Sandy Schofield

NAGY JÁTSZMA

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Predator: Big Game
by Sandy Schofield
A Bantam Spectra Book, 1999
Predator™ 1981, 1999

Fordította Szántai Zsolt

Borító Horváth Henrik
ISBN 963 497 121 0
Hungarian translation © Szántai Zsolt, 2006
Hungárián edition © Szukits Könyvkiadó, 2006
Lektor: Juhász Ferenc
Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor

2
 Bili Trojannak
Amikor megkérdezték tőle, Enoch Nakai azt válaszolta, nincs testvére, és
ezzel igazat is mondott. Ennek ellenére én a fivére vagyok. Navajo vagyok,
ahogy ő is az. Születésemkor haltam meg; iker vagyok, akiről ritkán
beszélnek. Azóta az őseim világában vagyok, itt maradtam, és figyelem a
fivéremet, ugyanúgy, ahogy akkor figyelném, ha élnék. Én vagyok a
Tobadjishchini, én terelem el a szörny figyelmét, míg a fivérem megöli.
Enoch Nakai a Nayenezgani, a szörnyirtó. A navajok dalokat énekelnek
tetteinkről. Már évszázadok óta így van ez. Megénekelték a jövőbeli
eseményeket, amelyekről valójában semmit sem tudtak. A népem számára
a múlt, a jelen és a jövő közötti különbségnek gyakran nincs értelme.
De most ez a jövő. Elérkezett, s úgy jött el, hogy az egyik iker él, míg a
másik csupán egy szellem. Készenlétben állok, bár a fivérem még nem
tudja, hol a helye, mi a feladata, mi a kötelessége.
Ez a történet arról szól, hogyan harcolt a szörny ellen, így kezdődik.

***
A szétszórt mesáknak magányos feladatuk volt a sötét New Mexico-i
éjszakában. A nyugati égbolt keskeny aranysávja bágyadtan emlékeztetett
a hosszú, forró napra; a keleti ég ezüstje hideg éjszakát ígért, amely fölött
hamarosan átveszi az uralmat a telihold. Most azonban még némán álltak a
sziklák, néma volt a vörös homok, miközben a feketeség ráborult a
sivatagra, a mesák között kanyargó keskeny völgyekre. Odafent az égen
csillagok ezrei ragyogtak, de csak halvány fényt vetettek a nappal és az
éjszaka közötti varázslatos idősávban vadászó állatokra és rovarokra.
Az egyik kisebb mesa tövének közelében egy puma kuporgott egy
meleg, lapos kövön. Hatalmas, aranyszínű szemével egy kisebb
vaddisznófalkát figyelt, amely a bokrok között turkált. A nagymacska színe
olyan volt, mint a sivatag vöröses, aranyló homokjáé, a bokroké, a mindent
belepő poré. Amikor nem mozdult, szinte láthatatlanná vált.
Várakozás közben egyetlen izma sem rándult meg. Türelmes vadász
volt. Nem akarta megtámadni a falkát. Gyors volt, erős, a karmai hegyesek,
de hiába, az öt vaddisznó még benne is kárt tehetett volna azokkal a jókora
agyarakkal. A vaddisznók ravasz lények, értenek a védekezéshez; sokszor
túl kockázatos megtámadni őket. A nagymacskán egyszer, valamikor régen
már sebet ejtett egy ilyen állat. Sosem feledte el azt a rettenetes fájdalmat.

3
Azóta már több tucat vaddisznót megölt, de mindig óvatos maradt,
figyelmes - a pumák sosem követik el kétszer ugyanazt a hibát.
A nagymacska, ahogy korábban is, arra várt, hogy az egyik vaddisznó
eltávolodjon a társaitól. Ha erre sor kerül, azonnal támadásba lendül, és
megszerzi a prédát. Addig a pillanatig várnia kellett. Nem sokáig tartott a
dolog.
Erőtlen szellő támadt, magával hozta a nap melegét és a vaddisznók
illatát. Az egyik agyaras a puma közelébe került. Szimatolt, szuszogott, azt
a valamit kereste a föld alatt, aminek olyan jó szaga volt. A puma feszülten
figyelt.
A háta mögött, az egyik közeli mesa fölött megjelent a hold tányérja,
ezüstlő árnyékokat vetve a bokrokra, a sziklákra. A macska nem mozdult. A
vaddisznó turkálni kezdett. Olyan zajt csapott, hogy akár tucatnyi vadászt
magához vonzhatott. Egyelőre azonban csupán egyetlen nagymacska
figyelte.
A sivatag fölött ragyogó csillagokat elhomályosította egy erős fénycsóva.
Az éjszaka csendjét mennydörgő robaj repesztette szilánkokra.
A vaddisznótól néhány százlépésnyire egy fekete test suhant el,
megrázta a bokrokat, felkavarta a vörös homokot. Amerre elhaladt,
szagcsíkot húzott maga után; fém és üzemanyag szaga érződött a
levegőben.
A nagymacska meg se moccant, a szemét sem nyitotta ki jobban.
A vaddisznók riadtan felvisítottak, és berohantak a bokrok közé; úgy
menekültek, mintha az égből érkezett valami közöttük ért volna földet,
pedig csak elszáguldott fölöttük. A puma nem foglalkozott azzal, mi
történhetett a csillagok között. Megmozdult, úgy helyezkedett, hogy a falka
és a többiektől elszakadt disznó közé kerüljön; meg akarta akadályozni,
hogy a kiszemelt préda visszajusson a társaihoz. A fénylobbanástól és a
hangtól rémült vaddisznó megérezte a puma szagát. Rohanni kezdett,
közben visított és horkantgatott, de csak annyit ért el, hogy még távolabb
került a társaitól, a biztonságot adó falkától. Menekült, de bármelyik
pillanatban megfordulhatott, hogy felvegye a harcot a nagymacskával.
Gyilkolni fog, ha muszáj!
Az ég ismét olyan lett, amilyen lenni szokott. Egy-két pillanattal később
a sivatag megfeledkezett arról, ami rendellenessé tette a megszokott
éjszakákat.
Ám az események más fordulatot vettek. A nagymacska érezte, hogy
hamarosan enni fog. A többitől elszakadt vaddisznó irányába vetette magát,

4
üldözni kezdte. Nem hibázott, mindvégig rejtve maradt.
A puma fölött, egy keskeny sziklapárkányon váratlanul megjelent egy
alak. Úgy tekintett végig a sivatagon, mintha a saját birodalmának tartaná,
ennek ellenére valahogy idegen volt ettől a vidéktől. Első ránézésre izmos
embernek tűnt, mégis volt benne valami, ami különössé tette. Ő is vadász
volt, akárcsak a puma. Némán állt, érdeklődve figyelte a vaddisznót üldöző
nagymacskát.
A hold időközben magasabbra emelkedett, és diadalmasan ragyogott.
Ha a puma esetleg felpillant, megláthatta volna az ezüstös korong elé
kirajzolódó alakot. A hold megvilágította a különös lényt, a sugarak
megcsillantották a térdére, combjára, karjára, vállára és fejére erősített
páncélokat, láthatóvá tették a kéz- és lábujjak végéből kimeredő karmokat,
valamint a majdnem teljesen lapos tetejű sisak alól kilógó, kígyószerű
hajfonatokat, meg a lény csontfüzéres nyakláncát.
Ám mivel a szél szemből fújt, a puma nem vette észre a fölötte magasló
alakot; figyelmét a vaddisznóra összpontosította, amely lelassított, majd
abban a hiszemben, hogy megszabadult üldözőjétől, megállt. Még mindig a
félelem szaga áradt belőle, de egyre gyengébben. A puma lekuporodott,
nem mozdult.
A vaddisznó ekkor elkövette első és egyben utolsó hibáját: hátranézett,
és mivel nem látott, nem szimatolt egyetlen ragadozót sem, turkálni
kezdett. A puma testén megfeszültek az izmok. Ugrani készült, hogy
széttépje a vaddisznót, egyetlen harapással feltépje a torkát, amikor
hirtelen egy kékes villám sistergett keresztül a levegőn, olyan sebesen,
mintha egy támadó kígyó feje lenne.
A nagymacska mozdulatlanná dermedt, amikor a sugár becsapódott a
vaddisznó feje alá, felrobbant, és megölte a prédát.
A puma addigi élete során egyetlenegyszer látott ilyen halált: akkor,
amikor emberek voltak a közelben. Tudta, ha az emberek meglátják őt, már
neki sincs sok hátra az életből, ezért fürgén megfordult, és nesztelenül
elosont a kövek és bokrok között.
Tévedett. A közelben nem voltak emberek. Az egyetlen kétlábú lény a
sziklapárkány tetején álló idegen volt, amely továbbra is kíváncsian figyelte
a szinte észrevehetetlenül elmenekülő pumát.
A lény elismerően bólintott. A vadászok mindig elismerik a hozzájuk
hasonlók tudását, képességeit. Lement a vaddisznó teteméhez, és miután a
csuklója mellől előpattant két fényes penge, levágta az állat fejét. Magasra
emelte a fejet, olyan mozdulattal, mintha valami csillagok között lakozó

5
istennek akarna áldozatot bemutatni.
A vaddisznó fejét az övére akasztotta, és nesztelenül elindult a sötétben,
a kövek, a bokrok között.
A puma is továbbment, új prédát keresett.
A vaddisznó vérének szaga lassanként a közelbe csalta a dögevőket,
hogy eltakarítsák a vadászat nyomait. Három nap múlva a sivatagi nap
hevében száradó fehér csontokon kívül már egyetlen nyom sem maradt a
vaddisznó után.
A sivatagban mindig így zajlottak a dolgok...
Az idegen lény a nagymacska felé nézett; csábította a lehetőség, hogy
levadászhat egy ilyen képzett, ügyes ragadozót, ám végül úgy döntött, hogy
mégis az elsődleges célpont után megy. Attól a helytől nem messze
emberek éltek, márpedig az emberek - ezzel tisztában volt az idegen vadász
- igazán értékes zsákmánynak számítottak.
Az emberek új kihívások elé állíthatták.
Én, Enoch néma testvére az egyik alacsony szikláról néztem végig a
szörny érkezését. Szellemként nem éreztem a meleg szelet, se a
lemészárolt vaddisznó vérének szagát, ám el tudtam képzelni, milyenek
lehetnek. A puma éppúgy nem vette észre az idegen lényt, ahogy őt a
vaddisznó. Az idegen az én jelenlétemet nem érzékelte. Nem jelentettem rá
veszélyt. Az ősök úgy határoztak, csakis az én egyetlen testvérem szállhat
szembe vele. A legendák igazak, még akkor is, ha a jövőről szólnak.
Az idegen szörny megérkezésének idején - a nagymacskához hasonlóan
- sok dologról az öcsémnek sem volt tudomása, nem is sejtette, milyen sors
vár rá, ám már nem sokáig kellett várnia arra, hogy szembesüljön önnön
valódi természetével.
Keleten, két mérföldre attól a helytől, ahol a puma vadászott, a mesák
és az alacsony dombok között egy kerek völgyben állt a Colé katonai bázis.
A fényei visszaszorították az éjszakát, halvány, narancssárgás, fehéres
ragyogással töltötték meg a sivatagnak ezt a zónáját.
Enoch Nakai tizedes feszes vigyázzban állt Coates őrmester íróasztala
előtt, és érdeklődve hallgatta, ahogy az altiszt a papírjai között kutakodva a
szolgálati beosztásról magyaráz. Nakai még sosem járt ilyen későn az
őrmester irodájában; a helyiség a sötétben még szűkebbnek látszott, mint
nappal. A szobában mindig, ezen az éjszakán is túl meleg volt. A falak
halványsárgára színeződtek, mindenből a szivarfüst jellegzetes szaga áradt.
Az egyik falon az elnök bekeretezett fényképe függött. A kép valahogy
félrecsúszott, láthatóvá téve a fal valamivel világosabb, négyszögletes

6
részét. A tiszta folt miatt még mocskosabbnak, még lelakottabbnak tűnt a
helyiség.
Nakai legszívesebben a szabad ég alatt tartózkodott, szerette a sivatag
hideg szelét. El sem tudta képzelni magát, ahogy egész nap egy ilyen
szobában ücsörög.
- Megvan! - mondta az őrmester, és kirántott egy papírlapot a többi
közül.
Nakai tudta, mit fog hallani. Az őrmester most közli majd vele, hogy már
megint nem mehet el a háromnapos eltávozásra. Más oka nem is lehetett
annak, hogy az altiszt ilyen kései órán kérette magához.
- Attól tartok, nem mehet el az eltávozásra, tizedes - jelentette ki az
őrmester. - Holnap reggel szükségem van magára. Szolgálatba kell lépnie.
A vigyázzban álló tizedes testében megfeszültek az izmok. Fontos volt
számára ez az eltávozás. Tett néhány ígéretet, amit most nem tud
teljesíteni. Azt hitte, az őrmester ezúttal nem tarthatja vissza. Tévedett.
- Uram - kezdte -, három héttel ezelőtt kértem ezt az eltávozást.
Az őrmester megvonta a vállát, és visszadobta a papírlapot a kupac
tetejére.
- Senki sem mondta magának, hogy a hadseregben minden tökéletes.
Vagy igen, tizedes?
Nakai tudta, esélye sincs rá, hogy rávegye az őrmestert, változtassa meg
a döntését. Ez az ember nem fogja elereszteni.
- Nem, uram - mondta. Nakai arca nyugodt maradt, nem mutatkoztak
meg rajta az érzései. A tükör előtt sokszor gyakorolta ezt az arckifejezést,
így pontosan tudta, milyennek látszik. Nem akarta megadni az őrmesternek
azt az örömöt, hogy kimutatja az érzelmeit. - Engedélyt kérek a távozásra,
uram.
Az őrmester habozott, majd bólintott.
- Az engedélyt megadom.
Nakai sarkon fordult, és kisietett a szobából, majd a parancsnoki
barakkból. Úgy érezte, megfullad odabent. Az apró helyiség éppúgy bűzlött,
mint az őrmester. Mélyen beszívta a tiszta, sivatagi levegőt, majd kifújta
magából az iroda szagát. Ez a kis trükk máskor segített, most azonban nem.
Nakai azt is tudta, mi az oka ennek.
Ideges volt. Aida haragudni fog rá, pedig ő aztán tényleg semmiről sem
tehet. Aida hetek óta számított erre az eltávozásra, már régóta tervezgette,
mit fognak csinálni. Nakai kénytelen volt megígérni neki, hogy ezúttal
tényleg kimegy, tényleg együtt lesznek. Butaság volt...

7
 Aida pincérnőként dolgozott Ben ivójában, a New Mexico-i Agatéban, a
bázistól alig negyvenpercnyire lévő kisvárosban. Nakaihoz hasonlóan ő is
indián volt. Hosszú, fekete haja volt, sötét szemével, pedig mintha
keresztüllátott volna az emberen. Legfeljebb öt láb magas volt, és nem
nyomhatott többet, mint egy nedves lópokróc, mégis ő volt a legerősebb nő,
akivel Nakai valaha találkozott. A bárban senki sem mert próbálkozni vele.
Valami, Nakai számára érthetetlen okból kifolyólag Aida megszerette a
fiatal katonát; már az első szolgálati évben összejöttek. Valahányszor Nakai
maga alá került, valahányszor előjöttek az árvaként töltött gyermekkori
évek sötét emlékei, Aida mindig megtalálta a módját annak, hogy
visszarángassa őt a jelenbe. Nakait még soha senki sem szerette annyira,
mint az apró nő.
Nakai mindent elkövetetett annak érdekében, hogy ne rontsa el a
dolgokat, de úgy látszott, nem sikerült elérnie a célját. Nem engedélyezték
az eltávozását. Már megint nem! Aida ezúttal nem fogja megérteni.
Összerándult a gyomra, és ismét rátört az ismerős szomjúság. Ökölbe
szorította a kezét, és átgondolta, mit fog mondani. Egy pillanatra lehunyta a
szemét.
Olyan lesz az egész, mintha mentegetőzne. Aida legutoljára sem hitt
neki, éppen ezért kényszerítette ki belőle az ígéretet. Ő marha meg
megígérte!
Nem tervezek semmit veled, Aida, ami nem biztos. Megígérem, hogy
legközelebb tényleg kimegyek. Kimegyek, és azt csináljuk majd, amit te
akarsz.
Igen. Azt. Persze. Azon kívül, hogy együtt legyenek.
Magában elátkozta az őrmestert. A katonaélet akár jó is lehetett volna,
ha egy jó parancsnok alatt kell szolgálnia. Már látott példát ilyesmire. Már
látta, hogyan élnek egy megfelelő módon irányított egység katonái.
Ám az őrmester nem volt jó parancsnok, legalábbis nem az ő számára.
Ez az ember élvezte, ha kínozhatta Nakait. A tizedes persze titkolta, mit
érez, az őrmester ennek ellenére tudta, mi jár a fejében.
Nakai az órájára nézett. Tizenöt perc volt hátra takaródéig. Telefonálnia
kellett.
Átvágott a tábor közepén lévő alakulótéren, és belépett az ebédlőbe. A
helyiségben még érezni lehetett a nappali hőséget. A kissé nyirkos
levegőben hagyma és zsír szaga terjengett, amihez hozzátársult annak a
fertelemnek a bűze, amit a bázison tacónak neveztek. Az asztalokat már
letakarították, de a padlót még nem mosták fel. A kockaköveken apró hús-

8
és salátadarabok szóródtak szét a bakancsnyomok között.
A telefonoknál ketten voltak. Nakai az egyik készülékhez lépett, és
beütötte a bár számát.
Ben vette fel a kagylót. Nakai köszönt neki, de Ben nem válaszolt, csak
ledobta valahová a kagylót, és felüvöltött:
- A katonád!
Nakai a telefonkészülékhez dőlt. Halk nevetést hallott a kagylóból; a
bárban egy régi Elvis-szám szólt. Reccsenés.
- Enoch? - kérdezte Aida aggodalmasan. - Minden rendben van?
- Nincs - mondta Nakai. A hangja ingerültebb volt, mint szerette volna. -
Törölték az eltávomat.
Csend. Nakai lélekben összeszedte magát.
- Jaj, ne! - nyögött fel Aida. - Már megint?
- Már megint - mondta Nakai.
- Legalább két hónapja nem voltál kint! - mondta Aida. - Már alig
vártam, hogy találkozzunk!
- Nézd - mondta Nakai mély lélegzetet véve. - Ne haragudj rám. Volt
itt...
- Nem haragszom - mondta Aida. - Csak csalódott vagyok.
A tizedest meglepte a nő válasza. Aida általában nem így reagált a
dolgokra. Persze ő is tisztában volt azzal, mit kell kiállnia Nakainak, és
mindenben támogatta.
Nakai egyre dühösebb lett az őrmesterre. Ez így nem fair! Szinte hallotta
a parancsnok hangját: „Ki mondta magának, katona, hogy a seregben fair
az élet?"
Senki. De minden embernek kijár, hogy időnként pihenjen egy kicsit.
- Én is csalódott vagyok - mondta Nakai fogcsikorgatva. - Meg dühös is.
- Ne légy dühös - mondta Aida. - Egész életünkben együtt leszünk.
Valahogy csak túljutunk ezen...
Nakainak fogalma sem volt, mit mondhatna. Lehunyta a szemét, és a
telefon hideg fémoldalához szorította a homlokát. Felkészült a
legrosszabbra, de erre nem került sor. Már megint rosszul ítélte meg Aidát.
Aida a legcsodálatosabb nő az egész világon, ő pedig a legszerencsésebb
fickó, mert a barátnőjének vallhatja.
- Enoch? - kérdezte Aida. - Jól vagy?
A tizedes kinyitotta a szemét, kihúzta magát.
- Most már jobban.
- Helyes.

9
 Nakai az órájára pillantott. Még volt egy kis ideje, hogy visszaérjen a
körletbe. Ha elég erősen koncentrál, elhitetheti magával, hogy személyesen
beszélget Aidával, nem csak telefonon.
Megkérdezte a nőtől, hogyan telt a napja. Aida válaszolt. Nakai hallgatta
a meleg, kedves hangot. Aidából mindig ilyen melegség áradt, amitől ő már
sosem akart megválni.
Beszélgettek, amíg lehetett. Nakai a lehető legtovább a telefon mellett
maradt, majd visszarohant a hálókörletbe. Egy perccel takarodó előtt lépett
be az ajtón.
Elkezdődött. A szörny megérkezett. A fivérem ma fog vele először
találkozni, közvetlenül napkelte után - épp úgy, ahogy a legendák mondják.
De ma semmit sem tehetek, nem segíthetek neki. Még nem érkezett el az
én időm. Várnom kell, figyelnem kell. A fivéremnek egyedül kell
megküzdenie a szörnyeteggel, így kell lennie, így jövendölték meg az
őseink.
A nap belökte az éjszaka maradványait a vörös sziklák közötti
hasadékokba. Mindent vékony dér borított, nedvességréteg csillogott a
bokrok ágain. Egy órán belül a nap minden nedvességet magába szív a
levegőből, s feltámad a szél, felkavarva a port, a homokot. A távoli hegyek
előrajzolódtak a halvány fényben; az éji vadászok eltűntek. A levegő hűvös
volt és tiszta, a sivatag már-már kellemes helynek tűnt.
Legalábbis Nakai kellemesnek látta. Szerette a hajnali sivatagot. Minden
szag, minden érzés erősebbé vált a tiszta levegőben. Nem kapta meg a
háromnapos eltávozást, de legalább reggeli szolgálatba osztották be a
tankhoz, ez pedig már-már feledtette vele azt, amiről lemaradt. Majdnem...
Hátradőlt, hátát az álcázott tankhoz támasztotta, és hagyta, hogy a
bágyadt napsugarak megmelegítsék az arcát. A tank fémteste hűvös volt,
de a tizedes tudta, pár órán belül úgy felforrósodik, hogy hozzá se lehet
majd érni. Ő ezt is szerette. Szerette a sivatagi időjárás kiszámíthatóságát,
szerette a végletességét. Úgy érezte, arra született, hogy ezen a helyen,
ebben a korban legyen. Mindig ilyen érzés uralkodott el rajta, amikor reggeli
szolgálatba osztották. Valahogy hívta a sivatag, érte nyúlt, a lelke részévé
változott.
Dietl közlegény felnyögött a tizedes mellett. Dietl alacsony kis ember
volt, szőke haját olyan rövidre nyíratta, hogy már-már fehérnek látszott.
Napbarnított bőre általában éles kontrasztot alkotott a hajával, ám ezen a
reggelen az arca volt fehérebb. A szeme véreres volt, el is árnyékolta, mert
túlságosan erősnek találta a reggeli napfényt.

10
 Amíg kiértek a bázisról a tankhoz, Nakai megtudta, hogy Dietl az előző
éjszakát ivással töltötte. Azt, hogy honnan szerzett alkoholt, senki sem
tudta, de senki sem lepődött meg a dolgon - a kaliforniai srác mindenre
talált megoldást. Előző este annyi piája volt, hogy leitta magát, de még a
körletében lévők is becsíptek. Nakai már hat hónapja ismerte a közlegényt,
de még egyszer sem látta ennyire másnaposnak. Dietl ismét felnyögött.
- Ne aggódj - mondta Nakai szárazon. - El fog múlni.
- Akkor én már halott leszek! - Dietl hátradőlt, a fejét a torony oldalához
koppantottá. A tompa hang végigvisszhangzott a sivatagon. A közlegény
felemelte a kezét, megérintette a fejét. - Akkor már nem fogok élni!
Nakai elvigyorodott és hátradőlt, de ügyelt arra, nehogy ő is beüsse a
fejét. Kedvelte a közlegényt. Valami különös ok miatt az első pillanattól
fogva kijöttek egymással, pedig egészen más háttérrel rendelkeztek. Nakai
a rezervátumban nőtt fel, a nagyapja nevelte. Az anyja a születésekor halt
meg, az apja halálra itta magát bánatában. Dietl Kalifornia déli részén, egy
hatalmas házban töltötte a gyermekkorát. Sosem kellett aggódnia a pénz
vagy az élelem miatt, mindent megkapott. Ennek ellenére kemény,
megbízható, becsületes srác volt, jottányi előítélet sem szorult belé.
Dietl harmadszor is felnyögött. Nakai szélesebben mosolygott. Ismerte
ezt az érzést, ő is számtalanszor volt másnapos; előfordult, hogy olyan
rosszul volt, hogy az se érdekelte volna, ha eljön a világvége. De már kilenc
hónapja nem ivott, hála Aidának, most pedig furcsa kárörömöt érzett,
amikor Dietlre pillantott.
- Jaj! - mondta Dietl, és lassan, mindkét kezével, mintha egy túlérett
paradicsomot tapogatna, megsimogatta az arcát. - Miért nem múlik már el
ez a fejfájás?
- Talán azért, mert beütötted a fejed a tankba.
Dietl ránézett a tizedesre. Véreres szemén látszott, komoly fájdalmai
vannak. Nakai pontosan tudta, mit érez a társa. Pontosan. Valahogy nem
vágyott arra, hogy ismét megtapasztalja ezt az érzést.
Dietl végigsimított rövidre nyírt haján, ujjaival a dudort kereste.
- Talán éppen ez az oka, hogy nem engedik meg nekünk a piálást.
- Több, mint valószínű - mondta Nakai. - Ez, meg a töltött fegyverek. -
Dietl kezébe nyomott egy kulacsot. - Igyál. A víz segít ilyenkor.
Dietl felmordult, de elvette a kulacsot, és sikerült lenyelnie egy korty
vizet, mielőtt köhögni kezdett. Végignyúlt a tank tetején, a lábát elöl
lógatta le, a hátizsákját párnaként a feje alá gyűrte.
Nakai visszavette a kulacsot, felakasztotta az övére.

11
 - Nem baj, ha szundítok egyet? - kérdezte Dietl. - Szerintem Dietl mama
kicsi fia nincs túl használható állapotban. Ébressz fel, ha támadnak az
oroszok.
Nakai nevetett, Dietl pedig nyögve kinyújtózott.
Enyhe szellő kavargott a tank körül, magával hozva a reggeli sivatag
friss illatait. A forróságnak jellegzetes szaga volt, száraz és meleg szaga,
ahogy a pornak is. Enyhe, fűszeres, alig érezhető. Nagyon ismerős. Nakai
számára ismerősek voltak ezek a szagok, gyermekkora óta kedvelte őket.
A szél felerősödött, de nem túlságosan. Nakai valami új, érdekes szagot
fedezett fel benne. Büdös... Mintha valami megdöglött volna a sivatagban;
mintha valami rohadna a közelükben.
De... Mégsem.
Nakai ismerte a halál szagát. Minden szagot ismert. A nagyapja
megtanította neki, hogyan állapítsa meg szag alapján, mióta aszalódik egy
test a sivatagban.
Ez a bűz ismerős volt. Vaddisznó. Nemrég pusztult el. De a szag alatt ott
volt egy másik, egy sokkal enyhébb, ismeretlen valami is. A petróleum
szagához hasonlított, vagy az ócska cipőkéhez, vagy ahhoz a parfümhöz,
amit a tizedes unokatestvére használt valamikor. Olyan volt, mintha
penészes takarókat szórtak volna be fahéjjal. Ezekre a szagokra hasonlított,
de valahogy mégis más volt.
Nakai felállt, hogy jobban érezze a szagot. A tank elejéhez ment,
fegyverét lövésre készen tartotta, és szimatolva megpróbálta azonosítani a
szagmintákat.
- Közlegény! - mondta halkan, de határozottan. - Kelj fel.
Dietl nyögve felült.
- Mi van?
- Érzel valamit?
Dietl ülve megtámasztotta magát.
- Hogy érzek-e valamit? Most hülyéskedsz? A fejem tele gyapottal. Egy
döglött hal bűzét se érezném, hiába nyomnák az orrom alá.
- Figyelj - mondta Nakai. - Valami furcsa szagot érzek. Onnan jön. - A
közeli facsoportra mutatott. A fák alacsonyak, satnyák voltak.
Dietl lassan felállt, Nakai mellé lépett.
- Milyen szag?
Nakai beszívta a reggeli levegőt, s közben leválasztotta az ismerős
szagokat az ismeretlenről. Minél mélyebben szívta be a levegőt, annál
erősebben markolta a fegyverét.

12
 - Nem tudom pontosan - mondta. - De éppen ez aggaszt. Mint az állott
izzadság. De édesebb.
- Hát... Már elég meleg van - mondta Dietl. - Pedig még hét óra sincs.
- Pszt! - Nakai felemelte a kezét. - Hallgasd!
A fák irányából halk nesz érkezett. Zizegés, meg valami halk kattogás.
Nem is kattogás, inkább... Mintha gyöngyök koppantak volna egymáshoz.
Nakai összehúzta a szemét. A fák között semmi sem rejtőzhetett el, azok
a lombok senki sem takarhattak el, mégis meg mert volna esküdni arra,
hogy a nesz abból az irányból érkezett. Nem a fák mögül, hanem az ágaik
közül. Minél erősebben összpontosított, annál inkább eltűntek a háttérből a
sivatag ismerős hangjai; végül már csak a kopogást hallotta.
Légzés.
Halk. Nehéz.
Roppanás - eltört egy gallyacska.
Valami nagy testű dolog volt a fák között, de Nakai semmit sem látott.
Eszébe jutott az, amit a nagyapjától hallott: „Fiam, sose bízz egyetlen
érzékszervedben. Valamennyit használd. Mindre szükséged lesz."
Nakai orra és füle azt igazolta, hogy valami van a fák között; valami, ami
figyeli őket. Valami, ami talán támadni készül.
- Van valaki a fák között - mondta Nakai halkan. - Hallom.
Dietl bakancsa hozzákoppant a tank oldalához. A döndülés
természetellenesen hangos volt.
A közlegény a tizedes mellé állt és elvigyorodott.
- Nézzük meg, el tudjuk-e riasztani azt az izét! -mondta. Felemelte a
fegyverét, és célba vette a fákat.
- Ne! - kiáltott rá Nakai, de elkésett.
Abban a pillanatban, ahogy Dietl felemelte a fegyverét, egy vékonyka,
vörös fénysugár villant ki a fák közül. Megpihent Dietl felsőtestén, három
ponttá változott. A fák között felizzott valami, a levegő halványkékké
változott.
- Feküdj! - kiáltott Nakai, és leugrott a tankról. Elkésett a
figyelmeztetéssel.
Kék energiacsóva hasított keresztül a levegőn, és átütötte Dietl
mellkasát, mielőtt a közlegénynek alkalma lett volna meghúzni a ravaszt.
Dietl meghalt, mielőtt teste a tankra dőlt.
Nakai a tank lánctalpához gurult. Körülötte energialövedékek csaptak a
földbe, a vörös homok feketére égett. Száraz, elektromos szag terjengett,
ami olyan volt, mint a nagy viharok idején a villámok illata.

13
 Az a valami, ami a fák között rejtőzött, olyan fegyvert használt, amilyet
Nakai nem látott, amilyenről még soha életében nem hallott.
Nakai a tank túlsó oldalához gurult, és tüzet nyitott arra a helyre,
ahonnan a lövések érkeztek. Fegyvere megrándult a kezében. Fogást
váltott, és ismét lőtt. A levegőt szinte szétszabdalták a kék villámok. Nakai
feltérdelt és lőtt, majd kétrét görnyedve futásnak eredt. Közben
folyamatosan, találomra lövöldözött, abban reménykedve, hogy eltalálja
Dietl gyilkosát.
Lába belesüppedt a homokba, mégis gyorsabban futott, mint életében
bármikor; gyorsabban, mint kamaszkorában, amikor sorra nyerte a
versenyeket.
A következő villám a lába alá csapott. Megbotlott, és átzuhant egy
alacsonyabb szikla fölött. Azon a helyen, ahol egy másodperccel korábban
volt, kék lövedékek robbantak.
A láthatatlan lövész ügyes volt, de nem tökéletes. Nakai tudta,
szerencséje van.
Begurult a bokrok közé, majd felpattant, egyetlen pillanatra sem állt
meg. Futásnak eredt, irányt váltogatva rohant lefelé a lejtőn, és közben
észre se vette, hogy abbamaradt a kék villámlás.
Futás közben ismét eszébe jutott valami, amit a nagyapjától hallott. A
szavak olyan tisztán csengtek a fülébe, mintha az öregember ott lenne
mellette. „A szörny megérkezik, s a levegőből fogja lődözni a halált."
Nakai azt kívánta, bárcsak tudná, mire gondolt a nagyapja, amikor ezt
mondta.
Áthajtott a katonai terepjáróval a vízmosáson, majd fel a szikladombra.
A kerekek alól homok- és kavicszápor fröcskölt. Azt a vonalat követte, amit
útnak neveztek, de itt, New Mexicóban az ilyen terepen legfeljebb a
négykerék-meghajtású járművek juthattak fél mérföldnél tovább.
A nap könyörtelen sugarakkal bombázta a tizedes szeplős bőrét. A
sapkáját a bázison felejtette, ami komoly hiba volt; a vörös hajú, fehér bőrű
ember tudta, mire árnyékba ér, olyan lesz, akár a főtt rák. Ilyesmi már
korábban is előfordult vele.
A terepjáró kifarolt, de a kerekek hamar lekaparták a szikláról a
kavicsréteget, így a tizedes folytathatta útját.
Winford gázt adott, hogy könnyebben feljusson az emelkedőn. Erősen
izzadt, részben a forróság, részben az erőfeszítések miatt - nem volt könnyű
kormányozni a kocsit. Még a szemből fújó hűs szellő sem segített sokat. Az
egészben az volt a legrosszabb, hogy tudta, teljesen feleslegesen csinálja

14
azt, amit csinál. Az ezredes és az őrmester ki akart vizsgáltatni egy
állítólagos „engedély nélküli landolást". Fél tucat teherautót és terepjárót
vittek magukkal, amikor reggel elindultak. Nem igazán lehetett szükségük
még egy kocsira. Ez is csak egy amolyan „dolgoztassuk a katonákat" meló
volt; a tizedes mindig gyűlölte az ilyeneket. Valójában az egész hadsereget
gyűlölte.
Keresztülhajtott egy újabb vízmosáson, és éppen fel akart hajtani a
következő domboldalra, amikor a dombtetőn egy alak jelent meg előtte.
Egy ember, aki teljes erőből futott lefelé.
- Mi a franc - mormolta Winford. Rátaposott a fékre, és érdeklődve
figyelte a fickót, aki szélsebesen haladt lefelé a lejtőn, úgy ugorva át a
köveket és a bokrokat, mint egy szarvas, aminek a nyomában ott lihegnek a
vadászok. A fickó gyakorlóruhát viselt, és ismerősnek tűnt.
A menekülő ember még egyszer visszanézett a válla fölött, mielőtt
lefékezett a terepjáró mellett.
- Nakai? - Winford meglepetten nézett a másik tizedes verítékben úszó
arcára. - Neked nem kellene szolgálatban lenned?
Őszintén meglepődött, és tényleg nem értett semmit. Az ember nem
hagyja ott a posztját, főleg, ha nincs oka rá. Főleg, ha Nakainak hívják. Az
őrmester mindig őt állította példaként a többiek elé, ő volt az, aki betű
szerint betartja az előírásokat. Winford tisztelte őt ezért; a legtöbben nem
foglalkoztak a szabályokkal - ő maga sem. Úgy gondolta, hogy a seregben
mindegy, az ember hogyan végzi a munkáját, a dolog vége mindig ugyanaz:
leteremtik a feljebbvalói. Ha pedig így van, akkor minek erőlködni? Az egész
bázison talán Nakai volt az egyetlen, aki nem így gondolkodott.
Nakai mély lélegzetet vett. Egész testében megrázkódott. Winford még
sosem látott embert, aki ennyire kifulladt volna.
- Szolgálatban vagyok - mondta Nakai. - De nem megyek vissza. Nem
megyek fel oda!
Winford meghökkent. Valami nagyon nem stimmelt.
- Miért nem, tizedes?
- El se tudod képzelni, mit láttam! - Nakai nem nézett Winfordra,
egyfolytában a dombtetőt fürkészte, a jelek szerint annak a valaminek a
felbukkanását várta, ami üldözte.
Winford az újoncok arcán már látta ezt a kifejezést; a kopaszok
általában akkor riadtak meg ennyire, amikor felfogták, milyen hosszú lesz a
szolgálati idejük. Az azonban még sosem fordult elő, hogy egy olyan ember
essen ennyire pánikba, aki olyan hosszú ideje szolgált, mint Nakai. Vagyis...

15
Mégis előfordult: azok a bakák vágtak ilyen képet, akik részt vettek a
Sivatagi Viharban.
Winford kibiztosította a pisztolyát, és felnézett a dombtetőre. Valahogy
ideges lett Nakai viselkedésétől. A szemét erőltetve figyelt, de semmit sem
látott. Homok. Kövek és bokrok. Minden ugyanolyan volt, mint a bázis
környékén bárhol.
- Mit láttál? - kérdezte Winford.
Nakai egy hosszú pillanatig Winford szemébe nézett, majd ismét a domb
felé fordult.
- Valami olyasmit, amiről közvetlenül az őrmesternek vagy az
ezredesnek kell jelentést tennem.
Tehát valami tényleg komoly dolog történt. Winford a terepjáró üres
ülése felé biccentett.
- Hát akkor ugorj be! Éppen hozzájuk tartok. Nakai bólintott, és beugrott
a terepjáróba, de közben egyre csak a dombtetőt leste. Winford is
odanézett. Semmit sem látott.
- Nem tudom, mi volt az, de szerintem leráztad magadról.
Nakai megrázta a fejét.
- Ez nem olyan egyszerű.
- Én annak látom - mondta Winford.
- Te csak vezess! - csattant fel Nakai.
Winford ránézett. Nakai reakciójának semmi köze sem volt a hadsereg
protokolljához vagy a szolgálati úthoz. A katona hideg volt és rideg, de
Winford azt is megérezte, fél valamitől.
A terepjáró meglódult a földúton. Winford megpróbálta túlkiabálni a
motor zúgását.
- Szerintem az őrmester kíváncsi lesz, miért hagytad el az őrhelyedet.
Nakai tizedes a sivatagot bámulta, láthatatlan üldözője nyomait kutatta,
és hallgatott. Winford arra gondolt, hogy tényleg valami komoly dologról
lehet szó, ha Nakai tizedest nem érdekli, mit szól majd az őrmester.
A következő néhány percben végigzötyögtek egy vízmosáson, aztán
feljutottak egy domb tetejére. Winford kínlódott, hogy a terepjáró feljusson
az egyenetlen talajon. Nakai némán ült a helyén, erősen kapaszkodott, de
ezenkívül egyetlen jelét sem adta, hogy észreveszi a terep nehézségét.
Egyik szikláról a másikra rebbent a tekintete, a bokrokat figyelte; a jó ég
tudta, mit keres. Winfordnak mindenesetre fogalma sem volt erről, Nakai
pedig a jelek szerint nem igazán akarta elmondani.
Tíz perccel később már az egyik magas domb tetején haladtak. Winford,

16
ahogy meglátta, milyen közel van hozzájuk a mély szakadék pereme,
ösztönösen a fékre lépett.
Odalent, a völgyben azok a teherautók álltak, amelyek hajnalban, még
napkelte előtt hagyták el a bázist. A járművek körbefogtak valami
vörösesbarna tárgyat. Az objektum kerek volt és nagy, de túlságosan nem
lehetett se terjedelmes, se nehéz, mivel az egyik daru segítségével
ráemelték egy teherautó nyitott platójára. Winfordnak fogalma sem volt, mi
lehet az a kerek izé, csak annyit sikerült megállapítania, hogy pontosan
olyan színe van, mint a környék szikláinak.
- Mi a...? - mordult fel Nakai, és felállt a terepjáróban. A szélvédő felső
peremébe kapaszkodott, úgy figyelte a teherautóra emelt tárgyat.
Winford találgatni sem tudott, mit látnak, ám ahogy megállította a
terepjárót a többi jármű alkotta körön kívül, mindent megértett. A
vörösesbarna izé egy légi jármű volt. Egy nagyon különös, kerek és lapos
repülőmicsoda, alig nagyobb, mint egy kisebb teherautó. Az egyik oldalán
és a középen lévő pilótafülke körül olyan szárnyak meredeztek, amilyeneket
a versenyautókra szoktak szerelni. Tisztán látszott, hogy egyszemélyes gép.
A pilótának nyoma sem volt.
Hirtelen feldörrent az őrmester hangja.
- Nakai tizedes! Mi az ördögöt keres maga itt?
Az őrmester mellett álló Athelry ezredes megfordult, és homlokráncolva
Nakaira nézett. Vékony, hórihorgas ember volt, a haja és a bajusza erősen
őszült. A bőre akár a cserzett irha; lerítt róla, hogy hosszú évtizedek óta él a
szabadban, távol a városoktól. Winfordnak, ahogy végignézett az
ezredesen, eszébe jutott a saját bőre. Ebben a melegben biztosan le fog
égni.
De ennek most nem volt igazán jelentősége. A világ mintha kifordult
volna a sarkaiból.
Az őrmester, aki pontosan azt tette, amit várni lehetett tőle, válaszra
várva meredt Nakai tizedesre.
Nakai mozdulatlanul állt a terepjáróban. Kényszerítette magát, hogy
elkapja a tekintetét a furcsa repülőgépről. Vigyázzba vágta magát, és
tisztelgett.
Az őrmester és az ezredes egyszerre indult a terepjáró felé.
- Nos, katona? - kérdezte az ezredes. Furcsa módon nem kiabált. -
Kapott egy kérdést, nem igaz?
- Uram! - mondta Nakai tizedes. - Sürgősen beszélnem kell önnel.
- Azt hiszem, nekünk is sürgős dolgunk akadt! - ordított rá az őrmester,

17
ahogy a terepjáró elé lépett.
Winfordnak sikerült a kezét a kormánykeréken tartani. Maga elé meredt,
megpróbált láthatatlanná válni, míg az őrmester Nakaival üvöltözött.
Az őrmester esélyt sem adott Nakainak arra, hogy válaszoljon.
- Egy idegen eredetű légi járművet találtunk a bázis közelében, és maga
képes volt elhagyni az őrhelyét!
Winford még sosem látta ilyen dühösnek az őrmestert. Nakai
leeresztette a kezét, kiugrott a terepjáróból, és vigyázzba vágta magát a
két tiszt előtt.
- Elnézését kérem, őrmester úr - mondta -, de azt hiszem, találkoztam
ennek a járműnek az utasával. Az illető nem kém, uram.
- Micsoda? - Az ezredes a tizedes elé lépett, közel hajolt az arcához.
Nakainak egyetlen arcizma sem rándult meg.
- Azt mondtam, uram, hogy az illető nem kém.
Winford megdermedt. Nakai az elől a valaki elől menekült, aki ezzel a
géppel érkezett? Winford szeretett volna a másik tizedesre nézni, de tudta,
ha ezt teszi, magára vonhatja a tisztek figyelmét, ehhez, pedig semmi
kedve sem volt.
Az ezredes egy hosszú percig bámult Nakaira, majd az őrmesterre
nézett, és bólintott.
- Winford! - mondta az őrmester. - Szálljon ki, és menjen, nézze meg,
miben tud segíteni a rakodást végzőknek.
Winford gyorsan kiugrott a terepjáróból.
- Igen, uram! - mondta, és bízott benne, a hangja nem árulja el,
mennyire csalódott. Ő is szerepet kapott ebben a drámában, de a jelek
szerint senki sem tartotta érdemesnek arra, hogy megismerje a részleteket.
Ezt utálta a legjobban a seregben; soha, semmiről sem tudhatott meg
mindent, nem ismerhette meg a részleteket. Márpedig most tényleg volt
valami, amiről jó lett volna tudni.
Megfordult, és lesietett a domb tövébe. Világossá vált előtte, hogy az
őrmester és az ezredes tudja, de legalábbis sejti, ki érkezett a különös
géppel. A jelek szerint Nakai információi ellentmondtak a feltételezéseiknek.
Kémgép?
Űrhajó?
Talán mindkettő?
Winford hátán a fokozódó forróság ellenére végigfutott a hideg.
Hátralesett. Senki sem figyelt rá. Lelassított, abban reménykedett, hogy
sikerül elcsípnie egy-két szót.

