Írta: Kandi Steiner

A mű eredeti címe: A Love Letter to Whiskey

Copyright © 2016 Kandi Steiner All rights reserved.

Cover Photography by Perrywinkle Photography

Cover design by Kandi Steiner

Fordította: Roehnelt Zsuzsanna

A szöveget gondozta: Eszes Rita

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a

borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2064-7174
ISBN 978 963 457 737 9

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Vojnics-Rogics Réka, Gera Zsuzsa
Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető: Hunya Ágnes

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű

bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli
engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen
formában
– akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
Sasha Whittingtonnak, a legeslegjobb barátnőmnek,
és az egyetlen lánynak, aki pontosan
ugyanúgy szereti a whiskey égető ízét, mint én.
Ez neked szól.
 PROLÓGUS

Visszaesés
Őrület, milyen gyorsan tér vissza a zsongás akkor is, ha az
ember már ilyen hosszú ideje józan.
Ajtót nyitottam, és már a látványtól elbódultam. A szemem
elködösült, a lábam remegni kezdett. Korábban legalább egy
nagy korty kellett, hogy ilyen állapotba jussak, de a távolság és
az idő alacsonyabb szintre hozta a tűréshatáromat, és a vérem
már attól felforrt, hogy látom. Rámarkoltam a kilincsre,
mintha az segítene, de csak annyit ért, mint elkezdeni vizet
szlopálni, amikor már menthetetlenül részeg vagy.
Whiskey csak állt ott, a küszöbömön, pont, mint egy évvel
korábban. Csakhogy ezúttal nem esett az eső, nem volt düh,
sem esküvői meghívó, csak mi ketten.
Egyedül volt. A régi barát, a könnyed mosoly, a torz vigasz,
ragyogóan szervírozva.
Egyedül voltam. Az alkoholista, aki úgy csinál, mintha nem
akarná megkóstolni, mégis túl hamar ráébred, hogy attól, hogy
hónapok óta tiszta, még nem vágyik rá kevésbé.
De nem szabad innen kezdenem.
Nem, ahhoz, hogy ezt a történetet jól meséljem el, vissza kell
mennünk.
Vissza, az elejére.
Vissza, a legeslegelső csepphez.
 ELSŐ FEJEZET

Az első korty
Amikor először ízleltem meg Whiskey-t, pofára estem.
Szó szerint.
Már a legelső kortytól megrészegültem, és gondolom, ez lett
volna a jel, hogy tartsam magam távol tőle.
Jennával a házukhoz közeli tó partján futottunk, az izzadság
a szemünkbe csepegett a dél-floridai hőségtől. Kora
szeptember volt, de akár, ha július lett volna. Nálunk nincs
„csizmás-sálas” évszak, hacsak az ember nem számolja azt a
körülbelül hat hetet januárban és februárban, amikor a
hőmérséklet huszonhat fok alá esik.
Így történt, hogy harmincvalahány fokban küzdve
próbáltam villogni és bizonyítani, hogy tudom tartani a lépést
Jenna pomponlány-edzésprogramjával. Végre bejutott a
válogatottba, és ezzel a kiváltsággal együtt elképesztően magas
fizikai elvárásnak kellett megfelelnie. Utáltam futni.
Egyszerűen gyűlöltem. Aznap sokkal szívesebben lettem volna
a szörfdeszkámon. De Jenna szerencséjére volt egy nagy
versenyszellemmel megáldott legjobb barátnője, aki sosem
utasította vissza a kihívásokat. Így amikor megkért, hogy
eddzek vele, lelkesen belementem, még úgy is, hogy tudtam: a
nap végére az oldalam és a vádlim is sikítani fog.
Én láttam meg előbb a srácot.
Csak néhány lépéssel jártam Jenna előtt, és a betonon
csattogó, rikító rózsaszín edzőcipőmet néztem. Amikor
felpillantottam róla, a fiú körülbelül tizenöt méterre volt
tőlem, de még ilyen távolságból is tudtam, hogy bajban
vagyok. Először olyan átlagosnak látszott: barna haj, nyúlánk
testalkat, csuromvizes, fehér futópóló. Azonban minél
közelebb került, annál inkább feltűnt, hogy milyen ennivaló.
Feltűnt a lábizmai mozgása, ahogy fut, hogy a haja egy picit
rugózik, a száját pedig koncentrálva szorítja össze, ahogy
felénk közelít.
Hátranéztem a vállam felett, és Jenna felé vonogattam a
szemöldökömet. Próbáltam elküldeni neki a titkos legjobb
barátnő kódot, miszerint „dögös srác előttünk”, de ő éppen
megállt, hogy bekösse a cipőjét. És mire visszafordultam, már
túl késő volt.
Belerohantam – keményen –, és a járdára zuhantam, kicsit
továbbgurulva, hogy tompítsam az esést. Ő káromkodott, én
felnyögtem, inkább a szégyentől, mint a fájdalomtól. Bárcsak
mondhatnám, hogy utána kecsesen felemelkedtem, ragyogóan
mosolyogtam, és elkértem a telefonszámát – de az igazság az,
hogy attól a pillanattól, hogy ránéztem, már semmire sem
voltam képes.
Ahogy felemeltem a kezem, hogy eltakarjam a sziluettje
mögül ragyogó napot, ismeretlen, meleg sajgás áradt szét a
mellkasomban. Éppen ilyennek képzeltem életem első korty
whiskey-jét. A fiú lehajolt, kinyújtotta a kezét, és mondott
valamit, amit nem fogtam fel, mert közben valahogy sikerült a
markába csúsztatnom a kezem, és ez az egyetlen érintés
lángra lobbantotta a bőröm.
A „jóképű” szóval nem lehet leírni, de az arcvonásait
fürkészve mégis ez járt a fejemben. A haja valamiféle
kávészínű volt, a tövénél nedves, kicsit a homlokába hullott. A
szemei nagyok voltak, szinte túl kerekek, és az arany, a zöld és
a legmélyebb barna keveredett bennük. A Whiskey becenevet
csak sokkal később találtam ki, de akkor tűnt fel először, hogy
whiskey-szeme van. Az a fajta, amiben elvész az ember. Az a
fajta, ami magába szív. Neki voltak a leghosszabb szempillái,
és hozzá szigorú, szögletes álla. Olyan szigorú, a szélei olyan
élesen megrajzolva, hogy ha nem mosolyog rám, meg mertem
volna esküdni, hogy haragszik. Még mindig beszélt, és mielőtt
újra felnéztem volna féloldalas vigyorára, a tekintetem széles
mellkasára esett.
– Jesszusom, vak vagy, cseszd meg?! – Jenna hangjára
visszatértem a ködből, ő pedig ellökte Whiskey-t az útból, és
megragadta a kezemet, hogy álló helyzetbe rántson. Alig
nyertem vissza az egyensúlyomat, Jenna már meg is pördült,
hogy folytassa a szidalmait. – Mi lenne, ha kisöpörnéd a
homlokodból a rohadt hosszú hajadat, és odafigyelnél, hogy
merre mész, hm, bajnok?
Jaj, ne!
Arra se volt időm, hogy stipi-stopot kiáltsak, eszembe sem
jutott a szó, ki sem tudtam volna mondani, máris túl késő volt.
Lassított felvételben néztem végig, ahogy Whiskey
belehabarodik a legjobb barátnőmbe, anélkül, hogy esélyem
lett volna egyetlen szót szólni hozzá.
Jenna kihúzta magát, két kezét karba fonta, és míg várta,
hogy a srác megvédje magát, szokásához híven az egyik
oldalra billentette a csípőjét. Így működött – pont ez volt az
egyik oka, hogy jól kijöttünk egymással. Mindketten az a típus
voltunk, amit az emberek „vadmacskának” hívnak, de
Jennának megvolt az az előnye, hogy a hozzáállása mellett
rohadtul gyönyörű is volt. Hátradobta hosszú, hullámos, szőke
lófarkát, és felhúzta az egyik szemöldökét.
Aztán a srác is.
A mosolya kiszélesedett, ahogy Jenna szemébe nézett, és
Jennától ugyanazt a tekintetet láttam, amivel már számtalan
fiút elbűvölt. A barátnőm igazi unikornis volt, a férfiak
odavoltak érte. Lehettek is: platinaszőke haja volt, kristálykék
szeme, kilométer hosszú lábai és tök jó természete. Még
mielőtt azt gondolnád, hogy én voltam az önbizalomhiányos
legjobb barátnő: nekem is megvolt mindenem. Keményen
dolgoztam, tehetséges voltam – csak nem azokban a
dolgokban, amiket a gimnazista fiúk hagyományosan értékelni
szoktak.
De majd ezt is elmesélem.
– Szia! – mondta végre Whiskey, ezúttal Jenna felé nyújtva a
kezét. A tekintete meleg volt, a mosolya hívogató – ha egyetlen
szót kellene rá mondanom, mindössze egyet, az az elbűvölő
volna. Csak úgy ontotta a bűvöletet. – Jamie vagyok.
– Nos, Jamie, talán be kellene jelentkezned a szemorvoshoz,
mielőtt még egy ártatlan futót elütsz. És tartozol Brecksnek
egy bocsánatkéréssel! – Felém intett a fejével, én pedig
összerezzentem a nevem hallatán, azon gondolkodva, miért
érzi úgy a barátnőm, hogy ezt el kellett árulnia. Mindig B.-nek
hívott, mindenki így tett, szóval miért választotta éppen ezt a
pillanatot a teljes nevem használatára, amikor szemtől
szemben álltam az első fiúval, akitől valaha felgyorsult a
szívverésem?
Jamie még mindig vigyorgott, és Jennát nézte, próbálta
megfejteni, de egy másodperc múlva felém fordult ugyanazzal
a féloldalas mosollyal.
– Sajnálom, figyelnem kellett volna, hogy merre megyek! –
Meggyőződéssel mondta ki a szavakat, de a végénél felhúzta a
szemöldökét, mert mindketten tudtuk, hogy ki nem figyelt az
ösvényen, és bizony nem ő volt a bűnös.
– Semmi gond – motyogtam, mert valamiért még mindig
nehezemre esett megtalálni a hangomat. Jamie egy icipicit
félrehajtotta a fejét, ezúttal keményen nekem szegezte a
pillantását, és meztelennek éreztem magam alatta. Még sosem
nézett rám így senki. Teljesen rám fókuszált. Egyszerre volt
nyugtalanító és lélegzetelállító.
 De még mielőtt belekapaszkodhattam volna az érzésbe,
visszafordult Jenna felé, és ahogy összetalálkozott a tekintetük,
lassan mindkettejük arcán mosoly terült el. Már egymilliószor
láttam ezt, de most először éreztem magam rosszul tőle.
Én láttam meg előbb, de ez nem számított.
Mert Jamie csak Jennát látta.

Jenna és Jamie alig több mint egy hét múlva úgy döntöttek,
nevet adnak a kerek nyolc napja tartó flörtölgetésüknek. A
gimiben így mentek a dolgok, nem voltak játszmák, semmi
„feküdjünk le, és majd meglátjuk, mi lesz”. Vagy együtt voltál
valakivel, vagy nem, és ők totálisan együtt voltak.
Abban a kiváltságos helyzetben voltam, hogy
végignézhettem, ahogy az órák szünetében smárolnak, és
bármennyire szerettem volna utálni, hogy együtt vannak,
egyszerűen nem ment. Valójában egészen meg is feledkeztem
róla, hogy én láttam meg Jamie-t előbb, annyira undorítóan
cukik voltak együtt. Jenna magasabb volt nálam, de ahhoz épp
elég alacsony, hogy beférjen Jamie karja alá. Egyikük
pomponlány volt, másikuk kosaras. Különböző terep, de ettől
függetlenül mindketten népszerűek voltak, és a többiek
tisztelték őket. Jamie sötét arcvonásai kiegészítették Jenna
világos színeit, és még a humoruk is hasonló volt. Még a nevük
is jól hangzott együtt: Jenna és Jamie. Úgy értem, őszintén, ki
tudna rájuk haragudni?
Úgyhogy ejtettem a témát, ejtettem Jamie gondolatát, és
könnyedén belehelyezkedtem a gyertyatartó szerepébe,
amelyet már megszoktam Jenna és a számos pasija mellett.
Jamie volt az első, aki úgy tűnt, örül, hogy ott vagyok. Mindig
beszélgetett velem, viccelődött, áthidalva a kínos és a könnyed
barátkozás közti szakadékot. Jó volt így, és én őszintén örültem
nekik.
Mégis, azon a bizonyos iskola utáni délutánon úgy
döntöttem, nem tartok gyertyát. Helyette az ágyra hajítottam a
hátizsákomat, és a fürdőruhám után kutatva feltúrtam a
legfelső fiókomban levő ruhákat, hátha van még egy kis időm
a vízben, mielőtt lemegy a nap. Még nem állítottuk át az órát,
de a napok már rövidültek, emlékeztetve rá, hogy a nyár még
nagyon messze van.
– Szia, édes! – mondta anyu, és halkan megkopogtatta az
ajtófélfát. – Nem vagy éhes? Arra gondoltam, elmehetnénk ma
valahová enni, mondjuk abba a szusibárba, amit annyira
szeretsz!
– Most nem vagyok. Kimegyek, lecsekkolom a hullámokat –
válaszoltam görcsös mosollyal. Fel se néztem a fiókomból, csak
előhúztam belőle a kedvenc fehér pántos felsőmet, és
kerültem anyu tekintetét. Nem az van, hogy én voltam a
drámázós tinédzser, aki utálja az anyukáját. Nem voltam az.
Szerettem, de a dolgok másmilyenek voltak köztünk, mint két
rövidke évvel korábban.
Oké, itt jön az a rész, hogy figyelmeztetlek: apuka-
problémáim voltak. Gondolom, bizonyos tekintetben anyuka-
problémáim is.
Hadd magyarázzam el!
Az életemben minden tökéletes volt, legalábbis az én
szememben, egészen a tizedikes gimnáziumi évem előtti
nyárig. Azon a nyáron kinyitottam szép szürke szememet, és
körülnéztem az életemben. Rájöttem, hogy egyáltalán nem
olyan, mint amilyennek látszik.
Azt hittem, mindenem megvan. A szüleim nem voltak
házasok, és nem is voltak együtt, de ez soha nem is volt
másként. Már megszoktam. Nekünk ez volt a normális. Anyu
sosem randizott senkivel, apu randizgatott, de nem házasodott
meg, és valahogy mégis minden karácsonykor összekerültünk,
csak mi hárman. Egész életemben az anyukámmal éltem, de
ugyanannyi időt töltöttem az apukámnál is. A szüleim sosem
veszekedtek, de nem is nagyon nevettek együtt. Feltételeztem,
hogy miattam tartják fenn az egész kapcsolatot, és ezért hálás
voltam nekik.
Nem voltunk szokványosak, sem én, aki a két ház között
pattogtam, sem ők, akik elviselték egymást miattam, de azért
működtünk. Apu bőre fehér, a lehető legsápadtabb, szeplős és
rózsaszínes, míg anyu a fekete legsimább, legfinomabb
árnyalata. Ébenfa és elefántcsont, és én, kettejük tökéletesen
tökéletlen keveréke.
Talán nem kerestek annyit a munkahelyükön, hogy
elborítsanak születésnapi ajándékokkal, vagy hogy fényes új
autót vegyenek a tizenhatodik születésnapomra, de keményen
dolgoztak, fizették a számlákat, és belém is ezt a hozzáállást
nevelték. Lehet, hogy mi, Kennedyk a pénzben éppen nem
dúskáltunk, de jellemben bizonyosan.
Mégis, nem minden az, aminek látszik.
Sosem értettem ezt a mondást – legalábbis nem igazán –
addig a tizedik osztály előtti nyárig, amikor egy durva,
mindent felfedő beszélgetés ki nem törölte azt, amit addig az
életemről gondoltam. Az anyukám egyik este túl sokat ivott,
ahogy azt sokszor tette, én pedig a haját fogva segítettem neki,
amíg elmondta, mennyire büszke rám – mialatt a fehér
vécécsészébe ürítette a gyomra tartalmát.
– Annyival több vagy, mint amit valaha kívánhattam volna! –
ismételgette újra meg újra. De aztán a hányás szófosássá
változott, és anyu olyan igazságot árult el, amire nem voltam
felkészülve.
Tudod, egész életemben azt mesélték nekem, hogy az
anyukám és az apukám gyerekként a legjobb barátok voltak.
Elválaszthatatlanok, és miután évekig mindenki azon
viccelődött, hogy vajon járnak-e, végül beadták a derekukat, és
kiderült, hogy tökéletesek együtt. Sok évig boldogan éltek,
született egy tündéri kislányuk, akit mindketten imádtak, de a
kapcsolatuk aztán mégsem akart működni, így hát újra csak
barátok lettek. Vége. Édesen hangzik, nem igaz?
Csakhogy ez hazugság volt.
Az igazság, ahogy az igen gyakran megesik, sokkal rondább
ennél, tehát elrejtették előlem. De anyu aznap este leitta magát
tequilával, és ezek szerint elfelejtette, miért volt addig olyan
fontos, hogy hazudjon nekem. Így hát elmondta az igazat.
Tényleg a legjobb barátok voltak, ez igaz volt, de sosem
randiztak. Ehelyett az apukám féltékennyé vált, és minden fiút
elüldözött, aki szóba merészelt állni az anyukámmal. Azonban
itt nem állt meg. Egyik éjjel, amikor anyu éppen a legfrissebb
szakítása miatt sírdogált, elment hozzá. És nem fogadott el tőle
nemleges választ.
Elsőre sem.
És tizenegyedikre sem.
Egyébként az anyukám számolta.
Anyu ekkor tizenhét éves volt, és én voltam annak az
éjszakának a terméke: egy kisbaba, akinek nem kellett volna
megszületnie az iszonyatból, aminek nem kellett volna
megtörténnie.
Gondolom, ez lehetne az a rész, ahol elárulom neked, hogy
azonnal gyűlölni kezdtem az apámat, de valahogy mégis
szerettem. Még mindig az apukám volt, a férfi, aki
kislányomnak hívott, és rossz napjaimon gyömbérsör
koktélokat készített nekem. Nem tudtam elképzelni, hogy az a
halk szavú, gondoskodó férfi, aki mellett felnőttem, hogyan
tehetett ilyesmit.
Egy ideig a két érzelem, a szeretet és a gyűlölet közötti
elfuserált purgatóriumban éltem, de amikor végre
összeszedtem magam, hogy rákérdezzek nála, és elmondjam
neki: tudom, mi történt, nem volt mit válaszolnia. Nem kért
bocsánatot, nem próbálta megvédeni magát, és úgy tűnt,
semmi mást nem érez az egésszel kapcsolatban, mint dühöt,
amiért az anyám egyáltalán elmondta nekem. Ezután
mélyebbre csúsztam a gyűlöletben, és csupán öt rövid
hónappal azután, hogy megtudtam az igazat, már egyáltalán
nem is beszéltem vele.
És bár anyura nem kellett volna haragudnom, amiért nem
mondta el hamarabb, mégis így tettem. Nem érdemelte meg,
hogy hibáztassam, amiért hagyta, hogy jó embernek higgyem
az apámat, de én akkor is így éreztem. Az életem már soha
többé nem volt ugyanolyan.
Ahogy már említettem, nem az volt a helyzet, hogy utáltam
az anyukámat, mert nem utáltam. De az után az éjszaka után
egy durva ék került közénk, egy mozdíthatatlan erő, aminek
mindig éreztem a mellkasomba maró szálkás széleit,
valahányszor anyura néztem.
Úgyhogy a legtöbbször úgy döntöttem, inkább nem nézek rá.
– Rendben – válaszolta legyőzötten. – Hát, remélem, jól
szórakozol majd! – Még mindig az alsómat keresgéltem, ő
pedig megfordult, hogy elmenjen, de megállt, és hátraszólt a
válla felett. – Szeretlek!
Lefagytam, lehunytam a szemem, és hosszút sóhajtottam.
– Én is szeretlek, anyu!
Ezt mindig képes leszek őszintén mondani neki. Imádom őt,
még akkor is, ha a kapcsolatunk megváltozott.
Mire megtaláltam a fürdőruhámat, felöltöztem, rácsatoltam
a deszkámat az ütött-kopott Kia Sportage-om tetejére, és
leértem a strandra, az aznap súlya szinte már fojtogatott. De
abban a pillanatban, hogy a vízre tettem a szörföt, és
rácsúsztam, a karjaim pedig rátaláltak a kievezéssel járó
ismerős, égető érzés ritmusára, már kezdtem könnyebben
lélegezni.
 A dél-floridai hullámok távol állnak a csodálatostól, de a
céljaimnak megfeleltek. Így pazaroltam el a legszívesebben
egy-egy napot, a vízhez és saját magamhoz kapcsolódva. Ez
volt az énidőm, idő a gondolkodásra, a feldolgozásra. Arra
használtam a szörfözést, amire a többség a fitneszt vagy a
kajálást – hogy megbirkózzam az életem történéseivel, hogy
meggyógyuljak, hogy a hangulatomtól függően feldolgozzam,
vagy figyelmen kívül hagyjam a gondjaimat. Ez volt a
vigaszom.
Ezért estem le majdnem a deszkámról, amikor Jamie
odaevezett mellém.
– Furcsa itt találkozni veled – szólt halk torokhangon.
Kinevetett, amiért elveszítettem az egyensúlyomat, én pedig
résnyire húzott szemmel néztem rá, de azért mégis
elmosolyodtam. Abban a pillanatban minden kitörlődött az
agyamból, amit addig elképzeltem a testéről, és nagyot
nyeltem, ahogy a tekintetemmel végigkövettem karja izmait,
egyenesen a hasáig. Volt ott egy sebhely, éppen a jobb csípője
fölött, és csak egy másodperccel bámultam tovább a kelleténél,
mielőtt megköszörültem a torkomat, és visszafordultam a víz
felé.
– Azt hittem, Jennával vagy.
Vállat vont.
– Úgy volt. De beütött egy pomponlány-krízis.
Egymásra néztünk, és először mindketten visszafojtottuk a
nevetésünket, aztán engedtük magunkból kipukkadni.
– Soha nem fogom megérteni a szervezett sportokat! –
mondtam a fejemet rázva.
Jamie a napba hunyorgott, miközben a deszkáinkról
kétoldalt lelógó lábakkal meglovagoltunk egy kisebb hullámot.
– Micsoda? Sosem fogod megérteni, hogy van egy csapatod,
akikkel ugyanazért a célért küzdesz?
Felhorkantottam.
 – Ne idegesíts! Tudod, hogy értettem!
– Ja, tehát utálsz szórakozni?
– Nem, de a szervezett szórakozást utálom. – Apró, gúnyos
mosollyal oldalvást pillantottam, és amikor válaszképpen
felgörbült a szája jobb sarka, egy kicsit kiszélesedett a
vigyorom. – Nem is tudtam, hogy szörfözöl.
– Pedig de – válaszolta könnyedén. – Hiszed vagy sem, mi
szervezetten szórakozó emberek is képesek vagyunk élvezni a
szóló sportokat.
– Nem szállsz le rólam, igaz?
Felnevetett, én pedig egy kicsit ellazultam. És akkor mi van,
ha Jamie lehetetlenül gyönyörű, és a fiatal Brad Pitt
hasizmaival rendelkezik? Meg tudom én ezt csinálni,
figyelmen kívül tudom hagyni a gyomromban az apró
áramütést, amikor rám mosolyog! Jó érzés volt, hogy Jennán
kívül is van egy barátom. Míg ő könnyedén barátkozott, én
gyakorta ellöktem magamtól az embereket, akár szándékosan,
akár véletlenül. Ez a Jenna-B.-Jamie-tricikli talán mégsem tűnt
olyan rossznak.
De amikor valóban átgondoltam a lehetőséget, hogy egy fiú
legyen a barátom, a gyomrom teljesen más okból szorult
össze. Bevillant anyu vécé fölé hajoló képe, véres szemei és a
szavak, amik úgy kaparták a torkomat, akár a jég. Nyeltem
egyet, és mielőtt a csuklómon lévő vízálló órára pillantottam
volna, egy másodpercre becsuktam a szemem.
– Azt a következő hullámot el kéne kapni – mondtam.
Nem vártam meg a válaszát, kieveztem.
Meglovagoltuk, amit lehetett, de aznap szomorúak voltak a
hullámok, még ahhoz is laposak, hogy visszatolják a
deszkáinkat a partra, így aztán úgy végeztük, ahogyan
kezdtük: a tengert néztük, és a lábunkat lógattuk a
körülöttünk lévő sós vízbe. A nap lassan süllyedt mögöttünk a
nyugati parton, és párás sárga fénybe vonta a strandot.
 – Hol jársz, amikor ezt csinálod?
– Mit csinálok? – kérdeztem.
– Van néha ez a nézésed, ez a távolba merengő tekintet.
Olyan, mintha itt lennél, de igazából nem. – Ugyanúgy nézett
rám, ahogy az ismeretségünk első napján. A hüvelykujjammal
megpiszkáltam az egyik fekete mintát a deszkámon, és vállat
vontam.
– Csak elgondolkodom.
– Veszélyesen hangzik!
Elvigyorodott, én pedig éreztem, ahogy felforrósodik az
arcom, bár ezt nem tudhatta senki, csak én. Az én bőröm nem
tudott úgy elpirulni, mint Jennáé.
– Lehet, hogy az is vagyok. El kellene kerülnöd engem.
Jamie még mindig engem bámult, az ajkát rágcsálta, és
kinyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, de végül nem
tette. Elfordult, és mielőtt újra megszólalt volna, néhány
másodpercig ugyanabba az irányba bámult, mint én.
– És most mire gondolsz?
Hosszan, lassan sóhajtottam.
– Arra, hogy alig várom, hogy eltűnjek innen, Kaliforniába
költözzek, és végre igazi hullámokon lovagoljak.
– Elköltözöl?
– Még nem. De az egyetem miatt remélhetőleg igen.
– Á – gondolkodott el –, ezek szerint nem érdekel a Palm
South Uni?
Megráztam a fejem.
– Nem, ott túl sok a dráma. Én egy laza, nyugati parti iskolát
akarok. Egy olyan helyen, ahol nem ilyen bénák a hullámok.
Jamie a vízbe merítette a kezét, majd újra felemelte, és
hagyta, hogy a cseppek az ujjairól a válla felforrósodott bőrére
hulljanak.
– Én is, Brecks. Én is.
A nevem hallatán összerezzentem.
 – Csak B.!
– Csak B., hm?
Bólintottam.
– Te is kaliforniai iskolába akarsz menni?
– Ez a terv. Van ott egy nagybátyám, aki kapcsolatban áll pár
iskolával. Van már konkrét elképzelésed?
– Még nincs. Csak valahol messze innen.
Bólintott, és szerencsére nem erőszakoskodott, hogy
magyarázzam meg a kissé drámaira sikerült mondatot. Egy
ideig némán ültünk, aztán partra eveztünk, a vállunkra vettük
a deszkáinkat, és visszasétáltunk a kocsikhoz. A homok szúrta
a talpunkat, de én imádtam ezt az érzést. Mindent imádtam a
tengerparton, különösen a szörfözést. Jamie-re pillantottam, és
hálásabb voltam érte, hogy összefutottunk, mint eredetileg
hittem volna.
Miután lezuhanyoztunk, segített bepakolni és rácsatolni a
lime-zöld deszkámat a – már nem – Mindig Hű Társam
tetejére. Az meg, amilyen szeszélyes volt, nem indult be, mikor
ráadtam a gyújtást.
– Remek! – morogtam, ahogy a kormányra döntöttem a
fejem. Jamie épp végzett a saját deszkája felpakolásával
néhány kocsival arrébb, és visszajött hozzám.
– Nem indul?
– Úgy tűnik, ez a szerencsenapom!
Elmosolyodott, és megrántotta a kilincset, hogy kinyissa az
ajtót.
– Gyere, hazaviszlek!
Akkor még nem tudtam, de ez az apró gesztus, ez a két apró
szó volt, ami mindent megváltoztatott köztem és Jamie Shaw
között.
 MÁSODIK FEJEZET

Becsiccsentve
Amennyire imádtam a tengerpartot, annyira utáltam, amit a
hajammal tett.
A szüleim gyerekeként mindkettőjüktől ugyanannyi vonást
kaptam. Megörököltem az apám szemét, az anyám haját, a
bőrük színének sima keverékét. Mivel apukám fehér volt,
anyukám pedig fekete, én pontosan közöttük helyezkedtem el
krémes tejeskávé színemmel. Alacsony voltam, mint anyu, és
makacs, mint apu, és valahogy megörököltem kettejük
munkamoráljának legvadabb kombinációját. Az anyukám
aprócska volt, gyakorlatilag bármiféle idom nélkül, és ebben a
tekintetben a tükörképe voltam. De szerettem a sportos
testalkatomat, még ha nem is ragadta meg úgy a fiúk
figyelmét, mint Jenna csípője.
Most már nyilván azt is tudod, hogy a sós víz nagyjából úgy
keveredett a hajammal, mint a víz az olajjal. Minden tőlem
telhetőt megtettem, hogy Jamie Jeepjének anyósülés feletti
tükrében megszelídítsem a loknijaimat, és az ujjaimmal
megpróbáljak életet lehelni a sűrű csigákba. Ezután
végigsimítottam az arcomon, és ledörzsöltem a maradék sót.
Szürkéskék szemem fáradtnak tűnt aznap, és hagytam, hogy
egy pillanatra az arccsontomra vándoroljon, mielőtt
felhajtottam a napellenzőt, és elhelyezkedtem a bőrülésen.
Még soha nem láttam ilyen szép Jeepet, nemhogy utaztam
volna benne. Vadonatúj volt, cseresznyepiros, fekete
bőrülésekkel és csinos műszerfallal. Nekem egy kicsit soknak
tűnt, különösen egy gimnazistának. Komolyan ilyen drága
autóra van szüksége egy tizenhét éves srácnak?
A válasz: a legkevésbé sem.
De a közösségi médián való kutatásomnak köszönhetően
sokat tanultam Jamie-ről abban a nyolc napban, amióta
ismertük egymást. Az iskola, ahová jártunk, óriási volt, csak
Jenna és az én évfolyamomba több mint hatszáz diák járt. De
én nem voltam olyan büszke, hogy a neten szörfölve ne
derítsek ki többet a legjobb barátnőm új pasijáról, és hát:
tetemes mennyiségű információhoz jutottam. Épp eléghez,
hogy tudjam, Jamie apjáé volt az egyik legjobb, magánkézben
lévő könyvelőcég Fort Lauderdale-ben, és hogy Jamie-nek
semmire sem lesz gondja élete hátralevő részében. Én csak
reméltem, hogy Kaliforniában fogok egyetemre járni, de afelől
semmi kétségem nem volt, hogy ha ő ugyanígy dönt,
bármelyik ottani iskolába bejuthat.
Egy kicsit elgondolkodtam rajta, milyen lehet úgy felnőni,
hogy az ember tisztában van vele, hogy a pénzügyek soha nem
fogják visszatartani semmitől, de engem ez jobbára nem
érdekelt. Úgy neveltek, hogy keményen megdolgozzak azért,
amit az életben szeretnék, és így is akartam tenni. Már jó úton
jártam: figyeltem az osztályzataimra, és belefolytam minden
olyan iskolai tevékenységbe, amit csak elbírt a gyomrom, hogy
elég impozáns legyen az önéletrajzom az egyetemi
felvételikre.
Amúgy azt is kiderítettem, hogy Jamie-nek van egy Brutus
nevű kutyája és két lánytestvére, mindketten fiatalabbak nála,
és mindketten éppolyan gyönyörűek, mint ő.
Eddig jutottam a kutakodásban. Ha továbbmentem volna, az
már a riasztó kategóriába esne.
– Tehát akkor csak egyenesen a Scenic Drive-ig? – kérdezte
Jamie a Cherry Streetre fordulva.
 – Aha. Balra a Scenicen, aztán jobbra a negyedik ház vagyok
én. Élénksárga, nem lehet eltéveszteni.
Beállt a csend, és én újra lesimítottam a hajamat, azon
gondolkodva, hogy Jamie-t vajon érdekli-e egyáltalán a
kinézetem.
– Nagyon szép ez a kocsi – mondtam hülyén, hogy
megtörjem a csendet. Jamie szeme felragyogott, miközben
váltott, és kezet cserélt a kormányon.
– Kösz! Három nyáron át kidolgoztam érte a belem, úgyhogy
értékelem.
Felhúztam a szemöldökömet.
– Ezt te vetted?
– Ja, olyasmi. Három nyarat végigdolgoztam az apám
cégében, fizetés nélkül. Szóltam neki, hogy szeretnék egy
Jeepet, egy szépet, amivel hurcibálhatom a deszkámat, de
hosszabb útra is kényelmes. Idén végre megvette nekem.
– Szép! És pontosan miért is kell, hogy hosszú utakra is jó
legyen?
Jamie-nek feltűnt, hogy karba fontam a kezemet, és
libabőrös vagyok a rám száradó tengervíztől. Előrehajolt, hogy
lejjebb vegye a légkondit.
– Nem tudom, csak úgy, minden esetre. Imádok vezetni.
Segít kiszellőztetni a fejem.
Bólintottam.
– Ja, ezt megértem.
– És ez az egyetlen lehetőségem, hogy olyan zenét
hallgassak, amilyet tényleg szeretek. Tudod, amikor senki
sincs az autóban, hogy beleszóljon.
– Na, jó, most már kíváncsi vagyok! – Széthajtogattam a
karomat, és magam alá húztam a lábam. – Pontosan mit is
hallgatsz?
Jamie szorosan összeszorította a száját.
– Megígéred, hogy nem nevetsz ki?
 – Nem.
Kuncogott.
– Akkor nem mutathatom meg.
– Oké, oké. Nem nevetek! – Szemügyre vett, azon vívódva,
hogy megbízzon-e bennem vagy sem. – Legalábbis nem olyan
hangosan, hogy halljad.
– Korrekt! – Elmosolyodott, de amikor bedugta a telefonját a
lejátszóba, és pörgetni kezdte a zenéit, már összpontosított.
Minden alkalommal, amikor görgetett a hüvelykujjával,
hosszú mélyedés jelent meg az alkarján, ahol az izmai
dolgoztak. Ottfelejtettem a tekintetemet, rajta az egyik izmon,
amikor egy stoplámpához érve megszólalt az első hang.
Halk volt, megnyugtató és ismerős. Nagyon ismerős. Amikor
leesett, hogy melyik dalt hallom, nem tudtam visszafogni
magam.
– Na, ne már!
– Ja, tudom, hogy kocka – Jamie a hangerőgombért nyúlt, de
én elütöttem a kezét.
– Nem, nem, ez fantasztikus! Csak… csak nem bírom elhinni,
hogy te klasszikus zenét hallgatsz. Ez Brian Crain, igaz?
Most rajta volt a sor, hogy meglepődjön.
– Igen!
– Imádom őt! – mondtam izgatottan, és felegyenesedtem a
székben. Még egy kicsit meg is merevedtem. – Hihetetlen ez az
ember! Kérlek, mondd, hogy a The Piano Guyst is szereted!
Leesett az álla.
– Kurvára szeretem a The Piano Guyst!
Mindketten felnevettünk, és ragyogó szemmel bámultunk
egymásra, mintha a másik nem is létezhetne a valóságban.
– Ez őrület! Még sosem találkoztam senkivel, aki szereti ezt a
fajta zenét. De… soha.
– Akkor már ketten vagyunk – mondta. A lámpa zöldre
váltott, de ő nem indult el, csak nézett a szemembe. Úgy
fürkészett, hogy elgondolkodtam rajta, mi járhat a fejében.
Mintha festmény lennék, ő pedig gyűjtő. Éreztem, ahogy
töpreng, körbejár, tűnődik, hogy megérem-e, vagy menjen
tovább.
Bár tudtam, hogy nem lenne szabad, én az első opcióért
imádkoztam.
A mögöttünk álló Mazda ránk dudált, Jamie pislantott, és a
varázs megtört. A hazaút hátralevő részében nem szóltunk egy
szót sem, csak élveztük a lejátszási listáját és a szelet a
hajunkban. Furcsán kellemes volt csendben ülni Jamie-vel,
mintha nem is lenne szükségünk szavakra, főleg, hogy A
nyomorultakból a Vidd haza zongoraverziója adott nekünk
szerenádot.
Amikor megálltunk a házunk előtt, elmosolyodtam, és a
fejemet még mindig a fejtámlának döntve felé fordultam.
– Ezt el tudom játszani.
– Eljátszani?
Bólintottam.
– Mm-hmm, hegedűn.
– Te tudsz hegedülni?
– Nem.
Kinyitotta a száját, becsukta, majd felnevetett.
– Okés, összezavartál!
A mosolyom kiszélesedett.
– Nem tudok hegedülni. De egyik nap, amikor egy zenekaros
gyerek mellett ültem az ebédnél, meghallotta, hogy ezt
hallgatom. Kihúzta a fülesemet, és azt hitte, tök menő, hogy
arról duruzsol a fülembe, hogy el tudja hegedülni ezt a dalt.
Azt hitte, jól becsajozik. – Vállat vontam. – De nem nyűgözött
le, szóval közöltem vele, hogy ezt bárki meg tudja tanulni.
Akkor feladta a flörtölést, és besértődött. Azt mondta, nincs az
az isten, hogy én ezt megtanuljam, tehát fogadtunk. És öt
héttel később odavonultam az asztalához, felvettem a
hegedűjét a földről, és eljátszottam a dalt.
– Dehogy játszottad!
Mosolyogva a fogam közé szívtam a számat.
– De igen! Túlteng bennem a versenyszellem, Jamie Shaw. És
sosem utasítom el a kihívásokat.
A nappal maradék fényében zöldes-aranyszínű volt a szeme.
Körülöttünk lassan beállt az alkonyat, és Jamie bőre
összeráncolódott, ahol a támlának nyomta az arcát, éppen úgy,
mint én.
– Ezt észben tartom, Br… – Szünetet tartott. – B.!
Egy másodpercig még hagytam magamnak, hogy
gyönyörködjek benne, aztán kicsatoltam a biztonsági övemet,
megragadtam a strandtáskámat, és felhúztam a pántját a
vállamra.
– Köszönöm, hogy hazahoztál! – A fejemet ingatva
felsóhajtottam. – Jenna meg fog ölni, ha kiderül, hogy nem
tudok elmenni a holnapi meccsre.
– Ezt hogy érted?
– Hát, felhívom az apukámat, hogy megkérdezzem, el tud-e
menni a kocsimért, és be tudja-e vinni a barátja műhelyébe, de
esélytelen, hogy holnap estig megjavítsák. Jenna fellép az első
hazai meccsünkön. Megígértem neki, hogy elmegyek, de
hacsak anyukám nem végez korán a munkában, nem igazán
látom, hogy ez megoldható lenne.
– Én elviszlek – ajánlotta fel gyorsan Jamie.
– Nem, nem, semmi gond. Nem kell…
– Szeretném! Komolyan. Úgyis megyek, és jó volna, ha
valakivel együtt nézhetném. – Elmosolyodott, azzal a lusta,
féloldalas mosollyal, amitől bizseregni kezdett a lábam.
– Oké.
Szélesebben vigyorgott.
– Oké.
 Mire felakasztottam a deszkámat a garázsban, anyu már a
szobájában volt, úgyhogy készítettem magamnak egy
melegszendvicset, és egyedül ettem, én is a saját szobámban.
Nem kapcsoltam be a tévét, és nem nézegettem meg a
telefonomon az értesítéseket. Lassan rágtam, egyik falatot a
másik után, a szekrényem ajtaját bámulva, és a fejemben
újrajátszottam az este minden pillanatát. Miután elhúztam az
evést amennyire csak tudtam, felhívtam aput. Amikor felvette,
már biztosan tudta, hogy szükségem van valamire, mert már
csak ilyenkor telefonáltam, és most is egyenesen a lényegre
tértem. Azt mondta, megoldja, mert ez ő.
De az is ő, aki képes volt megerőszakolni az anyámat, és
időnként kényszerítenem kellett magam, hogy emlékezzek
erre. Különösen azokon az estéken, amikor „kislányomnak”
hívott, a szívem pedig megdobbant a szeretettől, amit mindig
is éreztem iránta.
Homályosan láttam, valószínűleg a sótól, úgyhogy amint
letettük a telefont, engedtem magamnak egy kád vizet. Mindig
is imádtam fürdeni, és csak akkor zuhanyoztam, ha siettem
valahová. Jó volt a forró vízben ázni, volt idő gondolkodnom.
Ha mindennap megkapnám ezt a harminc percet magamra,
elég is volna.
De azon az estén, ahogy a csap alatt nyújtóztattam a
lábujjaimat, a víz pedig lassan ellepett, másként éreztem
magam. A meleg egy kicsit melegebb volt, a fények egy kicsit
fényesebbek, a látásom pedig még mindig nem akart
kitisztulni. Kicsit túl sokat járt a fejemben az az egyetlen
ember, akinek nem lett volna szabad, és valami újfajta, eddig
ismeretlen bizsergés futott át rajtam, ahogy beengedtem őt a
gondolataim közé.
Ki kellett volna szellőztetnem a fejemet. Fel kellett volna
hívnom Jamie-t, és meg kellett volna mondanom, hogy ne
vigyen el a meccsre. Elő kellett volna keresnem egy képet róla
és Jennáról, hogy emlékeztessem magam, hol is van a helyem
ezen a triciklin.
De ezek közül egyiket sem tettem meg.
És csak kívántam, hogy bűntudatom legyen miatta.

Bármennyire is utáltam a csapatszellemet, azért meg kell

hagyni, hogy a dél-floridai gimis focimeccseknek megvan a
maguk kisugárzása. A sulim diákjai élénk türkizkékre és
fehérre voltak festve, hangosan ujjongtak, és ködkürtöket
zúgattak. A zenészek pörgős zenét játszottak, amire nehéz volt
mozdulatlannak maradni, és mindenki lepacsizott, amikor a
csapatunk jól csinált valamit. Olyan bajtársias hangulat
alakult ki a lelátón, amilyenre nem is számítottam.
A South Springs Gimnázium egyetlen meccset sem nyert az
előző szezonban, de idén egész jó csapatunk volt, nagy
szerencsémre, hiszen Jenna miatt várhatóan minden meccsen
ott kellett legyek, és néznem, ahogy szurkol.
Jenna Kamp az a fajta barát, akibe az ember
belekapaszkodik, és sosem engedi el. Baromi hűséges,
hihetetlenül vicces és elkötelezett – és én pontosan ilyen
emberekkel akartam körülvenni magam. Sosem halogatta az
álmai megvalósítását, és nekem sem hagyta ezt. Mindezek
mellett ő volt az egyetlen ember az életemben, aki elfogadott
engem olyannak, amilyen vagyok. Pontosan olyannak, és így is
teljes valómban szeretett. Tudott a szüleimről, a nevemről, a
legkevésbé sem menő kocsimról. Nem érdekelte, hogy anyu
dohányzik a házban, és emiatt füstszagúak a ruháim, vagy
hogy nyolcadik osztályos korunkig semmit sem tudtam
kezdeni a hajammal. A kínos pillanatokban is szeretett, és
tudtam, hogy még sokkal gázabb dolgok közepette is szeretne.
Ő volt az én örök barátnőm.
 Ezért éreztem magam ultraszarnak, hogy mialatt a
nézőtérről figyeljük, ahogy szurkol, a testemnek csak azon
pontjára tudok gondolni, ahol a térdem a barátjához ér.
A lelátó dugig volt, így Jamie és én egy tenyérnyi helyen
nyomorogtunk a harmadik sorban. Vagy a másik oldalamon
álló ismeretlen elsőéveshez kellett volna hozzáérnem, vagy
Jamie-hez, és én őt választottam.
Természetesen csak az ismeretségünk miatt.
– Élsz még? – kérdezte ő, és beleszürcsölt piros, félidőben
vett jégkásájába. – Tudom, hogy ez a szervezett szórakozás
igazi tortúra lehet neked.
– Tisztára elítélsz engem, amiért nincs meg bennem az
iskolai összetartás szelleme, igaz?
– Csak egy kicsit.
Felsóhajtottam.
– És mindezt úgy, hogy megígértem neked, hogy nem ítéllek
el a zenei ízlésed miatt. Nem játszol sportszerűen, Jamie Shaw!
Körözött egyet a szívószálával a pohárban, és az arcára
gúnyos mosoly ült.
– Fogalmad sincs róla, mennyire nem!
Résnyire húztam a szemem, és meg akartam kérdezni, hogy
ez mi a fenét jelent, de ekkor a pomponlányok új
koreográfiába kezdtek. Jamie megkereste a szemével Jennát,
és csak rá figyelt a szexi mosolyával együtt. Amíg Jenna
mozgott, a tekintetük végig egymásba fonódott.
Én is a barátnőmet figyeltem, és lenyűgözött a hibátlansága.
Komolyan, még sosem találkoztam nála szebb emberrel,
Jamie-t is beleértve. Jenna egyszerűen elvakított.
Amikor a koreográfia véget ért, csókot dobott Jamie-nek, ő
pedig elvigyorodott, ahogy Jenna visszafordult a pálya felé, és
a rövid szoknyája fellibbent.
Aztán felém fordult.
– Szóval tagja vagy valamilyen klubnak vagy ilyesmi?
 Felforrósodott az arcom.
– Oké, komolyan, ne nevess, mert ami engem érdekel, és ami
Jennát érdekli, azok teljesen különböző dolgok!
– Nem hasonlítgatlak benneteket.
Erre beharaptam a számat, mert feltűnt a hangjában az
őszinteség.
– Benne vagyok a Vitaklubban. És az Interakcióban.
Egyetlenegy hangos vakkantással nevetett fel.
– Hát persze hogy benne vagy a Vitaklubban!
– Ez meg mégis mit jelent?
Jamie még jobban nevetni kezdett, és ahogy előrehajolt, a
térdemre tette a kezét. Próbáltam nem érezni a lángokat a
farmeromon keresztül.
– Semmi, csak egyértelmű! Te, és az a nagy szád. – Elvette a
kezét, de most az imént említett számon volt a tekintete, én
pedig alig kaptam levegőt.
Szipogott egyet, és kinézett a pályára.
– Mi az az Interakció?
– Tulajdonképpen egy közösségsegítő klub. Szeretném egy
kicsit felturbózni az önéletrajzomat a végzős évünk előtt,
tudod?
A csapatunk pontot szerzett, és mindenki hangosan
éljenezve ugrott fel, Jamie és én egy kissé lemaradva.
Összecsaptuk a tenyerünket a körülöttünk lévő emberekkel, és
mielőtt visszaültünk volna a lelátóra, végignéztük, ahogy
Jenna bemutat egy lábujjérintős ugrást.
– Ja, mondtad, hogy Kaliforniában akarsz iskolába járni.
Pontosan mit is szeretnél tanulni?
Elloptam a jégkásáját, és mielőtt belekortyoltam volna, felé
böktem a szívószállal.
– Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ kapj, be kell állnod a
sorba, közvetlenül az anyukám mögé.
 Jamie visszaragadta magához a jégkását, és azonnal
beleivott, én meg ráébredtem, hogy most megosztoztunk a
szívószálon. Nem tudtam rájönni, ettől miért hány
bukfenceket a gyomrom.
– Legalább egy csepp betekintést biztosíts a sor végének, ha
lehet!
– Egyszerűen csak még nem tudom. Azt hiszem, nem is
döntöm el, hanem teljesítem a kötelező alaptárgyakat, és majd
utána találom ki. Imádok írni, de a matekpéldák
tárgyilagosságát is szeretem. Érdekel a sajtókommunikáció, de
egy szólóprojekt csendes munkával töltött óráiban is ki tudok
teljesedni. – Felsóhajtottam.
– Egyszerűen csak azt gondolom, hogy hülyeség leszűkíteni a
lehetőségeimet. Olyan rossz dolog, ha több minden iránt is
érzek szenvedélyt?
Jamie oldalra billentette a fejét.
– Egyáltalán nem. Szerintem ettől vagy ritkaság.
– Remek! Ritkaság. Mint valami állatfaj. Úgy hangzik, mint
amikor anyukám azt mondogatja, hogy „különleges” vagyok.
Jamie felnevetett.
– Az vagy! Egyedi vagy, B.! Ezt szeretem benned. – Mélyen
beszívtam a levegőt, ami elakadt valahol a szegycsontom alatt.
A combom alá gyűrtem a kezem, és elhúztam a térdem onnan,
ahol addig az övét érintette. Hirtelen túl sok lett ez az egész.
Inkább arra figyeltem, ahol a lelátó hideg fémje hozzáért a
bőrömhöz.
– És veled mi a helyzet? Te már eltervezted az egészet, igaz?
– Nagyjából. Úgy értem, nekem mindig is elég könnyű volt.
Azt szeretném, ami az apámnak van, tudod? – A szeme
élénken csillogott. – Nem tudom, mondtam-e már, de
könyvelő, saját cége van Fort Lauderdale-ben.
– Nem mondod? – Úgy tettem, mintha meglepett volna.
Jamie kihúzta magát, és gesztikulálni kezdett.
 – Akkor alapította azt a céget, amikor huszonhat éves volt,
B.! Huszonhat. El tudod képzelni? – Megrázta a fejét. – Kétszer
is majdnem tönkrement, de küzdött érte, és most övé az egyik
legjobb cég a városban! Ezt szeretném folytatni, neki akarok
dolgozni, amíg át nem adja nekem, és amikor már az enyém,
még keményebben fogok dolgozni, hogy fenntartsam a
hírnevet, amit kemény munkával szerzett meg. Szeretnék
megismerkedni életem szerelmével, feleségül venni őt,
megtölteni a házunkat gyerekekkel, és megtenni értük, amit
csak tudok, hogy mindenük meglegyen.
– Te szeretnéd ezeket a dolgokat, vagy az apád szeretné,
hogy ezeket akard? – A másik csapat pontot szerzett egy
touchdownnal, a körülöttünk lévő tömeg pedig hangos
nemtetszését fejezte ki, amivel egy pillanatra megakasztották a
beszélgetésünket. Amikor a zaj elült, Jamie folytatta.
– Én akarom őket – mondta meggyőződéssel. – Lenyűgöz,
amit az apám az anyámmal közösen épített fel, amiket
mindketten megtettek értem és a két húgomért, Sylviáért és
Santanáért. – Megvonta a vállát, én meg azt az egy tincsét
néztem, ami a homlokába hullt. – Most már három nyáron
dolgoztam a cégnél, és imádom. Jó vagyok benne! Nem tudom,
egyszerűen csak ennek látom értelmét, azt hiszem.
– Biztosan nagyon megnyugtató így tudni, hogy mit akarsz.
Nyelt egyet, és most már nem engem, hanem a meccset
nézte.
– Néha nehezebb, mint gondolnád. Mindig ott van a félelem,
hogy bár tudom, mit akarok, talán sosem sikerül valóra
váltanom. – Rám pillantott. – Az élet néha bonyolultabb annál,
mint csak akarni valamit, és aztán megcsinálni.
Bólintottam, legalábbis azt hiszem. Úgy nézett rám, ahogy
szokott, és ilyenkor sosem lehettem benne biztos, hogy
valóban úgy mozgok, ahogyan szeretnék.
– Szerintem te megtalálod a módját!
 Elmosolyodott, könnyedén, eloszlatva a pillanat feszültségét.
– Kösz, B.! Szerintem te is.
Végül is megnyertük a meccset, huszonnégy-tizennégyre, és
a végső sípszó hallatán Jenna lesprintelt a pályáról, egyenesen
Jamie karjaiba. Jamie könnyedén felemelte, és megforgatta őt
a levegőben, majd megcsókolta, ami kollektív „óóó”-t váltott ki
az emberekből, akik a nézőtérről figyelték a filmjelenetszerű
pillanatot. Az a csók rántott vissza a valóságba, abba a
valóságba, ahol Jamie a legjobb barátnőm barátja volt. Jenna
ezután hozzám fordult, én meg amilyen gyorsan csak tudtam,
mosolyt varázsoltam az arcomra, mielőtt átölelt volna.
– Annyira örülök, hogy eljöttél! Tudom, hogy ez nem igazán
a te közeged.
Vállat vontam.
– Annyira nem is volt rossz. – A tekintetem Jamie-re villant,
ő pedig öntelten elmosolyodott, de én gyorsan visszanéztem
Jennára, aki a legjobb barátnőm volt, akit szerettem, és aki
megbízott bennem. – Még mindig nálam akarsz aludni?
– Nyilván! Szükségünk van egy barinős estére. Kérlek,
mondd, hogy bekészítetted a gumicukrot és a Mountain Dew-t!
Felhorkantottam.
– Ugyan már, ez kérdés egyáltalán?
Ragyogón elmosolyodott, kék szeme világított a stadion
lámpáinak fényében.
– Csak gyorsan összekapom magam, és már ott is vagyok!
Egy órán belül találkozunk!
– Tökéletes!
Lábujjhegyre állt, hogy mielőtt elüget, még egyszer
megcsókolja Jamie-t, ő pedig a szükségesnél talán tovább
nézett utána, mielőtt visszafordult felém. Összetalálkozott a
tekintetünk, és ezzel többet mondtunk egymásnak, mint ami
szavakkal lehetséges. Én fordultam el előbb, elindultam a
parkoló felé, ő pedig nem sokkal lemaradva követett.
Úton a házunk felé Jamie Jeepjében csend volt, teljes csend.
Mindketten a saját gondolatainkba vesztünk. Azazhogy csak
addig, amíg meg nem csörrent a telefonom.
– Szia, apu!
– Szia, kislányom! Milyen volt a meccs?
– Jó – haraptam el a választ. Az, hogy anyu vallomása óta az
apuval való kapcsolatom feszült volt, nem kifejezés.
Valószínűleg az őrületbe kergettem a lelkiállapot-
változásaimmal, mert egyik pillanatban megfeledkeztem
magamról, és hagytam, hogy minden úgy legyen, ahogyan
régen, máskor pedig alig tudtam hozzászólni anélkül, hogy
elhányjam magam. Nem tudtam, hogyan kellene egy
csettintésre hirtelen utálni az apámat, bár többnyire
próbáltam így tenni. Gondolom, az ilyenre nincs biztos recept,
legalábbis én nem találtam meg.
– Az jó, örülök, hogy kimozdultál a házból! – Megváltozott a
hangja, talán mert megérezte az enyémben a feszültséget.
Ebből tudta, hogy épp milyen napom van. – Figyelj, van pár
hírem a kocsidról!
– És?
– És… nem tudunk rájönni, mi a baj. Legalábbis még nem.
Megnéztük az akkumulátort, a generátort, a vezérműszíjat…
Nick szerint valami elektromos hiba van.
Felsóhajtottam, felhúztam a lábamat Jamie anyósülésére, és
a térdemre támasztottam az államat.
– Tehát ez mit jelent?
– Azt jelenti, hogy több időre van szükségünk, hogy
rájöjjünk, mi van vele. Nicknek most két hétre el kell utaznia,
de amikor visszaér, ezt csinálja meg először.
– Két hét?! – kiáltottam kicsivel hangosabban, mint
szerettem volna, és Jamie kérdőn ráncolta össze a homlokát.
Csak megráztam a fejem. – Tiszta szívás!
– Tudom. De te és én addig is elkezdhetünk spórolni.
Nyeltem egyet.
– Mennyibe fog kerülni szerinted?
Apu sokáig hallgatott, és elképzeltem, ahogy végigsimít
vörös szakállán. Mindig ezt csinálta, amikor rossz híre volt.
– Nem vagyok benne biztos, de fogadni mernék, hogy
legalább egy ezres.
– Kurva életbe!
– Vigyázz a szádra, Brecks!
Elvörösödtem a dühtől.
– Ne hívj Brecksnek!
Felsóhajtott.
– Ez a neved, kislányom!
– Nem! A nevem B.! És ezt mostanra már tudod, úgyhogy ne
csinálj úgy, mintha nem így volna!
– Csak segíteni próbálok!
Elveszettnek hangzott. Összepréseltem a fogamat, a kezem
pedig egyre jobban szorította a telefont.
Hosszan kilélegeztem.
– Tudom, apu! Mennem kell, de köszönöm! Holnap felhívlak!
– Rendben. Szeretlek!
Kivártam.
– Én is.
Amikor kinyomtam a telefont, túl nagy lett a csend, és ezt
Jamie is biztosan megérezte, mert bedugta a telefonját, és szó
nélkül elindította a The Piano Guyst. Hálás voltam érte, hogy a
„With or Without You” feldolgozás lassan betölti a
hangszórókat, de nem mondtam. Helyette elkezdtem azon
agyalni, hogy honnan kerítsem elő a kocsim javítására a pénzt.
A nyáron egy vegyesbolt-láncban dolgoztam, de reméltem,
hogy az iskolaévet inkább a tanulásra és esetleg egy kis
szórakozásra szánhatom.
 Erről ennyit.
Küldtem egy üzenetet a régi főnökömnek, és szinte azonnal
válaszolt, hogy hétfőn suli után mehetek.
Jamie ezúttal beállt a kocsifelhajtónkra, teljesen leállította a
Jeepet, és addig bámult, amíg fel nem vettem a kesztyűt, és
vissza nem bámultam rá.
– Miért utálod a nevedet, B.?
Nehéz súly ereszkedett a torkomra, és áthelyezkedtem, azon
gondolkodva, hogy mit mondjak neki. Az igazat? Azt, hogy
ehhez semmi köze?
A hazudozáshoz túl fáradt voltam, így hát reszketegen
beszívtam a levegőt, és hátraejtettem a fejemet a támlára, mint
az előző estén.
– Az apukám megerőszakolta az anyukámat azon az
éjszakán, amikor ő teherbe esett velem.
– Jézusom! – suttogta Jamie az orra alatt, de én folytattam.
– Ezt csak nagyjából egy éve tudtam meg. Egészen addig
imádtam a nevemet. Rövid, cuki, mókás. De egyik este
anyukám berúgott, és úgy döntött, elmeséli nekem, hogy
minden, amit tudni véltem az életemről, hazugság. –
Felnevettem, olyan őrült formán. Fogalmam sem volt, miért
mondom el ezt Jamie-nek, de mióta anyu elmesélte az igazat,
most először éreztem valamit. A mellkasomban lévő
nyomásként kezdődött, de minden kimondott szóval egyre
nagyobbra nőtt, és a levegőnek szánt helyet kellemetlen, szúró
érzéssel töltötte be. – Tudod, hogy nem is volt ott, amikor
megszülettem? Senki sem volt ott. Se a nagymamám, se az
anyukám barátai. Csak anyu és én. A nővér a karjaiba tett, és
anyu sírt, ezt mesélte nekem.
Jamie nem szólt semmit, csak kinyújtotta a kezét, és
megszorította a combom.
– Az apukám ír származású, és rengeteg szeplő van az arcán.
Úgyhogy amikor anyu meglátta az arcomon lévő szeplőket, rá
gondolt, meg arra az éjszakára, a szeplőkre, amiket
megszámolt, hogy túlélje azt a nyolc percet, amíg az apám a
magáévá tette. – A szememet könnyek futották el, és én sietve
letöröltem őket. Nem hittem el, hogy sírok, hogy végre érzek
valamit, miután ilyen sokáig szinte fásult voltam az egésszel
kapcsolatban. – Azért nevezett el Brecksnek, mert írül azt
jelenti, hogy szeplős.
Jamie még erősebben szorította a combomat, de én
leküzdöttem a vágyat, hogy megragadjam a kezét.
– Amikor kiderült, többé ki nem állhattam a nevemet.
Gyűlöltem! Gyűlöltem a jelentését. Gyűlöltem, amit az apám
tett az anyámmal, és gyűlöltem, amit anyu tett velem azzal,
hogy ilyen szörnyűségről nevezett el! – Újra felnevettem,
megráztam a fejemet, és törölgetni kezdtem a szűnni nem
akaró könnyeket. Jamie Shaw kiszúrta rajtam a sebet, aminek
a létezéséről magam sem tudtam. Beszélni róla olyan volt,
mintha engedélyt kaptam volna, hogy végre kifakasszam. –
Istenem, sajnálom! Nem tudom, miért mondom ezt el neked!
– Mert megkérdeztem.
Szipogtam és ránéztem.
– Attól még nem volt muszáj válaszolnom.
Jamie elvette a kezét a combomról, és a hüvelykujjával
letörölt egy ottfelejtett könnycseppet az állkapcsomról.
Beledőltem az érintésébe, lehunytam a szemem, és
reszketegen felsóhajtottam.
– Örülök, hogy válaszoltál! – mondta.
Beharaptam az alsó ajkamat, a keze még mindig az arcomon
volt, és próbáltam nem bűntudatot érezni.
De ezúttal nem sikerült.
– Köszönöm, hogy hazahoztál, Jamie! – mondtam halkan.
Megtörtem a kettőnk közötti kapcsolatot, és kinyitottam az
ajtót.
 – Hé! – állított meg, amikor kiszálltam a kocsiból. Becsaptam
az ajtót, de várakozva behajoltam az ablakon. – Amíg
megjavítják a kocsidat, a jobbegyem a tiéd! Ha szeretnéd.
Figyelmesen vizslatott, túl figyelmesen, úgyhogy lesütöttem
a szemem.
– Szerintem mindketten tudjuk, hogy ez rossz ötlet.
Jamie beszélni kezdett, de túl halkan ahhoz, hogy halljam, és
elhallgatott, félbehagyva a gondolatát. Megtöröltem az
orromat a csuklómmal, és szerencsétlenül rámosolyogtam.
– Találkozunk a suliban!
Jenna harminc perccel később került elő, amivel épp elég
időt hagyott nekem, hogy megmossam az arcom, és egy
túlméretezett pólóba és biciklisnadrágba bújjak. Gumimacit
ettünk, és a Music Chanelt néztük, ő meg arról áradozott, hogy
Jamie milyen csodálatos. Én csak bólogattam, mosolyogtam és
hozzászóltam, ahol kellett. Túlságosan is jól tudtam, mire
gondol.
Éppen elaludt, amikor a telefonom csipogva jelzett egy
Jamie-től érkező üzenetet.

– Komolyan gondoltam, amit korábban mondtam. Hadd

fuvarozzalak, amíg meg nem javítják a kocsidat! Lehetünk barátok,
B.!

Nem válaszoltam, de magammal vittem a telefonomat a

konyhába, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet. Magamba
döntöttem az egészet, mire a telefonom képernyője megint
felvillant.

– Kérlek! Hadd legyek a barátod!

Tudtam, hogy ez rossz ötlet. Nemcsak piros zászlót láttam,

hanem vészharangot, riadócsengőt és sípszót is hallottam,
miközben csupa nagybetűs neonfények hirdették: NE TEDD
MEG! De néha akkor is megteszünk valamit, ha tudjuk, hogy
árt nekünk. Talán az izgalomért, talán, hogy kielégítsük a
kíváncsiságunkat, vagy csak azért, hogy egy kicsivel tovább
hazudhassunk magunknak.
Szeretném azt állítani, hogy nemet mondtam, hogy
kitöröltem a számát, kikapcsoltam a telefonomat, és bebújtam
az ágyba a legjobb barátnőm mellé, aki vele randizott. De
ehelyett összegömbölyödtem az öreg kanapénkon, úgy
éreztem, órákig feküdtem ott, és végül egyetlen szóval
válaszoltam neki:

– Oké.
 HARMADIK FEJEZET

Csak egy feles

Az ősz lassan télbe fordult, de az időjárás nem sokat változott, és
a fejemben összemosódtak az évszakok. Jamie mindennap
elfuvarozott az iskolába, onnan meg haza, még akkor is,
amikor a kosáredzései beindultak. Sosem panaszkodott,
amikor megosztottam vele egy-egy újabb elkeserítő hírt a
kocsim javításáról.
Tulajdonképpen jól is jött ki, mert amíg én az Interakcióval
önkénteskedtem, vagy tovább maradtam bent, hogy segítsek a
Vitaklubban, ő edzésen volt. Mindig a parkolóban
találkoztunk. Ilyenkor ömlött róla az izzadság, ami ahelyett,
hogy taszított volna, inkább csak még vonzóbbá tette
számomra, belőlem meg ömlöttek a szarkasztikus
megjegyzések a csapatában zajló balhékról.
Néha, amikor ráért, elvitt a munkába, vagy értem jött az esti
műszak után a vegyesboltba. Elvitt a focimeccsekre is, ahol
aztán egymás mellett ültünk, jégkását ittunk, és néztük, ahogy
Jenna szurkol. Többet beszélgettünk és kevesebbet bámultuk
egymást, és ettől egy kicsivel tisztább lett a lelkiismeretem.
Amikor mindketten ráértünk, még a strandra is együtt
mentünk hullámokra vadászni, mert a Jeepje tetejére
mindkettőnk deszkája kényelmesen felfért.
Így hát az évszakok múlásával kialakult a mi rutinunk is.
Jamie és Jenna pedig közben egymásba szerettek.
 Az első sorból nézhettem végig, ahogyan megtörténik, és
tényleg, igazán örültem nekik. Jamie egyértelműen a legjobb
srác volt, akit valaha ismertem, Jenna pedig a legjobb
barátnőm. Én sem alakíthattam volna jobban.
Legalábbis ezt mondtam magamnak.
December negyedikén, három hosszú hónappal azután,
hogy apu bevitte a szervizbe az autómat, végre megjavították.
Amikor elmondtam Jamie-nek, úgy tűnt, örül neki. Nem
feltétlenül könnyebbült meg, de örült, és ettől kiborultam. Egy
pici részem azt remélte, hogy csalódott lesz. Hogy talán neki is
hiányoznak majd a beszélgetéseink és a közös zenehallgatások
a kocsijában.
És amikor ráébredtem, hogy miben is reménykedtem, még
inkább kiborultam. Mert Jamie-nek legalább annyira nem lett
volna joga ilyesmiket érezni, mint amennyire nekem nem volt
jogom reménykedni benne.
A téli szünetben Jenna elutazott a szokásos családi
síelésükre Coloradóba. Nem számítottam rá, hogy hallok Jamie
felől a távollétében, és így is lett. Egészen karácsonyestig.
Már elmúlt éjfél, de én még teljesen éber voltam, a gyomrom
pedig görcsben állt, mert tudtam, hogy az apám másnap ott
fog ülni az asztalunknál. A szüleim, történjen bármi, minden
karácsonyt együtt töltöttek velem, és míg régen imádtam ezt a
hagyományt, most rettegtem tőle. Korábban is csak műsor volt
az egész, hogy úgy érezzem, többé-kevésbé egy család
vagyunk, de most, hogy mindent indok? Csak azon járt az
eszem, hogy mi szükség rá. Már nem volt kedvem a
színjátékhoz. Úgyhogy forgolódtam és hánykolódtam, nem is
igazán próbáltam elaludni, amikor a telefonom csipogva
jelezte Jamie üzenetét.

– Ébren vagy?
 Hunyorogva néztem a sötétben felvillanó képernyőt, és azon
gondolkodtam, válaszoljak-e. A gyomromban egy furcsa,
csavaró érzés azt mondta, ne tegyem, de egy erősebb részem
valahonnan tudta, hogy Jamie-nek szüksége van valakire,
akivel beszélhet. Végül megadtam magam a kíváncsiságnak.

– Éppenséggel igen.

– Autózol velem egyet?

Megint az a csavaró érzés. A vészharangok.

– Persze.

Nem több, mint tizenöt perc múlva már becsatolva ültem

Jamie kocsijában, ahogy keresztülvezetett a környékünk
kísértetiesen elhagyatott utcáin. Mindenki aludt, és várta, hogy
a dagi, piros ruhás ember bebújjon a kutyaajtón, mivel Dél-
Floridában senkinek sincs kéménye. Miénk volt a város, és
Jamie nem sajnálta az időt, lassan vezetett, cél nélkül. Aznap
éjjel hangosabban szólt a zene, William Josephtől a „Standing
the Storm” ömlött a hangszórókból, miközben Jamie újra és
újra fogást váltott a kormányon. A megszokott, gondtalan
arckifejezése most elgondolkodóbb volt, összeráncolta a
szemöldökét, és egyenesen az előttünk elnyúló útra szegezte a
tekintetét. Időről időre felsóhajtott, de még mindig nem szólt
egy árva szót sem. Majdnem egy órán át hagytam, hogy
kellemes csendben vezessen, csak utána nyújtottam ki a
kezem, hogy lehalkítsam a zenét.
– Meséltem már valaha arról, hogy miért utálom a
macskákat?
Úgy tűnt, a szavaim kizökkentették Jamie-t a merengésből,
mert hátravetette a fejét, és szétterült a vigyor a képén.
 – Érzem, hogy ez jó lesz!
– Tehát. Volt egyszer egy macskám – mondtam, és magam
alá húzva a lábamat, kicsit felegyenesedtem. A cipőmet már
korábban lerúgtam, és megtaláltam a legkényelmesebb
testhelyzetet a Jamie melletti ülésen. Az elmúlt hónapok után
szinte már otthon éreztem magam. – Csipkerózsikának hívták,
mint a hercegnőt, de mi Csipinek szólítottuk. Csakhogy nem
volt hercegnő. Egyáltalán nem! Valójában maga volt az ördög.
Jamie torkából hangos röhögés tört fel, én meg magamban
elmosolyodtam, hogy – legalábbis pillanatnyilag – működött a
mesém.
– Soha nem szart a macskaalomba. Komolyan mondom:
megtagadta! Ehelyett inkább közvetlenül mellé piszkított. És
mivel én könyörögtem ki anyukámtól azt a rohadt macskát,
mit gondolsz, kinek kellett utána feltakarítani? – Mindkét
hüvelykujjammal erősen mellbe böktem magam. – Hát nekem!
De nem ez volt a legrosszabb az egészben!
– Megálljak a folytatáshoz? – cukkolt Jamie.
– Ez komoly, Jamie Shaw! – csaptam a bicepszére, mire ő
kuncogott, és a hüvelykujján kívül minden ujját felemelte a
kormányról, mintha bocsánatot kérne.
– Szóval – folytattam –, tehát Csípi mindig talált valami
apróságot, amivel kínozhatott. Például megette a
macskajátékait, és a kedvenc ruháimon hányta ki őket. Vagy
megvárta, amíg a lehető legmélyebben alszom, és akkor
felugrott az ágyamra, hogy belenyávogjon a fülembe, mint
valami kóbor macska.
– Azt hiszem, kedvelem ezt a Csipit!
Összehúztam a szememet, de Jamie csak vigyorgott.
– Viccesnek tartod magad, mi? – kérdeztem. – Néha csak úgy
üldögélsz, és a saját poénjaidon röhögsz. Vagy leírod őket,
hogy éjszakánként visszaolvashasd.
 Jamie tovább nevetett, és a szeme sarkába apró ráncok
gyűrődtek.
– Ott tartottam – folytattam hangosabban –, hogy egy igazi
szemét volt! De valami furcsa oknál fogva imádott a
fürdőszobában lenni, amikor fürödtem.
– Te fürdőzni szoktál?
– Durván elmész a sztori lényege mellett!
– Van ennek a sztorinak lényege?
Fújtattam egyet, de nem tudtam leküzdeni az arcomra kiülő
mosolyt.
– Igen! A lényeg az, hogy én azt hittem, ilyenkor kötődünk!
Csipi folyton a lábaim körül tekergeti, amikor vetkőztem, és
amíg a kádban feküdtem, ő végig a szélén üldögélt. Néha
nyávogott egyet, és a mancsával halászgatott a vízben. Egész
cuki volt!
– Tehát fürdés közben építetted a macskáddal való
kapcsolatodat?
– Hát, igen, látod! Az ember ezt hinné! De egyik este az a kis
démon felugrott a fürdőszobapultra, és csak bámult rám. Nem
tudtam rájönni, miért, és egyszerűen nem hagyta abba!
Egyfolytában felemelte és letette a mancsát. Felemelte, letette.
És amikor végre rájöttem, hogy mit akar tenni – és ő pontosan
tudta, hogy rájöttem, mert abban a pillanatban rám
mosolygott –, esküszöm neked, hogy lekapcsolta a villanyt a
fürdőszobában!
Jamie előregörnyedt, én meg még hangosabban folytattam,
hogy túlkiabáljam a nevetését.
– Jamie, én rettegek a sötétben! Iszonyú volt! Úgyhogy
felugrottam, és elkezdtem törülközőért kotorászni, hogy
visszakapcsoljam a villanyt. De mivel egy zseni vagyok, a
zuhanyfüggönybe kapaszkodtam, hogy felálljak, és az egészet
magamra rántottam. Közben kiestem a kádból, de legalább a
kezemre, és nem az arcomra.
 – Szerencsére!
– Ó, igen! – korholtam. – Marha szerencsés voltam! Annyira,
hogy kitalálhatod, hol tartottuk Csipi macskavécéjét!
Jamie szeme elkerekedett, ahogy az útról rám nézett.
– Nem!
– De bizony! A bal kezem egy gőzölgő kakikupac kellős
közepébe érkezett! És Csipi, aki végignézte ezt az egész
műsort, kacagott abban a kis őrült fejében.
– Tuti, hogy ezt az egészet csak kitaláltad! – zihálta Jamie,
ahogy megállt egy stoptáblánál, és szabad kezét a hasára
szorította.
– Csak szeretnék ilyen kreatív lenni.
Együtt nevettünk, és a korábbi csend végre melegséggel telt
meg. Amikor a lámpa zöldre váltott, Jamie könnyedén a gázra
lépett, de nem nyúlt a hangerőgombért, hogy újra
felhangosítsa a zenét.
– Szóval. Fürdők, hm?
Bólintottam, és előrenyújtottam a lábaimat, meztelen
lábfejemet a műszerfalra támasztva.
– Aha. Forró vízbe merülve támadnak a legjobb
gondolataim. A hab csupán bónusz – kacsintottam.
– Olyan neked a fürdőzés, mint nekem a vezetés.
– Mm-hmm – értettem egyet vele. – És ezzel vissza is
kanyarodtunk hozzád! – Hátradöntöttem a fejem, és
szemügyre vettem Jamie-t, neki pedig elillant a mosoly az
arcáról. – Elárulod, miért autókázunk a totál kihalt városban,
az éjszaka közepén?
Jamie-t mindig az apró mozdulatok árulták el. Nem nagyon
vitte túlzásba a dolgokat, de voltak finom jelek, amelyek
állandóan tudatták velem, ha valami nyomta a szívét. Volt,
hogy lassan simogatta a kormányt a hüvelykujjával, vagy egy
picivel lejjebb eresztette a bal szemöldökét, mielőtt újra
kiegyenesítette volna, máskor kiroppantotta a nyakát, gyorsan
és csendesen. Aznap éjjel már mindhármat észrevettem, ő
pedig tudta, hogy feleslegesen tagadná, hogy baj van. Jobban
ismertem annál.
– Nem tudom, B.! Én csak… Mióta elkezdődött a szünet, csak
arra tudok gondolni, hogy milyen gyorsan változik minden.
Úgy értem, karácsony van, az utolsó karácsony, amit itthon
töltök a családommal! Hat hónap múlva már nem leszek
gimnazista. Nyolc hónap múlva már nem leszek Floridában.
Olyan érzés, mintha egész életemben azt vártam volna, hogy
felnőjek, és most, hogy megtörténik, rettegek tőle! Olyan
hamar eljött. Nem állok még készen. – Nyelt egyet, balra
kanyarodott, és a tengerpart felé kormányozott minket. –
Félek!
– Nem baj, ha félsz – suttogtam.
– Tényleg? – kérdezte, és leparkolta a Jeepet egy koktélbár
előtti üres helyen. Letekerte az ablakot, hogy megnézze a
parkolóórát, de sejtettem, hogy ilyen későn már nem kell
fizetni. Nem is nyúlt pénzért, de az ablakot lehúzva hagyta, és
rákönyökölt a szélére.
– Mindig olyan biztos voltam mindenben. Magabiztos! És
most itt vagyok életem egyik legizgalmasabb pillanatánál, és
legszívesebben elbújnék!
Én is lehúztam az ablakomat, és Jamie ezt jelnek vette, hogy
leállítsa a motort. A kocsi duruzsolását a távoli hullámok zaja
váltotta fel, és a megnyugtató hangtól mindketten ellazultunk.
– Szerintem normális, hogy egyszerre vagy izgatott, és
közben rettegsz a jövőtől. És fogadni mernék, hogy minden
végzős átmegy azon, amin most te. Izgatott vagy, hogy
kikerülsz a gimiből, de azért szomorú is, mert bármekkora
szívás volt ide járni, azért voltak jó pillanatok. Úgy értem, nézz
magadra! Kosársztár vagy, aki az utolsó szezonját játssza, a
dögös barátnőd tizenegyedikes, szóval tudod, hogy nem mehet
veled, te pedig egy ismerős városból és államból egy olyanba
mész, ahol eddig még csak látogatóban jártál.
Amikor Jennát említettem, áthelyezkedett, de próbáltam
gyorsan továbbgördíteni a beszélgetést.
– A lényeg, hogy tök oké azt érezni, amit érzel! Jobban
aggódnék, ha nem félnél.
Egy percig hallgattunk, és Jamie mindkét kezével hosszú
hajába túrt. Elgondolkodtam rajta, hogy vajon majd levágatja-
e az érettségire. Reméltem, hogy nem.
– Mi van, ha nem sikerül? Mi van, ha utálom az egyetemet és
a nyomást, ami vele jár, és összeroppanok?
– Nem fogsz!
– De mi van, ha mégis?
– Nem fogsz, Jamie! – mondtam újra, és áthajoltam a
sebességváltó felett. Megvártam, amíg rám néz, és csak utána
folytattam. – Sok mindent megtudtam rólad az elmúlt
hónapokban. Tudom, hogy amikor akarsz valamit, amikor
tényleg akarod, nincs az az isten, hogy feladd! Mint amikor azt
akartad, hogy megnézzem az egyik hülye kosármeccsedet,
még úgy is, hogy tudtad, mennyire utálom, és mindennap
másképp szekáltál vele, amíg végül be nem adtam a
derekamat! – Kuncogtam egyet, de ő nem reagált, úgyhogy
megköszörültem a torkomat, és egy kicsivel még közelebb
hajoltam. – Tudom, hogy mennyire fontos a családod, milyen
sokat jelent a cég, és mivel sosem játszol a szabályok szerint –
gúnyolódtam –, nem kell amiatt aggódnod, hogy elbuksz! – A
szája sarka egy pillanatra felfelé görbült, de aztán ismét
lekonyult. Akkor finoman a kezére tettem a kezem. – Teljesen
komolyan mondom, hogy nem fogsz belebukni! Mert te nem
az a fajta vagy! És szerintem amint beteszed a lábad
Kaliforniába, azonnal felveszed az ottani életritmust, és majd
abból táplálkozva haladsz előre. És túl sokat fogsz inni, meg
túl későn fogsz lefeküdni, de keményen fogsz tanulni is, és
még keményebben fogsz dolgozni, és egy nap majd újra itt
leszel, vezeted a céget, és feleséged lesz meg gyerekeid, ahogy
mindig is akartad! – Amikor a családalapításhoz értem,
elszorult a torkom. – Én pedig itt ülök majd, és azt mondom:
„én megmondtam”.
Jamie felém fordult, és ettől ráébredtem, hogy milyen közel
vagyunk egymáshoz. Túl közel. A számon éreztem a leheletét,
a tekintetem mégsem hagyta el az övét. Olyan illata volt, mint
az ősznek, de nem sütőtök vagy frissen hullott falevél, hanem
floridai ősz illata. Sós, mint a tengerparti levegő, földes, akár a
pálmafák, azzal az édes fűszerességgel, ami apu hálaadás-
vacsora utáni mézes whiskey-jére emlékeztetett.
– Remélem, igazad van! – mondta végül, alig hangosabban,
mint egy suttogás.
A szívem csak úgy dübörgött, a kezem még mindig az övén
volt, és úgy mozdultak alatta az ujjai, mintha meg akarná
ragadni. Helyette én ragadtam meg a lehetőséget, hogy újra
távolabb kerüljek tőle, és egy kacsintással visszaültem a
helyemre.
– Mindig igazam van!
Jamie egy idő után új lejátszási listát nyomott be, és együtt
ültünk ott, elveszve a gondolataink között, míg a gyengéden
hömpölygő hullámokat figyeltük. Túl sötét volt, hogy tényleg
lássuk őket, de hallottuk, éreztük az illatukat és a jelenlétüket.
Már majdnem hajnalodott, amikor Jamie elfordította a kulcsot,
hogy hazavigyen, és mire a kocsifelhajtónkra húzódott, már
alig tudtam nyitva tartani a szemem.
– Kérdezhetek valamit? – szólt utánam, amikor már a
kilincsen volt a kezem. Bólintottam. – Mi történt Csipivel?
Elmosolyodtam, és éreztem, ahogyan a fáradtságtól húzódik
az arcbőröm.
– Nem sokkal a fürdőszobai incidens után a nagymamám
nálunk töltött néhány napot, és ő meg Csipi egymásba
szerettek. Felajánlottam, hogy vigye magával, és alig ejtettem
ki a szavakat a számon, nagyi már tette is be a kocsiba.
Jamie is fáradtnak látszott: mézszínű szemei körül piros
szegély húzódott. De a mosolya annyira valódi volt, annyira
figyelmes. Mint mindig.
– Én is kérdezhetek valamit? – suttogtam.
– Bármikor, bármit kérdezhetsz tőlem.
Utáltam, hogy a szavai egyszerre szúrtak és boldoggá tettek,
mint egy felesnyi rövidital.
– Ha Jenna nem utazott volna el, akkor neki írtál volna ma
éjjel üzenetet?
Jamie összeráncolta a szemöldökét, és gyűlöltem, hogy a
lélegzetem elakad, amíg arra várok, hogy megszólaljon. Aztán
amikor végre megtette, azt kívántam, bár sosem kérdeztem
volna semmit!
– Ne akard, hogy erre válaszoljak!
A tekintete az enyémbe mélyedt, várta a reakciómat, de én
minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elrejtsem, amit érzek.
Bólintottam, és gyors mosolyra húztam a szám, ami
ugyanolyan gyorsan el is tűnt.
– Jó éjt, Jamie!
Ezzel kinyitottam az ajtót, és olyan csendben csuktam be
magam után, amennyire csak tudtam. Visszaosontam a
szobámba. A nap már kezdett feljönni, és tisztában voltam
vele, hogy nem sok időm maradt az alvásra, mégsem tudtam
lehunyni a szemem. Csak szorosan a takarómba csavarva,
magzatpózban bámultam a falat.
Persze, hogy őt hívta volna fel, ha itt lenne! Én csak a barátja
voltam, Jenna pedig a barátnője! Ami rendben van,
emlékeztettem magamat. Sőt, nem csak rendben. Pont úgy,
ahogy lennie kell! Jenna és Jamie tökéletesek voltak együtt, én
meg örültem, hogy velük ülhetek a triciklin.
Minden rendben!
 A szemhéjam már le-leragadt, kezdett beszivárogni alá a
kimerültség, de éppen mielőtt elszundítottam volna, az
éjjeliszekrényemen felcsipogott a telefonom. Magam felé
billentettem, és a képernyőn lévő szövegtől megállt a szívem.

– Köszönöm a ma éjjelt… Te vagy a legjobb barátom, B.!

Csak bámultam azt a két szót a nevem előtt, összeolvastam

őket, majd addig boncolgattam, hogy elhomályosultak, és
akkor végre visszaejtettem a telefont az éjjeliszekrényre,
megadva magamat az álomnak.

Kevesebb mint egy hónap volt hátra a tanév végéig, amikor

Jenna közölte velem, hogy szakít Jamie-vel.
– Micsoda?! – kiáltottam fel egy kissé túl hangosan, és a
burritóm félig kibucskázott a számon. A szalvétámért
nyúltam, tágra nyílt szemmel törölgettem magam, közben még
mindig Jenna rezzenéstelen arcát bámultam. – Miről beszélsz?
Miért? Mi történt?
– Nem egyértelmű? – kérdezte Jenna, és megmerítette a
tortilláját a guacamoléban, mielőtt bekapta volna. A plázában
voltunk, az étteremsor kellős közepén, körülöttünk emberek
százai vásárolgattak, és fogalmuk sem volt róla, hogy a
barátnőm ősrobbanás méretű hírrel bombázott le a mexikói
fiesztánk alatt. – Elmegy, B.! Jamie hamarosan elballag, és
Kaliforniába költözik. Tök jó volt vele, de vége. Úgy értem,
tudtuk, hogy ez lesz. Szuper pasi volt, de ez a helyzet.
Annyira nemtörődöm módon mondta ezt, miközben újabb
csipszdarabot mártott a szószba, én meg közben úgy
szorítottam az alufóliába tekert burritómat, hogy a töltelék
kifolyt a kezemre. A tányéromra dobtam az egészet, még több
szalvétát vettem magamhoz, és a szám még mindig tátva volt.
– Jenna, nem szakíthatsz Jamie-vel! Tökéletesek vagytok
együtt!
Jenna felhúzta az orrát.
– Ja, tudom, tök cukik vagyunk, de ő egyetemre megy, haver!
Biztosan valami diáklányszövetségi csajt akar majd magának.
Én pedig végzős leszek. Távkapcsolatra vágyom a legkevésbé.
– De hát Jamie-ről van szó! – vitatkoztam. – A vicces,
közvetlen, okos és eltökélt Jamie-ről! Arról a srácról, aki csajos
filmeket, sült krumplit és csokit vitt neked, amikor
menstruáltál! Aki elment minden egyes focimeccsre, hogy
megnézze, ahogy szurkolsz! Aki egy francos neonrózsaszín
nyakkendőt vett fel, hogy passzoljon a szalagavatójára
választott ruhádhoz! – Úgy hadonásztam, mint valami
elmebeteg, de Jennának a szeme sem rebbent.
– Ahogy mondtam, szuper pasi volt. Azt is mondhatnám,
hogy fantasztikus. De mindketten tudtuk, hogy nem fog
örökké tartani. És ez teljesen rendben van így.
– Nem, nincs! – Fel nem fogtam, miért ilyen iszonyú
számomra ez a hír, de egyszerűen képtelen voltam túltenni
magam rajta. – Klasszikus zenét hallgat, Jenna! Úgy értem,
hány srácot ismersz még rajta kívül, aki klasszikus zenét
hallgat?
– Ööö, egyet sem.
– Pontosan! – mondtam idegesen. – És céljai vannak!
Családot akar! Neki van a legjobb humora, de ha kell, akkor
komoly is tud maradni. Ha te unikornis vagy, akkor ő a
pegazusod!
– Oké…
– És jó barát! Úgy értem, a legjobb fajta! Úgy bánik az
anyukájával, mint egy királynővel, és ez azért elmond valamit
egy férfiról! És élénk cseresznyepiros Jeepet vezet, Jenna!
Szörfözik!
– Úristen, értem! – fújtatta végül a barátnőm, és megadólag
magasba emelte a kezét, mielőtt karba fonta volna.
Megforgatta a szemét. – Jesszus, lehet, hogy neked kéne járnod
vele!
Semmi sem volt a számban, amit félrenyelhettem volna,
mégis fuldokolni kezdtem.
– Mi? Nem, nem, dehogy! Jamie nem… Jamie a te barátod! Ti
ketten tökéletesek vagytok együtt! Jamie és én? Nem! Nem
tudnánk… nem tennénk! Soha! Dehogyis! – Csak úgy
bukdácsoltam egyik szótól a másikig, és közben túl nagy
hévvel szívtam a szívószálamat két mondat között.
Hivatalosan is a lehető legmesszebb voltam attól, hogy
elfogadjam ezt az egész helyzetet.
Ami Jennának is feltűnt.
Összehúzta a szemét.
– Vicceltem, görcsike! Mi van veled? Miért zavar ez téged
ennyire?
Jenna engem vizslatott, valamiféle vallomásra várva. Egy
percig dermedten bámultam vissza rá, aztán hosszú, mély
lélegzetvételre kényszerítettem magam, és eltakartam az
arcomat a kezemmel.
– Jaj, nem tudom! Sajnálom! Egyszerűen csak azt gondoltam,
hogy jók vagytok együtt! – Felsóhajtottam, megdörzsöltem az
arcom, és hagytam, hogy a kezeim az ölembe hulljanak. – Csak
azt szeretném, ha boldog lennél! De te egyértelműen rendben
vagy ezzel a dologgal, és elszántad magad, szóval természetes,
hogy támogatlak! Csak az van, hogy legjobb barátnődként az a
feladatom, hogy megkérdőjelezzem az ilyen nagy döntéseket,
hogy elgondolkodj rajtuk.
Még mindig gyanakvó tekintettel figyelt, de már
elmosolyodott.
 – Szeretlek, B.! Még akkor is, ha a furcsa ötven árnyalata
vagy.
– Én is szeretlek, legjobb barátnőm!
Mosolyt erőltettem az arcomra, és eltereltem a témát, de
közben újra és újra lejátszottam a beszélgetésünket a
fejemben, és azon gondolkodtam, hogy vajon Jamie hogyan
fogadja majd a hírt.
Tuti, hogy legalább egymillió üzenetet küldtem Jennának
aznap éjjel, azt kérdezgetve, hogy megtette-e már, de mindig
„nem” volt a válasz. Négy napot várt, hogy szakítson Jamie-vel,
és mikor elmondta, hogy megtörtént, én újra várakozni
kezdtem. Hogy Jamie üzenetet írjon, hogy feltűnjön a
házunknál, hogy el akarjon vinni kocsikázni. De nem jött.
Egyetlen szót sem szólt hozzám. Sem azon az éjszakán, amikor
szakítottak, sem a következőn, sem a következő héten.
Jennával együtt teljes mértékben figyelmen kívül hagyott
engem is, egészen az érettségije utáni éjszakáig.
Akkor ismertem meg Jamie Shaw másik oldalát.

