Robert Ludlum

Kyle Mills
Utópia -
tervezet
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Robert Ludlum’s The Utopia Experiment

by Kyle Mills
Copyrigth © 2013 by Myn Pyn, LLC.
All rights reserved.
Fordította: Szántai Zsolt
Borítóterv: Popovics Ferenc
Borítófotó © zabelin/iStockphoto.com
Hungarian edition © by I. P. C. Könyvek, 2016
Hungarian translation © by Szántai Zsolt, 2016
 PROLÓGUS
Erfurt, Kelet-Németország 1972. december

- Késésben vagyunk. Az időjárásért igazán nem lehetek én a felelős.

Christian Dresner bólintott, de nem fordult oldalra, továbbra is
figyelmesen nézett kifelé a Trabant mocskos szélvédőjén túlra. Odakint
mindent jég borított. A keskeny utca mindkét oldalán elhanyagolt házak
sorakoztak. A villanyvezetékek lejjebb ereszkedtek a jég súlya alatt, a
macskakövekről vakítóan tükröződött vissza a kocsi reflektorának fénye.
- Egyenesen a találkozóra kellene mennünk - folytatta a sofőr idegesen.
- Mindjárt éjfél.
- Elfogadta a pénzünket - mondta Dresner. - Most elvégzi a munkát.
Úgy, ahogy megállapodtunk.
A férfi előrehajolt a zsíros kormánykerék fölött, és homlokráncolva
próbált kierőltetni egy kis sebességet a Trabantból, lehetőleg úgy, hogy ne
csússzanak meg.
A hátsó ülésről halk nesz hallatszott, majd egy hang - egy hang, amit a
kommunista gyártmányú motor zajától alig lehetett füllel érzékelni.
- Christian?
Dresner hátrafordult, és az irattáskáját a mellkasához szorító, sovány
férfira nézett.
A huszonhat esztendős Gerhard Eichmann két évvel ugyan idősebb
volt nála, de a fizikuma és a viselkedése miatt olyannak tűnt, mintha
örökre beszorult volna a kamaszkor és a felnőttkor közötti résbe. Ennek
ellenére persze el kellett ismerni, hogy briliáns pszichológus, vagy valami
hasonló, olyan ember, akinek a szaktudását nagyra értékelik a saját
embereik életének különböző aspektusaira hatást gyakorolni kívánó
szovjet politikusok. Ami ennél is fontosabb volt: Eichmann igaz, őszinte
barátnak bizonyult, márpedig az ilyesmi igencsak ritka egy buzgó
apparatcsikokkal, titkosrendőrökkel, bármire képes informátorokkal teli
világban. Dresner még azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy ez a törékeny
férfi az egyetlen barát, akire élete során szert tehet. De ez nem számított.
Egy ilyen Eichmann-féle ismerős éppen elég, sőt sokkal több annál, mint
amiben az emberek többsége reménykedhet.
- Ne aggódj, Gerd. Hamarosan egy meleg ágyban fogunk kelni,
Nyugaton. Szabadok leszünk, és azt csinálunk, amit csak akarunk. Azok
lehetünk, akik szeretnénk. Megígérem, hogy így lesz.
Eichmann halványan elmosolyodott, és még erősebben szorította
magához a táskát. Ez volt az egyetlen dolog, amit magukkal vittek; az
egyetlen értékes dolog, ami a birtokukban maradt. Ebben a táskában voltak
azoknak a kutatásoknak a feljegyzései, amelyeket egy isten háta mögötti
telephelyen végeztek az elmúlt négy év folyamán, miközben gyakorlatilag
fogolyként éltek. Úgy gondolták, hogy a pénz, amit majd ezért az anyagért
kapnak, elegendő lesz ahhoz, hogy új életet kezdjenek.
A jármű lassított. Ahogy elindultak egy kanyargos úton, Dresner ismét
előre fordult. Az emelkedő eleinte szelíd volt, de hamarosan olyan
meredekké vált, hogy komoly akadályt jelentett a kocsi simára kopott
kerekei számára.
Dresner már azelőtt kiszállt, hogy az autó teljesen lefékezett volna.
Megvetette a lábát a jégen, és miközben a sűrű hóesés magába nyelte
Eichmann riadt motyogását, elindult előre.
Az emelkedő oldalában lassanként kibontakoztak az épület részletei, a
homlokzathoz kapcsolódó fakó és repedezett boltívek, a festéket hámló
torony, ami éppen olyan roskatagnak látszott, mint körülötte minden és
mindenki.
Dresner megállapította, hogy az emeleti ablakból kiszűrődő fény
pontosan olyan, mint azon a napon, amikor elvitték őt. Gyorsan elfordította
a fejét - attól tartott, a látvány visszarántaná őt a múltba, hogy visszatérne
belé a rémült, kétségbeesett gyermek, aki egykor volt. Visszatérne és maga
alá gyűrné.
A kapu, amire emlékezett, időközben eltűnt; felgyorsult a légzése,
ahogy keresztülhaladt azon a helyen, ahol a kapu egykor állt. A hinta még
ugyanott volt, ahol régen, a libikóka is megvolt, bár az egyik vége
belefagyott a sárba. A mászókákat sem vitték el. Annak idején, Dresner
gyerekkorában még fel lehetett fedezni rajtuk a háború és a szovjet
megszállás előtti időket idéző piros és sárga festék nyomait. Akkoriban
Dresner időnként - bár nagyon ritkán egy-egy napfényes délutánon ezeket
bámulta, és megpróbálta átképzelni magát abba a korszakba, amikor még
olyan gyerekek játszottak ezen a helyen, akiknek volt családjuk és
otthonuk.
Azóta minden eltűnt, vagy a rozsda pusztította el, vagy belepte a
pernye és a korom, ami azokból a tüzekből szállt fel, amikkel az emberek a
hideg ellen védekeztek.
Összébb húzta a kabátját a nyaka előtt, átvágott a néma udvaron,
megállt a bejárati ajtó előtt, és az öklét felemelve bezörgetett. Mivel senki
sem reagált, felkapta a korláthoz támasztott lapátot, és a nyelével ütni
kezdte a masszív faajtót. A szájából kipöffenő kis párafelhők
elhomályosították a látását, miközben az évek óta elfojtott és most
könnyedén felszínre törő haragot, tehetetlenséget és gyűlöletet
felhasználva folyamatosan támadta a bejáratot.
Odabent fény gyulladt. Dresner hátralépett, reszkető kézzel markolta a
lapátot.
Amikor az ajtó kinyílt, azonnal látta, hogy nem az az ember áll
mögötte, akiért eljött erre a helyre. Az asszony nézett rá, az a nő, akit több
mint tizenöt éve látott utoljára. Apródfrizurája és öltözködésének puritán
stílusa semmit sem változott, viszont a bőre megereszkedett az álla körül
és a nyakán, és mintha gondot jelentett volna számára fókuszálni.
- Helló, Marta!
A nő szinte azonnal felismerte őt; az arcára félelem ült ki. Dresner nem
számított erre, nem is vágyott rá, hogy ilyesféle érzelmet ébresszen a
benne. Hirtelen elszégyellte magát. Marta sosem volt gonosz, csupán
gyenge. És érzéketlen. Dresner elsietett az asszony mellett. A hideg
parányit sem enyhült, ahogy elhaladt az emeletre vezető, széles lépcső
előtt. A lépcsősor tetején az ott fogva tartott árvák rejtőzködhettek az
árnyékok között - éppen úgy, ahogy annak idején ő is tette, valahányszor
váratlan látogató érkezett a házba. A bujkáló gyerekek ilyenkor nem
moccantak, visszafojtották a lélegzetüket, és azt mondogatták magukban,
hogy ezúttal rég elveszett szüleik, esetleg valamelyik unokatestvérük vagy
testvérük jött el értük. Mindegy, kicsoda. Valaki, aki elviszi őket erről a
helyről.
Dresner belemerült a sötétségbe, nem is a szemére, inkább az
emlékezetére hagyatkozva kerülte ki a bútorokat, és csendesen elindult
felfelé a toronyba vezető csigalépcsőn. A fenti ajtót szürkésen remegő fény
keretezte, és ugyanilyen fény szűrődött ki a kilincs környékén lévő réseken
keresztül is. Dresner megállt pár pillanatra, megpróbálta szétválasztani az
adott pillanatban felbukkanó érzéseit az emlékbeliektől.
- Mit akar? - hallatszott az ajtó túlsó oldaláról. - Takarodjon innen, ha
jót akar!
Dresner nem ment el, inkább megfogta a kilincset és benyitott.
Megcsapta a meleg, ami abból az olajkályhából áradt, amiről annak idején
valamennyien tudtak, valamennyien álmodtak. Először nem foglalkozott a
kanapén ülő, testes, félig felöltözött férfival, csak körbenézett a kis, fekete-
fehér televíziókészülék képernyője által megvilágított szobában. Még
sosem járt ezen a helyen - ide senki sem tehette be a lábát a gyerekek közül
és ahogy a többiek, ő is úgy képzelte, valójában nem más, mint egy
drágakövekkel és édességekkel dugig tömött aranypalota. A valóság
egészen más volt: a helyiséget leginkább egy, már nem létező
Németország széthullóban lévő relikviájának lehetett volna nevezni.
A tekintete a sarokban álló, itt-ott még fekete, de helyenként faszínűre
kopott botra esett. Eltűnődött, vajon az ő háta mennyiben működött közre
abban, hogy ilyen szép fényes legyen ez a tárgy. A bot törött hegye egy
nyolcéves kislányra emlékeztette - arra a gyerekre, aki az ágyában fekve
halt meg közvetlenül azután, hogy komoly verést kapott, mert véletlenül
lelökött egy asztali lámpát, ami egyébként sosem működött.
- Ki…? - A férfi feltápászkodott. Ugyanaz a düh volt benne, mint
évekkel korábban, de már korántsem bizonyult olyan fürgének és
mozgékonynak, mint akkor. Ő is éppen olyan hamar felismerte az érkezőt,
mint Marta.
Érthető volt. Dresner szeme - bár a szemüvege kissé felnagyította -
semmit sem változott az évek során, de egyébként teljesen átalakult a
külseje. A létesítményben a többi kutató döbbenten nézett rá, amikor
kijelentette, hogy aláveti magát azoknak a protokolloknak, amelyeket az
általuk trenírozott atlétáknak kellett elvégezniük. Azt mondta, ezzel is a
tudományt szolgálja, de ez hazugság volt: minden ilyen tevékenységével
egyetlen pillanatra készült. És ez a pillanat most elérkezett. Egykor
törékeny és sérülékeny, csontsovány teste annyira átalakult, hogy már
játszi könnyedséggel elvégezhette a rá váró feladatot.
- Christian? - kérdezte a férfi. A szeme elkerekedett - már amennyire a
kisasztalon álló, félig üres vodkásüveg tartalmának elfogyasztott másik
fele ezt lehetővé tette.
Dresner szótlanul bólintott. Annak ellenére, hogy éveken át
tervezgetett, készült erre a napra, hirtelen nem jutott eszébe, mit is kellene
mondani.
- Megnőttél és megerősödtél. - A férfi megveregette horpadt mellkasát.
- Én tettelek ilyenné. Én tettelek erőssé!
A félelem jelei csak ezt követően mutatkoztak meg rajta. Persze ebben
nem volt semmi különös, hiszen csak egy nyomorult ronccsá vénült katona
volt, aki lassanként halálra itta magát egy rég elfelejtett árvaházban.
Dresnerre ezzel szemben fényes jövő várt, hiszen őt a keblére ölelte a párt.
Ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelynek az volt az elsődleges
feladata, hogy megmutassa és bebizonyítsa a világnak a kommunizmus és
a szovjet rendszer felsőbbrendűségét. Ő volt a jövő, ez az öregember pedig
már a letűnt, távoli, elfelejtendő múltat képviselte.
- Ne féljen - mondta Dresner. Elindult a sarokban álló bot felé. - Nem
küldöm ki magára a Stasit.
- Azok után, amit a szüleid tettek… - dadogta a vénember. - Fel kellett
készítselek a világra. Azt akartam, hogy képes legyél szembeszállni
azokkal, akik ellened fordulnak! - Kis szünetet tartott, majd gyorsan
hozzátette: - Akik valami olyasmiért akarnak ártani neked, ami nem a te
hibád!
- És gondolom, még mindig ugyanezt csinálja. - Dresner megmarkolta
a kopott botot. Ahogy a kinti játszótérre, erre a tárgyra is pontosan
emlékezett. Amint végigsimította, felfedezte rajta az új, számára még
ismeretlen karcolásokat, dudorokat, kopásnyomokat. - Még mindig
gyerekeket készít fel a világra?
 A vénember érzékelte a támadást, de a kor és az alkohol lelassította.
Ahogy a bot az arcába csapott, kissé oldalra fordult, és rárogyott a kanapé
mocskos, kopott karfájára. Amikor a bot ismét lesújtott rá, ezúttal a hátára,
halk nyögés szakadt ki belőle.
Dresner elvesztette azt a képességét, hogy nyomon kövesse, mit tesz a
teste. Újra és újra lecsapott. A vénember a padlóra csúszott és megpróbálta
védekezőn felemelni a karját, ám a következő ütés szétroppantotta kortól
rideggé vált csontjait. Pár másodperccel később már meg se moccant, de ez
nem számított, Dresner folytatta az ütlegelését.
Csak akkor hagyta abba, amikor sajogni kezdett a válla. Üres
tekintettel bámult az előtte heverő testre, és közben arra koncentrált, hogy
az ereje minél hamarabb térjen vissza. Erre nem igazán volt szükség - már
semmi tennivalója nem akadt. A bakancsa vastag talpa körül vértócsa
terjengett, a vénember üveges, halott szemmel meredt rá, mintha azt a
rettegő gyermeket keresné, aki egykor ő volt. Dresner kiejtette a kezéből a
botot, letámolygott a lépcsőn, de azon a helyen, ahol az addig rejtőzködő
gyerekek előmerészkedtek, megállt. Pislogott, a kis arcokra nézett, és a
légzése lelassítására koncentrált. Az olajkályhától eltávolodva a lélegzete
ismét apró párapamacsokká változott az arca körül.
- Bárcsak többet tudtam volna tenni! - mondta végül. - De egy nap ez is
meglesz. Megígérem nektek!
 1.
Khoszt tartomány, Afganisztán

Adity Zahid hason feküdt a régóta üresen álló kőépület mögött, majd
az egyik omladozó fal peremén túlkúszva végignézett a Szarabat nevű
falun.
A szögletes, porszínű házak még afganisztáni mércével mérve is
egészen kicsik voltak, és Zahid ugyanazt a szégyent érezte, amit előtte az
apja meg a nagyapja is érzett amiatt, hogy hagyták létezni a települést. A
falu lakói és a saját népe közötti ellenségeskedés már oly régi volt, hogy
senki sem emlékezett, mikor kezdődött el, egyáltalán mi robbantotta ki.
Voltak, akik szerint pár ellopott állat miatt indult el a viszálykodás, mások
viszont azt állították, hogy egy megszegett házassági ígéret okozta a
gondot. Valójában már senki sem törődött ezzel a részlettel. Az ellentét
létezett.
Az okok nem számítottak, az viszont igen, hogy Zahid népe ugyan
kétszeres túlerőben volt, az összecsapások minden esetben véres
patthelyzetet alakítottak ki, és valójában semmit sem oldottak meg. Olyan
szégyen volt ez a népre nézve, amit Zahid falujának vénei mindenképpen
meg akartak szüntetni. Azt állították, hogy előbb-utóbb sikerülni fog a
dolog, ám Zahid nem igazán bízott ebben.
Óvatosan visszahúzódott, lehunyta a szemét, és felidézte a látottakat.
Hét embert látott: két asszonyt, egy gyereket meg négy férfit, akik épp a
kecskéket itatták a kútnál, amit jó barátaik, az amerikaiak építettek nekik.
A nap felért a delelőjére. Zahid hunyorogva végignézett a keskeny
völgy falain. A társainak időközben már körbe kellett fogniuk a falut, el
kellett foglalniuk a helyüket, de egyet sem látott közülük. Beleolvadtak a
sivatagba.
A névtelen idegenek, akik lehetővé tették ennek a pillanatnak az
elérkeztét, ragaszkodtak ahhoz, hogy most kerüljön sor a rajtaütésre, ne a
sötétség leple alatt, és ne akkor, amikor a sziklák néhány órára árnyékot
vetnek a területre. Éppen ez volt az oka annak, hogy Zahir nem osztotta az
övéi azon véleményét, miszerint most aztán tényleg eltörlik ezeket a
kutyákat a föld színéről. Ő nem bizakodott, ő félelmet érzett és
gyanakodott.
Az arc nélküli emberek eddig minden ígéretüket teljesítették. Zahid
egy vadonatúj AK-47-est tartott a kezében, valamint volt nála egy
hangtompítós amerikai vadászpuska is - ez utóbbit korábban arra
használta, hogy leszedje az őrt, azt az embert, akinek a hullája most ott
hevert mellette.
Lenézett a halott emberre, azután felültette, nekitámasztotta az egyik
szétzúzott falszakasz maradványainak. A hulla fejének teteje kilógott a
perem fölött, így a mit sem sejtő falubeliek, ha odapillantottak,
megnyugodhattak, hogy minden rendben van.
A csuklójára csatolt digitális órára nézett. Ez is az új szerzeményei
közé tartozott. Nem az időt mutatta, visszaszámlált. Már kevesebb mint két
perc volt hátra addig, hogy az érték lenullázódjon. Kevesebb mint két perc,
és megkezdődik a harc, ami meghozza a végső győzelmet.
Zahid ismét lehunyta a szemét. Ellenezte az akciót. Nem bízott az arc
nélküli emberekben, se a fegyvereikben, se a pénzükben. Az egésznek
csapdaszaga volt. CIA-trükk… A vének azonban nem egészen értették az
új világot, amiben éltek. A Szarabat lakóival szembeni gyűlöletük sokkal
erősebb volt, mint az, amit a betolakodó idegenek iránt éreztek. A
betolakodókat úgyis legyőzik, aztán elfelejtik. Mint korábban az összes
többit is.
Megmarkolta az új géppisztolyt, és Allahhoz fohászkodott sikert kérve.
Egészen addig imádkozott, amíg meghallotta az óra halk jelzését. Az érték
lenullázódott. Zahid tudta, hogy a társai elindulnak, mozgásba lendülnek.
A fiatalok talán túl gyorsan - őket hajtja az adrenalin, őket feltüzelték azok
a történetek, amelyeket születésük óta folyton hallhattak. Ő maga lassan
tápászkodott fel, és kétrét görnyedve, óvatosan közelített a faluhoz. Menet
közben szemmel tartotta a hegygerincet, nem bukkannak-e fel rajta
amerikai katonák, és figyelte az eget is, ahol bármikor megjelenhettek a
helikopterek. Semmi. Semmit sem látott.
 A csendet végül éles gyereksikoly törte meg, amit az automata
fegyverek ismerős kereplése követett. Az egyik asszonyt, aki menekülni
próbált, hátulról érte találat. A karját széttárva zuhant előre, és a halál
félreismerhetetlen merevségével ért földet. Zahid látta, hogy az egyik
épület mögül kilép egy társa, és megpróbál célba venni egy menekülő
falubelit. Nem sikerült neki a dolog: egy nyolcéves kölyök félreütötte a
fegyver csövét.
Zahid felgyorsított, teljes erőből rohant az ösvényen, hogy elkapja a
menekülő férfit. A társa közben bezúzta a nyolcéves fiú koponyáját a
géppisztoly tusával.
A férfi, akit üldözőbe vett, a húszas évei közepén járhatott. Egyenes
hátú, erős ember volt, de mintha megzavarodott volna, mintha hirtelen nem
tudná, mit csináljon. Felgyorsított, de azután lassítani kezdett. Abba az
irányba nézett, amerre elindult, azután visszafordult a falu felé, ahol már
elkezdődött a mészárlás. A hátán keresztbe vetett ősrégi puska után nyúlt,
de valami miatt mintha nem tudta volna megmarkolni.
Zahid megállt, letérdelt, a vállához emelte az AK-47-est, és
megeresztett egy rövid sorozatot. A tétovázó ember megroggyant, azután
térdre zuhant; üres tekintettel nézett fel az égre. Nem nyúlt a fegyveréért.
Zahid trükköt sejtve, óvatosan közeledett hozzá. Menet közben a
tekintetével folyamatosan pásztázta a minden irányban üresnek tűnő zónát.
Lehet, hogy most csalják valamilyen csapdába? De miért várnak? Miért
hagyják lemészároltatni magukat, mint az állatok?
A térdelő alaktól két méterre állt meg. A férfi ránctalan arcára szegezte
új fegyverét. Látta, hogy áldozatának erősen vérzik a lába, a térde körül
már egészen sötétté vált a talaj. Nem maradhatott sokáig életben.
- Miért nem harcolsz?
A térdelő férfi nem válaszolt. Amikor Zahidra nézett, a tekintetében
nem volt se gyűlölet, se félelem, csak… üresség.
- Miért nem harcolsz? - kérdezte Zahid ismét. Hátranézett. A faluban
lassanként elhalkultak a sikolyok, szórványosabbá vált a lövöldözés. Az
amerikaiak nem érkeztek meg. Szarabat eltűnt Isten szeme elől. Sok-sok év
után helyreállt a rend, Zahid és népe visszaszerezte a becsületét.
De hogyan? Miért?
 - Isten hatalmas - mondta Zahid, és a térdelő alak felé fordulva
ráfeszítette az ujját a ravaszra.
A sebesült ember összeráncolt homlokkal felemelte a fejét, fel, fel,
egyre feljebb, egyenesen a könyörtelenül perzselő afgán nap felé.
- Isten nem létezik…

Claude Géroux északi irányba fordította az erős lencsét, Szarabat

utolsó élő lakójára fókuszált, egy öregasszonyra, aki kétségbeesetten, de
hiábavalóan próbált elmenekülni egy lovas elől, aki egy primitív bunkóval
mért rá súlyos, könyörtelen ütéseket. Ahogy az asszony a karjával a fejét
védve elesett, vér fröccsent a ló szőrére. A test besodródott a paták alá.
Géroux távolított, befogta a látótérbe a teljes csatateret - már ha annak
lehetett nevezni ezt a helyet. Már harcolt Kongóban, Irakban, Boszniában
meg még a világ számos pontján, és számtalan példáját látta annak, hogy
egy emberi lény milyen módon halhat meg egy másik emberi lény kezétől,
ilyesmivel azonban még nem találkozott.
A lencséjét az egyik falubeli férfi teste mellett várakozó támadó
irányába fordította. A falubeliek rendelkeztek fegyverekkel, de nem
használták azokat. Voltak, akik elmenekültek, de a többségük csak állt,
tétlenül várta, hogy a támadók lemészárolják a családjukat és őket is.
A fegyverropogás elhallgatott. Géroux még néhány másodpercig
folytatta a filmezést, de nem a szokásos jeleneteket dokumentálta: ezúttal
nem látott ég felé lökött öklöket, ujjongó győzteseket. A támadó harcosok
zavart csendben járkáltak a legyőzöttek hullái között. Géroux végül
ellépett a kamerájától, leállította a készüléket, de az elméjében tovább
peregtek a képek, a jelenetek, amelyeknek tanúja lehetett. Tudta előre,
hogy ezek is bekerülnek majd a többi emlék közé - azok közé, amelyektől
soha, de soha nem szabadulhat.
 2.
Las Vegas, Nevada, Amerikai Egyesült Államok

Jon Smith a Las Vegas-i Kongresszusi Központ hatalmas csarnokán

keresztülvágva közeledett a középütt álló, nagyobb embercsoport irányába.
A légkondicionáló berendezés máris nekilátott, hogy leszárítsa róla a
verítéket, ami akkor áztatta át az ingét, amikor kénytelen-kelletlen a
sivatagi napsütésben ácsorgott. Nem is gondolta volna, hogy ilyen komoly
lesz a biztonsági ellenőrzés: fémkeresők, többszörös személyazonosság-
ellenőrzés, bombakereső kutyák - volt itt minden. Ehhez képest még a
közlekedésbiztonságiak és a titkosszolgálatok procedúrái is lazának tűntek.
Amikor elért a tömeghez, nyilvánvalóvá vált számára a szokatlanul
alapos ellenőrzés oka. Úgy tűnt, az információtechnikai iparág valamennyi
jeles vezetője és képviselője megjelent. Az Amazon és a Facebook
nagymenőit azonnal felismerte, de jelen volt az Apple igazgatótanácsának
új elnöke is, aki éppen szenvedélyes beszélgetést folytatott két hórihorgas
fiatalemberrel. Smith őket nem ismerte fel, de a viselkedésükből és feltűnő
kosárlabdacipőjükből arra következtetett, hogy fejenként legalább
egymilliárd dollárt érnek.
Miközben úgy érezte, kilóg a sorból, és nem igazán van keresnivalója
ezen a helyen, Smith körbejárta a csoportot, és megvizsgálta a legalább
húsz méter magas videomonitorral keretezett színpad előtt felállított,
nagyjából száz széket. Végül eljutott oda, ahová indult: a hatalmas
asztalhoz, amely valósággal rogyadozott a rajta elhelyezett, lenyűgöző és
hatalmas jégszobor, valamint a kikészített, különleges és egzotikus enni- és
innivalók súlya alatt.
Az első, finomnak tűnő falatkáról, amit megízlelt, kiderült, hogy
datolya és kaviár furcsa, nem igazán szerencsés kombinációja. Gyorsan a
bárpult irányába indult, hogy kiöblítse a szájából a kellemetlen ízt.
- Sört - mondta a legalább tíz méter hosszan felállított sörcsapokat
kezelő pultosnak.
- Örömmel, uram. Fat Tire, Snake River, Sam Adams, Corona…?
Smith felemelte a kezét. Biztos volt benne, hogy a pultos képes
felsorolni a választékban szereplő összes márkát, de ezt nem akarta
kivárni, mert tartott tőle, hogy a kaviáros datolya íze hosszabb időre
beivódik a szájába.
- Magára bízom.
- Én budweiseres embernek mondanám - vált ki egy női hang a
duruzsolássá szelídült társalgásörvényből.
Smith megfordult. A nő odaállt elé. Fehér bőr, vörös ajkak, széles
mosoly… A húszas évei közepén járhatott. Vékony volt, de formás, rövid,
koboldos fazonú frizurát viselt; egy hajtincset kisöpört a szeméből, hogy
jobban lássa a férfit. A mellére tűzött táblán ez állt: „Janine Redford /
Wired Magazine”. Ahogy Smith az övét, ő is elolvasta a férfi kitűzőjének
szövegét, amin csupán ennyi szerepelt: „Jon Smith”.
- Figyeltem magát.
- Engem? - lepődött meg Smith. Átvette a sörét, azután
keresztülfurakodott a nő nyomában a bárba özönlő tömegen. - Miért?
Nincs bennem semmi különös.
A nő Smith névtáblájára mutatott.
- És egy percig sem habozik ezt közhírré tenni.
- Tényleg ez a nevem. Lehetne rosszabb is… Az apám szerencsére még
a születésem előtt összeveszett Gomer nagybátyámmal.
A nőt szemmel láthatólag nem tudta meggyőzni.
- Itt mindenkit ismerek vagy legalábbis felismerek. Maga valahogy
nem illik a képbe.
- Tényleg nem?
- Tényleg nem. Itt van ez a rengeteg kocka, itt vannak ezek a
félelmetes üzleti cápák meg a sovány, középkorú internetmilliárdosok… -
A nő elgondolkodott. - És itt van maga.
Smith valóban más volt, mint a többiek. A válla valahogy túl széles,
fekete haja túl rövid, a frizurája túl praktikus, a bőre pedig túlságosan
barna és cserzett - látszott rajta, hogy gyakran kell elviselnie a kegyetlen
napsütés, a metsző szél, a hó és jég hatásait.
 - Lehet, hogy véletlenül kaptam meghívót? - kérdezte Smith őszinte
hangon. Igazság szerint ő is ezt a verziót találta a legelfogadhatóbbnak.
Addig sem értette, miért hívták meg erre a rendezvényre, de hát ajándék
lónak ne nézd a fogát, nem igaz? A világ jó egynegyede a fél karját
odaadta volna azért, hogy jelen lehessen. Smith is ebbe a huszonöt
százalékba tartozott.
A nő gyanakvó mosolyt villantott rá, azután ivott egy apró kortyot a
martinijéből.
- Christian Dresner sosem hibázik.
- Értem. Talán majd öntől megtudom, miért vagyok itt.
- Maga katona.
- Orvos vagyok - felelte Smith kitérően. - Mikrobiológus. De
mostanában többnyire fizikai sérültekkel foglalkozom.
- Értem. Elhiszem. Viszont katonaorvos, és a fogyatékosok, akikkel
foglalkozik, valószínűleg sérült katonák. Ne is tagadja, nincs értelme. Az
ilyesmihez nagyon értek.
Smith eltöprengett a lehetőségein, azután egyszerűen kezet nyújtott.
- Jon Smith ezredes.
- Tehát a katonaság tud valamit? - kérdezte a nő. Meghökkentő erő volt
a kézszorításában. - Mondjuk, például azt, hogy Dresner mit fog ma elénk
tárni?
- Fogalmam sincs.
A nő a homlokát ráncolta, közben az ajkát csücsörítette, és lejjebb
eresztette a vállát - nyilvánvalóan azt akarta kimutatni, hogy a férfi
egyetlen szavát sem hiszi el. Amikor ismét megszólalt, Smith nem volt
biztos benne, hogy hozzá intézi a szavait, vagy csak hangosan
gondolkodik.
- Dresner inkább olyan „mentsük meg a világot” típusú fickó, nem
amolyan „robbantsunk fel mindent” pasas…
- Én pedig nem fegyverekkel dolgozom, Janine. Tényleg orvos vagyok.
Ha nem véletlenül hívtak meg ide, akkor vélhetőleg valamilyen újabb
orvosi áttörésről lesz szó. Dresner antibiotikumai valóban komoly
segítséget jelentettek számunkra a harctéren, a hallókészülékei vásárlói
között pedig rengeteg leszerelt katona van.
 A nő felhúzta az orrát.
- A nagyapám tüzér volt, Vietnamban szolgált, és neki is van egy ilyen
hallókészüléke.
- Bámulatos technológia!
- Az. Kicsi koromban belekiáltottam az öreg arcába, hogy „Szia,
nagypapi!”, mire ő rám nézett, és közölte: „Ó, már tizenegy óra van?”
Most, mióta használja azt a készüléket, azt is meghallja, ha a szomszéd
szobában leejtenek egy gombostűt.
Az emberek gyakran elkövették azt a hibát, hogy Dresner rendszerét
összehasonlították a többi hallókészülékkel. Ez hiba volt, mivel az általa
alkalmazott technológia sokkal, de sokkal fejlettebbnek bizonyult más
gyártókéhoz képest. Dresner rájött, hogyan tudja teljes egészében kihagyni
a fület a hallás folyamatából; a készülékeiben olyan mágneses mező
működött, amely a hangokat közvetlenül az agyba továbbította. Neki
köszönhetően már jó ideje nem akadt olyan gyerek, akinek bele kellett
volna törődnie abba, hogy halláskárosodással született.
A nő a feje bal oldalára mutatott.
- A gond az, hogy a nagyapám kopasz, és ott van az két ezüstszínű
antenna vagy micsoda. Ahhoz a ráncos, öreg fejéhez csavarozva. Imádom
az öreget, de ez undorító!
- A betegbiztosítók fizetik az antennák bőrszínűre festését…
- Nagyapám azt mondja, a kormány biztos jobb helyre is tudja tenni azt
a pénzt, nem akarja, hogy az ő megszépítésére költsék.
Smith felemelte a poharát az öreg katona tiszteletére, ivott egy jókora
kortyot.
- Azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy itt és most nem egy még
jobb hallókészüléket fognak bemutatni nekünk - folytatta a nő. - Akkor
vajon micsodát?
- Nem tudom, azt viszont igen, hogy miben reménykedem. Egy ideje a
sérült katonák számára készülő protézisek kifejlesztésén dolgozom, és
sikerült bizonyos eredményeket elérnünk… Sikerült bizonyos lépéseket
tennünk a művégtagok mentális kontrolljának lehetővé tétele felé, de a
technológiánk jelen pillanatban még meglehetősen kezdetleges. Ha létezik
valaki ezen a világon, aki képes lehet feltörni ezt a kemény diót, akkor az
bizony nem más, mint Christian Dresner.
A nő szeme felcsillant, ahogy mérlegelte a lehetőséget.
- Volt egy sztorink, amiben az volt a lényeg, hogy egy majom képes
volt az agyával irányítani egy méretes mechanikus kart. Úgy tűnt, nem is
fogta fel, hogy az a kar nem az övé. Hátborzongató volt!
- Ami azt illeti, találkoztam azzal a bizonyos majommal - mondta
Smith. - Valóban hátborzongató volt…
A nő a fejét csóválta.
- Nem, mégsem hiszem, hogy itt most ilyesmiről lesz szó.
- Nem? Miért nem?
- Először is azért, mert itt maga az egyetlen orvos. A többiek
egyértelműen technológiai szakemberek. Másodszor: Dresner pár évvel
ezelőtt komoly összegért felvásárolt egy spanyol kutatócéget, amely a
mobiltelefonoknál használható valóságalapú szimulációs programokkal
kapcsolatos fejlesztéseket végzett.
- Valami olyasmiről volt szó, mint az asztronómiai applikáció, ami az
iPhone-omon van? Csak annyit kell tennem, hogy éjszaka az ég felé
nyújtom a készülékemet, és a kijelzőn máris megjelennek a csillagok,
valamint a nevük is. Imádom!
A nő a jelek szerint nem igazán lelkesedett a dologért.
- Dresner valójában nem a céget akarta megszerezni, hanem a
technológiai gurujukat, egy régi hackert, bizonyos Javier de Galdianót.
- És mostanában mivel foglalkozik ez a de Galdiano?
- Azt senki sem tudja pontosan. Tudomásom szerint Dresner több
hardvercéget is megvett, és a birtokába került néhány olyan szabadalom is,
amely remekül passzol ahhoz a tevékenységhez, amit Javier kívánt végezni
a saját cégével.
- Úgy látom, meglehetősen jól ismeri ezt a területet.
- A munkámhoz tartozik, hogy figyelemmel kísérjem Dresner
tevékenységét. Véleményem szerint a komputertechnológiával kíván
foglalkozni.
- Pedig ez a piac eléggé telített, nem? A manapság megjelenő
újdonságok többsége nem egyéb, mint egy korábban már létezett eszköz
nagyobb teljesítményű, kisebb méretű és könnyebb verziója. Steve Jobs
bámulatos munkát végzett, amikor a már meglévő technológiát
használhatóvá változtatta, ám Dresner szerintem inkább olyan ember, aki
olyasvalamivel akarja elkápráztatni a közönséget, ami még sosem volt,
amire előtte még senki sem gondolt. Eddig például sikerült
megváltoztatnia mindazt, amit az elme és a test kommunikációjáról
gondoltunk. Az immunológia területén végzett munkájával több százezer
életet mentett meg és számos egészségügyi katasztrófát akadályozott meg.
Olyan katasztrófákat, amelyek véleményem szerint mindenképpen
bekövetkeztek volna. Azt hiszem, ezt a tevékenységet egyetlen szóval
lehet jól jellemezni: bámulatos.
A nő belekarolt Smithbe, elindult vele a színpad előtti széksorok
irányába haladó emberek felé.
- Akkor vágjunk át ezeken a kockákon! Foglaljon helyet az első
sorban. Ülhetek maga mellé? Bevallom, nagyobb biztonságban érezném
magam, ha lenne mellettem egy katona. Tudja, ha esetleg épp most
szállnának meg minket az oroszok…
Smith elvigyorodott, és miközben megkerülték a Google egyik
alapítóját, oroszul válaszolt valamit.
- Csodálatos! De elárulná, mit mondott? - kérdezte a nő.
Smith egy régi orosz mondást idézett, amiben a gyönyörű, fiatal nők
előnyeit fogalmazták meg igencsak találóan, de úgy gondolta, talán jobb
lesz, ha ezúttal nem mondja meg az igazat.
- Megkérdeztem, nem tudja-e véletlenül, hol van a mosdó… Ez az
egyetlen dolog, amit oroszul tudok.
- Mindenesetre sikerült elérnie a kívánt hatást, és ez az, ami számít.
 3.
Khoszt tartomány, Afganisztán

- Mi az ördög történt odalent?

Randi Russell körülbelül százhúsz méteres magasságban vitte át a
helikoptert a falu fölött, a még mindig parázsló épületekből felszálló
füstoszlopokon. A vezérlőkre összpontosított, és a mellette ülő, vörös hajú
katonára bízta, hogy a messzelátóján keresztül megvizsgálja és felmérje a
zónát. Praktikusabb lett volna, ha lejjebb ereszkedik, de a keskeny völgy
egyik végéből erőteljes szél érkezett, és Randi önmagának és másoknak is
bevallotta, hogy nem ő a legjobb pilóta Afganisztánban. Az igazat
megvallva, talán még a kiscserkészek között se került volna fel a legjobb
helikopteresek tízes listájára.
- Mit látsz, Deuce?
- Furcsa ez a szarság… De lényegében véve ugyanaz, amivel
mindennap találkozom. Szerintem menjünk vissza a bázisra, igyunk párat a
kantinban, és felejtsük el az egészet.
Randi megkockáztatta, hogy egy pillantást vessen a homokon
szétszórva fekvő halottakra és azokra a bizarr vérvirágokra, amelyek
nagyjából minden második test felső része körül nyíltak a talajon. Furcsa
szarság? Határozottan az volt, ám az is biztos, hogy az ember, de még
Deuce sem láthat mindennap ilyet.
- Szeretném közelebbről megnézni.
Deuce egyértelmű riadalommal az arcán nézett a nőre.
- Ejnye, kislány! Ezzel ugye most nem azt akarod mondani, hogy
lejjebb ereszkedsz?
Randi megsemmisítő pillantást vetett a katonára.
- De igen. Sőt! Azt akarom mondani, hogy leszállunk.
- Ne csináld már, Randi! Odalent egy gyík se maradt életben, a völgy
oldala pedig mintha az orvlövészek mennyországa lenne. Menjünk inkább
vissza! Igyunk párat. Én fizetek.
- Mondd csak, mikor lett belőled ilyen ijedős vénasszony?
Az igazat megvallva, Deuce Brennan hadnagy az egyik
legtehetségesebb katona volt, aki valaha megfordult az Egyesült Államok
hadseregének különleges alakulatánál. Amikor megérkezett az országba,
vagánykodós modora volt, és elképesztően vakmerőnek tűnt - ezzel nem is
tett jó benyomást Randire -, viszont menet közben kiderült róla, hogy
kifejezetten óvatos. Ráadásul egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy
felhívja Randi figyelmét arra tényre, hogy ő az, akinek vigyáznia kell rá.
- Nézd, Randi. Imádlak. Ezt te is tudod. Miattad kezdtem el tisztelni a
CIA-s fazonokat, akiket amúgy haszontalannak tartottam, de… De
szeretnék úgy elmenni innen, hogy valamennyi testrészem a helyén van és
ép marad. Sajnos úgy látszik, minél hosszabb ideje ismerlek, annál kisebb
a valószínűsége annak, hogy ez így is lesz.
- Öt perc - mondta Randi. Lassított, lebegésre váltott. - Ha végeztünk,
én fizetek a kantinban!
Saját magához képest nem is volt túl rossz a landolás, amit
végrehajtott, bár a sikert jobbára a puha homoknak köszönhette. Azonnal
kiugrottak a gépből. Kissé furcsán festhettek egymás mellett: Deuce teljes
harci felszerelésben volt, Randi azonban csak khakiszínű gyakorlót és
olívazöld pólót viselt. A kendő, ami rövidre vágott, szőke haját takarta,
kellemetlenül kirívóvá tette a világnak ezen a pontján.
Miközben Randi felemelte a kezét, hogy ellenőrizze, egyetlen hajtincs
sem szabadult ki a kendője alól, Deuce elindult északi irányba. A
tekintetével lassan végigpásztázta a kiégett épületek romjai által vetett
árnyékokat, a helyet, amely előző nap még egy virágzó, az amerikai
megszállást türelmes szimpátiával figyelő falu volt.
Randi abban a biztos tudatban, hogy Deuce szükség esetén fedezni
fogja, elindult az egyik fiatal nő hullája felé. Leguggolt egy pillanatra,
megvizsgálta a test mellén lévő, golyó ütötte bemeneti nyílást. A merev
arcra nézett, amelynek vonásait még mindig eltorzította a félelem.
A következő hulla tíz méterrel arrébb feküdt, és azok közé a tetemek
közé tartozott, amelyek felkeltették Randi kíváncsiságát. A mellkason
hasonló bemeneti nyílás tátongott, mint a fiatal nőén, ám a testet lefejezték
- a koponya helyén hatalmas, feketévé alvadt vérkör terpeszkedett a
homokon.
Randi egyik testtől a másikhoz lépett. Ahogy beért a koromtól feketéllő
épületmaradványok közé, előhúzta a Berettáját. Deuce úgy száz méter
távolságban állva, a hüvelykujját felfelé fordítva intett neki. Nyilvánvalóan
ő is ugyanazt találta, amit Randi. Halált…
A nő bebújt az egyik, háznak használt, parányi, kockaszerű építmény
ajtaján. Azonnal visszafojtotta a lélegzetét, ahogy az orrát megcsapta az
égett emberhús bűze. A még izzó parazsak között két megpörkölődött
hullát talált. Mindkettőnek megvolt a feje. A testek méretéből ítélve
gyerekek voltak.
Randi kilépett a friss levegőre, a napfényre, és folytatta a vizsgálódást,
de nem talált semmi olyat, amit addig ne látott volna. Sehol egy fegyver.
Lefejezett férfiak. Épen maradt asszonyok és gyerekek.
Fred Klein kifejezetten azért küldte őt erre a helyre, hogy kivizsgálja -
a tőle megszokott rejtélyességgel megfogalmazva - az itteni „gyanús
katonai tevékenységet”, az „idegen zsoldosok esetleges manővereire utaló
jeleket”. Randi semmi ilyesmire nem talált bizonyítékot. A támadók a
helybeliek tradicionális lábbelijét viselték, és itt-ott patanyomokat is
lehetett látni a homokban. Ezek alapján nem igazán tűnt hihetőnek, hogy
tényleg idegen zsoldosok hajtották végre az akciót.
Ez persze nem jelentette egyértelműen azt, hogy a lezajlott mészárlás a
falvak közötti, ezer éve zajló, normálisnak és elfogadottnak tekinthető
rivalizálás megnyilvánulási formája volt. A bizarr lefejezéseken kívül
Randi számára annak a történetnek sem igazán volt értelme, amit a faluban
lakó, meggyilkolt férfiak által hátrahagyott nyomokból sikerült kiolvasnia.
Néhány férfi menekülni próbált, de a helyzet és a nyilvánvaló fenyegetés
ellenére közel sem futottak teljes erőbedobással, és a jelek szerint egyikük
sem próbálta védeni magát vagy a családját. Hogyan lehetséges ez egy
olyan harcos nép esetében, amelynek Nagy Sándortól kezdve a
Szovjetunióig minden támadót, minden idegen támadását sikerült
visszavernie?
Randi halk, csikorgó hangot hallott jobb oldalról. Lazán megfordult, és
a nesz forrásának irányába tartotta a pisztolyát.
 - Ne lőj! Csak én vagyok. - Deuce megkerülte az egyik vályogfalat.
Randi leeresztette és a tokjába dugta a fegyvert.
- Találtál valamit?
- Meglepetésszerű támadás volt - csóválta a fejét a katona. - A támadók
elvitték a helybeliek fegyvereit és a saját halottjaikat is. Feltéve, hogy
egyáltalán volt veszteségük. Egyetlen olyan láb vagy vérnyomot sem
találtam, ami arra utalna, hogy a támadók közül akár egy is megsebesült
volna.
- A fejeket megtaláltad?
- Nem.
Randi hosszan kifújta a levegőt, és a kezét a szeme fölé emelve a
nyugati látóhatár mögé bukó nap irányába nézett. Ismerte ezeket az
embereket. Személy szerint ő győzte meg az ügynökséget, nyújtson anyagi
támogatást ahhoz, hogy a falu lakói tiszta vízhez juthassanak. Jó
muzulmánok voltak, a tálibokat azonban nem szívelték.
- Nehéz elhinni, hogy így eltiporták őket - jegyezte meg Deuce.
- Ezt lehetetlen elhinni. Jó harcosok voltak, és pokoli jól ismerték az
ellenségeiket. Némelyikkel már több száz éve harcoltak. Ami az újabb
ellenségeiket illeti: a velük folytatott harcban már többször mellénk álltak.
Egyszerűen képtelenség, hogy valaki csak berontott ide, és mindenkit
lemészárolt.
- Márpedig én úgy látom, hogy pontosan ez történt.
Lövés dörrent. Randi ösztönösen lehúzta a fejét, és miközben hallotta,
hogy a lövedék valamilyen fémfelületbe csapódik, előrántotta a fegyverét.
- A picsába! - mondta Deuce. - A völgy déli fala felől jött. A
helikopterre akarnak rámenni!
Miközben újabb lövések következtek, Randi a kormos épület oldalához
szorította a hátát. A szél felerősödött; az orvlövésznek csak minden
második-harmadik lövedéke talált célba, viszont a helikopter nem
rendelkezett megfelelő páncélzattal. Egyetlen szerencsés találat is elég
lehetett ahhoz, hogy eldőljön, Randi és társa kénytelen lesz-e
szégyenszemre segítséget kérni, és gyalog nekivágni a hazafelé vezető,
hosszú, veszélyes útnak.
Randi a fedezéke széléhez óvakodott, majd átment a földút másik
oldalán álló falhoz. Szándékosan lassan mozgott, és elérte a célját: látta,
ahogy egy lövedék tőle egy méterre jobbra felveri a földet. Az orvlövész
kis időre remélhetőleg megfeledkezett a helikopterről, és inkább a hús-vér
célpontra koncentrált.
- Azt hiszem, a fickónak vannak barátai is - kiáltotta Deuce.
Megeresztett egy sorozatot támadójuk irányába, de a fegyverét sajnos nem
ilyen lőtávra tervezték. - Nagyon hamar híre megy, hogy itt vagyunk.
Randi a köztük és a helikopter között félúton heverő, fej nélküli testre
mutatott.
- Ha jelzek, indulunk, de menet közben felszedjük azt a hullát.
Boncolást akarok!
- Boncolást? - kérdezte Deuce hitetlenkedve. - Úgy értem… Nekem
nincs doktori címem, vagy hasonló, de majdnem biztos vagyok benne,
hogy a halál oka egy mell-lövés volt. Vagy esetleg az, hogy a pasasnak
lerobbant a feje.
- Nem azért jöttem el idáig, hogy üres kézzel menjek vissza.
Deuce megeresztett néhány rövid sorozatot, de nem is reménykedett
benne, hogy sikerül leszednie a rájuk vadászó orvlövészt, inkább csak a
frusztrációját akarta ilyen módon levezetni.
- Esküszöm, Randi, egy szép napon, amikor senki nem néz oda, én
magam foglak kinyírni!
 4.
Las Vegas, Nevada, Amerikai Egyesült Államok

Janine-nek nagyjából sikerült összehoznia azt, amit javasolt: ha nem is

az első, de a negyedik sorban tudtak leülni mind a ketten. A nő gátlástalan
erőszakosságához társult a fiatalsága és a szépsége - ennyi éppen elég volt
ahhoz, hogy a tömeg szétnyíljon előttük, utat engedjen nekik.
- Kíváncsi vagyok, Dresnernek végre sikerült-e új szemüveget
szereznie - mondta Janine, miközben Smith alkarjára tette a kezét. -
Fogadtunk rá a szerkesztőségben. Több mint ötszáz dolcsi a tét!
A kérdésére pár másodperccel később már választ is kapott. Christian
Dresner a színpadra lépett, és elindult a középütt álló pódium irányába.
Ugyanazt a szódásszifon vastagságú lencsékkel ellátott szemüveget viselte,
amit a nyolcvanas években kezdett hordani, és első ránézésre az öltönye, a
nyakkendője is ugyanabból a korszakból származott.
Dresner legalább annyira kilógott az összegyűltek közül, mint Smith.
Nemcsak a ruhája, de őszülő, szőke, bozontos és kócos haja miatt is.
Sokaknak szent meggyőződése volt, hogy maga csinálja a „frizuráját”.
Smithnek azonban több is feltűnt, mint a felületes szemlélőknek, ő azt sem
tartotta kizártnak, hogy ez a hanyag külső szándékos és megtervezett volt,
és azt a célt szolgálta, hogy elvonja a figyelmet Dresner meghökkentően
szögletes állkapcsáról, széles válláról, keskeny derekáról. Biztos volt
benne, hogy ha egy ügyes szabó által készített öltönyt viselne és
normálisan levágatná a haját, Dresner pontosan úgy nézne ki, mintha a
nácik sikeres fajnemesítési programjának eredményeként született volna.
Szórványos taps hallatszott. Dresner kissé feszengve foglalta el a
helyét, pár másodpercig elvacakolt a bluetoothos headset felillesztésével.
Valójában ez csupán a negyedik nyilvános megjelenés volt a híres-
hírhedten visszahúzódó géniusz karrierje során.
Annak ellenére, hogy a legtöbben nyilvánvalóan Steve Jobsszal
hasonlították össze Dresnert, Smithnek inkább Willy Wonka - a Charlie és
a csokigyár c. film zseniális, ám különc csokigyárosa - jutott róla eszébe:
fura, magányban és ismeretlenségben élő fazon volt, aki hirtelen robbant
be a köztudatba valami hihetetlen dologgal, hogy azután sürgősen
visszahúzódjon a saját üzeme biztonságába.
- Szeretném megköszönni, hogy eljöttek - mondta Dresner enyhe
németes akcentussal, amit sosem sikerült levetkőznie. - Remélem, önöket
is éppúgy izgalomba hozza majd az új projektem, mint engem.
A háta mögött aktiválódott a monitor - egy kéz jelent meg rajta, ami
egy eszközt tartott. Az eszköz úgy nézett ki, mint egy kijelző nélküli,
szürke kis iPhone készülék.
- Elektromos cigarettatárca? - kérdezte Janine, és a könyökével oldalba
bökte Smitht.
A teremben zavart mormogás támadt.
Smithnek fogalma sem volt, mi célt szolgálhat a kis eszköz. A jobb
oldalán egy apró kapcsolót és egy kék jelzőlámpát látott, de ezektől
eltekintve egyszerű, bár kecses vonalú műanyag dobozkának tűnt.
Dresner előrelépett, szétnyitotta a zakóját, és a valóságban is
megmutatta a készüléket, amit a derékszíjára csíptetett.
- Szeretném bemutatni önöknek a Merge-öt, amely nem más, mint a
személyi számítógépek következő, talán utolsó generációja.
- Szent ég! - nyögött fel Janine. A homlokára csapott. - Ez feltalálta a
mobiltelefont! És egy tokba dugva hordja magával!
- Kíváncsi lennék, hányan vannak önök között olyanok, akik
használnak valamilyen valóságalapú szimulációs rendszert - folytatta
Dresner, aki szerencsére nem hallotta meg Janine szarkasztikus
megjegyzését. - Tudják… csillagászati applikációkat vagy azokat a kis
programokat, amelyek megmondják önöknek, milyen az az étterem, ami
előtt éppen állnak… Hasonlókat.
A nézőtéren ülőknek körülbelül a fele a magasba emelte a kezét. Smith
is ezt tette. Janine nem mozdult, a melle előtt összefűzött karral, komor
arccal várta a továbbiakat.
- És hányan vannak önök között olyanok, akik praktikusnak találták
ezeket az applikációkat?
 Ahogy mindenki más, Smith is leeresztette a kezét. Kedvelte a 2,99
dollárért vásárolt csillagképkeresőjét, de nem nevezte volna különlegesnek
az élményt, amikor a mobilját maga elé tartva felnézett az égre, és
megállapította, hogy éppen melyik konstelláció van előtte.
- A GPS kétségtelenül sokat fejlesztett ezen a technológián, de még
mindig ragaszkodnunk kell egy olyan interface-hez, ami lényegében
semmiben sem különbözik azoktól, amelyeket harminc évvel ezelőtt, az
első személyi számítógépek megjelenésekor használtunk. Az interface, és
nem a szoftver az, ami visszatartja a technológia fejlődését. Nem
különösebben nehéz elképzelni, milyen lehetőségek rejlenek a
valóságalapú szimulációkban, de szinte senki sem foglalkozik ezzel a
témakörrel, mivel nem létezik megfelelő módon működő és könnyen
használható hardverplatform. Reményeim szerint ezen fogok változtatni.
Visszament a pódiumhoz.
- Engedjék meg, hogy megmutassam, mit látok.
A háta mögötti kivetítőn megjelent a közönség - pontosan úgy, olyan
szögből, ahogy ő látta. A bal oldalon néhány áttetsző, a piros és a zöld
különböző árnyalataiban játszó ikon tűnt fel. A felső sávban néhány
általános adat íródott ki: információ arról, hogy Dresner a Las Vegas-i
Kongresszusi Központ vezeték nélküli hálózatára csatlakozott rá; a belső
és a külső hőmérséklet, valamint egy sor rövidítés és szám, amit Smith
nem igazán tudott értelmezni.
Janine ismét közelebb hajolt a férfihoz.
- Ez így elég jól néz ki. Már kipróbáltam a Google Glasses
prototípusát. Annál elég idétlenül jelent meg az adatsor. Az egyik lencse
felső részére íródott ki.
Smith bólintott.
- Én is teszteltem az egyik brit cég eszközét, ami a retinára vetíti a
képet. Az például a teljes látómezőt feldolgozta, és áttetsző effektust hozott
létre… Remek ötlet, de a képek homályosak voltak, és valahányszor
megmoccant az arcomon a szemüveg, összetöredeztek a vonalak. Lehet,
hogy Dresnernek ezt a hibát sikerült kijavítania.
- Rendben, elég jól néz ki - vonta meg a vállát a nő -, de a pokolba is,
nem fogom egy olyan szemüvegben tölteni az életem, amiben úgy nézek
ki, mint egy láncfűrészes gyilkos!
Dresner lenézett a színpadról, a második sorban ülő férfira fókuszált,
akinek meglepett arca hirtelen betöltötte a kivetítőt.
- Telefonáljunk. Bob, felállnál, kérlek?
A férfi felállt, és zavart arckifejezéssel hátranézett a közönségre. Vagy
átkozottul jó színész volt, vagy pedig szó sem volt előre megbeszélt
jelenetről.
- Most pedig… Tudom, hogy Bob törvény- és szabálytisztelő polgár,
és ennek megfelelően kikapcsolta a mobilját, mielőtt bejött ide.
Megkérhetnélek, hogy kapcsold most vissza?
Dresner ismét végignézett a hallgatóságán. A monitor szélén nagyobb
lett a telefonikon, megjelent a névjegyzék, amelyben kilistázódtak és
végigpörögtek a nevek. A lista mozgása az S betűnél lelassult, majd a
„Stamen, Bob” bejegyzésnél megállt. Egy másodperccel később Blondie
„Call Me” című slágere csendült fel a teremben.
Az egyre idegesebb arccal figyelő férfi fogadta a hívást. A hangját a
Dresner által működtetett
Merge továbbította a teremben elhelyezett hangszórókba.
- Halló?
- Szia, Bob. Hogy vagy?
- Jól…
Janine előrehajolt, és összehúzott szemmel a csevegő Dresnerre nézett.
- Hogyan kontrollálja az ikonokat? Hogyan választotta ki a megfelelő
nevet? Lehet, hogy a rendszer a szemmozgását figyeli?
Smith ugyanezen törte a fejét.
- Nem hiszem. Maga is láthatta, ami megjelent a kivetítőn. Dresner
egyenesen a közönségre nézett, amikor megnyílt az applikáció.
- Lehet, hogy ezt az egészet előre megrendezték. Lehet, hogy a
rendszer demonstrációs módban működik.
- Nem tudom. Talán…
Dresner levette a bluetoothos headsetjét, letette maga elé a pódiumra,
majd visszasétált a színpad közepére.
- Mindig is utáltam ezeket a vackokat. Megfájdult tőlük a fülem. Te
hogy vagy ezzel, Bob?
 - Ööö… - Stamen nyilvánvalóan ugyanazon gondolkodott, amin a
többiek: hogyan lehetséges, hogy Dresner hangja még mindig a
hangszórókból szól? Hogyan lehetséges, hogy ő még mindig hallja őt a
telefonján keresztül? - Nem szeretem őket…
- Ugye? Én sem! Éppen ezért elgondolkodtam, hogy mi lenne, ha
beépítenék egy pici mikrofont egy méretre szabott kapszulába, amit aztán
rögzíthetnék valamelyik fogamra? És azon is eltöprengtem, mi lenne, ha
elkészíteném a hallókészülékem egészen parányi, továbbfejlesztett
változatát, és így lehetővé tenném, hogy a hang direkt módon az agyamba
közvetítődjön?
A teremben néhány másodpercre tökéletes csend támadt, aztán hirtelen
mindenki egyszerre kezdett beszélni. A legtöbben izgatottak voltak, de
sokan ugyanolyan szkepticizmust tanúsítottak, mint amilyennek a Smith
mellett ülő fiatal nő adott hangot.
- Oké, ezzel most behatol egy szupermenő területre, de ha valaki
tényleg kényelmetlennek találja a bluetoothját, akkor… Rengeteg olyan
cég van, amelyik méretre szabott, igény szerinti fülhallgatót készít. Ez
jóval olcsóbb megoldás, mint szerezni egy fogorvost, aki ráilleszt az ember
fogára valamit, vagy mint szerezni egy jó dokit, aki becsavaroz a
koponyánkba egy antennát.
- Nem is tudom - felelte Smith. - Sok olyan emberrel dolgoztam, akik
Dresner hallókészülékét használták. Mindannyian azt mondták, hogy az
első néhány napban kicsit fájt a dolog, de aztán megfeledkeztek a
készülékről, az antennákról. Egészen addig, amíg fel kellett tölteni az
aksikat. Az az egység is kiválóan működött, Dresner pedig az imént azt
mondta, ez még kisebb lett.
A nő homlokráncolva dőlt hátra a székén. Ismét összefűzte a mellén a
karját. Ezzel is egyértelművé tette, hogy ő már ahhoz a generációhoz
tartozik, amelynek tagjait gyakorlatilag lehetetlen lenyűgözni a különböző
technológiai vívmányokkal; azok közé tartozik, akik mindig többet
akarnak.
- Köszönöm, Bob. Később még beszélünk - mondta Dresner. A
telefonikon megfakulva visszahúzódott a kivetítő oldalára. Dresner ismét
járkálni kezdett. A nézőtéren helyet foglalók minden mozdulatát követték a
tekintetükkel. - Egész életemben rettenetesen rossz volt a látásom. Tudom,
nevetséges a külsőm ezzel a hatalmas szemüveggel, ezekkel a vastag
lencsékkel, de sosem voltam képes megszokni a kontaktlencsét. - Levette a
szemüvegét, lazán a kezében tartotta. A háta mögötti kivetítőn a padló
képe jelent meg. Oldalt még látni lehetett a nézőteret, de ez a képszelet
torzzá és homályossá vált.
- Nem értem - mormolta Janine.
Smith ügyet sem vetett a nőre. Biztosra vette, hogy ő érti a helyzetet,
de egyszerűen nem tudta elhinni azt a következtetést, amit az agya
összerakott.
A kivetítőn elmosódott szavak jelentek meg. Smith erősen koncentrált;
a szavak lassan fókuszba kerültek.
LÁTÁSKORREKCIÓ FOLYAMATBAN…
Zavart csend támadt, amikor Dresner visszatért a pódiumhoz, és
rátámaszkodott.
- Arra gondoltam, ha képes vagyok rá, hogy hangot küldjék a
hallókéregbe, akkor miért ne küldhetnék képeket a látókéregbe?
Senki sem szólalt meg, de a halk zajokból arra lehetett következtetni,
hogy legalább száz ember kapott a mobilja után - legalább száz ember tett
kísérletet arra, hogy a világ tudomására hozza Dresner legújabb csodáját.
 5.
Marrákes, Marokkó

Gerhard Eichmann beljebb húzta a székét az árnyékba, és ismét

kísérletet tett arra, hogy elhessegesse a cipőpucoló fiút, aki a jelek szerint
nem fogadta el válaszként a nemet. A pincér aztán néhány szigorú arab
szóval helyre tette a dolgot; a fiú visszavonult, és a kaotikusán áramló
kocsikat kerülgetve megpróbált szerezni egy kevésbé visszautasító
kuncsaftot.
Annak ellenére, hogy már több mint egy évtizede Marrákesben élt,
Eichmann még sosem járt ebben az utcai kávézóban. Az asztalok körül
jobbára helybeli férfiak teázgattak. Csupán két fehér arcot látott: egy
francia házaspárét, akik néhány üveg méregdrága helybeli sörrel próbáltak
védekezni a déli hőség ellen.
Eichmann idegesen vizsgálgatta a járdán özönlő tömeget, időnként
szemkontaktust létesített egy-egy emberrel. Ezek a pillantások
feltámasztották benne a reményt, hogy ez az egész már nem fog sokáig
tartani, de végül mindannyiszor csalódnia kellett - a ránéző emberek
továbbsiettek az óváros falai és az azokon túl nyüzsgő, zsúfolt piactér
irányába.
A folyamatosan hullámzó tömeg, a modernitás és a régi hangulatok,
stílusok egymásmellettisége volt az, ami rávette, hogy Marrákest válassza
otthonául. Ez a város anonimitást kínált azoknak, akik arra vágytak, de
közben nem akartak lemondani a civilizált világ előnyeiről, kényelméről.
Marrákes lehetővé tette a számára, hogy kísértetté váljon, amely
megrekedve lebeg a múlt, a jelen és a jövő között.
Egy verítékfoltos vászoninget és kék pantallót viselő férfi lépett ki az
egyik narancsokkal telepakolt kézikocsi mögül; sietős léptekkel indult el a
járdán. A létrejövő szemkontaktus ezúttal nem csak futó jellegű volt.
- Csatlakozhatnék? - kérdezte a férfi az apró asztal mellett álló, üres
székre mutatva. - A piacon vásárolgattam, és azt hiszem, sikerült
kificamítanom a bokámat.
Eichmann-nak hirtelen úgy kiszáradt a szája, hogy komoly nehézséget
okozott neki a válaszadás.
- Tetermészetesen. Errefelé nagyon trükkösek ám a macskakövek.
Gyűlölte az egészet. Gyűlölte, mert rákényszerült, hogy elhagyja a
parányi világot, amit oly gondosan épített fel maga körül; rákényszerült,
hogy kapcsolatba lépjen ezekkel az emberekkel.
Az internet használatától eltiltotta magát. A hálót nem kontrollálhatta,
és túlságosan sok okos és kíváncsi személy lógott rajta folyamatosan.
- Magánál van?
A férfi - Claude Géroux - felemelte izmos karját, hogy magához intse a
pincért, és francia nyelven egy ásványvizet rendelt.
- Magánál van? - ismételte meg Eichmann a kérdést. A félelmét
palástolta, de hagyta, hogy az ingerültség megmutatkozzon rajta. Három
órán belül indulnia kellett Észak-Koreába, és azok után, amiken
keresztülment, hogy engedélyt kapjon erre az utazásra, nem akart éppen e
miatt a találkozó miatt elkésni.
- Természetesen - felelte Géroux átváltva angol nyelvre, amit erős
akcentussal beszélt. - Maga is elhozta?
- Igen.
A francia sem mutatta ki a félelmét, de ő valószínűleg azért nem, mert
nem is érzett ilyesmit. Miért is érzett volna? Eichmann tudta magáról,
hogy pontosan olyan, amilyennek látszik: tipikus tudós, aki már elérte azt a
kort, amikor a soványság ugyanazt jelenti, mint a törékenység, a sápadtság
pedig azt, mint a betegesség. Biztos volt benne, hogy Géroux nem tart tőle,
maximum érdeklődéssel és kíváncsian figyeli.
A jelek szerint a francia érezte, hogy az övé az irányító szerep.
Könnyed, már-már hanyag mozdulattal az asztalra tett és Eichmann elé tolt
egy pendrive-ot. Eichmann elővett egy kisméretű laptopot, beillesztette az
eszközt az USB-portba. Gyorsan hátranézett, megállapította, hogy csak
egy repedezett fal van mögötte, aminek a tetején egy álmos macska
nyújtózik. Beütötte a megállapodás szerinti kulcsszót, és megnyitotta a
megjelenő videofájlt.
 Ahogy felgyorsítva végignézte a felvétel erőszakos részeit, az
álmélkodás és a viszolygás különös elegye áradt szét benne, vagyis
ugyanaz az érzés, amit az elmúlt negyed évszázad során oly alaposan
megismert.
- Nem hittem volna, hogy bármi új van a nap alatt - jegyezte meg
Géroux. Átvette a pincértől a palack ásványvizet; megvárta, hogy a férfi
továbblépjen, csak ezt követően folytatta. - Nem is védekeztek. Nem
harcoltak, nem próbálták menteni magukat. Az afgánok mindig küzdenek.
Igazság szerint mást se csinálnak, állandóan csak harcolnak.
Eichmann figyelmen kívül hagyta a francia megállapítását.
Rákapcsolódott az internetre, behívta a jemeni bank oldalát, ráment egy
bizonyos számlaszámra.
- A derekukra csatolt műanyag dobozok miatt? Azok miatt, amiket
elszedtek tőlük? Valamilyen drog volt bennük?
Eichmann továbbra is arra koncentrált, amit csinált, nem adta jelét,
hogy hallja Géroux kérdését. A dobozok, amelyekről a francia beszélt,
nem drogokat tartalmaztak, és már nem is léteztek. Megbízható forrásból
arról értesült, hogy mindegyiket átszállították egy titkos katonai bázisra,
ahol több mint tizenkét órája elégették őket.
- Kész - mondta. Kikapcsolta a laptopot, lehajtotta fedelét.
Géroux egyetlen pillanatra sem vette le kifejezéstelen tekintetű szemét
Eichmannról. Ivott még egy korty vizet, majd elővett a zsebéből egy
okostelefont. Amikor a kijelzőn meglátta, hogy a számlájára megérkezett
az összeg, alig észrevehető mosoly jelent meg az ajkán.
- Kérem, bocsássa meg a kíváncsiskodásomat - mondta, és mozdult,
hogy felálljon. - Túlságosan sok háborúban, túl sok helyen harcoltam már,
de ez… - Megcsóválta a fejét, egy százdirhamos bankót dobott az asztalra,
majd felállt és az asztalokat kerülgetve távozott. Eichmann figyelte, hogy
belép a forgatagba, sportosan elkocog egy rozsdásodó taxi mellett, és az
úttest közepén, a záróvonalnál várakozó, a túloldalra átjutni kívánó
gyalogosok irányába szalad. Már majdnem odaért, amikor egy matracokkal
telepakolt teherautó hirtelen irányt váltva kitért a saját sávjából, és
keresztülszáguldott a felezővonalon. A teherautó olyan erővel csapódott a
testnek, hogy Géroux koponyája azonnal szétzúzódott a szélvédőjén. A
jármű jobbra csúszott, és miközben az útjába kerülő emberek rémülten
elugráltak előle, felhajtott a gyalogosokkal teli járdára.
A kávézóban mindenki talpra ugrott, mindenki a baleset irányába
indult, ám abban a pillanatban, hogy egy furgon belecsapódott a járda
mellett álló személyautóba, mindenki visszahőkölt. Eichmannról mindenki
megfeledkezett, senki sem foglalkozott vele, ahogy ott állt, és a
hányingerét visszafojtva zsebre vágta az értékes pendrive-ot.
A fal közelében állt, a melléhez szorította a laptopját, de az első
kínálkozó alkalmat kihasználva besietett az egyik üres, vizeletszagú
sikátorba. Felgyorsította a lépteit, aztán vállalva a kockázatot, gyorsan a
háta mögé nézett, egy pillantást vetett az úttesten összegyűlő tömegre és a
véres elejű matracszállító teherautóra.
A jelek szerint Géroux nem nyert bocsánatot a kíváncsisága miatt.
 6.
Las Vegas, Nevada Amerikai Egyesült Államok

Christian Dresner sugárzó arccal nézett le a színpadról, amikor látta,

hogy a teremben mindenki a mobiltelefonja után nyúl. Smith hirtelen nem
tudta, kinek kellene üzenetet küldenie, tulajdonképpen azzal sem volt
tisztában, miért van jelen, ezért csak csendesen ült, és megpróbálta
átgondolni, mit is jelenthet a világ számára a Dresner által kifejlesztett, új
hardver.
Nevetséges alulértékelés lett volna egyszerűen „forradalminak”
nevezni az eszközt. Smith azon kevesek közé tartozott, akik pontosan
annak látták Dresner hallókészülékét, ami valójában volt: az első, habozva
megtett lépésnek az emberiség megváltoztatásának útján. A dolgot az tette
újjá - és különlegessé -, hogy ez volt az első olyan protézis, amely nem
tartozott az elvesztett vagy sérült testrész pótlására létrehozott, valójában
tökéletlen eszközök közé. Nem, ez valóban óriási horderejű fejlesztés volt,
olyasvalami, amihez hasonlót az evolúció csak több millió év leforgása
alatt tudott létrehozni. Végső soron Dresner nem csupán a hallássérült
embereken segített, hanem azt mutatta meg a világnak, hogy az
anyatermészetet is le lehet győzni, méghozzá a saját játékában.
Ez a lépés azonban korántsem volt tétova. Dresner egy olyan pont felé
taszította az emberiséget, amelyen túl létezésének következő fázisa várt rá.
Nem lehetett előre tudni, mindez hová vezethet, mit eredményezhet; nem
lehetett megjósolni, hogy a folyamatnak hol lesz vége.
Smith a mellette ülő nőre nézett. Janine figyelmét teljes mértékben
lekötötte az iPhone-ja - az a készülék, ami pár perccel korábban még
fejlettnek és modernnek tűnt, most már csak olyan volt, mintha egy gőzzel
működő kőtábla volna.
Persze Smith azzal is tisztában volt, hogy Dresnernek válaszolnia kell
néhány kritikus kérdésre. Először is: valóban működik az eszköze? Az
innovatív technológia csodás dolog, de ha a gyakorlati alkalmazása
nehézkes, akkor számítani lehet rá, hogy villámgyorsan feledésbe merül.
Az érintőképernyők, a headsetek, a standard hangalapú interface-ek már
kiválóan működtek, bizonyították létjogosultságukat.
A második kérdés az volt, hogy az eszköz alkalmazásához milyen
testátalakításokat kell végrehajtani az embereken. Smith az élete nagy
részét azzal töltötte, hogy megakadályozza a teste drasztikus átalakulását,
és ez - eltekintve néhány lőtt vagy szúrt sebtől - nagyjából sikerült is neki.
Vajon az átlagemberek akarják majd, hogy csavarokat rögzítsenek a
koponyájukba annak érdekében, hogy megszabadulhassanak az
okostelefonjaiktól?
Smith ismét Janine-re nézett, szemügyre vette a nő gyémánt
orrpiercingjét és a felkarján lévő, színes tetoválást. Úgy érezte, máris
megkapta a választ. Az újabb generáció, a nála fiatalabbak még úgy
tekintettek a különböző testmódosításokra, mint ő arra, hogy inget vált.
A halk neszek, amelyeket az érintőképernyőkhöz érő hüvelykujjak
okoztak, lassanként elnémultak, Dresner pedig ismét járkálni kezdett. A
háta mögötti képernyőn látható képek úgy változtak, mintha a kamerákat a
retinájába ültették volna.
- Mint azt bizonyára valamennyien tudják, egy hardvereszköz csak
akkor lehet hasznos, ha elérhető a hozzá szükséges szoftver. Végső soron a
Merge nem egyéb, mint egy platform. Engem valójában az érdekel, hogy
mit teszünk fel erre a platformra. Természetesen megvan az összes
szükséges, alapvetőnek számító applikáció: telefon, e-mail, közösségi
oldalak, GPS és a többi hasonló. Ám ezek mellett létrehoztunk néhány
olyan applikációt, amely hasznos lehet a pénzügyi szolgáltatásokhoz,
valamint a politikához, vagyis a társadalom szempontjából kritikus két
olyan területhez, amelynek… és ebben, úgy vélem, valamennyien
egyetértünk… amelynek segítségre van szüksége.
- Szent isten! - mormolta Janine. Fiatal arcára kiült a rémület. - Lehet,
hogy ez az ember felfedezte a legszuperebb technológiát, ami a nyomtatás
óta megjelent a világon, és most eljátssza nekünk itt a kiscserkészt!
Dresner mintha a nő gondolataiban olvasott volna.
- De ne aggódjanak! Néhány szórakoztató jellegű elemet is
készítettünk.
A kivetítőn hirtelen kivágódtak a terem ajtói, és egy hordányi
vérmocskos vámpír rontott be rajtuk. A látvány annyira realisztikus volt,
hogy a nézőtéren helyet foglalók közül néhányan felsikoltottak és
hátranéztek - de persze csak az üres termet látták maguk mögött. Amikor
ismét a színpad felé fordultak, Dresner már úgy tartotta maga elé a kezét,
mintha pisztoly volna, és vidáman gyilkolászta a széksorok között támadó,
virtuális vámpírokat.
- Ez nem lehet igaz! - Janine ismét beszállt a Twitter-fiókjába. - Ez a
legjobb dolog, amit életemben láttam! Pedig egyszer már találkoztam
George Clooney-val, aki épp fürdőnadrágban volt…
A szörnyek eltűntek, Dresner pedig elégedetten végignézett kissé
zaklatott hallgatóságán.
- A helyzet az, hogy a legfontosabb fejlesztés nem is a hardver volt…
Csupán szükségem volt valamire, amin futtathatom az általam elképzelt
keresőmotort. - Kis szünetet tartott, mintha mérlegelte volna a következő
szavait. - Az internettel és általában véve a világgal kapcsolatosan nem az
információk hozzáférhetősége jelenti a problémát, hanem az, hogy
egyszerűen túlságosan sok információ létezik. Ennek az irdatlan
adattömegnek a nagy része értelmetlen. Felesleges. De mi volna akkor, ha
képesek lennénk azonnal mérlegelni a beérkező információkat? És most
nemcsak azokról beszélek, amikkel a neten találkozunk, hanem… a
környezetünkből érkezőkről is! - Ismét Bob Stamen felé fordult. -
Megtennéd, hogy még egyszer felállsz?
Bob Stamen kissé vonakodva felemelkedett. A kivetítőn aktiválódott
egy ikon, ami leginkább egy tortára hasonlított. Stament hirtelen ködös,
zöldes aura vette körül, és a feje fölött megjelent egy felirat: a neve.
- Az agy beépített arcfelismerő „szoftverének” feltörésével sikerült
megoldanunk egy problémát. Ahogy láthatják, az új keresőmotorom, amit
Tortának neveztem el, már tudja, hogy Bob kicsoda, és zöld aurát vetít
köré, ezzel hozva a tudomásomra, hogy a jófiúk közé tartozik. Felmerülhet
a kérdés: mire alapozódik ez a feltevés? Nos, mindenre, ami elérhető a
nyilvános adatbázisokban, a Wikipédiában, az újságcikkekben és a
hasonlókban. A Torta valamennyit átvizsgálja, a megszerzett
információkat kombinálja és egybeveti a személyes értékrendemmel, majd
ennek alapján rendelkezésemre bocsátja az analízisét. Hogy miért éppen
Bobot választottam ki? Azért, mert ő pontosan olyan fickó, akihez az
ember szívesen hozzáadná a lányát. Hihetetlenül sok jótékonysági munkát
végez, soha egyetlen bűncselekményt vagy kihágást sem követett el,
irigyelendő az anyagi helyzete, és így tovább. - Dresner elvigyorodott. - A
jelenlévők közül nem mindenki kapna ám ilyen szép, zöld aurát!
A közönség udvariasan, bár kissé idegesen nevetett. Nyilvánvaló volt,
hogy mindenki azon töpreng, amin Smith: vajon róla mit állapítana meg a
Torta?
A kivetítő bal oldalán végigfutó ikonok ezt követően már sokkal
érthetőbbek voltak. A tőzsdeikon, ami korábban világoszöld volt, szemmel
láthatóan sötétebbé változott, nyilvánvalóan azt jelezve, hogy a Dresner
Industries részvényeinek értéke - köszönhetően a nézőtéren helyet foglalók
által menet közben a világ gyakorlatilag minden pontjára elküldött
üzeneteknek - rohamos növekedésnek indult. Az időjárás ikonja bal
oldalon zölden világított, jobb oldalon azonban pirosra színeződött, ami
vélhetőleg arra utalt, hogy Las Vegas fölött az adott pillanatban még derült
volt az ég, de éjszakára már megérkezik az előre jelzett viharfront.
- És nem csak az emberekkel kapcsolatosan működik - mondta
Dresner. Visszament a pódiumhoz, és lenézett a korábban odahelyezett
headsetre. A készüléknek ugyanolyan zöldes aurája volt, mint Bob
Stamennek. - Vajon a Torta miért kedveli ezt a headsetet? Hisz épp most
mondtam, hogy nem lenne szabad megbíznunk az internetben, nem igaz? -
Az ikon nagyobb lett, megjelent egy linklista: „vélemények”, „érték”,
„részletek” és „hol kapható?” címszavakkal. A többi közül kivált a
„vélemények” link, nagyobb méretű lett, és megjelent alatta néhány név:
Amazon, ConsumerSearch, CNET. A csillagok eltűntek, de az értékelési
szintszámok megmaradtak a logók körül. - Észre fogják venni, hogy
némelyik szín áttetszőbb, mint a többi. Ez azt mutatja, hogy a Tortának
mennyi adat áll rendelkezésére, és mennyire tartja megbízhatónak ezeket.
Például a vásárlói véleményeket a legtöbb esetbena fontos szempontok
közé sorolja. Az Amazonnál számításba fogja venni a vélemények
mennyiségét, és valamennyi jelentőségét a visszajelzésekre alapozva fogja
meghatározni.
Az elképzelésben hihetetlen potenciálok rejlettek. Smith eltűnődött,
vajon eljön-e az a nap, amikor elég lesz rápillantania a páciensekre ahhoz,
hogy pusztán az aurájuk színe alapján meghatározhassa az aktuális
állapotukat, bízva abban, hogy a Torta számításba veszi akár azokat az
adatokat is, amelyeket, mondjuk, pár másodperce vitt be a rendszerbe
valamelyik labortechnikus, aki esetleg éppen akkor fejezte be egy húsz
évvel korábbi betegség utólagos elemzését.
Dresner letette a headsetet, és visszament a színpad közepére. Száz
szempár követte minden mozdulatát.
- Nyilvánvaló, hogy ma nem magyarázhatok el mindent, legalábbis
nem a részletekre kiterjedően, ezért a konferenciát követően a honlapunkra
felkerülnek a hardverre és a szoftverre vonatkozó adatok és használati
utasítások. Addig is, amíg alkalmuk lesz ezeket végigtanulmányozni,
szívesen válaszolok néhány kérdésre.
Smith azonnal a levegőbe emelte a kezét, de hozzá hasonlóan a
nézőtéren ülők szinte mindegyike ezt tette. Dresner rámutatott az egyik,
hátrébb ülő férfira, aki elé szinte azonnal odatoltak egy mikrofont. A
kivetítőn a férfi feje fölött megjelent a neve. A kérdező aurája semleges
színű volt. Dresner kikapcsolta a véleményező rendszert - vélhetőleg meg
akarta kímélni az embereket attól, hogy esetleg vörös jelzéssel tűnnek fel a
kijelzőn.
- Ön az imént a „használati utasítás” kifejezést használta. Mikor fogja
megkapni a termék szélesebb körű elterjesztéséhez szükséges
jóváhagyásokat?
- Semmiféle jóváhagyásra nincs szükségem, Jeff. A rendszer a már
létező vezeték nélküli és mobil kommunikációs hálózatokon keresztül
működik. A fogba erősíthető mikrofon olyan eltávolítható elektronikai
eszköz, amelyet bármelyik fogorvos felhelyezhet. A koponyaimplantokhoz
sincs szükség külön engedélyre, ugyanis érvényes rá az, amit a
hallókészülékünk forgalmazása előtt, arra termékre kaptunk. A változás
csupán annyi, hogy két, hét-hét milliméter átmérőjű pickup helyett ebben
az esetben az érintett személy hatot kap, de ezek mindegyike feleakkora,
mint a korábban használatos. De hogy a kérdésére is válaszoljak: a Merge
jövő héten kerül kereskedelmi forgalomba.
A teremben ülők ismét vad üzenetküldözgetésbe kezdtek. A kivetítőn
látni lehetett, hogy a DI részvényei tovább erősödtek a tőzsdén. Smith
kihasználta, hogy mindenki mással foglalkozik, és gyorsan felemelte a
kezét. Épp csak egy picit volt lassabb, mint a legelső sorban ülő nők
egyike.
- A Merge használatához elengedhetetlenül szükséges az
implantátumok beültetése?
- Természetesen nem. Készítettünk beépített elektródákkal ellátott
headseteket. Ezt minden egyes készülékhez mellékelni fogjuk. De
felhívom a figyelmüket arra, hogy kissé furcsák, és kénytelenek voltunk
csökkenteni az audio és vizuális felbontások szintjét. Ráadásul ilyen
módon nem igazán praktikus a készülék alvásfunkciós használata.
A kezek ismét felemelkedtek. Dresner rámutatott az egyik kérdezőre.
- Alvásfunkció?
- Ezt még nem említettem? - Dresner arcán félénk mosoly jelent meg. -
Azt hiszem, önök között néhányan tudnak arról, hogy a DI partneri
kapcsolatban áll egy stanfordi alváskutató központtal. A nem gyógyszeres
alvásoptimalizálás területén elért sikereinket többnyire azoknak a
módszereknek köszönhetjük, amelyek alapját az agyhullámok
manipulációja képezi. Mostanáig egy megfelelő kezelés elvégzéséhez egy
akkora gépre volt szükség, mint egy kisebbfajta személyautó, így csupán
arra volt lehetőségünk, hogy az igazán komoly rendellenességekkel küzdő
páciensekkel foglalkozzunk. Szükségünk volt egy sokkal praktikusabb
hardverplatformra, és kiderült, hogy a Merge erre a célra is tökéletesen
megfelel. Én hatvanhét éves vagyok, és elárulom: egy ideje úgy alszom,
mint tizenkét éves koromban!
Smith ismét kihasználta, hogy a közönség figyelmét lekötötte az
elhangzottak azonnali továbbítása, és ezúttal sikerrel járt. Miközben a
körülötte ülők továbbadták a mikrofont, gyorsan felállt.
A Torta azonnal a kijelzőre vetítette a nevét, a rendfokozatát, valamint
a doktori címét. Egy olyan ember számára, aki hozzá hasonlóan kerülte a
reflektorfényt, ez kissé zavaró volt. Pokolian hálás volt, hogy az ítélkező-
véleményalkotó rendszer éppen inaktív; úgy gondolta, túlságosan sok
információ derülne ki róla, ha a funkció működne.
- Úgy tűnik, ön képes arra, hogy mentálisan manipulálja az interface
ikonjait. Ugyanezt a módszert esetleg fel lehetne használni a mesterséges
végtagok irányítására? Esetleg lehet mód arra, hogy a Merge-öt a vakság
orvoslására használjuk?
- Pompás kérdések! - mondta Dresner. A hangján őszinte izgalom
érződött, és szemmel láthatóan fellelkesítette, hogy valaki a találmánya
olyan aspektusaira kíváncsi, amelyek nincsenek közvetlen kapcsolatban a
várhatóan több milliárd dollárnyi profittal. - Ami a látást illeti… Nos, a
rövid válaszom: igen. Teljes mértékben! Normál agyfunkciókat
feltételezve lehetőség van arra, hogy a páciensnek visszaadjuk a látását.
Ehhez nincs szükség másra, csupán két parányi kamerára, amit egy
szemüvegbe építünk bele. A szemüveg közvetítené a jeleket az agyba.
Természetesen a rászorulóknak ingyenesen biztosítjuk majd a szükséges
egységeket. Ami az ikonokat és a mesterséges végtagokat illeti… Ezen a
feladaton még jelen pillanatban is dolgozunk. Sajnos az outputtal
kapcsolatos problémák komolyabbnak bizonyultak, mint az inputot
érintők. Az ikonok kontrollja egyelőre minimális. Megnyitás, bezárás,
lapozás, egyszerű kiválasztások. Jelen pillanatban ez minden, de egészen
biztos, hogy öt-tíz éven belül erre a kérdésre is megtaláljuk a választ.
Kezek emelkedtek a magasba, Dresner azonban egy kézmozdulattal
jelezte, hogy szeretné befejezni a válaszolgatást.
- Kérem, nézzék át a kezelési útmutatót, és ha találnak valamit, ami
nem tiszta, értesítsenek minket, hogy orvosolhassuk az esetleges hibákat.
Vagy ami még jobb: a jövő héten vásároljanak maguknak egy Merge-öt, és
próbálják ki személyesen is!
 7.
Khoszt tartomány, Afganisztán

- Te! Tudtam.
Randi a legártatlanabb mosolyával nézett dr. Peter Mailenre, aki
fenyegetően ráhunyorgott.
A férfi nem sokkal korábban ünnepelte az ötvenedik születésnapját, de
még mindig elég jól nézett ki sűrű, homokszőke hajával és vastag
bajuszával, ami miatt leginkább a tévésorozatból ismert Magnum
nyomozóra hasonlított. Ezt a karaktert és hangulatot idézte hawaii inge is,
ami kilógott szürkére fakult vászonköténye alól. A köténynek egyébként
pontosan olyan színe volt, mint a csempézett falaknak, bár ezen
szerencsére nem sorakoztak golyó ütötte lyukak.
- Elég sokáig tartott - mondta Randi. - Evezős csónakkal hoztak át? -
Ellépett a műanyag paraván előtt, ami pontosan az egy héttel korábbi
aknatámadás során a falon keletkezett hatalmas lyukat takarta. Ennek a
paravánnak a felállításával is az volt a céljuk, hogy a sebtében berendezett
hullaházban megőrizzék a levegő alacsony hőmérsékletét. Ez nem igazán
sikerült, mivel a levegőben - igaz, csak halványan - folyamatosan jelen
volt a rothadás jellegzetes bűze.
- Nem. Egy repülőgép rakterében utaztam. Semmi sem fogható ahhoz
az élményhez, amit akkor él át az ember, amikor hosszú órákon keresztül
hánykolódik tízezer palack víz társaságában.
Randi együtt érzőn ingatta a fejét, majd lassan odalépett a kerekes
asztalhoz, amin a vérfoltos lepedővel letakart hulla feküdt.
- Pedig megmondtam nekik, hogy első osztályon hozzanak.
- Orvos vagyok, Randi. Élő emberekkel dolgozom. - A férfi az aktív
baktériumok hatására lassanként megfeketedő lábujjra akasztott
kartoncédulára mutatott. - Talán nem számítok a terület szakértőjének, de
én úgy látom, ez a fickó ott az asztalon nem igazán felel meg ennek a
kritériumnak.
- Jaj, Pete! Zseni vagy, és bízom a diszkréciódban. Ezért vagy most itt.
A férfi arckifejezése kissé megenyhült. Nem sok gyengéje volt, de a
gyönyörű, szőke nők ezek közé tartoztak. A szőke nők - meg a hízelgés.
Randi tisztában volt ezzel, és ki is használta a dolgot. Egyébként Mailen
valóban zseni volt. Azt a tényt, hogy utált azzal foglalkozni, amihez igazán
jól értett, akár a sors fintorának is lehetett tekinteni. Randi számára ez egy
percig sem jelentett problémát.
- Áruld el, mire sikerült rájönnöd, és ígérem, hazafelé már sokkal
kényelmesebben fogsz utazni.
- Utaskísérőt is kapok?
- Persze. Egy hosszú lábú, csücsöri szájú szőkét.
Mailen gyanakvón ráncolta a homlokát. Nem mozdult, nyilvánvalóan
Randi tudomására akarta hozni, hogy nem is olyan könnyű őt rábírni
valamire. A nő ismét rávillantott egy ragyogó mosolyt, és türelmesen
kivárt; tisztában volt vele, hogy Mailen előbb-utóbb úgyis rátér a tárgyra.
Ez volt a legkevesebb, amit megtehetett érte azután, hogy kirángatta
kényelmes washingtoni rendelőjéből és áthozatta egy afganisztáni, a
semmi közepén álló, omladozó hullaházba.
Hosszabb ideig néztek farkasszemet, mint Randi várta, de a férfi végül
felsóhajtott, és visszahajtotta a vérfoltos lepedőt. A fej nélküli hulla
mellkasát felnyitották. A bűz hirtelen annyira felerősödött, hogy Randi
fintorogni kezdett.
- El sem tudom hinni, hogy emiatt hozattál ide, Randi! Tudsz róla,
hogy tüzet nyitottak a gépünkre?
A gép pilótája már elmesélte Randinek, mi történt (láttak egy jó
harminc mérföld távolságban lévő kondenzcsíkot, amit vélhetőleg egy
fellőtt rakéta húzott), ennek ellenére sikerült aggodalmas és együtt érző
arcot vágnia.
- Akár meg is halhattam volna! - mormolta a férfi maga elé, miközben
felemelt egy írótáblát. A táblára csíptetett papírlap tele volt a saját,
jóformán olvashatatlan írásával. - Lepergett előttem az egész életem…
- A hulláról beszélj, Pete! - sürgette Randi.
- Nos, ha nagyon figyelmesen megnézed, láthatod, hogy hiányzik a
feje, és van egy golyó a mellkasában.
- Jó a humorod. Melyikbe halt bele?
- A golyó oltotta ki az életét. Már halott volt, amikor lefejezték.
- Toxikológia?
- Tiszta. Ez az ember még egy aszpirint se vett be.
- Biztos vagy ebben? - Randit még mindig idegesítette, hogy képtelen
rekonstruálni a csatatéren (pontosabban: a mészárlás helyszínén)
történteket.
- Nem mondanám, ha nem lennék biztos benne. Egyébként miért
érdeklődsz ennyire a pasas iránt? Nem először fordul elő, hogy az afgánok
lefejeznek valakit.
- Persze. Időnként levágnak egy-két fejet, de ez most más volt. A
faluban élő valamennyi férfit lefejezték, és úgy tűnik, az áldozatok nem is
próbáltak védekezni. Semmit sem tettek.
A férfi arcáról eltűnt a bosszúság; megpróbálta elképzelni a helyzetet.
- Hány ilyen halottat találtatok?
- Nagyjából hetvenet.
- És hoztál nekem egyet?
- Mármint fejet? Nem. A jelek szerint azokat elvitték. A gyilkosok.
- Tehát ez nem valamiféle szertartásos tömeggyilkosság volt.
Ténylegesen a fejeket akarták megszerezni.
- Igen, úgy tűnik, de fogalmam sincs, miért tettek volna ilyet. Talán
valami dzsihadista promóciós videón dolgoztak. Nem tudom, de valahogy
rossz érzésem van ezzel kapcsolatban.
- Nos, az mindenesetre nyilvánvaló, hogy a gyilkosok számára nagyon
fontosak voltak a fejek.
- Ezt most miért mondod?
- Azért, mert itt mindent elterveztek. Először a gerincet fűrészelték át,
azután késsel fejezték be a munkát. A fejek nem könnyűek. Hetven fejnek
nagyjából… háromszáz kiló lehet a súlya.
- Mennyi ideig tart levágni egy fejet? Egy ilyen művelet után elég
kockázatos lehet a helyszínen maradni.
- Nos, ezt nem lehet pontosan meghatározni.
- Van itt olyan holttest, amire senkinek nincs szüksége? Van fűrész?
 - Nem, Randi. Ezt felejtsd el. Egyébként nem tarthatott sokáig a
lefejezés. Ezt itt nem kézi fűrésszel csinálták. A csonk szélén látható
sérülésekből arra lehet következtetni, hogy motoros eszközt használtak.
Akkumulátoros láncfűrészt.
Randi lenézett a megcsonkított testre, és megpróbálta átgondolni a
hallottakat.
- Nézd, körülbelül sejtem, kik a felelősek ezért az egészért. Van egy
szomszédos tálib falu, aminek a lakóival a szarabatiak már régóta
viszálykodnak. Talán már Jézus születése előtt is utálták egymást. Azt
viszont elég nehéz elképzelni, hogy annak a falunak a lakói beugrottak a
helyi barkácsáruházba, és vettek pár motoros fűrészt. Fel se tudták volna
tölteni az aksikat, ugyanis a környékükön egyszerűen nem létezik
elektromos áram.
- Ki tudja, az emberek miért teszik, amit tesznek? - vonogatta a vállát
Mailen. - Őrült világban élünk.
- Hát ezzel most nem sokra megyek. Miért így? Miért itt? Miért éppen
most? Több ezer évig tartó háborúskodás után a tálibok egyszerűen
bevonulnak az ellenséges faluba, és annak ellenére, hogy nem
rendelkeznek speciális fegyverekkel, mindenkit lemészárolnak? Úgy, hogy
közben egyetlen embert sem vesztenek?
- Kit érdekel? Már nem kell sok idő ahhoz, hogy Afganisztán ne legyen
egyéb, csak egy rossz emlék meg pár megsárgult oldal valami
történelemkönyvben.
- Tudnom kell, Pete.
- Könnyű azt mondani! Esetleg már van elképzelésed arról, hogyan
fogod kideríteni?
- Arra gondoltam, odamegyek és megkérdezem tőlük.
- Mármint… tőlük? A táliboktól? Nem hiszem, hogy szívesen
fogadnának.
- Talán nem. De az ilyen dolgok, ha nem járok a végükre, nem hagynak
aludni éjjelente.
Mailen visszahajtotta a lepedőt a hullára, és nekilátott, hogy levesse a
kötényét.
- Mint az orvosod, azt tanácsolom, inkább vegyél egyet Dresner
eszközéből. Úgy hallottam, azok segítenek. Úgy alszol majd, mint egy
csecsemő!
 8.
Prince George’s megye, Maryland
Amerikai Egyesült Államok

Jon Smith ezredes padlóig nyomta a gázpedált, ám a ’68-as Triumph

alig reagált erre. Smith rengeteg időt és energiát ölt a kocsi restaurálásába,
de szerelői tudása és képességei sosem értek fel a lelkesedése szintjére. A
jobb első ajtó újra és újra kinyílt, amikor balra fordult, a motor tétovasága
pedig a levegő lehűlésével egyenes arányban fokozódott. Smith belátta,
hogy ideje félretennie a büszkeségét, le kell tennie a szerszámokat, és el
kell vinnie egy műhelybe a kocsit.
Feleresztette a pedált, ötven mérföldes sebességre lassított, és közben
oldalra sandítva, a fák között meg-megpillantotta a köddel borított
Anacostia folyót. Másokra a látvány, az üres út és az ablakon keresztül
beáramló, hűvös levegő valószínűleg nyugtató hatást gyakorolt volna, de
számára az ilyen utak általában azzal végződtek, hogy meglőtték,
megszúrták vagy lehajították valamilyen magas helyről.
Bekapcsolta a rádiót, és a kopott gombot tekergetve keresgélni kezdett
az állomások között. A hírek szokás szerint nyomasztóak voltak, nem is
foglalkozott velük, inkább az egyik DJ reggeli zenés műsorát hallgatta -
egészen addig, amíg meg nem szólalt az aktuális riportalany, egy
zsonglőrködő sztriptíztáncosnő. Belehallgatott még néhány adó műsorába,
és eljutott az NPR-hez. Meglepődött, amikor felismerte a hangszórókból
felcsendülő, a sztatikus zörejektől nem mentes hangot.
- Őszintén úgy gondolom, ez teljes mértékben át fogja alakítani az
életünket. Általában nem szoktam ilyen jóslásokba bocsátkozni, ezúttal
azonban teljes bizonyossággal kijelenthetem: ez fog történni.
A nő volt az. Akit Las Vegasban ismert meg. Janine Redford.
- Amikor azt mondja, „át fogja alakítani az életünket” - tette fel a
következő kérdést a riporter, nem is próbálva leplezni kétkedését -, olyan
mértékű átalakulásra kell gondolnunk, amilyet annak idején az
automobilok vagy az iPodok idéztek elő?
- Nem. Olyan mértékű átalakulásra kell gondolnunk, amilyet a tűz és a
mezőgazdaság idézett elő.
A riporter nevetése olyan hangos és gúnyos volt, amilyet a hozzá
hasonló műsorvezetők nem igazán szoktak megengedni maguknak élő,
egyenes adásban.
- Amikor úgy döntött, Janine, hogy előrejelzésekbe bocsátkozik, ugye
mindent egy lapra tett fel? A Merge még csak most jött ki. Egyáltalán,
mennyi ideje volt arra, hogy kipróbálja?
Az egységet csupán harminchat órája lehetett megvásárolni. Egy héttel
Dresner prezentációját követően a világ nagyvárosaiban hirtelen
megnyitottak az új boltok, amelyeket gyakorlatilag pár nap alatt rendeztek
be azokban az üzlethelyiségekben, amelyeket titokban már hónapokkal
korábban kibéreltek. Washingtonban Smith maga is látta a csupa üveg,
csupa neon Merge Shopot. Eszébe is jutott, hogy megnézi, de hamar rá
kellett jönnie a gondolat naivságára: a potenciális vásárlók hosszú, kígyózó
sorai nemcsak a bejáratot, de gyakorlatilag az egész épülettömböt
eltorlaszolták.
- Tegnap alkalmam nyílt kipróbálni, és azóta szinte folyamatosan
használom. Ami azt illeti, jelen pillanatban is ez történik.
- Jelen pillanatban is használja az egységet? - A stúdióban mintha
megfagyott volna a levegő. - Azt hiszem, közölnöm kell a hallgatókkal,
hogy Janine nem visel semmiféle headsetet.
Smith elvigyorodott, és ráfordult a folyó irányába tartó, keskeny
földútra. A jelek szerint Janine-nek nem kellett sok idő ahhoz, hogy l-
győzze saját, fiatalos cinizmusát.
- Be kell vallanom, eleinte ódzkodtam tőle, és hazudnék, ha azt
mondanám, hogy nem gyakoroltak rám egy egészen apró nyomást, de a
saját kíváncsiságom is hajtott.
- El kell ismernem, az egységből semmi sem látható. Nekem legalábbis
nem sikerült felfedeznem önön.
- Mármint az antennákat? Nos, őszintén szólva, semmiség az egész. Az
ember beteszi a fejét egy gépbe, feltesz egy fejhallgatót, hogy ne hallja a
fúrást, és hopp! Már készen is van az egész.
- Semmi érzéstelenítés?
- Nos, talán nem árt, ha az ember iszik előtte pár koktélt, de ennél
többre tényleg nincs szükség. Az egész művelet három másodpercig se
tart. Túlságosan gyorsan lezajlik, így az ember szinte nem is érzi, mi
történik vele. Pár órával később egy kicsit fájni kezd, de a rendszer olyan
csodálatos, hogy én még a fájdalomcsillapítót is elfelejtettem bevenni.
- A headsetet is kipróbálta, mielőtt berakatta az antennákat? És
őszintén, érdemes volt megfúratni a koponyáját?
- A headset által biztosított élmény kissé homályos. És egyébként is, ki
akar egész nap azzal az izével a fején járkálni? Az antennákkal a képek
felbontása egyszerűen hihetetlen. Tökéletes a látásom, pedig, bevallom,
középiskolás korom óta kontaktlencsét kellett viselnem. Ami pedig az
audiót illeti… Nos, az bámulatos élményt nyújt!
- Szóval most az egységen keresztül hall? Van önnél valamilyen
hallókészülékhez hasonló eszköz?
- Nincs. Még mindig a fülemen keresztül hallok. Sajnos… Viszont
letöltöttem a teljes zenei könyvtáramat, és a hangok tisztasága…
Semmihez sem hasonlítható, amit korábban hallottam.
- Önnek is van olyan… fogra erősíthető mikrofonja?
- Nincs. Én egy miniatűr, ruhára erősíthető mikrofont használok, de
már bejelentkeztem a fogorvosomhoz.
- Tehát, azok alapján, amit öntől hallok… Dresnernek sikerült elérnie a
célját.
- Annyira, hogy ha valaki megpróbálná elvenni tőlem az eszközt, azt
halálra verném egy csavarkulccsal!
- Ezt észben fogom tartani. És mi a helyzet a Tortával?
Smith megállította a kocsit egy rozogának látszó kapu előtt, ami
valójában nagyon is erős volt: akár egy telepakolt, ötven mérföldes
sebességgel haladó kamiont is képes lett volna feltartóztatni. Közelebb
hajolt a szélvédőhöz, felemelte az állát, és hagyta, hogy az elrejtett
kamerák tisztán lássák az arcát.
- Nos, a Tortát még szoknom kell… De élvezem! Azt hiszem, egy
kicsit sokat játszom a „Vámpírarmageddon” nevű játékkal. Az alapvető
applikációk, mint az időjárásjelentés, a telefon és a GPS, a jelek szerint
tökéletesen működnek, a színkódolás pedig egyszerűen pazar. Tegnap
leégett a hajszárítóm, ezért elmentem a boltba. Ott álltam egy hatalmas
polc előtt, amikor eszembe jutott, hogy használhatnám a Merge-öt.
Aktiváltam a Tortát, és pár másodperccel később csak annyit kellett
tennem, hogy kézbe veszem a legsötétebb zöld színben játszó hajszárítót.
- És mi a helyzet az emberek értékelésével, azzal a funkcióval, amiről
mindenki beszél?
- Erről a funkcióról egyelőre nem szeretnék véleményt mondani, de
biztos vagyok benne, hogy jobban fog működni annál, amire az újságírók
többsége számít. Amikor ránéztem az általam jól ismert emberekre,
kiválóan működött, ezért feltételezem, hogy olyan személyek esetében is
hagyatkozni lehet majd rá, akiket nem ismerek. És egyre jobb lesz, ahogy
több adatra tesz szert, és összeveti az információkat a felhasználói
visszacsatolásokkal - mondta Janine.
A kapu kinyílt. Smith behajtott a területre, amely a tábla tanúsága
szerint az Anacostia Jachtklub tulajdonában volt. A kellemesen kanyargós
aszfaltcsík és a nagy gonddal kiépített padka kissé hivalkodónak tűnt, de
valójában azért volt ilyen, hogy ellehetetlenítsen minden egyenes vonalú,
szemből érkező támadást. Smith arca megrándult, amikor a Triumph alja
hozzáért egy fekvőrendőrhöz. Elkanyarodott, ráállt a hajókkal teli dokkal
párhuzamosan haladó útra. A hely azt az illúziót keltette, hogy a telep nem
más, mint egy tehetős jachttulajdonosok számára épített, extrém módon
exkluzív játszótér.
- Tehát beköszöntött a szép, új világ - állapította meg a riporter.
Smith kikapcsolta a rádiót. Biztos volt benne, hogy a rádiós
megállapítása helyes. Tényleg beköszöntött a szép, új világ…
 9.
Khoszt tartomány, Afganisztán

Randi meredeken felemelte a helikopter orrát. Ahogy megpillantotta a

halott afgán tájon mozgó kecskepásztort, hirtelen felszökött az
adrenalinszintje. Nem attól tartott, hogy esetleg kárt tesz abban az
emberben - azért izgult, hogy a helikopternek ne essen baja.
A körzetben csupán három helikopter volt, és a CIA nem nagyon
hajlott arra, hogy olyan emberekre bízzák a vezetésüket, akik saját
bevallásuk szerint is csupán közepes pilóták. Ahhoz, hogy ez a hozzáállás
megváltozott, minden bizonnyal Fred Klemnek is volt némi köze, ennek
ellenére világossá tették Randi számára: neki kell fizetnie a számlát, ha
bármi baja esik a gépnek, ha akár egy karcolás is esik rajta.
A kecskepásztor fel se pillantott az égre, az állatok se néztek fel, ahogy
a helikopter elhúzott fölöttük. Randinek erről eszébe jutott, miért szeretett
bele első pillantásra ebbe a gépbe. A bizarr, denevérszárny formájú rotorok
sokkal hatékonyabban dolgoztak, mint a hagyományosak, az ennek
köszönhetően minimálisra csökkentett zajt pedig egy olyan rendszerrel
szüntették meg, aminek az alapját a zajcsökkentő fejhallgatókban
alkalmazott technológia képezte. A gép hasát ugyanolyan színűre festették,
amilyen az afganisztáni égbolt volt, a felső része pedig ugyanazt a barna
árnyalatot kapta, ami a helyi talajt jellemezte. A fizikai álcázást egy
hihetetlenül hatékony lopakodótechnológia egészítette ki.
A helikopter tehát szinte észrevehetetlenné vált, de ennek is megvoltak
a hátrányai. A hatótávolsága jelentősen lecsökkent, csupán egyetlen ülés
fért el benne, a teherbírása pedig alig haladta meg a kilencven kilót. Ez
volt az oka annak, hogy a fedezetet biztosító Deuce helyett Randi inkább
néhány, üzemanyaggal megtöltött marmonkannát vitt magával, azokat
pakoltatta be a szűk pilótafülkébe. Ez azt jelentette, ha esetleg lezuhan,
akkor mindenképpen hatalmas tűzijáték közepette fog elpusztulni. Nem
igazán vágyott erre, de még mindig szívesebben égett volna halálra, mint
hogy úgy térjen vissza Kleinhez, hogy azt kell közölnie vele, sikerült
beleállítania valamelyik homokdűnébe a CIA több millió dollár értékű
játékszerét.
A hegygerinc vonalát követve emlékezetből próbált elnavigálni a
Kot’eh nevű tálib faluhoz. Biztosra vette, hogy ennek a településnek a
lakói a felelősek a Szarabatot ért támadásért. A jelek szerint senkit sem
zavart, ami Szarabatban történt, ő azonban képtelen volt kiverni a fejéből a
lefejezett holttestek látványát. Tudni akarta, mi az ördög történt a faluban,
és érezte, hogy valamilyen homályos ok miatt Fred Klein is szeretne
választ kapni erre a kérdésre.
A füstöt csak akkor látta meg, amikor megkerülte a széles fennsík
szélét. A fekete oszlopok legalább száz méter magasságba emelkedtek,
mielőtt szétszaggatták őket azok a szeszélyes, keresztirányú szelek,
amelyekkel Randi azóta küszködött, hogy elhagyta a bázist.
- A pokolba! - mormolta. Alig hallotta a saját hangját a hajtómű
zümmögésétől, a hipermodern rotorok sziszegésétől. Feljebb emelte a
gépet, elérte a szánalmas maximális magasságot, ami csupán kétszáz méter
volt.
Csakhamar kiderült, hogy nem sok hasznát veszi a bámulatos
álcázásnak, a zajcsökkentő rendszereknek, a lopakodótechnikának -
valójában nem is volt szüksége ezekre. Miután leírt pár kört a falu fölött,
nyilvánvalóvá vált a számára, hogy Kot’eh lakói ügyet sem vetnek a
jelenlétére. Igazság szerint számított valami ilyesmire, ennek ellenére
görcsbe rándult a gyomra. Tett még egy kört, széles ívben átrepült a falu
északi pereméhez.
- Szóval, most milyen briliáns tervvel állsz elő, Randi? - kérdezte
félhangosan.
Azonnal választ adott a saját kérdésére: lejjebb eresztette a helikopter
orrát, ráközelített a háztetőkre. Csak gyorsan körül akart nézni. Pár
pillantás, és kész. Ebből ugyan mi baj lehetne?
Furcsa volt, hogy a leszállás pillanatában csak az üvegre szóródó
homok halk neszezését hallja. A faluban semmi sem mozdult. Randi
kiugrott a pilótafülkéből, és a fegyverét lövésre készen tartva
keresztülrohant a lassanként leülepedő homokfelhőn.
Kijutott a felhőből. Megállt, kihúzta magát, és a messzelátóján
keresztül végigpásztázta a zónát. Egy kevésbé tapasztalt megfigyelőnek
minden bizonnyal erős déjŕ vu érzése támadt volna: egy újabb felperzselt
afgán falu, szétszórtan fekvő hullákkal. A látvány lényegében csak abban
különbözött a szarabatitól, hogy itt minden halottnak megvolt a feje.
Randi elég tapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy azonnal felfedezze a
két falu közötti eltéréseket. A Kot’ehben használt fegyverek sokkal
nagyobb pusztítóerővel rendelkeztek, mint az AK-47-esek, amikkel
Szarabatban lövöldöztek.
A hullák közül többön is hatalmas lékek tátongtak - ilyen sebeket csak
ötvenkaliberes mesterlövészpuskákkal lehet ejteni. Az épületeken látszott,
hogy RPG-vel lőttek rájuk; a kráterek méretéből és elhelyezkedéséből arra
lehetett következtetni, hogy modern könnyűtüzérségi támadás érte a
települést.
A támadók hátrahagyták a lábnyomaikat. Többségük amerikai vagy
európai katonai bakancsot viselt, de Randi felfedezett pár olyan nyomot is,
amit nem ismert fel. Ezek vélhetőleg kereskedelmi forgalomban lévő, a
zsoldosok által kedvelt lábbeliktől származtak. Ennél is érdekesebb volt,
hogy a legtöbb nyomsor hirtelen jelent meg a homokban, és az elsők
sokkal mélyebbek voltak, mint az utánuk következők. Ebből arra lehetett
következtetni, hogy a támadókat ledobták, minden bizonnyal éjszaka, és
ezt követően foglalták el a falu stratégiai fontosságú pontjait. Ez arra utalt,
hogy komoly előkészületeket végeztek, és szakértő irányítással
rendelkeztek.
A szarabatiakkal ellentétben ennek a falunak a lakói próbáltak
védekezni. Ez egyértelmű volt, ahogy az is, hogy hiábavalóan tették. Randi
csupán három helyen fedezett fel vérfoltokat, amelyekhez nem tartoztak
hullák - ezeken a pontokon vélhetőleg a támadók közül sérültek meg
néhányan. A sebesülteket természetesen evakuálták.
Miközben Randi folytatta a kutatást, a nap ráereszkedett a nyugati
fennsík szélére. Az egyik, félig leégett kerítés maradványai mellett végül
sikerült rátalálnia arra, amit keresett: Farhad Vahidi hullájára. Ismerték
egymást, az évek során, amikor a sors úgy hozta, hogy a tálibok és a CIA
érdekei egybevágtak, többször is összefutottak. Randi nem mondhatta
volna, hogy sajnálja ezt a fundamentalista vadbarmot, annak viszont nem
örült, hogy Farhad ilyen állapotban igencsak kevés információval
szolgálhat.
Feltolta a napszemüvegét a homlokpántjára, és folytatta a kutatást.
Egyre szélesedő, koncentrikus körökben, a talajt vizsgálgatva haladt végig
az épületek között. Időnként belebotlott egy-egy hosszú nyomsorba -
ezeket a falu széle felé rohanó afgánok hagyták maguk után. Követte a
nyomokat, de mindegyik végén ugyanazt találta: egy-egy hullát. A halottak
mindegyikének hatalmas, véres lyuk tátongott a lapockái között.
A fény fakult, lassanként láthatatlanná váltak az apró részletek. Randi
biztos volt benne, hogy reggelre a szél eltünteti a nyomok többségét. Már
éppen fel akarta adni a kutakodást, amikor rábukkant egy utolsó
nyomsorra. Ez az egyik elszenesedett istállószerűségből vezetett kifelé. A
lépések eleinte bizonytalannak tűntek, ami arra utalt, hogy valaki kétrét
görnyedve, a pánikba esett állatokat fedezékként használva próbált
meglépni. Úgy ötven méterrel arrébb a lépések hosszabbá váltak. A
menekülő ember keleti irányba fordult, a távolban vörösen izzó,
kőtömbökkel teleszórt hegyek felé.
Nem sokkal később két másik nyomsáv csatlakozott az elsőhöz. Ezek a
láblenyomatok egyenletes távolságban helyezkedtek el egymástól, ami arra
utalt, hogy a két második ember nem a csata hevében vette üldözőbe a
menekülőt: később találtak rá a nyomaira, és Randihez hasonlóan ők is
utánaeredtek.
Randi visszanézett a felkelő holdra. Tapasztalatból tudta, elég fényt fog
biztosítani ahhoz, hogy a két üldöző beérje a menekülőt. Nagyon
valószínűnek tűnt, hogy az egyetlen személy, aki választ adhatott volna a
kérdéseire, nem fogja megérni a reggelt. Az is lehet, hogy már rég halott…
Az éjszakai üldözés persze azt jelentette, hogy hátra kell hagynia a
helikoptert. A gondolat hatására újabb adrenalinhullám áradt szét benne;
szinte biztos volt benne, hogy mire visszatér a géphez, már csak a vázát, a
maradványait fogja megtalálni.
- Rossz ötlet - mormolta. Elővette a műholdas telefonját, és
emlékezetből beütötte a hívószámot.
Az aktiválódó rejtjelező rutin miatt a kapcsolat nem jöhetett létre
azonnal - beletelt pár másodpercbe, mire Randi végre meghallotta Fred
Klein ismerős hangját.
- Talált valamit?
- Amit gyanított. Zsoldosok tevékenységére utaló nyomokat. Itt
mindenki halott.
- Tehát ennek a falunak a lakói végeztek a szarabatiakkal. Gyanús
körülmények között… És most velük végzett egy ismeretlen zsoldos
csapat.
- A jelek szerint valakik segítették őket Szarabatnál, és most ugyanezek
a személyek nekiláttak, hogy eltüntessék a saját nyomaikat. A kérdés az,
hogy miért? Kinek lehet ennyire fontos két ilyen isten háta mögötti kis
porfészek?
 10.
Prince George’s megye, Marylandi
Amerikai Egyesült Államok

Jon Smith lassan, de határozottan ment végig a folyosón. Tudta,

egyszerre több szögből is megfigyelik, minden mozdulatát lesik. A padlót
ízléses szőnyegek borították, itt-ott vázákat helyeztek el (mindegyikben
friss virág volt), de a kellemes illatnál azért több kellett volna ahhoz, hogy
az ember ne érezze, mi a hely valódi rendeltetése, ne vegye észre, hogy
valójában egy lőpálya, amit úgy alakítottak ki, hogy simán le lehessen
szedni azokat, akik hívatlanul próbálnak behatolni a belső helyiségekbe.
A folyosó túlsó végén megjelent egy férfi, aki korábban a különleges
alakulatoknál szolgált. Smith felemelte a kezét - részben üdvözlésképpen,
részben pedig azért, hogy megmutassa, nincs nála semmi. Az egykori tiszt
kurtán biccentett, majd eltűnt, valósággal beolvadt a falakat borító,
ravaszul kialakított lambériába.
A Covert-One, amelynek működését az elnök a Hádész-vírussal
kapcsolatos katasztrófa után hagyta jóvá, hivatalosan nem létezett. Először
is, nem lehetett többnek nevezni, mint egy szellemszerű és diffúz
szervezetnek, amely két dolgon alapult: azon, hogy Fred Klein élvezte jó
barátja, az elnök feltétel nélküli bizalmát, valamint azon, hogy Kleinnek a
világ minden pontján sikerült találnia néhány tehetséges és megbízható
embert.
A szervezet, amely már többször bebizonyította hatékonyságát,
folyamatosan fejlődött. Már volt egy központja, és szerény költségvetéssel
is rendelkezett, bár a működéséhez szükséges pénzt nem közvetlen módon
kapta, hanem az amerikai nép és a Kongresszus tudtán kívül, bizonyos
kormányzati szervektől vonta el.
A Covert-One puszta léte is hihetetlen veszélyt jelentett a vele
kapcsolatban állókra, legfőképpen Sam Adams Castilla elnökre. Smith
eleinte arra számított, hogy a félelem diadalmaskodik a józan ész fölött, és
a szervezet nagyon hamar eltűnik. Sajnos a világ egyre veszélyesebb
hellyé, a politika pedig egyre bizarrabb képződménnyé vált, a komoly
múlttal rendelkező, hivatalos ügynökségek pedig mind többször kudarcot
vallottak. Továbbra is szükség volt tehát egy kisméretű, mozgékony és
hatékony szervezetre, amelyet egyetlen utasítással, azonnal be lehetett
vetni, amikor felmerült a gyanú, hogy újabb háború készülődik, valaki
ismét végre akar hajtani egy jóvá nem hagyott nukleáris programot, vagy
ha újabb terrortámadás érlelődik.
Smith belépett a külső irodába, amelynek közepén egy jókora,
pultszerű íróasztal állt. Az asztalon öt nagyméretű monitort helyeztek el.
Smith a középső monitor fölött megpillantotta az asztal mögött helyet
foglaló, senki mással nem pótolható Maggie Templetont, pontosabban a nő
jellegzetes, lassan őszbe forduló, szőke hajkoronáját. Már éppen mondani
akart valamit, amikor Maggie felemelte a kezét, és a háta mögött lévő,
nyitott ajtóra mutatott. Smith vette a jelzést, elindult az ajtó irányába.
Menet közben a kabátját ledobta a díványra, ami úgy nézett ki, mintha még
soha senki nem ült volna rajta. Tapasztalatból tudta, jobban teszi, ha nem
zavarja a nőt, amikor az éppen koncentrál valamire.
- Mi a helyzet, Fred?
Klein felállt a spártai egyszerűségű íróasztal mögül, erőteljesen kezet
szorított az érkezővel, majd intett neki, hogy üljön le a vele szemközti
székre. Olyan volt, mintha belefagyott volna az időbe: kopaszodott, de már
évek óta nem ritkult a haja, drótkeretes szemüvege mögött a tekintetéből
még mostanra sem tűnt el a régi intenzitás. Smith nem tudta volna
bebizonyítani, ennek ellenére megesküdött volna rá, hogy Klein a
megismerkedésük óta ugyanazt az öltönyt hordja.
- Milyen volt a prezentáció?
- A micsoda?
- Las Vegas. A Merge bemutatója.
Smith végre megkapta a választ arra a kérdésre, hogy egy elvileg
titokban működő katonaorvost, egy mikrobiológust miért hívtak meg arra a
rendezvényre, amelyen a többi résztvevő vagy újságíró, vagy az érintett
iparágban ténykedő milliárdos volt. Mivel nagyon jó kapcsolatban állt az
elnökkel, ezenkívül komoly múltja volt az NSA-nél és a CIA-nál, Klein
gyakorlatilag bármit el tudott intézni. Ritkán élt a lehetőségeivel, csak
akkor vállalta a munkatársai esetleges lelepleződését, ha kimondottan
fontos ügyről volt szó. Azért semmiképpen sem küldött volna egy embert a
Las Vegas-i Kongresszusi Központba, hogy az illető degeszre egye magát
importált langusztával.
- Még mindig nem sikerült teljesen feldolgoznom - mondta Smith.
- Tehát hatást gyakorolt önre? Az elnök olyasvalaki véleményére
kíváncsi, akiben megbízik.
Smith gyanította, hogy Kleint leginkább az új technológia katonai vagy
hírszerzési alkalmazása érdekli, de ebben persze nem lehetett száz
százalékig biztos.
- Őszintén megvallva, Dresner kissé elrugaszkodott ötlettel állt elő, de
az eddigi reakciók alapján teljes sikert aratott a hardverrel. Ami a Tortát
illeti… Nos, nagyon sok lehetőséget rejt magában. Jót is, rosszat is. Most
még csupán néhány applikáció létezik, de amint a független fejlesztők a
rendszer közelébe férnek, a funkcionalitás tekintetében óriási robbanásra
számíthatunk.
- Ezek szerint maga még nem próbálta ki?
Smith a fejét rázta.
- Meg se tudtam közelíteni a washingtoni üzletet, ahol árusították. Azt
hittem, a sorban állók száma csökkenni fog, de a híradások szerint az
emberek nem tágítanak onnan, inkább tábort vernek éjszakára.
- Ah. Értem. Mert ez fogja megmenteni a világot.
- Ez talán túlzás.
Klein felemelt egy pipát, megforgatta a kezében, azután rágyújtott.
- Be kell vallanom, szkeptikus vagyok. Ez az egész olyan, mint egy
okostelefon, amihez különleges interface tartozik. Mert csupán ennyiről
van szó, ha eltekintünk attól az apróságtól, hogy az embereknek hagyniuk
kell, hogy valaki megfúrja a koponyájukat.
Smith elvigyorodott.
- Azt hiszem, Fred, ön nem tartozik Dresner célközönségébe. Az a
helyzet, hogy az emberek évek óta boldogan és elégedetten használják
Dresner hallókészülékeit. Egyetértek önnel, nem ez fogja megmenteni a
világot, de a Merge, vagyis inkább a Torta komoly változásokat fog
előidézni.
- Egy kicsit túl idős vagyok ahhoz, Jon, hogy dadára legyen
szükségem. És ha lenne is, akkor sem vagyok benne biztos, hogy Dresnert
választanám. - Klein szájából előgomolygott a füst, amit aztán pillanatok
alatt eltüntetett egy elmés szellőzőrendszer. Maggie nem tűrte volna el a
passzív dohányos szerepet.
- Kétségtelen, még számos részletet ki kell dolgozni, de tagadhatatlan,
hogy a Tortában óriási lehetőségek rejlenek. Gondoljon például a
sebességkorlátozó jelzésekre, azokra a táblákra, amelyek közlik önnel,
milyen gyorsan halad. Az ilyen jellegű, azonnali visszajelzésekkel
hihetetlenül nagy sikereket lehetne elérni az emberek viselkedésének
megváltoztatásában. Tegyük fel, van egy applikáció, amely az agyhullám
analízisére alapozva közli velünk, hogy túl sokat ittunk, és elhelyez a
látóterünkben egy kis ikont. Ez nagyon fontos adat. És ha továbbgondoljuk
a dolgot… Képzeljünk el egy olyan helyzetet, amikor az ember tisztában
van vele, hogy a tettei azonnali hatállyal befolyásolják a mások által róla
kialakított véleményt. Ilyenkor kétszer is meggondolnánk, mit teszünk,
ugye?
Klein a homlokát ráncolta.
- Dresner úgy hiszi, hogy minden emberben rejtezik egy tökéletes
angyal, ami csak arra vár, hogy kijusson. Nos, az én tapasztalataim szerint
nem ez a helyzet.
- Igen, elismerem, ez így kissé naivnak tűnhet, de az ember sokkal
rosszabb dolgoknak is szentelheti az életét, mint annak, hogy megpróbálja
jobb hellyé változtatni a világot. Úgy értem, elég nehéz lebecsülni Dresner
ténykedését. Kutatja, hogy az agy miként kontrollálja az immunrendszert,
és ezzel komoly lépéseket tesz az autoimmun betegségek megszüntetése
érdekében. Az általa kifejlesztett, új antibiotikumok segítségével sikerül
gyengíteni a kórokozók ellenálló képességét, és ezzel elejét lehet venni a
komolyabb katasztrófáknak. A hallókészülékek területén elért eredményeit
sem lehet figyelmen kívül hagyni, és arról sem szabad megfeledkezni,
hogy több százmillió dollárt pumpált az oktatási rendszerbe, a…
 Klein felemelte a kezét, csendre intette Smitht.
- Rendben van. Feltételezem, már rég felkerült az orvosi Nobel-díj
várományosai közé, és ha ez az applikációja újra működőképessé teszi a
politikai és financiális rendszereket, én a Nobel-békedíjat is neki adnám.
De addig is, amíg erre sor kerül, cinikus maradok, és felteszem a kérdést:
mit tud valójában erről az emberről?
- Mármint én, személyesen? Nem sokat - ismerte el Smith. - Csak
annyit, amennyit olvastam róla. A szülei túlélték a koncentrációs tábort, és
Kelet-Németországban kötöttek ki. Ő maga ott nőtt fel, és a húszas éveiben
disszidált.
- Ez a nyilvánosság számára szánt történet.
- Talán van egy másik is?
Klein bólintott, és hosszan beleszívott a pipájába.
- Az apja fizikus volt, az anyja orvos. Mindketten borzasztóan
tehetségesnek bizonyultak, a szovjetek jó hasznukat vették, de valamilyen
okból kifolyólag kiestek a rendszer kegyeiből, és börtönben végezték. A
jelek arra utalnak, hogy elfogták őket, amikor Nyugatra akartak szökni.
Christian, aki akkoriban hatéves volt, árvaházba került. Ezután, pár évvel
később felismerték, hogy több dologban is tehetséges. Lehetőséget kapott
arra, hogy doktori fokozatot szerezzen biológiából és neurológiából. Ekkor
még csupán tizennyolc éves volt. Eleinte a kommunistáknak dolgozott, de
azt nem sikerült kiderítenünk, milyen projektekben vett részt.
Elképzelhető, hogy biológiai fegyverek fejlesztésével foglalkozott. Újabb
pár évvel később egy fiatal pszichológussal, Gerhard Eichmann-nal együtt
sikerült átjutnia a falon. Dresner ezt követően egy müncheni
gyógyszerkutató cégnél dolgozott, de mivel megbízhatatlannak találták,
egy éven belül kirúgták. Ez 1973-ban történt. Egy évvel később sikerült
összeszednie annyi tőkét, hogy saját vállalkozást indítson. A többi, ahogy
mondani szokás, már történelem.
- Rendben van - mondta Smith. - Azt viszont még mindig nem értem,
hogy ön miért érdeklődik iránta, és én hogyan kerülök a képbe. Amikor
kijött az iPad, nem hívott, hogy hozzam nyilvánosságra Steve Jobs
szennyesét.
- Az iPad nem kapcsolódik közvetlenül az emberi agyhoz, és nem gyűjt
folyamatosan információkat ahhoz, hogy létrehozza a saját jó vagy gonosz
univerzumát. Ha ez az eszköz tényleg olyan fantasztikus, ahogy mondják,
pár év múlva a fejlett világ fele a rabszolgájává válik, és így az az ember,
akiről nem sokat tudunk, pokolian nagy hatalomra tesz szert.
- Dresner már nem huszonnégy éves, Fred. Akkoriban volt…
megbízhatatlan, nem? De miért is ne lett volna labilis? Elképzelhető, hogy
a szüleit kivégezték, és a dokumentumok szerint azok a keletnémet
árvaházak nem voltak szívderítő, kellemes helyek.
Klein nem válaszolt, csendben szívta a pipáját.
- Ne csinálja már ezt, Fred! Nem azért hívott ide, hogy Christian
Dresner nem túl tiszta szakmai múltjáról beszélgessünk. Itt többről van
szó, nem igaz?
- Lehetséges.
- Ne csigázzon tovább! Hogyan került a Merge a Covert-One
látóterébe?
- Igazság szerint nem került. Ön ma katonaként van itt.
Smith összeráncolta a homlokát.
- Értem. Figyelek!
- Dresner elkészítette a Merge katonai verzióját, és elintézte, hogy
átadhassa az Egyesült Államoknak az ehhez kapcsolódó exkluzív jogokat.
Smith nem tudta leplezni meglepődését.
- Egy katonai verzió? Dresner eddig még véletlenül sem foglalkozott
olyasmivel, amit fegyverként is lehetne használni. És mit jelent az, hogy
„exkluzív jogok”?
- Én csupán annyit tudok, hogy az emberei kapcsolatba léptek a
Pentagonnal, és tárgyalni szeretnének. Ez valójában nem meglepő. Ha
Dresner azt hiszi, hogy a politika és a financiális ipar lerombolja a világot,
ezért neki kell felügyelnie rájuk, akkor valószínűleg a katonaságról is
ugyanezt tartja.
- Vagyis ön úgy véli, hogy valamilyen formában kézben akarja tartani
a szálakat.
- Úgy gondolom, valahogyan csőbe akar húzni és át akar verni minket -
felelte Klein. - Olyasvalamit akar adni nekünk, ami miatt előbb-utóbb nem
fogunk harcolni.
 - Értem. Őszintén szólva… ha ezt eléri, akkor fizetek neki egy sört!
- Ezzel elvileg az elnök is egyetért, de biztos akar lenni abban, hogy
pontosan tudjuk és értjük, mibe szállunk bele. Biztos akar lenni benne,
hogy a Merge-öt a céljainknak megfelelő módon használják. A mi
céljainknak megfelelően, és nem arra, amire Dresner szánta.
- Még mindig nem értem, nekem mi a szerepem ebben az egészben.
- Montel Pedersen tábornok ma délután fog találkozni a Dresner
Industries igazgatótanácsának elnökével. Maga elkíséri erre a
megbeszélésre. Rendelkezik a megfelelő tudományos és műveleti
tapasztalattal ahhoz, hogy megértse a technológiát. Sam bízik az ön
ítélőképességében.
Smith arca megrándult.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Fred. Az új technológiákkal
kapcsolatos ügyek Pedersen hatáskörébe tartoznak, és ahogy ön is tudja,
nem igazán rajongunk egymásért.
- Valóban? - kérdezte Klein, bár nem tűnt való-színűnek, hogy épp
erről ne lenne tudomása. - És miért nem?
- Kettőnk közt szólva, Pedersen egy félnótás megalomániás, akinek
ugyan komoly befolyása van arra, hogy a hadsereg milyen új
technológiákat alkalmaz, de valójában annyira sem érti dolgát, hogy
egyedül képes legyen bekapcsolni egy komputert. Azzal is tisztában
vagyok, hogy arrogáns marhának tart engem, olyasvalakinek, aki sosem
tudja, hol a helye.
- Nos, ebben a vitában nem óhajtok igazságot tenni - mondta Klein alig
észrevehető mosollyal. - A szárnysegédje lesz.
- Komolyan, Fred, három, talán négy olyan tehetséges embert is
ismerek, akik pompásan elvégeznék ezt a munkát! Nem hiszem, hogy az
elnök úr tisztában van vele, Pedersen mennyire utál engem!
Klein hallgatott, majd amikor ismét megszólalt, érezni lehetett a
hangján, hogy befejezettnek tekinti a beszélgetést.
- Ó, az elnök úr nagyon is tisztában van ezzel - mondta. - Csak épp
nem érdekli.
 11.
Baltimore közelében, Marylandi
Amerikai Egyesült Államok

A komplexum kívülről olyan volt, mint egy kínos gonddal fehérre

meszelt falú börtön, ám a kapun túl hirtelen minden megváltozott. Az
egymástól távol álló, a tereptárgyak által félig-meddig eltakart épületeket
úgy tervezték, hogy kihangsúlyozzák a modern építészet kecsességét és
szépségét. Személyautókat csak néhány helyen lehetett látni, a fiatal,
könnyed stílusú öltözéket viselő emberek nyitott elektromos kocsikkal
utazhattak keresztül a makulátlan, de enyhén stepfordi hangulatú telepen.
A szemlélőben automatikusan feltámadt a kíváncsiság és
megfogalmazódott a kérdés: vajon mi történhet a tükrös ablakok mögött?
Talán a rák ellenszerét kutatják? Esetleg egy gondolkodó gépet próbálnak
megépíteni? A Marsot megcélzó utazást készítik elő? Vagy talán a Dresner
Industries adminisztrációs és személyzeti ügyekkel foglalkozó részlegei
működnek ezekben az épületekben?
A cég mindig elképesztően diffúz volt - a világ számos pontján léteztek
ehhez hasonló telepei, amelyek az alapító elképzelése szerint osztották
meg és végezték el a munkát. A tudományos életre általában jellemző volt
az elképzelések és ötletek szabad áramlása, a kutatók folyamatosan
tájékoztatták egymást az elért eredményekről, Dresner filozófiája azonban
ezen a téren is eltért a konvencionálistól. Ő nem komplex problémakörök
megoldását bízta rá a tudósaira, inkább apró darabokra törte a feladatokat,
és ezek elvégzését rábízta a fellelhető legjobb szakemberekre, akik
egymástól elkülönítve dolgoztak. Dresner munkájának lényege az volt,
hogy megértse ezeknek a komponenseknek a lényegét, zsenialitása abban
rejlett, hogy képes volt összeilleszteni a mozaik darabkáit.
Smith rosszalló pillantásokat kapott a gondozott futóösvényeken sétáló
vagy kocogó emberektől; hirtelen bánni kezdte, hogy nem vett bérbe egy
Priust. De hát ki tudhatta, hogy a kis Triumphja kipufogógázt böfögő
szörnyetegnek fog hatni a Dresner által létrehozott, parányi édenkertben?
Úgy tett, mintha észre sem venné a körülötte, mellette lévőket.
Felgyorsított egy kicsit, és a kapott útmutatást követve továbbhaladt a
látogatók számára fenntartott parkoló irányába. A parkoló egy kis
fenyőliget mögött helyezkedett el. Csupán egyetlen fekete szedán állt ott,
amely mellett egy makulátlan katonai uniformist viselő férfi várakozott.
Smith pontosan azért érkezett tizenöt perccel korábban, hogy elkerülje ezt
a
szituációt. A jelek szerint a tábornok kitalálta, mire készül, és
megelőzte őt. Smith kénytelen volt elismerni, hogy az első menetet Montel
Pedersen nyerte.
- Nem egyenruhában jött, ezredes? Talán rosszul érzi magát benne?
Smith tapasztalatból tudta, hogy a tudósok és a kutatók nem reagálnak
túl jól, ha uniformist látnak, a többségük szemében azok, akik
díszegyenruhában járkálnak, nem sokban különböznek azoktól, akik egy
tankról leugrálva, emberi fülcimpákból fűzött lánccal a nyakukban esnek
neki az ellenségnek. A legtöbb, amit el tudtak viselni, az a khakiszínű
nadrág és póló volt.
- Elnézést, tábornok úr.
Pedersen ötven év körül járhatott, de idősebbnek látszott. A hasa
akkorára terebélyesedett, hogy már nem bírt ellenállni a gravitáció
vonzásának, és rábuggyant a derékszíja minden bizonnyal nagy gonddal
kifényesített csatjára. A haját, ahol még volt, egészen rövidre nyíratta,
emiatt a feje úgy nézett ki, mintha bizonyos helyeken olvadozna.
Társaságban sokszor szóba hozta, hogy fiatalkorában versenyszerűen
bokszolt, de a külseje alapján az embernek olyan érzése támadt, hogy
biztos több mérkőzést vesztett el, mint ahányat megnyert.
- Tisztázzunk valamit, ezredes. Fogalmam sincs, mit keres itt, és
elleneztem, hogy eljöjjön, de már nem volt időm arra, hogy tegyek is ez
ellen.
- Értem, uram. Biztosíthatom, mindent megteszek…
- Maga semmit sem fog tenni. Semmit! Ebbe az is beletartozik, hogy az
írásos engedélyem nélkül senkivel sem beszélhet arról, amit ma itt látni
fog. Megértette?
Smith engedelmesen bólintott.
Pedersen még mindig nem indult el az épület irányába, mereven nézte
az ezredest. Az biztos, hogy nem ő volt a hadseregben a legélesebb eszű
főtiszt, de butának sem lehetett nevezni. Minden bizonnyal zavarta, hogy a
korábban megszervezett tárgyaláson váratlanul megjelent egy nála
fiatalabb, tudományos szempontból sokkal képzettebb katona, talán
veszélyben is érezte a pozícióját. Várható volt, hogy ez az érzés tovább
rontja majd kettejük viszonyát, amiről Smith azt gondolta, hogy már nem
is lehet pocsékabb.
A helyzet az volt, hogy a vizsgálandó technológia a fiatalok pályája,
Pedersen pedig évről évre egyre nehezebben tudott lépést tartani a
fejlődéssel. A neki dolgozók többsége úgy gondolta, kegyetlen tréfa, hogy
ilyen sokáig képes megőrizni a posztját; sokan azért imádkoztak, hogy
váltsák le végre, állítsanak valaki mást a helyére. Smith nem kevesebb
mint hét üzenetet kapott Pedersen embereitől, akik - Isten bocsássa meg
nekik - reménykedve azon tűnődtek, vajon lehetséges-e, hogy éppen ő
fogja leváltani a tábornokot.