18
 - Jól van, fiam - mondta az ezredes Nakainak. -Mondja el, mit látott!
Nakai bólintott, és beszélni kezdett, de Winford már túlságosan távol
volt tőle ahhoz, hogy hallja a válaszát.
A fivérem megpróbálta figyelmeztetni a parancsnokait, megpróbálta a
tudomásukra hozni azt, amit a szörnyről tudott. Emlékezett nagyapánk
szavaira. A parancsnokai nem hittek neki, nem voltak kíváncsiak nagyapánk
figyelmeztetésére. Pedig a fivérem nem valami hitbéli dologról beszélt.
Nem. Amit elmondott, az volt az igazság. Az igazságot vagy elhiszik, vagy
nem, attól még nem fog megváltozni. Az igazság a legfontosabb — jól
tudják ezt a szószólói. Az igazság szószólói tudják, hogy pártfogoltjuk
mindig nyer, bár a diadalához időnként halálesetek társulnak.
A nap alacsonyan lebegett a sápadtkék égen, narancsszínű korong volt
csupán a nyugati dombok fölött, de a forróság még mindig vastag
takaróként borult a tájra. Nathanial Clowes közlegény lövésre készen
tartotta M-16-osát, ahogy a tank előtt guggolt. A homlokáról veríték
csöpögött; érezte, hogy átázik a pólója. Már alig várta, hogy a beköszöntő
este hűsítő enyhülést hozzon.
A keze fejével megtörölte az arcát, a csuklója hozzáért a sapkájához,
amit azóta fordítva viselt, hogy elhagyta a bázist. Ez a sapkaviselet volt a
névjegye, így akart különbözni azon a helyen, ahol az egyformaságot
díjazták. A parancsnokok közül néhányan megpróbálták leszoktatni erről,
ám ő nem engedett. Az elöljárói egy idő után megtanulták, teljesen
felesleges felhozni neki a sapkatémát. Nem sok olyan dolog volt, amihez
Clowes ragaszkodott, de ez azok közé tartozott.
Úgy érezte, mintha a sapkája valamilyen talizmán lenne. Valami furcsa
ok miatt kényelmetlenül érezte magát. Képtelen volt rájönni, mi zavarja, de
az érzés ott lappangott benne.
A társa, Ryan tizedes sem értette a helyzetet, legalábbis ezt mondta,
amikor megérkeztek a tankhoz. Eleinte beszélgettek, aztán már csak
suttogtak, végül elnémultak. Jó ideje egyetlen szót sem szóltak egymáshoz.
Ryan a tank mellett állt, s fegyverét maga elé tartva a közeli bokrokat, az
alacsony fákat vizslatta. Clowes ránézett. Ryan megvonta a vállát, jelezve,
hogy semmit sem talált.
Egyelőre.
Ryan magas, sovány srác volt, közvetlenül a középiskola elvégzése után
lépett be a seregbe. Vörösesbarna haját rövidre nyíratta; barna szeme
mindig vidáman csillogott. Állandóan ugratta a társait. Erre Clowes volt a
tanú, már össze se tudta volna számolni, hányszor vált Ryan tréfáinak

19
áldozatává.
De most Ryan sem volt vicces kedvében. Kissé hátrahajtotta a fejét,
mintha valami szagot próbálna azonosítani. Ha valaki képes volt erre, hát
Ryan igen. Az oregoni erdőkből érkezett, gyermekkora óta vadászott.
Clowes Texas nyugati részén nőtt fel, így ő is konyított valamit a
vadászathoz. Tulajdonképpen akkor barátkoztak össze, amikor elmesélték
egymásnak a vadászattal kapcsolatos történeteiket. Azt tervezték, hogy a
következő két eltávozásra együtt mennek, ugyanis fogadtak: Ryan azt
állította, Oregonban lehet a legjobban vadászni, Clowes pedig azt, hogy
Texasban. Először Oregonba akartak elmenni, azután Texasba. Clowes
biztosra vette, hogy megnyeri a fogadást, és Ryan kénytelen lesz kifizetni
neki az ötven dollárt. Nyugat-Texas erdeihez, ahol csak úgy nyüzsögnek a
vadak, például a pettyes baglyok, semmit sem lehetett hasonlítani.
A szél felerősödött. Clowes arca megrándult. Valami furcsa szagot érzett.
Tulajdonképpen nem is szag volt, csak valami illatszellő. Szorosabban
markolta a fegyverét. Kettejükön kívül látszólag egyetlen lélek sem
tartózkodott a közelben, Clowes mégis úgy érezte, valaki figyeli őket.
Fogalma sem volt, hogyan mondja el az őrmesternek, hogy nem sikerült
megtalálniuk Dietlt. Az őrmester nem rajongott azért, ha nem teljesítették a
parancsait. Clowes még arra is hajlandó lett volna, hogy ismét keresgélni
kezdjenek - szerette volna elkerülni, hogy az őrmester dühöngeni kezdjen.
Még nem fejezték be a terep átvizsgálását, a tank túlsó oldalán nem
jártak.
Clowes-t valahogy feszültté tette a kapott feladat. Rosszul indult az
egész. Az őrmester félrehúzta őt (őt, és nem Ryant), és felhívta a figyelmét
arra, hogy tegyenek meg minden óvintézkedést. Azután közel hajolt hozzá,
és a fülébe súgta, hogy véleménye szerint Dietl közlegényt meggyilkolták
valahol a tank körül, és szeretné, ha Clowes és a társa utánanézne a
dolognak. Az egészben az volt a legnyugtalanítóbb, hogy nem mondta meg,
szerinte ki vagy mi végzett a közlegénnyel. Clowes megkérdezte a dolgot,
de az őrmester csak ennyit válaszolt:
- Menjenek, és derítsék ki!
Clowes megkérdezte Ryantől, hogy az őrmester neki is ugyanezt
mondta-e. Ryan azzal a hideg és rideg tekintettel nézett rá, amit általában
azoknak tartogatott, akik valami hülyeséget kérdeztek tőle.
- Ha az őrmester titkolózni akart - mondta -, akkor a titok maradjon
titok, rendben?
Clowes ebből azt a következtetést vonta le, hogy az őrmestert nem

20
érdekli, összedolgoznak-e. Az őrmester eredményeket, híreket akart kapni,
mással nem foglalkozott.
- Van valami? - kérdezte Clowes halkan.
- Semmi - felelte Ryan.
Egyikük sem távolodott el a tanktól. Amióta Clowes a bázisra került,
mindig őrködött valaki a tanknál, ezért természetellenes és nyugtalanító
volt, hogy senkit sem találtak a közelében, amikor megérkeztek.
A nap elérte az egyik közeli mesa tetejét. A szél felerősödött, felkavarta
a port és a forró levegőt. A szag, ami addig piszkálta Clowes orrát, sokkal
intenzívebbé változott. A rothadásbűz hatására a katonának megint eszébe
jutott, amit az őrmester az óvatosságról mondott. A bűztől felfordult a
gyomra, hányingere támadt.
- Érzed? - kérdezte Ryan, miközben lassan a tank elé lépett. Felfelé
tartotta a fegyverét, mintha zászlórúd lenne. Clowes arra gondolt, talán
jobb lenne, ha Ryan felkészülne a tüzelésre. Valami nem volt rendjén, ezért
nem árthat, ha mindketten készenlétben állnak.
- Igen, érzem. - Clowes felegyenesedett, de a helyén maradt. - Mi a
franc ez?
- Vér - mondta Ryan, és a fegyvere csövével a tank elejére mutatott. -
Rengeteg vér!
Vér. Clowes egyre kellemetlenebbül érezte magát. Aktiválódott a hatodik
érzéke. Valami volt a közelben. Valami figyelte őket. Hátranézett a válla
fölött, de homokon és satnya bokrokon kívül semmit sem látott.
Lassan előrement, és megállt Ryan mellett. A szag azon a helyen
erősebb volt. Olyan erős, hogy csípte a szemét. Könnyezni kezdett. Piszkos
bal kezével megtörölte a szemét, de a jobbjával továbbra is erősen tartotta
a fegyvert.
- Látod? - kérdezte Ryan.
A gyengülő napfény megcsillant a tank elején. Beletelt pár másodpercbe,
míg Clowes felfogta, mit lát. Először azt hitte, árnyékok vetülnek a tank
elülső részére, de aztán megértette, hogy erről szó sincs. Vér. Feketére
alvadt vér borította a fémtestet, amelynek felső részén egy sűrű tócsa
csillogott. Egy tócsa, amit beleptek a legyek...
- A picsába! - suttogta Clowes.
- Ha ilyen sok vért vesztett - mondta Ryan reszkető hangon -, hol van?
Hogy ment el?
Clowes előrelépett. Megpróbálta elhitetni magával, hogy a vér nem
embertől származik; megpróbálta bemagyarázni magának, hogy vadászaton

21
van.
Megvizsgálta a talajt a vérfoltok körül, és felfedezte az alig észrevehető
ösvényt, amit a vöröses-barnás cseppek alkottak. A vonal a fák irányába
mutatott. Ezeket a nyomokat nem egy sebesült hagyta, aki biztonságba
akart húzódni. Valaki elvitte a vérző sérültet. Az, aki ennyi vért veszít, nem
tud így mozogni, legalábbis nem magától.
- Nézd! - mondta Clowes, és a fegyvere csövével az ösvényre mutatott.
Ryan melléje lépett.
- Szerinted, lehet, hogy Nakai ölte meg?
Clowes a társára nézett. Ryan barna szeméből hiányzott a megszokott
fény.
- Ezt az őrmester mondta neked?
- Az őrmester azt mondta, hogy nézzek szét, és derítsem ki, mi történt.
Azt mondta, gondolkozzak. - Ryan a jelek szerint nem látta értelmét a
további titkolózásnak.
- Akkor tedd azt - mondta Clowes. - Ami engem illet: én még nem
találtam elég nyomot. Először meg akarom találni a testet. Majd akkor
megmondom, hogyan halt meg.
- Szerinted ez Dietl vére? - kérdezte Ryan.
- Nem tudom. Egyelőre ezt se merném kijelenteni -felelte Clowes. -
Menjünk!
Megértette, Ryan csak azért kérdezősködik, hogy az időt húzza, mert
nem sok kedve volt követni a nyomokat. Ryan nem akarta megtalálni annak
az embernek a holttestét, aki nemrég még a haverja volt, akivel együtt
sörözgettek.
Ryan mély lélegzetet vett, és elindult a vércsöppek mellett. Clowes balra
húzódott. Lassan mozogtak, folyamatosan figyelték a terepet, időnként
hátranéztek. Clowes úgy érezte, valaki figyeli őket, de erről nem beszélt. A
fák között nem látott dögevőket. Se egy keselyű, se legyek. Semmi.
Harminclépésnyire voltak a fáktól. A mesa árnyéka sötét lepelként borult
rájuk. A vérnyomok hirtelen eltűntek. Clowes megállt az első fa mellett, és
felsóhajtott. Nem értette, hogy érhetett véget ilyen váratlanul az ösvény.
Ettől valahogy még különösebbé vált az egész.
Halk zümmögést hallott. Felemelte a fejét. - Ó, istenem! Ott van...
A fejük fölött ott függött Dietl közlegény teste, vagyis... Egy emberi test.
Beletelt néhány másodpercbe, míg Clowes felfogta, mit lát. A tetemet fejjel
lefelé, a lábára hurkolt kötéllel akasztották fel a fára. A bőrét lenyúzták,
láthatóvá váltak az izmok, a belső szervek. Beborította a vörösesbarna,

22
alvadt vér. A szívét és a tüdejét kitépték, a fejből csak az alsó állkapocs
alatti rész maradt meg. A koponyát eltávolították.
Clowes hátralépett, és majdnem felbukott az egyik bokorban. Felfordult
a gyomra. Futni, rohanni, menekülni akart, és csak a katonai kiképzés során
tanultak akadályozták meg, hogy üvöltve elszaladjon.
- Azt hiszem, hányni fogok - mondta Ryan halkan, miközben ő is elhátrált
a fától.
A tetem körül legyek ezrei dongtak; a mellkas ürege mintha valami
légyboly lett volna. Clowes az évek során már több szarvast elejtett és
megnyúzott, de még sosem fordult meg a fejében, hogy az emberekkel is el
lehet végezni ezt a műveletet. Csak egyetlen dologban volt biztos: valami
eszelős, beteg agyú állat portyázik a környéken.
Egy eszelős, beteg agyú és félelmetesen erős állat... Erő kellett ahhoz,
hogy valaki így ölje meg, így nyúzza meg, így kösse fel Dietl testét arra az
átkozott fára.
Ryan öklendezni, aztán köhögni kezdett, de végül nem adta ki az
ebédjét. Clowes odalépett mellé. Hátat fordított a tetemnek.
- Jól vagy?
Ryan mély lélegzetet vett, és bólintott.
Clowes is mélyen beszívta a levegőt, és megpróbálta figyelmen kívül
hagyni a förtelmes bűzt. Még mindig ott motoszkált benne az érzés, hogy
nincsenek egyedül. Talán csak a test miatt gondolja így... A fák túl távol
voltak egymástól, a bokrok túl satnyák ahhoz, hogy bárki elbújhasson
mögöttük. Ha lenne itt valaki, már messziről észrevették volna.
- Jaj, haver! - mondta Ryan. - Most mit csináljunk?
- Jelentünk az őrmesternek - mondta Clowes. - Majd ő kiküld egy
csapatot. El kell végezni a vizsgálatot, amíg még van valami ebből a...
testből.
- Ja, persze - mondta Ryan. Felegyenesedett, a fegyverét a karjára
fektette. - Tűnjünk el innen!
Ryan mögül hirtelen olyan hang hallatszott, mintha valaki kipattintott
volna egy jókora rugós kést. A fémes kattanás a semmiből érkezett.
Ryan meg akart fordulni, de váratlanul megmozdult a levegő, és valami
nagy, éles tárgy döfődött a háta közepébe. A lába elhagyta a talajt; az a
valami úgy emelte fel a földről, mintha rongybaba lenne. Arra sem maradt
ideje, hogy sikoltson.
Forró vér fröccsent Clowes-ra. Ösztönösen hátraugrott. Megbotlott,
végigterült a földön. Felpattant, és lövésre emelte a fegyverét.

23
 Ryan teste a levegőben lebegett, egy láthatatlan kéz emelte magasra.
Már nem volt benne élet.
Clowes tüzet nyitott, golyózáport zúdított Ryan testére, abban a
reményben, hogy eltalálja azt a valamit is, ami a halott katona mögött van.
Ryan teste furcsa táncot járt, a végtagjai megrándultak, ahogy a golyók
beléjük csapódtak.
Ryan mögött megmozdult a levegő. Nem is egyszer, kétszer. Clowes
ebből arra következtetett, hogy a golyók mégis célba találtak.
Ha volt valami Ryan mögött, biztos dühös lett attól, hogy rálőttek...
Clowes meglátta a mozgó levegőtömeget. Csupán fél másodperce volt
arra, hogy reagáljon. Jobbra vetődött. A következő pillanatban kék
energiasugár robbant azon a helyen, ahol addig térdelt.
Folytatta a tüzelést, megszórta a mozgó levegőfoltot.
- Mutasd meg magad, gyáva szar! - üvöltötte.
Ryan teste a földre zuhant. Clowes ezúttal balra vetődött. A következő
kék sugár a semmiből bukkant elő, és szétrobbantotta a helyet, ahol a
katona egy másodperccel korábban volt.
Clowes felpattant, és futásnak eredt, a legközelebbi sziklák irányába
tartott. Fedezéket kellett találnia, mégpedig gyorsan!
Különös reccsenést hallott, azután érezte, hogy valami a hátába csap. A
kék sugár a mellkasán robbant ki a testéből. A levegőbe emelkedett, és
előredőlt. Megpróbálta maga elé kapni a kezét, hogy tompítsa az esést, de
a karjai nem engedelmeskedtek az akaratának.
Egy másodperccel azelőtt, hogy a feje hozzácsapódott a sziklákhoz,
Clowes rádöbbent, hogy Ryannel mégis részt vettek egy vadászaton. Persze,
ez a kaland nem egészen olyan volt, amilyet elterveztek.
Clowes addig még soha életében nem volt préda.
Most, élete utolsó másodpercében megértette, hogy miért mindig a
préda a vesztes.
Népem fiai vadászok. Ránk sosem vadásztak, csak abban a szörnyről
szóló mesében, amit apáink mondtak el nekünk. Csak a szörnyvadász
Nayenezgani volt nagyobb vadász, mint a bestia. A fivérem Nayenezgani, de
azok, akik azt hiszik magukról, hogy mindent tudnak, távol tartották őt a
szörnytől. Ók még sosem hallották a szörnyvadász meséjét. A halál mindig
azokat ragadja el, akik semmit sem tudnak.
Mint nyaranta szinte mindig, a barakkok esténként valóságos kemencévé
váltak, ami érthető, hiszen az épületeket tizennégy órán keresztül sütötte a
nap. A szél sosem volt elég erős ahhoz, hogy bevigye az ablakokon az este

24
hűvösebb levegőjét. A nyitott ablakok nem töltötték be szerepüket.
Reggelre a kemencék lehűltek. A szélsőséges hőmérsékleti viszonyok miatt
a katonák többsége éjjelente megvárta, amíg elég hűvös van ahhoz, hogy
betakarózzon, és csak ezután feküdt le.
Ám egyelőre senki sem gondolt alvásra. A katonák vacsora után voltak,
és élvezni akarták a takarodóig hátralévő néhány órát. Sokuknak csak ennyi
szabadidő jutott egész nap. Néhányan levelet írtak, mások olvasgattak,
vagy kártyáztak. Voltak, akik átvonultak az ebédlőbe, és sorban álltak a
telefonoknál, abban a reményben, hogy sikerül beszélniük a barátnőjükkel
vagy a családjukkal. Páran valami bulit próbáltak összehozni, de ők hiába
erőlködtek: a bázis túlságosan távol volt mindentől.
Nakai tizedes a priccsén ült, ügyet se vetve a forróságra, a körülötte
járkáló katonákra. Gondolatai a nap eseményei körül keringtek. Dietl
halálának minden egyes részletét felidézte, azt próbálta kideríteni, mit
kellett volna másképpen csinálnia. Talán akkor, amikor megérezte azt a
furcsa szagot, azonnal be kellett volna bújniuk a tankba. Talán ha ráveszi
valahogy Dietlt, hogy ne viselkedjen olyan agresszívan, esetleg
megmenthette volna.
Megmenteni? De mitől? Az a valami, ami megölte őt, láthatatlan volt. A
semmiből érkezett a lövés, a fegyverei, pedig sokkal fejlettebbek voltak,
mint a seregben használatosak.
Lövések dörrentek; széthasogatták az éjszaka csendjét és Nakai
gondolatait. A nagyapja szavai zengtek a fejében: „A gonosz nem megy el
magától. Le kell győzni!"
Felállt, és a legközelebbi ablakhoz sietett. Kroft közlegény
alsónadrágban és pólóban hajolt ki az ablakon, éppen dohányzott. A
sivatagot bámulta. Szőrös karján jókora izmok duzzadtak, a nyaka olyan
vastag volt, mint egy rögbijátékosé. Mélyet szívott a cigarettájából, élvezte
a füst és a dohányzást tiltó szabályok megszegésének ízét. Nakai nem is
tudta volna összeszámolni, a seregben hány szabályt kell betartaniuk.
Sosem zavarta, ha a jelentéktelenebbek közül megszegnek néhányat, ám a
dohányzási tilalom megsértése kifejezetten zavarta. Gyűlölte a dohányfüst
bűzét, ami eltompította az érzékszerveit, elfedte a halvány, alig érzékelhető
szagokat.
Most is érezni akarta a szagokat.
- Hallottad a lövéseket? - kérdezte Kroft, amikor Nakai odaállt mellé, és
a tank irányába nézett. Sötét volt, nem sokat látott.
- Igen - felelte Nakai.

25
 Újabb lövések dörrentek, aztán hirtelen csend támadt. Mély, kísérteties
csend. Nakai a fülét hegyezte, de csak Kroft légzését és a barakkban
tartózkodó katonák beszélgetését hallotta. A sivatag néma volt.
Nakainak nem tetszett a csend, ami azt jelentette, hogy valami
befejeződött. Felidézte a délelőtti eseményeket, és arra a következtetésre
jutott, hogy ez a csend nem jelenthet semmi jót. Remélte, az őrmester
megfogadta a tanácsát, és legalább egy szakaszt küldött ki felderítésre. Ha
csak két-három katonát vezényelt ki, akkor a raj tagjai valószínűleg már
nem élnek.
Nakai visszahúzódott az ablaktól. A levegőt megtöltötte a bűzös
cigarettafüst. A tizedes dühös lett. Ha aznap délelőtt Krofttal teljesít
szolgálatot, már egyikük sem élne.
- Kroft! - csattant fel. - Húzd be a fejed, és nyomd el a cigit, mielőtt
idejön az őrmester!
Kroft még egy utolsó slukkot szívott a cigarettából, elnyomta az
ablakpárkányon, a csikket kipöckölte a barakk mellé.
Nakai visszaült a priccsére, és megpróbálta elűzni a délelőtti
eseményekkel kapcsolatos gondolatait. Nem járt sikerrel. A sötétben
eldörrenő lövések sem segítettek neki ebben.
- Hé, Nakai! - Kroft hátat fordított az ablaknak. Csillogott a szeme. Nakai
ismerte ezt a nézést; Kroft dühös volt, hogy a tizedes parancsolgatni mert
neki. - Hol a francban van Dietl? Odakint hagytad?
Igen, gondolta Nakai. Odakint. Egy pillanatra ismét megjelent előtte a
semmiből előbukkanó kék energiasugár, ami átütötte Dietl testét. Dietl
döbbenten, kiguvadt szemmel nézett rá. Azonnal meghalt.
Ő pedig kint hagyta. A sivatagban. Azzal az izével...
De nem volt más választása!
Danken tizedes felállt az ágyáról. Nakai a szeme sarkából látta, hogy
elindul felé. Danken legalább olyan erős volt, mint Kroft, de neki az agya
helyét is kitöltötték az izmok. Danken és Kroft minden szabadidejét a
súlyzókkal töltötte. Nakai biztos volt abban, hogy annak idején a suliban ők
voltak az osztály rémei. Nem sokat változtak azóta.
Danken haja fekete volt, a bőre fehér, az arca ragyás. Jó katona volt,
egyetlen hibával: gyűlölte a feketéket és az indiánokat. Mindenkit
ellenségnek tekintett, akinek sötét volt a bőre, és csak a hadsereg regulái
miatt viselte el a tőle különbözők közelségét.
- Tényleg, hol van Dietl? - Danken megállt Nakai priccse előtt.
Nakai nem vett tudomást róla. Az őrmester parancsba adta neki, hogy

26
semmit se mondjon Dietlről. Nem akart beszélni a történtekről - nem az
őrmester és a parancs, inkább Dietl miatt.
Kroft előrébb lépett. A cigarettája után nyúlt, de aztán meggondolta
magát. Odaállt Danken mellé. Már két izomagyú idióta tornyosult Nakai
előtt. A tizedes elfojtott egy sóhajt. Erre most valahogy nem volt szüksége.
Tudta, hiába mondaná el, mi történt Dietllel, senki sem hinne neki. De ha
mégis, akkor sem vonulnának vissza. Kritizálta Kroftot, és ezt Danken nem
volt hajlandó elviselni. Danken minden ürügyet kihasznált, hogy Nakai ellen
forduljon.
- Ah! - Danken rámosolygott Nakaira. - A srác most előadja nekünk az
„erős, csendes navajo" jelenetet.
Kroft felröhögött. Nakai továbbra sem emelte fel a fejét, a nadrágja
szárát bámulta.
- Egyetlen szót sem szólt - mondta Danken -, megnémult, mióta délután
behoztuk azt a furcsa gépet.
Kroft leeresztette izmos karjait.
- Talán - mondta gúnyosan - nem szabad beszélnie. Lehet, hogy az
őrmester szólt neki, hogy itt minden szupertitkos.
- Titkosügynök vagy, Nakai? James Bondnak képzeled magad?
- Nem. Ő a tökös ügynök.
- Telefon van a bakancsodban, Nakai?
- A bakancsa sarkában - mondta Kroft.
Danken keresztbe tette a mellén a karjait. Kroft is. Egyforma pózban
álltak az indián előtt.
- Tényleg, Nakai egyedül volt, és azután került elő, hogy megtaláltuk azt
a gépet.
- És? - kérdezte Kroft.
- Dietlnek semmi köze sem volt a géphez. Ha így van, akkor miért nem
mondja el nekünk, tizedes úr, hogy hol van a srác?
Nakai nem emelte fel a fejét, de a szeme sarkából a két férfit figyelte.
Világossá vált, hogy ezúttal nem érik be egy kis szócsatával. Tudta, bármit
tesz, folytatják a kötözködést.
- Talán nem akar beszélni Dietlről - mondta Kroft. -Talán megskalpolta.
Nakai úgy csapott le, mint a kígyó az áldozatára. Gyorsan,
figyelmeztetés nélkül. Felpattant a priccsről, és állon vágta Kroftot. Kroft
úgy zuhant a padlóra, mint egy cementeszsák. Nakai tudta, hogy nem tört
el semmije, de egy darabig csillagokat fog látni.
Danken átfogta Nakait, leszorította a karjait.

27
 - Jól van, nagyfőnök - vicsorgott. - Lássuk, ebből hogy mászol ki!
Nakai hátrarántotta a fejét. A koponyája Danken orrába csapódott. A
reccsenés végigvisszhangzott a barakkon.
Danken szorítása meglazult. Nakai kiszabadította magát, előrelépett és
keményen Danken hasába rúgott.
Danken tüdejéből kipréselődött a levegő; az orrából permetszerűen
fröccsent szét a vér. Nakai kihúzta magát, és körbenézett, van-e még valaki,
aki részt akar venni a küzdelemben. A barakkban tartózkodó katonák
körbevették a triót. Úgy néztek Nakaira, mintha ő lenne a legveszélyesebb,
legőrültebb hármójuk közül. Nakai végignézett rajtuk, de a legtöbben
elfordították a fejüket, nem állták a tekintetét.
Kroft felnyögött. Nakai intett két közlegénynek, emeljék fel a padlóról,
és vigyék a priccséhez. Danken orra eltörött, erősen vérzett, alig kapott
levegőt. Nakai tudta, a fickó a gyengélkedőn tölti az éjszakát, és abban is
biztos volt, hogy a fegyelmezés ellenére Danken továbbra sem fogja
kedvelni vagy tisztelni a sötét bőrű embereket.
- Mi a franc folyik itt? - dörrent az őrmester hangja. Semmi válasz.
Az őrmester beviharzott a barakkba, az embereihez sietett. A katonák
szétváltak. Az őrmester odalépett Danken mellé, csípőre tette a kezét.
- Azt hiszem, itt valaki csúnyán elesett.
Csend. Senki sem mozdult. Nakai a kör közepén állt. Lassan ellazította
ökölbe szorított kezét. Az őrmester rámutatott két közlegényre.
- Vigyék át a tizedest a gyengélkedőre! Nakai, maga velem jön!
Nakai számított erre. Ő maradt állva, az ő keze volt véres. A jobb
kezében, amivel állon vágta Kroftot, fájdalom lüktetett. Amikor az őrmester
megfordult, Nakai megrázta a kezét. Hiába. Egy-két napig sajogni fog.
Az őrmester kimasírozott a barakkból. Nakai követte.
Végre lehűlt az éjszaka. A sivatag csendes volt. Nem dörrentek lövések.
Nem történt semmi. Az épületeket halvány, mesterséges fényburkok vették
körül. Nakai alig látta az őrmester hátát.
Tíz lépést tehettek meg, amikor az őrmester hirtelen megfordult. -Azt
hiszem, nem akarja elmondani, hogy kezdődött, így van?
- Inkább nem tenném - felelte Nakai.
- Sejtettem - mondta az őrmester megvetően. - Kövessen!
Nakainak fogalma sem volt, hova mennek, de gyanította, hogy az
őrmester nem a verekedésről akar beszélni vele, hanem Dietlről, a különös
repülőgépről, meg arról a lövöldözésről, ami percekkel korábban ért véget.
Rossz tudni, hogy csupán egyszer segíthetek a fivéremnek, és csakis

28
akkor, amikor a bestia ellen harcol. Végig kell néznem a harcait, de nem
léphetek közbe. Nem könnyű. Mindenben segíteni szeretnék neki. De a
fivérem erős. Sosem futott el a harcok elől, igaz, nem is kereste a bajt.
Fiatal, mégis higgadt. Őseink elégedettek vele. Büszke vagyok, hogy ő a
fivérem.
Az őrmester egyetlen szót sem szólt. Sarkon fordult, és elindult a
barakkok felé.
Nakai meglepetten látta, merre tartanak. Arra számított, hogy a tiszti
barakkba mennek át, ám e helyett azon a bázis legszélesebb útja mellett
húzódó elülső folyosón mentek végig, ami összekötötte az épületeket. Az
őrmester felsietett a lépcsőn; Nakai követte. Bakancsuk dobogása
visszhangzott a csendes éjszakában.
Nem dörrentek lövések.
Nem kiáltott senki.
A csend kezdett Nakai idegeire menni.
Az őrmester kinyitott egy ajtót, belépett. Nakai utána. Megremegett. A
folyosó ablakait nem nyitották ki, emiatt még melegebb volt, mint a
barakkok. A levegőben a megszokottnál jóval erősebb volt a veríték és a
padlótisztító szaga. Az ajtókat becsukták; a folyosó üres volt.
Az őrmester a folyosó túlsó végén álló D-barakk felé indult. A csendet
csak lépteik zaja törte meg.
A D-barakk majdnem üres volt, a benne lakók Raton közelében
gyakorlatoztak. Nakai nyelt egyet; fogalma sem volt, az őrmester mit forgat
a fejében.
Az őrmester elindult egy keskeny folyosón, a közepe táján megállt.
Bevárta Nakait, majd rámutatott az egyik ajtóra, amin a „RAKTÁR" felirat
díszelgett.
Nakai az őrmester szemébe nézett, még mindig nem tudta, mi fog
történni. Az őrmester gyűlölte őt, ebben biztos volt. Ennyi azonban nem
elég ahhoz, hogy takarodó előtt átparancsolja egy üres barakkba, és
verekedést provokáljon. Itt valami másról volt szó.
- Menjen be ide! - mondta az őrmester, és kinyitotta az ajtót.
Nakai nem habozott. Fogalma sem volt, mibe ugrik bele, de tudta, ha
nagyon muszáj, képes leütni az őrmestert, aki kemény fickó volt ugyan, de
nem eléggé.
A raktárhelyiségben egyetlen villanyégő oszlatta szét a sötétséget. A
polcokon dobozok sorakoztak, a falak mellé seprűket, lapátokat
támasztottak. A raktár forró volt, de nem annyira, mint a folyosó. Mindent

29
átjárt a tisztítószer szaga.
Miután belépett, Nakai észrevette, hogy valami megmozdul a helyiség
végében. Ahogy az őrmester becsukta az ajtót, Athelry ezredes lépett elő az
árnyékok közül. Nakai úgy érezte, hirtelen fényesebben világít a villanyégő.
Athelry biccentett, majd hátradőlt, nekitámaszkodott az egyik polcon lévő
lepedőkötegnek. A bal kezében tartott két lapot bámulta, de nem olvasta a
rajtuk lévő szöveget. Nakainak az az érzése támadt, hogy egy előre
megrendezett színjáték részesévé vált. Még mindig nem sejtette, mire
megy ki a játék, de biztosra vette, hogy hamarosan minden kiderül.
Vigyázzba vágta magát, és tisztelgett.
- Pihenj - mondta Athelry ezredes. - Sajnálom, nem kínálhatom hellyel,
fiam.
- Nem hiszem, hogy a tizedes bánja, uram - szólalt meg az őrmester.
Nakai hátranézett. Csak ekkor látta, hogy az őrmester is belépett a
helyiségbe.
Közelebb lépett az ezredeshez, és pihenj állásba helyezkedett. Feltűnt
neki, hogy az ezredes milyen hangot használ: barátságosan szólt,
valószínűleg kedvesen akarta elmondani a rossz híreket. Ez nem volt jó jel.
- Sajnálom, hogy ilyen későn kérettem ide, tizedes -mondta az ezredes. -
De beláthatja, nem szeretnénk, ha bárki tudomást szerezne arról, ami itt el
fog hangzani.
Nakai bólintott.
Az ezredes ellépett a polctól. Ez azt jelentette, hogy véget akar vetni a
barátságoskodásnak.
- Meg kell értenie valamit, tizedes. Abból, ami most elhangzik, egyetlen
szó sem juthat az emberek tudomására. Minden, ami most elhangzik,
szigorúan titkosnak tekintendő!
- Értem, uram - mondta Nakai. Nem tette hozzá, hogy felesleges a
figyelmeztetés, mivel az egyetlen barátja, Dietl már nem él.
Az ezredes bólintott, és a papírjaira nézett.
- A ma reggel megtalált légi jármű az elsődleges vizsgálatok elvégzése
után némi aggodalomra ad okot. - Kis szünetet tartott, majd Nakai szemébe
nézett. - Magának igaza volt. Ez valóban nem megfigyelést végző gépezet.
Nakainak torkán akadt a levegő. Nyelt egyet, majd megszólalt.
- Pedig abban bíztam, hogy tévedek.
- Mi is. - Az őrmester a tizedes mellé állt.
- Úgy véljük - folytatta az ezredes -, hogy az a hajó egy ellenséges harci
jármű. Úgy véljük, ön véletlenül összetalálkozott az utasával.

30
 Nakai válla megfeszült. Nagyon nem tetszett neki az, ahogy a dolgok
alakultak. Igaz, elképzelni sem tudta, mi olyat mondhatna az ezredes a
témáról, amitől jobban érezné magát.
- Vissza tudták hozni Dietl testét? - kérdezte. A népe sosem hagyta a
csatatéren a holtakat. Legalább ennyit meg akart tenni a barátjáért, ha
megmenteni már nem tudta.
Az ezredes az őrmesterre nézett. A pillantásában volt valami, ami
igazolta Nakai gyanúját. Már sejtette, hogy kik lövöldöztek a sivatagban;
sejtette, hogy az ezredes által felderítésre kiküldött csapat vallott kudarcot.
- Attól tartok - mondta az ezredes -, hogy a felderítőink ellenállásba
ütköztek. Újabb embereket küldünk ki a terepre.
- Egy egész szakaszt, ha lehetséges - mondta Nakai. Rádöbbent, hogy
valamiféle tiszteletlenséget követett el, ezért sietve hozzátette: - Uram...
Árny suhant végig az ezredes arcán. Az őrmester a torkát köszörülte, de
az ezredes nem vette a lapot. A jelek szerint kissé megzavarta a felderítők
elvesztése.
Az őrmester mély lélegzetet vett, és Nakai felé fordult.
- Az a tény, hogy a behatoló ilyen közel jutott a bázishoz, felvet néhány,
a biztonsági intézkedésekkel kapcsolatos igen komoly kérdést.
Nakai erre eddig nem gondolt. A figyelmét túlságosan lekötötte az, hogy
elvesztette a barátját, nem érdekelte, mi lesz a tankkal.
Az őrmester hangja kizökkentette az ezredest a bizonytalanságból.
- A járműve nélkül - mondta - a behatoló valószínűleg nem jelent komoly
veszélyt a bázisra.
Nakai bólintott, de nem értett egyet az ezredessel. Az a harcos, aki
délelőtt megölte Dietl közlegényt, mindenkire komoly veszélyt jelentett.
Ebben egészen biztos volt, de nem szállhatott vitába az ezredessel; nem
akarta elkövetni ezt a hibát.
- Másrészt - folytatta az ezredes az őrmesterre pillantva - a pilóta
minden bizonnyal meg akarja semmisíteni azt az embert, az egyetlen
embert, aki képes azonosítani őt.
Nakainak nagyot dobbant a szíve. Tehát ezért hozták ide. Ez volt az oka
annak, hogy itt, a raktárban beszélgetnek.
- Az őrmester úrral úgy döntöttünk, az lesz a leghelyesebb, ha maga
elhagyja a bázist.
- Ezredes - mondta Nakai homlokráncolva. - A behatoló fegyvere...
- Emlékszem a jelentésére, fiam - mondta az ezredes. - Ha
megvizsgáljuk Dietl testét, pontosabban fogjuk tudni, mivel állunk szemben.

31
 - De uram... - mondta Nakai. Az ezredes felemelte a kezét.
- Fiam, az ön ittléte csak bonyolítja a helyzetet. Bízzon bennünk.
Nakai nem felelt. Éppen elég régóta volt a hadseregben ahhoz, hogy
tudja, senkiben és semmiben sem bízhat igazán, de azt is megtanulta, nem
szabad elárulni, hogy nem hisz a rendszer működőképességében.
- Háromnapos eltávozást kap - mondta az ezredes. -Holnap reggel
elmehet.
- Elvisszük a legközelebbi buszállomásig - tette hozzá az őrmester. -
Tudom, hogy számíthatunk a diszkréciójára.
Nakai hallgatott. A két tiszt összenézett. A jelek szerint arra számítottak,
hogy a tizedes boldog lesz, ha megtudja, elhagyhatja a bázist. Valószínűleg
úgy gondolták, így lehet a legegyszerűbben elhallgattatni. Nakai el tudta
képzelni, mit mondott az őrmester az ezredesnek: „Nakai úgy fog örülni az
eltávnak, hogy bármit megtesz, amit kérünk tőle. A pokolba, mire visszajön,
mindent elfelejt, ami itt történt!"
Bárcsak így lenne! A két tiszt semmit sem tudhatott. Ők nem voltak kint
a sivatagban délelőtt. Nem tudták, milyen kevésen múlt, hogy
megmenekült, hogy nem járt úgy, mint Dietl.
- Minden érintett számára ez a legjobb megoldás -mondta az ezredes. -
Biztosra veszem, hogy ezt ön is belátja.
Nakai hallgatott. Igen, tényleg ez volt a legjobb a számukra, a tisztek
számára, ami viszont a többi érintettet illeti... Velük már egészen más a
helyzet. Keresve sem találhattak volna rosszabb megoldást. Ő volt az
egyetlen, aki tudta, hogyan harcol a behatoló, milyen fegyverekkel
rendelkezik. Vagyis nem tudta pontosan, de a kék energiacsóvák láttán
legalább sejtette, hogy mivel szerelték fel. Azt viszont tudta, milyen
elképesztően gyors. Az ezredes és az őrmester délelőtt már kifaggatták, és
nem hittek neki. Most pedig elküldik.
- Belátja, tizedes? - kérdezte az őrmester. - Belátja, hogy ez a legjobb
megoldás?
Választ vártak tőle. Szükségük volt a helybenhagyására. Zavarta őket a
csend, éppúgy, mint korábban Dánként.
- Igen, uram - mondta Nakai, mert nem akart ismét bajba keveredni.
Elmondhatta volna, mi a véleménye, de tudta, úgysem érne el semmit. A
tisztek már elkészítették a tervet. Már átgondolták a helyzetet, és azt
hitték, megtalálták a probléma megoldását.
A megoldást, ami nem lehetett jó.
- Jól van, tizedes. Örülök, hogy megérti - mondta az ezredes.

