Veled az évek

Roxie Cooper
Könyvmolyképző (jún 2021)

Címke: chick lit, Romantikus, regény

chick litttt Romantikusttt regényttt
Stephanie-t és Jamie-t egymásnak teremtették.
A baj csak az, hogy mindketten mással vannak…
Stephanie nem hisz a végzetben, az igaz szerelemben, sem a „boldogan
éltek, míg meg nem haltak”-történetekben. Teljesen elégedett azzal, hogy
Matt menyasszonya lehet. De aztán találkozik Jamie-vel, aki jobban
megérti, mint bárki más.
Jamie boldog házasságban él kamaszkori szerelmével, Helennel, és
csupa olyasmiben hisz, amiben Stephanie nem. De akkor mégis hogyan
fűzheti ilyen szoros kapcsolat hozzá?
Amikor ők ketten egy sorsszerű hétvégén találkoznak, az életük
fenekestül felfordul…
Tíz év. Két ember.
Egy nagy ívű szerelmi történet.
ROXIE COOPER
Veled az évek
Amandának, Sashának és Vickynek
– akik darabokra szedtek, és aztán ismét összeraktak.
 ELSŐ RÉSZ
„You Do Something To Me”
– Valahogy hatással vagy rám –
 ELSŐ FEJEZET
2006. október 13., péntek
Stephanie
Nem vagyok babonás típus.
Olyan, aki minden lehetséges módon igyekszik elkerülni, hogy át kelljen
mennie egy létra alatt, aki odaköszön a szarkáknak, vagy bármi hasonló
baromság – mindez időpocsékolás. Nem hinném, hogy az univerzumot
érdekelnék ezek a dolgok annyira, hogy rossz nappal sújtson minket, csak
mert éppenséggel átmentünk egy létra alatt. Vagy mert a hónap
tizenharmadik napja éppenséggel péntekre esik. Az emberek mégis képesek
magukat felizgatni az ilyesmik miatt.
Ha valami rossznak kell történnie, az meg fog történni, mindegy, milyen
nap van, hogy éppen péntek van-e, vagy egy bizonyos hónap vagy
bolygóállás.
A kocsi órája 17:03-ra vált. Késésben vagyok.
Még egy órája sem vagyunk úton, és bizonyára nemsokára
megérkezünk. Legalábbis remélem, mert képtelen vagyok még sokáig
elviselni a csend súlyát az autóban. Vagyis nincs teljesen csend, mert megy
a rádió, amit elég hangosra állítottunk ahhoz, hogy a helyzet kicsit kevésbé
legyen kínos. Az Aerosmith épp arról énekel, mennyire nem akarnak
lemaradni semmiről.
A fejem a fejtámlán pattog, ahogy végigszáguldunk a kanyargós,
keskeny vidéki utakon. Matt mindig túl gyorsan vezeti a babakék BMW
Z3-asát. Ez a „James Bond-verdája”, és szeret vele minden adandó
alkalommal kérkedni.
– Nézd, nem úgy értettem, ahogy hangzott – szólal meg hirtelen Matt, de
közben a tekintetét nem veszi le az útról.
Ahogy ezt kimondja, a motor kissé felbőg.
Kezemet keresztbe tett két lábam közé mélyesztem, és felé fordulok. Jó,
hogy van rajtam napszemüveg. Mindig védettebbnek érzem magam, ha egy
nézeteltérés vagy vita során a másik fél nem láthatja a szememet. Különben
olyan, mintha túl sok mindent fednék fel magamból.
– Akkor mégis hogy értetted? – kérdezem Matt profiljától olyan hangon,
ami egyáltalán nem azt sugallja, hogy bármilyen válasszal is elégedett
lennék. – Mert olyan, mintha gyerekként kezelnél. Mindannyian úgy
kezeltek, és már elegem van belőle.
– Sajnálom, ha így hangzott, komolyan nem így értettem – feleli nagyon
nyugodtan, amitől még inkább úgy érzem magam, mint egy hisztis gyerek.
– Csak féltünk téged, ennyi az egész.
– De ki nem állhatom, ha babusgatnak, Matt! – tör ki belőlem. – Az
őrületbe kerget. Egyszerűen bíznod kell bennem, hogy helyesen
cselekszem.
Meghallgat, és a szavaimat emésztgetve mered az útra. Pár pillanat
múlva bólint, és röviden rám néz.
– Igazad van. Csak azért igyekszem ennyire védeni, mert szeretlek, és
aggódom miattad. Nem gondoltam volna, hogy ennyire felzaklat.
Megfogom Matt kezét, ami a kormányt markolja.
– Tudom – mondom halkan, és felé hajolok. – Sajnálom. Csak egy
kicsit… ideges vagyok.
Eltolja a kezemet, megszorítja, és visszaejti a térdemre.
A vőlegényem. Ragyogó kék szeme fogott meg elsőnek. Nagy, kedves
szeme, aminek a sarkában ráncok gyűlnek, ha mosolyog.
Természetes szőke, mint én. Az emberek gyakran tesznek erre
megjegyzést, mondván, úgy festünk, mintha svédek lennénk, vagy ilyesmi,
és hogy milyen szép gyerekeink lesznek, „ha eljön az ideje”. A haját David
Beckham-szerű, zilált frizurába szokta fésülni, ami most szörnyen
divatosnak számít.
– Nos, akkor most szólok utoljára, hogy állj le a piával – mondja Matt,
és pimaszul rám sandít.
Gondolom, az ilyen helyzetekben meg kell tanulni humorral élni.
– Fölösleges aggódnod – felelem. – Nem fogok inni. Április óta hozzá
sem nyúltam a piához.
Már tényleg ilyen régóta? Furcsa belegondolni, hogy fél évvel ezelőttig
még őrült iramú életet éltünk Londonban. Most egy csendes,
cambridgeshire-i faluban lakunk, nem messze aputól és a húgomtól. És
amikor azt mondom, hogy csendes, akkor azt úgy értem, hogy csendes.
Elég nagy alkalmazkodókészséget igényel, ha az ember huszonhat éves.
Nem igazán tudom, hogy kötött ki itt az a Stephanie, akit ismerek –
hogy ment bele, hogy a hétvégét egy rajz-és fotótanfolyamon tölti egy
vidéki kúriában, egyórányira az otthonától. A régi Steph teljesen kikelne
magából.
 Az ősz azonban gyönyörű itt. Bár tizennyolc éves korom óta Londonban
éltem, vidéken nőttem fel, így igazán otthon érzem magam itt. Anyura
emlékeztet. Mindent imádok benne: a színeket, a csípős levegőt, még a
hangját is – igen, van hangja is.
Legszívesebben ősszel mennék férjhez, de Matt ragaszkodik a nyári
esküvőhöz egy csomó olyan ok miatt, ami számomra nem igazán fontos:
jobbak lesznek a képek, a vendégek jobban szeretik a nyári esküvőket,
sokkal „alkalomszerűbb”. Úgyhogy jövőre, 2007. július 14-én, szombaton
Mrs. Stephanie Bywaterré válok.
Ahogy lekanyarodunk az útról, és beérünk egy kellemes kis faluba, a
hirtelen lassítástól émelyegni kezdek. De az is lehet, hogy csak az idegeim
mondták fel a szolgálatot. Szép házak előtt haladunk el, a kertekben
tölgyfák állnak, majd észreveszünk egy táblát, ami szerint Heathwood Hall
nemsokára itt lesz jobbra.
– Megleszel itt a hétvégén, szívem? – kérdezi Matt a tábla felé
biccentve.
– Remélem – felelem lelkesen, bár közben félek. Az elmúlt hat
hónapban pár óránál tovább nem maradtam egyedül.
– A lényeg, hogy ne légy olyan szigorú magaddal – mondja Matt. – Ez a
hétvége arról szól, hogy kikapcsolódj, és ismét megtaláld önmagad.
A napszemüvegtől Matt nem láthatja, hogy a szemem könnyes lesz.
Ne bőgj! Most ne!
– És különben is, ez a kurzus fantasztikus lehetőség neked – folytatja. –
Rajzolás, fotózás és… öhm, minden ilyesmi. Minden, amit korábban
élveztél.
– Ja, alig várom a „minden ilyesmi”-t! – nevetek. – És nálad mi a
program, amíg itt vagyok?
– Holnap rögbizni megyek, vasárnap edzeni. Formába kell hoznom
magam. Nem lehet elég korán elkezdeni, hogy jól fessek az esküvőn –
nevet ő is.
Bal kezét leveszi a kormányról, és megfeszíti a bicepszét.
Vékony, hosszú ujjú felsője alatt láthatóvá válik izmos karjának sima,
domborodó vonala, amin játékosan végighúzom az ujjaimat.
– Micsoda mázlista vagyok – jegyzem meg halkan. – Ó, megjöttünk!
Kattogni kezd az index, ahogy befordulunk Heathwood Hallhoz. A késő
délutáni, alacsonyan járó októberi nap fénye az előttünk húzódó útra vetül,
amit piros, narancssárga és sárga levelekben pompázó, öreg tölgyfák
határolnak. Ahogy a felhajtón araszolunk, leveszem a napszemüvegemet,
hogy felpillantsak a magát lassan felfedő épületre. A prospektus
„tizenkilencedik századi, Jakab korabeli kúria”-ként írta le. A ház a lankás
tájra néz, a felhajtó végén, a bejárat előtt pedig gyönyörű szökőkút áll.
Matt leparkol az épület oldalánál, ahonnan a recepció nyílik, és kiveszi a
holmimat a csomagtartóból.
– Érezd jól magad, és hozd vissza azt a Stephanie-t, akibe beleszerettem!
– mondja, és átkarolja a derekamat. – Szeretlek.
– Én is szeretlek – felelem, és közelebb simulok hozzá.
Két kezébe fogja az arcomat, rám mosolyog, majd apró csókot nyom a
homlokomra.
– Vasárnap találkozunk. Hívj, ha bármire szükséged van, és ne keveredj
bele semmibe! – húzódik el, és visszasétál a kocsihoz.
– Hogy én? Soha! – kiáltom vissza.

Mint kiderül, apu a Csillagfényes Szobát foglalta le nekem, ami itt a

legdrágább. Valójában egy lakosztály, ami elég túlzónak és kissé
feleslegesnek tűnik, ha az ember egyedül érkezik, de értékelem a gesztust.
Miután tizenöt percig ülök a baldachinos ágyon kabátban, a kandallót
bámulva, úgy érzem, talán meg kéne mozdulnom.
Beugrom a zuhany alá, hátha segít ellazulni. Remélem, elég bátor leszek
ahhoz, hogy részt vegyek a kötelező üdvözlő koccintáson a bárban, a
vacsora előtt. Komolyan nem tudom, képes leszek-e rá. Nem tudom,
hányszor leszek képes megismételni ugyanazokat az udvarias társalgásokat
az emberekkel. Mindenki meg fogja kérdezni, miért vagyok itt, mert
mindenki okkal van itt.
Azonnal megérzem, amint kilépek a zuhanykabinból. Az elmúlt pár
hónapban elég gyakorivá váltak a pánikrohamaim, amikkel különböző
módokon igyekeztem megbirkózni, de folyton visszatértek. Észrevétlenül
besettenkedő jellegük az, amit ki nem állhatok. A lassan tekergő pánik
lekúszik a torkomon, mint a letűnt napok koszos kocsmáinak füstje, és ha
egyszer észrevettem, nincs visszaút. Bármilyen kísérlet a normális légzésre
hiábavaló, mert azzal csak még jobban felizgatom magam.
Megkapaszkodom a mosdókagylóban, olyan erősen markolom, hogy az
ujjperceim elfehérednek, közben elszántan meredek a párás tükörben
látszódó, elmosódó tükörképemre, és a légzésemre koncentrálok. Víztől
csöpögő hajam a fejemre tapad, amitől smink nélküli arcom sápadtnak és
csupasznak tűnik.
Bőröm, ami már amúgy is kimelegedett a zuhany alatt, most még
forróbbá válik. Ragacsos réteg képződik a testemen, ahogy a szorongás
kiáramlik belőle. Mintha az összes oxigén kipréselődne a tüdőmből, olyan
tempóban, ahogy egy felfújt és hirtelen eleresztett lufi leenged. Milyen
szánalmas! Még két éjszakára sem tudok egyedül eljönni otthonról anélkül,
hogy összeomlanék.
Amikor végül összeszedem magam, és megszárítom a hajam,
elhatározom, hogy felhívom Mattet, és megkérem, jöjjön értem.
Ez így nem fog menni.
Nagy, forró könnycseppek patakzanak a szememből, miközben ide-oda
trappolok a szobában, a telefonomat keresve. Végre megtalálom, de nincs
térerő. Csak haza akarok menni. Mély levegőket véve felkapom a
kabátomat, felveszem a bakancsomat, és kilépek a szobából, hogy keressek
egy térerővel rendelkező helyet.
Lerobogok a nagy ívben kanyargó lépcsőn, vissza a földszintre, de olyan
gyorsan megyek, hogy többször majdnem megbotlom a fafokokon. Amikor
elérem az alját, egyenesen a recepcióhoz sietek.
És ekkor látom meg őt.
 MÁSODIK FEJEZET
Jamie

A tűz ádázul pattog és serceg. Az ilyen helyekre jellemző az ilyen

hatalmas, impozáns kandalló. Ahogy előtte állok, érzem a belőle áradó hő
erejét, ami éles ellentétet alkot a valahonnan bekúszó, jeges huzattal.
Miközben a kandalló fölötti táblát bámulom, a pillanat nyugalmát
közeledő léptek hangja zavarja meg.
És ekkor látom meg őt.
Szinte odavágódik a recepciós pulthoz, és egy rövid pillanatra találkozik
a tekintetünk.
Visszafordulok a kandalló fölötti táblához, de továbbra is érzem a
jelenlétét, ahogy körülöttem járkál. A szemem sarkából figyelem, látom,
ahogy a zsebében kotorászik, ránéz a telefonjára, és kifújja az orrát.
Hangosan felsóhajt. Nem tudom eldönteni, hogy segítségre van szüksége,
vagy csak egy ingerült vendég, akit jobb békén hagyni.
– Öhm, most nincs itt senki. Én is rájuk várok – mondom segítőkészen.
– Ó, oké. Rendben, várok – feleli csendesen, és rám néz.
Hosszú, szőke haját a füle mögé tűri, és még szorosabbra húzza maga
körül a kabátot. Arca könnyektől maszatos, nagy, zöld szeme
szomorúsággal teli. Karba tett kézzel áll, enyhén ráncolja a homlokát, és a
padlóra mered.
– Egyetért vele? – kérdezem.
– Tessék? – feleli kissé zavarodottan.
– Egyetért vele? – kérdezem újra, és a kandalló feletti fa dísztábla felé
biccentek.
Felnéz, hogy lássa, mire gondolok. Egy nagyobb, sötét fadarab függ ott,
amit bonyolult mintákkal díszesre faragtak. A fán aranyszínű betűkkel a
következő felirat áll: Azon az úton találkozunk szembe a sorssal, amelyiken
igyekszünk elkerülni.

Arcán aprócska mosoly jelenik meg.

– Nem – válaszolja. – És maga?
– Még szép! Ezek szerint nem hisz a sorsban?
– Nem igazán. Vagyis, talán régen hittem, még gyerekként. De már nem.
– Ez elég szomorú.
 – Igen, attól tartok, igazi cinikus vagyok – vonja meg a vállát.
– Nem hisz abban, hogy a dolgok okkal történnek? Inkább a
véletlenekben hisz? – kérdezem.
Pár pillanatig a táblát tanulmányozza, és közben akaratlanul is töprengő
arcot vág. A csendet csak a szikrázó tűz pattogása töri meg.
– Őszintén szólva nem igazán hiszek semmiben – szólal meg végül. –
De nagyon szép darab.
Mosolyogva ránézek.
– Gondolja? Mi tetszik benne?
– Szépen kidolgozott. A vonalak olyan simák az alján – mutat fel rá –,
de az a része, ott… A rózsák vagy virágok. Hogyan lehet egyáltalán ilyet
kifaragni? Hihetetlen.
– Valóban – értek egyet. – És érdekes, hogy ilyen aszimmetrikus.
Valószínűleg elég szokatlannak számított akkor, amikor készült. Ez csak
hozzátesz a bájához.
– Igen – mosolyog lelkesen. – Nézze azt a részt ott, a közepén!
Mintha valami kelta minta, csomó vagy ilyesmi lenne.
– Á! – Felnézek az egybefonódó vonalakra, amik indákként
végigtekeregnek a fán, hogy aztán a tetején találkozzanak, és gyönyörű,
labirintusszerű mintát alkossanak. – Az az igaz szerelem csomója. A
szerelem, a ragaszkodás és a barátság szimbóluma a művészetben.
Bólint, mintegy elismerve azt, amit mondtam, de látszik, hogy csak
udvariasságból teszi.
– Á, ezzel nem sikerült megtérítenem, ugye? Nem lett hívő? – csóválom
a fejemet.
– Nem – nevet fel, és a recepció felé néz.
– Ennyire sürgős, hogy kijelentkezzen? – kérdezem tőle.
– Igen. Vagyis nem. Olyasmi. Nincs térerőm, pedig muszáj felhívnom
valakit, hogy értem jöjjön.
– Ó, idebent nem fog térerőt találni. Igazi rémálom – magyarázom. –
Szó szerint egyetlen pont van az egész helyen, ahol telefonálni lehet.
Megmutathatom, ha szeretné.
– Az csodás lenne! Köszönöm – feleli hálásan.
Kivezetem az épületből, majd le a lépcsőn.
– Nagyon szépen köszönöm – mondja. – Nem tartom fel, ugye?
Távozni készül, vagy most érkezett?
– Most érkeztem egy hosszú autóút után Manchesterből.
 – Próbáltam beazonosítani az akcentusát. Leedsre tippeltem volna, de
szörnyű vagyok a dialektusokban.
– Leeds? – csattanok fel teljesen felháborodva. – Most már azt kívánom,
bár ne ajánlottam volna fel magának a segítségemet!
Felnevet, ahogy elérjük a ház előtti teret. A terület halovány fényárban
úszik, ahogy a szobák fényének ragyogása bizonyos távolságonként
kiszűrődik a homlokzatra. Az épület előtt hatalmas szökőkút áll, ahhoz
vezetem. Gyönyörűen díszített, a szinteket kígyókként fonódó kőlevelek és
-rózsák ékesítik.
A tetején egy megdermedt fiatal nő táncol, kezében egy furulyaszerű
hangszerrel. Ruhája meglebben, karját kitárja.
– Hű! Ez lenyűgöző – mondja a szökőkutat nézve. – Lefogadom, hogy
még szebb, amikor bekapcsolják.
– Nos, itt van térerő. Próbálja ki!
A kabátzsebébe nyúl, és előveszi a telefonját. Fehér fénye megvilágítja
az arcát, amikor megnyom rajta egy gombot.
– Igaza volt. Egy aprócska térerőjel – mondja, majd felhív valakit, és a
füléhez emeli a telefont.
Hirtelen betolakodónak érzem magam, így lassan elsétálok a szálloda
felé.
– Jellemző! – kiáltja. Megpördülök, és ismét ránézek. – Itt küszködöm,
hogy felhívjam, és… hangpostára kapcsol. Pár perc múlva újrapróbálom.
– Vágyik addig társaságra? – kérdezem. – Most már kíváncsi vagyok,
hogy alakul ez a küldetés.
– Ha gondolja… – feleli.
Leül a szökőkút szélére, és kinéz a sötétbe, amerre a dombok
magasodnak.
Helyet foglalok mellette.
– És maga jön vagy megy?
– Jó kérdés – nevet fel halkan. – Fogalmam sincs. – A hajába túr, majd
összefűzi az ujjait a térdén. – Csak pár órája érkeztem, de lehet, hogy ma
este elmegyek.
– Oké… Egyedül van itt?
– Igen. Vagyis nem. A csoporttal vagyok itt. A művészeti foglalkozáson.
De nem hiszem, hogy készen állok rá – magyarázza halkan, és ránéz a
telefonjára.
– Miért nem?
 Egy ideig hallgat, lebámul a kövezetre, és összeérinti bakancsa orrát,
mielőtt válaszolna.
– Elég nehéz időszakon vagyok túl. Hat hónappal ezelőtt kicsit
összeomlottam, és most próbálok túljutni rajta.
– Á, oké. Sajnálom.
Udvariasan rám mosolyog egy olyan „tudom, hogy erre nem lehet mit
felelni” mosollyal.
– És mire vágyik, amije nincs meg?
– Ezt meg hogy érti? – kérdezi a homlokát ráncolva.
– Általában, ha rosszul alakulnak a dolgok az életünkben, az azért van,
mert szükségünk van vagy vágyunk valamire, amink nincs. A maga
életében ez mi?
Az előttünk tátongó sötétségbe mered, mintha válaszok után kutatna. Az
előcsarnokból kiszűrődő világosság meghitt fénybe vonja az arcát.
– Őszintén nem tudom – rázza meg végül a fejét. – Megvan mindenem,
amire vágyom. Támogató család, nagyszerű munka, jövőre férjhez
megyek…
– Szerintem van különbség aközött, amire szükségünk van, és amire
vágyunk. Magának kell rájönnie, miben különböznek.
– Talán csak el vagyok kényeztetve, és hálásabbnak kéne lennem azért,
amim van – jelenti ki határozottan.
– Nem hinném – érvelek. – Szerintem van itt más is, amit még nem lát.
De majd kideríti, mi az. Biztos vagyok benne.
– Lehet – feleli, majd felnevet, és kezét a kabátzsebébe dugja, hogy
melegen tartsa.
– Mi olyan vicces? – mosolygok.
– Csak emlékeztet valakire, aki bizonyára hasonló dolgot mondana, ez
minden.
Játékosan résnyire húzott szemmel nézek rá, amitől csak még jobban
nevet, majd témát váltok.
– És hogyhogy részt vesz ezen a művészeti foglalkozáson?
– Évekkel ezelőtt nagyon odáig voltam a művészetért, vagyis főleg a
fotózásért, úgyhogy a családom befizetett rá. Úgy gondolták, ez majd segít,
hogy ismét megtaláljam önmagam.
– Hát, ha számít a véleményem, szerintem érdemes lenne végigcsinálnia.
Úgy hangzik, sokat nyerhet vele. A művészet általában képes lecsillapítani
a lelket.
 – Gondolja? – kérdezi meglepetten, és oldalra billenti a fejét. – Nem
gondoltam volna, hogy ennyire rajong a művészetért.
A művésztípusok elég kirívó személyiségek, maga pedig olyan…
– Milyen?
Végignéz rajtam.
Aggódni kezdek, hogy hanyag a megjelenésem. Már pár napja nem
borotválkoztam, és mivel sötét a szőröm, arcomon máris a borosta és a
szakáll közti állapot látszik.
– Normális – fejezi be végül.
Felnevetek.
– Nos, én meg nem gondoltam volna, hogy olyan megtört típus, mint
amilyennek mondja magát. Gondolom, a látszat néha csal, nem igaz?
– Lehet – mosolyog. – És maga miért jött ide?
– Csak kimozdultunk a barátokkal a hétvégére – felelem. – Mi lenne, ha
aludna egyet a dologra? És majd holnap eldönti.
Ekkor megszólal a telefonja. Előhúzza a kabátzsebéből, a kijelzőre
pillant, majd rám néz.
– Jobb, ha felveszi. Örülök, hogy találkoztunk. Ó, amúgy Jamie vagyok
– teszem hozzá gyorsan, ahogy visszabaktatok az épület felé.
– Stephanie – feleli mosolyogva, majd felveszi a telefont.

A teremben mindenütt festőállványokat, rajzszeneket és akrilfestékeket

látni. Tettek be pár hősugárzót is, valószínűleg azért, hogy a modell ne
fagyjon halálra, amikor ő következik.
A meleg levegő halkan zúgva kavarog körülöttünk.
– Üdv mindenkinek! A nevem Jamie Dobson, én tartom ezt a
rajzkurzust…
A résztvevők a munkaállomásuk mögül figyelnek, lelkesen várják, hogy
nekikezdjünk. Elismerően bólogatnak, ahogy a tapasztalataimat sorolom, és
elmondom, hogy huszonnyolc éves vagyok, a Central Saint Martinson
végeztem kiemelkedő eredménnyel, ismert művészeknél
gyakornokoskodtam, és már volt kiállításom a környéken.
Ekkor észreveszem őt a terem végében, onnan mosolyog rám.
– Ezek szerint végül úgy döntött, hogy marad? – kérdezem tőle, amikor
a bevezető után odamegyek hozzá.
Nevetve, hitetlenkedve rázza a fejét.
– Mit mondhatnék? Sikerült rábeszélnie.
 A következő pár órában különböző beállításokat rajzolunk: mindenféle
tárgyak elrendezését a szoba közepén, pár gyümölcsöt, majd egy modellt.
– Kérem, ne nézzen ide, szörnyű lett! Rettenetesen megy az emberalak –
mondja Stephanie, és próbálja eltakarni az állványát, amikor körbemegyek
a teremben.
– Nem, dehogy. Tetszik, ahogy itt a fényt ábrázolja. Szép munka!
– Mármint itt, ahol csak feketére színeztem a szék körül? De nem ez a
lényege a feladatnak, nem?
– A lényeg, hogy értelmezze azt, amit lát. Nem az, hogy tökéletes orrot
vagy kezet rajzoljon – magyarázom. – Egyébként is, az árnyékolás nagyon
fontos eleme a ceruza-és szénrajzoknak.
Felemelem az ujjamat, és körülbelül egy centiméterre tartom az
állkapcsa bal felétől, mintha csak arra kérném, hogy egy kissé emelje fel a
fejét.
– Amikor lerajzol egy arcot, nem csupán egy vonalat rajzol – mondom,
és ujjamat végighúzom a levegőben, az arcával párhuzamosan. Zöld szeme
végig az enyémet nézi. – Sok rajznál éppúgy fontos észrevenni azt, amit
nem lát, mint azt, amit igen.
Halkan felnevet.
– Ezt nem igazán értem.
– Néha csak akkor veszünk észre valamit, ha köré rajzolunk…
Ha észrevesszük, mi rejlik az árnyékokban. Érti?
– Igen – suttogja.
– Jamie, ránézne erre a kézre? Teljesen elrontottam! – kiáltja egy férfi a
terem túlsó végéből.
Tekintetünk még egyszer egymás felé rebben, majd elindulok, hogy
ránézzek a férfi munkájára, őt pedig otthagyom, hogy megrajzolja az
árnyékokat.

Az egész napos kurzus után csak egy kis friss levegőre vágyom.
Imádok tanítani, de fárasztó tud lenni. Amikor kilépek az épületből, és
elindulok a körülötte lévő füves téren, észreveszem, hogy valaki ül az egyik
padon, egy óriási tölgyfa alatt.
Elmosolyodom, amikor rájövök, hogy ismét Stephanie az.
– Pózoljon! – kiáltja, és rám irányítja a fényképezőgépét.
Zsebre tett kézzel megállok, testsúlyomat az egyik lábamra helyezem, és
elnézek a távolba. A legjobb katalógusmodell-megtestesítésem.
 – Hogy tetszik, drágám? – kiáltom vissza a legjobb manchesteri
akcentusommal, ahogy igyekszem előhívni a bennem rejlő szeszélyes Liam
Gallaghert.
– Csodás, drágám! Irány Milánó! – feleli, miközben odasétálok hozzá.
– Nem bánja, ha csatlakozom? – kérdezem, és a padon lévő üres helyre
intek.
– Nem, dehogy – mondja, kihúzza a füléből az iPod fülhallgatóját, és a
kabátzsebébe gyűri.
– Örülök, hogy úgy döntött, marad.
– Igen, én is. Közel sem volt olyan rossz, mint amilyenre számítottam.
És büszke vagyok magamra.
– Helyes. Mármint nem tudom, miért, de jól teszi.
– De nem hiszem el, hogy nem említette meg, hogy maga az egyik tanár
ezen az átkozott kurzuson!
Nevetve felé fordulok, és vállat vonok.
– Nem volt lényeges. Sokkal jobb volt adni a menő idegent, akinek
megnyílhat. Talán nem marad itt, ha tudja, hogy ismét találkozunk.
– Öhm, ki mondta, hogy menőnek gondoltam?
– Művész vagyok, úgyhogy még szép, hogy menő is! Nem, igaza van.
Csak egy művészetmegszállott vagyok, akiből nem lett rendes művész. De
jó itt nekem az oldalvonalon is.
– Hogy mi? Ó, ugyan! – visítja, és játékosan megbök a könyökével. –
Hallottam, miket ért el, maga sorolta fel.
– Lehet – felelem nevetve. – Mit szól egy italhoz? Kihozok egy üveg
bort. Kerítek takarókat is. Tökéletes az este a csillaglesre.
Felnéz, és megcsodálja az eget, ami percről percre sötétebbé válik, és
pár pillanatig hallgat.
– Stephanie?
– Igen? Öhm, elnézést – mondja. – Egy ital. Oké, de csak egy pohárral.
Nem akarok holnap másnapos lenni.
– Rendben van. – Felugrom, és visszaindulok az épülethez, de közben
megfordulok, és visszakiáltom: – Milyen legyen? Vörös vagy fehér?
– Fehér – kiáltja vissza. – Utálom a vöröset.
– Én is – felelem.
Sikerül kölcsönkérnem pár nagy, vastag, tartánmintás takarót, ami
jellemző az ilyen helyekre. Magunk köré kanyarítjuk őket, Stephanie még a
haját is betűri alájuk hátul, de az arca körül szabadabban lebeg.
Megígértetem vele, hogy senkinek sem mondja el, hogy ilyen takarókat
használtam, mivel „kemény északinak” kéne lennem, így maradjunk
annyiban, hogy csak az ő kedvéért csinálom.
Egyre csak beszélgetünk és nevetünk, immár tegezésre váltva.
Annyira különböző az életünk – én egy kemény gimnáziumba jártam, ő
viszont fizetős magániskolákba –, de nagyon hasonlítunk művészet-,
irodalom-és zeneszeretetünkben.
Ráadásul egyikünk sem bírja a Queent.
– A Bohemian Rhapsody-t imádom – mondja –, de a többit nem értem.
Csupa kiabálás és dráma.
Ahogy azt megjósoltam, szép tiszta az ég, a csillagok fényesen
ragyognak.
– Most már megkérdezhetem, mi történt pár hónappal ezelőtt?
Mert most elég összeszedettnek tűnsz.
Vállat von.
– Elég hosszú történet. Egy időre elveszítettem önmagam.
– Homályos válasz. Szép! – viccelődöm, hüvelyk-és mutatóujjamat
összecsippentve felemelem a kezem, és kacsintok.
– Igen, ez elég jól megy, nem gondolod?
– Nagyon is – értek egyet. – A családod hogyan reagált?
– Hát erre nehéz válaszolni.
– Hogyhogy?
– A családom nem az a beszédes típus. Tele vagyunk tabutémákkal.
– Mindig ilyenek voltak?
– Nem – feleli, és nagyot kortyol a borból. – Na mindegy, most te mesélj
a családodról, a szüleidről! Vannak testvéreid?
– Egyke vagyok. Anyu továbbra is Manchesterben él. Apu kiskoromban
elhagyott minket. Tízéves korom óta nem láttam.
– Ó, sajnálom…
– Ez van.
– Nos, biztos vagyok benne, hogy ő járt rosszabbul, amiért nem ismerhet
– jegyzi meg pozitívan, hogy feldobja a beszélgetés hangulatát, ami több
szempontból is kellemetlenné vált. – Mindegy, mesélj még magadról!
– Nincs sok mesélnivaló. Egy iskolában tanítok, és ha időm engedi, a
saját alkotásaimon dolgozom. A garázs a műtermem.
 – Ó, elképesztő, hogy tudsz alkotni! – feleli lelkesen. – És mi a nagy
álmod?
– Az álmom?
– Aha.
Pár pillanatig elgondolkozom, az égre meredve fontolgatom a
válaszomat.
– Hogy hivatásos művész legyek, és meg is éljek belőle.
A legjobb haverom, Cal divattervező. Most alig keres valamit, de előbb-
utóbb sikeres lesz. Az ő munkáját legalább már láthatják az emberek. Mi
ketten és a feleségem a legjobb barátok voltunk az egyetemen.
– Ó, az fontos, hogy olyan ember legyen a párod, aki értékeli a
művészetet – mondja Stephanie. – Hogy hívják?
– Helen. És igen! Imádja, hogy ilyen kreatív vagyok.
– Azt elhiszem. Mióta vagytok együtt?
Rámosolygok.
– Tizennyolc éves korunk óta.
– Tényleg? Ez elképesztő!
– A Saint Martinson találkoztunk. Csodás tervező, a reklámiparban
dolgozik Manchesterben.
– Ó, értem, akkor ő inkább a kereskedelmi vonalat választotta?
– Igen, sokkal észszerűbben gondolkozik, mint én. Attól tartok, kettőnk
közül én vagyok a tipikus bohém, romantikus művész.
– És mikor házasodtatok össze?
– Három évvel ezelőtt. Még nincs gyerek. Mindenki ezt kérdezi –
forgatom a szemem.
– Szerintem sem kell sietni. Egy ideig én sem tervezek gyereket – ért
egyet, és kortyol a borból.
– És… – bököm meg a karját. – Mi a te álmod? Az ujjadon lévő
hatalmas kőből látom, hogy eljegyeztek. Nagy, különleges esküvőt
terveztek?
– Igen, nagy esküvő lesz jövő júliusban – feleli, és közelebb emeli a
kezét az arcához, a gyémánt szikrázik az épületből kiáramló fényben.
– Mindig is ilyen esküvőre vágytál?
– Nagyon szép lesz. Egy káprázatos kastélyban tartjuk, ami kábé
egyórányira van, van vizesárka is, meg minden. Matt találta, és tökéletesnek
ítélte – áradozik.
– Hol találkoztatok Matt-tel?
 – Kábé négy éve történt, amikor Londonban éltem. Egy bulin.
Őszintén szólva elég nehéz időszakon mentem keresztül akkoriban, de
ez csak később tudatosult bennem – magyarázza, és szorosabbra húzza
maga körül a takarót. – De ő végig kitartott mellettem. A családi
vállalkozásunkban dolgozik értékesítési vezetőként. Én is ott dolgozom
marketingmenedzserként.
– És boldog vagy?
– Igen, persze! – válaszolja, és úgy néz rám, mintha bolond lennék, hogy
ilyet kérdezek. – Mármint itt van a gyűrű, kitűztük az időpontot,
meghívtunk száz közeli családtagot és barátot…
– Csak százat?
– És különben is – nevet –, Matt nagyszerű ember. Amikor rám néz,
biztonságot lát, a feleségét, jövendő gyermekei édesanyját…
– Biztos vagyok benne, hogy inkább azt látja, amit én: egy okos, vicces,
intelligens, gyönyörű fiatal nőt.
– Nem – vágja rá, és rám pillant. – Matt rám néz, de nem lát engem. Van
különbség.
Hirtelen elfordítja a tekintetét, nem tudja, hova nézzen.
– Igen – felelem halkan –, van.
Mindketten hallgatunk. Tekintete ismét találkozik az enyémmel. Ez az a
pillanat, amikor hirtelen közelebb érzed magad a másikhoz, amikor a szíved
egy kicsit gyorsabban kezd dobogni. Mintha egyszer csak bizonytalan
szakadék húzódna kettőnk között, az egymástól pár centire lévő arcunk
között.
Mintha egy örökkévalóságig tartana, de a legtöbb erős érzelmi töltetű
pillanathoz hasonlóan itt is valójában csak pár másodperc telik el. Olyan
sokáig beszélgettünk, és most csönd van. Csak a légzésünk hangját hallom,
aminek üteme jelentősen felgyorsult.
Ahogy az arcunk lassan egymáshoz hajol, ajka épphogy csak súrolja az
enyémet. Majd mindketten azonnal elhúzódunk egymástól.
A csönd még hosszabbra nyúlik, csak most kínos zavar tölti ki.
– Jézusom! Öhm, annyira sajnálom – mondom, és leteszem a poharamat
a fűre, majd lehúzom magamról a takarót.
– Nem, én sajnálom! – feleli. – Istenem, mi a fene történt?
– Fogalmam sincs. Valószínűleg csak túl sokat ittunk – hazudom.
Egyikünk sem kifejezetten részeg, de muszáj mondanom valamit, mert nem
tudom, mi történt az imént. – Jobb, ha megyek.
 Felállok, és mélyeket lélegezve elaraszolok tőle.
– Igen, persze. Menj, én még maradok egy kicsit.
– Rendben leszel? – kérdezem a hajamba túrva.
– Igen, teljesen – feleli, és felhúzza a térdét a mellkasához.
– Oké, nos… Holnap még valószínűleg találkozunk, mielőtt elmész.
– Jó éjt, Jamie!

Csupán pár órát sikerül aludnom.

Mi… a… franc?
Az a majdnem csók…
Mi a fenét képzeltem? Mi a fenét képzeltünk mindketten? Soha semmi
ilyesmit nem tettem. Hála az égnek, hogy rögtön abbahagytuk, mielőtt
bármi történt volna! Nem is lett volna szabad hagynom, hogy idáig jussunk.
De olyan jól éreztem magam vele! Szerettem volna jobban megismerni. Van
benne valami…
Másnap nem találkozunk. Nincs ott egyik foglalkozásomon sem.
Amikor a kurzus véget ér, és mindenki kijelentkezik, a recepció tele van
emberekkel. Mindenki a kandalló köré gyűlik, ahol akaratlanul is
felpillantok a falon lógó táblára, ami az első beszélgetésünket elindította.
Mosoly suhan át az arcomon, miközben a soromra várok, hogy leadhassam
a kulcsomat.
– Jamie?
Megfordulok, és Stephanie áll előttem, immár sokkal boldogabban, mint
legutóbb, amikor itt találkoztunk. Mosolya kiemeli az arccsontját, orra kissé
felfelé ível, és enyhén ide-oda mozog, miközben beszél.
Gyönyörű.
– Stephanie! Már mész?
– Igen, Matt odakint vár. Csak el akartam búcsúzni.
– Á! Oké – mosolygok, hogy elrejtsem a furcsa csalódottságot, amit nem
igazán tudok hova tenni. – Nos, nagyon örülök, hogy megismerhettelek,
még ha csak ilyen rövid időre is.
– Én is.
Visszamosolyog rám, tekintetünk egybefonódik.
– És sok sikert mindennel! Folytasd a rajzolást, van benned potenciál –
biztatom.
– Úgy lesz. Lehet, hogy jövőre is eljövök – feleli, majd felveszi a
táskáját, és az ajtóhoz indul.
 Pár pillanatig mozdulatlanul állok, azon tűnődve, mondjak-e még
valamit. Ki vagyok én, hogy jó tanácsokat osztogassak? Főleg
olyasvalakinek, akit kevesebb mint negyvennyolc órája ismerek?
Ó, csessze meg! Úgysem látom többé.
– Steph!
A félig nyitott ajtóban megfordul, én pedig odasietek hozzá.
– Csak azt akartam mondani…
– Igen? – suttogja.
– Az emberek talán jobban meglátják a valós énedet, ha közelebb
engeded őket magadhoz.
Halványan elmosolyodik, és nyom egy puszit az arcomra.
– Köszönöm, Jamie.
Figyelem, ahogy lemegy a lépcsőn, és kisétál a parkolóba.
Ahogy egy szőke fickó kiszáll a kék sportkabriójából, megöleli, majd a
csomagtartóba teszi a táskáját. Aztán ahogy még egyszer hátrapillant az
ajtóra, amin át őt nézem, és beszáll az autóba.
 HARMADIK FEJEZET
2007. augusztus 18., szombat
Stephanie
Minden szögből ellenőrzöm a tükörképem a hotelszoba falán lógó, egész
alakos tükörben. Természetesen csinos szeretnék lenni. De az is fontos,
hogy a ruha ne legyen túl feszes, mert végig kajával fogom magam tömni,
és jó lenne, ha közben rendesen kapnék levegőt.
Végigfuttatom a kezem a szép, lyukhímzéses, rövid szoknyájú ruhámon,
és teszek benne egy fél fordulatot, hogy felmérjem, mennyire suhog. A
vállam felett hátrapillantva, a tükörben összehasonlítom a másik két
ruhával, amit hoztam, és amik most az ágy szélén hevernek.
Döntésképtelenül őrlődöm. Nemrég értünk vissza Thaiföldről, a
nászutunkról, és a bőröm már rég nem volt ilyen napbarnított, így három
olyan ruhát választottam, amiket alig hordok, mert nem illenek általános
elefántcsontfehér megjelenésemhez. Egy smaragdzöld, selymes, testhezálló,
magas nyakvonalú darabot, ami kiemeli a szemem színét; egy elegáns,
sárga, virágos ruhát, amit egy kiárusításon vettem, és egyszer sem volt
rajtam; és ezt, ami mellett végül döntök.
A kilátás lenyűgöző az ötödik emeletről. Bár Leeds modern város, mégis
megőrzött valamennyit régi jellegéből. A boutique hotelt, amiben szobát
foglaltunk, egy régi malomból alakították át, a plafonon ősi gerendák
látszanak, a szoba közepén fapillérek állnak, a falak egyenetlenek.
– Igyekezz, szülinapos lány! – dugja ki a fejét Matt a fürdőszobaajtón, és
a dezodor illata kiszáll a hálószobába. Elég fullasztó ebben a hőségben. –
Gyerünk! Vacsora előtt még sétálni akartunk.
– Jól van, ne idegeskedj! – forgatom a szemem. – Az a sok vásárlás
teljesen leszívott.
– Ja, a pénztárcámat is.
Játékosan kidugom felé a nyelvem, majd folytatom a készülődést.
Leülök az öltözőasztalhoz, és elvégzem az utolsó simításokat a
sminkemen. Kétségtelenül zöld szemem tűnik ki leginkább a vonásaim
közül. Egyesek macskaszerűnek jellemzik, és általában szemhéjtussal
emelem ki. A testem többi része azonban már nem annyira figyelemre
méltó. Nem mondanám, hogy olyan különleges szépség lennék. Az orrom
vége egy kissé felfelé ível, amit nem annyira szeretek, és Ebonyvel
mindketten anyu alkatát örököltük: nem vagyunk kifejezetten vékonyak,
inkább egészségesen domborodunk. Van csípőnk és mellünk, ami
valószínűleg majd problémát fog jelenteni, ahogy öregszünk, ha nem
figyelünk oda magunkra. De jelenleg hálásak vagyunk érte.
Kenek még fel egy kis vörös rúzst, majd benyúlok a piperetáskámba, és
végső mozzanatként előhúzom a parfümömet.
Mindig volt valami megnyugtató abban, amit anyu használt.
Épp megfelelő mennyiséget fújt magára: egy-egy gyors spriccelés a
nyaka mindkét oldalára, majd a csuklójára, amit aztán hozzádörgölt a
másikhoz. Végül pedig drámai mozdulattal permetezett egy kicsit a
levegőbe, a feje fölé.
Ez volt a kedvenc részem.
Táncot jártam a virág-és gyümölcsillatú részecskék keverékének leszálló
felhőjében, ami jázminos, barackos, vaníliás és borostyános robbanással
landolt derékig érő, arany hajamon. A húgommal egyre csak kuncogtunk,
miközben segítettünk anyunak kiválasztani a megfelelő ruhát a fontos
eseményre, amire apuval éppen készülődtek. Sok hasonlóra mentek.
– Óóó! Nem, drágáim! Abban nem lehet rendesen táncolni! – mondta
ilyenkor, és a homlokát ráncolva nézett a ruhára, amit előrángattunk a
szekrényéből. Az estélyit bárki más alkalomhoz illőnek találta volna, de
anyu más mérce szerint választott.
– Ehhez mit szóltok? – kérdezte.
– Igen! – sikítottuk Ebonyvel, és mint egy bűvész segédei, figyeltük,
ahogy magára húzza a legszebb, legtündöklőbb földig érő darabot, amit
valaha láttunk.
Az én elképesztő anyukám.
Mindig gyönyörű volt, tele élettel. A vörös rúzs, ami a védjegyévé vált,
kontrasztot alkotott természetes szőke hajával.
Ahogy ez a rúzs is az enyémmel.
Matt ötlete volt, hogy a szülinapom alkalmából Leedsbe jöjjünk a
hétvégére. Még nem jártam itt, és azt mondta, jobban fel kell fedeznünk az
ország északi részét. Az eddigi legtávolabbi pont, ahol megfordultam,
Durham volt, és az is csak azért, mert Ebony ott tanult jogot. És bár sok
részeg hétvégét töltöttem a newcastle-i bárokban, a durhami székesegyházat
egyszer sem néztük meg, amit most már szörnyen bánok. De hát ilyen a
diákélet, nem igaz?
 Idefele úton eszembe jutott Jamie, hogy mennyire felháborodott, amikor
leedsinek véltem az akcentusát, és jót nevettem magamban. Vajon mit
csinál mostanában? Ami azt illeti, gyakran vándorolnak felé a gondolataim.
Gyönyörű, párás nyári este van, az utcákon emberek nyüzsögnek. Matt-
tel kézen fogva sétálunk, ahogy az újdonsült házasokhoz illik, és a The
Calls mentén, Leeds központjának elbűvölő, régi városrészében lézengünk.
Csinosan felöltöztünk, feltettük a napszemüvegünket, jól nézünk ki.
Az étterem, ahova a születésnapi vacsorámra beülünk, egy hatalmas,
régi postaépületben kapott helyet. A mennyezetről nagy csillárok lógnak. A
falak mentén félkör alakú, bársonnyal fedett bokszok állnak, a köztes teret
pedig kisebb asztalok töltik ki. Imádom az éttermek moraját, szeretem
fürkészni az embereket. Matt kíváncsiskodónak tart, pedig csak szeretem
megfigyelni a viselkedésüket. Olyan sok mindent meg lehet állapítani
abból, amit az emberek nem mondanak el egymásnak.
Matt a telefonját nyomkodja, miközben bort rendelek.
– Megegyeztünk, hogy nem telefonozunk. El tudnád rakni? – kérdezem.
Folyton babrál rajta valamit.
– Csak megnézek valamit a Facebookon – feleli, mintha nevetséges
dolgot kértem volna. Az ujjai pár pillanatig még sebesen gépelnek, majd
visszacsúsztatja a telefont a zsebébe. – Jól van, szívem, most már csak a
tied vagyok.
Az étel nagyon finom. Az egyik ügyfél ajánlotta ezt a helyet Mattnek, és
igaza volt. Az étkezésünk hosszú, elnyújtott, épp ahogy szeretem.
– Innál utána egy kis koktélt? – kérdezem Matt-től. – A nyaralásunk
után furcsa lenne, ha az este végén nem innánk.
– Öhm, Steph – kezdi komoly hangon –, szerintem ha Kiko egyik
különleges Piña Coladájára vágysz, akkor itt rossz helyen keresgélsz.
Felnevetek.
– Ó, valóban különlegesek voltak, ugye? Hihetetlen, mennyi mindent
pakolt beléjük!
– Húsz százalék volt bennük az ital, nyolcvan pedig valami átkozott
katyvasz – feleli ő is nevetve. – És ne felejtsd el a csillagszórókat sem! És
azt, hogy mindezt egy porcelánkacsában szolgálta fel nekünk!
– Ó, milyen jó volt, ugye?
– Fantasztikus – mosolyog. – És lesznek még hasonló élményeink. A
következő lépés, hogy el kell kezdenünk házat keresni.
– Körbenézhetünk. Izgalmasan hangzik.
 – És szerinted mikor gondolkodjunk gyerekekben? – kérdezi
tárgyilagosan, és némi tintahalat lapátol a szájába.
– Még csak most házasodtunk össze. Nem gondolod, hogy egy kicsit ki
kéne élveznünk a közös időt? Hová sietünk? Különben is, mostanában
minden jól alakul, egy gyerek pedig nagyon nagy változás – felelem,
közben a bal hüvelykujjammal a jegygyűrűmet forgatom, és igyekszem
elűzni a hirtelen rám törő émelygést.
– Nem sietünk, de azért előbb-utóbb tervezünk vele, nem? Ez a
következő természetes lépés – jelenti ki. – Hogy megy a terápia?
Nem sokat mesélsz róla.
– Épp ez a lényege. Hogy bizalmas – vágom rá. – De jól megy.
Matt bólint.
– Akkor jó, az a lényeg. És milyen a nő?
– Jane? – kérdezek vissza döbbenten, hogy utána érdeklődik.
Soha nem beszélünk Jane-ről.
– Aha. Ott ül egy fehér köpenyben, miközben te a kanapén heversz?
– Persze. És közben arra kér, hogy az anyámról meséljek – mondom.
Erre nem válaszol, és nem is hibáztatom érte. Elfordítom a tekintetem,
azonnal megbánom ezt a felesleges megjegyzést.
– Sajnálom, drágám. Csak ezen a hétvégén nem akarok erről beszélni –
szabadkozom.
– Semmi baj. Nem kellett volna felhoznom – feleli, és megfogja a
kezem. – Minden rendben. És biztos vagyok benne, hogy végül jobban
leszel. Váltsunk témát!
Amikor a főfogás megérkezik, épp a kedvenc játékomat játsszuk: Mi
lehet a történetük? A szabályok egyszerűek: választunk egy csoportot/párt,
és a viselkedésük, beszélgetésük alapján megpróbáljuk kitalálni a
történetüket.
Eddig Matt azzal állt elő, hogy a tőlünk jobbra ülő négy férfi valójában
egy bérgyilkoscsoport, akiket azért küldtek, hogy kiiktassák a terem másik
végében hangoskodó nőket, mondván, milyen mocskos pillantásokat vetnek
feléjük. Szörnyen vicces, ahogy szinkronizálja őket, amikor beszélnek, és
sikerül félrenyelnem a boromat. Sokszor megnevettet.
– És ők? – kérdezi egy pár felé intve tőlünk balra.
Velünk egyidősek lehetnek. A nő csinos, élénk rózsaszín ruhát visel szív
alakú nyakkivágással. Sötét, hullámos hajára nyilván hatással van a levegő
páratartalma, de látszólag laza frizurába rendezte, sminkje visszafogottan
szép. A férfi vele szemben ül fehér, galléros pólóban. A haja és a borostája
szinte fekete, és egy amolyan kocka, de menő, fekete keretes szemüveget
visel.
Elmélyült beszélgetésük alapján olyan bizalmasság van közöttük, amit
ebben a teremben senki más nem érthet. Mintha rajtuk kívül nem lenne itt
senki. Tekintetük szinte keringőzik egymással. A nő néha lepillant az ölébe,
majd gyorsan ismét felnéz a férfira. Hipnotikus látvány.
– A fickó tutira arra játszik, hogy ma este megfektesse – közli Matt.
A férfi a párja felé nyúl, kezük félúton találkozik az asztalon.
Nem fogják meg egymás kezét, ujjaik csupán simogatják, játszanak
egymással. Lassan. Érzékien. Közben szemükkel végig flörtölnek. Bár
tudnám, mit mondanak! Az asztalon álló gyertya meghitté varázsolja a
jelenetet, és hirtelen feszengeni kezdek, hogy egy ilyen egyértelműen intim
pillanatot figyelek.
– Nem igaz – fordulok Matt felé. – Annál többről van szó.
– Pedig én mondom, ma este bejut a csaj bugyijába – forgatja a szemét
Matt.
– Azt cseppet sem kétlem. De rendes kapcsolatban vannak.
Egymásra vannak hangolódva. Hiszen nézz csak rájuk!
Matt cseppet sem visszafogottan megbámulja a párt, majd visszafordul
felém, és ismét megerősíti, hogy pedig igaza van.
– Még mindig a rózsaszín ködös időszakban vannak – jelenti ki.
– Egy és három randi között. Maximum. Az első pár randi után már
senki sem viselkedik ilyen nyálasan.
Valóban így lenne? Egy részem nagyon elszomorodik erre a gondolatra.
Mert amikor rájuk nézek, egy részem úgy akar érezni, mint ők.
De talán Mattnek igaza van. Egyesek egyszerűen nem ilyenek.
Matt-tel sosem voltunk ilyenek. Persze nekünk is megvolt a magunk
rózsaszín ködös időszaka. De az inkább a nevetésekről szólt, arról, hogy
minél több időt együtt töltsünk, és későig beszélgessünk, ilyesmikről.
Egyesek egyszerűen nem érzelgősek, és ez így rendben is van.
De honnan tudhatjuk, hogy a lehető legboldogabbak vagyunk?
Milyen érzés egyáltalán a boldogság?
„Ez életem legszebb napja”, „a legjobb barátomhoz mentem hozzá”,
ilyesmiket szoktak mondogatni. Az esküvőd napján egyszerűen minden a
legszebb és a legjobb. Elképzelem, ahogy ezek az emberek egész nap fülig
érő szájjal vigyorognak, mert képtelenek elhinni, hogy ehhez a hihetetlen
lényhez mentek hozzá. Ennek így kellene lennie? Kitart még utána is? Ez
lenne a boldogság? Vagy inkább átalakul egyfajta elégedettséggé? Az
elfogadható? Ilyen lenne a „megállapodás”?
– Talán igazad van – felelem mosolyogva.
Öt fogás után úgy érzem, majd’ kipukkadok, a következő egy hétben
talán nem is kell majd ennem. Hátradőlök a székben, és örülök, hogy ezt a
ruhát választottam.
– Ajándékozás! – jelenti be Matt, és előhúz egy krémszínű borítékot a
zakója zsebéből.
– Tessék? – kérdezem zavarodottan. – Hiszen ez a hétvége az
ajándékom. És különben is csak pár nap múlva lesz a szülinapom.
– Ez csak egy kis apróság. Egyébként meg én tőled tavaly egy karórát
kaptam a harmincadik születésnapomra, ami bizonyára egy vagyonba
került.
– Ez nem valami verseny, Matt. Tudtam, hogy imádni fogod, és csak ez
számít – pillantok az ajándékára, ami most ott pihen a csuklóján. Azt
vésettem bele: „Szeretlek, M. Csókol a te S-ed”.
Sosem veszi le.
– Nyisd csak ki! – sürget vigyorogva, mint egy izgatott gyerek.
Benyúlok a borítékba, és előhúzok belőle egy kis brosúrát.
Rögtön tudom, mi ez, amint meglátom a tetején virító helyszínt.
Elakadó lélegzettel igyekszem összeszedni magam, mielőtt reagálnék.
– Tavaly olyan jól érezted ott magad, hogy gondoltam, menj el most
októberben is – mondja magára büszkén.
– Művészeti tanfolyam Heathwood Hallban…
Izgatott rebbenést érzek a gyomromban, de igyekszem nem tudomást
venni róla.
– Köszönöm szépen. Imádom – mondom. Felé hajolok, és
megcsókolom.
– Tavaly egy csomót áradoztál róla, és jó volt ismét mosolyogni látni –
jegyzi meg éleslátóan. – Még ha kicsit meggondolatlan voltál is… De erről
nem beszélünk.
– Mire gondolsz?
– Rád. Ittál, pedig azt mondtad, nem fogsz.
– Ó, igen – sóhajtok.
Matt rögtön látta rajtam, hogy ittam, amikor értem jött Heathwood
Hallhoz, és rá is kérdezett, még mielőtt elhagytuk volna a birtokot.
Elmagyaráztam neki, hogy csupán két pohár borról volt szó, és teljesen jól
vagyok, de bűntudatom volt miatta – főleg a beszélgetésünk után az
odaúton. Azért, hála az égnek, megígérte, hogy apunak és Ebonynek nem
számol be róla.
Mielőtt elmegyünk, kiugrom a mosdóba. Amikor kijövök a fülkéből,
meglátom az érzelgős, hullámos hajú lányt, aki éppen kezet mos.
A tekintetünk találkozik a tükörben, és egymásra mosolygunk.
– Tetszik a ruhád – mondom neki. – Nagyon jól áll.
– Köszönöm – feleli lepillantva rá.
– Nagyon szép. Különleges alkalom? – kíváncsiskodom.
– Ami azt illeti, igen – feleli, és megigazítja a rúzsát. – Évforduló.
– Ó! Milyen csodás! – mondom egy kicsit lelkesebben, mint kéne. Há!
Igazam volt. Még ha csak egy éve vannak is együtt, az akkor is évforduló. –
Gratulálok!
– Köszi. Ezen a hétvégén vagyunk kétéves házasok – mondja fülig érő
vigyorral. Szinte kuncog, olyan izgatott.
Majdnem eltátom a számat. Az önelégültségem két pillanat alatt csap át
irigységbe.
– Azta! Ez elképesztő! De jó! Akkor nagyon szép hétvégét! –
hadoválom, mielőtt kisietek a mosdóból, és közlöm Matt-tel, hogy jólesne
egy koktél.
Pár órával később fehér, gyűrött ágyneműhalom közepén fekszünk. Az
ablakokat mintegy kétségbeesett próbálkozásként kitártuk, hogy némi
levegőt engedjünk a szex-és parfümillatú szobába.
– Honnan tudtad, hogy én vagyok az igazi? – kérdezem Matt-től,
miközben eligazgatja körülöttünk a pamut ágyneműt. Mindig nagyon
melege van nyáron.
– Hogy érted?
– Mitől voltam én más, mint a többiek? – kérdezem. – Mi fogott meg
bennem?
– Jó volt veled együtt lenni – válaszolja némi gondolkodás után.
– Oké, a volt múlt idő, és sok emberrel jó együtt lenni.
– Hát, te is tudod, hogy az utóbbi időben nehéz időszakod volt.
De ettől még nem szeretlek kevésbé, szívem.
– Ó, kösz!
– Ó, ugyan már! Honnan jött most ez?
 – Sehonnan – hazudom. – Csak kíváncsi voltam.
– Szexi vagy, kedves, vidám, sokat nevetsz – sorolja. – Ennyi elég?
Nagyon fáradt vagyok.
Okos, vicces, intelligens, gyönyörű.
– Igen. Jó éjt!
Átfordulok az oldalamra, háttal neki. Másodpercekkel később már
horkol is.

Nem tudok aludni.

Vicces, hogyan működik az agyunk, amikor az ágyban fekszünk. A
gondolatok úgy pattognak ide-oda, mint a fények egy telefonközpontos
kapcsolótáblán. Összefüggéstelenül, valahogy mégis kapcsolódva
egymáshoz, mint egy láncreakció…
Odaléptem hozzá, miközben a három részre osztott tükrű, sokfiókos
öltözőasztalánál ült, és feltett egy szoros gyémánt nyakláncot.
– Amikor felnövök, én is olyan akarok lenni, mint te, anyu – súgtam a
fülébe, majd felkuncogtam. Annyira csodáltam!
– Úgy lesz, édesem. Úgy szeretlek! – felelte.
Nyomott egy puszit a homlokomra, majd nevetve letörölte a rajta
keletkezett vörös rúzsfoltot.
– De kihez fogok férjhez menni? Ugyanúgy fog szeretni, ahogy apu
téged? – kérdeztem.
Eltöprengett a válaszon, és közben három különböző szögből figyeltem
az arcát a három tükörben.
– Drága Stephanie! Tudni fogod, amikor rátalálsz az igazira, és tudod,
honnan? – kérdezte huncut mosollyal.
Minden egyes szaván csüngtem, miközben beszélt, szememet tökéletesen
sminkelt arcára függesztettem.
– Egy zsúfolt teremben leszel, ahol más emberekkel beszélgetsz, és ő
közben képtelen lesz levenni rólad a tekintetét. Akkor is szeretni fog, ha nem
vagy tökéletes, mert egyikünk sem az. Szeretni fog, mert tökéletesen
tökéletlen vagy. Apu így szeret engem.
Kicsit zavarodottan néztem rá.
– Mit jelent az, hogy „tökéletesen tökéletlen”? – kérdeztem grimaszolva,
hátha rosszul ismételtem el.
Tekintete kissé ellágyult, mosolya elhalványult.
– Csak annyit, hogy emberek vagyunk, és néha hibázunk.
 – De hogy fog rám találni?
– Egyszerűen rád talál. Mert mindenkinek van egy társa, akinek a sors
szánta, és az univerzum egymás mellé sodor titeket, akár tetszik, akár nem.
Gondoskodik róla, hogy megtaláljátok egymást.
Hidd el! – mondta kacsintva.
De hogyan lehetünk biztosak benne, hogy akivel vagyunk, az ez a
valaki? Ilyesmit az embernek nem jut eszébe tizenkét évesen megkérdezni.
És most már túl késő megkérdezni tőle, mert elment.
 NEGYEDIK FEJEZET
2007. október 12., péntek
Stephanie
Késő délután érkezem meg Heathwood Hallba. Egyedül és időben.
Tényleg eltelt egy év, amióta itt jártam? Nem olyan festői, mint legutóbb. A
dombok fölött szürke, szitáló esőt hozó felhők gyülekeznek, szomorkás
időjárást ígérve a hétvégére.
A recepció körülötti rész nyüzsög a bejelentkezésre váró résztvevőktől.
Néhányukat megismerem. Aztán tekintetem a falon lévő táblára siklik.
Azon az úton találkozunk szembe a sorssal, amelyiken igyekszünk
elkerülni.
Valaki megkocogtatja a jobb vállamat. Megpördülök, és ő áll előttem.
Éppúgy fest, ahogy tavaly: ugyanazok a jóképű vonások, jégkék szem, ami
kontrasztot alkot sötét hajával. A rajta lévő fekete ing kiemeli magas, széles
vállú alakját.
– Jamie, szia!
Megcsap ismerős illata: a menta, levendula és szantálfa keveréke.
– Hát visszajöttél! – mondja mosolyogva, és kezét a farmere zsebébe
csúsztatja. – Jó téged újra látni. Hogy vagy?
– Jól, köszi. Dolgoztam a rajzaimon.
– Valóban? – kérdezi felvont szemöldökkel.
– Igen – jelentem ki büszkén. – Sok árnyékolást használtam, meg
mindenfélét, ami nincs is ott.
Tényleg gyakoroltam. Karácsonyra egy egész rajz-és festőkészletet
kaptam aputól, és rögtön ki is próbáltam őket.
– És látom, férjhez mentél – biccent a platina jegygyűrűm felé, amit az
eljegyzési gyűrűm tart fogva az ujjamon.
– Igen. Júliusban házasodtunk össze, és esett. Ennyit a nyári
esküvőről…
– Á, igen, az angol időjárás, gondolom – feleli együttérzőn.
– Bizony.
Közben végig egymás szemébe nézünk.
– Jobb, ha megyek, és felkészülök a holnapi első foglalkozásomra.
Rámosolygok.
 – Igen, persze. Jó volt téged látni.
Csak amikor már elment, akkor érzem meg az arcomból kifutó hőt, és az
ismét normális ütemű szívverésemet.

Miután leteszem a táskáimat a szobámban, visszabaktatok a földszintre,

a bárhoz, ahol a többiekkel beszélgetek, miközben olykor-olykor
odapillantok Jamie-re. Nagyon civilizált összejövetel, ahogy az emberek a
kedvenc műalkotásukról és némi politikáról beszélgetnek. Kicsit
kívülállónak érzem magam, és bár elfog a késztetés, hogy megragadjam a
legközelebbi borosüveget, szigorúan csak egy pohárral iszom.
Valahogy egy olyan csoport társalgásában találom magam, akik túlfűtött
stílusban osztják meg egymással véleményüket Jackson Pollockról, köztük
Jamie-vel. Figyelem, ahogy szenvedélyesen beszél a művészetről. Egész
testével kifejezi magát: kezével hadonászik, szeme élénken csillog, és
közben kissé előredől, mindenkit bevonva. És a többiek figyelnek is.
Lebilincselően beszél. Tekintete mindenkit magával ragad a csoportban,
köztük engem is.
A rövid művészeti kiselőadás után mindenki a bárpulthoz megy
rendelni, így Jamie-vel kettesben maradunk a sarokban.
Egyre csak mosolygok rá.
– Mi az? – kérdezi vigyorogva.
– Nagyon szereted a munkádat, igaz?
– Te nem? – kérdezi kissé csodálkozva.
– Nem mondanám, hogy ennyire imádok marketingmenedzser lenni –
felelem nevetve.
– Majd lesz valami, ami iránt te is ennyire fogsz lelkesedni.
Csak meg kell találnod, aztán csinálni. Mindenkinek van valami
ilyesmije.
– Ilyen egyszerű lenne? – vonom meg a vállam kissé zavarodottan.
– Igen – mondja, és kortyol egyet a söréből. – Egyébként nagyon csinos
vagy ma este.
– Köszönöm – pillantok le a leopárdmintás, garbónyakú, testhezálló
felsőmre, amit divatos trapézszárú farmerba tűrtem.
– Nem voltam benne biztos, hogy nem túl… Shania Twain-es-e.
– Nos, nincsen menő kocsim, sem különösen lehengerlő frizurám, és
annyira még csak okos sem vagyok, úgyhogy gondolom, ez nem nyűgöz le
annyira.1
 Mindketten nevetünk, iszunk, és kényelmesen elhelyezkedünk a
kanapén.
– Mesélj az esküvőről! – kéri.
– Óó, oké! Szóval…
– Jamie, elnézést a zavarásért, elrabolhatlak egy öt percre? – kérdezi
Bob, a kurzus vezetője, miután előbukkant a semmiből.
Jamie röviden rám mosolyog, eltátog egy „bocsi”-t, majd hagyja, hogy
elrángassák. Amúgy is későre jár, úgyhogy felmegyek a szobámba, hogy
kipihenjem magam a holnapi kurzusra.

Amikor másnap reggel elhúzom a függönyöket, odakint borús, őszi

égbolt fogad.
Ma fotózással kezdünk. Rövid szemináriumon veszünk részt a
tanárunkkal, Tommal, majd kimegyünk fotózni. Ezt a kurzust nagyon
élvezem. Imádom megörökíteni a dolgokat, mint az időben megdermedt
pillanatokat. Megörökíthetem egy fa mozgását a szélben, miközben
ugyanezt a pillanatot soha többé nem fogom látni. A hullám is mindig
máshogy fodrozódik ki a partra. De leginkább az embereket szeretem
megfigyelni. Mint például azt a párt az étteremben Matt-tel. Van valami
különleges abban, hogy tanúi lehetünk egy pillanat törtrészének, és
megörökíthetjük. Az emberek viszonyulását egymáshoz. Az öröm, a harag,
a szomorúság, a boldogság, a csalódottság, a vágy megnyilvánulásait. Mert
ugyanezt az érzelmet ugyanebben a formában nem lehet ismét
megtapasztalni. Ahogy ráncok képződnek az emberek szeme körül, ahogy
mozdul a szájuk. Ez minden egyes alkalommal más.
Odamegyek az épület elé, ahol pár tanár beszélget. Tom éppen felmutat
a homlokzatra, úgy magyaráz valamit.
– Hogy boldogul, Steph? – kérdezi.
– Ó, remekül! – felelem, és a fülhallgatóm egyik felét kihúzom a
fülemből. – Meg akartam kérdezni, hogy fényképezhetünk-e embereket is.
– Igen, persze. Ha beleegyeznek. De szerintem mindenki elfoglalt.
– Én segítek, ha szeretnéd – ajánlja fel Jamie.
– Szeretnék pár természetes képet lőni, a háttérben a tájjal.
– Oké, szívesen. Úgyis van egy szabad fél órám.
Kimegyünk a fűre, el a fa mellett, ahol tavaly az a furcsa pillanatunk
volt. Vajon neki is eszébe jutott? Aztán azon gondolkozom, mit
mondhatnék, hogy eltereljem erről a figyelmemet. Megkérdezem, hogy telt
neki ez az egy év, mire mesél pár vicces történetet a tanítványairól, a
görögországi nyaralásáról, és arról, hogy a legjobb barátja, Cal
megházasodott, az esküvő Vegasban volt.
– Ráadásul nem is szólt róla, amilyen mocsok – mondja. – Oké,
szóval… Hogyan szeretnéd? – kérdezi.
Olyan, mintha rajtunk kívül kilométerekre nem lenne senki.
Olyan nagy a csend, hogy szinte hallani a legapróbb rezdüléseket is.
– Kinéznél a dombok felé? Mintha elámulnál tőlük – mondom nevetve.
A szemem elé emelem a fényképezőgépet, és mély levegőt veszek.
Jamie viccesen döbbent kifejezést vág.
– Nem, ez egy kicsit sok. Kicsit vissza tudnál venni, légyszi?
– Bocsánat, Mario Testino! – mondja faarccal.
Aztán elfordítja a fejét, elnéz a hegyek felé, és én egy pillanatig
habozok, mielőtt kattintanék, hogy a lencsén át megcsodáljam markáns
állkapcsát. Kissé bozontos, hátrafésült haja tökéletesen illik a tájhoz.
Nagyrészt egyenes, de a tarkójánál enyhén göndörödik. Széles vállú alakja
határozottan áll a kép középpontjában. A magas, sötét hajú, jóképű férfi
igazi megtestesítője. A nők valószínűleg jóvágásúként jellemeznék, olyan
letisztult, szexi módon.
Katt!
– Anyu mindig azt mondta, hogy egy néma, megörökített kép többet
mond, mint egy teljes beszélgetés, ha eltaláljuk a megfelelő pillanatot –
indulok tovább, és intek neki, hogy kövessen.
– Teljesen igaza van. Ugyanez igaz a portrékra is. Nagyon sokat
elárulnak. Rendkívül hatásosak tudnak lenni. Akkor édesanyádat is érdekli
az ilyesmi?
– Micsoda?
– A fotózás. A művészet.
– Ó… – felelem. Kicsit váratlanul ér a dolog, ami nevetséges, hiszen én
hoztam fel. – Nem. Vagyis igen, érdekelte. De már meghalt.
– Ó, Stephanie, nagyon sajnálom.
– Semmi baj. Már régen történt. Még csak tizenhárom éves voltam.
– Nehéz, amikor gyerekkorunkban elveszítjük az egyik szülőnket.
Mindegy, hogy meghal vagy örökre elhúzza a csíkot.
Megváltozik a család dinamikája.
– Igen, így van…
 – Amikor apám elment, sokáig anyámat hibáztattam. Nyilván nem az ő
hibája volt. De olyan dühös voltam! Nem volt testvérem, úgyhogy egyedül
birkóztam meg vele. Minden dühömet a művészetbe öltem, ez segített
átvészelni. Így tudtam levezetni az érzéseimet. Minden szabadidőmet a
rajzteremben töltöttem, nem akartam hazamenni. Órákon át csak rajzoltam,
festettem. Főleg az nyűgözött le, amikor embereket rajzoltam, magával
ragadott a portré.
– Megértem – felelem. – Én a zenéhez fordultam.
– Ááá! Szóval ezért van folyton nálad az iPodod? – kérdezi.
– Igen – válaszolom, és nem igazán sikerül elrejtenem a döbbenetemet,
hogy ilyesmit észrevett. – Azt hiszem, olyan ez nekem, mint a
kisgyerekeknek a kedvenc plüssállatuk vagy takarójuk, ezzel menekülök el
a valóság elől. Kamaszkoromban…
Elhallgatok, mielőtt még többet mondanék. Kizárt, hogy erről
beszámoljak neki. Még Mattnek és Ebonynek sem meséltem róla.
– Igen? – Zavarodottnak tűnik.
– Ó, semmi – felelem könnyedén, és legyintek, hogy témát váltsunk.
Jamie résnyire húzott szemmel, gyanakodva méreget, mintha tudná,
hogy rejtegetek valamit, mire pimaszul rámosolygok.
– Festés közben muszáj zenét hallgatnom – vallja be, miközben
mellettem lépked. Olykor kezemet a karjára téve megállítom, hogy lőjek
pár képet. – Ez számomra fontos. A művészethez hasonlóan ez is az ember
részévé válik.
– Igen, egyetértek. – A fényképezőgép lencséjén át figyelem.
A földet nézve, zsebre dugott kézzel áll, haja vége az arccsontját súrolja.
– És milyen most a kapcsolatod édesanyáddal?
– Sokkal jobb. Rettenetesen érzem magam a kamasz éveim miatt, az
mindkettőnknek nehéz időszak volt. De ezt csak később, már felnőttként
fogtam fel teljesen. És a te kapcsolatod édesapáddal?
– Hogy őszinte legyek, nem igazán jutottunk túl anyu elvesztésén.
Szerintem egy része vele halt. Jól kijövünk, de már nem ugyanaz. Közel
sem.
Jamie bólint, mintha megértené. Hihetetlenül könnyű vele ezekről a
dolgokról beszélgetni.
– Mit szólnál, ha én is lefényképeznélek téged? – veti fel.
– Inkább ne! – felelem határozottan. – Szeretek fotózni, de nem szeretek
rajta lenni a képeken.
 – Oké – mosolyog. – Esik? – kérdezi Jamie, és felpillant az égre.
– Csináljunk még gyorsan pár képet, aztán menjünk be, mielőtt ömleni
kezd!

Az este ugyanúgy zajlik, mint előző évben. Udvarias beszélgetésbe

elegyedem más résztvevőkkel, de úgy tűnik, főleg Jamie-t érdekli, mit
csinálok. Észreveszem, hogy a vacsora alatt néha felém sandít egy másik
asztaltól. Hipnotikus mosolya még magával ragadóbb a gyertyafényben és
az egy-két pohárnyi sauvignon blanc után.
Amint véget ér a vacsora, a társaság feloszlik, de én még nem akarok
visszamenni a szobámba, így inkább a bárpulthoz megyek újabb italért.
– Miért mindig csak mi ketten vagyunk itt az egyetlen harminc év
alattiak? – töpreng Jamie, amikor csatlakozik hozzám.
– Mert a művészet az idősek hobbija? – tippelek nevetve.
– Elnézést, drágám! Megengedné…?
Egy idősebb nő és a barátja kettőnk közé furakszik, teljesen
félbeszakítva a beszélgetésünket. Láthatóan kicsit spiccesek, és bizonyára
ömlengeni akarnak Jamie-nek, hogy milyen csodálatos volt a mai
foglalkozása.
– Persze, a maguké – intek Jamie felé.
Még mielőtt Jamie észbe kapna, már el is hurcolják – miután vettek neki
egy whiskyt –, de még hátrafordul, és a válla felett felém tátogja, hogy:
„Segíts!” Nevetve megemelem felé a poharamat, miközben valójában
megkönnyebbülök. Talán jobb, ha nem vagyok a közelében, miután már
ittam.
Boldogan üldögélek egyedül a tűz mellett. Felsőm hosszú ujját a
kezemre húzom, mint a kamaszok. Ezt a szokásomat sosem nőttem ki.
– Oké, gyerünk! Mennünk kell – súgja Jamie sürgetően a jobb fülembe.
– Ezek szerint sikerült elmenekülnöd – jegyzem meg kuncogva.
– Egyelőre. Gyere, menjünk ki!
– Oké, hozok egy üveg fehérbort – felelem mosolyogva, és elűzök
minden gondolatot, miszerint ez nagyon rossz ötlet.
Elmegyünk a szökőkút mellett, rajta a táncoló lánnyal, és épp
megindulnánk a fa felé, amikor zuhogni kezd az eső, a cseppek
visszapattannak a földről. Az ilyen égszakadásban másodpercek alatt
csuromvíz lesz az ember, és nehéz eldönteni, hogy nevessünk vagy
bosszankodjunk.
 – A francba! B terv? – kiáltja Jamie. Grimaszolva résnyire húzza a
szemét, hogy lásson a szakadó esőben.
– Vissza a bárba? – kiáltom én is.
– Ott nem tudunk rendesen beszélgetni.
Mielőtt még végiggondolhatnám, mit mondok, azt javaslom:
– A szobámba? Igazából lakosztály, vannak kanapék meg asztalok.
– Oké! Menjünk!
Berohanunk, majd fel a nagy ívben kanyargó lépcsőn a Csillagfényes
Szobába. Miközben a kulccsal matatok, esővíz csöpög rólunk.
Amikor Jamie-vel vagyok, csak úgy repül az idő. Hihetetlen, mennyi
közös van bennünk, és mennyire meg tud nevettetni.
Órákon át ülünk a szobám kanapéján, miközben a kinti mennydörgést
hallgatjuk, és nézzük a villámlásokat. Csak az éjjeliszekrényen álló lámpa
világítja meg a szobát. Lágy, bensőséges hangulatot sugároz, ami illik a régi
épülethez és a kinti időjáráshoz.
A kanapé egyik sarkában kucorgok, térdemet felhúztam a
mellkasomhoz. Jamie pár centire ül tőlem, karját kinyújtja a háttámlán, így
ujjai néha súrolják a hajamat. Fehér inge, aminek feltűrte az ujját, és
kigombolta legfelső gombjait, kontrasztot alkot sötét vonásaival. Hozzá
farmert húzott, így inkább fest modellként, mint művészként.
– Örülök, hogy visszajöttél, többször eszembe jutott, hogy vajon mi
lehet veled – mondja.
– Nem terveztem. Ami azt illeti, a férjem fizetett be.
– Ó, oké – feleli kissé csalódottan. – Mindenesetre úgy tűnik, az
univerzum azt akarta, hogy visszagyere, Miss Cinikus.
Felnevetek.
– Megint ez az univerzumos hülyeséged.
– Csss! Még a végén meghallja! – figyelmeztet, és mutatóujját a szája
elé emeli, hogy hallgassak. – Közben jobb, ha megyek – néz az órájára. –
Nem akarom, hogy miattam ne legyen meg a szépítő alvásod.
– Igen, észre sem vettem, hogy már ennyi az idő – hazudom.
Körülbelül az utolsó egy órában kezdtem kellemetlenül érezni magam,
azon tűnődve, hogy ez vajon hogyan fog végződni.
Mindketten felkelünk a kanapéról, és megállunk egymással szemben. A
gondolatok sebesen kavarognak a fejemben.
Megöleljem? Megpusziljam? Merek olyan közel lépni hozzá?
 – Hát, jól éreztem magam… ismét – mondom neki, miközben kikísérem.
És akkor még enyhén fogalmaztam.
– Én is – feleli.
A rövid séta az ajtóig szomorúsággal és félelemmel tölt el. Mi van, ha
most látom utoljára? Lehet, hogy jövőre nem jön vissza.
El akarom neki mondani… Nos, mondani akarok neki valamit, de
fogalmam sincs, mit. Vajon ő is erre gondol?
Ő éri el elsőnek az ajtót, és a kilincs után nyúl. Aztán megtorpan.
Amikor megfordul, hogy rám nézzen, épp előtte állok, közelebb, mint
egy egyszerű barát. De ez nem akasztja meg, nem fordítja el a tekintetét.
Egyenesen a szemembe néz. Egyikünk sem szól semmit. Kissé hátra kell
döntenem a fejem, hogy felnézhessek rá.
Ujjai az elülső pár tincsembe csusszannak, a fülem mögé. Két kezét
finoman a nyakamra simítja. A szívem hevesen ver, ahogy közelebb lépek
hozzá. Ajkunk egymáshoz közelít, ám még mielőtt találkoznának, pár
pillanatra megállunk.
Csupán milliméterekre egymástól. Döntést hozunk. Most még
visszafordulhatunk, vagy mindent megváltoztathatunk.
A csók lágyan, lassan indul, de pár örvénylő pillanat alatt elmélyül,
sürgetővé, szenvedélyessé válik. Mintha az ajkaink egész idáig egymás után
vágyakoztak volna. Jamie a súlyával megpördít, az ajtónak támaszt, és
hozzám préselődik. Átkarolom a derekát, és közelebb húzom. Gyengéden
beleharap az alsó ajkamba. Csak arra tudok gondolni, hogy mennyire
elképesztő ő és ez az egész. Ösztönösen a hatalmas ágy felé indulunk.
Lefekszem, ő pedig érzékien, lágyan, finoman csókolja a nyakamat.
Hozzám préseli magát, közben köréfűzöm a lábamat.
Aztán hirtelen elhúzódik. Mindketten mély levegőt veszünk.
Mellettem fekszik, kezét a szájára tapasztja. Csend telepszik ránk, és
nem akarok én lenni az, aki megtöri. Nem tudom, mit mondjak.
– Stephanie… Ó, te jó ég, annyira sajnálom! – szólal meg. – Én nem
vagyok ilyen fickó. A rohadt életbe, nagyon sajnálom.
– Tudom, hogy nem vagy – állítom le a bocsánatkérését.
– A tíz év alatt egyetlenegyszer sem…
– Hiszek neked.
– De… a rohadt életbe… – Rám néz. – Van benned valami, amit nem
tudok kiverni a fejemből. El sem tudom képzelni, hogy kisétálok innen, és
többé nem látlak, nem beszélgetek veled.
 Tudom, hogy őrülten hangzik. Tudom…
– Egyáltalán nem – próbálom megnyugtatni. – Én ugyanígy érzek.
– És tudom, hogy csak kétszer találkoztunk, de nem is tudom…
Muszáj, hogy újra lássalak.
Muszáj újra látnia.
– Hát, itt lesz ugyanez a hétvége jövőre – emlékeztetem.
– Nos, lehet. Remélem.
– Hogy érted?
– Nem biztos, hogy jövőre is megtartják, egyelőre bizonytalan a helyzet.
Bob nincs olyan jól, és nem biztos, hogy még egyszer le tudja vezényelni.
– Ó! – felelem, és közben igyekszem leplezni a csalódottságomat. – Mi
lenne, ha telefonszámot cserélnénk? Így, ha nem rendezik meg,
kitalálhatunk valami mást.
Uramisten, mit fog gondolni rólam? Még csak három hónapja vagyok
házas. Mi a fenére játszom? Mintha minden racionális gondolatom eltűnt
volna, és ebben a pillanatban csak az számítana, hogy valahogy újra
láthassam őt.
– Mármint csak, ha szeretnéd – folytatom. – És nem is kell csinálnunk
semmit. Jó ég, nem mintha arra számítanék, hogy csinálunk valamit. A
francba! Fogalmam sincs, hogy ez mi… De talán lehetnénk barátok.
Egyszerre vagyok zavarban, és érzem úgy, mintha darabokra zúztak
volna, hogy többé nem látom Jamie-t.
– Most azt kéne mondanom, hogy többé nem találkozhatunk – néz
egyenesen a szemembe. – De nem megy. És nem tudommegmagyarázni,
miért. Tudom, hogy ez nem helyes. Tudom, hogy teljesen őrültségnek
hangzik…
– Én is így érzek – bólogatok. – Ez lehetne a mi kis… dolgunk. Ez a
hétvége minden évben. Találkozunk, és beszélgetünk, mint barátok…
Barátok.
Ez az utolsó szó mintha ott kavarogna fölöttünk a levegőben, lustán,
mint a cigifüst.
– Oké. – Elmosolyodik, amitől felragyog a szeme, és a szája melletti kis
gödröcskék elmélyülnek. – Ez jól hangzik.
 ÖTÖDIK FEJEZET
2008. augusztus 21., csütörtök
Jamie
– Mr. Dobson! Nézze! Csillagos ötöst kaptam! – kiáltja Katie, miközben
jobb kezében egy fehér papírdarabot lobogtatva odasiet hozzám.
– Hogy mi? Hadd nézzem!
Rámosolygok, ahogy a képembe nyomja a vizsgaeredményt.
Eddig is tudtam, hogy a legjobb jegyet kapta, ráadásul méltán, de nem
rontom el a pillanatát. Kiérdemelte.
– Elképesztő! Gratulálok!
– Tanár úr! Nézze, nekem hogy sikerült! – lép oda Louise is, és
türelmetlenül megrángatja a karomat.
– Szép! Keményen megdolgoztál a hármasodért, Lou. Büszke vagyok
rád.
Arca felragyog, közben újabb diákok rohannak oda hozzám.
Ezért imádom a munkámat.
Mindig idegörlő a nap, amikor a vizsgaeredmények beérkeznek. Igen,
teljesíteni kell a célt, és gondolni kell a számokra. Ám ezek az aggodalmak
másodrangúak a gyerekek elvárásaival és reményeivel szemben. Nincsenek
saját gyerekeim, de ilyenkor, amikor az eredményekre várnak, amikor
tudom, milyen keményen dolgoztak egész évben, úgy érzem, hozzám
tartoznak. Ilyenkor a jegyükön múlik, hogy bekerülnek-e a művészeti
főiskolára. Nagyszerűek voltak ebben az évben, ennél büszkébb már nem is
lehetnék rájuk. Igazi öröm látni, ahogy boldogan visongatva fel-le ugrálnak.
Ilyenkor mindig korán érkezem, feltankolok kávéval, és átnézem az
eredményeket, mielőtt a diákok befutnak. Ez hasznos, mert így tudom, kire
figyeljek, bár elég kínzó tud lenni a felismerés, hogy ki lesz csalódott. De a
világ legjobb érzése, amikor izgatottan odajönnek, hogy elújságolják a
híreket. Ilyenkor szóhoz sem jutok.
Az iskola folyosói eleinte mindig csendesek, csak suttogások és a diákok
hangjai hallatszanak, ahogy lassan besétálnak. Ezt azonban hamar felváltják
a falakról visszapattanó visongások és kiáltások. Teljes a káosz, de imádom.
Mindig megvárom, amíg minden diákom hazamegy. Így tanárként mindig
ott vagyok, hogy foglalkozzak bármelyik gyerekkel, akinek segítségre van
szüksége. Egyetlen nagy család vagyunk.
 A gyerekek szenvedélye ragályos, így miután az egész délelőttöt az
iskolában töltöm, hazamegyek festeni. Ezért szeretem annyira a nyári
szünetet. Csak ilyenkor tudok rendesen alkotni. Szól a zene, van sör,
gyönyörű, napos az idő. Tökéletes.
– A 2008-as osztályra! – mondom, ahogy egy szisszenéssel lepattintom
a sörösüveg tetejét, és a hátsó ajtó melletti szelektívbe dobom. A hideg ital
könnyen csúszik le a torkomon ebben a hőségben. Továbbra is őrülten
meleg van, még háromnegyed négykor is. Ha bármikor, hát most
megérdemlem a korai pihenőt.
Jólesne egy esti grillezés, úgyhogy vettem húst, csináltam salátát,
valamilyen különleges pestós tésztát (amit a Jamie Oliver-könyvből néztem
ki) és még töltött paprikát is. Egy ilyen szép estén ehetnénk kint, főleg,
hogy Helen újabban olyan keményen dolgozik.
Épp a kertben pihenek, amikor Helen hirtelen megjelenik a hátsó
ajtóban, és mond valamit, amit nem hallok, annyira üvölt az Oasis a Bose
hangszórón.
– Bocsi, édesem, mit mondtál? Nem hallottalak – tekerem le azonnal a
hangerőt.
– Azt mondtam, úgy tűnik, jó napod volt – biccent Helen a szelektív
felé, amiben már három sörösüveg várakozik.
A legutóbbi adagot tegnap vitték el.
– Ünneplek.
– Nagyon büszke vagyok rád – búgja, és megölel. – Újabb sikeres évet
tudhatsz magad mögött.
– Igen, el sem hiszem. Idén volt a legtöbb csillagos ötös.
Átkarolom Helen derekát, és arcomat sötétbarna, kontyba fogott hajába
temetem, aminek olyan az illata, mint neki.
– Tudom – mondja, ahogy elhúzódik, és kezét a vállamra teszi.
– Szép munka! És mivel ilyen nagyszerű vagy, foglaltam magunknak
asztalt abban az új thai étteremben a Deansgate-en.
Fél nyolcra kértem, úgyhogy jobb, ha sietsz.
– Arra semmi szükség – felelem büszkén. – Grillezni fogok.
– Ó! – pillant el a vállam felett. – Látom. De még nem kezdtél neki a
húsnak. Elrakhatjuk, és megcsinálhatjuk holnap. Nagyon kíváncsi vagyok
erre a helyre, remek kritikákat kapott, és csak azért sikerült foglalnom, mert
valaki lemondta.
 – Egész lakomát készítettem elő, és csodás az este ahhoz, hogy kiüljünk
– felelem, és végignézek a kerten.
Elég sokat dolgoztam kint az elmúlt pár napban. Nem vagyok nagy
kertész, de egész jól elboldogulok a metszőollóval és a fűnyíróval.
– Nos, meghívtalak volna, de ha szívesebben maradnál itthon, akkor
legyen – mondja mosolyogva, és visszahúzza a kezét a nyakamról. –
Megyek, átöltözöm, nemsokára jövök.
Mindig is imádtam grillezni. Az ételek mindig finomabbak, ha kint
készítjük vagy esszük meg őket. Ez tény.
Végignézek az előkészített vacsorán, ami egész szép nyári lakoma lett.
Lövök róla egy képet a telefonommal, és elküldöm Calnek a következő
üzenettel: Több vagyok mint egy csinos pofi. Azonnal visszaír: Még az
sem vagy, haver! Barom.
Helen egy hosszú nyári ruhában jön vissza, a fejére tolt
napszemüveggel. Átnyújtok neki egy pohár lehűtött fehérbort, belekortyol,
majd rám villantja a mosolyát, amit imádok.
A mosolya tetszett meg először, amikor találkoztunk, és persze hatalmas,
kakaóbarna szeme, ami illik hosszú hajához. Régebben térd fölé érő
zokniban, kantáros szoknyában (aminek csak az egyik oldalát csatolta be),
alatta pedig szűk pólóban járt órákra.
Gyors észjárású volt, és élénk színű sminket viselt, ami kiemelte a
vonásait. Akkoriban más volt, sokkal inkább szabad szellemű.
Volt benne valami vadság, és úgy éreztem, egy hullámhosszon vagyunk,
ami fontos, ha az ember tizennyolc éves, és épp a helyét keresi a világban.
Hónapokig barátok voltunk, mielőtt bármi történt. Legjobb barátok.
Elválaszthatatlanok voltunk: Helen, Cal és én. Vagy a műteremben lógtunk,
vagy a mellette lévő pubban. Helennel végül egy fülledt britpopestén
jöttünk össze Camdenben, ahol az olcsó cidertől részegen táncoltunk a Pulp
Common People-jére.
A Saint Martins diákjaiként pontosan éreztük a dolog iróniáját.
Mi hárman művészetet lélegeztünk, azon nevettünk, arról beszélgettünk,
azon éltünk. Ez volt a szenvedélyünk. Teljesen különbözött a stílusunk, a
művészet mégis összehozott minket.
Mostanra teljesen más utakat választottunk. Helen hátat fordított a saját
kiállításairól szőtt minden romantikus fantáziájának, inkább a
reklámiparban helyezkedett el, és egy manchesteri reklámcég tervezője lett.
Cal igazi művész, hihetetlen bőrruhákat és -kiegészítőket tervez.
 És itt vagyok én, a rajztanár és Helen hatalmas csalódása. Túl sokat
dolgozom, többet aggódom a diákjaim miatt, mint kéne, és mindezért még
csak meg sem fizetnek rendesen. Mégis imádom.
A gyerekek azért vannak ott, mert van egy szenvedélyük, amit táplálni
kell. Látni rajtuk, amikor bejönnek órára. Ledobják a táskájukat, és alig
várják, hogy nekikezdhessenek. A szünetekben is dolgoznak, és kicsengetés
után is ottmaradnak. Igazi elhivatottságról tesznek tanúbizonyságot, ami a
saját iskolai éveimre emlékeztet. Abban a korban vannak, amikor éhezik az
inspirációt, készek arra, hogy befogadják a művészetet, és elámuljanak tőle.
Az iskola egy eléggé lepusztult környéken áll, és ezeknek a gyerekeknek
nem sok reményük van, mégis úgy érzem, hatással vagyok rájuk – főleg az
olyan napokon, mint a mai.
– Hogy telt a napod? – kérdezem, és virslit lapátolok Helen tányérjára.
– Ó, egész jól – válaszolja. – Vagyis az az átkozott Szipirtyó nekiment a
prezentációmnak.
– Jesszus, sosem javul, igaz? Idióta boszorkány!
– Mindenki más szerint remek volt az ötlet, de aztán felszólalt, hogy:
„Igen, mmm, tetszik…” – utánozza remekül, mesterkélten Lisha (akit mi
csak Szipirtyóként emlegetünk) megjátszott akcentusát. – „De szerintem
nem megfelelő annak a célközönségnek, akiket el akarunk érni”, aztán öt
percig pocskondiázta az egészet.
– Legalább egy része indokolt volt?
– Dehogy! – feleli. – A végén elfogadták, csak szereti nézni, mihez
kezdek nyomás alatt.
– Van bőr a képén…
– Hát igen. – Vállat von. – Sarah utána odajött hozzám, és
megnyugtatott, hogy ne idegesítsem fel magam miatta.
Próbál hozzá bátor arcot vágni, de tudom, hogy megviselte a dolog.
Szipirtyó – azaz Helen új főnöke – már fél éve keseríti meg az életét.
– Tudom, hogy nem könnyű. De valószínűleg csak azért ilyen szemét,
mert tudja, milyen elképesztő vagy. Féltékeny, és tart tőled. Nyilván jól
csinálsz valamit.
– Lehet. Már nagyon várom a hétvégét. Arra gondoltam, szombaton
elugorhatnánk Liverpoolba. Lesz ott egy ételfesztivál – mondja, és
beleharap a virslis táskájába. – Vasárnap meg egy ebéd a The Lowryban, a
rakpart mellett?
 Helen szereti előre megszervezni a dolgokat, és eljárni itthonról. Annyi
ajánlást és kupont kap a munkahelyén, hogy a legtöbb hétvégét
éttermekben, új bárokban töltjük, ahol eszünk, iszunk, és meghallgatjuk az
új, ígéretes együtteseket. Én lazábban kezelem az időmet. Néha boldogan
üldögélnék, és élvezném az itthonlétet, de Helen szeret programokat
beszervezni.
– Jól hangzik. Milyen a kaja? – kérdezem. – Van még a grillen, ha kérsz.
– Nem, szerintem ennyi elég lesz – feleli Helen, és megtörli a száját egy
kék szalvétával.
– Akkor a többit berakom a hűtőbe. Betehetek valamennyit egy
dobozba, hogy holnapra legyen ebéded, ha szeretnéd.
– Nem szükséges, köszi. Tudod, holnap Londonban leszek.
Hétkor indul a vonat.
– Tényleg, elfelejtettem. Mi is lesz ott?
– A cég terjeszkedéséhez lesz köze.
– Ó, igen, említetted – bólintok, és benyomom a hamburgert a számba.
– Nagy szükségük van tehetséges tervezőkre, rajzolókra – mondja,
miközben a villájával a saláta egy részét kergeti a tányérján. – Jól fizet, ha
van hozzá kedved.
Rágás közben felnézek rá, és felnevetek.
– Kizárt – felelem, és a söröm után nyúlok.
– Ó, igaz, elfelejtettem – néz fel. – Isten őrizz, hogy te is eladd a lelked
egy nagyvállalatnak, mint én!
– Elhallgass! – felelem játékosan, és közelebb hajolok hozzá, hogy
megcsókoljam.
Helen átkarolja a vállamat, és közelebb húz.
– Különben is – mondom, amikor végül elhúzódunk egymástól –,
valakinek el kell látnia az itthoni teendőket is. Nem lehetünk mindketten
nagymenők. Láttad, milyen patyolattiszta ez az átkozott ház?
Ez az előnye annak, ha az ember tanár. Minden évben tizenhárom hét
szünet. Mármint akkor is van dolgom, de ilyenkor a ház körül is tudok
tenni-venni, és – ha eljön az ideje – tudok majd vigyázni a gyerekekre.
Helen olyan sokáig dolgozik, és előregondolva, szívesen magamra vállalom
a gyerekfelügyeletet. Szeretek gondoskodni róla, hogy Helen szép,
rendezett otthonba térjen haza az ünnepekkor. Mindig vacsora várja, és nem
kell aggódnia a bevásárlás miatt. Jó csapatot alkotunk.
– Azt hiszem, igazad van – nevet. – De még mindig furák a törülközők.
 Ezt már sokszor elmondta, de sohasem értettem. Azt hiszem, nem
megfelelően hajtogatom őket.
– Nem lehet minden tökéletes – viccelődöm.
A szomszéd kölykök a kertben játszanak. Hallani a sikítozásukat, a
kiáltásaikat és az időnként felhangzó csobbanást, úgyhogy biztos a
felfújható medencében ugrálnak. Ha az ember egy ikerházban lakik, mindig
vannak háttérzajok.