Több mint három hónapja nem volt egy szabad péntek estém
sem.
Mivel az őszi félévben minden egyes pénteket kivettem,
hogy elmehessek Jenna meccseire, a fociszezon vége után le
kellett dolgoznom a vegyesboltban az elmaradásaimat. De
most, hogy véget ért a tanév, és a végzősök épp átvették a
bizonyítványukat a tornaterem színpadján, már csak
egyórányira voltam tőle, hogy betöltsem a helyet, amit éppen
szabadon hagynak.
Végzős leszek!
Furcsa volt így hívni magam. Mint amikor túl sokszor
mondasz ki hangosan egy szót, és teljesen elveszíti az értelmét.
Az volt a tervünk aznap éjjelre, hogy benézünk a ballagós
bulikba, elköszönünk a végzős barátainktól, és aztán iszunk az
új királyokra – saját magunkra. Viszont Brad Newmant a
szülei meglepték egy bahamai úttal, úgyhogy rögtön a ballagás
után le is léptek, szóval le kellett fújni az este legnagyobb
buliját, ami nála lett volna.
Amikor ez pár nappal korábban kiderült, Jenna azzal
viccelődött, hogy nálunk kellene megtartani a bulit. Nem
hiszem, hogy számított rá, hogy belemegyek. Basszus, én
magam sem számítottam rá, hogy belemegyek! De azon a
héten fel voltam pörögve, éreztem a változások szelét, és az
anyukám pont elutazott. Miért ne tartottam volna meg a bulit?
Szóval ahelyett, hogy induláshoz készülődtünk volna,
Jennával a házunkat készítettük elő: a konyhapultra állítottuk
a piákat, amiket a végzősök közös erőbedobással szereztek
meg az alkalomra, és felhangosítottuk a zenét anyu régi,
ötlemezes CD-lejátszóján. Mindketten táncoltunk, és túl sok
alkohollal bekevert puncsot ittunk, elővettük anyu kedvenc
felespoharait, és kirúzsoztuk magunkat, ami maszatos nyomot
hagyott a piros műanyag poharaink szélén.
– Ránk! – kiáltotta Jenna, és az enyémhez koccintotta a
poharát. – Az új végzősökre!
– Végzősök vagyunk, Jenna! – sikítottam, és gyorsat
kortyoltam az italomba, mielőtt szorosan átöleltem volna. – El
tudod hinni, hogy megcsináltuk? A copfoktól és a homokozótól
a gimi utolsó évéig!
– Tudom, durva erre gondolni! – értett velem egyet Jenna, és
üveges tekintettel megrázta a fejét. Az aprócska konyhánkban
álltunk, ő a pultnak támaszkodott, míg én tizenötödszörre is
elrendeztem mindent. – Nélküled nem éltem volna túl ezt a
sok évet!
Megálltam, és a legjobb barátnőmre mosolyogtam.
 – Én sem nélküled! – Újra a számhoz emeltem az italomat, és
a pultra meredtem, miközben feltettem a kérdést: – Szerinted
Jamie is eljön?
Úgy tűnt, ez a lehetőség rám nagyobb hatással van, mint
Jenná-ra, mert ő csak simán megvonta a vállát, a háta mögé
dobta szőke haját, és megigazította vékony pólója
spagettipántjait.
– Nem hinném. Teljesen felszívódott mindkettőnk életéből,
miután szakítottam vele. Gondolom, inkább valami másik
buliba megy majd, ha megy egyáltalán valahová. – Jenna
elkomorodott. – Azt hiszem, összetörtem a szívét, B.!
Megint kortyoltam, hosszabban, és hagytam, hogy az alkohol
gyümölcsösen szúrós íze szétterjedjen a számban.
– Fel kéne tekernem a légkondit. Tuti nagyon meleg lesz!
Nem tudhattam, mennyire igazam lesz ezzel kapcsolatban.
A buli lassan indult, néhányan beszivárogtak kilenc körül,
aztán még néhányan és még néhányan – és ez így folytatódott,
amíg a házunk teljesen tele nem lett. A zene túl hangos volt,
keresztüldübörgött a szobákon, az asztalokról pedig lekerültek
a képkeretek és a dísztárgyak, hogy különböző ivós játékoknak
adjanak helyet. Mivel a bejárati ajtón folyamatosan új
emberek érkeztek, a hátsón pedig egyfolytában ki-be
közlekedtek a dohányosok és azok, akik a hátsó kertben
akartak inni, a légkondi működtetése gyakorlatilag
értelmetlenné vált. Dél-Floridában egyszerűen meg lehet
dögleni a melegtől júniusban, és én feladtam, hogy harcoljak
ellene.
De ha már a benti hőmérsékletet nem tudtam irányítani,
találnom kellett valami más módot rá, hogy lehűtsem magam.
Az alkohol hideg volt, mégis minden újabb korty újabb
hőhullámot indított el bennem. Éppen egy pohárfelfordítós
játékot játszottunk Jennával és egy sereg, általam nem túl jól
ismert emberrel, amikor úgy döntöttem, a következő
lehetőséget is kipróbálom: a vetkőzést.
A pólóm alatt egy vékony, spagettipántos topot viseltem,
szóval a sztriptíz maximum 13-as karikát kaphatott. Áthúztam
a fejemen a laza V nyakú pólót, és a levendulaszínű anyag egy
pillanatra kitakart előlem mindent, mielőtt egy mosoly
kíséretében a földre ejtettem. A közelemben állók a zenét
túlkiabálva megéljenezték a kis mutatványomat. Rögtön
jobban éreztem magam, egészen három teljes másodpercig,
amíg meg nem láttam a buli legújabb vendégeit. Leesett az
állam – a poharammal együtt, aminek tartalma szétfolyt az
asztalon.
Jamie máshogy nézett ki. Tudtam, hogy csak pár hét telt el,
mióta nem lógtunk együtt, tudtam, hogy nem lett idősebb,
valami mégis megváltozott rajta. Máshogyan mozgott,
másmilyen volt az öntelt félmosoly, amit rám villantott,
miközben a nappaliban lepacsizott néhány sráccal. Kihívó
tekintettel nézett rám, mielőtt elszakította rólam a pillantását,
és helyettem egy picurka, barna hajú lányhoz fordult Jenna
pomponlánycsapatából. Nem tudom, meddig álltam ott tátott
szájjal bámulva, de nyilvánvalóan elég sokáig, hogy Jennának
is feltűnjön. Követte a tekintetemet, és felszisszent.
– Basszus, mégis eljött!
Nyeltem egyet, és végre elszakítottam a tekintetemet Jamie-
ről. Elkezdtem poharakat kipakolni egy új játékhoz.
– Mm-hmm.
– Olyan jól néz ki, hogy szinte sistereg!
– Mindenki sistereg, száz fok van idebent!
Jenna gúnyosan elmosolyodott, és megbökte a könyökömet,
mielőtt újra megkereste Jamie-t a tekintetével.
– Ember, lehet, hogy ezzel a szakítással várnom kellett volna
az érettségiig! Jó lenne vele tölteni még egy éjszakát…
 – Megyek és kitalálom, mit csináljak a hajammal! –
mondtam gyorsan. Azonnal feladtam, hogy előkészüljek az új
játékra, és a tömegen keresztül a szobámba siettem. Számos
felirat állt az ajtómon azok figyelmeztetésére, akik be
merészelnének lépni, hogy ez egyértelműen PARTIMENTES
ÖVEZET – amiért még hálásabb lettem, amikor besurrantam,
és megéreztem a ház egyetlen légkondicionált szobájának
hűvösét. Felsóhajtottam, és az ajtónak vetettem a hátam, majd
mielőtt újra kinyitottam volna a szememet, vettem néhány
nagy levegőt, amire komolyan szükségem volt.
A nyakamat legyezgetve az apró szépítkezőasztalomhoz
mentem, és ellenőriztem, hogy nézek ki. A sminkem valahogy
még mindig a helyén volt, a szemem sötét volt és drámai,
ahogy Jenna egyszer megmutatta, de a hajam göndör volt és
rendetlen. Inkább szoros kontyba csavartam a fejem tetején,
és pár hullámcsattal rögzítettem, aztán újrakentem a
rúzsomat. A mély sötétvöröstől még jobban kiugrottak a
szeplőim a szürke szemem alatt, de én szerettem őket.
Közelebb hajoltam a tükörhöz, szemügyre vettem a nedves
foltokat a trikómon, és elgondolkodtam rajta, hogy átöltözzek-
e, de tudtam, hogy ez félreértésekre adna okot az
osztálytársaim körében. Éppen most hívtam fel rá a figyelmet,
hogy mi van rajtam, fura lenne valami újban előbukkanni.
Amikor összeszedtem magam, visszasurrantam a buli
tikkasztó hőségébe, és a konyha felé menet új ötlet szikrája
pattant ki a fejemből a lehűlést illetően: Frozen Margarita!
Ennek a bulinak jeges koktélokra volt szüksége! De először
meg kellett szereznem anyu turmixgépét, ami marha
kényelmes módon, éppen a jobb felső konyhaszekrény
legeslegfelső polcán volt elhelyezve.
Kitártam a szekrényt, és szemügyre vettem a turmixgép
polcról lelógó szélét. Csípőre tettem a kezemet, és átgondoltam
a lehetőségeimet. Már éppen megtámasztottam a kezemet a
konyhapulton, készen rá, hogy felmásszak, amikor erős kezek
találtak a derekamra.
– Gyere – hallottam Jamie halk, rekedtes hangját –, hadd
segítsek!
A kezei erősen tartottak, miközben felemelt, a térdem
megtalálta a pultot, én pedig csak próbáltam levegőhöz jutni,
és visszanyerni az egyensúlyomat. Egy pillanatig csak álltam
mozdulatlanul, és bámultam a már kartávolságra lévő
turmixgépet. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra,
ahogy Jamie forró bőre az enyémhez ért. A trikóm felcsúszott,
ő pedig a csípőmön verejtékező bőrt érintette alatta.
Kényszerítettem magam, hogy levegőt vegyek, megragadtam a
turmixgépet, és megfordultam, de ekkor újra megállított.
Közelebb lépett a pulthoz, és a testem minden centimétere
súrolta az övét, miközben letett a földre. Először csak a csípőm
volt a kezében, de aztán a seggem végigszántotta a testét,
amitől a nyakamba nyögött, míg a lábujjaim végre földet értek.
Megfordultam, és a keze még mindig rajtam volt, a lélegzetem
még mindig valahol a torkomban elakadva, és felnéztem a
szemébe.
– Szia, Jamie!
Elégedetten mosolygott le rám, a túlságosan is felhevült
tekintete az arcom alá vándorolt.
– Szia!
Megköszörültem a torkomat, jelezve, hogy talán elvehetné a
kezét onnan, ahol a bőrömbe égett az érintése, de nem értette
a célzást. Vagy nem érdekelte. Így hát kicsusszantam a
markából, bedugtam a turmixgépet, a mélyhűtőbe nyúltam
némi jégért, és átkutattam anyu szekrényeit a Margarita
Mixért. Áldottam az eget, hogy megtaláltam, és úton a
turmixgép felé megragadtam egy üveg José Cuervo maradékát.
Jamie ott állt mellette, nyeglén, karba font kézzel a
konyhapultnak támaszkodva. A haja hosszabb volt, mint az
emlékeimben, a füleinél felgöndörödött, a homlokán pedig
tökéletes hullámot vetett. Még nem cserélte le a ballagós
ruháját, de a nyakkendőjét meglazította, kigombolta az inge
felső gombját, és az ujját felhajtotta a könyökéig. Az ing tiszta
volt, ropogós és fehér, kiemelte Jamie napbarnított bőrét,
amelyen egyértelműen dolgozott, amióta nem láttam. Arra
gondoltam, hogy vajon szörfözött-e, amíg engem visszatartott
tőle a munka.
– Ki vagy sminkelve – mondta, amikor mellé léptem.
Jégkockákat zúdítottam a turmixgépbe, és leöntöttem őket
tequilával.
– Rajtad pedig tánccipő van.
Lenézett, és felnevetett, mielőtt homályos tekintetét újra
felemelte volna.
– Táncolnunk kéne.
– Mi…
Nem volt lehetőségem feltenni a kérdést, mert Jamie
megragadta a csuklómat, és megpörgetett, aztán szorosan
magához húzott, valamiféle részeg keringővel próbálkozva az
aprócska konyhánkban, ahol gimnazisták kerülgettek
bennünket minden irányból, és neki közben fogalma sem volt
róla, mennyire kalapál a szívem. Kuncogtam, és a következő
pörgésnél kiszabadítottam magam. Újra megkerestem a
helyem a turmixgépnél, Margarita Mixet szórtam a tequilára,
és a helyére pattintottam a tetőt.
– Részeg vagy, Jamie Shaw!
– És te az vagy, B. Kennedy?
Benyomtam a gombot, és a töredező jég ropogása fölött
kiabáltam.
– Kezdek az lenni! – Oldalra döntöttem a fejem, és
szemügyre vettem, de nem sikerült rájönnöm, mi változott.
Jamie veszélyesebbnek látszott aznap éjjel. Túl közel állt, túl
sokáig nézett. Nyugtalanító volt, de valamilyen furcsa örömet
is okozott. – Különben meg mit ittál?
– Whiskey-t – válaszolta könnyedén, és erre rövid kacaj
szökött ki a számból.
– Hát persze! Kitalálhattam volna!
– Ezt meg hogy érted?
Vállat vontam, összetörtem egy nagy jégdarabot egy
kanállal, aztán visszatettem a turmixgép tetejét, és újra
bekapcsoltam.
– Egyszerűen csak egyértelmű. Gyakorlatilag maga vagy a
két lábon járó whiskey. A hajad színe, a szemed, az illatod.
Olyan, mintha az lenne a totemitalod.
– A whiskey-re emlékeztetlek?
– A szó minden értelmében – motyogtam, talán túl halkan
ahhoz, hogy meghallja. Eszembe jutott az égető érzés, amit az
érintésével okozott, és hogy csupán a közelségétől bizseregni
kezdenek a végtagjaim.
Felfedeztem, hogy mióta nincs kapcsolatban a legjobb
barátnőmmel, nehezebb úgy tenni, mintha nem lenne rám
hatással.
– Innunk kéne egy felest! – Jamie ellökte magát a pulttól, és
megragadta az egyetlen üveg Jack Danielst, a pereméig töltve
kettőt anyu felespoharaiból, majd újra felém fordult. A
kezembe csúsztatta azt, amelyiken a belvárosi kaszinó lógója
volt, a másikat felemelte.
– Épp tequila koktélt készítek – mutattam rá. – Ha keverem,
valószínűleg hamarabb kiütöm magam.
– Á, jó lesz!
– Nem tudom, Jamie…
– Jaj, gyerünk már! – buzdított, és apró lépést tett felém.
Egészen apró lépés volt, talán még három centi se, de én
hirtelen megéreztem, ahogy a teste melege körülölel, és a
szabad kezemmel piszkálni kezdtem a felsőmet,
kétségbeesetten vágyva egy kis szellőre. – Nem akarod
whiskey-be mártani az ajkad?
A tekintetem az övére rebbent, mert ugyanolyan jól tudtam,
mint ő, hogy többet is kérdezett annál, mint amennyit valóban
kimondott. Várakozón felhúzta az egyik szemöldökét, és bár
tudom, hogy el kellett volna löknöm magamtól, helyet csinálni,
kitölteni a Margaritát, és elsétálni onnan, mégis az övéhez
koccintottam a poharamat.
– A rossz döntésekre!
Jamie mosolya kiszélesedett, és végig engem nézett, míg
hátrahajtottam a fejemet, és a torkomba engedtem a
borostyánszínű italt.
Ő lassabban itta meg a sajátját, és a fogán keresztül szűrte a
levegőt, ahogy égni kezdett a torka.
Ilyen egyszerűen túl voltam életem első felesén. Nem
mondtam el Jamie-nek, hogy ez volt az első, nem gondoltam,
hogy el kellene. Utálni akartam, gyűlölni, grimaszolni, és a
kezem fejével törölni a számat, kísérő után nyúlni. De lassan a
pultra tettük a poharainkat, az ujjaink összeértek, és Jamie a
számat nézte, ahol még csillogott egy kis maradék whiskey.
Lenyaltam a cseppeket, ő pedig feszélyezetten vett egy nagy
levegőt, és a szemembe villantotta a tekintetét. Macska,
bemutatom neked az egeret.

Anyu meg fog ölni!

Már majdnem mindenki hazament, a telefonom szerint
hajnali 3:47 volt. Mindenki, kivéve Jennát, aki ájultan feküdt
az ágyamban, Alit, egy kosaras srácot az osztályomból, aki
ugyanazt a vécét ölelgette, mint anyu azon az estén, amikor
elmondta nekem az igazat apuról, és Jamie, aki ott maradt,
amikor az utolsó bulizók is leléptek, hogy segítsen
feltakarítani, amit lehet.
A szőnyegek bevégezték, ennyit biztosan tudtam. A
szekrényeket és az asztalokat valószínűleg megmenthetem egy
alapos súrolással, és minden sarkot át kell majd néznem
szemét után kutatva. Összegyűjtöttük, és kidobtuk a ragacsos
műanyag poharakat, de a konyhában és a nappali különböző
pontjain még mindig ott díszelegtek a felespoharak. Minden
bűzlött az alkoholtól, olyan szag volt, amitől egyszerűen nem
tudtam, hogyan szabadulhatnék meg, és hét óra múlva
indulnom kellett dolgozni.
– Muszáj abbahagynom! – mondtam végül, és fújtatva
szemügyre vettem a környezetemet.
Jamie is körülnézett, beletúrt hosszú hajába.
– Mikor ér haza az anyukád?
– Holnap éjjel. – Megint a telefonomra néztem. – Vagyis az
inkább már ma éjjel.
– Van időd. Nem olyan durva a helyzet. – Ráemeltem a
tekintetemet, ő pedig elfojtott egy mosolyt. – Oké, a
szőnyegnek annyi, de minden mást helyre lehet hozni!
– Eltűnt a tévé-távirányító!
– Pótolható!
– A nagyon kevés családi fotóink egyikén valaki tubákból
bajuszt rajzolt nekem!
Jamie az öltönynadrágja zsebébe dugta a kezét.
– Ja, eléggé rácsesztél.
– Megmondtam, hogy ez lesz, ha keverem a piát – hecceltem.
Próbáltam viccesre venni a helyzetet, amíg csak lehet.
Jamie áthaladt a nappalin, egyenesen oda, ahol én álltam, a
szeme véreres volt, de így is gyönyörű.
– Tűnjünk el innen egy kis időre!
– Megőrültél? Takarítanom kell! Meg kell… –
körbemutattam. – Csinálnom kell valamit. Ezzel az egésszel.
 – Már beismerted, hogy rácsesztél, B.! Amit itt még tenni
lehet, az csak pár órás munka, úgyhogy miért ne búcsúzzunk
stílszerűen a múlt éjszakától?
Rágcsálni kezdtem az ajkamat. Tudtam, hogy igaza van, de
attól még ugyanannyira utáltam az egészet.
– Mire gondolsz?

Jamie a telefonját nyomkodta, miközben letelepedtünk egy

takaróra a homokban, lábbal a hullámok felé, a még sötét
strandon. Kiválasztotta Chad Lawson albumát, a The Pianót, és
mielőtt letette volna közénk a telefont, beállította a hangerőt.
Az ölében lévő barna papírzacskóba nyúlt, a kezembe adott
egy burritót, aztán kivette a sajátját is, és félretette a zacskót.
Lesúlyozta a cipőjével, hogy el ne vigye a szél.
Nem hittem, hogy meg tudja győzni a taxist, hogy vigyen el
bennünket a város egyetlen 24 órás autós reggelizőjébe, de
örültem, hogy van annyi esze, hogy felismerje: egyikünk sincs
olyan állapotban, hogy vezessen. Jamie felbontott egy palack
vitaminos sportitalt, hosszan kortyolt belőle, majd
odanyújtotta nekem.
– Gondolod, hogy ez megment bennünket a másnaposságtól?
– kérdeztem, és belekortyoltam, aztán visszaadtam neki a
palackot. Visszazárta a kupakját, és mindketten nekiláttunk,
hogy lehántsuk a csomagolást a reggeli burritóinkról – az
enyém baconos volt, az övé kolbászos.
– Azt hiszem, ez a zseniálisabb ötleteim egyike. Mi
gyógyítaná jobban a másnaposságot a zsíros kajánál, a
vitaminoknál és a tengerpartnál?
– Olyan szerény vagy! – dorgáltam, és beleharaptam a
burritómba. Az irónia azonnal kipusztult belőlem. –
Jeffufmárja! – nyögtem teli szájjal, egy újabb harapás után,
míg Jamie kuncogva figyelt.
– Szívesen! – mondta.
Elvigyorodtam, és nem is válaszoltam többet. Egy ideig csak
hallgattuk a telefonjából áradó, lágy dallamokat, közben
ettünk, és megosztoztunk azon az egy innivalón. A hajnal már
a horizonton járt, a tengerpart először hús, kék fénnyel
kezdett világítani, majd finom, lila árnyalatot vett fel.
Én még mindig abban a vékony felsőben voltam, amire a
buliban vetkőztem le, és egy kissé megborzongtam a hullámok
felől fújdogáló szellőben.
– Tessék! – mondta Jamie, és kigombolta a maradék
gombokat az ingén. Lerántotta magáról a nyakkendőt, majd
lerázta az egyik, aztán a másik válláról is az inget. Próbáltam
ellenkezni, legalábbis azt hiszem, de biztos, hogy a hangom
ugyanúgy elakadt a torkomban, ahogy a tekintetem a
mellkasán. A meztelen, gyönyörű mellkasán.
A vállamra terítette az ingét, aminek az anyaga még mindig
meleg volt a testétől. Jamie illatát árasztotta, én pedig
felsóhajtottam, annyira megnyugtató volt alatta.
– Köszönöm! – Lehámoztam egy keveset a burritómat takaró
fóliából, és a tengert néztem. – Szóval izgatott vagy, hogy
leléphetsz innen? Készen állsz rá, hogy ettől kezdve már a San
Diegó-i Egyetemen keverd a bajt?
Gúnyosan mosolyodott el, de vállat vont.
– Igen is, meg nem is. Emlékszel, miről beszélgettünk a
karácsonyi szünetben?
Bólintottam.
– Egy kicsit még most is ugyanúgy érzem. Ne érts félre, tök
izgatott vagyok, hogy ez most egy új fejezet, meg minden, de
attól még mindig félelmetes egy kicsit.
– Fura is lenne, ha nem félnél – emlékeztettem, ő pedig
halvány mosollyal ajándékozott meg. Éreztem, hogy nem
szeretne többet a jövőről beszélgetni, és valahogy nem is
hibáztattam érte. Mostanáig a gimi volt az életünk eddigi
legnagyobb és legjobb tapasztalata. Nehéz volt elképzelni egy
olyan jövőt, amelyben az, ami most olyan fontos, csak távoli
emlék lesz csupán.
Amikor befejeztük a burritóinkat, mindketten
hátratámaszkodtunk a tenyerünkre, és figyeltük, ahogy a nap
megkezdi lassú emelkedését az égen. Florida nyugati partjain
mindig is nagyon rápörögtek a naplementékre, de én még több
szépséget találtam a napkeltékben. Volt valami abban, hogy
egy új, lehetőségekkel teli nap hajnalán ilyen közel van az
ember az óceánhoz.
– Kerültél engem – mondtam egy kis idő múlva, a
tekintetemet a lábujjaimon túli horizonton tartva.
– Nem csak téged.
– Tudom – tisztáztam. – Csak azt hittem, felhívsz majd. Vagy
el akarsz majd menni kocsikázni. Vagy… – Nem tudtam, mit
mondhatnék még, úgyhogy hagytam a mondatot elhalni a
szélben.
– Akartam – mondta Jamie, áthelyezkedve a kezén. – Nem
tudom. Jenna pont akkor lépett keresztül rajtam, amikor már
amúgy is padlót fogtam, tudod? – Ránc keletkezett a két
szemöldöke között. – A szüleim a gimiben jöttek össze.
Ennek a mondatnak a súlya durván mellbe vágott. Úgy
értette, hogy ő is azt szerette volna, ami a szüleinek
megadatott, és azt hitte, ehhez Jenna a kulcs. Hirtelen
rájöttem, hogy Jenna szakítása Jamie-vel a lehető legjobb dolog
volt, ami történhetett velem. Már akkor is majdnem
felszisszentem a gondolatra, hogy feleségül veszi a legjobb
barátnőmet, pedig akkor még tagadásban éltem a
függőségemet illetően.
– Nem baj, hogy nem Jenna volt az igazi.
 – Tudom! – mondta gyorsan. – Azt hiszem, mindig is tudtam.
Jó volt vele, összeillettünk, marha jól szórakoztunk. De valami
hiányzott. – Akkor felém fordult, és a tekintete szinte lyukat
égetett az arcomba, mert nem voltam hajlandó visszanézni rá.
– Találsz majd valakit! – mondtam halkan, még mindig a
hullámokat nézve. Rózsaszínes-narancssárga fényben úsztak,
ahogy a nap megpróbálta felébreszteni a világnak azt a részét,
ahol éltünk.
– Hát – mondta hangosan és felült –, én nem szeretem a
szerencsére bízni az életemet. Úgyhogy van egy javaslatom! –
A szemébe néztem, és a tekintete játékos volt, huncut. – Azaz,
csak ha benne vagy!
– Miért érzem úgy, hogy most rögtön el kéne menekülnöm?
Jamie felnevetett, és aznap éjjel először láttam előtörni az
igazi mosolyát: a fogai csillogtak, a bőre összeráncolódott a
szeme sarkában.
– Azt mondom, kössünk egyezséget!
– Egyezséget?
Bólintott.
– Ha harmincéves korunkig egyikünk sem házasodik meg,
összeházasodunk!
– Te jó ég! – horkantottam. Feltámaszkodtam ugyanabba a
pózba, amiben már ő is volt. – Ez akkora hülyeség, Jamie!
Ráadásul ez a létező összes, nyálas, romantikus vígjáték
cselekménye is!
Vállat vont, letörölte a homokot a kezéről, és újra a vízre
bámult.
– Mintha valaki félne…
– Nem félek! Ez hülyeség!
– Mm-hmm.
– Én házas leszek harmincéves koromra, Jamie! Te pedig
egész biztosan foglalt leszel addigra!
 – Akkor nincs miért aggódnod. – Aznap éjjel már másodszor
intézett ellenem kihívást, és amikor összetalálkozott a
tekintetünk, a szemei élettelin ragyogtak. Kinyújtotta a kezét. –
Ha tizenkét éven belül nem házasodunk meg, Mrs. Shaw lesz
belőled!
Nagyot nyeltem a szavaira. Mrs. Shaw.
– Ez nem fair! Te hamarabb leszel harminc, mint én!
Jamie újra vállat vont.
– Az én egyezségem, az én szabályaim. Áll az alku? – Még
előrébb nyújtotta a kezét, én meg csak bámultam rá
összehúzott szemöldökkel, és belülről rágcsáltam a számat.
Végül az égre emeltem a szemem, megszorítottam a kezét, és
háromszor megráztam.
– Rendben! De ez hülyeség, és nincs semmi értelme!
Jamie csak elvigyorodott.
– Annyira fura vagy! – mondtam, hogy enyém legyen az
utolsó szó az idióta egyezségéről.
– Ja, de te így is szeretsz! – Rám kacsintott, ellopta közülünk
az innivalót, lehúzta az utolsó kortyot, majd
visszatámaszkodott a kezére.
Nem igazán gondoltam rá, hogy azt mondta, szeretem, arra
a lehetőségre meg még kevésbé, hogy talán igaza van. Nem
gondoltam az egyezségre, és hogy mi történhet tizenkét év
múlva, mert tudtam, hogy Jamie elmegy, én pedig maradok.
Anyutól szobafogságot kaptam a nyár első hónapjára, és ki
kellett fizetnem a szőnyegeket, de nem érdekelt. Megérte az az
első pohárkányi whiskey, a reggeli burritók a parton és a
hülye ígéretek, amiket úgysem tartunk majd be.
Annak kellett volna lennie az utolsó éjszakának, amikor
Jamie Shaw-t láttam.
Elengedtem, pontosan, ahogy kellett, és mindent megtettem,
hogy ne gondoljak rá többé. Nem gondoltam rá azon a nyáron,
amikor láttam még a városban, és ősszel sem, amikor
Kaliforniába utazott, én pedig otthon maradtam. Akkor sem,
amikor beadtam a jelentkezésemet az Alder Unira, pedig
tudtam, hogy ugyanabban a városban van, mint a University
of California San Diego. Kerültem a közösségi média oldalait
is. Végül, amikor beindult az utolsó gimis tanév, és végre a
saját érettségimre koncentráltam, tényleg elkezdtem
elengedni.
De a sors úgy akarta, hogy nem az volt az utolsó éjszakám
Jamie Shaw-val.
Közel sem.
 NEGYEDIK FEJEZET

Hordóban érlelt
A whiskey-vel az van, hogy minél tovább hagyod a hordóban,
annál többet változik – és ezt sosem hagyja abba. A két évig
érlelt whiskey különbözik a tíz évig érlelt whiskey-től, és
mindegy, hogy melyik évben döntesz úgy, hogy bedobod a
törülközőt, és pohárba töltőd a hordót, nem tudod elrontani.
Az érett whiskey fiatalon is karakteres, bizsergető. De a
korosabb whiskey, még ha csak egy picurkát tovább érlelték
is? Vegytiszta boldogság.
És ne hagyd, hogy becsapjon a tény, hogy az alkohol egy
része ennyi idő alatt elpárolog, mert amikor megkóstolod azt
az érlelt whiskey-t, ugyanolyan ínycsiklandozóan fog égetni,
mint fiatal korában.
Amikor az én hordómat csapra verték, épp az Alder
tanulmányi asztalokkal szegélyezett folyosóján ténferegtem,
San Diegóban. Volt, ahonnan elvettem egy-egy szórólapot,
mások mellett pedig elmentem.
– Szia! – köszönt rám izgatottam a koleszhelyek asztalánál
ülő szőkeség. – A szobád után érdeklődsz?
Amennyire csak tudtam, megpróbáltam leutánozni Ryan
Atwood nemtörődöm arckifejezését „A narancsvidék”
sorozatból. Felhúztam a szemöldököm, csücsörítettem, és
közben ráncoltam a homlokom. Elvégre mégiscsak
Kaliforniában vagyok.
– Éppenséggel igen.
 – Nagyszerű! – vágta rá a csaj túl hamar, és összecsapta a
tenyerét. – Vezetéknév?
– Kennedy.
Keresgélni kezdett az asztalán sorakozó különféle borítékok
között, én pedig a sarkamon rugózva kiélveztem a hűvös
szellővel elegyedő meleg napsütést. Augusztus utolsó hete volt,
ami Dél-Floridában általában pokoli időjárást jelent, de San
Diegóban még mindig enyhe volt az idő. A nap fényesen sütött,
fehér felhők úsztak az égen, a partról szellő fújt. Nem lehetett
több huszonhat foknál, és megmosolyogtatott a levegő
könnyedsége, mert a páratartalom jóval alacsonyabb volt,
mint Floridában. A következő négy évre hivatalosan is ez lett
az új otthonom, és azonnal tudtam, hogy jó döntés volt az
Alder!
Az Alder University apró magánkampusz volt, de volt
tekintélye. San Diego szíve és az Imperial Beach közé kuckózta
be magát, és tele volt lehetőségekkel a bizonytalan,
alapképzést választó egyetemistáknak, így számomra tökéletes
hely volt. Újra elmosolyodtam, és megigazítottam a vállamon a
hátizsákot, amit a gimnázium alatt is hordtam. Az élénk
szőkeség pont ekkor csettintett.
– Á! Megvan! – Előhúzta a mappát, és mielőtt visszanézett
volna rám, leellenőrizte a tartalmát. – Brecks, igaz?
Erre a kérdésre azonnal lelohadt a mosolyom, a
hangulatommal együtt. Valahogy azért visszaerőltettem
magamra egy művigyort, de mielőtt bólinthattam volna, egy
hang a hátam mögül eldörögte a választ helyettem.
– Csak B. – mondta. A hangja sima volt, tölgyízű és mélyebb,
mint ahogy emlékeztem. A szavaim a torkomon akadtak,
ahogy megfordultam, és beittam a látványát. Minden
centiméterét, az elnyűtt tornacipőjétől kezdve, a kosaras
gatyáján át, a csuromvizes, mellkasához tapadó, alderes
pólójáig. A tekintetem feljebb vándorolt a nyakán és az
állkapcsán lévő halvány borostán, majd elért azokhoz a
feneketlen, mézes whiskey-szemekhez. Jamie mellém húzódott
a szokott féloldalas mosolyával, a tekintete fogva tartotta az
enyémet. – Csak B.!
Abban a pillanatban megállt az idő, és nem tudtam
visszafogni magam, hogy ne vegyem jobban szemügyre. Az új,
rövidebb frizuráját, a bicepszét, ami jóval nagyobb lett, mióta
utoljára láttam őt a floridai strandon támaszkodni, a néhány
centit, amennyit nőtt. Másmilyen volt az aurája, még
szemtelenebbnek tűnt, magabiztosabbnak. Bárcsak azt
mondhatnám, hogy ez a találkozás jobban ment, mint az első,
azon a futóösvényen, de az igazság az, hogy nem is lehettem
volna nyilvánvalóbb a méregetésemmel – ami neki is feltűnt,
mert amikor újra visszataláltam az arcához, csak felhúzta az
egyik szemöldökét, és kiszélesítette a vigyorát.
– Levágattad a hajadat – sóhajtottam fel végül, amikor a
testem egy hussanással visszatért a való világba. Olyan volt,
mintha az összes diák és a kaliforniai fákon élő valamennyi
madár hangja mind egyszerre talált volna meg, egyszerre
támadt volna minden érzékemre az olcsó napszemüvegem
lencséjén áthatoló napfény erejével.
Jamie felnevetett, felemelte a kezét, és éppen csak
megérintette vele az arcomat.
– Neked pedig orrkarikád lett!
Még mindig őt bámulva elmosolyodtam, és nem figyeltem az
asztal mögött álló szőkére, aki fontos információkat próbált
elmondani az új kollégiumi szobámról. Szerencsére Jamie
figyelt, és kinyújtotta a kezét, hogy elvegye tőle a borítékot és a
kulcsokat. Közben kacsintott, a csajra, és nem rám, és akkor
végre én is újra visszanéztem a lányra.
– Jó látni, Jamie. Hogy vagy? – kérdezte túl lelkesen, én pedig
lassan, tetőtől talpig végigmértem.
 Nagy szőke lobonc, a 80-as évek divatja szerinti loknik,
világoskék szemek és olyan barna bőr, hogy felmerült
bennem, hogy inkább szolis és nem valódi. Nem volt olyan
szép, mint Jenna, de az összkép hasonló volt, úgyhogy Jamie
felé fordultam, hogy tanulmányozhassam, hogyan is reagál rá.
– Hát, tudod, csak a szokásos. Ezt pedig köszi, megoldom! –
mondta, és felmutatta a kezében lévő borítékot. – Vigyázz
magadra, Melanie!
Melanie majdnem elájult, mikor elsétáltunk az asztalától, én
pedig derekasan küzdöttem, hogy ne üljön ki az arcomra
semmi.
– Ezek szerint ismeritek egymást? – kérdeztem, és hátrafelé
biccentettem, ahol a lány még mindig Jamie-t bámulta.
Jamie vállat vont.
– Mondhatjuk.
És akkor győzött a késztetés.
Az ég felé fordítottam a szemem, és Jamie felnevetett,
keményen, határozottan, dübörgő hangon. Aztán abbahagyta,
szemügyre vett, és kitárta felém a karját.
– Gyere ide!
– Pfuj! – mondtam gyorsan, megráztam a fejemet és
továbbsétáltam. – Büdösebb vagy, mint két, tesizokniban
kefélő patkány!
– Jaj, ne már! – gúnyolt a hátam mögül. – Ez csak egy kis
veríték! – Abban a pillanatban máris a levegőben voltam, a
lábam többé nem is érintette a földet, és a hátam
nekinyomódott a mellkasát takaró nedves textilhez, ahogy
körbeforgatott. Sikítva, nevetve kapálóztam, amíg le nem tett.
– Miért vagy ilyen izzadt? És miért vagy itt?
– Kosarazni voltam az egyik pályán. És ide járok iskolába.
Amivel most már, gondolom, mindketten így vagyunk – tette
hozzá, feltartva a szobainformációkat tartalmazó borítékot.
Elmartam a csomagot a kezéből, és gyorsan átnéztem a
mappám. Közben felé tartottam a kezem, hogy beleejthesse a
kulcsomat, a gondolataim pedig csak úgy száguldottak.
– Nem tudtam, hogy ide jársz!
– Na, persze! – mondta. – Nem baj, hogy követsz, B.! Talán
még egy kicsit tetszik is!
– Szeretnéd! – válaszoltam, az orromat még mindig a
papírokba temetve. – De most komolyan, a Uni of Californiára
kellett volna menned! Mi történt? – Míg a válaszát vártam, az
ujjaim a borítékban lévő mappát lapozgatták. Volt ott
információ a diáksegítőkről, a szemeszterre tervezett
különböző foglalkozásokról és a biztonsági előírásokról is.
Egyike voltam azon szerencsés gólyáknak, akiknek saját szoba
jutott a kollégiumban, de a konyhán és a fürdőszobán három
másik lánnyal kellett osztoznom. Egyikükkel már találkoztam
a nyári eligazításon, de a másik kettőt csak a közösségi
oldalaikon néztem meg, úgyhogy eléggé izgultam a találkozás
miatt.
– Emlékszel a nagybátyámra, akiről meséltem? Akinek
összeköttetései vannak pár kaliforniai egyetemhez? –
Bólintottam, ő pedig elvigyorodott, és széttárt karokkal
mutatott körbe a kampuszon. – Azt az egyetemet nézed, ahol
az apám és a nagybátyám is számvitelből diplomáztak. Először
várólistára tették a jelentkezésemet, de a nagybátyám ismer
pár embert a Felvételi Bizottságban, és varázsolt egyet.
– És most itt vagy – pislogtam rá.
Kiszélesedett a vigyora.
– Itt vagyok!
Megráztam a fejem, és újra a szálláspapírjaimra meredtem,
míg a gyomrom egyfolytában hátraszaltókat ugrált. Jamie
Shaw ugyanarra az egyetemre jár, ahová én! Nem tudtam,
hogy szerencsésnek vagy elátkozottnak érezzem-e magam, és
a mellkasom sajgása sem segített a döntésben. A strandon
töltött éjszaka óta kerültem őt, elengedtem a gondolatát is! Ő
Jennáé volt, aztán elment. Ennyi történt.
Csakhogy akkor most mégsem!
– Tehát végül is eljutottál Kaliforniába – állapította meg.
Ekkor felnéztem, egyenesen az elragadtatott szemébe.
– Nagyon úgy tűnik.
Habár Jamie sok mindenben változott, az egyik, amiben
nem, az volt, ahogyan fürkészett: várakozva, mintha tudna
valamit, amire én még nem jöttem rá. Áthelyezkedtem a
tekintete tüzében, hirtelen melegem lett, és éppen meg
akartam kérdezni, hogy tetszik neki az Alder, amikor
másodjára is felemeltek hátulról.
A levegőben már pontosan tudtam, hogy ki az, aki magához
szorít, miközben körbefordít, és majdnem megölt a gondolat,
hogy az elmúlt tíz percben, mióta összefutottam Jamie-vel,
egyszer sem gondoltam erre a bizonyos személyre.
Mivel, tudod, nem számítottam rá, hogy Jamie-vel
találkozom az Alderen, de valaki másra igen.
A pasimra.
– Te jó ég, már majdnem elfelejtettem, milyen gyönyörű
vagy! – mondta Ethan, amikor visszaejtett a földre. Azonnal
hátradöntött, és határozottan az enyémhez nyomta az ajkát,
én meg totál elpirultam. Amikor visszaállított egyenesbe, és a
két kezével még mindig az arcomat fogta, Jamie megköszörülte
a torkát.
Ethan felkapta a fejét, az oldalához szorított, és szélesen
Jamie-re mosolygott.
– És látom, megismerkedtél a szobatársammal!
Teljesen megdöbbentem. Éreztem, hogy tágra nyílik a
szemem, míg Jamie a sajátját összeráncolt szemöldöke alá
rejtette.
– Jamie a szobatársad? – hápogtam.
 – Ja – válaszolta, és kettőnk között járatta az ujját. –
Ismeritek egymást?
Jamie még mindig a szemembe nézett, de megváltozott a
tekintete, valahogy hűvösebb árnyalatra váltott.
– Együtt jártunk gimibe – felelte kurtán.
Nyeltem egyet, és Jamie arcát tanulmányozva azon
gondolkodtam, vajon miért fest úgy, mint aki gyilkosságot
készül elkövetni.
– Ja. Akkoriban Jamie a legjobb barátnőmmel járt.
– Hm! – tűnődött Ethan, még mindig vigyorogva. – Milyen
kicsi a világ!
Jamie orrlyuka kitágult, a szeme Ethan és közöttem ugrált,
végül megállapodott összefonódott kezünkön.
– Éppen a szobánkba igyekeztem, hogy lezuhanyozzak.
Később találkozunk, Ethan!
– Viszlát, haver!
Jamie még utoljára rám pillantott, mielőtt elkocogott, teljes
sokkban hagyva engem a szobatársa mellett.
Aki a barátom.
Te jó ég!
– Na, akkor intézzük el a költözésed, szépségem! – mondta ő.
Puszit nyomott a hajamra, és elkormányozott az infópultoktól.
Egy aprócska költöztetőautót vezettem egészen idáig,
ugyanis sikerült meggyőzni anyut, hogy egyedül szeretnék
jönni. Amilyen gyakran megálltam, majdnem egy hétig tartott
az út, de klassz kis énidő volt. Átgondolhattam az életem
következő fejezetét, és alig vártam, hogy elkezdhessem írni.
Amikor Ethannel a kollégiumom közelében lévő parkolóba
értünk, megmutattam neki a teherautót. Nekiállt kipakolni, és
közben végig arról beszélt, hogy mi mindent akar megmutatni
nekem, én pedig igyekeztem jelen lenni, és odafigyelni rá. De
az igazság az, hogy csak egyetlen dologra tudtam gondolni.
Egyetlen valakire. Arra a fiúra, akivel soha többé nem kellett
volna találkoznom.
Soha nem vallottam volna be magamnak, de már akkor
majd’ megvesztem egy újabb kortyért belőle.

Jamie ezek után egészen ügyesen nézett levegőnek.

Néha láttam őt a kampuszon, általában valami formás
szőkét ölelgetett, úgyhogy hamar megtanultam, hogy ez az
esete. De valahányszor ugyanabban a helyiségben találtuk
magunkat, akár az Ethannel közös szobájukban vagy egy
teljesen semleges terepen, valahol a kampuszon, mindig talált
valami kifogást, hogy amikor én felbukkanok, ő a lehető
leggyorsabban leléphessen. Az egyetemen töltött első napom
óta összesen nagyjából három percet töltöttünk együtt, és meg
voltam róla győződve, hogy utál.
De nem tudtam, miért.
A legnyilvánvalóbb válasz az volt, hogy nem tetszik neki,
hogy a szobatársával járok. De itt újra fel kellett tennem a
kérdést, hogy miért? A legjobb barátnőmmel járt a
középiskolában, és nálam jobban senki nem támogatta a
kapcsolatukat. Nem szerette Ethant? Zavarta, hogy a múltbéli,
floridai életéhez kapcsolódom, és a hirtelen felbukkanásom
belezavart az itteni ritmusába? Rosszulesett neki, hogy nem
szóltam, mielőtt megérkeztem? De hát azóta nem beszéltünk,
hogy az érettségije után a tengerparton töltöttük a reggelt,
Ethant pedig csak idén nyáron ismertem meg. Azt sem tudtam,
hogy Jamie az Alderre jár, pláne, hogy Ethan szobatársa,
akinek egyébként szintén nem sok ideje lett volna mesélni
rólam, tekintve, hogy a nyarat Floridában töltötte, míg Jamie
az Alderen maradt.
 Ezeken a kérdéseken betegre aggódtam magam a
találkozásunkat követő napokban, aztán az aggodalmam
haraggá változott. Ez mégiscsak Jamie! A fiú, akivel régen
autókázni jártunk a városban, aki a legjobb barátjának
nevezett! És hirtelen ő lett a legnagyobb pöcs a világon! Az
első nap mosolygós viccelődéseitől odáig jutottunk, hogy
tudomást sem vett rólam, leszámítva azokat a gyilkos
pillantásokat, amelyeket időnkét rám vetett a szobából kifelé
menet, amikor náluk lógtam. Őrjítő volt!
Mindegy is! Nem akar velem törődni? Remek! Akkor majd
én sem törődök vele!
Nagyjából egy hónappal az iskola kezdete után az első
szociológia vizsgámra tanultam, amikor Jenna felhívott.
Rámosolyogtam a telefonom kijelzőjére, és hátradőltem az
ágyamon, hogy szünetet tartsak, és beszélgessek egyet a
legjobb barátnőmmel, aki egy országnyi távolságra volt tőlem.
– Hiányzol! – sikította abban a pillanatban, hogy vonalban
volt.
– Te is nekem! Milyen New York?
Fújtatott egyet.
– A város fantasztikus, a tanulás béna, az időjárással
kapcsolatban még nem döntöttem. És te hogy vagy? Milyenek
az óráid? Hogy van Ethan?
– Az órák nem olyan rosszak, Ethan pedig fantasztikus.
Nagyon elfoglalt mostanában a diáktanácsban, de majdnem
minden este találkozunk, és már sokat megmutatott nekem a
kampuszból.
– Sokat keféltek?
– Jesszusom, Jenna! – A hasamra fordultam, és az ujjaimmal
sorra vettem a halványsárga ágytakaróm mintáit. A
koliszobám kicsi volt, de ajtó választott el a lakótársaimtól, és
ennél többre nem is vágytam az életben. A dekor minimális
volt: az íróasztalomon a laptopomon kívül csak egyetlen kép
volt Jennáról és rólam, a falon pedig két motivációs poszter. A
berendezés legdíszesebb része a sárgafehér díszpárnáim
voltak, és a lime-zöld szörfdeszkám, ami a szekrényemnek
támasztva könyörgött, hogy használjam.
– Most mi van? Idén nyáron vesztetted el a szüzességedet, B.!
Végre kérdezgethetlek a szexuális életedről, és minden
lehetőséget meg is fogok ragadni, hogy így tegyek!
Megforgattam a szememet.
– Elég rendszeresen kefélünk, és szedem a tablettát is,
doktornő! Most már továbbléphetünk valami más témára?
Jenna felnevetett.
– Rendben! Ha rám gondoltál, akkor én még senkivel sem
szűrtem össze a levet, de már van néhány kiszemeltem!
– Köszönöm a jelentést, közlegény!
– És mi újság van még?
Jenna a New York Universityre járt, az ország szó szerinti
másik végében, és minél többet beszélgettünk a
professzorokról vagy az egyetemi menzáról, annál jobban
hiányzott. Totyogós korunk óta most voltunk először külön, és
nekem még mindig nem sikerült igazán összebarátkozni a
lakótársaimmal. Hárman voltak, egy ösztöndíjas röplabdás
Virginiából, egy állatvédő aktivista Észak-Kaliforniából, a
harmadik pedig egy halk szavú vallásos lány Kansasből. Még
egyikünk sem igazán találta meg a közös nevezőt a többiekkel,
de én még reménykedtem, hogy megtörténik.
– Mikor látogathatlak meg? Máris hiányzik a tengerpart –
mondta Jenna egy vágyakozó sóhajjal.
– Bármikor összebújhatunk a franciaágyamban, ha
szeretnéd!
– Komolyan mondom, egy szép napon egyszer csak ott fogok
állni az ajtód előtt!
Elmosolyodtam.
– És az lesz életem legeslegjobb napja!
 A telefonbeszélgetésünk után gyorsan dobtam egy e-mailt
anyunak, amiben részletesen beszámoltam az óráimról. A
napirendünk szinte soha nem állt úgy össze, hogy
telefonálhassunk, de elég rendszeresen e-maileztünk. Érdekes,
de a kapcsolatunk megerősödött a gimnázium utolsó évében.
Ennek az egyik oka az lehetett, hogy apuval teljesen
megszakítottam a kapcsolatot, a másik meg az, hogy végre
megbocsátottam anyunak a nevemet. Még nem álltam rá
készen, hogy újra szeressem is ezt a nevet, de sok-sok
beszélgetéssel töltött éjszaka után megértettem anyu
indítékait. Hiszen csak egy fiatal, ijedt tizenéves volt, amikor a
karjába tettek. És habár egy tragédiából születtem, ő mégis
meglátta bennem a szépséget, és egy csomó mindent feladott,
hogy valóra válthassam az álmaim.
Nyertem pár ösztöndíjat, amik persze segítettek, hogy
eljöhessek Kaliforniába, de ennyi azért nem lett volna elég.
Aztán kiderült, hogy anyu a születésem óta szinte vallásos
buzgalommal spórol, az egyetemi tanulmányaimra. Apu
semmit sem tudott felajánlani egy hátba veregetésen kívül, és
az érettségi óta egyáltalán nem is beszéltem vele.
Fájt elengednem őt, mert olyan sokáig éltem abban a köztes
állapotban, ahol nem tudtam eldönteni, hogy mit kellene
éreznem iránta vagy azzal kapcsolatban, amit anyuval tett. De
még ebben az állapotban is egyre jobban eltávolodtunk
egymástól, és nem akartam, hogy a közös, jó emlékeinket
felülírják a feszültséggel teli kínosak. Úgyhogy az érettségi
után úgy döntöttem, egyszerűen csak elengedem.
Azóta ő is csak egyszer hívott, de nem vettem fel. Talán majd
később újra felvehetjük a kapcsolatot, de most egy ideig csak
magamra akartam összpontosítani.
Éppen újra a kezembe vettem a tanulókártyáimat, amikor
kivágódott a hálószobám ajtaja.
 – Ethan van itt! – mondta Marie anélkül, hogy felnézett
volna a telefonjából. Ő volt az állatvédő aktivista, az,
amelyikről azt gondoltam, hogy a legkönnyebben kijövünk
majd. Úgy értem, én a női egyenjogúságot választottam fő
tantárgyamnak, megnyíltam a nőies oldalam felé, ő pedig
kiscicákat mentett. Mennyben köttetett házasság, nem igaz?
Csakhogy még nem szólt hozzám tizenhárom szónál többet!
Beleértve azt a hármat, amivel épp az imént jelentette be a
barátomat.
– Helló, gyönyörűm! – hízelgett Ethan, amikor belépett a
szobámba, és becsukta maga mögött az ajtót.
Elmosolyodtam, ahogy lehajolt, hogy megcsókoljon, és
végigsimítottam a karján, hogy végül összekulcsoljam a kezem
a nyaka körül. Ethan erős volt, nem sokkal magasabb nálam,
de szikár. A bőre ugyanolyan volt, mint anyué, sötét és sima, és
imádtam a telt ajkait csókolni. A mosolyát pedig
fogpasztareklámnak hívtam, mert vakítóan fehér, fülig érő és
megnyugtatóan valódi volt.
Az érettségim utáni nyáron ismerkedtünk meg, amikor
gyakornoki munkán volt Floridában. Egy egyetemi buliban
vett le a lábamról, ahol a nyálas ismerkedő szövegei közé
gyümölcsökkel kapcsolatos tényeket dobált be
véletlenszerűen. Nem hazudok, a pasi mangó- és nektarin-
tudnivalókkal udvarolt nekem. Tulajdonképpen egy kicsit
nektarinízű is volt: kesernyésen édes.
– Kérlek, mondd, hogy már majdnem kész vagy a tanulással!
– énekelte a nyakamba, miközben még mindig szorosan ölelt.
– Már majdnem kész vagyok a tanulással.
– Ez az! – ujjongott, és hátrahúzódott, hogy a szemembe
nézhessen, de a derekamat még mindig nem eresztette. –
Ugyanis egy tengerparti házba megyünk bulizni!
– Nahát, tényleg?
Bólintott.
 – Bizony! Nem kiöltözős, van medence meg ilyenek, úgyhogy
csak vegyél fürdőruhát meg valamit rá, és kész! Felszedlek, és
mehetünk együtt!
Beharaptam a szám.
– Nem tudom, Ethan! Lehet, hogy már majdnem kész vagyok
a tanulással, de hétfő előtt még meg kell írnom azt a
beadandót is.
– És? Ugyan már, csütörtök van, és véletlenül pont tudom,
hogy pénteken nincsenek óráid, és ezen a hétvégén nem is
dolgozol! – mutatott rá a tényekre, amikkel nem tudtam
vitatkozni. Egy kávézóként is működő könyvesboltban
szereztem állást a kampuszon, de a hétvégére szabadságot
kértem, hogy megírhassam az esszém, és még tanulhassak az
utolsó pillanatban is egy kicsit. – Legyen a ma este a
szórakozásé a szexi, bulira éhes barátoddal, aztán a hétvége
többi részében tanulhatsz, én pedig nem foglak zavarni!
ígérem!
Lebiggyesztette az alsó ajkát, és rebegtette a szempilláit
sötét, éjfélszínű szeme felett. Elnevettem magam.
– Rendben!
– Győztem!
Rácsaptam a karjára, de elkapta a kezemet, és megcsókolta.
Ethan mindig ilyen cuki volt. Gyengéden ért hozzám, édes kis
semmiségeket suttogott a fülembe, és mindig gyönyörűmnek
vagy szépségemnek szólított.
– Mikorra legyek kész?
– Mondjuk hat körül. Jamie is ott lesz, szóval mindkettőnket
megnyertél. És ez tökéletes lehetőség, hogy több embert
megismerj!
Nyeltem egyet. Jamie említésére felgyorsult a szívverésem.
Mindkettőnket megnyertél. Na, ez olyan fantázia volt, amit el
tudtam volna fogadni!
– Jól hangzik!
 Elmosolyodott, és megpuszilt, mielőtt elengedett.
– Este találkozunk!
Ethan távozott, én pedig lecsüccsentem az íróasztalomhoz,
és tizenöt másodpercig bámultam a kártyácskáimat, mire
feladtam, és elcsomagoltam őket. Megragadtam a biciklim
kulcsát, ami az egyetlen Kaliforniába hozott közlekedési
eszközöm volt, miután a kocsim a gimi utolsó évében végleg
megadta magát. A biciklitároló felé indultam; nagyjából négy
órám volt, mielőtt Ethan visszajött volna, és volt némi
vásárolnivalóm. Az egyetlen fürdőruha, amit magammal
hoztam, a régi fekete felsőrészem és két hozzá nem illő
alsórész voltak még a gimiből – a bulira egyik sem lett volna
jó.
Lehet, hogy abban a pillanatban nem éppen erre kellett
volna gondolnom, de nem tudtam nem azon agyalni, hogy
Jamie nem törődik velem. Ha véghez akarja vinni ezt a tervét,
én mindent meg fogok tenni, hogy átkozottul megnehezítsem a
dolgát!

Korán elkészültem, ami meglepő volt tőlem, de megpróbáltam

a dolgot az Ethannel való találkozás miatti lelkesedés, és nem
a Jamie-vel való találkozás miatti idegesség számlájára írni. Az
igazság valószínűleg valahol a kettő között, félúton volt.
Minden gondolatomat a háttérbe toltam, ahogy ellenőriztem a
ruhámat a kollégiumi tükörben. Közös tükör volt, a két
mosdónkkal szemben lévő két zuhanyzónk között, és csak
térdtől fölfelé látszódtam benne, de ennyi is elég volt.
Ötven, kemény munkával megkeresett dolláromat költöttem
a rajtam lévő korallszínű felsőrészre, de megérte. Nem is
tudtam, hogy készítenek push-up fürdőruhafelsőket, de ez a
darab még az én alig B-kosaras melleimet is az egekbe
tornyozta, amitől kerekebbnek látszottak, mint valaha, és az
élénk narancssárgás rózsaszín csak úgy lángolt a barna
bőrömön. A nyakamon meg kellett kötni, és a hátamon
összecsatolni, és egy egyszerű fekete, kétoldalt megkötős
alsórésszel párosítottam össze.
A sminkelés még mindig elég nagy kihívás volt számomra,
mivel Jenna a gimiben többször segített, mint ahányszor nem,
de azért rásegítettem a szürke szememre egy kis füstös
szemhéjpúderrel, és feltettem egy színtelen szájfényt. A hajam
meghagytam természetesen, a göndör fürtjeim szétálltak
minden irányba, de azért egész szelíden keretezték az
arcomat. Még egyszer utoljára belenéztem a tükörbe, és éppen
akkor bújtam bele az aranyszínű szandálomba, amikor Ethan
bekopogott a bejárati ajtón.
Marie beengedte, mielőtt felhúzhattam volna a fekete hálós
strandruhámat, ő meg megtorpant, miközben rám bámult.
– Hű, basszus!
Felnevettem, mert ötletem sem volt, hogyan reagáljak erre a
fajta nézésre. A strandruhámért nyúltam, ami a mosdó szélére
gyűrve hevert, és gyorsan áthúztam a fejemen, de Ethan keze
addigra már a csípőmön volt, és megakadályozta, hogy a ruha
eltakarjon.
– Talán ki kéne hagynunk a bulit – mormolta.
Gyengéden az ajtó felé löktem, mire Ethan leejtette a kezét,
és a strandruha a combomra hullt.
– Nem-nem! Egy egész éjszakányi tanulást adok fel éppen,
uram! Úgyhogy elviszel bulizni!
Ethan is meglehetősen csábítónak látszott az egyszerű fehér
pólójában és az amerikai zászlót mintázó szörfnadrágjában,
amely éppen leért a térdéig. Puszit nyomott az orromra, majd
megragadta a kezemet, és kivezetett a kocsijához.
Csendes utunk volt, csak a szél csapkodott körülöttünk a
Mustang kabrióban. Ethan azt mesélte, ez a kocsi volt az
érettségi ajándéka az apjától, és több nem is kellett, hogy
kitaláljam, miféle gyerekkora lehetett. Mégsem beszélgettünk
soha arról, hogy honnan jöttünk. Mindkettőnk számára
inkább az volt fontos, hogy hová tartunk. Sokat kérdezett a
főszakomról, amivel kapcsolatban még mindig nem
döntöttem, és imádott a világmegváltó terveiről beszélni.
Politikus akart lenni. Biztos volt benne. Emiatt kicsit
irigyeltem.
Azt szerettem a legjobban Ethanben, hogy mennyire hisz
bennem, még olyankor is, amikor én nem hittem magamban.
Biztatott, hogy fel merjem tenni magamnak a kérdést, hogy
mit szeretnék elérni az életben, és mielőtt vele
megismerkedtem, ezen még senki nem gondolkodtatott el.
Nemcsak azt a lányt látta, aki aznap este a kocsijában ült,
hanem azt a nőt is, aki tíz év múlva lesz belőle. Látomás
voltam számára, ő pedig megnyugvás nekem.
Alig több, mint fél óra múlva egy nagy, rusztikus kapu előtt
álltunk meg. Ethan beütötte a kódot, és végigvezetett a két
oldalról fákkal szegélyezett, hosszú felhajtón. Amikor
megérkeztünk a palotához az út végén, leesett az állam.
Korábban Floridában is jártam már hétvégi házakban, de
méretben egyik sem hasonlított ehhez. Kétemeletes volt,
legalább olyan széles, mint egy focipálya, elefántcsontszínű,
sötétpiros díszítésekkel. Ethan leparkolt, és kinyitotta nekem
az ajtót, én meg csak tovább tátottam a szám.
– Gyerünk, itt az ideje, hogy eldicsekedjek veled! –
vigyorodott el a karját nyújtva, én pedig belekapaszkodtam, és
hagytam magam bekísérni.
Márványpadlóra és magas csillárokra számítottam, fényűző
festményekre a falakon és arra, hogy minden asztalon a
tandíjamnál is drágább vázák állnak majd – és pontosan így is
volt. Amire viszont nem számítottam, az a tomboló házibuli
volt mindennek a közepén. A nappali legtávolabbi sarkában
felállított DJ-pultból fülsiketítő zene bömbölt, a belőle áramló
villódzó fények elárasztották a diákok tömegét. A DJ előtti tér
olyan volt, mint egy igazi szórakozóhely, a ház többi része
pedig tömve volt különböző csoportosulásokkal, akik
beszélgettek, ivós játékokat játszottak vagy épp betéptek.
– Hűha! – suttogtam.
Ethan végigsimított géppel nyírt haján, ahogy követte a
tekintetemet.
– Ja, gondolom, elfelejtettem megemlíteni, hogy errefelé elég
nagy őrület minden buli. – Visszanézett rám, sejtésem szerint
a döbbent arckifejezésemre, és megragadta mindkét kezemet.
– Jól vagy? Mert leléphetünk! Semmi gond!
– Nem! – mondtam túl gyorsan, és erre mindketten
elmosolyodtunk. – Ez tök izgi! Jó… jó mókának tűnik. – Még a
saját hangomat is nehéz volt hallanom a zene mellett, úgyhogy
egy kicsit közelebb hajoltam Ethanhöz. Megcsókolt, gyorsan és
cukin, aztán csatlakoztunk a konyhában épp piros műanyag
poharakat töltögető emberekhez.
Tényleg nem volt semmi ez a buli! Persze volt már, hogy
belopóztam egy-egy Palm South Unis buliba a nyáron, de ez?!
Ez teljesen más kategória volt! Nem valami koleszbuli, habár
voltak ismerős elemek. Nem, ez egy elit egyetemi buli volt! Le
voltam nyűgözve, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy
kicsit sem éreztem magam kívülállónak.
Az első órában sokat nézelődtem Ethan karjába
kapaszkodva, miközben ő különböző csoportokkal
beszélgetett. Mindenki ismerte őt, főleg a diáktanácsban való
részvétele miatt, és varázslatos volt figyelni, ahogy ennyi
különböző emberrel beszélget. Egyszerűen mindenkivel
megtalálta a hangot!
Táncoltunk is párszor az erre az alkalomra létrehozott
táncparkett közepén, aztán a zene és a benti hőség is kicsit túl
sok lett nekem. Nem arról van szó, hogy nem éreztem jól
magam, mert de, csak éppen szükségem volt egy kis levegőre,
csendre, nyugalomra.
– Kimegyek egy pillanatra a teraszra! – ordítottam Ethan
fülébe a zenén át. Bólintott, megpusziltam az arcát, és
átverekedtem magam a tömegen. Elhaladtam egy
dohányzóasztal mellett, amelyen négy csík kokain díszelgett,
és próbáltam nem megbámulni a négy buzgó csajt, akik
hatalmas tapsvihar közepette felszívták az egészet.
Ez itt egyértelműen nem egy csóró egyetemi buli volt!
Amint becsuktam magam mögött az üveg tolóajtót, olyan
volt, mintha kizártam volna az egész világot. Csend. Gyönyörű
csend!
Hangosan fel is sóhajtottam, teleszívtam a tüdőmet sós
levegővel, és amikor megfordultam, az egyik leggyönyörűbb
medencével találtam magam szembe, amit valaha láttam!
Éppen az alatt az erkély alatt volt, amin álltam, és egy szürke
szikla szegélyezte, aminek a bal oldalán egy vízi bár állt. A bár
fölött vízesés zúgott, és egy minihíd kötötte össze a medence
két oldalát. A jobb oldalon a medence teljesen azt az illúziót
keltette, hogy összeér az óceánnal. A hold olyan fényesen
sütött aznap éjjel, hogy egyenes vonalat rajzolt a vízfelszínen
át a medence tükrén, egészen addig a pontig, ahol én álltam.
Furcsa. Mindenki medencés bulihoz volt öltözve, de egy
árva lélek sem úszott.
– Fantasztikus, nem igaz?
Biztosan meg kellett volna ijednem a hangjától, de azt
hiszem, a testem addigra már érezte, hogy ott van. Bizsergető
volt, éppen csak egy kicsit, mint amikor kísértet jelenlétét sejti
az ember.
Jamie áthajolt az üveg tolóajtótól jobbra lévő korláton, háttal
nekem, és az ajkához emelte a sörét. Melléléptem, a korlátra
támasztottam a könyökömet pont úgy, mint ő, és mélyet
lélegeztem. A kaliforniai levegő friss volt és könnyű.
Ugyanolyan meleg és sós, mint Floridában, de a súlya
másmilyen.
– Tényleg az! – válaszoltam végül, és felé fordultam. Mindig
is imádtam ezt, az első pillantást, az első kortyot. Kicsit karcos
volt, enyhén égető, de az utóíz sima, ismerős, mint amikor egy
régi barát hív haza. – Tehát akkor mostantól újra tudomást
veszel a létezésemről?
Vállat vonva ismét a szájához emelte az üveget, de a
tekintete még mindig nem hagyta el az óceánt.
– Ne legyél seggfej, Jamie Shaw! – mondtam, a saját italomba
kortyolva. A szemem sarkából láttam, hogy elmosolyodik.
– Nem hiszem el, hogy seggfejnek neveztél!
– Nem hiszem el, hogy pont úgy viselkedsz!
– Hogy érted ezt? – kérdezte, végre szembefordulva velem.
Védekező üzemmódban volt, de a szemöldöke közötti ráncok
eltűntek, amikor már valóban rám nézett. Leküzdöttem a
késztetést, hogy magam elé kapjam a kezem, ahogy a tekintete
lyukat égetett a mellkasomba. Tudtam, hogy a felsőrész
megszolgálta az árát, mert Jamie nagyot nyelt, a tekintete
fellángolt, én meg hirtelen azon kezdtem gondolkodni, hogy
miért is vágytam efféle figyelemre. Elvégre barátom volt,
mégis ez, pontosan ez volt az oka annak, hogy ötven dollárt
számoltam le egy fürdőruhafelsőért. Ezért a tekintetért tettem,
amit Jamie rám vetett, és ezért a szívdobogásért, amit éreztem
tőle.
– Úgy, hogy az elmúlt hónapban úgy tettél, mintha nem
léteznék – suttogtam. A hangom elhagyott a szükség órájában,
de ez elég is volt hozzá, hogy újra az arcomra vonzzam a
figyelmét.
Felhorkantott.
– Nem tettem úgy, mintha nem léteznél! Elfoglalt voltam! És
gondoltam, te is biztos az vagy. – Bár nem mondta ki, tudtam,
hogy ennek a mondatnak az lett volna a folytatása, hogy
elfoglalt vagyok Ethannel. Hosszan kortyolt az üvegéből, majd
visszakönyökölt a korlátra. – Hogy tetszik San Diego?
Utáltam ezt a beszélgetést. Erőltetetten hangzott, mintha két
idegen volnánk, nem pedig két olyan ember, akik korábban a
legmélyebb titkaikat is megosztották.
– Nincs vele baj. Még nem sokat láttam belőle – válaszoltam
kifejezéstelenül. Egyik kezemet a korlátra támasztottam, a
másikat csípőre tettem, és még mindig szembefordultam vele.
– Ethan nem mutatta meg a várost? – Nem kerülte el a
figyelmemet, hogy Ethan nevét egy kissé gúnyosan ejti ki.
– De igen – pontosítottam. – Sok helyre elvitt a kampuszon.
Sokat mesélt nekem az egyetemi hagyományokról, és adott
ötleteket is, hogy melyik szervezetekhez csatlakozzak. Állást is
kaptam egy kávézóban, ami tök jó, mert pont ott vannak a
diáktanács értekezletei.
Jamie profilja élesnek tűnt a holdfényben, az állkapcsát
kiemelték az alázuhanó árnyékok.
– Úgy hangzik, remek úton jársz, hogy a szenátor
feleségeként végezd!
– Kötve hiszem! – Elharaptam a nevetésem, és ettől végre
megint rám nézett. – Tizenkilenc éves vagyok, Jamie!
– És? – kérdezett vissza gyorsan. – Ethan már azt az életet
készíti elő. A tökéletes tervet kivitelezi épp: erős pozíció a
diáktanácsban, megfelelő órák, jól megválasztott gyakornoki
állások fontos politikusoknál – szünetet tartott –, ideális
barátnő.
Az üveg tolóajtón túlra pillantottam, ahol Ethan épp egy
csoport közepén állt, nevetett, és mesélt valamiről, ami
lenyűgözte a körülötte állókat. Igaz volna? Tudtam, hogy
érdekli a politika, tudtam, hogy ebben van a jövője, de vajon
már tényleg eltervezte az egészet? Tényleg én is a terv része
voltam?
– Tehát komolyan veszi a jövőjét. Nincs azzal semmi baj!
 Jamie felnevetett.
– Tulajdonképpen mennyit tudsz róla?
Ezúttal én kerültem védekező állásba, és karba fontam a
kezem a szoros, korallszínű top aljánál. Ez a mozdulat megint
odavonzotta Jamie tekintetét, csak egy másodpercre, de így is
elmosolyodtam a győzelemtől.
– Eleget tudok! És így tetszik nekem, úgyhogy akadj le róla!
Amikor Jamie újra a szemembe nézett, megváltozott a
tekintete. Arra az éjszakára emlékeztetett, amikor
leérettségizett, huncutság és kihívás csillant benne.
– Mit iszol?
Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak, de nyitva is maradt,
és küzdenem kellett az előtörni készülő mosolyommal.
Összepréseltem a számat, hogy el ne gyengüljek, mire Jamie
elvigyorodott.
– B.! – mondta, és én rögtön éreztem, hogy ez volt az a
pillanat, amikor visszatért hozzám, éreztem azt az ismerős,
égető érzést, amely átmosott, mielőtt körülölelt volna a köd. –
Mit iszol?
Hosszan fújtam ki a levegőt.
– Whiskey-t.
Széles mosoly terült szét az arcán, éppen akkor, amikor az
üvegajtó kinyílt, összekeverve a csendes oázisunkat a benti
káosszal. Valaki ordított valamit, de nem értettem, hogy mit,
aztán testek csobbantak a medencében. Úgy tűnt, a buli végre
tényleg medencés bulivá vált, és még épp idejében mentett
meg tőle, hogy átlépjem Whiskey-vel a becsiccsentés határát.
– Hadd mutassam meg neked San Diegót!
Jamie még mindig olyan közel állt hozzám, hogy a szavai
nyomán a számon éreztem a lélegzetét.
– Tanulnom kell!
Felnevetett, de egy milliméterrel közelebb húzódott hozzám.
A forróság megsokszorozódott.
 – Nem holnap gondoltam. Csak engedd meg, hogy valamikor
elvigyelek valahová, hogy megmutassam kicsit a várost, ahol
élsz! Fogadni mernék, hogy még szörfözni sem voltál, az pedig
egyszerűen bűn!
Igaza volt, még nem vittem le a deszkámat a vízre, de alig
vártam, hogy megtegyem. Még erősebben szorítottam a
korlátot, hogy egy helyben tartsam magam. El akartam
húzódni, közelebb akartam hajolni. Rohadtul nem tudtam,
hogy mit is akarok!
Végre megtaláltam annyira a hangomat, hogy válaszoljak.
– Oké.
– B.! – A medence másik oldaláról szólítottak a nevemen, és
Jamie-vel egyszerre fordultunk oda, hogy megtaláljuk a hang
forrását. Ethan egy bárszékről integetve hívott magához.
Mosolyogva bólintottam, és visszafordultam Jamie-hez.
– Gondolom, látlak még!
Jamie még mindig keményen Ethanre szögezte a tekintetét,
de végül elszakította róla a szemét, és még egyszer lenézett
rám.
– Fogsz! – Vagy egy egész percig nézett, és közben nem
tudtam szabadulni a gondolattól, hogy újra megváltozott a
tekintete. Mélyebb, sötétebb árnyalatú barna lett, rossz
szándék árnyékolta. – Emlékszel, hogy régebben mindig azt
mondtad, nem játszom sportszerűen?
Felhúztam a szemöldököm.
– Igen…
A szeme parázslott, ahogy hátrébb lépett egyet, és én
azonnal megéreztem a hiányát. Megnedvesítette a száját, és a
pillantásom követte a nyelve útját.
– Csak szerettelek volna emlékeztetni rá.
A gallérjánál fogva áthúzta a fején a fekete alderes pólóját,
és engedte a lába mellé hullani. A hasizmai láttán elakadt a
lélegzetem, amik még kidolgozottabbak voltak, mint amikor
utoljára láttam őket. Észrevettem a közvetlenül a csípője fölött
lévő heget, azt, amelyiket olyan kétségbeesetten szerettem
volna végigsimítani az ujjammal, és éppen idejében néztem fel
rá, hogy elkapjak egy nekem dobott kacsintást. Aztán
felmászott a korlátra, és az üvöltő tömeg hangjától kísérve
beugrott a vízbe.
Ismered azt a zsigeri érzést, ami a közelgő végre
figyelmeztet? Egész sereg olyanom volt aznap éjjel, ahogy
körbetáncoltuk egymást a buliban. Többé nem kerültünk
olyan közel, hogy beszélhessünk, valahogy mégsem veszítettük
szem elől a másikat. Én Ethan közelében maradtam, és Jamie
tartotta a távolságot, de akárhányszor összetalálkozott a
tekintetünk a tömegben, a gyomrom figyelmeztetően
összecsavarodott.
Hallgatnom kellett volna rá, de ha eddig még nem vetted
volna észre, a figyelmeztető jelek nem működtek nálam, ha
Jamie-ről volt szó.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Összefoltozva
Bár tudtam, hogy végül úgyis beadom majd a derekam, az első néhány
alkalommal ellenálltam, amikor Jamie elhívott valahová a buli
után. Először, amikor még egy teljes hét sem telt el, azt
mondtam, hogy tanulok. Következő alkalommal, hogy
Ethannel vagyok. Harmadszorra pedig menstruációs
görcsökre hivatkoztam. Az utolsó kifogás után biztos voltam
benne, hogy feladja. De a whiskey-vel az a helyzet, hogy
makacs ital, ami nem hagyja, hogy figyelmen kívül hagyd.
Nem csak türelmesen várakozva üldögél a polcon a helyes kis
üvegében. Nem! Figyelmet követel magának, ami elég szar hír
az olyan szomjazó bolondoknak, mint én.
Még csak reggel tíz óra volt, de már ledolgoztam egy teljes
hatórás műszakot a kávézóban. A nyitás tök szívás volt, mert
reggel hat és kilenc között volt a legnagyobb forgalom.
Akármilyen hálás voltam az állásért, marhára hiányzott a késő
délelőttig tartó alvás!
Ásítozva tértem haza, készen arra, hogy az ágyikómban
összekuporodva töltsem az egész pénteket, amikor a koli
sarkánál befordulva megpillantottam Jamie-t. Ugyanannak a
cseresznyepiros Jeepnek támaszkodott, amit a gimiben is
vezetett. Még csak nem is egy parkolóhelyen állt, csak
félrehúzódott a járda mellé, a lehető legközelebb az én
épületem bejáratához.
 Először nem látott meg, és kihasználtam a lopott
másodperceket, hogy szégyentelenül végigmérjem. Még
mindig ugyanolyan nyurga és magas volt, mint a gimiben, de a
karja azóta megizmosodott. Tulajdonképpen úgy tűnt,
mindene izmosabb lett: még a nyaka is, amit fura volt
észrevenni egy emberen, nekem mégis feltűnt. Egy furcsa,
köztes állapotban volt. Már nem volt többé az a gimnazista,
akitől több mint egy éve elbúcsúztam a tengerparton, de még
nem vált azzá a férfivá sem, akit nem tudtam, hogy lesz-e
egyáltalán szerencsém ismerni öt év múlva.
Amikor észrevette, hogy közeledem, Jamie kihúzta magát, és
helyére igazította a szemétkedő mosolyát.
– Helló, hétalvó! – köszönt rám, ahogy újabb ásítással
közelítettem felé.
– Majdnem biztos vagyok benne, hogy tilosban állsz –
feleltem az ásítástól elnyújtott hangon, és a Jeepjére mutattam.
– Semmi gond, esélytelen, hogy elkapnak, hiszen éppen
indulunk!
– Te és én?
Bólintott.
– Te és én. Pattanj be!
– Jamie… – kezdtem volna vitatkozni.
– Nem! Semmi kifogás! Abból már eleget hallottam az elmúlt
néhány héten! – Ellökte magát a Jeepjétől, átment a másik
oldalra, és kinyitotta az utasülés ajtaját. – Gyerünk!
– Annyira fáradt vagyok! És semmihez nem vagyok
normálisan felöltözve! – Rámutattam magamra, a fehér
farmersortomra, és a világoszöld, galléros pólómra, amiben
dolgozni voltam.
– Tök jó, ami rajtad van! És szerzünk kávét! – Felhúzta az
egyik szemöldökét, és újra az első ülés felé biccentett. –
Gyerünk! Befelé!
 Elgondolkodtam rajta, hogy újra ellenkezhetnék, de igazából
már tudtam, hogy felesleges.
– Seggfej! – fújtattam beszállás közben.
Jamie gúnyosan elmosolyodott, de nem kísértette a
szerencséjét, egyszerűen csak becsukta az ajtót, és
körbekocogott a vezetőüléshez. Be kell vallanom, szürreális
volt újra ugyanazon az ülésen ülni, ugyanabban a Jeepben.
Elárasztott a hosszú, éjszakai autózások emléke a lusta, dél-
floridai kisvároskánkban, és a beszélgetéseké, amikor
megosztottuk egymással a félelmeinket, a titkainkat és az
álmainkat.
– Hiányoztál neki – mondta Jamie, amikor észrevette, hogy
megsimogattam a műszerfalat.
– Neki?
– ScarJónak – válaszolta, és a kocsijára mutatva szélesre
tárta a karját.
– Atyaúristen, ezt nem mondhatod komolyan! Mint Scarlett
Johansson?
– Hé! – védekezett Jamie. – Ne ítélj el! Kanos tizenhat éves
voltam, amikor megkaptam!
– Te lúzer! – cukkoltam, de amikor végigfuttattam a
tenyeremet az ajtó belső oldalán, elégedetten felsóhajtottam.
Hátradőltem az ülésen, lerúgtam a szandálomat, és feltettem a
lábamat a műszerfalra. Otthon.
– Kicsit tényleg olyan érzés, mintha ez az én ülésem lenne.
Jamie-re pillantottam, és ő megint azzal a furcsa tekintettel
figyelt, halvány mosoly árnyéka játszott az ajka felett. Meg
akartam tőle kérdezni, mire gondol, de mielőtt esélyem lett
volna rá, a keze megtalálta a váltót, és sebességbe tett
bennünket.
– Menjünk, és fedezzük fel San Diegót!
Az első órában Jamie csak vezetett. Szerintem nem is gondolt
ki semmiféle úti célt. A Jeepje lassan gurult San Diego
különböző kerületeinek utcáin, Chula Vistán keresztül a
belváros szívébe. Mindketten a várost bámultuk, itt-ott
rámutattunk valamire, alig szóltunk valamit. Claude Debussy
elkeveredett a kaliforniai szél hangjával, ami a
leghihetetlenebb háttérzenét adta az utunkhoz. A nap sütött,
de a felhők aznap bolyhos-fehérek voltak, és megkíméltek
minket a napfénytől.
Egy ideig nem is gondoltam rá, hogy fáradt vagyok. San
Diego igazi művészváros, és úgy tűnt, minden sarkon van
valami színes és megkapó. Mégis, az ásítások előbb-utóbb
utolértek, de Jamie azt mondta, tud egy tökéletes helyet a
kávézáshoz.
Amikor elértük a kitűzött úti célt, leejtettem a lábam a
padlóra, és feltört belőlem a röhögés.
– Te most viccelsz velem!
– Nem, csak cicázok veled, kiscicám!
– Nem vagy cuki, Jamie Shaw! – válaszoltam, és a fejem
tetejére toltam a napszemüvegemet, hogy jobban lássak.
Cat Café.
– De az vagyok! Különben meg mi van? Arra gondoltam,
megtisztelhetnénk Csipi emlékét. Ráadásul nem élném túl, ha
elaludnál az első randinkon!
Az égre emeltem a tekintetem, miközben Jamie
parkolóhelyet keresve körözött.
– Ez nem randi!
– Ez egy fiú és egy lány, akik jól szórakoznak együtt.
– Mint barátok!
– Vaaagy… – heccelt tovább Jamie, és végre talált egy helyet.
Elégedetten mosolygott, miközben beállt a Jeeppel.
– Van barátom.
 Éppen a biztonsági övét csatolta ki, de egy pillanatra
megmerevedett, a tekintete megállt az öv csatján nyugvó
kezén. Fintorgott egyet, kiroppantotta a nyakát, aztán úgy
csinált, mintha mi sem történt volna.
– Gyere! Töltsünk fel téged koffeinnel!
Hagytam, hogy figyelmen kívül hagyja, amit mondtam, főleg,
mert majd’ meghaltam egy kávéért. Az ember azt gondolná,
hogy mivel kávézóban dolgoztam, nem is vágytam rá annyira,
de épp az ellenkezője történt. Minden reggel egy bögre fekete
levessel kezdtem, és abban a pillanatban is távol állt tőlem,
hogy ellenezzek egy második szíverősítő adagot.
Mialatt a kávézó felé sétáltunk, úgy tűnt, Jamie a
gondolataiba merül. A kezét zsebre dugta, a járdát méregette,
de mire kinyitotta a kávézó ajtaját, már újra felélénkült.
Az egész hely kicsit furának tűnt. Amikor beléptünk, rögtön
választanunk kellett két jellegtelen folyosóra nyíló bejárat
között. Jamie ahhoz irányított, ami egyenesen előttünk volt, és
ahol egy iskolai katedrára emlékeztető pult állt. Rendeltünk,
én pedig közben szemügyre vettem a falra festett
mancsnyomokat és a megvásárolható macskanasikat. Jamie
presszókávét kért, én pedig hosszút, és a forró italokkal
felszerelkezve visszamentünk a másik ajtóhoz.
Amikor annak a folyosónak a végéről beléptünk egy tágas
szobába, ahol csak a fal mellett körben voltak ülőhelyek,
majdnem elejtettem a bögrém.
– Basszus! – szaladt ki a számon kicsit hangosabban is, mint
szerettem volna, és ahhoz mindenképp elég hangosan, hogy az
első asztalnál ülő pár meghallja. – Itt tényleg kicseszett
macskák vannak!
Jamie vakkantva felnevetett, és megállt velem a bejáratnál,
hogy mindketten körülnézhessünk. A kávézó belseje különös
volt, rusztikus jellegű, a falakat és a padlót fás barna
árnyalatok tették melegebb hangulatúvá. De voltak más
színfoltok is – hátul egy piros ajtó, narancssárga párnák
szétszórva itt-ott a földön, és rengeteg élénk színű macskaház
és macskajáték, összevissza.
És mindenütt macskák!
– Amikor megláttam, hogy Cat Café, nem tudtam, hogy szó
szerint kell érteni! – méláztam még mindig a helyet
méregetve, amikor egy szürke cirmos tekeredett a bokám
köré. Felpúpozott háttal dörgölőzött csupasz lábszáramhoz,
aztán elballagott, lecsüccsent az egyik üres párnára, és
visszanézett, mintha azt kérdezné: Mire vársz?
– Vigyázz! Azt hiszem, az a macska épp azon töpreng,
hogyan tudna veled kettesben maradni egy fürdőkádban! –
Jamie elvigyorodott a saját viccén, én pedig rosszallóan
néztem rá, miközben előrenyomultam, hogy elfoglaljam az
egyik utolsó szabad asztalt. Néhány vendég a földön ült a
macskák között, játszottak vagy fotókhoz pózoltak, míg mások
olyan aprócska asztaloknál ültek, amilyet Jamie és én is
kinéztünk magunknak.
– Egyáltalán hogyan emlékszel arra a sztorira? – kérdeztem
a kávémat szürcsölve. Közben halk szimfóniát adott
körülöttünk a lágy macskanyávogás és az emberi csevegés
keveréke.
– Hogyan felejthetném el? Seggpucéran estél bele egy kupac
macskaszarba!
– Szörnyű vagy!
Jamie felnevetett.
– Jaj, ne már, nem utálhatod örökké a macskákat! – Óvatosan
letette a kávéját, és felvett egy aprócska fekete cicát, amelyik
az asztalunk felé kószált. – Nézd! Ez például annyira édi!
Úgy ringatta azt a kis vackot a karjában, mint egy
rögbilabdát. Aztán megvakargatta a füle mögött meg a hasán,
és kezdte az egészet elölről. És ha Jamie Shaw eddig még
valaki számára nem lett volna a létező legkívánatosabb két
lábon járó szexfantázia, hát most enyhe borostával ült egy
kávézó közepén, kiscicával az ölében.
Istenem, segíts meg!
Lassan iszogattuk a kávénkat, és elmeséltük egymásnak az
elmúlt másfél évet. Imádtam Jamie családjáról hallani, én
pedig a Jennával való végzős évünkkel szórakoztattam.
Lenyűgözte, hogy Jenna New Yorkba ment, én meg próbáltam
nem figyelni a féltékenység ismerős nyilallására, amikor egy
tucat kérdést tett fel róla.
Olyan kellemesen megvoltunk együtt, még mikor csendben
voltunk is, és ezt szerettem leginkább az együtt töltött
időnkben. Sosem éreztem, hogy erőlködnünk kéne.
Mégis, ott voltak ezek a szikrával telített apró, szinte
mikroszkopikus pillanatok, amelyek időről időre megtörték a
nyugalmat. Olyankor történt, amikor egyikünk kicsit túl
hosszasan nézett a másikra, vagy csak egy kicsivel szélesebben
mosolygott, vagy csak egy kicsivel jobban elgondolkodott.
Olyanok voltak, mint a szervezetünket érő apró áramütések,
amik figyelmeztettek, hogy odafigyeljünk magunkra, hogy ne
merészkedjünk túlságosan messzire, és azt hiszem, ezekre a
pillanatokra vágytunk a legjobban.
Amikor a bögréink kiürültek, és már a kávézó összes
macskájával is játszottunk külön-külön, Jamie megnézte az
időt a telefonján.
– Szoktál még írni?
Még mindig a földön térdeltem, ugyanazt a cirmost
simogatva, amelyik az ajtónál köszöntött bennünket, és
felpislogtam Jamie-re.
– Igen? – Szinte kérdésként hangzott. Nem tudtam elhinni,
hogy emlékszik rá. Abban az évben kezdtem írni, amikor
megismertem Jamie-t, és mióta elment, azon kaptam magam,
hogy egyre többször teszem. Általában csak verseket vagy
iskolai beadandókat írtam, de el tudtam képzelni, ahogy egy
napon egy egész világot felépítsek, hogy elmeséljek egy olyan
történetet, ami jelent valamit számomra. – Miért?
Kinyújtotta felém a kezét, és hagytam, hogy felsegítsen.
Lesöpörte a sok szőrt a tenyeremről, aztán huncut mosoly
jelent meg az ajkán.
– Hogy tetszene, ha meglátogatnánk a város legnépszerűbb
íróját?