32
Odabiccentett az őrmesternek, majd ismét Na-kaira nézett. - Távozhat!
Nakai tisztelgett, megfordult, és elhagyta a raktárhelyiséget. A lehető
leghamarabb el akart tűnni az őrmester és az ezredes közeléből, nehogy
elveszítse az önuralmát, és megmondja nekik, mekkora ostobaságnak tartja
a tervüket. A legjobb - egyetlen - barátja meghalt, és neki esélyt sem adnak
arra, hogy bosszút állhasson. Egyszerűen elküldik. Még azt sem fogták fel,
hogy a segítségükre lehet. Úgy gondolták, ő is a probléma részét képezi.
Mindig is bajkeverőnek tartották, de ezúttal is tévedtek.
Visszasietett az ebédlőbe. Telefonálni akart, mielőtt lefekszik. Aida meg
fog lepődni, és boldog lesz, hogy mégis találkoznak. Az igazat megvallva ő
most nem örült ennek túlságosan.
Az őseink azt mondták, a szörny a halál szárnyain jön el. Mivel ez a
mondás egy dal részét képezte, népem fiai sokáig úgy hitték, a múltról szól.
Mi azonban már tudjuk, hogy a jövőről szól. A népem sok dolgot nem értett.
Nagyapám és az előtte élők nem értették, milyen sok halál okozója lehet a
bestia. Márpedig ha a népem nem értette, nem érthették meg azok sem,
akik eltávolították a fivéremet annak a közeléből, amit meg kellett ölnie.
New Mexico sötét ege alatt az éjszaka éppen olyannak tűnt, mint az
összes többi. A vaddisznók alig egy mérföldre korábbi vadászterületüktől
ismét a földet túrták. A rájuk vadászó nagymacska ezen az éjjelen nem őket
leste. Az elpusztított vaddisznó láttán emlékezetébe idéződött, hogy a
kétlábú vadászok időnként a hozzá hasonlókat is megölik, ezért úgy döntött,
egy ideig kerüli ezt a bizonyos területet. Majd visszatér, ha biztonságosnak
érzi.
A bázis közelében lévő kis ligetben egy másik vadász leste prédáját. Már
három koponya volt nála: kettő embertől, egy pedig a vaddisznótól
származott. Hosszú körmével megérintette a bal alkarjára erősített
készüléket. Az idő még nem volt megfelelő.
Várni kell.
Néhány mérfölddel távolabb, a bázis udvarán Benson tizedes az egyik
terepjáróban ült. Jól érezte magát a kellemes, éji hűvösben. Leginkább
sötétben szerette New Mexicót. Maine-ből származott, és annak ellenére,
hogy már több mint egy éve itt állomásozott, még mindig nem szokta meg
a hőséget. Csak esténként lélegzett fel, a hűvös sötétben. Önként
jelentkezett a hajnali szolgálatra. Negyed öt volt, a nap még nem jelent
meg a keleti égbolton. Minél később kel fel, annál tovább tart Benson
öröme. A csillagok közül csak néhány volt képes túlragyogni a bázison
világító lámpákat, fényükkel azonban így is arról árulkodtak, hogy az éji ég

33
valóban gyönyörű.
Benson nyújtózkodott, és elgondolkodott, vajon képes lesz-e ébren
maradni. A terepjáró zörgött alatta, de ez a legkevésbé sem zavarta. Nem
idegesítette, hogy a motor furcsa zajokat hallat, bár korábban már szólt a
szerelőknek, hogy valami gond van. A piszkos kis motorturkászok úgy
néztek rá, mintha azt hinnék, fogalma sincs arról, hogy kell működniük a
hadsereg járműveinek. Ehhez talán tényleg nem értett, de azért tudott
egyet s mást a kocsikról. Erre a terepjáróra már rég ráfért volna egy kis
szervizelés.
Talán nekilát, és egyedül végzi el a munkát. Már éppen elég régóta
üldögél itt tétlenül, csinálni kell valamit, hogy ébren maradjon. Csak egy-két
órát aludt; a mosodában pókerezett a fiúkkal. Nyert, de ez mindig így volt,
amikor amatőrökkel játszott. Mire észbe kapott, már hajnali egy körüljárt az
idő. Szokásához híven el kellett vesztenie pár leosztást, mielőtt kiszáll a
játékból; nem akarta, hogy a fiúk rájöjjenek, valamivel többet tud a
kártyáról, mint ők. Játszott még vagy negyven percet, és elvesztette addigi
nyereménye pár százalékát. Végül felállt, előadta, milyen szomorú, amiért
elpártolt tőle a szerencse, majd lefeküdt aludni. Nem pihenhetett sokat: itt
volt ez a szállítási feladat, reggeli után, pedig a hangárba kellett mennie,
kisegítőnek.
Nem baj, legalább gazdagabb, mint este volt.
Ismét nyújtózkodott egyet. Valami mozgásra lett figyelmes. Nakai
tizedes becsukta maga mögött a barakk ajtaját, és elindult a C-épület előtti
úton. Egy nehéz hátizsákot cipelt, és nem látszott valami boldognak. A
legtöbben, amikor megkapták az eltávozási engedélyt, a lehető
leghamarabb el akarták hagyni a bázist. Voltak, akik szinte lerohanták a
terepjárót. Ha valaki, hát Benson tudta ezt; hónapok óta ő szállította ki a
tiszteseket és a tiszthelyetteseket a közeli városba, és ő hozta vissza az
embereket. Éjjel-nappal. Sokszor takarodó után bízták meg új feladattal.
Most örült, hogy csak hajnalban érkezett a parancs; ha korábban jön, akkor
lebukik a kártyás társaság.
A feladat furcsa volt. Mindenki tudta, hogy az őrmester gyűlöli Nakait,
mindent elkövet annak érdekében, hogy megnehezítse az életét. Különös
volt, hogy mégis megadta neki az eltávot, méghozzá ilyen váratlanul, és
úgy, hogy gondoskodott a szállításáról. Az őrmester úgy bánt az indiánnal,
mint a magasabb rangú tisztekkel és a fontosabb emberekkel szokás. Ha
fogadni lehetett volna arra, hogy a katonák közül kit részesítenek ilyen
királyi bánásmódban, egészen biztos, hogy Benson nem Nakai-ra teszi a

34
pénzét.
Nakai bedobta a zsákját az ülésre, majd beült a sofőr mellé. Nagydarab,
izmos ember volt, és az a csendes, nyugodt erő sugárzott belőle, amit
Benson mindig, mindenkinél nagyra értékelt.
Ám ez tisztelet nem akadályozta meg abban, hogy pár kellemetlen
percet szerezzen Nakainak.
- Már tizenöt perce várlak!
Nakai összehúzta magán a zubbonyt.
- Azt hittem, szereted a hajnali hideget. Gondoltam, hagyok neked némi
időt, hogy élvezhesd.
- Én meg azt hittem, el kell érned a buszt.
- Az 5:07-kor induló La Barca de Orót. Még van időnk, nem igaz?
Természetesen volt idejük, ezt Nakai is tudta. Benson híres volt arról,
hogy meghajtja a terepjárókat, különösen hajnalban, amikor alig van
forgalom.
- Meglátjuk, mit tehetek - mondta Benson. Megfordult a terepjáróval, és
elindult a főkapu felé. - Későbbi buszt is választhattál volna.
- Utaztál már buszon nyári hőségben? - kérdezte Nakai.
- Oké, nem kérdeztem semmit. - Benson még nem utazott buszon a
sivatagi hőségben, de már puszta gondolattól izzadni kezdett, hiába
simogatta az éji hűs szellő. Arra gondolt, talán nem is Nakai döntött úgy,
hogy ilyen korán megy el. Talán igen, talán nem.
Mindenki tudott arról, hogy Nakai tizedes előző délelőtt elhagyta az
őrhelyét, és összefutott annak a különös repülőjárműnek a pilótájával, amit
azóta a hangárban őrizek. Az egyik srác, Benson egyik kártyapartnere azt
mondta, hogy az ezredes meg akar szabadulni Nakaitól, míg minden
rendeződik. Az, hogy a tizedes ilyen korán hagyta el a bázist, ezt a
feltételezést igazolta.
A kapusok intettek nekik, hajtsanak tovább. Lassítaniuk se kellett.
Benson felgyorsított, és közben Nakaira nézett.
- Elég furcsa, hogy az ezredes mégis megadta neked az eltávot.
Nakai az utat fürkészte, nem nézett rá Bensonra.
- Az. Furcsa.
- Mit fogsz csinálni? Nakai megvonta a vállát.
- A szokásosat.
A terepjáró végigzötykölődött az egyenetlen úton. Benson erősen
markolta a kormánykereket, és közben Nakaira pislantott. A tizedes arca
kifejezéstelen maradt.

35
 - Történt valami tegnap?
- Miért?
- Hallottam ezt-azt.
-Az ember mindig hall ezt-azt - mondta Nakai, és továbbra sem vette le
a szemét az útról. A szemére húzta a sapkáját, hátradőlt az ülésen, lejjebb
csúszott, és hallgatott. Benson nem erőltette a témát. Nakai szokatlanul
idegesnek látszott. Nem aludt, ez világos volt. Úgy figyelte a sötét
sivatagot, mintha arra számítana, hogy valami előbukkan. Benson az utat
nézte, és élvezte, hogy a hideg levegő kisöpri a fejéből a fáradtság ködét.
Egy idő múlva felgyorsított. Élvezte az arcába csapó szelet. Semmit sem
szeretett jobban, mint a hajnali autókázást.
A kisváros még aludt, amikor Benson ráfordult a főutcára. A hely
pontosan olyan volt, mint a New Mexico északi részén lévő többi kisváros:
szögletes, zömök épületek kuporogtak egymás mellett a sivatag közepén.
Voltak olyan helyek is, például Espanola, amelyet fák és látványos mesák
vettek körül, de a legtöbb olyan volt, mint ez, annyira szegény, hogy már
rejtegetni sem próbálta.
Benson a buszállomás épületéhez húzódott. Nakai kiszállt a terepjáróból,
felkapta a zsákját, a vállára dobta.
- Kösz - mondta.
Benson hirtelen nem tudta eldönteni, hogy Nakai a fuvart köszönte meg,
vagy azt, hogy nem nyaggatta a kérdéseivel. Gyanította, hogy mindkettőt.
- Pár nap múlva találkozunk.
- Remélem. - Nakai megfordult és elsietett. Bensonnak fogalma sem
volt, mit jelent ez a szó, de nem is akarta megkérdezni. Megvonta a vállát,
és megfordult a terepjáróval. Tudta, ha siet, még visszaér reggelire. Majd
meghalt egy jó erős kávéért.
Egy órával később, amikor belépett a hangárba, Benson szinte kővé
dermedt a látványtól. Már előző nap is látta a különös repülőgépet, de akkor
nem tűnt fel neki, mennyire más, mint minden, amit ismert. A gép ott hasalt
a teherautó platóján. Benson döbbenten mérte végig. Nem olyan volt, mint
amit emberkéz készített. Odakint, a terepen szinte beolvadt a sziklák közé,
itt azonban, a hangárban, egyértelműen látszott, mennyire... más.
Szokatlanok voltak a formái. Ahol éles sarkoknak kellett volna lenni, ívek
voltak rajta, és fordítva. Az elülső részén vörös, lámpának látszó alkatrészek
helyezkedtek el, olyan szögben, mint a sziámi macska szemei. Mindkét
oldalon két lámpa volt egymás alatt.
Az orr középső részén egy domború fémlemez volt, ami valószínűleg

36
dekorációs célokat szolgált. Ami a színét illeti: nem volt sárga, nem volt
narancssárga, de aranyszínű vagy barna sem, hanem egyszerre mindegyik,
és ugyanakkor egyik sem. Az, hogy éppen milyennek látszott, attól függött,
hogy az ember milyen szögből nézte, vagy hogy milyen módon estek rá a
fények.
Az oldala volt a legérdekesebb. Benson nem volt biztos benne, hogy
fémből készült vagy sem. Ha igen, akkor a lemezek valami ismeretlen
ötvözetből voltak.
Benson álmélkodva nézte a járművet, még a szája is tátva maradt a
csodálkozástól. Szerencsére ezt senki sem vette észre a hangár ajtajában
posztoló őrön kívül, de az csak rávigyorgott. A jelek szerint belőle is hasonló
reakciót váltott ki a látvány.
A hangár ajtaja előtt, belül összesen három fegyveres őr állt, és odakint
is posztoltak néhányan. Benson nem értette, mire ez a nagy óvatosság.
A belül tartózkodó őrök közelében fehér laborköpenyes emberek
dolgoztak valami műszerrel. Az egyik az asztalnál állt, amire egy
hipermodern laptopot fektettek. A monitort narancssárga számok töltötték
meg - Bensonnak fogalma sem volt, mit mutatnak az értékek.
Benson egy pillantást vetett az őrökre, majd felkapaszkodott a teherautó
platójára, és bemászott a daru fülkéjébe. Korábban pontosan
elmagyarázták neki, mi lesz a feladata. A daru segítségével le kellett
emelnie a járművet a platóról, át kellett helyeznie a hangár speciálisan
előkészített részébe. Amikor megérkezett, a hangárban felpezsdült az élet.
Bensonnak semmi tennivalója sem akadt, amíg nem szólnak neki, hogy
munkához láthat, ezért alkalma nyílt arra, hogy odafentről alaposan
körülnézzen.
Két fehér laborköpenyes fickó a hajót tanulmányozta; lassan
körbejárták, és feljegyzéseket készítettek róla. Egy kisebb csapat azt a
helyet készítette elő, ahová a hajót helyezni akarták, gépeket és
műszereket állítottak fel, ellenőrizték a videó felszerelést.
Az emberek halkan beszélgettek, de a hatalmas hangárban minden hang
visszhangot keltett. Hirtelen mély csend támadt. Athelry ezredes lépett be
az ajtón Coates őrmester kíséretében. Az ezredes fáradtnak tűnt, még a
bajsza is lekonyult. Coates arca még a megszokottnál is vörösebb volt.
Megálltak, és döbbenten végigmérték a járművet, éppúgy elcsodálkoztak,
mint percekkel korábban Benson, aki a darusfülkéből az őrre nézett, és
elvigyorodott.
Az ezredes összeszedte magát, és könyékkel oldalba bökte az őrmestert,

37
aki olyan arcot vágott, mintha valami mély álomból ébredezne. Mindketten
odamentek Benson daruja alá.
- Jó reggelt, Dr. Richards - szólította meg az ezredes az egyik fehér
köpenyest.
- Jó reggelt, uram - felelte Richards.
A hangárban tartózkodók folyatták megkezdett tevékenységüket. Az
ezredes és a doktor elég közel maradt ahhoz, hogy Benson hallja, miről
beszélgetnek.
A doktor nem volt igazán katonás alkat. Vastag szemüveget hordott,
majdnem teljesen kopasz volt, és természetellenesen sovány. Ennek
ellenére hatalmas pocakot növesztett; kidudorodó hasa miatt erősen
emlékeztetett egy jóllakott pitonra, amely egészben nyelte le az ebédjét.
Benson korábban nem látta a bázison. Vélhetőleg előző nap érkezett,
miután megtalálták a járművet.
- Van valami fejlemény, doktor? - kérdezte az ezredes.
- Az már egyértelmű, hogy ez itt valamiféle űrjármű.
- Dr. Richards néhány lapot nyomott az ezredes kezébe.
- Ennek ellenére alig észlelhetők rajta olyan radioaktív szennyeződések,
amelyek az űrben rátapadhattak. Kifejezetten érdekes.
- Valóban az, doktor - mondta az ezredes. Egy pillantást vetett a
jegyzetekre. - Engem azonban pillanatnyilag az érdekel, mit válaszoljak
azokra a kérdésekre, amelyeket Washington hamarosan fel fog tenni
nekem. Honnan érkezett ez a jármű? Egyedül jött? Veszélyt jelent ránk?
- A pilóta már tudja, hogy nálunk van a gépe? - kérdezte Coates
őrmester.
- Igen, ez is fontos! - bólintott az ezredes.
Benson nyelt egyet, és kényszerítette magát, hogy a daru kezelőszervein
tartsa a tekintetét. A torkán akadt a levegő. Ezek szerint egy radioaktív
ufójárgány fölött üldögél? Mi a francba rángatták bele már megint?
Nem sok kellett ahhoz, hogy kiugorjon a fülkéből, de végül sikerült
visszanyernie a nyugalmát. A doktor azt mondta, alig észlelhetők a
radioaktív nyomok. Egészen biztos, hogy nem hazudott, mert ő is közel állt
a géphez, a saját életét, pedig talán mégsem tette kockára. Ezek szerint a
sugárzással nem kell különösebben foglalkozni.
Mély lélegzetet vett, ettől kissé megnyugodott. Nem szabad
idegeskednie, amikor a daruval dolgozik. Nem lenne túl jó, ha elejtené az
idegen űrhajót.
Lenézett, és látta, hogy az ezredes még mindig a doktortól kapott

38
papírokat tanulmányozza. Bensonnak fogalma sem volt arról, az ezredes és
az őrmester tudja-e, hogy minden szavukat hallotta, de sejtette, hogy
elvileg semmiről sem kellene tudnia. Főleg akkor nem, ha úgy gondolták,
hogy a hajó földönkívüli eredetű. A francba, már hallotta ezt a pletykát,
páran pontosan ilyesmiről suttogtak, de egészen eddig nem vette komolyan
a dolgot. Képtelenségnek tartotta. A tévében már sokszor látott földön kívüli
lényekről, idegenekről készült „eredeti és hiteles" felvételeket, de a
műsorok végén csak annyit állapított meg, hogy az emberek hiszékenyek,
bármit képesek bevenni.
Egészen eddig ez volt a véleménye.
A hajó csillámlott a fényben. Benson hunyorogva nézte. Nem volt se
sárga, se narancssárga, se barna. Még sosem látott ilyen színt. Az igazat
megvallva nem igazán tudta volna leírni ezt az árnyalatot. Végigfutott a
hátán a hideg; nyelt egyet. Ez az egész valahogy... rémisztő volt.
A tábornok éppen befejezte a papírok tanulmányozását, amikor kinyílt a
hangár egyik oldalsó ajtaja. Redman őrmester sietett be. Redman közel hat
hónapon át Benson közvetlen parancsnoka volt. Jó katonának tartották,
szigorúnak és igazságosnak. Benson sokkal jobban kedvelte őt, mint Coates
őrmestert.
Redman teljes hadifelszerelést viselt, a fegyverét a vállára akasztotta.
Benson még sosem látta ennyire idegesnek.
Redman elbizonytalanodott, amikor meglátta az idegen hajót, de aztán
az ezredeshez sietett, és tisztelgett.
- Uram, megtaláltuk Dietlt, Lee-t és Clowes-t. - Elhallgatott, majd
folytatta. - Meghaltak, uram.
Benson halkan káromkodott egyet. Kedvelte Clowes-t. Bírta a srácot.
Sokat kártyáztak együtt. Jó ember volt.
Az ezredes megfordult. Nem látszott rajta, hogy különösebben meglepte
a hír. Bensonba beléhasított a félelem. Ezek szerint az ezredes már tudta,
hogy elvesztette az embereit. De hogyan?
- Miért tartott ilyen sokáig, hogy rájuk találjanak? -kérdezte az ezredes.
Redman mély lélegzetet vett, és mielőtt válaszolt, végignézett az
űrhajón.
- Mindhármójukra a tank közelében találtunk rá. Fákon lógtak.
Megnyúzták őket, uram.
- Megnyúzták őket? - kérdezte Coates őrmester.
- Meg - bólintott Redman. - És hiányzik a fejük. Nem valami szép
látvány...

39
 Benson nyelt egyet. Jézus! Már megint mibe keveredett?
- Biztosította a zónát? - kérdezte az ezredes.
- Igen, uram - mondta Redman. - De az emberek idegesek, uram.
Nagyon idegesek.
- Mind azok vagyunk - mondta az ezredes. - Őrizzék a területet, és
vigyék ki a helyszínre a szanitéceket.
- Igen, uram! - Redman tisztelgett és elsietett.
- Szent szar! - mordult fel Coates őrmester.
Az ezredes mély lélegzetet vett, és Dr. Richards felé fordult.
- Válaszokat akarok. Gyorsan!
- Minden tőlünk telhetőt elkövetünk - mondta a doktor. A jelek szerint
egyedül ő őrizte meg a nyugalmát.
Érthető. Ő nem ismerte azt a három katonát. Benson igen. Reszketett a
daru fülkéjében, izzadt a tenyere. Azt kívánta, bárcsak meg tudna
szabadulni ettől a munkától. Irigyelni kezdte Nakait. Most neki is jól jött
volna egy háromnapos eltávozás. Erről a helyről el kell tűnni, de azonnal!
- Doktor!
Benson lenézett. Az idegen hajó egyik oldalánál vizsgálódó fehér
köpenyes fickók egyike hevesen integetett a doktornak, menjen oda, és
nézzen meg valamit, amit találtak. Alacsony, fekete hajú, csapott állú pasas
volt, és úgy viselkedett, mintha éppen akkor tudta volna meg, hogy nyert a
lottón.
A doktor, az ezredes és az őrmester odasietett az integető emberhez.
- Doktor! - mondta az alacsony fickó. - Aktivitást érzékelünk a hajó
belsejében. - Egy világító lámpasorra mutatott.
Benson fentről tisztán látta az idegen hajó oldalán felvillanó vörös
fényeket. Biztos volt benne, hogy egy perccel korábban még nem izzottak a
lámpák.
A sor végén lévő vörös lámpa kialudt. A sor rövidebb lett. Egy
másodperccel később kialudt a második lámpa is. Már csak hat világított.
A fénysor egyre rövidült. Benson hirtelen rádöbbent, mi történik, mit
jelentenek a lámpák.
- Nekem nagyon nem tetszik ez a dolog - jegyezte meg a doktor.
Benson nem bírta tovább türtőztetni magát. Kihajolt a fülkéből, és
lekiáltott.
- Ez olyan, mint a visszaszámlálás! Már csak öt vörös lámpa világított. Az
őrmester felnézett, dühösen pillantott Bensonra, akit abban a pillanatban ez
izgatott a legkevésbé. Nem akart a daru tetején üldögélni, amikor az utolsó

40
lámpa is kialszik. Kibújt a fülkéből, és lemászott. Négy vörös lámpa
maradt...
- Szerintem a tizedesnek igaza van - mondta a doktor. - Ez
visszaszámlálás.
Három vörös lámpa...
Benson leért a földre, futásnak eredt.
- Feküdj! - üvöltött fel a háta mögött az ezredes. Két vörös lámpa.
Benson körül az emberek fedezéket kerestek. Benson az egyik teherautó
mögé ugrott, a hatalmas kerék mellé hasalt.
Egyetlen vörös lámpa világított az idegen űrhajó oldalán. Csak egy...
Aztán az is kialudt.
A kattanás volt az utolsó dolog, amit a hangárban tartózkodók hallottak.
Egy másodperccel később a bázis letörlődött a föld színéről.
Benson tizedes, Coates őrmester, Athelry ezredes, és a New Mexico-i
sivatagban felépített bázison tartózkodó körülbelül ezer nő és férfi sosem
tudhatta meg, mi történt velük. Azonnal meghaltak, szürke porrá változtak,
amelynek szemcséi összekeveredtek a sivatag vörös homokjával.
A vadász három mérföld távolságból figyelte az ég felé emelkedő
porfelhőt.
Negyven mérfölddel arrébb, egy ócska távolsági buszon Nakai tizedes a
fejét a mocskos ablaküveghez támasztva szunyókált. Vadászatról álmodott.
A nagyapjáról álmodott, és még valakiről. Egy halott testvérről, akit
sosem ismert.
A vadásznak a vadászaton a helye. Ha kiemeljük a vadászt a vadászat
közegéből, gyámoltalanná válik. Az az ember, aki letér a saját útjáról,
befelé fordul, és odabent gyakran félelmetesebb dolgokat talál, mint a
külvilágban. A fivérem maga mögött hagyta a szörnyet, ezért egy másik
ellenféllel kellett szembenéznie. Azzal az ősi ellenséggel, amely legyőzte
apánkat. Ilyen a vadászok ösvénye.
Ben kocsmája a New Mexico-i kisváros, Agate egyik poros sarkában állt,
félúton két rezervátum között. Ötven mérföldes körzetben csak Agatéban,
pontosabban csak Ben kocsmájában ihatta le magát az ember.
A kocsma füstös félhomályát még a legszikrázóbb napokon sem oszlatta
szét a napfény. Azok, akik délután léptek be az ajtón, megálltak pár
pillanatra, hogy a szemük hozzászokjon a sötéthez. A hely lepusztult volt, a
fáradtság hangulatát árasztotta magából. A bárpult fölé kiakasztott
sörreklámokat vékony porréteg fedte, a műanyag felületek megrepedtek,
megfakultak. A pult mögötti hatalmas tükör előtt poharak sorakoztak. A

41
tükör jobb oldalán hosszú repedés emlékeztetett egy régi verekedésre.
A bárpult volt a legérdekesebb berendezési tárgy. Majdnem negyven láb
hosszú volt, és Ben, a kocsma karó vékony tulajdonosa mindig ügyelt arra,
hogy tisztán csillogjon. Ben, ha éppen nem italt töltött, törölgetett. Olyan
fényes és sima volt a pult, hogy az elejétől a végéig el lehetett csúsztatni
egy korsó sört anélkül, hogy akár egyetlen csepp kilöttyent volna.
A fapadló deszkái megrepedtek, egyenetlenné váltak; Ben kocsmájában
még a legjózanabb emberek is kissé imbolyogva lépkedtek. Az ajtó mellett
egy zenegép állt. Az elülső helyiségben tucatnyi asztalt és vagy ötven
széket helyeztek el. Mindegyik asztal közepén hamutartó trónolt, mást nem
készítettek ki a vendégek számára. Az asztalokat firkák, karcolások,
faragások borították. A legtöbb felirat megfakult, elkoszolódott.
A hátsó sarokban két biliárdasztal állt, zöld posztójuk helyenként
teljesen kifakult a sok használattól. Az asztalok szélén égésfoltok, az
ottfelejtett cigaretták nyomai sötétlettek. Az egyik asztal billegett, de a
törzsvendégek pontosan tudták, mikor és hol kell meglökni az oldalát ahhoz,
hogy a golyó a megfelelő zsebbe pottyanjon.
A kocsmában hétvégeken óriási volt a forgalom. Ben hétköznap sem
panaszkodhatott, esténként elég sok vendége volt, ám délelőttönként és
éjjelente csak a törzsvendégek néztek be hozzá.
A törzsvendégek a bárpultnál üldögéltek. Ketten biliárdoztak; feszült
tekintetükből és abból, hogy nem a billegős asztalnál játszottak, arra
lehetett következtetni, hogy komoly a tét. Ben valamennyi törzsvendégét jól
ismerte, a legtöbbjüket a barátjának tartotta, ami nem csoda, hiszen szinte
minden idejét a társaságukban töltötte. Ismerte azokat is, akik régebben
rendszeresen jártak hozzá, de egy ideje kerülték a kocsmát, és ismerte azt
az embert is, akit soha többé nem akart látni se a pultnál, se valamelyik
asztal mellett. Nem azért nem akarta látni, mert nem szerette - éppen azért
szerette volna, ha távol marad, mert kedvelte az illetőt.
Enoch Nakai tizedes az elmúlt néhány évben megváltozott, sikerült
összeszednie magát, már nem ivott, ám amikor úgy tizenkét órája belépett
az ajtón, Bennek rögtön az jutott eszébe, hogy ennyi, nincs tovább, eddig
tartott a nagy józanság. Mikor Nakai kikérte a harmadik Jack Daniel's-t, Ben
már tudta, hogy a fiatalember menthetetlen. Otthagyta az asztalán a teli
üveget, ami most, tíz órával később már majdnem teljesen kiürült.
Amiről Bennek sejtelme sem lehetett, az az volt, hogy mi sodorta Nakait
a kocsmába. A helyzet meglehetősen bonyolult volt. Nakai egyszerűen nem
bírt szabadulni a tehetetlenség érzésétől. Akkor kapott parancsot a

42
távozásra, amikor valami azt súgta neki, hogy maradnia kell. A barátját,
Dietlt sem tudta elfelejteni, és azt a bizonyos jelenetet sem bírta kirázni a
fejéből; újra és újra lejátszódott előtte, ahogy a kék energiasugár
gyakorlatilag szétrobbantja a srác mellkasát.
Ben nem ismerte a részleteket, és semmit sem kérdezett. Sosem hitt
abban, hogy a kocsmárosok olyanok, mint a gyóntató papok.
Megkönnyebbült, amikor kinyílt az ajtó, és egy gyönyörű, fiatal nő lépett be
rajta. A nő vörös inget és farmernadrágot viselt. Hosszú, fekete haját két
copfba fonta, a lábára fehér teniszcipőt húzott.
Ben megörült a nőnek, tudta, most pontosan rá van szükség.
- Szia, Aida! - mondta. - Vége a melónak?
- Már vagy öt perce - mondta a nő.
A nő Cindy szállodájának éttermében dolgozott; Agatéban ez volt az
egyetlen hely, ahol ehető ételt lehetett kapni. Időnként felszolgált, időnként
takarított, mikor mire volt szükség. Cindy létezni sem tudott volna nélküle.
Szép volt, de mivel mindenki tudta, hogy együtt jár Nakaival, senki sem
próbálkozott nála.
Aida a katonára pillantott, majd kérdőn Benre nézett. Ben bűntudatosan
pislogott, mintha az ő hibája lenne, hogy Nakai előtt kiürült az üveg. Persze
semmit sem tehetett, és ha átneveli a hozzá betévedő alkoholistákat,
bezárhatta volna a boltot.
- Nem kevert bajt - mondta Ben, szándékosan félreértve a nő
pillantásának jelentését. - De vezetni nem tud.
Aida fekete szemében csalódottság csillogott. Két hónapja várt arra,
hogy találkozzon Nakaival, és tessék, most, amikor végre együtt
lehetnének, a fiú inkább egy üveg piát választott. Nem sok kedve volt
odamenni hozzá.
Ben, látva a nő bizonytalanságát menteni akarta a menthetőt, ezért
feltette a költői kérdést:
- Hallottátok a robbanást ma reggel?
A pultnál ülő törzsvendégek közül néhányan Ben felé fordultak. Azt a
robbanást nem lehetett nem hallani, az egész várost megrengette.
- Ja, de fogalmunk sincs, mi volt az - mondta az egyik törzsvendég, aki
tudta, hogy Aida esetleg többet tudhat a dologról. Cindy szállodájába néha
olyan hírek is eljutottak, amik a kocsmába már nem.
Aida a bárpulthoz lépett.
- Én semmit sem hallottam, de mindenki erről beszél.
- Biztos nagy robbanás volt, minden belerengett -mondta Ben.

43
 A törzsvendégek bólogattak.
-A fene se tudja, milyen kísérleteket végeznek a föld alatt - mondta
valaki. A nő Nakaira nézett.
- Ami engem illet, nem is akarom tudni a részleteket.
- Hát igen - mondta Ben. - Megkérdeztem a barátodat, de semmit se
mondott, csak bámult rám.
Aida bólintott.
- Szokása... Ben felnevetett.
- Legalább annyit válaszolhatott volna, hogy nem tudja.
- Enoch? Soha. - Aida mosolyogva a részeg katonára nézett. - Ő nem
ilyen...
Nem Nakai szótlanságára gondolt, valami egészen másra. Büszke volt
arra, hogy a fiú már hosszú ideje egyetlen kortyot sem ivott. Tudta, Enoch
korábban alkoholista volt, és szinte mindenét elvesztette emiatt; nem
akarta megint olyan állapotban látni.
-Azt hiszem, igazad van - mondta Ben, bár már számtalan olyan
alkoholistát látott, aki esküt tett, fogadkozott, rövid ideig tiszta maradt, de
végül mégis visszaült a megszokott bárszékre. - Segítsünk hazavinni?
- Nem kell - mondta Aida. - Nagyon szelíd részeg.
- Emlékszem rá - mondta Ben. - Kíváncsi lennék, mitől akadt ki ennyire.
Aida megrázta a fejét.
- Biztosan oka van rá. Az után, ami az apjával történt... Biztos valami
komoly dologról van szó.
Ben nem tudta, mi történt Nakai apjával, bár nem először fordult elő,
hogy Aida erre utalt. Nem tudta, és valahogy nem is akarta megtudni.
- Nos - mondta Ben, és törölgetni kezdte a tükörfényes pultot -, csak
szólj, ha mégis kell a segítség.
- Kösz.
A nő odalépett Nakaihoz. Ben azon tűnődött, vajon miért vannak együtt.
Rendben, Nakai jóképű srác, de nem sokat beszélt, és ritkán mosolygott.
Ben kíváncsi lett volna arra, miről beszélnek azok ketten, de aztán arra
gondolt, talán jobb, ha semmit sem hall. Bekapcsolta a rádiót, és várta a
híreket.
Aida odalépett Nakai asztalához. A férfi nem vette észre. Aida odahajolt
hozzá.
- Most már hazamehetünk?
- Veled? - kérdezte Nakai akadozó nyelvvel.
- Velem. - Aida megfogta Nakai kezét, segített neki felállni. Fogalma sem

44
volt, hányszor játszották el ezt a jelenetet. Sokszor. Abban reménykedett,
soha többé nem kerül sor rá, és most... Mégis.
Nakai lerázta magáról a nő kezét. Az asztalra támaszkodott, felállt, és
nyomban hanyatt vágódott. Végignyúlt a feldőlt szék mellett. Aida
szomorúan megrázta a fejét, és Benre meg a törzsvendégekre nézett.
- Azt hiszem, mégis elkelne némi segítség. Egyedül nem bírok a
katonával.
Ben felnevetett.
Nakai elaludt. A padlón feküdt, a lába beleakadt a székbe, és szánalmas
látványt nyújtott, de végre megszabadult Dietltől, attól az iszonyú képtől, és
nem érzett félelmet sem. Egyelőre.
A fivérem nem győzött a démon ellen, ami megölte apánkat. Ezen az
éjszakán nem is harcolt, inkább átadta magát az ellenségnek. Féltem, hogy
nem lesz elég erős ahhoz, hogy megvívjon a szörnnyel, ami már ott járt az
emberek között.
A hajnal tiszta volt az Agate melletti rezervátumban. Az égen
halványpiros foltok ragyogtak; az öregek szerint ez azt jelentette, hogy a
napot vér fogja vörösre festeni.
Ezen a napon a jóslat beteljesedett, bár ezt egyelőre még senki sem
tudta. A gyerekek kivonultak a szabadba, hogy játsszanak egy kicsit, mielőtt
a hőség bezavarja őket a házakba. Azok a felnőttek, akiknek volt valamilyen
munkájuk, útnak indultak. A farmerek, a gazdálkodók a földjükön dolgoztak.
A nap a megszokott módon indult.
A rezervátumtól nyugatra húzódó régi országút mellett tucatnyi apró
farm kuporgott a sivatag szélén; messziről olyanok voltak, mintha egy
hatalmas, vörös ló hátán pihenő legyek lennének. A házak gerendákból
összetákolt, megfakult építmények voltak, a gazos udvarokon ócska kocsik,
rozsdás munkagépek álltak. Az egyik keskeny útra egy új Ford pickup fordult
rá, hogy aztán porfelhőt kavarva lefékezzen és megálljon. Dan Bonney
kiszállt, cigarettát dugott a szájába, és rágyújtott. Mélyen leszívta a füstöt,
pár másodpercig élvezte a nikotint, majd megfordult, és a kocsi hátuljához
lépett. A cigaretta hozzátartozott a munkájához. Szerette a munkáját,
viszont gyűlölte az élő állatok bűzét.
Dan Bonney három albuquerque-i cégnek dolgozott, birkanyíró és
gyapjúbegyűjtő volt. Általában az Arizona és New Mexico északi részén lévő
rezervátumokat járta. Első ránézésre bárki azt mondta volna róla, hogy
sportoló, talán kosárlabdázó. Két méternél is magasabb volt, a teste erős,
izmos. Szerette is a sportot, de nem azért fizették, hogy kosarazzon, abból

45
élt, hogy birkákat nyír. Egyetlen perc alatt lenyírt egy állatot, és a
környéken mindenki tudta róla, hogy korrekt árat kér a munkájáért.
Majdnem mindenki kedvelte.
Dan magához vette a szerszámait a kocsi platójáról, és elindult az egyik
ház felé. A házból kilépett a farmer. Robert Nadire az ötvenes éveiben járó,
napcserzett arcú ember volt. Dan évek óta ismerte. Robert családja már
három nemzedék óta a környéken élt és dolgozott, valamennyien birkákkal
foglalkoztak. A környező dombokon közel száz birkát tartott; a gyapjún
keresett annyit, hogy szerényen, de gond nélkül megélt. Előző este tizenkét
állatot terelt be nyírásra.
- Jó reggelt, Dan - mondta Robert, miközben kibontotta hosszú, fekete
haját. Egy hat év körüli kisfiú állt mellette, a legkisebb gyereke.
Dan rámosolygott a félve az ajtó mögé húzódó fiúcskára, de hiába, nem
sikerült elnyernie a bizalmát. Már nem először találkoztak, Dan
csecsemőként is látta, ám bármit csinált, a gyerek félt tőle. Robert felesége
egyszer, úgy öt évvel korábban végignézett egy ilyen jelenetet, és
megjegyezte: „Olyan, mintha a gyerek a halált látná a hátad mögött, Dan."
- Hé, Robert! - Dan ledobta a szerszámait a juhakol mellett. -
Elfelejtettél számolni?
- Nem! - válaszolt Robert kissé sértetten.
- Mintha tizenkettőről beszéltél volna - mondta Dan. Robert az akolhoz
ment, és benézett. Alig hitt a szemének. Gyorsan ellenőrizte a kaput; zárva
volt.
- Tegnap este még tizenkettő volt!
A kisfiú nyelt egyet, és az ajtóhoz simult. Úgy bámulta Dant, mintha a
férfi kísértet lenne.
Dan felsóhajtott. Már látott ilyesmit. Megvizsgálta a talajt az akol körül.
Semmi különöset nem vett észre, ami nem csoda - a nyomkeresés nem
tartozott a specialitásai közé.
- Talán valami nagymacska vitte el őket.
Az elmúlt néhány év során, a környéken jelentősen elszaporodtak a
pumák. A birkával foglalkozó gazdálkodókat komoly veszteség érte, de
semmit sem tehettek, mert az állam védetté nyilvánította a nagymacskákat.
Dan zsebre vágta a kezét. A birkák a megszokottnál is félénkebben
viselkedtek ezen a reggelen. Az akol távoli sarkába húzódtak, mintha el
akarnának bújni. Ez már önmagában véve is szokatlan volt. A birkák
kiérdemelték a „természet legostobább állatai" címet, még annyi agyuk sem
volt, hogy felismerjék Dant, aki félévente meglátogatta őket.

46
 - Macska? Hogy jutott be? - Robert végigment az akol és a ház közötti
kerítés mellett. - Meghallottam volna, és lennének nyomok, amelyek...
Hirtelen megállt, lehajtotta a fejét. Dan a fiúra nézett, aki még mindig
tágra nyílt szemmel figyelte őket. Kirázta a hideg ettől a kölyöktől.
Dan megrázta magát, és odament Roberthez, aki mereven bámulta a
földet.
A ház és az akol között hatalmas vértócsa vöröslött. A vér friss volt, még
nem alvadt meg. Ez azt jelentette, hogy a birkatolvaj még a közelben
tartózkodott; talán éppen Dan érkezése zavarta meg.
De a pumák nem vadásznak nappal!
Dan furcsa neszre lett figyelmes. Fentről valami belepottyant a
vértócsába. A két férfi felnézett. A vér a ház tetejéről csöpögött. Hát ez meg
hogy lehet? Ezen a környéken nem élnek olyan ragadozók, amelyek felfelé
viszik a zsákmányukat. A pumák elvonszolják a sebesült vagy halott
állatokat, egy nyugodt helyre viszik a prédát, ahol aztán felfalják.
Dan egyre idegesebb lett. Megkerülte a karámot, és közben intett
Robertnek, maradjon távol a háztól. Robert intéssel jelezte a fiának, hogy
ne mozduljon. Felesleges volt a figyelmeztetés, a gyerek meg se moccant,
úgy állt az ajtó mögött, mintha odaragasztották volna.
Dan és Robert néhány lépést tett meg. Dan felnézett a ház tetejére, és
valami olyasmit látott, amitől megfagyott vér az ereiben.
A tetőn ott hevertek a két birka maradványai. Az állatokat megnyúzták,
kizsigerelték, a fejüket levágták. Gyapjukat vörösre festette a vér. Az
egyiket mintha félig felzabálták volna.
- Hogy a francba kerültek fel oda? - kérdezte Robert.
Dan nem felelt. Egyetlen szót sem bírt kinyögni. Döbbenten figyelte a
húscafatokat, a véres tetemeket. Fogalma sem volt, mi tehette ezt a
birkákkal, de a hideg rázta félelemtől.
- Fiam - szólt oda végül a kisfiúnak. - Hozd ki apád puskáját!
A kisfiú bólintott. A szeme még jobban elkerekedett, Dan már éppen
meg akarta ismételni a parancsot, amikor a tetőn, a két tetem között kék
villám lobbant. A sugár Robert mellkasának közepébe csapódott; vér és
szervdarabok fröccsentek a kerítésre.
- Mi a...? – Dan nem fejezhette be a kérdést. A következő kék villám őt
találta telibe; úgy robbantotta le a fejét a nyakáról, mintha soha ott se lett
volna.
A kisfiú kővé dermedve figyelte, hogy a jelenet, amit álmaiban már oly
sokszor végignézett, most valóra válik.

47
 A fivérem alszik, akár a holtak. Elvesztette a csatát, amit a démonnal,
apánk gyilkosával vívott, ám a háborút még mindig megnyerhette. A harcot
egyelőre el kell halasztani. A szörny vérben gázol, de az én fivérem nem
más, mint Nayenezgani, a szörnyvadász. Fel kell készülnie a harcra. Nem
rejtőzhet el úgy, ahogy apánk tette. Szembe kell néznie a démonaival. Nem
fog rám hallgatni. Nem ismer engem, de ismeri a nagyapánkat, emlékszik
rá, még mindig szereti őt. Még mindig érzi a hiányát. A nagyapánk fogja
meglátogatni álmában, ő fogja figyelmeztetni.
Nakai hagyta, hogy az ital tisztára mossa a memóriáját. Nem fogta fel,
hogy Aida és Ben talpra állítja, kiviszi a nő kocsijához. Nem fogta fel, a nő
mennyit kínlódott, míg végül a kocsiból bevonszolta a házba; azt sem tudta,
hogy Aidának az is eszébe jutott, hogy otthagyja a hátsó ülésen, de végül
mégis becipelte, és ágyba fektette.
Az öntudatlan állapot folytatódott - egészen addig, amíg az álom
beférkőzött az agyába, támadást indított ellene. Nem védekezhetett, az
alkohol legyengítette, megbénította a testét, a szellemét. Semmit sem
tehetett azért, hogy kilökje a fejéből a képeket.
Semmit sem tehetett, mindent látnia, hallania, éreznie kellett.
Az álom furcsa volt: az ég zölden örvénylett, a sivatag homokja kék volt,
a sziklák feketék.
Nakai kinyújtott lábbal, hátát egy sziklának vetve, kezében egy üveg
itallal üldögélt. Tizenhat éves volt; lopta a piát. Éppen arra készült, hogy
igyon egy kortyot, amikor hirtelen, miként a délibáb a forró sivatag fölött,
megjelent előtte a nagyapja.
Mielőtt Nakai bármit mondhatott volna, a nagyapja kiütötte a kezéből az
üveget. Az ital kiömlött, vérvörösre színezte a homokot. Tócsa keletkezett,
ami tóvá terebélyesedett, és az egész vörös, vérvörös volt. Mintha egy
láthatatlan vérforrás táplálta volna.
Nakai nagyapja a törzs orvosságos embere volt. Kopott kalapot és kék
mellényt viselt, három kavicsláncot akasztott a nyakába. Az egyiken egy
sólyomkarom függött.
- Amíg az én házamban élsz, nem iszol! - Az öreg hangja mennydörgő
volt, félelemmel töltötte el Nakait.
Hirtelen megremegett a föld. Nakai körül minden vörössé vált, vér
hömpölygött a kiszáradt vízmosásokban, vér csöpögött az égből. Nakai
végignézett magán; megijedt, hogy bemocskolódik az egyenruhája, de a vér
nem hullott rá, nem jutott el hozzá, bár zuhogott, és ott örvénylett a lábai
körül.