A szoba sötét, csak a tévé világít a sarokban. Helen mindig sokkal

korábban megy aludni, mint én. Nem szoktuk összehangolni a
lefekvésünket. A kapcsolatunk elején még együtt feküdtünk le, aztán órákig
beszélgettünk, és majdnem minden este szeretkeztünk. De ez elég
megszokott ilyenkor. Aztán, ahogy telik az idő, megváltozik – nem lesz
rosszabb, csak más. Mostanában szeretek sokáig fennmaradni, olvasni,
tévézni, rajzolni, gondolkozni. Helen pedig nagyon szeret aludni, ami
rendben is van, nem lehet mindenki egyforma.
A kandallópárkányon álló fotóra pillantok, ami az esküvőnkön készült.
Szeretem ezt a képet. Épphogy látszunk rajta a konfettizáporban, amit ránk
dobáltak. Olyan boldognak tűntünk, és azok is voltunk.
– Azok vagyunk – suttogom magam elé alig hallhatóan, ahogy a
bűntudat szilánkja a mellkasomba váj.
Egyszerűen így tűnik helyesnek, hogy mi együtt legyünk. Sosem
vágytam senki másra. Igen, néha veszekszünk, mint bármelyik másik pár.
Ki nem? De összességében elégedett a kapcsolatunk.
Tiszteljük és szeretjük egymást. Van a másiktól független életünk.
Mindketten tudjuk, hogy fontos, hogy legyenek saját barátaink és külön
töltött időnk. Ő néha elmegy a hétvégére a lányokkal, én eljárok a
haverokkal.
Jól összeillünk, és kívül-belül ismerjük egymást. Legjobb barátok
vagyunk.
Soha egyszer sem jutott eszembe, hogy megcsaljam.
Nem tudnám megfogalmazni, mi fogott meg Stephanie-ben.
Valószínűleg könnyebben le tudnám festeni, mint írni.
Van benne valami sötét, egyedi, magával ragadó.
Gyönyörűen melankolikus. Ez az.
Természetesen vonzó nő. De ez nem minden. Ez nem lenne elég ahhoz,
hogy azt tegyem, amit tettem. Sosem lenne elég.
 Olykor-olykor azon kapom magam, hogy rágondolok. Újra és újra
eszembe jut, mindegy, mennyire igyekszem elfelejteni.
Néha, ha észreveszek egy szőke lányt, egy pillanatra azt hiszem, hogy
talán ő az. Valahányszor egy zöld szemű nővel beszélgetek, felidézem,
milyen volt az ő szemébe nézni. Aztán Helen visszaránt a jelenbe,
megkérdezi, mi van velem. Miért van az, hogy mostanában nem vagyok
annyira „jelen”? Tudom, hogy uralkodnom kell magamon. Mármint mégis
mi a fenét csinálok?
Boldog vagyok Helennel. Mégsem lehet, hogy ne lássam Stephanie-t.
És most el kell neki küldenem ezt az üzenetet. Muszáj látnom.
 HATODIK FEJEZET
Stephanie

Mindig is a főhelyen állt a kandallópárkány közepén, ahogy most az

enyémen.
A kerete vastag, gyöngyökkel díszített. Kicsit szemcsés, ahogy a régi
fényképek. Gyerekkorunkban Ebonyvel csodálattal néztük.
Nem számít, milyen divatjamúlt anyu ruhája, vagy milyen rémes apu
öltönye – lenyűgöző kép az esküvőjükről.
– Milyen volt, anyu? Hercegnőnek érezted magad? – kérdeztem tőle egy
nap. Nem lehettem sokkal több nyolcévesnél.
Nagy mosoly terült szét az arcán.
– Tökéletes. És igen, annak éreztem magam. Úgy éreztem, én vagyok a
legszerencsésebb lány a világon. Most is úgy érzem – nézett csillogó
szemmel a képre.
– Az anyukád és az apukád is ott volt? – kérdezte Ebony.
Anyu mosolya egy pillanatra lelohadt.
– Nem, drágám, nem voltak ott – szegte le tekintetét a padlóra.
– Nem értek rá? – kérdeztem.
– Olyasmi. Apukátok nagyszerű férfi. Mindig képes meglátni a jót az
emberekben – mondta.
Hátrasöpörte a haját az arcából, és közben finoman megérintette a
sebhelyet a jobb szemöldökén. Ez olykor szokása volt.
– Steph! Ki tudnád vinni a salátát? – kiáltja Ebony a konyhából.
Elszakítom tekintetemet a kandallópárkányon álló fotóról, és eleget
teszek a kérésének.
Még csak két hónapja vagyunk az új házban, de lassan kezd minden
összeállni. Matt találta, és ragaszkodott hozzá, hogy megnézzük, mivel
állította, hogy nem lesz sokáig eladó. Igaza volt. Ugyanazon a napon még
három másik pár nézte meg, és mind ajánlatot tettek. Egy háromszáz éves
kertes ház Poppybrookban, az apu és Ebony otthona melletti faluban,
Cambridge közelében. A plafonon fagerendák futnak, a konyhát Aga
tűzhely fűti, a ház elején pedig barátságos veranda húzódik.
Minden megvan benne, amire vágytunk: hagyományos, régies stílusú, de
teljes egészében korszerűsített. Nem kellett benne semmit sem felújítani, és
bizsergett a bőröm az izgatottságtól, ahogy körbesétáltam benne, és
elképzeltem, hogyan rendezném be. Matt a legjobb részeknél megszorította
a kezem – a konyhánál, a dolgozószobánál, a hatalmas kertnél.
– Ez lesz az – mondta, amint beszálltunk a kocsiba. – Gondoskodom
róla, hogy a miénk legyen.
Talán ezért olyan jó a munkájában. Amit akar, azt megszerzi.
Gyorsan elrendezte – a szüleink segítségével –, hogy a mi ajánlatunk
legyen a legmagasabb, és megkaptuk. A mi „örök”
otthonunkat.
Ebony nem spórolt a dekorációval a szülinapi vacsorámhoz, amit
odakint fogyasztunk el ebben a szép időben. A fákon kis zászlók lógnak, a
gyep fölött lufik lebegnek, az asztal pedig pasztellszínekkel van megterítve.
Teljesen átveszi az irányítást, amikor átjön, és vicces nézni, hogyan
ugráltatja Mattet. Amikor egy órával ezelőtt belibbent az ajtón, rögtön Matt
kezébe nyomott egy hatalmas tepsi chilis babot, a kedvencemet.
– Tedd bele egy serpenyőbe, tedd rá a tetőt, és melegítsd fel!
Van olyan nagy edényetek, amibe belefér, ugye?
Matt zavarodottan nézett rá, de nem mert ellenkezni a követeléseivel.
Ebony épp az anyaságban éli ki magát. Ez vált az új projektjévé. Minden
idejét azzal tölti, hogy utánanézzen a legújabb babahóbortoknak, és már
szinte megszállottja lett a témának. A terhesség alatt állandóan a
hipnoszülésről beszélt, és hogy majd „kilélegzi a gyereket”, aztán tizenöt
perces vajúdás után közölte a szülésznővel, hogy: „Kapcsolja ki azt a rohadt
CD-t, és adjon epidurális érzéstelenítést!” Egyszerűen imádja a
babatémákat. Azt azonban továbbra sem értem, miből gondolja, hogy
nekem meg kell hallgatnom egy huszonegy perces kiselőadást az „igény
szerinti hozzátáplálásról”, miközben fogalmam sincs, hogy mi az. Az
imádnivaló kisbabája, Jude még csak egy hónapos, de Ebony már jóval
előrébb jár, és hogy minél felkészültebb legyen, már most azt kutatja,
hogyan lehet a legjobban hozzászoktatni a gyereket a rendes ételekhez.
Ráadásul rendkívül konkrét elképzelései vannak. Mindenkinek kezet
kell mosnia, mielőtt megfogná a gyereket, és fertőtlenítő gélt tart a
táskájában, hátha nyolc kilométeres körzetben valaki bacilusokkal tele
akarna a közelébe menni.
Mindenkit kitessékel, feladatokat vagy kivinni való tárgyakat osztogat.
Will, Ebony férje azonnal engedelmeskedik. A sok év után már
hozzászokott ehhez. Will most megáll, hogy megcsodálja a szép vacsorát,
amit Ebony összerakott, átkarolja a feleségét, és puszit nyom a halántékára.
 – Nagyszerű munka, Ebs! – dicséri. – Mindig kiteszel magadért a
szülinapokkor.
Ebony széles mosolya mindent elárul. Lebeg az örömtől Will
dicséretétől, amit meg is érdemel. Fogalmam sincs, hogyan volt ideje
minderre egy egy hónapos csecsemő mellett.
– Igen, köszönöm. Nagyon jólesik – mosolygok.
Óvatosan leteszem a salátát az asztal közepére, aztán esetlenül megállok
az egyik faszék mögött. Kicsit lustának és kevésnek érzem magam.
– Gyerünk! Üljetek le, és egyetek! – parancsolja Ebony az étel felé
hadonászva.
– Bocsánat, hogy késtem! – Apu hangja végigvisszhangzik a folyosón,
majd egyik kezében egy óriási csokor élénk színű virággal, a másikban egy
üveg pezsgővel kiront a kertbe. Mint mindig, most is rettenetes összeállítás
van rajta: krémszínű vászonnadrág és fekete ing. Fején egy bizarr,
meghökkentő szalmakalap ül. Nincs sok divatérzéke, mindig anyu
gondoskodott róla, hogy megfelelően jelenjen meg az eseményeken.
– Ian Wagstaff feltartott – magyarázza. – Rettentő büszke. Az ikerlányai
most kapták meg a vizsgaeredményeket, és mindkettejüknek tíz ötösük lett.
Ragaszkodott hozzá, hogy igyak meg vele egy sört a kocsmában…
Tudom, hogy ma jöttek meg az eredmények, mert eszembe jutott Jamie.
Remélem, a diákjai jól teljesítettek, és most büszke rájuk. Lefogadom, hogy
csodás tanár.
– Mintha ti is csak tegnap vizsgáztatok volna – jegyzi meg apu nevetve,
és elvesz egy pohár bort Willtől. – És most nézzenek rátok!
Igen, nézzenek rám!
Huszonnyolc évesen apámnak dolgozom, bármiféle karrier motivációja
nélkül. Csodás.
– Ó, az iskola, életem legjobb időszaka – jegyzi meg Matt.
Ezt már hallottam tőle. Ő volt a népszerű srác a suliban, a focicsapat
kapitánya, minden lányt megkapott, akit csak akart, mindenki szerette, de a
jegyei átlagosak voltak. Ez azonban nem bátortalanította el. Az iskolai
fotóiról egy jóképű, szőke, zilált frizurájú fiú mosolyog vissza pimaszul.
– Hogyhogy nem mentél végül egyetemre, Matt? – kérdezte tőle apu,
amikor először találkoztak.
– Nem igazán láttam értelmét. Mindent, amit kellett, megtanultam
munka közben. Sokkal hasznosabb így hosszú távon. Ráadásul a bátyám és
a nővérem olyan önelégülten tértek onnan vissza, nem akartam olyan lenni,
mint ők.
Matt egyik testvére orvos, a másik pedig valamilyen tudós, mindketten
nagyon okosak és sikeresek a munkájukban. Matt folyton arrogánsnak és
önelégültnek nevezi őket az életük miatt.
Csak párszor találkoztam velük, egyszer az esküvőn, és nekem mindig
nagyon kedvesnek tűntek.
– Helyes, sokszor jobb is így – bólogatott apu egyetértően. Még szép,
hogy egyetértett. Apu a saját erejéből lett sikeres üzletember, és az öt
tárgyból tett érettségijével abba is hagyta a tanulmányait.
Jude gügyög valamit a gyerekülésében, az asztal mellett. Igazi kis
angyal. Olyan tökéletes! Apró, vézna lába ennivaló, ahogy kilóg a kis fehér
rugdalózójából.
– Szóval, vén nővérkém, huszonnyolc! – cukkol Ebony.
– A vént nyugodtan el lehet hagyni, köszi. Csak három évvel vagy
fiatalabb.
– És mikor tervezitek…? – int Jude felé.
– Egy ideig nem – válaszolom. Jesszus, muszáj ezt most felhoznia? –
Jelenleg mindketten élvezzük a munkánkat. Nem akarjuk megszakítani a
karrierünket. És te mikor mész vissza?
Nem a kilenc hónap a megszokott?
– Hmm. Még nem döntöttem el. Olvastam cikkeket és beszámolókat
arról, hogy a gyerekek okosabbak és egészségesebbek lesznek, ha az egyik
szülő otthon marad velük, úgyhogy arra gondoltam, talán… nem megyek
vissza. Legalábbis egy ideig.
Döbbenten eltátom a számat. Ebony ügyvéd, és csupán két éve kezdett
egy befolyásos irodánál. Apura nézek, hogy lássam, mit szól hozzá.
– Az ő döntése – jelenti ki felvont szemöldökkel, és némi fokhagymás
kenyeret töm a szájába. Nyilván már tudott erről.
– Már beszéltünk róla – szúrja közbe Will, miután megérzi a
döbbenetemet. – Örömmel támogatom Ebonyt a döntésében.
A jövőben bármikor visszatérhet a munkájához, ha akar.
Az nem kétséges, hogy megengedhetik maguknak. Will hat számjegyű
összeget keres valami bankárszerű pozícióban Londonban, úgyhogy a pénz
biztosan nem számít, de nem is ez a lényeg.
– Biztos vagy benne? – kérdezem továbbra is elhűlve. Kettőnk közül
mindig is Ebonyt érdekelte jobban a karrierje.
 – Stephanie – feleli higgadtan –, szeretnék ott lenni mellette az első
években. Anyu is ezt tette. Szeretném, ha ez Jude-nak is meglenne.
Emlékszel, milyen jó volt, amikor mindennap ott várt ránk az
iskolakapunál?
Persze hogy emlékszem. Akár sütött a nap, akár havazott, ott volt. Ezt az
ember csak idősebb korában értékeli igazán. Ahogy kiléptünk a teremből, a
játszóteret pásztáztuk, kerestük az arcát a tengernyi ember között. Mindig
ott állt elöl, az izgatott gyerekeire várva. Kirohantunk az iskolából, és
megöleltük.
Mindig megfelelőképpen elámult, amikor az udvaron a kezébe nyomtuk
az aznap készített dolgokat: rakétákat, iglukat és várakat, amik valójában
csupán pár összeragasztott mosógatószeres flakonból, vécépapír-gurigából
és zsebkendős dobozból álltak.
– Igen, persze – mosolygok. – És igazad van. A gyerekeknek nem jó, ha
a szülő távol van, mert sokat dolgozik. Szeretetre és törődésre van
szükségük.
Apu egy pillanatra abbahagyja az evést, hangos csörömpöléssel leteszi a
kését és a villáját, és a boráért nyúl. Ebony dühös pillantást vet rám az
asztal túloldaláról. A tekintetem metronómként jár ide-oda közöttük.
– Teljesen igaza van – szól közbe Matt segítőkészen. – Mármint nem
kell dolgoznia, akkor meg minek?
– Hogyhogy minek? – felelem. – Nem valami gyerekgyártó gép, Matt.
Neki is van élete.
– De jó ég, miért kéne dolgoznia, ha egyszer nem kell neki?
Szerencsésnek tarthatja magát.
– Egyesek szeretik a munkájukat. Szenvedéllyel csinálják.
Ebony mindig is imádta a jogot, és keményen megdolgozott azért, hogy
idáig jusson. Csak nem akarom, hogy elhamarkodott döntést hozzon. Nem
arról van szó, hogy kell-e dolgoznia, vagy sem – mondom, és feltornyozom
a rizst a tányéromon.
– Ezek az emberek, akik a „munka élvezetéért” dolgoznak… – feleli
Matt a szemét forgatva. – Merthogy „szenvedéllyel űzik a hivatásukat”,
meg minden hasonló baromság. Nem hiszek nekik.
Idegesítő pancserek.
Azonnal eszembe jut Jamie, hogy milyen izgatottan, milyen nagy
átéléssel beszélt a rajztanári munkájáról.
 – Én hiszek. Szerintem tényleg vannak ilyen elképesztő emberek –
támadok vissza rám nem jellemző módon.
– Hát, szerintem jó, ha egy ilyennel találkozol.
Igen, valóban az.
– Tudom, mire gondolsz, Steph – mondja Ebony mosolyogva. – És
jólesik, hogy aggódsz miattam, komolyan. De jó lesz így. Én örülök neki.
– De mi van, ha… beleőrülsz?
– Ne butáskodj, Steph! Nem fogok beleőrülni. Elfoglalom magam. A
héten már feliratkoztam babamasszázsra, babaúszásra és babatornára… És
ahogy nő, még több elfoglaltságunk lesz. És valószínűleg úgyis szülök még
párat.
– Úgy hangzik, mindent elterveztél – jegyzem meg döbbenten.
Ebony és Will már négy éve házasok, és mindig is látszott, hogy kettőnk
közül ő fog először férjhez menni. Tizenöt éves kora óta tervezte az
esküvőjét, és a valós esemény nem sokban tért el a megálmodottól. Will-lel
az egyetemen találkoztak, és tökéletesek egymásnak. Nagyon jól együtt
tudnak működni, és abszolút kiegészítik egymást. Egyértelműen Ebony
viseli a nadrágot kettőjük közül, minden döntésnél övé az utolsó szó,
kezdve azzal, hogy hová menjenek nyaralni, egészen addig, hogy melyik
tusfürdőt vegyék meg. Ebonynek Will előtt sok barátja volt, de nem sokan
tudták elviselni a stílusát. Egyesek irányításmániásnak neveznék, mire ő
annyit mondana, hogy ő egyszerűen csak „szervezett”.
– Adhatok én is egy tanácsot? – Hosszú, medvecukor-fekete sörényét
laza kontyba csavarta a feje tetején, ami beszéd közben fel-le jár. – Tudom,
hogy még csak egy éve vagytok házasok – suttogja, mire Jamie képe jelenik
meg előttem, de gyorsan el is hessegetem. – De ne feledd… Minél fiatalabb
vagy, annál könnyebben nyered vissza az alakodat. Én máris belefértem a
harmincnyolcas farmerembe, te viszont idősebb vagy nálam, úgyhogy ne
halogasd túl sokáig! – vonja fel a szemöldökét, mintha teljesen
elfogadhatóan érvelne.
Igen, a húgomnak mindig sikerül elérnie, hogy jobban érezzem magam.
Az emberek máris kérdezősködnek. Hiszen ez a dolgok természetes
menete, nem? „Ó, szóval most már házasok vagytok.
Meg tudnátok mondani, mikorra tervezitek az utódok előállítását?” És
mivel nem mondhatod azt, hogy „ez igazán nem tartozik rád”, udvariasan
felnevetsz, és azt motyogod: „majd meglátjuk”, vagy valami hasonló
badarságot. Az isten óvja azokat a nőket, akik nem is akarnak gyereket! Ők
vajon mi a fenét mondanak?
Én akarok gyereket, csak még nem most.
– Hogy megy a munka, Matt? – kérdezi apu. – Összejött a Farringon-
üzlet?
– A prezentáció remekül sikerült. Biztos vagyok benne, hogy meg
tudunk állapodni.
– Nagyszerű! Igazi tehetséged van ehhez, Matt. Nem tudom, hogy
csinálod, de mindig sikerre viszed a dolgokat – magasztalja apu.
– Köszönöm, Michael. Az elhivatottság és a jó munkamorál mindig eléri
a célját, és eredményt hoz. A hétvégén még dolgozhatok rajta, ha szeretnéd,
hogy megsürgessem őket. Hétfő reggel korán bemegyek, és véglegesítem.
Apu megrázza a fejét.
– Nem, jobb nem erőltetni. Hadd gondolkozzanak rajta! Biztos vagyok
benne, hogy majd jelentkeznek.
– Ó, igen, persze. Nem úgy értettem, hogy nyomást gyakorolnék rájuk,
csak emlékeztetném őket – siet Matt a magyarázattal.
– Ne beszéljünk most erről! – feleli apu.
Finoman megkocogtatja a poharát a villájával. Olyan ügyetlen, hogy egy
pillanatig attól tartok, eltöri, és a gondolattól felkuncogok. Apu rám néz,
pontosan tudja, min nevetek, és ellágyult pillantással nézünk egymásra,
mielőtt megszólal.
– Nagyon boldog születésnapot a nagyobbik lányomnak, Steph-nek!
Csak annyit akartam mondani, hogy mind nagyon büszkék vagyunk rád.
Nagy utat tettél meg az elmúlt egy évben. Bizony.
Nagyszerű, hogy túl vagy a nehéz időszakon, és hozzámentél álmaid
férfijához. Annyira örülök, hogy végül mindened meglett, amire vágytál!
Mindenki a pohara után nyúl, és felemeli.
– Steph-re! – mondják.
Udvariasan rámosolygok mindenkire, és közben szörnyű bűntudatom
van a korábbi megjegyzésem miatt apuról.
Jude ezt a pillanatot választja arra, hogy ételt követelve mocorogni
kezdjen az ülésében.
– Folytassátok csak, én amúgy is végeztem – mondom Ebonynek, aki
villámsebesen kezd enni. – Odafent megetetem.
Jólesik az a pár csendes perc, amíg az unokaöcsémet etetem.
 Mielőtt megérkezett, fogalmam sem volt, hogyan kell, és eleinte
aggódtam, hogy rosszul tartom, féltem, hogy megfullad. Miután végzünk,
magamhoz ölelem kis testét, amíg elalszik. Utána csak bámulom tökéletes
kis arcát, és megszimatolom a fejét. Nem tudom, mi van a fejükkel, de
isteni az illatuk, megnyugtató, gyönyörű és ártatlan. A pillanatnyi vágy,
hogy anya legyek, lágy szimfóniaként remeg végig rajtam.
Mégsem akarok még gyereket, de nem tudom, miért. Ideje lenne, mert
férjhez mentem, de valahogy mégsem tűnik most helyesnek.

Miután mindenki elment, Matt elalszik a kanapén. Fogok egy pohár

bort, kiülök a kertbe, nagyot sóhajtva előhúzom az iPodomat, és rákattintok
a random zenelejátszásra.
Felcsendül a Nothing’s Gonna Stop Us Now a Starshiptől.
Ó, imádom ezt a számot! Igazi klasszikus a nyolcvanas évekből.
Az idő tiszta, felhőtlen. A csillagok úgy ragyognak, mintha valaki
csillámmal szórta volna be az eget.
A telefonom felvillan mellettem az asztalon. Igazi tűzijáték-sorozat
bizsereg végig a gerincemen, amikor meglátom a kijelzőn az üzenetet:

Szia, Stephanie! Remélem, jól vagy. Van egy rossz hírem. A kurzust
lemondták.
Szegény Bob tényleg nincs jól. Majd írj, hogy mihez lenne kedved!
Jamie
Hónapokkal ezelőtt lefoglaltuk a szobánkat, azután egyszer írtunk
egymásnak, megerősítve, hogy megyünk. Ennyi, amúgy nem is beszéltünk.
Erre most kiderül, hogy már csak egymásért mennénk.
Nem lesznek tanfolyamok, nem lesz senki más, semmilyen
figyelemelterelés – csak mi.
A képernyőre meredve felidézem a tavalyi hétvégét, az együtt töltött
időt. A nevetéseinket és azt a csókot. Annyira boldog voltam, úgy éreztem,
igazán élek, már az is öröm volt, hogy egy szobában lehetek vele. De akkor
más volt. Volt okom ott lenni.
Ezúttal nincs.
Hazudnom kéne Mattnek, és szörnyen hazudok.
Megvárom, amíg a szám véget ér, és a kezembe veszem a telefont, hogy
válaszoljak. Közben azon tűnődöm, vajon életem legnagyobb baklövését
készülök-e elkövetni.
 MÁSODIK RÉSZ
„Only Love Can Hurt Like This”
– Csak a szerelem fájhat így –
 HETEDIK FEJEZET
2008. október 12., szombat
Stephanie
– Nagyon sajnálom, Mr. Dobson – mondja a recepciós, miközben a
számítógépén pötyög –, de a szobafoglalását azonnal töröltük, amikor a
kurzust is. Ahogy minden oktatóét.
Jamie, aki mindkét kezét a pulton pihenteti, most lehajtja a fejét, és egy
pillanatra ellép tőle.
– Foglalhatok másikat?
– Attól tartok, ma estére tele vagyunk – feleli a nő.
A bordó színű blúzán lévő névtábla szerint Avrilnek hívják.
Középkorú nő piros keretes szemüveggel, amit egy nyakában lógó lánc
tart. Vállig érő, vörösesbarna haját hátrafelé rövidülő, laza stílusra vágták,
frufruja a szeme fölött táncol.
– Ó! Várjon!… Mégiscsak maradt egy szobánk. De ez a Kasmír
Lakosztály, kétszánhetvenöt fontért.
Jamie erre élesen beszívja a levegőt.
– Adna nekünk egy percet? – mosolygok Avrilre, és egy pillanatra
elhúzom Jamie-t a pulttól. Amikor elmegyünk a kandalló előtt, mindketten
szó nélkül felpillantunk a fölötte lévő táblára. – Ezt nem fizetheted ki –
mondom neki.
Tudom, hogy Jamie nem keres sokat, és nem tudom, hogyan
magyarázná ezt meg a feleségének.
– Mit akarsz tenni? – kérdezi halkan, miközben páran elhaladnak
mellettünk. – Már kifizetted a szobádat. Nagyon sajnálom…
– Kérlek, ne kérj bocsánatot! Nem a te hibád, csak egy szörnyű
kavarodás.
Egyikünknek be kell dobnia, ez a nyilvánvaló megoldás.
– Aludj az én szobámban! Van benne kanapé. Alhatsz azon, ha szeretnél.
Egy pillanatra rám néz, fényes, kék tekintete az enyémbe mélyed.
– Biztos vagy benne? – kérdezi továbbra is rám meredve.
– Igen.
Visszamegy a pulthoz, ahol Avril türelmesen várja a dráma végkifejletét.
– Nincs szükségem arra a szobára, de köszönöm a segítségét – mondja
neki Jamie.
 – Nincs mit, Mr. Dobson. Adok két kulcsot.
Az elmúlt pár hétben csak erre a napra tudtam gondolni.
Egyrészről továbbra sem hiszem el, hogy ezt teszem. Másrészről ez
tartott életben. Összességében véve boldogabb, viccesebb, sugárzóbb
voltam. Mindenki észrevette, főleg Ebony, aki a múlt héten a manikűrösnél
gyanakodva megkérdezte, hogy mitől vagyok ilyen. Motyogtam valamit
arról, hogy igyekszem megélni minden pillanatot, és hogy jógázom, ami
teljesen jó válasznak bizonyult, mert ezután rákezdett egy kiselőadásra
arról, hogy milyen jót tesz az embernek az endorfin, amiről persze mindent
tud, mert épp egy héttel korábban olvasott róla egy cikket.
De az, hogy idejöttem, azt is jelenti, hogy hazudnom kellett Mattnek,
legalábbis részben. Nem akartam teljes hazugságot mondani, és azt állítani,
valahova máshova megyek, mert az túl…
alattomosnak tűnt. Azt sem akartam mondani, hogy a művészeti
kurzusra megyek, mert hamar kideríthette volna, hogy ez nem igaz. Így azt
mondtam, úgy döntöttem, visszamegyek Heathwood Hallba a hétvégére,
hogy találkozzak egy barátommal.
Ami abszolút igaz. Vagy valami olyasmi.
Egy igazságba csomagolt hazugság. Persze ha az egész teljesen ártatlan
lenne, elmondtam volna neki, ki ez a barát, de ezt nem tehettem, mivel egy
olyan férfiről van szó, akivel eddig csak kétszer találkoztam.
Amikor belépünk a szobába, ahol tavaly megcsókoltuk egymást, az
ágyra dobom a kulcsokat. Csend van. A szoba ugyanúgy néz ki, semmit
sem változott azóta, hogy két évvel ezelőtt először jártam itt.
Jamie odalép a szürke kanapéhoz a helyiség másik végében.
– Átöltözzünk, és igyunk valamit vacsora előtt? – kérdezem ugyanabban
a pillanatban, amikor Jamie is megszólal.
Mindketten idegesen felnevetünk.
– Bocsi – mosolygok, és leveszem a kabátomat. – Mit mondtál?
– Ugyanazt, amit te. Hogy jólesne egy ital a hosszú út után.
Hogy akarsz…? – Elhallgat, és fura mozdulatot tesz a kezével, amit nem
tudok értelmezni. Teljesen zavarodottan nézek rá. – Tudod, öhm, átöltözni –
böki ki végül. – Hiszen nő vagy…
– Igen, az vagyok – felelem, jót szórakozva magamban.
– Térre és időre van szükséged, hogy… hogy megtedd, amit teszel.
Kuncogni kezdek azon, mennyire zavarban van, és esetlen.
 – Bemegyek a fürdőszobába, és felfrissítem magam. Húsz perc az egész.
Aztán lemegyek, és megvárlak – javasolja.
– Oké, szuper!
Nos, ez az egész szörnyen udvariasan alakul, nem igaz?

Elég szürreális érzés egy Jamie-vel közös vacsorához készülődni.

Mit vegyek fel egy ilyen alkalomra? Valami csinosat, de nem túl
csinosat vagy kihívót. Az illata betölti a fürdőszobát, amikor belépek,
miután végzett.
Később, amikor lefelé indulok, émelygek. Ideges vagyok, izgatott… és
bűntudatom van, amiért hazudtam Mattnek, hogy itt lehessek. De még
nagyobb bűntudatom van, amiért nem bántam meg, hogy eljöttem. Egy
cseppet sem.
Jamie a bárrészen ül, amit imádok. Tele van fényes bőrkanapékkal és
lágy fényű lámpákkal, a magas falakat pedig mélyvörös tapéta borítja.
Előbb észreveszem, mint ő engem. Az egyik sarokban álló kanapén ül,
egy hatalmas ablak mellett, ami az épület előtti térre és szökőkútra néz, ahol
először beszélgettünk rendesen. Karját kinyújtja a háttámlán, és a maga
melletti falon lógó műalkotásokat nézi: portrékat, tájképeket – ahogy az az
ilyen helyekre jellemző. Olyan hihetetlenül jól néz ki, amikor kiöltözik!
Fehér ing és sötét zakó van rajta, és olyan elmélyülten tanulmányozza a
festményeket a falon, hogy nem veszi észre, figyelem. Mielőtt odalépnék
hozzá, megtorpanok, csak hogy magamba szívjam ezt a pillanatot.
Aztán a székek, asztalok és párok között szlalomozva megindulok felé.
– Hű! Elképesztően nézel ki – mondja, ahogy feláll, és végigméri
postaládapiros, testhez álló ruhámat. Hosszú hajamat előresöpörtem a jobb
vállam fölött, ami kiemeli a ruha ejtett vállú kivágását.
– Köszönöm. Eszünk?

Órákon át beszélgetünk a legváltozatosabb témákról. Mivel mindketten

nagy Bond-rajongók vagyunk, megvitatjuk az új filmet, A Quantum csendjé
t, ami pár hét múlva jön ki. Vita alakul ki köztünk arról, hogy melyik
színész a legjobb Bond. Én Brosnant mondom, ő Moore-ra szavaz, majd
felnevet, amikor közlöm vele, hogy ha Conneryvel jött volna, azonnal
kisétálok.
– És a legjobb Bond-lány? – kérdezem résnyire húzott szemmel.
– Solitaire. Jane Seymour. Egyértelműen – feleli habozás nélkül.
– Jó választás.
 – Legjobb film? – kérdezi.
– A kém, aki szeretett engem. Az első, amit láttam – válaszolom.
– Vagyis…
– Nem. Csak egyet választhatsz. Semmi habozás. Ez végleges – mondja
komoly hangon.
– Tessék? De több kedvencem is van különböző okokból – könyörgöm
neki.
– Ezt beszéld meg a Bond-döntőbírókkal – nevet, majd belekortyol a
borába, de a tekintetét közben rám szegezi.
Valahogy a kedvenc gyerekkori filmjeinknél kötünk ki. Azt hittem,
őrültnek tart majd, amiért a nyári szünet hat hete alatt minden egyes nap
megnéztem a Vissza a jövőbe filmet, de aztán közli, hogy nemcsak hogy ő
is odáig volt érte, de ugyanezt tette a Csillagok háborújá val.
– Nem fura, mennyire bele tud merülni az ember a filmekbe? –
kérdezem tőle.
– Kiutat jelentenek a mindennapi életből – von vállat. – Az ember
beléjük feledkezik. Mint minden kreatív dologba.
Kissé későn jövök rá, hogy túlságosan elalélva mosolygok rá.
– A művészet ereje, mi? – jelenti ki büszkén, mintha a világa varázsolt
volna el ennyire.
– Hogyhogy ennyire szereted a művészetet? – suttogom kissé
előrehajolva. Azt hiszem, kicsit becsíptem.
– És te hogyhogy ennyire szereted a zenét?
– Kimondja azt, amire vágyom, anélkül hogy nekem kéne kimondanom
– fedem fel a véleményem habozás nélkül.
– Pontosan ezt jelenti számomra a művészet.
Elmosolyodom, de azonnal zavarba jövök. Mintha valamilyen titkot
osztottunk volna meg egymással.
Témát vált, és megkérdezi, mi újság a terápiámmal, mire azt felelem,
hogy minden rendben. Már csak havi egyszer járok Jane-hez.
– Könnyebb, jobb lett az életed attól, hogy jársz hozzá?
– Igen – bólintok. – Mármint ez nyilván egy folyamat. Főleg abból áll,
hogy még több kérdéssel válaszol a kérdéseimre, majd haszontalan
következtetéseket von le, de javaslatot nem tesz arra, hogyan lehetne
javítani a helyzeten.
– Mint például?
 – Nos, szerinte önpusztító természetem van – ismerem be. – Olyan
dolgok vonzanak, amik nem tesznek jót nekem.
– És igaza van?
– Igen – vallom be kelletlenül, a borospoharam talpával babrálva. –
Korábban ilyen voltam.
– És tudod, hogy miért? Ő elmondta, miért?
– Nem – nevetek fel. – Az nem vallana Jane-re. Azt akarja, hogy
magamtól jöjjek rá, még ha ez az örökkévalóságig tart is. Szereti a
függővégeket, de minden hibámat és démonomat ismeri.
– Azta, és még fizetsz is a nőnek, hogy kiemelje őket? – nevet.
– Jobb, ha előtte fedem fel őket, aztán senki másnak – felelem a
boromért nyúlva. – És mik a te hibáid?
– Egyesek szerint nem vállalok elég kockázatot. Mert túlságosan
szeretem a biztonságot – válaszolja leszegett tekintettel.
– Mármint miben?
– Ó, úgy az életben. A munkámban meg ilyesmikben.
– Tényleg? – kérdezem őszintén zavarodottan.
Az egyik téma, amiről különösen szeretem Jamie-t beszélni hallani, az a
munkája iránt érzett szenvedélye. Hihetetlen az az elhivatottság, amivel a
gyerekeket tanítja. Egyértelműen látszik, hogy a szakmájáért él, abból,
ahogy a diákokról mesél, és arról, milyen jó érzés figyelni, ahogy
inspirációt gyűjtenek a művészetből abban a korban, amikor a
személyiségük még csak formálódik.
– De olyan szenvedéllyel végzed a munkádat. Tudom, hogy imádod.
Ugyanakkor ki kell állítanod a saját műveidet is. Annyira tehetséges vagy!
– Köszönöm, de nem hiszem, hogy ez mostanában lenne, hacsak nem
kínálkozik valami nagyszerű lehetőség. Az élet valahogy mindig útjába áll
ezeknek a dolgoknak, nem igaz? – von vállat.
– Mondja ezt az, aki ennyire hisz a sorsban? Nem hiszem el – felelem
enyhe, tettetett felháborodással.
– Nos, aminek meg kell történnie, az meg fog történni – jegyzi meg
nevetve.
– Komolyan így hiszed?
– Igen.
– És akkor mi… én hogyan illek bele a képbe? – kérdezem oldalra
billentett fejjel, határozottan átlépve a flörtölős határt.
– Nos, a kurzust lemondták, mégis itt vagyunk…
 – És ez mit jelent? – faggatom.
– Te vagy az egyetlen dolog, amit nem értek.
Elmosolyodom, és igyekszem nem tudomást venni felhevülő arcomról.
Hála az égnek, hogy ilyen homályos ez a terem!
A fülem mögé söpröm a hajamat, kortyolok egyet a borból, és egy kissé
erősebben csapom vissza a poharat az asztalra, mint kéne.
Közben Jamie nem veszi le rólam a tekintetét.
– Mi az? – kérdezem zavartan.
– Imádnivaló vagy, tudod?
– Nem hiszem – felelem.
– Szerintem az vagy.
– Miért?
– Egyszerűen az vagy.
Hirtelen szégyenlőssé válok, pedig nem szoktam, ha bókolnak nekem.
De ő más, mint a többiek.
Meg akarom – meg kell – csókolnom. Olyan lassan és lágyan akarom
csókolni, hogy a világ elporladjon körülöttünk. Folyton ezt érzem, ha vele
beszélgetek, és nem tudom elképzelni, hogyan élnék túl bármilyen más
végkimenetelt. Félek, hogy nem térnék vissza belőle.
– Szeretnél menni? – suttogom, rám szegezett szemébe nézve.
– Igen – vágja rá azonnal.
Elmosolyodom, ő pedig feláll, és megfogja a kezem. Kisétálunk a bárból
a hatalmas, kanyargó lépcső felé. Nem fogjuk teljesen egymás kezét, de az
ujjaink lazán összekulcsolódnak, ahogy egymáshoz közel lépkedünk. A
szívem vadul kalapál. Szerintem még sosem voltam egyszerre ennyire
izgatott és ideges.
– Ó, azt hiszem, az asztalon hagytam a tárcámat – mondja Jamie, és
végigtapogatja a zakóját. – Mindjárt jövök. Ne mozdulj!
– Nem fogok – mosolygok.
Visszaindul az étterem felé, én pedig úgy vigyorgok, mint valami idióta,
és közben az alsó ajkamat harapdálom. Szinte lebegek, az egész testemet
fűti valami, amit ezelőtt még nem éreztem. Mintha most először igazán
élne.
A táskámat szorongatva, türelmesen várakozom, amikor egy kéz
érintését érzem a vállamon. Arra számítok, hogy ő osont mögém, így
továbbra is mosolyogva megfordulok.
– Stephanie? Sejtettük, hogy te vagy az! Hogy vagy?
 Az egyetlen reményem az, hogy Sam Chaplin és a felesége, Liz annyira
részegek, hogy nem veszik észre a pánikot az arcomon.
– Ó! Öhm, jó estét! – felelem. – Nagyszerűen vagyok, köszönöm.
És ti?
– Csodásan! Most van a házassági évfordulónk, úgyhogy eljöttünk ide a
hétvégére – áradozik Liz.
Megjelenését hatalmas, belőtt, barna frizurája dominálja. Ez a baj azzal,
ha az ember vidéken nő fel: mindenki ismer mindenkit és annak minden
ügyét.
– Matt elhozott egy kicsit a hétvégére otthonról? Milyen romantikus! –
mondja Liz kacsintva.
– Ami azt illeti, nem – tettetek nevetést. – Egy barátommal vagyok itt.
Liz oldalra billenti a fejét, amolyan túlzó „Ó, értem!”
mozdulattal.
– Lányos hétvége – erősítem meg.
Ekkor észreveszem Jamie-t, aki visszafelé tart. Ó, istenem, kérlek, ne
szólj hozzám! A szívem őrülten ver, egyre gyorsabban és hevesebben, amíg
már szinte alig tudok gondolkodni.
– És Liz – mondom olyan hangosan, hogy Jamie meghalljon –, mióta is
vagytok már házasok? Már legalább húsz éve ismeritek aput.
A szemem sarkából Jamie-re sandítok, aki ránk sem nézve elhalad
mellettünk, fel a lépcsőn. Aprón, megkönnyebbülten felsóhajtok, majd az
agyam kikapcsol, miközben Liz ötperces monológba kezd arról, hogyan
költözött a falunkba.
– Nos, a barátom már biztosan keres, úgyhogy jobb, ha megyek.
Holnap korán kezdünk a wellnessrészlegen. Örülök, hogy találkoztunk –
köszönök el tőlük, majd sietve elindulok felfelé.
– Jól vagy? – kérdezi Jamie, amikor belépek az ajtón. – Gondoltam,
jobb, ha kihagyom a bemutatkozást.
– Igen. Köszönöm. Nagyra értékelem – felelem.
Odamegyek az ólompántokkal tagolt ablakhoz, és kinyitom.
Szeretem nyitva hagyni az ablakokat, még hidegben is. Csupán pár
centire nyitom ki, de az őszi szellő így is belibben a függönyön át.
– Nos, most már kettesben vagyunk – mondja Jamie.
Igen, kettesben. Teljesen egyedül. Egész évben erre vártam, erről
fantáziáltam, álmodtam, éjszakánként az ágyban azon gondolkoztam, mit
tennék, ha így lenne, és utáltam magam érte.
 Bármit tehetünk, senki sem tudna róla.
De én igen, és együtt kéne vele élnem.
Halványan rámosolygok, odalépek az ágyhoz, és ráülök a kezemre,
ahogy azt kamaszkoromban tettem mindig. Jamie odajön, és leül mellém.
– Felzaklatott, hogy találkoztál velük, ugye? – kérdezi.
Nem merek ránézni, hátha magához húz a tekintete.
– Az, hogy találkoztam a buborékomon kívüli emberekkel, eszembe
juttatta, hogy mit csinálok, az embereket…
Ránézek. Nem kell befejeznem a mondatot. Hogyan is lehetne
befejezni? „Akiknek hazudok”? „Akiket elárulok”? Mindketten tudjuk,
hogy efelé tart a dolog. Vagyis tartott, mielőtt összefutottam Mr. és Mrs.
Chaplinnel.
Jamie kihúzza a kezemet a lábam alól, és lágyan megfogja.
– Nem kell csinálnunk semmit. Csak szeretek veled lenni. Azt terveztük,
hogy eljövünk ide, és egy vacsora felett elbeszélgetünk, és pontosan ezt
tettük – mondja mosolyogva. – Talán így a legjobb.
– Igen, lehet – felelem, miközben egyszerre utálom magam, és vagyok
magamra büszke.
Egy ideig hallgatunk, emésztgetjük a döntést, amit hoztunk.
Most már nem változtathatunk rajta.
– Akkor – pattan fel Jamie – lassan lefekszem. A kanapéra.
Felnevetek, és az alvóhelye felé pillantok. Jamie magas, a kanapé pedig
közel sem elég hosszú neki.
– Aludj te is az ágyban! Nem probléma.
Tekintete a hatalmas ágyra siklik, amin ülök.
– Biztos vagy benne?
– Igen, elég nagy kettőnknek. Berakhatunk pár párnát középre, ha attól
jobban érzed magad – viccelődöm.
– Nem kell, bízom benne, hogy nem fogod rám vetni magad.
A baldachinos ágyak lenyűgözőek. Van köztük ronda és impozáns is. Ez
egyszerű, de szép. A négy pillére, ami a baldachint tartja, sötét fából
készült, gyönyörűen díszített, illik a hatalmas fejtámlához. Bárhol máshol
túlzás lenne, de ehhez a szobához pont passzol.
Mivel azt hittem, hogy saját szobám lesz, egy tompa rózsaszín
rövidnadrágot és trikót hoztam pizsamának. Ahogy kijövök benne a
fürdőszobából, Jamie kétségbeesetten igyekszik elfordítani a tekintetét,
amikor elmegy mellettem, hogy ő is előkészüljön. Általában nem viselek
melltartót alvás közben, de ma este magamon hagyom. Jamie pár perccel
később egy szál boxerben lép ki a fürdőszobából. Megáll az ajtóban,
láthatóan zavarban, és ide-oda rakosgatja a kezét, nem tudja, mit kezdjen
vele.
Jóságos ég! Szó szerint nem tudom, hova nézzek.
Legszívesebben minden részletét megcsodálnám, de nem merem.
Közben kinyögök pár elhebegett badarságot.
– Annyira sajnálom, Steph! Csak a pulcsi van nálam, amiben jöttem, és
az ing. Felvegyem az egyiket?
– Á, ne! Ne izgasd magad, semmi baj! – felelem, mintha ez az egész
teljesen normális lenne. De a hangom magasabban cseng, mint általában.
A hátamon fekszem, az ágy jobb oldalán, ő pedig bemászik mellém.
Lekapcsolom a kislámpát, és immár koromsötét van.
A fejemben összevissza kavarognak a gondolatok, a fő mondanivalójuk
az, hogy: „Mégis mi a fenét csinálsz? Hiszen ez itt Jamie, miért nem veted
rá magad?” Nem tudom, miért nem.
Egyszerűen nem tűnik helyesnek.
Érzem, ahogy a keze kinyúl a takaró alatt. Megkeresi az enyémet, ami a
hasamon pihen, és lehúzza kettőnk közé, ujjaink összefonódnak.
Hüvelykujjával finoman és lassan simogatja a kézfejemet. A karunk és a
vállunk összeér, és bár sötét van, tudom, hogy a feje felém billen. Az
arcomon érzem rövid lélegzetvételeit, amik fokozatosan mély, lassú ütemű
szuszogásokká alakulnak. Hozzáigazítom a saját légzésemet, és mindketten
álomba süppedünk.
És így alszunk el.

Amikor felébredek, Jamie már zuhanyzik, amiért hálás vagyok.

Nem hiszem, hogy az ágyban henyélés jót tenne nekünk.
Fogalmam sincs, mennyi az idő. Elég késő van ahhoz, hogy odakint
világos legyen, mert a függönyön át apró, ragyogó fénycsík szűrődik a
szobába, ami épp elég ahhoz, hogy ki tudjam venni a tárgyak körvonalát.
Elfog a paranoia, hogy talán álmomban hozzábújtam Jamie-hez, vagy
valami hasonlóan kínos dolgot tettem.
– Jó reggelt! – köszön mély hangon, ahogy teljesen felöltözve kiront a
fürdőszobából.
– Helló! – mosolygok rá. – Jól aludtál?
– Mint a bunda, hiába vagy igazi takaróbitorló.
 – Nem is igaz!
– Utoljára aludtam veled egy ágyban – mondja nevetve. – Mindjárt
nyolc óra. Mit szólsz egy szobába rendelt reggelihez, hogy ne fussunk össze
Mr. és Mrs. Minden-lében-kanállal? Aztán kimehetnénk fényképezni.
– Csodásan hangzik!
Ahogy a parkolóban állunk, mögöttünk a legjobb együtt töltött húsz
órával, úgy érzem, nem létezik elég szó ahhoz, hogy kifejezze, milyen
nagyszerűen éreztük magunkat. Ezt mindketten tudjuk.
– Hát, akkor jövőre találkozunk – mondom ki. Állítás, ami valójában
kérdés. Teljesen összetör, hogy most el kell búcsúznunk.
Elmosolyodik.
– Jövőre ugyanekkor.
– Csak még valami – mondom, és előhúzok egy kis fehér borítékot a
táskámból. Az elején fekete betűkkel a monogramja áll: J. D.
– Mi ez? – kérdezi, ahogy átveszi.
– Csak egy kis apróság, amit oda akartam adni. Ne aggódj, semmi
érzelgős! Csak valami, amit időről időre olvasgathatsz.
Elkezdi feltépni a borítékot, de leállítom.
– Ne! – teszem a kezem az övére. – Majd miután elmentem.
– Rendben – csúsztatja be a télikabátja zsebébe. – Vigyázz magadra,
Stephanie!
Átkarol, keze a hajamba csúszik, miközben átölelem a derekát.
Egy ideig így maradunk, egyikünk sem akarja elengedni a másikat.
Ahogy kibontakozik az ölelésből, megpuszilja az arcomat, közben keze
finoman végigsiklik a nyakamon. Ajkunk centiméterekre van egymástól.
Elhúzódik, odalép a kocsijához, és elhajt.
Miután beülök az autómba, meg sem próbálok küzdeni a rám törő
könnyek árja ellen. Jobb, ha most jönnek ki, mint otthon, ahol meg kéne
őket magyaráznom Mattnek. Máris úgy érzem, mintha kettéhasadtam volna.
Egyre csak azt ismételgetem magamban, hogy: „Nem lehet a tiéd, már
valaki másé”, de ez szemernyi megnyugvást sem hoz. Mert az elmúlt húsz
órában igenis az enyém volt, ahogy én az övé.
Ebben a párhuzamos univerzumban egymáséi voltunk. Most ismét ránk
szakadt a valóság, amit utálok.
Ahogy hazaérek, és megállok a felhajtón, leállítom a motort.
Belém mar a bűntudat. Nem akarok bemenni. Mi van, ha tudja?
 Az elmúlt egy órában átvettem, újra és újra elismételtem, mit fogok neki
mondani, ha megkérdezi, mit csináltunk… „Ó, olyan jó volt ismét látni,
felidéztük a régi, egyetemi napokat. Már két gyereke van, az idősebbik
most kezdte az ovit.”
Csupa hazugság.
Amikor végül bemegyek, Mattet a konyhában találom.
Vidáman rámosolygok.
– Szia!
A konyhaszigeten, vázában lévő, lila, piros és rózsaszín szegfűkből álló
csokor azonnal magára vonzza a tekintetemet.
Még rajta van a celofán, és kissé oldalra dől.
– Ezt meg mivel érdemeltem ki? – kérdezem a csokor felé biccentve.
– Nem kell különösebb indok hozzá, hogy virágot vegyek a
feleségemnek, nem? – feleli nevetve, majd odalép hozzám, és átölel. Ez
most más, mint az az ölelés, amiben egy órával ezelőtt volt részem. –
Milyen volt a csajos hétvége?
– Szuper! Jó volt ismét találkozni. Egy csomót beszélgettünk.
Felviszem a cuccomat – mondom.
– Arra gondoltam, elmehetnénk valahová.
– Remek! Pár perc, és jövök – felelem felsurranva az emeletre,
miközben a világ legszörnyűbb feleségének érzem magam.
A délutánt egy közeli faluban csatangolva töltjük.
Hideg, szeles az idő, úgyhogy beugrunk az egyik pubba, és leülünk a tűz
mellé. Matt a tegnap estéjéről mesél, amikor a fiúkkal pókerezett. Újabban
ráálltak a kártyára. Vettek hozzá rendes készletet zsetonokkal, és nagyon
lelkesednek érte.
Igyekszem pozitívan és normálisan viselkedni, de fejben fényévekre
vagyok. Olyan érzés, mintha szerepet játszanék, de hogy pontosan kinek,
azt nem tudom.
Már sötétedik, amikor hazaérünk, és kényeztető habfürdőt veszek.
Ahogy a fürdőszobában belemerülök az édes, vaníliaillatú gyertyákkal
körülvett vízbe, a hétvégén merengek, hogy mit jelent, és mit tettem.
Nem tehetem ezt Matt-tel. Jó ember, nem érdemli ezt. Le kell állítanom
a dolgot, mielőtt tovább fajul. Mindent meg kell tennem, hogy kiverjem
Jamie-t a fejemből. Hála az égnek, hogy tegnap este összefutottam
Chaplinékkel!
Épp erre a figyelmeztetésre volt szükségem.
 Leülök az öltözőasztalomhoz, és belebámulok a három részre osztott
tükörbe. Az az önpusztító énem mered vissza rám, akit már olyan jól
ismerek. Nedves hajam a fejemre tapad, smink nincs rajtam. Csak én
vagyok. Hát, íme!
Ekkor jelez a telefonom a táskámban. Előhúzom, és meglátom a Jamie-
től jött üzenetet. Visszafojtott lélegzettel bámulok rá.
Jobbra húzom rajta az ujjamat, hogy megnyissam. Az üzenet egy
YouTube-linket rejt, mellette csak annyi áll: Csók! Sietve előkapom a
fülhallgatómat, és bedugom a telefonba.
Amikor rákoppintok a linkre, az egyenesen egy kliphez irányít, amit már
annyiszor láttam. Mindig is imádtam. Szexi, érzéki, a gitár vibrálása, az
énekes szomorúan elvarázsoló, szokatlan hangja… a gyönyörű szöveg.
Chris Isaak Wicked Game című dala visszhangzik a fejemben, minden
egyes szavára odafigyelek.
Hipnotikus állapotban nézem, ahogy Helena Christensennel flörtöl a
parton. Legszívesebben felhívnám Jamie-t, vagy írnék neki,
megmondanám, mennyire élveztem a hétvégét, és hogy azt kívánom, bár
megcsókolhattam volna.
De nem lehet.
Én is egy linket küldök neki vissza. Fogalmam sincs, szereti-e ezt a
számot, de remélem, hogy a következő évben, valahányszor meghallja Paul
Wellertől a You Do Something To Me-t, rám gondol majd.
 NYOLCADIK FEJEZET
2009. január 6., kedd
Jamie
Néha rajta felejtem a tekintetemet, általában akkor, amikor valami
hétköznapi dolgot tesz, például kitölt egy pohár bort.
Ilyenkor azt kérdezem magamtól: mit csinálsz vele? Nem is tud róla,
fogalma sincs, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan kapcsolatba
keveredtél valaki mással. Lehetséges ez egyáltalán?
Valóságos érzés, ha csupán háromszor találkoztál azzal a valaki mással?
Testi értelemben semmi rosszat nem teszünk. Érzelmi értelemben már annál
inkább.
Folyton csak rá gondolok. A bűntudat erősen csap le, súlya megfojt,
néha mintha nem kapnék levegőt.
Azokat a férfiakat, akik ilyesmit művelnek, mindig is arrogáns,
ízléstelen, önelégült bunkóknak képzeltem. Olyanoknak, akik vidáman élik
az életüket, és közben nem is gondolnak szegény tudatlan, szenvedő
feleségükre. Még hencegnek is a dologról a hasonlóan hitvány barátaiknak,
elmesélik tiltott hódításaikat, együtt nevetnek rajtuk. Hotelszobákat
foglalnak, hazudoznak arról, hová mennek, leveszik a jegygyűrűjüket,
amikor mással vannak. Élvezetüket lelik a dolog izgalmában.
Jobb vagyok náluk? És Stephanie? Talán, de közben mégsem…
nem igazán.
Nem feküdtünk le egymással. Csak egyszer csókolóztunk.
Egyszerűen szeretünk együtt lenni. Ez jobb lenne? Vagy talán rosszabb?
Számít, ha az ember kifinomultabban kezeli? Ha titokban tartja? Számít, ha
bűntudatod van miatta? Akkor is hazudsz. Hűtlen vagy.
Megcsalod a párodat.
Mindegy, hogyan csomagolod.
És mégsem tudom leállítani.
Helen jobbat érdemel ennél… nálam. El sem tudom képzelni, mit
gondolnának rólam az emberek, ha tudnák. A házaspár barátaink, akikkel
annyi estét töltöttünk a pubban nevetve, kvízesteken versengve, komoly és
ostoba témákról beszélgetve.
Mit gondolnának rólam? Vagyis tudom, mit gondolnának. És közben én
vagyok az utolsó ember, akiről ilyesmit feltételeznének.
 Pontosan tudom, jobban, mint bárki más, milyen fájdalomhoz vezet ez a
viselkedés. Sosem felejtem el azt a napot, amikor apu elment otthonról, és
elhagyta anyut egy másik nőért. Akkor már nyolc hónapja viszonyuk volt,
és apu csak azért fedte fel a dolgot, mert a környéken már mindenki tudott
róla, és valaki el akarta mondani anyunak. Ennyire gyáva volt.
Akkor még csak tízéves voltam. Órákon át ültem az ágyamon, a
veszekedésüket hallgatva. Ez elég megszokott volt nálunk. Apu kőműves
volt, sokáig dolgozott, és munka után szívesen rúgott be a haverjaival a
pubban, mielőtt hazajött hozzánk. Egy kis sorházban laktunk, egy rossz hírű
környéken, Manchesterben.
Olyanfajta helyen, ahol mindenkinek volt valamilyen beceneve, de
kiutat senki sem remélhetett. Anyu konyhásként dolgozott a sulimban, apu
pedig mindig is fölényes típus volt, ezt még gyerekként is észrevettem. Volt
benne valami felvágósság, furcsa stílussal ugratta az embereket. A férfiakat
idegesítette, de a nők imádták. Sosem volt szoros a kapcsolatunk. Ahhoz
nem volt otthon eleget. De olykor rajzolt nekem képeket. Volt hozzá
tehetsége, akár kezdhetett is volna vele valamit, ha lett volna rá lehetősége.
Miután elment, nem igazán találkoztunk. Pár évig a közelben lakott
„azzal a nővel”, és tett pár erőltetett kísérletet a találkozásra. Anyu folyton
ugyanazt hajtogatta: hogy jobb így, és végül úgyis cserben hagy. Igaza volt.
Csupán két hónap után apu felhagyott a próbálkozásokkal. Csalódtam, hogy
nem akarta jobban, mert néha hiányzott, és szükségem lett volna rá. Nem ő
volt a legjobb apa a világon, de mégiscsak az apám volt.
Végül elköltözött valahova délre. Ekkor hallottam felőle utoljára.
Mindenki szerint kiköpött mása vagyok, ugyanolyan kék a szemünk.
Anyunak évekbe telt túljutnia rajta. Lerombolta a magabiztosságát, és
lefárasztotta a munka, és hogy rám vigyázzon. Emiatt egy ideig dühös
seggfej voltam.
Most pedig pontosan azt teszem, amit apu. Szinte beleroppanok a
gondolatba, hogy ugyanakkora fájdalmat okozok Helennek, amekkorát apu
okozott anyunak. Mégsem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy
leállítsam. Ezért kell ezt fenntartanom. Őt megtartanom.
Egyszer egy évben.
Szeretném, ha az életem része lenne.

Ahogy leparkolunk Helen szüleinek háza előtt, eszembe jut az első

alkalom, amikor itt jártam. Tizennyolc éves voltam, és akkoriban a
legelképesztőbb háznak tűnt, amiben valaha megfordultam. A puccos szó
sem írta le teljesen.
Egy zsákutcában állt, ahol mindenkinek nyírt sövénye és zöldellő kertje
volt. Az utcán nem álltak kerék nélküli autók, nem látszott graffitivel
telefirkált csúszdájú játszótér, és pláne nem voltak söröző, lábukat a
felfújható medencébe lógató srácok.
Amikor Helen elém jött a buszmegállóba, az idegességemet leplezendő a
vizsgaeredményekről kezdtem beszélni, de ő rögtön átlátott rajtam.
– Ne aggódj! – mondta. – Alig várják, hogy megismerjenek.
A szülei háza olyan volt, akár egy múzeum. Minden fénylett, egyenesen
állt, és mindenhol valamilyen tisztítószer illata terjengett. Csak úgy
ragyogott a tisztaságtól. Mindenütt művirágok díszlettek vázákban. Cseppet
sem hasonlított anyu házára. Ilyesmire nem lett volna pénzünk. A mi
otthonunk kissé lelakott és rendetlen volt.
Emlékszem, később elmeséltem anyunak, hogy étkezés után Helen
anyukája azonnal leszedte a terítőt – a terítőt! –, és egy portörlővel és
valamilyen speciális spray-vel letörölte a mahagóniasztalt. Anyu, aki vett
ugyan valamilyen bútorápolót, amit a mosogató alatt tartott, azt csak
különleges alkalmakkor használta, zavarodott képet vágott, és megkérdezte,
hogy van-e szárítógépük is.
Még most is kicsit elfog a nyugtalanság, amikor meglátogatom őket.
Mindig is az a kissé félszeg tizennyolc éves fiú leszek, aki nem elég jó a
lányuknak.
– Nagyon jó lett a Sztroganov-bélszín, Judy! – áradozom most.
– Köszönöm, Jamie. A húst a helyi hentesnél vettem tegnap.
Nagyon szép húsaik vannak. Hozhatok nektek is – ajánlkozik.
Halványlila gőzöm sem lenne róla, mit kezdjek vele, de értékelem a
gesztust. Helen rám néz az asztal fölött, és felnevet, mire vele nevetek.
Alapdolgokat meg tudok főzni, de azt hiszem, a Sztroganovval bajban
lennék.
– Milyen volt a tengeri hajókázás, David? Helen szerint fantasztikusan
éreztétek magatokat – érdeklődöm.
David, Helen apja nyugdíjas háziorvos, aki most a vitorlázásért, a
hajókért és ilyesmikért van odáig. Rendes fickó, de az ember sosem tudja,
hogyan viselkedjen vele. Beszélgetés közben mintha keresztülnézne rajtam.
Sosem láttam még hétköznapi viseletben.
Mindig ing, valamilyen V kivágású felső és egyszerű nadrág van rajta.
 – Ó, csodás volt, nem igaz, Judy? – feleli David, és lerakja az
evőeszközeit, hogy rendesen elmesélhesse. Judy lelkesen bólogat.
– Az olasz Riviéra egyszerűen káprázatos. Igazán mesés. Nektek is el
kéne mennetek oda.
– Ami azt illeti, én nagyon szívesen hajókáznék, szívem – mondja
Helen.
– Őszintén szólva nem hiszem, hogy ez nekem való – felelem az
asztaltársaságnak, ami nyilvánvalóan nem a megfelelő válasz.
– Mi nem neked való? – gúnyolódik David. – A mesés naplementék? A
gyönyörű helyek?
Mindenki engem néz. Ebbe aztán jól belesétáltam.
– Nem, mindez fantasztikusan hangzik. Csak nem szeretnék ilyen
hosszú időre egy hajón ragadni. Lehet, hogy kabinlázam lenne tőle.
David nevetve, gúnyosan megrázza a fejét.
– Hallod ezt, Judy? Kabinláz!
– Apu! – szól rá Helen szigorúan. – Nem való mindenkinek. Még nem
döntöttük el, idén hova megyünk nyaralni.
– Olvastam egy cikket arról, hogy egyre többen maradnak itthon a
nyáron. Vannak gyönyörű helyek az Egyesült Királyságban is. Szívesen
megnézném például Cornwallt, állítólag nagyon szép – mondom. Ezt már
amúgy is meg akartam említeni Helennek.
– Cornwallt? – nevet fel Helen. – Szívem, nem azért dolgozom ötven
órát egy héten, hogy itthon töltsem a nyári szabadságomat.
David egyetértően bólint, mintha csak azt vetettem volna fel, hogy két
hétre ugorjunk el egy háborús övezetbe.
– Ki kell kicsit mozdulnotok innen, menjetek külföldre, Jamie! – búgja
Judy.
– Gondolni kell a pénzre is, és a dolgokra, amikre idén költenünk kell –
felelem.
Ennél tapintatosabban már nem tudom kifejezni magam a szülei előtt
anélkül, hogy felkiáltanék: „Nem egy gyerekre kéne spórolnunk?”
– Hát, szerintem megérdemlek egy rendes nyaralást – mondja Helen. –
Az biztos, hogy nem utasítanék vissza egy kéthetes henyélést egy hajón,
egy medence mellett.
– Én sem azt mondtam, hogy visszautasítanám – felelem védekezően. –
Csak azt, hogy nem igazán nekem való.
 A vacsora hátralévő részében csak hallgatom, ahogy olyan dolgokról
beszélgetnek, amik engem nem érintenek. Miután végeztünk, felajánlom,
hogy letörlöm az asztalt, közben anyura gondolok. Helennel
mindkettőnknek dolgunk van még a holnapi munkanap előtt, úgyhogy
viszonylag korán elindulunk.
A kocsiban eleinte csend van. Ez sosem jó jel.
– Mi a baj? – kérdezi Helen.
– Semmi. Mire gondolsz? – felelem, ahogy kihajtok a dupla kétsávos
útra.
– Furcsán viselkedtél. Ahogy a nyaralásról beszéltél…
– Nem voltam furcsa. Tényleg szívesen elmennék Cornwallba.
Ez miért annyira hihetetlen? – kérdezem.
– Komolyan?
– Azt hittem, szeretnél gyereket, Helen. Nem engedhetjük meg
magunknak, ha folyton drága utazásokra költünk. És te beszélsz mindig
arról, hogy ki kéne bővíteni a házat. Nincs pénzünk mindenre. El kell
döntenünk, mi a legfontosabb, és az alapján tervezni. Úgy érzem, mindent
egyszerre szeretnél, de én nem tudom neked mindezt megadni. Sajnálom,
de egyszerűen nem engedhetünk meg magunknak mindent.
– Megengedhetnénk, ha több pénzünk lenne.
– De nincs – felelem tömören, mert pontosan tudom, hová vezet ez a
beszélgetés.
– Pedig én meséltem a lehetőségekről a cégemnél. Csak rá kell
bólintanod, és a te tehetségeddel azonnal bekerülnél. Jól fizető állás,
nagyszerű juttatások, új tapasztalatok…
– Nem.
Elhallgat, és kibámul az ablakon.
– Miért nem?
– Mert már van munkám. És ugyanezt mondtam neked legutóbb is,
amikor megkérdezted.
– Tudom, hogy van, szívem. De mivel olyan tehetséges vagy, azt
akarom, hogy rendesen megbecsüljenek, és rendes pénzt keress vele,
ráadásul annyi más előnye is lenne…
– Gyerekeket tanítok, és imádom, nyaranta pedig van hat hét
szabadságom. Milyen más előny kéne még? – nevetek.
– Rendes előnyökre gondolok, a jövőre nézve, Jamie – mondja,
különösen kihangsúlyozva a „rendes” szót.
 – Mint például? – kérdezem ingerülten.
– Ha gyerekekben gondolkodunk, előre kell terveznünk. Azóta az
iskolában tanítasz, hogy végeztünk, és sok tapasztalatot szereztél, de
annyival többet tudnál keresni…
Az, hogy ilyen objektíven beszél a készségeimről és a szenvedélyemről,
szörnyen elszomorít. Nekem van egyáltalán beleszólásom?
– És mi van azzal, hogy mivel ennyi szabadságom van, tudok vigyázni a
gyerekekre, amikor majd tényleg lesznek? Ez nem előny? Különben sem
tudnék dolgozni a cégednél. Utálnám – mondom. – Egyszerűen nem ezt
szeretném az élettől.
– Hát, bocsi, hogy segíteni akarok – feleli egyértelműen dohogva, és az
ablak felé fordul.
Nem szeretem a csendet és a vitával lezárt beszélgetéseket.
– Sajnálom. Nem akartam rád mordulni. Hosszú volt a hét – próbálom
megbékíteni, és megfogom a kezét.
– Én is sajnálom – feleli, és lehajol a lábánál lévő táskájához.
A bűntudat tőrként szúr belém, és visszateszem a kezemet a kormányra.
Azt a táskát én vettem Helennek karácsonyra. Elég drága volt, és két
okból tettem. Először is tudtam, hogy tetszeni fog neki (valóban így volt).
Emellett a bűntudat vezérelt, hogy pár hónappal korábban találkoztam
Stephanie-vel. Azt hittem, kicsit jobban érzem majd magam utána (nem így
lett). Helen karácsony napján végighúzta az ujjait a márkás táska matt
fekete bőrén, és végigsimított az elején lévő szegecseken és a fényes ezüst
csaton.
– Nagyon szépen köszönöm, szívem! Imádom! – sikította.
Nyomott egy puszit az arcomra, majd tovább csodálta az ajándékát.
Azonnal több szögből is lefotózta, és feltette a Facebookra, a következő
szöveggel: Nézzétek, mit kaptam karácsonyra az én elképesztő
férjemtől! Ugye, milyen szerencsés vagyok? Most igazán szeretettnek
érzem magam. A poszt százötvennégy like-ot kapott.
Van valami a karácsonyban, amiért ilyenkor jobban értékeled a párodat.
Talán azért, mert annyi időt töltötök együtt. Mert órákon át csatangolsz a
boltokban, azon gondolkozva, miket szeret, hogy megvehesd neki a
tökéletes ajándékot. Vagy talán azért, mert mindenhol érzelmes zene szól,
miközben forralt bort kortyolgatsz a csillogó karácsonyfák körül, és azon
töprengsz, hogy a fenébe tehettél ilyet vele.
 – Igazad van – mondom most. – Valóban keményen dolgozol, és
megérdemelsz egy szép nyaralást. Csak aggódom a pénz miatt, ha
szeretnénk gyereket.
– Mindketten megérdemlünk egy szép nyaralást. De mi lenne, ha
utánanéznék Cornwallnak? Biztos van ott pár jó szálloda.
Viszont a kempingezésbe már nem megyek bele! – nevet fel Helen.
Elmosolyodom.
– Nem is akarnálak rávenni. Bocsi, ha távolságtartó és hirtelen haragú
voltam. A január mindig stresszes a suliban.
– Ami a munkát illeti… – mondja komolyan. – Remélem, tudod, hogy
csak a legjobbat akarom neked. Nekünk. A családunknak.
– Igen, tudom.
– És bár örülök, hogy szereted a munkádat, mindannyian tartozunk
magunknak annyival, hogy megragadjunk minden lehetőséget, hogy a
lehető legjobb életet teremtsük meg magunknak. A jelenlegi helyeden már
nincs hová előrelépned, így hacsak nem akarsz örökre ott maradni, ott már
mindent elértél. Elkezdhetsz valahol máshol kiépíteni egy karriert.
– Tudom, mire gondolsz, Helen, de egyszerűen úgy érzem, azzal áruba
bocsátanám magam.
– Szerintem el kell fogadnod, hogy nem leszel teljes munkaidős művész
– mondja határozottan –, de mindenképp folytatnod kell hobbiként.
Valami szíven üt, amikor Helen ezt mondja. Igaza lenne?
Mindig azt hittem, sosem szabad feladni, talán a gyerekkorom miatt. De
most a feleségem mondja nekem azt, hogy talán el kéne ezt felejtenem.
Talán igaza van.
Nem felelek semmit. Már elmondta, amit akart, és az út hátralévő
részében hallgatunk.
Pár perccel később hazaérünk. A ház hideg és sötét, amikor belépünk.
Helen felmegy az emeletre, hogy felkészüljön egy holnapi prezentációjára.
Megcsókolom, átölelem, megmondom neki, hogy szeretem, és hogy még
készülnöm kell az óráimra.
A garázsban jéghideg van télen. Meghúzom a lámpa madzagját, és
felvillan a vékony LED-csík. A hősugárzók be vannak dugva, és most
meleg levegő áramlik belőlük, ami megtölti a hideg teret.
Végignézek a „műtermemen”, és az alkotásaimon, amiket az elmúlt
hónapokban készítettem. Jók vajon egyáltalán? Már nem tudom. Mindenütt
festővásznak állnak, a polcok tele vannak festékekkel és ecsetekkel. Ez az
én birodalmam. Ahol életben tartom az álmomat. Ahol kifejezem az
érzéseimet.
Az egyik sarokban álló dobozhoz lépek, ahol a Heathwood Hall-i
tanfolyamok holmijait tartom. Leguggolok, és beletúrok. Tele van
űrlapokkal és a diákok képeivel. Nem szeretem kidobni őket, sok energiát
öltek beléjük. A papírok hidegek, inkább odafönt kéne tartanom őket.
A többi papírdarab között megtalálom, amit keresek. Ide rejtettem tavaly
októberben, és most előhúzom a képeslapot, amit Stephanie-től kaptam,
amikor legutóbb találkoztunk.
Az elején egy kaotikus műterem látszik, a közepén egy művész fest egy
festőállványnál.
Soha ne add fel az álmodat! – áll a belsejében. Csak ennyi.
Eszembe jut, hogy írok neki, de nem tudom, mit mondhatnék.
Kikapcsolom a telefonomat, feljebb tekerem a hősugárzókat, és rajzolni
kezdek.
 KILENCEDIK FEJEZET
2009. június 20., szombat
Stephanie
– Mi tetszett meg először Mattben? – kérdezi Jane kiérezhető liverpooli
akcentusával, amihez már annyira hozzászoktam az évek alatt.
Eleinte nem tudtam, mit gondoljak róla. Mindig sikkes a megjelenése,
mégsem tudnám meghatározni a stílusát. Egyik nap férfias inget, egyenes
vonalú nadrágot visel, jó pár centis magas sarkúval. A következő hónapban
pedig könnyű, a derekánál megkötött ruha van rajta. Rég letűnt korok nőire
emlékeztet, talán az ötvenes évekből, olyan magával ragadó a megjelenése.
Szívesen megtudnék róla többet. Vajon házas? Vannak gyerekei?
Milyenek a barátai? A háza rendetlen vagy tiszta?
Inkább kávét vagy teát iszik? Az összes titkomat ismeri, én meg azt sem
tudom, hány éves.
Ma egy magas háttámlájú, fekete fotelben ül, ami kikészít. Nem tudom
róla levenni a tekintetemet. A háttámlája túl magas, jócskán a feje fölé
nyúlik, mintha egy szürreális horrorfilmből csöppent volna ide. Jane jobbra
dől benne, könyöke a levegőben lóg.
– Amikor először találkoztam Matt-tel, olyan… – Körbepillantok a
szobában, a megfelelő szót keresem. – Lelkes volt – fejezem be végül.
– Milyen szempontból?
– Egy londoni buliban voltunk. Először nem akartam menni, de a
lakótársam végül rávett. Matt odajött hozzám beszélgetni, és úgy tűnt,
nagyon érdeklődik irántam. Akkoriban szükségem volt erre.
– Akkoriban?
– Tudod, miután az ember végez az egyetemen, de még nem igazán
tudja, ki ő. Amikor bárki szimpatikus, aki érdeklődik irántad. Mert olyan
elveszett vagy – felelem, és kisimítom a narancssárga, selymes ruhámat.
– Értem – bólint.
– Kicsit idősebb volt nálam. Azt hiszem, akkor jólesett, hogy vigyáznak
rám – mosolygok. – Úgy éreztem, mellette biztonságban vagyok.
– Oké… – mondja lassan, és kisöpör pár cseresznyevörös fürtöt az
arcából.
– És mint kiderült, software-értékesítéssel foglalkozott, és épp új munkát
keresett, úgyhogy elkezdtünk apu cégéről beszélgetni.
 Felajánlottam neki, hogy bemutatom őket egymásnak, és esetleg
összehozok egy interjút…
– Rendben – mondja hirtelen. Amikor ilyen élesen közbevág, mindig le
akar vonni valamilyen következtetést. – Szerinted Matt hasonlít
valamennyire édesapádra?
Ez egyértelműen egy beugratós kérdés, és nem igazán tudom, hogyan
válaszoljak rá. Valamilyen okkal kérdezi, de fogalmam sincs, mi az. Mindig
gyanakvóan kezelem ezeket a kérdéseket.
– Apura? Hogy érted?
– Hasonlít bármelyik jellemvonásuk? – kérdezi.
– Nem hinném – felelem a homlokomat ráncolva. – Nos, mindketten
sikeresek. De Matt nagyon megnyerő tud lenni. Neki üzleti cél, hogy az
emberek kedveljék. Mindig is mondta, hogy az elragadó személyisége fogja
egyszer gazdaggá tenni.
– Hmm – bólogat Jane csukott szemmel.
Kihasználom az alkalmat, hogy megbámuljam elképesztő, beállított
frizuráját, amit, amióta csak ismerem, mindig ugyanazzal a pillangós csattal
fog fel.
– És azt hiszem, mindketten elég munkaorientáltak – folytatom.
– Apu ezt mindig is csodálta Mattben.
– Még valami? – kérdezi. – Mit mondanál az érzelmeikről?
– Az érzelmeikről? Sosem gondoltam, hogy Matt érzelmes típus lenne.
Ahogy apu sem. Régebben az volt, de azóta nem, hogy…
nos, tudod. Matt eléggé magába zárja az érzelmeit – válaszolom halkan.
– Mindig ilyen volt? – kérdezi.
– Igen. Mármint kezdetben nem. Akkor nyitott volt, mint a legtöbb férfi,
olyasmiket mondott, amiket jólesett hallani…
– Például miket?
– Tudod… „Te más vagy, mint a többi lány.” És nem telt sok időbe, mire
a „tetszel”-ből „szeretlek” lett – magyarázom.
Eszembe jut az új kapcsolatokra jellemző rózsaszín ködös időszak
eufóriája. Amikor egész éjjel beszélgettek, mert kétségbeesetten akartok
minél többet megtudni a másikról, amikor elmosolyodsz, ha ránézel, amikor
ébredéskor ő az első gondolatod. Az a baj ezzel az időszakkal, hogy nem
valóságos.
Matt esetében körülbelül hat hónapig tartott. Addigra már együtt
laktunk, és ő apunak dolgozott. Viccelődtünk is vele, hogy az a fiú lehet, aki
apunak sosem adatott meg, mert jobban kijönnek egymással, mint sokszor
mi Matt-tel.
– Azt hiszem, elég gyorsan lezajlott az egész – mondom.
– Milyen érzéseket váltott ki belőled kezdetben?
– Úgy éreztem, igazán akar engem. És hogy biztonságban vagyok –
vágom rá.
– És most?
– Igyekszem jó felesége lenni, eleget tenni az elvárásainak… De ez
mintha nem lenne elég.
– Milyen értelemben? – kérdezi Jane.
– Úgy érzem, valami mindig az én hibám, vagy úgy beszél velem, mint
egy gyerekkel. Nem igazán érzem egyenlőnek a viszonyunkat. Nem
alkotunk egy csapatot. Néha inkább olyanok vagyunk, mint…
– Apa és lánya? – veti fel Jane.
– Igen… – sóhajtom. – Ugye most azt gondolod, valamilyen furcsa
freudi vonzalom folytán választottam Mattet, mert hasonlít apura?
Jane elmosolyodik.
– Szerinted ezt gondolom?
Ez már egyfajta játékká vált közöttünk. Próbálom megtippelni, mire
gondol, de szerintem ebből is ő jön ki jobban, mert a találgatásaimból tudja,
mi zajlik a fejemben, úgyhogy mindenképp ő nyer. Nevetek, mert ezzel
mindketten tisztában vagyunk.
– Igen, szerintem nagyon is valószínű, hogy valamilyen kapcsolati
mintáról van itt szó – mondja, és áthelyezi a testsúlyát.
– Kapcsolati mintáról?
– Amikor vonzódunk valakihez, annak mindig van valamilyen oka.
Főleg fizikai, de tudat alatti dolgok is szerepet játszanak benne, mint egy
radar, ami ahhoz az emberhez vonz.
Érdeklődve hallgatom ezt a magyarázatot, de közben azon tűnődöm,
hogy a fenébe passzol bele Jamie a képbe.
– És hogy jön ide a minta? – kérdezem.
– Mindannyian bizonyos mintákat követünk, egyesek jobban, mint
mások – magyarázza Jane. – Valószínűleg te is megfigyelheted, hogy
mindegyik fontos partneredben volt valami közös. És nem lepne meg, ha
valamennyire hasonlítanának az egyik szülődre. Az édesapádra.
Ez az egész kezd túl furcsa lenni nekem.
– Öööhm. Oké… De miért? Hogyan?
 – Elismerést keresel a partnereidben, akik hasonlítanak édesapádra, vagy
akiket édesapád elismer. Úgy érzed, ha eléred, hogy szeressenek,
elismerjenek, akkor rajtuk keresztül jobb lehet, helyrejöhet a kapcsolatod
édesapáddal. Édesanyád haláláig nagyon közel álltál édesapádhoz, igaz?
– Igen – felelem nagyot nyelve. A ténynek már az elismerése is fizikai
fájdalmat okoz.
– Utána pedig elzárkózott előled, és soha többé nem volt ugyanolyan –
mutat rá Jane. – De sóvárogsz a szoros kapcsolatotok után, nem igaz?
Felsóhajtok, és egy pillanatra a plafon felé fordítom a tekintetemet, hogy
megállítsam a könnyeket.
– Mindennél jobban – ismerem el.
– Tehát tudat alatt olyan társat választottál, aki képtelen az intimitásra,
hogy hatékonyan újraírd a múltat.
– Tessék? Ez nevetséges. Mégis miért akarna valaki olyasvalakivel
lenni, akivel nem érzi jól magát? Aki visszautasítja, aki hűvösen viselkedik
vele, vagy bármi ilyesmi?
Jane felnevet.
– Azért, mert ez mindennapos, Stephanie. Ezért van munkám.
Mindez tudat alatt történik. Olyan, mint egy vakfolt. Az emberek nem
tehetnek róla. Mégis megtörténik, ezt hívják „ismétlési kényszer”-nek.
Ugyanezért maradnak a nők azokkal a férfiakkal, akik bántják őket. Mert
ezt a viselkedést ismerik. Általában a múlt, a gyerekkoruk kapcsolatait
játsszák újra, miközben próbálják elnyerni a társuk szeretetét.
Kezdek rosszul lenni.
– A te esetedben, úgy hiszed, az édesapáddal megromlott kapcsolatod a
részeddé vált, ezért választottad Mattet, aki apádat helyettesíti. De ez nem
fog működni, mert végül közvetlenül édesapáddal kell rendezned a
kapcsolatotokat.
Jane hagyja, hogy megemésszem ezt az információt. Mindig finoman, de
határozottan tálalja a megrendítő dolgokat. Utána mindig rövid csend áll be,
ami alatt a szobát pásztázva pár pillanatig elgondolkozhatok. Kellemetlenül
hangzik, de valójában nem az. Talán ez a jele egy jó kapcsolatnak: hogy
kényelmesen érezzük magunkat egymás csendjében.
– De Stephanie, ez nem a te hibád – teszi hozzá.
Továbbra is hallgatok. Hallom a szavait, és van értelmük, de persze nem
hiszem el őket.
 – Még gyerek voltál. Elveszítetted az édesanyádat, és sok szempontból
az édesapádat is. Magadra maradtál, hogy egyedül vigyázz magadra és a
húgodra. Nem vagy felelős a kapcsolatotok megromlásáért. Ő volt a felnőtt.
Ne cipeld magaddal ezt a terhet!
Már épp elég régóta cipeled, és jócskán megfizetted az árát.
– De nem tudom, hogyan hozzam helyre a kapcsolatunkat – mondom
halkan.
– Majd megtalálod a módját – feleli magabiztosan. – Nincs olyan
kapcsolat, amit ne lehetne helyrehozni. Meg kell találnod azt, ami ismét
összehoz titeket. Mindig van valami. Meg fogod találni.
Remélem, igaza van.

