Herner Dorka

LÉLEKMÓDVÁLTÁS
Önismereti eszközök egy felszabadultabb élethez
szüleimnek, akiktől kaptam az életet,
gyerekeimnek, akiknek adtam életet
és p-nek, akivel szeretek élni
 PROLÓGUS – Halál és újjászületés
Sajnos egyértelmű: meghalt. A harmadik bonsai fám, amit az év
elején, születésnapomra kaptam. Fáj, mert úgy érzem, hogy nagy
figyelemmel gondoztam, és csak egyetlenegyszer hibáztam: múlt héten
az ablakban hagytam, hátha örül egy kis napfénynek. Akkor volt a
legnagyobb kánikula, de nem láttam meg időben, hogy rosszul hat rá,
mivel az irodában tartom, és teljesen lekókadva fogadott másfél nappal
később. Vártam pár hetet, sokat figyelgettem és ápolgattam, de nem
pattognak már ki a földjéből a levegőbuborékok. Ahogy belemártom a
vízbe, sajnos egyértelmű: nincs már itt velünk.
Szedegetem le az élettelen hajtásait lassan, búcsúzva, s közben
fölbukkan bennem a kérdés: No de hova tegyem az elszáradt törzset?
Kidobni még nem szeretném, hátha sarjadnak majd rajta új levelek –
egyszer már előfordult, hogy a hitem életben tartott egy növényt. Majd
szégyen önt el: Nem tudok gondoskodni, itt a jele! Mit fognak gondolni rólam a
klienseim?! Meglep a szégyen megsemmisítő ereje, teljesen váratlanul ér.
Nem gondoltam volna, hogy még mindig itt tartok, komolyan attól szorongok,
hogy mit fognak szólni a klienseim, hogy elszáradt nálam egy növény?! Hát
normális vagyok én?! Aki ez alapján elpártol, az jobb is, ha mást keres! – siet a
segítségemre egy gondolatsor, de nem nagyon tud megnyugtatni.
Eldugjam? Ne dugjam? Kidobjam mégis? Fél perc dilemmázás után rájövök,
hogy talán elég csak nyugtáznom az érzésemet:

Helló, szégyen, üdv újra itt! Nem mondom, hogy örülök, de hát ez van:
megint meglátogattál. Sokáig maradsz, főzzek egy teát?
És ezzel tova is száll a kellemetlen érzés, majd jön utána rögtön a
megnyugvás: Dehogy dugom el, kirakom inkább! Így, hogy ez a fa megmutatta
a halálával, hogy lakik még bennem bőven megfelelési kényszer, él még bennem
a szorongás, egyértelmű, hogy jól látható helyre teszem! Megtapasztaltam már
rengetegszer: ha rávilágítok az árnyékomra, rögtön eltűnik! És
alapvetően ezt a munkát végezzük a klienseimmel: én, a pszichológus,
kísérem őket, hogy megtalálják és felszínre hozzák az árnyaikat, és
persze a kincseiket egyaránt. Mire itt tartok, már szinte boldog vagyok,
hogy elpusztult a növényem, hiszen így szimbolikája lett valaminek,
tökéletes része az irodámnak.
A fa meghalt, ahogy meghalt az az énem is, aki a lélekmódváltásom
előtt létezett. „Hogyan csinálod, hogy öt gyereked van, és közben dolgozol,
könyvet írsz, és mégsem nézel ki úgy, mint egy fölmosórongy?!” – szegezik
nekem a kérdést elég gyakran. Pedig nincs ám olyan óriási varázslat
mögötte: nap mint nap keményen megdolgozom magamért! Amelyik
énem nem így tette, az kiszolgáltatott volt a környezetének: embereket,
helyzeteket, körülményeket okolhattam azért, amik velem történtek.
Nem én voltam a felelős azért, hogy mennyi az örömöm és a bánatom.
Az az énem tudattalanul sodródott a világban, sokszor váratlanul
tapasztalva, hogy hoppá, itt valami gond van, az élet fogaskerekei közé
porszem/kő/szikla szorult! Az akkori önmagam azt képzelte, hogy a
szomszéd kertje mindig zöldebb – föl sem merült benne, hogy esetleg
azért, mert a szomszéd többet gondozza… Ugyanez a régebbi énem
sokszor kiváltságosnak gondolta magát, és ezért bűntudata volt, vagy
mély szégyent érzett, ami miatt rengetegszer elbújni vágyott, tehát
végtelenül sokat volt láthatatlan és magányos. Néha föltámad még ez,
a lélekmódváltásom előtti énem, kísért, mint egy szellem, de többnyire
tűrhető időn belül tovahussan – már elég jó kereszthuzatot tudok
csinálni a lélekápoló eszközeimmel.
Nem lett az életem alapjaiban babarózsaszín, de már át tudom festeni
a feketét. Nem lett kevesebb gondom, csak megtanultam együtt élni
velük. Megvannak a régi sebeim, csak miután kitisztítottam őket, már
nem gennyedzenek annyira, var került rájuk. Nem vagyok már a
gyerekkorom megnyomorított végterméke. Nem fröcsög már belőlem az
áldozatiság, helyette a düheim erejét képes vagyok túlélő, cselekvő
energiába fordítani. Elérhetőbbek és maradandóbbak az örömeim.
Ez a sok változás egyszerre jár egy végtelen mindenhatóság-érzéssel
– magamon bármin tudok változtatni! –, és azzal is, hogy tudom a
helyem: icipici pont vagyok a nagy egészben. Egyszer-egyszer
visszacsúszom, néha megborulok, esetenként még önmagam árnyéka
vagyok, és ez nagy eséllyel mindig így lesz. De már sokkal jobb érzés
együtt élni magammal, mint korábban.
Az egyik legfontosabb eszközöm az énfeltárás – ez a könyv is sok
ponton személyes, de sosem öncélúan az. Ahogy azt Carl Rogers, a neves
pszichológus mondta: „Ami a legszemélyesebb, az a legáltalánosabb.”[1]
De miért is? Hogyan lehetséges, hogy ha saját történetet mesélünk,
abban mások válaszra találnak?! Egyáltalán nem logikus. Az lenne az
észszerű, ha összegyűjtenénk ezer és ezer történetet, és azokból
„átlagolnánk”, szűrnénk le azt a pár módszert, ami a legtöbb embernek
bevált. A lélek logikája viszont ennél összetettebb. Véleményem szerint
azért hat sokszor, sokakra erősebben a személyes, mert ha valaki
magáról beszél, teret hagy a másiknak. Engedi, hogy miközben
hallgatom őt, meghalljam a belső hangomat, megérezzem a saját
érzéseimet, megtaláljam a független kérdéseimet és a személyes
válaszaimat. Amint valaki elkezd tanácsokat osztogatni, azzal
lényegében véleményt alkot arról, hogy nekem belül mik a
lehetőségeim. Pedig senki nem lát mást belülről, a másik nem éli a
helyzetem, nem érzi, amit én, nem bír az én korlátaimmal és
szabadságfokommal. Ha azonban elmeséli a saját történetét, azzal igenis
segít, mert ötleteket meríthetek belőle, hogy merre tudnék menni úgy,
hogy közben meghagyja, hogy megélhessem a keresés erejét és a döntés
szabadságát.
A mélységeimet és a magasságaimat ismeretlenek és ismerősök elé
tárni végtelenül sebezhető állapotot eredményez. Mégis gyakran teszem
ezt, mert ez a hívásom, vagy ahogy Japánban fogalmaznak, ez nekem az
ikigai,[2] a létem értelme.[3] Azért éri meg megmutatnom, hogy
lehetséges a metamorfózis, hogy elérhető a lélekmódváltás, mert
pszichológusként nap mint nap tapasztalom, hogy tud másoknak
kapaszkodót, eszközöket és hitet adni, hogy érdemes elindulni és
megkeresni a belső szabadságunkat – ezt a folyamatot segíteni pedig
olyan csoda nekem, mintha egy újjászületésnek lehetnék támogató
tanúja.
„…az embereket a mentális állapotuk terén kell segíteni. Így
építhetünk mindenkinek jobb világot, jobb családot. Ennek azonban
meglehetősen korlátozott lehet a vonzereje”[4] – mondta a dalai láma két
évtizeddel ezelőtt. Talán változott e téren a világ, manapság már kicsit
vonzóbb odafigyelni a lelkünk állapotára, ez életünk részévé válik. De
még mindig mindenkinek annyi baja van! A buddhista tudomány az
elme nyolcvannégyezer különböző fajta gyötrelmét ismeri…[5]

Ha nem foglalkozunk a rengeteg lelki teherrel, hanem a felszín alatt

tartjuk, ha nincs támogató közeg, hogy mutathassuk magunkat olyannak,
amilyenek vagyunk, akkor kimondás-kiköpés-hányás helyett visszanyeljük
a lelki gondjainkat, és fölfordul tőle a gyomrunk. Nagy eséllyel elmarad a
megtisztulás, az a jófajta üresség érzése. Elmarad, hogy a gondok
mehessenek, viszont jönni nem szűnnek, s így milliárdnyian érezzük
magunkat magányosnak és elveszettnek a problémáink társaságában.
A támogató külvilág hiányánál csak egy károsabb van: ha a belső
világom nem elfogadó. Ha a valódi énem mellé nem állok oda, vajon ki
fogja kézen fogni?! Nincs nagyobb magány, mintha az egyik részem
közösíti ki a másikat – márpedig sajnos a legtöbben így, a saját világunk
peremére taszítva éljük a mindennapjainkat.
Problémáinkat kicsinek ítélhetjük, de ettől még nem mennek össze.
Talán ideje validálni: az élet rohadt nehéz, és nem csak azoknak, akiknek
messziről látható a traumája.
Néha a réginek meg kell halnia, hogy helyt adjon az újnak. Ha
életképtelen lesz bennünk a megítélés, a bántás és a saját nehézségeink
lebecsülése, akkor van esély, hogy megfoganjon bennünk az elfogadás és
a támogatás, hogy ezek segítségével meg tudjon születni az, aki
eredetileg vagyunk: a kerek és csillagfényes énünk. Az az önmagunk,
akinek bár vannak problémái, ezeket úgy növik be, ölelik körül és
zsúfolják össze az örömök, ahogy az esőerdőben foglalja a teret a zöld.
A lélekmódváltás igen jó eszköze annak, hogy belül végre bőséges,
megtartó, izgalmas és békés otthonra találjunk.
[1] Carl Rogers: On Becoming a Person. A Therapist’s View of Psychotherapy. Houghton Mifflin
Company, Boston, 1961.
[2] Ikigai: japán fogalom, egy olyan dologra utal, amely az embernek célérzetet, okot ad az
életre (szerk.).
[3] Héctor García – Francesc Miralles: Ikigai. A hosszú élet japán titka. Bookline Könyvek, 2016.
[4] Daniel Goleman: Romboló érzelmek. Ford. Tótisz András, Trivium Kiadó, 2005, 248. oldal.
[5] Daniel Goleman: Romboló érzelmek. Ford. Tótisz András, Trivium Kiadó, 2005, 302. oldal.
 1. fejezet

ÉLNI JÓ! De miért ilyen nehéz?!

Bizserget, ha belegondolok, hogy mennyire döbbenetesen szuper,

hogy élek! Megadatott nekem az, ami a fogantatásom pillanatában 400
billió másik lehetséges embernek nem:[6] a nagy versenyben csak egy
(vagy ikreknél esetleg több) hímivarsejt ér célba, tehát mindannyian
győztesként indulunk. Hosszan el tudok merengeni azon, hogy mennyire
hihetetlenül jól vagyunk kitalálva – mutasson valaki még egy ennyire
összetett mesterművet, mint az emberi test! Ahogy együttműködnek a
látható és láthatatlan részeink, ahogy korrigálják, segítik, kiegészítik
egymást… Időérzékemet veszítve tudok elmerengeni – ha épp nem
rángatja közben a szoknyámat egyetlen gyerek sem – fákat, virágokat,
terméseket, madarakat szemlélve, fölfedezve a világ újabb és újabb
színeit, neszeit, történeteit.
És emellett mindennap érzem az élet súlyát, a lelkem nehézségét. Föl
tudok ébredni úgy, hogy azt gondoljam, nincs az az isten, hogy
végigcsináljak még egy olyan napot, mint amilyet tegnap nagy nehezen
letudtam! Ahogy néha azt is érzem: valóban csak ennyi az élet?! Lehúz a
lelkem súlya, a fájdalma kirúgja a lábamat alólam.
Van családom, munkám, van hol laknom, nem vagyok halálos beteg –
tehát látszólag semmi okom nem lehetne a panaszra. De mégis azt
érzem: az élet rohadt nehéz! Rengetegszer kellemetlen, kényelmetlen és
megpróbáló, tehát a lelkemnek távolról sem leányálom. Tudom, hogy
ezekkel a nehézségekkel messze nem vagyok egyedül. Sajnos vagy
szerencsére nincs kivétel.

Egyikünk sem mázlista: egy csónakban ülünk mindannyian, csak

máshol üljük el a fenekünket.
 Nekem itt kényelmetlen, neked ott, de ugyanúgy fapados, hullámok
által dobált ladikokban evezünk.
A jóléti társadalom nagy kérdése, hogy vajon miért van baja annak a
milliárdnyi embernek, akinek látszólag semmi oka panaszra, hiszen nem
mélyszegénységben él, hiszen – nagyjából vagy látszólag – egészséges,
hiszen van mit ennie, van munkája és a feje fölött tető. Szedjük a
szorongáscsökkentőket,[7] szégyelljük a nehézségeinket, rossz
érzéseinket a kislábujjunkba toljuk bele azzal a belső felhanggal kísérve,
hogy: „Mit kesergek már, amikor semmi okom rá?! Másoknak sokkal
rosszabb!” De valóban rosszabb?
Tapasztalataim szerint nem annak a rosszabb, akinek látszólag a
nehezebb – csakhogy ezt szentségtörés kimondanunk. Tabu beleállni
abba, hogy annak ellenére, hogy egyetlen gyerekem sem halt meg vagy
haldoklik, hogy nem vagyok és nem is voltam rákos, hogy van munkám,
van hol laknom, és hogy nem vagyok a társadalom által szegregált,
igenis lehetnek és vannak is súlyosan nyomasztó problémáim. Attól még
lehetek lelkileg rosszul, hogy rengeteg olyan ember van, akinek
látszólag sokkal több oka van rá, hogy vacakabbul legyen, mint én.
Látszólag – ez fontos szó. Erről a felszínről szándékozom írni,
megmutatni, hogy attól még, hogy nem látszanak a nehézségeink – akár
magunk számára sem –, attól még igen nagyok lehetnek, és kegyetlenül
keseríthetik az életünket. A célom, hogy ezzel a könyvvel – kis
zseblámpámmal – megvilágítsam, miért is ilyen nehéz a lelki jóllétet
megtalálnunk és fenntartanunk.
Az első fejezetben, mely az Élni jó! De miért ilyen nehéz?! címet viseli,
arról a sok összetevőről írok, amelyek miatt az élet nem könnyed
szappanbuborék-fújás a virágos, langymeleg szellővel megáldott nyári
réten. A második, Mi, kiváltságosok című fejezetben mélyére megyek
annak, hogy milyen sokat nehezíthet az életünkön, hogy mi, akik nem
nyomorgunk, nem éhezünk, nem lőnek a fejünk fölött, tehát
szerencsések vagyunk, mindezért a sok bőségért tudat alatt bűntudatot
élhetünk meg. A harmadik, Lélekmódváltó eszközök című fejezetben pedig
rengeteg kézzel fogható, használható tippet mutatok, hogy hogyan
lehetséges pozitívan kijönni ebből a sok negatív összetevőt tartalmazó
képletből – hogy hogyan tehetjük könnyebbé mindennapi
nehézségeinket.
Sok-sok problémánk működik úgy, ahogyan a vámpírok: titokban,
sötétben, az éj leple alatt szívják a vérünket, viszont a fénytől erejüket
vesztik.
Célom ezzel a könyvvel a fény befelé irányítása: a gyógyulások, a
megkönnyebbülések és a lelki életmódváltás, azaz a lélekmódváltás
segítése. Az önsegítő könyvek – így ez is – okozhatnak kellemetlen
mellékhatásokat. Például magányt. Egyedül olvassuk a könyvet, de
közben kettesben vagyunk a szerzővel, akiről azt gondoljuk, hogy
valamiben előrébb tart, mint mi (mégiscsak könyvet írt a témáról), ami
sokszor olyan érzést kelt, mintha le lennénk maradva.
Ha tetszik egy önismereti könyv, és sok hasznosat találok benne,
akkor sokszor olyan 50-70 oldal után szoktam azt érezni, hogy a szerző
annyira szuper, amennyire én kevés vagyok. Gyakran észlelem, hogy
minél több dologra világít rá, bennem annál jobban nő a szeparációs
szorongás – ő egyre följebb, én egyre lejjebb… Ilyenkor bármennyire is
érdekel a téma, egy idő után azon kapom magam, hogy nem köt le,
elterelődöm, figyelmem máshova visz, le akar kapcsolni, nem tudok
kapcsolódni. Az eszem tágul – rengeteg jó tanácsot kapok –, de közben
összeszorul a gyomrom, és mazsolává aszalódom, mivel elvárásokat és
ítéleteket formálok a rálátásokból, és már nem látok ki ezekből, hanem
elborít, hogy

mit csinálok rosszul,

miben kellene fejlődnöm,
mit nem tudok,
mit nem tudtam soha,
mit nem leszek képes soha elérni.

Okosító könyveknek is nevezzük ezt a műfajt – no, ez meg a másik!

Nem szeretem, ha (ki)oktatnak. Egy ideig bírom, de a telítődés itt is
ellenhat: nem élmény és megérintő olvasmány lesz már a könyv, hanem
pattogok az okosságokon, mint a vízen kacsázó kő. Ha kezdem
okoskának érezni az írót, nekem sokszor segít, ha szünetet tartok,
engedem leülepedni, amit addig kaptam, majd folytatom, ha tisztultam
kicsit, és újra befogadóképes leszek.
[6] https://www.ted.com/talks/mel_robbins_how_to_stop_screwing_yourself_over?
language=hu
[7]
http://medicalonline.hu/eu_gazdasag/cikk/a_depresszio_terhei_es_koltsegei_magyarorszagon
Sok-sok problémánk működik úgy, ahogyan a
vámpírok: titokban, sötétben, az éj leple alatt
szívják a vérünket, viszont a fénytől erejüket
vesztik.
 Ez egy vécére való könyv – bár én sosem olvastam ott, de tudom,
hogy sokaknak ez az a hely, ahol háborítatlanul tudnak olvasni. Persze
befelé figyelésre alkalmas idő a buszon utazás vagy gyerekaltatás is
lehet, és van, akinek van lehetősége a lakás közepén nyugodtan olvasni.
A szöveg sűrű tagolása, tehát a pár perc alatt olvasható részek talán
megkönnyítik, hogy lehessen kisebb adagokban fogyasztani a könyvet,
ami segítheti, hogy átjöjjön a mélyebb tartalom – kis mértékben jó, nagy
mértékben könnyen megülheti a gyomrot ez a könyv is. A lassabb
olvasást, a letevésre-leülepedésre hagyható időt jelzem a tipográfiai
játékkal, tehát a kiemelésekkel, a levegősebb formázással és az
illusztrációkkal is. Nem biztos, hogy pont ott szükséges majd a szünet,
ahol ezek megtalálhatók, de emlékeztetőknek jók, hogy a lényeges nem
az én hangom, hanem ami általa benned, az olvasóban megszólal, ennek
meghallásához viszont szükséges a csönd (én se beszéljek folyamatosan).
Legyek bár pszichológus, legyek öt gyermek anyukája, legyek
bármilyen tapasztalat birtokában, amiket ebben a könyvben leírok, nem
többek vagy kevesebbek, mint a boldogtalanságaink nyomós okai és
valós lehetőségeink a változtatásra – az én szemszögemből. Minden,
akár a meglátásaimmal ellentétes vetületek is lehetnek ugyanúgy és egy
időben érvényesek. Mintha azt mondanám: ez egy kör! Ettől még a másik
oldalról simán jöhet a cáfolat: dehogyis, hát nem látod, hogy ez egy téglalap!
Mindkettőnknek igaza lehet, ahogy elképzelhető, hogy mindannyian
tévedünk, mert amit szemlélünk, az nem más, mint egy henger…
 Lélekmódváltás

Testképzavar-kálváriám egyik mélypontján erősen gondolkodtam,

hogy kifizetek egy méregdrága háromhetes diétát. Kezdtem belelovallni
magam, már-már szinte elhittem, hogy ez lesz nekem a tuti megoldás:
végre elérhetem az ideális testsúlyomat! Férjem, aki maximálisan
támogat mindenben, csak egyetlen kérdést tett föl, valódi érdeklődéssel:
„És mi lesz a három hét után?” Hát igen, éreztem, hogy ott a pont…
Vajon egy rövid és drasztikus kúra elhoz-e nekem egy életmódváltást?
Bőséges tapasztalatomból fakadt az egyértelmű válasz: kizárt. Viszont
evési szokásaimon jókorát változtatni messze nem volt vágyaim
netovábbja, mert tudtam, hogy ez egy egyendiétánál sokkal több
figyelmet és energiát kér, ráadásul jóval tovább tart, mint három hét.
Mégis, vettem egy nagy levegőt, és úgy döntöttem, csodadiéta helyett
belekezdek az életmódváltásba.
Ha az alakunkat bármilyen módszerrel képesek lennénk könnyen és
gyorsan változtatni, akkor már mindenki tökéletesen érezné magát a
testében. A lélek területére is igaz ez. Bár már több évtizede
pszichológus vagyok, a lélekmódváltást „csak” tizenkét-tizenhárom éve
kezdtem el. Sokszor gyötrelmes, van, hogy mélybe taszító, és főleg:
folyamatosan időt emésztő munka ez. Hogy akkor miért éri meg?! Mert
amennyit belerakok, azt többszörösen adja vissza: az egekig tud emelni,
röpíteni képes, megtisztít, könnyeddé tesz. Végtelenül finom érzés a
belső békével jóllakni!
Ahogy nincs csodadiéta, úgy lelki csodamódszer sincs. A
lélekmódváltás munka része nem úszható meg, viszont szerintem
sokkal-sokkal kifizetődőbb, mint bármi másba befektetni, hiszen a profit
elég kecsegtető: azt az érzést adja, hogy élni döbbenetesen jó!

Nincs traumamérleg

Pszichológusként olyan szerencsés vagyok, hogy sokszor láthatom az

emberek legintimebb testtájékát: a lelküket. Gyomrot és szívet
melengető hálát érzek, valahányszor valaki beenged, és megmutatja
magát. Szent helyen járok mindahányszor, akár egy templomban, és
ehhez mérten tisztelettudó vagyok: ha ez egy olyan hely, ahol a
bejáratnál jelezték, hogy mezítláb kell bemenni, akkor leveszem a
cipőmet, ha a vállamat kell befedni, azt teszem. Nem kiabálok bent,
ahogy nem kacagok hangosan, és azt sem jelzem, hogy ráférne már a
helyre egy fölújítás, mert eléggé pereg a vakolat. Nem szólom meg a
gyóntatófülkét vagy a tóraszekrényt, sem a padló mintázatát. Ezt nem
magamra erőltetem, hanem eszembe sem jut a minősítgetés. Elfogadom
a rendszert, megfigyelek, és közben szerencsésnek érzem magam, hogy
bebocsátást nyertem. Alap a tiszteletadás. Persze nem vagyok tökéletes,
biztosan néha nekimegyek valaminek, vagy túl hangosan tüsszentek.
Különböző helyeken máshogy érezhetem magam, de az attitűdöm
szerint ez nem jogosít föl arra, hogy egymáshoz méregessek
templomokat, nincs szent és még szentebb.
Van, aki lazábban túljut egy vetélésen, van, aki évekre elakad. Van,
aki egy év alatt túl van a kapcsolati gyászon, és van, aki megragad, és
egész életében vissza-visszaugrik például a düh fázisába, mint tű a
lemezen. Nekem óriási probléma lehet, hogy bölcsődébe adtak nyolc
hónaposan, miközben van olyan ember, akinek az sem okoz mérhetetlen
elakadást, hogy intézetben nevelkedett. Van, aki pár nap alatt túl tudja
tenni magát egy munkahelyi kirúgáson, más életre szóló harcot hirdet.
Láttam olyat, akinek megromlott az élete a traumatikus szülése miatt,
de olyat is, aki a gyermeke elvesztése után pár hónappal tudott újra
boldog lenni. Ismerek sokakat, akiknek papírforma szerint nagy a
traumájuk, és mégis jól működnek. Meg olyanokat is, akik sokat
keseregnek, pedig látszólag semmi okuk rá. Látszólag…

A belső állapotunkat nem lehet úgy összemérni, mint a lábhosszunkat.

Sosem érzem, hogy egyik kliensemnek nagyobb vagy fontosabb a
problémája, mint a másiknak, közösen sem hasonlítgatunk,
viszonyítgatunk, arányítunk, mert mindegyik úgy kerek és egész, ahogy
van. A lényeg, hogy belülről mekkorának éljük meg a nehézségeinket.
 Szokták tőlem kérdezni, hogy úristen, hogy bírsz öt gyerekkel?!
Szerintem nem nehezebb, mint kettővel (egy gyerekem sosem volt, arról
nem tudok nyilatkozni, ikrekkel indítottam).

A gyerekek olyanok, mint az amőbák: kitöltik a rendelkezésre álló teret.

A nehézségeink is ilyenek. Mindenkinek a saját problémája tölti ki a
nehézségekre nyitott belső tereit.
Nincs traumamérleg. És ezek nemcsak szavak, hanem biológia is. A
sebeink és a hozzájuk kapcsolódó fájdalmaink nem egyenesen
arányosak, hanem sokkal összetettebb rendszerben működnek, amiben
van minden: hogy milyen kapcsolati és egyéb hatások értek minket
életünk során (beleértve a magzati kort is), hogy mi mindent kaptunk,
amit nem kellett volna, és hogy mi mindent nem kaptunk meg, amire
elengedhetetlen szükségünk lett volna. Jelentősen befolyásolja agyunk
fejlődését mindezen impulzusok és impulzushiányok összessége, ami
kihat minden egyes sejtünkre és minden egyes percünkre.[8] Minden
számít, ami velünk történt, a rengeteg életesemény lenyomata
láthatatlanul tárolódik, és végtelen szövevényes módon hat egymásra.
Egy trauma három kulcsfontosságú dologból adódik össze, a három
„E”-ből: esemény (Event) + élmény (Experience) + hatás (Effect).[9] Mivel
szubjektív összetevőkről is beszélünk, ezért az összeadás eredményét
kizárólag az érintett érezheti, mindenki más a pálya széléről ítélkezik,
tegye ezt bármilyen jóindulattal vagy diplomával is. Tehát előfordulhat
olyan, hogy egy traumatikusnak ítélt esemény – vetélés, halál, válás –
nem okoz traumát, ahogy az is, hogy egy elvileg nemnegatív történés –
gyerekszületés, régen vágyott lefogyás vagy állatkerti látogatás –
traumát indikál.
Ahogy azt sem tudom megállapítani, ha ránézek valakire, hogy a
beleiben milyen káros anyagok vannak lerakódva, mennyi a
vörösvérsejtjeinek a száma vagy hány dioptriás a szeme, úgy soha-soha
nem tudhatjuk kívülről pontosan megítélni, hogy egy másik ember
miket szenvedett el, és jelenleg mekkora a gondja, baja, fájdalma. Egy
növényről is csak sejthetem, mekkora és mennyire összetett a
gyökérzete. Egyszóval, ha érdekel minket egy illető lelkének az állapota,
hasznosabb, ha rákérdezünk. Vagy ha nem akarunk kérdezősködni, a
méricskélés és a minősítgetés helyett simán csak tisztelhetjük a másik
problémáját – ahogyan a sajátunkat is.

Miért nem tiszteljük a problémáinkat?

Van, ki mindig mosolyogva ébred, akinek alapból süt belül a nap. De

nem mindannyian vagyunk ilyenek. És nem azért, mert el vagyunk
cseszve, vagy mert rosszul csinálunk valamit, hanem mert így
működünk.
Sok kliensem meséli szégyenkezve, hogy reggelente mindig csak nagy
nehezen szedi össze magát. Sokszor nekem is művészet a napindítás –
alkotnom kell valami szépet a nem túl rózsás alapanyagaimból. Pár éve
kezdtem el felelősséget vállalni e téren. Reggelente megdolgozom
magammal, és sokszor tudok aranyat kovácsolni ebből a működésből –
így született meg az első könyvem is. Mozgással kezdtem a napot, és
aztán kicsorogtak a gondolatok. De a sima, egyszerű, jobb mindennapok
is így születnek belőlem: először van valami kaotikus, önmagát is
szétzúzni tudó energia, aztán helyrerázom magam. Az, hogy lelkileg
megdolgozom valamivel, nem jelenti föltétlenül, hogy az a valami
elmúlik, eltűnik, túl vagyok rajta. Sokkal inkább olyasmi, mint a
kamrában rendet csinálni: leszedem a tárolt dobozokat, konzerveket,
befőtteket, kidobom, ami már nem kell, letörölgetem a port, és rendben
visszahelyezem a dolgokat, és a végén örömmel nyugtázom, hogy
átlátom őket, és újra lett tér, amit szabadon használhatok. Nem
változom meg gyökeresen – tehát nem lesz a kamrából kacsalábon forgó
palota –, csak megtanulom könnyedebben viselni a nehézségeimet. Bár
itt a „csak” messze nem apróság.
Néha átkozom ezt a működésem, mert sok energiát emészt, ilyenkor
gondolom azt, hogy adhatott volna az Ég egy egyszerűbb képletet! De
hát ez adatott, nagy eséllyel már nem fogok megváltozni. Változtatni
viszont tudok, amíg lélegzem.
 Talán ezért sem tiszteljük a problémáinkat: félünk attól, hogy ha
mélyre megyünk, akkor ott is maradunk. Talán, ha a nehézségeimbe
beleengedem magam, nem tudok majd kijönni belőlük, depressziós
leszek? Igen, valós a kockázat. Ahogyan az is, hogy ha nem engedem bele
magam, akkor a testem a betegség nyelvén kezd el velem beszélni –
ahogy én emelem föl a hangom a gyerekeimmel, mikor a határtalan
türelem nem visz előre. De valós lehetőség az is, hogy ha tisztelem a
nehézségeimet, és közel engedem őket, akkor megélhetem, hogy ki
tudok jönni belőlük, és ezáltal újra hozzáférek az életerőmhöz.

Kezdetek kezdete

A „Miért sírsz?” hasznos kérdés is lehet, amennyiben megkapjuk

általa az odafigyelést és a törődést. A probléma az, hogy egy kicsi gyerek
nem képes intellektualizálni, elemezni, tehát igazából képtelen
válaszolni, megmagyarázni, hogy miért sír. A legpontosabb válasz lenne,
hogy „Azért sírok, mert félek/mert fájok/mert tehetetlen vagyok…”, de
még a fölnőttek közt is alig akad, aki ilyen alapérzelmekre vissza tudja
vezetni a problémáit, pedig nekünk legalább már kifejlődött az agyunk
annyira, hogy elvileg képesek lennénk rá.
Gyerekként általában keresünk valami olyasmit, amiről azt
gondoljuk, hogy a fölnőtt el fogja fogadni, például: „Azért sírok, mert
Pistike elvette a lapátomat!” Ha nem lenne egy jó „alibink”, akkor nem
kapnánk meg a további gondoskodó megnyugtatást, odafigyelést,
szeretetet, hanem helyette esélyesen inkább azt, hogy nincs okunk sírni.
„Azért sírsz, mert a Mama elment itthonról? Jaj, ne sírj már ilyen
butaságért, hát majd visszajön!” A fölnőttek sokszor így próbálják a
gyerekeket nyugtatni, azt tükrözve, hogy a kis szerencsétlennek nincs
oka a sírásra.
Tehát az, hogy nem tudjuk a problémáinkat tisztán artikulálni és
elfogadni, ott kezdődik, hogy mikor gyerekek voltunk, a minket
körülvevő fölnőttek nem tisztelték, hanem lebecsülték a problémáinkat,
vagy csak akkor ismerték el azokat, ha számukra elfogadható
nehézségeket produkáltunk. Ami persze ott kezdődött, hogy az ő
anyukájuk és apukájuk… Ha az anyám akcentussal beszél egy nyelvet,
akkor – hacsak nem tudatosítom és dolgozom ellene – az én
anyanyelvemen is érzékelhető lesz az a kiejtés, így van ez a
szeretetnyelveknél is. Magamat akkor tudom ölelni, ha megtette ezt
velem más éveken át, sokszor, sokszor, sokszor. Belsővé válik, amit
kintről kapunk, a tükörneuronok által utánozunk. Magamnak akkor
tudom mondani, hogy „Csak nyugodtan sírd ki!”, ha előtte hallottam jó
sokszor, hogy ezt mondják nekem.
Még ha tudom is, hogy anyaként a legjobb az lenne, ha a síró
gyerekemet csak ölelném, és hagynám sírni, bármi legyen is a baja, senki
ne képzeljen engem úgy, hogy mind az öt gyerekem mind az ötbillió
sírásánál Buddha-pózba vágva magam, mosollyal az arcomon az ölembe
vontam és ringattam őket, miközben a fülükbe suttogtam, hogy „sírd ki,
sírd ki…”. Sokszor csináltam ezt, de nem mindig vagyok rá képes, hiszen
én sem vagyok gép. Attól, hogy tudom, hogy mit és hogyan lenne
ildomos, még nem mindig sikerül. Nem beszélve arról, hogy frászt is
kapna a tizennyolc éves és majd kétméteres fiam, ha próbálnám az
ölembe vonszolva megnyugtatni, mikor épp baja van. Ott már más
eszközök – például erősebb verbalitás – dominálnak, de igyekszem
attitűdben ugyanazt tükrözni: mondd, mi a gondod, bármi legyen is az,
igyekszem támogatni és nem ítélkezni. Ha szeretném, hogy neki ne
fájjon, akkor első körben azzal segíthetem, hogy elfogadom a fájdalmait.
És ugyanerre törekszem önmagammal, a férjemmel, a hozzám
fordulókkal és a barátaimmal is, mert hiszek abban, hogy ilyen apró
lépésekben lehet gyógyítani a kapcsolataink egészségét, kielégíteni a
lelkünk éhségét, növelni életünk minőségét.

Mindegy, hogy van-e Porschéd

„Minden létezés szenvedés”,[10] mondta már Buddha is. Az élet

rengetegszer kellemetlen, teljesen mindegy, hogy van-e alattad Porsche,
vagy nincs.
Az egyik legkelendőbb tévhit, hogy akinek több pénze van, mint
nekünk, annak könnyebb/boldogabb/kevésbé terhelt az élete. Kutatások
szerint[11] a létminimum alatt élőknek valóban emelkedik a
boldogságszintje, ha több pénzből gazdálkodhatnak, de a mérsékelt jólét
fölött már nincs lényeges növekedés. Az engem felkereső tehetősebb
embereknek kivétel nélkül ugyanúgy vannak nehézségeik, és talán
meglepő módon sokszor ugyanazok, mint a szegényebbeknek (itt nem
azokról beszélek, akik éheznek!).
Egészen biztos vagyok benne, hogy sokak gyomra ezt olvasva
összerándul, és dühösek lesznek: hát elmehet a gazdag ember a fenébe a
problémáival! Bennem is volt hasonló, mielőtt föltárta előttem mélyen
megbújó problémáit egy hús-vér milliomos. Nemcsak annyi történt
velem, hogy pár perc után pont ugyanúgy fogadtam el őt és a
nehézségeit, ahogy bárki másét, hanem az is, hogy megértettem, hogy
bizonyos szempontból a nagyon gazdag embereknek sokkal nehezebb:
nem tudnak kinek panaszkodni. Kevesüknek van terepe, hogy
ventiláljanak arról, hogy milliókat buktak a tőzsdén, vagy hogy nem
tudják, a barátnőjük a pénzéért szereti-e őket, vagy saját magukért.
Ugyanannyi ideig sorolhatnám a gazdagok gondjait, ameddig sorra
vehetném azokét, akik nem milliomosok. Akinek sok-sok pénze van, az
ugyanúgy érez fájdalmat, fél és szorong, mint bárki más. Viszont
annyival rosszabb neki, hogy ezek a negatív érzések sokszor társulnak
maró magánnyal, mivel az erős társadalmi megítélések miatt nehéz
láthatóvá tennie a problémáit, panaszkodni róluk, és ezek segítségével
empátiát kiváltani másokból, kapcsolódni. A tehetős ember sokszor
szégyelli, hogy gondja van, hiszen mindenki (magát is beleértve!) úgy
gondolja, hogy akinek mindene megvan, annak nem lehet egy szava
sem, emiatt láthatatlanná teszi a problémáját – akár saját maga előtt is.
És mázlista-e az, akinek baja van, de egyedül marad vele? Talán inkább a
legszerencsétlenebb, hiszen a magány az egyik vezető halálok![12] „A
légszennyezettség 5 százalékkal növeli a korai halálozás esélyét. Az
elhízás 20 százalékkal. A túlzott alkoholfogyasztás 30 százalékkal. És a
magány? 45 százalékkal.”[13] Világszerte akkora a baj e téren, hogy
Angliában még magányügyi miniszter is van.[14]
 Belül mindenki rózsaszín! – ez volt a jelmondata egy rasszizmus elleni,
amerikai kampánynak a ’90-es években. Erre rímel, amit én érzek
minden alkalommal, bárki is üljön velem szemben: belül mindenki
sérülékeny! Ettől a sebezhetőségtől nem óv meg a pénzpáncél sem.
Biztos vagyok benne, hogy Kurt Cobain, Robin Williams, Avicii (és sajnos
sorolhatnám sokáig) ugyanannyira fájtak belül, mint akik szegényebben
és ismeretlenül lettek öngyilkosok.
A panaszkodó gazdagok iránt érzett irritációnk vagy dühünk arról is
árulkodhat, hogy mindenáron fönn akarjuk tartani magunkban a
reményt. Bár a szólás szerint „A pénz nem boldogít!”, mégis bízunk az
ellenkezőjében. Hinni akarjuk, hogy legalább egy helyen – a gazdagok
világában – van igazi, teljes és maradandó boldogság! Ezt a hitet nem
engedjük könnyen lerombolni, hiszen akkor mi marad? Miben
bízhatunk, hol van a garantált boldogság, merre van akkor az előre?!
Hárítunk mindent, ami gátol minket az illúzióink fönntartásában. Az a
tévhit, hogy a nálunk gazdagabbaknak könnyebb, abban tart minket,
hogy futunk az elképzelt vagy vágyott jövőnk után, de sosem érjük utol.

Látlak

Már gyerekkoromban is sokszor éreztem úgy, hogy teljesen egyedül

vagyok, hogy kívülálló vagyok a családomban és egyéb csoportjaimban:
az iskolában, a balettórán, a szolfézson. Nem éreztem, hogy ismernének
vagy értenének, mintha örökbefogadott gyerek vagy valami ufó lennék.
Ez a mélymagány egy olyan fájdalom, ami az évtizedek során
megkeményített és bezárt. A történetem nem egyedi és nem ritka
jelenség, mi több, mostanra már tudom, hogy az emberi lét velejárója is
lehet – az egzisztenciális szorongás egy formája –, tehát alapjában nem a
szüleim vagy mások hibájából fakadt.
A Netflixen futó BoJack Horseman című animációs sorozatban láttam
legcsodásabban földolgozva ezt a témát. A főszereplő egy ló, egy
lecsúszott, régen fényesebb napokat látott sorozatsztár. Az ő
szerencsétlenkedéseit, nehézségeit, tépelődéseit kísérhetjük végig több
évadon keresztül. A sorozat többnyire nevettető, de a vicces sorok közt
bőven kaphatunk falatokat igazi lelki mélységekből is. Az ötödik évad
hatodik részében BoJack búcsúztatja az anyukáját annak temetésén.
Húsz percen keresztül taglalja, hogy az anyukája mellett mennyire
borzalmas volt az élet, hogy milyen lélekfacsaró dolgokat éltek át
közösen, egyik emlékre jön a másik, és csak szorul, szorul a gyomrunk,
hogy hány helyen lett nyomorítva a szerencsétlen, majd a végén
megkapjuk az összegzést: bár rettenetes gyerekkora volt, de csak
egyetlenegy dologra lett volna úgy igazán szüksége, mégpedig arra,
hogy azt mondja neki az anyukája: „Látlak!” Hogy ez mennyire fontos,
mutatja például, hogy „a zulu törzsben ez a nyugtázás a nyelvbe is
beépült, úgy köszöntik egymást, hogy „Sawubona”, melynek jelentése:
látlak. Válasz: „Ngikhona”, avagy: „Itt vagyok.”[15]
Nem arra van szükségünk gyerekként vagy fölnőttként, hogy ne
legyen semmi gondunk az életben, hanem arra, hogy valaki észrevegyen
minket, ha fájunk, ha félünk vagy ha örülünk. Elengedhetetlen
szükségünk, hogy megkérdezzenek minket úgy igazán, mély
érdeklődéssel, a szembogarunk legközepébe nézve, hogy hogy vagyunk,
és ezzel megkapjuk: „Figyelek rád, érezlek és látlak, itt vagyok, nem
vagy egyedül.” Mégpedig azért, hogy gyermekként megtanuljunk mi is
befelé figyelni, hogy megtanuljuk megérezni és meglátni, hogyan is
vagyunk, hogy megtanuljunk láthatóvá válni magunk és a világ számára
is. Láthatóvá válni tehát végső soron azért elengedhetetlen, hogy
kapcsolódjunk magunkhoz, ami lehetővé teszi, hogy kapcsolódjanak
hozzánk, ami biztosítja, hogy átélhessük, és átadhassuk másnak is: nem
vagyunk egyedül.

A legnagyobb elismerés

– Ehetek még egy csokit? – kérdezi az egyik óvodáskorú, akinek én

adtam életet és már két szelet csokit is az elmúlt fél órában.
– Nem, Csillagom, szerintem az már nem lenne egészséges – zárom el
a cukormámortól.
Dobbant egy nagyot a lábával, majd zokogva odabújik hozzám.
 – Nem szeretlek, nem szeretlek, NEM SZERETLEK! – mantrázza
hangosan és dühösen, miközben könnytengere pár másodperc alatt
átitatja a pulóveremet.
Életünk eme kicsiny epizódja, a gyermekem erős, lehúzni is tudó
érzelmi hulláma az egekig emel: ennél nagyobb elismerést arra, hogy jó
anyja vagyok, nem is kaphatnék! Az, hogy az én vállamon tudja kisírni
azt a fájdalmat is, amit én okoztam neki, számomra a legékesebb
bizonyítéka annak, hogy megkérdőjelezhetetlen biztonsága vagyok.

Távolságtartás

Mások közszemlére tett röpke pillanatait a magammal töltött 0–24

órához mérni rettenetesen torzító.
Az, hogy mit mutatunk kifelé, nagyon szűk ahhoz képest, hogy
valóban hogyan érezzük magunkat. Például ha kirakok a közösségi
oldalamra egy gondtalan pillanatomról egy képet, akkor azok, akik ezt
látják, azt fogják gondolni, hogy én egy boldog ember vagyok, nem pedig
azt, hogy abban az egy pillanatban az voltam. Kiterjesztik a tőlem
származó információt az egész életemre. Ha lefotózom magam sminkben
és gyönyörűen bevilágítva, akkor könnyen hiszik, hogy többnyire jó
formában vagyok.
Ellenben a belső megéléseim nem szoktak így kitágulni. Ritkán ítélem
magam boldognak, ha egy nap megéltem huszonegy boldog pillanatot,
de volt mellette háromszázharminc olyan is, amiben a diszkomfort
dominált. Ha látom magam a tükörben naponta tizennégyszer, és abból
tizenkétszer nem tetszem magamnak, nem az lesz a nap végén a
megélésem, hogy „Büszke lehetek a külsőmre, mert volt egy egész jól kinéző
valaki a tükörben reggel fél tízkor és délután kettőkor!”. A domináns, tehát a
túlnyomó többség lenyom, győzedelmeskedik fölöttem.
Ezért, ha valakit messziről csodálok, és továbbra is föl szeretnék
nézni rá – tehát szeretnék beleképzelni, rávetíteni dolgokat –, talán jobb
nem megismernem. Mert legtöbbször összetörik a kép, amit magamban
kialakítottam, csupán azért, mert közelebb kerülök az illetőhöz, és
ezáltal több adatom, megélésem, lenyomatom lesz róla – és a róla
kialakított képem egész biztosan árnyalódni fog. Többször tapasztaltam
már, hogy mennyire piedesztálra emelnek az emberek az alapján, amit a
médiában látnak vagy a könyvemben olvastak – még úgy is, hogy
szerintem azon kevesek közé tartozom, akik elég őszintén, nyíltan és
sokat beszélnek a kevésbé fényes oldalukról, a kudarcaikról és
nehézségeikről is. De az mégsem olyan, mintha órákat vagy akár
napokat töltenénk együtt! Sokszor ugyanez a távolság és kevés, szűrt
információ miatti torzulás az oka annak, hogy meglepődünk, mikor
elválik az ismerősünk a látszólag szuper férjétől, akinél jobb apukát nem
látott még az oviközösség – hányszor kaptam meg ezt én is a
válásomnál…
Ahogy belülről mindenki rózsaszín, úgy messziről mindenki
homályos.

Egészségtelen harmónia

– Hogy vagy? – kapjuk a kérdést.

– Köszönöm, jól! – hangzik a válasz, de hányszor! És mennyiszer nem
igaz…
Persze van, amikor csak rohannék tovább, és nem akarok leállni
beszélgetni. Megesik, hogy nem tartozik a másikra, hogyan is vagyok
igazából, ezért intézem el ennyivel. De többször is előfordul, hogy
magamnak is ugyanígy állítom, hogy minden oké, miközben nem az. Ez
olykor nem jelez mást, mint hogy nem szeretnék kapcsolódni a rossz
érzéseimmel, a töréseimmel, a fájdalmaimmal. Hazudok magamnak,
amitől nem leszek igaz ember – és nem leszek igazán jól sem. Valahol
mélyen pontosan érzem, hogy vetítek, hogy áltatom magam. Nem nézek
szembe magammal, igyekszem nem érezni, ami fáj, mert abban
reménykedem, hogy ha nem érzem, akkor nincs is!
A mellékhatása lesz ennek a működésnek, hogy nemcsak magam felé,
hanem kifelé is sokszor leszek érzéketlen, hiszen az érzőcsápjaimat
módszeresen némítom.
Nem tudjuk mások fájdalmait meglátni, ha befelé érzésvakok
vagyunk.
 [8] Jack P. Shonkoff – Linda Richter – Jacques van der Gaag – Zulfiqar A. Bhutta: An Integrated
Scientific Framework for Child Survival and Early Childhood Development.
https://pediatrics.aappublications.org/content/129/2/e460
[9] Oprah Winfrey – Bruce D. Perry: What Happened to You? Conversations on Trauma, Resilience,
and Healing. Flatiron Books, 2021, 102. oldal.
[10]
https://web.archive.org/web/20050323233001/http://accesstoinsight.org/ptf/dukkha.html
[11] Daniel Gilbert: Rábukkanni a boldogságra. HVG Könyvek, 2020, 287. oldal.
[12] https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC3130348//
[13] Julianne Holt – Lunstad, Timothy B. – Smith, J. Bradley Layton kutatása, említi Brené
Brown: Atlas of the Heart. Random House, 2021, 180. oldal.
[14] https://time.com/5248016/tracey-crouch-uk-loneliness-minister/
[15] Priya Parker: The Art of Gathering. Apple Books, 2019, 300. oldal.
Ahogy belülről mindenki rózsaszín, úgy
messziről mindenki homályos.
 Ahogy nem tudjuk kirekeszteni az érzéseinkből csak a rosszat – ha
kizárunk, akkor minden érzés kint marad. Mint a fájdalomcsillapító, úgy
működik: ha a kezelés előtt kapok a fogorvosnál egy injekciót, akkor
nemcsak a fogfúrást nem fogom érezni, hanem a simogatást vagy a
csókot sem, tehát valójában érzéscsillapítást kaptam. Az érzéstelenítés
funkciója, hogy megfosszon minden érzéstől. Ha belül nem érzem a
fájdalmaimat, ha nem élem át a töréseimet, ha kicsit nem pusztulok bele
az életbe, hanem mindig „köszönöm, jól vagyok”, akkor egyrészt kisebb
az esélyem arra, hogy úgy igazán jól legyek, másrészt a világgal sem
tudom mélyíteni a kapcsolatomat, nehezen tudom átérezni mások
fájdalmait, igényeit és szükségleteit. Ott leszek az életemben és a
világban, de csak ritkán leszek jelen.

Görcsös lazulás

Sokszor nem értem, hogy miért görcsölök sokáig bizonyos dolgokon.

Miért nem tudok ellazulni könnyebben? Miért nem tudom elengedni a
feszülést?
Tizenöt hónapos koráig éjszakánként hatszor-nyolcszor is szopott az
egyik gyerekem, majd egyik napról a másikra végigaludta az éjszakát. Én
meg voltam róla győződve, hogy meghalt, mi más történhetett volna?!
Ijedten riadtam föl többször is éjszakánként, és rettegve ellenőriztem a
szuszogását. Elvileg simán aludhattam volna onnantól kezdve, de még
hónapokig nem mertem elengedni magam. Pár nap után már
egyértelmű volt, hogy nem hal meg éjszakánként, viszont egyáltalán
nem hittem el, hogy az estétől reggelig tartó alvások maradandók
lesznek. És mivel rosszabbul viselem, ha feszülök, majd elengedem
magam, és utána újra meg kell feszülnöm, ezért inkább el sem engedtem
magam. Minden este az éjjel nyolcszori ébredésre készülve feküdtem le,
és ennek megfelelően aludtam: felszínesen. Legalább fél év kellett, hogy
bele tudjak lazulni az éjszakai alvásaimba.
Nem tudjuk mások fájdalmait meglátni, ha
befelé érzésvakok vagyunk.
 Azóta vagyok elfogadóbb a „nehezebben lazulok, mint szeretnék”
lelki működésemmel, mióta a test funkcionálásának párhuzamát mellé
tettem: egy görcs soha nem múlik el egyik percről a másikra, hanem
lassan és fokozatosan enged. Sokszor előfordul a vádli- vagy
talpgörcseimnél, hogy a görcsök visszajönnek, újra markukba fognak, és
nem eresztenek. Ilyenkor a szervezetem fölkészülve várja a fájdalmat,
mintha páncélzatot növesztenék támadásra számítva – így esélyesebben
túlélem. A lelki görcseim, berögződéseim, évtizedek óta fönnálló gátjaim
sem tudnak egyik pillanatról a másikra kioldódni, mondjuk csak attól,
ha rájövök valamire. Ha görcsösen erőltetem a lazulást – például
ostorozom magam, hogy milyen stresszes életet élek, és hányszor
vagyok türelmetlen –, azzal biztosan nem segítem magam.

Ahogyan a test görcseit a türelem és a meleg oldja, úgy a lelkemnek is a

kedves, támogató hozzáállás segít kilazulni.

Állandó lelki egyensúly

Ha valakire azt mondjuk, hogy kiegyensúlyozatlan, az egy negatív

jelző. Mutatja, hogy az lenne az ideális, a megfelelő, a tökéletes, ha
állandóan kiegyensúlyozottak lennénk lelkileg. Vajon miért vágyjuk
annyira, illetve várjuk el magunktól és másoktól, hogy a lelkünket
állandó egyensúlyban tudjuk?! Állandóan változik és sokszor
korrekcióra szorul a hajunk, a körmünk hossza, az arckifejezésünk, a
hangerőnk, és ugyanígy a láthatatlan dolgaink is: a gyomrunk
telítettsége, a testhőmérsékletünk, a májfunkciónk, és sorolhatnám a
végtelenségig. Ami él, az mozog, és közben folyamatosan változik.

Az állandó lelki egyensúly csak egy illúzió. Vagy fogalmazhatok úgy is:
önáltatás. Ha mindig nyugodt, folyamatosan mosolygós és állandóan
kiegyensúlyozott leszek, akkor lesz csak igazán okom arra, hogy megijedjek
attól, hogy a tudattalan hárító mechanizmusaim vajon mit művelnek velem
a hátam mögött!
 Bagolyköpet

Egy-egy nehézségünkre, traumánkra érdemes úgy ránézni, mintha

egy bagolyköpet lenne, mi meg ornitológusok lennénk. A hivatását
szerető madárkutató nem ítéli csúnyának a bagolyköpetet, sőt,
valószínűleg örömmel veszi górcső alá, alig várja, hogy milyen tudást és
tapasztalatot fog tudni kinyerni a kincsből!
„S hogy miért jó nekünk ezt vizsgálni? A köpet alakjából, színéből,
állagából megállapítható, melyik bagolyfaj található az adott helyszínen,
területen. A köpet összetevőinek azonosításával derül fény arra, hogy mi
és mekkora arányban szerepel a madár étlapján. … A köpet
fészekanyaggá is avanzsálhat, a felhalmozódott köpetek egy idő után
fellazulnak, széthullanak, és a bennük lévő szőrzet egyfajta almot hoz
létre a fészekalj alatt”[16] – olvashatjuk a Balaton-felvidéki Nemzeti Park
weboldalán.

A lelki bajaink hasonlók a bagolyköpetekhez. Bennünk összegyűlt és

összegubancolódott, emészthetetlen dolgok halmaza. Nem undorító, nem
szégyenletes, nem fölösleges kitenni, hanem a módja annak, hogy ne bántsa
tovább a gyomrunkat, és akár puha almot képezhessünk belőle.

Kompenzálás

Minden gyerekem igény szerint kapott belőlem az első pár évében – a

legtöbbet adtam magamból, amit épp tudtam. Egy ideig tiszta szívemből
és élvezetből, de volt, hogy megfelelésből is. Saját magamnak próbáltam
megfelelni, a bennem lévő ideális anyának. Az ideális anyaképem mint
egy puzzle, az általam megélt gyermekkorból, társadalmi normákból és
egyéb tapasztalataimból rakódott össze.
Például abból, hogy engem pár hónaposan beadtak egy bölcsődébe,
merthogy pénzt kellett keresni. Ami nekem – bármennyire is megértem
a mai eszemmel – mélységesen fájdalmas volt. Az ideális anya a
fejemben nem rakja a gyerekeit bölcsődébe – kivéve, ha más anyákról
van szó, ott bármit el tudok fogadni –, hanem a gyerek első éveiben
boldogan együtt van vele. Majd a következő években is… No de meddig
és mennyit? Akkor is, mikor neki nem olyan jó már? Az idealizált képem
nem volt ennyire részletesen kidolgozott. Csak csináltam én is azt a sok-
sok jót, amit kaptam, és az ellenkezőjét annak, ami nekem fájt anno.
Előfordul, hogy a gyerekünk életével próbáljuk kompenzálni a saját
életünk javítandónak ítélt pontjait – amiből nekem sok volt, legyen neki
kevés, ami nekem kevés volt, neki legyen sok! Ha én nem tanultam
zenét, és megéltem ennek a hiányát, akkor ő föltétlenül már hároméves
korától tanuljon, ha nagyon erőltették a szolfézst és a zongorát, és
utáltam, akkor az lesz az utolsó, amire beíratom, ha én nem sportoltam,
akkor viszem a gyerekem heti háromszor már a második szülinapja
után, ha kiütést kaptam a balettóráktól, akkor nem fogom nagyon bánni,
ha nincs kedve mozogni. Csak sajnos vagy szerencsére a lélek
matematikája ennél sokkal összetettebben működik. Ott van például az,
hogy amit én túltolok szülőként, azt a gyerekeim kompenzálni fogják az
ő gyerekeiken. Tehát ha elszalad velem a ló, jól kitolhatok az
unokáimmal…
Sokszor párkapcsolati szinten is megjelenik ez a kompenzálás. Ha a
szüleim nem jártak el szórakozni, és boldogtalannak láttam a
házasságukat, akkor hihetem azt, hogy a boldogság kulcsa a heti
háromszori színházba járás. Ha elváltak, és azt én megszenvedtem,
hihetem, hogy a válás rossz dolog, ahogy fordítva is: ha együtt
maradtak, és az keserítette az életem, akkor nem fogok tartani egy
válástól. Megjelenhet a munkában: ha apukám föláldozta a karrierjét
értem, és én ennek sok negatív hatását éltem meg, mindent meg fogok
tenni, hogy elkerüljem a mintaismétlődést.
Bárhol is, így az ellentétes irányba tolódva korrigálok – például én
azzal, hogy évekig teljesen alárendeltem magam a gyerekezésnek –, és
nem fogom vele elérni, amit szeretnék. Ahogy Jung fogalmazott: „A
legnagyobb teher, amivel egy gyereknek együtt kell élnie, a szülei meg
nem élt élete.” Két ember élete sosem egy bugyor: a sajátommal nem
kompenzálhatom a szüleim meg nem élt, el nem ért, ki nem élt vagy
rosszul megélt dolgait, a gyerekemében pedig nem korrigálhatom a
sajátomat. Viszont mindenkinek lehetőség meghaladni a szüleit, és
mindenki bízhat abban, hogy ezt majd gyermeke is megteszi.

Magunkba zárt tisztaság

Van néhány közeli ember az életemben – barátaim, szeretteim vagy

klienseim –, akiknél sokáig nem értettem, hogyan lehet, hogy
megmaradtak tiszta szívűnek, kereknek és fényesnek belül, mikor
látszólag valami egészen kegyetlen rettenetben nőttek föl. Bántalmazó
szülőkkel, abúzusokkal és egyéb traumákkal volt teletűzdelve életútjuk,
mégis úgy csillognak, mint az Esthajnal. Hogyan?!
Kutatva a szakirodalomban és terepen, hogy hogyan jön ki az
egyenlet, eddig két fontos magyarázatot találtam. Az egyik, hogy
fölnőttkorban is csodákat tud tenni egy valódi elfogadó társ, barát,
rokon, segítő vagy csoport. Nemcsak a szavak szintjén, hanem tettekkel
is tiszta, feltétel nélküli szeretetet adni tudó környezet.
A másik érdekesség, hogy néha épp a brutálisan durva környezet az,
ami segít megőrizni a belső fényt. Ismerek embereket, akik nagyon korai
életszakaszukban kaptak bántásokat, és mégis képesek voltak magukba
zárni a gyermeki tisztaságot. A disszociáció egy olyan védekező
mechanizmus, amikor annak érdekében, hogy ne sérüljünk, páncélok
mögé rakjuk magunkat: kilépünk az adott pillanatból, leszakadunk-
elszakadunk onnan érzelmileg, így az nem érint minket – vagy
legalábbis épp akkor úgy éljük meg, hogy nem érint. Eltávolodunk a
traumatikus behatástól, és így a „most”-ban túléljük, ami épp történik.
Ez nem jelenti azt, hogy hajrá, mindenki bátran üsse szavakkal és
tettekkel is a gyerekét! Mert brutálisan rombol, még ha meg is tudjuk
védeni a belsőnket, kegyetlen nehéz visszatalálni a tiszta magunkhoz,
újraegyesülni, majd kiteljesedni az énünk csillagfényes részével. Ha
elzártuk a tisztaságot a világ elől egy betonbiztos páncélszekrénybe,
hogy ne sérüljön, az azt is jelenti, hogy legtöbbször mi sem férünk
hozzá, tehát nem építettük be magunkba, nem integráltuk. De jelent
még valami nagyon fontosat: hogy mégiscsak megőriztük nagyon
mélyen a sértetlen magunkat, tehát van remény még a legborzalmasabb
gyermekkorból is csillogó jelent varázsolni!

