Fordította

Getto Katalin

Ez a regény fikció. A nevek, személyek, helyek, történések a szerző fantáziájának

teremtményei, nem tekintendők valóságosaknak. Bármely hasonlóság valós
eseményekkel, helyekkel, szervezetekkel, élő vagy elhunyt személyekkel teljességgel a
véletlen műve.

A fordítás alapjául szolgáló kiadás

Joanna Goodman: The Home for Unwanted Girls

Published by arrangement with the Beverley Slopen Literary Agency, Toronto,

Canada.
Copyright © 2018 by Joanna Goodman
Hungarian translation © Getto Katalin, 2019
Borítófotó © Mark Owens / Arcangel Images

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője

Felelős szerkesztő Palkó Katalin
Olvasószerkesztő Györke Mária
A borítót az eredeti alapján Oláh Gábor tervezte
Műszaki szerkesztő Kállai Dávid

ISBN 978-963-433-669-3

Az elektronikus verziót készítette

eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
Egy jelentéktelen virágról, mely rejtőzködve nyílik a
magányos vadonban
Bár apró vagy és gyomnak látszol,
vadnak és mellőzöttnek,
ki szépre vágyik, téged is szeret,
s én letérdelek előtted.

Mert gyakorta, rejtve, akár te,

szerény öltözet alatt,
nagyobb szépséget találni,
mely túlcsillog királyi palástokat.

És mind e szerénység, akár te,

csak virágzik észrevétlenül,
tökéletességet nem céloz,
magában van, akár én, egyedül.

John Clare
(Babiczky Tibor fordítása)
 PROLÓGUS

1950
Aki magot vet, életet vet. Maggie apja gyakran idézte ezt a
szólást kedves Mezőgazdasági Évkönyvének 1940–48-as
kötetéből. Valóban, Maggie apja olyan szent odaadással szórja el
a magvakat a földbe, ahogy a pap imádkozik. A faluban úgy is
ismerik, a Magvető – kicsit fellengzős név, de kétségtelenül illik
rá. Maggie örömmel gondol arra, hogy ő a Magvető lánya, ami
egyfajta rangot kölcsönöz neki, azaz kölcsönzött egykor. A
tartomány angol és francia lakói folyton versengtek az
elsőségért, akárcsak Maggie családjának angol és francia ága,
melyek szigorúan elkülönültek egymástól. Maggie már
kisgyerekként rájött, hogy állást kell foglalnia, el kell köteleznie
magát valamelyik ág mellett. Az apjáét választotta.
Kicsi korában az apja növénytermesztési szakkönyvekből
olvasott fel neki, amelyekből csinos gyűjteménnyel
rendelkezett. A Kertészek rovarhatározóját szerette a legjobban.
A legelső oldalon olvasható versikét kívülről tudta. Örüljön, ki
rózsán bogarat nem lát, mert ki bogarat lát, nem szed rózsát.
Más gyerekeknek altatódalokat dúdoltak, az ő esti meséi
azonban a magvakról és a kerti munkákról szóltak. Hogyan
hozta el Almamag Jancsi a magvait a pennsylvaniai
almaborprésekből, hogyan gyalogolt kilométereken át, miként
gondozta a gyümölcsöseit és osztotta meg termését és növényeit
a telepesekkel és az indiánokkal. Gregor Mendelről, az ausztriai
szerzetesről is sokat hallott, aki borsót vetett a kolostorkertben,
és minden növénynemzedéket gondos tanulmányoknak vetett
alá, és akinek a feljegyzései apja szerint megalapozták mindazt,
amit ma a genetikáról és az öröklődésről tudunk. Az ilyen
sikertörténetek, mutatott rá az apja, mindig egyetlen
magocskával kezdődnek.
– Hogyan csinálod a magvakat, amiket eladsz? – kérdezte egy
alkalommal Maggie.
Apja úgy nézett rá, mint aki sértve érzi magát a kérdés miatt,
és így felelt:
– Nem én csinálom a magvakat, Maggie. Hanem a virágok.
Ez volt az, amit apja a leginkább csodált a virágokban: hogy
képesek szépséget teremteni. A törékeny hajtás növekedésnek
indul, aztán felveszi a levél alakját és a virág színét, és bőséges
gyümölcsöt hoz. Ha az ember elnézi a tenyerén a
legközönségesebb kis magocskát, a jövendő csodát látja benne.
Azt is nagyra becsülte az apja, hogy a magok olyan
kiszámítható módon viselkednek. A kukorica például mindig
kilencven nap alatt érik kifejlett növénnyé. Élvezte, hogy
megbízhatott az efféle dolgokban, noha persze a növények sem
egészen tökéletesek, nagy ritkán korcsok is megjelenhetnek
köztük, ami roppant módon zavarta; ilyenkor képes volt egész
éjjel fel s alá járkálni, mintha az a magocska egyenesen árulást
követett volna el ellene.