Amikor Matt értem jön, a gondolataim összevissza kavarognak,

úgyhogy nem igazán örülök, hogy felhozza a gyerektémát. Jane sokkoló
kijelentése után, miszerint valahogy az apámhoz mentem hozzá, egyszerűen
nincs hozzá hangulatom.
– Azt hittem, gyorsan teherbe esel majd – mondja Matt. – Szerinted
azért van, mert iszol? Talán egy időre le kéne állnod vele.
Az utóbbi hat hónapban gyakorivá váltak ezek a beszélgetések.
Matt feszültsége minden egyes menzeszemmel egyre nyilvánvalóbbá
válik. Nem mintha bármivel is akadályoznám, hogy teherbe essek. Már jó
ideje nem szedem a gyógyszert, helyette folsavat szedek, nagyjából
rendszeresen tornázom, és nem esem túlzásba az ivással. Huszonnyolc
évesen még nem számítok aggastyánnak.
Minden hónapban a megfelelő napokon szexelünk, még ha néha kicsit
gépiesen is, csupán a gyereknemzés céljából.
Régebben egész jókat szeretkeztünk. Szenvedélyes volt. Olykor a
kocsiban estünk egymásnak este, az út szélén, máskor a londoni lakásunk
lépcsőjén, miután beléptünk az ajtón. Volt benne spontaneitás. Tetszett.
– Nem hinném, hogy ez a baj. Ezekhez a dolgokhoz egyszerűen idő kell.
Nem lehet őket siettetni – felelem, elsütve az összes klisét.
– A húgod három hónap alatt teherbe esett, nem? Lehet, hogy valami baj
van veled? – mondja. – Lehet, hogy el kéne mennünk egy specialistához?
– Nincs velem semmi baj, Matt – felelem, ahogy leparkolunk Ebony
utcájában. – Légy türelmes! Ezeket a dolgokat nem lehet siettetni.
Erre mond még valamit, de kiszállok az autóból, és elindulok a húgom
háza felé. Ma ünnepeljük Ebony huszonhatodik születésnapját, és nem kis
bulit szerveztek neki. Mivel Ebonyről van szó, nem elégszik meg egy kis,
meghitt családi eseménnyel, hanem biztosra akar menni, hogy mindenki
tudja, mennyi pénze van (vagyis inkább mennyit keres a férje), úgyhogy
nem spóroltak.
Hónapok óta csak erről a kerti buliról bírt beszélni. Rettegett, hogy esni
fog (nem esik), vagy hogy az emberek nem jönnek el (eljöttek), és még egy
profi fotóst is felfogadott, hogy csináljon „természetes” képeket
mindenkiről, ahogy jól (és lehetőleg természetesen) szórakozik. A füvön
különböző játékok vannak szétszórva a gyerekeknek, az árnyékban pedig
egy hatalmas italos asztal áll (természetesen pincérekkel). A kerti
pavilonban egy DJ zenél, lejátszva az összes buliklasszikust. Isten tudja,
honnan kerítette Ebony, rémes a zenéje.
– Matty! – kiáltja apu Mattnek.
Megölelik egymást, ahogy azt a férfiak szokták: szinte gerinctörő hátba
veregetéssel egybekötve. Most már teljesen más fényben látom kettejüket.
– Hogy ment az üzlet azzal a céggel Birminghamben? – kérdezi apu. –
Azt hallottam, fenomenális prezentációt tartottál, mint mindig.
Nem igazán tudok mit hozzátenni ehhez az ömlengéshez kettejük között,
úgyhogy csak hallgatok. Minden egyes átkozott alkalommal ez van. Nem
tudok olyat mondani, ami versenyezhetne a munkatémával, vagy azzal,
hogy milyen fantasztikus Matt. Mintha tényleg az a fiú lenne, aki sosem
adatott meg apunak. Úgy néz ki, Jane-nek ebben igaza van.
Olyan, mintha folyton próbálnék a kedvükre tenni, de aztán
mindkettejüknek csalódást okozok.
– Steph, a húgod már keresett. Valami lufifújásról volt szó…
Áh! Hát persze.
Hatra a kert megtelik Ebony barátaival. Mind nagyszerűen érzik
magukat. De hát ki ne érezné? Ingyen pia, csodás házigazdák és egy
elképesztő vidéki helyszín. Az egész kert lüktet a beszélgetések és a
bizonyos időközönként felhangzó nevetések hangjától. A rémes DJ tovább
játssza az elmúlt harminc év legnagyobb slágereit. A nők megbánják, hogy
magas sarkúban jöttek, mivel folyton belesüppednek a fűbe, ahonnan aztán
ki kell rántaniuk a cipőt. Egyszerűbb levenni. Épp ezért van rajtam telitalpú.
A nappali ivászat sosem ment igazán. Mindig a fejembe száll, és
irigylem azokat, akik képesek ilyenkor inni. Nagyon tetszik a gondolat,
hogy pezsgőt kortyolgassak a verőfényben, de azzal mintha mérget öntenék
magamba. Most azonban mégis jó ötletnek tűnik. Talán Matt miatt, aki
kiborított a terhesség dologgal.
Rengetegen vannak Ebony új baráti köréből, akiket nem ismerek. Mind
olyan szülők, akiknek a gyereke a helyi magániskolába jár, és akikkel
Ebony igyekszik jóban lenni. Jude még csak egyéves, de a húgom nem
vesztegeti az idejét, máris belevetette magát az iskolatémába. Mindketten
ugyanabba az iskolába jártunk, ahova Jude is fog, és elsőkézből láthattuk,
mennyit jelent, ha valaki a megfelelő körökben mozog. Anyut azonban ez
sosem érdekelte. Mindenki szerette, és szívesen látta a társaságában, de ő
egyszerűen csak mindenkivel kedves volt, sosem vett részt a
viszálykodásokban. Ahhoz túl nemes volt.
Ebony bemutat pár szülőnek, akik mind kisbabákat ugráltatnak a
csípőjükön, miközben cukormentes biofinomságokkal igyekeznek
megvesztegetni őket, hogy hagyják abba a veszett ordibálást, vagy ragacsos
dolgokat törölnek le az arcukról. Nem épp a legösztönzőbb reklám a
gyerekvállaláshoz.
Az unokaöcsémet imádom, de mások gyerekei számomra nem olyan
aranyosak.
Gyönyörű, meleg nap van. A zene mindenkit jókedvre derít.
Egy idő után táncolni kezdek rá. Sosem bírtam ellenállni Beyonce Crazy
in Love-jának, így a csípőmet ringatom a dallamára, és a dallal együtt
éneklem a refrént.
– Steph, higgadj le! – suttogja Matt, és egy határozott mozdulattal a
derekamra teszi a kezét.
– Miért? Csak jól érzem magam.
– Az emberek néznek…
– És? Ez egy átkozott buli, Matt!
Felsóhajtok, hirtelen zavarba jövök, és hülyén érzem magam, pedig
tudom, hogy nem kéne.
– Egyébként meddig kell még itt maradnunk? – kérdezi, és felhajtja a
pezsgője maradékát.
– Ez Ebony bulija, úgyhogy szerintem a végéig.
Matt sóhajtva az órájára néz. Elég nyugtalan volt, mielőtt idejöttünk,
mert nagyon meleg van, és nem akart elegáns ruhát felvenni.
– Rendben, akkor jobb, ha leiszom magam – közli, majd magamra hagy,
és elindul egy sörért.
 Ahogy végigpásztázok a kerten, ahol mindenki nevet és nagyszerűen
szórakozik, a gondolataim hirtelen Jamie-re terelődnek. Neki valószínűleg
nem kell leinnia magát ahhoz, hogy együtt legyen a felesége családjával.
 TIZEDIK FEJEZET
2009. október 10., szombat
Jamie
Meglepően napos és meleg az idő egy októberi hétvégéhez képest.
Inkább egy májusi napra hasonlít, amikor az ember még épp ellehet
pólóban és napszemüvegben anélkül, hogy közben gyökérnek tűnne. De az
őszies fény felfedi a valódi évszakot, mintha az egész világ valamilyen
narancssárgás árnyalatban ragyogna.
Heathwood Hall felé tartva Stephanie-re gondolok a kocsiban.
De eszembe jut Helen és a jövőbeli terveink is. A két irány olyan
tragikusan összeférhetetlen, hogy tudom, véget kell ennek vetnem, még
mielőtt tovább fajulna. Már így is hazudnom kellett.
A „csak összejövünk pár haverommal” mondat a szorongás elég
összetett hálójának bizonyult, mivel ki kellett találnom, kiket említettem
már Helennek, akiket nem ismer annyira, hogy beszélgessen is velük.
Nem kéne ezt tennem. Véget fogok ennek vetni.
Délután találkozunk. Jó előre lefoglaltuk a szobáinkat, hogy a tavalyi
eset semmiképp se ismétlődhessen meg. Stephanie a szokásos
lakosztályában lesz, én pedig egy egyágyasat foglaltam.
– Jó napot, Mr. Dobson! Jó önt újra látni – trillázza Avril, a recepciós,
ahogy a pulthoz közeledem.
– Jó napot! Köszönöm. Hogy van? – kérdezem, miközben nem tudom,
aggódnom kéne-e, hogy felismert.
– Remekül – feleli vidáman, és átadja a kulcsomat. – A harminchármas
szoba lesz az öné. Fel a lépcsőn, aztán jobbra.
– Köszönöm szépen – mondom, majd felveszem a fekete kis
bőröndömet, és elfordulok, hogy felmenjek a szobámba.
– Miss Carpenter már megérkezett – közli, ahogy elsétálok.
– Szia! – üdvözöl Stephanie, amikor ajtót nyit.
Képtelen vagyok uralkodni magamon, szoros ölelésbe vonom.
Átkarolom a derekát, ő pedig olyan erősen szorítja a vállamat, hogy el
sem akarom engedni. Arcomat a hajába temetem, és belélegzem halvány
illatát. Nem szólunk egy szót sem. Amikor végül elhúzódunk, csak
bámulunk egymásra kuncogva, mint két iskolás, akik most csókolóztak
először.
 – Olyan jó téged látni, Steph! – tör ki belőlem.
Valóban az. Gyönyörűen néz ki. Annyit gondolok rá évközben, hogy ez,
hogy végre egy szobában vagyunk, nem is tűnik valóságosnak.
A pulcsija ujjával babrál, majd csípőre teszi a kezét, miközben az
ideutunkról beszélgetünk. Az előbbi intim ölelésünk után most pár méterre
állunk, mintha alig ismernénk egymást.
És épp ez a baj.
Nem tudjuk, mik vagyunk egymásnak. Valójában nincs is köztünk
semmi.
– Van egy ötletem – mondom, mint egy izgatott gyerek. – Idén
csináljunk valami mást! Olyan szép az idő! Sétáljunk el a szomszédos
faluig, keressünk egy rendes pubot, ahol ehetünk és ihatunk, aztán később
jöjjünk vissza! Mit szólsz?
– Jól hangzik – feleli. – Csak előbb átveszem a lapos sarkú csizmámat.
– Többfajta csizmát is hoztál? – kérdezem döbbenten.
– Nőből vagyok, Jamie – feleli nevetve.
Pár órával később, miután több kilométert megtettünk és megéheztünk,
Busby Hawkton falujának elragadó pubjában ülünk. Korábban még nem
jártam itt, de nagyon kellemes hely, ahova az emberek eljönnek egy hétvégi
ebédre, vagy hogy sétáljanak a falu tava körül, és etessék a kacsákat a
gyerekeikkel.
Már csak a kinti padokról nyíló kilátás miatt is megéri ide eljönni.
Szeretem az ilyen helyeket, de nem hinném, hogy tudnék itt élni. Stephanie
egy ehhez hasonló faluban él, és ő imádja, de nekem túl klausztrofób érzés
lenne, és nem is tudom… túl tökéletes? Jobb szeretem az enyhe káoszt és
rendetlenséget. Nem hiszem, hogy tudnék mit kezdeni a tökéletesen nyírt
sövényekkel, virágágyásokkal, falusi versengésekkel és pletykákkal.
Mindketten nagy lelkesedéssel fogadjuk a laktató fogásokat a
Heathwood Hall-beli előkelő vacsorával szemben. Steph lasagnét rendel, és
pedig steakes, sörös pitét. Mindkettőt sült krumplival kérjük, mert hát mi
értelme lenne anélkül?
Közben végig úgy érzem, hogy ez most más, mint a korábbi
találkozásaink. Lazább, mintha egy másik világban lennénk.
Talán egy párhuzamos univerzumban, ahol ez egyfajta randi.
Ráadásul egy átkozottul jó randi, mivel amióta elhagytuk a szállodát,
egyre csak nevetünk és beszélgetünk. Jó volt vele a szántóföldek között, a
keskeny utakon sétálni. De mindig azt szeretem a legjobban, amikor
beszámol az évéről.
Stephanie érdeklődve hallgatja a történeteket a diákjaimról.
– „Tanár úr, a rajzvizsga már létezett, amikor iskolába járt?”, szokták
kérdezni. Mégis mit gondolnak, hány éves vagyok? – mesélem nevetve, és
megmutatom neki pár műalkotásukat a telefonomon.
– Óóó! Ez micsoda? – kérdezi, és kezét az ujjamra teszi, nehogy
továbblépjek.
– Csak az egyik feladatuk. Megkértem őket, hogy írják le az egyik dal
szövegét, amit szeretnek, és a saját értelmezésükben rajzolják le.
Tovább nézi a képet, és fel is nagyítja.
– Ez Lisáé. Nemrég fedezte fel a Beatlest, és imádja a Lucy In The Sky
With Diamonds számukat.
– Ez a feladat nekem is tetszene – mondja mosolyogva.
Beszélgetünk Michael Jacksonról is, aki idén júniusban halt meg, majd
heves vitába keveredünk arról, hogy melyik a legjobb száma.
– A Billie Jean – jelentem ki habozás nélkül.
– Ó, ugyan! A Beat It.
– Kétségkívül jobb a klipje, de akkor sem.
A beszélgetés aztán „jelenlegi fontos ügyekre” terelődik, amiből csak az
derül ki, hogy fogalmam sincs, ki kicsoda.
– Hallottad, hogy Jordan és Peter Andre elválnak?
– Kik?
– Tudod! A bögyös csaj. Aki mindenütt ott van. A pasi meg csupa izom.
Aki a kilencvenes években egy rejtélyes lányról énekelt.
– Halványan dereng. Milyen kár!
– Az. Az egész „Keisha otthagyja a Sugababest” drámába meg inkább
bele sem megyek – folytatja, mintha személyesen ismerné ezeket az
embereket. Egész este tudnám hallgatni, bármiről beszél is, és közben jól
szórakoznék.
Mintha most ingerlékenyebb, de közben mosolygósabb is lenne, mintha
valami megváltozott volna benne. Nem tudom, mi okozza, de talán később
elmondja. Istenem, remélem, boldog. Bár ne kéne ezt tennem!
– Öhm, ez meg mi a fene? – kérdezem, amikor meglátom, mit hoz oda a
bárpulttól.
– Kígyómarás koktél. Ó, ugyan, biztos ittál ilyet diákkorodban – mondja
büszkén, a két félliteres poharat szorongatva, amiben vérvörös, habzó
folyadék látszik, mint egy kémiaóráról előkerült oldat.
– Igen, és nem véletlenül diákok isszák – felelem lassan. – Akkor az
ember csóró, és ettől jól be lehet rúgni.
– Pedig nagyon finom. És egy vidéki pubban kötelező ilyet inni ősszel.
Ez a szabály.
A képembe tolja az egyik poharat, amit elveszek tőle, és koccintunk.
– Jesszus! Ez aztán édes – fintorgok.
– Ó! Csak hajtsd fel!
Mondd meg neki! Mondd meg neki most!
Leteszem a poharamat az asztalra, a kezemet a lábamra ejtem, és
kihúzom magam. Automatikusan mély levegőt veszek, és felé fordulok.
– És, öhm, hogy mennek a dolgok Matt-tel?
Ó, remek, húzd csak az időt! Az majd segít.
Stephanie úgy mosolyog, ahogy korábban még nem láttam.
Sosem láttam igazán boldognak, amikor Mattről beszélt. Képtelen
vagyok végighallgatni, hogy milyen boldogok együtt, pedig tudom, hogy
nincs jogom ilyet mondani.
– Nos, ami azt illeti, elég sokat…
– Tizenhatos asztal? – vakkantja a pincérnő, és megáll előttünk két
tányérral. Hanyagul lerakja őket elénk, majd elsétál.
Képtelen vagyok tovább halogatni.
– Steph, beszélnem kell veled valamiről…
– Igen? Mi az? – kérdezi, és belevág a gőzölgő lasagnéba.
– Nem biztos, hogy tudom ezt folytatni. Nagyon sajnálom.
Minden csepp erőmet felemésztik ezek a szavak, de tudom, hogy ki kell
őket mondanom.
Megáll mozdulat közben. Mintha valami hirtelen elszívta volna az
életerejét. Lehorgasztja a fejét, és egy pillanatra elfordítja a tekintetét.
Amikor ismét felnéz rám, mintha egy örökkévalóságig hallgatna.
– Helen terhes, ugye? – kérdezi végül.
– Nem – felelem őszintén. – De már próbálkozunk. És ha megtörténik,
ezt abba kell hagynunk.
– Igen, persze – ért egyet halkan. – Megértem.
Vajon most mi zajlik benne? Úgy érzem, ez alatt a rövid idő alatt is
sikerült kiismernem, de egy kis része sosem nyílik meg előttem.
– Gondolom, kellemes kis kikapcsolódást jelentettem neked egy ideig –
mondja, és szór egy kis feketeborsot az ételére. – De már nincs rám
szükséged. Értem.
– Komolyan azt hiszed, hogy ennyit jelentesz nekem? Kiutat a
házasságomból? – kérdezem őszintén zavarodottan. – Mert ennél távolabb
már nem is járhatnál az igazságtól. Imádok veled lenni, jobban, mint azt ki
tudnám fejezni, de nem boldogtalan a házasságom…
Pár pillanatig rám mered, és fogalmam sincs, mit gondolhat.
Úgy fest, mint aki legszívesebben kinyírna.
– Akkor miért csinálod? – kérdezi feszülten.
Hát ebbe jól belesétáltam. Egy ideig elgondolkozom rajta, közben
feltűnik, hogy a hangulat pár perc alatt hűvössé vált.
– Azért, mert nem tudom… nem csinálni.
Nem ez a legjobb válasz, de ez az igazság.
– Ez nem válasz – feleli.
Ó!
– Pedig ez a legjobb, amit adhatok, és igaz. Te miért csinálod?
Stephanie őszintén döbbentnek tűnik, mintha sosem gondolt volna rá,
hogy ilyet kérdezek. Nagy zöld szemével, összevont szemöldökkel néz rám.
Amilyen most a hangulat, fogalmam sincs, mit fog mondani.
– Olyan sokáig éltem fásultan! – magyarázza, nyilván nem könnyű neki
erről beszélni. Mintha úgy kéne kipréselnie magából a szavakat. – Még
akkor is, amikor Matt-tel találkoztam – folytatja –, az egész olyan kimért
volt, mintha mechanikus léptekkel haladtunk volna.
Miközben hallgatom, azon tűnődöm, hogy lett ilyen. Ez a gyönyörű,
hihetetlen lány, aki nem veszi észre, mennyire elképesztő.
– És azóta is ilyen volt. Egészen addig, amíg találkoztam veled –
mosolyog.
– Mit tettem?
– Elérted, hogy… – egy pillanatra elfordítja a tekintetét, és mély levegőt
vesz – érezzek. Olyan sokáig nem éreztem semmit, de aztán találkoztam
veled, és hirtelen mindent éreztem. És tudom, hogy ez borzalmas, mert
valaki másé vagy, én pedig önző vagyok, de… Vagyis nincs de… Tudom,
hogy az egész kudarcra van ítélve, és nem lehet belőle semmi. Mindezt
tudom – folytatja. – De már függője lettem annak, ahogy melletted érzek.
Mert soha senki és semmi nem éreztette még ezt velem. Én ezért csinálom.
Mintha egy szirt szélén állnánk, egymás kezét fogva, egy egyre
hevesebb vihar közepén. Rossz emberek lennénk? Nem hinném.
De biztos azok vagyunk.
 – Miért olyan bonyolult ez? – kérdezi.
– Őszintén nem tudom.
– Szóval, akkor ennyi? Tényleg? – mondja. Hangjában szorongás cseng.
Persze hogy nem akarok véget vetni neki, de nem folytathatom, ha
Helennel gyerekünk lesz. Onnan már nem fordulhatok vissza.
– Muszáj – préselem ki a szót.
Gondolkodtam azon, hogy megkérdezem, lehetünk-e barátok, de
szerintem azzal mindketten csak áltatnánk magunkat. Ami köztünk van, az
túl intim, túl különleges ahhoz, hogy egy barátság elbírja.
Micsoda átkozott káosz! Én nem kerestem ezt. Nem mintha bárkitől is
együttérzésre számítanék. Nem akartam vele találkozni. Nem akartam így
érezni iránta – bárhogy nevezzük is ezt. Mégis így érzek. Nem tudom
megakadályozni. Az érzések már csak ilyenek, nem lehet őket egyszerűen
kikapcsolni – bár így lenne!
Még ha most ennek véget vetek, akkor is folyton rá fogok gondolni.
Vágyakozni fogok utána úgy, ahogy nem lenne szabad.
De közben a feleségemet is szeretni fogom, ez nem változik.
Akkor meg mi a megoldás? Bármit teszek is, ez egy elcseszett helyzet.
Nem akarjuk, hogy az utolsó hétvégénk szomorúan teljen, úgyhogy
elhatározzuk, hogy vidám hangulatban fejezzük be.
A pub sokkal nyugodtabb. Nem olyan formális, mint Heathwood Hall,
azaz sokkal inkább önmagunk lehetünk, mintha csak elugrottunk volna
egyet enni és nevetni. Annyira tele vagyunk, hogy alig bírunk
megmozdulni, de ahogy sötétedni kezd, visszaindulunk a szállodába. Van
valami misztikus és megfoghatatlan az őszi alkonyatban, így inkább
elvetjük a taxi ötletét, és gyalogolunk.
Ahogy elindulunk a vidéki tájon át, végig az ösvényeken és földutakon,
a nap gyorsan ereszkedik az égen, és a narancssárga különböző ragyogó
árnyalatait veti a vidékre. Csak mi járunk idekint, ami egyszerre ijesztő és
felszabadító.
– Te már biztos hozzá vagy szokva ehhez – jegyzem meg a táj felé
biccentve, ahol egy kilométeres körzetben nem látszik semmi más, csak a
lankás vidék. Heathwood Hall épphogy csak kivehető a távolban.
– Igen – feleli. – És imádom. Idekint boldog vagyok. Tudod, miért?
– Miért?
Elém lép, kitárja a karját, úgy mosolyog. Vörös rúzsa kontrasztot alkot
napszemüvegével, bár fogalmam sincs, miért van rajta, miközben sötétedik.
 – Azért, mert nincs itt senki más. Bármit megtehetünk, amit csak
szeretnénk, nincs itt senki, aki látná vagy ítélkezne.
– Tényleg? És mit szeretnél csinálni idekint?
– Ó, semmit. Csak úgy értettem, hogy itt magunk lehetünk – magyarázza
a fejét rázva, és ismét mellém lép. Közben folyton a füle mögé tűri a haját.
– Steph, mit szoktál csinálni idekint? – kérdezem piszkálódva.
Sóhajtva elfordul tőlem.
– Azt most nem csinálom – jelenti ki túlzott tagadással.
– De mi az az az?
– Nem mondom meg – feleli, de közben apró mosoly jelenik meg az
arcán. Mindent megtesz, nehogy elnevesse magát.
– Steph, el kell mondanod.
– Miután anyu meghalt, nem igazán volt időm magamra – mondja lassan
lépkedve mellettem. – Én vigyáztam Ebonyre, apu folyton dolgozott, és
közben próbáltam megküzdeni azzal, hogy anyu már nincs velünk. Ez elég
sok így egyszerre tizenhárom évesen.
– El tudom képzelni – felelem. – Vagyis nem. De tudod, hogy értem.
– Anyu imádta a musicaleket. Folyton azokat hallgattuk vele és
Ebonyvel. A Fantom ot, a Miss Saigon t, a Grease- t, a József et, az
összeset. Mindegyiket kívülről tudtuk, és teli torokból énekeltük őket.
– Oké…
– Aztán amikor meghalt, mindez abbamaradt.
Megfogom a kezét. Ujjaink egy pillanatra összeérnek, felismerik
egymást.
– Úgyhogy így fejeztem ki az érzéseimet. Hosszú sétákra indultam
egyedül a földeken a walkmanemmel, megvártam, amíg egyedül vagyok, és
hangosan rázendítettem ezekre az átkozott slágerekre. Ettől valahogy
furcsán közelebb éreztem magam hozzá, és közben, nem is tudom, segített
levezetni a feszültséget.
– Ez a legcsodálatosabb dolog, amit valaha hallottam.
– Mi? Szerinted nem… furcsa? – kérdezi gyanakodva.
– Nem, imádom. Olyan drámai! – nevetek. – Ez az, amit nem voltál
hajlandó elmondani nekem tavaly, ugye?
Most már összeáll a kép.
Szemérmesen megvonja a vállát.
– Talán – feleli.
– Mikor csináltad utoljára?
 – Istenem! Kint? Talán tizenhat éves koromban, vagy ilyesmi.
Bár… – néz rám szégyenlősen, játékosan – lehet, hogy otthon még
csinálom, amikor egyedül vagyok.
– Igen! Ez az! – kiáltom a levegőbe bokszolva. – Hogy érezted magad,
amikor csináltad?
Stephanie felnevet.
– Hogy mi? Mármint azon kívül, hogy teljesen hülyének? Nos, bátornak.
Úgy éreztem, igazán élek. Mintha egy aprócska ember lettem volna egy
hatalmas színpadon. Csak ez közben egyáltalán nem érdekelt. Nem
számított, mit gondolnak rólam mások.
Belefeledkeztem a pillanatba. Fantasztikus volt!
Csak úgy ragyog, ahogy erről beszél, mintha közben hatalmába kerítené
ez a régi érzés.
– Nos, Stephanie, ez itt most a színpadod, és én vagyok a közönség.
– Tessék? – néz rám. – Nem.
– Ó, de. Miért nem?
– Még soha nem csináltam más előtt. Belehalok a szégyenbe.
– Hát, most látlak utoljára – emlékeztetem mindkettőnket.
Durvábban hangzik, mint szerettem volna. Azzal igyekszem oldani a
hangulatot, hogy közlöm, mindketten kissé berúgtunk, és valószínűleg
úgysem fogok rá emlékezni holnap.
– Amúgy sincs nálam az iPodom – hazudja.
Odalépek hozzá, lekapom a táskát a válláról, miközben nevetve próbálja
visszaszerezni.
– Ugyan! Tudom, hogy mindenhova magaddal viszed. Sosem tudhatod,
mikor kell előadnod egy musicalt – mondom a táskájában kutatva. – Á!
Megvan.
Annyira nevet, hogy alig jut szóhoz. Elbűvölő őt így látni.
Istenem, hiányozni fog.
– Oké, oké – mondja komolyan. Kihúzza magát, és elveszi tőlem az
iPodot. – Mit szeretnél?
Téged. Téged szeretnélek.
– Válassz te! – felelem.
– Hmmm. Oké, lássuk csak… – Stephanie végignézi a dalokat az
iPodján, és közben magában motyog: – Nem. Nem. Istenem, nem!
Ehhez most nincs erőm.
 Aztán hatalmas vigyor terül szét az arcán, amikor megtalálja a
megfelelőt.
– Rendben. Ülj le oda! De vedd fel a napszemüvegedet, különben nem
tudok koncentrálni! – utasít. – És nem vagyok énekes. Csak azért csinálom,
mert részeg vagyok.
– Igen. Persze. Készen állok – felelem, majd leülök a fűbe, és várom az
előadást.
– Ezt a dalt nagyon szerettük anyuval. Remélem, neked is tetszeni fog,
Jamie. A Dreamgirls ből van. Az And I Am Telling You I’m Not Going.
Megköszörüli a torkát. Minden csendes, senki sincs a közelben.
Olyan háromméternyire megáll tőlem, és bedugja a fülhallgatóját. Még
sosem hallottam erről a dalról.
Halkan kezdődik, az első pár sor inkább csak vinnyogás.
Stephanie szégyenlősnek tűnik, egyik kezében az iPodot tartja, a
másikkal a kabátzsebét piszkálja. Bokája ide-oda jár, ahogy a gyerekeknek.
Nem hallom a zenét, csak őt, úgyhogy bátorítom, hogy kapcsoljon rá
jobban.
– Húúú! Hangosabban! – kiáltom, és a karomat is felfelé lendítem.
Lassan mozogni kezd előttem, hangja erősebb és hangosabb lesz. Az
előadás élénkebbé, magabiztosabbá válik, és Stephanie már úgy mozgatja a
kezét, ahogy a nagy énekesek szokták.
– Ez az! Gyerünk, Mariah! – kiáltom.
– Mi?! – kiált vissza, és kihúzza a fülhallgatót.
– Gyerünk, Mariah!
– Ez nem Mariah, hanem Jennifer Hudson! – magyarázza ordítva,
gyorsan a dal közben, majd visszatér a nagyívű dallamhoz.
Nem valami jó énekes, ahogy teljes hangerejével rikolt. De ez cseppet
sem számít, mert teljesen belefeledkezett a pillanatba, és ezzel kicsit
visszakapta régi önmagát.
– You’re gonna love me… – énekli.
Nincs szükség a jövő időre. Már így is szeretlek. Épp ez a baj.
Kívülről tudja az egész dalt. Minden ütemét, rezzenését, emelkedését,
változását. Nem talál el minden hangot, de látszik, hogy már sokszor
elénekelte, és belefeledkezik. A zene igazán életre kelti. A mondatokat a
kezével, a karjával hangsúlyozza, veszetten hadonászik a dal végére, csupán
pár perccel korábbi félénksége teljesen eltűnt. A felénél az iPodot már
mikrofonnak használja. Ezért külön megtapsolom, és ujjongok.
 Ahogy a szöveget énekli, amit olyan tudatosan választott, így, hogy
ismerem, még hatásosabb az adott körülmények között. Itt van ez a lány, aki
sosem lehet az enyém, és akit sosem látok többé. Egyszerre bájos, aranyos,
szexi, megnyerő, gyönyörű, szívet tépő előadás.
Amikor a dal végső tetőpontjához ér, felállok, és lelkesen megtapsolom,
mert megérdemli. Valahányszor találkozunk, mindig kicsit többet fed fel
magából, és ez hiányozni fog.
Miután kiénekelte az utolsó hangot, kihúzza a fülhallgatót, és kifulladva
visszateszi a táskájába. Láthatóan kimerült, de izgatott. Odalépek hozzá.
– Nos, a fejemben remekül hangzott – mondja továbbra is levegő után
kapkodva a fantasztikus előadása után.
– Hidd el, nem lehetett olyan jó, mint amilyennek kívülről tűnt –
felelem.
Két kezembe fogom az arcát, és számat az övére tapasztom egy sürgető,
szenvedélyes csókra. Átkarolja a derekamat, és úgy olvadunk egymásba,
ahogy arra már három éve sóvárgunk. Soha többé nem fogom látni.
Bűntudatom lesz, de majd megbirkózom vele. De nem ma este.
Ez az este rólunk szól.
Gyönyörű, amikor alszik. A hasán fekszik, arca egyik fele a párnába
süpped, a másik jól látható. Körülötte szétterülő, szőke haja egyszerre tűnik
vadnak és puhának.
Órákig tudnám nézni, ahogy alszik.
A szoba csendes, csak a légzését hallom. Kicsit mélyebb, mint általában,
amikor ébren van. A teljes megelégedettség hangja.
Bele tudnék feledkezni a ritmusába, és vissza tudnék aludni, de nem
teszem. Inkább ébren maradok, és figyelem. Soha többé nem lesz rá
alkalmam.
Átkarolom a derekát, és közelebb húzom magamhoz. A teste kellemesen
meleg, jó érzés, hogy itt van mellettem. A bőre illata és tapintása még
hihetetlenebb, mint képzeltem. Mindenki átesik ezen a szakaszon egy új
kapcsolat elején, amikor minden annyira elbűvöl a másikban, mindent tudni
akarsz róla, minden rezzenését imádod, és legszívesebben folyton csak vele
beszélgetnél. Ez velünk is így volt Helennel.
De ez más. Jobb.
Ebben biztos vagyok, mert évente csak egyszer találkozunk, mégis
teljesen elvarázsol.
 Egyáltalán nem az a típusú nő, akire azt mondanám, annyira tele van
élettel, hogy a hangulata másokra is átragad, vagy hogy folyton pezseg,
vagy bármi ilyesmi. Ami azt illeti, a szépsége elég sötét.
Gyönyörűen melankolikus.
Annyi minden parázslik még a felszíne alatt. Valódi, őszinte, tökéletlen.
Steph mocorogni kezd a takaró alatt, így megragadom a lehetőséget, és
hozzábújok. Remélem, nem borul ki a meztelen Jamie-től az ágyában.
Tegnap mindketten részegek voltunk, de nagyon is akartuk, hogy ez
megtörténjen.
– Jó reggelt! – cincogja egy vékony hang a semmiből.
– Jó reggelt! Hogy van a fejed?
– Egy kicsit érzékeny. A tiéd?
– Szintén – felelem.
Háttal van nekem, így nem láthatom az arcát, és azt, mit gondol most
rólunk.
– De nem bántam meg semmit – mondja, mintha csak olvasna a
gondolataimban.
Közelebb simul hozzám, én pedig erősebben szorítom.
– Én sem – felelem, és megcsókolom a vállát.
Gyakran elképzeltem, vajon milyen lenne lefeküdni Stephanie-vel.
Azzal győzködtem magam, hogy ez majd talán segít megszabadulnom az
iránta érzett nevetséges rajongásomtól.
Mindez persze hülyeség volt, mert szerelmes vagyok belé. Az egésszel
csak annyit értem el, hogy így még nehezebb lesz elválnunk.
– Hiányozni fogsz, jobban, mint azt valaha is meg tudnám neked
fogalmazni – mondja.
– Tudom. Te is nekem…
Ez az egész olyan rémes, szinte fizikai fájdalmat okoz.
– De tudom, miért teszed. Mármint hogy miért vetsz neki véget.
Főleg most.
– Nem lehet másként – suttogom. – Túlságosan törődöm veled.
Jobb, ha elengedlek, mint ha még jobban belebonyolódunk.
Erre nem felel semmit, nem mozdul.
– Talán így van – szólal meg végül, majd a telefonján megnézi, mennyi
az idő. – Még van három óránk, mielőtt ki kell jelentkeznünk. Hozzuk ki
belőle a legtöbbet!
 Túl gyorsan eljön a búcsú ideje a parkolóban.
– Annyira sajnálom! – mondom, de ez még a felszínét sem közelíti meg
annak, amit ki akarok fejezni.
– Tudom, miért teszed. De attól még nem tetszik jobban – feleli.
– És te és Matt? – kérdezem. – Jól megvagytok? Akartál mondani róla
valamit tegnap, mielőtt ezt az egészet rád zúdítottam.
Félig elmosolyodik, és elfordítja a tekintetét.
– Miattam ne aggódj! Jól megleszek.
Röviden megölelem, mert tudom, minél tovább húzzuk, annál rosszabb
lesz. Miután még egyszer utoljára megcsókolom, elhúzódom, és belenézek
nagy, zöld szemébe, amit annyira imádok.
– Vigyázz magadra, Stephanie!
– Te is, Jamie.
Elfordulok, elsétálok, beszállok a kocsiba, és elhajtok.
Este 22:24-kor jelez a telefonom, Stephanie-től érkezett üzenet.
A YouTube-link egyenesen Robbie Williams Feel című számának
videoklipjéhez visz. Megnézem a klipet, ami egy majdnem tiltott kapcsolat
történetét meséli el. Végig lopott pillanatok, röpke pillantások látszanak, és
a dal szövege és klipje egyaránt tökéletes. De legszívesebben sírva
fakadnék tőle a nő miatt, akinek már nem lehetek a közelében.
Rá nem jellemző módon pár perccel később küld még egy üzenetet.
Csak annyi áll benne:

Köszönöm, hogy elérted, hogy érezzek. Csók

Én is egy linket másolok a saját üzenetembe, amit „csók”-kal zárok,
majd elküldöm. Remélem, szereti. Körültekintően választottam ki. A
szöveg pontosan összefoglalja, hogyan érzek iránta most, és valószínűleg
örökké.
Paul McCartney-tól a Maybe I’m Amazed.
Négyszer nézem meg a klipet, aztán túlságosan fájni kezd, és lecsukom
a laptopot. Eltűnődöm, vajon neki milyen érzés lesz végignéznie, és
remélem, hogy nem zaklatom fel. Hirtelen sebezhetőnek érzem magam,
mintha túl sokat osztottam volna meg vele. De most már úgyis vége.
Értékelni fogja a gesztust. És amúgy is minden szava igaz.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET
2010. május 6., csütörtök
Stephanie
– Azta! Hogy lettél ekkora? Hiszen múlt héten is találkoztunk! – visítom
Ebonynek, iszonyatos iramban növő hasát bámulva.
Örülök, hogy nemsokára egy újabb kis unokaöcsöt vagy unokahúgot
ölelhetek magamhoz, de Ebony ismételt terhességének a hírétől Matt csak
még feszültebb lett. Ebony izgatottan várja az új jövevényt, de kicsit
aggódik is, hogy a totyogós gyermeke mellett nemsokára egy újszülöttel is
foglalkoznia kell. Azonban mivel amúgy sem igazán vágyott vissza a
munkájához a közeljövőben, nem hinném, hogy annyira zavarja.
– Steph, minden a legnagyobb rendben lesz – mondja a húgom.
Elővesz egy fertőtlenítőkendőt a táskájából, és megtörli vele Jude arcát,
ami „biomorzsáktól” maszatos. Éppen egy csomag egészségesnek tűnő,
feldarabolt répát eszeget. Vagy valami olyasmit, engem narancssárga
chipsre emlékeztet.
– Mármint nehéz lesz, de jobb, ha kicsi köztük a korkülönbség.
Gyorsan túlesik az ember az alvásmegvonásos szakaszon, és aztán
játszhatnak együtt, és igazi kötelék alakulhat ki köztük.
Legjobb barátok lesznek – jelenti ki, majd elküldi Jude-ot játszani.
Szép idekint a parkban az évnek ebben a részében, amikor nyílnak a
virágok, a levegőt pedig megtölti a frissen nyírt fű illata. Közben mindenütt
kacarászó gyerekek hangja hallatszik.
Imádom.
Úgy nézek Ebonyre, mintha megőrült volna.
– Emlékszel, hogy mi mennyit veszekedtünk? Kábé egyfolytában.
– Igen, de miután azon az időszakon túl voltunk, jó kis csapatot
alkottunk, nem?
– Ebony, hadd legyek őszinte! – mondom komolyan. – Sosem
bocsátottam meg neked azt a Game Boy incidenst.
Drámaian levegő után kap, és tátott szájjal felém fordul.
Tízéves voltam, Ebony hét. Nem direkt csinálta, de egek, hogy utáltam
érte!
Akkoriban még hittem a Télapóban, és abban az évben egy Nintendo
Game Boyt szerettem volna. Én voltam a legboldogabb lány a világon,
amikor karácsony reggel tényleg ott várt rám a fa alatt. Egész nap
játszottam vele, aztán karácsony másnapján, fürdés után elborzadva láttam,
hogy Ebony lenyúlta. Ahogy az a testvéreknél lenni szokott, hatalmas vita
kerekedett a dologból.
Nem volt hajlandó visszaadni, úgyhogy végigkergettem a házon.
Hogy rövidre zárjam a történetet, a játék végül a vízzel teli fürdőkádban
kötött ki, és soha többé nem működött.
Három napig nem álltam vele szóba, aztán anyu közbelépett.
Bevonszolt a szobájába, és leültetett minket az ágyra.
– Idehallgassatok, ti ketten! – kezdte határozottan. – Az élet túl rövid
ahhoz, hogy összevesszünk azokkal, akiket szeretünk. Úgyhogy most
azonnal vessetek véget ennek az ellenségeskedésnek!
– De… – szakítottam félbe.
– Nem – mondta, és felemelte a kezét, hogy elhallgattasson. – Nem
tűröm el. Ti ketten sokkal jobban működtök egy csapatként, mint külön.
Azzal, hogy nem álltok szóba egymással, elpocsékoljátok a téli szünetet,
miközben jókat játszhatnátok együtt, és emlékeket gyűjthetnétek.
Ebonyvel félénken egymásra pillantottunk.
– Soha semmi jó nem származik abból, ha összevesztek a szeretteitekkel
– folytatta anyu. – Higgyétek el, én már csak tudom! Csak időpocsékolás
mindenkinek. Vessetek véget ennek, aztán menjünk, és csináljunk
karácsonyi sütit!
Anyu kitárta a karját, mindkettőnket közös ölelésbe híva, és mi
ugrottunk is.
– Szeretném, ha megígérnétek nekem – suttogta a hajunkba –, hogy
kétszer is meggondoljátok majd, mielőtt összevesztek valakivel, akit
szerettek. Az ember utána nyomorultul érzi magát, és mindig megbánja,
mindig…
– Stephanie, ez azért durva! Már húsz év is eltelt azóta! – rikoltja Ebony.
– És újabb húsz is el fog – felelem zordan, majd felnevetek, és elkezdem
kicsomagolni az ételt, amit hoztam. – És kislányt szeretnél?
– Őszintén szólva nem igazán érdekel. Örülnék, ha Jude-nak öccse
lenne, szerintem az azonos nemű testvérek között különleges kapcsolat van
– feleli, és elbűvölő kis mosolyt villant rám, amit viszonzok. – De nem
tagadhatom, hogy egy lánynak is örülnék. Akkor teljes lenne a szett.
– Lehet, hogy ikreid lesznek, egy fiú és egy lány – nevetek.
– Remélem, nem. Velük szerintem még én sem bírnék.
 Nekem azonban kétségem sincs afelől, hogy menne neki. Lehet, hogy
Ebony bizonyos dolgokban furcsán viselkedik, de szívós.
Hiába fiatalabb nálam, több tekintetben jóval erősebb. Mindig is sokkal
agilisabb volt nálam. Gyakran eszembe jutott, hogy ez később esetleg
visszaüt nála, talán évekkel később, de ez sosem következett be. Legalábbis
én nem tudok róla. Az is lehet, hogy tagadásban él. Lehet, hogy zárt ajtók
mögött igazi csődtömeg, csak nem tudok róla. De szeretném azt hinni, hogy
elmondaná, ha így lenne.
Elheverünk a piros, skót kockás pokrócon, amit a délutáni
kiruccanásunkhoz hoztam. Kivettem pár nap szabadságot, hogy együtt
lehessek Ebonyvel és Jude-dal, akinek megígértem, hogy majd
piknikezünk. Így minden gyerekre szabott: sonkás-sajtos szendvicsek,
chips, virslis táskák, süti és túl sok cukorral teli gyümölcslevek. Ebony
mindent végigmér, ahogy kipakolok.
Előkerül nyugtalan hangja, ami három oktávval magasabban cseng, mint
rendesen.
– Ó! Nincs nálad hummusz? Vagy uborka? Az uborkát imádja!
– visítja.
Oldalra billentett fejjel nézek rá.
– Ebony, nem fogok nyúlkaját hozni az unokaöcsémnek egy vidám
piknikre. Abból eleget kap otthon. Az ég szerelmére, mi értelme egy lázadó
nagynéninek, ha még chipset sem hozhat?
– Nos, gondolom, egy nap nem árthat. Csak nem akarom, hogy
rászokjon.
– Oké, ha ezt megeszi, nem kell szívnia a crack kokainból, amit
desszertnek hoztam – közlöm faarccal.
Ebony nevetésben tör ki, és a kezébe temeti az arcát.
– Alkoholmentes bort? – kérdezem, és egy műanyag borospoharat tartok
felé.
Hiányzik a húgom. Mostanában nem találkozunk olyan gyakran, és ezt
nyilván ő is észrevette.
– Már kezdtem paranoiás lenni. Valahányszor áthívunk titeket, már
mindig van valami tervetek – jegyzi meg.
Elmosolyodom.
– Ó, ne butáskodj! Nyár van, és sok a dolog. Ezért vettem ki pár napot,
hogy találkozhassunk, és egy kis időt hármasban töltsünk.
 Azt már nem kötöm az orrára, hogy legtöbbször nincs semmilyen
programunk. Matt egyszerűen nem akar menni. Van valami baja Will-lel,
Ebony férjével, és Ebony sem jött ki soha igazán Matt-tel, úgyhogy inkább
külön töltök velük időt.
Jude odarohan hozzám, és rám vetődik, kis karját a nyakam köré fonja.
Fiú létére hosszú a haja, sötét fürtjeinek tömege kontrasztot alkot sápadt
bőrével. Teljes erőmből magamhoz ölelem, majd a térdemre ültetem, és
adok neki egy sonkás szendvicset.
– Olyan jól bánsz vele! – jegyzi meg Ebony büszkén figyelve.
Apró puszit nyomok Jude feje búbjára, majd lesimítom a haját.
Annyira aranyos!
– Nem hiszem, hogy nekem összejön, Ebs – felelem, de nem nézek fel. –
Már olyan régóta próbálkozunk.
– De tényleg szeretnél gyereket? – kérdezi.
– Hogy érted?
– Úgy, hogy a tested nem fog megadni neked olyasmit, amire nem állsz
készen, vagy amit még nem akarsz – magyarázza éleslátóan.
Mégis mikor lett ilyen bölcs a húgom?
– De neked olyan könnyen összejött! Elég, ha csak Will mellé állsz, és
máris teherbe esel. Matt szerint nekem is ilyennek kéne lennem.
– De nem sürget, ugye? Mert az biztos nem segít – mondja Ebony
felháborodottan.
– Nem, nem – felelem gyorsan. – Csak bosszantó, mert olyan, mintha ez
lenne a kirakós utolsó darabkája, és nem tudom megadni neki. Nem sikerül
a helyére raknom.
– Majd sikerül. Amikor eljön az ideje – mosolyog rám Ebony. – Még
csak huszonkilenc éves vagy.
– De miféle feleség vagyok, ha még gyereket sem tudok szülni?
– Steph, nem ez határoz meg – mondja finoman. – Egy csomó más
elképesztő tulajdonságod van. Tudom, hogy nehéz időszakon vagy túl, és
mind azt akarjuk, hogy boldog légy, de ezt gyerek nélkül is el kell tudnod
érni.
Kissé zavarodottan bólintok.
– Boldog vagy, ugye? Így is. Mármint Matt-tel.
– Igen, csak boldoggá akarom tenni, olyan felesége akarok lenni, akire
büszke lehet.
– Hát, remélem, hogy büszke rád, mindegy, mi történik – mondja.
 – Mmm… igen – vonok vállat.
– Steph, rendben mennek a dolgok Matt-tel? Tudod, hogy velem
beszélhetsz róla.
– Nem is tudom – felelem Jude kis lábát simogatva, aki a szendvicsét
majszolja. – Úgy érzem, nem igazán alkotunk egy csapatot. Mintha nem
lenne olyan szoros a kapcsolatunk, amilyennek lennie kéne. De biztos csak
beképzelem.
– Beszéltél vele erről?
– Mit mondanék neki? Egyáltalán nem bánik velem rosszul.
Biztos csak elbizonytalanodtam, és mindent túlgondolok. Talán túl
magasak az elvárásaim. Valószínűleg túl sok romantikus filmet néztem –
felelem, elpoénkodva a dolgot. Bár ne szóltam volna róla egy szót sem!
– Nos, mi mindenkinél jobban tudjuk, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy
ne a legjobbat hozzuk ki belőle – mondja halvány mosollyal. – Beszélj vele!
Ne zárd magadba a dolgokat!

Késő délutánig maradunk a parkban, Jude-ot kergetjük a fűben,

nevetünk, játszunk, nővérekként beszélgetünk. Jude teljesen kimerült a
sétához, és azonnal eldől a babakocsiban. Ebony erre természetesen azon
aggódik, hogy túl későn alszik, és éjszaka nem fog tudni. Jude teljesen
belesüpped a huzatba, végtagjai kilógnak a kocsi oldalán, száját eltátja.
Hosszú, fekete szempillái az arcára simulnak. Bőre olyan lágy és fehér!
Amikor ránézek, mindig elfog a vágy, hogy én is anya legyek.
Hazasétálunk a késő délutáni napsütésben, majd elérjük a házunkat.
Fantasztikus napunk volt. Ebony a kapunál elköszön.
Gyönyörű az este. Az a fajta ragyogó, napos, sárgás fény látszik, ami
ilyenkor mindenre ráereszkedik, de amint belépsz az árnyékba, a
hőmérséklet hirtelen lecsökken.
A kis ösvényen elindulok a ház felé, és közben írok Ebonynek:

Nagyon jól éreztem ma magam veletek. Szeretlek. Puszi

Mosolyogva visszacsúsztatom a telefonomat a rövidnadrágom zsebébe.

Milyen remek napunk volt! Ahogy a kulcsom után kutatok a táskámban,
jelez a telefonom. Úgy tűnik, most csöpögős üzeneteket fogunk egymásnak
küldözgetni a húgommal.
Ismét előveszem a telefont, de elakad a lélegzetem, amikor meglátom a
képernyőn megjelenő üzenetsávot. Jamie-től jött. Mi a fenéért írogat
májusban? Meg úgy egyáltalán? Ilyen kérdések kavarognak a fejemben,
amikor megnyitom az üzenetet, és közben hosszan kifújom a levegőt.

Sebastian Dobson ma délután két óra három perckor nagyon

gyorsan – és hirtelen! – jött a világra, egy hónappal korábban a
kelleténél. A baba és az anya jól vannak. Helen egyszerűen elképesztő
volt, ennél jobban már nem is szerethetném őket.

„Ennél jobban már nem is szerethetném őket.”

Vagyis őt.

Ez… most… túl… sok.

Azonnal megragadom a veranda pillérét. Rosszul vagyok. Egy ideig a
földet bámulom, próbálom feldolgozni, amit olvastam, és közben mély
levegőket veszek, mielőtt ismét ránéznék az üzenetre. Ehhez tiszta fej kell.
Igen.
Tudtam, hogy gyereket akarnak. Helen már terhes volt, amikor Jamie-
vel legutóbb találkoztunk? „Egy hónappal korábban a kelleténél?” Az
agyamat tornáztatva igyekszem kiszámolni, tudhatott-e már róla Jamie
októberben. Helen akkor még a terhessége nagyon korai szakaszában
lehetett. De fogalmam sincs, mikor tudja ezt igazán az ember, mivel idáig
még nem jutottam el.
Mi a fenéért küldte el ezt nekem egyáltalán?
Szerencsére Matt munkában van, így nem kell elrejtőznöm, ha sírni
támad kedvem. Bezárom az üzenetet, és elteszem a telefont a táskámba. De
egyre csak a fejemben kavarog, másra nem is tudok gondolni.
Töltök magamnak egy pohár vizet, és kinyitom az ablakot a nappaliban.
Enyhe szellő fúj be, és leülök mellé egy fotelbe, hogy érjen a levegő.
Minden csendes, csak egy fűnyíró zúg valahol a távolban.
Az elmúlt hét hónap szörnyű volt. Nem, nem is szörnyű.
Gyötrelmes.
Nincs annál nagyobb kín, mint amikor folytatnod kell a megszokott,
mindennapi életedet, miközben a szíved haldoklik, mert tudod, hogy soha
többé nem látsz valakit, akivel pedig annyira törődsz. Mit tehetsz, ha csak
rá tudsz gondolni?
És ami még rosszabb, nem beszélhetsz róla senkivel. Nem
panaszkodhatsz hosszasan a barátaidnak a telefonban, nem sírhatod ki
magad a vállukon, nem beszélnek a lelkedre, hogy úgyis jobb nélküle, mert
amúgy is egy pöcs, senki nem támogat a szívfájdalmas, dühös, pusztító
időszakban.
Ezzel egyedül kell megküzdened.
Mindenki rácsodálkozik, miért vagy ilyen szomorú, és végül kifogysz a
mentségekből. A hormonokat, a munkát, az életet csak egy bizonyos ideig
hibáztathatod. A hetekből hónapok lesznek.
Nem csoda, hogy még nem estem teherbe. Mindenki azt hiszi, azért
fogytam (nem mintha szükségem lett volna rá, de egyértelműen látszik),
mert készülök a várandósságra. Valójában a fájdalom okozta stresszről van
szó. Eddig egyedül csak Jane vette észre, hogy valami komoly dolog
történhetett, mert egyszer megkérdezte:
– Van valami, amit szeretnél nekem elmondani?
Utálom magam, amiért ilyen állapotban vagyok. Mégis mire
számítottam, amikor októberben találkoztam vele? Ó, igen, a nagy tervem:
el akartam neki mondani, hogy szerintem már nem vagyok igazán boldog a
férjemmel, hogy aztán megkérdezzem, végiggondolná-e ezt az információt
a saját helyzete tükrében.
Komolyan azt vártam, hogy majd kezd ezzel valamit? Ó, milyen
megalázó lett volna! Hála az égnek, hogy leállított, mielőtt bármit is
mondtam volna! Mint kiderült, igazi szerencse volt, főleg ennek a hírnek a
hallatán.
Azzal gyötröm magam, hogy elképzelem Jamie és Helen tökéletes
szülési élményét. Helen utána biztos csak úgy ragyogott, Jamie pedig
fényképezte a gyönyörű feleségét és gyerekét (akit minden bizonnyal
azonnal Helen tökéletes mellére helyeztek), Helen sminkje hibátlan volt, és
mindketten egyre csak vigyorogtak imádnivaló gyermekükre. Az a sok
„szeretlek”… Uh!
Lefogadom, hogy a képek máris fent vannak a Facebookon.
Ahogy a képzeletem igazán meglódul, ismét megszólal a telefonom.
Stephanie, annyira sajnálom! Nem akartam elküldeni neked ezt az
üzenetet.
Automatikusan továbbítottam mindenkinek, akinek megvan a
száma, és csak utána tudatosult bennem, hogy így te is megkaptad.
Nagyon sajnálom. Csók

Azt fontolgatom, hogy nem válaszolok, úgy teszek, mintha nem láttam
volna. Aztán mégis elküldöm ezt (miután vagy százszor elkezdtem, majd
kitöröltem, amit írtam):

Semmi baj. Nem számítottam rá, hogy hallok még felőled, de örülök,
hogy jól vagy. Tudom, hogy nem direkt küldted. Gratulálok! Csók
Annyi mindent akarok még mondani neki! Hogy hiányzik.
Hogy sokat gondolok rá.
Amikor közölte, hogy többet nem találkozhatunk, az teljesen földhöz
vágott. Könyörögni akartam, hogy gondolja végig még egyszer. De tudtam,
hogy nem lehet másképp. Hiszen csak próbál helyesen cselekedni. És
különben is, bármi volt közöttünk, annak eleve semmi esélye sem lehetett.
Mégis olyan nehéz ez. De nincs rossz életem, és ezt meg kell
becsülnöm. Nem mindig kapjuk meg azt, amit akarunk. Anyagi
biztonságban élek, a családom támogat, van jó munkám, szép házam, szép
kocsim, és csodás nyaralásokra megyünk.
Akkor mégis miért éreztem úgy, mintha kitépték volna a lelkemet,
amikor Jamie Dobson közölte velem, hogy nem akar többé látni? Mindent
feladnék, csak hogy láthassam, ahogy azt korábban tettem, évente egyetlen
rövidke hétvégére. Ennyi. Ezzel tényleg olyan sokat kérek? Igen, persze,
mert továbblépett, és nekem is ezt kell tennem.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET
2010. augusztus 20., péntek
Jamie
Az első este egy új házban mindig vegyes érzéseket hoz elő: az ember
kimerült a költözéstől, szomorú, hogy egy fejezet lezárult, és izgatott, hogy
egy másik elkezdődött.
És ebben az esetben nyugtalan izgalmat is okozott, amit nem igazán
tudok hova tenni – vagyis inkább nem merek.
Felkapcsolom a nagy lámpát a szobában, ami majd Sebé lesz, ha
berendeztük. Végignézek a helyiségen és a rengeteg tetris-szerűen
felhalmozott dobozon, rajtuk fekete, alkoholos filccel a GYEREKSZOBA
és a SEB felirat áll.
Kezdek rájönni, hogy a kapcsolatok a kompromisszumokról szólnak.
Hogy pontosan mekkora kompromisszumról van szó, az a pároktól függ.
Egyesek több mindent áldoznak fel, mint mások.
Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd délre költözöm, távol
attól a helytől, ahol felnőttem. Ahogy azt sem gondoltam volna, hogy
otthagyom az állásomat. Mennyi mindent megteszünk a szerelemért, nem
igaz?

Az emberek folyton azt szajkózzák, milyen nehéz az élet egy gyerekkel.

Imádnak panaszkodni, hogy mennyire fárasztó, mintha valami beteges
élvezetüket lelnék benne. Az újszülöttek, csecsemők és totyogósok szülei
módszeresen felkutatják a leendő apákat és a szülni készülő, terhes
kismamákat csak azért, hogy közöljék velük, milyen nehéz lesz nemsokára
az életük.
„Aludjatok most, amíg még lehet!” – károgják, közben drámaian
ugráltatják a bömbölő gyereküket a térdükön. „Tizenhat éves koráig nem
alszotok megint.” Ja, persze. „Élvezzétek ki a nyugit és a csendet! Legyetek
spontának, és menjetek el valahova, ha kedvetek szottyan! Moziba,
vásárolni, bárhova. Már csak azért is, mert megtehetitek.” Ezek alapján
bárki simán azt gondolhatná, hogy a börtönbüntetésére készül.
Seb előtt Helennel csak a szemünket forgattuk ezekre az emberekre,
amint hátat fordítottak nekünk. Igen, ezt már hallottam, haver, kösz. Mondj
valami újat!
 Aztán megszületett Seb, és három hónappal később már nevetek azon,
mennyire igazuk volt. Nem arról van szó, hogy nem hallottam őket, inkább
csak nem figyeltem rájuk.
A szülővé válás olyan óriási, mindent megváltoztató feladat, az ember
nem is képes felfogni, mit vállal, legalábbis nem igazán.
Még akkor sem, amikor a gyerekszobát festi, vagy csodálattal bámulja
azt a fekete-fehér ultrahangképet. Mindez csak tettetés.
Mert magadban olyanokat gondolsz, hogy: „Igen, abszolút készen állok
erre. Idenézzetek, micsoda felnőtt vagyok, mindjárt szülő leszek, meg
minden ilyen szarság”, de nevetséges, hogy az ember valójában mennyire
felkészületlen. Elolvasod a felkészítő könyveket, megveszed a rugdalózókat
(rossz méretben) meg minden hülyeséget a Mamas&Papasban, amiről
elhitették veled, hogy létszükséglet, és közben áltatod magad, mert azt
hiszed, készen állsz. Pedig nem. Közel sem.
Az egész csak akkor lesz valóságos, amikor már ott vagy a
szülőszobában, és végignézed, ahogy ez a kis ember a világra jön.
Az a pillanat.
Az lesz az, amikor igazán felnőtté válsz. Szülő leszel, felelős egy másik
aprócska emberért.
Arra az abszolút klisés jelenetre készültem, hogy Helen majd szorítja a
kezem, és közben eszeveszetten üvölt – sokat poénkodtunk vele. De aztán,
amikor eljött az idő, nem üvöltött, és a kezemre és rám sem volt szüksége.
Teljesen kizárta a külvilágot, és csak a szülésznőre figyelt. Én pedig csak
álltam ott, úgy festve, és úgy is érezve magam, mint aki útban van.
Amikor végül megszületett a kisfiunk a furcsa alakú fejével a miatt a
szívóeszköz miatt, amivel kihúzták, azonnal oxigént adtak neki, én pedig
megöleltem Helent, aki úgy festett, mintha lefutotta volna a maratont.
– Jól van? – lihegte. – Sebby jól van?
A huszonegyedik heti ultrahang óta tudtuk, hogy fiú lesz.
Képtelenek voltunk kivárni. Azt akartuk, hogy már legyen egy kis
személyisége, és hogy nevet adhassunk neki. Így olyan érzés volt, mintha
már ismernénk.
– Rendben lesz. Olyan ügyes voltál, és annyira szeretlek! – suttogtam
fülig érő szájjal.
Elmosolyodott, átkarolta a nyakamat, és magához húzott.
– Én is szeretlek – mondta, majd a szülésznő odahozta a fiunkat, és
átadta nekünk.
 Az újszülött érkezésének forgószele kicsit olyan, mint amikor valaki
meghal. Van egy kezdeti hisztéria: mindenki átjön, a ház folyton tele van
emberekkel, akik azt kérdezgetik, tudnak-e valamiben segíteni – igen,
takaríts ki, főzz teát, és vásárolj be!
A családtagok virágokat és képeslapokat hoznak, a házban finom illatok
szállnak. Itt-ott felbukkan egy-egy lufi, játék mackó, a konyha pedig tele
van kajával. Az egész csodás… De ez nem a való élet. Ez csak kábé egy
hétig tart, azután lassan elmúlik, és rájössz, hogy ez a való élet. És
ottmaradsz, hogy egyedül birkózz meg az egésszel.
Hirtelen csak hárman maradtok.
A korábban mindig rendezett házad most úgy néz ki, mint amin tornádó
söpört végig, különböző babaholmikat dobálva szerteszét. Helen mindig is
nagyon rendszerető ember volt, és én sem vagyok az a trehány típus. Ha
azonban egyszer egy baba is bekerül a képbe, akkor nem nagyon marad
választásod. Mielőtt észhez térnél, a házad bombázás sújtotta övezetté
válik, és azt sem tudod, hogyan történt. Halmokban áll a mosatlan, félkész
kajákon élsz, nem alszol, nem öltözöl fel és nem zuhanyzol.
Hogyan lehetséges ez egyáltalán? Ez a gyerek olyan apró, és egyszerűen
imádom, de hogyan okozhat egy ilyen kis ember ekkora változást?
A valóság akkor ütött be igazán, amikor a kéthetes szülési szabadság
után visszamentem dolgozni. Semmi sem készíthet fel arra a szintű
fáradtságra. Már akkor tudod, hogy veszélyes játékot űzöl, amikor igazi
győzelemnek éled meg, hogy egyhuzamban három órát is aludtál éjszaka.
Igazi szörnyeteggé változtat.
Aztán elkezdődnek a veszekedések. A klasszikus „Kinek nehezebb a
dolga?” fordul elő a leggyakrabban, és szól a legnagyobbat. Nekem
nehezebb a dolgom, mert alvás nélkül kell dolgoznom. Azonban Helennek
nehezebb a dolga, mert elveszítette a személyiségét, a helyét a
társadalomban, és én legalább felöltözhetek, elmehetek otthonról, és egész
nap másokkal beszélgethetek. Ezt a csatát soha senki nem nyerheti meg.
Mindketten szenvedünk.
A szex elmaradt, nem mintha ez meglepő lenne, mindketten túl
kimerültek voltunk ahhoz, hogy akár csak elgondolkozzunk rajta.
De az intimitás is eltűnt, ami szomorú. Annyira a babával foglalkoztunk,
hogy elhanyagoltuk egymást – és magunkat. Egyik este, amíg Seb aludt a
mózeskosarában, Helennel letelepedtünk a kanapéra, vittem neki egy pohár
bort, átkaroltam, de lerázta a karomat, mondván egy kis saját térre van
szüksége. Amit meg is értettem, hiszen az egész napját egy tulajdonképpen
tépőzárral hozzáerősített csecsemővel töltötte. De én szerettem volna
feléleszteni a kapcsolatunkat.

Hogy a fenében van egy három hónaposnak ennyi cucca? A még

darabokban álló kiságyra pillantok, amit holnap össze kell raknom, a képet
pedig, amit neki festettem, a falnak támasztottuk. Alig várom, hogy
különlegessé varázsoljam neki ezt a szobát. Kinyitom az egyik dobozt, és
mosolyogva előhúzom a bolyhos, fehér, ölelnivaló nyulat. Végighúzom a
kezemet a bundáján, pontosan emlékszem, mikor vettem neki. A mosolyom
lassan lelohad, ahogy felidézem az aznapi eseményeket.
Nyolc hónap telt el azóta, hogy utoljára láttam Stephanie-t, és meleg
júniusi hétvégénk volt. Sebby egy hónapos volt, és az idő nagy részében
aludt. Ő volt a legimádnivalóbb dolog, amit valaha láttam.
Helen megszervezett egy családi pikniket néhány kollégájával a
parkban. Már csak az is bonyolult tervezési folyamatot igényelt, hogy négy
óránál hosszabb időre elhagyjuk a házat (amiben benne volt a negyvenöt
perces autóút is oda és vissza). Pelenka, cumisüveg, cumisüveg-melegítő,
tizenkilenc váltóruha, kis sapka, napernyő, takarók, játékok, törlőkendők,
cumik, pelenkagyűjtő zacskó… Gyakorlatilag megtöltöttük a csomagtartót,
amire végre elindultunk. Egyszerűen nevetséges. Sebby egész úton sírt, ami
mindkettőnket kikészített. Az autóban meleg volt, a forgalom lassan haladt.
Egyre feszültebb lett a hangulat, Helennel végig civakodtunk.
„Túl meleg van.” „Nyisd ki az ablakot!” „Meg kell etetni.” „Nem, nem
kell.” „Kapcsold ki a légkondit!” „Add oda neki a cumit!”
„Halkítsd le a rádiót!” „Túl gyorsan vezetsz”… Az egész út
szuperstresszes volt. Mire megérkeztünk erre az udvarháznál, családoknak
szervezett gyerekfesztiválra, ahova csak a belépés húsz fontba került, már
legszívesebben kinyírtuk volna egymást.
Az egész parkot szerpentinekkel és héliumos lufikkal díszítették. Ott
lengedeztek a szellőben, elbűvölve a közelükbe kerülő csecsemőket, akik
igyekeztek elérni őket. Helen összes barátja előttünk jár a szülőségben. Mi
voltunk az újoncok. Egyre csak a gyerekeikről beszéltek, főleg arról, hogy
már mennyi mindent tudnak, és hogy a különböző mérföldköveket már
jóval a várt időpont előtt elérték. Mi nem sokat tudtunk hozzátenni a
beszélgetéshez azon kívül, hogy néha elképedt fejet vágtunk, és közben
igyekeztem nem olyan unottnak tűnni, mint amilyen voltam. Sokkal jobban
élveztem volna, ha hármasban otthon maradunk, és kiélvezzük a szép
időjárást, de tudtam, hogy Helen szereti az ilyen kimozdulásokat.
Ahogy elhelyezkedtünk a füvön, mindenki elkezdte kipakolni a kajás
dobozokat és kosarakat, amiket hozott. Feltűnt, mennyire megváltoztak a
piknikek a gyerekkorom óta. Imádtam a rendes, egészségtelen piknikeket a
tengerparton vagy a parkban, ahol a fűben ülve majszoltam a kissé nedves
virslis táskákat és a – ne adj isten! – fehér kenyérből készült, kilapult
sonkás szendvicseket, aztán rávetettem magam a Space Raider chipsre és a
Trio kekszre. Mindezt természetesen egy doboz cukros üdítővel öblítettem
le. Mindig annyival finomabb volt, amikor odakint ehettem, aztán anyu még
sürgölődött egy kicsit, miközben összeszedte a szemetet.
Ezen a pikniken azonban csupa répa, barna pita, hummusz,
uborkaszeletek – most komolyan, melyik gyerek szereti az
uborkaszeleteket? – és smoothie volt a kínálat, amiket katonásan,
szétválogatva felsorakoztattak a különböző dobozokban.
Alig hittem a szememnek. Ott ültem én, aki csak arra vágyott, hogy
felöltözhessen, és túlélje a napot, azoknak az embereknek meg volt idejük
paradicsomos-uborkás tekercset készíteni a hároméves gyereküknek.
Hál’ istennek Seb lefárasztotta magát a kocsiban való üvöltéssel, és
mélyen aludt a babakocsiban, így Helennel volt időnk nyugodtan
megebédelni. Bár csak délelőtt 11:15 volt, de ez már ebédnek számít, ha az
ember reggel 5:40-kor kel. Miközben tömtem magamba a szendvicseket,
végig feszülten, hátha a baba bármelyik pillanatban megszakítja a
nyugalmat, az egyik kislány a csoportunkban elkezdett rosszalkodni és
nyűgösködni a melegben. Négyéves volt, hosszú, szőke hajjal, kis,
rózsaszín ruhában. Nem volt szemtelen, csak kicsit unatkozott.
– Isabella! Az ég szerelmére! Leülnél, és abbahagynád ezt a buta
viselkedést? – üvöltött rá az anyja, Helen munkatársa.
– Nem viselkedem bután, anyu! – fakadt sírva, a lábánál fogva tartva a
plüssnyulát.
– Mindenki más szeretne nyugodtan ebédelni, úgyhogy ne viselkedj úgy,
mint egy kisbaba, és ülj le! – vicsorgott rá a nő.
Jesszus, higgadj le!
A kislány csak állt ott egyedül, sírva, és arra gondoltam: mégis miért
tenne ilyesmit?
 Benyúltam a pelenkázótáskába, és előhúztam a rajztömbömet és a
tollaimat. Mindenhova magammal viszem őket, ezek az én plüssállataim.
– Nagyon aranyos nyuszid van – mondtam Isabellának. – Lerajzoljuk a
kisfickót?
– Ő lány! – közölte Isabella, mintha ennek teljesen nyilvánvalónak
kellett volna lennie a nyúl sápadtszürke bundájából.
– Ó! Hát persze – feleltem. – Mit szólnál, ha egy csinos rózsaszín
masnival a hajában rajzolnánk le?
Izgatottan bólintott, úgyhogy nekiláttam. Nem tartott sokáig felvázolni
egy egyszerű nyulat, és kábé tizenöt percig lekötötte a kislányt a dolog.
Miután lelkesen megrajzolta neki a ruhát és a masnit, roppant büszkén
felpattant, hogy megmutassa az anyjának.
– Óóó, szívem, milyen ügyes vagy! – búgta az anyja az immár angyali
lányának. – Jamie segített benne?
– Igen! Ő rajzolta meg a fülét – közölte büszkén, mire mindenki
nevetett.
– Mivel foglalkozol, Jamie? – kérdezte Isabella anyukája, és ezzel a
figyelem középpontjába kerültem, amit utálok.
– Rajztanár vagyok a helyi gimnáziumban.
– Elfecséreled az adottságodat – jelentette ki a nő férje. – Tehetséges
vagy. Nem gondoltál még arra, hogy átgyere a reklámiparba? Egy vagyont
kereshetnél. Sokkal többet, mint most, ráadásul sokkal kevesebb
munkáért…
– Én is folyton ezt mondogatom neki, de nem hajlandó rá – vágott közbe
Helen.
– Kösz, de élvezem a munkámat – feleltem mindenkinek egyszerre.
– Uh, nem tudom, hogy bírod – jegyezte meg egy fickó egy
túlméretezett szalmakalapban, ami egyszerre volt nevetséges és felesleges.
– Az a borzasztó gyerekzsivaj egész nap…
– Tizenegy és tizennyolc év közötti gyerekek járnak oda, úgyhogy nem
zsibonganak annyit – magyaráztam.
– Ó, nos, akkor sem túl… tudod. Kellemes – fejezte be.
– Kellemes?
– Nos, nagyon fontos és önzetlen, meg minden – folytatta. – De nem
igazán fogod vele halálra keresni magad, vagy előrébb jutni, nem?
– Nem annyira önzetlen, nekem is nagyon sokat ad – feleltem
ingerülten.
 Miből gondolják ezek az emberek, hogy joguk van ilyeneket mondani?
Én sosem lennék ekkora tapló.
– Majd amikor Helen megkapja az előléptetést, tud szólni az érdekedben
pár jó szót. Egy csomó új lehetőség lesz az új helyen – mondta a fickó.
– Tessék? – kérdeztem teljesen zavarodottan.
Helen felé fordultam, de ő a fejét rázva nézett a férfira, aki mostanra már
biztosan rájött, hogy olyasmit mondott, amit nem kellett volna.
– Milyen új hely és előléptetés? – kérdeztem Helentől.
Körülöttünk mindenki visszafordult a saját dolgához, nyilván
megérezték, hogy ez a téma feszültséget teremthet közöttünk.
Mind tudtak valamit, amit én nem. A szószátyár fickó neje a feleségekre
jellemző stílusban lehordta a férjét.
– El akartam mondani, de előbb el kellett döntenem, tényleg érdekel-e a
dolog – mondta Helen halkan.
– Milyen dolog? Mi a fenéről van szó?
– Felajánlottak egy előléptetést. Egy nagyot. Felkértek, hogy legyek a
londoni iroda kreatív igazgatója – felelte idegesen.
– Londonban? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Igen.
– Mikortól?
– Három hónap múlva.
– De akkor Seb még csak négy hónapos lesz. Azt hittem, kilenc hónapig
akarsz otthon maradni vele.
– Így volt. De adódott ez a lehetőség, azt mondták, pályázzam meg,
úgyhogy megtettem, megkaptam, és alig hiszem el – mondta egy
lélegzetvétellel.
– Mikor kaptad meg, és miért nem mondtad el?
– Múlt héten…
– És mikor kell nekik választ adnod?
Erre némán nézett rám, nem tudta, mit mondjon.
– Már megmondtad nekik, hogy elvállalod, ugye?
– Öhm, nem igazán. Csak annyit mondtam, hogy szívesen megtenném…
– Jesszus, Helen! Anélkül, hogy megbeszélted volna velem?
Miközben mindenki más tudja?!
– Nem mondtam, hogy elvállalom.
– Pedig úgy hangzik, mintha már döntöttél volna anélkül, hogy
egyáltalán megemlítetted volna nekem.
 – Ez nem igaz, ilyet sosem tennék!
– Mármint… London! Nem akarok Londonba költözni.
Erre mintha mondani akart volna valamit, de végül nem tette, helyette
elővigyázatosan rám pillantott. A tekintetében bosszúság látszott, és a tudat,
hogy óvatosan kell fogalmaznia, ha célt akar érni.
– Tudom, hogy nem tetszik az ötlet, de tudnál nyitottan állni a dologhoz,
kérlek, hogy beszélhessünk róla?
– Ó! – nevettem fel. – MOST már akarsz róla beszélni?
– Nem kell, hogy Londonban éljünk – vetette fel. – Szívesen
megfontolnám a vonzáskörzetét is.
– Ó, igen? És én és a karrierem hogy illünk a képbe? Ez eszedbe jutott
egyáltalán? Vagy én csak egy utógondolat vagyok?
– Persze hogy eszembe jutott. Bárhol kaphatsz munkát egy iskolában.
Én azonban nem tudom bárhonnan végezni a munkámat. London a
következő logikus lépés számomra.
– Igen. Neked. Mi van, ha nem akarom otthagyni az iskolámat?
– Ó, ugyan már, Jamie! Ne légy ilyen rugalmatlan! Nem vagy
hozzákötve ahhoz az iskolához – felelte, és az arca grimaszba rándult,
ahogy kortyolt egyet a műanyag borospoharában lévő pinot grigióból.
Addigra már megbántam, hogy én lettem a kijelölt sofőr.
– Nem, de szeretek ott dolgozni. Szeretem a diákjaimat, és mindenkivel
jól együtt tudok működni. Lehet, hogy nem akarom csak úgy otthagyni egy
random londoni helyért.
Közben Seb nyöszörögni kezdett. Ami halk sírdogálásnak indult,
nemsokára teli tüdős ordítássá erősödött, így tudatta velünk, hogy éhes, és
most azonnal enni akar.
Örültem, hogy félbeszakított minket. Ha tovább folytatjuk, a
veszekedésünk nagyon eldurvult volna, és erre cseppet sem vágytam Helen
kollégái előtt.
Kivettem a babakocsiból, a vállamhoz szorítottam, és közben egy kézzel
elővettem a cumisüvegét a pelenkázótáskából.
Szeretem ezt a pillanatot, amikor sír, aztán etetni kezdem. Olyan őszinte
és egyértelmű! Megnyugtató látni, ahogy az egyik pillanatban még leüvölti
a fejét, a következőben pedig már teljesen elégedett és csendes. Bár a
felnőttekkel is így lenne! Bár minden ilyen egyszerű lenne! Talán az, csak
mi komplikáljuk túl a dolgokat. Talán mindannyian csak az alapokra
vágyunk: ételre, vízre és szeretetre.
 Szóval mit teszel, ha a feleséged kap egy komoly munkalehetőséget? Az
útjába állsz, mert nem akarsz elköltözni?
Összetűzöl vele, mert nem akarod otthagyni a munkádat? Vagy hatalmas
változásokat viszel végbe az életedben, hiszen a házasság csupa
kompromisszum? Hiszen szereted?
Hiszen tartozol neki ennyivel, mert megcsaltad?
Kifejeztem neki az aggodalmamat, hogy ott teljesen egyedül lennénk.
Mindkettőnk családja Manchesterben él, így nem lenne segítségünk Sebbel
és a későbbi gyerekekkel. Arról már nem is beszélve, hogy a barátainkat is
magunk mögött hagynánk.
Azonban sok hosszú beszélgetés után még mindig el akarta fogadni az
állást.
Úgyhogy beadtam a felmondásomat, és most itt vagyunk.
Abban egyetértettünk, hogy a londoni élet egyikünknek sem lenne jó.
Helennek egyórányi ingázás még belefért, így több település közül is
választhattunk. Az új pozíciója nagyon jól fizet, és még egy áttelepülési
támogatást is felajánlottak, úgyhogy volt miből gazdálkodnunk.
Ő hozta fel először Cambridge-et.
– Jól megközelíthető, szép, családbarát, nagyon művészi.
Tökéletes! – mondta, mintha igazi heurékapillanata lett volna.
A szívem kalapálni kezdett, amint felvetette.
Tudnék ilyen közel élni hozzá?
Nem. Túl veszélyes.
De… A gondolat, hogy állandóan ilyen közel lennék hozzá,
boldogsággal töltött el.
Elmondjam Stephanie-nek? Mi van, ha belebotlom? Mi van, ha épp
Helennel vagyok, és meglátom Matt-tel? Figyelmeztetnem kell. De ahhoz
kapcsolatba kell lépnem vele, és ha megteszem, akkor végem, mert képtelen
vagyok ellenállni neki.
Úgyhogy most itt állok a felhalmozott dobozok és bútorok között. A
feleségem és a fiam a másik szobában alszik, készen a holnap kezdődő
kipakolás káoszára. Nemsokára kezdetét veszi az új életünk Little
Lytonban, ebben a kis vásárvárosban Cambridge közelében. A ház szép,
nem sokkal nagyobb, mint az előző, mert itt az ember kevesebbet kap a
pénzéért, de elragadó, háromszobás ikerház rendes kerttel és garázzsal, amit
használhatok a munkámhoz.
 Hiányozni fog a régi ház. A régi típusú házakat jobban szeretem, mint az
új építésűeket, amilyen ez is. A régi házak szinte élnek, lélegeznek, az
éjszaka közepén hallani őket, és a padlódeszkák nyikorognak, ha az ember
rájuk lép. Egészen hozzászoktam, és végül megkedveltem azokat, amikről
tudtam, hogy kerülni kell őket, amikor Seb alszik. Az új ház kissé
jellegtelen. De gondolom, el kell fogadni azt, ami van.
Nem tudom, miért történt ez. Csupán véletlen lenne, hogy kevesebb
mint harminc kilométerre költöztünk Stephanie-től?
Ennyit a sorsról, és arról, hogy az univerzum mindig tudja, mit csinál.
Jól visszaütött, hogy folyton ezt szajkóztam. Mert fogalmam sincs, mit
jelent ez az egész. Miért kellett közelebb költöznöm a nőhöz, akiről azt
hittem, soha többé nem látom?
 TIZENHARMADIK FEJEZET
2010. október 16., szombat
Stephanie
A vonat zakatolva, zötyögve befut a King’s Crossra. Ahogy lassít,
rájövök, hogy én is olyan lettem, aki még azelőtt felpattan, hogy a
szerelvény teljesen megállna – utálom az ilyen embereket.
Ahogy lelépek a vonatról, és elindulok a peronon, a szívem vad vágtába
kezd, és meggyorsítom a lépteimet.
Alig tudtam elhinni, amikor múlt hónapban írt. Miután megláttam az
értesítést a telefonomon, pár percig úgy hagytam, nem nyitottam meg. Rá
kellett készülnöm, mert komolyan nem gondoltam, hogy ismét hallok
felőle, hát még hogy arra kér, találkozzunk októberben.
Még jobban meglepett, hogy Cambridge-be költözött. Vagyis talán még
pontosabb, ha azt mondom, sokkos állapotba kerültem. Váltottunk
egymással pár üzenetet, ami mind megmaradt a baráti szinten, egyszer sem
esett szó érzelmekről.
De azt mondta, szeretne velem találkozni ebben a hónapban, mert most,
hogy ilyen közel lakunk egymáshoz, megpróbálhatunk barátok lenni.
Ez lehetséges egyáltalán? Amikor több száz kilométerre éltünk
egymástól, még annak tűnt, de történik köztünk valami, ha egy helyiségben
tartózkodunk.
Megbeszéltük, hogy találkozunk, csak egy napra, Londonban.
Mint barátok.
Azt mondta, szeretne mutatni nekem valamit. Ezzel sikerült felkeltenie a
kíváncsiságomat, és mivel ő Jamie, biztos vagyok benne, hogy valami
elképesztő dologról van szó.
Egész reggel rosszul voltam az idegességtől.
Most ott áll az állomáson kívül, a lépcső mellett, ahogy azt
megbeszéltük. Mire észreveszem, ő már engem néz, olyan mosollyal,
amitől egy idő után képes lennék elájulni.
Ő is elindul felém, és amikor találkozunk, azonnal egy néma ölelésbe
olvadunk. Ilyen ölelésbe nem szorítanám a barátaimat.
A hajába markolok, ahogy az arcomat beletemetem. Jamie is közelebb
húz, és szorosabban tart, mint ahogy, gondolom, egy nő barátjával tenné.
De ennél tovább nem megyünk ma.
 – Olyan jó téged látni, Stephanie! – mondja, ahogy elhúzódik.
Elmosolyodom.
– Téged is… El sem hiszem, hogy költöztél.
Jamie erre a szemét forgatja, mire mindketten nevetésben törünk ki.
– Nyilván kényszerítettek – feleli, és olyan mozdulatot tesz, mintha
fegyvert szegezne a fejéhez. – Nagyszerűen nézel ki.
Tényleg.
– Köszönöm, te is – mondom őszintén.
Megjelenése klasszikusan jóképű, magas termettel és sötét vonásokkal.
– És várod már a közös, izgalmas napunkat? – kérdezi cukkolva, és
felveszi a napszemüvegét.
– Nagyon! De fogalmam sincs, mire számítsak. Valami…
művészire?
– Ó, Steph, túl jól ismersz. Gyere, menjünk!
– A National Portrait Gallery? – kérdezem, és felbámulok az épület
lenyűgöző bejáratára.
– Bizony.
– Óóó! Kíváncsi vagyok…
– Mondtam, hogy mutatok némi rendes kultúrrrát – feleli eltúlzott
manchesteri akcentussal.
– Alig várom! – lelkendezem őszintén. – Á! Arcképek? Az a te világod,
igaz?
– Igen, arcképeket szeretek a legjobban festeni – válaszolja, ahogy
belépünk a hatalmas épület előcsarnokába. – Az évnek ebben a szakában
mindig ellátogatok ide, hogy megnézzem az Év arcképe verseny döntőseit.
Idén, gondoltam, elhozlak téged is.
Ma van a kiállítás utolsó napja.
Körülnézek, hátha látok plakátokat az eseményről. Hallottam már erről a
rangos éves festőversenyről – ami vitathatatlanul a legjobb a világon.
Jamie a legjobb kísérő egy képtárban. Annyi mindent tud, imádom
hallgatni, ahogy a műalkotásokról beszél, és nézni az arckifejezését, ahogy
a képeket tanulmányozza. Inspiráló. Csak úgy sugárzik belőle a művészet
iránti szenvedély. Én nem sokat tudok a dologról, de igyekszik egyszerűen,
érdekesen magyarázni.
A múzeumban sokan vannak, visszhangzik a hangoktól, a léptektől és az
olykor felvisító gyerekektől. Minden nagyon „klasszikusnak” tűnik.
 A falakon hatalmas festmények lógnak gondosan kidolgozott arany
keretekben. Mintha a BBC2-n vetített egyik történelmi filmbe csöppentünk
volna.
Mire elérjük az Év arcképe verseny döntős munkáit, Jamie láthatóan
izgatott, ahogy ide-oda járkálva alaposan megnézi a képeket. Mindegyiket
tüzetesen tanulmányozza, megjegyzéseket téve a festékre, a technikára és az
összbenyomásra.
A nyertes kép címe Édesanyám utolsó portréja, a festő pedig egy
bizonyos Daphne Todd. Elhűlve nézem a festményt.
Egy százéves nőt ábrázol közvetlenül a halála után. A kép egyszerre
nyers, sebezhető, kitárulkozó és kíméletlen. Az idős nő egy párnán fekszik,
bőre sárga árnyalatot öltött, száját eltátja, szeme nyitva. Kétségkívül egy
holttest. A művész három nap alatt festette meg a saját anyját, miután
elhunyt.
Pár pillanattal ezelőtti derűs hangulatom semmivé foszlik, amikor
megállunk a festmény előtt.
Ez túl sok.
Jamie csodálattal beszél róla, hogy mennyire sokkoló és felkavaró.
Képtelen vagyok levenni a szemem a képről. Egyszer csak hányingerem
támad, rosszullét kerülget, és szédülni kezdek.
A terem forogni kezd, kissé hátratántorodom, és közben elkapom Jamie
karját.
– Steph? Jól vagy? – kérdezi, miközben segít egyensúlyban maradni.
– Nem – felelem, és hosszan kifújom a levegőt. – Kicsit meleg van itt
bent. Nem bánod, ha megyünk?
Jamie a festményre pillant, majd vissza rám.
– Nem, persze – feleli. Megfogja a kezem, és kivezet a múzeumból. –
Amúgy is ebédidő van.