Minden erőmet be kellett vetnem, hogy ne nevessek, még a

tenyeremet is a számra szorítottam.
Jamie-nek ökölbe szorult a keze, az arca pedig vörös volt,
míg a könyvtáros nyolcadszorra is elmondta nekünk, hogy
nincs az az isten, hogy megnézhessük a Dr. Seuss-gyűjteményt.
– Ahogy már elmagyaráztam, uram, a gyűjtemény nem
nyilvános. Dr. Seuss születésének hónapjában, márciusban
tartunk kiállításokat, és néha nyáron is, de jelen pillanatban…
– De hát ennek kurvára semmi értelme! – Jamie hangja
mindig olyan szelíd és mély volt, de ezúttal mennydörgött, és
míg belőlem szinte kirobbant a nevetés, a könyvtárosból
egyáltalán nem. A nőnek nagy, bagolyszerű szemei voltak,
amelyek még résnyire húzva is elfoglalták az egész arcát.
Ezenkívül nagyjából olyan magas volt, mint én ötödikes
koromban, de nem hátrált meg. – Szóval azt akarja nekem
mondani, hogy a gyűjtemény még itt van. Itt van az egész! De
valamilyen kibaszott oknál fogva el van zárva, és senki sem
nézheti meg?
– Uram, a gyűjtemény rendkívül érzékeny! Csak az
engedéllyel rendelkező kutatók tekinthetik meg!
– Csak meg akarjuk nézni! – könyörgött Jamie. – Nem
nyúlunk semmihez!
 – Sajnálom! – ismételte meg a nő. – Most pedig, ha tovább
folytatja az emelt hangú beszédet, meg kell kérnem, hogy
távozzon! Ez egy könyvtár!
Jamie megvetően horkantott egyet, megadóan felemelve a
kezét.
– Pontosan! Egy könyvtár! De nem enged oda a kibaszott
könyvekhez!
A könyvtáros hullafáradtan forgatta a szemét, belőlem meg
végül is kitört a nevetés, és megragadtam Jamie karját.
– Gyere, semmi baj! Menjünk!
Miközben megpróbáltam elrángatni onnan, még utoljára a
könyvtáros felé bökött az ujjával.
– A karma létezik, Mrs. Seuss Security! Ezt jegyezze meg!
Erre még hangosabban kezdtem nevetni, és erősebben
rángattam, hogy kihúzhassam a bejárati ajtón, vissza a
University of California San Diego könyvtárának a folyosójára.
A Geisel Könyvtáréra, hogy egészen pontosak legyünk,
amelyet az egyszeri és megismételhetetlen Theodore Seuss
Geiselről neveztek el.
Dr. Seussról.
– Akármilyen fantasztikus is lett volna látni azt a
gyűjteményt, annyit nem ér, hogy letartóztassanak! – Nevetve
visszanéztem Jamie-re, miközben ezt mondtam. Ő még mindig
mogorván festett, én pedig azonnal megbizonyosodtam róla,
hogy ha hátrafelé nézve próbálom magammal rángatni,
miközben járni próbálok, az túl sok a szem-kéz
koordinációmnak. Megbotlottam a saját lábamban, és
előrezuhantam, de Jamie karja átfogta a derekamat, elkapott,
és megtartott.
És akkor szemben találtam magam vele. A szememet a
kezemre szegeztem, amely a mellkasába kapaszkodott. Az ő
keze a csípőmön. Felpillantottam rá, és azonnal azt kívántam,
bárcsak ne tettem volna.
 – Köszi! – motyogtam, és egy kissé elhúzódtam tőle. –
Lefotóznál? – Előhúztam a telefonom, és a kezébe nyomtam,
mielőtt válaszolhatott volna. Mielőtt tovább nézhetett volna.
Néhányszor kilélegeztem, felvettem a legszebb mosolyomat, és
magasra emeltem a kezem, hogy keretbe foglaljam a könyvtár
felettem álló nevét.
– Az a nő maga volt a Grincs, Dr. Seuss könyvéből! – mondta
Jamie, és kivárta, hogy felnevessek, mielőtt elkattintotta a
képet.
– Ezt egész jól összeraktad!
Meghajolt, visszanyújtotta a telefonomat, és éreztem, hogy
végre megnyugszik. Az első lépés az volt, hogy kihoztam abból
a könyvtárból, de úgy tűnt, mostanra tényleg kezdi lerázni
magáról az ügyet.
– Van errefelé egy kígyó formájú út – mutatott Jamie a
könyvtár oldala felé. – Gyümölcsfák között halad. Nem volt
lehetőségem megnézni, amikor részt vettem a kampusztúrán,
és mivel végül az Alderre kerültem, azóta sem jártam erre.
Van kedved sétálni egyet?
– Persze!
Csúcs volt a hely, nem csak a könyvtár, de az egyetemi
kampusz is. Baromira tetszett az ötlet, hogy az egész
könyvtárat egy íróról nevezték el. És hogy valaki olyan
inspiráló történeteket írjon, mint ő? Hogy ilyen hatással legyen
az emberekre? Na, ez az, ami igazán tetszett!
– Tehát – mondta Jamie, ahogy az ösvény felé vettük az
utunkat. Láttam, ahogy a kígyó feje kinéz ránk a járda felett,
az illúziót különböző színű csempék hozták létre. – Miket írsz?
– Az attól függ. Mostanában többnyire verseket, de azt
hiszem, egyszer majd szeretnék regényt írni. Talán.
– Akkor ez egy lehetséges főszak?
Összeráncoltam az orromat.
– Hát, arról még fogalmam sincs.
 Jamie elvigyorodott.
– Á, igen, majdnem elfelejtettem! Határozatlan Kisasszony.
Nyelvet öltöttem rá, ő pedig a szemére pöccintette a
napszemüvegét.
– És olvasni is szeretsz?
– Persze!
Vállat vont, és a két első gyümölcsfa közé kormányozott
bennünket.
– Könyvkiadással is foglalkozhatnál.
– Igen? – Megsimítottam az egyik falevelet. – Erre még nem
nagyon gondoltam. Akár még működhetne is! Imádok olvasni,
és szerintem egész jó értékesítő lennék.
– Az tuti! – mondta Jamie, és én oldalba böktem a
hozzászólásában rejlő élcért. – Miket szeretsz olvasni?
– Sok mindent olvasok. Sokféle műfajt. Mostanában például
a romantikus regényeket szeretem.
– Románc? – kiáltott fel Jamie nevetve. – Ember! Ethan
tudja?
– Nem tudom. Biztosan látott már egyszer-kétszer a
könyveimmel. Mit számít?
Vállat vont.
– Csak mondom, hogy én tudni akarnám, ha nem volnék
képes kielégíteni a barátnőmet, és pikáns szexkönyvekre
lenne szüksége, hogy megoldja magának!
– Te jó ég, Jamie! – Megtorpantam, éppen, amikor két lány
sietett el mellettünk a mellkasukhoz szorított könyvekkel. – Ez
egyáltalán nem így van! Egyáltalán nem!
– Persze! – válaszolta vidám, gúnyos mosollyal. A
szemétláda!
– Nem így van! Azért olvasok románcokat, mert klassz dolog
beleszeretni valakibe! És a romantikus regényekkel újra és
újra megtehetem. Különböző típusú szeretőkké válhatok,
érezhetem a szerelem kudarcait és dicsőségeit. A szerelem a
legerősebb és a legigazibb érzelem, amit érezhetünk, és
szerintem varázslatos, hogy a könyveken keresztül
megtapasztalhatjuk minden idők legnagyobb szerelmeit!
– Csakhogy azok nem igaziak!
Fújtattam egyet.
– Lehetetlen vagy!
Újra elindultunk, és Jamie bocsánatot kért.
– Csak vicceltem! Biztosan nagyszerűek azok a könyvek! –
Megállt, de a kíváncsiság kihozta belőle a legrosszabbat. –
Tehát akkor Ethan kielégít az ágyban, igaz?
– Erről nem beszélgetünk!
– Jaj, ne már! – könyörgött. – Én minden disznóságot
megosztottam veled, amikor Jennával jártam! Tartozol nekem!
Ez igaz volt. Többet mesélt nekem, mint amit hallani
szerettem volna a… kalandjaikról.
– Ja, az sem volt túlságosan normális dolog.
– Igaz – értett egyet velem –, de köztünk mindig is egy kicsit
homályosak voltak a határok, nemde?
Ez nem kérdés volt. Hanem állítás. És ez volt az igazság.
Felsóhajtottam. Végül is ő tényleg Jamie. Úgy értem, ő az a
srác, akinek elmeséltem a nevem történetét – az életem
legszemélyesebb eseményét. A legjobb barátjának nevezett. És
valahogy én is mindig annak éreztem őt.
– Rendben! De semmi cukkolás!
– Esküszöm!
Az égre emeltem a tekintetemet, mert egyáltalán nem hittem
neki, de mégis kiengedtem egy hosszú sóhajt.
– Nem nagyon tudom, mit mondhatnék.
– Mondd el, hogy milyen Ethan az ágyban – mondta Jamie
egyszerűen.
Megütköztem a szókimondóságán, és megráztam a fejem.
– Nem tudom. – Ideges lettem, húzni kezdtem az időt. –
Kellemes.
 – Kellemes?!Most a szexről beszélgetünk, B.! Nem az
időjárásról!
– Azt mondtad, nem fogsz kigúnyolni!
– Hazudtam.
– Nyilván!
– De most komolyan! – mondta, és újra megállt. A kígyóút
kellős közepén voltunk, a fák elrejtettek bennünket a
külvilágtól, még ha csak egy pillanatra is. – Ugyan már! A szex
nem tabutéma! Beszélni kell róla! Hogy az ember rájöhessen,
mi működik neki, és mi okoz élvezetet!
Istenem, már csak az, ahogy ezt a szót kimondta, hőhullámot
indított el az arcomtól a lábujjam hegyéig.
– Nincs vele gond. Jól… – Elhalt a hangom. – Én csak azt
kívánom, hogy bárcsak… izgalmasabb lenne. Olyan édes,
gyengéd, és ez jó, de… – Elpirultam. Összesen sem beszéltem
még életemben ennyit a szexről, beleértve azt a néhány
alkalmat is, amikor Jenna előtt kitárulkoztam. Nem akartam
kínosan érezni magam, de mégis úgy éreztem. – Nincs igazi
szenvedély. Nincs az a sürgető érzés. Imádom, amikor édes kis
semmiségeket suttog a fülembe, de néha az ember csak arra
vágyik, hogy jól odavágják az ágyra, tudod. Hogy széttépjék.
Mint amikor valaki el sem tudja képzelni, hogy levegye a
másikról a kezét.
Összevissza beszéltem, a kertet fürkésztem, féltem, hogy
valaki meghallhat minket. De amikor véletlenül Jamie-re
néztem, minden megállt körülöttem. A nap fénye körbeölelt
bennünket, és hirtelen leesett a szimbólum, hogy hol is
vagyunk. Kígyó, kert. Úgy éreztem magam, mint Éva, és Jamie
volt a lédús piros alma, ami kísértésbe vitt. Hívogatott.
A szemét félig lehunyta, és engem korábban még sosem
nyűgözött le ennyire egy másik ember lélegzése, de neki volt
egy kis mélyedése, ami újra és újra megjelent a nyaka tövében,
amikor beszívta a levegőt. Amikor kilélegzett, a mélyedés
eltűnt, és ez épp kilencszer ismétlődött meg, mielőtt
megszólalt volna.
– Ezt meg tudom érteni.
Csak négy szót mondott, halkan, könnyedén, és tudtam, hogy
csak azért, mert nem bízik magában annyira, hogy ennél
többet mondjon.
– A szörfözéshez egy kicsit már talán késő van, igaz? –
kérdeztem a napra nézve, amely alacsonyan állt az égen.
– Ma? – kérdezett vissza, és kirántotta magát a ködből, amit
magunk köré szőttünk. – Igen. De holnap elmehetnénk.
Keljünk fel szuperkorán, és kapjuk el a reggeli hullámokat! Mit
szólsz?
Egy picit sem haboztam.
– Benne vagyok!
Jamie elmosolyodott azzal a ragyogó, csupa fog mosolyával,
aztán kellemes csendben visszasétáltunk a Jeephez.
Valamivel öt óra után tett ki, mert visszautasítottam a
vacsora-meghívását. Hullafáradt voltam, és ha korán kelünk,
aludni is akartam előtte.
Ethan kétszer írt rám: egyszer, amikor még Jamie-vel voltam
a Jeepben, és egyszer, amikor már a szobámban voltam. Velem
akart lógni, de őt is visszautasítottam. Megmondtam neki,
hogy fáradt vagyok, ami igaz is volt, de amit nem mondtam
meg, az az volt, hogy egyszerűen csak szükségem volt egy kis
időre. A Jamie-vel töltött napom nem változtatta meg az Ethan
iránti érzéseimet, de emlékeztetett arra, amit Jamie iránt
mindig is éreztem. Az a sok gondolat, amit a tengerparton
engedtem el az érettségije utáni reggelen, most újra
összegyűlt, mind itt volt mellettem, uralkodtak rajtam, és
várták, hogy szembenézzek velük.
Kétségbeesetten vágytam egy fürdőkádra, mert csak annyit
szerettem volna, hogy teleengedhessem forró vízzel, és órákig
áztassam benne magamat: a habok és a gondolataim között.
 Nem tudtam elhinni, hogy Jamie ilyen sok mindenre
emlékezett velem kapcsolatban. Velünk kapcsolatban.
Ugyanakkor valahogy mindennél jobban megnyugtatott, mert
én is emlékeztem ezekre a dolgokra. Kiderült, hogy egy
Whiskey-folt ugyanolyan lemoshatatlan, mint a tinta, és
elgondolkodtam rajta, hogy vajon valaha le tudom-e majd
mosni magamról.
Vagy hogy egyáltalán szeretném-e.
 HATODIK FEJEZET

Utóíz
– B., ébredj fel!
– Mmmm – motyogtam, és kinyújtottam a kezem, hogy
lenyomjam az ébresztőórát, ami a nevemen szólított. Helyette
a kezem egy meleg, kemény testet talált, és megrángattam a
pólót, amibe be volt csomagolva. – Alvás…
Nevetést hallottam, mire kipattant a szemem. Az éjjeli
lámpám fényén kívül a szobám még sötét volt.
– Gyere már! Ha el akarjuk csípni a reggeli hullámokat, el
kéne indulnunk!
Jamie.
Visszarántottam a kezemet, és összezavarodva lerúgtam
magamról a takarót.
– Hogyan jutottál be? – Következőnek a telefonomat
ragadtam meg. Hajnali 5:35.
– Te engedtél be, dinka! Felhívtalak.
– Mi? – Legörgettem a híváslistámat, és bizony ott állt a neve.
Nem egész öt perce beszéltünk. – Annyira össze vagyok
zavarodva!
Jamie az ágyam szélére ült, és én hirtelen azt kívántam,
bárcsak még be lennék takarózva. Nem volt rajtam semmi
más, csak egy alsónadrág és egy haspóló.
– Te engedtél be. Aztán megfogtad a kezemet, és behúztál
ide, majd visszamásztál az ágyba!
 – Te jó ég! – A kezem a homlokomon csattant, és Jamie újra
felnevetett. Imádtam azt a hangot. Hogy milyen mélyről jön.
– Nyugi! Csak fáradt vagy. Máskor is mehetünk, ha pihenni
szeretnél!
– Nem! – vágtam rá gyorsan, és sietve kikerültem őt.
Kikaptam a fürdőruhámat az öltözködőasztalom felső
fiókjából, és még azzal sem zavartattam magam, hogy
eltakarjam valamivel a seggem, mivel ezek szerint korábban
már amúgy is itt parádéztam a kisgatyámban. – Adj egy percet
átöltözni!
– Nem kell, csinálhatjuk…
– Szeretném! Már majdnem két hónapja itt vagyok, és még
nem voltam szörfözni! Pedig ez volt az egyik legfőbb oka, hogy
Kaliforniába akartam jönni!
Jamie bólintott, felállt az ágyról, és megragadta a
szekrénynek támasztott szörfdeszkámat.
– Akkor jó! Öltözz fel! A G-parkolóban állok.
Hóna alá csapta a deszkámat, én meg tartottam neki az ajtót,
hogy kiférjen vele, majd eltűntem a Marie-vel közös
fürdőszobánkban.
Leültem a vécétetőre, és magamra erőltettem három mély
lélegzetet. Örültem, hogy szörfözni megyünk, de az, hogy
Jamie ébreszt, méghozzá ilyen közelről, és rajtam ilyen kevés
ruha van, beindította a vérkeringésemet. Úgy döntöttem,
inkább nem gondolkodom ezen túl sokat, gyorsan átöltöztem,
és megmostam a fogamat, majd kikocogtam az ajtón Jamie
Jeepjéhez. Hiányzott már a tetejére erősített deszkáink
látványa, és hogy benne Jamie vár rám lehúzott ablakkal,
mosolyogva, ahogy az égen még éppen csak meg-
megcsillannak a hajnal első, világoskék árnyalatai.
Ez egy jó nap lesz!
– Mi ez? – kérdezte Jamie, amikor szemügyre vette a régi,
egyszerű fürdőruhám, amit a rövidnadrágom alatt viseltem.
 – A fürdőruhám.
Felnevetett.
– Meg fogsz fagyni! Van neopréned? – Megráztam a fejem, ő
meg elindította a Jeepet. – Rendben, akkor az lesz az első
állomásunk.
A strand felé vezető úton könnyed volt a beszélgetés, főleg
Jamie mesélt a kedvenc szörfözőhelyeiről, amiket azóta talált,
hogy Kaliforniába jött. A Windansea-re vitt, ami már
önmagában is őrület volt, tekintve, hogy hányszor hallottam
már róla, amikor profi szörfösöket néztem a tévében. Nem
voltam egy megszállott szörfnéző, mert a szörfözés mindig is
inkább kikapcsolódás volt a számomra, de időről időre azért
belekukkantottam. És a Windansea-t gyakran emlegették a
szörfös nagyágyúk hazai terepeként.
A telefonom csipogva jelzett egy üzenetet Ethantől, éppen,
amikor megérkeztünk a partra. Vadonatúj neoprénem
összehajtva várta az ölemben, hogy belebújjak.
Jamie fürgén kiugrott a Jeepből, hogy munkához lásson a
deszkáink leszerelésével, míg én csak bámultam magam elé,
és azon gondolkodtam, hogy mit írjak vissza.

– Helló, épp most próbáltalak meglepni egy ágyban reggelivel. Hol

vagy?

Bepötyögtem a választ, de az üzenet végén eltöprengtem.

Úgy döntöttem, nem írom meg, kivel vagyok, csak arra
szorítkozom, hogy megválaszoljam a kérdését.

– Úgy döntöttem, végre megnézem a hullámokat. Felhívjalak, amikor

visszaértem a kampuszra?

– Jó terv! El akarom vinni a csajomat vacsorázni.

 Elmosolyodtam.

– Az jó lenne.

– Akkor megbeszéltük! Érezd jól magad!

A strandtáskám zsebébe dugtam a telefonomat, és

felsóhajtottam, mert a gyomromat idegen bűntudat szurkálta.
Semmi rosszat nem teszek azzal, hogy Jamie-vel szörfözöm, de
akkor miért érzem úgy, hogy ki kell hagynom a nevét az
Ethannek írt válaszomból?
– Készen állsz? – Jamie megjelent mellettem, és szélesre tárta
az én oldalamon lévő ajtót, hogy kiugorhassak. És akkor esett
le igazán!
Hiszen hamarosan a kaliforniai hullámok hátán lovagolok
majd!
Úgy éreztem, a vigyorom túl nagy, hogy egyáltalán elférjen
az arcomon. Felkaptam a deszkámat, ami Jamie Jeepjéhez
támasztva várt.
– Csináljuk!
A part felé vettük az utunkat, amely jobbára köves volt, és a
napfelkeltében szinte teljesen üresnek látszott. A vízen ugyan
már volt néhány hullámlovas, de a strand közel sem volt olyan
zsúfolt, mint amilyenek az otthoniak. Igaz, hogy október volt,
és korán mentünk ki. Biztos voltam benne, hogy hamarosan
tele lesz minden emberrel.
Jamie és én nem teketóriáztunk. Ledobtuk a táskáinkat egy
apró szörfös kunyhó mellett, és felhúztuk a neoprénjeinket.
Először furcsának éreztem magamon, de abban a pillanatban,
hogy a lábujjam a jeges vízbe ért, hálás lettem a plusz rétegért.
Felszisszentem, és először hátraléptem, Jamie pedig nevetett.
– Mondtam, hogy meg fogsz fagyni!
 A nap szerencsére már kezdte felmelegíteni a levegőt, és a
hideg víz sem volt elég ahhoz, hogy visszatartson az egyik
álmom megvalósításától: a kaliforniai szörfözéstől.
Abban a percben, ahogy vízre tettem a deszkámat,
felmásztam rá, és a bokámra csatoltam a szíjat, a két kezemet
pedig evezésre készen bemártottam a vízbe, otthon éreztem
magam.
– Istenem, de hiányzott ez! – suttogtam.
– Nekem is – válaszolta Jamie, de ő még nem is volt a
deszkáján. Helyette engem bámult. Belógattam a két lábam a
vízbe, felültem, és visszamosolyogtam rá. Mióta megérkeztem
a kampuszra, egy kicsit megnőtt a haja, és abban a
pillanatban, ott a vízben, a deszkáján, hasonlított az én Jamie-
mre.
Aznap sokat tanultam magamról. Például azt, hogy mindegy,
mekkora a szám, Kaliforniában nehezebb szörfözni, mint
hittem. Nem arról van szó, hogy nem tudtam megcsinálni,
mert meg tudtam, de nem volt olyan könnyű kievezni, mint
Floridában, és a hullámok is nagyobbak voltak, ami azt
jelentette, hogy újra meg kellett tanulnom, hogy mikor kapjam
el őket, és hogyan lovagoljak rajtuk. Hamar belejöttem, és
Jamie-vel hullámot hullám után lovagoltunk egész délelőtt, sőt
még kora délután is.
Így is sokszor kellett szünetet tartanunk. Az állóképességem
elég gyászos állapotban volt ahhoz képest, amilyen Floridában
volt. De Jamie csomagolt nekünk ebédet, úgyhogy sok időt
töltöttünk a parton, nevettünk és napfürdőztünk – és ezért
voltam a leghálásabb. Nem számítottam rá, hogy a víz ennyire
hideg lesz, és a hullámok erejével kombinálva ez a
legkellemesebben kimerítő dolog volt a világon.
Ebéd után lassítottunk egy kicsit, elidőztünk, üldögéltünk
egymás mellett a deszkáinkon, és beszélgettünk két hullám
között. Amikor a nap már magasan járt az égen, és a víz is
egész benépesült, tudtam, hogy ideje visszatérnem a
kampuszra, és elkészülnöm az esti randimra Ethannel. Nem
akartam otthagyni a hullámokat, de most már tudtam, hogy
máskor is várnak rám, és reméltem, hogy Jamie hamarosan
újra elhoz ide.
– Legközelebb ki kellene próbálnunk az Imperial Beach
Piert! Egy kicsit nagyobb a tömeg, de jó móka. Utána
elmehetünk ebédelni is! Tele van szuper halas kajáldákkal.
– Az jó volna! – mondtam őszintén, majd felsóhajtottam. –
Nem akarok hazamenni, de indulnunk kéne!
– Jaj, csak nem elfáradtál? Nem bírsz a kaliforniai
hullámokkal?
Megforgattam a szemem.
– Este randim van Ethannel – válaszoltam, és Jamie felé
fordultam. Nem tudom, miért számítottam tőle bármiféle
reakcióra, mert semmit sem láttam rajta.
– Ja, oké. Akkor kapjunk el még egy utolsó hullámot! –
Elmosolyodott, hasra vágta magát a deszkáján, majd kievezett.
Ennyit reagált.
Egy kicsit szürreális érzés volt a visszaút a sétányra, ahol
parkoltunk. Végre szörföztem Kaliforniában, és a nap olyan
hamar elment, hogy alig tudtam felfogni. Úgyhogy miután
felpakoltuk a deszkákat, és Jamie felkapott egy pólót, én még
visszaballagtam a sétány tetejére. Magamba szívtam a
hullámok látványát, és csak néztem, ahogy a szörfösök
kilovagolnak rajtuk.
Még mindig reszkettem, pedig a neoprénem már
elhagyatottan hevert a Jeepben, a fürdőruhámra pedig
felvettem egy vékony pulóvert. A loknijaim felpuffadtak és
összegöndörödtek a sós víztől, és ahogy a tengeri szellőben
repdestek, időről időre kitakarva a látómezőmet, az az
otthonomra emlékeztetett.
 Éreztem, hogy Jamie mellém húzódik, és a korlátra
könyökölve mindketten a vizet néztük.
– Nem tudom elhinni, hogy Kaliforniában vagyunk!
Jamie elmosolyodott.
– Együtt!
Hunyorogtam a napfényben, ahogy felé fordultam, mert a
napszemüvegem a kocsiban maradt.
– Köszönöm a mai napot, Jamie! És a tegnapot is!
– Még csak most kezdünk bele! – válaszolta, és a szavai a
lelkemig hatoltak. Még csak most kezdünk bele!
Egy percig csak álltunk ott, mindketten csendben, aztán
Jamie egy könnyed mosollyal újra a korlátnak támaszkodott.
– Egyébként meg kell kérdeznem! Hogyhogy otthon hagytad
a kitömött melltartód? Igazán szerettem volna megnézni,
ahogy szörfözni próbálsz benne!
Összehúzott szemmel oldalba böktem.
– Az egy medencés buli volt, oké? Valami mutatósabbra volt
szükségem, mint a szörfös felsőrészeim, amikben úgy nézek
ki, mint egy fiú. – Lepillantottam a felsőre, amit a hálós anyagú
pulcsim alatt viseltem. Fekete, lime-zöld nyakba akasztós
darab volt, ami illett a deszkámhoz, és amiben én is pont olyan
lapos voltam, mint egy deszka.
– Ja, tehát aznap műsort adtál, mi?
– Nos, tudod, valaki az utóbbi időben levegőnek nézett –
cukkoltam vissza. – Úgyhogy muszáj volt valahogy
megragadnom a figyelmét. – Összeráncoltam az orromat, és a
fogam közé szorítottam a nyelvem. Imádtam Jamie-vel évődni,
de utáltam, hogy a gyomrom azonnal összerándul, amikor
neki eltűnik a mosolya, és komolyabb légkör úszik körénk.
Rögtön meg is kaptam Jamie jellegzetes, fürkésző tekintetét.
A nappal keveredve égetni kezdte a bőrömet, és hirtelen már
nem is reszkettem.
 – Nem látszol fiúnak, csak hogy tudd! – mondta, és a hangja
megint halk volt.
Felnevettem. Nem hittem neki, de közelebb lépett hozzám,
és a keze a sós hajamba túrt. Már nem nevettem. Nem
lélegeztem.
– És nem arról van szó, hogy nem foglalkoztam veled!
Kerültelek. Próbáltam távol maradni tőled. – Nyelt egyet, egy
pillanatra a szemembe nézett, majd a számra villant a
tekintete és vissza, megint a szemembe, ahogy a másik kezét is
felemelte, keretbe foglalva az arcomat. – Próbáltam magam
visszatartani ettől.
Magához húzott, és mielőtt felfoghattam volna, az ajkai már
a számon voltak.
A világom a feje tetejére állt, és magával rántott engem is.
Jamie visszatartotta a lélegzetét csók közben, és egy
pillanatra én is visszatartottam az enyémet. De amikor
lábujjhegyre álltam, hogy erősebben nyomhassam a számat az
övéhez, és megragadtam a pólóját, hogy még közelebb
húzhassam őt magamhoz, együtt fújtuk ki a levegőt. A
lélegzetünk ott örvénylett körülöttünk, Jamie a foga közé
szívta az alsó ajkamat, és amikor elengedte, felnyögött, aztán
újra megcsókolt, ezúttal a nyelvét is a számba csúsztatva, hogy
megkeresse az enyémet.
Forgott velem a világ, becsíptem, sőt, totálisan leittam
magam Whiskey-vel. Olyan sokszor álmodtam már róla, hogy
megcsókolom Jamie-t, de semmi sem volt ahhoz hasonlítható,
hogy milyen volt valójában – a kezével erősen fogott, a szája
pedig ügyes és szenvedélyes volt. A lábaim elgyengültek, ő ezt
megérezte, átvette a súlyomat, és úgy csókolt, mintha egész
életében erre a lehetőségre várt volna.
– Basszus! – nyögte hátrahúzódva, és a homlokát az
enyémhez nyomta. Mindketten lihegtünk, és próbáltuk
visszanyerni az egyensúlyunkat.
 – Jamie, nekem…
– Van barátod. Tudom! – Akkor elengedett, hátralépett, és
elfordult tőlem. Durván beletúrt a hajába, és megállt, a kezét
még mindig a tarkóján tartotta. – A francba! Sajnálom!
A szívem keresztülzuhant az alattunk lévő stég deszkái
között, és darabokra tört valahol a sziklákon. Bocsánatot kért!
Életem legjobb csókja volt, és ő sajnálta.
A hátát figyeltem, nem tudva, milyen lehet az arca, nem
tudva, miért csak abban a pillanatban jövök rá, hogy nekem
kellene bocsánatot kérnem.
Én csaltam meg éppen a barátomat!
– Mennünk kellene – suttogtam, és nem vártam meg a
válaszát, csak elindultam a Jeep felé.
Rögtön besurrantam, de Jamie ráérősen szedelődzködött, és
amikor végre lerogyott a mellettem levő ülésre, nem nézett
rám. Némán indította el a Jeepet, sebességbe tette, aztán
csendben utaztunk tovább. Se zene, se szavak, csak a szél.
Megcsörrent a telefonom, amitől mindketten megijedtünk,
és amikor előhúztam a táskámból, Ethan neve töltötte be a
képernyőt.
– Szia, szívem! – szóltam bele. Jamie erősebben markolta a
kormányt.
– Szia, már majdnem otthon vagy?
– Már úton vagyok. De figyelj, nagyon elfáradtam, nem
mehetnénk esetleg egy másik napon vacsorázni?
A telefonon keresztül is éreztem Ethan csalódottságát, és
Jamie is összehúzott szemöldökkel fordult felém.
– Hiányzol, B.! Egész héten nem láttalak! Legalább
átjöhetek? Viszek egy filmet, és elaludhatsz a mellkasomon, ha
szeretnél! Mindegy, mit csinálunk! Csak szeretném veled
tölteni az estét!
Könnyek gyűltek a szemembe, és gyorsan pislogni kezdtem,
hogy ki ne csurranjanak. Ethan volt a legjobb srác, akivel
valaha randiztam, a srác, akiben megbíztam annyira, hogy
neki adjam magam. Megtisztelve érezte magát, hogy ő volt
nekem az első, és azóta is gyakorlatilag istenített! Édes volt,
kedves volt, elképzelése is volt az életéről. És valamilyen oknál
fogva azt akarta, hogy én is a része legyek. Ő volt minden, amit
valaha remélhettem!
Annyira, annyira hülye voltam!
– Te is hiányzol! Adj egy órát, aztán elindulhatsz hozzám!
Felsóhajtott, és úgy láttam magam előtt a mosolyát, mintha
ott lennék vele.
– Alig várom! Hamarosan találkozunk!
Pont akkor tettem le a telefont, amikor Jamie befordult a
kampuszra. Újra a G-parkolóban állt meg, de amikor a
kilincsért nyúltam, benyomta a központi zárat.
– Sajnálom, B.!
Újra kimondta, és amikor másodjára kellett ezt lenyelnem,
még jobban égetett.
– Ethan nagyszerű srác, és fontos vagy neki, és tudom, hogy
ő is fontos neked! És amit ma tettem, az önző dolog volt!
Ostobaság! Nem sajnálom, hogy megcsókoltalak – pontosított,
és akkor a szemébe néztem –, de azt igen, hogy akkor tettem,
amikor nem lett volna hozzá jogom!
Rágcsálni kezdtem az ajkamat, és próbáltam leküzdeni az
érzéseimet.
– Én is sajnálom! Azt hiszem, talán rossz ötlet volt ez az
egész.
– Nem! – vitatkozott Jamie. Megrázta a fejét, és teljesen
felém fordult. – Figyelj, ígérem, hogy nem csinálom többé ezt a
szarságot! De kérlek, ne lökj el magadtól! Még lehetünk
barátok, B.! Nem akarlak elveszíteni! – Lepergett előttem az
emlék, amikor az első közös rögbimeccsünk után írt üzenetet,
aznap éjjel, amikor elmentünk megnézni Jennát, de helyette
egymást néztük. – Kérlek, hadd legyek a barátod!
 Lehetünk barátok? Lóghatunk még együtt úgy, mint a
gimiben, most, hogy már megcsókoltuk egymást, most, hogy
már átléptük azt a mindig is közöttünk húzódó, halvány
határt? Nem voltam benne biztos, habár a lelkem nagyobbik
része talán nem is akarta tudni a választ.
Mégis bólintottam. Az elveszítésének a gondolata engem is
összetört.
– Oké.
Jamie megkönnyebbülten sóhajtott fel, de én kihúztam
magam.
– De nem tehetjük… én nem… – Magam mögé intettem, a
tenger felé, a csók felé.
– Tudom.
Újra bólintottam, és szilárdnak éreztem az egyetértésünket.
– Segítesz levenni a deszkámat?

Egy órával később már frissen zuhanyozva feküdtem a

franciaágyamon, a fejem Ethan mellkasán, és egy horrorfilmet
néztünk. Ethan magához szorított, a film első harminc
percében az ujjaival az alvós rövidnadrágom szélét simogatta,
és én nem szóltam egy szót sem a csókról. Kellett volna, de
nem akartam megbántani, és akkor még magamnak is
hazudtam, a Jamie kocsijában elhangzott szavakat
ismételgetve: Lehetünk barátok.
Ethan rövid időn belül már felettem volt, és gyengéden
csókolt, miközben a lábam között mozgott. Két csók között a
világot ígérte nekem, én pedig beittam őt, kétségbeesetten
akartam hinni neki, akarni azt, amiről tudtam, hogy akarnom
kellene.
De az igazság attól még ott volt, a párnám alá gyűrve, az
elmém mélyére ásva.
 Aznap éjjel magamba szívtam Ethant az utolsó cseppig, de
amikor végeztünk, és az oldalamra hengeredtem, ő pedig a
mellkasához húzta a hátamat, én reszkető ujjakkal értem az
ajkaimhoz.
Még akkor is Whiskey utóízét éreztem a számban.
 HETEDIK FEJEZET

Az élet vize
Kiderült, hogy alaptalan volt a félelmem, hogy nem fogok tudni
normálisan viselkedni Jamie jelenlétében. Legalábbis először
így tűnt.
A csók utáni néhány napban kerültem Jamie-t, de amikor
végül megint elkezdtünk együtt lógni, olyan volt, mintha
semmi sem történt volna. Könnyedén beszélgettünk,
találkoztunk, amikor csak tudtunk, és Jamie még Ethan
jelenlétében is normálisnak tűnt. Sokszor elmentünk
szörfözni, és mivel Ethan nem szerette ezt a sportot, vagy
egyáltalán csak a strandon lenni, így általában ez a kettőnk
időtöltése volt. Jól szórakoztunk: új helyeket fedeztünk fel, új
hullámokkal birkóztunk meg, és Jamie még egy új deszkát is
betört. Én eközben úgy éreztem, sosem tudnék megválni a
sajátomtól.
Jamie tartotta a szavát. Nem próbált újra megcsókolni.
Tulajdonképpen teljesen visszavonult. Úgy éreztem, inkább én
vagyok az, akit többször is rajta lehet kapni, hogy
megbámulom vagy túl közel állok hozzá. Jamie azonban
távolságtartó lett. A beszélgetéseinket biztonságos mederben
tartotta, és minden érintése kizárólag baráti volt.
Mintha bizonyítani akarná, hogy komolyan gondolja, amit
mondott, még randizott is – amennyiben azt randizásnak
lehetett nevezni. Sosem ragasztott címkét a kalandjaira a
szőkékkel, akik ki-be jártak az Ethannel közös lakásukba, de
én megkaptam az üzenetet, tisztán és érthetően.
Visszatekintve azt hiszem, úgy gondolta, ez megszilárdítja az
ígéretét, amelyet arra tett, hogy csak a barátom lesz. És így is
volt. De emiatt azt is megkérdőjeleztem, hogy egyáltalán miért
csókolt meg. Én ugyanis egyáltalán nem hasonlítottam azokra
a lányokra. Mindannyian világos bőrűek voltak, szőkék és
teltek. Jamie velem egyértelműen hibázott, ezért kért
bocsánatot szinte azonnal.
Csak egy csók volt, egy ártalmatlan baklövés.
Jól éreztük magunkat barátokként.
Könnyű volt vele lenni – ahogy mindig. És ennek
köszönhetően, szinte ugyanúgy, mint a gimiben, Jamie és én
hamarosan újra rutinosan működtünk. Szörföztünk, új
helyeket fedeztünk fel együtt San Diegóban, tanultunk, még
haza is együtt repültünk a szünetben. Ezért voltam a
leghálásabb, különösen, miután anyu és én először töltöttük
kettesben a karácsonyt. Még az után is, hogy megtudtam, mit
tett az apám, mindig együtt ünnepeltünk. De ezúttal
megmondtam neki, hogy ne jöjjön, és bár szilárd voltam az
elhatározásomban, mégis halálra kínzott a döntés. Jamie
értem jött aznap este, és körbeautóztuk a várost, pont úgy,
ahogy azon a karácsonyestén, a végzős évében.
Tényleg csak barátok lettünk, vagy legalábbis elhitettük
magunkkal, hogy ez történt.
De tudod, az életem azon szakaszában még nem jöttem rá
arra, amit te már valószínűleg tudsz az italról: mindenfajta
alkohol más hatással van az emberre.
Jamie whiskey volt, ennyit biztosan tudtam. Nem
tagadhattam, milyen égető, milyen hosszan tartó az íze. Arra
persze senki sem figyelmeztetett, hogy aki egyszer whiskey-s
lánnyá válik, az örökre whiskey-s lány marad. De kezdtem
rájönni.
 Ethan a rumra hasonlított. Édes volt és mókás, mint egy
gyümölcsös koktél a strandon. Mindig a megfelelő dolgokat
mondta, mindig a megfelelő helyekre vitt, és mindig a
megfelelő ajándékokat választotta a közös ünnepekre. Ő volt a
tökéletes italáldozat, bármilyen szándék és cél kielégítésére.
De a rumtól máshogyan rúgtam be, mint Whiskey-től.
Egy bizonyos februári késő éjszakán Ethan bejelentés nélkül
megjelent a kolimban. Marie és én végül is addigra már
barátságot kötöttünk, és épp bivalyerős almabort készítettünk
a konyhában, amikor bekopogott.
Kissé becsiccsentve nyitottam ajtót, és szélesen
elmosolyodtam, amikor megláttam, hogy ő áll a küszöbön.
– Szia, édes! – A nyakába borultam, és kuncorásztam, ő
azonban alig viszonozta az ölelésemet. Amikor
hátrahúzódtam, vékony ránc ült a homlokán, és nem igazán
nézett a szemembe.
– Sétálnál velem egyet?
– Most azonnal? – kérdeztem, visszafordulva Marie-hez a
konyhába. Ő épp egy fahéjrúddal kavargatta az almaborát, és
Katy Perryt énekelt. – Miért nem jössz be? Készítek neked egy
italt!
– B.! – mondta Ethan, és ahogy a becenevem elhagyta a
száját, borsózni kezdett a hátam. Melegségre vágyva karba
fontam a kezemet a túlméretezett pulóverben, amit viseltem. –
Kérlek! Csak… beszélnem kell veled!
Gondterhelt arckifejezésére néztem. Hiányzott róla a mindig
megszokott mosoly.
– Oké! Hadd vegyem fel a csizmám!
Marie csak megragadta az almaboromat, és most már
mindkét kezében egy-egy itallal, a szemöldökét magasra húzva
bemenekült a szobájába. Felnevettem, gyorsan magamra
rángattam a csizmámat, és odakint csatlakoztam Ethanhöz. A
gyomrom görcsbe rándult, ahogy sétálni kezdtünk. A kampusz
az utcai lámpák és a szobák ablakainak fényétől eltekintve
sötét volt. Amikor Ethan a kezemért nyúlt, és erősen
megszorította, alig vált könnyebbé a légzésem.
– Kérdeznem kell tőled valamit, és szükségem van rá, hogy
száz százalékosan őszinte légy hozzám!
Válaszképpen én is megszorítottam az ő kezét, és próbáltam
lenyelni a torkomba szorult vattapamacsot. Hideg volt,
különösen San Diegóhoz képest. Megtanultam már, hogy Dél-
Kalifornia, Floridához hasonlóan, nagyjából másfél hónapnyi,
mérsékelten alacsony hőmérsékletet érdemelt ki magának.
Abban a pillanatban azonban alig volt több, mint tíz fok, és
engem nem csak a hűvös éjszakai levegő miatt rázott a hideg.
– Te és Jamie sok időt töltötök együtt. És ez oké, megértem,
hogy jóban voltatok a gimiben. Értem, hogy mindketten
szerettek szörfözni, és nem akarom, hogy ne lógjatok együtt,
vagy ilyesmi. De… – Ethan megállt, egy padhoz húzott, és
elsőként ült le. Én állva maradtam, ő meg továbbra is minden
irányba nézett, csak rám nem. – B., én nem tudok Jamie-vel
versenyezni! – A tekintete végre megtalált engem, és amit a
szemében láttam, majdnem összetört. – Egyszerűen nem
tudok! Szóval ha nem vagyok neked elég, mondd meg most!
– Ethan! – Ekkor én is leültem, mindkét kezemmel az övé
után nyúltam. Szorosan fogta meg, erősen harapva az alsó
ajkát, és arra a pontra bámult, ahol összekapaszkodtak az
ujjaink. – Több vagy nekem, mint elég! A francba is, inkább én
vagyok a szerencsés, aki csak próbál rájönni, vajon mi a fenét
látsz bennem! – Felnevettem, és Ethan is kierőltetett egy
mosolyt, ami azonnal lehervadt a szájáról. – Komolyan
mondom, Ethan, Jamie és én csak barátok vagyunk!
Szipogva bólintott, és én az ajkát elhagyó párát figyeltem,
ahogy kimondta a következő kérdést.
– Megígéred?
 Mintha kés állt volna a szívembe, de harcoltam az érzés
ellen, hogy el tudjak mosolyodni.
– Megígérem! Egyáltalán semmi miatt nem kell aggódnod!
Ethan megsimította a tenyeremet, majd magához húzott.
Körém fonta a karját, és sóhajtva a fejem tetejére tette az állát.
– Nem tudnál… Tudom, hogy sok közös van bennetek! De
szükségem lenne rá, hogy egy kicsit többször legyek én az első,
jó? Éreznem kell, hogy fontosabb vagyok nála! Tudom, hogy ez
gyerekes nyafogásnak hangzik, de nem érdekel! Nem tudom
tovább hozzá hasonlítgatni magam a fejemben! Egyszerűen
csak azt szeretném, hogy amikor rád nézek, többet lássak a
szemedben, mint amikor te nézel őrá!
Ettől fizikailag is összerázkódtam, a mellkasán ráztam a
fejemet, és a kapucnis pulóverének zsebébe gyűrtem a
kezemet.
– Istenem, Ethan, annyira sajnálom!
– Semmi baj, nem csinálsz semmi rosszat! – Hátrahúzódott,
sötét tekintetével az enyémet keresve. Teljes csend volt
körülöttünk, késő kedd éjjel a kampuszon, olyan hideg éjszaka,
amelyen egy kanapén kellett volna összebújnunk, nem pedig
egy padon. – Csak időnként szükségem van egy kis
megnyugtatásra. Én… – Szünetet tartott, mintha olyasmit akart
volna mondani, amit később megbán. – Csak sokat jelentesz
nekem, oké? És szeretném tudni, hogy te is így érzel!
Elmosolyodtam, a két kezembe fogtam az arcát, és a száját
az enyémhez húztam.
– Igen!
Akkor az jutott eszembe, hogy nem számít, hogy Jamie és én
megígértük egymásnak, hogy barátok maradunk, és hogy ezt
be is tartjuk, nem, ha a barátságunk még mindig annyira erős,
hogy a pasim ettől úgy érzi, a kapcsolatunk nem az.
Amikor Ethan újra a mellkasához szorított, és az ujjait
lustán a hajamba túrta, keresztülbámultam a kampuszon, a
lakásuk irányába, ahol tudtam, hogy Jamie az ágyában fekszik.
Nem tudtam, vajon egyedül van-e. Nem tudtam, mire gondol.
Nem tudtam, hogy vajon a deszkáját viaszozza-e, vagy épp
hipnotikus szavakat suttog egy újonnan megismert lány
nyakába. Fogalmam sem volt, hogy vajon gondol-e még a
csókunkra, vagy hogy vajon utálni fogja-e az új szabályokat,
amiket a barátságunkban hozni készülök.
Csak annyit tudtam, hogy nem élvezhetem a rum fűszeres,
édes ízét, ha egy pohár whiskey nézegetése közben kortyolom.
Így hát megtettem, amit meg kellett tennem.
Azt a pohárnyit a lefolyóba öntöttem, az üvegre rácsavartam
a kupakot, visszatettem a polcra, és jól bezártam az italos
szekrény ajtaját.
Amikor felpillantottam Ethanre, félresöpörte a hajamat,
aztán gyengéden, édesen csókolt meg, íze akár a kókuszos
eperé. Ő volt az én Miami Vipe-om, és a teljes figyelmemet
neki szenteltem.
Egy időre.

Úgy tűnt, Jamie észre sem vette, hogy eltávolodom tőle –

legalábbis eleinte. Sokkal kevesebbet jártunk el együtt, és az
üzeneteim között napok is elteltek. De működött a dolog, mert
engem lekötött Ethan, Jamie-t pedig lekötötte a saját, heti
rendszerességgel változó, aktuális favoritja. Ahogy több időt
kezdtem Ethannel tölteni, felfedeztem, hogy tényleg komolyan
veszi a politikai terveit. Teljes kampányüzemmódba
helyezkedett a diáktanács elnökhelyettesi címéért, mivel a
harmadik egyetemi éve előtt állt. És habár az újonnan együtt
töltött időnk nagy része poszterek tervezésével és
nyomtatásával, beszédek átnézésével, valamint egy dübörgő
weboldal és a hozzá tartozó közösségi média kampány
készítésével telt, élveztem. Még néhány pizzastand
felállításában is segítettem neki a kampuszon. Ő ingyen pizzát
osztogatott az éhes egyetemistáknak, akik az óráik között
haladtak el mellettünk, én pedig beszélgettem velük a
szavazatukról, és megígértem nekik, amit a szívemben is
biztosan tudtam: hogy Ethan a legjobb jelölt!
Ezt szerettem leginkább Ethanben – szilárd volt az
elhatározásaiban. Már abban az évben is annyi változást
valósított meg az egyetemen, amikor osztályelnök volt, hogy
tudtam, ha a diáktanács elnökhelyettese lesz, még többet tesz
majd le az asztalra. A lány, akinek a helyetteseként indult,
szintén fantasztikus volt. Shayla Hartnak hívták, és együtt
voltak az első fekete elnök- és elnökhelyettes jelöltek. Akartam
nekik ezt a győzelmet, és éreztem: az egész egyetem akarja!
Éppen az utolsó HART és HAMILTON matricáinkat
osztogattam egyik szerda délután, amikor kaptam egy
üzenetet Jamie-től, amitől összeszorult a gyomrom.

– Hol vagy? Felszedlek.

A visszahúzódásom óta ez volt az első alkalom, hogy nem

megkért, hanem megmondta, hogy lógjunk együtt. És már
azelőtt tudtam, hogy baj van, mielőtt az ujjaim akár
megmozdultak volna a billentyűzeten.

– Ethannel vagyok, kampányolunk. Esőnap?

Megráztam a fejem, és a farzsebembe dugtam a telefonomat.

Visszavarázsoltam a mosolyt az arcomra, és folytattam a
matricaosztást. Épp az utolsó darab hagyta el a kezemet,
amikor a telefonom újra rezegni kezdett.
Megpróbáltam nem törődni vele, úgyhogy megkérdeztem
Ethantől, van-e még bármi, amiben szeretné, ha segítenék, de
éppen elmélyülten tárgyalt Ameliával. Megpuszilta a
homlokomat, hozzátéve, hogy egész nap keményen dolgoztam,
és hogy haza kellene mennem pihenni. Azon a hétvégén úgy
terveztük, tábortüzezni megyünk, és tényleg alig vártam egy
hosszú, alvással töltött éjszakát, hogy összeszedjem magam a
kampányőrület után.
Beadtam a derekam, kikaptam a hátizsákom a bódénk
mögül, és elindultam a kampuszon át a kollégium felé. Már
vagy tíz teljes lépést megtettem, amikor a telefonom
gyakorlatilag lyukat égetett a farzsebembe.

– Nem végeztél még a mai napra? Tudok várni. Csak autózz velem
egyet!

Három különböző választ pötyögtem be. Mind kifogás volt,

de egyik sem elég jó, hogy elküldjem, úgyhogy inkább
mindenféle válasz nélkül eltettem a telefonomat.
Talán megtehetem, hogy egyszerűen nem törődöm vele.
Talán ha nem válaszolok, békén hagy majd, és talál mást, aki
autózik vele.
Még aközben sem hittem ezt el, hogy kigondoltam.
Amikor hazaértem, az ágyra ejtettem a táskámat, és
zuhanyzásra ácsingózva levetkőztem. Késő február volt, és azt
beszélték, már hamarosan kilábalunk a „hideg évszakból”, de
miután egész nap kint álldogáltam a tizen-fokokban és az igen
makacs szélben, készen álltam egy forró zuhanyra.
Nem kapkodtam, csak hagytam, hogy a víz végigmossa a
testemet, és próbáltam nem arra gondolni, hogy mennyivel
szívesebben áztatnám magamat egy kádban. Amikor a fejem
és a testem is törülközőbe csavartam, és visszaindultam a
szobám felé, a telefonom megrezzent a táskámban.
Hat nem fogadott hívásom volt, mind Jamie-től, és egyetlen
magányos üzenet, amely megváltoztatta az aznap esti
terveimet.

– Szükségem van rád, B.! Kérlek!

Olyan erőteljesen rándult össze a gyomrom, hogy előre

kellett hajolnom, és megtámaszkodnom az ágyamon, mielőtt
leültem rá. Az sem igazán érdekelt, hogy a nedves törülközőm
foltot hagy rajta.
Mondtam magamnak, hogy ne válaszoljak, tegyek úgy,
mintha már aludnék, de ismertem Jamie-t, és soha nem
mondta volna, hogy szüksége van rám, amikor valójában
nincs. Valami baj volt, és egyedül emiatt nem gondoltam meg
még kétszer, hogy válaszoljak-e neki.

– Húsz perc múlva találkozunk. G-parkoló.

Tudtad, hogy kelta nyelven a whiskey azt jelenti: az élet vize?

Ezt az apró tényt csak később tanultam meg, de emlékszem,
hogy elgondolkodtam rajta, milyen csodálatos élmény lehetett
az ital, amikor a szerzetesek először kóstolták meg, és úgy
döntöttek, így nevezik el. Biztosan megváltoztatta az életüket.
Biztos, hogy megálltak, felsóhajtottak, és kijelentették, hogy
többé már nem élhetnek nélküle. Végül is víz nélkül nem
élhetünk, nem igaz?
Bárcsak tudtam volna ezt az aznap éjszaka előtt! Azelőtt,
hogy egyszerű melegítőnadrágba és túlméretezett pulóverbe
öltöztem, kihagyva a sminket, és átlopakodtam a kampuszon
oda, ahol Jamie várt rám. Ha tudtam volna, ha valaki
figyelmeztetett volna, talán még megmenthettem volna
magam attól a pillanattól, amikor az igazi függőségem
elkezdődött.
Talán.
 A G-parkoló felé tartva a lélegzetemet figyeltem, ahogy apró
felhőként hagyja el a számat. A parkoló tele volt, én mégis
rögtön kiszúrtam Jamie-t. A Jeepjének támaszkodott, kapucni
a fején, keze tengerészkék alderes pulóvere zsebében. Rajta is
szürke melegítőnadrág volt, és le sem tagadhatnám a
megnyugvó érzést, ami azonnal elborított, ahogy megláttam
őt.
Megvárta, amíg már majdnem odaérek hozzá, csak akkor
emelte fel a fejét, de a szemében lévő fájdalomtól
megtorpantam. Valami baj volt, nagyon nagy baj! Kinyitottam
a számat, hogy én mondjam ki az első szót, de nem találtam
semmi megfelelőt, így visszacsuktam. Ott álltam, és vártam,
hogy ő mit mond.
Jamie összehúzta a szemöldökét, ahogy lassan végigmért.
Aztán egyetlen gyors mozdulattal ellökte magát a Jeepjétől, és
már a karjaiban is voltam. A fejét az enyémre hajtotta, az
ölelése olyan szoros volt, mintha én lennék az utolsó
lehetősége, amibe megkapaszkodhat.
A karjaim habozva ölelték körül, de válaszképpen én is
megszorítottam, hogy érezze: vele vagyok. Óráknak tűnt,
ameddig így tartott. Nem szólt, nem sírt, csak újra és újra
megszorított az ölelésben, olyan közel húzva magához,
amennyire csak fizikailag lehetséges volt. A mellkasáról
magamba szívtam a parfümje illatát, és az őszi Florida illatát
éreztem, cédrussal fűszerezve.
– Jamie! – súgtam egy idő után, és megpróbáltam elhúzódni.
Felsóhajtott, és a lélegzete ereje megmozgatta a hajszálaimat
a szája körül.
– Még ne, jó?
Bólintottam. Az arcom még mindig a mellkasán volt, ő pedig
gyors puszit nyomott a homlokomra, majd elengedett, és a
Jeep felé intett. Ő mászott be először, míg nekem égett a
bőröm, ahol az ajkával érintette. Az ujjaimmal dörzsölgettem a
helyét, mialatt megkerültem a Jeepet, aztán becsusszantam az
utasülésre, és bekapcsoltam a biztonsági övemet.
Jamie elindította a lejátszási listáját, és már az előtt
tizenhetesre lőtte a hangerőt, hogy sebességbe tette volna a
kocsit. Az estét Andre Gagnon nyitotta, akitől a „Like the first
day” gyönyörű aláfestést adott a gyomromban épülő, kevéssé
gyönyörű érzésnek.
Másmilyen volt felhajtott tetővel ülni Jamie Jeepjében. Az
ablakok fel voltak húzva, a fűtés is ment, és ettől a zene még a
szokásosnál is hangosabbnak tűnt. Azonban volt néhány
dolog, ami nem változott, például, ahogyan Jamie hüvelykujja
árulkodón csúszkált fel és le a kormányon. Vagy ahogy a
nyakát roppantotta ki, gyorsan és csendesen, pont, mint a
gimiben.
Először mereven ültem, vártam, hogy Jamie elmondja, mi
történt, de amikor húsz perc is eltelt szó nélkül, már tudtam,
hogy időre van szüksége. Így hát lerúgtam a csizmámat, és a
zoknis lábamat feltámasztottam a műszerfalra. Jamie nem
mosolyodott el, vagy halkította le a zenét, hogy
beszélgethessünk, de hosszan, lassan sóhajtott egyet, és én
abban a pillanatban tudtam, hogy már attól nyugodtabb, hogy
mellette vagyok.
Ez a tény megbizsergette a mellkasomat.
Már nem kellett sokat várni, hogy az idő újra jobbra
forduljon. Dél-Kaliforniában gyakorlatilag egész évben enyhe
az idő, de én valójában valahogy élveztem a hidegfrontot is. Jó
volt bekuckózni, még ha csak néhány hétre is.
Ugyanabban a kellemes csendben autóztunk, amelyet
mindig megtaláltunk, ha együtt voltunk. Élveztük a lejátszási
listát, és egy időre megszöktünk a való élet elől. Egy óra
elmúltával gondoltam rá, hogy a hangerőgomb után nyúlok,
de ezúttal nem volt macskás viccem. Nem találtam a megfelelő
szavakat, hogy megküzdjek azzal, ami Jamie-t nyomasztotta.
Ezúttal ki kellett várnom őt, és részemről rendben volt, hogy
akár egész éjszaka várjak, ha arra van szüksége. Bizonyára
Ethanre kellett volna gondolnom, hogy vajon rájön-e majd,
hogy dühös lesz-e – és valahol tényleg aggódtam ezek miatt. De
ez sem volt elég ahhoz, hogy távol tartson Jamie-től, amikor
tudtam, hogy szüksége van rám.
Két óra telt el, gyorsabban, mint gondoltam volna. Kiváló
zenével és új látványosságokkal nem volt nehéz. Úgy tűnt,
Jamie nem tűzött ki úticélt, és csak kocsikáztunk San Diego
utcáin. Lassan átgurultunk a Mission Valley-n és a Pacific
Beach-en, majd feltekeregtünk a Bird Rockra, La Jolla felé.
Végül mindketten letekertük az ablakot. Kilógattam a kezem,
és a léghullámokon szörföztem vele, a fűtés pedig elég
magasra volt állítva, hogy ne fagyjak meg.
Kábult voltam, már szinte elringatott a zene és a motor
egyenletes zaja, amikor feltűnt, hogy lassulunk. Egy útszéli
parkolóhelyen álltunk meg, ahol az óceán sós illata szállt a
levegőben. Jamie nem szólt, csak leállította a motort, kiugrott,
és egy nagy táskát vett ki a csomagtartóból. Én is kiszálltam,
szó nélkül követve a lépteit.
Apró házak között és egy ligeten át vezetett tekeregve, végül
pedig egy kicsi, elszigetelt partszakaszra értünk. Nem lehetett
több, mint hatvan méter hosszában, székében pedig a fele, a
liget és a víz között. A távolban néhány házban égett a villany,
de a parton semmi fény sem volt. Csak mi voltunk, a homok, a
víz és a hold.
Jamie a homokba dobta a magával hozott táskát, vastag
szőttes takarót húzott elő belőle, amit a földre terített. Habozás
nélkül ült le, felnézett rám, újabb takarót húzott elő, és
meglapogatta a mellette lévő helyet. Újra lerángattam
magamról a csizmát, és melléhuppantam, ő pedig
mindkettőnket betakart a másik takaróval. Maximum tíz fok
lehetett, talán kevesebb is, de a ruha- és a takarórétegek alatt
nem volt olyan rossz.
Hátratámaszkodtam a tenyeremre, és a hullámokat figyelve
vártam, hogy Jamie megszólaljon. Úgy tűnt, ő is vár valamire,
talán egy jelre, de végül felsóhajtott, hosszan, lassan, és
megtörte a csendet.
– Mit csinálnál, ha minden, amit a jövőddel kapcsolatban
terveztél, hirtelen köddé válna, és semmit sem tehetnél ellene?
Áthelyezkedtem a kezemen, kellemetlenül érezve magam a
kérdés súlyától.
– Gondolom, kitalálnék valami mást.
– És ha nem lenne semmi?
Előredőltem, a mellkasomhoz szorítottam a combom, és a
térdemre támasztottam az arcom.
– Mi történt, Jamie?
A holdfény úgy vetett árnyékot az állkapcsára, hogy éppen
láthattam, ahogy nyel egyet. Nem tudtam nem észrevenni,
milyen fáradt a tekintete, milyen szomorú, milyen legyőzött.
Ott ült közvetlenül mellettem, mégis olyan távolinak tűnt.
– Mostanában szarul mennek a dolgok, tudod? Úgy értem,
egyetemre járunk, de azért nem vagyunk olyan hülyék, hogy
ne lássuk, milyen veszélyben van a gazdaság. De azt sosem
gondoltam volna, hogy rám is közvetlen hatással lehet. Azt
hiszem, egyszerűen csak abban a korban vagyunk, amikor
legyőzhetetlennek érezzük magunkat, mintha semmi sem
árthatna nekünk, pedig árthat. – Megrázta a fejét, és a
takarónk széléből kiálló szálakkal kezdett babrálni. – Az apám
cége csődbe fog menni. Hamarosan. És én itt vagyok,
Kaliforniában, a kibaszott egyetemen, és semmit sem tudok
tenni, hogy megmentsem, de mégis ettől függ mindenem!
A kezem magától mozdult az övé után. Jamie felfordította a
tenyerét, és abban a pillanatban, hogy a kezem az övébe
csusszant, erősen megszorította, ugyanúgy, ahogy a
parkolóban is ölelt. Azon az éjszakán mindenbe vadul és
mentegetőzés nélkül kapaszkodott.
– Mennyire rossz a helyzet?
– Rossz – krákogta rekedten. Még jobban megszorította a
kezemet, és én közelebb mozdultam hozzá, a vállára hajtva a
fejem.
– De van rá esély, hogy rendbe jöjjön?
Vállat vont.
– Esély, gondolom, mindig van.
– Akkor arra koncentrálj! – mondtam, és a tekintetemet a
hullámokra szegeztem, ahogy magamba szívtam Jamie illatát.
– Azt a céget az apád építette! Huszonhat éves kora óta az élete
része, vérrel, verítékkel és könnyekkel küzdött érte! Azt
hiszed, egy kis recesszió megöli az álmait? Azt a céget, amit
gyermekeként szeret? – Nem vártam meg a válaszát. – Hát tuti,
hogy nem! Mert a Shaw-k igazi harcosok! Amikor olyasmit
láttok, amit akartok, amire tényleg vágytok: megszerzitek!
Mindannyian! És az apukád megtalálja a módját, hogy életben
tartsa a céget! Egyszerűen képtelen lenne nem így tenni!
– Ez nem ilyen egyszerű! – vitatkozott Jamie, a szabad
kezével még mindig a takarót tépkedve. – Amikor egy csomó
vállalkozás tönkremegy, színvonalas könyvelőirodákra sincs
éppen szükség. A megmaradt néhány ügyfél is olcsóbb
lehetőségeket keres, ha nem éppen a saját életben
maradásukért küzdenek.
– Jó, de ez a visszaesés nem fog örökké tartani! Ha az apukád
kitart…
– És ha nem tart ki, B.? – Jamie felém fordult, hangjában
idegesség vibrált. – Akkor mi lesz?
– Akkor újrakezdi, Jamie! – Kihúztam magam, és én is felé
fordultam. – És te is! És kitalálod, hogyan tovább! Mert az élet
erről szól. Arról, hogy kievezel, és addig küzdesz a
hullámokkal, amíg meg nem találod azt, amelyiken
hazalovagolhatsz!
– Nem tudom, hogy újra tudom-e kezdeni! – mondta
leverten. A hangjában hallatszó elkeseredettség arra ösztökélt,
hogy helyet változtassak, hogy szembe térdeljek vele, és
kényszerítsem, hogy rám nézzen. Annyira megszoktam már,
hogy gondtalannak látom Jamie-t, ahogy szörfözik, vagy vezeti
a Jeepjét, vagy épp lebűvöli a bugyit a kampuszon található
összes szőkéről! Ritkán lehetett ilyen rossz passzban elkapni,
és szerettem volna újra felszínre hozni az igazi Jamie-t!
– Nem emlékszel, mit mondtam neked karácsonyeste,
amikor gimisek voltunk? – Erre elhalványodott a szemöldöke
közötti ránc, és bólintott. – Akkor is komolyan gondoltam,
most pedig még komolyabban gondolom. Még csak másodéves
vagy az egyetemen, és már két szakmai gyakorlatot is
elvégeztél, sőt elkezdtél felkészülni az Okleveles Mérlegképes
Könyvelő vizsgádra, amire a mesterszakig még csak gondolnod
sem kellene! Kiválóan teljesítesz az óráidon, és egy csomó
kapcsolatot építesz vele, hogy részt veszel azokon a puccos
belvárosi eseményeken. Csinálod, Jamie! Éppen megvalósítod
az álmaidat, pont úgy, ahogyan az apukád is csinálta! Ez a
visszaesés majd elmúlik, és akármi történjék is, te jól fogsz
kijönni belőle, mert egyszerűen csak ilyen vagy!
Bólogatva hallgatott végig, az alsó ajkát a foga közé szívta,
összekulcsolt kezünket nézte.
– Igazad van! Meg tudom csinálni.
– Igen! – mondtam, és megszorítottam a kezét.
Kitágult az orrlyuka, ahogy rám nézett.
– Nem fogom azt hazudni, hogy nem félek, de hiszek neked,
amikor azt mondod, hogy meg tudom csinálni! Hiszek neked,
amikor azt mondod, hogy rendben lesznek a dolgok!
– Helyes! Mert az esetek nagyjából kilencvenhét
százalékában igazam van.
 Béna próbálkozásomra icipici mosoly jelent meg az arcán.
Itt is van, gondoltam. Itt van az én Jamie-m!
– Azt hiszem, idén nyáron hazamegyek, és megpróbálok
segíteni az apámnak, hogy megfordítsuk a dolgokat.
– Szuper! Neked remek tapasztalat lesz, abban pedig biztos
vagyok, hogy az apukádat irtó boldoggá teszed, hogy veled
lehet!
– Velem jönnél?
A kérdésétől elakadt a lélegzetem, mintha egészen addig a
pillanatig elfelejtettem volna, hogy a sötét parton vagyok vele
kettesben. Kihúztam a kezemet az övéből, és az ölembe
gyűrtem.
– Még nem tudom, mit tervezek a nyárra. De nélkülem is
remekül megleszel!
– Eltávolodtál tőlem az utóbbi időben – suttogta Jamie.
Megráztam a fejem, nem voltam még készen erre a
beszélgetésre. – De igen! Ne hazudj nekem!
– Sosem tudnék neked hazudni.
– Akkor mondd el, mi folyik itt!
Felsóhajtottam, és azon kezdtem gondolkodni, vajon mennyi
esély van rá, hogy Jamie hagyja, hogy témát váltsak, de elég jól
ismertem ahhoz, hogy tudjam, ezt nem fogja elengedni. Egy
részem azonban mégis készen állt, mert el akartam mondani
neki, miért kerülöm az utóbbi időben. Talán ha nyílt lapokkal
játszom, tiszteletben tartja majd a döntésemet. Talán megérti
majd.
– Azt hiszem, Ethan fenyegetve érzi magát általad. – Jamie
szeme erre tágra nyílt, én pedig megráztam a fejemet. – Nem
jól fejeztem ki magam. Csak… Nem is tudom. Úgy érzi,
versenyeznie kell veled. És utálom, hogy így érzi magát
miattam. A vele való kapcsolatomra kell koncentrálnom, és
nem tudom megtenni, ha azt látja, hogy minden időmet egy
másik férfival töltöm.
 – De mi mi vagyunk! – ellenkezett Jamie. – Mindig is mi
voltunk!
– Tényleg? – A pilláim alól lestem rá, úgy vitatkoztam. –
Nekem úgy tűnik, hogy mindig mi voltunk, meg még valaki
más. – Egy kicsit összerándultam, amikor ezt kimondtam, de
nem vontam vissza.
Jamie zöldesen arany tekintete szenvedélyesen világított a
hold erős fényében, de abban a pillanatban megváltozott.
Mintha lassított felvételen nézhettem volna, ahogy a
pillanatokkal ezelőtt benne lakozó sebezhetőséget
kielégíthetetlen éhség váltja fel.
– Most csak mi vagyunk – mondta halkan.
– Jamie…
– Azt mondtad, sosem tudnál nekem hazudni!
A körülöttünk lévő levegő egyre sűrűsödött, már-már lángra
kapott.
– Nem tudnék.
– Akkor mondd el nekem, B.! – biztatott, ahogy az ölemben
tartott kezem után nyúlt. A csuklómnál fogva ragadta meg, és
közelebb húzott magához. – Ethan fél attól, hogy kettesben
maradsz velem, vagy te?
A levegő kiszökött belőlem. Jamie állkapcsa ugrálni kezdett a
bőre alatt, ahogy a válaszomra várt.
– Mindketten.
Megnyalta az ajkát.
– Miért?
Minden egyes beszívott lélegzet égette az orrom, mintha
mérgező lenne, mintha a következő lenne az utolsó.
– Mert nem bízom magamban, amikor veled vagyok.
Jamie szorosan lehunyta a szemét, és keményen kifújta a
levegőt. A jobb keze elejtette az enyémet, és végigfutott a
karomon, mielőtt a nyakamba kapaszkodott. Amikor újra
kipattant a szeme, a tekintete veszélyes volt, szomjazó,
kiéhezett. Közelebb hajolt, én pedig hátrahúzódtam, hátrébb
és hátrébb, amíg egészen hátra nem dőltem, ő pedig előttem
nem térdelt.
– Haragudnál, ha most megcsókolnálak?
– Igen! – hazudtam, hogy bizonyítsam az előző kijelentésem
valótlanságát. Akartam, hogy megcsókoljon – te jó ég, nagyon
akartam, hogy megcsókoljon! Csak ennyit tudtam tenni,
hátrahúzódni, ahogy ő közelített hozzám. Azonban egy
normális lány, akinek barátja van, haragudott volna. Ezért
kérdezte meg. És én ezért hazudtam. Megpróbáltam
belekapaszkodni az erkölcseim utolsó cérnaszálába, de a
következő mondatától az is elszakadt.
– Akkor remélem, később megbocsátasz majd!
Jamie megszüntette a közöttünk lévő távolságot, és én
kinyitottam a számat, hogy megállítsam, de ő már ott volt,
félresöpörve a szavakat a nyelvem hegyéről. Belesóhajtottam a
csókjába, feltérdeltem, hogy közelebb kerüljek hozzá, és ő
felnyögött a hangra, a kezei pedig a pulóverem alá csúsztak,
hogy megfoghassa a derekamat.
Nem kérdezte meg, hogy tovább is csókolhat-e. Nem volt rá
szükség. A pulcsiját rángattam, azt akartam, hogy közelebb
legyen hozzám, többet akartam a nyelvéből, az érintéséből, az
illatából. Megtörte a csókunkat, a fogával ösvényt szántott a
nyakamon, a kezét addig csúsztatta felfelé, amíg a hüvelykujja
a melltartóm pereméhez ért.
A szívem pergődobbá változott, szeszélyes ritmusban
dörömbölt a bordáim ketrecébe zárva. Jamie végigsimított a
csipke szélén, majd újra megragadott, és az óceán felé
fordított. Elveszítettem az egyensúlyomat, és nekidőltem, a
szája újra megtalálta a nyakam tövét. Megharapta az érzékeny
húst, majd a fogai közé szívta, és én a fejemet hátraejtve
nyögtem fel.
 – Ez az a szenvedély, ami hiányzott? A sürgetés? – kérdezte,
és ajkai a fülem alatti bőrt csiklandozták. Libabőrös lettem,
ahogy a szájába szívta a fülcimpámat, és a hüvelykujját
beleakasztotta a melltartómba. Nem vette le rólam, csak
feltolta annyira, hogy felfedje a melleimet, és nagy kezével
könnyedén betakarta őket. Összecsípte a mellbimbómat, én
pedig nekifeszítettem magam a testének, éreztem a
keménységét a fenekem alatt, és hogy nehézkesen veszi a
levegőt. A keze hideg volt. A csókjai forrók. – Mert én most
elképzelni sem tudom, hogy levegyem rólad a kezemet!
Beharaptam az alsó ajkamat, és lassan végighúztam rajta a
fogamat, mert Jamie szavai széjjelszaggattak. A kezéből áradó
erőtől nyers lettem és gátlástalan, kinyitottam a lelkemet,
kitárulkoztam. Az első kortyom Whiskey-ből semmit sem
jelentett. Az első felesem? Gyerekjáték! Eddig visszafogtam
magam, óvatosan egyensúlyoztam a határon, féltem, hogy túl
sokat kortyolok, de ez a vég volt! Tudtam. A zuhanás minden
centiméterét éreztem a kezdeti zsongástól a részegségig.
Teljesen padlót fogtam, és semmi mást nem akartam, csak
örökre így maradni!
Jamie elengedte a mellemet, és az egyik kezét a hajamba
túrta, addig húzta hátrafelé a fejemet, amíg a szájával el nem
kapta az enyémet. Hangosabban nyögtem fel, neki pedig a
másik keze lassan lejjebb csúszott, a hasamat simogatva,
mígnem megtalálta a melegítő alól kilógó alsóm szélét. Az ujjai
a textil alá nyúltak, keresztben végigsimított az egyik
csípőcsontomtól a másikig, én pedig megrándultam az
érintésétől. A keze marokra szorította a hajamat,
hátrafeszítette a fejemet, és én teljes mértékben az érintésének
a kegyelmére voltam szorulva.
Tekeregtem, várakoztam, a kezem a combjába mart, míg
felkészültem az érintésére. Lejjebb simított rajtam, aztán
kihúzta a kezét a nadrágomból, végigszántott a bordáimon, és
újra rátalált a mellemre. Türelmetlenül nyögtem fel, és a
sajátommal ragadtam meg a kezét, hogy visszategyem oda,
ahol korábban volt. Éreztem, ahogy elmosolyodik a számon, a
foga közé szívta az alsó ajkamat, és elengedte egy cuppanással,
ahogy az alsónadrágom alá húztam a kezünket. Abban a
pillanatban, amikor az ujjai a combom közé csúsztak,
mindketten felnyögtünk.
– Ó, basszus! – sóhajtott Jamie, és megint megcsókolt, amikor
visszahúztam a kezemet, hogy újra felkészüljek. Végigsimított
rajtam, mielőtt egy ujjal lassan belém hatolt. Erősebben
markoltam a combját, körmeim a melegítője anyagába vájtak.
Lassan mozgott bennem, az ujját minden alkalommal
mélyebbre és mélyebbre nyomva, mielőtt egy másikkal is
belém hatolt, én pedig megtörtem a csókot, hangosan
felkiáltva az élménytől.
– Shhh! – parancsolta, és elengedte a hajamat, hogy eltakarja
a szám. Ráharaptam az ujjaira, a hátam mögött a combja közé
csúsztatva a kezemet, hogy megmarkoljam őt a melegítőjén
keresztül. Jamie felnyögött, a kezembe nyomta magát, a feje
hátrahanyatlott. Aztán a kezei egyszer csak eltűntek rólam.
A testem belevonaglott a hiányába, de amikor
hátrafordultam, és feltérdeltem, láttam, hogy már áthúzta a
pólót a fején, és én ugyanúgy tettem, egymás mellett téptük le
magunkról a ruhát. A tekintete egyszer sem hagyta el az
enyémet, a ruháink anyaga csak pillanatokra függönyöztek el
minket egymástól. Amikor a bokszeralsóját is a földre dobta, a
látványától tátva maradt a szám, és nyeltem egyet.
Ő is engem bámult, gyorsan emelkedő és süllyedő
mellkassal, aztán a tekintetünk összetalálkozott, és újra
egymásnak estünk.
A kezemet a hajába mélyesztettem, és magamra húztam őt.
Jamie könnyedén a lábam közé helyezkedett, vakon nyúlt a
takarónk után, és magunkra rángatta oda, ahol a csípőnk
találkozott. A farkát végighúzta a nedves puncimon. Akkor
lelassított, nehezen lélegzett a gyengédebb, hosszabb csókok
között.
– Lassítanunk kell – suttogta.
– Rohadtul lassítanunk…
Éreztem, hogy elneveti magát a szám felett, lelassítva a
csókjaimat.
– Nincs nálam… – hátrahúzódott, a mellkasunk együtt
emelkedett és süllyedt, ahogy lenézett rám. A hold hátulról
sütött rá, erős állkapcsa élesen kirajzolódott a sötétkék égbolt
előtt. – Nem tudunk védekezni.
A szemébe néztem.
– Semmi baj! – A sarkamat kemény farizmába nyomtam, és
felrántottam a csípőjét, hogy újra hozzám érjen. – Tablettát
szedek. És tiszta vagyok. Te is?
– Igen!
Úgy mondta a szót, mint egy átkot, szorosan lehunyta a
szemét, és hagyta, hogy a homloka az enyémre boruljon, én
pedig a vállába vájtam a körmömet.
– Jamie! – sóhajtottam, és a nyakára fontam a kezemet, és
újra a számhoz húztam az ajkát. – Azt meg tudom bocsátani,
hogy megcsókoltál, de azt nem, ha most abbahagyod!
Halk torokhangon nyögött fel, mielőtt visszacsókolt volna.
Aztán egy profi megfontolt kitartásával lassan kitöltött, és
együtt zuhantunk a pokolba.
Mindketten élesen sóhajtottunk fel, a nyitott szánk
egymáshoz ért, kezem a nyakán, ő pedig az alkarján
támaszkodott a két oldalamon. Még lassabban húzódott vissza,
mielőtt újra belém nyomult, ezúttal mélyebbre hatolva, mint
előző alkalommal.
– Istenem, B.! – sziszegte. – Álmodtam már erről, hogy
milyen érzés lenne. Hogy benned vagyok, hogy érzem, ahogy
körbeölelsz. De még csak nem is hasonlít! Nem tudom… –
Megrázta a fejét, és egy kicsivel gyorsabban kezdett mozogni.
Minden lökést külön-külön éreztem a combja, a háta, a válla
mozdulataiban, és még szorosabban öleltem a lábammal. –
Soha nem leszek…
– Tudom – állítottam meg, mert tényleg tudtam.
Soha nem lesz már ugyanolyan, ahogy én sem.
Ha három különböző szeszfőzdében megkérdeznéd, hogy
melyik a legjobb fajta whiskey, három különböző választ
kapnál. Egyesek édesen szeretik, mézesen vagy gyümölcsösen,
jéggel. Vannak, akik a férfias whiskey-ket élvezik jobban, erős
fűszerekkel és mentával. Én? Én személy szerint azt a
whiskey-t szeretem, ami éget – mindent elsöprően és lassan.
És azon az éjszakán, ahogy fenékig ürítettem az üveget,
éreztem, hogy a testem minden porcikája lángra kap!
Jamie nem sietett, megtalálta, mi működik nekem, és mi
nem. Felfedezte a testemet, megízlelte a bőrömet, és olyan
szenvedéllyel ajándékozott meg, amit addig az éjszakáig nem
ismertem. Én élveztem el először, magamba szorítottam őt, a
kezemmel belemartam a pokróc széle melletti homokba.
Jamie hamarosan követett, és amikor széthullott, és a nevemet
hallottam az ajkáról, majdnem megint elvesztem.
Szorosan ölelve tartott, amíg visszatértünk a földre. Még
mindig bennem volt, és gyengéden csókolt, tekintete elveszett
az enyémben. Azt hiszem, azon az éjszakán Jamie is magába
szívott engem. Azon gondolkodtam, vajon én is égetem-e őt. És
vajon tetszik-e ez neki.
Látható tehát, hogy a függőségem egy hűvös februári
éjszakán született meg, egy kaliforniai magánstrand puha
homokján. Abban a pillanatban, a karjaiban, a szőttes takaró
alatt, eufóriát éreztem. De ahogy a mondás is tartja: magasról
nagyobbat lehet esni.
És ó, mi mekkorát zuhantunk!
 NYOLCADIK FEJEZET

Tisztán
A következő reggelen, az ébrenlét első három percében teljes és
tökéletes boldogságban léteztem.
Álmos mosoly kúszott az arcomra, míg az ágyban feküdtem,
a fejem felett magasra nyújtottam a karom, és megfeszítettem
a lábujjaimat. Finoman fájtak az izmaim, fizikailag és
vágyakozva is mindenütt sajgott a testem. Többre vágytam,
újra akartam élni az előző éjszakát, örökre abban az emlékben
akartam maradni.
Három perc után kipattant a szemem, és a rettegés úgy
borított el, akár a másnaposság.
Felültem, egyik kezemmel a takarót szorongattam, a másikat
a homlokomra tapasztottam. Körülnéztem a szobámban, és
próbáltam kitalálni, mennyi lehet az idő. Jamie és én sokáig
maradtunk a parton az éjjel, túl sokáig. A nap már felkelőben
volt, amikor kitett itthon. Mindketten hallgattunk a hazaúton,
és habár egész idő alatt fogta a kezemet, aggódtam, hogy vajon
mit gondol. Bűntudata van Ethan miatt? Vajon megbánta, hogy
lépett? Vagy ő is megrészegült attól, amit tettünk, még ha nem
is volt helyes?
Nem tudtam rájönni, és mivel már világosban értünk haza,
nem kockáztattunk még egy csókot, de még egy ölelést sem.
Egyszerűen csak megszorította a kezemet, majd engedte
lehullani, én pedig visszaosontam a szobámba.
A telefonomért nyúltam, és felnyögtem az idő láttán – 13:42.
 A szociológiaórámat átaludtam, és az angol fogalmazásról is
elkések, ha húsz perc alatt nem tudom a kampusz másik
oldalára vonszolni a seggem.
Felugrottam, a hajamat valami sajnálatra méltó
kontyutánzatba fogtam, és sietve fogat mostam, majd
felvettem az első farmert és hosszú ujjú pólót, amit találtam.
Még a sietség sem volt elég, hogy elterelje a figyelmemet az
agyamban kergetőző gondolatokról.
Vállamra dobtam a táskám, és újra előhúztam a
telefonomat. Üzenetet vártam Jamie-től, de nem jött. A
rettegés, amit egész reggel a gyomromban éreztem, csinált egy
kis helyet a lopakodó kételynek és a szorongásnak.
Az előző éjjel fantasztikus volt, és Jamie olyan őszintének
tűnt, de mi van, ha az egész csak színjáték volt? Mi van, ha
eltervezte a nagy megnyílást, hogy aztán rám mozduljon?
Már akkor tudtam, hogy ez nem igaz, amikor kifundáltam.
De azt el tudtam képzelni, hogy Jamie úgy érzi, az előző este
hiba volt. Vagy még rosszabb, hogy az éjszaka semmit sem
jelentett neki, hogy egyáltalán nem is gondol rám! Talán ezért
nem írt üzenetet.
Vagy még alszik.
Vagy valószínűleg éppen az orientációs Melanie melltartóját
hámozza le.
Talán csak órán van. Van órája pénteken?
Nem! Biztos, hogy éppen újabb rovátkát húz az
ágytámlájára! Pontosan amellé, amelyiket nekem faragott oda
tegnap éjjel!
Hirtelen megtorpantam.
Várjunk csak, ma péntek van?
Jó nagyot csaptam a homlokomra, és lassan végighúztam a
tenyeremet az arcomon, ráharapva a mutatóujjamra, ahogy a
számhoz ért.
Nincs is órám pénteken!
 Morogva fordultam vissza a kollégium felé, de azt az utat
választottam, amelyik a kávézó mellett vezetett el.
Nyilvánvalóan szükségem van a koffeinre. Kezd elmenni az
eszem!
Kicsit lassítottam a tempón, de az agyamban darazsakként
zümmögő gondolatok csak még gyorsabban kezdtek zizegni.
Hogy van az, hogy tegnap éjjel mindent olyan helyesnek
éreztem, ma viszont annyira bűnösnek? Hogy néhány órányi
egyedül alvás után Jamie ölelésének a biztonsága valahogy
máris elveszett?
Erőteljesen fújtam ki a levegőt, és úgy döntöttem, hogy
megszabadítom magam a szenvedéstől, és én írok neki
először! De amikor az ujjaim már a billentyűk fölött köröztek,
rájöttem, hogy ötletem sincs, hogy egyáltalán mit mondjak.

– Azta! Még csak reggelit sem hoztál nekem a tegnap éjszaka után.
Micsoda csalódás!

Béna. Kitöröltem.

– Szóval… jó volt a tegnap éjszaka.

Pfuj, túl kétségbeesett! Megráztam a fejemet, és egyetlen szó

mellett döntöttem.

– Szia.

Amikor lenyomtam a küldés gombot, összeszorult a torkom,

mert tudtam, hogy ezt már nem vonhatom vissza. Egyrészről
biztos voltam benne, hogy hülyén viselkedem, és hogy
perceken belül válaszolni fog, de a másik, hangosabb részem
azt mondta, hogy ha Jamie Shaw-ról van szó, soha semmi sem
lehet biztos.
 A farzsebembe dugtam a telefont, és befordultam a kávézó
felé vezető átjáró alá. Kétségbeesve vágytam rá, hogy koffein
jusson a szervezetembe, de amikor megláttam Jamie-t, amint
épp kisétál az ajtón, megálltam.
Így délután már nem volt olyan hideg, és Jamie le is vette a
dzsekijét. Hanyagul az egyik karjára vetette, míg másik karja
könnyedén az egyik múlt szemeszterben megfektetett lány
vállát ölelte. Azt hiszem, Tinának hívták, de ebben nem voltam
biztos. Őszintén szólva nem is érdekelt. Csak annyi számított,
hogy nevetett, hátravetette a fejét, miközben Jamie
levigyorgott rá, és a szája túl közel volt a csaj nyakához.
Nyeltem egyet, és próbáltam lerázni a jeges ujjhegyeimből
induló undorító érzést, ami a nyakam melegét akarta elérni.
De amikor Tina gyengéden Jamie mellkasára tette a kezét,
miközben mindketten nevettek, elveszítettem mindenféle
harcot, hogy meggyőzzem magam arról, hogy akármit is látok,
az ártatlan.
Éreztem, hogy mindjárt hányni fogok!
Mielőtt Jamie megláthatott volna, beugrottam a kapualjból
nyíló könyvesboltba, egy kukához rohantam, és öklendezni
kezdtem, de a gyomrom túl üres volt a közreműködéshez.
Néhány lány elmenekült a közelemből, az egyik pénztáros
pedig odarohant, hogy megnézze, jól vagyok-e, de leráztam
magamról, mindkét kezemmel megtámaszkodva a kukán,
majd újra kirohantam az ajtón.
Minden lépésnél megremegtem, a talpamtól egészen a
combom tövéig, ami még mindig Jamie-től sajgott. A
hátizsákom pántjába akasztottam a hüvelykujjam, amit menet
közben egyre szorosabbra és szorosabbra húztam. Még sosem
tapasztaltam ilyen mértékű szorongást: azt a fajtát, ami
megnyomorít, ami minden racionális gondolat megértését szó
szerint ellehetetleníti.
Jamie egyáltalán nem írt vissza, azalatt sem, amíg visszaértem
a kollégiumba, és később, este sem, amikor otthon maradtam a
takarómba bugyolálva, és a telefonomat bámultam. Reméltem
valamit, bármit, ami bebizonyítja, hogy a megérzésem hamis
volt!
A bizonyosság nem érkezett meg, senki sem oszlatta fel a
bulit, amit a rettegés, a szorongás és a kétely csaptak a
gyomromban. Következőnek a bűntudat költözött be, és már
csak egynek maradt hely.
Összegömbölyödtem, összeszorítottam a szememet, és
magamat ringatva vártam a reményt. Végül valamivel éjfél
után feladtam a várakozást. Reszketeg sóhajjal beosont a
megbánás is, és elfoglalta az utolsó helyet.
Aznap éjjel nem aludtam.