 Történetei, amelyek kisgyerek korában mindig
megnyugtatták Maggie-t, és most, amikor a furcsa ágyban
kellett aludnia és ebben a furcsa testben léteznie, még nagyobb
szüksége volt a vigasztalásra. Tizenhat évesen, íme, neki is lett
egy magocskája, amely odabent, a testében növekedett, sőt
szinte teljesen érett volt már. A baba jókedvűen mocorgott és
rugdosott, lábát-könyökét Maggie hasfalának feszítette, folyton
emlékeztetve a lányt teste rémisztő átalakulására, ami szégyent
hozott rá, és fenekestül felforgatta kényelmes életét.
Odakint már sötétedik. Maggie csak rövid délutáni
szunyókálásra vonult vissza a hálószobájába, de most már
bizonyosan vacsoraidő lehet, ő pedig még mindig idefent hever.
Egyik kezét a hasára csúsztatja, és érintésére a baba máris
megkezdi különös akrobatamutatványait. Maggie nem bánja;
legalább nincs többé egyedül ezen a helyen.
Nagynénje vacsorázni hívja. Maggie nagyot nyújtózik.
Kelletlenül felkapcsolja a lámpát, kikászálódik az ágyból, és
lefelé indul a lépcsőn, hogy találkozzon velük.
Vasárnap este van, marhasültet tálaltak vacsorára,
burgonyával, borsóval, sárgarépával. Egy üveg bort is
kinyitottak a felnőttek számára. Frissen sült kenyér, lágy vaj, só,
bors került az asztalra. A szülei érkeztek látogatóba. Maggie
örült, hogy viszontlátja az apját, aki nagyon hiányzik neki, noha
észrevehetően megváltozott a viselkedése vele szemben. Látja
az apján, hogy szeretne derűsnek mutatkozni, de kék szeme
elsötétül, akárhányszor csak ránéz, ami egyébként nem fordul
elő túlságosan gyakran. Apja igyekszik úgy tenni, mintha
megbocsátott volna neki, nem sok sikerrel. Nem tehet róla, úgy
érzi, a lánya elárulta.
 Maggie elnézi a nagybátyját, amint az szertartásosan megfeni
a kést, és vékony, rózsaszínű szeleteket vág a marhasültből,
amelyből kevés vér szivárog a fehér porcelántálra. A húgai
sugdolóznak és kuncognak, de ő nem tart velük. Valaki azt
kérdezi, van-e torma. Maggie egyszer csak valami meleget érez
a combja között, meleg folyadékot, épp akkor, amikor az anyja
így szól: – Tabarnac, elfelejtettem kihozni a tormát.
Maggie érzi, hogy csuromvizes a ruhája. Arca ég a szégyentől.
Szeretne felszívódni, elsurranni az asztal mellől, hogy a
mosdóba szaladjon, de az áradat nem áll el. – Bepisiltem –
motyogja végül, és feláll. A folyadék, amelynek meglepő módon
nincs semmilyen szaga, még mindig ömlik a lába közül, és
tócsába gyűlik a nagynénje parkettáján.
Rémülten az anyja felé fordul. A húgai döbbent arccal
bámulják csatakos ruháját. Végül Deda néni felkiált: – Elfolyt a
magzatvize!
Nicole, a kisebbik húga sírva fakad. Maman és Deda
felugranak az asztaltól. A két férfi döbbenettől némán, zavartan
állnak fel székükről. Gyámoltalanul várják az asszonyok
utasításait.
– Megindult a szülés – mondja nyugodtan maman.
– Most? – kérdi Maggie apja, és a feleségére pillant a jókora,
frissen vágott marhaszelet felett, amely ott trónol a hosszú
fenyőfa asztal közepén. – Azt hittem, hátravan még egy hónap.
– Azt nem lehet olyan pontosan kiszámítani – torkolja le
maman. – Jobb, ha hívod dr. Cullent. Mondd meg neki, hogy a
kórházban várjuk.
– Most mi lesz? – kérdezi Maggie. Senki sem készítette fel
arra, ami következik.
 Deda odasiet hozzá, és párnás karját Maggie válla köré fűzi.
– Nincs semmi baj, cocotte – csitítja. – A baba kicsit korábban
jön, ennyi az egész.
Soha, senki nem mondja azt, hogy a „babád”. Mindig csak „a
baba”. Még maga Maggie is úgy gondol rá, hogy „a baba”. Mégis,
a sok galiba ellenére, amit okozott, Maggie-nek valahogy nem
akaródzik még elengednie a babát. Egész eddig úgy gondolt rá,
mint valami szövetségesre, vagy egy talizmánra, nem úgy, mint
a jövőbeli gyermekére. Ehhez még mindig túlságosan fiatal;
nem igazán tudja beleélni magát az anyaság gondolatába.
Egyébként erre nincs is szükség. Az, hogy a baba ma este
megszületik, a számára egyetlen dolgot jelent: kiszabadul a
nagynénje fogságából, és végre hazamehet a nagybátyja
farmjáról.
Hirtelen erős összehúzódást érez a hasában. Felnyög a
fájdalomtól.
– Kezdődik – mondja az anyja. Kezdődik.
 ELSŐ RÉSZ