A Soho felé indulunk ebédelni. Imádom ezt a városrészt. Amikor

Londonban éltem, folyton eljártam ide, tetszett, hogy mennyire sokszínű és
eleven. Ez a világ már távol áll a mostani életemtől.
Nem jobb, csak más.
Beülünk egy kis, divatos bárba, ahol túlárazott wrapeket – Jamie
szavaival élve „flancos szendvicseket, amikkel nem lakik jól az ember” – és
vékony, Jamie szerint nevetséges sült krumplit rendelünk. Aztán a
következményekkel nem törődve egy üveg bort is kérünk.
 – Ne haragudj a kép miatt! – mondja Jamie, amikor kihozzák a
rendelésünket. – Tényleg sokkoló volt. Néhány műalkotás ilyen.
Azt hiszem, nekem ez már természetes, és nem jutott eszembe, hogy
figyelmeztesselek. Nem tudtam, hogy ez a portré nyert.
– Semmi baj, nem a te hibád. Csak egy kicsit ijesztő volt, ennyi.
Ne is foglalkozz vele!
Nem akarom elpocsékolni az időnket azzal, hogy arról beszélgetünk,
miért zaklatott fel annyira. A mai nap nem erről szól.
– Mesélj! Annyi minden változott: új ház, új munka, új gyerek.
Milyen? – kérdezem, és nagyot kortyolok a borból. Azt hiszem, kelleni
fog a történetéhez.
– Így van – nevet a hajába túrva. – Minden… jó. Már kezdem
megszokni az új iskolát, bár eléggé különbözik az előzőtől, sokkal
tehetősebb környéken van. Sebby csodálatos, de elég fárasztó.
– És hogy alakulnak a dolgok Helennel? – kérdezem gondolkodás
nélkül. Azonnal megbánom, amint kimondom.
– Jól. Boldog vagyok – feleli habozás nélkül.
A válasza úgy hat rám, akár milliónyi méhcsípés, rövid, éles fájdalom
fut végig a testemen. De ezzel nem szabad foglalkoznom. Ez van.
– Akkor mit keresünk itt? – faggatom merészen. – Azt hittem, többé
nem találkozunk.
Jamie bólint.
– Én is. De nehéz nem találkozni veled, ha gyakorlatilag szomszédok
vagyunk.
– Csak ezért írtál? Mert délre költöztél?
– Törődöm veled, Stephanie – mondja Jamie. – Egyáltalán nem bántam
meg azt, ami a múltkor történt. És bár nem ismételhetjük meg, szívesen
találkoznék veled a barátomként.
– És mi van, ha Cambridge-ben találkozunk? Most, hogy „barátok”
vagyunk? Ha én Matt-tel vagyok, te pedig Helennel?
Az arca megfeszül. Nyilván gondolt már erre, és a jelenet puszta
gondolata is szorongással tölti el.
– Szerinted mi legyen? – dobja vissza a kérdést.
– Szerintem nem kéne köszönnünk egymásnak. Túl sok lenne –
mosolygok finoman.
– Egyetértek.
– És éppen ezért sosem lehetünk igazi barátok – teszem hozzá.
 Tudja, hogy igazam van, és kelletlenül bólint. Miközben iszunk,
egymásra nézünk, mire el kell fordítanom a fejem, nehogy magába
szippantson a tekintete.
Mindent kibeszélünk, ami az elmúlt évben történt.
A közelmúlt nemzetközi híre a harminchárom, csapdába esett chilei
bányásszal teljesen ledöbbentett minket. Hatvankilenc napig voltak odalent,
és hihetetlen mentőakciót szerveztek nekik egy elképesztő sebességű
fémkabinnal, amit mintha egy sci-fiből szedtek volna.
– Képzeld el, milyen lenne, ha nem tudnád, látjuk-e még egymást
valaha! – vetem fel, miközben a számlára várunk.
– Nos, tavaly tényleg úgy hittem, hogy nem látjuk többé egymást –
feleli, és visszaveszi a kabátját.
– Nem úgy értem. Bármikor meggondolhattad magad, és találkozhattunk
volna. Úgy értem, ha úgy hinnéd, örökre eltűnhetek.
– Mármint ha a halálodon lennél? – kérdezi drámaian, felvont
szemöldökkel.
– Igen, mondjuk.
Ezen pár pillanatig elgondolkozik.
– A dolog legtragikusabb része, mármint amellett, hogy elveszítenélek,
és szörnyen magam alatt lennék, az lenne, hogy el sem mehetnék a
temetésedre – mondja furcsa szomorúsággal a szemében.
– Hogyhogy?
– Mégis hogy magyaráznám meg, ki vagyok? A körülötted lévő
emberek számára nem létezem. Csak egy idegen vagyok. Nem bukkanhatok
fel csak úgy.
Ez még sosem jutott eszembe, de most, hogy mondja, rendkívül
elszomorít, mert igaza van. És ez fordított esetben is így lenne. Én sem
mehetnék el az ő temetésére.
– De azt tudod, hogy te lennél ott az egyik legfontosabb ember, ugye?
Szeretném, ha ott lennél. Vagyis ragaszkodom hozzá – nevetek.
– Netalán azt tervezi, hölgyem, hogy a közeljövőben feldobja a talpát?
– Nem, csak fontos tisztázni ezeket a dolgokat – válaszolom tettetett
komolysággal. – És most hová?
– Mutatni akarok valamit – feleli mosolyogva. – Tetszeni fog.

A Tate Modern kívülről nem látszik képtárnak. Inkább emlékeztet egy

gyárra, és régebben valóban erőmű volt. Jamie ezt fantasztikusnak találja,
és imádja az épületet. Miközben a Millenium Bridge-en át az impozáns
múzeum felé tartunk, és magunkba szívjuk a minket körülölelő londoni
látképet, Jamie megkérdezi, mit gondolok róla. Azt hiszem, résnyire húzott
szemem és nem igazán lenyűgözött arckifejezésem mindent elárul.
Felnevet, és közli, hogy csak várjam ki, amíg beérünk.
Az épület csupa aszimmetrikus vonal, kanyargó lépcső és hatalmas,
világos tér. Teljes ellentéte a hagyományosabb múzeumnak, ahol délelőtt
jártunk. Jamie imádja az idegenvezető szerepét játszani, és olyasmikre
mutat rá, amiket észre sem vennék, ha egyedül jöttem volna.
Itt is sokan vannak, a beszélgetések és léptek mérsékelt zaja
visszaverődik a falakról. A suttogások mindenhová követnek minket.
Egy olyan részre vezet, ahol egy nagy, fehér márványszobor áll. A
közeli hatalmas ablak természetes fénybe vonja, amitől szinte áttetszően
ragyog.
Jamie izgatottan int a fejével, hogy menjek közelebb, én pedig követem.
Páran már köré gyűltek. Néhány kamasz az alkotás pajzánságán nevet. Egy
csapat műértőnek tűnő ember széles mozdulatokkal mutogat felé.
– Mit gondolsz? – kérdezi Jamie.
Felvonom a szemöldökömet. Okkal hozott ide. Odalépek a szobor
melletti táblához, hogy többet megtudjak róla.

AUGUSTE RORDIN
A csók
1901–1904

A Tate-ben látható A csók szobor egyike a három életnagyságú

alkotásnak, amelyek Rodin élete során készültek. A műben egybeolvadó
érzékiség és idealizmus miatt a testi szerelem egyik legjelentősebb
ábrázolásának tekintik.

A szobor két meztelen, ölelkező, csókolózni készülő szerelmest ábrázol.

Nagyon érzéki alkotás.
– Öhm… elég erotikus, nem?
– De – suttogja. – De ennél többről van szó. Nézd meg közelebbről!
– Jamie, meztelenek! Ha közelebbről nézem, még perverznek tűnök.
Mosolyogva megfogja a kezem, és lassan megkerüljük a szobrot.
– Úgy faragták ki, hogy minden szögből meg lehessen nézni.
Nézd meg a testüket, ahogy egymást tartják…
 Még kezdő műértőként is látom, milyen lenyűgöző darab.
Elképesztő belegondolni, hogy márványból faragták ki. Minden szögből
bámulatos látványt nyújt.
– Kíváncsi vagy a két szerelmes történetére? – kérdezi Jamie, ahogy
visszaérünk a szobor elé.
– Van történetük?
– Ó, bizony. Ez egy jelenet Dante Poklá ból. Ők itt Francesca és Paolo.
Francesca Paolo testvérének volt a felesége, de beleszeretett a sógorába,
miután elolvasta Ginevra és Lancelot történetét. Nézd, ott a könyv, ahogy
épp kicsúszik Paolo kezéből…
Követem a pillantását, és valóban ott van a könyv a férfi bal kezében.
– Eleve kudarcra ítélt a szerelmük, de a szobor tökéletesen megragadja a
köztük lévő szenvedélyt és románcot. Állítólag Francesca férje rögtön a
csók után megölte őket – magyarázza.
Elhűlve kapok levegő után.
– Ó, hát ez kicsit más fényben tünteti fel.
– Szóval, mit látsz? – kérdezi ismét.
– Hogy érted?
– A történet ismeretében nézd meg, és mondd el, mit látsz!
Nem vagyok jó ebben, a műalkotások értelmezésében és hasonlókban.
Csak azt látom, ami ott van. Jamie a vállamra teszi a kezét, és megfordít,
hogy szembe kerüljek A csók kal.
– Gyerünk! – buzdít. – Halljuk!
Valami értelmeset akarok mondani, de nem megy. Főleg azok után,
amiket a kudarcra ítélt szerelmesekről és a szenvedélyről mondott. Képtelen
vagyok tisztán gondolkozni. Túl nagy a zaj.
A magasan húzódó plafontól és a fecsegő emberektől olyan, mintha
ismét az iskolai ebédlőben lennék. Túl hangos a terem ahhoz, hogy
koncentrálni tudjak.
A szoborra meredek, próbálom kielemezni. Oldalra billentem a fejem, és
közben érzem Jamie jelenlétét a hátam mögött.
Tőlem jobbra, közvetlenül mellettem egy csapat turista álldogál, akik
mintha valamilyen művészetórán vennének részt.
Az idegenvezető mindenféle művészeti szakszót használ:
– A szenvedélyesen egymásba olvadó szerelmesek, a sima, hajlékony
testek szembetűnő kontrasztot alkotnak a durvábban kifaragott kővel, amin
ülnek…
 Felnevetek, és szóról szóra, tettetett komolysággal megismétlem a
mondatot. Jamie felkuncog a jobb fülem mögött, állát egy pillanatra a
vállamra teszi.
– Nem, sajnálom, ilyen könnyen nem úszod meg – mondja.
Vállamon nyugvó keze lágyan felsiklik a nyakamon. Az egész testem
bizseregni kezd, ahogy tűzijáték gyúl benne, és megdermedek.
– Nézd meg jól, zárj ki minden mást, és mondd el, mit látsz! – suttogja,
majd kezét határozott mozdulattal a fülemre tapasztja.
Minden elcsendesül. Egy tompa hang elfojtja szívem dübörgését, ami
pillanatról pillanatra hangosabbá válik. Alig tudok így koncentrálni, hogy
ennyiszer megérint. Mély levegőt veszek, és az egymásba fonódó
szerelmesekre nézek.
Kik ők?
Ahogy tekintetemet végigfuttatom a sima márványtesteken, magunkra
gondolok Jamie-vel.
Kudarcra ítélt szerelmesek. Közben végig magam mögött érzem teste
melegét. Olyan jólesik ilyen közel lenni hozzá! Úgy egy perc után Jamie
visszahúzza a kezét.
– Szóval, most mit látsz? – kérdezi, és mellém lép.
Tekintetemet A csók on tartva meghozom az ítéletemet.
– Teljesen belefeledkeztek egymásba. Annyira belevesztek a csókba,
hogy a világ szinte megszűnt számukra, mintha senki más nem létezne
rajtuk kívül. Nyers érzelem. Egymásba fonódtak, teljesen egymásra
hangolódtak, eggyé váltak. A csókjuk nagyon intim, az arcukat is alig látni.
Ettől az, hogy nem lehetnek egymáséi, csak még tragikusabb.
Hirtelen visszazökkenek a valóságba furcsa, transzos állapotomból, és
Jamie-re nézek. Büszkén mosolyog rám.
– A csókkal kapcsolatban azonban valamit nem vettél észre – mondja, és
a szobornak ahhoz a részéhez húz, ahol a fejek jobban látszanak. –
Valójában nem csókolóznak. Hiába hívják A csók nak, a szobor igazából a
csók előtti másodpercet ábrázolja.
Azt mondják, össze nem érő ajkuk tiltott szerelmüket szimbolizálja.
– Tehát ez valójában egy nem-csók?
– Igen – feleli. – És ez nagyon tetszik benne. Ezzel a szobor nem lesz
kevesebb, sőt, inkább erőteljesebbé válik. Néha sokkal több szenvedély,
jelentés és érzékiség lakozik abban, ami nincs ott.
 Gyakran azok a legszebb, legérzékibb pillanatok, amikor nem történik
semmi. Ez az alkotás sokkal romantikusabb, sokkal többet mond, mintha
mondjuk szex közben lennének ábrázolva.
– Mint a rajz? – kérdezem.
Zavarodottnak tűnik, már nyilván elfelejtette, hogy ez volt az egyik első
dolog, amit megtanított azon a művészeti foglalkozáson évekkel ezelőtt.
– Tudod… „Néha épp az a fontos, ami a lerajzolt vonalakon kívül van,
az árnyékban”, vagy valami ilyesmi – idézem fel.
– Igen – mosolyog. – Pontosan!
Ott állunk egymással szemben, e mellett a gyönyörű, kudarcra ítélt
szerelmeseket és testi vonzalmat ábrázoló szobor mellett, és nem tudom,
meddig leszünk még képesek itt maradni, és arra utalgatni, hogy a
küzdelmük mennyire hasonlít a miénkre.
Egyikünknek sem könnyű. Közben az is eszembe jut, hogy lassan vége a
napnak, és nemsokára vissza kell indulnunk az állomásra.
De egyikünk sem akarja, hogy véget érjen.
– Jól van – ránt mindkettőnket vissza valahonnan, ahol egyikünknek
sem szabadna lennie. – Megiszunk valamit a visszaút előtt?
– Persze – felelem.
Ezek után szükségem is van egy átkozott italra.
Beülünk egy zsúfolt bárba, és egyre csak beszélgetünk mindenről, csak a
nyilvánvalóról nem – kettőnkről. Sokan vannak, úgyhogy közel kell ülnünk
egymáshoz, a lábunk és a karunk összeér. Odakint leszáll a sötét, az állomás
körüli bárok hemzsegnek a turistáktól. Abban maradunk, hogy én megyek
vissza előbb, Jamie pedig a következő vonatra száll.
Legszívesebben megkérdezném, nem maradhatnánk-e tovább, de tudom,
hogy nem lehet.
Belépünk a King’s Crossra, és megkeressük a vonatomat az induló
járatok tábláján. Tizenkét perc múlva megy.
Ahogy a vágány felé sétálunk, a megfelelő szavakat keresem, amik
összefoglalják, milyen hálás vagyok, hogy ma találkozott velem. Rendesen
kell megfogalmaznom. Nem lehetek túl érzelgős. Émelyegni kezdek.
Körülöttünk emberek jönnek-mennek, ami valószínűleg jól jön. Ha egyedül
lennénk, szerintem összeesnék. Nem is merek arra gondolni, hogy
nemsokára visszamegy a feleségéhez és a gyerekéhez.
Jamie a peron előtt megáll, és felém fordul.
 – Köszönöm ezt a csodálatos napot, Stephanie.
– Nem, én köszönöm. Elképesztő volt. Minden egyes percét élveztem.
Főleg a művészeti témákat – erőltetek magamra egy mosolyt.
Erre nem válaszol, hanem közelebb araszol hozzám, jobb kezét a
derekamra csúsztatja, bal keze a hajamba simul. Fejét az enyémhez közelíti,
az orrunk súrolja egymást. Szemét nyitva tartja, egyenesen az enyémbe néz.
A feszültség csak úgy szikrázik közöttünk, ahogy kezemet finoman a
mellkasára teszem.
Gyengéden a hajamba markol, és lefelé húzza, hogy az állam kissé
feljebb emelkedjen. Közben végig rajtam tartja a tekintetét, és száját az
enyémhez közelíti, majd pár milliméterre tőle megáll, és néhány pillanatig,
ami perceknek tűnik, így marad.
Egy nem-csók.
A világ eltűnik körülöttünk, senki más nem számít. Nem látom, nem
hallom őket, nem érdekelnek. Amikor lassan elhúzódik, egyikünk sem szól
egy szót sem. Ez a tökéletes búcsú, a szavak csak tönkretennék.
Csupán pár perce hagytam el a fővárost a suhanó vonaton, amikor
felvillan a telefonom. Jamie írt.
Izgatottan nyitom meg az üzenetet. Nem számítottam tőle semmire, az a
nem-csók elég volt. Csupán annyi áll benne: Nekünk ennyi jut. Köszönöm
ezt a gyönyörű napot. Csók Mint mindig, most is kapok egy YouTube-
linket, ami egy fekete-fehér videóhoz visz. Két ember ül két kisszéken,
gitároznak, énekelnek… és ennyi. Nincs nagy zenekari kíséret vagy teli
tüdőből kiénekelt hangok. Csak két hang, remek összhang.
A Extreme-től a More Than Words.
Nekem is megvan a tökéletes dal, amit elküldhetek neki.
Beillesztem egy üzenetbe, és annyit írok hozzá: Megértem. A nap
minden egyes pillanatát élveztem. Csók A szövege gyönyörű.
A videó szellemszerű, szemcsés. Szeretem ezeket a felvételeket a
hatvanas évekből, olyan hangulatosak. Egyszerre drámai és megható. Az
énekesnő megragadó hangja végigvisszhangzik a próbatermen, mindenkit
elvarázsol. Hangjában némi szomorúság cseng, mindig is meglehetősen
melankolikusnak találtam.
Dusty Springfieldtől a You Don’t Have To Say You Love Me.
Ahogy a dalt hallgatom, rájövök, hogy ha azt akarom, hogy Jamie-vel
kapcsolatban maradjunk, akkor közben muszáj élnem az életemet.
 Működhet egyáltalán? Fogalmam sincs. Csak meg kell tartanom a
távolságot, nem szabad féltékenynek lennem, és örülnöm kell annak, ami
nekünk jutott.
De a mai volt életem egyik legjobb napja. Nem, dehogy – valószínűleg
ez volt a legjobb. Mindig így akarom érezni magam.
Vannak egyáltalán olyanok, akiknek ez megadatik? Túl sokat kérek?
Lefogadom, hogy a feleségének megadatott. Nekem nyolc óra boldogság jut
egy évben.
És most haza kell mennem a férjemhez, és úgy kell tennem, mintha
minden rendben lenne. Már nem is emlékszem, Matt-tel mikor mozdultunk
ki és éreztük jól magunkat utoljára – nem mintha azt össze lehetne
hasonlítani a Jamie-vel közös napokkal.
Ó, igen, hat hete voltunk azon a jótékonysági gálán a munka miatt.
Berúgtam a sok ingyen piától, Matt pedig korán, kanosan hazarángatott. Az
egész kevesebb mint két percig tartott.
Hat hete.
És azóta nem jött meg…
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET
2010. december 15., szerda
Jamie
– Üdvözlöm önöket Cal Mendez kiállításán! Elkérhetném a
meghívójukat?
Helennel összenézünk. A Londonba indulásom előtti káoszban, amikor
is villámtempóban kellett elkészülnöm, le kellett nyugtatnom az üvöltő
Sebet, elő kellett készítenem a cumisüvegeket, és ki kellett vennem a
bébiételt a hűtőből a bébiszitternek, meg sem fordult a fejemben, hogy
szükségünk lehet meghívóra.
Helen a mogorva nő felé fordulva felnevet, és a válla fölött bepillant az
ajtón, a kiállítóterembe.
– Ó, nekünk nem kell meghívó. A legjobb barátai vagyunk.
– Attól tartok, csak meghívóval engedhetem be önöket! – csattan fel a
nő.
Hátrafésült hajával és vastag sminkjével úgy néz ki, mintha véletlenül itt
kötött volna ki Robert Palmer Addicted To Love videoklipjének a
forgatására menet.
– Nehogy beengedje őket! Átkozott csőcselék! – kiáltja egy ismerős
hang.
A szétváló tömegből Cal bukkan elő karizmatikusan, mint mindig, és
elintézi, hogy beengedjenek minket – meghívó nélkül.
– Annyira örülök, hogy el tudtatok jönni! – Milyen jó ismét látni. – És
Helen, ragyogóan nézel ki – teszi hozzá mellé lépve.
– Cal, elragadó vagy, mint mindig – feleli Helen széles mosollyal.
Mi hárman újra együtt. Mint a régi szép időkben.
Cal specialitása a bőr, abból tervez és készít gyönyörű kiegészítőket,
cipőket és divatos ruhákat. Seb felől érdeklődik Helennél, miközben én
körbenézek a teremben.
Minden darabját körültekintően és szépen elrendezték a finom
megvilágításban, hogy bemutassák őket. Némelyiket felismerem a
fényképekről, amiket az elmúlt hónapokban küldött. Akkor még félkész
állapotban voltak: egy pelerin bőr körvonala, egy fejdísz csontváza. Most
mindkettőt összetett díszítés borítja.
 Élénkpiros, barna és arany színek ékesítik őket. Lenyűgöző látni, mivé
alakultak. Ezt imádom a művészetben: ahogy a megmunkálatlan
anyagokból különleges szépségű dolgok válnak.
Bámulatosak! Nyilván nagyon keményen dolgozott ezért.
Ostobamód büszke vagyok rá. A terem tele van emberekkel, akik mind
az ő munkáját csodálják, és nagyon helyesen teszik.
– Haver, mit gondolsz? – kérdezi Cal, amikor Helen elmegy italokért.
– Szóhoz sem jutok – felelem. – Hihetetlenül jó.
Cal szégyenlősen mosolyog. Valószínűleg ő a legmagabiztosabb ember,
akit ismerek, mégis ideges a kiállításai előtt. De erről csak én tudok.
Igazi feltűnő személyiség, már az egyetem első napján
összebarátkoztunk. Napszemüvegben, szűk farmerben, magas sarkú
csizmában és egy derékig kigombolt ingben libbent be órára. Akkoriban
Prince-re akart hasonlítani – ki nem? Az apja spanyol, így a bőre olajbarna,
enyhén göndörödő haja pedig szénfekete. Mondanom sem kell, hogy kábé
az összes szingli lány odáig volt érte, és sok fiú is. Sokan melegnek hitték.
Egy idő után elkezdte tetováltatni magát, és szemceruzával kihúzni a
szemét, amitől csak még nagyobbra nőtt a rajongótábora. Egyáltalán nem
volt bizonytalan a szexuális irányultságában – egyszerűen csak egy
magabiztos személyiség, aki mindenkire hatással van, és mindenkit elbűvöl,
akivel kapcsolatba lép.
Cal, Helen és én három évig lógtunk együtt. Koncertekre, inni,
múzeumokba jártunk, együtt alkottunk a műteremben, és az álmainkról
beszélgettünk.
– És milyen az apaság? Komolyan nagyra értékelem, hogy ma eljöttetek.
Tudom, hogy nem maradhattok sokáig. Holnap tanítás meg minden –
mondja Cal.
Elmosolyodom.
– A világért sem hagytuk volna ki. De ja, elég fárasztó. De kitartunk.
Nem panaszkodhatok.
Helen három pezsgőspohárral tér vissza, és koccintunk.
– A triumvirátusra! – mondja Helen.
– Jamie! Helen! – rikoltja valaki tyneside-i akcentussal a hátunk mögött.
Helennel mosolyogva megfordulunk.
– Vicky! Milyen jó téged látni! – mondom, és megölelem.
Vicky, Cal felesége kis termetű, szőke nő, aki Cal mellett még kisebbnek
tűnik. Elképesztően gyönyörű, nagy, kék szemmel és sűrű hajjal. Nem
hiszem, hogy láttam már úgy, hogy ne egy hatvanas évekbeli bombázóra
hasonlított volna – ilyen a stílusa.
Az ember azt hinné, hogy modell, de valójában menő céges ügyvéd a
Canary Wharf negyedben.
Helennel alig hittünk a fülünknek, amikor Cal közölte, hogy találkozott
az Igazival. Tekintve, hogy addig kéthetente váltogatta a barátnőit,
szkeptikusak voltunk. Egyik lány sem kötötte le igazán… Egészen addig,
amíg meg nem jelent a színen Vicky.
Emlékszem arra a hétvégére, amikor Cal meglátogatott minket
Manchesterben, és elmondta, hogy belezúgott egy lányba… egy ügyvédbe!
Egy kelet-londoni szórakozóhelyen találkoztak egy Prince-esten. Cal a U
Got The Look alatt szúrta ki, és odament hozzá, a dalt használva
felvezetőnek. Egész este beszélgettek, és már akkor és ott tudta, hogy ő az a
lány, akivel le fogja élni az életét. Finoman próbáltuk neki mondani, hogy
nem biztos, hogy működni fog, mivel két teljesen különböző világból
jönnek. Hogy a lány talán túl merev lesz neki, míg ő… nos… nagyon
„cales”
lesz. De mindenkit megcáfoltak, amikor elhúztak Las Vegasba, és
összeházasodtak, anélkül hogy erről bárkinek szóltak volna. Ez három éve
volt.
Vicky és Cal nagyszerűen passzolnak egymáshoz.
– Hogy vagytok? – kérdezi Vicky, és megpuszilja Helent. – Hogy van a
kis krapek?
– Nagyon jól, köszönjük. És nálatok mi újság? – kérdezi Helen.
– Ó, tudjátok. Unalmas munka. Jó lenne végre visszakapni a férjemet –
biccent Vicky Cal felé, és gyengéden belekarol. – Annyi energiát fektetett
ebbe, hogy alig láttam. De persze nagyon büszke vagyok rá.
– Hihetetlen, Cal – mondja Helen. – Megérte az a sokévnyi munka.
– Mi újság a munkahelyeden, Helen? Biztos nehéz a kis lurkóval –
érdeklődik Vicky.
– Igen, egyikünknek sem könnyű – ismeri el Helen a tényeknek
megfelelően. – Az előléptetés miatt négy hónap után visszamentem,
úgyhogy sűrű. Azt hiszem, már mindketten alvajárókká váltunk.
– Képzelem!
– De te fantasztikusan nézel ki – bókol Helen. – Melletted olyan
kövérnek és leharcoltnak érzem magam.
– Ne butáskodj! – karolom át Helen derekát. – Gyönyörű vagy.
 Valóban az. Aggódott a mai este miatt, hogy mit vegyen fel, mit kezdjen
a hajával. Azt hiszi, egy csomót hízott, pedig nem.
Kifejezetten jól tartja magát ahhoz képest, hogy teljes állásban dolgozik,
kisgyereke van, és most költöztünk át az ország másik részébe.
Ekkor valakik elrángatják Calt és Vickyt, úgyhogy kihasználjuk a
lehetőséget, és egy újabb itallal körülnézünk.
Helen ír a bébiszitternek, hogy megkérdezze, minden rendben van-e
Sebbel, és persze igen, aztán arról beszélgetünk, vajon elég ajándékot
vettünk-e neki karácsonyra.
– Hétfőn el tudsz érte menni a szokott időben, vagy tovább kell bent
maradnia? Mert én csak későn érek vissza – kérdezi Helen.
– Nem, a hétfőt tudom vállalni. De a csütörtököt nem biztos…
– Oké, megoldom – feleli, és bepötyög valamit a telefonja naptárába.
– Nemsokára járni fog? Mikor kezdenek el járni? – kérdezem hirtelen.
– Még nem – nevet Helen. – Talán majd négy-öt hónap múlva.
Istenem, el tudod képzelni, milyen lesz, ha már annyira mozgékony
lesz? Az ég óvjon minket!
– Bizony.
Már csak a fiam gondolata is mosolyt csal az arcomra.
– Most először vagyunk nélküle, amióta megszületett? – kérdezi Helen,
mintha most esett volna le neki.
– Igen – vágom rá azonnal.
Azért is tudom, hogy így van, mert ez volt az egyik aggodalmam,
amikor ideköltöztünk, hogy hogyan fogunk mindent együtt csinálni
bármiféle segítség nélkül a közelben.
– Most, hogy Daisy tud rá vigyázni, gyakrabban csinálhatunk ilyesmit –
mondja Helen.
Daisy az egyik lány Seb bölcsijében, aki a munka mellett
bébiszitterkedést is vállal. Megnyugvás tudni, hogy itt van, ha szükségünk
van rá. Az elmúlt hét hónapban Helennel a munka, Seb és az otthonlét
kimerítő körforgásában éltünk, és egymásra egyáltalán nem maradt időnk.
Később elsurranok, hogy megkeressem az est sztárját, miközben a
vendégek már hazafelé szállingóznak. Egész este emberek vették körül.
– Nagyszerű munkát végeztél, Cal Mendez – mondom mosolyogva, és a
sörömet az üvegéhez tartom egy koccintásra.
Végre beszélgethetünk kettesben.
 – Igen, de vért, verítéket és könnyeket igényelt – feleli koccintva az
üvegemmel.
Leülünk egymás mellé, szemben az egyik legszebb alkotásával, egy
fejdísszel, amit egy nemzetközi táncegyüttesnek tervezett.
Úgy néz ki, mintha egy fantasy film kelléke lenne. Arany, rózsaszín és
fényes barna tollak színes kavalkádja borítja.
– De a könnyekről ne szólj senkinek! – teszi hozzá.
– Eszembe sem jutna.
– Neked is lehetne ilyen kiállításod – néz körbe a teremben.
– Kedves tőled. De én nem vagyok olyan tehetséges, mint te, Cal.
– Ó, badarság! Most hülyéskedsz? – mondja emeltebb hangon, és felém
fordul. – Te vagy az egyik legjobb művész, akivel valaha találkoztam.
– Nem, dehogy.
– Azt hiszed, neked ez nem menne? Hogy te ezt nem kaphatnád meg?
Most komolyan! Nem vagyok tehetségesebb nálad – folytatja,
kézmozdulatokkal hangsúlyozva mondandóját. Egek, túl sokat ivott! – Mi
történt veled?
– Az élet! Nem lehetünk mind művészek, mint te, Cal.
Zavarodottan mered rám. Düh cikázik végig az arcán, úgy rázza meg a
fejét.
– Emlékszel még egyáltalán, milyen jó vagy? Arra a tűzre, ami benned
lobog? Odáig voltam a képeidért – bizonygatja hevesen. – Ez itt – néz
körbe – csupa kockázat. A lényeg, hogy a megfelelő pillanatban jelenj meg.
A megfelelő embereknek mutasd meg a munkádat. Mindez csak kemény
munka a megfelelő időben.
Ennyi.
Ahogy belekortyolok a sörömbe, látja rajtam, hogy nem sikerült
meggyőznie. Egy világ választ el attól, hogy bármi hasonlót elérjek.
– Emlékszel, mit csináltál 1999 nyarán? – kérdezi váratlanul.
– Tessék?
– Emlékszel?
– Öhm – motyogom felvont szemöldökkel, ahogy kétségbeesetten
igyekszem felidézni azt az időszakot. – Azt hiszem, akkor
gyakornokoskodtam Russell Harrisnél.
– Így van – feleli. – És hogy kaptad meg a munkát?
– Be kellett adnunk egy portfóliót, talán tavasszal – válaszolom.
Mire akar ezzel kilyukadni?
 – És hányan jelentkeztek rá?
– Jesszus, nem tudom!
– Nyolcvanheten – közli abszolút bizonyossággal.
– Oké…
– És te kaptad meg.
– Igen.
– Onnan tudom, hogy nyolcvanheten jelentkeztek, mert én is egy voltam
közülük. Nagyon szerettem volna megkapni, Jamie.
Imádtam azt az embert. Mind meg akartuk kapni a munkát.
– Sajnálom – felelem kissé zavarban.
– Ezt még sosem mondtam el – folytatja a sörösüvege címkéjével
babrálva –, de mielőtt beadtuk volna a portfóliónkat, belenéztem a tiédbe.
Egyik nap észrevettem a műteremben, és belelestem.
– Tényleg?
– Aha.
– És?
– Rendesen felhúztam magam rajta, Jamie! – mondja, mintha itt és most
lenne rám kiakadva. – Mert tudtam, hogy jobb vagy nálam. A kisujjadból
kiráztad az egészet. Sokkal jobb voltál nálam és mindenki másnál. Simán
megoldasz olyan feladatokat, amikkel a többségünknek kissé meggyűlik a
bajunk, és néha elképesztő értelmezésekkel állsz elő.
Képtelen vagyok ránézni. Sosem kezeltem jól a dicséretet.
Zavarba hoz, hogy mindezt egy ilyen tehetséges embertől hallom, így az
előttünk lévő kiállítási darabra meredek.
– Te is kockáztattál. Elnyerted azt a gyakornoki állást, és persze hogy
elnyerted, megérdemelted. Miután láttam a portfóliódat, dühösen mentem
haza, mert tudtam, hogy még jobban kell igyekeznem. Hogy ki kell tűnnöm.
Mert az életben sehova sem jutunk kockázatvállalás nélkül.
Ekkor hirtelen Stephanie jelenik meg a lelki szemeim előtt.
Ismét Cal felé fordulok, mintha így akarnám elűzni a képét a fejemből.
– Még neked is meglehet mindez. Csak emlékezz, milyen jó vagy, és
tartsd életben az álmodat! A művészetünkkel sebezhetővé válunk, az
embereknek mégis látniuk kell. De akkor nem fogják, ha ott porosodik a
garázsodban, haver.
– Rajztanár vagyok egy iskolában. Elpocsékolom ott a tehetségemet?
Helen így gondolja…
 – Csodálatos a munkád – feleli. – A kölykök neked köszönhetően
hihetetlen művészeti oktatásban részesülnek.
Képzeld el, milyen lett volna, ha neked is ilyen tanárod van tizenhat-
tizennyolc éves korodban! Teljesen odáig lettél volna érte. Arról már nem is
beszélve, hányan zúgnak beléd.
Nevetve megrázom a fejem.
– Helen szerint ott kéne hagynom. Mert csak az időmet vesztegetem, és
inkább valami rendes karriert kéne választanom.
– Mint például? – ráncolja a homlokát.
– Egy munkát náluk, a reklámcégnél.
– A fenébe vele! – vágja rá fintorogva. – Ott csak megfulladnál.
Nem hinném, hogy ez a megoldás. Ha odamész, többé nem szabadulsz
onnan. Ha boldog vagy az iskolában, akkor maradj ott! De nem bujkálhatsz
örökké. Ne zárd el a tehetségedet, Jamie!
– Nos, egy ideig ez úgysem fog bekövetkezni. Így, hogy itt van Seb –
felelem.
– Nem kell most azonnal bekövetkeznie – mondja optimistán. – Hidd el,
tudni fogod, mikor jött el az ideje. Csak higgy benne, és légy rá nyitott!
– Itt vannak, Helen! – szól Vicky, ahogy a feleségem kezét fogva
odamasírozik hozzánk.
– Lassan mennünk kéne, szívem – mondja Helen.
– Igen, attól tartok, nemsokára indul az utolsó vonat. Jó volt látni titeket
– mondom Calnek és Vickynek, ahogy kezdetét veszi az elkerülhetetlen
búcsúölelkezés.
Ahogy az ajtó felé tartunk, Cal utánam kiált:
– Jamie, ne feledd, amit mondtam, haver! Nemsokára jelentkezem.
– Oké, kösz. Szép estét!
– Mi volt ez az egész? – kérdezi Helen, amikor kilépünk a fagyos,
decemberi estébe.
– Ó, semmi. Csak az egyik alkotásáról van szó, amin most dolgozik.
Nem tudom, miért nem mondom el neki, mit javasolt Cal.
Talán, mert tudom, jobban örülne, ha elfelejteném ezeket az „ostoba
álmokat”, és inkább náluk dolgoznék. De ma még életben tartom ezt az
álmot, és elképzelem, hogy egy nap az én kiállításomat is megrendezhetik
itt.
– Jó volt végre kettesben lenni, szívem – suttogja Helen a fülembe,
ahogy a vonat elhagyja az állomást, majd a vállamra hajtja a fejét. Kicsit
becsípett.
– Igen – felelem.
Nyomok egy csókot a feje tetejére, és finoman kisöpröm hosszú haját az
arcából. Tudom, hogy fáradt, mert igyekszik mindent jól csinálni.
Átkarolom, ő pedig hozzám simul.
– Tudom, hogy nem csináljuk gyakran, és nehéz segítség nélkül…
– Minden tőlünk telhetőt megteszünk. Megoldjuk.
– Jamie, lehet, hogy igazad volt – mondja lassan, álomittasan.
– Mivel kapcsolatban? – vonom össze a szemöldökömet.
– Talán túl sok volt ez így, hogy egyedül leköltöztünk ide. Nincs
segítségünk. Teljes állásban dolgozunk. Egyszerűen túl sok, nem igaz?
Olyan kurva fáradtak vagyunk állandóan! Sajnálom.
– Nincs miért bocsánatot kérned. Megoldjuk. Ahogy mindig – felelem,
és magamhoz húzom.
Pár másodperc múlva már alszik is. Benyúlok a kabátom belső zsebébe,
és előhúzom az iPodomat. Sejtettem, hogy ez lesz, és tudtam, hogy kelleni
fog valami, ami ébren tart. Mostanában általában már kilenckor alszunk,
úgyhogy ez egy kivételesen hosszú este mindkettőnknek.
A Callel való találkozás visszarepít a britpopos napjaimba, és elfog a
nosztalgia a kilencvenes évek után. Amikor még semmi miatt nem kellett
aggódnunk, hittünk a New Labourben, a választási láz az egész nemzetet
magával ragadta, az FHM magazint lapozgattuk, és a The Big Breakfast
című műsort néztük.
Már csak a gitárfelvezető és a szimfonikus vonósok hangja is mosolyra
késztet, és váratlan borzongás fut végig a hátamon.
Istenem! Tényleg olyan régen lett volna? Megszólal az egyedi, kissé
nyöszörgő, de abszolút tehetséges hang. Mindig is jobban szerettem őket a
Blurnél. Ez számomra nem volt kérdés.
A Whatever az Oasistől.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET
2011. június 1., szerda
Stephanie
Furcsa, ahogy az első három-négy hónap telik a beigazolódás után,
ahogy vizsgálod magad a tükörben minden egyes nap.
Órákon át különböző szögekből nézegeted magad előretolt medencével,
miközben meggyőződésed, hogy a farmereid kezdenek szűkek lenni. Kissé
zavarban vagy, amikor először lépsz ki a házból kismamaruhában, és a világ
tudtára hozod, hogy terhes vagy, közben aggódsz, hogy a hasad még nem
elég nagy ahhoz, hogy ilyen ruhát vegyél fel. A többi kismama, aki már
előrehaladottabb állapotban van, vajon elítél és kinevet?
Aztán egyszer csak már kilenc hónapos terhes vagy, akkora hassal, hogy
járni is alig bírsz.
Legszívesebben csak lerogynék, és sírva fakadnék, annyi energiába telik
már minden. Vagy ez, vagy cipeljenek mindenhova. Mondjuk legalább nem
híztam olyan sokat Ebony évekkel ezelőtti, egyértelmű figyelmeztetése
ellenére.
Jane várószobájában ülök, ahol felkapok egy szórólapot, és azzal
legyezem magam. Idegesen várom a mai beszélgetésünket.
Nem tudom, miért – Jane már sokkal rosszabbakat is hallott tőlem. De
azzal, hogy kimondom a dolgokat, sokkal valóságosabbá válnak, és
egyáltalán nem biztos, hogy készen állok erre a témára.
Jobb kezem a hasamon nyugszik, amit fekete, sátorszerű, rövid ujjú ruha
fed. A hajamat kontyba fogtam, a lábamra flipflopot húztam. A testem
minden egyes porcikája azt üvölti: „Kérlek, istenem, hadd ne legyen
ennyire melegem, hadd ne legyen minden ennyire kényelmetlen!”
Kattan az ajtó, és megjelenik Jane, elegánsan, mint mindig, egy piros és
fehér kockás ruhában.
– Nahát, milyen jól nézel ki! Gyere be! – mosolyog.
Ami az eredményt illeti, az nem volt kérdés. El kell ismernem, egy kicsit
úgy éreztem, megfosztanak az élménytől. Ilyen fontos dolgoknál, úgy
érzem, jobb, ha lassan, könnyen emészthetően fedik fel a részleteket, hogy
az agyamnak legyen elég ideje megszokni a gondolatot. Jobban tetszik a két
rózsaszín csík, amik megjelennek a lakmuszpapíron, mint az új keletű
digitális tesztek, amik minden előzetes figyelmeztetés nélkül villantják fel a
brutális TERHES, 4-6. HÉT szavakat. Legalább visszaszámolhatnának,
mielőtt megmutatják az eredményt.
A Jamie-vel közös londoni kiruccanásom utáni napon végeztem el a
tesztet. Hogyhogy előtte nem vettem észre? Mivel olyan izgatott voltam, és
úgy émelyegtem attól, hogy újra láthatom, azt hittem, csak erről van szó.
Már olyan régóta próbáltam (sikertelenül) teherbe esni, hogy eszembe sem
jutott ennek tulajdonítani a tüneteket. Mégis bekövetkezett. A kis digitális
teszt elárulta, hogy Matt gyermekét hordom a szívem alatt, és gyorsan
kiszámoltam, hogy a baba születése június körül lesz esedékes. Olyan
boldog vagyok, hogy anya leszek! Bár tudnám, hogyan reagálna anyu!
Csodálatos nagymama lett volna belőle, és olyan szomorú, hogy ezt nem
oszthatom meg vele. Azonnal felhívtam Ebonyt, aki belevisított a telefonba,
majd tíz percen belül már ott is volt a két gyerekkel.
– Annyira örülök, Steph! – mondta könnyes szemmel. – Nagyszerű anya
leszel. Anyu büszke lenne rád.
– Hogy vagy? – kérdezi most Jane, miközben szánalmas
próbálkozásomat figyeli, ahogy igyekszem kényelmesen elhelyezkedni a
kőkemény kanapéján.
– Őszintén szólva nem olyan jól – fogok bele azonnal.
– Értem…
– El akarok mondani valamit, ami már egy ideje nyomja a lelkem, és
most muszáj beszélnem róla, de már el kellett volna mondanom, de nem
tettem, úgyhogy most mondom el – hadarom halkan, egy szuszra.
– Rendben – feleli nyugodtan.
– Viszonyom van. Vagyis olyasmi. – Az arcom megrándul, ahogy
könnyek szöknek a szemembe. – Ó, Jane, nem is tudom…
Minden kész katyvasz.
– Vegyél egy mély levegőt! – mondja, és ad egy zsebkendőt az asztalán
álló dobozból. – És bontsuk ki ezt egy kicsit!
Az elején kezdem, és nem hagyok ki semmit. Nem értem, miért lep meg,
amikor a végén azt mondja: – Gondoltam, hogy történt valami valakivel.
Megváltozott a jelenléted.
A mondata közben feláll, és bekapcsolja a sarokban álló ventilátort, ami
hűvös levegőt kezd fújni az arcomba. Ebben a szobában jó időben
állandóan meleg van, az a típusú helyiség, ami folyton fülledt és
klausztrofób, nem számít, hány ablakot nyit ki az ember. Délre néz,
úgyhogy a redőny elengedhetetlen, és nyáron elég fullasztó.
 – Tudtam, hogy valami jelentős dolog történt az életedben, valami
pozitív, aminek egy férfihoz lehet köze. Igen – mondja Jane tárgyilagosan.
– De miért nem szóltál semmit? Vagy kérdeztél rá?
– Úgyis tudod a választ, Stephanie. Hagynom kellett, hogy te magad
mondd el nekem. A kérdés inkább az, miért épp most mondtad el?
Ösztönösen az elmúlt pár hétben hatalmasat nőtt hasamra simítom a jobb
kezemet.
– Talán a terhesség alatt az ember átértékeli a dolgokat…
– Abszolút – feleli. – Nagyító alá helyezi a kapcsolatodat.
Nem igazán tudok rájönni, hogy ezt tapasztalatból mondja, vagy egy
könyvben olvasta.
Emlékszem, milyen furcsán ideges voltam, hogy el kell mondanom a
hírt Mattnek. Isten tudja, miért, hiszen olyan régóta vágyott rá. Úgy
éreztem, megfelelően kell csinálnom, hogy szuper különlegessé tegyem
neki. Mindenféle eredeti ötleten gondolkoztam, hogy hogyan közöljem
vele, de végül egyszerűen csak rázúdítottam, amint belépett az ajtón.
– Terhes vagyok! – kiáltottam, és meglebegtettem előtte a tesztet.
Úgy nézett rám, mintha félreértette vagy nem merte volna elhinni.
– Tessék?
– Így van! Gyerekünk lesz! Nézd! – nevettem idegesen.
Ledobta a sporttáskáját a földre, kikapta a tesztet a kezemből, és pár
pillanatig csak meredt rá. Aztán óriási vigyor jelent meg az arcán, felkapott,
és szorosan átölelt.
– Végre megtörtént! – üvöltötte a fülembe. – Nagyszerű hír! Alig várom,
hogy mindenkinek elmondjuk. Mikor mondhatjuk el mindenkinek? Kinek
mondtad el eddig? – faggatott, majd ellépett tőlem, és hitetlenkedve a
szájára tette a kezét.
– Öhm, Ebonynek. De szerintem három hónapot szokás várni…
– De a közeli családtagoknak nyilván elmondhatjuk. Ó, Steph, olyan
izgatott vagyok! Apa leszek! Te is boldog vagy, ugye? – kérdezte.
– Igen – feleltem. – Persze.
Az összes ultrahangra eljött, csak egy nagyon picit panaszkodott, amikor
ismét elrángattam olyan babaruhákat vásárolni, amikre valójában nem
igazán volt szükségünk, és elméletben belement, hogy a pelusok felét ő
cserélje ki.
– Azt hiszem, azt hittem, hogy a terhesség, a gyerek majd közelebb hoz
minket egymáshoz – mondom Jane-nek. – Hogy majd hirtelen minden a
helyére billen. Igazi család leszünk, és minden tökéletes lesz.
– És…?
Egy pillanatig hallgatok, és a sarokban lévő növényt bámulom.
– És közben csak rá tudok gondolni.
Megkerestem Jamie feleségét a Facebookon, ahol láttam képeket a
mallorcai nyaralásukról Sebastiannel. Tudom, hogy nem kéne kutakodnom.
Tudom. Mégis képtelen vagyok visszafogni magam.
A tökéletes család.
Csakhogy mégsem azok.
Ott ülnek egy spanyol étteremben este, csinosan felöltözve,
napbarnítottan az egész napos strandolás után. Nevetve, mosolyogva,
boldog életet élve. A barátaik nem is sejtik, hogy Jamie egy másik nőt
szeret.
Engem.
Az utóbbi hónapokban gyakrabban kerestem rájuk. Amint begépelem a
H betűt a keresőbe, az ő neve jelenik meg elsőként, mert már annyiszor
megnéztem a profilját.
A profilképén mosolyog, hosszú, sötét haja a vállára omlik. Egy csinos,
virágos, könnyű ruha van rajta, a kép nyilván egy esküvőn vagy hasonló
alkalomkor készült. Én ilyesmit sosem viselnék, ennél jobban már nem is
különbözhetnénk. Jamie ott áll mellette öltönyben és nyakkendőben, és
átöleli a felesége vállát. Elegánsan és jóképűen mosolyog a kamerába.
Helen nagyon boldognak tűnik, és miért ne lenne az? Ha Jamie az enyém
lenne, én is kérkednék vele a világnak. Én is éppilyen boldog lennék.
Olyan számomra, mint egy autóbaleset: tudom, hogy nem szabadna
néznem, mégsem tudom elkapni róla a pillantásomat.
– Milyen érzést vált ki belőled Jamie? – kérdezi Jane, és állát a kezére
támasztja.
Önkéntelenül is elmosolyodom. Nos, először is ilyet…
– Mellette boldog vagyok, lelkes, élénk. Úgy érzem, élek, bármire képes
vagyok, megbecsülnek, vágynak rám… szeretnek – sorolom.
– És Matt?
Egy pillanatig elgondolkodom. Nem akarok ellene beszélni, mert
bármennyire is nem tökéletes, mégiscsak a férjem, és ezt tiszteletben kell
tartanom.
Egy ideig a redőnyt bámulom, ami kizárja a forró, júniusi napot. Jane
tekintete és a szoba melege egyként éget.
 – Nem ilyet.
– Oké – bólint. – Nézzük kicsit máshogy! Ha bármilyen életet
választhatnál, az milyen lenne? Kivel lennél?
Ezzel most megfogott.
De nincs értelme hazudni neki.
– Jamie-vel – felelem sietve, mintha ez tompítaná az árulásomat a
férjemmel szemben.
– Azért, mert Jamie annyira különleges, vagy azért, mert Matt valójában
nem illik hozzád?
Egek, ő aztán ért hozzá, hogyan fogalmazza meg a dolgokat, és hogyan
üssön nagyot.
– Mindkettő – felelem, magamat is meglepve.
– Gondolod, hogy Matt-tel örökké együtt lesztek?
– Szerintem sosem leszek az a társ, akinek Matt szeretne…
– És ki lenne az?
– Arra a lányra vágyik, akibe beleszeretett.
– És ő ki?
– Ő már nincs itt. Nem igazán kedveltem, és nem akarom, hogy
visszajöjjön.
Jane arcán apró, halvány mosoly suhan át. Az egyik pillanatban még ott
van, aztán eltűnik.
– Miért nem?
– Azóta megváltozott – magyarázom. – Régen… – Körülnézek a
szobában a megfelelő szavakat keresve. – Elveszett volt, gyenge, sebezhető,
rémült.
– És most milyen?
– Talán továbbra is ilyen – nevetek fel halkan. – Csak kevésbé.
Lassan felnő.
– Egyedül nő fel, vagy Matt-tel együtt?
– Hogy érted?
– Ahhoz, hogy egy kapcsolat jól működjön, a két félnek együtt kell
nőnie és fejlődnie, ahogy persze külön-külön is.
Jane szobája olyan, mint egy igazságörvény. Rávesz, hogy új
szemszögből nézzek dolgokat, ahogy mindent lecsupaszít, és úgy tár elém.
– Nem együtt növünk – rázom meg a fejemet.
– Értem. – Taktikát vált. – Hogy érzel azzal kapcsolatban, amit Jamie-
vel csinálsz?
 – Előhozza egy olyan énemet, ami nem igazán tetszik – felelem,
miközben képtelen vagyok ránézni. A körömlakkomat piszkálom, amit már
le kéne szednem, úgy lekopott.
– Melyik énedet?
– Elhinnéd, ha azt mondanám, nem készültem fel a féltékenységre,
amikor ez elkezdődött? Vagy a bűntudatra? – nevetek a saját naivitásomon.
– Igen. Nagyon is.
– Az elején még sokkal könnyebb volt szétválasztani a dolgokat. Aztán
ahogy egyre mélyebbre süllyedtem benne, ez eltűnt. Mielőtt még észbe
kaptam volna, már azt néztem az Instagramon, mit főzött Helen Jamie-nek a
„hashtag randiestjükön”, és hogy milyen elképesztő férj, mert valami
divatos táskát vett neki karácsonyra. És ez irracionális módon feldühít és
féltékennyé tesz, mert Jamie vele van, és nem velem.
– Elég összetett helyzet.
– De utálom, hogy így érzek, Jane! – emelem fel a hangomat. – Aztán a
következő percben már felemészt a bűntudat, mert annak a nőnek fogalma
sincs róla, hogy én létezem. Kicsesztem vele és a saját férjemmel, és
megérdemlem, hogy szarul érezzem magam. Mindketten rémes emberek
vagyunk. De képtelen vagyok csak úgy kikapcsolni az érzést. Undorító,
pusztító, és utálom, hogy így érzek.
Nyöszörögve és sírva a kezembe temetem az arcomat, Jane pedig újabb
zsebkendőket ad.
Megkönnyebbülés mindezt kiadni magamból.
– Hülye terhességi hormonok – nyavalygom a zsebkendőkért nyúlva.
– Stephanie – mondja Jane ismét tárgyilagosan. – Ha van valami, amit
elmondhatok az emberi lélekről, az az, hogy elég bonyolult lények
vagyunk. Könnyű lenne mindent feketén vagy fehéren jellemezni. De
valójában túl nagy a szürke terület a kettő között.
Megtörlöm a szememet az egyik zsebkendővel, ami fekete lesz a
sminkemtől. Valószínűleg kész csődtömegnek tűnök most.
– És mondok mást is. Az emberek kilencvenkilenc százaléka ebben a
szürke zónában él, mindegy, mit mondanak vagy hisznek. Az érzelmek
bonyolultak és összetettek. Nincs jó vagy rossz döntés, mert mindez
szubjektív. Nem szabályozhatod az érzéseidet, de azt már te szabod meg,
mit kezdesz velük.
– De hogyan? – kérdezem könyörgőn. – Nem tudom, mit kezdjek velük.
Nézz csak rám! A férjem gyerekét várom, miközben egy másik férfit
szeretek, aki szintén házas, és aki valószínűleg ugyanígy érez. Sosem
lehetünk együtt. Mit lehet ezzel egyáltalán kezdeni? Mondd meg, mit!
Ijesztő hangosan is kimondani ezeket a szavakat.
Ismét felitatom a könnyeimet – most már egy ideig biztos nem fognak
elapadni. Jane megvárja, amíg összeszedem magam, mielőtt megszólal. A
szoba csendes, csak a ventilátor zúgása hallatszik.
– Miért nem lehettek együtt? – kérdezi.
Úgy nézek rá, mintha meghibbant volna. Hát nem hallotta, amiket az
imént mondtam? Mi a fenéért fizetem?
– Tessék?
– Azt mondtad, nem lehettek együtt – ismétli vállat vonva. – De
pontosan miért nem?
– Nos, először is, az mindkettőnknek bonyolult és kellemetlen lenne –
vágom rá.
– A szerelem már csak ilyen, nem egy Disney-film.
– Mindketten házasok vagyunk…
– El tudtok válni.
– Annyi embert megbántanánk vele…
– Kétség sem fér hozzá, hogy mind a négyeteknek fájdalmas lenne. De
ez valóban ok arra, hogy lemondjatok egy életen át tartó boldogságról, ha
együtt akartok lenni?
– De mindkettőnknek gyerekünk van…
– Stephanie, a lényeg, hogy ha valóban együtt akartok lenni, akkor
találtok rá módot, hogy együtt legyetek, és hogy működőképes legyen a
kapcsolatotok.
Formás kis négyzetté hajtogatom a nedves zsebkendőt, és kisimítom az
ujjaimmal.
– Tudod, anyu mindig azt mondta, hogy az univerzum majd elküldi
nekünk a tökéletes társat. Hogy majd a sors odasodorja elénk. Velük így
történt. Olyan tökéletesek voltak egymásnak! – mesélem, és Jane
elmosolyodik. – És mindig azt hittem, hogy egyszer majd velem is így lesz.
Belecsöppen az életembe, és teljesen lenyűgöz, kiegyensúlyozott leszek.
Minden tökéletes lesz.
Arra nem számítottam, hogy ez a tökéletes pasi a feleségével érkezik az
életembe. Így nem lehet az én „igazim”, nem?
– Ebben nem értünk egyet. Nem hiszem, hogy a sors, a végzet, vagy
bármiben hiszel is, ilyen egyértelmű lenne. Lehet, hogy odasodorja elénk a
társunkat, ahogy mondod, de a munka többi részét nekünk kell
elvégeznünk.
– Komolyan így hiszed? – kérdezem zavarodottan, mert nem értem,
hogy lehet.
Egy pillanatra mintha kellemetlenül érezné magát. Ez a beszélgetés
egyértelműen kezd kisiklani a szakmai tanácsadás keretei közül, de
komolyan érdekel, mit gondol. Kicsit mocorog a székében, és újrarendezi
keresztbe tett lábát.
– Vegyük például a történelem legnagyobb szerelmi történeteit!
– mondja. – Johnny Cash és June Carter. Richard Burton és Elizabeth
Taylor. John Lennon és Yoko Ono. Mi bennük a közös?
– Igen, mind mély szerelmek voltak – felelem a szememet forgatva. – Jó
nekik.
– Mindegyik viszonyként indult. Sokan sérültek, miközben ezek a párok
összejöttek, mégis a legnagyobb szerelmi történetek között emlegetjük őket.
És ami még érdekesebb, hogy a hűtlenség valahogy társadalmilag
elfogadottá válik, ha híres, csillogó, a figyelem középpontjában álló
emberekről van szó…
Miközben beszél, figyelmesen hallgatom, képtelen vagyok levenni róla a
tekintetemet.
– Én nem ítélkezem – mondja. – Az nem az én dolgom. Nem
mondhatom meg neked, hogy a hűtlenség jó vagy rossz. De az biztos, hogy
nem fekete-fehér. Szerinted bárkinek joga lenne megfosztani Johnnyt és
June-t a kábé harmincéves boldogságuktól csak azért, hogy a fickó a
boldogtalan házasságában maradjon?
Várakozón néz rám, de nem tudom, mit mondjak. A válasz nyilván az,
hogy nem.
– Szerintem ezt senki nem akarná. Az nevetséges és ostoba dolog lenne,
nem igaz? – felelem végül.
– Igen. Igen, az lenne – mosolyog. – És ezzel nyilván nem azt akarom
mondani, hogy te mennyire boldogtalan vagy a házasságodban, csak
érzékeltetni akartam a lényeget.
– Ó, igen. Persze.
A sarokban lévő órára pillant, és a most már ismerős biccentéssel néz
felém, jelezve, hogy mára végeztünk. Az összes eddigi beszélgetésünk
közül ez az egyetlen, amit még szívesen folytatnék. Maradnék és csevegnék
még vele.
 – Rendben van, Stephanie. Jót beszélgettünk. Jövő hónapban
találkozunk, ha nem vagy túl elfoglalt a kisbabával. Sok sikert mindenhez!
– néz rám a szokásos mosolyával.
Hazafelé végig az jár a fejemben, amit mondott, miközben teljes
hangerővel bömböltetem Johnny Cashtől a Walk The Line-t.
A hosszabbik úton megyek, végig a kanyargós kisebb utakon, és
élvezem a beömlő kora esti napfényt. Ez az egyik kedvenc elfoglaltságom,
és gyakran vezetek így. Semmi sem fogható egy hosszú kocsikázáshoz.
Ismerős rúgást érzek a bordáimnál, majd egy jól látható végtag
türemkedik ki a jobb oldalamon, a bal oldalamon pedig hullámzó mozgás
fut végig. A lányom felébredt.
A kislányom, akit eddig csak szemcsés, fekete-fehér ultrahangképeken
láttam. Órákon át bámultam őket. A kis feje kerek alakját, az aprócska
orrot, az ívelt gerincét… Csodálattal lestem. Hogy hoztam össze egy ilyen
gyönyörű, tökéletes dolgot?
Mármint tudom, hogy nem egyedül csináltam – Matt is kivette a maga
kis részét a dologból az elején. De legyünk őszinték, az ő feladata véget ért,
amikor kihúzta belőlem a péniszét, miközben bennem egy igazi emberi lény
növekszik.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire anyatípus leszek. Azt hittem, a
terhességet egyszerűen túl kell élni, cseppet sem lesz élvezetes. Mekkorát
tévedtem! Attól a pillanattól fogva, hogy a tizenkettedik héten megláttam a
lányomat azon a képernyőn az orvosnál, minden egyes tünetet és
mérföldkövet örömmel fogadtam. Vasárnaponként az ágyban fekve a
hasamat simogattam, figyeltem a mozgását, és jókat kuncogtam rajta,
annyira aranyos volt. Énekeltem neki. Meséltem neki anyuról, a
nagymamájáról. Elképzeltem, mennyi mindent csináltak volna együtt:
muffint sütöttek volna, anyu műtermében festettek volna, és végigkergették
volna egymást a kerten.
A terhesség apuhoz is közelebb hozott. Amikor elújságoltam neki a hírt,
sírva fakadt. Azt hiszem, mindazok után, amiken keresztülmentem, azt
szeretné, hogy megállapodjak, és boldog legyek. Mindannyiunkat
meghívott vacsorázni, hogy ünnepeljünk, és az arca egész este ragyogott.
– Annyira örülök, hogy megtapasztalhatod ezt! – mondta nagy ölelésbe
vonva.
– Én is, apu – feleltem.
 A szerdák mindig egy új hetet jeleztek a terhesség szakaszában, és
ilyenkor izgatottan lapoztam az új részhez a terhességről szóló könyvben,
hogy lássam, mit csinál most a kisbabám, hogyan fejlődik. Azt hittem,
utálni fogom, hogy ennyire nagy leszek, de imádom. És felnőtt életem során
most először nem érdekel, hogy nem ihatok.
Ő lett a legfontosabb az életemben, az egyetlen dolog, amit rendesen
csináltam. Most csak az érdekel, hogy jó anya legyek.
Azt akarom, hogy a lányom is úgy érezzen irántam, ahogy én éreztem
anyu iránt. Hogy köztünk is kialakuljon az a feltétel nélküli szeretet, ami
semmi máshoz nem fogható, hogy gondoskodjunk egymásról és szeressük
egymást, mindegy, mi történik. Remélem, sikerülni fog, mert tudom, milyen
érzés, amikor ezt elragadják az embertől, amikor egyetlen nap alatt elveszíti
az érzelmi egyensúlyát. Lehet, hogy senki mércéje szerint sem vagyok
tökéletes, de soha nem fogok csalódást okozni a gyermekemnek.
Imádom, amikor ezt csinálja. Szereti a zenét, mintha táncolna rá,
kinyújtja a végtagjait, és forgolódik.
Úgy néz ki, szereti Johnny Casht.
 TIZENHATODIK FEJEZET
2011. október 15., szombat
Jamie
Először nem igazán értettem, miről van szó. Épp a boltban voltunk
Sebbel egy napfényes júliusi napon, és Seb hisztizett a fagyisorban, mert
jégkrémet akart enni, úgyhogy kinyitottam az egyik dobozt, és adtam neki
egyet.
Üzenet nem jött, csak egy kép egy kislányról, a nemét csak rózsaszín
rugdalózója alapján lehetett beazonosítani. A szívem kissé elnehezült. Nem
tudom, miért, és tudom, hogy jogom sem volt hozzá, mégis így volt.
Valószínűleg ugyanúgy, ahogy az övé is, amikor megtudta, hogy Sebby
megszületett. Furcsa helyzet.
Úgy egy perc múlva már írt is:

Evie Elaine Bywater. Június 9-én született. El akartam mondani, de

nem tudtam, jó ötlet-e. Remélem, jól vagy. Csók

Ezzel üzenetváltások kezdődtek.

Stephanie azt mondta, most is akar találkozni októberben, idén ismét
Heathwood Hallban. Mivel még újonc az egész újszülött dologban, úgy
érezte, jólesne neki egy otthontól távol töltött este az álmatlan éjszakák
után, így felvetette, hogy érkezzünk későn, és másnap induljunk korán, így
szuper lenne neki. Most csak egy szobát foglaltunk, mert azt beszéltük,
nincs értelme kettőt kifizetni, ha az évek alatt eddig egyszer sem használtuk
ki mindkettőt, úgyhogy így logikusabb.
Szerintem azonban ebben egyikünk sem hitt.
Én érkezem elsőnek. A személyzet már megismer minket, és biztosra
veszem, pontosan tudják, mi a felállás. Bizonyára mindenféle gyanús
ügylettel volt már dolguk.
Ahogy a szobánkban várok rá, felidézem a legutóbbi alkalmat, amikor
találkoztunk. Legutóbb a King’s Cross pályaudvaron tartottam a karomban
és érintettem meg, a nem-csók közben.
Amit egyáltalán nem terveztem, egyszerűen csak jött. De örülök, hogy
látta a szobrot. Csodás darab, ami sok szempontból emlékeztet a mi
helyzetünkre. Azt akartam, tudja, hogyan érzek, anélkül hogy ezt egyenesen
megmondanám neki. Ahogy eljött a búcsú ideje, bepánikoltam, nem
tudtam, mit mondjak, miközben el kellett válnunk a peronon. A nem-csók
akkor tökéletesnek tűnt.
Most pedig itt vagyunk. Ismét Heathwood Hallban.
És eddig minden rendben. Ragyogó mosollyal bejön, izgatottan, hogy
láthat. Megöleljük egymást, sokat mosolygunk. A haja rövidebb, jól áll
neki.
Leülünk a kanapéra, kinyitunk egy üveg bort, és a szokásos módon
gyorsan összefoglaljuk egymásnak az elmúlt év történéseit. Imádom
hallgatni a mesélését, a véleményét.
Lelkesen ecseteli a bulit, amit Ebonyvel csaptak áprilisban, hogy
megünnepeljék Kate Middleton és Vilmos herceg esküvőjét.
– Nyilván már eléggé terhes voltam, úgyhogy Ebs áthozott egy rakat
kaját, és egész nap csak ültünk és ettünk a tévé előtt – mondja. – Tizenkét
órán keresztül csak sírtunk, szapultuk a ruhákat, és alélva néztük a
hercegeket. Szuper nap volt! Te is nézted?
– Én inkább elvittem Sebet a parkba – felelem a szememet forgatva. –
Helent nagyon érdekelte, de én nem lelkesedtem érte annyira.
– Ó, én imádtam. Az egész olyan volt, mint egy álom. Olyan boldognak
tűntek, képtelen voltam abbahagyni a sírást. Az, ahogy Vilmos ránézett,
megcsókolta, az egész…
Elhallgatva belefeledkezik az emlékekbe.
Tetszik, milyen hatással van rá az anyaság. Mintha lenne egy új, eddig
ismeretlen rétege, mintha valahogy teljesebb ember lenne. Olyan
gyengédséggel és szeretettel beszél a lányáról, aki ma este a húgánál van.
Megkérdezi, voltam-e idén nyaralni, és röviden megemlítem, hogy egy
hetet töltöttünk Mallorcán. Aztán amikor megkérdezi, jól éreztük-e
magunkat, azt felelem, hogy fantasztikusan. Azt már nem teszem hozzá,
hogy Helennel szinte végig veszekedtünk, mert egy nyaralás egy egyévessel
senkinek sem nyaralás – kivéve a gyereknek.
– És hogy vagy? – kérdezem.
– Fáradtan. Neked is van gyereked, úgyhogy tudod, hogy megy ez.
– Igen – felelem a haját simogatva. – De hogy vagy?
– Megvagyok, tényleg. Csak olyan hatalmas, mindent megváltoztató
dolog ez, nem igaz? – Felsóhajt. – De annyi szeretetet és célt ad. Mielőtt
megszületett, ezekben nem igazán volt részem.
– Hogy mondhatsz ilyet? Sokan szeretnek. Elképesztő ember vagy –
mondom. Rossz érzés, hogy ezt ő nem látja.
 Vállat von, és belekortyol a fehérboros pohárba, amit a jobb kezében
dédelget.
– Mindig olyan szigorú vagy magaddal – teszem hozzá. – Hiszen nézz
csak magadra!
Elfintorodik, nyilván kellemetlenül érinti ez a fajta dicséret.
Szerintem nem hallja elégszer, ami kiakaszt.
– Őszintén szólva most nem érzem magam olyan lehengerlőnek.
– Tessék? Hiszen most szültél, és mégis gyönyörűen nézel ki.
Stephanie a füle mögé tűri a haját, és megigazítja a párnákat az ölében.
– Nem, nem vagyok gyönyörű – mondja nevetve.
– Nos, szerintem viszont igen – felelem komolyan.
Csend ereszkedik ránk, majd Steph felpattan, odamegy a kis
útitáskájához, ami a krémszínű díványon áll az ablak alatt.
Kivesz belőle egy fekete, pizsamaszerű ruhadarabot, és a fürdőszoba
felé indul.
– Mit csinálsz? – kérdezem tőle.
– Ó, öhm, csak átöltözöm. Nem olyan kényelmes ebben a ruhában –
feleli szégyenlősen, közben a kezében lévő anyagot babrálja, kisimítja. A
pizsamáját nézi, nem engem. – Nem igazán szeretem a testem a szülés óta.
Nem érzem magam olyan csinosnak. Ne haragudj! Tudom, hogy már nem
úgy nézek ki, mint korábban – pillant fel, látszik, hogy zavarban van.
Valószínűleg ő a leggyönyörűbb lány – kívül és belül –, akit valaha
láttam, és most kínosan, szörnyen érzi magát, amiért felszedett egy-két
kilót, miután kihordott egy emberi lényt.
Odamegyek hozzá, kiveszem a kezéből a pizsamát (vagy bármi legyen is
az), és a földre hajítom. A derekára teszem a kezem, és közelebb húzom
magamhoz, hogy az arcunk csak pár centire legyen egymástól. Finoman
végighúzom a kezemet a hátán, fel a nyakán, az arcához. A ruhán keresztül
végigfuttatom teste domborulatain, de közben végig a szemébe nézek.
– Emlékszem erre a testre – suttogom neki.
Kissé megfeszül, ahogy a kezem súrolja a mellét, ami megnőtt tavaly
óta. Dereka és csípője vonala hangsúlyosabb lett. Ahogy végighúzom a
kezemet a hasán, gyengéden megcsókolom.
Stephanie nekem nyomja magát, és a hajamba túr. Határozott
mozdulattal a fenekéhez kapom a kezem, felgyűrve a ruháját, amit aztán
lehámozok róla. Azt is a földre dobom, és Stephanie egy fekete
melltartóban és bugyiban áll előttem.
 Finoman végighúzom az ujjaimat combja felső részétől a melléig, amitől
kuncogni kezd, majd a két tenyerem közé veszem az arcát.
Hüvelykujjammal az ajkát cirógatom, arcomat pedig az övéhez közelítem,
hogy ragyogó zöld szeme belevesszen az enyémbe.
– Szerintem még sosem láttalak gyönyörűbbnek – jelentem ki, és
komolyan is gondolom.
Csillogó tekintettel mosolyog. Szeme megtelik élettel, sarkába ráncok
gyűlnek. Általában, amikor bókolok neki, elkapja a tekintetét, a földet
bámulja, vagy zavarában kinéz az ablakon. De ezúttal egyiket sem teszi,
hanem egyenesen a szemembe néz.
– Köszönöm – feleli halkan.

