Grüll Tibor

A Ház, ahonnan a dicsoség eltávozott…

A heródesi Templom lenyugözo építészeti megoldásai és pazar gazdagsága közmondásos volt Izraelben: „Aki nem látta
Heródes Templomát, még soha semmilyen szépet nem látott” – áll a babilóni Talmudban. Nagy Heródes uralkodásának 18.
évében (vagyis i. e. 20/19-ben) kezdte el az akkor már több mint négyszáz esztendos második Templom átépítését. A
munka nagyságára jellemzo, hogy az egészen Albinus helytartóságáig (i. sz. 62–64) folytatódott, vagyis összesen
mintegy nyolcvan esztendeig tartott. Mikor Jézus a farizeusok körében botrányt kelto kijelentését tette arról, hogy
három nap alatt lerombolja és ugyanannyi ido alatt felépíti „templomát”, azok így értetlenkedtek: „Negyvenhat
esztendeig épült ez a Templom, és te három nap alatt felépíted azt?” (Jn 2:20) Ebbol talán a kijelentés
elhangzásának idejét is kikövetkeztethetjük (i. sz. 26/27).

A Templom egyedülálló pompája rövid idore még Jézus tanítványait is megigézte. Másként aligha érthetjük meg e furcsa
jelenet hátterét: „És kijövén Jézus a Templomból, tovább ment, és hozzá mentek tanítványai, hogy mutogassák neki a
Templom épületeit. Jézus pedig mondta nekik: »Nem látjátok-e mindezeket? Bizony mondom nektek: Nem marad itt ko köv
amely le nem romboltatik.«” (Mt 24:1-2) Ezek a szavak Jézus végidokre vonatkozó kinyilatkoztatásait vezették be: a
végido azonban közvetlenül a Názáreti halála és feltámadása után kezdodött el. Jézus próféciája ugyanis egyaránt
vonatkozott: (a) a második Templom pusztulására, amely i. sz. 70-ben történt meg; (b) a dánieli „negyedik

1
birodalom” totális gyozelmére, és a zsidók szétszóratására, amely a Bar Kochba-felkelés leverése után (i. sz. 135)
vált teljessé; (c) az ezeréves messiási királyság eljövetelére, amely mindmáig nem valósult meg. Jézus
ténymegállapításként közölte a Templom jövobeli pusztulását. Sem arról nem szólt, hogy mi lesz ennek kiváltó oka, sem
azt nem mondta, hogy a Templom soha többé nem fog megépülni.

„Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: »Bár felismerted volna ezen a napon te is a
békességre vezeto utat! De most már el van rejtve a szemeid elol. Mert jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid
sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelol szorongatnak; földre tipornak téged és fiaidat, akik benned
laknak, és nem hagynak beloled követ kövön, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.«” (Lk 19:41-44) A
profetikus szavak megdöbbento pontossággal teljesedtek be negyven esztendo múlva. Josephus Flavius mint szemtanú írta
le a római ostrom rettenetes hónapjait, a sáncépítést a falak körül, majd a város eltiprását. Jézus, akit szíve
mélyérol megindított e szörnyu látomás, kijelentette, hogy Jeruzsálem pusztulásának egyik oka a „békességre
szolgálók” (ta prosz eirénén) elhagyása – amit éppen úgy értelmezhetünk a rómaiak elleni felkelésre, mint a
polgárháborús viszonyokra; másrészt a „meglátogatás alkalmának” (kairosz tész episzkopész) fel nem ismerése. Ez
utóbbin messiási színre lépését kell értenünk: ne feledjük, hogy mindezek a dicsoségteljes jeruzsálemi bevonulás
közben hangzottak el Jézus szájából, amely maga is egy messiási prófécia beteljesítése volt. Lukács úgy folytatja a
történetet, hogy mindjárt igazolja is Jézus szavainak érvényességét: az egész nép rajta csüngött, és ot hallgatta
(Lk 19:48); a vallási és politikai elit azonban „igyekezett ot elveszíteni” (Lk 19:47).