Gyommentesítés
1948–1950
Az évelő gyomoktól, különösen a húsos levelűektől, úgy
szabadulhatunk meg a legkönnyebben, ha hagyjuk
zavartalanul növekedni őket egészen virágzásig, aztán
kiszedjük őket, és jó vastag rétegben a talajra terítjük…

HASZNOS TANÁCSOK KERTÉSZEKNEK

 ELSŐ FEJEZET

1948
– No valld csak be, Magvető, hogy Duplessis-re szavaztál!
A kitörő kacagás robaja egészen a padlásig felhallatszik, ahol
Maggie méri és számlálja a magvakat. Duplessis
miniszterelnököt nemrégiben választották meg, és a boltban
még mindig erről folyik a szó. Maggie egy maréknyi magot tesz
a mérlegre, és hegyezi a fülét, hogy hallja, miről beszélnek
odalent.
– Gyerünk, Magvető! – kötekedik az egyik gazda. – Nincs ezen
mit szégyellni!
Maggie abbahagyja a számlálást, és a lépcső tetejéhez
kuporodik, hogy hallja, mit beszélnek a felnőttek. Két éve,
tizenkét éves kora óta minden hétvégén segít az apjának: leméri
és kis papírtasakokba csomagolja a vetőmagokat. Elég fárasztó
munka, főként azért, mert a nagyobb magokat szemenként kell
kiszámolni, de Maggie szívesen csinálja. Szeret itt lenni az apja
boltjában; ezt a helyet szereti a legjobban a világon. Azt tervezi,
hogy egyszer majd odalent, az eladótérben fog dolgozni, és
átveszi a boltot, amikor az apja visszavonul.
 Minőségi Vetőmag – így hívják a boltot, és a cégtáblán francia
nyelvű felirat is olvasható: Semence Supérieur. Nagyjából félúton
található Cowansville és Dunham között, ahol élnek, vagy
hatvanöt kilométerre Montrealtól. A cégtábla azért kétnyelvű,
mert az apja szerint Québecben ez nélkülözhetetlen ahhoz,
hogy menjen az üzlet. Senkit sem rekeszthet ki az ember.
Maggie néhány lépcsőnyivel lejjebb húzódik, hogy közelebb
legyen az eseményekhez. A bolt nyirkos levegőjében a műtrágya
illata terjeng, amit nagyon szeret. Szombat reggelenként,
amikor belép a boltba, mélyen beszívja ezt a szagot, néha pedig
belefúrja a kezét a hűvös humuszba, ahol új magok csíráznak
apró agyagedénykékben, csak hogy földszagú maradjon az ujja,
amit egész nap szagolgathat. Maggie számára ez maga a
boldogság.
Az üzletben olyan nélkülözhetetlen áruféleségek kaphatók,
mint a műtrágya vagy a rovarirtó szer, de Maggie apja büszke
rá, hogy olyan ritka magvakból is impozáns készlettel
rendelkezik, amelyeket sehol másutt nem árulnak a környéken.
Önmagára úgy tekint, mint az élet forrására, ám
elbizakodottságát mérhetetlen munkaszeretetével igyekszik
jóvátenni. Beszélgetések alkalmával mindig megtalálja a
megfelelő arányt szarkazmus és udvariasság között, így a
gazdák nemcsak a vetőmagért térnek be hozzá, hanem mert a
növénytermesztés mellett a politika terén is igazi szakértőnek
tartják. Az olyan napokon, mint ez a mai is, a bolt nem csupán
üzlethelyiségként, hanem egyfajta fórumként is működik. A
hátsó falon apró, négyzet alakú fiókok sorakoznak, mindegyik
színültig tele vetőmaggal. A kukorica, a búza, az árpa, a zab meg
a dohány hatalmas hordókban sorakozik egymás után. A földön
nagy zsákokban áll a birkatrágya, a csontliszt, a komposztáló
adalék, a műtrágya. Mellettük fából készült tartókban
facsemeték és cserjék. A polcokon mindenféle porokkal telt
zacskók és permetszórók sorjáznak: DDT és más rovarirtó
szerek. Amit itt a gazdák nem találnak meg, az nem is létezik.
– Azon a napon, amikor az Union Nationale-ra adom a
szavazatomat, bezárom ezt a boltot – jelenti ki az apja nagy
merészen, és bajuszának két felfelé kunkorodó hegye mintha
nyomatékot adna szavainak.
Apját mintha valami magnetikus aura venné körül. Kék
szemével, hollywoodi módra pödrött bajuszával filmcsillagnak
is elmenne, olyan jóképű. Haja ritkul már – mindig is ilyen
ritkás volt, már húszéves korában is –, de a kopaszság inkább
méltóságteljes megjelenést kölcsönöz neki. Maggie szemében ez
is apja kifinomult megjelenését hangsúlyozza. Nyáron
lenvászonból készült öltönyt visel, télen pedig tweedzakót és
puhakalapot, és House of Lords szivart szív, amelynek mesés
illata a ház minden szegletébe beivódik. Még a neve is valóságos
muzsika: Wellington Hughes.
Wellington büszkén, dacosan felszegi az állát, és így szól:
– Az az ember bűnöző és zsarnok. – Folyékonyan beszél
franciául, mivel a kétnyelvűséget nélkülözhetetlennek tartja az
üzleti életben.
Maggie apja rendkívül befolyásos embernek számít a helyi
farmerek közösségében, ezért érthető, ha azt várnák tőle, hogy
támogat egy olyan politikust, mint Duplessis, aki nagyra
értékeli, sőt támogatja a mezőgazdaságot. Csakhogy Wellington
büszke arra, hogy angol anyanyelvű, és nyíltan
szembehelyezkedik Duplessis-vel, mivel úgy véli, ő is azok közé
tartozik, akik miatt a francia nyelvű közösség tagjai ma is
zömmel iskolázatlanok, és a sötét középkorban élnek. Csak
azért hallgatja türelemmel vásárlóinak politikai hőbörgését,
mert megtiszteltetésnek veszi, hogy azok éppen az ő üzletében
tárgyalják meg ügyes-bajos dolgaikat. Wellington nagyra becsüli
a támogatásukat és a hűségüket. Amikor azonban Maurice
Duplessis neve szóba kerül, pír önti el máskor oly halvány
orcáját, és hangja a megszokott hangfekvésénél vagy két
oktávval feljebb csúszik.
– Tudjuk, hogy rá szavaztál, Hughes – kötekedik Jacques
Blais. Nevét – Hugh – úgy ejti: júz. – Kell neked az a
mezőgazdasági hitel. Ha nekünk jól megy, neked is jól megy,
nem igaz?
– Az én üzletemet nem érinti, hogy az a felfuvalkodott alak
hatalomhoz jut-e vagy sem – jelenti ki nyomatékkal Maggie
apja. – Az anélkül is virágzik.
– Bagoly mondja verébnek… – motyogja Bruno Roy, mire a
többiek felkacagnak.
– Bennetek, québeci franciákban nincs semmi hazafias érzés
– jelenti ki az apja, szinte áhítattal ejtve a „hazafias” szót, mint
aki számára ez a szó a legmagasztosabb a világon.
– Maudit anglais – tréfálkozik Blais. Szavait a bejárati ajtó
felett függő kis harang csilingelése szakítja félbe.
A férfiak mind az ajtó felé fordítják fejüket, és elhallgatnak,
amikor meglátják, hogy Clémentine Phénix lép az üzletbe. Az
előbbi kedélyes hangulat elillan, helyét különös feszélyezettség
veszi át.
– Kellene egy kis DDT – mondja a nő; rekedtes hangja,
nyugtalanító jelenléte szinte elektromos feszültséget kelt a
helyiségben. Ahogy azt mondja, „kellene”, az a legkevésbé sem
kérésként, inkább kihívásként hangzik.
Maggie apja a szekrényhez lép, amelyben a rovarirtó szereket
tárolja. Kivesz egy doboz DDT-t, és szó nélkül a nő elé teszi.