Pedersen a tárgyalóasztalhoz lépve az asztalfőn álló széket foglalta el.

Smith az asztal jobb oldalán, középtájt ült le. Biztos volt benne, hogy
legalább annyit tud, mint Pedersen. Tisztában volt vele, hogy a Merge
rendelkezik valamilyen katonai potenciállal, és Dresner épp emiatt fel
akarja ajánlani az Egyesült Államoknak. De vajon miféle potenciálról van
szó? Vajon már kifejlesztésre kerültek olyan applikációk, amelyeket az
üzleti életben és a politikában is lehet alkalmazni? Milyen jogokat és
előnyöket szerezhet meg az Egyesült Államok? Mi olyat kaphat, ami más
országoknak nincs és nem is lesz a birtokában?
- Uraim… Korán érkeztek. Elnézést, hogy várniuk kellett - lépett be a
terembe Craig Bailer.
- Köszönöm, hogy fogad minket - mondta Pedersen, és kezet rázott a
Dresner Industries elnökével.
- Mindig örömmel találkozom régi barátainkkal, a hadsereg tagjaival -
felelte Bailer könnyed mosollyal. Megkerülte az asztalt, Smithnek is kezet
nyújtott. - Doktor úr… Örülök, hogy ön is eljött. Christian nagyra értékelte
a prezentáció során elhangzott kérdéseit. Izgatottan tekint a programnak
erre az oldalára, amelyről érthető okok miatt nem beszélhet annyit,
amennyit szeretne. Mostanában egyébként az új Facebook-applikációnk
megjelenésének időpontjával kapcsolatosan kapjuk a legtöbb kérdést…
Smith bólintott, megvárta, hogy a két férfi elfoglalja a helyét, majd ő is
leült. Ő maga egy nyolcvan magas volt, de Bailer jó öt centivel fölé
magasodott. Az elnök haja félhosszú volt és ősz, az arca napbarnított, és
egészében véve ugyanaz a természetes egészségesség sugárzott belőle, ami
a telepből. Smith korábban megpróbált utánanézni, de csak annyit derített
ki róla, hogy az egyik elit egyetemre járt, kiváló eredménnyel végzett, és
már több számítástechnikai cégnél megfordult, mielőtt a Dresner
Industrieshoz került, ahol nagyon hamar vezetői pozíciót kapott. Kiváló
üzletembernek tartották, és a jelek szerint az átlagosnál jobban értette a
cége által előállított, komplex termékek működését, az ezekkel kapcsolatos
alaptételeket.
- Tulajdonképpen miről is fogunk beszélni? - kérdezte Pedersen, aki
úgy döntött, mellőzi a szokásos, kötelező jellegű udvariaskodást. - Amikor
meghívott minket erre a tanácskozásra, nem adott túl sok konkrét
információt.
- A Merge katonai szintű változatáról van szó.
- Egy új hardvereszközről?
Bailer előrehajolt, az asztal lapjára fektette majd összekulcsolta a két
kezét.
- Természetesen. A kereskedelmi forgalomba kerülő verzió túlságosan
törékeny ehhez az applikációhoz. Annál az elsődleges szempontunk a
méret és a súly volt.
- Megmutatja a prototípust?
- Ó, többet is, mint egy szimpla prototípust, tábornok! Van egy
verziónk, amelyet komoly teszteknek vetettünk alá. A sorozatgyártására is
készen állunk. Jelen pillanatban körülbelül ötven darab, tökéletesen
működő egységet tudunk átadni önnek kipróbálásra.
Pedersen is legalább annyira meglepődött, mint Smith, de mindent
elkövetett annak érdekében, hogy ezt palástolja.
- Szoftver?
- Összeraktunk egy olyan katonai jellegű operációs rendszert,
amelynek az alapját ugyanaz a platform képezi, ami a kereskedelmi
forgalomba kerülőét. Ez egyszerűbb, robosztusabb és célirányosabb.
Mindent úgy alakítottunk ki, hogy önök elvégezhessék a további
fejlesztéseket.
- Mármint… mi? - kérdezte Smith.
Bailer hátratolta magát az asztaltól, hogy mindkét vendége beleférjen a
látóterébe. Pedersent szemmel láthatólag bosszantotta, hogy új
szárnysegédje feltette a kérdését.
- Az Egyesült Államok exkluzív jogot kap arra, hogy fejlessze a
rendszert és az eszközt, elkészítse a számára szükséges applikációkat,
kontrollálja a fegyverzeti rendszereket.
- Vagyis egyetlen idegen hadsereg sem lesz képes használni a Merge-
technológiát - mondta Pedersen.
- Egyetlen külföldi hadsereg sem lesz képes használni a katonai
verziót. A kereskedelmi forgalomba kerülő változatot a többi ország is
igénybe veheti, akár a harctéren is, esetleg az audiovizuális érzékelés
fokozására, helymeghatározáshoz, vagy kommunikációra. Igen, ezt bárki
megteheti majd, viszont a katonai jellegű operációs rendszerhez nem lesz
hozzáférésük, nem hozhatnak létre speciálisan katonai jellegű
applikációkat, az eszközzel nem kontrollálhatják a fegyvereiket.
- És ezt ön garantálni tudja, mert a cége ellenőrizni fogja a Merge-
szoftverek fejlesztését? - kérdezte Smith, miközben még véletlenül sem
nézett Pedersenre.
- Így van. Fenntartjuk magunknak a jogot, hogy a kereskedelmi szintű
verzió esetében jóváhagyjuk vagy elutasítsuk az újabb applikációkat.
Jóváhagyás esetén a szóban forgó applikációt beillesztjük a rendszerbe.
Mivel a Merge outputja szervesen integrálódik a felhasználó realitásába, az
interface-t nagyon körültekintően kell megtervezni. A szédülés komoly
problémát jelent, és persze léteznek nyilvánvaló biztonsági kérdések is.
Teljes mértékben ki akarjuk zárni például annak a lehetőségét, hogy valaki
autóvezetés közben használja, mondjuk, a YouTube- applikációt. A
katonai változatnál ezek a problémák nem jelentkeznek. Bízunk abban,
hogy önök képesek gondoskodni a katonáik biztonságáról.
- Tehát az önök közreműködése nélkül is képesek leszünk az
applikációk elkészítésére és integrálására - mondta Smith, mielőtt Pedersen
közbeszólhatott volna.
Bailer megrázta a fejét.
- Az operációs rendszer hozzáférési kódját visszatartjuk. Önök elküldik
nekünk az applikációkat, amelyeket mi fogunk integrálni a rendszerbe.
- Ez úgy hangzik, mintha le kellene mondanunk a kontroll jelentős
hányadáról.
Bailer megvonta a vállát.
- Ha így nem érdekli önöket a javaslat, megértjük. Azt azonban már
most szeretném leszögezni, hogy ezek a feltételek nem képeznek tárgyalási
alapot. Christian nem fogja kiadni a kezéből a technológiáját. Ez túl
kockázatos lenne.
- Az ár? - Pedersent nyilvánvalóan bosszantotta, hogy kizárták a
társalgásból, de most végre neki is sikerült megszólalnia.
- Számításaink szerint egy eszköz ára háromezer-ötszáz körül lesz.
A tábornok homlokán mély ráncok jelentek meg, miközben fejben
elvégzett néhány számítást. Smith így ismét alkalmat kapott arra, hogy
feltegyen egyet a fejében kavargó sok ezer kérdés közül.
- Meg kell mondanom, eléggé meglep az ajánlat. Dr. Dresner eddig
nem mutatott érdeklődést aziránt, hogy szerződést kössön a hadsereggel.
Ami azt illeti, mintha eddig aktívan kerülte volna az ilyen jellegű
kapcsolatok létrejöttét.
Bailer hátradőlt a székén, és elgondolkodva bólintott.
- Tudom, miért gondolja ezt, de meg kell értenie, hogy Christian úgy
tekint Amerikára és a hadseregére, mint az erkölcsi jót képviselő erőre.
Annak ellenére, hogy Amerika és a serege is bevallottan tökéletlen, és csak
a saját érdekeit tartja szem előtt. Christian hisz az emberiségben rejlő
potenciálban, de tisztában van azzal, hogy a világban jelen lévő
gonoszsággal le kell számolni. A személyes háttere miatt ezt valószínűleg
jobban érti, mint az itt jelenlévők közül bárki. Úgy látja, most lehetősége
van arra, hogy segítsen az Egyesült Államoknak abban, hogy még nagyobb
pontossággal tudja megtisztítani Pakisztánt és környékét, és végezzen
minden egyes terroristagyanús személlyel, vagy akár egy egész országot
leromboljon annak érdekében, hogy elmozdítson a helyéről egy diktátort.
- Uraim…
Smith az ismerős hang irányába fordulva a falon aktiválódó monitorra
nézett, amelyen Christian Dresner arca jelent meg.
- Elnézésüket kérem, hogy személyesen nem lehetek jelen. Remélem,
Craig megfelelő módon a rendelkezésükre áll.
- Így van - mondta Pedersen, ám Dresner mintha meg se hallotta volna.
- Dr. Smith. Nagy csodálója vagyok a protézisekkel végzett
munkájának.
- Köszönöm. Alig várom, hogy lássam, hogyan tudjuk integrálni a
Merge-öt annak érdekében, hogy még használhatóbbá tegyük az
eszközeinket.
- Ezen a területen még el kell végeznünk némi munkát, de a
lehetőségeink szinte korlátlanok. Mivel ön orvos és tudós, biztos vagyok
benne, hogy egyetért velem, ha azt mondom: az ördög gyakran a
részletekben búvik meg. A nagyközönségre óriási hatást gyakorolt a Merge
és az emberi elme integrációja, de fogalmuk sincs arról, hogy a komplex
inputok milyen hihetetlen kihívást jelentenek, ahogy azt sem tudják,
mennyire szerettem volna beépíteni a rendszerbe egy valós idejű
tényelemzőt, amely képes értékelni a beszélgetések során elhangzott
állításokat. Sajnos erre a celluláris adathálózatok működési sebessége miatt
nem nyílt lehetőség…
Dresner tekintete kissé réveteg lett, mintha elveszett volna a
gondolataiban. Amikor ismét megszólalt, olyan volt a hangja, mintha
magában beszélne.
- Aztán persze ott van a szarkazmus és a humor problematikája. Ezt
teljességgel lehetetlen lekódolni…
- Talán egyszerűen úgy kellett volna megépítenie, hogy mindenkit
boldoggá tegyen - jegyezte meg Smith félig tréfásan. - Akkor senki sem
foglalkozna a részletekkel.
 Dresner arcán furcsa, titokzatos kifejezés jelent meg, ami azonnal
eltűnt, amikor Pedersen is bekapcsolódott a beszélgetésbe.
- Szeretném jobban megismerni a Merge offenzív képességeit…
Dresner udvariasan bólintott, de a tekintete arról árulkodott, hogy
gyakorlatilag már kiszállt a párbeszédből.
- Craig erről többet tud mondani önöknek, mint én. Elnézésüket kérem,
de mennem kell. Craigre bízom a demonstráció folytatását.
Smith az alsó ajkába harapott, hogy leplezze a dühét, amit amiatt
érzett, hogy Pedersen elriasztotta Dresnert. Valójában persze nem volt
biztos benne, hogy tényleg ez történt. Szívesen tette volna mindenért
Pedersent felelőssé, de valami azt súgta neki, hogy Dresner viselkedését
nem az offenzív képességekre vonatkozó kérdés, inkább az ő boldogsággal
kapcsolatos megjegyzése váltotta ki.
Pedersen hátratolta a székét, felállt, és türelmetlenül Craig Bailerre
nézett.
- Jól értettem? Valami demonstráció következik?
 12.
Storuman közelében, Svédország

Amikor fiatal volt, a sötétség lassan cserkészte be, suhanó árnynak

álcázta magát, az elméjében örvénylő káoszt használva fedezékként. Most
habozás és színlelés nélkül támadt, gyakran csak egy ártatlan megjegyzésre
vagy a rég elfeledett múlt egy-egy illatnyomára volt szükség ahhoz, hogy
megjelenjen. Az is sokszor előfordult, hogy minden ok nélkül érkezett.
Christian Dresner kilépett a tágas kertbe. Merge-egysége érzékelte a
falakkal határolt telken belül elfoglalt fizikai pozícióját, és a látásélesítő
funkción kívül minden mást leállított magában. A hó hatalmas, lebegő
pelyhekben hullott, a földet borító, egyre vastagodó, fehér lepel elnyelte a
zúzmarás ágú fák között sétáló férfi lépteinek neszét.
Dresner lesöpörte a magányosan álló padról a havat, leült, és hagyta,
hogy átjárja a hideg. A háta mögött némán és ridegen állt a bunkerszerű
épület, amiből az imént kilépett. Ez a bázis egyike volt a hasonlóknak,
amelyekkel világszerte rendelkezett. Hogy hány ilyen háza volt? Tíz?
Tizenöt? Talán azért nem jutott eszébe a pontos szám, mert az agya is
rohamosan öregedett, de talán azért nem, mert egyikhez sem kötődött
különösebben. Nem úgy tekintett rájuk, mint otthonokra, inkább úgy, mint
börtönökre. Olyan börtönökre, amelyekbe önként vonult be, ha
biztonságban akarta érezni magát.
Tisztában volt azzal, hogy ez a biztonságérzet valószínűleg nem több
mint illúzió, de… Legalább kényelmes illúzió volt. A házakhoz tartozó
kertekben egy-egy röpke percre képes volt megfeledkezni mindenről, az
egész külvilágról.
Ezen a napon azonban ez sem sikerült. Ezen a napon az elméje úgy
döntött, hogy belecsimpaszkodik azokba a történetekbe, amelyeket rég
halott apja mesélt a koncentrációs táborról. Arról, hogy az eleinte érzett
zavarodottságát és félelmét hogyan fakította bele a fásultságba a halál
biztos tudata, mások szenvedésének látványa. Arról, hogy az őrök
kegyetlensége és a foglyok kétségbeesése bizonyos idő után
szétválaszthatatlan és egymástól megkülönböztethetetlen lett; és arról,
milyen volt végignézni, ahogy semmivé foszlik mindaz, ami emberré teszi
az embert…
Amikor először hallotta ezeket a történeteket - utólag visszatekintve
erre már döbbenetesen fiatal korában sor került -, az apja még mindig nem
értette egészen, mi történt az övéivel, és különös módon nem próbált
felelősöket, bűnbakokat találni. Kijelentette, hogy az átlagos németek
semmit sem tudtak arról, mi történik a táborokban; szerinte néhány torz
elméjű és lelkű személy volt a felelős azért a gonoszságért, ami hatalmába
kerítette a hazáját.
Dresner apja mélyen hitt a kommunista eszmében, és büszkén
használta képességeit, tudását a közösség érdekében. De aztán kezdett
megváltozni. Egyre többet ivott, hosszú időkre bezárkózott a hideg,
penészszagú pincébe. Egyre kevesebbet beszélt, és amikor megszólalt,
akkor elárulta: már nincs benne megbocsátás. A billegős konyhaasztalnál,
a halvány fényű villanykörte alatt ülve, részegen elmotyogta, hogy a
németek hazugság áldozataivá váltak ugyan, de az igazság ott volt az orruk
előtt. Igen, ott volt előttük, de egyszerűen nem voltak hajlandóak ránézni
és felismerni.
A helyzet úgy alakult, hogy Christian meg sem lepődött, amikor a
szülei egy éjjel felébresztették, és elindultak vele valahová. A marxizmus
nem teremtette meg azt az elégedettséget és egyenlőséget, amit ígért,
ehelyett újabb fegyverré vált a lelkiismeretlen emberek kezében - azok
kezében, akik bármit hajlandóak voltak megtenni a hatalom birtoklásáért.
Ahogy az ócska teherautó platója alatt kialakított rekeszben rejtőztek,
Christiannak az apja elmondta, hogy nem a nácik voltak a hibásak, hanem
az emberiség. Igen, az emberek, akik nem egyebek, mint szőrtelen
majmok, akiket ugyanaz a primitív túlélési ösztön hajt és vezérel, ami már
primitív őseinknek is sajátja volt.
Persze már az első ellenőrzési pontnál lebuktak. Christian apja
kivételes intelligenciával rendelkezett, de amikor csalásra,
fortélyoskodásra lett volna szükség, meghökkentően naivnak bizonyult. A
német titkosrendőrségnél ezzel szemben olyan paranoiás és szadista
emberek szolgáltak, akik pontosan tudták, hogyan használják ki az emberi
természet sötét oldalát, hogyan fordítsák egymás ellen a szomszédokat,
hogyan építsék ki az informátorok, árulók és spionok hálózatát.
Christian soha többé nem látta a családját. Az utóbbi néhány év során,
amikor a Stasi feljegyzései nyilvánosságra kerültek, végre megtudta, hogy
mi történt a szüleivel. Az apja folytatta korábbi munkáját - nem tehetett
mást, hiszen zsarolták, azzal fenyegették, ha megtagadja az
engedelmességet, megölik a feleségét és a fiát -, de csupán néhány évig
bírta a kényszermunkát, a heti nyolcvanórás robotolást. A rendszer gazdái
ekkor már az anyjának sem vették hasznát: hagyták, hogy ott pusztuljon el
az orosz gulagon. A tüdőbaj vitte el szegényt. Christian is magára maradt a
Németország közepén működő árvaházban.
Christiannál már szinte a születése pillanatában megmutatkoztak a
kivételes intelligencia jelei. Ahogy nőtt, a helyi apparatcsikok számára
egyre nagyobb problémát jelentett, hogy figyelmen kívül hagyják, a többi
közé sorolják a meghökkentően okos fiút. Christian végül átkerült egy
bentlakásos iskolába, ahol az állam eldönthette, vajon hasznát lehet-e
venni a nagy szovjet kísérletben.
Rövid ideig - az apjához hasonlóan - hitt a rendszerben. Azután, hogy
éveken keresztül erőszakban és megaláztatásban volt része (vagyis abban,
ami kijárt egy áruló fiának), megmentőként tekintett az őt rabszolgasorba
taszító bürokratákra, a kapott lehetőségekről pedig azt tartotta, hogy a
kommunizmus egalitárius felsőbbrendűségének kézzelfogható
bizonyítékai.
Még mindig emlékezett rá, milyen erős volt benne a vágy, hogy valami
olyasmi részévé váljon, valami olyasmihez tartozzon, ami sokkal, sokkal
nagyobb nála. A vágy, hogy megértsék és tiszteljék; a vágy, hogy
kiléphessen áruló családja árnyékából, és bebizonyíthassa az
elkötelezettségét az ország iránt, amely a származása, a szülei által
elkövetett gonosztettek ellenére befogadta őt.
Az az időszak az élete furcsán boldog, már-már eksztatikus periódusa
volt, de nem tartott túl sokáig. A kommunizmus ígérete csodásán
ragyogott, de hamar elvesztette fényét. Pontosan az történt, amit az apja
előre megmondott.
Nem sokkal azután, hogy disszidált, összeomlott az egész
gonoszságépítmény, amit Szovjetuniónak neveztek. Sajnos ez a változás
sok szempontból még veszélyesebbé tette a világot. A felszín alatt
fortyogó emberi gonoszság mértéke és mennyisége döbbenetes
sebességgel nőtt, de nem változott át olyan, tapintható és felismerhető
entitássá, ami ellen harcolni lehetett volna.
A technológia és a társadalmi mobilitás, ami egykor ugyanazt az
ígéretet hordozta magában, mint a kommunizmus, eltorzult - azok az
emberek tették tönkre, akik egyszerűen nem voltak hajlandók békében és
nyugalomban élni, fejlődni. Bizarr ideológiák léptek a vallás helyére, hogy
ópiumként elkábítsák a tömegeket. Ezeket az irányzatokat aztán a
politikusok gátlás nélkül felhasználták annak érdekében, hogy kibillentsék
egyensúlyából az embert. Ismét a gazdagság került a figyelem
középpontjába, méghozzá olyan szinten, hogy ugyanolyan korrozív hatást
gyakorolt a társadalomra, mint a távoli múltban. Tömegpusztító fegyverek
kerültek fanatikusok kezébe. A világ pénzügyi rendszerei továbbra is
motorként működtek, de csak a benne résztvevőket gazdagították, míg
mindenki mást az éhínségbe taszítottak.
És a jelek szerint a trend az lett, hogy a világ egy lefelé tartó spirálon
száguld. A médiában a megszaporodott választási lehetőségek lehetővé
tették az emberek számára, hogy visszahúzódjanak mindentől, ami nem
erősítette meg a saját nézeteiket, előítéleteiket; kialakulhatott egy
mindinkább idegengyűlölő népesség, amelyet lassanként felemésztettek a
saját szenvedélyei, amelyre a tények a legcsekélyebb hatást sem
gyakorolták. Háborúkat folytattak az egyre gyérülő források megszerzése
érdekében, a demokrácia pedig elkorcsosult: a rosszul informált és babonás
többség zsarnokságává vált.
Dresner hitt abban, hogy mindezen képes változtatni. Mint előtte oly
sokan, ő is úgy gondolta, tökéletesíteni tudja az emberiséget, megteremthet
egy utópiát.
A hópelyhekre nézett, amelyek szétolvadtak májfoltos, repedezett bőrű
kezén. Ha lett volna még ötven éve, biztosan eléri a célját, biztosan sikert
arathat abban, amiben Platón, Marx, de még maga Isten is kudarcot vallott.
Ám ez az álom halott volt - az idő és a mindent megkaparintó enyészet
áldozatává vált. Dresner ügyesen titkolta ezt, de a tényeken nem tudott
változtatni. A legtöbb, amit tehetett, az volt, hogy elfoglalja a helyét a
történelemben azok között a szörnyek között, akiket mindig megvetett.
Így, csakis így biztosíthatott időt az emberiség számára ahhoz, hogy
megmentse önmagát.
 13.
Khoszt tartomány, Afganisztán

Randi Russell balra húzódott a meredek emelkedőn, és

nekitámaszkodott az egyik sziklának. A teste szinte beleolvadt a kőbe; a
sziluettje felismerhetetlenné vált. A közvetlenül a feje fölött lebegő,
háromnegyedes koronggal világító hold és a fekete égbolton
keresztülhaladó Tejút homályos sávja tompa fénnyel világította meg a
tájat.
Randinek nem csak azt sikerült megállapítania, hogy nem kettő, hanem
három férfi üldözi az afgánt, akit ő is el akar csípni - már azt is tudta, hogy
az üldözők alatta vannak, valahol a völgy tintasötét fenekének közelében
mozognak. Pár órával korábban sikerült megközelítenie őket. Néhány
percen keresztül feszülten figyelt, hallgatózott. Több nyelven is beszélt, de
azt, amit a férfiak használtak, nem értette. Arra a következtetésre jutott,
hogy valószínűleg ukránok.
Mivel az ukránok nem tartoztak az Afganisztánban ténykedő koalíciós
erőkhöz, adódott a következtetés: a három úriember zsoldosként dolgozott.
Nem hétköznapi fickók voltak, abból, hogy milyen gyorsan és csendben
mozogtak, milyen felszereléssel rendelkeztek, egyértelműen kiderült, hogy
kiválóan képzett és tapasztalt katonák.
Éppen ez volt az oka annak, hogy Randi úgy döntött, a felső ösvényt
választja, az ukránok fölött fog haladni a völgy oldalában. A megoldás Jon
ak tűnt, bár ügyelnie kellett arra, nehogy kimozdítson vagy lerúgjon a
helyéről valami kődarabot, és azzal felhívja magára a figyelmet.
Randinek volt még egy oka arra, hogy ezen a felső, veszélyesnek tűnő
ösvényen haladjon. Igazság szerint tudott valamit, amit az ukránok
biztosan nem. Hat hónappal korábban ugyanebben a zónában vette
üldözőbe az al-Kaida egyik vezetőjét, és közben sikerült elkövetnie
ugyanazokat a hibákat, amiket most a három férfi elkövetett.
A völgy falai a felsőbb részeken meredekebbé váltak, a legfelső,
legalább tizenöt méteres sávban pedig függőlegesek voltak, sőt a peremük
fölé szélesebb sziklák nyúltak be. Mivel sziklamászásban meglehetősen
Jon ak tartotta magát, és eléggé ismerte az ilyen kőtömböket és peremeket,
Randi arra a következtetésre jutott, hogy az üldözött személy biztosan nem
felfelé próbált menekülni, hanem az ösvényen haladt tovább. Ebből az
következett, hogy neki csupán annyit kellett tennie, hogy az iramot tartva
követi az emberét, és megpróbálja elcsípni, mielőtt az talál magának
valami feljárót. Korábban nem tudta, de a terrorista üldözése közben
szembesülnie kellett a ténnyel, hogy a völgy északi falának felső részénél
van egy keskeny hágó, egy rés, amin keresztül fel lehet jutni a fennsíkra.
Felnézett a sötét sziklapárkányra, és a hátulról érkező, erős
szélrohamot kihasználva továbbment. Biztos volt benne, ha esetleg kilazul
a lába alatt egy kő, az ukránok azt hiszik majd, a szél mozdította ki a
helyéről.
Amikor a szél egy pillanatra ismét elült, Randi lelassított. Érezte, hogy
a hidegben a háta és a könnyű hátizsák között kihűl, majd lassanként
jegessé válik a veríték. A szeme sarkából valami mozgásra lett figyelmes.
Felemelte a fejét. Úgy húsz méterrel fölötte ismét megmoccant valami.
Elindult abba az irányba. Ezúttal nem a sebességre figyelt, a nesztelen
haladást fontosabbnak tartotta.
Ahogy közeledett a kiszemelt ponthoz, szokás szerint végigpörgette a
fejében az opciókat. Egyik sem volt túl ígéretes. A legokosabb dolog az
lett volna - mint szinte minden esetben -, ha megfordul, és a lehető
leggyorsabban elhúz a közelből. Ezt a lehetőséget természetesen azonnal
elvetette. Megtehette volna, hogy megpróbál kapcsolatot létesíteni, amíg
még van helye a manőverezéshez, de megtehette azt is, hogy elcsípi az
afgánt annál a bizonyos átjárónál. Tisztában volt vele, ha ez utóbbit
választja, a szűk hágóban elveszti azt a kevés előnyét is, amivel még
rendelkezik. Sajnos azt a verziót sem zárhatta ki, hogy megcsúszik,
elveszti az egyensúlyát, lezuhan a mélybe és halálra zúzza magát.
Rövid mérlegelést követően a kapcsolatlétesítés mellett döntött. Tudta,
ha elég okosan csinálja, talán még működhet is a dolog.
 - Várj! - mondta pastu nyelven, a kezét a szája elé tartva, hogy
tompítsa a hangját.
Tökéletesen tudott kommunikálni ezen a nyelven, de bármennyit is
gyakorolt, sosem tudott teljesen megszabadulni az akcentusától. Úgy
gondolta, ha egyszavas mondatokra szorítkozik, nem lehet különösebb baj.
Úgy látta, hogy az előtte mozgó objektum hirtelen megáll.
- Ki az?
- Adeela - mondta Randi. Találomra választotta ki a nevet, amiről
tudta, a régióban eléggé gyakori.
Hosszú csend, majd a férfi ismét megszólalt.
- Adeela? Hogy szöktél meg? Gyere. Siess!
Randi hátratolta a vállára akasztott mesterlövészpuskát. A fegyver tusa
mászás közben hozzáütődött a combja hátsó részéhez, de a hosszú cső nem
lógott ki a válla és a feje fölött.
Előtte a férfi behúzódott egy kőrakás mögé, amit valószínűleg azért
építettek, hogy eltakarják az átjárót, és szükség esetén megfelelő védelmi
pozíció álljon az itt rejtőzők rendelkezésére.
Randi lassan közeledett. Tágra nyitott szemmel próbált keresztüllátni a
sötétségen; megpróbálta meghatározni a követett férfi testének körvonalait.
Nem igazán sikerült a dolog. A kőrakás mögötti rész olyan sötét volt, hogy
az átjáró úgy nézett ki, mintha egy halott univerzum kapuja lenne.
Miközben a szíve kellemetlen erővel dobogott a mellkasában, Randi
eleresztette a vállán lógó puskát, és előhúzta a tokjából a hangtompítóval
ellátott pisztolyt. A fal mögé lépve olyan érzése támadt, mintha megvakult
volna; hiába igyekezett kivenni a tőle legfeljebb egy méter távolságban
álló férfi körvonalait.
- Adeela - mondta a férfi halkan. - Te most… A szeme valószínűleg
jobban hozzászokott a sötétséghez, mint Randié. Előrevetődött, de ezzel
elárulta a hollétét, és Randi végre meg tudta határozni a helyét.
Mielőtt a férfi a közelébe érhetett volna, Randi felemelte és támadója
álla alá szorította a hangtompító végét.
- Nyugalom - mondta pastu nyelven. - Nem azokkal az emberekkel
vagyok, és semmi közöm sincs ahhoz, ami a faludban történt.
- Akkor… Ki vagy?
 - Randi Russell.
Randi a fegyver csövén érezte, hogy a férfi bólint egyet.
- A CIA-s nő.
- Pontosan. Farhad Vahidi barátja - mondta Randi, arra az idős és
tekintélyes afgánra hivatkozva, akivel már volt néhány közös ügye.
A férfi keserűen felnevetett. A hang halk volt, mégis erőteljesnek tűnt a
csendben.
- Ő nem nevezett téged a barátjának.
- Nem baj - mondta Randi. A megfelelő szavakat kereste. - Ismerem őt,
és elég jóban vagyunk. Te ki vagy?
- Zahid. Mit akarsz?
- Tudni szeretném, mi történt Szarabatban.
- Miért mondanám el neked?
Ez jó kérdés volt. Randi szeme közben eléggé hozzászokott a
sötétséghez, és már ki tudta venni a körvonalakat. Hátrébb lépett, és jó
szándéka jeléül lejjebb eresztette a pisztolyát.
- Miért ne mondanád el?
A férfi hallgatott, meg se moccant. Végül mégis megszólalt.
- Azok az emberek, akik odalent vannak… Azok támadtak rá a
falumra. Nemcsak a férfiakat, de a nőket és a gyerekeket is megölték.
A férfi nem volt olyan helyzetben, hogy erkölcsileg a támadók fölé
helyezze magát, Randi azonban úgy gondolta, nem ez a legmegfelelőbb
időpont, hogy felhívja erre a figyelmét.
- És?
- Nincs fegyverem. Ezért futottam el. Azért, hogy életben maradjak
addig, amíg rájuk találok. Mert megtalálom és megölöm őket. Legalábbis
ezt terveztem, most viszont Isten úgy akarta, hogy találkozzam veled.
- Szerintem Istennek semmi köze sincs ahhoz, hogy találkoztunk.
- Nem igaz! Isten megteremtette a lehetőséget. Neked is, nekem is.
Annak lehetőségét, hogy mindketten megkapjuk, amit akarunk.
Randi összeráncolta a homlokát a sötétben. Sokkal valószínűbbnek
tartotta, hogy Isten ismét gonosz tréfát űzött az emberekkel. Olyat, amilyet
mindig is szeretett. Randi kifejezetten kockázatosnak találta harcba
bocsátkozni a három ukránnal, Zahid azonban nem foglalkozott a
veszélyekkel - a jelek szerint arra vágyott a legjobban,hogy csatlakozzon a
barátaihoz a paradicsomban, méghozzá úgy, hogy előtte megfürdik azok
vérében, akik végeztek az övéivel. Randi ezzel szemben csupán a
kíváncsiságát akarta kielégíteni, hogy azután visszavonulhasson a bázisra,
ahol megihat egy koktélt. Vagy tízet.
- Jól van - mondta. Eltette a pisztolyát, és az afgán kezébe nyomta a
gépfegyverét. - De úgy csináljuk, ahogy én mondom.
- Hallottam már magáról bizonyos történeteket, de egyiket se hiszem
el.
Randi ledobta a földre a hátizsákját, felemelte a mesterlövészpuskát.
- Mert csak egy nő vagyok, igaz?
- Ezek az emberek nem fogják hagyni, hogy egy szexet ígérő szajha
elterelje a figyelmüket.
Randi talált egy sima felületet, ahol felállíthatta a puskáját. A fegyverre
szerelt éjjellátó távcsövön keresztül végignézett a völgyön.
- Még csak most barátkoztunk össze, és igazán nem szeretném
fenyegetőzéssel tönkretenni a kapcsolatunkat, de azt javaslom, legközelebb
akkor nyissa ki a száját, amikor Szarabatról mesél.
Hosszú csend következett, amit végül a férfi tört meg.
- A falunkat támadás érte. Földön és levegőben egyszerre törtek ránk.
Megöltünk pár embert, de túl gyorsan csaptak le, és túl sok fegyverük volt.
Mindenkit megöltek. Nem tudom, kik voltak. Nem amerikai egyenruha
volt rajtuk. Nem is egyforma akcentussal beszéltek, a fegyverzetük is
eltérő volt.
- Maga, Zahid, összetéveszt engem azzal, akit ez érdekel. Szarabatról
beszéljen!
A férfi hallgatott. Randi felnézett, és látta, hogy Zahid a csillagokat
bámulja.
- Nem állapodtunk meg valamiben? - kérdezte a nő.
- Azt mondtam, segítek magának, ha maga is segít nekem. Eddig
semmit sem csinált.
Randi ismét belenézett a távcsőbe, jobbra húzta a fegyvert, és csak
akkor fixálta ismét a pozíciót, amikor befogta a leghátul mozgó ukránt.
Nem nyílt jó rálátása a célpontra, ezért odébb mozdította a puska csövét, és
inkább az elöl lépkedő embert fogta be. Megállapította, hogy a zsoldos
folyamatosan távolodik tőle. Visszafojtotta a lélegzetét, úgy tartotta a
fegyvert, hogy a távcsőben a hajszálkereszt közepe pontosan a férfi
lapockái között legyen, majd magában számolni kezdte a szívdobbanásait.
Egy apró feszítés az elsütő billentyűre. A mozdulatot egy szelídnek
nem igazán nevezhető visszarúgás és fülsiketítő reccsenés követte. A
lövedék elhagyta a fegyver csövét, és a férfi háta közepétől kissé lejjebb és
balra csapódott be. Ez nem jelentett gondot: a robbanótöltet így is tökéletes
pusztítást végzett az emberi testben. Randi nem is vesztegette az időt arra,
hogy végignézze, hogyan rogy össze az ukrán - mire odalentről
felhangzottak a hosszú géppisztolysorozatok, mire a golyók végigverték a
számára fedezéket biztosító sziklákat, már visszahúzódott.
- Egy kipipálva - mondta, és a kőfalhoz szorította a hátát. - Javaslom,
kezdjen beszélni, különben maga lesz a következő.
 14.
Balmoral közelében, Maryland, Amerikai Egyesült Államok

Amikor kinyílt a lift ajtaja, Craig Bailer kiterelte a vendégeit a föld

alatti létesítmény már-már zavaróan tágas előcsarnokába. A szerény
épületben, amelyen korábban keresztülvágtak, néhány absztrakt szobron
kívül tulajdonképpen csak a biztonsági őrség pultja volt, idelent azonban
már maga az előtér is legalább kétszáz méter hosszú és feleolyan széles
volt, a mennyezete pedig a jó tizenöt méter magasan ívelő, acél
tartógerendák fölött homorodott.
A terem túlsó végében egy valódi dzsungel helyezkedett el, amelyet
egy igazi harckocsi, valamint néhány, homokzsákból épített
géppuskafészek őrzött. Ahogy Bailer nyomában elindultak egy asztal
irányába, amelyre csupán két Merge-öt és pár laptopot készítettek ki,
Smith megállapította, hogy a teremben nyoma sincs azoknak a
komputereknek és a hozzájuk tartozó személyzetnek, amelynek az ő
elképzelése szerint végre kellett volna hajtania a beígért demonstrációt.
Pedersen tábornok kézbe vette és megvizsgálta az egyik Merge-öt. Az
eszköz picit nagyobb volt, mint a kereskedelmi forgalomba hozott verzió,
matt fekete külsején fel lehetett fedezni a karbonszálas anyag mintázatát.
Smith a másik készüléket kezdte nézegetni. Megállapította, hogy nincs
rajta indikátorlámpa, kapcsoló és csatlakozóaljzat, amelybe be lehetett
volna dugni a töltőt. A tárgy valójában nem látszott egyébnek, mint egy
szimpla, tömör műanyagdarabnak.
- Jól van - mondta Bailer, miközben életre keltette a laptopokat. - Azt
hiszem, nem tévedek, ha azt feltételezem, hogy korábban még egyikük
sem használt Merge-egységet.
A tábornok és Smith is megrázta a fejét.
- A boltjainkban demókon mutatjuk be a felhelyezésüket, de én ezt sem
tartom feltétlenül szükségesnek. Szeretném, ha egyedül helyeznék fel
magukra, hogy lássák, milyen egyszerű a dolog. Felhívom a figyelmüket
arra az apróságra, hogy a katonai verziónak nincs semmiféle csatlakozója.
Ennek két oka van. Először is, sikerült megállapítanunk, hogy a
bekövetkező hibák kilencven százalékáért a csatlakozók tehetők felelőssé.
Másodszor: így egyszerűbb az eszköz.
- Ha ennyivel jobb így, akkor a kereskedelmi forgalomba kerülő
változaton miért van kapcsoló és USB-port? - kérdezte Smith. - A
költségek miatt?
Bailer álmélkodva ingatta a fejét.
- Pompás tipp, doktor, de a valóság még ennél is furcsább. A
piackutatóink szerint az emberek jobban szeretik a vezetékes
kapcsolatokat. Az ilyennel nem rendelkező eszközök értékét alacsonyabbra
becsülik. Annak ellenére, hogy ez a technológia már teljes mértékben
elavult és nincs valódi funkciója.
- Akkor hogyan hajtják végre a töltést? - kérdezte Pedersen.
- Dr. Smith? Esetleg van valamilyen ötlete?
Smith kissé összehúzta a szemét a kérdés hallatán.
Fontolóra vette, hogy szándékosan rossz választ ad, de az egója ezt
végül nem engedte meg neki.
- Indukció.
- Remek! - mondta Bailer. - Van egy kis terítő, amit csatlakoztatnunk
kell a fali konnektorhoz. Az egységet egyszerűen erre a terítőre kell
ráhelyeznünk. Nagyjából egy óra kell a teljes feltöltődéséhez. Normál
használat esetén ez a töltés nagyjából huszonnégy órára elegendő. Az extra
súlyért, amit vélhetőleg már észleltek, szinte teljes mértékben a megnövelt
méretű akkumulátor a felelős.
- És hogyan kapcsolódik a komputerhez? - kérdezte Pedersen.
- Szabványos bluetoothszal. De erre csak a setup végrehajtásakor van
szükség, azt követően az eszköz önállóan működik.
Bailer leguggolt, és az asztal alatt elhelyezett dobozokból kiemelt két
katonai rohamsisakot. Mindkettő szabványos darab volt, eltekintve attól a
részlettől, hogy két-két kamerát helyeztek el a tetejükön.
- Megkérném önöket, tegyék fel ezeket, és álljanak valamelyik laptop
elé. Azonnal indítom a rendszert.
 - Vagyis a rendszert a sisakba építették bele? - kérdezte Pedersen.
- Igen. De ez kizárólag a demonstrációnk során van így. Éles
helyzetben fejantennákat kellene használniuk.
Miközben szorosabbra húzta az állszíjat, Smith érezte, ahogy az
izgalom szétárad benne. Dresner korábbi demonstrációja, bármilyen
lenyűgöző volt is, valójában nem volt egyéb, mint egy monitorra vetített
szalontrükk. Smith sosem gondolta volna, hogy élete során meg fogja
tapasztalni, milyen érzés az, amikor az ember agyveleje közvetlen
kapcsolatba kerül egy géppel.
- Ööö… Hogyan kapcsolja be? - kérdezte Pedersen.
- Dr. Smith? Eddig remek válaszokat adott. Tenne egy újabb kísérletet?
- Fogalmam sincs - mondta Smith őszintén. Érzékelte, hogy a tábornok
kifejezetten örül ennek a válaszának.
- Nos, egyszerűbb megoldást nem is választhattunk volna. Csak rázzák
meg egy kicsit.
Smith megrázta a fejét. Az előtte lévő laptop kijelzőjén megjelenő
felirat szerint a gép felismerte az egységet, megmutatta a gyártási számát,
és feltette a kérdést, hogy az eszköz használója szeretné-e elkezdeni a
setup rutint.
- Most az „igent”-t válasszam?
Bailer kissé visszahúzódott.
- Többet nem fogok segíteni önöknek. Szeretném, ha megtapasztalnák,
mit fognak átélni az embereik, amikor használatba veszik az eszközöket.
Smith ráklikkelt az „igen”-re. A kijelzőn öt kép jelent meg, mindegyik
ugyanarról a fáról készült. A rendszer megkérte a felhasználót, válassza ki
azt a képet, amelyiket a legélesebbnek látja. Smith teljesítette a feladatot,
ami után újabbakat kapott. Hirtelen úgy érezte magát, mintha
szemvizsgálaton lenne: a rendszer arra kérte, határozza meg az előtte
megjelenő objektumok színét, forgását, relatív sebességét. Végül megjelent
az „ezüst” szó; Smithnek ezt kellett ismételgetnie gondolatban. Pár
másodperccel később megkapta a jelzést, hogy a beállítás befejeződött. A
következő másodpercben ikonok jelentek meg a látótere peremén.
- Hűha! - szaladt ki a száján. Hátradőlt a székén, erősen pislogott.
- Eleinte kissé zavaró - magyarázta Bailer - de néhány másodperc, és
az effektus megszűnik.
Smith felállt és bizonytalanul előrelépett. Az egység érzékelte a
mozgását. Az ikonok megfakultak, szinte láthatatlanná váltak. Bailer nem
tévedett: egy perc se kellett hozzá, Smith agya hozzászokott a látványhoz.
- Pedersen tábornok? Hogy halad? - kérdezte Bailer.
- Kész vagyok. - A tábornok kissé túl gyorsan állt fel, ezért kénytelen
volt megkapaszkodni az asztal szélében.
Bailer megvárta, hogy a tábornok visszanyerje az egyensúlyát, majd
folytatta a magyarázatot.
- Az antennákkal mindent kissé élesebben látnának, és fokozottabb
lenné a háromdimenziós élmény. Az ikonokat olyan egyszerű mentális
parancsokkal manipulálhatják, mint „időjárás”, „aktuális hely”, de kellene
hozzá pár óra, hogy erre ráérezzenek, ezért most, ha elfogadják, a
demonstrációs szoftvert fogom használni az applikációk futtatására.
Smith és Pedersen bólintott.
- Ahogy korábban mondtam, ez a platform alapszintű. Nincs
hozzáférésünk az önök fegyverrendszeréhez, Christian különben sem akart
közvetlen módon kapcsolatba kerülni az ilyen dolgokkal. Ennek ellenére
biztos vagyok benne, hogy el tudják képzelni, mire lenne képes a Merge,
ha, mondjuk, egy vadászgép fedélzeti komputerével lenne összekapcsolva.
A pilótának gyakorlatilag nem kellene kinéznie az ablakon, sőt nem lenne
szüksége a fizikai vezérlőkre sem. A kamerák segítségével
háromszázhatvan fokos lenne a látótere, a fegyverrendszereket mentálisan
vezérelné. Most azonban kevésbé ambiciózus applikációkra fogunk
koncentrálni. Uraim, ha megtennék, hogy rápillantanak arra a kis
dzsungelre, és megmondanák nekem, hány harcost látnak…
- Kettőt - mondta Pedersen, miután rövid hunyorgást követően
felfedezte a fák között elrejtett, terepszínű ruhába öltöztetett két
próbabábut.
- Dr. Smith?
- Négyet. Egy közvetlenül a legészrevehetőbb fickó mögött áll, egy
meg jobbra, az egyik fához simul.
Bailer szeme elkerekedett.
- Lenyűgöző! Eddig senki sem fedezte fel a negyediket ilyen
távolságból.
Nem volt semmi meglepő a dologban. Smith-nek alapvetően jó volt a
szeme, és meglehetősen sok időt töltött azzal, hogy tovább élesítse a
látását. Néhány másik képessége mellett éppen ez, az éles látása volt az,
aminek azt köszönhette, hogy még nem vált az arlingtoni temető állandó
lakójává.
- Engedjék meg, hogy beindítsam a sisakkamerájuk által látott képeket
közvetítő applikációt!
Smith látóterébe jobbról besiklott egy ikon, de más nem igazán
változott.
- Jól van. Most be fogom indítani a különböző látványprotokollok
rétegezését. Az első egy körvonal-erősítés lesz. Ehhez a komputer olyan
algoritmust használ, amely megkeresi a potenciálisan emberre vagy
katonai jellegű komponensre utaló vonalakat. Az emberi elme is valami
hasonló műveletet végez, épp emiatt válik lehetővé néhány optikai illúzió.
Minden tiszteletem az evolúcióé, de a mi rendszerünk picivel fejlettebb
nála.
A Smith által felfedezett négy férfi látható testrészeit hirtelen matt,
vöröses aura vette körül. Még érdekesebb volt, hogy olyan dolgok is
megjelentek, amiket Smith addig nem látott.
- Most hányan vannak?
- Hatan - mondta Pedersen elképedve. - És van egy rejtett
géppuskafészek is.
- Jól van - mondta Bailer. - Most egy kicsit csalni fogunk. Aktiválom a
klorofillfiltert. Ezt követően mindent meg fognak látni, ami nem növény.
- Jézusom! - szaladt ki Smith száján. Hirtelen nem hat, hanem tíz
ellenséges katonát látott, és hátul felfedezett egy aprócska objektumot,
pontosabban egy olyan objektum parányi részét, ami nem lehetett más,
csakis egy tüzérségi löveg. - Ez éjszaka is működik?
- Nem. A fény elnyelésének szintjét méri. Éjszakára más megoldásaink
vannak. - Kialudtak a fények, csak a mennyezeten világított néhány
halvány fényű, mesterséges csillag.
- Akkor most lássuk a fényerősítő réteget.
Minden ködös zölddé változott. Smith ekkor csak azt a két bábut látta,
amit eredetileg Pedersen is felfedezett.
- Mi lenne, ha bedobnánk egy kis füstöt? - kérdezte Bailer. Halk
zümmögés töltötte meg a termet. A dzsungelt néhány másodperc alatt
gomolygó, vegyszerszagú füst borította be. - A bábuk hőmérséklete
harminchat egész öt tized fok, vagyis… Kapcsoljuk be a hőkamerákat!
A tompa zöld megfakult, a füst eltűnt. A tíz bábu ismét láthatóvá vált,
és tisztán ki lehetett venni a fegyverek körvonalait is.
- Akkor most mindent együtt!
- Jézusom! - mormolta Smith ismét. Hihetetlen volt a látvány. Az
ellenséges katonák vörösre színeződtek előtte, a fegyverek kékre. A
körvonalak megvastagodtak, a komputer színnel töltötte ki az egyébként
takarásban lévő részeket. A sötétség és a füst ellenére Smith olyan tisztán
látta az ellenséges erőket, mintha mindegyik egy éles fénnyel világító, „Ide
lőjetek!” feliratot tartott volna a kezében.
Bailer mintha olvasott volna Smith gondolataiban, mert előhúzott az
asztal alól két bizarr külsejű fegyvert. Az egyiket Smith, a másikat
Pedersen kezébe adta. Smith még sosem látott ilyen fegyvert: mintha az
Apple által újraálmodott M16-os lett volna.
- Hogy célozzak vele? - kérdezte a tábornok. - Nincs rajta se távcső, se
nézőke.
Smith már gyanította, mi a válasz, de egyszerűen képtelen volt elhinni.
- Kérem, tegyék az ujjukat a ravaszra!
Smith engedelmeskedett. Semmi sem történt.
- Azt hiszem, az enyém nem működik - mondta Pedersen,
nyilvánvalóan hasonló problémát tapasztalva.
- Emeljék a fegyvert abba az irányba, amerre néznek.
Smith azonnal végrehajtotta az utasítást. Ahogy ezt megtette, a látótere
közepén azonnal megjelent egy hajszálkereszt.
- A fegyvernek csak ismernie kell a saját helyzetét a háromdimenziós
térben. Az nem számít, hogy a lövész szeméhez képest hogyan
helyezkedik el. A Merge rendszerével kombinálva az eszköz leméri a
távolságot, és kiszámítja a lövedék kompenzációs pályáját. A lövésznek
csak a széllel kell foglalkoznia, és arra kell ügyelnie, hogy elég erősen
tartsa a fegyvert.
 Smith a csípőjéhez szorította a fegyvert, és végigpásztázta a dzsungelt.
Az agyába vetített hajszálkereszt könnyedén siklott át egyik báburól a
másikra. Olyan érzése támadt, mintha videojátékot játszana.
- Ezek szerint egy sarok mögül is lőhetek?
- A feladat beprogramozása nem lenne nehéz, de önnek szüksége lenne
némi gyakorlásra ahhoz, hogy le tudja küzdeni a szédülést, amit az okoz,
hogy a látótere gyakorlatilag függetlenné válik a fizikai helyzetétől.
- És ezek a rendszerek, amiket most megmutat nekünk, kizárólag az
amerikai hadsereghez juthatnak el? - kérdezte Pedersen.
- Nem. Jelen pillanatban együtt dolgozunk a Mercedesszel. Szeretnénk
beleépíteni az autóikba a hőképalkotó és éjjellátó funkciókat. A
célzórendszer, a körvonalakat felerősítő algoritmus és a klorofillrétegezés
viszont kizárólag az önök hadseregéhez jut el.
- Tehát a sisakkamera végzi a munkát - mondta Pedersen. - Nem az én
szemem.
- A munka legnagyobb részét valóban a kamera végzi. Igen… Fel
tudjuk dolgozni az emberi szem által érzékelt pixeleket, de nem hozhatunk
létre olyan képességet, ami nem létezik. Most például a fényerősítő és a
hőérzékelő funkciókra gondolok.
- És mi a helyzet a hátunk mögötti zónát figyelő kamerával? - kérdezte
Smith. - Feltűnt, hogy egy ilyen is van a sisakon.
- Ez egy korábbi kutatásból maradt ott, de azt hiszem, érdekesnek fogja
találni. - Bailer beütött pár parancsot a laptopba. Smith látótere hirtelen
kitágult, háromszázhatvan fokossá vált. Bailer gyorsan megmarkolta Smith
és Pedersen hátán az inget, mindkettejüket megtartotta, amikor
megtántorodtak. - Vannak rovarok, amelyek nagyon jól elboldogulnak az
ilyen széles látótérrel, de az emberi agy képtelen hozzászokni. -
Visszament a laptopjaihoz. Smith látótere ismét leszűkült, csak azt látta,
ami előtte volt, azt viszont hihetetlen élességgel. - Folytattunk bizonyos
kísérleteket a félig áttetsző hátsó látótér kifejlesztésével. Ez hasonlított az
autók hátsó kamerájánál használt rendszerhez. Jó darabig vizsgáltuk a
kérdést, de azután felhagytunk a dologgal, mert rájöttünk, hogy
érzékeléseket is tudunk generálni. Tegyük fel, hogy önök mögött ott áll két
saját emberük, az egyik bal, a másik jobb oldalon.
 Smith valami furcsa, gyorsan szétterjedő, kellemes melegséget érzett a
vállában.
- Most pedig tegyük fel, hogy megjelenik önök mögött valaki, akit nem
ismernek.
Smith éles, tűszúráshoz hasonló fájdalmat érzett a gerince közelében.
- Ennél persze jóval több lehetséges verzió létezik - mondta Bailer.
Aktiválta a fényeket, normál szintűre változtatta a két férfi látását. -
Viszketés, hidegérzet, bizsergés. Minden mást és mást jelenthet, de ez
önöktől és az embereiktől függ.
- És mi van akkor, ha valaki elszed egy ilyen egységet az egyik halott
katonánktól? - kérdezte Smith.
- Minden egyes agy a maga kivételes módján kommunikál a
rendszerrel. Ezért is kellett végrehajtaniuk az elején a hangolást. Ha valaki
egy másik személy egységét próbálná használni, hihetetlenül zavaró és
kellemetlen élményben lenne része. Emellett, ha ez önöket megnyugtatja,
természetesen lehetőség van arra, hogy a katonai hálózatokba beépítsünk
néhány újabb biztonsági réteget, bár szerintem erre nincs szükség.
Miközben Bailer magyarázatát hallgatta, Smith a látómezeje szélén
megjelenő ikonokat vizsgálgatta. Rátalált egyre, amelynek segítségével
ráközelíthetett az előtte álló tankra. Ahogy ezt megtette, elvesztette az
egyensúlyát, és kis híján átesett az előtte lévő asztalon.
- Nos, dr. Smith? Mi a véleménye a rendszerünkről?
Smith nem válaszolt azonnal. Igazság szerint ez volt a legbámulatosabb
és legígéretesebb technikai eszköz, amit élete során látott, de nem
feledkezett meg arról, hogy amikor valami túlságosan jó ahhoz, hogy igaz
legyen, akkor biztos létezik valamilyen kellemetlen árnyoldal is.
- Őszintén szólva… Nem is tudom. Nem igazán lelkesít fel a gondolat,
hogy ilyen nagy kontroll kerüljön dr. Dresner kezébe.
- Ez érthető, ugyanakkor elkerülhetetlen.
- És bizonyos értelemben véve… Leonardo da Vinci katonai jellegű
találmányaira emlékeztet a dolog.
- Ez érdekes. Mire gondol?
- Papíron jól mutat, de a gyakorlatban, amikor az ember térdig érő
sárban áll az ellenséges tűzben. .. Nos, akkor talán más lehet a helyzet.
 15.
Hamgjong-namdo tartomány, Észak-Korea

- Ma gyönyörű a köd - mondta a fiatalember. Koreai akcentusa erős

volt, de nem annyira vaskos, hogy a dzsip vászontetejének csapkodása
mellett ne lehessen érteni a szavait. Kétségtelenül felismerte, ha
tökéletesíti az angoltudását, talán nem kerül az éhhalál szélére, ahogy
sokmillió honfitársa.
Gerhard Eichmann szórakozottan bólintott, és kinézett az oldalsó
ablakon. A köd valóban gyönyörű volt. Körülöttük minden irányban
egyenetlen gerincű, magas hegyek emelkedtek, amelyek oldala bizonyos
helyeken - ahol elég termőtalaj tapadt meg ahhoz, hogy megéljen benne a
növényzet - smaragdzöld, másutt pedig kopár sziklaszürke volt. A felhők
alig pár száz méter magasságban lebegtek keresztül az ormok között. Mind
ugyanabba az irányba tartott - mindegyiket magához szívta a nyugaton
lévő, hatalmas vízesés által megteremtett örvény.
Ezen a helyen az ember nagyon könnyen beleringathatta magát a béke
és az elégedettség érzetébe, pedig Észak-Koreában a természet éppen ezen
a helyen hozta létre a legszembetűnőbb kontrasztokat; ez volt az a hely,
ahol szívfájdító tisztasággal demonstrálódott, hogy torz lelkű emberek
kisebb csoportja, ha megkaparintja a hatalmat, milliókat kínozhat meg és
pusztíthat el, tulajdonképpen szükségtelenül.
A földút, ahogy megkerült egy viszonylag friss sziklaomlást,
egyenetlenebbé vált. Eichmann a sofőr mellett kinézve megpillantotta a
mély völgyben fészkelő, hatalmas létesítményt. Ezt az objektumot normál
esetben nem lehetett látni az útról, ám így, a kis kitérő miatt pár pillanatra
a közeledők szeme elé villanhatott a kerítése és a gondos munkával
álcázott tetőszerkezet. Eichmann sofőre, Gjong hirtelen úgy meredt maga
és a kocsi elé, mintha azt hinné, el tudja tüntetni a létesítményt, meg tudja
semmisíteni azzal, hogy nem néz rá.
Ez eléggé furcsa volt, mivel ő hozta el erre a helyre Eichmannt két
évvel korábban is, amikor lezajlottak a vastag falak mögött azóta elvégzett
(vagy legalábbis többnyire elvégzett) munkákkal kapcsolatos tárgyalások.
Ahogy a létesítmény kicsúszott a látóterébő, Eichmann oldalra fordult
az ülésben, és a fák között átlesve megpróbálta kivenni a homályból a
nyugati szárnyat. Erről a részről gyakorlatilag semmit sem tudott
azonkívül, hogy D részlegnek nevezték. Az ezzel kapcsolatos kérdéseit
udvariasan visszautasították, amikor pedig közölte, hogy szeretne
szétnézni a szárnyban, nyíltan nemet mondtak neki. Eleinte azt hitte,
valami tévedés történt - számtalanszor előfordult, hogy a nem túl
talpraesett tolmácsok vagy az ország diszfunkcionális bürokráciája miatt
adódtak problémák -, de ahogy egy kicsit megkapargatta a dolgot, sikerült
kiderítenie: ez a feltételezése téves.
Ráfordultak egy keskeny földútra, végighajtottak rajta, és a végéhez
érve leparkoltak. Erről a helyről egy gyalogút vezetett tovább, amelyet
csak ritkán, a tárgyi és személyi utánpótlás célba juttatására használtak,
ezért szinte láthatatlan volt. Eichmann egyszer már végigment rajta; még
mindig élénken emlékezett arra a négy órára, amit ezen a meredek,
omlatag talajú ösvényféleségen szenvedett végig.
Kiszállt a kocsiból, habozva végignézett nem túl erős lábain, régi
túrabakancsán. Most már nem lett volna értelme visszakozni, nem is
tehette meg. Három hónapon keresztül könyörgött a lehetőségért, és most
végre megérkezett. Igen, itt volt, hogy személyesen is végignézze élete
nagy munkájának utolsó, szimbolikus pillanatát - egy olyan élet
elmúlásának kezdetét, amiről sosem képzelte volna, hogy egyszer véget ér.
Az évek még komolyabb hatást gyakoroltak rá, mint gondolta: a
gyaloglás ezúttal nem négy, hanem hat teljes órán át tartott. Eichmann
annyira kimerült, és úgy fájt a lába, amit véresre tört a túrabakancs, hogy
amikor meglátta a civilizáció közelségére utaló első jelet, kis híján sírva
fakadt örömében. Sajnos nem utat vagy épületet talált, csak néhány
földművest látott, akik egy végtelenbe nyúló rizsföldön dolgozgattak. A
távolból szemlélve a kép hétköznapinak, már-már idillinek tűnt, ám ahogy
közelebb értek, Eichmann felfedezhette a bizarr részleteket is.
 A földművesek primitív szerszámokat használtak, a ruházatuk
tradicionális volt, ám ők maguk sehogy sem illettek ebbe a környezetbe.
Voltak közöttük afrikaiak, hispánok, fehérek, arabok. A néhány ázsiai sem
Koreából származott, Kínából, Laoszból és Japánból keveredtek ide.
Nagyjából azonos arányban voltak a férfiak és a nők, és szinte
mindegyikük a húszas évei közepén járhatott.
Gjong menet közben idegesen beszélni kezdett, és úgy tett, mintha nem
is látná a földműveseket, akik a munkát abbahagyva megbámulták a
falujuk, a gondosan izolált telep irányába tartó idegeneket.
A sátortetős, fehérre meszelt falú épületeket a formájuk alapján
tipikusnak lehetett volna mondani, a méretük azonban furcsa volt. A telep
nem családoknak adott otthont, itt őrök és tanítók éltek, akik az Eichmann
által meghatározott, szigorú protokollnak megfelelően csecsemőkoruktól
kezdődően őrizték és nevelték a gyerekeket. Az egyes házakban
véletlenszerű módon összeállított csoportok laktak. Ezeket a csoportokat
bizonyos időközönként átalakították - így kívánták elejét venni az egyedek
közötti szorosabb kapcsolatok kialakulásának. Az egyedek csak
korlátozottan létesíthettek kapcsolatot az őrökkel és a nevelőkkel, mivel
így biztosan el lehetett kerülni azt, hogy bármelyikük a személyzet egy-
egy tagjának kedvencévé váljon. A telepen élőkre a külvilág semmiféle
hatást nem gyakorolhatott. A pszichológiai kísérletet olyan izolációban és
olyan mértékű kontroll alkalmazásával hajtották végre, amilyenről a világ
más részein élő tudósok csak álmodozhattak.
Beléptek az épületbe, ami külsőre ugyanolyan volt, mint a többi, ám
más funkciót töltött be. Ez volt az iskola. Eichmann elindult a folyosón, a
végéről érkező hangok irányába. A bakancsa sarka hangosakat koppant a
padló deszkáin; az orrát megtöltötte az ázsiai fa jellegzetes, kissé penészes
illata. Mindenre emlékezni akart. Minden részletre.
Amikor belépett, a lány hátrafordult a székében. Széles, sápadt arcán
meglepetés és rémület tükröződött, amit egyértelműen az okozott, hogy
egy ismeretlen személy tolakodott be aprólékos gonddal megtervezett és
kidolgozott, tökéletesen kiismert univerzumába.
Nem sok esély volt arra, hogy emlékezzen Eichmannra, akit már akkor
is látott, amikor előző alkalommal a faluba látogatott. Eichmann nehezen
tudta elhinni, hogy ennek már tizenhét esztendeje.
A lány előtt ülő férfi szigorú hangon mondott valamit. A lány ismét
felé fordult, és olvasni kezdett a kettejük között álló asztalra kiterített
újságból.
Annak ellenére, hogy szőke, fehér lány volt (csecsemőkorában hozták
el a hazájából, Romániából), koreaiul kapta a parancsokat. Más nyelvet
nem beszélt; más nyelvnek még a létezéséről sem tudott.
A fizikai próbák - vérvizsgálat, MRI, CAT - már befejeződtek,
Eichmann valamennyi adatot megkapta. Az intelligenciára és a
személyiségre vonatkozó tesztek voltak az utolsó elemek a kirakós
játékban, ami olyan bonyolult volt, hogy Eichmann-nak időnként
megfordult a fejében, hogy még ő sem érti egészen valamennyi
szegmensét.
Leült egy üres padra, és elnézte a kétségbeesett igyekezettel
összpontosító lányt. A teszt levezénylője közben elindított egy stopperórát.
A lány írni kezdett egy füzetbe.
A lánynak nem ígértek be jutalmat arra az esetre, ha kiválóan teljesít a
teszten, azt viszont közölték vele, ha kudarcot vall, komoly büntetésben
lesz része. A bot nem volt éppen ideális motivátor, de a kísérletet keretbe
szorító, hihetetlenül szigorú szabályok ezen a téren sem biztosítottak
mozgásteret Eichmann számára. Nehezen lehet jutalmat adni olyan
embereknek, akik semmit sem tudnak a külvilágról. A lány nem értette a
pénz, a magántulajdon, a társadalmi státusz fogalmát, ezért nem is vágyott
ezekre. Kapott enni, volt hol laknia. Az egyedek orvosi ellátásban is
részesültek, de természetesen csak olyan mértékig, hogy a beavatkozások
semmilyen módon ne gyakorolhassanak hatást az Eichmann által
kívánatosnak tartott értékekre.
Annak, hogy Eichmann-nak gyalogolnia kellett a táborig, az volt az
egyik oka, hogy a lány és a társai nem is tudtak a gépjárművek létezéséről.
A fejlett technológiai eszközök közül az egyedek csak azokat a számukra
kétségtelenül félelmetes gépeket látták, amelyekkel a tesztek során
találkoztak. Időnként előfordult, hogy a tábor fölött elzúgott egy-egy
repülőgép, de ezekről a kísérlet irányítói azt állították, egy különleges
madárfaj példányai.
 A lány ikernővére, aki Franciaországban, nevelőszülőknél élt, egészen
más világot ismert és tapasztalt meg. Ő is elvégezte ugyanezeket a
teszteket, ő is átesett az orvosi vizsgálatokon. Persze az ő esetében sokkal
óvatosabban kellett csinálni mindent: Eichmann munkatársai kénytelenek
voltak kiagyalni egy elfogadható fedősztorit, hogy se a lány, se a
nevelőszülei, se a francia hatóságok ne fogjanak gyanút.
Eichmann elnézte a lányt, akit Eunnak hívtak, és érzékelte, hogy az
egyed a szeme sarkából őt figyeli. Biztos volt benne, hogy a jelenléte
valamilyen módon befolyást gyakorol Eun teljesítményére, és így az
eredményeire is, de ez nem igazán számított. A kísérlet konklúziója már
régóta ismeretes volt - talán már ezelőtt, hogy elindultak ezen a hosszú
úton. Eichmann-nak már az is megfordult a fejében, hogy talán az a gond,
hogy ő és Christian egyszerűen nem hajlandó szembenézni a tényekkel.
Talán mindketten arra vágytak, hogy felfedezik, megpillantják Istent, hogy
rájönnek, az ember mégsem olyan rossz, mint hitték - hogy
bebizonyosodik a számukra, az emberiség előbb-utóbb mégis megtalálja a
helyes utat, és betölti a funkcióját, beváltja a hozzá fűzött reményeket.
Szomorúan elmosolyodott. Nehezen tudta elhinni, hogy volt idő,
amikor mindketten ennyire fiatalok és naivak voltak.
 16.
Khoszt tartomány, Közép-Afganisztán

Az éjjellátó távcsövön keresztül sem igazán tudta egyszerre

figyelemmel kísérni mindkét férfi mozgását, ezért Randi rákényszerült,
hogy hol az egyiküket, hol a másikukat lesse, miközben Zahid ész nélkül
eregette feléjük a hosszú sorozatokat.
Randi még jobban hozzátapadt a földhöz. Miközben kizárta a tudatából
a testébe nyomódó, éles sziklák okozta fájdalmat, kelletlenül bár, de
elismeréssel adózott a két életben maradt zsoldos könyörtelen
hatékonyságának. Meg se álltak, hogy megnézzék, a harmadik társuk
meghalt-e. Amikor felfogták, hogy támadás érte őket, gyorsan eltávolodtak
egymástól, és elindultak felfelé a meredek emelkedőn. Mindketten
meglepő sebességgel és ügyességgel haladtak, és egymással tökéletes
összhangban mozogva jutottak el egyik sziklától a másikig.
Randi arra számított, hogy a két ukrán menet közben elfárad és
lelassul, de a jelek szerint ez nem következett be. Nem tűnt túl
valószínűnek, hogy sikerül még egy tökéletes találatot elérnie, viszont
tisztában volt vele, ha az ellenség közelebb jut, elveszti meglévő helyzeti
előnyét. Még mindig nem tudta pontosan, kikkel áll szemben, abban
azonban már biztos volt, hogy ez a két fickó megéri a pénzt, amit a
megbízójuk fizet nekik.
Zahid áthajolt az alacsony fal fölött, és megeresztett egy újabb
sorozatot a völgy irányába. A két férfit ezúttal már nem érte váratlanul a
támadás, mindketten fedezékbe ugrottak, és a vállukhoz szorították a
fegyverüket. Randi ujja ráfeszült a mesterlövészpuska ravaszára, de az
utolsó pillanatban levette róla. Nem lőtt, inkább félrerántotta az afgánt a
golyók elől, amiket a két zsoldos küldött fel rá. Zahid nem
engedelmeskedett, inkább szembeszállt Randivel, miközben a gellert kapó
golyók kiszámíthatatlanul pattogtak körülöttük. A jelek szerint a
legkevésbé sem zavarta volna, ha a nő eleven pajzsként használja őt, azt
viszont nem bírta elviselni, hogy visszavonulásra kényszeríti. Inkább
vállalta volna a harcot és a majdnem biztos halált.
Mivel tudta, hogy a két zsoldos kihasználja az alkalmat, és még
közelebb hatol, Randi visszagördült a fegyveréhez, és ismét belenézett a
távcsőbe. Rálőtt a közelebbi célpontra, de a szög nem volt megfelelő. A
golyó az ukrán fejétől jó fél méterre pattintott le egy kődarabot. A lövéssel
csupán annyit ért el, hogy a két zsoldos ismét fedezékbe ugrott.
- Zahid! - súgta Randi. - Eltalálták?
- Nem vészes.
Túl sötét volt, Randi az afgánnak csak a körvonalait látta. Végignézte,
ahogy Zahid nekitántorodik a kőfalnak, és leül a földre.
- Mondja el, mi történt Szarabatban! - kérte.
Az a tény, hogy nagyon eltérő nézeteik voltak arról, mi minősülne az
este sikeres lezárásának, tovább rontott az amúgy is katasztrofális
helyzeten. Randi meg akarta szerezni az információt, amiért eljött erre a
helyre, azután gyorsan vissza akart vonulni, lehetőleg addig, amíg még
minden testrésze ép. Zahid ezzel szemben segítséget akart kapni a nőtől
ahhoz, hogy bosszút álljon; őt az sem érdekelte, ha a két zsoldos megölése
után ő maga is feljut a mennyekbe, ahol a beígért szüzek várnak rá.
- Pénzt kaptunk - mondta Zahid, miközben Randi a távcsövébe nézve
ismét végigpásztázta a lejtőt. - Nem tudom, kitől. Azt hiszem, a vének sem
tudták. Új AK-47-eseket kaptunk, és megmondták nekünk, hogy Szarabat
körül pontosan hol helyezkednek el az őrök. Azt mondták, délben
támadjunk. Azt mondták, a szarabatiak nem fognak ellenállni. - Nagy
nehezen sikerült a vállához emelnie a fegyverét. Megeresztett egy újabb
sorozatot. Egyetlen pillanatig sem foglalkozott azzal a ténnyel, hogy nem
látja a célpontokat: lőtt, mert lőhetett.
- Hagyja abba! - mordult rá Randi. - Még csak a közelében sem jár a
célpontoknak. Ne pazarolja a muníciót! Miért éppen délben kellett
támadniuk?
- Nem tudom. - Zahid a kőfalhoz támaszkodva ismét ülő pozícióba
csúszott. A hangja kezdte elveszíteni az erejét. - Én nem is hittem az
egészben, de jó pénzt kaptunk. Pénzt, meg lehetőséget arra, hogy sok-sok
év viszálykodás után végre legyőzzük Szarabatot.
Randi leadott egy gyors lövést. A golyó annak a sziklának a közelében
csapódott be, ami mögött az egyik zsoldos lapult. Randi úgy gondolta,
ezzel a két fickó tudomására hozta, hogy nem feledkezett meg róluk.
Miközben felkészült a következő lövésre, a zsoldos kilépett a
fedezékéből, és öt méterrel keletebbre húzódott. A társa fedezte, egy
sorozattal megszórta a falat, amely mögött a nő lapult.
Randi tudta, hogy a két férfi még jobban el fog távolodni egymástól -
annyira, hogy két oldalról megkerüljék őket, és az ő pozíciójuknál
magasabbra jussanak a völgy oldalában. Ha sikerül nekik - gondolta Randi
-, itt nagyon hamar nagyon csúnya dolgok történnek majd.
- És amit mondtak maguknak, igaz volt? A falubeliek tényleg nem
álltak ellen? I
- Igaz volt - mondta az afgán alig hallható hangon. Randi hirtelen nem
tudta eldönteni, hogy a sérülése vagy a feltoluló emlékek miatt halkult el a
suttogása. - A férfiak nem harcoltak. A gyerekek és az asszonyok igen, de
a férfiak csak álltak. Úgy pusztultak el, akár a birkák.
Ahogy a feltámadó szél felkavarta a port, a keleten elhelyezkedő
zsoldos ismét mozogni kezdett. Randi belelőtt a porfelhőbe, de biztos volt
benne, hogy semmit sem talált el.
Bekövetkezett, amitől tartott. A zsoldos már annyira eltávolodott tőle,
hogy csak akkor adhatott le rá újabb lövéseket, ha kiemelkedik a sziklafal
mögül - és akkor célponttá válik a másik fickó számára. Két perc, és a
pasas rájön, hogy helyzeti előnybe került. Újabb két perc vagy talán egy
picivel több, és az egyik vagy esetleg mindkét zsoldos feljut a völgy
oldalában, magasabban lesz, mint a sziklafal és az átjáró… Randi a háta
mögé, a sötétségbe burkolózó hasadékra nézett , Már nem maradt túl sok
ideje.
- A férfiak miért nem harcoltak, Zahid?
- Nem tudom. Mintha valaki elrabolta volna a lelküket. Rászegeztem
az egyikre a fegyveremet. Egy jó puska volt nála, de le se vette a válláról.
Térdre rogyott, felnézett az égre. - Az afgán úgy hallgatott el, mintha
beleveszne az emlékeibe. - Allahot áldottam, de ő azt mondta, nincs Isten.
- Megremegett a hangja. Randi ezúttal sem tudta eldönteni, hogy a
sebesülése vagy a történtek súlya miatt. Zahid számára nem sokat jelentett
a szarabati ártatlan asszonyok és gyerekek halála, ám az, hogy valaki
megtagadja Istent, még zavaróbban hatott rá, mint az ellenfél bizarr
tétlensége. Csupán egyetlen olyan dolog létezett, ami mélyebben
bevésődött az afgánok identitásába, mint a harc. Ez pedig a hit volt.
- És miért vágták le a fejüket? - kérdezte Randi, miközben a távcsövön
keresztülnézve a nyugati oldalon mozgó férfit kereste. Nem találta meg, de
valójában nem ez idegesítette, hanem az a tény, hogy a másik, a keleti
oldalon haladó pillanatokon belül feljebb lehet, mint ők.
- Azok az emberek mondták, hogy hozzuk el a fejeket, akik fizettek
nekünk.
- Miért?
- Nem tudom. Azt mondták, ezeket a fejeket soha senki sem találhatja
meg. Ezért is tettük be mindet egy barlangba.
- Egy barlangba? Hol?
- Tíz kilométerre, délkeleti irányban. Egy hegyen, amit mi Mohamed
kapujának nevezünk.
Randi ismerte ezt a helyet - pár évvel korábban az afgánok három
tengerészgyalogost öltek meg arrafelé.
- Ott legalább száz barlang van. Melyikbe tették a fejeket?
- Csak egy olyan van, amibe fentről be lehet menni. A fejek…
Golyózápor zúdult a szűk helyre. Randi kénytelen volt ellökni magát a
faltól és a háta mögött lévő nyílás irányába gurulni. Mire biztonságos
helyre jutott, a testében áramló adrenalin nehézzé változtatta a légzését.
Gyorsan végigvizsgálta a testét; szerencsére egyetlen olyan sérülést sem
szenvedett, ami nem gyógyulhatott be.
Már láthatta, mire képesek a zsoldosok, de még így is alábecsülte őket.
Rájött, hogy az első fickó jóval korábban ért föléjük, mint várta. Tippelt,
méghozzá rosszul, és ez kis híján az életébe került.
A fegyverropogás abbamaradt, de ezúttal nem az a mély, súlyos csend
váltotta fel, amihez Randi hozzászokott. Lépteket hallott, ráadásul
egyszerre két irányból: lentről is és fentről is egy-egy zsoldos közeledett az
átjáró felé.
 - Zahid! - suttogta Randi.
Semmi válasz.
Randi szétnézett. Zahid az oldalán feküdt, a fejét természetellenes
szögben nyugtatta az M4-es tusán. A mesterlövészpuska még mindig ott
feküdt a falon. Az már ott is fog maradni - állapította meg Randi. A
közeledő férfiak minden bizonnyal rájöttek, hogy két fegyverrel indítottak
támadást ellenük. Ha azt látják, hogy az egyik hiányzik, tudni fogják, hogy
Zahidon kívül valaki más is volt a fal mögött.
A nő kinyújtotta a kezét, megmarkolta a zsákját, és jobbra-balra
húzgálva eltüntette a porból a nyomokat, amiket a lába és a teste hagyott.
A neszezésre a zsoldosok újabb sorozattal válaszoltak - a golyók ezúttal
egyszerre érkeztek mindkét irányból. Randi nem tehetett mást, sürgősen
vissza kellett húzódnia a nyílásba. Úgy gondolta, már csak egyetlen
lehetősége maradt. Oldalra fordulva, a zsákját maga után húzva indult
előre. Közben feszülten hallgatta a két férfi neszezését. Az átjáró és a fal
furcsa akusztikája felerősítette és eltorzította a léptek zaját. Randi pár
másodpercen át biztosra vette, hogy a zsoldosok üldözőbe vették, de aztán
rájött, hogy erről szó sincs. A hangok tévesztették meg, ennek ellenére
fokozta a sebességét - olyan gyorsan haladt, amennyire zajtalanul tudott.
Tudta, hogy valamivel előrébb az átjáró egy árokba torkollik. Az élete
függött attól, hogy elérjen oda, mielőtt a zsoldosok megtalálják Zahid
hulláját. A problémát az jelentette, hogy nem emlékezett rá, mekkora
távolságot kell megtennie a lejtőig.
Az ukránok váltottak pár szót egymással, a hangjuk eljutott Randihez,
aki ezt arra használta fel, hogy még jobban megszaporázza a lépteit.
Nem értette a szavakat, de szinte biztos volt benne, hogy a zsoldosok a
kőfal mögötti rész ellen indított, utolsó támadásukat próbálják
összehangolni, és annak valószínűségét latolgatják, hogy a támadójuk
életben van-e még.
Éles kiáltás. Egy rövid sorozat. Randi ezeket a hangokat is beillesztette
a zsoldosok ténykedéséről készült mentális videójába. Ez könnyen ment,
mivel a két férfi vélhetőleg azt tette, amit ő is csinált volna a helyükben.
A fentről érkező férfi ismét rálőtt a fal mögötti részre. Lentről, keleti
irányból érkező társa is lőni kezdett.
 Randi úgy érezte, mintha feljebb emelkedne fölötte az átjáró
kőmennyezete. Kétrét görnyedve rohanni kezdett a sötétségben, és közben
megpróbálta elképzelni a háta mögött lejátszódó jelenetet.
A közeledő férfi valószínűleg rendelkezett éjjellátóval, de ez nem sokat
számított, mivel neki még át kellett jutnia a kőfalon. Randi tudta, hogy ha a
két zsoldos behatol a fal mögé, eltart egy darabig, míg meggyőződnek
arról, hogy Zahid halott és egyedül van. Ez egy kicsit lelassíthatta őket. De
csak egy kicsit!
Ahogy elhaltak az újabb géppisztolysorozat visszhangjai, Randi
kénytelen volt visszavenni a tempóból - ismét számított az, hogy
nesztelenül haladjon. Biztos volt benne, hogy az ukránok már ott vannak
az átjáró közelében, és a hátukat a sziklafalhoz szorítva fülelnek.
Egyiküknek hamarosan be kellett lépnie az átjáróba. Talán arra gondolnak
majd, hogy abból az irányból nem fenyegeti őket veszély, de mivel profik,
alaposan megvizsgálják majd a folyosót, mielőtt elindulnának rajta. Ha ez
is megtörténik, akkor…
Majdnem pontosan abban a másodpercben, amikorra számolta, éles
kiáltás harsant. Randi teljes erőből rohanni kezdett. Az egyik zsoldos
tüzelni kezdett sorozatlövésre állított géppisztolyával. Egy golyó olyan
közel süvített el a célpontjához, hogy Randi megérezte az irányából
érkező, forró szelet. Egy másik lövedék fülsiketítő pendüléssel pattant le a
sziklafelületről. A következő pillanatban eltűnt a talaj a nő lába alól.
A földet érés kevésbé volt kecses és sima, mint tervezte. Fejjel előre
zuhant le, miközben fölötte újabb golyók süvítettek el. Ahogy leért, nem
mozdult. Kissé elkábult és összezavarodott, nem igazán bízott abban, hogy
képes felállni a körülötte ismét összezáruló csendben. Megpróbálta
elképzelni, mi történhet az átjáróban, ahonnan leugrott. Az a férfi
valószínűleg elindult utána, óvatosan, araszolva halad előre, a hátát a
sziklafalhoz szorítja. Még néhány másodperc, és…
Újabb kiáltás, azután mintha kimozdult volna a helyéről pár kődarab. A
második zsoldos jelzett az árok irányába közeledő társának, hogy Zahid
tényleg nem él, vagyis nem fenyegeti őket veszély.
Randi várt, majd egy alkalmasnak tűnő pillanatban felmászott az árok
túlsó oldalán. Feszülten hallgatózott. A zsoldosok a jelek szerint nem
folytatták se az üldözést, se a keresgélést; elégedettek voltak magukkal,
hogy sikerült sarokba szorítaniuk és megölniük az embert - Zahidot akit
üldöztek, aki harcolni próbált ellenük. Nem volt okuk arra, hogy úgy
gondolják, más is volt az afgánnal. Randi tudta, hogy a két ukrán helyében
valószínűleg ő is elkövetné ezt a hibát.
Óvatosan továbbhaladt. Előtte a sötétség szürkésre világosodott, de
nem hagyta, hogy emiatt automatikusan felgyorsuljanak a léptei. Még jó öt
percig úgy ment előre, hogy tudta, a zsoldosok bármelyik pillanatban
meggondolhatják magukat, és utána küldhetnek egy sorozatot. Végül
eljutott egy meredek, holdfényben fürdő emelkedőhöz. Azonnal elindult
felfelé. A lehető leghamarabb kedvező pozícióba akart kerülni - még
mindig nem tudhatta biztosan, hogy a két férfi nem veszi-e üldözőbe.
Talált egy alkalmasnak tűnő helyet. Jó tizenöt percen keresztül
csendesen, a hangtompítós Glockot készenlétben tartva feküdt a sziklák
között. A zsoldosok nem mentek utána…
Végül megnyugodva felnézett az égre, és felmérte az állapotát. Az
arcán vékonyka vércsík húzódott. Biztos volt benne, hogy szerzett egy
csúnya horzsolást a homlokára. Nem nagy ügy. A jobb bokája is
megrándult. Ez sem volt különösebben komoly, bár így nem igazán
vállalhatta a legalább öt órán keresztül tartó hegyi túrázást a sötétben.
Főleg nem úgy, hogy két ukrán barátja még mindig a közelben
tartózkodott.
Belenyúlt a hátizsákjába, elővette a műholdas telefonját, megnyomott
rajta néhány gombot.
- Randi? - hallatszott kisvártatva Klein hangja. - Jól van? Értesültem
róla, hogy még nem tért vissza a bázisra.
- Életben maradok. Kot’eh utolsó lakóját leszedték a zsoldosok. Azt
hiszem, ukránok. Mielőtt meghalt, a férfi elmondta nekem, hogy valakik
fegyvert és pénzt adtak neki meg a társainak, hogy támadják meg
Szarabatot. Azért külön fizettek nekik, hogy hozzák el a fejeket, amiket
egy innen délkeletre lévő barlangban rejtettek el.
- Valami más, amit szokatlannak talált?
- Az afgán állítása szerint a szarabati férfiak nem harcoltak. A nők és a
gyerekek igen, ám a férfiak… Csak álltak. Semmit sem csináltak.
 Rövid csend.
- Jól van. Azt hiszem, az ügy túl van azon a határon, amin belül
belátásom szerint léphetek. Kis időt kérek, míg intézkedem. Ki tud jönni
onnan egyedül?
Randi lenézett a lejtő sötét aljába.
- Mindig ezt teszem. Mindig kijutok…
 17.
Santiago közelében, Chile

Az út még a vártnál is rosszabb állapotban volt. Craig Bailer már bánta,

hogy nem bízta másra a sofőrködést. Az előny, hogy volt egy kis ideje
felkészülni a találkozóra, semmivé olvadt, amikor kiderült, hogy három
patakon és egy mocsáron is át kell kelnie. Ez utóbbi helyen kevésén múlt,
hogy nem akadt el. Azt már megállapította magában, hogy a terep nem
igazán előnyös egy olyan ember számára, aki hozzá hasonlóan az Upper
East Side-on született és nőtt fel.
Végül meglátta az épületet. Még távol volt, de egy pillanatig sem
kételkedett benne, hogy ezt keresi. Christian Dresnerrel jobbára
komputeres kapcsolatokon keresztül kommunikált, csupán néhány
alkalommal találkoztak személyesen; ezekre a megbeszélésekre mindig
valamelyik távoli, isten háta mögötti bunkerben került sor. Ezek az
építmények kívülről úgy néztek ki, mintha azoknak a vastag falú,
erődszerű kutatótelepeknek a miniatürizált változatai lennének, amelyekkel
Dresner szintén teleszórta a világot.
Bailer a kapuhoz hajtott. Életében először fordult elő vele, hogy a
minden bizonnyal komoly kiképzésen átesett őrök - akikről Dresner a jelek
szerint azt tartotta, hogy mindenképpen szüksége van rájuk a biztonsága
érdekében - egyszerűen vizsgálódás és kérdezősködés nélkül áteresztették.
Bailer sosem értette, hogy Dresner kitől fél, kitől akarja megvédetni magát.
Az őrök többsége korábban az izraeli és az amerikai különleges
egységeknél szolgált; Bailer kissé túlzásnak tartotta, hogy Dresner ilyen
emberekkel veszi körül magát, amikor legfeljebb a rajongóitól kell
tartania.
Természetesen tisztában volt vele, az a tény, hogy az őrök ezúttal
simán áteresztették, korántsem azt jelenti, hogy elmúlt Dresner
biztonságmániája, vagy hogy egyszerűsített a protokollon. Az őrök
használták a Merge-öt, amely azonosította az érkezőt, egyrészt az
arcfelismerő rutin segítségével, másrészt az agyhullám-mintázatai alapján.
Az utóbbi rendszer létezését Dresner egyelőre nem hozta nyilvánosságra,
erről csak azután akart beszélni, hogy megoldották a jelentkező
személyiségi jogi és egyéb kérdéseket, mivel a rutin potenciálisan alkalmas
volt például személyazonosság-tolvajlások és pénzügyi csalások
elkövetésére.
Ahogy behajtott a megerősített kapun, amely mögött egy
napszemüveges, széles vállú férfi álldogált, Bailer megállapította, hogy a
közelben az övé az egyetlen gépjármű. Kísérőre nem volt szüksége,
pontosan tudta, merre kell mennie, mivel a hely ugyanazon tervek alapján
épült, mint az a másik két bunker - az egyik Skandináviában, a másik Dél-
Afrikában -, ahol korábban már járt.
A különbség legfeljebb annyi volt a bunkerek között, hogy a tágas,
japán stílusú kertet mindegyiknél helyi növényekkel ültették tele.
Bailer az épület hátsó részénél talált rá Dresner-re, aki egyedül üldögélt
egy magas fal árnyékában, egy privát beszélgetésekre igencsak
alkalmasnak látszó helyen.
Dresner felállt. Szívélyesen kezet ráztak egymással, bár Bailer biztos
volt benne, hogy valójában egyikük sem rajong a másikért.
- Igazán nagyra értékelem, Craig, hogy eljött. Úgy gondolom, a témát
illető első megbeszélésünket mindenképpen személyesen kell
lefolytatnunk. Izgatottan várom, milyen jelentenivalója van.
- Köszönöm a meghívást, Christian. Szívesen jöttem. Mint mindig. - Ez
persze hazugság volt. Bailer úgy érezte, Dresner nem is találhatott volna
rosszabb időpontot arra, hogy kiemelje őt a cég főhadiszállásáról.
Valószínűleg nem is sejti, mekkorát hibázott azzal, hogy iderendelt.
- Kérem, üljön le - mondta Dresner. Visszaült a helyére, és töltött
Bailernek egy pohár vizet. - Mondja el, hogyan haladnak a dolgaink.
- Többnyire a terveknek megfelelően. A boltok nem igazán bírják
teljesíteni a demonstrációkkal kapcsolatos kéréseket, de erre számítottunk
is. A dolog másik oldala az, hogy a készüléket kipróbáló emberek
hetvenhárom százaléka meg is vásárol magának egyet.
 - Ez számokra fordítva mit jelent?
- Az eszköz öt napja érhető el. A felhasználók nyolcvankilenc
százaléka még a headsetet használja, de meghökkentő módon a vásárlók
ötven százaléka azt tervezi, hogy a lehető leghamarabb beültetteti magának
az implantot. Ez a szám folyamatosan és rohamosan növekszik. Az
emberek szinte kivétel nélkül pozitív tapasztalatokat szereztek.
- A vásárlók kor szerinti megoszlása?
- Nem meglepő. A vásárlók nagy többsége a huszonöt-harmincöt év
közötti korosztályból kerül ki. Azonban már az idősebbek száma is
emelkedésnek indult. A Merge-nél az alvássegítő funkciót fogadták a
legnagyobb lelkesedéssel. Jelentős negatív publikációról nincs tudomásom.
Nem lepődnék meg, ha az eszközt idősebbek is nagy számban vásárolnák,
olyan emberek, akik többnyire vagy kizárólag ezt a bizonyos funkciót
használnák rajta.
- De ehhez valamilyen módon meg kellene győznünk a korombeli
embereket, hogy ültettessék be maguknak az implantokat. A headset nem
túl praktikus az alváshoz.
- Így van. Már el is indítottunk egy folyamatot, aminek során
megpróbáljuk rávenni az amerikai és európai egészségbiztosítási
pénztárakat, finanszírozzák az implantációs műveletet azoknál a
személyeknél, akiknél az orvosok ezt a megoldást tartják a
legcélszerűbbnek. Ha ezt sikerül elérnünk, azt hiszem, robbanásszerű
fejlődésnek lehetünk majd a szemtanúi.
Dresner a poharáért nyúlt, és ismét hátradőlve, merengve nézte az
italban tükröződő napfényt.
- Tehát… Jól értem, hogy az eladási statisztikáink növekedést fognak
kimutatni?
- Ehhez kétség sem férhet. Az előrejelzések szerint jelen pillanatban ott
tartunk, hogy világszerte hatszázötvenezer egységet értékesítettünk. A
becslések szerint a negyedév végére már alig kevesebb, mint négymillió
civil felhasználónk lesz.
- És mi a helyzet hadsereggel?
- Ezt egyelőre nem lehet biztosan megjósolni. Tudomásom szerint
Smith ezredes, akivel ön is találkozott, holnapután fogja végrehajtani az
első tereptesztet. A jelek szerint neki nagy hatása van arra, hogy a hadsereg
alkalmazni fogja-e a Merge-öt… Szerintem ebben a kérdésben még
Pedersen tábornokénál is többet nyom a latban a véleménye.
- Ami érthető - mondta Dresner anélkül, hogy felnézett volna. - Smith
sokkal impresszívebb, mint a tábornok, és okos, intelligens embernek
láttam. El sem tudom képzelni, hogy nem fogja ajánlani az egységet az
amerikai fegyveres erők számára.
Bailer hallgatott.
- Vagy talán nem ért egyet, Craig? Ha ez a helyzet, kérem, mondja el a
véleményét!
- Nem, azt hiszem, szinte minden oldalról támogatást fogunk kapni.
Csupán… Nos, itt körülbelül másfél millió emberről van szó, Christian. Ha
ehhez hozzászámoljuk az európai, kínai és orosz reguláris erőket, akkor
ötmillióról. Ha megnyitjuk a piacot…
Dresner egy fejcsóválással elhallgattatta Bailert.
- A többi fegyveres erő előbb-utóbb adoptálni fogja az
adatfeldolgozással és kommunikációval kapcsolatos, valamint a látást
erősítő funkciókat. Ezek mindegyike jelentős hasznot biztosít majd a
számukra.
- De nem azonnali és nem kritikus méretű előnyöket. Ha egyszer
lehetővé tettük a katonai applikációk használatát és a védelmi
rendszerekhez való hozzákapcsolódást, nagyon könnyen kiderülhet,
hogy…
- Hogy elindítottunk egy új fegyverkezési versenyt?
- Igen! Több millió, korlátlan anyagi lehetőséggel rendelkező embert
biztatnánk arra, hogy egymást megelőzve, a lehető leggyorsabban
integrálják a rendszert. Ennek az lehet az eredménye, hogy már a második
évben megduplázzuk az első év eladási számait.
- És közben kialakítunk egy olyan katonai patthelyzetet, ami senki
számára sem előnyös. Nem szeretném, ha emiatt emlékeznének rám,
Craig. A kínaiak mindenkitől távol maradnak, és önzők. Az oroszok
veszélyesek és kiszámíthatatlanok. Az európaiak hasznavehetetlenek. Az
amerikaiak elkövetnek ugyan hibákat, de még mindig jobb teljesítményt
nyújtanak, mint a történelem során bármely más, majdnem abszolút
hatalommal rendelkező ország. Lehet, hogy ügyetlenek, de az
esetlenkedéseik közepette is végig a demokráciát, a stabilitást tartják szem
előtt.
- De nekünk szükségünk van a…
- Hosszú távon a káosz nem válik hasznunkra.
Bailer elhallgatott, megpróbálta visszanyelni a dühét, és lecsillapítani
azt a feszültséget, ami mindig ott munkált benne, valahányszor találkozott
Christian Dresnerrel. A hatvanas évei végén járó öregember nem csupán
fizikailag volt meghökkentően jó állapotban, de kétség sem férhetett
hozzá, hogy az elmúlt évszázad legsikeresebb és intellektuálisan
legerőteljesebb személyei közé tartozott. Ennek ellenére, ahogy öregedett,
úgy erősödött benne az a naiv hit, hogy képes megmenteni az emberiséget
- az antibiotikumokkal, a Merge-eszközökkel, az oktatási rendszerekbe
pumpált adományokkal, a politikai és financiális applikációkra való bizarr
fókuszálással. A jelek szerint nem jutott el a tudatáig, hogy az emberiség
nem szeretné, ha bárki megmentené. A cég szempontjából ez, éppen ez a
részlet vezethetett el a végtelen lehetőségek kapujához vagy az abszolút
biztosra vehető összeomláshoz. Bailer egy ideje már úgy gondolta, hogy
Dresner vakon az utóbbi felé húzza, vonszolja a társaságot.
- A káosz nem árthat nekünk, Christian, mivel már halottak vagyunk.
- Azt hiszem, ön most túlzásokba…
- Nem esem túlzásokba! - emelte fel a hangját Bailer. - A céget még
akkor sem menthetjük meg, ha legoptimistább előrejelzések válnak valóra.
A készpénzállományunk szinte lenullázódott, a következő hónapban már
nem leszünk képesek állni a költségeinket és eleget tenni a fizetési
kötelezettségeinknek. Amikor úgy döntöttünk, hogy mindent beleölünk
ebbe a technológiába, gyakorlatilag elfogadtuk, hogy az életben
maradásunkat a világméretű katonai szerződések megkötésére kell
alapoznunk. Csak az segíthetne rajtunk, ha valamennyi érdeklődő
hadseregnek eladnánk a terméket, ön azonban azt kívánja, hogy
gyakorlatilag ki se menjünk erre a piacra!
- Craig, nekünk…
Bailer azonban nem hallgatott el.
- A Wall Street és a bankvilág egyre idegesebb. Bemutattuk azt a
technológiát, ami legalább olyan nagy hatást fog gyakorolni a világra, mint
annak idején a személyi számítógépek elterjedése. A részvényeink értéke
öt ponttal emelkedett. Viszont az a helyzet, hogy senki sincs tisztában
azzal, hogy a cég milyen szánalmas anyagi helyzetbe került. Ha ez kiderül,
a részvényeinkért egy dollárt sem adnak majd, és hamarosan megjelenik a
háza előtt egy kamion, amire szépen felpakolják az összes bútorát!
- Befejezte?
Bailer korábban még sosem látott dühöt Dresner szemében. Most, hogy
felfedezte, félelem hasított belé, de úgy érezte, ennek ellenére sem
hagyhatja, hogy elvakítsa őt az a mennybéli fény, ami sokak állítása szerint
a Nagy Emberből sugárzott.
- Nem, nem fejeztem be, Christian. Ha a részvénykibocsátást olyan
szintre emeljük, amire szükség lenne ahhoz, hogy megmentsük a céget, a
piacok felfedezik a gyengeségünket, az árfolyamunk azonnal zuhanni
kezd, és pillanatokon belül eléri azt a szintet, ahol már elkerülhetetlen lesz
az ellenséges felvásárlás. Ha viszont ezt nem lépjük meg, akkor nekünk
kell szereznünk egy felvásárlót, mert csakis így kerülhetjük el a teljes
összeomlást.
- Magának mindez csak a pénzről szól - jegyezte meg Dresner. A
szemében a villanásnyi düh csalódottsággá változott.
- Ébredjen fel, Christian! Ha valaki felvásárol minket, vagy ha csődbe
megyünk, maga nem csupán az összes vagyonát veszíti el, de a titkait is!
Vajon mi történik majd akkor, ha a világ rájön, mibe is került ennek a
bámulatos, új technológiának a kifejlesztése? Akkor vajon mit fog érni az
altruizmusa? Nem engedheti meg magának, hogy ez megtörténjen.
Egyikünk sem engedheti meg magának!
Dresner nem válaszolt, csak azzal reagált, hogy elfordult, és kinézett a
kertre, a rendezetten álló fákra és virágokra. A gesztus jelentése
egyértelmű volt: befejezettnek tekintette a társalgást Bailerrel.
 18.
Frederick közelében, Maryland,
Amerikai Egyesült Államok

Jon Smith feltette cipőtlen lábát a kávézóasztalra, és egy sörrel

leöblített pár szem Advilt. A televíziója még mindig a fal elé helyezett
dobozon állt; kissé félre kellett döntenie a fejét, hogy kompenzálja a
megbillenő készülék képernyőjének ferdeségét.
A hírekben beszámoltak az Iránban fokozódó feszültségről. Smith
csatornát váltott, még csak gondolni sem akart arra, hogy egyszer talán
vissza kell mennie arra a helyre. Majd akkor gondolkodjunk el, hogyan
megyünk át a hídon, amikor ott állunk előtte. Bízott benne, hogy ezen a
hídon sosem kell majd átmennie.
A CNN-en színes és érdekes stúdióbeszélgetés zajlott az
államadósságról. Smith hátradőlt a kanapén, és miközben sehogy sem
talált kényelmes pózt, arra gondolt, milyen rosszul tette, hogy hagyta
magát rábeszélni a boltban ennek a modern formájúnak mondott
bútordarabnak a megvásárlására.
A vitát nem azért találta érdekesnek, mert különösebben érdekelték
volna a kormány beszámolói, inkább a tény miatt, hogy a látótere szélén az
egyik pici ikon fénye észrevehetően erősödött, amikor átváltott erre a
csatornára. Az applikáció a „TVMonitor” nevet viselte, a funkciója pedig
az volt, hogy felülvizsgálja a különböző hírprogramokban elhangzó
információkat. A hálózat sebessége nem tette lehetővé a valós idejű
elemzést, ám ez a műsor aznap valamivel korábban már adásba került, így
a Tortának lehetősége nyílt az egyik mágikus trükkje végrehajtására.
Smith az applikáció nevére koncentrált. A szubrutin engedelmesen
aktiválódott. Craig Bailernek igaza volt. Tényleg könnyű volt megtanulni a
rendszer kezelését, ezt követően pedig meghökkentően simán ment az
egyes modulok beindítása, vezérlése és bezárása.
Ahogy a műsor házigazdája felsorolt néhány számot, és feltett egy
hosszú kérdést az aktuálisan végrehajtandó költségvetési kurtításokkal
kapcsolatban, a TVMonitor zölden világított, ám amikor a Kongresszus
egyik tagja kezdett beszélni a betegbiztosítási pénztáron végrehajtott
változtatások relatív értékéről, azonnal pirosra váltott. Ez arra utalt, hogy a
kormány intézkedései közel sem lesznek olyan hatékonyak, mint azt a
szenátor állítja. Amikor a védelmi kiadások csökkentésének relatíve
csekély hatásaira terelődött a szó, a jelzés ismét zöld lett.
A koncepció egyszerű volt. A Torta a kormányzati honlapokról, a
Wikipédiából, a Snopesról és több száz hasonló oldalról kikereste az
objektív tényeket, és ezeket összevetette az elhangzottakkal. Ha a két
információblokk egyezett, a TVMonitor ikonja zölden világított, ha
eltérések jelentkeztek az elmondottak és többi adat között, a fény pirosra
színeződött. Amikor a szó olyasvalamire terelődött, amit nem lehetett
összevetni a száraz tényekkel (ilyen volt például az abortusz témaköre), a
felhasználó személyes értékrendje került előtérbe. Abban az esetben, ha az
adott témában ismét ellenőrizhető tényekre hivatkozott valaki, az
ellenőrzési folyamat újra beindult.
És mi a helyzet a személyes megítéléssel? Smith aktiválta a
TVMonitor alrendszerét, amely kettéosztotta az ikont. A jobb oldalon ezt
követően megjelentek a stúdióban jelen lévő meghívottak agyhullámai,
amelyek azt mutatták, hogy az egyes személyek milyen módon reagáltak a
vitára. Smith a pulzáló színekre összpontosított; lenyűgözte, hogy milyen
egyszerűen koordinálódtak. Az emberek reakciója mintha teljes mértékben
független lett volna az objektív valóságtól. Smith megértette, hogy Dresner
a viszontreakciós szubrutinnal éppen ezt szerette volna korrigálni.
A Merge politikai applikációja pontosan az ilyen típusú adatok
vizsgálatával foglalkozott. Már az is érthetővé vált, hogy a politikusok
miért adoptálták fénysebességgel. Számukra, az olyanok számára, akiknek
a pályafutása a választásoktól függött, akik sikeressé akartak válni a saját
pályájukon, hihetetlenül fontos és erőteljes eszköz lehetett az, hogy látják,
milyen érzéseket váltanak ki az emberekből, reagálni tudnak, sőt azzal is
tisztában lehetnek, hogy a rendszer mikor nevezi őket hazugnak.
 Smith kezdett úgy tekinteni az egész dologra, mint egy óriási
pszichológiai kísérletre. Vajon Dresner véghez tudja vinni azt, ami
eltervezett? Vajon képes lehet arra, hogy ne csak a társadalom
működésének módját tudja megváltoztatni, de azt is, hogy az egyes
emberek mit gondoljanak, hogyan reagáljanak a körülöttük lévő világra?
Vajon az emberek megbíznak majd a Tortában? Vagy esetleg
kellemesebben érzik magukat a saját előítéleteik és indulataik meleg
takarója alatt? Smith bevallotta magának, hogy ő is dédelget magában
néhány olyan elvet, amelyeket nem szeretne megváltoztatni, és nem igazán
tudta elképzelni, mit érezne, ha Dresner éppen ezek ellen indítana
támadást. Értette, miről van szó, belátta a dolog szükségességét, mégsem
örült volna annak, ha valaki az általa alapvetőnek tartott elképzelések
létjogosultságát próbálná megkérdőjelezni.
Ivott még egy korty sört. A fejében valamelyest enyhült a tompa
lüktetés, ahogy átváltott a Fox csatornára, ahol éppen a nap kérdését
boncolgatták: a Merge és a személyiségi jogok, valamint a Merge és a
privát szféra problémáival foglalkoztak. Érdekes módon a TVMonitor ikon
elhomályosult. Lehet, hogy azért, mert nem volt ideje összegyűjteni a
műsorra vonatkozó háttéranyagokat? Vagy talán azért, mert a téma épp ez
a rendszer volt? Vajon elképzelhető, hogy Dresner keresőrendszere képes
támadást indítani a saját teremtője ellen?
- Ez egészen más - mondta szenvedélyesen a jobb oldalon ülő nő. - Ez
a dolog nem szimplán a felhasználót érinti, hanem a környezetében lévő
embereket is. Honnan tudhatjuk, hogy az arcfelismerő szoftver nem készít
felvételt mindenkiről, akit látunk? Mi van akkor, ha én épp akkor sétálok
végig az utcán, amikor ön bemegy egy sztriptízbárba, vagy esetleg rágyújt
egy füves cigire? Vajon ezek az információk befolyásolni fogják az ön -
mint ember - értékét? Mi van akkor, ha a mellettem vásárló nő egy
terhességi tesztet vesz? Lehet, hogy ez az információ is azonnal letárlódik,
esetleg rögtön átkerül a hölgy betegbiztosítójához, felkerül a „babát
várunk” oldalakra, és eljut az illető potenciális munkaadójához? És ugyan
miért ne lépnénk előre még egyet? Mi lenne, ha egyszerűen csak
megvizsgálnánk az emberek agyhullámait, és ezek alapján határoznánk
meg, hogyan reagálnak arra, amit éppen látnak, ami éppen velük történik?
Szerintem a Target és az Amazon komoly érdeklődést mutatna egy ilyen
megoldás iránt.
- A Dresner által megfogalmazott felhasználói szerződés szigorúan
tiltja az ilyesmit - szólt közbe valaki.
A nő felnevetett.
- És mi természetesen megbízhatunk Mr. Dresnerben. Ő biztosan nem
képes semmiféle gonoszságra, igaz? Hát persze… De mi a helyzet akkor,
ha valaki dollármilliókat kereshet az ilyen típusú kémkedéssel? Vajon
akkor sem használja ki a kínálkozó lehetőséget?
- Ugyan, Sharon! Már nem az információs korszakban, hanem az
információs túladagolás korszakában élünk. Azok az adatok, amikről ön
beszél, már régóta benne vannak a térben. Most éppen egy olyan eszközre
van szükségünk, ami segít nekünk a hasznos információk kiválogatásában.
Dresnertől pontosan ezt kapjuk meg. És, ami azt illeti, ő még mindig jobb,
mint valaki más.
- Tegyük félre ezt a dilemmát! - mondta a házigazda. - Mi a helyzet a
pontossággal? Mi van akkor, ha ugyanaz a nevem, mint egy gyilkosságért
elítélt személynek, és összetévesztenek vele? Ez vajon milyen hatást
gyakorolna az emberek által rólam kialakított véleményre? Vajon a
rendszer alkalmas arra, hogy korrigálja az ilyen jellegű hibákat?
- A Torta figyelembe veszi az információ minőségét, és fölöttébb
konzervatív módon hajtja végre annak értékelését. A kérdésére a válasz:
igen. Bárki képes arra, hogy ellenőrizze a profiljában megjelenő adatokat.
Erre létezik egy külön applikáció. Sőt nemcsak ellenőrizni lehet az
adatokat, de vitatni is lehet azokat.
- És mi a helyzet akkor, ha a kérdéses információk valóban tények? -
kérdezte a házigazdától jobbra ülő férfi. - Józan, törvénytisztelő ember
vagyok, viszont konzervatív. Vadászom. Helyeslem a halálbüntetést. A
republikánus jelölteket támogatom. Vajon ez azt jelenti, hogy a politikai
baloldalon álló szemében ördögként jelenek meg?
- Dresner nem képes kontrollálni az emberekben meglévő előítéleteket
- szólt közbe valaki -, de önnek nem lehetne gondja abból, amit felvázolt,
mivel a rendszer a már amúgy is létező előítéleteket veti össze a
valósággal.
 - Nem is tudom, akarom-e, hogy egy gép mindent tudjon rólam, és ezt
a mindent felhasználva közölje más emberekkel, mennyit érek.
- Késő. A fiatalabb generáció nem értékeli, talán nem is ismeri úgy a
privát szférát, mint mi. A fiatalok nem bánják, ha hirdetéseket zúdítanak
rájuk, és egy csésze kávét sem képesek úgy meginni, hogy ezt a
borzasztóan fontos eseményt ne közölnék az ismerőseikkel valamelyik
közösségi portálon. Ők már tudni akarják, hogy a metrón mellettük álló
ember keresztény-e, ugyanúgy szereti-e a sziámi macskákat, mint ők,
esetleg vannak-e közös barátaik, vagy ő is partnert keres-e éppen.
A vita egyre hevesebbé vált. Smith végül megérintette a némító
gombot. Lehetetlen szituáció alakult ki, amiről nem lehetett megállapítani,
hogy jó vagy rossz irányba tart-e. Felvetődött még néhány téma, amelyek
középpontjában szintén a generációs problémák álltak. Smith úgy érezte,
egyik félnek sem tud igazat adni, de mindegyik érvelésében talál neki
tetsző pontokat.
Felállt, kiment a fürdőszobába, és a mosdókagylóra támaszkodva a
tükörbe bámult. Katonásan rövid frizurája ellenére is feltűnő volt a kopasz
folt, ahonnan leborotválták a haját. Ahogy oldalra fordította a fejét, a
fényben megcsillant az egyik ezüstszínű antenna. A két vékony vezetéket
aznap reggel helyezték be a koponyájába. Érdekes módon a folyamat
gyorsabban és egyszerűbben lezajlott, mint annak a fogmikrofonnak a
behelyezése, amit Bailertől kapott. Kinyitotta a száját, oldalt elhúzta a
pofazacskóját, de még így sem látta a kérdéses zápfogat.
A két nappal későbbre tervezett teszt során eredetileg headsetet és
gégemikrofont akart használni, de végül elvetette az ötletet. Azok után,
hogy az amerikai katonák az évek során olyan sok vírusokkal,
gyógyszerekkel, drogokkal, fegyverekkel és sugárzással kapcsolatos
tesztben vettek részt, úgy érezte, nem vonhatja ki magát a feladat alól,
vállalnia kell a beavatkozást és a kísérleti nyúl szerepét.
Leoltotta a lámpát, és a megvetetlen ágy felé indult. Az a régi
melegítőalsó volt rajta, amit már vagy egy évtizede úgy hordott az
otthonában, mint másutt az egyenruháját. Beidegződött mozdulattal az
ébresztőóra felé nyúlt, de a keze megállt a levegőben. Fogta a Merge-
eszközét, és ráhelyezte az éjjeliszekrényre kikészített töltőkendőre. Abban
a pillanatban, ahogy a készülék érzékelte az energiaforrást, aktiválódott az
alvófunkció addig beszürkített ikonja.
Igazság szerint Smith már jó ideje nem aludt jól. A sötétben, a
csendben előjöttek a múlt kísértetei - újra látta halott barátait és ellenségeit,
újra átélte az életveszélyes helyzeteket, ismét elkövette a kritikus hibákat.
Ez utóbbiból sajnos sok volt. Túl sok…
Már többször is felírt magának valamilyen altatót, de a gyógyszerek
végül mindig a szemétben kötöttek ki. Valójában nem tudta
megmagyarázni, miért nem vett be egyet sem. Tudat alatt talán a
gyengeség jelének tartotta az ilyen szerek használatát, vagy egyszerűen
csak úgy gondolta, a holtaknak joguk van ahhoz, hogy időnként
előjöjjenek és a hangjukat hallassák.
Pár másodpercig az ikonra bámult, azután aktiválta. Közben arra
gondolt, hogy ezt most nem magáért teszi. Ez most egy kísérlet, amiben
valójában a hazája érdekében kell részt vennie.
Az interface tipikusan egyszerű volt, és hasonlított a korábban
használtakhoz: ez is a szemmozgásokat és az egyszerű mentális
parancsokat figyelembe véve működött. Smith a kezdési időpont
beállításánál az „azonnal” funkciót választotta, az ébresztés időpontjául
reggel hat órát állított be. Az applikáció felkínált még néhány lehetőséget -
például azt is meg lehetett volna adni, hogy az éjszaka folyamán egy vagy
több alkalommal ébressze fel a felhasználót Smith azonban nem
foglalkozott ezekkel. Hátradőlt a párnájára.

