben.
Újabb energiapulzálás, és a feje hamuvá robbant, és a
teste is hamuvá vált.
Blaec felállt, ahogy odamentem hozzá, hogy lebámuljak a
két hamu dombra, ami a levágott fejből és testből maradt.
– Megölted Mona Louisát és az embereit – mondtam, a
hangom üres volt, amint felé fordultam.
– Meg fog most ölni, Nagy Úr? Én vagyok az egyetlen
fennmaradó, aki tudja, hogy milyen értékes a démon vér. A
folyadék megsokszorozza a Monère erőt, és démon erővel
ruház fel.
– És ha óhajtom? – kérdezte Blaec.
Fáradtnak, de mégis erősnek tűnt.
– Nem harcolnék – volt a halk válaszom, mintha még
mindig azzal az erős fénnyel csillogtam volna, mintha nem
lett volna ellopva az erőm.
Kedvesen mosolygott rám, ami sírásra késztetett volna,
ha marad még valamilyen érzés bennem.

C 284 D
 – Nincs szükség rá, gyermekem. A te titkod elég ok, hogy
megtartsd az enyémet.
– Milyen titok?
Blaec hosszú körmeivel rámutatott a kezemre. – A
Halálos Szívásod. Egy képesség, amit csak gyerekként
hallottam a mesékben. Azt hittem, hogy csupán mese.
Megtartom a titkodat, ha te is az enyémet.
– Miért akarnám titokban tartani ezt a képességet?
– Mert semmi nem fogja megállítani a többi Királynőt
attól, hogy megöljön téged vagy a testvéredet.
Az öcsém említésére visszarándultam.
– Jobban, mint ahogy most?
– Oh, igen. Most már egy tiszta kellemetlenség vagy. Ha
megtudják, hogy képes vagy a Halálos Szívásra, hogy
elvedd az erejüket, az egész létük benned legyen, te leszel a
legsúlyosabb veszély számukra. Mindenki számára.
Sóhajtottam. Titkok. Olyan sokat kell megtartani.
Értelmetlennek tűnnek, a pillanatban semmit nem
jelentenek. Blaec megfordult, kellemes kezét a vállamon
átrakta, és elindultunk visszafele.
– Gyere, gyermekem. Az én feladatom teljesítve. Öreg és
fáradt vagyok és vissza szeretnék térni az otthonomba.
Mona Louisa halálával az életcélom is elveszett. Azt
mondta, hogy a bosszú nem édes, hanem véres. Tévedett.
Édes volt.
Egy nagy, dicsőséges pillanatig hihetetlenül kielégültnek
érzed magad.
Majd ez elmúlik, üres lesz, és neked tovább kell élned. Az
erő, ami eltöltött a királynő fényével, elhalványult, és most
már csak a keserű hamut éreztem.

C 285 D
 Visszavittem Blaec-et New Orleansba Mona Louisa
lopott furgonjával, ahogy a hajnal megtörte a sötétséget. A
fehér ködös portálnál odafordultam a Nagy Úrhoz. – Hagy
menjek veled.
Hangja kedves, de határozott volt. – Nem.
– Gryphon lent van a Pokolban?
– Nem tudom, gyermekem, de erősnek tűnt. Át kellene
változnia.
Megszorítottam a Nagy Úr kezét. – Látnom kell őt.
Kedvesen kiszabadította a kezét. – Nem lehet, az ő
kedvéért. Gondolkodj, gyermekem.
Gryphon most tapasztal meg egy tragikus veszteséget,
magát az életet. Azok a nemrég démonok egyáltalán nem
vágynak arra, hogy lássák az élőket, mikor az ő veszteségük
még nagyon élesen friss. Néha időbe telik, hatalmas alku,
hogy elfogadják az új létformájukat. Látni azokat, akiket
valaha szerettek, akik még mindig élnek, amíg ők már nem,
elég fájdalmasan kegyetlen lehet.
A szemem belekapaszkodott az övébe. – Tudnom kell,
hogy sikerült e neki.
– Üzenni fogok – ígérte.
Ezzel be kell érjem. Gryphon medálja kicsúszott,
csörgött, ahogy kihúztam a zsebemből. Ez volt az egyetlen
dolog, amit visszaszereztem a házból. Blaec kezébe
nyomtam. – Add oda ezt Gryphonnak helyettem, kérlek.
– Oda fogom – elrakva a nyakláncot, besétált a ködbe.
Elnyelte őt és egy szempillantás alatt eltűnt.
Vártam pár szívdobbanásnyit, majd odamentem, ahol a
portál volt. Éreztem, próbáltam érzékelni. De semmi nem
volt ott. Éreztem végig a falakon, visszasétáltam és előre
azon a helyen keresztül, ahol az a kihalt sikátor volt.