Másnap korán kivakartam magam az ágyból, és

lezuhanyoztam magamról a homokot és Jamie illatát,
amelyben egész éjjel benne feküdtem. Előző nap gyakorlatilag
egy élő görcs voltam, de most új nyugalom költözött belém, és
a gyomrom is megnyugodott. Szinte csigalassú voltam, a
testem mintha nem akart volna ráébredni az egész helyzet
kegyetlen valóságára.
Hiba volt.
Hülye, pillanat hevében elkövetett meggondolatlanság.
És ez rendben van.
Nyilvánvaló volt, hogy Jamie-t nem zavarja, ami történt,
tehát engem miért kellene, hogy zavarjon? Lehet, hogy fiatal
vagyok, naiv, és nagyobb ügyet csinálok belőle, mint kellene.
Lefeküdtünk egymással, és akkor mi van? Az emberek
állandóan ezt csinálják.
Újra és újra elismételtem ezeket a szavakat, belemostam a
bőrömbe, amíg Jamie-t sikáltam magamról. Ahogy minden
rétege a vízzel együtt a lefolyóba tekeredett a lábamnál,
felfedeztem az alattuk rejtőző újabb rétegeket: a bűntudatot, a
szégyent, a félelmet, a fájdalmat.
Mire felöltöztem és megcsináltam a hajamat, a legnagyobb
aggodalmam Ethan lett. Megkért, hogy menjek át hozzájuk
néhány utolsó pillanatos kampány-előkészület miatt, még a
tábortüzes buli előtt, és rettegtem, hogy mi lesz, ha meglátom.
Korábban sziklaszilárdan elhatároztam, hogy elmondom az
igazságot Jamie-ről és rólam, de az még akkor volt, amikor azt
hittem, hogy van olyan, hogy Jamie és én. Most, hogy nem volt,
és rájöttem, hogy hibáztam, betegnek éreztem magam a
gondolattól, hogy Ethant is elveszíthetem.
Tudtam, hogy szar alak vagyok, tudtam, hogy Ethan az
igazságot érdemli, én pedig azt, ami ebből kialakul, de ettől
még nem éreztem magam jobban a gondolattól. Mégis, az
elmúlt másfél napban már elég hibát követtem el, és egy
éjszakányi agonizáló, nem pihentető „alvás” után már csak
szerettem volna legalább egyszer helyesen cselekedni.
El kell mondanom neki, és el kell fogadnom, bármi is
történik utána!
A kampuszon levő kedvenc taco-éttermemben vettem
ebédet, és Ethanék lakása felé indultam. A magot már
elültettem, és minden megtett lépéssel megöntöztem.
Csak egy hiba volt! Nincs gond! Elszúrtad. Ne csinálj belőle
nagy ügyet!
Nem voltam benne biztos, hogy ezt tényleg elhiszem-e, vagy
hogy csak lassan, tégláról téglára falat építek vele, és remélem,
hogy az majd elég erős lesz, hogy visszatartson az igazi
érzéseimtől. De folyamatosan ismételgettem azokat a szavakat,
azokat a gondolatokat, csak raktam a téglákat, az egésznek a
tetejére pedig szögesdrótot húztam.
Jól voltam!
Mire elővettem a pótkulcsomat, és benyomultam a lakás
ajtaján, már majdnem el is hittem ezt.
– Hoztam tacót! – jelentettem be, a lábammal berúgtam az
ajtót magam mögött, és magasra emeltem a két zacskót. Amint
beléptem, megéreztem Jamie jelenlétét a szobában, de nem
mertem arrafelé nézni. Helyette megkerestem Ethant, és a
mosolya láttán felmelegedett a szívem.
– Nem igaz!
Bólogattam, és a konyhapultra tettem mindent, ami a
karomban volt, majd integettem Shaylának, aki egy kupac
plakát mellett ült a földön törökülésben.
– De igen!
Jamie ott volt a sarokban, épp a laptopján pötyögő,
anyagokat szortírozó Shayla mellett, de még mindig nem
néztem rá.
Ethan felállt a földről, és hozzám rohant, körém fonta a
karját, és hosszú, lassú, forró csókkal üdvözölt.
– Akkor légy a feleségem! – mormolta a számba, én meg
zavaromban felkuncogtam, ahogy feltámadt bennem a
bűntudat, hogy a még mindig Whiskey-től dagadó ajkaimat
csókolja. Játékosan löktem el magamtól, aztán a zacskókban
kezdtem turkálni.
– Előszedem ezeket. Mit csináltok?
– Csak leltározunk, és próbáljuk kitalálni a jövő heti tervet,
hogy szórakozhassunk egyet végre, és a ma esti partin ne a
választásra kelljen gondolnunk!
– Ámen! – kiáltotta Shayla, én pedig felnevettem.
Elmosolyodtam, de a mosolyom gyenge volt, a gyomrom
pedig méhkasként zsongott, amikor közelebb léptem
Ethanhöz.
 – Van egy másodperced, hogy beszéljünk? El… el kell
mondanom neked valamit!
Összehúzta a szemöldökét, és megnyugtató ölelésbe vonta a
karomat.
– Minden rendben, gyönyörűm?
– Igen, jól vagyok! – mondtam nagyot nyelve. – Én csak…
csak van valami, amiről beszélnünk kellene.
– Oké – mondta a két szemem között cikázó tekintettel, aztán
hátrafordult, hogy a válla felett Shaylára pillantson. – De nem
volna gond, ha később beszélnénk róla, ma este? Tényleg
nagyon próbáljuk befejezni ezt a dolgot a buli előtt. Úgy értem,
ha biztos vagy benne, hogy jól vagy, és várhat!
Jamie még mindig engem bámult a szoba sarkából. Éreztem,
hogy míg Ethan a válaszomra vár, a tekintete krátereket éget a
bőrömbe.
– Igen, persze! Persze hogy várhat! – Újabb mosolyt
erőltettem magamra. – Csináld csak nyugodtan! Készítek egy
tálat mindenkinek, aztán jövök segíteni.
– Köszönöm! – suttogta, és újra megpuszilta az arcomat,
aztán elkocogott, hogy visszaüljön Shayla mellé. Összedugták a
fejüket, valamire rámutattak Shayla laptopjának a kijelzőjén,
és számokról beszélgettek. Csak akkor engedtem meg
magamnak, hogy Jamie-re kalandozzon a tekintetem.
Az arca kőből volt, a tekintete lyukat égetett bennem
összehúzott szemöldöke alól. Egyenes vonalba feszülő ajkára
hullott a tekintetem, aztán nagyot nyeltem, és elfordultam,
hogy a szekrénybe nyúljak a tányérokért.
Talán azt hitte, összetörve fogok ide besétálni? Hogy majd
sírok és könyörgök, hogy mondja el, miért nem írt üzenetet?
Hogy miért nem hívott fel? Azt hitte, fölényben van, és talán
így is volt, de elhatároztam, hogy ezt nem fogja észrevenni.
Csak egy hiba volt! Nincs gond! Elszúrtad. Ne csinálj belőle
nagy ügyet!
 Ugyanazokat a gondolatokat ismételgettem újra és újra,
hátha igazzá tehetem őket.
– Mit csinálsz?
Egy kissé összerezzentem a hangja dörrenésére, a tányérok
megcsörrentek a kezemben, ahogy levettem őket a polcról.
– Tacót készítek. Kérsz? – Kerültem a tekintetét, a
konyhapultra tettem a tányérokat, majd kinyitottam a
feltéteket tartalmazó habszivacs dobozokat.
– Ne játszd a hülyét, sosem ment jól!
– Mert te olyan jól ismersz!
– Igen! – mondta hangosan, és megragadta a csuklóm, ami
épp a tacók után nyúlt. Mindketten felpillantottunk Ethanre és
Shaylára, de ők mintha ott sem lettek volna. – Igen, kurvára
ismerlek téged! – mondta újra, halkabban. – Mi a baj?
– Semmi.
– B.! – figyelmeztetett, én pedig kirántottam a csuklómat a
szorításából.
– Semmi! Jól vagyok!
– Jól vagy! – mondta szenvtelen arccal.
Felsóhajtottam, és megtöltöttem az első tésztát grillcsirkével,
majd egy tányérra ejtettem, és Jamie felé fordultam. Előbb
beállítottam az arckifejezésemet, és rohadtul reméltem, hogy
nem látja meg rajtam, mennyire megbántott.
– Aha. Segítesz nekem vagy sem? Mert ha nem, akkor most
eléggé útban vagy!
Jamie élesen felnevetett.
– Semmi gond, nem baj, ha útban vagyok! Valójában úgy
tűnik, mostanában az a kedvenc helyem! – Az utalására
összehúztam a szememet. – Mi ütött beléd? Tettem valamit?
– Ugyan miért gondolod? – söpörtem félre, még mindig
nyugodtnak, érzéketlennek tettetve magamat.
Felhorkantott, és mielőtt közelebb lépett volna, karba fonta a
kezét.
 – Jaj, nem is tudom, talán, mert kevesebb mint harminc
órája még a combjaid közé szorítottad a kezem, és most még
csak rám sem nézel? Ja, talán ezért!
– Shhh! – szidtam meg, Ethanre villantottam a szememet, aki
egyáltalán nem volt jelen, majd visszapillantottam Jamie-re.
Annyira közel állt, hogy a szavai szinte lángként nyaldosták a
hasamat. – Hagyd abba! Hiba volt!
Úgy rántotta hátra a fejét, mintha megütöttem volna.
– Hiba!
– Mindketten sebezhetőek voltunk, súlyos pillanat volt! Néha
történnek szar dolgok.
– Szar dol… – be sem fejezte a mondatot, csak felemelte a két
kezét, világosbarna fürtjeibe túrt, és összekulcsolta az ujjait a
fején. Aztán hagyta, hogy a combjához ütődve újra leessenek a
karjai. – Egyáltalán miket beszélsz most? Hallod magadat?
Látod te magadat? Hiszen reszketsz, B.!
Értem nyúlt, de én elhátráltam, a derekam a konyhapultnak
ütközött.
– Remekül látok, köszönöm szépen! Elég jól ahhoz, hogy
lássam: az, ami múlt éjjel történt, nyilvánvalóan nem tartott
vissza attól, hogy ma összeállj Tinával! – A szemébe néztem, és
láttam, ahogy kiürülnek belőle az érvek.
– Mi? Tinával?
– Semmi baj, Jamie! Láttalak benneteket együtt, de semmi
baj! Ami köztünk történt… nekem sem jelentett semmit! –
hazudtam. – Úgyhogy jók vagyunk! Ahogy mondtam, néha
történnek szar dolgok. – Folytattam a tacók előkészítését,
végeztem a beszélgetéssel, végeztem vele.
– Azta! – Jamie megrázta a fejét, majd közelebb lépett
hozzám, bele az aurámba. – Nem tudom, mit gondolsz, hogy
mit láttál, de ha tényleg így érzel, örülök, hogy a szerencsétlen
kis elméd kitalálta ezt a szarságot, hogy jobban érezd magad
tőle!
 Ezzel ellökte magát a konyhapulttól, és elsétált. Minden
mozdulatát figyeltem, a hátizma minden feszülését, amíg be
nem csapta maga mögött az ajtaját, és el nem tűnt a
szobájában.
– Jesszus, ennek meg mi baja? – kérdezte Shayla.
Ethan összevont szemöldökkel nézett rám, ugyanezt
kérdezve. Csak vállat vontam.
– Gondolom, nem szereti a tacót.
Shayla felnevetett, és Ethan is megerőltetett egy mosolyt felé,
de aztán visszanézett rám, és éreztem a szemében a vádat.
Nem törődtem vele, befejeztem a tacóikat, és odavittem nekik
két palack víz társaságában. Aztán elkészítettem a saját
tányéromat is, leültem melléjük, és a kampánytervekről
kezdtünk beszélgetni.

Már majdnem öt óra volt, mire visszaindultam a saját

koleszomba, és az agyam még séta közben is elnehezült Jamie
szavaitól. Annyira elszánt voltam, hogy semlegesnek tűnjek a
köztünk történtek iránt, de most már nem voltam benne olyan
biztos, hogy tényleg azt láttam, amit látni véltem. De ha nem
az volt, akkor miért nem írt legalább egy üzenetet? Miért nem
hívott fel? Miért nem csinált valamit, bármit, hogy
megerősítsen benne, hogy ami köztünk történt, igazi volt?
Még életemben nem voltam ennyire szétkúrt
idegállapotban. Semminek sem volt értelme, és valami
megmagyarázhatatlan oknál fogva az első ember, akivel
beszélni akartam erről, az apám volt. Egy férfi véleményére
volt szükségem! De ahogy előhúztam a telefonomat, és
kikerestem a számát, megálltam egy pillanatra, és összetört a
szívem – mert ő nem volt férfi, nem volt igazi férfi. Egy igazi
férfi nem tette volna, amit ő tett az anyámmal. Egy igazi férfi
vállalta volna, amit elkövetett, bocsánatért esedezett volna,
megadta volna a lányának a magyarázatot, amivel tartozik
neki.
Újra hányingerem lett, ahogy kiléptem az apám névjegyéből,
helyette pedig Ethan nevére kattintottam. Az ujjam épp a
kifogást gépelte, hogy miért nem érzem magam elég jól hozzá,
hogy elmenjek a tábortüzes buliba, amikor ismerős hang
sikította a nevemet. Felpillantottam, aztán majdnem elejtettem
a telefonomat. Két hatalmas bőrönd támaszkodott a
koliszobám ajtaja mellett, és egy pár hosz-szú, napbarnított
láb állt mellettük, amelyeket bárhol felismernék.
– Hé, te ribanc! Meglepetés!
Jenna.
 KILENCEDIK FEJEZET

Jack Daniels
Még soha nem kortyoltam whiskey-t laposüvegből ilyen dühösen.
Jenna éppen megtöltötte a poharát a hordóból, miközben az
egyik professzoráról magyarázott, akiről megesküdött volna,
hogy mindenáron meg akarja buktatni, én pedig próbáltam
összeszedni magam. A legjobb barátnőm átrepülte az
országot, hogy velem lehessen, az én agyam pedig úgy döntött,
ehelyett inkább Jamie-vel tölti meg magát! Idegesítő volt! Nem
akartam rágondolni, de minden próbálkozással egyre
nehezebb lett elterelni a figyelmem.
Még nem mutatkozott a buliban, és úgy éreztem, ez azért
van, mert tudja, hogy én ott vagyok. Miután Jenna felbukkant,
nem volt más választásom, pláne jönnöm kellett, de még
mindig rosszul éreztem magam a korábban történtek miatt.
Nem tudtam, melyik lehetőség aggaszt legjobban: az, hogy
valahová máshová megy aznap este, vagy hogy miattam
otthon marad, esetleg hogy megjelenik, és egyszerre kell majd
vele, Jennával és Ethannel lennem.
Lehúztam még egy felest.
– Szóval ja, elég biztos vagyok benne, hogy dugni akar, de
kiborítja, hogy dugni akar, úgyhogy inkább pokollá teszi az
életem! – fejezte be Jenna, leszopogatva a habot az újabb
söréről.
– Tehát tulajdonképpen szexelni fogsz a tanároddal.
 Vállat vont, és az egyik tábortűz felé kormányozott
bennünket.
– Valószínűleg.
Mindketten felnevettünk, és tizenötödszörre is
megpróbáltam ellazulni, és szórakozni egy kicsit. Jennát
teljesen lenyűgözte, hogy az Alder micsoda egy piás egyetem,
és hogy simán kihozathatunk egy söröshordót a kampusz
szélén lévő tűzrakóhelyekhez. Ettől még persze be kellett
jelentenünk az eseményt, és voltak megkötések, de azért elég
menő volt. Aznap este mégsem volt kedvem a sörözéshez.
Valami erősebbre volt szükségem.
Innen jött a laposüveg.
Újra az ajkamhoz érintettem, és ahogy a whiskey végigégette
a nyelőcsövemet, a fogam között beszívtam a levegőt. Még
csak nem is valami szép üvegű piát vettem, csak a jó öreg Jack
Danielst választottam. Megesküdtem magamnak, hogy egy
napon lesz majd egy egész szekrényem, amelyet színvonalas
whiskey-knek szentelek, hogy az ilyen alkalmakra mindig
legyen raktáron.
– Csendes vagy – jegyezte meg Jenna. – Minden oké?
Mosolyt erőltettem az arcomra.
– Persze. Itt van a legjobb barátnőm!
– Csak?
Elfelejtettem a színjátékot, és ledobtam magam az egyik
padra, a távolabbi tűzrakó hely mellett, Jenna pedig leült
mellém. Az egyik utolsó hűvös San Diegó-i este volt, és jólesett
a tűz melege.
– Annyira sajnálom, Jenna! Tényleg örülök, hogy itt vagy!
Csak… – Elgondolkodtam rajta, hogy elmondom, akkor és ott,
kiöntök neki mindent. Igazság szerint el akartam mondani
valakinek, de nem ez volt a jó pillanat. – Fáradt vagyok. Az
utóbbi időben Ethannek segítettem a kampányban, és
egyszerűen kimerítő volt.
 – Á! – Jenna elgondolkodott, addig vizslatva a tömeget, amíg
meg nem pillantotta Ethant. Ő és Shayla mostanra annál a
hordónál vertek tábort, aminél korábban mi is jártunk,
poharakat töltöttek és osztogattak, és nyilvánvalóan nem
szórakozással töltötték az estét, ahogy előzőleg mondták. –
Nem semmi, hogy indul az elnökhelyettes-választáson! Jó
srácnak tűnik.
– Az is! – értettem egyet, de a hangom olyan volt, mint
amikor az ember két csiszolópapírt dörzsöl össze. Ethan
hihetetlen srác, és amikor kiderül, mit tettem, el fogom
veszíteni! A gyomrom émelyegni kezdett, és erősebben
markoltam a laposüveget.
– Boldog vagy? – kérdezte Jenna foghegyről, és miközben a
sörét szürcsölgette, hátradobta hosszú, szőke haját. A nap
éppen lenyugodott, az ég sötétkékre fakult a tűz mögött. A
kérdésére egyszerű lett volna a válasz, de én inkább
meghatározhatatlan hangot adtam, majd elmosolyodtam, és
vállat vontam. Felhúzta az egyik szemöldökét. – Ez meg mi a
fenét jelent?
– Boldog vagyok! – mondtam gyorsan. – Az vagyok! Ahogy
mondtam, Ethan fantasztikus!
– Annyira rosszul hazudsz!
Felnevettem.
– Szerintem ez csak a kampány miatt van! Ha vége lesz,
boldog leszek!
Jenna résnyire húzta a szemét, de hagyta, hogy ejtsük a
témát.
– Oké, ahogy érzed! Tehát – mondta lelkesebben, kihúzva
magát –, egy hétig vagyok itt! Mit csinálunk először?
Erre én is kiegyenesedtem, izgatottan várva az együtt töltött
hetet és a sok figyelemelterelő tevékenységet.
– Nos, nyilvánvalóan le kell mennünk a strandra, hogy
megtekinthesd a nyugati parti felhozatalt! A belvárosban akad
néhány menő klub, ahová bejuthatunk, és legalább négy olyan
hely, ahová el kell vigyelek kajálni, mielőtt elhagyhatod a
várost, kezdve a La Jolla-i taco-árussal!
Jenna izgatottan felsikkantott.
– Táncolni is elmehetünk valahová?
– Még jó! – Felnevettünk, és ahogy a hangunk elhalt,
kihasználtam a pillanatot, hogy tényleg és igazán értékeljem,
hogy velem van.
– Annyira örülök, hogy eljöttél, Jenna! Igazság szerint nem is
időzíthetted volna jobban!
Megbökött.
– Biztosan az a legjobb barátnő-féle hatodik érzék dolgozik
bennem!
– Biztosan! – Lecsavartam a laposüvegem fémkupakját, és a
műanyag poharához koccintottam. – Egészségedre, ribanc!
– Egészségedre! – Ledöntöttük az italainkat, és Jenna
kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de meggondolta
magát. – Azt a kurva életbe! – Megfordult, én meg lehunytam a
szemem, kifújtam az orromon a levegőt, miközben a gyomrom
bukfencezni kezdett. – Jamie?! – Jenna felugrott, Jamie
nyakába fonta a karját, miközben én a laposüvegembe
kapaszkodtam, és újra a számhoz emeltem az italt. – Mi a
fene? Mit csinálsz te itt?
Jamie felnevetett, én pedig végre rápillantottam. Ugyanaz a
kapucnis pulóver volt rajta, mint két nappal azelőtt, és az
emlékek villámcsapásként rohantak meg, gyorsak voltak és
gyönyörűek, egyik a másik után. A haja kócos volt, a szeme
álmatag, lusta mosolya a helyén. Egy pillantás, csak ennyi
kellett, hogy két dolog azonnal tudatosuljon bennem: egy, ő
részeg, kettő, én bajban vagyok.
– Hogy érted? Ide járok suliba!
Jennának leesett az álla, és zavarodottan, összehúzott
szemöldökkel fordult felém.
 – Micsoda?! Te jó ég, B., hogyhogy nem mondtad el, hogy
Jamie ugyanabba a suliba jár, mint te?
Jamie akkor felém fordult, ajkán könnyű, öntelt mosollyal.
– El sem mondta, mi?
Az ujjaim idegesen játszottak a loknijaimmal, és feszes
mosollyal vontam vállat.
– Azt hittem, láttad a közösségi médián, vagy ilyesmi.
– Ja, persze! – kuncogott Jenna a szavaimra. – Ez a seggfej
letiltott, miután összetörte a szívemet!
Te jó ég, Jenna flörtöl!
Jamie kiszélesedő mosollyal, Jenna testét méricskélve húzta
fel az egyik szemöldökét.
– Én úgy emlékszem, hogy annak a szívösszetörésnek a
másik oldalán álltam!
Most másmilyen emlékek törtek rám, arról az első napról az
ösvényen, ahogy egymást nézik, vizsgálgatják, és azon
gondolkodnak, vajon eddig hol bujkált a másik. Megpróbáltam
nyelni egyet, de üres volt a szám. Talpra ugrottam, mosolyt
erőltettem az arcomra, és Jennába karoltam.
– Fussuk le a köröket, be akarlak mutatni mindenkinek!
Ő még mindig Jamie-t nézte, de hozzám beszélt.
– Aha, egy perc. Szerintem Jamie inna valamit.
Jamie üveges tekintetéből tudtam, hogy már bőven eleget
ivott, de akkor éppen tényleg üres volt a keze. A tekintetünk
egy pillanatra összetalálkozott, és a korábban látott düh már
nem volt a szemében. Abban a rövid pillanatban, amíg
egymásra néztünk, megpróbáltam kérdezni tőle valamit, de
nem voltam benne biztos, hogy mit. Túl gyorsan fordult vissza
Jenna felé, hogy kitaláljam.
– Ez így is van! Elkísérsz? – kérdezte a karját nyújtva. Jenna
úgy dobta el az enyémet, akár egy forró követ, és elfogadta az
ajánlatát.
 – Persze! – Sétálni kezdtek, és Jenna hátrafordult a válla
felett, hogy azt tátogja nekem: te jó ég, majd néhányszor
felhúzta a szemöldökét, és visszafordult, hogy felmosolyogjon
Jamie-re. Én meg csak végignéztem, ahogy elmennek, és
sóhajtva dobtam le magam a padra.
Bassza meg!
Hamar rájöttem, milyen este lesz ez, úgyhogy ittam három
nagy kortyot a laposüvegemből, és összeszorítottam a fogamat
az égető érzéstől. El kell menekülnöm, szünetet kell tartanom
a gondolkodásban!
Le kell innom magam!
Az ezt követő fél órában kettejüket figyeltem, minden
második percben a laposüvegemből kortyolgatva.
Végignéztem, ahogy megtöltik a poharaikat, ahogy
beszélgetnek és nevetgélnek, ahogy Jenna minden lehetőséget
megragad, hogy megérintse Jamie-t. Amikor a velem szemben
lévő tűzrakó hely melletti pad felé vették az útjukat, hirtelen
felálltam, és egy pillanatig úgy is kellett maradjak, mivel az
összes whiskey egyszerre ütött be. Leráztam magamról az
érzést, és körbenéztem a tábortüzek felett, amíg meg nem
láttam Ethant. Az embereket kerülgetve elindultam felé a
tömegben.
Nem fogom kínozni magamat! Jamie a barátom, Jenna a
legjobb barátnőm. Már korábban is voltak együtt, szóval mi
van, ha az elkövetkező hétre, amíg Jenna itt van, felélesztik a
lángot? Pont olyan lesz, mint a gimiben!
Kivéve, hogy akkor még nem feküdtem le Jamie-vel. Nem
tudtam, milyen érzés, hogy a bőrömbe égeti magát,
megbillogoz, tönkretesz.
A fejemet rázva fújtam egyet. Csak egyetlen éjszaka volt,
nem nagy ügy! Jamie-nek nyilvánvalóan nem számított, és
nekem sem kellene, hogy számítson! Nekem ott volt Ethan,
Jamie-nek pedig minden szőke cicamica a kampuszon. Minden
marad a régiben!
Ezt ismételgettem, amíg kiittam a laposüveget.
– Helló, hát itt vagy! – mondta Ethan mosolyogva, ahogy köré
fontam a karjaimat, és az ölébe csusszantam.
– Itt vagyok! – Durván csókoltam meg, a kezemmel az ingébe
marva, hogy közelebb húzzam magamhoz. Szükségem volt rá,
fel kellett töltekeznem az illatával, hogy kitöröljem Jamie-ét.
– Hé! – mondta a számba, de én csak erősebben nyomtam
hozzá az ajkaimat. – Hé, jól vagy? – Hátrahúzódott, és
vizsgálgatni kezdett, kétségkívül a részegségem fokát próbálta
megállapítani.
– Rózsásan! Csak megcsókolom a barátomat! –
Elmosolyodtam, és ő viszonozta, habár habozva. – Miről
beszélgettek?
Shayla valamikor elfordult, valószínűleg kissé kínosan
érezte magát az érzelmeim ilyetén publikus kinyilvánításától,
de ekkor felvillanyozódott.
– Ó! Éppen arról beszélgettünk, hogy kicsit átvariáljuk a
dolgokat a jövő héten a sátrainkban, komolyan felturbózva az
egészet a választások előtt, tudod? – Bólogattam, és a
laposüvegemért nyúltam, de rájöttem, hogy üres. – Mit
gondolsz arról, hogy a pizza helyett fagyi legyen?
Olyan szélesen mosolygott, ő és Ethan mindketten a
válaszomra vártak. A fogam közé szívtam az ajkamat, aztán
kiengedtem, és a combomra csaptam.
– Szerintem fantasztikusan hangzik! Szükségem van egy
italra! Mindjárt jövök!
Felugrottam, mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, és
a hordó felé indultam. Nem whiskey, de megteszi.
Miután feltöltöttem a poharamat, egy ideig csak úgy
barangoltam, és úgy döntöttem, nem aggódom Jenna miatt.
Nagylány már, és nyilván tudja, mit akar csinálni ma este. Még
a dolog gondolatától is rosszul lettem, úgyhogy másra
figyeltem, csoporttól csoportig táncolva, míg végül visszaértem
Ethanhöz.
Csakhogy már Jenna és Jamie is ugyanannál a tábortűznél
voltak.
Tökéletes.
Újra elfoglaltam a helyemet Ethan ölében, a keze megtalálta
a csípőmet, és közelebb húzott magához.
– Szia! – súgta.
– Szia!
– Bocsánat a korábbiért! Nem akarom, hogy azt gondold,
nem élveztem azt a csókot, mert nagyon is – mondta a
vállamhoz nyomva az ajkát –, csak annyi, hogy Shayla épp a
kampánymegbeszélés közepén volt, és aggódtam, hogy furán
érzi majd magát.
– Semmi gond, valószínűleg nem ártott volna egy kicsit
kifújni magam, mielőtt leharapom az arcodat!
Elmosolyodott, a fogai még a tűz halvány fényénél is
világítottak.
– Egészen kedvelem, amikor leharapod az arcomat! –
Közelebb hajolt, a hüvelykujjával megtámasztotta az államat,
és gyengéden megcsókolt. A tekintetem odavillant, ahol Jamie
ült a padon, kicsit arrébb tőlünk, de ő Jennát nézte:
figyelmesen, ahogy mindig.
Ethan még mindig az államat fogta, és hátrahúzódott,
tekintetével az enyémben kutatva.
– Akarsz most beszélni?
– Mi? – kérdeztem, és hiába néztem rá vissza, valahogy
mégis tudtam Jamie minden mozdulatáról.
– Korábban beszélni akartál. Minden rendben?
Picsába! A gondolat, hogy elmondjam Ethannek az igazat,
hirtelen rettegéssel töltött el – különösen az elfogyasztott Jack
Daniels-mennyiség után. Gyengéd arcának a látványa a tűz
fényénél satuba szorította a tüdőmet. Megérdemelte, hogy
tudja, és én még mindig úgy terveztem, hogy elmondom neki.
De nem ma éjjel!
– Tudod, igazából semmiség. Inkább csak érezzük magunkat
jól ma este!
Ethan összehúzta a szemöldökét.
– Biztos vagy benne?
Bólintottam, és előrehajoltam egy újabb csókért, az
ajkammal hallgattatva el az aggodalmát.
– Biztos vagyok benne!
Még úgy is, hogy éppen megszakadt a szívem amiatt, amit
nem mondok el Ethannek, azon gondolkodtam, vajon Jamie
figyeli-e, ahogy csókolózunk, és alig tudtam elrejteni a
csalódásomat, amikor hátrahúzódtam, és felfedeztem, hogy
nem.
Jamie számára meghaltam.
Talán tényleg.
– Játszanunk kellene valamit! – jelentettem be a csapatnak a
poharamból kortyolva.
Jenna tapsikolni kezdett.
– Jaj, igen! Mit szólnátok az „én még soha’- hoz?
– Klasszikus választás, drágám! – A magasba emeltem a
poharamat, ő pedig viszonozta, és rám kacsintott.
– Kinőttünk már a játékokból, nem gondoljátok? – dörrent
Jamie hangja. Végre rám nézett, először, mióta elsétáltak
Jennával, de én vállat vontam, és a tekintetemet a tűzön
tartottam.
– Nem kell játszanod! Tina éppen most került elő, miért nem
viszel neki egy italt, és hagysz bennünket, gyerekeket játszani?
– Mosolyogva mondtam, de a leereszkedő hangvételem
egyértelmű volt.
Jenna végigmért, mielőtt Jamie-re nézett volna.
– Barátnő?
 Jamie összeráncolta a szemöldökét, de én továbbra is édesen
mosolyogtam.
– Nem. B.-nek van valami fura rögeszméje a
közgazdaságtan-projektpartneremmel kapcsolatban, amit nem
tud elengedni.
Az égre emeltem a tekintetemet.
– Tök mindegy! Menj vagy maradj, nekem mindegy. Ethan,
te kezdesz!
Úgy látszott, Ethan kellemetlenül érzi magát, miközben
körbepillantott a tűzön, de belement a dologba.
– Oké. Nekem még soha nem volt egyéjszakás kalandom.
Jamie és Jenna ittak, egymásra mosolyogva a poharuk széle
felett.
Jamie következőnek rám nézett, és én már azelőtt láttam a
kihívást a tekintetében, hogy megszólalt volna.
– Nem iszol, B.?
– Nem! – A szó csak úgy lepattant az ajkamról. – Te jössz!
– Még soha nem volt egyéjszakás kalandod? – kérdezte Jamie
a térdére könyökölve. Felhúzta az egyik szemöldökét,
miközben a torkomba szorult választ várta.
– Én voltam neki az első – mondta Ethan magabiztosan,
magához húzott engem, és a nyakamba csókolt. – Az egyetlen.
A bűntudat sziklaomlásként hengeredett keresztül a
gyomromon. Sietve visszacsókoltam Ethant, de kerültem Jamie
tekintetét.
– Milyen édes! – turbékolta Jenna.
– Aha. Annyira édes! – értett egyet vele Jamie. – Tehát én
jövök, hm? Hmmm… Én még soha nem csináltam hármasban.
Jenna és én egymásra mosolyogtunk a tűz fölött, mindketten
arra az ígéretre gondolva, amelyet még évekkel ezelőtt tettünk
egymásnak, hogy ha valaha lesz lehetőségünk valakivel
hármasban csinálni, abban a másik is benne lesz. De az
arcomról leolvadt a mosoly, amikor Ethan ivott egyet.
 – Várj, ez komoly?
Ethan összerázkódott, mint egy kutya, a farkát a lába közé
húzva.
– Gólya voltam, és akkor azt hittem, menő! Nem jelentett
semmit!
– Ó! – válaszoltam halkan, azon gondolkodva, vajon miért
nem említette korábban.
– Haragszol?
Akkor esett le, hogy Jamie miért éppen ezt a kérdést tette fel,
és dühösen rábámultam a lángok felett. Ő csak gúnyosan
mosolygott.
– Dehogyis! – biztosítottam Ethant. – Az előttem volt! Nem
nagy ügy! – Elmosolyodtam, hogy lepecsételjem a
hazugságomat, ő pedig közelebb húzott magához, és a
nyakamba csókolt, míg én ittam egy kortyot, és Jenna felé
biccentettem.
– Te jössz!
– Jaj! Én még soha nem csináltattam tetoválást – mondta
izgatottan, és végigjáratta a szemét a tűz fölött. Amikor
egyikünk sem ivott, durcásan csücsörített. – A francba is,
mindnyájunk életébe kellene egy kis izgalom!
Felnevettem, de aztán csettintettem egyet.
– Tudod, mit? Mielőtt elmész, csináltatnunk kellene!
– Komolyan? – sikkantotta.
– Jó, hogy! Miért ne? Holnap elmegyünk!
– Jesszuskám! Benne vagyok! – ugrált fel-le Jenna, miközben
Shayla lecsüccsent az Ethan melletti üres helyre. Új italt
nyomott a kezébe, és belekortyolt a sajátjába.
– Mi a helyzet?
– „Én még sohá”-t játszunk. Akarsz játszani? – kérdeztem.
– Persze!
A számhoz döntöttem a poharamat, és körbeintettem.
– A színpad a tiéd!
 – Hm… én még soha nem szexeltem a tengerparton.
Félrenyeltem, az orrom megtelt sörrel. Ethan dörzsölgetni
kezdte a hátamat.
– Jól vagy?
Bólintottam, és gyorsan felálltam, kerülve, hogy Jamie-re
nézzek. Nem kellett látnom a kihívó mosolyát ahhoz, hogy
tudjam, ott terpeszkedik a tökéletes arcán.
– Remekül! Megyek, újratöltöm a poharamat.
Ethan megpróbált szorosabban fogni, de én elosontam előle,
és a hordó felé siettem. Jenna követett.
– Hé, jól vagy?
– Jól vagyok! – rivalltam rá. Jenna szemöldöke a magasba
szaladt, és én fújtam egyet. – Bocsánat! Mindenki ezt
kérdezgeti ma tőlem, és egyszerűen csak idegesít!
Felnevetett.
– Oké, megjegyeztem: jól vagy! Gyere, szerezzünk piát!
Jenna előrement a hordóhoz, újratöltötte a poharát, és
mialatt én is töltöttem, a tábortűz felé fordulva kortyolt egyet.
– Tehát Jamie.
– Mi van vele? – Megpróbálkoztam a közönnyel. Nem voltam
benne biztos, hogy sikerült.
– Én csak… már elfelejtettem, hogy mennyire helyes. A kortól
csak jobb lett. Mint a bor.
Vagy a whiskey.
– Ja! Igazi csődör – mondtam kifejezéstelenül.
– Szerintem benne lenne egy kis nosztalgiázásban ma éjjel.
Haragudnál? Ha esetleg vele mennék haza?
Elejtettem a hordó csapját, és a gondolatra sajogni kezdett a
mellkasom. Lehúztam a felét annak, amit kitöltöttem, majd
újratöltöttem, de nem néztem Jennára.
– Dehogy haragudnék! Érezd jól magad!
– Biztos vagy benne?
 Nem volt lehetőségem válaszolni, mert felbukkant Jamie, és
amikor megtelt a poharam, a csapért nyújtotta a kezét.
Odanyomtam a tenyere alá.
– Akartok úszni egyet, csajok? – kérdezte a medence felé
biccentve, ami alig harminc méterre volt a tűzrakó helyektől.
– Borzalmasan hideg van – mondtam szenvtelenül.
Ő csak megvonta a vállát.
– És? Élj egy kicsit!
– Mert az mindig olyan jól sül el – motyogtam az orrom alatt,
számhoz emelve a poharamat.
Jenna rám hunyorgott.
– Miért vagy ilyen fura ma este?
– Nem vagyok fura! – sziszegtem összeszorított foggal,
szédelegve az alkoholtól. Minél tovább álltam, annál inkább
ráébredtem, hogy sikerült tető alá hozni a tervemet, miszerint
berúgok.
– Nem tudom – szólt hozzá Jamie, és felállt a teli
söröspohárral a kezében. – Tényleg elég fura vagy!
Dühösen rábámultam, ő pedig csak gúnyosan vigyorgott, és
ivott egy kortyot. Kinyitottam a számat, hogy tegyek valamiféle
frappáns megjegyzést, de úgy döntöttem, nem teszem, és
inkább megráztam a fejem.
– Megkeresem Ethant! Nektek pedig kellemes
tüdőgyulladást!
Jenna utánam kiáltott, de nem törődtem vele. Azon a ponton
úgy döntöttem, nem számít, mit csinálnak aznap éjjel együtt.
De akárhányszor ismételtem el ezt magamban, míg a söröm
maradékát iszogattam, hiába változott az éjszaka hajnallá,
nem tudtam levenni róluk a szemem. Olyanok voltak
számomra, mint egy autóbaleset vagy egy részeg, járdaszélen
prédikáló ember. Akárhogyan is próbálkoztam, nem tudtam
harminc másodpercnél tovább máshová nézni, és minél
jobban előrehaladt az este, minél többször értek egymáshoz,
minél többször nevettek, nekem annál inkább hányingerem
lett.
Ami még rosszabb volt, hogy Jamie tekintete soha többé nem
talált vissza hozzám. Akkor sem, amikor Ethannel táncoltam,
a hátsómat az ágyékához dörgölve, vagy amikor szemből az
ölébe ültem, szenvedélyesen csókolva őt. Akkor sem pillantott
rám, amikor hangosan felnevettem, és nem bámult dühösen,
amikor Ethan ajka megtalálta a nyakamat és a
kulcscsontomat.
Olyan volt, mintha nem léteznék, és minél többet ittam, ez
annál jobban zavart.
Mindenkinek megvan az az estéje, amihez vissza tud
csatolni az emlékeiben, az az első este, amikor túl sokat ivott,
és komplett hülyét csinált magából. Na, nekem ez az éjszaka
volt az, és épp a keményebb úton tanultam meg, hogy nem
igaz a népszerű hiedelem, miszerint, ha először rövidet
iszunk, rá pedig sört, akkor nem lesz baj. Különösen, ha Jack
Danielsszel kezd az ember.
– Úszni akarok! – énekeltem Ethan szájába, miközben
csókolóztunk, és körülöttünk csak úgy dübörgött a parti. Jamie
is úszni akart, én pedig Jamie figyelmére vágytam. Logikus.
Ethan felnevetett.
– Ahhoz egy kicsit túl hideg van, szépségem! Talán egy-két
hét múlva.
– Nem, én most akarok! – vitatkoztam durcásan.
Egy gólya rohant el mellettünk, letépte magáról és elhajította
a ruháját a háta mögé, miközben a meztelen fürdőzésről
sikoltozott valamit. Felfigyeltem rá, és őt néztem, ahogy
mindenki nevet rajta, majd visszafordultam Ethan felé.
– Gyere! Menjünk! – Felugrottam, lerángattam a csizmámat,
és követtem a meztelen gólyát. Ethan a könyökömbe
akasztotta a karját.
– Nem, B., nem mész meztelenül fürdeni!
 Nem tudom, miért, de nem esett jól a parancsa, így
összeráncoltam a szemöldökömet.
– Rohadtul azt csinálok, amit akarok!
Ethan tekintete kemény volt és rezzenéstelen.
– Komolyan mondom. Túl sokan vannak itt, és ez egy
kampuszos buli! Nagyjából két utcára vannak a biztonsági
őrök, és te már így is a korhatár alatt iszol. Ne légy hülye!
Kitéptem a karomat a szorításából, és a látómezőm
perifériáján megpillantottam Jennát és Jamie-t.
– Mi van, félsz, hogy elrontom a makulátlan hírnevedet a
választások előtt? – köptem gúnyosan, és tudtam, hogy szemét
vagyok, de nem tudtam abbahagyni. Kontrollálhatatlan
voltam. – Korábban kínos volt, hogy megcsókollak, gondolom
nagyon kínos lenne, ha még a ruhámat is levenném! – Nem
tudtam, miért akarom feldühíteni, de letéptem magamról a
pulóveremet, hogy nyomatékot adjak az érveimnek, így alatta
csak a spagettipántos póló maradt rajtam. Néhány srác
füttyentett, és én feléjük kacsintottam.
– Oké, gyere! Hazamegyünk! – Újra a karom után nyúlt, de
elhajoltam előle.
– Te elmehetsz, ha akarsz! Én még nem végeztem!
– Ez nem kérés volt.
– Az enyém pedig nem javaslat.
– A francba, Brecks! – Úgy kiáltotta a nevemet, mint egy
szitokszót. Akár az is lehetett volna. – Nem mész bele abba a
medencébe! Kész, vége!
Úgy beszélt velem, mint egy gyerekkel, úgy szidott meg, hogy
a teljes nevemet használta! Tátva maradt szájjal bámultam rá,
azon gondolkodva, vajon hogyan teheti ezt. Nem tudott a
szüleimről, de bizalmasan elmondtam neki az igazi nevemet,
és azt is elmeséltem, hogy nagyon is valós oka van annak, hogy
nem használom!
És ő visszaélt a bizalmammal.
 – B.! – Jamie lépett mellém, úgy nyújtva a kezét, mintha
veszélyes lennék. – Gyere, visszakísérlek a szobádba!
– Egyedül is vissza tudok menni! – köptem mindannyiuk
felé, felkapva a csizmámat és a pulóveremet a földről. Aztán
sarkon fordultam, és átnyomakodtam a tömegen, ami egészen
addig bennünket bámult. Próbáltam visszanyomni a
bensőmben kavargó érzelmeket, és nem hasra esni, ahogy
felhúztam a csizmámat.
Még a parkolón sem sikerült átérnem, amikor meghallottam
magam mögött a lépteket.
– Tűnj el, Jamie! – kiáltottam magam mögé, még mindig a
kollégiumomhoz vezető ösvény felé haladva. Az egyetem
körkörösen épült, a kampusz külső és belső részeit különböző
járdakörök kötötték össze. Mi a külső körön voltunk, ahogy a
koleszom is, és miközben elrohantam az A-parkolóban álló
kocsik mellett, az az egy vigasztalt, hogy csupán tízperces
rövid sétára vagyok otthonról.
– Mi van? Most nincs mit mondanod?
– Azt mondtam, tűnj el!
– Ugyan már! – szidott meg, ahogy hosszú lábain könnyedén
utolért. – Egész éjjel mindent megtettél a figyelmemért. Nos,
megkaptad!
Felhorkantottam.
– Az elképzeléseiddel ellentétben, hogy a Föld körülötted
forog, ma éjjel rád gondoltam a legkevésbé, Jamie!
– Marhaság!
Fortyogva megtorpantam, és megpördültem, ezzel őt is
megállítva.
– Csak hagyj békén! Menj vissza Jennához, és tartsd meg
neki a Tour de Jamie hálószobáját! Úgy hallottam, igazi
turistalátványosság a kampuszon!
Jamie ajkai elkeskenyedtek, és az egyik terepjáróba öklözött.
 – A francba, B.! – Összerezzentem, és vártam, hogy
felhangzik a riasztó, de nem hangzott. – Mi a fenét akarsz
tőlem? Ennyi idő után nekem adod magadat, aztán a
következő kibaszott napon úgy bánsz velem, mintha egy
utolsó mocsok lennék, és azt mondod, hiba volt, és nem számít
neked! De utána, amikor a legjobb barátnőddel látsz, úgy
viselkedsz, mint egy istenverte bolond! – Egész közel lépett
hozzám, és a lélegzetem ettől a mellkasomban rekedt. – Azt
hiszed, lefeküdtem Tinával? Nem tettem! Az osztálytársam,
semmi több! Azt hiszed, az az éjszaka nem számított nekem?
Számított! Semmi másra nem gondoltam azóta! Azt hiszed,
nem halok bele, amikor látom, hogy Ethan hozzád ér? – Vad
tekintettel lépett közelebb. – Belehalok! Kibaszottul megöl
engem! Azt hiszed, ami köztünk történt, nem volt igazi? Az
volt! – A mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt, ahogy a
tekintete az ajkaimra esett. – És még mindig az!
Megszüntette a köztünk lévő távolságot, és a számra nyomta
az ajkát. A csókja felszikráztatta a tüzet, beszívtam a levegőt,
szédültem, de aztán a kezem megtalálta a mellkasa közepét, és
ellöktem őt magamtól. A terepjárónak ütközött, és az ég felé
emelte a kezét. Mindketten lihegni kezdtünk, Jamie szemében
maga a pokol tükröződött.
Figyeltem őt, a lelkiismeretem az mondta, menjek el onnan,
de a testem azt sikoltotta, soha többé ne engedjem el.
Semminek sem volt értelme. Mindennek volt értelme. A
whiskey köde elborította az agyamat, és feladtam, hogy
harcolni próbáljak ellene. Ráugrottam Jamie-re, és addig
húztam magam felé a pulóverét, amíg a szája újra az enyémre
nem került. Felemelt, megpördült velem, és a terepjáróhoz
szegezett. Az ajka lecsúszott a nyakamon át a kulcscsontomra,
a mellkasomra, a mellem domborulatára. Erősen szívta a
bőrömet, próbált megbillogozni, de én nem voltam az övé,
hogy megjelölhessen.
 – Hagyd abba! – suttogtam, ő pedig felmordult, kihívásnak
tekintette a kérésemet, a keze a trikóm alá csúszott.
Felnyögtem, és a szájába fújtam a maradék levegőmet, ahogy a
nyelvét az enyémre csúsztatta. Szédültem. Meg akartam adni
magam. Akartam őt. Nagyon.
De ez nem volt helyes.
– Hagyd abba! – mondtam újra. Lelöktem őt magamról, és
letettem a földre a lábam. – Nem csinálhatjuk ezt!
– Miért nem? – lihegte.
– B.?
Jenna hangja mindkettőnket megijesztett. Becsuktam a
szemem, a fejemet a terepjárónak döntöttem, mielőtt
szembenéztem volna vele.
Karba fonta a kezét, tekintete kettőnk között ugrált.
– Mégis mi a fasz folyik itt?
Jamie erőltetetten, hosszan fújta ki a levegőt, én pedig nem
is tudtam újra ránézni. Nem akartam látni a fájdalmat, a
beletörődést.
– Gyere, Jenna! Menjünk! – A kezéért nyúltam, ő megfogta az
enyémet, de a tekintete még mindig vadnak tűnt összehúzott
szemöldöke alatt, ahogy elrángattam Jamie-től. Neki pedig
becsületére váljon, hogy ezúttal nem követett.
Amikor már hallótávolságon kívül voltunk, Jenna elhúzta a
kezét, és felgyorsított.
– Remélem, van valami kibaszott pia a koliszobádban, mert
rengeteg megmagyaráznivalód van!
Visszapillantottam Jamie-re, aki azóta sem mozdult. Csak állt
ott, és nézte, ahogy elmegyünk, és tudtam, hogy miután
elmondom Jennának, semmi sem lesz már ugyanolyan. Azt
akarja majd, hogy válasszak. Ő lesz a racionalitás hangja,
amely elől eddig menekültem.
– Csak Whiskey-m van – suttogtam. Elszakítottam a
tekintetemet Jamie-ről, és az útra koncentráltam.
Többféleképpen is értettem ezt a mondatot, és már mielőtt
elmondtam volna Jennának, tudtam, hogy soha nem leszek
képes elveszíteni Jamie-t.
De ez azt jelentette, hogy valaki mást kell elveszítenem.
 TIZEDIK FEJEZET

Másnaposság
Azt mondják, minden az időzítésen múlik, és kezdtem megérteni,
hogy az időzítés minden, csak nem jó Jamie-hez és hozzám.
Azon a következő délutánon pokoli másnaposan ébredtem,
de végre megszabadultam a mellkasomat morzsoló nyomástól.
A nap forrón sütött be a koliszobám ablakán, és lerúgtam
magamról a takarót. Jenna morogva gurult el a fény elől,
miközben én felbámultam a plafonra, újra átgondolva az
aznapi tervemet.
Miután majdnem hajnali ötig beszélgettem Jennával, és
kiöntöttem neki a lelkemet, jobban éreztem magam. Arra
számítottam, hogy elítél majd, vagy a francba is, hogy talán
dühös is lesz, hiszen a gimiben ő járt Jamie-vel, de nem tette,
és nem volt az. Végighallgatta a zokogásomat, végignézte,
ahogy darabokra török, és közben egész végig átölelve tartott
engem. Aztán azt tette, amit már előre tudtam.
Választás elé állított.
Azt hittem, nehezebb lesz, azt hittem, ha hangosan
kimondom, mit akarok, az megöl majd, de miután mindent
bevallottam, és éreztem, ahogy a whiskey és a sör lassan
elhagyja a szervezetemet, az olyan érzés volt, mint kisétálni a
ködből a legtisztább világosságba. Tudtam, mit kell tennem, és
bár tudtam, hogy fájni fog, készen álltam rá.
Kimásztam az ágyból, a fürdőszobába slattyogtam, és
bekaptam két aszpirint, majd megpróbáltam megszelídíteni a
hajamat. Ahogy megláttam magamat, összerázkódtam a
tükörképemtől. Úgy néztem ki, mint egy rakás szar, és tudtam,
hogy megérdemlem. Ethannek nem kellett volna eltűrnie a
tegnap esti drámázásomat, és hazudnom sem lett volna
szabad neki. Reméltem, hogy megérti majd. Reméltem, hogy
megbocsát. Reméltem, hogy továbblép, és olyan lányt talál, aki
jobban bánik majd vele, mint én.
Mindennél jobban reméltem, hogy boldog lesz.
És aztán ott volt Jamie. Még a gondolatára is összeugrott a
gyomrom. Az elmúlt éjszaka után nem tudtam, vajon
meghallgat-e, vajon ad-e rá esélyt, hogy megmagyarázzam,
vagy ha már megtettem, érdeklem-e majd egyáltalán. De meg
kellett próbálnom. Miután egész éjjel Jennával beszélgettem,
egy dologban biztos voltam: Jamie-vel akartam lenni,
szükségem volt rá, tényleg. Csak azt reméltem, hogy még nincs
túl késő hozzá.
A következő hatvan másodpercre lassított felvételben
emlékszem, akár egy autóbalesetre.
Magamra, ahogy a tükörképemet bámulva tervezem, milyen
szavakat fogok mondani. Jennára, ahogy berohan, kezében a
telefonommal. A hangjára, ami pánikszerű volt. A hajára, ami
tiszta lobonc. Az anyukám éles, hangos sírására a vonal másik
végén, ami szinte ütlegelte a fejemet, mert az aszpirin még
nem kezdett hatni. Minden egyszerre történt, de külön-külön,
elmosódottan emlékszem rájuk, szinte mintha álmodtam
volna.
Már mindent elterveztem: mit mondok majd Ethannek, mit
mondok Jamie-nek, de nem kaptam rá lehetőséget.
Abban a pillanatban az életem minden részletéről elmozdult
a figyelmem. Amiről addig azt gondoltam, hogy fontos,
jelentéktelenné vált, ami az agyamban az utolsó helyet foglalta
el, az első lett.
 Az apám aznap halt meg, amikor ráébredtem, hogy
szerelmes vagyok Jamie Shaw-ba.
A szerelem az egyik irányba húzta a lelkemet, a gyász a
másikba rántotta, úgyhogy kettészakadt: cakkos,
összerakhatatlan részekre tört. Az egyik magasan lebegve
hívott magához, míg a másik feneketlen, fekete lyukba
süllyedt.
És én túl gyenge voltam a repüléshez.
A lelkem nehezebb része lehúzott magával a mélybe, és én
nem sírtam, nem sikítottam, nem harcoltam. Könnyedén
fulladtam meg, miközben végig a lebegő részt bámultam, és
azon gondolkodtam, vajon elérem-e még valaha.

Úgy éreztem, hogy míg a fodrozódó vizet bámulom, lassan

kicsúszik belőlem minden élet. Vihar közeledett, és a
halványodó napra szürke felhők leselkedtek a távolban. Nem
volt olyan hideg, mint előző este, és én ott álltam, ahol a víz
összeért a homokkal, hónom alatt a deszkámmal, nyakig a
neoprénembe csomagolva.
Olyan volt, mintha minden alkalommal, amikor a víz elég
magasra jött, hogy megérintse a lábujjaimat, még egy kicsivel
többet lopott volna el abból, ami még élt bennem. A helyén
nem hagyott mást, csak halott uszadék fát. A tekintetem
kiüresedett, a lélegzetem lelassult, a szívem pedig elgyengült.
Még mindig anyu szavait hallottam, és még mindig nem volt
semmi értelmük. Szörnyű baleset, azt mondta. Úgy hangzott,
mint egy horrorfilmben vagy mint egy újság főcímén egy távol
élő emberi lénnyel kapcsolatban, akit nem ismertem
személyesen. Nem úgy hangzott, mint az én életem. De az volt.
Az apám szüleinek volt egy tóparti háza Közép-Floridában.
Korábban sokszor utaztunk oda a hétvégére jetskizni és úszni.
Minden ottani gyerekkori emlékem boldog volt. Anyu azt
mondta, apu a nagyi születésnapjára látogatott oda, és a stég
mellett úszkált, ahogy azelőtt is mindig tettük. Csak úszkált,
csak élvezte a tóparti hétvégét, és akkor véget ért az élete. A
móló és a lakóhajó között bedugva maradt kábelek becsúsztak
a vízbe, megtöltötték elektromossággal, és apu megfulladt,
amikor megrázta az áram. Azt sem tudtam, hogy ez lehetséges,
és talán ezért nem tudtam feldolgozni.
Talán mindennek a kombinációját éreztem akkor:
bűntudatot amiatt, amit Ethannel tettem, fájdalmat attól,
ahogy Jamie iránt éreztem, döbbenetet az apám halála miatt.
Mintha mindent egy turmixgépbe dobtak volna, és a
legmagasabb fokozatra állították volna. Mindössze annyit
tehettem, hogy álltam az óceán partján, és próbáltam nem
vágyni rá, hogy belefulladjak.
Jennát a szobámban hagytam, hogy bepakolja a
bőröndjeimet, mert én nem voltam rá képes, és taxit fogtam a
partra, hogy megpróbáljak érezni. Csak érezni akartam
valamit: bármit. Fel akartam fogni. Sírni akartam. Azt
akartam, hogy elmúljon a zsibbadás, de egyre mélyebbre ette
magát az ízületeim közötti repedésekbe, befészkelve magát az
új otthonába.
– Nem mehetsz ki oda!
Jamie hangja stabil volt, halk, és olyan tölgyfa hordóban
érlelt, ahogy mindig. A hallatára megremegett a szám széle, és
majdnem leejtettem a deszkámat. Erősebben szorítottam
magamhoz, feljebb húztam, és nem fordultam meg, hogy
ránézzek, mert féltem, hogy egy teljesen másik érzelem borít
el.
– Rendben leszek.
– Hamarosan vihar lesz, és sötétedik! – figyelmeztetett Jamie,
és éreztem, ahogy a másik oldalról a deszkámra fonódnak a
karjai. Először még jobban szorítottam, de aztán elernyedt a
vállam, és elengedtem, hagytam, hogy Jamie elvegye tőlem.
Azonnal üresnek éreztem magam, és végig a hullámokon
tartottam a szemem, hogy ne kelljen ránéznem, amíg
könnyedén a homokba tette.
Mellém állt, velem együtt nézte a vizet, és egy percig hagyta,
hogy a szél és a hullámok legyenek az egyedüli hang
körülöttünk. Kinyújtotta a kezét, a kisujjával éppen csak
érintve az enyémet, de aztán a tenyerébe csúsztattam az
ujjaimat, és erősen belekapaszkodtam.
– Jenna felhívott. Ő… elmesélte, mi történt. – Nem
válaszoltam, de a hüvelykujjam megsimogatta az övét.
A távolban halk, fenyegető mennydörgés hangzott, és
mélyen a gyomromban éreztem a kiáltását.
– Beszélj hozzám! – könyörgött Jamie.
Émelyítő sajgás terjedt szét a mellkasomban, és harcolnom
kellett a zokogás ellen.
– Nem tudom, mit mondjak.
– Ne aggódj azon, hogy értelmes-e, csak beszélj! Csak…
engedd ki!
Bólogatni kezdtem, az ajkamat a fogam közé szívtam, fogtam
a kezét, és figyeltem, ahogy a nap egy viharfelhőkből álló fal
mögé nyugszik le. Nem tudtam, hol kezdjem, de amikor az
utolsó aranyszilánk is eltűnt a szürkeség mögött, levegőt
vettem, élesen és bizonytalanul, aztán beszélni kezdtem.
– Utálnom kellene őt – kezdtem szipogva. – Az arcán lévő
szeplőkről kaptam a nevemet, az én arcomon ugyanezek
vannak, és utálnom kellene! Megerőszakolta az anyukámat –
nyöszörögtem, és az érzelmeim kezdtek felszínre törni,
könnyek gyűltek a szemembe, és elhomályosították a
látásomat –, és én nem is tudtam! Nem tudtam, hogy a kezek,
amik megtanítottak biciklizni, ugyanazok voltak, mint amik
lefogták anyut azon az éjszakán, hogy megfogantam! Nem
tudtam, hogy a szemek, amelyek gyengéd boldogságtól sírtak,
amikor kiesett az első fogam, ugyanazok, amik végignézték,
ahogy anyu könyörög, hogy ne bántsa! – Megráztam a fejem,
és Jamie keze erősebben szorította az enyémet. – Mindig ott
volt! Ő volt, aki megvette nekem az első jegyzetfüzetemet és
tollamat, és ő mondta először, hogy írjak! Ő vitt el vásárolni,
amikor elköltözött a gyerekkori legjobb barátom! Mindig ott
volt! – Szabad kezemet a számra szorítottam, és szorosan
lehunytam a szememet. – És aztán már nem volt, mert
ellöktem magamtól, mert így kellett tennem! Azóta nem
beszéltem vele, hogy elballagtam a gimiből! Nem törődtem a
hívásaival! Először életemben megmondtam neki, hogy ne
jöjjön át karácsonykor vacsorázni! – Elszorult a torkom, és
erősebben szorítottam össze lehunyt szememet, próbáltam
kiszorítani az igazságot. – Nem beszéltem vele, Jamie! És most
már soha többé nem beszélek vele!
Elég könny gyűlt már össze, hogy kifolyjanak, és ahogy
Jamie a mellkasához húzott, az arcomon éreztem a
forróságukat. A derekára fontam a karjaimat, összekenve a
pólóját a könnyeimmel, ő pedig szorosan ölelt. Éreztem, hogy
az első esőcsepp a homlokomra hullik, de nem törődtem vele.
– Nem baj, hogy szereted! – suttogta Jamie, és a szavait újabb
mennydörgés kísérte.
– De baj – leheltem, és felemeltem a fejem a mellkasáról.
Találkozott a tekintetünk, zöld-arany szemeiből merítettem a
következő szavaimhoz szükséges erőt. – Pont ugyanúgy, ahogy
az is baj, hogy téged szeretlek.
Kitágult az orrlyuka, és a keze megtalálta az államat, felfelé
billentette a fejemet, majd lecsúszott, hogy megsimogassa a
nyakamat.
– Szeretsz engem?
Bólintottam, és ahogy a sírás kitöréssel kezdett fenyegetni,
beharaptam az ajkamat. A könnyek új patakja folyt le
ugyanazon az úton, ahol a korábbiak is, és Jamie a
hüvelykujjával törölte le őket.
– Miért baj ez?
– Azért… – próbálkoztam, az ujjaimmal a pólója szélét
birizgálva, de nem voltak rá szavaim, hogy megmagyarázzam.
Nem tudtam betűket és szótagokat és mondatokat használni,
hogy összefűzzem a fejemben lévő gondolatokat, a szívem
érzéseit. – Nem lehetek most veled, Jamie! Holnap
hazamegyek a temetésre, és egyszerűen… nem ígérhetek
neked semmit. Nem… – A szavaim elhaltak, mert fájt hangosan
kimondani őket. Nem ígérhettem semmit Jamie-nek, mert
most, hogy minden megváltozott, nem maradt semmi, amit
adhatnék neki.
Alig öt órával korábban még egy tizenkilenc éves lány
univerzumában éltem. Szerettem volna főszakot választani,
szerettem volna egész héten bulizni a legjobb barátnőmmel, és
mindennél jobban szerettem volna rendbe tenni a dolgokat
Ethannel és Jamie-vel.
De az az univerzum már annyira messzinek tűnt.
Most csak az számított, hogy az apám elment. Meghalt. Nem
törődtem vele, mert azt gondoltam, a világ minden ideje az
enyém arra, hogy eldöntsem, milyen szerepet játszhat az
életemben. De tévedtem.
Ahogy már mondtam, az apám azon a napon halt meg,
amikor ráébredtem, hogy szerelmes vagyok Jamie Shaw-ba.
Ennyire egyszerű és ennyire bonyolult volt.
Jamie felemelte a másik kezét is, és keretbe foglalta az
arcomat. A tekintete a két szemem közt ugrált, összevont
szemöldökkel tanulmányozott, összpontosított rám, ahogy
mindig, és próbálta áttörni a falat, amelyet lassanként
elkezdtem felépíteni kettőnk közé.
– Az rendben van, hogy viszontszeretlek?
 Rövid kiáltás hagyta el a számat, de Jamie nem hagyta, hogy
válaszoljak, mert a szája az enyémhez ért. Úgy csókolt, mint
aki éppen elveszít, mintha ez a csók lenne az utolsó esélye,
hogy megtartson, és nem volt szívem elmondani neki, hogy
már késő. Azon a napon összetörtem, ott, a tengerparton, és
bár próbáltam küzdeni ellene, a zsibbadás mindent teljesen
elnyomott bennem.
– Maradj velem ma éjjel! – suttogta a számba, miközben
közelebb húzott magához, próbálta egymásba olvasztani a
testünket. Bólintottam, még mindig csendesen sírdogálva, és ő
minden erejével megpróbálta lecsókolni a könnyeket az
arcomról, mielőtt lehullhattak volna. Egész éjjel csókolt. Addig
csókolt, hogy a szám kisebesedett, a szívem pedig
megzúzódott. Kétségbeesetten próbált nyomot hagyni
bennem, és ezúttal hagytam neki.
Másnap hazamentem a temetésre, és soha többé nem tértem
vissza.
Jenna velem repült, és elintézett mindent, amit én nem
tudtam: az iskolai papírmunkát, az anyukám kérdéseit, a
ruhámat a temetésre. Az egész szertartás alatt fogta a kezem, a
részvétnyilvánító emberek hosszú folyama alatt, és aznap éjjel,
amikor visszaértünk anyu házába. Én pedig leültem a
számítógépemhez, és írni kezdtem.
Oldalt oldal után töltöttem meg a semmivel, de abban a
pillanatban az volt számomra minden. Minden szótól
egyszerre éreztem magam jobban és rosszabbul, így az egyik
érzést üldözőbe vettem, a másiktól menekülni kezdtem, körbe-
körbe, míg az ujjaim megfájdultak.
Azt hiszem, szükségem volt arra az első, igazi
szívszakadásra ahhoz, hogy úgy érezzek, és úgy tudjak írni,
ahogy aznap éjjel. A szavakat nem olyan szívek írják, amelyek
még sosem éreztek. A szavak fájdalomból születnek,
szeretetből, kimondhatatlan mélységekből – és ezek a szavak
voltak az egyetlen megszabadítóim.
Azon az éjszakán megígértem magamnak, hogy józan
maradok.
Jamie ízének utolsó friss cseppjével az ajkamon a polcra
tettem őt, tudva, hogy ha nem engedném el, szárazra szívnám.
Ahhoz, hogy meg tudjam fogalmazni, miért hagytam magam
mögött Jamie-t, le kellett írnom az érzéseimet. Az igazság az
volt, hogy amikor azt mondta, szeret, hittem neki, és tudtam,
szeret annyira, hogy hagyja magát lehúzni általam. Alig
tudtam reggelente kikelni az ágyból. Miféle ember lennék, ha
hagytam volna Jamie-nek, hogy ebben az állapotban
szeressen?
Kiderült, hogy én víz vagyok, ő meg whiskey, és nem volt
szabad felhígítanom. Most már nem, hogy tudtam, szeret
annyira, hogy hagyná. Meg kellett erősödnöm, hogy amikor
legközelebb elolvadok vele, már jég lehessek.
Azért egyszer visszatelefonáltam a kampuszra, Ethannek, és
a telefonban elmondtam neki mindazt, amiről megérdemelte
volna, hogy személyesen hallja. Aztán az iskolát a Palm South
Universityn fejeztem be, és mindig úgy intéztem, hogy nyáron,
amikor úgy gondoltam, hogy Jamie talán visszajön, ne legyek a
városban.
Évente kétszer hívott fel, minden évben: egyszer a
születésnapomon, és egyszer az apám halálának évfordulóján.
Sosem vettem fel. És sosem hívtam vissza. Úgy tűnt, próbálom
elengedni Whiskey-t, ő pedig próbál belém kapaszkodni.
Csak idő kérdése volt, míg kiderült, ki győz.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Józanul
A telefonom csörgése még olyan messzire is elhallatszott, ahol
én lebegtem a vízen. Még itt is éreztem, ahogy a zsebemben
vibrál, pontosan úgy, ahogy minden évben ezen a napon,
mióta elhagytam Kaliforniát. És ahogy mindig, hagytam
csörögni és vibrálni, nem halkítottam le, de nem is vettem fel.
A nevére bámultam a kijelzőn, és magamban azt gondoltam,
hogy már majdnem sikerült: már majdnem ott tartok, hogy
képes legyek felvenni. Már közel jártam, de még mindig nem
értem oda, úgyhogy a hívás csak a gondolataim között maradt
előtérben, míg én lustán lógáztam a lábamat a deszkám két
oldalán.
Összesen két tevékenység közben éreztem magam
elfogadhatóan az elmúlt három évben: amikor írtam, és
amikor szörföztem. A maga módján mindkettő vigasz volt
számomra.
Amikor írtam, szembenéztem a félelmeimmel: a
szorongásaimmal, az érzéseimmel. Szavakba öntöttem őket,
életet adtam nekik, tudattam velük, hogy felismertem a
létezésüket. Ez terápia volt, még akkor is, ha a tanáraimon
kívül senki nem látta, amit írtam. Egyszerűen csak jó érzés
volt, hogy kiengedhetem a szervezetemből.
A szörfözés viszont az írás előtti lépés volt. Ezt csináltam,
amikor el akartam kerülni egy érzést, vagy amikor muszáj volt
megengednem magamnak, hogy gondolkodjak rajta, mielőtt a
mellkasa közepére bökve a nevén neveztem volna. Most éppen
a pulzusomat mértem azt ünnepelve, milyen messzire
jutottam, ugyanakkor azt is felismerve, hogy még van mit
tennem, míg újra egésznek érezhetem magam.
A hullámok kisebbek voltak, mint Kaliforniában, de ennyi is
elég volt. Ahogy egy tökéletes hullám alakult előttem,
előrehajoltam, és gyorsan kieveztem, még éppen idejében
felugorva a deszkámra, hogy elkapjam, és a partra lovagoljak
rajta. Az első néhány másodpercben, amikor a hullám tetején
szeltem a vizet, a szél pedig hosszú, vizes hajamba kapott,
szabadnak éreztem magam.
Akkor egy kicsit megint kieveztem, felültem, és újra lovagló
ülésbe helyezkedtem a deszkámon, a tekintetemet pedig a
napra irányítottam, amely még mindig küszködve próbált
együtt ébredni velem.
Pontosan három éve volt, hogy meghalt az apám.
Milyen drasztikusan megváltozott azóta az életem!
Még mindig emlékeztem minden, a gyógyulásom útját
szegélyező, sajgó pillanatra. Emlékeztem az összetörésemre a
strandon Jamie-vel, a temetés utáni zsibbadásra, a tagadásra
és a kétségbeesésre, amelyek közel egy évig követtek
mindenhová, mielőtt végre elkezdtem elfogadni a helyzetet, és
alkalmazkodni hozzá. Az írás és a szörfözés: ezek voltak az
egyetlen vigaszaim.
Eleinte megőrjítettem magam azzal, hogy az interneten
próbáltam válaszokat találni az apám halálával kapcsolatosan.
Mindent felkutattam, amit az áramütés általi fulladásos
halálról tudni lehetett, mintha az segítene, mintha ez
visszahozná őt, vagy megkönnyítené, hogy hallgassam, ahogy
az emberek, akik ismerték, azt mondogatják, milyen tragikus
dolog ilyen szörnyű balesetben elveszíteni valakit. Gyűlöltem,
amikor ezt mondták. Gyűlöltem azt a hülye mondatot és azt,
hogy nem nyújtott sem vigaszt, sem megnyugvást. Csak
valamiféle érzéketlen módja volt, hogy értelmet adjunk annak,
aminek valójában sosem lesz semmi értelme.
Egy idő után anyu rábeszélt, hogy próbáljam ki a terápiát. Ő
végre elment, azok után, hogy annyi évig cipelte, amit az apám
tett vele. Úgy tűnt, apu halála egyszerre ölte meg és
szabadította fel anyut, és a terapeutája segített neki
megfogalmazni az érzéseit. Mégis, két alkalom után tudtam,
hogy ez nem nekem való. Nem akartam beszélgetni.
Úgyhogy írtam.
Végül az írás lassan tényleg segíteni kezdett. Különösen,
miután a kreatív írás szakot választottam a Palm South
Universityn. Amikor elkezdték kérni a beadandókat, és
feladtak elolvasni egy csomó regényt, úgy éreztem, jobban
hozzáférek az érzéseimhez, minden elkezdett összeállni, és én
egyre jobban éreztem magam.
Anyu is segített, a barátjával, Wayne-nel együtt. A parton
ismerkedtek meg egyik reggel, amikor anyu eljött, hogy
megnézze, hogyan szörfözök, és Wayne azóta csak pozitív fény
volt mindkettőnk életében, semmi más. Először életemben
láttam az anyukámat szerelmesnek, és elgondolkodtam rajta,
hogy vajon szükséges volt-e az apám halála ahhoz, hogy
egyáltalán képes legyen szeretni. Egészen addig nem igazán
gondoltam bele, hogy anyu tizenkilenc évet az életéből egy
olyan ember közelében töltött, aki a lehető legszemélyesebb
módon sértette meg – és mindezt miattam. Megpróbált valami
családi egységgé formálni minket, hogy biztosítsa, hogy
mindkét szülőm részt vegyen az életemben. Most végre
magára figyelt, és ennek láttán én is azt éreztem, hogy nem
baj, ha én is magamra kezdek figyelni.
Én is randiztam, úgy, ahogy ő – és azon, hogy randiztam, azt
értem, hogy hagytam két különböző fiúnak, hogy először
vacsorázni, aztán ágyba vigyenek. Egyikük sem töltötte be az
űrt, amit az a férfi hagyott, aki utoljára hozzám ért, de
figyelemelterelésnek legalább jók voltak.
Ethan is néha felhívott. Csak egyszer vettem fel, amikor
először hívott azután, hogy elmagyaráztam neki, miért
mentem el, miután elmondtam neki az igazat Jamie-ről és
rólam. A hívásom után kevesebb, mint egy hét múlva
telefonált, olyan részegen, mint aki épp betöltötte a
huszonegyet, és elment Vegasba piálni. Összeakadt nyelvvel
átkozott, amiért darabokra törtem a szívét. Vele sírtam,
szégyelltem magam azért, amit tettem, és még mindig fájt az
apám halála. Ezután az ő hívásaira sem válaszoltam többé.
Három év.
Még mindig emlékeztem arra a napra, az akkori érzéseimre,
a fájdalomra. Olyan volt, mintha fonalgombolyag lennék, és az
volt az a nap, amikor teljesen letekeredtem, az anyagom
megkopott és elhasználódott. A három eltelt év alatt lassan
összeszedtem magam, feltekerve ugyanazt a
fonalgombolyagot, ami korábban is voltam, de ezúttal
máshogy. Már majdnem megint jól voltam.
Majdnem.
Alig két hónap múlva diplomát kapok, és irány Pittsburgh,
hogy elindítsam az életem következő fejezetét – ez a gondolat
visszhangzott bennem, mialatt belovagoltam az utolsó
hullámon. Amikor a lábam újra homokot ért, a hónom alá
csaptam a deszkámat, és ellenállhatatlan késztetést éreztem,
hogy szembenézzek egy utolsó kihívással a diploma előtt.
A törülközőm mellé, a homokba dobtam a deszkámat, és
áttúrtam a táskámat a telefonom után keresgélve. Forró volt a
kezemben, a nap még a hűvös februári időben is átmelegítette.
Legörgettem a nem fogadott hívásaim naplóját, megálltam
Jamie neve felett, és az ujjam már csak a gondolattól is
megremegett, hogy egy centiméterrel lejjebb ereszkedik, és
tárcsáz. Tényleg készen állok rá, hogy beszéljek vele? Mit
mondanék? Mit adhatok neki?
Nem tudtam a választ ezekre a kérdésekre, úgyhogy
felsóhajtottam, és inkább a hangpostaüzeneteimre böktem,
miközben visszahanyatlottam a törülközőmre. Arra az
üzenetre kattintottam, amelyiket az első olyan
születésnapomon mentettem el, hogy már elhagytam
Kaliforniát. Ez volt a kedvencem tőle. Kihangosítottam a
telefonomat, a hátamra feküdtem, és felbámultam a
rózsaszínes-kék égre.
Szia, B.! Én vagyok… Jamie. De ezt, gondolom, már tudod, igaz?
– Sóhajtott, és már elégszer hallgattam meg ezt az üzenetet
ahhoz, hogy pontosan tudjam, meddig tart a sóhaj, mielőtt újra
beszélni kezd. – Tudom, hogy most fáj neked. Tudom, hogy azért löksz
el, mert azt gondolod, ezt az egészet egyedül kellene kezelned. És
őszintén szólva nem tudom, lehet, hogy igazad van. Talán nem én vagyok
az, aki most segíthet rajtad. – Ekkor mocorgás hallatszott, és volt
róla néhány teóriám, hogy mi lehet az. Talán végigfuttatta a
kezét az arcán? Vagy a szél? Vajon azon a strandon van, ahol
elköszöntünk egymástól? – De szeretnék az lenni! Úgyhogy kérlek,
csak… hívj vissza! Hiányzol! – Ennél a résznél mindig sajogni
kezdett a mellkasom. – Boldog születésnapot!
A hangposta véget ért, én pedig becsuktam a szemem,
hagytam, hogy Whiskey hangja, akárcsak a napfény, beigya
magát a bőrömbe, és reménykedtem, hogy ez elég lesz hozzá,
hogy még egy ideig józan maradjak.

– Az egyetemre! – mondta Jenna, magasba emelve hideg

tequilával töltött felespoharát. – Emlékezzenek ránk jó szívvel,
és búcsúzóul csókolják meg a seggünket!
 – Egészségünkre! – kiáltottam együtt az asztaltársasággal,
miközben mind koccintottunk, aztán lehúztuk, ami a
poharunkban volt, és üresen odacsaptuk őket az asztalra.
Felszisszentem, amikor a tequila csípni kezdte az orromat és a
torkomat, és gyorsan egy lime-ért nyúltam, hogy szárazra
szívjam.
– A francba, ez éget! – nevetett Jenna könnyező, kék
szemmel.
– Utálom a tequilát! – értettem egyet vele. Egy tálba dobtam
a száraz lime-ot, és a sörömért nyúltam.
– Én is így vagyok vele, de legalább teszi a dolgát! – mondta
Kristen. Jenna és én mindketten poharat emeltünk, mert nála
volt a pont, majd kortyoltunk. Kristen lecsusszant a
bárszékéről, és kettőnkre mutatott.
– Mindjárt jövök! Pisilnem kell.
Kristen volt a projektpartnerem a diploma megszerzéséhez
szükséges utolsó kurzusomon. Alaposan megismerkedtünk
egymással az elmúlt néhány évben, különösen, hogy kettőt is
kitettünk a nagyjából öt kisebbségi közül a kreatív írás
programban. Kristen brazil volt, és imádtam az irodalmat
illető egyedi látásmódját, különösen a modern amerikai
irodalom szempontjából. Hiányozni fog, de a francba is,
készen álltam rá, hogy kikerüljek a Palm South Universityről!
Megigazítottam a fejemen a diplomakalapomat. Még mindig
idegesített, hogy Jenna kötelezett rá, hogy egész éjjel rajtam
legyen. Mindig is azt gondoltam, hogy butaság, amikor a
diplomázók így viselkednek, mintha figyelemre vágynának,
vagy azt akarnák, hogy minden vendég meglapogassa a
hátukat a kocsmákban a diplomaosztójuk után. Mégis jó
kedvem volt. Gondolom, ezt teszi az emberrel, amikor végre
keresztülsétál azon az emelvényen. Úgyhogy beadtam a
derekam, és mosolyogva viseltem a kalapom, miközben
megünnepeltük az elmúlt négy évet. Legalább azt megengedte,
hogy a taláromat egy cuki farmerre cseréljem.
– Tehát az egész hétvégéd foglalt, amíg el nem mész
vasárnap este? – tisztázta Jenna újra, és durcásan csücsörített
hozzá.
– Így van, hölgyem! Anyu holnapra egy kis családi bulit
tervezett, aztán este kimegyünk a tengerpartra, és ott leszünk
vasárnap is, amíg el nem megyek.
– Nos, gondolom, az anya-lánya időre nem lehetek dühös. –
Jenna sóhajtva kötött kompromisszumot. Az ajkához emelte a
sörét, de megszólalt, mielőtt ivott volna. – Tudod, hiányozni
fogsz neki!
Vele sóhajtottam.
– Tudom! – A söröm címkéjét tépkedve arra gondoltam,
milyen közel kerültünk egymáshoz anyuval az elmúlt három
évben, mióta hazarepültem Kaliforniából. Együtt gyászoltunk,
együtt gyógyultunk és együtt fejlődtünk. Úgy alakult, hogy
mialatt elvégeztem az iskolát a PSU-n, otthon laktam, de
bármennyire is imádtam újra összekapcsolódni és közelebb
kerülni hozzá, mint valaha, készen álltam egy új fejezet
kezdetére. Készen álltam egy új városra, új emberekre, egy új
esélyre, hogy megtaláljam önmagamat. – De azért rendben
lesz. Ott van neki Wayne!
– Jaj, ne is emlékeztess! Szerencsés ribanc!
Felnevettem, mire Jenna gúnyosan elmosolyodott.
Egyértelműen nem szégyellte, hogy bejön neki az anyukám új
barátja. Már majdnem egy éve jártak, és Wayne jót tett
anyunak. Mindkettőnknek jót tett. Segített jelentkezni az
államon kívüli másoddiplomás képzésekre, amikor rettegtem
a távozástól, és ezért örökké hálás leszek neki.
– Tudod, még mindig haragszom rád – tette hozzá Jenna. –
Itt vagyok, végre hazajövök, te pedig elmész!
– Lehet, hogy a másoddiploma után hazajövök. Ki tudja.
 Jenna felmordult.
– Csak hagyj nekem helyet az ágyadban, jó? És az isten
szerelmére, ne válj Steelers-drukkerré!
– Az baseball, ugye?
Jenna felnyögött, éppen akkor, amikor Kristen újra
csatlakozott hozzánk, és én nevetve megcseréltem keresztezett
lábaimat.
Jó érzés volt nevetni, szórakozni. Olyan sokáig tartott olyan
lelkiállapotba jutni, hogy tudjak nevetni. Az apám elvesztése
jobban beakasztott az agyamnak, mint hittem volna, és csak az
elmúlt egy évben éreztem igazán, hogy tanulom elengedni őt,
elengedni a bűntudatot. Szerettem őt, és ezzel nincs semmi
baj. Haragudtam rá, és ezzel sincs semmi baj. De most eljött az
ideje, hogy itt hagyjam, Floridában, és kiderítsem, ki vagyok –
ki lehetek – egy másik városban és államban.
– Atyaég! – suttogta Jenna az asztalra ejtve a sörét, és
megrángatva a farmerem övtartóját. Közel hajolt hozzám, a
tekintete valahol a hátam mögött volt. – Ne nézz oda, de itt van
Jamie!
– Micsoda?!- suttogva sikítottam.
– Ki? – kérdezte Kristen párhuzamosan, ugyanabba az
irányba tekerve a fejét, mint Jenna. Azt mondta, ne nézzek
oda, de én persze nem hallgattam rá: hogyan tehettem volna?
A bárba épp most sétált be egy szellem, és nekem a saját
szememmel kellett látnom. Amint megpillantottam, a szívem
kihagyott egy ütemet, és a lyuk, ami azóta növekedett bennem,
hogy utoljára láttam, megtelt, és felmelegítette a véremet.
Három év telt el. Vagy csak tegnap volt? Nem voltam benne
biztos. Mindkét állítás igaz volt, észrevettem rajta a
különbségeket, de még a bár másik végéből is éreztem az
ismerősségét. Skóciában csak legalább háromévnyi érlelés
után minősítik a whiskey-t Scotch-nak. Abban a pillanatban
jöttem rá, hogy Jamie most már egy fiatal Scotch, egy
tapasztalatot és ízeket ígérő, kevert whiskey. Beindult a
nyáltermelésem, és ahogy az ajtó becsukódott mögötte, Jamie
tekintete, akár egy mágnes, megtalálta az enyémet.
Egy csapat öltönyös férfival volt, egyikük a vállára csapott,
majd a bár másik vége felé biccentett. Ő bólintott, de amikor
elindultak, nem követte őket. Ehelyett rajtam tartotta a
szemét, félredöntötte a fejét, mintha nem lenne biztos benne,
hogy tényleg ott vagyok, aztán megtette az első lépést.
Nagy levegőt vettem, amit benn is tartottam, Jenna majdnem
összeszarta magát mellettem, Kristen pedig egyikünkről a
másikra nézett, azon gondolkodva, hogy vajon mi a fene folyik
itt. Nem tudtam levenni a szemem Jamie-ről, és míg felém
közelített a helyiségen keresztül, úgy ittam magamba, mintha
kiváltságom volna, hogy megtehetem. A nyakkendője lazán
lógott a nyakában, világosszürke ingének ujját könyékig
feltűrte, de nem az ragadta magához a figyelmemet, amit
viselt. Hanem az aranybarna haja, amely, mióta utoljára
láttam, egy árnyalattal sötétebb lett, és precízen be volt állítva.
A széles vállai, amelyek még szélesebbek voltak, mint három
éve, amikor rajtuk könnyeztem. Az állkapcsa, amely még
mindig annyira szögletes és élesen rajzolt volt, és amelyet
most halvány borosta árnyékolt be. És a borostyánszínű
szemei, amelyekben sötét tűz égett, és amelyeket fájdalom és
kíváncsiság színezett, ahogy egyenesen elém lépett. Nem úgy
nézett ki, mint az én Jamie-m, én mégis megláttam őt ott, a
felszín alatt. Éreztem őt, a jelenlététől keletkező vibrálást.
Következőnek az illata borított el: fűszeresebb volt, de
ugyanolyan mézes mellékízzel.
Végül kiengedtem a levegőt. Lassan, egyenletesen hagyta el a
tüdőmet.
Megfordultam a bárszékemen, a lábaim még mindig
keresztben, a kezeim szorosan összehajtogatva az ölemben, ő
pedig hanyagul az öltönynadrágja zsebébe dugta a kezét,
miközben tetőtől talpig végigmért.
– Más lett a hajad – mondta rekedten, orrlyuka kitágult,
miközben a tekintete ráérősen kalandozott vissza az arcomra.
Éreztem, ahogy a vágy hőhullámként párolog belőle, és minél
tovább állt ott, a bőröm annál jobban felmelegedett. A hajam
nagyobb lett, hosszabb. A megszokott, apró, puha csigák a
hátam közepéig értek.
– Neked pedig tetoválásod van – gondolkodtam el. Láttam,
ahogy a széle kikandikál az ingujja alól, a könyökénél, és ő
hanyag félmosollyal pillantott le rá, mielőtt újra rám nézett
volna.
Egy pillanatig csak bámultuk egymást, mindketten
mosolyogtunk, mindketten alkalmazkodni próbáltunk a
régivel keveredő új bizsergéshez. Aztán Jamie megrázta a
fejét, és az arcát vigyor szelte ketté.
– Két másodperced van leszállni arról a bárszékről, és a
karjaimba bújni, mielőtt lerángatlak róla!
Elpirultam, és úgy mosolyogtam rá, mintha a tükörképe
volnék. Lenéztem a magas sarkúmra, majd könnyedén
leléptem, és bezártam a köztünk lévő távolságot. Abban a
pillanatban, hogy a testünk összetalálkozott, és ő könnyedén
átfogta apró hátam, én pedig a nyakára fűztem a karom,
mindketten felsóhajtottunk. Beállt a béke, éppen, amikor a bár
többi része életre kelt.
Hirtelen hangos nevetést hallottam a csoport férfi felől,
akikkel Jamie érkezett, a bárpult mögül pedig poharak és jég
csilingeltek. Hallottam, ahogy Jenna mögöttünk megköszörüli
a torkát, és hallottam, hogy a zene körülöttünk egyre
hangosabb és hangosabb lesz. Mégis, Jamie csak ölelt, én pedig
szorítottam.
– Jaj, szia, Jamie, én is nagyon örülök neked! – szidott meg
bennünket végül Jenna.
 Jamie lazított az ölelésén, én pedig kicsúsztam a karja alól. A
sörömért nyúltam, de nem ültem vissza a helyemre.
– Szia, Jenna! – válaszolta Jamie, röviden rámosolygott, majd
újra rám szegezte a tekintetét. – Tehát ma ünnepeltek?
Megpöccintette a diplomaosztó kalapomat, és én
szégyenlősen felnyögtem.
– Aha. Kaptam egy darab papírt, amin az áll, hogy remekül
tudok egész éjjel magolni és tankönyvjegyzeteket
visszaöklendezni.
Jamie nevetett.
– Gratulálok!
– És bekerült a mesterképzésre is – tette hozzá Jenna. –
Pittsburgh-ben.
– Pittsburgh? – ismételte meg Jamie, és felvonta a
szemöldökét, azután a fejét is oldalra billentette. – Mit fog
csinálni az én szörfös csajom egy olyan városban?
Felmelegedett az arcom, és újra a söröm címkéjét kezdtem
kapirgálni, válasz helyett pedig a számhoz emeltem az üveget.
– És te? – kérdezte Jenna. Kristen még mindig csak bámult
bennünket, a szemével kérdezősködve, amire én csak egy
vállrándítással válaszoltam. – Mit csinálsz itt, Floridában?
– Tulajdonképpen én is ünneplek. Sikerült a könyvelői
vizsgám, és elfogadtam egy állásajánlatot az apámnál.
– Tényleg? – kérdeztem széles mosollyal, miközben
büszkeség hullámzott át rajtam, és nem voltam biztos benne,
hogy szabad-e ilyesmit éreznem. – Hát ez fantasztikus!
Annyira örülök neked!
– Köszi!
Jamie végig engem bámult. Istenem, annyira imádtam,
ahogy néz! Csak rám figyelt, és nem is szégyellte. Jenna újabb
kérdést akart neki feltenni, de ő közbevágott.
– Van kedved lelépni innen?
 A szívem hangosan dörömbölt a bordáimon, és leküzdöttem
egy mosolyt.
– Tudod, hogy utálom a kliséket.
Vállat vont.
– Azt is tudom, hogy velem hajlandó vagy kivételt tenni.
– Ó, igazán?
Jamie magabiztosan dugta vissza a kezét a zsebébe.
– Igen.
Az ajkamat harapdálva még egy pillanatig rajta tartottam a
tekintetemet, majd Jennához fordultam. Ő az égre emelte a
kezét, és megragadta a sörét.
– Jaj, az isten szerelmére, menj már! Menj, mielőtt én esem
teherbe a kibaszott nézésétől!
Eltakartam a nevetésemet a kezemmel, Kristen felé súgtam,
hogy bocsánat, majd lekaptam a táskámat a bárpultról.
Kristen tágra nyílt szeme ellenére is elmosolyodott, és
Jennáéhoz koccintotta a sörét.
– Rendben leszünk! Menj!
Így hát visszafordultam Whiskey felé, és éreztem, hogy
olyan közel van, hogy három év józanság után
megízlelhetném, és elmosolyodtam.
– Mutasd az utat!
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Egy éjjel a skóttal