2
A Máténál olvasható párhuzamos igehely (23:37-39) viszont egyértelmuen a farizeusokat és írástudókat tartja a
pusztulás (churbán) okozóinak: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád
küldettek, hányszor akartam összegyujteni gyermekeidet, ahogyan a tyúk szárnya alá gyujti a csibéit, de ti nem
akartátok! Íme, elhagyottá lesz a ti házatok. Mert mondom nektek: nem láttok engem mostantól fogva mindaddig, amíg
azt nem mondjátok: »Áldott, aki az Úr nevében jön!« ” (Zsolt 118:26a) Máté evangéliuma Jézus korának szellemi
vezetoit a próféták gyilkosaiként, illetve azok fiaiként nevezi meg, és „minden igaz vér” kiontásáért oket tartja
felelosnek. Két példája is figyelemre méltó: Ábelt ugyanis áldozata miatt ölte meg Káin; Jójáda pap fiát, Zakariást
pedig a Templomban kövezték halálra, amiért figyelmeztette a bálványimádás felé hajló Jóás királyt: „Ha elhagytátok
az Urat, o is elhagy titeket” (2Krón 24:20b). Az „Íme, elhagyottá lesz a ti házatok” pedig két, a Templommal
kapcsolatban elhangzott ószövetségi prófécia kontaminációja, amely szoros összhangban van Zakariás elobbi
kijelentésével. Az egyik Istennek a Salamon templomszentelési imájára adott válaszában hangzott el: „…e házat,
amelyet az én nevemnek szenteltem, elvetem szemem elol” (1Kir 9:7-9), a másik Jeremiás két keseru kijelentése arról,
hogy „elhagytam házamat” (Jer 12:7), illetve „elpusztul e ház” (22:5).

A bekövetkezo második churbán oka tehát mindenekelott a vallási-politikai vezetok prófétákkal szemben tanúsított
elutasító magatartásában, nem egyszer meggyilkolásában keresendo. Ezek hoszszú sorában a legfontosabb – de korántsem
a legutolsó – a Názáreti Jézus perbe fogása, majd kivégeztetése volt. Jézus kijelentésében azonban szó sem esik arról,
hogy a Messiás elutasítása miatt Isten végleg elfordulna választott népétol, Izraeltol, vagy hogy véglegesnek
tekintené a pusztulás állapotát. Sot, Jézus apokaliptikus kijelentéseit egy, a végidok messiási királyságára
vonatkozó, vigasztaló zsoltáridézettel zárja.

3
Isten Fia „a Házban“
Szomorú tény, hogy Jézus próféciái, a Templom pusztulása, valamint Izrael szétszóratása a keresztények dönto többsége
számára évszázadokon át Izrael végso és teljes elvettetését „bizonyította”. A churbán ténye az egyházatyák tollán
olyan Égi Jellé vált, amely végérvényesen és egyértelmuen mutatta: a zsidók számára nincs visszatérés, Izrael mint
állam mindörökre megszunt, s a Templom soha többé nem fog felépülni. Ezen egyháztörténeti hagyomány kialakítói
tudomást sem vettek arról, hogy az a Jézus, aki (elméletben) az egyház legfobb tekintélye: Alapítója, Pásztora és
Feje, miként viszonyult szolgálata során a jeruzsálemi Templomhoz. Pedig az áttekintés igencsak sok tanulsággal
szolgált volna.

Jézus elso látogatása a jeruzsálemi Templomban akkor történt, amikor a mózesi törvények szerint szülei bemutatták ot
a papok elott, és elvégezték az erre az alkalomra eloírt áldozatot (Lk 2:22-24). Ekkor egy Simeon nevu caddik
(igaz), valamint az állandóan a Templomban tartózkodó Channa prófétano a Szent Szellem által kijelentette, hogy
Jézusban maga a Messiás született meg (Lk 2:25-38). Ezt a hallatlan hordereju igazságot – amelyre Simeon egész
életében várt – bizonyára nem halkan, suttogva közölte Máriával és Józseffel! Nemcsak az evangéliumok, hanem a papi
családból származó Josephus Flavius is megerosíti, hogy a Jézus korabeli Templomban is gyakoriak voltak a spontán
profetikus-karizmatikus megnyilvánulások, melyeket ugyan a mai pszichológusok bizonyosan „tömeghisztériának”
neveznének, de ott és akkor normálisnak számítottak, és szinte mindennaposak lehettek. A Názáretit tizenkét éves
korában újra ott találjuk a Templom bölcsei között (Lk 2:41-50). A jeruzsálemi Templom ugyanis nemcsak az áldozatok,
a prófétálás, hanem a tanítás, sot a bíráskodás legfobb központja volt Izraelben. Itt ülésezett a Szanhedrin, s itt
gyultek össze a legbölcsebb rabbik, a legtudósabb írástudók és a legszentebb életu caddikok. De Jézustól még nekik is

4
volt mit tanulniuk. A bar micva-korba lépo názáreti ifjú egyébként családja és rokonai társaságában utazott fel
Jeruzsálembe pészach ünnepére. Ezután egészen hároméves szolgálatának kezdetéig nem hallunk róla és a Templomról, de
az elozoek alapján feltehetjük, hogy a Mózes által eloírt, évi három zarándokünnepen (kovásztalan kenyerek, sávuót,
szukkót) is megjelent itt családja körében.