C 286 D
De eltűnt, tényleg eltűnt és nem tudtam előhívni.
Így nem maradt más, mint hazamenni.

C 287 D
Tizenkilencedik fejezet

Azt mondják, „az idő meggyógyítja” de ez egy hazugság.

Az egyetlen, amit tesz, hogy megengedi, hogy bántson.
És annyira fáradt voltam a fájdalomhoz.
A nap fényesen ragyogott, mikor megérkeztem Belle
Vistába. Leállítottam a motort és leültem, onnan bámultam
ki. Itt mindenki, akit szerettem, aludt. Egyet kivéve, egy
hiányzott és soha többé nem jön vissza. Vissza akartam
menni a szobám menedékébe, de ahhoz el kellett menjek
Gryphon szobája mellett. Most már üres, örökre. Nem
tudtam még szembenézni vele. Még nem. Így csak ültem
ott, amíg Amber ki nem jött az elülső bejáraton.
Aggodalom lángolt a szemében, mikor meglátott –
aggodalom, hogy egyedül vagyok egy idegen kocsiban. –
Mona Lisa, hol van Gryphon?
– Meghalt – mondtam zsibbadtan. – Mona Louisa
megölte Őt, és én megöltem ezért. Feláldozta az embereit.
Mind meghaltak.
Kinyitotta az ajtót, kedvesen beszélt. – Gyere be. – De
visszautasítottam, hogy kiszálljak. Annyira törékenynek
éreztem magam. Jól elüldögéltem itt. Ha be kell mennem, el
kell mennem Gryphon üres szobája mellett, és érezném ott
az illatát, az összetörne. Nem tudtam hogyan mondjam ezt
el, kivéve Ambernek.
– Nem tudok.
Amber letérdelt, megfogta gyenge kezemet, védelmezően
teljesen elnyelte a saját hatalmas kezében.

C 288 D
 – Fáj, Amber. Annyira fáj. Nem akarom, hogy tovább
fájjon. Nem akarok többé gondolkozni vagy érezni. Szökj el
velem.
Ott ültem a kocsiba, mozdulatlanul, amíg vissza nem
jött. Amber az erdő széléhez vezetett. Ott megállt és
levetkőzött, rendesen összehajtotta a ruháit, majd levette az
enyémet. Passzívan álltam ott és engedtem neki, erősen
koncentráltam a madárcsicsergésre, az érzésre, hogy a nap
süti a bőrömet, minden másra ami nem az én érzéseim, nem
a gondolataim, az emlékeim voltak.
– Mona Lisa, amikor felkészültél – mondta Amber
csendesen, visszahozva a figyelmemet, és rájöttem, hogy
teljesen meztelen vagyok és nem zavart. Mit számít már?
Ledobtam azt a védelmező, kontrolálló mentális bilincset,
ami kiengedte olyan hosszú idő után a szörnyet belőlem,
amit már a természetes részemnek éreztem. Semmi nem
történt, és egy pillanatig kétségbe estem. Túlságosan
elhasznált voltam? Túlságosan kimerült voltam?
És akkor éreztem, hogy a szörnyetegem üvöltött ki
belőlem, kitört belőlem, és egy múló percre elkaptam a
gondolatot... Szabad. Végre szabad... Mielőtt teljesen átvett
és feladtam a létezést. Eltávolodó tudatosságomban,
egyedül a tigrisem zihálását hallottam. Éreztem szökkeni
azokkal a hatalmas mancsokkal, annyira könnyedén
érintve a földet, előrerohanva az erdő szívébe.
Mikor visszatért a tudatosságom, hajnalodott vagy
alkonyodott, nem tudtam megmondani. Nem tudom mennyi
idő telt el, nem emlékszem semmire. Egy nem túl mély
barlangban feküdtem az avaron, Amber karjaiban, a fejem
a mellkasán pihent. Olyan fanyar szag borított, amit nem
ismertem fel azonnal, és öreg vér erős, rézvörös íze a