Belső hang

Hallom a belső hangom, és figyelek rá? Kérdezem sokszor magamtól

és másoktól is. De mit is akarok ezzel pontosan? Amikor ott ülök egy
családi vacsorán, és előveszem a végén a tiramisut – ami után minden
családtagom mindig megnyalja a tíz ujját –, a belső hangom azt mondja:
„Végre, végre, végre, kérek sokat!” Aztán a másik belső hangom meg
ezt: „Nem kell degeszre tömni magam, de mértékkel ehetek nyugodtan!”
Míg a harmadik: „Pontosan tudom, hogy addig a pár percig mennyei
lesz, amíg fogyasztom, de utána órákig vagy napokig fogom utálni azt a
döntésem, hogy ettem, jobb, ha nem eszem!”
Vagy a hangom, amelyik reggel negyed hatkor azt mondja, „Most
már kezdjem el a mozgást, hiszen ezért keltem föl ilyen korán!”, a másik
meg azt súgja: „Nyugodtan lazíthatok egy kicsit, ezen a héten már több
nap mozogtam, mint nem!”, a harmadik meg azt: „A legjobb lenne egy
kád meleg fürdőben ülni és olvasni.” Most akkor melyik a belső
hangom?!
Egyszerre mindegyik, és talán egyik sem. Úgy képzelem magamat,
mint a fa évgyűrűit. A különböző hangjaim más és más évgyűrűkből
jönnek. A rétegek rám kerülnek az évek során – mondjuk mikor hét
hónapos koromban leválasztanak az anyatejről, vagy mikor kinevetnek,
mert zugeszem pár évesen, ahogyan rákerül réteg azzal is, hogy egy
olyan társadalomban élek, ahol a szépségnorma az, ha valakinek 90-60-
90 a mérete. Az évek során az újszülöttkori belső hangomra, az ősi
mindentudóra telepszenek takarások.
A csecsemőénem mindig pontosan tudta, milyen alapdolgokra van
szüksége. Jelezte, ha éhes, fázik, vagy fáradt, esetleg ölelésre vagy
ingerekre vágyik. A takarások nem föltétlen rosszak, hiszen nem
szeretnék fölnőtt koromban csecsemőként üvölteni egy megbeszélés
közepén, hogy „Éhes vagyoooook!”, ahogy nem vágyom arra sem, hogy
átszaladjak egy négysávos úton, ha meglátok egy cuki kiskutyát. A
szocializáció talán nem a legjobb folyamat, de még nem talált ki jobbat a
világ. Néha kuszává teszik a rendszert a megélt tapasztalataim: például
ha egy narcisztikussal éltem le egy bő évtizedet, és utána munkában
összehoz a sors egy hasonló típussal, akkor esélyesen először minden
porcikám azt súgja, sőt kiabálja majd: menekülj! Ez a legigazabb hang,
vagy esetleg az, aki a sérüléseiből kigyógyulva már tudja azt mondani
magának, hogy: „Értelek, menekülnél, mert ott van még a lenyomat,
hogy ez egy veszélyes egyén, de már nem árthat, már észreveszem, és
vannak eszközeim, hogy ne sérüljek!” Akkor most meneküljek, mert jót
súg a belső hangom, vagy maradjak, mert a másik, szintén belső hangom
jelzi a nekem jobbat?! Sokszor előfordul, hogy én magam sem tudom,
melyikre érdemes hallgatnom.
Sosem késő elkezdeni fölfejteni, megkeresni a valódi, mély, bölcs
belső hangunkat, melynek az alapvető célja a testi és lelki harmonizálás.
Ezek a hangok mindenkiben ott vannak.

Mégis, az összes létező nyelv közül a belső nyelvünkön beszélünk talán a

legkevesebben és a legkevesebbet.
Viszont szerencsére meg lehet tanulni, elhatározás és a sokszor
ismételt cselekedet – tehát gyakorlás – az alapja. Én például úgy
szoktam, hogy először is háborítatlan csöndet teremtek – ha elhalkul a
világ zaja, fölhangosodhat a belsőnk. Ha nem gondolunk célzottan
semmi különösre, akkor „önmagunkra irányítjuk a figyelmünket: az
alapállapot azon agyterületeink aktivitását idézi elő, amelyek
együttműködése létrehozza az én-érzésünket”.[17] Aztán kiterjesztem a
csápjaimat belül: megpróbálom megérezni, hogy a belső hangom
mennyire szól mélyről. A szívemmel fülelek.[18] Van, hogy azt érzem,
hogy nagyon mélyről bukkan föl belőlem valami, aztán csak később
jövök rá, hogy még jó pár réteggel vagyok elzárva a közepemtől. Minden
réteg lebontása, leporolgatása, letisztítása, megvizsgálása, átnézése és
átérzése közelebb fog vinni ahhoz a csecsemőkorban megélt
állapotomhoz, amiben – még ha sokszor nem is racionálisan
értelmezhető módon – egyértelműen érzem az utam az örömtelibb
pillanatok felé.
[16] https://www.bfnp.hu/hu/hir/mit-mutat-a-bagolykopet
[17] Bessel van Der Kolk: A test mindent számontart. Ford. Kós Judit. Ursus Libris, 2020, 100.
oldal.
[18] A kínai meghallgatni-hallani ige ábrázolásában a szív is benne van.
http://avadiamond.com/listen-ting/
 Újkori iránytű

Ráeszmélve gyerekkori sérelmeinkre egy-egy okosító könyv, cikk

vagy terápiás ülés után, jogosan fájunk. Viszont számonkérni a
szüleinken, hogy mit és miért csináltak vagy nem csináltak, nem mindig
fair. Lehet olyan, mintha egy analfabétaként élő népcsoport városba
szakadt, iskolázott tagjaként azért reklamálnánk, hogy otthon nem
olvastak nekünk meséket. Fölmenőink nem tanították meg olvasni a
saját érzelmeinket, gondolatainkat és testi érzeteinket, merthogy
tudatosan kevesen művelték ezt saját magukkal is, évtizeddel ezelőttig.
Persze sokaknak már akkor is megvolt a magához való lelke, ahogy
megvan a magunkhoz való eszünk egyetemi végzettség nélkül is, tehát
rengeteg mindent tudtak őseink ösztönösen (mesékből, népdalokból,
irodalmi művekből, a Bibliából és a tűz körüli történetekből), de nem
volt divat kirakni, megtárgyalni, fejleszteni lelki működésünket. E téren
a tudatosítás évszázadát éljük, és ez a fölvilágosodás sok új és csodásan
működő iránytűt nyújt, hogy navigálni tudjuk magunkat az érzelmi
labirintusainkban. És talán könnyedebben tudunk haladni ebben az
útvesztőben, ha megértést adunk azoknak, akiknek a korában még nem
volt tömegcikk az iránytű.

A kicsi nem kicsi

Tikkasztóan meleg nyári nap, hónom alá veszem az öt gyereket, és

irány a vadaspark. Bár viszek kulacsot, egy óra alatt elfogy a vizünk.
Nem gond, tudom, hol van a kút. Hosszú a sor, megpróbáló a várakozás,
fáradtak a lelkek. Nagy nehezen sorra kerülünk, megtöltöm a
kulacsokat, majd a kútból is isznak a kicsik. Mikor az egyikük épp a
vízsugár alá tartja a száját, egy gyönyörű sárga lepke cikázik el az arca
mellett. „ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ” – kiált föl, ugrik hátra, és kétségbeesetten,
hangosan zokogni kezd. Ahogy leguggolok hozzá, és átölelem, érzem,
hogy az egész teste remeg, végtelenül megijedt. Miközben simogatom, és
picit ringatom, figyelem, hogy mi történik a körülöttünk álló, kútra
váró, körülbelül tizenöt fős tömegben: majdnem mindenki nevet…
– Jaj, hát ez csak egy lepke! – mondja a mögöttünk álló hölgy
mosolyogva, és érződik, hogy kedvességnek, megnyugtatásnak szánja
ezt a megjegyzést.
Ahogy sokaknak, neki sincs fogalma arról, hogy mennyire káros lehet
egy ilyen mondat. A gyerekem a csontjáig remeg. Csak egy kis lepke
lenne?! Neki nem az, hanem egy óriási ijedtség. Nem az agyi
kapacitásával van a gond, értelmes, nem sérült, elég nagy is már ahhoz,
hogy az eszével pontosan tudja, hogy nem kell megijedni egy lepkétől.

De a félelmeink nem az agyunkban laknak, hanem a zsigereinkben!

Mikor megijedünk, a gyomrunk és a szívünk tájékán remegünk. Egy ilyen
állapotban lekicsinylő hozzászólásokat – vagy akár intellektuális
magyarázatokat – kapni minden, csak nem segítség. Igen, lehet csontig
hatolóan megijedni egy lepkétől, ahogy lehet nem félni egy tigristől.

A jó nem jó

Azt gondolhatnánk, hogy a kedvesség, az ölelés, a simogatás, a

segítségadás a tökéletes hozzáállás a gyermekünkhöz, a barátainkhoz, a
felebarátainkhoz, és magunkhoz is. Nem föltétlenül.
„Születéskor az emberi érintés új érzés, és eleinte stresszkeltő inger.
A szeretetteljes érintés ekkor még nem kapcsolódik össze az
örömérzettel. Egy mindig jelen lévő, szerető gondozó karjaiban, hosszú
órákon át tartó ringatás során válik az érintés ismerőssé, így
kapcsolódik hozzá a biztonság és a kellemes érzet. Úgy tűnik, hogy ha
egy csecsemő nem kapja meg ezt a gondoskodó érintést, akkor nem
alakul ki az emberi érintés és az öröm közötti kapcsolat, és az ilyen
gyermekek számára az érintés egyenesen kellemetlen”[19] – olvashatjuk
Bruce D. Perry A ketrecbe zárt fiú című könyvében. A gyermekpszichiáter
elénk tárja egy súlyosan traumatizált gyermek esetét, akinek hat-nyolc
hónap kellett ahhoz, hogy el tudja viselni az érintést, és aztán élvezni is
tudja a testi kontaktust.[20] Ha nem szoktam a simogatásszántást, lehet
az bármilyen jó elméletben, gyakorlatilag kellemetlen kapirgálás lesz.
Kényelmetlen lehet az elfogadás, a feltétel nélküli szeretet, az ölelés,
a gondoskodás is. Sőt, lehet veszélyes, túl sok! Tanulmányaim során több
önismereti csoport után is voltam tanúja annak, hogy az ott megkapott,
nagy dózisú elfogadás és belső önvizsgálat nagyon megnyitotta egy
csoporttársamat, aki aztán visszament a mindennapok megszokott, sivár
pusztaságába, és megtartó rendszer nélkül rettenetes szorongásai lettek
– túlságosan kinyílt, és védelmi háló nélkül túlságosan sérülékennyé
vált. Ameddig és amikor csak tud, vigyáz minket a belsőnk, hogy ne
nyíljunk túl azon, amit elbírunk – saját nehézségeinkre sem minden
esetben jó érzékennyé válni.
Ideális állapotot kár keresnünk, mert egyikünk sem kapott
tökéleteset. Egy egészséges csecsemőnek nem tehetünk rosszat, ha
végtelen mennyiségben kényeztetjük öleléssel és szavakkal, de később
már egyéni, hogy kinek milyen mértékben lehet adagolni akár a
simogatást, akár az elfogadást, akár a kedves szavakat. Ha sérültünk is
ezeken a területeken, nagy odafigyeléssel és finoman próbálkozni
nagyon megéri, hogy aztán lassan hozzászokva fogadni tudjuk az élet
alapjóságait.

Gyerekeskedj!

Ne gyerekeskedj már! – szoktunk rászólni arra, aki „gyerekmódra

viseli magát, csintalanul, könnyelműen, pajkosan él”.[21] A
felelősségmentes, heves, akár kontrollálatlan, hullámzó érzelmekkel
átitatott lét az, amit a kiskorúakhoz kötünk. Ellenben a fölnőtt
viselkedik, és felelősséget vállal a tetteiért! Az utóbbival nem is
vitatkoznék, de ha túlságosan viselkedünk, az tévútra tud vinni
bennünket.
Néha tartunk az érzelmeinktől, és távol is tartjuk magunkat tőlük,
mert azok elvisznek minket, fölkapnak, és elröpítenek valami más
világba. Való igaz, hogy az érzelmek dolga, hogy elmozdítsanak
bennünket: közelítsenek vagy távolítsanak. Sokszor ezerszer jobbat
akarnak nekünk, semmint azt elsőre gondolnánk, és elég vehemensen –
vagy gyerekesen – igyekeznek ezt tudtunkra adni. Az elménk kezében
van az érzelmeink gyeplője, de nem mindig bízunk benne, hogy képes
féken tartani azokat, ezért egyszerűbb megálljt parancsolni nekik.
Vannak, akik gyöngének hiszik azt, aki kimutatja az érzelmeit. „Ne
legyél már kislány, mit hisztizel?!” – hangzik el akár olyanoktól is, akik
pontosan tudják, hogy nem csak a lányok vagy a kislányok éreznek. Még
mindig erős az a társadalmi megítélés – közös, köztünk megbújó szabály
–, hogy jobb elnyomni az érzelmeket. Jó hír, hogy mindenféle társadalmi
normát meg lehet változtatnunk a saját életünkben! Tehát ha nekem
nem tetszik ez a regulázás, akkor föl tudok lázadni – akár csak csöndben,
magamban.
Én például kiállok azért, hogy nemcsak a kislányok, lányok és nők
éreznek, hanem a kisfiúk, fiúk és fölnőtt férfiak is – még ha néha jobbak
is abban, hogy ezt ne mutassák.
Kiállok azért, hogy az érzelmeim uralása nem föltétlen jelent
elfojtást, hanem mutathatja, hogy megtanultam, hogy ne kerekedjenek
fölül rajtam, ne uralkodjanak felettem, ne náluk legyen a kizárólagos
kontroll.
Kiállok azért is, hogy aki érez, és kimutatja az érzelmeit, az messze
nem csélcsap vagy gyönge, hanem igenis rendkívül megbízható és erős
lehet. Megmutatni magam belülről, föltárni a sebezhető részeimet, a
sérülés kockázatát vállalni rengeteg erőt és bátorságot kér! Legalábbis
én minden fizikai munkát könnyebbnek találtam eddigi életemben –
még az ikerszülésem testi megpróbáltatását is! –, mint magamat
megmutatni.
Kiállok azért is, hogy az lehet csak igazán felelős fölnőtt, aki volt elég
ideig és eléggé gyerek – amit pótolni fölnőttkorban sem lehetetlen. Ha
megtapasztalhatom, átélhetem, megélhetem az érzelmeimet szabadon,
akkor képes lehetek mind kimutatni őket, mind határt szabni nekik.
Fölnőttként – tehát felelősséget vállalva – gyógyítóan csodálatos a
gyerekeskedés!
 Nyitott csatornáink

– Hogy tudsz ilyen csodásan rajzolni?! – kérdezem ámulva a hét-nyolc

év körüli gyermekemet, mire ő lazán veti oda a választ:
– Semmi különös. Amit látsz, lerajzolod. Csak ennyi.
És tényleg, neki csak ennyi azóta is: csodákat alkot. Nekem viszont
azóta sem sikerül, hogy „csak ennyi” legyen. Úgy képzelem,
mindannyian úgy születünk, hogy vannak nyitottabb és zártabb
csatornáink. Például a 180 centimmel és a vastag csontjaimmal nem
hiszem, hogy balettozni voltam hivatott – bár ettől még balettoztam –,
ahogy erősen esélyes, hogy az éneklés sem volt főállásban nekem szánt –
bár ettől még szoktam énekelni. Látom a gyerekeimen is, hogy egyik
ebben, másik abban tehetségesebb.
Mióta az eszemet tudom, illetve már jóval előtte éreztem, hogy a
kisbabákkal nekem lesz valami dolgom. Mégis, foglalkozásként nem
tudtam volna nagyobb büntetést elképzelni, mint hogy csecsemős
nővérnek, óvónőnek vagy tanítónak menjek – körülbelül olyan
értetlenül (vajon mi lehet jó abban?!) és emiatt tiszteletteli hálával
tekintek ezen szakmák gyakorlóira, ahogy az urológusokra vagy a szülői
munkaközösség tagjaira.
Aztán rájöttem, hogy nekem a babákkal nem úgy van életföladatom,
hogy gyerekekkel kell dolgoznom. Nekem a fölnőtteknek azt a belső
részét izgalmas látni és kutatni, aki tud úgy önazonos lenni, ahogyan egy
pici baba tud: mikor megkérdőjelezhetetlen alapod, hogy az vagy és
lehetsz minden pillanatban, akinek születtél. Mivel képes vagyok
meglátni az emberekben ezt a részt, ezért segíteni is tudom, hogy ez
láthatóvá váljon. Nekem ez a csatornám nyitott, ez izgat, bizserget, ez
éltet, gyönyörködtet. És ez is megy könnyen! A saját oszlopaim közül ez
a kiemelkedő. Ahogyan könnyű írnom is, az is egy tisztább csatornám.
Ahogy a rendcsinálásban is jó vagyok, és szeretem is csinálni, ami a
gyerekkoromban a Tetris nevű játék imádatában is megmutatkozott –
vagy fordítva, a játék miatt lettem jó a tárgyak rakosgatásában?! Ki tudja
ezt már…?
 A csapda valahol ott van, hogy azt hisszük, ami könnyen megy, az
nem annyira értékes. Társadalmilag is normává teszi ezt, hogy
tanárainktól is többnyire azt kapjuk, hogy ha a kisujjunkból kirázunk
valamit, akkor másban kellene erősödnünk. Ha nem úgy állok a
könnyűségeimhez, hogy azok az értékeim, akkor elkanyarodhatok attól,
amilyen vagyok, hiszen onnantól valamilyen elvárthoz próbálok majd
igazodni, erősítem a nem erős részeimet, az erősségeimet pedig
hanyagolom. Önmagamnak lenni a legkönnyebb dolognak kellene lennie
a világon! Mégis, mintha ez lenne a legeslegnehezebb.
Hiszem és tapasztalom azt is, hogy nem csak egyetlen nyitott
csatornánk van. Ahogy látom azt is, hogy a traumáink lezárhatnak
csatornákat, de egyszerre nyithatnak másikat!

Például, akit nem hallgatnak meg, nem egyszer rajzolni vagy fotózni
kezd, viszont akit megnyomorít a rajztanár, az csodás íróvá válhat, ahogy
sokszor rettenetes gyerekkorból fakadnak élsportolói pályák! Nincs olyan,
hogy örömöktől és emelkedett állapotoktól végérvényesen el tud zárni
minket bárki vagy bármi.
[19] Bruce D. Perry – Maia Szalavitz: A ketrecbe zárt fiú. Ford. Dudik Annamária Éva. Park
Könyvkiadó, 2015, 187. oldal.
[20] Bruce D. Perry – Maia Szalavitz: A ketrecbe zárt fiú. Ford. Dudik Annamária Éva. Park
Könyvkiadó, 2015, 190. oldal.
[21] http://gyerekeskedik.szojelentese.com
 A változás könyörtelen kín

Emlékszem az érzetre, mikor először festettem be a körmömet,

szerintem a harmincat is elhagytam már. Olyan érzés volt, mintha tíz
rák kapaszkodott volna az ujjaim végére! Rettenetes volt, alig bírtam ki,
hogy ne mossam le azonnal, szabályszerű kín volt. Ugyanígy hetek
kellettek ahhoz, hogy megszokjam az ujjamon a gyűrű érzetét, azt is
téptem volna le magamról, ha nincs a dacos tizenéves elhatározás, hogy
szeretnék az ujjamon ékszert hordani. Az utóbbi pár évben csak
szoknyákat és bő nadrágot hordtam, de mivel tudom, hogy a
változatosság gyönyörködtet, és szeretek újítani, mostanában elkezdtem
szűkebb nadrágot is fölpróbálni. És mi az eredménye? Ugyanaz a kín,
ugyanaz a bezártság, kötöttség, béklyó érzete, szinte fájdalmas a benne
töltött fél perc is!
Amennyire a testnek, annyira kényelmetlen a léleknek is valami újat
csinálni, annyira nehéz a komfortot az ismeretlenre cserélnie. Lehet,
hogy az agyam szeretné a változást, és tudja is, hogy fontos, de nem árt,
ha számolok vele, hogy a lelkem eleinte könyörtelenül le fogja üvölteni a
fejemet.

A hiszti nem létezik

Nincs olyan, hogy hiszti. Ha egy csecsemő vagy gyerek sír, annak oka
van. Miért sírna egyébként?! A sírással nem célja a harmóniát megtörni,
hanem épp ellenkezőleg: a sírás az eszköze a harmónia
visszaszerzésének.
Ez a hozzáállás több egy anyai értékrend-vezérfonalnál. Így
gondolom barátaimmal, szeretteimmel és klienseimmel kapcsolatban is.
Ha bárki mondja, vagy más eszközzel jelzi, hogy baja van, akkor annak
valami oka van. Ha úgy állok hozzá, hogy komolyan veszem, figyelek rá,
és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy elfogadjam és segítsem őt,
akkor nem fog vagy nem fog annyira erősen (merthogy az
automatizmusok és a játszmák még elvihetnek) más úton-módon
figyelmet vagy gondoskodást követelni.
„A New York-i Montefiore Kórház Rehabilitációs Központjában 1966-
ban sikerült 80 százalékkal csökkenteni a betegek újrafelvételének
számát az úgynevezett »elfogadás« módszerével, illetve azzal, hogy a
pácienseket arra bátorították, hogy beszéljenek a problémáikról. Lydia
Hall, a központ alapító igazgatója, aki eredeti szakmája szerint nővér,
azt fogalmazta meg, hogy náluk az ápolás olyan, mint ahogy egy anya
gondoskodik a csecsemőjéről. »Azonnal reagálunk a betegek kéréseire –
mondta –, akármennyire értelmetlennek tűnnek is…« A központ úgy
találta, hogy az anyai törődést utánzó módszerrel gyorsabban felépülnek
a betegek. Miss Hall példaként említette, hogy egy igen gyakori baleset,
a csípőtörés adott életkor és általános állapot mellett így feleannyi idő
alatt gyógyult meg, mint normális esetben. Dr. Ira Rubinnek, a központ
kardiológusának beszámolója szerint, míg az infarktusos betegek
többsége akár három hétig is ágyhoz kötve marad, a Loeb Központ
páciensei már a második héten talpra állnak a szívroham után. »Ha egy
idős ember, aki általában nem találkozik emberekkel, és társas
környezetbe kerül, ahol az emberek érdeklődnek iránta, és beszélhet a
családi problémáiról, akkor ott gyorsabban visszanyeri izomtónusát –
mondta dr. Rubin.«”[22]

A hiszti artikulátlan kísérlet a problémáink artikulálására. Ha

figyelemmel, jelenléttel és elfogadással fordulunk az akár másokban, akár
bennünk lévő problémák felé, akkor sokszor nagyon könnyen
körvonalazódik, alakul át megfogható, majd megoldható problémává, így
gyorsabban visszanyerjük lelkünk izomtónusát.

Magánykodás

Fél éve megtaláltam a tizenhárom éves koromban írt verseimet,

melyek létezéséről már régen elfeledkeztem. Világfájdalom van azokban
a versekben, nem túlzok. Először végtelenül összeszorult a szívem:
szegény, szegény én ott! Empatikus vagyok a gyerekkori énemmel,
mélyen és őszintén tisztelem a fájdalmait. Úgyhogy bátran
kijelenthetem: ekkora küzdelemre nem volt külső ok! A versekből
egyértelmű, hogy annak ellenére, hogy engem nem vertek szíjjal, nem
erőszakoltak meg, nem éheztem, belül mégis szétégetett valami.
Talán hét–tizenhárom éves korom közt, fokozatosan, de egyre
erősödő tendenciával eszméltem magamra, és arra, hogy különbözöm a
családom többi tagjától. Azt éreztem, hogy egyedül vagyok, és ez
rettenetesen nehéz nekem. Úgy tűnt, a többiek jól elvannak, és kívülről
úgy tűnt, mintha össze is tartoznának, én meg szeparálódva, egyedül
magánykodtam. A természetes gyermekkori közelre látás következtében
csak a körülöttem állókat láttam – tehát hozzájuk tudtam viszonyítani
magam, és őket tudtam okolni a gyermekkori magányom miatt is. Még
nem olvastam filozófiát, pszichológiát, sem a világirodalom
klasszikusait, és főleg: még nem tudtam befelé nézni. A szüleimet és
más, körülöttem lévő fölnőttet hibáztattam évtizedekig – és ebben
később, az egyetemi éveim alatt megerősített a pszichológia tudománya
is.
Aztán praktizáló pszichológusként jöttek és jöttek – és jönnek és
jönnek – szembe nagyon különböző családokban nevelkedett emberek,
az enyémhez nagyon hasonló gyerekkori magánymegélésekkel. Amikor
megtaláltam és elolvastam a kamaszkori verseimet, fölmerült bennem,
hogy alapból ez a magány nem valakinek (vagy valakiknek) a hibája vagy
bűne, hanem inkább az emberi mivoltom tudatára ébredése, az önálló
entitássá válásom jele volt. Hiszen amikor keresgetjük, hogy miben
vagyunk mi mások, egyediek, különlegesek, akkor kezdünk leválni
azokról, akikhez addig kötődtünk, tehát hozzájuk már nem
kapcsolódunk teljes lényünkkel, de még magunkhoz sem találtunk oda.
(Kis)kamaszként nem igazán tudok önmagam lenni korom és
fejlettségem, tapasztalataim hiányai okán, és bár már távolodnék, de
közben igényem az összeolvadásra igencsak lenne! Ha nem kapom meg a
kapcsolódás örömét például kortárs csoporttól, akkor könnyen
szétmarhat a magány. Tehetetlenek vagyunk gyerekként, és a rossz
érzéseinkért másokat okolunk.
 Én a kutyámmal való kapcsolatba menekültem, ott éltem meg a mély
összefonódást, majd később a barátaimmal, de talán akkoriban lett
társam az édesség is. Már régen anya voltam, és még régebben
pszichológus, mikor a magány már sokkal-sokkal ritkábban tett
áldozattá, nem vette el az erőmet, és nem tett tehetetlenné. A legjobban
működő magányellenszerem az lett, hogy bármi is történjen, magam
mellé állok, és magamat ölelem. Jelenlét és szeretet – elsőre talán üres,
nagyra fújt lufiszavak, de ha mélyen belegondolunk, mit is jelentenek, és
ezek mentén cselekszünk, akkor hamar kiderül, hogy ennél több talán
nem is kell sem magunknak, sem másnak.

Egymásnak ellentmondó vágyaink

Szeretném, ha több lenne az életemben a tennivaló nélküli, légüres

tér, amit kitölthetek mozgással, olvasással, meditálással, miközben nem
vágyom a mindennapi mozgatórugóimmal – családommal, barátaimmal,
hivatásom gyakorlásával – töltött időt csökkenteni.
Szeretném, ha a gyerekeimből jól funkcionáló (= az élet hullámain
örömtelien fönnmaradni tudó) fölnőtt válna, miközben nem vágyom
arra, hogy elköltözzenek.
Mindig szeretnék eljutni oda a klienseimmel, hogy ne legyen rám
szükségük, tehát legyenek jól nélkülem. Mivel hitem szerint az ehhez
vezető út mély kapcsolódásokkal van kikövezve – amik
összekapcsolódást szülnek –, ezért közben egyfajta veszteség is, mikor
valakivel elválnak útjaink.
Szeretném, ha ez a könyv sokakhoz eljutna, és hozná az azzal járó jó
érzéseket – például a mély kapcsolódásokat –, de egy jó nagy rész
bennem nem vágyik a láthatóságra vagy az életem megváltozására.
Egymásnak ellentmondó vágyaink vannak, sokszor ezért stagnálunk.
Néha csak az egyik vágyunkat látjuk és artikuláljuk, a másik a tudat
alatti szinten tart ellen. Az igazán izgalmas, hogy hogyan tudok
mozdulni úgy, hogy megtartom akár az ellentétes irányultságaimat is,
tehát viselni tudom a részecskéim széthúzását, a bennem lévő
paradoxonok diszkomfortját.
 Stabilitás

Gyerekkoromban úgy gondoltam, hogy a fölnőttségben az a jó, hogy

stabil leszek. Megnyugszom majd, mikor elérem a fő céljaimat, és rá
tudok feküdni a megszerzett tudásaimra, kapcsolataimra,
tapasztalataimra, javaimra. Ez a laza-pihenős, végcélját elérő, mindig
fixen Buddha-nyugalommal bíró és kedvesen mosolygó fölnőtt nem
lettem. És erős a gyanúm, hogy nem is leszek, mivel közben rájöttem,
hogy kevésbé szeretek a bokáig érő – bár biztonságos – vízben gázolni,
mintsem megmerítkezni a mély vízben, és úszni és úszni és úszni.
Imádom érezni a saját hullámaim erejét!
Távolról stabilabbnak tűnnek az emberek. Közelről jobban vagy
kevésbé, de mindenki inog, merthogy ami él, az mozog. Egyikünk sem
kőszobor. Évtizedeken át úgy értem el a stabilitást, hogy egyes
élethelyzetekben vagy életszakaszokban eltávolodtam magamtól: ha
magamtól távol megyek, messziről úgy tűnik, mintha nem inognék! Nem
foglalkoztam a problémáimmal, áltattam magam azzal, hogy nincsenek,
vagy nem olyan nagyok. Bár túlélési mechanizmusnak nem volt rossz, de
a mellékhatása az lett, hogy nem éltem, hanem túléltem, tehát az élet
vízében csak bokáig mertem megmerítkezni, amivel elodáztam az úszás
fölemelő lehetőségét.

Lelki borulások

Lehet olyan, mint egy láz: kívülről is egyértelmű, hogy gond van,
néha kicsit csillapodik a kín, aztán újra föllángol, vagy folyamatosan
tart.
Lehet olyan, mint egy lábtörés: üvölthetek a fájdalomtól, majd
segíthet az idő gyógyulni.
Lehet olyan, mint egy hormonális zavar: kívülről többnyire nem
látható, és én sem tudom, hogy pontosan mi a bajom, és néha az is
kérdés, hogy van-e bajom egyáltalán. Titkolhatom is akár, ámíthatom
még magamat is.
 Lehet olyan, mint egy fuldoklás: az elején még sokszor tudom jelezni,
hogy bajban vagyok, de aztán minél nagyobb a baj, annál csöndesebb
vagyok, és annál kevésbé tudok jeleket adni erről. Pillanatokra, mikor a
víz fölött vagyok, oxigénhez juthatok – érezhetem, hogy milyen sok
jóság van az életemben –, de elzáródom a levegőtől, mikor jönnek a
hullámok, melyek az örömeimet is maguk alá temetik, és elérhetetlenné,
láthatatlanná teszik.
Lehet olyan, mint egy fogfájás: hullámokban tör rám, belém-belém
hasít, de néha szünetel, és olyankor tudok mosolyogni is, ami keltheti
azt az érzetet is egy külső szemlélőnek, hogy már semmi bajom,
miközben lehet, hogy egy gyökérkezelés nem ártana.
És lehet ezeknek a keveréke, és biztosan még sok más fajta. A lelki
borulásnak ugyanúgy egyéni a mintázata és lefolyása, mint egy-egy
fizikai betegségnek.

Az normális?!

Az normális, hogy én azon szorongok, hogy…?! Az normális, hogy én

még mindig nem jutottam el oda, hogy…?! Az normális, hogy azt érzem,
hogy…?! Az normális, hogy nem tudom elfogadni, hogy…?! Az normális,
hogy még mindig gyászolom/hogy már elengedtem/hogy nem
foglalkozom vele/hogy sokat jár a fejemben…?!
[22] Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában. Ford. Barta Judit. Kétezeregy Kiadó, 2007,
73. oldal.
 A lelki borulásnak ugyanúgy egyéni a
mintázata és lefolyása, mint egy-egy fizikai
betegségnek.
 Hányszor, de hányszor kérdőjelezzük meg a normalitásunkat!
Sokunkban él egy elképzelés, hogy vagyunk mi, és vannak a „mások” –
utóbbiak azok, akik mindig jól csinálják, akik megoldják, akik sosem
buknak el, akik soha nem szoronganak, akik nem aggódnak, akik
könnyen túlteszik magukat a dolgokon, akik mindig lazák, vidámak, de
ha kell, összeszedettek. Én még sosem találkoztam a „másokkal”.
Megfizethetetlen a szégyen szorításából kibújni, és lecserélni azt a
hovatartozás bőségére. Az egyik legfölszabadítóbb érzés megélni, hogy
mi is az átlagemberek csoportjába tartozunk, nem lógunk ki, nem fog
kivetni minket a társadalom – tehát hogy mi is normálisak vagyunk!
Vagy épp senki más sem, merthogy a norma sokszor csak egy mítosz,
ami a fejünkben létezik, a valóságban pedig csak a sok-sok eltérőnek az
átlaga – tehát senkire nem érvényes egyenként, esetleg csak mindenkire
mint embercsoportra.
És miközben kétségbe vonjuk normalitásunkat, nem kérdőjelezünk
meg dolgokat, amikben talán kételkedhetnénk. Hogy normális-e, hogy
belül rengeteget bántjuk magunkat – ahogy sokszor azokat is, akiket a
legjobban szeretünk –, hogy normális-e, hogy embertelen elvárásaink
vannak magunk és mások felé, hogy normális-e, hogy nem tudunk
nemcselekedni, hogy normális-e, hogy félünk, fájunk, szűkölünk, de
mindezt persze kulturáltan, leplezve és csöndben tesszük?!
Megfizethetetlen a szégyen szorításából
kibújni, és lecserélni azt a hovatartozás
bőségére.
 Nem biztos, hogy eleget gondolkodunk el azon, hogy normális-e
leélni egy egész életet félboldog állapotban, hogy normális-e mindennap
alkoholt inni, munkát-hobbit-sportot túltolni, lelkünk és testünk
vészjelző hangjait elnyomni?! Normális-e, ha állandó honvággyal élünk,
mert nem érezzük otthon magunkat saját magunkban?! Nem minden
normális, ami mindennapos, és ami normális, az sokszor nem
mindennapos.
 2. fejezet

Mi, kiváltságosok

Középosztálybeli, fehér bőrű nő vagyok, öt egészséges gyerekem van,

bár korábban elváltam, jelenleg boldog párkapcsolatban élek.
Pszichológus vagyok, a fővárosban jól működő egyéni praxissal, szívből
szeretem, amit csinálok, megtaláltam a hivatásom. Néha cikkeket írok,
előadásokat tartok, és interjúkat adok, még egy könyvet is írtam pár éve.
[23] Értelmiségi családba születtem, kaptam kaját, taníttatást, tele volt a

polc könyvekkel, tele volt a ház szeretettel. Kaptam esténként mesét,

kaptam ölelést, kaptam a nagy család megtartó erejét is. Sokak
szemében tűnhetek kiváltságosnak, ahogyan rengetegszer gondolom én
is annak magamat. Akkor mégis, mi a túró bajom van nap mint nap?! Ezt
kutatom már tizenéve számtalan továbbképzésen, terápiás
módszerekkel és terapeutával, erre keresek megfejtést az önismereti
csoportokban és a jobbnál jobb, okosító, pszichológiai témájú
könyvekben. És találtam is már rengeteg megoldást, megfejtést – ahogy
az biztosan kiderült már az első fejezetből –, de erősen sejtettem, hogy
van még ezen a területen kiaknázatlan kincs.
A kiváltságosok bűntudata gyötör! – jöttem rá egy téli reggelen egy
meditáció alatt. AHA-élmény volt: egyértelműen és azonnal éreztem,
hogy valami nagyon mély dologra bukkantam. Attól a perctől mintha
megvilágosodtam volna: ömölve tárultak elém az összefüggések,
korábban meglévő, a világról és magamról való tudásaimat kapcsoltam
össze. Nem semmisítette meg az eddigi megoldásaimat, hogy miért is
nehéz az élet, hanem adott egy új perspektívát, egy új szöget, ahonnan
még nem láttam a világot és a saját életemet.
Egy társérzéssel, a túlélők bűntudatával korábban sokat
foglalkoztam. Szakmailag is érdekelt, de még inkább azért, mert én is
zsidó vagyok, egy holokausztot túlélő leszármazottja. A túlélők
bűntudata az a kínzóan szorongató „Miért én? Miért nem más?!”-érzés,
amiről nagyon sokan mesélnek, akik életben maradnak valamilyen
krízishelyzet után. Ha túlélek egy földrengést, autóbalesetet vagy egy
pusztító vírust, esélyesen teszem föl magamnak a kérdést: mivel
szolgáltam rá az életre, mikor mások ugyanabba belehaltak?! Ma már
ismerjük ezt, a tragédiákat követő jelenséget, de nem olyan régi tudás
ez, még a második világháború után sem foglalkozott a kutya sem a
túlélők lelkével.
Nagymamám tizenkilenc évesen tért haza a koncentrációs táborból,
ahol mindenkijét meggyilkolták a nácik. Nagyon szoros volt vele a
viszonyom, szüleim válása után, két és fél éves koromban hozzá
költöztünk. Ő volt, aki várt engem ebéddel, mikor hazamentem az
iskolából, ő kérdezte meg, milyen volt a napom. Anyukám azokban az
években éjt nappallá téve (szó szerint, mert rendszeresen volt éjszakai
ügyeletben) dolgozott, ezért sokszor a nagymamám mesélt nekem.
„Melyik könyvből olvassak, drága Dorkám?”, kérdezte esténként, mire
én már pár évesen is azt válaszoltam: „Ne könyvből, mesélj családi
történeteket!” És ezeknek az elbeszéléseknek a része volt a holokauszt
is, hiszen a családi történelmünk része volt, és ő ezt nem hallgatta el
előlem. Úgy tudott mesélni arról, mit élt át, hogy egy percig sem
éreztem, terhel engem. Mikor pici voltam, csak egy-két történetet
mesélt el újra és újra, csak olyanokat, amik valahol picit viccesek voltak,
az egyikben például az volt a csattanó, hogy kipisilt a barakk ablakán, és
majdnem egy őr fejére. „Meséld el, még egyszer, még egyszer!” – kértem
őt, és ő mesélte és mesélte, és ezen nevettünk egész este újra és újra. Én
csak annyit szűrtem le, hogy a nagymamám valami bátor tettet hajtott
végre, és hogy a téma a „kakipisi”, ami egy óvodás gyereknek mindig
vicces. Aztán ahogy nőttem, mesélte lassan és fokozatosan a
borzalmakat is, de mindig szigorúan ügyelt arra, mennyit bírok
befogadni. De nem csak a holokauszt volt a téma, szívtam magamba
minden családi történetet, a rokonaim-felmenőim életének apró
mozzanatait, beleértve az anyukám gyermekkorának részleteit is.
 Nagymamám legszomorúbb története – ahol éreztem, hogy a szíve
minden mesélésnél úgy szorul össze, ahogyan soha máskor – az apukája
utolsó napja volt. Ahogy a nagymamám, úgy a dédnagypapám is orvos
volt, gyógyított a koncentrációs táborban is. Fölszabadításuk után,
mielőtt fölszálltak a szabadság felé vivő vonatra, odafordult a
nagymamához, és azt kérdezte: „Rózsikám, megfognád egy kicsit a
táskámat?”, majd holtan esett össze. A tábor betegeitől kapta el a tífuszt.
Olyan tizenkét éves lehettem, amikor egyszer megkérdeztem a
nagymamámat, hogy mi fáj neki a legjobban. Tisztán emlékszem, ahogy
rám néz, és azt mondja fájdalmasan, fátyolos tekintettel, értetlenül
csóválva fejét: „Miért ő, miért nem én?!”
A túlélők bűntudata gyötörte, az a kegyetlen belső szorítás, hogy ha
átvészeltünk valami rettenetet, nem tudunk választ kapni a „Miért ő?!”
és a „Miért én?!” kérdésekre. Próbálunk megoldást találni, de valahogy
sehogy sem jön ki az egyenlet. Nyomasztó és szúró, ha olyanok haltak
meg, akiket érdemesebbnek tartunk az életre, mondjuk mert szerettük
őket, vagy mert egy bizonyos kategória szerint – például, hogy „Csak egy
ártatlan gyerek volt!” – úgy gondoljuk, hogy jobban megérdemelte volna,
hogy helyettünk inkább ő éljen. Sokan ilyenkor tagadják meg Istent,
hiszen nem jön ki a matek, egyszerűen érthetetlen az élet logikája!
Merthogy nincs neki, legalábbis nem emberi a logikája, viszont ebbe –
még ha tudjuk is az eszünkkel, hogy nem mi, emberek vagyunk a világ
urai – a gyomrunk és a szívünk nem tud beletörődni. De ha már életben
maradtunk, és nem akarunk öngyilkosok sem lenni, akkor valahogyan
élnünk kell, úgyhogy a belső rendszerünk teljesen tudattalanul ilyenkor
megpróbál megoldást találni arra, hogyan lehet tovább élni – és ilyenkor
például a bűntudat érzésével csökkenti a minket ért jó dolgok
eredendően örömteli hatásait.

A jóléti társadalomban a kiváltságosság sokunkat a túléléshez

hasonlatosan gyötör: „Miért én?! Miben vagyok én jobb, több, mivel
érdemeltem ki ezt a sokat?!” Kaptam valamit az élettől, amit nem igazán
tudok értelmezni és hova tenni, mert nem érzem, hogy tettem érte eleget,
 tehát nem érzem, hogy megérdemlem. Tudat alatt teherként élem meg,
hogy hozzám kegyesebb a sors, mint az emberiség jó részéhez. Mintha
valami miatt vezekelnem kellene, amit el sem követtem. Ahhoz, hogy
harmonizáljam a belső, egyenlőtlennek érzett, túl jó helyzetet, tudattalanul
magamat kezdem leépíteni a bűntudat marcangoló erejével. Valamiféle
egyensúlyt szeretnék belül: amim van, az annyi legyen, amennyit
megérdemlek.
A hozzáállás, hogy aki bűnt követ el, annak bűnhődnie kell, talán az
emberiséggel egyidős, legalábbis a nyugati erkölcsi gondolkodás egyik
alaptétele. Sőt, ez a hit elég erős ahhoz, hogy az emberek néha fájdalmat
okozzanak maguknak, hogy ellensúlyozzák vétkeiket. A kutatások azt is
alátámasztják, hogy a bűntudat és az önkárosítás közt ok-okozati
összefüggés van. Azok a kísérleti alanyok, akik felidéztek egy olyan
alkalmat, amikor kiközösítettek egy másikat, azok hosszabb ideig
merítették kezüket fájdalmasan hideg vízbe, illetve minél erősebb
áramütéseket alkalmaztak magukra a bűnös résztvevők, annál inkább
enyhült a bűntudatuk.[24]
Mindig is szerettem a tiszta és egyértelmű dolgokat, így én nagyon
örülnék egy bűn és bűnhődés mérlegnek. Mondjuk az egyik serpenyőben
egy kilencven decibellel kiabálás egy szerettemmel valami semmiség
miatt, a másik oldalán pedig két hivatalos papír kitöltése lenne nekem
egyenlő súlyú. A bökkenő ott van, hogy mindenkinek egyedi, hogy mi a
bűn, és mi lehet azzal arányos, kiegyenlítő bűnhődés.
Tehát ha bűntudatunk van, gyakran automatikusan szenvedésre
ítéljük magunkat. Az önbüntető folyamataink pedig többnyire
láthatatlanul és tudattalanul, önvezérlő üzemmódban irányítanak
bennünket, elterelnek az örömeinktől, és gátolnak a sikerek területén.
Freud ezt erkölcsi mazochizmusnak nevezte, és így írt róla közel száz
éve, szabad fordításban: Amikor a fájdalom és a kellemetlenség már nem
figyelmeztetés, hanem önmagában vett cél lehet, az örömelv megbénul,
lelki életünk őrzője mintegy elaltatva van.[25]
A kiváltságosság miatt érzett bűntudat is képes téves irányokba
vinni, és ezért kegyetlenül meg is nehezíteni az életünket – egészen
addig, amíg a tudatosítás eszközével nem hatástalanítjuk, vagy vesszük
kezünkbe az irányítást, és kezdjük el a folyamatot jó irányba terelni.

Nem igazságos

Ülök a barátnőm teraszán, és az anyukámról pöfögök neki, mesélem

konfliktusunkat és az épp nehéznek megélt helyzetemet. De nem tudom
felhőtlenül és jóízűen tövig rágni a mitcsináltmármegintazanyám-
gumicsontomat, merthogy a barátnőmnek már tíz éve nem él az
anyukája. Bármennyire is tudom, hogy jogom van panaszkodni a saját
nehézségeimről, visszatérően dilemmázom belül, gyötör a rossz érzés,
hogy kirakhatom-e, ami éppen nyom. Sokszor önt el a bűntudat: „Hát
mit kesergek itt én, mikor nekem legalább él az anyukám?!”
Bár nem tehetek a különböző élethelyzetünkről, bár nem követtem el
bűnt, mégis érzek bűntudatot. Nem szolgáltam rá a jóra, mert nem
tettem érte semmit, és ráadásul még panaszkodom is?! A bűnösség
érzésével kezdem korbácsolni magam, ami bár a kiváltságosságomat
nem szünteti meg, de a jó érzést, amivel az járhatna, mindenképpen
csökkenti, így ideiglenesen közelebb kerülök valamiféle belső
kiegyensúlyozottsághoz.

Cirkógond

Hajnali három óra, a másik szobából jelez az egyik kicsi gyermekem:

rosszat álmodott. Legmélyebb álmomból ébredek, de semmi gond, már
tizennyolc éve tolom az anyaipart, átmegyek, türelemmel simogatom,
míg visszaalszik. Vissza az ágyamba. Nem tudok elaludni. Oda se neki,
fölkelek olvasni, írni. Milyen jó – magyarázom magamnak –, nyertem
saját időt, juhéjjj, írhatom a könyvet! Csönd van, béke honol a lakásban,
és bennem is. Gondolom, ha lúd, hát legyen kövér: beülök a kádba,
ráhangolódásképp kényeztetem magam egy kis meleg vízzel. No, de hát
nem folyik meleg víz a csapból, mi több, a cirkó sem működik… Aha,
légteleníteni kellene! A problémát fölismerem, mert hallottam már a
férjem szájából, és láttam a távolból is a szerelést, és az igazat megvallva
sejtettem is (vagy féltem tőle?), hogy egyszer bekövetkezik, hogy nekem
kell megoldanom. Sebaj, az internet okos, egész biztos van arról videó,
hogy hogyan kell ezt. Negyven percet töltök a neten, de egy nyamvadt
cirkólégtelenítés-instrukciót tartalmazó videót vagy leírást sem találok.
Nem bírom elengedni a meleg kád víz vágyálmát. Gondolatban már föl is
ébresztem a férjemet, hogy: „Drágám, bocs, tudom, még csak 4 óra 7 perc
van, de megtennéd, hogy fölkelsz légteleníteni a kazánt?” Nem, ekkora tetű
nem lehetek… De közben szétvet az ideg, rég voltam így kiborulva –
jöhetett az elmúlt egy évben Covid-járvány, karantén, otthon tanulás öt
gyerekkel, minden terhelést bírok, de ezt, hogy nem fürödhetek reggel
négykor a kádban?! Hát ezt már nem bírja el a rendszerem! Annyira
kiborulok, hogy úgy érzem, többet tudnék panaszkodni most erről a
terapeutámnak, mint amennyi időt a gyermekkori sebeim föltárásával
töltöttem.
Na, álljak csak meg egy kicsit! Mi történik velem?! Megnyomom
magamon a pause gombot, és csak figyelek befelé. És jön is a válasz: hát
ez itt kérem, a pillangóhatás! Önmagában apró terhelés, de többet nem
bírt el a rendszer, beindított egy folyamatot, és a végén kiborult a bili.
És ekkor jön a mentőötlet: a tusolóban másik bojler van, akkor ott
van meleg víz! Csodás! Vízhordó asszonnyá változom 4.15-re, hordom,
hordom, hordom át a kádba a meleg vizet, és megnyugszom általa.
Viszont a düh mögötti árnyékban slattyog a bűntudat, és rám támad
váratlanul: „Tényleg nincs nekem más bajom, minthogy nincs meleg víz hajnali
négykor?! Ezen tudtam ennyire kiborulni?!” Percekig bántom magam
hasonló gondolatokkal, mint ahogy anno a megboldogult kutyámat
dorgáltam sokáig, mikor lelopott valamit az asztalról.
Aztán beugrik, hogy hát helló, szevasz, ez itt nem más, mint a
könyvtémám, a kiváltságosok bűntudata! Úgyis erről írok, még ha
kellemetlen is a megélése, remek lehetőség az önvizsgálatra.
Tudatosítom, hogy ez a cirkógond csak a legfölsőbb réteg, van sok más
bajom alatta, a nincsmelegvíz csak egy utolsó csöpp volt…
A vágyamat nem tudtam elérni, a tehetetlenségemből düh lett,
bűnösnek kiáltottam ki magam, így lett bennem bűntudat, a düh erejét
pedig magam ellen fordítottam. Ezzel próbálom harmonizálni magam,
csillapítani a kedélyeimet. És amint rajtakapom magam a régi,
automatizmussá vált tévúton, máris másik irányba kanyarodom: van sok
bajom – mint bárki másnak is, aki él –, amik közül csak egy kisebb
méretűhöz tudtam hozzáférni ma reggel, tehát most ilyen módon volt a
„nehézség-fájdalom”-bugyrom üríthető. És amint ezt belátom, a
kiváltságosok bűntudatát már le is cserélem empátiára és egy kádnyi
meleg ölelésére.

Láthatatlan korbács

„Még mindig azon vagyok elakadva, hogyan nézek ki?! Igazán

elfogadhatnám már magamat, mikor van, aki ezt lebénult lábbal is meg tudja
lépni!”
„Itt kesergek azon, hogy nincs itthon kenyér, mikor volt ma nálam olyan
kliens, akit megerőszakoltak?”
„Komolyan még mindig témám, hogy hogyan tudnék javítani az
anyaságomon, mikor én legalább vagyok olyan szerencsés, hogy az őseimtől
örököltem/tanultam/hoztam egy nemvagyokrosszanya érzéshez elegendő
meleg-elfogadó hozzáállást?”
Rendszeresen azzal csillapítom a saját nehézségeimet, fájdalmaimat,
düheimet, hogy másnak sokkal rosszabb. Bár rövid távon van, hogy
segít, hiszen gyorsan helyrerak, van egy észrevétlen, súlyos
mellékhatása: magamat láthatatlan korbácsokkal teszem helyre. „Tudd a
helyed!” – pirítok magamra, és persze ahogyan kell, rögtön el is
szégyellem magam. A szégyen megjelenése nekem mindig egy piros
fölkiáltójel: nem lehet jó megoldás az az eszköz, amivel közben
szétmorzsolom az önbecsülésem.

Perspektívaváltás

Sivár tárgyalóterem, távolságtartó bíró, a felperes az állam, az

alperes a három fiam apja. Lassan nyolc éve zajlik a kálvária, hogy az
exem fizesse rendszeresen a teljes tartásdíjat.
 Tanúként vagyok jelen, a bíró kérdezget, hogy a felperes mennyit
fizet, adom a kimutatást, majd elmondom, hogy továbbra is fönntartom,
hogy igazságtalannak és fölháborítónak vélem, hogy a három gyereket
egyedül tartom el.
– Maga elvált? – szegezi nekem a kérdést az exem ügyvédje.
– Hogy jön ez ide? – kérdezem én.
– Hangulatkeltésnek érzem azt a kifejezést, hogy egyedül tartja el a
gyerekeket, mikor férjezett. És főleg, ha jól értesültem a védencemtől,
egyébként sem küzdenek semmilyen anyagi problémával! – jelenti ki.
Ha milliomos lennék, az exemnek akkor is jogi kötelessége lenne a
bíróság által megítélt tartásdíjat fizetni – ért velem egyet a bírónő, és
állítja le az ügyvédet. De engem is meglepő módon, nem fölháborít az
ügyvéd határátlépése, hanem pár pillanatra feledteti velem még azt is,
hogy milliókkal tartozik nekem az alperes. Merthogy annyira megragad
a szituáció: egy lehetőség magamat kívülről látnom! Aha, szóval az exem
és rajta keresztül az ő ügyvédje úgy lát engem, mint akinek semmi oka
panaszra – nagyon érdekes ez a perspektívaváltás! Izgalmas, hogy az az
életminőség, amit a férjemmel kemény munkával megteremtünk,
amiben nap mint nap éljük meg a nélkülözés szorító érzését
(önkormányzati lakásban lakunk, ahol nem jut 15 négyzetméter sem
fejenként egy családtagra, férjemnek hónapok óta nincs munkája a
Covid miatt, etetünk öt gyereket, ebből három kamasz fiú…), kívülről és
messziről egzisztenciálisan kiváltságos életnek tűnhet. Rengeteg egyéb
szempontból tudom, érzem és élem is, hogy valóban kivételes
helyzetben vagyok – de hogy anyagilag?!
Ez az élmény segít engem abban, hogy fenntartásokkal kezeljem a
megítéléseimet. Segít abban, hogy figyelmeztessem magam, hogy akit
kiváltságosnak látok, az lehetséges, hogy akár az ellenkezőjét éli meg
annak, amit odavetítek.

Van még rosszabb

A gyermekeim közül néhány fizetős iskolába jár. Anno, mikor ezt a

döntést meghoztuk, tudtuk, hogy ez egy olyan luxus, ami túlfeszíti a
határainkat, a tandíj minden hónapban próbára tesz bennünket, mivel
nem engedhetjük meg lazán magunknak az oktatás költségeit. Mégis így
döntöttünk, mert meggyőződésünk, hogy a gyerekekbe éri meg
legjobban befektetni az időnket, pénzünket, erőnket.
A fizetős iskolákban az átlagos családokból kilógunk: nincs menő
autónk, háromszintes budai házunk, balatoni nyaralónk. Sokszor
tapasztaltam az elmúlt években, hogyan is hat ránk az, hogy egy
átlagosan gazdagabb környezetbe raktuk magunkat: a
szegénységtudatunkat erősítjük általa, hiszen lefelé lógunk ki. Nem
áldozatként éljük ezt meg, hanem tudatos döntésünk eredményeként, ez
van, ezt vállaltuk. Túlfeszítjük magunkat egy nemesebb cél érdekében,
hogy a gyermekeinket jó helyen tudjuk.
Mégis, néha nézegetem magamban, hogyan is vagyok ezzel a
választásunkkal, vajon ma is ugyanígy döntenék? Vajon jót teszek a
gyerekeimnek azzal, hogy az egzisztenciális kemény helyzet miatt
megfeszülünk? Jót teszünk-e azzal, hogy ők is azt élik meg, hogy a szűk
környezetük átlagához képest szegényebbek, mikor a nagy, országos
vagy világszintű átlagot nézve viszont semmi okunk a panaszra? Megéri-
e ár/érték arányban?! Visszatérően keresgélem a választ.
Egyik nap eljátszogattam a gondolattal, hogy vajon mi lehetne még
kellemetlenebb érzés, mint a szegénységtudat. Hát, ha gazdagságtudatunk
lenne! – jött azonnal a mellbevágó válaszom belülről. Elképzeltem, hogy
mondjuk vidéken, mélyszegénységben élő családok gyermekei közé
járnának az enyéim, ahol mi lennénk a gazdag család. Kivert a víz –
inkább vagyok szegény a gazdagok közt, mintsem legyek gazdag a
szegények közt! Fölfele kilógni még inkább embert próbáló lenne, még
több negatív érzést keltene bennem.
Ennek a szituációs játéknak a megélése nagyon erős tükröm lett,
hogy még jobban értsem magam, hogy miért is nem tudok elmozdulni
arról az egzisztenciális szintről, amiről jó részem évek óta elvágyódik.
Nem véletlenül vagyok ott, ahol vagyok: ennyi diszkomfortot tudok
elviselni, ennél több valószínűleg olyan erősen megpróbálna, amit nem
biztos, hogy elbírnék, tehát így úszom meg a kiváltságosok bűntudatát.
 Abszolút értéket nem képes megállapítani az agyunk, többnyire a
kontextusokra figyel, tehát mihez képest alapon működik.
Magyarországon középosztálybelinek számítunk, tehát átlagon felüli
életet élünk, viszont a mikrokörnyezetünk átlaga magasabb
egzisztenciális szinten él, mint mi, így a megélésem mégis az, hogy
átlagon aluli vagyok. Mióta a fönt leírt, a mostaninál erősebb
diszkomfort lehetőségét megtaláltam magamban, át is tudom
fogalmazni a vágyaimat: nem több javat, pénzt vagy kiváltságot
szeretnék, hanem az átlaghoz tartozni.

Kényes egyensúly

Az egyik kisebb gyerekem olyan egyéves, a másik két és fél lehetett,

mikor rákattantak a kukásautóra. Minden hétfőn, szerdán és pénteken
reggel, mikor meghallották a szemétszállító pöfögését, ugrottak is az
ablakpárkányra, hogy sasolhassák, hogyan emeli az emelőkar a kukát, és
hogyan dől bele a sok szemét a nagy autó gyomrába. Pár hét után még
ezeknél is fontosabbá vált a kukás bácsi, aki észrevette őket, és elindult
köztük egy interakció: minden alkalommal integettek egymásnak fülig
érő szájjal. Ő lett a mi kukás bácsink. Rossz érzés volt a gyerekeknek, ha
másik bácsi érkezett – kötődni kezdtek ehhez a rituáléhoz, ehhez a
tiszta, céltalan interakcióhoz. Csak egy integetés, ennyi volt, mégis
boldogságot hozott hetente háromszor. A kukás bácsi is határozottan jól
volt a helyzetben, széles mosolya egyértelműen kifejezte ezt.
A kölcsönös örömökön alapuló, plátói kapcsolat talán másfél évig is
eltartott, amikor egyszer csak a kukás ember fölintett a gyerekeknek,
jelezve a kezével, hogy azt szeretné, ha lemennének a ház elé. A kicsik
szaladtak is izgatottan. Egy óriási tábla csokit hozott az első találkozás
öröme, ami persze hozta a további gyümölcsét: onnantól még jobban
várták a kukás bácsit. Bekerült a „Hátha most is kapunk csokit!”
fölkiáltás a reggelbe, és ezzel bekerült a csalódás is, hiszen nem mindig
járt édesség a szemétszállításhoz. A nagyobbiknak eszébe jutott, hogy
rajzol „cserébe” a csokiért, hogy ő is adjon valamit. De nem igazán tudta,
hogy akkor most ő azt odaadja-e a bácsinak akkor is, ha nincs csoki…
Nem volt már a régi a kukásautóra várakozás. Ahogy bekerült az ajándék
az interakciókba, bekerült az elvárás, a megfelelés, tehát mintha kosz
került volna a jól működő rendszerbe.
Tanultam én az egyetemen, hogy önkéntes munka esetén a lelkesedés
jelentősen alábbhagy, amint jutalmazás – akár fizetés, akár ajándék –
kerül a folyamatba. De először tapasztaltam meg a bőrömön, hogyan
változtatja meg a mindenkinek örömteli egyensúlyt valami elvileg jó
dolog.
Nem tudom, hiszen sosem beszéltem a kukás bácsinkkal, hogy ő
valamit kompenzálni szeretett volna-e, vagy sem, esetleg meghálálni a
gyerekeknek a figyelmüket, szeretetüket, lelkesedésüket. De erre
következtetek például abból, hogy egyszer a csokira egy kis cetli is volt
ragasztva: „Köszönöm.” Könnyen elképzelhető, hogy a kiváltságosok
bűntudata motiválhatta a mi kedves szemétszállítónkat. Könnyen lehet,
hogy úgy érezte, túl sok, amit kap, hogy nem érdemli meg a gyerekek
figyelmét, szeretetét, idejét, lelkesedését, hiszen ki ő, mit tett azért,
hogy két kicsi gyerek ennyire odalegyen érte, hogy hetente háromszor
ennyire várják, és örüljenek neki? Talán hálát érezhetett, és ezért
kompenzált csokival. Viszont ettől fölborult a rendszer, a kényes
egyensúly megbomlott, és elveszítettük a mindenkinek boldogságot adó,
tiszta kapcsolódást.
Nem azt mondom ezzel, hogy ne fejezzük ki a hálánkat tárgyakkal
vagy máshogy! A példát arra hoztam, hogy egy adok-kapok rendszerben
nagyon kényes az egyensúly, és ha működik, talán kár változtatni bármit
is, mert borulhat az egész.