Fél tizenkettőre már ágyba bújtunk, miután mindketten megittunk egy

pohár bort és egy csésze teát. A függönyöket széthúztuk, úgy beszélgetünk
az ágyban. A hold besüt az ablakon, fénye elűzi a vad sötétet. Tökéletes így.
– Most már igazából gyakrabban is találkozhatnánk – szólal meg
Stephanie, édes hangja áttör a homályon.
A testem kissé megfeszül.
– Igen. De talán jobb, ha minden így marad. Így működik, nem?
– préselem ki magamból a szavakat.
Még jó, hogy sötét van, és nem láthatja, mennyire fáj ezt mondanom,
ahogy az oldalamon fekszem, felé fordulva. Ujjaink összefonódnak kettőnk
között.
– Nem akarsz gyakrabban látni? – kérdezi.
Jesszus, dehogynem! Állandóan.
Egy pillanatig a válaszomat fontolgatom, nem azért, mert nem tudom,
mit mondjak, hanem mert fizikai fájdalmat okoz.
– Stephanie – szólalok meg végül –, a veled töltött idő annyira
különleges, imádom… De nem engedhetem meg magamnak, hogy ez ennél
több legyen.
Erre egy ideig nem felel semmit, ami sosem jó jel.
– De nem kell, hogy több legyen, csak… gyakrabban látnánk egymást.
Végighúzom kezemet a karján, és a hajába simítok. Közelebb araszolok
hozzá. Ki kell mondanom, hiába tudom, hogy mindkettőnknek fájni fog.
– Attól csak nehezebb lenne – mondom. – Együtt lennénk pár órát, aztán
veled akarnám tölteni az éjszakát. Aztán a hétvégét.
 Aztán az egész hetet, aztán fel akarnálak hívni, hogy megkérdezzem,
milyen volt a heted, vagy írni akarnék reggelente, aztán a héten többször is
találkozni, csak hogy lássam az arcodat…
Stephanie hallgat, légzése mélyebbé válik.
– Tudod, hányszor hívtalak fel majdnem? Hányszor nyomtam meg
majdnem a hívás gombot? Hátha hangpostára kapcsol, és hallhatom a
hangodat? – mondom. – Többször, mint azt el tudnád képzelni.
– És miért nem tetted?
– Csak akkor vagyok képes találkozni veled, ha szigorú határokat
húzunk. Túl bonyolult lenne, ha többször látnálak.
– Nos, ha így érzel, és túl bonyolult, az már magában olyan kérdéseket
vet fel, amiken el kéne gondolkodnod.
– Steph, mindig tudtad, mi a helyzet, hogy nem megyek sehova.
– Tudom, de…
– Nem, hadd mondjam végig! Minden egyszerűbb lenne, ha nem
szeretném a feleségemet, vagy teljesen nyomorultul érezném magam. De
nem erről van szó. – Fogalmam sincs, hogy viseli, de muszáj hallania. – És
ez az, amit nem igazán értek. Az egész mély szorongást okoz, és a szívem
mintha kettészakadna, és ez kurvára kikészít.
A hátamra fordulok, és a hajamba túrok. Mit művelek ezekkel a nőkkel?
Egyiküket sem érdemlem meg.
Nehéz csend ereszkedik közénk, ami mintha egy örökkévalóságig
húzódna. Muszáj ezt tudnia, de azzal, hogy kimondom, mintha szándékosan
elárulnám.
– Tudom, hogy nehéz, mindkettőnknek az – mondja hozzám simulva. –
Úgyhogy maradjon minden így! Igazad van, így egyszerűbb.
Átölelem, magamhoz szorítom, és csókot nyomok a fejére.
Isteni az illata. Nem tudnám megmondani, pontosan milyen –
valamilyen női sampon lehet –, de fantasztikus.
– Köszönöm, hogy ilyen őszinte vagy – suttogja a sötétben. – Értem,
még ha nem is mindig könnyű. De hálás vagyok érte. Segít megértenem, ki
vagy.
– Mit csinálsz holnap? – kérdezem, hogy egy kicsit oldjam a hangulatot.
– Ami azt illeti, innen egyenesen munkába megyek.
– Munkába? Nem vagy szülési szabadságon?
– Elvileg – feleli –, de még valamit el kell intézni a művészeti versenyre,
és gyorsabb, ha én csinálom, mintha a többiekre hagynám.
 – Művészeti verseny?
– Minden évben megrendezzük. Anyu emlékére.
– Ó, értem. Jól hangzik. Mi ez pontosan?
– Nos, anyu helyi művész volt, és a halála után létrehoztunk egy díjat a
nevében. Minden évben meghirdetjük a pályázatot a helyi művészek között.
– Ó, tényleg?
– Igen. Most már te is benevezhetsz. Most már helyi lakos vagy.
– Gondolom, így van. De nem hinném, hogy helyes lenne.
– Pedig nagyon jó vagy. Vagyis elképesztő. De megértem.
– Na de a lényeg – mondom. – Édesanyád művész volt?
Hogyhogy erről nem tudtam?
Most már öt éve ismerem Steph-et, és bizonyos fokig nagyon jól
ismerjük egymást, míg más szempontból egyáltalán nem.
A szeme mindig felcsillan, amikor megemlíti az anyját, és csak úgy
ragyog, amikor róla beszél, ilyenkor önkéntelenül is mosoly terül szét az
arcán. De aztán megtorpan, és témát vált, mintha égető fájdalom perzselné,
ami megakadályozza, hogy tovább meséljen.
– Nem szoktam sokat beszélni róla – magyarázza.
– Miért nem?
– Mert az elvesztése volt a legszörnyűbb dolog az életemben.
– Akarsz róla mesélni?
Érzem, ahogy megfeszül. Az ujjai nem simogatnak tovább, tenyerét a
mellkasomra simítja. Megfogom a kezét, megcsókolom, majd visszateszem.
– Miről? – kérdezi.
– Csak szeretnélek jobban megérteni, és az életednek ezt a részét még
nem ismerem – magyarázom.
Eszembe jut az arcára kiülő fájdalom, amikor meglátta a nyertes
festményt az arcképcsarnokban.
– De… Vannak részei, amik nem biztos, hogy tetszenének – mondja. –
Amik nem tetszenének bennem…
– Az lehetetlen. Semmi olyasmit nem tudsz mondani, ami
megváltoztatná a rólad alkotott véleményemet – felelem, és ez tényleg így
van. – Tudom, hogy ijesztő nekem mesélni – teszem hozzá, és közben jobb
kezemmel a haját simogatva kinézek az ablakon túli sötétbe. – De mindent
tudni akarok rólad.
– Anyu olyan csodálatos volt! – kezdi. – A megjelenése és a viselkedése
másokra is hatással volt, és imádták. Az emberek azonnal észrevették, ha
belépett egy terembe. Kiskoromban a világ legszebb nőjének tartottam, és
éppolyan akartam lenni, mint ő.
– Lefogadom, hogy fiatalkorában éppúgy nézett ki, mint te most.
– Igen, a kiköpött mása vagyok, apu mindig ezt mondja.
– De bocsánat, folytasd!
– Olyan anya volt, akit mindenki szeretett. Iskola után áthívta a
barátainkat, finom vacsorát főzött nekik, így mindig vissza akartak jönni.
Szeretett nevetni, jól szórakozni, énekelni, összebújni. Mindig nagyon
kedves volt, soha senkire nem mondott egyetlen rossz szót sem.
– Csodálatos nőnek tűnik.
– És nagyon kreatív volt. Amikor összeházasodtak, és apu megvette a
házat, anyu igyekezett a sajátjává varázsolni.
Érdekelte a lakberendezés, folyton bolhapiacokon és használtbútor-
boltokban járt. Hazahurcolta a régi dohányzóasztalokat és szekrényeket, és
órákat töltött a kertben, amíg átfestette és elképesztővé varázsolta őket. „Az
eleganciát és a stílust nem lehet megvásárolni”, mondta mindig.
– Milyen igaza volt! A barátom, Cal is eszerint él.
– Nyáron anyuval és Ebonyvel virágot szedtünk, vázákba tettük, és
kiraktuk őket a ház különböző pontjaira. Télen pedig mindent apró égőkkel
díszítettünk. Ő volt az otthonunk szíve, lelke, életet lehelt belé – meséli
Steph izgatottan. – Apu a harmincadik születésnapjára, Ebony születése
után építtetett neki egy műtermet a kertben. Kis téglaépület volt hatalmas
tolóablakokkal, hogy beengedjék a természetes fényt, és tele volt
festőállványokkal, festékekkel és különböző felszerelésekkel.
Órákat töltött ott zenét hallgatva és festegetve. Nagyon tehetséges volt, a
művei egy részét eladta a városi galériának. A helyi közösségben egész
híres lett. Ebonyvel néha bementünk a műtermébe festeni. Kialakított
nekünk egy külön részt azokkal a sűrű gyerekfestékekkel, és mindig őt
festettük le: két zöld paca a szemének, egy nagy, cseresznyepiros mosoly és
rengeteg sárga haj.
– Ms. Bywater, el sem hiszem, hogy eddig eltitkolta a tényt, miszerint
tapasztalt festő!
– Alig. A készségeim ennyi év alatt sem fejlődtek sokat – neveti.
– A műteremben mindig akril-és műgyantaillat volt.
Valahányszor megérzem ezt az illatot, az azonnal visszarepít abba a
helyiségbe.
 – Egy olyan helyet írtál le, ahol az időm nyolcvan százalékát töltöm, bár
nem annyira fényűző. Imádom ezt az illatot. Nekem ez jelenti az otthont.
Csodás hallani, ahogy megnyílik előttem, és az anyjáról mesél.
Nevetve fekszünk a sötétben, és lassanként még jobban megismerjük
egymást.
Az egész keserédes. Mert bár jó hallani Stephanie édesanyjáról és a
kettejük kapcsolatáról, tudom, mi következik, ennek a történetnek nincs jó
vége. Amikor ehhez a részhez ér, a hangja elcsuklik. Beletart egy időbe,
mire ki tudja mondani a szavakat, majd sírva fakad. Közben fejét a
nyakamba fúrja, és nekem is nehezemre esik nyugodtnak maradni, mert
még soha senkit nem hallottam ilyen őszintén és tragikusan beszélni
valakinek az elvesztéséről.
Mire elalszik a karomban, teljesen felfedte előttem a lelkét.
Megmutatta a valódi énjét, az őszinte, gyönyörű énjét… és a
kellemetlent is. És jobban szeretem, mint bármikor korábban.
Most már mindent értek: hogy miért ment hozzá Matthez, miért van
szüksége erre – rám –, miért olyan, amilyen. Ennek a lánynak csak
szeretetre van szüksége.
Hol álomba süppedek, hol felrezzenek, majd lassan felkel a nap.
Így, hogy szét van húzva a függöny, a természetes fény az ágyra vetül.
A reggel mintha gyorsított felvételben telne, minden túl gyorsan
történik, és mielőtt észbe kapnánk, már ki kell jelentkezni, és indulni kell.
Igyekszünk pozitívak maradni, de a tény, hogy újabb háromszázhatvannégy
napig nem látjuk egymást, elkerülhetetlen. Ez a helyzet minden évvel egyre
kuszább lesz.
Stephanie mintha kicsit ideges lenne a tegnap este után.
Megállás nélkül a munkájáról beszél. Olyan, mint azok a felhúzós
játékok, csak ő most magát izzítja be.
– Igen, szóval mennem kell dolgozni, hogy elrendezzem a művészeti
versenyt, és beszéljek a Még Egy Esély jótékonysági csoporttal…
– Az meg micsoda?
– Ó, csak hat ember, akiknek szükségük van egy új lehetőségre az
életben. Drogfüggők, alkoholisták és hasonló emberek. Hat hónapig nálunk
dolgoznak alapbérért, hogy kapjanak egy jó referenciát, és utána
gyakorlatilag mind kapnak munkát. Néhányan nálunk maradnak, és nagyon
élvezik. Istenem, ez a hét hosszú lesz. A tiéd is?
 Odalépek hozzá, és átölelem.
– Annyira sajnálom a tegnap estét! – mondja.
– Miért? Én nem bánom, ha ilyeneket mesélsz – felelem őszintén.
– De egy kicsit… sok volt, nem? – kérdezi láthatóan megszeppenve.
– Ne butáskodj! Örültem, hogy úgy érzed, megnyílhatsz előttem.
– Nem igazán beszélgetek senkivel ilyesmikről.
– Tudom.
– És nem akarok elmenni – teszi hozzá, előrebiggyesztve az alsó ajkát.
– Én sem. De muszáj. Nem lehet másként.
Mintha mondani akarna valamit, de aztán nem teszi. Talán így a legjobb.
Csupán negyven perc alatt hazaérek. Nem elég hosszú idő. Több kéne
ahhoz, hogy „Stephanie-üzemmódról” „családüzemmódra”
kapcsoljak, de most csak ennyi jut. A saját dolgomat nehezítem azzal,
hogy találkozunk. Egyre nehezebb elszakadnom tőle. Arról már nem is
beszélve, mekkora mocsoknak érzem magam, amiért ezt teszem Helennel
és Sebbel. Képtelen vagyok ezt így sokáig folytatni.
Miután leparkolok az utcánkban, pár percig még a kocsiban maradok,
hogy helyre rakjam a gondolataimat, mielőtt bemegyek a feleségemhez és a
fiamhoz. El kell választanom egymástól a két dolgot. Ez a kulcs. Úgyhogy
először ezt fogom tenni, aztán bemegyek.
Körültekintően választom ki a dalt. Drámai és nagyívű. Talán túl sok, de
annyira illik ahhoz, ahogy most érzek, és szeretném, ha ezt ő is tudná. Nem
írok üzenetet, a dal magáért beszél.
Megnyomom a küldést, és erre az évre ennyi. Remélem, tetszeni fog
neki. Minden benne van, amit most mondani akarok, amit mondanom kell
erről a lányról. Miközben hallgatom, az arcára, a bőrére, a hajára gondolok,
arra, milyen érzés vele lenni, és hogy még soha semmi nem váltotta ki
belőlem ezt az érzést.
Van valami régimódi a felvételben. Az énekes hangja bársonyosan
cseng, és elképesztően jó, hogy élő közönség előtt énekel.
Az Unchained Melody a The Righteous Brotherstől mindent elmond,
amit kell.
Kikapcsolom a telefonomat, kiszállok az autóból, és bemegyek a házba.
 TIZENHETEDIK FEJEZET
2012. szeptember 25., kedd
Stephanie
– „Meghalt, ugye?” Mindig itt ébredek fel. És mindig ugyanabban a
sorrendben történnek az események. Sosem változnak – mesélem Jane
magas sarkú bokacsizmájára meredve. – Az rémít meg igazán, hogy
mennyire egyezik azzal, ami valójában történt.
Mintha az agyam annak a húsz percnek minden egyes részletét felvette
és elraktározta volna.
– A visszatérő rémálmok nem kellemesek, de megszokottak.
– De ez valóságos – felelem. – Megtörtént. És folyton újraélem.
Ahogy kirángatnak franciaóráról, és az igazgatói irodában közlik velem,
hogy anyu meghalt. Egyszerűen… Nincsenek rá szavak.
– Nem – ért egyet. – Nincsenek.
Az ember egyszerűen nincs felkészülve arra, hogy tizenhárom évesen
megbirkózzon az anyja halálával. Amikor a pubertás kezdetén történik, az
ember szinte keresi a bajt.
Pia, cigi, fiúk – a következő évek ezekről szóltak. És nem érdekelt, nem
is figyeltem apura, aki próbált a lelkemre beszélni.
„Mit gondolna édesanyád erről a viselkedésről?” – kérdezte, amitől csak
még rosszabbul éreztem magam.
– Gondolod, hogy jobban megbirkóztál volna vele, ha jobb lett volna a
kapcsolatod édesapáddal? – kérdezi Jane.
– Igen, ezzel éket vertem kettőnk közé.
– Ne légy túl szigorú magaddal! – mondja a homlokát ráncolva.
– Még csak gyerek voltál. Fogalmad sem volt, hogyan birkózhatnál meg
ezzel.
– De nem könnyítettem meg a dolgát. Ebony sokkal jobban vette az
akadályokat.
– Mindenki a maga módján dolgozza fel a traumákat, és ehhez jogunk is
van – jelenti ki.
– Csak rossz érzés, hogy kitettem ennek. Most, hogy már nekem is van
gyerekem, más fényben látom a dolgokat.
Ezt a szemléletet nehéz pontosan átélni a saját gyerekünk megszületése
előtt, azt az aggodalmat, szorongást, amit a szüleinknek okozunk. Tudjuk,
hogy rosszat teszünk, mégsem bírunk leállni. A tizennyolcadik
születésnapomon kaptam egy levelet anyutól, amit a halála előtt írt. Tele
volt szeretettel, reménnyel a jövőmet illetően, és a letaglózó érzések csak
arra emlékeztettek, hogy mennyire elcsesztem mindent.
Egyik ujjamat folyamatosan az önmegsemmisítő gomb fölött tartva
éltem, de közben tudatomnál voltam annyira, hogy tudjam, mi történik. Azt
hittem, kábé egy évig tart majd, de aztán az évek egymásba olvadtak.
Folytattam az ivást, sőt, még többet ittam, az jelentette számomra az
érzelmi támaszt. Én voltam a bulizós lány, aki folyton eljárt otthonról,
akinek mindig ott volt a pohár a kezében.
A lány, aki mindig nyitott a szórakozásra. Steph mindenre nyitott.
A bulik egyre vadabbak lettek, az önpusztítás egyre hevesebb és
veszélyesebb. Fogalmam sincs, hogy éltem túl az egyetemet, hát még, hogy
hogyan lett négyes diplomám. Egyértelmű volt, hogy az egyetem után
Londonban maradok, nem is figyeltem apu és Ebony könyörgésére, hogy
költözzek haza, hogy „egy kicsit lenyugodjak”. Miért tettem volna ilyesmit,
ha választhattam azt is, hogy a dolgok még jobban kicsússzanak az
irányításom alól.
Merthogy ez történt.
Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor rájöttem, hogy segítségre van
szükségem. Ez nem akkor volt, amikor kirúgtak a marketinges munkámból,
mert részegen mentem dolgozni. Nem is akkor, amikor a szüneteimben
kokaint szívtam a mosdóban, mert csak így bírtam végigcsinálni a nap
hátralévő részét.
(Ebonyt sokkal jobban megrémítette, hogy az ülőkéről szívtam fel az
anyagot anélkül, hogy előtte lefertőtlenítettem volna, mint maga a
drogozás.)
Nem.
Egy hideg áprilisi estén történt, huszonöt éves koromban, egy közép-
londoni pubban, ahol Matt-tel voltam. Valami elpattant bennem, és
pánikrohamom volt. Nem kaptam levegőt. Úgy éreztem, mintha valami
hihetetlen sebességgel préselné ki belőlem az életet és az összes levegőt, és
semmit sem tehetek, hogy megállítsam. Úgy éreztem, mindjárt meghalok.
Valahogy sikerült kitámolyognom a pubból, majd összeestem az utcán,
Matt pedig felhívta aput, aki értem jött. Ezután hazaköltöztem, és jó pár
komoly beszélgetés következett.
 – Nem élhetsz így tovább – mondta apu. – Matt szeretne gondoskodni
rólad, engedd, hogy megtegye.
Hogyan hálálod meg valakinek, hogy elviselte a sok éven át tartó rémes
viselkedésedet? Amikor olyan kétségbeesetten néz rád, és próbál rávenni
arra, hogy csak… állj le. Azok után, amiket anyuval átélt, aztán velem is
több mint tíz éven át. Ilyenkor mit teszel? Nos, hozzámész a férfihoz,
akinek szán. Amivel megint csak a bajt keresed. De hiszen az élet tele van
rossz döntésekkel, nem igaz? Ahogy anyu mondta, egyikünk sem tökéletes.
Mindannyian hibázunk.
Belementem, hogy elmegyek egy terapeutához, és felhagytam az ivással,
a drogozással és mindennel, ami ártott. Ideje volt felnőnöm, és
szembenéznem azzal, ami az elmúlt években következett.
– Hogy látod most a dolgokat, hogy te is anya lettél? – kérdezi most
Jane.
– Olyan, mintha ismét gyászolnék – ismerem el halkan. – Evie jelenléte
megtanított arra, hogy értékeljem, amit anyu értünk tett, az áldozatokat,
amiket hozott, a felelősséget, amit vállalt, hogy sokoldalú életünk legyen, és
szeretetben nőjünk fel.
Még most is minden egyes nap eszembe jut.
Fáj, amikor a barátaim azt mesélik, hogy találkoznak az anyjukkal egy
kávéra, és legszívesebben elbőgném magam, amikor büszke, az unokájukat
babakocsiban toló nagymamákat látok. Bár én is felhívhatnám néha anyut,
hogy ugorjon át egy kicsit! Legszívesebben az összes ostoba kérdést
feltenném neki:
„Így kell megfürdetni egy gyereket?” „Hogyan a legjobb
megbüfiztetni?” „Jól csinálok egyáltalán bármit is ebben az átkozott
helyzetben?”
– És hogy érzel az anyasággal kapcsolatban?
– Imádom. Jobban szeretem Evie-t, mint azt el tudnám mondani, de…
nehéz – ismerem el. – Akkora a nyomás! Matt azt szeretné, hogy
dolgozzak, így Evie heti háromszor bölcsiben van, de bűntudatom van
miatta. De nőként bármit teszünk is, rácsesztünk, nem? Ha dolgozunk,
elhanyagoljuk a gyerekünket.
Ha otthon maradunk, saját magunkat és a karrierünket hagyjuk cserben.
Sehogy sem nyerhetünk.
– Nőnek lenni nehéz – jegyzi meg Jane szárazon. Eltűnődöm, vajon neki
milyen áldozatokat kellett hoznia, milyen akadályokon kellett túllendülnie,
hogy idáig jusson. – Végső soron azt kell tenned, ami számodra helyesnek
tűnik.
A munkahelyemen mostanra marketingigazgatóvá léptettek elő, ami a
valóságban csak új megnevezést és egy kicsit több pénzt jelent ugyanazért a
munkáért. Apu egyik nap behívatott az irodájába, és közölte, hogy
megérdemlem a kemény munka után.
Valóban keményen dolgozom, de épp ekkor jöttem vissza szülési
szabadságról, úgyhogy szerintem inkább az önbecsülésemet akarta
erősíteni, nehogy valamilyen szülés utáni depresszióba essek.
Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán akarok-e dolgozni.
Sokkal szívesebben maradnék otthon Evie-vel, és figyelném, ahogy nő
és fejlődik.
Eszembe jut az a beszélgetés Ebonyvel évekkel korábban, amikor
közölte, hogy otthagyja a munkáját, hogy Jude-ra vigyázzon. Képtelen
voltam elhinni, hogy fel akarja adni a karrierjét a gyerekéért. De most már
értem. Mert ott akarok lenni, amikor Evie először csinál dolgokat, át
akarom ölelni, figyelni, ahogy a kis arca változik. Most kezdett el járni.
Belekapaszkodik a kanapéba, majd csupán a lendülettől hajtva
végigrobog a szobán. Ujjongok, hangosan biztatom, figyelem, ahogy
szalad. Mindketten sikítunk és tapsolunk, majd Evie az ölembe hanyatlik.
Minden egyes alkalommal könnybe lábad a szemem. Az én kislányom.
Olyan büszke magára.
– Úgy érzem, jelenleg senkinek sem tudok eleget tenni. Vagy rossz anya
vagyok, aki nincs otthon a gyerekével, vagy rossz feleség, aki anyagilag
nem támogatja a családját. Semmiben sem nyújtok kimagasló teljesítményt.
– Mekkora ostobaság! – mondja hirtelen Jane. – Most már tényleg
megharagszom, ha így folytatod.
– De hát így igaz!
– Dehogyis. Egy csomó mindennel foglalkozol egyszerre, és remek
munkát végzel. Ne légy ilyen szigorú magaddal! Na de már nem maradt sok
időnk, és szeretnék Jamie-ről kérdezni.
Találkozol vele a következő hónapban?
Elég felkészületlenül ér ez az egyenes kérdés. Feltárulkozást igényel,
bűntudatom támad, és rosszul érzem magam tőle.
Szégyenkezem miatta. De amit csinálok, az rossz, úgyhogy
megérdemlem, hogy így érezzek.
– Igen.
 – És hogy érzel ezzel kapcsolatban?
– Izgatott vagyok – felelem mosolyogva. Jane már ismeri ezt a mosolyt,
sokszor találkozott vele. Tudom, hogy észrevette, úgyhogy ezzel folytatom:
– Szó szerint képtelen vagyok megállni, hogy elmosolyodjak, amikor
rágondolok. Még ennyi év után is. Ez sosem múlik el. Ezt teszi velem –
magyarázom sietve, mivel úgy érzem, meg kell indokolnom.
– Különleges a kapcsolatotok, ilyen hatással vagytok egymásra.
Biztos vagyok benne, hogy ő is így viselkedik – mondja, összekulcsolva
a kezét.
– Igen, nos, remélem. Mármint, érted, hogy értem.
Természetesen rosszul érzem magam amiatt, hogy ezt mondom –
motyogom.
– Tudom, hogy így van.
– Igen, jövő hónapban találkozunk. Ugyanott. Már alig várom, hogy… –
Körülnézek a szobában, a megfelelő szavakat keresve, amik akár csak
részben is érzékeltetnék, milyen, amikor egy estét Jamie-vel töltök. –
Különlegesnek érezzem magam – fejezem be végül.
– A kapcsolatotok alapját Jamie-vel az adja, hogy egy évben csak
egyszer találkoztok. Azt mondod, különböző okokból hihetetlenül boldoggá
tesz, viszont más okokból nem lehettek együtt, és ezt értem.
Figyelem, ahogy pókerarccal magyaráz. A testem mégis megfeszül,
ahogy a kapcsolatunkról beszél. Nem tűnik helyesnek, hogy valaki így
kielemez minket, és hirtelen úgy érzem, elárultam Jamie-t azzal, hogy
meséltem neki kettőnkről.
– De azt szeretném tudni, miért éred be azzal, hogy egy évben csak
egyszer vagy ilyen boldog.
– Tessék? – nézek rá értetlenül. – Azt hittem, a Jamie-vel való
kapcsolatomról akarsz kérdezni.
– Igen, ez a kérdésem – feleli.
– Nem biztos, hogy értem, Jane…
– Mióta tart már ez, Stephanie? Hat éve?
Bólintok.
– Miért érted be azzal, hogy ennyi éven át úgy érezted, nem szeretnek? –
kérdezi óvatosan.
Nem felelek semmit.
– Miért éred be azzal, hogy egy ötvenkét hétből álló évben csak egy
hétvégén vagy ennyire boldog? Mert minden hétvégén ilyen boldognak
kéne lenned, Stephanie.
Bő egy percig hallgatok. Erre nem tudok mit válaszolni.
Semmit. Ő persze tudja a választ, de nem fogja elmondani.
Bármelyik pillanatban előkaphatja az átkozott háromszögdiagramjait,
hogy rávegyen, fejtsem ki a választ. De ez teljesen összezavart.
– Nem tudom – felelem végül.
– De igen, tudod – mondja. – Mélyen legbelül tudod. Mindig tudod.
– Igen, rendben, Matt-tel nem vagyok olyan boldog, de ezt a döntést
hoztam – jelentem ki, mint egy durcás kamasz.
– Tudod, hogy ennél mélyebb dologról van szó – mondja. – Ha akarnád,
már holnap elhagyhatnád Mattet, és találhatnál valaki mást, aki értékel, és
aki mellett olyan különlegesnek érzed magad, mint Jamie mellett. Kivéve,
hogy akkor állandóan így éreznél, nem csak évente egy hétvége erejéig.
– De nem így lenne! – sóhajtok bosszúsan. – Ez nem ilyen egyszerű…
– Nem, nem az. De mondd el, valójában miért csinálod!
Jane-nek szokása néha így beszélni hozzám: szigorúan, parancsolóan, de
közben kedvesen és törődőn. Fogalmam sincs, hogy csinálja, de szinte
képtelenség haragudni rá miatta, mert tudom, hogy csak vigyázni akar rám.
Mármint persze szakmai értelemben.
Halványlila gőzöm sincs.
A sápadtszürke fal közepén lógó órára pillantok. Ketyegése hangosan
visszhangzik a szobában, amikor egyikünk sem beszél.
Jane-t nem zavarja a csend, míg én utálom. Szerintem ez egyfajta taktika
nála, amivel igyekszik kellemetlen helyzetbe hozni, vagy talán csak hamar
megtörök a nyomás alatt. Akárhogy is, nem szeretem, és ezt ő is tudja.
– Egyszerűen ilyen az életem, oké? Hiszen mindenki igyekszik a
legjobbat kihozni abból, ami adatik neki, nem? Egyeseknek boldog, szerető,
tökéletes életük van. Egyszerűen így alakul nekik. Mintha minden a
megfelelő módon történne velük.
– És nálad nem így van?
Próbálok nyugodt maradni, de a könnyek gyorsabban szöknek a
szemembe, mint szeretném.
– Lényegében hűségből mentem hozzá a férjemhez, és mert úgy
éreztem, tartozom ennyivel a családomnak azok után, amiken keresztül
kellett menniük miattam. Az apámnak dolgozom, olyan munkám van, ami
nem jelent kihívást, és nem élveztem az esküvőmet. A lányom sürgősségi
császármetszéssel született, úgyhogy még ez sem ment rendesen. Úgy
érzem, gyakran csak bosszantom a férjemet, és egy másik férfiba vagyok
szerelmes.
– És ezért boldogtalan életre ítélted magad? Azért, mert… nem volt
szerencséd?
– Nem… Vagyis de… Nem tudom! – emelem fel a kezem ingerülten, és
kinézek az ablakon a zuhogó esőre.
Aztán Jane nyugodt hangon ismét azt kérdezi:
– Stephanie, miért elégszel meg évenként csupán egy hétvégényi
boldogsággal?
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET
2012. október 13., szombat
Jamie
Annyira sajnálom, Steph, kicsit késni fogok. Helennek dolgoznia
kell, és csak kora este ér haza. Megyek, amint tudok, és majd mesélek.
Alig várom, hogy találkozzunk. Csók
Ránézek az üzenetre, amit délután küldtem. Még mindig nem válaszolt,
pedig már elmúlt hat óra. Remélem, nem haragszik.
Helennek szinte soha nem kell dolgoznia hétvégén, de most épp egy
nagyon jövedelmező munka kellős közepén vannak, és a csapatának folyton
bent kell lennie. Nyilván most épp erre az időpontra esik.
– Ne haragudj! Úgy néz ki, sokáig leszünk. Remélhetőleg hatra vagy
hétre hazaérek. Ezzel még nem rontom el az estédet, ugye?
– kérdezte Helen, mire hatalmas löket bűntudat söpört végig rajtam.
– Öhm, nem. Nem gond. Peterborough nincs messze, és úgyis csak a
srácokról van szó. Tízig úgysem mennek sehova. Tudod, milyenek –
hazudtam.
A délután hátralévő részében rossz érzés kerített hatalmába.
Elvittem Sebbyt a parkba, gyurmaállatokat csináltunk, de valami nem
stimmelt.
Most háromnegyed hét van, a táskám bepakolva várakozik az
előszobában. Seb rá nem jellemző módon még nagyon is ébren van, nem
akar ágyba menni, a nappaliban tombol, minden játékot a földre dobál. Ha
rendet akarok rakni utána, az olyan, mintha hóviharban próbálnék meg
havat lapátolni.
Megfürdettem, vacsorázott, készen áll a lefekvéshez, de nyilván más
elképzelései vannak. Miközben kergetem, már kétpercenként nézek rá a
telefonomra, hátha írt valamelyikük.
Seb teljesen kimerült, néha ilyen. Drámai módon a földre veti magát,
végtagjai úgy vonaglanak, mint egy polipnak. Csupán azért hisztizik, mert
megteheti. Felveszem a földről, mire megfeszül, nyöszörgése visítássá
erősödik. Ez tényleg nem hiányzott ma este.
Jelez a telefonom, mire a másik karommal továbbra is Sebbel küzdve
előhúzom a zsebemből. Stephanie írt.
 Biztos jössz ma? Kezd későre járni, és így lehet, hogy nem éri meg.
Ó, a francba! Érződik az üzeneten, hogy kiborult. Nehéz egyensúlyozni
kettejük között, miközben egyiküket sem akarom felidegesíteni. Felhívom
Helent, közben Sebet leteszem a kanapéra, ahonnan azonnal lemászik,
odarohan a könyvespolchoz, és elkezdi lepakolni róla a könyveket.
– Szia! – mondom a homlokomat dörzsölve. – Hogy álltok?
– Már nem tart sokáig.
– Á, oké – felelem, és igyekszem lazának hangzani, nem pedig
feszültnek a helyzettől. – Kábé mikor tudsz jönni?
– Szerintem nyolc körül. Addigra el szeretnék indulni.
– Biztos? Mert ha csak később tudsz jönni, mondd meg nyugodtan, csak
szólnom kell a… fiúknak. Nemsokára indulnának, és kérdezik, hogy
megvárjanak-e – magyarázom, elszörnyedve attól, mennyi hazugságot
hordok össze a feleségemnek a telefonban.
– Nyolcra otthon leszek, ne aggódj! Mondd meg nekik, hogy kérjenek
neked pár rövidet, mert aztán tartanod kell velük az iramot.
– Oké – tettetek nevetést. – Így lesz. Szia!
Amint leteszem a telefont, azonnal írok egy üzenetet Stephanie-nek.

Annyira sajnálom! Helen kábé nyolcra ér haza, azaz remélhetőleg

kilenc körül már ott leszek.
Jobb később, mint soha!
Alig várom, hogy lássalak. Csók

Talán inkább fel kellett volna hívnom. De mi mást mondhattam volna?

Tudom, hogy különleges estéről van szó, de nem tehetek mást. Amikor
Sebby egy újabb könyvespolcot kezd lerombolni, jelez a telefonom, és
megnézem az üzenetet.
Oké. A bárban leszek.
Szerintem óra még nem telt el ilyen lassan. Valahányszor elmegy egy
autó az ablak előtt, elhúzom a függönyt, hogy lássam, Helen érkezett-e meg
valamilyen csodálatos okból kifolyólag korábban. Hál’ istennek Sebbynek
olyan félórányi rombolás után végre sikerül kifárasztania magát, úgyhogy
adok neki egy kis meleg tejet, és a karomban elalszik. Karját a nyakamba
akasztom, úgy viszem fel az ágyához, sötét hajjal teli, kis feje a vállam
szélén billeg. Érzem hozzám simuló teste melegét, és eszembe jut, mire
készülök, kivel találkozom, mire még jobban magamhoz szorítom.
Rettenetes… ember… vagyok.
Miközben lefektetem a kiságyába, és felhúzom a paplant az állához,
hallom, ahogy csukódik a bejárati ajtó. Nyomok egy puszit Seb homlokára,
és a fülébe súgom:
– Holnap találkozunk, kishaver. Szeretlek.
Olyan tempóban sietek le a lépcsőn, ami elég gyors ahhoz, hogy időben
elindulhassak, de elég lassú ahhoz, hogy úgy tűnjön, nem akarok minél
előbb elhúzni. Megkérdezem Helent, milyen napja volt.
– Egek, örülök, hogy vége – sóhajtja.
– Fogj egy pohár bort, és rendelj egy pizzát!
– Úgy lesz – feleli kimerülten.
Haját magas kontyba fogta, szemüvege mögött barna szeme fáradtnak
tűnik.
– Gyerünk, menj csak! – utasít. – Érezd jól magad!
Felveszem az előszobában álló táskámat, megölelem Helent, és csókot
nyomok a homlokára.
– Szeretlek – mondja.
– Én is szeretlek – felelem mosolyogva, és becsukom magam mögött az
ajtót.

21:12. Ennyit mutat az óra a kocsiban, amikor megállok Heathwood

Hall parkolójában.
A táskámat az autóban hagyom, anélkül sietek a bejárathoz.
Alig várom, hogy láthassam, még ha a szokásos időnek csak a töredékét
tudjuk is együtt tölteni. De ez minden évvel nehezebbé válik. Egyre
nehezebb hazudni Helennek, otthagyni Sebet, a bűntudat és a szorongás
minden évben egyre nagyobb súllyal nehezedik rám. És mégis megteszem,
mert muszáj látnom.
A mai napnak és annak a feszültsége, hogy nem tudtam korábban jönni,
csak még jobban megnehezítette a dolgot.
Ideúton végig gyötörtem magam amiatt, amit csinálok. Idén az egész
valahogy helytelenebbnek tűnik. Egész nap őrlődtem, hogy eljöjjek-e, az
egész valahogy más, mint általában.

A bárban az egyik magas széken egy nő ül nekem háttal. Szexi, fekete,

testhezálló, ujjatlan ruha van rajta, hosszú, hullámos, szőke haját
előresöpörte a jobb válla fölött.
Ő az. Önkéntelenül is széles mosoly terül szét az arcomon, ahogy mögé
lépek.
– Stephanie?
Kissé inogva megpördül a széken, és egy ideig csak néz rám.
– Ó! – sóhajtja. – Helló, Jamie!
Derűsen, a homlokomat ráncolva nézek rá, majd átölelem, de olyan,
mintha nem örülne nekem annyira. Épphogy csak megérinti a hátamat,
miközben a hajába temetem az arcomat.
– Nagyon sajnálom, hogy késtem – szabadkozom. – Mi újság?
– Semmi! – csattan fel. – Épp beszélgetek a barátommal, Greggel – közli
büszkén, kissé összemosódó szavakkal, és a fiatal csapos felé biccent, aki
nyilván nem akar belekeveredni ebbe az egészbe.
– Ami azt illeti, Craig vagyok – jegyzi meg félszegen, majd elsétál a pult
másik végébe.
– Okééé – felelem felvont szemöldökkel. A szinte üres borospohár, a
mellette álló teljesen üres borosüveg és az alapján, hogy láthatóan részeg,
úgy saccolom, hogy már itt ül egy ideje. – Nos, felmenjünk?
– Hmmm… nem – feleli, közben a bárpultba kapaszkodik, hogy
megtartsa magát.
– Miért nem?
– Szerinted az rendben van, hogy órákon át várok rád, miközben te éled
a boldog kis családi életedet?
– Nem erről van szó…
– Aztán belibbensz ide, és azt várod, hogy felmenjek veled, hogy
megbaszhass? – háborog.
Néhány vendég erre már felkapja a fejét.
– Úgy értettem, hogy tudjunk beszélgetni, és át tudjak öltözni a
vacsorához.
– Miért ne beszélgethetnénk idelent? – tárja szét a karját színpadiasan.
Finoman a derekára teszem a kezemet, és kivezetem a bárból.
A recepciónál többen is lézengenek, úgyhogy kilépünk az épületből.
Mivel október van, és este, nagyon hideg a levegő. A hirtelen hidegben
mintha vékony jégréteg képződne a testemen.
Megállunk a bejárat előtt, egymással szemben. Steph reszket az
elképesztő ruhájában, és összefonja a karját maga előtt. Rossz arra
gondolni, hogy már órákkal ezelőtt elkészült, és csak arra várt, hogy
ideérjek. Látszik, hogy direkt kicsípte magát, gyönyörűen néz ki.
– Tessék – veszem le a kabátomat –, vedd ezt fel!
– Nem kell a kabátod. Nincs rá szükségem.
– Mi ez az egész, Stephanie? Azért vezettem idáig, hogy lássalak.
Mindketten egy egész évet vártunk erre. Ne rontsd el, kérlek!
– Nem én rontom el, te késtél.
– Igen, és már bocsánatot kértem érte. Továbbléphetnénk?
Most már itt vagyok.
– Nem! Nem „léphetnénk tovább”.
– Akkor elmagyarázhatnád, mi a baj, mert nem értem.
Közelebb lép hozzám, az arca csak centikre van az enyémtől.
– Olyan keveset jelentek neked, hogy képtelen voltál rendesen
megszervezni az egyetlen közös esténket az évben? Képtelen voltál egy
kicsit megerőltetni magad? Hogy időben ideérj?
– Nézd, sajnálom. Nem tudtam megoldani. Helennek egész napra be
kellett mennie dolgozni, aztán sokáig bent kellett maradnia, nekem pedig
vigyáznom kellett Sebre. Ő a fiam. Mégis mit kellett volna tennem?
– Ó, igen, persze, elfelejtettem – gúnyolódik. – A tökéletes családod. A
tökéletes házasságod.
– Steph, ne…
– Mit ne?
– A házasságom az én házasságom, és nem vita tárgya.
– Ó, jesszus, naná! Igen, mert olyan boldog vagy a házasságodban,
ugye? Folyton emlékeztetsz rá. Micsoda mázlista!
– Nem emlékeztetlek semmire. De ami azt illeti, igen, boldog vagyok.
– Egy fenét, Jamie! Egy nagy fenét! – Felnevet, és a levegőbe dobja a
kezét. – Ha olyan boldog lennél, akkor nem találkoznál velem. Ez tény.
– Én ezt nem terveztem, Stephanie. Nem egy űrt akarok kitölteni,
valamit, ami hiányzik a kapcsolatomból Helennel. Te gyönyörű vagy,
különleges, és…
Értetlenül néz rám, mintha képtelen lenne elhinni, amit mondok.
– Ó, szóval én egy hobbi vagyok? – kérdezi gúnyosan, egyre
dühösebben. Most már üvölt, úgy, mint amikor az ember részeg, és nem
veszi észre, mennyire hangos. – Egy kis románc a házasságod mellett?
– Mi? Nem! Nem így értettem.
– Mármint mi a francot csinálunk mi együtt egyáltalán? – kiáltja.
 – Nem tudom, hogy jutottunk idáig – felelem őszintén. – Próbálunk csak
barátok lenni, de…
– És épp ez a probléma – mondja nevetve, részegen meglengetve előttem
az ujját.
– Csak szeretnék a közeledben lenni, de nem tudom megmagyarázni…
Sajnálom. – Szinte könyörgök.
Már nem reszket. Mintha a dühös hadonászás és kiáltozás felmelegítette
volna. Nem tudom, mi mást mondhatnék, hogy jóvá tegyem a helyzetet.
Mindezt nyilván már egy ideje ki akarja mondani.
– Tudod egyáltalán, mennyit jelentesz nekem? – mondom. – Nem kell,
hogy lefeküdjünk. Csak szeretnék veled lenni. Látni téged. És én sem
tudom, mi a franc ez, csak annyit tudok, hogy muszáj, hogy lássalak.
– Ó, igen, annyira látni akarsz, hogy képtelen vagy időben ideérni az
évnek azon az egy napján, amikor találkozunk.
– Kérlek, Stephanie, ne csináld ezt!
– Mert mindig a te feltételeid érvényesülnek, ugye?
– Steph… – suttogom.
Közelebb lépek hozzá, hozzásimulok, kezemet a hajába simítom, ő
pedig átkarolja a derekamat. De aztán eltol magától, tekintete izzik a dühtől.
– Tudod, mit? – mondja. – Nem hiszem, hogy én képes vagyok ezt
tovább csinálni. Azt akarom, hogy vágyj rám, nem azt, hogy szükséged
legyen rám. Tudnom kell, hogy olyasmit adok neked, amit ő nem. Ha ilyen
átkozottul tökéletes, akkor nem kellek neked…
Ó, Steph, kérlek, ne! Nem veszíthetlek el.
– Úgyhogy miért nem mész egyenesen haza, és keféled meg inkább őt?
Minden egyes szavából düh sugárzik. A csendet csak a recepció felől
érkező elfojtott hangok törik meg.
– Azt hiszed, nem tudom, mit csinálsz? – kérdezem halkan.
– Mit? – kérdezi zavarodottan.
– Azért löksz el magadtól, mert neked így kényelmes. Lehet, hogy
évente csak egyszer találkozunk, de elfelejted, milyen jól ismerlek.
– Ó, hagyd ezt a pszichoanalízis szarságot! Eleget kapok belőle Jane-től.
– Hacsak nem kérsz meg rá, hogy maradjak, akkor megfordulok,
beszállok a kocsiba, és hazamegyek. Többé nem is kereslek.
– Nem igazán szeretem, ha fenyegetnek, Jamie. Menj csak haza, és légy
az a tökéletes férj, akinek hiszed magad! Már nincs kedvem veled
foglalkozni.
 – Komolyan így akarsz véget vetni ennek? Kérlek, Stephanie, ne tedd…
– Jamie, te csak játszol velem – szakít félbe. – Vagy mindenestül kellek
neked, vagy sehogy sem.
– Ez nem ilyen egyszerű, Stephanie. Kérlek…
De csak a fejét csóválva, felháborodottan néz rám. Már döntött.
– Tudod, mit, Jamie? Bár soha ne találkoztam volna veled! – mondja. És
most, ebben a pillanatban ezt komolyan is gondolja.
A tekintete tele van sértettséggel.
Magamba szívom a szavakat. Durva, hogy ilyen érzést váltok ki belőle.
Vetek még egy utolsó pillantást erre a nőre, akit szeretek.
Tudom, hogy meg fogom bánni, hogy nem mondom el neki, hogyan
érzek, de már épp elég bajt okoztam. Megfordulok, visszasétálok a
kocsimhoz, beszállok és elhajtok.
 HARMADIK RÉSZ
„Nothing Compares 2U”
– Semmi sem fogható hozzád –
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET
2013. május 22., szerda
Jamie
– Tíz év! – jelenti ki Helen, mintha képtelen lenne elhinni.
A légkondi levegője a bőrömet éri, miközben az asztalunknál ülve
kibámulok a panorámás kilátásra. A nevadai sivatag égető forrósága
végigsugárzik a kinti rikító épületeken. Még sosem láttam hasonlót.
– Kevesebbnek tűnik – felelem ásítva, miközben igyekszem ébren
maradni.
Már olyan régóta nem aludtam, hogy fogalmam sincs, milyen napszak
van. Úgy hajtom fel az előttem álló espressót, mint egy adag tequilát.
Remélem, két perc alatt eléri a kívánt hatást.
– Te hogy vagy ennyire eleven?
– Aludtam a repülőn. Neked is azt kellett volna – feleli.
– Tudod, hogy nem tudok aludni a repülőn. Túl ideges vagyok hozzá.
– Hát ezen szerintem az a sok vodka-kóla sem segített, amit magadba
döntöttél, de végül is rendben ideértünk.
Talán igaza van. Most határozottan nem érzem jobban magam tőle.
Mintha egyszerre lennék részeg és másnapos, és közben még az
időeltolódás is megkavart, így semmi sem tűnik valóságosnak.
Legszívesebben azonnal lefeküdnék aludni.
– De most már ne aludj! – böki meg Helen a karomat. – Az felborítaná a
következő pár napot. Hidd el, még megköszönöd.
Mit kérsz reggelire?
Pár asztallal arrébb észreveszek egy Sebby korabeli kisfiút.
A szüleivel ül egy kis kék cowboykalapban, és épp palacsintát eszik. A
szívembe apró fájdalom nyilall, még sosem voltam ilyen sokáig távol a
fiamtól.
– Szerinted Sebby rendben lesz? – kérdezem Helent.
– Persze hogy rendben lesz! Tudod, mennyire elkényeztetik a szüleim –
mosolyog. – Ha ajándékokkal térünk vissza, az sem fogja érdekelni, hogy
elutaztunk.
– Igazad van. Élvezzük ki a következő öt napot! El sem hiszem, hogy
végre van egy kis időnk magunkra – lelkendezem, és finoman végighúzom
kezemet a karján, miközben az étlapot tanulmányozza. – És hogy ezt az
egészet a tudtom nélkül szervezted meg.
– Mindketten megérdemlünk egy kis pihenést, Jamie – feleli, majd ismét
a reggelikínálatot böngészi.
– Bocsi, hogy késtünk! – szabadkozik Cal, amikor Vicky vállát átkarolva
egyszer csak felbukkan a semmiből.
– Semmi baj, haver – nyugtatom meg. – Mi is csak most értünk ide.
– Már azt hittem, elaludtatok. Épp készültem időeltolódás-rendőrségbe
kapcsolni, és felsietni a szobátokhoz – mondja nekik Helen.
– Dehogyis! – feleli Vicky felháborodottan már csak a feltételezéstől is,
majd leül. – Az ember nem aludni jön Las Vegasba. Bocsi, csak kicsit,
öhm… elvesztettük az időérzékünket.
Csintalanul Calre pillant, aki aztán felénk fordul.
– Most mi van? – mondja nevetve. – Ó, ugyan már! Végre gyerek nélkül
vagytok, biztos ti is egymásba feledkeztetek.
Zavaromban belekortyolok a narancslevembe, biztos Helen is kínosan
érzi magát.
Nálunk ilyesmi fel sem merült, amikor elfoglaltuk a szobánkat.
Körülnéztünk a kis lakosztályunkban, megcsodáltuk a kilátást, majd
Helen kipakolta pár ruháját, míg én megírtam a szüleinek, hogy
megérkeztünk, és megkérdeztem tőlük, hogy van Seb. Nem volt sem csók,
sem ölelkezés, szex meg pláne nem. De mindketten kimerültek vagyunk az
időeltolódástól, úgyhogy biztos kell pár nap, amíg alkalmazkodunk az itteni
viszonyokhoz.
Egészen addig, amíg meg nem érkeztünk a reptérre, azt hittem, hogy
Helennel Rómába megyünk egy romantikus házassági évfordulós utazásra,
az elsőre Seb születése óta. Ragaszkodott hozzá, hogy mindent ő
szervezzen meg, én pedig teljesen össze voltam zavarodva, amikor az
éjszaka közepén Cal és Vicky várt ránk a reptéren.
– Mivel ez most egy kerek évforduló, úgy gondoltam, ünnepeljük meg
stílusosan, és hívjuk meg Calt és Vickyt is – sivította Helen a döbbent
képemet látva.
– Egek! Örülök, hogy itt vagytok. Izgalmas lesz együtt felfedezni
Rómát.
– Nos, ez az utolsó meglepetés – mondta Helen büszkén. – Nem
Rómába megyünk. Hanem…
– Las Vegasba! – kurjantották egyszerre.
 Huszonnégy órával később a medence mellett fekszem egy napágyon,
valahonnan hangos zene dübörög, körülöttem csupa gyéren öltözött, bikinis
nő, akik műanyag pohárba töltött koktélt szorongatnak. Közben az egész
területet átjárja a naptej és a sült krumpli illata. Az emberek belegázolnak a
hatalmas medencébe, hogy lehűtsék magukat. Ez azonban nem egy átlagos
medence, mert úgy tervezték, hogy a tengerre hasonlítson, és le lehessen
ülni a sekély elejére. Mert itt, a nevadai sivatag közepén persze nem találni
tengert. Ráadásul meleg van. Még nem tapasztaltam ilyen mindent
felemésztő, tikkasztó forróságot, mintha egy sütőben lennénk. Túl meleg
van a gyalogláshoz, sehol egy tenger, amiben fel lehetne frissülni. Őrület,
ha jobban belegondol az ember.
A lányok azonban élvezik. Egy örökkévalóságig tartott, mire
elkészültek. Fel-le szaladgáltak a szobák között, felpróbálgatták a bikiniket,
a cipőket meg valamilyen fürdőruha fölé húzható ruhaszerűségeket.
Egyszer meg mertem tőlük kérdezni, hogy ez valóban annyira számít-e,
mire mindketten hitetlenkedve meredtek rám. Úgy tűnik, ha az ember
Vegasban jár, mindenképp fontos, mit vesz fel a medencéhez.
Most azonban, egy órával később végre előkerülnek, nagyon divatosan,
mintha csak a Dallas ból csöppentek volna ide.
– A mindenit! Hát nem mi vagyunk a legszerencsésebb fickók?
– fordulok Cal felé.
Helen és Vicky odalibben a napágyainkhoz, és ledobja a strandtáskáját a
földre. Az ég tudja, mi van bennük – elég nagyok ahhoz, hogy akár egy
egész hétvégére való ruha elférjen bennük, és jól megtömték őket. Helen
most valahogy máshogy fest.
Általában a fiúsabb megjelenésre hajt, vagy legalábbis egy férfiasabb
hatásra. De ma más, mint bármikor korábban.
Szerintem még sosem láttam ilyen magas sarkúban, vagy ha mégis, azt
biztos nem fürdőruhához vette fel, ráadásul olyan magabiztosan viseli, amit
korábban még nem tapasztaltam nála.
Általában egyenes haja hullámosabb, és az egyik válla elé söpörte.
Mindent beleadott a megjelenésébe, még sminkből is többet kent magára.
Fantasztikusan néz ki.
– Mit gondoltok, fiúk? – kérdezi Helen csípőre tett kézzel. – Vicky kicsit
kicsinosított.
– Így van! – vigyorog Vicky, mint egy büszke anya, és halkan
összecsapja a tenyerét. – Hát nem néz ki elképesztően? El sem hiszem,
hogy szültél, édes.
Vicky egy kis játék tündérbabára emlékeztet. Csillogó, amerikai zászlós
bikini és pilóta-napszemüveg van rajta. Sűrű szőke haja részben eltakarja az
óriási sárkánytetoválást a hátán, amit már most megcsodálnak az erre járók.
– Mindketten fantasztikusan néztek ki. Mi azonban így eltörpülünk
mellettetek – jegyzem meg.
– Hé! A saját nevedben beszélj! Én mindig stílusos vagyok, kösz szépen
– mondja Cal nevetve.
Vicky odalibben hozzá, ráül a térdére, és keresztbe teszi a lábát.
Átkarolja Cal nyakát, aki erre megmarkolja a fenekét.
Vicky közel hajol hozzá, és odasúg neki valamit. Cal erre még
hangosabban nevet, és megcsókolja.
– Kérsz valamit inni, édesem? – kérdezem Helent, és ujjamat
végighúzom a lába oldalán.
– Majd én hozok valamit, ne fáradj! – indul el a bár felé.
Azt hittem, hogy egy gyerek felkészíthet az időeltolódás miatti
kimerültségre. Hát nem. Teaidőre már alig várom, hogy alhassak, de Cal
mindent megtesz, hogy ébren tartson: vizet fröcsköl az arcomba a
medencéből, és rendel még Margaritát. Pia, tikkasztó hőség, időeltolódás –
az egész olyan, mint valami őrült állóképesség-próba, amilyeneket a
tévében látni.
A lányok szelfiket csinálnak a telefonjukkal, és közben egymásnak
visítoznak:
– Ne! Csinálj még egyet! Jézus! Ne ilyet! Igen, ez jó lehet, ha
megszerkeszted. Ó, nem is tudom, te vagy a tervező.
Rávesznek minket, hogy lőjünk róluk képeket a medencében, a
medencén kívül, a napágyakon, a pálmafáknál, ahogy a kamerába néznek,
egymásra nevetnek, másik irányba néznek – az egész átfordul egy
divatfotózásba.
Aztán amikor a lányok odamennek a medence melletti bárpulthoz, hogy
szerezzenek még italt, figyelem, ahogy beszélgetésbe elegyednek két
fickóval. Ebben a hotelben mindenkinek tökéletes a teste. Izmosak,
napbarnítottak, és nem sok ruha van rajtuk, a férfiakon sem. Hála az égnek,
hogy az elmúlt pár hónapban sikerült eljutnom az edzőterembe! Nézem
Helent, ahogy velük beszél. Nem vagyok féltékeny, nem erről van szó.
Helennek egy csomó férfi barátja van, és ez sosem volt probléma, Vegasban
pedig mindenki beszélget mindenkivel.
 Inkább arra figyelek fel, ahogy mosolyog, nevet. A fickók annyira
vicces dolgot mondanak, hogy Helen harsányan felnevet, mosolya hatalmas
és őszinte.
Én miért nem tudok már ilyen mosolyt csalni az arcára?
Korábban ment.
Állítólag egy gyerek sokkal közelebb hozza egymáshoz a szülőket. Nos,
igen is, meg nem is. Sok szempontból mindentől megfoszt, ami korábban
összekötött minket, és arra sarkall, hogy magunkba nézzünk, és meglássuk,
milyen valójában a kapcsolatunk. A beszélgetések tárgyilagosabbá,
ügyintézés-jellegűvé váltak. Már nem kérdezzük meg, hogy telt a másik
napja, inkább azt vitatjuk meg, ki menjen el a bölcsibe, ki fürdessen, ki
vásároljon be. Minden a gyerek körül forog, csak arról beszélünk. A piacon
bolyongó napokat, a spontán ivászatokat gyerekbarát szórakozási
lehetőségek váltották fel.
És az ember eltűnődik: korábban miről beszélgettünk?
Dolgokról, amiket csináltunk, láttunk, helyekről, ahol jártunk. De most
már ezek kiestek, nem beszédtémák. Mindez eltűnt, lecsupaszodott.
Egy gyerekkel aztán valóban kiderül, hogy egymásnak valók vagyunk-e.
Együtt kell boldogulnunk, különben belebukunk.
Amint egy párnak gyereke lesz, az éveken át rejtett hibák és idegesítő
szokások a felszínre kerülnek. Amióta Seb velünk van, Helen egy csomó
ilyenre rámutatott. Fejben mindketten listát vezetünk arról, miket tettünk a
fiunkért, és ezt mindig felhasználjuk, valahányszor veszekedni kezdünk:
„Szombat reggel én keltem fel hozzá, hogy te még alhass.” „Vasárnap
délután pedig én vittem el itthonról pár órára, hogy te elmehess edzeni.”
Ezekről a dolgokról azonban senki sem beszél.
Persze az sem segít a helyzeten, hogy egy másik nőbe vagyok szerelmes.
Az is el tudja cseszni a dolgokat, főleg, ha a viszony borzalmas véget ér egy
hideg októberi estén, a vidéki táj közepén.
Miután Stephanie véget vetett a kapcsolatunknak, az első pár hónap
nagyon nehéz volt. Folyton csak rágondoltam, tényleg, egyfolytában. Már
kihatott a munkámra is. Az iskolai gyűléseken és órákon folyton felé
kalandoztak a gondolataim. Egyre csak a dühös arcát láttam magam előtt.
Mekkora méretes barom vagyok, hogy egyszerre ártottam ennek a két
nőnek, amiről az egyikük tudott, a másikuk egyáltalán nem, és nem tudom,
melyik a rosszabb. Aznap este láttam a fájdalmat, a dühöt, a bosszúságot, a
szomorúságot, a haragot és a féltékenységet a szemében a tudattól, hogy a
szeretett férfi sosem lehet az övé. És mindezt én okoztam. Nem hangzott el
köztünk semmilyen „így lesz a legjobb, vigyázz magadra”, vagy „minden
jót kívánok”. Csak a hónapokon, ha nem éveken át építkező keserű
fájdalom érződött.
Soha nem hitegettem, tudta, mi a helyzet, hogy boldog vagyok Helennel,
és sosem hagynám el. Ezt mégis én tettem vele.
Aztán ott van Helen, akinek fogalma sincs róla, hogy a férje kefélt egy
másik nővel. Csakhogy nem csak kefélésről van szó.
Szeretem Stephanie-t. Istenem, ezt sosem értené meg. Miért is tenné? De
nem így terveztem. Én ezt nem akartam. Viszont az érzéseinkkel nem lehet
mit kezdeni. Nem mintha ez a magyarázat megállná a helyét a világban.
Kénytelen vagyok elhinni, hogy így lesz a legjobb. Lehet, hogy
Stephanie-vel egyszerűen nem lehetünk együtt. Éget a fájdalom, de
megérdemlem. Egyszerűen együtt kell élnem vele, és újraépítenem a
kapcsolatomat Helennel.
És ez az utazás épp megfelelő erre…

A harmadik napon – a tényleges évfordulónkon – Helennel elmegyünk

ebédelni. Jó végre kettesben lenni. Pezsgőt rendelünk, és szinte ismét
gondtalannak érezzük magunkat.
– Ki gondolta volna, hogy eddig kitart a kapcsolatunk? – nevet fel
Helen, és nagyot kortyol a poharából.
– Én nem kételkedtem benne.
Előrehajolok, és pezsgőspoharamat az övéhez koccintom, közben a
körülöttünk elterülő, elképesztő várost csodálom. Ismét remekül választott
éttermet, de hát ehhez nagyon ért. Egy üvegfalú erkély közelében ülünk,
ami a káprázatos Bellagio szökőkútra néz. Amikor a víz óriási erővel a
magasba tör, a levegő felénk hozza finom permetét, ami kellemes
felfrissülést jelent a forróságban.
– Nagyon szép itt – jegyzem meg.
Helen rám mosolyog. Jó ismét ilyen kipihentnek látni. Élénk
narancssárga ruhája kiemeli napbarnított bőrét.
– El sem hiszem, hogy kettesben vagyunk, Seb nélkül! – dől előre
izgatottan. – Persze hiányzik, de, tudod…
– Igen, tudom – felelem együttérzőn, és az asztal fölött átnyúlva
megfogom a kezét.
 – Nem bánod, hogy ide jöttünk, ugye? – kérdezi. – Tudom, hogy
szörnyen vártad Rómát, és rémes volt hazudni neked.
– Ne butáskodj! – mondom. – Róma is nagyon tetszett volna, de bárhol
szívesen vagyok veled. Olyan régóta nem voltunk már kettesben!
Kipillant a szökőkútra, aminek a vize most egy zenére táncol.
– Mintha friss házasokkal lennénk nászúton így, hogy Cal és Vicky is itt
vannak, nem? – jegyzi meg egy erőltetett álnevetés kíséretében.
– Hogy érted?
– Képtelenek levenni a kezüket egymásról – mondja. Elengedi a
kezemet, hogy belekortyoljon a pezsgőjébe. – Az idő nagy részében azt sem
tudom, hova nézzek.
– Csak máshol tart a kapcsolatuk, mint a miénk, ennyi az egész – vonok
vállat. – Mi is ilyenek voltunk.
A pohara megáll a levegőben a szája előtt.
– Jamie, te sosem néztél rám úgy, ahogy Cal néz Vickyre.
Erre nem igazán tudom, hogyan reagáljak.
– Ezt meg hogy érted? – nevetek gúnyosan. – Dehogynem. Még most is.
Miközben lassan beleiszik a pezsgőbe, a pohár fölött rám mered.
Elfordítom a tekintetem, és inkább megigazítom az evőeszközöket a
patyolattiszta, fehér abroszon.
– Ők már csak ilyenek, mindig így viselkedtek egymással –
emlékeztetem. – Miért hívtad meg őket, ha ennyire zavarnak?
– Nem azt mondom, hogy zavarnak, vagy hogy nem akarok velük lenni
– mondja védekezőn.
– Arról volt szó, hogy kettesben elutazunk valamilyen romantikus helyre
az évfordulónkra – mutatok rá. – Aztán meghívod Calt és Vickyt. Jól érzem
magam a társaságukban, de nem értem, miért tetted.
Helen sóhajtva hátradől a székében. Pár pillanatig a pohár szárát forgatja
az ujjai között, azaz vagy nincs rá válasza, vagy nem akarja elárulni.
– Nem tudom. Talán csak rávilágít arra…
– Mire?
– Mi is olyan pár lettünk, akik sosem szexelnek, és folyton csak a
gyerekükről beszélnek?
Hű! Ezzel sikerült előrángatnia a tabutémánkat.
Gondolom, a tizedik házassági évfordulónk éppannyira megfelel ennek a
témának a kitárgyalására, mint bármelyik másik nap.
 – Ne legyünk ilyen szigorúak magunkkal! – felelem. – Egy kétéves
gyerek és két karrier között egyensúlyozunk. Nehéz pár év volt, de túl
leszünk rajta, ha mindketten akarjuk.
– Lehet. Csak… amikor őket látom, eltűnődöm, hogy mi leszünk-e még
ilyenek.
– Minden rendben lesz. Hiszen tíz éven már túl vagyunk. Nem adhatjuk
fel most – biztatom, és megsimogatom az arcát.
– Talán nem. Csak nehéz. Nehezebb, mint amilyenre számítottam, hogy
mindent így egyensúlyban kell tartani.
– Igen, igazán adhattak volna hozzá egy kézikönyvet – nevetek.
– De így is megoldjuk.
Az ebéd hátralévő része kellemesen telik. Kicsit becsípve az első
találkozásunkról beszélgetünk. Helen felidézi, milyen izgatott volt, amikor
egy edinburghi hétvégén megkértem a kezét. Nekem pedig eszembe jut,
milyen boldog voltam, amikor kiderült, hogy terhes. És közben a kettő közti
többi emlékünk is felelevenedik.
Örülök, hogy így elbeszélgettünk. Segített megerősíteni a szándékaimat,
a tényt, hogy számomra a feleségem a legfontosabb, és hogy a kapcsolatom
Stephanie-vel egyszer és mindenkorra véget ért.
Csakhogy valahányszor ezek az érzések megerősödnek bennem, a sors,
az univerzum vagy valamilyen más átkozott kozmikus erő mintha elém
sodorná Stephanie-t. Aznap később, amikor a lányok visszatérnek a
csatangolásukból, közlik velem és Callel, hogy van egy meglepetésük.
– Találjátok ki, mit csinálunk ma este! – lelkendezik Helen.
– Sztriptízt nézünk? – kérdezi Cal izgatottan.
– Haha! Szép próbálkozás – feleli Vicky. – Az holnap lesz, szívem.
– Elmegyünk egy musicalre! – visítja Helen.
Callel cseppet sem vagyunk lenyűgözve.
– Tessék? Nem fogok Vegasban musicalt nézni. De ti ketten menjetek
csak! – mondja Cal.
– Egyetértek. Nem érdekel a spontán ének, tánc meg ilyesmi – közlöm
őszintén.
– Ó, ugyan már! Ebben híres emberek vannak. A Destiny’s Child egy
korábbi tagja és valaki az amerikai X Factor ból – győzköd minket Helen,
mintha ez bármit is számítana.
– Jézus isten! Mi ez a darab? – kérdezem fintorogva.
 – A Dreamgirls!
Még sosem láttam ezt az előadást, nem is nagyon hallottam róla. De egy
dalát már ismerem – azt, amit Stephanie énekelt el nekem azon a meleg
októberi napon.
Cal idegesítő módon elkezdi támogatni a dolgot, mert érdeklik a
jelmezek.
Egyedül nem maradhatok ki belőle, úgyhogy nemsokára ott ülök a
harmadik sorban, és hallgatom, ahogy Effie White arról énekel, hogy nem
mond le a férfiról, akit szeret: And I Am Telling You I’m Not Going…
Jó kontextusban hallani a dalt. Dacos, erős szám egy nőtől, aki már sok
mindenen túl van, és szégyenkezés nélkül felfedi a gyengeségét.
Ahogy a színésznőt nézem, megelevenedik előttem az a nap, és
keserédes mosoly terül szét az arcomon. Istenem, milyen jó lenne tudni,
hogy van, mit csinál ma! Remélem, jól van.
Ez a nő hihetetlen. A hangja erőteljes, minden hangot pontosan kiénekel,
lenyűgöző látni és hallani. De így sem olyan jó, mint Stephanie változata.
A dolgok mindig okkal történnek, és általában a javunkra változnak.
Nyilván nem egymásnak szánt minket a sors, különben most vele lennék.
 HUSZADIK FEJEZET
2013. október 26., szombat
Stephanie
– Várj! Még tíz másodperc. Esküszöm, hogy jön – bizonygatom
Mattnek.
Mindketten hallgatunk, nem moccanunk. Keze szétterül óriási hasamon,
várja a hullámzó mozdulatot, aminek nemsokára érkeznie kell. A terhesség
utolsó heteiben járok, és minden percét imádom. A gyerek ilyenkor már
mozog, kitör, rúg, vonaglik, mintha igyekezne kiszabadulni.
Ahogy azt sejtettem, az egyik végtagja kidudorodik a hasamon, és
eltalálja Matt jobb kezét.
– Azta! – kiáltja. – Ez aztán kurvára furcsa.
– Ez a kurvára furcsa dolog a lányod – közlöm vele, és védő mozdulattal
a hasamra teszem a kezem. – És csss! Még a végén meghallja.
– Már alig várom, hogy lássam – feleli Matt, csókot nyomva a
homlokomra. – Készen vagy?
– Igen. Hogy festek? – kérdezem a tükörképemre lesve.
– Elragadóan.
– Köszönöm – mosolygok hálásan. – Biztos vagy benne, hogy nem…
tudod, túl sok?
– Mire gondolsz? – kérdezi a homlokát ráncolva.
– Erre… – nézek le a hihetetlen dekoltázsomra, ami az elmúlt pár
hónapban keletkezett.
Most csupán egy laza, keresztben megkötött, fekete, rövid ujjú ruha fedi,
és már alig várom, hogy pizsamára váltsak.
– Steph, az sosem túl sok – feleli nevetve. – Kétségkívül te vagy itt a
legdögösebb terhes nő.
– Remélem, nem most fog beindulni a szülés. Megígérted, hogy nem
iszol – emlékeztetem komolyan. – Már csak két hét van hátra, Matt,
bármikor jöhet.
– Akkor jól tömjük meg magunkat kajával!
Az egész Matt ötlete volt. Egy este kettesben az új baba érkezése előtt.
Azonban én szerveztem meg, mivel nem kockáztathattam, hogy ő foglaljon
szobát Heathwood Hallban.
 Nem vagyok benne biztos, hogy azt a hormonjaim elviselték volna.
Ebony elvállalta Evie-t, úgyhogy átvittük hozzá, és alkonyatkor már itt
voltunk.
Végre megyünk enni, aminek nagyon örülök, mert majdnem kilenc
hónapos terhesen és egy kétéves gyerek anyjaként már most szörnyen fáradt
vagyok, és tuti, hogy tízkor már aludni fogok.
Matt kicsit idegesítő módon ugyanazt csinálja, mint minden egyes
alkalommal, amikor kettesben kiszabadulunk otthonról: folyton mindent
kritizál. De komolyan mindent. Vagy az a baja, hogy „Miért vesz fel valaki
ilyesmit?”, vagy hogy „Ez az étel nem valami jó”, esetleg „Nem tetszik ez a
zene”, muszáj mindig negatívnak lennie. Elég fárasztó. Ma amiatt
panaszkodik, hogy a mellettünk lévő asztalnál ülő pár már nyilván részeg és
kissé hangos. A húszas éveik közepén járhatnak, valószínűleg egy
szenvedélyes hétvégére jöttek. Többször harsányan felnevetnek, és úgy
általában jól érzik magukat.
– Ellenőrizniük kéne az embereket, mielőtt beengedik őket – mondja
keserűen és barátságtalanul. – A többi vendég nem azért fizet ki egy
vagyont, hogy ilyen emberekkel egyen.
– Ilyen emberekkel? Mármint olyanokkal, akik jól szórakoznak? –
vonom kérdőre.
– Lármás emberekkel. Valószínűleg kifogtak egy jó ajánlatot az
interneten, és úgy döntöttek, vegyülnek azokkal, akik ténylegesen
megengedhetik maguknak, hogy itt legyenek.
Teljesen megdöbbent ez az otromba, szégyentelen sznobizmus.
– Hallod te, amit mondasz?
– Miért? – kérdezi meglepetten, hogy egyáltalán megkérdőjelezem, és
egy túlárazott steakfalatot lapátol a szájába.
– Miért számít, honnan jöttek ide az emberek?
– Ó, ugyan már, Steph! – mondja. – Ne legyél ennyire jóindulatú! Nézz
csak rájuk!
Diszkréten feléjük lesek, hogy lássam, mire gondol. Igen, a nőn egy
eléggé kivágott, fehér, szűk ruha van, amilyet én sosem vennék fel – főleg
nem a jelenlegi állapotomban. Barna frizuráját mintha póthajjal egészítette
volna ki, arcát vastag sminkkel mázolta ki. De akkor mi van? A férfi csak
úgy repes a boldogságtól, hogy vele lehet. Minden tőle telhetőt megtett,
hogy elegáns benyomást keltsen. Zakót és fehér inget visel, sötét haját
szinte teljesen lenyírta. Nem igazán értem ezt a mostani férfidivatot. Nekem
jobban tetszik a macsósabb megjelenés, de ez lehet, hogy csak az én
véleményem.
– Egyszerűen jól érzik magukat. Mi is voltunk ilyenek – mondom, majd
iszom a vizemből.
– Én sosem fogdostalak így nyilvánosan!
– Nem – felelem ismét a párra nézve –, talán nem. De azért mások
voltunk akkoriban.
– Hát persze. Nem volt gyerekünk, te is teljesen másmilyen voltál…
– Igen, így van – mondom óvatosan. – De ez nem rossz dolog.
Az embereknek és a kapcsolatoknak növekedniük, fejlődniük,
változniuk kell. Nem maradhatunk végig ugyanolyanok. Semmi sem
maradhat változatlan, különben belepusztul.
Ezek a beszélgetések mindig bosszantóak, mert Matt egyszerűen nem
hisz az ilyesmiben. Nehezen érti meg. Neki minden fekete-fehér. Az ilyen
megnyilvánulásaimat „hippi szarságok”-nak nevezi. Szerintem azonban
ezek az élet és az emberek alapvető megértéséhez szükségesek.
Matt elgondolkodik azon, amit mondtam. Biztos megérti. Ez azért nem
olyan nehéz.
– Nem, én szerintem egyáltalán nem változtam – közli tárgyilagosan.
– Tíz év alatt, amióta együtt vagyunk, lett egy gyerekünk, idősebbek
lettünk, összeházasodtunk. Szerinted ez idő alatt nem változtál vagy
fejlődtél? Semennyit?
Matt vállat von.
– Nem, nem igazán. Ebben különbözünk, Stephanie. Te megszállottja
vagy a fejlődésnek, a változásnak – forgatja a szemét. – De nem veszed
észre, hogy már alapból nagyszerű ember voltál. Igen, voltak problémáid,
de már megoldottad őket.
Amikor találkoztunk, jópofa voltál, gondtalan, vad, semmi sem érdekelt.
Ismét olyannak kéne lenned. Mostanában túl sokat gondolkodsz.
Ahogy itt ülök, szemben ezzel a férfival, arra gondolok, hogy szerintem
még soha senkit nem vetettem meg ennyire.
– Őszintén szólva lehet, hogy ez a sok terápia inkább gátol, mint segít –
veti még oda.
Lelki szemeim előtt azonnal megjelenik Jane a közönyös
arckifejezésével, ami szavak nélkül is mindent elárul. Általában még sóhajt
is hozzá, halkan, de jól érzékelhetően.
Miért elégszel meg évenként csupán egy hétvégényi boldogsággal?
 Egyetlen kérdés. Nyolc szó.
Teljesen felforgatta a világomat. Valóban, miért nem keresem a
boldogságot az év maradék háromszázhatvanhárom napján?
Pedig valahol biztosan létezik. De hol? Miért nem hagyom el Mattet, és
keresem meg? Nos, az óriási hasam ebben most eléggé akadályozna. Nem
terveztük, de annyira örülök, hogy megtörtént, még ha a dolognak két
oldala van is.
Egyrészről Evie-nek lesz egy húga, ami hatalmas örömöt jelent majd az
életünkben, és okot ad arra, hogy minden egyes nap hálás legyek a sorsnak.
Másrészről viszont ezzel csak tovább erősítem a vaskalitkámat, amit
ezzel a házassággal teremtettem magamnak, és ezzel a gyerekkel végleg
rám zárul az ajtó.
Most nem hagyhatom el.

Amikor végül felmegyünk a szobánkba, nem jön álom a szememre.

Órákig csak forgolódom a gondolataimba merülve.
Egy idő után aztán kicsusszanok az ágyból, magamra öltöm a hotel
bolyhos köntösét és az Ugg csizmát, amiben jöttem, és lemegyek a lépcsőn.
Hál’ istennek Matt alszik. Biztos ideges lenne, ha látná, hogy így jelenek
meg mások előtt.
Van valami megnyugtató abban, amikor az ember ébren van éjszaka. Itt,
a semmi közepén senki sincs fent, kivéve az éjszakai portást és a recepcióst.
Halvány fény dereng az előcsarnokban, ahogy a recepció felé indulok.
– Segíthetek? Minden rendben? – kérdezi a recepciós ijedten, a hasamat
bámulva.
– Ó, csak nem tudok aludni. Beülhetnék a társalgóba? Az ágyban nem
tudok kényelmesen elhelyezkedni.
– Igen, persze – feleli. – Megkérhetem a portást, hogy hozzon önnek egy
bögre forró csokoládét, ha szeretné. Akár mályvacukorral.
– Az jólesne, köszönöm.
Leülök az ablak melletti sarokban álló kényelmes kanapéra, majd a
recepciós megérkezik a forró csokival. Nincs bűntudatom amiatt, hogy arra
gondolok, eddig ez a legjobb része a kiruccanásunknak.
Ahogy megigazítom a köntös csomóját a hasam fölött, érzem, hogy a
baba hullámzó mozgásba kezd. Bizonyára megérezte szokatlan éjszakai
aktivitásomat.
– Bocsi, Adelaide – suttogom –, nem akartalak felébreszteni.
 Előhúzom az iPodomat a köntös zsebéből, bedugom a fülhallgatót, és
kiválasztom a random lejátszást.
A zongorabevezetőről azonnal felismerem. Még a jobb napokon is
mindig megríkat, és tekintve a jelenlegi hormonális helyzetemet, kizárt,
hogy száraz szemmel végighallgassam, úgyhogy hiába is próbálok neki
ellenállni.
Ahogy a dallam és az énekhang erősödik – egy dal az elengedésről, és
arról, hogy végül minden úgy alakul, ahogy annak lennie kell –,
belekortyolok a forró csokimba, és a tekintetem megakad valamin a szoba
sarkában.
Eddig még nem láttam a falon lógó festményt, valahogy mégis ismerős.
A vonalai kuszák, inkább kaotikusnak tűnik, csupa szürke, fehér és
semleges szín. Meglep, hogy egyáltalán észrevettem. Cseppet sem feltűnő.
Feltolom magam, és közelebb megyek hozzá, hogy jobban megnézzem.
Ahogy közeledem felé, a vonalai kitisztulnak. Elmosolyodom, majd
sírva fakadok.
Rodintől A csók, lenyűgözően megfestve. A szerelmesek ugyanúgy
ölelkeznek rajta, mint azon a napon Londonban, a Tate Modernben, amikor
Jamie-vel láttam.
Mély levegőket veszek, és közben felváltva nevetek és zokogok.
Let It Be. Hadd legyen úgy!
Valóban.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET
2014. augusztus 2., szombat
Jamie
Anyu az egész hetet nálunk töltötte, az utolsó napján pedig elmegyünk
az egynapos vidámparkos rendezvényre Rotherton House-hoz. Imádom az
ilyen régi arisztokrata házaknál megrendezett eseményeket, ráadásul idén
kiállítást is szerveztek a helyi fotós, Richard Horlock képeiből, ami nagyon
érdekel.
A parkban a szokásos dolgokat látni: kis vidámparki játékokat, héliumos
lufikat és egy hatalmas ugrálóvárat. Seb erősködik, hogy fessék ki az arcát
pókemberesre. Az idő szép, rekkenő hőség van. Seb természetesen mindent
ki akar próbálni, úgyhogy az első órában körbejárjuk a parkot.
– Á! Nézzétek a kis arcát! – mondja anyu, miközben az ugrálóvárban
elszabadult Sebet figyeli.
Imádott az unokájával lenni a héten, egyszerűen csak nagymamásan vele
tölteni az időt. Én is örültem a társaságának.
Amióta ideköltöztünk, nehezen találok új barátokat. Van pár rendes
ember az iskolában, és olykor eljárunk inni, de ennyi.
Néha elég magányos itt.
– Igazi kis csibész – feleli Helen, és odainteget neki.
Úgy tűnik, Sebet nem zavarja, hogy csupa idősebb gyerek van körülötte.
Látszik, hogy megállja a helyét köztük.
– Terveztek még gyereket? – kérdezi anyu hirtelen.
Helen rám néz, nyilván meglepte a nyers kérdés.
– Nem biztos, Heather – válaszolja Helen határozottan. – Most biztos
nem. A munka miatt sokat kell utaznom, és szerintem még csak most
kezdjük kipihenni magunkat Seb korai évei után.
– Bár lett volna testvéred! – fordul felém anyu. – Szerintem hiányzott a
gyerekkorodból.
– Azért így is elég jól felnőttem, nem igaz?
Anyu elmosolyodik.
– De igen, szívem. És nagyon büszke vagyok rád. – Aztán Helenhez
fordul: – Jó, hogy ma ki tudtál venni egy szabadnapot.
Olyan sokat dolgoztál, későn értél haza…
 – Tudom. Most elég sok a munka. Sajnálom, hogy olyan kevés időt
töltöttünk együtt a héten.
– Reméltem, hogy gyerekcsőszködhetek nektek – folytatja anyu.
– Biztos nincs sok időtök kettesben eljárni otthonról. De talán majd
legközelebb.
Helen ismét odainteget Sebbynek az ugrálóvárba, mielőtt válaszol
anyunak.
– Igen, az nagyon jó lenne, Heather, köszönjük. Örültünk, hogy el tudtál
jönni látogatóba. Seb is nagyon élvezte.
Anyu megvárja, amíg Helen elviszi Sebet az óriáskerékhez, hogy
kimondja azt, ami bizonyára egész héten foglalkoztatta.
A finom megfogalmazás nem az erőssége, így nyíltan közli a
véleményét.
– Jamie, minden rendben van? – kérdezi közelebb hajolva.
Sötétbarna haja az arcomat súrolja.
– Persze, miért ne lenne? Mire gondolsz?
– Csak arra, hogy ebben az egy hétben úgy tűnt, mintha… nem lenne
minden rendben. Helennel olyan távolságtartóak vagytok egymással.
Összevont szemöldökkel úgy teszek, mintha nem tudnám, miről beszél.
– Szerintem csak mindketten fáradtak vagyunk, Helen sokat utazik, meg
ilyenek.
– Boldog vagy? – kérdezi egyenesen.
Boldog vagyok? Hát ez egy elég tág fogalom. Gondolom, igen.
Olyasmi. Nincs okom panaszra. Vagyis lehetne. Lehetnék boldogabb?
Igen. De ezen jobb nem gondolkodni.
– Igen! – felelem túlzott lelkesedéssel. – Persze hogy az vagyok.
És örülök, hogy velünk töltötted a hetet. Valószínűleg csak épp rossz
passzban láttál minket, anyu.
Elgondolkodva méreget.
– Ugye tudod, hogy velem bármikor beszélgethetsz? Csak egy
hívásodba kerül.
Átölelem, és anyu szorosan tart. Szerintem hiányolja, hogy már nem
lakunk olyan közel egymáshoz.
Amikor Seb és Helen visszajön, elviszem a fiamat a birtok körüli
kincskereső játékra. Nyomokat kell keresni, amik újabb nyomokhoz
vezetnek, és a végén ajándék jár érte. A lányok nevetve, integetve
búcsúznak:
 – Jó szórakozást, fiúk!
Tényleg jól szórakozom. Szeretek a fiammal lenni. Leutánozza a kis
dolgaimat, például ma is megfordította a baseballsapkáját, hogy olyan
legyen, mint én. Imádnivaló. Rengetegen vannak, még legalább harminc
család indult kincskeresésre. Szorosan fogom Seb kezét, hogy ne kószáljon
el – kissé paranoiás vagyok ebben.
A következő nyom egy pillangó a kúriaszerű ház mögött, úgyhogy arra
indulunk. Úgy tűnik, a családok fele ennél a nyomnál jár.
A nap forrón süt, a park visszhangzik az emberektől, a nyugtalan
gyerekektől és a még feszültebb szülőktől.
És ekkor látom meg őt.
A kavalkád közepén áll a férjével és a gyerekeivel.
Gyerekekkel, többes számban. Mellette egy szép, szőke kislány áll – ő
biztos Evie. De van előtte egy babakocsi is, benne egy csecsemővel. Olyan
nyolc hónapos lehet, és a színösszeállításból ítélve ő is kislány.
Seb megpróbál arrébb rángatni, de képtelen vagyok megmozdulni.
Olyan hat méterre állhatok tőle. A gyomrom elnehezül, a szívembe nyilalló
fájdalom hasít. Stephanie Evie-re mosolyog, hozzá beszél, megnézi, mit
rajzolt a kincskereső térképre. Hosszú, szőke haja kontrasztot alkot piros
ruhájával.
A szőke fickó a másik oldalán, aki telefonál, bizonyára Matt. Már csak a
látványától is elfog a féltékenység. Legszívesebben még itt maradnék, és
csak nézném Stephanie-t. Istenem, ez elég ijesztően hangzik.
– Apu! Ott van! – kiáltja Sebby, és egy nagy műanyag pillangóra mutat a
kicsit arrébb álló szökőkút tetején. Vetek még egy utolsó pillantást Steph-re,
majd elsétálok a fiammal.

– Milyen volt a kincskeresés? – kérdezi Helen.

