A lírai költészet posztmodern szólama

A magyar posztmodern líra a 20. század második felében és a 21. század elején virágzott irodalmi
irányzat, amely a hagyományos költészeti konvencióktól eltérő módon közelített a költészethez. A
posztmodern líra gyakran játékos, kísérletező, és hajlamos az intertextualitásra, azaz más irodalmi
művek és kultúrák referenciáinak felhasználására.

A magyar posztmodern líra fontos képviselői között találjuk Kányádi Sándort, Parti Nagy Lajost,
Nemes Nagy Ágnest és másokat. Ezek a költők gyakran játszanak a nyelvvel, használnak tréfás és
irónikus megközelítéseket, és képesek összekeverni a különböző időszakok és kultúrák elemzeit a
verseikben.

Fontos megjegyezni, hogy a posztmodern líra sokféle stílusban és tematikában nyilvánulhat meg, és a
költők közötti különbségek is jelentősek. Ennek ellenére a posztmodern költészet alapvetően a
hagyományok és konvenciók felforgatására, új értelmezésekre és kifejezési módok keresésére
törekszik.

A magyar posztmodern líra az előző irodalmi irányzatoktól, például a modernizmustól és a

szocialista realizmustól való eltérését is kifejezi. Az előző korszakokban a költészet sokszor
politikai és társadalmi üzenetek közvetítésére szolgált, míg a posztmodern líra inkább az
egyéni kifejezésre és az önreflexióra összpontosít. A költők sokszor megkérdőjelezik a
hagyományos értékeket és nyelvi normákat, és kísérleteznek az emberi tapasztalat és az
identitás különböző aspektusaival. A posztmodern költők gyakran felhasználják a popkultúra
elemeket, mint például a filmek, zenék vagy reklámok, és beemelik azokat a verseikbe. Az
intertextualitás fontos jellemzője ennek az irányzatnak, amelynek során más irodalmi művek,
történetek vagy szövegek idézetei és utalásai találhatók a versekben. Az abszurditás, a
paradoxonok és az ellentmondások gyakran jelen vannak a posztmodern líra verseiben. A
költők képesek különböző nyelvi rétegeket és stílusokat összemosni egyetlen műben, ami
hozzájárul a verseik komplexitásához. Mint minden irodalmi irányzat, a magyar posztmodern
líra is folyamatosan változik és fejlődik, és új generációk hoznak saját stílusokat és témákat a
műveikbe. Az irányzatnak továbbra is nagy hatása van a kortárs magyar irodalomra, és
számos kreatív és izgalmas költőt vonz.

Parti Nagy Lajosnak a Szódalovaglás hozta meg az igazi elismertséget, és szintén ettől
a kötettől kezdve szokás őt a posztmodern magyar líra egyik meghatározó alakjaként
emlegetni. A mintamondatok nulla alcímet viselő kötet szándékosan töredékekből,
fragmentumokból és törmelékekből építkezik. Abban, hogy ezek bizonyos mértékig
széttartók kívánnak maradni, illetve nem tekinthetők egy egységes kötet részeinek, az
olvasót megerősíti az egyes darabok – az oldalszámmal a lap tetején párhuzamosan futó
– külön számozása, továbbá a tartalomjegyzék is. A tartalomjegyzék – szinte avantgárd
gesztussal – tudatosan nem tölti be funkcióját; vagy a versek első sorai szerepelnek
benne, vagy – legtöbbször – csak egy kiemelt szintagmájuk, esetleg valamely közös
jellemző alapján választott szócsoport (pl. tárgyakat jelölő főnevek, cselekvési módokat
jelölő határozószók). A Szódalovaglás persze nem csak e formaságok miatt lehetett –
ahogy Németh Zoltán fogalmaz – „a kilencvenes évek elejének paradigmatikus
verseskötete”. Hanem azért is, mert a zúzalékosság metaforikája révén egyszerre
állította pellengérre a „későmodern »szép vers« koncepcióját” és parodizálta „az
avantgárd romantikus lázadáskényszerét”.
A töredékesség és a szólások, memoriterek, szlogenek torzulása olyan szubkulturális
közeget teremt, ahol egymásba csúszik, interakcióba lép a nemzeti magasirodalom és a
populáris regiszter mint az előbbitől radikálisan elválasztottnak gondolt réteg. Ezzel a
pastiche-technikával kétélű paródiákat produkál a kötet, viszont a megszólaló személye
a Szódalovaglásban a Grafitnesz (2003)darabjainál is kevésbé szolgál a versek
eredeteként. Inkább maguk a nyelvi átalakítások, ennélfogva a paródia működésének
mozzanatai válnak jelentésessé. Például József Attila Altatójának az átírásában a
gyermeki címzettet annak párjára cseréli fel, vagyis az anyára, aki hagyományosan
mondja az altatót. Mert bár az „itt hagysz elalszol máma már / máma már nem hasad
tovább” sorokban olvasható a „máma” a „ma” tájnyelvi változataként, ugyanennyire lehet
a „mama” tájszólással ejtett alakja is. Ennyiben a József Attila-allúzió többszörösen is
érvényesül, hiszen egy alapvetően nem az anyához szóló verset úgy transzformál Parti
Nagy, hogy az az eredeti életműben egy másik csoportba tartozzék az átírás után. Az
pedig, hogy a szöveg a magasirodalomhoz nem tartozó regiszter beemelésével éri el
hatását, Hajdú Gergely megfigyelését támasztja alá: a töredékek egy közös morajlásra
építenek, amely „zajszennyként”, számtalan helyről összeverődött kulturális hordalékként
jelenik meg.