Mindent imádtam abban a pillanatban.
Imádtam, ahogyan Jamie egyik keze könnyedén pihen a
kormányon, míg a másikkal a sebességváltót fogja. Imádtam,
ahogyan a meleg szellő befúj az új Jeepje ablakán. Imádtam a
lábaim látványát a műszerfalán, miközben ugyanazok az utak
nyúltak el előttünk, amelyeken tizenhét éves korunkban
autóztunk. És leginkább a könnyed beszélgetést imádtam és az
egyszerű csendet, mert mindkettőbe annyira jól
belepasszoltunk.
Évek teltek el, és még mindig voltak kimondatlan szavak, de
akkor és ott csak az számított, hogy együtt vagyunk. Ezt
éreztem, és tudom, hogy ő is. Azt az éjszakát nekünk
teremtették, és nem állt szándékomban elpazarolni.
Jamie hagyta, hogy én válasszak lejátszási listát, miközben
beszélgettünk. Elmondta, hogy az apukája cége túlélte a
visszaesést, míg én lefestettem neki, hogyan lettem angol
szakos. A beszélgetésünk hátterében Peter Jennison: Longing
for Home című albuma szólt, és nem tudtam nem észrevenni a
hangvételünk különbségeit, mióta Jamie és én ugyanitt jártunk
együtt. Most már mindketten felnőttek voltunk, mindketten
megszabadultunk attól, ami az utolsó együtt töltött
éjszakánkon bántott bennünket. Olyan volt, mintha az
univerzum pontosan a legtökéletesebb pillanatban lökött
volna egymás mellé bennünket, és én mérhetetlenül élveztem
a csillagok együttállását.
– Nem hiszem el, hogy eladtad ScarJót! – jegyeztem meg,
végigsimítva az ülésem szélét. Az új Jeep szó szerint vadonatúj
volt, még cicomásabb, mint az első, sötét és vészjósló. A belseje
sima bőr volt, a műszerfal felszerelt, a külseje pedig matt
fekete. Még a felnijei is sötétszürkék voltak, és imádtam,
ahogyan Jamie a vezetőülésen festett: nyugodt volt,
magabiztos és baromi szexi.
Felnevetett, és megigazította a kezét a kormányon, ahogy
elkanyarodtunk.
– Na ja, ScarJo öregségére kezdett mogorvává válni.
Nagyjából két hónappal ezelőttig kapaszkodtam belé, de aztán
beadtam a derekam, és újat vettem.
– Ó, képzelem, mennyire nehéz lehetett megtenni! –
cukkoltam, és az új kicsikéje műszerfala felé intettem.
Szipogott.
– Hát, igen, sok emlék fűzött ahhoz a Jeephez. Nem akartam
elengedni, amíg nem volt muszáj.
Abban a pillanatban súlyosabb lett körülöttünk a levegő, és
én megéreztem: tudtam, hová vezet ez a beszélgetés. Már túl
voltunk azon, hogy mi a helyzet a családdal és az iskolával és a
szörfözéssel. Jamie mindjárt olyan kérdéseket tesz fel nekem,
amiket nem biztos, hogy meg tudok válaszolni, és a gyomrom
a próbálkozásnak még a gondolatára is felkavarodott.
– Nem jöttél vissza – suttogta. Alig hallottam őt a zene
mellett, így letekertem a hangerőt, levettem a lábamat a
műszerfalról, és helyette a combom alá húztam.
– Tudom.
– És soha nem vetted fel a telefont. Soha nem hívtál vissza.
Soha… – elhalt a hangja, és kifehéredett a keze a
sebességváltón.
– Tudom.
 Becsuktam a szemem, a fejemet az üléshez támasztottam, és
mélyet lélegeztem. Nem kérdezte, hogy miért, nem könyörgött
magyarázatért, bár tudtam, hogy szüksége van rá. Megálltunk
egy piros lámpánál, és én félrefordítottam a fejemet,
kinyitottam a szemem, hogy ránézhessek.
– Jamie, mondhatok bármit, nem fogod tőle jobban érezni
magad. Vannak kifogásaim, van rá okom, hogy miért löktelek
el, de egyik sem teszi jóvá a tényt, hogy szemét dolog volt
tőlem. Fiatal voltam, fájt a szívem, és nem tudtam, hogyan
kezeljem az új valóságomat. Elmenekültem tőled
Kaliforniából, mert azt hittem, az a helyes! És valahol örülök,
hogy így tettem, mert meg kellett gyógyulnom. De valahol
utálom is magamat azért, ahogyan elhagytalak.
Az állkapcsa alatt megfeszült egy izom, és én óvatosan a
kezére tettem a kezemet.
– Az apám halála megváltoztatott, Jamie! – mondtam
rekedten, remegő hanggal. – És amit Ethannel tettem, az
minden morális szabályom ellen volt, és gyűlöltem magam,
amiért elveszítettem a kontrollt, hogy téged szerettelek,
amikor őt kellett volna. Csak annyira… – Újra becsuktam a
szemem, és Jamie megfordította a kezét az enyém alatt,
megszorított, azt kérte vele, hogy folytassam. – El voltam
cseszve. És időre volt szükségem.
A lámpa zöldet jelzett, és Jamie újra elfordította a kezét az
enyém alatt, hogy váltson, míg az ujjaim a kézfején pihentek.
– És most? – kérdezte, röviden rám pillantva, mielőtt újra az
útra szegezte a tekintetét. Elgondolkodtam a kérdésén, hogy
vajon pontosan mire is kíváncsi.
– Most a Jeepedben ülök, és semmi sem változott, pedig
minden megváltozott.
Bólintott, és a szavaimat emésztve összevonta a
szemöldökét.
 – És azon gondolkodom, hogy vajon meddig küzdesz a
késztetéssel, hogy megcsókolj, mielőtt beadod a derekadat –
súgtam, és ő azonnal rám nézett. – Mert kevesebb mint
negyvennyolc óra múlva elmegyek, Jamie. És szükségem van
rá, hogy megcsókolj, mielőtt felszállok arra a repülőgépre!
Jamie épp idejében tépte le rólam a tekintetét, hogy élesen
elkanyarodjon. Kiroppantotta a nyakát, felbőgette a motort,
ahogy felgyorsított, és én végignéztem, ahogyan az eddig
felettünk lebegő vágy lecsapódik, teljesen eláztat bennünket,
és egyikünk sem próbált fedezéket keresni előle.
– Elviszlek magamhoz. Most! – mondta rekedten. Nem
kérdés volt, nem kérés, és nem volt választásom. – Ha nem
gondoltad komolyan minden szavát annak, amit az előbb
mondtál, durván hét perced van visszavonni. Azután már nem
mondhatsz egy szót sem, még a nevemet sem, mert úgy
megbaszlak, hogy szóhoz sem jutsz majd!
Erőltetetten szívtam magamba a levegőt, mert a szavai
szabadon eresztették bennem a vágyat, ami elborított, és
tócsába gyűlt a combjaim között. Jamie megfeszítette az
állkapcsát, és amikor várakozva felém fordult, nem
mosolygott. A szemében kihívás volt, és azt akarta, hogy
elfogadjam, hogy megadjam magam neki. Azt hiszem, azt
akarta, hogy szembeszálljak vele, hogy érveljek, hogy ez miért
rossz ötlet, hogy még mindig nem jó az időzítés, és hogy ezzel
csak magasabb polcra mászunk, ahonnan újra le fogunk
zuhanni, hogy újra összetörjünk. De engem nem érdekelt.
Elviselem a törést, ha ez azt jelenti, hogy egyetlen éjszakára
egésznek érezhetem magam vele.
Úgyhogy gondosan választottam meg az utolsó két szót.
– Vezess gyorsabban!
Amint Jamie bejárati ajtaja becsukódott mögöttünk, már oda is
nyomott hozzá, a szája erősen az enyémre tapadt, és egy
mellettünk álló kisasztalra dobta a kulcsát. A kulcscsomó
átcsúszott a fa felületén, és a földön koppant, de egyikünket
sem érdekelte. Jamie felemelt, én pedig összeakasztottam a
bokámat a háta mögött, a cipőm sarkát a kemény farizmaiba
vájtam, hogy közelebb húzzam magamhoz.
Felmordult, a csípőjével az ajtóhoz szegezett, letépte
magáról az inget, és a földre dobta. Az ajka a számról a
nyakamra csúszott, és erősen megszívta a bőröm, megharapta
a kulcscsontomat, majd elhúzódott tőlem, hogy megrántsa a
pánt nélküli felsőmet, én pedig felemeltem a karomat, és
hagytam, hogy lehámozza rólam. Nem volt rajtam melltartó,
és ő elégedetten dorombolva vett a kezébe, én pedig a
tenyerébe feszültem, ahogy a hüvelykujját a mellbimbómra
simította.
– Jamie – nyögtem halkan a nevét, mielőtt a szája betakarta
volna az enyémet.
– Shhh – mondta, felemelt, és a konyhába vitt. Ragyogóan
tiszta volt az egész, hajópadló és áramvonalas gránitpult
díszelgett benne. Jamie a konyhasziget előtt a földre ejtett. –
Vedd ezt le! – Megrántotta a farmeremet, és elkezdte levenni
az öltönynadrágját, miközben tekintete a magas sarkúmra
tévedt. – Azt hagyd fenn!
A Scotch annyival erősebb volt, mint az a Whiskey, ami
három éve részegített meg. Magabiztosabb volt, tapasztaltabb,
és tudtam, hogy ez az éjjel semmiben nem fog az első
alkalomra hasonlítani. Jamie alig várta, hogy megégessen, és
én kétségbeesetten hagyni akartam neki.
Átcsúsztattam a farmerem felső gombját a lyukon, lassan
lehúztam a cipzárt, először egyik oldalon toltam le a nadrágot
a csípőmről, aztán a másikon, centiről centire, a szememmel
Jamie-t figyelve, ahogy engem néz. Amikor hagytam, hogy a
farmer leessen a combomról a bokámig, kiléptem a magas
sarkúmból, egyenként lerúgtam a szárait, és rögtön vissza is
léptem a tizenöt centis sarkú, fekete cipőbe.
– Jó kislány! – mondta Jamie, miközben a szeme
végigkalandozott a testemen. Letolta a bokszerét a nadrágja
mellé, mindkettőből kilépett, és félrerúgta őket. Ott állt
előttem, és miközben megmarkolta magát, a foga az alsó
ajkába vájt. Következőnek a bugyimért nyúltam, de megrázta
a fejét. – Hagyd azt! Fordulj meg!
Megpördültem, és ahogy a csípőm hozzáért a hűvös
gránithoz, hátranéztem a vállam fölött. Jamie mögém lépett,
oldalra söpörte a hajamat, majd a nyakamba csókolt,
miközben folyamatosan magát simogatta. Felsóhajtottam, és ő
elengedte a farkát annyi időre, hogy megragadja mindkét
csuklómat, és a sziget túlsó széléhez vezesse őket, hogy
megkapaszkodhassak. Előredőltem, a mellem nekinyomódott
a pultnak, a fenekem a merevedéséhez préselődött. Jamie
ösvényt csókolt a hátamra, és nem sokkal a tangám csipkéje
alatt a húsomba harapott, én pedig összerezzentem. A
fájdalom megdöbbentett, de szívesen láttam.
Újra felegyenesedett, megcirógatta a fenekemet, majd
hirtelen ráütött. Megugrottam, de tetszett a csípős érzés, és
hangosan felnyögtem, az arcom forró volt a grániton. Jamie
egy kézzel a pultot markolta meg, a másikkal pedig egy ujját a
bugyim alá bújtatta és követte a textil vonalát, míg a
puncimhoz nem ért. Élesen szívta be a levegőt, amikor
megérezte, máris mennyire nedves vagyok, és a keze mögött a
csípője egy lökésével nyomta belém két ujját.
– Basszus! – nyújtotta el a szót, kihúzta az ujjait, majd újra
becsúsztatta őket, én pedig erősebben szorítottam a pultot.
Megpöckölte a combom belső oldalát, és a csipke pattant egyet
a bőrömön.
– Nyisd szét!
 Engedelmeskedtem neki, és széttettem a lábam, miközben ő
hátrébb húzta a csípőmet, hogy annyi helye legyen, amennyire
szüksége volt. Térdre ereszkedett, aztán eltűnt az útból a
csipke, ő meg végighúzta a nyelvét a puncimon.
Hozzádörgölőztem, és akkor feszültem a szájának, amikor az a
csiklóm köré zárult. Szívni kezdte, és a combjaim
megremegtek körülötte. Éreztem, ahogy elmosolyodik, a
lélegzetén a saját forróságomat éreztem, ahogy megismételte a
mozdulatot, nyalogatott, és szívott és harapdált, egyre
közelebb hozva engem a szabaduláshoz.
A fogam olyan mélyen vájt a számba, hogy majdnem
kiserkent a vérem, és én gátlástalanul elengedtem magam,
sikoltozva és a száján mozgatva a csípőmet. Közel voltam,
annyira közel, és Jamie tudta ezt, mert újra felegyenesedett, és
én hátrapillantottam rá a vállam felett, éppen elkapva, ahogy
megnyalja az ajkát és megtörli az állát a hüvelykujjával.
– Ne mozdulj!
Visszament a nadrágjához, és mielőtt újra a földre dobta,
zörgő csomagot húzott elő a zsebéből. Fel akartam állni a
pultról, de a keze megtalálta a hátamat, és gyengéden
visszanyomott, a farka pedig a fenekem két partja közé
ereszkedett.
Hallottam, ahogy az óvszer csomagolása kinyílik, és éreztem
Jamie rövid távollétét, de aztán újra hozzám dörgölte a farkát,
csak a végével izgatva engem. Előrehajolt, marokra fogta a
hajamat, és egyszer a csuklója köré tekerte.
– Mennyi kibaszott haj! – mondta rekedten, miközben a foga
közé szívta a fülcimpámat. Libabőr indult attól a ponttól, ahol
hozzámért, egészen a lábujjaimig. Jamie meghúzta a hajamat,
és az erejétől elemelkedett a fejem a pultról. A fölöttünk lógó
csillárra néztem, ő pedig belém hatolt hátulról, egészen tövig.
Felnyögött, a nyakamra ejtette a homlokát, ahogy visszahúzta
magát, majd újra belém feszült. – Istenem, egész éjjel arról
fantáziáltam, hogy így fogom a hajadat! És ez a kibaszott
magas sarkú! – nyögte felegyenesedve, és magával húzta a
hajamat, hogy a hátam ívbe feszüljön. Erősebben csapódott
belém, és én felkiáltottam, máris az őrület határán.
Olyan gyakorlottan irányított, hogy elgondolkodtam rajta,
vajon mennyire lehetett elfoglalt az elmúlt három évben, de
úgy döntöttem, nem törődöm ezzel, és inkább arra
összpontosítottam, hogy nyilvánvalóan tanult, én pedig a
vizsgafeladata vagyok, a lehetősége arra, hogy megmutassa,
mit.
Amikor elengedte a hajamat, a kezei megtalálták a csípőmet.
Minden döféssel magára húzott, nekiszegezett a pultnak, és
minden alkalommal erősebben lökte magát belém. A csiklóm
az alattam lévő sima felülethez dörzsölődött, és remegni
kezdtem Jamie körül, miközben az orgazmusom egyre csak
épült. Rohantam a megkönnyebbülés után, kétségbeesetten
próbáltam megtalálni, de Jamie kihúzta magát belőlem, én
pedig levegő után kapkodva nyitottam ki a szememet.
– Még nem! – Körbefordított és lehajolt, a karjaiba kapott, és
újra keresztülvitt az előszobán. Egész úton csókolt, én pedig a
nyaka köré fontam a karomat, közelebb húztam magamhoz, a
szájába lihegtem, míg végre berúgta a folyosón lévő utolsó
ajtót, és a plüsstakaróra ejtett.
Könnyedén értem földet, felpillantottam rá, és a fejtámláig
tolattam, míg ő a lábam közé ereszkedett és követett. A vállam
a fához ért, ő pedig a combjaival nyitotta szét az enyémeket,
majd újra belém döfte magát, és éppen akkor találta meg a
számat az övével, amikor tövig belém lökődött. Megremegtem
az érzés intenzitásától, és amikor újra megfeszült, a hátába
vájtam a körmeimet.
– A francba is, B.! – morogta, és remegő karokkal
támasztotta meg magát felettem. A lábam már a konyha óta
használhatatlan volt, de most a dereka köré fontam és a
fenekébe vájtam a cipőm sarkát. Felszisszent, válaszul a
nyakamba harapott, és a csiklómhoz nyomott csípőjével együtt
csak ennyi kellett, hogy elindítson a lejtőn. Feketeség borította
el a látásomat, és visszatartottam a lélegzetemet, hogy Jamie
nevével a számon juthassak a csúcsra.
Leejtettem a kezemet a hátáról, és a takaróba markoltam,
csavarva rántottam ki a sarkait a matrac alól, ahogy erősen
kapaszkodtam belé, meglovagolva az orgazmusomat. Jamie
tartotta a tempót, a nyomást, amíg a lábaim el nem ernyedtek.
Aztán megcsókolt, hosszan, lassan, lelassította a ritmust és
engedte, hogy leereszkedjem.
Még mindig mozgott a lábam között, az alkarját a bal térdem
alá bújtatta, majd a vállára segítette a lábam. Megcsókolta a
bokámat, szívni kezdte a puha bőrt, aztán gyorsítani kezdett,
ebben a pozícióban új mélységeket érintve. Csak négy lökésig
tartott, míg ő is elérte a saját szabadulását. Egyik kezével
megszorította a bokámat, míg a másikkal megtartotta magát
felettem. Felnyögött, utoljára még mélyebben feszült belém,
aztán hagyta az ágyra esni a lábamat, és rám rogyott.
Sajogtak a végtagjaim, de a karomat köré fontam, ujjammal
gyengéden simogatva a vállát. Megremegett az érintésemtől, és
a nyakamba csókolt. Lihegett, a lélegzete forró volt a bőrömön,
és én is nehezen találtam egyensúlyt a saját légzésemben.
Feltámaszkodott a könyökére, és a fejét rázva csókolt szájon.
– Hát ez kurva jó volt!
Felkuncogtam, mire ő megpuszilta az orromat.
– Én is ugyanerre gondoltam.
– Ezek után muszáj, hogy az enyém légy! – lehelte. Még
mindig bennem volt, és ez az egész túl sok volt, túl intenzív,
mégis kierőszakoltam magam a ködből.
– Nem lehet!
– Hülyeség! – vitatkozott. – Az lehetsz. Az vagy!
 – Vasárnap este elmegyek, Jamie! – mondtam komolyan,
megtörve a csókunkat, hogy rám nézzen.
Kifújta a levegőt, és összeráncolta a szemöldökét.
– Akkor légy az enyém a hétvégére!
Utáltam, ahogy rám néz, még inkább, mivel tudtam, hogy
még azt sem adhatom meg neki.
– Nem lehetek. Családi programom van. Ennyi… csak ennyit
adhatok.
– Miért nem lehetünk távkapcsolatban?
Felnevettem, és a nyaka mögött összekapaszkodtam a
kezeimmel.
– Mert az garantált módszer a szívünk összetörésére! –
Láttam a szemében a csalódottságot, úgyhogy gyorsan
hozzátettem: – De már nem menekülök előled, Jamie!
– Ez azt jelenti, hogy fel fogod venni a telefont?
Csendesen elmosolyodtam, és bólintottam.
– Csak… próbáljunk meg nem címkét tenni erre. Ránk.
Ez úgy tűnt, kissé megnyugtatja, és hosszan kilélegzett,
tekintete a két szemem között villódzott.
– Rendben! Két dologra van szükségem tőled! – Vártam, és
mielőtt újra megszólalt volna, a nyelve végigszaladt az alsó
ajkán. – A ma éjjelre és egy napra.
– A ma éjjelre – ismételtem meg sóhajtva. – És egy napra.
Bólintott.
– Mindkettőre szükségem van!
Megvizsgáltam őt, és túlságosan is belegondoltam, vajon mit
kér, majd úgy döntöttem, nem kell ezzel most törődnöm.
Egyetlen bólintással válaszoltam, majd újra magamra húztam,
amíg a szája össze nem találkozott az enyémmel. Elszántan
csókolt meg, és éreztem, hogy újra megkeményedik, ahol még
mindig bennem pihen. A testem sajogva éledt újra, és tudtam,
hogy ezek után izomlázas hétvége vár rám.
 Úgyhogy ennyit engedtem meg magamnak: egy éjszakát
Scotch-csal. Ő a lehető legtöbbet hozta ki belőle, nem hagyott
aludni, míg a nap már besütött a hálószobája sötétítő
függönyei között. Megpróbáltam nem túl sok reményt fűzni a
szavaihoz amiatt, hogy Pittsburghbe megyek, ő pedig itt
marad. Pontosan ugyanolyan volt, mint az a régi éjszaka a
strandon, öt évvel ezelőtt, csakhogy ezúttal felcserélődtek a
szerepek, és tudtam, hogy ő nem követ engem Pennsylvaniába
úgy, ahogy én őt az Alderre.
Ezt észben tartottam, amíg aznap éjjel újra és újra
szeretkeztünk, de mégis lehetetlen volt nem túl szorosan
kapaszkodni belé. Három évvel ezelőtt elengedtem, és
rettegtem újra megtenni, habár tudtam, hogy muszáj.
Visszatekintve az volt az az éjszaka, amikor az időzítés iránti
gyűlöletem igazán testet öltött. Azon az éjszakán ébredtem rá,
hogy mindegy, milyen könnyűnek látszik hosszú távú
kapcsolatot kialakítani Whiskey-vel, az igazság az, hogy
egyáltalán nem volt egyszerű, még egy icipicit sem.
Két dolgot kért tőlem: az aznap éjszakát és egy napot.
De az az egy nap sosem jött el.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Az E a whiskey-ben
Üdvözlünk a Rye Kiadónál! – hadarta Mona, és megigazította a
fején a sötét, szoros kontyot, miközben kitessékelt a liftből. –
Ez gyors lesz, mert dolgom van, oké? Úgyhogy figyelj!
Lázasan bólogattam, és bekapcsoltam a tollam a karomra
akasztott jegyzetfüzeten, amelyet azért vittem magammal, ha
esetleg le kell írnom valamit. Akkor jártam először az
irodában, az volt a gyakornoki munkám első napja, és Mona
unott tekintete és rágógumi-pukkantásai ellenére is izgatott
voltam, hogy ott lehetek. Francokat, megtiszteltetés volt, hogy
ott lehetek!
A Rye Kiadó nagyon jól ismert és keresett volt. Nehéz volt
náluk gyakornoki munkát kapni, és még nehezebb volt elérni,
hogy teljes állásba felvegyenek. Habár tele voltak ügyfelekkel,
a munkatársaik listája rövid volt, exkluzív és első osztályú.
Annyira akartam az ottani állást, mint a vérszagot fogott
fenevad a prédát. Ha beledöglöm is, nevet szerzek magamnak
a Rye Kiadónál!
– Ez az én íróasztalom, a recepció. Az adminisztratív
munkák mellett én intézem az összes ügyfelet és vendéget,
akik bejönnek. Nyilván imádom a munkámat – és megforgatta
a szemét. – Az irodánk egy nagy négyzet, az egyterű dolgozói
fülkék középen vannak, a külön szobák pedig kívül, a két
konferenciaterem kivételével. Ez az egyik. – Egy hosszú,
téglalap alakú asztallal és a két oldalán tucatnyi borszékkel
ellátott terem felé intett. A távolabbi falon egy hatalmas
képernyő volt, a hátsó falat pedig, ahol nem volt ablak, egy
teleírt táblafal foglalta el. – Majdnem mindig előre lefoglalják,
úgyhogy, ha nem kapsz meghívást, ne is akard használni. De
amelyik ennek a folyosónak a másik végén van, az nyugodtabb
találkozóhely, függőágyakkal és hasonlókkal, oda majdnem
mindig bejuthatsz.
Mona végigkopogott előttem a folyosón, és a magas
sarkúban való vonulásától, amit nyilván évek alatt
tökéletesített, én még a szokásosnál is koordinálatlanabbnak
látszottam. Igyekeztem, hogy lépést tartsak vele, és közben a
tekintetem befogadja az irodákat, amelyek mellett elhaladunk.
Mindenütt könyvek voltak – teli polcok, kéziratokkal teli
tálcák, poszterméretűre nagyított klasszikus borítók
bekeretezve. Minden ablakból más, gyönyörű látképet kaptam
Pittsburgh belvárosáról, és az egész iroda modern és
áramvonalas volt. Itt-ott krétás, máshol filces táblák voltak, és
Mona elvezetett a „pihenőszoba” mellett is, ami leginkább egy
rusztikus bárra hasonlított, semmi másra.
Megmutatta, hogy hol vannak az irodán belül az egyes
részlegek, az ügynököktől a médiacsoportig, aztán egy
picurka, fél-íróasztalra mutatott a központi fülkék között. Egy
számítógép és egy üres ceruzatartó állt rajta, és volt még ott
egy csupa fekete irattartó szekrény is, ami illett a fekete
bőrszékhez.
– Ez vagy te – mondta a körmeire pillantva, míg a másik
kezével az asztal felé intett. – Ne rendezkedj be túlságosan! Azt
hiszem, mondanom sem kell, hogy annak a valószínűsége,
hogy állandósítanak, valahol a kevés és az esélytelen között
van.
Nyeltem egyet, de éreztem, ahogyan az elhatározásom
megszilárdul. Azt mondta, nem tudok megcsinálni valamit, és
az agyam rögtön azon kezdett pörögni, hogy hányféleképpen
bizonyíthatnám be a tévedését.
– Hogy őszinte legyek, ötletem sincs, kinek kéne
megmondania, hogy mit csinálj, de úgy képzelem, előbb-utóbb
kiderül. A mosdó arra van – tette hozzá, hátramutatva, a lift
felé. – Ha kellek, elöl leszek. – Akkor jelentőségteljesen rám
nézett, felhúzta az egyik sötét, tökéletesen formázott
szemöldökét. – De tegyél meg mindent, hogy ne kelljek.
Rendicsek?
Leküzdöttem a mosolyomat, és válaszul bólintottam.
– Köszönöm az idegenvezetést, Mona!
Intett nekem, és finoman riszálva elkopogott a
ceruzaszoknyájában. Gyönyörű volt, egzotikus, és hirtelen
kissé alulöltözöttnek éreztem magam a kosztümnadrágomban
és a bő felsőmben.
Az asztalra ejtettem a táskámat, és körbenéztem. Korán volt,
én voltam az egyik első ember az irodában, és akik ott voltak,
nem rám figyeltek – legalábbis még nem. Akkor megígértem
magamnak, hogy mire augusztusban véget ér a gyakornoki
időszakom, tudni fogják a nevemet.
Pontosan tudni fogják, ki vagyok!
A telefonom csipogott, és Jamie neve világította meg a
kijelzőt, amitől elmosolyodtam. Feloldottam a képernyőzárat,
és megjelent az üzenete.

– Aláírtad már az első New York Times-bestseller szerződésedet?

Nem számított, milyen gyakran vagy röviden írt azóta, hogy

együtt töltöttük azt az éjszakát otthon, a múlt héten, mindig
megmelengette az arcbőrömet, ha az ujjai által leütött
szavakat láttam. Amikor felhívott, még jobb volt, és ez szinte
minden este megtörtént, mióta Pittsburgh-be repültem.
 – Dolgozom rajta! Azon gondolkodom, hogy a legjobb ügynöki
pozíciót célozzam meg vagy a vállalatvezetőét. Ahhoz mérten kell
kitalálni a stratégiát, tudod?

– Kapd el őket, tigris! Hívj fel este!

A szívem bukfencet vetett a kérésére, és az üzenetet

bámulva beharaptam az ajkamat. Imádtam a késő esti
telefonbeszélgetéseinket. Egyre többet és többet tudtam meg
róla, éppen, amikor már azt hittem, mindent tudok, amire
szükségem van. A távkapcsolat-dolgot illető véleményem nem
változott meg, de mi van abban, ha beszélgetünk és
üzengetünk? Ha találkozunk, amikor van értelme? Semmi
többet nem vártam Jamie-től, és ő sem kért többet tőlem, és az
életem ezen pontján pontosan erre volt szükségem.
– Látom, mennyire lenyűgözött a fogadóbizottság! – mondta
valaki a hátam mögött. Összerezzentem, visszatettem a
telefonomat a táskámba, és megpördültem. Egy srác volt az,
vagyishogy inkább azt kellene mondanom, egy férfi. Nem
lehetett több, mint két vagy három évvel idősebb nálam.
Sötétszőke haja oldalt volt elválasztva, és olyan hullámos volt,
mintha egész reggel azon dolgozott volna, hogy így álljon. A
szeme égszínkék volt, kedves és hívogató, széles vigyora pedig
egy kicsit Ethanéra emlékeztetett. – Szia!
– Szia! – mondtam. Kezet nyújtottam, és viszonoztam a
mosolyát.
Megfogta a kezem, és könnyedén, de határozottan megrázta,
majd a vállam fölött szemügyre vette az íróasztaluknál ülő
néhány embert.
– Elnézést kérek a nevükben! Mostanában nagyon
elfoglaltak vagyunk, és ez, gondolom, feljogosítja őket arra,
hogy elfeledkezzenek a jó modorról! – Elengedte a kezemet,
lazán a könyökére támaszkodott a fülkém tetején, a tekintete
pedig újra megtalálta az enyémet. – Biztos vagyok benne, hogy
Mona üdítő idegenvezetése után olyan cukinak látod a
kollégákat, mintha egy csapat kölyökkutya közé kerültél volna.
Ezen nevettem, de közben ideges voltam.
– Jaj, nem, nagyon aranyos volt! Imádtam a függőágyas
szobát! – Összerázkódtam. Imádtam a függőágyas szobát?
Menő beszólás, B.!
A srác felhúzta az egyik szemöldökét.
– Nagyon aranyos volt? – Megrázta a fejét. – Mondták már
neked, hogy szörnyű dolog az első munkanapon a főnököd
képébe hazudni?
Annyira meghökkentem, hogy felkavarodott a gyomrom, és
dadogni kezdtem.
– Jaj, úgy értem, tényleg nem volt olyan rossz! Azt hiszem,
csak elfoglalt! Valójában…
– Nyugi! – mondta barátságosan nevetve, és ellökte magát
laza testhelyzetéből a fülkém falától. – Kávé?
– Köszönöm! – leheltem.
Mutatta az utat, miközben a munkatársakról mesélt, ahogy
elhaladtunk mellettük, és néhányuknak be is mutatott.
Visszaértünk a divatos pihenőszobába, új poharat helyezett a
kávégépbe, aztán felém fordulva a pultnak támaszkodott, és
karba fonta a kezét.
– Tehát, Brecks Kennedy, készen állsz az első napodra?
A nevem már nem fájt annyira, mint amikor fiatalabb
voltam, de még mindig nem esett jól, és hosszú hajtincset
dobtam a vállam fölé, mielőtt válaszoltam volna neki.
– Valójában csak B. Nem igazán hallgatok a teljes nevemre.
De igen, nagy megtiszteltetés, hogy itt lehetek… – A hangom
elhalt, amikor rájöttem, hogy nem tudom a nevét. Mona
intézte a felvételi papírokat e-mailben, és fogalmam sem volt,
hogy ki alá tartozom.
 – River – mondta, és kihúzta a friss bögre kávét a gépből.
Odaadta nekem, majd újat indított magának. – River Godsby.
– Godsby? – A Rye Kiadó elnök-vezérigazgatója Randall
Godsby volt, és a kerekek az agyamban már azelőtt forogni
kezdtek, hogy River válaszolhatott volna. Nem csak azon, hogy
biztosan rokonok, hanem azon is, hogy a szülei Rivernek
nevezték el. A neve is olyan drágának tűnt, mint a rajta lévő
olasz öltöny.
Bólintott, és miközben felém fordult, ajkán mosoly játszott.
– Így van. Randy az apám.
– Ó! – Csak ennyit mondtam. Nem igazán tudtam, hogyan
reagáljak.
River felnevetett.
– Ja, gondolom, ez valamilyen szinten családi vállalkozás.
Gyakorlatilag magzatkorom óta az irodalmi világban vagyok. –
Újra megvillantotta széles, őszinte mosolyát, én pedig egy
kicsit ellazultam.
– Ez igazából menő! Te itt… Mi az itteni pozíciód, ha nem
baj, hogy megkérdezem?
Elmosolyodott.
– Egyáltalán nem! Most éppen ügynök vagyok, de ha rajtam
múlik, nemsokára alelnök leszek.
– Nem semmi! – mondtam a kávémba kortyolva. Nem
tudtam, merre találom a tejszínt vagy bármi mást, amit
beletehetnék, és az ital tűzforró volt, úgyhogy összerezzentem,
de próbáltam elrejteni.
River felnevetett, megragadta a saját kávéját, és egy
szekrényhez vezetett, amelyben benne volt minden, amit
kerestem.
– Tessék! – mondta, miközben néhány csomag tejszínt és
cukrot nyújtott felém. – Javítsd fel a kávédat, és rendezkedj be
az asztalodnál! A bejelentkezéshez való jelszavaidnak ott kell
lenniük a billentyűzetedre ragasztva, aztán belépés után meg
tudod változtatni őket. Intézd el az e-mail fiókodat, és tizenöt
perc múlva ott leszek nálad egyeztetni, jó?
– Remekül hangzik!
Elfordult, de megállt.
– És B.!
– Igen? – kérdeztem, már félig feltépve az első cukor
csomagját.
River kíváncsian végigmért, valahogy úgy, ami túlságosan is
emlékeztetett rá, ahogy Jamie nézett rám először.
– Üdvözlünk a Rye Kiadónál!

Ahogy beléptem a lakásomba, hangosan felnyögtem, és az

egyik lábam végre kibújtattam a magas sarkúból. Hagytam
földre esni, kinyújtóztattam a lábujjaimat, kihúztam a hajamat
tartó csatokat, majd lerúgtam magamról a párját is, és
megkönnyebbülve sóhajtottam.
Hosszú, nehéz első nap volt, de egyben fantasztikus is.
Elmosolyodtam, miközben felvettem a cipőmet a földről, és a
hálószobába vittem. A szekrény aljába hajítottam őket, majd
megfordultam, és egyenesen a frissen feltöltött hűtő felé
vettem az irányt. Volt benne egy hideg pizzaszelet és egy jeges
sör, amik csak rám vártak.
Még mindig szédelegtem a sok információtól, amit aznap
hozzám vágtak. Haraptam egyet a pizzából, és felpattintottam
a sörömet. Keresztülnéztem az apró stúdiólakásom túlsó
végében lévő hatalmas, földtől plafonig ablakán, és szeretettel
elidőztem a Piactér látványán. Ez volt a fő oka annak, hogy
úgy döntöttem, ide költözöm, habár drágább volt, mint
bármelyik másik lakás, amiket előtte megnéztem. Nekem
megérte, hogy kicsivel több pénzért ilyen panorámát kapok.
Ráadásul fürdőkád is volt, és az létszükséglet!
 Azt hiszem, vannak az életnek olyan, ránézésre
jelentéktelen, pillanatképszerű időszakai, amikor mégis
valami óriási változás történik. Ahogy ott álltam mezítláb a
konyhámban, és lenéztem Pittsburgh belvárosára, miközben
hideg pizzát ettem és olcsó sört ittam hozzá, az egy ilyen
pillanat volt számomra. Ez volt az igazi: egyedül, életemben
először – és éltem. Se anyu, se szobatárs, se pasi, csak én és a
lehetőség, hogy azon a nyáron megmutassam a kiadók
világának, hogy ki vagyok; hogy felhívjam magamra a
figyelmüket, ha belehalok is.
Amikor befejeztem a pizzámat, gyorsan írtam egy üzenetet
anyunak, mielőtt felhívtam Jamie-t. Az ujjaim még mindig egy
kissé remegve tárcsázták a számát és vették fel neki a telefont.
Miután három évig nem törődtem vele, végre eljutottam arra a
pontra, hogy úgy érezzem, jók lehetünk egymásnak, még ha
csak barátokként is. Hiányzott nekem, hiányoztak a
beszélgetéseink, és ha néha még az érintését is érezhetem?
Akkor minden szempontból nyertem.
– Éppen most lovagoltam meg a legjobb hullámot! – vette fel,
és belelihegett a telefonba. – Itt kellett volna lenned! Dél-
Floridához képest maga volt a szörfösök kincsesbányája!
– Kínozz csak még! – cukkoltam.
– Okés! Említettem már, hogy nincs rajtam póló?
Felkuncogtam, és kihangosítottam a készüléket, majd az
ágyra ejtettem, hogy levetkőzhessek.
– Sosem játszottál sportszerűen, Jamie Shaw!
– Mondtad már. – Esküszöm, a telefonon keresztül is
éreztem, hogy vigyorog. – Milyen volt az első nap?
– Hosszú, de fantasztikus! A főnököm fiatal és nagyon
vagány. Úgy tűnik, lelkesen várja, hogy kampányokba is
belekezdjek, amitől egy kicsit elmúlt az aggodalmam, hogy
egész nyáron csak aktákat fogok tologatni.
 – Na, persze! Mintha belökhetnének téged valami íróasztal
mögé! Jövő hétre valószínűleg már új irodát nyitsz New
Yorkban!
Elmosolyodtam a képen, amit festett, és a belém vetett
folytonos bizalmán.
– A te napod milyen volt?
– Ehh – válaszolta, miközben a háttérből halkan felcsipogott
valami. Hallottam, ahogy a Jeep ajtaja becsukódik, és ahogy a
motor életre kelt, a csipogás abbamaradt. – A munka olyan
volt, mint szokásosan, de elég korán kijutottam az irodából,
hogy eljöhessek szörfözni. Úgyhogy az élet szép!
– Máris hiányzik a tengerpart – mondtam sóhajtva, és
áthúztam a fejemen a laza, selymes blúzomat.
– Te is neki. Habár nem annyira, mint nekem.
Felforrósodott arccal húztam le a sliccemet. Kitekergettem
belőle a csípőmet, majd hagytam, hogy a földre essen, és a
szennyeskosaram mellé rúgtam a nadrágom.
– Vetkőzöl? – kérdezte Jamie rekedten.
– Lehet.
Felnyögött.
– Ez egyszerűen kegyetlenség!
– Nyugi! Csak megfürdök.
– Hát persze hogy sikerült olyan kérót találnod, ahol van
fürdőkád!
– Tudod, hogy többé nem élnék nélküle! Az Alderen töltött
hét hónap egy életre elegendő kínzás volt.
Jamie hallgatott, és elgondolkodtam rajta, vajon fáj-e neki,
hogy ilyen közömbösen beszélek az életünk ottani időszakáról.
Egy kicsit így éreztem; mint amikor elektromos leszel, és
megráz egy frissen mosott ruhadarab.
– Látni akarom az új lakásodat! – mondta végül.
– Akkor húzd ide a beledet!
Jamie felnevetett.
 – Hát persze, felülök a következő repülőre! Kinek kell állás,
nem igaz?
– Pontosan!
Lehámoztam magamról a bugyimat és kikapcsoltam a
melltartómat, aztán kipattant egy ötlet a fejemből.
Beharaptam az ajkamat, és elgondolkodtam rajta, hogy vajon
hülyeség-e, de még mielőtt lebeszélhettem volna róla magam,
megragadtam a telefonomat, és a videóhívásra kattintottam.
– Kapcsold be a videót, és tartok neked egy virtuális
idegenvezetést!
– Várj, éppen most állok be a ház elé! Adj pár percet!
Beállítottam a kamerámat, és megbizonyosodtam róla, hogy
nem engem vesz, miközben meztelenül visszasétáltam a
konyhába egy újabb sörért. Amikor Jamie videója is
bekapcsolt, megláttam az arcát, ő pedig megpillantotta a
Piactérre eső kilátást.
– A francba! – nyújtotta el a szót, miközben ugyanarra a
kisasztalra dobta a kulcscsomóját, amit nem talált el aznap,
amikor felvitt magához. – Odanézzenek, nagyvárosi csaj lett
belőled!
– Szép, igaz? – A nap alacsonyan lógott a magas épületek
felett, amelyek a hosszú, aranyszínű fényfolyamok közé
vetették árnyékukat. Úgy tűnt, az egész város mindig feketét és
aranyat vérzik.
Végigvezettem az aprócska helyen, miközben Jamie elnyúlt
az ágyán. Izgatott lettem tőle, hogy neki is ugyanannyira
tetszik az első lakásom, mint nekem. Habár nagyjából csak
akkora volt, mint a kollégiumi szobám az Alderen, szép
hajópadló és modern felszerelések voltak benne. Egyszerűen
dekoráltam csak ki abban az egy hétben, amit benne töltöttem,
de nekem elég volt. Az ágyamból így is, úgy is ugyanazt a
kilátást láttam a nagy ablakon át, és minél inkább lement a
nap, a lakásomban annál rusztikusabb lett a hangulat.
 – Jól van, tudom, hogy égsz a vágytól, hogy megmutasd
nekem a kádat!
– Persze! A legjobbat muszáj volt utoljára hagynom! – A
kamerát még mindig elfordítottam magamról, és le is
takartam, amíg a fürdőszobába sétáltam. Először csak a WC-t
mutattam meg neki, majd balra fordultam, és elé tártam a
gyönyörű, szabadon álló, karmos lábú fürdőkádamat. –
Tádám!
Jamie eltúlzott egy hosszú sóhajt, amelyet egy „oh” és egy
„ahh” követett.
– Hát nem gyönyörű? – Úgy svenkeltem a csaptól a kád
végéig, mintha trópusi tájat mutatnék be. Kicsit előrehajoltam,
megnyitottam a csapot, és a legforróbb hőmérsékletre
állítottam, majd újra felálltam. – Tisztára megéri azt a havi
plusz ötszáz zöldhasút!
Felnevetett.
– Igazad van! Én legalább ezerrel fizetnék többet!
– Örülök, hogy egyetértünk!
Egy pillanatra ráharaptam a számra, elgondolkodva a
következő lépésen. Habozva előrehúztam a hosszú hajamat,
hogy eltakarja a mellem, majd lassan elfordítottam a telefont,
míg végül mindketten a tükör felé nem néztünk. Jamie szeme
tágra nyílt, miközben végigmért: még rajtam volt a
munkahelyi sminkem, a hajam még kicsit tartotta az egész nap
viselt konty formáját, a tükör pedig pontosan a köldököm alatt
vágott el. A hajam a helyén maradt szerény dekoltázsom felett.
– Jézusom! – lehelte Jamie. – Tényleg a legjobbat hagytad
utoljára!
A szoba árnyékai kiemelték az állkapcsát és a torkát, láttam,
hogy nyel egyet. A szabad kezem ujjai a hajam végével
játszottak, a szememet a telefon kijelzőjén tartottam.
Megtettem az első lépést, most pedig vártam. Arra volt
szükségem, hogy átvegye az irányítást, és Jamie ezt bizonyára
megérezte.
– Húzd hátra a hajadat!
A tükör elkezdett bepárásodni, és hagytam, hogy a folyó víz
melege a bőrömbe igya magát. Egy kézzel összefogtam a
hajam, hátrahúztam, és újra a vállamra engedtem. A vége a
hátam közepéhez ért, és amikor Jamie felnyögött, libabőrös
lettem.
– Most tényleg azt kívánom, hogy bár ott lennék!
Egy percig csak nézett engem, lassan, mintha az előző
hétvégén nem nézett volna meg eléggé. Aztán erősen
végigsimított az arcán, majd a keze eltűnt a képből, ő pedig
megmozdult. Csak egy másodpercig tartott rájönnöm, hogy
éppen leveszi a fürdőnadrágját.
– Mit csinálsz? – kérdeztem halkan.
– Jól fogod érezni magad! – válaszolt magabiztosan. – Szállj
be a kádba!
Nem tudtam levenni róla a szemem, de engedelmeskedtem,
és a hátsó kameráról az elsőre kapcsoltam, hogy az arcomat
vegye, miközben lassan a félig telt kádba ereszkedem. A víz
kitöltötte a testem körül lévő helyet, egészen a mellkasomig,
miközben hallottam, hogy Jamie elhajítja a fürdőnadrágját, és
elzártam a csapot a lábujjammal.
– Akarod látni, mit művelsz velem?
Annyira mocskos érzés volt a kérdésére válaszolni úgy, hogy
az arca közben végig az enyémre irányult. Bólintottam, Jamie
erőteljesen végighúzta a fogát az alsó ajkán, majd
megfordította a kameráját. A kijelzőmet kitöltötték a hasizmai,
amik a megkeményedett farkához vezettek. A csípőjén lévő
sebhely, amit annyira szerettem, szinte nyílként irányította a
figyelmemet oda, ahová Jamie akarta. Végigsimított a hasán, a
csípőjéhez vezető V betűt formáló izmok között, aztán
megmarkolta magát. Csak az, hogy láttam, milyen kemény és
tettre kész, ahogy erős kezével szorítja magát, és szabadulásért
lüktet, elég volt hozzá, hogy felnyögjek.
– Baszd meg, Jamie! – suttogtam, mélyebbre süllyedve a
vízben. Úgy fordítottam a telefont, hogy jobban lásson, míg
szabad kezemmel megtaláltam a mellemet. Masszírozni
kezdtem, hüvelykujjammal a mellbimbómat dörzsölve, és úgy
feszültem a saját érintésembe, mintha az övé lenne. Ő
simogatni kezdte magát, én pedig felsóhajtottam, látva, milyen
hatalmas, mennyire kíván engem.
– Tegyél úgy, mintha az én kezem volna! – mondta halkan,
lágyan. – Úgy érj magadhoz, ahogy én tenném, ha ott lennék!
A kezem azonnal a vízbe merült, én pedig hozzányomtam
magam, miközben az agyamban kavarogtak az emlékek, hogy
milyen érzés volt Jamie keze. Emlékeztem a tenyere
érdességére, magabiztos szorítására, a vágyaimat illető
megkérdőjelezhetetlen tudására. Hagytam, hogy a kamera
kövesse a kezemet a lábam közé, bár nem voltam benne
biztos, látszik-e egyáltalán a vízen keresztül, ahogy az ujjaim
megtalálják a csiklómat, és finoman körözni kezdenek rajta.
Egyszerre nyögtünk fel, és ebből tudtam, hogy bármit is lát, az
elég.
Az volt életem egyik legintimebb pillanata.
Izzadtam, a víz alatt dolgoztam magamon, míg Jamie is
egyre közelebb simogatta magát a megkönnyebbüléshez.
Pontosan tudta, mit kell mondania, hogy felizguljak, hogy
beizzítson, és amikor eljött a pillanat, kimondta a szavakat,
amelyek engedélyt adtak rá, hogy szétessem a víz alatt. A
végére mindketten lihegtünk, elragadtatva egymástól, a
függetlenségünktől és a mindig köztünk szikrázó vágytól.
A „mi-lenne-ha” kérdések szemét rohadékok.
Az az éjszaka olyan volt, amire visszagondolva mindig
elképzelem, vajon ha a következő pillanatokat máshogy
alakítom, minden tökéletesen a helyére hullik-e. Gondolom,
ebben általában mindenki bűnös, hosszú „mi-lenne-ha”-láncot
fűzünk, remélve, hogy ha eltaláljuk a szemekből a megfelelő
sorrendet, annak valahogyan hatalmában áll majd visszavinni
minket az időben. De a valóság az, hogy nem mehetek vissza
ahhoz az éjszakához, és nem mondhatom meg magamnak,
hogy ne legyek hülye, nem mondhatom el magamnak, milyen
tökéletes volt az a pillanat, nem pofozhatok magamba
valamiféle józan észt.
– Legyél velem! – mondta Jamie édesen, amikor később, az
ország két ellentétes oldalán mindketten bebújtunk a takaró
alá. A hajam még nedves volt a fürdőtől, és akár pénzben is
fogadtam volna rá, hogy az ő bőrén pedig még mindig érezni
az óceán sós ízét.
– Veled vagyok.
– Nem, úgy értem, tényleg legyél velem! Legyél a barátnőm!
A gyomrom összeugrott, de próbáltam nem kimutatni. A
takaró alatti helyezkedéssel húztam az időt, mielőtt
válaszoltam volna.
– Miért kell erre címkét tennünk? Nem lehet… Nem tudom.
Barátok vagyunk, Jamie! Legjobb barátok! Imádok veled
beszélgetni, hiányzol nekem, szeretem, ha boldoggá teszlek! –
Ennél az utolsó résznél kicsit elpirultam.
– Pontosan, akkor miért rémít meg ennyire, hogy hivatalossá
tegyük?
– Nem arról van szó, hogy megrémít – vitáztam. – Csak az
van, hogy ez az első alkalom az életemben, amikor teljesen
egyedül vagyok, Jamie. Szükségem van rá, hogy egy időre csak
önmagam legyek. Tudod, milyen volt nekem az elmúlt három
év – tettem hozzá, és Jamie szája vonallá keskenyedett, talán
azért, mert nem tudta – valójában nem –, és ez azért volt így,
mert nem engedtem közel magamhoz. – Legyen az, hogy csak
létezünk, és hagyjuk, hogy menjen, amerre akar. Nincs
értelme éppen most nyomást helyezni bármelyikünkre.
 – Lefekszel más fiúkkal is?
– Mi? – Megráztam a fejem. – Nem, persze hogy nem. Nem is
ismerek itt más fiúkat!
– Nem ez a lényeg!
– Tudom, csak mondom.
Fújtatott egyet.
– Rendben lenne neked, ha én más lányokkal is lefeküdnék?
A gyomrom megint összeszorult, arra kényszerített, hogy
felüljek. Kifújtam a levegőt. Fizikailag rosszul voltam a
gondolattól, hogy valaki mással lefeküdjön, de tudtam, hogy
ha én nem leszek az övé, akkor én sem kérhetem őt, hogy az
enyém legyen.
– Igen. Úgy értem, gondolom, igen. Megértem. Vannak
szükségleteid.
– Újra mondom, nem ez a lényeg! – Beletúrt rövid, rendezett
frizurájába. Hiányzott a hosszú haja. – Tudom, hülyén
hangzik, de amikor három évvel ezelőtt elveszítettelek, azt
mondtam magamnak, hogy ezt sosem hagyom többé
megtörténni! Fontos nekem, hogy veled legyek, B.! De nem
lehetek, ha nem hagyod!
Lassan, halkan fújtam ki a levegőt, és visszagondoltam arra,
amikor elmesélte nekem, hogy mit akar az élettől. Én eddig a
pontig bizonytalan voltam, de ő mindig is tudta. Ő az apukája
cégénél akart dolgozni, társtulajdonossá, majd tulajdonossá
válni, és ugyanolyan családi életet akart, mint neki volt. Azt
hitte, feleségül veszi a gimis barátnőjét, és most itt állt
diplomásan, egyedülállóként. Tudtam, mit akar, mire van
szüksége az életben, de azt is tudtam, hogy én nem tudok az
lenni neki. Legalábbis még nem.
– Nem megyek sehová – biztosítottam, és őszinte mosollyal
pecsételtem meg az ígéretemet. – De ebben a pillanatban nem
tudom mindenemet neked adni. Azért vagyok itt, hogy
dolgozzak, mesterdiplomát szerezzek, és hogy megtaláljam a
személyiségem többi részét, amik valahol épp kartávolságon
kívül lebegnek. Akarlak, tényleg – mondtam újra –, csak adj
egy kis időt, hogy elhelyezkedjek az új környezetemben, jó?
Jamie még mindig csalódottnak látszott, de bólintott.
– Bármire van szükséged, megadom neked!
Elhittem neki, amikor ezt mondta, de néha mindannyian
mondunk dolgokat, amiket nem gondolunk komolyan. Talán
abban a pillanatban tényleg komolyan gondoljuk, amikor a
szavak elhagyják a szánkat, de ahogy az idő halad, a jó
szándékot eltörlik az elbukott elvárások. Az, aki az ígéretet
tette, elfelejti, egyáltalán miért ígérte meg, mert belefárad a
szíve. Okkal.
A skótok az egyetlenek, akik hivatalosan „whisky”-nek
betűzik a whiskey-t. Azt mondják, a sok magánhangzó csak az
ivásra való idő elpocsékolása, és azt kívánom, bár tudtam
volna ezt akkor, mert pontosan ezt csináltam: elpocsékoltam
az időt. Hagytam, hogy napok, hetek és hónapok teljenek el
úgy, hogy közben elmegy mellettem ez a hihetetlen,
lélekrengető szerelem, mert azt hittem, tudom, hogyan
rajzoljam meg az életem útját.
Kiderült, hogy tévedtem.
Kiderült, hogy egy üveg ritka, istenire érlelt whiskey-t
tartottam a markomban, de hagytam, hogy csúszós ujjaim
között a földre zuhanjon.
És nem én voltam az, aki felszedhette a darabokat.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Jéggel
Jamie ezután távolodni kezdett tőlem.
Nem egyszerre, hanem lassan, de biztosan.
Néha normálisnak tűnt, időnként órákat beszélgettünk, és
visszaestünk abba a könnyed, öröktől fogva létező
barátságunkba. Sosem sikerült eljönnie, hogy meglátogasson
Pittsburgh-ben, de egyik hétvégén hazarepültem, és az egész
időt a lepedőbe gabalyodva töltöttük, kivéve egyetlen ebédet
anyuval és Wayne-nel, és egy vacsorát Jennával. És amikor
hazamentem, óvatos terveket készítettünk, hogy legközelebb,
amikor kicsit lazul a munka, ő fog meglátogatni engem. Egyik
éjjel mindketten betettünk egy filmet, és egyszerre nyomtuk
meg a lejátszásgombot, és ameddig tartott, végig videócseten
voltunk, hogy együtt legyünk, amennyire csak lehet.
És azok voltak a szép idők.
Azonban Jamie legtöbbször távol volt: akkor is magában
gondolkodott, amikor velem telefonált. Tudtam, hogy belehal,
hogy nem vagyok az övé úgy, ahogyan szeretné.
Visszautasításnak élte meg, most már tudom, de akkor még
önző voltam, és semmit sem láttam. Talán nem is akartam
látni.
Végül a hívások és az üzenetek száma egyre kevesebb lett, és
gondolom, nagyjából tudtam is, hogy ez fog történni. Az egész
az én hibám volt. Én kértem a távolságtartást, én
ragaszkodtam hozzá, hogy így is maradjon, és bár minél
jobban eltávolodott, annál jobban hiányoltam, az általa
hagyott űrt inkább még több munkával töltöttem be ahelyett,
hogy azon dolgoztam volna, hogy továbbra is ő töltse ki.
A nyár forrón robogott el mellettem, és elvakított, akár egy
vaku fénye. Gyakorlatilag nem volt szabadidőm a munka és a
mesterdiplomához szükséges internetes tanfolyamok mellett.
Mire észrevettem, már augusztus volt, és a gyakorlatom utolsó
két hete előtt álltam a Rye Kiadónál, egy hatalmas, nyílt
ügynökségi rendezvény házigazdájaként.
Éppen egy különösen stresszes csütörtök délután közepén
voltam, amikor Jamie-től üzenetet kaptam, hogy beszélnie kell
velem. Már így is elfoglalt voltam, totál szétesve és idegileg
kimerülve annak bizonyításától, hogy lehetnék állandó
alkalmazott is a Rye Kiadónál, és semmi másra nem volt
szükségem, mint egy olyan üzenetre tőle. Bukfencet hányt a
gyomrom. A figyelem, amit gyakornokként magamra
irányítottam, precedens nélküli volt, és éreztem, hogy a siker
az ujjhegyeimet harapdálva várja, hogy megragadjam. Mégis,
ha hagyom, hogy az érzelmeim átvegyék felettem az uralmat,
ez mind köddé válhat.
Elgondolkodtam rajta, hogy írásban leordítom Jamie-t, a
tudtára adva, hogy nincs időm a hülyeségére, de igazság
szerint féltem, hogy vajon mit akar mondani. Valahogy
tudtam, mi jön, legalábbis ki tudtam találni, és gondolom,
ezért akartam rá dühös lenni. Dühösnek lenni egyszerűbb,
mint sebezhetőnek.
Végül csak egy „oké”-t írtam neki, és megígértem, hogy
felhívom, amint aznap este hazaérek. Éppen ledobtam a
telefonomat az asztalomra, a kijelzőjével lefelé, amikor River
nekitámasztotta az alkarját a fülkém falának.
– Szünetre van szükséged!
– Nem – javítottam ki, miközben visszajelentkeztem a
számítógépbe. – Igazából több órára van szükségem egy nap,
mint huszonnégy.
Felnevetett.
– Gyere! Kaja. Most.
– Jól vagyok!
– Elfelejtetted, ki a főnök? – Végre felnéztem rá, ő meg
felhúzta az egyik gyönyörű, szőke szemöldökét. Az arcán
hülye vigyor ült.
– Így kell kijátszani a tőlem kapod a fizetésedet-kártyát.
– Nos, akkor kifizetem az ebédedet. Ez milyen? – Elmarta az
esernyőmet az asztalom sarkáról, ahová támasztottam, és a
kezembe nyomta. – Már több mint két hónapja itt vagy, és még
mindig nem kóstoltad a Primanti testvérek szendvicsét. Ezt ma
bepótoljuk!
Engedtem magamnak, hogy elmosolyodjak, mert az étel
említésétől megéreztem, valójában mennyire éhes is vagyok.
Talán tényleg szükségem van egy szünetre, még ha csak egy
órára is. Kivettem a kezéből az esernyőt, és lekaptam a
táskámat a fogasról.
– Hogyan is mondhatnék nemet egy hasábburgonyával és
káposztasalátával megrakott szendvicsre?
– Nem mondhatsz! Újabb aduász!
Elmosolyodott, és intett, hogy menjek előre. Visszanéztem az
asztalomon fekvő telefonomra, de úgy döntöttem, ott hagyom.
Ha szünetet tartok, mindent szüneteltetek. És mindenkit.
A Primanti testvérekig a Piactéren át vezető út nedves volt és
meglepően hűvös az évszakhoz képest. Izzasztó
augusztusokhoz szoktam, de itt körülbelül tizenöt fok volt, és
egész nap szitált az eső. River és én egymás mellett mentünk a
kinyitott esernyőinkkel, a közeledő rendezvényről és
mindenféle apróságról beszélgettünk. Imádtam a belvárosban
sétálni. Tulajdonképpen mindent imádtam Pittsburgh-ben.
Meglepett, hogy már ennyire az otthonomnak érzem.
 – Oké, miután bemész ezen az ajtón, szüneten vagy.
Komolyan mondom! Nincs munkahelyi megbeszélés! –
mondta River a bejárathoz érve. Az ajtón tartotta a kezét, amíg
bele nem egyeztem, aztán amikor kinyitotta, elborított minket
a mennyország illata.
Aprócska hely volt, korlátozott férőhellyel, főként a
főzőhelyiség köré állított pult körül. River és én
elhelyezkedtünk két bárszéken a pult távolabbi végében, és
egy mosolygós pincér étlapot dobott elénk, majd visszafordult,
hogy megfordítson egy tükörtojást.
– Mit isztok? – kiáltotta hátra a válla felett. Hosszú, sötét haja
volt, amit kontyba kötött a tarkóján, a karján pedig tetoválások
sorakoztak. A pult mögötti teljes csapat rendeléseket
kiáltozott, közben pedig egymással viccelődtek. Máris
ellazultam.
Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak, és kérjek egy pohár
vizet, de River kettőnk helyett is válaszolt, két helyi sört
rendelve.
– Tudom, hogy a gyakornoki időm végén vagyok, de ne
mondd el a főnökömnek, hogy munkaidőben iszom, jó? –
viccelődtem.
– Valami azt súgja, nem fogja bánni. Tehát mit rendelsz?
Átnéztem az étlapot, megvizsgálva a lehetőségeket. „A Pitts-
burger. A második legkeresettebb.” – állt rajta. Átolvastam az
egészet, és amikor nem találtam ehhez hasonló felhívást a
többi étel között, összehúztam a szemöldökömet.
– Mi a legkeresettebb?
River és a pincér egymásra vigyorogtak, miközben elénk
kerültek a söreink, a pohár tetejénél egy cseppet magasabbra
habozva.
– Éppen azt nézed, drága!
Összezavarodtam, de amikor River szeme sarka
összeráncolódott, és a tekintete a sörre esett, amit épp
megfogtam, leesett.
– Ó! – gondolkodtam el, és feltartottam a sajátomat. – Sör. A
legkeresettebb. Értem!
– Tulajdonképpen gyorsabb voltál, mint a legtöbben – értett
egyet a pincér. – Akkor mi legyen?
Én Pitts-burgert rendeltem, River pedig sajtos cajun csirkére
szavazott, aztán lazítottunk, sört iszogattunk és beszélgettünk
mindenről, kivéve a munkát. Nem nagyon szakítottam időt
Pittsburgh-ben barátkozásra, minden energiámat a
munkámba öltem, de az összes rendelkezésre álló időmet a
város megismerésével töltöttem. Imádtam a forgatagot, a helyi
étkezdéket, a rejtett gyémántokat. Annyira lenyűgöző város
volt, és az, hogy Riverrel újabb helyet húzok ki a
bakancslistámról, tökéletes program volt az ebédszünet
eltöltésére.
– Szóval. Nem tudtam nem észrevenni, hogy hátrahagytad a
jobb kezedet – mondta River, miközben befejezte az első sörét.
Míg a válaszomat várta, intett a pincérnek, hogy hozzon egy
másikat.
– A jobb kezemet?
– A telefonodat.
– Ja! – Végigfuttattam az ujjam hegyét a párás poharamon, és
vállat vontam. – Igen, szükségem volt egy kis szünetre.
– Pasi?
Felnevettem, és felhúzott szemöldökkel néztem a
főnökömre.
– Nem, de dörzsölt módja, hogy megkérdezd, van-e.
Nem voltam vak River irántam való vonzalmára. Sosem tett
az irányomba lépéseket, de időről időre flörtölt velem, vagy
egy kicsivel tovább hagyta rajtam kalandozni a tekintetét, mint
kellett volna. Mégis, szigorúan szakmaian bánt velem, és
nekem ez számított a legtöbbet.
 – Hű, nem hittem, hogy még ennél is jobb benyomást tudsz
rám tenni!
– Jó benyomást kelt, hogy egyedülálló vagyok?
Felnevetett, és megköszönte az új sörét a pincérnek, majd
újra felém fordult.
– Nem, az kelt jó benyomást, hogy egyedül vagy itt. Még
sosem volt ilyen kitartó gyakornokom, mint te, és mióta
kiderült, hogy nincs lakótársad, nem jársz el minden éjjel
bulizni, és nem töltöd a hétvégéket a barátoddal, hogy
normális maradj, elgondolkodtam rajta, vajon hogyan
csinálod.
Elmosolyodtam a dicsérettől, de újra felhúztam a vállamat.
– Nem tudom, nem vagyok teljesen egyedül. Sokat
beszélgetek a legjobb barátommal.
– Jamie, igaz?
Összeszorult a gyomrom.
– Igen…
River megadóan maga elé emelte a kezét.
– Nyugi, csak sokat látom a csaj nevét a kijelződön az
értekezleteken.
– Ó, ez… Úgy értem, Jamie nem…
Kivárt, míg a szavaimon bukdácsoltam, de aztán
megérkezett a felismerés.
– Várj, Jamie egy fiú? – Felnyögött. – Jaj, ne, kérlek, ne
mondd, hogy a legjobb barátod egy fiú!
– Miért?
River megrázta a fejét, és a sörét tartó kezét kezdte nézni.
– Az anyukám mindig azt mondta, hogy soha ne adjam a
szívemet olyan lánynak, akinek egy fiú a legjobb barátja, mert
az ilyen lányok szíve valójában nem a sajátjuk, és soha nem
tudják neked adni viszonzásul.
Nem tudhatta, milyen hatással lesznek rám a szavai. Nem
tudhatta, hogy az igazság bekígyózik a bordáim közé,
körbetekeri a tüdőmet, erősen megszorít, és elvágja a levegő
útját. Nyeltem egyet, és Whiskey ismerős, égető íze elborította
az ízlelőbimbóimat. Egy korty sörrel kergettem el, miközben
azon gondolkodtam, vajon Rivernek igaza van-e, és még
inkább azon, hogy rendben van-e, ha igen. Jamie a szívemet
akarja, igaz? Olyan rossz dolog ez, ha már úgyis az övé? Vajon
van egyáltalán választásom?
– Akkor még jó, hogy nem akarod a gyakornokodnak adni a
szívedet, hm? – kacsintottam, és River hátradőlt a bárszéken,
az ajkán aprócska mosoly játszott, míg engem figyelt.
– Ja. Még jó!
A szendvicsem fantasztikus volt, pontosan olyan, mint
amilyenre számítottam. Magasra tornyozták rajta a sült
krumplit és a káposztasalátát, én pedig alig bírtam megenni a
felét úgy, hogy még söröztem is mellé. Az irodához visszafelé a
hasamat simogattam, meglepetten, hogy még egy ilyen étkezés
után is lapos.
– Szóval, van egy másik oka is annak, hogy el akartalak vinni
ebédelni – mondta River, mialatt a liftben utaztunk.
– Azon kívül, hogy megakadályozd, hogy valaha újra
másmilyen szendvicset is meg tudjak enni?
Elvigyorodott.
– Igen. Azon kívül. – Csend állt be közénk, és én hátranéztem
a vállam felett, mintha ott találnám meg a mondat többi
részét. – Oké… akkor…
Megérkeztünk az emeletre, és az ajtó tapsviharra nyílt ki.
Hátraugrottam, és amikor elolvastam a Mona íróasztala fölé
akasztott transzparens feliratát, a számhoz kaptam a kezem:
FEL VAGY VÉVE!
– Mi ez? – suttogtam, és a folytatódó éljenzés közepette
kiléptem a liftből. Randall Godsby elindult felém a tömegen
keresztül, széles, Riveréhez illő vigyor ült az arcán. Ott voltak
azok az ügynökök is, akikkel egész nyáron dolgoztam, ahogy a
médiacsoport és az elnökhelyettesek is. Nem volt egy hatalmas
iroda, de abban a pillanatban nagynak tűnt – akár egy család.
– Gratulálok, Brecks! – mondta Mr. Godsby kezet nyújtva, én
pedig küzdöttem a reflexszel, hogy összerázkódjak a teljes
nevem hallatán. Megfogtam a kezét, és visszanéztem a vállam
felett Riverre, de ő csak mosolygott, miközben az apjáról rám
vetette a pillantását. – River nemegyszer elmondta nekem,
mennyire nélkülözhetetlen voltál a nyáron a csapat számára,
de ha nem teszi, akkor is észrevettem volna. És az már valami.
Ha szeretnéd magad még egy időre elásni Pittsburgh-ben,
akkor mi meg szeretnénk neked teljes munkaidős állást
kínálni, mint irodalmi ügynök.
Képtelen voltam visszafogni az izgatottságomat, és
felvisítottam, miközben vadul ráztam a kezét. Minden, amiért
azon a nyáron dolgoztam, egy olyan emberekkel teli szobában
valósult meg, akik onnantól kezdve kételkedtek bennem, hogy
beléptem az ajtón. Nem tudtam elhinni, még akkor sem,
amikor Randall elengedte a kezemet, és büszke mosollyal
szorította meg a vállamat.
Az agyam elkezdett okokat keresni, hogy miért ne fogadjam
el az ajánlatot, de nem talált semmit. Még folyamatban volt az
online mesterszakos diplomám a PSU-ról „Könyvkiadás:
Digitális és Nyomtatott Médiából” témában, és imádtam
Pittsburgh-öt. A Rye Kiadó az egyik legjobb volt, és nem volt
más ajánlatom. Semmi sem tartott vissza attól, hogy maradjak,
azon a marcangoló érzésen kívül, hogy ez azt jelenti, még több
időt kell távol töltenem egy számomra nagyon fontos
személytől. De ha úgy érez irántam, ahogyan mondja, meg
fogja érteni! Örülni fog nekem!
Úgyhogy elmosolyodtam, és elfogadtam életem első, egyedül
kiérdemelt állásajánlatát.
– Nem is tudom, mit mondhatnék, Mr. Godsby! Köszönöm!
És megtiszteltetés lenne számomra, ha teljes állásban
csatlakozhatnék a Rye csapatához!
– Hurrá! – viccelt River, kikapott egy műanyag
pezsgőspoharat Mona kezéből, és a kezembe nyomta. Még
Mona is mosolygott, és az már valami! – Egy tószt az új Rye-
újoncra!
– Éljen! – mondták mindannyian egyszerre, és
koccintottunk. Aztán mint mindig, újrakezdődött a munka, és
lassan mindenki visszatalált az asztalához vagy a
konferenciatermekbe.
– Ez mindig így zajlik, amikor felvesztek valakit?
River vállat vont.
– Amikor előléptetik őket, mindig.
Amikor ezt felfogtam, lassú vigyor terült szét az arcomon.
Előléptettek. Csupán két hónapnyi gyakornokság után
előléptettek! River felemelte a kezét, és megszorította a
vállamat, mielőtt elment, én pedig ott álltam a pezsgőmmel, és
csak mosolyogtam, mint egy idióta.
– Most már visszamehetsz dolgozni, újonc! – mondta Mona,
ledobta magát a székébe, és azonnal ütni kezdte a
billentyűzetét.
Közben felhúzta az egyik szemöldökét, és egy picit
elmosolyodott. – És gratulálok!
– Kösz, Mona!
Visszatáncoltam az asztalomhoz, tele a szendviccsel és az új
csapatom iránti szeretettel. Volt állásom, igazi állásom, és
megérdemeltem! Semmi sem ronthatta el a kedvemet!
De amikor hátradőltem a székemben és felkaptam a
telefonomat, hogy írjak anyunak, eszembe jutott a hívás, amit
néhány órán belül el kell intéznem. Jamie-vel.
És el kell majd mondanom neki, hogy itt maradok.
Úgy döntöttem, hazafelé veszek egy üveg jóféle whiskey-t.
Végül is ünneplek. Még ha egy részem nem is érezte úgy,
tudva, miféle telefonbeszélgetést kell hamarosan lefolytatnom.
Az italbolt tulajdonosának szívélyes ajánlása után egy üveg
Whipper Snapper Project Q-val tértem haza. Ausztrál whiskey
volt, olyan, amit még sosem próbáltam és soha nem is
hallottam róla, de tetszett, hogy benne van a nevében, hogy
szemtelen. Arra emlékeztetett, ahogy az apukám apukája
hívott gyerekkoromban, különösen, amikor okoskodni
próbáltam vele. Messze túl sokat fizettem érte, és mivel már
meggyőztem magam róla, hogy mennyire menő és vagány
vagyok, tisztán töltöttem belőle. Aztán leültem a kis
kanapémra a Piactér éjszakai látképe elé, és beütöttem Jamie
számát.
Miközben kicsengett, belekortyoltam a whiskey-be, és bár
égetett, meglepően sima volt. Sziszegve fújtam ki a levegőt a
fogam között, de tudtam, hogy az első pohár után könnyebben
iszom majd, mint a vizet.
– B.?
Kétségbeesés színezte a hangját, és ez melengette a szívemet.
– Igen, itt vagyok!
Kifújta a levegőt, lassan, egyenletesen, aztán beszélni
kezdett.
– Oké, most csak ülj ott, és hallgass engem egy percig, jó?
Tudom, hogy félsz tőlünk, attól, hogy mi voltunk a múltban, és
attól, hogy talán mivé nem válunk a jövőben. Tudom, hogy
most először állsz a saját lábadon, és hogy erre büszke vagy, és
a fenébe is, én is büszke vagyok rá, de attól még állhatok
melletted!
– Jamie…
– És tudom, hogy a távkapcsolat megijeszt, de gyakorlatilag
távkapcsolatban vészeltük át a nyarat, még ha nem is
neveztük annak! – Ezzel nem tudtam vitatkozni, de mégis…
talán nem az a tény tette lehetővé a túlélésünket, hogy nem
volt rajtunk a címke nyomása? – Gondolkodtam. Lassan véget
ér a gyakornoki munkád, és megnéztem néhány kiadót
Miamiban. Sokan keresnek most munkaerőt, és neked már
van tapasztalatod. A kurzusod csak netes, B.! Hazajöhetnél,
lehetnénk együtt!
– Jamie, én…
– Nem, csak hadd fejezzem be! Tudom, hogy ez nagy kérés!
Nem tartozol nekem semmivel, és a tény, hogy arra kérlek,
tépd ki a gyökereidet és gyere haza, kibaszott önző dolog! De
amikor utoljára magamra hagytál, semmit sem kértem tőled!
Úgyhogy ezúttal kimondom… Tudatom veled, hogy mit
szeretnék. Téged akarlak! Azt akarom, hogy költözz vissza, a
francot, hogy költözz hozzám! – Felnevetett, és a telefonon
keresztül is éreztem ragyogó mosolyát. – Nem kell
bonyolultnak lennie! Meg tudjuk csinálni, B.!
– Itt maradok.
– Jenna is itt van. És az anyukád. És…
– Jamie, Pittsburgh-ben maradok – mondtam hangosabban.
– Teljes állást ajánlottak nekem. Ma.
Csend állt be közénk, és én lassan emeltem fel a poharamat,
újabb, hosszabb korty whiskey-ért.
– Oké. – Lassan lélegezte a szót. – Rendben van!
Találkozhatunk havonta egyszer, felváltva fogunk repülni, és
végül majd megoldjuk valahogy.
– Ez nem így működik. – A hangom megbicsaklott, ahogy ezt
kimondtam. – Neked ott van az apukád cége. Nekem pedig itt
van az életem. – Az élet egy kissé erős szó volt, tekintetbe véve,
hogy a pittsburgh-i életem kizárólag a munka volt, de lángoló
tekintettel költöztem oda, és máris elkezdtem nevet szerezni
magamnak. Amikor belegondoltam, hogy ezt egy
távkapcsolattal bonyolítsuk, szinte kiütéses lettem, és ahogy
azt mondta, végül majd megoldjuk valahogy, szintén nem
segített a dolgon. Hiszen mit is jelentett ez? Mindketten
tudtuk, hogy Jamie sosem hagyja ott az apukája cégét, vagyis
végül én oldom meg valahogy, és hazaköltözöm.
– Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet közös életünk is!
Megálltam egy pillanatra, és egy kicsit beleszakadt a szívem,
hogy mennyire nincs igaza.
– De, valójában azt jelenti, Jamie. Nagyon egyszerűen
hangzik, amikor a telefonban beszélünk róla, de a
távkapcsolat nehéz. Bonyolult és zavaros és egyikünknek sincs
most erre szüksége, amikor mindketten éppen csak elkezdjük
a karrierünket. Ez egyszerűen nem jó időzítés… – Megráztam
a fejem. – Soha nem jó az időzítés!
A másik oldalról sóhajt hallottam, és éreztem, hogy távolabb
kerültünk egymástól az időben, mielőtt Jamie újra megszólalt.
Amikor megtette, a hangja halkabb volt, és olyan legyőzött,
hogy majdnem elejtettem a poharamat, amikor meghallottam.
– Ez nem igazság! Te ezt nem érted, B.! Egyáltalán nem!
Amikor elmentél az Alderről, magad mögött hagyhattad az
egészet! A helyeket, amiket meglátogattunk, a közös
emlékeinket. De én ott éltem! Nélküled! Három évig! –
Szünetet tartott. – Aztán amikor újra megtaláltalak, úgy tűnt,
minden a helyére került. Az időzítés, az érzéseink. Végre
választ kaptam tőled, hogy miért maradtál távol annyi évig, és
megértettem, B., tényleg megértettem. Megértettem! Összetört
téged az apád halála, és időre meg távolságra volt szükséged.
Megadtam neked! Boldogan! Nem tudtam, hogy visszakaplak-e
valaha, de nem érdekelt, mert tudtam, hogy erre van tőlem
szükséged!
A szemeim megteltek könnyel, ahogy visszagondoltam arra
az időszakra. Emlékeztem, milyen volt az a kettészakított
érzés, amikor az Alderen akartam maradni, de tudtam, hogy
nem lehet. Jamie akkor eléggé viszontszeretett ahhoz, hogy
hagyta volna magát lehúzni általam, és sosem fogom
megérteni, hogyan szerethetett még utána is.
– De most azt mondod, még mindig nem jó! Még mindig
nincs itt az ideje. Nem lehettél velem, amikor össze voltál
törve, és most, hogy a saját lábadon állsz, még mindig nem
lehetsz velem! Tehát ha akkor sem lehetsz az enyém, amikor a
legrosszabbul vagy, és akkor sem, amikor a legjobban, akkor
mikor kaplak meg, B.? Mikor jön el az ideje, hogy nem küzdesz
tovább azzal, ami köztünk van, és magadhoz engedsz végre?
Sírás tört fel a torkomból, de elnyomtam, szipogtam egyet, és
újabbat kortyoltam. Nem tudtam, mit mondjak. Egyrészről
igaza volt. Ez nem volt igazságos! De nem is volt olyan
egyszerű, hogy csak rámutatok egy időpontra és egy
helyszínre az életemben, és azt mondom: „Ott! Akkor állok
majd készen!” Rosszul érintett a dolgaim iránti közömbössége,
és újabb, hosszú kortyot ittam a whiskey-mből. Ráébredtem,
hogy valójában sosem tűnt úgy, hogy Jamie hisz benne, hogy
megcsinálom és Pittsburgh-ben maradok. Azt hitte, ideiglenes,
mintha az ottlétem direkt neki okozott volna
kényelmetlenséget, és az ő terveit húzta volna keresztül.
Szerettem Jamie-t, mindig is szerettem, de nem tudtunk
volna távkapcsolatban élni. Ezer meg ezer mérföldről nem
tudtam volna az a nő lenni, akire szüksége volt, amikor saját
állásom és céljaim voltak, amelyekért küzdeni akartam.
Tudtam, mit akar, mit akart mindig is: feleséget és gyerekekkel
teli házat. Azt gondoltam, egy nap talán majd én is vágyni
fogok ugyanezekre. De ez nem az a nap volt.
És ekkor jutott eszembe, amit azon az éjjelen kért tőlem,
amikor újra egymásra találtunk.
– Mi történt az egy nappal? – kérdeztem suttogva.
Eltartott egy pillanatig, mire válaszolt.
– Most van szükségem arra az egy napra.
 – Én pedig nem tudom neked megadni, szóval akkor hová is
vezet ez az egész?
– Nem tudom.
Megittam, ami a poharamban maradt, és újratöltöttem. A
Whipper Snapper simább volt, mint korábban, éppen, ahogy
megjósoltam. Beitta magát a szervezetembe, míg egy másik,
régebbi Whiskey kivérzett onnan.
Tudom, hogy ebben a pillanatban valószínűleg haragszol
rám. A fenébe is, én is haragszom magamra, ha
visszaemlékszem arra az éjszakára! De az életemnek azon a
pontján azt hittem, tudom, mi a legjobb. Azt hittem, tudom, mi
működhet és mi nem, mi számít és mi nem. Azt hittem,
könnyebb lesz magam megvédeni egy esetlegesen összetört
szívtől, mint harcolni a szerelemért úgy, hogy a távolság is
képben van. Hagytam már el Jamie-t, és az is majdnem megölt,
de ezúttal makacs voltam. Úgy éreztem, ő az, aki ultimátumot
adott. Ő állt készen arra, hogy elhagyjon, én csak voltam olyan
büszke, hogy hagyjam neki, ha ez azt jelenti, hogy kitartok a
döntésem mellett.
– Nézd, egy nagyon nagy rendezvény közeledik, és holnap
hosszú napom lesz…
Béna kifogás volt, és ezt Jamie is tudta. A nagyobbik részem
arra számított, hogy vitázni kezd velem miatta, hogy követelni
fogja, hogy beszélgessek vele és találjunk ki valamit, és azt
hiszem, itt kellett volna, hogy észleljem a jelet, hogy elenged.
Már nem akart többet várni, többet harcolni olyasvalakivel,
aki már ki sem védi az ütéseket.
– Rendben, oké! – Kifújta a levegőt, és ezt a telefonon
keresztül is éreztem. Szinte éreztem őt magam mellett, a
tölgyes mézillatot, ami hasonlított az aznap esti whiskey-mhez.
– Én csak… – Vártam, hogy befejezze a mondatot, de nem tette,
és ez utána még sok éjszakán keresztül kísértett. – Jó éjszakát,
B.!
 – Jó éjt!
Miután letettük, tíz teljes percig ültem még ott a
telefonommal a kezemben, a poharamat néztem, és
újrajátszottam a beszélgetést a fejemben. És akkor értettem
meg.
Jamie nem gratulált az előléptetésemhez.
Aznap éjjel lefekvés előtt megittam a fél üveggel, de még a
drága whiskey sem tudta elhallgattatni a gondolataimat. A
legfurcsább helyen ragadtam, ahol valaha jártam. Szilárdnak
éreztem az elhatározásomat, de ezzel együtt rettegtem is tőle,
hogy életem legnagyobb hibáját követtem el, büszke voltam
arra, amit elértem, de mégis szégyelltem a makacsságomat.
Azonban az igazság az, hogy az a nyár, az életemnek az az éve
rólam szólt. Úgy éreztem, a világ összes ideje az enyém, van
idő hibázni, növekedni, fejlődni. Honnan tudhattam volna,
mekkorát tévedek?
Másnap nem hívtam fel Jamie-t, és ő sem hívott engem. És ez
így ment napokig, hetekig, hónapokig. Túl sokáig tartott
rájönnöm, hogy a földre ejtettem azt a csodálatos üveg
whiskey-t. Túl sokáig, míg megértettem, hogy eltörtem. Mire
észrevettem, kiderült, hogy a túl soká egyet jelent a túl késővel,
és emlékezni kezdtem rá, túlságosan is jól, hogy Whiskey
másképpen is tud égetni.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Angyaladó
Lángoltam.
Remekeltem a gyakornokságom végén a rendezvényen, ami
úgy tűnt, egyenesen a teljes állásomba kormányoz engem.
Bármenynyire is élveztem gyakornokként dolgozni River alatt,
most végre oda kerültem, ahol lenni akartam. Új tehetségeket
fedeztem fel, ügyféllistát építettem, és kapcsolatokat szereztem
a könyvkiadás világában. Úton voltam, hogy valódi irodalmi
ügynökké váljak, és azután… tudtam, hogy megállíthatatlan
leszek.
Volt a kemény munka után járó jutalomban valami
felszabadító, de egyszerre fullasztó is. Egyrészről büszke
voltam magamra. Rájöttem, mit akarok az életben, miben
vagyok jó, és lépéseket tettem a karrierem szilárd
megalapozása érdekében. Semmi sem okozott nagyobb
boldogságot, mint későig az irodában maradni vagy hétvégén
is bemenni, ha láttam, hogy kifizetődő. A Rye Kiadónál
mindenki tudta, ki vagyok. Volt, akire ösztönzően hatottam.
Másoknak fenyegetést jelentettem. És mindkettőt imádtam.
Másrészről azonban szó szerint a munka volt az életem. Ami
azt jelenti, hogy még ha próbáltam is tagadni, magányos
voltam. Nem éreztem magam szomorúnak ebben a
magányban, de jelen volt, akár egy kísértet vagy egy árnyék a
lakásom sarkában. Mindig ott volt, leselkedett rám, és amikor
már túl sok volt belőle, újra az irodában találtam magam,
hogy elkerüljem.
És így ment a körforgás.
Mivel a munka volt az életem, úgy alakult, hogy az időm
legnagyobb részét Riverrel töltöttem, ami több szempontból is
veszélyes volt. Egyértelmű volt a számomra, hogy kíváncsi
rám, és nem a munkamorálomra. De ha el is engedtem Jamie-
t, a szívem még mindig erősen kapaszkodott belé, és ezt
megpróbáltam a lehető legtisztábban River értésére adni. Nem
tett egyértelmű lépéseket felém, de láttam, hogy meg-
megrándul az ujja. Készen állt, várt, és elgondolkodtam, vajon
mikor csap le.
Elgondolkodtam, mit teszek majd akkor.
A magány egy novemberi péntek este, nyolc óra után kapott
végül el. Éppen egy feltörekvő fantasy-író új kézirata felett
görnyedtem, aki egész addig független volt, de most
képviseletet keresett. A könyv állati jó volt, teljesen
beszippantott, legalábbis addig, amíg River hangosan be nem
kopogott a fülkém falának tetején.
– Tudod, az a könyv még hétfőn is elérhető lesz. Vagy akár
még holnap is, amikor a kanapédon olvashatod, és nem azon a
szar széken görnyedve. – Elmosolyodtam, az asztalomra
dobtam a kéziratot, és hátradőltem a székemen. Mindkét
kezemmel megdörzsöltem az arcomat, majd végigsimítottam a
fürtjeimen. – Abba kéne hagynod mára!
– Már nem vagy a főnököm, Riv! Már hónapok óta –
kacsintottam, mert tudtam, mennyire utálja, amikor
rámutatok erre. Mindig azt akarta, hogy dolgozzak
kevesebbet, és én ettől csak még többet dolgoztam. – Csak
félsz, hogy előtted lesz belőlem elnökhelyettes!
Felnevetett.
– Őszintén? Ezen a ponton nem lennék meglepve, ha így
történne! – Figyelmeztetés nélkül belépett a fülkémbe,
lenyomta a laptopom kikapcsológombját, és a képernyő
elfeketült.
– Hé!
– Komolyan, gyerünk már! Péntek este van. Menjünk, és
igyunk valamit! – Felém nyújtotta a kezét, én pedig felnéztem
rá, és úgy éreztem, a szeme csillogása túl közel merészkedett
ahhoz az érzékeny helyhez, amely részben még mindig foglalt
volt.
Felsóhajtottam.
– Tudod, valójában nagyon fáradt vagyok. Talán csak haza
kellene mennem pihenni.
Nyelt egyet, és tudtam, hogy nem ezt a választ akarta
hallani. De azért megragadta a kezemet, és felhúzott.
– Az is működik. Csak takarodj innen!
– Dirigálós – cukkoltam. A szeme újra felragyogott, és ezúttal
biztosan éreztem, amint felszikrázik körülöttünk a levegő.
Megköszörültem a torkomat, bedobtam a kéziratot a
túlméretezett táskámba, azt meg a vállamra kanyarítottam. –
Kikísérsz?
River nem csak kikísért, hanem egészen hazáig, ahol a
kapuban mereven megölelt, majd elment, hogy találkozzon
néhány kollégánkkal egy kis bárban, a Piactéren. Fellifteztem
az emeletre, és végigmentem az új rutinommá vált
cselekvéssoron: ledobtam a vackaimat az ajtóban, lerúgtam a
cipőmet, töltöttem egy pohár bort, az üveggel a másik
kezemben bementem a hálószobába, ahol cicanadrágot és
túlméretezett pulóvert húztam magamra, aztán letettem a
seggemet a kedvenc helyemre, a kanapéra.
Megkönnyebbülten sóhajtottam, ahogy magam alá húztam a
lábamat, és hosszan kortyoltam a vörösborból. Száraz volt,
épphogy csak édeskés, és tökéletes. Amikor a hajamat laza
kontyban a fejem tetejére tekertem, hangosan felnevettem.
Milyen szánalmas! Meghívtak barátokkal iszogatni, de én
visszautasítottam, hogy egyedül üldögélhessek. Még egy
háziállatom sem volt, akit megölelhettem volna.
A telefonomban a kapcsolataimat kezdtem görgetni, anyura
tettem az ujjamat, és egy, a diplomaosztómon készült közös
képünk töltötte be a kijelzőt. Már jó ideje volt, hogy az
üzeneteken kívül utoljára beszéltünk volna, úgyhogy
hátradőltem, készen egy hosszú, mesélgetős
telefonbeszélgetésre.
– Szia, édes! – kiabálta túl anyu a háttérzajt.
– Anyu?
– Hm?
– Ott vagy?
Nevetés hangzott fel, és hallottam, hogy anyu kiált valamit,
mielőtt megszűnt a zaj.
– Bocsi, kicsim! Wayne és én egy új bárban vagyunk, ami
most nyílt a belvárosban. Mi újság?
Még az anyukám is menőbb nálam!
– Jaj, bocsánat! Csak azért hívtalak, hogy bejelentkezzek!
– Ó, hiányzol, szívem! Milyen a munka?
Mindig ezt kérdezte először, és tényleg ez volt az egyetlen,
amiről tudott kérdezni. A munka.
Felsóhajtottam.
– Nagyszerű! Seggeket rugdalok, és neveket gyűjtök, mint
mindig!
– Az én kislányom!
– Visszaengedlek Wayne-hez! Szeretlek!
– Én is szeretlek! Minden rendben?
Anyu tudta. Mindig tudta. De ez nem az az este volt, amikor
kiönthettem neki a lelkemet.
– Minden rendben, anyu! Hívj fel holnap, jó?
– Rendben, kicsim! Holnap beszélünk! – Gyorsan tette le, és
én felkuncogtam, elgondolva, mennyire másmilyen lett, mint
az az anyuka, aki a gimi alatt nevelt. Az a nő csak akkor
hagyta el a házat, ha dolgozni ment, és ritkán mosolygott.
Wayne visszahozta belé az élet szikráját, és szerettem őt ezért.
Újabb pohár bort töltöttem, és feltűnt, hogy az előzőt talán
egy kicsit túl gyorsan ittam meg. Aztán Jenna számát
tárcsáztam.
– Mi a helyzet, ribi? – vette fel.
– Kérlek, mondd, hogy nem szakítom félbe a szuperjó péntek
esti bulizásodat!
Megvetően hörrent fel.
– Aligha!
– Remek! Az anyukám már részeg, és boldogan éli az életét,
én pedig önsajnálatban dagonyázom a kanapén, és
olyasvalakit keresek, akinek nyavalyoghatok.
– Hát – mondta Jenna sóhajtva, mintha éppen elhelyezkedne
–, szerencsédre éppen most fogyasztottam el a saját
testsúlyomat tojásos tekercsben és fagyiban, és még csak
negyven percet néztem a „Kegyetlen játékokból”. Fiatal még az
este!
– Annyira imádlak!
– Tudom – mondta teli szájjal, és én fogadni mertem volna,
hogy fagyi van benne. – Szóval már fel is csatoltam az
önsajnáló partisapkámat. Mit ünneplünk?
Bekapcsoltam a tévét, hogy legyen valami háttérzaj, és a
Music Chanelen landoltam.
– Jaj, tudod, a szokásos. Hiányzik a srác, akinek gyakorlatilag
azt mondtam, hogy húzzon a picsába, és a jelenlegi életemben
a kiterjedt munkahelyi ügyféllistámon kívül semmit sem
tudok felmutatni.
– Ez miért rossz? Hülyére dolgozod magad, és ezt mindenki
látja. Bárcsak olyan munkamorálom lenne, mint neked!
Harmincéves korodra hat számjegyű lesz a fizetésed.
– Aha. – Végigsimítottam a poharam szélét az ujjam
hegyével. – Úgy értem, ne érts félre, imádom a munkámat!
Büszke vagyok arra, amit csinálok.
– De Jamie nélkül minden béna.
Sóhajtottam.
– Pontosan!
– Rendben, mielőtt még továbbmennénk – mondta Jenna, és
hallottam, amint újabb kanálnyi fagyit szopogat el –, mit
szeretnél ma este tőlem? Azt akarod, hogy simogassam a
hajadat, és visszatartsalak a szakadék széléről, vagy egy
amolyan legjobb barátnő-féle kemény szeretetleckére vágysz,
ami egyszerre olyan, mint egy seggbe rúgás és egy orrba
verés?
Újabb hosszabb korty bort ittam, és elismételtem magamban
a kérdését. Hónapok óta simogatta a hajamat, és mondogatta
azt, amit a legkönnyebb volt meghallani, de valamilyen oknál
fogva azon a hideg novemberi estén, az ünnepek közeledtével
különösen magányos voltam, és honvágyam is volt. Készen
álltam belesírni a bánatom az üveg boromba, és kihányni a
torkomba visszaöklendezett érzelmeket. És talán – csak talán –
készen álltam szembenézni az egészen addig kerülgetett
igazsággal.
– Verd szét a fejem!
Jenna a vonal másik végén összeütötte a tenyerét.
– Oké, de ne feledd: te kérted! – Szünetet tartott,
elhelyezkedett, és elképzeltem, hogy kihúzza magát, ahogy a
legjobb barátnős hittérítő beszélgetéseink előtt általában.
Kinyújtóztam a kanapén, és lehúztam a takarót a hátuljáról,
hogy betakarózzak.
– Fogvédő a helyén. Hadd halljam!
– Először is, te vagy saját magad legádázabb ellensége.
Mindig is az voltál! De ez az egész dolog Jamie-vel teljesen új
mélységeit mutatta meg annak, hogy mennyire torz képed van
magadról és arról, hogy milyen hatással vagy az emberekre!
– Oké, minden figyelmem a tiéd! Magyarázd el!
 – Hát, otthagytad az Aldert, és nem mentél vissza, mert
annyira meg voltál róla győződve, hogy olyan vagy, mint a
méreg vagy ilyesmi. Azt hitted, majd kimarad az iskolából, és
elveszít mindent, amiért valaha dolgozott, mert akkor akar
téged szeretni, amikor szét vagy csúszva. De az igazság az,
hogy ha visszamentél volna, Jamie valószínűleg hamarabb
visszahozott volna az életbe, mint ahogy az egyedül sikerült.
Összeráncoltam a szemöldökömet.
– Nem hinném. Akkoriban katasztrófa voltam. Neki
megvoltak a saját aggodalmai az apukája cége miatt, és nem
akartam újabb stresszforrást vinni az életébe.
– Pontosan! Te nem akartad, de Jamie örült, hogy a támaszod
lehet! Az akart lenni! Csak te nem hagytad neki. Aztán
valamilyen csoda folytán abban a szent pillanatban futottál
vele össze újra, amikor végre megint jól érezted magad. És
igen, elköltöztél. Igen, a távkapcsolat szívás, de tudod, mit?
Lehetséges! Úgy értem, tényleg úgy látod, hogy örökké
Pittsburgh-ben fogsz maradni?
– Nem tudom. Lehet, hogy igen – mondtam védekezőn. – Az
a lényeg, hogy nem tudhatjuk, hogy a távkapcsolat örökké tart,
vagy csak ideiglenes.
– De igen!
– Honnan?
– Meghozzátok a döntést, hogy ideiglenes lesz, B.! Ez ennyire
egyszerű! Megnézed, mi fontos az életedben, és ha Jamie az
egyik legfontosabb, akkor minden mást ehhez igazítasz!
– Jamie fontos, de a karrierem is – mondtam fújtatva. – Nem
akarok mindent, amit végre egyedül kitaláltam, feladni egy
fiúért!
– Ugyan már! – horkant fel. – Ez nem így megy, és ezt te is
tudod! Nem úgy lesz, hogy Jamie megkér, hogy maradj otthon
a gyerekekkel, és felejtsd el az álmaidat! Arra kér, hogy
dolgozzatok együtt, hogy legyetek egy csapat, hogy végre őt
tedd az első helyre most, hogy jó az időzítés! Úgy értem, nézd,
először velem járt, aztán te jártál Ethannel, aztán elment az
apukád, aztán elköltöztél. És mégis, még mindezek után is
sikerült visszatalálnotok egymáshoz! És most az egyetlen
dolog, ami visszatart attól, hogy együtt legyetek, az te vagy!
– Olyan egyszerűen hangzik, amikor te mondod!
– Mert az is! – Felnevetett. – Bébi, ébredj fel! Jamie szeret
téged! Életemben nem találkoztam még olyan fiúval, aki így
kockára tette a szívét! Ne fordíts ennek hátat azért, mert azt
hiszed, ezzel valamiféle szívességet teszel neki! Tudja, hogy
nem fogsz rögtön feleségül menni hozzá, és azonnal
hazaköltözni. Tudja, hogy még nem állsz készen a gyerekekre.
Nem baj neki. Ő téged akar, B.! És bár valami hülye oknál
fogva próbálod bebizonyítani, hogy te nem érzel ugyanígy,
mindketten tudjuk, hogy de! Az, hogy úgy csinálsz, mintha
nem akarnád őt, nem tesz erőssé. Fejezd ezt be! Több bátorság
van abban, hogy bevalljuk, szeretünk valakit, mint ha
elengedjük azért, mert az kevésbé fáj!
A borom hirtelen megsavanyodott. Letettem a poharamat a
dohányzóasztalra, majd visszafeküdtem a kanapéra, és
elfedtem a szememet az alkarommal. Jenna szavai nem lassan
ivódtak belém, és nem is ráztak meg, mint egy sokkoló
felismerés. Nem, az igazság az volt, hogy már mindent tudtam,
amit mondott. Talán mindig is tudtam. Úgyhogy az, hogy
hallottam, ahogyan kimondja, csak letépte a függönyt, amit
azért akasztottam fel, hogy elválasszon a ronda valóságtól. De
most ott álltam előtte, egyenesen a valóság szemébe néztem, és
még mindig pontosan olyan rettenetes volt, mint amikor
eltakartam.
– Annyira kurvára elbasztam! – sírtam megbicsakló hangon.
– Nem igaz! Még mindig tehetsz valamit! De először arra kell
rájönnöd, hogy mi miatt menekültél előle mindig.
 Szipogtam, hagytam a karom oldalra hullani, és
felbámultam a mennyezetre.
– Nem tudom, hogyan kell valakit szeretni, Jenna!
Egyszerűen csak nem tudom. Sosem láttam ilyet otthon, a
szüleimnél. Sosem éreztem Ethannel. Jamie-vel igen, és
azonnal, abban a pillanatban, hogy rájöttem, hogy szerelmes
vagyok belé, elborított a pánik és a félelem.
– Francba – lehelte Jenna. – Ez az apád miatt van. Apuci-
problémáid vannak!
– Hű, Jenna…
– Nem! – mondta gyorsan. – Ne haragudj, nem úgy értettem!
Kedveltem az apukádat, én is pontosan úgy összezavarodtam,
amikor minden… amikor kiderült az egész, tudod? De most
már értem! Azt hitted, az anyukád szerette az apukádat, aztán
kiderült, mit tett vele az apukád. És ő volt az első férfi, akit
szerettél, de megbántott. Gyakorlatilag megölt. A szerelmet a
félelemmel kötöd össze.
Néhány másodpercig csak lélegeztem és azon
gondolkodtam, amit mondott. Túl egyszerűnek, túl klisésnek
tűnt, de ugyanakkor valóságosnak is.
– Mit csináljak?
Jenna szünetet tartott, én pedig tovább bámultam a
mennyezetet, mintha a válasz a fölső szintről akarna
aláhullani.
– Felhívod a főnöködet, és megmondod, hogy nem leszel
bent hétfőn! Aztán felszállsz holnap a legkorábban induló
gépre, elmész vásárolni és fodrászhoz a legjobb barátnőddel,
aztán visszaszerzed a pasidat!
Felnevettem.
– Ez annyira drámai!
– A szerelem gyakran az.
Felhúztam a takarót a vállamra, és az oldalamra fordultam,
a lábamat pedig a mellkasomhoz szorítottam.
 – Mi van, ha nem akar látni? Nem beszéltünk azóta az
éjszaka óta.
– Fejezd be a kifogáskeresést, és foglald le a francos
repülőjegyet! Most leteszem. Holnap találkozunk!
Szomorú nevetés kúszott elő belőlem.
– Szeretlek!
– Én is téged! Írd meg a géped érkezési idejét!
– Oké!
– Komolyan mondom!
– Tudom – mondtam, ő meg letette, mielőtt köszönetet
mondhattam volna neki.
Még mindig rettegtem. Nem voltam benne biztos, hogy meg
tudom-e csinálni, hogy tudok-e távkapcsolatban élni, hogy
tudok-e együtt lenni Jamie-vel, és kezelni a munkahelyivel
együtt a párkapcsolati nyomást is. De ha bármi történt, akkor
az az volt, hogy Jenna felnyitotta a szememet a tényre, hogy
egész eddig menekültem Jamie elől, és csupán csak önző
okokból. Sosem bizonyítottam be neki, hogy fontos az
életemben, pedig az volt. Itt volt az ideje, hogy kimutassam.
És lehet, hogy a szerelem félelmetes, de Jamie-vel
fantasztikus is volt. Jobban fájt nélküle élni, és ezt most
felismertem.
Küldtem egy e-mailt a főnökömnek, repülőjegyet foglaltam,
aztán befejeztem az üveg bort, és közben mindvégig azt
kívántam, hogy bárcsak Whiskey lenne. Azon az éjszakán
győztem meg magam arról, hogy képes vagyok az irányításom
alá venni az életemet és a Jamie-vel való kapcsolatomat, ha
úgy döntök. Nézz szembe a félelmeddel, és bármit
meghódíthatsz – igaz? Mindössze azt a tényt hanyagoltam el,
hogy még akkor is, amikor úgy tűnik, végre minden a helyére
kerül, az élet játékában az időzítés a legnagyobb játékos, és az
a játékos vagy a te csapatodban játszik, vagy nem.
 Azon a hétvégén hamar és fájdalmasan tanultam meg, hogy
az időzítés sosem a mi oldalunkon áll.