48
 A nagyapja mellett megjelent két másik alak. Az öreg esernyőt tartott a
magasba, azzal védekezett a véreső ellen. A jobbján Nakai anyja állt, a
balján Nakai apja. Mindketten az esküvői ruhájukat viselték, pontosan úgy
néztek ki, mint azon a fényképen, amit nagyapa a kandalló fölött tartott.
Nakai apja egy üveg italt tartott a kezében, de nagyapa mintha észre se
vette volna ezt.
- Hogy kerültök ide? - kérdezte Nakai.
- Itt élünk - mondta a nagyapja. -De...
- Itt te vagy a látogató, Enoch.
- Miért vagyok itt?
- Mert idehoztunk - mondta a nagyapja.
- Miért?
- Hogy figyelmeztessünk.
- Iszol egyet, fiam? - kérdezte az apja. Mosolya váratlanul
csontvázvigyorrá változott.
- Nem vagyok szomjas...
- Helyes - szólalt meg valaki Nakai balján.
Nakai megfordult, és az arc nélküli, test nélküli fehér alakra nézett,
akinek csak halvány körvonalai látszottak a vérvörös esőben.
- Ki vagy? - kérdezte Nakai, de valahogy érezte, mi lesz a válasz.
- A fivéred - mondta a fehér alak.
- De hiszen meghaltál!
- Meg. De sosem hagytalak el téged.
- Hogy láthatlak? - kérdezte Nakai.
- Álmodban - felelte a fehér alak. - Az álmokban minden lehetséges.
Hallgasd végig a nagyapánkat.
Nakai egy lépést tett a fehér alak felé, de megcsúszott a véren és
elesett, végigterült a vörös sárban. Nakai apja felnevetett, és ivott egy
kortyot. Nakai anyja hallgatott.
- Állva kell maradnod a vérzivatarban - mondta a nagyapja. - Hagyd,
hogy a testvéred melletted álljon.
Nakai kínlódva feltápászkodott, de ismét elesett. Az apja megint
kinevette. Nakai végül feladta a próbálkozást. Az alakok eltűntek. Az eső
tovább zuhogott, valóságos özönvízzé változott. Az égből vérrögök zuhogtak
alá.
- Ne! - kiáltotta Nakai. - Ne!
Egyre hangosabban kiáltozott, egyre elszántabban vergődött a forró
vérben, de csak annyit ért el, hogy egyre mocskosabb lett. Képtelen volt

49
felállni, gondolkodni; már csak arra vágyott, hogy ihasson...
- Nakai - szólalt meg egy távoli, de ismerős hang. -Ébredj fel. Rosszat
álmodtál.
A véreső elállt. A lábát nem véres iszap tette mozgásképtelenné, hanem
egy összegyűrt takaró. Az ablakon keresztül fény szivárgott a szobába.
Napfény.
Még soha életében nem örült ennyire a napfénynek.
Aida ott ült mellette az ágyon, kezét a vállára tette, csitítgatta.
Nakai egy hosszú percig a nőre bámult. Nem merte lehunyni a szemét,
mert félt, hogy visszatér az álma. Régóta nem álmodott ilyesmit. Minden
olyan valóságos volt, félt, hogy az ágy, a takaró, a lepedő is véres. De
nem... Csak az izzadsága áztatott át mindent.
Aida kinyújtotta a kezét.
- Tessék, vedd be. - Néhány fehér tablettát és egy pohár vizet nyomott
Nakai kezébe.
A férfi a tablettákra nézett; agyát még mindig a véres képek töltötték
meg.
- Aszpirin - mondta Aida. - Annyit ittál, hogy szükséged van rá. Aszpirinre
meg sok vízre.
Igaza volt. Nakai rájött, a rémálom egyik oka az alkohol lehetett.
Bekapta a tablettákat, ivott pár korty vizet, majd visszaadta a nőnek a
poharat.
- Köszönöm.
Megdörzsölte a szemét. Az álom képei megfakultak, de még mindig nem
tűntek el.
- Furcsa álmom volt.
Aida az ágy lábánál állt, kezében a pohár. Nakai csak ekkor látta, hogy a
nőn tűzpiros ing és farmernadrág van, hosszú fekete haja kibontva omlott a
vállára, mint valami kendő.
- Rémálomnak láttam - mondta Aida. - Hánykolódtál. Vergődtél.
- Igen. Talán az volt... A nagyapámat, a szüleimet, meg a testvéremet
láttam.
- A testvéredet, és az anyádat is? - kérdezte Aida. -Úgy tudtam, az
ikertestvéred halva született, anyád, pedig akkor ment el, amikor te jöttél.
- Így van. - Nakai még mindig látta a rengeteg vért. Korábban is voltak
rémálmai, már sokszor berúgott, de ilyesmit még sosem tapasztalt, és
ébredés után még sosem emlékezett ennyire tisztán az álma részleteire.
Lassan, meggyőződve arról, hogy a szoba nem forog túl gyorsan, felült,

50
és az ágy oldalára csúszott. A pólóját átáztatta a veríték. Nem emlékezett
arra, hogy előző este hogyan került ágyba. Ivott, és szerencsére az alkohol
eltompította a Dietl halálával kapcsolatos emlékeket.
- Hú, jólesne egy pohárkával... - mondta.
- Felejtsd el - mondta Aida. - Amíg velem vagy, nem iszol többet.
Megértetted?
- Könyörülj, asszony! - Nakai a tenyerébe temette az arcát, abban a
reményben, hogy így megállítja a körülötte forgó világot, és megszünteti a
fájdalmat. Nem járt sikerrel.
- Könyörüljek? - kérdezte Aida. - Talán ha elmondanád, mi bánt, akkor
esetleg megkönyörülnék rajtad.
Nakai megrázta a fejét, de nyomban meg is bánta.
- Nem beszélhetek róla. Úgysem hinnél nekem, ha elmondanám. Senki
sem hinné el.
- Persze. - Aida hangja dühös volt. - Miért is hinne neked a nő, aki szeret
téged? - Bekapcsolta a tévét, és az ajtóhoz ment. - Nézd a tévét. Készítek
valami reggelit. Azután ismét megpróbálunk beszélgetni.
- Hiába. Később se mondhatok semmit.
Aida kisietett a szobából. Nakai lehunyta a szemét, és hanyatt vágta
magát a nyirkos ágyon. Az agyában ismét megjelentek a véres képek.
- Rossz megoldás - mormolta, és kinyitotta a szemét. Összpontosítania
kellett valamire. Kényszerítette magát, hogy a tévét nézze. A képernyőn
megjelenő sivatag és út valahogy ismerősnek tűnt a számára.
-... a jelek szerint az utat nem nyitják meg egyhamar. A szövetségi
szervek azt javasolják a környéken lakóknak, hogy további utasításig
maradjanak a házukban.
- Mi az? - lépett vissza Aida. Odaállt az ágy mellé. Nakai felemelte a
kezét, jelezve, hogy hallgasson.
A kép váltott. A riporter mögött egy úttorlasz látszott, amit fegyveres
katonák őriztek. Nakai nem ismerte fel a fiúkat, az utat viszont igen. Ez
vezetett a bázishoz.
- A részleteket homály fedi - mondta a riporter. Karcsú, jól öltözött férfi
volt, idegesen pillantgatott a háta mögé. Tisztán látszott rajta, hogy nagyon
szeretne valahol másutt lenni. - A hivatalos bejelentés szerint a Colé bázist
ma reggel 7:04-kor egy robbanás semmisítette meg. A robbanás méretét
figyelembe véve nem valószínű, hogy vannak túlélők. A hadsereg illetékesei
nem nyilatkoznak arról, mi okozta a katasztrófát. A vizsgálat jelenleg is
folyik.

51
 - Szent isten! - Aida a szájához kapta a kezét, és lezökkent az ágy
szélére.
Nakai nem mozdult. Kábult volt. Képtelen volt elhinni, hogy a bázis
megsemmisült, ugyanakkor pontosan tudta, hogy mi okozta a
szerencsétlenséget.
A bázison nem tároltak nukleáris fegyvereket, de az ilyen eszközök
egyébként sem szoktak maguktól felrobbánni. A Cole-on nem volt semmi,
ami ekkora pusztítást okozhatott volna.
Semmi, kivéve a hajót, amit Athelry ezredes bevitetett a hangárba.
Lehet, hogy fegyverek is voltak azon az izén?
Ez azt jelenti, hogy a bázist ugyanaz a valami pusztította el, ami
megölte Dietlt.
Nakai fejében felerősödött a fájdalom.
Eszébe jutott, amit a nagyapja az álmában mondott. Ki kell állnia a
szörny ellen.
De nem akarta megtenni. Ez a szörny erős, egyetlen ember nem küzdhet
meg vele. Egyedül képtelen elvégezni ezt a feladatot!
Aida közelebb húzódott hozzá, a vállára tette a kezét, vigasztalni
próbálta.
De mi van akkor, ha a nagyapjának igaza van? Mi van, ha tényleg az ő
feladata a szörny elpusztítása? Mi más oka lehet annak, hogy életben
maradt? Nem is egyszer, kétszer is megúszta a biztos halált. Miért nem halt
meg akkor, amikor Dietl? Miért nem volt ott a bázison, amikor az egész a
levegőbe emelkedett?
A szörny halált szórva érkezik.
Ezt a nagyapja mondta egyszer.
Állva kell maradnod a vérzivatarban. Hagyd, hogy a testvéred melléd
álljon.
Az álombéli szavak. De mit jelentenek?
Aida átölelte. Nakai közelebb húzódott a nőhöz.
Az apja nevetett és ivott az álomban. Ez csakis azt jelentheti, hogy neki
is van választási lehetősége. Ihat, és röhögő idiótává változhat. Vagy...
Tehet valamit.
Sosem akart olyan lenni, mint az apja.
Mély lélegzetet vett, és Aidára nézett.
- Kölcsönkérhetem a kocsidat?
- Minek? - kérdezte a nő meglepetten.
- Ez az én bázisom volt. - Nakai a tévére mutatott. -Azt hiszem, tudom,

52
mi történt. Kötelességem visszamenni.
- És ha sugárzás van?
- Akkor már evakuálták volna a körzetet. Erről, pedig már tudnánk.
Megyek!
- Nincs ott semmi, Enoch!
- Semmit sem tudsz. Ők sem tudnak semmit!
A nő úgy nézett rá, mintha megpróbálna olvasni az elméjében.
- Ezért rúgtál be tegnap, igaz? Nakai bólintott.
- Elküldtek. Nem lett volna szabad!
- Ha nem küldenek el, már nem élnél.
- Tudom. És azt hiszem, nem ok nélkül maradtam életben.
Aida a férfi homlokához szorította a sajátját, felsóhajtott. Felemelte a
fejét.
- Ha mész, veled tartok.
- Nem! Semmi értelme, hogy kitedd magad ennek a... Bárminek!
- Itt mindketten biztonságban vagyunk. - Nakai nehéznek érezte Aida
ölelő karját. - A hadsereg halottnak hisz!
Nakai a tévére nézett, és ismét felidéződtek benne a nagyapja szavai. Ki
kell állnia a szörny ellen, meg kell küzdenie azzal, ami elpusztította a bázist.
Meg kell próbálnia, még akkor is, ha belehal!
- Kinek tűnne fel, ha nem mennél vissza? - kérdezte Aida.
- Nekem -jelentette ki Nakai. - És neked is.
Az álom, nagyapánk látogatása segített a testvéremnek abban, hogy a
szörny elpusztítására összpontosítson. Vissza akar térni a csatamezőre. Nem
tudja, hogy ha nem térne vissza, akkor a csatamező menne el hozzá. A
szörny és a szörnyvadász a születésük pillanatától fogva egymást keresik.
Ez a dolgok rendje.
Bogle seriff már több mint húsz éve dolgozott a rendőrségnél. Ahogy
kikerült az Akadémiáról, azonnal seriffhelyettes lett, majd lassan feljebb
lépett a ranglétrán. Hat lábnál magasabb, széles vállú férfi volt. Bátor
embernek tartották, aki sokszor kinevette a bajkeverőket, és csak az igazán
elvetemült fickókra haragudott meg. A környéken mindenki szerette és
tisztelte. Senki sem okozott neki gondot. Mindenki tudta, hogy a mosolygós
arc, a csillogó szem ellenére kőkemény harcos, és képes arra, hogy olyan
gyorsan csapjon le áldozatára, akár a skorpió.
A benne lakozó skorpiónak ezen a napon elő kellett bújnia. Rettenetes
délelőttje volt. Miután a hadsereg bejelentette, hogy a „földrengés", amit
előző nap mindenki érzett, valójában egy robbanás volt, ami elpusztította a

53
Colé bázist, a környéken megőrültek a népek. Az emberek bepattantak a
kocsijukba, a dzsipjükbe, a rozsdás járgányukba, és fontosnak tartott
motyójukkal együtt megpróbáltak kijutni a városból. Agatéban addig sosem
volt forgalmi dugó, de most ilyet is láttak. A seriffnek jó néhány órát rá
kellett szánnia arra, hogy rendezze a helyzetet.
Nem tudta, mitől félnek az emberek. Ha a robbanás sugárzással járt
volna együtt, a hadsereg leadja a riasztást, de erre nem került sor. Attól
sem kellett tartani, hogy az elsőt újabb robbanások követik; a bázis elég
távol volt a várostól. Persze ezt nem lehetett elmagyarázni a riadt
embereknek; ilyen helyzetben senki sem hallgatta végig a logikus érveket.
Neki logikusan kellett gondolkodnia, nem mehetett el. A munkája az
volt, hogy szolgáljon és védjen, és pontosan ezt tette. Ha lettek volna
gyerekei, vagy ha a felesége pár évvel korábban nem gondolja úgy, hogy
New Mexicót nem neki találták ki, akkor talán menti a családját, de így
senkiről sem kellett gondoskodnia. Titokban irigyelte azokat, akik elmentek,
de ő maradt. Maradt, ahogy a város lakóinak fele.
Azok, akik nem mehettek el, irigykedve vagy álmélkodva figyelték a
menekülő tömeget, a közlekedési dugót. A boltjaik ajtajában álltak, és
durva poénokat, durva füttyöket eregettek. Egyikük se ment ki az utcára
segíteni, és ez fölöttébb szokatlan volt. Régebben Agate lakói mindent
megtettek egymásért. Most ez is megváltozott.
Egyedül Ben nem állt ki az ajtóba. A bárjában üldögélt, a poharait
törölgette. Amikor Bogle megkérdezte tőle, minden rendben van-e, a
kocsmáros így felelt:
- A hadsereg azt mondja, igen. Miért ne hinnék nekik?
Tényleg, miért ne? Bogle ezt a kérdést ismételgette magában, amikor
bekövetkezett a második különös esemény. A diszpécsere jelentette, hogy
Nadire házánál kettős gyilkosság történt. Nadire a régi országút mellett
lakott, birkákkal foglalkozott. Se ő, se a gyerekei nem kerültek még bajba.
Azon a környéken nem történtek piti kis tolvajlások, a fiatal srácok nem
balhéztak; azokban a családokban még durva szavakat se nagyon
használtak. A seriff elképzelni sem tudta, mi történhetett.
Két helyettesére bízta a várost, majd felvette Dr. Ellisont, és kiment,
hogy megvizsgálják a terepet. Dr. Ellison volt a környék egyetlen orvosa,
már vagy tizenöt éve. Mindenki Profinak szólította, mert fiatal korában profi
golfjátékos volt. Agate ötven mérföldes körzetében egyetlen golfpálya sem
volt, de ez Profit a legkevésbé sem zavarta. A seriff úgy hallotta, Ellison az
egyik phoenixi versenyen rosszul teljesített, mérgében összetörte az ütőit,

54
és soha többé nem játszott. Persze ez csak pletyka volt; az elmúlt tizenöt
évben Profi egyszer sem hozta szóba a golfot, se pedig azt, hogy miért
költözött Agatéba.
Profi még mindig úgy nézett ki, mint egy profi golfos. Csinos, rövid ujjú
ingben és pantallóban járt, ritkán mutatkozott golfsapkája nélkül, még
akkor is rajta volt, amikor a kórházban tartózkodott. Annak ellenére, hogy
kirítt a városka lakói közül, mindenki szerette. Bogle seriff a barátjának
tartotta, vagyis még annál is többnek: Profi a társa volt, gyakorlatilag
ketten felügyeltek a városra és annak lakóira.
A tizenöt perces út során alig váltottak néhány szót. A meleg levegő
elbágyasztotta őket, és mindketten a bázison történteken töprengtek. Az
általuk ismert kis világban hirtelen minden megváltozott; semmi kedvük
nem volt ahhoz, hogy kedélyesen társalogjanak.
Minél közelebb jutottak Nadire házához, Bogle-ban annál erősebbé vált a
félelem. Már bánta, hogy egyáltalán felkelt aznap reggel. Végül aztán
megpillantotta az út mellett álló házat. Messziről semmi rendellenességet
nem fedezett fel rajta. Ha elhajt mellette, biztosan nem áll meg, hogy
vizsgálódni kezdjen.
Behajtott a házhoz vezető földútra.
- Az ott nem Dan kocsija? - kérdezte Profi.
- De az - felelte Bogle. Valahogy nem tetszett neki, hogy Dan Bonney is
belekeveredett az ügybe. Dan rendes ember volt. A nagy cégeknek
dolgozott, de törődött a gazdálkodókkal, szívén viselte a sorsukat.
Sétáló Galamb Nadire lépett ki az ajtón, hogy üdvözölje őket.
Elcsigázottnak látszott, összetörtnek, mintha elviselhetetlenül nagy
fájdalmat kellene kiállnia. Általában büszkén, egyenes háttal járt, alig
látszott rajta, hogy elmúlt negyvenéves, most azonban könnyek áztatták az
arcát, a tekintete üres volt, és az arca valahogy megráncosodott.
- Hátul... - suttogta, amikor Profi kiugrott a dzsipből, és elindult felé. -
Hátul... - A ház mögé mutatott, ahol a birkákat tartották.
- El tudná mondani, mi történt? - kérdezte Bogle. Semmi kedve sem volt
ahhoz, hogy vizsgálódni kezdjen, amikor a gyilkos esetleg még a közelben
van, és őket is leszedheti.
- Sokkot kapott - állapította meg Profi.
Galamb a fejét ingatta, a szeméből könnyek patakzottak.
- Nem tudom - mondta. - Billy mindent látott.
- Billy? - kérdezte Bogle.
- A legkisebb fiuk - mondta Profi. - Úgy hatéves lehet. Okos kis kölyök.

55
 - Hol van Billy? - kérdezte Bogle.
- Odabent - mondta Galamb halkan.
A következő pillanatban egy kisfiú lépett ki a házból. Hagyta, hogy az
ajtó becsapódjon a háta mögött. A hang végigvisszhangzott a sivatagon, a
forró szél a hátára kapta. Billy tininindzsa-teknőcös pólót és foltos
farmernadrágot viselt. Látszott az arcán, hogy sírt, de a seriff előtt
megpróbálta visszafojtani a könnyeit.
A tekintete üres volt. Bogle már látott ilyen arcot, ilyen szemeket: azok a
háborús veteránok néztek így, akik el akartak menekülni a világtól, és a
sivatagban kerestek menedéket. Olyan emberek szemlélték ilyen tekintettel
a világot, akik Koreában, Vietnamban vagy az Öbölnél a legborzalmasabb
csaták résztvevői és szemtanúi voltak.
Bogle lassan közelebb ment a fiúhoz. Óvatosan mozgott, mert tudta,
elég egy hirtelen mozdulat, és Billy elszelel. Odalépett a kisfiú elé, és
leguggolt, hogy azonos magasságban legyen a szemük.
- Billy... - A seriff azt akarta kifejezésre juttatni, hogy nem gyerekként
kezeli a fiút, hanem úgy beszél vele, ahogy egyik felnőtt férfi a másikkal.
Bízott benne, így sikerül megnyugtatnia. - El tudod mondani, mi történt?
Billy bólintott, de nem nyitotta ki a száját. Bogle érezte, nem lesz
könnyű a menet.
- Mit láttál? - kérdezte halkan, és olyan hangon, mintha valami
hétköznapi dologról kívánna társalogni.
A fiú pislogott egyet.
- Kék tüzet - mondta.
- Kék tüzet? - ismételte Bogle értetlenül. Fogalma sem volt, hogy ez mit
jelent.
Billy megint bólintott.
- Csak kék tüzet. - Elcsuklott a hangja. Megköszörülte a torkát, ahogy
egy férfihoz illik, és folytatta. - Jött a kék tűz, és apa meghalt.
Bogle felnézett a Profira, aki megvonta a vállát.
- Láttad, mi okozta azt a kék tüzet? - kérdezte Bogle. Billy megrázta a
fejét.
- Kék tűz - ismételte Bogle, leginkább csak magának.
- És vér - mondta a kisfiú. Nyugodt hangja hallatán Bogle hátán
végigfutott a hideg. - Sok vér.
Bogle a fiúcska vállára tette a kezét, de elképzelni sem tudta, mit
mondhatna. Már hosszú ideje dolgozott seriffként, de még sosem beszélt
olyan kisfiúval, aki végignézte az apja meggyilkolását. Érezte, idő kell

56
ahhoz, hogy pontosabb adatokat szedjen ki Billyből.
Mély lélegzetet vett. Bármi is okozta azt a kék tüzet, már nem lehetett a
közelben. A gyilkosság óta már hosszú idő eltelt. Idő kellett ahhoz, hogy a
diszpécserhez befusson a riasztás, és ahhoz is, hogy kiérjenek a házhoz. A
gyilkos azóta már biztosan elmenekült, ennek ellenére nem lehetett
megfeledkezni bizonyos óvintézkedésekről.
A seriff megszorította Billy vállát.
- Maradj idekint az anyáddal.
Billy bólintott. Bogle felegyenesedett, és kicsatolta a pisztolyát a tokhoz
rögzítő szíjat.
- Menjünk, Profi. Nézzünk körül.
Profi megveregette Galamb vállát, és Bogle után ment. Elindultak Dan
kocsija és a karámok felé.
Azonnal nyilvánvalóvá vált a számukra, hogy valóban valami szörnyűség
történt. A karám körül minden vértől vöröslött. Az egyik bokorról emberi
bőrdarabok és szervek lógtak. Még a karámban maradt juhok gyapját is
beszennyezte a vér, a sok zsigercafat.
Az, ami megmaradt Nadire és Dan testéből, néhány lépésnyire volt a
karámtól. A jelek szerint azonnal meghaltak; valami hihetetlen erejű
fegyverrel végeztek velük - szó szerint darabokra robbantották őket. A kék
tűz, amiről a kis Billy beszélt, valóban pusztító erejű volt.
Bogle érezte, nem sok hiányzik ahhoz, hogy viszontlássa a reggelijét. A
szolgálatban töltött évek során számtalanszor találkozott a halállal, de
ehhez hasonló látványban még sosem volt része.
Bogle megállt a testek előtt, és intett Profinak, ő se menjen tovább.
- Rajtuk már nem segíthetünk - mondta. - Ne zavarjuk össze a
nyomokat.
Profi bólintott. Nyelt egyet. Bogle számára nyilvánvalóvá vált, hogy ez a
látvány még az orvosnak is sok. Bárkinek az lett volna.
- Milyen fegyverrel lehet ilyen pusztítást véghezvinni? - kérdezte Profi.
- Én nem ismerek ilyen fegyvert - mondta Bogle halkan. - Szerintem nem
hagyományos lőfegyver volt. Még sosem láttam olyan golyót, ami így
széttépi a testet. Első ránézésre azt mondanám, robbanás történt, viszont
sehol sem látok krátereket.
- Szóval... Ha nem fegyverrel, és nem is bombával csinálták, akkor
mivel? - kérdezte Profi.
Halk zümmögés töltötte meg a levegőt - mintha pár tucat rovar jelent
volna meg a közelben.

57
 - Hallottad? - kérdezte Bogle.
- Igen - mondta Profi. - Olyan, mintha...
Hirtelen egy vörös kötél hurkolódott Profi mellkasára. A szál legalább
tízszeresen rátekeredett. Hangos, elektromos reccsenés hallatszott, aztán
Bogle meghallotta az égő emberhús sistergését. A kötelek kékre változtak.
Kék energia.
Kék tűz.
Profi fuldokló hangot hallatott, a szeme kidülledt; sugárban vért okádott
a seriffre. Profi meghalt, mielőtt a teste a földre rogyott. A karjai
hozzáolvadtak a felsőtestéhez, a szájából és az orrából füst szivárgott.
A levegőben égett hús bűze terjengett.
Bogle előkapta a fegyverét és körbefordult, a támadót kereste. A szíve
hevesen dobogott. Ki gondolta volna, hogy a gyilkos még a közelben van?
Az asszony és a gyerek még élt. Lehet, hogy az az állat nem vette észre
őket? Vagy a karámot őrzi?
A seriff párszor körbefordult. Semmit, senkit sem látott, csak a levegő
örvénylett furcsán egy helyen - olyan volt, mint amikor a talaj kibocsátja
magából a napközben beszívott hőt. Bogle-nak azonban ennyi is elég volt,
abban a pillanatban nem érdekelte, hogy nincs tiszta célpontja. A talaj nem
forrósodhatott fel annyira, hogy gőzölögjön, ez pedig azt jelentette, hogy az
örvénylő levegőnek valami köze van ahhoz, ami megölte Profit.
Tüzet nyitott a .375-ös Magnummal.
Semmit sem talált el.
Legalábbis úgy tűnt - egészen addig a pillanatig, amíg az a valami el
nem bődült. Zöldes folyadék fröccsent a levegőbe. A golyók mégis eltaláltak
valamit. Bogle döbbenten bámult; nem hitt a szemének. A semmiből egy
szörny bontakozott elő. A karját markolta. Hosszú, copfokba font haja volt,
furcsa páncélja. Nagyobb volt bármilyen kétlábú élőlénynél, amit addig a
seriff látott.
Hirtelen három vörös pont jelent meg Bogle mellkasán. A seriff
megpróbált félreugrani, ám mielőtt megmoccanhatott volna, kék
energiavillám lövődött ki a szörny vállára szerelt fegyverből. A villám telibe
talált. Bogle a levegőbe emelkedett. Az anyag, ami addig a mellkasát és a
hasát alkotta, a közeli bokrokra, a birkákra fröccsent, összekeveredett
Nadire, Dan Bonney és Dr. Ellison vérével.
Bogle sosem tudta meg, milyen sebet ejtett az idegen lényen.
Háromszor találta el a célt. A golyók szétroncsolták a lény páncéljának egy
részét, befúródtak a bőrébe, a karjába. A sebek lelassították a vadászt.

58
Bogle már sosem tudhatta meg, hány életet sikerült megmentenie.
A vadász Bogle testéhez lépett, lehajolt, és a csuklójára erősített
pengékkel villámgyorsan levágta a férfi fejét. A trófeát az övére akasztotta,
majd megfordult, és zöld vércseppeket hagyva maga után elindult a sivatag
irányába.
A fivérem Nayenezgani, a szörnyvadász. Ő a kiválasztott, bár ezt még
nem tudja. Nem is tudhatja, ez ellenkezne a hagyománnyal. A saját okai
miatt kell megölnie a szörnyet, nem pedig azért, mert ő a kiválasztott. Az
okot, pedig a családja szolgáltatja a számára. Nem az anyja, nem a
nagyapja, nem én. Mi már mind átköltöztünk a másik világba. Csak az
álmaiban látogatjuk meg. Mi vagyunk a múltja. A jövőbeli családjáért kell
megvívnia a szörnnyel.
Nakai az úttorlaszhoz hajtott Aida vörös-fehér Fordjával, és leállította a
motort. A forróság teherként nehezedett rá, elkábította. A sivatag csendjét
csak a blokádot alkotó négy rendőrautóból időnként felhangzó reccsenések,
a rádiók hangjai törték meg.
Két rendőr éppen annak a buszsofőrnek próbált segíteni, aki kénytelen
volt megfordulni járművével a keskeny, kétsávos úton. Nakai látta a busz
utasait; mintha sápadt szellemek bámultak volna rá az ablakok mögül. A
napsugarak játékának és a színezett üvegnek köszönhetően az arcok
beesettek voltak, a szemek üresek - mintha a busz halottakat szállítana,
mintha csak keresztülsuhanna az élők világán, hogy elérje ismeretlen célját.
Nakai kirázta a fejéből a képet, és elindult az egyik kocsi mellett álló
rendőr őrmester irányába. Az őrmester testes, pocakos fickó volt, látszott
rajta, hogy több időt tölt a kocsijában, mint sétálással vagy testedzéssel.
Napszemüveget viselt, de Nakai fogadni is hajlandó lett volna arra, hogy az
őrmester szeme apró és fekete.
- Nakai tizedes vagyok, uram - mondta tisztelgés nélkül. - A Cole-on
állomásoztam.
- Akkor maga igazán szerencsés - mondta az őrmester anélkül, hogy
bemutatkozott vagy akár megmoccant volna. - Azt hiszem, a Colé már nincs
többé.
- Tudom. Éppen ezért kell átjutnom. Segíthetek a hadseregnek a
nyomozásban.
- Sajnálom, fiam - mondta az őrmester. - Itt senki sem mehet át.
- Nem érti, uram - mondta Nakai. - A Cole-on állomásoztam. Vissza kell
térnem oda.
-Ahogy mondtam: a Colé már nem létezik. Most már nincs hol

59
jelentkeznie, fiam.
A kijelentés tényszerű volt, de valahogy durva. Nakai mélyen beszívta a
levegőt. Barátai haltak meg a Cole-on. Ez az ember ezt sem képes felfogni?
Az őrmester előrébb dőlt. Nakai már sejtette, mi következik.
- Érts meg valamit, nagyfőnök! - Az őrmester az utolsó szót nem
titulusnak, sértésnek szánta. - Nem vagyok a hadsereg tagja, de ha az
lennék, akkor én őrmester vagyok, te meg csak tizedes.
Nakai közbe akart szólni, de a pocakos rendőr felemelte az egyik kezét,
a másikkal, pedig eltolta magát a járőrkocsitól.
- Értsd meg... Ha nekem azt mondják a főnökeim, hogy senki sem mehet
át, akkor senki sem fog átmenni. Szóval jobban teszed, ha visszateszed a
vörös segged a kocsidba, és elhúzod innen a csíkot! Ez parancs volt, katona!
Az utolsó szót szinte beleköpte Nakai arcába. Nakai először arra gondolt,
leüti a dagadt fickót, de aztán észbe kapott. Az adott helyzetben nincs
értelme verekedni. Egyetlen szó nélkül megfordult, és elsietett.
Dagadt, rasszista disznó! Az őrmesterben szemernyi emberség vagy
megértés sem volt, ezt világosan kimutatta. Aidának igaza volt; tényleg
nem tartozik a seregnek. Vár néhány napot, aztán telefonál valahová, és
tudatja, hogy életben van. Ha beszélni akarnak vele, megkeresik. Persze
nagy a valószínűsége annak, hogy ezzel már semmit sem érnek. Akkorra
már kiderítik, mi robbantotta fel a bázist, vagy legalábbis azt fogják hinni,
hogy mindent tudnak.
Megfordult a kocsijával, és elindult visszafelé. A 36-os út
kereszteződésénél lehajtott Rosalita büféjéhez. „Pocitöltő kaja a keményen
dolgozó embereknek" - ez volt Rosalita szlogenje. A környéken nála lehetett
a legfinomabb ételeket kapni. Maga a büfé poros, kopott kis épület volt a
semmi közepén. Azok, akik hozzászoktak a városi ételekhez, meg se álltak
itt. Nagy hibát követtek el.
A büfé mögötti parkolóban általában tíz-tizenkét kamion állt, de ezen a
napon Nakai csak két kocsit látott az épület előtt. A büfé rossz helyen volt;
sokan úgy gondolták, veszélyesen közel van hozzá a Colé bázis. Persze az is
elképzelhető volt, hogy a kamionosok egyszerűen fennakadtak a rendőrök
blokádján. A médiában leadott hírek alapján bárki úgy gondolhatta, hogy a
sivatagnak ez a darabkája bármelyik pillanatban eltűnhet a föld színéről.
Nakai kiugrott a kocsiból, és felsietett az ajtóhoz vezető lépcsőn.
Szerencsére a nyilvános telefont az épületen kívül helyezték el. A tizedes
ezen a napon valahogy nem akart találkozni Rosalitával.
A telefonkagyló forró volt. Nakai két ujjal tartotta, míg beütötte Aida

60
számát. Húsz másodperccel később Aida felvette a telefont. A hangja olyan
megkönnyebbült volt, hogy Nakai önkéntelenül elmosolyodott.
Elmondta, hogy a rendőrök lezárták az utat.
- Nincs más választásom - mondta. - Visszamegyek. Fél órán belül ott
leszek.
- Minél előbb, annál jobb! - felelte Aida. - Retteg a város.
- Én is félek - vallotta be Nakai. - Ilyen helyzetben mindenki félne.
- Van itt még valami - mondta Aida.
Nakai végignézett a parkolón. A gyomrát összerántotta a félelem. Már
megint mi történt?
- Bogle seriffet és Dr. Ellisont ma délelőtt megölték. A régi országútnál.
Az egyik farmer felesége bejött a városba, ő hozta a hírt. Szólt az
embereknek, zárkózzanak be a házaikba. Azt mondta, fogja a gyerekeit, és
eltűnik Agatéból, mert csak így maradhat életben.
- Megölték őket? - kérdezte Nakai. - Nem tudod, hogyan?
- Dolgoztam, amikor az asszony bejött a városba -felelte Aida. - Semmit
sem mondott arról, hogyan történt a dolog, csak azt hajtogatta, hogy el kell
tűnnünk a városból. A kisfia viszont valami kék tűzről beszélt. Csak ezt
ismételgette: „kék tűz, kék tűz"...
Nakainak a forróság ellenére végigfutott a hátán a hideg. A lény, ami
megölte Dietlt, még mindig él és gyilkol. A kék tűz tovább szedi áldozatait.
- Édesem - mondta rideg, kemény hangon. - Hallgass végig! Tűnj el a
városból! Most!
- Miről beszélsz? - kérdezte Aida. - Sehova se mehetek. Nálad van a
kocsim.
Nakai végignézett a parkolón.
- Figyelj, hozasd el magad a 36-os útig. A kocsi Rosalita büféje előtt áll.
A tartalékkulcs nálad van, igaz?
-Igen, de...
Nakai nem hagyta, hogy a nő befejezze.
- Figyelj, hallgass végig! Gyere el a kocsiért, és menj át Arizonába,
amilyen gyorsan csak tudsz. Ne állj meg, bármit is láss. Meg akartad
látogatni a nővéredet Phoenixben. Menj oda. Majd felhívlak, ha már nyugodt
lesz a helyzet.
- De miért? - kérdezte Aida.
Nakai először azt akarta felelni, hogy erről nem beszélhet, de aztán
rájött, hogy azok, akiknek titoktartást fogadott, már nem élnek.
- Azért, mert ez a kék tűz jelent meg a bázis közelében is. Ott is megölt

61
néhány embert.
- Aztán felrobbant a bázis - suttogta Aida.
- Pontosan!
- De az itt élők...
- Minden rendben lesz, ha végre tudom hajtani a tervemet.
- Akkor én is maradhatok.
- Nem! - A büfében étkező két vendég a kiáltás hallatán riadtan az ablak
felé fordult. Nakai hátat fordított nekik. - Nem tehetem meg, amit meg kell
tennem, ha aggódnom kell miattad. Kérlek, bízz bennem! Szeretlek. Tedd
meg ezt értem!
Csend.
- Hol leszel? - kérdezte végül Aida.
Nakai a sivatagra, az úttorlasz és a bázis irányába pillantott.
- Visszamegyek a bázisra.
- Miért? - kérdezte Aida. - Miért nem jössz el velem Phoenixbe?
- A hadsereg csapatot küld a bázisra, hogy kiderítsék a robbanás okát.
Többet tudok a helyzetről, mint ők. Szükségük van rám. Az én
segítségemmel a sereg megfékezheti azt, aki végrehajtotta a
gyilkosságokat.
Ismét mély csend támadt.
- Vigyázz magadra - mondta Aida.
- Úgy lesz. De most azt szeretném, ha elmennél innen. Rendben? Ígérd
meg, hogy átmész a nővéredhez, Phoenixbe!
Nakai visszafojtott lélegzettel várt. Aida mindig komolyan vette az
ígéreteket. Ha most kimondja a megfelelő szót, akkor biztosra lehet venni,
hogy valóban elutazik.
- Megígérem - mondta Aida.
- Helyes. Rajta, indulás! Amint lehet, felhívlak.
Nakai letette a telefont, és végignézett a poros parkolón. Az úton autók
húztak el; az agatei családok elhagyták a várost, biztonságban akarták
tudni magukat.
A tizedes bement a büfébe. Ételre és vízre volt szüksége. Sok vízre.
A büfé vendégei gyanakodva méregették, de Rosalita régi ismerősként
üdvözölte. Nakai egy tál ételt és négy üveg vizet rendelt. Rosalita furcsálló
pillantást vetett rá, de Nakai gyorsan elmagyarázta, nem egyszerre akarja
meginni az egészet. Rosalita kitette a pultra a plasztik palackokat. Nakai
tudta, be kell osztania a készletet; ha kint lesz a sivatagban, nem juthat
vízhez.

62
 Olyan gyorsan ette meg az ételt, hogy szinte nem is érezte az ízét. Pénzt
tett a pultra, felkapta a palackokat, és kisietett.
Elment Aida kocsija mellett; bízott abban, hogy már nem áll a
parkolóban, amikor visszatér. Ha egyáltalán erre jön vissza. Ha egyáltalán
visszajön...
Átment az országúton, és nekivágott a sivatagnak. Meg akarta kerülni a
rendőrségi úttorlaszt.
Átvágott a bokrokon, a kaktuszok között. Úgy érezte, hazajutott. A
sivatagban, a perzselő nap alatt sokkal inkább otthon érezte magát, mint
bárhol másutt. Ez az ő földje volt, alaposan ismerte. Valahol odakint, a
sivatagban egy szörny portyázott. Egy szörny, amely megölte a barátait.
Megkeresi, és megöli.
Vagy... Megpróbálja, és belehal. Más megoldás nem létezett a számára.
A vadászt és a prédát is olyan erők irányítják, amelyeket egyikük sem
érthet. Ez a világ rendje. Gyakran megesik, hogy a vadász számára nem
megfelelő az idő ahhoz, hogy öljön, vagy pedig még nem érkezett el a
préda halálának pillanata. Ez is törvényszerű.
A nap már több mint egy órája lenyugodott, de még mindig forróság
töltötte meg a sivatagot. Nakai számára hosszú volt a délután. A nehéz
terepen alig nyolc mérföldet sikerült megtennie; három mérfölddel haladt el
az úttorlasz mellett, aminél korábban megállították. A víz sokat segített.
Beosztotta. Még mindig volt két teli palackja. A két üresét is megtartotta;
már gyerekkorában megtanulta, hogy semmit ne hagyjon kint a sivatagban,
ami nem odavaló.
A hosszú menetelés során sok minden megfordult a fejében,
visszagondolt a gyermekkorára is, de nem töprenghetett zavartalanul, mert
időnként repülőgépek és helikopterek húztak el a feje fölött. Olyan
alakzatban repültek, hogy egyértelmű volt, kutatómunkát végeznek.
Többször is kénytelen volt behúzódni a bokrok, a sziklák fedezékébe. Az
egyik helikopter alig ötvenlábnyi távolságban repült el tőle, a rotorok
valóságos homokvihar kavartak körülötte. A szövetségi kormány le akarta
zárni a Colé bázist; nemcsak az utakat torlaszolták el, de rendszeresen
indítottak légi őrjáratokat is.
Normális esetben az őrjáratok észrevették volna a zónában illetéktelenül
tartózkodókat, ám Nakai navajo volt, a sivatagban nőtt fel, ő még a nyílt
terepen is talált megfelelő búvóhelyet. Képes volt arra, hogy beleolvadjon
egy bokorba vagy sziklába, méghozzá olyan gyorsan, hogy egyetlen
repülőgépről sem tudták felfedezni. Nesztelenül mozgott, lépteivel nem

63
verte fel a port, a homokot.
Néhány mérföld távolságban felfedezte az ideiglenes bázis fényeit. Az
egykori Colé bázis mellett állították fel. Ez is azt bizonyította, hogy nem
nukleáris robbanás történt; ha bármilyen sugárzást észlelnek, nem
vonultatják ki oda a katonákat. A hadsereg harminc-negyven éve
gondolkodás nélkül kockára tette a bakák életét, de ez már régóta nem volt
szokás.
Este tíz óra is elmúlt. Fehér és narancssárga fények ragyogtak a sötét
égbolt alatt, háttérbe kényszerítve a csillagokat. Nakai úgy számolt, hogy
egy órán belül akkor is eléri a bázist, ha ügyel arra, hogy ne állíthassák meg
az őrök.
Megállt, ivott egy korty langyos vizet. A nagyapja kinevette volna amiatt,
hogy ennyit iszik. Egy valódi harcos elviselte volna a szomjúságot, ám ő
berúgott előző este, és az alkohol dehidratálta a szervezetét. Szüksége volt
vízre, sokkal inkább, mint más helyzetben.
A víz meleg volt, de jóízű. Nakai apró kortyokat ivott. Fogalma sem volt,
hogyan fogadják majd a bázison.
Különösnek találta, hogy a régihez ilyen közel állították fel az új tábort.
Ha csak a fényeket nézte, olyan érzése támadt, hogy Cole-t látja.
Ahogy a fényeket szemlélgette, a szeme sarkából meglátott egy sárga
villanást. Ez a fényforrás egészen közel volt hozzá.
Lekuporodott, és nesztelenül elindult a villanás irányába. Nekivágott egy
emelkedőnek. Körülbelül félúton járt, amikor a tábortüzek jellegzetes szaga
csapta meg az orrát. A füsthöz azonban nem keveredett ételillat. Ilyen forró
estén, pedig egyetlen táborozónak sem lehetett szüksége arra, hogy
megmelegítse magát a tűznél. Furcsa...
Lassan mozgott, ügyelt arra, hogy szélirányban haladjon, és a domb
teteje végig közte és a tűz között maradjon. Körülbelül húsz percbe tellett,
míg egy olyan helyre ért, ahonnan tisztán láthatta a tüzet.
Eltartott pár másodpercig, míg felfogta, mit lát. A tűz kicsi volt, néhány
szikla között lobogott. Mellette, az egyik kövön Bogle seriff napszemüveges
feje hevert. Mellette Dr. Ellison levágott fejét látta. A doki szemgolyóit és
alsó állkapcsát eltávolították, de a golfsapkája rajta maradt.
Nakai három másik fejet is megpillantott. Az egyik Dietl közlegényé volt.
Hányingere támadt.
A tűz másik oldalán egy olyan szörny üldögélt, amihez hasonlót Nakai
még legrészegebb rémálmaiban sem látott. Páncélt viselt, testét vastag,
csupasz bőr borította. Egy sisakszerű tárgy volt mellette a kövön. A pofája

64
olyan volt, akár egy hangyáé, a szája sarkában csáprágóra emlékeztető
agyarak görbedtek. A legborzasztóbb az volt, hogy az iszonyatos pofa fölött
már-már emberi szempár csillogott. A fejéről vastag hajloknik lógtak,
amelyeket gyöngyökkel és más apró tárgyakkal díszítettek.
Nakai visszafojtotta a lélegzetét. Tehát ez a dög lövöldözött kék
villámokat. Ez vadászott emberekre. Ez volt az a harcos, aki képes volt arra,
hogy láthatatlanná váljon, beleolvadjon a környezetébe. Most azonban nem
is próbált rejtőzködni.
Nakai szája kiszáradt. Eltűnődött, vajon mit érezhet az őz, amikor
véletlenül belebotlik a vadászok táborába. A gondolattól kirázta a hideg.
Azok a fejek, az ismerősei maradványai úgy álltak a tűz körül, mintha
trófeák lennének.
A szörny karmos kezével a karjára erősített szerkezetet piszkálgatta.
Nakai a gyér fény ellenére is látta, hogy a lény karja megsebesült, és
megsérült a panel is.
Nakai mindezt egyetlen pillantással mérte fel. Az első gondolata az volt,
hogy elmenekül, elrohan, ahogy a lába bírja, de tapasztalatból tudta, hogy
a szörny gyors, nagyon gyors. Ha most menekülni próbál, a bestia biztosan
meglátja, vagy meghallja, és utoléri, mielőtt biztonságos távolságba
juthatna.
A nagyapjától tanultak szerint lassan, aprókat lélegzett, és ellazította az
izmait, hogy bármelyik pillanatban mozdulni tudjon. Idáig sikerült
észrevétlenül eljutnia; talán vissza tud kúszni. Már csak ebben
reménykedhetett.
Lassan, Enoch, lassan! - gondolta. Mantraként ismételgette magában a
szavakat, megpróbált a feladatra összpontosítani.
Lassan, Enoch, lassan!
Beszívta a levegőt, és elhátrált a domb tetejétől. Közben egyetlen
pillanatra sem vette le a szemét a szörnyről. Lassan araszolt; most nem
érdekelte a gyorsaság, csak a biztonság.
Apró lélegzet. Még egy arasznyival hátrébb... A szörny még mindig a
karjára erősített panelen dolgozott. Lassan, Enoch, lassan.
A szörny a szerkezetre szorította az egyik karmát. Nakai hátrébb
csúszott. Lélegzetet vett. A szörny megrázta a karját.
Nakai már majdnem kijutott a szörny látóteréből, amikor bekövetkezett
a katasztrófa. Egy apró kavics kilazult a helyéről, lecsúszott a lejtőn, és
hozzákoppant egy nagyobb kőhöz.
A nesz halk volt, Nakai mégis úgy érezte, mintha ágyút sütöttek volna el

65
az éji sivatagban.