Feszélyezettségük, lopott pillantásaik elárulják, hogy van köztük
valami feszültség, de Hughes a következő pillanatban már el is
fordul, és otthagyja a nőt. Talán csak a hívatlan vendégnek szóló
néma figyelmeztetésnek szánta azt az átható pillantást.
A Phénix család a Maggie családjának birtokával szomszédos
földterületen gazdálkodik. Kunyhójuk ott áll a kukoricaföldön.
Apja és a szomszédos család között egyfajta kiszorítósdi folyik.
Wellington úgy érzi, birtoka értékét számottevően rontja a
nyomorúságos kunyhó közelsége. A kukoricaföld a Phénix
gyerekeké, de ez minden tulajdonuk, egyebük sincs. Nyáron a
csemegekukorica és az eper adja fő bevételi forrásukat. Télen
Clémentine öccse, Gabriel egy montreali gyárban dolgozik.
Jelenleg csak a három testvér él a kunyhóban – Clémentine,
Gabriel és Angele –, valamint Clémentine négyéves kislánya,
Georgette, akit előző, válással végződő házasságából hozott. A
család többi tagja – a szülők és két másik lánytestvér – évekkel
azelőtt autóbaleset következtében vesztették életüket.
Clémentine a többi kuncsaft vihogásáról tudomást sem véve
követi Wellingtont az elülső pulthoz; nyilván hozzászokott már
az ilyesmihez. Válása miatt páriává vált a kis katolikus városka
közösségében, amely a válást nemcsak bűnnek tartja, hanem
törvényes voltát sem ismeri el. Egészen Ottawáig kellett mennie,
hogy elintézhesse. Cselekedete az olyan álszent, önelégült
falusiak szemében, mint amilyen Maggie anyja is,
jóvátehetetlen bűnnek számít.
 – Két dobozzal kérek – mondja Clémentine, és két kemény,
barna karját összefonja a mellén.
Napbarnított bőrét szeplők borítják, arca sosem látott
festéket, hosszú, aranyszőke hajfonatát úgy dobja hátra, mint
valami vaskos kötelet. Maggie így, a szokásos nőies holmik és
kellékek nélkül is gyönyörűnek találja. Valahogy egyszerre
nőies és fiúsan vagány; megnyerően szép vonásait szigorú
arckifejezése teszi keménnyé, az előnytelen, krumpliszsákra
emlékeztető kezeslábas, amely csak két tömör, izmos karját
hagyja szabadon, alakjának minden nőies vonását elrejti.
Maggie-t valamiért mégis lenyűgözi a lány. Van valami
csendes dac abban, ahogy a férfiak társaságában viselkedik.
Nincs semmije, ami általában a nő létét igazolja – se férje, se sok
gyereke, pénze –, mégis képes irányítani a családot és
biztosítani a megélhetésüket.
– A kukoricabogár felzabálja a termést – magyarázza
Clémentine, arra az esetre, ha netán valaki
alkalmatlankodásnak érezné a jelenlétét.
Wellington ismét keresztülvág az üzlethelyiségen, hogy
hozzon még egy doboz DDT-t. Ingerültnek látszik. Hirtelen
felpattan az ajtó, és Gabiel Phénix lép a boltba. Fesztelenül
viselkedik, láthatóan cseppet sem zavarja a gazdák élénk
figyelme.
Maggie az elmúlt nyár óta nem látta Gabrielt. Elakad a
lélegzete, amikor a fiú belép. Gabriel az ősszel Montrealba
költözött; Maggie szinte látja, ahogy gyerekként nyurga lábaival
rohan a szántóföldön át, a válla még keskeny, angyalarca kerek
– most viszont egy férfi tért vissza a gyermek helyett. Tizenhat
éves lehet. Szőke haja hullámokba fésülve, szürke szeme villog,
mint a borotvapenge. Arccsontja ugyanolyan kiugró, ajka
ugyanolyan telt, mint a nővéréé. Még mindig olyan sovány, hogy
Maggie megszámolhatná a bordáit fehér pamutpólóján át, de a
karja, amely immár rugalmas izmoktól duzzad, olyan erőteljes,
mint egy férfié. Ahogy a lépcső tetejéről figyeli, Maggie testén
különös borzongás fut végig, valami áramütésre emlékeztető
érzés, elsősorban a hasában. Arra az izgalomra hasonlít, amit
akkor érez, amikor a legmagasabbik szikla tetejéről beleugrik a
Selby-tó vizébe. Maggie nem tudja, miért van rá ilyen hatással a
fiú, de képtelen levenni róla a szemét.
– Minden rendben? – fordul Gabriel a nővéréhez. Clémentine
bólint, és tenyerét egy pillanatra öccse mellkasához érinti,
mintha arra kérné, maradjon a háttérben és várjon. A fiú
engedelmeskedik, de keze ökölbe szorul, és arca komoly, sőt
fenyegető kifejezést ölt, mintha azt akarná közölni a
jelenlévőkkel, hogy gondolkodás nélkül nővére védelmére kel,
ha arra van szükség.
Maggie apja barna papírzacskóba teszi a két doboz DDT-t, és
a kasszapultra helyezi a zacskót.
– Hitelbe viszem – mondja Clémentine.
Újabb vihogás.
– Hitelbe? – visszhangozza megvetően Maggie apja.
Wellington Hughes soha, semmit nem ad hitelbe. Nála ez elvi
kérdés. Márpedig az ő elvei kőbe vannak vésve. Soha, senkinek
ne adj hitelt.
– Néhány hét múlva betakarítunk – magyarázkodik a lány. –
Akkor mindent vissza tudok fizetni.
Maggie letörli az orra alatt gyöngyöző verejtékcseppeket.
Most látja csak, milyen nehéz lehet a Phénix gyerekek élete.
Igazság szerint még sosem gondolt erre, akkor sem, amikor a
kishúgukkal, Angele-lel barátkozott. Hallotta, amikor a szülei a
szomszédokról beszéltek, arról, hogy elváltak, és az apa halálra
itta magát, de sosem figyelt igazán arra, amit mondtak. De ma
valamiért lenyűgözőnek találja a két testvér büszke, vakmerő
kiállását.
– Ha hitelbe adom – mondja az apja franciául –, akkor az
egész falu a nyakamra jön, és mindenki arra fog hivatkozni,
hogy majd a betakarítás után fizet.
Gabriel előlép a nővére mögül, és lecsatolja a karóráját a
csuklójáról. A pultra dobja, aztán Maggie apja felé löki.
– Tessék – mondja. – Tegye el a rohadt órámat, hogy lássa,
nem a levegőbe beszélünk. Az apámé volt. Arany.
Wellington felső ajka megrándul, és visszalöki az órát
Gabrielnek.
– Ez itt nem zálogház – mondja, sötét pillantást vetve a fiúra.
Gabriel nem nyújtja a kezét, hogy eltegye az órát. A
következő pillanatban az apja hirtelen odatolja a barna
papírzacskót Clémentine elé.
– Itt van – mondja. – Tegye el. De addig ne jöjjön vissza, amíg
ki nem fizeti.
– Köszönöm – mondja a lány. Fejét továbbra is felszegi, a
szemét sem süti le egy pillanatra sem.
Maggie apja megvető pillantást vet felé. Mivel Gabriel
továbbra sem mozdul, hogy elvegye az órát, Clémentine felkapja
a pultról, és az ajtó felé tolja Gabrielt. Kifelé menet Gabriel
egyenesen Maggie-re néz, mintha tudná, hogy egész idő alatt ott
volt. Tekintetük egymásba kapcsolódik, és a lány szíve nagyot
dobban. A fiú dacos tekintetében gyűlölet lobog. Ajka gúnyos
mosolyra húzódik, és Maggie döbbenten ébred rá, hogy ez a
gúnyos mosoly neki szól.
Látja, hogy apja szigorúan mered rá. Maggie tudja, mit üzen
ez a pillantás. A francia fiúktól pedig tartsd távol magad.
 MÁSODIK FEJEZET