C 289 D
számban volt. A gyomrom összeszorult és négykézláb
próbáltam kijutni a barlangból. Pár lépéssel a bejárattól,
nem bírtam többé visszatartani. Felemeltem és
megbámultam egy romlott véres húsdarabot. Ekkor még
nehezebb lett, mikor láttam, hogy mit hánytam ki
magamból. Amber hátrasimította a hajam, támogatva
engem, szó nélkül halkan dúdolt.
Az elkövetkező napokban, összebújtunk az erdőben.
Amber pumaként, én pedig bengáli tigrisként szabadon
kóboroltunk. A szörnyem a menekülésemmé vált, az
üdvösségem. És kedvét lelte az újdonsült szabadságban,
leláncolás nélkül, szabadon.
Minden nap újabb ismeretlen illattal keltem fel, és az
erős öreg vér íze a számban ismerős utóízzé vált. De mindig
Amber karjaiban ébredtem, nagy és védelmezően
körülöttem, lassú és erős szívverésével alattam. Nem
okádtam már, és már emlékeztem. Pillanatképek, ahogy
keresztülfutunk az erdőn, a fejem a földhöz közel,
kinyújtva. A vadászat darabjai és részei. Különbözőek,
nagyon különbözőek. Az áldozat becserkészésének sietsége,
az a végső szökkenő ugrás, a hús szétszaggatása, az az édes
forró vérspriccelés, ami betöltötte a számat.
És akkor egy nap, nem csak emlékeztem. Tudatomnál
voltam. Láttam, ahogy a mancsaim előttem nyúlnak ki,
éreztem a csupasz ütközést, ahogy gyengéden a talajhoz
értem, és hirtelen megálltam, hagytam, hogy a szarvas –
amit üldöztem -, fehér farka fel-le mozgott ingerlő
csábításban, aminek ellenálltam amíg a szörnyem nem
akarta. Éreztem a szörnyem csendes lagymatag vicsorgását,
hogy álljak meg. De jól táplált volt. A szarvas egyszerűen
elhaladt, mialatt pihent és üldözőbe vett, mert ez volt, amit

C 290 D
csinált. Megfordultam, és a tigrisszemeimen keresztül
láttam a homokszínű hegy nagyságú macskámat, ami az én
állandó társam volt, láttam, hogy engem néz azokkal az
intelligens borostyán sárga szemeivel.
Odabent vagy? – Kérdezte.
Igen.
Átváltoztam, és könnyű, természetes dolog volt megtenni,
hogy az emberi alakomban folytassam tovább, hogy álljak
és nézzem, ahogy a puma pislákol, ahogy a bunda bőrré
változik, és Amber újra ott állt előttem.
– Üdv újra.
– Mennyi időre mentem el? – fura volt beszélni.
– Majdnem két hétre.
– Több hét…
– Milyen nap van? – kérdeztem.
– Az új év második napja.
– Akkor kihagytam a Karácsonyt.
A vakáció gondolatára eszembe jutottak a többiek: és azt
vettem észre, hogy hiányzik a családom.
– Menjünk haza.
Amber mosolygott és kinyújtotta a kezét. Én pedig
elfogadtam.