66
 A szörny felkapta a fejét. A pofájából nyál csorgott, szemét a sötétbe
meresztette. Nakai irányába nézett, de a férfi nem tudhatta, meglátta-e őt.
A hangot azonban mindenképpen érzékelnie kellett. Nakai lassan
kikúszott a szörny látóteréből, és bebújt az egyik nagy szikla mögé. Már
csak abban reménykedett, hogy a bestia nem lát keresztül a kövön.
A sziklához préselte a testét, és felkészült arra, hogy szükség esetén
felpattan. Tudta, ha a szörny felfedezi, már csak egyetlen dolgot tehet:
megtámadja.
A szörny elindult a tábortűztől a domb teteje felé. Menet közben arrébb
rúgott egy kavicsot, de ettől eltekintve éppen olyan nesztelenül mozgott,
mint Nakai.
Nakai jobbról egy másik zajt hallott. Halk volt, mint mikor egy ember
mezítláb sétál a szőnyegen. Érzékszervei minden ingert befogadtak.
Megérezte a szörny bűzét, meg egy másik szagot is, amit egyelőre nem
tudott azonosítani. Megértette, hogy rajta kívül van még egy élőlény a
dombon. Felfogta, hogy ez a lény is, és a szörny is mozog.
Meleg szél kerekedett, Nakai felé sodorta a félreismerhetetlen szagot.
Puma. Egy nagy, gonosz macska.
Nakai a sziklához lapult, moccanni sem mert. Az évek során már éppen
elég pumával találkozott, nem vágyott egy újabb kalandra.
Miközben a három harcos egyre közelebb került egymáshoz, nehéz
lepelként borult a tájra a sivatag csendje, amelyet csak szélben mozgó
bokrok halk zaja tört meg.
A szörny feljutott a domb tetejére, és megállt. Nakai tudta, ha a lény
nem lát keresztül a sziklán, egyelőre biztonságban van. De csak egyelőre,
mert ha tesz még pár lépést, egészen biztos meglátja őt.
Hirtelen halk morgás hallatszott. A hang olyan közelről érkezett, hogy
hatására Nakai megremegett. Minden ösztöne azt súgta, azt parancsolta
neki, hogy ugorjon fel és meneküljön, de valahogy sikerült a fedezékben
maradnia. A nagyapja számtalanszor elmondta neki, hogy a harcos
legnagyobb erénye az, hogy láthatatlanná tud válni. Csak akkor
maradhatott életben, ha egyik vadász sem veszi észre.
A morgás dühös ordítássá változott. A csend szétrepedt; a hang mintha
a csillagokról verődött volna vissza.
A szörny gyorsan reagált a rejtekhelyéről előugró nagymacskára. Nakai
hallotta, ahogy a puma karmai végigkarcolják a lény páncélját. Halk
roppanás - a puma beleharapott a szörnybe, amely dühödt, nem e világi
üvöltést hallatott.

67
 Nakai kilesett a szikla mögül. A lény elugrott a puma közeléből. Egyetlen
lendülettel, helyből legalább tíz láb távolba jutott.
A pumát, amely megérezte ellenfele hullabűzét és vérszagát, már semmi
sem állíthatta meg. Halált megvető bátorsággal vetődött rá prédájára, hogy
megölje, vagy addig küzdjön vele, amíg bír. A menekülő szörny láttán ismét
támadott - ezúttal a lény torkát célozta meg.
A szörny lőtt; a kék energiasugár telibe találta a pumát, de nem állította
meg. A nagymacska túlságosan nehéz volt, a test ledöntötte a lábáról a
vadászt. Mindketten a földre zuhantak, és birkózni kezdtek a földön. A
kavicsokra vörös és zöldes vér fröccsent.
Nakai előre tudta, mi lesz a küzdelem végkimenetele. A puma nem
győzhetett. Hálás volt a nagymacskának, amely megmentette az életét.
Megmentette, ha eltűnik a közelből, mégpedig azonnal.
Kipattant a szikla mögül, és futásnak eredt. Nem nézett hátra, a vizes
palackokat markolva rohant. Nem akarta elveszteni a palackokat; most ez
lett volna a legszerencsétlenebb dolgok egyike. Nem akart követhető
nyomokat hagyni maga mögött.
Átugrott néhány kisebb szikla fölött, és ügyelt arra, hogy a lábnyomaiból
ne lehessen kikövetkeztetni, merre ment.
Teljes erejéből futott, és közben néma köszönetet mondott a
nagyapjának azért, hogy olyan sok mindenre megtanította. Gyerekkorában
lázadozni próbált a kemény kiképzés ellen, de most mindennek hasznát
vette.
Két újabb kék fénycsóva világította meg a sivatagot. A puma
fájdalmasan felüvöltött.
Nakai az ideiglenes katonai tábort jelző fények irányába futott. A háta
mögött újabb kék láng lobbant, majd a sivatagra ismét ráborult a csend
takarója - mintha semmi sem történt volna.
A csata véget ért. A puma elvesztette, de halála előtt még sebet ejtett a
szörnyön.
Nakai a lehető leghalkabban, magabiztosan rohant előre. Most már
tudta, milyen az ellenség külseje, és ami még fontosabb: látta, hogy az
ellenség is vérzik. Meg lehet sebezni. Kárt lehet tenni benne.
Amit meg lehet sebezni, azt meg is lehet ölni. Nakai pontosan erre
készült.
Tudnia kell, milyen fegyvert használjon a különböző prédákkal szemben.
A jó vadász nem bunkóval támad a kismadárra, nem ront rá ököllel a
száguldó bölényre. De még a megfelelő fegyver kiválasztása esetén is

68
előfordul, hogy a vadászat végkifejlete azon múlik, sikerül-e a vadásznak
túljárnia a préda eszén.
Nakai szívverése lelassult, a légzése normálissá változott, mielőtt
eljutott a katonai tábor szélére. Mielőtt bement, megitta a harmadik palack
vizet; szüksége volt rá.
A hadsereg egy kis völgyben, közvetlenül az egykori Colé bázis mellett
állította fel új főhadiszállását. Nakai még a holdfényben is látta a
változásokat: a sivatag úgy csillogott, mint ezer csillag, a homok megolvadt
a robbanással együtt járó intenzív hőben, apró üvegdarabkák jöttek létre,
ezek verték vissza a hold sugarait. Nakai távolabb állította volna fel az új
tábort, de a fejesek valószínűleg többet tudtak, mint ő.
Csendesen felkapaszkodott néhány szikla közé. A tűz mellett két őr
üldögélt. Kávé illata töltötte meg az éjszakát. Nakainak megkordult a
gyomra. Az elmúlt tizenkét órában csak egyszer evett, Rosalita büféjében.
Szüksége volt valami táplálékra, hogy visszanyerje az erejét.
Húszlábnyira megközelítette az őröket. A tűz megvilágította a két ember
arcát. Nakai furcsának találta, hogy ez a tűz megnyugtatja, míg a másik, a
bestia tábortüze félelmet gerjesztett benne. Lekuporodott, és felmérte a
terepet. A tábor szélén csak ez a két ember tartózkodott.
Az egyik katona fekete keretes szemüveget viselt, a másik vastag
bajuszt. A szemüvegesnek járőröznie kellett volna, de rövid pihenőt tartott.
Nakai számára így vált lehetővé, hogy közelebb jusson hozzájuk.
- Mondd csak, Figueras - mondta a szemüveges katona, miközben
letérdelt a tűz mellé -, nem iszunk még egy pohár kávét? Egy órája ittam
egyet, de alig bírom nyitva tartani a szemem.
- Őrszolgálaton vagy, közlegény! - mondta a bajuszos. A hangja erős volt
és mély. - Az őrnagy kinyír, ha meglátja, hogy elhagytad a posztodat.
- Haver, alig állok a lábamon! Lépni se bírok - mondta a szemüveges
katona, miközben Nakai nesztelenül elhaladt mellettük, és elindult a tábor
irányába. - Különben is, ott van az a kráter. Egy csomó ember meghalt, és
még azt se tudják, mitől. Nem normális, aki ide akar jönni. Le merem
fogadni, több mérföldes körzetben egyetlen ember sincs rajtunk kívül.
Nakai egyetértett a közlegénnyel. Épeszű ember valóban nem akart
volna a bázis közelébe kerülni, ám a helyzetet sem lehetett éppen
hétköznapinak nevezni. Odakint, a sivatagban egy szörny ólálkodott. Egy
bestia, amit meg kellett fékezni. Az után, hogy összefutott vele, növelte az
iránta érzett tiszteletét, és megerősítette benne a szándékot, hogy el kell
törölnie a föld színéről.

69
 Az őrök hangja fokozatosan elhalkult mögötte. Kétrét görnyedve,
óvatosan megkerülte a krátert. Ezen a helyen már nehezebben mozgott,
nehezebben tudott nesztelenül lépkedni. A terepet örökre megváltoztatta a
robbanás. Nakai bele se mert gondolni, milyen mérgező anyagok
szóródhattak szét a környéken. Emiatt később is ráér aggódni, egyelőre
beérte volna annyival, hogy a sereg nem ilyen közel állítja fel az ideiglenes
tábor sátrait.
Tíz perc alatt érte el a tábort. Senki sem látta meg. Senki sem próbálta
megállítani. Ez megkönnyebbülést, ugyanakkor aggodalmat okozott neki.
Ha nem látták meg őt, akkor a szörny érkezését sem veszik majd észre. Egy
ilyen ügyesen és óvatosan mozgó ellenségre senki sem gondolt a tisztek és
a katonák kiképzése során.
Nakai átment a sátrak között, és feltűnt neki az elrendezésük. Aki egy
kicsit is ismerte a hadsereg, a katonák gondolkodásmódját, azonnal
megállapíthatta, melyik az ezredes sátra. Aki ismerte a sereget, az
tudhatta, hogy ezredesnél magasabb rangú tiszt nem lehet a környéken. A
fejesek a tábornokokat csak azután küldték ki a terepre, hogy az ezredesek
biztosították a zónát.
Az ezredes sátra pontosan ott állt, ahol Nakai kereste. Természetesen
nagyobb volt a többinél, három őr állt körülötte. Odabent éppen
tanácskozás folyt. Nakai egyetlen nesz nélkül ellépett az egyik őr mellett.
Megcsóválta a fejét. A hadsereg jobban tenné, ha olyan kiképzésben
részesítené a katonákat, mint amilyet annak idején ő kapott a nagyapjától.
Az altisztek bakákat neveltek, az ő nagyapja viszont a túlélést tanította.
Végigment a sátor mellett. Bentről hangokat hallott. Az egyik élesebb és
határozottabb volt a többnél.
- Értem, uram. A Geiger-számlálók alacsony sugárzási értéket mutatnak,
de még mindig nem szívesen küldöm be az embereket.
Nakai bólintott. Ez megmagyarázta, miért ilyen közel állították fel a
tábort. A robbanás után nem keletkezett sugárzás. Megkönnyebbült.
A hang folytatta.
- Véleményem szerint a légi felvételeken világosan látható, hogy
valamilyen nagy erejű fegyvert használtak a bázison. Egyelőre nem
valószínű, hogy a helyszíni szemlén ennél többet is sikerül kiderítenünk.
- Nem értek egyet önnel, őrnagy - szólalt meg egy másik hang. Ez
mélyebb és magabiztosabb volt, mint az előző. - Sötétben tapogatózunk,
pedig minden információmorzsára szükségünk lenne.
Nakai mély lélegzetet vett. Elérkezett az idő, hogy elmondja a

70
történetét. Remélte, végighallgatják, mielőtt letartóztatják.
Belépett a fénybe, majd a sátorba. Felemelte a kezét.
- Elnézését kérem, ezredes úr! - mondta, és beljebb ment.
A sátorban tartózkodó öt ember közül négyen azonnal a pisztolyuk után
kaptak, és célba vették Nakait. A papírokkal beborított asztal mögött ülő
kopasz ezredes volt az egyetlen, aki nem mozdult.
Nakai megállt. Várt. A sátorban izzadság, félelem, és cigarettafüst szaga
terjengett.
- Hogy jutott be ide? - kérdezte a vörös hajú őrnagy.
- Besétáltam a táborba, uram. A sátor pedig nyitva volt.
- Jól van, fiam - mondta az ezredes. - Lassan lépjen előre, és azonosítsa
magát. - Körbenézett, a Nakaira szegeződő fegyverekre pillantott, és
hozzátette: - A maga helyében nem tennék hirtelen mozdulatokat.
Nakai vigyázzba vágta magát.
- Enoch Nakai tizedes vagyok, uram. A Colé bázison állomásoztam,
egészen tegnapig.
Az ezredes felállt, megkerülte az asztalt, és Nakai elé lépett. A többiek
eltették a fegyverüket.
- Ezzel azt akarja mondani, hogy túlélte a robbanást?
- Háromnapos eltávozáson voltam, uram - felelte Nakai.
-Az ég szerelmére, miért jött vissza ide?
- Azért uram, mert így láttam helyénvalónak. Azért küldtek el, mert úgy
érezték, túl sokat tudok.
- Túl sokat tud? - Az ezredes összehúzta a szemét. -Talán előre tudta,
hogy be fog következni a robbanás?
Az egyik ember ismét felemelte a fegyverét.
- Nem, uram - felelte Nakai, szemmel tartva a fegyvert. - De azt tudom,
hogy mi okozta.
- Valóban?
- Igen, uram - mondta Nakai. - Ott voltam, amikor behozták azt a hajót,
és láttam a pilótát is.
- Hajó? Pilóta? - kérdezte az ezredes. Az őrnagyra nézett. - Eszébe jutott
már valakinek, hogy átnézze a jelentéseket, amelyeket a Colé az elmúlt pár
napban küldött a központba?
Az őrnagy meghökkent, majd az egyik tizedesre nézett, aki kisietett a
sátorból.
-Abból a feltételezésből indultunk ki - mondta az ezredes -, hogy a Colé
bázison elromlott valamelyik eszköz, ez okozta a balesetet. Legalábbis...

71
Ebben reménykedtünk. Maga azt állítja, terrortámadás történt?
- Ez nem ilyen egyszerű, uram - mondta Nakai.
Az ezredes úgy bólintott, mintha a fejében összeálltak volna a mozaik
darabkái. Intett a tisztjének, eressze le a fegyverét, majd odahúzott egy
széket Nakaihoz.
- Fiam, azt hiszem, mesélnie kellene nekünk erről a robbanásról.
- Megteszem, uram. De higgye el, most ez a robbanás jelenti a legkisebb
problémát.
Az ikertestvérem Nayenezgani, a szörnyvadász. Mindent a nagyapánktól
tanult: a nyomkövetést, a rejtőzködést, a szörny becserkészését. Ez az
utóbbi nagyon fontos dolog. A szörnyet, mielőtt megöljük, meg kell
találnunk. A vadász időnként csalit használ ahhoz, hogy előcsalogassa a
prédát. A jó vadász sosem aggódik a csalija miatt.
A nap felkelt az egykori Colé bázis helyén csillogó üvegmező fölött. A
hideg reggeli szél frissítő volt, de Nakai tudta, nem sokáig marad ilyen
kellemes az idő. Végighúzta a kezét rövidre nyírt haján, és nyújtózkodott
egyet. Ahhoz képest, hogy előző nap gyalogosan átvágott a sivatagon,
egészen jól érezte magát. Most, hogy végre elmondhatta, amit tud, és az
emberek hittek neki, mintha egy hatalmas súlytól szabadult volna meg.
Előző este több mint két órán keresztül magyarázta a helyzetet. Minden
részletre kitért; elmondta, hogyan halt meg Dietl, és azzal fejezte be,
hogyan küzdött meg a lény a pumával. A történet közepén tartott, amikor
az őrnagy visszatért néhány átfaxolt dokumentummal. Az iratokat
Washingtonból kapta meg, a Colé bázis vezetői által a központba küldött
jelentés másolatai voltak. Nakai számára furcsa volt látni Coates őrmester
nevét és Athelry ezredes aláírását. Már egyikük sem okozhatott neki
kellemetlenséget, de furcsa módon nem örült ennek. Nem fog hiányozni
neki ez a két ember, de sajnálta, hogy meghaltak. Remélte, nem
szenvedtek sokat.
A faxok az elbeszélés legkritikusabb pillanatában érkeztek meg. Az
ezredes elolvasta a dokumentumokat, és csak ennyit mondott:
- Úgy tűnik, nemcsak maga találta szokatlannak ezt a bizonyos járművet.
Washington elküldött ide néhány szakértőt, hogy kiderítsék, mi az ördög
lehet.
- Már itt voltak a bázison? - kérdezte Nakai.
Az ezredes bólintott. Letette a faxokat. A sátor nyitott ajtaján keresztül
kinézett a kráterre, arra a helyre, ahol másodpercek leforgása alatt több
ezren vesztették életüket. Megcsóválta a fejét, majd intett Nakainak,

72
folytassa.
Nakai még egy teljes órán át beszélt. Azzal fejezte be, hogy képes lenne
megtalálni az idegen légijármű pilótáját a sivatagban. Szüksége van
járműre, fegyverre, és néhány emberre. A legnagyobb meglepetésére az
ezredesnek tetszett a terve, olyannyira, hogy parancsba adta Lee
őrnagynak, álljon az osztag élére, és segítsen Nakainak.
Nakai körbenézett a táborban, majd elindult a rá váró terepjárók
irányába. Az járt a fejében, mennyivel könnyebb a dolga így, hogy van egy
ezredes, aki hisz neki, aki hallgat rá. Azt kívánta, bárcsak más körülmények
között találkozott volna ezzel az emberrel.
Hat rövid órával azután, hogy elmondta a történetét, minden készen állt.
Ez is meglepte. Arra számított, több időre lesz szükség, de az ezredes
mindent értett, és felfogta, az időtényezőnek nagyon fontos szerepe van.
Éjszaka sokáig tanácskoztak, aztán Nakai kapott egy sátrat, ahol
lepihenhetett. Nem sikerült elaludni, de legalább feküdt. Tudta, addig nem
jön álom a szemére, amíg a szörny életben van.
Az egyik terepjáróhoz lépett, és kiválasztott magának egy M-16-ost. A
vállára akasztotta a fegyvert. Ezen kívül csupán egy kulacsot vett magához.
- Felkészült, tizedes? - kérdezte Lee őrnagy. Az arca vörös volt a sivatagi
naptól, úgy nézett ki, mintha túl sokat tartózkodott volna a nyílt terepen.
Nakai szívesen figyelmezette volna, hogy az, akinek ilyen fehér a bőre,
jobban tenné, ha napolajat használna, de végül hallgatott. Lee bőréről volt
szó, az őrnagy igazán tudhatná, milyen hatással van a sivatagi nap a fehér
emberekre.
- Fel, uram.
- Akkor lássunk hozzá!
Nakai bólintott. Tudta, hogy az emberek furcsának találták a tervét, de ő
váltig ragaszkodott az igazához. Gyalog kellett mennie, máskülönben nem
veheti észre a nyomokat, amelyeket előző este hagyott. A terepjárók
követik, a katonák fedezik, és szükség esetén kimentik. Egyetlen szó nélkül
megfordult, és nekivágott az emelkedőnek. Az izmaiban érezte az előző
napi túrát, de arra számított, a sajgás hamar elmúlik. Ahogy átvágott a
sivatagon, megállapította, sokkal könnyebb így mozogni, mint úgy, hogy
arra is ügyelnie kell, hogy ne csapjon zajt. Követte a saját nyomait;
viszonylag könnyen rájuk talált. Szinte minden bokrot felismert.
Lee őrnagy és hat embere két terepjáróval követte, készen arra, hogy
bármelyik pillanatban fedezetet biztosítsanak neki. Nakai úgy vélte, egy
darabig nem lesz szüksége segítségre. Nem tartotta valószínűnek, hogy a

73
szörny azon a helyen lesz, ahol előző este látta. Ott akarta megkezdeni a
hajszát.
Egy órán belül megtalálta a lény táborát. A puma teste megnyúzva
feküdt a köveken, a legyek és a hangyák már ellepték a friss húst. Az egyik
szikla mögött egy emberi koponyát találtak; Nakai úgy érezte, a lény azért
hagyta hátra, hogy őt bosszantsa. Bogle seriff feje volt, a széles karimájú
kalappal és a napszemüveggel.
A lény okos volt. A leginkább azonosítható fejet hagyta hátra, hogy
egyértelmű legyen az üzenete.
Az őrnagy, amikor meglátta a levágott fejet, még jobban elsápadt, de
nem hányt. Az emberei közül kettőnek nem volt ennyire erős a gyomra, ők
viszontlátták a reggelijüket. Nakai rájuk nézett, majd az őrnagy felé fordult.
- Ha ennyitől rosszul vannak, talán jobb lenne, ha itt maradnának. Az,
ami ránk vár, sokkal, sokkal rosszabb ennél.
Lee őrnagy bólintott, és ráparancsolt az embereire, nézzenek szét a
környéken, amíg megérkezik a helikopteres erősítés. Biztosítani akarta a
zónát. A másik csapat húsz percen belül ott volt.
Amíg várakoztak, Nakai szétnézett a környéken. A szörny okos volt.
Számos hamis nyomot hagyott, de egy tapasztalt, a saját terepén mozgó
nyomkeresőt nem téveszthetett meg. Nakai viszonylag hamar megtalálta a
valódi nyomokat. Számított erre, de amikor rájött, mi történt, végigfutott a
hátán a hideg.
A szörny Agate felé tartott.
Nakai remélte, hogy Aida megfogadta a tanácsát, és eltűnt a városból.
Bízott benne, hogy magával vitte a barátait is.
Visszament az őrnagyhoz. Eléggé döbbent lehetett, mert Lee azonnal
megkérdezte tőle:
- Valami gond van?
Nakai egyelőre nem akart választ adni erre a kérdésre.
- Megtaláltam a nyomokat - mondta.
- Helyes. - Lee elfordult. Befejezték a zóna biztosítását. Az őrnagy a két
gyenge gyomrú katona helyett két másikat választott. Elindultak.
Nakai nem tétovázott. Déli irányba fordult, és gyors léptekkel elindult a
húsz mérföld távolságban lévő város felé. A terepjárók követték; olyan volt,
mintha a tizedes valami különös parádét vezetne. Különös és halálos
parádét...
A szörny úgy tizenöt mérföldön keresztül egyenesen haladt előre. Előző
éjszaka, a pumával való találkozása után, sötétben tette meg ezt az utat.

74
Ahogy közeledett Agatéhoz, időnként fedezékbe húzódott. Nakai remélte,
hogy a város lakói biztonságosabb helyre menekültek. Ha nem, akkor a
katonák újabb hullákat és levágott fejeket fognak találni.
Gyakorlatilag az egész nap ráment, hogy a csapat átkeljen a sivatagon.
Nakai nem bánta, úgy gondolta, az éjszakai sötétség nekik kedvez, ha
harcra kerül sor. A lény nappal láthatatlanná tudott válni.
Amikor kiértek az országútra, Nakai megállította a csapatot. Sokáig várt,
jön-e valami kocsi. Nem jött. Nem tudta eldönteni, hogy ez jó vagy rossz jel.
Jelzésére a katonák átvágtak az úton, és megálltak Henry Barber
benzinkútjánál. A terepjárókat az épület mögött, az árnyékban állították le.
Henry Barber bezárta az ajtókat, és kitette a „ZÁRVA" táblát. Semmi sem
zavarta meg a benzinkút nyugalmát.
Nakai úgy gondolta, a szörny ugyanazt teszi, amit ők: keres egy
biztonságos helyet, és pihenéssel tölti a nap hátralévő részét, mielőtt
elkezdi az éjszakai vadászatot. Abból, ahogy előző este a pumával harcolt, a
tizedes biztosra vette, hogy a lény jól lát a sötétben, esetleg infravörös vagy
más éjjellátó készüléket használ. Az is világossá vált, hogy meg lehet ölni.
Nakai pontosan ezt akarta tenni.
Az idő lassan telt, de a nap végül lesüllyedt a látóhatár mögé. Agatéban
felgyulladtak az utcai lámpák. Nakai még egy fél órát várt, majd szólt Lee
őrnagynak, hogy indulhatnak.
Abban a pillanatban, amikor felkészültek, egy vörös sportkocsi húzott el
mellettük. A város felé tartott. Ez volt az első autó, amit az elmúlt két
órában láttak. Nakai úgy látta, ketten ülnek benne.
- A csalink - mondta az őrnagynak, remélve, hogy a kocsi és utasai nem
válnak a különös ragadozó áldozataivá.
Az őrnagy bólintott, de látszott rajta, kényelmetlenül érzi magát. Nakai
ezen már túljutott; ő már felfogta, hogy bármi áron meg kell fékezni a
szörnyet, mielőtt végez velük. Felugrott az egyik terepjáróra, és felkapott
egy rakétavetőt.
- Lámpák nélkül megyünk. Tartsuk a távolságot!
Az őrnagy kiadta az indulási parancsot. Az osztag a sportkocsit követve
elindult Agate irányába.
Minden háborúban harcosok pusztulnak el, ártatlanok halnak meg. A
fivérem a szörny ellen vív háborút. Már sokan meghaltak, és még sokan
megfognak halni. Ilyen a háború természete.
A vörös sportkocsit megtöltötte a légkondicionálóból érkező hűvös
levegő. Jay Newport és Scott Richards kellemesen érezte magát a forró

75
sivatagi éjszakában. A CD-lejátszó Jay kedvenc lemezét, a Bee Gees legjobb
felvételeit játszotta, elég hangosan ahhoz, hogy a zene elnyomja a motor
zaját. Scott gyűlölte ezt az együttest, de mielőtt elindultak Phoenixből,
megegyeztek, hogy a hosszú úton felváltva hallgatják majd egymás
kedvenceit. A sor éppen Jayen volt, így Scott nem tehetett mást,
megpróbálta elviselni a szerinte rettenetes hangokat.
Jay pontosan úgy nézett ki, ahogy egy tévésztárnak ki kell néznie. Sűrű,
barna haja mindig tökéletesen állt, barna szeme meleg volt, kedves,
csábító. A kamerák imádták, ám a tévétársaságok vezetői nem igazán
tolerálták a viselkedését. Mindig ő akart a főnök lenni, és általában úgy
viselkedett, mint aki mindent tud. Ez a legrosszabb egy ilyen fiatalember
esetében, így senki sem csodálkozhatott azon, hogy Jay még mindig az ipar
alacsonyabb szintjein mozgott, még mindig a kiugrási lehetőségre várt. Arra
a lehetőségre, amit eddig nem talált meg.
Scott éppen az ellentéte volt. Ő egyszerűen pénzért dolgozott, azért
foglalkozott kamerákkal és a többi eszközzel, mert könnyen ment neki az
ilyesmi. Az igazi szerelme nem a média volt, hanem az a sajátságos
művészeti ág, amiben a fazekasmesterség és a szobrászat elemei
vegyültek. Sajnos eddig egyetlen alkotását sem sikerült eladnia, de minden
szabadidejét a szobraira áldozta, és bízott abban, hogy egy nap majd
felfedezik. Addig is a tévécsatornának dolgozott, és mindent elkövetett
annak érdekében, hogy elkerülje az olyan utazásokat, amilyenen most
Jayjel kellett részt vennie.
Menet közben elhatározta, soha többé nem ül kocsiba, ha már muszáj
utaznia, ragaszkodni fog a repülőgéphez. A Bee Gees is elég szörnyű volt,
de ezzel nem értek véget a megpróbáltatásai, mert Jay betette Péter
Frampton, utána pedig Barry Manilow lemezét. A hetvenes évek sztárjai az
őrületbe kergették Scottot. Jay kedvenceit olyan zenékkel próbálta
ellensúlyozni, mint a Smashing Pumpkins, a Nirvána és a Hole. Útitársát
nem zavarta a dolog, bár érdekes módon többször állt meg pihenni, amikor
Scott zenéje szólt.
Scott szeretett volna pihenni egy keveset. Két órája álltak meg utoljára,
rég elfogyott a diétás kólája, amit az előző pihenőnél vett magának. Enni
akart, aludni, bár sejtette, hogy álmaiban nem Courtney Lőve, hanem a
Gibb fivérek fognak felbukkanni.
Jay a térképről választotta ki Agatét pihenőhelyül. A város egészen közel
volt a Colé bázishoz. Scott őszintén remélte, hogy Agate különbözik a
tipikus, unalmas sivatagi kisvárosoktól.

76
 Azt tervezték, hogy átjutnak a Colé bázis körül létrehozott katonai
vonalakon. Jaynek valamilyen anyagra volt szüksége, ezért is hozta
magával Scottot, aki szerzett némi újságírói tapasztalatot az Öbölben. Ez
persze még azelőtt történt, hogy a művészetének szentelte magát, és
szerette volna, ha Jay nem szerez tudomást életének erről a szakaszáról.
Jay úgy okoskodott, hogy Scott, ha az Öbölben megoldotta, most is bejut a
lezárt zónába; gyakorlatilag csak ezért vitte magával.
Scott gyanította, hogy nem fog bejutni, de fogalma sem volt, ezt hogyan
mondja el Jaynek. Tudta, hogy ezt el kell mondania, de egyelőre nem
találta se a megfelelő szavakat, se a megfelelő pillanatot.
Egyelőre azonban nem a következő nap miatt aggódott. Ahogy
behajtottak a városba, feltűnt neki, hogy gyakorlatilag nincs forgalom.
Zavarta a dolog, de Jay nagyon egyszerű magyarázatot talált rá: az
emberek elkerülték a robbanás helyszínét. Scottot ez az indok nem
elégítette ki. Amikor Oklahoma Cityben bomba robbant, emberek ezrei
özönlöttek oda, hogy lássák a helyszínt, bár még fogalmuk sem volt arról,
hogy mi történt. Furcsának találta, hogy ebben a zónában nem jelentek
meg a kíváncsiskodók, sőt a kocsik, amelyeket a nap folyamán láttak, mind
szembejöttek velük. Az emberek mintha el akartak volna menekülni az
érintett vidékről, ebből pedig arra lehetett következtetni, hogy a hely
sokkalta veszélyesebb, mint bárki gondolná.
Scottnak nagyon nem tetszett a dolog. Ahogy elérték a várost, és
meglátta az üres utcákat, még rosszabbul érezte magát.
- Haver, ez a hely olyan, mint valami kísértetváros -mondta, és
lehalkította a zenét, miközben Jay lelassított a sebességkorlátozó táblánál.
- Még csak kilenc óra múlt - felelte Jay. - Még ezek a helybeli suttyók
sem kezdenek ilyen korán bulizni meg korzózni.
Korzózás? Scott végignézett a járdákon, és mindenütt szemetet látott.
Játékbabák. Ruhadarabok. Papírlapok. Sehol egy ember.
- Hol vannak a kocsik? - kérdezte. - Egyet se látok.
- A picsába! - Jay körbenézett. - Igazad van.
Ben kocsmájának ajtaja nyikorogva himbálózott a szélben. A látvány
kísérteties volt; mintha lenne odabent valaki, aki megpróbál kijutni, de
sehogy sem sikerül neki.
- Üres a város - mondta Scott. - De miért?
- Itt a sztorink! - Jay nevetve rácsapott a kormánykerékre. - A sűrűjében
vagyunk, Scott!
- Ja, persze - mondta Scott. - így is lehet fogalmazni. - Legalább száz

77
okot fel tudott volna sorolni, hogy az emberek miért hagyták el a várost.
Érezte, akkor követte el a legnagyobb hibát, amikor nem kezdett komolyan
gyanakodni a menekülők láttán.
- Tudod - mondta -, az embernek időnként bíznia kell az ösztöneiben.
- Az én ösztöneim azt súgják, hogy ezt a sztorit el tudjuk adni a
csatornának - felelte Jay.
- Lehetséges. De üres a város. Ráadásul, ha olyan szuper lenne a sztori,
miért csak mi vagyunk itt? Miért nem vonult ki mondjuk a CNN?
- Mert azok semmit sem tudnak - mondta Jay.
- Persze. Így is lehet fogalmazni.
- Mindig csak ezt hajtogatod! - csattant fel Jay. - Miért?
- Azért - felelte Scott -, mert még a leghíréhesebb csatornák is távol
tartják a riportereiket egy sugárszennyezett zónától.
- Ezt felejtsd el! - legyintett Jay. Lelassított, és az üres üzletekre nézett.
- A Cole-nál megfigyeltem a szelet. Az ellenkező irányba fúj. Ha sugároz is
valami, ide nem jut el a szennyeződés.
- Akkor miért mentek el az emberek?
- Ha kiderítjük, meglesz a sztorink! - mondta Jay. Scott a szeme sarkából
valami mozgásra lett figyelmes. A kocsi egészen lassan gurult Agate
főutcáján.
- Láttad?
Jay szétnézett, és megrázta a fejét.
- Nem. Mit? - Felnevetett. - Szellemek, Scott?
A következő pillanatban egy hatalmas élőlény ugrott ki az árnyékok
közül. A vörös sportkocsi előtt landolt.
- Mi a szent szar?! - üvöltött fel Jay.
- Húzzunk innen! - rikoltott Scott.
Jay beletaposott a gázba. A kocsi megkerülte a lényt, ami mozdulatlanul
állt a helyén, és egy sisakszerű maszk mögül bámult ki a két emberre.
Beletelt pár másodpercbe, míg Scott összeszedett annyi bátorságot, hogy
hátranézzen.
- Mi a franc volt ez? - kérdezte.
A hatalmas termetű lény ismét megjelent a kocsi előtt. Óriási volt, a
kezén hosszú karmok meredtek.
- Hogy az istenbe kerül ez ide? - kiáltott fel Jay, miközben felhajtott a
járdára, hogy kikerülje a lényt. A kocsi fara elsodort egy szemeteskukát. Jay
kétségbeesetten küzdött a kormánnyal.
Scott megkapaszkodott. Még soha életében nem félt ennyire. Arra

78
gondolt, ha most ő ülne a kormánynál, addig nyomná a gázt, míg messze
maguk mögött hagyják a várost.
- Vigyázz! Ésszel!
-Azt csinálom! - ordított Jay.
- Ne állj meg! - Scott körbenézett. A lény eltűnt.
- Mi a francért állnék meg? - kérdezte Jay.
A lény ismét előbukkant, megint a kocsi előtt volt.
- A picsába! - Jay jobbra rántotta a kormányt. Nem sokon múlott, hogy
kikerülte a lényt. A sportkocsi ismét felrohant a járdára, és mielőtt Jay
bármit tehetett volna, nekiütközött egy lámpaoszlopnak meg egy
postaládának. A forró, esti levegőben úgy lebegtek a levelek, mint télen a
hópelyhek.
A légzsákok aktiválódtak, és megmentették Jay és Scott életét. Mielőtt a
két férfi megmoccanhatott volna, egy karmos kéz lökődött be a bal oldali
ablakon, és megmarkolta Jayt. Scott döbbenten figyelte, ahogy a társát,
mintha valami játékszer lenne, kirántják a bezúzott ablakon, és felcsapják a
kocsi tetejére. A lény egyetlen másodperc alatt levágta Jay fejét, és úgy
emelte a magasba, mintha valami iszonyatos istennek mutatna be
áldozatot.
Scott látta, hogy Jay arcára ráfagyott a döbbenet. Érezte, ezt az üveges
tekintetet már sosem fogja elfelejteni - feltéve, hogy elég ideig életben
marad ahhoz, hogy bármire emlékezhessen. Hirtelen nem tudta eldönteni,
mi lenne a jobb: a kocsiban maradni vagy kiszállni. A lénnyel nem
szállhatott szembe, a kocsi pedig úgysem indult volna be.
Az utcán hirtelen vakító világosság támadt. Katonai terepjárók jelentek
meg, és fél tucat állig felfegyverzett férfi nézett szembe a szörnnyel.
Az egyik terepjáró platóján egy férfi állt, a vállán egy tankelhárító
löveget tartott.
- Ez volt az utolsó trófeád! - mondta. - Most én következem!
A férfi kilőtte a rakétát. A lény Jay fejét markolva felugrott a levegőbe.
A rakéta a kocsi teteje fölött süvített el, és becsapódott az egyik
épületbe. A robbanás ereje elsodorta a könnyű sportkocsit. Scott
kétségbeesetten kapaszkodott, és remélte, hogy a biztonsági öv megvédi.
Az autó a pörgés végén, a kerekén landolt. Scott életben maradt.
A szörny földet ért, és laza mozdulattal a terepjáróhoz vágta Jay fejét.
Az arc szétkenődött a szélvédőn. A sofőr a fékre taposott, a jármű kifarolt;
három katona a betonra zuhant.
A lény megfordult, és hihetetlen sebességgel futni kezdett az utcán.