Kinyílt a szeme. Zavartan pislogott néhányat. Ezúttal elmaradt az a

szokásos adrenalinhullám, ami akkor szokott szétáramlani benne, amikor a
tudatalattija valamilyen oda nem illő hangot érzékelt. Elmaradt az álmos
kábultság is, ami a nyugtalanul, hánykolódva eltöltött éjszakákat kísérni
szokta. Homlokráncolva nézett bele a sötétségbe, és arra gondolt, talán el
sem aludt. Elég jól ismerte magát ahhoz, hogy tudja, ha eddig nem történt
meg, akkor most jó darabig nem is fog. Elhúzta a száját. Ennyit a
reklámszövegekről… Biztos volt benne, hogy ezúttal is a tévét fogja
bámulni egész éjszaka, a hírműsorok között szörfözik majd, a
teleshopműsorokat nézi, esetleg végigunatkozik egy B kategóriás
horrorfilmet. Még Christian Dresner sem érhet el mindenben sikert…
A látótere jobb alsó sarkában az óraikon fokozatosan kontúrosabbá
vált. Smith ráhunyorgott, bár tisztában volt vele, hogy a szemének semmi
köze sincs ennek a képnek a létrehozatalához.
6:00.
Reggel…
Az éjjeliszekrény felé fordult, és az ébresztőórájára nézett. Hat óra…
Nem hitt a szemének. Felállt, az ablakhoz sietett, széthúzta a függönyt.
Odakint a felkelő nap első sugarai éppen megcirógatták az egymáshoz
közel álló házak tetejét.
- Jézusom… - mondta Smith fennhangon.
Gyerekkora óta nem aludt ilyen jól. Sőt! Gyerekkorában ébredés után
jó darabig kába volt az álomtól, általában csak akkor ébredt fel egészen,
amikor már félúton volt a buszmegállóhoz. Most azonban… Most úgy
érezte magát, mintha már jó ideje ébren volna. Ezt kétségtelenül annak
köszönhette, hogy a Merge optimalizálta az agyhullámait, éberségi szintre
emelte a megfelelő értékeket.
Ahogy mindenki mást, őt is meglepte, hogy Dresner beépítette a
rendszerébe az alvássegítő funkciót. Feleslegesnek találta, most azonban
belátta, hogy Dresner ezzel ismét igazolta saját zsenialitását. Ha a Merge
nem is lett volna jó másra, ha nem lett volna alkalmas az információk
hihetetlen minőségű feldolgozására és a szórakoztatásra, a világ harmincöt
évet betöltött lakói akkor is bármilyen árat megadtak volna érte, csak hogy
újra minőségi pihenésben lehessen részük.
 19.
Fort Bragg, Észak-Karolina
Amerikai Egyesült Államok

Az erdős-bozótos hegyek közt szitált az eső. A csapat tagjainak

kellemetlenséget okozott ez az időjárás, Smith azonban tudta, hogy ennél
tökéletesebb nem is lehetne annak végrehajtásához, amit a fejében forgat.
Az ösvény - már ha annak lehetett nevezni egyáltalán - sártengerré vált
az esőben. Smith bakancsa újra és újra leragadt, minden cuppanós lépésnél
sárcseppek fröccsentek terepszínű gyakorlóruhájára, ahogy a pontosan
háromszázhuszonhat méter távolságban lévő találkozási pont felé
igyekezett. Normál esetben egy ilyen, ismeretlen terepen a térképre
hagyatkozott volna; normál esetben azon töprengett volna, vajon az
emberei már megérkeztek-e a kijelölt pontra, most azonban kőkorszakinak
tűnt ilyesmiken gondolkodni.
A távolság pontos meghatározásán kívül a Merge katonai
kiképzőszoftvere Smith látóterébe vetített egy nyilat, amely a helyes irányt
mutatta a számára. Figyelemmel kísérhette az aktuális sebességét, valamint
a szintén megjelenített térképen folyamatosan nézhette, hogyan mozognak
az önkénteseit szimbolizáló, zöld pontok.
Keresztülgázolt néhány nedves bokron, és kijutott egy kis tisztásra,
ahol az egyik fa alatt öt, harci öltözéket viselő katona várakozott. Amikor
megjelent, a katonák esetlenül sorba rendeződtek, néhányuk bizonytalanul
szalutált.
Smith sejtette, hogy a barátja, az SAS tisztje, Peter Howell „szedett-
vedett csürhének” nevezné a társaságot. A két nő közül az egyik legalább
tíz kiló túlsúlyt cipelt magán, a másiknak pedig már nem lehetett messze
az ötvenedik születésnapja. A nőktől jobbra álló férfi még idősebbnek és
még kövérebbnek látszott, kerek, sápadt arcával pontosan annak nézett ki,
ami volt: a sereg egyik ügyvédjének. Mellette egy vékony, a húszas évei
közepén járó fiú állt, aki egyfolytában a sisakját igazgatta alulméretezett
fején. Ő általában a hadtáphoz kapcsolódó logisztikai rendszerek
programozásával töltötte a napjait. A csoport ötödik tagja egy aktív
szolgálatot teljesítő ranger volt, aki érthető módon nem értette, sőt talán
kissé sértőnek is találta, hogy beválogatták a nem túl díszes társaságba.
- Pihenj!
Smith látta, hogy a csapat tagjainak többsége akkor sem tudná követni
őt, ha parancsot adna erre. Két nappal korábban még valamennyien
vidáman végezték a munkájukat az íróasztaluk mellett, nem is sejtve, hogy
Smith ezredes a személyei aktákat olvasgatva olyan embereket keres, akik
teljes mértékben alkalmatlanok a harci helyzetek megoldására, viszont már
rendelkeznek a Merge használatához szükséges antennákkal és
fogmikrofonokkal.
Nem meglepő, hogy Pedersen tábornok bolondnak nevezte az ezredest.
Most, hogy ott állt az általa kiválasztott emberek előtt, Smithnek
megfordult a fejében, hogy a tábornoknak talán igaza volt. Azzal
vigasztalta magát, hogy a teszt végén sokkal több minden világos lesz a
számára, mintha két, azonos erejű csapatot eresztene rá egymásra úgy,
hogy csak az egyik tagjai rendelkeznek Merge-eszközzel. Szándékosan
keverte úgy a kártyát, hogy a Dresner technológiájával felszerelt osztag
hátrányból induljon; kíváncsi volt rá, hogy ilyen helyzetben van-e remény
a győzelmükre.
- Nagyra értékelem, hogy vállalták a részvételt ebben a kis játékban -
mondta, bár tudta, hogy az „önkénteseknek” valójában nem volt más
választásuk.
Néhányan bizonytalanul biccentettek.
- Tudomásom szerint önök mindannyian rendelkeznek a Merge katonai
változatával, és már meglehetősen jól ismerik a rendszer használatát.
Valóban ez a helyzet?
Újabb bólintások, néhány elmormogott igen.
- A következő kérdést nem teszem fel többször. Valamennyien a
rendszer tapasztalt felhasználójának tartják magukat?
- Igen, uram! - kiáltotta a ranger. A társai ránéztek, aztán követték a
példáját: ők is hangosan válaszoltak a kérdésre. Végre mutattak valami
életjelet.
Smith elégedett volt. Jó ötletnek bizonyult, hogy betol az osztagba egy
harcoló alakulatnál szolgáló katonát, aki példát mutathat a többieknek.
- Jól van. Pontosan ezt szerettem volna hallani. - Smith a körülbelül
négy kilométer távolságban álló, magas, bozóttal borított dombra mutatott.
- A feladat egyszerű. Annak a dombnak a tetején van egy amerikai zászló.
Gondoskodnunk kell arról, hogy ne ázzon tovább. Kérdés?
A sápadt ügyvéd, Gregory Kent őrnagy bizonytalanul felemelte a
kezét.
- Igen, Greg? - nézett rá Smith. Úgy döntött, a feszes bevezetőt
követően informálisabb stílusra vált. Semmi szükség nem volt arra, hogy a
kelleténél jobban megijessze ezeket az embereket.
Kent az öt, bezacskózott ismétlőfegyverre mutatott.
- Ezek mire kellenek?
- Kiváló kérdés! Ezek a Merge-célzórendszerrel ellátott fegyverek
olyan lézersugarakat lőnek ki, amelyeket az ellenfeleik által viselt
egyenruha bizonyos körülmények között érzékelhet.
- Ellenfelek, uram? - kapta fel a fejét a ranger.
- Ó, talán elfelejtettem megemlíteni, hogy a Delta-osztag öt katonája
parancsot kapott a megállításunkra?
Ahogy az várható volt, az öt katona azonnal riadt tiltakozásba kezdett.
Smith felemelte a kezét, az osztag tagjai elhallgattak.
- Ha találat éri önöket… annak ellenére, hogy ezennel parancsot adok
az ilyen helyzet elkerülésére… Tehát találat esetén a Merge-ük kiképző-
szoftvere felméri a sérülést, és ennek megfelelően redukálja az önök
hatékonyságát.
A sovány programozó arcán a félelmet felváltotta a kíváncsiság.
- Hogyan, uram?
- A rendszer, amennyiben sérülést érzékel, limitálni fogja a sebesült
látóterét, és úgy változtatja meg a mozgását, az egyensúlyát, mintha az
illető valóban elszenvedte volna azt a bizonyos sérülést.
- Ha meghalunk? - kérdezte a kövér nő, akit Stacynek hívtak, és
általában drónokkal dolgozott.
 - Ebben az esetben elsötétül a látóterük, és minimálisra csökken a
hallásuk. Ne essenek pánikba, nem történik baj, csak a Merge vetít rá sötét
színeket a látóidegeikre. Amint lehetőségem nyílik arra, hogy értékeljem a
szituációt, a saját parancsnoki szoftverem segítségével törölni fogom a
változtatásokat. Ha ilyen találatot kapnak, nincs más dolguk, mint
türelmesen várni. Előbb- utóbb ismét online lehetnek, és visszatérhetnek a
parancsnoki sátorba, ahol kapnak egy bögre kávét. Minden világos?
Az osztag tagjai nem túl lelkesen válaszoltak Smith úgy döntött, ezzel
a részlettel most inkább nem törődik. Rámutatott az idősebb nőre, aki
közben felemelte a kezét.
- Igen, Carrie?
- Uram, azt hiszem, itt valami tévedés történt. Grayson tizedes
kivételével egyikünk sem igazán harcos alkat.
Smith bólintott.
- Viszont a rendelkezésükre áll a Merge. A Delta tagjainak nem.
- Nem értem, hogy lehet ekkora jelentőséget tulajdonítani egy menő
mobiltelefonnak - jegyezte meg Kent. - Egyszer védtem a Delta egyik
tagját. Amennyire én ismerem az ilyen fickókat, csak felbosszantjuk őket,
ha rájuk lövünk.
Grayson a szemét forgatta.
- Nézzék, nekem itt most az a dolgom, hogy a Merge hatékonyságáról
gyűjtsek adatokat - mondta Smith. - Meg akarom szerezni azt a zászlót, és
meg is tudjuk szerezni. Két ok miatt bukhatnak el. Egy: pánikba esnek.
Kettő: a gyakorlat során nem nyújtanak százszázalékos teljesítményt. Ha
ezt elkerülik, sikerrel járnak. Megértették? - Semmi válasz. - Megértették?
- Igen, uram! - Az osztag tagjainak nagyjából egyszerre sikerült
válaszolniuk. Smith ezt biztató jelként értékelte.
- Rendben van. Akkor haladjunk szépen sorjában. Szeretném, ha most
fognák a Merge- eszközüket, és ide hajítanák, a sárba.
Senki sem mozdult.
- Talán valami gond van?
Grayson volt az, aki elsőként összeszedte a bátorságát és válaszolt.
- Nekünk azt mondták, hogy ezek hihetetlenül drága prototípusok, és
úgy kell visszaadnunk őket, hogy egyetlen karcolás sincs rajtuk.
 - Nos, ez a parancs felülbírálásra került. Rajta, dobják el az eszközöket!
És tapossanak rájuk. Addig tiporjanak rajtuk, amíg azt nem mondom, hogy
elég.
A négy, harchoz nem értő katona engedelmeskedett, bár a lehető
legóvatosabban csinálták. Grayson megértette a gyakorlat lényegét. A
levegőbe dobta a saját egységét, majd olyan erővel taposott rá, hogy
sikerült belenyomnia a puha talajba.
Smith megfordult, és miközben a háta mögül érkező tocsogást és
dobogást hallgatta, az ellenségre utaló jeleket kereste. Azzal, hogy
megtapostatta a készülékeket, csak arra a kérdésre akart választ kapni,
hogy a gyártó valamennyit hasonlóan erős kivitelben készítette el. A
sajátját korábban sokkal komolyabb fizikai próbatételnek vetette alá.
- Jól van - mondta. Felhúzott egy karszalagot, amely láttán mindenki
tudhatta, hogy ő csupán megfigyelő. - Nyeregbe!

Grayson tizedes vette át az osztag tényleges irányítását. Meglepően jó

munkát végzett, sikerült a valósághoz igazítania az osztag tagjainak nem
túl kiemelkedő képességeit. Könnyebb terepen vezette az embereit, és
rájuk parancsolt, hogy mindvégig maradjanak öt méter távolságra
egymástól.
Az emberek botladozva, zihálva, időnként pánikba esve és a földre
hasalva próbálták teljesíteni a feladatot. Nehezen boldogultak, ennek
ellenére folyamatosan a cél irányába tartottak, és szerencsére egyikük sem
ficamította ki a bokáját, egyikük sem kapott szívrohamot. Smith már ezt is
kisebbfajta csodának találta.
Ő maga hátramaradt, a látótere jobb felső sarkában megjelenő, áttetsző
képréteget, a terepet figyelte. Az embereit ezen a képen pontok
szimbolizálták. Valamennyi pont zöld volt, de az árnyalatuk az egyes
személyek aktájában szereplő adatoknak megfelelően eltért. Grayson
pontja sötétzöld volt, ami azt jelentette, hogy rendelkezik harctéri
tapasztalatokkal, és elért már néhány kimagasló eredményt. A többiek
szimbóluma jóval világosabban jelent meg, a sovány programozóé
majdnem átlátszó volt.
Smith még ennél is érdekesebbnek találta a vörös pöttyöket, amelyeket
csak azért láthatott, mert ő volt a gyakorlat vezetője. Ezek a szimbólumok
mutatták, hogy a Delta hol és hogyan állított fel csapdát a zöldeknek, akik
ebbe a jelek szerint gyanútlanul bele is fognak sétálni. Felnagyította a
képet, és hagyta, hogy a komputer automatikusan kiszámolja a szűrők
optimális beállítását. Amikor ez megtörtént, végigpásztázta az előtte álló
fákat. A hőképek egy pillanatra elvakították, a látványt összezavarta a
szemerkélő eső, de azután élesedett a kép: aktiválódott a klorofillszűrő. Ez,
valamint az árnyékok különleges filterezése lehetővé tette a számára, hogy
azonnal felfedezze az egyik kidőlt fa mögül kiálló, kar formájú
objektumot.
De nem ő volt az egyetlen, akinek ez feltűnt.
- Látják? - kérdezte Stacy alig hallhatóan a fogmikrofonján keresztül
beszélve. - Mi lehet az? Egy óránál…
Hihetetlen volt! Annak ellenére, hogy az osztag úgy vonult, akár egy
bölénycsorda, a tapasztalatlan katonák képesek voltak azelőtt észlelni a
képzett, gyakorlott ellenséget, hogy az észrevette volna őket.
- Mindenki megáll. Földre! - mondta Grayson. - Szép munka, hadnagy!
Az ott egy kar. És le fogjuk robbantani onnan, de előtte egy kicsit közelebb
kell jutnunk hozzá. Mindenki előre! Halkan, nagyon óvatosan! Ez most
nem gyorsasági verseny. Itt most nincs olyan, hogy „túl lassú”. További
célpontokat keresünk.
Valóban jó munkát végeztek: nem váltak láthatóvá az ellenség
számára. Viszont az is kiderült, hogy mégis van olyan, hogy „túl lassú”
Smith úgy látta, ha ilyen iramban haladnak, jövő januárig nem fognak a
Delta pozíciójának közelébe kerülni.
- Látok egy másikat - mondta Kent. A hangja meghökkentően tisztán
szólt a Merge-kapcsolaton keresztül. - Kábé tizenegy óránál. Egy kis bucka
mellett.
- Innen nem látom - felelte Grayson. - Biztos benne?
- Száz százalékig.
Smith felkért egy kisebb ablakot, amin pontosan az jelent meg, amit
Kent látott. Igen, valóban a Delta egy másik katonája lapult ott, egy férfi,
aki olyan ügyesen bekente magát sárral, hogy még ő is simán elsétált volna
mellette, ha csak a szemére kell hagyatkoznia.
- Jól van. Egy ötfős csapattal állunk szemben - mondta Grayson. - Két
szemétládát már sikerült kiszúrnunk. Ha közelebb megyünk, azt
kockáztatjuk, hogy észrevesznek minket. Akkor aztán biztos elszabadul a
pokol. Én azt mondom, lőjünk most. Ellenvetés?
Miután mindenki visszajelzett, hogy helyesli a javaslatot, Smith
kihajolt a fedezékként használt fa mögül. Ez olyasvalami volt, amit
mindenképpen látni akart.
- Oké. Ráálltam a fickóra, aki egy óránál van…
- Negatív - szólt közbe Smith. - Azt már tudom, tizedes, hogy maga el
tudja találni. Valaki más adja le a lövést.
- Vettem. Hadnagy! Maga vette észre elsőként. A magáé a fickó.
- De… De én…
- Nyugi, Stacy - mondta Smith. - Ne felejtse el, ez csak egy játék.
- Igen, hadnagy - mondta Grayson. - Ez a magáé. Csak fogja be a
Merge-hajszálkeresztbe, és szóljon, amikor készen áll. Kent őrnagy,
gondolom, rálát a másik célpontra.
- Már be is fogtam. És készen állok!
- Rendben. A többiek szépen húzódjanak vissza. Úgy húsz métert
fogunk megtenni hátrafelé, aztán fedezékbe húzódunk, hogy fedezni tudjuk
a mieink visszavonulását. Ne felejtsen el rácélozni a fickóra, hadnagy!
Amennyire a fedezékéből lehetett, Smith figyelemmel kísérte, hogy
Grayson és az osztag két tagja hátrahúzódik és elbújik. Mind a hárman
tisztán ráláttak az elöl hagyott két katonára.
- Készen áll, hadnagy?
- Becéloztam. Rajta van a hajszálkereszt. A karján. Többet nem látok
belőle.
- Az is elég lesz. Egy M16-os lövedék a karba bárki napját képes
tönkretenni. Háromra nyissanak tüzet. Egy… kettő… három!
Mindkét fegyver felvillant. A fogmikrofonok továbbították a lövések
éles reccsenését.
Azután, ahogy számítani lehetett rá, elszabadult a pokol.
A Delta-osztag tagjai úgy gondolták, képesek lesznek ráhozni a
szívbajt a kevésbé tapasztal; katonákra. Kiugrottak a fedezékükből,
rohamot indítottak, és közben tüzet nyitottak a sürgősen visszavonuló két
lövészre. Smith szoftvere jelezte, hogy az ügyvéd majdnem bekapott egy
találatot
Elképedve figyelte, ahogy a Delta meghökkentő gyorsasággal és
pontossággal tör előre.
Normál körülmények között a stratégia tökéletes lett volna. Az adott
körülményeket azonban nem lehetett szokványosnak nevezni.
Carrie és Duane, a komputertechnikus vadul lövöldözni kezdett.
Egyikük sem foglalkozott a célzórendszerrel, nem is találtak el semmit.
Grayson már jóval higgadtabb volt. Célba vette a Delta-osztag legelöl
haladó tagját, és lőtt. Ezt követően a következő deltást is befogta. A
rohamozok ekkor rádöbbentek, hogy a dolgok nem az ő terveik szerint
alakulnak, ezért hasra vágták magukat, és eltűntek a terep által kínált
fedezékekben.
Amikor Smith utolérte a gyakorlatlan bakákból álló szakaszt, az
emberei már egy vastag fatörzs körül üldögéltek. Graysonon kívül
valamennyien vadul lihegtek, Stacy szinte fuldoklott a levegőhiánytól, de
amikor Smith aggodalmasan ránézett, vigyorogva felfelé tartotta a
hüvelykujját.
- Jól van - mondta Smith. - Mi a véleményük? Jó szórakozás volt lelőni
a deltásokat, nem igaz?
Végignézett az arcokon, és nyugtázta, hogy az osztag tagjai nagyjából
így éreznek.
- Akarják tudni, mit sikerült elérniük? Őrnagy, maga kiiktatta a
célszemélyt. Hadnagy, maga csak megsebezte a másik katonát. Nem
okozott neki komolyabb sérülést.
- A francba! - mondta a hadnagy csalódottan.
- Semmi gond, hadnagy. Ilyen pozícióból senki sem ért volna el jobb
eredményt. A lehető legtöbbet sikerült kihoznia a szituációból.
- És mi a helyzet velem, uram? - kérdezte Grayson.
- Telitalálat.
Grayson a levegőbe öklözött.
- Tehát számításaim szerint az első ütközetet követően a maguk
osztaga sértetlen maradt, az ellenség viszont elvesztette két harcosát, és
van egy sebesültjük is. Ezt a magam részéről elég jó indításnak nevezném.
- És most? - kérdezte Duane. - A többi deltás már nem fogja elkövetni
ugyanezt a hibát.
Grayson bólintott.
- Szerintem északkelet felé kellene húzódnunk, hogy a kevésbé
meredek oldalról támadjuk meg a dombot. A deltások, miután ilyen
veszteséget szenvedtek, nem tehetnek mást, mint hogy visszahúzódnak és
védelmi pozícióba helyezkednek. Most már egy kicsit túlbecsülik majd a
képességeinket. Ezt kihasználhatjuk.
Smith egy pillantást vetett a terepről alkotott képre és a pontok
elhelyezkedésére, és megállapította, hogy Grayson ráhibázott. A Delta-
osztag harcképes tagjai úgy helyezkedtek el, hogy vissza tudják verni a
domb aljából, a déli és a nyugati lejtők irányából közeledő, hihetetlenül
profi ellenséget. A keleti lejtő kevésbé volt praktikus belépési pont, viszont
a támadó osztag csakis ezen juthatott fel a célhoz.
Lassanként elállt az eső. Smith követte az ismét nekiinduló osztagot.
Elhaladtak a két „halott” deltás mellett. Smith szívesen megnézte volna az
arcukat, de a hőképréteg túlságosan erőssé tette a vonalakat, így az
emberek arcvonásai elmosódtak.
Grayson ezúttal Stacyt, a testesebb nőt állította az élre. Stacy eléggé
kifáradt; a tizedes valószínűleg úgy gondolta, ha valakit fel kell áldoznia,
akkor legyen ő. Valódi harci helyzetben ez nem volt túlságosan
realisztikus megoldás, de egy gyakorlat során teljes mértékben
elfogadhatónak tűnt a dolog.
- Várjanak! - mondta Stacy a Merge-egységen keresztül. - Tizedes.
Jöjjön fel ide, és nézze meg ezt, kérem.
Smith a helyén maradt, de egy külön ablakban maga elé kérte a nő
egységének inputját. Stacy két fa közé nézett, a földet bámulta,
pontosabban a fatörzsek között húzódó, vékony, kék vonalat.
- A ravasz rohadékok! - hallatszott Grayson hangja. - Vigyázat,
emberek! Mindenki lépje át a kövek közé kifeszített buktatódrótot. Ne
aggódjanak, mindenki látni fogja, hol van.
Bámulatos volt. A vékony vezetéket elvileg nem lehetett észrevenni, a
Merge-nek köszönhetően azonban úgy jelent meg a katonák látóterében,
mintha egy nyilat rajzoltak volna fölé, „Vigyázz, csapda!” felirattal.
Továbbmentek, és csak akkor álltak meg, amikor megérkeztek a széles
folyómeder szélére. A mederben csupán néhány arasznyi víz csordogált.
Az osztagnak keresztül kellett vágnia rajta. Ez azt jelentette, hogy jó
huszonöt métert nyílt terepen kellett megtenniük, mielőtt elérik a túlsó
oldalon sorakozó fákat.
- Nem tudnánk ezt megkerülni? - kérdezte Duane.
Grayson tekintete egy pillanatra réveteggé vált, a szeme ide-oda
cikázott, ahogy maga elé kérte a zóna műholdas képét, és alaposan
megvizsgálta a részleteket.
- Nem lehet. Ezen át kell kelnünk, hogy eljussunk a domb aljába, és
nincs még egy hely, ahol keskenyebb lenne a meder.
- Akkor most mit csinálunk? - kérdezte ai ügyvéd.
- Futunk - mondta Grayson. A fedezék szélére húzódva a tekintetével
végigpásztázta a tájat; az ellenséges katonákat kereste. - Maga megy előre,
őrnagy. Olyan gyorsan fusson, ahogy csak bír.
Kiderült, hogy az őrnagy nem tud valami gyorsan futni. Mindenesetre
mindent beleadott, és épen átjutott a túlsó oldalra. Ezután a tizedes Carrie-t
indította el.
A nő ötven méterrel lejjebb indult neki, hogy az ellenség ne
számíthassa ki az osztag tagjainak átkelési pontját. Már úgy tűnt, hogy
neki is sikerül átérnie, amikor felhangzott a távoli dörrenés.
A lövés célba talált. Smith arca összerándult, amikor a Merge hetven
százalékkal lecsökkentette a nő látóterét, és megfosztotta őt az
egyensúlyától. Carrie végigvágódott a sziklákon, majd belegurult a
folyóba. Smith gondolatban feljegyezte magának, hogy erről a funkcióról
beszélnie kell majd valakivel - számításba kell venni azt is, hogy a „lelőtt”
emberek futnak vagy esetleg veszélyes terepen mozognak.
- Maradjon lent! - kiáltotta Grayson, megfeledkezve arról, hogy a
hangja direkt módon közvetítődik a nő agyába. Persze ez sem számított: a
szoftver optimálisra csökkentette a hangerőt.
Carrie azonban pánikba esett, és Grayson figyelmeztetése ellenére
megpróbált felállni. Smith megtehette volna, hogy leállítja a nő egységét,
és „halottnak” nyilvánítja a sebesültet, ám inkább végignézte, ahogy Carrie
erőlködve feltérdel, majd ismét elvágódik. A nő még egy, nem túl elszánt
kísérletet tett, azután lihegve a földön maradt.
- Uram? - kérdezte Grayson.
Smith a homlokát ráncolta; megpróbálta eldönteni, mit mondjon.
- Hetven százalékos károsodás. Egy kis odafigyeléssel a sérült életben
maradhat.
- A picsába! - mormolta a ranger. - El kell intéznünk azt az átkozott
orvlövészt, de… Alacsonyan vagyunk, nem látom. - Ledobta a hátizsákját.
- Felmászom egy fára.
- Várjon! - mondta Duane. Magabiztos mosoly jelent meg az arcán,
aznap először. - Ezt meg tudom csinálni. Kölyökkoromban volt pár
hatalmas cseresznyefa az udvarunkban. Állandóan azokon mászkáltam.
Grayson egy pillanatig habozott, azután kurtán biccentett.
- De le ne jöjjön addig, míg nem találja meg a lövészt!
Smith kissé riadtan nézett a fiatalember után. Duane odafutott a
közelükben álló legmagasabb fához, mászni kezdett felfelé. A gyakorlat
során elvileg senki sem sérülhetett meg. A folyómederben fekvő nőnek a
jelek szerint az ijedtségen kívül nem esett baja, Smithnek viszont arra volt
a legkevésbé szüksége, hogy a sovány kölyök esetleg leessen arról a fáról,
és kitörje a nyakát.
Ő is odafutott a fához, mászni kezdett. Duane nem nyomhatott többet
ötven, legfeljebb hatvan kilónál. Smith úgy számolt, talán el tudja majd
kapni, ha véletlenül leesik.
 20.
Új-Mexikó déli része, Amerikai Egyesült Államok

Craig Bailer úgy siklott végig az üres, elhanyagolt országúton, hogy

ugyanazon a sebességen tartotta a kölcsönzött kocsit. Ahogy a műszerfalra
szerelt GPS-egységek szükségtelenné tették a térképek használatát, úgy a
Merge feleslegessé tette az ilyen készülékeket, és még nagyobb, még
komolyabb fejlődést jelentett, mint azok. Az első generációs modell ugyan
csak a legalapvetőbb applikációkkal rendelkezett, mégis megváltoztatta az
autóvezetést, valódi élményt csinált belőle. Bailer előtt az út sárgán
ragyogott - az Ózzal való nyilvánvaló párhuzam miatt személy szerint
ellenezte ennek a színnek az alkalmazását, de ezt a menetet végül, az
agyban lezajló színfeldolgozó folyamatokra hivatkozva, Javier de Galdiano
csapata nyerte meg.
Még az interface-nél is fontosabbnak tartotta azt a tényt, hogy a
rendszer folyamatosan analizálta az agyába továbbított képeket, figyelte az
esetleg felbukkanó gyerekeket vagy állatokat, az út peremét, a szokatlan
eseményeket, a sofőr vakfoltjait, és közben összehasonlította a jármű
aktuális sebességét a sebességkorlátozó táblákon feltüntetett értékekkel.
Természetesen a két irányba működő alvásfunkció is nagyon hasznosnak
bizonyult, ugyanis be lehetett állítani úgy, hogy az alany éberségi
szintjének fenntartása érdekében manipulálja az agyhullámokat.
És mindez csupán ízelítő volt abból, ami következett. A tervek szerint
a Mercedes és több más autógyártó cég egy éven belül beépíti a
járműveibe a kompatibilis, különböző filterekkel ellátott kamerákat, és
lehetővé teszi a rendszer számára, hogy vészhelyzeti szituációk esetén
vezérelje a sebességváltást, a fékezést és a gyorsítást, valamint a
kormányzást.
Persze minderre csak akkor kerülhetett sor, ha Christian Dresner nem
rombolja szét a céget.
- Hívás, David Tresco - mondta Bailer hangosan az üres autóban.
Sajnos a parancs olyan hosszú volt, hogy gondolati úton egyelőre nem
lehetett továbbítani a Merge-be.
- Mobil, otthoni vagy hivatali? - érkezett a reakció Bailer fejébe.
- Mobil.
Vizuális jelzések nem voltak - az applikációk és az ikonok többsége
automatikusan deaktiválódott, amikor az eszköz tulajdonosa kormány
mögé ült -, de Bailer tisztán hallotta a tárcsahangokat, majd a vonal másik
végén a csöngetést.
- Hol vagy? - kérdezte Tresco. Nem is próbálta leplezni ingerültségét,
amit ez az általa „titkos marhaságnak” nevezett dolog okozott neki. Még
nem sejtette, hogy hamarosan meg fogja változtatni a véleményét.
A sárga út jobbra fordult, az út szélén megjelent egy benzinkút.
- Most fordulok be. - Bailer begurult Tresco dzsipje mellé. Csupán
annyi időre állt meg, hogy a férfi beugorhasson mellé. Gázt adott,
továbbhajtott.
- Oké. Itt vagyok. Mi a franc ez az egész? - Tresco korábban az olajipar
egyik jelentős céget irányította, de már jó ideje a legbefolyásosabb
személynek tartották a Dresner Industries igazgatótanácsán belül.
- Van pár problémánk, amikről beszélni akarok veled.
- Most olvastam végig a jelentéseidet. A jelek szerint minden
kategóriában túllépjük a remélt szintet, a sajtó pedig sokkal pozitívabb,
mint bármelyikünk remélte volna. Még az implantokkal kapcsolatosan is.
Ennek fényében nem igazán értem, miféle probléma lehet olyan fontos,
hogy iderángatsz egy isten háta mögötti benzinkúthoz, ráadásul
szombaton, amikor éppen nálunk vannak azok az isten átka unokáim.
- A Merge kifejlesztése sokkal költségesebb és nehezebb volt, mint azt
sejtenéd - közölte Bailer. Nem vette le a szemét az útról, de az a tény, hogy
nem reagált azonnal, elegendő volt ahhoz, hogy Tresco hamar
megfeledkezzen az unokáiról.
- Nem egészen értem, miről beszélsz, Craig. - Tresco nem volt
hozzászokva, hogy egy-egy témát illetően ne rendelkezzen minden létező
információval.
 - Elképesztő költségeink voltak, döbbenetes adósságokat csináltunk,
amelyeket áthelyeztünk a világ különböző pontjain működő
leányvállalatainkhoz és partnereinkhez.
Tresco nem válaszolt azonnal. Amikor megszólalt, óvatosan beszélt.
- Mekkora adósságról van szó?
- Elég nagyról ahhoz, hogy a cég még akkor is csődbe menjen, ha a
tervezettnél kétszer több eszközt adunk el. Ha okosan csináljuk, a jövő
hónapban esetleg még sikerül teljesítenünk a kötelezettségeinket, de azután
már esélyünk sem lesz erre.
- És erről eddig én miért nem tudtam? - kérdezte Tresco. Érezni
lehetett, hogy az óvatossága félelembe csap át. - Fogalmam sem volt, hogy
ilyen a helyzet.
- Szerintem ezt senki sem fogja elhinni.
- Ez most fenyegetés volt, Craig? Te fenyegetsz engem?
Bailer természetesen pontosan ezt tette, de nem volt oka rá, hogy ezt
nyíltan kimondja. Tresco hihetetlenül gazdag és makulátlan reputációnak
örvendő ember volt. Bármit megtett volna annak érdekében, hogy
megvédje a státuszát, aminek elérésére az életét szánta. Bailer átnyújtott
Trescónak egy tabletet, majd ráfordult egy még elhagyatottabb útra, ami az
Organ-hegyek irányába vezetett. A keresztirányú szél megtaszította a
kocsit, de a különböző grafikonokat és kimutatásokat átfutó Tresco nem
emiatt sápadt el.
- Hogyan…? Hogy történhetett meg ilyesmi? Hogy hagyhattátok ezt?
- Bizonyos dolgokról tudtam, de a probléma nagyságával csak egy
évvel ezelőtt szembesültem.
- De Christian…
- Christianban többé nem lehet megbízni. Volt idő, amikor figyelembe
vette a financiális realitásokat, de ahogy öregedett, egyre inkább
elszigetelődött. Most már a saját világában él. Egy olyan világban, amit
szerinte meg tud menteni. Ez az oka annak, hogy ostoba döntéseket hoz.
Például emiatt fókuszál arra a keresőrendszerre, ami ítéletet alkot az
emberekről, meg arra a szoftverre, amit a pénzügyi és a politikai élet
résztvevői használhatnak. Ez az oka annak is, hogy a katonai jellegű
termékek eladását a világon létező fegyveres erők kis százalékára akarja
korlátozni.
Tresco kikapcsolta a tabletet, és kibámult a kocsi mellett elsuhanó,
élettelen, sziklás tájra. A keze észrevehetően remegett, ahogy letörölte az
ajka fölött megjelent verítékcseppeket.
- El kell mozdítanunk a helyéről Dresnert, David.
Tresco keserűen felnevetett.
- El tudod képzelni, hogy ebben az esetben mi történne a részvényeink
árfolyamával?
- Csendesen tesszük. Névleg továbbra is ő lesz a cég feje.
- Nem igazán tudom elhinni, hogy egyszerűen feladja a pozícióját egy
olyan cégnél, aminek a felépítésére az életét áldozta. És ez vajon hogyan
segíthet a bevételeink növelésében? Szerintem sehogy. Találnunk kell egy
megfelelő partnert.
- David, nem adhatjuk el a céget, még egy jelentősebb részét sem.
- Miért nem?
- Mert vannak dolgok, amik ebben az esetben napvilágra kerülnének,
és… - Bailer elhallgatott - Olyan dolgok, amiknek titokban kell maradniuk.
- Az offshore-adósságok?
- Itt most nem financiális ügyekről van szó, David.
- Akkor milyenekről?
Bailer mély lélegzetet vett, majd lassan kifújta a levegőt. Ezekről a
dolgokról még így, a kocsiban, négyszemközt sem akaródzott beszélnie.
- Az emberi elme nagyon bonyolult gépezet. Talán a legbonyolultabb,
amit ismerünk. Nehéz olyasmit találni, amivel helyettesíteni lehet. Amikor
a kísérletek elkezdődtek, csimpánzokat használtunk. ..
- És?
- És nagyon sok mindent sikerült megtudnunk a segítségükkel, de
azután át kellett térnünk az emberkísérletekre.
- Nem értem, hova akarsz kilyukadni.
- Bizonyos tesztek… Főként a koraiak… Nos, nem voltak teljes
mértékben sikeresek.
Trescónak ismét gondot okozott a hallottak feldolgozása.
- Ezzel most azt akarod mondani, hogy néhány önkéntesnek… baja
esett?
 Bailer megrázta a fejét. Nagy sebességgel bevett egy szűk kanyart, és
lenézett a meredek lejtő aljában elterülő völgyre.
- Ezzel most azt akarom mondani, hogy azok az emberek nem
önkéntesek voltak, David. És nem egyszerűen „bajuk esett”. Sokkal
komolyabb dolog történt velük.
 21.
Fort Bragg, Észak-Karolina
Amerikai Egyesült Államok

- Nyugalom - mondta Jon Smith. - Nem lenne jó, ha észrevennék. - A

feje fölött mászó Duane ideges volt, nehezen lélegzett, de nem adta fel,
egyre magasabbra kapaszkodott. A szél megmozgatta a fa koronáját, így
Smith nem biztos, hogy időben észrevette volna, ha Duane elveszti az
egyensúlyát és zuhanni kezd. Mindenesetre bízott benne, hogy szükség
esetén közbe tud lépni, ugyanis már jó tíz méter magasan jártak mind a
ketten.
Duane megpróbált engedelmeskedni Smith-nek. A légzése
egyenletesebbé vált. Attól eltekintve, hogy fegyvere párszor beleakadt egy-
egy ágba, meglepően ügyesnek bizonyult. A fára mászás a jelek szerint
ugyanolyan, mint a biciklizés: ha az ember egyszer ráérez, hogyan kell
csinálni, még a komputerek előtt ücsörögve töltött évek során sem felejti
el.
- Ez itt elég jó helynek látszik - mondta Smith, amikor egy olyan
részhez értek, ahonnan az ősz már elég levelet leszaggatott ahhoz, hogy rá
lehessen látni a dombra.
Grayson közben fedezékbe vitte a másik nőt; a folyó közelében
egyedül a mederben fekvő Carrie-t lehetett látni. Dresner kiképzőszoftvere
a találat pillanatában harmincszázalékosra csökkentette a nő Merge-
egységének használhatóságát. Ez az érték közben huszonhét százalékra
csökkent - a rendszer így szimulálta az orvosi segítséget nem kapó sebesült
állapotában bekövetkező negatív változást. Carrie addig sem bírt felállni,
és Smith gyanította, hogy így már talán kúszni sem képes. Ahhoz képest,
hogy pacifistának vallotta magát, Christian Dresnernek egy pokolian
rafinált és könyörtelen katonai applikációt sikerült kifejlesztenie.
 - Jól van, Duane. Tudom, ilyen terepen ez elég nehéz, de… Gondoljon
arra, melyik irányból hallotta a lövést, és számítsa ki, hogy a lövésznek
milyen szögből kellett lőnie ahhoz, hogy eltalálja Carrie-t. Ha ez megvan,
akkor… - A hangja elhalkult, amikor rájött, hogy feleslegesen osztogatja a
tanácsait. Mintha egy olyan embernek próbálta volna elmagyarázni,
hogyan kell tüzet gyújtani két fadarab összedörzsölésével, akinek a
zsebében ott lapult egy öngyújtó. Az eső teljesen elállt, a Merge probléma
nélkül működött, a rendszer érzékelte az alig négyszáz méter távolságban
rejtőző orvlövészt. A testből halvány rózsaszínű hő sugárzott. Smith ebből
arra következtetett, hogy a lövész lombokkal álcázott esőkabátot terített
magára. A fegyver csövét még tisztábban ki lehetett venni, sőt a Merge
még a modellt is beazonosította. Ezt a fejlesztést a programozócsapat a
gyakorlat megkezdése előtt nem sokkal illesztette be a rutinok közé. A
rendszer elvileg azt is meghatározhatta volna, hogy a fán tartózkodók a
fegyver hatótávolságán belül tartózkodnak-e, de valami apró zavar
történhetett, mert ezek az adatok összefüggéstelenül jelentek meg.
- Igen, megtaláltam - mondta Duane izgatottan. - Ott van!
- Rendben. Szép munka. Mást is lát?
Rövid csend.
- Nem. Csak őt.
Smith hasztalanul hunyorgott, ő sem fedezett fel mást a domb
oldalában, csak a lövészt.
- A többiek bizonyára visszahúzódtak, és a zászló közelében vettek fel
védelmi pozíciót.
A fiatalember bólintott; a sisakja előrebillent a fején.
- És most mit csinálunk?
A lövész az M16-osok mintájára megépített szimulációs fegyverek
hatótávolságán belül volt, de a folyamatosan imbolygó ágakon ülve
semmiképpen sem lehetett leadni rá pontos lövést. Habár… Miért is ne? -
gondolta Smith. Azért jöttünk, hogy kísérletezzünk, nem?
- Lője le.
- Tessék? Innen nem tudom eltalálni. Olyan, mintha legalább egy
mérföldnyire lenne, uram
- Legfeljebb nem találja el. Ha így történik, átlépünk a fatörzs másik
oldalára, hogy fedezékben legyünk, azután óvatosan lemászunk. Ha lelövi
magát, elvileg nem gond, viszont egy ilyen találat esetén maga biztos
lezuhan, és akkor kész a baj. Érti már?
Duane rémülten bólintott. Smith gyorsan megváltoztatta a fiatalember
Merge-beállítását, kiiktatta a szubrutint, ami lecsökkentette volna Duane
látóterét, ami megfosztotta volna egyensúlyérzékétől.
- Keressen egy biztos helyet, és fektesse a fegyverét valamelyik ágra.
A célzórendszere mit mutat?
Duane átkarolta a fát, a fegyver csövét a törzshöz szorította, ami elég
vastag volt ahhoz, hogy ellenálljon az enyhébb szélfuvallatoknak.
- Megjelent a célkereszt. A célpont négyszázhúsz méterre van. A
rendszer a szélirányt akarja tudni.
- Maga szerint mi a szél iránya?
- Hát, balról jobbra fúj…
- Rendben. Vagyis kelet felé. Közölje a rendszerrel.
- Most a szél sebességét kérdezi.
- És?
- Nem tudom. Talán öt mérföld óránként?
Smithnek komoly tapasztalata volt az ilyen adatok megítélésében. Úgy
döntött, csal egy picit.
- Mi lenne, ha, mondjuk, hetet adna meg?
- Megtörtént.
- Jól van, Duane. A társainak élve kell keresztüljutniuk ezen a nyílt
terepen. Ahhoz, hogy ezt meg tudják tenni, magának le kell lőnie azt a
rohadékot. Vagy ha ez nem is sikerül, legalább rá kell hoznia a szívbajt.
- Megmondjam nekik, mit fogok csinálni? - szólalt meg a fejükben
Grayson tizedes hangja. - Mert már figyelünk. A nyitott csatornán. Készen
állunk. Szóljon, hogyan csinálja, és hogy mehetünk-e.
- Vettem - felelte Duane. Visszafojtotta a lélegzetét, pontosított a
célzáson. Furcsa látványt nyújtott: mivel a fegyverén nem volt se távcső,
se nézőke, nem is kellett végignéznie a cső mentén.
- Ne rángassa a ravaszt - mondta Smith. - Szépen, lassan húzza meg.
Elég lesz egy apró nyomás, miután a kereszt a célpontra került.
A fegyver mesterséges neszére a fán üldögélő madarak a levegőbe
emelkedtek. Smith a látótere szélén megjelenő adatsorra nézett.
- Jézusom…
- Eltaláltam! - kiáltott fel Duane. - Indulás. Indulás!
Miközben feljutott hozzájuk a folyómedren keresztülrohanó emberek
zaja, a deltás orvlövészt jellemző hatékonysági mutató negyvenöt
százalékra esett. A férfi előkászálódott az álcaköpeny alól, és a játék
szabályait tiszteletben tartva, bizonytalan léptekkel visszahúzódott. Duane
leadott rá még egy lövést, de mivel nem vette számításba, hogy a célpont
mozog, nem tudta bevégezni a megkezdett munkát. Smith megállapította,
hogy ő könnyedén végre tudta volna hajtani a feladatot. Hihetetlen!
Ahogy elindultak lefelé, Smith megpróbált arra koncentrálni, amit
csinál, de valami elterelte a figyelmét. Két zöld pötty, amely a csapata két
tagját szimbolizálta, behúzta Carrie-t a fák fedezékébe. Ez kétségtelenül
fontos információ volt, de tekintve Smith aktuális helyzetét, egy kicsit
talán ráért volna a közlése.
Smith arra gondolt, hogy a srácok, akik videojátékokon nőttek fel,
minden bizonnyal jobban kezelnék az inputokat, mint ő. A sereg által
végzett kutatások során az is kiderült, hogy a nők sokkal inkább képesek
arra, hogy egyszerre több feladattal foglalkozzanak, mint a férfiak. Ez a
megállapítás is felkerült a hosszú listára, amelyre Smith gondolatban a
további kutatást és vizsgálatot igénylő részleteket jegyezte fel.
Amikor leértek a földre, azonnal futásnak eredtek, és sikerült gond
nélkül átjutniuk a túlsó partra. A deltás lövész „sérülten”, csökkentett
képességekkel nem is próbált végrehajtani egy ilyen nehéz lövést, inkább
visszavonult abba az irányba, ahol a zászló volt - ahol segítséget
remélhetett.
Miután csatlakoztak az osztag többi tagjához, valamennyien Carrie
köré gyűltek, csak a ranger maradt távol - ő az egyik fa alatt kuporogva
őrködött.
- Mihez kezdjünk Carrie-vel, ezredes? - kérdezte Stacy. - Lábra se tud
állni.
- Ilyen a háború - mondta Smith. - Akkor mit tennének, ha, mondjuk,
Afganisztánban volnának?
A katonák megvitatták egymás közt a kérdést, és arra jutottak, hogy
valaki Carrie mellett marad, hogy megvárja vele a mentőosztagot.
- Melyikünk maradjon? - kérdezte Gregory Kent.
Smith megvonta a vállát.
- Ezt maguk döntik el.
Grayson visszatért a társaihoz. Türelmetlennek látszott.
- Elkaptuk a rohadékokat, előnyhöz jutottunk, folytatnunk kell a
műveletet. Ki az, aki a legjobban kikészült?
- Én jól vagyok - közölte Duane, akiben még mindig pezsgett az
adrenalin.
- Fáradt vagyok, de semmi bajom - mondta Stacy. Valóban nem
látszott rajta, hogy bármi baja lenne. Az aktájában az állt, hogy rengeteget
úszik. A sport jó formában tartotta, bár tényleg cipelt magán némi
súlyfelesleget.
- Őrnagy? - kérdezte Grayson, a sárban üldögélő, túlsúlyos férfira
nézve.
Az őrnagy habozott, majd így válaszolt:
- Egy kicsit öreg vagyok már az ilyesmihez. Nem tudom, képes
vagyok-e felkapaszkodni ezen az emelkedőn.
Grayson bólintott.
- Semmi gond, uram. Valakinek itt kell maradnia, és maga már
leszedett közülük egyet. - A többiekre nézett. - Induljunk!

- Jól van, itt vagyunk - mondta Grayson, rámutatva a laminált térképre,

amit csoportosan még mindig könnyebb volt használni, mint a Merge-
eszközt. Eljutottak a keleti emelkedő széléhez, a zászlóhoz vezető ösvény
aljába. Nem haladtak valami gyorsan, de legalább egyikük sem sérült meg.
Sajnos a két, harci tapasztalattal nem rendelkező katona annyira kifáradt,
hogy már kocogni se bírt, jobbára csak botorkáltak.
Grayson végighúzta az ujját az ázott térképen.
- Szerintem a sebesült orvlövész itt van. A fölötte lévő szakasz túl
meredek ahhoz, hogy meg tudja mászni az ő állapotában, a kerülő pedig túl
hosszú lenne. Be fogja ásni magát, ő lesz az első védelmi vonal.
 - Vagyis maga szerint a többiek már visszahúzódtak a zászlóhoz? -
kérdezte Stacy.
Grayson bólintott.
- És így megosztották az erejüket. Szerintem ezt kihasználhatjuk.
Maguk ketten menjenek egyenesen a gerinc irányába. Csak nyugodtan…
És próbáljanak rejtve maradni. Én közben kerülök egyet, a lövész mögé
megyek a nehezebb terepen. Így kereszttűzbe fog kerülni.
- És mi van azokkal, akik feljebb vannak? - kérdezte Duane.
- Hamarosan megint elered az eső. Akkor minimálisra csökken a
látótávolság. Szerintem rendben leszünk.
- Úgy gondolja?
- A harc olyan, mint Vegas. Ebben sincsenek biztos dolgok. Az egész
az esélyek felméréséről és kihasználásáról szól. - Grayson elindult felfelé a
meredek emelkedőn. A másik két ember a gerinc mentén ment tovább,
olyan iramban, amilyen telt tőlük. A ranger nem tévedett az esőt illetően:
néhány kövér csepp hullott le, majd szakadni kezdett.
Smith egy másik úton indult el. A Merge- eszköz frekvenciáját
átállította arra, amit a Delta használt.
- Raymond hadnagy, itt Smith ezredes! Déli irányból közeledem a
pozíciója felé.
- Vettem - érkezett a válasz.
Grayson a sérült lövészt illetően sem tévedett, de olyan körültekintően
haladt, hogy Smith simán lehagyhatta. Amikor megérkezett arra a helyre,
ahová a lövész beásta magát, Smith meglepetten látta, hogy a nem igazán
jókedvű deltás egy kis gödörben hasal. Egy gödörben, ami lassan megtelt
vízzel. Smith lefeküdt mellé. Érezte, hogy a ruhája teljesen átázik.
Szerencsére nem volt hideg.
- Mi a helyzet?
Raymond szánalmasan csóválta a fejét. A vállába kapta a találatot.
Használhatatlanná vált karját rögzítette a törzséhez.
- Semmire sem vagyok jó, uram. Nem bírnám eltalálni a célt. Kik ezek
az emberek?
- El se hinné, ha elmondanám!
Raymond a homlokát ráncolta. Nyilván azt hitte, valami új, titkos
alakulat tagjai ellen harcol, akiket külön felkészítettek arra, hogy
láthatatlanná váljanak egy tipikus középnyugatamerikai terepen. Előrébb
csúszott egy kicsit, és miközben a könyöke belesüppedt a sárba, a fegyvere
távcsövén keresztül szemügyre vette a terep keleti zónáját.
Smithnek nem volt szüksége olyan primitív eszközre, mint egy távcső.
Most, hogy nem mozgott, maga elé kérhetett egy olyan képet, ami felülről
mutatta a műveleti területet. Szemből két zöld pont közeledett, lassan
mozogtak, de egyre feljebb jutottak a domb oldalán. Egy harmadik zöld
pont valamivel gyorsabban, oldalról-hátulról közelített rá a sebesült deltás
búvóhelyére.
A piros pontok még ennél is érdekesebbek voltak. Az egyik
közvetlenül Smith mellett helyezkedett el, ám a zászlót nem két, hanem
csak egy deltás katona védte. A harmadik piros pont éppen lefele haladt a
domb oldalában. Meglepő módon nem egy járható ösvényt, hanem egy
félelmetes, csúszós vízmosást választott erre a célra. Smith megértette a
deltások tervét. Nem azért hagyták hátra a lövészüket, hogy ő alkossa az
első védelmi vonalat. Nem. Csalinak szánták.
- Sok szerencsét! - mondta Smith. Kigurult az egyre mélyülő vízből, és
egy semleges pozíció felé indult, ahonnan úgy nyílt rálátása a terepre, hogy
nem árulta el Raymond helyzetét.
Már elég erősen esett ahhoz, hogy a képalkotó rendszer mellett
aktiválni kelljen annak a mozgásfilteres szoftvernek a béta verzióját,
amelyet Dresner a Mercedesszel való együttműködése során fejlesztett ki.
Mivel a szél elállt, az esőcseppek kiszámítható pályán és kiszámítható
ütemben hullottak. A szoftver mindent elrejtett, ami ezzel a sebességgel
érkezett a levegőből, és közben felerősítette mindannak a képét, ami nem
passzolt ehhez a mintázathoz. Az így létrejött kép egésze bizarr volt ugyan,
de ha az ember hozzászokott, rengeteg információt leszűrhetett belőle.
Duane-nek és Stacynek egy percre sem volt szüksége ahhoz, hogy
körülbelül százméteres távolságba kerüljön a lövésztől. Amikor megtettek
még tíz métert, hirtelen mindketten a földre vetették magukat, és a deltás
irányába fordították a fegyverüket. Smith kikapcsolta a képalkotó
rendszert; úgy becsülte, hogy a normál látótávolság nem lehet több húsz
méternél.
 Amikor ismét aktiválta a Merge-öt, látta, hogy az emberei tüzet
nyitnak. Egyszerre lőttek - mindketten elvétették a célt, de nem sokkal -,
így Ravmond tudomást szerezhetett a jelenlétükről.
Raymond azonnal hátrahúzódott. Esetlenül merült alá a vízzel teli
gödörben, megcsúszott. Amikor kiemelte a fejét, sarat köpködött. Smith
ráállt a Delta-osztag frekvenciájára, és meghallotta, ahogy Raymond
figyelmezteti a társait.
- Keletről támadás ért. Senkit sem látok, de majdnem meglőttek. Kik
ezek a fickók? Ördögök?
A fentről lefelé tartó, vörös pont azonnal irányt váltott, kelet, vagyis
Duane és Stacy felé ment tovább. Grayson eközben tovább közelített
délnyugati irányból. Smith megállapította, hogy a helyzet kezd érdekessé
válni.
Smith végül meglátta a rangert. A férfi hol feltűnt, hol ismét semmivé
vált, annak megfelelően, hogy a képalkotó szoftvernek hogyan sikerült
kiküszöbölnie a domb aljából érkező szél hatásait. A nap egy-két pillanatra
előbukkant a felhők mögül, megcsillantotta az esőcseppeket, de csak
egészen kicsit javított a látási viszonyokon. A domb tetejének közelében
elhelyezkedő katonának ennyi is éppen elég volt. Lövés dörrent. A
következő másodpercben lenullázódott Duane harci hatékonyságának
értéke.
- El… eltaláltak. Nem látok! - nyögött fel Duane. A hangján érződött,
hogy pánikba esett - Nem látok!
- Nyugalom - mondta Smith. - Most tíz másodpercig minden sötét lesz,
azután deaktiválódik az egysége. Maradjon nyugton, míg nem szólok.
Stacy tüzet nyitott a feléjük tartó emberre, de nem célzott pontosan.
Smith nem látta a fémről érkező deltást, azt viszont igen, hogy az őt
szimbolizáló piros pont megállt. Stacy megpróbált visszavonulni, de
hihetetlen lassúsággal hajtotta végre a műveletet. Smith gyanította, a nő
látja, hogy sikerült fedezékbe kényszerítenie a deltást, és most megpróbálja
magával húzni Duane-t.
- Duane halott, Stacy. Tűnjön el onnan…!
Újabb dörrenés. Stacy értékei lenullázódtak.
Smith sejtette, mi lehetett a gond. Stacy és a társa ráérzett a Merge
előnyeire, és emiatt, valamint első sikereik fényében megfeledkezett egy
nagyon fontos részletről: az ellenfeleik nem rendelkeztek ugyan szuper
eszközökkel, viszont képzett és tapasztalt katonák voltak.
Smith a tizedes felé fordult. Grayson nem állt meg, óvatosan bár, de
tovább közeledett. Raymond hadnagy hanyatt feküdt a vízben, és
egyenesen a ranger irányába nézett. Nem láthatta őt, mindenesetre lassan
felemelte víztől csöpögő fegyverét. Újabb lövés - Smith kijelzője szerint a
lövedék pontosan a cél közepébe csapódott. A „halott” lövész hanyatt
elterült, Grayson pedig a vízzel telt, sekély gödörhöz rohant, és beleugrott.
Mivel tudta, hogy a domb oldalában elhelyezkedő deltás még mindig
nem láthatja őket, Smith odafutott, és becsúszott a vízbe a két katona
mellé.
- Úgy néz ki, csak én maradtam, ezredes. Így van? - Graysonnak a
Merge természetesen megmutatta, hogy Stacy és Duane harcképtelenné
vált.
- Tudja, hogy mennek ezek a dolgok. Van, hogy a legjobb terv is
darabjaira hullik, ha nagy a kapkodás.
Grayson bólintott. A vízzel teli gödör szélén lévő, nedves sziklára
fektette a fegyverét.
- Akkor lássuk, legalább döntetlenre ki tudjuk-e hozni a végeredményt!
Raymond hadnagy szótlanul ült. Az esőn keresztülbámulva
megpróbálta megtalálni azt a valamit, amit Grayson elvileg célba vett -
semmit sem látott.
A ranger leadott egy lövést. Smith látta, hogy a fentről közeledő katona
harcképességi szintje nullára zuhan.
- Uram? - kérdezte Grayson. Valamilyen reakciót várt a sikeres lövést
követően.
Smith hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Telitalálat. Most egy az egy ellen folytatódik tovább a küzdelem.
 22.
Santiago közelében, Chile

A szobában minden tökéletesen fehér volt. Minden - a falak, a

mennyezet, a padló - ugyanazzal a lágy fénnyel ragyogott. A hőmérsékletet
a radiátorpanelek segítségével pontosan huszonkét Celsius-fokon tartották.
A levegő meg se rezdült.
Ez volt Christian Dresner üres vászna - az a hely, ahol eléggé le tudta
csendesíteni az elméjét ahhoz, hogy gondolkodni bírjon. Legalábbis
korábban így történt.
A távolabbi sarokban egy ötvencolos komputer monitort építettek a
falba. A készülék előtt, egy kis polcon egy billentyűzetet helyeztek el.
Egyszerű tárgyak voltak, mégis mintha ezek domináltak volna a
helyiségben, ahol archaikus, már-már vulgáris betolakodónak tűntek, és
közben mementók is voltak: arra emlékeztették Dresnert, hogy kudarcot
vallott a világ átformálását célzó terveivel.
A monitoron egy sárgás árnyalatú út, mellette pedig egy poros, hegyes
táj jelent meg. A kép közvetlenül Craig Bailertől, pontosabban a Merge-
eszközéből érkezett.
Általában véve lehetetlen feladatra vállalkozott az, aki illetéktelenül
próbált bejutni az egységekbe, vagy le akarta szívni a bennük tárolt
adatokat. Az ilyen művelethez szükséges szoftvereket és hullámsávokat
alkalmazókra azonnal lecsapott volna a média, amely már amúgy is
megszállottan őrizte a privát szférához és személyiségi jogokhoz fűződő
dolgokat. A cég által közvetlenül, a munkatársak számára kibocsátott
eszközökre azonban nem vonatkoztak az általános tiltások és szabályok,
Dresner pedig élt is a lehetőségeivel: a saját világában fontosnak ítélt
játékosok számára olyan egységeket biztosított, amelyekhez egyetlen
gombnyomással hozzá tudott férni.
 Dresner a monitor előtt állva figyelte, ahogy Bailer oldalra fordul és a
mellette ülő David Trescóra néz, majd ismét a szélvédő felé fordítja a fejét,
hogy beforduljon egy viszonylag éles szögű kanyarba. A kép kissé
homályos és szemcsés volt, de a monitort az ilyen típusú outputok esetében
nem lehetett mellőzni. Dresner már kipróbálta a másik megoldást is, de
amikor közvetlenül a saját hallókérgébe küldte az ilyen módon érkező
képeket, mindig hányingere támadt.
Elgondolkodva rágcsálta az alsó ajkát. A szédülés és a hányinger
kérdése újra és újra előtérbe került. Az emberi agyról kiderült, hogy eléggé
mereven reagál az inputok fogadására. Ha az információ nem közvetlenül
a szemen, az orron, a fülön, a bőrön vagy a nyelven keresztül érkezett, az
agy mindent elkövetett annak érdekében, hogy figyelmen kívül hagyja.
Dresner reménykedett benne, hogy néhány fiatal felhasználónak sikerül
majd megtanulnia, hogyan kezelje ezt a disszonanciát. A fiatal elmék
hihetetlenül alkalmazkodók voltak.
A monitoron megjelenő úton egy egyenes szakasz következett. Ezután
ismét Trescót lehetett látni, de azután - vélhetőleg az adatokat továbbító
mobilhálózat korlátái miatt - a kép kimerevedett. Dresner előrébb lépett,
néhány másodpercen keresztül a férfi elborzadt arcát tanulmányozta. A
lefagyás megszűnt, a kép ismét mozgóvá változott.
- Észak-koreai embereket használtatok úgy, mint mások a kísérleti
állatokat szokták? - kérdezte Tresco. - Jézusom, Craig! Hányan haltak
meg? És hányan nyomorodtak meg végleg?
- Nem ismerem a pontos számokat, de…
- Nem ismered a pontos számokat? Istenem, szóval olyan sokan voltak,
hogy nem is tudod, hányan? Hogy vehettél részt ilyesmiben? És Dresner?
Ő hogy vehetett részt egy ilyen szörnyűségben? Ó…
- Miért, mikor, hogyan! - csattan fel Bailer. - Mit számít ez már? Ami
még mindig fontos, az nem más, mint hogy megtörtént, és nekünk most
szembe kell néznünk ezzel a ténnyel.
- Én semmit sem tudtam az egészről! - mondta Tresco. Nyilvánvalóan
azt próbálta kiagyalni, hogyan mentse magát. - Nekem erről senki sem
szólt!
A kép a pánikba esett David Trescóról ismét a kocsi előtt nyújtózó útra
váltott.
- Hidd el, David, nem fog számítani, hogy te vagy az igazgatótanács
bármely más tagja tudott-e a dologról. Ha ez az ügy kipattan, senki sem
foglalkozik majd olyan részletekkel, mint hogy ki mennyit, mit és mikor
tudott. A Dresner Industries összeomlik, engem bíróság elé állítanak
emberiség elleni bűncselekmények miatt, te pedig vagy egy börtönben
fogod leélni az életedet, vagy rákényszerülsz, hogy folyamatosan
menekülj. A közvélemény bűnösöket akar majd látni. Bűnösöket, akiket
megbüntetnek. Nem fog számítani, hogy valóban vétkes vagy-e, vagy sem.
Tresco ismét mozdulatlanná vált, de ezúttal nem a hálózat fagyott le.
Mintha megbénult volna, üres tekintettel bámult ki a szélvédőn a világra,
amelytől élete során oly sokat kapott. A világtól, amely a jelek szerint
egyszerre mindent visszakövetelt.
Bailer ismét az útra nézett.
- De még rendbe tudjuk hozni a dolgot.
- Rendbe hozni? Hogyan lehet ezt rendbe hozni?
Ez érdekes kérdés volt. Dresner kíváncsian várta Bailer válaszát, de
közben hátat fordított a monitornak, és az egyik üres, fehér falra fókuszált.
A saját Merge-eszköze kiszűrte az autó és a szél zaját, ám az audio így is
elég rossz minőségű maradt. Ezt az okozta, hogy Bailer makacsul még
mindig a belső fülébe illeszthető, primitív szerkezetet alkalmazta a
mikrofon helyett, amiről már többször kiderült, milyen kiváló.
- Te is tudod, hogy nincs exkluzív, aláírt szerződésünk az amerikai
hadsereggel, és semmiféle pénzt nem kaptunk tőlük, ami bármire kötelezne
minket. Eddig csupán egy szóbeli szerződés jött létre, azt is Dresner
kötötte. Egyébként ezzel is a világot akarja megmenteni.
- És?
- Óvatosan kapcsolatba léptem a kínai kormánnyal, amely hajlandó
arra, hogy az általa kontrollált privát cégeken keresztül biztosítsa
számunkra azt a pénzösszeget, amivel ki tudjuk egyenlíteni rövid távú
kötelezettségeinket. Viszonzásképpen nekik is lehetővé fogjuk tenni, hogy
támadó jellegű fegyvereket csatlakoztassanak a rendszerünkre, vagyis
megadjuk azt, amit Amerikának.
- És ők tudnak a koreaiakról?
 - Nem. De nincs is ok arra, hogy tudjanak róluk. Nem jutnak olyan
üzletrészhez, amelynek birtokában irányíthatják a céget. Ők lényegében
azért fizetnek minket, hogy felejtsük el az exkluzív szerződést, amit az
amerikaiakkal…
Dresner kikapcsolta a hangot, és aktiválta a Torta térképfunkcióját,
maga elé kérte annak a területnek a műholdas képét, amin Bailer
keresztülhaladt. Megjelent a szeme előtt a kocsi pozíciója, és megjelent
egy másik autóé is, amely úgy két kilométerrel volt Baileré mögött.
A második kocsiban ülő férfi már második hónapja követte Bailert.
Dresner küldött neki egy rövid, szöveges üzenetet. Sokáig bízott benne,
hogy nem lesz szükség ennek a parancsnak a kiadására, ám most mégis
meg kellett tennie.
A második jármű felgyorsított. Az autókat szimbolizáló pontok
közelebb kerültek egymáshoz. Amikor már majdnem megérintették
egymást, Dresner ismét a monitor felé fordult - újra Bailer szemén
keresztül látott. A visszapillantó tükörben már feltűnt a másik kocsi, Bailer
azonban a jelek szerint nem vette észre: hol az útra, hol Trescóra nézett.
Épp Tresco beszélt.
Dresner nem tartotta szükségesnek, hogy visszakapcsolja a hangot.
Előtérbe hívott egy ikont, ami kizárólag az ő egységén létezett. Ezt a
funkciót csak egy gondolati paranccsal lehetett aktiválni. Megjelent előtte
egy névsor. Kiválasztotta Bailer nevét, majd a látótere széléről középre
küldte a pulzáló „Aktiválás” gombot.
Néhány percig még figyelt, megvárta, hogy Bailer ismét belekezdjen
egy éles jobbos kanyarba. Jobban örült volna valami jobb megoldásnak,
például egy sziklafalnak, de a műholdas képen egyetlen ilyen objektumot
sem látott. Úgy gondolta, a célnak ezúttal a kanyar és az út szélén túl
kezdődő, meredek falú szakadék is megfelel majd.
 23.
Fort Bragg, Észak-Karolina,
Amerikai Egyesült Államok

- Tetszenek az új cuccok - közölte Smith, ahogy belépett a helyiségbe,

ami se a méretét, se a berendezését tekintve nem volt fényűzőbb, mint egy
takarítószer-raktár. Maggie Templeton összeráncolta a homlokát, de nem
nézett fel a laptopjáról. A hatalmas monitorok és a csatahajó méretű
íróasztala nélkül szinte meztelennek látszott.
Smith a gyakorlat befejezését követően parancsot kapott, hogy azonnal
jelentkezzen a Fort Bragg-i komplexumnak ebben az elfelejtett sarkában.
Szinte biztos volt benne, hogy Pedersen tábornok próbál szórakozni vele,
éppen ezért eléggé meglepődött, amikor azzal szembesült, hogy a Covert-
One a marylandi rejtekhelyén kívül is megjelenik. Klein (és ha ő, akkor
minden bizonnyal Castilla elnök is) a jelek szerint nagyon komolyan vette
a Merge piacra kerülését.
Maggie a hüvelykujjával a háta mögé mutatott. Smith engedelmesen
elindult az ajtónyílás felé, amiről valaki leemelte az ajtót.
A helyiség, amibe belépett, valamivel nagyobb volt, mint a külső, de
ezt is telepakolták mindenféle szeméttel. Összecsukható asztalok, rozsdálló
irattartó szekrények, pár ócska katonaláda…
Érdekes módon Fred Klein a puszta jelenlétével olyan atmoszférát
teremtett, hogy Smith úgy érezte, mintha egy mahagónibútorokkal
berendezett, George Washington portréival kidekorált dolgozószobába
került volna.
- Hallom, megszerezték a zászlót.
- Egyetlen emberem maradt, de igen, győztünk - felelte Smith.
Lerogyott az egyik gurulós, törött kerekű irodaszékre.
- És mi az első benyomása a Merge terepen való használhatóságáról?
 - Nos, egy teljes Delta-osztagot sikerült deaktiválnom egy rangerrel
meg négy, harctéri tapasztalattal nem rendelkező személlyel. A négy
között olyanok is voltak, akik már akkor kifulladnak, ha ki kell vinniük a
lakásból a szemetet. Azt hiszem, nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy az
első benyomásaim… Nos, pozitívak.
- Vagyis úgy gondolja, ez olyasvalami, amire a Védelmi
Minisztériumnak érdemes lenne forrásokat áldozni.
- Ehhez kétség sem fér. Ma sikerült bebizonyítanom, hogy az
egységnek felbecsülhetetlen értéke van a harci helyzetek során, hihetetlen
előnyöket biztosít.
- Árnyoldalak?
- Dresner komoly kontrollal rendelkezik. Ő tudja eldönteni, hogy
egyszerűen kilép-e ebből a megállapodásból, és elkezdi-e árusítani az
egységet a piacon. Ha úgy tartja kedve, azt is megteheti, hogy szakít
velünk, és nem ad további applikációkat a rendszerhez. Ez ellen esetleg
tehetnénk valamit?
- Valószínűleg nem - mondta Klein. - Abban reménykedtem, hogy
sikerül feltörnünk a kódolást, és abban az esetben, ha Dresner megpróbál
kizárni minket, egyszerűen folytatjuk a munkát. Nélküle. Átadtam a
NASA-nak az egyik prototípust, de a szakembereik egyelőre azt sem
tudták kideríteni, hol lássanak hozzá a feltöréshez.
Smith bólintott. A saját emberei is hasonló jelentéseket tettek.
- Amíg Dresner piacon tartja a terméket, amúgy is számolnunk kell
bizonyos kockázattal. Mivel a külföldi fegyveres erők használni fogják a
kereskedelmi forgalomba kerülő változatot, kénytelenek leszünk megtenni
bizonyos óvintézkedéseket. Miközben ezt megtesszük, át kell gondolnunk,
hogyan védjük meg a saját, katonai verziónkat, hogyan akadályozzuk meg,
hogy ez is kikerüljön az utcára. A legrosszabb esetben is jelentős előnyre
tehetünk szert olyan országokkal szemben, mint Kína. Arról sem
feledkezhetünk meg, hogy egyelőre még olyan ellenfelekkel nézünk
szembe, akik nem rendelkeznek az eszközzel. Ez borzasztóan nagy előnyt
jelent a számunkra.
Klein hátradőlt a székén, pipára gyújtott. A helyiség nem rendelkezett
olyan bonyolult és rafinált szellőztetőrendszerrel, mint a marylandi iroda,
így egy-két másodperccel később a külső helyiségből már be is hallatszott
Maggie Templeton tiltakozása a füst ellen.
Klein mogorván eloltotta a pipát.
- Maga személyesen is beszélt Dresnerrel, igaz? Mi a véleménye róla?
Ha feltételezzük, hogy nem döf tőrt a hátunkba, mennyire lesz nehéz
együtt dolgozni vele?
- Folyamatos lesz a vita. Mi megpróbálunk mindent katonai titoknak
minősíteni, ő viszont minden egyes applikációnál fel fog sorolni legalább
ötven civil hasznosítási módszert. A rendszer és a fegyverek közötti
közvetlen kapcsolat megteremthetősége igencsak figyelemreméltó. Ez az
applikáció például sosem szivároghat át a civil verzióba.
- Tehát azt tanácsolja, hajoljunk meg, és fogadjuk el az ajánlatot?
Smith tanácstalanul megvonta a vállát.
- Azt hiszem, Fred, nem tehetünk mást. A világ halad. Akár tetszik
nekünk, akár nem.
- Ennyit a katonai kiadások csökkentéséről - sóhajtott fel Klein.
- Szóljon a Kincstárnak, hogy izzítsák be a pénznyomó masinákat, mert
biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb valamennyi harcoló katonánkat fel
akarjuk szerelni ezzel az eszközzel.
- És mi a helyzet magával a technológiával? Árnyoldalak? Veszélyek?
- Ezeket még nyilvánvalóan vizsgálnunk kell, de őszintén szólva, nem
sok ilyet látok. Személyes tapasztalatból mondom, hogy a szükséges
testmódosítások irrelevánsak. Pár napig tartó kényelmetlenség, amit
néhány szem aszpirinnel is orvosolni lehet. Beszéltem néhány jeles
neurológussal. Nem látják valódi veszélyét annak, hogy az eszköz fizikai
vagy pszichológiai károsodást okozhatna. A Merge által létrehozott audio-
és videojelek nem sokban különböznek azoktól, amiket a szemünk és a
fülünk generál. Arra persze ügyelnünk kell majd, hogy a katonáink ne
váljanak túlságosan eszközfüggővé, nélküle is képesek legyenek
boldogulni. Persze ez minden technológia esetében igaz. A fegyverek
beakadhatnak, a terepjárók lerobbanhatnak, a repülőgépek lezuhanhatnak.
Lényegében minden attól függ, hogy a technikai guruk mit tudnak
kifejleszteni, és az újdonságaiknak mekkora haszna van a terepen.
- Vagyis minden attól függ, hogy maga mit tud kifejleszteni…
 - Tessék?
- Maga fogja vezetni a Merge katonai potenciáljainak fejlesztésével
foglalkozó csoportot.
- Én? Hiszen én orvosdoktor vagyok, Fred! Mikrobiológus.
- Nem áll jól önnek az álszerénység, Jon. Rátermett vezető, éles eszű
tudós, ráadásul jelentős harci tapasztalattal rendelkezik. Ki lehet
megfelelőbb erre a feladatra, mint maga?
- Tényleg nem hiszem, hogy menni fog a dolog, Fred. Pedersen
tábornok őrjöngeni fog, ha megtudja, hogy hozzám került az irányítás.
Klein elgondolkodott.
- Lehet, ám az elnököt ez izgatja a legkevésbé.
 24.
Új-Mexikó déli része
Amerikai Egyesült Államok

Sean Maher felgyorsított, majd amikor már csak ötven méter

választotta el az előtte haladó Ford-tól, visszavett a sebességéből. A
kanyargós, hullámzó úton még ilyen közelről sem tudta állandóan szemmel
tartani a másik kocsit. Furcsa és idegen volt számára a táj, nem is
hasonlított a hazájára, Írországra, viszont a feladat elvégzéséhez
tökéletesen megfelelt. Szemből utoljára negyedórával korábban jött egy
autó. A szél annyira felerősödött, hogy erőteljesen megbillegtette a
terepjárót. Maher úgy érezte, a senki földjén száguld.
Előre megmondták neki, mire számíthat, mégsem készült fel teljesen a
dologra, amikor megtörtént. A jármű azóta, hogy meglátta, a
sebességkorlátozást betartva haladt, nem gyorsult fel, és még akkor sem
lassult le, amikor a következő, éles kanyarhoz érkezett.
Ez a kanyar semmiben sem különbözött a zónában egymást követő
száz másiktól, ám a Ford ezúttal túlságosan balra tartott, az út széle felé
sodródott. Ahogy kinézett a hátsó ablakán, Maher látta, hogy a jobb első
ülésen helyet foglaló férfi a kormánykerék után kap.
A jármű mintha irányíthatatlanná vált volna. A motor és a szél
zúgásától alig lehetett hallani a kerekei sikolyát. Talán az úton maradt
volna, ha az utas nem pánikol be, és nem rántja félre a kormányt.
Tulajdonképpen ő tehetett róla, hogy a Ford kifarolt, és a hátulja az út
peremén túli lejtő fölé csúszott. A többit már elvégezte a gravitáció.
Maher levette a lábát a gázpedálról, és végignézte, ahogy a Ford farral
előre, folyamatosan gyorsulva száguldani kezd a lejtő alja felé. Mielőtt
leért volna, a hátsó kerekei megakadtak valamiben. Az orra a levegőbe
emelkedett, azután nem ereszkedett vissza, az ellenkező irányba dőlt. A
kocsi a tetejére fordult.
Mire Mahernek sikerült megállnia a kanyarban, a Ford már fordult
egyet, és ismét a kerekein állt, de egy jókora szikla valahogy beékelődött
az eleje jobb oldalába.
Maher kiugrott, és rohanni kezdett lefelé a vastag kavicsréteggel
borított lejtőn. Futás közben megpróbált belesni a horpadt tető alá, a
pókhálószerű törésvonalakkal teli szélvédő mögé. Semmi mozgást nem
látott az utastérben. Nem sűrűn volt szerencséje, de most átvillant az
agyán, hogy ezúttal talán könnyen fogja megkeresni a felkínált pénzt.
Ahogy közelebb ért, és mégis megmoccant valami az utasülésen,
kénytelen volt búcsút inteni a vágyálomnak, hogy a keze beszennyezése
nélkül fogja begyűjteni a fizetséget. Megkerülte a Fordot, párszor
megrántotta a bal első ajtót; megállapította, hogy beszorult. Egy
kődarabbal bezúzta, majd a könyökével belökte a biztonsági üveget.
Ahogy arra számított, a sofőr már valóban nem élt, üres tekintettel
bámulta a kocsi mennyezetét. A feje beszorult az ülés és az ajtókeret közé.
Sajnos az utas sokkal jobb állapotban volt. Szemmel láthatóan
összezavarodott, de nem vesztette el az eszméletét, sűrűn pislogott, és
megpróbálta kicsatolni a biztonsági övét.
Maher ellenőrizte, hogy odafönt még mindig üres-e az út, majd a sofőr
hullájába kapaszkodva bemászott a kocsiba. Az életben maradt utas végre
felfogta, hogy nincs egyedül. Hunyorogva nézett Maherre; az arcán a
zavarodottságot megkönnyebbülés váltotta fel.
- Segítsen kijutnom…
Maher megfogta a férfi fejét, és erőteljes mozdulattal hozzácsapta az
ablakhoz. Az utast ez váratlanul érte, de azonnal védekezni próbált. Nem
mintha ezzel sokat elérhetett volna - öreg volt, ráadásul a testét ért ütések
is legyengítették.
A problémát az jelentette Maher számára, hogy a bezúzódott biztonsági
üvegtábla elég puhává vált ahhoz, hogy elnyelje az ütést.
A műszerfal jobban megfelelt volna a célnak, de Maher tudta, hogy a
felfúvódott légzsák esetleg felkeltheti valami túlbuzgó baleseti helyszínelő
gyanúját. Nem mintha számítani kellett volna arra, hogy bárki gyanakodni
kezd egy ilyen közúti baleset láttán, de a lehetőség mindig fennállt. Az
akció ilyesmi nélkül is elég rázós volt.
Maher tartotta magát a tervhez. Mélyeket lélegezve, nagyokat fújva
nekilátott, hogy még néhányszor beleverje a férfi fejét az üvegbe. Izzadni
kezdett, és közben az arca felé kapkodó ujjakat is ki kellett kerülnie.
Vigyáznia kellett - nem játszhatta el sikeresen a sikertelen önkéntes mentő
szerepét, ha az arcán karmolások vannak, az öregember körmei alatt pedig
megtalálják a bőrét.
Megfájdult a válla a megerőltetéstől. A szűk utastérben nem hallott
mást, csak a saját ziháló légzését. Egyre kellemetlenebbül érezte magát, de
csak akkor állt le, amikor a férfi végre elvesztette az eszméletét. Persze
még ekkor sem pihenhetett meg.
Az ablakon keresztül, hátrálva kimászott a kocsiból, ledobbantott a
földre. Lehajolt, besiklott a Ford alá, hogy egy különleges, egyértelmű
nyomot nem hagyó szerszámmal elvágja az olajcsövet. Eszébe jutott, hogy
talán kissé túlságosan körültekintő, de azután arra gondolt, hogy az ő
szakmájában az ember sosem lehet elég óvatos.
Az üzemanyag kifolyt a nap perzselte talajra. Maher elővett egy
öngyújtót, lángra lobbantotta. A füst pillanatok alatt felemelkedett, sűrűn
és feketén gomolygott a kiszámíthatatlan irányú és erejű szélben.
Maher az egyik karját az arca elé tartva, fuldokolva húzódott vissza
biztonságos távolságba. Motorzúgást hallott. Ahogy felnézett, egy autót
látott leállni a bérelt terepjárója mögött. Egy középkorú pár ugrott ki a
kocsiból. Maher elmormolt egy káromkodást, és a füstbe visszahúzódva
megrángatta az égő autó egyik felforrósodott kilincsét. A közönségnek
szánt előadás gyors volt, viszont fájdalmas.
Miközben visszahúzódott, a középkorú pár kiáltozni kezdett. Nem
értette, mit mondanak. A férfi is, a nő is borzalmasan túlsúlyos volt,
egyikük sem lehetett képes arra, hogy lemenjen a lejtőn, Maher viszont
biztos akart lenni abban, hogy tényleg nem próbálkoznak semmiféle
felesleges hősködéssel: integetni kezdett, hogy tudassa velük, ő jól van, de
a balesetet szenvedett autó utasaiért már semmit sem lehet tenni.
Ahogy a lángok magasabbra csaptak, visszahúzódott pár méterrel. Az
időnként ritkássá váló füstfüggönyön keresztülnézve a jobb első ülésben
rekedt férfit figyelte, aki már nem nyerte vissza az öntudatát, mielőtt a tűz
elemésztette.
 25.
Khoszt tartomány, Afganisztán

Randi Russell leadott egy rövid sorozatot az emelkedőn felfelé

menekülő afgán után, de a lövedékek csak a férfi bal oldalától jó három
méter távolságban heverő kődarabokat verték fel. Jó lett volna célba
találni, de Randit nem érdekelte különösebben - a lövésekkel csupán annyi
célja volt, hogy időt biztosítson két társa számára ahhoz, hogy fedezéket
találjanak maguknak.
Az elmúlt három hónapban azokat az embereket próbálta megtalálni,
akik támadást indítottak az egyik CIA-telephely ellen. Amúgy is eltökélt
volt, de elszántságát tovább fokozta a bűntudat, amit amiatt érzett, hogy
Fred Klein kíváncsiságának kielégítése érdekében Szarabatban
tartózkodott ahelyett, hogy védte volna a kollégái hátát. Ha ott van, ahol
lennie kellett volna, talán az egészet képes megállítani, és… Igen. Akkor
talán nem halnak meg a barátai.
A történtekért felelős hat ember közül öt már a föld alá került, a
hatodik, az utolsó pedig alig egy futballpályányi távolságra volt.
Randi háta mögött Billy Grant az oldalán csúszva besiklott egy
kavicsos gödörbe, ami épp elég mély volt ahhoz, hogy eltűnhessen benne.
Deuce hasonló fedezéket talált - Randi a saját pozíciójából csak a sisakja
felső részét látta.
A sisak nem a szokványos, szabványos, a kormány által a katonák
számára biztosított, Randi által jól ismert darab volt. Ezt a SEAL egyik
nyugalomba vonult tagja készítette, aki jó ideje már abból élt, hogy
különleges, egyedi versenykerékpárokat épített. A sisakot a tulajdonosa
fejére szabták, és folyamatosan kiegészítették olyan eszközökkel, kis
szerkezetekkel, amelyek információkat tápláltak a különleges alakulatok
aktuálisan aktív szolgálatot teljesítő tagjai számára már-már
elengedhetetlenné vált Merge-be. A jelek szerint Deuce nem használta ki
elég jól a készüléket - legalábbis ezt gondolhatták a technikus srácok, akik
sokkal fontosabbnak tartották a különböző egységek felhelyezését, mint
azt, hogy a szénszálas sisak megfelelő módon védje viselője koponyáját.
Deuce nem mozdult, de a fegyvere felemelkedett a számára fedezéket
nyújtó szikla mellett. Randi a messzelátóján keresztül végignézett a
terepen, és látta, hogy az afgán közvetlenül azelőtt veti magát a földre,
hogy egy lövedék elsüvölt mellette. Tagadhatatlanul látványos mutatványt
sikerült végrehajtania. Persze az semmit sem jelentett, hogy Deuce nem
találta el a célt: a lövés hihetetlenül nehéz volt, ráadásul ő úgy adta le,
hogy nem hagyta el a fedezékét.
Randi mindig is többre tartotta a tehetséget, a bátorságot és az emberek
jellemét, mint a technológiai vívmányokat, ennek ellenére elismerte, hogy
ha ezt a négy dolgot alaposabban megvizsgálják, nehéz lenne letagadni
vagy vitatni azokat az eredményeket, amelyeket kizárólag az eszközöknek
köszönhetően értek el.
Grant nem bízta rá magát ennyire a Merge-re. Egy pillanatra
felbukkant az árok pereme fölött, és teljesen felesleges mozdulattal
célzásra emelte a fegyverét. Nyilvánvalóan ki akarta használni, hogy a
célpont pár másodpercig nem moccanhat. Egy pillanattal később
lerobbantak az izmok az afgán bal lábszáráról.
A férfi fájdalmasan felkiáltott, de szinte azonnal felugrott a helyéről, és
az addig a kezében szorított tárgyat hátrahagyva, ügyetlenül átugrott az
egyik szikla fölött. Deuce és Grant egyszerre nyitott tüzet. Randi még
láthatta, ahogy egy újabb golyó belefúródik az afgán jobb combjába, de azt
követően a célszemély eltűnt a látóteréből.
Randi nem foglalkozott tovább az afgánnal, sokkal jobban érdekelte az
a bizonyos tárgy, amit ott hagyott a földön.
- Gránát! - kiáltotta, de hiába: a saját fegyverük dörgése miatt egyik
társa sem hallotta a figyelmeztetést.
A gránát meglehetős távolságban aktiválódott, de a robbanás ereje
vörös porfelhőbe burkolózó sziklagörgeteget lökött le a lejtőn. Grant, aki
úgy harminc méterre volt Randitől, telibe kapta a zuhatagot. Kiugrott az
árkából, ám hiába, mert szinte azonnal körbevette és beborította a
porhullám.
- A picsába! - hörögte Randi, és tudata minden apró részével azt
kívánta, hogy Grant bukkanjon fel ismét a szeme előtt. A szerencse
azonban ezúttal sem állt a pártjukra. Amikor a levegő kitisztult, Randi
megpillantotta a zavarodott, félig kábult katonát, aki megpróbálta elérni
elejtett fegyverét, miközben a lábán egy legalább féltonnás szikladarab
hevert.
A csapdába került katona előtt tíz méterrel lövedék csapódott a földbe.
Randi ismét káromkodott egyet. Az afgán valószínűleg rájött, hogy túl sok
golyó van benne ahhoz, hogy elmeneküljön, ezért inkább beásta magát
valahol, hogy addig folytassa a harcot, míg elvérzik.
A következő golyó már jóval közelebbre érkezett - a lövés csak négy
méterrel volt rövidebb, és kissé jobbra húzott. Randi biztos volt benne, az
afgánnak már nem kell sok idő ahhoz, hogy bevigyen egy telitalálatot.
- Deuce… Jól vagy? - érintette meg a gége-mikrofonját.
- Én igen. De Billy beragadt, én meg nem látok rá arra a rohadékra.
- Kösd le valamivel a figyelmét. Háromra. Egy, kettő… három!
Miközben Deuce ráeresztett pár rövid sorozatot az emelkedőre, Randi
kiugrott a fedezékéből. A terve tulajdonképpen csak egy kósza ötlet volt,
és még rosszabbul működött, mint várta. Az afgán vagy nem törődött
azzal, hogy bekaphat még egy golyót, vagy felismerte, milyen előnyös
pozícióban van. Nem érte váratlanul, hogy Randi megpróbál eljutni sérült
bajtársához - tüzet nyitott.
A lövedék közvetlenül Randi arca előtt perzselte át magát a levegőn.
A nő tudta, hogy már nem fordulhat vissza. Hagyta, hogy a lendület
továbbvigye; a gránátrobbanást miatt kőszilánkokkal teleszórt terület
irányába tartott. Teljes erejéből futott, amikor hirtelen találat érte a hátára
szíjazott fegyvert. Körbeperdült, a földre esett.
Deuce fegyvere elhallgatott - a katona nyilván takarékoskodni akart a
munícióval -, az afgán pedig ezt kihasználva ismét leadott egy lövést.
Randi teste megfeszült. Beletelt pár másodpercbe, mire rájött, hogy már
nem ő a célpont. Ezt igazolta az a tény is, hogy a golyó Billy Grant jobb
karjától alig egy méterre vágódott a földbe. Grant azonnal letett arról, hogy
megpróbálja elérni a fegyverét, inkább megmarkolta véres combját, és
kétségbeesett igyekezettel megpróbálta kirángatni a lábát a szikla alól.
Kétség sem férhetett hozzá, hogy az afgán el fogja találni Grantet. Ha
nem a következő lövésével, akkor az az utánival. Randi csupán tíz méterre
volt a csapdába került embertől, ám ez a távolság az adott helyzetben
iszonyúan nagynak látszott. És különben is, mit tehetne, ha eljutna hozzá?
Ahhoz, hogy kiszabadítsa a lábát, minimum egy lapát, de talán egy
feszítővas vagy egy emelő kellett volna…
A következő lövedék még közelebb csapódott be.
Grant megpróbált közelebb húzódni a lábát leszorító sziklához, de
ezzel csak annyit ért el, hogy a törött láb még groteszkebb szögben állt,
mint addig.
- Randi! - reccsent bele Deuce hangja a nő fülhallgatójába. - Az új
játékszer. Tudod használni?
- Eltaláltak, miközben futottam… Szerintem a fejem se tudom
felemelni úgy, hogy ne robbantsák le - mondta Randi, miközben lerángatta
magáról a testpáncélját, és felemelte, hogy Grant láthassa. Grant nagyon
közel járt ahhoz, hogy a fájdalom beletaszítsa az eszméletlenségbe, de
bármilyen kábult is volt, sikerült bólintania egyet.
Randi a földön fekvő katona irányába dobta a nehéz mellényt, azután
keresztülszaltózott a levegőn. Közvetlenül Grant mögött ért földet. Grant a
mellére rántotta a mellényt, amit a következő pillanatban találat ért. A férfi
hangos nyögéssel lökődött hanyatt, de még mindig élt - a többrétegű
mellény felfogta a lövés erejének nagy részét, és persze megakasztotta a
golyói.
- Deuce! - kiáltott fel Randi. - Segíts kijutni innen!
Grant újra a szikla irányába kúszott, és közben megpróbálta a lehető
legkisebbre összehúzni magát a mellény mögött. Ez nem igazán sikerült
neki. Randi látta, ha sürgősen nem történik valami, még akkor is
katasztrofális patthelyzet fog beállni, ha az afgán nem lövi le egyiküket
sem. Egy patthelyzet, amit az fog eldönteni, hogy ki vérzik el hamarabb…
- Randi - mondta Deuce. - Magamra húzom a fickót. Amikor
megcsinálom, fuss!
- Várj, nem úgy értettem, hogy…
Deuce ügyet se vetett a nő tiltakozására. Kiugrott a fedezékből, rohanni
kezdett. Az afgán azonnal tüzet nyitott rá. Randi is futásnak eredt, keleti
irányba tartott, majd a kavicsos rész pereméhez érve hasra vetette magát.
Deuce eljutott egy biztonságos helyre, de számolni kellett azzal, hogy amíg
nem sikerül átvergődnie egy stratégiai szempontból fontosabb pontra, a
hatékonysága gyakorlatilag zéró. Randi ezzel szemben végre olyan
pozícióba került, hogy felmérhette a helyzetet. Az afgán úgy hetvenöt
méter távolságban északra feküdt két, egymásnak támaszkodó kőtömb
takarásában. A két szikla közötti rés alacsonyan helyezkedett el, és csupán
akkora volt, hogy átfért rajta a puska csöve. A lövésznek nem kellett
tartania attól, hogy lentről eltalálják. Kiváló volt a fedezéke, de éppen a két
szikla szűkítette le jelentősen a látóterét.
Randi egy villanást látott. Grant ismét kapott egy találatot. A lövedék
ezúttal is Randi testpáncéljába fúródott, ám Grant így is hanyatt lökődött.
Randi egy-két pillanatig úgy látta, a katona ezúttal végig fog vágódni a
földön. Nem így történt: Grantnek sikerült kitámasztania magát. Amikor
ezzel megvolt, még arra is futotta az erejéből, hogy bátorítóan
rávigyorogjon Randire. A fogait rózsaszínűre festette a vér.
A nő úgy érezte, semmiképpen nem hagyhatja meghalni Grantet. Már
így is túl sok barátjától kellett végleg elbúcsúznia… A földre dobta az
M16-osát, és elővette a hátára akasztott másik fegyvert, azt, amelyiket
Deuce „új játékszernek” nevezett. A tusáról a lövedék lepattintott egy
ökölnyi darabot. Randinek, ahogy ezt meglátta, önkéntelenül az jutott
eszébe, hogy a Heckler & Koch biztos rengeteget kér majd a javításért.
Eredetileg nem is akarta magával hozni az XM25-ÖS módosított
változatának tekinthető, harmincötezer dollár értékű, közel öt kilogramm
súlyú fegyvert, ám Deuce végül meggyőzte, hogy szüksége lehet rá. A
jelek szerint Deuce-nál ismét működésbe lépett az a bizonyos hatodik,
harci érzékszerv, aminek már sokszor jó hasznát vette.
Randi éppen a helyére lökött egy huszonöt milliméteres lőszert, amikor
újabb lövés dörrent. A hangot a kevlárba vágódó golyó már jól ismert
hangja követte.
- Azt hiszem, ez most eltörte az egyik bordámat - mondta Grant. -
Igazán nagyra értékelném, ha megölnéd végre ezt a fickót.
- Azon vagyok.
 Az afgán nem láthatott rá, ezért Randi felállt, és a távcsövébe nézve
befogta a célpontot. Ahogy a vállához szorította a fegyver szétlőtt tusát,
káromkodott egyet magában.
A lézeres szerkezet felmérte az afgánnak fedezéket biztosító sziklák
távolságát. Hetvenkilenc méter… Mivel az ellenség puskájának csöve
kiállt a résből, Randi valószínűnek tartotta, hogy a kövek vastagsága
kevesebb mint egy méter. Az afgánnak közvetlenül a torlasz mögött kellett
feküdnie.
Randi elkattintotta a ravasz közelében lévő kapcsolót, még egy métert
adott a lőtávhoz, így nagyjából az afgán lapockáját állította be célpontnak.
Kíváncsi volt, hogy a fegyver és a hozzá kapcsolt egységek valóban
megérnek-e annyi pénzt, amennyit a CIA költött rájuk.
A sziklák felső részét vette célba, és meghúzta a ravaszt. A törött tus
fájdalmasan lökődött bele a vállába. A lövedék belsejében lévő szerkezet
pontosan számolta a lövedéktest által megtett forgásokat, ebből pedig
kiszámította a megtett távolságot, majd nyolcvan méter megtétele után
végrehajtotta a robbanást. Halálos repeszek zuhogtak a földre.
Randi mozdulatlanul figyelte a sziklák között sötétlő puskacsövet, ami
egy pillanatra megremegett, azután leereszkedett a földre.
- Működött? - hallatszott Deuce hangja a kommunikátorból.
Randi jobbra húzta a fegyvere csövét, és a távcsövön keresztülnézve
megállapította, hogy a lövedék pontosan az általa meghatározott helyen
aktiválódott. Ezenkívül észrevett még valamit.
- Úgy tűnik - mondta halkan. - De semmit sem tudok garantálni.
- Hát, ezt csak egy módon deríthetjük ki - felelte Deuce. Kiugrott a
nyílt terepre, és rohanni kezdett korábbi pozíciója felé. Az afgán fegyvere
meg se moccant.
- Tudsz fedezni onnan, Deuce?
- Innen nem tudnám leszedni a pasast, viszont odalőhetek elé, hogy
kavarjak neki egy kis port, és nehezítsem a dolgát a célzásban.
- Rajta!
Randi letette az XM25-öst, előkapta az oldal-fegyverét, és miközben
Deuce tüzet nyitott a meghatározott pontra, felrohant az emelkedőn.
Amikor úgy tíz méter távolságba ért, lelassított. Szemügyre vette az
emelkedőt, és megpróbált nesztelenül ráközelíteni az afgán pozíciójára.
Amikor öt méter távolságba ért, Deuce abbahagyta a tüzelést - bizonyára
attól tartott, hogy egy gellert kapó golyó esetleg a nőt sebesíti meg. Randi
maga elé tartotta a pisztolyát, és a feszült csendben megkerülte az afgán
által fedezékként használt sziklákat.
Nem volt szükség arra, hogy használja a fegyverét. A férfi
mozdulatlanul feküdt. Az ujját még mindig a puskája ravaszán tartotta, de
a hátán ugyanolyan apró kráterek tátongtak, mint körülötte a földön.
 26.
Marrákes központja, Marokkó

Gerhard Eichmann idegesen vágott keresztül az otthonán. Menet

közben letépett egy levelet az ősrégi szökőkútra felfuttatott borostyánról,
és ellenőrizte, hogy minden a helyén van-e.
Az üresen álló udvarházat közel húsz éve vette meg és újította fel.
Összenyitotta két másikkal, és úgy alakította át az épületeket, hogy a
szobák többsége a három belső udvarra nyíljon. A külső falakon még
ablakok sem voltak, így sikerült megteremtenie a béke, nyugalom és
biztonság szigetét egy olyan város közepén, amely szinte fuldoklott a
különböző boltoktól, az árusoktól és főleg a turistáktól.
Hafezát elküldte, látogassa meg a hegyekben élő családját, így évek óta
először nem maradt mellette senki, aki gondoskodhatott volna róla. Annak
ellenére, hogy nagyjából akkor költözött Marokkóba, amikor a nő született,
még mindig nem boldogult egyedül. A franciát alig értette, arabul pedig
egyetlen szót sem tudott, és hajlamos volt eltévedni a sikátorok
labirintusában.
Belépett a díszes és bonyolult faragásokkal díszített, kétszárnyú kapun,
és megállapította, hogy a két szék, amit a medence mellé állított, még
mindig árnyékban van, és a jég sem olvadt meg a vödörben, amibe a
pezsgősüveget dugta.
Minden rendben volt. Éppen úgy, ahogy az előző három alkalommal,
amikor ellenőrizte a dolgot.
A vastag kőfalak még mindig az előző éjszaka hűvösét sugározták
magukból, ennek ellenére Eichmann homlokán veríték gyöngyözött,
miközben letörölt egy maszatot az elsőnél sokkal modernebb és szilárdabb
ajtót álcázó rézlemezről. Hol lehet a kulcs? Lehet, hogy Hafeza eltette
valahova, amikor takarított? Vajon a vendége be akar majd lépni?
 Mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon. Nem. Nem lenne oka rá. A
komputerek kikapcsolva álltak. Már elvégezték a közel negyedszázad alatt
összegyűjtött adatok elemzését. A végeredmény nem okozott meglepetést.
Az információk további vizsgálgatása során minden bizonnyal fény
derülhetett volna néhány meghökkentő részletre, de a konklúzión már ez
sem változtathatott. Végre meglettek a válaszok a régen, nagyon régen
feltett kérdésekre.
Megszólalt a csengő. Eichmann a kapuhoz sietett. A szíve majd’
kiugrott a mellkasából, ahogy a kapu közepén lévő, jókora fémkarika felé
nyújtotta a kezét. Mikor is találkoztak személyesen? Még a hírneve előtt.
Még a milliárdok előtt. Azóta eltelt legalább… Igen. Legalább harminc év.
Kinyitotta a nehéz kaput, és másik oldalon álló Christian Dresnerre
nézett.
Dresner mosolyában ott játszadozott valami szomorúság, a bőre
petyhüdtebbnek látszott és sokkal májfoltosabb volt, mint amilyennek a
tévé és az internet mutatta. A háta mögött két, fülhallgatós, atletikus
termetű férfi állt. A hőség ellenére mindketten sötét öltönyt viseltek, és
gyorsan, gyanakvón végigmérték Eichmannt, mielőtt folytatták a közeli
házak, a tetők, a csendes utcán elhaladó emberek vizslatását.
Eichmann meglepetten nyugtázta, hogy Dresner előrelép és megöleli
őt.
- Gerd. Barátom! - mondta Dresner múltba veszett ifjúkoruk nyelvén. -
Egyetlen barátom!
Az őrök a jelek szerint kint akartak maradni. Eichmann becsukta a
kaput a vendége mögött. Dresner körbenézett a nagy figyelemmel és jó
ízléssel kialakított udvaron.
- Emlékszem, amikor közölted, hogy erre a helyre költözöl. Be kell
vallanom, egészen mostanáig nem értettem, hogy miért éppen ide jöttél. Ez
tényleg fantasztikus, Gerd!
Eichmann elégedetten bólintott, és átvezette Dresnert a medence
mellett álló székekhez. Ahogy a vendége leült, nekilátott, hogy felbontsa a
pezsgőt. Erezte, Dresner őt figyeli, és a szeme sarkából látta az ajkán
játszó, rejtélyes, alig észrevehető mosolyt.
- Nem is találok szavakat, amikkel kifejezhetném, milyen jó látni
téged, Gerd. El sem tudom hinni… Ezer éve nem találkoztunk! Időnként,
amikor visszatekintek az életemre, eltűnődöm, hol vesztettem el a dolgok
irányítását. Sokszor nem értem, hogy telhetett el ilyen gyorsan.
- Elnézést a körülmények miatt - mondta Eichmann. Végül sikerült
felbontania a palackot. Töltött.
- Nem a te hibád. Egy jó tudós csak arra haladhat, amerre a tények
vezetik. Gondolom, teljes az analízised.
- Nagy vonalakban igen. De egy egész élet kevés lenne az összes adat
feldolgozására. Rengeteg dolog van, amit még nem ismerünk.
- Amit viszont tudni akartunk, azt már tudjuk. És vannak ugye azok az
információk is, amelyeket sosem akarunk nyilvánosságra hozni.
Eichmann lesütötte a szemét, és kurtán, engedelmesen bólintott.
Dresner kedves hangon beszélt, de ő így is értette a lényeget. Korábban
abban reménykedett, hogy néhány, megfelelően álcázott megfigyelésről
publikációt írhat, és ezeket megjelentetheti valamelyik kisebb
pszichológiai szaklapban. Reménykedett, de közben végig tudta, hogy erre
sosem kapna engedélyt. Az anonimitás csekély ár volt azért az életvitelért,
amit folytathatott. Mindent - a negyedszázados kísérletet, a házat, amiben
élt, az ételt, ami az asztalára került - Dresner fizetett.
Már beletörődött, hogy a szakma, a tudóstársadalom sosem fogja
megismerni a felfedezéseit; már beérte azzal, hogy ő tudta: elérte ezeket a
célokat. Beérte azzal, hogy tudta az igazságot. Még úgy is beérte ennyivel,
hogy tudta, az eredményeit magával kell vinnie a sírba.
Kissé merev mozgással leült, és Dresner felé nyújtott egy pendrive-ot.
- A következtetéseim. Részletesen. És az afganisztáni videók. Bár nem
hiszem, hogy bármelyiknek van még bármi jelentősége. Talán nem is érte
meg eljönnöd ide…
Dresner úgy csúsztatta az ingzsebébe az apró tárgyat, hogy rá se
pillantott.
- Nem emiatt jöttem. Azért vagyok itt, mert az életem több
szempontból is a végéhez közeledik. Nem lesz több áttörés. Nem lesz több
felfedezés. Kihasználtam az időt, amit kaptam, és megtettem, amit tudtam.
Eichmann kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de mégsem tette, mert a
barátja felemelte a kezét.
 - Azon kaptam magam, hogy egyre többet merengek a múlton, Gerd.
Azt hiszem, ez a vének szokásos nosztalgiája. Nagyon sokat gondolok a
fiatalkorunkra és az álmainkra. Azért jöttem el, mert te vagy az egyetlen
ember, aki megérti…
- Annyit sikerült elérned, Christian, amennyit a történelem folyamán
csak néhány embernek, de be kell látnod, hogy a fiatalok álmai időnként
nem egyebek, csak… álmok.
- De azért szépek voltak ezek az álmok, nem igaz?
- Azt hiszem, még mindig alábecsülöd az eredményeidet. A Torta
visszacsatoló hurka nagyon komoly viselkedésbefolyásoló eszköz. Ennek
segítségével meghatározhatjuk, mi igaz, és mi hazugság, és láthatjuk, hogy
a cselekedeteink hogyan befolyásolják a mások által rólunk kialakított
véleményt. És ez még csak a kezdet. Vajon van valaki, aki el tudja
képzelni, hogy mi minden épülhet még rá a platformodra? Te el tudod
képzelni? És azt, hogy mindez mit jelenthet a világnak?
Dresner ivott egy korty pezsgőt, majd hunyorogva a napfényben
csillogó medencére nézett.
- Éveken át én is ezt mondogattam magamnak, most azonban már
tudom, hogy ez naivitás. A munkám semmiben sem különbözik másokétól.
A hatalommal rendelkező emberek megtalálják a módját annak, hogy
odafurakodjanak annak a közelébe, ami a céljaikat szolgálja.
- De az internetet nem lehet kontrollálni! Ott…
- De igen. Lehet kontrollálni, Gerd. Mindent lehet. Vajon mennyi ideig
tarthat az információs szabadság, ha bizonyos személyek számára
kényelmetlenné válik?
- Ez folyamatos csatározás lesz - bólintott Eichmann. - De lényegében
semmiben sem fog különbözni attól a harctól, amit már vagy ezer éve
vívunk. Lesznek emberek, akik megpróbálják elterjeszteni az igazságot, és
lesznek, akik a hazugság mellé állnak.
- Végül mindig a hazugok és a pusztítók diadalmaskodnak.
Eichmann erre nem felelt. Egy ideig csendben figyelte, ahogy öreg
barátja a pezsgőt szopogatja. Furcsa érzés töltötte el attól, hogy Dresner ott
ült vele szemben. Az évek, amiket fiatalkorukban együtt töltöttek, már jó
ideje nem tűntek valóságosnak. Nehézséget jelentett a számára, hogy
összekapcsolja az idős férfit azzal a sokkal emberibb fiatalemberrel, akit
annak idején ismert.
- Apám az élete nagy részében vallásos ember volt - mondta Dresner,
amikor hosszú hallgatás után ismét megtörte a csendet. - Ezt még a
koncentrációs tábor és a szovjetek sem tudták elvenni tőle. Ám lassanként
elkezdte megkérdőjelezni a saját hitét és azt, hogy valóban Isten képére
teremtettek minket. Végül már abban hitt, hogy az emberek sem egyebek,
mint Isten állatkái, hogy semmivel sem vagyunk okosabbak, jobbak vagy
az Úr által szeretettebbek, mint a többi élőlény. - Megpaskolta a zsebébe
dugott pendrive- ot. - Rád volt szükség ahhoz, hogy bizonyosságot
szerezzek afelől, hogy még ez is csak fantáziálás.
- Túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítasz a konklúzióimnak,
Christian. Arrogancia lenne azt hinni, hogy a munkám révén bármelyikünk
képes belelátni Isten elméjébe.
- Isten elméjébe… - ismételte Dresner halkan. - Több mint egymilliárd
dollárt költöttem arra, hogy megtaláljam az emberben a szikrát, ami
bebizonyítja Isten létezését, vagy akár csak utal rá. Nem, nem vagyunk
egyebek, mint húsból épített komputerek. És még ebben a kategóriában
sem vagyunk a legjobbak. Mintha nem is tervek alapján készültünk volna,
mintha találomra raktak volna össze minket az évmilliók során, hogy
megfeleljünk a környezet véletlenszerű változásainak.
- Talán így van, de akkor is képesek vagyunk rá, hogy pompás… és
iszonyú dolgokat hajtsunk végre.
Dresner megrázta a fejét.
- Még a legcsodálatosabb agyi funkciók sem egyebek, mint olyan
illúziók, amelyek abban segítenek nekünk, hogy fennmaradjon a fajunk.
Nem azért szeretjük a gyermekeinket, mert Istenhez hasonlóan nemesek
vagyunk. Azért szeretjük őket, mert kötelességünknek érezzük, hogy
gondoskodjunk róla, nálunk még hatékonyabban fogják szétterjeszteni a
génjeiket. A mi génjeinket! A félelem illúziója az, ami miatt elkerüljük a
veszélyes helyzeteket. A mohóság az, ami miatt tele a hasunk. Az erőszak
és a gyűlölet az, aminek segítségével megvédjük azt, ami a miénk, vagy
amit a sajátunknak tartunk. Amit látunk, amit érzünk, nem egyéb, mint az a
nem létező univerzum, amelyet neuronok milliói teremtenek meg nekünk.
 Eichmann hirtelen nem tudta, mit feleljen. Elismerte, Dresner
következtetése sokkal drasztikusabb volt, mint a sajátja, és azt sem zárta
ki, hogy neki van igaza. A valóság ideájának teljes feladása, annak
elfogadása, hogy minden csak egy illúzió, amelyet különböző nyomások
teremtenek - ez egy lépés volt valami nagyon sötét és nagyon magányos
mélység irányába. Csupán az tűnt biztosnak, hogy az emberek olyan
lények, amelyek esetében az ösztönök sokkal nagyobb szerepet játszanak,
mint a neveltetés vagy a kultúra. Az emberek annak születtek, akik, és ez
ellen nem sokat lehetett tenni. Az intelligencia, a személyiség és a
viselkedés nagyrészt már a születéskor bele volt programozva az egyes
személyekbe.
- És az észak-koreai telepen végrehajtott kísérletek igazolták a
feltételezéseidet? - kérdezte Eichmann. Közvetlen módon foglalkozott az
ott folyó munkák némelyikének megtervezésével és általános irányításával,
de nem tudott mindenről, és a munka lényegét sem ismerte. Úgy gondolta,
most talán elérheti, hogy öreg barátja beszéljen neki erről.
- Nincs több válaszra váró kérdés - felelte Dresner. A tekintete
réveteggé vált. - A létesítmény jelen pillanatban felszámolás alatt áll.
 27.
Khoszt tartomány, Afganisztán

- Erősebben! - Randi megpróbálta túlordítani a háta mögött álló

helikopter rotorjának zaját. Deuce és a szanitéc teljes súlyával ránehezedett
a vasrudak végére, amiket a Billy Grant lábára zuhant kőtömb alá dugtak
be.
A kőtömb pár centivel feljebb emelkedett.
- Ne haragudj! - mondta Randi. Benyúlt Grant hóna alá, és húzni
kezdte a testet. A katona elfojtott kiáltást hallatott, és úgy tűnt, a fájdalom
miatt mégis elveszti az eszméletét.
Randinek még azelőtt sikerült biztonságos távolságba húznia Grantet,
hogy a kőtömb visszadobbant a helyére.
Artériás vér fröccsent ki a katona sérült lábából. Ez azt igazolta
Randinek, helyesen tették, hogy a mentőcsapat érkezéséig nem
mozdították el a helyéről azt a bizonyos kőtömböt. A nő térdre rogyott, és
a nyílt sebre szorította a kezét, miközben a szanitéc előkapkodta az
eszközeit.
- Most csak lekötöm - kiáltotta a szanitéc, miközben azt mutatta, hogy
emeljék fel a sérültet. - Majd a levegőben megkezdem a seb ellátását.
Tűnjünk már el innen végre!
Randi ugyanazt a bűntudatot érezte, ami mindig erőt vett rajta,
valahányszor megsebesült valamelyik embere. Szótlanul nézte végig,
ahogy a szanitéc és a segítői becsúsztatják Grantet a helikopter nyitott
ajtaján. Biztos volt benne, hogy Grant lába sosem lesz olyan, mint
korábban volt, valószínűleg már akkor is szerencsésnek lehet nevezni, ha
megússza az amputációt. Dühös volt magára, gondolhatott volna a
gránátra. Vissza kellett volna tartania Billyt, és…
Deuce jelent meg előtte. Randi felnézett rá, azután pár lépést hátrált.
 - Most meg hova mész? - kérdezte Deuce. - Szállj be a helikopterbe!
A nő megrázta a fejét.
- Csak ti mentek. Én visszatalálok.
- Ne csináld már, Randi! Arra kaptunk parancsot, hogy vadásszuk le a
rohadékokat, akik megtámadták a bázisotokat. Ha jól számoltam, az a
faszi, ott a két szikla között, az volt az utolsó.
- Jól számoltál. De van még valami, amit ellenőrizni akarok.
Deuce a szemét forgatta, és mondott valamit, amit Randi nem értett a
rotorzaj miatt. A katona fogta a holmiját, a nő felé lépett.
- Deuce! - tiltakozott Randi. - Légy észnél! Menj Billyvel. Nem lesz
semmi bajom.
A férfi odaintett a pilótának, aki azonnal felemelte a földről a gépet.
A helikopter pillanatok alatt a magasba emelkedett, és elszáguldott.
Randi és Deuce szótlanul nézett utána, egészen addig, míg elnyelte a
látóhatár.
- Szóval? Mi a francot is keresünk itt, Randi? - kérdezte Deuce.
- Mondtam, hogy el tudom intézni!
- Persze. Én meg mentem volna vissza egyedül? És mit mondtam volna
a többieknek? Hogy magadra hagytalak? Nem élném túl, ha megölnének
téged. Szóval? Elárulod végre, mi olyan fontos a számunkra? Éppen ezen a
helyen, ami nagyjából úgy néz ki, mint a semmi közepe?
Randi nem válaszolt azonnal. Elfordította a fejét, és a körülbelül húsz
kilométer távolságban álló sziklára nézett. A kopár kőfelületet úgy hatvan
méteres magasságtól kezdődően apró barlangok pettyezték. Feljebb még
több nyílás látszott. Randi a legfelsőre, a legnagyobbra fókuszált, és végül
előremutatott.
- Emlékszel arra a túlélőre, aki Kot’ehből menekült el? Akit sikerült
utolérnem?
- Arra gondolsz, akit a faluján kívül kaptál el?
Randi se Deuce-nak, se másnak nem mondott el mindent arról, ami
azon az estén történt. Már megtanulta: az olyan ügyekben, amelyekhez
Fred Kleinnek is köze van, akkor jár el a legokosabban, ha a lehető
legkevesebb információt osztja meg másokkal.
- Az az ember azt mondta…
 - Várj egy kicsit! Tehát beszéltél vele?
- Nem mondtam? - kérdezett vissza Randi ártatlan arccal.
Deuce homlokán mély ráncok jelentek meg.
- Erről mintha elfeledkeztél volna.
- Igen? Mindegy. Szóval, az az ember azt mondta, hogy a fejeket oda,
abba a legfelső barlangba vitték.
- Jaj, ne! Már megint Szarabat? Hiszen az három hónappal ezelőtt
történt, Randi! Hagyd már ezt az ügyet, jó?
- Már hagytam. Elengedtem a dolgot - mondta Randi, miközben a
vállára vette a sérült XM25-öst. - Most viszont itt vagyunk. Azt hiszem, ez
a karma.
- Karma? A tökömet a karma! Gondolom, nem vetted észre, hogy a nap
éppen lefelé megy, és a terep, amin át akarsz vágni… Hát, arrafelé eléggé
szar zónák követik egymást.
- Még nagyjából egy órán keresztül világos lesz. Kihasználjuk ezt az
időt, azután hajnalig meghúzzuk magunkat valahol.
Deuce úgy nézett rá, mint egy hibbant gyerekre.
- Most ugratsz? Három órán belül a barlang szájánál fogunk állni.
Talán még annyi idő sem kell.
Randi megrázta a fejét.
- Nincs nálam az éjjellátóm, inkább a fegyvert hoztam magammal.
Deuce olyan mozdulatot tett, úgy emelte a kezét a szénszálas
sisakjához, mintha bele akarna túrni a hajába. Tisztán látni lehetett a
koponyájába ültetett antennákat. A két vékony drótot - ahogy a harcoló
alakulatok katonáinak többségénél - matt feketére festették.
- Talán ha átlépnél végre a huszonegyedik századba…
Randi kinyújtotta a középső ujját, és megvakarta vele az orrát.
- Jól van, akkor te mész előre, nagyokos!