Bár az is igaz, hogy sokszor piszkosul nehéz viselni a jóságokat – állni a

tapsot, engedni áramlani felénk a felhőtlen örömöt, viselni a szeretet
melegét –, főleg, ha úgy érezzük, nem tettünk érte eleget.

Belső nyomás
 Mintha egy magamtól elidegenítő smink és valami kényelmetlen
ruha lenne rajtam, miközben alig várom, hogy lejöjjek a színpadról, és
leszedjem magamról a rétegeket, hogy megtapasztalhassam, ki is vagyok
valójában. Nem tudom kirakni, amit érzek, főleg azért nem, mert magam
sem tudom pontosan, mi van bennem. Valami bajom van, de mindig
meggyőzöm magam, hogy nem lehet semmi bajom, hiszen van három
csodás gyerekem, nekik egy rendes apjuk, munkám is akad, tehát nem
lehet okom panaszra. Magamnak sem igazán merem bevallani, inkább
keresem a megoldást a munkába menekülve vagy mások szemében: ha
azokból visszatükröződve még tudok csillogni, akkor biztos jó vagyok,
akkor tuti nem velem van a gond!
Ez az állapotom tizenévekkel ezelőtt tartott körülbelül egy éven
keresztül. Velem volt a gond, de nem alapjaimban, „csak” annyiban,
hogy nem voltam a helyemen.
Amint kimondtam, hogy válni szeretnék, a belső szabadság szaga
csapott meg – soha, egyetlen pillanatra sem bántam meg, hogy saját
magam mellett döntöttem, még ha rohadt kemény is volt az élet egyedül
nevelve három pici fiút. Tudtam, hogy nekik ez a változás fáj – és
tudtam, hogy még nagyobb károkat okozhat boldogtalan szülőkkel élni.
Ma már éles annyira a belső szemem, hogy megtaláljam a
nehézségeket magamban, és vagyok annyira stabil, hogy ritkán
minősítsem azokat. Most már nem mondogatom magamnak, hogy
„Basszus, hagyd már abba a kesergést, mi a franc bajod van, mikor itt a
családod, lakásod és munkád?!”. De azért is vagyok ma már ilyen, mert
akkor ott ki tudtam lépni valamiből, ami rossz volt nekem, föl tudtam
vállalni, hogy ha kiváltságosnak tűnök is, ha nincs is kívülről jól látható,
racionális, nyomós okom, a belsőm nyomása épp elég ahhoz, hogy ne
menjen ugyanúgy tovább az élet.

Kényszeres adás

Kiváltságosnak lenni egyfajta gazdagság érzése. Sok lehet nekem

anyagi javakból, érezhetem bőségnek a szeretetet, amit kapok,
páratlanul szerencsésnek élhetem meg, ha mentorok vagy mesterek
karoltak föl az életem során. Ha valamiért az az érzetem, hogy
aránytalanul sok van nekem valamiből, akkor gyaníthatóan lesz bennem
a bűntudat. Ez sokszor tudattalan, tehát nem fogom érezni, csak
mondjuk egy meghatározhatatlan eredőjű kényelmetlenségérzésem lesz.
Nem vagyok elég ahhoz, amim van! – szeretnék ettől az érzéstől szabadulni,
tehát bekapcsol egy stabilizálódási vágy. Ez sokszor kompenzálási
késztetés is egyúttal: egyenlíteni szeretném a számlát, le szeretnék adni,
merthogy túl sok van. Úgyhogy adok figyelmet, adok pénzt, adok már
nem használt dolgokat, adok vért, adok szeretetet, adok gondoskodást,
adok tanácsot, adok enni, adok kölcsönt, adok ajándékot, adok időt,
adok támogatást. Ha túlzásba viszem, ha kényszeresbe fordul át, akkor
akár föl is áldozom magam: adom az életem.

Nekem minden jó

Van öt egészséges gyerekem, és hozzá boldog párkapcsolatom is,

tehát sokan vetítik rám, hogy akkor nekem minden jó. Főleg, mert
látszólag is boldog vagyok. Ilyenkor el szoktam mesélni, hogy alapból én
sem ébredek mindennap mosolyogva, viszont reggel ötkor kelek ahhoz,
hogy megtaláljam magamban a harmóniát, hogy mire ébresztem a
csapatot, a gyomromból áramoljon föl a mosoly az arcomra.
Szoktak még mázlistának gondolni azért, mert nem vagyok száz kiló,
pedig ötöt szültem. „Milyen szerencsés alkat vagy!” Nem, nem vagyok.
Hízékony alkat vagyok. Hogy ne legyen rajtam húsz kiló fölösleg, azért is
ugyanúgy megdolgozom, mint a mosolyomért: mozgással kezdem a
napomat. Nem adta meg az ég (még?), hogy öngondoskodás nélkül
érezzem jól magam.

Mázlista vagy, hogy milyen anyukád van!

Az emberiség fele – amelyik nem utálja csípőből az anyukámat – azt

gondolja, nálam szerencsésebb nincs. Geréb Ágnes[26] lányának lenni
sokak szemében egyenlő azzal, hogy megfogtam az Isten lábát. Hiszen
ismerik – vagy ha nem is, akkor távolról érzik – a végtelen melegségét,
elfogadását, türelmét. Ami igaz is, valóban ilyen! Ilyen is.
Minden anyuka egy csomag, ami tartalmaz mindenféle megélést,
érzetet, élményt, emléket. Az anyukámmal való kapcsolatomon nemcsak
öt percet dolgoztam – hanem lassan tíz évet –, hogy élvezetes legyen.
Végtelenül szeretem őt, és ennek ellenére – vagy talán ezért is! – mindig
újra és újra megdolgozom érte, merthogy egy kapcsolat is pulzál,
változik – mint minden, ami élő. Nem azért van vele ennyi dolgom, mert
ő egy rossz anyuka lenne, hanem mert minden anyuka nyomot hagy a
gyerekén, és ettől mindannyian érezzük magunkat néha nyomódottnak.
Nem vagyok kiváltságosabb, mint bárki más. Más dolgokban vagyok
kiváltságos, mint mások, és egyéb dolgokban meg szerencsétlenebb. És
mivel az már rajtam múlik, hogy mit mire és hogyan használok, mit
színezek át,[27] és milyen traumát fordítok díszemmé, igazából
adottságaimban nincs különbség köztem és bárki más között.
Mindannyian kényelmetlen csónakokban hánykolódunk, és senkitől
sincs eltakarva a napkelte.

Miért?

Miért vagyok kiváltságos? Miért van nekem több? Miért vagyok

szerencsésebb? Miért vagyok egészségesebb? Miért jutottam messzebb?
Miért kaptam jobbat?
A válasz egy kérdés: mert miért valaki más?! Nem vagyok több vagy
jobb vagy jogosultabb, ahogy más sem az.
[23] Herner Dorka: Gyerekes gondolatok – Önismereti egypercesek szülőknek. Jaffa Kiadó, 2017.
[24]
https://people.duke.edu/~dandan/webfiles/PapersDisHonesty/Moral%20Masochism%20On.pdf
[25] https://www.textlog.de/freud-psychoanalyse-problem-masochismus.html)
[26] https://www.otthonszules.hu/gereb-agnes/
[27] Anyukámmal közös TEDx előadásunk erről is szól:
ted.com/talks/agnes_gereb_and_dorka_herner_what_do_we_bring_and_what_do_we_carry_th
e_fate_of_our_models
 Mindannyian kényelmetlen csónakokban
hánykolódunk, és senkitől sincs eltakarva a
napkelte.
 Ki a kiváltságos?

Aki nem mélyszegény. Aki a testvérénél többre jutott. Akit nem

rúgtak ki a munkahelyéről. Akinek dús haja van. Aki sok figyelmet
kapott. Akit nem bántottak. Akinek egészséges a gyereke. Akit nem
erőszakoltak meg. Aki nem nevelkedett nevelőintézetben. Aki sosem
éhezett.

Ki még a kiváltságos?

Aki mélyszegény, mégis úgy érzi, kevésbé sújtotta az élet, mint a

szomszédot. Akinek a testvére többre jutott, de milyen áron… Akit
kirúgtak a munkahelyéről, és így lett ideje. Akinek nincs haja, és ezért
nem kell vágatni, festetni, fésülködni. Akit nem nyomtak agyon a túlzott
figyelemmel. Akit már bántottak, és ezért volt tanulási lehetősége
megerősíteni a határait. Akinek sérült a gyereke, és ennek a segítségével
átértékelte az életét. Akit megerőszakoltak, és egyik erőforrásává tette
ezt a traumát. Aki nevelőintézetben nevelkedett, és nem egy bántalmazó
családban. Aki már éhezett, és ezért becsüli az ételét és az életét.

Mindenki kiváltságos

Minden kliensemnek van olyan dolog az életében, ami miatt

kiváltságosnak gondolhatnám. Olyan is van, hogy pillanatokra úgy
érzem, szívesen elcserélném az életem bizonyos részét az övére. Például
„Milyen jó lenne a világ másik oldalán élni!” – suhan át az agyamon néha,
amikor olyanokkal beszélgetek, akik arrafelé laknak. Aztán rögtön
eszembe jut, mi mindent hozna magával ez a dolog nálam, mondjuk azt,
hogy a családom egy részét kevesebbet láthatnám – na, az én
nézőpontomból már rögtön nem olyan kiváltságos az, aki elhúzott a
világ másik felére… Milyen jó lehet tehetősnek lenni! Milyen szuper lehet
kevesebb gyerekkel élni! Milyen csodás lehet több gyerekkel élni! Milyen
fantasztikus lehet egy egész életet egy emberrel leélni! Mennyire klassz lehet
egyedül élni! Pillanatokra érzek ilyeneket, életek egy-egy kiragadott síkja
tud vonzani, de ha az egészet nézem, senkivel sem cserélném el a teljes
életem. Minden(ki) egy csomag, senki sem kiváltságos. Vagy ha másképp
fogalmazom ugyanezt: mindenkinek megvan a lehetősége kiváltságainak
megélésére.

Nem mindegy, mit adok

Amikor bőségem van valamiből, és adok, adok és adok, de ettől nem

csökken a bűntudatom, és továbbra sem érzem, hogy bárhogy is
kompenzálnám a többleteimet, érdemes megvizsgálnom, hogy mi az,
amit adok? Lehet például, hogy sok pénzem van, és abból adakozom, de
meg sem érzem – és itt lehet a kulcs! Ha olyanból adok, amiből rengeteg
van nekem, és nem érint mélyen, nincs nagy súlya, akkor az adás nem
föltétlen mozdít el a belső egyensúlyom felé. Esélyesebben fogom azt
érezni, hogy a világ repedéseit ki tudom tölteni, ha olyanból vagy olyan
mennyiséget osztogatok, hogy meg is érzem, hogy adtam.

Miért is adok?

Hogy valóban tiszta legyen az, ahogyan és amit adok, segít

végiggondolnom, hogy miért is adok. Keresem a szándékom mélyebb
eredőit: valóban segíteni szeretnék? Tisztán csak a másiknak akarok jót?
Van-e bennem megfelelési vágy? Van-e vágyam arra, hogy valahogyan
majd a jövőben meghálálja a másik, amit tőlem kapott? Azért adok, hogy
szeressenek, vagy nélkülözhetetlen legyek?
Vagy azzal, hogy adok valamit, próbálom levakarni a másikat?
Gondolok itt azokra a helyzetekre, mikor diszkomfortot okoz nekem az,
hogy a másik nincsen jól, és azért segítek neki, hogy hagyjon már békén,
álljon talpra, állja meg a helyét egyedül, találjon magának életcélt!
Legyen már tőlem független, hogy nyugodt(an) lehessek én is! Ez a
segítség hasonló, mintha eldobnék a konyha másik végébe a kutyámnak
egy csontot csak azért, hogy míg eszem, ne csorgassa már a térdemre a
nyálát – valóban eltávolodik, de meg is erősítem vele azt, hogy
visszajöjjön, és a bevált mechanizmust ismételje újra és újra.
 Sok oka lehet még annak, hogy miért szeretnék adni. Azért érdemes
fölkutatnom a mély eredőket, mert például fellelhetem a tudattalanul
ismétlődő játszmáimat. Vagy rábukkanhatok arra, hogy valóban a
szívem legközepéből indítottam az adási szándék vektorát, még ha nem
is érkezett a másiknak jó helyre.

Meddig jó adni?

Mikor a nagymamánk addig nem nyugszik, amíg még három

tányérral nem eszünk, mikor a nagypapánk addig nem hagy minket
elmenni, amíg el nem meséli a katonatörténeteit ezredszer is, mikor a
szomszéd túlzásba viszi a virágaink locsolását – van, hogy egyértelműen
érezzük, hogy túl sok nekünk, amit a másik adni akar, nem esik jól a
tukmálás, fullasztó az elárasztásos gondoskodás.
Ott vannak azok az esetek is, melyek rövid távon örömöt okoznak,
hosszú távon mégsem járunk jól. Például nekem nagy dilemma, hogy
mikor és meddig és hogyan érdemes segítenem a gyerekeimet. Ha
mindig kimerem nekik a levest, vajon megtanulják-e használni a
merőkanalat? Ha fölhívom helyettük a fogorvost, az iskolatitkárt, a BKK
talált tárgyak osztályát, vajon sikeresen fogják-e venni az akadályt a
hivatalos ügyintézés terepén? Ha ma segítek neki, annak holnap kárát
szenvedheti?
Ami nehezít, hogy soha nincs kint a válasz, hogy mikor és meddig és
hogyan! Nem hiszek abban, hogy hétéves kora után sosem jó, ha az ágya
mellé ülök, és segítem az elalvását, mikor néha nekem is jólesik nem
egyedül aludnom el. Nem hiszek abban sem, hogy tizenkét éves kora
után mindig neki kellene elkészítenie a vacsoráját, mikor nekem is olyan
jólesik, ha néha valaki elém teszi az ételt. De abban sem hiszek, hogy jót
tennék azzal, ha élete végéig minden tanulmányát fizetném, vagy ha
bármi egyéb fizikai vagy lelki baját mindig segítenék elviselhetővé tenni.

Ha nem adok neki pénzt, ha nem adok neki megoldókulcsot, ha nem

adok neki támogatást, akkor nem biztos, hogy hideg és elutasító anyja
 vagyok. Lehet, hogy éppen akkor adok neki valamit, ami nélkül nagyon
nehezen lenne életképes: bizalmat.

Őszülés

Tizennyolc éves koromban, az első vizsgaidőszakba beleőszültem.

Úgy emlékszem, hogy egy percig nem sajnáltam magam, és azóta is
ritkán. Nem mondom, hogy kedvencem a hajfestés, az életemmel járó
nyűgnek éreztem mindig is: ez van. És végül is én döntöttem úgy, hogy
nem szeretnék ősz hajat.
Aztán befordultam a negyvenes éveimbe, és egyszer csak elkezdtek
őszülni a kortársaim. Sokan marcangoló hónapokon mentek keresztül,
mivel a színvesztést az öregedéssel azonosították. Engem viszont nem
nyomott agyon a hajszínem változásának a súlya, nem kellett már
meghoznom a nagy döntést, hogy befestessem-e, vagy sem. Hirtelen
kiváltságos lettem, és rögtön ajándéknak tudtam tekinteni azt a bő húsz
évet, amivel megelőztem koromat – hátrányaink váratlanul
alakulhatnak előnnyé.

Mire jó a bűntudat?

Minek az emberiségnek a bűntudat? Hiszem, hogy semmi nem

fölösleges a világon, főleg, ha érzésről vagy belső működési
mechanizmusról van szó. Egészen biztosan vannak aspektusok, amiért
az első látásra rossz vagy kellemetlen dolog mégis jó – tehát engem, az
egyént vagy minket, az emberi fajt előrevivő oka és szerepe van a
rendszerben.

A bűntudat alapvető szerepe, hogy rakjon egy behajtani tilos táblát arra
az utcára, ahonnan egyszer már rossz érzés volt kijönnöm.
Mikor türelmetlen vagyok a gyerekeimmel, és utána elönt a
megsemmisülési vágy, akkor annak az a célja, hogy ne viselkedjek így
még egyszer. Ha halogattam fölhívni egy barátomat, és ő öngyilkos lesz,
az azt tanítja nekem, hogy az elodázás úri luxus, amit nem engedhetek
meg magamnak. Mikor gyerekkoromban loptam a boltban, akkor is a
bűntudat próbált arra tanítani, hogy ne csináljak ilyet többet. A
bűntudat egy gátló mechanizmus: távol tart attól, hogy lopjunk,
csaljunk, hazudjunk, amivel elősegíti, hogy megmaradjon másokkal a
kapcsolatunk, ami egyszerre jó nekünk és a közösségnek is, tehát
hasznos fajfennmaradási szempontból.
Na jó, de mi a helyzet a kiváltságosok bűntudatával? A kiváltságosság
sokszor nem tetteink eredménye, hanem olyan dolgok következménye,
amiért nem vagyunk felelősök. Hogyan ne menjek be még egyszer abba
az utcába, ahova nem én vezettem a járművemet?! Hogy ne szülessek a
jólétbe még egyszer? Hogy ne fogadjam el a szép ruhát, a finom kaját a
szüleimtől? Hogyan ne legyek fogamzóképes? Vagy ne legyenek
egészségesek a gyerekeim? Ne használjam az agyam, mikor elég jól
működik? Mit csináljak, ha engem valamiért jobban szeret a
nagymamám, a tanár vagy a jószerencse?
Nonszensz, persze, ki az a hülye, aki nemet mond az élet jó dolgaira,
főleg gyerekként! Később, öntudatunkra ébredve, és látva mások
rosszabb helyzetét, motoszkálni kezd mélyen belül valami: fogalmunk
sincs, pontosan mit követtünk el, csak vacakul érezzük magunkat.
Vezekelnénk, törlesztenénk, de azt sem tudjuk, hogy miért, és azt sem,
hogyan kellene. Tudat alatt vezérelve folyamatosan lerónánk bűneinket,
amiket el sem követtünk.
A kiváltságosok bűntudata egy empátiából származó stressz, aminek
egyetlen, az egyén és az emberiség számára is hasznos vetületét
találtam: adásra késztet. Arra ösztökél, hogy adakozzak a javaimból.
Legyenek azok bármilyen javak is – lelki vagy fizikai bőségek –, ha arra
késztetnek, hogy adjak, azon csak nyerni fog a világ, hiszen mindig lesz
ember vagy téma, aki vagy ami segítségre szorul.
A kiváltságosok bűntudata egyenlíteni késztet: fölszólít, hogy
foltozzam ki a világ kátyúit, hogy az kerekebb lehessen.
Ha a bűntudat ezt a célját, hogy adjak, nem éri el, tehát ha nem
segítek, nem adakozom, akkor esélyesen magamból fogok elvenni, hogy
egyensúlyba kerüljek. Farigcsálni, irtani, pusztítani fogom magam, vagy
ami szintén nem egy szerencsés dolog: akaratlanul tartom magam távol
sikerektől, örömöktől és egyéb jóságoktól. Márpedig ennek egészen
biztosan nincs haszna evolúciós szinten sem, hiszen kit tudok úgy
fölemelni, ha magamat a földbe döngölöm?!

Mit tehetek, ha gyötör a kiváltságosok bűntudata?

Adhatok. Ha kaptam tehetséget, adhatok tanítást, ha kaptam

gyökereket, adhatok biztonságot, ha kaptam értékrendszert, adhatok
hitet, ha kaptam anyagi biztonságot, adhatok hálát, ha kaptam
könyveket, adhatok mosolyt és éneket, ha kaptam gyereket, adhatok
elfogadást, ha kaptam egészséget, adhatok gyógyítást, segíthetek
kilábalást, hegeszthetek hasadást, ha kaptam erőt, építhetek hidakat, ha
kaptam egérutat, áshatok kutakat.
A kiváltságosok bűntudata egyenlíteni késztet:
fölszólít, hogy foltozzam ki a világ kátyúit,
hogy az kerekebb lehessen.
 A láthatatlanság kiváltsága

Időről időre szeretem magam különböző önismereti folyamatokba

belerakni, szeretek új eszközöket megismerni, kipróbálni. Pár éve úgy
döntöttem, nem elégszem meg annyival, hogy sokat olvastam a
meseterápiáról, ki is szeretném próbálni, érezni a bőrömön, milyen is az.
Rákerestem a meseterapeutákra, és írtam is egyiküknek (nevezzük XY-
nak), akit bár személyesen nem ismerek, de a nevét már többször
hallottam. Kedves válasza után szomorúan konstatáltam, hogy nekem
messze van a munkahelye, de örömmel éltem a fölajánlásával, hogy egy
zárt csoportban fölteszi a kérdést, hogy van-e másik terapeuta a
közelemben, akinek van szabad kapacitása. Meg is tette, és küldött is egy
elérhetőséget, úgyhogy haladt a folyamat, egyeztettem az illetővel, és el
is jött az első alkalom. Mikor is a terapeuta így fogadott:
– Amikor XY beírta a csoportba, hogy keresel valakit, a nevedet látva
nem tudtam, hogy ki vagy, azután rád kerestem, persze.
Hirtelen nem tudtam, hogy ez után az indítás után miért keringenek
a fejem körül a kérdőjelek és a felkiáltójelek olyan mennyiségben, mint
Tom körül, miután Jerry kupán vágja az egérfogóval. Egy nagyon erős
diszkomfort- és ellenérzés tört rám, és köpni-nyelni nem tudtam. A
fejbevágás-érzés elmúlta után jöttem rá, hogy a problémám egy szakmai
szabály megszegése volt: hogy soha senkit nem teszünk másoknak
beazonosíthatóvá és a problémáit láthatóvá úgy, hogy előtte az illetőt
nem kérdeztük meg róla. Még csak azt sem tárjuk a nyilvánosság elé,
hogy támogató szaksegítséget keres, hiszen ezzel is sértjük az ő
személyiségi jogait.
A kiváltságomból eredt ez a hátrány, mégpedig abból, hogy akkor
már megjelent a könyvem, nyilvános volt az anyukámmal közös TEDx-
előadásunk, tehát a nevem bizonyos mértékben ismert volt. Ez a
kiváltság hátrányos megkülönböztetést hozott, hiszen elvette a
lehetőségemet a láthatatlanságra. Merthogy a kiváltság „…lehet kedvező
(favorabile) vagy hátrányos (odiosum) a szerint, amint azoknak jogait,
akiknek részére szól, a közönséges joggal szemben kitágítja v.
megszorítja”.[28]
A láthatóság gyakran rendkívül kellemetlen. Nem föltétlen a saját
bőrömön tapasztaltam a legutálatosabb pillanatokat e téren, tehát
például a fönti terapeutakereső esetemet nem sorolom életem tragédiái
közé. Sokkal inkább anyukám mellett éltem meg, hogy mennyire rossz is
az, mikor az emberek nem látnak a koncepcióiktól – egy egész könyv
terjedelme kevés lenne arra a sok szitokra, ami rá és a mellette állókra,
tehát rám és a gyerekeimre is hányódott az elmúlt évtizedekben. De
nemcsak a negatív megkülönböztetés, hanem a pozitív is lehet rossz.
2010 környékén, miután anyukámat börtönbe zárták, párszor
szerepeltem a médiában az ügye kapcsán. Abban az időben sokszor
borultak a nyakamba, öleltek az utcán olyanok, akikkel sosem
találkoztam azelőtt. Ezt kicsit kellemetlenebbnek éltem meg, mint
például azt, amikor rám írtak ismeretlenek, hogy dögöljön meg a
gyerekem rákban. Utóbbi nem sértett, nem akadtam ki rajta túlságosan,
mert a bántások irányába föl voltam vértezve. Érdekes módon nekem
sokkal nehezebb egy eredendően kedves gesztust hárítani. Ilyen
esetekben általában zavart leszek, mert érzem, hogy valami disszonáns,
hamis. Aki ismeretlenül ölel azért, mert az anyám lánya vagyok, az
esélyesen inkább az anyámat ölelné, vagy az anyukámmal – vagy a saját
anyukájával… – kapcsolatos érzéseit nem tudja magában tartani, és önti
kérdezés nélkül rám. Egyik esetben sem szól a testi közeledés rólam,
csak úgy csinálunk, mintha. Akinek a szemében elsődlegesen az
anyukám lánya vagyok, az nem lát engem, és nem engem ölel.
A médiában eltöltött több évtizedem alatt[29] sok ismert emberrel
dolgoztam együtt, és vannak közszereplő barátaim is. Mellettük is
megéltem számtalanszor, hogy milyen kínszenvedés lehet, ha valaki
elveszíti a láthatatlanság kiváltságát. Hogy nem tudsz úgy végigmenni az
utcán, hogy ne súgnának össze körülötted, és ne vizslatnák a
kinézetedet és a tetteidet, hogy nem tudsz úgy beszélgetni egy teázóban,
hogy ne jöjjenek oda hárman, hogy „bocsánat, csak egy fotót”, mások
pár mondat hálaadással akasztják meg az akár intim beszélgetésedet.
Nem azt mondom, hogy sajnálni kellene azt, aki ismert, hiszen egyrészt
az ismert embernek jár a kedvezmény a matracvásárláskor és az
ingyenfagyi is, de ami fontosabb: a szeretet, a támogatás, a pozitív
visszacsatolások megtartó ereje. De híresnek lenni is egy csomag, ami
csak messziről csupa dísz. És azon sokak, akik vágynak az ismertségre,
talán nem árt, ha tudják, mennyire kiváltságosok, merthogy a
birtokukban lévő láthatatlanság is egy luxus.

Pszichoimmunrendszer

Ahogy a testünknek van védekezési rendszere, úgy a lelkünknek is.

Sok mindenben hasonlóan működik a kettő, például abban, hogy kicsi
dolgokra nem kapcsol be egyik sem. Ha egy fekete macska átszalad
előttem, még ha babonás vagyok is, kevésbé fogok erősen reagálni, mint
ha egy fekete párductól lennék két méterre. Ugyanígy a lelkünk sem
föltétlen lép ellenreakcióba, ha beszól egy ismeretlen a metrón, hogy
elég előnytelenül öltözködünk, ellenben esélyesen erős reakciót vált ki
ugyanez a mondat, ha az életünk szerelmének kiszemelt illető ezzel zár
az első randin. Akkor kapcsol be a testünk és lelkünk védelmi reakciója
is, ha valódi veszélynek ítéli, ami velünk történik. „Ha kicsi a baj, oda se
neki!”
Egész biztosan szuper megoldás a túlélés szempontjából, hogy így
működünk, hiszen nem maradt volna fönn az évezredek során ez a
rendszer, ha nem így lenne. A sok védekezés túl sok energiát emészt.
Viszont nem vagyok benne biztos, hogy így is fog maradni még
évezredekig, mert szerintem a mostani, jóléti társadalomra lelkünk
ilyetén működésének túl sok mellékhatása van. Meggyőződésem, hogy
azért is szednek milliónyian kedélyjavító gyógyszereket, azért is leszünk
rákosak, szívbetegek, autoimmun betegek – és sorolhatnám –, mert a
rendszer rengeteg traumát minősít kicsinek, és ezért nem indít
ellenreakciót, nem jelzi a „központnak”, hogy vészhelyzet van. Aki a
pszichoimmunrendszere szerint látványos – tehát értékelhetően elég
nagy – traumán megy keresztül, annak bekapcsol a vészjelzés, beindul az
ellenreakció, és ennek következtében akár nagyobb eséllyel tud
továbblépni, mint akinek a sérülése nem annyira lényegesnek ítélt. Ezek
az „apróságok” összeadódva és földolgozás-gyógyulás híján, akár jobban
is keseríthetnek minket. Ha autóbalesetet szenvedtem, vagy
megtámadtak az utcán, vagy ne adj’ isten abúzus áldozata lettem egy
buliban, akkor a traumatikus eseménynek van eleje, közepe és vége. Elég
nagy probléma, körülhatárolható, ami miatt bizonyos szempontból
könnyebben láthatóvá tehető magam és mások számára is. Ellenben, ha
folyamatosan egy kevésbé látható, verbális agressziónak vagyok kitéve,
akkor nem biztos, hogy kapcsolok, és nem biztos, hogy felfogják mások,
hogy gond van. Sokan képzelik magukat kiváltságosnak, akik
„apróságokat” élnek át, hiszen „legalább nem vertek korbáccsal, és nem
erőszakoltak meg”. Teljesen érthető ez a nézet is. Viszont a nemriasztás
végeredményeként lehet, hogy többet szenved az, akinek látszólag
kisebb a baja. Nehezebben találja meg magában, hogy mi a gondja, és ha
meg is leli, rögösebb út az is, hogy a külvilág elismerje, hogy valódi a
probléma, hogy bekapcsoljon az empátia, hogy jöjjön a segítség. Ha az
egyén látszólag apróságnak gondolja azt, ami miatt annyit szenved, és a
környezet is ugyanígy ítéli meg, akkor a kettő egymást megerősíti és
fönntartja – így nehéz kikerülni a bajból. Tehát bármilyen faramuci is:
bizonyos szempontból előfordulhat, hogy az a kiváltságos, akit
egyértelműbb trauma ért. Néha könnyebb megdolgozni a piros nyomot
hagyó pofonokkal, mint a lélekbe maró passzív agresszióval.
A jó hír, hogy a pszichoimmunrendszert tudatosan be lehet
kapcsolni. Megértethetem magammal, hogy nem, olyan nincs, hogy
valaki verbálisan agresszív velem évtizedek óta nap mint nap, de amúgy
egy áldott jó ember. Ahogy az is önáltatás, hogy bár tizennyolc éve
folyamatosan szorongok, de amúgy olyan igazán nagy bajom nincs.
Átcímkézhetem azt, hogy mi a kicsi baj, és mi a nagy, és szembesíthetem
magam azzal is, hogy a sok kicsi sokra megy. A lelki és fizikai
egészségünk, tehát az egész életünk mehet rá, ha nem tudatosítjuk, hogy
nem vagyunk jól.

Kiváltságosok kényelmetlensége
 2020 őszén részt vettem egy többnapos amerikai online
továbbképzésen, ahol közel ötven ember közül egyetlen résztvevőnek
volt sötét bőre. Volt egy fél napunk a rasszizmus témaköréről – nem
sokkal korábban lángolt föl Amerikában a faji megkülönböztetés elleni
tűz, élén a „Black Lives Matter”-mozgalommal.
Fehér bőrű tanítóink gondosan járták körül a témát, mégis azt
éreztem végig, hogy valami nem tiszta, valami nincs a helyén. Szívemből
szólt a nemes cél, jót akartak, jót akartunk – rövid távon megérteni a
fekete bőrűek nehézségeit, és magunkban elmozdítani az akár
tudattalanul is ott lévő megítéléseket, hosszú távon egy igazságosabb
világot –, de valahogy kényszeredett, udvariaskodó, bizonytalan,
kellemetlen volt az egész. A tanítók meg akartak felelni – ezt ki is
mondták – a kisebbséget képviselő társunknak, az elérni kívánt
kulturális normáknak, a saját belső elvárásaiknak. És közben mintha
pont ez a görcsös igyekezet gátolta volna, hogy létrejöjjön valami igazi,
valami mély. Hasonló érzetem volt, mint mikor egy gyógyíthatatlan
beteg mellett feszengünk: kiváltságosnak érezzük magunkat, mert épp
nem hozzánk közelít a vég.
Adott esetben jutott nekünk valami – fehér bőr –, amiről úgy
gondoljuk, hogy alapvetően nem jogos előnnyel jár, ami miatt
bűntudatunk van, és ez kényelmetlenséget okoz, ami viszont koszként
bekerül a gépezetbe, és elrontja a valódi, mély kapcsolódások
lehetőségét. De alapjáraton miért is kezeljük privilégiumnak a fehér bőrt
– vagy a származást, a pénzt vagy bármi mást? Hiszen nincs olyan, aki
kiváltságos lenne, mindenkinek megvan a saját baja. Ha ezt
tudatosítanánk, akkor már rögtön nem emelnénk túl magasra
magunkat, és talán tudnánk a föntről lefele sajnálkozások helyett simán
csak beszélgetni – nekem ilyen jellegű bajom van, neked meg amolyan.
Egyik sem elhanyagolható, és változik, hogy melyik mennyi figyelmet
kíván.
A faji megkülönböztetés vetületében az elfogadással ugyanez a
gondom. Bármilyen nemesnek tűnik is, van benne valami kegyesség: na
jó, megteszem, leereszkedem, befogadok. Mintha nálam lenne a döntés,
a másik pedig partner ebben a játszmában, ő alám megy – kisebb(ség)
lesz –, és kimondatlanul várja az egyenlő bánásmódot tőlem, a nagy
hatalmútól. És persze közben én, a „kiváltságos” feszengek, mert azért
azt érzem, hogy ad hoc módon kerültem magasabbra, lettem
kivételezettnek nyilvánítva mindkettőnk által. A kiváltságosok
bűntudata miatt torzulhat a szándékunk, bármilyen nemes is. Legalábbis
az említett esetben elcsúszott, mert bár látszólag a színes bőrűekről, de
valahol mégis rólunk, világos bőrűekről szólt a fél nap, hogy nekünk
milyen nehéz az, hogy a bőrszínünk eleve egy többlet.
Nem véletlen, hogy vannak fekete bőrűek, akik már nem szeretnek
beszélgetni fehérekkel a rasszizmusról, merthogy a fehérek
kényelmetlenül érzik magukat ezekben a beszélgetésekben. Azt mondják
az érintettek, hogy ez az egyik gátja annak, hogy valóban lehessen a
nehézségekről diskurálni.[30] Bármi miatt is érzem magam
kiváltságosnak, ha ezt nem tisztázom magamban és akár a másik előtt is,
gátja lehetek annak, hogy a másikhoz tisztán kapcsolódjak, hogy ne
fölülről lefelé, hanem egyenlő szintről kommunikáljunk, és ilyen módon
úgy igazán tudjak akár segíteni is a másiknak.

Kiváltságosok szégyene

Sokszor veszek észre szégyent magamon és másokon is, akik

kiváltságos helyzetűnek érzik magukat. Lesütött tekintet, behúzott
nyak, száj elé tett kezek, lehorgasztott fej, hajlott gerinc – például ezek a
nonverbális jelzések figyelhetők meg ilyen esetekben, illetve
elpirulhatunk, kiverhet a víz, elönthet a forróság, szoríthat a gyomrunk,
elcsuklik a hangunk, szédülés is kerülgethet. Nehezen tárjuk föl mások
előtt a szégyenletes dolgainkat, így a kiváltságosnak ítélt helyzeteinket
is – például, hogy a cégünknek a Covid-járvány óta megugrott a bevétele,
vagy ha például egy szegényeket segítő civil szervezetben dolgozunk, és
Balira megyünk nyaralni.
Kiváltságosnak lenni bizonyos értelemben átok lehet. Nehéz
felhőtlenül együtt örülni másokkal életünk jóságainak, mikor a
kiváltságok társadalmilag negatív dolognak számítanak, amiket jobb
elrejteni, nem kitenni, titkolni, szégyellni, mert ha nem így teszünk,
akkor megítélnek, megszólnak, bántanak érte.
Valóban átoknak kell lennie, ha nem a mi házunkba csapott a villám,
hanem a szomszédéba, ha jómódú családba születünk, ha szerencsések
vagyunk a pártalálásban vagy a karrierünk terén? Valóban helyes az,
hogy sokszor szégyelljük, és úgy érezzük, hogy szégyellnünk is kell, ha
nem élünk rosszul? Visz ez bárkit és bármit is előre?!
Nekem üdítő hallgatni olyanokat, akik nem kérkedve, de föltárják
kiváltságaikat, megmutatják előnyeiket és hátrányaikat is, vagy hogy
mire lehet fordítani a javakat. Ahogyan pezsdítő föltárni a saját
szégyenletes dolgaimat is, hiszen ha fényt kapnak, legtöbbször onnantól
már nem is szégyenletesek. A kiváltságosok bűntudata és szégyene
olyan, mint egy üvegplafon: ha át tudom törni, akkor ki tudok
egyenesedni.

Az élet hosszú távon igazságos

A gyerekeim képesek ölre menni azért, hogy grammra ugyanannyi

csoki vagy élmény vagy ölelés jusson nekik.
Lehet, hogy most egy körömnyivel több megy a másik gyomrába,
elképzelhető, hogy most neki többet olvastam, vagy hosszabban ült az
ölemben, de az élet hosszú távon igazságos! – szoktam mondani ilyenkor
(talán leginkább magamnak megnyugtatásul, hogy elviseljem a
számomra irritáló civakodást).
Nem úgy értem ezt, hogy az életben esélyesen ugyanannyi édesség,
siker, pénz, csillogás vagy boldogság jut mindannyiunknak. Sokkal
inkább úgy, hogy összességében az élet mindenkinek nehéz és örömteli
is tud lenni, tehát a boldogság-boldogtalanság megélésére mindenkinek
ugyanannyi a lehetősége.
Anyai szívem számára elképzelhetetlen, hogy igazán boldog lehet
valaki, aki elveszíti gyermekét. De az, hogy valami számomra
elképzelhetetlen, nem jelenti, hogy nincs! Hiszen találkoztam
emberekkel, nem is eggyel, akik örömöket tudnak átélni úgy, hogy a
gyerekük már nem él. Ahogyan egyéb borzalmas lelki nehézségből,
rettenetesebbnél rettenetesebb traumákból látok nap mint nap
embereket kivirágozni, számomra csodával határos módon. És ugyanígy
látom a másik oldalt, hogy ne menjünk messzire: például magamon.
Látom magam búskomoran ébredni, mikor „semmi okom rá”. Látom
magam a nehézségek felé fordulni, mikor ugyanúgy ott vannak a
könnyűségeim is.

Az, hogy az élet hosszú távon igazságos, nekem azt jelenti, hogy a
lehetőség bennem van, amíg élek, hogy ha kevesebb csoki jut is, jobban
élvezhessem az ízét!

Fizikai szenvedés vs. lelki szenvedés

Éhínség, népirtások, kínzások, kitelepítések, menekülések, háborúk…

Hogy érezhetném szenvedéseimet egyenlőnek bárkiével is, aki ezeket
átéli?! Segít elhelyeznem magamban a világ borzalmait, ha arra
gondolok, hogy nem biztos, hogy helyesen rangsorolunk, vagy hogy
egyáltalán helyes, ha rangsorolunk.
Már a kicsi gyereknek is azt mondjuk, hogy „Ne sírj már ennyire, hiszen
nem is nagy a seb!”, tehát arányítjuk a fizikai sebet a lelki sebekhez. Ha
valaki elveszíti egy ujját, azt sokkal jobban sajnáljuk, mintha elveszítené
a munkáját, pedig honnan tudhatnánk, hogy melyiktől szenved jobban?!
Lehet, hogy az illető jobban tudja nélkülözni a testrészét, mint a
szeretett közösségét, a mindennapi megtartó közegét és örömforrását. A
fizikai fájdalmakat nagyra vagy túl nagyra becsüljük, a lelkit meg – talán
főleg láthatatlansága miatt – sokszor lealacsonyítjuk. Ahogy másban,
úgy magunkban is.
Ez az egyik oka annak is, hogy lelki nehézségeinket túl hosszú ideig
viselve sokszor lép oda a testünk: csinál nekünk valami jól látható,
fizikai problémát. Mivel egy célért dolgoznak – a fájdalmaktól mentes,
egészséges és örömökkel teli életért –, megtámasztják, kisegítik
egymást. Ha a lelkünknek túl halk a hangja, ha a túl hangos világban
háttérzajjá alakult, és nem figyelünk rá, akkor a test a hangos, erőteljes,
magunk és mások számára is egyértelműen figyelmen kívül
hagyhatatlan hangját kezdi hallatni.
Ha előbb hallanánk meg a lelkünket, talán nem kellene a testnek
annyit ordibálnia velünk.
Ha a lelkünket fölemelnénk hasonlóan döntéshozó pozícióba, mint
ahol a testünket tartjuk, talán nem kellene a testnek ilyen sokszor
hangosan és fájdalmasan képviselni a lelkünket is. Ha erősebben
tudatosítanánk, hogy a lelki szenvedés pontosan ugyanúgy fáj, mint a
fizikai szenvedés – ugyanazok az agyi területek ugyanúgy aktiválódnak!
[31] –, akkor talán időben meg tudnánk állítani, hogy a lelki szenvedés

fizikai áttétet okozzon.

Érthetetlen számunkra, mikor például egy kisgyerekes, messziről
nem óriásinak látszó lelki nehézségekkel küzdő szülő öngyilkossággal
kicsekkol a világból. Ahogyan érthetetlen lehet, hogy az, akinek például
kiirtották a családját, vagy örök életére lebénult, miért nem teszi meg
ugyanezt. Nem vagyok benne biztos, hogy ami messziről borzalmas, az
közelről is pont olyan szörnyű, ahogyan biztosan tudom, hogy ami
messziről nem olyan rettenetes, az belülről megélve gyilkos lehet.

Lélekbörtön

A testképzavarnak nevezett lelki zavarom börtönként tud magába

zárni. Mikor a kényszergondolataim foglya vagyok, nem láthatom egy
órára sem a szabad eget – ami a valódi büntetés-végrehajtási
intézményekben legalább napi egy órára minden fogvatartottnak
alapvető joga. Ebből a lelkiállapotból nincs egy perc pihenés sem,
mintha állandóan szólna egy lemez a háttérben, leírhatatlanul és
őrjítően borzalmas. Életem során voltam annyira mélyen ebben a sötét
tömlöcben, hogy meg tudtam érteni azokat, akik inkább a halált
választják – annak ellenére, hogy szerencsére értem soha, egyetlen
pillanatig sem kellett izgulni a szeretteimnek, mert olyan vasmacskák
ők, hogy sosem dobnám el a földi életet magamtól. Ez az állapot annyira
szorított, annyira bezárt, annyira szorosan fojtogatott, annyira nem
engedett, annyira kegyetlenül uralta a cselekedeteimet, annyira
totálisan kilátástalan volt a lélek szabadlábra helyezésének napja, hogy
ott tanultam meg igazán mély empátiát érezni például kényszeres
emberek és más lelki nehézségekkel élők iránt.
Négyszer szültem életemben, egyszer ikreket. Megtapasztaltam a
szüléseim alatt, hogy a fizikai szenvedés képes úgy maga alá nyomni,
hogy elveszítsem az eszem. Átéltem többször, hogy a bírhatatlan
fájdalom következtében az agyam lehasadt a testemről – bár tudtam az
eszemmel, hogy egyszer vége lesz, mégsem hitte el egyetlen porcikám
sem, mert végtelen és viselhetetlen volt a testi fájdalom. Mégis: ezerszer
inkább választanám azt, hogy rákössenek egy kínzógépre, és heti kétszer
átéljek egy ikerszüléssel fölérő fizikai fájdalmat, mintsem azt a
szenvedést, amilyen egy lélekbörtönben élni.
[28] Pallasz Nagylexikon, Kiváltság címszó, forrás:
https://mek.oszk.hu/00000/00060/html/058/pc005845.html#9
[29] Pszichológus szakmám mellett tévés műsorszerkesztő és újságíró vagyok.
[30]
https://en.wikipedia.org/wiki/Why_I%27m_No_Longer_Talking_to_White_People_About_Race
[31] G. MacDonald – M. R. Leary: „Why Does Social Exclusion Hurt? The Relationship Between
Social and Physical Pain.” Psychological Bulletin, 131 (2005), 202–23.
Ha előbb hallanánk meg a lelkünket, talán nem
kellene a testnek annyit ordibálnia velünk.
 Kiváltságosok félelme

Miért nem ad rászoruló gyermekeinek, unokáinak egy nyugdíjas pár

semmit, mikor nekik van két autójuk, három lakásuk, és még ott az
arany is a szekrényben? Mi lehet amögött, mikor valakinek bőven van,
mégsem ad azoknak sem, akik közel állnak hozzá?
Előfordulhat például, hogy egy erős, tudatalatti egzisztenciális
félelem tartja távol őket az adás örömétől. Tudtukon kívül, de
folyamatosan rettegnek, hogy ha a tulajdonolt dolgaikból veszítenek,
akkor kimegy a világ a lábuk alól. Tehát leegyszerűsítve: félnek a
haláltól. A jelenség gyakran figyelhető meg holokausztot, kitelepítést,
nagyon súlyos betegséget vagy balesetet túlélteknél vagy azok
leszármazottainál. Az ebbe a fajta félelembe zárt emberek sokszor nem
képesek jó szívvel és meleg kézzel – tehát még életükben – adni. Sokszor
nem képesek a valódi, meleg kapcsolódásra sem, nehéz nekik figyelmet,
szeretetet, gondoskodást adni, mert azt is csak magukra vagy a velük
szimbiózisban élő házastársukra, háziállatukra vagy házukra szeretnék
fordítani. Itt is jelentős lehet a kiváltsághoz köthető bűntudat, csak
társul hozzá egy óriási félelem is, ami gátolja, hogy adással
„egyenlítsen” a rendszer.

Kiváltságosok dühe

Miképpen fordulhat elő, hogy látszólag a bőség kellene hogy zavarja

a szomszédunkat, akinek óriási háza, jó egészsége, működő családja van,
de nem hallunk mást, csak hogy folyamatosan ontja magából a dühöt a
másik szomszédra, a menyére vagy a politikára?
A kiváltságokat viselni nem könnyű. Akinek valahogyan zárt az „adni
jó” csatornája, annál fölgyűlhet a bűntudat, és az ebből eredő feszülés
csillapítható azáltal is, hogy mások bűnét nagyobbnak látjuk. Az ilyen
embereknél – vagy azokban a fázisokban, mikor így működünk,
merthogy mindannyiunkkal előfordulhat időszakosan – a fröcsögés lesz
a jellemző. Föltesszük „a másik a hibás, a másik az oka, nem én tehetek róla!”-
lemezt, és csak ismételjük, ismételjük, ismételjük.
Alapjáraton mindannyian stabilizálni szeretnénk a belső és a külső
világ közti egyensúlyt, hogy az eltérés feszültsége ne legyen
viselhetetlen. És sokszor könnyebb a düheinket megengedni
magunknak, mint fájdalmainkat, félelmeinket vagy szégyeneinket.

Kiváltságosok tehetetlen dühe

Hogyan működhet így a világ, hogy egyik helyen gyerekek százai éheznek,
máshol meg tonnányi kaja kerül a kukába naponta?! – hogy csak egyet
említsek abból a rengetegből, hogy az élet mennyire igazságtalan. Sokáig
nem értettem, hogy miért nem tudok lelkesedve filozofálgatni a globális
problémák megoldási lehetőségeiről, miközben nem gondolom
magamról, hogy érzéketlen lennék. Pár éve jöttem rá, hogy a gát
bennem az, hogy megfoghatatlan számomra egy ennyire nagy, átfogó
probléma. Utálok földelés nélküli pufogni. Ha azt érzem, hogy valami
igazán nagyon zavar, sürgősen szükségem van megfogható dologra,
hogy mit tudok csinálni, hol tudok beavatkozni, hol tudok elkezdeni
segíteni, különben bennem marad a tehetetlenség feszültsége.
Nemcsak engem dühít, hogy a világ igazságtalan, hanem milliókat. Ha
átfogalmazom: nem csak engem tölt föl energiával, és tesz erőssé –
merthogy a düh energia, a düh erő. Ha érzem a feszülést, és a saját
életemben viszonylag gyorsan meglépem, amit meg tudok, az segít
nekem kijönni a parttalan dühöngésből, mert így leföldelem a
dühenergiámat.
 Szerencsére minden fontos ügy mellett vannak elkötelezettek, akik
látják, értik és megváltoztatni vágyják a nagy egészeket is, akik képesek
odacsatornázni a dühükből eredő erőt. Egyikünk sem jobb a másiknál, a
lényeg, hogy csináljuk, amit tudunk – akármilyen pici energia is
előremozdíthat, a sok kicsi meg főleg képes sokra menni. Ha a „világ
rohadtul igazságtalan!”-dühöt érzem, akkor a Bëlga együttestől
származó klasszikust szoktam idézni magamnak: „Álljál le szájjal, indulj be
lábbal!”

Kiváltságos vagy szerencsétlen?

Volt egy ismerősöm a kilencvenes évek végén, aki vádlott volt egy, a
médiában igencsak nagy visszhangot kiváltott politikai perben. Egy
közös ebéd alatt megkérdeztem tőle, hogyan is van ezzel az egésszel. „Az
ellenem felhozott vádakban nem vagyok bűnös, de annyi minden
vacakságot tettem az életben, hogy belefér nekem, hogy most
elítéljenek, mert betudom oda, ahol máskor meg kiváltságos voltam” –
válaszolta.
Azóta nekem is sokat segít ez a módszer fölülemelkedni bizonyos
dolgokon, amit épp akkor nem tartok igazságosnak. Olyankor
előkeresem magamban a „szerencsés” és a „szerencsétlen”, a kiváltságos
és a hátrányos helyzetű dolgaimat, és könnyebb továbblépnem, ha azt
látom, hogy összességében jól áll a mérleg.

Imposztorszindróma

Mikor elkezdtem pszichológusként dolgozni, rettegtem, hogy

lebukom. Hogy valaki egyszer csak rajtakap, hogy nem tudok még
eleget, nem vagyok elég gyakorlott, hogy alapból nem vagyok elég ehhez
a munkához, tehát kevés vagyok a föladathoz. Szorongtam, hogy
rájönnek, hogy kókler vagyok, még ha van is diplomám. Óriási szakadék
volt aközött, amit belül éltem meg, és aközött, ami a külvilágból
visszajött. Belül egy kis hangyának éreztem magam, miközben kintről
úgy kezeltek, mint akinek akkora a tudása és a belső ereje, hogy lehet rá
támaszkodni. De megúsztam! Senki nem jött rá, sőt, igazából nem volt
rám egyetlen panasz sem, ellenben ömlött a sok hála. Az évek során, a
gyakorlati tapasztalatok által fölnőttem belül is a föladathoz, ma már
nem érzem magam hangyának, és nem rettegek a lebukástól. Ma már
nem nyomaszt, hogy érdemtelenül kapom a hálát, és nem nyomorít,
hogy nem jár nekem, mert nem adtam eleget vagy elég jót.
Az imposztorszindróma egy kiváltság érzéséből eredő bűntudat. Az a
jelenség, mikor úgy érzem, hogy nem érek/tudok/nyújtok annyit,
amennyit kapok az élettől. Kiválónak látnak, én meg távolról sem érzem
magam annak. Többet veszek ki, mint amennyit úgy érzem, hogy
beleraktam, ez az aránytalanság pedig nyomorgatja a lelkem, mintha
rosszat követnék el, bűnösnek érzem magam, és szorongok, hogy más is
rájön, és megszégyenülök majd. A külső és a belső világunk közti ekkora
különbség belső feszültséget szül, egyszerűen nem engedi, hogy az
alapállapotunk nyugodt, békés és kiegyensúlyozott legyen.

A legrosszabbnál is van rosszabb

A jólétből nézve olyan sok ember életét vagyunk képesek

nehezebbnek ítélni a sajátunkénál. De egészen biztos vagyok benne,
hogy ez nemcsak a jólétben történik így, hanem még egy koncentrációs
tábor közepén is meg lehetett élni, hogy nekem jobb a fekvőhelyem, én
szerencsés vagyok, mert egy pluszszelet kenyérhez jutottam, mázlista vagyok,
mert nekem nem ölték meg a gyerekem, hál’ istennek nekem nem öt, „csak” egy
testvérem halt meg, vagy nekem legalább még a hitem megmaradt.
Heather Morris is ír erről a jelenségről a Cilka utazása című, valós
történeteken alapuló regényében. Cilka, a főszereplő, Auschwitzot
túlélve egy szibériai munkatáborba kerül, ahol a történet egy pontján a
többiek bányában végzett munkájánál sokkal jobb lehetőséget kap:
dolgozhat a kórházban. Nem örül felhőtlenül, mert eszébe jut, hogy
bizonyos értelemben Auschwitzban is kiváltságos volt. „Ott, a másik
helyen egy jó munka több ételt és meleget jelentett, de Cilka esetében azt
is, hogy ismételten, szüntelenül használták a testét, és a tábor
legeslegrosszabb körülményeit kellett néznie. A huszonötös barakk
parancsnokának lenni büntetés volt, mégis bűntudata volt miatta.”[32] És
miképpen győzi meg magát Cilka, hogy mégis éljen a lehetőséggel?
„Talán ez a munka azt jelenthetné legalább, hogy becsempészhetne
némi ételt azoknak, akiknek kell, vagy elcserélhetné cigarettára,
csizmára, kabátra a többieknek.”[33] A kiváltságosok bűntudatát Cilka
esetében is az adakozás, sőt, már annak gondolata is enyhíti.
Kizártnak tartom, hogy lenne olyan rettenet, amiben ne tudnánk
megélni, hogy kiváltságosabbak vagyunk, mint mások. Mert nem
vagyunk egyformák, és ha észleljük, hogy embertársainkat valami olyan
dolog sújtja, ami nekünk nehezen lenne viselhető, akkor rögtön azt
gondoljuk, hogy szerencsésebbek vagyunk, mivel az övét nem kell
átélnünk. Ilyenkor a másik sorsa tükörként mutatja nekünk, hogy
milyen bőségben élünk. A kiváltságosok közé sorolhatjuk magunkat
egészen addig, míg úgy érezzük, valamink is van – akár csak életünk.

Az a bizonyos valami

Majdnem mindannyiunknak, akik a jóléti társadalomban élünk,

hiányzik az a bizonyos valami: a teljes, feltétel nélküli elfogadás. A
táptalaj, hogy lehessek olyan, amilyen vagyok.
Magzati korban és születésünk után is még egy ideig jó esetben
megéltük ezt. De aztán jött az elkerülhetetlenül fontos szocializáció,
aminek – ahogyan azt a nyugati világban többségében műveljük – erős
mellékhatása, hogy megöli a feltétel nélküli elfogadást.
De mivel valaha részesültünk ebből az elixírből, és a kollektív
tudatunkban is ott a létezésének bizonyossága, ezért érezzük
mindannyian a hiányát – bár legtöbben csak tudattalanul vágyunk rá –,
és keressük égen s földön.
Sokan és sokszor érezzük, hogy a saját problémánk semmi ahhoz
képest, akinek nincs keze, lába vagy tető a feje fölött, vagy meddő,
esetleg megerőszakolták, vagy ártatlanul börtönbe zárták, vagy
bántalmazó családban nőtt föl.
[32] Heather Morris: Cilka utazása. Ford. Moldova Júlia. Animus Kiadó, Budapest, 2020, 63.
oldal.
 [33] Heather Morris: Cilka utazása. Ford. Moldova Júlia. Animus Kiadó, Budapest, 2020, 63.
oldal.
 A kiváltságosok közé sorolhatjuk magunkat
egészen addig, míg úgy érezzük, valamink is
van – akár csak életünk.
 A nyugati társadalmi norma az, hogy nagyobbra becsüljük a látható,
megfogható, jobban megfogalmazható hiányokat, nehézségeket és
traumákat, mint a láthatatlant, így például az érzéseket. Pedig a feltétel
nélküli elfogadás hiánya hasonló, mint a kóros oxigénhiány: minden
sejtünket pusztítóan érinti.
Simán lehet, hogy a borzalmakat átélt illető, akár kéz és láb és tető
híján is, a jelenlegi életében sokkal közelebb van a mindannyiunk által
vágyott csodához: hogy megkapja kívülről és belülről a feltétel nélküli
elfogadást. Lehet, hogy emiatt az általunk sajnált valaki sokkal több
örömteli pillanathoz képes hozzáférni az életében, mint mi.

A szépség kiváltsága

„Egy vizsgálat keretében egy pszichológuscsoport olyan táncos

összejövetelt szervezett, ahol minden egyes személyt számítógép
segítségével véletlenszerűen párosítottak egy-egy partnerrel. A
szünetben minden személy kitöltött egy névtelen, partnerét értékelő
kérdőívet… Az eredmények azt mutatták, hogy csak a fizikai vonzerő
játszott szerepet abban, hogy az egyes személyeket mennyire kedvelte
partnerük. Sem az intelligencia, sem a szociális készségek, sem a
személyiségmérések eredményei nem kapcsolódtak ahhoz, hogy
partnerek mennyire kedvelték egymást.”[34] Tudok eseteket a saját
életemből is, mikor egészen biztos vagyok benne, hogy ha ronda,
alacsony, öreg és kövér lettem volna, akkor rögösebb lett volna az utam.
Ez (sajnos) nem jelenti azt, hogy szépnek láttam volna magamat, de azt
jelenti, hogy mások annak láttak engem. Egy ideig próbáltam szabadulni
ettől a kellemetlen kiváltságtól, például ha megdicsérték a kinézetemet,
úgy válaszoltam, hogy „Köszönöm, de nem én tehetek róla, hanem a szüleim!”.
Humorral hárítottam, mert nem bírtam el a súlyát annak, amit kaptam
az élettől. Vagy degradáltam: „Ah, ez csak a ruha miatt van, tehát ez csak a
látszat!” Vagy a belső, lehúzó hangom tartott távol a jótól, úgy, hogy meg
nem érdemeltnek címkéztem a dicséreteket: „Ha tudnák, hogy nézek ki
igazából, a ruhám alatt, akkor elszörnyednének!” Komoly munkám van
abban, hogy mára megtanultam viselni a szerencséimet, állni a tapsot,
kerülni a hárításokat. Vállalom a felelősségét nemcsak annak, ami nehéz
– nekem ez ment egyszerűbben –, hanem annak is, ami könnyűséget
adott nekem a világ.

Meg kell-e szabadulni a kiváltságosok bűntudatától?

Isten ments! Dehogy kell. Hova is jutna a világ, ha nem lennénk

milliónyian a hátrányos helyzetűeket segítő szervezetekben, ha nem
támogatnánk a sérült, beteg embereket, ha nem adakoznánk, ha nem
áldoznánk be időnket és energiánkat, hogy kompenzáljuk a világ
egyenlőtlenségeit?
„A kiváltság önmagában nem rossz, az számít, hogy mit kezdünk
vele”[35] – írja bell hooks is. Nem hiszek abban, hogy bármit is máshogy
kellene, mint ahogy most van. Abban hiszek, hogy az a nagyon fontos,
hogy ne irányítson minket fék és ész nélkül a tudatalattink.

Akkor tudunk kilépni a magunkra vagy másokra káros működéseinkből,

és akkor tudjuk még jobban kamatoztatni kiváltságainkat, ha föltárjuk,
tudatosítjuk, és felelősséget vállalunk értük.

Adok-kapok

Évtizedek óta fontos része az életemnek, hogy elesetteket támogatok

a magam módján. Ritkán pénzzel, gyakrabban tettekkel. Például sok időt
és energiát rakok abba, hogy kiválogassam, tároljam és elszállítsam a
nekünk fölösleges tárgyainkat olyanok számára, akiknek még hasznos
lehet.
Előfordul, hogy meg akarják hálálni a gondoskodásom, de ez nem
mindig jön ki jól. Ha elkezdek visszakapni, könnyen megborulhat az
egyensúly. Nem kérek cserébe hírlevelet, nem szeretnék rajta lenni a
támogatói listán, nem szeretnék éves naptárt kapni, amit aztán rossz
érzés kidobnom a szelektív szemétbe, és puszit sem szeretnék
ismeretlenektől. Elég nekem egy hálás tekintet vagy egy köszönöm, és
főleg az a jó érzés, amit belülről kapok.
 De vannak olyanok is, akik adakoznak, és igen fontos nekik a
különböző formában történő visszajelzés. Ahogy adakozni is úgy jó, ha
olyat adok, aminek a másik hasznát veszi – tehát nem lyukas ruhát, nem
működésképtelen biciklit, nem dohos könyveket –, úgy a másik oldalról
is fontos lenne a kérdés: mire van szükséged, mi esne jól cserébe? És ide
akkor belefér a naptár, a hírlevél és az én válaszom is: egy köszönöm
bőven elég.