Az így kapott fragmentummassza felteszi a kérdést a vendégszövegeket felismerő

olvasónak, hogy hol húzódik a határ a dilettáns és a valódi költő között, hiszen éppen az
előbbi idézi meg az utóbbi nagy műveit. Amennyiben ugyanis a dilettantizmust a
mesterkéltséggel azonosítjuk, Parti Nagy poétikája pontosan azt bizonyítja, hogy a nyelv
eleve nem egy természetes valami; a líraolvasásban a szavak és szerkezetek
többértelműsége miatt mindannyian ki vagyunk szolgáltatva neki. Ez a többértelműség
tehát egyrészt konkrét nyelvi elemeknél érhető tetten: például a „telefonlak” szó
felbukkanása a Szódalovaglásban nem kizárólag a „fon” gyök igekötővel és raggal
ellátott formájaként olvasható, de főnévként is érthető, sőt a „telefonálni fogok neked”
szintetikus szerkezet analitikussá sűrített változataként is. Másrészt Parti Nagy lírájának
barbarizmusokkal dúsított nyelve arra is felhívja a figyelmet, hogy a tájnyelvben vagy az
alacsonyabb kulturális rétegek beszédmódjában fellelhető formai torzulások – amint
azokat az irodalmi szövegbe átemeljük – retorikai alakzatokként olvashatók. Vagyis
a Szódalovaglás szabályszegései a normától eltérő szóalakképzéseknek mint
szabályszegéseknek az ismétlései, ugyanakkor a nyelvi norma kialakítása sem
organikusan ment végbe, hanem eleve mesterséges képződményként – ami egyáltalán
lehetővé teszi a szabályszegéseket. Éppen ezért helyesen állapítja meg Németh, hogy
tévedés lenne Parti Nagy költészetét depoetizálásként vagy rontáspoetikaként érteni; az
sokkal inkább denaturalizáció: a mesterkéltségre erősít rá, és tudatosítja, hogy a nagy
költők differentia specificája sem az eredetiség.

A Szódalovaglás töredékei egyszersmind sajátos költészeti gépet hoznak létre azzal,

hogy potenciálisan végtelennek mutatják az át- és újraírások lehetőségeit, hiszen a
fragmentumok sosem lehetnek befejezettek. Ezt a Parti Nagy-életművön belül is
bizonyítani igyekszik a kötet, amikor a Csuklógyakorlat egyes darabjainak módosított
változatait szerepelteti lábjegyzetekként, míg a Szódalovaglás versei visszaköszönnek
majd a Grafitneszben, illetve a Létbüfében (2017) is. Ez a poétikai permutációnak
nevezhető technika nemcsak rávilágít a hagyomány működésére, de annak is
szövegalkotói párhuzama, ahogy az asszociáció a befogadói oldalon elindul. Ugyanis,
mint arról Borbély Szilárd értekezett, a Kádár-rendszer egyik kulturális mellékhatásaként
a kánon kiemeltjeinek – leginkább József Attila életművének – a hétköznapokba való
beágyazottsága a verseikkel való olvasói azonosulás révén olyan „»irodalmi köznyelvet«
termelt ki, amelyben már akár egyetlen szó képes volt hatalmas jelentésmezőket
megmozgatni.” Holott – erre pedig Lőrincz Csongor mutatott rá – maga József Attila is
át- és újraírta kortársai általa nem elég jónak tartott sorait, és beépítette azokat saját
asszociatív, jelentéses rímtechnikával dolgozó poétikájába (ezt nevezi Lőrincz „lírai
röntgenezésnek”). Mindezt Parti Nagy a Szódalovaglásban a pastiche-technika révén
gazdagította, tudatosítva, hogy az asszociáció, az intertextusok aktivizálódása a lírán
belül vagy azon túl sem anyagában, sem pedig mechanizmusaiban nem különbözik. E
kötete talán azért is válthatott ki hangos elismerést a korban, mert éppen általa mutatta
be saját kortársai (Petri Györgytől Kukorelly Endrén keresztül Térey Jánosig)
költészetének hagyományhoz való viszonyát.