Kiderült, hogy Deuce túl optimistán becsülte meg az időt. Randi tudta,
az ő hibája, hogy nem haladhattak gyorsabban. Életében először tapasztalta
meg, milyen érzés, amikor ő a leggyengébb láncszem.
 Amikor már csak öt méter választotta el a barlang szájától, úgy érezte,
az elmúlt négy óra során élte át élete legkeményebb megpróbáltatását.
Természetesen tisztában volt vele, hogy Deuce fiatalabb és erősebb nála,
de más esetben legalább a tapasztaltsága miatt partiban tudott maradni a
társaival. Tovább rontotta a helyzetét az a tény, hogy Deuce rendelkezett
Merge-eszközzel, aminek köszönhetően olyan könnyedén kerülte ki a
meredek lejtőket és gödröket, mintha világos lett volna. Randi nem tehetett
mást, botorkálva, botladozva haladt a férfi nyomában a halványan világító
csillagok alatt. Istennek hála, a sziklagerinc tetejéről viszonylag könnyen
lejutottak a barlanghoz - az ösvény még ahhoz is elég széles és egyenletes
volt, hogy a tálibok szekerei végig-haladjanak rajta. Ha történetesen nem
ennyire járható, Randi minden bizonnyal rákényszerül, hogy visszanyelje a
büszkeségét, és a férfira bízza magát, ha nem akar törött csontokkal,
véresen heverni a völgy aljában.
- Mi a terv? - kérdezte Deuce halkan, miközben maga elé tartotta a
fegyverét.
- Nem sok lehetőséget látok. Odamegyünk és bekukkantunk…
- És kiderítjük, nem lövi-e szét valaki a fejünket - fejezte be a mondatot
a férfi.
- Én megyek előre - jelentette ki Randi. Elővett egy kis elemlámpát.
- Ez meg mi a fene? - kérdezte Deuce. Túl sötét volt ahhoz, hogy látni
lehessen az arcát, de az egyértelmű volt, hogy rosszallóan csóválja a fejét.
- Elemlámpa. Az éjjellátó nem működik odabent. Nincs elég fény, amit
felerősíthetne.
- Hőérzékelő?
- Azzal nem lehet észrevenni a gödröket. Még az hiányzik, hogy
belezuhanjunk egybe - felelte a nő. Tisztában volt vele, hogy a
hőérzékelővel a természetes akadályokat ugyan nem vennék észre, viszont
rögtön kiszúrnák az esetlegesen rájuk váró, lesben álló ellenséget. Ennek
ellenére a lámpa mellett döntött, mivel nem akarta, hogy Deuce menjen be
elsőként. Billy már megsebesült; nem tudta volna elviselni, ha még egy
emberének baja esik, főleg nem egy olyan akció során, amit félig-meddig
személyes ügyének tekintett. Úgy gondolta, ha muszáj megsérülnie
valakinek, akkor az most legyen ő.
 Deuce felemelte a kezét, és megveregette a sisakja oldalára rögzített
kis dobozt. Ezt nem integrálták a többi rendszerbe, nyilvánvaló volt, hogy
utólag kapcsolták hozzá az egységhez.
- Aktív infravörös. Szabad szemmel láthatatlan. Mármint te nem látod,
de én igen. Nagyjából tízméteres a hatósugara.
- Nézd, nem érdekel, milyen elektronikus vackaid vannak, Deuce. Én
megyek be elsőként.
Deuce felsóhajtott.
- Baromság, Randi! De ez az utolsó alkalom, hogy pátyolgatlak. Amint
visszamegyünk a bázisra, azonnal elmész Kabulba, és beszerelteted
magadba a Merge-antennákat.
Randi halkan szitkozódott, ahogy Deuce határozottan elindult a barlang
irányába. Mindketten tudták, hogy a férfinak igaza van. Randi elárulta
volna a helyzetét, ha felkapcsolja a lámpáját a barlang belsejében; a
közelben tartózkodó tálibok messziről észrevették volna.
Ha rajta múlott volna, Randi a legszívesebben pengékkel harcol.
Karddal. Ennek a fegyvernek a forgatásához tudás, gyakorlat és
rátermettség kellett. Aki karddal vívott, az rákényszerült, hogy belenézzen
az általa megölt emberek szemébe. Ám sajnos a világ más irányba haladt.
A fejlődést nem lehetett megállítani, Randi azonban sosem bízott a
túlzottan bonyolult és fejlett hadi technológiában, ami nemcsak őt
sodorhatta veszélybe, hanem azokat is, akik számítottak rá.
Elővette a pisztolyát, és Deuce után indult. Csak akkor állt meg,
amikor a férfi felemelte a kezét. Randi úgy látta, Deuce az ujjait behajlítva
visszafelé számol, de nem látott elég jól a sötétben ahhoz, hogy ebben
biztos legyen.
Deuce egy pillanatra behajolt a barlangba, majd mozdulatlanná vált.
Randi már éppen meg akarta kérdezni tőle, hogy mit csinál, de aztán rájött,
hogy a férfi a behajlás pillanatában készített egy nagy felbontású, részletes
fotót, és most azt kérte a látóterébe, azt vizsgálgatja.
- Azt hiszem, jók vagyunk - mondta Deuce, és miután a vállára húzta
Randi kezét, belépett a barlangba.
Randi követte a férfit.
- Milyen mély? - kérdezte. Semmit sem látott.
 - Nem tudom. Nem látom a hátsó részét. A talaj eléggé egyenletes.
Maradj mellettem!
A barlang jóval nagyobb volt annál, amire Randi számított. Lassan,
kanyarogva haladtak előre. Eleinte nem érzett és nem hallott mást, csak a
saját lépteik neszét, de aztán megcsapta az orrát a rothadó hús jellegzetes
bűze.
- Érzed? - kérdezte.
- Mit?
- Ez most azt jelenti, hogy a rendszered nem érzékeli a szagokat?
- Mi? Várj. Igen… Most már én is érzem.
Két újabb, éles kanyar következett. Deuce olyan váratlanul torpant
meg, hogy a nő beleütközött.
- Mi az? - kérdezte Randi súgva.
- Valami hőforrás. Tizenkét méterre.
- Ember? - Randi erősebben markolta a pisztolyát, mint addig.
- Nem. És nem sokkal magasabb a hője, mint a környezeté. Nem látom
jól a formáját.
Az erősödő bűz adott némi támpontot a találgatáshoz.
- A húst bomlasztó baktériumok felszabadítanak némi hőt. Lehet, hogy
egy kupac levágott fej van előttünk?
Randi érezte, hogy Deuce megvonja a vállát, majd továbbmegy. Pár
másodperccel később a férfi ismét megállt.
- De igen. Lehet. Megtaláltuk az istenverte fejeidet.
Randi elővette a zsebéből a lámpáját, felemelte. Tudta, hogy Deuce
látja, mit csinál.
- Ha ezt most bekapcsolom, nem vakítalak el?
- Ébresztő, ez már a…
- A huszonegyedik század. Tudom, tudom! - mondta Randi.
Felkapcsolta a lámpát.
Nem jelenthette ki magáról, hogy a levágott és kupacba rakott fejek
szakértője, de ahogy egy pillantást vetett a halomra, úgy tippelt, Szarabai
hetven-egynéhány felnőtt férfi lakosának maradványait látja. A hegyi szél
már rászárította a bőrt az arcokra.
Randi letérdelt, és az egyik szakállas arc üres szemgödreibe bámult. A
bűz és a hő a kupac belsejéből érkezhetett, arról a helyről, ahol még
létezett némi nedvesség.
- Gyere, Randi! Tűnjünk el innen. Ez csak egy halom fej!
Randi megmarkolta az egyik fej hosszú baját, rávilágított az arcra.
Miért vannak ezek itt? És kik voltak azok a zsoldosok, akik eltörölték a föld
színéről Kot’ehet? Visszatette a fejet, és már éppen fel akart egyenesedni,
amikor furcsa csillanást fedezett fel a hajszálak között. Ahogy közelebb
hajolt, elakadt a lélegzete a döbbenettől.
- Randi, most komolyan… - mondta Deuce. - Én kimegyek, mielőtt
elhányom magam. Ha annyira vágysz egy ilyen szuvenírre, miért nem
hozod el az egyiket?
Randi levette a hátizsákját, és nekilátott, hogy kipakolja belőle a nem
feltétlenül szükséges holmikat.
- Jézusom! - nyögött fel Deuce, amikor látta, hogy a nő a zsákba dugja
a rothadó emberfejet.
- Komolyan vetted, amit mondtam?
 28.
Katonai művelet –
a walapai tesztközponttól keletre

Jon Smith jobbra-balra tekintgetve haladt végig a földúton. Mindkét

oldalon réginek látszó, vályogtéglából épített házak álltak, némelyik
magán viselte a több éve zajló összecsapások nyomait, az ívben
elhelyezkedő, golyó ütötte lyukakat, az RPG-találatok tátongó lékeit. A
falak tövében itt-ott sebtében összehordott törmelékhalmok álltak. Az
utcákon tartózkodó emberek látszólag nem foglalkoztak a pusztítással, és
annak ellenére, hogy a tekintetük gyanakvó volt, többnyire maguk elé
meredtek. Csak elvétve lehetett hallani egy-egy dari nyelven elmormolt
megjegyzést, amit nyilvánvalóan Smithre és az embereire tettek.
Úgy tíz méter távolságban fémhulladékkal megrakott lovas kocsi állt.
Keresztben helyezkedni el az úton, a jelek szerint kitört az egyik kereke.
Két, tradicionális afgán öltözéket viselő férfi guggolt mellette; élénk
gesztikulálással kísért szóáradat közepette a sérült kereket méregették.
Smith Merge-egysége egyikük arcát sem ismerte fel, csak annyit tudott
meghatározni, hogy közel-keleti férfiak, a koruk tizenhat és negyvenöt év
közötti. Ennyi éppen elég volt a rendszernek ahhoz, hogy mindkét alak,
köré piros aurái vonjon, és potenciális veszélyforrásnak tekintse őket. A
férfiak mellett álló asszony beazonosítása sem sikerült (ezen nem is
lehetett csodálkozni, mivel burkát viselt, így gyakorlatilag semmi sem
látszott belőle), a rendszer azonban őt - vélhetőleg a neme miatt - nem
minősítette veszélyesnek.
Az osztag tagjai Smith látóterében - annak ellenére, hogy sivatagi
terepszínű gyakorlót viseltek - sötétzölden világítottak. A Merge fejlett
arcfelismerő rendszerének sikerült beazonosítania az egyik helybeli férfit,
ő világoszöld aurái kapott, vagyis a rendszer barátnak tartotta.
 A világoszöld aurával rendelkező férfi mordon valamit, ahogy
továbbhaladt. Smith nem hallotta, legalábbis nem a szó szoros értelmében.
Mindkét fülében ott volt a dugasz, így az egyenruhájában elhelyezett öt
mikrofon által érzékelt hangokat a Merge közvetlenül a hallókérgébe
továbbította.
- A lovam sose ellik kecskét - közölte a mechanikus hang. Smith
engedélyezett magának egy halvány mosolyt. Biztos volt benne, hogy a
rendszer egy nap már nemcsak szó szerinti fordításra lesz képes, hanem az
állandó kifejezéseket és a mondásokat is a helyén kezeli, de addig a
hasonló, dari nyelvű mondatok nem informatívak, inkább csak
szórakoztatóak maradnak.
Azért néhány apróbb sikert elértek. A már létező technológia
segítségével kizárták a szél zúgását, és az applikáció csak azoknak a
személyeknek a hangját tette hallhatóvá, akikre az eszköz használója éppen
nézett. Ez részben jó volt, mivel Smith így viszonylag tisztán hallotta az őt
érdeklő embereket, viszont a többiekét a rendszer háttérzajként értékelte,
így azok gyakorlatilag nem léteztek. A munka már két teljes hónapja folyt,
ennek ellenére minden értelmezhető hang szemből és egy kicsit jobbról
érkezett.
Smith balra fordult, hagyta, hogy a sisakjára erősített kamerák
végigpásztázzanak egy kisebb embercsoportot, amelynek tagjai valamivel
nagyobb figyelmet szenteltek a közöttük felbukkanó amerikaiaknak, mint a
többiek. Az ég ragyogóan kék volt, sütött a nap, így a vizuális segítő
applikációk közül csak néhány maradt aktív. Az egyik az arcfelismerő, a
másik a fegyverkereső rutin volt. Egyik sem közvetített Smithnek
használható vagy fontos információt.
Amikor ismét előrefordult és megrántotta a sisakszíját, a látótere
megremegett. A sisakot az egyik Tangertől kobozta el; sajnos a katona feje
jóval méretesebb volt, mint az övé, ezért kissé kényelmetlennek bizonyult
a sisak viselése, ennek ellenére csodálatos eszköznek találta. Biztos volt
benne, hogy a szerelő, aki összeállította a prototípusokat, hamarosan
nagyon tehetős ember lesz.
- Jobbra vagy balra, ezredes? - kérdezte az oszlop élén haladó katona,
ahogy megérkeztek egy keresztúthoz.
 Smith a látótere közepére kérte és felnagyította az addig oldalt lebegő
műholdas felvételt, és mielőtt válaszolt volna, megvizsgálta a falu
épületeinek elrendezését.
- Jobbra.
Az volt a legrövidebb és leggyorsabb út visszafelé. Smithnek már elege
volt a gyakorlatból. A jobb vállára erősített, hatvanezer dollár értékű, hat
és fél kiló súlyú kamera azonkívül, hogy szinte szétpréselte a kulcscsontját,
semmit sem csinált. Elhatározta, ha legközelebb is kénytelenek lesznek
kihozni magukkal, nem ő fogja cipelni, inkább valaki másra adatja fel.
Az élen haladó ember a sarok közelébe ért. Smith balra húzódva
felemelte a fegyverét, hogy szükség esetében biztosítani tudja a megfelelő
fedezetet. A látóterében hagyta a műholdas képet, azon figyelte, ahogy az
embereit szimbolizáló, zöld pontok eltávolodnak egymástól a háta mögött.
A három hónappal korábban végrehajtott, „szerezd meg a zászlót” típusú
gyakorlat óta a kép élessége és felbontása is sokat fejlődött. És ami még
ennél is fontosabb volt: az agya hozzászokott az inputokhoz, és képes volt
úgy feldolgozni a beáramló információkat, hogy közben nem szakadt el az
őt körülvevő valóságtól.
- Rick - mondta. Olyan halkan beszélt, hogy a körülötte állók sem
hallhatták, viszont a gége-mikrofon így is érzékelte a szavait. - Egy kicsit
túlságosan északkeletre húzódott. Jöjjön közelebb. - Felgyorsított, és az
élen haladó embert a látóterében tartva megvizsgálta az út mellett,
harminckét méter távolságban lévő zónát. A hőfiltert kezelő applikáció a
kép egy részét, ami nagyjából olyan alakú és méretű volt, mint egy
búvónyílás, sötét narancssárgára színezte. Ez arra utalt, hogy a talajt azon a
helyen nemrég megbolygatták, emiatt másképp veri vissza a napsugarakat,
mint a körülötte lévő terület.
Az élen haladó ember is észrevette ezt az eltérést. Talán csupán annyi
történt, hogy a megjelölt helyen nemrég elástak egy adag szemetet, ennek
ellenére a katona keresztültört az egyre nagyobb számban összegyűlő
járókelők között, és elindult arrafelé.
A gyanús folt mögött álló épületből egy magas, kék köntöst viselő férfi
lépett elő. A rendszer néhány másodperces tétovázás után vörös aurát
jelenített meg körülötte.
 - Terry! - mondta Smith, miközben felemelte a fegyverét, és ezzel
aktiválta a célzórendszerét. - Maga mögött!
A katona sarkon fordult, de elkésett. A Merge által ellenségesnek ítélt
férfi villámgyorsan leütötte, majd beolvadt az utcán tolongó gyalogosok
közé. Smith megpróbálta a támadón tartani a fegyvere célkeresztjét, ám a
pánikba esve szétrebbenő járókelők miatt nem adhatott le tiszta lövést.
- Van egy célpontunk, délnek tart - mondta Smith, ahogy a férfi
befordult a sarkon és eltűnt előle. - Akik mögöttem vannak, húzódjanak
vissza, és próbálják meg elcsípni. Terryvel előremegyek, maguk felé
terelem. - Elégedetten látta, hogy a zöld pontok, vagyis az emberei
villámgyorsan teljesítik a parancsát. Előrefutott.
- Jól van? - kérdezte, ahogy a földön fekvő emberre nézett.
- Nem vettem észre időben a támadót, uram.
- Az én hibám. Kapjuk el!
A vállán lévő, nehéz kamera eléggé korlátozta a mozgásban, a
sebességét is lecsökkentette. Terry pillanatok alatt lehagyta, és a tömegen
keresztülcsörtetve elszántan a támadó után vetette magát.
Ahogy kiürült az utca, aktiválódott egy nemrég megírt béta applikáció,
amely fluoreszkáló narancssárgára színezte a Smith előtt álló farakást.
- Terry! Csapda!
Elkésett a figyelmeztetéssel. Az eszköz processzorai megszűrték a
robbanás hangját, de a vakító villanást már nem kezelték. Smith a földre
vetette magát. A vállára rögzített kamera a fején billegő sisakhoz ütődött.
Fájdalom járta át a koponyáját. Aktiválódtak a látássegítő applikációk, a
filterek megszűrték a füstöt. Smith látóterében megjelent az üldözött
ember, aki néhány civillel együtt a földön feküdt.
Smith egyetlen mozgó objektumot észlelt, egy homályos, ember
formájú valamit, ami egyenesen feléje közeledett. Kínlódva felemelte a
fegyverét, de ahogy végignézett a füstből kiváló alakon, végül nem nyitott
tüzet. Egy magas, atletikus nő állt előtte, aki farmernadrágot és feszes,
fekete pólót viselt.
A nő lehajolt hozzá, és türelmetlen mozdulattal a füstre mutatott. Smith
a látótere szélére koncentrált, ahol a taktikai térképen tisztán látta, hogy a
csapatából hárman feléje tartanak, másik két ember pedig gyorsan halad
déli irányba - vélhetőleg azért, hogy elcsípjék a célszemélyt.
Az „idő” szóra koncentrált. A szeme előtt megjelenő, áttetsző ablak
rávetült a nő elegánsan domborodó felsőtestére.
16:48.
- Jól van - mondta Smith. Talpra kecmergett. A kamera furcsa szögben
lógott a vállán. - Fejezzük be!
Lassanként előbújtak a fedezékből a járókelők; lekerült a burka a
nőkről, akikről kiderült, hogy valójában gyakorlóruhát viselő amerikai
katonanők, vagy az átlagosnál kisebb termetű katonák. A rendszer még
így, álöltözék nélkül sem volt képes azonosítani őket.
Mire Smith leporolta magát, az utcán csak ketten maradtak rajta kívül:
az előtte álló nő és Terry, aki még mindig a farakás mellett üldögélt, ott,
ahol felrobbant a fénygránát.
- Gratulálok! - mondta Randi Russell a Smith vállán lévő kamerára
mutatva. - Feltaláltad a világtörténelem legkevésbé praktikus harci
felszerelését.
- Ez egy spektrumelemző, ami ötvenméteres körzetben képes
beazonosítani a robbanóanyagokat. És hiszed vagy sem, tényleg működött.
- Persze. Biztos. Kellemes lehetett cipelni egy ilyen húszkilós vackot.
- Hat és fél. És valószínűleg csökkenteni tudjuk a súlyát, le tudjuk
vinni másfél kilóra.
Randi arca egy-két másodpercig kétkedő maradt, de aztán a nő
körbenézett és szélesen elmosolyodott.
- El kell ismernem, Jon, ez a hely tényleg lenyűgöző. Még egy valódi
szamarat is sikerült szereznetek?
- Mindenből a legtökéletesebbet választjuk, amikor az adófizetők állják
a számlát. A szimulációk lényegét éppen a részletek adják.
A füst szétoszlott. A nő beleszimatolt a levegőbe.
- A szag nem stimmel. Ezen érződik, hogy Nevadában vagyunk.
Smith elgondolkodott.
- Ez, látod, érdekes felvetés. Dolgozni fogok rajta.
Pár másodpercig némán néztek egymásra. Randi törte meg a beálló
csendet.
- Nem tudom, tetszik-e nekem ez az új világ, Jon.
 Smith felemelte piszkos kezét, és megérintette a nő rövid, szőke haját.
A hajszálak között nem talált antennát.
- Még mindig ellenállsz?
- Ismersz. Ha rajtam múlna, tőrrel vívnánk a háborúkat.
Smith tudta, hogy Randi csak félig szánta tréfásnak a megjegyzést. A
világ, amelyben éltek, olyan hely volt, ahol előfordulhatott, hogy az ember
szuper képességekkel és felszereléssel rendelkezik, olimpiai bajnokokat
megszégyenítő a kondíciója, de mégis meghal, mert felrobban mellette egy
analfabéta kiskamasz által összeszerelt, műtrágya alapú, szánalmas bomba.
Ilyen körülmények között érthető volt, ha valaki azt a kort tartotta
ideálisnak, amikor még a jobbik győzött.
- Értelek, de az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, Randi.
- Ó, most újat mondtál! Az a helyzet, köpni nem tudok úgy, hogy el ne
találjak valakit, akinek becsavaroztattátok a koponyájába valamelyik kis
ketyerédet.
Smith megállapította magában, hogy Randi megállapítása helyes, de
mégsem egészen pontos. Ő maga volt az, aki tiltakozott az ellen, hogy a
hadsereg parancsba adja a katonáinak a Merge használatához szükséges
testmódosítások elvégzését. Hamar kiderült, hogy teljesen feleslegesen
alakította ki morális álláspontját és érvrendszerét: az emberek azután, hogy
látták, mire képes az egység, önként, szinte egymást taposva rohantak
beszereltetni az antennákat.
- Az aktív, harcoló alakulatok katonáinak három százalékánál hajtottuk
végre a módosításokat. Ha Dresner tényleg a kívánt szintre hozza a
termelést, ez a szám a jövő év végére eléri a negyven százalékot. És akkor
még csak a katonai egységekről beszéltünk… Vannak olyan katonák is,
akik a saját pénzükön megvásárolják a civileknek szánt készüléket, mivel
úgy gondolják, tőlünk nem kapják meg elég hamar.
- Szerencsém, hogy a CIA-nál ez nem lett ekkora divat.
Smith látóterében apró pöttyök jelentek meg Randi arcán. Elég hosszan
elbeszélgettek ahhoz, hogy a Torta fontosnak találja a nőt, és megpróbálja
összevetni az arcát az adatbázisban található fotókkal, összegyűjtse a vele
kapcsolatos információkat. Smith tudta, hogy nemsokára kap majd egy
szöveges üzenetet, amelyben a rendszer arra kéri őt, nevezze el az
automatikusan létrehozott adatmappát. Elhatározta, hogy ezt az üzenetet
egyszerűen törölni fogja.
- Hamarosan arra is sor kerül, Randi. Így kell történnie, mert az
agyhullámok egyedisége miatt az általatok Langley-ben használt
biztonsági rendszerek már ócskának minősülnek. De hagyjuk ezt!
Elárulnád, mit keresel a kiképzőterepem kellős közepén? Amikor utoljára
hallottam felőled, még Khosztban voltál.
- Van valami, amiről beszélni akarok veled. Megihatnánk valamit?
A legtöbb ember semmi furcsát nem vett volna észre Randi hangján,
Smith azonban elég régóta ismerte őt ahhoz, hogy érzékelje az aggodalmat.
Azzal is tisztában volt, hogy amikor Randi nem képes teljes mértékben
elrejteni, amit érez, akkor olyan dologról van szó, amire igenis érdemes
odafigyelni.
- Persze. De előtte még megtennél valamit? Segítenél megszabadulni
ettől az átkozott kamerától?
 29.
Reno, Nevada, Amerikai Egyesült Államok

A bár klasszikusan Randi-stílusú volt: félreeső helyen álló, sötét,

majdnem üres, füstszagú és kopottas - szinte a pontos másolata azoknak a
hasonló, a világ elfeledett sarkaiban álló helyeknek, ahol a nő rendszeresen
megfordult.
A hímnemű vendégek azonnal Randire néztek, követték őt a
tekintetükkel. Ezt lehetetlen volt nem megtenni: annak ellenére, hogy egy
túlméretezett kézitáskát cipelt a vállán, a nőből delejes erő és valami
ragadozószerű kecsesség áradt.
Smith nem követte a többi férfi példáját, félrefordította a fejét, és arra
nőre nézett, aki az egyik teletömött hamutartó mellett egy félkarú rablóból
próbált pénzt kicsiholni. A felhangzó érmecsörrenés hangosabb volt, mint
a rejtett hangszórókból kiszűrődő zene, a nyolcvanas évek jellegzetes
muzsikája. A nő örömtelenül, már-már közömbösen söpörte be a
nyereményét egy papírpohárba.
Amikor Smith visszanézett, megállapította, hogy a férfiak már nem
bámulnak Randi után. Nem is bámulhattak: Randi valósággal bebújt a
terem sarkában álló, árnyékokkal takart bokszba.
- Szép hely - állapította meg Smith, miközben beült a nő mellé. -
Tudod, van egy irodám. Egy olyan irodám, aminek még ablaka is van!
Randi az érzelmei kimutatása nélkül nyugtázta Smith aprócska
győzelmét, a férfi ennek ellenére gyanította, ő is örül annak, hogy együtt
lehetnek. Azon, hogy közel érezték magukat egymáshoz, még
léleknyomorító közös múltjuk és az sem tudott változtatni, hogy nagyjából
mindig valamilyen halálközeli élményben volt részük, mielőtt találkoztak.
Igen, közel álltak egymáshoz - már amennyire az ő hivatásukat művelők
esetében ez lehetséges volt.
 - Azt hiszem, elfelejtettem gratulálni az új munkádhoz - mondta a nő. -
Nemrég részt vettem egy éjszakai bevetésen egy olyan fickóval, aki
szintén beszereltette magának az antennákat. Gondolom, tudod, hogy nem
szívesen ismerem el, de… Tény, hogy lenyűgözött azzal, amire a rendszer
képes volt.
- Ennek ellenére te még mindig tiltakozol ellene.
- Sosem tartottam jó ötletnek, hogy az agyamba dugdossak olyan
dolgokat, amiket nem igazán ismerek, valójában talán nem is értek.
- És mi lenne akkor, ha azt mondanám, hogy én értem, és szerintem
biztonságos a dolog? - kérdezte Smith, miközben kézbe vette az asztalon
heverő itallapot, és végigfutotta a sörök listáját.
- Azt felelném, hogy talán nem is tudsz olyan sokat erről az egészről,
mint gondolod.
Smith biccentett - nem lepte meg Randi válasza -, és átlapozott a
borokhoz. A Tortának csupán két másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy
felismerje, mit néz, és megjelenítsen egy ikont a látótere szélén. Smith
aktiválta az ikont, és végigolvasta, hogy a Borszakértő című lap milyen
értékelést adott az itallapon felsorolt fajtákról. Milyen praktikus…!
- Most is használod? - kérdezte Randi. - Úgy értem, ebben a
pillanatban is?
- Igen.
- Ki tudnád kapcsolni?
Smith egy pillanatra összeráncolta a homlokát, de azután megvonta a
vállát, és leállította a rendszert.
- Oké. Kikapcsoltam. Miért volt szükség erre?
Randi közelebb húzódott, egészen hozzásimult a férfihoz.
- Azért, mert van valami, amit meg szeretnék mutatni neked.
- Kíváncsian várom!
Randi kicipzárazta a táskáját, és kivett belőle valamit. A tárgyat kitette
az asztalra, Smith elé. A nem túl erős lámpafényben a férfinak szüksége
volt pár másodpercre ahhoz, hogy felfogja, mit lát.
- Jézusom, Randi! - suttogta, és ösztönösen hátranézett.
Természetesen működésbe lépett Murphy törvénye: éppen akkor indult
el feléjük az unott arcú, fiatal pincérnő. Smith eléggé riadt arcot vághatott,
mert Randi megérintette a karját.
- Nyugi, Jon. Te sosem nézel bele a naptáradba?
A fiatal pincérnő az asztalhoz ért.
- Mit hozha…? - Ahogy észrevette az asztalon lévő, levágott fejet,
elakadt a hangja. Smith teste idegesen megfeszült, nem tudta, mi
következik. A pincérnő arcán széles mosoly jelent meg.
- Ez szuper! Hol szerezte?
- Az interneten vettem - felelte Randi könnyedén.
- És ez a fura szag…
- Egy kis spray-t is adtak hozzá.
- Szuper!
Smith döbbenten hallgatta a beszélgetést, aztán eszébe jutott Randi
megjegyzése a naptárról. Annyira belemerült a rendszerrel és az
eszközökkel folytatott munkájába, hogy nem is figyelte a napok múlását.
Október 30-a volt. Holnap halloween…
- Én csak egy sört kérek - mondta Randi. - Mindegy, milyet.
- Ugyanazt - bólintott Smith.
A pincérlány még egy utolsó, elismerő pillantást vetett a fejre, azután
visszatért a bárpulthoz. Smith megvárta, hogy
hallótávolságon kívül kerüljön, csak ezt követően szólalt meg ismét.
- Mi az ördög ez? Dísz a kandallópárkányra? - kérdezte.
- Nézd meg alaposabban.
- Visszakapcsolhatom a Merge-egységemet?
- Nem.
Smith gyorsan körbenézett, és megállapította, hogy a visszatérő
pincérnőn kívül senki sem foglalkozik velük. Megvárta, míg a sörök az
asztalukra kerülnek, és a pincérnő ismét elvonul. Maga elé húzta a fejet.
- Úgy látom, valamilyen fűrésszel vágták át a gerincet, azután a fejet
kitették valahova száradni. A bőr színét és a vonásokat elég nehéz
meghatározni a zsugorodás miatt, de a haj és a szakáll alapján azt
mondanám, hogy valahol Afganisztánban találtad.
- Nagyon jó! Valami más?
Smith újra megvizsgálta a fejet, és már épp közölni akarta, hogy nem
talált semmi mást, araikor a fényben megcsillant valami a fej oldalán.
Félretolta a gubancos hajat, és elképedve meredt rá a Merge-antennára.
- Jézusom! Máris becsempészték a cuccot?
Randi megrázta a fejét.
- Ez az ember több mint három hónappal ezelőtt halt meg. Július
huszonegyedikén.
- Biztos rosszul tudod. Nem stimmel a dátum - mondta Smith. Ha bárki
másról lett volna szó, megkérdezi az illetőtől, hogy biztos-e a dolgában,
megpróbál találni valami hibát az időre vonatkozó adatokban és a
logikában. Itt azonban nem bárki másról, hanem Randi Russellről volt szó.
- Szóval azt állítod, hogy ez a fej már július huszonegyediké óta nálad
van?
Újabb fejrázás.
- Huszonkettedikén jártam a faluban, amit megsemmisítettek a tálibok.
Valamennyi férfit lefejezték. A fejek eltűntek, és csak néhány nappal
ezelőtt sikerült rájuk találnom.
- Mindegyikben voltak antennák? - kérdezte Smith, miközben
megpróbált valami magyarázatot találni a hallottakra. A legjobb megoldás,
amivel elő tudott állni, az volt, hogy valaki beosont abba a bizonyos
barlangba, még Randi érkezése előtt, és megmagyarázhatatlan oknál fogva
beültette az antennákat a levágott fejekbe. Természetesen érezte, hogy ez a
magyarázat nem állja meg a helyét.
- Nem néztem meg a többit. Ez volt az első, ami a kezem ügyébe
került.
Igazság szerint ez sem számított. Egyetlen Merge-antenna
felbukkanása legalább olyan titokzatos volt, mint százé.
- Ismertem ezeket az embereket, Jon. Ismertem ezt a falut.
Szemétládák voltak, akik már évszázadok óta folyamatosan csatáztak a
tálibokkal, akik végül kiirtották őket. Vajon mi lehetett az oka annak, hogy
ilyen váratlanul megváltozott az erőegyensúly?
Smith elgondolkodott a válaszon.
- Oké… Tegyük fel, hogy ennek az afgán falunak a lakói hamarabb
hozzájutottak a rendszerhez, mint a fejlett világban bárki. Tegyük fel, hogy
valaki ezt el akarta titkolni. Az egység még akkor is előnyt jelentett volna a
számukra, ha csupán a kereskedelmi forgalomba került verzióval azonos
szintű. Te is láthattad, mennyire hatékony a működése.
Randi arcán kétkedés tükröződött.
- Beszéltem a támadást végrehajtó tálibok egyikével. Azt mondta, az
asszonyok és a gyerekek védekeztek, harcoltak, a férfiak azonban semmit
sem tettek. Sőt volt közöttük egy, aki a rámeredő fegyver csövébe bámulva
kijelentette, hogy Isten nem létezik.
- Ez eléggé hihetetlen, Randi. Talán a tálib barátod csak sértegetni
akarta az áldozatokat. Talán csak azt akarta kifejezésre juttatni, hogy
hitetlennek és gyávának tartja őket.
Randi újra megrázta a fejét.
- Itt nem erről volt szó. Azt a tálibot megrázta, amit a faluban látott.
Smith félretolta a fejet, hátradőlt a bokszban. Amikor a nőre nézett,
meglehetősen vádló volt a tekintete.
- Van valami ötleted, Jon?
- Tudom, mire gondolsz. Arra, hogy a hadsereg ismerte a rendszert,
még a nyilvános bejelentés előtt. Arra gondolsz, hogy valamilyen titkos
kísérletet hajtottunk végre Afganisztánban, aminek a nyomait el akartuk
tüntetni.
- Az az igazság, hogy elég régóta ismerlek, és nem hiszem, hogy bármi
közöd lehet ilyen dolgokhoz. Egyébként eredetileg ki küldött téged
Szarabatba?
- Fred Klein. Pedig előtte már hosszú ideje nem hallottam felőle.
Randi arcán értetlenség tükröződött. Még csak rövid ideje dolgozott a
Covert-One-nak. Smith emlékezett rá, hogy az első időszakban neki is
komoly meglepetéseket okozott a szervezet. Azóta hozzászokott: Klein
mindig bebizonyította, hogy csodákra is képes.
- Mondok én neked valamit. Semmit sem tudok az ügyről. És mondok
még valamit. Szerintem Fred vagy Montel Pedersen is így van ezzel.
Randi közömbösen megvonta a vállát.
- Akkor mi történt Afganisztánban? Mi oka lehet annak, hogy egy
olyan embercsoport, amelynek tagjai háborúskodásban nőttek fel, és akik
ráadásul birtokában vannak egy igen jelentős taktikai előnynek… Mi lehet
az oka annak, hogy ezek az emberek csak álltak, és hagyták, hogy
lemészárolják őket? És Fred vajon miért küldött engem oda, és miért hívott
vissza azelőtt, hogy elindultam volna megkeresni a fejeket?
- Talán Fred nem a fejeket akarta megtalálni, Randi. Tudod, ő
egyszerre több vasat tart a tűzben. Ezeknek a „vasaknak” a többségét én
sem ismerem. Ami pedig a falubeliek viselkedését illeti… Nos, te is
tudhatod, mennyit ér egyetlen szemtanú beszámolója. Talán több olyan
tálibbal kellene beszélnünk, akiknek közük volt az akcióhoz. Meg kellene
vizsgálnunk, mennyire vágnak össze a történeteik.
- Még nem tudsz mindent. Néhány nappal a támadást követően néhány
zsoldos megsemmisítette az akciót végrehajtó tálibok faluját. Vagyis a
jelek szerint nem maradt senki, aki bármit is tudna. Senki… Kivéve Fred
Kleint.
Smith elgondolkodva ivott egy korty sört. A helyzet egyre
bonyolultabbá vált.
- Drogok? Gáz? Ez magyarázatot adna a furcsa viselkedésre.
- Nem hiszem, hogy ilyesmiről volt szó, mivel a nők és a gyerekek
viszonylag normálisan, vagyis a helyzethez illően viselkedtek. Persze ez a
lehetőség már nekem is eszembe jutott. Éppen ezért felboncoltattam az
egyik áldozatot.
- És?
- Semmit sem találtunk.
- Ha jól sejtem, azt feltételezed, hogy a támadás során ezek az emberek
éppen rákapcsolódtak a Merge-re, és ez okozhatta a szokatlan
viselkedésüket.
- Éppen az ellenkezőjét tették annak, ami elvárható lett volna, és az
agyukhoz volt kapcsolva valami, aminek nem kellett volna ott lennie. Azt
hiszem, elég nyilvánvaló a dolog, nem?
- Ez nem így működik, Randi.
- Ejnye, Jon! Kinek nézel te engem? Ne mondd, hogy neked még nem
fordult meg a fejedben, hogy ezt az izét a másik irányban is használni
lehet! Mi a helyzet a tDSC-vel?
Annak a katonai kísérleti programnak, amiről Randi beszélt, az volt a
lényege, hogy az agyba küldött, enyhe áramütések segítségével próbálták
fogékonyabbá tenni a célszemélyeket az új képes-ségek elsajátítására. A
technológia ígéretesnek bizonyult, a mesterlövészek képzése során például
komoly eredményeket sikerült elérni vele.
- Jól van - bólintott Smith. - Játszadozunk egy tDSC-applikációval, de
ugyanazt az eredményt el tudom érni egy kilencvoltos elemmel meg egy
vacak, tíz dollárból összeállítható készülékkel. Alapvetően nem
változtatjuk meg az emberek személyiségét, csupán élesítjük a fókuszt.
- És mi a helyzet az alvásfunkcióval, amit mindenki annyira imád? Ez
az applikáció igenis hatást gyakorol az agyra, és úgy tudom, nem egy
zacskónyi kacatból állították össze az eszközt, ami erre képes.
- Azzal csupán optimalizálhatjuk az agyunkban amúgy is meglévő
hullámfunkciókat. És ne felejtsd el, hogy az alvásfunkció aktiválása esetén
az eszközt csatlakoztatni kell az energiaforrásához, mert a telep pár percen
belül lemerülne.
Randi a mutatóujjával ide-oda tologatta a sörösüvegét az asztalon.
- Nem tudom, melyik lehetőség aggaszt jobban, Jon. Az, hogy hazudsz
nekem, vagy az, hogy az igazat mondod. Ha az utóbbi, akkor gond van,
mivel akkor egyértelmű, hogy az a személy, aki a seregen belül a Merge
fejlesztéséért felelős csoportot irányítja, valójában semmit sem tud erről az
egészről.
Smithnek el kellett ismernie, hogy a megállapításokban van némi
logika.
- Kérdezősködöm egy kicsit. Halkan. Óvatosan.
- Jól van - mondta Randi, miközben a szájához emelte az üveget. -
Csak csináld.
 30.
Prince George’s megye, Maryland
Amerikai Egyesült Államok

- Jó reggelt! - mormolta Smith, ahogy belépett a Covert-One belső

irodájába. Egész éjjel ébren volt és dolgozott, és már nem viselte olyan jól
a kialvatlanságot, mint húszéves korában. Természetesen megtehette
volna, hogy este hatkor kiütteti magát a Merge-dzsel, és reggel frissen
indul útnak, de igazság szerint nem szívesen folyamodott volna a rendszer
segítségéhez.
- Minden rendben van? - nézett ki Maggie a barikádnak is beillő
monitorok mögül.
Smith előző éjjel váltott néhány rejtjelezett üzenetet Kleinnel.
Kizártnak tartotta, hogy Maggie nem értesült erről a párbeszédről, hiszen a
tényleges parancsnokon kívül ő volt az egyetlen személy, aki teljes
mértékben ismerte a Covert-One ügyeit, aki mindenről tudott, ráadásul
nem viselte el, ha elhallgattak előle valamit.
- Igen. Bár… Randi talált valamit, ami nem hagyja nyugodni…
- Ebben nincs semmi újdonság.
Smith felnevetett. Azután, hogy éveken keresztül kerülgették, Randi
nemrég a Covert-One tagjává vált. Már vagy tízszer bebizonyította, hogy
értékes és használható munkatárs, Maggienek és Kleinnek azonban még
mindig nem sikerült teljesen megfejtenie, hogyan viszonyuljanak hozzá,
hogyan bánjanak vele. Smith remélte, hogy ha egyszer rájönnek a titok
nyitjára, neki is elárulják.
- Ez megint olyasmi lehet, amiről kiderül, hogy valójában semmi.
- De nem száz százalékig biztos ebben, igaz?
- Igaz.
 Maggie visszahúzódott a monitorok mögé.
- Menjen be.
Smith belépett az ajtón. Klein éppen telefonált, ezért szó nélkül
lerogyott az egyik székre, és nézegetni kezdte a falakat dekoráló, régi
térképeket.
- Szóval semmi. De rögtön szólsz nekem, J. C., igaz?
Smith a név, pontosabban a monogram hallatán felkapta a fejét. A CIA
igazgatóját csak a legközelebbi barátai szólították így.
- …nem, nincs rá különösebb ok - folytatta Klein. - Oké. Talán jövő
héten? Majd hívj! - Letette a telefont, és azonnal a pipájáért nyúlt.
- Valami hír? - kérdezte Smith.
- Semmi. Fülsiketítő csend. A jelek szerint senki sem tud erről a
dologról.
- És gondolja, hogy mindenki igazat mond?
Klein nem fedhette fel se a Covert-One létezését, se azt, hogy szoros
munkakapcsolatban áll az elnökkel, ezért csak a saját előéletére,
eredményeire és hírnevére támaszkodhatott, ha segítséget kért valakitől.
Ezek természetesen sokai nyomtak a latban, de nem zárták ki annak
lehetőségét, hogy elzárják őt bizonyos információktól.
- Mondjuk úgy, hetvenöt százalékig meg vagyok győződve arról, hogy
a hírszerző szervezeteknél senki sem tud arról, hogy a Merge-rendszert
használták Afganisztánban az egységek piacra dobását megelőzően. Ami
azt illeti, mindenki csak akkor szerzett tudomást a Merge létezéséről,
amikor Dresner megtartotta a bemutatóját. - Klein hangjából nem érződött
szkepticizmus, az arcán viszont látszottak a jelei. Nem volt nehéz kitalálni,
ennek mi az oka.
- Randi… - mondta Smith.
Klein pipájában végre izzani kezdett a dohány. Szippantott néhányat.
- Mindketten tudjuk, hogy Randinek szokása megragadni bizonyos
dolgokat, amiket azután nem bír elereszteni. És azzal is tisztában vagyunk,
hogy kissé technofób.
Smith megrázta a fejét.
- Tudom, hogy időnként bosszantó, talán sokkal inkább, mint bárki
más, de ha ő azt állítja, hogy valami megtörtént, akkor az a valami meg is
történt.
- Nagyra értékelem a lojalitását, Jon . És hadd tegyem világossá:
csodálom Randi Russellt. Ha nem így lenne, oda se küldtem volna őt arra a
bizonyos helyre. Szó sincs arról, hogy ellene tennék valamit, bármit, de
egy ilyen típusú információt akkor sem tartanék valósnak pusztán a hitre
alapozva, ha maga az Úristen küldi le, kőtáblákba vésve. A bizalom
megvan, de szükség van bizonyítékokra is. Igazolásokra. Így van?
Smith tétován bólintott. Nem volt szokása kérdőre vonni Kleint, ám
ebben az esetben ez tűnt a helyes megoldásnak.
- Szóval nem emiatt küldte ki őt oda. Nem a szarabatiak viselkedése
miatt. Nem a fejek miatt.
Klein nem válaszolt azonnal. Nyilvánvalóan azon töprengett, milyen
részleteket hozzon Smith tudomására, mibe avassa be őt.
- A jelek szerint némi pénz szivárog ki a Pentagonból. Már több mint
egy éve rajta vagyok az ügyön, de még mindig csak néhány
mozaikdarabkát sikerült begyűjtenem. Bárki is álljon a dolog mögött,
hihetetlenül ügyesen tünteti el a nyomait. Nemrég azonban mégis találtunk
valamit. Egy apró és indirekt kifizetést. A pénzt bizonyos zsoldosok
kapták, akik a jelentések szerint abban a régióban ténykednek.
- Szóval az ügynek először semmi köze sem volt a Merge-rendszerhez
és az eszközhöz.
- Így van. Most azonban már nem vagyok biztos ebben. Sikerült
megvizsgálnia a Randi által hozott fejet?
- Bevittem a laboromba, és azzal töltöttem az éjszakát. A halál pontos
idejét nehéz meghatározni, de hihetőnek tűnik, amit Randi állít. A fej
tulajdonosát nagyjából három hónappal ezelőtt ölték meg.
- És az antennák?
- Nem a halál után kerültek beillesztésre, ha erre kíváncsi. A furatokat
már körbenőtte a csont. Szerintem az installációra a páciensünk halála előtt
egy hónappal került sor.
Klein letette a pipáját.
- És a testek? Jól gondolom, hogy nem kerültek elő Merge-egységek?
Bizonyítékok a létezésükre?
- Randi azt mondta, nem vizsgálta át valamennyi hullát, de annál a
néhánynál, amit megmotozott, meg annál az egynél, amit bevitt
boncolásra, nem volt semmiféle eszköz. Valaki vélhetőleg összeszedte
ezeket. Talán az a személy, aki levágta a fejeket.
Klein szótlanul bólintott. Talán ugyanarra gondolt, amire Smith: az
egésznek olyan szaga volt, mintha egy titkos amerikai kísérlet lett volna.
És ha igen, akkor ki az ördög adott engedélyt a végrehajtására?
- Én úgy látom, Fred, hogy ha nem mi vagyunk felelősek a történtekért,
akkor nagyon gyorsan ki kell derítenünk, hogy kicsoda. Már több hónapja
használom a Merge-öt, és biztos vagyok benne, hogy a rendszer
folyamatosan fejlődni fog. Ez a technológia sok mindent átalakít, óriási
hatást gyakorol majd a világra, éppen ezért nagyon fontos az exkluzivitása.
Ha valaki már előttünk hozzáférhetett, akkor ki kell derítenünk, ki az illető,
és egészen pontosan mire használja.
- Mennyi a valószínűsége annak, hogy valaki megszerezte az operációs
rendszer katonai verzióját?
- Nulla. Ez a rendszer csak a mi hálózatunkban működik, és a kódolás
generációkkal megelőz minden mást, ami odakint működik. Ráadásul én
vagyok az egyetlen személy, aki engedélyt adhat az applikációk
használatára. Ez nemcsak azt jelenti, hogy be kell adnom a saját
jelszavamat, hanem azt is, hogy az én agyhullámaimmal kell megadnom a
kódot.
- És mi a helyzet Dresnerrel?
- Ez az ő rendszere, és egyelőre nem sikerült megtalálnom a módját,
hogy kizárjam őt belőle.
Klein nagyot sóhajtott.
- Ki gondolta volna, hogy egyszer még nosztalgiával gondolok a
hidegháborúra? Ez az átkozott vacak még csak néhány hónapja került
nyilvánosságra, és máris amiatt kell aggódnunk, hogy átjutott
Afganisztánba, és egy kecskepásztorokból álló horda kezébe került. A
technológiát nem lehet kontrollálni, Jon. Többé nem. És ez fogja okozni a
bukásunkat.
Smith együtt érzőn bólintott.
- Nem tűnik túl valószínűnek, hogy Christian Dresner került meg
minket ilyen módon, és ő adta át a technológiát az ellenségeinknek. Semmi
sem kötelezi arra, hogy exkluzív szerződést kössön velünk. Ha akarja,
bárkinek eladhatja a rendszert. Joga van hozzá. Nyíltan is megteheti, nem
kell trükköznie. Nem gondolja, hogy itt valami másról van szó?
Egyértelmű volt, mire céloz. Az Egyesült Államoknak talán volt egy
apró, szupertitkos csapata, amely részt vett az eszköz korai tesztjeiben -
azokban a kísérletekben, amelyeket az érintettek inkább nem hoztak
nyilvánosságra.
- Rendben van, világos - mondta Klein. - Beszélni fogok az elnökkel,
és megpróbálom elérni, hogy fényt akarjon gyújtani ebben a sötét
sarokban. Amíg erre nem kerül sor, ne végezzen további kutatásokat az
ügyben.
- Gondolom, Randinek is ugyanezt fogja mondani.
- Igen. És elvárom öntől, gondoskodjon róla, hogy a hölgy be is tartsa a
parancsot.
Smith kurtán felnevetett. Viccesnek találta a feltételezést, hogy képes
lesz kontrollálni Randi Russellt.
- Ebben az esetben az lenne a legjobb, ha a lehető leghamarabb
beszélne Castillával. Randiről igazán nem lehet kijelenteni, hogy a
legtürelmesebb nő lenne a világon.
 31.
New York állam északi részén
Amerikai Egyesült Államok

Az eső még sűrűbben zuhogott - nem összefüggő vízfüggönyként

ereszkedett alá, sűrű, kövér cseppekben érkezett, amelyek félig-meddig
eltüntették a körülötte mozgó embereket és köddé változtatták a tavat. A
pap szavait elnyomta az esernyőket támadó eső kopogása, de Christian
Dresner ezt áldásnak tartotta.
Természetesen használhatta volna a Merge egységét arra, hogy
kompenzálja a vizuális és audiokáoszt, de miért tette volna? Talán azért,
hogy végighallgassa az értelmetlen ömlengést Istenről és lélekről, két
olyan dologról, amiről tudta, hogy nem is létezik? Azért, hogy
végighallgassa a papot, aki egy kétezer éves könyvből idézett? Egy olyan
könyvből, amelyet ostoba emberek írtak, olyanok, akiknek szükségük volt
egy istenségre ahhoz, hogy megmagyarázzák a mennydörgést és a spontán
bozóttüzeket?
Craig Bailer testének maradványát a hatósági boncolást követően
elhamvasztották, de a családnak hónapokba tellett, hogy megszervezze ezt
a szerény ceremóniát. Dresner végignézett az arcokon - sztoikus feleség,
megrendült gyerekek, türelmetlen üzleti partnerek voltak jelen -, és
elgondolkodott, vajon mi okozhatta ezt a halogatást. Talán azért nem került
sor hamarabb a temetésre, mert senkit sem érdekelt annyira, hogy
átszervezze gondosan betáblázott életét? Talán annak látták Bailert, ami
tényleg volt: a pénz megszállottjának, olyan embernek, aki azt képzelte
magáról, hogy a személyes képességeit fel tudja használni egy még
nagyobb vagyon összegyűjtésére? Tévedett. Bailert, ahogy mindenki mást,
könnyen lehetett pótolni. Üzleti partnerként is, szülőként is, barátként is.
A pap lelépett az emelvényről, egy fiatalember állt a helyére. Dresner
nem ismerte ezt az embert, de ez cseppet sem lepte meg. Igazság szerint
nem sokat tudott Bailer magánéletéről. Számára nem volt egyéb, mint
használható szerszám. Sosem érdekelte, mi van vele, hogy él. Töltse be a
funkcióját, és kész. Persze attól, hogy nem kötődtek egymáshoz
személyesen, még nem vált könnyebbé a megöletése. De ez sem számított.
Bailer amúgy is elpusztult volna. Ha nem így, akkor másképp. A bűneiért.
- Apám szerette ezt a helyet - mondta a fiatal férfi. A hangja elnyomta
az eső zaját, ami a papnak nem sikerült. - Gyerekkoromban ezen a
földdarabon csupán egyetlen kis ház állt, de a tó körül már felépült
néhány… Az évek során apám felvásárolta a telkeket, és eltüntette az
épületeket. Szerette a csendet, a nyugalmat, a természet szépségét.
Dresner a homlokát ráncolta. Az egykori kis ház helyén egy háromezer
négyzetméteres kolosszus állt, a móló mellett pedig egy hatalmas, vörös-
sárga motorcsónak horgonyzott. Az igazság az volt, hogy Bailer sosem
érdeklődött a természet iránt. Ez a birtok sem volt egyéb a számára, mint
egy újabb trófea.
A család tagjai csendesen végigvonultak a mólón, és beszórták a vízbe
az urna tartalmát. A szél egy pillanatra felkapta a hamvakat, de aztán a
szemcsék visszahullottak a tóba. Egyszerűen, minden különösebb
ceremónia nélkül. Ez a befejezés valahogy passzolt Craig Bailer-hez.
A tömeg lassan oszladozni kezdett. Az emberek többsége máris
elővette a mobiltelefonját, hogy megnézze, kapott-e valamilyen üzenetet,
mailt, bármit, míg a szertartás tartott. Szinte valamennyien egy irányba
tartottak, Dresner viszont az áradattal szemben haladva közeledett Bailer
felesége felé. A csoszogó emberek ideges pillantásokkal húzódtak félre
előle.
- Őszinte részvétem, Lori - mondta Dresner, miközben átölelte az
özvegyet. Erezte, ahogy a nő teste megfeszül a karjai között. Pontosan
tudta, ennek mi az oka. Az utóbbi időben már nem emberként, inkább
szimbólumként tekintettek rá; az emberek általában nem tudták, hogyan
reagáljanak a fizikai közelségére.
- Szeretném megköszönni, hogy eljött - mondta a nő, miközben
Dresner megszorította a kezét. - Ez biztos sokat jelentett volna Craignek.
- A legközelebbi barátaim közé soroltam, és nagyon sokkal tartozom
neki. El sem tudom képzelni, mit érezhet most, Lori, mit érezhetnek a
család tagjai, de szeretném, ha tudná, hogy engem is borzalmas veszteség
ért.
A nő megmarkolta az esernyőjét; látszott rajta, hogy nem igazán tudja,
mit mondjon.
- Még mindig nem derült ki, mi történt, Mr. Dresner. Azt hiszem,
sosem fogjuk megismerni az igazságot.
Dresner a nő felé nyújtott egy névkártyát, amire csupán egyetlen
telefonszámot nyomtattak.
- A közvetlen számom. Ha bármire szükségük van… Ha bármit
tehetek, amivel segíthetek, kérem, hívjon fel.
A nő átvette a kártyát, és amikor ismét megölelték egymást, valamivel
nyugodtabbnak tűnt, mint először. Dresner tisztelettudóan félrehúzódott, az
asszony pedig visszatért a családjához, majd elindult az emelkedőn, a ház
irányába. Egy limuzin jelent meg a sáros úton, előresiklott, és közvetlenül
Dresner előtt állt meg.
Dresner kinyitotta a kocsi ajtaját. Egy pillanatra mozdulatlanná
dermedt, amikor megpillantotta a hátsó ülés másik végében ülő alakot.
- Helló, Christian!
Azonnal felismerte a jellegzetes hangot. Beszállt, csöpögő esernyőjét a
padlóra dobta.
- Ez fölöttébb drámai volt, James. Mindig is kedveltem a hatásos
belépőket.
- Azt mondta, beszélni akar velem, és hogy fontos dologról van szó.
Úgy gondoltam, kihasználom a ritka alkalmat, hogy a hazánkban
tartózkodik.
A limuzin keresztülhaladt a Bailer-ház előtt összegyűlt emberek között.
Dresner átült a másik férfival szemközti ülésbe. Ismerte ezt az embert. Már
visszavonult, de korábban őrnagyi rangban szolgált az Egyesült Államok
katonai hírszerzésénél, vagyis annál a szervezetnél, ahol a rendfokozat
nem feltétlenül állt egyenes arányban a birtokolt hatalom mértékével. Már
a hetvenes évei elején járt. Ősz haját katonásra nyíratta, keskeny, naptól és
széltől cserzett bőrű arca tökéletesen illett a testéhez, amin még mindig
látszott, hogy katonaként töltötte el az életét. Az inggallérjától az álla alsó
részéig húzódó sebhely is passzolt az imidzséhez, bár ironikus módon ezt a
sérülését nem csatában szerezte: Dresner nyomozói szerint egy
gyermekkori baleset emléke volt.
- Sajnálom, ami az emberével történt. Feltételezhetem, hogy ez a
haláleset semmiféle hatást nem fog gyakorolni a katonai jellegű Merge
gyártására?
- Igazán szívet melengető, hogy így aggódik.
- Mindenki meghal, Christian. Még maga is… és én is. Amikor eljön
az ideje.
Dresner az üvegre nézett, ami elválasztotta őket a sofőrtől és a jobb
első ülésen helyet foglaló biztonsági embertől. Megállapította, hogy az
utastér hangszigetelése tökéletes, ennek ellenére jobban örült volna, ha erre
a beszélgetésre valahol máshol kerül sor.
- Szembesültünk némi likviditási problémával, amit mindenképpen
orvosolnunk kell ahhoz, hogy fenntartsuk a gyártási kapacitást.
- Likviditási probléma? Milyen jellegű?
- Semmi olyasmi, amit ötvenmilliárd dollárral ne lehetne megoldani.
James Whitfield őrnagy hallgatott. Az arca semmit sem árult el. Ahogy
máskor sem.
- Ideiglenes jellegű gond - folytatta Dresner - A kiadásaink sajnos
nagyobbak, mint a bevételeink.
- Azért az nem teljesen mindegy, hogy ideiglenes jellegű-e a probléma,
vagy sem. És az ősszeg is lényeges. Már így is több mint százmilliárdot
öltünk ebbe a projektbe.
- És cserébe vállaltam, hogy ellátom Amerikát a megfelelő mennyiségű
eszközzel. A Merge sokkal hasznosabb, mint azok a légi erődök és
vadászgépek, amelyeknek a prototípusai eléggé rosszul teljesítenek a
levegőben.
- Maga szerint csak annyit kell tennem, hogy odatelefonálok a
Pentagonba, és megkérem őket, hogy írjanak egy csekket? - kérdezte
Whitfield. A hangja fenyegetővé vált. - Nem lehet triviálisnak nevezni,
hogy egy ekkora összeg egyszerűen eltűnik a védelmi költségvetés
kasszájából. Ezt még én sem tehetem meg.
- Természetesen a piacról is szerezhetek pénzt. Szerintem a kínai
kormányt fölöttébb érdekelné a lehetőség.
Whitfield hallgatott, majd amikor mégis megszólalt, összeszorított
fogai között szűrte át a szavakat.
- Van még valami?
- Ami azt illeti, van. - Dresner a látóterébe kért egy fotót, és már éppen
át akarta küldeni Whitfieldnek, amikor eszébe jutott, hogy az öreg katona
még mindig nem volt hajlandó adoptálni az új technológiát. Nem tehetett
mást, az őrnagy mellett heverő laptopba küldte át a képet.
- Mi ez? - kérdezte Whitfield, miután kézbe vette a komputert, és
megvizsgálta a felnagyított képet.
- Az a két ember, aki abban a bokszban üldögél, nem más, mint Randi
Russell, a CIA munkatársa, valamint Jon Smith ezredes, akit ön
meglehetősen jól ismer.
- És mi van Smith kezében? - kérdezte Whitfield.
- Egy levágott fej, arait Russell talált Afganisztánban.
- És ez miért érdekel engem?
- Azért, mert ez a bizonyos afgán, akinek a fejét Smith a kezében tartja,
részt vett abban a kísérletben, amiért maguk négy hónappal ezelőtt fizettek.
A fejben még mindig benne vannak a Merge-antennák.
Az őrnagy arca meg se rezdült, de a mellkasa süllyedésén-emelkedésén
látni lehetett, hogy szaporábban szedi a levegőt.
- Honnan van ez a kép?
Dresnernek nem csupán ennyi volt a tarsolyában, például azok a képek
is rendelkezésére álltak, amelyek akkor készültek, amikor Russell
megszerezte a fejet. Ezeket persze nem mutathatta meg, mert akkor
elárulja, milyen remek rálátása van Whitfield világára.
- Smith vezeti a technológiám katonai adoptációját végző csoportot.
Úgy gondolom, semmi különös nincs benne, hogy szemmel tartom őt.
- És én miért nem tudtam erről a kísérletről?
- Mert úgy vettem észre, ilyen szinten nem érdeklődik a részletek iránt.
- Jézusom… - mormolta Whitfield. - A ClA- nál tud valaki erről?
- Nem jelenthetem ki teljes határozottsággal, hogy nem, de nem
hiszem. Russell és Smith személyes kapcsolatban áll egymással. Az
ezredes úr Russell nővérének a jegyese volt. Azé a nőé, aki a Hádész-vírus
első áldozatai közé tartozott. A jelek szerint Russell egyenesen Smitht
kereste fel. Gondolom, a közöttük lévő kapcsolat miatt. Persze az is
szerepet játszhatott a dologban, hogy Smith irányítja a Merge adoptációját.
Gondolom, a katonai csatornákon keresztül semmi érdekeset nem hallott.
Whitfield megrázta a fejét.
- Ha Smith érdeklődését fel is keltette a dolog, az biztos, hogy nem
jelentette. Legalábbis a szolgálati út betartásával nem.
- Akkor még van idő. Smith megfigyelése egy dolog, de ahhoz már
nem rendelkezem elég tapasztalattal, hogy őt is és a CIA egyik aktív
ügynökét is elintézzem.
- Elintézze? Mondja, egyáltalán miért muszáj követnie ezt az embert?
Túllépi a hatáskörét. Ha úgy érzi, meg kell figyeltetni valakit, vagy… le
kell állítani valakit, akkor hozzám fordul, és kész!
- Éppen ezt tettem, őrnagy. Magához fordultam, és bízom benne, hogy
megfelelő módon elintézi az ügyet.
 32 .

Washington D. C., Amerikai Egyesült Államok

Fred Klein egy közömbös arcú ügynök nyomában haladva az elnök

irodája felé tartott. Egykedvűen lépkedett, aminek az volt az elsődleges
oka, hogy rendszeresen megfordult ezen a helyen. Annak idején az
egyetemi kollégiumban az elnök szobatársa volt. Ott kezdődött barátságuk
akkor is megmaradt, amikor már mindketten a politika és a hírszerzés
világában éltek. Sam Adams Castilla ugyanazokkal a politikai kreatúrákkal
vette körül magát, amelyeket minden elnök kénytelen volt elviselni a
környezetében, de valójában csak azokban az emberekben bízott meg,
akiket már hatalomra jutása előtt ismert, így kerülhetett Klein a Covert-
One élére, és ez volt az oka annak, hogy gyakorlatilag bármikor
kapcsolatba léphetett Amerika vezetőjével. Emiatt mindenki irigyelte
volna, ha történetesen tudnak a dologról.
Időnként hivatalosan és nyilvánosan is találkoztak az Ovális Irodában -
Castilla elfogadtatta a környezetével, hogy rendszeresen kikéri régi barátja
véleményét a nemzetbiztonságot érintő ügyekben. Természetesen nem
vitték túlzásba az ilyen megbeszéléseket. Klein amúgy is jobban szeretett
az árnyékban ténykedni, már amennyire erre az információk szabad
áramlásának korában lehetősége nyílt.
Amikor a barátja belépett hozzá, Castilla azon a kanapén ült, amit
Santa Féből, a kormányzói rezidenciájáról hozatott át. Mozdult, hogy
feláll-jon, de a jelek szerint nem volt hozzá ereje. Végül megfogta a kis
asztalon előtte álló dobozos sört, azt emelte fel üdvözlésként.
- Még te sem fogod elhinni, milyen napom volt, Fred!
Klein korábban arra gyanakodott, hogy az amerikai elnökök a hivatalba
lépésüket követően lassan és fokozatosan elkezdték őszre festeni a hajukat
(ez érthető is lett volna: a kampány során fiatalosnak és energikusnak
kellett mutatkozniuk, a pozíció elfoglalása után azonban érettségről és
megfontoltságról kellett tanúbizonyságot tenniük), ám amióta a barátja
elnök lett, megtudta, hogy szó sincs ilyesmiről.
- Ezt… Nekem? - Leült az elnökkel szemben, és az asztalon álló
whiskeysüvegre mutatott.
- Ardberg, 1975. Ajándék a thai nagykövettől.
- Cassie még mindig külföldön van?
- Cukornádültetvényeket látogat, és egzotikus ételeket eszik. Ez lenne a
neked való munka, Fred. Élveznéd, ha te lehetnél a first lady.
Castilla okos ember volt. Okos és őszinte, és valami megfoghatatlan
nyugalom áradt belőle, de ezeket a tulajdonságait mintha elvesztette volna,
amikor a felesége hosszabb időre magára hagyta. Nagyon kevés emberben
bízott meg feltétel nélkül, éppen ezért szerette, ha ezek a közelében
vannak.
- Nem hiszem, hogy alkalmas lennék rá.
Castilla elvigyorodott, megitta a sörét, azután elővett egy másik
dobozzal a tölgyfa fiókból, amit jégtartóvá alakítottak át.
- Manapság sokszor eszembe jut, milyen jó is lenne, ha a könyvtáram
felépítésével, az önéletrajzom megírásával és golflabdák ütögetésével
foglalkozhatnék. Te hogy vagy ezzel, Fred? Készen állsz rá, hogy
csatlakozz hozzám, amikor lejár a hivatali időm?
- Nem tudok golfozni - felelte Klein kitérően.
Castilla nem erőltette a témát.
- Gondolom, nem azért vagy itt, hogy meggyőződj róla, eszem-e, amíg
nincs itthon a feleségem. Mit hoztál?
Klein elővett a mappájából egy tabletet, beütötte a jelszót, és a
kivetítőre kért egy fotót arról a levágott fejről, amit Randi Russell talált.
Castilla ránézett a képre, kissé elsápadt, gyorsan ivott egy korty sört.
- Ismerem az illetőt?
- Ez egy afgán, aki egy Szarabat nevű faluban lakott. Láttad a fotón
bekarikázott részeket?
Castilla bólintott.
- Dresner masinája már oda is eljutott. Eredetileg úgy gondoltuk, mivel
az iszlám tiltja az emberi test módosítását, a rendszer nem fog elterjedni a
világnak azon a részén, de sajnos tévedtünk. Azt hiszem, Dresner
marketingesei ragyogó munkát végeztek.
- Itt most nem csupán erről van szó.
- Mondd, miért nem lepődöm meg ezen?
- A jelek szerint ennek az embernek a fejébe négy hónappal ezelőtt
ültették be az antennákat.
Castilla összehúzta a szemét; látszott az arcán, hogy számolgatni
próbál.
- Vagyis a Merge hivatalos bemutatása előtt. Jóval előtte!
- Így van.
- Honnan szerezted az információt, Fred? Megbízható helyről?
- Megkértem Randi Russellt, foglalkozzon egy kicsit behatóbban a
Pentagon egyik ügyével. Ez a probléma szinte az ölébe hullott. Már régóta
nem dolgoztam vele közvetlen módon, de most is nagyra tartom őt.
Egyébként Jon Smith igazolta az általa előadott történet nagy részét. Azt
hiszem, mi ketten ugyanolyan véleménnyel vagyunk Jonról.
- Azt hiszem, ma nem igazán erre volt szükségem.
- Sajnálom, Sam.
- Mit tudunk még?
- Gyakorlatilag semmit. És éppen ezért vagyok itt. Szükségem lenne
némi útmutatásra. Például nem lenne rossz tudni, hogy ez most olyasmi-e,
amivel foglalkoznia kellene a Covert-One-nak, vagy sem.
- A pokolba, igen! Foglalkoznotok kell az üggyel. Miért ne… - Castilla
hirtelen elhallgatott. - Azt hiszed, hogy van valami közöm a dologhoz.
- Nem azért jöttem, hogy ítélkezzem, Sam. Ezt te is tudod. Ám ha egy
olyan, a kormányzat által irányított kísérletről van szó, amiről nem tudtam,
az lesz a legjobb, ha távol maradunk az egésztől.
- Én is akkor szereztem tudomást a Merge-ről, amikor a világ, és
engem is ugyanakkor értesítettek a katonai verzió létezéséről, amikor
téged. Akkor, amikor Smith találkozott Craig Bailerrel. Miután
megkaptam Smith jelentését, találkoztam a CIA vezetőivel és a
vezérkarommal, hogy megtárgyaljuk a tennivalókat. Ők sem tudtak többet,
mint én.
- Értem - mondta Klein kimérten. - Akkor azt kell eldöntenünk, hogyan
kezeljük az ügyet. Talán az lenne a legjobb, ha átadnánk a CIA-nak és a
katonai hírszerzésnek. Kimaradhatnánk belőle.
Castilla hátradőlt a szófán, és némán a kezében tartott sörösdobozra
bámult. A Covert-One aktiválása minden egyes esetben azzal a kockázattal
járt, hogy kiderül a szervezet létezése.
- Megmondom neked nyíltan, ahogy van, Fred. Semmit sem tudtam
erről az egészről, de nincs garancia arra, hogy a seregben vagy a
hírszerzésnél nem akadt valaki, aki már előttem megkapta az
információkat, és úgy döntött, végrehajt egy csendes kísérletet.
Klein bólintott. Ez a lehetőség már neki is eszébe jutott. Időnként végre
kell hajtani bizonyos dolgokat, amelyekről az ország politikusai nem
akarnak tudni - vagy amelyekről nem kell tudniuk.
- Ha ez a helyzet - folytatta Castilla - akkor két problémám van.
Először is, nem bízhatom rá a CIA-ra vagy a katonai hírszerzésre a további
vizsgálódást. Másodszor: ha kiderül, hogy az említett szervezetek közül
valamelyiknek köze van a dologhoz, nem lenne jó, ha az információ
kiszivárogna, mielőtt eldöntőm, mit tegyünk.
- Vagyis nekünk kell foglalkoznunk az üggyel.
Az elnök bólintott.
- Ám egyelőre még csak információkat gyűjtünk. A direkt
felhatalmazásom nélkül semmiféle akcióra nem kerülhet sor.
 33 .

Harpers Fény közelében, Nyugat-Virginia

Amerikai Egyesült Államok

Jon Smith feljebb engedte a gázpedált, és engedélyezte magának, hogy

egy pillantást vessen az iPhone-jára. A készülék igazolta, hogy még
mindig a jó úton halad. Valójában nem értette, erre mi szükség volt. Előtte
halványsárgán világított az aszfalt, a látótere szélén egy áttetsző sáv jelent
meg. A Merge rendszerével kapcsolatban az volt az egyik furcsaság, hogy
minél jobban hozzászokott az ember, annál inkább beleolvadt a háttérbe.
Időnként már arról is meg lehetett feledkezni, hogy létezik.
A köd sűrűsödött, szürkén gomolygott a fák között, és mintha azzal
fenyegetett volna, hogy perceken belül esővé változik. Az emberek,
akikkel Smithnek találkoznia kellett, valószínűleg egy özönvízért
fohászkodtak, vagy bármi másért, ami fokozhatja a reggel szenvedését.
Smith néhány éve hétvégenként csatlakozott a különleges erők néhány
korábbi és jelenlegi tagjához, együtt futott velük. A terep mindig brutális
volt, a tempó emberfeletti, a versenyszellem szintje az elmebetegség
határát súrolta.
Bízott benne, azzal, hogy visszavonul Nevadába, sikerül megúsznia a
két és fél órányi kínlódást, de most, hogy Klein megadta a szabad jelzést,
el kellett halasztania a visszatérését. Nem volt kifogás - ebben az esetben
senki sem hivatkozhatott arra, hogy születésnapja van a gyerekének, hogy
betegek a szülei, hogy egy csőtörés miatt térdig ér a víz a pincéjében. A
sérüléseket is igazolni kellett, ha mással nem, e-mailen átküldött
röntgenfelvétellel. Aki a közelben tartózkodott és képes volt mozogni, az
megjelent a találkozón.
Smith kikapcsolta a rádiót. A gondolatai azonnal Randi felfedezésére
terelődtek; ismét azon töprengett, mi az ördögöt kezdjen ezzel a dologgal.
Nyilvánvalóan Dresnernél kellett elkezdenie a vizsgálódást, ám ő olyan
nagy embernek számított, hogy szinte lehetetlen volt a közelébe kerülni. A
jelek szerint az amerikai kormány se bírt hatást gyakorolni rá. Smith tudta,
megtehetné, hogy elutazik Afganisztánba, de sejtette, hogy ott is
zsákutcába jutna. Azok a helybeliek, akik bármit tudhattak a részletekről,
már nem éltek, az a régió pedig nem arról volt híres, hogy pontos
feljegyzéseket készítenek az eseményekről. Esetleg megkereshetné a
zsoldosokat, akik megsemmisítették Kot’ehet… Abban biztos volt, hogy
megtalálná őket, de vajon mit szedhetne ki belőlük? Valószínűleg
fogalmuk sincs arról, ki bérelte fel őket. Az ilyen emberek nem
foglalkoztak a részletekkel, ha garantáltan megkapták az őket megillető
fizetséget. Nem maradt más megoldás, mint maga a technológia.
Korántsem volt biztos abban, hogy az afgánok különös viselkedésének
bármi köze lehetett a Merge-eszközökhöz, még azt sem merte volna teljes
bizonyossággal kijelenteni, hogy azok az emberek rendelkeztek megfelelő
egységekkel, az elmélet mindenesetre érdekesnek és izgalmasnak tűnt. Az
általa irányított csapat tagjai a Merge több száz funkcióját próbálták
megismerni, nem jutott idejük a rendszer rejtett részleteinek
vizsgálgatására.
Egyáltalán: hogyan fejlesztették ki? Az emberi agy számított a
legbonyolultabb dolognak az ismert világegyetemben. Gyakorlatilag nem
lehetett modellezni. A rendszer fejlesztése során biztosan sor került néhány
komoly tesztre, de… De vajon lehetséges, hogy Dresner úgy döntött, egy
háborús zónában próbálja ki a katonai verziót? Ez nem tűnt valószínűnek,
ugyanakkor nem is lehetett kizárni mint lehetőséget. Ha valamit
határozottan ki lehetett jelenteni Dresnerről, akkor azt biztosan, hogy
mindig alapos munkát végzett.
Tényleg, mi a helyzet Christian Dresnerrel? Smith mindent átolvasott,
amit a kormányzati és médiaanyagokban talált róla, ami nem volt valami
sok. Ezt nem találta furcsának. Szupermodellek és filmcsillagok
szemetesében kutakodni, telefonbeszélgetéseit lehallgatni sokkal
érdekesebb munka, mint egy hatvan-egynéhány éves tudóst vizsgálgatni, a
reflektorfénytől visszavonultan élő férfit, aki a jelek szerint azon
fáradozott, hogy jobb hellyé tegye a világot. Az általános vélekedés szerint
Dresner maximum annyira volt veszélyes, mint egy bébifóka, vagyis nem
igazán szolgáltatott okot arra, hogy bárki megfigyeltesse.
Smith egy bekötőúthoz ért, amiről épp ki akart fordulni egy ócska
teherautó. Annak ellenére, hogy a Merge még mindig sárgára festette előtte
az utat, ismét ránézett az iPhone-jára, és megállapította, hogy nem itt,
hanem csak 5,4 mérfölddel arrébb kell majd letérnie.
Visszatért a Dresnerrel kapcsolatos gondolataihoz, amikor a teherautó
hirtelen kivágott elé. A fékre taposott, de a csúszós úton képtelen volt
azonnal megállni. A Triumph előrelendült, és félelmetes, fémes csattanás
kíséretében lepattant a teherautó lökhárítójáról. Smith megpróbálta
egyenesbe hozni a kocsit, ám ahogy félresodródott, az autó kerekei
képtelenek voltak megkapaszkodni a sárban. Egy pillanattal később a jobb
első ajtó nekicsapódott egy fának. Az ütközés következtében Smith oldalra
dőlt, rázuhant a konzolra, aminek összeszerelésére és beillesztésére órákat
szánt.
A hirtelen beálló csendet csak az eső kopogása törte meg.
- A kurva életbe! - nyögött fel Smith. Megpróbálta kinyitni a bal első
ajtót, de ez csak azután sikerült neki, hogy dühösen nekifeszült a vállával.
Kiugrott a sárba, és hiába próbálta elhessegetni a gondolatot, egyre csak az
járt a fejében, hogy letépi a teherautó sofőrjének karját, és azzal veri
agyon. Mielőtt félresöpörhette volna a vérszomjas tervet, jobb oldalon, úgy
húsz méter távolságban valami megmozdult a fák között.
A Merge kereskedelmi forgalomba került változatát használta, amely
nem rendelkezett kontúrerősítő funkcióval, de valójában ez sem számított.
Smith bármikor, bármilyen körülmények között felismert volna egy M16-
ost. Akkor főleg, ha a fegyver csöve rá szegeződik.
Megfordult, hogy magához vegye a Triumph kesztyűtartójába dugott
Sig Sauert, de a háta mögött felcsattanó kiáltás megállította.
- Ne!
Előrenyújtotta mindkét karját, hogy mutassa, nincs szándékában
támadást indítani, majd lassan megfordult. Azon a helyen, ahol addig
egyetlen fegyvert látott, hirtelen három jelent meg. A férfiak, akik a
kezükben tartották az M16- osokat, a külsejükből ítélve pontosan tudták,
hogyan használják őket.
 Motorzaj hallatszott; egy sötétkék Yukon érkezett a Triumph
maradványai mellé. A férfi, aki kiszállt belőle, nagyjából hetvenéves volt,
ősz haját egészen rövidre nyíratta, vékony, de izmos teste pedig olyan
erőről árulkodott, amit az ő korában csak elképesztő fegyelemmel és
elszántsággal lehetett megőrizni. Katonai precizitással mozgott, nem olyan
lazán és kissé imbolyogva, ahogy Smith tapasztalatai szerint a zsoldosok
szoktak. Lerítt róla, hogy katonaként szolgálta a hazáját, talán egész élete
folyamán. De vajon melyik országot?
- Ezredes - mondta olyan, jellegzetesen amerikai akcentussal, ami
rögtön választ is adott Smith ki nem mondott kérdésére. - Nagy csodálója
vagyok, és valamennyien sokkal tartozunk önnek a Hádész-vírussal
kapcsolatos munkájáért. Természetesen a Cassandra és a Chambord
komputerekkel kapcsolatos ügyéről is tudunk. - Közömbös hangon sorolta
fel a műveleteket, de nyilvánvaló volt, hogy éppen ezzel kíván valamilyen
hatást elérni. Arról mindenki tudhatott, hogy Smith milyen szerepet
játszott a Hádész- ügyben, a másik két incidens azonban azóta is szigorúan
titkosnak számított.
Smith alaposabban szemügyre vette a feléje közeledő férfit, és
megállapította, hogy átható tekintetű szeme zöld, az álla alatt hosszú
sebhely húzódik, az arca pedig olyan kifürkészhetetlen, amilyen a profiké
szokott lenni.
- Sétáljunk egyet, ezredes úr - mondta a férfi, és Smith mellett
továbbhaladva elindult a fák irányába.
Smith gyorsan körbenézett. Látta, hogy a fegyveresek még mindig a
helyükön állnak, ahogy azt is, hogy akkor se lenne egyszerű menet
összeakaszkodni ezzel az öregúrral, ha a három fickó eltűnt volna. Úgy
döntött, az lesz a legjobb, ha belemegy a játékba.
- Elnézést a kocsija miatt - mondta a férfi őszintének tűnő hangon. - Az
amerikai történelem csodás darabja.
Smith ismét a kesztyűtartóba dugott fegyverre gondolt, aztán eszébe
jutott, hogy ha ebből a helyzetből élve keveredik ki, Randi biztosan
megöli. Randi… Hányszor, de hányszor kritizálta őt amiatt, hogy nem
minden esetben tart magánál fegyvert?
A férfi mintha olvasott volna a gondolataiban:
 - Randi Russellről szeretnék elbeszélgetni önnel.
- Elnézést - mondta Smith - de azt hiszem, nem mutattak be minket
egymásnak!
A férfi elmosolyodott - ez valahogy idegen volt az arcától.
- Be kell vallanom, furcsának találtam, hogy ön volt az első ember, akit
Randi Russell felkeresett. Ismerve az ön kapcsolatát Randi testvéréhez…
Nos, a legjobb esetben is bonyolultnak nevezném a viszonyukat.
- Mindketten részt vettünk a megfelelő terápiákon - felelte Smith
szarkasztikusán. Nagyon ügyelnie kellett arra, hogy a mondat végére ne
tegye oda az „uram” megszólítást. - Feltételezem, hozzám hasonlóan őt is
felkeresték.
- Téved. Tudomásom szerint a hölgy meglehetősen kiszámíthatatlan és
kellemetlen személy. Mivel mindkettejüket tisztelem, abban
reménykedem, hogy sikerül civilizált keretek között maradnunk.
- Tulajdonképpen miről is van szó?
A férfi nem válaszolt azonnal. Továbbment a fák között, és annak
ellenére, hogy állítólag „civilizált keretek” között akart maradni, egyre
távolodott az úttól.
- Arról a levágott fejről, amit Ms. Russell hozott magával
Afganisztánból.
Smith sok mindenre felkészült, de erre nem. Meglepődött, de mindent
elkövetett, nehogy ez kiüljön az arcára.
- Ön most egy hihetetlen lehetőséget kapott, ezredes. A bombakereső,
amin dolgozik, kellemetlen emlékekké teheti a merényleteket. Ha a
katonáink képesek lesznek megkülönböztetni az ellenséget a civilektől,
komoly esélyt kapunk arra, hogy a helybeliek magunk ellen fordítása
nélkül rendezzük a konfliktusos helyzeteket. Abban is biztos vagyok, hogy
előbb-utóbb azok a bizonyos direkcionális mikrofonok is működni fognak.
Smith tisztában volt vele, hogy a furcsa ember valójában csak azért
beszél ezekről a dolgokról, hogy megmutassa neki, hozzáférése van
bizonyos, titkosnak minősített katonai információkhoz.
- Azt hiszem, túlbecsüli a lehetőségeinket - felelte Smith. - Ha ez az
eszköz már egy hónappal a bemutatása előtt Afganisztánban volt, nem
tarthat sokáig, hogy bárki és mindenki hozzájuthasson.
 A férfi megállt, Smith felé fordult.
- Senki más nem juthat hozzá, ezredes. Maga csak végezze a munkáját.
Nagyon jó abban, amit csinál.
Farkasszemet néztek. Smith meglepetten nyugtázta, hogy a férfi
fordította félre elsőként a fejét. Visszanézett az útra.
- Ezt a mostanit tekintse udvariassági látogatásnak, ezredes, és ne
akarja ismét keresztezni az utamat. Legközelebb nem fog minden ilyen jól
alakulni.
 35.
Harpers Ferry közelében, Nyugat-Virginia
Amerikai Egyesült Államok

Smith közelebb húzódott a fákhoz, hogy megvédje a fejét a zuhogva

érkező, kövér esőcseppektől. Nem igazán érte el a célját. Az elmúlt két
órát azzal töltötte, hogy a bozótban csörtetett, párhuzamosan azzal az úttal,
ahol a Triumphot hagyta. Ennyi idő bőségesen elég volt ahhoz, hogy bőrig
ázzon.
A helyzetnek azért volt egy pozitív oldala is: biztos lehetett abban,
hogy senki sem követi. Bár abban sem volt biztos, hogy a férfi, akivel
találkozott, rá akart állítani valakit. Talán annyi is elég volt, hogy a szavát
adta. Létrejött egy kikényszerített egyezség; a kérdés már csak az volt,
hogy Smith valóban be fogja-e tartani. Ez persze esze ágában sem volt, és
ezzel gyakorlatilag garantálta, hogy a következőkben érdekesen fognak
alakulni az események. Nem tudta, ki volt a katonás, idős férfi, azt
azonban biztosra vette, hogy olyasvalaki, aki nem viseli el, ha szórakoznak
vele - olyasvalaki, aki nem szokott második esélyt adni az embereknek.
Hallotta, hogy egy kocsi közeledik. Még beljebb húzódott az erdőbe.
Az autó lassított, és amikor már nagyjából Smith magasságába ért,
kihúzódott az út szélére.
Még ekkor sem állt meg. Smith hirtelen előrontott a fedezékéből, a
lassan guruló kocsihoz ugrott, kinyitotta a jobb első ajtaját. A sofőr
azonnal felgyorsított, és végrehajtott egy száznyolcvan fokos fordulót.
Smith még nem helyezkedett el, de sikerült megkapaszkodnia.
Ahogy a kocsi irányba állt és még jobban felgyorsult, Smith már
elfoglalta a helyét az ülésen, és maga elé húzta a biztonsági övét.
- Biztos, hogy nem követtek?
- Minek nézel te engem? - kérdezett vissza Randi Russell, és az autó
sebessége, valamint az eső ellenére nyugodtan ivott egy kortyot a
Starbuckos papírpohárból.
Smith körbenézett a ’90-es években gyártott Honda utasterében. Ahogy
hátrafordult, azonnal felfedezte, hogy a hátsó ülés tele van régi CD-
lemezekkel és kutyaszőrrel. A jármű így, ránézésre nem olyan volt,
amilyet a CIA ügynökei hivatalból használni szoktak.
- A kocsit átnézted? Nincsenek poloskák?
- Nem néztem át. Viszont loptam. Ezzel a módszerrel lehet a legjobban
kivédeni a lehallgatást.
Smith az ajtó szélére könyökölt, a tenyerébe hajtotta ázott fejét.
Randiben mindig megvolt az a hajlam, amit a nagyanyja annak idején
„enyveskezűségnek” nevezett. Talán azt is be lehetett volna bizonyítani
róla, hogy kleptomániás. Persze ő nem édességet és képregényeket lopott,
mint a gyerekek, és nem is apró holmikat, mint a valódi kényszeresek - ő a
legszívesebben Humveekat, kisebb repülőgépeket és személykocsikat
kötött el.
- Erre most tényleg nincs szükségem, Randi.
- Ne légy már ennyire prűd! A repülőtér elől hoztam el, abból a
parkolóból, ahol hosszabb időre szokták leállítani a kocsikat.
Visszaviszem, mielőtt a tulajdonosa észrevenné, hogy eltűnt. Épen,
sértetlenül, tele tankkal. Egyébként, ha nem tudnád, az ágyból ugrasztottál
ki, hogy megmentsem a segged. Egy kis hálálkodást azért elviselnék…

- Szőnyeg! - figyelmeztette Maggie Templeton. Smith

belekapaszkodott a kilincsbe, hogy megszabaduljon sáros edzőcipőjétől,
mielőtt belép az irodába.
- Törölköző!
Smith felkapta az iratszekrényként funkcionáló széf tetejére kikészített
törölközőt, és miközben elindult a helyiség túlsó végében lévő, nyitott ajtó
irányába, gyorsan leitatta a fejéről a nedvességet.
- Tehát egészen biztos abban, hogy korábban még nem találkozott
azzal az illetővel - mondta Klein köszönés helyett.
 - Igen. - Smith a szék támlájára terítette a törölközőt, azután leült. Nem
kerülte el a figyelmét a padlóra hulló vízcseppek metronómketyegésre
emlékeztető kopogása.
Randi lépett be egy kávéspohárral a kézében. Leült Smith mellé, és
tétován ivott egy kortyot, miközben Klein megnyomta a telefonja melletti
intercom gombját.
- Star? Megtenné, hogy átjön egy percre?
A nő egy másik, közeli irodában dolgozott, így csupán pár
másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy átmenjen Kleinhez. Még
meghökkentőbb volt a külseje, mint máskor. Piercingek, tetoválások,
fekete bőrcsizma és ehhez egy furcsa, fodros-bodros, rózsaszínű ruha.
Smith elfojtott egy mosolyt. El tudta képzelni, mi történhetett. Star és
Klein állandó, szűnni nem akaró harcot folytatott egymással, mindketten
megpróbálták rákényszeríteni a másikra az akaratukat és az ízlésüket.
Klein kétségtelenül elkövette azt a hibát, hogy megkérdezte Startól:
„Mondja, nem tudna felvenni valami nőies ruhát?” Star pedig felvett egyet.
Persze Klein egyetlen rossz szót sem mondhatott a harmincas évei
elején járó, korábban könyvtárosként dolgozó nőre. Star géniusz volt,
amikor valamilyen információt kellett lenyomozni; igazán akkor érezte
elemében magát, ha a digitális világban kutakodhatott. Kiváló
képességekkel és óriási tapasztalattal rendelkezett, így érthető, hogy Klein
nélkülözhetetlennek tartotta.
- Meg kell találnom valakit - mondta Smith.
- Értem. - Star barátságos mosollyal odabólintott Randinek. - Neve?
- Nem tudom.
- Nem baj. Férfi? Nő?
- Férfi.
- Hol dolgozik?
- Nem tudom.
- Hol lakik?
Vállvonogatás.
- Honnan származik?
- Amerikából. Ebben meglehetősen biztos vagyok. Kilencven
százalékig.
 Star arcáról lassan leolvadt a mosoly.
- Azt hiszem, szükségem lesz egy jegyzetfüzetre. Egyszerűen nem
bírom megjegyezni ezt a rengeteg információt!
- Sejtettem, hogy ez probléma lesz…
- Oké. És mit tud elmondani róla?
- A hatvanas évei végén, a hetvenes évei elején jár. Valószínűleg
nyugállományú katonatiszt. Komoly összeget tennék fel rá, hogy
tengerészgyalogos volt. Egy mérföldről felismerem a bőrnyakúak szagát…
Százhetven centi magas, nagyjából hetven kiló a súlya. Ősz hajú, rövidre
nyírt frizurát hord. Nem kopaszodik.
- A haja eredeti színe? Valami jellegzetesség fiatalkorából?
- Semmi.
- A szeme színe?
- Zöld - felelte Smith. Aztán felemelte a kezét, és a felsőrésze
gallérjától az álla irányába húzta a mutatóujját. - És ezen a helyen van egy
régi sebhelye.
- Más?
- Semmi.
- Nos, ebben az esetben szűkült a kör. Alig több mint egymillió
emberre illik a személyleírás.
Smith elmosolyodott.
- Ha egyszerű lenne megtalálni, akkor bárki képes volna elvégezni a
feladatot.
- Aha. Persze. Mikorra kell az infó?
Smith kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, a nő azonban felemelte a
kezét, és kisietett az ajtón.
- Ne is fárassza magát. Úgyis tudom, mit akar mondani.
Randi a nő után nézett.
- Bevallom - mondta, miután Star távozott -, alig várom, mit talál. A
jelek szerint, Jon , az a pasas nyugodtan kinyírhatott volna téged, de nem
élt a lehetőséggel. Vajon miért nem? Talán azért, mert rájött, hogyan
használhatna téged? Vagy el akar hitetni magáról valamit, ami nem igaz?
Mondjuk, azt, hogy egy oldalon álltok? Tényleg azt hiszi, feladod, csak
azért, mert széttörte a kocsidat, és pár fickóval rád szegeztette a fegyverét?
 - Az egyik kérdésre máris tudom a választ - szólalt meg Klein.
Randi ránézett.
- Melyikre?
- Ez az ember nem akart másnak látszani, mint ami.
Klein két papírdarabot csúsztatott át az asztalán, egyet Smithnek, egyet
a nőnek. Smith elvette a sajátját, fölé hajolt, és megpróbálta úgy elolvasni,
hogy közben ne csöpögtesse rá a hajáról a vizet.
A papíron egy parancs állt, amelynek értelmében azonnali hatállyal el
kellett utaznia az Amundsen-Scott kutatóállomásra, hogy felváltsa az ott
szolgálatot teljesítő orvost. Beletelt pár másodpercbe, mire sikerült
felidéznie, hol van a létesítmény.
- A tiéden mi áll? - kérdezte Randitől.
- Áthelyeztek. Gyakorlatilag azonnali hatállyal. Tanácsadó leszek egy
lázadó csoport mellett. Jemenben.
- Nyugis hely…
- Tényleg? Miért, téged hova küldtek?
- A Déli-sarkra.
- Ó, az Antarktisz! - mondta Randi elismerően. - Nos, két dolgot máris
sikerült kiderítenünk új barátunkról. Egy: állati rámenős. Kettő: remek a
stílusa.
- Nos, az én ízlésemnek nem igazán felel meg - mondta Klein.
- Remélhetjük, hogy elvégzi a szokásos varázslatát, és érvényteleníti
ezeket az áthelyezéseket? - kérdezte Smith.
Klein bizonytalanul nézett rá. Valahogy idegen volt tőle ez az
arckifejezés.
- Fred?
- Már dolgozom rajta, de nem egyszerű a dolog.
- Ez most azt jelenti, hogy pár napon belül már az Antarktiszon fogok
ébredni?
- Rosszabb is lehetne - mondta Randi. - Például lehetne a szállásod egy
eltorlaszolt lakásban, amit pár magányos jemeni szabadságharcossal kell
megosztanod.
Klein a homlokát ráncolta.
- Még nem sikerült meghatároznom, hogyan és kinek a
felhatalmazásával adták ki ezeket az áthelyezési parancsokat.
Megpróbáltam utánanézni a dolognak, de ugyanolyan homályt találtam,
amilyet én szoktam teremteni, amikor eltüntetem a maguk nyomait. - Kis
szünetet tartott. - Nézzék, nem szeretném, hogy aggódjanak emiatt.
Elintézem az ügyet, mint mindig, de úgy kell csinálnom, hogy közben ne
leplezzem le a Covert-One-t. Vagy az elnököt.
- És addig?
- Addig szeretném, ha kiderítenék, mibe csöppentünk bele. Van egy kis
előnyünk ezzel az emberrel szemben, bárki legyen is. Azt hiszi, pontosan
tudja, milyen hatáskörrel, befolyással és kapcsolatokkal rendelkeznek. Azt
hiszi, hogy egyikük a hadsereg orvosa, a másikuk pedig szimpla CIA-
ügynök. Egyelőre ez a helyzet, de abból kiindulva, amit eddig láttunk,
valószínűsíthető, hogy nem sokáig tudjuk elvakítani.
 35.
Csiangmajtól keletre, Thaiföld

- Most, hogy lehetőségünk volt összegyűlni és elemezni az első

negyedév számait - mondta Chris Mandrake, a Dresner Industries
igazgatótanácsának ideiglenes elnöke - örömmel jelentem be, hogy
harmadszor is módosítanunk kellett a becsült eladási mennyiséget. Ezúttal
is felfelé.
Dresner mozdulatlanul ült, a tanácskozásról érkező élő közvetítést
figyelte, amelyet a készülék közvetlenül az agyába sugárzott. Az MTP
diákjai által megalkotott applikáció megvizsgálta az ismert objektumok -
székek, kávéscsészék és hasonlók - méretét, azután ezekre az
információkra hagyatkozva állította be a megalkotott képek nagyságát.
Dresner úgy érzékelte, hogy a helyiség, amiben ténylegesen tartózkodik,
megszűnt létezni; úgy érzékelte, mintha ő is ott ülne a világ másik felén,
abban a bizonyos tárgyalóteremben.
Annak ellenére, hogy a szoftver bámulatosan működött, nem hagyhatta
jóvá a szorgalmas diákok munkáját. Az interface lehetővé tette a
felhasználó számára, hogy felálljon és tegyen pár lépést, mielőtt a kép
összeomlott. Tökéletes megoldás volt, de túlságosan veszélyesnek tűnt a
nagyközönség számára. Nem engedhette piacra kerülni a programot, ő
viszont határozottan élvezte az élményt.
- Az üzleteken belül végrehajtott demonstrációk száma jelentősen
csökkent, de tudomásunk szerint ez annak köszönhető, hogy az emberek
átadják egymásnak a rendszerünkkel kapcsolatos pozitív tapasztalataikat.
A termék leginkább a negyven év alatti lakosság körében népszerű. A
felmérések szerint, amiket ebben a demográfiai csoportban végeztünk,
ezek az emberek határozottan meg akarják vásárolni az eszközt. Már nem
is annyira a koponyába ültetendő antenna, inkább a fogyasztói ár szintje
tartja vissza őket attól, hogy ténylegesen felhasználókká váljanak. Ami az
antennák integrációját illeti… Nos, ez a szám jóval meghaladja az első
becsléseinket. Jelen pillanatban az eszköz használóinak ötven százaléka
vállalta az antennák beültetését. Számításaink szerint az első év végére ez a
szám nyolcvan százalékra fog nőni. A fogba ültethető mikrofonok
népszerűsége csekélyebb, ami annak tudható be, hogy az implantációt
kizárólag képzett fogorvos végezheti el. Az sem mellékes, hogy a
gallérmikrofonjaink tökéletesen működnek. Ennek ellenére számíthatunk
rá, hogy az emberek többsége előbb-utóbb áttér a sokkal praktikusabb
fogmikrofon használatára, vagyis várható, hogy ezen a területen is nőni
fognak az eladások.
- És mi a helyzet az idősebb korosztállyal? - kérdezte valaki.
- Náluk is erősödik az eszköz elfogadottsága és a vásárlási hajlam. A
kampányunk során hangsúlyozzuk, hogy a látáskorrekciós és az
alvássegítő funkciók a reméltnél is hatékonyabban működnek. Ezenkívül
továbbra is azokat a fejlesztőket priorizáljuk, akik a piacra könnyen
bevezethető applikációkat készítenek. Mr. Dresner kívánta, hogy így
történjen.
Halk mormogás támadt, de a tiltakozó hangok nem erősödtek fel
annyira, hogy a szavak érthetővé váljanak. Dresner valóban ragaszkodott
hozzá, hogy a források jelentős részét az ötven év felettiek meggyőzésére
fordítsák. Ennek a stratégiának elsődlegesen anyagi okai voltak, de a
Merge természetesen többről szólt, mint a szimpla pénzcsinálásról. Sokkal,
sokkal többről.
- Jelen pillanatban hány egység működik? - kérdezte egy nő.
Dresner meg mert volna esküdni rá, hogy az illető ott van a közvetlen
közelében, az ő thaiföldi szobájában.
- Az eszközhasználat a napszakoknak megfelelően változik, de a
csúcsnak tekinthető idősávokban világszerte 4,2 millió felhasználónk
szokott lenni egyszerre. Érdekes, hogy az adott, huszonnégy órás
periódusokon belül az online lévő Merge-egységek száma folyamatosan
növekszik. Ez azt jelenti, hogy az emberek rájöttek, hogy nincs okuk nem
használni az alvássegítő rendszert, ezért a pihenésük idején is hálózatban
maradnak. Egyébként éppen emiatt fog biztosan nőni az
antennabeültetések száma. Headsettel aludni nem túl kényelmes dolog.
- Elégedettségi szintek?
- A sztratoszférában. Az emberek körülbelül egy százaléka egyszerűen
képtelen adaptálni az inputot. Ők visszaválthatják a készüléküket. A
kifizetett összegeket visszakapják. Emellett természetesen vannak olyanok
is, szerencsére kevesen, akiknek az antennájukkal támadt némi gond.
Fertőzések, például. De erre is számítottunk. A nem specifikus panaszok,
például az erős fejfájás, sokkal kevesebbszer fordulnak elő a vártnál.
Ennek oka talán a termékkel való általános elégedettség lehet.
- Katonai alkalmazás?
- Smith ezredes máris benyújtott néhány változtatási javaslatot, ennek
ellenére ezen a területen is bámulatos eredményeket értünk el. Úgy tudom,
az ezredes kijelentette, hogy a Merge nélkül a jövőben nem is létezhet
transzformációs technológia. Már több mint harmincezer amerikai katona
van online, és sokan megvették maguknak a kereskedelmi forgalomban
kapható verziót. A sereg negyedmillió Merge-eszközt rendelt, vagyis
gyakorlatilag valamennyi katona kapni fog egyet.
- Valamennyi amerikai katona - jegyezte meg valaki.
Mandrake bólintott.
- A világ valamennyi kormánya teszteli az eszközt, és természetesen
valamennyien elismerték a kereskedelmi forgalomba került változat
katonai előnyeit, ám egyelőre nem tudjuk, hogy ez milyen módon fog
megmutatkozni az eladási statisztikánkban.
Újabb mormogás. Dresner tudta, hogy az igazgatótanács tagjai közül
senkinek sem tetszik az amerikai hadseregnek exkluzivitást biztosító
megállapodás. Ezzel tulajdonképpen ő is így volt, de hiába, nem sok
választása maradt. Az elismerést érdemlően előrelátó James Whitfield már
évekkel korábban szerződést kötött vele, már akkor lecsapott a Merge-re,
amikor az általa irányított csoport valamilyen módon tudomást szerzett az
akkor még csak fejlesztési stádiumban lévő technológiáról. A pénzügyi
gondok miatt a kísérletek korábban nagyon lassan zajlottak, ám annak
köszönhetően, hogy az őrnagy képes volt a Pentagon bizonyos forrásait
erre a célra irányozni, a projekt fejlődése felgyorsult. Természetesen ebben
az esetben is igaz volt: aki üzletet köt az ördöggel, annak előbb-utóbb
fizetnie kell. Dresner és a csapata rákényszerült, hogy a kereskedelmi
forgalomba szánt verzió mellett elkészítse a katonai változatot is,
amelynek használatára kizárólag az Egyesült Államok kap felhatalmazást.
A helyzet problematikus volt, de aligha lehetett végzetesnek nevezni.
Az amerikai sereg - és nem a kínai, az orosz vagy muszlimok által
irányított katonai egységek - volt az, amely széthintette a világban a
félelmet és az instabilitást. Amerika közel annyit költött fegyverekre, mint
a világ összes többi országa együttvéve. Amerika volt az, aki értelmetlen
háborúkat indított és vívott meg; Amerika bombázott le ártatlanokat a
repülő robotjaival, és Amerika kényszerítette a világ többi részét arra, hogy
milliárdokat költsön arra, hogy megakadályozza, hogy legyen egy ország,
amely egyedül képes a világon az erőszak effektív alkalmazására.
- A többi hadsereg is alkalmazni fogja a technikát - mondta Dresner.
Először szólalt meg a tanácskozás kezdete óta. - Csak ezeknél lassabb lesz
a folyamat.
- Egyetértek - mondta Mandrake, aki nyilvánvalóan azt akarta elérni,
hogy véglegesítsék új pozíciójában. - A katonák világszerte ugyanolyan
ütemben adoptálják a technikát, mint a civilek, és a legtöbb helyen
engedélyt kapnak rá, hogy munka közben is használják az eszközeiket.
Már nem sokáig lesz praktikus a Merge kereskedelmi forgalomban
kapható, látást és hallást fokozó verziója nélkül csatába vonulni. Ami
pedig a többi applikációt illeti, mint például a kommunikációs és
tolmácsprogramokat. .. Nos, ezeknél még egyértelműbben
megmutatkoznak majd az eszköz előnyei.
- Tehát csupa jó hírt kaptunk - állapította meg Dresner.
- Nem egészen - vallotta be Mandrake. - A sajtó még mindig elítéli a
Torta ítéletalkotó rendszerének bizonyos aspektusait. A termékek és a
szolgáltatások hihetetlenül népszerűek, de az emberek kategorizálása miatt
kapunk negatív kritikákat is. Valójában senki sem panaszkodik az
ítéletalkotás pontossága miatt, ennek ellenére egy egészen új adatvédelmi
szűrőt helyezünk a már használatban lévő több száz applikációba.
- Ezt aggasztónak találom - mondta az asztal mellett ülők egyike. - A
Torta már így is problémákat okozott, pedig még csak a kapacitása ötven
százalékán futtattuk. És akkor még nem beszéltünk arról a tényről, hogy
úgy kalibráltuk, hogy a pozitív megítélési tartomány felé csússzon. Vagy
talán tévedek?
- Nem, ez valóban így van - felelte Mandrake. - Nyilvánvaló, hogy
egészen addig a béta verziónál kell maradnunk, amíg nem sikerül annyi
adatot begyűjtenünk a Merge felhasználóitól, hogy végrehajtsuk a
rendszeren az ő elvárásaiknak megfelelő átalakításokat. Amíg ez
megtörténik, Javier az esszenciálisán könnyedebb változatot futtatja.
- És mikor fogjuk beélesíteni? Ez vajon olyasvalami, amit az emberek
tényleg akarnak, vagy talán a rendszer egy kicsit túl sok információt fog
szolgáltatni, a saját érdekünkben? És akkor a jogi sebezhetőségünkről még
nem is beszéltünk.
Dresner elgondolkodva bólintott, de ezt lényegében csak a show
kedvéért tette. Az igazgatótanács tagjai nem tudták, hogy a nyilvános
rendszer a tényleges kapacitásának nem az ötven, hanem jóval kevesebb,
talán húsz százalékát használta. Az egykori hackernek, a briliáns Javier de
Galdianónak köszönhetően a Torta masszív tűzfalakkal védett magjának
szinte korlátlan hozzáférése volt a közösségi oldalakhoz, a financiális
információkhoz, a meglátogatott weboldalak és a megvásárolt termékek
listájához, valamint a felhasználók egyéb, kritikusnak tekinthető adataihoz.
De Galdiano ezt nem tekintette egyébnek, mint kontrollnak - valami
olyasminek, amihez hasonlítani lehetett a nyilvános rendszerüket annak
érdekében, hogy létrehozhassanak egy olyan algoritmust, amely képes
utánozni a kevésbé etikus és valójában illegális központi rendszert. A
valóságban ez volt az alapja mindennek, aminek megtervezésére Dresner
oly sok évet áldozott.
- Azt hiszem, ez most olyasvalami, amit hagynunk kell kibontakozni -
mondta Dresner. - Hamarosan belekezdünk egy új marketingkampányba,
amelynek középpontjában azok az emberek állnak, akiknek kárt okoztak az
interneten fellelhető hamis információk. Azok az emberek, akiket
összetévesztettek a névrokonaikkal, akik tolvajok áldozatává váltak, akiket
ok és jog nélkül, aljas módon támadás ért a közösségi médián és egyéb
felületeken keresztül. Az üzenet lényege az, hogy az információ már
odakint van, és hogy a Torta meg fogja nehezíteni az adatokkal való
játszadozást, a helytelen felhasználásukat. Ne felejtsük el, hogy csupán
három hónap telt el az indulás óta. Figyelembe véve a technológia
forradalmi természetét, ez a három hónap meglepően zökkenőmentes volt.
Mandrake egyetértőn bólintott.
- Hihetetlenül pozitív reakciókat kaptunk a fókuszcsoporttól, amely
már látta a hirdetéseket. Azt hiszem, a helyzet nekünk kedvez, és ez egyre
fokozottabban így lesz… Most viszont térjünk át a pénzügyekre. Ezen a
téren a hírek még jobbak. Annak hatására, hogy a tegnapi nap folyamán
meglepő módon megszűnt néhány adósságunk, a részvényeink ára
emelkedni kezdett, és kibocsátásuk óta először elérték a négyszáz dolláros
határt.
Dresner előtt az igazgatótanács tagjainak életnagyságú virtuális
verzióján megjelent a mohóságot jelző színréteg. Dresner ezt látván
azonnal elvesztette a megbeszélés iránti érdeklődését. Tisztában volt vele,
hogy a pénz, amivel rendezték az adósságaik egy részét, Whitfieldtől jött.
Abból, hogy meglepő gyorsasággal elintézte az átutalást, arra lehetett
következtetni, hogy Whitfield gyors eredményeket vár. Ismét
bebizonyította, hogy olyan szintű kapcsolatokkal és bölcsességgel
rendelkezik, ami a jövőben még bajt okozhat. A jövőben - de egyelőre még
nem. Egyelőre Dresner hasznosnak találta.
- Magukra kell hagynom önöket - mondta. - Úgy gondolom, minden
okom megvan arra, hogy büszke legyek a Merge sikerére, és továbbra is
fantasztikus eredményeket várjak. - Megszüntette a kapcsolatot, a kép
helyére bekérte a marketingosztály anyagát. Három méter magas
grafikonok jelentek meg előtte. Hátradőlt a puha bőrrel bevont
karosszékben, és tanulmányozni kezdte az ábrákat.
Az eladási előrejelzések szerint az első tizenkét hónap során körülbelül
harminchárom millió egységet fognak értékesíteni világszerte, a kétéves
periódusban, ami különösen érdekelte Dresnert, ez a szám elérheti a
nyolcvannégy milliót.
Lekért egy másik grafikont. Ez azt mutatta meg, hogy az egyes
országokban hány Merge-egységet értékesítettek. A sort az Egyesült
Államok vezette, a második Nyugat-Európa volt. Kínában is jelentős
mennyiséget sikerült eladni - ezt elsődlegesen a piac méretének lehetett
köszönni. Oroszország kissé lemaradt, viszont a politikusok, a katonák és
az iparosok (a Dresner számára legfontosabb személyek) már szép
számmal rendelkeztek saját eszközzel. A muszlim világ az általános
szegénység és az iszlám tiltásai miatt a leggyengébb piacok közé tartozott.
Dresner emberei ennek ellenére folytatták a Korán-applikációk készítését,
az arab nyelvű imák és fohászok feltöltését, és úgy tűnt, hogy ha lassan is,
de erőfeszítésük elnyeri a jutalmát.
Dresner ismét képet váltott, úgy konfigurálta át a kimutatásokat, ahogy
csak a személyes eszközéről lehetett. Az egyik grafikonon növekedni
kezdett az egyik piros oszlop, amely azokat az embereket szimbolizálta,
akik a Torta magprocesszorai szerint destruktív hatást gyakoroltak a
társadalomra: korrupt politikusokat, a pénzügyi világ gátlástalan rablóit, a
bűnözőket, a háborús uszítókat, a torz szemléletű vallási vezetőket és
hasonló személyeket.
Az emberiség szempontjából nézve nem volt rózsás a helyzet: a vörös
oszlop közel huszonnégy százalékig emelkedett, ami valamivel kevesebb
mint másfél millió embert jelentett. A rendszer szigorú szempontok
figyelembevételével hajtotta végre a kategorizálást, de éppen ez volt a
lényege, éppen azzal zavart meg sok embert, hogy azokat választotta ki,
akik valamilyen módon ártottak a közösségnek.
Ahogy belehelyezte a grafikont az időbe, és megvizsgálta a kilátásokat,
meg kellett állapítania, hogy a technológia minden egyes évben fokozni
fogja az uralkodó osztály destruktív erejét, aminek következtében az
emberiség egyre közelebb sodródik a saját maga által generált
pusztuláshoz. Csak idő kérdése volt, hogy a mohóság, az apadó források és
az ideológiai fanatizmus együttesen éreztesse a hatását, és többmilliárd
ártatlannal végezzen, miközben a helyzet kialakulásáért felelős személyek
ebből is hasznot húznak.
Dresner úgy gondolta, nem engedheti, hogy ez megtörténjen. Most
nem. Most, amikor az emberiség ennyire közel került a saját
tökéletesítéséhez, semmiképpen sem!
Ismét képet váltott, maga elé vetítette a rendszert használó ártalmas
személyek mennyiségének növekedési ütemét. Úgy tervezte, hogy amikor
a számuk eléri a hatmilliót (számításai szerint ez az a pillanat, amikor
vissza lehet rántani a világot a szakadék széléről), aktiválja azt az
alrendszert, amely megölte Craig Bailert. Ekkor a világ fegyveres erői
egyetlen másodperc alatt megtizedelődnek. A politika és a pénzipar
megtisztul a korrupciótól, a mindent elemészteni vágyó mohóságtól. A
híveiket vad őrjöngésbe tüzelő vallási vezetők lehetőséget kapnak arra,
hogy felfedezzék: az istenük csak az ő tudatukban létezik. Akkor aztán
elérkezik az a perc, amikor az emberiség - évezredek óta először - valóban
szabaddá válik.
A változás hatása iszonyú lesz. Hatalmi vákuum támad, aminek
következtében bekövetkezik az általános megingás, de a társadalom
gyorsan összeszedi majd magát, és felismeri a parazitái és szociopatái
eltüntetésével egy időben jelentkező lehetőséget.
Dresner nem tartotta magát teljesen naivnak. A pusztítószerep
betöltésére hamarosan új jelentkező akad - ez ellen semmit sem lehetett
tenni, hiszen ilyen volt a természete azoknak az okos majmoknak,
amelyektől az emberek eredeztették magukat. Ám ezek a kártékony
játékosok nem lesznek képesek ismét hatalmukba keríteni a bolygót. Nem,
a fejlett technológiák, amelyek oly veszélyesnek bizonyultak, végül
betöltik a nekik szánt szerepet, és valóban átformálják az emberi fajt. A
pusztítók visszatérnek, de akkor már késő lesz.
 36 .

A washingtoni körgyűrű közelében

Washington D. C., Amerikai Egyesült Államok

Jon Smith megfordult, és a hátsó ülésről felkapott egy maréknyi CD-t.

- Mennyi ideig tartod meg ezt a kocsit? - kérdezte, miközben átnézte a
lemezeket. Egyet sem ismert fel az előadók közül. Úgy gondolta, az ablak
résein befütyülő szél hangja még mindig kellemesebb lehet, mint a magát
Psycho Patáknak nevező zenekar.
- A tulajdonosa csütörtökön jön vissza - felelte Randi. Nem igazán
rajongott a technikai eszközökért, ennek ellenére értett a használatukhoz.
Valószínűleg átböngészte a parkoló nyilvántartását, összevetette az
információkat a légitársaságok adatbázisával, és ilyen módon kiderítette,
hogy a kölcsönvett jármű tulajdonosa várhatóan mikor érkezik vissza a
városba.
- Marty háza nagyjából negyedórányira van innen. Ha jó a forgalom -
tette hozzá. - Nem gondolod, hogy fel kellene hívnod?
Smith felsóhajtott. Martin Zellerbach a középiskolában a legjobb
barátai közé tartozott, de számára ez a kapcsolat hihetetlenül fárasztónak
bizonyult. Marty valódi géniusznak számított a digitális világban, viszont
egy egész sor mentális betegségtől szenvedett, és ezek miatt időnként úgy
viselkedett, akár egy hisztis kisgyerek. Smith annak idején az ökölharcai
nyolcvan százalékát azért vívta, a középiskolai büntetései száz százalékát
azért kapta, mert Martyt próbálta védelmezni vagy éppenséggel fedezni.
Marty időnként kitalált pár „vicces” dolgot. Soha senkinek nem akart
ártani, de a legtöbb esetben érthető volt, hogy azok, akik a tréfái áldozatául
estek, haraggal, sőt erőszakkal reagáltak.
Smith kelletlenül elővette a telefonját, beütötte a megfelelő számot,
azután mély lélegzetet véve megpróbált eljutni abba a zenes nyugalmi
állapotba, ami Martyhoz feltétlenül szükséges volt.
- Mit akarsz? - Marty nem szánta udvariatlannak a bejelentkezést,
egyszerűen csak feltett egy kérdést Smithnek, aki ritkán hívta őt pusztán
amiatt, hogy érdeklődjön a hogyléte felől.
- Szeretném, ha megnéznél valamit.
- Mit? - kérdezte Marty. A hangján érezni lehetett a kíváncsiságot. Jó
néhányszor előfordult már, hogy meg akarták ölni a Smith által felvetett
problémák tanulmányozása és megoldása közben, ennek ellenére nem bírta
távol tartani magát az ilyen izgalmas és érdekes dolgoktól.
- Esetleg tudnánk személyesen beszélni? Úton vagyunk hozzád.
- Ti? Te és… És még kicsoda?
- Randi van velem.
- Randi? Veled van? És most idejöttök? A házamba?
- Randi ötlete volt. Nagyon szeretne látni téged.
Randi megsemmisítő pillantást vetett Smithre. A férfi megállapította,
hogy amikor dühös, pontosan olyan a szeme, mint a nővéréé volt. Nem
reagált az egyértelmű jelzésre.
- Ezt ő mondta? Randi? - Csend következett. Hosszú csend. - Mennyi
idő múlva értek ide?
- Negyedórán belül.
Újabb csend.
- Szóval, Jon … Egész véletlenül nem régi ruhákat viseltek?
A kérdés furcsa volt, de Smith már hozzászokott az ilyesmihez a
barátjától.
- Rajtam sáros sportcucc van, Randin meg farmer és pulóver.
- Feszes a farmere?
- Koncentrálj, Marty!
- Van nálatok fegyver?
- Tessék?
- Ez egy egyszerű kérdés volt.
- Mondd, szeded a gyógyszereidet?
- Persze.
Smith a nőre nézett.
- Van nálunk fegyver? Az enyém a Triumph kesztyűtartójában maradt.
 Randi a szemét forgatta, ezzel jelezve, menynyire ostobának tartja a
kérdést.
- Van fegyverünk.
- Tartalék tárak?
- Biztosan vannak azok is.
- Akkor hozzátok őket.
- Tényleg jól vagy?
- Persze. Csak szükségem van a segítségetekre valamiben. Legyen ez a
fizetség felbecsülhetetlen értékű szolgálataimért.
- Nem adhatnék inkább pénzt?
- Nem.
A kapcsolat megszakadt.

- Itt parkolj le! - mondta Smith. - Ne menjünk túl közel.

Randi a csendes utcán a járda mellé húzódott. Mindketten kiszálltak a
kocsiból, gyalog mentek tovább. Gyorsan megtették a kétszáz métert,
eljutottak Zellerbach kertjének kapujához, ami mögött egy kocsibehajtó
húzódott. Megszokásból egyikük sem állt a kapu elé, odahúzódtak a tábla
mellé, amelyen öles betűkkel a következő felirat állt: „Magánterület!
Belépni tilos! Tilos az átjárás. Ügynökök, házalók kíméljenek! Takarodjon
mindenki!”
- Marty, mi vagyunk azok - mondta Smith, miután megnyomta a
kaputelefon gombját. - Nyisd ki a kaput, légy szíves.
Semmi válasz.
- Marty! Nyisd már ki ezt az átkozott kaput!
Semmi.
- A picsába - mormolta Smith.
Mi az ördög folyik itt? - töprengett. A kaputelefon ép volt - Marty nem
bírta elviselni az olyan elektronikai eszközöket, amelyek nem a
legmodernebbek voltak, vagy amelyek nem működtek tökéletesen.
- Szerinted valami gond van? - kérdezte Randi. - Ezért szólt, hogy
hozzunk magukkal fegyvert?
 Smith megvonta a vállát, lassan kifújta a levegőt. Ez utóbbit gyakran
megtette, amikor Marty közelében tartózkodott, vagy a vele kapcsolatos
ügyekről volt szó.
- Kénytelenek leszünk bemenni.
- Van egy jobb ötletem. Értesítsük a rendőrséget. Menjenek be ők.
Randi vonakodása érthető volt. Marty oly nagy becsben tartotta a saját
nyugalmát, hogy rengeteg időt és pénzt áldozott különböző biztonsági
eszközök telepítésére, a borzalmas hangú ködkürtök, bűzbombák
elhelyezésére, és például a rettenetes halkatapult megépítésére. Ez, a
katapult volt az az eszköz, ami miatt a UPS, a FedEx és a posta már nem
volt hajlandó kiszállítani neki a küldeményeit.
Smith bosszúsan megcsóválta a fejét, azután nekilátott, hogy
átmásszon a magas sövény fölött, ami meglepően masszív kerítésnek
bizonyult. A túlsó oldalon egy gondozatlan virágágyásban ért földet.
Idegesítően sokáig kellett várnia, míg Randi kecsesen megérkezett mellé.
Elővette a nőtől kölcsönkapott Glockot, végignézett a tágas udvaron, és
megállapította, hogy pontosan olyan, amilyennek emlékezett rá: gazos,
dzsungelszerű szemétdomb. Marty a jelek szerint egy kertészt sem tudott
rávenni, hogy neki dolgozzon.
- A házzal látszólag minden rendben van - állapította meg Randi. -
Nem látok törött ablakokat. Innen úgy tűnik, az ajtó is ép.
Smith bólintott.
- Menj balra! Én szemből közelítek.
Úgy négy métert tehetett meg, amikor mechanikus zizegést hallott. A
zaj közvetlenül elölről érkezett. Smith szíve egy pillanatra kihagyott,
amikor meglátta a rugóra szerelt, furcsán hátrahajló virágcserepet. Ha ez is
valami katapult, Marty azt is bánni fogja, hogy megszületett!
Nem katapult volt. A virágcserép nem emelkedett a levegőbe, a
szerkezet nem hajított bomlófélben lévő halakat az érkezőre. A cserép
helyén keletkező nyílásból egy vastag acéllemez emelkedett ki, amiből két,
nagyon komolynak látszó puskacső meredt a kertkapu irányába.
- Jézusom! - kiáltott fel Smith. Hasra vetette magát. Az egyik fegyver
tüzet nyitott. Smith azonnal talpra ugrott, balra fordult és rohanni kezdett.
Randi közben lőni kezdte a két puskacsövet és az acéllemezt. Az
automatizált védelmi építmény szerencsére túl lassan forgott, nem bírta
követni Smitht.
A következő pillanatban a rendszer már nem foglalkozott a férfival,
Randit vette célba. A nő is rohanni kezdett, de pár lépés megtétele után egy
összehurkolódott locsolócső kirántotta alóla a lábát. Randi elterült, értetlen
pislogással feküdt a sárban, miközben Smith óvatosan közeledett felé.
Smith már csak másfél méterre volt a nőtől, amikor hirtelen
előrevetődött. A tervezettnél valamivel keményebben érkezett meg
Randire, de a lendülete épp elég volt ahhoz, hogy mindketten
besodródjanak egy fa mögé. A két géppuskával rendelkező, automatikusan
működő szerkezet leadott pár lövést, de miután a célszemélyek kikerültek
a lővonalából, felfüggesztette a támadást.
- Jól vagy?
Randi köhögni kezdett, köpött párat.
- Meg… megmondtam, hogy bízzuk a zsarukra!
- Nézd, fogalmam sincs, mi történik itt, vagy ki szerelt be ide valódi
fegyvereket, azt viszont tudom, hogy úgy kell választ kapnunk ezekre a
kérdésekre, hogy közben egyetlen zsarut se veszítünk el.
Randi a nagyméretű, betonból öntött virágtartó felé intett, amely a
bejárati ajtóhoz vezető járdaszakasz közepénél állt.
- Ha le tudod kötni a masina figyelmét, talán eljutok odáig.
A virágtartó újnak látszott, és valahogy nem illett a környezetébe.
- Ez túlságosan egyértelmű megoldás lenne.
- Be akar húzni minket?
Smith bólintott.
- Azt hiszem, ki tudom cselezni a löveget. Gyorsabb vagyok nála.
Visszamegyek, amerről jöttem, te pedig menj a ház keleti oldalához. Nézd
meg, be tudsz-e jutni valamelyik ablakon.
- Háromra - bólintott a nő.
Egyszerre ugrottak ki a fedezékükből. Lépteik zajára a löveg ismét
tüzet nyitott. Smith nem tévedett: valóban gyorsabb volt a gépnél, bár nem
sokkal. Minden erejét össze kellett szednie, amikor rohant. Beugrott egy
kisebb facsoport mögé, ahonnan az udvarnak egy olyan részére lépett elő,
amely gyanúsan gondozottnak látszott.
 Amikor megpróbált megállni, szembesülnie kellett a ténnyel, hogy a
gyanúja nem volt alaptalan. A növények műanyagból készültek, a
vékonyka talajréteg alatt plasztiklemezeket rejtettek el. Megcsúszott,
elvesztette az egyensúlyát, hanyatt vágódott. A hátán csúszott egy sűrű
bokor irányába, amelyről sejtette, hogy semmi kellemeset nem tartogat a
számára.
A kés, amit Randi unszolására vett magához, ott lapult az alkarjához
erősített tokban. A hasára fordult, előkapta a kést, és olyan erővel vágta
bele a pengét a plasztiklemezbe, hogy megállította a csúszását. Egy zöld,
nyálkás vízzel teli szökőkútszerűség medencéje mellett sikerült lefékeznie.
Mivel nem volt más választása, a szökőkút mögött keresett fedezéket.
Minden pillanatban arra számított, hogy történni fog valami: felrobban a
kút, ráborul, vagy egyszerűen a levegőbe emelkedik és elrepül. Amikor
semmi ilyesmire nem került sor, óvatosan kilesett Randi irányába. A nő
még mindig nem jutott el a ház széléhez. Nyílt terepen mozgott, és
tétovasága arra utalt, hogy neki sincs könnyű dolga. Már-már úgy tűnt,
hogy mégis sikerül eljutnia a céljához, amikor hirtelen elnyelte a föld.
- Randi!
Semmi válasz.
Smith felkapta a szökőkút mellett heverő, megfakult kerti törpét,
kihajította a nyílt terepre. Amikor a löveg tüzet nyitott a tárgyra, Smith
megkerülte a szökőkutat, és egy rozsdás talicska fölött átugorva
megpróbált eljutni a nőhöz.
A távolságnak alig a felét tette meg, amikor két óra irányából egy már
ismerős, mechanikus zajt hallott. Ezúttal nem volt hova bújnia. A löveg
robaja szinte szétfeszítette a dobhártyáját. Erős ütést érzett, végigterült a
kavicsos úton.
A mellkasához kapott. A keze vörös volt. Telibe találták…
Lehunyta a szemét. Elakadt a lélegzete.
Mindig is tudta, hogy egy nap Marty okozza majd a halálát. Az
előérzete beigazolódni látszott.
 Randi Russell felállt a betonfalú verem aljában elhelyezett matracra, és
a feje fölött bezáródó acélajtóra nézett. Néhány másodperccel azután, hogy
lezuhant, még hallotta a géppuskák kerepelését, de azt követően elnémult
körülötte a világ.
- Jon ! - kiáltotta. - Jon ! Hallasz?
Nem Smith volt az, akitől választ kapott. Az egyik fal egy kisebb
szekciója félrecsúszott, a mélyedésben egy komputermonitor világított. A
képernyőn Marty Zellerbach arca jelent meg.
- Randi! Hogy tudsz ilyen szuperül kinézni a történtek után? Hát
tényleg határtalan a szexisséged?
- Marty?
- Tudhattam volna, hogy titeket nem lehet átejteni azzal a virágtartóval.
El se hinnéd, mi mindent raktam oda mögé. A rendszer lényege ugyanaz,
mint a pókhálóé, és…
Randi a monitorhoz ugrott, és ügyet se vetve az üvegfelületen
megjelenő, csapzott, sáros tükörképére, egyszerre mindkét kezével az
oldalára csapott.
- Meg foglak ölni, Marty. Es most nem viccelek. Tényleg meg foglak
ölni, aztán elásom a hulládat egy olyan helyre, ahol soha senki nem
találhatja meg!
- Tessék? - Marty őszintén meglepődött a nő dühös szavai hallatán. -
Hiszen ti ebből éltek, nem? Én talán dühöngenék, ha megkérnél, hogy
javítsam meg a routeredet?
- Hol van Jon ? Nem esett baja?
- Ó, csak elesett. És próbálja felfogni, mi történt vele. Várj. Most már
felállt. Hm. Mintha ő is dühös lenne egy kicsit.
- Hát persze hogy dühös! Géppuskával lőttél rá, Marty!
- Hagyjuk a melodrámát, jó? Az egyik géppuskában vaktöltények
voltak, a másik meg igazándiból csak egy paintballfegyver. Hú, hogy ti
milyen gyorsak vagytok! Azt hiszem, ki kell cserélnem a löveg motorját.
Valami nagyobb teljesítményűt kell betennem helyette. Persze az is lehet,
hogy az eső miatt ilyen. Egy kicsit berozsdállt, és…
- Marty! - mondta Randi. Megpróbált uralkodni magán.
- Mondd, Randi, valójában mi nem tetszett neked abban a
virágtartóban? Mi lenne, ha egy szobrot raknék a helyére? Talán egy lovas
szobrot, ami engem ábrázol. Az esetleg nem lenne…?
- Pofa be, Marty! Kussolj már, jó? És eressz ki innen, az isten verjen
meg!
 37 .