Kapni nem mindig öröm

Nincs olyan, amiből bármikor és bármilyen mennyiség jólesik. Van,

hogy a gyomrunk jelzi, hogy nem tesz nekünk jót több kaját, pénzt,
figyelmet, simogatást kapni, viszont mivel látjuk, hogy a másik szívesen
adja, nehéz határt szabnunk az illetőnek. Legyünk az ő örömének az
elrontói?! Nehéz fölvállalnunk ilyen helyzetben a határszabás
felelősségét, mert sérülhet tőle a kapcsolatunk, hiszen megsérthetjük a
másikat. Ráadásul a társadalmi normánk is az, hogy aki ad, az jó ember, és
hogy adni jó! De ez nem így van! Nem minden esetben jó adni.
Kedvenc megfogalmazásom a határokról Prentis Hemphilltől
származik, szabad fordításban: „A határ az a távolság, amikor egyszerre
tudlak szeretni téged és magamat is.”[36]
Tehát ha az adó oldalon vagyok, jó kérdeznem: amit adnék, arra
szükséged van, jólesik neked, adhatom? Vagy kérdezhetem magamat is:
biztosan azért adom, mert jólesik? Ha a kapó oldalon vagyok, jó
szólnom: köszönöm, de túl sok, nem esik jól.

A határszabás nemcsak azt jelenti, hogy nemet tudunk mondani, hanem

azt is, hogy tudunk igent mondani! Segíti a kapcsolatot, ha a „nem” mellé
tudjuk tenni, hogy mi az, ami viszont jólesne: süti helyett családi
történetek, simogatás helyett egy közös séta, pénz helyett tiszta
kommunikáció.

Barázdából torony
 Mivel a szülés-születés világához közel nőttem föl, mivel első
emlékeim közt van, hogy a csecsemőosztályon az újszülöttekben
gyönyörködöm, mivel anyukám[37] mellett nemegyszer voltam
otthonszüléseknél asszonytársi kísérő, mivel alapból olyan családból
jöttem, ahol a nők támogatásból olimpiai bajnokok voltak, ezért már
igen korán volt egy magabiztosságom abban, hogyan lehet valaki mellett
elfogadással lenni.
Egyévesek voltak a nagyfiaim, mikor volt szerencsém anyukám
oldalán jelen lenni egy nekem fontos pár gyermekének születésénél.
Mikor megérkeztünk a lakásukba, a szülő nő barátnője fogadott minket,
a nappaliban ment a tévé. „Ezt ki kellene kapcsolni!” – körülbelül ez a
mondat hagyta el a számat, mikor beléptem a szobába. Megfagyott a
levegő. Jót akartam, hiszen a bennem lévő „háborítatlan” szótárban
addig nem volt benne a tévé, sőt, inkább tartozott a háborító, tehát nem
szülés mellé való, megítélendő dolgok közé. De nem okoztam ezzel a
megítéléssel háborítatlanságot, magamnak főleg nem.
Évekig mardosott a bűntudat, mivel éreztem, hogy nem volt rendben,
hogy kérdezés nélkül kinyilatkoztattam, szűklátókörűen ítéltem. Nem
volt mentség magam előtt, hogy a saját szülésemnél én magam frászt
kaptam volna egy tévétől. Nem oldotta a rossz érzésemet a
bocsánatkérés sem, ahogy az sem segített, hogy beláttam, miben voltam
akkor még tudatlan. Gyötört az emlék egészen addig, míg előnyt nem
tudtam kovácsolni a hibázásomból.
A bűntudat megmutatta, melyik utcába ne menjek: az ítélkezésébe.
Az egyik kulcsélményem lett, amin keresztül megtapasztaltam és
megtanultam: nincs olyan, hogy rossz vagy jó, csak olyan van, hogy
nekem rossz vagy jó és másnak rossz vagy jó. Csak a megélés van.
Kiváltságaimból is eredt, hogy elbíztam magam, hiszen úgy éreztem,
a nálam lévő tudás kiváló. A hibámból való tanulás eredménye lett a
szerintem egyik fő erényem, hogy nincs olyan, amiben a tömegből
kiválónak érezném magam vagy a tudásomat, csak olyan van, hogy egyik
vagy másik tulajdonságomat vagy képességemet a többi sajátomhoz
mérten kiemelkedőbbnek gondolom. Fájdalmas lecke volt, de a mélyen
vájt barázda következtében lett egy belső kimagasló tornyom.

Adni az adottságokból

Kiváltságosnak lenni nem rossz vagy jó, hanem adott. Engem például
sokan irigyelnek, hogy magas, 180 centis nő vagyok. Valóban van előnye
– például a buszon nem szagolom a hónaljakat. És van hátránya: vegyük
például, hogy sok férfi alacsonyabb nálam. A magasságomat kiváltság
helyett én hátránynak gondoltam sokáig, életem során nemegyszer
éreztem azt, hogy legbelül egy 160 centis, barna hajú, átlagos testalkatú
lány vagyok, egy olyan kedves lány a szomszédból.
A nagy kérdés, hogy meg tudom-e szeretni az adottságaimat, és ha
megszerettem, abból a jó érzésből tudok-e adni. Természetesen nem
centit leszek képes átpasszolni azoknak, akik nem békültek ki az
alacsonyságukkal. De a jó érzésemből, hogy a helyemen vagyok, hogy
megdolgoztam azzal, ahány centis vagyok, abból már adhatok –
figyelmet, mosolyt, példát, elfogadni tudást.
[34] Atkinson–Atkinson–Smith–Bem: Pszichológia. Osiris, Budapest, 1996, 528. oldal.
[35] bell hooks – Amalia Mesa-Bains: Homegrown: Engaged Cultural Criticism. South End Press,
2006.
[36] Prentis Hemphill, Instagram-poszt, 2021. április 5.,
https://www.instagram.com/p/CNSzFO1A21C/
[37] Édesanyám Geréb Ágnes, szülész-nőgyógyász és független bába.
 Nincs olyan, hogy rossz vagy jó, csak olyan
van, hogy nekem rossz vagy jó és másnak rossz
vagy jó. Csak a megélés van.
 Szabad lenni felhőtlenül

Mikor párhuzamba állítjuk magunkat éhezőkkel, menekültekkel,

háborúk áldozataival, és ostorozzuk magunkat az ő tükrükben – hogy
gondolhatom, hogy bármi bajom van, mikor mások mi mindent túlélnek?! –, az
kicsit ahhoz hasonló, mint ha azt várnánk el egy négyéves gyerektől,
hogy ne boruljon ki azon, hogy naponta háromszor fogat kell mosnia,
hiszen a dédnagymamájának minden pillanatban fáj a csípője. Normális
dolog, hogy életünk egyes életszakaszaiban és némely területein
felhőtlenséget élünk meg, kár elvenni magunktól ezeket az üdítő
lehetőségeket, mert a végén úgyis mindannyian egyenlők leszünk:
egyenlők a földdel.

Tovább élni nem gyerekjáték

Ha én vagyok a túlélő, a szerencsésebb, a kiváltságos, az nem jelenti,

hogy nekem könnyű! Aki nem születik meg, annak könnyű, de aki él,
annak mind megpróbáltatásokkal teli az élete.
Továbblépni egy traumából sokszor járhat olyan érzettel, hogy
megcsaljuk azt, aki a traumát elszenvedte. Ha meghalt valakim, és újra
tudok nevetni, érezhetem úgy, mintha tiszteletlen lennék a halottal. Ha
beteg a szerettem, és élvezem az életem, moziba vágyom, vagy új cipőt
szeretnék, érzéketlennek gondolhatom magam.
Ha jobban élek, mint mások, tudat alatt szoronghatok folyamatosan,
és igyekezhetek azon, hogy ez ne legyen föltűnő, mert mennyi embernek
milyen nehéz. Mondjuk, ha egy civil, segítő szervezet feje vagyok, lehet,
hogy bűntudattal járna sokat keresnem vagy néha túlköltekeznem, mert
az elesettekhez igen közel állok, és tanúja vagyok, hogy nekik minden
forint mennyire számít.
 Bűntudatot élhetek meg, ha jól érzem magam, mintha mások ellen
követnék el gaztettet. Pedig élni, túlélni, tovább élni és jól élni nem
gyerekjáték. Lehet, hogy jobban jártam, mint mások, mert megmaradt a
lábam, az életem vagy a pénzem, de az egészen biztos, hogy az élet nem
kímél meg engem sem mindentől, mert az már nem az élet, hanem a halál.

A bűntudat láthatatlan ereje

A háborút, balesetet, járványt vagy egyéb megrázkódtatást túlélők

bűntudatáról a kutatások nyomán mára már tudjuk, hogy okozhat
„áttéteket”, például az egyik következménye lehet, hogy elzárhatjuk
magunktól a sikert. Mondjuk rengetegszer vannak szuper ötleteim, és
nyolcvan százalékig el is tudok vinni egy projektet, de utána sehogy sem
tudom sikerre vinni azokat. Lehet, hogy nagy örömmel tolom nap mint
nap az önismeretet, de a sikertelenségemet ott élem meg, hogy mindig
csak pillanatokra emel föl, sosem vagyok tartósan jó érzésekkel telített.
Lehet, hogy sikeres vagyok a munkámban, de a magánéletemben nem
élem meg a kiteljesedésemet.
A kiváltságosok bűntudata ugyanígy képes elgáncsolni minket a
láthatatlan zsinegeivel: nem látom, hogy hol, nem tudom, hogy miért
van ott, de elbuktat újra és újra. A tudatosítás olyan, mint egy
zseblámpa: fényével segít, hogy észrevegyem a drótokat, és ha már
tudom, hol vannak, sokkal egyszerűbb lesz átlépnem, kikerülnöm vagy
leszerelnem őket.

Traumatorta

Mintha a traumatizáltság egy torta lenne. Mintha úgy gondolnánk,

hogy annak jár belőle, aki éhesebb – aki régebb óta nem evett, vagy
akinek nagyobb szüksége van rá. Mintha úgy lenne a fejünkben, hogy
annak kell adni először, akinek hangosan korog a gyomra, tehát akinek
jó nagybetűs, messziről látható a TRAUMÁJA. Az kap először és nagy
szeletet, akinek csak egy lába van, aki árvaként nőtt föl, aki éhezett
gyerekkorában! És mivel annyira sok embernek jutott sanyarú sors, csak
állunk, állunk a sorban a kis papírtányérunkkal, de mire sorra
kerülnénk, már csak morzsák maradnak a tálcán…
Pedig attól, hogy magamnak is osztok – tehát fölismerem és
elismerem, hogy valami fáj, félek, szenvedek –, nem kap kevesebbet a
másik, tehát nem jelenti, hogy magamat mások elé helyezem!
Ha én is kapok egy szeletet, nem eszem el más elől, mivel nincs
traumatorta. Tisztelhetem a másik fájdalmát és a sajátomat egyszerre és
ugyanúgy. Együttérezhetek mások fájdalmával párhuzamosan azzal,
hogy a sajátommal is ezt teszem. Vannak helyek a világon, ahol ez a
szemlélet az alap, amit mutat a nyelvhasználat is, például „a törődésre
és együttérzésre használt tibeti szó, a tsewa magunkra és másokra
egyaránt értendő”.[38] Sajnos vagy nem sajnos, a trauma nem torta,
hanem terülj-terülj asztalkám módra működik: jut belőle bőven
mindenkinek.
[38] Daniel Goleman: Romboló érzelmek. Ford. Tótisz András. Trivium Kiadó, 2005, 79. oldal.
Ha én is kapok egy szeletet, nem eszem el más
elől, mivel nincs traumatorta. Tisztelhetem a
másik fájdalmát és a sajátomat egyszerre és
ugyanúgy.
 Honnan sejthetem, hogy bűntudatom van?

Ha van egy menő cégem, két Teslám, három gyerekem, négy jól fialó
befektetésem, tizenöt évnyi boldog házasságom, de mindig mindenkinek
hangosan és ismételten mondogatom, hogy ezekért keményen
megdolgoztam, akkor lehet, hogy akad bennem valamennyi bűntudat. A
bizonygatás annak lehet a jele, hogy valamiért úgy érzem, igazolnom
kell, hogy ezek nem csak úgy véletlenül pottyantak az ölembe, hanem
rászolgáltam. Mintegy kompenzálom a sok jót magamban azzal, hogy
melléteszem: aki dolgozik, az egyék!
Keményen megdolgozom a belső békémért! – szoktam én is mondogatni.
Ez is lehet egyfajta bizonygatás. Próbaképp elképzelem, hogy mi lenne,
ha csak úgy adatott volna… Könnyen jön, könnyen megy!, ugrik be a szólás
– tehát valószínűleg félek, hogy könnyen el is veszíthetném, ha nem
tapasztalnék hozzá vért és verítéket. Mint egy kapaszkodót ragadom
meg, hogy „sok munkám volt vele”, talán mert ez segít csillapítani és
elodázni, hogy szembenézzek valami nehezebbel, legyen ez például
esetemben is a kiváltságosok bűntudata.

Kiút a bűntudatból

Talán az egyik legnehezebb: visszatalálnom ahhoz az

alapjóságomhoz, amivel születtem, föltámasztani a hitem, hogy mélyen
belül még mindig az az érintetlen csillagfény vagyok. „Ha az ember
nincs meggyőződve a saját jóságáról, akkor azt sem tudhatja, hogy
mennyit igényelhet kényelemből, biztonságból, segítségből, társakból,
szeretetből, barátságból, javakból, örömből és jókedvből.”[39]
Akiben nincs meg az alap ottlegbelüljóvagyok-tudat, az gyakran érez
magában bizonytalan űrt. Sajnos vagy szerencsére, ezt kívülről csak
ideig-óráig képes bárki is megadni nekünk. Megkaphatom terápiában,
szerelemben, kaphatom a gyerekeimtől vagy a munka kapcsán érkező
visszajelzésekből, de fölnőttként már mindegyik csak pótlék,
amennyiben nem tudom magamnak megadni.
 Nekem segít, ha elképzelem az újszülöttkori énemet, azt a pici babát,
aki épp csak pár órája vagy napja bújt ki a mamájából. Ha megvan a kép,
rögtön érzem, hogy az a csecsemő ott, úgy, ahogy van, kívül és belül
pont tökéletesen jó és jóságos! Egészen biztos vagyok benne, hogy nem
született még olyan baba a világra, aki bárkinek is rosszat akart volna.
Tehát biztos hitem, hogy mindenkinek a legeslegközepe egy fénylő
csillag, ahova vissza lehet találnunk.
Nem mondom, hogy néha nem rögös és verejtékezős, vérrel és
szitokszavakkal tűzdelt az út, de azt mondom, hogy lehetséges! És ha
eljutottunk oda, akkor a megtett út porából fogjuk látni, hogy nem
vagyunk kiváltságosak, tehát nekünk is jár a fény ugyanúgy, ahogyan
kijut nekünk az árnyékból is.

Eltörpülés

2021 tavaszán, a Covid-járvány közepén az élet mindennapi

nehézségeiről vagy a kiváltságosokról írni?! Huh, nagyon kettős. Mikor
nézem az adatokat, hogy hány százan halnak meg naponta, mikor
olvasom az ápolók, orvosok és túlélők beszámolóit, erős bennem a
kétely. Tényleg fontos most az, amiről írok? Miért nem maradok
csöndben? Mi lehet fontosabb, mint ami most a kórházakban zajlik?!
Nyilván nem fontosabb, de ugyanúgy lényeges. Szerencsére a Covid
alatt is dolgozom a klienseimmel, és ezért megerősödöm ebben.
Ugyanúgy fájunk, félünk, szorongunk mi is, akiket nem terített le a
járvány. Egyaránt vannak gondjaink, nem is kicsik.
Én az átlagember mindennapi hangja vagyok, nem egy krízislady.
Néha szeretném például egy sürgősségi osztályon megélni a
nélkülözhetetlenségemet és a gyógyítás erejét, de igazából nem a
gyomromból és a szívem legmélyéről – hiszen akkor ott dolgoznék… –,
hanem mert olykor többre értékelem azokat, akik azokon a terepeken
mozognak. Az önértékelési zavar, az önbecsülési hiány bele tud tolni a
megfelelési vágyba. És közben olyan jó, hogy már van egy erős részem,
aki ilyenkor odafordul az összetöpörödötthöz, és azt tudja mondani: a
világ egy óriási puzzle, és nem lenne jó, ha mindenki ugyanolyan alakú
kirakósdarab lenne! Nem csak katasztrófáknál és betegágyaknál van
szükség segítőkre, és nem csak segítőkre van szükség, hogy kiadjuk a
világ kerekségét.

Nemes cselekedetek

Az Aranypinty című regényben így beszélget két, régiségek

fölújításával foglalkozó férfi:
„…gondolom, alantas dolog egy életen át ennyit törődni tárgyakkal…
– Ki mondja?
[39] Jean Liedloff: Az elveszett boldogság nyomában. Ford. Barta Judit. Kétezeregy Kiadó, 2007,
24. oldal.
 Nem csak katasztrófáknál és betegágyaknál
van szükség segítőkre, és nem csak segítőkre
van szükség, hogy kiadjuk a világ kerekségét.
 – Hát – fordult el a tűzhelytől –, mondjuk úgy, ez nem olyan, mint ha
odalenn kórházat tartanánk fenn beteg gyerekeknek. Mi a nemes dolog
abban, ha kijavítunk néhány régi asztalt meg széket? … Csak hát… …
vajon nem ez a tárgyak (a szép tárgyak) lényege, hogy kapcsolatba
hoznak téged valami nagyobb szépséggel?”[40]
Ha túl tudok lépni azon, hogy bizonyos szempontból nem a
legnemesebb munkát végzem, megtalálhatom a saját nemességemet.
Nemcsak a (szép) tárgyaknak, hanem a tetteinknek is lehet az az
indíttatása, hogy kapcsolatba hozzanak minket valami nagyobb
szépséggel. Ez a szépség számomra a magunkkal való mélyebb
kapcsolódás, az önmagunkkal folytatott bensőségesebb és
harmonikusabb viszony. A csodája annak a kiteljesülésnek, amikor azok
lehetünk, akik vagyunk! És második körben jön a ráadás: hogy ha
mindez a sok jóság belül életre kap, onnantól tud a hozzánk közel és
távol állók felé is sugározni.

Nehezen viselhető kiváltságosság

Nemegyszer jön szembe velem olyan élettörténet, ami megmutatja,

hogy a kívülről traumának vagy törésnek ítélt dolgok radikális
elmozdulást eredményeznek a belső egyensúly felé.
„Én azóta vagyok jól, mióta ő megszületett! Helyükre kerültek a
dolgok” – állítja például családom egyik tagja, akinek Down-szindrómás
gyermeke van. Megkönnyebbülésről számolnak be szépséges nők, mikor
idősebb korba lépnek, és már nem kapnak annyi pozitív visszajelzést
vagy figyelmet a kinézetükre, mert mint mondják, teher kerül le róluk.
Nem egy előadást hallottam már arról is, hogy egy nagyon gazdag ember
életét a teljes pénzügyi csőd hogyan fordította boldogabb irányba.
Sok pszichológiai összetevője is lehet ennek a „pénzért sem adnám,
ami rossz történt velem”-jelenségnek. Az egyik, hogy a kiváltságosság
terhe így lekerülhet az ember válláról, vagy legalábbis csökkenhet a
súlya.
 Ahogy a tapsot meg kell tanulni állni, úgy az előnyöket sem könnyű
viselni.
Sok a jóból! És egy bírhatatlan tehertől megszabadulni bárhogy is, de
fölemelő.

Bűntudat miatt elutasítás

A kiváltságosok bűntudata mélyre be tudja furakodni magát, és

egészen szövevényes módon tud hatni az életünkre. Például
összefügghet azzal, ha sokszor élünk meg elutasítást – kapcsolatainkban,
párkapcsolatainkban vagy akár munkával összefüggésben. Onnan indul
ez, hogy ha jogosulatlanul jutottunk valami jóhoz, akkor tudat alatt
sokszor értéktelennek, rossznak érezzük magunkat. Ugyanúgy, ahogy
egy kutyán látszik, és a viselkedéséből érződik, ha ellopott valamit –
behúzott farok, sunnyogó tekintet –, érezhető lesz rajtunk, hogy valami
kosz van a gépezetben. A velünk kapcsolatba lépő emberek nem fogják
pontosan tudni, hogy miért, de valószínűleg a távolságot fogják keresni,
hiszen egy bűnössel – aminek érezzük és akár akaratlanul mutatjuk
magunkat – kevesen kapcsolódnak szívesen. Így megéljük az
elutasításokat, amik visszajeleznek a rendszernek: jól gondoltad, tényleg
nem vagy érdemes a jóra!, tehát az önbüntető mechanizmusunkhoz
asszisztál a külvilág.
Hol a kiút? Számomra egyértelműen a tudatosítás: amint rájövök és
fölszínre hozom a tudatalatti működéseimet, már megváltoznak attól,
hogy fényt kapnak. Egyre többször fogom észrevenni magam, észlelem
majd a belső, addig tudattalan vezérlésemet, ami azt jelenti, hogy egyre
több döntési lehetőségem is lesz kilépni a szokott medreimből.

Vetélés kontra vetélés

Négy áldott állapotomból öt gyerekem született. És volt három

várandósságom, amiből nem született senki. Az első elvetélt babát
vágytam, sirattam, gyászoltam. A másodiknál, mikor megláttam a két
csíkot a teszten, összeomlottam: épp nagyon nem akartam gyereket.
Válófélben voltam az apjától, és nem akartam még egyszer közösen a
várandósság-szülés-gyerekezés útjára lépni, ahogyan egyedül nevelni
sem vágytam négy darab hat éven alulit. De nem volt egyértelmű, hogy
elvetetem, dilemmáztam rengeteget, merthogy alapból nagyon távol áll
tőlem az abortusz. Kegyetlen hetek voltak, telis-tele belső
marcangolásokkal, ultrahangvizsgálatokkal és fohászkodással. Az egyik
barátnőm pont velem egy időben lett terhes, ő sem egy vágyott
gyermeket hordott a szíve alatt, viszont ő egyértelműen – de szintén tele
rossz érzésekkel – haladt az abortusz felé.
Életem egyik legnagyobb ajándékát kaptam a sorstól: a babám
magától ment el (ahogy még egyszer ugyanígy, évekkel később). Úgy
döntöttem akkor, hogy nem vetetem el a negyedik-ötödik héten, mert
még volt egy hangyányi esély rá, hogy nem lesz szívhangja, tehát hogy
magától nem marad meg. Nem hallgattam azokra a hangokra, akik azt
mondták, hogy cselekedjek gyorsan, mert most még könnyebb, hiszen
nem érinti meg a szívem a szívdobogás. Nekem könnyebb volt a
bizonyosság, nem akartam az abortusz terhével élni, ha volt egy kicsi
esély is rá, hogy ne kelljen kikapartatni magam. Szerencsés voltam.
Viszont a barátnőm nem volt az. Sorsunk szétvált, de együtt mentünk
tovább az úton: én a spontán vetélés felé, ő a művi beavatkozás
irányába. Attól a naptól, hogy tudtam, már biztosan nem fejlődik tovább
a magzat, rendkívül boldog voltam – de nem végtelenül. Mikor a
barátnőmmel beszéltem, mindig véget vetett az áramló boldogságomnak
a bűntudat: nekem adatott, neki nem… Miért nem?! Miben vagyok én
több, hogy ilyen ajándékot kaptam?! Miben kevesebb ő?! Neki miért nem
jár, ami nekem jutott?! Ugyanúgy megérdemelte volna…
Természetesen szavakkal egyikünk sem hibáztatott engem, mégis
úgy éreztem, szándékom ellenére bűnt követtem el. Végig ott voltunk
egymás mellett – nekem nem volt könnyű az otthoni, spontán
vetélésem, neki sem a művi –, de természetesen nem ugyanúgy, mint
korábban, mert nem ugyanabban voltunk. Szétnyílt köztünk az olló,
megszűnt a sorsközösség.
 Relatív, hogy ki mikor éli meg magát kiváltságosnak, ami azt is
jelenti, hogy a privilégiumokkal járó bűntudatunkat tudjuk csökkenteni
azáltal, ha megpróbálunk változtatni a viszonyítási pontjainkon. Ha az
egész folyamatot egy olyan barátnőmmel csináltam volna végig, aki nem
járt volna az enyémhez hasonló cipőben, akkor pár hétig esélyesen csak
én lettem volna a támogatásra szoruló, a sajnálatra méltó, a sors
áldozata. És mikor kiderült, hogy nincs szívhangja a magzatomnak, a
kiváltságosok bűntudata nem rakott volna üvegplafont a
boldogságomra.

Bűntudat mint útmutató

Nem olyan rég váltottam valóra az egyik gyermekkori álmomat:

bonsai fákat nevelgetek. Felejthetetlen élmény volt először
visszametszeni a leveleket-ágakat: tömény kudarc.
Egy gömb alakú borsfa volt a kezdőségem áldozata. Világoszöld,
gyönyörű új hajtásokból túl sok van már több ágon, így hát fogom a
bonsaiollót, lecsippentek belőle itt egy kicsit, majd ott egy kicsit – egész
pofás! Gondolom elégedetten addig, míg meg nem nézem a másik
oldalról… Uhh, én egy barbár vagyok, basszus, teljesen elrontottam az
összképet! Nyeszlett, formátlan darabot farigcsáltam belőle, pedig alig
nyúltam hozzá. Ami az egyik oldalról jó ötletnek tűnt, az a másik
oldalról egy mészárlás látszatát keltette.
Ha én vagyok az egyik ág, akkor maga a fa az emberek valamifajta
csoportosulása: a családom, a munkahelyem vagy akár az emberiség
egésze. Ha túlságosan megnyirbálom magam, akkor nem hozzáadok a
kerek egészhez, hanem megbontom az egységet, a harmóniát – akár a
sajátomat, akár a csoportosat. Ha nem növök eléggé, ha lemaradok –
például mert nem azzal foglalkozom, amire hivatott vagyok –, akkor
szintén keresztbe teszek magamnak és egy embercsoportnak.
Egyénileg nem mindig, de kollektíven biztosan cél a fönnmaradás –
közösen több esélyünk van sikerre vinni az „emberek, népesítsétek be a
Földet!”-projektet. Ez az ősi ösztön egy koncentrikus húzóerő, ami egy
irányba terel, és ezzel összetart minket.
 A kilógáshoz kellemetlen érzés társul, mert a vágy a többiekhez, az
átlaghoz tartozni. A kiváltságosok bűntudatának eredendő, ösztönös
funkciója, hogy megregulázza az egészből kilógó, az átlagnál hosszabbra
nőtt ágakat. Ha elmozdulok a kiegyenlítések felé – adok, ha sok, kapok,
ha kevés –, akkor több eséllyel marad még jó sokáig ember a Földön, és
csoportba tartozva én is nagyobb eséllyel maradok életben.

A kiváltságosok bűntudata tehát egyfajta belső útmutató: „Tégy jót!” És

ott a kis csillagozás, hozzá a lábjegyzet: „És közben ezzel te is jól jársz ám!”
Kicsit úgy működik, mint a szex, amihez az evolúció vagy a Teremtő
kapcsolt jó érzést, hogy örömmel csináljuk, és ne is hagyjunk föl vele,
miközben az eredeti cél valami kollektív jó: a fönnmaradás.
[40] Donna Tartt: Az Aranypinty. Ford. Kada Júlia. Park Park Könyvkiadó, 2019, 781. oldal.
 3. fejezet

Lélekmódváltó eszközök

Mindenki egy mindig működő és mindenre jó eszközt szeretne –

ahogy én is! Ha bárki tud ilyet, kérem, hogy írja meg nekem, örömmel
veszem. De valójában nem hiszek a létezésében. Azt gondolom, hogy
olyan (ön)ámítás lenne ilyen csodaeszközt hirdetni, mintha egy diétára
mondanánk, hogy mindenkinek beválik – ha létezne ilyen, akkor az
nagyobb hatással lenne a világra, mint a telefon föltalálása! Én abban
hiszek, hogy mindenki csak magának tudja megtalálni a segítő, működő
technikáit – hogy sajnos vagy nem sajnos, az nézőpont kérdése. Ennek a
tudatosítása általában a legkiábrándítóbb fázisa egy lelki munkának,
szinte nem volt még olyan kliensem, akinek ilyenkor ne görbült volna
lefelé a szája a csalódottságtól: hát, ez a nő sem fog segíteni! Az eszünkkel
eleve tudjuk, hogy senki nem ment meg minket a nehézségeinktől,
mégis valahol reméljük, hogy hátha! Titkon még én is reménykedem,
amikor elmegyek egy terapeutához vagy más segítőhöz, hogy nála lesz a
földi és égi boldogságot elhozó Szent Grál, pedig az agyammal tudom,
hogy csak a gyermeki, csodaváró részem pislákol ilyenkor.
Szóval, nem, nem fogok tudni segíteni én sem – illetve talán mégis!
A mindentudás helyett azzal, ha megmutatom a saját eszközeimet. Ha
föltárom, én hogyan csinálom. A Gyerekes gondolatok című könyvemben
már fölfedtem, hogyan tudok öt gyermeket terelgetni, itt pedig most
megmutatom, hogyan tudom magamat terelgetni – amit gyakran
nehezebbnek élek meg, mint az ötgyerekes teendőket… Példáimmal egy
asszociációs láncot indítok: kínálok egy láncszemet, hogy
kipattanhasson belőle egy következő, hogy lehessen fűzni bele még
egyet és még egyet, majd összekapcsolni egyedi színösszeállításban és
méretben egy teljesen egyéni, a tulajdonosának tetsző és működőképes
láncot.

Az önismereti alapú, igény szerinti eszközkeresésben hiszek: ami nekem

jólesik, ami nekem működik, ami hozzám illik, az – a nekem – jó eszköz!
Amihez nem én farigcsálom szét magamat, hogy illeszkedjek hozzá, amit
nem azért használok, hogy elfogadjanak vagy befogadjanak, hanem mert
engem közelebb visz az örömteli mindennapokhoz.
A Romboló érzelmek című könyvben a dalai láma Matthieu Ricarddal
(francia tolmácsával, aki buddhista szerzetes is) elmélkedik arról,
hogyan lehet az együttérzést elérni. Nem az együttérzés témája miatt
idézem őket, hanem ahogy Matthieu leírja a működőképes módszert:
„Ha az ember felkel, azt gondolja: »most felkelhetek, hogy minden érző
lényt megszabadítsak a szenvedéstől.« Miközben az övét köti, az jár az
eszében: »Megerősíthetem a törődés övét.« Amikor lemegy a lépcsőn:
»Ismét lemehetek, hogy csökkentsem a lények szenvedését.« Amikor
kinyitja az ajtót: »Minden érző lény előtt megnyílhat a szabadulás
kapuja.« Amikor becsukja: »Minden lény előtt becsukódhat a szenvedés
kapuja.« Ezen a módon minden egyes pillanatot az együttérzés
gondolata tölt ki. Az együttérzés szükségszerűen az elmeáram része
lesz.”[41] Erre a gondolatra csatlakozik rá Richard J. Davidson, a
pszichológia és a pszichiátria professzora: „Amikor nekikezdünk egy
efféle gyakorlatnak, azzal az együttérzés vagy más pozitív érzelem
átmeneti állapotát hozzuk létre, amelyik jön és elmúlik. De ha
következetesebben gyakoroljuk, akkor már inkább hangulattá vagy
alkati tulajdonsággá válik, a jellem részévé. Már igazolták is, hogy utóbbi
esetben az agyunk egy részében viszonylag tartós változás áll be.”[42] Az
idézett beszélgetés húsz éve zajlott a dalai láma és a világ nagy tudósai
közt. Azóta, ahogyan az a találkozás 20. évfordulójára rendezett
konferencián[43] is elhangzott, rengeteg kutatás támasztotta alá, hogy az
ismételt cselekedeteink hogyan tudják átformálni az agyunkat,
működésünket, tulajdonságainkat és a lélekmódunkat.
 Tehát nem az ismételt gondolataink, hanem az ismételt
cselekedeteink alakítanak minket! Az angol embodied kifejezésre nem
tudok tökéletes magyar szót, jelenti, hogy „megtestesült” vagy „testet
öltött”, de nekem a „testileg megtapasztalt” talán a legpontosabb. Valami
olyan élmény, ami nem csak az intellektusomat vonja be, sőt, esetenként
azt nem is érinti egyáltalán. Valami, ami átjár, átír zsigeri szinten. A
megtapasztal szóban ott a „tapaszt”: ha átmegyek rajta, ha keresztülmegy
rajtam, akkor megtapad.
Áthuzalozni – ezt a kifejezést szeretem használni arra, mikor egy már
meglévő (velünk született vagy tanult), mély működést szeretnénk
megváltoztatni. A kifejezés jól adja vissza, hogy valami belénk van kötve,
be vagyunk drótozva, és ezt megváltoztatni nem föltétlenül egy
csettintéssel vagy fölismeréssel lehet. Az áthuzalozás lényegében felejtés
és újratanulás, rengetegszer ismételt gyakorlatok – tehát folyamatos
gyakorlás – eredménye. Az újratanuláshoz jóval több ismétlés kell, mint
a tanuláshoz, hiszen a rendszer az automatikussá vált dolgait kell hogy
lecserélje. Hasonlóan ahhoz, hogy egy fehér papírra írni sokkal
egyszerűbb, mint a fehér papíron lévő írást kiradírozni, a betűk nyomait
eltüntetni, és a helyükre újakat írni.
A mindennapi életből vett példáim hasonlók, mint amit Matthieu
Ricard említett a fönti idézetben: egyszerű, mindenki által használható
dolgok. Csak én elsősorban nem az együttérzés témaköréről írok, hanem
olyan eszközökről, melyekkel a lélekmódunkat tudjuk formálni. Első
olvasásra aprónak és súlytalannak tűnhet egy-egy rész, de a lényeg a
példáim összességében van: abban a módszerben, hogyan látom meg a
változtatási lehetőségeket, majd hogyan ragadom és tapasztom meg
ezeket. Nem azért írom, hogy saját magamat öncélúan föltárjam mások
előtt – ennek önmagában számomra nincs élvezeti értéke, ráadásul
nemegyszer sérült vagy sérülékeny területeimet mutatom meg, ami
rettentően kitett helyzetet tud eredményezni.

A saját lelkem nyilvános élve boncolásának értelme az, hogy inspirálni

tudjak általa, és hogy láthatóvá tegyem, hogy a szenvedéses és szenvedélyes
 lelki edzéseken, izzadásokon és izomlázakon keresztül haladva ott van az
emelkedettség, a felhőtlenség, a szabadság lehetősége!
Amikor olvasok vagy hallgatok valakit, nekem nagyon sokat segít, ha
észreveszem közben a testem jelzéseit. Amelyik résznél átfut rajtam egy
hidegérzet, vagy libabőrös leszek, elönt a forróság, ha bizseregni kezd az
ujjam vége, ha összehúzódik a gyomrom, esetleg észlelem, hogy nagy
levegőt vettem, illetve elfelejtek levegőt venni, akkor tudom, hogy
valami olyasmi hangzott el, ami valahogy érint engem. „Igen, ez jó!”,
„Hmm, ez kíváncsivá tett!”, „Ezt szívesen kipróbálnám!”, „Nem pont ez,
de valami ilyesmi nem lenne rossz!”, „Ez vagy valami hasonló nekem
sem ártana!” – ilyeneket suttog nekünk a belsőnk.
Sokszor csodálom, hogy tudattalan éveikben egy-egy érzelem hogyan
mozdítja meg a gyerekek egész testét: amikor kíváncsiak, hogy
pattannak föl és feszülnek meg, mint a szurikáták, vagy amikor félnek,
hogyan húzódnak össze, mint egy süni, vagy ahogy a vágyott dolgok
mágnesezik őket a szemüktől a szájukon keresztül egészen a lábujjukig.
És ott van, aminél számomra kevés csodásabb látvány létezik: ahogy az
öröm átjárja őket a fejük tetejétől a lábujjukig, mikor minden egyes
porcikájuk jelzi a boldogságukat! Fölnőttként már ritkán élünk így,
többnyire eltávolodtunk a saját testünktől, gátoltuk a jelzéseit, de ez egy
visszafordítható folyamat, egy újra megtalálható perspektíva!
Útmutatások – hívások és taszítások – a testi érzeteink, és sokkal-sokkal
bölcsebb tanácsadók, mint bármelyik okos, kedves és jó szándékú
rokonunk, barátunk vagy pszichológusunk. Jó eséllyel nem a szavaim
lesznek a legérdekesebbek a további oldalakon, hanem az, hogy visznek-
e befele és hoznak-e kifele.

Mi számít eszköznek?

Az én szótáramban a lelki eszköz az, amit arra használunk, hogy az

élet kellemetlenségein átevickéljünk, hogy túléljük az apró és nagyobb
megrázkódtatásokat, hogy töltekezzünk, kiürüljünk, átlényegüljünk,
hogy minél több örömteli perccel teletűzdelve élhessük az életünket.
 Minden eszköznek számít, ami energiát generál bennünk – akár úgy is,
hogy először energiát emészt –, ami kíváncsivá tesz, ami továbblendít –
akár úgy is, hogy először visszafele repít. Ami segít, hogy ne fulladjak vagy
rekedjek meg, ami fölemel – akár úgy is, hogy először mélybe taszít –, ami
sötétséget visz vagy fényt hoz. Ami segít, hogy lehessek az, aki vagyok.

Alapok

Alvás és evés – azon túl, hogy oxigénhez jutunk –, ez a két

legfontosabb eszköz, ami nemcsak a testünket, de a lelkünket is
megtartja. Sokunknál nincsenek rendben az alapok, ráadásul
rengetegszer észrevétlenül siklunk el e tény fölött. Ha ezek sokszor
inognak, ha rendszeresen és tartósan mozdulnak ki a helyükről, akkor
nagyon nehéz megállnunk a helyünket a mindennapok hullámait
viselve! Elvárom magamtól, hogy napi nyolc-tíz órát dolgozzak úgy,
hogy négyet-ötöt aludtam?! Elvárom magamtól, hogy reggeltől
délutánig toljam a szekeret étel-benzin nélkül?! Megkövetelem
magamtól azt, amit nem várok el a gépektől: hogy töltekezés hiányában
működjek.
Ha kevés a lelkierőm változtatni, akkor leírhatatlanul sokat számít,
ha az alvásomat és az evésemet, a két alapvető szükségemet elmozdítom
az ideális felé. Ha van kapacitásom és lehetőségem többre is, akkor lehet
szemezgetni a könyv további lapjain lévő sokaságból, de simán lehet,
hogy azokra már nem is lesz szükség.

Lélekápolás

Mikor tizenkét éves koromban kaptam egy kutyát, az utcánkban lakó

osztálytársam – akinek már jó ideje volt egy eb a birtokában –
megkérdezte, hogy akkor innentől megyünk-e együtt kutyát sétáltatni
délután négykor. „Persze, de melyik nap?” – kérdeztem vissza, mire ő
akkora szemeket meresztett rám, amire innen, három évtized távlatából
is emlékszem. Elképzelni nem tudtam, hogy miért néz rám ennyire
értetlenül. Kezdő kutyásként úgy gondoltam, elég az, ha heti egyszer
vagy kétszer megyünk sétálni. A tapasztalt kutyás esélyesen
hasonlóként élte meg a kérdésemet, mintha azt kérdeztem volna tőle,
hogy a hét melyik napján ad enni a kutyájának.
Lélekápolás nélkül le lehet élni egy életet, lehet havonta vagy hetente
egy órát foglalkozni a lelkünkkel, ahogyan lehet a mindennapjaink része
is. Kérdés, szeretnénk-e változást, és ha igen, mit szeretnénk elérni, és
mennyire gyorsan. Olyan ez, mint a nyelvtanulás: ha csak havonta egy
nyelvórát veszek, később fogom érteni és beszélni a nyelvet, mintha
napi szinten foglalkoznék vele. Faramuci módon a saját, belső
nyelvünkön többségében nem beszélünk jól, és kevésbé norma, hogy
megtanuljuk lelkünk kifejezéseit, mint az idegen nyelveket.
Hasonló a lélekgondozás a testápoláshoz is. Lehet egy ápolás sürgős –
mondjuk egy begyulladt fogíny vagy a lélek esetében egy gyász –, és
lehet fenntartó vagy megelőző – mint egy fogkőleszedetés, hogy
elkerüljem a fogszuvasodást, ahogy a meditálás, hogy kikerekítsem a
behorpadt lelkemet. Vagy lehet cél, hogy olyan beavatkozás történjen,
ami az eddigi állapotomat minőségileg emeli meg: meglátszik, ha havi
egyszeri fogmosásról a naponta háromszori fogápolásra váltok, ahogy a
napi rutinjaimmá váló lelki ápolás, tehát egy lélekmódváltás ugyanígy
teszi a lelkemet csillogóvá és egészségesen működővé.

Lelki közellátás

Az egyik tavaszi hajnalon épp kezd világosodni, de napszemüvegben

indulok el otthonról, mert nagyon érzékeny a szemem a fényre. Ahogy
haladok a munkahelyem felé, mivel maszk is van rajtam, a szemüvegem
egyre párásabb. Korán van még, senki nincs a több száz méteres
útszakaszon, a járást is ismerem, így nem veszem le a maszkot, nem
tisztítom meg a szemüvegem a párától, csak nyugodtan teszem az egyik
lábam a másik elé. Pár száz méter után a lencse majdnem teljesen
bepárásodik, már csak az alján marad egy csík, amin keresztül tudom
monitorozni az előttem lévő öt-hat métert. Nem is kell több! Jól vagyok
ezzel a homállyal, annyit pont látok, hogy biztosan nem ütközöm
senkibe, és nem botlom meg semmiben. Öt perc is eltelik így, nincs vele
gondom, kifejezetten jó így menni! Aztán a tiszta csík is kezd párásodni,
így végül leveszem a szemüvegem. És akkor megpillantom a távolban a
napfölkeltét: atyaisten, de gyönyörűséges! Ámulatba ejtő.

Ahogy képes voltam úgy haladni az utamon, hogy csak pár lépéssel
láttam előre, ugyanígy lelki közellátással is lehet élni: a ma és a holnap is
lehet mindig pont csak annyira belátható, hogy működjön. Nem esem bele
egy kútba, maximum kicsit megbotlok, nem ütközöm nagyot. Viszont ha
leveszem vagy megtisztítom a szemüvegem, hirtelen föltárulhat egy másik,
elképzelhetetlenül csodás világ!

Bevonzás

Mikor a negyedik gyermekemet vártam, valami számomra is

érthetetlen okból rákattantam a YouTube-on a halva született vagy csak
pár percet, esetleg egy órát élt babákat búcsúztató videókra. Boldog
várandósságokat bemutató, majd icipici, halott testeket ölelő, zokogó
anyák és apák fotó- és videómontázsai – nem tudom, hogy létezik-e
szívfacsaróbb ezeknél. És mégis, nem bírtam leállni velük. Azt éreztem,
hogy valami hív, vonz, mint egy brutálisan erős mágnes. Egészen
biztosan tudtam a gyomrom és a szívem legmélyéről, hogy dolgom van
ezzel a témával. Bár nagyon furcsa volt, nem értettem, mégsem volt
ijesztő, tehát nem azt éltem át a videókat nézve, hogy rettegek, hogy
velem is ez fog történni, meghal majd a pici babám a hasamban. Néztem
egyik videót a másik után, bebocsátottam az ingereket, engedtem, hogy
átmenjenek rajtam, majd szélnek eresztettem az érzelmeket. A
babavárások kezdeti öröme, a növekvő hasak és boldog napokat
megörökítő képek, majd a vérfagyasztó gyász – újra és újra. Csak sírtam,
sírtam és sírtam. Elképzelésem sem volt, hogy miért hullámoztatom-
sokkolom magam heteken keresztül ezekkel a kisfilmekkel.
Aztán egyik napról a másikra egyszer csak nem néztem többet
ilyeneket. Nem attól álltam le, hogy megszületett a gyerekem, és
föllélegeztem, hogy huh, velem ez már nem történhet meg, biztonságban
vagyunk! Még bőven előfordulhatott volna velünk is hasonló, de már
nem volt szükségem annak az élménynek a megélésére, elfogytak a
könnyeim, már nem vonzott a hullámzás. Valami kioldódott,
megtisztult, letisztult bennem, mintha begyógyult volna egy seb. A mai
napig végtelenül hálás vagyok a bátorságomnak, hogy bele mertem
tenni magamat abba a folyamatba.
Gyakran jön szembe velem a „Nem is akarok gondolni rá, mert még
bevonzom!” attitűd. Nem tudom elhinni, hogy a világ úgy működne,
hogy ne gondolhassak dolgokra, mert attól azok majd megtörténnek.
Sokkal inkább hiszek abban, hogy a gondolataim már eleve valami mély
érzésen vagy megérzésen alapulnak. Az ösztönös részem, a zsigeri
szintem nem valami lila spirituális humbug, hanem az a részem, ami
elhozta az emberiséget a XXI. századba. Pár száz évvel ezelőtt még azt
tisztelte leginkább egy közösség, akinek volt valami kapcsolódása a
gondolatokon túli, zsigeri szinttel. A sámánok, gyógyítók, bábák, bölcsek
nem csak az agyi kapacitásukkal érdemelték ki a tömeg megbecsülését.
Tanácsaikat megfogadták, és becsben tartották, mivel azok segítették a
törzs túlélését. A megérezni tudó én mindannyiunkban ott lapul, csak
mostanra lefokoztuk a beosztását, elvettük tőle a vezető pozíciót. „Nem
tudom, csak érzem” – használjuk a kifejezést, melyben a „csak” jelzi,
hogy az érzések alacsonyabb szinten vannak a tudásnál. Esélyesen ez
több ezer évig így hangozhatott volna: „Nem érzem, csak tudom” – a
tudást lefokozva. Ráadásul a kutatások szerint a megérzés nem légből
kapott dolog, hanem sokkal inkább egy tudattalan, de racionális
alapokon zajló folyamat: korábbi elméleti és tapasztalati tudásainkon
alapuló emléklenyomatokat rakunk mérlegre, majd hozunk döntést
mérhetetlenül gyorsan.[44]

A bevonzás mítosza mögött erős félelem lehet: nem merek gondolni

valamire, miközben érzem, hogy az a valami már körülöttem kering,
csakhogy félek tőle, ezért távol akarom tartani. Abban hiszek, hogy annak,
hogy valami ne történjen meg velünk, többször ellenszere a rágondolás,
mintsem a hárítás. Ha átengedem magamon a dolgok nehezét, ha
elmélyülhetek a félelmetesben, ha átitathat a szomorúság, ha
 agyonnyomhat a gyász, az olyan, mintha a sötét szobában, a sarokban
összekucorodott, árnyékoktól rettegő énem odamenne a lámpakapcsolóhoz
– a fenyegető sötétség a fény által képes köddé válni.

(El)mozdulási lehetőség

Reggel fél hat körül van, a pincében, a pici ablakon beszűrődő

napfelkeltében, egy hosszú bemelegítés után szabadon mozgok zenére.
Mondanám, hogy táncolok, ha a tánc szó nem jelentené a legtöbbünknek
a koreografált, precíz mozgást vagy a bulik kellékét. Nekem a tánc a
befele figyelés egyik módja: a lelkem mozdítja a testem, és fordítva.
Fölfedezek általa magamban működéseket, érzeteket, gondolatokat,
gátakat, vágyakat és egyéb finomságokat. Ilyenformán mindannyian
tudunk táncolni.
[41] Daniel Goleman: Romboló érzelmek. Ford. Tótisz András. Trivium Kiadó, 2005, 236. oldal.
[42] Daniel Goleman: Romboló érzelmek. Ford. Tótisz András. Trivium Kiadó, 2005, 306. oldal.
[43] https://www.scienceandwisdomofemotions.com
[44] Erről a témáról szól Malcolm Gladwell Ösztönösen című könyve, HVG Könyvek, 2010.
 Ma reggel azt veszem észre, hogy minden pillanatban arra mozdítom
a testem, amerre icipici diszkomfortot, nyújtási igényt, hiányt, fájdalmat
észlelek. A testi megélés egyből tükör a lelkemre: vajon ott is így
csinálom? És igen! – döbbenek rá. Nagyon sokszor megyek olyan irányba
a lelkem területén is, ahol még föl tudok fedezni valami leküzdendőt,
ami meglépésre vár, ami kicsit feszít, amin átlépni vagy túllépni
fölszabadító érzéssel kecsegtet. Hmmm… Vajon miért nem az örömök
mágneseznek inkább? Azok is vonzanak: közös nevetések, kártyázások,
utazások, ölelések, beszélgetések, de tagadhatatlanul sokszor vágyom
fölfedezni azt, ahol még van dolgom.
Milyen érdekes lenne kipróbálni azt az életet, mikor erősebben vonz,
jobban éltet, hatványozottabban izgat az, amim már van, amit már
megléptem, ami könnyű, ami adott! Ahogy ez bevillan, érzem, hogy
innentől nehéz lesz úgy léteznem, hogy erre ne legyen szemem – a
tudatosítással már formálom is magam, immár irányítom is a hajómat
egy másik irányba.

Lélekmozgató

Krízis esetén, megelőző vagy tisztító célzattal – e három kategóriába

sorolhatom, hogy milyen mindennapi funkciókra használom tudatosan a
mozgást mint lelket kisegítő eszközt.
Krízisnek nevezem például azt, mikor öt perccel a kliensem érkezése
előtt kapok egy olyan telefont, ami fölkavar. Ilyenkor föladatom az, hogy
mire beengedem a kliensem, tisztán legyek neki ott – vagy ha nem
tudom kizárni a háborgató belső hullámaim, akkor ezt föltárjam előtte,
hogy ne legyen zavaró, mivel úgyis érezni fogja. Krízisnek nevezem azt
is, mikor kapok egy sms-t, ami fölkavar, de épp olvasni kezdtem volna a
gyerekemnek – itt is szükségem van arra, hogy ki tudjam zárni, hogy
valódi jelenlétet tudjak adni, hogy létrejöhessen az igazi, mély
kapcsolódás. Krízisnek nevezem azt is, amikor hirtelen behívat minket a
főnök, de éppen nem vagyunk a topon. Ha lelkileg össze vagyunk
zavarodva, vagy nagyon máshol van a figyelmünk, akkor az távol tart
attól, hogy igazán jelen tudjunk lenni, helyt tudjunk állni. Ilyen
helyzetekben nekem például segít az, ha ugrálok két percet, vagy rázom
a fejem, kezem és lábam másfél percig. Zsilipelésnek hívom ezt:
elválasztok vele két dolgot, amiket nem szeretnék összefolyatni. Remek
határerősítő eszköz.
Megelőző mozgás számomra, amikor reggelente futok, táncolok,
nyújtok, erősítek, vagy bármit mozgok. Általában ezek az aktivitások
központosítanak engem: jobban tudok fókuszálni, kevésbé csúszom szét
a nap folyamán, erősebbek az alapjaim.
Tisztító mozgás nálam az, mikor olyan idegállapotban vagyok,
amiben nem kellemes lennem: például szétfeszít a düh, vagy apatikus
vagyok, vagy akár az is lehet ilyen, ha a magaslatokban rekedtem.
Ilyenkor a mozgással egy viszonylag távoli pontból szeretnék közelebb
jutni a belső közepemhez. Lecsitulni vagy lelkesülni vágyom, a
szélsőséges lelkiállapotokat megbékíteni.
A mozgás egy olyan egyszerűen hozzáférhető és ingyenes eszköz, ami
akár percek alatt lélekállapot-változást tud létrehozni, egy olyan
csodafegyver, ami mindannyiunknál ott van, csak valamiért nagyon
ritkán használjuk.
Sokat vagyunk fejben, amivel nincs baj, ha sokat vagyunk testben is.
Sokat vagyunk fejben, amivel nincs baj, ha
sokat vagyunk testben is.
 Mantra

„Uram, adj türelmet,

Hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,
Amit lehet, és adj bölcsességet,
Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni!”
Mostanában ez az Assisi Szent Ferenc-imádság sokat segít nekem,
mert benne foglaltatik, amivel ebben az időszakban magamban-
magamon dolgozom, kijelöl valamiféle célt, és eszközt is ad.
Lehet egy dalszöveg, egy könyvcím, egy saját mondat, egy imádság,
egy önmagában álló szó – vagy akár egy valamelyiket szimbolizáló kép –,
amit kitehetek a hűtőmre, a telefonom képernyőjére, az autóm
műszerfalára vagy a biciklim kormányára, hogy újra és újra
emlékeztessen, hogy segítse a bevésődést: ez a célom, erre megyek, és nem
és nem, és azért sem adom föl!

Negatív vizualizáció

Nincs kaja a hűtőben, nincs munkám, nincs szerető férjem, a

gyerekeim sem élnek – szoktam magam sokkolni néha ilyen
vizualizációkkal. Negatív referenciapontokat rakok ki, tehát elképzelem
azt, hogy nekem sokkal rosszabb a mostaninál, egyenesen borzalmas az
életem. Sztoikus filozófusok évezredekkel ezelőtt kitalálták már ezt a
módszert, Seneca is megmondta:[45] kezdjük úgy a reggelt, hogy
elképzeljük, hogy az, amit szeretünk az életünkben, nincs. Rögtön remek
napunk lesz! Nekem is beválik a módszer, de közben nem a kedvenc
eszközöm, mert azt gondolom, hogy nem találhatott ki minket úgy a
Jóisten vagy az Univerzum vagy az evolúció, hogy egy belső
elektrosokkolóval kelljen elérnünk, hogy jól érezzük magunkat!

Kényeztetés
 „Ne vedd föl, mert elkényezteted! Ne szoptasd meg mindig, mikor
kér, mert túlságosan rászoktatod a jóra!” – tanácsolják az „okosok” az
újdonsült anyukáknak még napjainkban is, annak ellenére, hogy már
számtalan tanulmány mutatott rá, hogy a kisbabának nem olyan fejlett
az agya, hogy el lehessen kényeztetni, hiszen nem képes még a
manipulálásra. Egy csecsemőt képtelenség elkényeztetni, túlzottan
komfortba helyezni. A kénye és kedve keresésével megéli, hogy a
környezete reagál rá, tehát tud hatni a világra. Ha megnyugtatom, azt
tapasztalja, hogy a világ szándéka komfortba helyezni őt. Biztonságot
kap ettől a kényeztetéstől, amitől sokkal több esélye lesz az erős és
önálló életre. A gyerekeimet az első pillanattól kényeztetem, és ennek
főleg az előnyeit látom már több mint tizennyolc éve.
Fölnőttként is az visszhangzik bennünk, amit anyáink
kisbabakorunkban hallhattak: a kényeztetés eltunyít!

Sokan félünk, hogy ha nem hajtjuk magunkat, mint a tatár – elsőre

tanárt írtam, talán nem véletlen… –, akkor nem fogunk elérni semmit.
Folyamatos cselekvésbe, állandóan megoldandó helyzetekbe tesszük
magunkat, például, hogy bizonyítsuk magunknak, hogy rászolgáltunk,
hogy jár nekünk az elismerés, vagy hogy nem vagyunk fölöslegesek, hanem
jogosan vagyunk a világon.
Addig vélem jónak, hogy alárendelődöm szeretteim, klienseim,
barátaim igényeinek, míg az nekem is ad. Ha kihajtom magamból az
utolsó szuszt, és már nyúzottan, áldozatként, tehát magamat
kényelmetlen helyzetbe téve adok nekik kényelmet, akkor tévúton
járok. Számomra a saját komfortomnak és mások kényelmének – tehát a
kényeztetésnek – az egyensúlyát megtalálni mindennap kihívás.
Hajlamosabb vagyok másoknak adni előbb, ezért bár még nem
kényeztetem magam agyon, de nagyon igyekszem!

Éhség

Ülök a kádban, beszűrődik a hajnal csöndje, egy regényt olvasok.

Nem vágyom önismeretre ma reggel – a legkeményebb edzéstervben is
van pihenőnap. De sajnos ezt nem olyan könnyű leállítani, mint
magamat elzárni a futópadtól: a zárt ajtó mögül, a küszöb alatt
bekúsznak és becsempészik magukat a fejembe a gondolatok.
A testképem nehézségeivel tépázom magam ma reggel is, ahogy már
évtizedek óta vissza-visszatérően. Számtalanszor hittem már, hogy
magam mögött hagytam ezt a témát, sokszor éreztem úgy, hogy
fordulópontot találtam, hogy sikerült kiölni az írmagját is ennek a
magam ellen fordulásnak, de úgy látszik, megint itt van. Úgy érzem
magam ilyenkor, mint egy csordavezér, 600 kilós gyapjas bölény, akivel
jött megküzdeni a fiatal, 599 kilós egyed. Ötven méterről futnak
egymásnak, és csapódnak akkorát, hogy egy kilométeres távolságból is
hallani a szarvaik találkozását. Az ütés akkora, hogy az amerikai focisták
agyroncsoló koccanásai ehhez képest lagymatag simogatások.
Nem értem, miért marcangolom magam még mindig. De már
értelmezni sem akarom, csak nyugalmat szeretnék, lelki békét.
Tökéletesen mindegy, hogy melyik egyed győz: az, aki nem szereti
magát, vagy az, aki elfogadja magát olyannak, amilyen. Mindkét esetben
lehetne béke – első esetben állandó figyelem, kalóriaszámolás vagy
fogyókúra, ami csak fizikai teendő, simán vállalom. A második esetben
egyértelmű a lelki béke jele: békén hagyás. Olyan ez az állapot, mint egy
autoimmun betegség: magam ellen fordulok, és tépem szét a lelkem.
A regényt leteszem, megadom magam a témának, becsukom a
szemem. Az elképzelt bölényeim képében próbálom megtalálni, mi
lenne a megoldás. A két alfahím összefolyik, és eggyé válik – erre
vágyom. Valamiért nem történik ez meg, bármennyire is szeretném, ami
érdekes módon szintén kettős. Jónak érzem, hogy nem adtam föl a
harcomat, hiszen akkor még van remény, hogy egyszer így vagy úgy, de
megoldódik. És közben nagyon várom a végét. De rögtön jön a gondolat,
hogy a vége talán a halál?! Azok a sikeresek, akik öt-hat-nyolc év után
sem adják föl a projektjüket? Vagy azok a sikeresek, akik bele sem
mennek a teljesíthetetlen kihívásokba? Egyáltalán, miért nevezem
sikernek azt, ha legyőzöm magam?! Huh, nehéz reggel ez…
 Már a kádból kilépve jön a mély fölismerés, hogy igazából nem is ez a
testképzavar-kérdéskör pillanatnyilag a gondom, csupán annyi, hogy
odaterelődik a fáradtságom és az alváshiányom. Mivel éhes vagyok (a
pihenésre), rágom magam a szokásos helyeken, mint a kutya a
nyűhetetlen gumicsontját.