C 291 D
Epilógus

Úgy tűnt a karácsony nem egészen múlt el. Thorane

Harcos Nagyúr, a Magas Udvar Szónoka hívott és egy
rejtélyes üzenetet hagyott: Halcyon visszaadta a nyakláncot
a jogos tulajdonosának.
Gryphon a Pokolban volt.
Az illata még mindig betöltötte a szobáját. Nemsokára
teljesen elhalványul. Éreztem ennek a ténynek a
szomorúságát, de nem vagyok már kétségbeesett, tudtam
hol találom meg őt. Nem hagyott el teljesen. Csak elment
egy másik birodalomba. Idővel újra látni fogom őt.
A többiek tartották a Királyságomat, amíg távol voltam.
Thaddeus és Aquila felügyelték a különböző üzleteket,
Chami döntött a vitákban. Dontaine és Thomas elmentek
Mississippibe, kitakarították a házat, és még visszahozták
az ellopott furgont is. A tulajdonosa pázsitján fog parkolni
egy reggel ártatlanul. A forgalmija a kesztyűtartóban volt.
A szomszédos Mississippi terület, amit levágtak és Mona
Louisának adtak, az enyém lett Királynő hiány révén.
Győztesé a haszon. Horace, az undok ügyintéző, az új
tartománnyal jött. Még mindig olyan nyalizós volt, de most
már sokkal alázatosabb volt, hajlandóbb volt örülni.
Nyalizós vagy sem, Horace eredményes volt a munkájában,
Amber és én végül megkerestük a kis ügyintézőt.
Ragaszkodásom miatt, védelem alatt, Amber irányította az
új Mississippi részt.

C 292 D
 Nem akart itt hagyni, de kényszerítettem rá. Ki más
tudná irányítani az én nevembe. Megkértem őt. Mióta a
válasz "Senki más" volt, elment.
Magányosnak és egy kicsit bűnösnek éreztem magam
hogy késztettem a távozásra. Megtagadtam, hogy
visszacsatolják a két területet a függetlenségükből, amit
már egyszer megkaptak.
Mindenki azt gondolta, hogy azért mert Gryphon ott halt
meg, és ez csak egy kis része volt. De a legnagyobb ok, hogy
Amber Harcos Nagyúr volt. Uralkodnia kellene a saját
területén, de ő azt választotta, hogy velem marad, engem
szolgálva. Ezúttal megtehetjük mindkettőt. Amber
irányíthat, ami eleve a dolga és még szolgálhat is. De
mindkettőnek ára van. Nem alhatok tovább Amber
kényelmes karjaiban és nem kelhetek szívének
megnyugtató dobogásával alattam.
Thaddeus elkezdte az utolsó szemeszterét az új gimiben,
és Jamie és Tersa tervezgették, hogy leérettségiznek és
beiratkoznak az egyetemre jövő szeptemberben. Soha nem
kerítettünk sort a tanulásra Janelle Gyógyítóval. Mona
Carlisse, a lánya Casio, és Janell mindannyian visszatértek
otthonaikba. Talán újra látjuk egymást a következő Tanács
Gyűlésen. Végül valami tanulság a napokból.
A szörnyem és én már egyek voltunk. Amberrel futottam
az erdőben egyszer a héten, azon az értékes egy napon és
éjszakán, mikor vele lehetek. De a gyógyító hiányunk és a
korlátozott képességű gyógyító még probléma. Mona Louisa
gyógyítója csatlakozott a Magas Udvarhoz miután rájöttek
a Mississippiben történt mészárlásra. Még mindig remegett
a nevem említésére.

C 293 D
 Rosemary néhány kreatív ötlettel hozakodott elő,
találékony megvesztegetés, tényleg, hogy idecsábítsunk egy
gyógyítót. Meglátjuk, hogy válnak be a következő
Fesztiválon.
Addig, az élet megy tovább. Tényleg ment. És néhány
élet démonként folytatja.

C 294 D