Jézust szolgálata kezdetén (az alámerítkezést és a sivatagi böjtöt követoen) próbára tette a Sátán: másodszorra a
Templom párkányára állította, és megparancsolta neki, hogy vesse alá magát. Az „istenkísértés” próbájával Jézusnak az
Atya és az Ige iránti bizalmát akarta aláásni az Ellenség. Ennek színhelyéül nem véletlenül választotta a Templomot:
az Úron kívül mindenki azt gondolta volna, hogy Isten ezen a szent helyen, az O Házában, bizonyosan megvédelmezi Fiát.
De Jézus – sem zélóta, sem farizeus nem lévén – az élo ige (rhéma) kardjával vágott vissza: „Meg van írva: Ne
kísértsd az Urat, a te Istenedet!” (Mt 4:5-7; Lk 4:9-12)

Jogosan vetodik fel az a kérdés is, hogy vajon miként vélekedett Jézus a korabeli Templom és az abban bemutatott
áldozatok szellemi jelentoségérol? Az evangéliumok alapján nincs okunk feltételezni, hogy Jézus akár a Templomot
elutasító esszénusokkal, akár azt a saját (és mások) élete árán is védelmezni akaró zélótákkal egyetértett volna.
Tanítványaival együtt megfizette a két drachmás templomi adót (Mt 17:24-27), és sem az ünnepek, sem az áldozatok,
sem a papság „isteni legitimációját” és fontosságát nem vonta kétségbe. Miután egy leprást meggyógyított,
megparancsolta neki: „Eredj el, mutasd meg magadat a papnak, és vigyél áldozatot a te megtisztulásodért, amint Mózes

5
parancsolta, bizonyságul onekik.” (Lk 5:14)

Mózes harmadik könyvében két hoszszú fejezet szól a lepra felismerésérol, a leprások elkülönítésérol és az abból
történo meggyógyulásért adandó áldozatokról (13-14. fejezet). Jézus „nekik” (a farizeusoknak és az írástudóknak)
szóló üzenete kétféleképpen értelmezheto: a megtisztult leprás templomi áldozata egyrészt a mózesi Törvény és az
áldozatok érvényességét, másrészt Jézus messiási elhívását volt hivatva reprezentálni a „szakértok” elott. Jézus a
farizeusok esküvési szokásait kigúnyolva sem vonta kétségbe a Templom és az oltár szellemi jelentoségét: „Aki azért
az oltárra esküszik, esküszik arra és mindazokra, amik azon vannak. És aki a Templomra esküszik, esküszik arra és
Arra, aki abban lakozik.” (Mt 23:20-21) Sem az oltár és az arra helyezett áldozatok, sem pedig a Templom nem volt
tehát üres ceremónia vagy puszta díszes épület Jézus szemében, amint azt késobb egyes felszínes keresztény teológusok
elterjesztették. Prófétához méltóan ugyanakkor leszögezte: nem az áldozatok precíz végrehajtása, hanem az áldozó hite
az Isten elott kedves, érvényes áldozat szellemi elofeltétele.

A Názáreti maga is számos profetikus-karizmatikus cselekedetet hajtott végre a Templomban: a templomtér déli oldalát
lezáró, Heródes által épített gigantikus méretu Királyi Csarnokból kidobta az árusokat és pénzváltókat (Mt 21:12; Lk
19:45); megtiltotta, hogy bárki edényt vigyen a Templomon keresztül (Mk 11:16); sot a nyilvános adakozást is
figyelemmel kísérte (Mk 12:41). Mindebben a Szentély megtisztításának szándéka vezette: „Nincs-e megírva: Az én
házam imádság házának neveztetik minden nép között? Ti pedig rablók barlangjává tettétek azt.” (Mk 11:17) Jézus itt
Ézsaiás (56:7) és Jeremiás (7:11) próféciáját idézte, amelyek közül csak az utóbbi „templomellenes”. Lényeges
azonban, hogy Jézus nem folytatja Jeremiás gondolatmenetét: nem esik szó sem az elpusztult istentiszteleti központról,
Silóról, sem az asszír vagy babilóni fogságról, sot az elso Templom lerombolásával (i. e. 586) sem példálózik.