Változatosság

A gyerekeim születése utáni közös órák belém égtek. Nem tudtam

másra figyelni, még aludni sem, csak gyönyörködtem bennük.
Emlékszem, ahogy mindannyiszor megkérdezem magamtól: hogy lehet
ezt megunni?! A pár órás újszülöttemet figyelgetve azon merengtem,
hogy tényleg egyszer majd veszekedni fogok ezzel a csodalénnyel?! Lesz
olyan, hogy nagyobb kedvem lesz moziba menni, mintsem őt
szaglászni?! Képtelen voltam elképzelni ezeket, pedig az agyammal
tudtam, hogy nincs nagy esély arra, hogy annyira különbözzek az
átlagos embertől vagy a mindennapi magamtól: sokszor fogok
agyviszketést kapni a ma született bárányomtól.
Biológiailag arra vagyunk kódolva, hogy túléljünk. Nem volt célja az
evolúciónak, hogy a túlélés boldogsággal társuljon. Elsősorban nem a jó
dolgokat, hanem a veszélyeket észleljük, tehát azokra vagyunk
kihegyezve – ez a túlélés egyik eszköze. Ezért rendelte hozzánk az
evolúció az adaptációt, az alkalmazkodóképességet: hogy tűnjön föl, ami
eltér a megszokottól, figyeljen az agyunk, és mérje föl, hogy az új valami
veszélyes vagy ártalmatlan. Ezért megszokunk bármit. A hangokat, a
csöndet, a büdöset, a jó illatokat – ha sokáig tart, nem észleli az agyunk
egyiket sem, habituálódunk. Háttérbe kerülnek a minket érő negatív,
ismétlődő ingerek, és a pozitívak ugyanúgy. A vasárnapi ebéd végén már
nem érzem az anyósom émelyítő parfümét, ahogy a párologtatóba
csöppentett kedvenc illatom is csak az első percekben varázsol el.
Utóbbit hedonista adaptációnak nevezzük: ami jó ér minket, csak egy
ideig tűnik föl, aztán nem észleli már az agyunk, hogy ne fecséreljen rá
fölösleges energiát. Tehát megszokom a gyerekem illatát és cukiságát is.
 Tudatosítás nélkül csak a változást fogom észlelni. Mikor a gyerekem
először mosolyog pár hetesen, ujjongva hívom föl az apját, mikor
ezredszer, már eszembe nem jut hírül adni, csak ha mondjuk társul azzal
az addig szokatlan ténnyel, hogy eggyel több vagy kevesebb lett a gyerek
foga. Ezért nem dicsérem meg a tizenéves gyerekem, ha sikerül késsel és
villával ennie, ezért nem ájulok el a férjemtől, ha
kilenszázhetvennegyedszer főz nekem ebédet.
És ezért nem veszem észre magamon sem, hogy mennyi minden jót
teszek. A hedonikus adaptáció elősegíti a kiváltságosok bűntudatát, mert
az, hogy mi mindent elértem, mi mindent érdemlek, mennyi minden
járna nekem a világba, családba, gyerekembe, barátaimba, munkámba
tett sok jóért, könnyen a homályba merül.
„Neked semmi nem elég jó!” – ezt a mondatot sokat hallottam életem
során. Mára már nem vesznek körül ilyen bántó mondatok, és már nem
is nyomnának agyon. De korábban éreztem úgy, hogy igaz, velem valami
baj van, hogy nem tudom értékelni azt a sok jót, amim van. A magam
elfogadásához hozzásegített megértenem, hogy nemcsak az enyém,
hanem az emberiség sajátja ez a működés, tehát teljesen normális dolog,
hogy nem könnyű értékelnünk az életünkben a konstans jó dolgokat.

Kihalt volna az emberiség, ha a változatlan dolgoknak figyelmet

tulajdonítanánk, mert annyira leterhelődne az agyunk, hogy soha nem
lenne erőnk kreatív, föltaláló vagy alkotó tevékenységre, de valószínűleg
még egy bölény elejtése is meghaladta volna az energiánkat. Ennek a
hozadéka az a sajnálatos jelenség, hogy gyakran csak akkor kezdünk el
értékelni valamit vagy valakit, amikor elveszítjük… Úgyhogy a sok és az
állandó jó dolgok nem, viszont a változatosság remek kulcs a
boldogságélményekhez!

Poszttraumás növekedés

A trauma eredetileg görög szó, jelentése: seb. A kifejezést pár

évtizeddel ezelőttig csak fizikai sérülésekre használták. Mióta a lelket
ért behatásokra utalunk vele, számtalan meghatározása létezik, én
leginkább a Máté Gábortól származóval tudok azonosulni: „A trauma
nem az, ami veled történik. A trauma az, ami benned történik annak
eredményeként, ami veled történik.” [46]
Ma már, ahogy a „szexi” vagy az „autista”, úgy a „trauma” kifejezést
is sokkal tágabb értelemben használjuk. Bármennyire is fenntartásaim
vannak, nem fogom tudni megakadályozni, hogy a „Tiszta autista vagyok!”
lazán elhangozzon egy kávézó teraszán egy átlagos ember szájából.
Ahogyan egy váza leírásában már nem szúr szemet a „szexi”, úgy
traumának tudjuk nevezni, ha például lekéssük a metrót.
A trauma fogalmáról a saját hitvallásomat a Nincs traumamérleg című
részben taglaltam már. Nem gondolom, hogy traumának csak az
minősül, ami már messziről láthatóan valami rettenetes dolog, ellenben
traumának minősülhet minden olyan kívülről jövő inger vagy
ingerhiány, amitől az illető tartósan és fájdalmasan benyomódva érzi
magát. Előfordul olyan is, hogy több, számunkra kellemetlen behatás
adódik össze annyira, hogy megnyomódunk tőle. Ahogy egy testünket
ért karmolás nem fáj vészesen, és pár nap alatt elmúlik, úgy a lelkünket
is érik kisebb sérülések. De ha tízszer-hússzor megkarmolnak ugyanott,
akkor az már mélyebb seb lesz, húsunkba és lelkünkbe marhat. A fizikai
sérülés legtöbbször magától meggyógyul, amennyiben nem éri további
irritáció. A lelki sebek gyógyulása néha azért nehezebb, mert azokat a
rongálódásokat nem hagyjuk békén, hogy meggyógyulhassanak. Nem
vigyázzuk a lelki sebeket ragtapasszal, öleléssel és kenőcsökkel –
empátiával. Megkarmolom a gyerekeim egy üvöltözés alkalmával, majd
mikor legközelebb sem szeretetből közelítek felé, akkor újra és újra
ugyanott karistolom a lelkét – mintha újra és újra leszedném a vart.
Ráadásul a lelki sebesülések is képesek elfertőződni: elég egy iskolai
felelet közbeni megszégyenítés, hogy egy életre rettegjek a nyilvános
szereplésektől.
Így a sima, egyszerű gyerekkorunk, tehát maga a szocializáció
folyamata több száz olyan apró lelki karmolás, ami összeadódva fölér
egy vagy több nagy kezdőbetűs Traumával.
 Amikor megszületünk, kegyetlen behatás a fény, a hideg, az anyaméh
ölelésének hiánya. Borzalmasan erősek az ingerek, fájni tud még a bőr
érintése is.[47] A bölcsiben és az oviban meg kell küzdenem huszonöt
kortárssal egy vagy két ember figyelméért, a homokozólapátért, a még
nem bebarnult almaszeletért. Ki vagyok téve fölnőtt emberek kényének
és kedvének.
[45] Seneca: Erkölcsi levelek. Ford. Kurucz Ágnes. Európa Könyvkiadó, 1975.
[46] „Trauma is not what happens to you. Trauma is what happens inside you, as a result of
what happens to you.” https://thewisdomoftrauma.com/about-the-film/
[47] Bruce D. Perry – Maia Szalavitz: A ketrecbe zárt fiú. Ford. Dudik Annamária Éva. Park
Könyvkiadó, 2015, 187. oldal.
Így a sima, egyszerű gyerekkorunk, tehát maga
a szocializáció folyamata több száz olyan apró
lelki karmolás, ami összeadódva fölér egy vagy
több nagy kezdőbetűs Traumával.
 Az ovi után ott az iskola, ami még ha szuper is, van benne kamionnyi
szorongás: hogy jól áll-e a hajam, tehát megfelelek-e a kortársaimnak,
hogy minden tanárom számára külön-külön testre tudom-e szabni, hogy
mennyit kell kérdezni vagy épp csöndben maradni, a szüleimnek is oké-
e, ahogyan teljesítek – minden napra sok megmérettetés.

És még nem is beszéltem a hiányokról! Amik azáltal nyomnak be minket,

hogy nem történnek meg: a tonnányi elmaradt szeretgető ölelés hűlt helye,
az elfogadás maró hiánya, a sosem volt bizalom helyén tátongó űr.
Bármilyen akcióban vagy interakcióban és azok elmaradásaiban is
megvan az esélye, hogy nyomot hagynak rajtunk. Ez is a dolguk, hiszen a
szocializáció célja, hogy alakítson! Viszont a formálódás rengetegszer jár
kellemetlenségekkel, fájdalmakkal – ha a gyurma érezne, esélyesen neki
is fájna, ahogy csodaszép szoborrá formáljuk.
Ez a gondolatsor – hogy a gyerekkor mérföldekre van a konstans
örömmedencézéstől – akár lehetne depresszív is, nekem mégis
fölszabadító az átcímkézés! Megértem általa, hogy miért éreztem
magam olyan sokszor nehezen, hogy miért fájt az élet már nagyon
korán. Megértem, hogy talán nem a szüleimmel volt a fő baj, ahogyan
sokáig gondoltam. Megértem, hogy talán nem velem van a fő baj, ahogy
rengetegszer véltem, hanem ez egy objektív tényállás: az élet a maga
műfajában nem egy rózsaszín leányálom.

Sokszor előfordul, hogy egy traumából vagy traumák összességéből nem

összemegyünk, hanem növekszünk általuk. Hogy jobban jövünk ki a végén,
mint ahogyan belementünk. Hogy boldogabbnak, teljesebbnek érezzük
magunkat, miután kegyetlenül tarkón vágott az élet, mintsem előtte. Ez a
poszttraumás növekedés jelensége. Szerintem önmagában az, hogy
fölnőttünk – mindannyiunknak, bármilyen körülmények közt is történt –
egy poszttraumás növekedés.

Rét
 Elképzelek egy virágos rétet, telis-tele gyönyörű növényekkel. Semmi
bántó zaj, csak a halk zümmögés, ahogy a méhek gyűjtik a nektárt, csak
a pipacsok szirmainak ütközése, ahogy ringatja őket lágyan a szél. Ebbe
az idilli állapotba érkezik pár ember ásóval. Szerszámuk élét belevájják a
földbe, kiforgatják azt, egymásra hányják a talajt. Fölforgatják a rétet,
ezernyi helyen sértik a felszínt. Ahogy nézem, mit művelnek, szinte sír a
lelkem: mit tesztek?! Hogy van szívetek elcsúfítani a természet
tökéletességét?!
Képváltás: jó pár évvel későbbre ugrunk. Az egykor kivájt gödröket
benőtte a fű, és virágok díszítik, egyik-másik völggyé mélyült, és patak
csordogál benne, az egymásra hányt földből gyönyörű dombok, sőt,
hegyek lettek! Ugyanaz a halk zümmögés és a szirmok lágy koccanása,
mint az érintetlenség idején. A rét, a belátható táj most is gyönyörű,
csak talán izgalmasabb lett, mint anno, az ásós emberek megjelenése
előtt volt.
 Így látom én magunkat. Megszületünk mint egy gyönyörű rét, aztán
az élet maga – benne az emberek és a velük való interakcióink – belénk
vájják az ásóikat, és lyukakat, tátongó sebeket hagynak maguk után. És
látom azt is, hogy nem vagyunk áldozatok, hiszen a patakokban
megmártózhatunk, a hegyeinkre pedig fölmászhatunk olyan friss
levegőt szívni, amire sosem lenne lehetőségünk egy bármilyen szép, de
lapos réten.

A traumáink, életnehézségeink érzékenyítenek is minket, általuk

érezhetjük meg, hogy hol tudunk a világhoz hozzáadott érték lenni. A kivájt
anyagból képződnek a kimagasló részeink: szenvedéseinkből,
fájdalmainkból születhetnek erényeink és erősségeink.

Mindenkinek jár a pszichológus

Szinte traumaként ért, mikor huszonéves koromban a

pszichológusom közölte, hogy ne járjak többet: „Magának nincs semmi
baja, engedje át a helyét olyanoknak, akiknek van!” Teljesen
kikészültem, de akkor még fogalmam sem volt, hogy igazából miért
borított ki az, hogy elküldött. Mivel a szakemberhez másodszor jártam,
tehát pár évvel korábban sokat segített már nekem, és így megbíztam
benne, elkezdtem mondogatni magamnak, hogy hát ő biztosan jobban
tudja, hogy van-e bajom. Hiszen tényleg, mi is lehetne?! Akkorra már
volt két gyerekem, fedél a fejem fölött, és nem is volt semmilyen
krónikus betegségem. Mikor másodszor fölkerestem, valóban nem
tudtam se neki, se magamnak pontosan megfogalmazni, hogy mi is a
konkrét bajom, viszont emlékszem, hogy mondogattam neki, hogy „Nem
tudom, de érzem, hogy valahogy nem vagyok a helyemen!”. Eltöltött
velem egy órát, és azután úgy ítélte meg, hogy ennyi nem elég a
terápiába járáshoz. Mai fejemmel már ki tudnék állni magamért, mert
mára tudom, hogy elég lett volna még két-három alkalom biztonsága
ahhoz, hogy elő tudjam magamból bányászni – amit látni nem igazán
akartam én sem –, hogy szarul érzem magam a párkapcsolatomban, és
akkor talán nem is töltöttem volna benne még hosszú éveket.
 Többször kérdezték már tőlem a klienseim, hogy: „Ne adjam át a
helyem olyannak, akinek súlyosabb gondjai vannak? Nem veszem el
senkitől a lehetőséget, akinek fontosabb lenne ide járni?” Ilyenkor
mindig nagyon örülök, hogy anno megkaptam a pszichológusomtól azt
az ominózus mondatot, mert a számomra sokkoló tapasztalat
eredményeképpen soha, senkit nem küldök el azért, mert nem tud
előállni egy csinos traumával. Föl sem merül bennem, hogy a segítségre
szorulók táborába csak valami finom pánikbetegség, pofás kis abúzus
vagy messziről is mutatós testképzavar lehet a belépő.
És nemcsak a klienseimért, hanem magamért is ki tudok állni
immáron, mára már tudok lelki segítséget kérni, ha szükségem van rá,
most már nem asszisztálok a problémám leminősítéséhez.

Még mindig sokakban él a hit, hogy pszichológushoz a hülyék járnak,

vagy akiknek valami súlyos gondjuk van, mondjuk gyász, depresszió vagy
válás. Ez olyan, mintha azt gondolnánk, hogy csak az járhat fogorvoshoz,
akinek lyukas a foga, vagy gyökérkezelésre van szüksége. A mindennapi
lélekápolás alappillére az örömökkel teli életnek, tehát a lelki egészség és a
jóllét fenntarthatóságához szükséges, nem úri luxus.

Empatizálás mértékkel

Ha társadalmilag érzékeny típus vagyok, akkor még gyakrabban és

erősebben élhetem meg a kiváltságosok bűntudatát. Ha empatikus
vagyok, könnyebben megérzem a bőröm alatt és a gyomrom-szívem
tájékán, hogy kiknek nehéz az élet, azonosulok sérültekkel,
elhagyottakkal, bántalmazottakkal, romákkal, feketékkel, gyerekekkel,
szomszédokkal. Beleérzek a nehézségükbe, és azt gondolom: atyaég,
ehhez képest az én életem mennyivel jobb! És rögtön nem is értem
magam: akkor végül is, mi a franc bajom van?! Mit kesergek, mikor a
kanyarban sem vagyok a problémáimmal?!
Egyszerűbb lehet annak, aki nem annyira érzékeny, hiszen nem
azonosul annyira mélyen a rászorulttal, ezért nem éli meg ordítónak a
saját és a másik élete közti szakadékot, ennek következtében kevésbé
erősen éli meg a kiváltságosok bűntudatát is. Bármilyen furcsán is
hangzik, az egyik kiút a marcangoló bűntudatból az lehet, ha
érzéketlenebbé válunk. Nem, nem arra gondolok, hogy ne szorítsa össze
a szívem, mikor a lángoló erdőből kimenekítik a bébikoalát – nem kell
végletekben gondolkodni! De ha az érzékenységem ural és irányít, és azt
okozza, hogy teljesen átitatódom a másik helyzetével, ha szimbiotikus
állapotba kerülök egy testi/lelki fuldoklóval, akkor elveszítem
önmagamat, az erőmet és a tisztánlátásomat, és vajmi kevés segítséget
fogok tudni nyújtani a rászorulónak. Viszont akkor sem leszek képes
segíteni, ha hidegen hagy a gondja, hiszen akkor nem fog megindítani,
tehát elindítani a cselekvés irányába. Érzékenyen, de mértékkel
empatizálni – tánc a kötélen. Ahogy Horatius is írja:
„Akinek szivében arany közép tart
súlyegyent, azt nem nyomorítja rozzant
putri szennye, nem nyomorítja bántó
udvari pompa.”[48]

A nem terhelő terhelés

Amikor úgy érezzük, hogy a másiknak is megvan a maga baja, sokszor

visszafogottan vagy egyáltalán nem tesszük láthatóvá neki a sajátunkat.
„Nem akarlak terhelni!” – mondom neki, és állítom le magam. Mintha a
nehézségem valami csomag lenne, és úgy gondolnám, hogy ami az én
hátamat nyomja, azt azzal, hogy beszélek róla, átrakom a másik
nyakába.
Csakhogy nem egészen így működik a történet!
A problémáink nemmegosztása egyfajta bezárulás:
sebezhetetlenséget mutatunk a másiknak, azt színleljük, hogy velünk
minden rendben, a baj vele van – ezúton elidegenedünk egymástól,
magányt élhetünk meg a beszélgetés alatt. Magamat is becsapom azzal,
hogy „ehhez képest nekem semmi bajom”, hiszen a nehézségem ettől
nem múlik el, csak legföljebb elrakom, jegelem, lefojtom.
 Ha a sebezhetőségemet láthatóvá tudom tenni, akkor megmutatkozik,
hogy sorstársak vagyunk, így a sérülések egymásba tudnak karolni. Nem
kell, hogy egyazon kés okozza a sebeket, vagy ugyanott fájjon, maga a
sebzettség az, ami összeköt.
Ott van az az aspektus is, hogy azzal, hogy nem terhelem, elveszem a
beszélgetőpartneremtől a lehetőségét, hogy megélje azt, hogy ő tud
segíteni nekem. Hogy kompetens lehet valamiben, bármilyen rosszul is
van! Emberi mivoltunkból fakadóan szeretjük megélni, és tudunk
töltekezni, erőt meríteni abból, ha társa lehetünk valakinek a bajában,
nehézségeiben.
Tehát ha „nem terhelem” a másikat, mindkét oldalon erősíthetem a
magányt, és az összekapcsolódás lehetőségétől is megfosztom magunkat.
Persze itt is az egyensúly a lényeges – pfff, már megint ez az
egyensúly, de tudom utálni, hogy soha nincs egy egyszerű megoldása a
dolgoknak… Tehát ha rárakom egy másik emberre a lelkem összes
súlyát, ha napi két-három órát öntöm rá a nehézségeimet,
természetesen agyonnyomhatom vele. Ahogy az sem cél, hogy ha a
másik közli, hogy valami nehéz neki, akkor rögtön rákontrázzak, és
duplázzam a tétet a saját gondjaimmal. Minden egyes helyzet más és
más, csak mi, akik a szereplői vagyunk, érezhetjük az arany középutat.
Nekem segít, ha figyelek a belső tanácsadóimra: az érzéseimre és a testi
érzeteimre.

Azt, hogy a másikban mi játszódik le, sosem tudhatom pontosan, nehéz

megállapítani kívülről, hogy neki mi a kevés vagy a sok. Remek eszköz a
tévutak elkerülésére, ha megtanulunk szólni és megtanulunk kérdezni.

A még, az is, az eddig és a bizonyos helyzetekben

Sokszor csap arcon egy kimondott vagy akár egy e-mailben leírt
mondatom. Erősen rájuk tudok csodálkozni: tényleg még mindig itt
tartok?! Tényleg ez vagyok én?! Mondjuk mikor leírom azt a
barátnőmnek, hogy „…ismerem ezt, én is hajlamos vagyok az önostorozásra”.
És visszaolvasva rögtön meglátom, hogy ez igaz is, és nem is. Ha átírom
arra, hogy „…ismerem ezt, én is hajlamos vagyok az önostorozásra bizonyos
helyzetekben”, már egészen máshogy hangzik! Sokkal puhább,
megengedőbb, árnyaltabb, flexibilisebb az, amit magamról szavakba
öntök. Ahogy megfogalmazom magam másoknak, az visszahat rám, és
formálja az identitásomat is. A kimondott szavaim nem szállnak el,
hanem bumerángként térnek vissza, és csaphatnak fejbe – vagy akár
erősíthetem is magam velük.
Remekül használható a még is: „Nekem nehéz megszabni a
határaimat Nekem még nehéz megszabni a határaimat”, vagy az eddig:
„Sosem voltam jó az elengedésben Eddig nem voltam jó az
elengedésben.” Ahogy szuper kis szó az is: „Szigorú vagyok Szigorú is
tudok lenni.” Néha csak apró szavak kérdése, hogy megengedjem
magamnak a változást. Néha…

Időkonfetti

Testben maradok, fejben szaladok. Nem vagyok ott, hanem már

amott. Nem pihenek, csak lihegek. Mint egy űzött vad. Mint egy vízen
kacsázó kő: nincs elmélyülés, csak felszíni tovapattogás. Hiperventilálok,
apró, pici levegőket veszek, amitől megváltozik a lélekállapotom:
türelmetlen, ideges és feszült leszek.
Időkonfetti – így nevezte el Brigid Schulte ezt a jelenséget.
„Idődarabok, időfoszlányok, rohanás egyik dologtól a másikig.”[49]
Súlytalan, apró időfalatok, amikkel nem lehet jóllakni lelkileg. Mintha
sosem ülnék le enni egy jót, csak napokon keresztül csipegetnék, amitől
nem minőségi étellel és jóízűen lakom jól, hanem megüli a gyomrom a
sok vacakság, amit összeettem.
A testem rögtön jelzi az időkonfetti-üzemmódot. Ha órákon keresztül
siet kezem-lábam egyik intézendőből a másikba, ha kapkodva veszem a
levegőt főzés közben, mert fejben már teregetek, hogy ne induljak késve,
hogy időben hazaérjek…, ha düh feszíti a gyomrom egy előttem picit
bénán (tehát tőlem tíz másodperc türelmet igénylő) parkoló autóstól, ha
behúzom a nyakam, amint eszembe jut, hogy még a postára is be kellene
ugranom, ha szorít a torkom, mert nem kapok levegőt a magam által
kialakított életemben, no akkor kapcsolok és változtatok. Lassítok a
légzésemen. Vagy megállok a lábammal, és elképzelem, hogy a talpamon
keresztül belefolyatom a földbe a vibráló energiám. Vagy leengedem a
kezem, és elkezdem élvezni a súlyát. Vagy minden figyelmem a szívem
lüktetésére fordítom. Vagy a tenyeremet kezdem pásztázni, és engedem
magam elveszni a sok kis barázdát figyelgetve. Ezekkel és hasonló,
legtöbbször egy percnél többet nem kérő eszközökkel remekül meg
tudom állítani, hogy ne csipegessek összevissza időfalatokat.
Ezután jöhet a szintlépés: mikor már nem megállítok, hanem
életvitelszerűen megelőzök. Mikor megadom a módját, tehát odafigyelek
az időétkezésemre: rendszeresen fogyasztok minőségi, valódi
elmélyülésre lehetőséget adó időt. Ezt tehetem egyedül vagy mással,
otthon vagy bármely egyéb, arra alkalmas, háborítatlan időt nyújtani
tudó helyen (erdő, uszoda, táncterem, könyvtár, kutyafuttató, pad vagy
akár padlás).
Ezeknek az eszközöknek a belsővé tétele, a rutinná formálása nekem
nem ment egyik pillanatról a másikra, sok-sok ismétléssel tanítom
magam rá. Jelenidő, hiszen a mai napig gyakorlok, mert ahogy Liszt
Ferenc mondta: „Ha egy napot nem gyakorlok, azt már észreveszem, ha kettőt
nem, azt már a közönség is észreveszi.” És nem, nem fog mindig sikerülni.
Tudom, hogy fogom még érezni az idő szoros és hideg tenyerét a
nyakam körül, így még sokszor leszek türelmetlen, ideges és feszült. De
mióta tisztában vagyok vele, hogy az időéhség okozta mellékhatások –
például a stressz hatása a szív- és érrendszerre – legalább annyira
károsak, mint napi egy doboz cigaretta, azt is tudom, hogy ha lassabban
járok, tovább fogok élni.

Lehettem volna valaki más

Derekamig ér a Balaton, körülbelül másfél órája állok így, és

dobálgatom a labdát a gyerekeimmel, de csak félig élvezem. Ők
odavannak a partközeli strandolásért, én kicsi korom óta már a teljes
testemmel szeretek a vízben lenni, vagy inkább a parton. De
alárendelődöm ennek a „térdig vagy derékig” üzemmódnak nyaranta, és
sokszor sikerül is flow-ba kerülnöm – nem a tó vize, inkább a
gyerekekkel töltött idő által. Mellettünk egy kétgyerekes család játszik
önfeledten: a szülők dobálják a gyerekeket, a gyerekek egymásnak a
karúszót, nevetnek, viccelődnek, öröm nézni őket! És fájdalmas is, mert
kicsit irigykedem – ők tudnak valamit, amit én nem. És erősen
bűntudatom is lesz – ők tudnak valamit, amit én nem.
Amikor belső zsugorodást élek meg azáltal, hogy összehasonlítom
magam másokkal, akkor egy jó eszközöm, hogy dúdolni kezdem
magamnak: „Lehettem volna valaki más, de más, az valaki más lett”,[50] ami
hamar kisegít a nyomorító helyzetből. Igen, nekik megy az önfeledtség a
derékig érő vízben, és igen, sokaknak megy, hogy megosszanak a
közösségi oldalukon fotókat az éppen olvasott könyvükről a lábukkal és
a tengerrel a háttérben, ahogyan akad olyan is, akinél ezerszer
boldogabbak a virágok, mint nálam, és igen, van olyan kollégám, akinek
sokkal jobban megy a könyve, és ráadásul még egyetemen is tanít, és
nem, nem tudok Real Madrid-mezt sem nemezelni. Viszont tudok olyan
jelenlétet és figyelmet adni, ami olyannyira biztonságos, hogy terepet ad
a kiteljesedésnek, ahogy tudok matatófalat gyártani – mert mi az az
ajándék, amit kaphat egy ötödiknek született gyerek az egyéves
szülinapjára?! –, vagy például tudok nagyon jókat nevetni magamon.
Büszke vagyok arra, hogy bár lehettem volna valaki más, viszont én –
nem spórolva verítéket, időt, pénzt, könnyet és energiát – én lettem.

Változássóvárgás

Sokszor sóvárgom a változást. Hogy valaki oldja meg, kezdje el, vagy
zárja már le, történjen már meg, vagy adja az ég! Iszonyúan szeretném,
ha változna valami az életemben, de közben kiver a víz az első
mozdulattól, amit szükséges lenne ehhez megtennem. Egyszerre van
bennem a mágnes két pólusa: vonz és taszít az új. És ez mit eredményez
sokszor? Hogy lefagyok, és egy helyben maradok. Hogy tetézzem a
dolgokat, ilyenkor leszólom magam. És ezzel messze nem vagyok
egyedül, klienseimtől, barátaimtól nap mint nap hallom, hogy: „Hát nem
igaz, hogy nem tudok mozdulni, mikor pontosan látom, min kellene
változtatnom! Miért nem tudok elkezdeni sportolni végre?! Miért nem bírom
rászánni magam, hogy letöltsek egy randiappot?! Miért vagyok képtelen előállni
végre azzal, hogy esküvőt/válást szeretnék?! Miért nem tudok leszokni a
cukorról vagy arról, hogy naponta fölhívjam az anyámat?! Tudom, hogy nem
kellene már ennyit piszkálni magam, hanem lépnem kellene! Miért és meddig
halogatok még?!” Sok a miért és a miért nem, rengeteg a kellene, ellenben
elenyésző a megértés és a támogatás.
Lényeges változás csak lényegi dolgokon való változtatással történik.
De! A lényeges első lépés lehet láthatatlan. „Ó, értem, lefagytál, nem
tudsz mozdulni. Ez teljesen érthető, és rendben van, hiszen ha valami félelmetes
vagy szorongató, akkor természetes a lefagyás” – így cserélhetem le a
csesztetést megértésre. Lényeges lépés lehet egy valódi, támogató
kérdés is: „Tudok valamit segíteni?” Van olyan élethelyzet, ahol segítség
lehet a nemcselekvés, mondjuk a türelmes várakozás addig, míg belül
megérünk az elmozdulásra. Más élethelyzetben segíthet a bátorítás:
„Gyerünk, menni fog, indulj!”, vagy a hit táplálása: „Képes vagy rá, bízom
benned!”, vagy akár egy erőteljesebb mozdulat: „No, akkor most megfogom
a kezed, és segítek, húzlak egy darabon!”
Ezekkel a belső, láthatatlan, támogató lépésekkel elmozdulhatok a
dühösen várakozó és elváró gyermeki állapotomból (hogy várom a
csodát, avagy a segítséget kívülről) a döntéseiért felelősséget vállaló
fölnőttbe. Ezt persze csak leírni ilyen könnyű… Viszont legalább kortól,
nemtől és élethelyzettől is független lehetőség.
[48] Horatius: Licinius Murenához. Szabó Lőrinc fordítása.
(https://memoriterfuzet.blog.hu/2009/09/08/horatius_licinius_murenahoz)
[49] Brigid Schulte: Overwhelmed – How to Work, Love, and Play When No One Has the Time. Sarah
Crichton Books, 2014.
[50] Részlet az LGT Mondd, mi lesz velem? című dalából.
Lényeges változás csak lényegi dolgokon való
változtatással történik.
 Tűzjelző

Minden alkalommal, amikor megérzem egy problémámat – mikor

szorongat, keserít vagy fáj –, akkor egyúttal egy lehetőséget is kaptam.
Az emóció (érzelem) szó „a legtöbb indoeurópai nyelvben a latin emovere
szóból ered, amely az e- (kifelé, ki-) és movere (mozog) szó összetétele”.
[51] Az érzelmeink eredeti funkciója az, hogy mozgást váltson ki:

elmozdítson vagy kimozdítson valamiből. Mint a mágnes két vége:

taszítson vagy vonzzon. Az öröm, az éhség és a szexuális vágy odahúz a
másikhoz, az undor, a félelem, a düh eltol. Minden érzelem adja a
löketet, hajtóerőként működik, próbál szólni nekünk, hogy közelítsünk
vagy távolodjunk valamitől vagy valakitől, egy témától vagy helyzettől.

A fájdalom, a frusztráltság, a düh, a telítődések funkciója, hogy

észrevegyük, hogy valami nem stimmel. De rengetegszer nem vesszük
komolyan, igyekszünk gondolatokkal lehalkítani, tehát nem mozdulunk,
hanem inkább kibírjuk ezeket a nem túl kellemes érzelmeket. Ez pont olyan,
mintha egy tűzjelző szólna, és azt hinnénk, hogy az a megoldás, hogy
befogjuk a fülünket, és kibírjuk a nagy zajt, ahelyett hogy kimentenénk
onnan magunkat, vagy fölkutatnánk a tűz helyét, és eloltanánk azt.

Egy ló nem ló

Mikor megtalálunk egy új és szuper hatékony módszert, hiteles

irányzatot vagy lelki vezetőt, hajlamosak vagyunk attól kezdve új
szemüveggel szemlélni mindent. Szerelemhez hasonlatos beszűkülést
tud hozni egy ilyen találás: wow, megleltem az igazit! Föllángolunk
könyvek, bölcs vezetők, 21 napos kurzusok iránt, elvakultan hiszünk
bennük. Mintha egy lóra tennénk föl mindent.
Én is tudok ilyen „guru” lenni, tapasztaltam ezt a könyvemen vagy a
blogomon keresztül hozzám érkező hullámokból. Ha megérzem a
piedesztálra emelés szagát, rögtön jelzem az illetőnek, hogy nem, nem
és nem vagyok guru, ahogy senki más sem az – nekem is vannak bőven
hibáim, rossz napjaim, téves elképzeléseim és reszelgetni való
tulajdonságaim. És tudom, hogy guru vagyok, ahogy mindenki más is az!

Mindannyian bírunk olyan tapasztalatokkal, ami egyedi, tehát

mindenkitől lehet tanulni.
De szerintem nincs olyan eszköz, ember, módszer vagy irányzat, ami
vagy aki mindenre és mindig jó, igaz vagy használható lenne. Nagyobb
esélyem van az örömökre, ha nyitott tudok maradni új technikákra vagy
a régiek újfajta használatára – tehát nagyobb eséllyel nyerek, ha nem
egy, hanem több lóra fogadok.

Híd

Nagyon tud fájni, dühíteni vagy szorítani, amikor a gyerekeim ölik

egymást. Sokszor lépek közéjük, próbálok hídpozíciót fölvenni.
Mostanra már, hogy páran közülük lassan fölnőnek, elég időm volt, hogy
kitapasztaljam: nem sokat segítek a helyzeten. Nem húzzák egymást
kevesebbet, ha bent vagyok a szobában, és nem folyik több vér, ha
kimegyek.
A hídszerep valahol azt is jelenti, hogy közéjük állok. Csillapítani
szeretném a rezgésüket, de ezáltal nem engedek közvetlen kapcsolódást.
Gátja lehetek, hogy lerendezzék maguk közt a nehézségeket.
Ez nem csak a gyerek-szülő vetületben érdekes. Ha a férjem és a
szülei közé beékelném magam a hídszerepbe, ők sem tudnák lerendezni
a konfliktusaikat. Lehet szó munkatársakról, barátokról, családról,
mindig egyfajta bizalom hiányát is jelzi, ha nem engedek embereket
konfliktálódni. Az „Addig jó, míg béke van!” egy félelemalapú működés.
Nehéz, amikor nekem fontos emberek egymással indulatosak, talán
csak azt nehezebb tűrni, mikor ezen én feszülök. Ha képes vagyok
viselni ennek a diszkomfortját, ha föladom a két oldal közt megoldást
kereső hídszerepemet, akkor azon túl, hogy a két part összeérhet,
nekem is lehetőségem lehet valami újfajta békét találni magamban.

Mikor a belső kikerül

 Azt hittem, hogy legalább huszonhárom perc sírás következik majd,
mikor az egyik kisfiam véletlenül eltörte a kedvenc karácsonyfadíszét.
Ehelyett csillogó szemmel fölkiáltott: „Legalább megtudhatom, milyen
belülről!”
A munkám során sokszor előfordul, hogy kliensem bocsánatot kér
azért, mert kiborul vagy eltörik, szétesik vagy kikészül, esetleg
összetörik, elsírja magát a beszélgetésünk során. Erre többnyire
megköszönöm, hogy egy olyan kapcsolatot hoztunk létre, ahol ilyen
megtörténhet.
Nagy biztonság kell ahhoz, hogy valaki láthatóvá tegye a legintimebb
testtájékát, a lelkét.
Hálát érzek, amikor beenged oda, mert legalább megtudhatom,
milyen belülről!
Ugyanígy próbálok örülni akkor is, ha velem történik hasonló.
Minden krízis, válság, az összes törés két lehetőséget rejt magában:
egyrészt megláthatok valami addig eltakartat, másrészt újjáépülhetek.

Sírd ki!

– Nem engedte, hogy kisírjam magam! – panaszkodik az apjára a

hétéves lányom, ahogy zokogva jön be a szobába a fürdőből. Hallottam
én, hogy nagyon összevesztek, két ajtó sem tartotta távol tőlem az
információt.
– És min vesztetek össze? – kérdezem tőle.
– Mindegy, hogy min, a lényeg, hogy nem engedte, hogy kisírjam
magam! – omlik az ölembe.
Sokat tanulok ebből a szösszenetből: nem az a baj, hogy megbántjuk
egymást, vagy nem értünk egyet, vagy ha ölre megyünk akár, hanem az,
ha a veszekedés után nincs harmonizálódás. Legtöbbször gyorsan
komfortba szeretnénk helyezni a másikat, legyen az akár gyerek, akár
fölnőtt – teljesen érthető módon egyébként, hiszen kinek jó a megborult
állapot, menekülünk tőle. Mondjuk a másiknak, hogy oda se neki, kutya
bajod, erős vagy, hamar túl leszel rajta. Viszont az ilyen bátorításnak szánt
mondatokkal sokszor nem segítünk, hanem inkább siettetjük a
folyamatot, tehát nem adjuk meg a stressz kifutási idejét.
Többre mennénk azzal, ha nem menekülnénk előre, csak annyit
mondanánk: gyere, sírd ki, itt vagyok.
[51] https://hu.wikipedia.org/wiki/Érzelem
 Nagy biztonság kell ahhoz, hogy valaki
láthatóvá tegye a legintimebb testtájékát, a
lelkét.
 A múlt hosszúra nyúlik

Sétálok a férjemmel az egyik csodás napfényes délután. Tíz év után is

élmény kézen fogva ballagni egymás mellett, fölemel a beszélgetés –
korábban sosem tudtam így virágozni egy kapcsolatban. Épp egy
történet közepén vagyok, mikor szemem sarkából megpillantom az
egyik exemet. Összerándul a gyomrom, egyből a „menekülj!” parancs
kapcsol be bennem, minden porcikám szaladna. Nem igazán értem
magam elsőre. „Mi történik?” – kezdek befele figyelni. „Nem értelek, hiszen
nem vert téged, miért kapcsolnál egyből futásra?” – kérdezem magam valódi
kíváncsisággal. „Lehet, hogy nem vert, de bántott” – jön belülről a válasz. Ez
meglep. Sosem gondoltam így az illetőre, sőt. Egy értelmiségi,
fölvilágosult, erőszakot nyíltan elítélő emberről beszélünk. De ahogy
meghallom a belső, mély hangomat, egyből beugranak a képek, hogy
tényleg, hányszor és hányszor bántott! Valóban nem fizikailag, de egyéb
módokon, igen. Legélesebb kép, amikor kapcsolatunk hajnalán
fölgyaloglunk a Balaton-felvidéki kis dombocskán, és a szülésről-
gyerekvállalásról beszélgetünk. Ő is, én is szeretnénk gyereket. „Fogsz-e
szeretni, ha meghízom a várandósság alatt, és talán úgy is maradok egy
ideig?” – teszem föl teljes nyugalommal a kérdést, hiszen biztos vagyok
benne, hogy a válasz, igen. Ehelyett azt kapom, hogy nem tudja
garantálni, mert hát, ahogy most kinézek, arról szól a kapcsolat
szerződése, és ennek a megváltozásához nem lehet ürügy egy
várandósság. Ott, akkor elhallgatok, leforráz a fájdalom, de szentül
hiszem, hogy a hiba bennem van, mert biztosan nem vagyok elég
fölvilágosult a párkapcsolati szerződésekről, biztos túlgondolom az
elfogadást, és hát igen, én is azt érzem, hogy a testem nem tökéletes, ha
van rajtam pár fölös kiló. Tehát igaza van – jutok anno erre a
következtetésre.
„A múlt hosszúra nyúlt, de szerencsére vége” – énekelte a Neurotic a
nyolcvanas években, de én ennek épp az ellenkezőjét tapasztalom most,
ahogy jó pár év után meglátom az illetőt. Nem, nincs vége, a jelenembe
nyúlik ez a régi történet – és persze oly sok más hasonló is…
 A testem még mindig tárolja a lenyomások, bántások, elvárások sebeit,
még mindig menekülnék, ha szembekerülök azokkal, akik okozták.
Pedig az agyammal jól tudom, hogy nincs rá okom, hiszen nagy
valószínűséggel nem akarnak bántani, és ha ez is lenne a szándékuk,
már meg tudom védeni magam.
Nem gondolom, hogy pusztán áldozat voltam ott és akkor a Balaton-
felvidéki dombon vagy a sok hasonló esetben, mikor egy férfire
fölnéztem, és azzal az erővel rögtön alá is mentem, ő meg lenyomott.
Egy válásból épp kifele jövő, alacsony önbecsülésű, sérült és sérülékeny
fiatal nő voltam, de már nem gyerek, hanem önmagáért is felelős
fölnőtt. Azóta eltelt tizenegy-két év, ami alatt egy sérüléseit
begyógyítani tudó, hegeit szerető, erős nővé értem. De a mostani séta
alatti érzeteim bizonyítják, hogy a testem még mindig tárolja a
traumáimat, még mindig ott a nyoma annak, mikor nem tudtam
megvédeni magam. Ahogy a fönt idézett dal fogalmaz: „A hús üldözi a
lelket, és a lélek a húsba ás.”[52]
Ha ilyesmit találok, legtöbbször megváltozott tudatállapotban –
meditációval, légzéssel vagy mozgásmeditációval, talán egy kád meleg
vízben, csukott szemmel –, a magam felé fordított, háborítatlan, értő
figyelemmel gyógyítom magam. Visszamegyek a régi jelenetekhez,
odaállok a fiatalabb énem mellé, és megsegítem őt: „Itt vagyok, és vigyázok
rád, bízhatsz bennem, soha többet nem engedem, hogy bántsanak!” A kép
általában formálja magát, a mostani énem támogató ereje alakítja a
kiindulóhelyzetet. Ahogy a múlt kockái átváltanak bennem, úgy
mozdulok ki az akkori tehetetlenségeimből is. Erőt, bizalmat és
védelmet adok magamnak a múltban, ami hat arra, hogy a jelenemben
és a jövőmben is fölismerem már a bántalmazásokat, és gátat is tudok
szabni nekik. És egyre nagyobb eséllyel énekelhetem teli torokból, hogy
a múlt hosszúra nyúlt, de szerencsére vége!

Közeli ellenségeink
 Mennyit jó például panaszkodni? Egyrészt hiszek abban, hogy nem
céltalan vagy haszontalan dolog a nehézségeimet föltárni akár másnak,
akár magamnak. Tudom és tapasztalom, hogy ami bennünk marad,
betegíteni tud, kitenni magunkból pedig gyógyító. Ismerek kutatásokat
is arról, hogy ha átengedem magamon a nehézségem-traumám negatív
érzelmi behatásait, akkor nagyobb eséllyel tudok belőle növekedni.[53]
Másrészt dilemmázom azon, hogy meddig, mennyit és hogyan? Jó-e
az, ha van lelki szemetesem – férjem, barátnőm vagy terapeutám –, és
mindig mondom és mondom és mondom neki(k) a gondjaimat?

Jó-e az, ha nem mozdítok és változtatok a feszítő energiából, hanem

helyette kimozgom magamból – futok, táncolok, bokszolok? Esetleg, ha
művet alkotok belőle? Vagy ha munkába ölöm? Ha ezerrel gyereket
nevelek? Ha a hitemet erősítem általa? Ha szószólója leszek egy ügynek? Ha
önismerek végtelen mennyiségben?
Az agyammal tudom, hogy lehet jó mind, és ugyanúgy bármelyik
vihet tévútra is: például viselhetővé teszi az elviselhetetlent, amiről
túlzás lenne állítani, hogy hosszú távon jó.
A buddhista pszichológia beszél a közeli és távoli ellenségekről.[54]
Távoli ellenségnek számít az a cselekedet, attitűd vagy működés, ami
távol áll attól, amilyenné szeretnék válni. Azok a dolgok, amiket az
értékrendem alapján egyértelműen negatívnak címkézek. Például
nekem ilyen a nem önreflexív, hanem helyette másokat megítélő
működés vagy a hideg korlátozó szülői viselkedés. De erre példák az
embertársainkkal közös tiltólistán lévő dolgok is: a gyilkosság, a lopás, a
csalás. Nagy, a sötétben is világító, tehát messziről is jól látható tornyok,
amikkel kijelöljük, hogy merre ne menjünk.

A közeli ellenség az, amiről azt hisszük, hogy értékrendünkkel

megegyező irány, tehát arra visz, amerre haladni vágyunk, de közben
észrevétlenül pont az ellenkezőjét teszi: a távoli ellenségeimhez közelít
engem.
 A közeli ellenségeinket én úgy képzelem, mintha fölszállnék egy
Balira tartó repülőre, utaznék a napsütéses tengerpartra, ahova oly
régóta vágyom, teljes nyugalommal és örömteli várakozással ülnék arra
gondolva, hogy milyen jó is lesz odaérni, miközben a pilóta senkinek
nem szól, de úgy dönt, hogy ő inkább a Déli-sarkra vezeti a repülőt. A
közeli ellenségek láthatatlanul és észrevétlenül visznek olyan irányokba,
amerre pont nem akarunk menni, miközben adnak egy tévképzetet,
hogy „Minden rendben, jó felé haladok!”.
Ilyen, mikor azt hiszem, hogy szeretek valakit, de közben függök tőle,
és csimpaszkodom rá, mikor támogatok valakit, de csak míg azt csinálja,
amivel egyetértek, mikor annyira türelmes vagyok, hogy fát lehet vágni
a hátamon, de nem veszem észre, vagy nem tudok szólni, hogy
kellemetlen vagy fáj, hogy rajtam hasogatnak, ezért csak tűrök és tűrök.
Ha a tudattalan sötétjéből felszínre hozom a közeli ellenségeket,
tehát ha tudatosítom, hogy mik munkálnak bennem, akkor fényt
kapnak, és megvilágosodhatom. Ott lesz a lehetősége, hogy el tudjam
dönteni, hogy például azért futok-e, mert jólesik, vagy van-e mellette
egy még erősebb tudatalatti motor, ami azért hajt, hogy elfussak egy
nagyobb problémám elől. Így lesz valódi lehetőségem elkerülni, hogy
olyan ember legyek, aki nem szeretnék lenni.

Repülőgépszerencsétlenség-nap

Ma reggel azt vettem észre, hogy egy tegnap született kisegér vékony
szőrszála választ el attól, hogy azzal indítsam a napot, hogy a
szemöldökömet összehúzva azt kérdezzem a férjemtől, vajon tényleg
nem emlékszik arra, hogy hajnalban engem mennyire zavar a kávészag?!
De mivel szerencsére már nem egy tizenöt évvel ezelőtti énem vezérel,
inkább lementem a pincébe mozogni, és csak az azt követő tusolás után
elegyedtem vele beszédbe. Merthogy előtte magammal volt
tárgyalnivalóm.
– Mi bajod van? – kezdtem a beszélgetést belül.
Elegem van a Covid-bezártságból, elegem van abból, hogy egy percet sem
tudok egyedül itthon lenni, elegem van abból, hogy nagyon szorítónak élem meg
a teendőimet, elegem van abból, hogy elegem van magamból, elegem van abból,
hogy… – elég volt egy valódi odafordulás, egy valóban érdeklődő kérdés,
hogy tóduljanak a válaszaim. Ahogy kiömlött az első pár „elegem van”,
jöttek a válaszmegoldások is. Hú, akkor ezzel ezt lenne jó csinálni, azzal meg
amazt! De hamar rájöttem, hogy nem megoldásokat keresek, hanem csak
szeretnék kicsit ürülni, mert telítődtem. Nem a járványhelyzet miatt,
vagy mert különösebben vacak lenne az életem éppen ma, hanem azért,
mert ember vagyok, aki telítődik néha, és szeretne megtisztulni egy
kiömléssel. Úgyhogy csak engedtem az áradatot, csak mondtam és
mondtam és mondtam magamnak, hogy mi a nehéz. És ezáltal, hogy
kijöhetett belőlem, csillapodott a feszültség, enyhült a belső szorításom,
így mikor visszatértem a kávészagú reggelbe, nem hoztam létre
párkapcsolati feszültséget sem.
Malcolm Gladwell a Kivételesek. A siker másik oldala című könyvében[55]
ír arról, hogy a repülőgép-szerencsétlenségek valójában nem úgy
történnek, ahogyan azt a filmekben látjuk, hogy jön a vihar, rázkódik a
gép, aztán leszakad a farka. A kérdést tanulmányozva az író arra jut,
hogy hét összetevőnek kell együtt állnia. Ezek lehetnek nagyon apró
tényezők, például hogy picit másnapos a pilóta, esetleg kicsit rosszul van
becsavarva az egyik csavar, vagy egy bogárraj szembejön, tehát nem kell
hozzá föltétlenül valami óriási hiba vagy hibázás – illetve ezek a picik
önmagukban sokszor tudnak korrigálódni, ha nincs mellettük több
másik. Ugyanígy látom a lélek zuhanásait is.
Általában nem egy nagy, hanem több pici összetevő kell ahhoz, hogy
szerencsétlenül vagy tehetetlenül, akár depressziósan érezzem magam.
Nem kell haláleset, elég, ha elaludtam a nyakam, kiesik a tojás a
kezemből, romlott volt a teámba öntött tej, lázasan ébredt a gyerek,
késik a gyerekvigyázó, áááááá – már nem is kell kettőt hozzáadnom,
ezeket elképzelve szerintem én már ezen a ponton borulok.
De ugyanígy apróságok összeadódásával működik a szerencsétlenség-
korrigáló rendszerünk is, nevezhetem ezt a hasonlatnál maradva
kényszerleszállásnak. Kétpercnyi ölelés a lázas gyerekemmel, a
késésemen már lényegesen úgysem változtató félpercnyi légzőgyakorlat
a lépcsőházban, útközben pár perces ventilálós-röhögős telefon egy
barátnőmmel, a kapuhoz érve egy perc napozás a háznak döntött háttal,
csukott szemmel – és itt sem kell már többet hozzáadnom, hogy
érezzem, a rendszerem milyen hamar képes harmonizálódni.

Viselni a diszkomfortot

Már vagy két hónapja annak, hogy megéreztem, kavarognak bennem

olyan érzések és gondolatok, amik ki szeretnének jönni írás formájában.
Először az öröm hullámai uralkodtak el rajtam, átlényegített, hogy
megnyílt egy csatorna bennem, vagy megnyíltam én, mint egy csatorna.
Pár hét alatt hetvenoldalnyi jegyzetet írtam, pedig le sem ültem úgy
igazán a témához.
Azóta nem csökkent a belső hullámom, viszont továbbra sem adtam
neki kijelölt időt, és így egyre nő a feszültségem is. Mikor tudnék írni?!
Annyira szoros most az életem – jelenleg csak én dolgozom a családból,
és a járvány miatt minden gyerek itthon –, hogy nem adja magát, hova
férne bele az alkotás folyamata. Próbálgatom magam, keresgetem az
útját. Talán hajnalban? Talán az adódó fél órákban? Talán esténként?
Hétvégén? De eddig egyik sem jött be. Napról napra érzem, ahogy nő
bennem a feszültség attól, hogy a belső hívásnak nem tudok eleget
tenni, miközben a hívás ereje nem csökken.
Ma reggelre a csalódottság és a keserűség is megérkezett.
– Mi segítene? – kérdezi kedvesen a férjem.
– Azt hiszem, most nem segítségre, hanem türelemre van szükségem
– elsősorban magammal szemben –, hogy tudjam viselni a belső
feszüléseimet.
Büszke vagyok, hogy esetenként már ilyen jól láthatóvá tudom tenni
azt, ami bennem van – és azért senki ne higgye, hogy ez mindig így
megy! Értem magam, és tudom, hogy hasznos a kellemetlen állapot, de
ettől még, mint a legtöbb földi halandó, én is szeretném csillapítani ezt a
belső diszkomfortot. Hogy levezessem a feszültségem, ráállok a
futógépre, és hallgatom Brené Brown és Obama beszélgetését[56] arról,
hogy az egymásnak ellentmondó dolgok elviselése az egyik, ami sikerre
viszi az embert. Ugyanarról beszélgetnek, amit ma reggel kimondtam! –
mindig fölemelnek az ilyen szinkronicitások. Ott akarok lenni a
gyerekeknek, miközben szeretnék a klienseimmel dolgozni, miközben
írni vágyom, miközben a férjemmel lennék kettesben – itt nem is kettő,
hanem rögtön négy, nehezen összeegyeztethető vágyam van. És közben
biztosan érzem: a feszültségeim fogják tudni áttörni a saját határaimat.
A nehézségeim viselése fog előrevinni!
És valóban, a depresszív gondolatok, a csalódottság, a fáradtság, a
düh egyszer csak átfordul, és ötletet szül: egy teljes hónap, amit az
írással töltök! Igen, ez az! Erre belső engedélyem korábban nem volt,
hiszen emberek lelkének kísérését vállaltam, hogyan szállhatok ki abból
a munkából egy teljes hónapra?! És hogy tudnám a nagycsaládos
teendőimet harminc teljes napig hanyagolni?! Az nem is kérdés, hogy a
gyerekeimtől távol még nem bírnék ennyi időt. De most áttört valami
belső gát, érzem, hogy befordultam a szülőcsatornába!
Bár az egy hónap írói szabadság heti egy nappá alakult, tényleg itt
tört át a gát, és indult el úgy igazán a könyvírás. Nemcsak tudom, hanem
mélyen érzem is, hogy azzal, ha én jól vagyok, csak nyerhetnek azok is,
akiket kísérek, vagy bárki más, aki velem kapcsolatban van. Fájdalom
nélkül nincs születés – mondja mindig bába édesanyám.
Diszkomfort nélkül nincs élet, elmozdulás nélkül pedig nincsen
életben maradás.
[52] https://m.zeneszoveg.hu/m_dalszoveg/5407/neurotic/a-mult-hosszura-nyult-
zeneszoveg.html
[53]
https://www.researchgate.net/publication/247497124_Thriving_as_a_function_of_affective_per
sonality_Relation_to_personality_factors_coping_strategies_and_stress
[54] https://www.theguardian.com/lifeandstyle/2014/jun/07/change-your-life-near-
enemies-buddhism
[55] Malcolm Gladwell: Kivételesek. A siker másik oldala. Ford. Márton Róza Krisztina. HVG
Könyvek, 2009.
[56] https://brenebrown.com/podcast/brene-with-president-barack-obama-on-leadership-
family-and-service/
Diszkomfort nélkül nincs élet, elmozdulás
nélkül pedig nincsen életben maradás.
 Viselni mások diszkomfortját

Voltam néhányszor bába anyukám mellett dúla – asszonytársi kísérő

– szülések mellett. Mikor még nem szültem, sokszor éreztem rendkívül
erős megmentési vágyat, amikor láttam nőket borzalmas fájdalmak
közepette. Úgy éreztem, hogy bármit megtennék, hogy enyhítsek
kínjaikon, nekem volt nehéz tűrni az ő diszkomfortjukat. Nem értettem,
anyukám hogyan képes ezt nap mint nap elviselni!
Aztán átéltem én is az anyává válás útját, és nagyon dühös lennék, ha
bárki elvette volna tőlem a szüléseim fájdalmát, mivel rengeteget adtak.
A folyamat közben is éreztem, ahogy mutatják az utat: ami csak fájt
(még ha rohadtul is), az rendben volt, mert tudtam, hogy a természetes
velejárója annak, ami történik, de volt az a fájdalom, ami egyértelműen
kijelölte, hogy milyen póz segít, és mi rak gátat a gyermekem és a
napvilág közé. És a fájdalmak formáltak lelkileg is, így dupla jóság
született a segítségükkel.
Anyaként is sokszor éltem át hasonlót, mint anyaságom előtt a szülő
nők mellett: amikor a gyerekeimnek testi vagy lelki nehézségei voltak,
úgy éreztem, ha átvehetném, kérdés nélkül vállalnám fájdalmaik terhét.
Még szerencse, hogy tudom, miért nem jó átvenni a másokat nyomó
súlyokat, ha nem így lenne, nagy eséllyel túlságosan kikönnyíteném
őket.
Ráadásul a fájdalom több, mint szükséges rossz, egyenesen ajándék.
Dr. Paul Brand, a világhírű kézsebész és lepraspecialista Pain: The Gift
Nobody Wants[57] (Fájdalom: az adomány, melyet senki nem kíván) című
könyvében vizsgálja a testi fájdalom funkcióját és előnyeit. Elmeséli
például Tanya történetét, a kislányét, aki születésétől kezdve nem érzett
fájdalmat, ami miatt már tizenegy éves korára amputálni kellett a lábait
és több ujját is. Dr. Brand jött rá arra, hogy nem a leprabacilus okozza a
leprásoknál az ujjaik-kezeik-lábaik elvesztését, hanem az, hogy a
végtagokból kihal a fájdalomérzet. A betegek nem veszik észre, ha szög
fúródik a talpukba, vagy ha sebük elfertőződik, ahogy nem jelent nekik
gondot a tűzből puszta kézzel kivenni, ha beleesik valami. A fájdalom
nem figyelmezteti őket a világ veszélyeire, nem ad védőhálót, nem óvja
a test egészségét.
Ha mindig viszem a másikat, sosem tanul meg járni. És esni sem! Így
ha egyszer majd nem leszek mellette, amikor zuhan, akkor végzetesen
beverheti magát, hiszen nem lesz gyakorlata a tompításban.

Saját teherbíró képességünk miatt is képtelenség lenne mások

nehézségeit cipelnünk egy életen át – persze ettől még rengetegen
próbálkozunk vele… De főleg azért érdemes tűrnünk embertársaink,
barátaink, gyermekeink diszkomfortjait, félelmeit, fájdalmait, hogy ne
vegyük el tőlük a teljes értékű élet lehetőségét.
Ha megkíméljük őket útjuk göröngyeitől, erejüket is elvesszük, így
rászorulók lesznek, akik nem képesek segítség nélkül vinni az életüket.

Milyen eszköz segít?

Szerintem önmagában semmilyen módszer nem gyógyszer, ahogy ezt

már többször kifejtettem korábban. Ami tapasztalataim és hitem szerint
a legtöbbünknek és a legtöbbször heget tesz a lelki sebre, az az
együttérzés és az abból fakadó elfogadás.

Ha együtt tudok érezni valakivel, ha a helyébe tudom képzelni magam,

ha tudom a szemén keresztül látni a világot, ha akár csak egy pillanatra is
azonosulni tudok azzal, amiket átélt, és ahogy azok miatt megéli a világot,
akkor megérezhetem és meg is érthetem, hogy hogyan állt össze úgy a
képlete, ahogy az én perspektívámból esetleg furcsának vagy akár
megítélhetőnek tűnt – így születik meg az empátiából az elfogadás.
Ha bármelyik kliensem is úgy érezte valaha, hogy a segítségemmel
közelebb került a belső közepéhez, szinte biztos vagyok benne, hogy
nem azért történt, mert mondtam valami jót. Lehet, hogy ezt néhányan
hevesen cáfolnák, hiszen össze tudok kötni vagy más perspektívába
helyezni dolgokat. De ezekből az okosságokból az elfogadó jelenlét
nélkül könnyen lufiként elszálló mondat válik.
 Ha a hangom vagy a kinézetem nem riasztó, ha nem nyomogatom
valamiért a „Menekülj!” gombját az illetőnek, tehát ha alapszinten
működik köztünk a kémia, és mellé adni tudok együttérzést és
elfogadást, akkor legtöbbször létrejön egy olyan kapcsolat a kliensem és
köztem, amiben lehetünk önmagunk – a hitem szerint ez áll legközelebb
a jolly joker eszközhöz.
Mert mindannyian vágyunk arra az állapotra, amikor minden
részecskénk egy egészet alkotott. Mikor nem ítéltem meg a fenekem, a
gondolataim, a problémáim vagy a teljesítményem, nem vártam el
többet, mint amennyi vagyok, és mikor másoktól sem kaptam megítélést
vagy elvárásokat.
Ez az „együttérző + elfogadó”-elixír talán más néven a feltétel nélküli
szeretet. Nem tudom mindenkinek és mindig adni csak úgy kapásból,
csípőből, nem vagyok emberfeletti lény! Feltétel nélküli szeretetet adni
tapasztalatom szerint egy megpróbáló, mindennapos munka, mivel a
feltételeket magamban találom – és ott tisztítani, ott mozdítani, ott
változtatni kemény meló. Nem hiszem, hogy bármikor vagy bárkinek is
– beleértve a gyerekeimet és más szerettemet is – százszázalékosan és
folyamatosan tudtam, tudom vagy fogom tudni adni. De törekszem rá,
ami bőven elég, mert a feltétel nélküli szeretet annyira tömör gyönyör,
hogy akár egyetlen lakomából napokon, heteken vagy akár éveken át is
tudunk táplálkozni!

Milyen eszköz nem segít?