Maggie két ok miatt bújt el Phénixék kukoricásában. Az egyik

az, hogy így szeretné megúszni a rárótt háztartási munkát.
Másrészt azt reméli, hogy megpillanthatja Gabrielt, amikor az a
kukoricásban dolgozik, és talán a fiú is észreveszi őt.
Augusztus van, ilyenkor van a legtöbb munka a
kukoricásban. Maggie a sorok között kuporogva az Igaz
szerelem című magazint lapozgatja, mit sem törődve a meztelen
lába szárán futkározó hangyákkal, amelyek csiklandozzák a
bőrét. Jól érzi itt magát; a nap égeti a hátát, a magas
kukoricaszárak pedig menedéket nyújtanak, ha meg akar
szabadulni anyja folytonos nyaggatása elől. Az udvar túlsó
oldala felől odahallatszik maman hangja. Kiabál, mint mindig. A
húga, Violet levert valami ruhát a szárítókötélről, és maman
dühös. Szegény Violet! Maggie sajnálja a húgát, mégis örül, hogy
nem vele kiabál az anyjuk.
– Te már megint itt vagy?
Maggie leejti az újságot, és felpillant; úgy tesz, mint aki
megijedt. A fiú előtte áll, kezével árnyékolja a szemét. Nincs
rajta ing, csak a kék farmernadrágja. Barna a bőre, olyan sötét,
mint az apja szivarjai.
– Szeretek itt olvasni – mondja Maggie.
 A fiú leguggol mellé. Maggie-nek elakad a lélegzete. A
tarkóján egy verejtékcsepp indul meg a háta felé.
– Tabarnac – mondja a fiú, szemügyre véve a legközelebbi
kukoricacsövet. – A kukoricabogár megzabálja a magot.
– Belerágja magát a szembe? – kérdezi Maggie, pedig mindent
tud a rovarokról; az apja tanította.
Gabriel felszakítja a csuhét a csövön.
– A csuhé talán megvédi a termést. Addig nincs baj, amíg csak
a felszínt érinti a kár.
– Talán korábban kellett volna vetned – mondja a lány,
pontosan úgy, mint az apja, azon a tudálékoskodó hangon.
Azonnal meg is bánja. Gabriel bosszúsan pillant rá, és feláll.
– Törődj csak a magazinoddal – veti oda. – A gazdálkodást
nyugodtan rám bízhatod.
Miért is kellett jártatnia azt a nagy száját? Maman mindig
mondja, hogy nagy a szája. Igaza van.
Amikor Gabriel hátat fordít Maggie-nek, a lány tekintete
leszalad gerincének íves hajlásán, amint a fiú keresztülvág a
kukoricasorok között, szabályos időközönként le-lehajolva, hogy
megvizsgálja a csöveket. Őszinte csodálattal nézi, ahogy
dolgozik, és szégyenkezve gondol arra, amit az imént mondott.
Minden gondja-baja elhalványul, ahogy a fiú hajladozó testét
nézi.
– Maggie!
Violet rémült hangját már azelőtt meghallja, hogy a húga
megjelenne a kukoricaszárak között.
– Maggie! – kiabálja Violet, félretolva a kukoricaszárakat. –
Maman azt üzeni, hogy azonnal gyere haza!
Maggie nyújtózkodik, mint a macska, úgy tesz, mintha nem
félne az anyjától, pedig mindannyian félnek tőle.
– Siess, különben…
Különben az anyja elveri őket a nagy fakanállal. Vagy kizárja
őket a házból, és nem kapnak vacsorát. Maggie megfordul, hogy
egy utolsó, vágyakozó pillantást vessen Gabriel után. A fiú
észreveszi, hogy őt nézi, erre Maggie int neki, de Gabriel nem
integet vissza. Violet látja ezt, de nem szól semmit. – Menjünk –
mondja aggodalmaskodva, megragadja Maggie kezét, és
felrántja a földről.
A nap éppen leszállni készül, amikor átvágnak a
kukoricaföldön. – Fussunk! – mondja Violet. Maggie nem akarja,
hogy a húga lássa rajta a félelmet, de tudja, hogy a húgának
igaza van. Szaladniuk kell.
A házukhoz vezető földutat, amelyen most végigrohannak,
kétoldalt magas fenyők kísérik. Az út a kukoricaföld felől
meredek emelkedővel kanyarodik a fák közé. Mire elérnek a
tisztásra, amelynek közepén a mészkőből épült ódon ház trónol,
már csatakosak a verejtéktől, és hangosan lihegnek. A külső ajtó
becsapódik mögöttük, és már ott is van ő, maman, a tűzhelynél
áll a fakanállal a kezében.
– Ou t’étais, Maggie? – kérdi halk, de annál fenyegetőbb
hangon. – Hol voltál?
Geraldine már az asztalnál ül, Nicole a földön játszik a
kavicsaival. Mióta a bátyjuk, Peter bentlakásos iskolába ment
Sherbroke-ba, a házban csak lányok vannak.
Violet az asztalhoz rohan, hogy segítsen Gerinek; igyekszik
minél távolabb húzódni a tűzvonaltól.
– Kint – feleli Maggie.
– Azt tudom, hogy kint voltál. És mit csináltál?
 – Olvastam.
Maggie a háta mögött rejtegeti a magazint, de hiába. Maman
kikapja a kezéből, és gúnyosan nézegeti.
– Úgy? És miről olvastál? – kérdi.
Anyja egy szót sem tud olvasni angolul. Pure laine francia, és
soha nem is igyekezett felszedegetni még a legkezdetlegesebb
angolt sem, sem a férje, sem a falu kedvéért, pedig ott együtt
éltek az angolok a franciákkal.
A keleti part javarészt mezőgazdasági területekből áll, ahol
angolok és franciák viszonylagos békességben élnek együtt,
legalábbis Québechez képest, ahol a franciák és az angolok
ugyan többé-kevésbé előzékenyen bánnak egymással, de nem
keverednek olyan módon, ahogy más, egységesebb etnikai
összetételű településeken. Ugyanez mondható el Maggie
szüleiről is, akiknek a házasságát Maggie sosem volt képes
megérteni.
Apja tizennyolc évesen szerezte növénytermesztői
diplomáját. Montreal keleti részén, a Pinney’s kertészetben
kapott munkát. Már igazgatóhelyettes volt, amikor egyik nap
megjelent Maggie anyja, aki növényeket szeretett volna
vásárolni, hogy azokkal ékesítse a külváros Hochelaga nevű
negyedében lévő lakását. Szegény sorsú francia-kanadai
cselédlány volt, aki sosem tette ki a lábát a peremkerületből,
Maggie apja viszont művelt, írástudó Anglo; ennek ellenére
abban a pillanatban beleszeretett a nőbe, amikor meglátta
sötétpiros száját és selymes, fekete fürtjeit aznap a Pinney’sben.
Maggie születése után, mivel anyja ragaszkodott ehhez, a
francia lett a családi otthon „hivatalos nyelve”, apja viszont
ahhoz ragaszkodott, hogy a gyerekek angol iskolában
tanuljanak. Mindannyian az angol protestáns iskolába jártak
tehát, ami garantálta, hogy angol nyelvű polgárokként is
megállják a helyüket az életben.
Maggie ötéves korában hallott először angol beszédet, azon a
napon, amikor iskolába ment. Amikor apját szembesítette
életének e váratlan nehézségével – a francia óvodából az angol
iskolába történő átlépés kihívásával –, apja csak annyit mondott:
– Hiszen te is angol vagy.
– De maman nem angol – jelentette ki Maggie.
– Te mégis az vagy – felelte az apja. – A francia alacsonyabb