6
Jézus ezen akciói közben a templomi felügyelok részérol semmiféle ellenállással nem találkozott. Mikor elfogták a
Getszemané-kertben, maga is hivatkozott arra, hogy „naponként nálatok ültem, tanítván a Templomban, és nem fogtatok
meg engem” (Mt 26:55).

János evangéliuma alapján biztosra veheto, hogy Jézus hároméves szolgálata alatt legalább két húsvétra (2:13, 11:56)
, egy sátoros ünnepre (7:14) és egy hanukkára (10:23) felment a Templomba. Tanításának szokott színtere a
Kidron-völgy felett húzódó „Salamon csarnoka” volt (Jn 10:23), ahol számos csodát is tett a nép között. Állandóan
óriási tömeg verodött össze körülötte, akik látni és hallani akarták, s betegeiket is gyógyíttatták vele. Ez a
népszeruség arra késztethette a farizeusokat, hogy ne vállaljanak nyílt konfrontációt Jézussal. A tömegtol való
félelem annyira motiválta oket, hogy még a nemrégiben Heródes Antipas által kivégeztetett Keresztelo Jánosról sem
mertek elítélo véleményt megfogalmazni (Mt 21:23-27). A Názáreti így szabadon tevékenykedhetett a Templom udvarán,
beteljesítve ezzel Aggeus próféciáját: „Nagyobb lesz e második háznak a dicsosége az elsonél.” (Agg 2:9)

Jézus perében mégis foszerepet kapott a „templomellenesség”. A vád így hangzott: „Mi hallottuk, amikor ezt mondta: Én
lerontom ezt a kézzel csinált Templomot, és három nap alatt másikat építek, amely nem kézzel készült.” (Mt 26:61; Mk
14:58) A koncepciós perek esetében gyakorta elofordul, hogy a vád alapja szándékos „félrehallás” vagy „csúsztatás”.
Ez esetben olyan rágalomról van szó, amely hamar elterjedt a jeruzsálemi zsidók körében, mivel azoktól is
visszahalljuk, akik a kereszten függo Jézust szidalmazták (Mt 27:40; Mk 15:29). Az „eredeti” kijelentései egyikében
Jézus saját személyét – Dávid eloképét felhasználva – „a Templomnál nagyobbnak” (értsd: fontosabbnak) nyilvánította
(Mt 12:6); a másikban a már említett „rontsátok le a Templomot, és három nap alatt megépítem azt” (Jn 2:19-21)
kinyilatkoztatást tette. A két prófécia összefügg, mivel az Újszövetség a testrol mint a Szent Szellem tartózkodási

7
helyérol beszél, így az elso példázat azt jelenti: az Életnek elsobbsége van a Törvénnyel szemben, másként fogalmazva:
„nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért”. A második példázat jelentését pedig maga János adja
meg: „O pedig a testének templomáról szólt.” Szavait tehát az eredetitol eltéro szövegösszefüggésben magyarázták. Ezt
az Újszövetség már hamis tanúzásnak minosíti.

A Templom és az apostolok
A sávuót (hetek ünnepe, pünkösd) Izrael három jelentos zarándokünnepének egyike volt, amikor minden izraelita
férfinak meg kellett jelennie a jeruzsálemi Templomban, természetesen nem üres kézzel. Mózes törvénye szerint az
áldozat mellett szabad akaratból való ajándékot is kellett hozni, az egész családnak örvendeznie kellett az Úr elott,
megemlékezve az Egyiptomból történt szabadulásról (3Móz 23:15-22; 5Móz 16:9-12). A szombathoz és más ünnepnapokho
hasonlóan a pünkösd is „szent gyülekezés napja”, vagyis pihenonap volt, amelyen nem volt szabad dolgozni.