Érdekes módon sokszor tartjuk meg az olyan eszközeinket, melyek

többet ártanak nekünk, mint amennyit használnak. Tesszük ezt
megszokásból – régen működött és a rutinjainkba huzalozva velünk
maradt –, tesszük megfelelésből – sokaknak igen működőképes, úgyhogy
nekem is jó kell hogy legyen –, vagy csinálhatjuk azért is, mert annak
ellenére, hogy van negatív oldala is, mégis nyújt valami jóságot.
Nekem ilyen vegyes a közösségi oldalak használata. Sosem voltam
függő, de manapság már alig része az életemnek, mert azt vettem észre,
hogy általában öt-hat ott töltött perc után szorongani kezdek valamitől.
Összeszorítja a gyomrom és a mellkasom, hogy milyen életet nem élek,
hogy milyen programokat hagyok ki, melyik országokba nem költöztem,
hol nem nyaralok, hány kilométert nem futottam le még, milyen alakom
és diplomám nem lesz már. Hamar úgy érzem, hogy mindenki más
tökéletesen szép, boldog és sikeres – görbe tükrökben görbén látom
magam, és ha meggörbülök sem tudok pajzsot növeszteni e téren. Mégis,
töltök ott időt néha, mert értesülhetek remek programokról,
ismerőseim életéről – ki szül és ki őszül –, illetve a felület inspiráló tud
lenni, és kapcsolódási lehetőség is. Összességében néha ide, néha oda
billen a mérleg, hogy megéri-e nekem a közösségi oldalakra
kattintanom. Mostanra az a megoldásom, hogy ezen a libikókán ne
huppanjak túl fájdalmasat, hogy nagyon erősen figyelem a testi
érzeteimet, és ha eljutok arra a pontra, hogy határozott a szorítás a
gyomromrekeszizmom-mellkasom tájékán, akkor azonnal kilépek.
Sokan vannak, akik nálam jóval kevésbé érzékenyek a közösségi média
negatív hatására, ahogy rengetegen vannak olyanok is, akik nincsenek
tudatában, hogy mennyire érzékenyek rá. De ahogyan biztosan jó
módszer nincs, úgy olyan sincs, ami mindenkinek vagy mindig káros
eszköz lenne, csak olyan van, hogy neked/neki/nekem segítő-e, és ha
igen, akkor meddig.
A határainkat senki nem tudja kívülről kijelölni.

Téves eszközök

Nagyon sokszor vezetjük félre önmagunkat. Olyan eszközöket

használunk, amik más utakon tartanak, mint amerre haladni vágyunk,
mégis valamiért beleragadnak az életünkbe. Amikor például a dühömet
végtelen mennyiségű edzésbe vagy munkába fordítom, akkor lehet, hogy
megújuló erőforrásnak használom a haragot – tehát az életem valamely
területén a hibást keresem, nem a megoldást. Mikor túleszem magam,
mert sosem tudok eleget fogyasztani abból, amire nincs is szükségem –
cukrot tömök magamba, mikor pihenésre, szabadságra vagy mély
kapcsolódásokra vágyom. Mikor állandóan a múltamat kutatom, mindig
azt szálazom, vajon mi okozta a működésemet, ahelyett, hogy arra
használnám a mélyre ásást, hogy magasabbra emeljen.
Észrevenni, hogy egy eszköz talán nem előrevisz, hanem fenntart
valamit, ami már többet visz, mint hoz, az lehet egy első lépés a vágyott
élet irányába.
[57] Dr. Paul Brand – Philip Yancey: Pain: The Gift Nobody Wants. HarperCollins, 1993.
A határainkat senki nem tudja kívülről
kijelölni.
 Szeresd felebarátodat és tenmagadat!

Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat! – ismerjük a Bibliából. Tehát aki

csak félig is barátod, azt szeresd annyira, mint önmagadat. Lehet, hogy
ez évezredekkel ezelőtt remek tanács volt, most, látva a sok önmagát
nem túlságosan szerető – vagy ha nem akarok ilyen szépen fogalmazni,
mondhatom, hogy a magát sokat és rendszeresen bántó – embert,
félrevezető lehet. Nem hiszem, hogy az lenne a bibliai tanítás célja, hogy
a szomszédot szapuljam legalább annyit, mint magamat szoktam.
Elképzelem, hogy odaállok az ablaka alá, és elkezdem neki mondani:
– Hogy nézel ki ma reggel? Persze, mert megint filmet néztél este,
mikor tudod, hogy az éjfél előtti alvás mennyivel többet ér! Miért nem
kezdesz már mozogni, amikor pontosan tudod, hogy muszáj lenne?!
Miért nem hívtad föl már hetek óta az anyádat? Miért vagy ennyire lusta
és igénytelen, hogy az elmúlt két hónapban nem portalanítottál?! Miért
nem jársz színházba a sorozatnézés helyett?! Miért nem kelsz reggel
4:20-kor, mint minden sikeres ember?!
Ha így kivetítem másra azt a hangnemet, amit magammal használok,
rögtön látszik, hogy sokan élünk bántalmazó kapcsolatban
önmagunkkal. Megengedünk olyat, amit ha mástól kapnánk, rendszeres
és módszeres bántásnak, tehát bántalmazásnak élnénk meg. Néha talán
bocsánatot is kérünk magunktól, majd egy idő után, pár mézesmázos óra
vagy nap elmúltával folytatjuk ugyanúgy – tipikus bántalmazói
mintázat…
Már réges-régen eljutottam odáig, hogy zéró toleranciát hirdettem a
bántások-bántalmazások területén. Azonnal villog a kis piros
fölkiáltójel, ha rasszizmust hallok, ha észleltem a klienseim életében a
családon belüli fizikai vagy verbális erőszakot, durván megüti a fülem,
amilyen bántón képesek beszélni szülők a gyerekeikkel, ahogy otthon
már olyan szinten nem tolerálom a bántást, hogy ha a csikizős játékunk
közben véletlen megrúg a kisfiam, azt is kikérem magamnak. Ehhez
képest nem olyan régen jöttem rá, hogy bár már remekül detektálom a
világban és már ki is irtottam a saját mikroéletemből a bántalmazásokat
(ami nem kis dolog, tudom én, hiszen évekig éltem mérgező
kapcsolatban), de basszus, bennem él és virul valaki, akinek engedem,
hogy föltett lábbal, pöffeszkedve, vég nélkül bántalmazzon! No, és mikor
ez leesett, abban a pillanatban meghirdettem a belső bántásra is a zéró
toleranciát.
Lehet, hogy napjainkban hasznos lenne fordítva (is) használni a fönti
jeles mondatot, így: „Szeresd önmagadat, mint felebarátodat!” Ha
annyira kedvesek lennénk magunkkal, mint a kollégáinkkal, az
ismeretlennel az edzőteremben vagy a gyermekeink barátjának a
szüleivel, az esélyesen minőségi változást hozna mindannyiunk
életében, ahogyan társadalmilag sem lenne elhanyagolható elmozdulás
egy szeretettel, kedvességgel és elfogadó odafordulással átitatott
alapjárat felé. Ahogy a dalai láma is mondja: „Akkor használjuk helyesen
intelligenciánkat és tudásunkat, ha elindítják bennünk a jóságos szívhez
vezető változást.”[58]

Lelki mozgásképtelenség

Ha olyan emberrel hoz össze a sors – ami munkámból kifolyólag elég

gyakran megtörténik –, aki életének egy vagy több területén lelkileg
mozgásképtelen, akkor azt mondanom neki, hogy „Minden fejben dől el,
csak akarnod kell!”, pont annyira lenne bunkóság, mintha egy fizikailag
mozgásképtelen embernek mondanám ugyanezt. Az okoskodásomnál
többet segíthetek a hittel: „Hiszek benned, hogy el fogsz tudni
mozdulni!”, és talán még többet a támogató jelenléttel: „Akár
megmozdulsz, akár nem, én itt vagyok melletted, számíthatsz rám.”

Nézd a dolgok rossz oldalát!

Elönt a düh, amikor meglátom, hogy másik könyvet küldtek, mint

amit rendeltem, és a hétvégi szülinap közelsége miatt már kicserélni
sem tudom, majd azonnal és durván elönt a szégyen és a bűntudat, hogy
milyen hülyeségek miatt tudok kiakadni, mikor van egy csodás családom,
férjem és öt egészséges gyerekem, megtaláltam a hivatásom, ismerhettem a
nagyszüleimet, vannak szuper testvéreim, van két lábam és még pénzem is, hogy
cipőt tudjak vásárolni rájuk. Ez esetben a kiváltságosság bűntudatának
érzete egy torzításból ered: összesűrítem és ezáltal fölnagyítom a jó
dolgaimat, aminek következtében eltörpülnek a nehézségeim. Ez a
„Nézd a dolgok jó oldalát!”-trend: ha valami bajod van, vedd sorra, és adj
hálát azért, hogy mennyi minden jó neked! Ezzel az eszközzel nincs is
baj egészen addig, míg nem arra használjuk, hogy segítségével elfojtsuk
az érzelmeinket. De nem könnyű fölmérni: visszafogom, regulázom
magam, vagy a szőnyeg alá söprök?! Milyen jó lenne, ha lenne valami
fokmérő erre…! Míg nincs, addig fölteszem magamnak ezt a kérdést, és
bízom magamban, hogy valahogy meg tudom majd ítélni.
Ha észreveszem, hogy a kiváltságos dolgaim hangsúlyozásával nem
elillannak a gondjaim, hanem lefojtom azokat, akkor már ez a
tudatosítás segíthet továbblépnem, és más eszközt keresnem. Például
megpróbálkozhatom a „Nézd a dolgok jó oldalát!” ellenkezőjével:
megkeresem azokat, amikben szerencsétlen vagyok, sorra vehetem,
hogy miben is nem vagyok kiváltságos. Van, ami nekem sem megy az
életben, van, ami nekem sem adatott, van, ahol előnytelen a helyzetem.
Kicsit sajnálhatom magam, mert sokszor ennyi elég is, hogy a gond
valóban kámforrá váljon.

Ringasd el magad!

Izraelben sétálunk a csodás napsütésben, fölöttem sirályok köröznek,

szememet, fülemet, orromat és lelkemet gyönyörködteti, hogy
szokatlanok a színek, a hangok és az illatok. A negyedik gyerekem pici
még, rám kötve alszik – idilli állapot. Egészen addig, míg föl nem ébred,
és keservesen sírni nem kezd. A tökély váratlanul szertefoszlik, mintha
egy templom csodásra festett ablaküvegét egy focilabda törné szét. A
sírásából rögtön egyértelmű, hogy éhes-szomjas, de mivel egy óriási és
zsúfolt tér közepén állunk, én már a gondolattól is leizzadok, hogy hol
fogom megszoptatni most hirtelen, mert körülnézve nem látok egyetlen
padot vagy kis eldugott zugot sem. Aztán veszek két mély levegőt,
megnyugtatom magam azzal, hogy hasonló szituációt több százszor is
átéltem már, és mindig megoldottam, úgyhogy valószínűleg ez is menni
fog. Ahogy megnyugszom, úgy kezdem ringatni a rám kötött gyereket,
akinek csitul a sírása, kezdünk belassulni, egybefolyni. Amikor is
rettentően hangosan rám förmed egy nő balról, hogy tudom-e, hogy épp
a gyerekem agyát teszem tönkre azzal, hogy rázogatom, és azonnal
fejezzem be, mert veszélybe sodrom őt. Igen, én is olvastam az
akkoriban világot bejárt hírt, hogy a gyerekrázás miniagyrázkódásokat
tud okozni, tehát hasonlóan károsítja az agyat, mint az amerikai
focistáknak az ütközéseik. Szerencsére közben tudom azt is, hogy
milyen iszonyú jót teszek azzal, hogy ringatom a gyerekemet, és tudom,
hogy ez a mozdulat nagyon messze van a rázástól, még ha sokan sajnos
össze is mossák a kettőt, és talán ezért is nem mernek babákat ringatni.

Szívünk ritmusát tápláljuk bele a gyermekünkbe, mikor ringatjuk őt,

szüksége van erre, hogy aztán fönn tudja tartani ezt egyedül még legalább
száz évig.
Az emberek maguktól „körülbelül nyolcvanszor ringatják a
csecsemőket, ami megfelel a nyugalmi állapotban mért normális
felnőttkori pulzusszámnak”.[59]
A ringatás nem csak a pici gyerekeknek nagyon fontos. „Ringasd el
magad, ringasd el magad, ha senki nincs, ki elringasson, ringasd el magad!” –
énekelte meg az LGT a gyógyító tanácsot.
Soha nem késő ringatni magunkat, főleg, ha nincs más, aki ringasson.
Nem véletlen például, hogy sokan az imádkozás alatt ismétlődően
előre-hátra döntik magukat, de hasonlóan hathat a gyaloglás vagy a tánc
is – a ritmus segít harmonizálni, megnyugodni, visszatalálni a
középpontunkhoz.

Elegem van!

Olvasom egyik este A boldogság művészete[60] című könyvet, szívom

magamba a dalai láma életvezetési tanácsait. Semmi igazán új gondolat,
de ahogy az ismerteket fogalmazza, gyomron tud ütni több igazság.
Például, hogy abban is rejlik a kulcs a boldogsághoz, hogy elégedjünk
meg azzal, amink van. Eltalál, ahogy fogalmaz, és el is döntöm, hogy erre
gyúrni fogok, mert ezen a tájékon még nem vagyok elég erős. És közben
rögtön meglátom, hogy ez a döntés mekkora ellentmondás, hiszen az
állandó fejlődni vágyás önmagában testesíti meg azt, hogy nem tudok
megelégedni azzal, aki vagyok…
A jobbra és többre törekvés lehet egy csodás mozgatórugó, miközben
egy állandósult nyughatatlanság is.
Fölkelek másnap reggel, és konstatálom, hogy a kinti novemberi,
fagyos, sötét hajnal borúja van bennem is. Még emlékszem, mit olvastam
előző nap, úgyhogy próbálom rögtön magamra erőltetni, hogy miért is
vagyok hálás. De körülbelül annyit érek vele, mintha kimennék az
utcára, és a ködöt próbálnám fújkálni: két-három centi a hatóköröm, a
köd mázsás súlya lényegében nem moccan. Még ha értem is a
szándékomat – hogy magamra erőltessem az elégedett állapotot –, fejből
induló, erőszakos dolognak érzem, hogy el akarom távolítani magamtól
azt, ami épp van. Úgyhogy – miután megvolt a reggeli mozgásom, és az
sem viszi távolabb a ködöt – csak ülök vele. Engedem, hogy nyomja a
vállam, a lelkem, a gyomrom, a hátam. Csukva a szemem, és bírom,
bírom, kibírom. Nem akarok elmenekülni, továbbszaladni. Miután pár
percig barátként fogadom a súlyos-ködös érzést – mint ahogy anno
szeretni tudtam a folyóparton döglött halba fetrengett kutyámat is –,
valami fény gyullad: ötleteim támadnak! Rögtön három is.
[58] Daniel Goleman: Romboló érzelmek. Ford. Tótisz András. Trivium Kiadó, 2005, 278. oldal.
[59] Bruce D. Perry – Maia Szalavitz: A ketrecbe zárt fiú. Ford. Dudik Annamária Éva. Park
Könyvkiadó, 2019, 192. oldal.
[60] Dalai Láma – Dr. Howard C. Cutler: A boldogság művészete. Kézikönyv az élethez. Ford. Süle
Gábor. Trivium Kiadó, 2018.
Soha nem késő ringatni magunkat, főleg, ha
nincs más, aki ringasson.
 Először is az, hogy továbbra is engedem, hogy maradjon a ború, mert
rájövök, hogy bár kellemetlen, mégsem annyira vészes, hogy ne bírnám
ki. Nem kell szaladnom előle, maradhat.
Második ötletem, hogy ápolni fogom magam. Lelkileg picit
megborultam, ezt úgy veszem, mintha mondjuk influenzás lennék:
semmi nagyon komoly, de jöhet egy tea, egy forró fürdő, egy kis
lassulás-csöndesülés, és egy reggelit is elfogadhatok a férjemtől.
A harmadik ötletem a légzés. Keresek egy icike-picike örömöt vagy
hálát a gyomromban, egy piciny fényt, gondolatot, érzetet, hogy mi jó is
van nekem adott pillanatban. Nem kell erőltetnem, jelenlévő öröm, hogy
fizikailag egészséges vagyok, és társul is mellé egy apró, mogyorónyi
finom érzet a testemben. No oda, abba a mogyorónyiba kezdek el
lélegezni. Minden légzéssel vizualizálom, ahogy a mogyoró tágul: diónyi,
almányi lesz, majd miután megtölti a gyomrom tájékát, jön fölfele, és
belefolyik a végtagjaimba is. Megtölt, kitölt a jó érzés.
Jobban lenni vagy megelégedni nem sikerült úgy, hogy ki akartam
hagyni a megengedés és az öngondoskodás szakaszait, erőltetett volt,
fejből eredő és fejben maradó.

A rohadtul elegem van! (tehát düh, tehetetlenség, szorongás, gyász,

irritáció, frusztráció) érzés a három eszközzel (diszkomforttűrés,
öngondoskodás, tudatos légzés) változott át egy hálás elegem van!-ra.
Tehát hogy van elég külső és belső jóságom ahhoz, hogy boldog
legyek. Sőt: hogy elég vagyok ahhoz, hogy boldog legyek.

A kimondás ereje

Talán arra jó volt a koronavírus-járvány, hogy föl- és kihangosítsa az

emberekben a problémájukat. Talán normálisabbnak számít most a
szorongásainkról, a telítettségünkről, a félelmeinkről, a
tehetetlenségünkről beszélgetni, mint azelőtt volt. Mintha a járvány
validálta volna, hogy lelkileg is lehet szenvedni. Hogy miért is jó ez? Ha
más beszél a nehézségeiről, és én is kommunikálhatok azokról, akkor
egészségesebb társadalomban lesz lehetőségünk élni.
 A mentális egészségünk bagatellizálása talán kimegy végre a divatból. A
titkon beteg társadalom csak látszatjólét.
Edith Eva Egertől hallottam egy interjúban,[61] hogy a depresszió
ellentettje az expresszió. A kimondott szó a földolgozás és a változtatás
egyik módja. Meghallani, hogyan fogalmazunk, újra és újra pontosításra
késztet. A kimondás képessége egy olyan erő, amiből energiát
nyerhetünk – visszavehetjük általa a kontrollt.
[61] https://brenebrown.com/podcast/brene-with-dr-edith-eger-on-recognizing-the-
choices-and-gifts-in-our-lives/
A jobbra és többre törekvés lehet egy csodás
mozgatórugó, miközben egy állandósult
nyughatatlanság is.
 A Covid-járvány előtt elfogadottabb volt, ha az mondta a baját,
akinek az körülhatárolható és „elég nagy”. Ha meghalt valakim,
elváltam, gyomorfekélyem vagy beteg gyerekem volt, akkor bizonyos
szempontból szerencsés voltam, mert nem kellett félnem nyilvánossá
tenni, nem járt érte megítélés, ellenben kaptam megértést, elfogadást,
támogatást. Ha „csak” szorongtam, ha „csak” nem találtam igazán az
életem értelmét, ha „csak” nem voltam túlságosan boldog, akkor már
többnyire pszichológusnak kellett fizetnem, hogy beszélhessek róla.
Reméljük, ez a norma most megváltozott.
Talán a jövőben jobban a fölszínre kerülhetnek szorongásaink,
félelmeink, mindennapi nehézségeink, és ha valami felszínközelibb,
akkor hozzáférhetőbb és formálhatóbb, tehát elérhetőbb a gyógyulás is.

Az irodalom ereje

A saját élmény nagyon mélyen nyomot tud hagyni bennünk, alakítani

képes minket. De szerencsére nem ez az egyetlen út a formálódáshoz,
hiszen akkor mindent át kellene élnünk. Az empátia is remek lehetőség:
az, hogy azonosulok a másikkal, azt jelenti, hogy átérzem az ő fájdalmát.
Nem átgondolom az ő fájdalmát! Hanem érzem a saját bőrömön, hogy
milyen lehet neki. Nem megyek át ugyanazon, amin ő átmegy – legyen
az öröm vagy bánat –, de megérint. Amikor összeszorul a gyomrom,
libabőrös vagy könnyes leszek attól, hogy a másik elmesél valamit, ami
vele történt meg, az jelzi, hogy elér hozzám az a hullám, ami rajta
keresztülment, átmegy rajtam is, csak többnyire már kisebb
amplitúdóval. Az empátia be tud kapcsolódni akkor is, ha nem egy hús-
vér ember történetét hallgatom, hanem valakinek az elbeszélését
olvasom, akár egy fiktív emberét.
Sokáig csak értettem – tehát csak az eszemet aktivizálta –, hogy az
egyik fájdalom nem mérhető össze a másikkal. De közben valahol mégis
motoszkált bennem, hogy bármilyen jól (értsd: elfogadóan, politikailag
korrekten) hangozzék is, azért talán mégsem teljesen így van.
Elsősorban a bőrömön megtapasztalt élmények segítettek átfordítani,
hogy minden egyes porcikámmal gondoljam-érezzem-higgyem, hogy
nincs traumamérleg. Másodsorban a klienseim, barátaim, szerettem,
ismerőseim történeteit hallgatva és picit átélve lettem egyre biztosabb
abban, hogy nem mérhetjük össze a problémáinkat se centire, se
grammra. És aztán ott van az irodalom! Például nagyon plasztikusan
szemlélteti a traumamérleg hiányát a Kis tüzek mindenütt című regény[62]
(melyből azonos címmel sorozat is készült). Az egyik fő karakter egy
kiváltságos anyagi körülmények közt élő, négygyerekes, biztos
munkával és férjjel rendelkező, fehér bőrű anyuka, akinek látszólag és
messziről tökéletes az élete. A másik oldalon betekintünk egy
egyedülálló, egygyerekes anyuka életébe, aki egy ősrégi autóval
vándorol városról városra, akinek nem könnyű előteremteni a
megélhetésrevalót magának és lányának, és a fekete bőre által megélt
kirekesztettségei sem segítenek abban, hogy azt gondoljuk, neki
biztosan minden szuper. A regényben rendre sok nagyobb lélegzetű
téma üti föl a fejét a mindennapok eseményein keresztül – például mi
számít rasszizmusnak, vagy hogyan marcangolhat szét láthatatlanul
embereket és családokat egy mélyen rejtőző titok –, számomra a
legerősebb mégis az volt, ahogy mindkét főszereplő fájdalma átjött, és
bement a bőröm alá, tehát mindkettejükkel erősen tudtam empatizálni.
Átérezni, hogy mélyen elbújva mindegyikükben hangosan üvöltenek a
traumák, okádják a gennyet a régi sebek, függetlenül attól, hogy hány
gyerekük, mennyi pénzük és milyen színű bőrük van. A regényben nem
tartható az ő állapotuk, a trauma-tűzhányók kitörnek, felszínre jön a
mindent és mindenkit szétégető fájdalom.
Nagyon könnyű kívülről okoskodni, egy filmet nézve, egy regényt
olvasva vagy valaki más sztoriját hallva tudni vélni, hogy na, ott, azon a
ponton kellene vagy kellett volna máshogy! Ha nem tartogatták volna
fájdalmaikat évtizedekig, ha nem tették volna élhetővé azokat, ha nem áltatták
volna magukat azzal, hogy a lelki terhek bármeddig és mosolyogva viselhetők,
akkor valószínűleg nem forrong a láva a mélységben, és végül nem tör ki, illetve
nem is rombol! Viszont akkor nincs regény, amit tükörként használva
esetleg megtanulhatjuk, hogy a mi történetünkbe hova rakjunk egy
stoptáblát, egy kereszteződést, egy jobbkanyart, hogy az ne hasonlóképp
íródjék.

Délibábboldogságok

Legtöbben a pénzben hiszünk: ha gazdagabbak lennénk, akkor

boldogabbak is! Hiszünk a nagyobb házban, a több vagy jobb ruhában,
utazásban, autóban. Ugyanígy tudunk hinni abban, hogy boldogabbak
lennénk, ha a szüleink máshogy neveltek volna: ha kaptunk volna
feltétel nélküli szeretetet, zenei alapképzést vagy több nyaralást.
Hiszünk a „bárcsak máshogy döntöttem volna” kezdetű mondatokban is,
vagy azokban, melyeknek „…, ha majd végre fölmondok!” a vége. És
valóban fontos is, hogy ne éhezzünk, hogy melegséget, elfogadást és
támogatást kapjunk a szüleinktől, hogy megtaláljuk a hivatásunkat, egy
életre a párunkat, és az sem baj, ha az egészségünk is rendben van.

Elképzeljük, mi az, ami boldoggá tett volna, vagy boldoggá tenne minket
a jövőben, csakhogy néha ezek délibábboldogságok. Tévképzetek. Ha
odakerülünk, sokszor nem azt hozzák, amit a jelenből beléjük vetítünk.
Ha sosem becéztek a szüleim, és nagyon vágyom rá, akkor, ha végre
megtörténik, a legritkább esetben fog elsőre jólesni, mivel nagy
valószínűséggel rendkívül furcsa lesz, erős diszkomfortérzést hoz –
hogyan is lennék benne otthonosan, ha nem szoktam a szántást?! Mikor
kijöttem az utolsó egyetemi vizsgámról, korábban azt hittem, a világ
legboldogabb embere leszek – helyette üresség és zavarodottság töltött
ki. Az egyik gyerekem másfél évig várta epedve, hogy levegyék a
fogszabályzóját, majd amikor megtörtént, és megkérdeztem, milyen
érzés, nem azt válaszolta, hogy remek vagy hogy szuper és wow! Hanem
azt, hogy fura.
Ahogy vizionálok örömökről, úgy vannak képzeteim arról is, hogy mi
az, ami egészen biztosan nem tudna jóságokat hozni nekem, például
kizártnak tartom, hogy Ojmjakonban, a Föld leghidegebb klímájú
állandóan lakott településén boldog tudnék lenni. Pedig ki tudja
biztosra? Az viszont szinte biztosan több örömöt tudna hozni, ha nem
ragaszkodnék annyira a távolba vetített képzeteimhez.

Gyúrás a rugalmasságizomra

Csinos kis tévhit, hogy 21 nap alatt válik egy cselekvésből rutin, hobbi
vagy szokás. A helyzet az, hogy átlagban 66 nap kell egy mély
formálódáshoz, de ha nem vagyok tökéletesen átlagos, akkor 18–254 nap
közé eshet, hogy valami a részemmé váljon.[63]
Biztosan vannak még ettől eltérő esetek, például én már hosszú évek
óta mozgok majdnem minden reggel, de sokszor esik nehezemre rávenni
magam, tehát nem vált könnyed automatizmusommá.
Négy éve nyáron viszont megtapasztaltam, hogy van, ami megtapad
akár harminc nap gyakorlás után is. Szerettem volna lazábban
elmozdulni, kimozdulni, átlépni, tehát könnyedebben tudni változtatni.
Vágytam arra, hogy ne görcsöljek be, ha a sodrásirány hirtelen
megváltozik. Elepedtem azért, hogy rugalmasabb legyek lelkileg.
Izgatott, hogy milyen is az az énem, aki könnyebben bele meri engedni
magát ismeretlen dolgokba. Úgy döntöttem, egy hónapig mindennap
fogok csinálni valamit, amit előtte még sosem. Csak ennyi volt a kikötés,
semmi más: mindennap valami újat kipróbálni. Mindegy volt, hogy
milyen területen, és mi az, amit teszek.
Kézen álltam az utcán, megkóstoltam a csigát, elmeséltem a
gyerekeimnek magamról dolgokat, amiket előtte még nem, kértem
zeneszámot egy rádióban, énekeltem idegenek előtt, és a többi.
Töretlenül raktam magam új és új és új és új és új élményekbe nap mint
nap, tágítottam a határaimat, hogy a saját korlátaim által minél kevésbé
legyek gátolva. A legtöbb helyzet bátorságot kért tőlem, így volt, hogy
nem is tudtam eldönteni, hogy most akkor a rugalmasság- vagy a
bátorságizmomat edzem-e? Aztán rájöttem, hogy úgy kapcsolódik össze
a kettő, ahogy a bi- és a tricepszem.
Bár már eltelt azóta négy év, megmaradt ennek a harminc napnak a
lenyomata. Természetesen nem csinálok azóta is mindennap
újdonságokat, de ha kihívás előtt állok, akkor segít visszagondolnom
arra, hogy milyen fölemelő érzés volt megugrani dolgokat, átlépni a
saját határaimat, kimozdulni a beragadásaimból, és legtöbbször már
ezek fölidézésétől is lesz erőm, bátorságom és rugalmasságom.

Amőbarugalmasság

Amikor megfelelési kényszerből cselekszem – tehát félek a

megítéléstől, a bántástól, a visszautasítástól, a szeretet megvonásától, a
kapcsolatvesztéstől vagy attól, hogy kimaradok valamiből –, akkor azt
vettem észre, hogy elfolynak a határaim, tehát egyfajta
amőbarugalmasságom lesz. Ez lehet jó dolog is, hiszen nem ütközöm –
tehát nem ütök, és nem is ütöm be magam –, viszont bármily
kellemetlen volt is az önbecsülésem szempontjából, fontos volt
rájönnöm, hogy az amőba az, aminek nincs saját alakja, hanem mindig
olyan alakot vesz föl, ami a másiknak kényelmes.

Kölcsönösség egyensúlya

Van egy nagyon kedves barátnőm, aki minden gyerekem

születésnapjára emlékszik. Azontúl, hogy minden alkalommal
meghatódom ezen a figyelmességen, sokáig bűntudatom is lett: én vajon
miért nem tartom számon az ő gyerekei születésnapját? Egyenlőtlennek
éreztem a helyzetet, és ezért magamat hibásnak. Egészen addig, míg be
nem láttam, hogy az egyensúly nem jelent mindenben egyenlőséget.
Ezen a területen ő tesz figyelmet a kapcsolatunkba, más pontokon meg
én. A kölcsönösség egyensúlyába tudtam elmozdulni az egyenlőség
illúziójából.
Soha nem rakunk bele ugyanabból ugyanannyit egy kapcsolatba,
legyen az baráti, párkapcsolat vagy bármilyen más jellegű kapcsolódás.
Valahogy a lelkünk mélyén mégis sokszor azt képzeljük, hogy egyenlőn
kell beleraknunk, hogy egyenlőn vehessünk ki. Kellemetlen lehet többet
kapni – hiszen adósnak érezhetjük magunkat –, ahogy dühítő lehet
többet adni is – hiszen akkor a másik tartozik nekünk. Ami leginkább
nehezít: kinek mi a több, a kevesebb vagy az egyenlő? Süthetek két tepsi
sütit, és érezhetem, hogy ez már több a soknál, a gyerekeim kevésnek
fogják ítélni. Figyelhetek rengeteget a páromra, nem biztos, hogy
elegendőnek fogja gondolni. Érezhetem azt, hogy a szüleimmel
ugyanannyit keressük egymást, ettől még lehet, hogy minden
telefonbeszélgetést úgy fognak indítani, hogy „Már megint nem hívtál
minket!”.
A belső mérlegünk nem kilót, időt, energiát, súlyt vagy darabszámot
mázsál, hanem a megfoghatatlan érzésalapon dolgozik, és valójában
méltányosságot keres: egy olyan kölcsönös egyensúlyt, mikor a
kapcsolatba nem azonos területeken és nem azonos mennyiségben
rakunk bele, mégis mindketten azt éljük meg, hogy a betett és a kivett
dolgok egyensúlyban tartanak minket.

Legyen gyors, könnyű és hatásos!

Ahogy fogyni vagy izmosodni, úgy lelkileg változni is tuti recept

alapján vágyunk. Mit nem adnék például valami biztosan beváló
meditációs csomagért, amivel 21 nap alatt elérem, hogy

el tudjam magam fogadni,

és el tudjam engedni az összes mérgező, fárasztó, terhes
nyavalyámat,
hogy mindig élvezni tudjam az adott pillanatot!

Gyors és látványos megoldások helyett van a mindennapok

önismereti robotolása: pakolom a kis kockáimat, szétszedem magam, és
építgetek lelkesen vagy épp kevésbé lelkesen. Néha képes vagyok
áldozatként látni magamat: basszus, mennyit tolok bele, és még mindig
sehol nem tartok, olyan lassan épülök, mint a Sagrada Familia, talán
sosem leszek kész! De többször látom a szépségét ennek az építkezésnek,
ahogy a barcelonai építmény is lehengerel.
Van azért különbség: egy építkezés még talán, de egy belső változás
nem lehet gyors.
 Ha 21 nap alatt lényegesen át tudnám változtatni magam, akkor
megzakkanna a világ. Ha képesek lennénk más emberekké válni egyik
találkozásról a másikra, akkor sosem tudhatnám, hogy kitől mire
számíthatok. Nem tudnánk, kiben bízhatunk meg, sőt, azt sem tudnánk, ki
is a másik igazából.
Ugyanígy nem elég a változáshoz csupán annyi, hogy pusztán
megértek valamit. Nem ritka, hogy hirtelen összeáll és teljesen letisztul
a kép, hogy miért működöm úgy, ahogy, és merre és hogyan kellene
belül elmozdulnom, de aztán az istennek nem sikerül úgy viselkednem,
ahogy tudom, hogy kellene, mikor tényleg helyzet van! Tisztán látom
már régen, hogy nem kellene ellágyulnom a gyerekeim kéréseitől
ennyiszer, tudom, fontos, hogy tartsam erősebben a határaim! Persze, így
van, csak még ma belefér, hogy összehajtsam a ruháit, hiszen olyan kedvesen
kért meg rá… Tudom, érzem, sőt biztos is vagyok benne, hogy
meditációval lecsöndesíteni az agyhullámaimat sokkal többször esne jól,
mint amennyit csinálom, esténként például még beleférne az időmbe.
Rendben, holnaptól így lesz, de ma még inkább beszélgetek a férjemmel!
Idő kell ahhoz, hogy a fölismeréseimhez fölzárkózzon a működésem,
hogy összefésülődjenek a gondolataim és a cselekedeteim. Ha két-három
hét alatt vagy csupán egyetlen remek gondolat vezérlése által máról
holnapra meg tudnánk változni, úgy változtatnánk magunkat, mint
Barbapapáék! Őrültek háza lenne – azt szoktuk őrültnek érezni, aki ma
gyökeresen más, mint tegnap volt, akinek nem bejósolható a
viselkedése, aki nemcsak a társadalom, de a saját határait is áthágja.
Mentális zavarnak számít, ha ma másik embernek érzem magam, mint
aki tegnap voltam – gondolok itt a skizofréniára –, illetve időskorban
fordul még elő ilyen jelenség, például demens vagy alzheimeres
betegeknél. Tehát addig örüljek, míg csak apránként tudom pakolgatni a
belső kockáimat!
Az emberi működés áthuzalozásának lassúsága nem átok, hanem
ajándék.
 Ünneplés

Hmmm, egy új fülbevaló? Esetleg egy nap kettesben a férjemmel?

Vagy egy meleg kád fürdő, amiben addig ülök, ameddig csak kedvem
tartja? Gondolkodom, hogyan ünnepeljem meg, hogy elértem egy belső
változást.
Az önismeret, önfejlesztés területén annyiszor tapasztalom, hogy
elvárjuk magunktól, hogy megugorjuk a fölrakott léceket, aztán, ha
sikerül, az ünneplés elmarad. Ennek egyik oka, hogy nehéz meglátni
vagy megérezni, hogy mikor értem oda, ahova szerettem volna, mert
nem mérhető, mint teszttel egy nyelvtudás vagy egy projekt az eladási
számokkal, esetleg egy diéta a fölszedett vagy a leadott kilókkal.
Nekem segít, ha megpróbálom tudatosítani a változás szakaszait. Ha
leegyszerűsítem a folyamatot, akkor tudom hasonlítani egy folyón
átkeléshez: a folyó túl széles ahhoz, hogy átugorjam, viszont van a
közepén egy kiszámíthatatlanul ingó kő, amire tudok lépni, ha át
szeretnék jutni.
Első szakasz: kitűzöm a célt, a kívánt változást (=döntök: át szeretnék
kelni a folyón). Ilyenkor sokszor vagyok lelkes, és érzem magam
eltökéltnek, de gyakran váratlanul bekúszik a félelem, a szorongás vagy
akár a hitetlenség (Hogy fogom ezt elérni? El fogom-e érni egyáltalán?
Biztosan nem fogom elérni. De mégis, jaj, mi lesz, mi változik, ha elérem?!)
[62] Celeste Ng: Kis tüzek mindenütt. Ford. Dudik Annamária Éva. Európa Könyvkiadó, 2018.
[63] https://onlinelibrary.wiley.com/doi/abs/10.1002/ejsp.674
Az emberi működés áthuzalozásának lassúsága
nem átok, hanem ajándék.
 Második szakasz: megjelenik a bátorság, amikor a szokottból, még ha
nehezen is, de már el-elmozdulok (=fölemelem az egyik lábam, másik
lábam még a talajon, próbálgatom, hogy a kő melyik pontjára léphetek
biztonsággal, de nem terhelem még át a teljes súlyom). Fejben tudom,
hogy mit és hogyan kellene, sokszor nem sikerül, viszont kitartóan
igyekszem. Gyakori a biztonságvesztés, a kellemetlen, akár szorongató
diszkomfortérzet az ismeretlentől.
Harmadik szakasz: identitásbillegés (=átlépek már a kőre, viszont ha
picit megbillen az egyensúlyom, akkor még vissza tudok lépni a jól
ismert partra). (Türelmetlen ember vagyok. Vagy csak voltam? De mikor is
lettem vajon türelmes? És egyáltalán türelmes vagyok-e, ha néha még
türelmetlen vagyok?!)
Negyedik szakasz: új automatizmusok megjelenése (=átlépek a folyó
vágyott, túlsó partjára, de akár vissza is tudok menni a másikra). Nem
minden alkalommal, de rajtakapom magam, hogy esetenként már akarás
és erőltetés nélkül, automatikusan a kívánt módon cselekszem és/vagy
gondolkodom – ez jelzi, hogy beépítettem a személyiségembe az új,
vágyott mintázatot.
Ötödik szakasz: ideje az ünneplésnek!
Óriási munka áthuzalozni a működésünket, viszont (még) nincsen
kultúrája annak, hogy hogyan jutalmazzuk magunkat e téren.
Ünnepeljünk bárhogy, ahogy jólesik! Lehet nyilvánosan és láthatóan
– koccintani rá a barátokkal, elmesélni a családnak a vacsoraasztalnál
vagy kiírni közösségimédia-felületekre –, lehet egyedül, lehet
ajándékkal, lehet minőségi idővel vagy akár öngondoskodással
ünnepelni.
 Óriási munka áthuzalozni a működésünket,
viszont (még) nincsen kultúrája annak, hogy
hogyan jutalmazzuk magunkat e téren.
 Bárhogy is, de érdemes elkezdenünk és szokásunkká tenni, tehát
megteremteni az ünneplés kultúráját, a rengeteg tudatosságot és
elmélyülést önfeledt és emelkedett állapotokkal jutalmazni.

Kényszeres adó

Nekem a figyelem az, amit végtelen mennyiségben tudok adni. Ennek

rengeteg jó oldala van, hasznos képesség anyaként, társként,
pszichológusként. De bőven vannak negatív következményei is.
Egyrészt, néha túlérzek, például lehet, hogy a gyerekemnek nem is
akkora gond, hogy az osztályfőnöke kiküldte az óráról, mint amennyire
rávetítem, hogy ez neki milyen rossz lehetett. Aztán ott van a súlya
annak, hogy én lettem a családi figyelemfelelős. Számontartom a
végtelen adatot földolgozni tudó belső iratszekrényemben, hogy ki
milyen ételt-ruhát-zenét-hőmérsékletet szeret, ahogy megérzem a
szeretteim vágyait is. És mivel jó vagyok ebben, tehát általában talált-
süllyedt az eredmény, ezért hajlamos mindenki – beleértve magamat is –
úgy vélni, hogy akkor legyek mindig én az, aki figyel! Ez a felelősség
rendkívül terhes és káros is tud lenni egy idő után. Ha túltolom, akkor a
mellékhatása – és lehet eredetileg akár az okozója is… –, hogy magamra
nem tudok figyelni annyira. Ahogy az sem jó, hogy elveszem a
lehetőségét, hogy a többiek figyeljenek magukra, egymásra vagy esetleg
rám.
Mikor összejöttünk a mostani férjemmel, én három gyereket
neveltem egyedül, nagy gonddal és figyelemmel. Ő elvált volt, a gyerekét
nem ő nevelte. Nem bíztam abban, hogy terhelhető azzal a sok dologgal,
amivel jár figyelni három gyerekre. Úgyhogy, mikor először ment el
bevásárolni nekünk, lerajzoltam a szupermarket alaprajzát, és
bejelöltem neki a rajzon, hogy mi hol van… Ma már annyira nevetek
ezen! Tizenéve vagyunk együtt, és évek óta az ő föladata a vásárlás. Az,
hogy higgyek abban, hogy tud ő is figyelni, nem ment gyorsan, csak apró
lépésekben, egyről a kettőre. Elengedtem szépen és lassan mindig valami
picit, amit épp el tudtam, aminél nem éreztem, hogy összedől a ház.
Néha kátyús volt az út: borultam ki például olyan apróságon is, hogy
nem 1,5 százalékos tejet hozott, hanem 3,5 százalékosat… De eljutottunk
odáig egy-két év alatt, hogy rá mertem már bízni nemcsak a vásárlást,
hanem a gyerekeket is. Mostanra meg már olyan biztonságos érzés, ha
vele vannak, mintha én lennék velük!
Az ajándékfelelős többnyire továbbra is én vagyok, de már nem
mindig. Egyéb területeken is jócskán el tudtam mozdulni a kényszeres
figyelemadásból, amivel szerintem mindenki jól járt. Látom, hogy a
túlzott adásnak (és nem csak a figyelemadásnak!) milyen negatív
hozadékai vannak, ezért igyekszem figyelni magam, hogy ne csússzak
bele.

Megmentőből autentikus segítő

A megmentő-áldozat-tettes emberi játszmaháromszög egyik pozíciója

sem ismeretlen számomra, voltam mindegyikben épp eleget. A
megmentő részem unos-untalan igyekezett mások javát szolgálni úgy,
hogy a saját igényeimről megfeledkeztem. Ezt leggyakrabban a
gyerekeimmel hoztam létre gondoskodás formájában – így tudtam
megélni azt is, hogy hasznos, nélkülözhetetlen és jó vagyok. Akkor
léptem át a tettes szerepébe, mikor telítődtem, és ezzel elveszett az
erőm: „Nem hiszem el, hogy elfelejtettél kiteregetni! Nehezedre esne
elrakni magad után a tányért?!” – hasonló szavakkal, dühtől reszkető
hangon bugyogtak ki belőlem az érzések. És aztán csúsztam bele az
áldozatba: a kizsigerelt, erejét vesztett, túlhajszolt szerepbe, amit
utálok. „Egy teregetés ilyen nehéz föladat, mikor én ma már
kitakarítottam, főztem ebédet, és két adag ruhát is kimostam?!” Igazából
egyik pozíciót sem szeretem, de sokáig nem találtam a kiutat,
bármennyire értettem is a visszatérő ismétlődésemet, mégis a saját
farkába harapó kígyó maradtam.
Évekig foglalkoztam az áldozatszereppel, nézegettem a családi
mintáimat – a hozott anyagot –, a tanult viselkedésmintázataimat és
egyéb berögződéseimet, olvastam szakirodalmakat, jártam terápiába,
mire ráleltem a kiútra. Nem lehetett siettetni a folyamatot, valószínűleg
össze kellett, hogy érjen pár dolog bennem. A saját igényeimet előtérbe
helyezni – ezt sokáig önzőségnek gondoltam. Hittem, hogy érzéketlen,
rideg és hideg vagyok, ha valamit a saját kedvemért teszek, és
alapidentitásom ennek ellenkezője: fontos nekem, hogy oda tudok
figyelni mások igényeire, vágyaira, szükségleteire. Itt volt az egyik
kulcspont: az, hogy oda tudok figyelni, nem jelenti azt, hogy mindig oda is
kell figyelnem! Szükséges volt, hogy a zsigereimben átírjam, hogy ha
elmozdulok az állandó figyelemadásból, attól még nem leszek
figyelmetlen. Ahogyan nem leszek ősz attól, ha van tíz ősz hajszálam,
ahogyan nem leszek dohányos attól, ha társaságban kéthavonta elszívok
egy szál cigit, ahogyan nem leszek kiabálós attól, hogy kéthetente
egyszer kiabálok.
De nemcsak a megmentőszerepemet kellett elengednem ahhoz, hogy
ki tudjak lépni a háromszögből, hanem a másik kettőt is. Az
áldozatiságot otthagyni azért volt nehéz, mert iszonyú jólesett néha
erőtlennek lennem. Mivel az időm nagy részét a megmentőszerepben
töltöttem, rengeteget használtam az erőmet, cipeltem a terheket. Az
áldozatban végre elhagyhattam magam, végre nem kellett tartanom
senkit és semmit. Ahogyan tudtam kevesebbet megmenteni, tehát
kevesebbet használni az erőmet, úgy engedett a szorításán az a
szükségletem is, hogy megéljem a teljes elengedettséget, a „Mentsen meg
most már végre valaki engem is!”-állapotot.
A tettesszerep voltam legkevésbé én, tehát azt volt a legkönnyebb
elhagyni. Nem hiányzott a kiabálós, a másikat okoló, erőszakos,
agresszív énem. Az ott megélt „Végre nem figyelek másokra, csak a saját
igényeimre!”-állapotot elkezdtem megélni lassan, finoman és jóval
többször, így már jó érzéssel tudtam mondani egy nagy igent arra, hogy
lehetek az első magamnak.
A hiteles vagy autentikus segítő énemet sokkal jobban szeretem.
Megtartottam az identitásomat abból a szempontból, hogy a segítés
fontos szükségletem. Ugyanakkor mellé tettem a saját igényeimet is,
sokszor az első helyre. De itt a csavar: főleg nem magam miatt! Ha
pisilnem kell, nem fogok tudni igazán mélyen és maximálisan figyelni
arra, aki épp megosztja velem, hogy milyen sikereket vagy sérelmeket
élt meg a munkájában, vagy hogy milyen csodás kutyát sikerült
rajzolnia. Sok-sok év alatt, millió apró gyakorlati tapasztalás során
megerősítettem a határaimat, és ezáltal megtanultam másoknak is
korlátokat szabni.
Biztosan akad olyan olvasó, aki erre a pontra érkezve már úgy érzi,
hogy ha egy hangyaboly mászna föl a kezén, az is kevésbé irritálná, mint
én, aki ülök a magas lovon, fölülemelkedve az átlagon, magam mögött
hagyva a megmentő-áldozat-tettes emberi játszmaháromszög
problémáit. Főleg nekik írom: messze nem igaz rám mindig a fönti
szövegben használt múlt idő! Vissza-visszacsúszom a régről ismert
szerepeimbe, belekúszom az unott játszmákba – és föltételezem, hogy
mindegyikkel lesz is dolgom életem végéig. De ma már sokkal ritkábban
tévedek a lelki Bermuda-háromszögbe, és ha ott is találom magam, már
nálam van a kimászáshoz szükséges létra: a tapasztalatalapú hit, hogy
egyáltalán létezik onnan kiút, és megéri kifele törekedni!

A részt vállalás segít

Amikor hazaérek a munkából, és otthon idilli kacagás, meseolvasás,

összebújás fogad, akkor néha összeszorul a gyomrom, hogy miből
maradtam ki. Ugyanígy tudom fájlalni, ha kimaradok valami nagy
sírásból, vagy ha nem vagyok ott egy balesetnél. (Egy nappal azután,
miután ezt a részt írtam, az egyik fiam eltörte a lábát, és mivel épp
dolgoztam, nem én vittem be a kórházba – újra megerősödtem abban,
hogy a kimaradás igen erősen tud hasogatni.)
Ha valaki nincs jelen, mikor a családját vagy más közösségét
traumatizálja valami – egy leégett ház, egy munkahely megszűnésének
híre vagy más sokkoló esemény –, akkor gyakran előfordul, hogy az
illető nehezebben dolgozza föl a történteket, mintsem azok, akik ott
voltak, és együtt benne voltak.

Mivel társas lények vagyunk, a közös megélések összetartanak, és

ezáltal megtartanak minket, akár pozitívak, akár negatívak.
Kimaradni magányos dolog, a magány pedig halálosan nehezít.
 Jobb a részt vállalás, mert tehetek valamit. Még ha ez csak egy ölelés
vagy egy sután sikerült félmondat, akkor is belerakhatom magam. Ha
távol vagyok, mardosni fog, hogy talán tehettem volna valamit. Azért is
rossz a kimaradás, mert könnyebben uralkodik el rajtam a tehetetlen
düh, és terelődhet például azokra, akik nem tudták megállítani a
tragédiát. A magam és mások megkérdőjelezése persze lehet
természetes, de ha elhúzódik és beleragadok, akkor megrekedhet a
földolgozás folyamata.
Lehet, hogy nem szívesen ápolok beteg és idős családtagokat, vagy
nem szívesen megyek kifesteni a beázott óvodát, ahogy nem föltétlen
csak öröm egy hasfájós babát minden éjjel ringatni, de mégis, fura
módon jobban járok, ha ellenérzés ide vagy oda, legalább valamennyire
beleteszem magam, mert a megúszással a jövőbeli jobb érzéseimet
bukhatom el.

Az okosság nem segít

Mikor okosságokkal (Nem ér annyit, hogy emiatt dühöngj! Az idő hamar

begyógyítja! Becsukódott ez az ajtó, de meglásd, majd kinyílik egy másik!)
próbálunk magunkon vagy másokon segíteni, mikor éppen ki vagyunk
borulva, az nem sokat lendít a helyzeten.

Az agy négy rétegből áll, az érzelmi viharok az alsó, a gondolkodás a

fölső rétegben zajlik.[64] Tehát mikor lefagyunk vagy fölrobbanunk, netalán
szétmar a fájdalom, esetleg csontig hatolóan rettegünk, akkor mélyen alul,
tehát a pincében ég a ház. Tehát ha valaki fölmegy a harmadikra, és ott
locsolja a kanapét vízzel, az mit sem változtat a helyzeten – hiszen az
agyunkkal nincsen gond, inkább a gyomrunk tájéka remeg. Viszont egy
jelenlét, egy mosoly, egy simogatás vagy egy figyelmes kérdés (Van mit
enned, vagy vigyek kaját?) rengeteget segíthet.

Belém égett segítségek

 Mikor megszületett a negyedik gyerekem, a barátnőm pár óra múlva
ott volt, és elvitte a három nagyot egy egész napra. Mikor eltört a fiam
lába, az egyik ovistársának az anyukája fogta, és vitte a lányomat
rollerezni-játszózni. Mikor az anyukám börtönben volt, valaki azzal
segített, hogy majdnem mindennap eljött hozzánk, és elvitte a postára a
börtönbe címzett leveleinket. Egy másik barátnőm, mikor éppen nagyon
rosszul álltam anyagilag, a három gyerekemet egyedül nevelve, egyszer
csak megjelent két óriási zsákkal, benne olyan kajákkal, amiket én már
hónapok óta nem tudtam megvenni a gyerekeknek.
Ezek a segítségek belém égtek, évek-évtizedek óta bármikor, amikor
visszagondolok rájuk, ugyanúgy futkosnak a bőröm alatt az akkor átélt
érzések. Nem halványult a hála, hogy valóban könnyítettek, levettek a
vállamra nehezedő terhekből.
Igyekszem én is nemcsak szavakat adni, hanem tetteket is. Főleg,
mikor kiváltságos többleteim vannak – bőséges jókedvem, időm,
energiám, pénzem vagy épp belső szabadságom –, vagy kiváltságos
hiányom: nincs az a nehézségem, ami a másikat épp összeszorítja.

Begyulladt a szemem – mit nem akarok meglátni?!

Eltörtem a lábam – mit nem tudok meglépni!? Gombóc van a

torkomban – mit nem tudok lenyelni, vagy mennyit nyelek már évek
óta?! Elromlott az autóm motorja – miért akadályozom a haladásomat?!
Ezek a párhuzamok annyira leegyszerűsítik a lélek és az élet működését,
mintha a Háború és békét csupán az első fejezet alapján elemezném.
Miközben érdekes megfejtéseket és válaszokat hozó kérdés lehet
mindegyik, ha a helyén kezelem, tehát nem becsülöm le annyira a
lelkemet és a világot, hogy úgy higgyem, ennyire egysíkúan tudnak csak
jelzéseket küldeni. Ha ilyen és hasonló párhuzamokkal játszadozunk,
sokat segít abban, hogy értelmet adjunk annak, ami velünk történik.
Fontos elhelyezni magunkat az Univerzum (Isten, sors, csillagok – ki-ki
értse a saját hitvallása szerint) által íródó nagy mesében. Fontos
értelmet adni annak, ami velünk történik – az idők kezdete óta használja
az ember ezt mint a túlélést segítő, gyógyító eszközt. Ha jelentést
tulajdonítunk a dolgoknak, sokszor egyből meglátjuk a kiutat. Igen,
talán néha bebeszéljük magunknak a mögöttes jelentéseket, de ez nem
föltétlen baj! Ha azt mondom magamnak, hogy biztosan azért törtem el
a lábam, mert bár évek óta halogatom, nem tudok kilépni a
munkahelyemről, de ez által a magyarázat által jutok arra a döntésre,
hogy nem várhatok tovább, és valóban fölmondok, akkor végül is kit
zavar, ha a valóságban azért törtem el a lábam, mert leestem a
bicikliről? Ha továbblendít valami, ha hasznomra válik, ha segíteni
tudom magam egy belemagyarázással, ha ki tudom kaparni magam egy
gödörből általa, ha tovább tud gördíteni egy mélyponton, akkor nem
teljesen mindegy, hogy igaz volt-e a magyarázat, vagy sem?

Fogadd el!

Áááááááááááááááááá, ennek az évtizednek számomra az egyik

legirritálóbb szava az elfogadás, miközben az egyik leginkább sajátom is.
Ömlik ránk a médiából, az okos és okosítani vágyó könyvekből, hogy
fogadjuk el magunkat meg a másikat, fogadjuk el a helyzetünket, a
testünket, a gyerekünket, a járványt és az azt tagadókat is. Az elfogadás
mint jolly joker van lebegtetve – bármivel is küzdesz, ez a tuti megoldás!
Egyrészt igen, ahogy a Milyen eszköz segít? című részben taglaltam
már: hiszek az elfogadás erejében. Amiben nem hiszek, az az
elfogadásnak bármilyen erőltetett, siettetett vagy megfelelésekből eredő
formája. Amint kívülről valaki tolja azt, vagy magunknak nyomatjuk,
simán az ellentettjét eredményezi.
Hát hiszen az pont nem elfogadás, ha erőltetjük azt! Járható út lehet,
hogy kijelölöm magamnak, hova szeretnék eljutni, de a cél felé sokszor a
legnagyobb lépésem pont az, hogy elfogadom: talán sosem fogok
odaérni, talán sosem fogom elfogadni magam/a másikat/egy helyzetet.
Hasonlóképp nem várhatom el a gyerekemtől, hogy elaludjon, mert
az ébrenlétből az alvásba átkapcsolást nem tudjuk tudatosan irányítani.
Tehát ha azt mondom neki, hogy „Aludj el!”, az egy elvárás lesz, ami
megfelelési kényszert és közben szorongást válthat ki belőle, hiszen
lehet, hogy bár iszonyúan szeretne, mégsem fog tudni eleget tenni a
kérésemnek. Ellenben, ha azt kérem tőle, hogy csukja be a szemét, és
feküdjön reggelig csöndben, akkor – ha már nem nagyon pici gyerek –
egy általa is irányítható és teljesíthető dolgot kértem, tehát
csökkentettem a szorongás esélyét, és persze elég nagy valószínűséggel
el is fog aludni.
[64] Oprah Winfrey – Bruce D. Perry: What Happened to You? Conversations on Trauma, Resilience,
and Healing. Flatiron Books, 2021, 26. oldal.
 Hiszek az elfogadás erejében. Amiben nem
hiszek, az az elfogadásnak bármilyen erőltetett,
siettetett vagy megfelelésekből eredő formája.
 Hasonlóan van ez az elfogadással is: mivel nincs olyan módszer,
amivel garantáltan el tudom azt érni, ezért könnyen szoronghatok, ha
elvárom magamtól. Ellenben ha a magamra erőltetés helyett
állhatatosan keresem, hogy mi választ el tőle, és mi segítene hozzá,
akkor sokkal nagyobb rá az esély, hogy egyszer csak megtörténjen.

Ugyanígy nem gondolom, hogy kierőszakolható lenne az elengedés, a

megbocsátás vagy a fejlődés. Ha megadom a saját időmet és a saját
ritmusomat, ha opció bennem az is, hogy talán sosem érem el egyiket sem,
akkor ezek valahonnan belülről, mélyről születhetnek meg.

Ítéljünk meg mindent!

Gyakran tapasztalom, hogy kimondjuk valamire, hogy jónak vagy

rossznak tartjuk, majd rögtön, szabadkozva korrigáljuk magukat, hogy
„ja, nem, nem rossz, csak…” Az elmúlt években fölerősödött az a nézet,
hogy ne ítéljünk meg semmit, ne rakjunk olyan címkét, hogy „jó” vagy
„rossz”. Ez egyszerre tetszik, és vált ki belőlem ellenállást. Nem tartom
hasznosnak a címkézést, de azt sem, ha rettegünk tőle, és kínosan
ügyelünk rá, hogy ne minősítsünk dolgokat.
Két módszerrel tudom föloldani ezt az ellentmondást magamban. Az
első, hogy ha jön belőlem a minősítés, akkor odateszem mellé, hogy
„nekem”, tehát ha valamit jónak kiáltok ki, rögtön társítom mellé azt,
hogy „nekem jó”, belerakom a szubjektivitást – a kinyilatkoztató,
mindentudó, betonbiztos jellege elvész, egyedül rám lesz érvényes.
Egy másik lehetőség, hogy odateszem rögtön az ellenkező pólusú
megítélést is: „jó, és mellette rossz is, mert…” Ezzel kiküszöbölöm az
alakoskodást: hogy „a címkézést sosem használó” alakot vegyek föl,
amilyen teljesen, igazából, mélyen (még?) nem vagyok. Így adok
magamnak engedélyt, hogy ha kijön belőlem egy ítélkezés, hát jöjjön,
nem ettől dől össze a ház.

Jövőbe menekülés
 Szeretek nagyon meleg vízben fürdeni, de mivel nehéz eltalálni, hogy
pont tökéletes hőmérsékletű legyen a kádnyi víz, ezért gyakran fordul
velem elő, hogy túlságosan forró, amibe beleülök. Azért, hogy ne legyen
túl hideg, túlbiztosítom magam, tehát túl meleg lesz. Persze, persze,
lehűthetném, csak az aggodalom gátol ebben: mi van, ha túlhűtöm?! A
kezemnek más az érzékelése, mint a testemnek, ezért csak akkor tudom
biztosra, hogy jó-e a víz hőmérséklete, ha beleülök. Ennek eredménye,
hogy általában sokkal-sokkal melegebb vízbe ülök, mint amire vágyom.
Nem baj, legalább nem fogok hidegben ülni! – gondolom ilyenkor. Igen ám,
de közben a túl meleg kellemetlen a bőrömnek, a forró pára miatt
nehezebben lélegzem, és a víz akkorra hűl a megfelelő hőmérsékletűre,
mire én megunom az egészet, és kiszállok…
Pitiáner apróságnak tűnik a példám, pedig amit mutatni akarok vele,
lehet halálosan komoly is: sokszor túlbiztosítjuk magunkat, és sokkal
nagyobb stresszben ülünk, mint ami jót tesz az egészségünknek. A
túlaggódás miatt túltoljuk a részletekre figyelést, túlkontrolláljuk
magunkat, amitől nem tudunk lazán hátradőlni, amitől növekszik
bennünk a stressz, nő a kortizolszintünk. Akár súlyos betegségeket is
okozhatunk magunknak, ha sokáig fönntartjuk ezt az állapotot.
A dédnagymamáméknál az almák egyesével álltak a szekrény tetején.
Mindig azt vették le és ették meg, ami már kicsit kezdett tönkremenni.
Így sosem ettek tökéletes almát…
Nálunk itthon a pici gyerekeknek nem kötelező mindennap fürdeni
(még nem izzadnak, tehát nem büdösek), de azért kétnaponta ajánlott.
Az egyik kicsi gyerekem azért fürdik mindennap, hogy ne kelljen
másnap…
A másik gyerekem a minap azt mondta, hogy bár melege van benne,
zokniban alszik azért, hogy ha véletlenül égne a ház, és menekülni
kellene, akkor ne fázzon a talpa. Ezt hallva meggymagnyira szorult a
szívem. Egy szeretettel teli, biztonságos élet kellős közepén is mennyit
tudjuk stresszelni magunkat! Ő is, ahogyan én is. Én is, ahogy más is.
Mintha a sziklamászásnál egy biztosító kötél helyett ötvenhármat
használnánk – az elvileg minket segítő dolog fog akadályozni, és úgy
belegabalyodunk, hogy az akár a vesztünket is okozhatja.
Hinni azt, hogy nem kell a jövő lehűléseire, megrázkódtatásaira,
nehézségeire előre fölkészülnöm, egyenlő azzal, hogy beleengedhetem
magam a pillanatba úgy, hogy nem foglalkozom állandóan azokkal a
lehetőségekkel, hogy az hogyan romolhat el, vagy válhat veszélyessé,
tehát egyenlő azzal, hogy nem védem magam folyamatosan. A jelenben
lenni nem könnyű, úgyhogy nem véletlen, hogy sokan a jövőben
keressük a megoldást.