– Biztos, hogy nem akarsz ott találkozni?

Megráztam a fejem, de aztán rájöttem, hogy Jenna nem lát.
– Nem, csak feljavítom magam, aztán bemegyek. Egyedül
akarom csinálni.
– Rendben! Nem mintha égnék a vágytól, hogy veled menjek,
aztán jól otthagyjatok, amikor leléptek hozzá, hogy egész éjjel
dugjatok, de ha kell, tisztára bármikor kijátszhatod a legjobb
barátnőkártyát!
Felnevettem, és újabb réteg burgundivörös rúzst kentem fel.
Szürke szememet füstös szemhéjpúder emelte ki, amit ismét
Jenna mutatott meg, hogyan kell csinálni, a szempilláim pedig
hosszúak és sötétek voltak.
– Meg tudom csinálni!
– Tudom, hogy meg tudod csinálni! Csak légy vele őszinte,
aztán béküljetek egész éjjel!
– Tetszik a kép, amit lefestesz.
– Fenébe, talán abba kellene hagynom a jogot, és festőnek
állnom!
Az égre emeltem a szememet.
– Szia, Jenna!
Amikor végre egyedül voltam anyu kocsijában, és az apró
visszapillantó tükörben néztem magam, hosszú, lassú,
reszketeg levegőt engedtem ki. Az arcomon pirosító sejlett, a
hajam pedig szoros loknikban kunkorodott. Egész nap
vásároltunk Jennával, és igaza volt. Magabiztosabbnak
éreztem magam az új, testhezálló bőrnadrágomban és a mély,
V nyakú blúzomban. Kicsúsztattam a lábamat a szandálomból,
és elővettem a magas sarkúmat az anyósülésről. Felhúztam
egyiket a másik után, majd újra megtámaszkodtam a
kormányon. Harminc további másodpercet adtam magamnak
az időhúzásra, aztán megragadtam a táskámat, és elindultam
befelé.
Úgy terveztem, hogy a lakásánál jelenek meg, de úgy alakult,
hogy amikor Jennával a bevásárlóközpontban jártam,
összefutottam a kisebbik húgával. Ő mondta, hogy Jamie ma
este szórakozni megy a kedvenc bárjába, ahol egy pokoli
munkahét végét ünneplik. A könyvelőknek két forgalmas
időszaka van egy évben: februártól májusig, aztán
szeptembertől novemberig. A mostanit túlélték, és reméltem,
hogy a megjelenésem újabb okot ad majd az ünneplésre.
A bárban sötét volt, és habár a gyomrom összezsugorodott a
várakozástól, először nem Jamie-t kerestem fel. Ehelyett
egyenesen a pulthoz mentem, felcsusszantam egy bárszékre,
és intettem a pultosnak. Ez két okból volt az első stratégiai
lépésem: egy, szükségem volt egy kis itókára, hogy leküzdjem
az idegeimet, és kettő, félig azt reméltem, hogy Jamie lát meg
engem először. Készen álltam, pontosan tudtam, mit akarok
mondani, de akkor is könnyebb lett volna, ha neki kell
miattam átszelnie a kocsmát. Ha egyszerűen csak odavonulna
azzal a gyönyörű mosolyával, és ámulattal a szemében azt
kérdezné: „Mit csinálsz te itt?” Akkor kiönthetném neki a
szívemet úgy, ahogyan a filmekben szokták, és úgy töltenénk
az éjszakát, ahogy Jenna elképzelte.
Ebben reménykedtem, de nem ezt kaptam.
Egy pohár Makers Markot kaptam, jéggel. Egy édes
bourbont, ami könnyen itatta magát, és ettől egy kicsivel
kevésbé éreztem magam feszültnek. Aztán rám mozdultak.
– Whiskey-s lány vagy, mi? – kérdezte egy mézesmázos hang.
Megfordultam, a pohár még mindig az ajkamon volt, és egy
megejtően gyönyörű nőt láttam a mellettem lévő bárszéken.
Bólintottam, és mosolyogva nyeltem le a kortyot.
 – Aha. És te?
Felmutatta a Bud Light-os üvegét.
– Á, én inkább olyan olcsó sör-féle lány vagyok. – Szélesen
elvigyorodott, tengerzöld szemei lassan végigmértek. Egy
kicsit Moná-ra emlékeztetett hosszú, sötét hajával és egzotikus
arcvonásaival, de Mona folyamatosan undorodó arcot vágott,
míg ennek a nőnek a mosolya meleg és hívogató volt.
– Én Claire vagyok.
– B. – mondtam, és mielőtt újabbat kortyoltam volna belőle,
felé döntöttem a poharamat.
– Bee, hm? Mint a méhecske?
Felnevettem.
– Mint a betű. Ez csak a monogramom.
– Á, így már érthetőbb! Nos, B., mi vezérelt ebbe a szarkupac
bárba?
A gyomromban lévő karom erősebben mart belém. Egy
pillanatra majdnem elfelejtettem.
– Egy fiú miatt jöttem.
Az arcvonásait megülte a csalódottság, de aztán könnyed
mosollyal palástolta.
– Persze, tudnom kellett volna, hogy foglalt vagy! Nem fogok
hazudni, már szinte hálát adtam a szerencsecsillagomnak,
hogy ide csüccsentél le mellém, ilyen cukin, ártatlanul és
magányosan.
Újra felnevettem, ezúttal felszabadultabban.
– Elég szókimondó vagy!
– A forró kása kerülgetése punciknak való – mondta
kacsintva, és belekortyolt a sörébe. – Apropó, be kell vallanom,
tisztára azt hittem, az én csapatomban játszol!
– Ezt vegyem bóknak?
Vállat vont, és a nyaka egyik oldalára gyűjtötte a haját.
– Vedd, ahogy akarod!
 Válaszra nyitottam a számat, de a tekintetem az egyik Claire
mögötti nagy asztalba akadt. Eltartott egy percig, hogy
felfogjam, de amikor megtörtént, elakadt a lélegzetem,
szavakat pedig még annyira sem találtam.
Claire a tekintetemet követve fordult meg, aztán felhúzott
szemöldökkel fordult vissza hozzám.
– Undorítóan cukik, nem igaz? – Ivott egyet. – Próbálj meg
nulla-huszonnégyben velük lenni. Ő a legjobb barátnőm,
Angel. Ezzel a fiúval jár már… mennyi? Talán négy hónapja?
Azelőtt majdnem egy évig epekedett utána. A srácnak össze
volt törve a szíve valami csaj miatt, akivel távkapcsolatot
akart, de a lány ragaszkodott hozzá, hogy nem kell neki az a
szarság. Őszinte leszek, én mondtam Angelnek, hogy adja fel,
de a srác végül elfogadta a meghívását egy kávéra, a többi
pedig már történelem. – Felkuncogott. – Az érzelmek undorító,
nyilvános mutogatásának történelme.
Már rájöttem, hogy Claire egy dumagép, és ő csak folytatta:
mondta, mondta és mondta, de a szavai elhalkultak, ahogy a
szívverésem egyre hangosabban zakatolt a két fülem között.
Ott volt az én Whiskey-m, csakhogy valójában sosem volt az
enyém! Ez a tudat még sosem tarolt le annyira durván, mint
abban a pillanatban, amikor megláttam őt egy másik nővel az
ölében, a nő keze a vállán, az övé a nő derekán, és éppen úgy
nézett fel rá, ahogyan korábban rám. A nő időről időre Jamie
szájához hajolt, és Jamie ilyenkor megszorította a derekát,
ahogy a csomó a gyomromat. Mindketten mosolyogtak,
nevettek, boldogok voltak.
Aztán összeraktam a képet. Négy hónapja augusztus volt,
ami vagy azt jelentette, hogy gyorsan továbblépett, vagy azt,
hogy már akkor kúrogattak, amikor Jamie és én még együtt
voltunk. Vagyis nem voltunk együtt, nem igazán, és ez volt a
legnehezebb az egészben.
 A torkomon felkúszott a sav, de visszatoltam egy hosszú
korty Makersszel, aztán visszafordultam a székemen, hogy
újra a bár felé nézzek.
– Azta, jól vagy, szivi? Egy kicsit sápadtka vagy! – mondta
Claire, felvonva a szemöldökét.
Bólintottam, legalábbis azt hiszem. Nem lehettem benne
biztos. A zene átalakult, a lassú basszus egyszerre vert a
szívemmel. Kiittam az italom maradékát, ami csak hozzátett a
hányingeremhez, aztán hirtelen felálltam, a bárszék
megcsikordult a padlón a lendülettől.
– Örülök, hogy megismertelek!
– Én is? – Szinte kérdésként mondta, és szemügyre vett,
amint megragadtam a táskámat, és rohanva az ajtó felé
indultam. Azonban az új magas sarkú és a rohanás nem jól
keveredett az idegességgel vagy a lassan fortyogó dühömmel,
úgyhogy megcsúsztam, és nekitántorodtam a közvetlenül
mellettünk ülő két férfinak. Valami bocsánatkérés-félét
motyogtam, és elkezdtem átverekedni magam a gyülekező
tömegen, amikor a vállam felett meghallottam a nevemet.
Nem törődtem vele, csak felgyorsítottam a lépteimet, míg
végül keresztülnyomakodtam az ajtón. Mély levegőt vettem,
amikor a hűvös levegő a bőrömhöz ért, szinte kétrét
görnyedve. Egy másodpercig a kulcsomat keresgélve álltam
ott, és éppen, amikor már megtaláltam és megnyomtam a
kocsim nyitógombját, újra meghallottam a nevemet.
– B.?
Nem tudtam teleszívni a tüdőmet, mert minden
próbálkozásnál összeszorult. Ha nem nyugszom le, el fogok
ájulni. Újra megtaláltam az egyensúlyomat, és a parkoló felé
indultam, de hátrapillantottam a vállam felett.
– Jaj, szia, Jamie! Ööö, igen, éppen mentem, szóval…
– Várj! – Erős kezét a könyökömre szorította, és abban a
pillanatban, hogy a bőre az enyémhez ért, az egész testem
életre kelt és zsongott, ahogy mindig, Whiskey jelenlétében.
Hagytam, hogy megállítson, de a tekintetemet nem tudtam az
övére emelni, úgyhogy helyette a pólója szegélyét bámultam. –
Mit csinálsz te itt?
És meg is érkezett a kérdés, amiről úgy képzeltem, hogy
felteszi majd. Csakhogy amikor rávettem magam, hogy a
szemébe nézzek, a tekintete nem ámulattal volt tele, hanem
váddal. És nekem csak ennyi kellett, hogy fortyogó dühöm
kifusson, a tűzforró folyadék pedig elégetett minden
racionalitást, amelybe addig kapaszkodni próbáltam.
– Az anyukámat látogatom meg. Megkérdezném, hogy te mit
csinálsz, de van szemem, úgyhogy… – Kirántottam a
könyökömet a szorításából és a bár felé intettem. A nyelvemet
belülről szorosan az arcomnak nyomtam.
– Ez meg mi a fenét jelentsen?
– Ó, azt hiszem, pontosan tudod, mit jelent! – sziszegtem. Mi
ütött belém? Az utolsó dolog, amit ma éjjel akartam, hogy
veszekedjünk, de úgy tűnt, a whiskey és amit láttam,
összekeveredett, és olyan tüzet gyújtott a gyomromban, amit
nem volt könnyű eloltani. Karba fontam a kezemet, és
közelebb léptem hozzá, annyira, hogy Jamie a közelségünktől
feszesen szívta be a levegőt. – Mondd csak, megbasztad,
mielőtt arra kértél, hogy beszéljünk? Bűntudatod volt, és
kétségbeestél, hogy leköss, mielőtt a távkapcsolat nyomása a
mélybe húzott?
– Mi? – Jamie orrlyuka kitágult, és anékül is tudtam, hogy a
teste minden izma megfeszült, hogy akár csak egy ujjal
hozzáértem volna. – Te meg mi a faszról beszélsz?
– Arról a kis pixie-hajú szőkéről beszélek, aki az előbb még
az arcodat rágcsálta! – válaszoltam. – Angel a neve, ugye? –
Jamie erre meglepődött, én pedig gúnyosan mosolyodtam el,
mintha győztem volna, pedig már azelőtt egyértelműen
veszítettem, hogy beléptem volna abba a bárba. – Jaj, igen,
Claire! A legjobb barátnője! Ő avatott be az egész szituba,
amikor megláttam, hogy ti ketten egymás arcát szopogatjátok.
Jamie felhúzta a vállát, mintha az várná, hogy ütlegelni
kezdem. Már majdnem azon a ponton voltam, hogy meg
tudtam volna tenni, az őrület úgy sugárzott belőlem, mint a
pára egy forró, nyári eső után. Gyűlöltem őt! Gyűlöltem
magamat! Ugyanannyira szerettem volna elfutni, mint ököllel
döngetni a mellkasát.
– És? – hívott ki végül, és ezúttal ő lépett be az én személyes
terembe. Szipogtam egyet, a tekintetem egy pillanatra
elhagyta az övét, de nem hátráltam meg. – Mi van, haragszol?
Ezt próbálod elmondani? Mert kibaszottul érdekelne, hogy
miért gondolod, hogy jogod van hozzá!
– Csak mondd el, jó? Megcsaltál, igaz? Én Pittsburgh-ben
voltam, ő pedig itt, és vele könnyebb volt, igaz? – Megráztam a
fejem. – Egyáltalán miért tetted a nagy gesztust? Miért nem
mondtad simán meg?
– Azt hiszed, hogy megcs… – Nem is tudta kimondani a teljes
mondatot. Elhalt az ajkán, gonosz nevetés ölte meg. Jamie a
hajába túrt, ami hosszabb volt, mint mikor utoljára láttam,
pont olyan, amilyennek szerettem. Helyette én akartam
beletúrni. A számon akartam érezni a száját. Még most is, még
kezelhetetlen őrültként is szükségem volt rá! – Angel és én
októberig nem kezdtünk beszélgetni, nem mintha ebből
bármihez is közöd lenne! Számtalanszor hívott randira a nyár
alatt, és én minden kibaszott alkalommal elutasítottam
miattad! Nem azért, mert az megcsalás lett volna, hiszen
tökéletesen egyértelművé tetted, hogy nem vagyunk egy pár,
hanem azért, mert szerettelek, B.!
Ezúttal tényleg összerándultam, és gyorsan hátraléptem,
mert hirtelen kellemetlen lett a bőréből áradó hő. De Jamie
nem hátrált meg, és egyre közelebb nyomult, amíg a hátam
már az épület téglafalának ütközött, és félre kellett néznem.
 – Kurvára szerettelek, és te is szerettél! De nem akartál
velem lenni. Akkor sem, amikor megkértelek rá, akkor sem,
amikor könyörögtem, és akkor sem, amikor bebizonyítottam
neked, hogy meg tudjuk csinálni! Te voltál az, aki… – A szavai
újra elhaltak, a tekintete a lábunkra zuhant. Gyorsan
kihasználtam az alkalmat, hogy ránézzek, de az ő szeme is
visszakapaszkodott az enyémhez, az állkapcsa megfeszült. –
Magas sarkú van rajtad.
A szemében lévő tűz messzire kanyarodott a dühtől. A szavai
halkan, rekedten hagyták el a száját. A tekintete most már
állatias volt, és miközben a mellkasa emelkedését és
süllyedését figyeltem, úgy éreztem, együtt lélegzik velem.
Amikor utoljára tett megjegyzést a magas sarkúmra, a lábam a
derekára fonódva végezte. Teljes lényemmel szomjaztam arra
a kapcsolatra, de a másik nő borfoltos rúzsnyomai Jamie ajkán
úgy törölték el a kívánkozásomat, mint ahogy egy gyertyát
fújunk el.
– Rajtad pedig rúzs – leheltem, és amikor az agyamban
felvillantak a képek, ahogy Angel az ölében ül, szorosan
lehunytam a szemem. Már nem akartam küzdeni, csak el
akartam menni innen.
Eltartott egy percig is, de Jamie végül ellökte magát a faltól,
és éppen akkor nyitottam résnyire a szememet, amikor a
hüvelykujjával letörölte az alsó ajkát. Megrázta a fejét, mint
áld csalódott. Hogy magában vagy bennem, abban nem
lehettem biztos.
– Miért vagy itt valójában?
– Hiányoztál – válaszoltam őszintén. Mindig őszinte voltam
Jamie-vel, még akkor is, amikor fájt.
Megborzongott, és ahogy az orrnyergére szorította a
hüvelyk- és mutatóujját, két párhuzamos vonal alakult a
szemöldöke között.
 – Nem, nem, te ezt nem mondhatod nekem! – Megrázta a
fejét, és amikor leejtette a kezét, újra kinyitotta a szemét. –
Végre boldog vagyok – suttogta eszelősen kuncogva. –
Rendben? Ez oké a részedről, B.? Megkapom tőled a kibaszott
engedélyt, hogy boldog legyek?
Leesett az állam, és kinyitottam a számat, hogy ellenkezzek,
de nem találtam szavakat, aztán Jamie is felemelte a kezét,
hogy elhallgattasson.
– Jesszusom, te vagy a legönzőbb nő, akivel valaha
találkoztam! Hadd találjam ki: hiányoztam, úgyhogy
gondoltad, egyszerűen csak repülőre szállsz, és én itt fogok rád
várni, igaz? Mert három évig pontosan ezt tettem
Kaliforniában, tehát miért is ne gondolnád ezt? De tudod, mit?
Annyira akartad, hogy elengedjelek, hogy ezúttal hallgattam
rád! – A szeme tágra nyílt, a tekintete vad volt, a teste
remegett. – Úgyhogy nem, nem jelenhetsz meg itt és
jelentheted ki, hogy hiányoztam! Nem teheted meg, hogy…
– Hagyd abba! – Fuldokoltam, és ellöktem magam a faltól.
Olyan gyorsan indultam a kocsim felé, amilyen gyorsan a
magas sarkúban csak tudtam. – Hagyd abba, Jamie!
Követett.
– Mi van, ez túl sok neked?
– Gyűlöllek! – köptem a szót, megpördültem, és néhány
lépésnyire megközelítettem. – Menj vissza, Angel már biztosan
vár rád!
– Ó, igen! – Elvigyorodott, és még néhány lépést tett velem
együtt, amikor újra a kocsi felé indultam. – És úgy is tervezem,
hogy megváratom. Egész éjjel. Emlékszel, milyen jó móka is
volt az? Addig várattalak, amíg már nem bírtad tovább. – A
lélegzete forró volt a nyakamon, még így is, hogy sétáltunk, és
bár az ökleim a dühtől, a combjaim az emlékektől szorultak
össze. – Vonaglottál a kezem alatt, a szám alatt…
– Baszd meg, Jamie!
 Felnevetett.
– A rohadt életbe, megőrjítesz! Szó szerint bolondot csinálsz
belőlem!
– Hát, akkor még jó, hogy éppen megyek! – vakkantottam
hátra, miközben bemásztam az autóba, és lenyomtam a
zárógombot. Jamie pontosan az ablakom mellett állt, ahogy a
motor felszikrázott.
– Ja. Még jó! Úgy tűnik, ez a specialitásod, nem igaz?
Felé fordultam, és megtaláltam a tekintetét, ahogy az
ablakon keresztül bámul le rám. Az állkapcsa megfeszült, a
szemére árnyékot vetettek a parkoló felett feszülő lámpák. Azt
várta, hogy megtegyem a következő lépést, de én belefáradtam
a játékba. Édes mosollyal beintettem neki, aztán elhúztam
onnan, nem kockáztatva, hogy belenézzek a visszapillantó
tükörbe.
A könnyek még azelőtt találtak rám, hogy észrevettem
volna, hogy jönni akarnak. Durván elmaszatoltam őket, a
kezem reszketett, a torkomból pedig kiszakadt egy sikoly.
Gyűlöltem őt, szerettem őt, és gyűlöltem magamat, amiért
szeretem! Gyűlöltem magam, amiért elengedtem, amiért
hagytam, hogy mást találjon magának. Dühös voltam, de az
igazság az volt, hogy szinte minden, amit rólam mondott, igaz
volt. Én voltam az, aki nem akarta, hogy hivatalosak legyünk,
én voltam az, aki mindig csak elment, és önző voltam.
Annyira kibaszottul önző voltam!
Abban a pillanatban, nem több mint a másodperc törtrésze
alatt rájöttem, hogy jobban hasonlítok az apámra, mint hittem.
Nem tudtam még egy éjszakát abban a városban maradni,
úgy nem, hogy tudtam: alig tíz percre tőlem Angellel fekszik az
ágyában. Úgy nem, hogy tudtam, boldog egy másik nővel, és én
még mindig elég önző voltam hozzá, hogy ezt ne akarjam.
Amint visszaértem anyu házába, bepakoltam a
málhazsákomat, és taxit fogtam a reptérre.
 Csak pár üzenetet írtam anyunak és Jennának, és a
szívemben vadonatúj, kiégett lyukkal hagytam el Dél-Floridát.
Ha akkoriban tudtam volna az angyaladóról, nevettem
volna. Azt mondják, minden évben, amíg egy whiskey
érlelődik a hordóban, minden évben, amíg üvegbe nem kerül,
az alkoholtartalmának négy százaléka elpárolog – és ez az
angyalok része. Tényleg vicces volt, hiszen túl hanyag voltam
hozzá, hogy Jamie-t üvegbe tegyem magamnak, és így végül
ellopta egy nő, akinek a neve azt jelentette, hogy angyal. Ha
akkoriban tudtam volna erről a történetről, talán tudtam
volna nevetni, de az is lehet, hogy nem. Mert igazság szerint
nem volt vicces.
Egyáltalán nem volt vicces.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Rehab
Azután a dolgok hármasával kezdtek történni.
Három napot adtam magamnak a gyászra. A fejemben
beiratkoztam egy ki-be járható rehabra, amelynek a székhelye
a Casa a la B. volt. Amint leszállt a gépem, kikapcsoltam a
telefonomat, és feltöltöttem a lakást borral, sörrel, vodkával,
mindennel, csak whiskey-vel nem, bőségesen vettem
egészségtelen ételeket, és munkához láttam. Felvettem a
kedvenc melegítőmet és egy kinyúlt, a vállamról lelógó pulcsit,
és amíg a hetvenkét óra le nem járt, nem is öltöztem át.
Azokban az órákban sokat és alaposan gondolkodtam egy
csomó dolgon. Gondolkodtam a munkán, az aktuális
helyzetemen, a családomon és azon, hol tartok most az
életemben. Az előtérben Jamie és én álltunk: hogy mik
vagyunk, mik nem vagyunk. Többnyire klasszikus zenét
hallgattam, sok fürdőt vettem, és adtam magamnak teret a
gondolkodásra, a sírásra és bármire, ami az elvonási
folyamathoz szükségesnek tűnt. Túl sokat ittam és nagyon
keveset ettem, pedig bőven volt mit, és az egésznek a végén
három nagyon is szilárd következtetésre jutottam.
Egy, ott vagyok, ahol lennem kell. Nem fogom megbánni,
hogy Pittsburgh-ben maradtam, vagy hogy elfogadtam a teljes
állást a Rye Kiadónál. Imádtam, amit csináltam, akikkel
dolgoztam, és ahogy a jövőm festett. Amikor elkezdtem a
gyakornoki munkámat, tudtam, hogy a teljes állás esélye a
soványkától a nulláig terjed, és én mégis totál lenyűgöztem
őket, és állandó munkát kaptam. Ezen nem volt mit megbánni.
És bár a szörfözés hiányzott, a várost nagyon szerettem.
Szerettem azt, akivé váltam. Persze, magányos voltam, de
kaptam meghívásokat, hogy barátokat szerezzek, egyszerűen
csak el kell kezdenem elfogadni őket. Ezt meg tudom csinálni!
Olyan sokáig tartott, mire rájöttem, mit akarok az életemtől.
Amikor végre megtaláltam, erősen belekapaszkodtam, és
mostanra ez vált az életem egyetlen, száz százalékosan biztos
tényezőjévé.
Kettő, olyan vagyok, mint az apám. És ezzel nincs baj.
Mindig is azt mondtam, hogy az anyám és az apám keveréke
vagyok, és ez igaz volt. Megvolt bennem az apám önzése, de
ezt kiegyensúlyozta az anyukám adakozó szíve. Haragudtam
magamra, mert az elmúlt jó néhány hónapban az apámra
hasonlító részem dominált, de tudtam, hogy ezt már nem
változtathatom meg. És valahogy nem is akartam.
Mindenkinek szüksége van rá, hogy az élete egy-egy pontján
önző legyen. Időnként nem baj, ha magadat helyezed előtérbe,
és én nem bántam meg, hogy üldözőbe vettem az álmomat,
vagy hogy a saját lábamra álltam. Csak azt bántam meg, hogy
ebben a folyamatban elveszítettem valakit, akit szerettem. De
most már az egész dolog az előretekintésről szólt, és a
jövőmben barátokkal töltött estéket, a munka és a szórakozás
egyensúlyát láttam. Több telefonálással töltött időt az
anyukámmal, és kevesebbet az íróasztalomnál. Legalábbis egy
kicsivel kevesebbet.
Három, és talán ez volt a legnehezebb következtetés, amire
jutottam: vak voltam. Azt hittem, tudom, hogy Jamie és én mik
vagyunk, hogy mi fejlődött ki közöttünk, és valamilyen szinten
tudtam is, de magasabb szinten nem. Amit viszont tényleg
tudtam, az megriasztott, mert féltem a következményektől. A
lángolástól. Tudod, ráébredtem, hogy szeretem, ráébredtem,
hogy ő is szeret, de ez nem volt elég. Mert amire nem jöttem
rá, az volt, hogy azon az első napon, amikor Jamie szó szerint
belém botlott, megsebezte a szívemet, és azóta akárhányszor
újra láttam, olyan volt, mintha azt a sebet gránitujjak
szurkálnák. Egy seb, amelyet önmagamnak okoztam.
Szerettem a fájdalmat, amit ő okozott, a csípését, a
tökéletlenségét, és ő is szerette. De már nem akartam több
fájdalmat okozni magamnak. Neki sem.
Háromnapos görbe hétvégémen egyetlen percig sem voltam
józan, de tiszta fejjel és megtisztult lélekkel jöttem ki belőle.
Azazhogy addig, amíg le nem csapott a következő hármas.
Három hónapba telt, hogy Jamie megpróbáljon felhívni.
Amikor megtette, kétszer nem foglalkoztam vele, de végül
győzött a kíváncsiságom, és a harmadik hívását felvettem.
– B.?
Ennyi kellett, hogy kétségbeesetten a nevemet kérdezze, és a
válaszom:
– Itt vagyok, Jamie.
Nagy lélegzetet vett. Vagy a megkönnyebbülés sóhaja volt ez,
vagy a bizonytalanságé.
– Annyira, annyira sajnálom! Jesszus, akkora fasz voltam
veled! Egy szörnyeteg! És egyáltalán nem érdemelted meg!
– Ebben baromira igazad van.
– Nem tudtam, mit tegyek, amikor aznap megjelentél, oké?
Már részeg voltam, összezavarodtam, nem láttam tisztán! –
Szünetet tartott, én pedig az ajkamhoz emeltem a boromat.
Kivárom. Hagyom beszélni. – B., én nem… Nem tudom, hogyan
éljem úgy az életemet, hogy te nem vagy a része!
Egy kissé túl keményen nyeltem le a boromat, és küzdenem
kellett a késztetéssel, hogy ne kezdjek fuldokolni. Kihúztam
magam a kanapémon. A látásom elhomályosult a félrenyelés
miatti könnyektől, és eltartott egy pillanatig, hogy
összeszedjem magamat, ami több időt adott Jamie-nek a
beszédre. – Tudom, hogy a dolgok megváltoztak közöttünk…
Azt hiszem, belekapaszkodtam, hogy mi lehetett volna
közöttünk az Alderen vagy ilyesmi, nem tudom. Sosem
akartalak nyomás alá helyezni, és az eszemet sem akartam
elveszíteni veled. Néha tényleg megőrjítesz! – mondta
kuncogva, és ezen elmosolyodtam, mert ismertem az érzést.
Túlságosan is jól. – De szükségem van rád, B., mint a
barátomra! Vissza kell kapjalak barátként!
Barátok.
Az agyam visszapörgetett azokra az alkalmakra, amikor
ebben egyeztünk meg… és elbuktunk. Jamie Shaw és én nem
lehetünk csak barátok: nem tudtuk, hogyan kell. Mégis,
telefonálás közben a gyomrom megfeszült és összetekeredett.
Hiányzott nekem Jamie, annyira nagyon hiányzott, és itt volt,
bocsánatot kért, és azt, hogy maradjak az életében. Én is
akartam őt az enyémbe. Tudtam, hogy nem okos dolog, és azt
hiszem, akkor és ott még pénzt is tettem volna rá, hogy az
egész az arcunkba fog robbanni, de nem érdekelt. Megint, még
az elvonóm után is, az óvatosság helyett az önzést
választottam.
Sóhajtottam.
– Sosem veszítettél el, Jamie! Sosem tudnál!
És ez igaz volt. Egyetlen olyan helyzetet sem tudtam
elképzelni, amelyben örökre elveszíthetne, mert a lelkem egy
darabja volt ahhoz a fiúhoz kötve, és akkorra már annyi
mindent elveszítettem magamból, hogy azt a kicsit, amibe még
bele tudtam kapaszkodni, semmiképpen sem akartam
elengedni.
Még három órát beszéltünk telefonon, és mindháromra
szükségem volt, hogy én is elmondjam neki, hogy sajnálom.
Három héttel azután anyu és Wayne megszöktek. Mindent
eladtak, aztán vettek egy hajót, és úgy döntöttek, azon fognak
élni. Anyu mindezt egy kilencperces videócseten keresztül
mondta el nekem. Ő és Wayne közben végig nevettek, akár a
gyerekek, miközben arról meséltek, hogy az egész mekkora
őrültség, mégis mennyire helyesnek érzik. Nem is lehettem
volna boldogabb az örömük hallatán, de valahol, az elmém
hátuljában ez is arra emlékeztetett, hogy én mennyire
magányos vagyok.
Így hát visszavetettem magam a munkába. Sikerült
befejeznem az online mesterkurzusomat, de figyeltem, hogy a
szórakozásra is jusson idő. Bulizni mentem a kollégáimmal
munka után, kihasználtam a happy hour-öket, és Pirate-
meccsekre jártam, amikor csak tudtam. Többet fedeztem fel a
városomból, még libegőzni is szakítottam időt, hogy a legjobb
szemszögből láthassam. Jenna márciusban elrepült hozzám
egy hétre, éppen esett a hó, úgyhogy életünkben először
elmentünk szánkózni egy, a város melletti parkba. Amikor
csak tudtam, beszéltem anyuval – ha éppen nem Wayne-nel
utazgatott, ami ritkaság volt, de minden lehetőséget
megragadtam.
Előttem három embert léptettek elő, és augusztusban, szinte
napra pontosan egy évvel az első előléptetésem után önálló
irodalmi ügynök lettem.
Már eleve jelentős ügyféllistám volt, és amikor a hivatalos
titulusom és az eszközeim is meglettek hozzá, hogy úgy
végezzem a dolgomat, ahogy én szeretném, felesleges körök
lefutása nélkül, a klienseim száma rohamosan növekedni
kezdett. A jutalékom stabilan növekedett, döbbenetes módon
megdobva a keresetemet, és Randall névről ismert, amit nem
mindenkiről mondhattam el az irodában. Úgy tűnt, éppen
annyi barátot szereztem, mint ellenséget, ami azt jelentette,
hogy valamit jól csinálok.
Minden felfelé haladt. Jamie-vel egyre jobban ment, hogy
csak barátok legyünk. Nem beszéltünk egyfolytában, de
amikor tudtunk, üzeneteket írtunk egymásnak, és időről időre
felhívtuk egymást. Az ismerős sajgás és égő érzés még mindig
ott volt, amikor beszéltünk, különösen, amikor Angelt
emlegette, de már nem volt annyira éles, és én elég elfoglalt
voltam, hogy ne ragadjak le rajta. Minden remekül ment.
Minden igazán remekül ment.
Szeptember harmadikán, egy szürke, hűvös napon
háromszor megcsörrent a telefonom. Figyeltem, ahogy a
szitáló eső ködként telepszik a Piactérre, majd felvettem.
Csak egyetlen szót mondott, de én azt hallottam a
leghangosabban, amit nem mondott ki. Mert, tudod, azt
vártam, hogy elmondja, miért. Hogyan. Vártam, hogy azt
mondja, viccel vagy rosszul hallottam. Vártam, hogy
visszaszívja, hogy tekerje vissza az időt, hogy esélyt adjon,
hogy rájöjjek, miért nem láttam, hogy ez lesz. De ezekből
semmit sem mondott. Csak egyetlen szót.
– Megnősülök.
Aznap éjjel egy bárban kötöttem ki. Abban, amelyik
pontosan a társasházam aljában volt. A fejemben lévő
hangnak, ami azt mondta, erősebb vagyok ennél, és hogy a
Jamie Shaw-rehab működött; hogy van egy követhető
programom a vigasztalódásra, felmutattam a manikűrözött
középső ujjamat. Ez mind marhaság volt! Az az egyetlen szó
újra és újra nekem rohant, minden alkalommal egyre nagyobb
lendülettel, és minden ütközéssel emlékeztetett rá, hogy a csak
barátok egyszerűen csak lehetetlen. Így hát bevettem a
gyógyszert.
Három feles fahéjas whiskey.
Aztán belépett River.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Az én bögre teám
– Vicces vagy! – mondtam mosolyogva, miközben mellkason
böktem Rivert.
Felhúzta az egyik szemöldökét, szórakozottan, majd lassan
az ajkához emelte a gin-tonikját.
– Az volnék?
Bólintottam.
– Mm-hmm. – Aztán a saját italomba kortyoltam, a vizembe,
mert nyilvánvaló volt, hogy alkoholból már eleget ittam.
Valójában nem is emlékeztem rá, mire mondtam, hogy River
vicces. Mondott egy poént? Nem voltam benne biztos.
Nem voltam talajrészeg, de az biztos, hogy jól beálltam. A
lábfejem meleg volt, a mosolyom laza, a látásom homályos.
Még mindig egy cicanadrág és az a kinyúlt póló volt rajtam,
amit előtte otthon viseltem, és egy cseppet sem szégyenkeztem
miatta.
Azt hittem, jobban leszek, ha iszom, ha elhagyom a lakást,
de nem így lett. De reménykedtem, hogy ez még változhat,
úgyhogy semmi nem állított meg abban, hogy szájmenésem
legyen River felé.
– Azt mondtam már, hogy megkért, hogy én legyek a
násznagynője? – Felnevettem, és a fekete szívószálammal
megkavartam a vizemet. Azon gondolkodtam, hogy ha elég
sokáig kavarom, vajon vodkává változik-e.
– Mondtad.
 – Tudod. A tanú, a legtiszteletreméltóbb vendég. Csakhogy
én lány vagyok!
– Így van.
– Persze igent mondtam – tettem hozzá gyorsan. – Mert
annyira jóban vagyunk és szeretem őt, de… komolyan? –
Megráztam a fejem. – Fura érzés!
– Nekem úgy hangzik, mintha ez a srác jól elbánt volna
veled – gondolkodott el River, és szembefordult velem. A lába
annyira hosszú volt, hogy kinyújtva az én bárszékem aljához
tudta támasztani a talpát. Aznap este jobban megnéztem
magamnak. Észrevettem, milyen világos a haja, hogyan csillog
a szeme, és hogy a frizurája mindig tökéletes.
– Aha – suttogtam végül.
– Szóval én itt most kiállok a szakadék szélére, de… a srác,
akiről beszéltél, az Jamie?
A fejemben kavargó köd egy kissé felszállt a neve hallatára.
Az agyam hirtelen túlórázni kezdett, és átgondoltam mindent,
amiről aznap este beszéltünk. Mit meséltem el? Mennyit
fedtem fel? Visszagondoltam, és emlékeztem, hogy
elmondtam, hogy az egyik exem megházasodik, ami
tulajdonképpen hazugság volt, de így könnyebb volt
elmagyarázni. Azt mondtam, hogy még nincs egy éve, hogy
szakítottunk, ez igaz volt. Elmeséltem, hogy először csúnyán
váltunk el, de aztán kibékültünk, barátok maradtunk, és utána
a telefont.
Tehát nem mondtam sokat. De mégis eleget.
Eleget ahhoz, hogy furcsán a védelmembe akarjam venni
Jamie nevét. Nem akartam, hogy seggfejként gondoljanak rá,
mert nem volt az. Én voltam a seggfej. Az a tény sem tetszett,
hogy River emlékszik Jamie nevére. Tényleg ennyiszer látta a
telefonomon? És mi van, ha Jamie egyszer ideutazik, hogy
találkozzunk? Akkor River csúnyán bánna vele, tudva
mindazt, amit most közzétettem?
 Semminek sem volt értelme, de valahogyan megtaláltam az
általam helyesnek gondolt választ.
– Á, nem ismered! Csak egy ex.
– Akivel a múlt nyáron randiztál gyakornokként?
River tekintete kérdő volt. Nem vádló, nem unszoló, csak
kíváncsi.
– Technikailag sosem randiztunk. Úgy értem, ha címeket
akarsz adni a dolgoknak meg minden. Nem tudom. Új téma –
mondtam, és intettem a pultosnak, hogy töltse újra a
vizespoharamat.
River keze sietve markolta meg a bárszékem alját. Közelebb
rángatott magához, a térdünk egymáshoz ért, és odahajolt
hozzám.
– Egész este erről a srácról magyaráztál, és most, amikor
kezdenénk a gyökeréig ásni, témát akarsz váltani. Beszélj
hozzám!
A keze most már az enyémen volt, nem tolakodóan, csak ott
pihent. Nyeltem egyet.
– Még nem tudom, mit érzek ezzel kapcsolatban. Tényleg
nem tudom! Egyenesen idejöttem, messze túl sokat ittam, és
most nem tudok tisztán gondolkodni. – A pultos feltöltötte a
vizemet, és gyorsan kortyoltam belőle egyet. – Abban biztos
vagyok, hogy a holnapi másnap egy kíméletlen ringyó lesz.
Több szempontból is.
River hüvelykujja akkor megsimította az enyémet.
– Tudom, hogy most fáj, és nem fogok itt ülni, és azzal a
marhasággal etetni, hogy holnap nem fog fájni. Nyilvánvalóan
szerelmes vagy ebbe a srácba, annyira, hogy lenyeled a
büszkeségedet, és mellette leszel élete legfontosabb napján.
Nagyot nyeltem. Élete legfontosabb napján, és én csak
mellékszereplő leszek.
– De szeretnék én lenni az első, aki megmondja neked, mert
nyilvánvalóan nem hallottad még – tette hozzá még közelebb
hajolva. Éreztem a gin illatát a leheletén, valami örökzölddel
keveredve. Kék szemét az enyémbe mélyesztette – hogy te
messze a leglenyűgözőbb nő vagy, akivel valaha találkoztam.
Okos vagy, eltökélt, intelligens, vicces, kedves… Egész éjjel
sorolhatnám, B., tényleg! És nincs bennem egy szemernyi
kétség sem, hogy a világ tele van remek férfiakkal, akik bármit
megadnának csak a lehetőségért, hogy bebizonyítsák, mennyit
érsz! – Akkor nyelt egyet, és a szavai hallatán egy kissé leesett
az állam. Annyira őszinte volt, a hangja olyan magabiztos. – És
a sor az én hátam mögött kezdődik.
A keze akkor az enyémről a karomra csúszott, merészen az
állkapcsomig, majd a tarkómra simult. A tekintete
céltudatosan hullott a számra, de bizonytalanul. Azt várta,
hogy engedélyt adjak neki, és aznap éjjel, akár jó döntés volt,
akár nem, megadtam.
Közelebb hajoltam, inge keményített anyagába markoltam,
és a számhoz húztam a száját.
Nem volt helyes: az egész nem volt helyes. Az ajkai nem
voltak olyan teltek, mint Jamie-é, a nyelve túl gyorsan siklott
az enyémen, a keze óvatos volt és lassú. Nem volt méz- és
fűszerillata, inkább papír és tinta, ami csodálatos illat, de
egyszerűen nem Whiskey.
És akkor ébredtem rá, hogy nem is kell annak lennie.
A nyaka köré fontam a karjaimat, és elmélyítettem a
csókunkat, elfelejtve a Jamie-ről és Angelről megmaradt
gondolataimat. Elfeledve az esküvőt. Azt az egész estét, úgy
általában. Alig törtük meg a csókjainkat, hogy felérjünk a
lifttel a lakásomba, és amikor már bent voltunk, egyikünk sem
szólt többet.
River kapkodott velem, mintha nem hinné el, hogy az
ágyamban vagyunk, mintha évek óta várt volna erre a
lehetőségre. Rájöttem, hogy talán így is van. A flörtölését
észrevettem, de azt, hogy mit érez, soha, amíg a bárban el nem
mondta. Nemcsak vágyott rám, hanem észrevett engem – a
legjobb tulajdonságaimat, és már csak ettől is szexivé vált a
szememben.
Nagyon igyekeztem, hogy ne tegyem, de mégis minden
mozdulatát összevetettem Whiskey-ével. Ahogyan a nyakamat
csókolta, amilyen érzést az ujjai keltettek bennem, amilyen az
arca volt, amikor elélvezett. Jó volt vele: szórakoztató, édes,
szinte túlságosan is intim. Aznap éjjel nem ő volt a feles
whiskey-m, de a bögre teám igen, és talán erre volt szükségem.
Tempóváltásra, új függőségekre, friss ízre a nyelvemen.
Legalábbis aznap éjjel ezt mondtam magamnak. Egészen
addig ezt ismételgettem a fejemben, amíg River másnap korán
reggel le nem lépett, én meg be nem telefonáltam a
munkahelyemre. Pontosan, ahogy megjósoltam, a másnap úgy
rohant belém, akár egy hullámfal.
Előző este teljesen kipurcantam, piával és egy másik férfi
kezével zsibbasztottam le magam. De most, a másnap
narancssárga hajnalán érezni kezdtem mindent, amin annyit
dolgoztam, hogy ne érezzem.
Jamie megnősül.
Soha többé nem lesz az én Jamie-m.
Nem volna szabad még mindig szeretnem.
De szeretem.

– Később találkozunk, B.! – mondta Mona, miközben magára

rángatta divatos bőrdzsekijét, és kihúzta a copfját a gallérja
alól. – Ne maradj bent túl sokáig a nyaralás előtti utolsó
estéden!
Felálltam kinyújtózkodni, és körbeforgattam a szememet.
– Ezt aligha nevezném nyaralásnak.
 – Hé! Nagyjából huszonöt fok van ott, ahová mész. Itt mínusz
egy. Ez nyaralás, még akkor is, ha semmi mást nem csinálsz,
csak a reptéren üldögélsz!
– Küldök neked egy képeslapot az A terminálról!
Összehúzta a szemét, de elmosolyodott.
– Te mocsok! Utazz jól! Jövő héten találkozunk!
Integettem neki, magasra nyújtottam a karomat és
kiropogtattam a nyakamat, majd visszaültem az asztalomhoz.
Még csak fél hat volt, szerintem még túl korán, és bár valóban
nem volt sok elütni való időm az indulás előtt, még nem álltam
készen, hogy lelépjek.
Az igazság az, hogy a Jamie nagy híre óta eltelt hét
hónapban az elkerülés nagymesterévé váltam. Visszamentem
a munkába, mint mindig, elfoglaltam magam, és nem
gondoltam az esküvőre. Persze ott volt a ruha, amit az
alkalomra kellett vennem, és a tervezés, amit Jamie
„násznagynője”-ként végre kellett hajtanom, de azon a néhány
dolgon kívül, amit Angel rám bízott, többnyire mindent
elkerültem.
Nem arról van szó, hogy nem beszéltem Jamie-vel, mert
beszéltem, egyszerűen csak nem hagytam magamnak, hogy
miután letettük a telefont, túl sokáig gondolkodjak bármin. Ezt
könnyebbé tették azok az éjszakák, amelyeket River az
ágyamban töltött.
Annyira különbözött Jamie-től.
Nem arról van szó, hogy ez a különbözőség jó vagy rossz lett
volna, egyszerűen csak másmilyen volt. Amit csináltunk, az
alkalmi volt, és ő sosem kért rá, hogy beszéljünk róla,
nevezzük el vagy oldjuk meg. Ugyanúgy dolgoztunk, ahogyan
addig, ugyanazzal a társasággal lógtunk, akikkel addig, és
időnként egymás ágyába zuhantunk. Ennyi. Egyszerű volt, és
nekem pontosan erre volt szükségem. Én elkerültem a
szembenézést, ő pedig hagyta nekem.
 A magatartásán mégis éreztem. Minél tovább csináltuk ezt
így, ő annál inkább szerette volna feltenni azokat a kérdéseket,
amelyeket örültem, hogy nem tesz fel. Nem tudtam, mennyi
időm van még, mielőtt mégis megteszi. Nem tudtam, mit
mondok majd.
Sikerült elütnöm még egy órát, majd beállítottam a „házon
kívül” e-mailt, és kikapcsoltam a gépem. Felálltam, újra
kinyújtóztam, és ugrottam egyet ijedtemben, amikor River
keze mögém siklott, és megragadta a derekamat.
– Éppen ideje, hogy eltűnj innen!
Körbenéztem, miközben megpördültem, hogy
szembekerüljek vele, csak hogy megbizonyosodjak róla, hogy
egyedül vagyunk az irodában. Nem arról van szó, hogy
probléma lett volna belőle, ha kiderül, hogy együtt vagyunk,
inkább arról, hogy egyikünk sem vágyott a felesleges
figyelemre.
– Tudod, hogy hozzám képest korán van.
– Aha, de a ma este kivételes! – emlékeztetett, és
összekulcsolta az ujjait a hátamon. Ritkán értünk így
egymáshoz, gyakrabban választottuk inkább azt a fajta
érintést, hogy órákig kefélünk. De aznap este jólesett, hogy
valaki átölel. River lejjebb eresztette a szemöldökét, és egy
kicsit közelebb húzott magához. – Készen állsz a nagy
utazásra?
– Azt hiszem, igen!
– Akarsz róla beszélni?
Elkerül, elkerül, elkerül.
– Nem, szerintem megleszek! – River lebiggyesztette az ajkát,
és én játékosan a mellkasa felé ütöttem, egy kis távolságot téve
kettőnk közé. – Komolyan mondom!
– Rendben! Akkor szeretnéd elütni a felszállás előtti órákat?
– Megnyalta az alsó ajkát, majd egy könnyed vigyort választott.
Bármelyik más estén elfogadtam volna az ajánlatát, de ezúttal
valamiért megborzongtam az utalásától.
– Valójában csomagolnom kell – mondtam, és megragadtam
a táskámat az asztalról. Együtt indultunk a lift felé, miközben
folytattam. – És aludnom. Mert Isten látja, hogy a földet
érésemtől kezdve abból nem sok jut majd.
River felnevetett, ahogy a liftajtó kinyílt. Kitartotta a karját,
én beléptem, ő követett.
– Ez igaz. De még mindig egy kicsit fura, hogy te szervezted
neki a legénybúcsút.
– Semmi komoly, csak egy este a kedvenc helyi kocsmájában.
Nem akart nagy bulit. – Vállat vontam. – Tulajdonképpen ez az
első alkalom, hogy esküvőn veszek részt, úgyhogy az egész
eléggé új nekem. Örülök, hogy nem nehezítette meg.
– Aha. A menyasszony nem valami nagy utazásra megy?
Bólintottam, míg a lift a földszintre ért, mi pedig kiléptünk
az előtérbe. Mindketten magunkra rángattuk a kabátunkat,
ahogy kisétáltunk a ropogós tavaszi levegőre.
– De, a barátnőivel New Orleansba repül a lánybúcsújára.
Reméljük, hogy az esküvőre úgy kerülnek elő, hogy egy
komplett jazz-zenekart is magukkal hoznak.
River gúnyosan elmosolyodott, és zsebre dugta a kezét.
Néhány másodpercig csendben sétáltunk, élveztük a város
hangjait, miközben a nap lenyugodott az épületek mögött.
Március közepe volt, és hűvös, de imádtam. Visszagondolva a
floridai izzasztó hónapokra és arra, hogy ott alig volt telünk,
nem igazán bántam, hogy a hideg az év nagyobbik részében
szeretett Pittsburgh-ben lógni. Szerettem a levegő száraz, friss
érzetét. Ígéretesnek tűnt.
– Csak próbálj meg nem túl sokat gondolni a hétvégén a
munkára, oké? – kérte River, mialatt a házamhoz értünk. –
Lazíts, szórakozz, és ha túl sok lesz az egész, felhívhatsz!
 – Rendben! – Gyorsan megöleltem, és mielőtt az épületbe
léptem volna, puszit nyomtam az arcára. – Jó hétvégét, Riv!
– Komolyan mondom, felhívhatsz! – mondta újra, miközben
az ajtó becsukódott mögöttem. Mosolyogva fordultam meg, és
még utoljára intettem neki. River szőke haját összekócolta a
hűs szél, és világosszürke tengerészkabátjában úgy nézett ki,
mintha egyenesen egy férfidivatlapból lépett volna elő. Az
ajkamat rágva léptem a liftbe, azon gondolkodva, hogy vajon
tényleg olyan rossz dolog volna-e vele tölteni az éjszakát. De
tényleg csomagolnom kellett, és még ennél is nagyobb szükség
volt rá, hogy szembenézzek a gondolataimmal.
Annyi időt töltöttem már az elkerüléssel, azzal a gondolattal,
hogy ha így teszek, az egész nem történik meg, de az igazság
az volt, hogy másnap repülőre kellett üljek, hogy elmenjek
Dél-Floridába és Jamie-vel legyek. Meg a menyasszonyával.
Tényleg itt volt az ideje, hogy elgondolkozzam rajta, mit
érzek ezzel kapcsolatban.
Lassan csomagoltam, és hangosan hallgattam egy független
helyi zenekar albumát, amelyet River mutatott nekem.
Elgondolkodtam rajta, hogy töltsek-e magamnak egy pohár
bort, de úgy döntöttem, aznap este inkább tiszta fejjel
szeretnék gondolkodni. Így hát készítettem magamnak
helyette egy fagyis gyömbérsört. Ez kicsit az apukámra
emlékeztetett, mert neki volt ez a kedvenc desszertje, de ez az
egyik kellemes vele kapcsolatos emlékem volt. Néha, amikor
rá gondoltam, fájdalmat éreztem, néha melegszerű
szomorúságot, és a fagyis gyömbérsör ezt a második fajta
érzést hozta magával.
Amikor becsomagoltam a táskám és a másnapi ruhám is
kikészítettem, levetkőztem, a fejem tetejére kötöttem a
hajamat, és belesüllyedtem egy habfürdő égetően forró vizébe.
Már a második gyömbérsörömet ittam, és kihalásztam egy
falat vaníliafagyit belőle. A buborékok egyre magasabbra
nőttek körülöttem, én pedig megszámoltam a szeplőket az
alattuk lassan eltűnő combomon. Együtt dúdoltam az
énekessel, akinek a zenéje behallatszódott a hálószobámban
lévő hangszóróból, és mikor a kád megtelt, az italom pedig
elfogyott, letettem a poharamat a kád mellé, és még lejjebb
csúsztam a vízben.
A lábujjaim a csappal játszottak, apró vízcseppeket engedve
a fürdőmbe, ahogy a gondolataim végre kezdtek beivódni,
akár a forró víz.
Jamie megnősül.
Mély, tisztító lélegzetet vettem, és egy percre becsuktam a
szemem, majd újra pislogni kezdtem.
Fájt. Ezt vettem észre először. Ezt vallottam be először. Fájt
tudni, hogy Jamie egy másik nőt fog feleségül venni.
Megbánással teli fájdalom volt, a mi-lenne-ha-k összecsavarodó
csomója keveredett azzal az érzéssel, hogy nem számít.
Nemcsak hogy feleségül vesz egy másik nőt, hanem szereti őt.
Én soha életemben nem szerettem másik férfit, még Ethant
sem. Csak Jamie volt.
Tehát fájt.
Hiányozni fog. Ez volt a második gondolat, amit
megértettem. Tudtam, hogy a menyasszonya eltűrt engem az
elmúlt másfél évben, de a hanghordozásából azt is tudtam,
hogy nem a legnagyobb rajongóm. Amikor már házasok
lesznek, tudtam, hogy egyre nagyobb és nagyobb nyomást fog
Jamie-re helyezni, hogy távolodjon el tőlem. A rohadt életbe,
azt hiszem, Angel megértőbb volt, mint én lettem volna az ő
helyében. Utálni akartam, amiért gyanakszik rám, de igazság
szerint igaza volt, és nem hibáztattam érte, ha nem akarta,
hogy Jamie olyan jóban legyen velem, mint eddig.
Az utolsó dolog volt a legmeglepőbb, amit megértettem, és
amikor megrohant, egy kicsit felegyenesedtem a kádban.
Örültem Jamie örömének.
 Fájt, és hiányozni fog, de boldog. Nagyon-nagyon boldog, és
ez engem is boldoggá tett. Amikor Jamie-ről volt szó, mindig is
önző voltam. Akkor is akartam őt, amikor nem lehetett az
enyém, és akkor is, amikor lehetett volna, de nem voltam rá
kész. De most, mivel még mindig szerettem, az ő boldogságát
az enyém elé helyeztem. Tudtam, hogy valahogy kezelni
fogom majd a fájdalmat, még ha csak arra a hétvégére is, mert
arra volt szüksége, hogy így tegyek.
Ő volt a legjobb barátom.
Nem voltam benne biztos, hogy ez vajon valaha megváltozik-
e. Féltem, hogy igen, és mélyen, a bensőmben ez a lehetőség
gyötört is.
Gondolkodás nélkül nyúltam a telefonomért, megtöröltem a
kezemet, majd kikerestem Jamie nevét, és üzenetet pötyögtem
neki.

– Félek, Jamie…

A kijelzőn villogó kurzorra bámultam, ami azt várta, hogy

befejezzem az üzenetet. A tüdőm sűrű volt és áthatolhatatlan,
a levegővétel nehézzé vált, és még mielőtt hülyeséget
csináltam volna, addig nyomtam a törlés gombot, amíg a
kijelző újra teljesen üres nem lett. Visszaejtettem a telefont a
padlóra.
– Minden rendben lesz – suttogtam magamnak, becsuktam a
szememet, és a kád hátsó falához támasztottam a fejem.
Aznap éjjel nem aludtam. Forgolódtam és hánykolódtam, az
elmémben furcsa, illékony álmok kavarogtak Jamie-ről és
magamról. Végül hajnali négy körül feladtam, hogy pihenni
próbáljak, és bekapcsoltam a The Piano Guyst, és
elárasztottam magam mindennel, ami Jamie volt. Hagytam,
hogy elárasszanak az emlékek, egy időre elfeledkeztem a
lélegzésről, és csak hagytam, hogy elborítson az egész helyzet
agyonnyomó súlya.
Most, visszagondolva rá, imádtam, ahogy aznap éjjel
éreztem magam. A szívem össze volt törve, teljesen, apró
szilánkokra, és én szerettem azt a fájdalmat érezni.
Emlékeztetett rá, hogy élek, és reménnyel töltött el, hogy ami
köztünk volt, az igazi volt, még ha technikailag valójában soha
nem is létezett. Jamie soha nem volt hivatalosan az enyém, de
én mindig is az övé voltam, az első korty óta.
Pokolian fájt az elvesztése, de végül mégiscsak
elmosolyodtam, mert legalább előtte az enyém volt.
Még egy hétvége Whiskey-vel, aztán el kell majd engednem.
Örökre.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Rázva
Abban a pillanatban, hogy a gépem földet ért, még azelőtt, hogy
felvettem volna a csomagomat, szereztem egy jeges
hosszúkávét a Starbucksból. Hiba volt nem aludni a korai
repülőút és az előtt, hogy több mint egy év után viszontlátom
Jamie-t. Az idegesség és a kimerültség furcsa elegyét éreztem.
Azt találtam ki, hogy miért ne keverjünk bele még egy kis
koffeint is?
Az élénkzöld szívószálat szopogattam, miközben a
mozgólépcső a csomagfelvevőhöz közelített. A légzésemre
koncentráltam. Eszembe jutott a trendi hot-jóga óra, amire
Monával jártam néhány hónapja, és megpróbáltam abba a
mentális állapotba kerülni – és sikerült is. Legalábbis amíg
újra ki nem nyitottam a szememet és meg nem láttam őt.
Istenem, Whiskey csodálatosra érlelődött!
Már nem az a fiú volt, akit ismertem. Az arcvonásai
megváltoztak, még abban a rövid másfél évben is, amíg nem
találkoztunk. Mindig az állkapcsa volt az első, ami szemet
szúrt, és most még élesebben rajzolódott ki, keretbe foglalva
az ajkán nyugvó gúnyos mosolyt, ahogy egy füzetlapot tartott,
amelyen a „CSAK B.” felirat volt rendetlen, nagy alakú
kézírással. Elmosolyodtam, és ettől még szélesebben kezdett
vigyorogni, megvillantak fehér fogai és ragyogó, mézszínű
szemei. Leszálltam a mozgólépcső legalsó fokáról, és
mindketten három-három lépést tettünk, míg szembe nem
kerültünk egymással. Az oldalához ejtette a papírt, és
mindketten csak álltunk ott, magunkba szívtuk a másikat. A
haja megint rövid volt, és be volt állítva, majdnem, mint
Riveré. Sötét színű farmer és fehér, V nyakú póló volt rajta, de
felette világoskék kardigánt viselt. Egy gomb sem volt rajta
begombolva, az ujja a könyökéig fel volt tűrve, így a szemem
elé került szálkás alkarja, amiből szó nélkül is tudtam, hogy
még mindig szörfözik.
A hordó jól megérlelte, és az idő múlásával még az
angyaladóval együtt is csak jobb lett. Még mindig ugyanolyan
erős volt, csípte az orromat, és összefolyt tőle a nyál a
számban. De az íze most érettebb lett, a színe elsimult, és
habozás nélkül tudtam, hogy ha elég bátor lennék, hogy
belekóstoljak, ő pedig elég hülye, hogy hagyja, soha nem
épülnék fel belőle.
Újra a szemébe néztem, ő pedig röviden felnevetett,
széttárva a karjait.
– Gyere ide!
Megigazítottam a vállamon a kézipoggyászomat, mielőtt
odaléptem hozzá. Teljesen körbefont a karjával, éreztem a
pólója fűszeres tölgyillatát. Mélyen magamba szívtam, majd
belesóhajtottam Jamie-be, és azt hiszem, mindketten éreztük:
mintha újra rátaláltunk volna a lelkünk egy hiányzó
darabjára. Mintha lassan újraegyesülne a többivel.
– Mondtam, hogy ne gyere, fogtam volna egy taxit!
– Ezek szerint még mindig nem tanultam meg figyelni.
– Öltözködni viszont megtanultál! – mondtam, a hangomat
elfojtotta a pólója.
Nevetett, hátralépett, és elvette tőlem az apró táskámat.
– Te pedig megtanultál magas sarkúban járni! – A lábamra
ejtette a tekintetét, és felhúzta az egyik szemöldökét. Amikor
újra rám nézett, esküszöm, hogy szenvedélyt láttam a
szemében.
 Nyeltem egyet, és a fülem mögé tűrtem egy kósza haj tincset.
– Ez történik, amikor mindennap irodai viseletet kell
hordanod.
– Ismerem az érzést – mondta a pittsburgh-i táskákat szállító
futószalag felé biccentve. – Hiányzik, hogy az időm kilencven
százalékában kosaras gatyát vagy fürdőnadrágot hordjak!
– Nekem pedig a trikó és a szandál.
Csevegés volt. Hülyeség volt. De mindketten óvatosan
lépkedtünk, próbálgattuk a vizet, próbáltuk megérezni
egymást.
Jamie levette a táskámat a futószalagról, és akárhogyan
vitáztam vele, nem hagyta, hogy én vigyem, aztán már a
parkoló felé haladtunk. Nem sokat szóltunk, csak csevegtünk
néhány mondatot, Jamie megmondta, merre kanyarodjak,
hogy megtaláljuk a kocsiját. Amikor a Jeepjéhez értünk,
bepakolta a táskáimat a csomagtartóba, és kinyitotta nekem az
anyósülés ajtaját.
– Üdv itthon, B.! – mondta, ahogy becsusszantam. Nem
voltam benne biztos, hogy Dél-Floridáról beszél vagy a
Jeepjéről.
A baj az volt, hogy valami megváltozott, mióta utoljára itthon
jártam. Anyu már nem volt itt, Jenna igen, de épp nem volt a
városban, és Jamie Jeepje hirtelen kényelmetlenné vált. A
kezemet az ölembe ejtve ültem, és próbáltam nem túl
nyilvánvalóan odaragadt tekintettel nézegetni a bizonyítékát,
hogy a helyemet egy másik nő foglalta el. A váltóra egy
hajgumit tekert, a hátsó ülésen egy női futósort hevert, a
műszerfal csücskébe dugva pedig egy aprócska kép díszelgett
kettejükről. Nem dőltem hátra, és nem rúgtam le a cipőmet,
nem támasztottam a sarkamat a műszerfalra. Nem, mereven
ültem, az ölembe gyűrt kézzel, és míg Jamie a szállodához vitt,
kinéztem az ablakon.
– Jól vagy? – kérdezte, amikor balra kanyarodtunk.
 Bólintottam.
– Csak fáradt vagyok. Hosszú volt az éjszaka.
Jamie nem mondott semmi többet, amíg ki nem tett a
recepciónál.
– Biztos, hogy ne várjalak meg?
Kivette a táskáimat a csomagtartóból, és letette őket elém.
Figyeltem, ahogy a gesztustól minden izom megmozdul a
hátában, és eltartott egy másodpercig, mire megtaláltam a
választ a kérdésére.
– Nem, jó lesz így. Azt hiszem, egy gyors alvásra van
szükségem – hazudtam. Esélytelen volt, hogy aludjak, de nem
akartam, hogy a szükségesnél több időt kelljen Angellel
töltenem.
– Oké – egyezett bele, habár egy kissé csalódottnak látszott. –
Csak arra emlékezz, hogy kicsit korábban csináljuk a
próbavacsorát, mert Angelnek és a lányoknak el kell érniük a
gépüket a lánybúcsúra. Háromra ott tudsz lenni a
countryclubban? – Áthelyezte a testsúlyát, és megsimította a
tarkóját. – Eljönnék érted, de nekem egy kicsit korábban ott
kell lennem, és tudom, hogy aludni szeretnél, úgyhogy…
– Fogok egy taxit! Ne aggódj miattam, Jamie Shaw! –
cukkoltam, aztán megbökdöstem őt, és újra a vállamra
lendítettem a kézipoggyászomat. Akkor úgy tűnt, kicsit
megnyugszik, zsebre dugta a kezét.
– Sosem szoktam.
Először nem mozdult, hogy elmenjen. Ott álltunk, bámultuk
egymást, és a tekintetünk, mint mindig, most is többet
mondott, mint a szavak.
Végül megköszörülte a torkát.
– Hamarosan találkozunk!
Azzal megkerülte a Jeepet, én pedig a táskámat magam
mögött húzva megfordultam. Bejelentkezés után lerogytam a
hűvös ágytakaróra és hosszan, lassan sóhajtottam.
 Kezdődik.

– B.! – Sylvia felém szaladt, abban a pillanatban, hogy

beléptem az étkezőbe, ahol a próbavacsorát tartották. A
countryclub kicsi volt, de elegáns, és még a vadonatúj
rózsaszín pántos ruhámban és testszínű magas sarkúmban is
alulöltözöttnek éreztem magam. Sylvia úgy jött nekem, mint
egy fal, és én mosolyogva botladoztam hátrafelé az ölelésében.
– Itt vagy!
– Itt vagyok!
Hátralépett, még mindig a kezében tartva a kezemet,
miközben maga mögé kiáltott.
– Anya! Apa! Itt van B.!
Sylvia Jamie fiatalabb húga volt, az, amelyikkel igazán jóban
lettem. Santanával is találkoztam néhányszor, főleg az
ünnepek alatt, de vele sosem találtuk meg azt a hangot, amit
Sylviával. Ő még mindig felhívott néha, és amikor
hazaköltöztem az Alderről, segített Jennának tartani bennem a
lelket.
– Annyira örülök, hogy látlak, drágaságom! – mondta
Rhonda, Jamie anyukája, és következőnek ő lépett közelebb
hozzám, hogy megpuszilja az arcom. – Hát nem jó látni őt,
Wes?
– Tényleg az! Milyen volt az utad? – kérdezte következőnek
az apukája, aki átölelte a vállamat, és odakísért egy nagy asztal
mellett gyülekező csoporthoz.
– Egy kicsit rázós volt kiérni a pittsburgh-i ködből, de azután
remek! – Mindkettejükre rámosolyogtam, a szívem pedig
felmelegedett. Valamiért sokat jelentett nekem, hogy
emlékeznek rám, hogy örülnek, hogy látnak, hogy úgy tűnt,
számít nekik, hogy részt veszek a fiuk életében.
 Sylvia elvette a kézitáskámat, és ledobta az asztalra, a saját
helye mellé, majd megragadta és még egyszer megszorította a
kezemet, mielőtt újra elsietett.
Aztán feltűnt, hogy csend van.
Mindenki engem bámult. Bárcsak túloznék, de szó szerint
mindenki szeme rajtam volt. Először Claire-t vettem észre,
felismertem a rövid beszélgetésünkről a bárban, ahol először
láttam meg Jamie-t és Angelt együtt. Résnyire húzta a szemét,
mintha most rakná össze a darabokat, és amikor a következő
emberre néztem egy kis megkönnyebbülést keresve, nem
találtam meg. Mert a mellette álló ember Angel volt.
Most láttam először igazán, mivel a közösségi médián
kerültem a fotóit. Gyönyörű volt, ami idegesített, világosszőke
pixie-frizurával és fluoreszkáló zöld szemekkel, amelyeket
barna bőre csak még jobban kiemelt. Magasabb volt nálam,
még úgy is, hogy rajtam magas sarkú volt, és megpróbáltam
magam még jobban kihúzni, hogy kompenzáljak. Rövid, fehér
ruhája magasan a nyaka köré volt tekerve, ahol egy nagydarab
arany nyaklánc függött, és minden darab azt sikította rajta,
hogy királynői. Össze volt rakva, kifinomult volt – pont, mint
aki abba a countryclubba tartozik.
Én pedig minden kétséget kizáróan nem voltam oda való.
Rajtam tartotta a tekintetét, összeszorította a száját, én pedig
szégyenkezés nélkül néztem körbe az engem bámuló tömegen.
Ők biztosan a családja voltak. Kezdtem bepánikolni, a
mellkasom összeszorult, a nyakamon pedig izzadság
gyöngyözött, amikor Jamie lépett be az ajtón három másik
férfival: a násznagyokkal.
Mind nevetve jöttek be, és amikor elérte őket a csend, Jamie
biztosan megérzett engem. Elfordult a haverjától, akivel előtte
beszélgetett, és a tekintete azonnal az enyémbe kulcsolódott.
– Na, nézzenek oda, ki ért ide!
 Szemmel láthatóan észre sem vette a sok halálos fenyegetést,
amelyet szemmel veréssel kaptam, mert másodpercnyi
habozás nélkül szelte át a szobát, körém fonta a karjait,
felemelt, és kétszer körbeforgatott, majd visszatett a földre.
Ezután megpuszilta az arcomat, és úgy vetette át a karját a
vállamon, ahogyan az apukája is tette.
– Úgy tűnik, most már mindenki itt van! – mondta a még
mindig engem, jobban mondva az ő engem ölelő karját
bámuló csoportnak. – Mi az első napirendi pont, gyönyörű
menyasszonyom?
Úgy tűnt, ez a kérdés visszarántotta a szobába az életet, és
néhány koszorúslány elsietett az ételekért, míg Angel
előrelépett. Az örömszülők egyesítették erőiket a háta mögött,
de ő nem hallotta, mit mondanak, mert túlságosan is
lefoglalta, hogy hamis mosolyt erőltessen az arcára.
– Te biztosan B. vagy! – mondta, és ajkai ugyanolyan
feszesek voltak, akár a ráncok a szeme sarkában. – Én Angel
vagyok. Annyira örülök, hogy végre találkozunk! – Kinyújtotta
a kezét, és én zavarodott mosollyal ráztam meg. Jamie karja
még mindig a vállamon volt.
– Ember, ez biztosan a mennyország! – mondta Jamie, a
másik karja alá vonva Angelt. – A két kedvenc csajom egy
helyen! Én vagyok a legszerencsésebb férfi a világon!
Angel kissé gúnyosan mosolyodott el, mielőtt újra felöltötte
volna hazug mosolyát, én pedig megpróbáltam nem törődni a
gyomromban keletkező süllyedő érzéssel, amit Jamie szavai
okoztak. Kibújtam a karja alól, megköszörültem a torkomat, és
az asztalra mutattam.
– Előbb eszünk, Angel? Vagy szükséged van segítségre az
emberek összegyűjtésében, hogy végigmenjünk mindenen?
– Jaj, milyen kis cuki vagy! – mondta, és ez volt az első
alkalom, hogy déli akcentust véltem hallani a hangjában. –
Először gyakorlunk, úgy egy kicsivel több idő lesz elkészíteni
az ételt. De ne aggódj, intézem! – Felkacsintott Jamie-re, aztán
két törékeny ujját az ajkai közé illesztette, és a leghangosabb
füttyentést produkálta, amit valaha hallottam. – Emberek!
Amikor elkiáltotta magát, a szobában elnémult a nyüzsgés,
és a szemem Sylviáéval együtt kerekedett ki.
– Csináljunk egy gyors próbát odakint, mielőtt leülünk enni!
És tényleg legyen gyors! És komolyan mondom, hogy egy,
úgyhogy figyeljetek Baileyre, aztán vacsorázunk, és
ajándékozunk! – Alacsony, kövérkés, öltönynadrágot és
rózsaszín galléros pólót viselő nő felé fordult, aki, gondolom,
Bailey volt. Osszecsattintotta a tenyerét, és elkezdett
bennünket a helyünkre terelgetni, én pedig útba ejtettem a
táskámat, hogy mielőtt kimegyek, bekapjak két aszpirint.
Eddig pontosan olyan rossz volt, mint amilyennek
képzeltem.
Úgy alakult, hogy nem a fejfájásom lett a legnagyobb bajom.
Tulajdonképpen a hányinger volt az, ami akkor kezdődött,
amikor Angel eljátszotta a bevonulását Jamie-hez a sorok
között. A koszorúslányok gyakorlatilag kiájultak a ruhájukból,
mert Jamie teljesen ellopta a műsort. Pontosan úgy nézett
Angelre, ahogyan kellett: mintha nem hinné el, milyen
szerencsés, hogy Angel az övé lesz, mintha nem lenne számára
senki más a világon.
Mire leültünk enni, már annyira rosszul voltam, hogy fizikai
képtelenség volt egyáltalán megpróbálnom is. Így amennyire
csak tudtam, széttologattam az ételt a tányéromon, és
mikroszkopikus falatokat vettem magamhoz, miközben
Sylviával és Jamie szüleivel beszélgettem. Az idősebb nővére
csak az esküvő napjára ér haza, de ezzel nekem nem volt
bajom, mert mi négyen halálra nevettettük egymást az asztal
felénk eső végénél. A családok eléggé elhatároltnak tűntek
annak ellenére, hogy hamarosan összeköti őket egy házasság.
Jamie az asztal másik végén ült Angellel, Angel családjával és a
koszorúslányokkal, míg az ő családja az én bal oldalamon ült,
a násznagyok pedig velünk szemben.
Az asztal másik végén nyilvánvalóan Jamie volt a parti lelke,
és még abból a rövidke két órából is kiderült számomra, hogy
Angel családja imádja őt. Mindenki imádta. Jamie elbűvölő
volt, mindig is az volt, és egészen biztos voltam benne, hogy
még egy apácáról is le tudná udvarolni a bugyit, ha nagyon
akarná.
Habár ettől nem éreztem magam jobban.
Mégis, időről időre, amikor a tekintetem az asztal feléjük eső
vége felé kalandozott, Jamie szeme mindig összetalálkozott az
enyémmel. Nézett, miközben lehúzta a kis pohárnyi tiszta
whiskey-jét. Megtalált, amikor körülötte mindenki nevetett,
mintha én lennék az, aki a szobához horgonyozza, a jelen
pillanatba. Minden alkalommal, amikor rám nézett, reagált a
gyomrom, és utáltam magam érte.
Nem tudtam, hogyan legyek Jamie barátja. Ez most
nyilvánvalóbb volt számomra, mint valaha.
– Jól van, ti hangos népek, csituljatok el! – mondta Jamie, és
határozottan tartotta a whiskey-jét a kezében. – A lányoknak
ki kell jutniuk a reptérre, de mielőtt elmennek, szeretnénk
kiosztani néhány ajándékot!
Angel mellé állt, és míg a koszorúslányok szétosztották az
ajándékokat a szülők és a testvérek között, végig átölelve
tartották egymást. Csupa klasszikus ajándék volt: finom
nyakláncok az anyukáknak, egyéni tervezésű pénzcsipeszek
az apukáknak, a testvéreknek pedig apró, személyes
ajándékok. Jó volt nézni, ahogy Jamie szülei kibontják az
ajándékaikat, különösen, amikor Wesley szemébe könnyek
gyűltek, és férfias ölelésbe vonva Jamie-t, meglapogatta a
hátát.
– Természetesen nem feledkezhettünk meg a legény- és
lánybúcsú vendégeiről sem! – tette hozzá Angel, és rövid pixie-
frizurája ugrándozni kezdett, ahogy az asztal alá hajolt a
további ajándékokért. A vendégek végigadogatták őket az
asztalon, és Sylvia éppen akkor adta oda nekem az enyémet,
amikor a többiek már mind nekiestek a sajátjuknak.
Egy pillanatig csak figyeltem őket. Valamilyen oknál fogva
ideges voltam kinyitni a csomagomat. Talán mert ez volt az
első alkalom, hogy ajándékot kaptam Jamie-től, még ha
kötelező is volt, vagy talán azért, mert én voltam az egyetlen
lány a legénybúcsúján. Amikor láttam, hogy az összes fiú a
nevükkel ellátott bőr laposüveget húz elő a csomagból,
megkönnyebbülten sóhajtottam. Ez semleges ajándék volt,
olyasmi, amit könnyedén megvehet nekem is.
Belenyúltam az Angel választotta esküvői színekhez
illeszkedő levendulaszínű zsákba, és keresgélni kezdtem a
selyempapír között, de a kezem valami keményet és
hokikorong alakút talált. Összeráncoltam a szemöldökömet, és
míg mindenki más a saját ajándéka felett nyüzsgött, az ölembe
húztam az enyémet. Felnéztem, de senki sem nézett engem.
Kivéve Jamie-t.
Ő önelégülten vigyorgott, várta, hogy meglássam, mit vett
nekem, és az idegesség rögtön visszatért, mert átkozottul
biztos, hogy nem laposüveg volt. A korongszerű, még mindig
selyempapírba csomagolt tárgyra egy kártya volt ragasztva.

Köszönöm, hogy mindig pontosan tudod , mire van

szükségem. Ezt nem tudnám végigcsinálni nélküled .
– Jamie –

Elpirultam, és nem kockáztattam meg még egyszer, hogy

megnézzem, Jamie vajon még mindig figyel-e. Óvatosan
széthajtogattam a selyempapírt, aztán horkantva felröhögtem.
Mindenkinek összhangban fordult felém a feje, és újra rám
irányult minden figyelem, pontosan oda, ahová nem akartam,
mert nem tudtam abbahagyni a nevetést. Könnyek fátyolozták
el a szememet, és miközben próbáltam visszanyerni a
lélegzetemet, tudtam, hogy az arcom biztosan a vörös
legsötétebb árnyalata. Mindenki engem bámult, de én csak
Jamie-t néztem.
– Mi? Mi az? – Sylvia türelmetlenül tépte ki az ajándékot a
kezemből, és ezzel megtörte a Jamie-vel való
szemkontaktusomat. Összehúzta a szemöldökét. „Sátánmacska
deszkaviasz” – olvasta, én pedig újabb röhögőgörcsben törtem
ki. Ezúttal Jamie is felnevetett.
És a teljes vendégsereg odafordult felé.
Meghajolt és felemelte a kezét, ezúttal whiskey nélkül.
– Bocsánat, bennfentes poén!
Angel akkor rám meredt, szinte éreztem, ahogyan a
tekintetétől leolvad a hús az arcomról. Valószínűleg
érettebben kellett volna reagálnom, úgy, hogy elteszem az
ajándékot, és valahogy visszairányítom rá a figyelmet, de
abban a pillanatban nem érdekelt, mit gondol.
Elmosolyodtam, újra Jamie-re néztem, aztán Sylvia visszaadta
nekem a viaszt, és én eltettem.
Abban a pillanatban megértettem, hogy ő még mindig az én
Jamie-m – még ha csak egy picikét is.
Amikor befejeztük a vacsorát, a lányok mindenkit
megöleltek és megpusziltak búcsúzóul, majd elindultak a
reptérre. Csak úgy sütött róluk az izgalom, és Jamie egyáltalán
nem tűnt idegesnek, hogy a jövendőbelije útra kel a nemzet
egyik legjelesebb partivárosába, a nagy napjuk előtti kétnapos
görbe hétvégére.
Angelnek ezzel szemben nem volt problémája a
bizonytalansága kimutatásával. Jamie odajött, ahol én és a
szülei táboroztunk, amikor hirtelen Angel is megjelent
rohanva, a nyaka köré fonta a karját, és úgy csókolta meg,
hogy biztos voltam benne: Rhonda és Wesley akár az egész
életüket is leélték volna a látvány nélkül. Angel tett róla, hogy
lássam Jamie nyelvét a szájában, az ő kezét Jamie hajában,
Jamie kezét a derekán. Amikor Angelnek kipattant a szeme,
még mindig csókolóztak, és mielőtt hátralépett volna, rám
hunyorított.
– Hiányozni fogsz! – turbékolta Jamie ingét igazgatva. –
Viselkedj, rendben?
– Mindig! – Jamie újra megcsókolta, ezúttal valamivel
szülőbarátabb módon, és Angel még egy utolsó,
jelentőségteljes pillantást vetett rám, mielőtt csatlakozott
volna a koszorúslányaihoz. A csajok ujjongtak és éljeneztek,
ahogy elhagyták a szobát, aztán a két család munkához látott,
hogy összeszedje a hátramaradt cuccokat.
Abban a pillanatban, hogy Angel elment, egy kicsivel
könnyebben tudtam lélegezni. A bordámra szorítottam a
kezem, és a ruhám szoros anyaga ellenére is nagy levegőt
erőltettem magamra.
– Jól vagy? – kérdezte Jamie.
– Aha, csak alig várom, hogy levegyem ezt a ruhát –
mondtam gondolkodás nélkül. Pontosan úgy értettem, ahogy
mondtam: alig vártam, hogy cipzár nélküli nadrágot és
merevítő nélküli melltartót húzzak, de amikor mosolyogva
fordultam felé, az írisze mögött ott égett az a whiskey-lobogás.
– El kellene mennünk bulizni! A srácok holnap mind
dolgoznak, de én szabadnapot vettem ki. És korán van –
mondta az órájára nézve. Még hat óra sem volt, de az egyetlen
dolog, amit biztosan tudtam, hogy semmiképp sem kéne
kettesben maradnom Jamie-vel.
– Én igazából még mindig elég fáradt vagyok – suttogtam, és
megköszörültem a torkomat, hogy a következő
kijelentésemhez erősebb hangot találjak. – Szerintem
meglátogatom néhány barátomat, aztán korán lefekszem.
Jamie mosolya eltűnt.
 – Ja, jó. Rendben. – Zsebre dugta a kezét, és a csuklómról
lógó ajándék zacskó felé biccentett. – Tetszett az ajándék?
Akkor elvigyorodtam.
– Olyan marha vagy! Csipi kedvelt volna!
Felnevetett, átkarolta a vállamat, és együtt sétáltunk ki.
Visszautasítottam az ajánlatát, hogy visszavigyen a hotelbe, és
ragaszkodtam hozzá, hogy a családjával maradjon, míg én
taxit fogok. Hazudtam neki, nem volt semmilyen teendőm,
nem találkoztam senkivel, csak egyenesen visszamentem a
szállodába. Hosszú, forró zuhanyt vettem, és hangos sóhajjal
ledőltem az ágyra.
Bekapcsoltam a tévét, és elgondolkodtam rajta, hogy
felhívom Rivert, de aztán elvetettem az ötletet. Egyórányi
Family Guy nézése után kikapcsoltam a tévét, és hosszan
kifújtam a levegőt összepréselt számon keresztül.
Kilenc óra volt.
Péntek.
– Ez szánalmas! – mormoltam magam elé, leugrottam az
ágyról, és a szandálomba csúsztattam a lábamat. Nem
strapáltam magam átöltözéssel vagy sminkeléssel, csak
megragadtam a szobám kulcskártyáját, és elindultam lefelé.
Hirtelen whiskey-re kezdtem szomjazni.