79
 - Öljétek meg! - ordította az egyik katona. Felkapott egy fegyvert, és
tüzet nyitott.
Lövések ropogtak. Scott látta, hogy a golyók belemarnak a közeli
épületekbe. A lény lendületet vett, ugrott egyet, fellendült az egyik ház
tetejére, és eltűnt.
- Tüzet szüntess! - kiáltotta egy másik hang. A zaj elnémult.
Scott nem merte elhinni, hogy vége. Döbbenten ült a kocsiban. Az arca
vérzett, a használhatatlanná vált légzsák félig betakarta a testét. Jay
kocsijának reflektora még mindig égett; az egyik fénysugár Jay fejére
világított: az orra betört, hiányzott pár foga, de ettől eltekintve olyan volt,
mintha még mindig élne.
Scott lassan elvigyorodott, aztán ahogy szétáradt benne a
megkönnyebbülés, felnevetett. Még akkor is kacagott, vagyis inkább
zokogott, amikor két katona kisegítette a kocsiból.
A fivérem, a szörnyvadász mindent megtanult, amit egy
szörnyvadásznak tudnia kell. Megtanulta, hogyan védje meg magát, hogyan
vigyázzon másokra, és mikor áldozzon fel másokat. Gyermekkorában
megismerte népünk bölcsességét, amit egyszer használni fog.
De azok, akik a dolgokat irányítják, semmit sem értenek. Úgy
parancsolgatnak a fivéremnek, mintha bekötött szemmel ülnének egy
bekötött szemmel vágtató ló hátán az erdőben. Az ilyen tettek eredménye
csakis fájdalom lehet, a ló és a lovas számára egyaránt.
Három terepjáró jelent meg az agatei épületek között. Az ezredes és
tucatnyi katona érkezett velük.
Túl későn.
Túl későn jöttek.
Chaney közlegénynek az is megfordult a fejében, hogy szándékosan
késtek.
Fegyverrel a kézben állt, és nem vette le a szemét a vegyesbolt szétlőtt
kirakatáról. A szomszédos üzlet, a szerszámbolt falán ott tátongott az a
lyuk, amit Nakai tizedes rakétája ütött. A nyílásból úgy szivárgott a füst,
mint vágott sebből a vér.
Megérkezett az erősítés. Chaney leeresztette a fegyverét. Reszketett a
keze. Az a lény aztán tényleg nem semmi volt. Olyan karja és lába volt,
mint egy embernek, mégsem lehetett ember. Egyetlen lendülettel felugrott
a vegyesbolt tetejére. Az emberek közül erre senki sem lenne képes.
Ráadásul egy emberfejet használt fegyverként. Chaney tudta, soha
életében nem fogja elfelejteni, ahogy a levágott fej nekicsapódott a

80
terepjáró szélvédőjének. Érezte, csak a szerencsén múlott, hogy egyikük
sem hagyta ott a fogát.
Kényszerítette magát, hogy mély lélegzetet vegyen. Bostonból
származott, ahol sűrű a levegő, ami úgy öleli át az embert, mint meleg
takaró a csecsemőt. Szerette azt a levegőt; úgy tervezte, amint leszerel,
visszamegy a városba, és az öbölben, a nagybátyja hajógyárában vállal
munkát. Nem lesz valami nagy szám, de minden jobb, mint szörnyeket
üldözni a sivatagi éjszakában.
Az ezredes kiszállt a második terepjáróból, és Lee őrnagyhoz sietett. A
szárnysegédje a nyomában maradt.
Lee úgy nézett végig a pusztításon, mintha még sosem látott volna
hasonlót. Vélhetőleg így is volt. Chaney gyanította, hogy az emberek
többségének ez volt az első éles bevetése.
Nakai tizedes az utca közepén ült, és arra a helyre bámult, ahol a szörny
eltűnt. Lassan ingatta a fejét. A többiekkel ellentétben rajta nem
mutatkoztak meg a félelem jelei, inkább dühösnek látszott.
Chaney felsóhajtott, de ügyelt arra, hogy halkan tegye, mert az őrnagy
és az ezredes egészen közel volt hozzá.
- Látom, találkoztak a célponttal - mondta az ezredes.
- Igen, uram - felelt Lee őrnagy.
- Remélem, evakuálták azokat az épületeket. Az ilyen akcióknak több
civil áldozatuk szokott lenni.
- A célpont megölt egy civilt. - Lee a ronccsá változott kocsira és a járda
mellett heverő fejre mutatott. -A másikat megmentettük.
Az ezredes körbenézett. Az ajka kemény vonallá változott, amikor
megpillantotta a levágott fejet. Chaney látta a másik fejet is, ott, annál a
kihűlt tábortűznél, de ez egészen más volt. Most azt is néznie kellett, hogy
az a dög átvágja annak a szerencsétlennek a nyakát, akinek arra se maradt
ideje, hogy sikoltson.
Az ezredes kinyitotta a száját, de mielőtt bármit mondhatott volna, Lee
a közelben várakozó két katonához fordult.
- Maguk ketten vegyék ki azt az ember a kocsiból, és vigyék biztonságos
helyre. A többiek kutassák át az épületeket, nézzék meg, vannak-e civil
áldozatok. Hozzanak vizet, és oltsák el a tüzeket, mielőtt porig ég a város!
A hét ember munkához látott. Chaney közelebb lépett, parancsokat várt,
de egyelőre nem kapott. Az ezredes az őrnagy elé állt.
- Jelentést! Mi történt?
Az őrnagy röviden elmondta, hogyan találkoztak a lénnyel, és hogyan

81
próbálták megsemmisíteni. Az ezredes figyelmesen hallgatta. Egyszer
Nakaira nézett, aki úgy bámult a semmibe, mint a kiskölyök, aki azt várja,
hogy az apja hazatérjen.
- A jelek szerint Nakai alábecsülte a lényt -jegyezte meg az ezredes
halkan.
- Igen, uram! - mondta Lee. - Én is erre a következtetésre jutottam.
Az ezredes kissé oldalra fordította a fejét, és odavetette a
szárnysegédjének:
- A helikopterek hozzanak ide még harminc embert. Teljes
menetfelszerelésben. Itt, ezen az utcán fogom felállítani az új
főhadiszállásomat.
- Értettem, uram! - A szárnysegéd visszasietett a terepjáróhoz.
Az ezredes ismét az őrnagyra nézett.
- Három emberrel derítse ki, hová ment a lény. Ne kövessék, amíg arra
parancsot nem adok. Annyi emberrel megyünk utána, hogy biztosan
legyőzzük.
- Értettem, uram! - Lee őrnagy körbefordult. - Nakai, Mayhew, Chaney!
Velem jönnek!
Chaney összerezzent a neve hallatán. Parancsra várt, de nem örült
annak, hogy Lee őrnaggyal kell mennie.
- Nakai marad - jelentette ki az ezredes. - Itt van rá szükségem.
Az őrnagy bólintott.
- Corales! Hozzám!
Chaney mélyen beszívta a híg levegőt. Érezte, a félelem a gyomrából
lassan felfelé kúszik, és ki akar törni belőle. Valahogy sikerült
visszaszorítania.
Lee erős zseblámpákat osztott szét, majd jelt adott az indulásra. A
szétrombolt szerszámbolt felé ment; a katonák követték. Chaney belesett a
falon támadt résen. A bolt padlóján úgy hevertek a szétszórt csavarok és
szegek, mintha rizsszemek lennének. A szomszédos épület is megsérült, de
nem túl súlyosan; ennek falán jobbára csak golyók ütöttek lyukakat.
Chaney felnézett. Titokban abban reménykedett, hogy ez a két épület
mégis alacsonyabb, mint a többi, és a lénynek csak ezért sikerült olyan
könnyedén feljutnia a tetejükre. Nem voltak alacsonyabbak. Az egész
világon nincs olyan ember, aki ekkorát tudna ugrani, méghozzá helyből.
Az őrnagy befordult a sarkon, és elindult a mellékutcán. Chaney követte;
örült, hogy maga mögött hagyhatja az összecsapás helyszínét. A
mellékutcában semmi különöset sem látott, még szemétből sem volt több

82
benne, mint mondjuk a bostoni sikátorokban.
Chaney kissé megnyugodott.
A sivatag meglepően közel volt. Az egyik pillanatban még a városban
jártak, a következőben azonban már a sivatagban lépkedtek. Itt is állt
néhány épület, de elég nagy volt közöttük a távolság. Az egyik ház előtt egy
láncot láttak, aminek a végén egy kutyanyakörv volt.
Chaney nem volt elég közel ahhoz, hogy megnézze, vannak-e
vérmonyok a földön.
Lee felkapcsolta a lámpáját, és a földre világított. A többiek követték a
példáját. A szörnynek valahol földet kellett érnie, utána pedig nyomokat
kellett hagynia.
Öt percbe tellett, mire Lee őrnagy és katonái megtalálták a keresett
nyomokat. Nagy, határozott szélű lábnyomok voltak, a formájuk arra utalt,
hogy a lény bakancsot hord. Chaney látta rajta a vérteket, de eddig azt
hitte, éppen úgy a testéhez tartoznak, mint mondjuk a hangyához a saját
kitinpáncélja. Valahogy hihetetlennek tűnt, hogy egy ilyen brutális fenevad
elég intelligens ahhoz, hogy ilyen védőeszközöket használjon. Chaney már
hónapok óta vágyott egy jó kis csetepatéra, de most valahogy nem volt
kedve ahhoz, hogy egy ilyen okos, könyörtelen, kiszámíthatatlan lény ellen
harcoljon.
Az egyik lábnyom mellett egy zöldes foltot fedezett fel. Felhívta rá az
őrnagy figyelmét. - Megsebesült - mondta Lee.
Nem lehetett tudni, hogy Nakai rakétája, vagy esetleg az egyik lövés tett
kárt benne, de ez nem is számított túlságosan. Chaney megnyugtatónak
találta, hogy a lény vérzik.
Ami vérzik, az elpusztítható.
Lee kikapcsolta a lámpáját. A katonái is ezt tették. Egy percig
mozdulatlanul álltak a sötétben. Chaney hallani vélte a saját szívverését.
Sebezhetőnek érezte magát.
- Éjjellátót! - adta ki a parancsot az őrnagy. A szeme elé húzta a saját
készülékét, és ellenőrizte, hogy a fegyverében tele van a tár.
Chaney ugyanezt tette, bár reszkető kézzel.
- Követjük a nyomokat - mondta Lee őrnagy. - Meggyőződünk arról, hogy
nem fordult vissza a városba. Chaney, balra húsz méterrel. Mayhew, jobbra
húsz méterrel. Corales, maga lesz a hátvéd.
Az osztag tagjai egyetlen szó nélkül váltak szét. Szellemekként
mozogtak a sivatagban. Az éjjellátó segítségével tisztán láttak, bár minden
halvány, zöldes árnyalatot kapott a szemük előtt.

83
 Chaney az őrnagytól jobbra, hol a földet, hol a terepet fürkészve
lépkedett. Lee és Corales a lény nyomainak vonalán haladva bejutott egy
vízmosásba. Chaney a mélyedés jobb oldalán ment tovább. Ötven lépés
megtétele után elvesztette szem elől a másik két embert. Megállt, mélyeket
lélegzett; feszülten hallgatózott.
Továbbment, és körülbelül kétszáz lépéssel arrább egy lapos, homokos
területre érkezett. A földön zöldes tócsát fedezett fel. Azonnal jobbra, majd
balra fordult; az ujját a fegyver ravaszán tartotta.
Semmi sem mozdult a sivatagi éjszakában.
- Chaney, a nyomok maga felé tartanak - hallatszott az őrnagy hangja.
Chaney halkan káromkodott egyet. Nem beszélték meg, hogy csendben
maradnak, de ez természetesnek tűnt, hiszen közel volt az ellenség.
A jelek szerint az őrnagy választ várt.
- Megtaláltam a nyomokat, uram - kiáltott vissza Chaney.
A lény úgy pattant ki a homok alól, mint a lesből támadó kígyó. A sisakja
alatt Chaney borotvaéles fogakat és vastag hajfürtöket látott.
A katona mozdulatlanná dermedt, a fegyvere derékmagasságban
maradt. Döbbenten nézett fel a jó hét láb magas bestiára.
A lény előrenyúlt karmos kezével, és olyan könnyedén, ahogy egy szülő
elveszi a játékszert a gyermekétől, kitépte a fegyvert Chaney szorításából. A
katona előredőlt, a szörny felé. A levegőt megtöltötte a halál jellegzetes,
nehéz szaga.
Chaney kinyitotta a száját, hogy sikoltson. Még sosem érzett ilyen
félelmet. Tudta, meg fog halni, de még nem készült fel rá. Az utolsó dolog,
amit látott, a szörny nyálcsorgató pofája volt. A lény előrelendítette a kezét,
és könnyedén levágta Chaney fejét. A test a homokra omlott.
A ragadozó felemelte a fejet, majd a magasba lendítette a másik öklét.
A trófeát az övére akasztotta, a többi közé, és folytatta a vadászatot.
…nyékről, a szörnyvadászokról, a hagyományokról, de még mindig nem
jött rá, hogy ő is a legenda szereplője. Fogytán az ideje.
Nagyapánk úgy véli, ismét emlékeztetnünk kell a testvéremet. Meg kell
értenie, hol a helye.
A kisvárosban szinte teljes volt a sötétség, csak néhány utcai lámpa
égett, és pár kirakatban gyulladtak fel automatikusan a lámpák. A hely
olyan volt, akár egy kísértetváros. Nakai gyanította, valóban azzá vált.
Végignézett a helyen, ahol oly sok időt töltött. Tudta, az emberek
többsége elmenekült, de azzal is tisztában volt, hogy sokan maradtak. Nem
mert bemenni az ismerős épületekbe. Vajon hány holttestet találna? Hány

84
ismerősét, barátját szabdalta szét, darabolta fel, csonkította meg ez a
pokoli lény, amelyről egy hete még azt sem hitte volna el, hogy egyáltalán
létezik?
Visszament az ezredeshez, és megvárta, hogy a tiszt befejezze a
parancsok kiosztását. Nem örült annak, hogy mellette kell maradnia, úgy
érezte, Lee őrnagy mellett lenne a helye, odakint, a sivatagban. Az ezredes
valami érthetetlen ok miatt más feladatot szánt neki. Remélte, hamarosan
folytathatja a lény üldözését, mielőtt kihűlnek a nyomok.
Időközben rájött, valóban alábecsülte a lényt, és túlbecsülte a saját és
társai képességeit. Azt hitte, egyetlen összpontosított támadással le tudják
győzni az ellenséget. Tévedett. Tudta, össze kell szednie magát, egy jobb
tervvel kell előállnia. Egyelőre fogalma sem volt, mit tehetnének. Úgy
érezte, az ezredes terve túlságosan áttekinthető és kiszámítható. Ez a lény
a külseje és borzalmas tettei ellenére intelligens volt és bátor. Eddig minden
alkalommal túljárt az emberek eszén, mintha kitalálta volna, mivel
készülnek ellene.
- Tizedes! - Az ezredes végre Nakai felé fordult. - Menjen őrjáratra,
nyugati irányba. Vigye magával Tildent. - Elfordult, hogy folytassa az
emberek eligazítását, de Nakai hangja megállította.
- Elnézését kérem, uram...
Az ezredes ridegen végigmérte a tizedest. Nakai felsóhajtott. Vajon mi
lehet az oka annak, hogy minden tiszt haragszik rá? Megmutatta az
ezredesnek a lényt. Kidolgozta a támadási tervet, most mégis úgy bánnak
vele, mintha ő lenne a kudarc okozója.
Megrázta a fejét. Most már ez sem számít. Ki akart menni a sivatagba;
üldözőbe akarta venni a lényt.
- Nem vehetnék részt az üldözésben? - kérdezte.
- Nem, fiam - mondta az ezredes. - Nem. - Mély lélegzetet vett, és
valamivel lágyabb hangon folytatta. -Tudom, a bázis pusztulásakor
elvesztette a barátait, a bajtársait. A tény, hogy kilőtte azt a rakétát, azt
bizonyítja, hogy bosszút akar állni értük. Megértem magát, de mindig is azt
vallottam, hogy a vendettát el kell különíteni a szolgálattól. - Közelebb
lépett a tizedeshez, és olyan halkan beszélt, hogy a többiek ne hallhassák. -
Nem távolíthatom el a szolgálatból, fiam. A pokolba, sokat tett értünk! Az
ellenség közelében vagyunk, és ezt csakis magának köszönhetjük. Most
azonban kénytelen vagyok megakadályozni, hogy tönkretegye az eddig elért
eredményeket. Itt marad a városban. Mellettem. Megértette?
Nakai nem értette meg. Tiltakozni próbált, de látta az ezredes szemén,

85
hogy vitával csak rontana a helyzeten.
- Igen, uram - felelte végül.
- Helyes. Most pedig vigye magával Tildent, és menjenek járőrözni. Nem
tudhatjuk, visszajön-e a lény. -Ezzel az utolsó megjegyzéssel az ezredes azt
akarta kihangsúlyozni, hogy a Nakaira bízott feladat is fontos, de még az is
előfordulhatott, hogy a vérre szomjazó szörny valóban visszatér.
Nakai tisztelgett, és elindult a főutcán. Tilden közlegény csatlakozott
hozzá.
Csendben mentek végig a városon. Agate üres volt, teljesen üres. Nakai
sosem értette, mi tartja az embereket ezen az istenverte helyen, de most,
hogy elmentek, olyan érzése volt, mintha személyes veszteség érte volna.
Csak most jött rá, milyen erősen kötődik ehhez a helyhez.
Amikor elérték a vasútállomás raktárát, vagyis a város szélét, Tilden
végre megtörte a csendet. Nakai úgy belemélyedt a gondolataiba, hogy
először nem fogta fel a hozzá intézett szavak értelmét.
- Mi az?
Tilden elmosolyodott.
- Csak azt mondtam, nem kellene ilyen komolyan venned a dolgot,
tizedes. Végül is tényleg te vezettél minket a lény nyomára. Teljesítetted a
kötelességedet.
Nakai dühösen elfintorodott. Örült, hogy Tilden nem látja az arcát a
sötétben. Miért van az, hogy valahányszor akadályok bukkannak fel előtte,
az emberek azt mondogatják neki, hogy semmi gond, így is eleget tett?
Abban a pillanatban az érdekelte a legkevésbé, hogy mi a kötelessége. Nem
akart mást, mint megfékezni a szörnyet. Csak ez érdekelte.
- A többit bízd Lee őrnagyra meg a fiaira - mondta Tilden. - Úgy
hallottam, az ezredes idehozatja Amblin őrnagyot és a kommandósait. Ők
fogják megölni a lényt.
- Remek - mondta Nakai. Felugrott a rakodórámpára. A korhadt deszkák
megreccsentek a súlya alatt. Végigpásztázta a terepet, és ahogy várta,
semmit sem fedezett fel.
Meleg volt az éjszaka, az utcalámpák hosszú árnyékokat vetettek az
úttestre. Néhány lépésnyire a két katonától elkezdődött a végtelenbe
nyújtózó, a csillagfényben feketének látszó sivatag. A sötétség hívogató
volt. Nakai könnyedén megtehette volna, hogy elindul, és belevész a
feketeségbe, de nem tette meg, mert tudta, a lelkiismerete örökké kínozná
emiatt.
- Mondd, a Nakai nem navajo név? - kérdezte Tilden. -De az.

86
 - Rézbőrű testvérem!
- Mi van? - Nakai a közlegényre nézett.
- Hát, valójában nem vagy a testvérem - nevetett fel Tilden. - Én zuni
vagyok.
Nakai bólintott.
- A barátnőm is zuni.
- Kicsi a világ. Legalábbis az indiánoknak.
- Az. - Nakai magához szorította a fegyverét, és a sivatagot vizsgálgatva
a régi raktárház oldalához támasztotta a hátát.
- Nem sokan szolgálunk a seregben - folytatta Tilden. - Igaz, ez nem
meglepő. Az apám őrjöngött, amikor megtudta, hogy bevonulok. A te
szüleid mit szóltak?
- Engem a nagyapám nevelt - mondta Nakai.
- Akkor még nehezebb dolgod lehetett, mint nekem. Az öregek tényleg
nem értik meg az ilyesmit.
Nakai bólintott, és gondolatban felidézte a napot, amikor elmondta a
nagyapjának, hogy belép a hadseregbe. Erre pontosan három évvel ezelőtt
került sor.
Hosszú, forró nap volt mögöttük. A nagyapja a sátrában üldögélt;
odabent legalább tíz fokkal melegebb volt, mint kint, de az öreget ez
zavarta a legkevésbé. Ő sosem panaszkodott se a nyári hőség, se a téli
hideg miatt.
Nakai bement a sátorba. Megállt, várt, hogy a szeme hozzászokjon a
félhomályhoz. A nagyapja a földön ült.
A törzs tagjai yataalinak, gyógyítónak tartották, úgy gondolták, hatalmas
varázserővel bír, de Nakai sosem látta, hogy ezek a varázslatok bármiben
segítettek volna rajtuk.
- Nagyapa - mondta. - El kell mondanom valamit. Fontos.
- Én is el akarok mondani neked valamit - felelte az öreg. - Látod ezt az
alakot? - Egy nagy kör közepébe rajzolt háromszögben látható alakra
mutatott.
Nakai bólintott. Ismerte a rajzot, amely Nayenezganit, a szörnyvadászt
ábrázolta. Legalább százszor látta. A nagyapja egy másik rajzra mutatott.
- Ez itt Tobadjishchini, a másik hős - mondta. - Nayenezgani
ikertestvére. Mindkettejüknek fontos szerep jut.
Nakai már sokszor hallotta a mesét.
- Nagyapa, kérlek, el kell mondanom valamit!
Az öreg azonban mintha nem is hallotta volna a közbevetést.

87
 - Mindkét ikerre szükség van a gonosz legyőzéséhez. Az egyik eltereli a
szörny figyelmét, a másik végez vele.
Nakai megrázta a fejét.
- Nagyapa, mielőtt elmentem a sorozóirodába, sokat gondolkodtam
azon, amit tőled hallottam. Tudod, hogy nem az a navajo, aki annak
születik, hanem az, akinek olyan a szíve, olyanok a tettei, mint egy valódi
navajóé.
Az öreg halkan kántálni kezdett.
- Szeretném, ha tudnád - folytatta Nakai -, hogy bármit is hiszel rólam, a
szívemben mindig navajo maradok.
- Yataali vagyok - mondta az öreg. - A népemnek szüksége van rám a
gonosz elleni harcban, nekem, pedig szükségem van a hős ikrekre. Ha
Nayenezgani nem segít nekem, mind kudarcot vallunk.
- Nagyapa! Kérlek szépen, hallgass végig! Tudom, miről beszélsz. Már
hallottam. Mindent értek.
Az öreg felnézett Nakaira; fekete szemében bölcsesség csillogott.
- Tényleg, fiam? - kérdezte komoly hangon. - Tényleg érted? A szíveddel
is, ahogy a fejeddel?
Így ért véget a beszélgetés. Nakai nem tudott válaszolni a kérdésre.
Másnap bevonult. Három héttel később a nagyapja meghalt. A Nayenezgani
rajzát nézegette, amikor eljött érte a halál.
…kán bukkannak fel. Azért léteznek, hogy megőrizzük alázatosságunkat,
hogy emlékeztessenek minket: nem mi vagyunk a világmindenség urai.
Azért léteznek, hogy emlékeztessenek minket, milyen kapcsolat van a
vadász és a ragadozó között.
Préda nélkül a ragadozó semmit sem ér. Amikor népünk szabadon járt,
imádkoztunk prédánk lelkéhez. Tudtuk, a préda nélkül semmik lennénk.
Nem lenne ruhánk, otthonunk, élelmünk.
Elvesztettük a kapcsolatot a prédánkkal. Már nem értjük, mi volt ez a
kapcsolat, ami évszázadokon keresztül életben tartott minket.
Azzal, hogy elvesztettük a kapcsolatot a prédánkkal, elfelejtettük, milyen
ragadozónak lenni. Elfelejtettük, hogyan kell életben maradni.
Lee őrnagy megigazította az éjjellátóját. Mindig szédült egy kicsit ettől
az átkozott szerkezettől, persze ezt sosem vallotta volna be. Úgy vélte, attól
lehet, hogy a készülék természetellenes módon jeleníti meg a világot. A
sivatag nem úgy nézett ki, mint az éjszakai sivatag, szürkészöld volt, és
minden részlete élesen látszott.
Minden részlete, kivéve a lény vérnyomait.

88
 Corales közlegény az M-16-osát készenlétben tartva állt az őrnagy
mellett. A jelek szerint őt nem zavarta az éjjellátó. Ő volt az, aki észrevette,
hogy a lény irányt váltott.
A lény jobbra tartott. Lee és Corales óvatosan, nesztelenül követte a
nyomot a domb tetejéig. Lee hátán a hideg futkosott. Érezte, hogy valami
nincs rendjén, de fogalma sem volt, mi lehet az. Úgy érezte, a tervnek ez a
része kudarcba fog fulladni.
Egyfolytában azt ismételgette, hogy azért, mert a városban lezajlott
támadás rosszul sült el. Hagyták, hogy az a civil meghaljon. Hagyták, hogy
az az átkozott lény elmeneküljön.
Corales úgy nézett az őrnagyra, mintha várna valamire. Lee is várt
valamire, de hiába. Átkiáltott Chaney közlegénynek, hogy vigyázzon, a
nyomok feléje tartanak. Chaney visszakiáltott, hogy látja, aztán... Semmi.
Meg se mukkant.
Lehet, hogy Chaney csupán óvatos. Tudja, hogy a lény a közelben van,
ezért nem akarja felhívni magára a figyelmet. Ez érthető, de mégis
jelentenie kellene, melyik irányba megy tovább!
Persze az is lehetséges, hogy az irány nyilvánvaló, senki sem tévesztheti
el.
Ha ez a helyzet, akkor Chaney-nek várnia kellene. A csapat egyetlen
tagja sem szakadhat el a többiektől. Egyedül senki sem mehet!
A katonák ezt már a kiképzés elején megtanulták. Chaney-t maga Lee
őrnagy képezte ki; emlékezett arra, hogy a közlegénynek is elmondta ezt az
örök szabályt.
- Chaney! Jelentést! - kiáltott fel az őrnagy. Semmi válasz.
- Irányt váltunk - mondta az őrnagy Coralesnek. - Átmegyünk arra a
dombra.
Corales bólintott, és balra húzódott, majd megállt az egyik kisebb szikla
mögött. Lee odabólintott, majd megfordult, és odakiáltott a tőle harminc
méterre, a szemközti gerincen haladó Mayhew-nak.
- Húzódjon jobbra, és fedezzen minket! Mayhew jelzett, hogy vette a
parancsot. Az őrnagy Coralesre nézett.
- Készen áll, közlegény?
- Készebben már nem is állhatnék - felelte Corales.
- Rajta!
Átmentek a lény nyomait keresztező dombgerincre. Alig tízlépésnyi
távolságot tettek meg, amikor meglátták Chaney testét. A feje levágva, a
fegyvere sehol.

89
 - A rohadt életbe! - dühöngött Lee. Leguggoltak, és idegesen pásztázták
a sötét sivatagot.
Semmi sem mozdult.
A lény egyetlen hang nélkül ölte meg Chaney-t, aztán ismét eltűnt az
éjszakában. De hogyan? És vajon most hol van?
Lee őrnagy nagyon hamar választ kapott a kérdésre. Jobbról hangos
dörrenés hallatszott; a lövés robaja szétrepesztette az éjszaka csendjét.
Corales és Lee fedezékbe ugrott. Fegyverüket lövésre tartva emelték fel
a fejüket. Mayhew agonizálva üvöltött. Újabb lövések dördültek.
Ismét csend borult a sivatagra.
- A picsába! - morgott Lee. - Mayhew! Jelentést! Nem kapott választ.
- Mayhew! Jelentést! - ordított fel az őrnagy. Semmi.
- A picsába! - Lee intett Coralesnek, hogy átmennek a másik gerincre. A
legszívesebben azonnal visszavonult volna, de amíg nem ellenőrzi, mi
történt Mayhew-val, sehová sem mehetett.
Lassan, óvatosan vágtak át bokrok között. Elérték Mayhew pozícióját.
Semmi hang. Nem dördültek újabb lövések. A csendet csak a sivatagi szél
zavarta meg. Lee számára ez a kísérteties némaság rosszabb volt, mint a
puskaropogás.
Egy örökkévalóságnak tűnő perccel később megtalálták Mayhew
holttestét. M-16-ossal lőtték szét; hosszú sorozatokat eresztettek a
mellkasába és a hasába. Chaney fegyverével ölték meg. Lee tudta, a lény
szándékosan csinálta így; játszani akar velük. Végig tudta, hogy a közelben
vannak. Corales öklendezni kezdett.
Lee lassan felment a gerinc tetejére, és végigpillantott a terepen. A jelek
szerint a lény a sivatag, a tíz mérföld távolságban lévő lávaömlés irányába
tartott. Ha eléri azokat a fekete sziklákat, még Nakai sem találhatja meg a
nyomait.
Ha viszont mégsem oda megy... Akkor tervez valamit! Lee megmarkolta
a fegyverét, és végigpásztázta a sötétséget, de semmit sem látott. Csak
most értette meg, milyen óriási hátrányban vannak.
A lény az M-16-ost használta, és ezzel a tudomásukra hozta, hogy érti,
hogyan működnek a fegyvereik. Voltak saját fegyverei, amelyek
használatához kiválóan értett, most mégsem ezek valamelyikét vetette be,
egy M-16-ossal lőtte le a közlegényt. Üzent üldözőinek.
Üzent, hogy tudja, hogyan gondolkodnak. Az üldözők, pedig semmit sem
tudtak róla. A gondolattól Lee hátán végigfutott a hideg. Mély lélegzetet
vett, hogy visszanyerje nyugalmát, majd Corales felé fordult.

90
 - Jól van?
Corales bólintott. Lee az éjjellátón keresztül zöldnek látta az arcát, de
gyanította, a készülék nélkül nézve is hasonló a színe.
- Helyes - mondta Lee. - Menjünk vissza. Jelentést kell tennünk az
ezredesnek. Ideje, hogy befejezzük a katonásdit, és végre tényleg
lecsapjunk erre a dögre.
- Ez az! - mondta Corales. - Mielőtt ő csap le ránk.
Lee hátba vágta Coralest. Egyetértett vele.
Még egyszer végignéztek a sivatagon, majd megfordultak, és sietős
léptekkel elindultak a városka fényei felé.
A nagyapám azt mondja, hogy a fivérem végre megérti talán, hol a
helye a világban. A nagyapám azt mondja, még nem érkezett el az idő.
Nagyapám hatalmas yataali, hinnem kell neki. A fivérem mellett kell
maradnom, míg elérkezik a megfelelő pillanat a szörny megölésére.
- Hé, tizedes! - Tilden hangja megszakította az emlékezés fonalát. -
Hallasz?
- Ne haragudj - mondta Nakai. Tekintetével végigpásztázta a sivatagot,
de semmit sem látott. - Csak... Elnyomott az álom. Hosszú volt ez a nap.
- Az - mondta Tilden. - És még nincs vége.
Egy pillanatig némán álltak. Semmi sem mozdult körülöttük, egyetlen
hang sem hallatszott. Meleg szél suhant a sivatag fölött, de a megszokott
szagokon kívül semmit sem hozott magával. A lény ebbe az irányba
mozgott, ezt biztosra lehetett venni. Időpocsékolás volt őrizni a városnak
ezt a végét, inkább azt kellett volna megakadályozni, hogy a bestiának
ismét lehetősége legyen a gyilkolásra.
Nakai megmozdította a lábát; a rakodórámpa megreccsent alatta. Lehet,
hogy nem biztonságos itt álldogálni? A raktárház már akkor régi volt, amikor
először járt Agaiéban.
Hátát a durva fának támasztotta, és kinézett a sivatagra. Kísérteties volt
a csend. A város fényei által teremtett árnyékokban nem volt semmi
különös, a háttérzajjal azonban valami nem stimmelt. Az éjszakának ebben
a szakában itt máskor autók jártak. A raktárig elhallatszott volna a Ben
kocsmájából kiszűrődő zene; Ben hétvégeken mindig felfogadott valami
bandát, hogy szórakoztassa a vendégeit. De ha nem is szólt a zene, az
emberek mindig beszélgettek, részegen ordítoztak a biliárdról, meg
mindenről, ami eszükbe jutott.
Most azonban semmit sem lehetett hallani. Semmit, kivéve Tilden halk
légzését.

91
 - Tudod - törte meg a csendet Tilden, amikor Nakai már éppen rá akart
parancsolni, hogy nézzen szét -, az eligazításon azt mondták, hogy ennek a
lénynek van valami halálos sugara, amivel megöli az embereket.
- Van - felelte Nakai. Lelki szemei előtt megjelent a kék villám, ami
keresztülhatolt Dietl testén. Érezte, élete végéig sem fog megszabadulni
ettől az emlékképtől, mindig elő fog jönni; mindig a lehető legrosszabbkor
bukkan majd ki az agya mélyéről. Arra, hogy milyen volt Dietl, amikor még
élt, már alig emlékezett. - A fegyveréből valami kék villámot lő ki. Én
mondtam el a nagyokosoknak.
- Kíváncsi vagyok, miért nem használta, amikor mi támadtunk rá -
mondta Tilden. - Gondolod, hogy meghibásodott a sugárvetője?
Nakai mozdulatlanná dermedt. Ez a részlet eddig elkerülte a figyelmét. A
rohadt életbe, hogy feledkezhetett meg éppen erről?
- A picsába! - suttogta. Kezdte megérteni a kialakult helyzetet. - Kíváncsi
lennék, nekem miért nem jutott eszembe a dolog.
- Mi van? - kérdezte Tilden.
- Maradj a helyeden. Ezt jelentenem kell az ezredesnek.
-De...
Mielőtt Tilden befejezhette volna, Nakai futva elindult a város közepe
felé. Nem tartott sokáig, hogy odaérjen.
Az ezredes emberei az egyik épület mögött felállítottak egy nagy sátrat.
Az épület tetején és sarkainál őrök álltak. A sátorban az ezredes ült az
asztala előtt, éppen egy térképet tanulmányozott.
Nakai lelassított, megállt a sátor előtt.
- Ezredes úr!
Az ezredes felnézett. Nakai tisztelgett.
- Mi az, tizedes? - Az ezredes hangja fáradt és bosszús volt.
- Elnézését kérem, ezredes úr, nem szeretném megzavarni, de
beszélnünk kell. Uram...
Az ezredes intett Nakainak, hogy lépjen beljebb, de nem kínálta hellyel.
Folytatta a térkép vizsgálgatását.
Az ezredes más szemmel nézett Nakaira, talán félt tőle. Félt attól az
embertől, aki egyedül keresztülvágott a sivatagon, aki nem egyszer, de
háromszor is túlélte a lénnyel való találkozást.
- Uram - mondta Nakai -, véleményem szerint a lénynek van egy
táborhelye.
Az ezredes felpillantott.
- Táborhelye?

92
 - Igen, uram - mondta Nakai. - Amikor megölte Dietlt, valamilyen kék
sugarat használt. Amikor a sivatagban láttam, amikor megölte a pumát,
ugyancsak ezzel a fegyverrel harcolt. Ma este azonban nem lőtt ránk.
Az ezredes végigmérte Nakait.
- Úgy gondolja, hogy érti a lény viselkedését, tizedes?
- Igen, uram.
Az ezredes meglepetten szegte fel a fejét. Nakai felemelte a kezét.
Erezte, sok múlik azon, hogy most mit mond.
- Nekem több időm volt a megfigyelésére, uram, mint bárki másnak.
Átgondoltam, mit tesz. Úgy viselkedik, mint egy vadász.
- Mint egy vadász? Nakai bólintott.
- Egyedül érkezett, rejtőzködik. Becserkészi az áldozatait, és mindig visz
magával valami emléket.
- Ebből még nem lehet arra következtetni, tizedes, hogy a dög vadász -
mondta az ezredes. - A turisták is visznek magukkal emlékeket.
- Éppen ez a lényeg, uram. Ha ön afrikai vadászatra menne, ügyelne
arra, hogy minden egyes elejtett vadból megtartson valamit. Egy fogat. Egy
agancsot. Valamit. Még azokból is, amelyeket megeszik.
Az ezredes sóhajtva az egyik székre mutatott.
- Érdekes, amit mond, Nakai. Üljön le! Nakai leült.
- Szóval... Vadász.
- Igen, uram. Figyel minket. A prédáját. Nagyon precízen használja a
fegyvereit, és amikor erőhátrányba kerül, elmenekül.
- Logikusnak tűnik.
- Ne felejtse el, képes álcázni magát. - Nakai megköszörülte a torkát. A
következő szavakat nehezen mondta ki. - Amikor ideje van, megeszi az
áldozatait. Úgy, ahogy mi is megesszük az elejtett szarvas húsát.
Az ezredes Nakai felé tolta a térképet.
- Szóval úgy gondolja, van egy táborhelye.
- Igen, uram. - Nakai szíve hevesen dobogott. Sikerült elérnie, hogy az
ezredes ismét tisztelje őt. Ez nagyon fontos volt. Ha elnyeri az ezredes
tiszteletét, kérhet tőle valamit. Például azt, hogy bízzon rá egy komoly
feladatot. Mondjuk azt, hogy menjen a lény után.
- Tábor... - tűnődött az ezredes. - De hát miért is ne? Ha képes elvezetni
egy repülő szerkezetet, akkor tábort is tud verni, nem? - Összehúzta a
szemét. - De ezek csupán feltételezések. Az, hogy nem lőtt, még nem
jelenti azt, hogy nem volt nála a fegyvere.
- Ez igaz - mondta Nakai. - De van még egy részlet, ami ma reggel

93
elkerülte a figyelmemet. Pedig észre kellett volna vennem! A lény nyomokat
hagyott. Ezek a nyomok arra az északi helyre vezettek, ahol megölte a
pumát, aztán vissza. A jelek szerint valami ok miatt visszatért a
lávaömléshez. Ezen eddig nem gondolkodtam el, mert régebbi nyomok
voltak, de ha a tábora mondjuk a lávaömlésnél van, elképzelhető, hogy ott
hagyta a felszerelését és a fegyvereit, mielőtt felrobbantotta a hajóját a
Cole-on.
- Fegyverek nélkül hagyta el a táborát? Ez nem hangzik túl hihetően -
mondta az ezredes elgondolkodva. Lassan megrázta a fejét. - Abból, amit
eddig láttam, az szűrhető le, hogy nincs mindig szüksége fegyverre.
- Így van, uram - mondta Nakai. Érezte, eljött az ő ideje. - Ha engedélyt
ad rá, uram, esetleg megtalálhatom a táborhelyét.
- Nos... - Az ezredes visszaült és elgondolkodott, de már sosem fejezte
be a megkezdett mondatot. Kintről hirtelen fegyverropogás hallatszott. A
hangok a város északi részéből érkeztek, abból az irányból, amerre Lee
őrnagy elment.
Amerre a lény ment.
Nakai felpattant a székről, felkapta a fegyverét. Az ezredes odaállt
mellé, feszülten hallgatóztak.
- A francba! - mondta az ezredes. - Megmondtam nekik, hogy ne
bocsátkozzanak ütközetbe, míg ide nem ér az erősítés a megfelelő
felszereléssel!
- Talán nem volt más választásuk, uram - mondta Nakai, mert tudta, a
lény ritkán hagyja másokra a döntést.
Az ezredes bólintott.
Csend borult a városra; mindenki várt. Nakai csodálta az ezredest
amiatt, hogy nem küldött ki még több embert felderítésre. Egy kevésbé
rátermett vezető minden bizonnyal ezt tette volna, s ezzel valószínűleg még
több katonát ítél halálra. Az ezredes nem kapkodott, nyugodtan állt és várt.
Néhány perccel a lövések eldördülése után a szerszámbolt sarkánál
megjelent Lee őrnagy és Corales közlegény. Az ezredeshez rohantak, ahol
az őrnagy azonnal jelentést tett.
- Uram! - mondta lélekszakadva. A veríték csíkokat rajzolt napbarnított
bőrére. - Chaney és Mayhew meghalt.
- A rohadt életbe! - mordult fel az ezredes. Mély lélegzetet vett; a hírek
szemmel láthatóan felizgatták. -Mi történt?
- A lény valószínűleg lesből csapott le Chaney-re -mondta Lee őrnagy.
Elvette a fegyverét, és azzal ölte meg a menekülni próbáló Mayhew-t. A

94
jelek szerint egyenesen északnak tartott.
- A lávamező, a táborhelye felé - jegyezte meg Nakai.
- Elképzelhető - nézett rá az ezredes, majd Lee őrnagyra nézett. - Van
valamilyen javaslata, őrnagy?
- Uram - mondta Lee -, azt hiszem, mindent be kell vetnünk, mielőtt eléri
azt a lávamezőt. Ha eljut oda, sosem kapjuk el.
Az ezredes bólintott. Megfordult és visszament a sátorba, ahol lezökkent
a székére.
- Rendben - mondta. - Van egy helikopteres elit kommandóm. Egy másik
helikopter kíséri őket. Egy órán belül itt lesznek.
Lee őrnagy bólintott és elmosolyodott.
- Az jó lesz!
Nakai egyetértett Lee-vel. A hadsereg kommandói általában tizennégy,
kiválóan képzett katonából álltak. A kísérő helikopter nagyobb tűzerővel
rendelkezett, mint bármelyik másik önálló egység. Tekintve, hogy egyetlen
lénnyel kell megküzdeniük, elegen lesznek ennyien.
- Nem akarok kockáztatni - mondta az ezredes. - Őrnagy, állítsa fel az
embereket a város köré. Ketten maradjanak a halottakkal. Nakai tizedes!
Nakai, aki feszülten figyelt, a neve hallatán vigyázzba vágta magát. Arra
gondolt, ha az ezredes őt osztja be a hullák őrzésére, meglép. Ilyen
helyzetben egyszerűen nem vállalja az őrszolgálatot.
- Uram?
- Gondolja, hogy éjszaka is megtalálja a dög nyomait a sivatagban?
- Igen, uram! - mosolyodott el Nakai.
- Helyes - mondta az ezredes. - Lee őrnagy, a terepjárók öt percen belül
álljanak készen. A kommandósok karjai közé hajtjuk a lényt, és végre
kinyírjuk!
Nakai mosolygott. A hadsereg végül mégis úgy működik, ahogy elvárta,
okosan, átgondoltan, összehangoltan cselekszik. Ha egy kis szerencséjük
van, még az éjjel megölik a lényt.
Ha viszont nem lesz szerencséjük, sokan fognak meghalni napkeltéig.
Az ikrek története, Nayenezgani története nemzedékeken át apáról fiúra
szállt. A legenda középpontjában a szörny ereje áll. A szörnynek meg kell
mutatnia valódi erejét, mert csak így lehet igazán megérteni, milyen nagy
tett a legyőzése. A mezei egeret könnyű megölni. A pumát már nehezebb. A
szörnyet, ezt a lényt szinte lehetetlen megölni.
De éppen ez a szörny vadász feladata: végre kell hajtania a lehetetlent.
Ez a szörny egy egész katonai bázist elpusztított, megölte az ott

95
tartózkodókat, s rajtuk kívül több tucat embert elpusztított, de még nem
mutatta meg valódi erejét. Attól tartok, hogy a fivérem, amikor ezt
meglátja, hátat fordít a feladatnak.
A szörnyvadásznak mindig erősnek kell maradnia. A fivérem sosem volt
kitartó, soha, semmit sem csinált hosszú ideig. Különösen akkor nem, ha
akadályokba ütközött.
Nem tartott sokáig a csapatok megszervezése. Nakai álmélkodva
figyelte, milyen olajozottan működik az ezredes gépezete.
Tíz perccel a parancs kiadása után Lee őrnagy és Nakai tizedes
huszonhat ember élén elindult a sivatagban. Hamar maguk mögött hagyták
Agate fényeit és épületeit. Nakai megkönnyebbült, hogy végre
kiszabadulhat arról a helyről. Úgy érezte, minden várakozással töltött perc a
lény malmára hajtja a vizet, pedig enélkül is éppen elég sok előnnyel
rendelkezett.
Az ezredes az alakzatot záró két jármű egyikén ült. Előreszólt Nakainak
és Lee őrnagynak, hogy a terepjárók esetleg elakadhatnak, de ezzel ne
foglalkozzanak, menjenek előre, a sofőrök majd megoldják valahogy a
problémákat.
Lee őrnagy bólintott, de tisztelettel azt kérte, hogy az ezredes ültessen
két-két katonát a terepjárókra a sofőrök mellé. Az ezredes teljesítette a
kérést, így a gyalogos csapatban tizenkilencen maradtak.
Először a hullákhoz mentek. Nem voltak túl messze. Nakai mindegyiket
megvizsgálta, arra volt kíváncsi, hogy különböznek-e valamiben a korábbi
áldozatoktól. Lee őrnagy két emberrel visszaküldte az áldozatokat a
városba.
Chaney testén Nakai semmi újdonságot nem fedezett fel. A lény
pontosan úgy dolgozott, ahogy korábban: gyorsan végzett az áldozatával,
azután lefejezte.
Mayhew esete egészen más volt. Nakait zavarta, hogy a lény az M-l6-ost
használta. Lee úgy vélte, ez amolyan üzenetféle. Nakai egyetértett vele. De
a fegyverek különleges eszközök, minden kultúrának megvoltak a
használatukkal kapcsolatos hagyományai és módszerei. Ez a lény felkapta
az M-l6-ost, és a következő pillanatban már lőtt vele. Hamar kiismerte.
Nakai látta, hogyan működik a lény saját fegyvere, és sejtette, hogy
hiába kapná meg a sugárvetőt, fogalma sem lenne arról, mit kezdjen vele.
A lény vagy gyorsan tanult, vagy már úgy érkezett New Mexicóba, hogy
ismerte az emberek által használatos fegyvereket.
Nakai az utóbbit tartotta valószínűbbnek.