– Láthatod – mutatok Sebre, aki épp a hatalmas csokinyalókáját
majszolja.
A gondolataim még mindig kavarognak attól, hogy láttam Stephanie-t.
Vajon még itt van? Hol?
– Óóó, milyen ügyes vagy! – gratulál Helen Sebnek.
– Menjetek csak be arra a kiállításra, amit meg akartatok nézni! Majd én
vigyázok Sebre – ajánlkozik anyu.
– Biztos nem bánod, Heather?
– Persze! Legyetek kicsit együtt is, azért vagyok itt.
 Jólesik egy kis nyugalom. Ezt szeretem annyira a képtárakban.
A csendet. Szeretem a fotókiállításokat is, pedig annyi mindenben
különböznek a festménykiállításoktól: az elrendezésben, a távolságokban, a
világításban. Az ilyen programok emlékeztetnek minket arra, mit szeretünk,
és honnan jöttünk. Nincs sok időnk, de jólesik szusszanni. Főleg miután az
imént láttam Stephanie-t. Kell egy kis idő, hogy gondolkodjak.
A kiállítást több szobában rendezték be, mindegyik sötét, gondosan
elhelyezett lámpákkal, hogy a legjobb megvilágításban mutassák meg a
képeket.
Belépünk a főterembe, és lágyan suttogó hangok mellett haladunk el.
Helen a bejárat közelében lévő fotókhoz megy, én pedig átnézek a szoba
közepén húzódó válaszfal másik oldalára.
Elakad a lélegzetem, amikor ismét észreveszem Stephanie-t, ezúttal
hátulról. Az egyik fénykép előtt áll, felismerem a piros ruháról és a hajáról.
Az én gyönyörűm. Csakhogy már nem az enyém.
Legszívesebben megérinteném, de fogalmam sincs, egyedül van-e.
Látom, hogy a fülében ott az iPod fülhallgatója, mire halványan
elmosolyodom. Jó lenne tudni, mit hallgat.
Miközben tudom, hogy Helen itt van a közelben, és bármikor megláthat,
elindulok Stephanie felé. Nem gondolom végig a dolgot. Muszáj
észrevennie. Jesszus, milyen kockázatos!
Megállok a jobb válla mögött, a tükörképem lassan megjelenik a
fénykép keretében, amit éppen néz. Steph a tükörképemre pillant egyszer,
majd még egyszer. Kétszer is meggyőződik róla, hogy én vagyok az, mintha
képtelen lenne elhinni. Azonnal a füléhez nyúl, hogy kivegye a fülhallgatót,
de megrázom a fejemet, mire megszakítja a mozdulatot. Egymásra
meredünk az üvegben.
Eltelik pár másodperc. Csupán centikre vagyok tőle, és bármit
megtennék, hogy megcsókolhassam a nyakát, ahonnan parfümje illata
felém száll. De nem teszem. Rámosolygok, ő pedig visszamosolyog rám.
Ahogy ellépek tőle, a tükörképem eltűnik, épp amikor meghallom Helen
hangját a terem másik feléből. Felé fordulok, közben a szemem sarkából
figyelem, ahogy Stephanie elhagyja a helyiséget.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET
2015. október 17., szombat
Stephanie
A vastag paplan milliónyi toll súlyával nehezedik ránk, egyfajta könnyű,
finom, kellemes ölelésként. Az ágy lábánál, a tolóablak alatt életre kel és
kattogni kezd a radiátor, és ebből pontosan tudom, mennyi az idő. Egy
hatalmas, nehéz, régi stílusú ágyban fekszünk, a ház tele van ilyenekkel. Itt
vidéken nem világítanak be kintről a fények, csak a csillagok ragyognak az
égen. Csupán az Adelaide szobájában égő éjszakai lámpa fénye szűrődik be
hozzánk.
Reggel fél hat van. Egy szőke kis angyal fekszik mellettem.
Elképesztő, mennyi helyet képes elfoglalni egy kétéves. Minden éjjel
szétvetett végtagokkal, a Belle hercegnő plüssét szorongatva, mélyen alszik,
engem pedig kiszorít az ágy szélére. Mindig nagyon melege lesz nálam,
úgyhogy hátrahajtom a paplant, és a füle mögé simítom a haját. Egyre csak
mosolygok rá – az én gyönyörű kis Adelaide-em.
Pár pillanattal később meghallom, ahogy a másik lányom
végigszökdécsel a folyosón, majd az ágy felé siet. Nem láthatja, merre
megy, de az elmúlt évben mindennap megtette ezt az utat, úgyhogy már
kifejlődött hozzá a hatodik érzéke. Evie felugrik hozzánk, mire
betakargatom. Meleg kis testükből szeretet sugárzik, ahogy hozzám
kucorodnak.
Mindenki próbál lebeszélni erről. Megkaptam az összes kioktatást: „Az
együtt alvás borzalmas ötlet”, „Már túl nagyok ehhez”, „Ezzel csak a saját
dolgodat nehezíted meg”.
Szörnyülködő arcok néznek rám, valahányszor meg merem említeni,
hogy hajnalban áthozom Adelaide-et a saját ágyamba, mert éjjel kettőkor
egyszerűen túl fáradt vagyok ahhoz, hogy vitába szálljak vele, amikor
munkanapokon reggel fél hétkor kelek. Ugyanígy fogadják azt, hogy
hagyom, Evie egy órával felkelés előtt átjöjjön. Mintha legalábbis verném
őket.
Ez a mi közösen töltött időnk, amit nagy becsben tartok. És ők is
imádják.
Azonban ezzel kizárom Mattet. Képtelen volt a lányokkal együtt aludni,
úgyhogy átment a vendégszobába, és azóta is ott van. Elég természetellenes
és furcsa, de egyikünk sem beszél róla, hiába tudjuk mindketten, hogy ez
így nincs jól. Úgy fogja fel, mintha a lányokat választanám helyette, és
talán így is van.
Áthívtam Ebonyt és a gyerekeket ma reggelire. Jude és Jett már igazi kis
gazfickók. Hét-és ötévesek, és Ebony minden energiáját lekötik, aki
egyelőre nem is tervez több gyereket. A gyerekek játszanak, miközben mi
kávézunk, és mindenféle ostobaságról beszélgetünk. Vagyis főleg Ebony-
témákról. Most már teljes jogú tagja a helyi magániskola divatos
anyukáiból álló csoportnak, és ezzel hivatalosan is a menő bandához
tartozik.
– Komolyan, el sem hinnéd, milyen botrányok alakulnak ott ki –
suttogja tágra nyílt szemmel.
– Ó, el tudom képzelni – felelem.
– Nem, komolyan. Az a sok dráma! – mondja közelebb hajolva.
Felnevetek azon, mennyire érdekli ez az egész. Imádja. És pontosan egy
ilyen vicces, felszabadító közjátékra van szükségem.
Leültetjük a gyerekeket a nappaliban, hogy már ki tudja hányadszorra
ismét megnézzék A szépség és a szörnyeteg et.
Ebonyt szörnyen idegesíti, de én imádom a filmet. Kitartóan éneklem
végig a dalokat, a végén pedig mindig elpityeredem.
Ezzel a mesével magyarázom el Evie-nek, hogy a szépség nem minden.
Az arcán egy kis piros hemangiómával született, és már abban a korban
van, amikor többször is kérdezgeti, hogy ő miért más, mint a többiek.
Ilyenkor azt mondjuk neki, hogy ott csókolta meg egy tündér. Anyu is ezt
mondta régen a saját sebhelyeiről.
Volt egy a szemöldökén, ahol már nem nőtt szőr, és egy ezüstös színű a
derekán. Sosem tudtam meg, hogy szerezte őket, de anyut ismerve biztos
valamilyen szórakoztató dolog közben történt.
Ebony megkérdezi, hogy voltam-e már a kórházban kivizsgáláson – ő a
múlt hónapban ment el. Azt felelem, hogy voltam, ne aggódjon, és közben
emlékeztetem magam, hogy ne felejtsek el egy másik időpontot kérni
hétfőn ahelyett, amelyikre nem mentem el.
– Már megkaptad az eredményt? Az enyémmel minden rendben volt –
sóhajt megkönnyebbülten.
– Ó, igen – dadogom. – Az enyémmel is. Olyan megnyugtató, amikor
megkapod a levelet, ugye?
 Szörnyű érzés hazudni neki, de jelenleg annyi minden van, hogy
képtelen voltam ezzel foglalkozni. Muszáj rendeznem az életemet.
– És hogy mennek a terápiás foglalkozásaid? Még jársz, ugye?
– Igen – hazudom. – De már ritkábban, inkább csak alkalomadtán,
amikor szükségem van egy kis támogatásra.
Igazából azóta nem voltam, hogy összevesztem Jamie-vel.
Direkt hívtam át ma Ebonyt, hogy ne csak céltalanul kóvályogjak a mai
dátum miatt. A hétvégénk miatt.
Istenem, annyira… üresnek érzem ma magam! Ahogy itt ülök a
hatalmas, fehér fotelben, ölemben Adelaide-del, a DVD-t nézve, olyan
szomorúnak és magányosnak érzem magam. Mintha hiányozna a kirakós
egy darabkája.
Matt bekukkant a nappaliba, mire a gyerekek odaszaladnak hozzá egy
ölelésre. Matt felkapja, és elhalmozza őket puszikkal.
– Elmegyek – mondja hirtelen.
Az arca sápadt, a szeme puffadt, a tekintete üveges. Másnapos.
Hallottam, hogy tegnap este hajnali egykor ment fel a szobájába, miután
egyedül iszogatott a nappaliban.
Bólintok.
– Kérsz ebédet?
– Még nem tudom, mikor jövök. Nem kell készülnöd vacsorával sem.
Még nem tudom, mit csinálok.
– Oké – felelem. – Szia!
Matt kilép a nappaliból, Ebony pedig döbbenten néz rám.
– Mi a franc volt ez? – suttogja, zöld szemében felháborodottság látszik.
– Ne kezd, Ebs! Mi egyszerűen ilyenek vagyunk.

Ami azt illeti, megkönnyebbülök, amikor Matt felhív, hogy az estét sem
tölti itthon, így csak én és a lányok vagyunk. Miután lefektetem őket, töltök
magamnak egy pohár bort, leülök a nappaliban a kikapcsolt tévé elé, és
csak élvezem a csendet.
Olyan gyakran újraélem azt a néhány pillanatot Rotherton House-ban. A
valóságban az egész csupán kábé tizenöt másodpercig tartott, de perceknek
érződött. Mondanom kellett volna valamit, de persze nem tudtam.
Egyáltalán nem számítottam rá, abszolút felkészületlenül ért, és teljesen
felkavart. Még arra sem voltam képes, hogy megforduljak, ránézzek,
beszéljek hozzá – de talán jobb is így.
 Azt, hogy már nem része az életemnek, azzal próbálom igazolni, hogy
azt mondogatom magamban, egy tapintatlan, zavaros, bosszantó seggfej.
De tudom, hogy ez nem igaz.
A legrosszabb az egészben az, hogy azért nincs már jelen az életemben,
mert féltékeny vagyok. Erről van szó. Ez az egyetlen oka. Az egyszerű, jó
öreg, zöld szemű szörny. Nem kifejezetten a feleségére vagyok féltékeny.
Hanem arra, hogy neki ott van Jamie, nekem pedig nincs. Elmondhatja
magáról, hogy a férje, de tudom, hogy Jamie kis része hozzám tartozik, és
mindig is hozzám fog tartozni. Amikor ebbe belevágtam, nem terveztem,
hogy ennyire eluralkodik rajtam. Azt hittem, tudom kezelni, nem fog
számítani, külön tudom választani az életemtől. Olyan különleges voltam a
számára, és sok mindent kockáztatott értünk, úgyhogy miért lennék
féltékeny? Istenem, milyen naiv voltam! Napokon és heteken át gondoltam
erre a férfira, akit évente csak egyszer láttam. És közben elhitettem
magammal, hogy nincs vele viszonyom.
„Ártalmatlan” – győzködtük magunknak az elején.
Valószínűleg kevésbé lett volna ártalmas, ha egy féléves, heves románc
során minden héten kefélünk, és lassan kihunyt volna a láng. Ez így sokkal
rombolóbb. Amikor tudatosan távol kell maradnod a másiktól, bármiféle
érintkezés nélkül, akkor már tudnod kéne, hogy amit csinálsz, az veszélyes.
Akkor már az érzelmek is belekeverednek a játékba, és onnantól kezdve
cseszheted.
Miért voltunk ilyen hülyék?
Lényegében el kell döntenünk, mi az, amit még el tudunk viselni, és
össze kell vetnünk azzal, milyen lenne az életünk a másik nélkül. Ezt
bizonyos fokig mind megtesszük. Mindenkinek vannak szokásai,
viselkedési stílusai, furcsaságai, amik a párjának nem tetszenek, nem igaz?
Minden attól függ, mennyit vagyunk képesek elviselni.
Hogy hiányozhat az, akivel alig találkoztam?
Ahogy körbenézek a szobában, rájövök, milyen rendetlenség van
mostanában a házban. Mindig is rendben tartottam az otthonomat –
legalábbis, amennyire ezt két gyerek mellett lehet.
Büszke voltam rá, hogy tisztán tartom a családomnak. Azonban újabban
nem érzek rá késztetést.
Ahogy körbepillantok, a szemem sem rebben a poharak láttán, amikből a
lányok a lefekvés előtti meleg tejüket itták, a maradékukból megrágcsált
szívószálak meredeznek. A padlón mindenütt babák és műanyag háztáji
állatok hevernek. Nincs értelme összeszedni őket, holnap úgyis megint
játszanak velük.
A ház állapotából látszott először, hogy anyu beteg.
Visszatekintve annyira egyértelmű volt. Mindig figyelt, hogy az
otthonunk tiszta és rendezett legyen. Miután hozzáment apuhoz, nem
dolgozott – nem volt rá szükség. Büszke volt háziasszonyi szerepére, és a
családja volt az élete. Vigyázott ránk, az otthonunkat pedig kellemes hellyé
varázsolta. Aztán egyszer csak egyre nagyobb lett a kupi a házban. Amikor
hazaértem az iskolából, az ágyam még bevetetlen volt, a nappaliban pedig
kilapultan álltak a párnák a kanapé sarkában. Anyu ezt általában nem
hagyta volna. Mi történt?
– Édesanyád nem érzi jól magát – mondta apu. – Pihennie kell.
– Meggyógyul? – kérdeztem.
Aggodalmas tekintetét még tizenhárom évesen is észrevettem.
A felnőttek igyekeznek eltitkolni a dolgokat a gyerekek elől, akik
azonban nem hülyék, sokkal hamarabb észreveszik őket, mint a felnőttek.
– Csak pihennie kell, szívem – ismételte.
Aztán egyszer csak egy Moira nagyi nevű valaki kezdett értünk jönni az
iskolába. Amíg anyu beteg nem lett, azt sem tudtam, hogy van egy Moira
nagyim. Apu mutatta be őt nekünk, és azt mondta, anyu anyukája.
Kedvesnek tűnt, rövid, őszes haja a végén felkunkorodott, szeme élénkzöld
volt, mint anyué, halvány rózsaszín rúzst viselt, parfümje illatát pedig
azután is éreztem magamon, hogy átölelt. Miután anyu beteg lett, sokszor
átjött.
Megkérdeztem aput, miért nem találkoztunk vele korábban, amire azt
válaszolta:
– Ez egy hosszú történet.
Mint kiderült, a nagypapám pár évvel azelőtt halt meg. Az egész nagyon
furcsa volt.
Anyu már napokra eltűnt, de senki sem mondta meg, hova.
Amikor visszajött, egyre kevésbé hasonlított önmagára, mintha kiszívták
volna a lelkét. Eltűnt belőle a szikra. Azután valahányszor elment otthonról,
egy része sosem tért vissza. Bár kétségtelenül beteg volt, továbbra is
igyekezett normálisan kinézni a kedvünkért. A szokásos ruháit viselte,
megfésülködött, de ez mégsem volt ugyanaz. A bőre szürkés árnyalatot
öltött, és fogyott is. Elég idős voltam ahhoz, hogy tudjam, valami nagyon
nem stimmel, de elég naiv ahhoz, hogy elhiggyem, minden rendbe jön.
Valakinek el kellett volna mondania az igazat, de senki sem tette.
Egy idő után már járni sem tudott, és a beszédhez sem volt ereje. A
szívem már abba is belesajdult, ahogy figyeltem, hogyan szedi össze
minden energiáját egy mosolyért. A nő, az anyám, aki korábban tele volt
élettel, most megnyomorodott egy… valamitől.
A következő hetekben egyre kevesebb időt töltött otthon, míg egy nap
már nem tért haza.
Egyik nap elment otthonról, és egyszerűen nem jött vissza. Már csak a
halála után tudtuk meg, hogy mellrákja volt.
A hiánya mindent összepréselő súlyként nehezedett rám – mintha
nélküle képtelen lettem volna levegőt venni. Furcsa, amikor gyerekként
elveszíted az édesanyádat. Mindenki meg akar nyugtatni és védeni, de
elcseszik, és végül nem a helyes dolgokat mondják.
– Most már felnőttként kell viselkedned, Steph. Te lettél a ház asszonya.
Vigyázz az édesapádra! – mondták, amit furcsának találtam, mert még
gyerek voltam. Nem neki kéne vigyáznia rám és Ebonyre? Miért kéne
vigyáznom egy felnőttre?
Miért mindig én vagyok a ház asszonya, akinek vigyáznia kell a
többiekre?
Miközben megiszom a boromat, és elindulok az emeletre, eszembe jut,
amikor Leanne hozzánk került. Apu anyu halála után felfogadott egy dadát,
mivel neki fogalma sem volt, hogyan kell intézni a dolgokat. Éjszakánként
hallottuk, hogy sír a szobája csukott ajtaja mögött. A legtöbbször a
munkahelyén maradt, minket pedig Leanne-re hagyott. Nagyon kedves volt,
de nem akartuk, hogy az otthonunkban legyen. Ebony nem volt hajlandó
felöltözni az iskolához, sem megenni bármit, amit Leanne főzött, úgyhogy
végül megmondtam apunak, hogy küldje el a dadát, majd én megoldok
mindent: a házit, az étkezéseket, a reggeli készülődést, a lefekvést.
Ez elég nagy falat tizenhárom évesen, miközben azt a személyt
gyászolod, akinek a helyét lényegében át kellett venned.
Ahogy az ágyban fekszem a paplan alatt, zenét hallgatva, ígéretet teszek
magamnak, hogy szembenézek azzal, ami elől bujkálok. Anyu ezt akarná,
és tartozom neki annyival, hogy megoldom ezt a helyzetet. Amikor az iPod
a következő dalra vált, önkéntelenül is eszembe jut, mennyire találó, és az
őrület egy meggondolatlan pillanatában elkezdek üzenetet írni Jamie-nek,
bemásolva a dal YouTube-link-jét.
 Megtegyem? Ujjamat megállítom a küldés gomb fölött.
A szöveg ennél jobban már ki sem fejezhetné, hogyan érzek jelenleg.
Ahogy Solomon Burke bluesos hangját hallgatom a Don’t Give Up On Me
közben, hirtelen szuper ötletem támad. Hogy ez eddig miért nem jutott
eszembe? Mosolyogva kitörlöm az üzenetet. Ennél jobbat tudok.
Állítólag ahhoz, hogy megkezdhesd a gyógyulást, el kell érned a
mélypontot. Tudom, hogy így van, mert már voltam hasonló helyzetben. De
néha én vagyok saját magam legrémesebb ellensége. Még tizenhárom
évesen szálltam fel erre az érzelmi hullámvasútra, és addig le sem szálltam
róla igazán, amíg nem találkoztam vele.
Ő az egyetlen, aki mellett eléggé biztonságban éreztem magam ahhoz,
hogy ezt megtegyem.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET
2015. november 6., péntek
Jamie
Helennel ma este a munkahelyi barátaival lógunk. Olykor összejárunk
velük és a párjaikkal. De mindig csak Helen kollégáival. Nem igazán jönne
ki jól a tanár barátaimmal, ők közel sem olyan divatosak. Én sem vagyok
annyira odáig a reklámos társaságáért. Nem rossz emberek, de ha nem
muszáj, nem velük tölteném az időmet. Olyan dolgok érdeklik őket, amik
engem nem. Mindenféle felvágós kaját vesznek a Waitrose-ban, amikről
még sosem hallottam, és hetente háromszor járnak pilatesre. Ilyesmik.
Régebben jobban igyekeztem elnyerni a kegyeiket, de olyan rohadtul el
vannak telve maguktól, hogy már nem érdekel. Azon viccelődnek, hogy
milyen „munkásosztálybeli hős” vagyok, de inkább vagyok az, mint egy
felfuvalkodott seggfej.
Folyton politikáról és az aktuális eseményekről beszélgetnek – ilyenkor
Helen is bekapcsolódik, ami furcsa, mert sosem érdekelte annyira az
ilyesmi. Még az akcentusa is megváltozik kissé, ami elég idegesítő: egy
enyhe hajlítás minden mondata végén. Mint valami flancos telefonos hang,
de csak akkor, amikor velük van. Néha heccelem vele, de ilyenkor mindig
dühös lesz.
Most épp Johnhoz és Lucyhoz megyünk vacsorára. Egy húszpercnyire
lévő faluban laknak, egy hatalmas, minimalista stílusú házban, ami akár a
Grand Designs tévéműsorban is szerepelhetne. Miután egy vagyont
költöttünk a taxira odáig, Lucy üdvözöl és kísér be minket, hogy röviden
körbevezessen, majd leülünk vacsorázni.
A beszélgetés nagyrészt munkával kapcsolatos témákról folyik, amibe
nem igazán tudok becsatlakozni. De aztán a házasságok hetedik évi
fordulópontjára és a hűtlenségre terelődik a szó, mivel az egyik pár nemrég
ünnepelte a hetedik évfordulóját.
Aztán egy férfi kollégájukról kezdenek pletykálni, akiről kiderült, hogy
viszonya van az egyik fiatal szövegíróval. Az idősebb fickó már házas volt
(gyerek nélkül), és úgy tűnik, teljesen belehabarodott ebbe a fiatal lányba.
Nem kis galibát okozott vele, arról nem is beszélve, hogy ez lett az év
botránya.
 – Annyira sajnálom szegény Gemmát! Képzeljétek el, milyen lehet
rájönni, hogy a férjetek ekkora pöcs! – mondja Claudia, miközben
kényelmetlenül mocorgok a székemben.
Természetesen mindenki egyetértően bólogat, és azt ismételgetik:
„mekkora pöcs” és „igazi seggfej”.
– Különben is, mi a fenét gondolt? Láttátok már Gemmát? – kérdezi
John grimaszolva, és megcsóválja a fejét. – Miért kefél félre, ha egy ilyen
nő várja otthon?
– Pontosan! Olyan szép! És elbűvölő személyiség – teszi hozzá Lucy. –
Ezek az átkozott férfiak azt hiszik, mindent megúszhatnak.
– Így van! – ért egyet Helen. – De ő egyáltalán nem tűnt ilyen típusnak,
nem? Mindig olyan… rendesnek nézett ki.
– Rendesnek? – kérdezem, mire mindenki rám néz.
– Ó, Jamie, őszintén mondom, hogy az ember róla feltételezné a
legkevésbé, hogy ilyesmit tegyen. És most elhagyja a feleségét ezért a
cafkáért. Mindössze kétévnyi házasság után. Hihetetlen! – mondja John
felháborodottan.
Nem tudom, hogy a két üveg bor teszi-e, aminek a nagy részét én ittam
meg, vagy az, hogy ilyen ítélkező bunkók társaságában vagyok, de
valakinek muszáj eljátszania az ördög ügyvédjét. Vagy egyszerűen csak
átkozottul ostoba vagyok, mert ez a dolog eléggé közel áll az én esetemhez.
– Talán ennél többről van szó, John – felelem ingerülten, mire Helen
szigorú pillantást vet rám.
– Többről? Mint például? Mármint hogy szerelmes belé, vagy ilyesmi?
Ugyan már! Inkább a huszonhat éves, hetyke kis mellébe szerelmes – nevet
John, ahogy mindenki más is az asztalnál.
– Nos, szerintem bárki, aki kész kilépni a házasságából, és ekkora
fájdalmat okozni a feleségének, az valószínűleg jól végiggondolta a dolgot.
Az ember ilyesmit nem csinál hóbortból – magyarázom, miközben
pontosan tudom, hogy mindenki engem bámul. – Inkább bátornak
nevezném. Ha úgy hiszik, szeretik egymást, sok szerencsét nekik!
Remélem, működni fog.
Hátradőlök a székemben, és felhajtom az utolsó korty bort a
poharamból. Elegem van abból, hogy az emberek folyton elítélik a
többieket, amiért azok olyasmit éreznek, amit nem lenne szabad. Rólam is
így beszélnének, ha megtudnák, mit tettem? Ez a fickó legalább elég tökös
volt ahhoz, hogy lépjen valamit az ügyben. Velem ellentétben.
 Ezzel aztán jól megöltem a beszélgetést, ami félszegen a havi ideális
eladásokra és az ügyfelek igényeire terelődik. Helen a vacsora hátralévő
részében fagyosan viselkedik velem.
Valahányszor hozzászólok, csak rövid válaszokat kapok, és közben nem
néz a szemembe. Többször megpróbálom átkarolni, de elhúzódik tőlem.
Amint hazaindulunk, és beszállunk a taxiba, képtelen vagyok tovább
elviselni.
– Meg tudnád mondani, hogy ezúttal mit csináltam rosszul? – kérdezem.
Helen a lehető legmesszebb ül tőlem a hátsó ülésen.
– Komolyan szükség volt erre? – csattan fel.
– Mire? – kérdezem, de közben pontosan tudom, mire gondol.
– Arra az egészre arról, hogy milyen „bátor” dolog viszonyba kezdeni.
– Helen, nem ezt mondtam, és ezt te is tudod – felelem. – Ne forgasd ki
a szavaimat!
– Muszáj volt ilyen átkozottul okos dolgokat mondanod a barátaim
előtt?
– Á, szóval ezért borultál ki annyira. Mert kínos helyzetbe hoztalak.
A taxisofőr biztos zavartan hallgatja ezt az egészet, de az is lehet, hogy
élvezi.
– Az egész rólad és a drágalátos munkahelyi barátaidról szól, mint
mindig – jegyzem meg rám nem jellemző módon.
A hangomban szomorúság cseng. Tagadhatja, amennyit akarja, akkor is
tudja, hogy igazam van. – Mostanában minden csak a munkádról szól. Több
időt töltesz ezekkel az emberekkel, mint velem és Sebbel.
– Így teremtem elő a megélhetésünket – vicsorogja.
– Úgy, hogy sokszor este tízig dolgozol? Ügyfelekkel iszogatsz?
Kollégákkal? Az ember azt hinné, haza sem akarsz jönni.
– Tudod, hogy muszáj, ez is része a munkámnak. És különben is,
csodálkozol, hogy nem akarok hazamenni, ha ilyen szarságokat hordasz
össze? Sajnálom, Jamie, de ha kiállsz azokért, akik megcsalják a
feleségüket, akkor elég nagy faszfejnek tűnsz.
Ez a viselkedés egyáltalán nem jellemző Helenre, de mivel ő is ivott,
cseppet sem érdekli, hogy egy idegen előtt beszél így. Ha a legkisebb
problémánk is felmerül valamilyen nyilvános helyen, általában ő az, aki
rám szól, hogy halkabban.
– Nem álltam ki mellette. Egyszerűen annyit mondtam, hogy egy
házasságban, vagy ha érzelmekről van szó, a dolgok nem mindig olyan
egyértelműek. És az embereknek nem kéne így ítélkezniük mások felett,
mint ahogy azt a barátaid teszik. Ismerd el, hogy kínosan érzed magad
amiatt, hogy mit gondolhatnak rólam, és rossz fényt vetek rád!
– Ó, ugyan! Ez oltári nagy hülyeség, Jamie!
– Nem tudom, mi történt veled, Helen. Komolyan nem…
– Te beszélsz? Nem tudom, mi ütött beléd – veti nekem vissza. – Amióta
ideköltöztünk, mintha teljesen más ember lennél. Nem érdekel semmi,
eltávolodtunk egymástól, már nem is szexelünk…
Elég megalázó mindezt a feleségemtől hallani. Nem azért, mert nem
igaz (mert az), hanem mert olyan, mintha feljegyezné a legintimebb
részleteket és hibákat, hogy aztán rájuk mutasson.
Sokkal egyszerűbb nem tudomásul venni őket, és úgy tenni, mintha
minden rendben lenne. De mindketten tudjuk, hogy nem így van. És az az
igazság, hogy már nem merném százszázalékos magabiztossággal
kijelenteni, hogy ez az egész Stephanie miatt van.
Helennel már régóta vagyunk együtt, tizennyolc éves korunk óta.
Akkoriban annyira mások voltunk. Szinte még gyerekek.
Hogyan is lehet kamaszként eldönteni, kivel akarjuk leélni az életünket?
Hiszen annyit változunk. Már nem ugyanazok az emberek vagyunk, mint
majdnem húsz évvel ezelőtt. Akkor mi erre a válasz? Mit lehet tenni?
Tartsunk ki, és dolgozzunk rajta, hiszen már annyi év van mögöttünk? Vagy
vessünk véget neki, és kezdjük újra az életünket?
– Kemény pár év van mögöttünk – suttogom. – Bele kellett rázódnod az
új munkádba, itt van nekünk Sebby, én pedig elfoglalt voltam az iskolában.
A dolgok már csak így mennek.
– Nos, ez elég aggasztó, Jamie – feleli, figyelmen kívül hagyva, amit
mondtam. – Főleg, ha elkezded megvédeni a férfiakat, akik viszonyba
kezdenek…
Elhallgat, és ekkor leesik, hová akar ezzel kilyukadni.
Kérlek, ne kérdezz rá!
– Csak egyszer fogom megkérdezni… – mondja Helen.
Rájövök, hogy ezt már nyilván egy ideje meg akarja kérdezni.
A helyzet elkerülhetetlen, és a szívem kalapálni kezd. Hirtelen zavarni
kezd a testbeszédem, és eszembe jut, milyen jól olvasnak a nők az ilyen
jelekből.
Milliónyi dolog kavarog a fejemben, mielőtt felteszi a kérdést, amitől
már évek óta félek.
 Nem akarok neki hazudni, de az igazságot túl szörnyű lenne bevallani.
– Viszonyod van, Jamie?
Egyenesen a szemembe néz, keresi a jeleket, hátha hazudok.
Túl sokszor pislogok? Nekem is egyenesen rá kéne néznem? Kell egy
pillanatnyi szünet a válasz előtt? Vagy attól csak rosszabb lesz? Magamon
érzem a tekintete súlyát, ahogy kétségbeesetten vár a válaszra.
– Nem – felelem azonnal. – Nincs viszonyom.
Ez az igazság. Mégis olyan, mintha egy mocskos nagy hazugságot
mondtam volna. Ez a kérdés az árulásom velejébe talál, amit az elmúlt
kilenc évben a házasságunkra mértem.
Sokkal könnyebb úgy hazudni, ha az az ember, akit elárultam, nem
kérdez rá egyenesen a hűtlenségemre. A mindennapi életemet apró
füllentésekkel megtölteni kevésbé tűnik ördöginek, mint egyetlen nagy, a
szerettem szemébe mondott hazugság, még ha a kettő lényegében ugyanaz
is. De megérdemlem mindezt, és azt, ami ezzel jár. A fájdalom, amit Helen
érezne, ha tudná, mit tettem… Nem, képtelen vagyok erre gondolni.
Mintha percekig merednénk egymásra. Nem tudom, hogy ettől
ártatlanabbnak vagy bűnösebbnek tűnök-e. A mellettünk elhaladó
fényszórók és lámpaoszlopok fénye az arcára vetül.
Helen végül az ablaka felé fordul, és az út hátralévő részében így marad.
Amikor hazaérünk, Helen kiviharzik a taxiból, és becsapja maga mögött
az ajtót. Elnézést kérek a sofőrtől a jelenet miatt, mire felvont szemöldökkel
csak annyit felel:
– Sok szerencsét, haver!
Helen egyenesen felmegy az emeletre lefeküdni, míg én kifizetem a
bébiszittert.
Kimegyek a konyhába, és öntök magamnak egy pohár whiskyt.
Lerúgom a cipőmet, és az italt beviszem a nappaliba, ahol felkapcsolom
a villanyt. Sebby összes játéka szanaszét hever a szobában. Félig felépített
legóépületek, távirányítós autók és mindenféle elemes játék várakozik
némán ugyanott, ahol lefekvés előtt hagyta őket, készen arra, hogy holnap
kora reggel ismét játsszon velük.
Bebaktatok a dolgozószobába a rajzfüzetemért és a ceruzámért, és
közben felkapom a postát is, amit még korábban hoztam el az iskolából.
Visszamegyek a nappaliba, lehuppanok a kanapéra, és rajzolni kezdek,
miközben a lemezjátszó, amivel a harmincadik születésnapomra leptem
meg magam, a Stop Me If You Heard This Before- t játssza a The Smithstől.
Tetszik a sercegő, ropogó hangja, ahogy a tű a lemezhez ér – visszarepít a
gyerekkoromba. A modern technológiával pár dolog kezd kiveszni a
világból.
Miközben a ceruza a sima, fehér papíron siklik, visszagondolok azokra a
napokra, amikor találkoztam a feleségemmel.
Akkoriban annyira mások voltunk! Helen vicces és különleges volt,
imádtam a kreativitását. Belevesztünk a művészet, a szépség, a vizuális
mennyország világába. Csodáltam a szenvedélyét, ami egyezett az
enyémmel. Korábban még senki hozzá foghatóval nem találkoztam. Tetszett
a szabad szelleme és a vadsága. Neki pedig imponált az elhivatottságom és
az ambícióm. Azt hiszem, nagyon más emberekbe szerettünk bele, mint
amilyenek most vagyunk. Mindenki változik.
Eszembe jut, hogy várok egy csekket egy tanárképzésért, amit tartottam,
így átnézem az iskolai postámat. A nagy része a Saint Martinsról érkezett,
öregdiákoknak szóló levél. Kivéve az utolsót.
Fehér A4-es boríték, rajta a „magánlevél” felirattal. Az iskola címét
kézzel írták rá. Kinyitom, és kihúzok belőle valamilyen információs
csomagot.

Kedves Mr. Dobson!

Köszönjük jelentkezését a 2016-os Elaine Carpenter művészeti díjra.
Kérjük, olvassa el a csatolt információkat, és alaposan tanulmányozza át a
pályázat folyamatát. A három saját pályamunkát, amit majd bizottságunk
értékel, március 15-ig kell benyújtania. Április 1-ig megkapja az értesítőt,
hogy a munkája bekerült-e a döntősök közé.
A három döntős művésznek lehetősége nyílik rá, hogy válogatott műveit
bemutathassa egy cambridge-i kiállításon 2016 decemberében. A
kiállításon jelen lesznek a nemzeti sajtó képviselői, illetve számos ismert
műkritikus és londoni gyűjtő.
Több korábbi döntősünk is jelentős karriert futott be ennek a versenynek
köszönhetően. Ha bekerül a döntősök közé, a főmunkájának szintén egy
saját alkotásnak kell lennie, amellyel szabadon értelmezheti az alábbi
témát. A mű elkészítése mellett, kérjük, írja le, miért ezt a megközelítést
választotta.
A téma idén a következő: „A szépség tökéletessége egy megtört
világban”.
 A döntősök kiállítását három független, szakmabeli zsűritag fogja
értékelni, köztük az ismert művész, David Nelson. A díj nyertese 10 000 font
jutalomban részesül, hogy megkezdhesse művészi karrierjét, ezenkívül
gyakornoki munkát kap David Nelson mellett, és jelentős médiaszereplésre
is számíthat.
Az idei első szakasz bizottságának tagjai: Michael Carpenter: Elaine
Carpenter özvegye, a Carpenter Software Solutions vezérigazgatója
Hannah Thornton: a Cambridge-i Egyetem művészettörténet-professzora
Dominic Jervis: a The Cambridge Arts Review újság művészeti szerkesztője
Mivel nem jelentkeztem erre a versenyre, egy pillanatra
összezavarodom. Ez nyilván az a díj lesz, amit Stephanie apja minden
évben meghirdet, mert felismerem a szülei nevét.
Michael és Elaine Carpenter.
Aztán hirtelen összeáll a kép. Felnevetek a dolog iróniáján, amit
legszívesebben megosztanék vele, de mivel nem tehetem, csak annyit írok
neki:
Cal, kösz a seggbe rúgást, és hogy beneveztél a művészeti versenyre,
haver!
Talán eljött az ideje, hogy megmutassam a világnak a műveimet.

Miközben a válaszra várok, magamban jót derülök a legjobb barátom

lépésén, aki mindig támogatott. Azt mondogatta, tudni fogom, mikor jön el
ennek az ideje. Csak abban nem vagyok biztos, hogy ez-e a megfelelő
módja. Pár pillanat múlva jelez a telefonom.
Fogalmam sincs, miről beszélsz…

Ahogy az üzenetet bámulom, rájövök, hogy rajta kívül csak egyvalaki

küldhette ezt el nekem.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
2016. április 5., kedd
Stephanie
– Állj meg a szélén! – kiáltom Evie-nek, aki ijesztő sebességgel robog a
keskeny út felé.
Hiába ez a világ legcsendesebb útja, attól még minden egyes
alkalommal aggódom. Elég egy másodperc, hogy egy szerettedet elragadják
tőled. Az egyik pillanatban még ott van, nevet, lélegzik, beszélget, a
következőben pedig örökre eltűnik. Matt szerint paranoiás vagyok,
szerintem csak óvatos. Az életem árán is megvédeném a lányaimat.
Imádom elvinni őket az oviba és a bölcsibe. Ez a nap legjobb része.
Mehetnénk kocsival is, de csak tizenöt perc gyalog, és szeretek útközben
beszélgetni velük. Evie mindenféle véletlenszerű, aranyos dologról fecseg,
közben rámutat a pillangókra, méhekre és madarakra. Százszorszépeket
szed, és kuncogva, finoman odaadja őket Adelaide-nek. Öröm nézni, ahogy
ide-oda szökdécsel az édes kis egyenruhájában, ragyogó fehér zoknija éles
kontrasztot alkot fekete, fényes cipőjével.
A királykék, tartánmintás kötényruha követi a mozgását, ahogy büszkén
lépked a babakocsiban lévő húga mellett. Ragaszkodik hozzá, hogy minden
egyes nap szalagot kössünk a hajába. Olyan kis divatos. Szerintem Adelaide
is ilyen lesz majd.
Miközben végigmegyünk a keskeny utakon és a harangvirágmezőkön,
Evie az óvodai húsvéti tojáskeresésről csacsog, amit már nagyon vár.
Gyerekként én is imádtam a húsvétot. Amikor húsvétvasárnap felkeltünk,
Ebonyvel kis kosarakat találtunk a szobánk ajtajának kilincsén, és aztán át
kellett kutatnunk a házat kis csokitojásokért és -nyuszikért. Anyu a
bokrokra is édességeket akasztott, és mire felkeltünk, a kert igazi
cukorbevonatú, kaleidoszkópos csodává változott.
A kosaraink hamar megteltek finomságokkal.
Olyan jó, hogy tavasz van! Az egész falut nárciszok borítják, és egyéb
szép virágok, amiknek nem tudom a nevét. De nagyon jól néznek ki élénk
rózsaszín, lila, sárga, ragyogó narancssárga, citromzöld és piros színeikkel.
A tájat mintha csak egy tévéműsorból varázsolták volna ide: a klasszikus,
álmos angol falu, ahol soha nem történik semmi. Makulátlan kertek és
tökéletes életek. Mármint nem azok, de úgy néznek ki.
 Miután elköszönök a gyerekektől, a hasamban kellemes, bizsergető
érzés kezd terjedni, mint mindig, amikor tudom, hogy valami nagy dolog
közeleg. Egész reggel próbáltam nem rágondolni, a gyerekekkel
foglalkozni, őket előkészíteni. De most, hogy biztonságban beértek az oviba
és a bölcsibe, képtelen vagyok tovább figyelmen kívül hagyni az érzést.
Hazasietek, hogy átöltözzek a munkához. Csakhogy ma nem egy átlagos
munkanap van, így rendesen szerettem volna elkészülni, a lányok nélkül,
hogy nyugodtan le tudjak zuhanyozni, és feltenni a sminkemet.
Fogalmam sincs, mit vegyek fel. Nem akarok túl elegáns lenni, és nem
akarom, hogy úgy tűnjön, mintha túlságosan rákészültem volna a mai napra.
De közben csinosnak is kell lennem. Nem, nem is csinosnak.
Különlegesnek.
Jellemző, hogy azon az egy napon, amikor korán be kell érnem, rémes a
forgalom. Fél órára ott ragadok a dupla kétsávos úton, és közben az autók
alig moccannak. Minden porcikám remeg a dühtől.
Felhívom Georgiát, a recepciósunkat, hogy közöljem vele, késni fogok.
– Rendben, Stephanie. Épp most mentek be a prezentációra, de az utána
lévő közös kávézásra remélhetőleg ideérsz – mondja magabiztosan.
– Igen, igen. Szeretnék velük találkozni. Kérlek, ne engedjétek el őket,
amíg oda nem érek! – felelem, és remélem, nem hallja ki a hangomból a
teljes kétségbeesést.
Már délelőtt 10:46 van.

A lift csengetve áll meg a másodikon, én pedig kirontok belőle.

Nem szaladok, inkább csak nagyon sietősen megyek, mint aki elkésett
valahonnan, ami így is van. Már 11:25 van.
Elsuhanok a recepció előtt, ahol Georgia épp egy futárral beszélget, és
aláír valamit.
Ó, istenem, add, hogy még itt legyenek!
Rákanyarodom a nagy tárgyalónk felé vezető folyosóra, és felgyorsítok,
a gyomromba pedig visszatér az ideges érzés, és megköt, mint egy adag
beton. Veszek pár mély lélegzetet, hogy megnyugodjak, de olyan gyorsan
megyek, hogy semmi hatása sincs. A cipőm sarka beleakad a szőnyegbe,
tuti, hogy bármelyik pillanatban hasra eshetek.
Jobban meggondolva, talán be kellett volna kukkantanom a szoba
ablakán, mielőtt berontok. Meg kellett volna állnom egy pillanatra, hogy
összeszedjem magam, mielőtt esetlenül lenyomom a kilincset, és százötven
kilométeres sebességgel berobbanok a helyiségbe.
De nem tettem.
Egyenesen beléptem, és most az első ember, akin megakad a tekintetem,
az Jamie Dobson. Nem az apám, nem a többi döntős vagy a bizottság tagjai.
Nem, Jamie Dobson.
Beletelik némi időbe, mire ismét rendesen veszem a levegőt.
Éppen apuval beszélget. Háromévnyi távollét után, a köztünk lévő rejtett
érzelmekkel és egy aktuális jó nagy bocsánatkéréssel (a részemről) úgy kell
tennünk, mintha nem ismernénk egymást.
Ahogy felém fordul, mosoly jelenik meg az arcán, mintha örülne, hogy
lát. Hála istennek!
– Á, Jamie, hadd mutassam be a lányomat, Stephanie-t! Ő a
marketingigazgatónk – mondja apu.
Ó, te jó ég!
– Steph, ő itt Jamie – int apu a férfi felé, akibe tíz éve reménytelenül
szerelmes vagyok. – Ő a művészeti pályázatunk egyik döntőse.
Jamie kezet nyújt. Amikor összeér a kezünk, felnézek rá, mire
végigrezzennek rajtam azok a szikrák, amiket csak ő képes megidézni.
Mintha valahogy bedugna az áramba.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem – mondja.
Csupán egy-két másodpercig nézünk egymás szemébe. Azután apu
áradozni kezd Jamie-nek a tavalyi versenyről, és arról, milyen sikeres lett
utána a nyertes.
Félszegen álldogálok, nem igazán tudom, mit kezdjek a kezemmel.
Jamie zsebre vágja a sajátját. Miközben apu beszél, a tekintetünk egymás
felé rebben, és elmosolyodunk. Szerintem egyikünk sem figyel oda rá.
Mintha vékonyabb lenne, mint legutóbb, de nem rossz értelemben.
Inkább szikár a megjelenése, mintha edzett volna.
A haja még mindig hosszú és imádnivalóan bozontos. Éppcsak annyira
fésülte hátra, hogy ne lógjon az arcába, de továbbra is puha hatást kelt.
Valahogy kettesben kell maradnom vele úgy, hogy ne legyen gyanús.
– Ami azt illeti, Jamie, szükségem lenne még pár adatára, mielőtt
elmegy, ha nem bánja. Ne menjen el úgy, hogy előbb nem beszélünk! –
mondom lazán apu előtt.
Jamie bólint.
– Rendben, persze.
 Mindkettejükre rámosolygok, majd a többi döntős felé indulok, közben
folyamatosan magamon érzem Jamie követő tekintetét.
Fél órával később már nem bírom tovább, muszáj félbeszakítanom a
beszélgetését az egyik döntőssel.
– Jamie, beugrana, kérem, az irodámba? Ki kéne töltenünk pár
dokumentumot – kérdezem tőle kicsivel hangosabban a kelleténél.
– Persze – feleli.
Búcsúzólag mindenkivel kezet ráz a tárgyalóban. Cseppet sem lep meg,
hogy máris mindenkit elbűvölt. Remélem, ez jó jel a döntőre nézve.
Kilépünk a szobából, majd csendben végigmegyünk a folyosón.
Csupán „üzleti partnerekhez” képest túl közel lépkedünk egymás
mellett, a karunk olykor összeér, de közben nem nézünk a másikra. Elérjük
a liftet, ahol megnyomom a hívó gombot, mire a nagy nyíl pirosan felvillan,
és a szerkezet zörögve életre kel.
– Két emelettel feljebb van – magyarázom. – De ebben a cipőben nem
lépcsőzöm.
Abban a tíz másodpercben, amíg a lift megérkezik, esetlenül
nézelődünk. Pedig legszívesebben az arcát bámulnám, annyira hiányzott az
elmúlt három évben.
A lift csilingelve megáll, és kinyílik az ajtó. Belépek, majd Jamie is
követ. Megnyomom a négyes gombot, és az ajtó lassan becsukódik.
A lift kattogva teszi meg az emeleteket. Csupán pár lépésre állunk
egymástól, de nem beszélünk. Nem tudom, mit tehetnék vagy mondhatnék.
Jamie rám néz, és utána sem fordítja el a tekintetét. Nem dühös, inkább
csak azért néz, mert már olyan régóta nem látott – ezzel együtt tudok érezni.
Megkönnyebbülök, amikor a lift ismét csilingelve megáll.
Amikor elkezdtem apunál dolgozni, csak ahhoz ragaszkodtam, hogy
szép irodám legyen. Képtelen lennék koncentrálni egy semmilyen, szürke
térben. Kellett, hogy a saját ízlésem szerint rendezhessem be, miközben
persze a professzionális hatás sem veszett el. Így a falakon festmények
lógnak, a sarokban egy kanapé terpeszkedik, és beraktam pár gondosan
elhelyezett lámpát is. Az asztalomon a lányok bekeretezett fényképe áll.
Bár csak részmunkaidőben dolgozom, jó érzés őket látni, amikor itt vagyok.
Ahogy becsukom az ajtót, Jamie körülnéz a szobában.
Szeretném megölelni, de nem tűnik helyesnek… még. Leülök a
kanapéra, ő pedig elhelyezkedik mellettem, de nem túl közel.
 Szerintem egyikünk sem tudja, hogy fog ez végződni. Egyenes háttal
ülök a kanapé szélén, és fogalmam sincs, egyáltalán hol kezdjem. Merthogy
nekem kéne kezdeni.
Jamie arcán széles mosoly jelenik meg.
– Átkozottul elképesztő téged látni, Steph!
– Azt hittem, utálsz – suttogom kissé hátrahőkölve.
– Sosem tudnálak utálni – vágja rá azonnal.
– Annyira sajnálom azt az estét! – tör ki belőlem. – Minden, amit
mondtam, igazságtalan volt.
– Némelyik része igen. Másokat viszont hallanom kellett – ismeri be. –
Azt hiszem, már mindkettőnkben érett egy ideje a dolog.
– Nem tudtam, hogy fogsz reagálni, ha elküldöm a pályázat levelét az
iskoládba. Miután ismét láttalak, muszáj volt valahogy kapcsolatba lépnem
veled.
– Örültem a levélnek. Hogy hittél bennem. Ahogy mindig is.
De… – Elhallgat.
– Igen?
– Nem akarok hálátlannak tűnni ezért a lehetőségért, de tudnom kell…
Mivel rólad és az apádról van szó… Nos, szörnyen örülök, hogy bejutottam
a döntőbe, de nem akarok részt venni benne, ha el akarod érni, hogy nyerjek
– mondja zavartan.
– Nem, dehogy – biztosítom. – Nincs semmilyen ráhatásom arra, ki jut
tovább a döntőbe, és ki nyer. Csupán elküldtem neked a jelentkezési lapot,
de azt bárki megkaphatja. Ennyi. Én csak a marketinges vagyok, az
esemény reklámozásával foglalkozom.
Fontos, hogy higgyen nekem, mert tényleg így van. Csak annyit akartam
ezzel elérni, hogy bízzon magában.
– Gondoltam, hogy erről van szó, csak biztosra akartam menni.
– Ez a te nagy lehetőséged, Jamie, hogy mindenkinek megmutasd,
mennyire tehetséges vagy. Már olyan közel vagy hozzá! Láttam, milyen
sikereket érnek el a döntősök és a nyertesek ezzel a versennyel. Azt is
láttam, mire vagy képes, és elég tehetséges vagy hozzá. Mit festesz a
kiállításra? Eldöntötted már, hogyan közelíted meg a témát?
Annyira örülök, hogy benevezett, és izgatott vagyok miatta.
– Még gondolkozom, nem döntöttem el véglegesen. De majd csak
decemberben lesz a kiállítás, úgyhogy még van egy csomó időm.
Bólintok, és közben igyekszem lehiggadni.
 – És… – váltok témát. – Mi újság… minden mással?
– Minden rendben. Igazából nem sok minden változott. Seb következő
hónapban lesz hatéves. Igazi kis gézengúz, jól leköti az energiáinkat.
– El tudom képzelni. Vállaltatok még gyereket? – kérdezem.
Tudom, hogy túl kíváncsi vagyok, de képtelen vagyok visszafogni
magam.
– Nem, és szerintem nem is fogunk – feleli Jamie, és leszegi a tekintetét.
– Vagyis én szeretnék még egyet, de Helen inkább a karrierjére
koncentrálna. Főleg, hogy most nagyon jól megy neki, ő viszi a londoni
irodát. Ez az ő döntése – von vállat.
Szomorkásan elmosolyodom. Lefogadom, hogy Jamie nagyszerű apa,
aki tényleg jelen van a fia életében.
– És veled mi újság? – kérdezi.
– Ó, lett még egy lányom! Evie négyéves, Adelaide kettő – mosolygok.
– Biztos a kiköpött másaid – jegyzi meg.
– Valóban. Nem hinném, hogy vállalnék még. De azután, hogy…
– Szünetet tartok, és lenézek az ölembe. – Utánad elég nehéz időszakon
mentem át. Helyre akartam hozni a dolgokat Matt-tel, aztán lett még egy
gyerekem…
Jamie a kezem után nyúl.
Megfogom a kezét, és megszorítom.
– Valahogy minden összezavarodott. A dolgok egy kicsit kicsúsztak az
irányításom alól. De aztán Adelaide sok szempontból megmentett – teszem
hozzá mosolyogva. – Célt adott, amire koncentrálhattam. Imádom a
lányaimat, felvettem veled a kapcsolatot a verseny miatt, ismét járok
terápiára… Elég nagy, jótékony változásokon megyek most keresztül.
– Valóban úgy hangzik. Ééééés – kezdi óvatosan – miért épp most léptél
velem kapcsolatba?
Veszek egy mély levegőt, és felkészülök arra a monológra, amit az
elmúlt hetekben gyakoroltam.
– Az elmúlt hónapokban sokat gondolkoztam. Vagyis inkább az elmúlt
években. Most már tudom, hogy szükségem van arra, hogy az életem része
légy. Jobb, amikor te is benne vagy. De azt is tudom, hogy úgy nem lehetsz
az enyém, ahogy én szeretném. Ezt mostanra már elfogadtam – mondom.
– De…
– Ne, kérlek! – szakítom félbe, és a térdére teszem a kezem. – Hadd
fejezzem be! Egy csomót gyakoroltam, és már így is nehéz.
 Kelletlenül csendben marad, és hagyja, hogy folytassam.
– Sokáig abba a kis reménysugárba kapaszkodtam, hogy előbb-utóbb
rájössz, ami köztünk van, az nagyon különleges, gyönyörű és elképesztő,
hogy egy nap majd felébredsz, és rádöbbensz, szükséged van erre, rám,
jobban, mint a feleségedre. Az utóbbi pár évben azonban megértettem, hogy
ez sosem fog bekövetkezni. Talán felnőttem, és már nem vagyok olyan
önző.
Tudom, hogy szenvedtél a bűntudattól, ha őszinték akarunk lenni,
jobban, mint én. És ha csak barátomként lehetsz az életem része, akkor
legyen úgy.
– Lehetséges egyáltalán? Hogy barátok legyünk? Rendes barátok? –
kérdezi. – Mintha azt mondtad volna, hogy sosem lehetünk barátok.
– Mert így hittem, komolyan – csóválom meg a fejem. – De talán igazad
van ezzel az egész sors dologgal kapcsolatban.
– Mire gondolsz? – kérdezi zavarodottan.
– Már tíz év is eltelt, Jamie. Hányszor próbáltuk megszakítani a
kapcsolatunkat?
– Már nem tudom követni.
– Valahányszor megpróbálunk eltávolodni egymástól, valami mindig
ismét összehoz minket. Azt hittem, hogy az után a Heathwood Hall-i jelenet
után nem látlak többé, arra meg főleg nem számítottam, hogy egyszer csak
felbukkansz mögöttem egy kiállításon, valahol vidéken, mint valami
átkozott szellem.
Nevetve körbenéz a szobában.
– Ne haragudj miatta! Nehéz helyzet volt.
– Igen, de megtörtént. És felrázott. Próbálok jobb ember lenni, és
rájöttem, hogy ez nem fog menni, ha nem teszem helyre magamban a
számomra legfontosabb dolgot. Téged.
Jamie megölel, de csak barátilag, nem húzódik túl közel, a szorítása nem
tart túl sokáig.
– A másik opció, hogy nem látlak többé, túl nehéznek bizonyult.
Úgyhogy kénytelen leszek megoldani. Meg tudjuk oldani.
Jamie bólint.
– Igen, meg. Szörnyen hiányoztál. Az életem kétségtelenül unalmasabb
volt nélküled. Jó lesz visszakapni. Hiányzott az éves beszámolód.
– Majd legközelebb extra adagot kapsz belőle – nevetek. – De most
jobb, ha visszaengedlek apuhoz, mielőtt még azt hiszi, hogy elraboltalak.
 Visszakísérem a lifthez, és amikor kinyílik, Jamie egyedül lép be, és
szembefordul velem.
Az elmúlt tíz évben valahányszor elbúcsúztam tőle, mintha a világom
darabjaira hullott volna. Mintha kihúzták volna a talajt a lábam alól, és csak
zuhantam volna a föld középpontja felé.
Minden egyes alkalommal szomorúság fojtogatott már csak attól is,
hogy néztem, ahogy elhajt.
Ám ezúttal más. Most először mosolygok, amikor elmegy, mert valami
megváltozott. Nem tudom, miért, mi vagy hogyan. De így történt.
Amikor visszaérek az irodámba, meghallom azt a három hangból álló
csilingelést, amivel a telefonom az új üzeneteket jelzi. Felveszem, hogy
megnézzem, kitől jött, de ismeretlen számot jelez.
A veszekedésünk napján kitöröltem Jamie számát, hogy még csak
véletlenül se lépjek vele ismét kapcsolatba. Így a telefon nem írja ki a nevét,
mégis tudom, hogy ő küldte. Az üzenetben csak annyi áll:
A második versszak… Csók

A YouTube-link a Purple Rain-hez visz Prince-től. A kezdő

gitárpendülés, a jól felismerhető akkordok, és a második versszak, amit akár
rólunk is írhattak volna. Hallgatom, ahogy a kellemes hang egyre duzzad,
és elkezdődik a gitárszóló, amitől az embernek könnybe lábad a szeme.
Miközben ott ülök a kanapén, ahol pár perce még ketten ültünk, libabőrös
lesz a karom. Mire Prince az utolsó hangokat üvölti, már mosolygok, és
furcsa boldogság önt el.
Ezzel a helyzettel semmit sem tudok kezdeni. Nem arról van szó, hogy
elég boldog-e a feleségével, vagy hogy engem szerete eléggé. Ez ennél
sokkal bonyolultabb, mindig is az volt.
Végignézem a videót, kikapcsolom, majd megyek tovább a dolgomra.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
2016. augusztus 20., szombat
Jamie
A szépség tökéletessége egy megtört világban.
Ez a verseny témája.
Sokat gondolkoztam rajta. A festmények nem csak egyszerű képek,
valóban többet mondanak ezer szónál, és sokkal jobban kommunikálok a
művészetemen keresztül, mint szavakkal.
Mindig is így volt. Fontos, hogy ezt jól csináljam.
Pontosan tudom, kik fogják látni ezt a művemet: kritikusok és
befolyásos művészek, akik el tudják indítani a karrieremet, ha látnak benne
valamit. Itt a lehetőség, hogy megmutassam nekik, ki vagyok, és mire
vagyok képes. Mindig is egyedi volt a stílusom.
Nem vagyok az a tipikus „klasszikus képzőművész”. Mármint megy az
is, de a saját stílusom színesebb, merészebb. Ez az arckép is ilyen. Életem
során mindig visszafogtam magam, óvatosan kezeltem a nyilvánosság elé
kerülő műveimet, és nem fedtem fel az igazi stílusomat. Ez azonban most
már nem így lesz.
Eljött az idő, most vagy soha.
Neki köszönhetem, hogy összeszedtem hozzá a bátorságomat.
De néha aggódom, hogy biztos teljesen megőrültem, amiért ezt teszem.
Ha nem a megfelelő emberek látják, ha nem a megfelelő időben kerül ki,
akkor nekem lőttek.
Helen csupán egy hobbit lát benne, egy kis versenyt, amire jelentkeztem.
Nem érti, hogy ez lehet a nagy áttörésem. Tudja, hogy kell csinálnom még
egy főművet, és azt javasolta, legyen egy kiemelkedő modern tájkép.
Meghallgattam az ötletét, de finoman elutasítottam, miközben egyre jobban
mardosott a bűntudat.
Csak egy alkotást tudtam elképzelni, amivel megnyerhetem a versenyt.
Egy arcképet – és azt is pontosan tudtam, kiét.
Múlt hónapban Helen elkezdett a következő évi nyaralásról beszélni.
– Mielőtt bármit lefoglalnánk, meg kell várnunk, hogy alakul ez a
verseny – mondtam.
– Hogy érted? – kérdezte zavarodottan.
 – Nos, a díjnak része egy gyakornoki állás is – magyaráztam. – Ott kéne
hagynom az állásomat, hogy mindennap bemenjek Londonba. A pénz nem
lenne sok, és szabadnapokat sem tudnék kivenni egy nyaraláshoz.
Egy pillanatig úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem.
– Jamie, van egy fiad, akit el kell tartani, és egy házad, aminek fizetni
kell a részleteit. Örülök, hogy valóra akarod váltani az álmodat, de nem
hiszem, hogy ennek ez a módja.
Ekkor úgy éreztem, ennél önzőbb dolgot még nem hallottam.
– Helen, én azóta melletted állok a karrierdöntéseidben, amióta együtt
vagyunk. Azaz majdnem húsz éve. Mindegyiket támogattam, gyakran a
saját káromra is. Azt hiszem, tartozol nekem ennyivel – mondtam. – És
különben is, lehet, hogy nem is nyerek.
– És mégis hogyan fogunk boldogulni anyagilag, ha nyersz?
– Megoldjuk. Nem költünk luxuscikkekre, pár évig nem megyünk
nyaralni, nem veszünk olyasmit, amire nincs szükségünk – soroltam. –
Annyira szeretném, ha ez összejönne, Helen!
Épp a nappalit tette rendbe, és erre Seb játékait a szükségesnél kicsit
nagyobb erővel vágta bele a dobozba.
– Miért most kellett erre jelentkezned? – kérdezte anélkül, hogy rám
nézett volna.
– Talán most jöttem rá, hogy vagyok hozzá elég jó – feleltem.
Régebben szerette bennem a bohém művészt. Ahogy én is szerettem
bátor, energiával teli természetét. Gondolom, azok a dolgok, amik eleinte
vonzanak a másikban, végül inkább taszítanak.
Most már teljesen más emberek vagyunk. Új barátai vannak a
munkahelyéről, és nyilvánvaló, hogy szívesebben tölti az időt velük, mint
velem. Minden pénteken eljár velük munka után, és csak hajnalban ér haza.
Hallom, ahogy betámolyog a házba, lerúgja a cipőjét az előszobában, és
bemegy a konyhába egy kis vízért és kajáért. Együtt soha nem csinálunk
semmit. Miről tudnánk egyáltalán beszélgetni? Előbb-utóbb persze majd
kezdeni kell valamit a helyzettel, ezt mindketten tudjuk, de egyikünk sem
akarja felhozni. Az túl nagy trauma lenne.
És ezért vállalom a felelősséget. Volt egyáltalán esélyünk, miután
Stephanie megjelent az életemben? Nem. De szerintem Helen is
megváltozott. A mostani Helen nem menne hozzá a mostani Jamie-hez,
ahhoz egyszerűen túlságosan különbözünk, más dolgokat akarunk az
élettől. Az emberek sokat változnak az együtt töltött húsz év alatt. Azonban
egy dolog közös bennünk, mégpedig a fiunk iránt érzett szeretetünk. Ez az
egyetlen dolog, ami összetart minket. Igen, ez a régi klisé ránk is igaz.
Gyakran eltűnődöm, hogyan alakultak volna a dolgok, ha korábban elég
bátor lettem volna. Ha elhagytam volna Helent, és őszinte lettem volna
Stephanie-vel és magammal az érzéseimmel kapcsolatban. Igen, fájdalmas
lett volna, de legalább mind továbbléptünk volna. Ez így nem egészséges
élet. Most mindketten nyomorultul érezzük magunkat, és arra várunk, hogy
a másik véget vessen a dolognak.
Számomra kész rémálom, ha szavakba kell öntenem az érzéseimet.
Főleg, ha aprólékosan ki kell elemeznem a saját munkámat. Festő vagyok,
nem író. Ha jól bánnék a szavakkal, nem kéne festenem. Én a festéssel
értelmezem a világot.
Megvártam, amíg beindul a nyári szünet, és csak akkor kezdtem festeni.
Szeretek rendesen időt szentelni az ilyesminek, hogy semmi ne terelje el a
figyelmemet, így szóba sem jöhetett, hogy tanítás alatt fogjak neki.
Félreértés ne essék, nem vagyok az a nagyon művészi, „rá kell, hogy
hangolódjak az alkotásra” típus.
Ha valamit meg kell csinálni, akkor megcsinálom. De nem szeretem, ha
bármi megzavar, siettet. Általában előre tudtam, mikor lesz egy kis időm
magamra, például amikor Helen elvitte Sebet a szüleihez, hogy ott aludjon,
vagy egy napra elmentek, hogy találkozzanak Helen barátaival és a
gyerekeikkel. A háznak csendesnek kellett lennie, hogy lemehessek a
garázsba, és neki tudjak kezdeni.
Már befejeztem a képet, és elégedett vagyok vele. Nagyon is.
Idegesen kezdtem el, egy ideig szorongva bámultam a vásznat, mielőtt
megejtettem volna az első ecsetvonást, és felvittem a halványszürke
árnyalatot a háttérhez. Ahogy az olaj szétfolyt a vásznon, az egész elkezdett
alakot ölteni. Ezért szeretem annyira az olajfestéket: a folyékonysága miatt.
A hosszabb száradási idő lehetővé teszi, hogy sokáig dolgozzak vele.
Szokás szerint eleinte bénának találtam. Az arcképek addig nem igazán
néznek ki jól, amíg az ember hozzá nem teszi a finom részleteket. Ez segít,
hogy egy-két hétre ott lehessen hagyni, és friss szemmel ismét elő lehessen
majd venni. Gazdag textúrát és több réteget akartam alkalmazni – ahogy az
illik a modellemhez. Az arcképek sokkal érdekesebbek, ha arra ösztönzik az
embert, hogy közelebbről is szemügyre vegye őket – az apró részleteket a
felszín alatt. Ecsetet és spaklit használtam, hogy kihangsúlyozzam a
festmény textúráját. Némelyik részét az arc környékén az ujjaimmal
igazítottam el, hogy életre keltsem. Azt akartam, hogy egyedi legyen, és
ehhez közel kell menni a festményhez, meg kell érinteni, érezni kell a
vásznat.
Minden művésznek megvannak a maga furcsa szokásai, mindenki
máshogy tud dolgozni. Egyesek jobb szeretik a csendet – én akkor tudok a
legjobban haladni, ha régi hiphopzene bömböl a magnóból. Munka előtt le
kell döntenem két kávét, de aztán vízre kell váltanom, különben mindenféle
őrültséget mázolok a vászonra, és jobb, ha pár óránál többet nem töltök vele
egyszerre. Semmi szükség arra, hogy fáradtan, ingerülten valami
ostobaságot csináljak, amit később nem tudok kijavítani.
Öt alkalom után az ecsetvonásaim ritkábbak, finomabbak lettek.
A festett arc lassan életre kelt, egy lélek bontakozott ki a vásznon.
Amikor elkészültem, hátraléptem, és minden szögből szemügyre vettem.
Szerintem még soha nem voltam ennyire elégedett egyik alkotásommal
sem. A legjobb munkám, de közben a legnehezebb festmény is, amit valaha
meg kellett festenem.
És most meg kell írnom ezt az átkozott elemzést. Nyilván nagyon
fontos, hogy jó legyen. A művészeti berkekben mozgó emberek nagy
jelentőséget tulajdonítanak az ilyesminek.
Helen elviszi Sebet hétvégére a szüleihez, úgyhogy tudok rajta dolgozni.
Az előszobában állunk, a nap besüt a bejárati ajtón, és Sebby épp azt
mondja, hogy hiányozni fogok neki.
– Te is hiányozni fogsz nekem, Sebstar!
Helen pár lépéssel arrébb áll, onnan figyel minket. Imádom, amikor Seb
a derekam köré kulcsolja a kis lábát: ilyenkor egy kis majomra emlékeztet.
– Holnap öt körül jövünk – mondja Helen, és kilép az ajtón. – Gyere,
Seb!
Seb kisiet az anyja után. Hogy jutottunk idáig?
Bebaktatok a nappaliba, és felveszem a jegyzetfüzetet és a tollat, hogy
megpróbálkozzak ezzel a hülyeséggel. Maximum ötszáz szót lehet írni.
Ötszáz szó! Szerintem még az ötven is nehezen fog összejönni.
Csak bámulok a papírra, hátha eszembe jut valami. Vagyis ez nem igaz.
Nem számítok semmire.
De talán túlgondolom. Csak írj valamit! Bármit.
A papírra helyezem a toll hegyét, lehunyom a szemem, és kiürítem az
elmém. Eltelik kábé fél perc. Semmi. Kibattyogok a konyhába, és kiveszek
egy sört a hűtőből. Ez majd segít. Az üveg szisszen, amikor lepattintom a
kupakját, majd meghúzom.
Visszamegyek a nappaliba, a füzet és a toll ismét gúnyol.
Csak írd le, amit gondolsz!
Nem, azt nem lehet. Épp ez az egésznek az átkozott lényege.
Hogy a fenébe írja le az ember azt, amit nem lehet leírni?
Óóó, ez igazából nem rossz. Mármint nyilván a „fenébe” szó nélkül.
Kezdhetném így. Azt szeretném, ha a lehető legkevésbé lenne érzelmes. A
festmény önmagáért beszél, mert az egész lényemet beletettem, úgyhogy
nem eshetek túlzásba a leírással.
Nem mintha az menne, még ha akarnám is. Csak nevetségesen
hangzana. Ahogy a gondolataim elkalandoznak, hirtelen észreveszem, hogy
elkezdtem firkálni az oldal jobb felső sarkára.
Kitépem a lapot a füzetből, összegyűröm, és áthajítom a szoba másik
végébe.
Két órával, három üveg sörrel és egy focimeccsel később még mindig
nem vagyok előrébb.
Szeretném ezen a hétvégén megcsinálni, amíg a festmény még frissen él
a fejemben, és egyedül vagyok itthon. Nem hinném, hogy tudnék
koncentrálni, amikor Helen és Seb itt van. De jesszus, ez nehéz!
Végignézek a homokszínű szőnyegen, a nappali padlóján, ahol labdává
gyűrt papírok hevernek szanaszét. Nem sokat haladtam ma. Próbálok
okosnak, művészembernek hangzani. Lehet, hogy inkább egyszerűen,
lényegre törően kéne fogalmaznom.
A stílusom ingadozik, hol próbálom megadni nekik, amit hallani
akarnak – ami teljesen nevetségesen hangzik –, máskor olyan, mintha a
mondataimat egy kisgyerek írta volna, ami ugyanolyan idétlen. Nem látok
köztes utat.
Oké.
Megcsinálom.
„Az ecsetvonások ereje és szabadsága egyfajta szenvedélyt idéz meg az
alany vonásain…”
Képtelen vagyok folytatni, úgy nevetek. Ez annyira nem én vagyok! Más
művészek biztos jobban a magukévá teszik ezt, de én képtelen vagyok
megírni. Lehet, hogy túlságosan északi vagyok.
Talán inkább a dolog technikai részéről kéne beszélnem, magáról a
képről, az összes művészi hülyeséget kihagyva. Igen.
 „A textúra ecsetvonásokkal és ujjbegyekkel létrehozott rétegei
elképesztően intimmé, szinte kézzelfoghatóvá teszik a festményt…”
Jesszus!
Miért ilyen nehéz egy képről beszélni? Ez csak egy kurva festmény!
Úgy döntök, felhívom Calt, hogy tanácsot kérjek tőle. Már egy
csomószor csinált ilyet, remélem, ad valami ihletet.
– Haver, épp ezzel a képleírással szenvedek – sóhajtom, és
megmasszírozom a homlokomat.
– Ja, azok a legrosszabbak. Nehéz eltalálni, hogy megadd nekik, amit
akarnak, de közben ne tűnj pöcsnek.
Felnevetek, majd azt mondom:
– Nehezebb, mint maga a festés.
– Maradj az alapoknál! Mi az első gondolatod, amikor ránézel?
Mit érzel? Mit látsz? Menj vissza a gyökereihez, és onnan indulj ki! Ne
gondold túl!
– Igazad van. Egek, utálom ezt a szart!
– És ne használj olyan szavakat, mint a fenségesen vagy a pezsdítő
hatású, ezektől seggfejnek tűnsz. Csak légy őszinte!
Igaza van. Írás közben jobb, ha nézem a festményt, még akkor is, ha
minden egyes ecsetvonásra, minden egyes olyan alkalomra emlékszem,
amikor az ujjaimmal oszlattam el a festéket a vásznon. Inspirációra van
szükségem.
Felkapcsolom a lámpát a garázsban, és odalépek a pályaművemhez.
Leveszem róla a takaró leplet, és ránézek.
Képtelen vagyok visszafojtani a mosolygást. Annyi mindent tudnék róla
mondani! A szavak ott kattognak a fejemben, mégsem tudom őket értelmes
sorrendbe rendezni.
Hátralépek, és mindenféle szögből megvizsgálom.
Írd azt, amit látsz!
A szemek.
Azokat venni észre először. Azonnal, minden figyelmeztetés nélkül
letaglóznak, és elvakítanak átható pillantásukkal.
Lefirkantom a jegyzetfüzetbe, hogy „letaglózó szemek”. Leülök a
műterem sarkában álló régi, ütött-kopott székre, onnan vizslatom a képet, és
keresem a szavakat, amikkel leírhatnám.
A száj.
Érzéki. Izgató.
 De van mögötte más is. Ahogy az egész mögött is. És épp ezért nem
tudnám szavakba önteni. Mert hogy írja le az ember a tökéletességet?
Hogyan magyarázza meg? Az nem behatárolható – éppúgy, ahogy a
festmény sem. Azt akartam, hogy legyen egy befejezetlen hatása, hogy
megmutassam, egyre változik, nő, fejlődik, ahogy telnek a napok, hetek,
hónapok… Épp, mint ő.
Aztán rájövök.
Mély levegőt veszek, és a toll hegyét egy új lap bal sarkához érintem.
Rossz szögből, irányból közelítettem meg a dolgot.
Túlságosan erőlködtem. Egyszerűen csak nyíltan le kell írnom, mit látok
benne…
Jó pár órával később a kertben ülök egy sörrel. Az alacsonyan járó, kora
esti nap gyönyörű narancsos ragyogásba vonja az eget.
Elolvasom az elemzést, amit a délután során tökéletesítettem.
Tíz mondat.
Egész lényemet beleadtam, és elégedett vagyok vele. Előhúzom az
iPhone-omat a sortom zsebéből, majd írok és elküldök egy üzenetet Steph-
nek.

Köszönöm, hogy hiszel bennem. Csak meg akartam mondani, hogy

jólesik. Csók
Kevesebb mint két perc múlva jelez a telefonom. A választól fülig ér a
szám.

Egy nagyszerű nap lezárása. Mindig. Csók

 HUSZONHATODIK FEJEZET
2016. október 8., szombat
Stephanie
– Mi ez? – kérdezi Jamie, amikor átveszi tőlem az ajándékot.
Megnézi a sötétlila csomagolópapírt, amin karcsú, nyúlánk fák
körvonalai látszanak. Azért ezt választottam, mert az őszre emlékeztet, a
kedvenc évszakunkra.
– Nos, te mindig beragyogod a napom valamilyen műalkotással –
magyarázom. – Úgyhogy arra gondoltam, én is adok neked valamit az én
világomból. Nyisd csak ki! Nem harap.
Finoman lefejti róla a papírt, lassan szedi le a celluxot, hogy ne sérüljön
a minta.
Amikor előhúzza a könyvet, csodálkozva néz rám.
– Üvöltő szelek? – kérdezi.
– Igen – bólintok. – Olvastad már?
– Nem – feleli, és belelapoz. – Miért pont ez a könyv?
– Ez a kedvenc regényem. Íme, a kudarcra ítélt szerelmesek a Tate-ből,
csak most mint Cathy és Heathcliff.
– Ezért szereted annyira? – kérdezi mosolyogva.
– Gyönyörű szerelmi történet két nagyon heves természetű,
szenvedélyes emberről, akik néha elég szemetek tudnak lenni –
magyarázom felvont szemöldökkel. – Adj neki egy esélyt!
Ez jó volt hangulatoldó felvezetőnek. Ma nem Heathwood Hallban
találkozunk. Új korszak kezdődött, és egy gyönyörű vidéki pubba, a
Haywood Armsba ültünk be, egy kettőnk között félúton lévő faluban.
Ebédre jöttünk… mint barátok.
– Ó, istenem! Mi történik velük a végén? – kérdezi rémülten.
– Olvasd el, és megtudod! – cukkolom, és belekortyolok a light
kólámba.
Egyszerre furcsa és teljesen természetes is vele lenni.
Egymással szemben ülünk, nem úgy, mint korábban, amikor egymás
mellett ültünk. Jamie-n tengerészkék pulcsi van, ami illik a szeméhez.
– Örülök, hogy sort kerítettünk erre – mondom.
– Én is. Nem szerettem távol lenni tőled – feleli. – Az október mindig
nehéz volt, amikor tudtam, hogy nem láthatlak.
 Egyetértően bólogatok, majd kézbe veszem az egyik étlapot, a másikat
pedig odanyújtom neki.
– Hogy mennek a dolgok otthon? – kérdezem.
– Ó, öhm, tudod… jól – válaszolja, és az étlap fölé hajol.
– Akkor jó. Azt hiszem, egy pásztorpitét eszem – futtatom végig ujjamat
a kínálaton. – Az jól hangzik.
– Nincs rajtad a jegygyűrűd – jegyzi meg Jamie, tekintete ide-oda jár az
arcom és a bal kezem között.
Karba teszem a kezem, ezzel ösztönösen eltakarva, ami nevetséges,
mivel már észrevette.
– Már pár hónapja nem hordom – felelem, miközben nem tudhatom,
hogyan fog erre reagálni.
– Értem – mondja. – És… jól vagy?
Sietve bólintok. Nem akartam erről beszélni. Már megszoktam, hogy
nincs rajtam a gyűrű.
– Teljesen – válaszolom. – Több mint jól.
Jamie fürkészve méreget. Tudja, hogy valamit nem mondok el.
– El fogom hagyni Mattet – préselem ki magamból hirtelen.
– Tessék? – kérdezi hangosan, és ledobja az étlapot az asztalra.
Ettől a mozdulattól és az arckifejezésétől idegesen felnevetek.
– Már régóta nem vagyok vele boldog – magyarázom, és hátrasöpröm
hajamat az arcomból. – Nem akarom olyan emberre pazarolni az életemet,
akivel nem akarok együtt lenni.
Olyannal kell lennem, aki szeret.
– A rohadt életbe! – mondja, és hátradől a székében. – Nos, jól teszed.
– Köszi – felelem mosolyogva. – Látod? Igyekszem összeszedni
magam. Épp ideje némi tényleges boldogságot hozni az életembe, ha másért
nem, legalább a lányaimért. Tartozom nekik ennyivel.
– Így van – mondja. – És nagyszerű ember vagy, megérdemled, hogy
olyasvalakivel légy, aki ezzel tisztában van, és értékel.
– Igen.
– Matt már tudja? – kérdezi.
– Nem, még nem. Előbb tisztázni akarom a dolgot magamban, mielőtt
teljes hadakozásba kezdek vele, mert mindenért harcolni fog –
magyarázom. – Teljesen fel kell rá készülnöm. Nehéz így a lányokkal, de
apu és Ebony tudja, hogy nem vagyok teljesen boldog. A gyerekeket
elviszem otthonról éjszakára, és majd akkor beszélek vele.
 Jamie bólint.
– Jó terv. Csak vigyázz magadra!
– És – kezdem izgatottan, mivel nem akarok sokat időzni a témánál –
eldöntötted már, mi lesz a fő pályamunkád a versenyre?
– Van pár ötletem, de még nem döntöttem el.
– Nagyon hatásvadász, nem? „A szépség tökéletessége egy megtört
világban” – mondom egy műkritikus hangján.
– Valóban – nevet, majd hátradől a székében, és az evőeszközét babrálja.
Azonnal bűntudatom támad, hátha úgy érzi, gúnyolódtam.
– Hogy néz ki egy ilyen esemény? Már most ideges vagyok miatta –
vallja be.
Még sosem láttam idegesnek, de most tényleg úgy néz ki.
– Mindhárom pályázónak van külön kiállítótere, ott mutatják be a
munkájukat a zsűrinek és a sajtónak – felelem.
– És a zsűri teljesen független a cégtől? Szóval te nem ismered a tagjait?
– Minden évben másokat választunk, hogy friss és új legyen az elbírálás.
Találkoztam velük egyszer, de direkt távol maradtam tőlük, mert tudom,
hogy kényelmetlenül érintene, ha bárhogy befolyásolnám az eredményt –
igyekszem megnyugtatni.
– Tudom, hogy ez hálátlanul fog hangzani mindazok után, amit értem
tettél – néz le az ételére –, de nem szeretném, ha ott lennél a bemutatón.
Nyilván Helennel megyek.
– Tudom. Erre már én is gondoltam – mondom. – Nem probléma. Ez a
te estéd lesz, szeretném, ha a lehető legjobban éreznéd magad.
Látszik rajta, mennyire megkönnyebbül. Az egész beszélgetéstől nagyon
feszült, de fogalmam sincs, miért.
– Egek, Matt sem lesz ott, ugye? Nem szívesen futnék össze vele – nevet
idegesen.
– Dehogy! – rázom meg a fejem. – Matt ki nem állhatja a díjátadót.
Nincs az a pénz, amiért elmenne rá. Szörnyen unja az ilyesmit.
– Édesapád kedvesnek tűnik, nagyon szimpatikus fickó – mondja Jamie.
– De ő sem lesz ott, ugye? Olvastam valamit, hogy azon a héten
Amerikában lesz üzleti ügyben, vagy valami ilyesmi.
– Igen, általában ő az egyik zsűritag, de ez idén nem megoldható. Részt
kell vennie egy konferencián Portlandben, és szörnyen csalódott miatta, de
muszáj elmennie. A cég az utóbbi időben ügyfeleket vesztett, úgyhogy
fontos, hogy ott legyen.
 – Ó, tényleg? Remélem, aggodalomra nincs ok – mondja.
– Remélem, nincs. Néhány ügyfelünk úgy döntött, hogy nem újítja meg
velünk a szerződését, ami elég nagy csapás. Mással szerződtek, ami
meglehetősen felzaklatta aput. Az egész nagyon furcsa – magyarázom a
homlokomat ráncolva. – Őszintén szólva nem kellett volna idén
megrendeznie a versenyt, de ragaszkodott hozzá, mert anyu halála óta
mindig megtartottuk. Úgy érezte, ez fontos.
– Nagyszerű ember lehet – mosolyog Jamie.
– Az is – felelem büszkén. – De nyugodt lehetsz. Mivel nem lesz ott, az
egész döntés pártatlan lesz. Tudnod kell, hogy ha nyersz, igazságosan
nyersz.
– El sem tudom képzelni, hogy nyerjek. Őszintén, már az is óriási
elismerés, hogy eddig eljutottam, hogy valakik szerint elég jó vagyok a
döntőbe jutáshoz. Ráadásul nem akárkik, hanem hozzáértő emberek szerint.
Tudod…
– Tudom, igen – mosolygok. Annyira örülök a sikerének! Sokat dob
majd az önbizalmán. – Ez majd beindítja a karrieredet. Még ha nem nyersz,
valami akkor is lehet belőle.
– Nagyon izgatott vagyok, bárhogy alakul is – mondja csillogó szemmel.
– És köszönöm.
– Mit?
– Hogy visszajöttél hozzám.
Elmosolyodom.
– Én pedig köszönöm, hogy visszafogadtál.
Jóságos ég, ez a pasi! Ez a gyönyörű kapcsolat – merthogy ez az.
Lehet, hogy már nem viszony, de Jamie Dobson továbbra is életem
szerelme.

Egyenesen Ebonyékhez vezetek, és felveszem a lányokat, mielőtt

hazamegyek.
Mostanra már hozzászoktam ehhez az érzéshez, az émelyítő, kavargó,
szorongó érzéshez a gyomromban. Mivel tudom, hogy vissza kell oda
mennem, hozzá. Vajon milyen hangulatban lesz?
Most mit csináltam rosszul? Hogy jutottunk idáig?
Mire hazaérünk, Matt már otthon van, ráadásul rossz hangulatban. A
lányok berohannak a házba, izgatottan, hogy láthatják, és rögtön
beviharzanak a dolgozószobába, ahol Matt éppen telefonál. Hallom, ahogy
rájuk üvölt, hogy menjenek ki, mire a lányok egyenesen hozzám szaladnak,
és vigasztalást keresve, sírva átkarolják a lábamat. Lehajolok, hogy
átöleljem őket, kis, nedves, forró arcuk az enyémhez tapad. Bemegyek
velük a konyhába, és hogy megnyugtassam őket, a Peppa malac ra
kapcsolok a tévében. Pár pillanat múlva már kuncognak.
Belépek a dolgozószobába, ahol Matt az íróasztalánál ül.
– Szükség volt erre? Nagyon felzaklattad őket.
Épp áthajol az asztal felett, és valamilyen papírokat néz át, amiket aztán
sietve eltüntet, amikor megszólalok.
– Nem tudsz kopogni?
– Nem fogok kopogni a saját házamban. Ez nem valami iskola – felelem
karba tett kézzel.
– A számlák nagy részét én fizetem.
– És kitől kapsz fizetést? Az apámtól.
– Ez meg mégis mit jelentsen? – vicsorogja.
– Semmit. Csak nem hagyom, hogy megmondd nekem, mit tehetek és
mit nem a saját házamban.
– Akkor ne légy ilyen kurva nehéz eset, Stephanie! Jézusom!
Folyton nyomást gyakorolsz rám, nem hagysz békén! – üvölti.
– Ez nem igaz.
– Dehogynem – mondja, mint egy gyereknek. – Aztán amikor kiborulok,
úgy teszel, mintha az én hibám lenne. De mindig te késztetsz rá. Én sosem
keresem a bajt, de te folyton veszekedést szítasz.
– Na, helyben vagyunk – nevetek szarkasztikusan. – A kedvenc játékom:
„Mi az, ami még Stephanie hibája?”
– Minden az – szúrja közbe.
– Elmegyünk a lányokkal. Nem akarom, hogy a közeledben legyenek –
mondom, és visszapislogom a könnyeket.
– Jól van – feleli. – A saját gondolataimat sem hallom, amikor itt
visítoznak a házban.

Órákig sétálunk a parkban, és megszáradt, barna, őszi leveleket

rugdosunk. Evie végig fogja Adelaide kezét, és alig veszekednek (nem úgy,
mint általában). Jól érezzük magunkat a fák között: botokat szedünk, és
megnézzük, milyen messzire tudjuk őket hajítani, aranyszínű levelekbe
temetjük magunkat, és a sárban cuppogunk a gumicsizmánkban. Mire
hazaérünk, teljesen kimerültek.
 Lefektetem őket, majd én is lefekszem, de sokáig ébren vagyok még.
És csak gondolkozom.
Az emberek folyton azt kérdik: „Miért nem hagyod el, ha ennyire
boldogtalan vagy?” De ez nem ilyen egyszerű, ha gyerekeink vannak.
Ehhez már lehet, hogy kell valami kényszerítő erő. Általában csak akkor
lépünk ki egy helyzetből, ha tényleg muszáj. Bár beszélhetnék erről
anyuval! Mondjuk nem biztos, hogy szóvá tenném a dolgot. Annyira
szégyellném magam. Mit gondolna rólam? Így, hogy ennyi ideig elviseltem
a megromlott házasságomat két gyerekkel. Mindent elrontottam.
Miért elégszel meg évenként csupán egy hétvégényi boldogsággal?
Felvillan a telefonom, üzenetem jött Jamie-től. A mai nap után nem
számítottam rá. Gondolom, a régi szokások nehezen kopnak.
Pár szó és egy YouTube-link:

Mindig küldeni fogom ezeket. Csak hangosan gondolkodom –

Thinking Out Loud… Csók

Már akkor beleszerettem ebbe a dalba, amikor először láttam a klipet.