rendű nyelv. Muszáj angol iskolába járnod.
– De miért?
– Azért, mert ha csak franciául beszélsz, semmi sem lesz
belőled.
– De hiszen te is franciául beszélsz.
– Ezért mennek jól a dolgaim. A franciát sem szabad
elfelejtened, mert második nyelvként szükséged lesz rá. A
francia fontos eszköz, Maggie, de ettől még nem leszel francia.
Érted?
De Maggie nem értette. És amikor a gyerekek az iskolában
„Pepsinek” és „békaevőnek” kezdték csúfolni, még inkább
összezavarodott.
– Miért hívnak engem Pepsinek? – kérdezte egyik este az
apját, amikor zsúfolt irodájának padlóján kuporgott.
A helyiség egykor cselédszobaként szolgált, ám hamarosan
apja kis szentélyévé lépett elő. Apró kamra volt csupán, apja itt
tartotta a vetőmag-katalógusokat, a könyveit, a maga által
bütykölt rádiókészülékeket, a szerszámait, annak a kertnek a
terveit és feljegyzéseit, amelyet a hátsó udvarban szándékozott
megvalósítani. Volt ott egy régi mahagóni íróasztal, a tetején
írógéppel. A szobácskában mindig vágni lehetett a szivarfüstöt.
Apja sokszor órákra is bezárkózott ide a zene, egy doboz House
of Lords szivar, egy üveg bor és azoknak a jegyzeteknek a
társaságában, amelyeken éppen dolgozott. Az ajtaját mindig
zárva tartotta; kijelentette, hogy egy férfinak szüksége van arra,
hogy időnként elvonulhasson.
Aznap este éppen Dale Carnegie egyik könyvét olvasta.
Levette a szemüvegét, és kinyújtott kezével megérintette Maggie
térdét. Meleg, megnyugtató volt az érintése.
– Azért, mert a Pepsi olcsó és édes, és mert a francia
kanadaiak sokat isznak belőle, amitől elromlik a foguk. De te
nem vagy Pepsi. Te angol vagy, mint apu.
Ezek után Maggie, pusztán a túlélési ösztöntől hajtva, gyorsan
megtanult angolul. Legfőbb vágya volt, hogy tökéletesen
beszéljen angolul, sőt ne csak beszéljen, hanem mindenestül
angollá váljon. Ahhoz, hogy be tudjon illeszkedni az iskolába,
teljes átalakuláson kellett keresztülmennie. Másként kezdett
öltözködni: a zsákszerű ruhákat, amelyekbe anyja korábban
öltöztette, kockás szoknyára és ropogósra keményített,
csipkegalléros blúzra meg bebújós cipőre cserélte, amelyet apja
rendelt az etoni diákok számára összeállított katalógusból.
Anyanyelvét pedig új, elegánsabb nyelvre cserélte. Végül már
valóban kezdte angolnak érezni magát.
Anyjukkal, akinek jelenlétével és hatalmával a házban
továbbra is számolnia kellett, franciául beszél, de kitart az
angolsága mellett, az apai oldal mellett, mert apja ritkán emeli
fel a hangját, és mert ő képviseli a tiszta értelmet ebben az
amúgy kiszámíthatatlan otthoni világban.
 – Mi az? – ismétli anyja, és megemeli a hangját, ahogy a
magazinra mutat, amelyet Maggie most is a kezében szorongat.
– Az Igaz… igaz szerelem – motyogja Maggie.
Violet felvihog.
– Igaz szerelem! – horkan fel az anyja, és a magazint bevágja
a szemetesbe. – Undorító.
– Azt képzeli, hogy ő meg Gabriel…– kottyan közbe Violet.
– Gabriel Phénix? – kérdezi hirtelen támadt érdeklődéssel
maman.
Violet szeme bűntudatosan Maggie felé villan, miközben az
anyjának felel.
– Azért megy a kukoricásba – mondja. – Hogy láthassa.
Maggie Violetre bámul, a tekintete azt üzeni, hogy ezért
később még számolnak.
– Sose hittem volna, hogy éppen valami magunkfajtára fogsz
szemet vetni, éppen te – mondja maman gúnyos mosollyal.
– Miről beszélsz?
– Apád azt fogja mondani, hogy Gabriel nem méltó hozzád,
mert francia – feleli az anyja. – Én mindenesetre elég jó voltam
hozzá. Ezt ne felejtsd el.
Elégedett pillantással lép hátrébb, és ismét a tűzhely felé
fordul.
Fent a szobájában Maggie először is ellenőrzi a kis szobai
kertjét. Kicsi kora óta szokása, hogy magokat ültet anyja régi
befőttesüvegeibe. Takarosan sorba rakva őrzi őket az
ablakpárkányon, hogy elég napfényt kapjanak dél felől, a
mögöttük lévő kályha pedig melegen tartsa őket. A
legéletképesebb egynyári palántákat – napraforgót, zinniát,
körömvirágot – agyagcserepekbe ülteti át; egész nyáron át ott
pompáznak az udvarban.
Amikor egészen pici volt még, apja „Almamag Janinak” hívta,
és bár a becenevet lassan elfeledték, Maggie továbbra is
szenvedélyes érdeklődéssel fordul a növények felé. Élvezi, hogy
felelősnek érezheti magát értük, attól kezdve, hogy kiválasztja
és összegyűjti a magokat, hogy megtisztítja és elveti őket,
egészen addig, míg odaadó gondoskodásának köszönhetően ki
nem hajtanak, és pompás növénnyé nem fejlődnek.
Újabban az a citromfagyűjtemény volt a szenvedélye,
amelyről azt remélte, egy-két éven belül gyümölcsöt hoz.
Rajongott a kis citromoltványokért; egy-egy üvegben akár tíz is
volt belőlük. Szerette nézni, ahogy kialakul bonyolult
gyökérzetük, és a növény felkészül arra, hogy termést hozzon.
Vadvirágmagokat is ültetett, de azokkal sokkal több munka
volt, és nem lehetett biztos benne, hogy kikelnek. Jóval tovább
kellett szárítani a magokat, tökéletesen meg kellett tisztítani
őket ültetés előtt, és még úgy is nehéz volt őket előcsalogatni a
földből. Maggie-nek az anyja sodrófáját kellett használnia a
kemény maghéjak feltöréséhez, pedig tudta, drágán megfizet
érte, ha anyja rájön a dologra. Szemügyre vette a
vadvirágmagvakat, és csalódottan vette tudomásul, hogy alig
nőttek valamit. Pedig apja jó előre figyelmeztette, és sajnos
igaza volt: többségük még most sem hajtott ki.
Ahogy óvatosan vizet tölt a befőttesüvegekbe tömött talajra,
tekintete az ablakon át a kukoricaföldre téved. Gabriel még
mindig kint van, a kukoricát címerezi az egyre sápadtabb
napsütésben. Maggie áhítattal figyeli.
Szeretné, ha attól kezdve minden reggel erre az új, izgalmas
érzésre ébredne, amikor maman pattogós hangja vagy kérges
kezének rázogatása kiveri a szeméből az álmot. A szülei azt
mondják róla, hogy akaratos; hogy amit egyszer a fejébe vesz,
azt többé nem lehet kiverni belőle. Óvakodj a Démon Noir-tól,
szokta figyelmeztetni az anyja.
Gabriel kihúzza a címert a növényből, és a földre szórja a
virágport. Maggie megérinti az üvegben a földet, hogy érezze,
elég nedves-e. Nem akarja túlöntözni a drága
citrommagoncokat. Gyengéden lenyomogatja a földet, aztán a
szoknyájába törli a kezét. Közben le sem veszi a szemét
Gabrielről.
 HARMADIK FEJEZET