Istennek legyen hála ezért a szállodáért és a bárjáért!

Ezeket a szavakat suttogtam magam elé, míg a forró ajándék
sütimet rágcsáltam, és egy fekete Crown Royal whiskey-t
iszogattam jéggel. Beszélgetni kezdtünk Beuforddal, a
csapossal, de többnyire csak kortyolgattam, nassoltam és a
sporthíreket néztem az italosüvegek feletti tévén. Ötletem sem
volt, hogy miről van szó, mivel az összes, sporttal való
tapasztalatomat a gimiben nézett meccsek és az a négy
Pirates-mérkőzés jelentette, amire a kollégákkal sikerült
eljutnom Pittsburgh-ben. Még akkor sem tudtam, mi folyik a
pályán, amikor ott voltam, csak együtt ujjongtam és pfujjoltam
mindenki mással.
Talán csak egy hajszálnyival kevésbé volt szánalmas itt ülni,
mint az emeleti ágyamon feküdni, de azért örültem, hogy úgy
döntöttem, lesomfordálok a bárba. Voltak még néhányan
körülöttem, egy nagyjából korombeli férfi, aki még mindig
öltönyben volt, a nyakában pedig konferencia-névjegykártya
lógott; mögöttem két idősebb pár beszélgetett egy asztal körül,
a párnás ülőhelyek között, és időről időre családok iparkodtak
el mellettünk, úton a medence felé. Már csak attól jobban
éreztem magam, hogy más emberek zajongását hallom
magam körül, és őszintén szólva ezen a ponton ennél több
szociális interakcióra nem is lettem volna képes.
Nehéz napom volt.
A hétvége kezdetén tudtam, hogy az lesz, de Jamie-t együtt
látni Angellel még nagyobb tökön rúgás volt, mint hittem. Egy
kádban ülve, mérföldek távlatából könnyű volt magamban
ismételgetni, hogy Jamie megnősül, de a valóságban is látni őt a
menyasszonyával egy egészen más történet volt. Égetett, szúrt,
felsebzett.
Sóhajtottam, hosszan kortyoltam a poharamból,
elfogyasztottam a sütim maradékát, és éppen akkor töröltem
meg a kezemet, amikor valaki kihúzta a mellettem lévő széket.
– Így már jobb – mondta Jamie, én pedig a sütivel még
mindig a számban abbahagytam a rágást. Szemügyre vette a
poharamat, leült a bárszékre, és ujjával intett a csaposnak. –
Láttam, hogy a próbavacsorán vizet szopogattál.
A süti maradékát szárazon nyeltem le, és felemeltem a
poharamat.
– Hát, igen, akkor nem volt kedvem inni.
– Mitől lett?
 – Biztos vagyok benne, hogy ki tudod találni.
A pultos szalvétát tett Jamie elé, és miután megerősítettem,
hogy az én poharamban is Crown Black van, ő is rendelt
magának egyet, tisztán. Belekortyolt, és felsóhajtott.
– Tudod, szeretném azt mondani, hogy meglep, hogy itt
látlak, de gondolom, nem kellene, igaz? – kérdeztem.
Jamie vállat vont.
– Úgy teszel, mintha nem ismernélek. – Ahogy felém fordult,
a keze még mindig lazán a poharára fonódott. – Gondoltam,
hogy visszaérsz, rájössz, hogy túl korán van és mégsem tudsz
aludni, aztán itt kötsz ki. Nem tudtam biztosan – tette hozzá –,
de gondolom, ma este mellém állt a szerencse.
Felemeltem a poharamat, és körbejárattam benne a jeget,
ahogy köröztem egyet a csuklómmal.
– Gondolom.
Jamie úgy nézett rám, ahogyan mindig is szokott, és
életemben először kívántam, hogy bár abbahagyná!
– Nem vagy rendben, igaz. – Kérdés volt, de ő állításként
mondta. – Úgy értem, ezzel az egésszel.
– Remekül vagyok.
Felsóhajtott, a hajába túrt, és felnézett a képernyőn zajló
kosárlabdameccsre, mielőtt újra felém fordult.
– Nem kell ezt csinálnod, oké? Elmehetsz, én…
– Ne légy nevetséges, Jamie! – szakítottam félbe, a lehető
legőszintébb mosolyt erőltetve az arcomra. – Mit fogsz tenni?
Visszafizeted nekem a szobámban lógó ruha árát? A
repülőjegyemet? Ne légy ostoba! Ráadásul semmiért ki nem
hagynám ezt! Szeretlek! – Ennek a vallomásnak a végén egy
kissé elcsuklott a hangom, de elsimítottam. – Itt akarok lenni!
Nehéz, és mivel mindig őszinte vagyok veled, ezt nem is
tagadom le, de nem akarok elmenni!
Nem volt hazugság. Akkor sem mentem volna el, ha azt
mondja, megtehetem, és mindent visszafizet. Fájt ott lenni, de
még jobban fájt volna nem ott lenni: mérföldekkel távolabb
azon gondolkodni, hogy néz ki, milyenek lehetnek együtt,
milyen zenére táncolnak, milyen színű a hülye torta. Beteges
kínzási módszer volt, de együtt akartam lenni vele, még ha
nem is lehettem vele együtt.
– Biztos vagy benne? – Összehúzta a szemöldökét, és én
kinyújtottam a kezemet, hogy megszorítsam az alkarját.
– Biztos. – A kezemre nézett, én pedig visszahúzódtam, és
újra megragadtam az italomat. Olyan volt Jamie közelében
lenni anélkül, hogy hozzáérnék, mint koffeinmentes kávét
inni. Nem elégített ki. A bizsergés karnyújtásnyira volt,
ugyanakkor mégis teljesen elérhetetlen távolságra. – Különben
pedig ezt vissza fogod fizetni. Egy napon én leszek az, aki
megházasodik, és elvárom, hogy ott legyél.
Még mindig a karját bámulta ott, ahol korábban a kezem
volt, és akkor egy kicsit megfeszült az állkapcsa. A saját
italáért nyúlt, de a tekintete lent maradt.
– Boldog vagyok. Szeretem őt, B.! Tényleg.
A kés mélyen belém vájt, de visszanyeltem a jajkiáltásomat.
– Tudom.
– De téged is szeretlek. – Akkor végre felemelte a szemét, és
az enyémbe nézett. – Nem tudom, hogy ez valaha megváltozik-
e.
Nem kellett megkérdeznem, ezt hogy érti, mert tudtam.
Mindent éreztem benne, ami én voltam. Jamie Shaw a
részemmé vált, és örökre az is marad.
– Remélem is, hogy nem.
Elmosolyodott, és óvatosan kinyújtotta a kezét, hogy
megérintse az arcomat. Beledőltem az érintésébe, és
mindketten kifújtuk a levegőt, halkan nevetve.
– Pfuj! – mondta Jamie, megsimítva a járomcsontomat a
hüvelykujjával, majd leengedte a kezét, és megrázta a vállát. –
Oké, elég a komolyból! Mesélj el mindent! Milyen a munka?
Még mindig sztár vagy? Randall tervezi már a következő
előléptetésedet?
Onnantól könnyű volt a beszélgetés. Elmeséltem neki
mindent, amiről lemaradt az életemben, ő pedig azt, amiről én
az övében. Nem lepett meg, hogy az apukája már Jamie azon
tervéről beszél, hogy társtulajdonos lesz a cégben, a szívem
csak úgy dagadt a büszkeségtől, aztán erős csípésként ért a
gondolat, hogy Jamie pontosan ott van, ahol mindig is lenni
szeretett volna. A cégnél dolgozik, megházasodik, úton van a
gyerekek felé. Minden megtörténik. Én nem voltam a része, de
valahogy mégis. Mi ketten mindig is valami köztes állapotban
léteztünk, és arra gondoltam, mindig is így fogunk.
Sokat nevettünk aznap éjjel, marhaságokat beszéltünk, és
felidéztük az elmúlt időket. Nagyjából hét kreatív utalással
célzott rá, hogy van-e barátom, és én minden alkalommal
kikerültem a kérdést, teljesen lehagyva a terítékről azt, ami
River és köztem történik. Ő és én csak elvettük egymástól,
amire szükségünk volt, semmi több. Az igazság az, hogy nem
volt időm barátra, és nem volt gondom azzal, hogy egy ideig
egyedül járjam az utam.
– Gondolom, hagynom kellene téged aludni – mondta Jamie,
amikor ásítottam. Már a harmadik whiskey-s poharam is üres
volt. Az órájára nézett, aztán az ajkát harapdálva újra engem
kezdett vizsgálgatni. – Tudod, holnap el kellene mennünk
szörfözni.
– Mi?
Bólintott.
– Úgy értem, miért ne? Az esti legénybúcsúig nincsenek
terveink. A fiúknak el kell menniük a szmokingjaikért munka
után, én pedig hülyére fogom magam unatkozni, és ha egész
nap egyedül leszek, valószínűleg megbetegítem magam az
idegeskedéssel.
 – Azt hiszem, egy kulcskérdést elfelejtesz. – Megálltam,
hátha összerakja a képet. Amikor nem tette, felsóhajtottam. –
Nincs már deszkám, emlékszel? – A kezemet a combom és a
bárszék bőrhuzata közé dugva vállat vontam. – Anyu mindent
eladott, amikor ő és Wayne megvették azt a hajót, beleértve a
régi lime-zöld deszkámat is.
– Tudom.
Jamie csak bámult rám, idétlen mosollyal és fátyolos
whiskey-szemekkel. Felhúztam az egyik szemöldököm.
– Oké… akkor tudod, hogy nincs deszkám, hogy holnap
szörfözni mehessünk. Kivéve, ha bérelek egyet, ami szörnyen
hangzik.
– Nem kell bérelned. Van deszkád.
Akkor felállt, és elegendő pénzt húzott elő, hogy
mindkettőnk számláját kifizesse. Meg akartam állítani, de
túlságosan lefoglalta az agyamat, hogy megértsem, amit mond.
– Nem értem.
Megragadta a csuklómat, lerántott a bárszékről, és szorosan
átölelt. Egy másodpercre a fejemen nyugtatta az állát, aztán
hátrahúzódott, a keze még mindig a karomon.
– Őszintén, ugye nem gondoltad, hogy hagyom, hogy
anyukád valami ismeretlennek adja el a deszkádat?
Leesett az állam, de úgy tűnt, Jamie-t ez egyáltalán nem
hatja meg, egyszerűen csak könnyed mosollyal visszadugta a
pénztárcáját a zsebébe.
– Te megvetted a deszkámat?
– Hát persze! – Kacsintott, és az önuralmam utolsó
morzsájára is szükségem volt, hogy ne ugorjak rá. Meg
akartam csókolni, durván. Az ágyamba akartam rángatni,
érezni magamon a kezét, a számat a testén. Senki sem
szeretett engem úgy, mint Jamie, de egészen addig a pillanatig
nem vágytam vele egy utolsó éjszakára.
 Még mindig felém fordult, amikor elhátrált három nagy
lépéssel, a szokásos öntelt mosolyával az arcán. Aztán
megfordult, és a válla felett kiáltott hátra.
– Hétre érted jövök!
 TIZENKLILENCEDIK FEJEZET

Tisztán
Végre hazaértem!
Jamie mellettem ült a deszkáján, mindketten lovagló ülésben
vártuk a következő hullámot. Korán volt, a nap küszködve
próbált felkelni, a víz még hűvös volt a téltől, de itt voltam
otthon. Ujjammal követtem a fekete mintákat a deszkámon, a
gyomromban pedig melegséget éreztem a tudatra, hogy Jamie
megvette az anyukámtól. Eltette, megtartotta arra az esetre, ha
hazajönnék. Olyan apróságnak tűnt, de annyira sokat
mondott.
– Nincs ehhez fogható! – suttogtam, míg egy szelíd hullám
átsepert alattunk. Jamie felém fordult, de én a horizonton
tartottam a tekintetemet. – Annyi csodálatos látnivaló van a
világon, annyi különböző város és hely, de semmi sem fogható
ahhoz, amit az ember a deszkáján ülve érez, amikor a
hullámot várja!
Jamie követte a pillantásomat.
– Tudom. Türelmet tanít, emlékeztet rá, mennyire
jelentéktelen vagy valójában, miközben valahogyan mégis
legyőzhetetlennek érzed magad tőle.
– Mint egy lélektisztítás vagy ilyesmi.
Bólintott.
– De tudod, nélküled nem ugyanolyan. – A jobb lába
megsimította az enyémet a víz alatt. – Fura. Azelőtt is
szörföztem, hogy megismertelek volna, azután is egész végig
szörföztem, hogy elmentél az Alderről, és most, hogy nem vagy
itt, még mindig szoktam szörfözni. Ugyanaz a deszka,
ugyanazok a hullámok… – Elhalt a hangja. – Mégis más.
Elmosolyodtam, és összehúztam a szememet az erősödő
napfényben, amikor rápillantottam.
– Mindig is elbűvölő voltál, Jamie Shaw! – Elpirult, és
esküszöm, hogy ezt akkor láttam először megtörténni. – Ebből
vissza kell majd venned, ha az ujjadon már karikagyűrű lesz!
Felnevetett.
– Szerintem Angel az én segítségem nélkül is elüldözi majd a
lányokat.
– Nem mondod?! – Helyeseltem gyorsan. – Olyan az a csaj,
mint egy pitbull nyári ruhában!
– Szeret engem, és nem fél kiállni értem, ha kell – mondta
Jamie, és habár nem hittem, hogy engem akart vele bántani,
mégis olyan érzés volt. Jamie akkor nevetve kifújta a levegőt. –
A francba, B.! Megnősülök! Holnap!
Felhúzta a szemöldökét, és miközben a legragyogóbb mosoly
terült szét az arcán, megrázta a fejét. Tényleg annyira boldog
volt, és abban a pillanatban én is az voltam.
– Készen állsz? – kérdeztem.
Elgondolkodva bámult a deszkámon fekvő kezemre.
– Igen, készen állok! Tényleg.
Amikor újra a szemembe nézett, a tekintetét icipici
szomorúság színezte el. Azt hiszem, ugyanezt látta tükröződni
az enyémben is, és fogva tartott, nem engedte, hogy
elfordítsam a fejem. Abban a pillanatban mindketten
megéreztük az egész helyzet valóságát. Ő nyer egy nőt, akit
élete végéig szeretni fog, de ebben a folyamatban elveszít
engem. Talán nem teljesen, de mindketten tudtuk, hogy az
után a hétvége után már soha nem lesz ugyanolyan semmi.
Ennek ellenére nem hagytuk magunkat gyászolni.
 Egész reggel szörföztünk, és mire felpakoltuk a deszkáinkat
és vettünk valami harapnivalót az egyik part menti bárban, a
bőrünk már feszült a sok napfénytől és a sótól. Beszélgettünk,
nevettünk, és néhány órára csak mi voltunk, ketten. Csak
annyit tudtunk, hogy ezek lehetnek az utolsó kettesben töltött
óráink, és bölcsen töltöttük el őket.
Amikor visszamásztunk a Jeepbe, lerúgtam a szandálomat,
homokos lábamat a műszerfalra támasztottam, sóhajtottam
egyet, és a fejem a háttámlára hanyatlott, aztán megéreztem
Jamie kezét a magamén.
Megfordítottam a csuklómat, a tenyerem felfelé nézve
kereste meg az övét, az ujjai pedig az én ujjaimra fonódtak. A
fejemet még mindig a háttámlának támasztottam, de felé
fordítottam az arcomat, és lassan résnyire nyitottam a
szememet. A másodperc egyetlen töredékére újra tizenhét
évesek voltunk, és én úgy emlékeztem vissza arra az első
éjszakára a Jeepjében, mintha abban a pillanatban történne.
Jamie akkor kérdezett tőlem valamit, nem szavakkal, hanem
egy vágyódó pillantással. Mondani szeretett volna valamit, de
a szavak a torkára forrtak, és én tudtam, hogy jobb, ha
egyáltalán nem mondja ki őket hangosan. Így hát
megszorítottam a kezét, ő pedig feszes mosollyal ajándékozott
meg, majd kihúzta az ujjait az enyémek közül, és elindította a
motort.
Visszanézve elég hülyék voltunk, amikor azt hittük, minden
működni fog. Valójában mire számítottunk? Nem tudom. Az
igazság az volt, hogy bár elismertük, hogy megnősül, de ezzel
egy időben figyelmen kívül is hagytuk. Veszélyes tánc volt,
egyikünk sem vezetett, mindketten olyan végszóra vártunk a
másiktól, amit sosem kaphattunk meg.
Jamie szeszélyesen úgy döntött, hogy a bár helyett inkább
kempingezni akar menni a legénybúcsúján. Olyan apróságnak
tűnt, hirtelen döntésnek, a hétvége szórakoztató
újratervezésének, de úgy alakult, hogy ez lett az első dominó,
ami hangos, gyönyörűen kaotikus csattanás kíséretében a
többit is ellökte.
És mi csak végignézni tudtuk. Egyszerre láttuk lassított
felvételben és fénysebességgel.

Jamie násznagyainak csapata a legfurcsább volt, amit valaha

láttam.
Mintha az, hogy én vagyok a tanúja, nem lett volna elég fura,
a buliján nem volt egyetlen srác sem, akit több mint három
éve ismert volna. Ketten közülük munkahelyi barátok voltak, a
harmadik pedig Angel bátyja. Ne érts félre, úgy tűnt,
mindegyikükkel jóban van, de nekem furcsa volt, hogy nem
volt személyesebb kötődése a srácokhoz, akik a nagy napján
mellette állnak majd. Akkor értettem meg, hogy Jamie nagyon
megválogatja, kinek nyílik meg, kit enged közel magához, és
alig akartam elhinni, hogy ezt még sosem vettem észre addig.
A két munkahelyi barát Ryan és Charlie volt, és nem is
lehettek volna különbözőbbek. Ryan magas volt és vékony,
eperszőke hajjal, az arcán több szeplővel, mint amennyi
nekem volt. Nagyon vicces volt, állandóan poénkodott, ő és
Jamie olyanok voltak együtt, mint két cirkuszi bohóc. Charlie
ezzel szemben egy pöcs volt. Legalábbis én annak láttam. Ő is
magas volt, de minden centimétere csupa izom. Sötét bőre,
sötét haja, sötét szeme volt, és állandóan rosszallóan nézett.
Sosem vett részt a többi srác vicceiben, és úgy tűnt,
egyfolytában méreget, mintha gyanakodna rám. Talán
gyanakodott is, de ebben nem lehettem biztos, mert mindent
megtett, hogy ne kelljen velem beszélnie. Jamie magas szintű
tiszteletet tanúsított iránta, és azon gondolkodtam, hogy ez
vajon a munkából vagy a személyes tapasztalataiból ered, de
annyira nem érdekelt, hogy megkérdezzem.
Angel bátyja, Andrew, pontosan úgy nézett ki, mint Angel.
Szőke haj, napbarnított bőr, élénkzöld szemek. Egy kissé ő is
gyanakvónak tűnt, akárcsak Charlie, de kedves volt velem, és
tulajdonképpen többet beszélgettünk, mint a másik kettővel
együttvéve. Kedves volt, de nem láttam szoros kapcsolatot
közte és Jamie között. Elgondolkodtam rajta, hogy vajon csak
azért van-e ott a buliban, mert Angel úgy akarta, de ez sem
érdekelt annyira, hogy megkérdezzem.
Mégis, akármilyen csodabogár csapat volt, remekül
szórakoztunk. Telepakoltuk Jamie Jeepjét és Charlie
terepjáróját kempingfelszereléssel, bőven sok kajával és
zavarba ejtő mennyiségű piával, és elindultunk a források felé.
Én még sosem állítottam sátrat, és őszintén szólva
mindannyian elég bénák voltunk benne, de végül rájöttünk,
hogy kell, természetesen a sok sörnek köszönhetően. Ezután
annyira laza és baráti lett a hangulat, csak mi öten, a tűz körül
lébecolva, iszogattunk, ettünk és nevettünk. Felállítottunk egy
asztalt, és ivós játékokat játszottunk, amit az egyetem óta nem
csináltam, és kiderült, hogy bár szörfözni nem felejtettem el az
évek alatt, a képességem, hogy egy hülye fehér pingponglabdát
egy piros műanyag pohárba juttassak, durván hanyatlott.
Könnyed este volt, nyugodt, és Jamie pontosan erre vágyott.
Ezért még jobban szerettem őt, hogy nem akart sztriptízt és
szerencsejátékot és szivarokat. Úgy tűnt, a csapatból senkit
sem érdekel, hogy nem a városban vagyunk. Mindannyian
elégedettek voltunk, és egy időre megnyugodtam. Mégsem lett
belőle olyan rossz hétvége.
Azonban még nem ért véget.
– Tudod, a legtöbb lány idegesítő lett volna egy ilyen
szituban – mondta nekem Charlie később, amikor már a tűz
körül ültünk. Jamie éppen egy történetet mesélt Andrew-nak,
Ryan pedig már beájult a sátrába.
– Ezt hogy érted?
Megvonta a vállát, még mindig mosolytalanul. Sosem
mosolygott.
– Nem tudom. Vannak lányok, akik azt mondják, hogy „a
fiúk közül valók”, de ez csak azt jelenti, hogy úgy tesznek,
mintha érdekelné őket a sport és az autók vagy valami más,
hogy menőnek látsszanak, és közben titokban azt remélik,
valaki eleped utánuk. Egy kicsit arra számítottam, hogy ilyen
leszel.
– És megleptelek?
– Valahogy úgy. – Megszívta az orrát. – Úgy értem,
nyilvánvalóan semmit sem tudsz a sportról, de nem is teszel
úgy, mintha tudnál. Te csak önmagad vagy. És furának kéne
legyen neked, hogy egy csapat fiúval kempingezel, de nem az.
Nem flörtölsz egyikünkkel sem, és nem beszélsz hülyeségeket.
– Azt hittem, folytatja. Úgy hangzott, mint akinek van még
mondanivalója, de már nem beszélt, és én elmosolyodtam.
– Akkor miért csak „valahogy úgy"?
Charlie lehajtotta a söre maradékát, összenyomta a poharát,
és belehajította a szelektív kukának kinevezett zsákba.
– Lehet, hogy nem valami kamu tyúk vagy, aki próbál fiúsan
viselkedni, de szerelmes vagy Jamie-be. – Akkor rám vetette
kemény tekintetét, és a mosoly lehervadt az arcomról. – A
felszínen nyugodtnak mutatkozol, de én látom. Te és Jamie
mindketten a tűzzel játszotok, és én nem akarok itt lenni,
amikor minden lángba borul.
A szívem dörömbölve dobogott, és bármennyire is szerettem
volna haragudni a srác vádló hangvétele miatt, nem
hibáztattam érte.
– Én nem… én sosem tennék…
Felállt.
 – Ebben nem kételkedem. De nem is miattad aggódom. –
Akkor Jamie-re nézett, Jamie pedig rám. Újra felnéztem
Charlie-ra, ő pedig felhúzta az egyik szemöldökét. – Te nem
tennéd meg az első lépést, de mit tennél, ha ő igen?
Kinyitottam a számat, de újra becsuktam, mert a kérdés
költői volt. Charlie nem is várt választ.
– Reggel találkozunk! – Átkiáltott a tűz túloldalára, és mielőtt
bárki válaszolhatott volna, már vissza is vonult a sátrába.
– Ja, nekem is be kéne fordulnom – mondta Andrew.
Jamie a magasba emelte a kezét, a mozdulattal egy kicsit
kilöttyintve a sörét.
– Jaj, ne már! Még egy óra sincs!
– Holnap megházasodsz, emlékszel, bajnok? – kérdezte
Andrew mosolyogva, és miközben felállt, hátba vágta Jamie-t.
– Mindannyiunknak elég korán kell kelnie és hazahúznia.
Jamie nevetett.
– Jó, jó, rendben! Nebántsvirágok!
Andrew beintett neki, és miközben eltűnt a sátrában, én
nevettem egyet a bajszom alatt.
– És veled ott mi a helyzet? – kérdezte Jamie, és kortyolt
egyet az italából, miközben a pohara széle felett engem
vizsgálgatott.
Charlie szavai jártak a fejemben, és majdnem azt mondtam
Jamie-nek, hogy én is befordulok. De láthatóan ideges volt az
elkövetkező nap miatt, amit a többi srác nem látott meg, én
viszont igen. Még nem állt készen az alvásra. Mindenki más
lelépett, de én nem teszem ezt vele. Lerázva Charlie
figyelmeztetését, átültem a Jamie melletti székre.
– Az alvás túlértékelt tevékenység.
Elmosolyodott, üveges tekintete megtartotta az enyémet.
– Te vagy a legjobb, B.!
– Ezt el ne felejtsd! – Műanyag poharához koccintottam az
enyémet, és mindketten ittunk egyet, mert szükségtelen volt
bármi mást mondanunk.
Egy darabig csak beszélgettünk, egy kicsit az esküvőről – és
sokat minden másról, csak arról nem. Valahogyan végül
mindketten a telefonunknál kötöttünk ki, felváltva
mutogattunk egymásnak hülye videókat a YouTube-on, és
könnyesre nevettük magunkat. Éppen elindítottam egy videót
egy félresikerült tréfáról, amiről tudtam, hogy Jamie-nek
tetszeni fog, amikor hívni kezdett a természet.
– Itt van, nézd meg ezt! – mondtam, miközben a kezébe
nyomtam a telefonomat, és felálltam. – Keresnem kell egy
pisilésre alkalmas bokrot.
Nevetett.
– Undi!
Pukedliztem, aztán elszökdécseltem a sátrak mögé.
Már majdnem sikerült. Már majdnem megúsztam a
hétvégét, alig több, mint egy megzúzódott szívvel. Azonban
amikor visszaértem a tűzhöz, Jamie a kezében tartotta a
telefonomat, de már nem azt nézte. A könyöke a térdén volt, a
tekintete a lángokon, és láttam, hogy forognak az agyában a
kerekek. Lassítva közelítettem meg, nem is ültem le a
helyemre. Csak bámultam rá, a koszfoltos pólójára, arra,
hogyan harcol az arcán a tűz fénye az éjszaka árnyaival. Olyan
érzés volt, mintha a végtelenség nyújtózott volna el közöttünk,
mire végre felállt, és a kijelzővel felfelé nyújtotta felém a
telefonomat.
– Megtartottad a hangpostáimat?
A kijelzőre pillantottam, és megláttam a hangpostanaplómat,
ami mind az ő nevével volt tele. Nyeltem egyet, elvettem tőle a
telefont, és lekapcsoltam a kijelző fényét, majd a farzsebembe
dugtam a készüléket, és otthagytam mellette a kezemet.
– Igen.
– Hallgattad őket azokban az években, amikor én az Alderen
voltam. – Ez nem kérdés volt.
 – Igen.
Nyelt egyet, és bólintott.
– Szoktad még hallgatni őket?
Sajgás suhant át a mellkasomon, és karba fontam fölötte a
kezemet.
– Néha.
Jamie akkor összevont szemöldökkel emelte rám a
tekintetét.
– Miért? Felhívhatsz, B.! Bármikor!
Felnevettem.
– Aha, nem hinném, hogy a menyasszonyod értékelte volna,
ha egy másik nő hajnali kettőkor hívogat!
A tekintete ekkor a lábamra esett, és egy pillanatra azt
hittem, vitatkozni kezd velem, de meggondolta magát. Jamie
egészen addig átverte magát. Azt hitte, feleségül veheti Angelt,
és engem is megtarthat, de nem tehette. Nem úgy, ahogyan ő
akarta. Nem irigyeltem, mert tudtam, hogy szereti Angelt,
tudtam, hogy fontos neki. De az irántam való érzelmeinek a
rabszolgája volt. Én tudtam, mert én is ugyanabban a
bilincsben voltam.
– Aludnunk kellene – mondta végül.
– Aha – sóhajtottam, a fülem mögé tűrtem a hajamat, majd
elsurrantam mellette, a sátram felé. – Jóccaka.
A vállam a bicepszéhez ért, ahogy elmentem mellette, a keze
kilőtt utánam, és a csuklómra fonódott. Megdermedtem, ő
pedig magához húzott, és átölelte a derekam. Először csak
álltam ott, leengedett karokkal, de aztán lassan
végigsimítottam Jamie felkarján, és összekulcsoltam a háta
mögött a kezem. A nyakamba temette az arcát, alig lélegzett, a
tűz mellettünk pattogott, a körülöttünk lévő levegő ebből
nyerte az energiát, hogy a varázsa alatt tartson bennünket.
– Jó éjszakát! – mondta, de még mindig ölelt. A keze a
derekamat markolta, a torkában pedig halk morgás zúgott. Az
a hang közvetlenül kapcsolódott a gyomromban gyűlő
melegséghez, ami ekkor életre kelt, betöltött, elködösítette az
agyamat. Jamie csak néhány centire döntötte el a fejét, ajkával
a nyakamat súrolta, és én megborzongtam. A lélegzete forró
volt, alkoholos, azzal a mézes édességgel átitatott, amire olyan
jól emlékeztem. Az ajkának ez az egyeden érintése az együtt
töltött éjszakáink villanásait idézte fel a szemhéjam mögött: az
ujjai, ahogy bennem voltak a tengerparton, a szája a testemen,
a konyhájában, a tekintete, ahogyan mérföldekre tőle,
Pittsburgh-ben neki simogatom magam. Elborítottak az
emlékek, és ez az egész túl sok volt. Az önuralmam már így is
haszontalan jószág volt, de most gyakorlatilag elpusztult.
– Jamie…
Abban a pillanatban, hogy a neve elhagyta a számat,
megbántam, mert figyelmeztetésnek szántam, de
könyörgésnek hangzott, és Jamie válaszolt rá, hatékonyan
vágva el az energiaszalagot, amely a gépem leszállása óta
fehéren izzott köztünk. Végighúzta a nyelvét a nyakamon,
gyengéden megharapta az állkapcsomat, mielőtt a szája
birtokba vette az enyémet. Mindketten egyszerre szívtuk be a
levegőt, a szívünk gyorsabban dobogott, ahogy szorosabbra
fontam a karomat a nyaka körül, az ujjai pedig olyan erővel
martak a csípőmbe, hogy tudtam: nyomot hagynak rajta.
A szájába nyöszörögtem, és a bensőmben minden azért
sikított, hogy hagyjam abba, de a kezeim mégis közelebb
húzták. Végigszántottam a hátán, a körmöm a hajába túrt,
könyörögtem, hogy ne hagyja abba, pedig el kellett volna
löknöm magamtól. Pontosan úgy csókolt, ahogyan mindig is
tette, telt ajkakkal és hozzáértő nyelvvel, a kezei erősen és
birtoklón szorítottak.
Kipattant a szemem, körbenéztem a sátrakon, a szívem
pedig erős dobogásba kezdett a gondolattól, hogy a fiúk közül
valaki meghall bennünket, vagy még rosszabb, meglát. Mintha
olvasna a gondolataimban, Jamie a sátrába tolt, és éppen csak
annyi időre szakította meg a kettőnk közötti kapcsolatot, hogy
lerángassa magáról a pólót, és a hálózsákja mellé dobja, aztán
a földre döntött. A kezei kétségbeesettek voltak, a lábával
szétnyitotta a combomat, a rövidnadrágjaink súrlódása
táplálta a tüzet, amelyet ezelőtt annyira próbáltunk eloltani.
Nem jutottam levegőhöz, a szemem félig lecsukódott, az agyam
ködös volt, a szívem nehéz, és minden alkalommal, amikor a
foga a bőrömet érintette, belesajdultam.
Megsimította a combomat, a kezét a térdhajlatomba
akasztotta, és magasra húzta a lábamat, ahogyan erősebben
nyomta magát hozzám. Felnyögtem, a szemem fennakadt, az
önuralmam megsemmisült. Az ujjai a combom hátuljára
csúsztak, és megsimított a rövidnadrágom alatt, végighúzta a
kezét a bugyimon, de akkor kipattant a szemem, és mindkét
kezemet a mellkasához nyomtam.
– Nincs hozzá akaraterőm, hogy ezt megállítsam, Jamie! –
leheltem. Lehanyatlott, a tenyeremnek támaszkodva, szája
éhes csókba zárta az enyémet. Újra eltoltam, ő pedig
elvigyorodott, hozzám nyomta a csípőjét, míg én a lent forrón
pumpáló véremmel küzdöttem. – Neked kell abbahagynod. Én
nem tudom…
A lélegzetem egyre hangosodott, és ez csak fűtötte Jamie
vágyát. Megnyalta az ajkát, úton, hogy újra megcsókoljon,
amikor hangosabban szólaltam meg.
– Megnősülsz!
Megállt, a keze megdermedt a combom mögött, a tekintete
égette az enyémet. Jó ember akartam lenni, meg akartam neki
mondani, hogy hagyja abba, hogy ez nem helyes, de az igazság
az volt, hogy akartam őt. És hagytam, hogy ő döntsön.
– Ha még egyszer megcsókolsz, mindent tönkretehetsz. – A
mellkasom minden szóra emelkedett és süllyedt. – Ha még
egyszer megcsókolsz – ismételtem meg, végig a szemébe nézve
–, nem engedem, hogy abbahagyd!
Jamie egy kicsivel lejjebb hajolt, az ajka újra az enyémhez
közelített, de megállt. Összehúzta a szemöldökét, a lélegzetét
még mindig erősen éreztem a bőrömön, és vártam. Nem
kísértettem tovább. Nem nyomtam hozzá a csípőmet vagy
húztam végig a körmömet a hátán. Csak vártam, hagytam,
hogy gondolkodjon egy percet, mielőtt megteszi a következő
lépést. Amikor felsóhajtott és elengedte a lábamat, kiengedtem
az addig benn tartott levegőt, és becsuktam a szememet, hogy
ne kelljen látnom az arcán a megvilágosodást.
Lehengeredett rólam, oldalra gurult, és most mindketten a
hátunkon feküdtünk, úgy lélegezve, mintha égetne az oxigén.
– Sajnálom! – suttogta, de én megráztam a fejemet.
– Ne sajnáld! Ez csak vágy, Jamie! – hazudtam. Ő is tudta,
hogy hazugság, de Angel nem érdemelt fájdalmat csak azért,
mert mi erre túl későn jöttünk rá. Jamie szerette őt, de
irántam ugyanazt a primitív szükséget érezte, ami mindig is
ott volt közöttünk. Nem lenne igazságos hagynom neki, hogy
eldobjon mindent, amit Angellel felépített, csak azért, mert
még egyszer utoljára akar engem.
Ha csak még egyszer megcsókolt volna, nem küzdöttem
volna tovább. Megadtam volna neki magam, aztán másnap
reggel bűntudattal telt szívvel ébredtünk volna. Belőle csaló
lett volna, belőlem pedig egy otthon lerombolója. Felültem,
mert távolságra volt szükségem, de Jamie utánam nyúlt.
– Várj! – könyörgött. – Tudnál… Nem maradnál? Csak feküdj
itt velem!
Lenéztem rá, és azon gondolkodtam, vajon az ő fejében is
ugyanolyan küzdelmek zajlanak-e, mint az enyémben.
Bólintottam, visszafeküdtem, ő pedig visszahúzott a
mellkasára, a légzése pedig egyre nyugodtabbá vált, míg
tudtam: elaludt.
 Nem kellett volna kimondanom a nevét. El kellett volna
húzódnom tőle, amikor jó éjszakát kívánt, rákényszeríteni,
hogy engedjen el. Azt hittem, már tiszta vagyok, azt hittem,
tudom kezelni a kísértést, de a saját csapdámba estem. Újra
megízleltem őt, megetettem magamban azt az érzéki
szörnyeteget, és ez volt a legnagyobb hiba, amit elkövettem.
Mert most már annyira tisztán emlékeztem, milyen vele lenni,
és ráébredtem, hogy habár arra kértem, hagyja abba,
valójában nem akartam, hogy így tegyen.
De ő így tett.
És holnap feleségül vesz egy másik nőt, én pedig ott leszek, a
háttérben.
Egyáltalán nem voltam tiszta.
Abban sem voltam biztos, hogy valaha az leszek-e.
 HUSZADIK FEJEZET

Orvosság
Másnap korán reggel Jamie sátrának a suhogása ébresztett, a
napfény éppen csak megvilágította a méregzöld anyagot.
Résnyire nyitottam a szememet, és Charlie kemény
tekintetével találkoztam, amint benézett hozzánk.
Megkopogtatta a csuklóját, mintha óra lenne, jelezve nekem,
hogy ideje indulnom. Bólintottam, ő pedig még összébb húzta
a szemöldökét, majd elengedte a függönyt, és egyedül hagyott
bennünket.
A nyakam merev volt a Jamie karján való alvástól, és lassan
fordultam át, közben összerándultam a sajgásától. Jamie
szeme kinyílt, ahogy megmozdultam és a könyökömre
támaszkodtam, én lenéztem rá, ő visszanézett rám.
– Szia! – suttogtam.
Egy kicsit kinyújtózott, a hálózsák pedig lejjebb csúszott, és
felfedte meztelen mellkasát.
– Szia!
Majdnem megölt, ahogyan Whiskey aznap reggel festett.
Figyelmesen nézett, álmos szemekkel, a haját még én kócoltam
össze. Ez volt az utolsó reggel, hogy az én Jamie-mként fog
felébredni, és még csak nem is volt az. Sosem volt az enyém,
de mégis mindig az volt. Sosem leszünk együtt, mégsem
leszünk soha külön. Beteg érzés volt, pokolian fájt, és
valamiért egyikünk sem akarta elengedni azt a kínzó
fájdalmat.
 – Itt az ideje, hogy oltárhoz vezessünk téged! – mondtam
halkan, a mosolyom gyenge volt, és beárnyékolták a
kimondatlan szavak.
Jamie nyelt egyet, és a tenyerére támaszkodva bólintott, míg
másik kezével a hajába túrt. A szeme a sátor nyílására
fókuszált, amely Charlie óta még mindig csak félig volt
bezipzározva, és én annyi időt hagytam neki, amennyire
szüksége volt. Egy pillanattal később felállt, felkapta a pólóját
a sátor aljáról és kilépett, anélkül, hogy rám nézett volna.
Nem nézett rám, miközben összepakoltuk a tábort, vagy
amíg hazavezettünk, de még akkor sem, amikor kitett a
hotelem előtt. Mondtam neki, hogy hamarosan találkozunk, ő
pedig csak bólintott, sebességbe tette a Jeepet, és elhajtott, míg
én ott álltam a táskámmal a vállamon.
Két órám volt, mielőtt a countryclubba kellett érnem,
úgyhogy hosszú zuhanyt vettem, hagytam, hogy a víz addig
forrázza a bőrömet, amíg nélküle jegesnek éreztem magam.
Mire végre elzártam a csapot, dideregtem. Kiléptem a
fülkéből, és míg törülközőt tekertem a mellkasom köré,
magamra bámultam a tükörben. A szemem alatt
szempillaspirál folydogált, szoros fürtjeimből víz csepegett a
melleim domborulatára, én meg hagytam, hogy az arcomon
levő szeplőkre koncentráljak.
Eljött az idő.

– Jaj, hála az égnek!

Épp kiszálltam a taxiból, és a kezemmel eltakartam a napot,
amely most már magasan járt az égen, amikor egy idősebb úr
rohant felém. A fiatalabb, kerekebb mása szorosan követte őt,
mindkettejüket nagy kamerák és több táska súlyozta le.
– A Shaw-esküvőre jött?
 – Igen? – Visszatettem a kézitáskámba a rúzsomat, amelyet a
kocsiban újrakentem.
– Csodálatos! A menyasszonyt és a koszorúslányokat kellene
fotóznunk készülődés közben, de senki sem veszi fel a telefont,
a násznagyok pedig úgy viselkednek, mint a biztonsági őrök!
Nem engednek vissza minket az öltözőbe!
A szikár férfi abban a pillanatban őszintén szólva egy kicsit
túl sok volt nekem, de ezzel együtt aranyosnak tűnt.
Felemeltem a kezem, hogy megnyugtassam.
– Rendben, ne aggódjon! Én csak most értem ide, úgyhogy
adjon egy percet, hogy rájöjjek, hol van mindenki, aztán
odaviszem, ahová mennie kell, jó?
Bólintott, és megkönnyebbülten sóhajtott.
– Rendben! Köszönöm!
Elmosolyodtam, és bementem mellettük a countryclubba.
Először nem láttam senkit, még Angel családját sem, ahogyan
odakint dekorálnának.
Miközben elmentem a főbejárat mellett és balra fordultam,
ahol korábban a próba volt, kipillantottam a folyosóra, a
kertbe. Sehol senki.
Azonban minél közelebb értem az étkezőhöz, ahol a
vacsorát tartottuk, a szőrpihék annál inkább felálltak a
hátamon.
Valami nem volt rendben.
Halk kiabálást hallottam a folyosó végéről, sietni kezdtem, és
majdnem nekimentem Charlie-nak, aki épp a próbavacsora
szobájából lépett ki, és kemény kezét a vállamra tette.
– Nem akarsz oda bemenni!
Határozottan kiabáltak odabent, és az egyik hang egészen
biztosan Jamie-é volt. Megpróbáltam elmenni Charlie mellett,
de ő erősebben szorított.
– Komolyan mondom! Nem a te harcod.
 – Mi folyik itt? Hol van Jamie? Miért nem készülődik senki?
A fotós kezd kiborulni – mondtam a hátam mögé intve. Akkor
megláttam Ryant és Andrew-t, akik a bárpultnál álltak Charlie
mögött, és biztos voltam benne, hogy rövidet isznak.
– B.?
Megfordultam, és Sylvia nézett rám együttérzően, majd
szorosan átölelt.
– Mi történik? – kérdeztem hátrahúzódva. Itt mindenki
tudott valamit, amit én nem, és a kellemetlen érzés a
gyomromban még jobban elburjánzott.
Jamie hangja a zűrzavar fölé kerekedett a szobában, ahová
Charlie nem engedett be, és mindannyian arra fordultunk
meg, hogy feltépi az ajtót. Kiviharzott a szobából, az ajtó pedig
a falhoz csapódott és nyitva maradt.
Ahogy elrohant Charlie mellett, nem nézett egyikünkre sem,
és addig rángatta a nyakkendőjét, míg meg nem lazult a nyaka
körül. Nem állt meg, továbbment a folyosón, és anélkül, hogy
bármelyikünkhöz szólt volna egy szót is, távozott a bejárati
ajtón. Elindultam utána, de Sylvia visszahúzott.
– Hagyd, hadd menjen!
– Mi a fene történik? – kérdeztem megpördülve, hogy újra
szemben álljak vele. Ő kinyitotta a száját, de egy másik hang
szólalt meg helyette.
– Te! – fortyogta Angel, és a szemem a helyiségre vetettem,
ahol Charlie mögött állt. Az arcán nem volt smink, a bőre piros
volt, foltos, és frissen sírt könnyektől fénylett. Selymes, fehér
köntös volt rajta, amelynek a jobb mellén a strasszkövekből
kirakott „menyasszony” szó díszelgett, és kemény, reszkető
ujjal mutatott rám. – Ez mind a te hibád!
Folytatta a kiabálást, de akkor megjelent az anyja, és mielőtt
Angel kirohanhatott volna utánam, becsukta az ajtót. Akkor
tátott szájjal Charlie-ra néztem.
Nem. Nem tette volna…
 – Vége van – mondta mögöttem Sylvia, de én még mindig
Charlie-t bámultam. Úgy tűnt, kényelmetlen helyzetem
szórakoztatja, és ráébredtem, hogy egyáltalán nem ismerem
őt. Persze hogy elmondta Angelnek, amit ma reggel látott, még
akkor is, ha semmi sem történt Jamie és köztem! Nem tartozik
nekem semmivel, különösen hűséggel nem! Sylvia mondott
még valamit, és ez kirángatott a gondolatmenetemből.
– Mi?
Sírásra görbült a szája.
– Angel megcsalta Jamie-t. Tegnap este.
Akkor elfogyott a levegő, és hitetlenkedve bámultam
Sylviára. Angel csalta meg Jamie-t?
– Nem értem!
Sylvia kifújta a levegőt.
– Gondolom, látta Jamie posztját a Facebookon, hogy te és a
fiúk úgy döntöttetek, inkább kempingezni mentek. Csoportkép
volt mindannyiótokról, de Jamie átkarolt rajta téged, és ettől
egyszerűen elszállt az agya. Részeg volt, a lányok meg csak
tették az olajat a tűzre, és azt mondogatták, hogy mennyire
helytelen, hogy Jamie egy másik nővel tölti az éjszakát.
Úgyhogy elvitték bulizni, még jobban berúgatták, ő meg
lefeküdt az egyik sráccal, akivel ott találkoztak.
Kipörgött az agyam.
– Annyira elvesztem! Látott egy képet, úgyhogy megcsalta
Jamie-t?!
Ekkor Charlie szólt közbe.
– Azt feltételezte, hogy ha ti ketten ugyanott töltitek az
éjszakát, le fogtok feküdni egymással. – Összehúzta a
szemöldökét, karba fonta a kezét, és én egyenesen
visszaráncoltam rá a homlokomat.
– Hát, pedig nem tettük! És az, hogy Angel a barátságunkat
és a saját bizonytalanságát használja mentségként arra, hogy
félrelépjen, szánalmas!
 Arra számítottam, hogy Charlie vitatkozni kezd velem, de a
szemöldöke közötti ránc kicsit elsimult, ő meg bólintott. Az
lehet, hogy technikailag együtt töltöttük az éjszakát, de nem
szexeltünk, és nem akartam Charlie-nak magyarázkodni, de
úgy tűnt, nem is kell.
Sylvia szipogott, és arra fordultam meg, hogy fátyolos a
szeme.
– Jamie biztosan össze van törve – mondta halkan.
Felsóhajtottam, és gyengéden megdörzsöltem a karját.
– Megyek, beszélek vele!
Ekkor már fortyogtam. Be akartam vonulni azon az ajtón
Charlie mögött, hogy Angelt a pixie-frizurájánál fogva tépjem
szét! Megcsalta Jamie-t, elárulta a bizalmát, megbántotta! De
akkor bizseregni kezdett, ahol Jamie alig tizenkét órája
megcsókolt, és eszembe jutott, hogy bár Angel verte be az
utolsó szöget a koporsójukba, Jamie sem teljesen ártatlan.
És én sem.
– Én csak nem tudom, hogyan lehet ilyesmiből visszatérni –
tette hozzá Sylvia orrtörölgetés közben. Akkor a tüdőm egy
kissé összeszorult, és mögé pillantottam, az ajtóra, amin Jamie
kimenekült.
– Én sem.

Az érzékelés maga a valóság.

Egyesek számára a whiskey mankó. Drog, ami függőséghez
vezet, eltompítja az érzékeket, és megkárosítja az elmét.
Másoknak a whiskey orvosság. Egy feles bourbon el tudja
űzni, ami megbetegít, legyen az torokfájás vagy egy összetört
szív.
Aznap este értettem meg, hogy talán én is whiskey vagyok
Jamie számára, és hogy mi talán mindkét valóságban létezünk.
Lehet, hogy rosszat teszünk egymásnak, de az is lehet, hogy jót
is. Bármennyire megbántottam Jamie-t, és ő bármennyire
bántott meg engem, mindig ott voltunk egymásnak, habozás és
elvárások nélkül.
Ugyanannyira voltunk egymás drogjai, mint egymás
orvosságai. És ezek a valóságban nem is különböznek annyira.
Nem volt olyan könnyű megtalálni Jamie-t, mint hittem.
Megnéztem a törzshelyünket a tengerparton, becsöngettem a
házába, és körbeszaladtam az összes kedvenc kocsmáját. Mire
megtaláltam, több mint száz dollárnyi taxiszámlát halmoztam
fel, és ott lett meg, ahol nem számítottam rá, habár nem is
lepődtem meg rajta. Előredőlve ült a szállodám bárjában, ahol
az első estémet töltöttük. Még mindig az öltönynadrágja és az
elegáns cipője volt rajta, azzal a meglazított nyakkendővel.
A keze egy pohár whiskey-t markolt, tisztán. Leültem a
mellette levő székre. A csapos felém biccentett, és töltött egy
pohárral ugyanabból a fekete Crown Royalból, amit első este
rendeltem. Jéggel szolgálta fel, és bár nem terveztem italt
rendelni, a felét mégis magamba döntöttem.
Jamie borzalmasan festett. A poharába bámult, a szeme
véreres volt és üveges. Elgondolkodtam rajta, hogy felényúlok,
megsimogatom a hátát vagy megszorítom a kezét, de egyiket
sem éreztem helyesnek. Így hát vártam egy darabig, ültem
mellette és ittam az orvosságomat, ő pedig a sajátját.
Annyi kellemes csendet osztottam már meg Jamie-vel
életemben, de ez nem tartozott közéjük. A hallgatás minden
másodperce olyan volt, mintha újabb tű szúródna a tüdőmbe,
amitől a légzés egyre nehezebbé és nehezebbé vált. Én csak
meg akartam őt vigasztalni, segíteni neki, hogy jobban érezze
magát, de nem tudtam, hogy vajon képes vagyok-e rá. Nem
tudtam, mennyi idő telt el, mire végre megszólaltam.
– Akarsz róla beszélni?
 Annyira béna kérdés volt, klisé és elcsépelt. A valóságban,
azt hiszem, már tudtam, mi lesz a következő lépésem, de még
késleltettem.
Jamie megforgatta az üres poharát.
– Nem.
A hangja mély volt, én pedig csak bólintottam, hiszen már
előre tudtam, hogy ez lesz a válasza. Azt akartam, hogy
beszéljen, mondjon el mindent, ami az agyában kavarog, de
megértettem, hogy akkor éppen nem erre volt szüksége. El
kellett menekülnie, és én pontosan tudtam, hogyan. A
kézitáskámban kotorászva előhalásztam annyi pénzt, ami elég
volt mindkettőnk számlájának fedezésére, a bárpultra
ejtettem, közben pedig felálltam, és kiittam a poharamat.
Amikor következőnek a szobám egyik ajtónyitó kártyáját
pöccintettem oda, a gyomrom szaltót ugrott. A pótkártya
pontosan Jamie keze mellé esett, én pedig nem vártam meg a
reakcióját, csak megfordultam, és lazán a liftekhez sétáltam.
A szívem vadul dobogott, ahogy a lift kilőtt a szobám felé, és
a kezem már akkor remegni kezdett, amikor bedugtam a saját
kártyámat a zárba, és kinyitottam az ajtót. Megpróbáltam
bemesélni magamnak, hogy nem biztos, hogy feljön, de ez
hazugság volt. Tudtam, hogy feljön, és minden porcikám
sistergett a várakozástól.
Jamie nem volt képes szavakat használni aznap éjjel, így
arra kértem, használja a kezét.
Amikor a szobámba értem, nem tudtam, mit tegyek. Járkálni
kezdtem, lerúgtam a magas sarkúmat, majd a fürdőszobai
tükörbe pillantottam, és egy kis vizet fröcsköltem az arcomra.
Nem volna szabad ezt csinálnom, gondoltam először. Nem
volna szabad ezt csinálNUNK. Ezt gondoltam, de nem hittem
el, mert Jamie volt minden, amire vágytam. Azt akartam, hogy
akarjon. Meg akartam gyógyítani, magamra venni a fájdalmát,
még ha csak aznap éjszakára is. Azt akartam, hogy tudja, itt
vagyok neki, hogy mindig itt leszek.
Éppen az arcomat szárítgattam, amikor meghallottam az
ajtó kattanását, és a törülközővel a kezemben megdermedtem.
Felnéztem a tükörbe, és megpillantottam Jamie tükörképét a
hátam mögött, amint az asztalra ejti a műanyag kártyát, és
belép hozzám a fürdőszobába. A levegő felszikrázott
körülöttünk, mint a gáz, mielőtt meggyullad a gyufa, és
mindketten magunkba szívtuk az illatát.
A törülköző még mindig a kezemben volt, csak a szemem
pillantott át felette a mögöttem álló összetört férfira. Lassan
mozdult, megszüntette a köztünk lévő távolságot, miközben a
tekintetét a hátamon tartotta. Jamie mindig olyan erős volt,
olyan magas és magabiztos, de abban a pillanatban kicsinek
láttam. Nem csupán össze volt törve, hanem szilánkokra
robbant, és úgy nézett rám, mintha nálam lenne a seprű és a
ragasztó.
Először csak a kezével nyúlt felém, ujjheggyel végigsimított a
könyökömtől a vállamig, libabőrt hagyva a nyomában. Ezután
lefelé simította végig a testemet, a bordáim mentén a csípőmig,
ahol megkapaszkodott az életéért, míg a homlokát a vállamra
ejtette. A fürdőszobában halvány, meleg fény világított, és a
tükörben láttam, ahogyan Jamie összerezzen a fájdalomtól.
Akkor elejtettem a törülközőt, és oda tettem a kezemet, ahol az
övé tartott engem. Szorosabban ölelt, magához húzott, és
egyetlen rövid pillanatra mindketten gyengéd szomorúsággal
teltünk el. Szomorúság amiatt, amit elveszített – amit mi
veszítettünk el – és amiatt, ami aznap történt.
Amikor a fejét a vállamra ejtette, teljes súlyával rám
nehezedett, arra volt szüksége, hogy együtt cipeljem vele.
Átvettem, mintha a sajátom lenne, és amilyen gyorsan jött, a
pillanat el is múlt. Jamie nagy lélegzetet vett, ajkát végighúzta
a vállam lejtőjén, a tekintete pedig megtalálta az enyémet a
tükörben, és szemét ekkor sötétebb, pulzáló hőség töltötte be.
A vállamba harapott, és én hátrafeszítettem a testemet, a
kezeim felfelé kapaszkodtak, mögém, hogy megragadhassam
őt. Jamie keze az enyémmel együtt emelkedett, a ruhám
kivágott háta alá csúszott, amit arra az esküvőre vettem fel,
ami meg sem történt. A keze, ami előző éjjel rajtam volt, amit
megállítottam, most a tenyerébe vette a mellem a vékony textil
alatt, és én felnyögtem, hátraejtettem a fejemet.
Ezúttal nem állítottam meg.
Jamie a szájába vette a fülcimpámat, erősen szívni kezdte, a
testemet pedig újabb libabőrhullám árasztotta el. A vállaimról
egyenként csúsztatta le a ruha pántjait, és az úgy zuhant a
földre, akár egy függöny, tócsába gyűlve meztelen lábam
körül. Melltartó nem volt rajtam, a bugyim pedig csupán egy
levendulaszínű csipkefecni volt. Újra felemeltem a fejemet, és
elnehezült szemhéjjal kerestem meg Jamie-t a tükörben.
Imádtam, ahogy Jamie mindig magára parancsolta a
figyelmemet, mindegy, hogy egy zsúfolt szobában vagy
egyedül voltunk. Mindig kivárta a megfelelő kapcsolatot
kettőnk között, bármennyi ideig tartott is, csak utána lépett.
Most erősen az alsó ajkába harapott, és egyik kezét a bugyim
széle alá csúsztatta, hogy megsimítsa a csiklómat. A lábam
megremegett az érintésétől, de ő ugyanolyan gyorsan elhúzta
a kezét, ahogy odatette, majd megpördített, a fenekem alá
nyúlt, és a karjába emelt.
Összezártam mögötte a lábamat, és forró ajkakkal
simítottam végig a nyakán, az állkapcsán, a száján. Jamie az
ágyhoz vitt, könnyedén ráejtett, majd áthúzta a fején a
nyakkendőjét. A lélegzetünk szimfóniaként keveredett össze,
ahogy az ingét gombolta, én pedig alatta tekeregve figyeltem,
ahogy felfal a tekintetével. Mialatt ő az ingén dolgozott, én
feltámaszkodtam, és a térdemen egyensúlyozva bontogatni
kezdtem a derékszíját. Könnyedén húztam ki a fémet a
hurokból, és éppen akkor akasztottam ki és cipzáraztam le a
nadrágját, amikor ő az utolsó gombot tépte fel. A nadrág a
földre esett, és Jamie kibújt az ünnepi fehér ingből.
Nem vesztegettem az időt. Az alsónadrágján keresztül a
tenyerembe vettem, ezzel halk nyögést csaltam ki belőle, és ez
végül meggyújtotta a gyufát.
Az első érintésem nyomán felhangzó morgás megremegtette
a szobát, az ujjaimmal benyúltam az alsónadrágja széle alá,
elkaptam a száját az enyémmel, miközben megmarkoltam őt,
bőr a bőrön. A tenyerembe nyomta magát, én pedig a szájába
sóhajtottam. Túl sok volt az érzés! Évek várakozása,
vágyakozása, rossz döntések és sóvárgó megbánás. Ezek mind
a felszínre úsztak, és egyszerre mégis a mélybe süllyedtek.
Megtörtem a csókunkat, magamra rántottam Jamie-t, és
megfordultam vele, amíg fölé nem kerekedtem.
Feltámaszkodott, teljesen átfont a karjával, és az enyémhez
dörzsölte a csípőjét, miközben végigszívta a nyakamat. Én is
hozzádörgöltem a csiklómat, majd a mellkasára nyomtam a
kezemet, hogy a takaróra kényszerítsem őt. A ma éjjel Jamie-
ről szól, arról, hogy felszabadítást keresünk neki, vagy
olyasmit, ami elzsibbasztja, bármit, amire szüksége van.
Úgyhogy lefelé haladtam a testén, a szám egy vonalba került a
kezemmel, amit felcsúsztattam az alsónadrágjára. Ott
megálltam, levettem róla a nadrágot, Jamie pedig
felemelkedett, és úgy helyezkedett, hogy segítsen.
Felpillantottam, és a szemébe nézve végighúztam a
nyelvemet a farka tövétől a hegyéig, ő pedig a lepedőbe
csavarta az öklét. A teljes hasizma megfeszült az érzéstől, amit
a szám okozott, amikor köré zártam. Minden másodperc, amit
Jamie az ágyamban töltött, hihetetlen volt, de azon az
éjszakán, így ízlelve őt, hogy ezzel elvehetem a nap súlyosságát
és eufóriával helyettesíthetem? Az az érzés olyan volt, mint
egy drog. Erős, függőséget okozó drog! Először lassan
mozgattam a fejemet, a nyelvemmel simogatva, és minden
alkalommal egyre többet engedve belőle magamba, míg a
szám a tövéhez nem ért, és Jamie minden nyögése fel nem
tüzelte a vágyamat. Amikor túl sok volt már a számnak,
visszatartottam a lélegzetemet és áthelyezkedtem a térdemen,
hogy következőnek mindkét kezemet használhassam. A két
kezem a számmal egyszerre zárult köré, és Jamie sípolva
szívta be a levegőt a foga között, aztán értem nyúlt, hogy
felhúzott a könyökömnél fogva.
Végzett az előjátékkal.
A számat nyalogatva másztam vissza hozzá, miközben ő
lihegve nézett le rám. Abban a pillanatban egy kis részembe
fájdalom nyilallt, nem tudva, hogy mit fog hozni a reggel, de
leráztam az érzést, mielőtt teljesen földet ért és gyökeret
verhetett volna. Gondolkodás helyett erősebben szorítottam
Jamie farkát, még egyszer végigsimítottam rajta, majd
legurultam az ágyról, és egy óvszert halásztam elő a
táskámból. Ő feltámaszkodott a könyökére, míg várt, szépen
rajzolt mellkasa és bicepsze megfeszült. Egész éjjel tudtam
volna bámulni az én Jamie-met, az én Whiskey-met.
Egyszerűen annyira szépségesen tökéletlen volt, mintha a
sebhelyeit és a hibáit maguk az istenek tervezték volna.
A combja két oldalán támasztottam meg a térdeimet, és a
szemébe nézve téptem fel az óvszer csomagolását a fogammal,
majd lassan ráadtam a gumit.
Egy pillanatig csak a légzésünk hallatszott, hangosan és
egyenetlenül, türelmetlenül és vágyakozón. Felemelkedtem, a
lábam közé illesztettem őt, és amennyi önuralommal csak
tudtam, lassan ereszkedtem rá. Hosszú évek józansága után
újra magamban éreztem Jamie-t. Teljesen ráereszkedtem, ő
pedig oda tette a kezét, ahol a combtövem a csípőmmel
találkozott, még lejjebb húzva engem magán. Együtt nyögtünk
fel, a függőség úgy lángolt fel, mint addig még soha, én pedig
lassan, óvatosan kezdtem mozgatni a csípőmet.
Jamie magán tartott, a karja erősen szorított, ahogy belém
feszült. Úgy húzott magához, mintha attól félne, nem vagyok
igazi, mintha félne, hogy eltűnök. Aznap éjjel arra volt
szüksége, hogy közel legyek hozzá, így hát úgy maradtunk, a
csókjaink kemények, forrók és követelőzők voltak, a testünk
minden pontja érintkezett. Néha felült, de én akkor is az
ölében maradtam, egyik kezével a vállamat nyomta le, a
másikkal a derekamat támasztotta. Aztán ő volt rajtam,
felhúzta a lábamat, és a vállára támasztotta a bokámat, hogy
még mélyebbre nyomulhasson bennem. Szerettem az érzést,
ahogy bennem van, ahogyan újra és újra belém csúszva
levegőért küzd, ahogy új mélységeket érint, miközben minden
lehetséges ponton összekapaszkodik a testünk. Nem tudott
velem betelni, és én sem akartam soha betelni vele. Soha nem
akartam elveszíteni azt a primitív szükséget, azt a birtokló
akarást, ami mindig is megvolt közöttünk.
Amikor a hasamra fordított, a combomat pedig a lába közé
vette és hátulról hatolt belém, a nyögéseink együtt
hangosodtak. Keményen belém döfött egyszer, kétszer,
háromszor, aztán a hátamhoz nyomta a mellkasát, lassított a
lökéseken, a csiklóm pedig minden mozdulatától a lepedőhöz
dörzsölődött. Egyik kezét a torkomra kulcsolta, és a következő
lökés a csúcsra vitt. Úgy temetett maga alá, akár a dagály,
durván és szégyentelenül, és én soha többé nem akartam
levegőt venni. Akkor sem, amikor Jamie velem jött, akkor sem,
amikor oldalra hengeredett, de még mindig bennem volt,
hozzám szorítva magát, hogy tökéletesen a hátamhoz tudjon
bújni. Visszatartottam a lélegzetemet, és boldogan fulladtam a
bűnömbe.
Legalábbis reggelig.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

12 lépéses program
Melegem van.
Ez volt az első gondolat az agyamban, amikor másnap reggel
felébredtem, és nyújtózkodva lerúgtam magamról a takarót. A
lábujjaim megfeszítettem, a karomat a fejem fölé nyújtottam,
és hunyorogtam kicsit a szobát máris elárasztó napfényben.
Előző éjjel elfelejtettem behúzni a függönyt, és ahogy a
szemem hozzászokott a világossághoz, megpillantottam a
belvárost.
Aztán Jamie-t.
A város előtt láttam a körvonalait, az ágy szélén ült, a
térdére könyökölve. Görnyedt volt, a reggeli fényben
látszottak a hátán a körmeim vájta piros nyomok, a feje a
vállvonala alá lógott. Össze volt törve, és olyan fájdalmasan
gyönyörű volt a látványa.
Magammal húztam a takarót, és odamásztam hozzá, a
hátához bújtam. Behajlított lábam sípcsontja a háta aljához
támaszkodott, a másik lábam pedig az övé mellett nyúlt a föld
fölé. A karomat az alhasa köré fontam a takaróval együtt, és a
gyomra kicsit megremegett az ujjbegyem könnyű érintésétől.
A gerincéhez támasztottam az arcomat.
– Hogy érzed magad?
Jamie lassan, hosszan, nehézkesen fújta ki a levegőt az
orrán, és a fejét felemelve kibámult az ablakon.
– Ez súlyos kérdés.
 A hátához nyomtam a számat, megízleltem a meleg bőrét, és
vártam.
– Sok mindent érzek – suttogta végre egy idő után. – Mindent
érzek.
– Beszéld ki magadból! – kérleltem, összekulcsolva az
ujjaimat a hasán. Előző este hagytam, hogy elmeneküljön, de
ma beszélnie kell, emésztenie kell. – Csak kezdd el a lista
tetején, és haladj lefelé!
Jamie kiroppantotta a nyakát, ez fiatal korunk óta az egyik
árulkodó jel volt, és egyik kezével végigsimította lelógó
lábamat. Megragadta a vádlimat, és ott tartotta a kezét, mintha
az, hogy belém kapaszkodik, itt tartaná a földön, ebben a
pillanatban.
– Kibaszott dühös vagyok! – mondta először, és
megszorította a lábamat. – És meg vagyok bántva. – Itt megtört
a hangja, én pedig erősebben öleltem. – A nő, akit tegnap este
feleségül kellett volna vennem, lefeküdt egy férfival anélkül,
hogy kétszer meggondolta volna.
Elvettem a számat a hátáról, és újra az arcommal simultam
hozzá, a szívét hallgatva a bordáin keresztül, ő pedig folytatta.
– Szomorú vagyok, mert az egész a semmiért volt. A
tervezés, a stressz. A családomnak valószínűleg megszakad a
szíve, és az övéinek is. – Szünetet tartott. – És bűntudatom is
van, mert nem tévedett… olyan nagyot. Velem kapcsolatban.
Velünk kapcsolatban – mondta reszkető lélegzettel. –
Bűntudatom van, mert igaza volt. És bűntudatom van, mert
valahogyan mégis megkönnyebbülést érzek.
Jamie akkor megmozdult, felemelte a karját, és jelezte vele,
hogy bújjak be alá. Behajlított lábamat a földre tettem, és
felmásztam hozzá, a mellkasához bújva, míg ő átölelt, és
közelebb húzott magához. Először mindketten kibámultunk a
városra, és Jamie keze lusta köröket rajzolt a karomra.
 – Megkönnyebbültem, mert szerettem őt, de nem annyira,
mint téged!
Nyeltem egyet, és Jamie felemelte az államat az öklével,
szorosan lehunyt szemmel csókolva engem. Amikor
elhúzódott, ajkaira a legszomorúbb, leggyengédebb mosoly
ült.
– Már azelőtt is tudtam, hogy megjelentél volna, de amikor
itt voltál, tehetetlenné váltam. Iszonyatos bűntudatom volt
aznap éjjel, amikor leállítottál, amikor rámutattál, hogy szar
alak vagyok, mert megcsókollak, miközben hamarosan
megházasodom, de ma már nincs bűntudatom. Azért
legalábbis nincs. – Gúnyosan elmosolyodott, és hüvelykujjával
megsimogatta az állkapcsomat. – Azt sem sajnáltam, amikor
először megcsókoltalak, még úgy sem, hogy nem voltál az
enyém, és azt sem sajnálom, hogy két napja megcsókoltalak,
úgy sem, hogy én nem voltam a tiéd. Mert az az igazság, hogy
mindig is az enyém voltál, én pedig mindig a tiéd leszek, és ez
egyszerűen csak így van.
Beledőltem az érintésébe, felmosolyogtam rá, és a
mellkasom belesajdult a szavaiba. Nem voltunk ártatlanok, de
Angel sem. Akkor most mik vagyunk? Nem lehettem benne
biztos.
– És most mi lesz?
Jamie akkor, abban a pillanatban úgy nézett rám, ahogyan
korábban sosem. Megrázta a fejét, a szája sarkában apró
mosoly játszott, miközben figyelmesen nézett mogyoróbarna
szemével. Az aznap reggeli fényben egy kicsit jobban látszott
benne a zöld, de a mézszín dominált, amit mindig is szerettem,
és nem tudtam elfordulni tőle.
– Legyél velem! – suttogta.
Sóhajtva hunytam le a szememet, és fejemmel a tenyerében
bólintottam. Amikor újra kinyitottam, Jamie szélesen
vigyorgott, a szívem pedig szinte szétrobbant. Éreztem, ahogy
növekszik a bordáim alatt, terjeszkedik, és több helyet kér,
hogy minél jobban kitölthessen.
– Utálom lehúzni a pillanatot, de azt hiszem, még van
néhány dolog, amit el kell rendezned, mielőtt bármibe is
belekezdünk.
Jamie arca elkomorult, és bólintott.
– Tudom.
Nem irigyeltem, hogy beszélnie kell a családokkal, el kell
vinniük a holmijukat egymástól, foglalkozni kell a helyszínnel
és mindenkivel, akiket felvettek az esküvőre. Vajon
visszakapnak valamennyi pénzt? Kételkedtem benne. Közben
azon gondolkodtam, hogy ez vajon számít-e Jamie-nek. Azt
mondta, bűntudata van, és meg is könnyebbült, és ezt talán a
családja is észre fogja venni.
– Várni fogsz rám? – kérdezte Jamie, és teljesen felém
fordult. Két kezével körülfogta az arcomat, és a tekintete az
enyémet kutatta.
Előrehajoltam, és egy csókkal válaszoltam, ami többet
mondott, mint amennyit én tudtam volna. Az igazság az volt,
hogy abban a pillanatban, ott, akár örökké is vártam volna.
De azt nem láthattam előre, hogy ezután mi fog történni.
Jamie ezúttal lassan, gyengéden szeretkezett velem, majd
elvitt a reptérre. Amikor a táskámat már becsekkoltuk,
magához húzott, és hosszan, keményen és követelőzve csókolt
meg, és nem érdekelte, kik vannak körülöttünk. Én is erősen
belékapaszkodtam, és valami megmagyarázhatatlan oknál
fogva a befejezést éreztem abban a csókban. Pont volt, írásjel,
és akkor azt gondoltam, egy fejezet végét jelzi. Azonban
később ezt tekintettem az egész történet végének, a
függőségem végének. Ekkor ízleltem meg Whiskey-t utoljára,
ekkor táncoltam utoljára a tűzzel.
Mert amikor ragyogó szemmel és szárnyaló szívvel
elhúzódtam tőle, megkértem Jamie-t, hogy hívjon fel, amikor
készen áll.
És sosem hívott.