Jelenbe menekülés

Ráérek kezdeni valamit a szorongásommal, mert ma még kibírom.

Ráérek utánamenni annak, hogy miért alszom rosszul évek óta, mert
igazából már megszoktam, nem olyan vészes ez. Ráérek elválni, mert bár
boldog nem vagyok, de biztos lehetnék rosszabbul is. Ráérek
munkahelyet váltani, mert bár nem szeretem a munkámat, de közel van,
nem rossz a fizetés, és a munkatársaim is hiányoznának.
Az apró távolságaink a kiteljesedett élettől az adott napon mindig
tűrhetők, élhetők, ezért is lehet, hogy nem mozdulunk el.
Ha a mából kihoztunk valami pozitívat vagy legalább semlegeset, azt
érezhetjük, hogy bár lehet, hogy néhol akadozik az élet, de végső soron
élhető! És valóban élhető, hiszen az volt tegnap, az ma, és ezért
esélyesen holnap is az lesz. De a távolabbi jövőben?!
Az apró távolságaink a kiteljesedett élettől az
adott napon mindig tűrhetők, élhetők, ezért is
lehet, hogy nem mozdulunk el.
 A jelenben viselhető fájdalmaink, nehézségeink, félelmeink nem
párolognak úgy el, mint a pocsolya vize a negyvenfokos nyári melegben!
Megbújnak bennünk, összeadódnak, és nagy valószínűséggel valahol
felszínre fognak bukkanni. A problémáink házába belépni nagy lépés. A
fájdalmaink vidékére evezni nem kevésbé félelmetes, mint egy
krokodilokkal teli folyón csónakázni. Bátorság elindítani egy változást.
Mindeközben tartogatja azt a jutalmat is, hogy az élhető jelen gondjai
megszűnjenek, ami távolról sem apróság! A viselt napi terheink
(távolságaink a kiteljesedett élettől) összeadódva százszor-ezerszer
nehezebbek lehetnek, mint gondolnánk – jelen kapaszkodóinkat
elengedni olyan, mint köteleket szárnyakra cserélni.

Hullámaim

A férjem reggelente fázik, én este vagyok didergősebb. A gyerekeim

egyik fele délelőtt éhesebb, a másik felének délutánra korog jobban a
gyomra. Ugyanígy egyéni és akár napszaktól is függhet lelkünk apálya-
dagálya.
Mikor jönnek a belső nehézségeim, hullámoknak képzelem őket. Ülök
a tengerem partján, lábamat nyaldossák az ismétlődő, de változó erők.
Van, hogy kedvem van megmerítkezni, egy-egy hullámra fölfeküdni,
mert szeretem a ringatását, és azt is érzem, nem fog maga(m) alá
temetni. Mikor meg egy nagyobb hullám érkezik, kiülhetek a partra újra
– nem kell minden hullámnak megengednem, hogy magával ragadjon,
megúszhatom szárazon.
Legjobban akkor vagyok, ha hullámaim egy részét engedem, másik
részét elengedem. Segít a kép, hogy bár érinthetnek, de nem
irányítanak. Fölöttük nem lehet kontrollom, de afölött igen, hogy
melyiknek engedélyezem, hogy bevigyen a mélybe. Nem akarom sem
lebecsülni, sem elfojtani a nehézségeimet, annyit szeretnék, hogy
jöhessenek-mehessenek, de ne fullasszanak meg.

90 másodperc
 „…léteznek olyan limbikus rendszerbeli (érzelmi) programok,
amelyek automatikusan aktiválódnak, ám ezek bekapcsolódása, a
keletkezett vegyületek testen történő »végigfutása«, majd a véráramból
történő távozása maximum 90 másodpercig tart. A »dühreakció« például
előre programozott válaszreakció, ami automatikusan ki tud váltódni.
Ha egyszer beindult, akkor az agyam által kibocsátott kémiai anyag
keresztülfut a testemen, amit fiziológiai élményként élek meg. A
folyamat kezdete után 90 másodperccel a düh kémiai komponense
teljesen távozik a véremből, és ezzel az automatikus válaszreakció
lecsengett. Ha azonban ezt követően is dühös maradok, annak az oka:
úgy döntöttem, hogy a szóban forgó agyi áramkör maradjon továbbra is
aktív.”[65] A neves agykutató, Dr. Jill Bolte Taylor által is leírt 90
másodperces szabály sokakat kisegített már abból, hogy beleragadjanak
dühökbe, fájdalmakba és egyéb negatív érzésekbe. Ha egy kis légzéssel
és/vagy meditációval is rásegítünk erre a biológiai tudásra, akkor
valóban egy csodás lélekmódváltó eszközt kaphatunk!
Igen ám, de van egy erős buktója: a jó érzéseink is csak 90
másodpercig tartanak ki! Pfff, gyomros volt ezt tudatosítanom… Közben
legalább tiszta a képlet! Ha nem játszom le újra és újra azt a lemezt,
hogy „Élni jó, élni jó, élni jó!”, ha nem mászik a fülembe ez a dallam, és
nem ismétlem belül folyamatosan, akkor maximum másfél percnyi jó
érzésekre számíthatok.

Traumamérlegelés

Ha az életnehézség-mérlegünkön az egyik oldalra a saját

problémáinkat pakoljuk, és a másik oldalra másokét, becsapjuk
magunkat. Nem fogjuk tudni komolyan venni a megpróbáltatásainkat,
mert soha nem lesz akkora súlyuk, mint mások – általunk vélt –
gondjainak.
Az enyém mondjuk egy testképzavar, egy válás, egy börtönviselt anya
és három vetélés – hát mi ez ahhoz képest, hogy a másik oldalon
emberek éheznek, gyerekek halnak meg, és háborúk tombolnak! Ez a
szenvedés-összehasonlító szerkezet arra jó, hogy lehalkítsuk és
magunkba fojtsuk a problémáinkat, de arra nem visz, hogy
megsegítsünk másokat, ahogy arra sem, hogy ugyanezt megtegyük
magunkkal.
A traumamérlegelés nem föltétlen visz félre, amennyiben máshogy
csináljuk. Ha az egyik oldalon vannak a gondjaink-bajaink, tehetjük a
másik oldalra az örömmel átitatott dolgainkat – így elmozdulhatunk a
hála felé. Rakhatjuk a másik oldalra a vágyott életünket, vagy
összemérhetjük a jelent is a régmúltunkkal.
Létrehozhatunk egy olyan belső mérlegelési rendszert, aminek nem a
saját problémáink lealacsonyítása, összezsugorítása lesz az eredménye.
Így megérezhetjük a valódi súlyát a nehézségeinknek, aminek
következtében akár rájöhetünk arra is, hogy nem olyan súlyosak, mint
féltünk tőle, vagy akár szembesülhetünk azzal is, hogy olyan terheket
cipelünk, amiket talán ideje letennünk. Kivilágosíthat célokat,
szétbombázhat gátakat, megrekedt-beragadt-letapadt állapotainkból
segíthet kijönni.
[65] Dr. Jill Bolte Taylor: Mennybe döngölve – Egy agykutató boldogító agyvérzése. Ford. Domján
Eszter. Agykontroll Kft., 2010, 137. oldal.
 Nem kell, hogy ez egy egoista beszűküléssel járjon, hogy csak a saját
problémáink foglalkoztassanak; mérlegünk mellé elfér még sok másik!
Föltehetjük egy másik mérlegre mások gondjait, és megnézhetjük,
tudunk-e bármit is tenni az ellenoldali serpenyőre, tehát képesek
vagyunk-e mozdulni azért, hogy nekik könnyítsünk.
Az empátia nem olyasmi, mint a cukor a bolt raktárában, nem véges a
készlet, tehát nem kell aggódni, hogy kifogyunk belőle. Empátia empátiát
szül: ha adok magamnak, csak még több lesz nekem, amiből bőven fogok
tudni osztogatni másoknak is!

A kukásautó és én

Mikor ma reggel munkába megyek, magamhoz képest késésben

vagyok. Kétutcányit haladok, majd befordulok balra egy egyirányú
utcába: basszus, előttem egy kukásautó vesztegel! Két perc után érzem,
ahogy az egész testem kezd feszülni, egyre hevesebben dobog a szívem,
és jön fel a torkomon egy arohadtéletbe. Még akkor sem voltam ennyire
ideges, mikor tíz évvel ezelőtt a férjem véletlenül dízel helyett benzint
tankolt az autómba… Akkor most nekem jó vagy nem jó a stressztűrő
képességem?!
Ha nem a ház előtt van parkolóhely, és cuccokkal-gyerekekkel
megpakolva fél sarkot kell menni, néha úgy érzem, hogy nem bírom ki,
nincs rá erőm. Ha lent felejtem a kocsiban a telefonom, akkor meg
egyenesen Isten büntetésének élem meg az újabb kört, és párhuzamosan
bántom magam, hogy hogy lehetek ennyire lusta. Viszont hosszú évekig
fáradhatatlanul (és fáradtan is) szoptattam odaadóan éjjel és nappal, és
körülbelül másfél évtizede majd mindennap főzök, csinálom a rendet,
továbbá az első munkám tizenkét éves koromban volt, tizennyolc éves
korom óta pedig folyamatosan dolgozom – hacsak nem szoptatok
fáradhatatlanul. Most akkor kitartó vagyok, vagy lusta?!
Valószínűleg is-is. Jó a stressztűrő képességem, és néha lenullázódik,
ahogyan kitartó vagyok, aki bizonyos dolgokra lusta. Azt sokat látom
ismétlődni (még mindig, pedig már egy ideje próbálok rajta változtatni),
hogy ki vagyok centizve. Ráhagyás nélkül osztom be az időmet és az
erőmet, grammra használom föl az energiámat. Ezért akadok ki
olyanokon, ami egyébként egyáltalán nem lenne probléma – ha nem
vagyok késésben, mit érdekel a négyperces várakozás a kukásautó
mögött, ahogy ha nem cipelek annyi terhet, nem fáradok el, és simán
leszaladok az autóban felejtett telefonomért. Szeretem, ha tudom előre,
mi vár rám aznap, pont azért, hogy be tudjam osztani a fizikai és lelki
energiámat. Ha váratlan dolog csúszik be, akkor azonnal telítődöm,
hiszen már nem fér bele több, már nincs miből kiszakítanom – hacsak
nincs vészhelyzet, mert akkor persze rögtön találok magamban
tartalékokat.
Ahogy így fölfejtegetem, hogy miért és hogyan is működöm, rögtön
ernyed a testem, mélyebben veszem a levegőt, és már semmi bajom a
veszteglő kukásautóval!

Ha hagyom, gyógyul

Nem kell nógatni, hogy gyógyuljon a lábtörésem, a rendszer magától

igyekszik mindent megtenni, hogy egészséges legyen újra. Persze egyből
a balesetem után nem fogok tudni lábra állni, mert a fájdalom távol tart
tőle: rám kiabál, hogy maradjak a fenekemen, ne terheljem, hiszen az
nem segítené a gyógyulást. Megfogadom, amit mond, hiszen tudom: a
testem jót akar.
Ugyanígy a lélek is mindent megtesz, hogy gyógyuljon. Van egy
természet adta, ösztönös intelligenciája: ha behorpadt, törekszik
kikerekedni. Ha nem csinálok mást, csak nem akadályozom, már
rengeteget segítettem neki! Csak ez a csak nem is olyan kis dolog. Nehéz
félreállni a saját gyógyulásunk útjából. Hiszen annyi nyomás van rajtunk
kintről és bentről, hogy azt hisszük, mást kellene csinálnunk, mint amit
jónak érzünk, másmilyennek kellene lennünk, mint amilyenek vagyunk.

Az elfogadás folyamatos munka

Szeretnék, de alapból nem vagyok mindig meleg, elfogadó vagy

odaadó. Elvileg könnyen megy, de mikor a dolog a bőrömet érinti, ott
dől el, gyakorlatilag mennyire vagyok képes az elfogadásra.
Mikor még nem voltam anya, nem tudtam válaszolni arra a kérdésre,
elvetetnék-e egy downos gyereket. „Majd meglátom, megérzem,
eldöntöm, ha úgy hozza az élet, hogy ilyen lesz!” – válaszoltam, ha erről
kérdeztek.
Elvileg el- és befogadom majd gyermekeim szíve választottjait –
hiszen ez az értékrendi irányelvem –, de hogy tényleg így lesz-e, az majd
csak a gyakorlatban tud valóban megmutatkozni.
Nehéz félreállni a saját gyógyulásunk útjából.
 A klienseimmel való munka nap mint nap megpróbál. Értékrendem
szerint a feltétel nélküli elfogadás a melegágya a gyógyulásnak és
kiteljesedésnek, tehát ezt szeretném nyújtani – hitelesen, őszintén,
gyakorlatilag szeretném elfogadni őket, nem csak a szavak szintjén.
Csakhogy ez nem olyan egyszerű olyankor, mikor épp velem szemben
zsidózik valaki, vagy mesél arról, hogyan bántalmazza a gyerekét, vagy
máshol lépi át a határaimat.

Elméletileg, tehát messziről nagyon könnyű elfogadást adni feltételek

nélkül, közelről viszont erősen igénybe vevő. Az ilyen elfogadás egy
folyamatos belső munka.
Mindig újabb és újabb oldalamat ismerem meg a világgal történő
kapcsolódásaim által, ezért újabb és újabb lehetőségem van magamat
igazgatni, formálni, alakítani olyanra, amilyen lenni szeretnék.

Kell helyett jólesne vagy érdekel

Mikor meghallom, hogy „kell”, mindig fölkapom a fejem. Miért is

mondom azt, hogy kell? Ki szerint kell? Miért kell? Valóban
elengedhetetlen?
A kellene vagy a muszáj megfeleléseket rejthet magában magam és
mások felé is. Ahogy lehet felelősség elhárítása is: kötelességek mögé
bújni könnyebb, mint megvizsgálnom, hogy a kelljeim véltek-e, vagy
valósak.
Jólesne vagy érdekel – inkább ezekre az iránytűkre cserélem a
kelljeimet, amennyiben nem jelentenek valóban muszájt. Az öröm és a
kíváncsiság radikálisan szerethetőbb alapok.

Sziámi ikrem

Együtt élünk, közös a szívünk, a tüdőnk, a gyomrunk, a méhünk. Csak

a fejünk más. Az egyik mondogatja nekem, hogy együnk csokit, mert
fáradtak vagyunk, mert jólesne. A másik fejem tudja, hogy hosszú távon
nem lesz jó nekünk. De az elsőnek van egy olyan hangja, amitől kicsi
leszek, erőtlen, lenyomható. Pedig az idő nagy részében a második fejem
a domináns: céltudatos, kitartó vagyok. De ezen a területen mégis
rendre uralkodik az első: lenyom engem abba az állapotba, hogy nem
vagyok jó, hogy fogynom kellene, hogy a testem az ellenségem, amivel
meg kell küzdenem. Közben a másik fejemmel tudom, hogy a testem a
barátom, a szövetségesem, hogy csak akkor tudok jól működni, ha
együtt vagyunk, egy irányba tartunk, és ha eldobom végre az ostort.
Sziámi ikrek vagyunk, muszáj egyességre jutnunk, nem tudom
kettészedni magam – miközben az egyik felem a hűtőt nyitogatja, nem
tudok elmenni futni.
Egyik reggel egy meditáció alatt jön a kép: a sziámi ikreim
kettéválnak. Tudom külön nézni őket, és így meglátom, érzem, hogy a
megítélő részem fél és fáj, ettől lesz agresszív és elnyomó. Rögtön alakul
a kép: a másik részem megöleli őt. Érzem, hogy szaporán dobog a szíve,
tolna el magától – nem ismerős ez az ölelés, és az idegen dolog
bizalmatlanságot szül benne, diszkomfortot okoz. De nem adom föl,
erősen tartom a karomban. Lassan-lassan beleolvad a kezembe,
keménysége puhul, erőszakossága enyhül. Nem szólok semmit, csak
tartom őt a karjaimban, és pontosan tudom: erre a megélésre – hogy ő
fél, fáj, de ölelésre puhul – segítség lesz emlékeznem, mikor legközelebb
egymásnak feszülünk majd.

Játékosság

Nyaralásból, megfáradtan, közepemet elveszítve érkezem meg a ma

reggeli futásba. Tudom, hogy segíteni fog a mozgás, de még így is
nehezen veszem rá magam. Érzem a térdem súlyát, és belém nyilall a
fölismerés: gyerekkorom óta utálok futni! Sőt, gyűlölök. Akkor miért
vagyok a futógépen most?! Ez vajon egy kedves bánásmód, hogy
beleteszem magam valamibe, amit utálok?! Egyrészt húz a szívem
arrafele, hogy azt mondjam erre: „Nem, valóban nem támogató, tehát
innentől sosem teszem ezt magammal!”, másrészt meg büszke vagyok rá,
hogy újra és újra leküzdöm az elején ezt a kényelmetlen szakaszt, mert
három perc után mindig jobb lesz, és a végén mindig megkapom a
jutalmam: az érzetet, hogy közelebb kerültem a közepemhez. Így,
összességében azt hiszem, hogy igen, ez most, jelen állapotomban
inkább egy kedves bánásmód, mint sem.
A futás után meditálok. Nincs most konkrét ötletem, milyen
meditációt válasszak, így rulettezni kezdek: csukott szemmel
lepörgetem a meditációs appomon az aznapi ajánlatokat, és ahol megáll,
azt fogom hallgatni. Ez egy játék, nincs különösebb jelentősége – no de
én majd tulajdonítok neki! Az önismeretet sem kell túl komolyan venni.
Nem gondolom, hogy minden jel, de játsszunk: majd én jelet csinálok
belőle, ide nekem egy meditációt! Uh, pfff, nem kedvemre való jött ki,
hiszen ez egy kántáló meditáció – hangosan és kissé énekelve kell
ismételgetni, hogy satnam –, magamtól biztosan nem választottam volna,
mivel a kántálás nem áll közel hozzám. Mégis beleteszem magam,
komolyan veszem a játékszabályokat, ha már egyszer játék. Én vagyok a
fény, ami játszik a hullámokon: pattogok, illanok, csillanok, eltűnök,
kibukkanok…
Vajon miért van két olyan dolog a reggelemben, ami valahol távol áll tőlem,
ami nem esik föltétlenül jól? – kérdezem magamtól. És jön a válasz is: ha
helyet adok az újdonságoknak, akkor kiszoríthatnak néhány régit,
változást hozhatnak, s ezzel kicsit elengedem régi identitásomat is –
meg tudok újulni, de jó érzés is a belső szabadság!
Villannak tovább az érzetek-gondolatok, eszembe jut egy vicces
élményem, és hangosan fölnevetek. Neves írónk, Lackfi János
kreatívírás-óráján vettem részt egy alkalommal pár éve. Hozott egy
témát, kicsit kifejtette, hogy mit gondol róla írói szemszögből, majd mi
ott helyben írtunk rá egy szösszenetet, amit aztán fölolvastunk
egymásnak. Vagy még inkább neki – mindenkinek mondott valamit az
írására, én voltam kb. a tizenkettedik. Akkor már megjelent az első
könyvem, ötgyerekes családanya voltam, praktizáló pszichológus, mégis,
mint az általános iskolában, úgy izgultam, el-elvörösödve olvastam föl az
irományom. Nem értettem magam, mi történik velem?! Pár
másodpercnyi csönd, majd János megszólal: „Te használod valahol a
hangodat?” – kérdezi. „Igen, a gyerekeimhez elég sokat beszélek” –
válaszolom. Mire ő: „Többet kellene használnod!” Ennyi?! Ennyi.
Átfutott rajtam a csalódottság, és akkor végre rájöttem, hogy mi
játszódott le bennem! És jóízűt nevettem: a gyermeki, lentről fölfele
vágyakozó énemen (hogyan csináltam bálványt, ítélkező római császárt
valakiből), a föl sem ismert, de kielégítetlenül maradt elvárásomon
(hogy nem mutatta fölfele a hüvelykujját a művemre) és a váratlanul
kapott, furcsa megerősítésen (hogy mégis rám mosolygott valahogyan).
És most, ahogy itt a meditáció alatt eszembe jut, újra fölnevetek.
És pattanok is már tovább erről a hullámról egy másikra: eszembe jut
Palya Bea drága barátnőm, akit pár napja elkísértem egy szabadtéri
koncertjére. Zenekar nélkül, egy szál magában járta a hangja a
lélektáncot: szárnyalt, játszott, sugárzott, betöltötte azt a teret, aminek
a naplementés égbolt volt a határa – ha leosztom tízzel (hiszen elfogult
vagyok), még akkor is leírhatatlanul csodálatos élmény volt!
Asszociálok: hallatom a hangomat az írással én is… Bár nem az
énekhangom, de más hangom tud szárnyalni! Én is át tudok lényegülni
úgy, ahogyan ő, csak más területen. Felelősségünk van betölteni azt,
amire születtünk. Kaptunk valamit, amit adni tudunk – ahogyan ezt az
angol gift[66] szó kifejezi.
Suhanok tovább a meditáció szárnyain, itt eszembe jutnak a
szüléseim – no azok alatt mindig jó erősen hallattam a hangom! Pedig
alapjáraton többnyire jó kislány vagyok, az a típus, aki szétszorongja
magát azon, hogy ne legyünk túl hangosak, mert jaj, mit fognak szólni a
szomszédok. De lakik bennem valaki más is, aki például a szülés alatt
jelentősen erőre kap: az én dolgom életet adni, és ha ez azzal jár, hogy
szétkiabálom a falakat, akkor nincs az az isten, aki fölülírja ezt! És most
is életet adok, csak nem gyereknek, hanem egy könyvnek…
Így játszom én az önismerettel nap mint nap, ez az a játékosság, ami
engem megpuhít, könnyeddé és önfeledtté tesz, fölemel, átemel, elemel,
visz a szelek szárnyán, és ami által csillanni tudok a hullámaim – és
hullámvölgyeim – tetején.
Más így játszik a zongoráján, a Rubik-kockájával vagy azzal, ahogyan
forgatni tudja az ecsetét vagy a fakanalát.
 Mindegy, hogy mivel játszunk, csak tegyük minél többet!
Mert a játék – ha szívből fakad – hétmérföldes szárnyakat ad a
léleknek.

Kincs, ha nincs

Akkor kezdtem el igazán izgulni a gyerekeimért, amikor telefonjuk

lett, és emiatt előfordult, hogy nem lehetett őket elérni, mert
lemerült/otthon felejtette/elvesztette. Azóta, hogy először kaptunk
kölcsön egy házat pár hétre, tudom, hogy a fejemben lévő elképzelés,
hogy milyen jó lenne nekünk egy ház, messze nem azonos azzal, amilyen
valójában ott élni – nem kalkuláltam bele a számomra még ismeretlen
dolgokat, a rengeteg reparálandót, a folyamatosan behordott koszt, a
bogarakat és a fűnyíró szomszédokat.
Ugyanígy nem kalkulálom a belső változásokhoz sem az azokkal járó
új teendőket vagy problémákat. Ha eddig magányos voltam, és most
végre lett új párkapcsolatom, és szerelmes is vagyok, akkor lehet, hogy a
magány szorítását már nem érzem, viszont a megfelelések szorítása
erősödhet. Ha azt hittem évekig, hogy meddő vagyok, és küzdöttem
szégyennel, fájdalommal és dühvel, aztán végre teherbe estem, és
megszültem a gyerekem, akkor most az anyaság nehézségei fognak
megdolgoztatni. Ha eddig távol voltam a sikertől és az azzal járó
láthatóságtól, de most átfordultak a dolgok, akkor a korábbihoz kötődő
„nem vagyok elég jó” érzéshegy átfordulhat a nem kevésbé megpróbáló
„hol vannak a határaim?” kérdésbe.
A vágyott változások bekövetkeztével könnyebbnek élhetem meg az
életet egy ideig, mert valószínűleg telítődtem már a korábbi
állapotommal, és jó érzés ürülni. Viszont sem a külső, sem a belső
változások következtében nem lesz garantálhatóan kevesebb gondom,
mint előtte volt. Más típusú nehézségeim lesznek.
De a gondokra is igaz, hogy a változatosság gyönyörködtet!

A süllyedés az emelkedés első fázisa

 Te mindig jól vagy? – szokták kérdezni a klienseim. Nem, nem vagyok
mindig jól vagy teljesen jól, de mire odaérek, abba a fotelbe, többnyire
összeszedem magam, vagy összeszed engem a munkámért való
lelkesedés. De vannak napok, mikor például nem dolgozom…
Vannak napok, mikor nem megy, mikor nem tudom kirángatni
magam a mocsárból. Általában ezeken a napokon is próbálkozom. Ma
reggel például próbáltam futni, de egyáltalán nem esett jól, úgyhogy pár
perc után próbálkoztam a szabadtánccal – mikor engedem, hogy a
lelkem mozgasson, mikor nincs koreográfia –, de ma az sem hozott ki.
Ilyenkor nem segítenek a motiváló gondolatok, irritálnak a lelkesek,
így az az energiával telített önmagam is, aki másik napokon vagyok (aki
például tud önismereti könyveket írni).
Egy idő után föladtam a kirángatási próbálkozásaimat, és leültem a
pincében a földre. A zene haladt a saját útján, én meg csukott szemmel
dülöngéltem előre-hátra, mint egy imádkozó asszony. Beleengedtem
magam a feketébe, az árnyékba, a szomorúságba, a tehetetlenségbe.
Abba, hogy nem megy. Föladom. Nem akarom. Nem merem. Távoli
minden, ami fényes. Nincs kedvem semmihez. Se ébreszteni, se mesélni,
se főzni, se írni, se olvasni. A semmihez sincs kedvem. Fáradt vagyok,
belefáradt. Tudom, hogy magamat hajtom, minden főnök
engedékenyebb lenne, fogalmam sincs, vajon mikor fogom magam
szabadságra engedni.
Érzem, hogy kötött a testem, kötött a lelkem. Képtelen vagyok
szárnyalni, elrugaszkodni, kimozdulni, üresség van bennem. A
képtelenség állapotában jön egy kép valahonnan mélyről: egy mag
vagyok a földben, sötét van, fogalmam sincs, hogy létezik olyan a
világon, hogy levegő meg fény. Ezen a ponton érzem ma reggel először,
hogy ebbe a képbe bele tudnék kapaszkodni, erővel továbbvinni a képet:
a magból kipattan a csíra, és elindul fölfele! Érzem a lehetőségét, hogy ez
talán segíthetne kimásznom a mélységből, de nem megyek ebbe az
irányba, mert túlságosan tudatosan, agyi szinten született a magkép
folytatása, és néha a gondolatok csak sebtapaszok. Érzésvezérelt
útmutatásra vágyom, nem szeretném a nehézségeimet a
láthatatlanságba nyomni azáltal, hogy magamat is áltatva továbbsietek.
Ez van. Ma ez van. Ma így vagyok.
Ez most nem a sírós szomorúság, hanem a mély, a mozdíthatatlan, a
csöndes. Amelyiknek nincs előremozdító ereje, amelyiket nem érdekli a
világ, tehát se a jelen, se a múlt, a jövő pedig nem is létezik.
Félelmetes állapot, mert talán sosem múlik el. Bármennyire ott van a
testemben és a lelkemben, bármennyire tudom a fejemmel, hogy száz és
száz ilyen állapotból kijöttem már, most még sincs ott a húzóerő
bennem. Csak ülök, és mozgok előre-hátra, előre-hátra. Nem tudom az
idejét, meddig.
Gondolatok nem társulnak a pillanathoz, mikor érzem: meghajlok.
Hajlik a derekam. Jut eszembe, mint a szüléseimnél azon a ponton,
mikor a halálfélelem megtör: mindegy, legyen, megadom magam, ez
van, maximum beledöglök, annál rosszabb nem lehet. Beadom a
derekam, átadom magam valami nagyobb erőnek. És ahogy meghajlik a
testem, elmozdul a lelkem állapota is, egyik mozdulat hozza a másikat,
mint egy dominó: a derekam mozdítja a kezem, a kezem a mellkasom,
majd hullámzik tovább a mozgás a nyakamba, onnan tovább a fejembe,
ami után a lábam sem marad tovább egy helyben. Nem csinálok semmit
akarattal, nem találom ki, nem erőltetek, nem várok el, csak engedem
magam mozdulni és kimozdulni. A sötétség ritmusa kiéli magát, a törés
és a mozgás elhozza a fényt.
Ez a mai reggelem, a fél hattól fél hétig tartó utazásom. Mire
ébredezik a család, mire kezdetét veszi a nap, már egy tusolással
visszaföldelek a rutinokba, készítem az uzsonnákat, puszit adok az
iskolába indulóknak, főzöm a teát a lányomnak. A vízforraló zaja
aláfesti, ahogy belül, csöndesen és békésen örülök, hogy mertem
belemenni a sötétembe, és ezáltal megtapasztalni újra, hogy lehet a
süllyedés az emelkedés első fázisa.

Puccs a maximalizmus ellen

Talán ideje leváltani a maximalizmust, leszedni róla, hogy az valami

csodásan kimagasló tulajdonság! Ha perfekcionista vagyok, akkor magas
a belső mércém, amivel bizonyos szempontból semmi gond nincs, mert
ebből származik például az, hogy nagy teherbírású, figyelmes és
megbízható vagyok. A probléma, hogy a maximalizmusom aljas és
láthatatlan módon dolgozik ellenem.
Maximalizmus lehet a halogatásaim mögött. Föl kellene már hívni a
barátnőmet, de nem teszem, mert olyan igazán nyugodt tíz percet
szeretnék rászánni. Tologatom, mert ritkán sikeredik olyan igazán
tökéletes tíz perc. És ha adódik, akkor azon agyalok, hogy vajon egyezik-
e az ő tökéletes tíz percével. Halogatom a vasalást, mert akkor kellene
elkezdeni, mikor mind a 43 ingre lesz időm – ah, ebbe ma kilátástalan
belegondolni is, talán majd holnap…
A maximalizmus kapuőrként tart távol például az igazi pihenéstől.
Jobban kellene tartanom a határaimat! Határozottabban kellene priorizálnom!
Többet kellene aktívan/passzívan pihennem! Maximalizmus, mikor azzal
fekszem és kelek, hogy mit kellene most, mit kell majd, és mit kellett
volna. Magasra rakom a léceket, és csattogtatom az ostort a lábamnál:
„Ugorj már, ugorj nagyobbat!”

A lelkünk mélye mindent elutasít, amit kellene, mert ő azt szeretné

csinálni, ami jólesik neki.
Nem vágyik másra, mint hogy békén hagyják kintről és bentről, hogy
ne csesztessék, hogy például még mindig bénán evickél a munka–család–
pihenés háromszögében, vagy hogy még mindig egyedül van, és nem
regisztrált a Tinderre. Megértésre és elfogadásra vágyik. Ha „kell”-lel
közelítek hozzá, akkor bezár, elutasít, és csak kényszeredetten működik.
Maximalizmusból eredhet az is, ha mindig találok valami
kifogásolhatót a külsőmben, ha nem tudok munkát nem elvállalni, ha
sokat rágódom dolgokon, ha a szabadidőmből dolgozom, ha tudom, hogy
lépnem kellene, és évekig maradok egy helyben, ha nem tudom
átengedni (a mosogatást, a vezetést, a szót), ha senkire nem merem
igazán bízni (a gyerekemet, a munkát, magamat), ha irritál, hogy a
másik nem rak bele eleget (a családba, a munkába, a barátságba), ha
rendszeresen amiatt hagyok abba valamit, mert nincs már erőm többet
belerakni (tehát nem amiatt rakom ki a pontot, mert befejeztem), ha
annyit cipelek, amennyit pont elbírok még, vagy ha nem tudok befejezni
egy fölsorolást, mert még annyi mindent tudnék ideírni…
A maximalizmust a félelem küldi, hogy pajzsként óvjon engem. Félek,
hogy nem tudok tökéletesen megfelelni az elvárásoknak, leggyakrabban
a saját elvárásaimnak. Félek a megítélésektől, tehát rettegek a
sebezhetőségtől.
A maximalizmus bántás. Ráadásul a maximalista nemcsak magát,
hanem a mellette élőket (családot, barátokat, munkatársakat) is
szorongatja, hiszen ahogy magával viselkedik, úgy bánik másokkal: Nem
vagy olyan, amilyennek elvárnám! A maximalistaként vagy a maximalista
mellett eltöltött idő roncsolja az önbizalmat, mert folyamatosan
aszalódunk: soha nem lehetünk elegek, soha nem lehetünk elég jók.
[66] A gift szó egyszerre jelent adottságot és ajándékot.
A maximalizmust a félelem küldi, hogy
pajzsként óvjon engem.
 Nem volt egyszerű megkeresnem a maximalizmusom gyökerét és
dolgoznom vele, de a nem várt eredmények miatt érte csak meg igazán!
Mint mikor egy fájó foggal elmegyünk a fogorvoshoz, és ott orvosolják a
gyulladást, majd észreveszem, hogy jé, már nem is hullik a hajam,
elmúltak a kiütéseim és az ízületi gyulladásom is. Mára sokkal-sokkal
lazábbak a saját elvárásaim szorításai. Már nem próbálok a munka előtt
az utolsó percig játszani/fölolvasni/megfőzni/elpakolni, hanem
elfogadtam, hogy nekem kell húsz perc átállás egyikből a másikba, és ezt
meg is adom magamnak. Már el tudok küldeni úgy egy e-mailt, hogy
nem olvasom el négyszer újra, hogy biztosan tökéletesen fejeztem-e ki
magam, mindent beleírtam-e, és tuti nincs-e benne helyesírási hiba.
Nem lettem hanyag, de már tudok nem a százhúsz százalékra törekedni.
És egyáltalán nem utolsósorban a gyerekeimen is azt látom, hogy
lazábbak mellettem. De a maximalizmusom azért olykor-olykor még
igyekszik hatalomra törni, tehát résen kell lennem, hogy ne vegye vissza
az irányítást – például most, mikor betámad azzal, hogy ezt a szöveget
még legalább három ponton át kellene írni…

Veszítsd el a fejed!

„Ne veszítsd el a fejed!” – hangzik az okos tanács, miközben mennyire

jó dolog tud lenni, ha a – sokszor kiutat nem mutató – gondolkodásból ki
tudok jönni, mikor tudatosan megyek a kevésbé tudatos irányába. A Ne
lovalld bele magad!, Ne éld bele magad! kifejezéseknek sem nagyon
használjuk az ellentétpárjait.
 A nyelv, a szavak és a kifejezések formálnak minket. Szeretek
nemcsak irányítva lenni általuk, hanem használni is őket a magam
formálására. „Veszítsd el a fejed!”, „Lovalld bele magad!”, „Éld bele magad!” –
kezdtem el mondogatni pár éve. A kimondott szavaknak – még ha csak
belül hallom is – mozgatóerejük van. Ha beleélem magam valamibe,
akkor a testemben is elkezdenek föl s alá járkálni az érzések és érzetek,
egészen átlényegülhetek szavak által. A nyelvtan szabályai sem szentek,
nem érinthetetlenek. Ha merem őket bátran, a saját kényem és kedvem
szerint használni, akkor segíteni tudnak haladni a vágyott irányokba. Az
agyunk, szívünk és gyomrunk három irányítóközpontunk, és akkor
működünk legjobban, ha van köztük gondolat-, érzés-, energiaáramlás.

Mozdulatlan elmozdulás

Csütörtök délelőtt volt, kora tavasz, kezdtek megújulni az illatok. A

férfi, aki aznap reggel az irodámba lépett, előzetesen azzal keresett föl,
hogy a párkapcsolatán szeretne változtatni, és ehhez keményen tartotta
is magát az első három találkozásunk alkalmával. Próbáltam kicsit
jobbra, aztán balra terelgetni, érdekelt minden belső hegye és völgye, de
ő rendre visszairányított a témájához. Határozottan jelezte mindig, hogy
egyetlen téma érdekli csak, ne beszéljünk múltról, hivatásról, családról
és egyéb állatfajtákról. A harmadik beszélgetésünk vége felé megkértem,
hogy figyelje a karom.
– Most szeretném kizárólag a könyökömet mozdítani. Látod, képtelen
vagyok. Ha nem is akarom, mozdul vele a felkarom, ahogy az alkarom és
a kézfejem is. Visszafelé is így működik: ha például a könyököm
megsérülne, és mégis szükséges lenne mozgatnom, akkor az alkarom és
a felkarom tudna segíteni a mozgásképtelen testrészemet máshova
helyeznem. A lelkünk mit sem különbözik ettől, tehát nem mindig ott
tudok mozdítani, ahol elmozdulni vágyom.

Oszlopaim
 Teázás, meditálás, mozgás, mozgásmeditálás, baráti beszélgetés,
ölelés, alvás, hivatásom űzése, táncolás, nevetés, olvasás, adni tudás,
megfelelő szellemi és testi táplálékok fogyasztása, csöndben fürdés,
kádban fürdés, kutya fültövének simogatása, egyedüllét, közösségi
élmények, természetben föloldódás, írás, szerelem, irányított légzés,
szex, sétálás, öltözködés, masszázs, alkotás, zenehallgatás (vezetés
közben és jó hangosan), mély kapcsolódások ismerősökkel és
ismeretlenekkel, önismerés, utazás, önismereti utazás, szempihentető
tájbámulás, összefüggések keresése, könyvtárak, múzeumok és
koncertek látogatása, inspiráló videók bámulása, ruhaturkálás,
rendcsinálás, maga a változatosság, játszás a gyerekekkel, a szavakkal és
az életperspektívákkal – ezek és ilyesmik a lelkemet megtartó
oszlopaim. Egyik vastagabb, másik keskenyebb, sőt változni is képes a
vastagságuk, tehát a megtartó erejük és szerepük is. Ha csak egy-kettő
vagy három lenne, függővé válnék: rettegnék, hogy valamelyik kimegy
alólam, és összedőlök. Mivel sok van belőlük, nem félek, ha egy-egy néha
kiesik.

Túl sok oszlop

Ismerős a kép, mikor egy gyerek ül a szoba közepén a rengeteg játéka

között, és egyikkel sem tud játszani, ellenben végtelenül unatkozik?
Ismerős az érzés, hogy ez mennyire irritáló tud lenni? Nem hiszem el, hogy
megvan mindene, de mégsem tudja megtalálni bennük az örömét!
Hasonlóan tudunk elveszni a rengeteg eszközünk és oszlopunk között
is.

Ha túl sok önismereti dologhoz tudunk hozzányúlni, akkor sokszor

előfordul, hogy egyikhez sem sikerül úgy igazán.
Rengeteg az okosító könyv és a bölcs tanács(adó) körülöttünk,
sokszor mégis egy helyben topogunk. És a sok játék közt unatkozó
gyerekhez hasonlóan tudjuk saját magunkat irritálni: nem hiszem el, hogy
pontosan tudom, hogy mit kellene csinálnom, de semmit nem teszek!
Mikor túl sok van, nehéz elköteleződni.
 Amint picit megbicsaklik az örömöm vagy a sikerem az egyikkel,
rögtön átnézek a másikra, és azt gondolom, hogy majd az jobb lesz. De
nem lesz jobb, esetleg csak ideig-óráig. Akkor eldobom azt is, és megyek
át a következőre… Felszínesen leszek a helyzetekben, nem tudok
elmélyülni, nem rakok bele energiát, így nem köteleződöm el, így nem
tud kiderülni, hogy valóban jól passzol-e hozzám az eszköz, így könnyen
jön és könnyen megy mindegyik.
Hasonlókat élünk meg sokan például a Netflix kontra mozi esetében.
Az előbbinél, ha pár perc után nem tetszik egy film vagy sorozat, már
keressük is a következőt, majd a következőt… Hányszor visz el félórákat,
órákat, míg lehorgonyzunk valahol. Ellenben mikor beülünk egy moziba
– melynek keresésével órákat ritkán töltünk –, hányszor állunk föl öt-tíz
perc elteltével?
Mikor azt veszem észre a gyerekeimen, hogy nem tudnak semmivel
játszani, a játékok felét be szoktam zsákolni, és leviszem a pincébe pár
hónapra. Rögtön sokkal jobban el tudnak merülni a játszásban! Mikor a
gyerekem reggel szétesik, hogy a nyolc pulóveréből egyik sem jó, azt
szoktam javasolni, hogy selejtezzen le négyet, és rögtön fog kényelmeset
találni. Hasonlóan tudunk eljárni az önismereti eszközeinkkel is. Ha
tudom, hogy segítene a futás, az úszás, a tánc, a meditáció, az önismereti
csoport, a barátnőzés, a meseterápia, a családállítás, a párterápia és még
az az önismereti könyv is, amiről mindenhol hallok mostanában, akkor
talán a legsegítőbb, ha kiválasztok egyet vagy kettőt, a többit meg egy jó
időre elzárom magamtól.

Eszközkeresés

Ha a szerettemnek, barátomnak, ismerősömnek vagy az internet

népének bevált valami gyógymód, módszer vagy eszköz, hajlamosabb
vagyok annak esélyt adni. Ez rendben is van, hiszen a millió
életmegoldásból valahogy szelektálnunk kell, és a számunkra hiteles
emberek szűrője vagy a nagy számok törvénye segít nekünk ebben.
Viszont ezt a szűrést gyakran követi egy nem mindig tudatosított
elvárás: működnie kell nekem is! Ez önmagam és az eszköz felé is egy túl
magasra tett léc. Hiányzik belőle a megengedése annak, hogy
különbözőek vagyunk, amiért mindenkinek más válik be.
Egy-egy nekem jól működő, beváló eszközt megtalálnom időt kérhet.
Gyakran, ha azt érzzük, hogy elsőre nem működik valami, sarokba
dobjuk, pedig sokszor előfordul, hogy egy eszköz akár többszöri
kipróbálást igényel. Azt senki nem fogja tudni, hogy érdemes-e még
köröket futnunk vele, csak mi érezhetjük, hogy megéri-e még
próbálkoznunk. Sokszor dilemma, hogy adjunk-e neki még időt,
legyünk-e még türelmesek? Sosincs kint a válasz.
Volt egy jukkám, fontos emlék volt nekem, de pár éve elszáradt, nem
látszott benne élet. Már csak a fás szára maradt meg, mégis még két évig
locsolgattam. Egyszerűen nem volt szívem kidobni. És láss csodát: két év
után kihajtott! De nem locsolgatok minden elhalt növényt két évig –
nem adok minden eszköznek sem ennyi esélyt, mert rövid az életem.

Az igény szerinti eszközkeresés arról szól, hogy találjak az aktuális

állapotomnak, a működésemnek, a célomnak megfelelő, engem segítő
oszlopokat. Sokszor nem az visz előre, ha egy eszköz mellett tartok ki,
hanem az, ha a keresésem mellett.
Az életemet segítő dolgok fölkutatása állhatatosságot kíván: kitartást,
hogy bírjam a megpróbáltatásokat, az eszköztelen állapotaimat. A
siettetés bántó, ha magammal teszem, akkor is, ahogy az erőltetés is
bántó, ha magammal teszem, akkor is. A jó hír, hogy az életünk során
nincs szükségünk rengeteg alapeszközre, tehát ha kibírom, míg
megtalálom őket, akkor a birtokomban lesznek akár az életem végéig is
használható oszlopaim.

Kicsit többet, kicsit beljebb, kicsit máshogy

Amikor vannak jól működő lélektámasztó eszközeim, de mégis el-

elakadok, akkor lehet, hogy elég csak
 kicsit többet – ha eddig húsz percet jógáztam, legyen fél óra, ha
kéthetente jártam terápiába, legyen heti a rendszeresség,
kicsit beljebb – ha van egy nem rossz pszichológusom, és néha a
meditáció is megyeget, akkor mélyíthetek: kereshetek olyan
pszichológust, akivel gyomron tud vágni egy együtt töltött óra, és
kereshetek olyan meditációs módszert, ami a korábbinál jobban
behúz, mélyebbre visz, belevethetem magam egy erősebb
intenzitású belső munkába,
kicsit máshogy – ha eddig online kurzusokat vettem, menjek élő
csoportba, ha podcastokat hallgattam, akkor legyen meditációs app,
ha csoportba jártam, legyen egyéni.

Mikor?

Mikor és honnan tudom, hogy a problémám már akkora, hogy

érdemes segítséget kérnem?
A kellemetlen érzések jönnek és mennek. Bármilyen rosszak,
tarthatatlanok – képtelenség egy érzést kitartani vagy megtartani, csak
újra és újra stimulálni lehetséges. Haragot tartani például azt jelenti,
hogy ismételten fölidézem az okokat, tehát belepörgetem magam abba,
hogy miért is haragszom az illetőre.
Ami több ideig velünk marad, azt már hangulatnak hívjuk, például
mikor a reggeli rossz álom belevési a fogát a napunkba. Egy-két napnál
tovább nem maradnak velünk ezek sem, csak a robotok ússzák meg a
hangulatingadozást.
Ha sokszor rossz a hangulatunk, akkor rossz lelkiállapotban vagyunk:
kiegyensúlyozatlan az idegrendszerünk, levertek, érzelemmentesek
vagy túlságosan ingerültek vagyunk az idők többségében. Ez már nem
pillanatnyi-napnyi vacakság.
Ha sokáig vagyunk rossz lelkiállapotban, az lehet egy életszakasz, ami
tovatűnhet idővel, de ha sokáig elhúzódik, vagy nagyon kis szünetekkel
ismétlődik, akkor kiadhatja akár az örömmentes életet is.
 Hogy melyik szakaszban érdemes lépni, új utakat vagy segítségeket
keresni? Ez hasonló, mintha azt kérdezném, hogy kinek mi a kellemetlenség,
a nehézség, a probléma, és mi a krízis. Egyénfüggő.
Legtöbben várnak az elhúzódott állapotig, ami teljesen érthető,
hiszen ha zokogok egy szomorú filmen, akkor többnyire nem szükséges
egyből a krízisambulanciára telefonálnom, ahogyan egy munkahelyi
kirúgás után viszont természetes a letargia. Viszont az elhúzódott
állapotban ott a rizikó: ha tartósan vagyok rosszul, akkor vajon lesz-e
elég erőm ahhoz, hogy ki tudjak jönni a mély és sötét gödörből, vagy
lesz-e elég erőm, hogy fölemeljem a telefont, kinyissam a szám, és
segítséget kérjek?
Van, aki nem tudja vagy nem képes megállítani, hogy egy erős
negatív érzelméből ne legyen negatív hangulat, amiből aztán ne legyen
rossz lelkiállapot, amiből ne legyen nehéz életszakasz, amiből ne legyen
örömmentes élet. Van, aki lazán kihúzza magát az ismétlődő rossz
lelkiállapotokból, meg tudja rázni magát, és irányt tud változtatni, el tud
indulni kifelé. És vannak olyanok is, akik nem problémáznak azon, hogy
nincs teletűzdelve az életük kiugró örömökkel. Nekik ugyanolyan joguk
van ahhoz, hogy ne változtassanak, mint másoknak ahhoz, hogy
segítséget kérjenek akár már egy rövid ideje fönnálló, rossz lelkiállapot
esetén. Nincs bölcsebb tanácsadó, mint aki mi lehetünk saját magunknak
– egészen addig, míg vagyunk olyan állapotban, hogy ki tudjunk látni
belülről.

Csak egy kutya

Elvetéltem többször, az anyámat börtönbe zárták, váltam is – hogy

csak párat említsek a megrázkódtatásaimból –, mégis eddigi életem
egyik legnagyobb traumájának a kutyám elvesztését tartom.
Sebezhetőnek érzem magam, ahogy most leírtam ezt, villog a piros
lámpa: veszély, veszély! Könnyen megkaphatom, hogy ki az az
érzéketlen hülye, akinek egy kutya halála fájdalmasabb, mint egy vetélés
vagy egy válás?!
 A kutyám tizenkét éves koromban lett a társam, és kísértük egymást
kilenc éven át. A közösen eltöltött évek többsége alatt gyerek voltam
még, sokszor védtelen és bizonytalan, sérült és sérthető facsemete. A
leghűségesebb társam a gyerekkoromból átvezetett a gyötrelmes
kamaszéveimen keresztül a fölnőttségbe – mint egy rongyi az oviba,
átmeneti tárgyként[67] kísért a szülői házból az első saját otthonomba.
Feltétel nélküli elfogadásával – hogy bármit tehettem, szeretett, és örült
nekem – és végtelen simogatástűrő képességével olyan biztonságos
kapcsolatot éltem meg vele, amit emberi lénnyel akkoriban nem.
Mikor váratlanul rosszul lett, és kiderült, hogy rákos, és talán csak
pár hete van hátra, hazafelé fölmondtam álmaim munkahelyén,
egyszerűen nem volt kérdés, hogy ott a helyem mellette. Életem egyik
legjobb döntésének tartom ezt azóta is, soha egy pillanatra sem bántam
meg. Az állapota rohamosan romlott, így hetekig lényegében ki sem
mozdultunk a szobából – ez volt életem egyik legnagyobb és
legfájdalmasabb belső utazása. Óriási tanulás volt egy szerettemet a
halálba kísérni. Jobb ember lettem a kutyám által, a betegsége és a halála
által pedig sokkal jobb segítő szakember – azóta sem vettem részt olyan
képzésen, ami fölérne ezzel a tapasztalattal. Ha újra lehetne élnem,
mindent ugyanígy csinálnék, annak ellenére, hogy ez a folyamat és ez a
veszteség volt életem legnagyobb traumája. Még zsenge, kitett, nagyon
sebezhető állapotomban ért a csapás, és pont az a lény nem tudott
támogatni engem, aki az előtte lévő években a leginkább mellettem állt –
a kutyám maga.
Teljesen összetörtem, és nagyon nehezen tudtam fölállni. Földrengés
volt, cunami és erdőtűz egyszerre. Szétroncsolt, porrá zúzott, és hűlt
helye volt bennem az életnek utána még nagyon sokáig. Csak egy kutya
volt? Kívülről nézve lehet, hogy igen. Belülről? A biztonság és a szeretet
forrása. És ha ez a forrás elapad – főleg egy erre nem fölkészült, magát
megtámasztani kevéssé tudó embernek –, akkor az traumatikus.
Átmenve a gyászon és formálódva általa, erősödtem, sokkal több
eszközöm lett állni az élet csapkodó hullámait.
 Az, hogy empátiát tudok érezni egy korábbi énem fájdalmával
kapcsolatban – tehát nem ítélem meg egy fiatalabb kori cselekedetemet
vagy működésemet –, nagyon sokat segít, hogy szeretteim, barátaim,
klienseim mellett tudjak lenni úgy, hogy ne ítéljem meg az ő
fájdalmaikat sem. Honnan tudhatnám, hogy a hullám, ami kívülről talán
viselhetően kicsinek látszik, mennyire fájdalmasan csapja meg a
másikat?!
Csak egy kutya? Csak egy korai vetélés? Csak egy munkahelyi
kirúgás? Csak egy kis pánik? Csak egy szakítás? Csak tudnánk már
feledni a csakokat…!

Nehézből a könnyűbe

Nehéz vagyok, súlyos, nem bírnak el az emberek, nem bírom el

magam sem – éreztem kicsi gyerekkorom óta.
Nem vagyok ezzel egyedül, tudom. Sőt, sokkal többen vagyunk ilyen
érzetekkel, mintsem az látható. Nem mindig a testképzavarban testesül
meg „az élet nehéz”-szindróma. Sokan gyógyszert szednek rá. Vannak,
akik társfüggők lesznek, mások drogokat hívnak segítségül, vagy az
érzéseiket munkával tompítják zsibbadtra. Nem kis ideig tartott
eljutnom odáig, hogy ma már ritkán érzem magam soknak. Nehéznek.
Túl bonyolultnak. Túlérzékenynek. Nem mondom, hogy könnyű
magammal együtt élnem, hiszen a lélek útvesztőjében bolyongok, de
közben szeretek is ott. Azt is tudom már, hogy más szempontból meg
könnyű velem, például elfogadásban jó vagyok, van humorom, és a
húslevesemről is azt mondják, verhetetlen.
[67] Donald Winnicott pszichiáter így nevezte el azokat a tárgyakat (például egy takaró vagy
pelenka) és viselkedéseket (például ujjszopás), amiket egy gyermek használ ahhoz, hogy az
anyjáról vagy más kötődő személyről le tudjon válni, el tudjon tőle szakadni.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Donald_Winnicott#.C3.81tmeneti_t.C3.A1rgy
 Csak egy kutya? Csak egy korai vetélés? Csak
egy munkahelyi kirúgás? Csak egy kis pánik?
Csak egy szakítás? Csak tudnánk már feledni a
csakokat…!
 Ha interaktív film[68] lenne az életem, látom egy pontján a választást:
Dorka önismeretből jeleskedjen, vagy legyen fekete öves depressziós?”
Nekem a lélekbúvárkodás – beleértve a táncolást, meditációt és egyéb
zsigerekig nyúló eszközöket – egy olyan sport, amivel megmentem
magam egy másik úttól.

Míg mások futás vagy úszás, vívás vagy bokszolás segítségével

formálnak erőt a fájdalmaikból, én az önismeretet használom. Egyik sem
jobb a másiknál, de biztosan mindegyik jobb a drognál vagy a
legyógyszerezett állapotnál.
Az Untold című, Caitlyn Jennerről szóló dokumentumfilm tökéletesen
mutatja be, hogyan is lehet egy belső feszültségből aranyat kovácsolni –
szó szerint, hiszen még Bruce néven, a nemváltoztatása előtt, 1976-ban
világcsúccsal nyerte tízpróbában az olimpiai aranyat. Pici gyerekkora
óta érezte, hogy nincs a helyén, de csak két házasság után, több gyerek
apukájaként jött elő a Bruce mögött rejtőzködő Caitlyn, aki nem tagadta
meg korábbi énjét, hanem pontosan látja, hogy mit minek köszönhet:
„Mindig is küzdöttem problémákkal, de nélkülük talán sosem értem
volna el mindazt, amit végül sikerült.”[69]
Egyikünk a sport, másikunk az éneklés, színjátszás vagy rajzolás, én a
belső ásatásom segítségével bírom el saját magamat úgy, hogy ne kelljen
könnyíteni a testemen sem. Ez az egyik fő eszközöm arra, hogy
emelkedett, gondtalan lelkiállapotot tudok magamnak teremteni, tehát
így formálok állhatatosan nap mint nap a nehézből könnyűt, a
szorongatóból szárnyalást, a reménytelenből örömtelit.

A félelmetes erő

A gimnáziumban mindig azt hittem, hogy azért nem szólítanak meg a

fiúk, mert nem vagyok elég szép, kedves és alacsony. Az átlagtól
eltérőnek éltem meg magam, úgyhogy elfogadtam, hogy nem születtem
központi figurának. De nem volt ez rossz nekem, mivel volt pár mélyebb
barátságom, amelyekben teljesen jól éreztem magam.
 Aztán egyszer fölnőttként beszélgettem egy volt évfolyamtársammal,
aki akkoriban a mainstream fiúk közé tartozott, és rendkívül
meglepődtem, mikor azt mesélte, hogy sokan tartottak tőlem, ezért nem
közeledtek. Volt kliensem is, aki beszámolt arról, hogy mikor először
hallott nyilvánosan beszélni, megrettent a kiállásomtól, a hangomtól, az
erőmtől – aztán mégis bátorságot merített, eljött hozzám, és majd
megdöbbent, hogy mennyire lágy és kedves is vagyok! Erős nő barátaim
és ismerőseim is megtapasztalták életük során nemegyszer, hogy az
emberek félnek tőlük. Ez a férfiak részéről gyakran távolmaradást, a nők
részéről meg kisebbségi érzést, alárendelődést, félelmet-küzdelmet vagy
hideg távolságtartást eredményezett.
Az erőtől én is tudok félni. Korábban sokszor rettegtem mások
dühétől, ahogy tartottam a saját erőmtől is. Mivel nem voltam vele
baráti, jó viszonyban, sokszor próbáltam elfojtani, és így engedtem, hogy
a düh tudat alatt vezéreljen: mikor már nem voltam képes tovább lent
tartani, kiömlött belőlem úgy, hogy mondjuk lekiabáltam a gyerekeim
fejét. Legtöbbször már a folyamat közben éreztem, hogy borzalmas, amit
teszek, de nem tudtam magam leállítani. Mintha kinyitottam volna egy
szénsavas üdítőt, de mivel már előtte föl volt rázva, nem tudtam
visszazárni úgy, hogy ne szivárogjon. Nem tudtam használni az erőmet.
Aztán egy ponton elegem lett. Elegem lett a szégyenből és a
bűntudatból, amit megéltem ezekben az ismétlődésekben, elegem lett,
hogy láttam a gyerekeim szemében a félelmet. Döntöttem: végére járok
a düheimnek, az erőm kontrollálatlanságának, és változtatok magamon!
Hosszan dolgoztam ezen a kérdéskörön.

Elővettem és nézegettem engem ért élményeket, mert bár a kiút jobban

érdekelt, tudtam, nekem ott van az egyik kulcs ahhoz, hogyan tovább, ha
tudom, hogyan kerültem ide. Azért mentem hátra, hogy szabadabban
mehessek előre.
Szétszálaztam a működésem, hogy tisztán lássak. A megértés olyan
nekem, mint amikor rájövök, hol és hogyan gubancolódott össze egy
fonal: egyszerűsíti a visszafejtést, és aztán a rendezett gömbölyítést.
 Eljutottam odáig, hogy megtanultam csatornázni az energiáimat.
Megélem sokszor, hogy a dühvé is alakulni tudó erőm nagyon hasonló,
mint ami a szülésnél a kitolási szakaszban van: egy olyan erődús energia,
ami a sötétségből a napfényre tud hozni, ami életet tud adni. Ha
szeretettel fogadom az erőmet, ha nem címkézem rossznak, akkor tudok
a tüzével csodát is kovácsolni! Ma már tudom használni, és nem
használódom el általa. Ma már nagyon ritkán kiabálok a gyerekeimmel,
és ami még jobb: ha teszem is, legtöbbször tudatosan teszem, és határt
tudok szabni magamnak, hogy meddig megyek el benne, tehát nem önt
el utána a szégyenláva sem.
Persze nem mindig sikerül a jobbik oldalamat kihozni önmagamból.
Amikor egy családtagom újra és újra átlép a már többször verbalizált
határaimon, akkor tudom, hogy el kellene számolnom tízig. Vagy
vennem kellene három mély levegőt. Vagy először csak tudatosítanom
kellene a testi érzéseimet – feszít a mellkasom, erősen dobog a szívem,
megfeszülnek az arcizmaim. Vagy föltennem magamnak a Brené
Browntól tanult[70] ötször ötös kérdést: 5 perc múlva érdekes lesz? 5 óra
múlva érdekes lesz? 5 hét múlva érdekes lesz? 5 hónap múlva érdekes lesz? 5 év
múlva érdekes lesz? Vagy átölelnem magam. Vagy bármi más remek
ötletet alkalmaznom abból a hatszázötvenkettőből, amit másoktól
hallottam! De nem, nem mindig sikerül. Még mindig előfordul, hogy
helyette fölrobbanok – ilyenkor igyekszem legalább arra figyelni, hogy a
repeszeim ne okozzanak maradandó sérüléseket.
Elvégezve ezt a sok belső munkát, ma már nem tekintem a dühöt
másnak, mint erőnek. Ma már nem félek a saját erőmtől. És más erejétől
is igen ritkán riadok meg, azokra az esetekre tartogatom azt, amire még
való az erő: harcolok vagy elfutok. Az erő egy sárkány, amit csodálatos
meglovagolni tudni!