Alexandria, Virginia,
Amerikai Egyesült Államok
James Whitfield a háza hátulsó részében, egy ablaktalan szobában ült,
ahol az íróasztala fölé behajló kis lámpa volt az egyetlen fényforrás.
Arrogancia.
A korral elvileg meg kellett volna érlelődnie a bölcsességnek. Ez
nagyjából meg is történt, de most, most mégis komoly, amatőrökre
jellemző hibákat követett el. Sosem volt jellemző rá az ilyesmi. Hibák…
Az első az volt, hogy a szükségesnél kevesebb tény ismeretében vont le
következtetéseket. A második az volt, hogy alábecsülte az ellenfelet,
amikor pedig épp az ellenkezőjét kellett volna tennie. Fiatalkorában,
amikor még a KGB ellen vívta a csatáit, ennyi elég lett volna ahhoz, hogy
meghaljon. És meg is érdemelte volna a sorsát!
A laptopján az óra délután négyet mutatott. Mielőtt megmozdíthatta
volna a kezét, a készülék halk hangon jelzett.
Újabb bizonyítéka annak, hogy a kapitány még mindig a lehető
leghatékonyabban dolgozott.
- Igen? - mondta, miután fogadta a többszörösen biztosított vonalon
keresztül érkező hívást.
- Megkapta az aktát, amit átküldtem önnek, uram?
- Igen.
- Mint bizonyára ön is tudja, általában az interneten keresztül szoktuk
továbbítani a hasonló anyagokat.
- Tisztában vagyok vele, kapitány. Elárulná, mit sikerült kiderítenie az
ügyekkel kapcsolatban?
- Nos, közel sem olyan sokat, mint vártuk, azt viszont sikerült
megtudnom, hogy mindkét személy esetében elhalasztották az átvezénylés
foganatosítását.
- Miért?
 - Smith ma reggel beteget jelentett. Azt állította, autóbalesetet
szenvedett.
Ha a helyzet nem ennyire feszült, Whitfield minden bizonnyal
engedélyez magának egy elégedett mosolyt, így azonban nem tette. Vajon
az ezredes tényleg megsérült, vagy egyszerűen talált egy kifogást, amivel
gyakorlatilag bemutatja neki a középső ujját?
- És Russell?
- Ő jelenleg fegyelmi eljárás alatt áll. A jelek szerint mégsem látunk
bele annyira a CIA ügyeibe, mint gondoltuk.
Fegyelmi eljárás. Whitfield elismerően biccentett. Ennél jobbat ő sem
találhatott volna ki. A nő pályafutását figyelembe véve ez teljes mértékben
hihető volt, ráadásul ilyen esetben a vizsgálat befejeztéig minden jellegű
átvezénylést késleltetni kellett. Okos. Nagyon okos! A megoldás elég
trükkös volt ahhoz, hogy Whitfield kellemetlenül érezze magát.
- Folyamatos tájékoztatást kérek, kapitány. Egyetlen részlet sem lehet
túl triviális.
- Értettem, uram.
Whitfield bontotta a kapcsolatot, majd benyúlt a nyitott széfbe, hogy
kiemelje Smith aktáját. A másikkal, a sokkal vékonyabbal, Russell
dossziéjával egyelőre nem foglalkozott.
A felesége beindította valahol a porszívót, de a normalitás
megnyugtató érzete, amit ez a hang általában keltett benne, ezúttal
elmaradt. Az akta tartalmát rendezett csoportokban pakolta ki az asztalára.
Ezt nem tehette volna meg azokkal a komputeres fájlokkal, amiknek a
használatára a kapitány rendszeresen megpróbálta rábírni. Volt valami az
egymásra helyezett lapokban, ami segített neki a gondolkodásban.
Természetesen tisztában volt azzal, hogy valószínűleg az övé az utolsó
olyan nemzedék, amely még ragaszkodik az ilyen módszerekhez.
Smith ezredes pályafutása makulátlanul tiszta volt. Frontorvosként
bámulatra méltó teljesítményt nyújtott, a világnak szinte valamennyi
konfliktusos pontján megfordult, később pedig a hadsereg egyik
legfontosabb vírusvadásza lett. Az általános vélekedés szerint briliáns
teljesítményt nyújtott a tudomány területén, ugyanakkor kiválóan értett a
harchoz. Több alkalommal is előfordult, hogy átvette azoknak a különleges
alakulatoknak az irányítását, amelyeknek eredetileg orvosként volt a tagja.
Érdekes módon a tapasztalt katonák a legcsekélyebb ellenkezés nélkül
követték a parancsait.
Ha volt egyáltalán gyenge pontja, akkor talán az, hogy iszonyatosan
ügyesen titkolta a tényt, hogy bárhol is volt, magát tartotta a legokosabb
fickónak a jelenlévők között. Ezt a hozzáállást a katonák esetében a
feljebbvalóik általában nem tolerálták, Whitfield azonban szimpatikusnak
találta. Ebben a kérdésben egyébként egyetlen érvet lehetett felhozni Smith
védelmében: általában tényleg ő volt a legokosabb.
Whitfield biztos volt benne, hogy ha hamarabb tudomást szerez Jon
Smith ezredes létezéséről, komolyan fontolóra veszi a beszervezését. Ezt
elvileg még mindig megtehette volna. A gondot az jelentette, hogy valaki
vélhetőleg már megelőzte ebben.
Smith ténykedéseit viszonylag könnyű volt megmagyarázni. A Hádész-
vírussal kapcsolatos ügy gyakorlatilag a szakterületéhez tartozott. A DNS-
komputerekkel a jelek szerint Franciaországban végzett munkája során
került kapcsolatba. Még az Oroszországban és Afrikában folytatott
nyomozásokban való részvételét is vissza lehetett vezetni az ügyek
bioterrorral kapcsolatos vetületére. A felszínen minden stimmelt, minden
érthető volt, ám ha valaki egy kicsit mélyebbre hatolt, zavaró kérdésekkel
találta szemben magát. Például nem lehetett tudni, hogy Smith ténylegesen
kitől kapta a parancsait, és az is eléggé furcsának tűnt, hogy a fontos
epizódok idején rejtélyes módon mindig épp eltávozáson volt vagy a
szabadságát töltötte.
Ugyanilyen furcsa volt az is, hogy újra meg újra kapcsolatba került
Peter Howell-lel. Természetesen bárki örült volna annak, hogy ez az
egykori SAS/MI6-os katona fedezi, ám Howell már visszavonult. Miért
pont ő sietett Smith segítségére, amikor az Egyesült Államok hadseregében
számos olyan ember szolgált, aki alkalmas lett volna az ilyen típusú
műveletek végrehajtására?
És végül az elhalasztott átvezénylések. Ezt minden bizonnyal olyan
személyek, Smith olyan ismerősei vezényelték le, akik fontos pozíciót
töltöttek be a hadseregben és a CIA-ban.
Ezekre a furcsaságokra csupán egyetlen észszerű magyarázat létezett:
Smith - és talán Russell is - egy olyan szervezethez tartozott, amelyhez
hivatalosan semmiféle szál nem kötötte őket. Egy olyan szervezethez, amit
nem lehetett egyszerűen félresöpörni, jelentéktelennek tekinteni.
Whitfield még tíz percen keresztül folytatta az iratok rendezgetését, de
végül be kellett látnia, hogy a keresett válaszokat úgysem fogja megkapni
belőlük. Vészjósló utalásokon és sűrű árnyékokon kívül semmit sem talált.
Már egészen biztos volt benne, hogy ostobaságot követett el, amikor
felfedte magát. Természetesen nem szívesen tett lépéseket két olyan
hazafival szemben, akik eddig bámulatos és odaadó módon szolgálták a
hazájukat. Félre kellett állítania őket, és akkor még úgy gondolta, elég lesz
elbeszélgetnie az ezredessel, elég lesz átvezényeltetni őt. Russell? Az ő
esetében még egyszerűbbnek tűnt a dolog: az a nő annyira szeret harcolni,
hogy ha egyszer belemerül a jemeni ügyekbe, minden másról
megfeledkezik.
Így gondolta, most azonban szembesülnie kellett a tényekkel. A terve
kudarcba fulladt, és addig semmit sem tehet, amíg nem érti meg
alaposabban a helyzetet és a játszmában résztvevőket. Tudta, ha vakon
cselekszik, annak komoly és kiszámíthatatlan következményei lehetnek.
Az adott helyzetben nem tehetett mást, türelmesnek kellett lennie. Be
kellett érnie azzal, hogy figyel és vár. Persze ez nem tarthatott sokáig,
hamarosan cselekednie kell, és ami még fontosabb: el kell viselnie a
visszavágást, azt az ütést, aminek ezúttal ő lesz a célpontja.
 38 .

A washingtoni körgyűrű közelében,

Washington D. C., Amerikai Egyesült Államok

- Jon, szörnyen nézel ki. De te, Randi… Te gyönyörű vagy! Mint

mindig.
Marty Zellerbach az ajtóban állt. A vörös autóversenyzős
kezeslábasból csak sápadt, püffedt arca és a keze látszott ki. A ruha
kétségtelenül a legnagyobb becsben tartott kincsei közé tartozott,
vélhetőleg Randi tiszteletére vette fel.
Megfordult, elindult vissza a házba, és intett Smithnek és Randinek,
hogy kövessék.
- Próbáljátok meg nem összekoszolni a szőnyeget. Vigyázzatok rá, jó?
Vadonatúj.
Randi olyan mozdulatot tett, mintha hátulról meg akarná fojtani
Martyt. Smith elvigyorodott, ahogy megvizsgálta a barátja fejét. Ahogy
Marty a fénybe ért, azonnal észrevette rajta a megcsillanó antennákat. Meg
sem lepődött: Zellerbach mindig is rajongott az új technikákért. Nagyon
kevés olyan eszköz létezett, amit nem vásárolt meg, nem szedett szét.
Középiskolás korukban a szobájában hegyekben álltak az Atari
játékkonzolok, Rubik-kockák, videomagnók alkatrészei. Mindenre
kíváncsi volt, mindent tudni akart - a két doktoriján kívül éppen ez tette
alkalmassá a munka elvégzésére.
A szobában, amibe beléptek, egy hatalmas munkaasztal és egy még
nagyobb Cray komputer állt. Zellerbach lerogyott az egyetlen székre, így
Smith és Randi csak annyit tehetett, hogy nekitámaszkodik a falnak.
- Szóval? Miért is jöttetek?
Smith az asztalon heverő, szétszerelt Merge-eszközre mutatott.
- Arról lenne szó…
 Marty mély lélegzetet vett, és hadarni kezdett.
- Hát nem elképesztő? Mindig is tudtam, hogy Christian Dresner egy
zseni, de eddig olyan unalmas dolgokra pazarolta a tudását, mint az
antibiotikumok meg a hallókészülékek. Ki gondolta volna, hogy már ez az
ötlet is benne van a fejében? Már négy applikációt is küldtem neki
jóváhagyásra, de még nem jelzett vissza. Az egyik kifejezetten édes. Hadd
mutassam meg a…
- Mit tudsz róla, Marty?
- Mármint a Merge-ről? Ezt most hogy érted?
- Szétszedted. Mit derítettél ki róla?
- Ó, ez érdekel? Az a helyzet, hogy kaptam egyet. Ingyen. A tech-
blogom miatt. Úgy gondoltam, egy kicsit jobban megvizsgálom.
- És? - Smith mindent elkövetett annak érdekében, hogy ne érződjön a
hangján a türelmetlenség. Gyanította, hogy Zellerbachnak hamarosan be
kell vennie az újabb gyógyszeradagját; már érződött nála az összpontosítás
gyengülése. Számítani lehetett arra, hogy egyre szétszórtabbá válik, egyre
őrültebben viselkedik, mígnem beveszi a piruláit, amelyek hatására ismét
lelassul. Hihetetlen mentális képességei általában akkor mutatkoztak meg,
amikor valahol a két szélsőség között járt.
- Ezt inkább neked kell tudnod, Jon. Az a hír járja, hogy te irányítod a
katonai fejlesztési programot.
Smith homlokán mély ráncok jelentek meg. Van ember a bolygón,
akihez még nem jutott el ez az elvileg titkosan kezelendő információ?
- Ezt hol hallottad?
- Ha a sereg nem akarja, hogy az emberek belekukkantsanak a
komputeres rendszereibe, akkor talán jobban le kellene védenie azokat.
Smith erre nem válaszolt.
- És mi a helyzet a Merge-rendszerrel? - kérdezte inkább. - Fel lehet
törni?
- Ha átadnád a rejtjelkódokat…
- Nincsenek nálam.
- Ne csináld már! Azok után, amiket érted tettem, képes vagy csak ott
állni és a képembe hazudni?
- Cserkész becsületszavamra mondom, Marty! Nincs szükségem
Dresner jóváhagyására ahhoz, hogy feltöltsek egy szoftvert, de az
operációs rendszerbe nem tudok bejutni.
Zellerbach nem tudta titkolni a csalódottságát.

- Ebben az esetben nem lehet megcsinálni.

- Százszor elmondtad, hogy tökéletesen védett komputerek nem
léteznek.
- Ez azonban más - jelentette ki Marty. - Itt nem csak egy jelszót kell
megadni, ami lehet akár az illető születésnapja vagy a kutyájának a neve.
Itt azt kellene leutánozni, ahogy egy bizonyos agy lekommunikálja a
rendszerrel a jelszót. Ez pedig nem lehetséges, mivel egyedül a
leutánzandó személy ismeri azt a nyelvet, amelyen az agya beszél.
- A huszonkettes csapdája - jegyezte meg Randi.
- Pontosan. Ahhoz, hogy hozzáférjünk a rendszerhez, olyan sokat
kellene tudnunk róla, amennyit, ha tudnánk, már nem is kellene
hozzáférnünk.
Smithnek ez nem okozott meglepetést. A saját emberei és az NSA
agytrösztjei is ugyanezt állították.
- Szóval, Jon? Egészen biztos vagy benne, hogy a hadsereg nem tud
bejutni a rendszerbe? Vagy ezt most csak úgy mondod? Tudok titkot
tartani, és van pár olyan applikációs ötletem, amiktől Dresner simán dobna
egy hátast. Tudod, egy arra alkalmas kamerával bárkit meztelennek
láthatnánk. Azokban a képregényekben volt ilyesmi, amiket
kölyökkorunkban olvastunk! Most mondd azt, hogy ezzel nem lehetne irtó
sok pénzt keresni!
- Te már így is gazdag vagy - szúrta közbe Randi.
- Ez igaz. Tényleg, eljönnél megnézni a jachtomat? Terveztem neked
egy bikinit, ami pompásan…
- Nincs is jachtod!
- A bikini viszont megvan.
Randi szigorú tekintettel nézett Martyra, de ezzel csupán a mosolyát
próbálta leplezni.
- Nem koncentrálhatnánk inkább az elvégzendő feladatra?
Marty megvonta a vállát.
 - Nincs semmiféle elvégzendő feladat.
- Tehát, Marty, azt állítod, hogy senki sem piszkálta meg ezt a
rendszert.
- Megpiszkálni? Kizárt. Dresner közvetlen közreműködése nélkül
lehetetlen. Ha viszont ő is benne volt a dologban, akkor nem igazán lehet
„megpiszkálásnak” nevezni a dolgot. Akkor már nem illetéktelen a
behatolás, így van?
Valahogy mindig visszakanyarodtak Dresner- hez. Vajon ő ismeri azt a
seggfejet, aki totálkárosra vágta a Triumphot? - töprengett Smith. És ha
igen, akkor pontosan milyen kapcsolatban állnak egymással?
- A rendszer képes befolyásolni az elmét? - kérdezte Randi.
- Hogyne! Egyfolytában ezt teszi. Olyan dolgokat láttat és hallat az
emberekkel, amik valójában nem is léteznek. Ikonokat, térképeket,
zenéket…
- Engem inkább az érdekelne, hogy például rá tud-e venni egy katonát
arra, hogy ne védje meg magát. Ateistává tud tenni egy korábban nagyon
erősen vallásos személyt?
Zellerbach homlokán mély ráncok jelentek meg.
- Nem értem a kérdést.
- Pedig ennél egyszerűbben nem tudom feltenni, Marty.
Marty elgondolkodott.
- Hm. Tudok készíteni olyan szubrutint, ami elhiteti veled, hogy
mindenki, aki rád támad, pontosan úgy néz ki, mint az anyád. Ilyen esetben
nem valószínű, hogy védekezni fogsz. Arról viszont elképzelésem sincs,
hogy lehetne valakit ateistává változtatni.
- Már beszéltem erről pár neurológussal - mondta Smith. -
Valamennyien bonyolultnak minősítették a kérdést. Bizonyítékok vannak
arra, hogy a vallásosságnak és az erőszakra való hajlamnak is vannak
genetikai komponensei. Mágneses hullámokkal bizonyos mértékig már
korábban is sikerült manipulálni ezt a két dolgot, de a művelet
végrehajtásához rengeteg energiára van szükség, a hatása pedig
kiszámíthatatlan.
- Lehet, hogy valaki megoldotta ezt a problémát. Szerintem, ha néhány
hónappal ezelőtt megkérdeztük volna a neurológus barátaidat, van-e
lehetőség arra, hogy a látókérgemre vetítsék az Angry Birdsöt, kivétel
nélkül azt felelik, hogy ez nem csupán lehetetlen, de elképzelhetetlen is.
- Talált, süllyedt…
Marty megrázta a fejét.
- Egyébként lehetséges, de nem túl valószínű. Ha esetleg rá is jönnél,
hogyan kell csinálni, a szükséges mágneses terek létrehozásához iszonyúan
sok energiára van szükség. Nézzétek, ha, mondjuk, reggeliztek, akkor
fennáll az a veszély, hogy kirepül a kezetekből a kávéskanál, és beleáll a
fejetekbe. Ez szimplán fizika. Elgondolkodtatok már azon, miért kell töltőn
lennie az eszköznek az alvásfunkció működése közben? Az
energiafelhasználás miatt. Az alvásgenerálás pedig nagyságrendekkel
könnyebb, mint egy ember személyiségének átalakítása.
- Tehát azt mondod, hogy így nem lehet komoly hatást gyakorolni az
emberekre?
Újabb vállrándítás.
- Azt elérheted, hogy az emberek szédüljenek vagy hányingerük
támadjon, és ilyen állapotban előfordulhat, hogy nem akarnak harcolni
vagy templomba menni.
- Értem - mondta Smith. - De ha valaki érzi, hogy szórakozik vele a
Merge, ha rosszul van tőle, ha észleli, hogy a rendszer megváltoztatta a
személyiségét, vagy ilyesmi… akkor miért nem kapcsolja ki az egészet?
Lehet, hogy valaki kiiktatta a kapcsolót?
- Ez elképzelhető - mondta Marty - azt viszont senki sem
akadályozhatja meg, hogy az ember megszabaduljon az eszköztől, és
hatótávon kívülre menjen. Vagy szétüsse egy kalapáccsal. Vagy bedobja
egy medencébe. Vagy…
- Értem a lényeget, Marty. Köszönöm.
- És mi a helyzet a permanens hatásokkal? - kérdezte Smith.
- Te most arra célzol, hogy Christian Dresner agykárosodást akar
okozni nekünk? - Marty a szemét összehúzva Randire nézett. - Áruljátok
már el, miért kérdezgettek tőlem ilyeneket?
Smith nem készült fel arra, hogy mindent elmondjon az afganisztáni
üggyel kapcsolatban, és emiatt a faggatózásával nem is ért el olyan
eredményt, amilyet lehetett volna. Mindig is úgy gondolta, a tudomány
lényegét éppen az információk szabad áramlása biztosítja, ő viszont szinte
mindig olyan helyzetben volt, hogy titkolnia kellett valamit.
- Nos, most csak… ötletelünk. Találgatunk. Mielőtt kijelentjük, hogy a
hadseregünket nyugodtan felszerelhetik ilyen eszközökkel, szeretnénk
meggyőződni arról, hogy minden oldalról megvizsgáltuk a problémakört.
Marty arcán látszott, hogy nem hisz a barátjának.
- Randi kérdésére a rövid válasz: nem. Vagyis… Nem létezhetnek
permanens hatások. Ahhoz, hogy fizikailag is kárt tegyünk az agyban, több
energiára lenne szükség. Abban az esetben, ha valaki a Merge-e aksijának
teljes töltését beleürítené egyetlen koponyaimplantba… Nos, az illető
kapna egy csúnya áramütést, és pár másodpercre összezavarodna, de ennyi
az egész.
- Vagyis ugyanaz történne vele, mint egy enyhe elektrosokk-terápia
során - bólintott Smith.
- Talán általánosabban kellene megfogalmaznunk a kérdésünket -
mondta Randi. - Marty, van mód arra, hogy ezt az eszközt valami
huncutságra használják?
Ezúttal valóban ügyesebben válogatta meg a szavait, mint korábban.
Marty munkája és szenvedélye, egész életének értelme az volt, hogy új és
újabb módszereket találjon ki a különféle „huncutságok” végrehajtására.
Aki ezt tudta róla, annak minden bizonnyal meglepetést okozott a válasza.
- Nincs. Legfeljebb akkor, ha Dresner jóváhagyja az applikációt, erre
viszont gyakorlatilag zéró az esély.
- Nem tudom elhinni, hogy ezúttal ilyen könnyen hagytad magad
legyőzni! - mondta a nő.
Tökéletesen megfogalmazott kihívás volt. Smith felismerte ezt a tényt,
és úgy döntött, megtámogatja Randi támadását:
- Igazad van, Randi. Ez valóban kemény dió. Talán mégis az lenne a
legjobb, ha megkeresnénk azt a srácot az Anonymusnál. Úgy hallottam…
- Egy szóval se mondtam, hogy nem fogom megvizsgálni a problémát!
- kiáltott fel Marty. - Vagy mondtam? Nem mondtam. Legalábbis nem
hiszem.
- Nos, mi…
- Nézzétek, van pár olyan dolog a Merge hardverében, amit nem értek
teljes egészében - ismerte el Marty, aki kétségbeesett igyekezettel próbálta
bebizonyítani, hogy szakmailag sokkal többet ér, mint névtelen
konkurense. - Feltételezem, ezek az alkatrészek egy jövőbeli fejlesztéshez
lesznek szükségesek, esetleg az akkumulátor optimalizálásával függenek
össze. Nincsenek használatban, ennek ellenére elképzelhető, hogy az
operációs rendszer nem zárta le őket. Talán van mód a kontrollálásukra.
Talán… Jaj, hiszen még alig foglalkoztam a problémával! Nem várhatjátok
el tőlem, hogy ilyen gyorsan dolgozzak! Erre senki sem képes.
- Na, ez az a Marty, akit ismerek és szeretek - mondta Randi. - A
feladat adott, Marty. Bírd rá ezt a ketyerét, hogy valami nagyon gonosz
dolgot műveljen!

Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Smith és Randi lelassított.

Körbenéztek a csendes udvaron, jeleket kerestek, amelyek arra utaltak,
hogy ismét aktiválódik a biztonsági rendszer, amivel befelé jövet meggyűlt
a bajuk.
- Gondolod, hogy…?
Smith megrázta a fejét.
- Ennél még Martynak is több esze van.
Randi bólintott, de a biztonság kedvéért - felkészülve arra, hogy
hirtelen megjelenik előttük egy döglött halakat hajigáló katapult - hagyta,
hogy a férfi menjen elöl.
- És most?
- Dresner - felelte Smith. - Ha Martynak és az embereimnek igazuk
van, senki sem tehet semmit az ő jóváhagyása nélkül.
- Talán valami elkerülte a figyelmüket.
- Lehetséges. De kettőnk közt maradjon, már minden rendelkezésünkre
álló eszközt bevetettem, hiába. Meddőnek bizonyult az összes próbálkozás.
- Vagyis ki kellene emelni Dresnert a képből?
Smith megvonta a vállát.
- Vele kifejezetten nincs baj, mindenesetre nem ártana, ha a lehető
legteljesebb kontrollal rendelkeznénk a rendszerünk fölött. Az ember
sosem lehet elég óvatos.
- Szerinted Dresner a felelős azért, ami Afganisztánban történt?
- Abból kiindulva, amit tudok róla, ennek a feltételezésnek nem lehet
túl sok köze a valósághoz. Viszont mindenképpen érdemes nyomozgatni
egy kicsit.
- És mi a helyzet a fickóval, aki tönkrevágta a Triumphot?
- Bízzunk benne, hogy Star elér valamilyen eredményt. Ha nem, akkor
sincs baj, nekem is van pár ötletem.
Gond nélkül eljutottak a kapuhoz. Mindketten megkönnyebbültek,
amikor végre kiléphettek az utcára. Sárosak voltak, ázottak, de épek
maradtak.
- Át kell ugranunk Németországba - mondta Randi.
- Németországba? Miért?
- Mert van ott egy barátom. Azt hiszem, ő segíthet.
 39 .

Berlin, Németország

Berlinnek azon a részén jártak, ahol Smith még sosem fordult meg. A
régi raktárházak között húzódó, mocskos utcákon csak akkor kapcsolódtak
fel a nem túl erős fényű lámpák, amikor a kocsijuk elhaladt egy-egy
szenzor előtt. Smith furcsának találta a helyet, Randin azonban látszott,
hogy pontosan tudja, hova tartanak. Smith végül úgy döntött, rábízza
magát a nőre. Hátradőlt, lehunyta a szemét.
A kocsi megállt. Smith felriadt. Hirtelen nem tudta eldönteni,
szundított-e egy kicsit, vagy sem.
- Megérkeztünk?
- Nagyjából háromsaroknyira van a hely. Nyugati irányban - felelte
Randi. - Nem akartam közvetlenül előtte leparkolni.
Nem árult el Smithnek túl sok részletet, csupán annyit közölt, hogy az
ismerősét Johannes-nek hívják, és bizonyára rendelkezik néhány
információval, ami hasznos lehet a számukra.
Smith kiszállt a kocsiból. A környék nem tűnt túl ígéretesnek. Felnézett
a bedeszkázott kapujú épületre, ami előtt Randi leparkolt. A kocsit
megkerülve átment a túlsó oldalra, de közben kissé megbotlott.
- Úgy tudtam, a Stasi adatnyilvántartóját átköltöztették a Checkpoint
Charlie mellé - jegyezte meg Smith, ahogy továbbhaladtak az üres utcán.
A csípős szél keresztülfurakodott az épületek között, bevágott Smith
vékony dzsekije alá. Kellemetlen volt az időjárás, de legalább a
meteorológiai előrejelzésekben emlegetett eső nem eredt el.
- Johannes nem kifejezetten a BStU-nak dolgozott - mondta Randi, a
Stasi teljes nevének rövidítését használva. - Ő inkább amolyan…
magántanácsadó volt.
A megfogalmazás tipikusan CIA-stílusúnak tűnt: kissé fennhéjázó és
végtelenül hivataloskodó.
- Magántanácsadó - mormolta Smith. - Inkább a Stasi exügynöke…
- Miért fontosak a címkék? - kérdezte a nő száraz mosollyal. - Végső
soron valamennyien emberek vagyunk, nem igaz?
- Jézusom…
A keletnémet titkosrendőrség kétes hírnévnek örvendett: sokan a
történelem legparanoiásabb szervezetének tartották. Működése
csúcspontján több mint százezer embert foglalkoztatott, ők tartották
szemmel az alig tizenhat milliós lakosságot. Bizonyos számítások szerint a
Német Demokratikus Köztársaságban az állampolgárok megfigyelése volt
a legnagyobb, legkiterjedtebb vállalkozás. Amikor világossá vált, hogy a
fal hamarosan leomlik, a Stasi nekilátott, hogy eltüntesse a többmilliárd
oldalnyi írásos anyagot. Nagyüzemben működtek az iratmegsemmisítők, a
kemencék, és amikor ezek felmondták a szolgálatot, egyszerűen
felaprították a dokumentumokat. Amikor az ollók is kicsorbultak, kézzel
tépkedték szét a lapokat. Az ország polgárai végül tudomást szereztek róla,
hogy mi zajlik körülöttük, lerohanták a Stasi épületeit, lefoglalták a még
meglévő anyagokat, megakadályozták a megsemmisítésüket. A
dokumentumok azóta a BStU irdatlan raktárainak polcain sorakoztak, arra
várva, hogy valaki rendezze, átvizsgálja és tanulmányozza őket, levonja
belőlük a megfelelő következtetéseket.
Az épület, amely előtt végül megálltak, éppen olyan elhagyatottnak
látszott, mint amelyiknél a kocsit hagyták, ám a fémkapu (Smith utoljára
hajókon látott ilyet) szinte azonnal kinyílt, ahogy bekopogtak rajta. A kapu
fölé szerelt villanyégő sárgás fényt öntött az arcukra. Jeleztek nekik, hogy
lépjenek beljebb.
- Konrad vagyok - mondta a fiatalember. Kijjebb lépett, szétnézett az
utcán, majd visszahúzódott, és becsukta, bereteszelte a kaput. - Johannes
mellett dolgozom, asszisztensként.
Smith és Randi udvariasan bólintott, de egyikük sem mutatkozott be -
ebben nem alkalmazkodtak a németek szokásához. A fiatalember
végigvezette őket egy keskeny folyosón. Megérkeztek egy sokkal
modernebbnek látszó ajtóhoz, ami mellett egy retinaszkennert és egy
számbillentyűzetet láttak. Konrad belenézett a szkennerbe, majd a
billentyűkön beadta a megfelelő kódot.
Ahogy a halkan működő motorok félrehúzták az ajtót, Konrad belépett.
Smith habozott, de amikor látta, hogy Randi könnyed mozgással követi a
fiatalembert, ő sem ódzkodott tovább.
- Kedvesem! - sietett eléjük egy férfi. Keskeny, hosszúkás fején már
csak néhány, szürkére színeződött hajtincs maradt; hordóhasa arról
árulkodott, hogy hosszú ideje szenvedélyes viszony fűzi a sörhöz és a
virslihez.
- Johannes! Ezer éve nem láttam! - mondta Randi németül.
Megölelték egymást, de Smith ezt szinte észre sem vette, inkább
felmérte a környezetüket. A nagyjából száz négyzetméter alapterületű,
húsz méter magas termet megtöltötték a padlótól a mennyezetig nyújtózó
polcrendszerek. A polcokon elképesztő mennyiségű dobozt, ládát,
műanyag zsákot, dossziét zsúfoltak össze.
Azon a kis területen, amit nem foglaltak el a polcok, négy jókora gép
állt. Az eléggé réginek látszó, réz alkatrészekből álló, futószalagokkal
kiegészített masinák oldalából szabadon lógtak ki az elektromos
vezetékek. Smithnek tippje sem volt, hogy mire jók, vagy hogy egyáltalán
működnek-e.
- Ezredes úr! - Johannes előrenyújtotta húsos kezét. - Mi a véleménye
az én kis újrahasznosító központomról?
- Lenyűgöző. Honnan szerezte ezt a sok mindent?
- Ó, innen is, onnan is. Amikor a Német Demokratikus Köztársaság
megroggyant, úgy gondoltam, ideje, hogy keblemre öleljem a
kapitalizmust. Elvégre nyugati lett belőlem, nem igaz? Elgondolkodtam,
mihez is értek, mivel foglalkozhatnék. Azután jött az ötlet. Ismertem a
Stasit. Ismertem az aktákat.
- Gondolom, a fontosabbakat - mondta Smith.
- Azokat is. A változással egy időben megindult az iratok
megsemmisítése, de így is három hetem maradt arra, hogy megmentsem
azokat, amelyeket most itt lát a teremben. Elrejtettem őket, hogy egyik se
juthasson a BStU vagy az új rendszer hívei kezére.
Smith megpróbálta felbecsülni, hány papírlap, hány oldal, hány
dokumentum lehet körülöttük, mennyi fecnit gyűrhettek be a műanyag
zsákokba, a ládákba és a dobozokba. Százmilliót? Százmilliárdot?
- Az ép aktákat talán könnyebb lett volna megmenteni.
A német felnevetett.
- Soha ne fizessen ép aktákért, ezredes úr! A Stasi először a
legfontosabbakat semmisítette meg. Azokat, amelyek valóban értékes
információkat tartalmaztak.
- És erre jók ezek a gépek?
- Pontosan! A fiam építette nekem őket. - Johannes arca büszkén
felragyogott. - Tudom, minden szülő ezt mondja a gyermekéről, de a fiam
valóban jóravaló fiatalember. És briliáns mérnök!
- Szóval a gépek össze tudják rakni a kimenekített anyagokat?
- Régebben kézzel végeztük ezt a munkát. Hihetetlenül időigényes és
megterhelő feladat. Most azonban már csak annyi a dolgunk, hogy
beöntjük a fecniket a gépeinkbe, amelyek minden egyes darabról
készítenek egy háromdimenziós képet, majd a komputerekbe küldik az
adatokat. A komputerek azután, mint valami puzzle-t, szépen összeillesztik
az elemeket.
- Biztos nagyon sokba kerülhetett ezeknek a gépeknek a kifejlesztése
és megépítése.
- Nos, az ügyfélköröm válogatott, és meglehetősen nagylelkű
személyekből áll.
Ebben biztos voltam - gondolta Smith. Magánszemélyek, újságok,
politikusok, hírszerző ügynökségek, tudósok - még mindig nagyon sok
embert érdekelt, hogy annak idején mi történt a vasfüggöny mögött.
Johannes már abból szépen megélt volna, ha szimpla zsarolásra használja
az előkerített, összeillesztett és feldolgozott dokumentumokat.
- A CIA már az első pillanatban Johannes mellé állt - mondta Randi. -
A támogatásunkért cserében bármibe belenézhetünk, amit sikerül
előbányásznia.
- És ma miben lehetek a segítségére, kedvesem? - kérdezte Johannes.
- Christian Dresner érdekelne.
Johannes joviális arckifejezése megváltozott, a tekintete óvatos lett.
- Mint oly sokakat…
- Talán már kértek öntől Dresnerre vonatkozó információkat? -
kérdezte Smith.
- Természetesen. Többször is.
- És sikerült teljesítenie a megbízásokat?
A német megrázta a fejét.
- Inkább nem vállaltam el a munkákat. Dresner nagy hatalmú ember, és
gyanítom, megvannak az eszközei arra, hogy kiderítse, honnan származnak
a vele kapcsolatos információk.
- De bizonyára talált valamit, ami róla szól - mondta Randi. -
Gondolom, megvan a Stasi-aktája.
- Igen, megvan.
- És mi van benne?
Johannes habozott.
- Tudom, szinte feleslegesen teszem, de mégis fel kell hívnom a
figyelmüket a diszkréció fontosságára.
- Hallgatni fogunk, Johannes. Mint mindig.
A férfi felsóhajtott.
- Ami azt illeti, rengeteg információ van erről az emberről. A Stasi a
megfigyelt emberek életének legapróbb részleteiről is feljegyzéseket
vezetett. Főként az olyanokéról, akiket a rendszer annak idején fontosnak
vagy potenciálisan veszélyesnek ítélt. Esetleg segítenének, és elárulnák,
milyen típusú információkra lenne szükségük?
- Mit csinált Dresner a szovjeteknek? - kérdezte Smith. - Biológiai
fegyverek kutatásával foglalkozott?
- Nem, dehogy! Akkoriban, ha esetleg emlékeznek még rá, a
keletnémet sportolók kimagasló eredményeket értek el atlétikában…
- Ő doppingolta a sportolókat? - kérdezte Randi meglepetten.
- Doppingolta őket, összeállította az edzésprogramjukat, tanulmányozta
a pszichológiai állapotukat. Egy fiatal pszichológus, bizonyos Gerhard
Eichmann, valamint Christian Dresner állt az adott időszak keletnémet
sportsikereinek hátterében.
- Ennél azért jóval durvább dologra számítottam - jegyezte meg Randi
kissé csalódott hangon.
Johannes arcán látszott, hogy nem szívesen beszél Dresnerről, mégis
megtette.
 - Meg fog lepődni, kedvesem, hogy milyen durvák voltak ezek a
dolgok. A szovjetek számára nagyon fontosak voltak a sporttal kapcsolatos
programjaik. A nácikhoz hasonlóan a sportot ők is a saját
felsőbbrendűségük bizonyítására alkalmas eszköznek tekintették.
Akkoriban még számos emberen végeztek olyan kísérleteket, amelyekre
ma már senki sem adna engedélyt. És nem csak felnőtteken. A tehetséges,
jó képességű gyerekeket gyakran elszakították a családjuktól,
tesztcsoportokba szervezték őket, és rajtuk próbálták ki, hogy a
megtervezett programok közül melyik a legjobb. A testi és lelki
gyötrelmek, a kísérleti gyógyszerek, a pszichológiai befolyásolás, amit
manapság szimplán agymosásnak neveznek… Nos, ezek kifejtették a
maguk hatását. A gyerekek közül sokan nem maradtak életben, de azok is
örökre megváltoztak, akik nem pusztultak el.
Smith ügyelt rá, hogy az arca szenvtelen maradjon. Egyelőre nem
tudta, mit kellene éreznie az elhangzottakkal kapcsolatban. Az igazsághoz
hozzátartozott, hogy a fiatal Christian Dresner semmit sem ismert az élete
minden aspektusában domináló kommunista gépezeten kívül, és amikor
végre megértette, mit művel, azonnal disszidált, és az élete hátralévő részét
annak szentelte, hogy jobb hellyé tegye a világot.
- Gerhard Eichmann - mondta Randi. - Ő Dresnerrel együtt disszidált,
igaz?
A német bólintott.
- Nagyon közeli barátok voltak. Semmi sem igazolja, hogy jelentettek
volna egymásról. Ez ritkán fordult elő ebben az országban, ahol így vagy
úgy, de mindenki neve rajta volt a Stasi besúgóinak listáján.
- Két ilyen fontos embernek elég nehéz lehetett átjutni a falon - mondta
Smith. - Meglep, hogy ennyire simán ment a dolog.
- Azért annyira nem ment simán. Kifelé menet Dresner ellátogatott
abba az árvaházba, ahol felnevelték. Szembe akart nézni azzal az emberrel,
aki az intézményt vezette.
- Szembenézni? - kérdezte Randi.
- Hogy pontosabban fogalmazzak… Azért akart találkozni vele, hogy
megölje. Halálra verte egy bottal.
Smith és Randi arcára kiülhetett a döbbenet, aminek hatására Johannes
úgy érezte, egy kicsit részleteznie kell a dolgot.
- Az a bizonyos ember nagyon kegyetlen volt. A gyerekek, akik a keze
alá kerültek, iszonyú dolgokat éltek át. Rengeteget szenvedtek. Azt
hiszem, megérdemelte, amit kapott.
Smithnek eszébe jutott, amit Kleintől hallott Dresnerről: a szökését
követően mentálisan túlságosan labilis volt ahhoz, hogy megtartsa a
munkáját. Annak fényében, amit Johannes elmondott, ez nem is volt
meglepő. Vajon milyen lehet így felnőni? Milyen érzés az, amikor az ember
hirtelen más pozícióba kerül, amikor kikerül az áldozat szerepköréből, és
végre büntethet? Vajon akkor, amikor azoknak a gyerekeknek az arcára
nézett, akikkel kísérletezett… Vajon akkor hajdani önmagát látta?
- És mi a helyzet Eichmann-nal? - kérdezte Randi. - Róla is van
valamilyen akta?
- Természetesen van - felelte Johannes, és a terem másik vége felé
fordult. - Ha megtennék, hogy átjönnek velem a terminálokhoz, akár meg
is kezdhetnénk az önöket érdeklő információk kiválogatását.

Amikor megszólalt a telefonja, Konrad azonnal fogadta a hívást.

Halkan beszélt, bár tudta, hogy amit az irodában mond, abból egyetlen szót
sem lehet hallani a raktárházban.
- Megkapta a fényképeket, amiket küldtem?
- Meg - felelte a vonal másik végéről az elektronikusan eltorzított hang.
A névtelen ember néhány héttel azután kereste meg Konradot, hogy az
elkezdett dolgozni Johannesnél. A kérése egyszerű volt: értesítést kért, ha
valaki Christian Dresnerről érdeklődik. Konrad eleinte nem akarta
elvállalni a feladatot, de amikor szóba került a fizetség, azonnal semmivé
lett az ellenállása. Hárommillió euró egyetlen telefonhívásért? Ez kinek ne
érné meg?
Sokáig azt hitte, nem lesz alkalma megkeresni a pénzt, amit beígértek,
de pár perce a komputere jelezte, hogy valaki beírta Christian Dresner
nevét a belső hálózatuk keresőjébe.
- Egyedül vannak? - kérdezte a hang.
 - Azt hiszem, igen. De ebben nem lehetek biztos. Gyalog érkeztek.
Nem láttam a kocsijukat.
A kapcsolat megszakadt.
 40 .

Berlin, Németország

A szél elállt, és a csillagokat ugyan nem lehetett látni, de az eső még

mindig nem eredt el. Smith és Randi az üres út közepén állva arra készült,
hogy egy másik irányból közelítse meg a kocsit. Amikor meghallotta a
hátuk mögött becsukódó kapu dobbanását és a helyükre csúszó reteszek
kattanását, Smith sajnálta, hogy nem maradhatnak. Akár tíz évet is el
tudott volna tölteni ezen a helyen, hogy a hidegháború titkos történetét
kutassa. És persze Christian Dresner történetét…
Randinek végre sikerült kapcsolatba lépnie Starral. Menet közben, a
mobilján beszélgetett vele; Smith közelebb hajolt hozzá, hogy fültanúja
lehessen a párbeszédnek.
- Szia, Randi! Milyen Németország?
- Hát… Hideg. Szeretném, ha megkeresnél nekem valakit. Gerhard
Eichmann. A hetvenes években Dresnerrel együtt szökött meg Kelet-
Németországból.
- Végre egy név! Veled sokkal jobban szeretek dolgozni, mint Jonnal.
- Ez fájt! - mondta Smith elég hangosan ahhoz, hogy Star hallhassa. -
De ha már előhozta a témát… Hogy halad?
- Ne szomorodjon el, Jon! Tudja, hogy szeretem magát. Ami a
„haladást” illeti… Hát, nem is tudom.
Smith a bal szeme sarkából észrevette, hogy két épület között egy
árnyék mozog. Talán csak egy kóbor macska volt, esetleg a szél kapott
bele egy ponyvába, vagy ilyesmi… Ezeket a lehetőségeket sem zárhatta ki,
ennek ellenére a tekintetével pásztázni kezdte az út két oldalát.
- Nem ártana, ha igyekezne egy kicsit. Van egy tervem, és lehet, hogy
a végén gyorsabb leszek, mint maga.
 - Na, emiatt nem aggódom.
Smith egy emberszerű alakot látott, amely éppen megkerülte az előttük
húzódó sikátorban rozsdálló teherautót. Randi alig észrevehető
biccentéssel jelezte, hogy ő is észrevette a dolgot.
Smith ismét érezte a Merge hiányát. Az utóbbi időben egyre
kelletlenebből használta az eszközt. Kissé aggasztónak találta, hogy milyen
hamar a függővé vált tőle.
- Óvatosan, Star - mondta Randi könnyed hangon. - Ez az ember itt
sokkal okosabb, mint amilyennek látszik.
Smithnek végül nem volt szüksége látáserősítésre. Előttük két férfi
futott ki az utcára az árnyékok közül. Két másik oldalról közeledett. Smith
gyorsan hátranézett, és nyugtázta azt, amit már amúgy is érzett. Hátulról is
jött egy ember…
- Most rohannom kell! - hadarta Randi a telefonba. - Később még
beszélünk!
- Úgy látom, összesen öten vannak - jegyezte meg Smith halkan.
- Igen, de valamennyien kemény fickónak látszanak.
Helytálló megállapítás volt. Az öt férfi vagy egészen rövidre nyíratta
vagy leborotváltatta a haját. A nehéz bőrdzsekik, a nyak- és arctetoválások,
a bakancsok, a felhajtott szárú farmernadrágok… Smith legalább egy
horogkeresztet látott: a medál ezüstláncon függött az egyik férfi nyakában.
Smith és Randi továbbment, csak akkor álltak meg, amikor már csupán
egy-két méter választotta el őket az útjukat elzáró férfiaktól. Az oldalról
közelítők nem siettek, a hátulról érkező lelassított - teret biztosított
magának arra, hogy elkapja Smitht és a nőt, ha esetleg menekülni
próbálnak.
Smith számára már csak az volt a kérdés, hogy mi ez az egész. Talán
csak a balszerencséjüknek köszönhetik a dolgot? Vagy valójában nincs
semmi meglepő abban, hogy egy ilyen környéken összefutnak pár
skinheaddel, akik épp hazafelé tartanak valahonnan? Esetleg ennél sokkal
többről van szó?
- Javaslom, fiam, menjetek tovább - mondta Smith németül. - Nincs
annyi pénzünk, amennyiért megérné a balhé.
A jobb oldali skinhead - fiatal volt, a húszas évei közepén járhatott -
mintha elbizonytalanodott volna. Kétségtelenül ahhoz volt hozzászokva,
hogy sokkal nagyobb félelmet gerjeszt a párokban, akiknek a kifosztására
készül. A bal oldali továbbra is sóváran bámult Smithre és a nőre;
szemében megcsillant a Smith háta mögött világító lámpa fénye.
- Biztos több pénz van nálad, mint az én tárcámban. És azt hiszem, a
nőddel is jól elszórakozunk - mondta az ideges skinhead, miközben
hátranézett a kocsira, ami a kereszteződés közelében állt. Már Smith is
észrevette a járművet, az előtte álló alakot azonban csak ekkor látta meg.
Smitht már nem az a kérdés izgatta a legjobban, hogy szerencsétlen
véletlenről van-e szó, vagy valami másról; megértette, hogy ezen túl kell
lépnie, és azzal kell foglalkoznia, hogyan maradnak életben.
- Garantálhatom, hogy közel sem lesz olyan kellemes vele, mint
gondolod.
A három és kilenc óra irányából közeledő férfiak néhány lépés
távolságban megálltak. A hátulról érkező zajok is elnémultak - Smith úgy
becsülte, az a fickó úgy öt méterre lehet tőle. A felálláson látszott, hogy a
támadók nem először csinálnak ilyet, talán hosszú évekbe tellett nekik,
amíg tökéletesítették a technikájukat, amíg rájöttek, hogyan tudják
megakadályozni a kiszemelt préda szökését.
- Mit akarnak ezek? - kérdezte Randi oroszul. Rémületet színlelt, és
közben a támadók arcát kutatta, megértették-e a szavait. A szovjetek már
azelőtt kivonultak Kelet-Németországból, hogy ezek a fiúk megszülettek
volna. A jelek szerint egyikük sem értette a korábbi megszállók nyelvét.
Smith ugyanazon a nyelven válaszolt, és közben megfogta és biztatón
megszorította Randi kezét.
- Az, amelyik tőlem balra van, úgy tizenhét éves lehet. A hátunk
mögötti túl távol van ahhoz, hogy gyorsan reagáljon.
- Vagyis kihasználhatjuk a meglepetés erejét - mondta Randi.
Szándékosan úgy beszélt, mintha pánikba esett volna. - De ha elindulnak,
gondunk lesz. Leszedjük a vezért meg az őrült szeműt. Ennyi elég lehet
ahhoz, hogy a többiek rádöbbenjenek, talán nem is olyan jövedelmező ez a
vállalkozás, mint hitték.
- Németül beszéljetek! - kiáltott rájuk az a fickó, akit Randi őrült
szeműnek nevezett.
 - A barátnőm nem tud németül - közölte Smith higgadt, megnyugtató
hangon. Úgy szerette volna megoldani a helyzetet, hogy közben senkit se
kelljen megölnie. A támadók fiatalok voltak, talán nem is sejtették, mibe
keveredtek. Gondot csak az jelentett, hogy a repülőgépeken érvényes
szabályok miatt se ő, se Randi nem rendelkezett lőfegyverrel. Randinek
igaza van. Veszélyes, ha hagyjuk, hogy ők támadjanak… - Még egyszer
elmondom: szépen kérlek benneteket, menjetek tovább.
A támadók felnevettek. Olyan fiatal férfiak örömtelen hahotázása volt
ez, akik élvezték az erőszakot - egészen addig, amíg biztosak voltak abban,
hogy nyerő helyzetben vannak.
- Mert ha nem? Akkor mi lesz? - kérdezte a vezér. - Talán kinyírtok
minket?
- Elképzelhető.
Újabb nevetés, de a vezér ezúttal nem vidámkodott együtt a többiekkel.
Valamivel idősebb volt a társainál, és nem látszott olyan ostobának, mint
ők.
- Addig tárgyalgatsz velük, míg a végén ők ölnek meg minket - mondta
Randi. Már nem tartotta fontosnak, hogy a megriadt nő szerepét játssza. -
Az őrült szemű lesz az első. A vezér a tiéd.
- Várj! Talán mégis…
Randi azonban nem várt. Hátranyúlt, előrántotta azt a tizenöt centis
kést, amit a poggyászában hozott magával. Gyors csuklómozdulatot tett - a
kés keresztülzúgott a levegőn.
Smith megértette, hogy már nem állíthatja meg a folyamatot, ezért
előrevetődött. Randi olyan gyorsan hajtotta végre a támadást, és olyan
erőtlen volt a fény, hogy nem bírta követni a szemével a fegyvert. Ilyen
helyzetben, ilyen távolságról a legnyilvánvalóbb és a legkönnyebb célpont
az ellenfél mellkasa lett volna, Randi azonban sosem volt az egyszerű
megoldások híve. Smith már kinyújtotta a kezét az őrült szemű nyaka felé,
amikor látta, hogy kés pontosan oda fúródott be. A penge hosszirányú
forgása nem volt tökéletes, a célt azonban telibe találta, és jó három centi
mélyen behatolt a célszemély légcsövébe.
Riadt kiáltások hallatszottak, Smith azonban alig érzékelt valamit a
hangokból. A feladatra koncentrált, ami abban a pillanatban abból állt,
hogy megmarkolja a kést, mielőtt a támadók felfogják, mi történik
körülöttük.
Rácsapott a nyélre, minek következtében a penge még mélyebbre
hatolt a célszemély légcsövébe. Csak ezt követően rántotta ki a kést.
Azonnal sarkon fordult, és lendületből a támadók vezérének gyomrába
döfte a pengét.
Amikor ismét kihúzta a kést, Randi már a kereszteződésben álló kocsi
irányába rohant. Smith követte a nőt. Biztos volt benne, hogy a fiatalember
nem fog meghalni, de megkínlódja, hogy ilyen ostobaságra vállalkozott. A
hasi sebek általában erősen véreztek, ezért demoralizáló hatást gyakoroltak
a sérült közelében tartózkodókra.
Általában. De nem mindig… Smith nagyjából tíz métert tehetett meg,
amikor a gyomron szúrt ember fájdalmasan vinnyogni kezdett. Három
harcképes társa nem rettent vissza attól, ami vele történt, és nem is
próbáltak segíteni rajta, inkább üldözőbe vették a menekülő prédát.
Smith lehajolt, kitért az élen haladó férfi által feléje hajított csavarkulcs
elől. Nem kerülte el a figyelmét, hogy az egyik skinhead megáll, és
villámgyorsan a dzsekije zsebébe dugja a kezét.
- Fegyver!
Randi nem állt meg, de előredőlt, és cikcakkban futott tovább.
Eldördült az első lövés. Smith is lebukott, kétrét görnyedve rohant. Csak
egy pillanatra állt meg, hogy ellenőrizze, sikerül-e tartaniuk a távolságot az
üldözőktől. A srácok fiatalok voltak, erősek és dühösek, iszonyatos
mennyiségű adrenalin áramlott a szervezetükben, viszont a légzésükön
érződött, hogy rengeteget dohányoznak, és a nehéz bakancsok sem tették
egyszerűbbé a dolgukat.
Smith hallotta, hogy a kocsiban, ami felé tart, az addig csendben
figyelő férfi megpróbálja beindítani az erősen köhögő a motort. Randi
felgyorsított; Smith magában azért fohászkodott, hogy a nő ne
foglalkozzon a járművel, rohanjon el mellette és tűnjön el a sötétben.
Ám ahogy lenni szokott, az imája nem talált meghallgatásra. Egy újabb
golyó süvített keresztül a levegőn. Smith még jobban előrehajolt. Randi
teljes sebességgel nekirohant a kocsi oldalának, és közben a könyökével
beütötte a bal első ablakot. A jármű szerencsére eléggé régi típus volt -
olyan, amibe még nem biztonsági üveget építettek be. Az ablak berobbant,
a szilánkok rázuhogtak a kormány mögött ülő férfira, aki hiába próbált
félredőlni előlük.
Smith éppen abban a pillanatban érkezett meg a kocsi mögé, amikor
Randi feltépte az ajtót és kirántotta a férfit a járdára. Három üldözőjük
eközben rájuk közelített. Smith odadobta Randinek a kést. A nő talpra
állította a férfit, és az álla alá szorította a vértől vöröslő pengét. Smith
bízott benne, hogy a három skinhead számára fontosabb ez az ember, mint
a barátaik, akiket vérző sebekkel hagytak az utca közepén.
A három üldöző a kocsitól néhány méter távolságban állt meg. A
fegyveres megpróbálta célba venni Randit, aki azonban ügyesen
behúzódott a testes, idősebb férfi mögé.
- Nálad kés van - mondta az egyik fiatalember. - Nálunk pisztoly.
Randi válasz helyett még nagyobb erővel szorította hozzá a lekicsinyelt
kést a férfi nyakához. A penge az áll alatti részen felmetszette a bőrt.
- Elég! - mondta a férfi. - Ha meghalok - furcsán, alig érthetően ejtette
ki a szavakat, mivel érezte, ha megmozdítja az állkapcsát, a penge még
mélyebben belévág -, senki sem fogja kifizetni magukat.
Nem tűnt valószínűnek, hogy a támadók megkapják a pénzüket, de
szerencsére egyikük sem volt elég okos ahhoz, hogy ezt felfogja.
- Tűnés! - mordult rájuk Smith.
Egyikük sem mozdult.
- Takarodjatok innen! - üvöltött fel Smith. - Futás!
A három fiú végül engedelmeskedett. Visszarohantak az úton,
elszáguldottak sebesült társaik mellett, és belevesztek a sötétbe.
Randi belökte a férfit a kormánykerék mögé, besiklott a hátsó ülésre.
Smith kinyitotta a jobb első ajtót, beszállt.
- Indítson! - mondta Randi.
A férfi elfordította a kulcsot. A motor beindult. A férfi rémült arcot
vágott, miközben rákanyarodott az üres utcára. Óvatosan felgyorsított.
- Ki adta a pénzt, amit ezeknek a seggfejeknek kellett volna
megkapniuk? - kérdezte Randi.
- Nem tudom.
- Vágd le az ujját, Jon.
 - Ne! Esküszöm, hogy nem tudom! Kaptam egy SMS-t. Valaki
megkért, hogy végezzem el a munkát. A pénzt egy offshore-számláról
utalták át.
- És mikor kapta azt az SMS-t?
- Pár órával ezelőtt.
- Hány órával ezelőtt?
- Nem tudom. Talán négy.
- A picsába! - Randi elővette a telefonját, beütött egy számot.
Kicsengett párszor, végül - Randi megkönnyebbülésére - fogadták a hívást.
A kocsiban tisztán hallani lehetett a készülékből Johannes hangját.
- Randi? Valami gond van?
- Még mindig a raktárházban van?
- Igen.
- Valaki tudja, hogy itt vagyunk. Ok…
- Igen. Tartottam ettől. Őszintén szólva, számítottam is rá.
- Tessék? Hogyan?
- Konrad. Felhívott valakit. Nem tudom, kit. Amikor kérdőre vontam,
megpróbált megölni. El tudja képzelni, Randi? Azok után, amiket érte
tettem… Sajnos kénytelen voltam lelőni.
- Köszönöm, hogy figyelmeztetett minket - mondta a nő
szarkasztikusán.
- Én pedig köszönöm, hogy eljöttek ide, és véget vetettek az életnek,
amit eddig éltem.
- Nézze, odaküldök pár embert…
- Ne! Már így is épp eleget tett. Amikor beindítottam ezt a vállalkozást,
az első dolgom az volt, hogy tettem bizonyos intézkedéseket a
visszavonulásommal kapcsolatosan. Ég áldja, Randi! Soha többé nem
találkozunk.
Randi bontotta a kapcsolatot, majd előrehajolt a két első ülés között.
- Ennek a mocsoknak még mindig tíz ujja van? Miért?
A férfi rémülten tiltakozni kezdett, de Smith nem foglalkozott a
sirámaival. A kora, dülledt szeme, olcsó öltönye - minden arra utalt, hogy
egy senki volt, egy jelentéktelen figura, egy hajdani Stasi-ügynök, aki egy
kis pénzt akart keresni azzal, hogy rábízott egy feladatot pár neonáci
idiótára. Smith tudta, hogy a fickó megbízója - bárki legyen is az - elég
okos volt ahhoz, hogy ne fedje fel a kilétét egy ilyen feláldozható gyalog
előtt.
Smith lába beleütközött valamibe, ami az ülés alatt hevert. Lehajolt,
elővett egy kis, euróbankjegyekkel teletömött táskát. Hátranyújtotta
Randinek, aki megszámolta a pénzt.
- Sértő az összeg nagysága! - mondta. - Viszont arra biztos elég lesz,
hogy első osztályon repüljünk. Sőt még arra is futja, hogy egy jó helyen
megvacsorázzunk Frankfurtban.
- Az nem a maguk pénze! - tiltakozott a férfi. Kiguvadó szeme elárulta,
már nemcsak Smithtői és Randitől fél, hanem azoktól is, akikre rábízta a
munkát - és akiket még nem fizetett ki.
Smith megvonta a vállát.
- Akkor esetleg kérje meg a hölgyet, hogy adja vissza magának!
 41.
Szalihorszk közelében, Fehéroroszország

Amikor belépett a kapun, James Whitfield gyanította, hogy mit fog

találni mögötte. Korábban már Dresner három rejtekhelyén is járt, és úgy
látta, a kialakításuk semmiben sem különbözik egymástól. Ez a negyedik is
ugyanolyan volt, mint a többi.
Még a kert elrendezése is ismerősnek tűnt a számára, bár itt főként
őshonos növényeket látott, olyanokat, amelyek képesek voltak
megmaradni a helyi klímán. Odakint legfeljebb plusz tíz fok volt, de a
magas falak kívül rekesztették a szelet, a delelőjén járó nap kellemesen
melengette Whitfield hátát, ahogy végigment a kövezett ösvényen.
A világ kormányai imádták Dresnert azért, hogy költötte a vagyonát,
hogy lakóházakat, kutatóközpontokat, üzemeket épített a Föld minden
zugában. Kétségtelen, hogy a fejlesztések hátterében emberbaráti
törekvések is léteztek, Whitfield azonban biztosra vette, hogy Dresner
elsődleges motivációja a paranoiája volt.
Ezt persze meg lehetett érteni azok után, amit a nácik, később pedig a
szovjetek műveltek vele és a családjával. Whitfield a karrierje során
számtalan alkalommal lehetőséget kapott arra, hogy egy-egy pillantást
vessen az emberi természet sötét oldalára, Dresner viszont többször is
kénytelen volt farkasszemet nézni a szörnnyel.
Érthető volt tehát, hogy egyik szuperbiztos lakhelyéről a másikra
vándorolt, hogy egyik helyen se maradt túlságosan sokáig, hogy a távolból
kommunikált, és szinte senkivel sem találkozott személyesen. Megpróbált
elszigetelődni a világtól, ám ez - bármilyen titkos és távoli helyeken is
építette fel szentélyeit - nem sikerülhetett neki teljes mértékben.
Whitfield végül megpillantotta Dresnert, aki a kert közepén üldögélve
úgy meredt a kis dísztó vizébe, mintha abban reménykedne, hogy ott fog
rábukkanni valami titok nyitjára. Legutóbbi sikerei hatására mintha még
jobban megöregedett volna: a válla valamivel csapottabb, az arca kicsit
petyhüdtebb volt, mint korábban. Whitfield nem tartotta kizártnak, hogy
már nincs sok hátra neki az életből. Ahogy mások, ő is tisztában volt azzal,
hogy Dresner halálának számos előnye lenne, de legalább ugyanannyi
veszélyt is tartogat.
- Mi az ördögért kellett fellépnie Smith és Russell ellen? - kérdezte
Whitfield dühösen. - Megmondtam, hogy elintézem az ügyet.
Dresner lassan felnézett, és szemügyre vette a feléje közeledő férfit.
- De nem tette meg, őrnagy úr. Figyelmeztette, majd megpróbálta
áthelyeztetni őket. Most viszont Németországban bukkantak fel, hogy
átnézzék a Stasi által rólam készített feljegyzéseket.
Dresner mindig tudta, mi az érdeke. Whitfield nem volt olyan naiv,
hogy azt gondolja, Dresner nem használja fel a rendelkezésére álló
eszközöket arra, hogy figyelemmel kísérje a személyét potenciálisan
fenyegető személyeket és eseményeket. Mindent megfigyelt, de lépéseket
csak akkor tett, ha túlságosan veszélyesnek ítélt egy-egy szituációt.
- És épp egy csapatnyi félnótás bűnözőt kellett rájuk küldenie? Jobb
megoldást nem talált?
- Az egész a felszínen nem más, mint egy félresikerült rablási akció.
Whitfield nem válaszolt azonnal. A mocsok nagy részét ő takarította
fel. A támadást végrehajtó férfiak már nem éltek. Johannes Thalberg
felgyújtotta a raktárházát, majd eltűnt. Ő is egy elvarratlan szál volt, de
egyelőre figyelmen kívül lehetett hagyni. Nyilvánvaló, hogy alaposan
megtervezte a szökését, és szinte biztosra lehetett venni, hogy a
továbbiakban nem fog olyan hullámokat gerjeszteni, amelyekbe könnyen
belefulladhatna.
Az őrnagyot valójában az a Christian Dresner aggasztotta, akit
korábban még nem látott; az az ember, aki képes volt felbérelni pár
neonácit (azoknak az ideológiai örököseit, akik annak idején megkínozták
a szüleit), aki ilyen kis senkiházi bűnözőkkel próbálta megöletni azt a két
embert, akik veszélyt jelenthettek a világ átformálásával kapcsolatos tervei
végrehajtására. A történelem során sokan, nagyon sokan voltak olyanok,
akik úgy gondolták, a céljaik elég fontosak ahhoz, hogy szentesítsék az
eszközöket. Valamennyien biztosak voltak benne, hogy igazuk van, de
utóbb mindegyikükről kiderült, hogy hihetetlenül veszélyes személyek.
Whitfield ügyelt arra, hogy nyugodt maradjon a hangja. Dresner eléggé
labilis alkat volt, viszont a technológiája minden várakozást felülmúlt,
Amerika szempontjából pedig létfontosságú volt, hogy továbbra is
kontrollálja az eszköz és a rendszer terjesztését.
- Russell és Smith már többször bebizonyította, hogy nem könnyű őket
megölni, ráadásul a jelek szerint egy olyan hatalmi központhoz tartoznak,
amelynek nincs köze se a hadsereghez, se a CIA-hoz.
- Ezek szerint ön kénytelen lesz megkettőzni az erőfeszítéseit. Már
nemcsak tőlük, hanem a mögöttük állóktól is meg kell szabadulnunk.
Whitfield kihúzta magát.
- Csínján a szavakkal, Christian! Nekem nem parancsol. Sőt! Ami azt
illeti, ha én nem lennék, a cége már évekkel ezelőtt összeomlott volna,
maga pedig azóta valószínűleg Lipcse valamelyik aluljárójában kéregetne.
Ez itt az én felségterületem. Jobban teszi, ha szépen kihátrál róla!
Dresner ismét a víz felé fordult, de nem az előtte álló férfi tükörképét
figyelte. Az őrnagy zavart és izgatott volt. Érthető. Ő is azok közé
tartozott, akik azt hitték, egy olyan katonai szuperhatalom kiépítésén
dolgoznak, amely évszázadokon keresztül hatalmon maradhat. Emiatt
kénytelen volt nagyobb távlatokban gondolkodni, számításba venni az
események utóhatásait. Dresner nem tekintett ilyen messzire. A Merge
elterjesztése valósággá vált, és szilárddá tette azt a légvárat, amelyet
felépített magának, amelynek két éven belül teljes egészében valóságossá
kellett válnia. Smith és Russell felbukkanása és jelenléte azonban nemcsak
ezt a középtávú tervet, de még a jóval közelebbi eredményeket biztosító
folyamatokat is veszélyeztette.
- Ha a kapcsolatunk és a fejlesztés részletei nyilvánosságra kerülnek,
akkor nem csak én és a cégem kerül szorult helyzetbe, őrnagy úr. Szinte
biztos, hogy kitudódik majd az ön részvétele és a Pentagon érintettsége is.
Gondolom, egyetértünk abban, hogy egy ilyen botrány kirobbanását még
az ön országa sem engedheti meg magának.
- Nem olyan könnyű megszabadulni tőlük, mint ahogy azt ön…
- De igen, őrnagy! Könnyű! Ha magának van igaza, és valaki zsinóron
rángatja Smitht és Russellt, akkor a rejtélyes bábjátékos talán felfedi
magát, miután ez a két személy lekerül a porondról. Így vagy úgy, a
nyomozásuknak véget kell vetni! - Dresner mély lélegzetet vett.
Megenyhült az arckifejezése. - Tisztában vagyok vele, hogy mindketten
becsületes, bátor, tiszteletre méltó személyek. Tudom, hogy Smith helyére
nem lesz könnyű találni egy hasonló kvalitású embert, akit bátran
odaállíthatunk a Merge fejlesztésének élére. De mérlegelnünk kell. Meg
kell vizsgálnunk, mi forog kockán az ön hazája vagy akár a világ
szempontjából. Úgy érzem, ehhez képest két ember élete igazán semmiség.
Eddig vajon hány amerikai katonát és civilt mentett meg a technológiám?
Gyanítom, hogy kettőnél többet.
Whitfield hallgatott; Dresner nyugodtan várakozott.
- Maradjon ki ebből, Christian! Megmondtam: el fogom intézni az
ügyet.
Dresner bólintott.
- Már alig várom!
 42 .

Washington D. C. közelében,
Amerikai Egyesült Államok

- A rohadt életbe! - Smith fogta a Haditengerészeti Akadémia

negyvenöt éves évkönyvét, és hátradobta a hátsó ülésre, a többi közé.
- Semmi? - Randi tőle szokatlan óvatossággal vezette az autót a
kanyargós, fasorokkal szegélyezett úton. Néhány másodpercenként újra
meg újra belenézett a visszapillantó tükörbe.
- Semmi - mormolta Smith, és leoltotta az olvasólámpát. - De eddig
még csak a haditengerészeti könyveket néztem át… És a fickó most jóval
idősebb, mint akkor volt. Lehet, hogy fel se ismerném.
- Vagy nem járt Annapolisba.
Ezt a lehetőséget sem lehetett kizárni. Arról az emberről, aki felelős
volt a Triumph állapotáért, lerítt, hogy valamilyen katonai akadémiára járt,
de Smith belátta, hogy ezúttal talán cserben hagyta az az ösztöne, amellyel
fel szokta ismerni a hozzá hasonló katonákat. Bízott benne, hogy Star
nagyobb szerencsével jár majd a kutakodásban, mint ők.
- Otthon, édes otthon - mondta Randi, és a fák között alig látható,
modern stílusú, fával burkolt házra mutatott. Ráfordult a kaviccsal felszórt
kocsibehajtóra, megállt. Smith kiszállt, felkapta a zsákját, majd egy-két
másodpercig gyönyörködve nézte az épületet. A lenyugvó nap kellemes
fénybe vonta a csodálatos tájat, megcsillantotta a tiszta ablakokat. Nehéz
volt elhinni, hogy a ház - annak a fiatal afgán orgyilkosnak köszönhetően,
aki megpróbált végezni Randivel - nemrég még elszenesedett gerendákból
és hamuból álló romhalmaz volt.
- Ez aztán a változatosság a régi kunyhó után!
- Fredtől kaptam egy biankó csekket, hogy újra fel tudjam építeni. Azt
hiszem, bűntudata van amiatt, hogy csalinak használt. Amikor emelnem
kell, még mindig érzem a sérülést. - Randi az ajtóhoz ment, félrehúzott egy
panelt, és beütött egy hosszú kódot a kis mélyedésben elrejtett
számbillentyűzeten. A környezetet figyelembe véve furcsa volt, hogy ilyen
biztonsági rendszerrel szerelték fel az épületet. Erre a vidékre nem volt
jellemző a bűnözés, az viszont igaz, hogy el se lehetett látni a legközelebbi
szomszédig.
A ház belseje még nagyobb hatást gyakorolt Smithre, mint a külseje.
Végigjárta a helyiségeket, megcsodálta a mestermunkákat, végül a méretre
készült konyhaszekrény előtt állt meg.
- Egy ilyen jól nézne ki az új lakásomban. Milyen fából készült?
- Nem tudom. Norvégiából hívtam át pár fickót, ők készítették.
- Komolyan?
- Persze! Az a testpáncél korántsem volt olyan szuper, amilyennek
Fred mondta. Említettem már, hogy még mindig fáj a hátam, amikor
emelek? A hátsó hálószobában rakd le a cuccod. A bal oldaliban.
Smith teljesítette Randi kérését. Már majdnem ráhajította a kopott
zsákot az ágyra, amikor eszébe jutott, hogy valószínűleg az ágytakaró és az
ágynemű se olcsó holmi, talán egyheti keresete sem fedezné az árukat.
Randi ugyan kapott egy golyót a lapockái közé, de azért egy kicsit
túlzásnak tűnt, amit művelt - gátlástalanul költötte a cég pénzét. Azt persze
ő is belátta, hogy nem butaságokra. A Triumph-epizód és a németországi
események után valahogy nem volt kedve hazamenni a saját otthonába, és
ez a világvégi, kényelmes ház mennyországnak tűnt a szemében.
Tulajdonképpen nem is Randié volt, hanem az egyik régi iskolatársáé, aki
megengedte neki, hogy itt lakjon, amikor nagy ritkán hazatért az
Államokba. Randi élt a lehetőséggel, mert amikor pihenni akart, szeretett
kivonulni a világból. Persze aki nagyon akarta, ezen a helyen is
megtalálhatta, de az illetőnek meg kellett erőltetnie magát, nem oldhatta
meg annyival a dolgot, hogy kinyitja a telefonkönyvet és kikeresi Randi
nevét.
- Mintha azt mondtad volna, hogy a ház tulajdonosa, a barátnőd
megharagudott rád - jegyezte meg Smith, amikor visszatért a nappaliba, és
kiválasztotta magának a két kanapé közül a kényelmesebbnek látszót. - Azt
mondtad, téged okol a tűz miatt. Vagy nem így volt?
 - De igen. Még mindig mérges egy kicsit. A tűzben odalett egy csomó
régi fotó meg néhány játékszer, amivel a gyerekei játszottak kicsi
korukban. Az emberek nagyon szentimentálisak tudnak lenni… Ez a hely
most tízszer szebb és elegánsabb, mint a régi ház volt, és a barátnőmnek
egyetlen centjébe sem került az újjáépítés, ennek ellenére… Gondolod,
hogy legalább megköszönte? Nem. Állandóan azt hallom tőle, mennyire
összeroppant attól, hogy elvesztett pár fej nélküli Barbie babát.
Smith a kőből készült kávézóasztal közepén díszelgő, jókora fosszíliára
nézett. Valami őshal maradványa volt.
- T. Rexet nem tudtál szerezni?
- Már azt is megrendeltem - mondta Randi. A férfi kezébe nyomott egy
pohár whiskey-t, aztán leült a másik kanapéra.
Smith ivott egy kortyot, hátradőlt a párnán. Csak ekkor döbbent rá
valamire, amit kimerültsége miatt nem vett észre rögtön, amikor belépett
az ajtón. Ezen a helyen, a szagán érződött, hogy még sosem laktak benne.
- Mondd, egyáltalán van engedélyünk arra, hogy itt legyünk?
Randi nem felelt.
- Randi?
- Mit jelent az, hogy „engedély”?
- Jézusom! - mormolta Smith. Feltette a lábát a kanapé karfájára. A
cipője piszkos volt, ezért óvatosan hajtotta végre a mozdulatot; nem
szerette volna összekenni a bőrkárpitot. Jó érzés volt leheverni és
végignyújtózni. Még egy „lopott” házban is.
Rezegni kezdett a zsebébe dugott mobiltelefon. A jellegzetes
hangjelzés hallatán tudta, hogy kódolt üzenetet kapott a Covert-One-tól.
Elővette a készüléket, beütötte a jelszót. Meglepte, hogy a készülék milyen
ósdinak, elavultnak tűnik a Merge-eszközhöz képest, amit odahaza
hagyott.
- Star küldte - mondta.
Az üzenet nem szavakból állt; Star csupán egy fekete-fehér fotót
küldött át. Egy régi fényképet, amelyen a Haditengerészeti Akadémia
egyik ifjú kadétja volt látható. Egy díszegyenruhás fiatalember, akinek az
állán egy jellegzetes sebhely húzódott.
A következő kép az eredeti fotón látható fiatalember digitálisan
„megvénített” arcát ábrázolta.
Smithnek nem is volt szüksége a második képre, már az elsőről
felismerte az emberét.
- Az anyja úristenit! - mondta elképedt fejcsóválással.
- Mi az?
- Star megtalálta az illetőt. - Smith nekilátott, hogy felhívjon a
mobiljáról egy telefonszámot.
Star az első csengetés után felvette. A hangján érezni lehetett, hogy
tisztában van azzal, milyen remek munkát végzett, de el akarja játszani,
hogy semmiről sem tud.
- Üdvözlöm, Jon!
- Jól van. Hogy csinálta?
- Gyerekjáték volt. Csak elő kellett venni a Haditengerészeti Akadémia
negyvenhárom évvel ezelőtti évkönyvét.
- Hm. Lehetetlen. Azt én is átnéztem. A kép, amit átküldött nekem,
nem volt benne.
- És honnan szerezte a könyvet? - kérdezte Star. Érződött a hangján,
hogy élvezi a helyzetet.
- Megrendeltem. Online. A FedEx szállította le.
- Mondja, Jon, mit tanítottak magának azokon a remek egyetemeken?
Az ördög mindig a részletekben bújik meg. Én az eredeti könyvet néztem
meg, amit egy olyan személytől szereztem, aki akkoriban volt végzős.
Smith várt egy kicsit, hogy biztosan felfogja a lényeget.
- Ezzel most azt akarja mondani, hogy a fickó képét kivették az újabb
verziókból?
- Pontosan ezt mondom, Jon. A könyvek élnek, nem egyszerűen
csak…
Elnémult a vonal.
- Tessék? Mit mondott, Star? Akadozva hallom! - A kapcsolat
megszakadt. Smith újra akarta hívni a számot, de észrevette a kijelzőn,
hogy nincs térerő.
Egy másodperccel később kialudtak a fények. A nappalit csak a
nyugati ablakon keresztül beszűrődő, halvány derengés világította meg.
A félhomály csupán egy-két másodpercig tartott. Beindultak a tartalék
generátorok, ám ahogy ismét felkapcsolódtak a lámpák, hirtelen
üvegcsörömpölés hallatszott. Egy gránát pattogott végig a padló deszkáin.
 43.
Prince George’s megye, Marylandi,
Amerikai Egyesült Államok

A húszszor harmincas fénykép az íróasztal közepén feküdt, amikor

Fred Klein belépett az irodába. Le sem ült, megvizsgálta a rábámuló,
digitálisan megöregített arcot. A sebhely láttán megállapította, hogy
minden bizonnyal ez a férfi fenyegette meg Smitht. De volt valami más is,
ami feltűnt neki. Az a tekintet… A száj kemény vonala… Biztos volt
benne, hogy már látta ezt az arcot. Valahol. A valóságban.
Megfordította a fotót, de nem talált információkat a hátoldalán, csak
egy üzenetet, amit Star firkantott oda az egyik sarokba: „Találja meg!!!”
Azután egy szám következett, egy mosolygós emotikon, meg néhány,
piros filctollal rajzolt szív.
Klein elfintorodott, a szájához emelte a kezében tartott teáscsészét,
ivott egy kortyot. Hosszú ideig úgy gondolta, Star azért csinálja ezeket a
dolgokat, hogy bosszantsa őt, menet közben azonban rájött, hogy szó sincs
ilyesmiről. De az sem számított volna, ha van. Amikor az ember talál egy
munkatársat, aki olyan tehetséggel és képességekkel rendelkezik, mint
Star, akkor nagyon hamar megtanulja, hogy a tetoválások, a taszító
piercingek, sőt még a jelentésekre rajzolt szívecskék is olyan apróságok,
amelyek fölött könnyen szemet lehet hunyni.
- Star! - kiáltott fel. Tudta, hogy a hangja eljut a nő irodájába. Várt egy
kicsit, és amikor Star nem jelent meg az ajtóban, kinézett az előtérbe. Már
éppen levegőt vett, hogy ismét elkiáltsa a nő nevét, ám mielőtt megtehette
volna, Maggie megkopogtatta az egyik monitora tetejét.
- Ne üvöltözzön itt, Fred! Star éppen Jonnal társalog.
Klein hosszan kifújta a levegőt, de nem mozdult azonnal. Végül
kilépett az irodájából, és kelletlenül elindult a folyosón.
 Ritkán járt Star szobájában. Szándékosan kerülte - mindent gyűlölt
benne. Utálta a darálós zenét, ami állandóan szólt. Utálta a műanyag
babákat, a régi lemezeket, a kis táblácskákat és emléktárgyakat, amelyek
gyakorlatilag minden felületet beborítottak. Utálta a bekeretezett fotókat,
amelyek Start és különböző férfiakat ábrázoltak. A nő néhányszor már
közölte, hogy valamennyi ismerőse híres, sőt nagyon híres ember, Klein
szerint azonban egytől egyig úgy néztek ki, mint akik most szabadultak a
börtönből.
Amikor Klein megjelent az ajtóban, Star felemelte a mutatóujját, de
úgy viselkedett, mintha keresztülnézne a főnökén. Ez a nézés egyre
gyakoribb volt, már nevet is kapott: „Dresner- tekintet”. A mobiltelefonok
is elég bosszantóak voltak, de azoknál legalább lehetett tudni, hogy az
emberek mikor használják őket. A Merge-nél más volt a helyzet: semmi
sem utalt arra, hogy valaki valóban látja-e azt, amire éppen néz.
- A francba! - mormolta Star. Megnyomta az íróasztala szélén lévő
intercom gombját. - Maggie? Tökéletes kapcsolatom volt Jonnal, de
megszakadt a vonal. Most csak a hangpostája jelentkezik. Mit gondolsz, el
tudod őt érni valahogy?
- Randivel van - hallatszott Maggie hangja a készülékből. - Várj egy
kicsit. Megcsörgetem Randit.
Star tekintete fókuszálódott. Kedves mosoly jelent meg az arcán.
- Mit tehetek önért, Mr. Klein?
Klein meglengette az íróasztalán talált fotót.
- Ki ez?
- Elég ügyes munka, nem gondolja? Csupán egy hiányos személyleírás
állt rendelkezésemre, és csak…
- Túl sok a körítés!
- Elnézést. Az illető a katonai hírszerzésnél ténykedett. Whitfield a
neve.
Klein úgy érezte, mintha adrenalin áramlana a gyomrába.
- James Whitfield őrnagy?
- Igen. Talán ismeri?
Klein nem válaszolt. Ledobta a fotót, és visszarohant Maggie
Templeton asztalához.
 - Sikerült már elérnie Jont?
A nő a fejét rázta.
- Hangposta. És Randi mobilját sem tudom felhívni.
- Vezetékes telefon?
- A házba csupán egyetlen vonalat vezettek be, ami jelen pillanatban…
Nem működik. - Maggie beütött pár parancsot a billentyűzetén. - Nem
tudom, mi lehet a gond. A körzet mobiltelefonátjátszó-tornya működik, a
jelerősség megfelelő…
- A picsába!
Maggie riadtan nézett fel Kleinre, aki a széfhez ugrott és kotorászni
kezdett benne. A nő semmit sem értett. Klein ritkán káromkodott, és sosem
rohant, sosem kapkodott.
- Küldjön egy csapatot oda, ahol Randi tartózkodik - mondta Klein. -
Azonnal!
- Egy csapatot? - kérdezte Maggie. - Ezt most hogy érti? Milyen
csapatot?
- Bármilyet! Bárkit, akárkit, akit lehet, és aki képes fegyvert fogni!
- De nekünk nincsenek bevethető embereink, Fred. Kate a keleti parton
tartózkodik, elvileg. Mert most éppen Philadelphiában van. Darrent maga
küldte át Kazahsztánba.
- Akkor a biztonsági tartalékot vetjük be. Mondja meg Jasonnek, hogy
hozza a helikoptert.
- Ide? Azt akarja, hogy ide hozza a gépet?
- Csinálja, amit mondtam!
Maggie telefonálni kezdett. Kisvártatva a kagylóra szorította a kezét.
- Fred! - mondta riadtan. - Az ég szerelmére, mit keres?
- A fegyveremet.
- A fegyverét? Mit akar maga csinálni egy fegyverrel?
Klein egy dossziéköteg mögött végre megtalálta a pisztolyt. Miközben
kifutott a folyosóra, ellenőrizte a tárat.
- Hozzák a helikoptert! És valahogy érjék el Jont! Telefonon!
- És ha sikerül, mit mondjak neki? - kiáltott utána Maggie.
- Azt, hogy próbáljon kitartani. Már úton van a segítség.
 44 .

Washington D. C. közelében,
Amerikai Egyesült Államok

A gránát nem robbant fel, de ez nem volt egyértelműen jó hír.

Végiggurult az importból származó keleti szőnyegen, és valamilyen kék
gázt okádott magából - valami olyan anyagot, amit Smith nem tudott
beazonosítani. Visszafojtotta a lélegzetét és összehúzta a szemét. Randi
közben a tőle megszokott, lendületes mozdulattal átugrott a kanapé túlsó
oldalára. Smithnek fogalma sem volt, hogy Randi hova indult, de a jelek
szerint volt valami terve, ezért követte. Ahogy futni kezdett, már erősen
égett a tüdeje. Tisztában volt vele, hogy ha valami ideggázt vetettek be
ellenük, akár egyetlen szippantásnyi is elég lehet belőle.
Átjutottak a ház hátulsó részében húzódó folyosóra. Smith azonnal
lebukott, ahogy meglátta az ablakon keresztül bevágó, vörös célzólézert.
Randi gyorsan kinyitotta annak a szobának az ajtaját, amit érkezésük után
kiválasztott magának. A padlóra vetette magát, és addig kúszott előre, míg
eljutott a két, keletre néző ablak közötti falrészhez. Ekkor már Smith is
hason feküdt, és a feje fölött mozgó keresősugarakat nézte. Randi
leeresztette a redőnyt. Miután az ablakot ilyen módon sikerült
átláthatatlanná tennie, talpra szökkent és beugrott a kis gardróbfülkébe.
Menet közben lehajolt, megragadta Smith gallérját, és maga után húzta a
férfit.
Annak ellenére, hogy a helyiség szűk volt, és egy gyerek is a
legnyilvánvalóbb búvóhelynek tartotta volna az ilyen fülkéket, Randi
becsapta maguk mögött az ajtót. Smith feltérdelt a sötétben, előrenyújtotta
a kezét. Megmarkolta a fülkében talált ruhákat - Randi holmiját -, és
egyenként az ajtó alatti résbe tömködte őket. Úgy gondolta, ha a gáz csak
valami irritáló vagy kábító anyag, akkor ez a szigetelés segíthet. Ha nem,
akkor már úgyis mindegy: a fülkébe éppen elég bejutott ahhoz, hogy
megölje őket.
Nem értette, miért szorították sarokba magukat. Lehet, hogy Randi
többet kapott a gázból, mint ő? Talán már nem bír józanul gondolkodni?
Halk kattanás hallatszott, és a fülkét hirtelen megtöltötte egy
billentyűzet halvány, kékes fénye. A szerkezet pontosan olyan volt, mint
amilyet a bejárati ajtó mellett látott. Randi szeme már kidülledt az
oxigénhiánytól, ahogy beütötte a megfelelő kódot.
Smith nem igazán értette, mit csinál a nő. Lehet, hogy aktivált valami
riasztót, ami egy biztonsági cégnél fog jelezni? Randi valószínűleg tényleg
sok gázt szívhatott, ha azt hiszi, hogy pár bérzsaru hanyatt-homlok a
házhoz rohan és megmenti őket…
De ismét el kellett ismernie, hogy alábecsülte Randit, és kihagyta a
számításból az alaposságát és nem egészen ok nélküli paranoiáját. A
szerkezet nem a külvilággal kapcsolta össze őket: valami egészen más
történt.
A fülke hátsó fala nesztelenül oldalra csúszott. Mögötte egy
ugyanakkora helyiség volt, mint a fülke, de ezt vörös fény világította meg.
Smith a nőt követve átmászott. Ahogy elhelyezkedtek, Randi tenyérrel
rácsapott egy nagy, piros gombra. A fal visszacsúszott a helyére. Smith
hűvös szellőt érzett - működésbe lépett egy ventilátor, amely lassan,
fokozatosan kinti, friss levegővel töltötte meg a helyiséget. Smith ekkor
már homályosan látott az oxigénhiány miatt, de azt érzékelte, hogy Randi
teste megfeszül a fuldoklástól. Szótlanul meredtek egymásra. Mindketten
azt várták, hogy a gáz kiürüljön a fülkéből.
Eltelt néhány perc. Randi nem bírta tovább, valósággal kirobbant
belőle a tüdejében visszatartott levegő. Lélegzet után kapkodott. Smith
még vagy egy percig bírta, de azután ő is kétségbeesetten szívta magába a
levegőt, ami akár meg is ölhette volna.
Enyhe vegyszerszagot érzett, amit nem tudott beazonosítani. Az anyag
valószínűleg a ruhájukból áradt, de nem hatott rájuk.
Majdnem fél percre volt szükség ahhoz, hogy Smith összeszedje
magát, talpra álljon és körbenézzen. Halk nevetés szakadt ki belőle. A
helyiség hátsó falát különböző harci eszközök borították. Volt ott minden a
géppisztolytól kezdve egészen a… gázmaszkig! Még egy számszeríjat is
felfedezett. Nem egészen értette, Randi mit akart kezdeni ezzel.
- Mondtam, hogy nem spóroltam - közölte Randi. Kibújt a blúzából, és
nekilátott, hogy kigombolja a nadrágját.
Smith kényelmetlenül érezte magát. Elfordult, és miközben a nő
magára kapta az egyik polcra kikészített, szépen összehajtogatott,
terepszínű gyakorlóruhát, végigpillantott a videomonitorokon.
- A barátnőd tud erről a helyiségről?
- Hogy őszinte legyek, erről elfelejtettem beszámolni neki.
A monitorok visszatükrözték Randi alakját; Smith látta, hogy befejezte
az öltözködést. Egy pillanatra hátrafordult - a nő épp akkor emelt le a falról
egy HK416-ost -, de aztán visszakapta a fejét, és a bal felső monitorra
nézett. Mintha valami mozgást érzékelt volna rajta…
- Vendégünk érkezik. A hátsó ajtó felé tart. Azt hiszem, a nyugati
oldalról, a fák közül fedezi valaki. Elöl senkit sem látok, de szerintem
legalább egy ember figyeli az északi és a keleti oldalt. Jól van. A fickó
megérkezett a hátsó ajtóhoz. Berúgta. Bejutott a házba.
Annak ellenére, hogy a ház többi részében még mindig nagy volt a
füst, Smith ki tudta venni a lényeges részleteket. A férfi fekete ruhát viselt,
a fejét karbonszálas sisak védte. Smith azonnal felismerte a sisakba
telepített elektronikát - ez természetes volt, mivel részt vett a rendszer
tervezésében. A behatolónál egy M4-es karabély volt, amihez egy Merge-
alapú célzórendszert csatoltak.
- A francba!
- Mi az? - kérdezte Randi. Elővett két gégemikrofont, az egyiket a férfi
felé nyújtotta.
- Vannak Merge-eszközeik. Katonai változat.
- Az meg hogy lehet, Jon? Talán már a szupermarketekben áruljátok a
cuccot?
Smith nem válaszolt. A fülébe illesztette a parányi hangszórót, ami
végtelenül primitívnek tűnt a Dresner által kifejlesztett rendszerhez képest.
A behatoló magabiztosan vonult keresztül a házon. Határozottan, de
óvatosan mozgott, minden létező fedezéket kihasznált - képtelenség lett
volna nyomon követni vagy leszedni.
 - Ismeri a ház alaprajzát. Szerinted erről a szobáról is tud?
Randi a fejét rázta.
- Nem. Legfeljebb csak akkor jöhet rá, ha feltűnik neki, hogy a gardrób
a valóságban egy kicsivel kisebb, mint a tervrajzokon. Az egyik barátom
építette ki ezt a helyet.
- Most a hálószoba felé tart… Oké. Bejutott.
Végignézték, ahogy a férfi a fegyverét előreszegezve lazán körbenéz,
megvizsgálja a helyiséget, majd megfordul. Kint várakozó társai minden
bizonnyal figyelemmel kísérték a mozgását, és valószínűleg összevetették
a látottakat a ház tervrajzával.
- Most egyenesen felénk tart.
Amikor a férfi kinyitotta a gardróbfülke ajtaját, Smith lekapott a falról
egy hangtompítós pisztolyt, Randi azonban lefogta a kezét.
- Egycentis acélfal - magyarázta. - Ha valahogy rájönne, hogy idebent
vagyunk, még akkor se lenne elég az, ami nála van. Nem tud átjutni.
A behatoló kihátrált a fülkéből, egészen a szoba közepéig ment, és az
ágy mellett megállva jelentést tett a társainak. A mikrofon érzékelte a
hangját, a Merge katonai verziójához - Smith javaslatára - azonban úgy
tervezték meg ezt az eszközt, hogy a férfinak nem kellett hangosan
beszélnie. Smith feszülten fülelt, így sikerült elcsípnie a lényeget.
- A ház tiszta. Odakint van valami? - Csend. - A pokolba. Jól van. Azt
viszont tudjuk, hogy nem mentek ki innen. Gyújtsuk fel a házat!
- Jaj, ne! - nyögött fel Randi. A monitorok felé hajolva nézte a férfit,
aki elővett egy kisebb zsákot, kotorászni kezdett benne. - Tina ezért
kicsinál engem!
- Miatta majd később aggódjunk - mondta Smith. - Túl tudjuk élni a
tüzet?
- Semmiképpen sem. Körülöttünk acélból vannak a falak. Azokon túl
némi hangszigetelő anyag, aztán már csak a vakolat. A levegőt kintről
kapjuk, de csak egy normál szellőzőn, aminek a vége a tetőn van.
- Akkor ki kell jutnunk innen. Ha elég gyorsan mozgunk, talán le
tudjuk szedni a pasast, azután az ablakon keresztül…
- Odakint fognak várni ránk. Azzal a hiper-szuper, infravörös
célzókészülékkel, amit ti, a jelek szerint, mindenki számára elérhetővé
tettetek.
- Van jobb ötleted?
Randi a mennyezeten lévő, kisméretű kerékre mutatott, ami nagyjából
úgy nézett ki, mint a tengeralattjárókon az ajtónyitó szerkezet.
- Ott feljutunk a padlástérbe. Van ott egy ajtó… Azon keresztül
kijuthatunk. Három méter magasból kell leugranunk. - Randi fellépett egy
állványra, amit a jelek szerint éppen ezért építettek a falba, és nekilátott
kinyitni a csapóajtót. Smith közben magához vett egy svéd gyártmányú
géppisztolyt. Amikor ismét a nő felé fordult, a csapóajtó már nyitva állt,
sőt Randi elkezdett felfelé mászni.
Smith követte. Ahogy feljutott, Randi átment a másik ajtóhoz, és
félrehúzott előle pár régi sílécet.
- A hátsó részen őrködő fickó az erdő szélén, tőlünk úgy negyven fokra
helyezkedett el. Húsz métert kell megtennünk nyílt terepen. A meglepetés
ereje minket segít majd, de ez nem fog sokáig tartani. A Merge befog
minket, és a sötét sem könnyíti meg a dolgunkat. Ők mindent látnak, mi
meg semmit. - Az ajtó rézkilincsére mutatott, aztán hátrébb húzódott. - Te
kinyitod, én megyek előre. Felkészültél?
Smith megmarkolta a kilincset, bizonytalanul bólintott. Általában
szerette alaposabban átgondolni a terveket, de ezúttal nem volt idő
ilyesmire.
- Lehetőleg ne a grillezőre ess rá - kérte Randi. - Ötezer dolcsiba
került… - Futni kezdett az ajtó irányába.
Smith az utolsó pillanatban felrántotta az ajtót. Randi elrugaszkodott,
és ugrás közben tüzet nyitott. Smith egyetlen másodperccel később
követte. A levegőből látta, hogy Randi földet ér, azután behengeredik a ház
mögötti, magas fűvel borított sávba.
Keleti irányból azonnal fények villantak a fák irányába rohanó Randi
felé. Smith a figyelmeztetés ellenére sem tudta kikerülni a grillezőt:
zuhanás közben beleütötte a bokáját. Keményen ért földet, az oldalára
esett, beverte a vállát a kemény deszkákba.
Mire feltápászkodott, Randi már az erdőből tüzelt az ellenük
kivezényelt emberekre. Smith rohanni kezdett felé, de közel sem bírt olyan
gyorsan haladni, mint szeretett volna. Hiába feszítette meg az izmait, hiába
próbált hosszúkat lépni, sérült bokája újra és újra megbicsaklott alatta.
Futás közben a háta mögé tartotta a géppisztolyt, és vakon megeresztett
néhány sorozatot. A fedezék már alig tízméternyire volt tőle, ám ez a
távolság iszonyúan soknak tűnt az adott helyzetben, úgy, hogy Merge-
eszközökkel felszerelt emberek vadásztak rá.
 45.
Washington D. C. közelében,
Amerikai Egyesült Államok

- Az isten verje meg! - hörögte Smith.

A golyó jócskán mellette zúgott el, viszont majdnem eltalálta Randit -
a bal vállától arasznyira lévő faágat zúzta szét. A nő jobbra kanyarodott, de
ahogy megpróbált beugrani az egyik fa mögé, kis híján elvesztette az
egyensúlyát a puha talajon.
Smith érezte, hogy a bokája nincs túl jó állapotban.
És ha ez nem lett volna elég, a hold erőtlen fényénél alig látott valamit.
Rohannia kellett volna, de így csak bizonytalan kocogásra futotta tőle. Már
sikerült eltávolodniuk a háztól, valamelyest behúzódniuk az erdőbe, ám
sejteni, érezni lehetett, hogy az üldözőik egyre közelebb érnek hozzájuk.
Megfordult, és rálőtt valamire, ami megmoccant a hátuk mögött. Ez
volt az a pillanat, amikor a bokája megadta magát. Smith elvágódott,
végigterült a földön. Golyó süvített át azon a helyen, ahol egyetlen
másodperccel korábban még a feje volt.
Randi visszament a férfiért, talpra állította, a vállára húzta a karját.
Smith a nőre támaszkodva bicegett le a csúszós lejtőn a holdfényben
feketére színeződött patak partjára. Hasra feküdtek a sárban, hátranéztek.
Csak a fák sötét sziluettjeit látták, ennek ellenére tudták, hogy három férfi
követi őket.
Üldözőik egyetlen nesszel sem árulták el pozíciójukat.
- A fenébe! - mondta Randi olyan csendesen, hogy Smith alig hallotta,
pedig szinte egymáson feküdtek.
A nő frusztrációja érthető volt. Smith az előző néhány hónap során
számtalanszor végigjátszott hasonló szituációkat, pontosan fel tudta mérni
az erőviszonyokat. Tisztában volt vele, hogy ellenfeleik hőkeresőkkel,
éjjellátókkal, vizuális szűrőkkel, lézeres célzórendszerrel és még egy sor
katonai jellegű applikációval rendelkeznek. Ezzel szemben ő egy vékony
pólóban volt, a bokája feldagadt, bakancs helyett egy csúszós talpú
papucscipőt viselt.
- Nem fog menni - mondta úgy, hogy az ajka hozzáért Randi füléhez.
Nem volt biztos benne, hogy ez segít: az üldözőik által használt rendszer
képes volt kiszűrni a háttérzajokat, a szél zúgását, a patak vizének
csobogását; képes volt rátalálni a valószínűsíthetően emberek által generált
hangokra. - Esés közben bevágtam a lábam az átkozott grillsütődbe. De ha
nem így történt volna, akkor se lenne sok esélyünk. Túlerőben vannak.
- Ezzel most azt akarod mondani, hogy adjuk meg magunkat? -
kérdezte Randi.
Smith tudta, hogy ebből semmi jó nem származna, de annak sem
lehetett jó vége, hogy stratégia nélkül kóvályognak az erdőben. Abból a
tényből, hogy támadóik még nem jelentek meg, két következtetést lehetett
levonni. Egyrészt elképzelhető volt, hogy fokozott óvatossággal
mozognak, ugyanakkor azt sem lehetett kizárni, hogy be akarják keríteni
őket, és egyszerre, minden oldalról fognak rájuk rontani.
- Nem - mondta. A tekintete a hátuk mögött csobogó vízre tévedt. Egy
ötlet kezdett körvonalazódni az agyában. - Viszont ez ellen a három ellen
becsületes küzdelemben nem győzhetünk.
- Engem nem zavar, hogy nem lesz becsületes a küzdelem, amiben
győzünk, csak mondd már, hogy mit csináljunk!
Smith a tőlük jobbra sorakozó, sűrű bokrokra mutatott.
- Menj oda. Amikor keresztüljutsz, indulj észak felé. - Még a halvány
fényben is jól látta a nő arcára kiülő kétkedést.
- Baromság! Fel akarod áldozni magad, hogy én elmenekülhessek.
Smith a fejét rázta.
- Ennyire azért nem szeretlek. Tartsd bent a fülesedet. Ha öt percen
belül nem jelentkezem, már nem is fogok. Ha jelentkezem, tedd pontosan
azt, amit mondok. Add ide a késed!
Randi átadta a kést, de látszott rajta, hogy nagyon nem tetszik neki a
terv. Mivel jobbat nem tudott kitalálni, végül elindult és belépett a bokrok
közé. Ügyesen haladt előre, ennek ellenére a gallyak megmoccantak
körülötte. Smith biztos volt benne, hogy üldözőik mozgásdetektorai
érzékelik ezt a himbálózást, mégsem történt semmi. Ez azt jelentette, hogy
a három fickó nem akarta felfedni a pozícióját addig, amíg nem mehettek
abszolút biztosra.
Smith lehajtotta a fejét. Várt. Harminc másodperc. Egy perc. Végül
meghallotta az ágreccsenést. A zaj tizenegy óra irányából érkezett.
A hideg már kezdte átjárni a testét, de nem foglalkozott ezzel. Lassan a
patak irányába kúszott. Biztos volt benne, hogy a halk loccsanást, amit
majd az okoz, hogy beleereszkedik a vízbe, a Merge filterei háttérzajként
értékelik, és el sem juttatják a rendszer felhasználóihoz. Ez volt az eszköz
egyik gyenge pontja.
A víz elég hideg volt ahhoz, hogy összeszorítsa Smith mellkasát.
Hirtelen alig kapott levegőt, de aztán csak sikerült. Lebukott a víz alá, és
belekapaszkodott egy félig belógó gyökérbe, hogy lent is maradjon.
Egy árnyék haladt el a part közelében. Smith a víz alól, nyitott
szemmel figyelte, és közben azt próbálta kiszámolni, mennyi ideje van a
hipotermia beálltáig. Tisztában volt vele, talán csak percek választják el
attól, hogy vízbe fúljon vagy lelőjék. Milyen csodás kilátások!
Tudta, hogy a víz hőmérséklete megbolondítja a Merge hőérzékelőjét,
a patak felszínén megcsillanó holdfény pedig szemkápráztatóvá változtatja
a képet. A rendszer korrigálni fog, aktiválja a megfelelő filtereket, így a
parton lassan végighaladó ember agyában a patak csak egy sötét sávként
fog megjelenni. Egészen biztos, hogy nem gondolkodik majd el, mi az oka
ennek; egészen biztos, hogy ő is olyan túlzott magabiztossággal fog
viselkedni, ahogy a Merge használói általában. A gyakorlatok során Smith
maga is többször az elbizakodottság áldozatává vált.
Már nem sok ideje maradt. Úgy érezte, szétpattan a tüdeje, de nem
emelhette ki a fejét, mert a férfi leguggolt, hogy alaposabban megvizsgálja
a sárban a lábnyomokat. Smith úgy gondolta, ennél jobb alkalom biztos
nem fog kínálkozni. Lassan kiemelkedett a vízből, és mielőtt a Merge
értelmezhette volna a neszt, megragadta a férfit. A keze elgémberedett, de
a tüdejébe áramló oxigén eléggé kitisztította az elméjét ahhoz, hogy
felidéződjenek benne a kiképzéseken tanultak. Miközben átvillant az
agyán Star megjegyzése, miszerint teljesen feleslegesen tanítottak meg
neki ilyen fogásokat, még nagyobb erővel szorította a férfi karját.
Tudta, hogy nem ölheti meg a fickót - a többi Merge-használó azonnal
jelzést kapna erről -, ennél sokkal rafináltabban kellett eljárnia. Sikerült az
áldozat szájára szorítania a kezét. Ahogy mindketten oldalra dőltek, a kést
a kapálózó férfi nyakához szorította, és gyors mozdulattal elmetszette
azokat az idegeket, amelyekkel az orvosi egyetem óta nem kellett
foglalkoznia.
Egyszerre zuhantak ki a partra. Smith a férfi dereka köré fonta mindkét
lábát, és erősen tartotta a vállát, a nyakát. A test vadul rángatózott, azután
elernyedt. Smith ellenőrizte a fickó pulzusát. Még erős volt, de ez már nem
tarthatott sokáig. A test lebénult, a paralízis hamarosan át fog terjedni a
légzéshez feltétlenül szükséges izmokra. Ha ez megtörténik, egyszerűen
megfullad.
Smith benyúlt a férfi terepszínű zubbonya és inge alá, és meggyőződött
arról, amit már amúgy is tudott. A fickó a Merge katonai verzióját
használta. Smith elvigyorodott; ironikus módon az eszköz megmenthette
őket.
A hidegtől még mindig ügyetlenül mozgó ujjakkal lecsatolta a férfi
derékszíjáról az egységet, azután arrébb kúszott, hogy kikerüljön a
homlokantennák hatósugarából. Egy pillanatra megállt, megpróbálta
felkészíteni magát, mielőtt rákapcsolódik a rendszerre.
Tudomása szerint ő volt az egyetlen ember, aki jelentős tapasztalatokat
szerzett abban, hogyan használhatja valaki a más személyekre
finomhangolt Merge-eszközöket. Ezeket a kísérleteket azért hajtotta végre,
mert tudni akarta, mi történhet abban az esetben, ha az ellenség megszerzi
a halott vagy sebesült katonák készülékeit. A vizsgálatok során kapott
eredmények segítettek abban, hogy elvégezzék a rendszer átállítását. Ezt
követően az ellenséges katonák nem használhatták az amerikai Merge-
eszközöket. Ha megpróbálták, leírhatatlanul kellemetlen élmény várt fájuk,
és mivel a hálózat nem ismerte fel az agyhullámmintáikat, nem is
engedélyezett számukra hozzáférést.
Smith agyhullámmintái azonban benne voltak a rendszerben, amit
valójában többé-kevésbé ő kontrollált.
Ahogy a Merge megpróbált rákapcsolódni a számára egyelőre
ismeretlen elmére, Smithnek erős hányingere támadt. Nem érte váratlanul
a dolog. Azt is pontosan tudta, hogy a két másik ember mit lát majd az
egészből. Észlelik a harmadik társuk irányából érkező, értelmezhetetlen
adatokat, elbizonytalanodnak, és mivel nem tudják, miről lehet szó,
hálózati problémának tudják be a jelenséget.
Tizenöt másodperccel később Smith szeme előtt még mindig
hányingert keltőn úsztak, örvénylettek a képek. Sejtette, hogy a hipotermia
közeli állapotnak köszönheti, hogy még nem ájult el. Amikor korábban
rákapcsolódott mások eszközére, a rekordja harminckilenc másodperc volt.
Néhány alkalommal iszonyatos kínokat kellett kiállnia. Most szerencsére
nem kellett ilyen hosszú ideig a rendszerben maradnia.
Valami megmoccant a látótere peremén. Egy pillanattal később torz
betűkkel megjelent előtte a saját neve. A beazonosítását követően a
rendszer azonnal biztosította számára azt a hozzáférési szintet, amivel rajta
kívül talán csak Dresner rendelkezett.
Két torz, zöld pont jelent meg a zóna térképén - ezek a megbénított
ember társait jelölték. Az egyik zöld pontból elővillant valami: vagyis a
férfi tüzet nyitott. Smith alig hallotta a dörrenéseket; a fülét valósággal
betömte a fémes recsegés, amit a komputer gerjesztett, miközben
sikertelenül próbálta továbbítani a hallóidegeihez a helytelenül kódolt
szignálokat.
A menük használata ilyen helyzetben iszonyúan nehéz volt, Smithnek
mégis sikerült lezárnia a hangportot. Megnyomta a gégemikrofonját.
- Randi… Élsz?
- Éppen csak - hallatszott az alig érthető válasz. - Ha csak a
hüvelykujjam hegyét dugnám ki, ezek a rohadékok azt is szétlőnék.
Az egyik zöld pöttyből ismét villanás csapott ki. Randi dühösen
káromkodni kezdett.
- Eltaláltak?
- Csak egy horzsolás. De legközelebb megölnek. Szart se látok, ők meg
mindent. Ha van valami terved, akkor jó lenne, ha minél előbb
belekezdenél a megvalósításába.
- Hol… Hol van a fickó, aki az előbb rád lőtt? - Smith visszacsúszott a
jéghideg vízbe; azt remélte, így majd elmúlik a hányingere. Rájött, hogy
már jóval túllépte azt a bizonyos harminckilenc másodpercet. Biztos volt
benne, hogy a valódi kínok ezután következnek.
- Észak-északkeletre, úgy ötven méterre.
Smith ez alapján nagyjából meg tudta határozni Randi pozícióját.
- Oké. Akkor most…
Nem bírta tovább, hányni kezdett. Megpróbálta halkan csinálni, de ez
sem sikerült.
- Jon? Jon? Ott vagy?
- Itt. A másik fickó feléd tart, méghozzá… Várj. Nem. Meghallott
engem. Felém fordul.
- El tudod intézni?
- Nem - felelte Smith. De erőt vett magán, és elindította a katonai
szimulációs applikációt. Nem bírta tartani a fejét, az arca belesüppedt a
sárba. Már azt sem tudta meghatározni, lélegzik-e még egyáltalán.
Tompa fegyverropogás szűrődött el hozzá, de nem foglalkozott vele, a
kiképzési rendszer aktiválására koncentrált. A program pár másodpercig
mintha habozott volna, de azután beindult. Smitht tette meg az
alapértelmezett gyakorlat-vezetőnek.
A látóterében megjelenő jelzések szerint az egyik férfi gyorsan
közeledett feléje, a másik pedig tartotta a pozícióját Randi közelében.
Smith megpróbált beljebb csúszni a vízbe, de már nem uralta a testét.
Fogalma sem volt, mennyi ideje kapcsolódott rá a hálózatra. Egy perce?
Több? Lehet, hogy a végén belehal? Számít ez már egyáltalán?
A közeledő ember lassított. Smith halk hangot hallott - a férfi
valószínűleg a társát szólongatta, biztos nem értette, mit keres a másik a
patak partján, miért érkeznek az irányából kusza jelzések.
- Randi… Ha szólok, ugorj ki a fedezékből, és indulj a rád lövöldöző
fickó felé. Aztán fordulj nyugatra, és rohanj, ahogy bírsz. El fogod érni a
felém tartó embert…
- Elment az eszed?! - csattant fel a nő hangja. - Már megsebesített!
Nem tudok…
- Csináld, amit mondtam! - hörögte Smith, miközben mindkét férfi
ikonját kijelölte, és közölte a hálózattal, hogy a gyakorlat során mind a
ketten „meghaltak”. A rendszer utasította a két ember Merge-eszközét,
hogy szimulálja a halált, vagyis vakítsa és süketítse meg őket.
- Most! Rajta!
Randi Russell hallotta a parancsot, de nem teljesítette. Biztos volt
benne, hogy Smithnek elment az esze, és abban is, hogy a vele szemközt
elhelyezkedő fickó képtelen lenne elhibázni a könnyű célpontot, amit
ezúttal ő kínálna fel neki.
- Gyerünk! - kiáltott fel ismét Smith.
Randi ezúttal engedelmeskedett, kiugrott a fedezékéből. Miközben
teljes erőből a lövész irányába rohant, minden pillanatban arra számított,
hogy most… most… most fog becsapódni a testébe a golyó, ami végez
vele.
Nem így történt. Amikor a lövészhez ért, meglepetten látta, hogy a férfi
térden áll, és megpróbál elérni valamit, amit hátul a dereka fölött csatolt rá
az övére. Randi úgy gondolta, ostobaság lenne azt firtatni, miért olyan a
foga az ajándék lónak, amilyen. Anélkül, hogy megállt volna, két golyót
küldött a testbe, azután még egyet a férfi arcába. Nem értette, Smith mit
csinált, de úgy tűnt, ismét sikerült előrántania egy nyulat a cilinderéből.
Néhány másodperccel később ért oda a második férfihoz. Ez is térdelt,
de már a kezében tartotta a Merge-eszközét. Felemelte a készüléket,
behajította a fák közé, és éppen fel akarta kapni a fegyverét, amikor Randi
rálőtt. A golyó átütötte a könnyített sisakot, és lerobbantotta a koponya
felső részét.
- Mindkettő leszedve! - mondta Randi a gégemikrofonjába. Irányt
váltott, a patak felé tartott. - Jon? - Keresztülgázolt a bokrokon. Ahogy
meglátta a víz mellett, a földön fekvő, terepszínű gyakorlóruhás embert,
azonnal rászegezte a pisztolyát. A következő pillanatban észrevette a fickó
nyakából kiálló kést, és megállapította, hogy ez sem okozhat már gondot
nekik. A patakban félig elmerülve heverő Smith irányába rohant. - Jon? -
Belemarkolt Smith hajába, kiemelte a fejét a hányástócsából. - Jon!
Semmi válasz.
Amikor a hátára fordította, a férfi szeme lassan kinyílt. Randi ekkor
vette észre a Merge-egységet, amit Smith a hasához szorított.
Smith megpróbálta eldobni a készüléket, de csak karnyújtásnyi
távolságba sikerült eltolnia magától. Randi felemelte a dobozt, bevágta fák
közé.
- Jon? Jon?!
Smith bőre mészfehér volt és jéghideg.
- Szólalj már meg! Eltaláltak?
Smith erőtlenül megrázta a fejét.
Jellegzetes zaj támadt - egy helikopter közeledett. Randi megfogta a
férfi kezét, és megpróbálta fedezékbe húzni, ám mielőtt ez sikerülhetett
volna neki, a fejük fölé érkező helikopter reflektorának fénykörébe
kerültek mindketten.
Randi eleresztette Smith kezét, és a vakító fényforrás irányába tartotta
a fegyverét, de még azelőtt, hogy tüzet nyithatott volna, egy hangszóróból
erőteljes kiáltás reccsent rá:
- Randi! Ne lőjön!
A helikopter lassú ívbe fordult, a pilóta leszállóhelyet keresett. Randi
térdre rogyva az ölébe húzta Smith fejét.
- Tarts ki, Jon! Megérkezett a felmentő sereg!
 46 .

Alexandria, Virginia,
Amerikai Egyesült Államok

- Nem, uram. Még nem ismerjük a részleteket, nem tudjuk, hogyan

történt.
James Whitfield a házában, a dolgozószobájában ülve, a sötétségbe
bámulva hallgatta a védett vonalon jelentést tévő katona hangját.
- Davis meghalt. Néhány perce Craigheaddel is megszakadt a
kapcsolatunk - folytatta a férfi.
- A Miller által használt Merge-eszköz nem sokkal ezelőtt értelmetlen
adatokat kezdett küldeni, azután offline került. Jelen pillanatban ezt a
jelenséget próbáljuk értelmezni.
Whitfield nem válaszolt. Lehet, hogy újra elkövette ugyanazt a hibát?
Megint alábecsülte az ellenfeleit? Nem. Smith és Russell ismételten
bebizonyította a tudását a terepen, ő pedig erre azzal válaszolt, hogy rájuk
küldött három, kiválóan felfegyverzett, Merge-eszközökkel ellátott
kommandóst, akik ráadásul a meglepetés erejét is kihasználhatták.
- Vagyis mindketten életben maradtak? - kérdezte végül.
- A jelek szerint igen, uram. Miller utolsó ismert pozíciójánál nemrég
leszállt egy helikopter. Alig öt percig tartózkodott ott. Úgy véljük,
nemcsak Smitht és Russellt, de a mi embereinket is felvette.
- Úgy vélik?
- A terepen tartózkodó emberünk megerősítette, hogy mindhárom
katonánk eltűnt. Személyesen nem nézte végig az elszállításukat.
- És hova ment a helikopter?
- Nem készültünk fel légi járművek nyomkövetésére, uram. Remélem,
hamarosan ez az információ is rendelkezésünkre fog állni.
- A remény olyan luxus, kapitány, amit nem engedhetünk meg
magunknak. Hívja Andrewst, küldjenek felderítő gépeket a levegőbe.
- Ez nem lesz könnyű, uram.
- Nem érdekel, hogy könnyű-e! - fakadt ki Whitfield. - Tegye, amit
tennie kell, és találja meg azt az istenverte helikoptert!
- Uram, egy ilyen művelet közben leleplezhetjük a…
- Elég a kifogásokból, kapitány! Küldje a levegőbe azokat a gépeket! -
Whitfield bontotta a kapcsolatot, és a falhoz vágta a headsetjét. A
katasztrófa totális volt. Megsemmisítő. Ha Miller és Craighead még él, ki
fognak tartani egy ideig, de előbb-utóbb beszélni kezdenek. Csak annyit
mondhatnak el, hogy kiküldték őket, számoljanak le két személlyel, akik
kapcsolatban állnak egy országon belüli terroristahálózattal. Csupán ennyit
tudtak, de ha valaki a megfelelő kérdéseket teszi fel nekik… Whitfield
tudta, hogy ebben az esetben szétolvadhat a Pentagonnál dolgozó
kontaktjainak óvatosan felépített anonimitása.
De hogyan győzhették le az embereit? Honnan jött az a helikopter? És
ami a legfontosabb: kik ezek a mocskok?
 47 .