Úgy ugrottam vissza Pittsburgh-be, akár egy bolyhos,

mosolygós kiscica. Amikor a lábam talajt ért a városomban,
úgy tűnt, minden rendben van, és tudtam, hogy végre minden
jól fog alakulni. Egyszerűen csak tudtam. A testem minden
porcikájában éreztem, a fejem búbjától a lábujjaim hegyéig, és
az élet még sosem tűnt fényesebbnek, mint azon a
vasárnapon. A szám még Jamie-től duzzadt, a szívem tele volt
a szavaival, az ígéreteivel, és a mélységes idegesség helyét,
amelyet csütörtökön, az elutazásom előtt éreztem, a
megkönnyebbülés meleg gombóca töltötte be.
Míg Jamie otthon intézte, amit intéznie kellett, én is
ugyanígy tettem.
Bár nem voltunk hivatalosak, azért lefújtam a dolgokat
Riverrel, mert nem lett volna igazságos hagynom, hogy azt
gondolja, ebből még bármi lehet. Ahogyan én láttam, én már
Jamie-é voltam, a francba is, mindig az övé voltam!
Egyfolytában kuncogtam, áradoztam Jennának a telefonban,
és még anyunak is elmondtam, pedig vele korábban alig
beszéltem a szerelmi életemről. Tudta, min megyek keresztül,
amikor távol voltam Jamie-től az egyetemen, de még azt is
többnyire egyedül viseltem. Most frissebb volt a léptem, új
fény ragyogott a szememben, és ez mindenkinek feltűnt.
Azonban nem River dolga volt az egyetlen, amit el kellett
intéznem. Teljes mellbedobással ugrottam a munkába,
elvarrtam a szabad szálakat, és a futó projektjeim végére
jártam, hogy beszélhessek Randallel arról, hogy egy kicsit
lassítani szeretnék. Megmondtam neki, hogy több időt
szeretnék szánni azokra a dolgokra, amik egy kicsivel
fontosabbak számomra, mint a munka, ő pedig úgy
mosolygott, akár egy büszke apa, és azt mondta, már ideje
volt, hogy ne dolgozzak ilyen átkozottul keményen. Elmondta,
hogy fantasztikus vagyok abban, amit csinálok, és ezt nem
fogja megváltoztatni, ha lassítok a tempón.
Ám bármennyire is tudtam, hogy készen állok
távkapcsolatba kezdeni Jamie-vel, azt is szerettem volna, ha
maradnak lehetőségeim, így felkutattam néhány dél-floridai
kiadót is, bár amíg Jamie-vel nem beszéltem róla, nem
ajánlkoztam egyikhez sem, de legalább felkészültem a
beszélgetésre. Imádtam Pittsburgh-öt, és imádtam a Rye
Kiadót, de Jamie-t jobban szerettem. És végre eljutottam arra a
pontra, hogy készen álltam bármilyen szükséges
kompromisszum megkötésére, hogy működjünk együtt. Tehát
ilyen volt az első néhány hét. Én elintéztem az én
szarságaimat, míg Jamie elintézte a sajátját, és vártam a
hívását.
Vártam.
És vártam, és vártam és vártam.
Először türelmesen várakoztam. Még mindig voltak dolgok,
amelyeket egyedül kellett megoldanom, úgyhogy azokra, és a
Jamie iránti érzéseimre és gondolataimra fókuszáltam.
Szerettem őt, ő szeretett engem, együtt akartunk lenni,
úgyhogy együtt is leszünk. Ez volt a kapcsolatunk
legkönnyebb, legegyszerűbb korszaka, és boldogan
lubickoltam benne.
Azonban az aggodalom hamarosan felvetette nagy, ronda
fejét, pont a mellkasom közepén. Akkor nehezebbé vált a
légzés, és egy hónap után én törtem meg először a hallgatást.
Felhívtam, hogy ha nem is tervezgetünk, de legalább
beszélgessünk. De nem vette fel. És nem is hívott vissza.
– Nincs gond! – biztosított Jenna egyik éjszaka, amikor fel-le
járkáltam, és a talpam lyukat égetett a lakásom padlójába. –
Sok mindenen megy most keresztül, B.! Úgy értem, komolyan,
megcsalta a menyasszonya. És az irántad való érzései még az
előtt árasztották el. Csapdába esett egy igazi szarviharban, és
éppen próbálja kiverekedni magát belőle. Azt mondta, várj,
szóval csak… várj!
Hallgattam rá, és a munkába öltem magam, mert ez volt az
orvosságom. Randall rám szólt, hogy egyáltalán nem
lassítottam le, ám én biztosítottam róla, hogy hamarosan,
nagyon hamarosan le fogok, és szívből reméltem, hogy ez igaz.
Egyik nap éppen az irodából sétáltam hazafelé, három
kéziratot egyensúlyoztam, amelyeket a hétvégén terveztem
elolvasni, amikor a telefonom határozottan rezegni kezdett a
táskámban. Zsonglőrködni kezdtem a lapokkal meg a félig
üres vizespalackommal, imádkozva, hogy Jamie nevét lássam
a kijelzőn.
Azonban amikor végre kihalásztam, csak egy ismeretlen
szám villogott a képernyőn, csak egy újabb telefonos ügynök
vagy egy díjbeszedő, aki rossz számot hívott, vagy valaki, aki
meg akarja mondani, kire szavazzak a jövő évi választásokon.
Felsóhajtottam, megnyomtam a némítás gombot, és
visszaejtettem a telefont a táskámba, majd hazasétáltam.
Valamikor, amikor már nagyjából három hónapja
várakoztam, az aggodalmam kétségbeeséssé és félelemmé ért.
Alig aludtam, alig ettem, ezt pedig a munkám szenvedte meg.
Kimerült voltam, kezdődtek az elvonási tünetek, és újra
megpróbáltam felhívni Jamie-t. Háromszor. Egyszer sem vette
fel, és a harmadiknál beadtam a derekam, és hangüzenetet
hagytam.
– Szia! – suttogtam, majd megköszörültem a torkom. – Én
vagyok. Figyelj! – Akkor megálltam, és kibámultam óriási
ablakomon a Piactérre. Éppen a nyár közepén jártunk, és a
városban mindenütt nyüzsgött az élet, csak az én lakásomban
nem. – Tudom, hogy sok mindent kellett elintézned. Tudom,
hogy nem olyan egyszerű, hogy aláírsz néhány papírt, elviszed
a cuccait a házadból, és felhívsz. Tudom! El sem tudom
képzelni, min mész keresztül, és különösen ezért szeretném,
ha felhívnál, attól függetlenül, hogy készen állsz-e már
találkozni velem! Hadd segítselek át ezen, még ha csak
barátként is! – A hangom kissé megremegett a következő
kérésemnél. – Szükséged van egy barátra, Jamie! Kérlek, hadd
legyek a barátod!
Utáltam ezt kérni, mert nem ezt akartam. Többet akartam.
Többre volt szükségem. Korábban már próbáltunk barátok
lenni, ő időről időre ugyanezt kérte tőlem, szóról szóra. De
jobb volt barátként gondolni rá, mint sehogy, és én kezdtem
aggódni.
– Csak hívj fel, jó?
Akkor letettem, a kanapém karfájára ejtettem a telefont,
majd úton a fürdőszoba felé zsibbadtan levetkőztem. Hosszú
fürdőt vettem a sötétben, csak a hálószobám ablakán
szűrődött keresztül némi fény. Azon gondolkodtam, vajon mit
csinál Jamie, min gondolkodik. Vajon fáj neki? Vajon fél? Te jó
ég, talán megint együtt vannak?
Megráztam a fejem, hogy megszabaduljak attól az utolsó
gondolattól, hiszen biztos voltam benne, hogy nem lehet igaz,
de valójában nem volt rá módom, hogy meggyőződjek róla.
A dolgok ezután gyors romlásnak indultak.
A félelmem dühvé és fájdalommá vált, és ez a két érzelem
befészkelte magát a bordáim közé. Anyu először megpróbált
lebeszélni róla, de miután hat hónap is eltelt anélkül, hogy
Jamie hírt adott volna magáról, Jenna az én oldalamra állt. Ő
is dühös volt, és ez táplálta a tüzemet.
– Nem tudnál… ránézni? – kérdeztem tőle egyik este.
– Ez borzalmas ötlet, B.!
Rágcsálni kezdtem a hüvelykujjam hegyét, és
összekuporodtam a kanapén.
 – Tudom. Tudom, hogy borzalmas, de nem tudok…
egyszerűen tudnom kell, mi folyik ott. Lehet, hogy elutazott,
tudod? Talán ezért nem hív vissza.
– A világ más részein is vannak telefonok. És e-mail is.
Sóhajtottam, letettem a lábamat a földre, és göndör fürtjeim
közé túrtam.
– Jenna, kérlek!
Biztosan kihallotta a hangomból a kétségbeesést. Néha
visszatért ez az állapot, egy időre elnyomta a dühöt, és aznap
este éppen legyőzte.
Így hát Jenna ránézett Jamie-re, és kiderült, hogy ennél
rosszabbat nem is kérhettem volna tőle.
– Láttam – mondta nekem másnap este.
– És?
Jenna csendben volt, nekem pedig összeszorult a gyomrom.
– És… jól néz ki. Éppen ebédelt a munkatársaival. Láttam,
hogy néha a telefonját nyomkodja… nem voltak vele lányok
vagy ilyesmi, de úgy néz ki, rendben van. Jól… néz ki.
A szavait kísérő fájdalom a mellkasomban furcsa volt.
Olyan, mint a forró víz, ami egyre jobban felhevült, ahogy
mélyebbre és mélyebbre ért. Nem tudtam elmenekülni előle,
nem tudtam lehűteni, és ugyanannyira fájt, mint amennyire a
felszín alatt pihenő dühömet táplálta.
Egyik este, amikor fél üveg Jack Danielsbe fojtottam a
bánatom, megpróbáltam még egyszer, utoljára felhívni.
Követtem a közösségi média oldalait, és semmi újat nem
találtam. Megjelölték néhány posztban, vicces mémek és
videók alatt, de nem posztolt egyetlen fotót, állapotot, még egy
szót sem. Nem tudtam, hogy ez most javít vagy ront a
helyzeten.
Nem vette fel, amikor hívtam, és nagyon komolyan
elgondolkodtam rajta, hogy a lehető legrondább hangüzenetet
hagyom neki, amire csak képes vagyok. Még azt is megvártam,
hogy bekapcsoljon a hangposta, és úgy szuszogtam a
telefonba, mint egy sárkány. Próbáltam megszelídíteni
magam, de nem sikerült.
Mégis kinyomtam a hívást, majd miután négy teljes
másodpercig bámultam le a telefonomra, áthajítottam a lakás
másik végébe. A konyhapultom szélét találta el, összetört a
földön, és én sírtam.
Meggondolta magát!
Whiskey megígértette velem, hogy várok, hogy aztán ne
jöjjön el soha többé! Elhúzta előttem a mézesmadzagot, mert
tudta, hogy túlságosan is a betege vagyok, hogy elengedjem. A
legmagasabb csúcsról a legmélyebb mélységbe zuhantam, és
most itt voltam, labdává gömbölyödve a padlón. Még
szorosabban összehúztam magam, lassan ringatózni kezdtem,
és szabad folyást engedtem a könnyeknek az arcomon.
Még az éjszaka előtt átmentem a gyász minden fázisán. A
tagadástól a dühön át a depresszióig mindent érintettem. Most
éppen abból másztam kifelé, és a cél, az elfogadás felé
fordultam. És tudtam, minek kell történnie, amikor átszakítom
a szalagot.
Még majdnem egy egész hónapig hagytam magam
összetörve, aztán saját tizenkét lépéses programomba
kezdtem. Az első lépés annak az elfogadása volt, hogy nincs
hatalmam Whiskey felett, hogy az életem irányíthatatlanná
vált. Teljesen átvette felettem az uralmat, és talán régebb óta
tartott így a markában, mint ahogy észrevettem. Minden
alkalommal, amikor azt hittem, megvagyok nélküle,
megmutatta, hogy ez nem igaz, és minden alkalommal, amikor
azt hittem, vele jobbá válok, bebizonyította, hogy tévedek.
Veszélyes hullámvasút volt, de én végeztem. Le akartam
szállni. Szilárd talajra vágytam.
Így hát mindent újradefiniáltam magamban.
 Egyszer már beiratkoztam magamhoz rehabra, de azt csak
félgőzzel csináltam. A szívem nem volt benne, akkor nem
akartam elengedni. Ezúttal akartam. Ezúttal volt tervem.
Ezúttal közbeléptem saját magamért.
Készen álltam rá, hogy felnőjek, belefáradtam a játékokba,
amiket Jamie és én játszottunk. Igazi szerelemre vágytam,
igazi életre, és ahhoz, hogy ezt elérjem, magamnak kellett
kiköveznem az utamat. Belehaltam, hogy el kell őt engednem,
és ha őszinte akarok lenni, tudtam, hogy sosem fogom teljesen
elengedni. Egy része mindig is bennem fog élni, de azt a
részemet el akartam fojtani, elásni a nagyobb, fényesebb jövőt
ígérő személyiségem alá, aki tovább tud lépni, hogy élje az
életét.
Visszanéztem a sok fájdalomra, amit okoztunk magunknak
és a környezetünknek, és meggyászoltam az arra pazarolt időt,
hogy olyasvalakiért harcoljak, aki soha nem lesz az enyém.
Bolond voltam, és most az elpazarolt életem törmelékén
álltam, fuldokolva a szomorúságban és a vágyban, hogy újat
építsek magamnak.
Túl sokáig vártam Whiskey-re, és nem akartam engedni
neki, hogy továbbra is fogva tartson.
És tudod, mit? Működött! Életemben először, több fájdalom
árán és több idő alatt, mint amennyit reméltem vagy amennyit
egyáltalán elhittem, hogy túlélhetek, végre elengedtem őt.
Töröltem minden közösségi oldalamról, kitöröltem a számát a
telefonomból, elpakoltam a közös képeinket és emlékeinket, és
újrakezdtem. Tiszta voltam. Továbbléptem. Boldog voltam.
Szabad voltam.
Aztán, majdnem kétévnyi hallgatás után Jamie egyszer csak
felbukkant.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Wilson gyengéje
Taylor Swiftre ugrándoztam a szobámban, a hajam rendetlen
kontyba kötve, és addig fél üveg bort fogyasztottam el. Teli
torokból énekeltem a szöveget, és csőzokniban, kezemben
csomagolószalaggal csúsztam be a konyhába. Az edényekkel
telepakolt dobozom már újságpapírral kitömve állt, úgyhogy
becsuktam a tetejét, és leragasztottam. Az alkoholos filc
kupakját a fogam közé vettem, míg a doboz tetejére a konyha
szót firkantottam. Akkor elmosolyodtam, beleénekeltem egy
magas hangot a mikrofonként tartott filcbe, majd
visszaejtettem a konyhapultra, és nekimentem a következő
üres doboznak.
Vannak az életünkben ritka, fényesen ragyogó korszakok,
amikor szinte minden túl jónak tűnik, hogy igaz lehessen.
Minden darab a helyére kerül, gyönyörűen, erőfeszítés nélkül,
és mindenféle aggodalom nélkül élvezhetjük a kész
mesterművet. Ezek azok a pillanatok, amikor ráébredünk,
milyen szerencsések vagyunk, hogy élhetünk, hogy azok
lehetünk, akik vagyunk, hogy belélegezhetjük a körülöttünk
lévő levegőt. Ezek azok a napok, amelyek emlékeztetnek rá,
hogy miért kellett végigszenvedni a rosszat, végül miért érte
meg.
Éppen ilyen napom volt.
Kint úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntenék, az ősz
hideg, szürke reggellel üdvözölte a várost, én mégis napfényt
sugároztam magamból. Részeg voltam, kicsit izzadt és nagyon
izgatott. Úgy alakult, hogy az életem egyik legrosszabb évének
a sarkában éppen a legjobb lépegetett: Jenna Pittsburgh-be
költözött, engem előléptettek a munkahelyemen, és talán a
legsokkolóbb: találtam magamnak egy Mr. Tökéletest.
Nem, megtaláltam a Mr. Tökéletest.
Bradley Neil minden feltételemnek megfelelt. Intelligens
volt, szellemes és baromi szexi. A sikereit egyedül érte el,
kergette az álmát, hogy önmaga főnöke lesz, és végül
megcsinálta a saját vállalkozását. Egy feltörekvő grafikai
tervezőcég alapítója és tulajdonosa volt, amelyet olyan
kemény munkával és kreativitással tett valósággá, amilyet még
sosem láttam. Akkor ismerkedtünk meg, amikor a Rye Kiadó
az ő cégét vette fel a logónk és a weboldalunk újratervezésére.
Már az első értekezleten magára vonta a figyelmemet, a
néhány, közös munkával töltött hét alatt egyre jobban
megismerkedtünk, és az első randink után csalival, zsinórral
és horoggal együtt rántott ki a vízből.
Attól a pillanattól kezdve minden olyan volt, mint a legszebb
tündérmese.
Brad igazi filantróp volt, és én imádtam vele adakozni.
Közösen önkénteskedtünk a városban, és azokban az időkben
egyre többet és többet tudtunk meg egymásról. Három hónap
után azt mondta, szeret. Én négy után mondtam neki. Hét
hónap után megismerkedtem a családjával, ő pedig találkozott
anyuval és Wayne-nel. És mindössze nyolc hónap után
megkérte a kezem, én pedig a legkisebb habozás nélkül igent
mondtam. Nem gondolkodtam rajta, hogy a kapcsolatunk
rövidebb ideje tartott, mint amióta megvan a hajkefém; vagy
hogy valószínűleg abszurd, hogy úgy egyeztünk meg, a
jegyességünk csak öt hónapig tart majd; vagy hogy
gyakorlatilag őrült voltam, amikor beleegyeztem, hogy még az
igen kimondása előtt hozzá költözöm. És akármennyire is
utálsz emiatt: mióta a „szeretlek” szó elhagyta a számat és
Brad fülébe hatolt, egyszer sem gondoltam Jamie-re.
Jaj, ne érts félre! Jamie velem volt, mindig. Még mindig
birtokolta a szívem, a lelkem, a testem egy monumentális
darabját: Úgy éreztem őt, pontosan a mellkasom közepén, akár
egy kolibrit. Verdesett a szárnya, zubogott a vére. Mindig ott
volt, de most ahelyett, hogy arra a zubogásra koncentráltam
volna, hangosabb, követelőzőbb hangokkal némítottam el.
Mert tudod, hónapokig tartó agóniába, elvonási tünetekbe,
dühbe, fájdalomba, depresszióba került, hogy végre
kikeveredjek a Jamie Shaw-val való életem másik oldalára, és
közben többet veszítettem önmagamból, mint amennyit
szívesen bevallok. Minden perc fájdalmas volt, míg egy nap a
fájdalom tompa sajgássá vált, aztán a múló idővel nyomássá
szelídült – azzá a kolibriszerű nyomássá a mellkasomban.
Befejeztem a tizenkét lépéses programomat. Tiszta voltam.
Tiszta akartam maradni.
Tehát nem! Akármennyire is utálsz érte, nem gondoltam
Jamie-re. Még egy icurka-picurkát sem.
Tulajdonképpen már annyira biztos voltam a
képességemben, hogy ne gondoljak rá, hogy úgy döntöttem,
több mint egy év után iszom egy kicsit. A tizenkét lépéses
programom részeként hagytam abba a szó szerinti ivást is.
Minden alkalommal, amikor ittam, Jamie-re gondoltam. Fel
akartam hívni, vagy az emlékén akartam kérődzni. Így hát
teljesen feladtam az alkoholt. Mindkettőt: a szó szerint vett
alkoholt és a képletesen értettet is.
De aznap este ünnepeltem, így kibontottam egy üveg bort, és
habár a régi énem le tudott volna húzni egy üveggel anélkül,
hogy akár becsiccsentett volna, az új énem egy fél üveg után is
részeg volt. De boldog részeg: táncoltam, énekeltem,
csomagoltam. Éreztem, hogy új fejezet kezdődik, új nap kel fel.
Nem gondoltam Jamie-re.
 Egészen addig a pillanatig, amíg meg nem jelent.
Először csak halkan kopogott, alig hallottam az esőn és a
zenén át, és éppen egy borospoharat csomagoltam
újságpapírba.
– Egy pillanat! – kiáltottam. Már éppen dobozba tettem a
poharat, amikor újabb, hangosabb kopogás hangzott fel.
Fújtattam egyet, és azon gondolkodtam, vajon miért nem jön
be csak úgy, aki kint áll. Összesen csak két látogatóm szokott
érkezni, Brad és Jenna, és mindkettejüknek volt kulcsa.
Megnyomtam a leállítás gombot a Taylor Swift-válogatásomon,
és hangosabban kiáltottam:
– Jövök már, jövök!
Még mindig az „I wish you would” dallamát dúdoltam,
csípőm a világoskék alvós sortomban ringatózott,
megigazítottam a kontyomat a fejem tetején, és anélkül
nyitottam ki az ajtót, hogy kikukucskáltam volna a
kémlelőablakon. A huzat suhanva csapott meg, a mosolyom
ragyogó és gyanútlan volt, aztán megláttam őt.
Whiskey és víz. Kísérteties emlék, feltépett seb.
Tudtad, hogy ha a whiskey-hez vizet adunk, az felerősíti az
ízét? Ez igaz. Kiderült, hogy egy kis hígítás jó lehet, de ebben
az esetben a legádázabb ellenségem volt. Mert ott állt
Whiskey, és víz is volt, de hígabb nem lett. Nem, az íze csak
erősödött, csak érlelődött, és borgőzös fejjel is tudtam, hogy
nagy bajban vagyok.
Jamie teljesen át volt ázva, az eső hosszú hajáról az arcába
csöpögött, lecsorgott az orrán, az állkapcsa szögletén, és a
cseppek ziháló mellkasán landoltak. A tekintete összehúzott
szemöldöke alól előtörő tűzsugárként találkozott az
enyémmel, és ahogy összeszorította a fogát, az állkapcsa feletti
izom kétszer megrándult. Éreztem a forró bőréről egyenesen a
lakásomba áramló kegyetlen dühöt. Felemelte a jobb kezét,
ujjai szorosan egy törtfehér papírkártyára kulcsolódtak, amin
az én nevem és Bradé díszelgett szép, arany betűkkel.
A tekintetem az esküvői meghívóra villant, és nyeltem egyet,
lassan visszanézve Jamie-re.
– Jamie! – leheltem.
– Nem!
Egyetlen szó még sosem váltott ki belőlem ilyen ösztönös
érzelmeket. Megborzongtam, és minden izmom megfeszült
attól, ahogy Jamie ökölbe szorította a meghívót tartó kezét.
– Kurvára nem!
Benyomult az ajtón, gyorsan elment mellettem, és a karom
vizes maradt a belőle csöpögő esőtől. Egy pillanatig még az
ajtóban maradtam, becsuktam a szemem, és három mély
lélegzetet vettem. Meg tudod csinálni! Tiszta vagy! Te
irányítasz! Megfeszítettem a vállam, és megfordultam,
becsukva magam mögött az ajtót.
– Természetesen, gyere csak be!
Háttal állt nekem, a gerincvonala kirajzolódott a rajta lévő
csuromvizes póló alatt. Reszketett, és nem tudtam, hogy vajon
a hideg eső vagy a düh miatt.
Minél tovább néztem, annál többet éreztem. Fájdalmat.
Dühöt. Félelmet.
Az utolsó új érzelem volt, de az volt a legerősebb. Az igazság
az, hogy már akkor tudtam, mi fog történni. Megéreztem.
Tiszta voltam, de még nem teszteltem magam, és Jamie a
lehető legrosszabb estét választotta a végső vizsgámra. Részeg
voltam, szárnyaltam az érzelmektől, nem álltam készen! És
halálosan rettegtem a hibától, amit tudtam, hogy el fogok
követni, ha ő is eléggé akarja.
Jamie arccal a nagy ablakom felé fordult, a dőlt szögben
hulló esőt nézte, amint eláztatja a várost. Újra felemelte a
kezét, benne a teljesen összegyűrt meghívóval.
– Mi a fene ez?
 Kérdés volt, de nem úgy tette fel. Vádként mondta ki, és ezt a
vádat a legbensőbb lényem is megérezte.
– Próbáltalak hívni… – A hangom halk volt, gyenge, és ezt
utáltam, mert nem volt hazugság. Tényleg hívtam, még azután
is, hogy megesküdtem, sosem teszem többé. Amikor Brad
megkérte a kezemet, tudtam, hogy ezt nekem kell
elmondanom Jamie-nek, még ha meg is gondolta magát
kettőnkkel kapcsolatban. Így megpróbáltam újra beszélni vele,
de megint nem jártam sikerrel.
Anyu a múlt héten küldte ki a meghívókat.
A postaládája ezek szerint kiválóan működik.
– Jaj, tényleg? – kérdezte akkor, és megpördült, hogy
szembenézzen velem. – És pontosan mit is akartál mondani?
Hogy megházasodsz? Kérlek, mondd, hogy viccelsz, mert
tudom, hogy nem azért hívtál, hogy ezt elmondd! Tudom, hogy
ez a meghívó nem lehet igazi! Ez csak egy nagy vicc, igaz?
A félelem és a szomorúság eltűntek, és védekező pozícióba
helyezkedtem. Mi a fenét képzel, ki ő? Kétévnyi némaság után
megjelenik és válaszokat követel, és nem voltam benne biztos,
hogy van-e hozzá joga. Karba fontam a kezem, és teljes
testsúlyomat a csípőm egyik oldalára helyeztem.
– Tessék? – horkantottam megvetően. – Nem, Jamie, a
kibaszott esküvőm nem egy vicc!
– Tehát megházasodsz?
Jamie másik keze a meghívóhoz röppent, készen rá, hogy
cafatokra tépje, de aztán visszafogta magát. Összeszorította a
fogát, a földre dobta a papírt, és vizes hajába túrt. Megrázta a
fejét, aztán egyik kezével hirtelen felém nyúlt.
– Hogyan? Hogyan, B.? Azok után, amiken… azután, hogy
mi…
– Egyszer sem hívtál fel! – kiáltottam, törődötten a magasba
lendítve a kezemet. A lakásom hirtelen túl némának tűnt, csak
a zuhogó eső és a durva szavaink törték meg a csendjét. – Mit
kellett volna tennem, Jamie?
– Várni! – kiáltotta egy kétségbeesett légvétellel, az arca
eltorzult az érzelemtől, ami kipréselte belőle a szót. – Várnod
kellett volna!
– Két évig?
– Igen! – Jamie ekkor közelebb lépett, én pedig riadtan
hátraugrottam. Úgy tűnt, a reakcióm megdöbbenti, és megállt.
– Ameddig szükségem van rá.
– Ez nem fair! – kiáltottam. – Próbáltalak hívni, mindenkit
próbáltam hívni a környezetedben! Nem hívtál, nem írtál…
teljesen köddé váltál!
– Ó, egy kicsit szar érzés ezen az oldalon állni, nem igaz?
A szavai ökölcsapásként értek, a fejem hátrarándult a
képletes pofontól. Ekkor gondoltam erre így először. Jamie
három évig várt rám, miután elmentem az Alderről, és én
sosem hívtam fel. Nem adtam neki okot, hogy várjon rám. És
mégis megtette.
Én viszont nem.
– Az más volt, az… Nem ígértem neked semmit!
– Nem, akkor nem – javított ki, éppen akkor, amikor egy
villámcsapás világította meg a háta mögött a sötétedő eget. –
De kevesebb, mint két évvel ezelőtt igen! Azt ígérted, várni
fogsz!
– Szeretem őt!
A hangom megtört a vallomástól. Brad képe tört rám a
semmiből, és emlékeztetett rá, hogy miért nem beszélgethetek
erről Jamie-vel. Egy másik férfinak ígértem magam, olyannak,
akibe őrülten szerelmes voltam, aki jól bánt velem. Aki
elérhető volt, aki mindig is az volt, ha rólam volt szó!
– Szereted, mi? – gondolkodott el bólogatva. Újra és újra
bólintott, apró mozdulatokkal, a foga az alsó ajka belsejébe
mart, orrlyukai kitágultak. Aztán körülnézett, először, mintha
akkor jött volna rá, hogy a lakásomban van. Mindenütt félig
telepakolt dobozok hevertek. Minden ott volt előtte, a
bizonyíték, hogy továbbléptem nélküle, és minden
másodpercet végignéztem, míg megértette. Egy perccel később
lassan visszafordult felém, és mogyoróbarna szemei előbb
tették fel a kérdést, mint a szája: – És engem szeretsz?
– Nem – válaszoltam automatikusan. Ezt sokat gyakoroltam,
ez része volt a tizenkét lépéses programomnak. Ezt
ismételgettem magamban újra meg újra. Nem szerettem, csak
azt akartam, ami sosem volt az enyém. A szárnyalásba voltam
szerelmes, az égető érzésbe, ennyi. Ezt mondogattam
magamnak.
– Nem? – kérdezte. Aztán átszelte a szobát, én pedig a
kanapé másik oldalára kerültem, hogy helyet cseréljek vele.
Úgy éreztem magam, mint egy sarokba szorított állat,
csakhogy én nem féltem, egy egészen kicsit sem! Az igazság az
volt, hogy izgatott voltam.
Megszállott voltam, a kihagyott adagom adta szárnyalás
szélén billegve, amit hiányoltam, amiért sóvárogtam, és most a
testem minden idegszála bezsongott a lehetőségtől. – Nem
szeretsz.
Ezúttal hitetlenkedve állította, nem kérdezte.
– Nem!
A hátam az ablaknak ütközött, ami előtt korábban ő állt, és
már nem volt hová menekülnöm. A kezem a hideg üveghez
nyomódott a combom mögött, és Jamie lassan közelített felém,
elzárta előlem az utat.
– Nem szeretsz? – kérdezte újra, amikor a lélegzetét már az
ajkaimon éreztem. Az ablakon eső csordogált mögöttem, a
szívem a mellkasomban dörömbölt, és Jamie lassan,
könnyedén, magabiztosan és birtoklón mozgott. Azért jött,
hogy elvegye, ami mindig is az övé volt. – Nem akarsz engem,
itt és most?
 Az utolsó szavakat már suttogta, még mindig vizes kezével
végigsimítva a karomat, átfogva a nyakamat, hüvelykujjával az
állkapcsomat súrolva.
Reszketeg levegőt vettem, a szemem lecsukódott, és újra
nemet mondtam. Legalábbis azt hiszem, de nem lehettem
benne biztos. Minden hang eltorzult, minden érzékem arra a
pontra koncentrálódott, ahol Jamie bőre az enyémet érintette.
Abban a pillanatban az egyetlen célom a légzés volt, és
átkozottul nehéz volt teljesíteni.
– Mondd ki! – kérte rekedten, még közelebb lépve hozzám. A
pólója nedves anyaga a trikómhoz ért, összevizezte a derekam
alatti részt a sortom széle felett. – Mondd, hogy nem szeretsz!
Mondd, hogy nem akarsz, és elmegyek!
Akkor résnyire nyitottam a szemem, és a Jamie tekintetében
tükröződő sebezhetőség szinte kettétépett. Őszinte volt! Ha
akkor és ott azt mondom neki, hogy nem vágyom rá, elmegy!
Tudtam. Megölné, de hátat fordítana. Csak ki kell mondanom
azt a két szót, és ez az egész véget érhet!
Nem akarlak.
Először csak gondolatban mondtam, kipróbáltam, mennyire
hangzik igaznak, de amikor Jamie még közelebb nyomakodott
hozzám, tudtam, hogy nincs időm átgondolni.
Így a szavak csak úgy kiröppentek a számból.
– Nem akarlak!
Jamie megállt, hogy belélegezze a szavaim valóságát, nedves
pólója még mindig hozzám ért. A tekintete a két szemem
kutatta, a szemöldökét összehúzta, a szíve hitetlen volt. Erre
nem számított. A fenébe is, erre én sem számítottam! Eltartott
neki egy pillanatig, hogy felfogja. Aztán lassan hátralépett.
Libabőrös lettem ott, ahol korábban a teste hozzám ért, a
lakásom hűvös levegője jégkockaként csípte a bőröm. Jamie
szóra nyitotta a száját, de megállt, és állkapcsát megfeszítve
újra visszazárta. Aztán pontosan, ahogyan ígérte, megfordult,
hogy elmenjen.
Ami a következő néhány másodpercben történt, az valami
megmagyarázhatatlan volt, valami kémiába csomagolt és
szinte megfogható dolog, mert abban a pillanatban, hogy
megtette az első távolodó lépést, a szívem majdnem
szétrobbant. Szó szerint olyan erővel kezdett dobogni, hogy az
ellökött az üvegtől, és szaggatottan lélegezve nyitottam ki a
számat. Újabb lépést tett, és a szememet fehér fény vakította
el. Még egyet, és összeszorult a mellkasom, a bordáim a tüdőm
szétroppantásával fenyegetőztek.
Miközben figyeltem, ahogyan Jamie beváltja az ígéretét, az
agyam felpörgött. Pánik öntött el, akár egy kegyetlen dagály,
ezer meg ezer mi-lenne-ha rajzott a fejemben brutális
hullámként. Megpróbáltam kihámozni belőle valami
értelmeset, de a bor elfelhőzte azt a maradék kapcsolatomat is,
ami még volt a valósággal, és amikor Jamie keze a kilincshez
ért, erősen tempózni kezdtem, és kibukkantam a hullámokból.
– Várj!
Jamie keze megmarkolta a kilincset, és a nyaka oldalra
billent, de még mindig lefelé nézett, mintha nem lenne benne
biztos, hogy a szó, amit hallott, a fejében hangzott el vagy a
valóságban. Lassan fordult meg, de ez volt az utolsó dolog,
amit ráérősen csinált, mert amikor meglátta az elkínzott
arckifejezésemet, már tudta. Tudta, hogy akarom őt. Mindig is
akartam.
Mindig is akarni fogom.
Öt hosszú lépéssel szelte át a szobát. Egy, fellélegeztem.
Kettő, majdnem elsírtam magam. Három, majdnem
megállítottam. Négy, ráébredtem, hogy sosem tudnám
megállítani. És öt, villám csapott le a hátam mögött, ahogy
Jamie szája magának követelte az enyémet.
 A hátam az ablaknak ütközött, a lelkiismeretem pedig
fejcsóválva magamra hagyott, elszállt az üvegen keresztül. De
Jamie megsimította az alsó ajkamat a hüvelykujjával, és én
megéreztem a nyelvemen a bőre sós ízét.
Csak ennyi kellett.
Egyetlen korty, és a racionalitás minden hangja elhallgatott.
Amikor a szánk találkozott, mindketten kifújtuk a levegőt,
keményen és könyörögve, a kétévnyi fájdalom, megbántottság
és még mindig megoldatlan távolság táplálta az olyan sokáig
alvó tüzet. A lángok magasra csaptak, én pedig kapkodni
kezdtem a levegőt a friss oxigéntől, Jamie vizes teste az
enyémhez tapadt, és az ablakhoz szorított.
Végigcirógatta a karjaimat, és miközben előrenyomta a
csípőjét, erősen megragadta a csuklómat, és a fejem fölé
emelte. Úgy csókolt, ahogyan még sosem, mintha élete minden
napján engem csókolt volna, és mintha soha többé nem
csókolhatna meg. A hordóban érlelt Whiskey és a víz
összekeveredtek, minden korttyal ízek robbantak a
nyelvemen. Maga volt a pokol. Maga volt a menny. Helytelen
volt és helyes, és azt kívántam, bár sosem kezdtem volna bele,
de soha nem akartam abbahagyni. Jamie-t szeretni a
legbetegebb és legédesebb ellentmondás volt.
– Nem mész hozzá! – morogta Jamie a számba, és habár ettől
a mondattól fájdalmas bűntudatot kellett volna éreznem, csak
táplálta a vágyamat. Akkor is a magasban tartottam a
csuklómat, amikor Jamie elengedte, és a trikóm szegélyéért
nyúlt, hogy letépje rólam. Ezután az egyszerű sportmelltartóm
következett, aztán a keze ismét rátalált a csuklómra, és
szorosan megmarkolt. A pólója hideg, nedves anyaga a
mellbimbómhoz súrlódott, én pedig felnyögtem, és a testem
elhajolt az üvegről, Jamie felé.
Rászorította a száját a mellbimbóm hegyére, megszívta a
már így is feszülő bőrt, a csípőm a szívásával együtt mozdult, a
két csuklóm még mindig egymáshoz szegezve. Jamie szája újra
az enyémre talált, foga végigszántotta a bor nyomát, miközben
megfordította a kezem, és az üvegnek nyomta a tenyerem a
fejem fölött.
– Maradj így! – mormolta a számba, aztán letérdelt.
A lélegzet robbanásokként tört elő a torkomból, zihálva
figyeltem, ahogy ujjait a sortomba akasztja. Lehúzta a
bokámig, az ujjhegyei minden centiméteren égették a
bőrömet, aztán egy ujjával a bugyim csipkéje alá nyúlt. Együtt
nyögtünk fel, amikor könnyedén belém csusszant, de amikor a
szemembe nézett, túl intenzív volt a tekintete. Hátraejtettem a
fejemet az üvegre, a kezem kétségbeesetten keresgélte a
kapaszkodót, amit az ablak nem tudott megadni.
Jamie ezután a bugyimat csúsztatta a földre, kezét hátulról a
combomra fonta, és a középpontomra egyetlen puha csókot
nyomott. Teljesen fedetlen voltam előtte, kivéve a még mindig
a lábamon lévő csőzoknit.
– Bassza meg – suttogtam vágytól sajgó mellkassal. Az egyik
térdembe akasztotta a kezét, és a vállára vette a lábam, így
még jobban hozzám fért, és a nyelve végigszánkázott rajtam,
majd megkerülte a csiklómat. Erősen szívni kezdte, egyszerre
két ujját is belém csúsztatta, és az egyetlen lábam, amin
álltam, megremegett. – Édes istenem!
– Mmm – mormogta rajtam Jamie. Az ujjai mélyen bennem
jártak, és egy ütemre dolgoztak a nyelvével. A testem elülső
része még mindig a pólójától volt nedves, a hátam csúszott az
üvegen az izzadságtól, a lábam pedig remegett, ahogy
egyensúlyozni próbáltam. Annyira jól csinálta, olyan jól
használta a nyelvét, a testemet. Jól ismert, túl jól, és talán
mindig is ez volt a vesztem. Senki nem ismert úgy, mint Jamie.
Senki nem is fog.
Az elélvezés szélén álltam, amikor Jamie a földre tette a
lábamat, lassan visszamászott a testemen, közben minden
porcikámon végighúzta az ajkát. A kezemet még mindig a
magasban tartottam az üvegen, és amikor Jamie ezt meglátta,
önelégülten elmosolyodott, és tekintete új tűzzel telve találta
meg az enyémet.
– Milyen jó kislány!
Elhátrált tőlem, már nem érintett, lassan hámozta le
magáról vizes pólóját, és hagyta, hogy nedves kupacban
hulljon a földre. A szeme elfelhősödött, állkapcsa megfeszült,
és míg kikapcsolta az övét, a foga közé harapta az ajkát.
Gyakorlatilag megbaszott a szemével, miközben vetkőzött, én
pedig fájdalmasan és készen állva vonaglottam meg. Mielőtt
lerúgta volna magáról a farmerét, óvszert húzott elő a
tárcájából, és nyeltem egyet. A testem hamarabb emlékezett
vissza rá, mint az agyam, hogy milyen lesz újra magamban
érezni őt. Amikor végre a földre ejtette az alsónadrágját, az
erekciója előreugrott, és a nyál összefutott a számban. Annyira
kemény volt, csak miattam, és ez a tény minden megmaradt
önkontrollomat eltörölte.
Ellöktem magam, a kezem elengedte az üveget, és helyette
Jamie felé nyúltam. Ő azonban elkapta a csuklómat, visszatolt
az üveghez, és megpördített, hogy a mellem és az arcom az
ablakhoz nyomódott. Egyik kezével lefogta mindkét
csuklómat, míg a másikkal végighúzta a becsomagolt óvszert a
karomon, a bordáimon, a hátamon, majd megragadta a
csípőmet, és magához húzott. A farka a seggemhez simult, és
én nyöszörögni kezdtem, tudva, hogy ha csak néhány centit
mozdulok, ott lesz, ahová juttatni szeretném.
– Így nyögsz neki is? – kérdezte Jamie, az orra hegyével a
nyakamat csiklandozva. – Úgy érint meg, ahogy én? – A foga
közé szívta a bőrömet, és a keze a csiklómat keresve kígyózott
előre. Dühösnek kellett volna lennem, el kellett volna löknöm
őt magamtól, és ráébrednem, mit csinálok. De elvakított a
vágy, évek óta először repültem, és a szavai csak még
mélyebbre löktek a függő állapotomba.
Jamie hátralépett, minden kontaktus megszűnt közöttünk, és
hallottam, hogy feltépi az óvszer papírját. Pontosan öt
lélegzetet vettem, mielőtt magához húzta a csípőmet, homorító
hátamat, és elhelyezkedett a bejáratomnál. Elfordítottam a
fejem, a szám az üveghez nyomódott, a lélegzetemtől
bepárásodott az esős éjszaka képe, és akkor betöltött, lassan,
centiméterről centiméterre, felperzselt és feszített, és újra
meggyilkolta az elvonóval járó minden erőfeszítésemet.
– A rohadt életbe! – lehelte Jamie, kihúzta magát belőlem,
majd újra becsusszant, ezúttal egy kicsivel keményebben, egy
kicsivel mélyebbre. Megismételte a mozdulatot, minden
alkalommal az üveghez nyomott engem, én pedig kibámultam
az eső áztatta városra, és azon gondolkodtam, vajon elrejt-e
bennünket a csapadék a többi toronyház között, vagy inkább
csak még feltűnőbben láttat. Nem érdekelt! Hadd nézzenek,
hadd lásson mindenki a leggyengébb és legeufórikusabb
pillanatomban!
Jamie keze a hajamba tekeredett és meghúzta,
kiszabadította a hajgumiból, feltárta a torkomat a városnak,
miközben hátulról döngetett. A foga közé szívta a
fülcimpámat, és végigfutott rajtam a hideg. Minden érintés túl
sok volt, minden csók túl forró. Teljesen elemésztett, maga alá
gyűrt, végleg elveszítettem a harcot ellene.
Közel volt a csúcshoz, éreztem az izmai feszülésén, a
lélegzete zihálásán, de hirtelen megtörte a kapcsolatunkat,
felemelt, és a kanapéhoz vitt. Mindig is imádtam, hogy milyen
könnyedén vesz fel, mintha nem is lenne súlyom, mintha az
ereje megállíthatatlan lenne. Olyan gyengéden, mégis
határozottan, parancsolón nyúlt hozzám.
Biztonságban éreztem magam Jamie-vel. Mindig.
 Ledobálta a dobozokat a kanapéról, a középső párnára ült és
maga felé húzott a combomnál fogva, míg rajta nem ültem. A
térdem elérte a párnát, én pedig előrehajoltam,
megtámaszkodtam mindkét oldalán, és lassan leeresztettem
magam. Együtt nyögtünk fel, és Jamie feje hátrahanyatlott.
Fel kellett néznie rám.
Egy percig lassan mozogtunk, a tekintete az enyémbe
fonódott, a keze a derekamat szorította. Együtt lélegeztünk, a
testünk csúszós volt a víztől és az izzadságtól, és annyira
éreztem. Éreztem minden fájdalmat, minden elhagyatottságot:
a sok érzelem, amit az elmúlt két évben egy szekrénybe
zártam, most kitörte az ajtót, és kiáradt rajta. Amikor
könnycsepp gurult le az arcomon, Jamie összehúzta a
szemöldökét, megállította a könnyem a hüvelykujjával,
szétkente az alsó ajkamon, majd a számat az övéhez húzta. A
csókjában olyan ígéret volt, amiről nem tudtam, vajon készen
állok-e rá, mivel abban a pillanatban nem gondolkodtam. Csak
érezni akartam. Csak elégni.
Tudod, azt mondják, hogy Bill Wilson whiskey-t kért a
halálos ágyán. A férfi haldoklott, az utolsókat rúgta, és azt a
mérget kérte, amellyel egész életében küzdött. Ő volt az
Anonim Alkoholisták egyik alapítója, és whiskey-t kért a
halálos ágyán.
Így hát én is csak feküdtem az enyémben, kezemmel az üveg
nyakán, számat a pereméhez nyomtam, és egyetlen percét sem
bántam az éjszakának, amikor megpecsételtem a sorsomat.
Egyetlenegyet sem.

Mindent megbántam.
– Úristen!
 Ez volt az első szavam, amikor másnap reggel Jamie karjával
a hasamon ébredtem. A szemem lassan hozzászokott az
ablakon beömlő fényhez, az ég világosszürke volt, és én
megszámoltam a félig becsomagolt dobozokat. A dobozokat,
amiket elviszek. Elviszem őket a vőlegényem házába.
A vőlegényem!
– Úristen!
Ledobtam magamról Jamie karját, és még mindig a takaróba
bugyolálva talpra kecmeregtem. Az anyag összetekeredett a
bokámnál, és sikítva elestem. Jamie felült álmából, a haja
kócos volt, a szeme még félig csukva.
– Mi a… jól vagy?
Újra felálltam, és szorosabbra tekertem magamon a takarót,
felemeltem az anyagot a bokámról, és a gardróbszobába
rohantam.
– Nem! – mondtam határozottan, becsuktam a gardrób
ajtaját magam mögött és a földre ejtettem a takarót. Felhúztam
az első farmert, amit találtam, és még mindig ugrándozva
beszéltem ki az ajtó résein. – Nem, Jamie, kurvára nem vagyok
jól!
– Mi a baj?
A hangja rekedt volt, mély az alvástól, és ahogy
meghallottam, arra vágytam, hogy visszabújjak mellé. Belülről
seggbe rúgtam magamat, és immár tetőtől talpig felöltözve
vágtam ki az ajtót.
– Jaj, nem is tudom! Egy meztelen férfi van az ágyamban, de
nem az, amelyik eljegyzett!
Jamie végigsimította az arcát a kezével, míg nézte, ahogy fel-
alá járkálok.
– Nem mész férjhez!
– Mi? Dehogynem! – horkantottam.
Jamie szeme ekkor kitágult, mintha amit mondtam, egy
forró csésze eszpresszó lett volna.
 – Ezt nem mondhatod komolyan!
– Figyelj, a tegnap éjjel egy… – Megálltam, és intettem a
kezemmel, továbbra is fel-alá járkálva.
– Egy mi? – kérdezte Jamie felemelkedve. Még mindig
meztelen volt, a hasizmai keményen hullámoztak a V betűig,
ami egyenesen az ígéret földje felé mutatott. Megpróbáltam
nem megbámulni, nem sikerült, és grimaszoltam, amikor meg
sem próbálta eltakarni magát. – Egy hiba volt?
Összeráncoltam a szemöldökömet, karba fontam a kezem, és
Jamie szeme közé néztem, amit rögtön meg is bántam. Túl sok
gondolat kavargott az agyamban, és mindegyik az azt
megelőzővel csatázott.
– Kurvára ki ne mondd, B.! Ne merészeld azt mondani, hogy
hiba volt!
Megköszörültem a torkomat, és a mögötte lévő ablakot
néztem.
– Menyasszony vagyok – krákogtam, és Jamie halkan
felmordult, elkáromkodta magát, mindkét kezével a hajába
túrt, majd a nappaliba viharzott. Követtem, és közben elnyelt a
bűntudat. Csak Brad arcát láttam magam előtt, a mosolyát, a
bizakodó tekintetét. Annyira fájdalmas lesz neki, ha kiderül,
mi történt! A férfinak, aki megmentett önmagamtól, úgy
háláltam ezt meg, hogy visszabújtam az ágyba azzal a férfival,
aki eredetileg tönkretett.
Olyan kibaszott hülye vagyok!
– Nem hiszem el, hogy ezt tetted velem! – sikítottam,
miközben Jamie magára rángatta az alsónadrágját.
Következőnek a farmerét kapta fel a földről, dühösen
belegyömöszölte az egyik, majd a másik lábát. – Boldog
voltam, jól voltam, elengedtelek! Aztán egyszerűen csak
felbukkansz itt, két év után, egyetlen szó nélkül, és…
– Nem vagy boldog! Beletörődő vagy. Van különbség!
Kinyílt a szám.
 – Te ne mondd meg nekem, Jamie Shaw, hogy mi vagyok! Ha
ennyire kétségbeesetten szeretnél nekem mondani valamit,
akkor mi lenne, ha elmesélnéd, hogy miért nem hívtál fel?
Hm?
– Tényleg számít? – vágott vissza, miközben áthúzta a fején a
pólóját. A ruhája gyűrött volt az esőtől, de még így is
nyálcsorgatóan jól festett benne. – Azt mondtad, vársz, én
pedig azt, hogy jövök. Miért adtad fel? Miért próbálsz most
ellökni magadtól?
– Mert ez nem helyes! Ez – mutattam körbe a köztünk
elterülő, félig üres nappalimon – nincs rendben! Mérgezőek
vagyunk, Jamie! Folyamatosan bántjuk egymást, bántjuk
azokat, akik szeretnek bennünket, és magunkat is! –
Remegtem, és Jamie észrevette. Kifújta a levegőt és felém
mozdult, mintha meg akarna vigasztalni, de a felemelt
kezemmel megállítottam. – Ne!
Jamie megállt, és egy pillanatig mindketten hallgattunk, a
másodperc komolysága úgy ült le körénk, akár a por egy
épület bontása után.
– Szeretnéd tudni, miért nem hívtalak? – kérdezte halkan. –
Azt hiszed, attól jobban leszel? Mert nem leszel.
Nem válaszoltam, és Jamie felsóhajtott.
– B., én az esküvő reggelén aláírtam a házassági szerződést.
Mindig is ez volt a terv, hogy még a nagy nap kezdete előtt
aláírjuk, hogy ne kelljen miatta aggódni, aztán eltesszük
valami biztos helyre, és hétfőn elvisszük a bíróságra.
Angel hallatán összeszorult a gyomrom.
– Oké…
– Aláírtam. Mielőtt kiderült volna, hogy mit tett. – Szipogott,
és a szemembe nézett. – Miután elmentem, ő is aláírta. És azon
a hétfőn, miközben én próbáltam kitalálni a haditervemet,
hogy hogyan kezeljem a sok szarságot vele, és hogyan
mehessek hozzád, amilyen gyorsan csak lehet, Angel
megjelent a házamnál, és azt állította, hivatalosan házasok
vagyunk. Elment nélkülem a bíróságra, B.! A törvény szerint
házasok voltunk!
A szívem három hosszú másodpercre megállt, aztán egy
rúgással újraindult.
– Istenem!
– Hát igen – mondta Jamie, és közelebb lépett. – Először
könyörgött, hogy vegyem vissza, hogy próbáljuk meg, de erre
nyilván nemet mondtam. Aztán belekeverte az ügyvédjét, és
azt mondták, mindent elvesznek tőlem, mert én csaltam meg
őt, veled. – Felnevetett, és megrázta a fejét. – Voltak rólunk
felvételeik a hotelből. Arról az estéről, ami elvileg a
nászéjszakánk lett volna Angellel.
Forgott körülöttem a világ, és a kanapé háttámlájáért
nyúltam, hogy megkapaszkodjak, és megtámogassam remegő
lábamat.
– Ha csak a Jeepemet akarta volna, vagy csak a szaros
házamat, nem érdekelt volna, B.! De az apám társtulajdonossá
tett, hivatalosan is. Az volt a nászajándékom. És Angel azt is el
akarta venni. Mindennek a felét akarta, ha nem többet. Ő… –
Elhalt a hangja, és láttam a szemén, hogy túl fájdalmas velem
erről még beszélnie is. – Szereztem egy ügyvédet. Le kellett
tiltanom a számodat, nekem és a családomnak is. Amíg véget
nem ért az egész, bármilyen telefonhívás, vagy e-mail vagy
Facebook-üzenet bajba kevert volna. Nem számított, hogy
Angel bevallotta, hogy megcsalt a házasságunk előtti éjszakán,
mert a bíróság szemében attól még megházasodtunk. Egy
kurva nagy felfordulás volt az egész, és utáltam a nyálkás
ügyvédekkel és a még nyálkásabb exemmel alkudozni.
Utáltam várni! És az egyetlen dolog, ami miatt tovább
csináltam, az volt, hogy tudtam, te is vársz! Rám!
Nyelni próbáltam, de nem volt mit. Le kellett ülnöm. A
számra szorított kézzel rogytam a kanapé karfájára.
 – Aznap, amikor Angel végre feladta – folytatta halkabban,
rekedten és szomorúan –, amikor kézhez kaptam a végzést a
válásunkról, az ugyanaz a nap volt, amikor az esküvői
meghívód érkezett. – Elharapott egy nevetést. – Ez aztán a
beteges irónia!
Megráztam a fejem, túl sokszor, és ahogy a gondolataim
próbáltak utolérni, lüktetni kezdett a halántékom.
– Fel kellett volna hívnod! Valahogyan!
– Hívtalak! Majdnem biztos vagyok benne, hogy az utolsó
létező telefonfülkéből hívtalak többször is, de soha nem vetted
fel – vágott vissza Jamie zihálva.
Az a sok ismeretlen szám…
A halántékom újra lüktetni kezdett, és még mindig remegve
masszírozni kezdtem a mutatóujjammal.
– Te azt hitted, én várni fogok, én pedig azt, hogy
meggondoltad magad!
Jamie közelebb jött hozzám, lassan, mintha azt várná, hogy
megállítom. Aztán behajlította a térdét, hogy egy szintbe
kerülhessen a szememmel.
– Soha nem gondolnám meg magam veled kapcsolatban!
Elhúzódtam a közelségétől. Túl sok volt. Égetett, és nem úgy,
ahogy szerettem.
– Nem! Nem, meg kellett volna találnod a módját! Túl
könnyen adtad fel! Fel kellett volna venned nekem a telefont,
vagy megkérni az ügyvédedet, hogy hívjon fel, vagy elmondani
Jennának vagy kibaszott füstjeleket küldeni! Ez túl sok.
Magamra hagytál!
Szavak tolultak a számba, de semminek sem volt értelme.
Úgy éreztem, minden egyszerre szakad rám, az univerzum
pedig a háttérben nevet. Megint győzött. Az időzítés együtt
röhögött vele.
– Hagyd ezt abba! Fejezd be az önmarcangolást, fejezd be,
hogy nehezebbé teszed, mint amennyire muszáj! – mondta
Jamie törődötten. – Talán igazad van, rendben? Talán ki kellett
volna találnom valamit, hogy elérjelek, de nem tettem, mert
neked meg várnod kellett volna! De ez már nem számít, és
tudod, miért? – Megérintette az államat, és felemelte a fejemet,
hogy a szemébe nézzek. – Mert még mindig szeretsz engem!
Én pedig téged!
Felpattantam a kanapéról, két kézzel a hajamba túrtam,
aztán megpördültem, hogy ránézzek.
– Nem, nagyon is számít! Mert megházasodom!
– Nem, nem házasodsz!
– De igen!
Jamie felállt, az állkapcsa megfeszült.
– Nem mész feleségül senkihez, csak hozzám!
Felhorkantottam, de még miközben a nevetés elhagyta a
számat, a szavai nyomán durva, mégis szívmelengető
villámcsapás hatolt a bensőmbe. Imádtam hallani, hogy ezt
mondja, és gyűlöltem magam, amiért imádom.
– Nem teheted ezt! Nem sétálhatsz be ide, amikor végre
összeszedtem az életemet, és nem kényszeríthetsz rá, hogy
darabokra tépjem!
A könnyek nem lassan gyűltek, hogy aztán túláradjanak,
hanem gyorsan csaptak le, egyetlen pislantással elfátyolozva a
tekintetemet, a következőnél pedig már az arcomon folytak.
– Nem csinálunk mást, csak bántjuk egymást! Csak
rombolunk, és egyikünk mindig felszedegeti a darabokat, és
próbál továbblépni, vagy felejteni vagy nem reménykedni. Ez
beteges! Mérgezőek vagyunk! – Most már zokogtam, és Jamie
újra felém nyúlt, de hátraléptem. – És most mindenemet
kockára tettem, csak azért, hogy tegnap éjjel veled lehessek,
mert szó szerint nem tudok neked nemet mondani! – Ekkor
már erősen remegtem. – Megcsaltam egy férfit, aki nem ezt
érdemelte, egy férfit, aki velem akarja tölteni az életét, egy
férfit, akit szeretek, mindezt azért, mert képtelen vagyok
elengedni téged! – Sírtam, a könnyeim szabadon áramlottak,
forrón, égetve folytak az arcomon. – Megmérgez a szerelmed,
Jamie!
Jamie megtört, eltorzult az arca, és a torkából feltörő hang
valahol a sírás és a nyögés között volt. Három lépéssel szelte át
a szobát, miközben a fejét rázta, és azt motyogta: nem, aztán
magához ölelt. Szorosan tartott, én pedig a zokogás ellen
küzdöttem, míg le nem hajolt, hogy a száját az enyémhez
nyomja. Durván ellöktem magamtól.
– Hagyd abba! Elég! Menned kell, el kell menned, Jamie! –
ziháltam vadul, túl magas hangon.
Jamie csak állt ott és bámult rám, azzal az átkozott
tekintetével szuggerálva, hogy meggondoljam magam. Amikor
nem tettem, felmordult, és elmenőben az öklével egy doboz
serpenyőre csapott, én pedig megugrottam a hirtelen zajra.
Nem néztem végig, ahogy elmegy, nem figyeltem, ahogy a háta
eltűnik az ajtóban, nem láttam az arcát, amikor azt suttogta,
hogy mindig szeretni fog, nem hallottam, hogy becsapódik
mögötte az ajtó. Csak a fülemben doboló szívemet hallottam.
Csak a földön támaszkodó kezemet láttam, ahogy a könnyeim
a padlóra csepegtek mellette. Csak egyszerre éreztem
mindent. Minden valaha létezett, fájdalmas szarságot!
Bűntudatot, megbánást, szerelmet, vágyat, kétségbeesést,
akarást, fájdalmat, félelmet, gyászt. Az összeset, egyszerre, és
olyan volt, mintha egy pont előttem becsapódó, hatalmas
hullámban estem volna csapdába, ami leszívott az oly sokáig
eltemetett érzéseim sötét, hideg óceánjának a mélyére.
Nem tudom, mennyi ideig maradtam a földre roskadva vagy
mennyi ideig sírtam, mielőtt a könnyeim a hangommal együtt
felszáradtak volna, és már csak feküdtem ott. A telefonom
csörögni kezdett a másik szobában, de nem mozdultam. Csak
áztattam magam a megbánásban, a visszaeséssel járó szörnyű
fájdalomban, és megfizettem az adósságomat.
 Soha nem gyűlöltem magamat jobban, mint abban a
pillanatban.

Még azon az estén is sajgott a testem Whiskey-től, amikor Brad

és én kiválasztottuk az esküvői dalunkat.
És három hónappal később, azon a kijelölt napon, amit
Jamie összegyűrt egy meghívón, hozzámentem Bradley
Neilhez. Felvettem a fehér ruhát, ő a fekete öltönyt, táncoltunk
és tortát ettünk, és egész végig mosolyogtam. De ez halott
mosoly volt, olyan, ami sosem ért el a szám sarkáig, és azon
gondolkodtam, vajon fogok-e még valaha igazán mosolyogni.
Sok mindenen gondolkodtam.
Azon is gondolkodtam, hogy vajon Jamie volt-e az, akit a
templom hátuljában láttam távozni, amikor a pap megkérte,
hogy szóljon most, vagy hallgasson örökre. Vajon ő volt, vagy
csak elképzeltem?
Gondolkodtam azon is, hogy a tátongó űr, amelyben
korábban Jamie bizsergett, vajon benő-e valaha, hogy
visszakapom-e majd azt a részemet, vagy örökké Jamie-é
marad.
Az is eszembe jutott, hogy lesz-e vajon olyan nap, csak
egyetlen nap az egész életemben, amikor ténylegesen
megszabadulok a függőségemtől.
A nászéjszakámon, amikor Brad a combjaim közé csusszant,
én pedig lehunytam a szemem, és helyette Jamie-re
gondoltam, tudtam, hogy nem lesz. Mondhatok bármit,
tehetek bármit, a Whiskey-függőségem örökre velem marad.
Akár táplálom, akár nem.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Szerelmes levél
Whiskey-hez
Na, akkor most már mindenki képben van.
Őrület, milyen gyorsan tér vissza a zsongás akkor is, ha az
ember már ilyen hosszú ideje józan.
Ajtót nyitottam, és már a látványtól elbódultam. A szemem
elködösült, a lábam remegni kezdett. Korábban legalább egy
nagy korty kellett, hogy ilyen állapotba jussak, de a távolság és
az idő alacsonyabb szintre hozta a tűréshatáromat, és a vérem
már attól felforrt, hogy látom. Rámarkoltam a kilincsre,
mintha az segítene, de csak annyit ért, mint elkezdeni vizet
szlopálni, amikor már menthetetlenül részeg vagy.
Whiskey csak állt ott, a küszöbömön, pont, mint egy évvel
korábban. Csakhogy ezúttal nem esett az eső, nem volt düh,
sem esküvői meghívó, csak mi ketten.
Egyedül volt. A régi barát, a könnyed mosoly, a torz vigasz,
ragyogóan szervírozva.
Egyedül voltam. Az alkoholista, aki úgy csinál, mintha nem
akarná megkóstolni, mégis túl hamar ráébred, hogy attól, hogy
hónapok óta tiszta, még nem vágyik rá kevésbé.
De mondtam, hogy nem szabad innen kezdenem.
Azonban itt nem is hagyhatom abba.
Nem igazán fájt őt látni, de nem is lett tőle jobb. Annyira
érzéketlen lettem az esküvőm óta, olyan tökéletesen mentes
minden érzelemtől. Jenna aggódott miattam, azt akarta, hogy
beszéljek valakivel, és lassan az anyukám is az ő oldalára állt.
Gondolom, nem igazán hibáztathatom őket, hiszen újfent
önmegsemmisítő tevékenységekbe kezdtem, kevesebb mint öt
hónap után felbontva a házasságomat. Az igazság az, hogy
miután Jamie elment, sosem lettem már ugyanolyan. Sosem
jöttem rendbe. Nem tudtam Bradet szeretni, mert a szívemben
csak Jamie-nek volt hely, Jamie-t pedig nem szerethettem,
mert fájt őt szeretni. Az egész egy katyvasz volt, és mivel nem
tudtam, hogyan is tisztázhatnám, egyszerűen kisétáltam
belőle.
Több mint egy hónapja elköltöztem már Bradtől, a
lakásomban mégis tornyokban álltak a dobozok, az ujjamon
pedig még mindig ott csillogott az eljegyzési és a karikagyűrű.
Nem tudtam kipakolni, nem tudtam továbblépni, nem tudtam
magamnak bevallani a tényt, hogy mindent tönkretettem az
életemben. Egyedül a munkahelyen nem küszködtem, és csak
azért, mert az olvasás, az írás és a munka voltak a menekülő
útvonalaim. Ott végre kikapcsoltam az érzéseimet, és ettől jól
éreztem magam.
– Bejöhetek? – kérdezte Jamie. Jól nézett ki, öltönynadrág
volt rajta lazacszínű inggel, feltűrve a könyökéig. A haja
megint rövid volt, az arca simára borotvált, és megesküdtem
volna, hogy a tizenkét hónapban, amíg nem láttam, tíz évet
öregedett.
Bólintottam, hátraléptem, és beengedtem. Elgondolkodtam
rajta, vajon hogyan talált meg, hogy Jenna mondta-e neki, vagy
csak megpróbálta a régi lakásomat, azt remélve, hogy itt
leszek. Szerencsém volt, hogy amikor elköltöztem Bradtől,
éppen üres volt. Az otthonomnak éreztem, ugyanakkor
beszennyezték az emlékek, különösen az utolsó, Jamie-vel ott
töltött éjszakáé.
Bárcsak pontosan le tudnám írni, milyen érzés volt vele
aznap, de annyira zsibbadt voltam. Akkor voltam életem
legmélyebb pontján, és nem hibáztathattam érte senkit, csak
magamat. Még nem tudtam tenni semmit azért, hogy
változtassak, az egyetlen dolog, amire képes voltam, a légzés
volt, és még az is alig sikerült.
Jamie zsebre dugott kézzel nézett körül a lakásomban, ami
majdnem pontosan ugyanúgy nézett ki, mint amikor utoljára
látta. Amikor gyengéd tekintete megtalálta az enyémet,
szomorú kísérletet tett egy mosolyra.
– Szia!
– Szia! – súgtam vissza.
– Lefogytál – mondta, és ez nem bók volt. Mindig is vékony
voltam, és tudom, hogy akkor nem látszottam egészségesnek.
De mindig ezt a játékot játszottuk, nem igaz? Mindig
megjegyeztük, mi változott, mióta utoljára láttuk egymást,
azzal pedig sosem törődtünk, ami ugyanaz maradt – vagyis az
egymás iránti érzéseinkkel.
– Te pedig megborotválkoztál.
Jamie megdörzsölte az állkapcsát, majd újra zsebre dugta a
kezét.
– Bocsánat, hogy bejelentés nélkül érkeztem.
Munkakonferencián voltam az Omniban és csak… Csak látni
akartalak.
Nyeltem egyet, és karba fontam a kezemet a túlméretezett
pulóverben, amit viseltem.
– Kérsz valamit inni? – kérdeztem a konyha felé indulva.
Majdnem a whiskey-s üvegért nyúltam, de inkább mégis a
vizet vettem ki a hűtőből.
– Köszönöm, nem.
Furcsa volt, és arra emlékeztetett, amikor a Jeepjében
utaztam azon a hétvégén, amikor Angelt kellett volna feleségül
vennie. Nem beszéltünk, mióta elment, mióta Bradet
választottam helyette. Szórakozottan játszottam az ujjamon
lévő gyűrűkkel, a gyűrűkkel, amelyeket még nem vettem le,
bár tudtam, hogy le kellene, és Jamie megpillantotta a
mozdulatot. Az állkapcsa megfeszült, ahogy a
konyhapultomnak támaszkodott.
– Hogy vagy?
Majdnem felnevettem. Hogy vagyok? Vajon illő dolog lett
volna elmondani neki, hogy megőrültem, hogy depressziós
vagyok, össze vagyok törve, megnyomorít az idegesség és a mi-
lenne-ha-k tömege? Tudtam, hogy nem, tudtam, hogy nincs
szüksége a marhaságomra, és nem is érdemli meg, úgyhogy
mosolyt erőltettem az arcomra.
– Jól vagyok.
Bólintott, én pedig alaposan megnéztem magamnak az
állkapcsa élét, az inge alatt dudorodó bicepszét, a szomorúság
árnyékát a szemében, ahogy a tekintete ismét a gyűrűimre
esett.
– Boldog vagy?
Elfordultam tőle, az ablak felé, ahol a város a lemenő nap
narancssárga fényében fürdött. Erre a kérdésre nem tudtam
volna úgy válaszolni neki, hogy ne hazudjak, úgyhogy inkább
témát váltottam.
– Miért vagy itt?
Jamie követte a tekintetemet, és mindketten kinéztünk az
ablakon. Olyan volt, mintha egy végtelenség telne el így,
mintha végignéztük volna, hogy a Nap felkel és újra
lenyugszik, mielőtt újra megszólaltunk volna.
– Hosszú év volt.
A szavai visszhangot vertek az üres lakásban, a hangja
rekedt volt és halk.
Csak bólintottam.
– Sok időm volt gondolkodni mindazon, amiket mondtál, és
majdnem belehaltam, hogy úgy hagytalak itt, ahogy, anélkül,
hogy mindent elmondtam volna neked, amit szerettem volna.
 Lehunytam a szemem, a fogam közé szívtam a számat, és
felkészültem. Nem álltam még készen rá, hogy többet halljak
tőle, nem tartottam még érzelmileg ott, hogy megtegyem, amit
kérni akar tőlem. De nem azért jött, hogy bármit is kérjen
tőlem, azért jött, hogy véget vessen neki. És bizonyos
szempontból ez rosszabb volt.
– Szeretném, ha nem bántanálak tovább – kezdte, és akkor
kinyitottam a szememet, hogy az övébe nézzek. – Soha nem
akartalak bántani, és gondolom, ezt nem tudom bebizonyítani,
de sosem akartam azt a sok játszmát sem. Nem akartalak
bántani… – Nyelt egyet, hogy kitisztítsa a hangját, és megrázta
a fejét. A cipőjét bámulta. – Szeretném, ha tudnád, hogy
szeretlek, a szó minden értelmében. – A szívem a földre
zuhant, a kezem pedig megragadta a pulóverem anyagát,
gyűrögettem, kapaszkodtam, próbáltam felkészülni a viharra.
– Köztünk minden igazi, és mindig is az volt.
Akkor nehezebben kezdtem lélegezni, mert tudtam, hogy
igaza van. Bármennyire is elbasztuk, attól még igazi volt.
Annyira, annyira igazi!
– Te vagy a legjobb barátom – csuklott el a hangja. Olyan
zsibbadt voltam, mintha jeges fürdőbe mártottam volna a
fejemet, és nem is bírtam tovább nézni őt, úgyhogy újra az
ablakra függesztettem a tekintetemet. Jamie ekkor kihúzta
magát. – És mindig itt leszek neked valahol, mindegy, mikor,
hol, vagy milyen körülmények között.
Az arcomnak azon az oldalán, amit Jamie nem látott, egy
könnycsepp gördült le, gyorsan és némán. Nem töröltem le,
hogy el ne áruljam.
Jamie átszelte a szobát, hozzám lépett, én pedig megéreztem
a méz és a tölgy illatát, amit mindig is szerettem. Lehunytam a
szemem, beszívtam a levegőt, és nem engedtem ki. Akkor sem,
amikor megpuszilta a homlokomat, akkor sem, amikor apró
dobozt nyomott a kezembe, akkor sem, amikor azt suttogta,
„boldog születésnapot”, és akkor sem, amikor ellépett
mellőlem, és suhanva magával vitte az illatát.
Lassan az ajtóhoz sétált, de a kezével a kilincsen
megtorpant.
– Úgy érzem, az ég veled nem a megfelelő kifejezés, úgyhogy
csak annyit mondok, hogy míg az időzítés jó nem lesz…
A tekintetemet az ablakon tartottam, és csak akkor kezdtem
újra lélegezni, amikor becsukta maga mögött az ajtót.
Lenéztem a kis, barna papírba csomagolt, madzaggal
átkötött csomagra a kezemben, és sírtam.

Hivatalosan is betöltöttem a huszonnyolcat.

Annyira furcsa születésnap volt. Úgy éreztem, az életemnek
rendben kellene lennie, de nyilvánvalóan nem volt. A
karrierem volt nagyjából az egyetlen dolog, amivel jól álltam,
és még az is megkérdőjelezhető volt. Elveszítettem a férfit, akit
egész életemben szerettem, elbasztam a kapcsolatomat Mr.
Tökéletessel, a férfival, aki velem akarta tölteni az életét, és
egy aprócska kis lakásban éltem, egyedül.
Szerencsére Jenna Jamie távozása után alig egy órával
megjelent.
– Nem érdekel, mit mondasz, elmegyünk erre a hülye,
nyálas, nyolcvanas évek témájú kocsmatúrára! És velem
együtt felveszed ezeket az abszurd ruhákat, és leisszuk
magunkat a sárga földig, hogy stílusosan harangozzuk be a
huszonnyolcadik évedet!
Jenna bolyhos, levendulaszínű ruhát nyújtott felém, puffos
ujja volt meg minden. A testsúlyát az egyik csípőjére helyezte,
közben a barátjának, Dylannek írt üzenetet. Majdnem napra
pontosan azóta jártak, hogy megismerkedtem Braddel.
Azonban az ő kapcsolatuk erősebbnek bizonyult a miénknél,
és úgy sejtettem, Dylan hamarosan felteszi neki a nagy
kérdést. Édes volt Jennától, hogy eljött hozzám megünnepelni
a születésnapomat, de a legkevésbé sem vágytam ünneplésre.
– Sokkal inkább választanám a fagyit és a bort, pizsamában!
Jenna felhorkantott.
– Nem! Egyáltalán nem! Ez a te éved lesz, B.! Jól kell az
útjára indítanunk, hogy az év többi része is kövesse!
– Egy nyolcvanas évek témájú kocsmatúra az „jó”?
– Nyilván!
Felkuncogtam, kikaptam a kezéből a rusnya ruhát, mire ő
öntelten elmosolyodott, és a hálószobám felé tessékelt, hogy
öltözzek át.
Jenna védelmében mondva, végül tényleg egészen jól
szórakoztunk. Táncoltunk, nevettünk és ittunk. Sokat ittunk.
Azonban az éjszaka végére megint a lakásomban találtuk
magunkat. Tulajdonképpen a lakáson belül is a kedvenc
helyemre kerültünk: a fürdőkádba. Még mindig rajtunk voltak
a ruhák, amik úgy néztek ki, mintha a Tizenhat szál gyertya
című filmből szedtük volna, a tüll körülöttünk püffeszkedett,
és egy üveg Makers Mark whiskey-t adogattunk egymásnak.
Jenna lejátszási listája visszhangzott körülöttünk a
fürdőszobában a telefonjáról, és Jamie ajándéka bontatlanul
ücsörgött a ruháink fodrai között.
– Oké, elég részeg vagy már, hogy kibontsd? – kérdezte Jenna
hajnali három körül.
Ittam egy kortyot az üvegből, a látásom kissé elhomályosult,
és felnevettem.
– Nem hinném, hogy arra a pontra el lehet jutni!
– Mitől félsz annyira?
Vállat vontam, és lerúgtam a magas sarkút a kádból kilógó
lábamról. Jenna követte a példámat, és ahogy visszaadtam
neki az üveget, lóbálni kezdtük meztelen talpunkat.
 – Nem az van, hogy félek. Csak nem tudom, mi jó
származhat abból, ha kinyitom.
– Nem vagy kíváncsi?
– Persze, hogy az vagyok!
Jenna fújt egyet.
– Akkor nyisd ki azt az átkozott csomagot! Én mindjárt
belepusztulok!
Az ölembe dobta a dobozt, és én remegő ujjakkal emeltem
fel, hüvelykemmel végigsimítva a madzagon. Elgondolkodtam
rajta, hogy vajon mi lehet benne. Könnyű volt, és minden
mozdulatra megcsörrent.
– Nem tudom, mit fogok érezni, miután ezt kinyitom –
vallottam be akkor Jenna felé fordulva. Jamie ez előtt csak
egyetlen ajándékot adott nekem, és az vicces volt, egy belsős
poén, azonban biztos voltam benne, hogy ez valami súlyosabb.
– Hát, ezért vagyok itt! – mondta Jenna mosolyogva. – Hogy
segítsek kibogozni.
Megszorította a lábamat a ruhám puffos anyagán keresztül,
én pedig szorosabban markoltam a dobozt. Bizonytalanul
rágni kezdtem az ajkamat, ám az ujjaim már hámozták is a
papírt és a madzagot a csomagról. Furcsa volt, hogy a szívem
ugyanúgy vert, mint Whiskey jelenlétében. Talán a Makers
tette, talán az ismeretlen ajándék, vagy talán az ébredő testem
volt az, ami előbb eszmélt rá, mint én magam, hogy a
huszonnyolcadik tényleg a változás éve lesz.
Amikor a papír lekerült, hagytam leesni magunk mellé, és
kipattintottam a kicsi, tengerészkék dobozka tetejét.
Selyempapír volt benne, abba hajtogattak valamit, és még
mindig remegtem, ahogy kihámoztam belőle.
– Istenem! – suttogtam, amikor a selyempapír eltűnt. Jenna
közelebb hajolt, ahogy megdörzsöltem egy egyszerű kulcstartó
függőit.
Hat függő volt rajta és egy rövid üzenet mellette.
 Még ha muszáj is továbblépned ,
kérlek , soha ne engedj el bennünket!

Újra és újra elolvastam az üzenetet, a szemem

elhomályosult, mielőtt még megnézegettem volna a függőket.
Nem volt szükség hozzájuk magyarázatra.
Egy kulcstartót kaptam, ami az évek alatti számos
autóutunkra emlékeztetett. Az átnevetett vagy fájdalmas
estékre, az estékre, amikor csak egy egyszerű fiúként és egy
egyszerű lányként léteztünk. Az anyósülése mindig az enyém
lesz, és ezt a kulcstartó bizonyította.
Az első függő, amit észrevettem, egy hangjegy volt.
Klasszikus zene, a mi ritka és furcsa, közös kedvtelésünk. Az
évek alatt meghallgatott sokféle lejátszási listára gondoltam, a
The Piano Guysra, azokra a zenékre, amikhez ugyanúgy nem
kellettek szavak, ahogyan Jamie-nek és nekem sem.
A következő egy szörfdeszka volt, amit egy macska követett.
Ezen felnevettem, és eszembe jutott, hogy vajon ez a történet
tényleg annyival többet jelentett-e neki, mint amennyire
valaha is sejtettem. Aztán volt egy üveg whiskey. Hasonlított a
Jack Danielsre, és az agyamat elárasztották az Alderen tartott
tábortüzes buli emlékei, aztán pedig eszembe jutott, hogy
whiskey-ből ittuk meg az első közös felesünket is. A
konyhánkban, annyi évvel ezelőtt, amikor még nem fedeztem
fel a függőségemet, és mégis mindketten éreztük, hogy ott
rejtőzik a felszín alatt.
Annyiszor égettük már meg magunkat, és mégis
mindannyiszor még többre vágytunk.
Az utolsó két függő látványába belesajdult a mellkasom. Az
egyik egy egyszerű ezüst repülőgép volt, és az évek alatt
köztünk elterülő távolságra gondoltam. Először Florida és
Kalifornia között, aztán Florida és Pennsylvania között, az
elménkben pedig állandóan. A távolság és az idő mindig olyan
sokat irányított minket, és életemben először gondolkodtam el
rajta, hogy ezt vajon miért hagytam. Az utolsó függő egy lapos,
rózsaaranyból készült szív volt. Ezen nem kellett sokat
gondolkodnom. A szíve az enyém, ahogyan az enyém is
mindig az övé lesz.
– Jól vagy? – kérdezte Jenna egy idő után. Teljesen néma és
mozdulatlan voltam, kivéve a hüvelykujjam lassú mozgását a
függőkön.
– Szeret engem – suttogtam. Végig tudtam, egymilliószor
hallottam, mégis ekkor értettem meg igazán. – Még mindezek
után is, Jenna! Szeret engem.
Jenna bólintott, a vállamra hajtotta a fejét, és átadta nekem a
whiskey-s üveget.
– Azt hiszem, ez mindig is így volt, bébi!
Szipogtam, nem akartam sírni, mert nem voltam szomorú.
Tényleg nem voltam. Megkönnyebbültem, és reménykedni
kezdtem, még ha jogtalanul is.
– Mit kellene tennem? Csak bántjuk egymást. Honnan
kellene tudnom, hogy valaha képesek leszünk-e összehozni?
Hogyan bízzak benne azzal a szívvel, amit már annyiszor
összetört?
Jenna gondolkodott, mialatt én kavargó aggyal néztem végig
újra a függőket.
– Mi a legnagyobb félelmed ezzel az egésszel kapcsolatban?
Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy ha neki adod a szívedet,
tényleg neki adod, soha nem tenne semmi olyat, amivel
bántana! Ha valakinek, akkor inkább neki kellene félnie, és
nyilvánvalóan nem teszi. Tehát akkor mi itt az igazi probléma?
Az alsó ajkamba haraptam, csak úgy kavarogtak a fejemben
a válaszok.
– Csak az, hogy nézd meg, micsoda pusztítást hagytunk
magunk után. Ő csalt, én is csaltam… kétszer! – Ettől a
vallomástól megborzongtam. – Megbántottuk a körülöttünk
lévőket, és még sosem voltunk igazából együtt. Mindig arról
szólt, hogy nem kaphatjuk meg egymást. Mi van, ha az
egésznek csak ennyi a vonzerője? Egyszerűen nem érzem
helyesnek, és a legtöbb épelméjű ember szemében nem is az.
A kapcsolatunk a vágyra és a rossz döntésekre épül!
– De vajon tényleg arra épül? – kérdezte Jenna, és újra felült.
Szembefordult velem, és behajtogatta a lábait a kádba. – Nem,
neked és Jamie-nek mindig is nehéz volt! És igen, az idők
során sok embert megbántottatok! De végül is mégiscsak a te
életed, B.! Neked kell ezzel együtt élned, nem másnak!
Úgyhogy nem gondolhatsz mindig a körülötted lévőkre, hogy
hogyan bántottad meg őket, vagy hogy mit gondolnak rólad. A
te feladatod boldognak lenni, mert senki más nem lesz az
helyetted! – Ekkor elmosolyodott, kék szeme ragyogott a
fürdőszobám félhomályában. – Akármit is választasz, legyen
olyan, ami boldoggá tesz!
– Ez egy kicsit önző dolognak hangzik.
Jenna vállat vont.
– Hát, igen, az önző és az okos néha egymás szinonimái.
Olyan volt, mint túlélni egy robbanást. A fülem már több
mint egy éve csengett, a szemem már megszokta a füstöt, és
most hirtelen minden kitisztult. Hagytam, hogy a félelem és a
düh, a fájdalom és a szomorúság uralkodjanak rajtam, de
soha, egyszer sem gondoltam arra a lehetőségre, hogy Jamie-
vel találhatom meg a boldogságot. Talán nem könnyű út, és
lehetséges, hogy még sok buktató áll előttünk, de végül is rajta
kívül senki mással nem tudtam volna elképzelni az életemet.
Nekem ő volt az igazi. Mindig is ő volt!
– Miért láttam mindig függőségnek? Rossz dolognak?
Jenna nekem dőlt, és kilopta a kezemből az üveget, amiből
nem ittam azóta, hogy a legutóbb a kezembe adta.
– Van, hogy jobban félünk a jó dolgoktól az életben, mint a
rosszaktól. Úgy érezzük, hogy nem érdemeljük meg őket, vagy
hogy nem is igaziak, hogy gyorsan és könnyedén eltűnnek
majd, mi pedig ott maradunk a romok között.
Igaza volt, és elmosolyodtam a dolog egyértelműségén.
Jamie mindig is természetes szükséglet volt a számomra, ám
én a rosszak közé soroltam, mint olyasmit, amit szégyellnem
kell, vagy aminek hatalmában áll tönkretenni engem.
Azonban ettől az igazság nem is állhatott volna távolabb.
– Nem függőség – suttogtam. – Hanem hajlam.
Jenna elmosolyodott, és felém döntötte a whiskey-s üveget.
– Akkor most merre?

Másnap reggel, míg Jenna még mélyen aludt az ágyamban, én

leültem a laptopomhoz, és írni kezdtem.
Elkezdtem megírni a szerelmes levelemet Whiskey-hez.
Elkezdtem megírni a könyvet, amelyet most olvasol.
A tizenegy évig tartó Whiskey-függőségem őszinte, nehezen
olvasható és még nehezebben megírt történetét.
Tudom, hogy te, az olvasóm, sok mindenen mentél keresztül
miattam. Talán túl sok mindenen. Nem hibáztatnálak, ha most
utálnál, mert igazság szerint az életem során a néhánynál
kicsit többször is rossz döntést hoztam. Hibás vagyok, és bár
tudom: nem volt könnyű elolvasni, nem sajnálom, hogy
elmondtam az igazat. Nem szégyellem az utamat. Azt hiszem,
valahogy arról szól, hogy az elkövetett hibáinkon keresztül
megértjük, kik is vagyunk valójában.
Tudom, ki vagyok. És tudom, kire van szükségem.
Tehát, Whiskey, ha ezt olvasod, remélem, most már
megérted. Mindig az időzítést hibáztattuk, de az időzítés
mindig jó volt, csak sosem hallgattunk rá.
Egészen eddig nem küzdöttem eléggé. Ám ha adsz nekem
még egy esélyt, minden áldott nap küzdeni fogok a közös
életünkért! Harcba megyek érted, és végül megnyerem a
háborút!
Egy napot kértél tőlem, de az az egy nap soha nem jött el.
Arra kértél, hogy válasszalak téged, és soha nem tettem. Arra
kértél, hogy legyek veled, és soha nem voltam.
De most eljött a mi időnk!
Az az egy nap most eljött, és én téged választalak! Soha másé
nem voltam, csak a tiéd, és nem akarom, hogy ez
megváltozzon!
Most már csak az kell, hogy te is engem válassz!
Sajnálom, hogy mostanáig olyasvalakinek láttalak, akiről le
kell szoknom, nem pedig olyannak, akiért harcolnom kell!
A szívem mindig a tiéd volt, és mindig is az lesz!
Mire ezt befejezem, mire ezt talán, remélhetőleg elolvasod,
már a harmincadik születésnapod környékén leszel. Nem
tudom, hol vagy, nem tudom, kivel vagy, de remélem,
emlékszel! Remélem, emlékszel az autóútjainkra! Remélem,
emlékszel a vízen töltött napjainkra, a homokban töltött
éjszakáinkra, az elpazarolt időre és a szívünkben őrzött
pillanatokra! És mindennél jobban remélem, hogy emlékszel
az egyezségre, amit tizenegy éve kötöttél egy tágra nyílt szemű
lánnyal!
Megbántottalak. Te is megbántottál engem. Nem érdemellek
meg, te pedig mindig is megérdemeltél volna. Nem kell
megbocsátanod, nem kell magad mögött hagynod a múltat, én
mégis erre kérlek! Ez az én szerelmes levelem hozzád…
mindenem ezeken az oldalakon van. A toll pedig most már a te
kezedben.
Keress meg, Whiskey!
Várni foglak!
 EPILÓGUS

Az utolsó csepp
Tökéletesek lesznek ma a hullámok!
Alig múlt el reggel nyolc óra, és én máris a kedvenc
helyemen ülök az egész világon: Jamie utasülésén. A
deszkáinkat a Jeep tetejére szíjaztuk, közöttünk két félig
elfogyasztott jegeskávé csücsül, és ahogy a tengerparton
autózunk, a szél összekócolja a hajunkat.
Egy kicsit mindig égető érzés ezen az ülésen ülni, és arra
gondolni, mi lehetett volna. Az évek során megpróbáltam
elengedni ezeket a gondolatokat, de nem olyan könnyű, mint
amilyennek tűnik.
Nem könnyű nem gondolni azokra az évekre, amikor az övé
lehettem volna, vagy azokra a külön töltött éjszakákra,
amelyeket együtt is tölthettünk volna. Fáj rágondolni, és én
mégsem tudok nem erre gondolni. Azt hiszem, az élet néha
arról is szól, hogy magunkhoz öleljük, ami fáj, mert a fájdalom
az egyik legerőteljesebb érzelmünk. A fájdalom emlékeztet rá,
hogy élünk, és én mindig értékelni fogom ezt a csípős
emlékeztetőt.
Jamie haja hosszabb, pont, ahogy szeretem, és könnyed
mosollyal az arcán vezet. A hordóban érlelt Whiskey a reggeli
fényben még finomabbnak látszik, a szemében ragyognak a
borostyános árnyalatok. A hullámjelentésről beszél, és hogy
hol ebédeljünk, de ahogy megmozdítja a kezét a kormányon,
egy napsugár a bal kezén lévő karikagyűrűre esik, és a
gondolataim hirtelen messze járnak.
Végül mégis megházasodott, csupán néhány hónappal a
harmincadik születésnapja előtt.
Nyelek egyet, a mellkasom egy kissé belesajdul, ahogy a
szerencsés nőre gondolok, aki a feleségeként élheti le az egész
életét. Ő és én nem jövünk ki túl jól egymással, de ez,
gondolom, nem meglepő számodra.
Nem érdemli meg Jamie-t, habár gondolom, az én
szememben soha senki nem is fogja. Őszintén szólva
szerintem a felesége önző. Azt hiszem, egy kissé elveszett, egy
kissé megtört, egy kissé túlságosan is szeret hibázni. Néha fáj,
amikor együtt látom őket, de nem hagyom, hogy a rosszra
koncentráljak, mert igazság szerint boldoggá teszi Jamie-t.
Számomra az egész érthetetlen, de nem is kell, hogy értelme
legyen, mert Jamie szereti őt.
És nekem ennyi elég.
Lerúgom a szandálomat, és Jamie Jeepjének meleg
műszerfalára támasztom a lábam, éppen, amikor ismerős
dallam csendül fel a hangszóróból. A The Piano Guys mindig
visszaidézi az első alkalmat, amikor Jamie mellett ültem, és
vele is biztosan ez a helyzet, mert abbahagyja a beszédet, és a
combomra teszi a kezét. Gyengéden megszorítja, és a testem
minden sejtje életre kel az érintésétől.
A háttámlának támasztom a fejem, és oldalra fordítom az
arcom, hogy lássam az én Jamie-met, az én Whiskey-met. Úgy
néz rám, ahogy mindig, ahogy remélem, mindig is fog, és
elgondolkodom rajta, vajon meg tud-e majd valaha érinteni
anélkül, hogy ne érezném azt az ismerős, égető sajgást.
De ez a helyzet a whiskey-vel, nem igaz?
Erős, az utolsó cseppje is.
Miközben leparkolunk, újra a szélvédő felé fordulok, a
hullámok előttünk csapdosnak, a nap forrón tűz a vállunkra.
Beszívom a sós szellő illatát, és lassan engedem ki, belélegezve
a pillanatot. Időnként úgy érzem, rohannunk kell, de aztán
eszembe jut, hogy az idő nem az ellenségünk, ahogy korábban
hittem. Kiderült, hogy az idő a barátunk. Az a barát, akire
sosem hallgattunk, de minden nappal egyre jobban
megtanuljuk, hogyan kell. Az a barát, aki egy kicsivel talán
mindig is többet tudott rólunk, mint mi magunkról.
Tudod, lehet, hogy nem mindig kedvelem a feleségét, és
talán messze van a tökéletestől…

Vége
 De boldoggá tesz,
hogy én vagyok az.
 ÜZENET A SZERZŐTŐL
Nagyon boldog vagyok, hogy az egyik legjobb barátnőmmel,
Staci Harttal egyszerre adjuk ki a könyveinket. A #SteinHarts
könyvkiadást ünnepeljük, és HIDD EL, az ő könyve a
következő, amit el akarsz olvasni! Az angol címe „Tonic”, és
egy romantikus komédia szexi, szakállas alfahímmel,
tetoválásokkal, valóságshow-val, és a valaha olvasott
legmámorosabb jelenetekkel! Rendeld meg az Amazonról – a
Kindle Unlimiteddel ingyen jár!
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Egy könyvet valójában sosem egy ember ír meg, és ezen a
projekten a legjobb csapattal dolgozhattam. Rengeteg
embernek kell köszönetet mondanom, de először (leginkább
azért, hogy ne kelljen elolvasnod ezt a kisregényt) hozzád
szeretnék fordulni, az olvasóhoz. Ember… ez durva menet
volt, nem igaz? Tudom, hogy rengeteg érzelmen mentél
keresztül, míg elolvastad a Szeretlek, Whis-key!-t; néhányat
valószínűleg imádtál, néhányuk miatt pedig meg akartál ölni.
Szeretném, ha tudnád, hogy szeretlek, és irtó hálás vagyok,
amiért engedted, hogy magammal vigyelek erre az utazásra –
még akkor is, ha nem mindig volt könnyű! Kérlek, soha ne
hagyd abba az olvasást! És továbbra is adj esélyt a független
könyveknek! Ja, és gyere, keress meg az interneten, mert
imádok az olvasóimmal lógni! Kezdheted azzal, hogy
csatlakozol a Kandiland-csoporthoz a Facebookon!
Köszönet a férjemnek, Ryan Steinernek, amiért a kősziklám
volt ebben az egészben. Úgy érzem, minden könyvem egyre
jobban és jobban feszegeti az érzelmi határaimat, te pedig
mindig ott vagy, hogy egy megnyugtató érintéssel és őszinte
mosollyal visszahozz a valóságba! Köszönöm, hogy hiszel
bennem, és mellettem rohansz az álmaid után, míg én a
sajátjaimat kergetem! Szeretlek!
Hé, Staci Hart: MEGCSINÁLTUK! El tudod hinni? Együtt írtuk
a könyveinket… egyszerre… és túléltük! És remek tapasztalat
volt! Nem is akarok rá emlékezni, hogy milyen volt ezt
nélküled csinálni, és remélem, többé nem is kell! Jobban
szeretlek, mint egy Whiskey Sour koktélt! #SteinHarts
#BestieRelease
 Ez a könyv teljes vonatbaleset lett volna Sasha Whittington
és Monique Boone segítsége nélkül. Köszönöm, hogy nemcsak
a legjobb barátaim közé tartoztok, de még a legszuperebb
béta-olvasóim is vagytok! Tudom, hogy nehéz volt darabokban
olvasni, hagyni, hogy a lehető LEGSZÖRNYŰBB helyzetekben
felejtselek benneteket, de végtére is megérte! Segítettetek
meglátni azt, amit én nem láttam, és ezért hálás vagyok!
Mindkettőtöket imádlak!
Becca Hensley Mysoor, TE JÓ ÉG, de szeretlek! Köszönöm,
hogy mindig mellettem álltál, hogy biztató szívecskéket és gif-
eket küldtél, és azt is, hogy csak simán terjeszted a fényt a
világban. Fényesebb az életem attól, hogy benne vagy!
Szeretlek!
Köszönöm, Brittainy C. Cherry, hogy szereted a szavaimat és
engem is! Hatalmas kiváltság és megtiszteltetés veled írni! Elég
valószínű, hogy te vagy a létező legszebb lelkű teremtés a
világon! Hála istennek, hogy megtaláltuk egymást!
Nem feledkezhetek meg a Buddy Brew kávépajtásomról
sem, Kathryn Andrewsról. Te egyszerűen… a létező
LEGÉDESEBB ember vagy! Köszönöm, hogy megnevettetsz,
velem ünnepled a sikereimet, és átsegítesz a nehezebb
napokon! Imádok veled írni, és remélem, hogy ebből egyetlen
könyv megírásánál hosszabb életű rítust tudunk faragni!
Karla Sorensen és Ilsa Madden-Meills, köszönöm, hogy két
kemény, aranyozott mankóként támasztottatok meg! NEHÉZ
volt megírni ezt a könyvet, és mindketten a magatok módján
segítettetek benne. Jobban értékellek benneteket, mint ahogy
szavakkal leírható!
Momma, mindig neked írom a legédesebb köszönetet!
Ezúttal azt szeretném megköszönni, hogy megtanítottál bajnok
módjára inni! Azok a whiskey-referenciák végül mégiscsak jól
jöttek! ;)
 Beau Taplin, köszönöm, hogy inspirálsz a szavaiddal, és
hogy megengedted, hogy az örök kedvenc versemet idézzem
tőled ebben a történetben! Megadta a hangot, és hálás vagyok
a jóváhagyásodért!
Ó, Kellee Fabre! A legeleje óta itt vagy mellettem, és Isten
segítsen meg engem, ha valaha úgy döntesz, hogy eleged van a
szarságaimból! LOL! Köszönöm, hogy ezúttal EXTRA
keményen megfenyegettél! A (félelmetes, de) szeretetteljes
üzeneteid teszik teljessé az életemet!
A béta-csapat többi tagjának is köszönöm: Monique Buntin,
Ashlei Davidson, Jess Vogel, Maegan Abel, Kristen Novo, Tina
Lynne, Patricia Leibowitz (MENTOLSÁG KIRÁLYNŐ), Sara
Butler és Sahar Bagheri. HŰHA. Nem vicceltem, amikor azt
mondtam, nekem van a legjobb csapatom! Komolyan
LEDARÁLTÁTOK ezt a béta-olvasást! A legjobb
visszacsatolásokat kaptam tőletek, és ezért hálás vagyok! És
rengeteg érzelmet is kaptam tőletek, hang és szöveges
üzenetek, telefonhívások és taknyos-sírós fotók formájában!
Köszönöm, hogy beléptetek velem ebbe a világba, és hogy
ugyanúgy szerettétek, mint én! Mindegyikőtökért hálás
vagyok!
Elaine Yorknak, az én hihetetlen tördelőszerkesztőmnek! Az
lehet, hogy én lehelek életet a történeteimbe, de te lehelsz
beléjük frissességet és szépséget, és én annyira hálás vagyok,
hogy megtaláltalak! Biztató szerkesztői üzeneteid
megdobogtatták a szívemet! Kérlek, soha ne hagyj el!
Egy részetek bizonyára meg sem veszi ezt a könyvet Lauren
Perry gyönyörű fotói nélkül, a Perrywinkle Photography-tól.
Egyszerűen lenyűgöz a tehetséged és az odaadásod, Lauren, és
remélem, még sok évig dolgozhatunk együtt!
Erin Spencer, hol kezdjem egyáltalán? Köszönöm, hogy úgy
promotáltál, mintha az életed függene tőle! És köszönöm a
hangüzeneteidet, míg a könyvet olvastad. Még sosem
 😊
kapkodtam hangosan lélegzetért a boltban, de ezek szerint
mindennek eljön az ideje! A barátságunk az egyik
kedvencem. Szeretlek!
Írói „kicsinyemnek”, Cassie Grahamnek, köszönöm, hogy
rám-rám néztél, míg írtam ezt a könyvet, és hogy mindig csak
édes dolgokat mondtál róla! Mi is a kezdetek óta együtt
vagyunk, és tudom, hogy a legvégsőkig ki fogunk tartani!
Angie Doyle McKeon, az én DONGÓM! El sem tudom
mondani, milyen boldog vagyok, amikor látom, hogy tőled
érkezett üzenetem, akár van köze a könyvhöz, akár nincs.
Köszönöm, hogy beléptél az életembe, és kérlek, mondd, hogy
örökre itt maradsz! Rajongok érted!
Köszönöm neked, Jessica McBee, hogy olyan odaadóan
kergeted az álmaidat, hogy miattad én is fel akartam kelni,
hogy a sajátjaim után fussak! Ugyanannyira inspirálsz engem,
mint én téged, drágaságom, és imádom a lelkedet! Köszönöm,
hogy a barátom vagy!
Hatalmas köszönettel tartozom a Give Me Books csapatának,
amiért felvettek a promo-listájukra. Amikor egyesítettétek az
erőiteket a Southern Belle Book Bloggal, az olyan volt, mintha
egy varázslatos unikornis hátán utaznék egy szivárványúton!
A két csapatnak, akik mozgásban tartanak: Tribe és
Kandiland! Én… egyszerűen szóhoz sem jutok a ténytől, hogy
valahogyan a legfelemelőbb nőkkel (és férfival – most rád
nézek, Chase!) vettem körül magamat az egész világon! Ti
toltok előre, amikor abba akarom hagyni, tartotok meg,
amikor nem jutok levegőhöz, és pukkasztotok pezsgőt, amikor
eljön az ünneplés ideje! Köszönöm, hogy mindig ott vagytok!
És mint mindig, köszönöm, Istenem, hogy egy író szívével és
egy álmodozó lelkével áldottál meg! Imádkozom, hogy mindig
alázatos, hálás és jó tudjak maradni!
 A SZERZŐRŐL
Kandi Steiner kreatív írásból és Reklám/PR-managementből
diplomázott a University of Central Floridán, most Tampában
él férjével. Kandi teljes munkaidőben közösségi média
specialistaként dolgozik, azonban részmunkaidőben zumba-
és fitnessoktatóként és blackjack-osztóként is működik.
Kandi negyedik osztályban kezdett írni, miután elolvasta a
Harry Potter-sorozat első részét. Hatodik osztályban írni és
szerkeszteni kezdte a saját újságját, amit az osztálytársai
között osztott szét. Az iskola igazgatója végül megtudta a
dolgot, és beszüntette az újságot, habár Kandi megpróbált
harcolni a „sajtószabadságért”. A romantikus regények írása
iránt az egyetem elvégzése után kezdett komolyabban
érdeklődni, mivel mindig is reménytelenül romantikus alkat
volt (mint a legtöbb, Disney-filmen nevelkedett lány).
Amikor Kandi nem dolgozik vagy ír, olyankor mindenféle
könyvet olvas, beszélget a különösen beszédes macskájával,
illetve a családjával és a barátaival tölti az idejét. Szereti a
strandon töltött napokat, a filmmaratonokat, az élőzenét, a
kézműves söröket és az édes borokat, nem feltétlenül ebben a
sorrendben.
Kapcsolódj Kandihoz:
KandiSteiner.com
www.facebook.com/KandiSteiner
www.twitter.com/KandiSteiner
www.instagram.com/kandisteiner
www.pinterest.com/kandicoffman
Snapchat: kandiliciouss
Kövesd Kandit az Amazonon!
 MÉLTATÁSOK
„Szerettél már bele valaha könyvbe csak a címe miatt?
Lehetséges egyáltalán beleszeretni egy könyv címébe?
Lehetséges vagy sem, én valahogy őrülten beleszerettem
Kandi Steiner legújabb írásának, a Szeretlek, Whiskey!-nek a
címébe! Ez a könyv 24 órára magáévá tette az életemet, és
engem nem lehetett levakarni az e-bookomról! Mire az utolsó
oldalhoz érkeztem, TÖNKRE VOLTAM TÉVE. ÖSSZE VOLTAM
TÖRVE. BE VOLTAM FEJEZVE.”
– Ari,
theromancecornerblog.com

„Kandi Steiner Szeretlek, Whiskey! című regénye után nem

jutottam szóhoz. Könnyes szemmel lapoztam az utolsó oldalra,
és a szélsőséges érzelmek legszélesebb skálája kavargott
bennem. B. és Jamie alaposan feladták nekem a leckét, és
amikor elbúcsúztam tőlük, egy teljesen tönkretett, érzelmi
katasztrófa voltam!”
– Elizabeth,
theblabbingbibliophile.com

„Nem jutok szóhoz! Ez a könyv szó szerint tönkretett és

felemésztett – amikor éppen nem olvastam, akkor is csak erre
tudtam gondolni!”
– Tania,
amazon.com

„Nem is tudom, hol kezdjem. Egyszerűen imádtam a

karaktereket, bár B. néha nagyon az idegeimre ment. Annyira
idegesítő!”
– Jessica H.,
amazon.com

„Ez a regény a lehető leggyönyörűbb módon belezett ki.

Darabokra tört, és a történet folyamán újra és újra
összerakott. És én minden pillanatát imádtam!”
– Jennifer,
amazon.com

„Először is el kell mennem inni pár feles whiskey-t, és akkor

talán, de csak talán, kijutok ebből a ködből, amibe ez a könyv
juttatott.”
– Emilie Tomaro

„AZTA! Annyira örülök, hogy ez került a kezembe… annyira

örülök, hogy útra keltem azokba a függőséget okozó, whiskey-
színű szemekbe. A karakterek, a jellemfejlődés… ez a könyv
úgy van megírva, hogy az egész lenyűgöz!”
– Cybill Richey,
amazon.com

„Bár nagyon értékeltem a történet befejezését, nem hinném,

hogy ez valaha olyan könyv lesz, amelyet szeretni tudok majd,
mert annyira erős a késztetés, hogy megrázzam B.-t és Jamie-t
is, hogy végre kilépjenek a komfortzónájukból! Jamie
szempontjából is szívesen olvastam volna a történetet, és az
biztos, hogy érdekel ennek az írónőnek a többi könyve is!”
– earbreese,
amazon.com
 Tartalomjegyzék
Címoldal
Copyright
Ajánlás
PROLÓGUS
Visszaesés
ELSŐ FEJEZET
Az első korty
MÁSODIK FEJEZET
Becsiccsentve
HARMADIK FEJEZET
Csak egy feles
NEGYEDIK FEJEZET
Hordóban érlelt
ÖTÖDIK FEJEZET
Összefoltozva
HATODIK FEJEZET
Utóíz
HETEDIK FEJEZET
Az élet vize
NYOLCADIK FEJEZET
Tisztán
KILENCEDIK FEJEZET
Jack Daniels
TIZEDIK FEJEZET
Másnaposság
TIZENEGYEDIK FEJEZET
Józanul
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Egy éjjel a skóttal
TIZENHARMADIK FEJEZET
Az E a whiskey-ben
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Jéggel
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
 Angyaladó
TIZENHATODIK FEJEZET
Rehab
TIZENHETEDIK FEJEZET
Az én bögre teám
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Rázva
TIZENKLILENCEDIK FEJEZET
Tisztán
HUSZADIK FEJEZET
Orvosság
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
12 lépéses program
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Wilson gyengéje
HUSZONHARMADIK FEJEZET
Szerelmes levélWhiskey-hez
EPILÓGUS
Az utolsó csepp
ÜZENET A SZERZŐTŐL
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
A SZERZŐRŐL
MÉLTATÁSOK