Szünet

Az egyik gyermekem úgy jött a világra, ahogy a tankönyvek szerint

nem lehetséges: úgy illeszkedett be a szülőcsatornába, hogy elvileg csak
császármetszéssel születhetett volna meg. Mégis kibújt ott, ahol a többi
testvére, tehát azzal kezdte az e világi pályafutását, hogy megcsinálta a
lehetetlent. Mesélhetetlen fájdalom volt megszülni őt, mert órákon át
nem volt szünet a méhösszehúzódások között. A többi szülésem is
eszméletlen módon fájt, de mindegyik túlélhető fájdalom volt, mert a
kontrakciók közötti pár perces szünetek olyan megváltozott
tudatállapotok, amikből úgy tudtam tankolni, mint ahogy a Forma–1-
ben a kiállásokban tuningolják föl az autókat. Ennél a „lehetséges a
lehetetlen” gyermekemnél viszont órákon át nem éreztem, hogy
túlélem, ellenben biztos voltam a halálban.
Azóta úgy gondolom, azon áll vagy bukik, hogy bírható-e egy
bírhatatlan fájdalom, hogy föl tudom-e osztani falatokra. Mikor nem
pihenek, mikor nincs lélegzetvételnyi időm, mikor állandóan összeszorít
az élet, akkor azt érzem, hogy nem bírom ki. Vagy kibírom, de akkor
meg abban vagyok bizonyos, hogy nagy ára van, például mélyen belül
roncsolom, betegítem magam.
Sokáig nem szabtam magamnak határt, és simán válaszoltam
munkaügyben levelekre fektetés után, vagy cikket írtam hétvégén, vagy
fölvettem délután munkatelefonokat, tehát létrehoztam az életemben a
szünet nélküli állapotot. Nem tudtam magamnak határt szabni, és ezért
másoknak sem. Aztán a testem egyre erősebben jelzett: sokszor szorított
a torkom, görcsölt a rekeszizmom, nem kaptam rendesen levegőt,
éjszakánként gyakran erős szívdobogás ébresztett. Egy ponton úgy
döntöttem, hogy nem várom meg, míg egy lelet is igazolja, hogy véget
kell vetnem a kilégzések nélküli életnek. Ma már sokkal erősebben
tisztelem és vigyázom magamat, bátrabban határolok. Persze vannak
még nehéz helyzetek és időszakok, az élet folyamatosan változik, és
pofátlanul kéri a korrigálásokat, de így már túl tudom élni a
kontrakcióit.
[68] „A néző konkrét döntést hoz, s valamilyen interakció eredményeként (amely nem csupán
mentális, hanem fizikai síkon nyilvánul meg) beavatkozik a műbe, változást idéz elő abban.”
Forrás: https://mediakutato.hu/cikk/2011_04_tel/05_interaktiv_film
[69] Untold: Caitlyn Jenner. Netflix, https://www.netflix.com/title/ 81026436
[70] Brené Brown: Atlas of the Heart. Random House, 2021, 103. oldal.
 Pióca

Akinek volt már közelebbi viszonya kicsi gyerekkel, az tudja, hogy

mikor igazán szeretnénk, hogy távolodjanak, no, akkor tapadnak a
leginkább! Mint egy pióca, úgy kell lefejtenem magamról, mikor
szeretnék kicsit nyugodtan beszélgetni az apjukkal, mikor a figyelmemet
igényli egy hivatalos ügyintézés, vagy csak szeretném élvezni a reggeli
teám mellé a csöndet. „Öleld úgy, hogy távolodjon!” – szokta mondani
anyukám, és ez nekem is nagyon bevált. Ha sokat ölelem őket, tehát ha
elég minőségi időt töltök velük, akkor föltöltekeznek biztonsággal, és így
stabilan tudnak a világot fölfedező rövidebb és hosszabb útjaikra
indulni. Még egy beszélgetésbe is sokkal kevésbé zavarnak be, ha
közvetlen előtte olvastam nekik egy mesét. Úgy is fogalmazhatok, hogy
ha kapnak belőlem eleget, akkor rám tudnak unni.
Így gondolkodom a fájdalmainkról, a szégyeneinkről és egyéb
kínjainkról is: ha nagyon gyorsan szeretnénk megszabadulni tőlük, nem
eresztenek minket! Ha ki akarom zárni őket a szobából, bekúsznak a
küszöb alatt. Ha megölelem őket, elbeszélgetek velük, és még a
terapeutámhoz is közösen megyünk, akkor egy idő után erőltetés nélkül,
önszántukból válnak le rólam.

Körforgalom

Bármennyire ismerem is a gyönge pontjaimat, attól még mindig

gyöngék. Tudom, előfordul, hogy túlságosan lágy vagyok a
gyerekeimmel, tisztában vagyok vele, hogy sokszor nem mérem föl,
hogy mennyit bírok el, és ezért túlvállalom magam, és bármennyit is
dolgoztam a dühömmel, még mindig hirtelen tudok lenni. Ráadásul
színesíti a képet, hogy ami egyszer a gyönge pontom, azt máshonnan
nézve szeretem (az elfogadó, türelmes, meleg fészket teremtő anyát, a
nagy teherbírásomat, a szenvedélyes női részem). Legtöbbször az segít,
ha tudatosítom a helyzetet (Ez itt a gyönge pontom!), és döntést tudok
hozni, hogy merre tovább (Nincs vész, mehetsz tovább! Lassíts! Válts irányt!),
de mivel ezek a gyönge pontjaim, ezért sokszor automatikusan,
átgondolás nélkül rohanok.
Sokat segít nekem egy meditációmban „talált” képet fölidéznem:
mikor az automatizmusaim visznek előre, az olyan, mintha a
megengedett maximális sebességgel (vagy még gyorsabban),
tempomattal haladnék egy autópályán. Az a célom ilyenkor, hogy
menjenek előre a dolgok, odaérjek, elintézzem, letudjam, túl legyek rajta
– nem föltétlenül tudatosulnak ezek az adott pillanatban, de hajtanak
előre. Nem nézelődöm jobbra-balra, hanem meredten figyelek előre, és
tartom az irányt. Ha „vészhelyzet” van, tehát ha közeledik egy gyönge
pontom (általában érezzük, ha már nem a legjobbat tudjuk kihozni
magunkból), akkor ha sikerül odaképzelnem egy körforgalmat, akkor
már nyert ügyem van! Rögtön lelassulok, ahogy vizualizálom, hogy
megyek egy-kettő vagy akár hét kört, így meg tudom adni a döntés
idejét, hogy hol jöjjek ki a körforgalomból. Kijöhetek úgy, hogy arra
megyek tovább, amerre eddig haladtam – tudatosan is föl lehet robbanni
–, de dönthetek úgy is, hogy irányt változtatok. Ahogy körözök a
körforgalomban, egy dolog egészen biztosan megtörténik: nem tudok
ész nélkül száguldani tovább, tehát féket rakok az automatikus
működésemre.

Hit

Mikor a gyerekeim fölteszik a legfogósabb kérdéseket, például hogy

van-e Mikulás, vagy létezik-e a Fogtündér, akkor azt szoktam nekik
mondani, hogy azoknak van, akik hisznek benne. Ugyanígy
gondolkodom a házasságomról is: addig van, míg hiszek benne.
A hit – még ha illúzió is – teremtő erő. Akkor meg miért ne
használjam?!
Nem vagyok istenhívő, azt viszont szentül hiszem, hogy nem az
ember a legnagyobb erő a Földön. Nekem a templomom, ahol ezt a
nálam nagyobb valamit találom – látszólag talán ellentmondásos módon
– én magam vagyok. Ha háborítatlanul be tudok menni a lelkembe – ami
legtöbbször testi munka, mozgás, légzés, meditáció által történik –,
akkor ott jön létre az érzet: eltörpülök, kicsi leszek, és tudok
kapcsolódni valami fölöttem lévő erővel. Néha Univerzumnak hívom,
néha Égnek érzem, néha a csillagoknak, néha a Földanyával azonosítom,
de volt már, hogy a Nap, a Hold vagy a Fény szimbólumához kapcsoltam.
Más Istennek vagy Teremtőnek hívja, vagy a nevén sem nevezi. Igazából
nekem teljesen mindegy, hogyan hívjuk, vagy hogy nem hívjuk. A
fontosabb nekem, hogy abban az állapotban találok valami olyan belső
békét, amit máshol ritkán. Ott tud kijönni belőlem a „Föladom!” mondat
úgy, hogy nem lemondó hangsúly van benne, hanem a biztos és nyugodt
erő: én kicsi vagyok ehhez, rábízom magam a Nagyobbra. Ott tudok
hinni abban, hogy a világ és a világom főbb irányait nem én
kontrollálom – azzal egyidejűleg, hogy a saját életem dolgainak
megélésébe óriási belenyúlási lehetőséget és felelősséget érzek.
A hit – még ha illúzió is – teremtő erő. Akkor
meg miért ne használjam?!
 Amikor a mély hittel rendelkező, református barátnőmmel
beszélgetünk, akkor ő Isten megtapasztalásának hívja. Nagyon-nagyon
hasonló megéléseket tárunk föl egymás előtt, nagyokat nevetünk-sírunk
együtt, mert bár nagyon más a hitvilágunk, mégis fél szavakból és
egyértelműen érezzük és tudjuk, hogy miről beszél a másik: egy olyan,
valami fölöttünk állóval kapcsolódó állapotról, ami egy leírhatatlan
egységélményt hoz, ami segít fölülemelkedni a földi élet nehézségein.
Ez nem lila duma, megfoghatatlan lufipszichológia, hiszen már
„azonosították a vallásos vagy spirituális (misztikus) élmény átélésének
neuroanatómiai hátterét. Ki akarták deríteni, hogy agyunk mely régiói
aktívak, amikor átváltunk egy másfajta tudatosságra, amelyben egynek
érezzük magunkat az univerzummal (megtapasztaljuk Istent, a nirvánát,
az eufóriát). Tibeti meditálókat és Ferences-rendi apácákat kértek meg,
hogy meditáljanak, illetve imádkozzanak. … E kísérletekkel sikerült
kimutatni, hogy az agy bizonyos területein ilyenkor váltás történik a
neurológiai aktivitásban. Először is: csökken a bal féltekei nyelvi
központok aktivitása, s ennek következtében a belső monológ
elcsendesül. Másodszor: csökken az orientációs-asszociációs terület
aktivitása, ami a bal félteke hátsó részén, a gyrus parietalis posteriorban
található. Ez az agyterület segít beazonosítani személyes testi
határainkat. Amikor ez a terület gátlás alá kerül, vagy érzékelő
rendszerünkből kevesebb ingert kap, akkor elveszítjük annak
érzékelését, hogy – a körülöttünk lévő térhez viszonyítva – hol
kezdődünk és hol végződünk.”[71]
[71] Dr. Jill Bolte Taylor: Mennybe döngölve. Egy agykutató boldogító agyvérzése. Ford. Domján
Eszter. Agykontroll Kft., 2010, 127–128. oldal.
 Állhatatos munka

Mikor az anyukámmal közös TEDx-előadásra[72] készültem, muszáj

volt a mindennapokban használt eszközeimet kiegészítenem valamivel,
mert úgy éreztem, hogy különben nem leszek képes kihozni magamból
azt, amire vágyom. Fontos volt a démonaimmal szembenéznem, és
elbúcsúzni tőlük, vagy barátságot kötni velük.
„Számtalan felmérés készült arról, mitől félnek leginkább az
emberek, és ezekből gyakran az derült ki, hogy többségünk jobban fél
egy előadás megtartásától, mint a kígyóktól, a magas helyektől – vagy
akár a haláltól” – írja a TED elnöke és vezető kurátora, Chris Anderson.
[73] Én sem tartoztam a szabályt erősítő kivételek közé, viszont hittem

abban, hogy átformálhatom magam, és a hitemhez találtam megfelelő

eszközöket is. Először is választottam egy indulót, egy engem lelkesítő
zeneszámot, amire heteken keresztül majdnem minden hajnalban
egyedül, befele figyelve táncoltam. Közben pörögtek a filmkockák
előttem: vizionáltam, ahogy a színpadon előadom a szövegemet. Azt
képzeltem el, hogy sikerül. De a vágyott siker nem a taps volt, nem is a
lelkes, csillogó szemű emberek vagy a pozitív visszajelzés. Még csak az
sem, hogy ne bakizzak. A legeslegjobban arra vágytam, hogy jól érezzem
magam a színpadon! Hogy ne görcsöljek, ne szorongjam szét magam, és
miközben előadok, ne a végét várjam. Az volt az – eleinte
elképzelhetetlen – elképzelt, hogy a színpadon állva, a közönség elé
tárva gondolataimat és lelkem mély bugyrait, belül otthonosan érzem
magam: jófajta izgatottságot, melegséget és fölemelő békét élek át. A
rettegésemet és szorongásomat izgalommá akartam alakítani.
Elképzeltem, hogy belesülök, és szoktattam magam a tapshoz is – nem
volt könnyű megtanulni állni a figyelmet sem.

A zenével állapotfüggő tanulást teremtettem: összekapcsoltam a

dallamot egy érzéssel, így később ezt az érzést a zene bekapcsolásával, egy
 pillanat alatt elő tudtam csalogatni a kocsiban vezetés közben, sétálás alatt
vagy a nappali közepén.
És elő tudtam hívni az előadás előtt pár perccel is, mikor a helyszínen
elvonultam, és meghallgattam a zeneszámot.
A elképzelt kép és a zene kevés lett volna. A mozgást azért volt fontos
hozzákapcsolnom, hogy a zsigeri szintjeimet is megtanítsam a vágyott
állapot elérésére. Korábban rettegtem minden olyan helyzettől, amikor
ki kellett állnom az emberek elé, még akkor is elpirultam néha, mikor
kértem húsz deka sonkát a boltban. Sosem szerettem a reflektorok
fényét, nem is értettem, mi lehet a jó benne. Úgy véltem, hogy a
szüleimből az összes extrovertáltság a bátyámnak jutott, én meg a kis
szorgalmas introvertált voltam. De mikor megszületett bennem a TEDx-
előadás ötlete, az már valamiből született: nyomott belülről, ki akart
jönni valami – voltak gondolataim, amiket már nem találtam meg
máshol, kezdtem látni, hogy sajnos nincs akkora szerencsém, hogy
mindent megfogalmazzanak helyettem. Nem a reflektor mozgatott,
hanem fényt adni a bennem lévő dolgoknak. Hittem – és azóta is hiszem,
erről szól a könyvírás is –, hogy ezzel tudok adni másoknak, ami pedig jó
érzés nekem. De ehhez át kellett programoznom a zsigeri
automatizmusaimat, át kellett itatnom magam valami addig
ismeretlennel, fölülírni a régit. Állhatatosan gyúrtam az
önbizalomizmomra.
És sikerült!

Rendkívül büszke voltam és vagyok azóta is magamra. Nem arra, hogy

nem sültem bele, nem arra, hogy vastapsot kaptunk, nem a színpadon
nyújtott teljesítményemre, hanem az azt megelőző rengeteg belső munkára,
amivel át tudtam formálni magamban valami olyat, amiről korábban azt
hittem, a személyiségem elengedhetetlen összetevője.

Büszkeség és balítélet

Az anyukámmal közös TEDx-előadásra való készülés hónapokig

tartott. Nemcsak az előző részben taglalt folyamat vett igénybe rengeteg
időt, hanem hogy a szöveget külön-külön és együtt is egésszé
gyurmázzuk-fonjuk-kerekítsük, és azután azt megtanuljuk előadni is.
Rongyosra próbáltuk, az utolsó hetekben már volt, hogy naponta
többször is.
A három kiskamasz gyerekemnek túlságosan nem akaródzott
megnézni a föllépésünket, mivel a téma nem érdekelte őket, engem meg
a nagymamájukat pedig látnak otthon eleget. De ragaszkodtam hozzá.
– Nagyon örülök, hogy eljöttetek, mert így láttátok, hogy mi az, amin
annyira rengeteget-rengeteget dolgoztam és dolgoztunk a Nagyival az
elmúlt hónapokban! – mondtam nekik másnap.
– Ó, észre sem vettük, hogy ennyit nem voltál jelen! – válaszolta az
egyikük, a többiek meg bólogattak.
Hú, hogy milyen büszke voltam erre, leírni is nehéz! Hogy egy TEDx-
előadásra föl tudtam készülni úgy, hogy a gyerekeim nem szenvedték
hiányomat! Végig, a szokásainknak megfelelően volt ebéd, mese,
matekháziban segítés – mivel a hajnalokat és a lefekvés utáni időket
használtam a készülésre, tehát nem a közös időből vettem el.
Azóta eltelt pár év, és mára máshogy gondolom. Most már nem
vagyok büszke arra, ha a munkát láthatatlanná teszem. Ma már nem
gondolom, hogy el kell rejtenem, el kell dugnom valamit, ami naponta
akár órákat is igénybe vesz az életemből. Megértem magam, hogy
kisgyerekes anyaként miért csináltam így – azóta is sziklaszilárd, hogy
nekem az elsődleges föladatom ezen a világon ott lenni, jelen lenni a
gyerekeimnek. De a mai fejemmel, megtartva ezt az értékrendi alapot,
talán jobban odafigyelnék magamra, erősebben tisztelném a határaimat,
és ez viszont egészen biztosan kevesebb láthatatlan munkát
eredményezne.

Remélem, hogy sok olyan dolgot írtam le ebben a könyvben, amit pár év
múlva kicsit vagy nagyon máshogy fogok gondolni, mert nekem ez azt
jelenti, hogy jó úton járok: nem vagyok merev és fix, hanem tudok alakulni.
Képes vagyok a választásaimhoz nem vakon tartani magam, ahogy
nem is ítélem el magam értük – lehet, hogy nem értem már, hogy akkor
miért határoztam úgy, ahogy, de abban biztos vagyok, hogy az akkori
legjobb döntést hoztam, amit tudtam. Szeretnék életem végéig nyitva
maradni mind a világ, mind a saját változásaimra.

Reggeli rítus

Már több mint hét éve telnek úgy a mindennapjaim, hogy reggelente
egy-másfél órát kizárólag magamra szánok. Úgy indult az egész, hogy
vissza szerettem volna kapni a testem, miután másfél év alatt
megszültem két gyereket – húsz kiló föl, húsz kiló le, húsz kiló föl, tíz
kiló le… Nagyon hamar kiderült, hogy a rendszeres mozgás nekem nem
pusztán arra jó, hogy lemenjenek a fölösleges kilóim. Életemben először
mozogtam úgy, hogy ezt nem mások előtt tettem. Korábban
edzőtermekbe jártam, nyilvános helyeken futottam, bulikban táncoltam.
De mivel a legkisebb gyerekem még csak egyéves volt, és nekem a
fogyásnál még fontosabb volt, hogy őt továbbra is igény szerint
szoptassam, ezért nem fért bele, hogy 2-3 órára ráhagyjam valakire,
úgyhogy kitaláltam, hogy a pincében teszek üressé pár négyzetmétert
magamnak, ahol tudok edzeni.
Ez lett az én szent helyem. Látszólag egy nem túl vonzó
pincehelyiség, nekem viszont egy templom. Egy hely, ahol
háborítatlanul kapcsolódhatok magamhoz, ahol találkozhatok akár
olyan részeimmel is, melyeket a napvilágon még magam előtt sem
teszek láthatóvá. Háborítatlanul sírhatok és nevethetek, táncolhatok,
üvölthetek, merthogy senki nem lát és senki nem hall. Persze
legtöbbször csak csöndben vagyok, tehát ha lenne is ott bárki, nem
zavarnám, viszont nincs ember, aki engem ne zavarna ilyenkor. Az
életem egyik legfontosabb színhelye lett. Nem jön utánam senki – még a
gyerekeim sem, akik a lakásban nemhogy a vécén, de még a vécé mögött
is megtalálnának. Tiszteletben tartja mindenki, mert még a kicsi
gyerekem is érzi, hogy ezzel ő is nagyon jól jár, hiszen ha lemehetek,
akkor sokkal magasabban vagyok egész nap. Olyan hely nekem ez a
pince, mint másoknak a zsinagóga, a gyóntatófülke vagy rosszabb
esetben a sarki kocsma. Lehet, hogy látszólag ezeken a helyeken nem
történik semmi különös, viszont az ott megéltek életben tarthatnak.

Ritmust ad: megtart az ismétlődése. Rutinná vált: megtart a szokás

kerete. Rítus lett: egy emelkedett, szent ceremóniája a saját belsőmmel való
összekapcsolódásnak, ami a közepembe helyez, egyszerre leföldel, és
szárnyakat ad.

Távolítás

– Hogy van neked mindig időd és energiád arra, hogy ilyen

tökéletesen kilakkozd a körmöd?! – tette föl nekem a kérdést egyszer
egy kliensem.
Én úgy élem meg, hogy életemben még soha (értsd: egyetlenegyszer
sem) sikerült rendesen kilakkoznom a körmömet. Sokszor rohanok, nem
hagyok elég időt a száradásra, elrontom, elkenődik, mindig van vele
valami gondom.
Ugyanígy találkoztam már a „Milyen jó neked, hogy ilyen erős vagy!” rám
vetített képpel is. Valóban erős vagyok, viszont nekem meg azzal van
sok munkám, hogy tudjak ernyedt, védtelen, gyámoltalan lenni! Amit
sokszor gyöngeségnek címkézünk, bár én inkább sebezhetőségnek
hívnám.
Ami közelről látszik, amiben benne vagyunk, ami állandóan a miénk,
az nem annyira fényes, és sokszor nem is olyan izgalmas. A halovány és
unalmas miért is lenne vágyott?! Néha alacsony szeretnék lenni, máskor
szőke hajat szeretnék, és föltétlen szeretném kipróbálni a lelki
szegények boldogságát is!
De még erősebben vágyom szeretni és ölelni, amim van. Ehhez
hozzásegít, ha elképzelem, hogy egy meg nem született lélek vagyok,
ülök egy felhőn, lógázom a lábam, és egyszer csak a távolban meglátom a
mostani magamat. Nézem kívülről, és ahogy méregetem, kezdem érezni,
hogy az ott jó, örömmel élném azt az életet! A perspektívaváltás segít
fölfedezni olyan vetületeket az életemben, amelyeket nem látok
belülről. Elidegenítem magam a saját életemtől, hogy vágyottá tehessem,
ami vagyok, és amim van. Távolítom magam, hogy ne húzzanak be a
közelről föllelhető apró döccenők, hogy a távolság fényesítsen – ahogy a
körmömön a lakk is olyan tökéletes messziről.

Traumafertőzés

Olyan maszkot szeretnék, ami megállítja a traumafertőzést. Amiben

nem kiabálunk úgy a gyerekeinkkel, ahogyan azt otthon tanultuk,
amiben nem szégyenítjük meg a másikat, ahogyan azt a tanárainktól
magunkba szívtuk, amiben nem bánunk tiszteletlenül sem a saját, sem a
mások problémáival, ahogyan most tesszük nap mint nap, mivel a
társadalom normái megfertőztek minket.

Áldozatból túlélő

Dühös vagyok a szüleimre, hogy bántottak, sértettek, elrontottak

gyerekkoromban, és bűntudatom van a gyerekeim felé, hogy bántom,
sértem, elrontom őket – félek, hogy olyat hibázom, mint a szüleim. Ezek
a dühök és bűntudatok összefüggnek, egy láthatatlan, tudatalatti szál
köti össze őket.
Amikor elkezdtem magamban szétcsócsálni, átgyúrni a szüleimmel
való viszonyomat, akkor – láss csodát! – megmozdult ez a gyerekeim
irányába ismétlődő bűntudatom is, és mára már alig akad.
Előfordul olyan is, hogy a düh nem jelenik meg a szüleinkkel való
viszonyunkban, mert mondjuk félünk ott kiadni, vagy nem akarjuk őket
megbántani, vagy újra és újra csitítjuk a dühünket azzal, hogy „Csak jót
akar!”. Ilyen esetekben máshol tör utat magának ez az erős energia:
mérgesek leszünk magunkra, a párunkra, a gyerekekre, a munkatársra,
a politikusokra. Ha pedig bent marad, akkor sem tűnik el nyomtalanul,
hanem lesz belőle szégyen, szorongás, betegségek…
Számomra az a legizgalmasabb, hogy hogyan lehet ebből a düh–
bűntudat-pingpongból kilépni. Képes vagyok az áldozatiságomat
túlélővé formálni? Az áldozat- és a túlélő énem ugyanazokkal a sebekkel
tűzdelt, csak míg az áldozat sebei gennyedzőek, a túlélő sebei hegesek.
 Az áldozatnak nincs, a túlélőnek van tevőleges, kimozdulásra is
használható ereje, így több a lehetősége boldoggá tenni önmagát.
A tudatosítás, az önismeret volt nekem a változtatási eszközöm.
Terápiákon, csoportokon túl rengeteget használtam meditációt,
mozgást, légzést, hogy a zsigeri szintemet megmozdítsam. Merthogy
annyira régi, kiskori berögződések ezek, amiket nem lehet kizárólag
fejben megoldani, tehát csupán attól, hogy fölismerem és megértem a
működésem, ritkán változik bármi is.
[72] Geréb Ágnes és Herner Dorka: Mintáink sorsa.
https://www.ted.com/talks/agnes_gereb_and_dorka_herner_what_do_we_bring_and_what_do
_we_carry_the_fate_of_our_models
[73] Chris Anderson: Így készülnek a TED előadások. HVG Könyvek, 2016.
Az áldozatnak nincs, a túlélőnek van tevőleges,
kimozdulásra is használható ereje, így több a
lehetősége boldoggá tenni önmagát.
 Hagyjuk kifutni

Mikor pár éve leestem a galériáról, anyukám hamar odaért, és

néhány órát ült mellettem, míg a remegésem elmúlt – a jelenléte segített
visszatalálnom a sértetlen önmagamhoz. Amikor a gyerekeim
szenvedtek baleseteket, és utána tudtak az ölelésemben sírni-remegni,
könnyebben megnyugodtak – ahogy nekem is ez kellett, hogy az
ijedségek után tudjak stabilizálódni. Ha nem tudtak háborítatlanul
átfutni rajtunk a minket ért stressz okozta hullámok, akkor a balesetek
nagyságától függően hosszabb-rövidebb ideig, de nyomai maradtak
bennünk a sérüléseknek.
Egy ijedségen lehetőleg pár perc, munkahelyi kirúgáson lehetőleg egy
hét, egy párkapcsolati gyászon lehetőleg fél év, egy ember elvesztésén
lehetőleg egy év alatt legyünk túl! – még ha nem is kimondott
társadalmi normák ezek, ott vannak bennünk. Pedig a testi és lelki
megrázkódtatások hullámai teljesen egyediek, így a kifutási idejük is az.
Ha szeretném a szerettemet (vagy magamat) mihamarabb a lehető
legegészségesebb lelkiállapotban tudni, a legjobbat akkor teszem, ha
hagyom a rázkódást, sőt támogatom, nem sürgetem a lefutását. És
közben gondoskodom magamról, hogy én is kibírjam a nem mindig
könnyű asszisztálást vagy tétlen várakozást.
Félrevinne abban reménykednem, hogy miután megkerget a
szomszéd kutyája, jobban lennék, ha lelőném. Én nagyon szeretem az
egyszerű megoldásokat, és tényleg örömmel aprítanám föl a galériámat
– hiszen a galéria lépcsője csúszott szét a fönt említett zuhanásomkor –,
amennyiben az stabilizálna engem. De sajnos (vagy nem sajnos) a stressz
okozóját a földdel egyenlővé tenni nem oldja meg a bennem lévő
diszharmóniát. Hiszen bárki vagy bármi is okozta a rosszat nekem, a
gond az, ha a megrázkódtatás bennem ragadt.
Fontos, hogy biztonságban legyek – tehát ha bántalmaztak, akkor a
bántalmazótól védve –, de nem elég.
 A megrázkódtatások megráznak minket. A rázó erők további rázó
hullámokat keltenek bennünk. Amennyiben engedem, hogy ezek a
hullámok rázkódhassanak, akkor végig tud futni és végül ki is tud futni a
stresszkör.
Ha ez nem történt meg, akkor van még dolgunk a belsőnk
stabilizálásával, különben akár évtizedekig is bennünk maradhatnak a
traumák! Támogatás, jelenlét, elfogadás, ölelés, idő – nagyjából ezek a
gyógykenőcsök.
A stresszes vagy traumatikus behatások elől nehéz nem elfutni, de
megéri hagyni kifutni azokat, még ha fájdalmasabb és hosszadalmasabb
is, merthogy ez esetben nem fogják a bennem maradt rázkódások
tartósan instabillá tenni a belsőmet.

Akinek nehezebb az élet

Adta a sors vagy az Isten, hozta az élet, alakította az Univerzum,

örököltük – teljesen mindegy, hogy fogalmazom, az biztos, hogy nem
tehetünk róla, hogy milyen adottságokkal születünk. Van, aki
melankolikus, aki szangvinikus, aki kolerikus, aki flegmatikus, aki
extrovertált, aki introvertált. Más-más szavakkal fogalmazzák meg az
iskolák azt, hogy vannak belső adottságaink, amelyek ugyanúgy
esetlegesek, ahogyan az alapkinézetünk – fejformánk, magasságunk
vagy a szemünk színe. Nem indulunk tiszta lappal, tehát igenis van,
akinek nehezebb saját magával együtt élnie. A lélek tudományát is
használhatom címkézésre, tehát ha például sokat küzdök magammal,
akkor mondhatom, hogy depressziós vagy mániás vagy szorongó vagy
valami zavarral élő vagyok. Ilyen címkéket sokkal többen kaphatnánk,
mintsem kapunk, esélyesen nekem is lehetne valami a galléromra tűzve,
ha nagyon szeretném. Áldozata lehetek a velem született dolgoknak,
kesereghetek azon, hogy milyen igazságtalan az élet – merthogy az. De
mire mennék az igazammal?! Mondjuk gyógyszereket szedve élhetnék
egy nem annyira göröngyös lelki életet? Van, aki ezt teszi, és biztosan
alakulhatott volna az én életem is úgy, hogy emellett köteleződöm el. De
ebben az életemben, a velem született bensőmmel másik eszközt
választottam: úgy döntöttem, ha kell, százszor többet dolgozom azért,
hogy kihozzak a belső adottságaimból valami segítőt, gyógyítót,
fölszabadítót – mondjuk egy könyvet, ami arról szól, hogy miért is nehéz
a lelkünknek virulni.

Ne lapozzuk át!

Két kisgyerekemmel is úgy kellett olvasni Az oroszlánkirályt, hogy

mindig át kellett lapoznunk azt az oldalt, ahol Mufasa halottan fekszik,
és kicsi fia, Simba szomorúan borul rá. Egyikük sem bírta azt a
mennyiségű stresszt, amit a kép okozott, ezért mindketten inkább
elkerülték – a filmmel be sem próbálkoztam, csak hosszú évekkel
később.
Izgalmas volt látni ezt az elkerülést, az ismétlődő megküzdési módot,
amit nem másolhatott a kicsi a nagyról, mert nem is élt még, mikor
először volt műsoron nálunk ez az alapmű. És ami még érdekesebb volt
számomra: annak az ismétlődése, hogy egyiküknek sem állt össze a
mese! Úgy, hogy kihagytuk azt a szívszorító részt, nem igazán volt
értelmezhető tovább a történet, hogy miért is bujdokol el Simba, miért
éheznek a Büszke Birtok lakói, és miért is megy az ellenségeskedés a
nagybácsival – pedig a mesének ezeket a részeit mind sokszor
elolvastuk! Magát a tényt tudták, hogy meghalt Mufasa a gonosz
nagybácsi kezei által, csak elkerülték a képeket és a meseszöveget, így
nem élték át újra és újra a történet érzelmi mélypontját.
Ugyanígy tapasztalom pszichológusként rengetegszer, hogy nem áll
össze a kép, ha kikerüljük az érzelmi hullámvölgyeinket. Ha valaki úgy
kezd magáról mesélni, hogy „Nekem nagyon boldog, tökéletes gyerekkorom
volt!”, akkor sokszor folytatódik úgy, hogy „Nem is értem, hogy mi is a gond
velem!”.

Tökéletes gyerekkor nincs. Nem föltétlen óriási traumákat kell

keresnünk, de a sötét oldal nélkül nem létezik a fényes.
Az átlapozással nem járunk jól, mert míg nem ismerjük a mesénk
minden oldalát, nem fog összeállni a kép, a történetünk nem lesz kerek.
 Napi teendőlista szülőknek

ölelés és/vagy puszi

„Álmodtál valamit?” (vagy más érdeklődés, figyelem)
nem sietés
vitatkozás nem bántva
humor, együtt nevetés
elmélyült jelenlét legalább kétszer tíz percen át
határszabás
mesélés
gyermek problémáinak tiszteletben tartása
takarítás és minden egyéb
+1 nincs mindegyik kipipálva (a maximalizmus nyomorgató)

Kötözések

A kötözést háromféleképpen használom a mindennapjaimban.

Egyrészt, mint Odüsszeusz, kikötözöm magam (vagy megkérek valakit,
hogy kötözzön ki), ha tudom, hogy valami olyan dolog közelében leszek,
aminek a csábítását nem fogom tudni viselni. Mondjuk most épp azzal
van dolgom magamban, hogy több időt tegyek a könyvírásba, de mivel a
Covid miatt minden gyerekem otthon van, és tisztában vagyok vele,
hogy amennyiben ők közel vannak hozzám, nehezen tudom az ő
szirénéneküket (=kéréseiket, vágyaikat és cukiságukat) kizárni, ezért
lejárok a pincébe dolgozni. Ott senki nem talál meg, onnan nem hallom
egyikük gondját-baját-örömét sem, ezért nem is térítenek el az írástól.
Ugyanígy kérem meg a férjem, hogy tartson távol azoktól az
édességektől, amiket szeretek, mégpedig úgy, hogy ne is vásárolja meg a
gyöngéimet. Tudom, hogy testem-lelkem elcsábulna egy étcsokival
bevont málna által, ezért kérem, hogy segítsen, hogy a közelébe se
kerüljek. Nem kell minden testi és lelki csábulásomat leküzdeni,
fölülemelkedni, meglépni és helyretenni, néha elég, ha megvan köztünk
a megfelelő távolság!
 A kötözés másik fajtája, mikor hozzákapcsolok valami élvezetes dolgot
ahhoz, amit nem igazán szeretek csinálni, de mégis fontos nekem
valamiért. Mikor futni kezdtem, de mérhetetlenül untam a
mozgásformát, hozzákötöttem először egy másik emberhez: ha a
barátnőm várt a futópályánál, nem maradtam otthon. Még jobban bevált
nekem a filmnézés: a futógép elé tettem egy kis asztalt, és nagyon
lelkesen jártam le reggelente a pincébe a 24 című sorozat miatt…
Manapság már podcastokat hallgatok ugyanígy, és ezért örömmel
megyek mozogni. Tizennyolc év játszózás után rettenetesen unom már a
játszótereket, úgyhogy gyakran szorgalmazom a homokozást, mert
olyankor be tudok ülni valami lazító pózban a homokba, ami iszonyú
jólesik, és úgy nagy örömmel tudom gyártani a homokpogácsákat is.
Össze van bennem kötve a munka és az öröm, így sosem mondom a
gyerekeimnek, hogy „Sajnos mennem kell dolgozni”, hanem helyette azt,
hogy „Megyek dolgozni, hogy töltekezzek, és egy jobb fej anyukát kaphassatok
munka után!”. Viszont a pénz sokáig nem volt közel a munkához. Akár
ingyen is csinálnám! – no, de akkor oké, ha pénzt kérek érte?! Ha az elmúlt
évtizedekben fizetésről kellett egyeztetnem, sokáig valamifajta szégyent
éreztem, és féltem árat mondani – a pénzhez nem kötődött olyan öröm,
mint a munkához, ellenben rá volt tapadva több negatív dolog. Így a
hivatásom és a pénzkereset mint a mágnes két azonos pólusú vége, úgy
taszították egymást. Erőnek erejével – sok figyelemmel, meditációkban,
terápiával – kellett kibékítenem és összekötöznöm őket, mivel nem
akartam a másik megoldást: olyan munkával pénzt keresni, amit nem
szeretek csinálni.

Túlnyílás

Sosem vonzott a drog – ideértem az alkoholt is. Ahogy elnéztem a

függőket, mindig éreztem, hogy ez nem az én utam. De mondhatom úgy
is: mindig féltem tőle. Féltem attól, hogy elvesztem a kontrollt, hogy
valami más ember leszek, hogy a kapcsolódásaimnak nem a
mindennapok lesznek a táptalajai, hanem valami fura, emelkedett
állapotok. Féltem, hogy én magam szállok el a világból. Egyszer
próbáltam ki a füvet sütibe sütve, ami által pont ezeket éltem meg,
úgyhogy elég is volt egy életre.
Az önismereti folyamatok által sokszor más állapotba kerülünk,
képesek elröpíteni, sokan hasonlítják is azokat a drogos állapothoz.
Szoktam én is úgy fogalmazni, hogy egy-egy önmagamhoz való mély
kapcsolódással – például meditációval, irányított légzéssel vagy
táncmeditációval – „betépek magamtól”. Olyan kémiai anyagok –
dopamin, szerotonin, endorfin, oxitocin – termelődnek bennünk ezek
során, amikhez hasonlók a drogokban is találhatók, és amelyek hatására
emelkedett állapotokba kerülünk. Viszont a szerhasználat nélkül
történő kémiai változások hatására hosszú távon nem veszítem el a
kapcsolódásom a világgal! És nem mellékesen a világ sem velem.
Mivel szentül hiszek az önismeretben, mondhatnám, hogy ez a
boldogsághoz vezető tuti út, buzdíthatnék arra, hogy használja
mindenki ezt! De nem, nem vagyok hittérítő. Nem mindenkinek válik be,
és nincs olyan, akinek minden élethelyzetében működik. A
mélymagunkkal kapcsolódni csodákat elhozó tud lenni, fölemelő
fölülemelkedni a nehézségeinken.
Hihetetlen erős kapcsolódásokat tud eredményezni az is, ha valakivel
együtt élünk át erős élményeket, ahogy a hopi indiánok mondják: „Aki
látja a táncunkat, az hallja a szívünket.”[74]
De ezek a folyamatok rejtegetnek mélységeket, fájdalmakat,
félelmeket, dühöket is. Sem a magaslatokra, sem a mélységekre nem
igaz, hogy mindig bírjuk. A lelkünk titkon „tudja”, monitorozza és
érzékeli, hogy mi az, amit még meg tud tartani, és igyekszik távol tartani
minket a széthullástól. Egy gyökeres változástól szét lehet esni, még ha
az egy beteljesült szerelem, vágyott költözés vagy gyermek
megszületése is.
[74] Brene Brown: A tökéletlenség ajándéka. Ford. Cziczelszky Judit. Édesvíz Kiadó, 2021, 211.
oldal.
 Hihetetlen erős kapcsolódásokat tud
eredményezni az is, ha valakivel együtt élünk
át erős élményeket, ahogy a hopi indiánok
mondják: „Aki látja a táncunkat, az hallja a
szívünket.”
 Az evolúció szempontjából fontosabb, hogy megmaradjak, kibírjam
az életem, mint hogy igazán boldog legyek. Persze a depresszió vagy más
durván negatív kilengés már nem mindegy, hiszen az már az életünkbe
is kerülhet, de alapból nem cél, hogy a felhők fölött érezzük magunkat.
Valószínűleg ezért is van, hogy jobb az óvatosság alapon működünk: nem
teszünk a boldogságunkért annyit, amennyit tehetnénk. Nincs olyan, aki
ne tudna belül elmozdulni, de sokan vagyunk, akik – többnyire vagy
esetenként – félünk tőle.
„Én soha nem járnék terápiába, mert hát ki a fene akarná
visszabontani azt a rengeteg kötést? Kösz, de nem éri meg a
kockázatot”[75] – mondja A csütörtöki nyomozóklub egyik főszereplője.
Annak ellenére, hogy nem teljesen értek vele egyet, merthogy szerintem
megéri a kockázatot – akkor tudok magasra repülni, ha stabilak a
gyökereim –, valóban mindannyiunknak sérülésveszély a nyílás, hiszen
ott a túlnyílás lehetősége. Belső biztonság és/vagy külső támogatói
rendszer hiányában előfordulhat velünk, hogy a nyílás kárt okoz, aminél
valóban sokkal jobbak a nem fényesen boldog, ámde legalább élhető
mindennapok.

A gyerekeknél nem ritka, hogy éjszakánként kínokat élnek meg:

növekedési fájdalom gyötri a testüket. Az, hogy lelkileg is előfordul
növekedési fájdalom, már kevésbé ismert vagy elismert. Még ha azt is
mondjuk, hogy akarjuk a változást, sokszor egy részünk vágyik
megmaradni kicsinek, láthatatlannak és felelőtlennek. Kijönni a fényre,
sebezhetővé válni igenis kockázat, ami sokszor jár félelemmel és
fájdalommal.
Ha változni, nyílni szeretnénk, tágítani a belső szabadságunkat, de
észlelünk magunkban szorongást, zsugorodást és hátraarc-vágyat, akkor
habzsoljunk biztonságot, támogatást, elfogadást!
A szervezetünk figyelmesen próbál óvni minket a nagy
mozdulásoktól, de ha megkapjuk a bizonyosságot, hogy a nyílás
kibírható, akkor erőltetés nélkül fogjuk átadni magunkat neki.
 Kilépés

Két kliens közt általában pisilni van időm, egy almát megenni,
nyújtani pár percet, és légzés segítségével zsilipelni-áthangolódni.
Nagyon szűröm, hogy ebbe az időbe mit engedek be, például ilyenkor
nem folytatok baráti beszélgetéseket, mert ott könnyen átadom magam
a flow-nak, és elfelejtem a határaimat. De előfordul, hogy el kell
intéznem egy hivatalos telefont. Ki lehet kergetni a világból az
ügyintézésekkel, a nyomtatványok kitöltését pedig bűncselekménynek
érzem – hé, emberek, gyorsan, gyorsan ide, segítség, rabolják az időmet!
Tegnap két kliens közti időben ismételten belekerültem az egy kis
türelmet, ügyintézőnket azonnal kapcsoljuk-zene-ügyintézőink foglaltak
Bermuda-háromszögbe, és megint belekerültem abba az állapotba, amit
ez kivált belőlem: szorult a mellkasom, és éreztem, hogy egyre dühösebb
vagyok. Ez a feszültség csak egyre nőtt és nőtt, ahogy peregtek a
másodpercek, és ahogy félpercenként biztosított róla egy gépi hang,
hogy még mindig a Bermuda-háromszögben vagyok. Fogytak a perceim
és a türelmem, szétfeszített idegeim hozták a gondolatot, hogy mennyi,
de mennyi sokkal jobb dolgot csinálhatnék most! Majd egyszer csak
megállítottam magam, és azt mondtam: no neeeeem, ennél én többet tudok,
ennél az én időm többet ér! Majd – magamat is meglepő módon – a
várakoztató zenére táncolni kezdtem. Egyetlen pillanat alatt kiléptem a
Bermuda-háromszögből, az áldozatiságból, abból az ördögi körből,
amiből nem látszott addig kiút! Belekerültem egy önfeledt állapotba,
sodort a bizsergető ár, emelt minden pillanat! Két perc telt el, öt vagy
hét? Nem tudom, meddig táncolhattam, mert megszűnt a tér és az idő. Jó
napot kívánok, segíthetek? – szólt bele váratlanul a telefonba egy hang,
úgyhogy villámgyorsan letettem, hogy nehogy véget vessen a flow-nak
egy hivatalos beszélgetés.

Nem kell egyedül

Mi, pszichológusok gyakran sok pénzbe kerülünk, így rengeteg

embernek vagyunk elérhetetlenek – miközben nincs olyan ember a
Földön, akinek ne lenne szüksége segítségre a lelke ápolásához.

De szerencsére nem kell diploma ahhoz, hogy lelki segítséget tudjunk

nyújtani egymásnak!
E téren sokat nehezít, hogy nagyon messze kerültünk egymástól –
családok szétszakadva, ezer kilométerekre élnek egymástól, egyre
ritkábbak a támogató csoportosulások, a vírus miatt félelmetes lett, és
talán lassan ki is megy a divatból a személyes találkozó –, miközben
óriási szükségünk lenne a közösség megtartó, kisegítő és gyógyító
erejére.
Mellettem van megtartó család, ez is az oka, hogy bírom az életet öt
gyerekkel, munkával, jókedvvel. Anyukám, apukám, nagymamám,
testvéreim, apukám felesége és a barátaim is segítettek engem egyes
életszakaszaimban, egyedül nem vagy sokkal nehezebben és több lelki
sérüléssel tűzdelve bírtam volna a nehézségeimet. Megvolt a biztonsági
hálóm, a „nem vagyok egyedül” érzet, és ez végtelenül sokat számított!
Megtapasztaltam azt is, amikor ez nincs: a pandémia miatt a családom
szétszakadt, nem találkoztunk, a barátaim nagy része pedig mostanra
már külföldön él. A férjemmel kettesben maradtunk a nagy családra, a
sok fizikai és lelki teherre, hát, kemény (volt)…
Túlságosan el vagyunk szigetelődve egymástól, mi mind: te és ő, és
én, és ők, és ti és mi. Elmagányosodtunk őseinkhez képest, akik
közösségekben, törzsekben, tehát nem egyedül, hanem mások
segítségével oldották meg, hogy ne haljanak bele az élet lelki és fizikai
nehézségeibe. Manapság egyedül próbálunk helytállni, és ha ez nem
sikerül, vagy nem minden fronton, akkor úgy érezzük, velünk van a baj.
Pedig dehogyis!
Ha pár száz évvel ezelőtt szülök, akkor, ha beteg vagyok, a
gyerekemet magára köti a szomszédasszony, a nehézségeimet
átbeszélhetem a fonóban a többi nővel, vagy az esti tűz körüli táncban és
éneklésben oldhatom ki magamból. Ha ezer évvel ezelőtt születek, akkor
együtt nevelkedem a törzs többi gyermekével úgy, hogy a törzs összes
asszonyának vigyázó szeme, ölelő keze, meleg étele gondoskodik rólam.
Ha az anyukám fáradt, mehetek a nagynénémhez egy mosolyért, ha ő
épp mossa a ruhákat a folyóban, akkor a szomszéd idős nénivel
válthatok két mondatot.
Mai társadalmunkban a csoporterőt minimálisan használjuk ki a
régihez képest. Pedig társas lények vagyunk, a fönnmaradásunkhoz
szükségesek a többiek! Nem föltétlen könnyű közösséget találni
manapság, szerencsésnek számít, akinek van. Én próbálok keresni
magamnak, és alkotni is, mert tudatosítottam, hogy nem használom
eléggé a közösség megtartó erejét – a munkáim eléggé magányosak, és
amúgy is introvertált vagyok, tehát alapjáraton nem érzem jól magam
sok ember közt, úgyhogy különösen fontos erre figyelnem.
A hovatartozás érzését adja, illetve pótolja valamennyire a közösségi
média – ahol kaphatok lelki támaszt, ha elrontottam a fölvételit vagy a
mákos rétest – vagy egy online találkozó. Csak sajnos minden ilyen
online eszköz haloványan tudja adni azt, hogy milyen érzés hosszan a
másik szemébe nézni úgy, hogy attól könny szökik a szemünkbe, érezni
a másik ember testének apró mozdulataiból a lelkét, vagy kapni egy
mélymeleg ölelést.

Nem mindig a származási családunk az, ahol otthon fogjuk érezni

magunkat. Sokszor pont ott éljük meg leginkább, hogy nem fogadnak el,
nem fogadnak be, hogy feltételei vannak, hogy odatartozzunk. Mohó
szeretetkoldusként futunk az el- és befogadás után, mint ahogy Farkas
kergeti Gyalogkakukkot – az előbbi soha, de soha nem éri el a másikat… De
választhatunk, teremthetünk vagy összeszervezhetünk magunknak
családot, közösséget.
Egy olyan közeget, ahol alapból úgy érezzük, hogy odatartozunk! És
válasszunk is, mert az egyedüllét embertelen, tehát nem embernek való.

Jelenkor

Ma tizennyolc évesek a nagyfiaim, ma tizennyolc éves az anyaságom.

Mikor kicsik voltak, sokszor és sokan mondogatták, hogy „Még vissza
fogod sírni!”. Életem egyik legboldogabb időszaka volt, de nem sírom
vissza. Megadtam az idejét a kicsi kori szorosságnak, meleg önt el, ha
rágondolok, de nincs bennem „bárcsak újra”. Hála és büszkeség van, és a
bőröm alatt, a sejtjeimben őrzöm a rengeteg átringatott éjszaka emlékét,
a hosszú évekig tartó nonstop üzemmódot is. Ott voltam, benne voltam
úgy igazán, átadtam magam az adott korszaknak, átéltem, néha
túléltem, és főleg megéltem. Ahogy a fiaim, úgy az anyaságom is fölnőtt,
vállalom a felelősséget a hibázásaimért is, de nem révedek a múltba,
hogy hol és mit rontottam el, mit hagytam ki, és mit csinálnék máshogy
– illetve, ha merengek is, akkor azt lefolytatom magammal, a
barátaimmal és a terapeutámmal. De mikor a fiaimat nézem, akkor nem
hátra szeretek tekintgetni, hanem rájuk, és ettől tudom a jelenkort
élvezni, bárhány évesek legyenek is. Például amennyire imádtam, hogy
ketten elfértek bennem (felejthetetlen élmény, mikor két kicsi lény
csuklik a hasamban), majd a két kezemben és az ölemben egyszerre,
ugyanúgy imádom, hogy most közel kétméteresek, és én tudok fölnézni
rájuk. A nagyfiaim gyerekkorát – papíron – lezáró napja a megnyugvás,
öröm és hála egyvelege.
Jelen voltam a múltban, ami adja annak a lehetőségét, hogy megéljem
a jelent, és hogy higgyem, ez elég lesz a jövőre nézve is.

ÉLET – a lelki megküzdés folyamata

Észlelem – észlelem, hogy valami inog bennem, megborulok picit,

diszharmónia lesz bennem.
Lesem – lesem, figyelem, hogy milyen érzéseket, gondolatokat és
érzeteket fedezek föl magamban.
Elfogadom – nem siettetem, nem akarom, hogy elmenjen vagy
elmúljon, nem erőltetem, hogy átalakuljon. Nem föltétlen örülök neki
vagy értek egyet azzal, ami történik, viszont beavatkozás nélkül vagyok
jelen, mintha az ablakomból a naplementét vagy a fák leveleinek
mozgását szemlélném.
Továbbengedem – az érzeteket és az érzéseket nem tartom ott erővel,
nem ragasztom magamhoz, hanem mikor ideje van, engedem őket
továbbmenni, és így lesz helye az újabbaknak.
 Elfogadás

Ha azt tudom mondani magamnak: Látlak! Látom, hogy fájsz, őrlődsz,

félsz, szorongsz. Ha azt tudom mondani: Érzem, hogy gondod van! Ha azt
tudom mondani: Értem, hogy nehéz. Ha validálom, láttamozom és
helybenhagyom, hogy nehézségem van. Ha megyek utána, hogy miért:
gyerekkorom, anyám-apám, nagyszüleim nagyszülei vagy életem
élményei és tapasztalatai. Ha megyek utána terápiában, könyvekkel,
beszélgetéssel, mozgással, hipnózissal, bárhogyan is. Ha nem akarok
utánamenni, ha nem akarok megfejteni, de megállok, és türelemmel,
megítélés nélkül várom, hátha elmúlik, arrébb megy, vagy elhullámzik.
[75] Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub. Ford. Orosz Anna. Agave Könyvek Kiadó, 2021,
25. oldal.
 Jelen voltam a múltban, ami adja annak a
lehetőségét, hogy megéljem a jelent, és hogy
higgyem, ez elég lesz a jövőre nézve is.
 Ezekkel mind elfogadást adok magamnak. És ha ezt megkapom, akkor
sokkal-sokkal nagyobb eséllyel leszek jobban, mintha eltagadnám,
siettetném, megítélném vagy lebecsülném lelkem nehézségeit.
Élni sokunknak jó, de mindannyiunknak nehéz.

Belebetegedés az önismeretbe

Mikor először vetettem bele magam a sajátélmény bőségesen dús

világába, az olyan volt, mintha hirtelen egy párhuzamos valósággal
ismerkedtem volna meg – ennek mindenféle fényével és árnyékával. Ha
életet találnánk egy másik bolygón, valószínűleg az is hozna
lehetőségeket és félelmeket egyaránt. Ahogy kimeríthetetlen tárház
lenne izgalmas részletek szempontjából is: mióta létezik, mi mivel függ
össze, mi hogyan működik – le sem tudnánk állni a kérdésekkel. Több
évtizednyi tömény önismeret után még mindig azt érzem, hogy nap
mint nap tele vagyok kérdésekkel, csillogó szemmel tanulok a mások és
a magam belső működéséről.
És van az a helyzet, van az az állapot, van az a stádium, mikor az
önismeret inkább elzár, semmint segítene. Mikor már nagyon tudom
magamról, hogy minden problémám abból fakad, hogy:

anyám nem szeretett eléggé,

anyám túlságosan szeretett,
apám nem ült le velem a szőnyegre legózni,
apám nyomasztóan sokat akart velem legózni,
túl hamar adtak be a bölcsibe,
még három- vagy tizenhárom vagy huszonhárom évesen sem
engedtek ki a szárnyaik alól,
a férfiak nem becsültek eléggé,
a férfiak túlbecsültek,
a közösségek kirekesztenek,
a társaság központja vagyok mindig,
maximalista vagyok,
 felületes vagyok, és hanyag,
akkor esélyesen túltoltam a dolgokat.

Mikor paralízisessé tesz az állandó analízis, akkor lehet, hogy nem

kellene több önismereti könyvet olvasnom, mert csak újabb negyven dolgot
fogok megtudni magamról, amin még dolgozhatnék, csak újabb százöt
dolog fog kiderülni, hogyan rontom el a gyerekeimet és/vagy a
kapcsolataimat, és talán ott sem jutok többre, hogy miért nem vagyok
boldogabb.
Mikor az önismerettel nem tartósítom a belső békémet, nem növelem
vele a jóllétemet, hanem mint egy függő, vágyom az újabb és újabb AHA-
élményt okozó belső fölfedezésre. Mikor az önismeret nem megpihentet,
hanem fáradhatatlanná tesz. Mikor az önismeret grandiózussá tesz,
mikor olyannyira mindenhatónak érzem magam, hogy úgy képzelem,
minden gondolatommal alakítom a világot (és ezért már gondolni sem
merek dolgokra, hogy nehogy energiát adjak nekik, hogy azzal
megteremtsem őket): „Minden azon múlik, hogy képes vagyok-e máshogy
látni a világot! Minden fejben dől el! Ami kint van, az van bent!”
Élni sokunknak jó, de mindannyiunknak nehéz.
 Bármennyire is imádom az önismeretet mint eszközt, magamon és a
klienseimen is tapasztalom, hogy egy bizonyos mennyiség és idő után
tud ellenhatni. Ha egy-egy pillanatra vagy rövid időszakra csúszok bele a
fönti példákba, az rendben van, ha viszont hosszú ideig nem veszem
észre magam, akkor az önismeret egyfajta autoimmun betegséggé
válhat: önmagunkat betegíthetjük vele.
Ha túlzásba viszem a pszichologizálást, az nemcsak árt, hanem
árthatok is vele. Mikor másokat folyamatosan elemzek, és kíváncsibb
leszek a saját megfejtéseimre, mint a másik emberre. Ha megpróbálom
lenyomni az önismeretet a szeretteim torkán, akkor lehet, hogy
öklendezni fognak tőle(m): „Vettem neked karácsonyra egy egyhetes
meditációs elvonulást, hogy megtaláld az elakadásaidat, hogy jobb legyen a
házasságunk!” Mikor olyanokat mondok, hogy „Ez rólad szól, ez a te
elakadásod!”, akkor az önismeret fegyverré válik.
Viszont ha észreveszem ezeket, akkor már félúton vagyok, hogy
megállítsam a külső és/vagy belső rombolást.
Az önismerettel leállni, abbahagyni, befejezni, szüneteltetni tudni
pont annyira fontos, mint amennyire fontos csinálni, állhatatosan bírni
és a mindennapok részévé tenni.
Az önismerettel leállni, abbahagyni, befejezni,
szüneteltetni tudni pont annyira fontos, mint
amennyire fontos csinálni, állhatatosan bírni
és a mindennapok részévé tenni.
 EPILÓGUS – Ennyi
Ülök a tizennyolc éves fiammal szemben, kettesben ebédelünk.
– Mama, miért mindig ugyanezek a kaják vannak, miért nem főzöl
minden héten valami újdonságot? – kérdezi.
– Mert ennyi vagyok – hallom, ahogy jön ki a számból a válasz,
döbbenetesen nyugodt erővel. Ó, ez valami teljesen más hangnem, mint
ami egész eddigi életemben jellemző volt rám! Előzetesen arra tippeltem
volna, hogy egy ilyen kérdésre védem majd magam, és magyarázkodni
kezdek: „Tudod, Csillagom, dolgozom, és öt gyereket nevelek, arra a
körülbelül harmincféle kajára van időm és energiám, amit csinálni
szoktam.” Vagy dühös leszek, és támadok: „Értem én, hogy
változatosságra vágysz, de miért nem főzöl néha te?!” Vagy átmegyek
áldozatba: „Miért kell mindig minden kaját nekem előállítanom?!”
Ahogy még számomra is furcsa energiájú a válaszom, a fiam is
megdöbben.
– Még nem is hallottam tőled ilyet, hogy így lebecsüld magad! –
reagál tágra nyílt szemekkel.
– Ó, nem, Csillagom, talán most először becsültem meg magam
igazán! – felelem neki mosolyogva.
A tökéletességre törekvő és közben magával szemben embertelen
magas elvárásokkal bíró attitűdöm – hogy anyaságból olimpiai bajnoki
arany a minimum – olyan normát teremtett a gyerekeimben is, hogy
sosem elég, amit és amennyit nyújtok. Ez onnan ered, hogy bennem az
volt az alap, hogy sosem vagyok elég jó. Végre határt szabtam! Nem a
gyerekemnek, hanem magamnak, a magam felé embertelen
elvárásaimnak, a maximalizmusomnak. Ennyi vagyok, igen, és ezzel nem
lebecsülöm, hanem megbecsülöm magam, mert nem akarok kipréselni
magamból még többet és még többet. Tisztelem a határaimat, és azzal,
hogy nemet tudok mondani, azzal mondok igent is. Az „ennyi” nem
jelent keveset! Sőt. Az ennyi egy elismerés. Ennyi sok, amit nyújtok,
ennyi gazdagság és bőség vagyok!
Egy másokat kényeztető, ellenben magamat éheztető lény voltam
sokáig, egy olyan valaki, aki sokszor lebecsülte a problémáit és
alábecsülte az értékeit.
Azt mondogattam magamnak évtizedekig, hogy nem vagyok jó,
ahelyett, hogy észrevettem volna, hogy nem vagyok jól. Azt gondoltam,
hogy meg kellene már változnom, ahelyett, hogy rájöttem volna, hogy
muszáj lenne változtatnom.
Az viszont, hogy kijött a számon, hogy „ennyi vagyok”, a jele annak,
hogy ennek az ideje lejárt – nem magától persze, mint a borjúpárizsi,
hanem töméntelen belső munka segítségével. Nagyon sok előnye volt a
korábbi működésemnek, nem tagadom meg, nem bánom, és nem
bántom érte magamat. De ahogy a fiam szívesen érezne már néha más
ízeket is, mint amiket unos-untalan szokott, én is örömmel ízlelgetem és
élvezem a megváltozott lélekmódomat.
 Tartalom
PROLÓGUS – Halál és újjászületés
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
EPILÓGUS – Ennyi