Emlékszem, még sírtam is. Azt hiszem, ezt a dal, a videó és az érte el, hogy
milyen boldognak és szerelmesnek tűnt benne Ed Sheeran és a táncos – ami
nevetséges, hiszen csak színészkedtek.
Mégis rendkívüli hatással volt rám, és azóta is imádom.
Ezt akarom. Pontosan ezt, mindent, ami a dalban van. Csókokat a
csillagok alatt, megöregedni valakivel, akit szeretek, miközben minden
egyes porcikáját imádom. Mindig.
Csak annyit írok vissza az üzenetre:

Jó olvasást a könyvhöz! Csók

És még csatolok hozzá egy YouTube-linket, Kate Bush Wuthering
Heights dalát, amiben fehér ruhás varázslónőként táncol. Végignézem a
videót, majd kicsusszanok az ágyból, és felveszem a köntösömet. Ránézek a
lányokra a szobájukban, mélyen alszanak. Evie lába lelóg az ágyról,
úgyhogy visszadugom az Elza hercegnős paplana alá.
Lemegyek az alsó szintre, és higgadtan benyitok a nappaliba, ahol Matt
filmet néz. Elterülve ül a kanapén, egyik kezével a tarkóján. Nem néz rám,
amikor belépek.
– Matt – szólalok meg –, elhagylak…
 HUSZONHETEDIK FEJEZET
2016. november 16., szerda
Stephanie
Eljött az a beszélgetés Jane-nel, amit már nagyon vártam. Tizenöt
perccel korábban érkezem, leülök a váróban, és izgatottan készülök, hogy
megoszthassam vele a híreket. Már november közepe van, nemsokára itt a
december is, és úgy tűnik, a 2016-os év izgalmakkal telin zárul.
– Kezdd az elején, bontsuk ki ezt a dolgot! – mondja Jane a rá jellemző
módon.
– Közöltem vele, hogy válni akarok, és ő belement. Ilyen egyszerűen.
Nem veszekedtünk. Az egész nagyon nyugis volt, mintha végre kiengedtük
volna a gőzt egy szelepből.
– Ez nagyon jó hír – mondja. – Nagyon bátor voltál. Úgy tűnik,
elegánsan és éretten kezeltétek.
Akkor nem igazán ilyen érzés volt. Keresztbe tett lábbal ültem vele
szemben a kanapén, a tévét lenémítottuk. A szívem őrülten vert, és közben
egyre csak remegtem. Tudtam, hogy előbb-utóbb eljön ez a nap, de azt
hittem, nagyobbat fog robbanni. Azonban nem akartam veszekedni, annak
nem lett volna semmi értelme.
Egyszerűen már nem működtünk jól együtt. Abban sem vagyok biztos,
hogy valaha is jól működtünk.
Az elmúlt pár hónapban valami nem hagyott nyugodni Matt
viselkedésével kapcsolatban – a naptárában sok üzleti találkozó szerepelt,
amik valahogy mégsem egyeztek a programjával, nagyon titokzatosan
viselkedett otthon, ilyesmik. Úgyhogy utánajártam a dolognak. Arra
számítottam, hogy viszonya van, és őszintén szólva ezért nem is
hibáztattam volna.
Az igazság azonban sokkal rosszabb volt.
Abban egyeztünk meg, hogy pár hétig még a házban maradunk, amíg
elmondjuk a lányoknak. Így kivártam egy olyan napot, amikor üzleti útra
kellett mennie, és körülnéztem a dolgozószobájában. Átlapoztam a
személyes naptárát, és találtam benne egy visszatérő elemet: golfnapokat
egy bizonyos Simon Graysonnal. A mi szakmánkban mindenki ismeri
Graysont – ravasz ember, akiben nem szabad megbízni. Viszont a
legfelkavaróbb az egészben az, hogy Simon Grayson a konkurens cégünk
ügyvezető igazgatója. Azt sem tudtam, hogy Matt egyáltalán ismeri, és
biztos, hogy sosem dolgozott vele. Akkor meg miben mesterkedik? Matt jól
végzi a munkáját, de közel sem olyan jól, hogy az egyik nagykutya
megpróbálja magához csábítani. Aztán minden összeállt.
Hogy a Carpenter Software Solutions ügyfelei hogyan pártoltak át a
konkurenciához az elmúlt egy évben.
– Matt eladta az árlistánk adatait a fő versenytársainknak – mesélem
Jane-nek, és ahogy a szavak elhagyják a számat, a gyomrom ismét
összeszorul a dühtől.
Matt akkor kezdte sejteni, hogy rajtakapták, amikor behívták egy
vezetőségi ülésre, ahol ott volt az összes részvényes – és én.
Elétették a bankszámlakivonatait és a személyes naptárát, mire
egyenesen rám nézett, tudva, hogy csakis tőlem származhatnak.
Még soha senkit nem láttam olyan mérgesnek.
– Gondolom, most boldog vagy – morogta, amikor bejött az irodámba,
miután kirúgták.
– Nem, Matt. Csak szomorú – feleltem őszintén. – Most már szerintem
minden szempontból végeztünk egymással.
– Igen, így van. Jó lesz örökre megszabadulni tőled és a hibbant
családodtól.
Könnyek gyűltek a szemembe, de nem akartam, hogy észrevegye. Mély
levegőt vettem, hogy összeszedjem magam, az íróasztalom elejéhez
mentem, és nekidőltem, hogy szembenézhessek vele.
– Miért tetted, Matt? Mondd meg, miért! Mire volt szükséged, amid még
nem volt meg?
Pár lépéssel arrébb állt a tengerészkék öltönyében, ami mindig is tetszett
rajta. A piros nyakkendő nagyon jól illett hozzá. Szőke haja az utóbbi
években sötétebb lett, de továbbra is megőrizte skandináv jellegét.
– Rád, Stephanie – felelte habozás nélkül. – Tizennégy évig voltunk
együtt, de egyszer sem engedtél közel magadhoz. Mindig visszafogtad
magad. Steph, a jégkirálynő. Nézd meg, mire mentél vele…
– Ó, ugyan már! – vágtam közbe. – Mindig azt a lányt akartad
visszakapni, aki huszonkét évesen voltam. De az elmúlt években nem
láthattad, mert már meghalt. Ráadásul jó okkal. Egy emberi roncs volt, és
nem akarom, hogy visszajöjjön.
– Ő legalább beszélgetett velem! – kiáltotta ingerülten. – Megosztott
velem dolgokat.
 – Igen, kellemes volt a kapcsolatunk, régebben jól éreztük magunkat
együtt, de nem lett volna szabad ilyen sokáig együtt maradnunk. Nem egy
irányba fejlődtünk. Csak visszahúztuk egymást.
– Nehogy rám fogd az egészet! – vicsorogta. – Mindent beleadtam ebbe
a házasságba. Működhetett volna, de szegény Steph-nek, az örök
áldozatnak soha semmi nem volt elég tökéletes.
Bizonyos szempontból igaza volt, de a többiből egyáltalán nem.
Ám ez már mind nem számított.
– Mindketten rosszul házasodtunk, Matt. Többet tanultam magamról,
arról, hogy mit akarok és mit nem az élettől azáltal, hogy veled voltam,
mint az összes terápián együttvéve.
– Jóságos egek! – mondja most Jane tágra nyílt szemmel a sok dráma
hallatán. – Ez aztán a hír! Hogy érzed most magad?
– Szabadnak. Csodásan. Boldogan… azt hiszem.
– És mit jelent ez Jamie-re nézve? – kérdezi.
Zavarodottan, összevont szemöldökkel nézek rá.
– Miért lenne Jamie-nek bármi köze ahhoz, hogy Matt-tel elválunk?
– Nos, ez azt jelenti, hogy most szabad vagy…
– De ő nem – mutatok rá a nyilvánvalóra.
– Ő nem – ismétli. – De mindegy, hogy Jamie-ről van szó, vagy valaki
másról… Most végre elindulhatsz, és megkeresheted a saját boldogságodat.
Lehet, hogy eltart egy ideig, de megérdemelsz egy olyan kapcsolatot,
amiben mindig boldog vagy, nem csak évente egy hétvégén.
Valahányszor Jane belekezd ebbe a témába, elfog az idegesség, mert
nem szívesen beszélek róla.
Olyan, mint egy vállamra nehezedő albatrosz, ami lehúz.
Tudom, hogy folyton előveszi, és jó okkal, de őszintén szólva nem
vagyok rá kíváncsi.
– Boldog vagyok a mostani helyzetünkben Jamie-vel. Teljesen jó így –
hazudom.
– Nem, nem az – mondja. – Találkozgatsz a férfival, akibe szerelmes
vagy, és közben eljátszod, hogy a barátja vagy. Így egyáltalán nem vagy
boldog.
Konokul ránézek, mint egy kisgyerek az anyjára, miután közli vele,
hogy nem veszi meg a babát a játékboltban. De semmi értelme, mert Jane
mindig megnyeri ezeket a patthelyzeteket.
 – Szerinted édesanyád mit szólna hozzá, ha most itt lenne? – kérdezi
teljesen váratlanul.
– Ha nem gond, nem szeretném belekeverni ebbe az anyámat.
– De igenis gond. Mert ő a kulcs ehhez az egészhez, például a
házasságodhoz – közli tárgyilagosan.
– Tessék?
– Még nem jöttél rá?
Értetlenül meredek rá. Teljesen lemaradtam.
– Mi a fene köze van anyámnak a kapcsolatomhoz Matt-tel?
– Nem csak Matt-tel, Jamie-vel is – feleli, mintha ez olyan egyértelmű
lenne, hogy még egy gyerek is megfejthette volna.
– Jane, tudom, hogy jó vagy a munkádban, de most komolyan úgy
érzem, hogy ezzel mintha egy szalmaszálba kapaszkodnál.
– Pedig tankönyvi eset. Megszokottabb, mint gondolnád. Még Matt is
rájött.
– Tessék?
– Teljesen igaza van abban, amit mondott.
– Most már Matt-tel értesz egyet?
Jane vagy szívott valamit, vagy mindjárt rendbe rakja az egész életemet,
mert én már szédülök.
– Stephanie – mondja nagyon nyugodtan. – Amikor édesanyád meghalt,
még gyerek voltál, és kiszakította belőled az addig megtapasztalt feltétel
nélküli szeretet magját. Édesapádat lesújtotta a gyász, és elzárkózott előled.
Így kamaszkorodban, azokban a lelket formáló években és azután is
hatalmas érzelmi űr tátongott benned, amit semmi sem tudott megtölteni.
– És? – kérdezem felvont szemöldökkel.
– Úgy érzed, nem vagy méltó az igaz szeretetre.
Jó ég, kemény ezt így hallani valaki mástól.
– Fogalmad sincs, hogyan lehetnél érdemes a szeretetre – folytatja Jane.
– És még ha tudnád is, akkor sem engednél magadhoz közel senkit, mert a
gondolat, hogy érzelmileg közel kerülj valakihez, túlságosan rémisztő
számodra ahhoz, hogy akár csak fontolóra vedd.
– Miért olyan rémisztő? – kérdezem, és szorosan karba teszem a kezem.
A szemem elnehezül és szúrni kezd. Minden tőlem telhetőt megteszek,
hogy visszafojtsam a könnyeket.
– Mert úgy talán megláthatják, ki vagy valójában, ez olyan rémisztő
számodra – magyarázza halkan, mintha ezzel tompíthatná szavai csapását. –
Matt sosem látta a valódi énedet, pedig tizennégy évig voltatok együtt.
Sosem engedted közel magadhoz.
Elfog a rosszullét, mélyeket lélegzem. Ez a nő mintha belelátna a
fejembe, és hangosan kimondaná minden gondolatomat, és ez egyáltalán
nem tetszik.
– Nos, ez nem igaz, mert akkor hogyan magyarázod a kapcsolatomat
Jamie-vel? – kérdezem dacosan, hiába tudom, hogy bizonyára erre is
meglesz a válasza.
– Jamie nős ember – feleli mosolyogva. – Elérhetetlen.
Biztonságos. Bensőséges kapcsolatba kerülhetsz vele anélkül, hogy
teljesen odaadnád magad neki, mert az túl ijesztő lenne.
Jamie sok szempontból megadja neked azt a gondoskodó, feltétlen
szeretetet, ami hiányzik az édesanyádtól. Kétségkívül mély, hihetetlen
kapcsolat és szeretet fűz hozzá, de csak azért hagytad, hogy szeressen, mert
biztonságosnak érezted.
Ezt már túl sok megemészteni.
– És hogy jön a képbe Matt? – kérdezem. Kíváncsian várom ezt a részt.
– Matt pszichológiai értelemben édesapádat helyettesíti. Ezt már
átbeszéltük.
Jézus isten!
– Oké. Tehát Jamie az anyám, és Matt az apám? – nevetek, és a kezembe
temetem az arcomat. – Jane, ez nem valami átkozott görög tragédia!
– Miért olyan nehéz elfogadnod? Egész egyszerű, ha belegondolsz.
Folyton ilyen esetekkel találkozom – mondja. – Már az elejétől fogva
nyilvánvaló volt, hogy nem tudsz közel kerülni Matthez. És hasonlít
édesapádra, érzelmileg ugyanolyan zárt, távoli és bizonyos értelemben
hideg. Azzal, hogy hozzámentél Matthez, az apáddal való kapcsolatodat
akartad visszanyerni úgy, hogy eléred, megszeressen, de te magad sosem
kerültél hozzá közel, mert érzelmileg elzárkóztál tőle. Ez már az elején
kudarcra volt ítélve.
Azt sem tudom, mit mondjak. Ez már tényleg túl sok.
És az benne a legfurcsább, hogy tudom: igaza van. Mindenben.
Mindenben.
Nem hinném, hogy tudatosan elzárkóztam az emberektől, de az
eshetőség, hogy felfedjem, ki vagyok, minden hibámmal együtt, az valóban
túlságosan ijesztő. Mert az egyetlen ember, aki mindezekkel együtt is
szeretett, meghalt. A másik pedig valaki mást vett el.
 – És most mit csináljak? – kérdezem, miközben a könnyek egyre
nagyobb fenyegetést jelentenek. – Nem tudom, mit csináljak.
Jane felsóhajt, és elmosolyodik.
– Ha boldog akarsz lenni, igazán boldog, akkor közelebb kell kerülnöd
az emberekhez érzelmileg. Be kell engedned őket az életedbe. Mutasd meg
nekik, ki vagy valójában! Tudom, hogy ijesztő, de ember vagy… ahogy
mindannyian.
Megbűvölten hallgatom minden egyes szavát, és ezt ő is tudja.
Érzékeny pontra tapintott.
– Légy sebezhető, Stephanie! – folytatja Jane. – Szeress, és hagyd, hogy
szeressenek… teljesen! Csak akkor lehetsz igazán boldog.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
2016. november 26., szombat
Jamie
Ha valaki, akkor Cal képes a képembe mondani a kemény igazságot,
amit hallanom kell. Már a telefonban megérezte, hogy valami nem stimmel,
és belement, hogy találkozzunk egy italra Camdenben a művészeti pályázat
döntője előtti szombaton.
– Jól vagy, haver? – faggatott.
– Igen, csak gondoltam, jó lenne kicsit beszélgetni, rég találkoztunk.
Mindketten nagyon elfoglaltak vagyunk – én a munka és Seb miatt, ő a
vállalkozása miatt –, tudta, hogy normális esetben nem kérném ilyesmire.
Évente jó esetben is csak párszor találkozunk.
Érezte, hogy mondanom kell neki valamit. Bűntudatom volt már a kérés
miatt is, tudva, hogy mennyi dolga van, de tényleg beszélnem kell vele.
– Oké, haver. Jó lesz találkozni – felelte, és ő vetette fel ezt a hétvégét.
Egy olyan pubban találkozunk, ahova gyakorta eljártunk, amikor még itt
laktunk. Kissé lepukkant hely, de van egyfajta bája és karaktere. Az évek
alatt semmit sem változott, ahogy a vendégek sem. Még most is felismerek
pár arcot. Kissé idősebbek, de most is itt ülnek a kopott bárpultnál, és
ugyanazokat az italokat rendelik. Van ebben valami megnyugtató.
Cal már ott van, amikor megérkezem, és szokásához híven stílusosan
fest a rikító ingében, amit bizonyára egy adományboltban vett. Egy hideg
sör vár rám az övé mellett, úgyhogy leülök vele szemben, és azonnal inni
kezdek. Jobb, ha ledöntöm, mielőtt belekezdek abba, amiről beszélni
akarok.
Egy ideig az egyik alkotásáról beszélgetünk, amit nemrég adott el egy
nagy popsztárnak, és örömmel (de nem meglepetten) hallgatom, milyen jól
megy a sora. Vickyt partnerré léptették elő a munkahelyén, és látom Calen,
mennyire büszke rá. Végig mosolyogva mesél róla.
– Nagyszerű hír! Biztos nagyon örül neki.
– Igen. És meg is érdemelte.
– Persze hogy megérdemelte. – Felemelem a korsómat, és kortyolok
belőle. – Mióta is vagytok már házasok?
Végez egy gyors fejszámolást, majd azt feleli:
– Kilenc éve. Miért?
 – Szerinted Vicky… változott, amióta együtt vagytok? – kérdezem
esetlenül.
Cal úgy néz rám, mintha megőrültem volna, vág egy grimaszt, és karba
font kézzel előrehajol az asztalon.
– Hogy érted?
– Hát úgy, hogy… Az emberek változnak az évek alatt. Az érdeklődési
körük, az ambícióik meg minden. Ez hatással volt a kapcsolatotokra?
Zavarodott arckifejezése ellágyul, nyilván megérezte, hova akarok
kilyukadni.
– Csupán pozitív értelemben. Szerintem továbbra is a legjobbat hozzuk
ki egymásból. Mindketten más ütemben, máshogy haladtunk előre a
karrierünkben. A művészet és a jog két teljesen különböző világ. De mindig
támogattuk egymást, feláldoztuk, amit kellett, hogy segítsük a másikat.
Inkább jobb párost alkotunk, mint valaha. Ilyesmire gondoltál?
Nem is tudom, mit mondjak.
– Mi ez az egész, Jamie?
– Lehet, hogy Helennek és nekem már nem kéne együtt maradnunk –
mondom őszintén.
Cal felvonja a szemöldökét, majd lassan kifújja a levegőt.
– Olyan, mintha az utóbbi pár évben egyszerűen eltávolodtunk volna
egymástól – magyarázom.
– Beszéltél már vele erről? – kérdezi hosszú hallgatás után.
– Többször is – felelem. – Sokszor beszélgettünk arról, hogy
megváltoztak a dolgok, főleg Seb születése óta. Ez persze nem az ő hibája.
Hiába próbáltunk dolgozni a kapcsolatunkon, egyszerűen már nem élvezzük
egymás társaságát.
– Nem lehet, hogy egyszerűen csak ellaposodott a kapcsolatotok? – veti
fel. – Hiszen már mióta is vagyunk barátok?
Majdnem húsz éve. Nem akarlak titeket boldogtalannak látni, és Vicky
is biztos ugyanígy van vele.
– Azt hiszem, már egy ideje így érzem – vallom be. – Eljött az a pont,
amikor egyszerűen el kell fogadnunk, hogy más emberré váltunk. Már nem
tesszük egymást boldoggá. Nem tudom, mitévő legyek, Cal.
– Szörnyű, hogy ezen mentek keresztül. De ha nem vagytok boldogok,
akkor nem maradhattok így. Ha mindketten megpróbáltatok tenni ellene, de
továbbra sem működik, akkor jobb, ha kiszálltok. Annyira sajnálom, haver!
– Úgy érzem, olyasmikbe kapaszkodom, amik már nincsenek is.
 A házasságomba, a művészetembe. Mindenbe. Megbuktam, mint férj, és
mint művész is. Jesszus, hogy jutottam idáig?
– Héhé! Most állj le! – szakít félbe. – Egyikben sem buktál meg.
Néha a dolgok egyszerűen nem jönnek össze, Jamie. Ezt mondogatom
már évek óta. Nem vállalsz elég kockázatot, ez a te bajod. Mutasd meg a
világnak az igazi énedet! Nem az a te bajod, hogy elbuktál… hanem az,
hogy félsz a bukástól.
Igaza van. Mindig is ez volt az én bajom.
– Miért vetted el Helent? – kérdezi.
– Hogy érted?
– Kellett, hogy legyen valamilyen oka. Mi volt az?
Értetlenül nézek rá. Milyen furcsa kérdés!
– Miért házasodik meg bárki is? Egyszerűen…. megteszed, nem? –
mondom.
– „Egyszerűen megteszed”? Ennyi volt az okod?
– Nem, persze szerettem is.
– Anélkül is szerethetsz valakit, hogy elvennéd. Én az okára vagyok
kíváncsi.
Jesszus! Ha tudtam volna, hogy a legjobb barátom ilyen
keresztkérdéseket fog feltenni, inkább otthon maradok.
– Ez tűnt a helyes lépésnek – válaszolom.
– Úgy hangzik, mintha az adóbevallásodról beszélnél – jegyzi meg
szárazon. – Akarod tudni, én miért vettem el Vickyt?
– Nem, de biztos mindjárt elmondod.
– Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy ne töltsem vele minden egyes
átkozott napomat. Megrémített a gondolat, hogy hátralévő életem bármelyik
pontján nélküle legyek. Valami nagyon különleges dolog van köztünk,
mintha általa kelnék életre. Annyira különbözőek vagyunk, de közben
nagyon egyformák is. Ha vele vagyok, úgy érzem, bármire képes vagyok.
– Még szép, hogy így érzel, bárki láthatja – mondom, és eszembe jut a
vegasi kiruccanásunk. Helennek igaza volt.
Köztünk ilyen sosem volt.
– Ezt sosem láttam köztetek Helennel. Ne érts félre, mindkettőtöket
szörnyen szeretlek, de meglepődtem, amikor összejöttetek. Hát még,
amikor összeházasodtatok.
– Tényleg?
 – Nem azt mondom, hogy minden párnál meg kell, hogy legyen ez az
erős kémia, amikor találkoznak, és a kapcsolatotok mindig jónak tűnt. De
tudom, hogy létezik ez az elképesztő szikrázás és boldogság két ember
között, mert nálunk is ez van. És szerintem neked is lehetne ilyen valakivel.
Csak meg kell találnod.
Ahogy ezt mondja, a lelki szemeim előtt megjelenik Stephanie, és
akaratlanul is elmosolyodom.
– Ugye nincs más? – kérdezi Cal résnyire húzott szemmel.
Biztos észrevette a mosolyomat. – Elmondanád, ha lenne, ugye?
Egy pillanatig habozok. Megígértem magamnak, hogy soha senkinek
nem beszélek Stephanie-ről, de a jelenlegi helyzetben lehet, hogy kéne.
Azonban a dolog még mindig túl nagy ahhoz, hogy hangosan kimondjam.
Hol is kezdeném? Hogyan írnám le a kapcsolatunkat?
– Nem, nincs más – felelem, és ismét kortyolok a sörből.
Mivel férfiak vagyunk, ennyi beszélgetés az érzelmekről teljesen
leszívott minket, úgyhogy sietve témát váltunk.
A találkozónk után úgy érzem, nem mehetek haza ilyen feldúltan,
úgyhogy az állomáson elbúcsúzom Caltől, majd elválnak útjaink. Átölel, és
közli, hogy ha beüt a baj, szívesen látnak. Hálásan fogadom az ajánlatát.
Biztos nagyon kellemetlen lesz nekik, ha válásra kerül a sor.
Hazafelé végig azon gondolkozom, amit Cal mondott. Egy válásnak
annyi következménye van! Helen rendesen keres, én viszont nem. Hogy
engedhetek meg magamnak egy helyet, ahova Seb eljöhet meglátogatni?
Vajon utálni fog? Szeretném azt hinni, hogy Helen nem fogja csúnyán
kezelni a dolgot, és nem fordítja ellenem Sebet, de az ilyesmit nem lehet
tudni. Elég hozzá annyi, hogy anyu mondjon pár csúnya dolgot apuról, és
már jön is az utálat. Nem akarom, hogy Seb szenvedjen a csonka családja
miatt, ahogy én. Mi van, ha úgy érzi majd, hogy magára hagytam? Vagy
hogy nem próbálkoztam eléggé? De biztos rosszabb lenne neki egy
boldogtalan házasságban, nem?
Azt azonban tudom, hogy igenis van számomra egy olyan lány, mint
Vicky – és már találkoztam is vele.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
2016. december 3., szombat
Stephanie
Lassan belököm az ajtót, nem igazán állok készen arra, hogy
szembenézzek a benti dolgok valóságával. A vendégszoba tele van
dobozokkal. Az ágy fogasokon lógó ruhák tengere, nincs hova felakasztani
őket. Ez a fajta káosz arra az időszakra emlékeztet, amikor a nyári
szünetben hazajöttem az egyetemről, csak akkor tizenkilenc éves voltam.
Nem gondoltam volna, hogy az életem egyszer ilyen fordulatot vesz. Vagy
talán mégis. Sosem éreztem, hogy nekem valamilyen boldog, tökéletes
befejezés jutna, úgyhogy talán mégsem lep meg annyira a dolog. Hogy
harminchat évesen ismét itt vagyok apám házában, csak ezúttal a két
gyerekemmel.
Mindenki szerint inkább ki kellett volna dobnom Mattet otthonról, de
nem igazán akartam ott maradni a házban. Oda nem kötöttek boldog
emlékek, és most jól jön egy új kezdet.
Azonban a lányaim ennél többet érdemelnek. Többet annál, mint
amennyit eddig megadtam nekik. Minden szinten látványosan megbuktam.
Ma van huszonhárom éve annak, hogy anyu meghalt. Mindig is olyan
nővé akartam válni, akire büszke lenne – és most nézzenek rám!
Kétgyermekes anya a harmincas évei közepén, elvált, olyan fickóba
szerelmes, akit nem kaphat meg, az apjával él, a munkája nem jelent neki
kihívást.
Mit gondolna most rólam?
Átlépek a földön heverő cipősdobozokon, táskákon és itt-ott felbukkanó
lámpákon, és odamegyek az ablak alatt álló dobozhoz, amin az áll: EVIE
ÉS ADELAIDE, BÉBIHOLMIK.
Leemelem a tetejét, és megtalálom azt, amiért jöttem. Ma reggel anyuról
meséltem nekik, de nem igazán tudták elképzelni.
– Ugyanúgy az anyukád volt, ahogy te a mi anyukánk vagy? – kérdezte
Evie.
– Igen, édesem. Igen – feleltem mosolyogva.
– Akkor hol van?
Egy pillanatig haboztam, nem igazán tudtam, hogyan válaszoljak úgy,
hogy ne rémítsem meg őket.
 – Elment a mennyországba. Tudod, nagyon beteg volt.
– De te nem fogsz elmenni a mennyországba, ugye? – kérdezte
aggodalmasan.
– Még hosszú ideig nem, drágám.
– Ugyanúgy szeretted, ahogy mi szeretünk téged?
Elfacsarodott a szívem, ahogy ezt mondta. Istenem, az anya és gyermeke
közötti szeretet néha egyszerűen túlságosan hatalmas ahhoz, hogy
szavakkal le lehessen írni.
– Igen, és ő is nagyon szeretett volna titeket.
Kiveszem az albumokat a dobozból, és végighúzom a tenyeremet Evie
könyvének az elején. Gyönyörűen díszített, lila, kemény kötésű könyv, rajta
aranyszínű, domború, tekergő vonalakkal és szépen kidolgozott mintákkal.
Belelapozok, ott van az összes fekete-fehér ultrahangkép, amit készítettek
róla, az összes kis megjegyzés, amit a terhesség alatt írtam, és apró
emléktárgyak, amiket még beletettem. Adelaide albuma ugyanilyen.
Visszateszem a doboz tetejét, kimegyek a szobából, és becsukom az
ajtót. A lányok biztos örömmel nézegetik majd a könyveket, és a mai nap
épp megfelelőnek tűnik erre. Valamikor majd rendet teszek ebben a
szobában. De nem ma.
A sors különös fintora, hogy anyu halálának az évfordulója egybeesik a
művészeti pályázat kiállításával. Apunak le kellett mondania a portlandi
konferenciát, ami elég szörnyű, ha a cég jelenlegi helyzetét vesszük. De
faaprítás közben ismét előjött egy régi hátsérülése, így szigorúan feküdnie
kell, nem szabad mozognia, és egész nap én gondoskodom róla. Nagyon jól
jöttek volna az utazásán esetlegesen nyélbe ütött üzletek, de semmiképp
sem mehetett. Délelőtt kezd nyugtalan lenni, a fejébe veszi, hogy el akar
menni a döntőre.
– Nem tudnál elvinni, Steph? – könyörög, és közben kínlódva
szorongatja a hátát. – Leülök egy kényelmes fotelba, te pedig tudsz segíteni.
– Nem, apu. Az orvos azt mondta, hogy feküdnöd kell. Nem mehetsz el
itthonról – mondom a legszigorúbb anyai hangomon.
Még ha mehetne is, én nem mehetek el a kiállításra – Jamie szívrohamot
kap, ha felbukkanok.
Elég csendesen telik a nap. Az összes gyerek ott van, együtt ebédelünk.
Ebonyvel isteni almás pitét sütünk, ami után finom illatok szállnak a
házban. Will odakint játszik a gyerekekkel, ő a „szörnyeteg”, és jól
lefárasztja őket, ahogy körbe-körbe rohangálnak.
 Amikor bejönnek, kicsomagolom a lányokat a bélelt overalljukból,
sapkájukból, sáljukból és kesztyűjükből. A kinti, földes illat a bőrükre
tapadt, és most körbelengi őket. Felveszem Adelaide-et, és puszit nyomok
fagyos arcocskájára.
– Szeretlek, anyuci – mondja, és kis karjával átöleli a nyakamat.
– Én is szeretlek, kicsim – felelem, és a hajába temetem az arcomat.
Ebs és Will olyan fél négy körül hazamegy, már kezd sötétedni.
A verandára nyíló, a vörösbegy tojásának kékjére festett, templomi
ablakra emlékeztető ajtóból integetünk nekik. Mindig is imádtam ennek a
háznak a bejáratát, mintha egy tündérmeséből csöppent volna ide. Amikor
anyu még élt, vattacukor-rózsaszín volt, és az alsó üvegein át lestük, hogy
apu mikor érkezik haza a munkából, és jön végig a házig vezető kanyargós
úton.
Hideg, már-már sarkvidékszerű decemberi este van. Apuval
bekucorodunk a kedvenc kanapénkra a nappaliban, az ablak mellé, ami a
hátsó kertre néz, hogy onnan bámuljuk a hóesést.
Odakint alkonyi, lilás sötétség takarja el az eget. A hópelyhek mintha
egy hatalmas hímzésből hulló csipkedarabkák lennének.
A sarokban karácsonyi fények pislákolnak, a tűz kellemesen ropog. A
lábamra húzom a skót kockás takarót, és ujjaimat a bögre forró csoki köré
fűzöm.
– És hogy vagy mostanság? Komolyan – kérdezi apu. – És ne gyere
nekem a „minden rendben” szarsággal!
– Apu! – kiáltom döbbenten.
Sosem szokott káromkodni. Olyasmiket mond, hogy „hülyeség”
meg „a csudába”, de ez most illik is jelenlegi állapotához. Pár napja már
fekszik, így nem borotválkozott vagy törődött annyit a megjelenésével.
Arcán sötét borosta látszik, és általában hátrafésült haja bozontosabb, kicsit
vadabb megjelenést kölcsönöz neki.
– Nem viccelek – teszi hozzá, és lenyalja a forró csokiján lévő
tejszínhab tetejét.
Felnevetek.
– Azt látom. Őszintén? Tényleg jól vagyok. Mármint furcsa.
Tudom, hogy jól döntöttem, mert boldogabb vagyok, mint évek óta
valaha, de…
Elhallgatok. Félek hangosan is kimondani.
– Folytasd, szívem! Jobb erről beszélni.
 – Félek – suttogom.
– Mitől?
– Ettől az egésztől. Hogy egyedülálló anya leszek. Tudom, hogy nem
könnyítettem meg az életemet, de mindig azt reméltem, hogy végül sikerül
mindent megoldani. Talán próbálkoznunk kellett volna még Matt-tel a
lányok miatt. Mi van, ha ez önző lépés volt? Úgy érzem…
– Ki ne mondd, Stephanie! – vágja közbe, bevetve szigorú apai hangját,
de nem veszek róla tudomást.
– Elbuktam. Komolyan így van, apu.
– Nem, nem buktál el. Nem tűröm, hogy ilyeneket mondj! Te is csak
ember vagy. Nem maradhatsz benne egy házasságban, ha nem vagy boldog,
még a gyerekek kedvéért sem.
– De azt akartam, hogy a lányoknak tökéletes gyerekkoruk legyen,
olyan, amilyen Ebonynek és nekem is volt. – Szomorúan elmosolyodom. –
De ezt már nem adhatom meg nekik.
– Ó, Steph! Senki sem tökéletes. Csak tökéletesen tökéletlen…
– Ezt anyu sokszor mondogatta – mondom mosolyogva.
– Nos, ő volt ennek az igazi megtestesítője – feleli apu, és kinéz az
ablakon az egyre sűrűbben hulló hóesésre.
– Hogy érted?
Apu felsóhajt, és leteszi bögréjét az ablakpárkányra.
– Tudod, annyira emlékeztetsz édesanyádra – mondja, és egy pillanatra
elmosolyodik, mielőtt szomorú kifejezés jelenik meg az arcán. – Néhány
dolgot sosem meséltem el róla, mert próbáltalak titeket megvédeni ezektől,
némelyiket elég nehéz hallani. De szerintem most erre van szükséged.
A gyomrom kissé émelygősen felkavarodik. Az érzés egyre nő, erőt
gyűjt, és felkúszik a torkomon. Nem tudom, mit akar apu mondani, de ezek
alapján nem tetszik.
– Folytasd! – kérem zavarodottan.
– Édesanyád eredetileg a Még Egy Esély program keretében került
hozzánk…
– Úgy érted, munkatársként?
– Nem – feleli. – Részt vett a programban. Alkohol-és
drogproblémákkal küzdött.
Hagyja, hogy megemésszem ezt az információt, mert tudja, hogy
sokként érhet. A rohadt életbe, úgy is ér!
 – Az egyik beteg volt, akit kiválasztottak a programra. Úgy tűnt, jó
titkárnői készségekkel rendelkezik, úgyhogy az adminisztrációs csapatban
kapott munkát.
– Nem! Anyu? Kizárt, hogy alkoholproblémái lettek volna, hát még
drog! Nem! – ismétlem, és felnevetek.
Anyu folyton szorgalmazta az egészséges étkezést és a testmozgást. Az
isten szerelmére, hiszen biodolgokat vásárolt!
Teljesen nevetséges. Még hogy anyu?
– Steph, tudom, hogy sokként ér, de ez az igazság.
Hogy lehetne igaz? És hogy lehet, hogy nem tudtam róla?
Hirtelen olyan, mintha minden, amit eddig tudtam, hazugság lenne.
– De… Hogyan? – kérdezem teljesen értetlenül. – És miért?
Annyira… Annyira összeszedett volt!
Apu idegesen felnevet, az italáért nyúl, majd ismét rám néz.
– Nem volt mindig olyan. Te már a legjobb formájában láttad, miután
összeszedte magát. Figyelemre méltó asszony volt.
Apu ezt mindig is mondogatta, de azt hittem, azért, mert a felesége volt,
és bár valóban elképesztő nő volt, egyesek egyszerűen néha így gondolnak
a feleségükre, nem? Azok az idegesítő párok, akik annyira imádják
egymást, és évekig együtt maradnak. Korábban még nem gondoltam arra
igazán, hogy a szüleimnek előttünk, a gyerekeik előtt is volt életük, hogy
talán szembe kellett nézniük bizonyos problémákkal, traumákkal,
szívfájdalmakkal.
– Mondj el mindent! – kérem. – Tudnom kell.
Apu bólint. Mindent hallanom kell. Semmi kihagyás, semmi szépítés…
Csak az igazság.
– Édesanyád húszévesen került hozzánk, akkoriban egy Neil Pike nevű
férfi felesége volt…
– Tessék? – szakítom félbe olyan hangosan, hogy apu szinte ugrik egyet
ültében. – Már házas volt, mielőtt találkoztatok?
– Igen, és az a férfi elég kellemetlen alak volt – folytatja, miközben a
reakciómat lesi.
Tudja, hogy nehéz hallanom. A gyomrom összeugrik, ahogy erről mesél.
A gondolat, hogy az én elbűvölő anyukám olyan kapcsolatban volt, amiben
durván bántak vele, teljes valómban megráz.
– Édesanyád tizennyolc éves korában összeveszett a szüleivel a fickó
miatt. Helytelenítették a kapcsolatukat, mert tudták, milyen alak. Jól ismert
szoknyavadász volt, és nem akarták, hogy a lányuknak bármi köze legyen
hozzá. De édesanyád makacsul kitartott mellette, nem szerette, ha
megmondják neki, mit tehet, és mit nem – meséli, és aranykeretes
szemüvege mögül rám néz, mintha csak azt mondaná: „Nem tudom, kitől
örökölted.”
Röviden rámosolygok.
– Így hát közölte velük, hogy hozzá fog menni, és ha nem helyeslik a
kapcsolatot, akkor többé nem látják.
Hirtelen minden a helyére kerül.
– Ezért nem találkoztunk Moira nagyival, amíg anyu beteg nem lett? –
kérdezem, miközben igyekszem összerakni az elmúlt harminc év darabkáit.
– Igen – válaszolja szomorúan. – Hiába ért véget a házassága, nem
hozták helyre a kapcsolatukat. Édesanyád szörnyen érezte magát amiatt,
ahogy beszélt velük, úgy érezte, képtelen visszamenni hozzájuk.
– De hát ez szörnyű! – kapok levegő után.
Anyaként képtelen vagyok felfogni, hogyan vethet valaki véget annak a
kapcsolatnak, ami a saját gyerekéhez fűzi, mindegy, miről van szó. A
gyerekeim tettei közül egy sem adhat elegendő okot arra, hogy soha többé
ne akarjak velük szóba állni. Egy sem.
Apu kipillant a házat ijesztő gyorsasággal beborító sötétségre.
– Én vettem rá, hogy vegye fel vele a kapcsolatot. Nem akartam, hogy…
úgy menjen el, hogy nem beszél vele többet. Az élet túl rövid az ilyen
viszályokhoz, nem igaz?
Már attól a tudattól is szédülök, hogy ez az egész a tudtunk nélkül
történt. Hogyhogy nem tudtam róla? Rettenetes belegondolni, hogy szegény
anyunak ezzel kellett szembenéznie az utolsó heteiben. Kétségbeesetten
szeretném átölelni – nem mint gyerek, hanem mint felnőtt.
– Oké – mondom. – Visszatérve erre a Neil Pike-ra…
– Igen. – Apu áthelyezi testsúlyát a kanapén, és kortyol egyet a forró
csokiból, mielőtt továbbmenne. – A közös életük nem épp az a tündérmese
volt, amit édesanyád elképzelt maguknak.
A fickó igazi irányításmániás, manipulatív, bántalmazó széptevőnek
bizonyult.
A hajamba túrok, és könyökömet a kanapé háttámlájának támasztom.
Lehet, hogy a forró csokinál valami erősebbre lesz szükségem, hogy végig
bírjam ezt hallgatni.
 – Nemsokára az egész testén zúzódások, sebek keletkeztek, a csontjai
megmagyarázatlanul eltörtek. Már nem találkozott a barátaival, elzárkózott
a világtól. Rettegett a fickótól.
Most már komolyan rosszullét kerülget. Egy pillanatra lehunyom a
szemem, hogy megbirkózzak ezzel az információval és a gyomromban
kavargó szomorúsággal. Az alsó ajkam remegni kezd.
– Ne zaklasd fel magad, drágám! – mondja apu, és megpaskolja a
térdemet, miközben a szemem előtt csapdosok az ujjaimmal.
Fogalmam sincs, miért csinálom, ettől még nem apadnak el a könnyek.
– Jól vagyok. F-folytasd…
– Körülbelül egy évvel azelőtt, hogy hozzánk került volna, terhes lett.
Nagyon boldog volt, hogy gyereke lesz. Ez volt az egyetlen jó dolog az
életében. Azt hitte, eltereli majd a figyelmét a kapcsolatáról Neillel.
Emlékezz, hogy a hetvenes években a nők nem sok támogatást kaptak
családon belüli erőszak esetén. Vagy ők maguk tettek ellene valamit, vagy
kénytelenek voltak hallgatni.
Megborzongok a gondolatra.
– És mi történt?
– Egyik este, amikor pár hónapos terhes volt, Neil jól berúgott, és kékre-
zöldre verte – mondja, közben rémes látni a fájdalmat az arcán.
– Mi lett a gyerekkel?
– Édesanyád elvetélt – feleli apu halkan. – És utána nagyon szenvedett.
Nem meglepő módon teljesen magába zuhant.
Alig hiszem el, amit mesél. A könnyek végiggördülnek az arcomon, már
képtelen vagyok visszatartani őket.
– Apu…
– Steph, komolyan, ez már negyven éve történt. Hadd fejezzem be! –
mondja.
Bólintok, és összeszedem a bátorságomat, hogy végig tudjam hallgatni,
amit mondani akar.
– Neil ellen vádat emeltek bántalmazás miatt, és egy rövid időre
börtönbe került, de természetesen az alkoholt hibáztatta, és megígérte, hogy
soha többé nem tesz ilyesmit. Édesanyád nem látott kiutat, így ő maga is
inni kezdett. Aztán, amikor az alkohol már nem tompította a fájdalmát, a
drogokhoz nyúlt – folytatja apu.
– Milyen drogokhoz?
 – Kokainhoz, heroinhoz… Bármihez, ami elűzhette a fájdalmát –
mondja tárgyilagosan. – Csak amikor véletlenül túladagolta magát, és
majdnem holtan kórházba került, akkor tudatosult benne, hogy van
választása. Vagy meghal, vagy elkezd élni.
– Így került be a Még Egy Esély programba?
– Igen. Ő maga jelentkezett rá. Volt némi titkárnői készsége, és szerette
volna fejleszteni. Sosem fogom elfelejteni az első napját – mosolyodik el
apu. – Hiába voltak ilyen problémái, igyekezett profinak tűnni.
– Ezt el tudom képzelni anyuról – jegyzem meg mosolyogva.
– Odajött hozzám, és megkérdezte: „Ön Michael Carpenter?”
Mire azt feleltem: „Igen, én vagyok.” Így folytatta: „Köszönöm, hogy ad
nekem egy esélyt. Ezt még soha senki nem tette meg értem, nem fogok
csalódást okozni.” És soha nem is tette.
– Ezután mi történt?
– Az új feladat segített neki, hogy a munkára összpontosítson, és
összeszedje magát. Mármint eleinte döcögősen ment, de végül sikerült. A
legfontosabb, hogy helyreállt az önbecsülése, és rájött, hogy már nincs
szüksége Neilre – meséli a tűzbe meredve. – Közelebb kerültünk
egymáshoz. Elvarázsolt az energiája, az elszántsága, a humora. Gyönyörű
volt… és beleszerettem.
Milyen keserédes történet!
– Szóval, gondolom, összejöttetek, Neil pedig rájött?
– Ó, igen. Vagyis édesanyád mondta el neki. Erősen, bátran odaállt elé.
Közölte vele, hogy elhagyja értem. Én is ott voltam.
Neil erre persze bedühödött, és nem hagyta annyiban a dolgot.
Azt mondta, csak akkor hajlandó elválni, ha hivatalosan is elismerjük a
házasságtörést, amiben engem is meg kell nevezni.
Kis ár volt ez azért, ha utána a szeretett nővel lehettem.
– Istenem! Képtelen vagyok elhinni – mondom teljesen döbbenten.
– Persze mindenki azt mondta, hogy úgysem fog működni – folytatja
apu nevetve. – „Kész roncs”, mondták. „Kizárólag a pénzed érdekli, csak ki
akar lépni a házasságából.” De én ismertem. Tudtam, hogy őszinte velem.
Amint kimondták a válást, összeházasodtunk, aztán megszülettetek ti, és a
halála napjáig nagyon boldogok voltunk. Édesanyád őszintén értékelte az
életet, és mindkettőtöket nagyon szeretett, hiszen tudjátok.
– Tudjuk. Mind tudjuk – erősítem meg.
 – Tudom, hogy a halála után nem én voltam a világ legjobb apukája –
mondja, és kinéz az ablakon. A hópelyhek mostanra ötvenpennys pénzérme
méretűre nőttek. – Képtelen voltam megérteni, hogy mindazok után,
amiken keresztülment, miért kellett elmennie. Nem volt igazságos. Még
nem jött el az ideje.
Apu most először beszél ilyen őszintén és erős érzelmekkel anyu
haláláról, és nem igazán tudom, mit mondjak.
– Még nem jött el az ideje – ismétli, és ezúttal könnyekben tör ki, kezét
a szemére szorítja.
– Apu, kérlek, ne! – könyörgöm neki, és odabújok hozzá.
Mintha már évek óta szüksége lett volna erre az ölelésre. – Olyan büszke
lenne rád! Mindannyiunkra.
– Ahogy én is az vagyok. Tudom, hogy nem mutatom ki olyan sokszor,
de te és Ebony jelentitek számomra a világot, és szeretném, ha mindketten
boldogok lennétek.
– Azok vagyunk. Vagyis Ebony mindenképp. Én nem biztos, hogy
boldogságra termettem. Egy felbomlott házasság még negyven előtt, és az
embernek egy életre elmegy a kedve a próbálkozástól.
– De Matt sosem volt számodra az igazi, ugye? – kérdezi.
– Azt hittem, imádod Mattet! – kiáltom.
– Én meg azt hittem, te imádod Mattet! – kiáltja ő is. – Csak azért
voltam vele olyan kedves, mert azt hittem, szereted. Ebony ki nem állhatta.
Mindketten nevetünk, és közben az elmúlt percek könnyeit törölgetjük.
Istenem, mennyire hiányzott az apám!
– De komolyan – szólalok meg. – Nem hiszem, hogy olyan életre
termettem, mint Ebony. Ő már sínen van. Nem hinném, hogy én találok
valakit, akivel igazán boldog lehetek.
Ekkor eszembe jut Jamie, és az órára pillantok. A gála negyed óra múlva
kezdődik.
– Steph, hát nem figyeltél oda arra, amit mondtam? – feleli apu.
– Édesanyád majdnem véget vetett az életének, annyira meg volt róla
győződve, hogy soha nem lesz boldog. És ez épp azelőtt történt, hogy
találkoztunk. Mégis ő volt a legerősebb, legbátrabb nő, akit valaha
ismertem. Azokban a korai években teljesen reményvesztett volt, azt hitte,
többévnyi boldogtalanság vár rá. – Most jövök rá, hogy ez az egész nagyon
ismerősen hangzik. – De később már azt mondta, valójában csak választás
előtt állt.
 Benned is megvan az erő, hogy elérd, amit szeretnél, ha elég bátor vagy
hozzá, hogy eléggé akarj valamit. Nem lesz könnyű, és lehet, hogy közben
akaratlanul is felbosszantasz egyeseket, de hűnek kell lenned magadhoz.
Nem kell örökké boldogtalannak lenned.
– De ő különleges ember volt, nem? Én teljesen szétcsúsztam – jegyzem
meg szomorúan.
– Tudod, mit szerettem édesanyádban? Hogy mit szerettem benne
igazán? A sebezhetőségét. Voltak hibái, és nem titkolta őket előlem. Más
helyzetben nem osztotta volna meg velem őket olyan könnyen, de mivel a
programon keresztül találkoztunk, igazán ismertem, minden
szépséghibájával együtt. Mármint nem szó szerinti szépséghibákra
gondolok, mint mondjuk egy szemölcsre. Édesanyád azt nem viselte volna
el. Inkább lefagyasztotta volna, vagy mit szoktak ezekkel csinálni…
Felkuncogok a gondolatra.
– Komolyan?
– Azelőtt nem hittem a sorsban, végzetben és hasonlókban…
amíg édesanyád be nem toppant az életembe. De most már hiszek.
Szerintem mindenkit odasodor az élet azokhoz, akikkel lennie kell, és akkor
az ember egyszerűen csak tudja. És nem számít, mit teszel, mert úgyis ott
fogsz kikötni, ahol lenned kell – mondja.
Miközben beszél, a pattogó tüzet bámulom, és Jamie-re gondolok. Ez
azt jelenti, hogy nekünk együtt kell lennünk?
– Azon az úton találkozunk szembe a sorssal, amelyiken igyekszünk
elkerülni, Stephanie.
Apu felé kapom a fejem.
– Hogy mondtad?
– Tudom, hogy szerinted őrült vagyok…
– Nem, nem erről van szó – szakítom félbe zavarodottan. – Hol hallottad
ezt a mondatot?
– Édesanyád folyton mondogatta. Szinte a mottójává vált.
Miért?
Mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy visszagondolok arra az
alkalomra, amikor először hallottam. Mintha csak tegnap történt volna.
2006. október 13-a, péntek… Az első beszélgetésem Jamie Dobsonnal,
miközben mindketten a hotel falán lógó táblára meredtünk azon az estén,
amikor találkoztunk.
Önkéntelenül is felnevetek, közben a szívem kalapálni kezd.
 – Mi az? – kérdezi apu kíváncsian, hogy mi lehet olyan vicces.
– Apu, felhívhatom Ebonyt, hogy megkérjem, jöjjön át és vigyázzon
rád? Muszáj elmennem valahova.
 HARMINCADIK FEJEZET
Jamie

Nagyon ritkán vagyok ideges, de ma este az vagyok.

Fekete ruhába öltözött lányok sétálnak körbe a teremben, pezsgővel
töltött poharakat osztogatva, de én nem veszek belőle.
Még a végén ledönteném, és azonnal nyúlnék a következőért. Ma este
nem lenne jó berúgni.
A képtárat három részre osztották, egy-egy terület jut minden döntősnek.
Ijesztő volt ma este belépni ide. Persze az utóbbi pár napot mind itt
töltöttük, ahogy elrendeztük a képeinket. De ma este mégis más volt.
Megálltunk az előcsarnokban, ahol a sajtó lefényképezett minket,
kedélyesen elbeszélgettünk, sok szerencsét kívántunk egymásnak, kezet
ráztunk. De félreértés ne essék, mindhárman bármit megtennénk azért, hogy
ezt megnyerjük. Rajtam kívül van egy másik fickó Cambridge-ből és egy
nő az egyik környező településről. Az előcsarnokból mindenki a saját
részlegébe ment, még mielőtt elkezdtek beszállingózni az emberek.
A főmunkám előtt állok, azt nézem. Az arcképet, amin annyit
dolgoztam. Ez lóg középen a ragyogóan fehér falon. A mérete miatt ez az
első, amin megakad az ember szeme, ha belép a terembe.
90 × 60 cm. Ez volt a kikötés. Eleinte ijesztőnek tűnt. Az jó nagy kép
egy portréhoz, de végül örültem, hogy ekkora lett. Így bele tudtam
mélyedni, és minden egyes vonást alaposan ki tudtam dolgozni.
Képtelen vagyok levenni róla a szemem. Tudom, hogy nagyképűen
hangzik, de ez a legjobb munkám, amit valaha csináltam. Az biztos, hogy a
legmerészebb: őszinte, nyers és gyönyörű. Nyilván ideges vagyok amiatt,
hogy mások is látni fogják. Nem tudom, hogyan fogadják, de azt tudom,
hogy büszke vagyok magamra. Amiért nem a biztosra mentem, hanem
kockáztattam.
Gondolom, néha muszáj kockáztatni. Pontosan tudom, miért nem lehet
itt Stephanie, közben mégis azt kívánom, bár itt lehetne. Végig támogatott
az elmúlt években, és tudom, hogy nélküle most nem állnék itt. Bármi
történjék is, akár nyerek ma, akár nem, máris többet értem el annál, mint
amit valaha gondoltam, és ezért neki tartozom köszönettel.
Nézem, ahogy a vendégek körbesétálnak a teremben, és a falakra
kiakasztott munkáimat fürkészik. Főleg műkritikusok, művészettörténészek,
helyi művészek. Ide-oda bolyonganak, egyik kezükben jegyzetfüzettel, a
másikban egy pohár pezsgővel, néha megállnak a képek előtt, és a
műveimet boncolgatják.
A távolból figyelem őket, kétségbeesetten igyekszem lazának tűnni, és
elrejteni az idegességemet, ami gombócba szorítja a gyomromat. Képtelen
vagyok nyugodtan állni, a zakóm gallérját babrálom, és folyton a tarkómat
dörzsölöm. Hiába van december, kellemetlenül melegem van. Kigombolom
a zakómat, és a pólóm gallérját huzigálom, hogy némi friss levegőhöz
jussak.
Mindenki élénken beszélget, hevesen gesztikulál, egyetértően bólogat,
de nem tudom, hogy ez azt jelenti-e, hogy tetszik nekik, vagy hogy utálják.
– Nyugi! Nem izgulhatsz így egész este – szólal meg mögöttem egy
hang. – Igyál egy kicsit!
Megfordulok, Helen egy pohár pezsgőt tart felém.
– Nem, köszi. Inkább józan maradok. Fontos este, és amilyen ideges
vagyok, már egy ital is a fejembe szállna – felelem.
– Jól van – vonja meg a vállát –, több marad nekem.
Kiüríti a poharát, és belekortyol a másikba is. Fekete, hosszú ujjú ruháját
ezüst flitterek díszítik, amik ragyognak az erős fényben.
– Kissé kockának tűnnek, nem? – jegyzi meg kicsit hangosabban, mint
szeretném, ahogy a termet pásztázza.
– Művészek. Vagyis inkább szakemberek – felelem. – Tudom, hogy nem
épp a te társaságod.
– Ó, szóval én ostoba vagyok? – kérdezi mogorván, fintorogva.
Felsóhajtok. Jézusom, ne most! Kérlek, ne ma este!
– Nem. Nem így értettem, és ezt te is tudod. Csak…
– Odakint leszek, amúgy is fel kell hívnom Imogent – mondja, majd
kifele menet felpillant a fölöttünk derengő portréra.
– Minden pazar, haver. Szép munkát végeztél – mondja Cal, miközben
megpaskolja a hátamat, és úgy vigyorog, mint egy büszke apa.
– Kösz, haver – felelem.
Mindketten az arcképet nézzük. Cal elképesztő, egész este támogat.
Gyökeret vert a festményem előtt, ahol mindenkit elbűvöl (a nők imádják,
mint mindig), ahogy mélyrehatóan beszél a portré „kifinomult, gyönyörű
technikájáról és ábrázolásmódjáról”.
– És – szólal meg magabiztosan, a kép felé biccentve – ki a csaj?
 És ne gyere azzal, hogy senki! Az ember nem visz ennyi szenvedélyt
egy kitalált lányba. Olvastam a leírásodat hozzá, haver.
Pár pillanatra leszegem a tekintetemet, azon gondolkozva, mit
mondhatnék.
Tudja.
– Majd később elmagyarázom – fordulok végül felé.
Cal egy apró mosollyal bólint. Már el kellett volna mondanom neki.
Az est folyamán mindegyik zsűritagnak bemutatnak, akikkel egyenként
és közösen is beszélek a munkámról. Felszabadító érzés ilyen kreatívan és
szabadon beszélni valamiről, ami iránt ekkora szenvedélyt érzek. És igen,
tudom, hogy ez milyen felfuvalkodottan hangzik. Mégis így van. Imádom
tanítani a gyerekeket az iskolában, de igazából ezt szeretném csinálni.
Most, hogy belekóstoltam, nem akarom feladni, főleg, hogy már olyan
közel vagyok.
Mindenki a művésszel akar beszélni. Mit akart üzenni a képpel?
Honnan merített ihletet? Van-e múzsája? Ki a kedvenc festője? Mi
motiválja? Hol látja magát öt év múlva?
Láttam a többiek munkáit is, és nagyon jók, de igyekszem magabiztos
maradni. Mindannyiunknak különböző a stílusunk, ami jó dolog. Az ő
arcképeik kifinomultabbak, összeszedettebbek.
Az enyémen érezni némi befejezetlenséget, energiát, nyers érzelmeket.
– Valóban lenyűgöző festmény – mondja egy alacsony, középkorú,
derűsnek tűnő nő, aki pár percre mély társalgásba elegyedett pár
műkritikussal.
Mielőtt válaszolnék, felnézek a képre, és az a smaragdzöld szempár
visszanéz rám.
– Köszönöm, nagyon elégedett vagyok vele – felelem mosolyogva.
– Legyen is! Igazán magával ragadó – mondja a mellette álló férfi. –
Sikerült megragadnia a szemében a misztikumot és a lüktető energiát.
Bámulatos.
Nem is tudja, mennyire igaza van. Absztrakt stílus, a vonalak közötti
egyenletes, gyönyörű ecsetvonásokkal.
Kicsit olyan, mint ő.
– Mr. Dobson, micsoda öröm találkozni önnel! Csodálattal néztem a
munkáját – szólal meg mögöttem egy hang.
Megfordulok, és Dominic Jervis, a The Cambridge Arts Review
művészeti szerkesztője áll előttem kinyújtott kézzel. Ehhez a beszélgetéshez
meg kell őriznem a hidegvéremet.
– Üdvözlöm! Én is örülök, hogy találkozunk – felelem kissé túl lelkesen.
– Lenyűgöző a kiállítása, Jamie. Igazán lehengerlő. És nagyon tetszik az
arcképe – biccent felé.
Éppen állnak előtte, így csak a szőke haj látszik.
– Köszönöm szépen.
– Különösen figyelemre méltó, ahogy a témát értelmezte – folytatja. –
Valódi érzelmeket és kapcsolatot látok a képpel. Az arc átütő ereje valóban
szembetűnő.
– Ez igazán nagy bók öntől. El sem tudja képzelni, mennyire jólesik, Mr.
Jervis.
– Sok szerencsét, Jamie! Biztos vagyok benne, hogy a verseny
eredményétől függetlenül még fantasztikus dolgokat láthatunk öntől.
Ismét biccent, majd elsétál, és nemsokára már mások szólítják meg.
Egek, lehet, hogy mégiscsak szükségem lesz arra az italra.
– Jamie!
A nevem még sosem váltott ki ekkora szorongást bennem.
A tömegen keresztül felém suhan, arcán hatalmas mosoly látszik. Olyan
boldogság tölti el, amit szerintem még nem láttam rajta az évek alatt,
amióta ismerjük egymást.
És bár ő az egyetlen ember, akit szívesen látok, ő az egyetlen ember is,
akit most mégsem látok szívesen.
– Öhm, Stephanie, szia – suttogom, amikor megölel, és a nyakamba
temeti az arcát.
Gyorsan, de finoman megfordítom, hogy háttal álljon a falnak.
– Mit keresel itt? – kérdezem zakatoló szívvel.
– Beszélnem kell veled. Tudom, hogy ez a te nagy estéd, és nem akartad,
hogy itt legyek, de képtelen voltam várni. Ez nem várhat – mondja
izgatottan, és körbenéz.
– Szívesen beszélgetnék, Steph – felelem halkan. – De most nem
annyira alkalmas. Beszélhetnénk holnap?
De már késő. Mire kimondom a mondatot, már arrafelé bámul.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET
Stephanie

Ez én vagyok.
Egy nő arcára meredek a falon. Magabiztosnak, eltökéltnek tűnik, ahogy
ragyogó zöld szemével egyenesen rám néz. Szőke haja kissé ziláltan,
kócosan keretezi az arcát. Tetszenek a színek, valódi energia, melegség
sugárzik a képből, és a kaotikus stílus is jól passzol hozzá. Kevés benne a
határozott vonás, és azok is fényekből és árnyakból tevődnek össze, ahogy
azt Jamie mutatta annyi évvel ezelőtt. Az egész egy kissé kusza, mint
ahogy, gondolom, én is. Képtelen vagyok levenni a szemem az arcáról,
gyönyörű a kép textúrája és ecsetvonásai. Mintha valóban sikerült volna
megragadnia bőröm minden árnyalatát.
A cseresznyevörös, telt ajkak résnyire nyílnak, lenyűgözőnek tűnnek,
bár sosem gondoltam így rájuk, mégis nyilvánvalóan az én ajkaim. A
szemek megbabonázóak, nagyok és hangsúlyosak, szívósságot sugároznak.
Az orr csinos és aranyos. Aranyos orrom van? Mintha tükörbe néznék…
Egy varázstükörbe, ami szebb fényben tüntet fel, mint amilyennek valaha
éreztem magam, és megvan benne minden, amilyen valaha lenni szerettem
volna. Ez valahogy mégis minden kétséget kizáróan én vagyok.
Közelebb lépek a képhez, hogy elolvassam a kiírást.
A mű címe: Több minden szónál
olaj, vászon 90 × 60 cm
Az arckép témája:
A szépség tökéletessége egy megtört világban
Leírás: Hogyan lehet megfesteni a tökéletességet?
Hogyan lehet helyrehozni a helyrehozhatatlant?

Megragadni a töretlenség lényegét? A szem szinte villámlik, magával

ragad zabolázatlansága. A száj, amit vörös rúzs pírja árnyal, belülről fakadó
érzéki tapinthatóságot rejt. Egy páncélba öltözött istennő, földöntúli bőréből
sebezhetőség árad, és csak azok láthatják, akiknek engedi. Hogyan lehet
igazán kifejezni a szépség tökéletességét? Egy kép állítólag többet mond
ezer szónál. Néhány dolog még ennél is több… több minden szónál.
Szó szerint megnémulok.
 Először is a kép miatt. Engem festett le. Másodszor pedig a hozzáírt
leírás miatt. Jamie komolyan ilyennek lát? Végig arra vágytam, hogy
megnyíljon előttem, és elmondja, hogyan érez. De az évek alatt folyton
elzárkózott, nem engedett közel magához, nem magyarázta el, mit jelentek
neki. És most megosztotta a világgal, még mielőtt velem megosztotta volna.
Miután még pár pillanatig bámulom, Jamie felé fordulok.
Sebezhetőnek tűnik, mintha most fedte volna fel előttem a lelkét.
Tekintetét a padlóra szegve, zsebre tett kézzel áll, majd rám néz, de
képtelen sokáig állni a pillantásomat. Bizonyos szempontból imádnivaló,
egy gyerekre emlékeztet. Kissé elpirul. Istenem, legszívesebben átölelném!
– Muszáj volt… – motyogja ismét rám nézve.
Mosolya óvatos, mint aki nem tudja, hogyan fogok rá reagálni.
Legszívesebben megcsókolnám, és jelenleg az sem érdekelne, ki látja
meg. A körülöttünk kavargó embereknek fogalmuk sincs arról, mi történt az
imént, nem érzékelik a helyzet komolyságát.
Úgy tűnik, senki sem vette észre, hogy én vagyok a képen.
Egyszerűen megbabonázta őket Jamie műve – engem pedig ő
babonázott meg, és örökké mellette akarok maradni. Meg kell mondanom
neki, hogyan érzek.
– Beszélnünk kell, Jamie. Most. Kérlek… – suttogom, és finoman
hozzáérek a kezéhez.
Gyorsan lenéz a kezünkre, majd rám mosolyog.
– Oké, rendben – feleli.
Ám épp amikor elindulnánk, valaki elénk áll. Egy nő hosszú, sötét
hajjal, fekete ruhában, rajta ezüst flitterekkel. Kissé feldúltnak tűnik,
ráadásul részegnek is.
Jamie felesége.
Az évek során olyan sokszor elképzeltem, hogy találkozom vele.
Mindig, amikor a Facebook-fotóját bámultam. Mit mondanék? Hogyan
viselkedne? Higgadt tudnék maradni a nyomás alatt? Azonban soha nem
gondoltam volna, hogy ilyen körülmények között találkozunk.
– Bemutatnál? – kérdezi Helen olyan hangon, ami azt sugallja, Jamie-
nek nincs választása.
Ó… te… jóságos… ég!
Tíz év után a feleség és a szerető találkozik… És pont olyan rémes, mint
amire ilyenkor számítani lehet. De épp ezt érdemlem.
Ahogy Jamie ránéz, nyilván ugyanarra gondol, mint én: fel fog ismerni.
 – Öhm – mondja Jamie zavarban. – Helen, ő itt Stephanie Bywater…
Helen kezet nyújt, én pedig kelletlenül bár, de megrázom.
Közben végig visszatartom a lélegzetem, ahogy teljesen eluralkodik
rajtam a rettegés. Próbálok egy jó magyarázaton gondolkozni. Miért éppen
én? Nem megy, lefagytam. Szó szerint nincs rá magyarázat.
Miközben a lehető legrövidebben kezet rázunk, alig merek a szemébe
nézni. Hagyom, hogy a hajam az arcom elé hulljon, és kétségbeesetten
remélem, hogy ez valamennyire elrejti a vonásaimat. Csak udvariasan
annyit mondok majd, hogy örvendek a találkozásnak, aztán a lehető
leggyorsabban eltűzök.
Amikor elengedjük egymás kezét, Helen szeme résnyire szűkül, és egy
pillanatra zavarodottnak tűnik.
– Ismerősnek tűnik, Stephanie. Találkoztunk már?
Idegesen Jamie-re pillantok, miközben egy természetesnek tűnő
mozdulattal az arcomhoz érek, próbálom eltakarni a számat, az orromat…
bármit, amiből nyilvánvaló lenne a hasonlóság.
– Ó, öhm, nem. Nem hinném – felelem a lehető leglazábban.
A vér túl gyorsan áramlik az ereimben, képtelen vagyok lépést tartani
vele, és elgyengülök. – De a közelben lakom, talán már összefutottunk a
Waitrose-ban.
Tekintetem a termet pásztázza, eszeveszetten keresem a legközelebbi
kijáratot. El kell tűnnöm… mégpedig azonnal. Ám ekkor a portré előtt álló
emberek csoportja feloszlik, a következő képhez lépnek, szabadon hagyva
az előtte lévő területet.
– Akkor honnan ismeri a férjemet? – kérdezi Helen.
Igyekszem nyugodt maradni, és motyogok valamit arról, hogy Michael
Carpenter az apám, és hogy a cégnek dolgozom, de sejthető módon olyan öt
másodperc után már nem figyel rám.
Ekkor téved a tekintete a vállam fölé. Röviden a képre pillant, majd
ismét visszanéz rá, és onnantól kezdve csak a falon lógó festményt bámulja.
Elhallgatok. Mi a fenét mondhatnék vagy tehetnék ebben a helyzetben?
Már mindenhez túl késő. Kénytelen vagyok végignézni a jelenet alakulását.
Az egészben az a leggyötrelmesebb, hogy tanúja vagyok, ahogy a vonásai
rádöbbenő kifejezésbe rendeződnek. A nő, akit az elmúlt tíz évben
segítettem elárulni. Sosem gondoltam volna, hogy valaha rájön. Talán
naivitás volt, vagy egyszerű ostobaság, de őszintén úgy hittem, hogy
megússzuk. És majdnem sikerült is. Komolyan most fog minket leleplezni?
Így? Itt?
Nem mondunk neki semmit. Nincs értelme.
– Á, szóval innen ismeri – fordul felém Helen, direkt bántó éllel a
hangjában.
Ez egyszerűen borzalmas.
Egyértelműen nem hülye. Tudja.
Tekintete hol a képre, hol Jamie-re, hol pedig rám siklik.
Bűnbánó, szégyenkező tekintetünk a rémes jelenet alakulása miatt
mindent elárul. Jamie sem szól semmit – tudja, hogy ezzel vége a játéknak.
– Melyikőtök fogja azt mondani, hogy „ez nem az, aminek látszik”? –
kérdezi Helen nagyon higgadtan.
Jamie felélép, hogy megnyugtassa.
– Helen, ne itt, kérlek…
Jamie úgy fest, mint aki mindjárt elájul. Minden szín kifutott immár
sápadt arcából. A szívem olyan gyorsan ver, hogy már fáj a mellkasom. A
cseverésző tömegnek fogalma sincs a hármunk közt lejátszódó érzelmi
zűrzavarról. Egyikünk sem tudja, mit mondjon.
Jamie-re nézek, aki viszont Helent nézi. Helen ide-oda pillant kettőnk
között, miközben az emberek óvatosan elnyomakodnak mellettünk a
következő alkotásig.
– Kurvára tudtam – veti oda Helen Jamie-nek.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET
2017. január 23., hétfő
Jamie
A házban síri csend van. Csupán a konyhából hallatszik nesz: a hűtő
halk zúgása és a csöpögő csap, amit sosem javítottam meg.
Lassan csepeg a víz a kerámiamosogatóba. Minden ugyanolyan, mégis
más.
Ahogy ott állok az előszobában, megfigyelem a különbségeket, amik
egy átlagos látogatónak kevésbé tűnnének fel, talán észre sem venné őket.
De én azonnal kiszúrom, amint belépek.
A tálalón álló fotók hármunkról lekerültek, a helyüket a Helenről és
Sebről készült képek vették át. A festményt, ami az előszobában lógott,
leszedték, helye a falon kissé sötétebb árnyalatú.
A nappali ajtaja résnyire nyitva van, így finoman belököm.
Bekukucskálva látom, hogy pár bútor már nincs ott, míg másokat
átrendeztek. Nincs új dekoráció, sem új, drága dolog. De félreértés ne
essék: ez már nem az én otthonom. Már nem tartozom ide.
Képtelen vagyok azt mondani, hogy ez volt életem legszörnyűbb két
hónapja, mert nem érdemlem meg. Azok után nem, amiken Helen
keresztülment. De soha nem akartam bántani…
A kiállítás estéje leírhatatlanul rettenetes volt. Látni, ahogy Helen így
jön rá, ahogy összeköti Stephanie-t a portréval – minden. Általában
képtelen vagyok rágondolni. Máskor, amikor egyedül fekszem az ágyban, a
sötétben, újra és újra lejátszom a fejemben. Miután Helen rájött az
igazságra, kiáltozni kezdett, félrekefélő szarházinak hívott, Stephanie-t
pedig átkozott ribancnak, majd jól képen törölt.
Kissé megborzongok, amikor észreveszem a nagy fotelt a kiugró
ablakfülkében. Eszembe jut, hogy húzta össze magát rajta Helen, és
hallgatta, ahogy Stephanie-ről mesélek. Pizsamában, kivörösödött arccal és
szemmel ült ott. Sosem utáltam még magam annyira. Nem volt más, csak ő,
én és az igazság.
– Mondj el mindent! – kérte. – Még ha fáj, akkor is. Tartozol nekem az
igazsággal.
Még sosem éreztem magam olyan szörnyen, mint amikor elmeséltem,
hogyan szerettem bele egy másik nőbe több mint tíz évvel ezelőtt, és hiába
próbáltam ellenállni az érzésnek, nem sikerült. Hogy lefeküdtem vele, de
csak egyszer, mire Helen hitetlenkedve horkantott. Hogy bár próbáltam
elfelejteni, sokszor gondoltam rá, és az érzéseim nem akartak elmúlni.
Hogy bár alig találkoztunk, úgy éreztem, különleges kapcsolat van
közöttünk.
Hogy ő az egyetlen, aki igazán megért. Hogy szeretem őt, Helent, és
szeretem Stephanie-t is…
– Nem szerethetsz egyszerre két nőt, Jamie! – mondta Helen gúnyosan,
elkeseredetten túrva a hajába. – Ezt csak a hozzád hasonló férfiak szeretik
hangoztatni, hogy kikeveredjenek az ilyen helyzetekből.
Megértem, miért gondolja így. Én is így gondolnám, ha nem történt
volna meg velem.
Úgy érzem, mintha betörtem volna valahova. Kilépek a nappaliból, és
becsukom az ajtót. Felosonok az emeletre, félek nagy zajt csapni, nehogy
megtudják, hogy itt vagyok, egy nem szívesen látott betolakodó. Az emeleti
előszobából nyíló ajtók a vendégszoba ajtajának kivételével csukva vannak.
Nemcsak behajtották, hanem becsukták őket. Tilos a belépés. Kívül
tágasabb. A szúró érzéstől fájdalmasan lüktet a szívem.
Ahogy továbbmegyek, a tekintetem megakad a képen, amit Sebby
ajtajára festettem. Imádja az állatokat, úgyhogy egy dzsungelt varázsoltam
oda neki, amin élénkpiros betűkkel a neve látszik. Végighúzom ujjamat az
S betűn, és képtelen vagyok ellenállni a kísértésnek, hogy belépjek, csak
egy pillanatra, bár abszolút semmi jogom hozzá.
Kevesebb mint két hónap telt el azóta, hogy itt jártam, mégis éveknek
tűnik. A szobát megtölti a nosztalgia és a szeretet, amihez a mai nap után
nem lesz hozzáférésem, és ezt elég nehéz megemészteni. Körbenézek: az
ágya fölött függő fénylő bolygókon, amiket együtt tettünk fel, és ezeket
néztük, mielőtt elaludt, a könyvespolcon, ami mellett együtt olvastunk, az
íróasztalon és a rajta szétszórt színes ceruzákon, félig befejezett rajzokon és
firkákon.
A botrány után Cal és Vicky azonnal felajánlotta, hogy aludjak náluk, a
vendégszobában, ami elképesztően kedves volt tőlük, tekintve a helyzet
kényességét. Küldtek Helennek virágot, Vicky pedig felhívta, és elmondta,
mennyire sajnálják, és nem akarnak állást foglalni, mert mindkettőnket
szeretnek, és segíteni szeretnének. Helen kiborult, hogy náluk húztam meg
magam, de remélik, hogy végül megbékél. Calnek is elmeséltem mindent,
mire azt felelte, bár már évekkel korábban elmondtam volna neki.
 Anyuval volt a legnehezebb megosztani a hírt. Feltépte a sebeket, amiket
apu távozása okozott. Ő jobb sorsot kívánt nekem, de a történelem
megismételte önmagát. Calék kertjéből hívtam fel egy este, pár nappal a
történtek után, és már akkor rosszul éreztem magam, amikor még csak
kicsöngött a telefon.
– Helennel szétmentünk, anyu – mondtam.
– Ó, istenem, Jamie! Annyira sajnálom! Mi történt?
Tudtam, hogy rá fog kérdezni, és hogy őszintének kell lennem, mégis
nehezen jöttek a szavak. A vonal elcsendesedett.
Túlságosan szégyelltem magam.
– Jamie?
– V-viszonyom volt, anyu. Nagyon sajnálom.
Eleinte nem tudott rá mit felelni. Már azt hittem, rám csapja a telefont.
– Miért, szívem? – sóhajtotta.
Úgyhogy elmondtam neki. Rávett, hogy menjek haza karácsonyra, de ott
csak úgy éreztem, hogy mindenkinek a terhére vagyok. Sírtam, alig
szóltam, alig aludtam, egyre csak arra a fájdalomra, szenvedésre és
boldogtalanságra tudtam gondolni, amit másoknak okoztam.
Mostanra már lett egy saját kis lakásom, egy két hálószobás hely, kábé
tizenöt percre Helentől. Egyelőre csak ekkorát tudok bérelni, de otthonossá
teszem majd Sebnek. Szeretném ismét rendszeresen látni. Igazi gyötrelem,
hogy nem láthatom minden este. Persze találkoztunk, amióta elmentem, de
csak rövid időre.
Helen elhozza valahova, hogy egy pár órát vele lehessek, de a házhoz
sosem jövök el. Tudom, hogy nehéz Helennek, mert egyedül maradt Sebbel,
miközben dolgozik, és ezzel az új helyzettel is meg kell birkóznia.
Helen azt mondta, minden cuccomat betette a vendégszobába.
El kell ismernem, ez rendes tőle. A legtöbb nő kiszórta volna őket a fűre,
vagy elégette volna. Minden holmim fekete zacskókban és jelöletlen
dobozokban sorakozik az ágyon, a padlón, útra készen.
Béreltem egy furgont mára, hogy el tudjam őket vinni. Seb iskolában
van, úgy gondoltuk, jobb, ha nincs itt, amikor jövök.
Elkezdek bepakolni a furgonba. Az ötödik forduló után épp a következő
adagot szedem össze, amikor meghallom a kattanva becsukódó bejárati
ajtót. Megtorpanok, attól félek, Helen ideküldte az apját, hogy rajtam tartsa
a szemét. De aztán felismerem Helen lépteit a lépcsőn. Megfordulok,
hirtelen bepánikolok, elfog a rosszullét a gondolattól, hogy találkoznom kell
vele. Tudta, hogy ebben az időpontban itt leszek, úgyhogy nyilván látni
akar.
Átvág az emeleti előszobán, majd belép a vendégszobába.
– Szia! – motyogom esetlenül. A köszönésem valahogy szánalmasan ide
nem illőnek és tiszteletlenül lazának tűnik. – Bocsi, nem maradok sokáig,
már majdnem végeztem…
Megáll az ajtóban. Fogyott az elmúlt hetekben, amióta nem láttam.
Felismerem a kabátját, de most valahogy máshogy áll rajta, mintha túl nagy
lenne rá.
– A festőcuccaid a garázsban vannak. Azokat is elviheted ma.
Bólintok, képtelen vagyok a szemébe nézni.
– Hogy van Seb? Jól van?
– Nem igazán. Folyton azt kérdezgeti, miért küldtelek el, azt hiszi, az
egész az én hibám.
Szúrni kezd a szemem. Veszek egy mély levegőt, hogy összeszedjem
magam.
– „Apuval akarok menni”, mondja. „Miattad ment el. Utállak!”
Egész nap ezt hallgatom. Tudod, milyen nehéz?
Képtelen vagyok válaszolni, úgyhogy csak megrázom a fejem.
– De ne aggódj! Nem mondom el neki, hogy egy hazug, csaló seggfej
vagy. Az ő szemében továbbra is a tökéletes apa leszel, én pedig
megmaradok gonosznak.
– Én ezt nem akarom, Helen. Még szép, hogy nem – felelem.
Pár pillanatig csak bámul rám, mintha meg sem hallaná.
– Mi a fene történt veled, Jamie? – kérdezi elcsukló hangon. – Velünk?
Sosem gondoltam volna, hogy ilyen fájdalmat fogsz okozni nekem. Miért?
– Nem akartam fájdalmat okozni. Kérlek… – próbálom megmagyarázni.
– Tudom, hogy nem hiszed el, de nem akartam ártani neked. Csak képtelen
voltam uralkodni az érzéseimen, és az egész összekuszálódott.
Mindkettőtöket szerettelek. Sosem hagytalak el, azt nem akartam.
Szerettelek…
– És mindkettőnket meg akartál tartani? Hogy a kecske is jóllakjon, és a
káposzta is megmaradjon? – nevet fel hitetlenkedve. – Hallod magad
egyáltalán?
– Nem, nem így értettem. N-nem lett volna szabad ezt tennem, és ezt
nem mentségként mondom. Csak próbálom megmagyarázni, mi történt. Azt
sem tudom, mit hittem akkoriban, de aztán minden évben megtörtént, és azt
hiszem, hozzászoktam…
Helen a fejét csóválja, képtelen rám nézni. Végül befogom, mert ettől
csak rosszabb lesz. Olyan szánalmasan hangzik…
– Milyen rémes, szörnyű dolgot tettem, hogy úgy érezted, muszáj
lefeküdnöd… vagyis nem… ilyen „hihetetlen kapcsolatba”
kerülnöd egy másik nővel? – kérdezi.
A „hihetetlen kapcsolat”-nál hangjából undor, hitetlenség árad, és úgy
néz rám, ahogy még soha. Arcát mintha acélos maszk fedné, ajkát
összeszorítja, szeme kifejezéstelen, nem látszanak benne érzelmek. Bátran
kezeli a dolgot, de tudom, hogy belül haldoklik.
– Tudom, hogy nem ezt akarod hallani, de ennek semmi köze ahhoz,
amit te vagy én tettünk – mondom szinte könyörgőn, és leülök az ágyra. –
Szerintem ennél összetettebb a dolog. Mások voltunk, amikor összejöttünk,
változtunk, ahogy idősebbek lettünk, különböző dolgokra vágytunk, aztán
Stephanie is bejött a képbe.
– Kérlek, ne ezeket hozd fel mentségként, amiért tíz éven át valaki mást
dugtál! – nevet fel élesen. – Komolyan szánalmas.
– Nem mentségnek szántam – emelem fel a kezem védekezően.
Legszívesebben azt is hozzátenném, hogy nem „dugtam”
Stephanie-t tíz éven át, de talán nem most kéne belemenni a szemantikai
részletekbe, és nem is lenne kifejezetten indokolt. – Jó pár évig nem is
találkoztunk. Többször is próbáltuk távol tartani magunkat egymástól, de
valami mindig egymás útjába sodort minket.
– Ó, milyen romantikus! – csattan fel szarkasztikusan. – Igen, ugyanezt
mondta ő is, legalább egyezik a történetetek, ezt elismerem.
Stephanie felhívott, hogy elmondja, Helen találkozni akar vele.
Egy hónappal ezelőtt belement, hogy egyik délelőtt beszéljenek egy
közeli parkban.
– „Jamie megmentett” – mondja Helen nyafogós hangon, amivel
Stephanie-t akarja utánozni. – „Rettenetes időszakon mentem keresztül,
Jamie pedig egyszerűen csodálatos volt, általa kevésbé éreztem
értéktelennek az elcseszett, énközpontú, szaros életemet.” De ez nem
akadályozta meg abban, hogy megcsalja a férjét, ugye? Milyen jól
választottál, Jamie!
– Helen, hagyd abba! Kérlek! – könyörgöm neki, és a kezembe temetem
az arcomat. Képtelen vagyok ezt sokáig elviselni.
 – Ó, ne haragudj! – feleli. – Fáj, hogy a szeretődet szidom?
Mikor fogod azt mondani, hogy „egyáltalán nem erről volt szó”?
Nem mondok semmit. Nem tudok.
– Boldogok lehettünk volna, de te lemondtál róla ezért.
Komolyan megérte? – kérdezi.
– Stephanie-t félretéve, és azt, hogy amit tettem, az abszolút helytelen,
tényleg úgy gondolom, hogy az évek alatt különböző emberekké váltunk.
Már régóta nem voltunk boldogok.
– Szerinted a félrelépésed nélkül is szétmentünk volna?
Ösztönösen reagálni akarok a „félrelépés” megjegyzésre, de végül nem
teszem.
– Szerintem fiatalon jobb csapatot alkottunk. Ha tovább folytatjuk, csak
még boldogtalanabbá tettük volna egymást.
Nagyon sajnálom azt, ahogy történt, de szerintem mindenkinek így jó,
ha elválunk. Neked ambiciózusabb, talán elszántabb férfira van szükséged.
Mindig úgy éreztem, hogy én nem vagyok neked elég jó.
– Nos, az ő kedvéért most hirtelen nagyon is ambiciózus lettél, nem
igaz? Hiszen nézzenek csak oda, Mr. Nagymenő Művész, aki megnyerte a
kis versenyét! Most végre otthagytad a kényelmes kis állásodat, hogy
Londonban dolgozz – mutat rá. – Mindezt miatta. Micsoda inspiráció!
– Stephanie úgy bátorított és támogatott, ahogy te soha – ismerem el.
Árulásnak tűnik hangosan kimondani, de ez az igazság.
– Tudod, mit mondott nekem, amikor elment?
– Nem – felelem őszinte érdeklődéssel. Az ágy szélén ülve előrehajolok,
és összekulcsolom a kezem.
– Elejtettem, hogy bizonyára elrendezte, hogy a barátja nyerje meg azt a
kis versenyt…
– Ez nem igaz – szakítom félbe, mivel ebben biztos vagyok.
– Azt mondta: „A saját tehetségének köszönheti, hogy nyert.
Jobban kellett volna hinned benne az évek alatt.”
Ebben a pillanatban, bármilyen helytelen is, még jobban szeretem
Stephanie-t, aki végig hitt bennem.
– Te is ezt gondolod, Jamie? Hogy sosem hittem benned? Én csak a
legjobbat akartam neked. Az évek alatt annyi jó állást próbáltam
megszerezni neked…
– Olyan állásokat, amiket én nem akartam, és nem kértem.
 – Nem volt rossz életed. A legtöbben hálásak lennének ezekért a
lehetőségekért.
– De az nem én voltam, Helen! – ordítok rá, amit azonnal megbánok.
Kissé összerezzen, nyilván megdöbbentette a kirohanásom. – Olyan
emberré próbáltál alakítani, aki nem én voltam. Különbözőek az
érdeklődési köreink, a barátaink, a karrierünk, csak Sebby a közös bennünk.
Az emberek változnak.
– Az egész házasságunk egy hazugság volt, Jamie. Tudod, hogy ez
milyen érzés? Úgy érzem, kihasználtak. Nem tiszteltek…
– Tudom – mondom, és közben ránézek, mert fontos, hogy ezt megértse.
– Szerintem viszont nem – feleli. – Tudod, mi volt benne az egyik
legrosszabb? Fejben végigmenni az elmúlt tíz éven, és összeilleszteni a
darabkákat. Azok a hétvégék, amikor elutaztál, majd másnap kicsit furcsán
tértél haza. Amikor pár hónapig leálltunk a szexszel, és azon aggódtam,
hogy valami rosszat tettem.
Helen egy pillanatra elhallgat, hogy kinézzen az ablakon, élesen beszívja
a levegőt, és megnyugodjon. Legszívesebben közbevágnék, és
elmondanám, mennyire szégyellem magam, hogy ezt tettem vele, de nincs
hozzá jogom, így nem teszem. Ki kell mondania ezeket a dolgokat.
– Ilyenkor végig vele voltál. Tíz éven át…
Szerintem ez ennél rosszabb már nem lehet.
– Tudod, milyen érzés elmesélni a helyzetet egy újabb rokonnak, egy
újabb barátnak? Képtelenek elhinni. „Úristen!
Most ugye csak viccelsz? Jamie? Jamie? Egyáltalán nem tűnik olyan
típusnak”, mind így reagálnak. De mégiscsak az a típus vagy, nem igaz?
Mindig azok tesznek ilyesmit, akikről az ember a legkevésbé feltételezné –
mondja, majd hirtelen elhallgat.
– Talán igen. De Helen, sosem akartalak bántani, és ha ettől jobban
érzed magad, én is minden egyes nap szenvedek tőle.
Nem tudom, mi mást mondhatnék. Semmit sem tehetek, ami javítana a
helyzeten.
– Nos, ennyi nem elég, de talán megteszi – feleli. – Amúgy csak azért
jöttem, hogy ezt aláírd. A válásról van szó.
Benyúl a táskájába valamilyen dokumentumért, majd egy tollal együtt az
ágyra hajítja.
– Írd alá a megjelölt helyen!
Megteszem, majd visszaadom neki.
 – A válás okaként házasságtörést jelöltem meg, ami ellen valószínűleg
nem lesz kifogásod – közli határozottan.
Rosszul vagyok attól, ahogy ezt mondja. Teljesen pontos megnevezés,
mégis durván hangzik hangosan kimondva.
– Nem, persze – rázom meg a fejem.
– Arra azonban kíváncsi vagyok… – folytatja, és közben visszateszi a
papírokat a táskájába. – Most együtt vagytok? Vele élsz? – A mondat végén
élesen beszívja a levegőt.
– Nem, és ez az igazság. A döntő estéje óta nem láttam. Párszor
beszéltünk telefonon, de jelenleg igazi csődtömegnek érzem magam, Helen.
Épp most veszítettem el mindenemet. Amiről kétségkívül én tehetek, de
akkor is mindent elvesztettem: a feleségemet, a fiamat, az otthonomat, az
életet, amit eddig ismertem. Egy ideig egyedül kell lennem, hogy helyre
tegyem magamban a dolgokat.
Helen rám mered, és közben magához szorítja a kabátját.
Általában magabiztos a tartása, de ma mintha csak árnyéka lenne
önmagának. Válla előregörnyed, mintha megtörte volna mindannak a súlya,
amit rá mértem. Az elmúlt két hónap feszültsége mindkettőnkre hatással
volt.
– Szólj, ha már berendezkedtél, és átvihetem hozzád Sebet! – mondja,
ahogy kisétál az ajtón.
– Helen… – kiáltok utána.
– Ne! Nem akarom hallani, hogy sajnálod, hogy még mindig szeretsz,
vagy bármi ilyesmi – közli határozottan.
– Nem, tudom, hogy ezt nem akarod hallani – felelem.
– Akkor mi az? – sóhajtja, és visszafordul.
– Remélem, találsz majd valakit, aki jobban bánik veled, mint én tettem.
 NEGYEDIK RÉSZ
„It Ain’t Over ’Til It’s Over”
– Nincs vége, amíg nincs vége –
 HARMINCHARMADIK FEJEZET
2017. július 22., szombat
Stephanie
Fekete golyóstollal írta az orgonaszínű papírra, ami kifakult az évek
során. A közepén még most is látszik a hajtás, de amúgy tökéletes
állapotban van. Már vagy több százszor elolvastam.
Néha sírtam közben, legtöbbször viszont csak megvetően gondoltam
magamra.
Ma azonban más érzéseket kelt.
Apu adta oda a tizennyolcadik születésnapomon, és eleinte rettegtem
elolvasni. Mintha anyu életre kelt és ismét megszólalt volna. Beszaladtam a
szobámba, magamra zártam az ajtót, leültem az ágy szélére, és kinyitottam
a fehér borítékot.