Wood megye, Nyugat-Virginia,

Amerikai Egyesült Államok

- Egy kis forró víz túl nagy kérés lenne? - kérdezte Smith. Ahogy
elgémberedett kezére eresztette a csapvizet, képtelen volt uralkodni
fokozódó frusztrációján. A roskadozó farmházban az egyetlen hő- és
fényforrás a látszólag évtizedek óta nem használt kályhában ropogó tűz
volt.
- Gyere ide, a tűz mellé - mondta Randi. A férfi vállára terítette a
takarót, amit az egyik helyiségben talált, megfogta a kezét, és átvezette a
nappaliba.
Fred Klein egy sámlit - ez volt a házban fellelhető egyetlen bútor - tolt
Smith irányába. Az ezredes óvatosan leült.
- Elnézést a környezetért és az ellátásért - mondta Klein, miközben
Randi letérdelt, és elszántan dörzsölni kezdte Smith hátát, hogy élénkítse a
vérkeringését. - Ez tényleg nem a Four Seasons, de a birtok hatalmas, és
egy fiktív bányatársaság tulajdonában van, így senki sem nyomozhat le
minket. Ha orvosi ellátásra van szüksége, idehozhatunk valakit.
Smith megrázta a fejét, és leküzdött egy újabb hányingerhullámot.
- A testem lassanként felmelegszik, a Merge hatásai ellen pedig semmit
sem lehet tenni. Meg kell várni, amíg elmúlnak. - Elhallgatott. -
Köszönöm, Fred, hogy eljött értünk. Tudom, milyen kockázatot vállalt
ezzel.
- Nem hiszem, hogy bármiért is köszönettel tartoznának. Túl keveset
tettem, azt is túl későn.
Smith a tűzre nézett. Mindig is csodálta Klein patriotizmusát és
intellektusát, de már többször szembesülnie kellett a ténnyel: ő sem mai
gyerek, és nem rendelkezik valami sok közvetlen harctéri tapasztalattal.
Mindig úgy gondolta, hogy egy ilyen helyzetben Klein simán beáldozná őt
és Randit. Megértette és olyan tényként kezelte a dolgot, amivel kénytelen
együtt élni. Ám most, ahogy elnézte Kleint, akinek a zakója alatt egy
fegyver dudorodott, egy csapásra megváltozott a véleménye: ha lehet, még
tovább fokozódott az öreg iránti tisztelete.
Klein telefonja hívást jelzett. Szinte hálás mozdulattal kapta elő a
készüléket - talán annak örült, hogy végre csinálhat valamit. Randi
kihasználta az alkalmat, és megpiszkálta a tüzet, de a szeme sarkából
továbbra is Smitht figyelte. Igyekezett uralkodni a vonásain, nem akarta,
hogy a férfi lássa rajta, mennyire aggódik.
- Jól van. - Klein a rövid, az ő részéről jobbára aggodalmas
morrantásokból álló „beszélgetést” követően zsebre vágta a telefonját. -
Mind a három férfit sikerült azonosítani.
- Zsoldosok? - kérdezte Randi.
Klein a fejét rázta.
- Aktív szolgálatot teljesítettek. Ketten a SEAL tagjai voltak, a
harmadik a tengerészgyalogság különleges alakulatához tartozott.
- Mi a francot kerestek ezek a barátnőm házánál?
- A jelek szerint senki sem tudja. A két kommandós Afganisztánban
állomásozott, a tengerészgyalogos Irakban volt tanácsadó. Szabadságra
jöttek haza, elvileg már úton kellene lenniük a Közel-Keletre.
- Ezek nem szabadságra jöttek - mondta Smith. - Ezek parancsot
kaptak valakitől.
- James Whitfieldtől - bólintott Klein.
- Ő kicsoda?
- Nyugállományú katonai hírszerzőtiszt, a hadsereg érdekében lobbizó
szervezet konzultánsa. Azt hiszem, ismeri őt, Jon. Ősz hajú. Egy sebhely
van a nyakán és az állán.
- Mit jelent az, hogy „a hadsereg érdekében lobbizó szervezet”? -
kérdezte Randi. - Úgy érti, ez az ember a fegyvergyárosok markában van?
- Nem egészen. Bizonyára neki is érdeke, hogy a katonáink kiváló
felszereléssel rendelkezzenek, de támogatta a szükségtelen bázisok
bezárását, a felesleges fegyverrendszerek fejlesztésének leállítását. A célja
az, hogy erősebbé, ugyanakkor olcsóbbá és hatékonyabbá tegye a
hadsereget. Ezzel a törekvésével számos barátot szerzett magának a
Kongresszusban és a hadászati iparban is. Csak futólag ismerem, de be kell
vallanom, mindig csodáltam őt.
- Nos, akkor elárulok valamit - mondta Randi. - Azok a fickók nem
lobbizni akartak nálunk.
Klein összefűzte maga előtt a két karját, a falhoz támasztotta a hátát.
- Azt hiszem, jó esély van arra, hogy Whitfield az a személy, aki a
Pentagonból eltűnő pénzek ügyének hátterében áll. Eddig meg se fordult a
fejemben, hogy utánanézzek. Amikor ezzel az üggyel foglalkoztam,
bűncselekményre utaló nyomokat kerestem. Megvesztegetés, kudarcba
fulladt projektek fedezése, hasonlók. Arra nem gondoltam, hogy valaki egy
olyan szervezet támogatására vagy fenntartására irányítja át a pénzeket,
amely segíteni akar a hadseregnek.
Smith végül elfordult a tűztől. A keze kezdett felengedni, de a merev
érzéketlenséget heves fájdalom váltotta fel.
- Én vagyok itt az egyetlen, aki úgy gondolja, hogy ez az egész úgy
hangzik, mintha magát írta volna le, Fred? Whitfield mintha a maga
tükörképe lenne. A gonosz ikertestvére, vagy hasonló.
Klein elgondolkodott.
- Az ikertestvérem? Bizonyos értelemben… lehetséges. Hogy gonosz
volna? Ebben nem vagyok biztos. Semmi olyat nem tudok róla, ami ne arra
utalna, hogy hihetetlenül szereti a hazáját… és elképesztően jó katona volt.
- Ez azért eléggé rázós, nem gondolja? - kérdezte Smith. - Úgy értem,
ha valaki bármiféle valódi felhatalmazás nélkül azt teszi, amit helyesnek
tart. Ha valaki embereket gyilkol a demokrácia nevében…
- Életeket mentünk - jegyezte meg Randi kissé megbántottan.
- Talán ő is éppen ezt teszi - felelte Smith. - Talán felismerte, hogy a
Merge mennyire fontos a katonáink számára, és úgy gondolja, olyan
dolgokba ütöttük bele az orrunkat, amikhez semmi közünk. Talán úgy
gondolja, a kíváncsiskodásunkkal megakadályozhatjuk a rendszerrel
kapcsolatos tervei véghezvitelében.
- Ennél a pontnál irrelevánsak a motivációi - mondta Klein. - Tudjuk,
hogy ez az ember okos, motivált, és kiváló kapcsolatokkal rendelkezik.
Magukat csak azért nem sikerült áthelyeztetnie, mert nem tudta, hogy én is
érintett vagyok.
- És csak azért nem vagyunk halottak, mert én vagyok az egyetlen
ember, aki pontosan ismeri és érti a Merge katonai operációs rendszerének
vezérlő- és utasításstruktúráját. - Smith a nőre mutatott, aki éppen akkor
igazította meg a vállára terített takarót. - És persze azért, mert egy
bizonyos CIA-ügynök paranoiás.
- Előfordul, hogy én magam is rosszul számítok ki valamit - vallotta be
Klein. - De kétszer nem követem el ugyanazt a hibát. Ő sem fogja.
- Le tudja szedni rólunk? - kérdezte Randi.
- Őszintén? Fogalmam sincs. Veszélyes lenne beszállnunk ebbe a
játszmába.
- Főleg úgy, hogy van némi rejtegetnivalónk - mondta Smith.
- Pontosan. Ha összeakaszkodnánk Whitfield-del, esetleg olyan dolgok
is reflektorfénybe kerülhetnének, amiknek sötétben kell maradniuk.
- Akkor most mit fogunk tenni? - kérdezte Randi.
- Elsődlegesen a Merge katonai verziójának elterjedésével kell
foglalkoznunk. Meg kell tudnunk, hogy azok az afgánok honnan szerezték
az implantjaikat, és mihez kezdtek velük. Másodszor: meg kell
vizsgálnunk, hogy az afgánok különös viselkedésének lehet-e valami köze
a Merge használatához, vannak-e a rendszernek vagy az eszköznek olyan
tulajdonságai, amelyeket jelenleg nem ismerünk, vagy amelyeket nem
értünk.
- És Whitfielddel kapcsolatosan mi legyen? - kérdezte Randi.
- Fogadni mernék rá, hogy valamilyen módon mindenki más előtt
sikerült hozzáférnie a katonai verzióhoz, és az, ami Afganisztánban történt,
valójában egy piacra bocsátás előtti teszt volt.
- Talán - mondta Smith. - De az is lehet, hogy nem. Megtudtuk, hogy
Christian Dresner annak idején részt vett a keletnémetek atlétikai
programjában.
- Atlétika? Nem igazán tudom követni, Jon - mondta Klein.
- Már korábban is kísérletezett embereken.
- Gondolja, hogy ő állhat az Afganisztánban történtek mögött?
- Az emberi agy sokban különbözik a patkányok, sőt még a
csimpánzok agyától is. Eddig nem is foglalkoztam ezzel a kérdéssel, de ha
jobban belegondolok… Ahhoz, hogy Dresner integrálni tudja a rendszerét
az emberi agyhoz, nagy mennyiségű közvetlen kísérletet kellett végeznie.
Klein bólintott; nyilvánvalóan értette, hogy Smith hova akar
kilyukadni.
- De akkor hol vannak az első tesztek alanyai? Még nem hallottam,
hogy bárki beszélt volna arról, hogy részt vett ilyen kísérletekben.
- És ne feledkezzünk meg Craig Bailerről sem - szólt közbe Randi. -
Talán a véletlen műve, hogy éppen most halt meg, de kezdek kételkedni
ebben.
- Erről van valamilyen információnk? - kérdezte Smith.
- A jelentések szerint a kocsija kisodródott egy kanyarban és lezuhant
egy szakadékba. A holttestek összeégtek, ezért eléggé bizonytalanok az
információk. A boncolás során, a tüdő vizsgálatából kiderült, hogy Bailer
már azelőtt meghalt, hogy a lángok felcsaptak, de nem találtak rajta
nyilvánvaló sérülést. A leghihetőbb magyarázat a szívroham. A kocsi
utasa, aki egyébként a Dresner Industries igazgatótanácsának tagja volt, az
ütközés során eszméletét vesztette. Vele a tűz végzett. A vizsgálat során
nem találtak idegenkezűségre utaló nyomokat.
- De ez nem jelenti azt, hogy nem is voltak ilyenek - mondta Randi.
- Nem, valóban nem - bólintott Klein. - Van valami ötletük, hogyan
folytassuk?
- Szálljunk rá Dresnerre? - kérdezte Randi.
- Ez nem biztos, hogy sikerülhet - mondta Klein. - Azontúl, hogy
elképesztő vagyonnal rendelkezik, és össze se lehet számolni, hogy a világ
hány vezetőjével ápol kiváló kapcsolatot, német állampolgár, és szünet
nélkül utazgat a világ különböző pontjain lévő lakhelyei között. Abban
sem vagyok biztos, hogy megtaláljuk, az pedig, hogy a közelébe
férkőzzünk, gyakorlatilag kizárt.
- És mi a helyzet a pszichológussal, aki vele együtt szökött meg Kelet-
Németországból? - kérdezte a nő.
- Gerhard Eichmann-nal? - nézett rá Klein. - Maga szerint neki is köze
lehet az ügyhöz?
- Rákerestünk a neten, amikor hazafelé tartottunk Németországból -
mondta Smith. - Miután átjutott Nyugatra, néhány évig dolgozott, azután
eltűnt. Egy ilyen briliáns fickónak már rég egy menő egyetemen kellene
tanítania, de minimum annyi elvárható lenne tőle, hogy publikáljon a
szaklapokban. Ehelyett: semmi.
- Gondolja, hogy ő is részt vett a Merge-projektben?
- Ha egy gépet és az emberi agyat akarnám integrálni, valószínűleg
örülnék, ha a közelemben volna egy olyan ember, mint ő.
- Valami elképzelés arról, hol lehet? - kérdezte Klein.
- Talán Marokkóban. De szükségünk lenne Starra, hogy kicsit
kutakodjon.
Klein bólintott.
- Ezúttal tényleg gyorsan kell lépnünk. Sikerült elhalasztanom az
átvezénylésüket, de ha ennél többet tennék, olyan nyomokat hagynék,
amiket már nem tudok eltüntetni. Beszéljenek Eichmann-nal, és derítsék
ki, amit lehet. De… És szeretném, ha ezt most nagyon komolyan vennék!
A felhatalmazásom nélkül semmiféle direkt akciót nem indíthatnak meg.
Egyelőre csak adatokat gyűjtünk.
- És Whitfield? - kérdezte Randi.
- Meglátom, mit tehetek annak érdekében, hogy távol tartsam, de
semmit sem ígérhetek. Azt tanácsolom, vigyázzanak magukra - mondta
Klein. Ismét megszólalt a telefonja, kihúzta a zsebéből. - Igen? Kivonás?
Rendben. Készen leszek. - Bontotta a kapcsolatot. - Ideje indulnom -
mondta. - Be kell hoznunk és ki kell vinnünk innen a helikoptert, mielőtt
felkel a nap. Sok szerencsét!
 48 .

Marrákes, Marokkó

Jon Smith éppen csak el tudott ugrani a háta mögül érkező moped elől.
Bosszúsan nézett a jármű után, amely agresszíven vágott át a zsúfolt
sikátorban lépegető emberek között. A magasban vásznakat feszítettek ki,
hogy megakadályozzák a napsugarak lejutását, de ezzel csak annyit értek
el, hogy lent rekedt a hőség. Smith úgy érezte, mintha egy izzadságtól,
vizelettől és sülő hústól szagló, ragacsos páraburok venné körül. A
keskeny utca két oldalán sorakozó boltokban a ruhától a kézzel faragott
ajtóig bármit meg lehetett venni. Az üzletekbe és az utcai árusoknak
különböző állatokkal vontatott kordék végtelen sora szállította a portékát.
Kreol bőre és sötét haja ellenére Smith nem is reménykedhetett abban,
hogy marokkóinak nézik, ezért úgy döntött, tapasztalatlan turistának
álcázza magát: khakiszínű rövidnadrágot és inget vett magára, a fejébe
nyomott egy baseballsapkát, a nyakába akasztott egy kamerát. Randi, aki
mögötte csoszogott, gyakorlatilag eltűnt a csadorban, amiből csak a szeme
látszott ki.
Ezúttal privát jettel utaztak, így Smithnek végre alkalma nyílt egy kis
pihenésre. Aludt egyet, de az erdőben történtek után még mindig nem
nyerte vissza szokásos formáját. A bokájáról kiderült, hogy korántsem
olyan komoly a gond, mint sejtette, ám annak, hogy használta Jeff Miller
tizedes Merge-egységét, hosszan tartó hatása volt. A hálózati feljegyzések
szerint összesen harminckét percig csatlakozott a rendszerre. Ezzel
kétségtelenül olyan rekordot állított fel, aminek a megdöntésére egyhamar
nem lehetett számítani.
Megigazította a napszemüvegét, lejjebb húzta a sapkáját. Olyan
embereket keresett, akik Merge-eszközt használnak. Hamar talált egyet,
egy turistát, aki épp egy ezüst fülbevalóra alkudozott lelkesen.
 Dresner találmánya meghökkentő gyorsasággal lett csodából
veszélyforrássá, olyasvalamivé, ami több gondot okozott, mint örömöt.
Smith eltűnődött, az emberi faj vajon hányszor követte már el azt a hibát,
hogy úgy gondolta, képes kontrollálni egy komplex technológiát.
Hányszor fordult már elő, hogy valamit nem tudtak megfelelő módon
használni? Hányszor történt már meg, hogy valami a visszájára fordult?
Smith nem tartotta kizártnak, hogy a bolygón működő valamennyi Merge
az ő arcát keresi. A pokolba, talán már rég megtalálták, megjelölték, talán
már a GPS-koordinátáit is megadták!
Randi előresietett, és a sarkon befordulva elindult egy üres
mellékutcán. Smith szorosan követte. Ahogy végigmentek a sikátoron, az
egyik magas fal tetejéről macskák figyelték őket. Végül egy jókora, fából
ácsolt, rézlemezekkel megerősített kapu előtt álltak meg.
Starnak nem sokkal azelőtt sikerült megtalálnia Eichmannt, hogy a jet
kerekei elemelkedtek volna a kifutópályáról. A német zárkózottan élt, de
nem tett különösebb erőfeszítéseket anonimitása megőrzése érdekében.
Ugyan ki foglalkozna egy öregedő pszichológussal, aki a napfényes
Marokkóban kívánja leélni utolsó éveit?
Randi ahelyett, hogy szokásához híven azonnal nekilátott volna
kinyitni a kaput, mozdulatlanul állt, és csak bámult a zárra. Smith
hátrafordult, ellenőrizte, hogy még mindig egyedül vannak-e.
- Valami gond van?
- Ezzel most mégis mit kellene kezdenem?
- Csináld azt, amit szoktál. Varázsolj. Egyszer mintha azt mondtad
volna, hogy az egész világon nincs olyan zár, amit ne tudnál kinyitni.
- Ez az izé legalább háromszáz éves. Minek látszom? Zártörténésznek?
- Tehát a lézermetszett kulcsok, a komputeres kódolások, az
ujjlenyomat-olvasók és társaik gyerekjátékok a számodra, viszont ha
találkozol egy ilyen rozsdás izével, rögtön lemerevedsz.
Randi megvonta a vállát.
- Mi lenne, ha egyszerűen bekopognánk?
Smith a homlokát ráncolva a sikátor végébe mutatott. Randi elindult
visszafelé, a sarokhoz érve kilesett a másik utcára, majd a hüvelykujját
felfelé tartva visszaintett, de a mozdulat hevessége arra utalt, hogy jobb
lesz igyekezniük.
Smith megmarkolta a falon felfutó ereszt, és miközben feszülten
figyelte, hogy a rozsdás tartóbilincsek nem szakadnak-e ki a kőből, mászni
kezdett felfelé. Néhány rögzítővas kifordult a helyéből, de az eresz kibírta
- Smith feljutott a tetőre. Átment a belső oldalra, lenézett a két emelet
mélységben lévő, egymásba nyíló három udvarra.
Egy átjárót látott maga alatt, egy folyosót, amit csak egy nagyjából egy
méter magas korlát védett. Leugrott a tetőről, leérkezett a bonyolult
mintázatot alkotó padlócsempékre, majd kis híján átesett az elegáns
beszélgetősarokban álló kanapé háttámláján.
Hátranyúlt, előhúzta a nadrágja derekába dugott pisztolyt. Feszülten
figyelt. Hangokat hallott - mintha serpenyőket csapdostak volna
egymáshoz odalent de a hatalmas ház többi része csendbe burkolózott. Az
első gondolata az volt, hogy megkeresi a zaj forrását, de végül úgy döntött,
szisztematikusan, felülről lefelé haladva átkutatja a szinteket; abban bízott,
hogy így minimalizálni tudja a meglepetések számát.
Azon a szinten, ahol tartózkodott, csak három használaton kívüli
hálószobát talált. Egy csigalépcsőn jutott le a földszintre, ahol a zajjal
ellentétes irányba indult. Keresztülvágott a belső udvarokon, elhaladt a
narancsfák árnyékában álló szökőkutak és a medence mellett.
Óvatosan benyitott néhány ajtón. Szerencsére egyik sem nyikorgott.
Talált néhány kisebb hálót, fürdőszobát, raktárhelyiséget és két olyan,
nagyobb méretű hálószobát, amelyeken látszott, hogy használatban
vannak. Az utolsó ajtó bizonyult a legérdekesebbnek. A többihez
hasonlóan ez is zárva volt. Smith kinyitotta, és nem egy szobát vagy más
helyiséget, hanem egy másik ajtót talált mögötte. A második ajtó vastag
acéllemezből készült, modern zárral látták el. Smith megállapította
magában, hogy Randi biztos élvezné ennek a kinyitását.
Visszasietett a ház elülső részébe, kinyitotta a bejárati ajtót. Randi
azonnal belépett. Smith a konyha irányába intett. A nő, miután a csadorja
alól előkerült egy Glock, határozottan elindult, de a folyosó vége táján, az
egyik boltív alatt megállt. Smith odalépett mögé. Egy fiatal nőt látott, aki
épp különböző ennivalókat rendezgetett egy ezüsttálcán. Vajon kinek
készítette?
 A Glock eltűnt, egy tekercs ragasztószalag jelent meg Randi kezében.
Ez volt az egyik oka annak, hogy szerette ezt az álruhát: csadorban
bármilyen eszközt, szerszámot magával vihetett, méghozzá feltűnés nélkül.
Smith hátramaradt, Randi viszont a lány mögé lépett, és befogta a
száját. Elmormolt néhány nyugtató arab szót, és közben a padlóra húzta a
rémült lányt. Amikor ezzel megvolt, munkához látott a ragasztószalaggal.
Smith segíthetett volna neki, de mivel a muzulmán nők irtóztak attól, hogy
idegen férfi érjen hozzájuk, inkább a tálcához lépett, és bekapott pár szem
olajbogyót, evett néhány falat humuszt. Randinek csupán egy-két percre
volt szüksége ahhoz, hogy elnémítsa és mozgásképtelenné tegye a lányt -
Smithnek alig maradt ideje arra, hogy mézet keverjen egy tálka joghurtba.
Randi belesziszegett pár szót a lány fülébe, majd felegyenesedett és a
férfi felé fordult.
- Elnézést, zavarok talán? Vagy esetleg be akarod fejezni az ebédet?
- Ezt muszáj megkóstolnod! Biztos ez a lány csinálta.
Randi türelmetlenül fújt egyet, és elindult vissza, a boltív irányába.
Smith utánament, de vitte magával a tálkát meg a kanalat.
- Nézd meg a bal oldali ajtót - mondta, amikor utolérte a nőt.
Randi kinyitotta az ajtót, meglátta a mögötte lévő másodikat. Letérdelt,
és elővett egy kulcs formájú kártyát, amire mintha áramköröket nyomtattak
volna. Harminc másodperccel azután, hogy az eszközt csatlakoztatta az
iPhone- jához, a mechanikus retesz engedelmesen félrehúzódott.
- Még jó, hogy nem egy kötéllel rögzítették, amin egy nagy csomó van
- jegyezte meg Smith. - Akkor az egész napot itt kellene töltenünk.
Randi mogorva arccal lépett be a kisméretű, könyvekkel, papírokkal,
elektronikus eszközökkel telepakolt helyiségbe. Leült a terminál elé,
bedugott egy pendrive-ot az USB-portba. Smith eközben végigböngészte a
több száz, német és angol nyelvű, pszichológiával és neurológiával
foglalkozó könyv, jegyzet gerincét.
- Az istenit! - mormolta Randi.
- Már megint mi a gond?
- Ilyen kódolást még sosem láttam.
Smith egy papírokkal telepakolt asztalhoz ért, és nézegetni kezdte a
statisztikai elemzéseket, grafikonokat, az értelmetlennek és végtelennek
tűnő adatoszlopokat. Végül előhúzott egy német nyelvű, befejezetlennek
látszó listát. Hamar rájött, hogy a feltüntetett adatok kulcsként
használhatók a többi, poszter méretű táblázaton szereplő rövidítés
értelmezéséhez.
- Szerintem én ezzel nem fogok boldogulni, Jon. Ha tényleg be
akarunk jutni ebbe az izébe, kénytelenek leszünk mindent kimásolni, és
magunkkal vinni a teljes állományt.
- Aha… - mondta Smith szórakozottan, miközben tovább böngészett az
asztalon található papírok között.
- Találtál valamit?
- Nem is tudom… Ez itt olyan, mintha egy hosszú távú, az emberi
viselkedéssel és intelligenciával foglalkozó kísérletsorozat eredménye
lenne. A kísérleti alanyokat a születésükkor adoptálták. ..
- És ez számomra miért lehet érdekes?
Smith nem válaszolt, inkább megpróbálta értelmezni az információkat.
Ahogy kibontakozott előtte az adatok jelentése, és felfogta az
összefüggéseket, megdöbbent. Vajon Eichmann honnan jutott hozzá
ilyesmihez? Igen, valami halvány esély volt rá, hogy vissza tudott követni
néhány ezer nemzetközi örökbe fogadást, de… A feljegyzések arra utaltak,
hogy a megfigyelt gyerekek életének minden aspektusát - a táplálásuktól a
nevelésükön át az oktatásukig mindent - módszeres kontroll alatt tartottak.
A tanulmány fantasztikus volt, ugyanakkor az ilyesmi etikátlannak, sőt
teljes mértékben illegálisnak számított. Ráadásul az elvégzett munka
csillagászati összegeket emészthetett fel, mivel a jelek szerint a vizsgált
csoport életének minden egyes részletét dokumentálták, méghozzá
huszonöt évre visszamenőleg!
- Jon? Te most mit…?

Abban a pillanatban, ahogy meghallotta a neszt - mintha egy kulcsot

dugtak volna a bejárati ajtó zárjába -, Randi elharapta a mondatot. Azonnal
felállt, és kirohant az udvarra. Smith követte. Épp akkor érkeztek meg az
előtérbe, amikor a nehéz kapu kinyílt. Smith a falhoz tapasztotta a hátát, és
a belépő, törékenynek látszó férfira nézett.
- Hafeza? - szólalt meg a férfi. - Hol vagy? - Franciául beszélt, de erős
akcentussal.
Randi óvatosan a háta mögé lépett, és a tarkójához szorította a
pisztolyát.
- Most nem tud idejönni.
Smith is kilépett a rejtekhelyéről. A férfi mozdulatlanná dermedt.
Látszólag nem jelenthetett veszélyt - Smith megállapította, hogy pontosan
olyan az alkata, a tartása, mint azoké a koros professzoroké volt, akiket az
egyetemen ismert meg.
- Gerhard Eichmann?
- Kik maguk? - kérdezte a férfi riadtan. Marrákesben nem voltak ritkák
a betörések, de általában nem kamerával felszerelkezett turisták és
tradicionális csadort viselő nők voltak a behatolók. - Mit akarnak?
- Csak beszélgetni - felelte Smith. Megfogta a férfi karját, és átvezette
őt az irodához, ahová korábban betörtek.
- Hol van Hafeza? Mit tettek vele?
- Nincs semmi baja - mondta Randi, aki még mindig a férfi mögött
maradt.
Amikor meglátta a nyitott ajtót, a férfi megállt, Smith azonban
továbbhúzta. Ahogy belépett az irodába, Eichmann kirántotta a karját
Smith szorításából, és a papírokkal beborított asztalhoz rohant.
- Nincs joguk ahhoz, hogy lássák ezeket! Semmi közük ahhoz, ami itt
van! Nem is érthetik…
- Ez azért nem olyan biztos - felelte Smith. - A mikrobiológia a
szakterületem, ez igaz, de az egyetemen foglalkoztam
viselkedéstudományal is. Azt is látom, hogy a világ különböző tájairól
érkezett gyerekekkel foglalkozott. A többségük olyan szegény országból
származott, ahol nem igazán vezetnek népességnyilvántartást, ahol egy kis
pénzzel, vesztegetéssel bármit el lehet érni. Egy- és kétpetéjű ikrek.
Testvérek, akiket szétválasztottak, akiket eltérő háttérrel rendelkező
idegenek vettek magukhoz. Élték az életüket, és közben nem is sejtették,
hogy a háttérből ön mozgatta a szálakat.
- Ők… Nekik… Nem esett bajuk! - dadogta Eichmann.
- Kérem, doktor úr! Maga ellopta ezeket a gyerekeket. Elszakította őket
a családjuktól, és különböző, jobbára törvénytelen keretek között működő
ügynökségeken keresztül a világ más-más tájaira szállította szegényeket…
- Jobb lett az életük! Kína elmaradott területeiről, olyan helyekről, ahol
semmit sem ért az életük, kislányokat vittünk európai szülőkhöz, és…
- De ön jó tudós, nem igaz? Tisztában van azzal, hogy a kísérlethez
meg kell teremteni a megfelelő kereteket. Így van? - Smith felkapott az
asztalról egy köteg papírt. - Tudta, hogy ha végrehajtja azt, amit az imént
elmondott, akkor az ellenpólust is meg kell teremtenie, vagyis össze kell
szednie néhány gyereket a fejlett országokból… Néhány jó, tehetős
családból származó gyereket, akiket aztán át kell szállítania a harmadik
világba, valamilyen árvaházba. Ezt kellett tennie, mivel oda-vissza látni
akarta, hogy a környezet milyen hatással van a kísérleti alanyok
viselkedésére és intelligenciaszintjére. Látni akarta, hogy milyen hatást
gyakorolnak a kiválasztott gyerekekre az olyan dolgok, mint az éhezés, a
fizikai és szexuális bántalmazás, a…
- Nem! - kiáltott fel Eichmann, de amikor Smith elhallgatott, nem
tudta, mit mondjon. - Én…
- Olyan volt az egész, mint a régi, szép időkben, Kelet-
Németországban. Így van, doktor? Hogyan lehet létrehozni a tökéletes
atlétát? Megvizsgálják a fájdalomtűrés határait. Ön veszélyes szerekkel
kísérletezett. Meg akarta tudni, hogy egy embert mennyire lehet leterhelni,
mi az, amibe már belehal. Morál? Emberség? Ezeket egyszerűen
félresöpörte, nem hagyta, hogy a tudomány útját állják.
- Elég! - vágott közbe Randi. - Nem lőhetném inkább térden? Akkor
biztos elárulná a komputere jelszavát. Ha hülyeségeket meg borzalmakat
akarok hallani, bekapcsolom a Discovery Channelt. Most inkább
koncentráljunk a feladatra, jó?
Smith vetett egy pillantást Eichmann elborzadt arcára, de úgy tett,
mintha nem venné észre rajta a félelmet.
- Igazad van, Randi. Tényleg sok olyan tanulmány létezik, ami annyit
sem ér, mint a papír, amire kinyomtatták az eredményeket. A kutatók
többsége azonban, bármilyen ostobaságot is csinál, nem lép át egy
bizonyos határt. Vagy ha át is lépne, nem tehetné meg, mert nincs hozzá
megfelelő háttere. És ezzel el is érkeztünk egy fölöttébb érdekes
kérdéshez. Vajon ki lenne hajlandó dollármilliókat, -tízmilliókat áldozni
egy olyan tanulmányra, ami sosem kerül publikálásra?
- Dresner! - sziszegte Randi.
- Christian? - kérdezte Eichmann, egy kicsit túl gyorsan. - Maguk
megőrültek! Ugyan miért…? - Hirtelen elhallgatott, és hátrálni kezdett,
amikor Randi a lábára szegezte a pisztolyát.
- Ne nevezzen minket őrültnek, jó?
Smith őszintén meglepődött, amikor látta, hogy az idős férfi az ajtó
felé ugrik. Kénytelen volt előrevetődni, de hiába nyújtózott, nem érte el a
németet, nem bírt belemarkolni az ingébe. Keményen a márványpadlóra
zuhant.
- Megállni! - kiáltott fel Randi. Ő is Eichmann után indult, de közben
rátaposott Smith hátára. Végül sikerült az ajtóhoz vergődnie.
Éppen abban a pillanatban jutott el a kijárathoz, amikor dörrenés
remegtette meg a kőfalakat.
A lövés valahonnan fentről érkezett. Eichmann összerogyott, de a
lendület vitte tovább, és - miközben Randi tüzet nyitott a tetőre -
magatehetetlenül előrecsúszott a sima padlón.
 49.
Alexandria, Virginia,
Amerikai Egyesült Államok

James Whitfield lekapta a telefont az éjjeliszekrényről, gyorsan

lenémította, azután az ágyban mellette fekvő feleségére nézett. Az asszony
sosem aludt túl jól, és az évek múltával ez a problémája egyre fokozódott.
Az sem javított a helyzetén, hogy az utolsó harmincöt évét egy olyan férfi
mellett élte le, akinek sosem ért véget a munkaideje.
Ahelyett, hogy felriadt és az ébresztőóra erőtlen fényében a férjére
nézett volna, ugyanabban a nyugodt ritmusban lélegzett, mint addig.
Eleinte vonakodott, nem akarta vállalni az implant beültetését, de miután
mégis megtette, mindenkinek azt mondta, ennél okosabb döntést még
életében nem hozott. A Dresner által kifejlesztett Merge tényleg egy csoda
volt a számára.
A telefon kijelzőjén megjelenő dekódolt szöveg szokás szerint rövid és
homályos volt: „Kívánalmai szerint.” Whitfield magára kapta a köntösét,
kisietett a hálószobából, végigment a sötét folyosón, belépett a kis
dolgozószobába, és gondosan behúzta maga mögött az ajtót. Szelíden
megérintette a komputere billentyűzetét. A gép aktiválódott. Whitfield
feltette a headsetet, majd a biztosított vonalon keresztül kapcsolatba lépett
a férfival, aki az üzenetet küldte.
- Elnézést, hogy ilyenkor zavarom, uram.
A feleségével ellentétben Whitfield ezt az éjszakát nyitott szemmel, a
mennyezetet bámulva töltötte, és közben végigfuttatta az agyában a Smith-
Russell-üggyel kapcsolatos, lehetséges szcenáriókat. Ezek után egyáltalán
nem bosszantotta a férfi bejelentkezése; bízott benne, hogy használható és
fontos információkat kap.
- Van valami a helikopterről, kapitány?
 - Igen, uram. Ha nem kérte volna a felderítőgépek bevetését,
valószínűleg elveszítjük a nyomot, de még így is jókora szerencsére volt
szükségünk ahhoz, hogy eredményt érjünk el.
- Vagyis le tudták nyomozni?
- Igen, uram. Nyugat-Virginiában, egy távoli farmon szállt le.
- Kié a hely?
- Egy bonyolult szerkezetű offshore-céghálózat a tulajdonos. Szerintem
hiába néznénk utána, sehová sem jutnánk.
- Lehet, hogy a CIA egyik rejtekhelye?
- A forrásaink szerint nem, uram.
Whitfield nem válaszolt azonnal. Nem a katonai hírszerzés, nem a
CIA… Akkor kinek a birtokában lehet a farm, ahová a hadsereg egyik
orvosát és azt a CIA-ügynököt - aki normál esetben tengerentúli helyeken
állomásozott - menekítették?
- Folytassa, kapitány.
- A helikopter elhagyta a farmot, és a hegyekben, egy tisztáson szállt
le, ahol egy négykerékmeghajtású jármű várt rá. A gép rövid ideig
tartózkodott a földön, majd visszatért a farmra.
- Miért repült a hegyek közé?
- Hogy kitegye a szállítmányát.
- Miféle szállítmányt?
- Az embereinket. A halottakat. Eltemették őket. A három közül kettőt
agyonlőttek, egyet tarkón szúrtak. Már elhoztuk a testeket, átszállítottuk
őket a krematóriumba.
Whitfield mély lélegzetet vett, azután lassan kifújta a levegőt. Amikor
elszánt, tehetséges, rátermett emberek vesztették az életüket a csatatéren,
akkor sosem ők voltak a hibásak, hanem a vezetőik. Ebben az esetben ő.
- Feltételezem, a családokat már értesítették.
- Természetesen, uram. A normál csatornákon keresztül.
- Fedősztori?
- Folyamatban. Nem lesz semmi gond.
Nem lesz semmi gond - ismételte magában
Whitfield, de közben úgy érezte, az utóbbi időben nem találkozott
mással, csakis problémákkal.
 - Mi történt azon a farmon?
- Három ember szállt ki a helikopterből. Bementek a házba. A gép
hajnal előtt tért vissza, egyetlen utast vett fel. Egy földút végén, a várostól
délnyugatra, úgy százharminc mérföld távolságban ereszkedett le. Az
egyetlen utas átszállt egy Yukon XL-be. Mindkét járművet nem tudtuk
követni. Az autót választottuk.
- És?
- Szerencsével jártunk. Nagyjából egy órával később a Yukon behajtott
egy alagútba. Nem sokkal később egy csalikocsi jött elő onnan. A
felderítőgép érzékelte, hogy a jármű motorja hideg, ezért nem követték.
Tíz perccel később az első Yukon is megjelent. Továbbhaladt Washington
irányába. Az utasa végül kiszállt, lement a metróba. Ott elvesztettük
nyomát.
- Elvesztették? Akkor miért mondta, hogy szerencsével jártak?
- Van egy fotónk. Az egyik ATM-kamera készítette a férfiról, ahogy
belépett a metróállomásra. Kitisztítottuk a felvételt, de a felbontás és a
szög még mindig nem ideális. Személyazonosításhoz így is megfelelő
lehet. Dolgozunk rajta. Azonnal átküldöm önnek.
- És mi a helyzet a farmmal? - kérdezte Whitfield, miközben a
monitorán pixelenként dekódolódott a fotó.
- Üres. A déli oldalán lévő veranda közelében elég sűrű az erdő.
Gyanítjuk, hogy Russell és Smith abban az irányban, gyalogosan távozott,
és távolabb szálltak be valami járműbe.
Whitfield megfordult, belebámult a sötétbe. Minden fordulónál
kicselezték, túljártak az eszén. Ehhez igazán nem volt hozzászokva. Nem
talált mentséget rá. Három emberét elvesztette, és azonkívül, hogy felfedte
magát, semmit sem ért el.
- Uram? Átment a fájl?
Whitfield a szemcsés fotóra nézett, amelyen egy lehajtott fejjel haladó
férfit látott valami járdán. A fickó felhajtotta a kabátja gallérját, amely így
eltakarta az arca alsó részét, viszont… Whitfield ismerősnek találta a
homlokát. Ritkuló haj. Kissé görnyedt tartás…
- A magassága a becsléseink szerint százhetven, legfeljebb
százhetvenöt centi, uram. Valószínűleg a hatvanas évei elején jár, és…
 Whitfield már nem figyelt a kapitányra. Erős adrenalinhullám áradt
szét a testében. Reszkető kézzel előrenyúlt, hogy törölje a gépéről a fotót.
- Nem tudjuk, hogy melyik metróra szállt fel - folytatta a kapitány. -
Megszereztük a biztonsági kamera felvételét, de valami ismeretlen jellegű
probléma támadt a videóval. Megpróbálunk kihozni belőle valami
használhatót, de…
- Semmi használhatót nem találnak - mondta Whitfield.
- Uram?
- Most nagyon jól figyeljen rám, kapitány. Megsemmisíti a fotó
valamennyi kópiáját. Mindenhonnan törli, és eltünteti a nyomokat,
amelyek arra utalhatnak, hogy valaha is nyomoztunk ez után az ember
után.
- Nem értem, uram. Én…
- Akkor még világosabban fogalmazok. Semmi nyoma nem maradhat
annak, hogy ami történt, az megtörtént. Minden bizonyítékot el kell
tüntetni. Maga és az érintettek soha többé nem beszélhetnek erről az
ügyről. Még csak nem is gondolhatnak rá! Kérdés?
- Nincs, uram. Világos a parancs.
- Hajtsa végre, kapitány!
Whitfield bontotta a vonalat, és gyorsan letörölte a felső ajka fölött
kiütköző verítékcseppeket.
Fred Klein.
Ez sok mindenre magyarázatot adott. Ez volt a lehető legrosszabb
verzió. Hogy éppen vele, Kleinnel kellett összeakadnia! Klein volt az
egyik legveszélyesebb ember az egész világon, és nem sokan léteztek, akik
nála jobb kapcsolatokkal rendelkeztek volna. Whitfield tudta, hogy amíg
az ő hatalmi bázisának központja „csak” a Pentagon, addig Klein
legfontosabb támogatója az a személy, aki elfoglalja az Ovális Irodát.
 50.
Marrákes, Marokkó

Miközben Randi a feje fölötti erkély fedezékéből a tető irányába

lövöldözött, Jon Smith kirohant az udvarra. Egy golyó alig arasznyi
távolságban, márványszilánkokat fröccsentve csapódott be a padlóba a
mozdulatlanul fekvő, idős férfi feje mellett.
Ez a lövés mintha szétoszlatta volna a kábultságot, ami hatalmába
kerítette Gerhard Eichmannt. Feltérdelt, megpróbált bemászni a közelben
álló narancsfa ágai alá, bár a levelek legfeljebb pszichológiai fedezéket
biztosíthattak a számára.
Újabb lövés - ismét a padlóba vágódott egy golyó. Smith megmarkolta
az idős tudós karját, talpra rántotta, és húzni kezdte a bejárati ajtó felé.
Randi pár másodperccel később követte őket. Olyan lendülettel érkezett,
hogy nem tudott időben megállni, beleütközött egy kis szekrénybe, és
levert róla egy minden bizonnyal felbecsülhetetlen értékű vázát.
A szilánkokra robbanó porcelán hangjára Eichmann összerándult és
megragadta Smith vállát. Az adrenalin elképesztő erőt kölcsönzött neki.
- Ezek rám lőnek! - mondta rémülten. - Rám, és nem magukra! Rám!
- Azért, mert nem minket akarnak megölni - felelte Smith. Leguggolt,
és feltépte Eichmann nadrágszárát, hogy megvizsgálhassa a golyó ütötte
sebet. - Tudják, hogy eltársalgunk magával, és nem akarják, hogy bármit
eláruljon.
- Nem… Ezt nem hiszem el!
- Hogy van? - kérdezte Randi. - Mert már majdnem kiürült a táram, és
ha az a pasas elindul lefelé, teli stukkerrel, akkor… Nekünk annyi.
- Csak egy karcolás - állapította meg Smith. Felegyenesedett. - Dr.
Eichmann, van másik kijárat? Abból a sikátorból nem jutnánk ki élve,
amíg a lövész itt van a fejünk fölött.
 - Nincs… De van! A cselédajtó. Az a főutcára nyílik. Évek óta nem
használtuk. Nem is tudom…
- Vezessen oda minket! - mondta Randi. - Gyerünk! - kiáltott rá a
németre, amikor meghallotta, hogy a tetőről lövöldöző ember óvatosan
elindul lefelé a lépcsőn.
Eichmann keresztülvezette őket a konyhán. Megpróbált megállni a
mozgásképtelenné tett szakácsnő mellett, de Smith továbblökdöste.
Beléptek egy függöny mögé, azután végigsiettek egy keskeny folyosón,
aminek két oldalán különböző élelmiszeres dobozok, ládák és edények
sorakoztak.
Egy vastag faajtóhoz érkeztek. A széles, erős vasreteszt vörös
rozsdaréteg borította. A fémnyelv beszorult, Smithnek - bár mindkét
kezével megragadta és teljes erőből rángatta - jó harminc másodpercre volt
szüksége ahhoz, hogy félrehúzza.
- Ez a bazárutcára nyílik? - kérdezte Randi, aki a hátát a falhoz szorítva
a keskeny folyosót figyelte.
Eichmann bólintott.
- A lehető leghamarabb le kell térnünk arról az utcáról. A legközelebbi
keresztutca balra vagy jobbra van?
- Balra. Igen, ott van, közvetlenül az ékszerész mellett. Húsz méter.
Maximum annyi.
Smith bólintott, és a nőre nézett, aki már elhelyezkedett az ajtó mellett.
- Háromra!
Smith számolt, majd felrántotta az ajtót. Elsőként Randi lépett ki. A
pisztolyt a csador alá rejtette, és magával húzta Eichmannt. Smith pár
lépéssel lemaradva követte őket. Látta, ahogy a két alak beleolvad a piaci
forgatagba, a vásárlók és a turisták közé.
Az Eichmann által említett ékszerboltig vezető útnak nagyjából a felét
tehették meg, amikor fentről lövés hallatszott. A tömeg megriadt, emiatt
képtelenség volt meghatározni, pontosan hol tartózkodik a lövész, és
eltalált-e valamit. Az emberek éles sikoltozással, rémült üvöltéssel
szaladtak szét. Egy robogó belerohant egy gesztenyével megrakott
kordéba. Smith azon kapta magát, hogy a tömeg az ellenkező irányba
sodorja, egyre távolabb kerül attól a sikátortól, ahová igyekezett. Randi
álcája túlságosan jó volt: Smith pillanatok alatt elvesztette szem elől őt is
és a németet is, miközben megpróbált visszajutni Eichmann házának külső
falához.
A kőhöz tapasztotta a hátát, és a fal mellett oldalazott, hogy a rohanó
emberek ne sodorják el, ne tapossák agyon. Végül eljutott ahhoz az
ajtóhoz, amin pár perccel korábban kilépett. Befeszítette az ujjait a résbe -
az ajtón kívülről nem volt kilincs vagy fogantyú. Nagy nehezen sikerült
kinyitnia. Belépett, majd a helyére lökte a nehéz reteszt. A konyha
padlóján fekvő nő elfojtott nyögéseket hallatott, ahogy elszaladt mellette és
elindult felfelé a lépcsőn.
Amikor ismét kilépett a vakító napfénybe, azonnal meglátta a férfit, aki
a tető északi pereme mellett térdelve éppen szétszedte a fegyverét.
- Jézusom, Eric! - mondta Smith. Lassan elindult a lövész felé. - Te
meglőtted!
A férfi megvonta a vállát, és beledugta a fegyver alkatrészeit egy
vászonzsákba.
- Azt mondtad, pajtás, legyek meggyőző. Szerintem sikerült
meggyőznöm őt, nem gondolod?
 51.
Marrákes, Marokkó

Jon Smith egyetlen óra leforgása alatt legalább nyolcszor eltévedt, de

amikor végül kilépett a széles utcára, legalább biztos lehetett benne, hogy
nem követik. A taxisok lelassítottak, ahogy a közelébe értek, de intett
nekik, hogy nincs szüksége fuvarra. Fürgén lépkedett a járdán, kerülte a
szemkontaktust a szembejövőkkel. A távolban szirénák vijjogtak - a
rendőrség és a katonaság természetesen kivonult, hogy kiderítsék a
lövöldözés okát. A hangokból ítélve legalább három kilométer távolságban
voltak.
Smith ráfordult egy mellékutcára, ahol jobbára fémhulladék-
kereskedők kínálták a portékájukat. Odalépett az egyik kapuhoz,
lekopogott rajta egy bonyolult ritmust. A jelzésre a kapu kitárult. Smith
belépett az interneten talált lakás sötét előterébe. A hely pontosan úgy
nézett ki, ahogy egy rejtekhelynek kellett: elhanyagolt volt és sötét - az
egyetlen ablakon gondosan behúzták a mocskos függönyt.
- Jól van?
- Nincs baja. Legalábbis semmi komoly - felelte Randi, aki a pisztolyát
a kezében tartva továbbra is az ajtó mellett maradt. Eichmann a helyiség
közepére állított széken ült. A jobb lábáról levágták a nadrágszárat, a
combján hevenyészett kötés fehérlett. - Nem követtek? - kérdezte a nő.
Sejtette, milyen választ fog kapni, de szerette volna fenntartani a közvetlen
veszély illúzióját.
Smith megrázta a fejét.
- Nem hiszem. De valószínűleg nem maradhatunk itt sokáig.
- Én ezt nem értem! - mondta Eichmann. A hangján érződött, hogy
kimerült és retteg. - Kik maguk?
- Azok, akik életben tartják - felelte Randi.
 - Maguk amerikaiak. A kormánynak dolgoznak?
Smith leült a tudós mellett álló asztal túlsó oldalára.
- Dr. Jon Smith vagyok.
Eichmann arcán látszott, hogy ismeri a nevet. Ebben nem volt semmi
meglepő, hiszen valószínűleg figyelemmel kísérte az amerikai hadsereg
Merge-programját, és tudta, ki a vezetője.
- Mit keres itt? Mit akar tőlem?
- Azért jöttünk, mert Afganisztánban sor került a Merge használatára.
Még jóval a hivatalos bemutató előtt.
Eichmann tudós volt, nem kém - ez abból is nyilvánvalóvá vált, hogy
minden gondolatát le lehetett olvasni az arcáról. Tudott Afganisztánról, és
félt amiatt, hogy Smith előtt sem volt titok a dolog.
- Tegnap valaki kiszivárogtatta, hogy az ott történt események után
érdeklődöm - hazudta Smith. - És azt is, hogy tudok magáról. Aggódtunk a
biztonságáért, ezért idejöttünk. Olyan gyorsan, ahogy csak tudtunk. Azt
hiszem, helyesen cselekedtünk.
- Kiszivárogtatták? - kérdezte Eichmann. - Ki? És kinek?
Smith hátradőlt a székén.
- Az, hogy kicsoda, nem számít. Kinek? Christian Dresnernek.
- N-nem értem - mondta Eichmann ismét, de az arca elárulta, hogy
nagyon is érti a dolgot.
- Itt most nagyon sok pénzről van szó, doktor. Nem is beszélve Dresner
teljes örökségéről. Ha nyilvánosságra kerül, hogy köze volt egy ilyen
kísérlethez…
- De mi… Mi csak… - dadogta az idős tudós. Képtelen volt
összefüggően beszélni. Bizonytalansága azt sugallta, hogy Smith nem
tévedett. Dresnernek valóban köze volt az ügyhöz.
- Mi történt Szarabatban? - kérdezte Randi türelmetlenül.
Eichmann nem válaszolt. A nő megfogta a kilincset, kinyitotta az ajtót.
- Nekem nincs időm erre! Ha nem akar beszélni, akkor takarodjon
innen!
- Micsoda? - kérdezte a német. - De…
- Talán attól tart, hogy a régi cimborája kinyíratja? - kérdezte Randi. -
Ezt fogja tenni, Gerd. Igen, megteszi. Ami azt illeti, nélkülünk maga két
órán belül halott ember.
Eichmann nem mozdult. Randi becsukta az ajtót.
- Azt hiszem, Afganisztánról volt szó…
Eichmann még mindig nem reagált. Látszott rajta, nehezen tudja
feldolgozni, hogy összeomlott körülötte a világ, hogy a támogatója, a
jótevője, a legjobb barátja hirtelen halálos ellenségévé vált.
- Dresner már rég nem az az ember, akivel együtt szökött meg a
szovjetek elől - mondta Smith. - Gazdagság. Hatalom. Hírnév. Ezek
mindenkit megváltoztatnak.
A német kábán bólintott.
- Én semmi sem vagyok. Hozzá képest egy nulla…
- A szarabatiak miért nem harcoltak? - kérdezte Randi, de Smith
gyorsan leintette. Szerette volna, ha a „jó zsaru” is kap egy kis időt a
színpadon.
- Doktor?
Eichmann pár másodpercen át a padlót bámulta, majd felemelte a fejét,
és Smith szemébe nézett.
- Ez egy álom volt…
- Milyen álom? Mit akartak csinálni? Megpróbálták befolyásolni az
emberek viselkedését?
- Christian csak segíteni szeretett volna. Azok után, ami vele történt…
A nácik. A szovjetek. Rájött, hogy primitív ösztöneink, ha kombinálódnak
a modern technológiával, a médiával és a politikával, nagyon hamar
elpusztítanak minket. Változtatni akart ezen.
- Emlékszem, több száz millió dollárt költött humanitárius célokat
elősegítő kutatásokra és oktatásra - mondta Smith. - De ez több mint
harminc évvel ezelőtt volt.
Eichmann idegesen megnyalta a száját.
- Igen. Világszerte több iskolát létesítettünk, és több tízezer gyereket
taníttattunk. Ingyen… A nyilvánosság persze nem tudta, hogy azokat a
diákokat úgy válogattuk össze. Bizonyos szempontok alapján…
- Azért, hogy tesztelni tudják a különböző oktatási teóriákat - bólintott
Smith. - Egész éves iskola, a fiúk és a lányok különválasztása, az
osztálytermek mérete, a család és az otthon szerepe…
 - Mindent kipróbáltunk. Minden oktatási technikát és elképzelést, amit
valaha kitaláltak.
- És hatalmas sikert értek el. Tanultam róla az egyetemen.
A német megrázta a fejét.
- Nem. Hatalmas sikernek tüntettük fel… Nagyon alaposan
megválogattuk, milyen adatokat hozunk nyilvánosságra. Az igazság az,
hogy a különböző oktatási technikák szinte semmilyen hatást nem
gyakoroltak az intelligenciára és a viselkedésre. Az a csekély hatás, ami
mégis megmutatkozott, a felnőttkorral semmivé vált. De ő, Christian nem
hitte el, hogy ez a helyzet. Egyikünk sem hitte el, hogy gyakorlatilag
semmi haszna sincs az oktatásnak, a nevelésnek. Hogy a sorsunk
lényegében már a születésünk pillanatában meg van írva. Hogy lehet ez
igaz?
- Ekkor belefogtak a tanulmány elkészítésébe, aminek az anyagát a
házában láttam.
- Christian úgy gondolta, sokkal drasztikusabb beavatkozásokat kell
tennünk. Ki kell szűrnünk a kulturális mellékzörejeket, nehogy
beszennyezzék az adatokat. - Eichmann elhallgatott.
Smith a mosogatóhoz ment, hozott egy pohár vizet az öregnek.
- Nem azért vagyunk itt, dr. Eichmann, hogy ítélkezzünk ön felett.
Azért jöttünk, mert az Egyesült Államok hadserege meg akarja érteni a
technológiát, amire a következő száz évben alapozni akarja a működését.
Mi nem szeretjük a meglepetéseket.
Eichmann elfogadta a poharat, és ivott egy kis kortyot.
- Gondolom, már rájött, hogy a világ minden tájáról gyűjtöttünk
gyerekeket.
- Gyűjtöttek? - kérdezte Randi, de azonnal elhallgatott, amikor Smith
bosszúsan rávillantotta a szemét.
- Voltak szülők, akik szívesen elfogadták a pénzt. Mások beérték azzal,
hogy megígértük nekik, a gyerekeik olyan lehetőséget kapnak, amihez
máshogy nem jutnának hozzá. A velünk egyetértő vagy nekünk dolgozó
kórházi alkalmazottak megfelelő ellenszolgáltatás fejében elvégezték a
papírmunkát. Időnként nagyon egyszerű volt a dolog, csak az
örökbefogadási folyamatokba kellett beavatkoznunk…
 Smith a szeme sarkából látta, hogy Randi arcán a döbbenetét
lassanként a düh váltja fel. Emberként ezt megértette, de tudós is volt, így
nem tehetett róla, lenyűgözte az, amit Eichmanntól hallott.
- Vagyis elindítottak egy tökéletesen kontrollált viselkedéskutatást.
- A történelem során az elsőt, és valószínűleg az utolsót. A
szegénysorból, rossz körülmények közül kiemelt gyerekeket ideális
környezetbe helyeztük, a privilegizált háttérrel rendelkezőket bordélyokba
küldtük, kihajítottuk az utcára. Szétválasztottuk az ikreket. Észak-
Koreában létrehoztunk egy izolált falut, ahová a világ különböző tájairól
származó gyerekeket vittünk. Az életük minden aspektusát kontrolláltuk.
- És közben gyűjtötték az adatokat.
- Különböző módszereink voltak arra, hogy a szülőkkel és a
gyerekekkel elvégeztessük a szükséges személyiség- és intelligencia-
teszteket. Az iskolában, a szabadidős tevékenységek során, az
állásinterjúkon, hasonló alkalmakkor. Az életük minden egyes szegmensét
megfigyeltük. Nemrég fejeztem be az adatok összehasonlító elemzését, de
igazság szerint már régóta tudtuk, milyen végkövetkeztetést fogunk
levonni.
- Milyet?
- Az emberi elme nem más, mint egy fejlett komputer. Némelyik nagy
teljesítményű, némelyik nem. Mindegyikben egy előre megírt szoftver
működik. Ha egy gazdag és kifejezetten intelligens kínai szülőktől
származó gyereket a születése után kiteszünk Kambodzsa utcáira, az IQ-ja
és a személyisége közel olyan lesz, mint a vér szerinti szüleié, akikkel
sosem találkozott. A nevelési és oktatási technikák azért nem gyakorolnak
valódi hatást a társadalomra, mert lényegtelenek. Az, hogy egy ember
mivé válik, a legtöbb esetben már a születése előtt eldől.
Smith a saját szüleire gondolt, és megpróbálta meghatározni, hogy az
általuk biztosított környezet milyen hatást gyakorolt a személyiségére. Az
intelligenciáját már nagyon korán felismerték, pedig a szülei ezen a
területen nem avatkoztak be a fejlődésébe. És mindketten elborzadtak,
amikor közölte, hogy belép a hadseregbe.
- Vagyis a Merge valódi célja nem a valóság érzékelésének fejlesztése
- mondta Randi, nem túl meggyőző kísérletet téve arra, hogy utánozza
Smith nyugodt, barátságos hangját. - Az a célja, hogy megváltozassa az
emberi elme működésének módját. A szarabatiak elvesztették a hitüket, és
nem harcoltak, mert a Merge elpusztította az agyuknak ezt a bizonyos
részét…
- Nem! - tiltakozott Eichmann. - A Merge semmit sem pusztít el. Csak
szabályozza az agyhullámokat. Egyébként is, az egység, amit ott
használtunk, nagyban különbözik attól, amit önök ismernek. Sokkal
nagyobb, sokkal több energiát igényel. Abban reménykedtünk, hogy
képesek leszünk…
- Megfosztani minket attól, amik vagyunk? - fejezte be a mondatot
Randi.
Eichmann először nézett a nő szemébe. Elsődlegesen tudós volt, és a
félelmét kezdte félretolni annak a tárgykörnek a taglalása, amivel egész
életében foglalkozott. Smith nagyon is meg tudta érteni őt; szégyenkezés
nélkül megnyitotta magát a szavai előtt. A jelek szerint Dresner
zsenialitása és ambíciója jóval túlmutatott mindenen, amit korábban
Eichmann képzelt vele kapcsolatban. Sajnos, mint lassanként
bebizonyosodott, az eszelőssége is.
- Miért, mik vagyunk? Kik vagyunk? - kérdezte a német. - Senkik és
semmik. Húsból megformált számítógépek. Neurotikus, erőszakos,
depresszív komputerek. Mit gondolnak, mi a szeretet forrása? Talán Isten?
Ne legyenek abszurdak! Az egész csak illúzió, amit a természetes
kiválasztódás teremtett meg. Az emberek, akik kötelességüknek érezték
megvédeni a családjukat, elérték, hogy több gyermekük maradt életben,
mint azoknak, akik nem úgy gondolkodtak, mint ők. De a túlélési
ösztönnek mindig megvan a sötét oldala is: a mohóság, a kegyetlenség, a
bigottság. Az ehhez hasonló érzelmek valójában stratégiák, amelyeknek a
célja vagy a saját génjeink szétterjesztése, vagy annak megakadályozása,
hogy mások terjesszék szét a magukét. Ezek így együtt létrehozzák a
létezés illúzióját. Azt a látszatot, hogy van tudatunk.
Elképesztő elmélet volt, Smith ennek ellenére nem igazán tudta be- és
elfogadni.
- Ha egy illúzió elég tökéletes, akkor valósággá válik.
- Pontosan! - kiáltott fel Eichmann. - De mi van akkor, ha manipulálni
tudjuk ezt a bizonyos illúziót, és meg tudjuk változtatni a perverz
darwinista elméletet, amely kontrollálja a fajunkat? Mi van akkor, ha el
tudjuk tompítani az önérdekre való hajlamot, és fel tudjuk fokozni a
másokért való lét örömét? Mi van, ha meg tudjuk adni az embereknek azt a
boldogságot, amelynek megszerzéséért már oly sok veszélyt vállaltak, oly
sokszor ártottak másoknak, mégsem érték el soha?
- Vagyis változtassunk mindenkit Christian Dresner robotjává - mondta
Randi. - Fosszunk meg mindenkit a szabad akaratától.
- Ön téved! - mondta Eichmann. Indulatosan az asztalra csapott. -
Szabad akarat nem létezik! Az evolúció börtönbe zárt minket. Vegyünk
egy triviális példát, az étrendet. Vágyunk a zsíros, cukros ételekre,
amelyek régen oly fontosak voltak az életben maradásunkhoz, most
viszont meggyilkolnak minket. Nem mi akarunk ilyen ételeket enni. Éppen
ellenkezőleg. Az úgynevezett vágy nem egyéb, mint egy program, amit
évmilliókkal ezelőtt, a mi tudomásunk és engedélyünk nélkül írtak, majd
belénk ültettek. Mi van akkor, ha ezen képesek vagyunk változtatni? Ez a
szabad akarat. Amiben most élünk, az rabszolgaság.
Randi kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, ám Eichmann nem
hagyta szóhoz jutni.
- Senkire sem erőltettünk volna rá semmit. Ha valaki dühös és
elégedetlen akar maradni, ha valaki a drogoktól, az erőszaktól, a szextől, a
pénztől várja a megváltást, ám tegye.
Smith megszédült. Az orvoslás területén végzett munkája során
meggyőződésévé vált, hogy a következő ötven évben egyre inkább
elmosódik majd az ember és a gép közötti határvonal, de amikor ezt
állította, mindig tárgyakra, protézisekre, mesterséges szervekre gondolt.
Dresner elképzelése sokkal inkább elrugaszkodott a múlttól: ő meg akarta
változtatni az emberiséget, át akarta alakítani - tökéletesíteni szerette
volna.
- És ez olyasvalami, amit ténylegesen meg tudnak csinálni - mormolta
elképedve. - Ezt már Afganisztánban bebizonyították. Nincs szükségük
másra, csak még hatékonyabb energiaellátásra.
- Nem így van - mondta Eichmann. Mániákus energiája csökkenni
látszott. - Az a vállalkozás nem csak az akkumulátorok miatt fulladt
kudarcba. A viselkedéskontrollnak bizarr mellékhatásai lehetnek, amelyek
személyenként óriási eltérést mutathatnak. A valós világban, a tágabb
környezetben ezek a mellékhatások még durvábbakká válhatnak. Lehet,
hogy Christian megtudott valamit a kísérletből, ami segített neki, de erősen
kétlem. Ha rendelkezésére állna még egy fél évszázad, talán képes lenne
megalkotni valami használhatóbbat. Ám már nincs ideje. Egyikünknek
sincs.
- Mi az, amit Christian megtudott? Maga nem vett részt ebben?
- Én elemeztem az afgán egységekből letöltött adatokat, valamint a
falubeliek viselkedéséről készült videókat, de a szakterületem egészen
specifikus, és a technikai aspektusok nagy részével nem én foglalkoztam.
A nagy kísérlet jelentős részét Észak-Koreában folytattuk le, de ezzel
kapcsolatosan meglehetősen szűk a mozgásterem. Csupán kétszer jártam a
létesítményben, és volt egy épületszárny, ahová be se léphettem.
Smith elgondolkodva rágta az alsó ajkát. Egy perccel korábban
nagyjából azzal is beérte volna, ha kijelentheti: mindent megtudott, amire a
jelentés megírásához szüksége van. Biztos volt benne, hogy Dresnernek
előbb-utóbb le kell ülnie valakivel, esetleg az elnökkel, és pontosan el kell
mondania, mi történt, a Merge milyen, eddig eltitkolt tulajdonságokkal és
képességekkel rendelkezik. Tudta, hogy ez elkerülhetetlen, de úgy érezte
nem az ő dolga a továbbiak tisztázása.
Most azonban elbizonytalanodott. Nem lepte meg, hogy Észak-Koreát
választották ki a kísérleti telep helyszínéül - az az ország gyakorlatilag
elzárkózott a világ többi részétől, a kormányának borzasztóan nagy
szüksége volt valutára, a népessége pedig folyamatosan növekedett -, de
menet közben felvetődött egy újabb kérdés. Mi van akkor, ha az észak-
koreaiak hozzáfértek a katonai operációs rendszerhez? De ha nem is fértek
hozzá, vajon mi folyik azon a bizonyos telepen? Mi lehet az, amit Dresner
még a legjobb, legrégibb barátja elől is eltitkolt? Lehet, hogy a kutatások
előrehaladottabb állapotban vannak, mint Eichmann sejtené? Lehet, hogy
Dresnernek sikerült kifejlesztenie valami egészen új dolgot? Ha igen, mi
lehet az?
- Beszéljen még az észak-koreai telepről! - kérte.
A német tudós megvonta a vállát.
 - Tudomásom szerint már megkezdődött a felszámolása. A következő
néhány hét során fokozatosan megszűnik létezni.
Smith ráharapott az ajkára. Tehát bármit is művelt Dresner azon a
helyen, a jelek szerint már befejezte, és most arra készül, hogy letörölje a
föld színéről a bizonyítékokat.
- Vannak ott ismerősei?
- Mármint a telepen? Természetesen. Az igazgatóval számos projekten
dolgoztunk együtt.
- Van mód arra, hogy kapcsolatba lépjen vele?
- Megvan a privát száma - mondta Eichmann kissé gyanakvóan. - Miért
kérdi?
- Hívja fel. Mondja meg az illetőnek, hogy elindult hozzá. Két
asszisztense kíséretében.
- Tessék? Nincs felhatalmazásom arra, hogy odamenjek. Christian
mindig azt…
- Mondja meg az illetőnek, Dresner azt akarja, hogy maga ellenőrizze a
telep felszámolását - javasolta Randi.
- És ha Christian odamegy? Ellenőrizni? Mi van akkor, ha
odamegyünk, és az igazgató rájön, hogy jogtalanul tettük? Nem. Én biztos
nem megyek!
Smith az ajtóra mutatott.
- Akkor sok szerencsét, viszontlátásra!
 52.
Limpopo, Dél-Afrika

Christian Dresner pózt váltott a székben. Az előtte megjelenített, a

helyiség részleteit mutató kép azonnal áttetszővé vált. Ez volt az MIT
moziapplikációjának második verziója, amelynél a továbbfejlesztett
biztonsági funkciók elérték azt a szintet, hogy a program már majdnem
alkalmassá vált a közzétételre.
Ismét pózt váltott, a kép elsötétült. Dresner úgy érezte, mintha
átröppenne Szarabatba, az afgán faluba, amit éppen megtámadott az
ellenség. Az asszonyok kétségbeesetten harcoltak, a gyerekek elborzadva
sikoltoztak, a háziállatok menekülni próbáltak. A férfiak semmit sem
tettek.
Tizenöt perc se kellett hozzá, hogy a mindennapi életét élő falu vérző
hullákkal és diadalmasan üvöltöző győztesekkel teli csatatérré váljon.
Dresner mindig furcsa szenvedélynek tartotta a múlt tanulmányozását.
Ugyan mi haszna van a dátumoknak, a neveknek, a részleteknek, amikor
egy ilyen rövid videóban össze lehet foglalni az emberiség történelmének
lényegét?
Persze ennek az eseménynek az alakulásában komoly szerepet
játszottak a szarabati felnőtt férfiak által használt, prototípusnak számító
Merge-egységek. Majdnem olyan nehéz volt meggyőzni ezeket az
embereket, hogy viseljék a jókora, ormótlan eszközöket, mint a tényleges
fejlesztés, de végül ez is sikerült. Pénzzel, fegyverrel, a rendszer által a
csatákban nyújtott nyilvánvaló előnyök ecsetelésével rá lehetett venni őket,
hogy vegyenek részt a kísérletben. Amikor aztán bekövetkezett a támadás,
annak érdekében, hogy lejátszódhasson egy igazán érdekes jelenet,
leállították a szoftvert, amihez addig hozzászoktak.
Hihetetlen fejlettsége ellenére az applikáció a való világban is ugyanazt
a hibát produkálta, mint korábban a laboratóriumban. A tesztalanyokban az
inputok nem váltottak ki se boldogságot, se örömet, csak zavart érzékeltek,
és teljes mértékben elvesztették korábbi személyiségüket.
A megfigyelések során fény derült néhány dologra, ezek közül a
legfontosabb talán az volt, hogy az emberi agy hihetetlenül bonyolult
szerkezet, de teljesen feleslegesen ilyen. Az évmilliók során számtalan
alkalommal módosult, mindig új és újabb funkciókkal egészült ki, sok
esetben pedig egy-egy régi funkció módosult a folyamatosan változó
elvárásoknak megfelelően, a túlélés érdekében. Képessé vált arra is, hogy
végtelen labirintust hozzon létre a gondosan megteremtett tévképzetekből,
félig felfogott információkból, nyilvánvaló hazugságokból - egy olyan
labirintust, amit a hosszú kísérletekkel sem lehetett meg- és kiismerni,
feltérképezni.
Már azzal is tisztában volt, hogy ha az emberi elméből kiemelik a
vallásosságra való hajlamot, létrejön a végtelen és kétségbeejtő magány
érzete, és közben - mintegy mellékesen - beindul egy olyan degradációs
folyamat, amelynek a végén a kísérleti alany képtelenné válik arra, hogy
akár háromnál tovább számoljon.
Már tudta, hogy ha az erőszakra való hajlam is kiiktatódik, paradox
módon megszűnik az empátia is.
Mindezek azonban triviálisnak számítottak a boldogság és a jólét
sokkalta egyénibb koncepcióihoz képest. A vizsgálatok során ugyanis
kiderült, hogy az emberek nemcsak a szeretetből és a békéből
származtathatják elégedettségüket, hanem a gyűlöletből és a
konfliktusokból is. A két csoport mérete nagyjából azonos.
Bár az álma valóra váltása során csúfos kudarcot vallott, sikerült
elindítania valamit, amit a következő nemzedékek majd folytathatnak;
sikerült mozgásba hoznia valamit, amit már soha többé nem lehet
leállítani. A folyamat lassan és észrevétlenül fog beindulni, talán azzal,
hogy a Merge-eszközöket használatba veszik a komoly mentális
betegségek, például a depresszió és a skizofrénia gyógyítása során. Vagy
akkor, amikor a drogokat felváltják majd a sokkal kevésbé veszélyes, de
ugyanolyan hatást generáló kódsorok. Ezek az első lépések
elkerülhetetlenül dur-vák lesznek, de szükség van rájuk ahhoz, hogy
felvirradjon a nap, amikor az emberiség végre lehetőséget kap arra, hogy
elinduljon a bölcsességhez, a megvilágosultsághoz, a békéhez és a
tökélyhez vezető úton.
Leállította az afgán videót, maga elé kérte a Merge adoptálásának
ütemét mutató grafikákat. Naponta kilencvenezer új eszköz került
értékesítésre, és a célirányos marketingstratégiának köszönhetően az új
felhasználók jelentős százaléka olyan személy volt, aki a Torta szerint
potenciális veszélyt jelentett a társadalomra.
A látótere szélén lebegő kis ikonok egyikére fókuszált. A szürke-fekete
emberalakot, amelyet kizárólag az ő eszköze jelenített meg, a Hirosimában
párává változtatott civilek képei inspirálták. Ez is a vállalkozása
komolyságára és jelentőségére emlékeztette.
Az ikonnal aktiválta azt a szimpla alrendszert, amelyet minden
egységbe beépített, természetesen álcázva, úgy feltüntetve, mintha az
akkumulátor töltöttségi szintjét és a használaton kívüli logikai pályákat
figyelő és optimalizáló szubrutin lenne. A Merge nem rendelkezett annyi
energiával, hogy közvetlen módon kárt tegyen a felhasználóiban, viszont
létrehozhatott egy visszacsatolásos hurkot az agynak a szívfunkciót
kontrolláló területén. Dresner már a fejlesztés elején rájött, hogy ha
utánozza azt a jelet, amelyet a szív küld az agynak, azt tudatva, hogy
dobog, akkor az agy nem küld utasításokat a szívnek, hogy folytassa a
munkáját. Ezt a trükköt felhasználva, kevesebb tényleges energiát
fogyasztva, mint amennyit egy játékapplikáció igényelt, egyszerűen le
lehetett állítani a felhasználó szívét.
A látótere peremén pulzálni kezdett a telefonikon. A homlokán mély
ráncok jelentek meg. Ezen a privát számon csupán néhány ember
kereshette, téves hívások se futhattak be rá. Talán Craig Bailer felesége
döntött úgy, hogy felhívja őt, és közli, hogy elfogadja a felajánlott
segítséget?
Aktiválta a funkciót. Nem a gyászoló özvegy kereste, hanem az észak-
koreai telep igazgatója.
- Halló! - mormolta Dresner elbizonytalanodva.
- Dr. Dresner? Dr. Nang vagyok. Az utasításainak megfelelően
felszámoljuk a telepet. Esetleg van valami, ami miatt aggódik?
 - Miért, aggódnom kellene valami miatt? Azért hívott fel, hogy ezt
megkérdezze?
- Néhány órán belül megérkezik dr. Eichmann és két asszisztense, hogy
ellenőrizze, hogyan haladunk. Ilyen jellegű ellenőrzésről nem esett szó
közöttünk, dr. Dresner. Biztosíthatom, hogy nincs is szükség rá. Ezt a
feladatot is éppen olyan lelkiismeretesen hajtjuk végre, mint az évek során
valamennyit.
Dresnernek elakadt a lélegzete. Két asszisztens?
- Kívánja, hogy lehetővé tegyem számukra a D részleghez való
hozzáférést? Dr. Eichmann a múltban…
- Nem! - vágta rá Dresner gondolkodás nélkül, miközben megpróbálta
értelmezni a hallottakat. Az egyetlen értelmes magyarázat az volt, hogy
Smith és Russell felfedezte a közte és Eichmann között létező kapcsolatot,
és valahogy rábírták azt a szerencsétlent, hogy beszéljen. Vajon menynyit
tudnak? Mi az, amit eddig kiderítettek?
Mély lélegzetet vett, azután hosszan, akadozva kifújta a levegőt. Le
kell csillapodnia. Gondolkodnia kell! Eichmann tudott a hosszú távú
tanulmányokról. Tudott Afganisztánról is, de ezenkívül nem sok mindenről
rendelkezett információkkal. Az észak-koreai telepről sem tudott mindent,
de az a kevés is elég volt a két amerikainak ahhoz, hogy vállalja a további
nyomozást.
De miért csak ezek ketten kutakodnak? Hol van a többi hírszerző
ügynökség? Lehet, hogy azok más csatornákon keresztül dolgoznak? Nem.
Már hallottam volna róla, ha ezt tennék. Lehet, hogy ez a két ember a saját
szakállára cselekszik?
- Visszahívom, és közlöm a további utasításokat - mondta Nangnak.
Bontotta a kapcsolatot, és azonnal felhívta James Whitfieldet.
Kicsöngött, de Whitfield nem fogadta a hívást. Dresner újra
próbálkozott. Ijedtsége nagyon hamar dühbe csapott át. Azt, hogy
Whitfield még mindig nem fogadta a hívását, csupán egyetlen dologgal
lehetett magyarázni: nem akarta beismerni az újabb kudarcot.
A számok és a grafikonok még mindig a látóterében voltak. Csupán
három és negyedmillió ember volt online - töredéke annak, amennyit várt.
Az előrejelzések szerint a politikai és pénzügyi élet szereplőinek, valamint
a katonáknak a körében két éven belül teljes lesz az eszközzel ellátottság.
Időre volt szüksége ahhoz, hogy a túléléshez szükséges mértékben, de
alapvető szinten megváltoztassa a világot. Két év, és a csapás, amit rá fog
mérni ezekre a bizonyos személyekre, halálos lesz.
Ismét hívta a számot. Whitfield ezúttal felvette.
- Igen?
- Gerd Eichmann a koreai telep felé tart két személy társaságában, akik
elvileg az asszisztensei.
- És ez miért fontos a számomra?
- Azért, mert én nem adtam neki engedélyt ilyesmire. Nem lehetséges,
hogy az a bizonyos két asszisztens nem más, mint Smith és Russell?
Elképzelhető, hogy még mindig életben vannak?
Hosszú csend következett, majd Whitfield válaszolt.
- Kiküldtem három, Merge-eszközzel felszerelt kommandóst. Ennyi
erő elvileg több mint elegendő. Még nem tudjuk biztosan, mi történt, de a
jelek szerint Smithnek sikerült megszereznie az egyik emberem
készülékét, amit aztán a másik kettő ellen használt.
Dresner letörölte a felső ajka fölött kiütköző verítéket, és közben
megpróbálta felfogni Whitfield szavainak értelmét. Smith hozzáférhetett a
csataszimulációs szoftverhez. Lehet, hogy ezt használta?
- Úgy tudtam, senki sem használhatja valaki más készülékét - folytatta
Whitfield.
Ez elvileg így is volt. Smith azonban minden bizonnyal kiállta a
fájdalmat, amit az eszközbitorlás okozott neki, és emberfeletti akaraterővel
képes volt manipulálni az ikonokat. Ez ismételten azt igazolta, hogy a
fickó borzasztóan veszélyes.
- Miért nem tudtam arról, hogy életben maradtak?
- Mert én intézkedem az ügyben.
- A jelek szerint nem elég hatékonyan, őrnagy.
- A probléma már nem létezik sokáig. Hamarosan elfelejthetjük. Erre
szavamat adom.
- A személyes garanciája valahogy már nem annyira megnyugtató,
mint korábban.
- Figyelmeztetem, Christian. Szálljon ki az ügyből. Én fogom elintézni.
 - Akkor később még beszéljünk. Teljes körű tájékoztatást várok. Ha
mégsem tudja megoldani a problémát, meg fogom védeni magam. Ebben
biztos lehet.
Dresner bontotta a kapcsolatot, azután eltüntette a levegőből a szeme
előtt lebegő grafikonokat. Úgy érezte, mintha kigúnyolnák.
Többé nem bízott abban, amit Whitfield mondott. Erre a vén katonára
jellemző volt a lojalitás, de az elvei időnként ellentmondtak egymásnak.
Hazaszeretet. A bajtársakkal való összetartás. Valami idejétmúlt harctéri
becsület… Az ilyesmi túlságosan sok problémát okozhatott. Dresner
tisztában volt azzal, hogy előbb-utóbb el kell válniuk egymástól, de bízott
benne, hogy erre a lehető legkésőbb kerül sor. Sokáig kivárt, most azonban
nem maradt más választása, a kezébe kellett vennie az irányítást, és a
lehető leghatékonyabb módon meg kellett szüntetnie a veszélyforrásokat.
Felhívott egy másik privát számot, amelynek tulajdonosa Phenjanban
tartózkodott. Park tábornok szokás szerint a végtelenségig hagyta
kicsengeni a készülékét. Dresner szánalmasnak érezte, hogy ilyen módon
próbálja hangsúlyozni saját fontosságát és azt, hogy mennyire értékesnek
tartja minden percét.
- Igen, Dresner? Mi az? - hallatszott végül a tábornok hangja.
- Fel kell gyorsítanunk a telep sterilizálásának folyamatát.
- Még nem fejeződött be az eszközök leszerelése. Rengeteg tudós és
felszerelés van a helyszínen.
- Három ember tart a telep felé. Egy német és két amerikai. Fogják el
őket!
- Értem. És ha az elfogás nem lehetséges?
Dresner tudta, hogy ez a kérdés el fog hangzani; elkerülhetetlen volt,
mégsem szívesen adta meg rá a választ. Tudni akarta, hogy Smith és
Russell mit derített ki, kivel beszéltek, kinek adták tovább az
információkat. Azután ott volt Gerd ügye is, ami természetesen egészen
más lapra tartozott…
- Ha az elfogás nem lehetséges - mondta lassan, vontatottan -, akkor
végezzenek velük.
- Nem lesz olcsó.
Mindig minden a pénzről szólt. A valutáról, ami lehetővé tette az
észak-koreai elit számára, hogy luxusban éljen, miközben körülöttük
emberek milliói éheztek. A dolog vidámabb oldala az volt, hogy az ország
teljes vezetősége adoptálta a Merge-eszközt - így akarták nyilvánvalóvá
tenni, hogy valamennyien a technikai fejlődés hívei, olyan emberek, akik
nem állnak útjába az újdonságok elterjedésének.
A diszkrécióval nem lehetett gond: Dresner tudta, hogy a műveletet a
Park tábornok személyes irányítása alá tartozó egységek fogják
végrehajtani.
- Mennyi?
- Ötvenmillió.
Iszonyúan sok pénzt fizetett a koreaiaknak, felháborítónak találta, hogy
a tábornok ismét ki akar zsarolni tőle egy ilyen nagy összeget, de úgy
érezte, nincs értelme se vitázni, se alkudozni.
- Rendben van.
- A lehető leghamarabb vezetőnk elé tárom a kérését.
- A lehető leghamarabb? Ötvenmillió dollárért azonnali intézkedést
várok!
- Vezetőnknek egy egész országot kell irányítania. Ehhez képest az ön
problémái lényegtelenek.
Dresner erőlködve próbálta visszanyelni a dühét.
- Nagyra értékelem, hogy foglalkoznak a kérésemmel.
- Természetesen megtesszük - felelte Park. - Most viszont egyéb
ügyekkel kell törődnöm!
A kapcsolat megszakadt. Dresner készenléti módba helyezte a Merge-
készülékét, és körbenézett az üres szobában, amelyben ezúttal nem
jelentek meg a virtuális valóság elemei - amelyet ezúttal a saját szemével
érzékelt.
Vajon Parknak sikerül majd elkapni azt a három embert? Sikerül
eltüntetnie a telepet, a létezésére utaló nyomokat? Ha igen, vajon ennyi
elég lesz? Dresner tudta, időre van szüksége ahhoz, hogy eljusson a
megfelelő pontra, arra a kritikus szintre, amikor a bolygót a saját
pusztulása felé terelő embereket nem lehet gond nélkül lecserélni. De
egészen pontosan hol van ez a pont? Mikor fog bekövetkezni? Számításai
szerint két év múlva… Mi van akkor, ha nem tud annyi ideig várni? Ha
kénytelen hamarabb lépni? Vajon mire lesz elég a rendelkezésére álló idő?
 53.
Hamgjong-namdo tartomány fölött,
Észak-Korea

- Dr. Eichmann! - kiáltott előre Smith annak a jelöletlen Learjetnek a

hátuljából, amellyel elhagyták Marokkót. - Ne zavarja a hölgyet, amikor
landolni próbál!
A pilótafülke ajtajában álló német rémült arccal visszanézett, majd
elindult az ülések közötti folyosón. De nem elöl ült le, a Smithével
szemközti ülésre rogyott le. Ahogy elhelyezkedett, gyorsan becsatolta a
biztonsági övét.
- Nem lenne szabad itt lennünk. Ez itt Észak- Korea. Ezek…
- Nincs ebben semmi újdonság. Már járt itt.
- Christian engedélyével, az ő védelme alatt! Ezen a helyen a katonák
az urak. Christian jóváhagyása nélkül nincs jogunk itt lenni.
- Muszáj lesz lecsillapodnia, doktor. Az emberek megérzik a félelem
szagát. Ha úgy viselkedünk, mintha Dresner áldásával jöttünk volna,
senkinek sem lesz oka arra, hogy ezt megkérdőjelezze.
Smith szavai nem nyugtatták meg Eichmannt, de ebben nem volt
semmi meglepő. Okos ember volt, és tudta, hogy ezúttal nincs alatta
védőháló. Nem lehetett tudni, milyen biztonsági intézkedések vannak
életben a zónában, vagy hogy mennyire közvetlen a kommunikáció a
koreaiak és Dresner között. Elképzelhető volt, hogy amint kiszállnak a
gépből, egyenesen a saját kivégzésükre terelik őket, aztán bekerülnek egy
jeltelen sírgödörbe. Sajnos vállalniuk kellett a kockázatot, nem maradt más
alternatívájuk. Ha már valóban folyt a létesítmény felszámolása, a
kudarcon kívül semmire sem számíthattak volna, ha a Phenjan és
Washington között létező, meglehetősen silány politikai csatornákon
próbálnának elérni valamit.
 Randi széles, lassú ívbe helyezte a gépet. Smith kinézett az ablakon,
egy-két percen át a tájat, a bámulatos hegyeket csodálta, de azután a
keskeny leszállópályára koncentrált. A helyzet valamivel jobbnak tűnt,
mint amire számított: nem látott légelhárító lövegeket és jelentős katonai
erőket, a jelek szerint senki sem akarta leszedni őket a levegőből. Persze ez
még nem jelentett feltétlenül jót: elképzelhető volt, hogy élve akarják
elfogni az engedély nélkül érkezőket.
- Amikor utoljára itt járt, ugyanígy nézett ki a hely? - kérdezte Smith,
miközben kimutatott az aszfaltcsík mellett parkoló dzsipre. - Nem lát
valami szokatlant?
A német félve kinézett az ablakon, és megrázta a fejét.
- Az ott Gjong. Mindig ő jön ki értem.
- Van nála fegyver?
- Vissza kellene fordulnunk. Még mindig…
- Nem fordulunk vissza - jelentette ki Smith. - És azután, hogy itt
végzünk, ön egy nagyon kényelmes helyen fog élni. Új
személyazonosságot kap. Most azonban ideje a feladatra koncentrálnunk.
Szóval? Ennél a Gjongnál van fegyver?
- Sosem láttam nála. - Eichmann szánalmasan ingatta a fejét. - Ő nem
tudós, de nem is katona. A közelben született, folyékonyan beszél angolul,
vagyis kiváló kísérő.
Randi a tőle megszokott dráma nélkül tette le a gépet. Leállította a
hajtóművet. Smith kinyitotta az ajtót és kinézett. A gép felé kocogó,
integető fiatal koreain kívül senkit és semmit sem látott.
- Mit gondolsz? - kérdezte Randi. Kilépett a pilótafülkéből, és a
dzsekije alá csúsztatott egy .32-est.
- Úgy látom, minden rendben.
Randi az ajtóra mutatott.
- Idősebbek előre, szépek hátra!
Smith leeresztette a lépcsőt, és óvatosan lement rajta. Eichmann
szorosan ott lépkedett a nyomában. Rettegett attól, ami rá várhat, de
Randivel sem akart egyedül maradni.
- Dr. Eichmann! - A fiatal koreai előrefutott, a kezét nyújtotta. -
Örülök, hogy újra láthatom önt! Ilyen hamar!
 - Helló, Gjong! Szeretném bemutatni magának a társamat… -
Eichmann elbizonytalanodott, de Smith kisegítette.
- Dr. Smith. - Maga mögé mutatott. Nem látta értelmét, hogy
álnevekkel bajlódjon. - A hölgy pedig dr. Russell.
Gjong mindkettejüknek odabólintott, azután elindult a dzsip felé.
- Kérem, kövessenek!
A hőmérséklet tíz-tizenkét fok lehetett, de a nap vidáman ragyogott a
felhőtlen égen. Párának, légszennyezésnek nyoma sem volt, a levegő
tisztának tűnt, körös-körül hósipkás, smaragdzöld hegyek magaslottak. A
táj békét és nyugalmat árasztott magából.
Smith beült a sofőr mellé, ezzel arra kényszerítve Eichmannt, hogy
Randi mellett foglaljon helyet, ahol semmi bajt nem okozhatott.
Elindultak. Gjong ügyesen kerülgette a földút kátyúit, Smith pedig a
környező erdőt vizslatta - jeleket keresett, amelyek arra utalhattak, hogy
valamilyen csapda felé tartanak.
Néhány színpompás madár. Egy távoli vízesés. Egy locsogó sofőr…
Semmi különöset nem látott.
Úgy negyedórával később értek ki a fák közül, és elindultak a lejtős
úton, aminek a végében, egy kisebb tó partján hatalmas épületkomplexum
állt. A telepet drótkerítés vette körül. Gjong le sem lassított, ahogy
keresztülhajtott a kapun. Az őrt álló katona épp csak odatisztelgett nekik,
nem foglalkozott velük különösebben.
A telepen zajló tevékenység, ami Smithnek már távolról is feltűnt,
közelről nézve még lázasabbnak látszott. Különböző méretű és típusú
teherautók érkeztek üresen, hogy aztán megrakottan induljanak a kapu
irányába. A jelek szerint Eichmann nem állított valótlant, amikor a telep
bezárásáról, a létesítmény felszámolásáról beszélt. Mintha tényleg mindent
el akartak volna hordani. Az épület nyugati oldaláról már eltávolították az
ablakokat. Három ember lépett ki az ajtón, egy pultot cipeltek, amit mintha
a padlóból vágtak volna ki.
Gjong a főbejáratnak látszó ajtóhoz hajtott (az épület más részein
dolgozó bontóbrigádok idáig még nem jutottak el), Smith kiszállt. Egy
katonai teherautó dübörgött el mellette. A platóra pakolt szállítmányt egy
ponyva takarta, de Smith a formák láttán rájött, mit visz. Testeket. Emberi
testeket…
A tekintetével követte a távolodó teherautót. A ponyva alól az egyik
bukkanónál kicsúszott egy kéz. Smith először azt hitte, valami por tapad
rá, de aztán rájött, hogy ez a bőr természetes színe. A test nem egy ázsiai,
hanem egy afrikai, esetleg keleti-indiai emberé volt.
- Dr. Eichmann!
A hang Smith háta mögül érkezett. Megfordult, és az üvegajtón
keresztül a dzsip felé siető, hófehér laborköpenyt viselő, idősebb koreai
férfira nézett.
- Örülök, hogy ismét láthatom! - mondta a férfi. Angolul beszélt, de
nagyon erős volt az akcentusa.
Lezajlottak a bemutatások; Smith megtudta, hogy az idősebb férfi a
létesítmény igazgatója. Eichmann sápadt volt, a hangja erőtlen, de állapotát
az időeltolódással és az útközben a gépet dobáló légörvényekkel
magyarázta.
Dr. Nang, az igazgató bevezette vendégeit az épületbe, ahol
kéziszerszámokkal felszerelkezett munkások próbáltak kiszedni a helyéről
mindent, amit esetleg újra fel lehetett használni: az álmennyezetet, a
lambériát, a szigetelést, a vízvezetékeket, a padlócsempéket. Egy olyan
országban, ahol a munkaerő gyakorlatilag ingyenes volt, viszont az
építőanyagok ritkaságnak számítottak természetes volt, hogy bontás esetén
mindent darabokra szednek és széthordanak.
- Ahogy láthatják, terv szerint haladunk a létesítmény bezárásával -
mondta Nang, ahogy végigvezette vendégeit egy hosszú folyosón, a koreai
felirattal ellátott, ajtajuktól megfosztott ajtónyílások előtt. Smith
mindegyikbe belesett. Különböző méretű szobákat látott, amelyekben egy-
két infúziós állványon és a korábban lecsavarozott lábú ágyak helyén
maradt lyukakon kívül nem sok mindent fedezhetett fel.
- A felszerelés nagy részét más, kormányzati kutatólétesítménybe
küldjük - folytatta Nang. - A személyzet nyolcvan százalékának
átvezénylése már megtörtént.
Átvágtak egy tágas csarnokon, amelyben már csak néhány tárgy
maradt. Furcsa módon egy játszótér felszerelése.
- Mi volt itt? - kérdezte Randi, megszegve az ígéretét, hogy Smithre
bízza a beszédet.
- Ezen a részlegen a gyermekkori viselkedés-módosítással
foglalkoztunk.
- Hol vannak a gyerekek? - kérdezett tovább Randi, ügyet se vetve
Smith dühös pillantására.
- Néhányan visszakerültek a családjukhoz, de a legradikálisabb módon
kiemelteken eutanáziát kellett végrehajtanunk - felelte az igazgató könnyed
hangon. - A gyógyszeres terápiákat és a műtéteket követően sokan amúgy
sem lettek volna a régi közösségük produktív tagjai. Egyébként igazán
komoly sikereket értünk el… Sajnálatos, hogy fel kell hagynunk a
munkával ezen a kutatási területen. Az alanyok között létrejövő agyi
kapcsolatok jelentős változásokat okoztak úgy az intelligenciában, mint a
viselkedésben. A csimpánzszövetekkel folytatott kísérleteink pedig
egyszerűen fantasztikusak voltak.
- Csimpánzszövetek? - döbbent meg Randi. Az arcára kiülő iszony elég
egyértelmű volt, ha Nang veszi a fáradságot és hátrafordul, biztosan
észreveszi. Smith kissé lemaradt, elkapta a nő karját, amit szándékosan
olyan erővel szorított meg, hogy fájdalmat okozzon.
- Néhány gyermeknél sikerült majmokéra jellemző viselkedésformákat
generálnunk. Természetesen nagyon hamar bekövetkezett a sejtkilökődés.
Ez még a legerősebb immunblokkoló szerek alkalmazása esetén is
megtörtént. Nagy kár… Olvasták a jelentést?
Eichmann a lehető legtávolabb sodródott Randitől, a bal oldali fal
közelébe húzódott.
- Én olvastam. Bámulatos munka - felelte Smith. Amikor Randire
nézett, meglepetten látta, hogy a nő arca halotti maszkká merevedett. Még
sosem látta őt ilyennek.
- Nagyon sok olyan információt sikerült összegyűjtenünk, amely
hasznos lehetne Mr. Dresner számára, ha folytathatnám a kutatásokat.
Rövid időn belül számos területen komoly áttörést értünk volna el.
Nangot nyilvánvalóan két dolog érdekelte: a munkája és az, hogy
kijusson Észak-Koreából. Smith érezte, hogy ezt kihasználhatja.
- Mr. Dresnerre mély benyomást gyakorolt az itt végzett munkájuk, és
úgy gondolja, bizonyos aspektusok valóban további kutatásokat
igényelnek. Most pedig árulja el: hogyan halad a D részleg felszámolása?
- Az ütemterv szerint - felelte Nang. - Egyetlen munkálattal sem
vagyunk késésben, sőt van olyan, amit idő előtt sikerült elvégeznünk.
- Nyilvánvaló, hogy a D részleg kimondottan fontos Mr. Dresner
számára. Szeretné, ha erről részletesebben írna a jelentésében.
Nang alig észrevehetően biccentett.
- Sajnos nincs engedélyem arra, hogy beengedjem önöket arra
területre, de higgyék el, valóban probléma nélkül zajlanak a munkálatok.
- Gondolom, tudja, hogy Mr. Dresner képviselői vagyunk - mondta
Smith. Úgy döntött, megpróbál nyomást gyakorolni Nangra. Észak-Korea
közepén voltak, hivatalos engedély és támogatás nélkül, szükség esetén
senkitől sem kérhettek segítséget. Ugyan mennyit lehetett még rontani a
helyzetükön?
- Közvetlen felhatalmazásra lenne szükségem.
Randi előrelépett, és mielőtt Smith bármit tehetett volna, pisztolyt
nyomott Nang fejéhez.
- Ez elég közvetlen felhatalmazás?
- A rohadt életbe, Randi! - nyögött fel Smith. Hátranézett. A folyosón
rajtuk kívül senki sem tartózkodott, a mennyezeti biztonsági kamerák
helyét pedig már csak néhány kiálló drót jelölte, viszont nem lehetett tudni,
mikor fordul be valaki a sarkon.
Randi olvashatott Smith gondolataiban, mert betaszította Nangot a jobb
oldali helyiségbe. Eichmann olyan arcot vágott, mintha arra készülne, hogy
elmenekül, ám mielőtt moccanhatott volna, Smith elkapta a karját.
Mire Smith és Eichmann beért a tágas, kollégiumi fürdőszobára
emlékeztető helyiségbe, Randi már az egyik vécékagyló előtt állt, és éppen
azon ügyködött, hogy vízbe fojtsa Nangot. Smith hátrarántotta a nőt, így
lehetővé tette a rémült tudós számára, hogy megforduljon és védekezőn
felemelje a kezét.
- D részleg! - nézett le Smith a tudósra.
Nang kétségbeesetten behúzódott a sarokba.
- Nem vihetem oda magukat!
- Maga a létesítmény igazgatója - mondta Randi. Közelebb lépett a
tudóshoz, ám beleütközött Smith kinyújtott karjába.
 - A biztonságiaknak nem parancsolok. A katonák közvetlenül a
kormánytól kapják az utasításokat. Én csak egy kutató vagyok!
Smith a homlokát ráncolta. Ez elég hihetően hangzott. Az észak-koreai
kormány a biztonsági intézkedések megszállottja volt, a parancsok
általában a központi bizottságtól, sok esetben magától a legfelsőbb
vezetőtől érkeztek.
Megfogta Nang karját, felállította.
- Milyen típusú munka folyt a D részlegben?
Nang nem válaszolt.
- Idehallgasson, nem akarhatja, hogy…
Randi megkerülte Smitht, és a .32-es markolatával rácsapott Nang
halántékára. A férfi összerogyott, a karja kicsúszott Smith szorításából.
- Randi! Az ég szerelmére…!
Randi a padlón fekvő tudósra vetette magát, és a homlokához szorította
a pisztoly csövét.
- Hallottad, hogy mit mondott, Jon? Figyeltél? Ez a szemét
gyerekekkel kísérletezett. Az agyukkal! Azután kivégezte őket.
Gyerekeket!
Eichmann nem bírta tovább idegekkel, az ajtó felé ugrott. Smithnek az
utolsó másodpercben sikerült elcsípnie, éppen azelőtt, hogy kijuthatott
volna a folyosóra.
Smith érezte, hogy kezdenek kicsúszni a dolgok a kezéből.
- Mondja meg, mit csináltak a D részlegben! - mordult fel Randi, és
még nagyobb erővel szorította a pisztolyt a mozdulatlan ember fejéhez.
Nang a nő szemébe nézett, és hallgatott. Smith tudta, ez nem bátorság,
hanem mérlegelés. Úgy gondolhatta, Randi nem jelenthet rá akkora
veszélyt, mint a hazája kormánya. Randi megölhette, esetleg
megkínozhatta, viszont a családjának nem árthatott.
A nő hátrahúzta a pisztoly kakasát. Smith már éppen közbe akart lépni,
amikor Eichmann megszólalt.
- Várjon!
Mindketten a németre néztek, aki lassan a falhoz hátrált.
- Maga tud valamit? - kérdezte Randi. - Mert ha igen… Én a maga
helyében nagyon gyorsan beszélni kezdenék!
 - Semmit sem tudok, csak… Gyanítom, mi folyt ott.
- Micsoda? - kérdezte Smith.
- A kutatásnak valamilyen köze volt az autonóm agyfunkciókhoz. Ez a
szakterületemen kívül esik. Az olyan alacsonyabb rendű funkciókhoz, mint
az egyensúly, a légzés.
Randi idegesen felnevetett.
- Szóval ezek itt baromi büszkék arra, hogy majomagyvelőt ültettek
kisgyerekek koponyájába, de azt már szégyellik bevallani, hogy az
emberek légzését vizsgálták? Ennél azért komolyabb próbálkozást vártam
magától, doki…
Mély robaj hallatszott, megrázkódott körülöttük az épület. Smith az
ajtóhoz ugrott, kinézett a folyosóra, a gomolygó porfelhőre.
A második robbanás közelebb következett be, mint az első. Ezúttal
egyértelmű volt, mi történt.
Bomba…
- Randi! Gyere! Tűnjünk el innen!
Smith megragadta Eichmann karját, és visszarohant vele oda, ahonnan
jöttek. Amikor hátranézett, látta, hogy már Randi is a folyosón van, és ő is
maga után rángat valakit - egy sokkal kevésbé együttműködő túszt. Nang
megpróbálta kihasználni a lehetőséget és a testsúlyát: kirántotta magát
Randi szorításából, megfordult, és rohanni kezdett a komplexum mélye
felé. A nő felemelte a fegyverét, és célba vette a koreai távolodó hátát, de
még nem húzta meg a ravaszt.
A következő robbanás kis híján ledöntötte Nangot a lábáról. Amikor
leszakadt a mennyezet egy darabja, Randi bosszúsan fújt egyet. Elvesztette
szem elől a célpontját - Nang eltűnt a törmelékhalom alatt. Randi úgy
gondolta, a fickó megkapta, ami neki járt; futni kezdett Smith irányába.
A sűrű por fojtóvá tette a levegőt. Randi megfogta Eichmann másik
karját, hármasban rohantak tovább a kijárat felé. A munkások, akik mellett
korábban elhaladtak, kivétel nélkül törmelékkupacok alatt hevertek.
Némelyikük már nem élt, de voltak közöttük olyanok, akik megpróbáltak
feltápászkodni. A robbanások egyre sűrűbben követték egymást. Smith
futás közben majdnem hasra vágódott, elvesztette az egyensúlyát. A padló
jó arasznyival lejjebb süllyedt alattuk.
 Már nem volt messze az ajtó, amin keresztül korábban bejutottak az
épületbe, ám Smith nem tartotta túl jó ötletnek, hogy kirohanjanak a nyílt
terepre. A robbanásokat nem a bontásnál használatos töltetek okozták; a
robbanóanyag kívülről jutott be az épületbe - valahogy.
- Ötlet? - kiáltott fel Smith, de a hangját alig hallhatóvá halkították a
robajok.
- El innen! - mondta Randi.
- Hogyan?
- A dzsip!
Randi eleresztette a német karját, előrerohant, keresztülugrott a
bezúzódott üvegajtón. Nem volt túl valószínű, hogy Gjong odakint vár
rájuk, de úgy tűnt, Randinek legalább van valamilyen terve. Smith
ugyanezt nem mondhatta el magáról.
Eichmann-nal együtt lépett ki az ajtón. Óvatosan mozgott, és azonnal
megtorpant, amikor egy tank feléjük fordította a lövegét.
A lövedék a fejük fölött zúgott el. A robbanás megsemmisítette az
épületszárny főfalát. A nyugati hegygerinc fölött fekete füstpamacsok
látszottak, felbukkanásukat újabb robbanások követték. Tüzérségi tűz! Két
újabb tank közeledett, szétszakították a drótkerítést, azután megálltak,
nehogy a baráti tűz áldozataivá váljanak.
Miután a kerítés ledőlt, páncélozott csapatszállítók jelentek meg. A
járművek behajtottak a telep területére. A platókról leugráló emberek
komoly pusztítófegyverekkel rendelkeztek: lángszórókkal, kézi
rakétavetőkkel, gránátokat tartalmazó övékkel.
Smith balra húzta Eichmannt, követte Randit. A nő felugrott a dzsipre,
ami valami csoda folytán még mindig az épület előtt állt. Gjong sem
menekült el, kétségbeesetten keresgélt valamit a jármű padlóján. Smith
belökte a németet a dzsip hátuljába, Randi mellé, majd becsússzam a jobb
első ülésre. A nő előrehajolt, és odatartotta a slusszkulcsot Gjong elé.
- Talán ezt keresi?
 54 .

A Fehér Ház, Washington D. C.,

Amerikai Egyesült Államok

Fred Klein belépett a Fehér Ház privát rezidenciájára nyíló ajtón. Az

elnököt a kanapén ülve, a szokásos pozíciójában találta. Már éppen
üdvözölni akarta, szokás szerint a keresztnevén szólítva és tegeződve,
amikor észrevette, hogy a kanapéval szemközt álló bőrfotel magas támlája
fölött egy fej felső része kandikál ki.
Valaki ült a fotelban…
Személyesen Castilla hívta őt a Fehér Házba, válságtanácskozásra.
Válság… Az elnök higgadt volt, ritkán használta ezt a szót. Klein
gyanította, hogy a Covert-One-nal kapcsolatos ügyről van szó, de ezeken a
megbeszéléseken általában csak ketten vettek részt. Az álcájuk az volt,
hogy találkozik két régi, jó barát, akik elcsevegnek hajdani közös
emlékeikről.
- Elnök úr - mondta Klein tisztelettudóan, miközben becsukta maga
mögött az ajtót.
Castilla nem állt fel, a fotelban ülő ember azonban megtette. Amikor
megfordult, Kleinnek minden önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy
megőrizze arca szenvtelenségét.
James Whitfield őrnagy állt vele szemben.
- Nem tudom, személyesen találkoztak-e már - mondta Castilla -, de
gyanítom, hogy felesleges bemutatnom önöket egymásnak.
Egyikük sem szólalt meg. Klein odament a székhez, amin általában
ülni szokott. Az agya lázas igyekezettel dolgozott, megpróbálta végigvenni
az összes létező magyarázatot Whitfield jelenlétére.
- Jim azért keresett meg, mert úgy gondolta, elérkezett az ideje, hogy
megmutassuk egymásnak a lapjainkat - mondta Castilla.
 - Azt hittem, ezt már megtette. Randi Russell házánál - jegyezte meg
Klein.
Whitfield nem válaszolt azonnal, megfontolta a szavait.
- Elvesztettem három jó emberemet.
- Viszont életben maradt a hadsereg egyik orvosa és egy CIA-ügynök.
Castilla arcán nem először jelent meg düh és gyanakvás - a szabad
világ vezetőjeként sok mindennel találkozott már -, Klein azonban nem
tudta eldönteni, hogy melyiket szánja neki, és melyiket Whitfieldnek.
- Elég! - mondta az elnök. - Őrnagy úr, ön azt mondta, szeretné, ha
őszintén beszélnénk. Ám legyen. Rajta, kezdje el!
- Köszönöm, uram. - Whitfield ismét habozott, de egyértelmű volt,
hogy már elszánta magát, meg fog tenni bizonyos lépéseket. Klein
szemébe nézett. - Feltételezem, ön is tisztában van azzal, hogy egy olyan
szervezetet irányítok, amely a hadsereg érdekeit védi, és biztosítja, hogy az
ország a lehető legmagasabb szintű védelemben részesüljön. A
működésünk jogi szempontból ugyanolyan labilis, mint az ön csoportjáé.
Ez az oka annak, hogy egyáltalán hajlandó vagyok elismerni a tényeket…
- Vagyis elég kellemetlenséget tudunk okozni egymásnak - mormolta
Klein.
- Remélem, Fred, hogy nem így lesz. Ugyanazon az oldalon állunk. De
épp magának nem kell elmagyaráznom, milyen nehéz elérni bizonyos
célokat, fenntartani a szervezet működését. Megvizsgáltam az ön Jon
Smithének a hátterét, és megtudtam, hogy ön kemény döntések
meghozatalára kényszerült. Feltételezem, hogy hozzám hasonlóan ön is
vétett néhány hibát menet közben.
Klein az előző néhány nap folyamán jelentős mennyiségű anyagot
gyűjtött össze az elvileg nyugállományban lévő katonáról, összerakta az
általa irányított szervezet történetét, meghatározta, hogy Whitfield milyen
kapcsolatban áll a Pentagon bizonyos, őt támogató tisztségviselőivel. A
jelek szerint Whitfield ugyanezt tette vele kapcsolatban, és ő is sikerrel
járt. A kérdés már csak az volt, mit akar tenni, és hogyan tudják megoldani
a helyzetet anélkül, hogy kettészakítanák az országot.
- Jól van - mondta az elnök. - Azt hiszem, valamennyien tisztában
vagyunk a helyzettel, amibe belekeveredtünk. Most inkább arról
beszéljünk, mit tud a Szarabatban használt Merge-ről.
Klein megkönnyebbült, hogy Castilla nem hozta szóba se Észak-
Koreát, se Marokkót. A jelek szerint az elnök egyelőre nem akarta
valamennyi lapját leteríténi. Vajon Whitfield is hasonló taktikát alkalmaz?
- Az említett helyen egy katonai jellegű teszt zajlott le Dresner
irányításával, még jóval az eszköz nyilvános bemutatása előtt - mondta
Whitfield. - Nem ismerem a pontos részleteket, mivel nem vagyok tudós,
de azt tudom, hogy ez csupán egy volt a fejlesztés során végrehajtott több
száz kísérlet közül.
- Tehát önnek már hosszabb ideje tudomása van a technológia
létezéséről - állapította meg Castilla. - Régebben, mint nekünk.
Whitfield bólintott.
- Személy szerint körülbelül húsz éve hallottam először erről a
dologról. Még akkor, amikor az egész nem volt egyéb, mint egy ködös terv
Dresner valamelyik alkalmazottjának a fiókjában. A kutatás ígéretesnek
tűnt, és egyértelmű volt, hogy az eszközt katonai célokra is lehet használni.
- Annyira egyértelmű, hogy ön támogatta a fejlesztést. Fekete
pénzekből, a Pentagonon keresztül.
- A projekt akkor még nem állt olyan szinten, hogy megkaphassa a
szükséges kormányzati támogatást. Kevesebb mint ötven százalék esély
mutatkozott arra, hogy Dresnernek valóban sikerül létrehoznia azt, amit
eltervezett. Egyébként sem lett volna hajlandó arra, hogy nyilvánosan
elfogadja a hadsereg támogatását. Végül sikerült meggyőznöm őt arról,
hogy ez az egyetlen módja az álmai valóra váltásának, a fejlesztés
finanszírozásának. Azt is megértettem vele, hogy a munkát a nyilvánosság
teljes kizárásával kell elvégezni.
- Viszonzásképp Dresner vállalta, hogy elkészíti a katonai verziót, és
nekünk adja az exkluzív jogokat - mondta Castilla.
- Pontosan így történt, uram.
- Az ár magas volt. Afganisztánban emberek haltak meg. Nők és
gyerekek.
Whitfield mereven bólintott.
- Sajnálatos módon valóban megsemmisült két afgán falu, de az én
szervezetem, sőt az Egyesült Államok kormányának egyetlen hivatala sem
hozható közvetlen kapcsolatba ezzel az eseménnyel vagy más
kísérletekkel.
Castilla arcán egyre nyilvánvalóbban kiütközött a gyanakvás.
- Más kísérletek?
- Igen - bólintott Whitfield. - Észak-Koreában kiterjedt kísérleteket
folytattak… embereken. Ezenkívül világszerte több helyen elkészítettek
bizonyos tanulmányokat, és a vizsgálatok alanyai gyermekek voltak.
Kleint először meglepte Whitfield nyíltsága, de aztán megértette, mi a
helyzet. A probléma bekövetkezett, és a szobában tartózkodók
mindegyikének elég vaj volt a fején ahhoz, hogy ne akarja bekapcsolni a
fűtést.
Castilla elsápadt.
- Észak-Korea?
- Igen, uram. De szeretném kihangsúlyozni, hogy a technológia
fejlesztése zárt környezetben történt. A koreaiak nem férhettek hozzá,
tulajdonképpen az volt a szerepük, hogy…
- Biztosítsák a megfelelő számú kísérleti alanyt - fejezte be Castilla a
megkezdett mondatot.
- Az első időszakban nem ismertem Dresner… unortodox kutatási
módszereit.
- Unortodox?
Whitfield úgy tett, mintha nem hallotta volna a közbevetett kérdést.
- Sajnos az emberi elme olyan bonyolult szerkezet, hogy se állatokkal,
se komputerekkel nem lehet helyettesíteni. Ismételten szeretném
kihangsúlyozni, hogy mindvégig távol maradtunk az ilyen jellegű
tevékenységektől.
- De nem is állították le a folyamatot - jegyezte meg Klein.
Whitfield megrázta a fejét.
- Az embere, Jon Smith elmondhatja önnek, hogy a Merge már eddig is
több katona és civil életét mentette meg, mint ahányan meghaltak
Kot’ehben és Szarabatban. És most nem csak a katonai rendszerről
beszélünk. Amikor sikerül integrálni az eszközt, mondjuk, autókba és
repülőgépekbe, néhány hónap alatt több ember élete fog megmaradni
világszerte, mint…
 - Vagyis a cél szentesíti az eszközt, bármi legyen is az? Az
emberkísérleteket? Azt, hogy bizonyos katonai szervezetek politikai
felhatalmazás nélkül hoztak döntéseket?
- Az egyetlen cél hazánk biztonságának szavatolása - mondta
Whitfield.
- Mindig így kezdődik, nem igaz? - Castilla felállt, járkálni kezdett a
helységben. Klein ismét megsajnálta. A hatalom mámorító lehet, de az a
tény, hogy nem létezik felsőbb szerv, akihez fordulhatna, hogy mindig
neki kell kimondania az utolsó szót, lassanként felőrli az ember önbizalmát
és egyensúlyát.
Az elnök végül a két férfi felé fordult, és ránézett Whitfieldre.
- Utasítom, hogy adja át Frednek az önök által kiszipkázott
pénzösszegekre vonatkozó valamennyi információt. Hallani akarom a
véleményét, mekkora a valószínűsége annak, hogy egy harmadik fél
felfedezi a történteket.
Klein kényelmetlenül feszengett a székén. Már nagyon sokat tett régi
barátjáért, de úgy érezte, Castilla ezúttal túlságosan sokat kér tőle.
- Sam…
Castilla leintette, továbbra is farkasszemet nézett Whitfielddel.
- Szeretném, ha megértene valamit. Nem helyeslem a történteket, és azt
kívánom, bárcsak ne került volna sor erre az egészre. A Merge
kifejlesztése azonban megtörtént, és az őrnagy úr ügyesen megkötötte a
kezemet. A Dresner Industries olyan multinacionális cég, amelynek az élén
egy hihetetlenül népszerű és nagy hatalommal bíró német állampolgár áll.
Az észak-koreaiak mindent tagadni fognak. Mindig ezt teszik. Nem
hiszem, hogy bárki megkérdőjelezné, milyen fontos ez a technológia a
katonáink számára.
- De… - kezdte Klein.
- Mi az, hogy „de”, Fred? Mit akarsz, mit tegyek? Talán hozzam
nyilvánosságra, hogy a Pentagonon belül egy bizonyos frakció titokban
emberkísérleteket finanszírozott? És mi legyen velem? Mondjam azt, hogy
tudtam az ügyről, és ezzel adjam az ellenségeink kezébe az évszázad PR-
fegyverét? Vagy mondjam azt, hogy semmiről sem tudtam, és hagyjam,
hogy a világ elgondolkodjon, valójában ki irányítja a történelem
leghalálosabb hadi gépezetét?
Klein tudta, hogy az elnöknek igaza van. Az Amerika által a világra
gyakorolt stabilizáló hatás bármilyen szintű meggyengülése potenciális
káoszhoz vezethet. Ugyanakkor Amerika hírnevére is vigyáznia kellett, és
arról az exkluzív szerződésről sem mondhatott le, amit Dresner kötött az
amerikai hadsereggel. Azokat az embereket, akik életüket vesztették a
Merge kifej-lesztése során, már úgysem lehetett visszahozni. Klein
tisztában volt vele, senkinek sem segítenének, ha újabb milliókat vetnének
halotti máglyára.
- Örömmel fogadnám, ha valaki segítene a feladat végrehajtásában -
mondta Whitfield. - Különösen akkor, ha az illető nem más, mint Fred.
Úgy gondolom, elégedett lesz azzal, amit talál, és látni fogja, hogy minden
lehetséges eszközt felhasználtunk az érintettségünk leplezésére, az
elvarratlan szálak eltüntetésére. A Russell által felfedezett emberi
maradványok már megsemmisítésre kerültek, jelenleg folyamatban van az
észak-koreai létesítmény sterilizálása.
- Mit ért azon, hogy „sterilizálás”? - kérdezte Klein.
- A telep felszámolása már korábban elkezdődött, de tudomásom
szerint felgyorsították a folyamatot. Holnapra nem lesz ott egyéb, csak
romok.
Castilla biccentett, ami nyilván azt jelentette, hogy befejezettnek tekinti
a beszélgetést.
- Javaslom, őrnagy, kezdje meg Fred tájékoztatását.
Whitfield felállt, és egyetlen szó nélkül kivonult a szobából.
- Az istenit! - nyögött fel Klein, amint az ajtó becsukódott. - Embereket
küldtem Észak-Koreába.
- Akkor vond ki őket. Mostantól fogva a szervezeted tevékenysége
ebben az ügyben arra korlátozódik, hogy ellenőrzitek, Whitfield nem
felejtett-e el valamit. Nektek kell gondoskodnotok arról, hogy ez az ügy
ezer év múlva se kerüljön napvilágra. És most ne gyere az erkölcsi
aggályaiddal! Jelen pillanatban nem érdekel az ilyesmi.
- Úgy tűnik, Sam, téged már nem sok minden érdekel. Miért kötöd meg
a kezem?
- Megkötöm a kezed? A hivatalom kap egy telefonhívást a hírszerzés
egyik magas rangú tisztjétől, aki közli, beszélni szeretne velem arról a
nyomozásról, amit Fred Klein folytat a Merge - rendszer Szarabatban
történt használatával kapcsolatban, és én kötöm meg a kezed? - Castilla
heves mozdulatot tett, és sikerült levernie a padlóra egy lámpát. A széttörő
porcelán hangjára a titkosszolgálat egyik embere azonnal berontott a
szobába, de gyorsan visszavonult, amikor a máskor nyugodt elnök az
ajtóra mutatott, és rákiáltott: - Kifelé!
Klein megvárta, hogy ismét kettesben maradjanak, csak ezt követően
szólalt meg.
- Rosszul gondolom, hogy Whitfield akkor talált rajtam fogást, amikor
megpróbáltam megakadályozni, hogy megölesse Jont és Randit?
- Briliáns! De kissé elkéstél. Mi az ördögöt gondoltál, amikor csak úgy
odarepültél?
- Tisztában vagyok a titoktartás fontosságával, Sam, de az én embereim
nem feláldozhatok. Ha valami ilyesmit szeretnél, akkor, javaslom, keress
valakit a helyemre.
Az elnök pár pillanatig olyan arcot vágott, mintha arra készülne, hogy
bedob még valamit, de ehelyett végül csak egy hosszú káromkodást
eresztett meg. Mire a végére ért, valamelyest visszanyerte szokott
nyugalmát.
- Az a szemétláda felküldött pár kémrepülőt, de így is csak a
vakszerencsének köszönheti, hogy sikerült azonosítania téged. Ez a másik
oka annak, hogy itt volt. Hatalmas kockázatot vállalt, amikor használta
azokat a madarakat, és emiatt most van egy kis gondja. Szüksége van rám,
hogy elsimítsam az ügyet.
- Ha lett volna időm, Sam, értesítelek arról, hogy oda akarok menni.
Castilla ismerős kézmozdulattal jelezte, hogy a vihar elvonult.
- Én pedig jóváhagytam volna. Igazad van. Az embereid valóban nem
feláldozhatok. De az istenit, most az én tököm került a satuba!
- Tényleg el akarod tussolni a dolgot, Sam? Ez a helyes döntés?
Castilla keserűen felnevetett.
- Naponta több száz döntést hozok, és egy sincs köztük, amelyikben
biztos lennék. Nézd, Fred… A problémáink ellenére még mindig Amerika
a fénysugár ebben a sötét világban. El sem tudom mondani, mennyire
fontos, hogy ez így maradjon.
- Tehát ez az utolsó szavad.
Castilla bólintott.
- Ennek az országnak van egy külön szekrénye, amiben kizárólag
csontvázakat tárol. Némelyik olyan ocsmány, amilyet még te sem tudsz
elképzelni. Ez az ügy is oda kerül. A többi közé. Megértetted?
 55.
Hamgjong-namdo tartomány, Észak-Korea

Amikor a tank leadta a következő lövést, Smith behajolt a műszerfal

alá, bár tisztában volt vele, hogy ez nem sokat ér. Szerencsére a lövedék a
dzsiptől jó messze zúgott keresztül a levegőn, majd áthatolt az épület
üvegajtajának maradványán, és szétrobbantott néhány falat.
A dzsip oldalra farolva indult el. Smith kétségbeesetten kereste a
biztonsági övét, amiről kiderült, hogy nem létezik. Eredetileg úgy tervezte,
hogy ő fog vezetni, de Gjong a jelek szerint a terep valamennyi kátyúját,
bukkanóját és kődarabját ismerte, így jobb megoldásnak látszott, ha ő
marad a kormány mögött. A koreai lefordult a földútról, és egy
földhányásokkal teli sávon keresztülhaladva abba az irányba tartott, ahol
az egyik páncélozott csapatszállító jármű kidöntötte a kerítést.
Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a csapatszállítóból előugráló emberek
észrevegyék a dzsipet, és felé fordítsák a fegyverüket. Ez azonban kevésbé
volt aggasztó, mint az a tény, hogy a jármű sofőrje tolatni kezdett - nyilván
el akarta zárni a dzsip útját, meg akarta akadályozni, hogy átjusson a résen.
- A picsába! - visított Randi a hátsó ülésen, amikor Gjong felgyorsított,
hogy átslisszoljon az egyre szűkülő résen, aminek a másik oldalán talán a
szabadság, talán valami más várt rájuk. Ahogy néhány katona tüzet nyitott
rájuk (a lövéseket alig lehetett hallani a háttérből érkező robbanások
miatt), Smith lejjebb csúszott az ülésén. A sofőr a jelek szerint észre se
vette, hogy lőnek rájuk, mereven előre nézve próbálta uralma alatt tartani
az egyenetlen talajon hánykolódó dzsipet.
Keményen balra lökődtek - a csapatszállító hátsó lökhárítója
nekicsapódott a dzsip farának -, de azután hirtelen már a drótkerítés túlsó
oldalán voltak. Smith még nem egyenesedett fel;
úgy gondolta, ha Gjongot nem éri találat, és neki nem kell átvennie a
kormányt, addig ebben a félig lecsúszott pozícióban marad, míg
biztonságos távolságba nem érnek.
Egy gyors pillantás hátra - ellenőrizte, hogy Randit sem találták el,
még ő is él. Eichmann a sofőr ülése mögött kuporgott a padlón, de nem
tudni, miért, hirtelen úgy döntött, neki fel kell ülnie az ülésre.
A csapatszállító jármű üldözőbe vette a dzsipet; mellette katonák
loholtak.
Gjong jobbra rántotta a kormányt, hogy egy kisebb facsoporton
keresztülvágva eljusson a földútig. A repülőgép a másik irányban volt, de a
tankok többsége is ott helyezkedett el - azokat pedig célszerű volt nagy
ívben kikerülni.
Kihajtottak a széles útra, de a valamivel simább felületen sem
gyorsultak fel jelentősen. Smith hátrafordult, és elnézett a német mellett,
akinek sikerült végre normálisan leülnie. A csapatszállító jármű egyre
közelebb került hozzájuk.
- Nem mehetnénk gyorsabban? - kérdezte Smith üvöltve.
- Nem - hangzott az egyszerű válasz.
A koreai mintha komoly átváltozáson ment volna keresztül. Leolvadt
róla minden barátságosság, és nem pánik vagy kétségbeesés ült ki az
arcára, hanem düh. Talán gyűlölet is.
Az a tény, hogy az észak-koreai hadsereg üldözőbe vette, bárkinek
elrontotta volna a hangulatát, de itt valami másról, többről lehetett szó.
Az átváltozás olyan teljes volt, hogy Smith eltűnődött, vajon ez-e a
valódi Gjong, és a kötelességtudó kísérő nem volt egyéb, mint egy
gondosan és aprólékosan felépített karakter.
- Valahol le lehet térni erről az útról? - kérdezte Smith. - Olyan terepre,
ahol előnyben lehetünk a teherautóhoz képest?
- Nem - közölte Gjong. - El fognak kapni minket.
Smith zsebében rezegni kezdett a műholdas telefon. Elővette a
készüléket, beütötte a kódját.
Szöveges üzenetet kapott, valami olyasmit, hogy még az adott
körülmények között is felnevetett, miután elolvasta.
- Mi az? - kérdezte Randi a hátsó ülésről.
- Fred azt üzeni, tűnjünk el innen. Hogy itt nem biztonságos.
 - Kiváló időzítés.
- Nem foghatnak el minket! - visította Eichmann. - Felhívják
Christiant, aki rá fog jönni, hogy mi…
- Kuss! - kiáltott rá Randi, és a nyomaték kedvéért rácsapott egyet
Eichmann fejére. - Maga tudott erről a helyről! Tudta, mit művelnek itt!
Mindenről tudott, de csak ült az összegyűjtött adatai tetején. Meg ne
szólaljon! Megértette? Ha még egyszer kinyitja a pofáját, megölöm!
A német túl kábult és riadt volt ahhoz, hogy bármit válaszoljon.
Rémülten áthúzódott a dzsip hátsó ülésének másik oldalára, hogy a lehető
legtávolabb kerüljön Randitől.
- Nyugalom! - mondta Smith.
Randi dühösen ránézett.
- Te is kussolj!
Smith tudta, hogy nem lenne értelme megvívni ezt a harcot. A hátuk
mögött közeledő jármű felé intett.
- Ez utol fog érni minket. És ha megteszi, belénk jön. Az út túl
keskeny, semmit sem tehetünk.
- Akkor valahogy le kell lassítanunk! - kiáltotta Randi. A szél zúgása
és a közeledő csapatszállító robaja miatt alig lehetett hallani a hangját.
- A gumik Észak-Koreában készültek. Talán lyukasan nem képesek
gurulni… Szerinted ki tudod lőni az egyiket a Berettáddal?
Randi a fejét rázta.
- Jobb tervem van.
Eichmann közben magához tért a nőtől kapott ütés után. Számított arra,
hogy Randi esetleg ismét megcsapja, de arra nem készült fel, hogy
megmarkolja a mellén a dzsekit. Smitht is váratlanul érte a dolog. Mire
sikerült hátranyúlnia, a tudós teste már átlendült a dzsip hátulja fölött, és az
út közepére zuhant.
- Az istenit, Randi! - üvöltött fel Smith, miközben az öregembert nézte,
aki rongybábuként hevert a földön.
- Mi van? - kérdezte a nő. - Ez egy szadista vadállat, akiből már
semmit sem húzhattunk ki. Most legalább hasznossá tettem.
Ezzel a kijelentéssel nem igazán lehetett vitába szállni. Különösen nem
azután, hogy a csapatszállító erős fékezéssel megállt Eichmann előtt. A
katonák leugráltak a platóról, hogy megnézzék, mi történt. Randi nyert egy
kis időt a menekülők számára. Smithnek már csak azt kellett kitalálnia,
hogy mihez kezdjenek ezzel a pár másodperccel.
Amikor ismét előrefordult, észrevette, hogy Gjong őt bámulja. A
koreai arcán a düh helyét zavarodottság váltotta fel.
- De hiszen… vele voltak! - mondta. - Neki dolgoztak!
Smith nem akart válaszolni, de aztán úgy döntött, felesleges tovább
alakoskodnia; az adott helyzetben akár az igazat is elmondhatta. Kíváncsi
volt, Gjong hogyan reagál.
- Kényszerítettük, hogy elhozzon ide minket. Ki akartuk deríteni, mi
folyik a telepen.
- Szóval maguk… amerikai ügynökök?
Smith bólintott. A földút meredekké és kanyargóssá vált - a dzsip
esélyei megnőttek a csapat- szállítóval szemben. Smith talán
megkönnyebbült volna, ha nem veszi észre az előttük nagyjából egy
kilométer távolságban, a hegygerinc mögül előbukkanó, ismerős, zöld
alakot.
- Tank! - kiáltotta.
A sofőr először nem reagált, de azután a dzsip, amiről korábban azt
állította, hogy nem képes nagyobb sebességre, gyorsulni kezdett. Smith
baloldalt dupla keréknyomot látott, egy ösvényt, ami a fák közé vezetett.
Arra gondolt, talán ez az a hely, amit el akartak érni.
Tévedett. Gjong elszáguldott az ösvény mellett, továbbra is egyenesen
a tank irányába tartott.
- Látta? - kérdezte Randi a hátsó ülésről. - Ott letérhettünk volna!
- Nem! - mondta a koreai határozottan. - Megcsinálhatjuk! Ha ott
maradnak mögöttünk, hogy felvegyék dr. Eichmannt, akkor eljuthatunk a
folyómederhez…
Újabb ösvény következett, ezúttal jobbról. Smith érezte, hogy Randi
megfogja a nyakát, és közelebb hajol hozzá.
- Lehet, hogy a sofőr titkosrendőr! - súgta a nő. - Másképp nem is
kísérgethetne külföldieket! Egyenesen ahhoz az istenverte tankhoz visz
minket!
Smith tudta, hogy Randinek igaza lehet. De vajon hova vezetnek ezek
az utak? Lehet, hogy pár száz méter után egyszerűen véget érnek. Smith
tisztában volt vele, hogy Randinek és neki milyen esélyeik vannak. Nem
ismerték a terepet. Nem beszélték a helyiek nyelvét. El se vegyülhettek
közöttük, a külsejük azonnal elárulta volna őket. A világ legnyomorultabb,
legelvetemültebb rendőrállamának területén tartózkodtak. Nem tehettek
mást, hazardírozniuk kellett.
Megvonta a vállát. Randi eleresztette, hátradőlt az ülésen. A dzsip
elindult egy lejtőn, egy száraz folyómeder irányába. Ötven méterrel a
meder előtt Gjong a fékre taposott, és elfordította a kormányt.
- Kapaszkodjanak! - kiáltotta, és beszáguldott a jobb oldalon álló fák
közé.
Smith az arca elé kapta a kezét, de csak pár másodperc kellett hozzá,
hogy túljussanak a sűrűn. A szorosan egymás mellett álló fákról kiderült,
hogy csupán csemeték, és összesen egy méter széles sávot foglalnak el.
- Gyerünk! - kiáltotta Gjong. Megállította a dzsipet, kiugrott belőle. -
Segítsenek!
Smith és Randi még mindig nem értette, mi történik körülöttük.
Kiszálltak, és segítettek Gjongnak, aki nekiállt felállítgatni a dzsip által
letaposott facsemetéket és bokrokat. A távolból robbanások hallatszottak,
még mindig folyt a tüzérségi támadás, de a zajokat hamar elnyomta a
feléjük közeledő tank dübörgése.
- Siessenek! - mondta Gjong. - Jön!
Egy perccel később Smith látta, hogy a szemből érkező tank
keresztülrobog a száraz folyómedren. Nem tudhatta, hogy a torony tetején
derékig kilógó katona meglátta-e őket. Érezte, hogy erre a kérdésre nagyon
hamar választ fog kapni. Segített Randinek, aki egy korhadt ággal próbált
megtámasztani egy bokrot, majd hasra vetette magát. Amikor Gjong
kettejük közé hasalt, már a mellkasában érezte a tank dübörgését. Lehunyta
a szemét.
 56 .