96
 Sok olyan dolog volt, amit nem mondott el az ezredesnek, olyan
apróságok, amelyek nem voltak igazán fontosak a hajsza megkezdéséhez.
Zavarta a tény, hogy a lény tudta, hova kell mennie. A sivatag és a katonai
bázis olyan volt, mint egy óriási játéktér, mint egy vadászterület. A lény a
potenciális áldozatoktól kezdve a megfelelő táborhelyig mindent
megtalálhatott a zónában. Nakai ebből azt a következtetést vonta le, hogy
a bestia szándékosan választotta ki éppen ezt a helyet.
Nakai egyelőre csak annyit tehetett, hogy hálát adott az isteneknek
azért, hogy a lény egyedül jött.
Az egység kivonult a sivatagba. A csapathoz ekkor már csak tizenhét
gyalogos katona tartozott, meg hat másik, akik a terepjárókon ültek, meg
persze az ezredes.
Nakai bízott abban, hogy nem bukkannak rá a lényre, mielőtt a
kommandósok pozícióba kerülnek.
Érdekes részlet volt, hogy a lény az Agate ellen indított támadás során
nem álcázta magát, nem vált láthatatlanná úgy, mint Dietl
meggyilkolásakor. Ebből azt a következtetést lehetett levonni, hogy az
álcázóegysége a táborhelyén, a lávaszikláknál maradt, csakúgy, mint a
páncél néhány darabja.
A nyomokat még a sivatagi éjszakában is könnyen lehetett követni. A
lény nem próbálta eltüntetni őket, nem trükközött, egyenesen északnak
tartott, a lávamezők irányába.
Lee őrnagy parancsot adott az éjjellátók használatára, de Nakai mégsem
kapcsolta be a készülékét. Egész életében a sivatagban élt, hozzászokott az
ilyen körülményekhez. Ezen a terepen éjszaka éppen olyan jól kiismerte
magát, mint nappal.
Körbenézett. Tilden feltette ugyan az éjjellátóját, de nem aktiválta.
Nakai odabólintott neki; Tilden visszabiccentett. Mindketten úgy érezték,
rajtuk múlik, hogy épségben átvezessék az egységet a sivatagon. Ez az ő
sivataguk, az ő világuk volt. Szerették és ismerték a terepet. Mindkettejük
ősei itt éltek.
Nakai felgyorsított, és a lény nyomait követve átvágott a bokrok, a
sziklák között. Tilden tőle jobbra, kissé lemaradva lépkedett, de éppen
olyan magabiztosan haladt.
Nakai úgy látta, a lénynek körülbelül húszperces előnye van velük
szemben. A léptei hosszát tekintve megállapította, hogy jóval gyorsabban
halad náluk, de hiába, mert még így sem érhette el a lávamezőt, mielőtt a
kommandósok elfoglalják a helyüket.

97
 Volt valami, ami zavarta Nakait. Vajon mi az oka, hogy a lény nem
tüntette el a nyomait? Jelezni akart nekik? Vagy csapdába akarta csalni
őket? Nakai mindkét lehetőségre fel akart készülni.
A katonák úgy csörtetettek a sötétben, akár egy bölénycsorda. Nakai
olyan gyors iramot diktált, hogy csak a legtapasztaltabb felderítők tudtak
volna lépést tartani vele anélkül, hogy zajt csapnak. A szakaszból erre csak
két ember volt képes: Nakai és Tilden. A többieket, akik teljes
menetfelszerelést cipelve lépkedtek a dübörgő terepjárók előtt,
mérföldekről meg lehetett hallani. A járművek dübörgése olyan volt, mintha
mennydörögne a távoli dombok mögött.
Nakai pontosan azt akarta, hogy a lény tudja, a sarkában vannak. Ha
egy kis szerencséjük van, sokkal nagyobb figyelmet szentel nekik, mint
bármi másnak, így tiszta célpontot nyújt a kommandósok számára.
Nakai meg akart győződni arról, hogy a lény nem állt meg, nem várta be
őket, hogy támadást indítson ellenük.
Öt perccel később, amikor egyértelművé vált, hogy a lény nem
változtatott irányt, Nakai lelassított, és bevárta Lee őrnagyot.
- Uram... - mondta Nakai. - Azt hiszem, előre kellene mennem. Egy
ember kövessen, harminc méterrel lemaradva. A szakasz tőle
harmincméternyire helyezkedjen el.
- Arra számít, hogy a lény csapdát állít nekünk? - kérdezte Lee.
- Igen.
Lee bólintott.
- Rajta!
- Szeretném, ha Tilden közlegény haladna mögöttem - mondta Nakai. -
Zuni indián, ismeri a sivatagot.
Lee őrnagy ismét bólintott, majd felemelt kézzel álljt vezényelt az
embereinek. Nakai lassítás nélkül továbbment. Hallotta, ahogy az őrnagy
odaszól Tildennek.
- Tilden közlegény! Kövesse Nakai tizedest! Harminc méterrel szakadjon
el tőle, és álljon készenlétben.
- Értettem, uram! - mondta Tilden.
Nakai harminc lépést tett meg, azután hátrafordult. A sötétség ellenére
is jól látta, hogy Tilden követi, míg a többiek lemaradnak. A többi katonát
nem látta, csak hallotta. Tilden éppen olyan nesztelenül mozgott, ahogy
Nakai remélte.
Nakai bólintott, majd ismét a feladatra koncentrált. Követnie kellett a
lény nyomait a sötét sivatagban, figyelnie kellett, hogy a dög nem állt-e

98
meg, nem áll-e lesben. Még tíz perc, és a kommandósok a helyükön
lesznek, és az ellenség a karjaik közé fut.
A terv egyszerű volt. Működhetett.
Nakai mögött ismét elindultak a katonák; ropogtak a bokrok, koppantak
a kövek, dörögtek a motorok.
A tizedes elmosolyodott. Jó hang, biztonságot adó hang. Életében
először örült, hogy nem egyedül van a sivatagban.
Fivéremnek, Nayenezganinak, a szörnyvadásznak egyedül kell megölnie
a szörnyet. Ezt még nem tudja. Csak én, halott ikertestvére tudok segíteni
neki. Abban reménykedik, hogy képes lesz megváltoztatni őseink
történelmét, de nem, ezt nem tudja megtenni. A legendát így mesélik.
Őseink ismerték a szörnyet, ismerték a fivéremet. Éppúgy nem
változtathatja meg a dolgok menetét, mint a bőre színét.
A lávamező koromfekete tömege két mérföld távolságban emelkedett a
sivatag fölé. Évszázadokkal korábban ezen a környéken nyüzsögtek az
élőlények, de az egymást követő vulkánkitöréseknek köszönhetően
megszilárdult láva borította a talajt. A zóna New Mexico északi részének
körülbelül kétszáz négyzetmérföldes területét foglalta el. A spanyolok El
Malpaisnak, Rossz Vidéknek nevezték.
A navajók más nevet adtak neki: Ye'iitsoh Bedit Ni-nigheezh. Ez szó
szerinti fordításban annyit tesz: „Ahol a nagy ellenséges isten vére
megalvadt". A legendák szerint Nayenezgani ikertestvére ezeknél a
szikláknál terelte el a szörny figyelmét, miközben fivére gondos célzást
követően átlőtte az óriás szívét. A szörny vére kifolyt, majd megalvadt, és
fekete sziklákká változott.
Így szóltak a navajók legendái. Nakai ismerte a történetet. Még kisfiú
volt, amikor a nagyapja először kivitte a lávaömléshez. Ott álltak az
alkonyatban, és az öregember elmondta a gyermeknek a történetet. Nakai
tisztán emlékezett arra a percre. A nagyapja csodálatos mesélő volt, a kis
Nakai szinte maga előtt látta a csata jeleneteit.
Annak a csatának a jeleneteit, amelynek szereplői most
megelevenedtek. Most, hogy látta a mítoszok óriását, látta a szörny karmait
és páncélját, minden átértékelődött.
Eletében először értette meg igazán azt, hogy a nagyapja miről beszélt.
Folyamatosan szemmel tartotta a fekete vonulatot, a lényt kereste, és
megpróbálta felfedezni a lesben álló kommandósokat. Természetesen nem
láthatta őket; ha akár egyiküket is felfedezi, az azt jelenti, hogy a srácok
rossz munkát végeztek. Valószínűnek tűnt, hogy a szállítóhelikopter északról

99
repült be a zónába, és észrevétlenül dobta ki a kommandósokat. Ezt
követően a kísérő helikopter leereszkedett valamelyik rejtett völgybe, hogy
ott várja meg, míg ismét felemelkedhet, és halált szórhat az ellenségre.
Nakai egyenletes tempóban haladt. Az utolsó egy óra gyorsan elszállt. A
lény nem változtatott az irányán, a nyomokból ítélve a lávamező felé
tartott, amit néhány percen belül el kellett érnie.
Most, hogy egyre közelebb értek a célponthoz, mintha lelassult volna az
idő.
Nakai kitartóan menetelt. Tilden mögötte maradt, harminc lépéssel
lemaradva, tíz lépéssel jobbra húzódva ment. Nakait valahogy
megnyugtatta, hogy Tilden a közelében van.
A csapat többi tagja fáradtan vánszorgott. A terepjárók nem maradtak
le; a sofőrök a nehéz tereppel is megbirkóztak.
Fél mérföldnyire voltak a lávaömléstől. A lény vagy megállt, vagy
átjutott a kommandósok között, mert egyetlen lövés sem dörrent. Nakai
fogadni mert volna arra, hogy megállt.
Nakai elérte a sziklavonulatot, és megállt. Leguggolt, végigpillantott a
terepen. Egy sekély völgybe jutott, előtte, keresztben egy kiszáradt
folyómeder húzódott. Közvetlenül mellette egy kopott felületű szikla állt. A
völgy túlsó oldalán kezdődött a fekete lávaömlés. Nakai biztosra vette, hogy
a lény valahol ebben a völgyben van, azt azonban nem tudta, miért állt meg
- ha megállt egyáltalán.
Nakai megállította a csapatot, és ismét a völgy felé fordult. A terepjárók
lefékeztek, a motorok leálltak. A csend lepelként borult a sivatagra. Egy
perccel később Tilden jelent meg Nakai mellett.
Mindketten megvizsgálták a terepet, mozgást kerestek, vagy valami
szokatlan dolgot. Semmit sem láttak. Semmi mozgás. A szél sem sodorta
feléjük a lény jellegzetes szagát, a nyomok azonban a völgybe vezettek.
Nakai körbenézett, és jelzett Lee őrnagynak, csatlakozzon hozzájuk. Lee
nesztelenül odasietett, letérdelt Nakai mellé. Halkan lihegett. A jelek szerint
nem szokott hozzá, hogy erőltetett menetben vágjon át egy sivatagon.
- Van önnél infravörös távcső? - kérdezte Nakai súgva.
Lee bólintott, és kinyitotta az oldaltáskáját. Elővett egy messzelátóra
hasonlító eszközt, és Nakai kezébe nyomta. A tizedes a szeméhez emelte az
infratávcsövet, és addig követte a tekintetével a nyomokat, míg megtalálta
azt, amit keresett. A lény velük szemben, a lávaömlés oldalán guggolt, és
feléjük nézegetett.
Nakai végigpásztázta a lávagerincet. A kommandósoknak nyomát sem

100
látta.
Visszaadta a távcsövet az őrnagynak.
- Előttünk van - suttogta. - Az emelkedő közepe táján.
Az őrnagy levette az éjjellátóját, és a szeméhez tartotta az infra
távcsövet.
- Megvan! - súgta pár másodperccel később. Visszaadta a távcsövet
Nakainak, aki átadta Tildennek.
- Maradjanak a helyükön, várják a parancsot! - Lee a szemére húzta az
éjjellátót, és egyetlen hang nélkül visszatért a csapathoz. Jelentenie kellett
az ezredesnek.
Nakai bízott benne, hogy az őrnagy nem húzza az időt. Most fordult elő
másodszor, hogy meglátta a lényt, mielőtt az észrevette volna őt. Az előző
alkalmat csak azért élte túl, mert felbukkant az a puma.
Holtan akarta látni a lényt, méghozzá a lehető leghamarabb. Tudta, az
idő a dögnek dolgozik.
- Van valami ötleted, hogyan hozzuk le onnan? - kérdezte Tilden.
- Nincs - mondta Nakai. - Ha szerencsénk van, a kommandósok
megteszik helyettünk. Ők, meg a helikopter.
Nakai hallotta, hogy a háta mögött az emberek láncba rendeződnek, és
pozícióba helyezkednek a völggyel, a lénnyel szemben. Túl messze voltak
ahhoz, hogy tüzet nyissanak, de az ezredestől azt a parancsot kapták, hogy
rohamozzák meg az ellenséget, amint a helikopter által fedezett
kommandósok előbukkannak a gerinc mögül. A szakasz feladata az volt,
hogy megzavarja a lényt, és támogassa a kommandósokat.
Kockázatos terv volt, de működhetett. Nakai remélte, egyik katonának
sem sikerül elég közel kerülnie ahhoz, hogy rálőhessen a lényre. Ha ez
megtörténik, az azt jelenti, hogy valami nagyon félresikeredett.
A neszek megszűntek körülöttük. Tilden visszaadta Nakainak a
távcsövet. A lény nem mozdult el a helyéről, mozdulatlanul guggolt egy
fekete sziklával a háta mögött. A jelek szerint arra várt, hogy a hadsereg
tegye meg az első lépést. A jelek szerint ismerte a hadviselés, a harc
módjait, a stratégiát és a taktikát. Nakai is pontosan így járt volna el akkor,
ha túlerőben lévő ellenséggel kell szembenéznie. A lény persze nem
tudhatott arról, hogy egy helikopter várakozik a közelben. A levegőből
támadó, nagy tűzerőt képviselő helikopterrel szemben a lávaömlés egyetlen
szakasza sem nyújthatott védelmet. Az ezredes és Lee őrnagy jelent meg
Tilden és Nakai mellett.
- Készen állunk a behatolásra - mondta az ezredes. - Van valami

101
probléma?
- Van - mondta Nakai. - A lény felkészült a védekezésre. Tud a
jelenlétünkről.
- Így terveztük.
- De a helikopterről nem tud. Vessük be először azt!
- Éppen ezt akartam tenni, tizedes - mondta az ezredes. Felállt, és ezzel
arra kényszerítette Lee-t, Nakait és Tildent, hogy hasonlóképpen tegyenek.
- Indulás, emberek! - mondta elég hangosan ahhoz, hogy a szakasz
valamennyi tagja hallhassa a hangját. - Csapjanak zajt, de ne túl nagyot!
Nakai a lény által hátrahagyott nyomsortól balra húzódott, Tilden jobbra.
Az emberek elindultak az enyhe lejtőn; menet közben félrerúgták a
kavicsokat, rá-rá-csaptak a bokrokra. Mintha egy tehéncsorda vonult volna
végig a terepen. Nakai úgy érezte, túl nagy zajt csapnak.
A lávaömlés mögül halk zúgás hallatszott, ami egyre erősebb, egyre
mélyebb lett. Mintha a föld rázkódott volna. Nakai már számtalanszor hallott
ilyen zajt. A helikopter felemelkedett a vízmosásból.
- Éjjellátót ki! - kiáltotta az ezredes.
Egy másodperccel később nappali világosság támadt a völgyben. A
helikopter tüzet nyitott a lávaömlés oldalára, féltucat fehér fény robbant a
fekete ég alatt. Nakai tisztán látta a lényt, amely még mindig ott guggolt a
szikla tövében, a helikoptert bámulva. A tizedes kíváncsi volt, vajon az
ellenség felfogja-e, hogy hamarosan el fog pusztulni. Vagy lehet, hogy
valami egészen más jár a fejében?
A helikopter négy rakétát küldött a lényre. Vérvörös sávok izzottak fel az
égen. A rakéták becsapódtak a lény körül; a robbanások az egész völgyet
megrázták.
- Ez most megoldja a problémát - mondta Lee őrnagy.
- Én ebben nem vagyok ennyire biztos, uram - mondta Nakai, miközben
folytatták az előrenyomulást. A lény már korábban is okozott nekik
meglepetéseket. A tizedes megtanulta, semmit sem vehet biztosra.
Miközben Nakai beszélt, a szétrobbanó sziklák közül valami az égre
villant, és telibe találta a helikoptert.
A bekövetkező robbanás olyan nagy volt, hogy Nakai és Tilden
elvesztette az egyensúlyát, Lee őrnagy pedig hanyatt vágódott a homokon.
Nakai hasra vetette magát, a fejére szorította a kezét. Megvárta, hogy a
repeszek szétfröccsenjenek, majd pár másodperccel később felállt.
A helikopter égő fémtömeggé változva zuhant a földre, közvetlenül a
lény előtt csapódott be a völgy talajába. A levegőt fehér füst és sárga

102
lángzuhatag töltötte meg.
A kommandósok időközben körbefogták a lényt, és tüzet nyitottak rá. A
támadás meglepetésként érte a lényt, amely több találatot is kapott.
Hirtelen kék energiacsóva vágódott ki a vállára erősített fegyverből. A
kommandósokat vette célba. Az első sugarat a második, a harmadik
követte, mindegyik a nyílt terepen mozgó katonák közé csapódott.
Öt kommandós a csata első másodperceiben cafatokra robbant. A
többiek fedezékbe húzódtak.
Nakai megcsóválta a fejét. Ennyit arról, hogy a lény a táborhelyén
hagyta a fegyvereit. A jelek szerint nem ez történt, csupán annyi, hogy
váltogatva használta az eszközeit - minden jó katona ezt teszi.
- Tüzet viszonozz! - kiáltott az ezredes. A szakasz időközben
lőtávolságon belül került. Nakai és Tilden egy-egy szikla mögé ugrott, és a
fedezékből tüzet nyitott. Egyes lövéseket adtak le. Nakai úgy vélte, célzott
lövésekkel hamarabb eltalálják a célpontot, mint hosszú sorozatokkal.
Tilden hasonlóképpen gondolkodott.
A katonák többsége sorozatokat küldött a célra. A fegyverek dörgése
végigvisszhangzott a völgyön, és felerősödve tért vissza az emberekhez.
Nakai remélte, a hangzavar a lényt is megzavarja, megijeszti, de legalább
elbizonytalanítja.
A lény fedezéket keresett a lávasziklák között. Nakaitól nem messze
felrobbant az egyik terepjáró. Narancsvörös repeszek, és füst töltötte meg a
levegőt. A jármű mellett felüvöltött valaki; a katona a földre vetette magát,
így próbálta eloltani a ruháját, testét rágó lángokat.
Nakai folyamatosan lőtt, azt a helyet tartotta tűz alatt, ahol a lény eltűnt
a sziklák mögött. A szakasz tagjai és a kommandósok folyamatosan
tüzeltek, voltak, akik Nakaihoz hasonlóan egyes lövéseket adtak le, mások
sorozatokat lőttek.
A lény felugrott, és leadott néhány lövést a vállára erősített fegyverből.
Nakaitól jobbra robbanások rázták meg a földet. Néhány katona azonnal
meghalt, sokan sebesülten üvöltöttek a fájdalomtól, páran a szerveiket
próbálták visszagyömöszölni feltépett testük belsejébe.
A kommandósok, akik közelebb voltak a lényhez, még keményebb
ellencsapásban részesültek: az ellenség úgy szedte le őket, egyenként,
ahogy a vadász a tó partján üldögélő kacsákat. A kék energiasugarak közül
egy se tévesztett célt.
Az életben maradt emberek is elértek pár találatot. A lény, amikor golyót
kapott, összerándult és kissé hátrébb lökődött. Apáncél nem borította be a

103
testét, a golyók némelyike sebeket okozott neki.
Nakai és Tilden folyamatosan lőtt, pontosan próbáltak célozni, de mivel
csak egyes lövéseket adtak le, és viszonylag távol voltak, a lény nem rájuk,
hanem a hozzá közelebb lévő kommandósokra, azok közül is azokra
koncentrált, akik sorozatokat küldtek rá.
Három kék energiavillanás - három halott ember.
A szörny elindult. Pillanatok alatt feljutott a lávaömlés tetejére, ahonnan
gyorsan leadott tíz-tizenkét lövést. Sziklák és testek robbantak szét.
Felrobbant a második terepjáró is.
A kommandósok közül még hatan meghaltak.
A völgyben három ember robbant szét.
A lény eltűnt a gerinc mögött, beleveszett a lávamező sötétjébe.
A lövöldözés gyérült, majd abbamaradt. Az égen az apró ejtőernyők még
mindig fent tartották a fehéren világító fáklyákat, a fényben tisztán látni
lehetett a völgyet, a gomolygó füstöt.
Mindenütt halottak.
Nakai és Tilden lassan felállt. Még mindig abba az irányba fordították
fegyverüket, ahol a lény eltűnt, felkészülve arra, hogy esetleg visszatér.
- A picsába! - mondta Tilden.
Nakai a vállára vette a fegyverét. A lény nem tért vissza. Megnyerte a
csatát. Nem volt szüksége arra, hogy visszajöjjön.
Nakai körbenézett. A fáklyák lassan földet értek és kialudtak. A lángoló
helikopterből és a két szétlőtt terepjáróból fel-felcsapó lángok világították
meg a völgyet. A lobogó fényben kísérteties látványt nyújtottak a halottak,
a megcsonkított testek.
- Őrnagy? - Tilden a földön hasaló tiszthez lépett. -
Őrnagy?
Nakai mozdulatlanul állt, miközben Tilden a hátára fordította Lee-t. Az
őrnagy arca eltűnt, a kék sugár a feje jobb oldalát találta el. A koponyából,
a megperzselt agyvelőből füst szivárgott.
Tilden gyorsan felállt és hátralépett. Mélyeket lélegzett. Úgy érezte,
valóra váltak a rémálmai.
Nakai és Tilden végigpillantott a mészárszékké változtatott völgyön. A
harminc-egynéhány katona közül alig tíz maradt életben. Az ezredes az
egyik terepjáró mellett állva, hitetlenkedve rázta a fejét. Nakai sejtette,
mire gondol.
Győzniük kellett volna. Annyi fegyvert, annyi katonát hoztak fel, hogy
meg kellett volna ölniük a lényt, de nem ez történt. Megsebezték, ez igaz,

104
de nem pusztították el. Nakai gyanította: messze voltak attól, hogy
végezzenek vele.
Az ezredes mozdulatlanul állt, döbbenten nézelődött. Nakai tudta, mit
érez. Egyetlen lény végzett a tökéletesen kiképzett katonákkal, méghozzá
olyan terepen, ami a kommandósoknak és a szakasz tagjainak kedvezett.
- Mi az ördög ez az izé? - kérdezte Tilden.
- Adikgashii - mondta Nakai. Tilden meglepetten nézett rá.
- Ha ez itt Adikgashii - mondta -, akkor ki Nayenezgani?
Nakai a lávaömlés felé fordult.
- Én vagyok.
Fivérem végre elfogadta a sorsát. Megtanulta, milyen is egy valódi
navajo. Nagyapa elégedett. A másik oldalról könnyű megérteni az élők
gondolkodását. Az élőknek is vannak nehézségeik. Nagyapa azt mondja, a
megértés az élet legfontosabb része. A valódi érték a tanulás, nem pedig
az, amit eredményez.
Az éjszaka hátralévő része rémálom volt Nakai számára. Az életben
maradt embereknek egy órába tellett, míg átvizsgálták a csatateret,
összegyűjtötték a sebesülteket és a halottakat. Nem sok sebesültet találtak
- akit a kék sugár megérintett, nyomban elpusztult. Nakai még soha
életében nem látott ennyi széttépett, cafatokra robbantott hullát.
A bűz volt a legrosszabb. Az emberi szerveknek és leszakított
testrészeknek sajátságos szaguk van. Nakai előre félt a hajnaltól és a
napkeltétől. Tudta, ha a nap teljes erőből sütni kezd, elviselhetetlenné válik
a bűz.
Számított arra, hogy problémák jelentkeznek, de nem ilyesmit várt. Meg
se fordult a fejében, hogy a lényt nem lehet elpusztítani.
Ha ilyen erőfeszítéseket kell tenni azért, hogy megsebezzék, akkor mit
kell csinálniuk ahhoz, hogy megöljék?
Sejtette, hogy előbb-utóbb ezt is megtudja. Miután megtalálták Lee
őrnagy testét, az ezredes Nakait tette meg parancsnokhelyettessé. Nakai
azonnal őröket állított a völgy köré. Tisztában volt azzal, hogy a katonák
nem lesznek képesek megfékezni a lényt, de remélte, hogy legalább
riaszthatják a többieket.
Az életben maradtak befejezték a testek vizsgálatát, és jelentést tettek
az ezredesnek, aki sejthette, hogy mire számíthat, mert egyetlen bólintással
vette tudomásul a híreket. Ő is éppen olyan véres volt, mint a katonái, ő is
keményen dolgozott, ugyanazt a feladatot végezte, mint a többiek. Nakai
tisztelettel nézett rá emiatt.

105
 Miután a csapat jelentést tett, az ezredes összeszedte magát, és
felkészült a további parancsok kiosztására. A rádiók megsemmisültek, ezért
az ezredes egy önkéntest kért, aki visszamegy Agatéba, és az ott hagyott
készülékek segítségével leadja a jelentést a központnak. Tilden felemelte a
kezét. Nakai alkalmasnak tartotta a feladatra, mert a zuni éppen olyan
ügyesen mozgott a sivatagban, mint ő, vagyis viszonylag hamar
visszajuthatott a városba.
Az ezredes átadta Tildennek az üzenetet, amit el kell juttatni a
központba. Még több katonát kért, tankokat és helikoptereket. A légi
támogatást is szükségesnek tartotta. Nakai helyeselte az ötletet.
Körülbelül egy órával az után, hogy Tilden elindult, Nakai rájött, mit kell
tennie. A nap még csak halványan világított a keleti látóhatáron, az égen
csupán néhány narancsvörös és vörös sugár jelent meg - mintha egy óriás
vagy egy isten festéket löttyintett volna egy tiszta vizű tóba. Az erőtlen
fénysugarak megvilágították a csatateret. A terepjárók kiégett roncsokká
váltan gubbasztottak a sivatagban. A halottak még mindig ott feküdtek,
ahová a kék sugár vetette őket. A homokban fegyverek feketélltek,
némelyik megolvadt vagy elgörbült. Nakai még soha életében nem látott
hasonlót, és remélte, ez az utolsó ilyen alkalom.
Hátat fordított a pusztításnak, és megkereste az ezredest, aki eltűnt,
miután Tildennek kiadta a parancsait. Beletelt egy kis időbe, mire
megtalálta. Az ezredes két emberrel ült az egyik szikla előtt. Várt. A
tekintete kifejezéstelen volt. Nem járt az Öbölben; ez volt az első alkalom,
hogy éles harcba keveredett, hogy látta elpusztulni az embereit. Megviselte
a dolog, ami nem volt igazán jó, mivel a következő néhány órában kellett
megmutatnia, hogy egyáltalán alkalmas-e a katonai pályára.
- Uram - szólította meg Nakai.
- Igen, fiam? - Az ezredes hangja éppen olyan volt, mint korábban, de a
szeme megváltozott. Nakai gyanította, hogy már sosem lesz olyan a
tekintete, mint egykor.
- Meg kell tudnunk, hova ment a lény.
Az ezredes bólintott, majd lehunyta a szemét. Nakai érezte, nem
szívesen hoz újabb döntéseket, nem szívesen tesz olyat, ami emberhalált
eredményezhet.
Nakai visszafojtott lélegzettel várt. Az ezredes végül ránézett. Újra az az
erős férfi volt, akivel a tizedes két nappal korábban megismerkedett.
-Mi a javaslata?
- Engedje meg, uram, hogy kövessem a lényt. Talán megtalálom a

106
táborát. Ha ez sikerül, a levegőből is leszedhetjük.
Az ezredes a homlokát ráncolta. Gondolkodott, ez pedig azt jelentette,
hogy túljutott a sokkon.
- Képes lenne rá? Itt, a sziklák között?
- Őszintén bevallom, uram, nem tudom - felelte Nakai. - Néhányszor
eltaláltuk. Vérzik. Követem a vérnyomokat. Ha léteznek egyáltalán.
- Korábban is vérzett - mondta az ezredes. - Lesznek nyomok. Ez a lény
erős, de sérülés nélkül nem úszhatta meg ezt az összecsapást. -Az órájára
nézett. - Két órát kap, tizedes. Ennyi időre van szükségünk ahhoz, hogy
összeszedjük magunkat, és felkészüljünk a következő menetre. Ha addig
nem tér vissza, maga nélkül indulunk el.
Nakai bólintott.
- Visszatérek.
- Csak semmi hősködés, katona! - mondta az ezredes. - Élve van
szükségünk magára. Már így is túl sok embert vesztettünk.
- Nem áll szándékomban meghalni - mondta Nakai. - Visszajövök.
- Sok szerencsét! - mondta az ezredes. Felállt. A jelek szerint a
beszélgetés segített neki abban, hogy összeszedje magát. Túllépett a lelki
válságon; rájött, az a leghelyesebb, ha a következő támadásra koncentrál.
Nakainak nem volt lelki válsága. Ő már rég túljutott ezen - közvetlenül
az után, hogy végig kellett néznie a barátja, Dietl halálát, és amikor
tudomást szerzett a bázis pusztulásáról. Nem kapott sokkot, nem
bizonytalanodott el, nem érezte magát gyengének. Egyszerűen fáradt és
dühös volt.
Öt perccel később megveregette az északon álló őr vállát, és nekivágott
a lávaömlésnek. Magával vitte az M-16-osát meg néhány tartalék tárat.
Elhatározta, ha összefut a lénnyel, beléereszt pár golyót, mielőtt elbúcsúzik
az élettől.
Eljutott arra helyre, ahol a lény korábban fedezékbe húzódva várakozott.
A zónát szilánkokra hasogatták a helikopterről kilőtt rakéták. Kész csoda,
hogy a lény életben maradt. Nakai feljebb lépett, és rájött, hogy ez hogyan
történhetett meg.
A lény tökéletes helyet választott magának: nem egyszerűen egy
kőtömb előtt, hanem egy barlangban kuporgott. Ennek a természetes
üregnek a falai védték meg a robbanásoktól. Nakai megértette, mi történt.
A lény bent lapult a barlangban, majd mielőtt szétoszolhatott volna a füst,
kilépett, és lelőtte a helikoptert. - Okos. Nagyon okos!
Túlságosan okos. Nakai bosszús volt. Valahányszor úgy érezte, a

107
markában tartja a lényt, bebizonyosodott, hogy már megint alábecsülte a
képességeit. Volt azonban valami, amiben nem tévedett.
A lény megsebesült.
A sziklát zöldes vér szennyezte be. Nakai önkéntelenül elmosolyodott.
- Na, te mocsok! Fájdalmat okoztunk neked? Visszanézett a völgyre. A
helikopter még mindig lassan égett, fekete füst szállt belőle a kora reggeli
égre. Az ezredes és még néhányan a völgy túlsó végében, egy szikla előtt
ültek. A barlang elől a völgy minden pontja látható volt, beleértve a
megégett vagy szétrobbantott holttesteket is. Nem csoda, hogy az
összecsapásnak ilyen sok halálos áldozata lett. Nakai megértette, a lény
számára olyanok voltak, mint az egymás mellett gubbasztó kacsák.
Megcsóválta a fejét, és a zöld vérnyomokat követve felment a gerinc
tetejére, a lávaömléshez. Első pillantásra a lávaömlés éppen olyan lapos és
nyílt volt, akár a sivatag, de miután alaposabban szemügyre vette, Nakai
észrevette, hogy a fekete felület tele van mély völgyekkel és
vakondtúrásszerű dombokkal. A fekete szikla sima volt, bizonyos részeken
csúszós, az eső és a szél fényesre csiszolta.
A vérnyomok északra, a láva szívébe vezettek. Nakai arra gondolt, hogy
ha a lény a táborhely kiválasztásánál is olyan körültekintően és okosan járt
el, mint akkor, amikor elfoglalta a megfigyelőhelyét, a vállalt feladat
nehezebb lesz a vártnál.
Gyorsan mozgott, időnként felpillantott; a zöldes vérpöttyöket követte.
Kétszer, amikor a lény irányt változtatott, Nakainak vissza kellett mennie
egy keveset, hogy ismét felvegye a nyomot. Kétszer meg kellett kerülnie
egy-egy mély vízmosást, amit a lény egyszerűen átugrótt. Ugrani azt tudott
a rohadék, ehhez kétség sem férhetett.
Ugrani és gyilkolni. Mintha az öldöklés lett volna a mestersége.
Nakai eljutott egy kisebb, kupolaszerű lávadombhoz. Megállt, és
szemügyre vette a terepet. Halk recsegést hallott, majd a lába alatti szikla
puskalövésszerű hangot hallatva beszakadt. A lába alatt egy üreg
keletkezett.
Az idő lelassult, Nakai zuhanni kezdett.
Beletelt néhány másodpercbe, míg rájött, mi történt. Erre nem
számított. Egy újabb másodperc kellett ahhoz, hogy reagáljon.
Ez alatt a két másodperc alatt a mellkasa közepéig belecsúszott az
üregbe. Ösztönösen előrelökte a karjait, és megfogja az üreg peremét. A
teste továbbzuhant, de már kapaszkodott. Az éles szikla a tenyerébe vágott,
a térde egy kemény sziklához csapódott. Fájdalom járta át a testét.

108
 Ösztönösen el akarta ereszteni a peremet, de mégsem tette. A
levegőben lógott, fogalma sem volt, a lába alatt mekkora mélység tátong. A
karja megfeszült. Az ujjai csúsztak. Fel kellett húznia magát, méghozzá
gyorsan.
Erőlködve kimászott az üregből, majd oldalra gurult.
- A picsába! - lihegte levegő után kapkodva. - Hülye vagy, Enoch, hülye,
hülye!
Megfeledkezett arról, hogy a kupolaszerű dombok többsége nem más,
mint hatalmas légbuborék. Már gyerekkorában megtanulta, hogy óvatosan
kell járnia az ilyen lávamezőkön, mert a lába alatt éppen olyan könnyen
beszakadhat a fekete kő, mint mondjuk a vékony jég. Elővette a
zseblámpáját, az üreghez kúszott, és levilágított. A verem legalább hatvan
láb mély olt. Ha lezuhan, összetöri magát, egyetlen ép csontja sem marad.
Sosem találták volna meg.
Visszakúszott, jó tízlábnyi távolságban felállt. Úgy kellett haladnia,
mintha jégen járna. Óvatosan lépkedett, míg végül ismét biztos talajt tudott
a lába alatt.
Úgy remegett, mintha megküzdött volna a lénnyel. Csatában meghalni
egy dolog, de valami egészen más, ha az ember a saját ostobasága miatt
pusztul el.
Megállt, megvizsgálta a lábán lévő karcolásokat. Semmije sem tört el, és
a fegyvere sem sérült meg.
- Szerencsés vagy. Piszok szerencsés.
A karjára fektette a fegyvert, és mély lélegzetet vett.
- Egy kicsit óvatosabban, oké, tizedes?
A hangját felkapta, és messzire vitte az egyre fényesebben világító nap
irányából érkező hajnali szél.
Fivérem, Nayenezgani vadásszá változott. Elfogadta a szerepét,
felismerte navajo vérét. Készenlétben kell állnom, bár innen, az őseink
világából figyelem őt. Már nincs messze az a pillanat, amikor segítenem kell
testvéremnek. Én vagyok a fivér, aki eltereli Adikgashii figyelmét, hogy az
ikertestvérem megölhesse a gonoszt. Nem tudom, hogy fogom végrehajtani
a feladatot, de nagyapa azt mondta, hinnem kell a történet erejében. Azt
mondta, ennyi éppen elég ahhoz, hogy megkapjam a választ, amit keresek.
Nakai a lény vérnyomait követve átjutott a vékony lávakupola túlsó
oldalára. A lény csinálhatott valamit a sebeivel, mert megritkultak a zöldes
pöttyök. A következő húsz percben Nakai megállás nélkül, erőltetett
menetben haladt. A nap közben egyre magasabbra emelkedett, ragyogása

109
elárult valamit arról a forróságról, amit hamarosan a világra zúdít. A fekete
lávaszikla napközben olyan, akár egy kemence. Nakai abban reménykedett,
hogy sikerül távol kerülnie tőle, mielőtt valóban felforrósodik. Alig több mint
egy órája maradt, mielőtt az ezredes megindítja a következő támadást.
Addig vagy megtalálja a lényt, és jelentést tesz az ezredesnek, vagy
elpusztul a légicsapásban. Biztosra vette, hogy az ezredes a völgyben
történtek után először jól megszóratja a levegőből a zónát, és csak ezt
követően küldi fel az embereit.
Miközben felment egy szelídebb emelkedőn, kivett a zsákjából egy
kötelet. Megvizsgálta; elég vastagnak és erősnek találta.
Amikor feljutott az emelkedő tetejére, megállt. Olyan látvány tárult a
szeme elé, mintha hirtelen az Arthur Conan Doyle által megírt elveszett
világba csöppent volna. Az évezredekkel korábban felszínre jutott
lávafolyam kettévált. A két ág körbeölelt egy kis völgyet, majd a túlsó
oldalon ismét egyesült.
Nakai lenézett a völgybe. Mintha álmot látott volna. A terület akkora
volt, mint tíz rögbipálya; növények, alacsony fák és bokrok borították.
Telente a völgy mocsárrá, időnként sekély tóvá változott; itt gyűlt össze a
lávamezőről lecsorgó víz. Most, nyáron a fák még mindig elég zöldek voltak,
a bokrok világosbarnán álltak. Nakai tudta, nyár végére az egész völgy
barna lesz, kiszárad, de aztán a téli eső és hó érkeztekor újra elkezdődik a
teljes ciklus.
Ahogy felfelé tartott, halk, madárcsicsergésre emlékeztető hangot
hallott. Akkor még arra gondolt, hogy az éjszakai robbanások után zúg füle;
aggódni is kezdett, hogy a hangok kárt tettek a belső fülében. Most azonban
kiderült, hogy a csicsergés tényleg létezik, és a völgyből jön. A hajnali fény
felébresztette a madarakat. A fák fölött fél tucat keselyű körözött. Nakai
ebből megállapította, hogy van a közelben valami, ami nem él vagy
haldoklik. A keselyűk csak ott köröznek, ahol élelmet szimatolnak.
Nakai szemügyre vette az előtte álló sziklákat. A lény nyomai a völgybe
vezettek.
Lekuporodott az egyik beomlott lávakupola mellett, és lenézett. A völgy
tökéletes táborhely volt. Víznek is kellett lennie odalent, a fák elég
védelmet nyújtottak a nap perzselő sugaraival szemben. A lávamező
természetes védőkorlátot alkotott.
- Okos - mormolta Nakai maga elé. Elővette a messzelátóját, és
szemügyre vette a völgyet. A közeli facsoportokban nem látott semmit. Se a
lényt, se hullákat nem fedezett fel. Oldalra fordult, és észrevett egy

110
ösvényszerű csapást, amit nemrég használtak.
Követte a tekintetével a csapást, és megpróbálta meghatározni, hogy a
keselyűk mi fölött köröznek. Beletelt pár percbe, de végül felfedezett egy
emberi fejet. Felismerte. Bogle seriff feje volt az, a napszemüvege és a
kalapja is rajta volt. Az egyik keselyű leereszkedett a fej mellé, és kicsípett
egy darab húst a rothadó arcból.
Nakai jobbra fordította a messzelátót; nem igazán értette, mit lát. Végül
aztán megpillantotta a lényt is. Szétvetett karokkal feküdt a hátán, az egész
testét zöld vér borította. Két keselyű a közelében csipkedte az összegyűjtött
emberfejekről a húst. A lény meg se moccant.
- Megdöglöttél, rohadék? - suttogta Nakai. Nem látta, hogy a lény
lélegzik-e. Lehet, hogy szerencséjük van? Lehet, hogy halálos sebet kapott
a csatában?
Nakai az órájára nézett. Hetven perce maradt. Ideje közelebbről is
megvizsgálni a lényt. Nem igazán tetszett neki a feladat; a sebesült állatok
mindig veszélyesek, márpedig neki semmi kedve sem volt megvívni ezzel a
felbosszantott, mindenre elszánt lénnyel.
Viszont a lehetőség felkínálta magát, és ő nem akarta elszalasztani. Ha
most visszasietne az ezredeshez, és jelentené, hol az ellenség, valószínűleg
újabb csatára kerülne sor. Ez pedig azt jelenti, hogy még többen
meghalnak. Emberek pusztulnának el, és minderről ő, egyedül ő tehetne.
Nem megy túl közel, éppen csak annyira, hogy lelője a lényt. Éppen csak
lőtávolságon belülre. Annyi elég lesz.
Ellenőrizte a fegyverét, és halkan, ahogy a nagyapjától tanulta, lement a
lejtőn. Lábai alatt egyetlen kavics sem mozdult el, egyetlen gallyacska sem
roppant szét.
Eljutott a fákhoz. Lassan behatolt az erdőbe. Feszülten hallgatózott;
tudni akarta, hogy a lény él-e még, felébredt-e már. Olyan ügyesen
mozgott, hogy még a madarakat sem riasztotta fel. A tollasok úgy
csicseregtek, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne körülöttük.
Tíz lépést tehetett meg a fák között, amikor valósággal orrba vágta a
bűz. Rothadó hús, hosszabb ideje a napon érlelődő emberhús szaga...
Nakainak hányingere támadt, de nyelt egyet. Azt kívánta, bárcsak lenne
nála valami - dohány, mentolos cukorka, bármi -, amit az orra alá tarthat. A
legszívesebben sarkon fordult volna, hogy elrohanjon, de tudta, nem teheti.
Ha a szörny csak alszik, beleereszt párat a fejébe, és kész, pontot tesz a
történet végére. Ha már nem él, akkor bizonyítékot szerez, amit aztán elvisz
az ezredesnek. A harmadik lehetőség az volt, hogy csak színleli, hogy nem

111
bír felállni. Nos, ebben az esetben jönnek a repülők, és Nakai tizedes baráti
tűzben fogja életét veszteni.
Magas tornyoknak látta a satnya fákat. A talpa alatt egészen puha volt a
talaj. A bokrok között vezető nyomvonal kígyóként kanyargott. A csapáson
vércsöppek zöldelltek. Itt-ott pumanyomok látszottak - néhány naposak
lehettek csupán.
A bűz egyre erősödött. Nakai öklendezett, alig bírta visszatartani a
köhögést. Elhatározta, ha élve kikerül innen, tízszer, hússzor is lefürdik,
hogy megszabaduljon ettől a szagtól. Sajnálta, hogy az ember a memóriáját
képtelen kimosni.
Elővett egy zsebkendőt, az orra és a szája elé kötötte. Ez sem sokat
segített, de valahogy mégis jobban érezte magát. Továbbment.
Öt lassú perccel később már csak harminclépésnyi távolság választotta el
a lény táboráról. A zöld vérű bestia még mindig a földön feküdt.
Azután elkövetett egy hibát.
Ahogy a lény karmos kezét bámulta, előrelépett egyet. Ha oda néz,
ahova a lábát teszi, minden bizonnyal észreveszi a vékony zsineget.
Nem vette észre. A lába beleakadt.
Hangos pattanás hallatszott, és hirtelen minden mozgásba lendült
körülötte. Gondolkodás nélkül balra vetődött, az egyik fa törzséhez gurult.
Majdnem elérte.
A lefelé lendülő tövises ág lecsapott rá, a vállához ütődött. Éles fájdalom
járta át Nakai testét, úgy érezte, mintha ezer tűt döftek volna a karjába és
a nyakába.
De nem állt meg, továbbgurult, egészen addig, míg végül az egyik fa
törzséhez került. Felült, hátát a fához támasztotta. A fegyvert a bal kezében
tartotta. A jobb karja használhatatlanná vált. A vállába döfődött tövisek
szétszaggatták az izmait, az inait.
Halk morgás hallatszott a fák közül. Nem e világi hang volt; Nakai még
sosem hallott ehhez hasonlót.
A fájdalommal küszködő katona tudta, hamarosan meg fog halni.
A lény még élt. Nem halt meg, csupán pihent. Nemsokára egy újabb
fejet, egy újabb trófeát vihet be a táborába. Enoch Nakai tizedes teste a
keselyűk prédájává válik...
A csata elkezdődött: a két fél összecsapott. Látom a két jövőt. A fivérem
legyőzi a szörnyet - a fivérem nem győzi le a szörnyet. Ha testvérem
meghal, az elkövetkező években vér áztatja a sivatagot, mert a gonosz
szabadon járkál majd a Földön.