A nyár olyan gyorsan véget ér, mint egy sóhajtás. Az éjszakák

már csípősek, hamarosan kezdődik a tanítás. Maggie a
kilencedik osztályt kezdi a St. Helen Gimnáziumban.
Lányiskola, aminek örül, mert a tornaórán bizony nem
jeleskedik, és szerencsére nincsenek fiúk, akik kicsúfolnák,
miközben francianégyest táncol vagy kidobót játszik. Az iskola
jelmondata: Loyauté Nous Obligé, ott díszeleg iskolaköpenyének
mellén.
– Ki tudja megmondani, hol szenvedte el Napóleon az első
katonai vereségét? – kérdezi Mrs. Parfitt óvatosan az ablak felé
sandítva. Odakint zuhog, a szél zörgeti az üveget.
Valaki bekiabálja:
– A Bastille ostrománál!
Mrs. Parfitt elgyötörten felsóhajt.
– Maggie?
Maggie szereti a történelmet, mert tényekről szól, nem
értelmezésekről. A tények megbízható dolgok, akárcsak a
magok.
– Az 1798-as egyiptomi hadjáratban – feleli.
Audrey Maggie tankönyvében Napóleon homlokára
odafirkálja: „A tanár néni kedvence.”
 Maggie leül Nan és Audrey mellé, akik a legjobb barátnői már
harmadik osztály óta. Mindketten szőke angol szépségek,
egészen mások, mint ő. Maggie-nek fekete a haja és a szeme,
huron őseitől örökölte.
Nan megböki a karját, és odasúgja neki, hogy nézzen ki az
ablakon. Néhány bátrabb lány már ott áll az ablaknál, sikítozva
mutogatnak kifelé. Az ég egy pillanat alatt elfeketül. Az eső
ömlik, mintha dézsából öntenék, a szél úgy veri az ablakot,
mintha be akarná törni. A kinti világból csak homályos
torzképet látnak a bent ülők.
Maggie aggódik, nem tudja, hogyan fogja épségben hazavinni
a húgait, hisz tudja, anyjuk őt fogja hibáztatni, ha bajuk esik. Ez
az átka annak, hogy ő a legnagyobb, és hogy olyan anyja van,
aki a józan észt semmire se becsüli.
– Ez hurrikán! – kiáltja valaki.
– Dehogy hurrikán! – inti le Mrs. Parfitt, de a hangját
elnyomja vagy két tucat lány sikítozása. A tanárnő tehetetlenül
nézi, amint az osztályban tökéletesen felbomlik a rend. –
Mindenki nyugodjon meg!
Néhány percig még tart a felfordulás, aztán hazaengedi a
diákokat. Maggie a hetedikesek terméhez siet, hogy megkeresse
Violetet.
Az anyjuk nem tud autót vezetni, az apja pedig nem
hagyhatja ott a boltot, úgyhogy Maggie tudja, senki sem fog
értük jönni, hogy hazavigye őket. Az ő mindennapos feladata,
hogy elhozza Gerit az elemi iskolából, és hazakísérje a két
húgát. Ma sem lesz másként.
Amikor a kapuhoz ér, Mrs. Parfitt már ott áll.
– Hogyan jutsz haza? – kérdezi, miközben műanyagból
készült esővédő kendőt köt a fejére. A lehelete likőrillatú,
azoktól a cukorkáktól ilyen, amelyeket egész nap szopogat.
– Édesapám értünk jön – hazudja Maggie, akinek a
büszkesége nem engedi, hogy elmondja az igazságot. Mrs.
Parfitt bólint, kinyitja az esernyőjét, és nekiveselkedik a
szélnek. Hamarosan eltűnik az eső függönye mögött.
Maggie és Vi is kilép az utcára. Az eső azonnal nekik támad,
könnyű szövetkabátjuk aligha védi meg őket a nedvességtől. A
szél és az eső közös ereje kis híján a földhöz teremti a két
kislányt. Egymásba kapaszkodnak, összefonják a karjukat, és
leszegett fejjel nekivágnak a viharnak. Rozoga ernyőjüket
másodpercek alatt eltöri a szél, és csuromvizes lesz mindkettő.
Ahogy egymásra néznek, ellenállhatatlanul kitör belőlük a
kacagás, aztán újra belevetik magukat a zivatarba.
Szorosan összefogódznak, de a szél így is ide-oda rángatja
őket, ahogy vakon tapogatózva araszolnak előre. Mire elérik a
Rue Principale-t, úgy érzik, mérföldek vannak már a hátuk
mögött. Maggie látja, hogy a húga remeg a vékonyka
kartonkabátban. Fél, hogy Vi tüdőgyulladást kap, ezért odavonja
magához, és karjával szorosan átöleli. Éppen át akarnak
szaladni az úton, amikor autóduda hangja riasztja meg őket.
Ijedten ugranak hátra.
Maggie-ben egy pillanatra feltámad a remény; szemével az
apja Packardját keresi az úton. A sűrű esőben alig lát valamit az
utcából, még a kocsik formáját sem tudja pontosan kivenni.
Résnyire kell húznia a szemét, hogy valamit lásson. Váratlanul
egy nyitott kisteherautó tűnik fel mellettük, és a járdaszegélyhez
húzódik. Maggie-nek a szívverése is eláll; már látja, nem az apja
ül a volánnál. A bent ülő letekeri az ablakot, és Maggie
pillantása Clémentine Phénix arcára esik. Gabriel a mellette
lévő ülésen ül, közöttük Angele szorong.