1993. november 24., szerda

Gyönyörű lányomnak, Stephanie-nek
Jobban szerettelek, mint valaha is sejteni fogod, attól a pillanattól
kezdve, hogy először éreztelek a hasamban, egészen az utolsó
megnyilvánulásodig vicces, aranyos lányként, aki tele van kedvességgel és
nevetéssel. A tizenhárom évben, amíg az édesanyád lehettem, büszkébbé
tettél, mint azt ki tudnám fejezni, és tudom, hogy még csodálatos dolgok
várnak rád.
Így a tizennyolcadik születésnapodon szerettem volna megosztani veled
pár tanácsot, amit az évek alatt tanultam meg, mert ezeket személyesen nem
fogom tudni elmondani.
Olyasvalakit keress magad mellé, aki elfogad olyannak, amilyen vagy.
Hagyd, hogy feltétel nélkül szeressen. Hogy szeresse a furcsaságaidat, a
sebeidet, azt, amikor boldog vagy, és amikor dühös. Ne akarj tökéletes
lenni, senki sem az.
Fogadd el a tökéletlenségedet, és győződj meg róla, hogy a férfi, akibe
beleszeretsz, szintén csodálja ezeket benned.
Ne tarts haragot, főleg ne a szeretteiddel. Az csak időpazarlás. Ne
taszítsd el magadtól az embereket a csökönyösséged miatt, mert egy nap
talán nem jönnek vissza.
 Az élet nem egyszerű, sokszor bonyolulttá válhat. De mindig te légy
önmagadnak a legfontosabb. Ne tűrd meg azokat, akik rosszul bánnak
veled. Nyugodtan otthagyhatod őket.
Légy jóindulatú magaddal, és mindig légy bátor.
Készíts még sok fotót, tehetséges vagy benne.
Annyira különleges vagy, Stephanie! Lépj ki a világba, és hozd a legjobb
formádat!
Ne feledd a közös emlékeinket, drágám, mert azok szörnyen értékesek.
Emlékezz, milyen voltam, hogyan énekeltük Ebonyvel a József és a színes,
szélesvásznú álomkabát dalait, hogyan néztük a csillagokat a kertben, és
festettünk a műtermemben. Apu mindig ott lesz nektek. Most egymásra kell
vigyáznotok.
Sose feledd, mennyire szeretlek – most, mindig és örökké.
Csók: Anyu

Ez a levél az évek alatt folyton arra emlékeztetett, mennyire elcsesztem.

Ahelyett hogy megfogadtam volna a tanácsait, fölcsattantam mindennel
szemben, amit mondott, és ettől csak rosszabbul éreztem magam.
De az a régi Stephanie volt.
Csak most, tizennyolc évvel később tudom teljesen felfogni az értelmét,
és kontextusba helyezni. A tanácsokat a tapasztalatok szülik, és istenem,
ezzel együtt tudok érezni. Sosem tudtam, hogy anyuval ennyire
hasonlítunk, amíg apu el nem mesélte, hogyan találkoztak. Amikor
megtudtam, minden értelmet nyert.
Az élet kész káosz. Az elmúlt hat hónap egy homályos, egybemosódó,
zűrzavaros időszak volt, miután a pályázat gálaestje a feje tetejére állította a
világomat. Eltekintve pár telefonhívástól, Jamie-vel azóta nem tartjuk a
kapcsolatot.
A felesége úgy egy hónappal a történtek után felhívott a
munkahelyemen, és megkérdezte, találkoznék-e vele. Nem hibáztatom érte,
én is ugyanezt tettem volna. Egy parkban futottunk össze, ahol
magyarázatokat követelt a kapcsolatunkra, de egyiket sem fogadta el vagy
akarta hallani – ez azonban rendben is volt így. Semmit sem akartam
tompítani, mindenben őszinte voltam. Tartoztam neki az igazsággal, és úgy
gondoltam, elege van már a mellébeszélésből.
Most csak Evie-re és Adelaide-re koncentrálok. Átköltöztünk egy kis
házba, egy faluba, nem messze aputól. Ebony feldúlt volt, hogy nem
avattam be, ám apu meglepően megértőnek mutatkozott, és végig
támogatott, mivel ő is valami hasonlón ment keresztül anyuval.
– Az ember nem tudja irányítani, kibe lesz szerelmes – mondta,
miközben oly sok hideg estén át sírtam a karjában.
A levelet olvasva eszembe jut, milyen messzire jutottam. Anyu ma
büszke lenne rám.
Elmosolyodom, ismét félbehajtom, és visszacsúsztatom a borítékba.
Kimegyek a konyhába, hogy feltegyem a vizet, és közben ránézek az
órára. Még van egy órám indulás előtt. Úgy tűnik, ma rekkenő hőség lesz.
A nap betűz a nappali ablakán, és csodás fénymintákat vetít a szőnyegre.
Remélem, nem túl rikító a megjelenésem. Egy postaládapiros, térdig érő,
spagettipántos nadrágruha van rajtam. Annyira ideges vagyok!
Hirtelen három halk kopogtatás hallatszik a bejárati ajtó felől, de nem
törődöm vele. Nem várok senkit, és nincs most arra időm, hogy
megpróbáljanak eladni nekem valamit, úgyhogy csak felhangosítom a
rádiót. A The Ronettestől a Be My Baby hatvanas évekbeli dallama
végigvisszhangzik a helyiségen, és mosolygásra késztet. Eszembe jut róla a
Dirty Dancing, ami az egyik kedvenc filmem.
Eltelik olyan tizenöt másodperc, majd a látogató újrapróbálkozik, ezúttal
hangosabban, úgyhogy kelletlenül ajtót nyitok. Sem fejben, sem érzelmileg
nem készültem fel a küszöbön álló személyre.
– Szia, Stephanie! – köszön Jamie ragyogó arccal.
Teljesen ledöbbenek, hogy látom. Alig kapok levegőt, és az
egyensúlyomat is alig tudom megőrizni. Szó szerint nem jutok szóhoz, és
pár pillanatig csak bámulok rá, mielőtt rávetem magam, és szorosan
átölelem. Jamie átkarolja a derekamat, és egy ideig – ami perceknek tűnik –
csak állunk így, szavak nélkül.
Olykor-olykor megszorítjuk egymást, mire kuncogunk.
– Honnan tudtad, hol lakom? – kérdezem zavarodottan, ahogy
elhúzódom tőle.
– Amikor legutóbb beszéltünk, említetted, hogy ebbe a faluba költözöl,
úgyhogy egyszerűen csak bekopogtam mindenhova, és utánad érdeklődtem.
– Ó, te jó ég! Komolyan?
– Aha. Szerintem az idős hölgy a négyes szám alatt őrültnek hisz. De
akár már a külsejéről gondolhattam volna, hogy ez a te házad.
– Hogy érted?
 – Hiszen nézd csak meg! – int a kis előkert felé, ami tele van élénk színű
virágokkal. A kert bal oldalán aranyos, rózsaszín madárház, mellette
szélcsengők és más, a szélben lengedező díszek látszanak, amik most
nyugodt mozdulatlanságba dermedtek ebben a forróságban, de azonnal
mozgásba lendülnek, amint megborzolja őket a szellő. – Mintha csak az
Alice Csodaországban világában lennénk. Ez annyira te vagy.
– Köszönöm – felelem nevetve. – Szeretnél bejönni?
– Nagyon szívesen. Nem zavarlak, ugye? – kérdezi.
– Nem. Vagyis úgy egy óra múlva el kell mennem. A gyerekek
Ebonyvel vannak. Egy esküvőre megyek.
– Ó! Oké. Szép nap van egy esküvőhöz. Egy közeli barátod? –
érdeklődik.
– Nem éppen. A fotós vagyok – felelem dagadó büszkeséggel.
– Hogy mi? – vonja fel a szemöldökét, és karba teszi a kezét. –
Komolyan?
– Bizony. Januárban elkezdtem egy fotósképzést a helyi főiskolán. Most
kábé ingyen fotózom, hogy legyen rendes portfólióm. Ez a harmadik
alkalmam – magyarázom mosolyogva.
– És imádom.
Tekintete végigjár a bekeretezett fotókon, amik mindenütt ott vannak: az
ablak-és kandallópárkányon, a kis asztalon. A falon pedig igazi képtárat
rendeztem be. Mindegyik keret különböző.
Némelyik újnak tűnő, modern, mások régebbi stílusúak, rusztikusak –
vagy kopottasan romantikusak. Egyes kereteket fényes kövek díszítenek,
amik visszaverik az ablakon beáramló napfényt a krémszínű kanapéra.
Jamie képtelen elrejteni a kíváncsiságát, ahogy körbemegy a szobában,
mindet megnézi, és lehajol egy lány képéhez, akit alig ismer fel. Nevetve
követem. Ő is észreveszi, hogy majdnem az összesen rajta vagyok: hol
nevetek, hol mosolygok, hol elfordulok a kamerától, hol színesben, hol
fekete-fehérben, hol a gyerekekkel, hol egyedül, hol barátokkal, hol a
családdal.
– Öhm, mi lett azzal a lánnyal, aki sosem hagyta, hogy lefényképezzék?
– kérdezi értetlenül.
– Megtanulta, hogy közel kell engednie magához az embereket –
felelem mosolyogva.
– Ó, igen… – mondja eltúlzott rácsodálkozással, amin jót szórakozom. –
Értem. És miféle bölcs ember mondta ezt neked?
 Nagyon okos lehet.
– Nem az – vonok vállat. – De rendes fickó, akit még korábban
ismertem.
– Te kis pimasz – suttogja, és játékosan megtekeri az orrom hegyét.
Leülök a kanapé szélére, és ő is csatlakozik hozzám.
– Jamie… Miért jöttél? És miért pont most?
Elmosolyodik, egy pillanatra leszegi a tekintetét, majd ismét felém
fordul, és kényelmesen elhelyezkedik.
– Szükségem volt erre a hat hónapra, hogy mindent elrendezzek
magamban – mondja.
– Értem – bólintok.
– Nagyon sajnálom, hogy nem léptem veled kapcsolatba – folytatja. –
Egyszerűen túl sok minden történt, és rendeznem kellett a gondolataimat.
Annyi mindennel kellett foglalkoznom…
– El tudom képzelni. Én is hasonló dolgokon mentem keresztül…
– Mi újság Matt-tel? – kérdezi.
– Nos, fogalmazzunk úgy, hogy nem valami fényes a kapcsolatunk. Már
zajlik a válás, és csak a lányok miatt beszélünk, akik egyébként jól vannak.
Örülök, hogy már nem része az életemnek.
– Akkor jó – feleli.
– És veletek mi a helyzet? – kérdezem.
– Hogyan is várhatja az ember a feleségétől, hogy megértse, két nőt
szeretett egyszerre? Hogy tudná ezt bárki felfogni?
– Na igen – felelem. – Nekem évekbe tellett elfogadnom, és én még csak
nem is voltam a feleséged.
Jamie bólint, és közben lehetetlennek tűnik, hogy az a rövid találkozás,
ami tíz évvel ezelőtt összehozott minket, idáig vezetett.
– Stephanie, kérdeznem kell tőled valamit – mondja.
Egymás mellé teszem eddig keresztbe rakott lábaimat, és még jobban
felé fordulok.
– Oké – felelem idegesen.
– Helennel a válás közepén tartunk. És ha igazán őszinte akarok lenni,
nem biztos, hogy nélküled együtt maradtunk volna.
Annyira más emberré váltunk azokhoz a fiatalokhoz képest, akikként
annak idején összejöttünk. Különbözőképpen fejlődtünk.
– De én sem segítettem a helyzeten – vágok közbe.
– Nem – mondja, és mély levegőt vesz. – Ez igaz.
 A házasságomon nem segítettél, de megmutattad, milyen emberré
válhatok. Jobbá tettél. Mindent egybevéve, az elmúlt fél év szörnyűségei
ellenére, az életem jobb lett neked köszönhetően.
Képtelen vagyok visszafogni az arcomon elterülő mosolyt.
Megfogja a kezem, csókot nyom a tetejére, és közben végig a szemembe
néz.
Szerelmem.
Ez most valahogy más, mint a többi alkalom, amikor találkoztunk. Nem
erkölcstelen vagy tiltott. Hanem őszinte és megengedett – és igaz.
– Stephanie, annyira szeretlek…
Most először mondja ki ilyen nyíltan ezeket a szavakat.
– Mindig is szerettelek. Mindig is te voltál az igazi. Tudom, hogy nem
volt olyan könnyű eljutnunk idáig, sőt, elég nevetségesen alakult, de én
csak téged akarlak, ezért arra gondoltam, esetleg szeretnéd-e, tudod…
öhm… megpróbálni. Velem.
Szerintem a mosolyom ennél szélesebb már nem is lehetne.
Könnyek gyűlnek a szemembe, mert az a férfi ül előttem, akit szeretek,
és aki viszontszeret.
Finoman a nyakára simítom a kezemet, és közelebb húzom magamhoz.
– Jamie Dobson, te most randira hívsz? – suttogom.
– Hát, úgy gondoltam, tízévnyi vacakolás után talán belevághatnánk.
Mit gondolsz? Megpróbáljuk? Mármint rendesen?
– Nagyon szívesen – felelem, és közelebb hajolok egy csókra. – És én is
szeretlek.
Nem tudom, miért úgy történnek a dolgok, ahogy. Talán az univerzum
mégiscsak kijelöl egy utat mindenki számára, amit követnünk kell, hogy
oda jussunk, ahol lennünk kell. Őszintén fogalmam sincs. Rossz érzés, hogy
a mi utunkon emberek sérültek. Ez valahogy mégis helyénvalónak tűnik.
Nem, annál többnek.
Tökéletesnek.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
2018. július 21., szombat
Jamie
– Hangosítsd fel, anyu! Imádom ezt a dalt – kiáltja Evie a hátsó ülésről.
– Tényleg az anyja lánya, nem igaz? – fordulok nevetve Steph felé, aki
az anyósülésen ül, és ennél több ösztönzésre nincs is szüksége, hogy
feltekerje a hangerőt.
– Anyu, te leszel Anna, Jamie pedig Hans – adja ki az utasítást Evie, és
tapsolni kezd, amibe Adelaide is becsatlakozik.
A szememet forgatva Steph-re pillantok, mintha semmi kedvem nem
lenne ehhez, de tudja, hogy én is szeretem.
– Te is beszállsz, Seb? – kiáltom hátra, és ránézek a visszapillantó
tükörben.
– Nem! – üvölti vissza, és sietve bedugja a fejhallgatót az iPadjébe.
Ha az ember két kislánnyal él együtt, muszáj megbarátkoznia a Disney-
filmekkel, azaz képesnek kell lennie egymás után többször is végignézni
őket, és meg kell tanulnia a dalokat. Ez elkerülhetetlen. És ez azt is jelenti,
hogy ezen a hosszú úton Cambridgeshire-ből Cornwallig csak ilyen dalokat
hallgatunk.
Már nem vagyunk messze, úgyhogy bármit megteszünk, hogy valahogy
még kibírjuk a hátralévő időt.
Úgyhogy most itt tartunk: Nyitom a szívem jól immár huszadszorra az
elmúlt öt óra alatt. A lányok imádják, amikor Steph-fel ketten énekeljük a
különböző szerepeket. Steph is szereti, nagyon beleéli magát. De ő mindig
is szeretett hangosan énekelni. Ahogy végigvezetek a vidéki utakon ezen a
gyönyörű nyári reggelen, nem is kívánhatnék többet, mint egy autót tele
énekkel és boldogsággal.
Imádom a kis csapatunkat.
A ház, ahol a héten megszállunk, gyönyörű, épp a tengerparton áll, és a
lenyűgöző teraszról panorámás kilátás nyílik. Amikor megérkezünk, a
gyerekek alig várják, hogy kimehessenek, és felfedezhessék a területet,
úgyhogy miután lepakolunk, a part felé vesszük az irányt.
A lányok teljesen odáig vannak az izgalomtól. Adelaide négy és – ahogy
mondani szereti – háromnegyed éves, fel-alá szaladgál, és mindent
leutánoz, amit Evie tesz. Evie a maga hét évével teljesen azonosul a nővér
szerepével.
– Adelaide! Ne menj túl közel a tengerhez! Végig fognod kell a
kezemet, oké? – csicsergi.
Nem vesztegetik az időt, szökdécselve elindulnak a parton, kagylókat
gyűjtenek, amiket aztán óvatosan beletesznek a magukkal hozott vödrökbe.
Steph utánuk megy, és a megfelelő módon örvendezik, amikor a lányok
újabb kincset találnak.
Sebby közben egy hatalmas homokvár-várost épít.
– Apu! Meg tudjuk úgy csinálni, hogy bejöjjön a víz és körbemenjen,
mint egy vizesárokban? – kérdezi izgatottan.
– Nem is igazi homokvár, ha nincs vizesárka, fiam! – felelem, és
munkához látok.
A vízállás most alacsony, úgyhogy nem sietünk. Seb nagyrészt hallgat a
nagy építkezés közben. Valahányszor elhozom Helentől, általában kell neki
egy fél nap, amíg megszokja, hogy velünk van, mintha át kéne állnia egy
másik dinamikára. Miután Steph-fel összejöttünk, jó hat hónapot vártam,
mielőtt bemutattam Sebnek.
És mint kiderült, Helennek is új párja van, akit szintén nemrég mutatott
be a fiunknak, úgyhogy ez most nehéz időszak neki.
Furcsa tudni, hogy egy másik férfi van vele, amíg én nem lehetek.
Kihívást jelentő helyzet mindannyiunknak.
Hamarosan felépül a homokváros. A térdünkre és a kezünkre homok
tapadt, úgy guggolunk előtte, és csodáljuk a művünket.
– Büszke vagyok az építményünkre. Te is? – kérdezem.
– Aha. Nem rossz – vonja meg a vállát, majd leül mellém, és csupasz
lábát a homokba dugja.
– Seb… Hogy mennek a dolgok?
– Jól – morogja.
– Minden rendben az iskolában?
– Aha.
Egy pillanatra végignézek a parton, és látom, hogy Steph térdig gázolt a
vízben, ahol most kéz a kézben áll a lányokkal. Amikor a hullámok feléjük
törnek, sikítozva átugrálnak rajtuk.
– Anyu mesélte, hogy jövő héten meglátogatod a nagyszüleidet.
Biztos jó lesz.
 – Ja, gondolom – feleli, de közben nem néz rám, hanem az ujjával
mintákat rajzol a homokba.
– Mi a baj, Sebby? Nem szoktál ilyen csendes lenni – mondom, és
gyengéden kisöpröm sötétbarna, bozontos haját a szeméből. – Tudod, hogy
nekem elmondhatod.
Nem válaszol azonnal, de nem sürgetem. Az elmúlt tizennyolc hónapban
sok hasonló pillanatunk volt.
– Miért nem élhetsz már anyuval?
Azt hittem, annál rosszabb nincs, mint amikor a feleséged megkérdezi,
miért csaltad meg. Tévedtem. Ez rosszabb.
Hogy lehet ezt leegyszerűsíteni egy gyereknek, hogy megértse?
– Azért, mert néha jobb, ha az emberek nincsenek együtt – felelem. Még
így lehet a legfinomabban megfogalmazni, de fontos, hogy őszinte legyek
vele. – De közben mindketten nagyon szeretünk téged. És ezt soha, de soha
nem szabad megkérdőjelezned.
– De hiányzol – mondja, és végre felnéz rám. Kék szemében értetlenség
látszik.
– Tudom, Sebby – karolom át a vállát. – De szeretlek, jobban, mint azt el
tudnám mondani. És ezen nem változtat az, hogy már nem élünk együtt.
Amikor csak lehet, találkozunk, és Steph és a lányok is imádnak.
Bólint, majd fejét a mellkasomba fúrja.
– Annyira szeretünk téged, Sebby – suttogom neki, és közben a
könnyeimmel küszködöm. – Ezt sose feledd!
Egy árnyék jelenik meg előttünk, és víz csöpög a lábunkra.
Felnézek, és Steph áll mellettünk, aki csupa víz lett a tengerben.
– Fel kellett volna vennem a fürdőruhámat – mondja nevetve. – Nem
számítottam rá, hogy ilyen nagyok a hullámok.
– Anyu, csupa víz vagy – kuncogja Adelaide, majd egy törülközővel
törölgetni kezdi Steph lábát.
– Köszönöm, szépségem – mondja Steph.
Steph tekintete ide-oda jár köztem és Seb között. Eddig is látszott, hogy
Seb kissé levert, amióta elindultunk otthonról, és feje továbbra is a
mellkasomon pihen. Steph rám néz, és azt tátogja: „Minden rendben?”,
mire kissé megszorítom a fiamat, majd bólintok. Steph leguggol mellénk,
hogy a szeme egy vonalba kerüljön Sebével.
– Seb, tudnál esetleg segíteni a fish and chipsszel az ebédhez?
 Azok után, ami a szülinapi tortáddal történt, nem igazán merem
apukádra bízni a dolgot – kacsint rá. – Tudod, mire gondolok, ugye?
– Igen, apu! – kiáltja Seb gúnyosan, és rám mutat.
– Hé, nem az én hibám volt, hogy elejtettem. A torta… öhm…
csúszós volt – dadogom.
– És aztán kinek is sikerült helyrehoznia a katasztrófát? Már nem is
emlékszem… – töpreng Steph.
– Nekem! – kiáltja Seb, és a levegőbe emeli a kezét.
Valóban így volt. Miután a torta a földre esett, Seb – Ebony segítségével
– összeütött egy „sürgősségi tortát”, azaz egy lejárt szavatosságú
citromtortát, amire KitKat csokik kerültek, majd az egészet leöntötték epres
joghurttal és rengeteg színes tortadarával. Seb parancsára nekem kellett
megennem a nagy részét, amin mindenki jól szórakozott.
– Ez király! – mondta Seb.
– Ez undorító – motyogta Ebony, teljesen elborzadva.
– Fúj! – mondta Adelaide és Evie egyszerre.
– Mindjárt rosszul leszek – közöltem három falat után.
– Hadd egyen még! – kiáltotta Stephanie.
– Milyen leleményes! – nevetett Michael. – Ha felnősz, szeretnél nekem
dolgozni?
Most Seb felugrik, és a fejére nyomja a baseballsapkáját.
Stephanie lehajol, és megcsókol.
– Nemsokára visszajövünk. Lányok, maradjatok Jamie-vel!
Gyere, Seb!

A tengerparton ülünk, és fish and chipset eszünk kézzel. Az étel jó sós

és csöpög az ecettől, az illata visszarepít a gyerekkoromba.
Nevetünk, amikor Adelaide a földre ejti az övét (na, most ki a
lyukaskezű?), de aztán mind adunk neki a miénkből. Evie dob az övéből a
sirályoknak is, Seb pedig megoszt velünk pár érdekességet a vízi állatokról,
amiket az iskolában tanult.
– Tudtátok, hogy a cápák látnak a sötétben, és nincs csontjuk? – mondja
lelkesen, a halát majszolva.
Ahogy felfedi ezeket az információkat, Evie gyanakodva néz ki a
tengerre. Még órákig kint maradunk, mielőtt bemennénk. Az idő most nem
számít. Futkározva játszunk, pancsolunk a tengerben, ami a leglenyűgözőbb
türkizkék színben pompázik, amit valaha láttam. Már most tudom, hogy
ezek az emlékek évekig velünk maradnak. Még Seb is nevet, amikor
összepakolunk.
Adelaide felugrik a hátamra, kis karja a nyakam körül lóg, én pedig
megfogom a lábát. Eszembe jut, hogy Sebet is cipeltem így.
Ő most Evie-vel lépdel előttünk, és néha megállnak, hogy tegyenek pár
„floss” táncmozdulatot, ami láthatóan az új őrület.
A dombon felfelé tartva többször megpróbálkoznak vele, és Steph is
csatlakozik hozzájuk, de nem igazán sikerül elsajátítania a mozdulatot, és a
gyerekek pukkadoznak a nevetéstől.
Alkonyatra már teljesen kimerültek. Nem is tiltakoznak sokat, amikor az
iPadjeikkel ágyba küldjük őket. Steph-fel még egy ideig a szobájuk előtt
álldogálunk, és hallgatjuk, ahogy beszélgetnek.
Olyan jó, hogy így kijönnek egymással! Aztán a hűtőhöz sietek, és
előveszem a sauvignon blanc-t, ami egész nap hűlt, majd két poharat, és
kiviszem őket Steph-hez, aki a teraszon állítgatja a bluetoothos hangszórót,
amit hozott.
A kilátás fantasztikus. Lelátni a lenyűgöző öbölre, amit sziklák vesznek
körbe, odafent pedig lassan megjelennek a csillagok.
A partnak csapódó hullámok zaját tompítja a távolság.
– Szuper nap volt – mondja Steph, és lassan megcsókol, én pedig
átnyújtom neki a pohár bort.
– Tökéletes – felelem mosolyogva.
Leülök mellé a kinti kanapéra, és átkarolom. Őszintén kétlem, hogy az
újdonság varázsának érzése, hogy ezt megtehetem, valaha is elmúlik.
– A gyerekek olyan jók voltak! – mondja. – Tudom, hogy nehéz
Sebnek…
– Igen. Nehéz megélni egy válást egyke gyerekként. De fel fogja
dolgozni. Szeret téged és a lányokat is. És szerintem a fiúknak amúgy is
nehezebb, hajlamosak elfojtani az érzéseiket – ismerem el, tapasztalatból
beszélve.
– Érthető. Olyan lassan haladunk, ahogy neki jó. – Belekortyol a borba.
– Hé! Látni a csillagokat.
Felnézek az égre, és látom, hogy igaza van. Fényesebben ragyognak,
mint általában, talán azért, mert a tengerparton vagyunk.
– Az ott az Orion csillagkép – mutatok az épp előttünk látszódó
csillagokra, és eszembe jut az az első este, amit együtt töltöttünk
Heathwood Hall előtt annyi évvel ezelőtt. – Én megmondtam, hogy a
csillagok végig követnek minket.
– Igen. Talán végül kénytelen leszek beismerni, hogy igazad volt ebben
– bólogat, ahogy felcsendül a következő dal a lejátszási listáján. – Ó, még
ilyet!
Nevetve megrázom a fejem.
– Gyere! – mondom.
Leteszem a poharamat, és felállok.
– Hova?
– Táncolj velem! – mondom, és felé nyújtom a kezem.
Nincs szüksége további győzködésre. Azonnal leteszi a poharát az
asztalra, és feláll. Szorosan hozzám simul, az orrunk majdnem súrolja
egymást, jobb kezét az enyémre helyezi, bal kezével átkarolja a vállamat.
– Rendben – mondja.
Imádja ezt a számot. Mindig azt mondja, hogy ránk emlékezteti. És ha
valaki, akkor Stephanie aztán ért a jó, szívbemarkoló dalokhoz. Úgyhogy
táncra perdülünk a csillagok alatt Shania Twain You’re Still The One
számára, és úgy érzem, az életemben minden rendben van.
Itt van a párom, a családom. Lehet, hogy beletelt némi időbe, amíg
eljutottunk idáig, de végül csak sikerült.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
2018. október 18., csütörtök
Stephanie
Mivel már megalapoztam a hangulatot, csendben várakozunk.
Egyenes derékkal ülök a piros, kemény kanapén, és Jamie kezébe
kapaszkodom, de nem beszélünk. Nincs rá szükség.
A hátralévő időben az elmúlt tizenöt hónapon gondolkozom.
Azon, milyen őrülten boldog voltam, mennyit nevettem és mosolyogtam
a leghétköznapibb dolgok közben – vele. Tévét néztünk, főztünk, esti sétára
mentünk, bevásároltunk, a tengerparton sétáltunk a napsütésben, a kertben
üldögéltünk, Twistert játszottunk a lányokkal – egyszerűen csak éltük az
életünket Jamie-vel. A lányok egy szeretetteljes kapcsolatban látnak vele, és
ők is nagyon megszerették. Felidézem, hogy nevetnek és kuncognak
mindig, amikor megcsókol. Hogyan ragaszkodnak ahhoz, hogy órákon át
velük rajzoljon. Ő, Seb, a lányok és én már igazi család vagyunk.
Életemben először teljesen, határtalanul boldog vagyok.
Minden… egyes… nap.
Amilyen gyorsan felelevenednek ezek a képek, kénytelen vagyok kissé
elfordítani a fejem, és lehunyni a szemem, mintha valódi, fizikai fájdalmat
okoznának, ahogy az emlékek beleégnek az agyamba. Képtelen vagyok
belegondolni, mi jöhet ezután.
Amint belépnek, már tudom.
Dr. Weldrake lép be először, akit Melissa követ, a bájos nővér, akivel az
elmúlt pár hétben már többször találkoztam a klinikán.
Mindketten úgy mosolyognak rám, mint az emberek általában, amikor
szörnyű hírt kell közölniük. Inkább szánják udvariasnak, semmint az öröm
kifejezésének, egyszerre közvetítenek együttérzést, szomorúságot és
vigasztalást. Jamie megszorítja a kezem, de képtelen vagyok ránézni,
képtelen vagyok ezzel szembenézni.
Dr. Weldrake leül velem szemben, a mentazöld, kárpitozott széke szélén
egyensúlyozva. Így biztosan nem lehet neki kényelmes. Vajon mindig így
szokott ülni, vagy csak akkor, amikor rossz hírt kell közölnie? Hosszú,
szőke haját lófarokba fogta, és nem tűnik sokkal idősebbnek nálam. A
szobában síri csönd van, ahogy pár pillanatig valamilyen papírokat
rendezget, mielőtt megszólalna. A tekintetem Melissára téved, aki mellette
ül, és egy A5-ös műanyag dossziéban lévő prospektushalmot szorongat.
Ahogy rámeredek, csak arra tudok gondolni: ha jó hírről van szó, nem
hoznak magukkal prospektusokat, nem?
Egyszerűen tudom.
– Stephanie, sajnos rákos sejteket találtunk a daganatban – közli dr.
Weldrake.
Semmi felvezető. Rögtön a közepébe.
Rák.
Rák. Rák. Rák.
A szó úgy pattog ide-oda a fejemben, mint a pohárban megrázott
dobókockák. Hallom, ahogy Jamie élesen beszívja a levegőt, ahogy a
doktornő kiejti a szót. Borzongás fut végig rajtam, és az érzés később sem
tágít. Ez a szó már olyan régóta üldöz. Ez a szó vitte el anyut. És most
engem is utolért.
Nem tudom, mit tegyek vagy mondjak, miközben az egyik posztert
bámulom a falon, ami véradásra vagy valami hasonlóra szólít.
– Stephanie, hallotta, amit mondtam? – kérdezi dr. Weldrake halkan, de
határozottan.
Rák. Anyu. A gyerekeim. Kemoterápia. Meg fogok halni. Nem halhatok
meg. Ki fog hullani a hajam. Ki is az a híres ember, akinek mellrákja volt,
de nem halt bele? Amint hazaérek, rá kell keresnem. Rák. Miért történik
mindez azok után, amiken keresztülmentem? Ez kurvára nem igazságos.
Nem éltem át már elég mindent? A kurva életbe!
Nehézkesen veszem a levegőt. Mintha egy halom tégla nehezedne a
tüdőmre. A fejemben fülsiketítően dobol a vér. De nem, ez nem lehetséges,
ugye?
Érzem, hogy mindenki választ várva engem néz.
– Van két lányom. Nem halhatok meg. Nem hagyhatom őket anya
nélkül, úgyhogy mit fogunk ezzel kezdeni? – kérdezem úgy, mintha ez a nő
nem épp az előbb mondta volna ki rám a halálos ítéletet.
Dr. Weldrake azonnal kihúzza magát, és tollat és papírt vesz elő a
mappájából.
– Nos, a terv a következő… – fog bele.
Aztán rajzol egy csomó ábrát, felvázolja a következő lépéseket, és közli,
hogy a kezelés általában jótékony hatással szokott lenni.
Jamie felteszi az összes gyakorlati kérdést, amire én képtelen vagyok, és
közben végig fogja a kezem.
 Nem sírok. Mintha a hír túl nagy, mindent elsöprő lenne a síráshoz, az
ember inkább rögtön sokkos állapotba kerül. Biztos vagyok benne, hogy a
könnyek is megindulnak majd, de nem most.
Tudtam, hogy ez lesz, így talán mégsem ér akkora sokként.
Néha az ember egyszerűen érzi, hogy valami nincs rendben. Már azon
az augusztusi reggelen tudtam, amikor a teljes alakos tükör előtt álltam,
hogy felpróbáljam az új melltartómat. Kicsit fogytam, és az új alakomat
csodáltam, ami nem is volt rossz egy kétgyermekes, harmincas évei végén
járó anyukához képest.
Aztán amikor felemeltem a karomat, észrevettem valami furcsát a bal
mellemen. A bőr egy részen betüremkedett és ráncos volt.
Hogy lehet, hogy addig nem vettem észre? Főleg a családi előzményeket
tekintve? Valószínűleg a válással és mindennel együtt, ami mostanában
történt, kiment a fejemből, de akkor is…
Hogy lehettem ilyen ostoba?
A háziorvos azonnal mammográfiai vizsgálatra küldött, és most hirtelen
elveszettnek, elszigeteltnek érzem magam, miközben az agyam tiltakozik:
„Nem kéne itt lennem, még nem jött el az én időm, túl fiatal vagyok.” Hol
igazságos ez? Anyunak is ezen kellett végigmennie?
Furcsa élmény volt szemtől szemben találkozni a daganattal.
Nem tudhattam, mire számítsak, hogy néz ki. Végül egy hatalmas, fehér,
gonosz pókra emlékeztetett hosszú, vékony lábakkal. Egy fehér masszára,
mérgező, nyújtózkodó csápokkal, amit a mindennapi életben nem láthattam,
de közben nagyon is aktívan dolgozott bennem. A képernyőn megjelenő
képre meredtem, miközben a mellemet beszorították a gép hideg
fémlemezei közé. Ez még persze a hivatalos diagnózis előtt volt, de már
akkor tudtam, és képtelen voltam kitörölni a képet a fejemből. A nővérek
arcán is látni, ha valami nincs rendben.
Próbálják elrejteni, mégis látszik rajtuk.
Ezután jött a szövettani vizsgálat, de közben már a legrosszabbra
készültem. Ami be is következett.

Az orvostól Jamie-vel egyenesen apuhoz megyünk.

– Képtelen vagyok végigcsinálni, Jamie – fordulok felé, hirtelen zihálva.
– Itt vagyok – feleli. Megfogja a kezem, és megcsókolja az ujjaimat. –
Te vagy a legerősebb ember, akit valaha ismertem, és végig fogod csinálni.
 Én sem húzom az időt, azonnal megmondom nekik. Apu sírva fakad, és
a kezébe temeti az arcát. Miközben zokog, a válla egyre csak rázkódik.
Nem tudom, mit tegyek. Olyan, mintha ismét tizenhárom éves lány lennék,
aki nem tudja, hogyan vigasztalja meg az apját. Hogy mehetünk keresztül
ezen ismét?
Ebony arcából kiszalad a vér.
– Nem. Azt nem. Nem veszíthetem el a nővéremet – jelenti ki
hajthatatlanul, a fejét rázva, és megragadja a kezemet.
– Megteszünk mindent, amit tudunk, Ebs. Muszáj pozitívnak lennem.
Harcolok ellene, és le fogom győzni – mondom neki, miközben azt sem
tudom, miket beszélek. De valami ilyesmit kell mondani, amikor az
embernek rákja van, nem? Egyfajta bódult állapotban vagyok.
– Istenem! Miért nem találták meg korábban? – dühöng, de indulata nem
irányul egy konkrét személyre sem.
– Nem érdemes ezen bosszankodni, szívem – figyelmezteti apu.
Visszaveszi a szemüvegét, miután megtörölte a szemét. Ő ül az egyik
oldalamon, Ebony a másikon. Jamie ezt a pillanatot átengedi nekünk.
– Három hét múlva mastectomiám lesz, és a kemoterápiát is elkezdem –
folytatom.
– Három hét múlva? Ó, Steph! – zokogja Ebony, és átölel. – Annyira
sajnálom!
– Ebony, minden rendben lesz – tartok ki emellett.
– Amint elkezd hullani a hajad, én is leborotválom az enyémet, hogy
támogassalak – jelenti ki eltökélten.
Jamie-vel és apuval csodálkozó pillantásokat váltunk, mivel mind
tudjuk, hogy ez úgysem fog bekövetkezni.
– Kérhetném ezt írásban? – kérdezem nevetve, és végighúzom az
ujjaimat hosszú, fekete lófarkán.
– Nos, egy csinos rövid frizurával mindenképp támogathatlak –
mosolyog vissza rám.
A szoba elcsendesedik. Csak ennyi humor fér bele egy ilyen helyzetbe,
mielőtt visszatér a sűrű, ragaszkodó félelem.
– Steph, mind segítünk, hogy keresztüljuss ezen. Nem mész sehova –
utasít a húgom könnytől maszatos arccal, és hatalmas zöld szemével merőn
néz rám. – Nem fogom elveszíteni a nővéremet, és pont.
Rettenetes közölni a rossz hírt a szeretteiddel, majd nézni, milyen
hatással van rájuk. Rettenetes. Erről eszembe jut egy interjú egy orvossal,
aki azt mondta, hogy a munkája során mindig inkább a családdal érez
együtt, akiknek végig kell nézniük, ahogy egy szerettük meghal, szemben
magával a beteggel, mert valószínűleg ez a világon a legfájdalmasabb
dolog: nézni, ahogy egy szerettünk szenved, haldoklik… Abszolút
egyetértek vele.
A beszélgetésünk végén már csak én vagyok nyugodt, és én vigasztalom
őket. Ez valami túlélési ösztön lehet.
A helyzet akkor sújt le rám igazán, amikor elmegyek a lányokért az
iskolába és az óvodába. Mindketten felém rohannak, szinte letepernek
szeretetük erejével.
– Anyu! Nézd! Csináltam egy várat a hercegnőnek – közli Adelaide
büszkén, és felém lök egy zsebkendős dobozt, rajta nedves ragasztóval,
csillámmal és lógó zsebkendőkkel.
– Nahát! – dicsérem. – Milyen szép! Én is beleférek?
– Neeeem – feleli. – Te királynő vagy, nem hercegnő.
Visszanyelem a könnyeket, megfogom a kezüket, és hazáig el sem
engedem. Igyekszem nem gondolni a betegségre. Ki kell élveznem minden
velük töltött pillanatot.
Később, aznap este, miután a lányok lefeküdtek, magamra meredek a
tükörben. Az utóbbi hónapokban olyan nőiesnek, egészségesnek éreztem
magam. Úgy tűnt, jót tett a boldogság. De közben a testemben valami randa
dolog növekedett. Vajon miért történik mindez? Ez valami karmikus dolog,
amiért annyi éven át egy másik nő férjét szerettem?
Bemászom az ágyba, ahol Jamie szorosan magához húz. Nem
beszélgetünk, nincsenek szavak, nincs semmi.
Ekkor a könnyek végiggördülnek az arcomon, és meg sem állnak. Egyre
nagyobb cseppekben, egyre hevesebben törnek elő.
Nyöszörgök, zokogok, ordítok. Sírok magam miatt, Jamie-ért, a
lányokért, a családomért.
Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ez történik.
 HARMINCHATODIK FEJEZET
2018. december 21., péntek
Stephanie
– Steph – suttogja Ebony a szobám ajtajából. – Látogatód van. Van
energiád fogadni?
– Ki az? – kérdezem a számat húzva. Ki a fene toppan be hívatlanul így
karácsony előtt?
A nő belép, és azonnal felnevetek. A digitális, rádiós ébresztőórámra
pillantok, majd vissza rá, és felvonom a szemöldökömet – mármint ha
lenne, így csak a helye maradt.
– Egy órád van. Ülj le arra a székre, és helyezd magad kényelembe! –
mondom neki. – Jó téged látni, Jane.
Pontosan tudom, mennyire máshogy festek ahhoz képest, amilyennek
eddig látott. Mindig igyekeztem csinos lenni, amikor elmentem hozzá, hogy
azt a benyomást keltsem, teljesen az irányításom alatt tartom az életemet.
Nyáron aranyos ruhákban libbentem be hozzá, télen elegáns kabátokban.
Az arcom most püffedt, a fejem kopasz, mindenkit sokként ér, aki ismer.
Látni az arcukon, amikor rám néznek. Próbálják elrejteni, de nem tudják.
Jane odasiet hozzám, leül az ágyam szélére, és átölel. Furcsa, de egyben
megnyugtató is. Amíg a pszichológusom volt, nyilván sosem voltunk ilyen
viszonyban, de már olyan régóta ismerem, inkább tűnik közeli barátnak.
Erősen megszorít.
– Jane, szerintem ezzel most mindenféle szabályt áthágunk…
– A szabályok azért vannak, hogy megszegjék őket – feleli. – Azt
hittem, erre már magadtól is rájöttél.
Tipikus Jane, mindig milyen bölcs.
Az volt életem legszörnyűbb napja, amikor közölték velem, hogy a rák
kiterjedt a tüdőmre. Azt hittem, anyu halálánál, vagy annál a napnál, amikor
először kiderült, hogy rákom van, semmi sem lehet rosszabb. De ez a kettő
együttvéve sem volt olyan borzalmas, mint az a nap. Az ember még akkor
is reménykedik, ha közlik vele, hogy rákos, hiszen fel lehet venni vele a
harcot, le lehet győzni, valahogy le lehet igázni. Ilyesmit mindennap
hallani. „XY elveszítette/megnyerte a bátor csatát a rák ellen.”
Mindenütt ott van, a lényeg, hogy a rák egy csatára hasonlít, és ha az
ember elég elszántan harcol, le tudja győzni. Ez azonban nem így van. Mert
néha ez egyszerűen nem lehetséges.
A biológiával képtelenség felvenni a harcot, még a világ összes
gyógyszerével is. Én már csak tudom, mert megpróbáltam.
És hogy lehet megbirkózni a haraggal? Amikor dr. Weldrake elmondta,
hogy a rák továbbterjedt, magamban üvöltöttem, de a számon egyetlen hang
sem jött ki. Végigszenvedtem a kemoterápiát, kihullott a hajam, levették a
bal mellemet, már alig éreztem magam nőnek. És most ez a betegség eltipor
mindazok ellenére, amikkel igyekeztünk megállítani?
Megkérdezték, akarom-e folytatni a kezelést, de azt feleltem, hogy nem.
Teljesen legyűrte a testemet ez a kéthatású gyógymód, ami egyben méreg
is. Mármint elvileg épp ez a terv, csakhogy nem mindig működik. Rosszabb
volt, mint amilyennek valaha is képzeltem. Persze az elején, mint mindenki,
meg voltam róla győződve, hogy elég kemény vagyok, kibírom.
Én más vagyok, mint a többiek, gondoltam. Ők gyengék, én viszont erős
vagyok. Végig kell csinálnom. Nálam több forog kockán. Meg tudom
csinálni.
Aztán elkezdődött.
Az első pár napban jól voltam. Nos, ez rendben van. Miért
panaszkodnak annyit az emberek? Aztán elkezdődött a hányás, a szédülés, a
folyamatos rosszullét, mintha a világ legrosszabb másnaposságát éltem
volna át, a jól kivehető íz a számban, amit csak egy csomó citromos
cukorka tudott enyhíteni, a műanyagszerű „kemószag”, amit csak én
éreztem. Mindez az életem részévé vált, és már alig emlékeztem, milyen
volt előtte.
Csupán két hét alatt, az első kemó után elkerülhetetlenül kihullott a
hajam. A gyönyörű, hosszú, szőke hajam, ami oly sok éven át meghatározta
nőiességemet, csomókban hullott. Ez kavart fel a legjobban. Egy hiányzó
mellet el lehet rejteni, vagy lehet másikkal pótolni. A hajad viszont az a
részed, ami mindenki számára látható. Hirtelen tényleg úgy éreztem
magam, mint akinek rákja van. A szemöldököm szó szerint az ujjam
egyetlen simításától lejött, arról már nem is beszélve, milyen furcsa volt,
amikor eltűnt a szempillám. Az ember észre sem veszi, mennyire magától
értetődőnek tartja ezeket, amikor még ott vannak.
Inkább jelentéktelen dolgok miatt aggódunk, amiknek semmi értelmük,
ha a nagy képet nézzük. Amiatt nyugtalankodunk, hogy nem festünk-e majd
túl kövéren a nyári falusi ünnepségen a következő hónapban, vagy hogy
nem adunk-e túl sok cukros ételt a gyerekeinknek azzal, ha sokat sütünk
együtt. Aztán egyszer csak egy orvos közli, hogy valószínűleg már csak egy
hónapod van hátra, és szempillád sem maradt.
Komolyan így akarom tölteni a maradék időmet: hányva és rettenetes
állapotban? Nem.
Mindenki próbált rábeszélni a további kezelésre, kivéve Jamie-t. Ő volt
az egyetlen, aki megértette. A többiek úgy látták, hogy ezzel feladom. Én
azonban nem így érzem. Hanem úgy, hogy így maradt még némi rendes
életem, mielőtt elmegyek.
A legnehezebb dolog az volt, hogy mit mondjak a gyerekeknek.
Túl kicsik ahhoz, hogy megértsék, mi történik, de közben képesek a
lehető legodanemillőbb dolgokat mondani a legváratlanabb helyzetekben,
amit imádok. Miután megkaptam az új, barna parókámat, sikerült
elkísérnem őket egy szülinapi bulira.
Kimerítő volt, de fontosnak éreztem, hogy továbbra is az életük része
legyek. A buli közepén Evie egyszer csak úgy döntött, mindenkivel tudatja,
hogy: „Az a barna frizura nem is anyu haja, csak álca. Anyu, levennéd,
hogy mindenki lássa a kopasz fejedet?” Képtelen voltam abbahagyni a
nevetést az elszörnyedt, szánakozó pillantások tengerében. Remélem,
amikor idősebb lesz, eszébe jut ez a jelenet, és az, hogy mennyire nevettem.
Jane átül a sarokban álló székre.
– Egek, Stephanie, azt akarod, hogy elsorvadjanak a csontjaim?
– jegyzi meg a széken mocorogva, majd hirtelen kihúzza magát, amikor
hisztérikus nevetésben török ki.
– Vedd úgy, hogy ezzel visszakapod azt a sok kényelmetlen széket a
rendelődben! – felelem. – Honnan tudtad?
– A legutóbbi beszélgetésünkkor, miután találkoztál Helennel, úgy tűnt,
nagyon boldog vagy. Úgy érezted, lezárult életed egy szakasza, és elég
magabiztosnak érezted magad ahhoz, hogy csak egy év múlva találkozzunk.
De nem jöttél el, úgyhogy utánanéztem, mi újság veled.
– Ó! – mondom mosolyogva.
– Annyira sajnálom, Stephanie…
– Mindenki ezt mondja – felelem, és megigazítom a takarót a lábamon.
– És most már Jamie-vel vagy? Rendesen? – kérdezi.
– Igen. Végre. Végül sikerült eljutnom idáig, eredményes volt a terápiád.
Jane résnyire húzza a szemét, és oldalra billenti a fejét.
– Hogy érted?
 – Segítettél, hogy más fényben lássam a dolgokat. Végre rájöttem, nem
baj, ha az embernek vannak olyan érzései, amiket nem tud irányítani, mert
ez mindenkivel előfordul néha.
Jane úgy mosolyog, mint mindig, mielőtt váratlan dolgot készül közölni.
– Ó, istenem! Mi az? Rosszul értelmeztem, ugye? – kérdezem
bepánikolva.
Jane tovább mosolyog.
– Egyáltalán nem. Helyes, amit mondtál. Azonban egy lényegi dologról
megfeledkeztél…
– Mi az? – kérdezem ismét teljesen zavarodottan.
– Nem én segítettem abban, hogy megváltozz, hanem Jamie.
– Igen?
– Ő mutatta meg neked, hogy nem baj, ha az embernek szüksége van
valaki másra – magyarázza. – Hogy téged is lehet szeretni, és főleg, hogy
meg is érdemled a szeretetet. És nemcsak évente egyszer, hanem állandóan.
Olyan sok éven át elhanyagoltad magad az édesanyád halála után, úgy
ítélted meg, hogy nem vagy érdemes az igazi szeretetre, és senkit sem voltál
hajlandó közel engedni magadhoz… Egészen addig, amíg találkoztál Jamie-
vel.
Miközben hallgatom, a szél megrezegteti az ablaktáblákat.
Minden egyes szavával egyetértek.
– Tudod, ezt akár évekkel ezelőtt is elmondhattad volna. Egy csomó
kellemetlenségtől megkímélt volna – jegyzem meg nevetve.
– Nem, te is tudod, hogy ezeket meg kellett élned. Annyit változtál!
Hiszen már mióta is jársz hozzám? Tizenkét éve? – kérdezi.
– Hosszabb időnek tűnik – felelem faarccal, mire Jane rám villantja
egyik ijesztő pillantását.
– Kettőnk között szólva nagyon megkedveltelek, ezért vagyok most itt.
Nem mint a pszichológusod, hanem mint a barátod – teszi hozzá.
– Ez sokat jelent. És egyetértek – felelem mosolyogva. – Ez most nem
fog egy vagyonba kerülni, ugye?
– Nem, tizenkét év kezelés után az utolsó ingyen jár – nevet.
Ezután az évek folyamán alakuló kapcsolatunkról beszélgetünk. Jane
valószínűleg most már az egyik legközelebbi barátom, és mit mondhat az
ember, ha tudja, hogy most látja a másikat utoljára? Jane konkrétan mindent
tud rólam. Mindent.
 Ismeri a reményeimet, az álmaimat, a bűneimet, a megbánásaimat, a
hibáimat és a problémáimat. Látott már nevetni, sírni, mosolyogni és
aggódni, és végig mellettem állt olyasmikben, amiket másnak nem
mondhattam el. Közben sohasem ítélkezett, nem tett megjegyzést, ha
hülyeségeket fecsegtem össze, és istenem, sokszor felhúzott… Mert mindig
igaza volt.
Minden egyes alkalommal.
Olyan, amilyen anyu is lenne, ha még itt lenne.
– Hogy vannak a gyerekek? – kérdezi lényegre törően. Ezt imádom
benne.
– Túl kicsik ahhoz, hogy megértsék, ami egyszerre áldás és átok –
magyarázom. – Amennyire csak tudtam, beavattam őket.
Folyton csak ölelgetem mindkettőt.
Jane mosolyogva bólint.
– A lehető legjobb. Emlékezni fognak rád, az emlékekre, amiket
teremtettél nekik. Hagyj hátra olyan dolgokat, amiket nézegethetnek! Akkor
mindig velük leszel. Mi lesz velük a halálod után?
Még jó, hogy Ebony nem hallja ezt a beszélgetést – nem értené meg.
Nem tudja, milyen a kapcsolatunk Jane-nel, milyen dolgokat osztottunk
meg egymással, hogyan beszélünk. Szeretem a kegyetlen őszinteségét.
– Ebonyhez költöznek majd. Matt pedig annyiszor és akkor látogatja
meg őket, amennyiszer és amikor csak akarja – válaszolom. – Egész boldog
a dubaji munkájával, de az ottani életébe nem illenek bele a lányok. Sokkal
boldogabbak lesznek Ebonyvel, Will-lel, a fiúkkal, apuval… és Jamie-vel.
– Jamie-vel?
– Nagyon megszerették az elmúlt tizennyolc hónap alatt – mondom. –
Még ha… amikor… találkozik majd valaki mással, szeretném, ha akkor is
tartaná velük a kapcsolatot. Olyan fontos része volt az életemnek!
– Igen, így van – mondja Jane. – Visszahozott az életbe.
Egymásra mosolygunk, kiélvezzük ezt a pillanatot, a barátságunkat, amit
az évek kovácsoltak. Lehet, hogy közben fizettem neki, de ami végül
kialakult közöttünk, az abszolút felbecsülhetetlen.
– Nos, jobb, ha megyek – mondja. – Látom, hogy kimerültél, és nem
akarom, hogy az őrült húgod hajtson ki innen.
El is felejtettem, milyen jól ismer mindenkit körülöttem annak ellenére,
hogy még egyikükkel sem találkozott korábban.
 Jane feláll, a jobb vállára veszi világosbarna Mulberry táskáját, és
megigazítja fekete gyapjúsálját. Feltűnő, élénkvörös haját ma kiengedte,
szemben azzal, ahogy eddig láttam. Most nem dolgozni jött.
Hosszan kifújom a levegőt, érzem, hogy mindjárt sírva fakadok. Ő az
egyik első ember, akitől el kell búcsúznom, és nem hiszem, hogy képes
leszek vele vagy akár a többivel megbirkózni.
Jobb lenne, ha álmomban halnék meg?
– Jane?
– Igen, drágám?
– Eljössz a temetésre, ugye?
– Ki nem hagynám – kacsint.
– Gondoskodj róla, hogy jó legyen, oké? Ne legyen béna! – kérem, és
halkan felnevetek.
– A lehető legjobb lesz – feleli mosolyogva.
Ismét leül az ágyra, és beborít a szeretetével és egy hatalmas öleléssel.
Legalább egy percig így maradunk. Parfümje – ugyanaz, amit az évek alatt
végig használt – jobban megnyugtat, mintsem el tudnám neki mondani.
Olyan erősen szorít, hogy szinte fáj mostani törékeny állapotomban, de nem
érdekel.
– Még soha senkire nem voltam ilyen büszke – súgja a fülembe.
– És édesanyád is az lenne.
Óriási mosoly terül szét az arcomon, és közben könnyek gyűlnek a
szemembe.
– Köszönöm, Jane. Mindent köszönök.
Jane mosolyogva rám néz, az ő tekintete is elfátyolosodott.
Sietve összeszedi a holmiját, és kimegy a szobából. Az ajtóból még
visszafordul, és mosolyogva csókot dob felém.
Nem tudom, hogy lehetne leírni az elégedettséget, a boldogságot. Ezek
csak érzések. Gondolom, amikor az embernek eljön az ideje, csak abban
reménykedhet, hogy boldog, és semmit sem bánt meg. Hibák persze
lehetnek – mind követünk el hibákat. De ahogy anyu is mondta, mind
emberek vagyunk.
Tökéletesen tökéletlenek… És ez nekem így teljesen megfelel.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET
2019. március 2., szombat
Jamie
Miután elment, napokig ültem a szobájában egyedül, és közben semmit
sem akartam megmozdítani, mert ő ért hozzájuk legutoljára: egy pohár víz,
az egyik könyve, az ajakápolója.
A szobája lassan múzeummá vált, tele porral és emlékekkel.
Továbbra is éreztem benne a parfümje illatát. Közel akartam lenni hozzá
– vagy legalábbis lényének hátramaradt részéhez.
Olykor a lányokat is bevittem magammal, és átöleltem őket, bár nem
igazán értették, mi történik. Tudom, hogy nem régóta vagyok az életük
része, de megbíznak bennem, és jól kijövünk.
Mindketten kiköpött másai az anyjuknak, ugyanolyan élesen ívelő ajkuk
és hatalmas, zöld szemük van.
Miután meghalt, két éjszaka nem aludtam. A szobájában ültem a kék
fotelben, csendben bámultam az ágyát, whiskyt ittam, és közben életünk
elmúlt tizenkét évén gondolkoztam. Bár már korábban őszintébb lettem
volna! Bár elmondtam volna, milyen őrülten szerelmes vagyok belé már az
első találkozásunk óta! Bár sose titkoltam volna! Bár bátrabb lettem volna!
De ez már mind nem segít. Kénytelen vagyok együttélni ezzel.
A halál és a gyász hatalmas, fekete űrje teljesen magába nyelt.
Stephanie olyan sokáig volt az életem része, és most elment. Már csak
attól a tudattól is elnehezül a szívem, hogy többé nem hallhatom a
nevetését, nem láthatom gyönyörű mosolyát és arcát. Lehetséges, hogy a
gyász fizikai fájdalmat okozzon? Mert én úgy érzem.
Azonban nem csak nekem nehéz. Szívettépő látni, ahogy Michael és
Ebony próbál megküzdeni a lánya és a nővére elvesztésével. Már így is sok
mindenen mentek keresztül.
Mindenki képtelen elhinni.
– Jamie! – kiáltják a lányok felém rohanva, amikor belépek az ajtón.
Adelaide rám veti magát, Evie pedig átkarolja a derekamat.
– Sziasztok, kis majmócáim! – ölelem meg őket. Közben Michael és
Ebony is megjelenik a folyosón. – Készen álltok a különleges
kirándulásunkra?
 – Igen! Hallgathatunk zenét a kocsiban, és hozhatom Vaianát? –
könyörög Adelaide, és egy Vaiana plüsst nyom az arcomba.
– Persze és persze – felelem lelkesen.
– Jó téged látni, Jamie – mosolyog Ebony, és miután leteszem Adelaide-
et, megölel. – Épp most főztünk kávét.
– Hogy vagy, Ebs? – kérdezem a lehető legtapintatosabban a lányok
előtt.
Ebony a tőle telhető legnyugodtabb módon félig elmosolyodik.
– Hiányzik – suttogja.
Arcáról egyértelműen leolvasható a fájdalom. Bólintok, közelebb húzom
magamhoz, és puszit nyomok a halántékára.
Amikor bemegyek a konyhába, szürreális érzés, hogy ő már nincs itt az
apja házában, ahol gyerekként, aztán felnőttként is élt. Itt is halt meg,
békésen, egy hideg, januári estén, miközben mellette feküdtem.
– Hogy vagy, Jamie? – kérdezi Michael, és tölt nekem egy kis kávét.
Adelaide és Evie a nappaliban fecseg.
– Csak próbálom túlélni a napokat, egyiket a másik után – felelem, és
leülök az asztalhoz. – Folyton vagy sírhatnékom van, vagy dühös vagyok a
világra. Az idő egy részében azt sem tudom, mit kezdjek magammal.
Az élet kegyetlen iróniája, hogy amióta megnyertem a művészeti
versenyt, több meghívást is kaptam kiállításokra, és keresik a műveimet, de
az egyetlen ember, aki támogatott, hogy kövessem az álmomat, már nincs
itt, hogy láthassa.
– Tudod, Jamie, Stephanie édesanyja, Elaine volt az egyetlen nő az
életemben, akit szerettem – mondja Michael, és leül mellém.
– Stephanie sokat mesélt róla. Elképesztő nő lehetett.
– Ó, igen, különleges volt – feleli. – Az ember érzi, ha ilyen nőre talált.
Egyetértően, szeretetteljesen bólintunk. Igen, ezt az érzést mindketten
ismerjük.
– Amikor kiderült, hogy elragadhatják tőlem, mintha a világom omlott
volna össze. Annyi mindent átéltünk, hogy komolyan képtelen voltam
elhinni.
Mély levegőt veszek. Hihetetlen, hogy Michael és Elaine kapcsolata
mennyire hasonlít a miénkre Stephanie-vel.
Egyszerűen nem igazságos.
– Imádkoztunk, hogy ne következzen be a legrosszabb – meséli.
 – De aztán mégis bekövetkezett. – Kortyol egyet a kávéjából, majd
óvatosan visszateszi az asztalra. – És olyan kurva dühös voltam, Jamie.
Döbbenten nézek rá. Micheal nem szokott káromkodni. Olyan
természetellenesen hangzik a szájából.
– És a rákövetkező években túl sokáig hagytam, hogy a gyász és a düh
felemésszen. Kihatott a kapcsolatomra a lányaimmal és a körülöttem
lévőkkel.
– Nem tudom, mit kezdjek ezzel az érzéssel, Michael. Annyira
szerettem, és most elment. Képtelen vagyok megbirkózni vele – mondom,
és érzem, ahogy a szemem ismét megtelik a szomorúság könnyeivel.
– Én is így érzem. Én is képtelen vagyok elhinni, hogy elment.
De közben mindannyiunknak vigyáznunk kell egymásra. Nem tudunk
rendesen gondoskodni a lányokról, ha mind dühösen rázzuk az öklünket.
Az csak elszigetelne a szeretteinktől.
Bólintok, és végighúzom kezemet az arcomon, hátha ezzel kivédhetem
az újabb könnyeket.
– Mintha csak magunkat látnám bennetek – mondja Michael. – Igaz
kapcsolat volt köztetek. És bár nem akarok tiszteletlen lenni a volt
feleségeddel és a fiaddal szemben, de hála az égnek, hogy mellette voltál az
utolsó tizenkét évben, mert te voltál rá a legpozitívabb hatással.
– Köszönöm, ez sokat jelent.
– Soha nem láttam boldogabbnak, mint akkor, amikor veled volt. A
temetésen mindenki ezt mondta. A búcsúd a képekkel és a zenével, az az
arckép…
A kávém után nyúlok, nehogy teljesen összeomoljak. A temetés volt a
legnehezebb. Összeállítottam egy diavetítést a Steph-ről és a családjáról
készült fotókból Michael Buble Close Your Eyes című dalára, miközben a
róla festett portrém ott állt a koporsón.
A montázs utolsó képe a fiatal, gyermekarcú, szőke Stephanie-t
ábrázolta kábé tizenkét évesen, piros hálóinge ujján margarétákkal. Mellette
egy gyönyörű, elbűvölő nő állt piros, földig érő estélyiben. Hosszú, szőke
haját jobbra söpörte, úgy omlott le a vállán, és a nyakán lévő szoros
gyémánt nyaklánc ragyogott a kora esti fényben, ami beömlött a szobába.
Egy öltözőasztal mellett álltak, rajta egy három részre osztott tükörrel,
parfümös üvegcsékkel, sminkkel, fésűkkel és ékszerekkel. Azonban az volt
rám a legnagyobb hatással, ahogy egymásra néztek. Stephanie azt mondta,
úgy emlékszik, ez az utolsó fénykép az édesanyjáról a betegsége előttről,
amikor még minden rendben volt. Örült, hogy emlékszik arra a napra, de
azt már elfelejtette, min nevettek annyira. Ugyanis a képen egymás felé
fordulva, hangosan nevetnek, és közben érezni a kettejük közti szeretetet.
Anya és lánya.
– Elaine mindig azt mondta, hogy az univerzum tudja, mit csinál, és
igaza volt. De közben kegyetlen is tud lenni, mert nincs annál rosszabb,
mint elveszíteni azt a nőt, akiért annyit harcoltál.
Most már csak annyit tehetünk, hogy támogatjuk egymást.
– Nos, a ti családotok nagyon összetart, és közel álltok egymáshoz. És
idővel… – Elhallgatok. – Sosem fogom elfelejteni, milyen kedvesek
voltatok hozzám a nehéz időkben.
Michael a homlokát ráncolva, zavarodott tekintettel néz rám.
– Jamie, tisztázzunk valamit! – mondja. – Bármi történjék is, te is része
vagy a családunknak, és pont. Boldogabbá tetted a lányomat, mint amilyen
valaha volt, és Evie és Adelaide nem is kívánhatna jobb mostohaapát.
Bármi történjék is, már közénk tartozol.

Ropog a kavics a kerekek alatt, ahogy végigmegyünk az ismerős

felhajtón. A fákon gyönyörű, friss levelek zöldellnek. Ismerős, mégis más.
Még sosem jártam itt tavasszal.
– Ott vagyunk már? – kérdezi Evie a hátsó ülésről.
Felnevetek a klisés mondaton. Azóta kérdezgeti, amióta elindultunk.
– Igen. Itt vagyunk – felelem örvendezve.
– Jeee! Ébredj, Adelaide! Itt vagyunk – üvölti a kis alvó hercegnőnek a
mellette lévő gyerekülésben, akinek oldalra bicsaklik a feje. Vaiana közben
már leesett a földre.
Furcsa volt idetelefonálni.
Mind ismerték Stephanie-t: Avril, a recepciós, a főpincér, a szobalány –
mindkettőnket ismertek. Oly sokáig jártunk ide, de egyszer sem
kérdezősködtek, nem ítélkeztek. Bizonyára tisztában voltak a helyzettel, de
mindig udvariasak és barátságosak voltak.
A barátainkká váltak.
Úgy tűnt helyesnek, ha tudatom velük a történteket.
Olyan szomorúsággal fejezték ki a részvétüket, amire nem számítottam,
majd pár héttel később visszahívtak, és megkérdezték, eljönnék-e ma
hozzájuk. Akartak valamivel kedveskedni „a lánynak, aki szeretett náluk
megszállni”.
 Leparkolunk, és a gyerekek kiugranak a kocsiból. Evie felszalad a
lépcsőn a recepcióhoz, miközben Adelaide a kezemet fogva utánasiet.
Amikor belépek az ajtón, Avril elém jön a pult mögül, és megölel. Alig
változott azóta, hogy először találkoztam Stephanie-vel. Rövid haja most
már őszes, de továbbra is ugyanazt az ötvenes éveket idéző, piros keretes
szemüveget viseli. A kandallónál felsorakozott lányok felé fordul, és
megjegyzi, mennyire hasonlítanak az édesanyjukra. A mindig rendezett
Ebony mára mindkettejükre kantáros nadrágot adott, amiben elképesztően
aranyosan festenek. Mindketten Stephanie világosszőke haját örökölték, de
az övék enyhén göndörödik.
Pár percig elbeszélgetünk Avrillel, aki elmondja, mivel készültek Steph-
nek, ami nagyon kedves tőlük, biztosan imádná.
Ahogy kilépünk az épületből, a napfény áttör a felhőkön. Ez mindig
lenyűgöző látványt nyújt a dombok fölött. Az ember éppolyan
jelentéktelennek és kicsinek érzi magát, amilyen valójában. Hagyom, hogy
a gyerekek szabadon odarohanjanak a fához a füvön. A fa sem változott
semmit, amióta idejárok. Nem tudom, mennyi idős lehet, de öregnek tűnik,
vastag törzzsel, burjánzó gyökérzettel és durva felületű kéreggel. Fenséges
és tiszteletet parancsoló, ahogy az ágak a szélben lengedeznek.
Észreveszem az alatta lévő, Heathwood Hallra néző padot. Ez ugyanaz a
pad, amin Stephanie-vel ültünk azon a hideg, októberi estén, amin
megismertük egymást.
Azon az estén, amikor beleszerettem.
A gyerekek egyenesen odarohannak, felugranak rá, és onnan lóbázzák
izgatottan a lábukat. Mintha a padot letakarították, kicsinosították volna,
vaskos lábai és karfái most sötét tölgyszínben pompáznak. Azonban a
legújabb kiegészítése a háttámla közepén húzódik.
Apró, aranyszínű csavarokkal egy kis aranytáblát erősítettek rá, amire
feliratot véstek: Stephanie-nek, aki azon az úton találkozott szembe a
sorsával, amelyiken igyekezett elkerülni.

Mintha csak egy hét telt volna el az óta az este óta. Hogy lehet, hogy
elment? Leülök a padra, felkapom a lányokat, és szorosan magamhoz
húzom őket.
– Ez anyu padja, Jamie? – kérdezi Evie.
– Igen – felelem. – Régebben szerettünk itt üldögélni, ez volt az egyik
kedvenc helyünk.
 – Hiányzik – mondja Evie, és a mellkasomba fúrja a fejét.
Kifújom a levegőt, igyekszem nem kiborulni előttük.
– Tudom, szívem – mondom. – Nekem is hiányzik. Nagyon szeretett
titeket.
– Ehetünk édességet?
Felnevetek, és a zsebembe nyúlok a finomságért, amit hoztam nekik.
– Gyertek, van itt még valami, amit szeretnék megmutatni nektek.
Megfogom a kezüket, és visszaindulunk az épület felé.
– Tetszik a néni a tetején – lelkesedik Adelaide, miközben az édességet
majszolja. – Épp olyan szép, mint anyu.
– Így van – nézek a szökőkút tetején lévő lányra. Az évek alatt már
annyiszor láttam. Még mindig itt van, fújja a hangszerét, közben táncol, és
jól érzi magát. – Édesanyátok nagyon szerette ezt a szökőkutat. Ami azt
illeti, lényegében itt találkoztunk – mesélem.
– Mondtad neki, hogy szép? – kérdezi Adelaide kuncogva.
Felnevetek.
– Valami olyasmi.
Ó, a gyermeki ártatlanság! Istenem, bár megmondtam volna neki!
Aztán hirtelen bugyogás hallatszik a semmiből. A nyikorgó csörgedezés
megrémíti Adelaide-et, aki a lábamba kapaszkodik.
– Mi ez a hang, Jamie? – kérdezi Evie.
A szökőkút életre kel, rövid, szórványos vízsugarak lőnek ki a tetejéből,
majd pár másodperc után a víz a magasba tör, és vízesésként hömpölyög le
három szintjén.
Gyönyörű. A lányok izgatottan visítanak, amikor a vízpermet az arcukat
éri.
A tíz év alatt, amíg ide jártunk, a szökőkút egyszer sem volt
bekapcsolva. Cipősarkak kopogását hallom, mire megfordulok.
Avril tart felénk mosolyogva.
– Mindig azt kérdezgette: „Miért nem kapcsolják be soha a szökőkutat?”
Úgyhogy úgy gondoltuk, most bekapcsoljuk önnek és a lányoknak.
Odalépek hozzá, és átölelem.
– Köszönöm – mondom könnyes szemmel. – Átkozottul tetszene neki.
Amikor Avril kibontakozik az ölelésből, könnyektől csillogó szemmel
elmosolyodik.
– És most ki kér egy kis forró csokit? – kérdezi.
– Én! – kiáltják egyszerre a lányok.
 Avril kézen fogja és bekíséri őket az ajtón.
– Maradjon csak, amíg jólesik, Jamie! – mondja. – Jól megleszünk
addig.
Hálásan bólintok a kedvességéért. Figyelem, ahogy visszasietnek az
épületbe, majd visszafordulok az előtte lévő tér felé.
Minden csendes és gyönyörű.
Csupán a szökőkút megnyugtató, esővízszerű fehér zaját hallani.
Veszek pár mély levegőt. A gyász még nem enyhült.
Mindennap fáj. Ez a szökőkút, az a fa, a fenti szoba – ez mind ő.
És mi.
Előveszem az iPodot a zsebemből, beteszem a fülhallgatót, megnyitom a
dalok listáját, lehunyom a szemem, úgy gördítek végig rajta.
– Oké, Stephanie – mondom hangosan. – Lássuk, mit tartogatsz
nekem…
Pár másodperc után véletlenszerűen rányomok egy dalra, és felcsendül
egy dallam, amit már oly sokszor hallottam. Egy ikonikus filmből van,
azonnal felismerem. Igazi klasszikus.
A vonósok hangja egyre erősödik, majd rázendít a jól felismerhető ének.
Mosoly terül szét az arcomon. Halkan felnevetek, kinyitom a szemem,
és felnézek az égre.
A Bee Geestől a More Than A Woman.
 Kérdések olvasókörök számára
1. A Veled az évek szokatlan szerelmi történet abból a szempontból,
hogy a főszereplők egészen a történet végéig másokkal vannak együtt. Mit
gondolsz erről? Miben hasonlít/tér el más romantikus
történetekre/történetektől, amiket olvastál?
2. A történetnek két nézőpontszereplője van. Mit gondolsz erről a
megoldásról? Volt olyan szereplő, akinek a történetét jobban szeretted
olvasni?
3. Stephanie és Jamie véletlenül találkoznak. Mit gondolsz a sors, a
választás és a körülmények szerepéről a könyvben?
4. A zene és a művészet fontos szerepet tölt be Stephanie és Jamie
kapcsolatában. Szerinted a szereplők mit akartak ezekkel kifejezni?
5. Stephanie és Jamie kapcsolata érzelmi viszonyként indul.
Szerinted ez rosszabb, mint egy testi kapcsolat? A hűtlenség
szempontjából egyforma a kettő, vagy az egyik megbocsáthatóbb, mint a
másik?
6. Az, hogy Jamie apja kiskorában otthagyta őket, Stephanie pedig azt
hiszi, hogy a szüleinek tökéletes volt a házasságuk, mindkettejükben mély
nyomot hagy. A szüleik mennyiben befolyásolták a hozzáállásukat a
kapcsolataikhoz?
7. Stephanie elég sokat változott a regény alatt. Személyes fejlődése
mennyiben befolyásolta a kapcsolatát Matt-tel? Ha az emberek változnak,
lassan különbözni kezdenek egymástól?
8. Stephanie és Jamie nem szívesen szakítják szét a családjukat.
Együttérzel a helyzetükkel? Lehetett azonosulni a szereplőkkel?
9. Stephanie-nek és Jamie-nek jobban kellett volna igyekeznie, hogy
megmentsék a házasságukat? Hogyan érzel Matt-tel és Helennel
kapcsolatban a regény végére?
10. Végig szurkoltál Stephanie-nek és Jamie-nek, hogy összejöjjenek?
Változott a Mattről és Helenről alkotott véleményed a regény folyamán? A
szereplők, akiknek szurkoltál, hogy együtt legyenek, változtak?
11. Szerinted Steph-et és Jamie-t egymásnak szánta a sors?
Miért? Mit mond a regény „az igaziról”? Egyetértesz vele?
12. Mit gondolsz a könyv végéről?
 Köszönetnyilvánítás
Sarah Hornsley, te valóban tökéletes ügynök vagy. Köszönöm, hogy az
út minden egyes lépésénél velem voltál. Te vagy a legnagyobb szurkolóm,
nem tudom, mihez kezdenék nélküled.
Köszönöm a hihetetlen szerkesztőmnek, Katie Seamannek, akinek már
attól a pillanattól kezdve, hogy találkoztam vele, rengeteg kreatív ötlete volt
a regényhez. Köszönöm az elképesztő útmutatásodat és a Beyoncé
inspirálta szerkesztői megjegyzéseidet. Hatalmas köszönet az Ebury egész
csapatának, akik segítettek valóra váltani ezt az álmot. Tessa Henderson és
Stephenie Naulls – köszönöm, hogy végigsegítettetek ezen a könyvön, hogy
az olvasókhoz kerülhessen.
Milliónyi köszönet az összes író barátomnak, akik túl sokan vannak
ahhoz, hogy mindannyiukat fel tudjam sorolni. De külön köszönetet
érdemel Sasha Wagstaff, akinek az elmúlt években tanúsított végtelen
támogatása felbecsülhetetlen volt. Isabelle Broom, köszönöm, hogy ilyen
bajnok és lenyűgöző ember vagy.
Ezt a regényt nem tudtam volna megírni három terapeuta segítsége
nélkül (imádják a háromszögeket). Köszönöm a pszichológus dr. L. J.
Carternek, aki még 2016-ban találkozott velem egy Teeside Park-i
kávézóban, és segített megalkotni azt az összetett karaktert, aki végül
Stephanie lett. Sosem fogom elfelejteni, hogy úgy beszélt róla, mint egy
valós személyről.
Köszönöm a klinikai szakpszichológusnak (és kelletlenül dr.) Vicky
Jervisnek. Nem tudom, hány „tanulmányi kiruccanást” tettünk a pubokban,
de biztos senki nem hinné el, hogy tényleg végig csak pszichológiáról
beszélgettünk. Köszönöm Amanda Whartonnak, hogy segített emlékezni, ki
vagyok.
Bizonyára nekem vannak a legjobb, legtámogatóbb barátaim, akikre
csak az ember vágyhat, és nehéz lett volna megírni ezt a könyvet Dawn
Chaplin, Laura Knights, Andrea Bruce és Caroline Wilkinson nélkül.
Hatalmas köszönet a bármikor hívható „orvoscsapatomnak”, akik
hagyták, hogy végtelen mennyiségű kérdéssel bombázzam őket egy halom
bonyolult témáról. Dr. Rebecca Odedun, dr. Tom Poulton és dr. Ross –
együttérzésetek, szakértelmetek és elhivatottságotok aziránt, amit csináltok
több mint csodálatra méltó. Köszönöm Fin O’Learynek, hogy bármilyen
teljesen random témában a rendelkezésemre állt.
 Köszönöm gyerekkori barátaimnak, Leanne Weldrake-nek és Melissa
Martinnak – akik a legbátrabb, leginspirálóbb emberek közé tartoznak.
Köszönöm, hogy találkoztatok velem azon a napos estén a Black Bullban
két évvel ezelőtt, és megosztottátok velem a történeteteket.
Köszönöm a tervező/művész, egyedülálló Steve Dobsonnak.
Sajnálom, hogy olyan sokáig faggattalak a művészetről. El sem hiszem,
hogy már nekem is saját, tájékozott véleményem van ezekről a dolgokról –
#ArtChat. Végtelen köszönet a sok segítségért, amit ehhez a regényhez
nyújtottál. Hálával tartozom a nagyszerű portréfestőnek, Paul Bennettnek,
aki szintén rászánta az időt arra, hogy segítsen a művészeti kutatásokkal.
Gisborough Hallnak a gyönyörű, észak-yorki lápvidéken – köszönöm,
hogy körbenézhettem és inspirációt gyűjthettem a könyvhöz. Ha bárki
kíváncsi, hogyan néz ki Heathwood Hall a fejemben, akkor így.
Köszönöm az összes csodálatos olvasónak, értékelőnek, elképesztő
bloggernek, mindazoknak, akiket nem ismerek, de írnak nekem az éjszaka
közepén, mondván, képtelenek letenni a könyvemet. Miattatok csináljuk
mindezt.
Szeretném megköszönni a 2018-as év megpróbáltatásainak,
nehézségeinek, gonoszainak, akadályainak és bonyodalmainak, amiért
hatalmas erővel lecsaptak. Erősebbé, bölcsebbé és sokkal jobb íróvá
tettetek.
Köszönöm a gyerekeimnek, az én kis harcosaimnak. Minden egyes nap
ösztönöztök a bátorságotokkal, az egyéniségetekkel és a szívósságotokkal.
Köszönöm, hogy az „epikus csapat” tagja lehetek – máshol nem is lennék
szívesebben. Csók!
Hallgasd meg Stephanie és Jamie dalait Spotifyon.
A keresőbe írd be: The Day We Met by Roxie Cooper.

Bohemian Rhapsody – Queen

I Don’t Want to Miss a Thing – Aerosmith
Common People – Pulp
That Don’t Impress Me Much – Shania Twain
Nothing’s Gonna Stop Us Now – Starship
Only Love Can Hurt Like This – Paloma Faith
Wicked Game – Chris Isaak
You Do Something To Me – Paul Weller
Crazy in Love – Beyonce
Lucy In The Sky With Diamonds – The Beatles
Billie Jean – Michael Jackson
Beat It – Michael Jackson
And I Am Telling You I’m Not Going – Dreamgirls
Feel – Robbie Williams
Maybe I’m Amazed – Paul McCartney
More Than Words – Extreme
You Don’t Have To Say You Love Me – Dusty Springfield
Addicted To Love – Robert Palmer
U Got The Look – Prince
Whatever – Oasis
I Walk The Line – Johnny Cash
Unchained Melody – The Righteous Brothers
Nothing Compares 2U – Prince
Let It Be – The Beatles
Don’t Give Up On Me – Solomon Burke
Stop Me If You Heard This Before – The Smiths
Purple Rain – Prince
Thinking Out Loud – Ed Sheeran
Wuthering Heights – Kate Bush
It Ain’t Over Till It’s Over – Lenny Kravitz
Be My Baby – The Ronettes
Love Is An Open Door – Frozen
You’re Still The One – Shania Twain
Close Your Eyes – Michael Bublé
More Than A Woman – The Bee Gees
Tartalom
ELSŐ RÉSZ
ELSŐ FEJEZET
MÁSODIK FEJEZET
HARMADIK FEJEZET
NEGYEDIK FEJEZET
ÖTÖDIK FEJEZET
HATODIK FEJEZET
MÁSODIK RÉSZ
HETEDIK FEJEZET
NYOLCADIK FEJEZET
KILENCEDIK FEJEZET
TIZENKETTEDIK FEJEZET
TIZENHARMADIK FEJEZET
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
TIZENHATODIK FEJEZET
TIZENHETEDIK FEJEZET
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
HARMADIK RÉSZ
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
HUSZADIK FEJEZET
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
HUSZONHARMADIK FEJEZET
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
HUSZONHATODIK FEJEZET
HUSZONHETEDIK FEJEZET
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
HARMINCADIK FEJEZET
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
NEGYEDIK RÉSZ
HARMINCHARMADIK FEJEZET
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
HARMINCHATODIK FEJEZET
HARMINCHETEDIK FEJEZET
Kérdések olvasókörök számára
Köszönetnyilvánítás
Hallgasd meg Stephanie és Jamie dalait Spotifyon.
 Megjegyzések
[←1]
Utalás Shania Twain That Don’t Impress Me Much című számára – (a ford.)