112
 Tilden közlegény a helikopter nyitott ajtaján keresztül kinézett a terepre,
amit előző éjszaka kétszer is bejárt. A gép rotorjának zúgása lehetetlenné
tette, hogy beszélgessen a többiekkel. A helikopterben katonák zsúfolódtak
össze. A bázis azonnal reagált az ezredes jelentésére. Tilden nem számított
arra, hogy közvetlenül a fejesekkel fog beszélni, márpedig pontosan ez
történt.
A szatellit előző este éppen a csatatér fölött járt. Washington végignézte
a helikopter és az emberek pusztulását. A Colé elpusztítása után a
helikopter elvesztése több volt, mint rossz jel. Tilden számára világossá
tették, ha a következő csapat sem lesz képes ártalmatlanná tenni az
ellenséget, Washington veszi kezébe a közvetlen irányítást.
Akkor pedig a teljes amerikai hadsereg kivonul a lény ellen.
Tilden remélte, erre nem lesz szükség. Kinézett a többi csapatszállító
helikopterre, ami az övével együtt, alakzatban repült az ezredes felé. Az
erősítés jelentős volt: három helikopternyi katona, négy támadóhelikopter
és két tank.
Ekkora tűzerővel már egészen komoly eredményeket el lehetett érni. Az
a lény nem halhatatlan, csak átkozottul szerencsés, és még annál is
okosabb, mint amilyennek Nakai tartotta. A rohadék már több meleg
helyzetből kikerült, viszonylag ép bőrrel, de hiába, ez a csata lesz számára
az utolsó.
Tilden bízott a győzelemben, de azzal is számolt, hogy esetleg ő is a
halottak között lesz a nap végére.
Alig két órája indult el az ezredestől, és már visszafelé tartott. Kinézett a
messzeségbe nyúló, fekete lávamezőre. A hajnali napsugarak
megcsillantották a sötét felületet. A levegő fokozatosan felmelegedett, de
még érezni lehetett az éjszaka hűvösét.
A helikopter elfordult, és a láva pereme fölött repült tovább. A rotorok
felkavarták a port, ahogy a géptest közeledett a földhöz. A három helikopter
az előző esti csatatér szélén ereszkedett le.
A kilőtt helikopter roncsa még mindig füstölt. A két terepjáróból
megfeketedett roncsok maradtak csupán.
Az ezredes és hat katonája a völgy közepén állt, a landoló helikopterek
felé fordultak. A zóna szélén őrök álltak. A halottak még mindig a sziklák, a
bokrok tövében hevertek. Tilden sejtette, jó időbe telik, mire minden
áldozatot, minden testrészt összeszednek. A munkát el kellett kezdeni,
mielőtt túlságosan felforrósodik a levegő.
A pilóta leállította a helikopter motorját. Tilden kiugrott a gépből, és

113
kétrét görnyedve odafutott az ezredeshez. Megállt a tiszt előtt, tisztelgett.
Az ezredes visszatisztelgett, majd előrébb lépett, és megveregette a
vállát.
- Szép munka volt, közlegény. Volt valami probléma?
- Nem, uram - felelte Tilden.
- Helyes. - Az ezredes bólintott. - Helyes.
Tilden látta, az ezredes nem olyan, mint máskor. A szeme valahogy
mélyebben ült, a hangja kongóvá változott, hiányzott belőle az az erő és
elszántság, ami korábban jellemezte. Persze ez érthető volt; az ezredes sok
embert vesztett. Valószínűleg még mindig nem heverte ki a sokkot.
Tilden körbenézett, Nakai tizedest kereste. Sehol sem látta.
Az egyik helikopterből kiszálló tiszt, Sowel őrnagy is az ezredeshez
lépett. Tisztelgett.
- Az erősítés első szakasza szolgálatra jelentkezik, uram - mondta.
Az ezredes viszonozta a tisztelgést.
- Mennyi időbe telik, hogy a tankok ideérjenek?
- Még fél óra - mondta Sowel. - Kettőt kapunk, Arizonából érkeznek, légi
úton. Tíz percen belül ideér négy harci helikopter.
- Kitűnő! - mondta az ezredes. Elfordult az őrnagytól, végignézett a
völgyön. - Hoztak hullazsákokat?
- Igen, uram. Jött néhány ember, aki elintézi a dolgot - mondta Sowel
halkan. Látszott rajta, alig hisz a szemének. Mindenütt halottak, emberi
testrészek. Húszlépésnyire attól a helytől, ahol az ezredessel beszélgetett,
egy emberi láb lógott az egyik bokron. Még a bakancs is rajta volt. Teljesen
normálisnak látszott, mintha egy katona feküdne a bokor túlsó oldalán, és
azzal szórakozna, hogy az ágakra fekteti a lábát. Csakhogy ennek a lábnak
a másik végéből véresen meredt ki a combcsont.
- Jól van - mondta az ezredes. Kihúzta magát. Mély lélegzetet vett. -
Akkor most gondoskodjunk a halottainkról. Amíg a további erősítés
megérkezik, mindenkinek ez lesz a feladata. Ha megjönnek a többiek,
elindulunk, és megöljük a lényt, ami ezt tette a társainkkal.
- Igen, uram! - mondta Sowel. Tisztelgett, majd visszament a
helikopterhez, ahol az emberei vártak rá, és parancsot adott a testek
összegyűjtésére.
- Elnézését kérem, uram - szólalt meg Tilden.
- Igen, fiam?
- Hol van Nakai tizedes, uram? Sehol sem látom.
- A lény után ment - felelte az ezredes. - Hamarosan vissza kell térnie.

114
 - Kiment a lávamezőre?
- Igen, közlegény. A jelek szerint pontosan tudja, mit csinál, nekünk
pedig szükségünk van az információkra.
Tilden bólintott.
- Uram, kérek engedélyt, hogy Nakai tizedes után menjek, és szükség
esetén a segítségére legyek.
Az ezredes, aki már éppen indulni készült, hirtelen a közlegény felé
fordult.
- Melyik törzsből származik, fiam?
- Zuni vagyok, uram. Az ezredes bólintott.
- Nakai pedig navajo. így van?
- Ezt mondta, uram.
- Maguk mindketten ismerik ezt a sivatagot?
- Ezt a vidéket nem ismerem, uram - mondta Tilden -, de én is egy
sivatagban nőttem fel. Tudok vigyázni magamra.
- Talán úgy gondolja, hogy Nakai nem tud vigyázni magára?
- Nem erről van szó, uram - mondta Tilden. - Szerintem tud, de egy ilyen
lény ellen jól jöhet némi segítség. Az ilyen lávamezőkön az ember könnyen
kificamítja a bokáját vagy eltöri a lábát. Kettőnek több esélye van, mint
egynek.
Az ezredes bólintott.
- Jól van, közlegény. Nakai azt mondta, a lény vérnyomait követi. Egy
órája ment el. Azt mondtam neki, két órán belül jelentkezzen. Menjen,
közlegény. Fél órán át kövesse a nyomokat, és ha semmit sem talál, jöjjön
vissza. Megértette?
- Igen, uram! - mondta Tilden.
- Helyes. Elvárom, hogy betartsa a parancsot. Szükségem lesz magára,
amikor a lény után indulunk.
- Értem, uram.
Két perccel később már annál a barlangnál volt, ahol előző este a lény
meghúzta magát. Ezután egy perccel már a lávamezőn járt, és a
vérnyomokat követte. Abban reménykedett, hogy egyszer csak megpillantja
a visszafelé tartó tizedeset. A lénnyel valahogy nem akart összetalálkozni.
…néz a halállal, a halál különböző formáival. Most a fivérem is ezt teszi.
Nagyapánk azt mondja, a lélek valódi súlyát az határozza meg, hogy az
ember mit tesz akkor, amikor a lét egyik síkjáról átjut a másikra. Sokan
várják a halált, sokan tíz körömmel kapaszkodnak az életbe. A valódi hős
nem féli a halált, és nem azért küzd, hogy hosszabb legyen az élete. A

115
valódi hős a feladatra összpontosít, nem pedig a sikerre vagy a bukásra.
- Hülye, hülye, hülye! - morgott Nakai, miközben az egyik fához vetette
a hátát. Felszakított jobb karjából ömlött a vér, végigcsorgott az alkarján, a
kezén, lecsöpögött az ujjai végéről. A bal kezével a csípőjéhez szorította a
fegyverét, a puska csövét a lény táborhelye felé fordította. A rothadó
emberhús bűze émelyítő, tapintható takaróként borult rá. A vállában
lüktetett a fájdalom.
- Hülye, hülye, hülye...
Nakai előtt megmozdultak a fák - a lény előrerontott. Amikor Nakai
aktiválta a csapdát, a dög felriadt álmából, és akkorát üvöltött, hogy
felriasztotta a közelben üldögélő keselyűket. Most viszont már a bokrok
között csörtetett, és egyre közelebb jutott a tizedeshez. Nakai tudta, ha
nem nyírja ki a rohadékot, gyors és nagyon csúnya halála lesz.
Ahogy a lény előbukkant egy nagyobb bokor mögül, alig húszlépésnyi
távolságban, Nakai tüzet nyitott. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy
pontosan célozzon a bal kezében tartott fegyverrel. Ez a minden nem volt
elegendő. A sorozat célt tévesztett, a golyók a lénytől ötlábnyi távolságban
borotválták le a bokor ágait. A szömy felüvöltött, Nakai felé nyújtotta a
karját, és tovább rohant előre. Nem volt rajta a sisakja; csáprágóra
emlékeztető agyarai folyamatosan mozogtak, mintha már a szájában
érezné a préda ízét.
Nakai fogcsikorgatva a lény felé fordította a fegyvert. Folyamatosan lőtt;
a golyók végigverték az egyik fa törzsét. A fegyver rúgása fájdalmat okozott
neki, csillagokat látott, de az ujját a ravaszon tartotta. A csőből golyók
záporoztak a lény irányába. Nem találta el a célt. Minden golyó célt
tévesztett.
A lény felugrott; Nakai lövései arra a helyre záporoztak, ahol egy
másodperccel korábban volt. A szörny karmos kezével elkapott egy jó tíz láb
magasan lévő faágat, és úgy lendült fel rá, mint a gyerekek a mászókára.
Nakai felrántotta a fegyver csövét, és ismét lőtt.
A lény oldalra ugrott. Nakai arra számított, hogy közelebb kerül hozzá,
de nem ez történt. A golyók szilánkokra hasogatták a faágat.
Nakai lövéseket küldött a szörny után, széttépette a bokrokat,
leszaggatta a fák ágait. A levegőben a rothadó emberhús bűzéhez lőporszag
keveredett, Nakai körül pedig fojtó, kékes felhő keletkezett.
A fegyver kattant egyet. A tár kiürült.
Nakai ettől tartott. Fél kézzel nem igazán tudott tárat cserélni.
Lefelé fordította a fegyvert, kiejtette belőle a tárat, aztán megfeszítette

116
az izmait, és megpróbált belökni egy újat. A vállához emelte a fegyvert.
Lassabban mozgott, mint máskor, mégis ügyesen ahhoz képest, hogy csak
az egyik kezét használta. A művelet alig néhány másodpercet vett igénybe.
Ez a néhány másodperc azonban túlságosan hosszú időnek bizonyult.
Elvesztette szem elől a lényt.
Végigpásztázta a környéket. Jelét sem látta. Se zöld vérfolt, se nyomok.
Semmi.
Az erdő csendje, a rothadó hús bűze pánikkeltő lepelként borult rá.
- A picsába! - A hangosan kiejtett szó visszhangra talált. Nakai tudta,
meg kell őriznie a nyugalmát, használnia kell az eszét. Abban biztos volt,
hogy a lény nem menekült el, és abban is, hogy egyelőre nem indít
támadást ellene. Tudta, ez nem sokáig marad így.
A fegyvert felemelve talpra állt, és nekitámaszkodott az egyik fa
törzsének. Fájdalom hasított sebesült vállába; olyan érzése támadt, mintha
forró tőrt nyomtak volna a mellébe és a hasába. Összeszorította a fogát, és
a fájdalmat leküzdve elindult.
Talán le tud lépni. Ha mást nem is, annyit elért, hogy leadta a jelet. A
füst láttán az ezredes tudni fogja, hol a lény. Odalentről persze nem lehetett
hallani a lövöldözést, de a füst mindent elárult.
Az ezredesnek bármilyen jel megfelelt. Bármilyen...
Nakai hátat fordított a lény táborhelyének, és elindult visszafelé.
Viszonylag gyorsan mozgott. Ki kellett jutnia a fák közül. A lávaömlés
legalább nyílt terep, ott jobbak az esélyei. Itt bármelyik bokor mögül eléje
léphetett az ellenség, vagy ami még rosszabb: mögéje kerülhetett.
Észrevétlenül.
Vagy ráugorhatott. Fentről.
Egy zöld vércsepp hullott az arcára, majd szétrobbant körülötte a világ.
A fegyvert fentről rántották ki a kezéből. A heveder úgy szakadt el,
mintha főtt spagettiből lenne.
A vállából kiinduló fájdalom az egész testét átjárta. Nakai elvesztette az
egyensúlyát, elesett, de sikerült felpattannia. Támolyogva futni kezdett. A
háta mögött a lény az egyik fa törzséhez csapta a fegyvert; úgy törte szét,
mintha valami játékszer lenne. Felugrott a levegőbe, eltűnt a lombok
között. Előrevetődött, és Nakaitól ötlépésnyire, az egyik fa vastag ágán
landolt.
Az ág korhadt volt, belsejét szétrágták a forró nyarak, a nyirkos telek.
Abban a pillanatban, hogy a lény rázuhant, éles, puskalövésszerű reccsenést
hallatott.

117
 A lény meglepődött. Az ág letört; a szörny lezuhant a földre.
Nakai nem lassított le.
A lény hangos csattanással a hátára esett. A levegő kipréselődött a
mellkasából, zöld vér fröccsent a földre. Nakainak esze ágában sem volt,
hogy megálljon és megnézze, él-e még a dög. Képtelenségnek tartotta,
hogy egy olyan lény, amellyel harminc fegyveres férfi nem tudott végezni,
egy ilyen ostoba balesetbe haljon bele.
Kiért egy rétre, és teljes erőből a lávaömlés felé rohant. Minden lépésnél
fájdalom járta át a vállát. A háta mögött a lény feltápászkodott. Hangosan
zihált, levegő után kapkodott.
Nakai hátranézett. A lény megfordult, és bicegve elindult a táborhelye
felé. Eleresztette Nakait.
Élve!
Nakai alig hitte el a dolgot. Csak akkor lassított le, amikor már az üreges
lávakupola közelében járt. Megállt, körbefordult, a fák irányába nézett.
Tisztán látta a lényt, ami a táborhelye körül járkált, majd leheveredett
Bogle seriff feje mellé. A jelek szerint szundítani akart
- Az isten verje meg! - mondta Nakai. Mély lélegzetet vett; az arcát
eltorzította a fájdalom. - Ez összetörte magát, amikor lezuhant!
Mozdulatlanul állt, levegő után kapkodott, és azon gondolkodott, hogy
igazán szerencsés fickónak vallhatja magát. Nem volt fegyvere. Nem
riaszthatta az ezredest úgy, ahogy eltervezte, de életben maradt. Azért ez is
számított valamit.
Lassan megfordult, és a háta mögött lévő vulkanikus üregre nézett. A
terv szinte azonnal megfogalmazódott benne.
Ostoba terv, ezzel tisztában volt. Talán jobb lenne, ha visszamenne az
ezredeshez, és jelentené, hol tartózkodik a szörny. De az a rohadék talán
számít valami ilyesmire. Tudhatja, hogy a hadsereg nem adja fel ilyen
könnyen. Túlságosan jól ismerheti az embereket.
Vagy lehet, hogy nem az a sorsa, hogy golyó végezzen vele? Lehet, hogy
ez a nagy esés jelzés a számára... Ha így össze tudta törni magát, vajon mi
történne vele akkor, ha lezuhanna a hatvan láb mély verembe?
Már csak egyetlen problémát kellett megoldani. Hogy csalogassa ki a
szörnyet a táborából, hogy lökje bele a verembe? Nakai az órájára nézett.
Az ezredes alig egy órán belül felküldi a tankjait, a katonáit. Még éppen
elég idő maradt.
Nagyapa azt mondta, közeleg az én időm. Figyelnem kell, aztán
segítenem kell testvéremnek, hogy legyőzhesse a szörnyet. De csak szellem

118
vagyok, semmit sem érinthetek meg a földi lét birodalmában. Ugyan mit
tehetnék a fivéremért? Nagyapa azt mondta, tudni fogom. Ő nagyon okos
ember, gyógyító. Sámán. Hinnem kell neki.
A lávamezőn egyre elviselhetetlenebbé vált a forróság. Nakai az ingéből
kötést készített, a nyakába kötötte használhatatlanná vált jobb karját.
Amint ezzel végzett, csökkent a fájdalma. Nem szűnt meg, de elviselhetővé
vált. Attól tartott a legjobban, hogy beüti valamibe a vállát, és elájul a
fájdalomtól. Ezt még akarattal sem lehetett megakadályozni.
Ha szerencséje van, kibírja estig. Ha nincs szerencséje? Lehet, hogy húsz
perc múlva már nem is él.
Amint be- és felkötötte a karját, megnézte, milyen eszközei maradtak.
Egy kés. Távcső. Egy pisztoly, amit eddig ki sem vett a tokjából. A puskával
együtt a muníciós övét is elvesztette, de a pisztolyban még maradt hét
golyó. Nála volt a túlélőkészlete, abban pedig volt egy nagyon fontos dolog:
egy doboz gyufa.
Szeméhez emelte a távcsövet, és megkereste a lényt. Még mindig a
hátán feküdt. A körülötte heverő tetemekre rászálltak a keselyűk, a
szárnyas fenevadak egymással civódva tépkedték az emberhúst. A szörny
ügyet se vetett rájuk.
- Szóval ennyire fájt, nagyfiú? - mormolta Nakai.
Eltette a távcsövet, aztán fürgén munkához látott. Levágott néhány
faágat, bokrot, odavitte a veremhez, óvatosan ráfektette a peremére.
Háromszor fordult, de a verem torka végül olyan volt, mintha egy
természetes bokor lenne. Nakai elkészítette a világ legősibb csapdáját.
Most már csak azt kellett kitalálnia, hogyan csalja a lényt a verembe.
Ellenőrizte, hogy a dög még mindig ugyanott fekszik, majd elindult
jobbra, az erdős völgy irányába. A kupola közelében maradt, hogy a lehető
legjobban szemmel tarthassa a szörnyet. A csapdától száz lépésre, az erdő
szélére érve leguggolt, és levágott egy darabot a nadrágja szárából. A
szövetcsíkot egy faágra tekerte, és meggyújtotta. Várt egy-két
másodpercet, majd a fáklyát az egyik sűrű bokorba nyomta.
A nyári hőségben kiszáradt bokor azonnal lángra kapott, a tűznyelvek
Nakai felé csaptak, alig bírt félreugrani előlük. Óvatosabbnak kellett lennie.
Most, hogy csak bizonyos idő állt a rendelkezésére, minden másodpercet
fontosnak tartott. A lávamező szélére futott, és útközben meggyújtotta a
bokrokat. Tíz percre se volt szüksége ahhoz, hogy a völgyet lángfallal vegye
körül. Ebből a lángkörből csak a csapdához vezető úton lehetett kijutni.
A fák közé hajította a fáklyáját, visszasietett a veremhez, és megállt.

119
Várt.
A lény még mindig a táborhelyén aludt, a keselyűk még mindig az
emberi koponyákon civakodtak. Egyikük a csőrébe kapta Bogle seriff
napszemüvegét, majd kicsípte az egyik szemgolyót. A sötét szemüreg
akkora volt, hogy egy golflabda is belefért volna.
A völgy körül tombolt a tűz, recsegtek a bokrok, fák, füst és lángok
csaptak az égre. Nakai elégedett volt. Lehet, hogy nem sikerül
végrehajtania a tervét, de legalább jelt adott az ezredesnek, megmutatta,
hova kell küldeni a csapatokat.
A terv végrehajtásával két eredményt is el lehetett érni. Ez volt benne a
legszebb.
Nakai a lángokra nézett. Attól nem kellett tartania, hogy a tűz átjut a
lávamezőn, hiszen ott nem volt semmi éghető anyag. A völgyben viszont
annál több, így a tűz csak egy irányba, a szörny hullabűzös tábora felé
terjedhetett.
- Ébresztő, haver! - mormolta Nakai, miközben a messzelátóján keresztül
a lényt nézte. - Megsülsz, ha nem kelsz fel!
A keselyűk rikoltozva elmenekültek. A levegőben leírtak még néhány
kört, dühösen rikácsoltak, bosszantotta őket, hogy megzavarták a
lakomájukat, de aztán a füst elhajtotta a csapatot.
Az ezredesnek a madarakat is észre kell vennie.
A recsegő, üvöltő tűz a lény felé tartott. Fokozódott a forróság. Nakai
letörölte az arcáról az izzadságot. A levegő remegni kezdett körülötte.
- Gyere már! - suttogta. - Nem igaz, hogy erre se ébredsz fel!
A szíve mélyén azt kívánta, hogy a lény ne ébredjen fel. Elvezettel
végignézte volna, ha a rohadék megsül.
A lény végül felriadt. Felült, és úgy nézett körül, mintha hirtelen nem
tudná, hol van. Gyorsan felmászott az egyik fára, körbenézett, és
megállapította, mi történt körülötte. Nakai szemmel tartotta. - Bocs, hogy
megzavartam a kempingezésedet... A lény Nakai felé fordult. A tizedes
érezte, őt nézi. Végigfutott a hátán a hideg, pedig a nap és a tűz iszonyú
forróságot árasztott. Mély lélegzetet vett, és integetni kezdett.
- Itt vagyok, a kurva anyádat! Gyere, kapj el, mielőtt szarrá sülsz!
Látta, hogy a lény megfeszíti a vállait, és feléje fordul.
-A picsába! - Nakai beugrott az egyik lávaszikla mögé. Menet közben
beütötte a vállát.
A következő pillanatban kék energiacsóva csapott arra a helyre, ahol
korábban állt. Sziklaszilánkok emelkedtek a levegőbe.

120
 - Dühös vagy, haver? - csikorgatta a fogát Nakai. -Helyes. Én is.
Óvatosan kinézett a szikla mögül. A lény már lemászott a fáról, eltűnt a
völgyet megtöltő füstben és tűzben.
Nakai oldalra kúszott. Ügyelt arra, hogy a verem végig közte és a lángfal
között maradjon. Felállt, és az erdő felé fordult.
- Gyere, te dagadt gyík! - mormolta. - Mutasd meg magad!
Mintha parancsszóra tenné, a lény kilépett a fák mögül, és elindult Nakai
felé.
- Jó, hogy jössz, barátom! - mondta Nakai.
Nem mozdult el a helyéről, meggyőződött arról, hogy a lény tényleg
észrevette, tisztán látja, aztán gyorsan beugrott a szikla mögé, nehogy a
kék sugár áldozatává váljon. A lény felrohant az emelkedőn; a táv utolsó
szakaszát egy-két ugrással tette meg.
Pontosan oda érkezett, ahová Nakai várta: az ágakkal letakart verem
közepére.
Reccsenés hallatszott. A lény eltűnt a veremben. A pofáján megjelenő
döbbenet feledtette Nakaival a fájdalmat.
- Most megtanulod, hogy nézz szét, mielőtt szökdécselsz! - mondta
nevetve.
Nakai a pisztolyt a bal kezében tartva közelebb lépett a verem széléhez.
Lentről egyetlen hangot sem hallott. A völgyben vadul ropogott a tűz.
A tizedes még közelebb lépett a verem széléhez, és már éppen
előredőlt, hogy megnézze a sziklákon szétfröccsent testet, amikor a lény
hörögve kibukkant a perem mögül. Kibukkant, és elkapta Nakai lábát. A férfi
hanyatt esett a kemény kövön.
A lény kimászott a veremből, és Nakai fölé állt.
Nakai nem tehetett mást, a halál arcába bámult. A lény nyálat csorgatva
föléje hajolt. Nakai orrát förtelmes bűz töltötte meg. Még soha életében
nem félt ennyire.
Felkészült a halálra.
A fivérem hamarosan csatlakozik hozzám ezen a síkon. Nem sikerült
megölnünk a szörnyet. Fogalmam sincs, hogyan lépjek át a valódi világba,
hogyan tereljem el a szörny figyelmét. Nagyapánk mellettem áll, mosolyog.
Vajon minek örül ennyire?
Tilden közlegény látta a tüzet, látta a fekete felhőként az égre emelkedő
füstöt. Megfigyelőhelyéről nézve úgy tűnt, a lávamező kapott lángra, de ez
persze lehetetlen volt. Tudta, az ilyen helyeken számtalan apró völgy van,
amelyekben bokrok, fák nőnek. Az volt a legvalószínűbb, hogy egy ilyen

121
völgy gyulladt ki. Arról, hogy ez miért, hogyan történt, Tildennek fogalma
sem volt, de egyhavi zsoldját rátette volna, hogy a dolognak köze van a
szörnyhöz.
Harminc percen át követte a szörny zöld vércseppjei által megjelölt
ösvényt, de Nakai tizedes lábnyomait sehol sem látta. Meggyőződött arról,
hogy a tizedes nincs az üreges lávakupola tövében. A nyomok a lyukhoz
vezettek; a köveket a jelek szerint nemrég mozdították ki a helyükről. Vagy
a lény, vagy Nakai tizedes miatt szakadt be a talaj; ezt Tilden nem tudta
eldönteni. Amikor lenézett a gödörbe, egyiküket sem látta az alján.
Tilden megállt, és szemügyre vette a füstgomolyokat. A nap elég
magasan volt ahhoz, hogy felforrósítsa a fekete lávakövet. Tilden minden
lépésnél érezte a bakancsa talpán átjutó hőt. Arra a megállapításra jutott,
hogy ilyen melegben se ő, se Nakai tizedes, se más nem lenne képes sokáig
ebben a fekete pokolban maradni. Abban reménykedett, hogy az ezredes a
támadás megtervezésekor ezt a részletet is figyelembe veszi.
Megállapította, hogy a tűz nincs túl messze. Ha képes lenne futni, pár
perc alatt odaérne, ám ezen a terepen lehetetlen volt gyorsan haladni.
Megpróbálta megnyújtani a lépteit, mélyeket lélegzett, és amennyire
lehetett, nesztelenül mozgott.
Aggódott Nakai miatt. Már rég találkozniuk kellett volna. Az ezredes
hamarosan megindítja a következő támadást.
Nakai túlélő volt. Ha egyetlen mód van rá, visszajut. Tilden attól tartott,
a tizedes már nem él. A tűz reményt adott neki. Ha a lény gyújtott fel
valamit, biztos nem szándékosan tette. Valaki rákényszerítette erre.
Valaki. Valami, amit Nakai tett. A tűz világosan megmutatta, hol van a
szörny, és talán Nakai. A tizedes talán már nem él, de az is lehet, hogy csak
megsebesült. Hihetetlen módon sikerült túlélnie mindazt, amit a szörny
eddig bevetett ellene.
Tilden meg akart győződni arról, hogy Nakai nincs a lávasziklán.
Elképzelhetőnek tartotta, hogy a tizedes sebesülten kúszik valahol, és
segítségre van szüksége.
Hat perccel később feljutott a domb tetejére, ahonnan jó néhány
mérföld távolságba ellátott. A füst felfelé szállt, eltakarta a vidék egy részét.
Tilden megpillantott két alakot a kupolán, közvetlenül a tűz mellett. Az
egyik odafent állt, a másik felfelé mászott a sziklán. Gyorsan mozgott. Túl
gyorsan...
A felfelé mászó alak nem lehetett más, mint a lény. Ez azt jelentette,
hogy a fent várakozó azonos Nakai tizedessel.

122
 Tilden megállt, elővette a messzelátó] át, és a két alakra fókuszált. A
mászó alak hirtelen lendületet vett, és feljutott a kupola tetejére. Abban a
pillanatban láthatatlanná vált.
Tilden megértette, mit csinált Nakai. Becsalta a lényt egy verembe,
hagyta, hogy a dög lezuhanjon az egyik lávakupola aljára. Nakai valamivel
felbosszantotta a szörnyet, aztán kiállt, és önmagát használta csaliként. A
vadászok legősibb fortélyát alkalmazta.
- Csodálatos! - mondta Tilden nevetve. - Ennél tökéletesebb már nem is
lehetne!
Miközben a közlegény a messzelátóján keresztül nézelődött, Nakai a
verem szélére lépett. Lassan mozgott, a kezében pisztolyt tartott. A
puskáját elvesztette valahol, és még messziről is meg lehetett állapítani,
hogy komoly sebet kapott. Nem volt rajta ing, a jobb karját vérfoltos kötés
takarta. A jelek szerint nem először csapott össze a szörnnyel. Nakai még
egy lépést tett, és lenézett a verembe.
- Vigyázz, óvatosan! - mondta Tilden, bár tudta, a tizedes nem hallhatja
a szavait. - Nehogy te is lezuhanj! A következő pillanatban történt valami. A
szörny úgy bukkant ki a verem pereme fölött, ahogy a csalira vetődő hal
kiugrik a vízből. Megragadta a verem szélét, és felhúzta magát. A másik
magyarázat az volt, hogy egyszerűen kiugrott a veremből, de Tilden ezt
valószínűtlennek tartotta.
A lény elkapta Nakai bokáját. A tizedes hanyatt vágódott. A dög
kimászott a veremből.
-A picsába! - ordított fel Tilden. Lekapta a válláról a fegyverét, és
tüzelőállásba helyezkedett. Távol volt, túlságosan távol, nem is
reménykedhetett abban, hogy célba talál, de legalább el akarta terelni a
szörny figyelmét a tizedesről.
Elkésett. A forró kövön hasalva túl későn emelte a szeméhez a fegyvert.
Csupán néhány másodpercet késett, nem többet, ám az
élethalálharcokban minden pillanatnak óriási jelentősége van.
A hős ikertestvére vagyok, az a feladatom, hogy eltereljem a szörny
figyelmét, míg Nayenezgani valóra váltja őseink tanítását. Harcosként
küzdött, de én csak szellem vagyok, már születésem pillanatában
meghaltam a valódi világ számára. Nagyapa azt mondja, örökre
összekapcsolódtunk a testvéremmel. Azt mondja, a fivéremen és a dolgain
keresztül megtalálom a módját, hogyan tereljem el a szörny figyelmét. De
nincs semmi, ami elég közel lenne a fivéremhez - semmi, csak
használhatatlanná vált fegyvere és a lőszeresöve.

123
 Egy pillanatig ezekre a tárgyakra nézek. Az öv egy fa ágán lóg. A törött
fegyver az ágak közé szorult. Csak nézek, aztán... Megértem.
A friss szél életet lehel a tűzbe, a lángok kinyújtott kezekként
emelkednek fel az öv felé.
Enoch Nakai tizedes a hátán feküdt a kemény lávakövön, és a szörny
szemébe nézett. Olyan érzése támadt, mintha egy lassított felvételt nézne.
A gonosz szemek nagyobbak voltak, mint gondolta. Összeszűkültek.
Sötét mélyükön látta saját tükörképét.
Pici, jelentéktelen tükörkép...
A szörny ránézett, Nakai állta a pillantását. Nem pislogott.
Tudta, meg fog halni.
Tudta, az ő feje is trófeává válik. Nem lesz más, csupán egy trófea...
A bal kezében tartott pisztollyal gyorsan véget vethetett az egésznek.
Abban a pillanatban, amikor felemelte a fegyvert, érezte, elveszti a fejét.
De legalább úgy hal meg, hogy megpróbálja, a végsőkig harcol. A nagyapja
büszke lenne rá.
A lény valamivel közelebb lépett hozzá. Émelyítő volt a rothadó
emberhús bűze. A szörny páncélját zöld vér borította. Szaggatottan,
hörögve lélegzett.
A lény is megsebesült. Nakai remélte, haldoklik.
A lény a tizedes fölé hajolt. Éles kattanás hallatszott; a csuklójánál két
hosszú penge jelent meg.
Az idő még jobban lelassult.
Nakai döbbenten látta, hogy a lény felemeli a kezét, hogy lesújtson.
Az idő hirtelen visszanyerte normál sebességét. Lövések dörrentek,
golyók pattogtak a lávasziklán.
A lény felemelt kézzel abba az irányba nézett, ahonnan a lövések
érkeztek.
Lehet, hogy az ezredes érkezett meg? Lehet, hogy végül befut a
lovasság? Nakai nem igazán bízott abban, hogy a szerencséje elég ideig
kitart. Hirtelen rájött, mi történt. A tűz elérte a lőszeres övét. A golyók
felmelegedtek és elsültek.
A szörny kissé oldalra fordult. Nakai felemelte a pisztolyt. A lény arcának
közepét vette célba. Nem habozott. Meghúzta a ravaszt. A fegyver
hátrarúgott, de az első két golyó telibe találta a lény szeme fölötti, puhának
látszó részt.
Egy golyó akkor fúródott be a szájába, amikor felüvöltött.
A következő golyó a jobb szemébe csapódott. Zöld vér fröccsent a

124
levegőbe.
A lény hátratántorodott, majd hitetlenkedve, fél szemmel Nakaira
meredt.
Nakai felült, gondosan célzott, és az utolsó két golyót a lény homlokába
küldte.
A lény hátralépett, majd, mint egy óriási fa, megingott és eldőlt. Teste
továbbgurult, de aztán mozdulatlanná vált. Egyetlen ép szemével a
gomolygó füsttel megtöltött égre meredt.
Nakai felállt. Remegett a lába. A lényre nézett, majd a bal kezében
tartott pisztolyra. Az üres fegyverrel célba vette a tetemet, és meghúzta a
ravaszt. Üres kattanás. Még egy, és még egy... Folyamatosan rángatta a
ravaszt; még mindig nem hitte el, hogy a szörny elpusztult.
Egy perccel később Tilden vette ki a kezéből a fegyvert, majd átvezette
az egyik sziklához.
- Azt hiszem, leszedted, tizedes - mondta Tilden halkan.
Nakai felnézett, a közlegény szemébe pillantott. Olyan érzése támadt,
hogy Tilden iszonyú messze van tőle, egy száz mérföld hosszú folyosó
végéről beszél hozzá. Fogalma sem volt, honnan került elő, de örült, hogy
mellette van.
- Biztos? - kérdezte. - Tényleg megdöglött? Tilden hosszan a tizedes
szemébe nézett.
- Tényleg te vagy Nayenezgani!
Nakai abban a pillanatban fogta fel, mit tett, és mivé vált.
Vadász volt.
Szörnyvadász.
A múlt jelenné változott. Már tudta, mit örökölt. Navajo volt.
De nem egyedül vált Nayenezganivá.
Felnézett a tiszta égre.
- Köszönöm, nagyapa! - mondta.
A fivérem nem mondott köszönetet nekem. Ennek így kell lennie. Nem
tud rólam. Csak évek múlva fogja megismerni az igazságot, akkor, amikor
csatlakozik hozzánk. Köszönetet mondott nagyapánknak, aki többet segített
neki, mint én.
Nagyapa azt mondja, ideje, hogy továbbmenjünk. Fivérem csatlakozik
hozzánk, amikor eljön az ideje. Akkor üdvözölhetem, és elmondhatom neki,
mennyire büszke vagyok rá. Nagyapa azt mondta, testvérem azon a napon
tudni fogja, hogy büszke vagyok rá. Nem számít. Én akkor is elmondom
neki.

125
 Az ezredes végignézett a két tankon és a négy helikopteren, amelyek az
előző esti csata helyszínén álltak. A vártnál tovább tartottak az
előkészületek. Fokozatosan egyre forróbb lett a levegő; nem küldhetett
embereket a fekete sziklához. De a tankok remekül elintézhették a dolgot, a
helikopterek zárótüzet biztosíthattak. Minden működött, minden készen állt.
Az ezredes felpillantott a hegygerincre, amelyen Nakai tizedes és Tilden
közlegény eltűnt. Abban bízott, hogy egyikük visszatér. Tildennek szigorú
parancsba adott valamit, és elvárta, hogy a katona a mondottak szerint
járjon el. Ám már majdnem két óra telt el azóta, hogy a közlegény elindult.
Vagy megszegte a parancsot, vagy valami szörnyűség történt.
A hullazsákokra gondolt, amelyeket az elmúlt két órában szállítottak el a
helikopterek. Nem fogadott volna arra, hogy a két katona ép bőrrel
megússza az akciót.
Az ezredes még egy pillantást vetett a gerincre. Valahonnan füst
emelkedett a tiszta, kék égre. Ez a füst talán jel - Nakai vagy Tilden jelzése.
Lehet, hogy a lény azon a helyen van...
Ha a feltételezései beigazolódnak, és a katonái megölték a lényt,
mindkettejüket kitünteti. Nakait és Tildent is.
Az őrnagy eligazította az egyik pilótát, majd az ezredes felé fordult.
- Felkészültünk, uram. Várjuk a parancsot.
Az ezredes még egyszer végignézett a gerincen, és már éppen ki akarta
adni a parancsot, amikor két ember jelent meg a lávasziklán. Távol voltak,
de az ezredes így is látta, hogy Tilden közlegény támogatja a sebesült
Nakai tizedest.
- Hozzák le őket onnan! - csattant az ezredes hangja.
Négyen ugrottak, hogy felmásszanak a lávasziklára.
Néhány perccel később Nakai tizedes már az ezredes előtt állt. A bal
kezével, erőtlenül tisztelgett. A jobb karját véres kötés takarta, a nyakán, a
vállán mély karcolások, vágások vöröslöttek. Ő is és Tilden is kormos volt,
füstszag áradt belőlük.
Tilden szabályosan tisztelgett, és elmosolyodott.
- Már éppen indulni akartunk - mondta az ezredes. -Arra számítottam,
hogy korábban térnek vissza.
- Igen, uram! - mondta Tilden.
- Jelentést!
- Igen, uram! - mondta Nakai kimerülten.
Tilden mosolya szélesebbé változott. Nakaira nézett, aki bólintott.
- Megtaláltuk a lény táborhelyét, uram - mondta Nakai. - Egy völgyben,

126
ötmérföldnyire innen.
- Remek! - mondta az ezredes. - Meg tudja adni a pontos koordinátákat,
tizedes?
- Egy csomó emberfej volt nála - mondta Nakai, mintha nem hallotta
volna az ezredes kérdését. - Kifüstöltem.
- Mit csinált? - üvöltött az ezredes. - Megparancsoltam, hogy ne
bocsátkozzon küzdelembe!
- Tudom, uram - mondta Nakai, és ő is elmosolyodott. - De hogy őszinte
legyek, felhúzott az a dög.
- Ön is tudja, uram, milyen szokott lenni Nakai tizedes, amikor igazán
begurul - vigyorgott Tilden.
Az ezredes hideg pillantással végigmérte Tildent. Erezte, hogy történt
valami, amiről a két katona nem beszél. Elhatározta, kiszedi belőlük a titkot.
A katonáira nézett, akik a tizedes és a közlegény köré gyűltek, és úgy
bámultak rájuk, mintha még soha életükben nem látták volna őket.
- És? Azután mi történt? - kérdezte az ezredes erőltetett nyugalommal.
- A rövid vagy a hosszabb változatot akarja hallani, uram? - kérdezte
Nakai.
- Bármelyiket! Beszéljen!
-A lény beleesett egy gödörbe, de kimászott - mondta Nakai.
- A szívbajt hozta rám! - tette hozzá Tilden.
- Rád? - nevetett Nakai. - Félmérföldnyire voltál, én meg ott, a közvetlen
közelében!
- Uraim! - csattant fel az ezredes. - Fejezzék be a jelentést!
- Igen, uram - mondta Nakai. Megszédült, de még mindig mosolygott. -
Elnézést, uram.
- Ön is tudja, uram, hogy a lény emberfejeket gyűjtött. Trófeaként -
mondta Tilden.
- Hoztunk önnek valamit - mondta Nakai. - Egy dísztárgyat a kandallója
párkányára.
Benyúlt a hóna alatt tartott zsákba, és kihúzta belőle a lény fejét.
Felemelte, hogy mindenki láthassa.
- Ezek után senki se haragítsa magára Nakai tizedest! - nevetett Tilden.
Nakai tizedes magasra emelte a fejet, és megpróbálta megőrizni a
komolyságát, de ez nem igazán sikerült.
Az ezredes hosszú, nagyon hosszú ideig bámult a lény fejére, majd
kimondta az egyetlen dolgot, amit kimondhatott:
- Szép munka volt, katonák! Azzal ő is nevetni kezdett. Úgy érezte,

127
iszonyatos súlyt emeltek le a válláról.

VÉGE

128