Chicago közelében, Illinois,

Amerikai Egyesült Államok

Christian Dresner a magánrepülőgépén ülve - egy 737-esen, aminek a

megvásárlásához a biztonságára ügyelő személyzet vezetője ragaszkodott -
, az ablakon kinézve figyelte a betont verő esőben közeledő, fekete városi
terepjárót. Egy újabb találkozó, egy újabb vita, amihez semmi kedve sem
volt. Egyre távolabb érezte magától az ilyen dolgokat, sőt a világot és a
benne élő embereket is. Az ő ideje lassan lejárt, miközben másoké csak
most kezdődött. Időnként azt kívánta, bárcsak a jövő részese lehetne,
bárcsak láthatná az eljövendő dolgokat és eseményeket, de az esetek
többségében bevallotta magának: borzasztóan elfáradt.
Miközben a kocsiból kiszálló, szürke kabátot viselő férfira nézett, a
látótere szélén megjelent egy, az észak-koreai zászló színeiben „pompázó”
telefonikon. Azonnal fogadta a hívást.
- Igen?
- Mr. Dresner? - Felismerte a hangot, az erős akcentust. Nem Park
tábornok hívta, hanem a szárnysegédje, az a fickó, akit a tábornok akkor
használt, amikor valamilyen kudarcot kellett bejelenteni.
- Mi történt?
- A létesítmény megsemmisült.
- Megsemmisült? Úgy érti, felszámolták?
- Vezetőnk katonai erőket küldött az objektumhoz. Fegyveres erőink
bámulatos hatékonysággal hajtották végre a feladatot!
- Maguk bevetették a hadsereget? - kérdezte Dresner. Az ablaktól
elfordulva próbált úrrá lenni a dühén. Egy ilyen művelet még akkor sem
kerülheti el az amerikai hírszerzés figyelmét, ha Észak-Korea egyik
félreeső zugában hajtották végre! Az észak-koreai vezetők ismét
bebizonyították, hogy semmiben sem különböznek a dacos, ostoba
kiskölyköktől, akik mindenáron meg akarják mutatni a többieknek, hogy
ők a legerősebbek az óvodás csoportban.
- És az emberek? Akiket el kellett volna fogniuk?
- A német megvan.
Dresner hirtelen nem tudta, mit feleljen. Lehetséges ez? Lehetséges
volna, hogy egy katonai erő, amely képes arra, hogy megsemmisítsen egy
teljes telepet, egy bunkert, olyan ügyetlen volt, hogy futni hagyta Smitht és
Russellt? Lehetséges volna, hogy csupán annyi tellett tőlük, hogy
elfogjanak egy szánalmas, vén tudóst?
Kinézett az ablakon, James Whitfieldre pillantott, aki úgy közeledett az
esőben, mint aki egyelőre semmiről sem értesült.
- És a többiek? A másik kettő?
- Megszöktek. Egy dzsippel. Vezetőnk borzasztóan elfoglalt, de önt az
a megtiszteltetés érte, hogy személyesen fog foglalkozni az üggyel.
Biztosak vagyunk benne, hogy rövid időn belül a szóban forgó két
személyt is elfogjuk.
- Biztosak benne… - mormolta Dresner. Folytatni akarta, ám a
szárnysegéd közbevágott.
- Elnézését kell kérnem. Fontos feladatokat kell végrehajtanom. Amint
változik a helyzet, kapcsolatba lépünk önnel.
A kapcsolat megszakadt. Dresner felállt, hátrabotorkált a gép végébe,
belépett a tágas fürdőszobába. A mosdókagyló elé állva a tükörbe bámult,
és megpróbálta az arcára erőltetni azt a kifejezést, amire szüksége lehetett
a Whitfield-del folytatott megbeszélés során. Újra és újra emlékeztette
magát, milyen komoly az az út, amit választott magának, de időnként nem
tudta elhessegetni az elégedettséget, amit az okozott neki, hogy egy nap -
talán nagyon hamar - a világ meg fog szabadulni az olyan emberektől,
mint amilyenek például Észak-Koreát irányítják.
Talán mégsem lesz szükség arra, hogy végrehajtsa az eltűnésével
kapcsolatos tervét. Világszerte emberek milliárdjai voltak hálásak neki
azért, amit tett; egészen biztos, hogy akadna közöttük olyan, aki
menedéket kínál neki. Észak-Korea éhező, elnyomott lakói biztosan
áldásosnak fogják tartani a tevékenységét…
 Hallotta, hogy kinyílik a repülőgép ajtaja. Mély lélegzetet vett, kifújta
a levegőt. A CIA-n és a hadseregen belül dolgozó forrásai egyetlen olyan
hatalmi bázist sem találtak, amelyet összefüggésbe lehetett hozni a két
amerikaival, így a kérdés továbbra is nyitott maradt. Különösen Smith volt
rejtélyes, az ő múltja kifejezetten homályosnak tűnt.
Nem lehetett alábecsülni a veszélyt, amit ez a két ember jelentett, de az
észak-koreaiak valószínűleg meg fogják oldani a problémát. Mindketten
fehérek voltak, és egy olyan rezsim katonái vadásztak rájuk, amelynek
óriási tapasztalata volt a nem kívánatos személyek eltüntetésében. Persze
azzal is tisztában volt, hogy ostobaságot követne el, ha vakon bízna a
koreaiakban. Smith és Russell ahhoz már túlságosan sokszor
bebizonyította a találékonyságát.
Amikor kilépett a fürdőszobából, Whitfield már a gép közepén
elhelyezett, kisméretű tárgyalóasztal mellett ült.
- Tudomásom szerint - mondta az őrnagy, miután Dresner helyet
foglalt vele szemben - az észak-koreai létesítmény megsemmisítésre
került. A lehető legegyszerűbb, legdurvább módon.
- Én pedig arról értesültem, hogy Smith és Russell éppen ott
tartózkodott. Megszöktek, és jelenleg valószínűleg a környéken bujkálnak.
Whitfield arcán nem látszottak a meglepetés jelei, de nem lehetett
tudni, hogy azért, mert már tudott a két amerikai koreai jelenlétéről, vagy
azért, mert profi módon sikerült megőriznie a közömbösség maszkját.
- Már nem jelentenek veszélyt.
- Ezzel azt akarja mondani, hogy halottak? - kérdezte Dresner.
- Ezzel azt akarom mondani, hogy már nem jelentenek veszélyt.
- Érjem be ennyivel?
- Igen.
- Ön rosszul ismer engem, őrnagy, ha úgy gondolja, hogy ilyen könnyű
megszerezni a bizalmamat. Fogalmam sincs, hogy a CIA-nak vagy a
katonai hírszerzésnek mi köze van a szóban forgó két személy
ténykedéséhez, de egyszerűen nem tudom elhinni, hogy egyedül
dolgoznak. Már elmúlt az az idő, amikor ön tett egy kijelentést, én pedig
tényként tudtam kezelni mindent, amit mondott. Talán megérti, de már
nem tudok feltétel nélkül megbízni önben.
 Whitfield szótlanul bámult Dresnerre, aki hátradőlve állta az őrnagy
pillantását. Gyerekes akaratviadal volt ez, ezzel Dresner is tisztában volt,
de nem engedhette meg magának a vereséget. Ahhoz túlságosan sok
forgott kockán.
- A CIA-nak és a katonai hírszerzésnek nincs köze az ügyhöz - mondta
végül Whitfield. - Ez Randi Russell és Jon Smith elszigetelt magánakciója.
Russell már többször próbált önállóskodni. Smitht a személyes
kapcsolatukra hivatkozva állította maga mellé, valószínűleg azért, mert a
férfi a Merge-projekten dolgozott, méghozzá nem is alacsony beosztásban.
- Hogy lehet biztos abban, hogy senkinek sem beszéltek a
feltételezéseikről? És ha még életben vannak, honnan tudhatnánk, hogy
nem fogják folytatni a nyomozásukat?
Ezúttal sem kapott azonnali választ, de kivárt.
- Onnan, hogy beszéltem az elnökkel.
- Elnézést, hogyan?
- Smith és Russell… Már többször okoztak gondot, és nehéz leállítani
őket. Az ügy pedig kezdett kicsúszni az irányításunk alól. Találkoztam az
elnökkel, és mindent elmondtam neki.
- Mit ért az alatt, hogy „mindent”? - kérdezte Dresner, és megpróbálta
megakadályozni, hogy a döbbenet kiüljön az arcára.
- Elmondtam, hogyan került kifejlesztésre a Merge, és milyen szerepet
játszottam a kutatások finanszírozásában.
Dresner megpróbálta felfogni a hallottakat, és miközben Whitfield
folytatta, kétségbeesett kísérletet tett arra, hogy visszafojtsa a rátörő
pánikot.
- Nyilvánvaló okok miatt Castilla egyetértett velem abban, hogy a
történtek nem kerülhetnek napvilágra. Személyesen fogja visszarendelni
Smitht és Russellt, én pedig együttműködöm vele, hogy az ügy minden
aspektusa szőnyeg alá söprődjön. Örökre.
Dresner elgondolkodott. A helyzet aggasztó, sőt veszélyes volt, de
valahogy hihetőnek és igaznak tűnt, amit Whitfield mondott. Castilla
motivációja egyértelmű volt: a Fehér Házban szeretett volna maradni, és
azt akarta, hogy továbbra is az amerikai hadsereg domináljon a világban.
Ironikusnak találta, hogy a politikus mi mindent hajlandó kockára tenni
azért, hogy megvédjen egy szerkezetet, amit éppen arra terveztek, hogy
lerombolja azt a rosszindulatú hatalmi struktúrát, aminek a tetején éppen ő
csücsült.
- Továbbra sem bízom meg Russellben - mondta végül.
- Nem értem.
- Ne játssza a hülyét, őrnagy! Smith jó katona. Számítani lehet rá, hogy
végrehajtja a kapott parancsot. A nő viszont, a múltjából ítélve, egészen
más.
Whitfield arcáról elég időre eltűnt a titokzatos közömbösség ahhoz,
hogy nyilvánvalóvá váljon, osztja Dresner aggodalmát.
- Tudomásom szerint ön kapcsolatban áll Észak-Korea politikai
vezetőivel.
Dresner bólintott.
- Nos, én nem - mondta Whitfield. - Amíg Ázsiában vannak, addig
nem tudom megvédeni őket, sőt nem is feladatom, hogy ilyet tegyek.
Az üzenet egyértelmű volt. Whitfield továbbra sem akarta, hogy bármi
köze legyen a gyilkosságokhoz, de ő is tudta, hogy mindenki fellélegezhetne, ha
Smith és Russell sosem térne vissza. Egy modern kori Poncius Pilátus…
- Végeztünk? - kérdezte Whitfield.
- Úgy vélem, igen.
Whitfield felállt, és a gép eleje felé indult. Dresner végignézte, ahogy
kilép a zuhogó esőbe, átmegy a kocsijához, ami elhajt vele. Egy perccel
azután, hogy a terepjáró eltűnt, az utasteret betöltötte a gép beinduló
hajtóművének megnyugtató mormolása.
Hiába. Sok mindent érzett, de egyik sem hasonlított a nyugalomhoz.
De legalább enyhült egy kicsit a félelem, ami korábban csak fokozódott
benne. Russell és Smith valószínűleg sosem fogja elhagyni Észak-Koreát.
De ha esetleg mégis kijutnak, akkor is kordában tartják őket. Ha nem is
örökre, de legalább annyi időre, amennyire neki szüksége van. Amennyit
meg kell kapnia.
Ahogy jobban belegondolt, meg kellett állapítania, hogy a pozíciója
csak erősödött. Ahelyett, hogy aggódnia kellene a lebukás miatt, most már
olyan védőernyő alatt dolgozhat, amit nem csupán Whitfield szervezete
alkot, hanem amiben már a Fehér Ház is jelen van. Talán azt a kétéves
időablakot, amit betervezett, ki lehetne terjeszteni három évre. Vagy ötre.
Mi lenne, ha addig elhalasztaná az aktiválást, amíg nem lesz legalább
egymilliárd felhasználó? Kétmilliárd? A betervezett időszak végére vajon
hány Torta fog működni? Hány tudja majd megjelölni azokat, akik
felelőssé tehetők az emberiség felesleges szenvedéseiért? Akik felelősek
azért, hogy minden tönkrement, amihez az ember hozzáért?
Nagy álmok. De talán nem is többek. Jon Smith- nek és Randi
Russellnek sokkal összetettebb motivációi voltak, mint a hatalommal
rendelkező embereknek. Engedtek a késztetésnek, ami végül
kiszámíthatatlanná tette őket.
Le kell számolni velük. Dresner tisztában volt vele, hogy amíg nem
látja a saját szemével a holttestüket, nem érezheti biztonságban magát.
 57 .

Hamgjong-namdo tartomány,
Észak-Korea

Gjong egyetlen szót sem szólt azóta, hogy a tank továbbrobogva a

tüdejükben hagyta a dízelfüstöt, a szívükben meg a remény halvány
csillogását, hogy esetleg mégis életben maradhatnak. Igen, ez a remény
egészen erőtlen és egészen apró volt, de… De legalább létezett!
Végigmentek a gazos földúton. Randi és Smith folyamatosan figyelte a
kétoldalt álló fákat. Úgy fél kilométert tettek meg, amikor egy riadt őz
megugrása kisebb pánikot okozott, de azt követően minden csendes és
nyugodt volt.
- Az a tank azóta már odaért Eichmannhoz és a csapatszállítóhoz -
mondta Randi. - Tudni fogják, hogy valahol letértünk az útról.
A koreai, aki pár lépéssel előttük haladt, nem reagált, mintha nem is
hallotta volna a nő megjegyzését. A jelek szerint még mindig nem bízott
meg bennük. Azok után, amit a telepen láttak, ez többé-kevésbé érthető
volt.
- A katonák nem ismerik ezt az utat - mondta végül. - Utoljára akkor
tüntették fel a térképeken, amikor ezek még gyerekek voltak.
- És hová vezet? - kérdezte Randi.
A koreai lassított, mintha azt próbálta volna jelezni, hogy ez a kérdés
sokkal bonyolultabb annál, amilyennek látszik.
- Sehova.
Randi nem akarta ennyiben hagyni a témát.
- Az utak, amiknek az eltüntetésére az emberek ennyi gondot
fordítanak, mindig vezetnek valahová.
Gjong felgyorsított. Randi és Smith értetlenül nézett össze. Az üzenet
egyértelmű volt: semmit sem tudtak erről az emberről, így akár az is
elképzelhető volt, hogy valamilyen csapdába vezeti őket. Persze az adott
helyzetben nem igazán válogathattak - nem maradt túl sok alternatívájuk.
Egyedül biztosan nem húzták volna sokáig.
Randi a homlokát ráncolta Smith vállrándítására, és a kezét a dzsekije
zsebébe dugva folytatta a fák, az erdő szemmel tartását.
Újabb negyedórával később Gjong megállt egy tisztás szélén. Az út
véget ért. Smith hunyorogva szétnézett a napsütésben, valami olyasmit
keresett, ami megkülönböztette volna a helyet a többi, korábban látott
tisztástól. Semmit sem talált. Elővette a műholdas telefonját, lenézett a
kijelzőre, megállapította, hogy még mindig nincs jel. Valószínűnek
tartotta, hogy az észak-koreaiak zavarták a zónában zajló kommunikációt,
és Fred üzenete is csak véletlenül jutott át.
- Ez volt a falum - mondta Gjong. - Itt születtem. Itt születtek a szüleim
és a nagyszüleim is. Földművesek voltunk. Nagyon szegények voltunk,
mint minden munkás a hazámban. Húsz évvel ezelőtt megnyitott a telep.
Az emberek, akik hajlandóak voltak odamenni, kaptak egy kis pénzt. Egy
kis ennivalót.
- Odamenni? - kérdezte Smith, akinek feltűnt a furcsa megfogalmazás.
- Úgy érti: „ott dolgozni”?
Gjong nemet intett.
- Először az öregek mentek. Ők már nem tudták megművelni a földet,
de hasznossá akarták tenni magukat. A nagyanyám sosem tért vissza. A
nagyapám visszajött. Vakon. Korábban semmi baj sem volt a szemével.
Amikor rossz volt az idő, és még hitványabb lett a termés, a falunkból
egyre többen mentek át oda. Akkor még egészen kicsi voltam, de
emlékszem. Éheztünk.
- Ne vegye sértésnek - szólalt meg Randi -, de biztos benne, hogy jó
helyen vagyunk?
A kérdés érthető volt: a közelben nyomát sem lehetett látni
öntözőcsatornáknak, megművelt földeknek, ösvényeknek, romoknak. Ha
Gjong igazat mondott, valaki pokolian alapos munkát végzett annak
érdekében, hogy leradírozza a föld színéről a faluját.
Kétkedésük kiülhetett az arcukra, mert a koreai elindult a keleten álló
fák irányába.
 - Jöjjenek! Megmutatom.
Becsörtetett a sűrűbe. Smith és Randi kissé lemaradt mögötte - a
katonák és a titkosrendőrök jelenlétére utaló nyomokat keresték. Amikor
végül utolérték, Gjong már egy apró ház előtt állt, amelynek deszkafalán
nyomokban még megmaradt az egykori fehér festék. Az egyetlen ablak
üvege ép maradt. Smith letörölte róla a piszkot, belesett a sötét helyiségbe.
A szoba olyan volt, mintha a lakói egyszerűen kisétáltak volna belőle,
hogy azután soha többé ne térjenek vissza. A varrógép tűje alatt ott
hagytak egy szövetdarabot. Az apró, házilag összetákolt asztalon
fémbögrék álltak. A keskeny ágyat nem vetették be. A vastag porréteg és
az, hogy néhány apró állat bevackolta magát a házikóba, egyértelműen arra
utalt, hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára ember járt a falak között.
Gjong hátrébb húzódott, pár pillanatig a madarak csicsergését és a
levelek susogását hallgatta. A távolból már nem hallatszottak robbanások -
Smith arra gondolt, talán véget ért a támadás.
Biztos volt benne, hogy a telepből nem maradt más, csak egy hullákkal
teli romhalmaz.
Smith a koreaira nézett.
- Maga tudja, mi volt a D részleg?
Gjong válasz helyett elindult, intett Smithnek és a nőnek, hogy
kövessék.
Alig egy perccel később megérkeztek az első halmokhoz. A méretük és
a formájuk arra utalt, jelöletlen sírok. Valamivel arrébb a buckák
szélesebbé váltak - ezeken a helyeken párokat temettek el. Azután még
nagyobbak lettek; vélhetőleg egész családok nyugodtak alattuk.
Némelyikbe kopott léceket szúrtak, amelyeken megfakult koreai írásjeleket
lehetett látni, de a halottak többsége névtelenül feküdt a föld alatt.
Gjong lehúzott egy virágzó indát az egyik deszkáról, és szomorúan,
ugyanakkor dühösen nézett a hantra.
- Egyedül én maradtam életben. Én vagyok az egyetlen, aki
emlékezhet.
- Mire? - kérdezte Randi.
- Amikor nem jöttek vissza az emberek, vagy amikor holtan hozták
vissza őket, már nem jelentkeztünk önként. Úgy gondoltuk, ennél még az
éhezés is jobb. Azután… Kezdték elhordani az élőket. A teherautók
éjszaka jöttek. Mindig éjszaka… A felnőttek a házukban maradtak, a
gyerekeiket kiküldték az erdőbe, bújjanak el ott, amíg a katonák elmennek.
Az volt a legrosszabb, amikor vissza kellett mennünk a házunkba. Sosem
tudhattuk, találunk-e ott valakit… - Gjong elhallgatott; a múltba révedt. -
Végül egyedül maradtam. És értem is eljöttek, de ismertem a környéket, és
jó nyelvérzékem volt, így életben maradtam… De csak úgy, hogy azoknak
dolgoztam, akik elpusztítottak mindent, amit ismertem.
- Amikor eltemették a halottakat, megvizsgálták őket? - kérdezte
Smith. - Mi végzett velük?
- Voltak, akiknek kopaszra borotválták a fejüket. Sebhelyeket láttunk
rajtuk. Voltak, akiknek kicsi lyukakat fúrtak a koponyájába. Ezt nem
értettük… És voltak, akiken semmi sem látszott. Egyszerűen csak…
halottak voltak. - Gjong körbemutatott a temetőn. - Ezt keresték. Amit
most látnak, dr. Smith, az a D részleg.
 58 .

Hamgjong-namdo tartomány,
Észak-Korea

- Jól van, Gjong? - kérdezte Jon Smith.

A koreai erőtlenül bólintott, majd előrehajolt, és néhány mély,
szaggatott lélegzetet vett.
Amikor a katonák nagyobb erővel folytatták a kutatást, és gyalogosok
jelentek meg azon a helyen, ahol a dzsip letért a földútról, Smith, Randi és
a koreai kénytelen volt behúzódni az erdőbe. Gjong állítása szerint keleti
irányban, úgy húsz kilométer távolságban egy nagyobb falu állt; elmondta,
hogy ott lakik utolsó élő rokona, a nagynénje. Az idős asszony gyűlölte a
kormányt, így számítani lehetett arra, hogy segíteni fog nekik, már amiben
tud. A dolog árnyoldala az volt, hogy még tizenöt kilométert kellett
megtenniük a sziklás, bozótos hegy oldalában, méghozzá úgy, hogy
kerülniük kellett az utakat és a kitaposott ösvényeket.
A koreai felegyenesedett és ismét nekivágott az emelkedőnek. A
hóhatár irányából érkező patak közelében maradt, a meder peremén, ahol
valamivel ritkább volt a növényzet, mint pár lépéssel arrébb. Randi
optimistán rámosolygott Gjongra, ám ahogy a férfi továbbhaladt előtte,
mélységes aggodalom jelent meg az arcán.
- Eddig tíz kilométert se tettünk meg - mondta halkan Smithnek -, és a
neheze még hátravan.
Igaza volt. Lassan haladtak, és nem csupán atletikusnak nem igazán
nevezhető vezetőjük miatt. Smith és Randi felkészült rá, hogy esetleg
bajba kerülnek, ezért könnyű cipőt húztak, a dzsekijük is sportos volt, de
az öltözékük így sem volt megfelelő a semmi közepén tett túrához.
Elsődleges céljuk az volt, hogy tudósnak nézzék őket, ezért nem
jelenhettek meg teljes harci díszben.
 A nap lassan ereszkedni kezdett a horizont irányába, érezhetően
hűvösebb lett. Smith úgy számolt, hogy abban a magasságban, ahol járnak,
a következő napkelte előtt jóval fagypont alá süllyed a hőmérséklet.
Nem volt kesztyűjük, sapkájuk. Nem volt élelmük. Nem gyújthattak
tüzet, hiszen egy egész hadsereg vadászott rájuk. Ráadásul egy olyan
ember volt a társuk, aki teljességgel alkalmatlan volt az ilyen művelet
végrehajtására.
Amikor meghallották a repülőgép hajtóművének robaját, Smith és
Randi azonnal beugrott a fák alá. Gjongot nem kellett figyelmeztetniük,
neki már rég beépült az ösztönei közé, hogy a lehető legtávolabb kell
maradnia mindentől, ami kapcsolatba hozható az ország kormányával.
Nyugaton, néhány kilométer távolságban egy alacsonyan szálló, kínai
gyártmányú gép húzott el fölöttük.
Amikor a gép zaja elhalkult, Smith ismét bekapcsolta a műholdas
telefonját.
- Van valami? - kérdezte Randi reménykedve.
Smith a fejét ingatta.
- Még mindig nincs jel. Ha blokkolják, akkor talán a csúcson be tudunk
fogni valamit. Habár nem tudom, milyen teljesítményű készüléket
használnak. Ezen a környéken még sosem dolgoztam. Te?
- Én sem.
- Valószínűleg nem számít. Frednek a világ minden táján remek
kapcsolatai vannak, de Észak-Korea számára is fekete lyuk. -T

- Fogadni mernék rá, hogy a Merge-cuccod itt is működne - jegyezte

meg a nő szarkasztikusán. - Kár, hogy otthon hagytad.
- Ne kezdd el megint, jó?
Végignézett a lejtőn és a távoli tisztáson, ahol egykor Gjong faluja állt.
Valami mintha megmozdult volna, de… Nem lehetett biztos a dolgában.
Ilyen távolságból a járműveket biztosan látni lehetett volna, de a terepszínű
ruhát viselő embereket semmiképpen sem. Lehet, hogy a koreaiak
megtalálták a kijáratot, azt a helyet, ahol letérhetnek az útról? Vajon tudják
már, hogy azok, akiket üldöznek, jártak a falu helyén?
Bármit odaadott volna egy messzelátóért. Egy szendvicsért. Egy
puskáért. És Randi gúnyolódása ellenére… Igen, egy kis audiovizuális
segítségnek is nagy hasznát vette volna.
- Szerinted mi folyhatott a D részlegben? - kérdezte Randi, ahogy
továbbmentek a patak mellett.
- Nem tudom. Lehet, hogy csak a technológia fejlesztésének egy újabb
aspektusával foglalkoztak.
- Akkor Eichmann miért nem tudott róla? Annak a szemétládának még
az emberkísérletek ellen sem volt kifogása, de Dresner ebbe mégsem
avatta be.
- Nem tudom - mormolta ismét Smith. Úgy döntött, visszavág a nőnek
a korábbi gúnyos meg- jegyzéséért. - Esetleg megkérdezhetnénk
Eichmanntól… De most jut eszembe, ez már kissé nehéz lenne.
- Hagyj békén! Megmentettem a seggünket, nem? Egyébként az öreg
öt lépést se bírt volna megtenni ezen a hegyen.
Pár percig csendben haladtak, majd Randi ismét megszólalt.
- Miért történik mindig valami ilyesmi, valahányszor találkozunk?
Kezdem azt hinni, hogy jobb lenne, ha a lehető legtávolabb mennénk
egymástól, és ott is maradnánk.
- Nem is rossz ötlet…
A növényzet sűrűbbé vált, már nem is látták az előttük haladó Gjongot.
Persze nem volt nehéz követni: úgy csörtetett, hogy százméteres körzetben
bárki hallhatta, merre jár, ráadásul törött gallyakat hagyott maga mögött,
meg olyan mély lábnyomokat, amiket az űrből is látni lehetett volna. A
helyzetet tovább rontotta, hogy kiderült, Smith rosszul becsülte meg a
hőmérséklet csökkenését; miután a nap lebukott a látóhatár mögé, sokkal
hidegebb lett, mint várta. Amíg mozgott, Gjong nem hűlhetett ki, viszont
kezdett egyre kanyargósabbá válni az általa hátrahagyott nyomsor.
Nyilvánvaló volt, hogy egy órán belül összeesik a fáradtságtól, és akkor a
hideg kifejti rá a hatását.
Smith ellépett Randi mellett, Gjong után sietett. Elismerően figyelte a
férfit. Nem volt fitt, de pokolian jól bírta a megpróbáltatást.
Pár száz méter távolságban egy szikla emelkedett a növényzet fölé. A
szikla lábánál viszonylag laposnak és száraznak látszott a talaj. A horizont
mögül előtörő napsugarak még elég erősek voltak ahhoz, hogy
megvilágítsák a terep egy részét, de Smith tudta, hamarosan olyan sötét
lesz, hogy a továbbhaladás még rá és Randire is veszélyt jelenthet.
Hátrafordult, a nőre nézett.
- És ha itt maradnánk?
- Jonak látszik a hely.
Ahogy megérkeztek a parányi tisztásra, Randi levette a dzsekijét, és a
koreai felé nyújtotta. Gjong a fejét rázta.
- Az a magáé. Én így is megvagyok.
Randi elmosolyodott, és az északnyugat felé húzódó, természetes,
mederszerű mélyedésre mutatott.
- Csak nyugalom. Szeretném, ha valamit megtenne nekem. Menjen fel
ebben az árokban, menjen előre úgy tizenöt percet, azután forduljon meg
és jöjjön vissza. Vigyázzon, ne lépjen ki a mélyedésből és a bokrok közül.
És lehetőleg ne tévedjen el!
Gjong rémült volt, de becsületére legyen mondva, felvette a dzsekit, és
szó nélkül elindult.
Smith és Randi vagy egy percen keresztül a távolodó koreai után
nézett, azután nekiláttak a munkának: ágakat, leveleket gyűjtöttek,
felhalmozták a szikla tövében sorakozó, indákkal átfont bokrok mellett.
Amikor már megfelelő mennyiségű anyagot sikerült összehordaniuk,
Smith felépített egy kis kunyhót. Az építmény alig volt egy méter magas,
széltében pedig éppen akkora, hogy hárman elférjenek benne. Miután a váz
elkészült, gallyakat és leveleket szórt rá, majd - Randi segítségével -
hálószerűén összekötözött indákkal rögzítette a „tetőt”. Amikor ezzel is
végeztek, füvet és mohát szórtak a tető alá.
- Mi a véleményed? - kérdezte Smith hátrébb lépve, a ruháját
porolgatva.
- Azt hiszem, én simán elmennék mellette. Főleg sötétben.
Meghallották a fentről érkező koreai botorkáló lépteinek neszét. Smith
a férfi elé sietett, hogy lesegítse az utolsó, meredek, sziklás részen.
- Megcsinálta! - mondta, miközben a vállára húzta Gjong karját, és
áttámogatta a kunyhóhoz. - Most akkor a jutalom… Egy kellemes,
pihentető alvás!
- Ott? Bent?
- Igen. Lábbal előre bújjon be. Minden rendben lesz.
 Gjong kétkedő arcot vágott, de végül bekúszott a tető alá, és
kényelmesen befészkelte magát.
- Elég meleg lesz itt? - kérdezte, miközben Smith bebújt mellé. - Az
évnek ebben a szakában itt akár hó is eshet.
- Nem olyan jó, mint egy modern hálózsák…
- Vagy egy lakosztály a Four Seasonsben - tette hozzá Randi.
- …de életben fogunk maradni.
Szorosan feküdtek egymás mellett, de éppen ez volt a terv. Miután
Randi behúzta maguk elé a gallyakból, fűcsomókból összekötözött „ajtót”,
a kunyhóban érezhetően kellemesebb lett a hőmérséklet. Smith lehunyta a
szemét, és megpróbálta kikapcsolni az agyát. Ahhoz, hogy azon
töprengjen, mit tegyenek, túlságosan kevés opciójuk maradt. Pihennie
kellett; tisztában volt vele, hogy a következő nap nehezebb lesz. Sokkal
nehezebb.

Smith kinyitotta a szemét, és hirtelen azt sem tudta, hol van, de az

arcába lógó gallyakról és levelekről egy-két pillanat múlva eszébe jutott.
Megcsóválta a fejét. Miért nem történhet egyszer-egyszer úgy, mint a
normális embereknél, hogy a saját ágyában ébred, és rájön, hogy amit
korábban látott, az nem volt egyéb, csak egy különösen félelmetes
rémálom?
Nem tudta, mi ébresztette fel. Talán a hideg? Vagy az a kis kődarab a
dereka alatt? Felnézett, de a tetőn keresztül nem szűrődött le hozzá
napfény. Lehunyta a szemét, de mielőtt visszasüppedhetett volna az
álomba, halk ágroppanás ütötte meg a fülét. Feszültté vált. Mi lehet az? A
szél? Vagy valami állat?
A szerencse ezúttal se pártolt mellé. Halk hangokat, koreai szavakat
hallott. Közben érezte, hogy Gjong megmozdul mellette. Elkapta a férfi
csuklóját, és ahogy közeledtek a hangok, biztatóan megszorította. Gjong
reszketni kezdett a félelemtől, amikor a közeledő férfiak a kunyhóhoz
értek, és alig pár lépés távolságban megálltak. Smith fokozta a szorítás
erejét. Sejtette, hogy Randi ugyanazt teszi, amit ő, csak éppen a koreai
másik oldalán. Majdnem biztos volt benne, ha megőrzik a hidegvérüket,
élve kikerülnek a kutyaszorítóból.
A katonák nem álldogáltak sokáig, egy percet se várakoztak,
továbbmentek - nyilvánvalóan azt a nyomsort követték, amit Gjong
hagyott, amikor az árokban felkapaszkodott a hegy oldalában. Smith úgy
számolt, hogy körülbelül tíz perc múlva fognak rájönni, hogy zsákutcába
jutottak, egy percen át tanakodnak, majd újabb öt perc alatt
visszarohannak. Nekik hármuknak rögtön ki kellett mászniuk a
rejtekhelyről, ahogy a katonák hallótávolságon kívül érnek.
Már megint nem volt szerencséje. A katonák nyomkeresője tehetséges,
hozzáértő fickó lehetett: a hangok eltávolodtak ugyan, de szinte azonnal
erősödni kezdtek. A lábdobogásból arra lehetett következtetni, hogy a
katonák futva közelednek a tisztás, a szikla töve felé. Gjong teste ismét
megfeszült, ezúttal teljesen hatalmába kerítette a félelem. Azok után, ami a
családjával történt, érthető volt a reakciója: akik mindentől megfosztották,
ami fontos volt számára az életben, ugyanolyan katonák voltak, mint azok,
akik most tartottak feléje.
Pár pillanattal később minden irányból hangokat hallottak. Smith nem
értette a szavakat, Gjong viszont reszketni kezdett. A kunyhón kívül
elemlámpák villogtak, fénysugarak cikáztak.
Gjong idegei nem bírták tovább a feszültséget. Felült, valósággal
kirobbant a kunyhóból, és rohanni kezdett. A rossz irányba. Meglepett
kiáltások harsantak. A koreai egyenesen nekirohant a sziklának, lepattant
róla, hátratántorodva megbotlott egy kidőlt fatörzsben, hanyatt vágódott.
Randinek arra sem maradt ideje, hogy a fegyvere után kapjon. Öt
puska csöve szegeződött rájuk. Koreai parancsszavak csattantak. Smith
egyiket sem értette, de nyilvánvaló volt: a katonák azt akarták tőlük, hogy
másszanak elő, emeljék fel a kezüket, és álljanak meg.
Átterelték őket egy nyílt terepre. Végig fegyvert szegeztek rájuk; a
puskák csöve néhány centire volt a fejüktől. Smith látta, ha menekülni
próbálnának, pár lépést se tehetnének meg, mielőtt lelövik őket. De ha
sikerülne is megugraniuk, akkor mi lenne? Hogyan tovább?
Egy férfi vált ki a sötétből. Smith elé lépett. Abból ítélve, ahogy a
társai idegesen félrehúzódtak előle, csakis ő lehetett a parancsnok.
 A férfi benyúlt a zubbonya alá. Smith arra számított, hogy egy fegyvert
fog előhúzni. Nem ez történt. Egy telefont tartott a kezében.
- Hívja a főnökét - mondta angolul, de erős akcentussal, és Smith felé
nyújtotta a készüléket.
Smith értetlenül állt. Ezek még mindig azt hiszik, hogy Dresnernek
dolgozik? Ha igen, akkor vajon hogyan lehetne ebből előnyt kovácsolni?
A tiszt, látva Smith dermedtségét, bosszúsan fújt egyet, és nyomkodni
kezdte a telefon gombjait.
- Fogja! - mondta, és ismét előretartotta a készüléket.
Smith átvette az eszközt, hallgatta a csengetést. A jelek szerint a koreai
tisztnek valahogy sikerült kijátszania az általánosnak tűnő blokkolást. Nem
igazán értette a helyzetet; az agya lázas igyekezettel próbált összerakni
valami tervet.
Akkor is ilyen gondolatok zakatoltak a fejében, amikor meghallotta az
ismerős hangot.
- Igen?
- Fred?
- Jon! Jól van? És Randi?
A katonák leeresztették a fegyverüket, visszahátráltak a fák közé, úgy
helyezkedtek el, mintha biztosítani akarnák a zónát. Randi semmit sem
értett abból, ami történik, de kihasználta az alkalmat, letérdelt Gjong mellé,
megvizsgálta a sebet a fején.
- Jól vagyunk - mondta Smith. - Tudhattam volna, hogy magának itt is
vannak kapcsolatai!
- Az ellenállási mozgalom jelentéktelen és szervezetlen, de igen, van
pár ember, akire számíthatok. Minden tőlük telhetőt elkövetnek majd, de
semmire sincs garancia. Észak-Korea a saját szabályai és törvényei szerint
működik, és attól tartok, egyik sem teszi lehetővé, hogy maguk kijussanak
onnan.
 59 .

Prince George’s megye, Maryland,

Amerikai Egyesült Államok

- Szörnyen néznek ki! - közölte Maggie Templeton, miközben

szokásától eltérően felállt a monitorok mögül, és alaposan végigmérte az
érkezőket.
- Ilyen az, amikor az ember végigkínlódja magát Észak-Koreán -
mondta Randi. - Gyalog, csónakon, olajoshordóba bújva, teherautón…
- Azt se felejtsd el, amikor fél tonna rizs alatt hasaltunk egy lovas
kocsin - tette hozzá Smith.
- Hogy felejthetném el? Még mindig rizsszemeket találok… olyan
helyeken, ahonnan talán sosem fognak kijönni.
Majdnem két hetükbe tellett, de végül átjutottak a kínai határon, ahol
már hasznát vették Randi nyelvtudásának és a Covert-One kapcsolatainak.
Fred Klein jelent meg az irodája ajtajában. Intett Smithnek és
Russellnek, hogy menjenek be hozzá. Megvárta, míg elhaladnak előtte, és
személyesen húzta be az ajtót mögöttük.
- Leülni! - mondta. Nyilván úgy döntött, elég volt a kedveskedésből,
épp eleget örült már annak, hogy nem haltak meg.
- Bejutottunk az épületbe. Még mielőtt lerombolták - mondta Randi,
úgy téve, mintha nem is hallotta volna az utasítást. - Az emberkísérletek
mértéke rosszabb, mint…
- Leülni! - ismételte Klein.
A nő dacosan elhallgatott, de állva maradt.
Smith teljesítette a parancsot. Randi még nem dolgozott elég hosszú
ideje Kleinnel, így nem tudhatta, mennyire nem jellemző rá ez a
viselkedés; nem tudhatta, hogy épeszű ember aggódni kezd, amikor Fred
Klein így beszél.
 - A nyomozásuk ezennel véget ért.
- Tessék? - kérdezte Randi.
- Talán nem fogalmaztam egyértelműen?
Smith kényelmetlenül feszengeni kezdett.
Azok után, amit látott, ezt a parancsot nem tudta volna teljesíteni, és
tisztában volt vele, nagyjából zéró az esélye annak, hogy Randi megadóan
bólint. Aki felfogadta Randi Russellt, annak el kellett fogadnia: megkapja
őt, a tudását, a tapasztalatait, ennek ellenére nem tesz szert egy újabb
engedelmes katonára.
- Nem, nem fogalmazott egyértelműen - mondta Randi.
Klein arca elárulta, hogy számított az ellenkezésre, azt viszont nem
lehetett leolvasni róla, megbánta-e már, hogy bevette a csapatába Randi
Russellt.
- Whitfieldnek sikerült beazonosítani engem. A faháznál történtek után.
Elment az elnökhöz. Találkoztunk hármasban, és úgy döntöttünk… - Klein
elhallgatott, megpróbált óvatosan fogalmazni. - Úgy döntöttünk, hogy
megakadályozzuk a szituáció további eszkalálódását.
- Találkoztak? - kérdezte Randi éles hangon. - Maguk találkoztak? Van
fogalma arról, mit találtunk Koreában? Hogy mit műveltek azokkal a
szerencsétlenekkel?
- Nem az én döntésem volt, Randi, de a konszenzus az, hogy
Amerikának szüksége van a technológiára, és Dresner szekrényében
pillanatnyilag csak ketten kutakodnak csontvázak után. Maga és Jon.
- Tehát most egyszerűen meg kellene feledkeznünk azokról az
emberekről, akiket meggyilkoltak, megkínoztak, akiken kísérleteket
hajtottak végre? Meg kellene feledkeznünk minderről, pusztán azért, mert
Jonnak meg a baka pajtásainak egy új játékszerre van szükségük, amivel
elszórakozhatnak?
Miközben Randi kiviharzott a szobából és bevágta maga mögött az
ajtót, Smith passzívan szemlélgette a fal mellett álló, antik földgömböt. Pár
pillanatig még hallani lehetett a kijárat felé tartó nő elfojtott, egyre halkuló,
dühös hangját, aztán csend lett.
Smith sejtette, hogy Randi elviszi a kocsit, amivel érkeztek. Nem
igazán örült ennek.
 Klein végül leült az íróasztala mögé. A két férfi egymásra nézett.
Smith volt az, aki elsőként megtörte a csendet.
- Fred, volt valami, amit D részlegnek neveztek. Csak annyit tudunk
róla, hogy rengeteg kísérleti alanyuk meghalt azon a helyen. Még
Eichmann sem…
- Nem akarom hallani, Jon.
Smith figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.
- Úgy gondolom, ez valami egészen más volt, mint a normál fejlesztés
és kutatás. Valami olyasmi, ami könnyen a seggünkbe haraphat.
- A nyomozásnak vége - jelentette ki Klein.
- Azért, mert Castilla aggódik, hogy mit hagy az utódjára?
- Ne akarja megismételni, amit Randi csinált. Ennél magának több esze
van.
Smith hosszan kifújta a levegőt, és megpróbált rájönni, mivel hathatna
Kleinre.
- A hadseregünk számára a Merge gyorsabb ütemben válik
nélkülözhetetlenné, mint vártam. Igazság szerint a helyes megfogalmazás
az lenne, hogy „függővé válunk” a rendszertől. Igen, függővé. Nem értem,
hogyan folytathatnám nyugodtan egy olyan technológia integrálását, amit
nem értek teljes egészében. Pokolian sok emberéletet és pénzt áldoztak a D
részlegre, Fred. És még Dresner legjobb barátja, a cinkostársa sem tudta,
hogy miért.
Klein nem reagált. -i.
- Engedélyezze, Fred, hogy fű alatt folytassam a kutatást! Rábeszélem
Randit, hogy lépjen tovább. Hármunk között marad a dolog. Csak maga
fog tudni róla, én meg az elnök. Aztán majd eldöntjük, mihez kezdünk
azzal, amit kiderítek.
Kleinen látszott, hirtelen nem tudja, mit mondhatna.
- Egyetlen olyan érvet sem hozott fel, Jon, amit ne tárgyaltam volna át
az elnökkel. Vége. Leállítottak minket.
- És mi a helyzet Whitfielddel? Ő mit tud?
Klein olyan mozdulattal állt fel, ami egyértelműen jelezte, hogy
részéről vége a beszélgetésnek.
- Még egyszer, utoljára elmondom. Többé nem teszünk fel ilyen
kérdéseket. Még arra sincs felhatalmazásunk, hogy egymás között
beszéljünk a dologról. Minden adatot… bármit, amit leírtak vagy más
módon rögzítettek… meg kell semmisíteni. Azt akarom, hogy egyetlen
feljegyzés se létezzen, ami arra utal, hogy ez az egész valaha megtörtént.
- Fred, mi…
- Nem tudom, tisztában van-e azzal, milyen nehéz volt kihozni
magukat Észak-Koreából, és hogy az elnök milyen szinten foglalkozott
ezzel a művelettel - vágott közbe Klein. - A legjobb ügynökeinket
kockáztattuk abban az országban, és most nem tehetünk mást, ki kell
hoznunk őket is, a családjukat is. Castilla megtehette volna, Jon, hogy ott
hagyja magukat, hadd rohadjanak meg, ahol vannak. Talán azt akarja,
hogy megbánja a döntését?
Smith nem felelt.
- Hallani szeretném, ezredes úr! Szeretném, ha egyértelműen
kimondaná, hogy megértette a parancsot!
- Megértettem a parancsot. De mi a helyzet Randivel?
- Őt magára bízom. Meg van kötve a kezem, Jon. Ha nem képes
kezelni a nőt, nekem kell megtennem.
Smith előtt nem volt világos, hogy ez mit jelent, de biztos volt benne,
nem is akarja megtudni.
- Gondoskodom róla.
Klein komoran bólintott.
- Elvárom magától.
 60.
Phenjan közelében, Észak-Korea

Christian Dresner csendesen követte az előtte haladó embert. A

sötétség olyan fenyegetőn nehezedett rá, mint még soha azóta, hogy azon a
bizonyos éjszakán sikerült megszöknie Kelet-Németországból. A
bunkerszerű, betonacél épület gyakorlatilag üres volt, csak bizonyos
pontjain állt egy-egy őr, akiknek a jelek szerint csupán annyi feladatuk
volt, hogy vigyázzba vágják magukat és tisztelegjenek, amikor Dresner és
a korosodó koreai tábornok a közelükbe ér. Bármi volt is az épület eredeti
rendeltetése, olyan hangulatot, olyan érzetet sugárzott magából, mint egy
börtön.
Úton idefelé Dresner átrepült a hamgjongi telep fölött, nyugtázta, hogy
a megsemmisítése - amit talán valamivel nagyobb titokban kellett volna
végrehajtani - tökéletesen lezajlott. Már a hadsereg támadását követően
keletkezett törmelékhalmok egy részét is elszállították; a betondarabokat, a
sittet is újra akarták hasznosítani, vélhetőleg valami olyan projektben,
amely szokás szerint a csodálatos vezér, Kim Dzsongil örök dicsőségét
hirdeti majd.
Nehéz döntés volt, de el kellett rendelni a létesítmény teljes és azonnali
megsemmisítését. Az emberáldozat mértéke nagyobb volt, mint akkor lett
volna, ha a tervek szerint hajtják végre a kiürítést és a felszámolást.
Dresner úgy érezte, Észak-Korea szimbolikus jelentőséggel bír számára -
nem csupán arra emlékeztette, hogy miért szükséges az, amit tesz, hanem
azt is eszébe juttatta, hogy milyen nagy súlya van a vállalkozásának.
Az ország rosszindulatú vezetői, ha rajtuk múlik, minden bizonnyal
folytatják majd az emberek kizsákmányolását. Halálra fogják éheztetni a
saját népüket, mert minden létező forrást a saját hatalmuk megőrzésére
fordítanak. Amikor ezek a források elapadnak, nem marad más
választásuk, a nukleáris arzenáljukhoz kell fordulniuk. Koreaiak milliói
fognak meghalni, és a régióban is iszonyatosan sok ártatlan ember pusztul
majd el. És mindez miért? Pusztán azért, hogy egy maroknyi, torz
gondolkodású ember kedve szerint uralkodhasson.
Néhány tucat agyalágyult, akik közül egy most előtte lépked… Dresner
nem engedélyezte magának, hogy megfeledkezzen a saját kezéhez tapadó
vérről. Az emberek, akik a telepen haltak meg, nem az észak-koreai
szadista uralkodó elithez tartoztak, ártatlan senkik voltak, akiket annak
érdekében áldozott fel, hogy mások élhessenek, boldogulhassanak.
Park tábornok egy nehéz acélajtó előtt állt meg. Dresner felé fordult.
Petyhüdt bőre furcsa kontrasztot alkotott feszes, kikeményített, semmit
sem jelentő és semmit sem érő kitüntetésekkel teleaggatott uniformisával,
fényesre pucolt oldalfegyverével. Nem szólalt meg, de tompa tekintetű
szemével az ajtó felé intett, világossá téve, hogy megérkeztek oda, ahová
indultak.
Dresnerben tovább fokozódott a düh, ahogy a reteszek félrehúzását
követően belépett az ajtón. A cella legfeljebb három négyzetméteres
lehetett. Egy vécé, egy priccs, egy szék, amelyen Gerhard Eichmann ült.
Dresner arra kérte a tábornokot, hogy amíg megérkezik, a lehető
legkényelmesebb körülményeket biztosítsák a barátja számára. Park a jelek
szerint sajátságosán értelmezte a kényelem fogalmát.
Eichmann felnézett. A szemében a félelmet felváltotta a
megkönnyebbülés, a remény, talán az öröm. Az illúziókat természetesen a
fejében működő komputer hozta létre; elég erőteljesek voltak ahhoz, hogy
valóságosnak lehessen hinni őket. Dresner úgy látta, nincs közöttük az a
mély melankólia, ami rajta uralkodott egy ideje.
- Sajnálom, Gerd. Hibát követtek el, amikor ide zártak téged. Jöttem,
ahogy tudtam. - Dresner átvágott a parányi helyiségen, hogy segítsen
felállni Eichmann-nak.
Eichmann a barátja arcára nézett. Mintha hirtelen visszatért volna belé
a félelem.
- Meg akartál ölni, Christian!
- Marokkóban? - Dresner szomorúan elmoso-lyodott. - Nem. Azt
Smith és Russell csinálta. Azért, hogy ellenem fordítsanak téged. Átvertek,
hogy elhozd őket ide.
Eichmann kitépte a karját Dresner kezéből, botladozva hátralépett,
megpróbálta felfogni a hallottakat. Mire Dresner utánanyúlt, hogy
megtámassza, az arcáról lerítt, hogy rádöbbent az igazságra.
- S-sajnálom, Christian…
- Tudom.
- Megtalálták a tanulmány adatait. És tudják, mi zajlott itt. Mindenről
tudnak, csak a D részlegről nem.
Dresner megfogta és Eichmann felé nyújtotta a falhoz támasztott
mankókat.
- Menjünk, Gerd.
- Menjünk? Hát elmegyünk?
- Természetesen. Odakint vár a gépem. Hamarosan otthon leszünk.
- Otthon - ismételte Eichmann. - De hiszen éppen ott találtak rám! Nem
mehetek vissza, amíg ők élnek. Mondd, élnek? Nem tudod, mit történt
velük?
Dresner nem tudta. Smith és Russell elmenekült, valahol a hegyek
között voltak. A hadsereg hajtóvadászatot indított ellenük, de egyelőre
eredménytelenül. Nekik is tudniuk kellett, hogy előbb-utóbb el fogják
kapni őket, mégsem adták fel. Még reménykedtek, ehhez kétség sem
férhetett. Több alkalommal is bebizonyították találékonyságukat.
Küzdöttek, de hiába. Dresner persze nem tartott tőlük, bízott Castillában;
bízott benne, az elnök elég ideges ahhoz, hogy leállítsa ez a két átkozottat.
Persze erre sem lehetett mérget venni, de még mindig biztosabb volt, mint
az, hogy Smith és Russell megadja magát. A hatalommal rendelkező
emberek lépéseit könnyű kiszámítani, őket sosem nehéz manipulálni.
Castilla esetében is tiszta volt a kép: meg akarta védeni imádott hazáját,
nem mellesleg önmagát is.
- Nem Marokkóba megyünk - mondta Dresner. Kinyitotta a cella
ajtaját, és félrehúzódott, hogy Eichmann kisántikálhasson. - Máshova. Egy
olyan helyre, ahol soha többé senki sem fog zavarni téged.
Dresner végignézte, ahogy legrégebbi - és egyetlen - barátja
végigkínlódja magát a folyosón, és közben képtelen volt távol tartani
magától az emlékeket. Eszébe jutott az első találkozásuk a keletnémet
olimpiai felkészítő központban; az első lépések, amelyek során azt
tesztelgették, vajon a másik is elégedetlen-e a rendszerrel; a kölcsönös
bizalom kialakulása és végül a közös szökés.
A folyosó hosszú volt, mintha a végtelenbe nyúlt volna. Egyetlen őr
sem tartózkodott a közelben, és a lépteik furcsán egyenetlen zaján,
valamint a légzésükön kívül semmit sem lehetett hallani. Dresner
megérintette Park tábornok vállát, majd a derekára csatolt pisztolyra
mutatott. A tábornok, ahogy egy hozzá hasonló embertől elvárható,
azonnal megértette, mit akar. Előhúzta a pisztolyát, odanyújtotta
Dresnernek.
Amikor átvette a fegyvert, Dresner mozdulatán nem látszott az a
bizonytalanság, amit érzett.
A habozás hirtelen elillant. Élete során számos rettenetes dolgot tett, és
még többnek kellett következnie, de még soha egyik sem érintette meg a
lelkét, nem gyakorolt rá különösebb hatást. Képmutatás lett volna a
részéről, ha éppen most kezd érzelgősködni. Felemelte és a barátja
tarkójára szegezte a fegyvert. Biztos volt benne, hogy Eichmann nem érez
majd fájdalmat.
Egyikük sem fog szenvedni.
Egyszerűen lekapcsolódik a komputer, ami az énjüket, a
személyiségüket alkotja.
Örökre…
A dörrenés erős visszhangot vert a betonfalú folyosón. Dresner arcába
forró vér fröccsent. Leeresztette a kezét, hagyta, hogy az ujjai közül barátja
teste mellé hulljon a fegyver. Újra elismételte magában, hogy nem volt
más lehetősége, hogy Eichmann volt a gyenge szem abban a láncban,
amelyet az elmúlt ötven év során próbált létrehozni.
Tudta, hogy mindez igaz, ám ezek a gondolatok mégsem töltötték be
az ürességet, ami hirtelen rászakadt. Azóta, hogy kitették az előtt az erfurti
árvaház előtt, először volt egyedül, először maradt tényleg magára.
 61.
Frederick, Maryland,
Amerikai Egyesült Államok

Jon Smith kivette a dobozából a korábban vásárolt sajttortát, és azzal,

valamint egy frissen kibontott whiskeysüveggel együtt bebicegett a
nappalijába. Az új kanapé inkább elegáns volt, mint kényelmes, de Smith
úgy érezte, annyira fáradt, hogy bárhová képes lenne lefeküdni.
Harapott egy nagyot a torta széléből, de már ekkor érezte, nem lesz jó
érzés, amikor landolni fog a vacsorára elfogyasztott mexikói menün. Pedig
ennie kellett. Az elmúlt két hét során majd’ négy kilót fogyott. Amúgy is
vékony volt, nem engedhette meg magának ezt a veszteséget.
Meztelen talpak csattogása ütötte meg a fülét. Hátradőlt a párnákon,
lehunyta a szemét, és végighallgatta a neszeket, amelyek arra utaltak, hogy
Randi ledobta magát a kanapéval szemközti székre.
- Szép hely - mondta nő. Töltött magának egy italt. - Olyan, mint egy
kép valami katalógusban.
- Miért, az erdei ház nem olyan volt?
- De igen. Viszont az nem egy Kmart-katalógusra hasonlított.
Felesleges lett volna vitatni, hogy az erdei ház sokkal csinosabb és
elegánsabb volt, ráadásul annyi fegyverrel és védelmi eszközzel
rendelkezett, mint egy páncélozott limuzin. Sajnos még mindig tele volt
munkásokkal, és egyelőre a gáz bűzét sem sikerült kiszellőztetni belőle.
- Ezt a tortát mind meg akarod enni, Jon?
- Szolgáld ki magad…
Randi pár percen keresztül hangosan falatozott, majd teli szájjal
megkérdezte:
- És most? Mi lesz?
Smith tudta, hogy előbb-utóbb elhangzik ez a kérdés. Randi Russell
bizonyos értelemben véve olyan volt, mint egy elszabadult hajóágyú,
viszont időnként totálisan kiszámíthatónak bizonyult.
- Visszatérünk a munkánkhoz. Mindketten a sajátunkhoz.
A beálló csend kissé dühösnek tűnt. Smith nem nyitotta ki a szemét,
nem akart meggyőződni arról, hogy jól érzékeli a helyzetet. De Randinek
ugyan mi oka lett volna panaszra? Visszamegy Afganisztánba, Jemenbe
vagy Irakba, és éli az életét, ahogy szokta. Neki bezzeg nem lehetett része
ebben a luxusban.
Másnap folytatnia kellett a Merge integrálásával kapcsolatos munkáját.
Úgy kellett elvégeznie a feladatot, hogy nem ismerte teljesen a rendszer
jellemzőit, a biztonsági szintjét, és nem tudta, mi volt a rejtélyes D részleg
célja és rendeltetése. Ami még ennél is rosszabb: már tudta, hogyan zajlott
a technológia kifejlesztése. Furcsa módon az élete a „cél szentesíti az
eszközt” mottó köré rendeződött, méghozzá annak ellenére, hogy sosem
tartotta helytállónak ezt a filozófiát.
De talán ideje, hogy maga mögött hagyja ezt az életet. Több egyetem is
érdeklődött iránta, egyebek mellett egy fokvárosi intézmény, ahol
borzasztóan izgalmas lehetőségek nyílhattak meg előtte. A világ
megmentése? Csinálja valaki más!
Megszólalt a telefonja, de nem törődött vele, mert tudta, hogy ismét
Marty keresi. Abban az órában már ötödször. A gondolat, hogy el kell
beszélgetnie a mániákus komputervarázslóval, semmivel sem tűnt
vonzóbbnak, mint hogy fejbe vágassa magát egy fél téglával.
- Ki hívogat ennyit? - kérdezte Randi.
- Egy srác, akivel teniszezni szoktam.
Randi megpróbálta nyugodtan kortyolgatni az italát, de látszott rajta,
hogy alig fér a bőrébe.
- Szóval? Egyszerűen visszamész dolgozni?
- De csak azután, hogy kialudtam magam. Igen, dolgozni fogok.
Visszatérek a saját életembe. Mindketten ezt tesszük.
- Az életedbe? Vagyis újra azon fogsz dolgozni, hogy a katonáink
megkapják a maguk Merge- eszközeit?
- Igen. Talán. Nem tudom. Lehet, hogy még szabad az az antarktiszi
pozíció. Ki gondolta volna, hogy egyszer még az is vonzó lesz? Vagy…
Talán szabadságra megyek. Ezúttal valódi szabadságra. Van egy barátom,
expedíciót szervez Borneóra, valami új pillangófajt akar megtalálni.
Szüksége van egy orvosra.
- Pillangó? - kérdezte Randi. - Ez érdekes… Ismét leereszkedett
közéjük a csend.
- Baromság! - mondta végül Randi.
- Helyben vagyunk.
- Fredet kijátszották, és ezt te is tudod. Whitfield, Dresner, az elnök…
- Hidd el, Randi, Fred Kleint nem lehet csak úgy kijátszani. Ő pontosan
tudja, mi történik. Egyszerűen úgy érzi, semmit sem tehet.
- Szóval hagyjuk, hogy a hadseregünk… hogy az egész világ teljes
mértékben függővé váljon egy olyan technológiától, amit titkos
emberkísérletekkel fejlesztettek ki? Ami bármikor elromolhat?
- Befejeztük, Randi. Direkt parancsot kaptunk arra, hogy álljunk le.
- Fredtől.
- Igen.
- A Covert-One nem létezik, Jon. Egy nem létező szervezet által
kiadott parancs pedig senkit sem kötelez semmire.
Smith éppen ezt a beszélgetést szerette volna elkerülni. Ismét
megszólalt a telefonja. Ezúttal se vette fel. Abban reménykedett, valaki
más keresi, de ismét Marty volt az. Hatodszor.
- Azt hiszem - jegyezte meg Randi -, a barátod imád teniszezni.
- Bolondul a sportért.
Pár másodperccel később felcsendült egy másik csengőhang. Ezúttal
Randi telefonja szólalt meg, amit a konyhában hagyott. Randi kissé
felvonta a szemöldökét, és kiment, hogy fogadja a hívást. Smith hegyezte a
fülét, bár előre tudta, mit fog hallani.
- Tényleg? Egész este próbáltad elérni? Randi visszajött, kihangosította
a készüléket.
- Újra meg újra! - mondta Marty Zellerbach. - Be van kapcsolva a
telefonja, kimegy a jel, és tudom, hogy ő ott van valahol a készülék
közelében, mert a három legutóbbi alkalommal kinyomta a hívást.
Randi a vele szemben ülő férfira nézett.
- Jon? - kérdezte Zellerbach. - Ott vagy? Miért nem vetted fel a
telefonodat?
- Azért, mert fáradt vagyok, Marty. Holtfáradt!
- De van itt valami, amiről beszélnünk kell!
- Miről van szó? - kérdezte Randi.
- Nem igazán szeretném elmondani így… ilyen vonalon… Arról a
cuccról van szó, amibe bele kellett néznem. Amivel megbíztatok.
Tudjátok, nem? Arról az izéről!
- Felejtsd el - mondta Smith. - Az ügy lezárva. Számlázd ki a
munkádat.
- Nem akarok kiszámlázni neked semmit, Jon. Beszélni akarok veled.
- Mailen küldd a számlát, Marty. És írd le, amit most akarsz
elmondani. Vagy tudod, mit? Inkább ne írd le.
- De ez most tényleg fontos! - nyüszített Zellerbach. - Felejtsd el a
pénzt. Ezt most ingyen csinálom.
Smith előrehajolt, hogy bontsa a kapcsolatot, de Randi felkapta az
asztalról a készüléket.
- Én szívesen találkozom veled, Marty. Mikor és hol?

James Whitfield őrnagy a sötét dolgozószobában ülve hallgatta Martin

Zellerbach hangját.
- Nálam, Randi. Most. Tegnap! Tavaly! Csak gyere már!
- Máris indulok.
- És Jon?
- Őszintén? Fogalmam sincs.
A vonal megszakadt. Whitfield hátradőlt a székén. Mivel Klein is
érintett volt, túl veszélyes lett volna kapcsolatba lépnie az NSA-nél
dolgozó barátaival, hogy megkérje őket, telepítsenek poloskákat Smith és
Russell telefonjára. Szerencsére az AT&T-nél is volt pár embere, akik
valós időben továbbítani tudták neki a nyílt vonalakon zajló
beszélgetéseket.
Whitfield a billentyűzet fölé emelte a kezét, majd a képernyőre hívta a
már archaikusnak számító Google-honlapot, beírta a keresőbe Martin
Zellerbach nevét. A Torta minden bizonnyal rendezettebb és bővebb
információval szolgált volna, de sosem lehetett tudni, Dresner éppen mikor
figyel.
A Wikipédián egy képet is talált Zellerbachról, aki félmeztelenül,
izmosan nézett a kamerába. A fotó gyanúsan olyan volt, mintha valami
romantikus regény címlapjáról koppintották volna. A szöveges részben
részletes beszámolót lehetett olvasni arról, hogy Martin Zellerbach milyen
szerepet játszott a náci Németország legyőzésében, milyen akrobatikus
szexmutatványokat hajtott végre a modellek számára szervezett
tehetségkutató tévéműsor teljes stábjával; hogyan győzte le Chuck Norrist
egy pusztakezes összecsapás során. A mérkőzésről szóló bejegyzéshez egy
meghökkentően meggyőző videofelvételt csatoltak. Érdekes módon az
ütésváltásra a Star Warsból ismert kocsmában került sor.
Whitfield megpróbálkozott más linkekkel is, de valamennyi ezeket az
eseményeket ismertette vele. Biztos volt benne, hogy így sehová sem jut,
ezért felhívta a szervezete komputeres guruját. Türelmetlenül várta, hogy
az illető fogadja a hívást.
- Igen, uram? Mit tehetek önért?
- Megbízható információkra lenne szükségem egy bizonyos Martin
Joseph Zellerbachról. Rákerestem az interneten, de csak szemetet találtam.
- Marty Zellerbach? Keresnem sem kell, uram.
- Talán ismeri?
- Személyesen nem, de hallottam már róla. Róla mindenki hallott.
- Nos, nem mindenki… Mit tud mondani?
- Marty hacker. Talán ő „a” hacker. Visszavonultan él, eléggé dilis.
Online perspektívából nézve nem olyan fickó, akivel jó cseszekedni. Az
utolsó ember, aki az útját állta, már ötödik éve Indonéziában él, mert az az
egyetlen hely, ahol nyugtot talált.
- Köszönöm, hadnagy - mondta Whitfield. Bontotta a vonalat. Tehát
egy komputeres szakértő. Nem is meglepő…
Ránézett az asztalán heverő dossziéra, Jon Smith katonai aktájára, de
nem nyúlt érte. Nem volt rá szüksége. Smith tisztességes katona volt, olyan
ember, akinél normál esetben számítani lehetett arra, hogy teljesíti a kapott
parancsokat. A problémát Russell jelentette. Russell, és most egy
bizonytalan szellemi állapotú hacker, aki hatalmas online jelenléttel
rendelkezett - és aki hazugságok bástyáival vette körül magát.
Nyilvánvaló volt, hogy a kontroll, amiről azt hitte, sikerült
megszereznie, nem volt egyéb illúziónál. Ha az események az aktuális
mederben haladnak tovább, nagyon könnyen beállhatott egy olyan helyzet,
amikor már Castillának sem lesz hatalma és ereje szabályozni a
folyamatokat.
Vajon mit talált Zellerbach? És ami még fontosabb: feltette az
internetre az információkat? Mert ha ez a kapu egyszer kinyílik, egészen
biztos, hogy már soha többé nem lehet becsukni.
Whitfield hosszan, ingerülten felsóhajtott. Már tényleg kezdte elhinni,
hogy sikerül úgy kiszállnia ebből a menetből, hogy nem tapad majd a
kezéhez két amerikai hazafi vére.
A kártya, amelyen Castilla közvetlen száma volt, még mindig ott
hevert az íróasztalán. Félretolta. Ezt a szituációt nem lehetett megoldani
politikai kéztördeléssel, és számítani kellett arra, hogy Fred Klein minden
rendelkezésére álló eszközzel védeni próbálja majd az embereit. Eljött az
idő, hogy pont kerüljön a mondat végére.
Whitfield felhívott egy másik számot. Ezúttal az első csengetés után
felvették.
- Uram?
- Szükségem van egy csapatra.
- Célpont?
- Három. Jon Smith és Randi Russell. A harmadik egy Martin
Zellerbach nevű komputertechnikus.
- Értettem, uram. - A férfi hangjából aggasztó, de érthető izgalom
érződött. Meg akart fizetni azért, ami a bajtársaival történt.
- Személyesen irányítom a műveletet.
- Uram?
Az NSA azon az állásponton volt, hogy a Merge kódolása
feltörhetetlen, Whitfield azonban nem bírta kiverni a fejéből a gondolatot,
hogy Zellerbachnak esetleg mégis sikerült. Az a tény, hogy Dresner teljes
kontrollt gyakorolt a technológiája fölött, olyan problémát jelentett, amit
mindenképpen meg akart oldani.
 - Hallotta. És Zellerbachot élve kell elfogni. Ki fogjuk hallgatni.
- Mi legyen a másik kettővel?
Whitfield hosszan kifújta a levegőt, de ezúttal halkan, nehogy a
mikrofon továbbítsa a hangot.
- Őket likvidálni kell.
 62.
A washingtoni körgyűrű közelében, Washington D. C.,
Amerikai Egyesült Államok

Jon Smith egyre jobban lemaradt Randi mögött, ahogy végigvonultak a

sötét járdán. A nő lassított, és végül kénytelen volt megállni, hogy Smith
utolérje.
- Mi bajod van? A nagyanyám gyorsabban mozog, mint te!
- Nem akarok itt lenni, Randi.
- Ne legyél már ennyire kiscserkész! Kezdesz az idegeimre menni.
- Elérkeztünk a térkép szélére. Ezen a ponton túl sárkányok lesnek
ránk.
- Túlreagálod.
- Nem olyan biztos! Fred azt mondta, lépjek túl a dolgon, és
gondoskodjam arról, hogy te is ezt teszed. Ismerem őt, Randi. Tudom,
mikor beszél komolyan.
- Kreatívabbnak kell lenned, Jon. Fogd fel úgy, ahogy történt. Martyt
már azelőtt belerángattuk az ügybe, hogy parancsot kaptunk a leállásra, és
most megkeresett minket valamivel, mielőtt még szólhattunk volna neki,
hogy vége. Most csak azért vagyunk itt, hogy eligazítsuk Martyt, és
meggyőződjünk arról, hogy amit talált, azt örökre elássa. Talán Fred nem
ezt várná el tőlünk?
Ez az értelmezés már Smithnek is megfordult a fejében. Így is fel
lehetett fogni a dolgot, ráadásul égett benne a kíváncsiság, és Randit sem
akarta cserben hagyni. Valójában ez volt az oka annak, hogy eddig elment.
Megálltak Zellerbach kapuja előtt, ami ezúttal anélkül kinyílt, hogy
megnyomták volna a csengő gombját. Smith hátramaradt, hagyta, hogy
Randi tegye meg az első, tétova lépést befelé. Várta, mikor kezdenek
röpködni a bűzbombák és a döglött halak. Mivel semmi ilyesmi nem
történt, kelletlenül követte a nőt.
Kinyílt a bejárati ajtó. Miközben Smith és Randi belépett a házba,
Marty idegesen kilesett, a tekintetével végigpásztázta a telkét.
- Mi tartott ilyen sokáig? - kérdezte. Becsukta az ajtót, és aktiválta a
hipermodern reteszt.
- Jon nem akart jönni - mondta Randi.
Nem lehetett tudni, Zellerbach hallotta-e a nő válaszát. Megfordult, és
azzal a sietős kacsázással, amire Smith még az iskolából emlékezett,
átment a dolgozószobájába. Régen akkor lépkedett így, amikor feldühített
valakit, és védelemre volt szüksége. Hogy a felnőtt Martynál mit jelentett a
dolog, Smith számára rejtély volt.
A Merge-eszköz, amit már korábban szétszedett, még mindig
darabokban hevert az asztalon, de most számtalan drót kötötte össze a
sarokban álló Cray szuperkomputerrel. Az egész úgy nézett ki, mint egy
Frankenstein-film egyik jelenete, bár Zellerbach inkább Igor volt, mint
Victor.
- Mit találtál? - kérdezte Smith türelmetlenül. Már szeretett volna túl
lenni az egészen.
- Nem tudom biztosan.
- Most ugratsz? Elrángattál ide, hogy közöld velem, nem tudod
biztosan?
- Neked meg mi bajod? - kérdezte Zellerbach.
- Ne is törődj vele! - mondta Randi. - Mesélj!
- Szóval… Találtam egy módot arra, hogy lehet bepöccinteni valamit.
- Valamit?
Marty grimasza Smith számára éppen olyan ismerős volt, mint a fura
kacsázás. Régen akkor vágott ilyen arcot, amikor megpróbált elmagyarázni
valamit a lassabb gondolkodású srácoknak. Hosszú ideje voltak barátok, de
Smithnek hirtelen eszébe jutott, mi volt az oka annak, hogy az emberek
állandóan szét akarták rúgni Marty seggét.
- Oké… Ebben az izében vannak bizonyos dolgok. Apró izék, amikkel
tele van az egész. Olyasmik, amiket még senki sem tudott megfejteni.
Abban mindenki egyetért, hogy bármilyen applikációt futtatunk, ezek
sosem aktiválódnak.
 - Huszonnyolc van belőlük - mondta Smith.
- Pontosan! Honnan tudod?
- A csoportom alaposan átvizsgálta az eszközt, Marty. Beszéltünk
Dresnerrel, aki elmondta, hogy ezek többsége a frissítésekhez kell, néhány
pedig azzal az aksival van kapcsolatban, aminek a fejlesztésén most
dolgozik. Szóval köszönöm, de ezt már tudjuk. Elmehetünk?
- Nem! Mert Dresner hazudik. Ezeknek az izéknek semmi közük sincs
se az aksikhoz, se a frissítésekhez. Ezek együtt dolgoznak, egyetlen
egységet alkotnak. Mint egy szoftver hardveres része.
- Egy szoftver hardveres része? - kérdezte Randi. - Ebben nincs valami
ellentmondás?
- Nincs. A szoftver csak annyit tesz, hogy megmondja a hardvernek,
mit csináljon. Egy kis elektromos impulzust küld, ami, mondjuk,
bekapcsolja a komputered hangszóróját. Vagy, mondjuk, a modemed
feltölt valamit a netre. Ez ugyanaz. Ha beleküldöd a megfelelő szignált
ebbe a huszonnyolc alkatrészbe, akkor azonnal működni kezdenek.
Egyszerre és egymással összhangban.
- Azt hiszem, ha tényleg ilyesmiről lenne szó, az embereim már rég
rájöttek volna a megoldásra.
Zellerbach a fejét rázta.
- A probléma az, hogy a huszonnyolcak mindegyikének egy kicsit más
szignálra van szüksége. Olyan ez, mintha lenne egy széfed, amin van
huszonnyolc kulcslyuk. Huszonnyolc kulcsra van szükséged, igaz?
Ezenkívül azt is tudnod kell, milyen sorrendben kell elfordítani a
kulcsokat, melyiket mennyire kell elfordítani. Tegyük fel, az utóbbi
esetben egy milliméter tizedrésze is számít.
- Erre nagyjából végtelen számú kombináció létezne - mondta Randi.
- Tényleg? Tíz napomba tellett, mire eltaláltam.
- Ha tényleg ilyen sok variáció létezik, akkor tíz nap aligha elég idő a
helyes kiválasztására. Még egy ilyen Cray géppel se mehet a dolog.
Zellerbach a padlóra nézett, és pár másodpercig az alsó ajkát rágcsálta.
- Be kell vallanom, kénytelen voltam másoktól kölcsönkérni a
komputerük teljesítményét.
- Másoktól?
 - Hát… Gondolom, a kínai kormány miatt nem izgatjátok magatokat,
de véletlenül az Amazont is sikerült leállítanom. Na jó, kétszer, ha
pontosan akarjátok tudni. És mivel azt mondtátok, igyekeznünk kell, nem
tüntettem el olyan jól a nyomaimat, mint máskor szoktam…
- Ezzel most azt akarod mondani, hogy vissza tudják vezetni hozzád a
leállásokat? - kérdezte Smith.
- Nem, ha ti ketten elsimítjátok a dolgot.
- Gondunk lesz rá - mondta Randi, mielőtt Smith bármilyen durva
megjegyzést tehetett volna. - És mi van akkor, amikor a megfelelő
szignálokat sugárzod ebbe a huszonnyolc izébe?
- A huszonnyolc különböző alkatrész pontosan tizennyolc
másodpercen keresztül működik, majd visszatér a normál állapotába.
- És mit csinálnak, amikor működnek?
- Nem tudom. Anélkül, hogy tudnánk azt, amit Dresner tud a Merge és
az agy kommunikációjáról, még szimulációra sincs mód. Az egyetlen
megoldás az, hogy valaki rákapcsolódik a rendszerre, bekapcsoljuk a
cuccot, és megnézzük, mi lesz.
 63 .

A washingtoni körgyűrű közelében, Washington D. C.,

Amerikai Egyesült Államok

Jon Smith félrekotorta a piszkos edényhalmokat, kiválasztotta az

egyetlen üvegpoharat, ami elég tiszta volt ahhoz, hogy át lehessen látni
rajta, csapvizet töltött bele. A pulthoz támaszkodva, szórakozottan nézett
végig a sárguló pizzásdobozokból épített kupacon, és közben megpróbálta
átgondolni azt, amit Zellerbachtól hallott.
Vajon Marty valódi felfedezést tett, vagy ezúttal is csak a káprázat
játszik vele? Enyhe paranoiája miatt a múltban számos problémája támadt,
például hosszabb ideig meggyőződése volt, hogy bizonyos emberek
mérges pókokat rejtenek a szekrényeibe. Persze amikor a komputerekről és
a technikáról volt szó, általában tisztább fejjel gondolkodott, mint máskor.
Illetve, csak olyankor gondolkodott tisztán. Kristálytisztán…
Randi jelent meg az ajtóban, rátámaszkodott a kilincsre.
- És most, főnök?
- Nem tudom - vonta meg a vállát Smith.
- A szög félig már kibújt a zsákból. Nem hiszem, hogy most már vissza
tudjuk dugni.
Randinek igaza volt. Smith kizártnak tartotta, hogy Zellerbach simán,
ellenkezés nélkül leszáll a témáról. A többi, pszichológiai jellegű gondja
elhalványult a valódi problémája mellett: egyszerűen képtelen volt
elviselni az intellektuális béklyókat. Félő volt, ha mégis kénytelen
félbehagyni a dolgot, és nem járhat a rejtély végére, előbb-utóbb elveszti
az önuralmát, és semmivel sem törődve felpakolja az internetre az addigi
eredményeit.
- Fel kell hívnunk Fredet, Randi.
A nő a fejét rázta.
 - És ha megint ránk parancsol, hogy szálljunk le az ügyről? Akkor
mihez kezdünk Martyval?
Smith ivott egy korty vizet; bízott benne, hogy ettől majd elmúlik a
kellemetlen szájszárazsága. Hát igen. Ez volt az egymillió dolláros kérdés.
Mihez kezdjenek Martyval?
Szándékai ellenére ugyan, de ismét sikerült belekevernie a barátját egy
veszélyes helyzetbe.
Ezúttal azonban a veszélyt éppen azok jelentették, akiknek dolgozott.
Klein és az elnök is jó ember volt, de óriási felelősséget cipeltek a
vállukon, nem tarthatták szem előtt egy visszavonultan élő, labilis lelkületű
hacker érdekeit. Vajon meddig mennének el, milyen parancsokat lennének
hajlandók kiadni annak érdekében, hogy ezek az információk soha ne
kerüljenek napvilágra?
- Nézd, én is éppen úgy a végére akarok járni, mint te - mondta Smith.
- De ha Marty nem képes találni egy szimulációs módot, akkor az én
embereim sem tehetnek semmit.
- Azt mondta, a szomszédján nyugodtan letesztelhetjük. Azon a fickón,
aki állandón kihívja rá a zsarukat.
- Nem tűnik épp ideális tervnek…
Randi megvonta a vállát.
- Talán nem. De tennünk kell valamit! Egy homályos jelentés arról,
hogy pár kis bizgentyű egyszerre csinál… valamit? Nem hiszem, hogy ez
elég meggyőző érv. Fred nagyon könnyen lepattintana minket, ha ezzel
állnánk elé.
Smith ivott még egy korty vizet a piszkos pohárból.
- A technikusi csapatom vezetője jó ember, szerintem hajlandó mellém
állni és támogatni. Ha megkérem, hogy vállalja magára a felfedezést,
akkor az ügy már a hadseregre fog tartozni.
- Az ügy, amivel elvileg nem foglalkozhatnál? És mi a biztosíték arra,
hogy az embered nem jut zsákutcába? Marty nem tudja, hogyan lehetne
szimulálni a dolgot, és valószínűleg Dresner sem tudta. Erre utalnak azok a
sírok, amiket Észak-Koreában láttunk.
- Most azt akarod mondani, hogy őt magát kellene megkérdeznünk?
- Ez még mindig jobb megoldás, mint fejest ugrani, és közben
megnézni, van-e víz a medencében. Dresner komoly munkát végzett, és
nagyon sok mindent bevállalt annak érdekében, hogy elrejtsen valamit a
rendszerében. Ugyanakkor köztudott, hogy nem igazán lelkesedik a
fegyveres erőkért… Ez, mondjuk, az élettörténete ismeretében érthető.
- Úgy gondolod, hogy ez a „valami” veszélyes lehet?
- Fogalmam sincs. Talán a D részlegen kellene megkérdeznünk
valakit… Ó, bocs! Ezt nem lehet. Már egyikük sem él.
Randinek ebben is igaza volt. Smith belátta, hogy az elnök iránti
lojalitása és a Dresner iránt érzett csodálata megakadályozta abban, hogy
elfogulatlanul nézze a tényeket. Lényegében egyetlen feladatuk volt: meg
kellett tudniuk, hogy mi van elrejtve a rendszerben, hogy aztán kész
tényekkel állhassanak Klein elé.
Meg kellett tudniuk, méghozzá gyorsan!
- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha vállalom a feladatot - mondta Smith.
- Rajtam fogjuk letesztelni.
- Ó, az önzetlen hős! Mindig csak te, te! - mondta Randi. A zsebébe
nyúlt, elővett egy pénzérmét. - Tudod, mit? Döntsön a szerencse!
Már éppen fel akarta dobni a levegőbe az érmét, amikor a házban
hirtelen vijjogni kezdett egy légvédelmi sziréna. Egy pillanattal később a
rejtett hangszórókból egy kellemes, nyugodt, búgó női hang hallatszott.
- Behatolók. Riadó, Marty! Behatolók. Riadó!
Visszarohantak Zellerbach dolgozószobájába. Marty egy monitor előtt
állt, amely a ház és a telek különböző pontjain elhelyezett kamerák által
közvetített képeket mutatta.
- Ti tudjátok, kik ezek? - kérdezte reszkető hangon.
Egy férfi mászott át a kapu melletti sövény fölött. Másik kettő már
átjutott, ők a telek déli oldalánál voltak. Negyedik társuk már elindult a ház
hátuljában lévő, korhatag veranda irányába. A kamerák fényerősítéssel
dolgoztak, így kissé torz képet közvetítettek, de az alakok mozgásából
Smith azonnal megállapította, hogy a támadók profik. Hosszú kabátot
viseltek, amit szinte azonos módon fogtak hátra. A kabátjuk alól kilátszott
a testpáncéljuk. Valamennyien amerikai gyártmányú támadófegyvert
tartottak a kezükben. Egyikük mintha mondott volna valamit. Beszéd
közben a fejével furcsa, természetellenes mozdulatokat tett. Ez
egyértelműen arra utalt, hogy valamennyien használják a Merge-eszközt.
- Azok a védelmi rendszerek, amiket ellenünk bevetettél… Marty,
aktívak?
Zellerbach bólintott.
- Automatikusak.
Randi közelebb lépett a monitorhoz.
- És az minden, amid van? Nincs valami, ami… halálosabb?
- Halálosabb? Nincs. Természetesen nincs!
- Hívd a zsarukat! - mondta Smith, miközben végignézte, ahogy a
géppuskatorony kiemelkedik a földből, és megsorozza a kapu közelében
megbúvó embert. Festékpatronokkal… - Ezeknek a fickóknak fontos az
anonimitás. A szirénák elriasztják őket.
- A rendőrök nem fognak kijönni. Van ez a kis problémám néhány… -
Marty elhallgatott, döbbenten bámulta a férfit, aki keresztülrohant a füvön,
majd hirtelen beleesett abba a csapdába, amibe korábban Randi.
- Eggyel kevesebb - jegyezte meg a nő.
Két férfi tüzet nyitott Marty lövegére. A veranda felől közelítő
embernek azt a fegyvert sikerült beindítania, amitől Smith a legjobban félt:
a katapult egy jókora, döglött lepényhalat vágott az arcába. Az ütés olyan
erős volt, hogy a férfi hanyatt vágódott, elterült a földön.
- Vannak még olyan föld alatti csapdák, amikbe be lehet csalogatni
őket? - kérdezte Randi.
- Nincsenek. Csak a festékes géppuska van, pár villanógránát meg a
bűzbombák. Ja, és pár nagynyomású mosó- meg gőzborotva. Ezeket nem
tudtam kipróbálni rajtatok. Ezek… tudjátok, olyan folyadékdinamikai
fegyverek. A víz ereje eléggé kiszámíthatatlan, mert…
- Vagyis - vágott közbe Smith - nagyjából harminc másodperc múlva
ezek a pasasok rájönnek, hogy a vackaid nem tehetnek kárt bennük.
Rájönnek, és szépen az ajtóhoz vonulnak. Ott a múltkor volt valami
könnygázos szerkezet. Az még megvan?
Zellerbach szomorkásán csóválta a fejét.
- Bepereltek, és mivel nem akartam, hogy megbüntessenek, vállaltam,
hogy azt leszerelem onnan. A hülye kis cserkészlányok miatt…!
- Más fegyver? Van valamid a házban? - kérdezte Randi, miközben
előhúzta a Berettáját. Nagyon úgy festett, hogy ezen a pisztolyon meg a nő
tőrén kívül semmiféle védelmi eszközük nincs. Smith nem vette magához
a fegyverét, amikor elindultak hazulról.
- Nincs semmi…
- És mi a helyzet az egérúttal? - kérdezte Smith. - Az még megvan,
nem?
Zellerbachnak mintha gondot okozott volna az összpontosítás.
Hihetetlen erővel tudott koncentrálni egy-egy dologra, de olyankor minden
más megszűnt a számára, és nagyon könnyen elterelődött a figyelme.
- Igen.
A monitoron az egyik férfi bekapott egy találatot, és lefelé csúszott
azon a műanyag lapon, amivel Smithnek is sikerült közelebbről
megismerkednie.
- Akkor vigyél ki innen minket a francba, Marty!
Zellerbach felkapott valamit, ami leginkább egy tévé távkapcsolójára
hasonlított, és elindult. Smith és Randi követte őt a fürdőszobába. Marty
lenyomta a távkapcsoló néhány gombját. Egy pillanattal később
felemelkedett a fürdőkád, és kinyílt az alá rejtett csapóajtó. Randi azonnal
beugrott a szűk nyíláson. Utána Zellerbach, majd Smith is bemászott. A
csapóajtó lecsukódott, felkapcsolódtak a halvány jelzőfények. Kúszni
kezdtek a használaton kívüli csatornában.
Jó száz métert tettek meg így, amikor egy létrához értek.
Felkapaszkodtak rajta. Egy újabb csapóajtót találtak maguk fölött. Marty
ezt is kinyitotta. Továbbmásztak, és végül egy ugyanolyan házba jutottak
be, amilyen a szomszédos utcában állt - amilyenből elindultak.
Felkapcsolódtak a lámpák. Smith már éppen rá akart szólni Zellerbachra,
hogy oltsa le őket, amikor rájött, hogy nem a barátja borította fényárba a
helyiséget.
James Whitfield levette a kapcsolóról a bal kezét, előrébb lépett. A
jobbjában egy Coltot tartott. Smith oldalra kapta a fejét, és megállapította,
hogy Randit is sakkban tartják - rá két férfi szegezett géppisztolyt.
- Korábban alábecsültem önöket - mondta Whitfield - de szeretném
bebizonyítani, hogy tanulok a saját hibáimból.
Randi ügyet se vetett az őrnagyra. Dühösen rávicsorgott a vele
szemben álló, vörös hajú férfira.
- Átálltál a másik oldalra, Deuce?
A fiatal katona homlokráncolva, értetlenül csóválta a fejét.
- Miféle másik oldalra, Randi? Szükségünk van a Merge-re, ti viszont
mindent elkövettek annak érdekében, hogy elcsesszétek a dolgot. Az
őrnagy csupán azt akarja, hogy a miénk legyen a világ legjobban felszerelt
hadserege.
Whitfield aktiválta az inggallérja alá rejtett, régimódi gégemikrofont.
- Megvannak. Mindenki vissza védelmi pozícióba!
 64 .

A washingtoni körgyűrű közelében, Washington D. C.,

Amerikai Egyesült Államok

Jon Smith végignézte, ahogy az őrnagy megvizsgálja a vezetékeket,

amelyekkel Marty a komputeréhez kötötte a szétszedett Merge darabjait,
majd az őket őrző két ember felé fordult. Mivel zárt térben tartózkodtak,
mindkét katona pisztolyt tartott a kezében. Kissé réveteg tekintetük arra
utalt, hogy mindketten Merge-felhasználók - nyilvánvalóan azzal a katonai
verzióval látták el őket, amelynek a fejlesztésén Smith is dolgozott. Randi
ismerőse, a Deuce nevű férfi a vörös hajával és napbarnított arcával a
fekete ruhája és a testpáncélja ellenére sem tűnt túl fenyegetőnek, ám az a
tény, hogy többször is Randi közelébe lépett, és a nő mégsem próbált
rátámadni, arra utalt, hogy a külseje megtévesztő, valójában nagyon
veszélyes fickó.
A Deuce mellett álló ember idősebb, úgy negyvenéves katona volt.
Valószínűleg legalulról kezdte, de sikeresen felküzdötte magát a
különleges alakulaton belül. Az arca elárulta, hogy az évek nem
csökkentették harci képességeit.
Smith gondolatban már minden oldalról megvizsgálta a helyzetüket,
minden apró lehetőséget és megoldást végigpörgetett magában, és arra a
következtetésre jutott, hogy nincs remény. Randit lefegyverezték, a
katonák tapasztalt profik voltak, ráadásul óvatos viselkedésük azt is
elárulta, hogy tisztában vannak vele, mi történt a társaikkal az erdei
faháznál.
Egy újabb katona érkezett, rajta is látszott, hogy valamelyik különleges
alakulatnál szolgált. Amikor Whitfield felé fordult, feszesen tisztelgett.
- A zóna biztosítva, uram.
- Rendőrség? - kérdezte az őrnagy.
 - Innen nem hívták fel az őrsöt. Az egyik szomszéd panaszkodott, de a
jelek szerint itt nem ritkák az efféle felfordulások. A diszpécser azt
javasolta az illetőnek, hogy vigye bíróság elé a problémáját.
Smith tudta, hogy a szomszéd hiába fogadná meg a diszpécser tanácsát.
Annak ellenére, hogy gyakorlatilag egy szemétdombon lakott, Zellerbach
multimilliomos volt, és egész ügyvédfalkával rendelkezett, amely
megakadályozta, hogy lecsukják. Az egyik kedvenc stratégiája az volt,
hogy peren kívüli megegyezést és egy-egy nagyobb összeget ajánlott fel
azoknak, akik rászálltak,
Whitfield jelzett a katonájának, hogy leléphet, majd keresztbe fűzte a
karját a mellkasán.
- Mit talált, Martin?
Zellerbach riadtan, könyörgőn nézett Smithre, de nem nyitotta ki a
száját.
- Sikerült feltörnie Dresner kódját? Hozzá tud férni az operációs
rendszerhez?
- Nem - motyogta Zellerbach. - Ez… Ez lehetetlen. - A hangja
megremegett, de nem lehetett megállapítani, hogy a félelem miatt, vagy
azért, mert ideje lenne bevennie a gyógyszereit. Smithnek az adott
helyzetben arra volt szüksége a legkevésbé, hogy a barátja őrjöngeni
kezdjen.
Persze ez sem számított igazán. Nem volt túl valószínű, hogy Klein
vagy az elnök tudott Whitfield akciójáról. Ez azt jelentette, ha Whitfield
megkapja az információt, ami kell neki, nem lesz szüksége a foglyaira,
elteszi őket láb alól. Nyilván úgy gondolta, könnyebb lesz bocsánatot
kérnie, mint engedélyt. És valószínűleg nem tévedett.
A játszma egyszerűnek tűnt, a pakliban azonban volt egy egészen
érdekes lap. Annak ellenére, hogy Whitfield meg akarta ölni őket, Smith
biztos volt benne, hogy még mindig ugyanabban a csapatban játszanak.
Minden azon állt vagy bukott, hogy az őrnagy tudott-e a rejtett alrendszer
létezéséről.
- Mondd el neki - mondta Smith a barátjának.
- Tessék?
- Rajta, Marty! Mondj el neki mindent, amit nekünk elmondtál.
 Zellerbach mozdulatlanul állt; bámulatos teljesítményekre képes
elméje nem bírta felfogni azt a bonyolult trükköt, amibe Smith bele akarta
rántani őt.
Smith elég jól ismerte ahhoz, hogy tudja, mi jár a fejében.
- Ez nem trükk, Marty. Ez az ember egy rohadék, de a mi rohadékunk.
Válaszolj a kérdéseire. Kimerítően és őszintén.
A hacker arcán még nyilvánvalóbb zavar tükröződött.
- Komolyan beszél - mondta Randi. - Csináld!
- O-okééé - mondta Marty lassan, miközben még mindig a barátait
figyelte, hátha adnak valami jelet, amiből rájöhet, mit is kell tennie
valójában. - Létezik egy rejtett alrendszer.
Smith bátorítóan bólintott. Marty folytatta.
- Akkumulátorkezelőnek és frissítőrutinnak álcázták. Senki sem tudott
rájönni, mire való.
- De maga rájött? - kérdezte Whitfield, aki nyilván ismerte Smith
jelentéseit, és tudott a rejtélyes hardverről.
- Nem. Azt viszont már tudom, hogyan lehet megkerülni a fő operációs
rendszert, és beindítani ezt a másikat. De amikor erre rájöttem, senki sem
használt Merge-eszközt, szóval nem tudom, mit csinál.
Whitfield arca semmit sem árult el, a hallgatása azonban beszédes volt.
Erről nem tudott.
- Hogy tudhatnánk meg azt, amire kíváncsiak vagyunk?
Zellerbach megnyalta amúgy is nedves ajkát.
- Csak egyetlen megoldást tudok javasolni. Ööö… Valakin ki kell
próbálni.
Whitfield bólintott, rámutatott Smithre.
- Oké. Van is egy önként jelentkezőnk. Az ezredes úr.
Mivel fegyvert szegeztek rá és a társaira, Smith nem tiltakozhatott.
- Jon… - mondta Randi aggódó hangon, miközben Smith leült a
terminálhoz, hogy az agyához kalibrálja az egységet.
- Már úgyis halottak vagyunk, Randi. Legalább kielégítem a
kíváncsiságomat.
Gyorsan végrehajtotta a számára ismerős rutint, felállt, és a székre
mutatott.
 - Marty…
- De nem tudom, mit fog csinálni! - nyüszített Zellerbach. - Nem
akarom!
Whitfield - becsületére legyen mondva - nem kezdett fenyegetőzni,
nem is avatkozott be a dologba. A jó parancsnok mindig tudja, mikor kell
hátrébb lépnie. Whitfield jó parancsnok volt - Smith ezt annak ellenére
elismerte, hogy éppen az ellenfelének számított.
- Csináld, Marty, oké? Muszáj kiderítenünk, és csak így tudhatjuk meg.
Zellerbach vonakodva bár, de aktivált a monitorán egy ikont,
ráklikkelt. Smith feszülten figyelte a képernyőn megjelenő, vörös
villódzást. A rejtett hangszórókon keresztül valami zümmögés hallatszott,
de ennél több nem történt. Smithnek pontosan tizennyolc másodpercet
kellett várnia arra, hogy a rendszer teljesen felálljon, de azon kívül, hogy
pezsgett benne az adrenalin - amit ő maga generált -, semmi különöset nem
érzett.
Marty egy pillanatra lehajtotta a fejét, a lábát bámulta, majd gyorsan
megnyalta az ajkát. Smith ekkor értette meg, mi a helyzet. A barátja nem
aktiválta az alrendszert, csupán annyit tett, hogy utasította a komputerét,
mutasson be pár hatásos, de valójában értelmetlen képi és hanghatást.
Sajnos Whitfield is ugyanerre a konklúzióra jutott.
- Nem vagyok hülye, Martin.
- De hiszen megcsináltam! - tiltakozott Zellerbach kissé túl
energikusan ahhoz, hogy meggyőző legyen. - Lehet, hogy tévedtem. Lehet,
hogy tényleg csak egy frissítési pályát találtam. Az is lehet, hogy a
kódfejtésnél rontottam el valamit. Én se vagyok képes csodákra!
Whitfield az embereire nézett, nyilván azt próbálta eldönteni, mit
tegyen. Valószínűleg a kínzás lehetősége is megfordult a fejében, meg az,
hogy fegyvert szegez Randi fejéhez, de tudnia kellett, hogy egyik húzással
sem érné el a’ kívánt eredményt. Zellerbach zseniálisnak számított a saját
területén, márpedig ez a terület éppen a komputeres trükközés volt.
Smith úgy gondolta, magában sikerült kilistáznia Whitfield valamennyi
opcióját, éppen ezért megdöbbent, amikor az őrnagy felrántotta a székéről
Zellerbachot, leült a helyére, és nekiállt, hogy átkalibrálja az egységet a
saját agyára.
 Amikor befejezte, felállt, és visszaültette Martyt a terminál elé.
- Csinálja!
- Nem… nem hiszem, hogy…
- Nem a véleményét kérdeztem. Csinálja!
Randinek tetszett a fordulat. Odabólintott
Martynak.
- Rajta, Marty! A mi helyzetünkön úgyse ronthatsz.
Marty munkához látott. Begépelt egy értelmetlennek látszó kódsort.
Felemelte a kezét, de az ujja egy pillanatra megállt az „enter” gomb fölött.
Döntött. Lenyomta a gombot.
Ezúttal nem volt se villódzás, se zümmögés. Eltelt néhány másodperc.
Smith már arra gondolt, hogy az alrendszer tényleg nem csinál semmit,
amikor Whitfield hirtelen megszorította a saját jobb karját. A fájdalom
eltorzította az arcát. Egy pillanattal később a padlóra rogyott.
- Állítsd le! - kiáltott fel Smith, és letérdelt a földön fekvő emberhez.
- Nem tudom. Ha egyszer beindult, a belső aksiról működik.
Randi egy rá jellemző, nem túl elegáns megoldást választott: felkapott
egy csavarkulcsot, és támadást indított az asztalon heverő Merge-
alkatrészek ellen.
Smith nem foglalkozott a fegyveresekkel. Megérintette Whitfield
nyakát. A pulzusát kereste. Semmi. Abból kiindulva, amit a Merge-
technológiáról tudott, lehetetlennek tartotta a történteket.
Ám lehetetlen volt, vagy sem: Whitfield már nem élt.
 65.
A washingtoni körgyűrű közelében, Washington D. C.,
Amerikai Egyesült Államok

Christian Dresner a falba épített, hatalmas monitor előtt ült.

Bosszantóan archaikus technológia volt, de a kísérletek során
problematikusnak bizonyult a más személyek Merge-egységéből érkező
jelek közvetlenül, a fogadó személy agyába történő továbbítása. Az
akadályokat lassanként és egyenként ugyan sikerült elhárítani, de az ilyen
jellegű kapcsolatok során az információk értelmezhetetlen zagyvaságként
jelentek meg, mert a fogadó személy agya képtelen volt különbséget tenni
a saját tapasztalatai és a jeleket küldő alany által érzékeltek között.
A jelenet (Jon Smith megpróbálta újraéleszteni Whitfieldet) valós
időben érkezett a monitorra Deuce Brennan készülékén keresztül. Dresner
előredőlve, figyelmesen nézte a képet. Russell körbepillantott,
valószínűleg valamilyen fegyvert keresett, de az arckifejezése elárulta,
tisztában van vele, halott lenne, mielőtt használhatná. Zellerbach - akinek
zsenialitása eddig elkerülte Dresner figyelmét - pánikba esett, levert
néhány tárgyat az asztaláról, azután hátrébb botorkált.
Izzadt a tenyere, de Dresner nyugalmat erőltetett magára. Az
alrendszer felfedezése potenciális katasztrófaforrás volt, ennek ellenére
úgy tűnt, visszaszerezheti a kontrollt. Arra gondolt, hogy el fog jönni az a
nap, amikor majd úgy gondol vissza erre a pillanatra, mint arra a
fordulópontra, amikor megoldódtak egyre tornyosuló problémái.
A látótere szélén lebegő ikonra nézett, de ahelyett, hogy aktiválta
volna, inkább felállt, és közelebb lépett a monitorhoz. A fejlesztés során
több olyan kísérletet is végeztek, amelynek során aktiválták az alrendszert.
A túlélési ráta tizenkét százalék volt abban az esetben, ha az alany
headsetet használt, és az eseményt nem követte azonnali beavatkozás, és
negyvenkilenc százalék abban az esetben, ha az alanyon végrehajtották az
újraélesztésnél szokásos procedúrákat. Azoknál az alanyoknál, akik
implantokkal rendelkeztek, és akiknél végigfutott a teljes, tizennyolc
másodpercen át tartó ciklus, a halálozási arány közel százszázalékos volt;
ilyen esetekben már az azonnali orvosi beavatkozás sem ért semmit.
Whitfield esete különleges volt, nála nem futott végig a ciklus, és nem volt
implantja, headsetet használt. A kísérletek során ezt a kombinációt nem
próbálták ki. Vajon újra lehet éleszteni?
- Azt mondtad, ez az izé senkiben sem tehet kárt! - hallatszott Randi
Russell hangja a hangszóróból. - Azt, hogy még teljesen feltöltve sem
történhet más, maximum egy kicsit megrázza az embert!
- Mert nem is tehet kárt senkiben! - felelte Smith, miközben tovább
öklözte és nyomkodta a mozdulatlan ember mellkasát. A hangja, érthető
okok miatt, döbbent volt. - Nem értem! Hiszen nincs benne elég energia!
Smith különlegesen magas intelligenciával rendelkezett, ám a
gondolkodása túlságosan lineárisnak bizonyult. Ez általános
hiányosságnak számított azoknál az embereknél, akik a hadsereg
kötelékein belül élték le az életüket.
Dresner kíváncsian figyelt, és pár másodperccel később választ kapott
a kérdéseire. Whitfield kinyitotta a szemét, és megragadta Smith karját. A
halálból visszahozott koreaiakhoz hasonlóan nála is csak néhány
mellékhatás jelentkezett. Nem meglepő. A szíve egészséges volt.
Smith talpra segítette az őrnagyot, akinek szinte azonnal sikerült
egyedül megállnia a lábán. Pislogva végignézett a körülötte állókon.
- Mi történt? - kérdezte.
- A jelek szerint az alrendszer leállította a szívét - mondta Smith.
Whitfield hallgatott, és amikor megszólalt, már ugyanolyan
határozottan és tisztán beszélt, mint korábban.
- Deuce. Adja vissza az ezredesnek a telefonját. Jon, hívja fel azt, akit
fel kell hívnia, és mondja el, mi történt. Azonnal össze kell ülnünk az
elnökkel és a vezérkarral.
Dresner pontosan ezt akarta hallani. A feladat adott volt. Azok, akik
tudtak Zellerbach felfedezéséről, ugyanabban a helyiségben tartózkodtak.
Ami potenciálisan legyőzhetetlen problémának tűnt, az ellenkezőjébe
csapott át: éppen ebből lett a végső megoldás.
Természetesen felmerülnek majd bizonyos kérdések a halálukkal
kapcsolatban, de szinte elkép-zelhetetlen volt, hogy a vizsgálat az
alrendszer újbóli felfedezését fogja eredményezni. Különösen nem azután,
hogy végrehajtódnak bizonyos óvintézkedések. Ha Castilla meg akarja
őrizni a hatalmának, az országa hatalmának látszatát, szőnyeg alá kell
söpörnie az esetet.
- Hadnagy. Hall engem? Adja vissza Smithnek a telefonját! - mondta
Whitfield.
Milyen arrogáns! Milyen ostoba, hogy azt hiszi, ő parancsol!
Dresner aktiválta a látótere szélén lévő ikont, közvetlen kapcsolatba
lépett Deuce Brennan hadnagy Merge-készülékével.
- Azt hiszem, itt az ideje, hogy átvegyük az irányítást, hadnagy.
 66.
A washingtoni körgyűrű közelében, Washington D. C.,
Amerikai Egyesült Államok

Mire Smith felsegítette James Whitfieldet, a két őr már rég leeresztette

a fegyverét.
Amikor Whitfield kiadta a parancsot, a vörös hajú, Deuce a
mellzsebéhez nyúlt, hogy elővegye Smith telefonját, ám hirtelen
leeresztette a kezét, felemelte a fegyverét, és lelőtte a mellette álló embert.
Smith ledermedt, amikor meghallotta a hangtompítós pisztoly halk
pukkanását. Egyszerűen nem fogta fel a szeme előtt lejátszódó jelenetet.
Randi gyorsabban reagált, a csavarkulcsot magasra emelve azonnal
rátámadt a vörös hajú katonára.
- Most nem, Randi! - mondta Deuce, és a nő felé fordította a pisztolyt.
- Megállj, ribanc! Vissza!
Randi engedelmeskedett, és miközben Deuce végig rászegezte a
fegyverét - közben nyugodt tekintettel végignézett a helyiségben
tartózkodókon -, ő leejtette a padlóra a csavarkulcsot. Randi nem ok nélkül
teljesítette a hadnagy parancsát. Deuce pokolian gyors volt, és a jelek
szerint a legkevésbé sem zavarta a tény, hogy hidegvérrel lelőtte az egyik
társát. Bebizonyította, hogy nem olyan ember, akivel érdemes packázni.
- Hadnagy… - mondta Whitfield, aki még nem egészen tért magához
azután, hogy rövid ideig halott volt. - Mit művel? Maga katona. Maga…
- Nem, uram. Azon a napon, amikor elkezdtem önnek dolgozni,
magam mögött hagytam a hűségeskümet. Zsoldossá váltam.
Whitfielden látszott, hogy fokozatosan visszanyeri az erejét.
- Mi az ördögről beszél? A hazánk védelme érdekében cselekszünk!
Azért, hogy megmentsük azoknak az életét, akikkel maga együtt dolgozik.
Hogy lehetnénk zsoldosok?
 - Nos, talán csak racionalizálok - felelte Deuce. Whitfield felé
fordította a fegyverét. - És ha Dresner felajánlott volna nekem pár ezrest,
valószínűleg elhajtom a picsába, és öt perccel később jelentem a dolgot.
De ő nem ilyen számokkal dolgozik. Vagyis, annak ellenére, hogy
sajnálom megölni magukat… valamennyiüket… őszintén sajnálom…
Talán jobban érzik majd magukat, ha tudják, hogy egy saját Learjetet
kapok, és annyi pénzt, amennyiből vehetek magamnak egy kis szigetet.
A fegyver ismét pukkant egyet. Whitfield a padlóra rogyott. Ezúttal
már nem lehetett visszahozni.
Smith az őrnagy mellkasán tátongó, vérző lyukra nézett. Gyorsan
pislogni kezdett - valahogy elhomályosult a látása. Amikor ismét Deuce
felé fordult, a fegyver már újra Randire szegeződött.
A cső színes, szivárványszerű sávot húzott maga után a levegőben.
Randi újra Deuce felé vetette magát - nem akart harc nélkül elpusztulni de
megbotlott a saját lábában, és elterült a padlón.
- Jon! Ébredj fel! Gyerünk, Jon!
Smith lassan kinyitotta a szemét. Semmit sem látott, csak… Csak egy
fényaurát valami körül, ami fölötte lebegett. A kép élesedni kezdett; végül
felismerte Martyt, akinek az arcát gázmaszk takarta.
- Mi… Mi történt? - kérdezte Smith. A hangja tompa, fojtott volt, ami
arra utalt, hogy ő is gázmaszkot visel. Az arca zsibbadt volt, nem érezte a
gumi érintését.
- A ház védelmi rendszere nem abból áll, ami az ajtó előtt van.
Smith nagy nehezen felkönyökölt. Zellerbach a hóna alá nyúlva talpra
segítette. Miután sikerült visszanyerni az egyensúlyát, és meg bírt állni a
saját lábán, Randire nézett, aki félig Deuce-ra omolva feküdt. Szemmel
láthatóan nem vérzett.
- Randi…
- Jól van. A pasasnak nem volt ideje lőni.
- Nem volt ideje lőni? Whitfield halott. Miért nem…?
- Ki kellett ereszteni a gázt. Addig nem tudtam megtenni, amíg ez a
majom szemmel tartott. De most húzzunk innen, mielőtt magához tér, vagy
visszajönnek a többiek.
Smith a két katonához tántorgott, elszedte a fegyverüket, aztán Deuce-
ét is, visszavette tőle a telefonját. Egy Sig Sauert és Randi kedvenc
Berettáját a nadrágjába dugta, a többit átadta Martynak.
- Mit csináljak ezekkel? - kérdezte Marty, miközben Smith
megpróbálta felemelni Randit. Zellerbachnak mindenből pontosan egy
tartaléka volt, így csak kettejüknek jutott gázmaszk, a nőnek nem.
- Szabadulj meg tőlük - mondta Smith. Randivel az ölében elindult a
fürdőszoba felé. Véletlenül beütötte a nő fejét a falba.
Zellerbach egy méretes fémszekrényhez ugrott, elzárta a fegyvereket,
majd ügyetlen mozgással megelőzte a folyosón tántorgó ezredest. Mire
Smith beért a fürdőszobába, a kád már elmozdult a helyéről, a csapóajtó
kinyílt.
- Az alagútban is van gáz? - kérdezte Smith, mert eszébe jutott, hogy
Whitfield odaállított egy embert a járat másik végéhez.
- Nem csak az alagútban. A másik házban is. Alapos munkát szoktam
végezni. Nagyon alaposat.
Nem ment könnyen, de valahogy sikerült lejuttatni Randit a létrán.
Mire leértek, a nő kezdett magához térni. Ez biztató volt. Az viszont
gondot okozhatott, hogy a másik háznál hagyott őr is éledezett.