Idoszámításunk szerint 30 körül, Sziván 6-án – a pészach után számított ötvenedik napon –, a kora reggeli órákban
valószínuleg éppen Habakuk próféta szavait harsogták a felolvasók Jeruzsálem zsinagógáiban és a Templomban összegyult
zarándokok elott: „Dicsosége elborítja az egeket, és dicséretével megtelik a föld. Ragyogása, mint a napé, sugarak
támadnak mellole, és ott van az o hatalmának rejteke…” (Hab 3:3-4) – Ám ekkor egy váratlan, furcsa esemény történt.
Az Apostolok cselekedetei így írja le a történteket: „Hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égbol,
amely betöltötte az egész házat, ahol ültek [ti. Jézus tanítványai] . Majd valami lángnyelvek jelentek meg elottük,

8
amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szent Szellemmel, és különféle nyelveken
kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Szellem adta nekik, hogy szóljanak.” (2:2-4)

A Templomban gyakoriak voltak a karizmatikus megnyilvánulások

A jelenséget olyan eros hang- és fényhatások kísérték, hogy az ünnepre összegyult zsidók (ezeknek száma akár a
120-180 ezret is elérhette) nagy számban tódultak a tanítványok köré. De hol is történhetett mindez? Lukács annyit
mond, hogy a tanítványok „a házban” (ho oikosz) tartózkodtak. Az egyháztörténeti tradíció ezt a házat János Márk
családjának otthonával azonosítja, ahol Jézus és tizenkét apostola a páskabárányt elfogyasztotta. Ez az azonosítás
azonban több lényeges ponton is bizonytalan. Eloször is a Szentírás ezt nem tartalmazza. Másrészt vajmi nehéz a kor
körülményei között olyan zsidó házat elképzelni Jeruzsálemben, amelynek egyetlen helyiségében százhúsz ember elfért
volna. Harmadszor: ha a tanítványok valóban házon belül voltak, kívülrol éppen úgy nem láthatták oket, ahogy ok sem
szólhattak a kint levokhöz. Lukács pedig azt mondja, hogy a fenti jelenséget tömegek látták, és Péter
bizonyságtételét tömegek hallgatták.

Több mint valószínu, hogy Jézus tanítványai nem egy házban, hanem a Templomtéren gyülekeztek össze. Ezt egyrészt
azzal támaszthatjuk alá, hogy Lukács evangéliumának utolsó mondata szerint a Szent Szellem kitöltetésére várakozó
tanítványok „mindenkor a Templomban voltak, dicsérvén és áldván az Istent” (Lk 24:53); másrészt az Újszövetségben
(ugyanúgy, mint a Szeptuagintában) a szokott hieron (szentély) mellett az oikosz (ház) is jelentheti a
Templomot, a héber Bét Jahve (Jahve Háza) tükörfordításaként (például: Mt 12:4, 21:13; Mk 11:17; Lk 11:51, 19:46;
Jn 2:16; Csel 7:47 stb.). A Templom-hegy héber neve a mai napig Har-habbajit, azaz a Ház hegye. A tanítványok
valószínuleg a Templomteret körülvevo oszlopcsarnokok valamelyikében, a nyüzsgo sokaság közepette telepedtek le. Így

9
máris érthetové válik, hogyan csodült össze köréjük oly hirtelen a tömeg, hogyan láthatták oket olyannak, mint „akik
édes bortól részegedtek meg”, hogyan hallhatták oket szólni olyan nyelveken, amelyeken nyilvánvalóan nem tudhattak,
hiszen lerítt róluk, hogy Galileából jöttek.

A diaszpórából érkezett zsidók csodálkoztak is ezen: „»Íme, akik beszélnek, nem valamennyien Galileából valók-e?
Akkor hogyan hallhatja oket mindegyikünk a maga anyanyelvén: pártusok, médek és elámiták, és akik Mezopotámiában
laknak, vagy Júdeában és Kappadókiában, Pontuszban és Ázsiában, Frígiában és Pamfíliában, Egyiptomban és Líbia
vidékén, amely Küréné mellett van, és a római jövevények, zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, amint a
mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól.« Magukon kívül voltak a megdöbbenéstol mindnyájan, és nagy
zavarban kérdezgették egymástól: »Mi akar ez lenni?«” (Csel 2:7b-12) A rejtélyt maga Péter apostol oldotta meg, aki
prédikációjában az átélt eseményeket az ószövetségi próféciák és Jézus Krisztus ígéretei beteljesedéseként értelmezte:
a jelenségek kiváltó oka a Jóel próféta által megígért Szent Szellem elérkezése volt, akit halála, feltámadása és
mennybemenetele után ötven nappal küldött el követoinek a Messiás. Péter beszédének hatására még aznap több mint
háromezer ember merítkezett alá, valószínuleg a közeli Siloám mikvéiben.