Amikor odaértek hozzá, már négykézlábra emelkedett, és hevesen rázta

a fejét, hogy szabaduljon a fejében gomolygó ködtől. A fegyvere után
nyúlt, ám Smith arcon rúgta - elég keményen ahhoz, hogy hanyatt
zuhanjon és nekivágódjon a falnak. Ahogy ott feküdt, látszott rajta, hogy
egy darabig megint nem fog felkelni.
Azt viszont nem lehetett tudni, hogy odafent hány társa őrködik.
Randi megmozdult, vonaglani kezdett. Smith letette, odatámasztotta a
létrához, amin fel kellett kapaszkodniuk, és megfogta a csuklóját, nehogy
félkábultan rátámadjon.
- Randi! Én vagyok az. Jon!
A nő szemén látszott, hogy nem ismeri fel a fölé hajló arcot. Küzdeni
akart, de aztán kitisztult a látása, és abbahagyta a vergődést.
- Mi történt?
- Nem érdekes. Felmegyünk a létrán, aztán elhúzunk innen a francba.
Érted, amit mondok?
 Erőtlen bólintás.
- Én megyek előre. Fel tudsz mászni egyedül?
Újabb bólintás, bár elég bizonytalan.
Smith a barátjára nézett.
- Te jössz fel harmadikként. Vigyázz Randire, nehogy leessen.
- Oké. Semmi gáz. Semmi gáz. Meg tudom csinálni.
Smith felkapaszkodott. Egyre erősebbnek érezte magát. Úgy gondolta,
nem óvatoskodik, inkább megpróbál gyorsan cselekedni. Kivágta a
csapóajtót, és a fegyverét felemelve valósággal kipattant a nyílásból.
A helyiség üres volt.
- Oké - mondta. - Tiszta.
Miután mindhárman feljutottak, Smith kirohant a szobából. Talált egy
ablakot, amit résnyire kinyitott. Randi közben mögé húzódott.
A nő mohón szívta be a friss levegőt. Smith a sötét utcát vizsgálgatta.
Pár másodperc elteltével Randi tekintete kezdett kitisztulni.
- Vigyázz rá - mondta Smith a másik férfinak, azután elővette a
telefonját, és a védett vonalon felhívta Kleint.
- Jon? - Klein a kései óra ellenére az első csen-getés után fogadta a
hívást. - Jól van?
- Nem. Marty talált valami rejtett dolgot Dresner rendszerében.
Whitfield halott. Ez…
Tompa dobbanás, amit hangos reccsenés követett. Valahol berúgtak
egy ajtót.
A zaj a ház elülső része felől érkezett. Smith halkan káromkodott
egyet.
- Jon? - kérdezte Klein. - Mi a…?
- Visszahívom!
Smith bontotta a vonalat, visszaadta a nőnek a Berettáját, azután
szélesre tárta az ablakot, és szinte kilökte rajta Randit. Ahogy meghallotta
a tompa puffanást - Randi a hátára esett felszisszent, és megállapította
magában, hogy az ablak magasabban van, mint gondolta.
A nő után Zellerbach következett, majd Smith is kiugrott. Ahogy leért,
azonnal megragadta Randi karját.
Zellerbachnak sikerült lefutnia őket. Smith ebből azt a következtetést
vonta le, hogy a gáz nagyobb hatást gyakorolt rá, mint gondolta. Lerántotta
magáról a maszkot, és megpróbálta viszszahívni Martyt, de hiába: vagy
nem hallotta meg a hangját, vagy pánikba esett. Valószínűleg az utóbbi.
Körülbelül ötven méter távolságból, balról erős villanás érkezett. A
fényjelenséghez egy hangtompító nélküli fegyver dörrenése társult.
Zellerbach végigvágódott az úttesten. Smith előkapta a Sig Sauert, tüzet
nyitott a lövész irányába, majd belökte Randit egy bokor alá.
- Maradj itt! - mondta, azután kilépett a nyílt terepre, és odarohant az
aszfaltcsík közepén vonagló barátjához.
A lövész sorozatlövésre váltott, és megszórta az utat. A golyók jóval
Smith mögött verték végig az aszfaltot, ennek ellenére csekély volt az
esélye, hogy a fickó rossz lövész, vagy nem rendelkezik Merge-eszközzel,
ami kompenzálhatta a sötétséget. Smith visszafordult, és pontosan azt látta,
amire számított. Randi utánament. Nem sietett, egészen lassan ballagott.
Smith látta, hogy semmit sem tehet Randiért, ezért nekilátott, hogy
közelebb húzza Zellerbachot a járdaszegélyhez. Randi egy méterrel arrébb
vetette magát a földre, egy-két másodperccel azelőtt, hogy egy újabb
sorozat golyói végigkopogtatták a járdát.
- Mit gondolsz, már csak ez az egy maradt? - kérdezte Randi olyan
hangon, mintha már ismét tisztán gondolkodna.
- Nincs olyan szerencsénk. És, ha nem tévedek, azóta a barátod, Deuce
is magához tért, és éppen fegyvert keres magának.
A következő lövést Marty sikolya követte.
- Eltaláltak! Eltaláltak! Szent isten, meglőttek!
A járdaszegély elég magas volt ahhoz, hogy fedezéket biztosítson
Smith és Randi számára, a testes Zellerbach azonban nem tudott megbújni
mögötte, a testéből éppen annyi állt ki, hogy az egyik golyó meghorzsolta.
Marty olyan mozdulatot tett, mintha fel akarna pattanni. Smith elkapta
a bokáját, Randi pedig leszorította a vállát, és nyugtató szavakat suttogott a
fülébe.
Újabb lövés. Ez a golyó Marty nadrágjának hátulsó részébe tépett bele.
A hacker még hangosabban üvöltött, mint az előző alkalommal. Egyik
sebe sem volt komoly, apró karcolások lehettek, de Smith tudta, hogy nem
maradhatnak a járdaszegély mögött, nem nézhetik végig, hogy a lövész
szétpufogtatja Marty testét. Egyébként is, ez a fedezék csak a távoli,
keletről érkező támadásokkal szemben védhette meg őket, egy másik
lövész számára, aki esetleg a járdán, az úttesten vagy az udvar irányából
támad rájuk, olyan célpontok voltak, akár az alvó kacsák.
Szirénaszó hallatszott; a hang észak felől érkezett és gyorsan
közeledett. Vagy a szomszédoknak sikerült meggyőzniük a rendőröket,
hogy valami komoly dolog történt, vagy ők maguk hallották meg a
lövéseket. Bárhogy is történt, Smith tudta, csak akkor van esélyük, ha a
zsaruk tényleg megjelennek.
Viszont addig sem maradhattak a járdaszegély mögött.
- Lőj vissza, Randi, és induljatok! - mondta. Felemelte a fegyverét, és
tüzet nyitott a minden bizonnyal rájuk közelítő lövész irányába.
Randi is lőtt, majd felállt, és a vinnyogó hackert maga után húzva
rohanni kezdett. Smith felegyenesedett, és a magas sövényre koncentrált,
ami felé tartottak. Elég sűrűnek látszott ahhoz, hogy átmenetileg még egy
Merge-egységet használó katona elől is elrejtse őket, viszont erről a
helyről nem sok irányba futhattak tovább.
Amikor eljutottak a sövényhez, Smith felállt, felrántotta Zellerbachot,
majd vele együtt nekifeszült a sűrű bokornak. Egy modern, szinte teljes
egészében üvegből épített ház hátsó udvarára jutottak. Odabent éppen
akkor kapcsolódott fel egy lámpa, amikor Randi átért az udvar északi
oldalára, és felmászott a kerítésre.
- Te leszel a következő, Marty. Gyerünk!
- Túl sok vért vesztettem, Jon. Hagyjatok itt. Csak hagyjatok itt
meghalni!
- Kuss! - mondta Smith. Lehajolt, átölelte Marty combjait, majd
nyögve kiegyenesedett. A kerítés felső pereme egy vonalba került Marty
mellkasával.
Zellerbach éppen megkapaszkodott, amikor a hátuk mögött megszólalt
egy hang:
- Megállni! Fegyverem van!
Szerencsére nem Whitfield harcedzett katonáinak egyike próbálta
megállítani őket. A reszkető hang az üvegből épített ház tulajdonosáé volt.
A fickó meghallotta a lövéseket, meglátta a hátsó udvarán keresztülrohanó
embereket, és úgy döntött, közbeavatkozik.
Smith hátranézett, és megállapította, hogy a férfin egy rózsaszínű
fürdőköntös van, és a ház egyik hatalmas ablakának alsó részébe vágott kis
kukucskálón át beszél hozzájuk. Nem úgy festett, mint aki különösebben
vágyik a harcra.
Randi keze jelent meg a kerítés fölött. Megmarkolta Zellerbach
gallérját. Smith felkapaszkodott a barátja mellett, átlendült a kerítés fölött,
és a Sig Sauert a nadrágja hátuljába dugva elindult abba az irányba,
ahonnan a szirénázás közeledett.
Ahogy keresztülvágtak egy üres parkolón és kirohantak az úttest
közepére, meglátták a kékvörös forgófényt. Kétségbeesetten integetni
kezdtek a járőrkocsi reflektorának fénycsóvájában.
A kocsi hangos gumisivítással lefékezett, kivágódott a bal első ajtaja.
A rendőr nem lépett elő, az ajtó mögé húzódott.
- Lövöldöznek! - kiáltott fel Randi rémült hangon. - Ott valaki
emberekre lövöldözik!
Smith megállapította, hogy a rendőr egyedül érkezett, nincs partnere.
Randit követve megkerülte a kocsit.
- Nyugodjon meg, asszonyom - kezdte a zsaru.
- Hány…? - A torkára forrt a szó, amikor Smith a halántékához
szorította a pisztolyt. Randi határozott mozdulatokkal lefegyverezte.
- Marty, ülj be előre! - mondta Smith, miközben Randi intett a
rendőrnek, hogy szálljon be hátúlra, majd beült mellé.
Zellerbach végrehajtotta a parancsot, de amikor Smith padlógázzal
belerobbant a sötét utcába, fájdalmasan felsikoltott - szörnyen fájhatott
neki a farára kapott horzsolás.
- Maguknak elment az eszük! - mondta a rendőr, miközben Smith az
előírt sebesség négyszeresével végighajtott az utcán. - Ebből sosem…
- Pofa be! - szólt rá Randi. - Épp most mentettük meg az életét. Ha
leállt volna hősködni azzal a lövésszel, már halott volna. És most ahelyett,
hogy özveggyé tette volna a maga feleségét, szépen felszívódik, mert nem
tehet mást.
- Haldoklóm, Jon - jelentette be Zellerbach. - Már nincs sok időm.
Szeretném, ha tudnád, milyen sokat jelentett nekem a barátságunk…
 - Nem haldokolsz, Marty.
- Ez a te hibád! - mondta Zellerbach. A jelek szerint enyhe
skizofréniájának köszönhetően a melodrámából egyetlen pillanat alatt át
tudott váltani dühöngésre. - Valahányszor találkozunk, mindig történik
valami ilyesmi.
- Túlzol.
- Soha többé nem akarlak látni!
- Kik maguk? - kérdezett közbe a rendőr.
Smith ügyet se vetett rá, ismét felhívta Kleint.
- Jon! Jól vannak? Mi történt?
- Volt némi problémánk, és szükségünk lenne a szokásos mágiájára.
- Milyen probléma?
- A kedves őrnagy úr utánunk küldte az embereit Marty házába. Volt
némi lövöldözés, kivonult a rendőrség. Két hulla van a házban, meg egy
eszméletlen ember az alagútban, ahová a fürdőszobából lehet lejutni. Az
utolsó pár ember még mindig működőképes.
- Megértettem. Mind a hárman jól vannak?
- Életben maradunk. Nyugatra tartunk, kifelé a városból. Egy lopott
rendőrautón.
- Mi történt a zsaruval?
- Na, látja, ez újabb probléma. Itt ül mögöttem, Randi mellett…
 67.
A washingtoni körgyűrű közelében, Washington D. C.,
Amerikai Egyesült Államok

A sötét komputermonitor szürkére színeződött, azután ködös fehérré

fakult, miközben Christian Dresner habozva közelebb lépett hozzá.
- Hadnagy! - kiáltotta, bár tudta, hogy a katona Merge-eszköze
automatikusan társalgási szintűre fogja korrigálni a hangerejét. - Térjen
magához!
Deuce Brennan készülékén keresztül végignézhette, hogyan hajtódnak
végre a parancsai, a hadnagy hogyan végzi ki Whitfieldet. Sajnos ezt
követően a helyzet kaotikussá vált. Randi Russell megpróbált támadást
indítani a hadnagy ellen, de minden érthető ok nélkül összeesett. Egy
pillanattal később már Smith is a padlón volt. Ezután a Brennantól érkező
képek pixelekre hullottak, később pedig - dacára az erős hálózati
kapcsolatnak - a monitor feketére váltott.
Kétség sem férhetett hozzá, hogy a történtekért Zellerbach volt a
felelős. Ő volt az, aki rémülten hátrálni kezdett, ahogy arra számítani
lehetett, de aztán felkapott valamit. A felvétel visszajátszása során sem
látszott, hogy mi volt az a tárgy, de leginkább egy televízió
távkapcsolójára hasonlított.
Brennan fogmikrofonja ismét aktív volt, de torzan továbbította a
hangokat. Az audiokapcsolat minősége lassan javult, és pár perccel később
már egészen tisztán szólt minden.
Lövések.
Közeledő szirénák.
- Hadnagy! - kiáltotta Dresner ismét. - Felkelni!
A monitoron megjelenő kép fókuszálódott; a fehér mennyezet helyén
megjelent Zellerbach komputere, azután pedig - végre-valahára - a
folyosóra nyíló ajtó.
- Hadnagy!
- Itt vagyok - érkezett a válasz. - Mi történt?
- Nem lényeges. Most arra kérem…
- Az az istenverte kocka meg az elmebeteg biztonsági intézkedései,
mi? Biztos gázt eresztett ránk. Hol vannak?
- Maga szerint hol lehetnének? Elmentek!
Brennan kapcsolatba lépett a házon kívül tartózkodó emberekkel.
- Jelentést! Helyzet?
- Deuce! - kiáltott fel valaki. - Már azt hittük, elvesztettünk. A
célszemélyek egy rendőrségi járőrkocsival menekültek el. Újabb zsaruk
tartanak felénk. A legközelebbi egy percen belül befut. Azonnal húzzatok
el onnan a francba! Mind a hárman!
- Whitfield és Eric elesett.
Hosszú szünet következett; a másik embernek kellett némi idő ahhoz,
hogy feldolgozza a parancsnoka halálhírét.
- Semmit sem tehetünk érted, Deuce. Én nem lövök zsarukra. Húzz el
onnan!
- Megértettem.
A kép ismét váltott. Brennan felállt, tántorogva elindult a bejárati ajtó
felé.
- Még nem juthattak messzire - mondta Dresner, amikor Zellerbach
házának ajtaja feltűnt a monitoron. - Még mindig elkaphatja őket.
- Semmit sem tehetek addig, amíg ki nem jutottam innen - felelte
Deuce. Éppen csak sikerült elkerülnie a ház védelmi rendszeréhez tartozó,
automatikusan aktiválódó, erős vízsugarat.
Dresner dühösen beleöklözött a monitor melletti falba. Megfordult,
aktiválta a látótere szélén lévő ikont, amely a Merge-eszközök aktuális
státuszát hozta be a szeme elé. Még nyolc óra volt hátra a csúcsidőig, de
világszerte máris több mint négymillió ember volt online. Ezeknek az
embereknek a huszonnégy százaléka - 972 000 fő - a Tortától megkapta a
„megsemmisítendő” címkét. Dresner maga elé húzta a „biztonsági rés”
blokkot, aktiválta az „amerikai hadsereg” almátrixot. A következő
pillanatban egy terjedelmes, neveket és személyes kapcsolatokat feltüntető
táblázat jelent meg előtte. Az amerikai hadsereg tagjainak
rendszerfelhasználása a várt paramétereken belül mozgott, ugyanez volt
érvényes a hierarchia szerinti kategóriákra. Átváltott egy másik almátrixra,
ez a „hírszerzés” címet viselte. Itt is minden érték normális volt. Az
amerikai hírszerző szervek munkatársai a tőlük elvárt mértékben
használták a rendszert, a CIA, az NSA és az FBI igazgatói és felső vezetői
a saját, személyes Merge-eszközükkel kapcsolódtak a hálózathoz. Az
egyes személyek neve alatt ott szerepelt egy- egy családfa is, amely azt
mutatta, hogy a vezetők rokonai is normál szinten használták a rendszert.
A „politika” almátrixnál hasonló eredmények mutatkoztak. A Kongresszus
tagjainál szintén. Castilla azonban még mindig nem adoptálta a
technológiát, a felesége viszont online volt, ahogy az egyik gyermeke is.
Mindketten headsetet használtak.
A „hálózat” ikon megnyitása után megjelenő adatok hasonlóképpen
biztatónak látszottak. Az internetszolgáltatók, a kábeltévés cégek, a
telefontársaságok - sehol sem jelent meg szokatlan érték.
Annak, hogy belenézett ezekbe az adatokba, valójában érzelmi oka
volt. Megerősítésre volt szüksége, és a számoktól ezt meg is kapta.
Egyébként felesleges volt ellenőriznie a listákat - a Torta azonnal
értesítette volna, ha a várttól eltérő értékeket talál.
Mindez azt mutatta, hogy Smith egyelőre nem értesítette a feljebbvalóit
arról, amit talált, vagy már megtette, de azok a bizonyos személyek még
nem dolgozták fel az információkat, vagy még nem tettek ellenlépéseket.
Bárhogy is volt, Dresner tudta, többé nem tehet úgy, mintha még mindig a
kezében tartaná az irányítást.
Kilencszázhetvenkétezer ember.
Vajon elég lesz ennyi?
 67.
Tysons Corner közelében, Virginia,
Amerikai Egyesült Államok

A nap végül felkelt, a városban dolgozó, munkába igyekvő emberek

autói megtöltötték a szembejövő sávot. Nyugati irányban gyér volt a
forgalom, Smith ennek ellenére nem hajtotta túl a rendőrkocsit, kényelmes
iramban haladtak. Időnként ellenőrizte a visszapillantó tükörben, nem
követik-e őket. Valójában nem számított. Már nem. Valahogy
túlságosan… ódivatúnak tűnt, hogy egy kocsival vegyék üldözőbe őket.
- Igen, uram - mondta a hátsó ülésen helyet foglaló rendőr a
telefonjába. - De ők… - Elhallgatott, az arca elvörösödött. Elmotyogott
valami alázatoskodó köszönést, azután bontotta a vonalat. Amikor Smith
hátranézett rá, megállapította, hogy olyan a feje, mintha szét akarna
robbanni.
- Minden tisztázódott?
- Igen - felelte a rendőr összeszorított fogakkal.
Ahogy kérték: Klein végrehajtott néhány kisebb csodát. Az egyik az
volt, hogy mindenki nagyon gyorsan megfeledkezett az autólopásról.
Nehéz volt nem együtt érezni a véletlenül ejtett tússzal. A zsaru minden
bizonnyal arra számított, hogy előbb-utóbb lehetősége nyílik rá, hogy
mindhármójukat elverje, azután börtönbe küldje, hogy ott rohadjanak meg.
Most viszont úgy állt a helyzet, hogy még a sokkolóját se ránthatta elő,
hogy használja ellenük.
- Itt van - mondta Randi, megkocogtatva az első és a hátsó üléseket
elválasztó üveglapot.
A szürke, kissé megviselt Honda pontosan olyan kocsi volt, amilyet
Smith kért. Hétköznapi. Egyáltalán nem feltűnő. Középszerű. Smith
behúzódott mögé, kiszállt a járőrkocsiból, azután kinyitotta a hátsó ajtót.
Közben Zellerbach is kikászálódott elölről. Eltúlzott lassúsággal mozgott.
Randi az első ülésre dobta a zsaru fegyverét, azután rávillantotta a
férfira egyik díjnyertes mosolyát.
- További szép napot, biztos úr!
A kulcsok pontosan ott voltak, ahol lenniük kellett. Smith
visszakanyarodott az útra, Zellerbach pedig megpróbált kényelmesen
elhelyezkedni mellette.
- Kórházba kell mennem. Orvosra van szükségem!
- Orvos vagyok, Marty. Ami azt illeti, katonaorvos. Szerinted találnál
olyan embert valami külvárosi kórházban, aki jobban ért a golyó ütötte
sebekhez, mint én?
- De hiszen te semmit sem csináltál!
- Viszont már nem is vérzel - felelte Smith. Felhívta Kleint, a telefont a
műszerfalra helyezte. - Csak próbálj nem gondolni rá, oké?
Klein szokásához híven az első csengés után felvette.
- Jon. Megtalálták a kocsit?
- Már benne ülünk, uram. Kihangosítottam. Marty és Randi is itt van
velem.
- Megértettem.
- Ki ez? - kérdezte Zellerbach.
- Davis tábornok - felelte Smith. Hirtelen ez a név jutott az eszébe.
Zellerbach semmit sem tudott a Covert-One-ról, ezért az tűnt a
legegyszerűbb megoldásnak, ha elhiteti vele, hogy Klein egyszerűen a
parancsnoka.
- Mi történt? - kérdezte Klein. - Mintha azt mondta volna, hogy
Whitfield meghalt…
- Igen… Nézze, mielőtt a múltkor elutaztunk, megkértük Martyt, hogy
egy kicsit nézzen bele a Merge-rendszerbe. Arra kértük, vizsgálja meg,
nincs-e benne valami szokatlan. Miután visszajöttünk, felhívott minket, és
közölte, hogy talált valamit. - Smith kis szünetet tartott; megpróbálta a
lehető legkedvezőbb fényben feltüntetni azt, amit Randivel együtt tett. -
Elmentünk hozzá, hogy megnézzük, mindent letörölt-e a komputeréről,
amit talált. Minden adatot… Éppen ott voltunk, amikor váratlanul
megjelent Whitfield. Az embereivel.
 - Aha - mondta Klein. A hangsúlya elárulta, nem könnyű bolondot
csinálni belőle, átlát a szitán, de egyelőre nem kíván foglalkozni azzal a
ténnyel, hogy Smith és Randi figyelmen kívül hagyott egy direkt
parancsot. - És most azt is meg kell értenem, hogy maguk kénytelenek
voltak megölni az őrnagyot?
- Nem, uram. Viszont… Elmondom, hogy történt, de az a helyzet,
hogy utána valószínűleg folytatnunk kell a nyomozást, amit ön korábban
lezártnak nyilvánított.
Hosszú csend következett.
- Az lesz a legjobb, ha nagy vonalakban tájékoztat - mondta végül
Klein -, azután majd eldöntöm, szükséges-e belemennünk a részletekbe.
- Értem, uram. Whitfield egyik emberéről kiderült, hogy valójában
Christian Dresner zsoldosa.
- Deuce Brennan a neve - szólt előre Randi a hátsó ülésről. A hangjából
áradó gyűlölet arra utalt, ha rajta múlna, Deuce életének hosszát
stopperórával kellene mérni. - Lelőtte Whitfieldet és az egyik társát.
- Miért? Mi oka lehetett Dresnernek arra, hogy utasítást adjon erre?
- Titokban akarta tartani, hogy a Merge-ben elrejtett egy olyan
alrendszert, amely képes megölni a használóját.
Újabb hosszú csend.
- Maga a múltkor mintha azt mondta volna, hogy ezzel a szerkezettel
nem lehet közvetlen módon kárt tenni az emberekben. Úgy emlékszem, a
csekély energiamennyiségről beszélt…
- Ez volt az általános vélekedés, ami, úgy tűnik, téves.
- Tisztázzunk valamit, ezredes! Maga most azt mondja, hogy
véleménye szerint Christian Dresner szándékosan létrehozott egy olyan
szerkezetet, amivel embereket lehet ölni?
- Ó, hát persze hogy szándékosan csinálta! - szólt közbe Zellerbach, aki
rögtön megfeledkezett iszonyú fájdalmairól, amint a technikára terelődött a
szó. - Komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy elrejtse a dolgot,
és nehéz legyen aktiválni. Egyébként bámulatos szerkezet! Az a fickó
hihetetlenül…
Smith elhúzta a torka előtt az ujját; a mozdulattal sikerült a barátjába
fojtania a szót.
 - Igen, uram. Jól értette, amit mondtam.
- Tehát most el kellene hinnem, hogy egy visszavonultan élő géniusz,
aki a pályafutása nagy részében iskolákat támogatott, antibiotikumokat
fejlesztett ki, segített a siketeken… Szóval, hogy ez az ember valójában
halomra akarja gyilkolni azokat, akik megveszik a termékét? - Újabb
szünet. - Ha el is fogadjuk azt, amit Eichmann mondott maguknak arról,
hogy Dresner a Merge segítségével meg akarja változtatni az emberek
gondolkodásmódját… Nos, ez a cél alapvetően emberbarátinak tekinthető.
Ha egy gyógyszeripari cég előállna egy antidepresszánssal, ami ugyanazt a
hatást váltja ki, amit Dresner a készülékével akart, akkor a termék azonnal
szabad utat kapna, és egy éven belül a fél világ használná.
Az elmúlt egy órában Smith is hasonlón töprengett.
- De ő nem hozta létre ezt, uram. Kudarcot vallott.
- Miből gondolja?
- Szerintem nem akarja megölni valamennyi vásárlóját. Csak
némelyiket.
- Jól hallom? Itt valami elmélet van születőben? - kérdezte Randi.
- Ne felejtsük el, honnan jött - folytatta Smith. - A szülei annak idején
koncentrációs táborba kerültek. Azután a szovjetek kínozták őket. Dresner
egy keletnémet árvaházban nőtt fel. Ha létezik élő ember, aki látta, mire
képesek a hatalmasok, akkor az nem más, mint Christian Dresner.
- Folytassa! - mondta Klein.
- Mindenki a Merge-ről beszél, de a rendszer sarokköve valójában a
Torta. A Torta legfontosabb funkciója pedig az, hogy pontos ítéletet
alkosson az emberekről. Gondoljunk csak bele, milyen furcsa réteget
célzott meg a rendszer piacra bocsátása után az applikációival! Főként
olyan vásárlókra számított, akik a pénzügyi világban ténykednek, akik
abból gazdagodtak meg, hogy a világgazdaságot ráomlasztották a
hétköznapi emberek fejére. Azután voltak olyan applikációk is, amelyek
elsődleges célközönsége az egyre korruptabb, egyre belterjesebb és egyre
jobban bebetonozódott politikai osztály. Azután persze ott voltak a katonai
alkalmazások, amelyek lehetővé teszik az egyre hatékonyabb gyilkolást.
Zellerbach feszülten figyelt. Briliáns szakember volt, de a betegsége
miatt általában nehezére esett mások motivációinak átlátása.
 - Szóval azt mondod, hogy Dresner azokat az embereket fogja megölni,
akiket rossznak tart? Azokat, akik rossz hellyé változtatták a világot?
- Őrültség, de logikus - mondta Randi.
- Egyetértek - mondta Klein. - Haladéktalanul a feljebbvalóim elé
tárom az ügyet. Ez…
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet - vágott közbe Zellerbach.
Smith rávillantotta a szemét, mire riadtan összehúzta magát.
- Folytasd, Marty - kérte mégis Smith. - Miért nem jó az ötlet?
- Mert garantálom, hogy Dresner a hálón keresztül másodpercek alatt
képes aktiválni azt a bizonyos rendszert. És azt is
garantálom, hogy tudni fogja, amint beszélni kezdtek az embereknek
erről az egészről.
- Ezzel most azt mondja, hogy képes monitorozni az emberek elméjét?
- kérdezte Klein. - Tudja, mit hallanak és gondolnak mások?
Zellerbach a fejét rázta.
- Nem. Viszont azonnal tudomást szerezne arról, hogy beállt valami
változás, ami az jelzi, hogy rátaláltak az alrendszerére. Figyelni fog.
- Hogyan? - kérdezte Klein. Némi bizonytalanság érződött a hangjából.
Nem szokott hozzá, hogy közvetlenül társalogjon Martyval.
- Ó, ennek több millió különböző módja létezhet. Figyelheti a
megmagyarázhatatlan hálózatleállásokat. A Tortában benne vannak azok
az applikációk, amelyek értékelik az új programokat. így van? A
Playstationömet tenném rá, hogy ezek az applikációk mindent figyelnek,
ami a Merge-rendszerrel kapcsolatban elhangzik. Ha én lennék Dresner
helyében, én egész biztosan ráfókuszálnék az egyénekre. Láthatja, ki van
online, és ki nincs. Ez könnyű. Figyelni fogja a befolyásos, nagy hatalmú
embereket és a családjukat. Mondjuk, maga most elmegy… egyenesen az
elnökhöz! Mindenki tudja, hogy az elnök nem használja a rendszert, de le
merném fogadni, hogy a felesége igen. És majdnem biztos, hogy a
gyerekei is. Gondolja, hogy az elnök engedné nekik a rendszerhasználatot
azután, hogy maga elmondja neki, amit tud? Semmiképpen sem. És amikor
a Torta látja, hogy ezeknek a személyeknek vagy más politikusoknak, az
elnök tehetős támogatóinak, a barátainak, a sereg főokosainak… Szóval,
amikor ezeknek az embereknek a rendszerhasználata az algoritmus által
normálisnak tartott szint alá esik, Dresner meg fogja nyomni azt a
bizonyos gombot.
Nem kellett sok idő ahhoz, hogy mindenki belássa, Zellerbachnak
igaza lehet. A hivatása miatt Smith nagyon kevés emberhez állt közel, de
miközben Marty beszélt, már azon törte a fejét, hogyan tudná feltűnés
nélkül figyelmeztetni őket. Ha lett volna felesége, ha lettek volna gyerekei,
azonnal telefonált volna nekik.
Klein hallgatása arra utalt, hogy ő is hasonló következtetésre jutott.
- Egyébként érdekes ötlet - folytatta Zellerbach, akit kezdett zavarni a
csend.
- Marty, kérlek…
- Gondolj csak bele, Jon! Azon múlik minden, hogyan állítod be a
Torta alapértékeit. Szerintem, ha nálad lenne Dresner jelszava, akkor
simán és pillanatok alatt kinyírnád az összes alkaidás majmot.
- Azok gyilkosok. Terroristák - mondta Randi.
- Oké. És mi a helyzet az iráni fizikusokkal? Ők se nem gyilkosok, se
nem terroristák, de nektek mégsem tetszik, amit csinálnak. Az a helyzet,
hogy ti nem ellenzitek Dresner fegyverét. Ti csak azt szeretnétek, hogy ti
célozhassatok vele.
Smith tudta, hogy Zellerbach elvégzett néhány online filozófiakurzust;
el kellett ismernie, ragadt rá valami. De az idő nem volt alkalmas arra,
hogy hosszas vitákba bocsátkozzanak.
- Hogyan állíthatjuk meg?
- Tudjuk egyáltalán, hogy hol van? - kérdezte Randi.
- Nem - felelte Klein. - Kísérletet tehetünk a megtalálására, de őt furcsa
módon mindig nehéz volt nyomon követni. Most már sejthetjük, miért.
- És mit csinálnának, ha mégis megtalálnák? - kérdezte Zellerbach. -
Ha nem hülye, márpedig nem az, akkor biztos beépített egy automatikus
indítást. A rendszer aktiválódik, mondjuk, akkor, ha elválasztják őt a
Merge-készülékétől, vagy ha a rendszer halottnak nyilvánítja őt.
- És ha csak elkábítanánk? Ha rajta hagynánk a rendszeren, de
kómában tartanánk? - kérdezte Smith.
- Kétlem, hogy ez eredményes lenne. A Merge monitorozza az
agyhullámokat. Ha én lennék Dresner helyében, úgy állítanám be a
rendszert, hogy azonnal induljon a menet, ha bármi furcsaság történik a
fejemmel. Van még egy megoldás, de az úgyse sikerülne. Egyetlen nap
alatt rá kellene vennetek a bolygó összes lakóját, hogy szálljon ki a
rendszerből. Ugye, hogy ez nem kivitelezhető? Olyan lenne, mintha
huszonnégy óra alatt mindenkit meg kellene győznötök arról, hogy a
mobiltelefon rákot okoz. Az emberek fele oda se bagózna rátok.
- Oké - mondta Randi. - Nem ölhetjük meg. Nem kábíthatjuk el. Nem
szállíthatunk ki több százezer embert a hálózatból. És nem hagyhatjuk,
hogy a fontos emberek abbahagyják a rendszer használatát. Kihagytam
valamit?
- Talán azt, hogy Dresner a világ legfejlettebb keresőmotorjával és
korlátlan anyagi lehetőségekkel rendelkezik, és biztosan meg akar találni
minket.
- Az imént néztem meg az eladási statisztikát - szúrta közbe Klein. -
Jelen pillanatban nagyjából nyolcmillió Merge van használatban.
- Jézusom! - sóhajtott fel Randi. - Ha ezek közül Dresner csak minden
negyediket meg akar ölni, az… Kétmillió halott! De miért nem lépett még?
Tudja, hogy megpróbáljuk megállítani, nem?
Smith bólintott.
- Tudja. Én viszont nem tudom. Talán van valami ok, ami miatt nem
teheti meg. Talán meggondolta magát. A pokolba, az is lehet, hogy csak a
csúcsidőt várja! Amikor a legtöbben vannak rajta a rendszeren. Bármi
legyen is az ok, az biztos, hogy időt biztosít a számunkra.
Randi hátradőlt az ülésén.
- Igen. Időt. De vajon mire?
 69.
Front Royal közelében, Virginia,
Amerikai Egyesült Államok

- Nem akarom hallani, Marty! - mondta Smith, miközben az

autópályáról lekanyarodva rátért egy üres, kétsávos útra. Úgy gondolta, az
lesz a legjobb, ha a lehető legtávolabb maradnak a civilizációtól.
- Felejtsd el a hálózatok lezárását, Jon. Persze Afganisztánban
leállíthatsz mindent, mert ott katonai műholdról megy az egész. Viszont
nem lőheted le az ATT-t, a Verizont meg az összes kis mobilszolgáltatót
Amerikában. És ha meg is tennéd, vajon hány ember maradna olyan WIFI-
spot közelében, amivel rögtön össze tud kapcsolódni a Merge-eszközük?
Egyszerre kinyírni az összes szolgáltatót az Egyesült Államokban, netán az
egész világon? Ez technikailag kivitelezhetetlen. Hidd el, az. Ha nem az
lenne, egy hozzám hasonló már rég megcsinálta volna. És akkor legendává
válna, mindörökre. Az emberek szobrot állítanának neki. Dalokat írnának
róla, és…
- Mi a helyzet az energiaellátással? - vágott közbe Randi, mielőtt Marty
túlságosan elveszett volna a hackerek hírnevével kapcsolatos
fantáziálásban. Mivel a gyógyszereit otthon hagyta, kissé csapongóvá vált.
Túlságosan is…
- Nem, nem, nem! Felejtsétek el a koordinált csapásokat. A Torta jelen
pillanatban is figyeli a netet, a maileket, a fórumokat, a csetszobákat,
ahogy valószínűleg a bolygó biztonsági szervereinek felét is. Figyel, és
éppen valami ilyesmire! Olyan, mint a Télapó. Mindent és mindenkit
szemmel tart. Egyébként is, hogyan akartok koordinálni több ezer embert,
hogyan veszitek rá őket, hogy tartsák a szájukat? Teljesen rossz irányban
gondolkodtok. Nem minden problémát lehet megoldani egy nagy
kalapáccsal.
 - Ha rosszul gondolkodunk - mondta Smith -, akkor segíts nekünk. Mi
a jó irány?
- Vérzem. Már megint vérzem! Vérzem… - Ahogy elmúlt a
gyógyszerek hatása, Marty egyre nehezebben tudott fókuszálni.
Megtehették volna, hogy megállnak és beszerzik neki a szükséges
orvosságokat, de akkor meg az lett volna a baj, hogy pár órára letargikussá
válik, leblokkol az agya. Ezt az adott helyzetben nem engedhették meg
maguknak.
- Semmi bajod, Marty. Szóval? Mi a jó irány?
- Biztos kiabálni fogsz velem, mert nem fog tetszeni.
- Ígérem, hogy nem fogok kiabálni!
- És nem is fogsz újra rám lövetni? Senkivel?
- Marty…
- Oké. Elektromágneses impulzus.
Randi önkéntelenül felnevetett.
- Most azt mondod, hogy robbantsunk fel pár atombombát, és süssük ki
a világ energiaellátását?
- Mondtam, hogy nem fog tetszeni. Egyébként sem vagyok biztos
benne, hogy ez segítene. Ha nincs energia, akkor hogyan figyelmeztetitek
az embereket, hogy kapcsolják ki az egységeiket, mielőtt visszajön az
áram? Postagalambokkal? - Marty tekintete réveteggé vált. - Szerintetek
hány madár kellene ehhez? A világon van hétmilliárd ember. A galambok
átlagos óránkénti sebessége nyolcvan kilométer. Mennyi a Föld teljes
területe? Úgy százötvenmillió négyzetkilométer, igaz?
Fred Klein még mindig vonalban volt. Kihasználta, hogy Zellerbach
belemerült a furcsa matematikai problémába:
- Attól tartok, Jon, egyet kell értenem vele. Ez még akkor is
kivitelezhetetlen, ha az NSA mögénk áll. És az, hogy az NSA-t magunk
mögé állítsuk, nem lenne egyszerű menet. Biztos nem kerülné el Dresner
figyelmét. Kockázatos vállalkozás lenne.
Smithnek hirtelen eszébe jutott egy tévéműsor, ami a
mennybemenetelről szólt, a műsorról pedig arra asszociált, hogy Dresner a
maga perverz módján Isten szerepét vállalta magára. Bármelyik
pillanatban megtörténhetett, hogy emberek milliói hirtelen összeesnek és
meghalnak, miközben az ártatlanok, a bűntelenek döbbent csendben állva
maradnak…
És azután? Rothadó testek halmai. Destabilizálódott kormányok.
Megroggyant gazdaságok. Tömegsírok. Vajon bekövetkezik majd az
elkerülhetetlennek tűnő káosz? Vagy lehet, hogy a káosz potenciális
megteremtői is mind halottak lesznek?
A telefonja bejövő hívást jelzett. A kijelzőre nézett, elkerekedett a
szeme.
- Bejövő hívásom van, uram. Ezt nem fogja elhinni! Az azonosító
szerint Christian Dresner keres.
- Dresner? - lepődött meg Klein is. - Rajta, fogadja! Kapcsolja
konferenciavonalra. Engem nem tud lenyomozni. Egy kambodzsai
kávézón keresztül kapcsolódom a hálózatra.
Smith kinyújtotta a kezét, habozott, de azután fogadta a hívást.
- Halló?
- Be kell vallanom, egyre nagyobb mértékben tisztelem önt, dr. Smith.
Vagy talán jobb kifejezés lenne, ha azt mondanám: „egyre inkább tartok
öntől”.
- Ez kölcsönös.
- Feltételezem, azok után, ami az őrnagy úrral történt, sikerült
felállítaniuk néhány teóriát a tervemmel kapcsolatban.
- Meg fog ölni néhány millió embert, akiknek nem helyesli az
életstílusát - mondta Randi.
- Ah, Ms. Russell! A nő, aki sosem válogatja meg a szavait.
Smith a tükörben Randire meresztette a szemét. A nő megrázta a fejét.
- És Mr. Zellerbach is ott van?
- Igen - mondta Marty inkább elképedve, mint ijedten.
- Elismerésem önnek. Világszerte harminckilenc olyan embert
azonosítottam be, akikről úgy véltem, képesek megtalálni az alrendszert.
Az ön neve nem szerepelt a listán. Elnézését kérem, hogy alábecsültem a
képességeit.
- Ööö… Semmi baj.
Dresner vidáman felnevetett.
- Úgy látom, még egyetlen illetékest sem informáltak. Biztos vagyok
benne, Mr. Zellerbach elmondta önöknek, figyelemmel kísérem a hálózat
szokatlan fluktuációit.
- Igen, említette - mondta Smith. - Az üzenet lényege az, hogy ha
bármit teszünk, nagyon sok ember élete véget ér. Azonnal.
- Nagyon sok? Jelen pillanatban egymillió és… tizenhétezer… és
hatszáztizenkettő.
- Jelen pillanatban… - visszhangozta Smith. A látszólag jelentéktelen
kifejezés volt számára a mozaikkép utolsó darabkája. - És magának ennyi
nem elég.
- Újfent bevallom, lenyűgöz! - mondta Dresner. - Nem, nem elég. Ez
az egész nem a bosszúról szól. Nem olyan emberek megöléséről szól,
akiknek a helyére azonnal oda tudnak állni mások, akik éppen olyan
rosszindulatúak, mint ők voltak. Ez most a társadalom alapvető
megváltoztatásáról szól. Arról, hogy biztosítsuk, életben maradunk addig,
amíg valakinek sikerül helyrehoznia a hibáinkat.
- Vagy arról, hogy a Merge-rendszert olyan eszközzé tegye, ami
tökéletesít minket mint fajt.
- A megfogalmazása kissé melodramatikus, de lényegében pontos.
- Tehát, ha megpróbáljuk megállítani magát, megöl több mint
egymillió embert. De ha nem állítjuk meg magát, akkor néhány év múlva
tízszer ennyien fognak meghalni.
- Számításaim szerint csak ötször ennyien. De ezeknek az embereknek
az élete a pusztításról szól, Jon. A gyűlöletről. A mohóságról…
- Maga szerint.
- Ez így nem igaz. Ön figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a Torta
egyik fő funkciója az ítéleteink tényekkel való alátámasztása. A rendszer
törli az életem során szerzett tapasztalatok miatt kialakult előítéleteimet és
téveszméimet. Meglepődne, ha tudná, személy szerint hány olyan emberről
alkottam negatív véleményt, akiket a Torta pozitívnak minősített. A
rendszer egyetlen döntését sem bírálom felül. Ahogy ön is tudja, a rendszer
működik, méghozzá kiválóan.
Ez igaz volt. A rendszer valóban működött. Smith tapasztalatai szerint
a Torta emberekkel és dolgokkal kapcsolatos ítéletei szinte minden esetben
helytállónak bizonyultak. Amikor a Torta hibázott, azt pozitív irányba
tette.
- Lehet, hogy maga moderálja a saját előítéleteit, de attól még torz a
felfogása - mondta Randi. - Vajon Hitler nem hitt abban, hogy igaza van?
És Sztálin? Nem hittek abban, hogy egy utópiát hoznak létre?
- Én nem a saját hatalmamat próbálom védeni, Ms. Russell. Nem
vagyok se rasszista, se szexista. Nem hirdetek politikai ideológiákat, és
nem én ítélkezem, hanem a valaha létezett legigazságosabb bíró. Ha a
fajunk életben akar maradni, akkor a következő logikus lépés az, hogy
valamit tenni kell. Meg kell védeni a gyengéket és az ártatlanokat azoktól
az emberektől, akik hozzáférnek az olyan technológiákhoz, amikről Hitler
és Sztálin csak álmodott.
- És nekünk most szép nyugodtan el kellene fogadnunk, hogy mattot
kaptunk magától - mondta Smith. - Egyszerűen félre kellene állnunk, és
semmit sem kellene csinálnunk.
- Gondolkodjon bátrabban, Jon! Én nem csupán ennyit várok el
önöktől. Én ajánlok valamit. Abban reménykedem, hogy sikerül
létrehoznunk egy szövetséget.
- Elnézést, mit?
- A Merge adoptációja számos ok miatt az Egyesült Államokban zajlik
a leggyorsabb ütemben. Ebben a folyamatban egyébként az ön
tagadhatatlan tehetségének is része van, amiről akkor tett tanúbizonyságot,
amikor részt vett a katonáink számára alkalmas rendszer kifejlesztésében.
Smithnek elakadt a lélegzete. Dresnernek igaza volt. Azzal, hogy ő
maga is hitt a Merge potenciáljában, olyan fegyvert adott Dresner kezébe,
amivel pontosan tizennyolc másodperc alatt megtizedelhette az Egyesült
Államok védelmi erejét.
- A külföldi hadseregeknél az adoptációs szint meglehetősen alacsony.
Ez főként annak a kizárólagossági megállapodásnak köszönhető, amihez
Whitfield ragaszkodott. A muzulmán országokban, mint például Pakisztán,
Afganisztán és Irán, már megjelent a rendszer és az eszköz, de a terjedési
ráta még a felsőbb osztályokon belül is lassú. Kínában a vidéki területek
szegénysége gátolja a gyors terjedést, de a jelenségben közrejátszik az is,
hogy a kereskedelmi forgalomba került verzió hatékonysága harci
körülmények között meglehetősen korlátozott. Ezekben az országokban
egyébként nem túl nagy az olyan, online tárolt információk mennyisége,
amelyek alapján a Torta meghozhatná a döntéseit.
Smith tudta, Dresner hová akar kilyukadni. Nem igazán örült.
- Tehát a hazám a legsebezhetőbb. Ha most aktiválná az alrendszert, mi
kapnánk a legnagyobb csapást.
- A megrendítő erejű csapást - mondta Dresner. - De ennek nem kell
így történnie. Whitfield rám kényszerítette az exkluzív megállapodást.
Meglátásom szerint a katonai operációs rendszer kiszivárogtatása lehetővé
tenné más országoknak a felzárkózást. Azonnal tanúi lehetnének, hogy az
ellenfeleik milyen ütemben adoptálják a rendszert. Személy szerint
félreállnék, amíg önök lelassítják… Lelassítják, és nem megállítják! Tehát,
lelassítják az eszköz használatát az amerikai hadseregen belül. Így én is
időt nyernék ahhoz, hogy megszerezzem a muzulmán piacokat,
vásárlóimmá tegyem az afrikai és délkelet-ázsiai uralkodó osztályokat,
akik nélkül, és azt hiszem, ebben egyetérthetünk, jobb hely lenne a világ.
- És felelős lennék több millió ember haláláért.
- Terroristák. Diktátorok. Olyan emberek, akik részt vesznek az iráni és
a pakisztáni atomprogramokban. Bűnözők. Kínai és orosz katonai
vezetők…
- És az emberek, akiket vezettem, akikkel együtt harcoltam.
- A Tortának nem áll érdekében, hogy meggyilkoljon, mondjuk,
százezer hétköznapi katonát, Jon. Azt hiszem, meglepődne, ha látná, hogy
a maguk seregéből milyen kevesen kerültek kiválasztásra. A rendszer nem
azokat az embereket ítéli el, akik különböző háborúkban harcoltak, hanem
azokat, akik kirobbantották és pénzelték ezeket a háborúkat. Egyébként
nem mentheti meg őket. Bármit is tennének, ezek az emberek már halottak.
Smith nem válaszolt.
- A következő ötven évben a Merge használatával azzá válhatunk, Jon,
amik mindig is lenni akartunk. El tudja képzelni, mi mindent elérhetne az
emberiség, ha nem pazarolnánk ennyi időt és energiát azoknak a
módszereknek a fellelésére, amelyekkel elpusztíthatjuk magunkat? Milliók
fognak meghalni amiatt, amit teszek? Igen. De mi ez az elmúlt évszázad
háborúiban elpusztultak számához képest? A népirtásokhoz képest? A
történelem során lezajlott számtalan mészárláshoz képest, amelyekben
mindig a békések és védtelenek haltak meg először? Vajon hány ártatlan
ember életét mentem meg azzal, amit teszek? Az emberiség kapott egy
utolsó lehetőséget, Jon. Esélyt a túlélésre. A fejlődésre. Gondolja meg,
milyen szerepet akar játszani ebben.
A kapcsolat megszakadt. A kocsiban pár percig a csend uralkodott.
- Vélemény? - kérdezte végül Klein.
- Fausti alku - mormolta Randi.
- Az - mondta Smith. - Dresner nem arról beszélt, hogyan menthetnénk
meg amerikai életeket, hanem arról, hogy ölhetnénk meg más országokban
élőket. Erősebb bennem a hazafias érzés, mint a legtöbb emberben, de nem
bírnám elviselni, hogy ennyi vér tapadjon a kezemhez.
- Egyetértünk - mondta Klein. - Nem alkudozunk ezzel az emberrel.
Kell, hogy legyen valami mód a megfékezésére. Biztos van is, csak…
Csak épp nem jut eszünkbe.
Smith oldalra fordult, Martyra nézett, aki üres tekintettel bámult ki az
ablakon, és közben monoton ritmust vert a lábával.
- Marty?
Semmi válasz.
- Egy vírus esetleg nem segítene, Marty? Írsz egyet, és én abba a
hálózatba juttatom be, amelyikbe akarod. Az egész világot megfertőzheted.
Az összes rendszert bedöntheted.
Még mindig semmi válasz.
- Nem dőlne be - mondta végül Zellerbach. - Nem, nem, biztos, hogy
nem!
Smith nem először látta őt ilyennek. Marty gondolatai ezer mérföldes
óránkénti sebességgel száguldottak, egyszerre száz különböző irányba. A
zsenialitását nem lehetett kordában tartani, de kontrollálni sem. Smith már
látta, nincs más megoldás, megállnak egy gyógyszertárnái.
- Ez most nem a hálózatokról szól - folytatta Zellerbach. - Nem
azokról.
Randi előrehajolt az ülések között.
- Akkor miről? Hogyan tudjuk megakadályozni, hogy Dresner elindítsa
a folyamatot?
- Nem tudjuk.
 - Ez elfogadhatatlan - mondta Klein.
- Torta - mondta Zellerbach. - Ez nem a hálózatokról szól. Vagy az
energiaellátásról. Vagy a Merge-ről. A keresésről. Ez Javier-ről szól!
- Ki az a Javier?
Zellerbach nem válaszolt, magában motyogott, és valamit számolgatni
kezdett az ujjain.
- Lehet, hogy Javier de Galdianóról beszél - mondta Klein. - Ő a
technikus lángész, aki a Torta mögött áll. Ő az oka annak, hogy Dresner
keresőrutinja egy spanyolországi, Granada melletti telephely szerveréről
fut. De Galdiano nem szeret kimozdulni hazulról.
- Marty - mondta Smith. - Nézz rám!
Marty nem reagált, mintha nem is hallott, nem is látott volna semmit.
Smith oldalra nyúlt, megfogta az állát, maga felé fordította az arcát.
Amikor találkozott a tekintetük, Zellerbach mintha visszatért volna a
valóságba.
- Mi… Nem tudjuk megakadályozni, Jon, hogy elindítsa. Túlságosan
bebiztosította magát. De talán meg tudjuk változtatni azt, ahogy a Torta
megítéli az embereket.
- Ezt most hogy érted? - kérdezte Randi.
- Mi van akkor, ha rá tudjuk venni, hogy minden ember szuper? Akkor
Dresner azt indít be, amit csak akar. Semmi sem fog történni.
- Meg tudod hackelni, Marty? Át tudod írni a paramétereket?
- Nem. Kívülről nem lehet hozzáférni. Az épület belsejében kell
lennünk. És meg kell kapnunk Javier jelszavát.
- Mit tudunk róla? - kérdezte Randi. - Dresner biztonsági rendszere
szinte hibátlan,egész biztos, hogy kapcsolatba tudunk lépni valahogy ezzel
az emberrel. Nem tudnánk megtalálni a lakáscímét? Vagy megnézhetnénk
az általa felállított rendszerek sémáját… Hogyan megy munkába? A saját
kocsiját vezeti? Van családja? Vannak barátai, akikkel összejár? Milyen
hobbija van, ami miatt kimozdul hazulról? Kerékpározás. Síelés. Arrafelé
az ilyesmi nagyon népszerű.
- Ráállok - mondta Klein. - De el fog tartani egy darabig.
- Jon… - Zellerbach megrángatta a barátja ruhaujját.
- Egy pillanat, Marty. Az egyetem biztonsági rendszerébe is bele kell
néznünk. Elképzelhető, hogy…
- Jon! - ismételte Zellerbach. Ezúttal Smith vállát ragadta meg, és rázni
kezdte.
- Mi a baj, Marty?
- Én ismerem őt.
- Kit?
- Javier-t.
- Barátok vagytok? Közeli barátok?
Zellerbachból összefüggő hangáradatként törtek elő a szavak:
- Személyesen sosem találkoztunk, régi hacker, mint én, öten vagyunk,
akik versenyzünk egymással, kitalálunk mindenféle kihívást, és
megpróbáljuk teljesíteni a feladatokat, trófeát kapunk, vándortrófeát, most
Javier-nél van, mert betört a rendszerembe, azért kapta meg. Az én
rendszerembe! Nagyon okos ember, Jon. Nagyon, nagyon okos!
- Kapcsolatba tudsz lépni vele?
- Igen. Van egy privát csetszobánk. Ötünknek.
- Mondd meg neki, hogy Spanyolországba utazol, és találkozni
szeretnél vele.
- Személyesen? Mi ilyet nem csinálunk. Ő sem akarná.
- Azt mondta, most éppen nála van a trófea - szólt közbe Klein. - Mi
lenne, ha gyorsan elnyerné, aztán azt mondaná, hogy személyesen akarja
elhozni?
- Jó. Ezt engedik a szabályok. Ezt meg tudom csinálni. De nem
nyertem el. Javier tudja, hogy nem nyertem el.
- Mi az aktuális feladat? - kérdezte Randi.
- Ööö… Melegpornóra változtatni az NSA valamennyi
képernyővédőjét.
Klein felnevetett. Valószínűleg nem a feladaton, inkább azon a tényen,
hogy a terület, amit a kihívás érintett, az ő befolyási körébe tartozott.
- Ez nem fog problémát jelenteni.
- De igen. Kemény dió. Ez a kihívás már jó ideje érvényben van, és
senkinek sem sikerült a dolog. A biztonsági rendszer nagyon durva, és
egyszerre kellene megtámadni az összes komputert, és ez… Ez szinte
lehetetlen. Tudomásom szerint senki még csak a közelében sem járt a
megoldásnak…
- Bízzon bennem - mondta Klein. - Mondja meg Javier-nek, hogy
Granadába utazik, és azt szeretné, hogy személyesen adja át neki a trófeát.
 70.
Mitútol északra, Kolumbia

- Ott van - mondta Randi. Ledobta a vászontáskát a kifutópályára, és a

dzsungel irányába mutatott.
A repülőgép nagyméretű, légcsavaros szerkezet volt, de a számtalan
módosítás, a terepszínű festés és a rozsdarétegek miatt nehéz lett volna
meghatározni, milyen típusú és gyártmányú. Smith kissé bizonytalanul
közeledett felé, és gyanakodva méregette a lyukakat, ahol szegecseknek
kellett volna lenniük. Az ablakok legalább harmada repedt volt. Zellerbach
döbbenten megállt, hirtelen még a körülötte zümmögő rovarfelhőről is
megfeledkezett.
- Ez?! Ez az a repülőgép, amiről beszéltél? És azzal mi a baj, amivel
idejöttünk?
Riadalma érthető volt, de nem sokat tehettek. Dresner kitűnő
hírszerzéssel rendelkezett. Korábban komoly erőfeszítéseket tettek annak
érdekében, hogy a Covert-One által használt gépek megőrizzék
névtelenségüket, de a Merge világában már semmit sem lehetett
szavatolni. Ennek a gépnek azonban amellett, hogy számos hátránya volt,
és nem látszott igazán röpképesnek, volt egy borzasztó nagy előnye: nem
lehetett kapcsolatba hozni se Fred Kleinnel, se az elnökkel.
- Jobb, mint amilyennek látszik - mondta Randi, és intett Smithnek,
hogy segítsen lehúzni az álcahálót. - A barátom benne hagyott egy
műholdas kapcsolattal rendelkező laptopot. Azt mondta, szupergyors a
kapcsolat.
- Nem vagyok gyerek, akit meg lehet vesztegetni egy zacskó
cukorkával! - háborgott Marty.
- Nyugi. Hoztál olvasnivalót? Talán az lenne a legjobb, ha kifeküdnél
napozni, és magazinokat lapozgatnál.
 Zellerbach végignézett a dzsungelén, egy pillantást vetett az ócska
teherautóra, amivel érkeztek, azután a moszkitófelhőkre bámult.
- Jaj, Marty! - mondta Smith, miközben lerántotta a hálót az ajtóról. -
Nézd csak! Van benne légkondicionálás.
Ez persze hazugság volt, de Smith legalább annyit elért, hogy az izzadó
hacker kicsit közelebb ment a géphez. Belesett az ajtón, és - miközben
Randi elindult a pilótafülke felé - elfintorodott. Az üléseket eltávolították,
de egy kis asztalon, a gép hátuljának közelében, valóban ott feküdt egy
laptop.
- Nincs is légkondi!
- Ahhoz, hogy működjön, előbb be kell indítani a motorokat -
magyarázta Smith, és intett
Martynak, szálljon be. Követte a barátját, becsukta az ajtót. Ahogy
megfordult, csodálkozva Zellerbachra nézett, aki térden állva a padlót
vizsgálgatta.
- Ez itt nem kokain? - A hacker még közelebb hajolt a padlóhoz, szinte
hozzáérintette az orrát.
Smith megragadta a gallérjánál fogva, és áthúzta az asztalhoz.
- Ez csak a szigetelőrétegből pergett ki, Marty. Mi lenne, ha
bekapcsolnád azt a vacakot, és megnéznéd, fel tudsz-e menni a netre?
Ez is hazugság volt. A gép Randi egyik kolumbiai ismerőséé volt, aki
történetesen abban segített a nőnek, hogy eltakarítson pár hamaszos fickót,
akik be akartak szállni a drogbizniszbe. A művelet kölcsönös előnyökkel
járt: Randi megszabadult két terroristától, a barátja pedig két potenciális
vetélytárstól. Minden olyan simán ment, és olyan gyorsan elintézték az
ügyet, hogy megkedvelték egymást, és bár lazán, de tartották egymással a
kapcsolatot.
Miután Zellerbach leült, és megfeledkezett a kokainról - a komputer
addiktív ragyogását sokkal vonzóbbnak találta -, Smith előrement, és leült
a másodpilóta helyére.
- Csinos gép! - próbálta túlkiabálni a propellerek zaját. A fejére tette a
fejhallgatót. - Szerinted tényleg képes átrepülni az óceán fölött?
- Diego megesküdött rá, hogy remek állapotban van. - Randi előretolta
a botkormányt, mire a gép elindult az aszfaltozatlan kifutópályán.
 - És te megbízol ebben a Diegóban?
- Az igazat megvallva, bolondul értem. Azt akarja, hogy dolgozzam
neki. Azt hiszem, megint van pár vetélytársa, akiket szeretne nyugdíjba
küldeni.
- Nem is rossz munka. Elvállalod?
Randi elvigyorodott, majd hátrafordulva átnézett a rongyos függöny
mellett.
- Kapaszkodj, Marty!
A külseje ellenére a gép masszívnak tűnt. Könnyedén felemelkedett a
levegőbe, és széles ívben belekezdett egy fordulóba a dzsungel fölött.
Randin látszott, hogy erősen koncentrál, ezért Smith úgy döntött, inkább
csendben marad. Nem nagyon bízott a nő pilótatudásában, főleg így nem,
hogy egy számára ismeretlen géppel repült; jobbnak látta, ha nem
macerálja munka közben.
Pár perccel később, amikor elérték az utazómagasságot, láthatóan
Randi is megkönnyebbült kissé. Smith sejtette, hogy ez a nyugalom nem
tart majd sokáig - számítani kellett rá, hogy hamarosan besötétedik.
- Fred mit mondott? - kérdezte a nő.
Smith egyszer beszélt Kleinnel, miközben átutaztak Dél-Amerikába.
Óvatosan fogalmazott, alig szólalt meg - ügyelnie kellett arra, hogy
Zellerbach mit hall.
- Beszélt az elnökkel.
Randi összehúzta a szemét.
- A picsába. Tudtam! Ez rossz húzás volt, Jon.
Nem lehetett letagadni: a lépés valóban kockázatos volt. Klein nem
akart teljes mértékben eltérni a szabályoktól - ahhoz túlságosan sok élet
forgott kockán és biztosra vette, meg tudja győzni az elnököt arról, hogy a
családját csak minimális veszély fenyegeti.
- Az, de bejött. Castilla kemény. Kitart. És amíg a Fehér Ház mögötte
áll, Fred bármit megtehet annak érdekében, hogy minimalizálja Dresner
esetleges akciójának következményeit. Már folyamatban van az
energiaellátó rendszer sebezhetőségének felmérése. Azt próbálják
meghatározni, milyen gyorsan lehet kikapcsolni a rendszert. Van esély rá,
hogy a keleti part nagyobb városaiban néhány másodperc alatt végre tudják
hajtani a műveletet. Közben a katonai hálózatokat is leállíthatjuk.
- Ezzel mennyivel lehet csökkenteni az áldozatok számát?
- Az Egyesült Államokban harminc százalékkal. Talán.
- De a világon mindenki más telibe kapja a csapást.
- Igen.
- És mi lesz akkor, amikor a többiek rájönnek, hogy mi tudtunk a
dologról, de nem figyelmeztettük őket? Ebből hogy vergődünk ki?
Randinek igaza volt, de miközben Dresner figyelt, nem lehetett
továbbadni az információt.
- Nem ez az egyetlen lehetőség, amit mérlegelnek, Randi. Még semmi
sem dőlt el.
- Az sem, hogy elfogadjuk-e Dresner ajánlatát? Alkut kötünk vele?
Ez érdekes kérdés volt. Klein ellenezte az alkut, Castilla azonban nem
hírszerző volt, hanem politikus.
- Talán. De emiatt tényleg nem kell aggódnunk. Ha megkötik az alkut,
és minket leállítanak, akkor legalább megszabadulunk a nyomástól.
Randi bólintott. Ha a tervük kudarcba fullad - aminek nagy volt a
valószínűsége -, több mint egymillió ember fog meghalni.
Bejutottak egy vastag felhőrétegbe. Randinek ismét a gép irányítására
kellett összpontosítania - megpróbált feljebb kerülni. Amikor újra kiértek a
napsütésbe, a nő Smithre nézett.
- És mi van akkor, ha Castilla megköti az alkut? Mi van akkor, ha
eltelik öt év, aztán hirtelen összeesik vagy húszmillió ember? Akkor te újra
felépítenéd?
- Mire gondolsz?
- A seregre. Újra elindítanád a repülőgép-hordozókat, a tankokat,
felállítanád a gyalogságot? Tudod, néha elgondolkodom, hogy olyan az
egész, mintha még mindig egy másik korban élnénk. Most már minden az
atomfegyverekről szól, meg az olyan emberekről, akik hajlandóak
gerillaháborúkat vívni, úgy tízgenerációnyi időn keresztül. Nekünk viszont
itt van ez a rengeteg cuccunk, amiket talán csak azért tartunk meg, mert
hozzájuk szoktunk.
- Nem tudom, mit tennék - felelte Smith őszintén. - És te? A CIA teljes
mértékben kihagyta a Szovjetunió bukását, az arab tavaszt, és nagyjából
mindent, ami a világban történt. Szerinted ti megéritek a pénzt, amit rátok
költünk?
- Talán nem - ismerte el a nő. - De mi lett volna, ha az ügynökség
sosem létezik? A szovjetek lerohannak minket? Vagy az al-Kaida elpusztít
minket? Úgy értem… Szerintem sok jót teszünk, de ha tiszta lappal
indíthatnánk… Nos, nem vagyok biztos benne, hogy ugyanilyennek
építeném fel a világot.
Smith hátrahajtotta a fejét, és az arcára erőltetett egy fáradt mosolyt.
- Mihez kezdenénk mi ketten egy békés, boldog emberekkel teli
világban?
- Istenem! - Randi beleborzongott a gondolatba. - El tudod képzelni?
Mindenki mosolyog. Mindenki segít a másiknak. Kénytelen lennék…
- Jon! - hallatszott Zellerbach hangja. - Jon! Gyere gyorsan! Siess!
Smith felugrott az ülésből, és hátrarohant a barátjához, aki heves
mozdulatokkal a laptopra mutogatott.
- Mi az, Marty? Jól vagy?
- Legenda lettem! Egy isten! És ehhez semmit sem kellett tennem!
Smith a kijelzőre nézett. A CNN honlapján egy meztelen, de a
stratégiai fontosságú helyeken kipixelezett férfi fotója volt látható. A kép
alatt szereplő hír szerint egy ismeretlen hacker betört az NSA rendszerébe,
és hasonló jellegű fotókat helyezett fel a képernyővédők helyére.
Fred Klein ismét elérte, amit akart.
 71.
Granada, Spanyolország

Smith lelassított, és csüggedten hallgatta a végtelen lépcsősoron magát

felfelé vonszoló Marty Zellerbach hangos lihegését. Alattuk az ősi város,
Granada nyújtózott. Smith szemmel tartotta a lépcső két oldalán álló,
fehérre meszelt házak ablakait, és lehetőség szerint félrefordította a fejét,
ha szembejött velük valaki. Eddig viszonylag simán mentek a dolgok, de
elképzelhetőnek tartotta, hogy ez csupán illúzió. Nem tudhatták,
azonosították-e őket - nem tudhatták, míg el nem kezdenek röpködni a
golyók.
Zellerbach odabicegett hozzá - még mindig nyöszörgött a „lőtt sebei”
miatt azután behúzódott az egyik gyümölcsfa árnyékába. A délelőtti
napsütésben huszonhat-huszonnyolc fok volt, az előrejelzések szerint
napnyugta előtt még öt fokkal emelkedhetett a hőmérséklet.
- Jól vagy, Marty?
Zellerbach hunyorogva nézett rá a zöld kontaktlencsén keresztül, amit
Randi helyezett fel a szemére (legalább tíz percig tartott a művelet), és a
bolhás kutyákra jellemző mozdulattal megvakarta az arca nagy részét
eltakaró álszakállt. Az átizzadt pólóval és a halásznadrággal kiegészített
álöltözetben meglehetősen hanyag, kissé talán tébolyodott ember
benyomását keltette.
Smith se nézett ki sokkal jobban. A haját eltakaró baseballsapkában a
feje abnormálisán nagynak látszott, a pofazacskóiba tömött vattapamacsok
miatt pedig határozottan egy buldogra emlékeztetett.
Gyakran figyelmen kívül hagyott tény volt, hogy a Torta folyamatosan
frissítette arcfelismerő szoftverét, és ezért szünet nélkül próbálta
beazonosítani az embereket. Dresner ugyan azt állította, hogy az
összegyűjtött adatok azonnal megsemmisítésre kerülnek, de valószínűnek
tűnt, hogy nem így történik - nem lehetett kizárni, hogy mindent
felhasznált a saját céljaira. Smith abban is biztos volt, hogy a bolygón
működő valamennyi Merge-egység az ő arcukat keresi, hogy azután
megküldjék teremtőjüknek a fellelés GPS-koordinátáit.
Randi már a hegy tetején járt. Ő a szokásos álöltözetét vette magára:
muszlim nőnek öltözött.
A fejét kendő takarta, átlátszatlan napszemüveget és olyan hosszú
kabátot viselt, amiben legalább tizenöt kilóval kövérebbnek látszott. Smith
tapasztalatból tudta, hogy ezzel a konfigurációval mindig sikerül
megtéveszteni a rendszert.
- Már nincs messze, Marty. Öt perc, és ott vagyunk.
A hacker a homlokát ráncolta, ismét megvakarta a szakállát, azután
elindult. Be akarta gyűjteni a rá váró trófeát.
Egy üres, macskaköves utcán érték utol Randit. Átvágtak egy
kávézóteraszokkal szegélyezett téren. Még dél sem volt, ezért az asztalok
mellett csupán néhány vendég üldögélt. Kávéztak, magazinokat olvastak,
megpihentek kutyasétáltatás közben, hogy egy kicsit legyezgessék
magukat.
Az étterem, amit kerestek, a tér hátulsó részén állt. Ez előtt ültek a
legkevesebben: csupán három szék volt foglalt. Kettőn egy fiatal pár ült,
de ők valószínűleg nem láttak mást, csak egymást. A harmadikon egy
vékony, harminc-egynéhány éves férfi várakozott. A haja bozontos volt és
fekete, az öltözéke pedig úgy nézett ki, mintha találomra kapkodta volna
elő a ruhadarabokat a szennyeskosárból.
- Ez ő. Ez Javier - mondta Zellerbach.
Randi azonnal jobbra fordult, és egy cikcakkos útvonalon átvezette
őket arra a helyre, ahonnan hátulról közelíthették meg a spanyolt.
Egyikük sem lepődött meg, amikor észrevették, hogy Javier övén egy
Merge-eszköz fityeg. Randi odalépett hozzá, és merészen kikapcsolta a
készüléket. Ezután mindhárman leültek a férfi asztalához.
- Hé! - kiáltott fel Javier, és hátrafordult, hogy visszakapcsolja az
eszközt.
Smith elkapta a csuklóját.
- Az most egy kicsit így marad, nem baj?
 De Galdiano majdnem tökéletesen beszélt angolul. A nyelvet még
azelőtt tanulta meg ilyen szinten, hogy kihajították az MIT-ről.
- Kik maguk?
Smith nem felelt, Zellerbach azonban hevesen integetni kezdett, hogy
magára vonja a spanyol figyelmét.
- Javier! Én vagyok az!
- Marty? - A spanyol értetlenül nézett a szakállas arcra.
- Teljes életnagyságban!
- De kik ezek az emberek? Miért hoztad őket ide? - kérdezte de
Galdiano.
Nem volt meglepő, hogy ideges lett. Volt családja, volt egy
hihetetlenül jól fizető állása, irigylendő pozíciót foglalt el az európai
társadalomban. A sajtó és a hatóságok úgy tudták, már rég felhagyott a
hackeréletmóddal; az imidzséhez egyáltalán nem passzolt, hogy egy olyan
csoporthoz tartozik, amelynek tagjai egymással versengve próbálnak
betörni az NSA rendszerébe.
- A barátaim. Jon és Randi.
- Miért vannak itt?
- Ne aggódj. Tudnak a hackelésről.
De Galdiano kissé elsápadt. Azonnal a lábánál álló táskáért nyúlt,
felemelte.
- Egyedül kellett volna jönnöd, Marty. Ha azt akarod, hogy az emberek
ismerjék az életednek ezt a részét, a te dolgod. De ezek itt a te barátaid,
nem az enyémek. Nem volt jogod idehozni őket!
- Ne haragudj - mondta Zellerbach. Belenyúlt a táskába, előhúzott
belőle egy hatalmas bohóccipőt, amin úgy simított végig, mintha a
legszentebb ereklye volna. Egy-két percig megdelejezetten bámult rá,
azután hirtelen szomorúság áradt szét az arcán.
- Nem fogadhatom el.
- Tessék? De hiszen láttam a CNN híradójában. Győztél.
Zellerbach megrázta a fejét.
- Nem én csináltam. Jon volt az.
A spanyol Smithre nézett. Az arca riadtnak tűnt, ugyanakkor a
kíváncsiság jelei is látszottak rajta.
 - Ismerlek? Mi az online neved? Hogy jutottál be a rendszerbe?
- Akkor vegyük szépen sorba. Nem, nem ismersz. Jon a nevem. És
nem jutottam be a rendszerbe. Egyszerűen felhívtam az egyik barátomat,
aki utasította az NSA-t, hogy cseréljék le a képernyővédőiket.
De Galdianónak nem volt szüksége sok időre ahhoz, hogy levonja a
nyilvánvaló következtetést: Zellerbach eladta őt. Bizonyára olyan érzése
volt ettől, mintha szíven szúrták volna. Megpróbált felállni, ám Randi
megfogta a vállát, és visszanyomta a székre.
- Nyugi. Nem azért jöttünk, hogy leleplezzünk vagy, hogy
letartóztassunk. Azért jöttünk, hogy a segítségedet kérjük.
- Így van. - Zellerbach bizalmasan áthajolt az asztal fölött, és
megvakarta a szakállát. - Tényleg a barátaim. Bízhatsz bennük.
De Galdiano tekintete idegesen cikázott, hol az egyikükre nézett, hol a
másikukra, hol a térre, hol pedig a szomszédos asztalokra.
- Mit akartok?
Smith odabólintott Zellerbachnak. Úgy gondolta, jobb lesz rábízni a
tárgyalást.
- Gond van a Merge-rendszerrel, Javier.
- Milyen gond?
- Te is tudsz azokról a fura frissítési pályákról, igaz?
Smith figyelmesen nézte a spanyolt, azt akarta kideríteni, tud-e Dresner
tervéről. Semmi erre utaló jelet nem fedezett fel.
- Igen.
- Hát, azok nem frissítési pályák. Egy rejtett alrendszert alkotnak.
- Egy rejtett… - A spanyol hangja elcsuklott. - És mit csinál ez az
alrendszer?
- Embereket gyilkol. Rájöttem, hogyan lehet aktiválni. Leállította egy
ember szívét.
- Lehetetlen!
A pincérnő közeledett feléjük.
- Kávét mindenkinek! - mondta Randi spanyolul. - Ez minden.
- Én csokis churrost is kértem volna! - jegyezte meg Zellerbach, miután
a pincérnő távozott.
- Koncentrálj, Marty!
 De Galdiano megpróbált felállni. Ezúttal Smith nyomta vissza a székre.
- Hülyeség! - suttogta a csapdába ejtett spanyol. - Nem tudom, kik
vagytok, de nagyon úgy néztek ki, mintha az amerikai kormánynak
dolgoznátok. Két újabb paranoid kém, aki azt hiszi, mindenki azzal tölti a
napjait, hogy kitalálja, milyen módon ártson nektek. Christian Dresner
többet adott ennek a világnak, mint bárki. Az antibiotikumai világszerte
segítettek az embereknek, aztán ott van az oktatási programja, az
élelmezési programja. Meggyógyította a siketséget! És most átadta nekünk
azt a technológiát, ami olyan változásokat fog előidézni, mint a nyomtatás
feltalálása óta még semmi! Nem lehet, hogy azért vagytok rá dühösek,
mert nem tudjátok kontrollálni ezt a technikát? Vagy talán az nem tetszik,
amit a Torta megállapíthat rólatok meg a hozzátok hasonlókról?
- Marty igazat mondott - jelentette ki Smith.
- Ó, persze! Én meg higgyem el, amit két kormányügynök meg egy
őrült állít? - A spanyol bocsánatkérőn nézett Zellerbachra. - Nem akartalak
megbántani.
- Semmi gond.
- De tegyük fel, hogy a technika alkalmas arra, amit mondtok -
folytatta de Galdiano. - Ugyan mi oka lenne Christiannak arra, hogy
megölje a saját vásárlóit? Azért hozta létre a technológiát, hogy segítsen az
embereknek. Hogy olyannak láthassuk a dolgokat, amilyenek, és nem
olyannak, amilyennek az agyunk mutatja őket. Azonkívül, hogy elmebeteg
dolog lenne, mindennel szöges ellentétben áll, amit megpróbál elérni!
- Be kell vallanom, igazán lenyűgöző a rendszered, ami szubjektív
ítéletet képes alkotni az emberekről - mondta Smith, mert úgy döntött,
talán más oldalról kellene megközelíteni a kérdést.
- Szó sincs szubjektivitásról! - tiltakozott de Galdiano. - Legalábbis
nem olyan értelemben, ahogy te gondolod, vagy ahogy én használom a
szót. Éppen ez a lényeg. Bevezettük a logikát a… - Elhallgatott;
megértette, Smith milyen irányba akarja terelni őt. - Úgy gondoljátok,
Christian azokat az embereket akarja megölni, akiket a rendszer rossznak
talál.
- Beszéltünk vele - mondta Zellerbach. - Bevallotta. Hallottam.
- Talán nem is ő volt! - A spanyol Randire és Smithre mutatott. - Talán
ők vertek át téged!
- Ők ketten okosak, Javier, de nem ennyire. Főleg nem akkor, amikor
technikáról van szó. Én mondom neked, Dresner szándékosan úgy
alakította ki a rendszert, hogy az megölhesse a felhasználóját. Ebben biztos
lehetsz. Neked csak annyit kell tenned, hogy megtalálod a helyes
szignálkombinációt. Tudom, mert nekem majdnem két hetembe tellett,
hogy meglegyen.
A spanyol nem válaszolt azonnal. Szuperagya feldolgozta és
mérlegelte az információkat, levonta a következtetéseket.
- Te voltál az - mondta végül. - Te húztad le a feldolgozási kapacitást a
világ minden tájáról. Te roppantottad meg az Amazont.
- Kétszer - vallotta be Zellerbach. - Mivel ilyen sok variáció volt,
kellett némi processzorteljesítmény.
De Galdiano arcáról eltűnt a kétkedés, a tekintete inkább zavartnak
tűnt. Lassan összeillesztette a darabkákat, és rájött, hogy valóban
passzolnak egymáshoz.
- Nem mondtam meg a teljes nevem, Javier. Smithnek hívnak. Jon
Smith ezredes vagyok. Ismerősen cseng?
A spanyol kábultan bólintott.
- Te irányítod a katonai fejlesztést. De ha igazat mondtok, akkor hol
vannak a többiek? Miért nem léptetek kapcsolatba a kormánnyal? Miért
nem raboltatok el? Miért nincsenek itt helikopterek meg vagy száz CIA-
ügynök?
- Mert Dresner a rendszer minden aspektusát figyeli. Azonnal értesítést
kap mindenről, ami eltér a megszokottól.
Javier arca kifejezéstelenné vált, éppen olyan volt, mint Martyé,
amikor valami összetett problémán dolgozott. Smith hátradőlt a székében,
és a pincérnőre nézett, aki tálcán hozta a kávékat. Udvariasan a nőre
mosolygott. A csészék az asztalra kerültek, ám de Galdiano még mindig
olyan üres tekintettel bámult maga elé, mintha katatóniás lenne.
- Christiannak az évek során volt néhány fura kérése - mondta végül. -
De ő egy briliáns és eléggé különc ember. Nem találtam furcsának, hogy
olyan dolgokat akar…
- Most viszont már minden érthető, igaz? - kérdezte Randi.
 A spanyol kábultan bólintott.
- A Torta sokkal több annál, amit az emberek vagy akár maga… te…
az ezredes lát belőle. Van egy magja, ami hatalmas mennyiségű adat
feldolgozására képes. Olyan adatokról van szó, amikhez a nyilvános
rendszer nem fér hozzá. Kártya-tranzakciók, házbérlés, bűnügyi és orvosi
nyilvántartások, adóbevallás…
- Adatok, amiket meghackeltél - mondta Zellerbach. Nem is próbálta
elrejteni a csodálatát.
De Galdiano alig észrevehetően bólintott.
- Ezeket sosem akartuk felhasználni a nyilvános eredményekben.
Christian ellenőrző adatoknak szán minden ilyesmit. Amikor jelentős
eltéréseket találtunk a mag és a nyilvános rendszer között, kézzel hoztuk
helyre a hibát, és azonnal megvizsgáltuk, miért nem jó az algoritmus. Ez
az oka annak, hogy a rendszer ennyire összetett.
- És Dresner hozzáfér ehhez a maghoz - mondta Randi.
- Közvetlen kapcsolatban áll vele. Az ő Merge-egységének
ítéletalkotása nem azokon a nyilvános adatokon alapul, mint a többieké.
Sosem értettem, miért akarta, hogy így legyen. Elég nehéz volt
megcsinálni, és az eredmények közötti eltérések nem szignifikánsak.
- Hacsak nem élet-halálról kell dönteni - mondta Smith.
- Ez igaz - felelte a spanyol halkan. - Hacsak nem arról.
- Akkor segítesz nekünk? - kérdezte Zellerbach.
De Galdiano a szemébe nézett.
- Mármint miben?
- Abban, hogy megállítsuk Dresnert.
A spanyolt szemmel láthatóan meglepte a kérés.
- A húszas éveim óta Christiannak dolgozom. Ha ő nem lenne,
valószínűleg már rég börtönben ülnék. Mindig jó volt hozzám és a
családomhoz.
- Nézd… - kezdte Smith. - Mi van akkor, ha hazudunk neked? A
pokolba, mi van akkor, ha Martynak van egy másik fogadása, amiben egy
másik bohóccipő lesz a jutalma, ha átver téged? Mi a legrosszabb, ami
történhet? Leállítjuk a Tortát, és pár órára mindenki visszatér a Google
használatához. Téged kirúgnak, de nyugodtan visszavonulhatsz, mert már
egész vagyonod van a bankban.
- És mi a legjobb verzió? - kérdezte Randi. - Az, hogy megmented
egymillió ember életét.
De Galdiano hosszú ideig hallgatott.
- Egész pontosan mit akartok tőlem?
- Nos, van néhány elképzelésünk - felelte Smith -, de igazság szerint te
vagy a szakértő. Van mód arra, hogy központilag, egyetlen húzással
deaktiváljuk a Merge-rendszert?
- Nincs.
- Egy vírussal esetleg?
- Lehetetlen. A Merge-nél egyetlen sor programot sem lehet lefuttatni
Christian személyes jóváhagyása nélkül. Márpedig ő nem fog jóváhagyni
egy vírust.
A válasza lehangoló volt, de nem váratlan. Zellerbach ugyanezt
mondta korábban.
- És mi van Dresnerrel? - kérdezte Randi. - Tudsz segíteni abban, hogy
eljussunk hozzá?
- Mármint személyesen? Nem. Egy kezemen össze tudom számolni,
hányszor találkoztam vele személyesen. És akkor mindig ő kezdeményezte
a dolgot. Kizárólag mailben és a videovonalon keresztül kommunikálunk
egymással.
Zellerbach erről is említést tett, de azért fel kellett tenni a kérdést.
- Szóval azt mondod, hogy nem nyúlhatunk hozzá máshoz, csak a
Tortához.
De Galdiano bólintott.
- Nekem csak ahhoz a rendszerhez van teljes hozzáférésem. De
kizárólag az irodámban lévő terminálról léphetek fel.
Smith a barátjára nézett, aki felfelé tartott hüvelykujjal jelezte, igaz
lehet, amit a spanyol mond.
- Onnan le tudod állítani a rendszert?
- Nem. Ahhoz túl diffúz. Redundáns feldolgozóközpontjaink vannak a
világ minden táján. Specifikusan úgy állítottam fel, hogy senki ne tudja
megtenni azt, amit most kértek. És ha igazatok van, és Christian tényleg
figyel, akkor azt is látná, hogy ez megtörténik. Ez nem olyan, mint amikor
odahaza kihúzzátok a konnektorból a PC-teket.
- Oké - mondta Smith. - De neked hozzáférésed van az algoritmushoz,
amit a Torta használ az ítéletalkotások során.
- Természetesen - mondta de Galdiano. Látszott rajta, kicsit rosszul
van. Talán kezdett tudatosulni benne, mi is történik körülötte. - Én írtam.
- Mi a helyzet Dresner saját ítéleteivel?
- Christian a magból származó adatokkal dolgozik, de egyébként
ugyanazon a rendszeren van rajta, mint mindenki más. Nyilván
hozzáillesztette a saját értékeihez, de ti is ezt szoktátok tenni. Hova akartok
kilyukadni? Van valami tervetek?
- Lehetséges - felelte Smith. - Be tudsz juttatni minket az irodádba?
- Elég komoly biztonsági intézkedések vannak érvényben. Ezt is
furcsának találtam. Azok most nem a szokásos… Hogy is nevezitek őket?
Bérzsaruk? Ezek félelmetes fickók, hatalmas stukkerekkel.
- De biztos járnak hozzád emberek - mondta Randi. - Konzultánsok,
riporterek…
- Tudok szerezni látogatói kitűzőt. De ezenkívül semmit sem
garantálhatok. Tavaly, amikor egy kocsikulccsal beindítottam a
fémdetektort, még testüregi motozáson is át kellett esnem. Pedig ott én
vagyok a főnök!
 72.
Granada, Spanyolország

Az épület előcsarnoka sokkal nagyobb volt, mint amilyennek kívülről

látszott. Az egyetlen lépcsősorral rendelkező, üvegből, betonból és acélból
megépített barlangot jó tíz méter mélyen a földbe süllyesztették. A
mennyezetről egy gigantikus, krómból készült installációt eresztettek alá,
amely szelíden himbálózott a fémdetektorokból és pultokból álló
biztonsági részleg fölött. Mindenütt őrök posztoltak; a többségük szelíd
tekintetű spanyol volt, de hármat is látni lehetett azok közül a gorillák
közül, akikről de Galdiano beszélt. Ők külföldiek voltak, izmos fickók,
akik szúrós tekintettel figyelték az alkalmazottakat.
Smith és a nő Marty Zellerbachot közrefogva, de Galdianót követve
vonult le a lépcsőn. Senkin sem láttak azonosítót vagy jelvényeket; Smith
gyanította, hogy a biztonsági pultnál a Merge- eszközükkel, pontosabban
az agyhullámaikkal igazolják magukat. Dresner ezt a funkciót a katonai
operációs rendszerbe is beépítette, de Smithnek és a munkatársainak még
nem volt elég idejük arra, hogy kihasználják a kézenfekvő potenciálokat.
- Három vendégem van - jelentette be de Galdiano az egyik pult
mögött ülő őrnek. - Egyikük sem használ Merge-öt. Kaphatnék kitűzőket?
A férfi végigmérte az érkezőket, nyilvánvalóan leszkennelte az arcukat.
A Torta beazonosította őket, rögzítette az arcokat és a neveket; a
rendszertől megkapták a besorolást, vélhetőleg a legalacsonyabb szintű
bizalmi értékkel.
A normál formalitás itt véget is ért. Az őr Merge-e feltöltötte a fotókat,
összegyűjtötte a személyekről a neten fellelhető információkat, ezért nem
volt szükség a szokásos kérdőívek kitöltésére és aláírására. Egy percen
belül mindhárman megkapták a kitűzőjüket.
Elsőként de Galdiano ment át a fémdetektoron. Randi követte. Randi
minden fémtárgytól megszabadult: levetette az ékszereit, az övét, cipőjét,
letette az erszényét. Smith idegesen figyelte, ahogy keresztülhaladt a
kapun. Tudta, ha megszólal a riasztó, mindennek vége, még azelőtt, hogy
bármi elkezdődhetett volna.
A készülék nem jelzett; a halk háttérzenén és a körülöttük lévő
emberek duruzsolásán kívül semmit sem lehetett hallani. Randi a kapu
túloldalán összegyűjtötte a holmiját.
Smith kivette a zsebéből a kikapcsolt Merge-eszközt, és a tárcájával
együtt bedobta a kosárba.
Pár perccel később valamennyien beszálltak a liftbe.
De Galdiano elővett egy kulcsot, behelyezte a hívógombok alatti
nyílásba. A legfelső szintre csak így lehetett feljutni. Néhány másodperccel
később kinyílt a fülke ajtaja. Kiléptek a tágas terembe, amelyben
egymástól vállmagas válaszfalakkal elválasztott fülkékben dolgoztak a
fiatal programozók. Az öltözékük eléggé eltérő és eléggé hanyag volt:
néhányan rövidnadrágban, páran öltönyben és nyakkendőben ültek a gépük
előtt, de olyan is akadt, aki mintha pizsamában lett volna. A terem végében
tágas irodát alakítottak ki, amelyet egy széles acélpántba épített üvegfal
választott el a közös tértől.
Ahogy keresztülmentek a munkafülkék között, a spanyol halkan
odaköszönt pár embernek. Az arcán megkönnyebbülés látszott, amikor
becsukódott mögöttük az iroda ajtaja. A húsz négyzetméteres helyiség
olyan volt, mintha egy középiskolás srác álomszobája lenne. Kerékpárok,
régi videojátékok, egy valódi futballkapu, benne labdák. Arra a tényre,
hogy az iroda tulajdonosa egy felnőtt férfi, a mennyezet alatt sorakozó
monitorok, a két terminál és a büfépult utalt.
De Galdiano odament a közelebbi terminálhoz, beütött egy gyors
parancsot. Az üvegfal átlátszatlanná változott. Randi közvetlenül a fal
mellett helyezkedett el. Ahogy kinézett, a túloldalon mozgó emberek
ködös árnyalakokként jelentek meg előtte.
- Ők is annyit látnak belőlem, amennyit én belőlük?
De Galdiano megrázta a fejét.
- Ők most tükörbe néznek.
Randi előhúzott két fegyvert a ruhája alól. Az egyiket odadobta
Smithnek. A pisztolyok készítésénél egyetlen apró fémdarabot sem
használtak fel; azon az elven működtek, mint a félautomata kovás,
puskaporos fegyverek. A fémdetektorok nem mutatták ki őket, viszont volt
egy jelentős hátrányuk. A tárukba csupán öt darab lőszer fért bele, az
újratöltésük legalább negyedórát vett igénybe.
Zellerbach ellépett a spanyol mellett, leült a terminál elé.
- Beengedsz?
De Galdiano beütötte a jelszavát. A monitoron megjelent egy lassan
forgó földgömb. Zellerbach a gömbön látható, fényes pöttyökre mutatott.
- Ezeken a helyeken vannak a Torta szerverei?
- Igen.
- Hány van belőlük?
- Több száz.
- Nem gond. Nem gond. Rajta vagyok…
De Galdiano keresztülvágott a szobán, leült a másik terminál elé.
- Az internetprofil-férgedet küldöd, Marty?
- Most állok rá az otthoni mainframe-re… Oké, elindult hozzád.
Zellerbach profil-férge egy hihetetlenül bonyolult web-bot volt,
amelyet eredetileg arra tervezett, hogy folyamatosan keresse a neten a vele
kapcsolatos bejegyzéseket, majd megváltoztassa az információkat, és
feltegyen róla egy képet, amin úgy néz ki, mint Abraham Lincoln, Albert
Einstein és Fabio elképesztően vonzó kombinációja. Később rájött, a rutint
arra is felhasználhatja, hogy bosszút álljon azokon az embereken, akik
kínozták a középiskolában.
Amikor nevetni akart egy jót, Smith időnként rákeresett a régi
futballcsapatuk tagjainak nevére - a legutóbb egy olyan fickóéra, aki egy
alkalommal nyilvánosan megalázta Martyt. A net tele volt a hírrel, amely
szerint az illetőt letartóztatták bolti lopás miatt - állítólag egy doboz extra
nedvszívó tampont akart elemelni az egyik drogériából.
- Megvan - mondta de Galdiano, és megnyitotta a programot. Felugrott
egy ablak, amiben a rendszer rákérdezett a hamarosan áldozattá váló
személy teljes nevére. A spanyol bebillentyűzte: „Christian Alphonse
Dresner”. Harminckilenc ember listázódott ki, a Google rangsorolása
szerint. Nem meglepő módon az általuk keresett személy volt legelöl.
 - Hogy működik, Marty?
Zellerbach éppen lázas igyekezettel püfölte a billentyűket, ezért nem
válaszolt azonnal.
- Van egy csomó különböző funkció, de neked a legegyszerűbbre lesz
szükséged. Az első ablakba írd be a szavakat, amiket kapcsolatba akarsz
hozni a célszeméllyel. A bot azonnal beszúrogatja ezeket a weboldalakra.
- Oké. De mit akarunk mondani?
- Valami olyasmit, ami egyedivé teszi - mondta Smith.
- Mi lenne, ha kiderülne, hogy dakszlifetisista? - kérdezte Randi, aki
még mindig a külső teremben mozgó alakokat figyelte.
- Jó, tedd be ezt - mondta Smith. - Bár kétlem, hogy ettől túlságosan
egyedivé válna. Valami másra van szükségünk.
- Megpróbálta belefojtani az anyját a fürdőkádba - mondta Randi.
Mindhárom férfi felé fordult.
- Micsoda? Ilyenből egymillió van!
- Csak csináld! - mondta Smith, aki már kezdte érezni a gyomrában az
adrenalint.
A spanyol beírta a kulcsszavakat, azután az „enter” fölé emelte a kezét.
- És mi van, ha nem tévedtek Dresnerrel kapcsolatban, és az ilyen
jellegű tevékenységet is figyeli? Mi van, ha éppen ezzel indítjuk be a
folyamatot?
Erről a kockázati tényezőről korábban hosszasan elbeszélgettek Fred
Kleinnel. Nem tűnt túl valószínűnek, hogy Dresner azért indítaná be a
folyamatot, mert valami csúnyát mondtak róla a neten - már amúgy is
legalább ezer olyan oldal működött, amelyeken változatos és válogatott
jelzőkkel és gúnynevekkel illették. Persze a „nem tűnik túl valószínűnek”
nem ugyanazt jelentette, mint a „lehetetlen”.
- Randi - mondta Smith, egy legókból összerakott székre fektetett
laptopra mutatva -, fogd azt a gépet, és hívj be egy élő videokapcsolatot.
- Milyet?
- Mindegy. Amin emberek vannak.
A nő letérdelt a laptop elé, beírt pár parancsot.
- Oké. Elcsíptem egy webkamerát, ami a Times Square-t mutatja. Mit
keressek?
 - Holtan összeeső embereket - felelte Smith. Kinyújtotta a kezét,
megnyomta az entert. A monitoron elindult egy számláló - Zellerbach
férge munkához látott, és elhelyezte a weblapokon a specifikációban
megadott szavakat. Száz helyen. Ezer helyen. Tízezer oldalon…
- Van valami? - kérdezte Smith.
- Mindenki jól van. Senki sem esett össze.
A légkondicionálás ellenére kövér verítékcsepp gördült végig Smith
homlokán. Olyan érzése támadt, mintha fegyvert szegezett volna egymillió
ember fejéhez, mintha meghúzta volna a ravaszt, és mintha a tár üres lett
volna.
De még nem volt vége.
A spanyol rányitott egy ablakot a Tortára, és beírta: „dakszlifetisiszta
anya fürdőkádba fojtása”. Rengeteg találatot kapott, képtelenség lett volna
mindegyiket egyenként végignézni. Belelapozott a listába; valamennyi
találat összefüggésben volt Christian Dresnerrel.
- Bejött - mondta de Galdiano. - Kivételes személy a világban.
Egyelőre.
- Hozzá tudsz férni a személyes keresési paramétereihez?
- Azok ugyanott tárolódnak, ahol mindenki másé.
- Oké. Írd be a változásokat, de csak akkor élesítsd őket, amikor
szólok!
Smith hátralépett, és az övére csatolt Mergeért nyúlt. Habozott, de
azután bekapcsolta a készüléket.
Azonkívül, hogy összeszorította az állkapcsát, és hallotta, ahogy a
fogai megcsikordulnak, semmi sem történt. Az indulásnál szokás szerint
feltűnt a számláló. A látótere peremén felbukkantak az ikonok. Dresner
valószínűleg nem számított rá, hogy ő még egyszer online lesz. A fejét
tette volna rá, hogy nem figyeli őt.
- Készen vagy, Marty?
- Egy év kéne, hogy rendesen megcsináljam.
- Tudom. De tudunk tenni annyit, hogy ráhozzuk a szívbajt?
- Ó, műsort rendezek! Marty Zellerbach mindig műsort rendez.
 73.
Vientián, Laosz

- Megfigyeltünk egy teherszállító repülőgépet, ami Kolumbiában szállt

fel, de nem tudtuk követni, így azt sem erősíthetjük meg, hogy Smith és
Russell a fedélzeten tartózkodott - jelentette Deuce Brennan.
Dresner megmarkolta a széke karfáját. Fájdalom szúrt ízületi
gyulladásos ujjaiba.
- Tehát kijelenthetjük, hogy semmit sem értek el.
- Nem sokat tudok Smithről, uram, de abban biztos vagyok, hogy
Randi nem amatőr. Ha ő el akar rejtőzni, piszok nehéz megtalálni.
- Értesítsenek, ha történik valami - mondta Dresner, és bontotta a
kapcsolatot. Ülve maradt.
Körbenézett a majdnem üres helyiségben. Fehér falak. A sarokban a
terminál. Az ajtó, ami elválasztotta a világ többi részétől.
És most mi legyen?
Elképzelhető volt, hogy Smith és Russell megbújt valahol. Talán
ráéreztek, hogy vadászokat küld rájuk. Igen, elképzelhető volt, de nem
valószínű. Vajon értesítették a feljebbvalóikat a rejtett alrendszerről? És az
ő terveiről? Arról, hogy ajánlatot tett a társulásra? Ha igen, akkor
számítania kell arra, hogy kapcsolatba lépnek vele. Az amerikaiak
tárgyalni akarnak majd, el akarják érni a számukra legkedvezőbb
feltételeket.

Nem volt más választása, feltételeznie kellett, hogy azok ketten

kísérletet tesznek a megállítására. De hogyan? Minden hálózatot, minden
energiaellátót figyelt. Az új generációs algoritmusok követték a bolygón
élő valamennyi jelentős személy Merge-felhasználását, olyan jeleket
kerestek, amelyek valamilyen ellene irányuló lépésre utalhattak. A
programok szüntelenül böngészték az internetet és a médiát, olyan
információk után kutattak, amelyek a terve lelepleződését sugallhatták.
Semmi. Semmit sem találtak.
Könnyű lett volna kijelenteni, hogy minden eshetőségre felkészült,
hogy azt a két embert már csak a kétségbeesés hajtja, de Jon Smith ennél
sokkal keményebb ellenfél volt. Ha ő cselekedett, akkor azért tette, mert
úgy gondolta, talált egy gyenge pontot.
Dresner aktiválta a felhasználásokat figyelő applikációt. Egy sor
táblázat jelent meg előtte a levegőben. Az online lévő egységek száma
folyamatosan nőtt, néhány órán belül elérhették a csúcsot, amikor
előreláthatólag öt és fél millió ember lesz egyszerre a rendszerben. Ezek
közül a Torta 1,3 milliót vett célba. Ez nem volt elég. Nem lehetett elég!
De vajon megengedheti magának a további várakozást? Vajon lehetséges
az, hogy Smith talált egy olyan hibát, egy léket, amit ő eddig nem vett
észre, amire talán nem is gondolt?
A riasztó halk jelzése jó néhány aggasztó kérdésére választ adott.
Dresner a fal mellett álló terminálhoz rohant. Dühítette, hogy ilyen elavult
eszközt kell használnia, de kénytelen volt belátni, hogy a technológiája
nem képes feldolgozni a komplex inputokat.
Megjelent a Merge-hálózatokat mutató ablak, amelyen világosan
látszott, hogy a katonai műholdas kapcsolatok egyszerre deaktiválódtak.
Nem volt kétséges, hogy emögött Smith áll. De miért tette? Hiszen az
amerikai katonáknak csupán tizenkilenc százalékát szolgálta ki ez a
hálózat. Főként a fiatal, alacsony beosztású bakákat, akiket a Torta amúgy
sem vett volna célba. Mire gondolhatott, miben reménykedhetett
Smith, mit akarhatott elérni, hogy vállalta ezt a kockázatot?
A riasztójelzés hangmagassága megváltozott. Egy újabb ablak ugrott a
monitor közepére - ez azt mutatta, hogy a kanadai szervereket megtámadta
valamilyen vírus. A rendszer átirányította a forgalmat, kihasználta a
mexikói szabad kapacitásokat, de világviszonylatban így is bekövetkezett
egy kétszázalékos lassulás. De hogyan áshatta be magát egy vírus ilyen
mélyen az ő rendszerébe?
 Újabb jelzés. Egy újabb ablak. A dél-európai T-Mobile-hálózat
összeomlott, és ugyanez történt néhány független észak-amerikai
internetszolgáltatóval.
A rendszer biztonsági rutinjainak ki kellett nyomozniuk a zavarok
forrását. Dresner lekérte a listát. Egy percig hitetlenkedve bámulta. Ez nem
az NSA és a külföldi megfelelői által végrehajtott, koordinált művelet volt.
A teljes támadássorozatot két terminálról indították el.
Két olyan terminálról, ami Javier de Galdiano irodájában működött.
Dresner megpróbálta lekapcsolni a terminálokat, de nem fért hozzájuk.
Közben világszerte újabb és újabb zavarok jelentkeztek. Kaliforniában
leállt két kábeles szolgáltató, aminek következtében több mint
negyvenezer felhasználó került ki hálózatból. A lassulási ráta tizenkét
százalékra növekedett. Kansasban az energiaellátás ingadozása miatt
offline módba állt egy szerverblokk. Arizonában egy központi elosztónál
kritikusra fokozódott a hőmérséklet, ennek hatására beindult a leállítási
folyamat.
Bezárta a monitorán az ablakokat, behívta a videokonferencia-
szoftvert, ami összekötötte de Galdianóval. Nem számított rá, hogy
létrejön a kapcsolat, ezért meglepődött, amikor a monitoron azonnal
megjelent a spanyolországi iroda. A helyiség közepén Jon Smith állt,
közvetlenül de Galdiano mögött, aki elszántan püfölte a billentyűket. A
másik terminálnál egy még eszelősebb iramban dolgozó férfit látott. Egy
szakállas embert, akiről gyanítani lehetett, hogy nem más, mint Martin
Zellerbach. Az opálossá változtatott üvegfal mellett Randi Russell
várakozott.
- Javier! Mit művel?
Arra számított, hogy félelmet fog látni a férfi arcán, valami utalást arra,
hogy kényszer hatása alatt cselekszik, de… Nem így történt. De Galdiano
bátran nézett fel a kamerába. Látszott rajta, hogy önként vállalkozott a
feladatra.
- Elmondták nekem, Christian, hogy ön gyilkosságra fogja használni az
algoritmusomat.
- És hitt nekik?
- Ha hazudnak, akkor óriási hibát követek el, és ön ki fog rúgni. De
nem hazudnak, igaz?
Thaiföldön az egyik szerverblokk túlterhelődött, de a kanadai vírus
közben izolálásra került, így az ottani egység kapacitása ismét
kihasználható volt, növekedhetett a sávszélesség. A világszerte
tapasztalható lassulás átlagos mértéke valamivel harminc százalék alatt
mozgott; a felhasználók száma tizenhat százalékkal volt a normál szint
alatt.
- Senki sem baszakodhat Marty Zellerbachhal! - kiáltott fel a szakállas
férfi. - Én egyszer már az Úristen komputerébe is betörtem!
Az eszelős tekintetű, nyilvánvalóan nem ép elméjű Zellerbach
kétségtelenül a világ legjobb hackerei közé tartozott. Javier-vel társulva
tényleg komoly veszélyt jelenthetett a hálózat egészére. Dresner már
mozdította a kezét, hogy újraindítsa a thaiföldi szervereket, de
szembesülnie kellett a ténnyel: a vezérlőrendszer csak az ottani nyelven
fogadott el parancsokat. Hátralépett, és a Merge-egysége segítségével
kapcsolatba lépett a granadai telephely biztonsági részlegével.
- Igen, uram? Igen, Mr. Dresner? - Az őrt meglepte, sőt valósággal
sokkolta a tény, hogy a cég alapítója és tulajdonosa közvetlenül
kapcsolatba lépett vele. - Mit tehetek önért?
- A Javier de Galdiano irodájában tartózkodó személyek megpróbálják
szabotálni a Tortát. A jelek szerint Javier együttműködik velük. Talán
éppen ő a vezérük. Vonják ellenőrzésük alá azt a két terminált. Bármi
áron!
Aggasztó csend. A férfi végül válaszolt.
- Értem, uram. De a liftek nem működnek, a lépcsőházra nyíló ajtók
zárszerkezete pedig beragadt…
Dresner a billentyűzete mellé csapott az öklével. Hát persze! Javier
hozzáférhetett az épületet kontrolláló komputerhez!
- Mennyi idő kell ahhoz, hogy feljussanak?
- A zárakon már dolgozunk, uram. Az embereim öt percen belül a
kérdéses szinten lesznek.
- Öt perc? - ismételte Dresner. Újabb tétova lépést tett hátrafelé. Vajon
ennyi idő alatt milyen károsodások érik még a rendszert? - Gyerünk,
csinálják! - mondta, és bontotta a kapcsolatot.
 Amikor ismét a monitorra nézett, Smitht látta, aki a mennyezeti
kamerán keresztül egyenesen őt nézte.
- Már majdnem ott vagyok! - üvöltötte Zellerbach. Még a nem túl jó
felbontású képen is látszott, ahogy a szájából kifröccsennek a nyál-
cseppek. - Ahogy feltöltődik az új vírusom, kész, lekapcsolják a lámpákat.
Garantálom magának, Dresner, ilyet még sosem látott. Még senki sem
látott ilyet!
Smith ajkán megjelent egy halvány mosolykezdemény. Az arcát nem
lehetett tisztán látni, de a szeméből egyértelműen kiolvasható volt, mire
gondol. Győzelem!
Már nem volt értelme tagadni, mi történik. Dresnernek szembe kellett
néznie a ténnyel, hogy nem lesz elég ideje a világ megváltoztatására.
Hiába áldozta erre az életét. Egy hétköznapi katonaorvos véget tudott vetni
az álmának. De még mindig cselekedhetett! Még mindig imádkozhatott
azért, hogy ennyi elég lesz, hogy ezzel is esélyt ad az emberiségnek
önmaga megmentésére.
Ellenfele szemébe nézett, a kelleténél talán hosszabb ideig vizsgálgatta
az önelégültté váló arcot, de végül maga elé hívta az ikont, amellyel
aktiválni lehetett a Merge elrejtett hardverét.
- Magának fogalma sincs arról, mit tett, ezredes!
 74.
Granada, Spanyolország

- Társaságot kaptunk!
Smith a hang, Randi hangja irányába fordulva, a füstüvegen
keresztülnézve a lépcső felől elő- özönlő fegyveresekre bámult. A kis
munkafülkék válaszfalai fölött programozók dugták ki a fejüket; az
emberek kíváncsisággal elegy félelemmel figyelték a fejleményeket.
- Mindenki hasra! - kiáltott fel Smith.
Javier éveken át bajlódott ezekkel az emberekkel, és már tudta, mire
számíthat tőlük. A terminálját lerántotta a padlóra, lehasalt mellé, és az
„enter” fölé emelte a kezét.
Zellerbach azonban nem reagált, teljesen belefeledkezett a saját
világába. Vadul verte a billentyűket, érthetetlen szavakat motyogott, és
közben apránként szétforgácsolta a Dresner által teremtett univerzumot.
Smith tudta, hogy másképp nem vonhatja magára Marty figyelmét, ezért
odarohant hozzá, és ledöntötte a székéről. A hacker tiltakozva felkiáltott,
de rögtön lecsillapodott, amikor Smith odatette elé a terminált a padlóra.
Smith ismét kinézett az őrökre, akik szétváltak, hogy fedezzék az ajtót
befeszíteni próbáló társukat. A programozóknak elég eszük volt ahhoz,
hogy ne bámészkodjanak - a kijáratok felé rohantak.
- Tudja valaki, hogy ez milyen üveg, és milyen vastag? - kérdezte
Randi.
- Nem én építettem a házat! - felelte de Galdiano, miközben
megpróbált beleolvadni a szőnyegbe. - Az építészt kérdezd!
Randi az ajtót feszegető férfira szegezte a pisztolyát, és olyan szögbe
helyezkedett, hogy az esetleg gellert kapva visszapattanó golyó ne
találhassa el. Meghúzta a ravaszt.
A falról kiderült, hogy szabványos edzett üveg, és nem is
különösebben vastag. A kerámialövedék elzúgott a túlsó oldalon ügyködő
őr mellett, de a teljes falat szilánkokra robbantotta. Miután az opálos
fedezék megszűnt, az irodában tartózkodók láthatóvá váltak a
tízegynéhány biztonsági őr számára.
Pár másodpercig tartó döbbent dermedtséget követően az őrök
mindennel tüzet nyitottak, amijük csak volt. Randi behúzódott az egy
méter magas fém elválasztófal mögé. Smith a padlón kúszva átjutott de
Galdianóhoz, aki szerencsére nem vesztette el a fejét. Randi vakon átlőtt a
fémsáv fölött, nagyjából a támadók irányába, de ennél többet nem igazán
tehetett.
A fémsávon horpadások jelentek meg. A levegőt megtöltötte a
fegyverropogás. A fémsáv kitartott. Az őrök szerencsére nem hoztak
magukkal olyan fegyvert, ami az emberi testnél keményebb anyagban kárt
tehetett.
Smith csupán egy-két méterre volt de Galdianótól, amikor éles
fájdalom hasított a jobb karjába. Először arra gondolt, találatot kapott. Az
ilyen jellegű sérüléseket már túlságosan jól ismerte. Ez a fájdalom azonban
valahogy más volt. Egészen más… Ilyet még sosem érzett.
- Javier! - kiáltotta, és a Merge-eszköze kapcsolója felé nyúlt. - Most!
De Galdiano nem mozdult. Smith arra gondolt, talán nem hallotta a
hangját, de aztán meglátta a mozdulatlanul fekvő férfi alól előszivárgó
vért.
Több millió ember élete volt a tét.
Nem foglalkozott tovább a saját egységével, a billentyűzet felé
nyújtotta a kezét. A fájdalom felerősödött, átterjedt a mellkasába. Mintha
egy könyörtelen kéz markolt volna belé…
Rázuhant a halott emberre. Nem kapott levegőt. A jobb karja lebénult.
Kinyújtotta a balt. A látása elhomályosult. Felemelte a bal kezét, és hagyta,
hogy rázuhanjon a vérpettyes billentyűzetre.
 75.
Vientián, Laosz

Christian Dresner elhátrált a monitortól, amelyen Smith éppen Javier

de Galdiano irányába kúszott. A jelek szerint nem fogta fel, hogy az az
ember már nem él. Zellerbach még mindig a másik terminál előtt hasalt, és
folytatta a világ minden sarkába kinyújtózó hálózat egyes alkotóelemei
ellen indított támadást. Randi Russell az alacsony acélsávhoz támasztotta a
hátát, és időnként megeresztett egy lövést az őrök irányába.
Dresner az üres fal felé fordulva aktiválta a Merge videorutinját,
képeket kért a világ különböző pontjain működő, nyilvános
webkameráktól. A megnyitott ablakok ott lebegtek előtte. A képek alatt
feltűnt két sáv - a kék az aktuálisan online tartózkodó felhasználók
mennyiségét mutatta, a vörös a Torta által célpontnak tekintettekét. Az
egyik ablakra fókuszált, amelyen London üzleti negyedének egyik
forgalmas utcája látszott. A járdákon jól öltözött emberek siettek, az utcák
fuldokoltak a járműforgalomtól.
Az egyik magabiztosan lépkedő férfi hirtelen lelassított, megállt a
zebrán. Az arca eltorzult a fájdalomtól; riadtan a jobb vállához kapott. A
mellette haladó nő kinyújtotta felé a kezét, hogy segítsen, de nem tudta
megakadályozni, hogy térdre rogyjon. A nő segítségért kiáltott, de azonnal
elhallgatott, amikor észrevette, hogy a férfi, aki előtt áll, csupán egy a sok
közül, aki hasonlóképpen a betonra zuhant…
A taxik továbbhajtottak az utcákon - a sofőrök között kevés olyan
akadt, akiket a Torta célpontnak minősített -, de közöttük egy elegáns
Mercedes hirtelen oldalra csúszott és felhajtott a járdára.
Megállíthatatlanul haladt előre, és közben elcsapott néhány, a rendszer
által ártatlannak minősített személyt.
Dresner egyenletesen lélegzett, megpróbálta elhessegetni a
kudarcaival, a Smithszel és Russell- lel, a jövővel kapcsolatos gondolatait.
Egyelőre nem lehetett meghatározni az aktuálisan zajló események
következményeit - az ezzel kapcsolatos kérdésekre csak hónapok, talán
évek múltán adhatott választ bárki.
A jövő egyelőre nem létezett, most csak a jelen számított. Az a
pillanat, amikor bizonyos emberek meghaltak, amikor bizonyos gyerekek
elárvultak - az a pillanat, amikor cégek, kormányok, hadseregek inogtak
meg. Egyetlen veszedelmes és komor, mégis ünnepélyes pillanat…
Egy újabb kocsi szaladt fel a járdára, de a sofőrnek sikerült időben
megállnia. Dresner tétova lépést tett előre, de ennek a mozdulatnak
semmiféle hatása nem volt az elméjébe vetített képre. A betonon fekvő
emberek nem mozdultak, de nem is merevedtek bele a halál profán
nyugalmába. Dresner már össze se tudta volna számolni, hogy az észak-
koreai telepen hányszor látott hasonló jelenetet. Ott mindig ugyanúgy
játszódott le. Ugyanúgy, de másképpen, mint most itt.
Valami nem stimmelt…
A jobb oldalon lebegő vörös sáv villogni kezdett, majd eltűnt.
De Galdiano!
A spanyolnak teljes hozzáférése volt a Tortához, és ezt arra használta
fel, hogy módosítsa az ítéletalkotási kritériumokat, megváltoztassa a
paramétereket valami olyasmire, aminek senki sem felelhetett meg.
Dresner bontotta a videokapcsolatot. A termináljához rohant, de
amikor kinyújtotta a kezét, éles fájdalom hasított a jobb karjába.
Ledermedt. A zavarodottságot, amit érzett, hamar elfeledtette vele a
mellkasát markoló fájdalom. Nem bírt levegőt venni.
De Galdiano! Mégsem úgy változtatta meg a kritériumokat, hogy a
Torta senkit ne választhasson ki. Úgy határozta meg az értékeket, hogy a
rendszer a saját teremtőjét vegye célba.
Meglódult körülötte a szoba. A Merge-eszköz felé nyúlt, gyorsan
érzéketlenné váló hüvelykujjával megpróbálta lenyomni a kikapcsoló
gombot. Kicsúszott alóla a lába. A padlóra zuhant, de még ekkor is a
készülék irányába kapkodott.
A fájdalom tovább fokozódott. Felhagyott az erőlködéssel, inkább a
szubrutint próbálta deaktiválni. Nem bírt térden maradni, az oldalára dőlt.
A látótere szélén hol megjelenő, hol eltűnő, ismerős, ember alakú ikonra
koncentrált. Az indítógomb, amit percekkel korábban használt, most
vörösen világított, és a „megszakítás” felirat jelent meg rajta.
A gomb szabálytalan pulzálással együtt lüktetett a haldokló szívvel,
azután…
Minden elsötétült.
 76.
Granada, Spanyolország

- Jon! - Randi sikolya a fémsávot végigverő golyók csattogásánál is

élesebb volt.
De Galdiano meghalt, és a rajta fekvő, kezét a billentyűzeten tartó
Smith közel járt ahhoz, hogy kövesse.
Lövés dörrent - ez valahogy hangosabb volt, mint a többi. Randi
előrevetette magát. A lövedék keresztülütötte az acélsávot, repeszeket szórt
a nő hátára. Csak idő kérdése volt, hogy az őrök mikor találnak valamit,
amivel áttörhetik az utolsó fedezéket.
Randi a helyiség túlsó vége felé fordult, az ablak maradványaira nézett.
A keretben csupán néhány szilánk meredezett. Kintről forró levegő tolult
be; a szél elég erős volt ahhoz, hogy megkavarja a levegőben lebegő füstöt,
ahhoz azonban már nem, hogy szétoszlassa a jellegzetes puskaporszagot.
Zellerbach a padlón hasalt, még mindig elszántan dolgozott, bár már hiába
- nem sok mindent tehetett. Randi nem látta értelmét, hogy ezt közölje
vele. Maradjon csak a digitális világban, míg Dresner valamelyik pribékje
valami balszerencse folytán szét nem lövi a fejét…
Ismét jobbra fordulva Randi szinte rá se bírt nézni Smithre.
Smith terve eleve kockázatos volt: ezer út vezethetett a kudarcához, és
csak egy létezett, amelynek végén a siker várakozott. De… Már nem
először kerültek hasonló helyzetbe, és eddig mindegyikből kikecmeregtek.
Valahogy.
Ezúttal azonban talán nem fog sikerülni.
Randi túl sokáig bámult a férfira. A szeme elhomályosodott. Valami
furcsa, szokatlan dolgot érzett. Beletelt pár másodpercbe, mire felfogta, mi
az. Könny!
Szedd össze magad, Randi!
 Kényszerítette az agyát, hogy a feladattal foglalkozzon, és csakis azzal.
Gyors számolást követően megállapította, hogy már csak egyetlen golyója
maradt. Az életben maradás esélyei jelentősen lecsökkentek.
Lecsökkentek, de még mindig léteztek!
Először is, meg kellett szereznie Smith fegyverét. Az ő tára még tele
volt. Mivel ott feküdt de Galdianón, kettejük testét akár pajzsként is
használhatta - olyan pajzsként, amit maga előtt tolhat a betört ablakig. Az
épület homlokzata túlságosan sima volt a megmászáshoz, de talán be tudja
lőni az eggyel lejjebb lévő szint ablakát, amin aztán belendülhet…
De ha mindez sikerül is, még mindig borzasztóan kevés az esély arra,
hogy élve kijut az épületből. Nem számít. Legalább harc közben fog
meghalni. Az még mindig ezerszer jobb, mint tétlenül fekve várni a
golyót…
Ahogy elindult előre, szokatlanul lassúnak érezte magát. A hátát égető
sebekről könnyen megfeledkezett, azt viszont képtelen volt kizárni a
tudatából, hogy Smith mozdulatlanul fekszik előtte. Már korábban is
elvesztette néhány bajtársát, sőt barátját. Ez vajon most miért más?
Az acélsáv újabb találatot kapott - a biztonságiak ismét egy nagyobb
kaliberű fegyverrel lőttek.
A golyók szétperdítették a szobában a focilabdákat. A hirtelen támadó,
kaotikus mozgás azt az illúziót keltette, hogy Smith megmoccantotta a
fejét. Vagy talán… Lehet, hogy ennek semmi köze a labdákhoz, csak azt
látja, amit látni szeretne? Pislogni kezdett, hogy kitisztuljon a látása. Az
agya sosem volt hajlamos arra, hogy bedőljön a káprázatoknak, nem most
kellene elkezdenie.
Smith mellkasa váratlanul megfeszült. A test lefordult de Galdiano
hullájáról, ráborult a vérmocskos szőnyegre. Randi mozdulatlanná vált, a
férfira meresztette a szemét, azután felnézett a mennyezet közelében
felcsavarozott, épen maradt monitorra. Szüksége volt néhány másodpercre
ahhoz, hogy a füstön keresztül meglássa a képet, hogy a formákból és a
színekből összerakjon magának valami értelmeset.
A részletek egymásba olvadtak. Az agya felfogta, mit lát.
Christian Dresner arccal előre borulva feküdt a padlón.
Golyók sziszegtek a levegőben. A biztonságiak újabb lyukat lőttek az
acélsávba azzal az átkozott elefántölő puskájukkal, de mindez nem
számított, minden megfakult.
Jon életben volt, és megcsinálták! Tényleg sikerült!
Tisztában volt vele, hogy nem sok oka van az örömre és a
megkönnyebbülésre. A túlélési esélyeik tovább romlottak. Azután, hogy
Jon kapott valami szívrohamfélét, biztos nem tud majd olyan gyorsan
mozogni, mint korábban, és biztos megharagszik majd rá, hogy pajzsként
akarta használni a testét.
A helyzet rettenetes, de… Miért ne örülhetne? Legalább addig, amíg
teheti?
Előrébb kúszott, átmászott de Galdianón, és hanyatt fekve a
zavarodottan pislogó Smith mellé húzódott.
- Elkaptad, Jon! Dresner halott. De mi is azok leszünk, ha…
Egy fegyver jelent meg az acélsáv fölött. Randi célba vette, de nem
lőtt. Megvárta, hogy az őr feje kibukkanjon a fedezék mögül. Kilőtte az
utolsó golyóját. Nem találta el a célt, de a fickó legalább visszarántotta a
fejét. Randi ismételten megállapította magában, hogy a gyártó túlzott,
amikor a kísérleti pisztoly pontosságáról beszélt.
A hasára fordította Smitht, kihúzta a pisztolyát a nadrágjából, majd a
férfit maga után húzva kúszni kezdett a túlsó, betört ablak irányába. Nem
maradt sok ideje. Ha az az őr az előbb elmerészkedett az acélsávig, akkor a
többi se lehet messze. Amikor valamennyien pozícióba helyezkednek,
akkor egyszerre felugranak, és megsorozzák az irodát. Pálya vége, kész…
- Marty! - kiáltotta, amikor érezte, hogy Smith összeszedte a maradék
erejét, és megpróbál mászni. - Szállj le arról az istenverte komputerről, és
gyere az ablakhoz! Elmegyünk.
Marty ügyet se vetett rá. Randi káromkodott egyet. Tudta, ha Marty
nem indul el, akkor majd vissza kell mennie érte. Nem volt idő ilyen
szarakodásra.
Mire eljutottak az ablakhoz, Smith tekintete kitisztult. Amikor Randi
elindult Zellerbachért, megfogta a karját. Nem tudott beszélni, ezért az
emelet pereme felé mutatott, arra a részre, ami alatt a parkoló volt. Randi
kihajolt az ablakon - vigyázott, hogy ne vágják meg a szilánkok -, lenézett,
és rájött, Smith mit akar közölni vele.
 Az épület homlokzata még annál is simább volt, mint gondolta. Ezen a
felületen se az alsó, se a felső szintre nem juthatott át - főleg nem úgy,
hogy gyakorlatilag két férfit kell cipelnie.
A fémsáv fölött ismét megjelent egy arc. Randi rálőtt, de nem volt elég
gyors - az őr már előtte megeresztett egy sorozatot. A golyók
szétrobbantották a flippergép lábát, ami alig pár centire volt Zellerbach
fejétől. Randi körbenézett, valami használható tárgyat keresett, de semmit
sem talált. Ha több idejük lenne, talán összeköthetnének pár kábelt, amin
lemászhatnak valahová… Ám az adott helyzetben éppen idejük nem
maradt.
Smithre nézett, azt kívánta, bárcsak előállna valami őrült ötlettel, de
terv helyett csak egy mosolyt és egy vállrándítást kapott.
- Bent vagyok! - kiáltott fel Zellerbach.
Egy pillanattal később a mennyezeten elhelyezett tűzoltócsapokból
hideg víz permetezett rájuk.
- Most aztán elkaptad őket, Marty - mondta Randi. Értékelte az
erőfeszítést. Ha egy kis szerencséjük van, akkor azok közül a rohadékok
közül, akik szét akarják lőni őket, ettől a zuhanytól néhányan náthásak
lesznek.
- Hozzáférek a biztonsági őrök személyi aktáihoz!
Randi rálőtt az acélsáv felé rohanó férfira. Smith közben elkúszott a fal
mellett heverő, a lövöldözés során leszakadt kosárpalánkig. Kicsit arrébb
húzta, és úgy fordította, hogy fedezéket biztosítson a számukra.
Fedezéket… Inkább pszichológiait, mint valódit.
- Vonj le a fizetésükből, Marty! - mondta Randi, és úgy döntött, nem
pazarolja a lőszert arra a fickóra, aki átszaladt előtte az egyik
munkafülkéből a másikba.
- Hány golyó maradt? - kérdezte Smith. Először szólalt meg azóta,
hogy magához tért.
- Nem sok. De nem számít. Ezzel úgyse tudok eltalálni senkit.
Randi teste megfeszült, amikor valaki éles hangon parancsot adott a
végső támadás megindítására. Arra számított, hogy fegyveres emberek
áradata jelenik majd meg, ám ehelyett… Minden elnémult.
A fegyverét továbbra is az acélsávra szegezte. Smith átgördült a
kosárpalánk széléhez, hogy megnézze, Randi mire lőjön. Egyetlen lelket
sem látott. A termet nem özönlötték el a biztonságiak. Nem csattantak
parancsszavak, nem dörrentek lövések. A különös csendet csak a betört
ablakon keresztül érkező szél süvítése törte meg.
Zellerbach eltolta maga elől a billentyűzetet, felállt, és a kezét
felnyújtva befogta a csapot, ami éppen az arcába fröcskölte a vizet.
- Marty! - kiáltott rá Smith. - Feküdj!
Marty nem foglalkozott az utasítással. Óvatosan elindult, a talpa alatt
ropogó üvegszilánkokon taposva.
- Utálom ezt a helyet. Menjünk haza.
- Marty! - figyelmeztette Randi is. Fedezni próbálta a hackert, de még
mindig nem talált célpontot.
- Ne féljetek már annyira! - mondta Zellerbach az ajtó felé indulva. -
Kiderült, hogy az összes biztonsági imádja a dakszlikat és utálja az anyját!
 EPILÓGUS
Prince George’s megye, Maryland,
Amerikai Egyesült Államok

Jon Smith a nyugalom illúzióját élvezve haladt át az Anacostia

Jachtklub kapuján. A fák kopár ágai között parányi hópelyhek lebegtek
keresztül. A kocsi, amit vezetett, bérelt, és nem lopott jármű volt. A férfi
mellett Randi üldögélt, csendesen és nyugodtan, ügyelve arra, nehogy
felszakadjanak a hátán a varratok.
Egy kis emelkedőhöz érkeztek. Smith kissé közelebb hajolt a
szélvédőhöz, és szemügyre vette a Fred Klein irodája előtt parkoló kocsit.
Egy 1968-as Triumph volt.
Beállt a Triumph mellé, kiszállt. Szinte észre se vette a dzsekijét átjáró,
jeges szelet. A kocsi döbbenetesen szép volt, profi módon helyreállították,
nem olyan munkát végeztek rajta, mint ő azon, amit Whitfield
tönkrevágott. Óvatosan megérintette a tökéletes fényezést, a csillogó
krómozást. Lehajolt, és az ablakon keresztül benézett a bámulatos
utastérbe. A slusszkulcs a helyén volt, ott fityegett a kormány mellett.
- Fred szerette volna kifejezni nagyrabecsülését. - Randi a férfi mögé
lépett. - Tőlem kérdezte meg, mit szeretnél, és én arra gondoltam, hogy ezt
a kocsit.
- Fred tőlem is hasonlót kérdezett veled kapcsolatban - mondta Smith.
Megkerülte a kocsit, megcsodálta a motorháztetőt, amiben látni lehetett a
felhők tükörképét.
- És mit mondtál neki?
- Deuce Brennan.
Kegyetlen mosoly jelent meg Randi ajkán.
- Te túlságosan jól ismersz engem!
- Ahhoz képest, hogy milyen hihetetlen katasztrófát okoztak, nem is
néznek ki túl rosszul - jegyezte meg Maggie, ahogy beléptek az irodába.
A megjegyzés nagyobbat ütött Smithen, mint Maggie szerette volna.
Granada óta nem aludt sokat, és sejtette, hogy egy ideig még el kell
halasztania a pihenést. A tervnek, amivel előállt, iszonyú ára volt, és a
becsült áldozatok száma egyre növekedett.
Klein jelent meg az ajtóban.
- Örülök, hogy itt vannak. Jöjjenek beljebb!
Mielőtt besiklott az íróasztala mögé és pipára gyújtott volna, még
segített leülni Randinek az egyik székre. A ventilátorok automatikusan
beindultak, kihúzták a füstöt a szobából, mielőtt átszivároghatott volna a
makacsul dohányzásellenes Maggie Templetonhoz.
- Szóval, mindketten jól vannak?
- Nincs maradandó sérülésünk - felelte Smith.
- A kocsi pedig fenomenális, Fred. Köszönöm.
Klein alig észrevehetően bólintott.
- Magával mi a helyzet? - kérdezte Randi. - Ezúttal nem lehet könnyű a
veszteségminimalizálás.
- Valóban nem az. Minden szinten katasztrofális a helyzet.
- Mennyi? - kérdezte Smith.
- Nem hiszem, hogy számoknak különösebb jelentőségük van, és…
- Mennyi, Fred?
Klein homlokráncolva beleszívott a pipájába. A média napi
huszonnégy órában a történtekkel foglalkozott, a bolygó valamennyi
híradójában tudósítottak az esetről, de a pontos számokat senki sem tudta
meghatározni.
- Valamivel több mint háromezer. Világviszonylatban. Leginkább
eleve szívproblémáktól szenvedő emberek. Ezért nem okolhatja magát,
Jon. Maga nélkül sokkal, de sokkal rosszabb lenne a helyzet.
Az egész olyan volt, mint valami racionalizálás. Háromezer halott,
köztük a Kongresszus kilenc tagja, négy külföldi állam vezetője, számtalan
pénzügyi szakember. Ironikus módon az áldozatok között alig akadt
katona, mivel ők a hivatásuk miatt az átlagosnál jóval fittebbek voltak.
- És már tudja, hogyan fogja kezelni ezt a dolgot? - kérdezte Randi.
Klein mély lélegzetet vett.
 - Ez bonyolult. A Dresner Industries valamennyi Merge-eszközt
visszahívta. A cég a csőd felé robog. Támogatjuk a visszavásárlásokat, és a
Torta segítségével fogjuk megtalálni a még kint lévő egységeket. A cél az,
hogy mindenkit kártalanítsunk, de ez persze lehetetlen. Ami a
nyilvánosságot illeti… Még nem sikerült összeállítanunk olyan sztorit, ami
elég hihető ahhoz, hogy meggyőzzük az embereket: baleset történt.
Szerencsére a média megelégszik a hisztéria fenntartásával, és nem
próbálja megtalálni a halottak közötti kapcsolati szálakat. Végső soron, azt
hiszem, képesek leszünk félresöpörni az ügyet. Persze nem lesz könnyű.
- És a technológia is félresöprődik - mondta Randi. Nem is próbálta
titkolni, mennyire örül ennek. - Örökre.
Klein nem válaszolt, Smithre nézett, aki korábban megbízást kapott
arra, hogy egy szigorúan titkos projekt keretein belül, egy megfelelő
csoportot vezetve tanulmányozza ezt a kérdést.
- A hardvert könnyű lemásolni, és a nagyközönség ugyan nem férhet
hozzá a Tortához, de a magja még mindig fut. Spanyolországban - mondta
Smith. - A technológia kulcsa persze nem más, mint Dresner algoritmusa.
Gyakorlatilag ez az a rosette-i kő, ami a gép kódjait lefordítja az elme
nyelvére. Enélkül semmit sem tehetünk.
- És meg tudják szerezni az algoritmust? - kérdezte Randi.
- Nem hiszem. Olyan ez, mint a huszonkettes csapdája. Ahhoz, hogy
hozzáférjünk Dresner operációs rendszeréhez, tudnunk kell, hogy a Merge
hogyan kommunikál az aggyal…
- És ahhoz, hogy megtudják, hogy a Merge hogyan kommunikál az
aggyal, hozzá kell férniük Dresner operációs rendszeréhez - fejezte be
Randi a gondolatmenetet.
- Pontosan. Valószínűleg könnyebb lenne újra kifejleszteni a
technológiát, mint feltörni Dresner kódját. Egyébként pontosan erre
fókuszálunk. Elbeszélgetünk azokkal az emberekkel, akik részt vettek a
fejlesztésben. Átvizsgáljuk a feljegyzéseket. De ez a munka akár
évtizedekig is eltarthat, és csak akkor reménykedhetünk a sikerben, ha
rájövünk, hogyan tudjuk rávenni az észak-koreaiakat az együttműködésre.
- Amire nincs sok esély.
Smith a történtek ellenére sem bírt szabadulni a csalódottság érzésétől.
 - Hihetetlen technológia volt! Ha Dresner kap még ötven évet, tényleg
megcsinálta volna. Tényleg tökéletesítette volna az emberi fajt.
Klein töprengve szívta a pipáját.
- A fajunk tökéletesítése… Örök történelmi gumicsont, nem igaz?
Eugenetika, kommunizmus, fasizmus, genocídium… és most ez. Talán
nem is az a rendeltetésünk, hogy tökéletesek legyünk.
- Ne is legyünk! - mondta Randi. - Mi a fenét kezdenék az életemmel,
ha mindenki azzal töltené a délelőttjeit, hogy megpróbálja kitalálni, milyen
új módon segíthetne az embertársain? - Összerándult a fájdalomtól az arca,
amikor pózt váltott a széken. - Apropó, az életem, és hogy mit kezdek vele.
Itt van annak a jutalomnak a kérdése, amit az ügyben végzett, csodálatos
munkámért kapok.
Klein benyúlt a fiókjába, majd az asztal túlsó oldalára csúsztatott egy
vékony borítékot.
- Forrásaink szerint Brennant nemrég Chilében, egy tengerparti
városkában látták.
- Chile - mondta Randi. Az ajkán ismét megjelent szokásos, idegesítő
mosolya. - Azt hiszem, rám férne egy kis napozás.