Az egyház születése tehát minden bizonnyal a jeruzsálemi Templomhoz kötodik, amelyben a próféciák beteljesedését
láthatjuk. A jeruzsálemi osegyház legfontosabb gyülekezohelye és szellemi központja Jézus halála után is a Templom
maradt – függetlenül a jövendo pusztulására vonatkozó próféciáktól. A tanítványok pünkösd után is „minden nap egy
akarattal kitartottak a Templomban” (Csel 2:46). Péter és János éppen a délutáni imaórára igyekezett a Templomba,
mikor az Ékes kapunál Isten ereje meggyógyította a sántát (Csel 3:1). Ekkor már a Szanhedrin és a templomorség is
közbelépett, s letartóztatta Pétert és Jánost, akik – miután természetfeletti módon kiszabadultak a börtönbol –

10
felszólítást kaptak, hogy folytassák a prédikálást a Templomban (Csel 5:20), aminek engedelmeskedve „minden nap a
Templomban és házanként nem szuntek meg tanítani és hirdetni Jézust, a Krisztust” (Csel 5:42). A prédikációk és a
különféle csodajelek akkora hatással voltak a népre, hogy a farizeusok attól féltek, ha csak egy ujjal is az
apostolokhoz nyúlnak, a tömeg megkövezi oket (Csel 5:26).

„Ha felépül végül a Házunk…”

Sem Jézus, sem az apostolok nem tagadták meg a Templomot, a papságot és az áldozatokat, s ilyet nem követeltek
tanítványaiktól sem. Éppen ellenkezoleg: az egyház születése és kezdeti muködése is ezer szállal kötodik Isten
Házához. A problémát az jelentette, hogy miközben Pál is a „Törvény zélótájaként” azonosította magát zsidó testvérei
elott (Csel 22:3), és a jeruzsálemi gyülekezet négy tagjával együtt precízen bemutatta a nazireusi áldozatot, a
Templom szellemi jelentoségérol vallott keresztény felfogás – nem kis részben éppen Pálnak köszönhetoen – módosult.
Jézus Krisztus helyettesíto keresztáldozatával ugyanis lényegében érvényüket vesztették az ószövetségi típusú
engesztelo áldozatok. Jézus Krisztus testét azonosította a Szentéllyel, sot azt annál nagyobbnak (fontosabbnak)
jelentette ki. Ezzel a teológia számára lehetové tette, hogy az egyházat (Jézus Krisztus testét) nemcsak azonosnak,
hanem nagyobb jelentoségunek is tartsa a jeruzsálemi Templomnál. Pál apostol leveleiben pedig már azt is kijelentette,
hogy valamennyi újjászületett hívo teste a „Szent Szellem temploma” (1Kor 3:16; 2Kor 6:16).

Természetes, hogy a létezo Templom megsemmisülésével ezek a szellemi kijelentések nagyobb súllyal estek a latba, mint

11
azok a történeti vonatkozások, amelyek a Templomnak az osegyház életében játszott kiemelkedo szerepét mutatták. Az
egyházban a II. század közepére többségbe kerülo pogánykeresztények körében amúgy sem élt semmilyen kötodés
Jeruzsálemhez és a Templomhoz, és parúziavárásuk is kizárólag Krisztus személyével kapcsolódott össze. A zsidók
újbóli összegyujtetése, Izrael helyreállítása és a Templom újrafelépítése: ezek az állomások nem szerepeltek a közép-
és újkori kereszténység eszkatológiai menetrendjében. Sot a zsidók Templomának felépítése és Krisztus újraeljövetele
egymást kölcsönösen kizáró eseményekké váltak a végidok naptárában.

A XIX. század végi cionizmus törekvései, Izrael Állam megalakulása (1948), majd a hatnapos háború gyozelmei (1967)
, végül a XX. század végén nemzetközi segédlettel beinduló béketárgyalások a jeruzsálemi Templom harmadszori
felépítését is elérheto közelségbe hozhatják. Ez az esemény pedig megrendíto ereju teológiai földrengéshullámot fog
elindítani a saját tradíciójukba burkolózó keresztény felekezetek körében. A kereszténység lényege újra csak azok
számára lesz értelmezheto, akik visszanyúlnak annak eredeti forrásaihoz: Jézus és az apostolok kijelentéseihez.

12