Maggie nyár óta nem látta őket. Olykor egy pillanatra
megpillantotta Gabrielt, amint a fiú a földeken dolgozott.
Maggie mindennap kereste, mielőtt este aludni tért, és reggel,
mihelyt kinyitotta a szemét, ő volt az első gondolata. Tudja,
hogy Gabriel nemsokára Montrealba megy, és a gondolattól,
hogy többé nem lesz a közelében, összeszorul a szíve.
– Szálljatok be! – rendelkezik Clémentine. – Angele-ért
jöttünk, és láttuk, hogy itt álltok.
– Geraldine-t is el kell hoznom!
– Őt is felvesszük útközben. Nem gond.
Elsőként Maggie száll be, aztán Violet is utánacsusszan. Az
1939-es évjáratú Chevrolet furgonban csak egyetlen sor ülés
van.
Angele Maggie-re mosolyog. Maggie-nek megmelegszik a
szíve, és visszamosolyog a kislányra. Valaha jó barátnők voltak,
amíg Maggie-t el nem küldték az angol iskolába. Attól kezdve
valahogy kinőtte Angele-t, sőt mindent, ami francia.
Maggie titkos izgalommal érzi, hogy teste nekifeszül
Gabrielének, a válluk egymáshoz ér. Lopva oldalt pillant, hogy
egy másodpercre láthassa az arcát. Szinte magába szívja a fiú
jelenlétét; az állkapcsa szögét, az orra formáját, hosszú, sötét
pilláinak ívét. A fiú lassan felé fordul, és szürke szeme
megpihen Maggie arcán.
– Hogyhogy apátok nem jött értetek? – kérdezi Gabriel
Maggie-től, miután Gerit is felvették az elemi iskolánál.
– Dolgozik – mondja Maggie. – Nem hagyhatja ott az üzletet.
– Ugyan ki menne vetőmagot vásárolni ilyen időben? – jegyzi
meg Clémentine.
Az apja erre azt felelné, hogy az ember nem zárhatja be csak
úgy a boltot fényes délben. Mi van, ha valaki Granbyből vagy
Farnhamből jön kocsin, és zárva találja? Akár esik, akár fúj, a
nyitvatartás az nyitvatartás. Ilyen a kereskedelem: a vevő a
legfontosabb a világon. Különben is, most van a rendelések
teljesítésének időszaka.
Októberben és novemberben az apjuk estig dolgozik,
előkészíti a postai rendeléshez a katalógusokat, hogy időben
szétküldhesse őket a tavaszi rendelésekhez. Már szeptemberben
nekilát: fáradságos munkával kivágja a nagykereskedőktől
kapott prospektusokból a képeket, töri a fejét a megfelelő
elrendezésen, aztán maga gépeli le minden mag leírását. Idén
egy vadonatúj fűfélét dob piacra Prévert néven, amit sokéves,
fáradhatatlan kísérletezés eredményeként ő maga nemesített. A
nyár nagy részét a teszteléssel töltötte a montreali botanikus
kertben, és a Prévert most már csak arra vár, hogy piacra
dobják. Peter azt mondja, a neve úgy hangzik, mintha valaki azt
mondaná: perverz. Peter készíti az ábrákat, de elég világossá
tette, hogy nemigen érdeklődik az apja vállalkozása iránt.
Építész akar lenni, nem pedig „boltos”, ahogy ő mondja.
– Az egész területet elárasztotta a víz – mondja Clémentine. –
Hallottuk a rádióban.
Gabriel homlokán sötétkék ér lüktet, amint az utat fürkészi.
Olyan erővel szorítja ökölbe a kezét, hogy ízületei elfehérednek,
amikor elhaladnak az út melletti árokba fordult autók mellett.
Senki sem szól. Maggie önkéntelenül is arra gondol, hogyan
halt meg M. és Mme Phénix és két lányuk ugyanezen az
útszakaszon. Azon gondolkodik, vajon Gabrielnek és
Clémentine-nek is ugyanez jár-e a fejében.
Előttük szinte alig látszik az út. Az ablaktörlők szaporán,
kissé szabálytalan ritmusban integetnek jobbra-balra. Egy
pillanatra feltűnik előttük az úttest, de a következő pillanatban
újra sűrű homály lepi el. Clémentine suttogva imádkozni kezd.
Amikor óvatosan bekanyarodnak a Bruce Streetre, Gabriel
átnyúl a sorban ülőkön, és megdörzsöli a lány vállát. – Jól van,
Clem – mondja. Mosolyog, és most jól látszanak azok a bájos kis
gödrök az arcán. Maggie most látja először mosolyogni. Gabriel
és a nővére szemlátomást szeretetteljes kapcsolatban vannak
egymással, amit Maggie-ről és Peterről nemigen lehet
elmondani.
A hegytetőhöz közeledve Clémentine hirtelen rántással
megállítja a furgont, hogy mindannyian előredőlnek. Geri
szepegni kezd.
– Az utat elárasztotta a víz – mondja Gabriel. – Valóságos tó
lett a helyén. Innen már gyalog kell mennünk.
Kikászálódnak a furgonból, és egymáshoz bújva megindulnak
az ázott földön. Geri Maggie és Vi közé bújik. Még mindig szinte
fekete az ég, a föld hatalmas, sáros pocsolyává változott. A
bokájukig ér a víz. Gabriel megfogja Maggie karját, nehogy
elessen; lovagias mozdulattal vezeti a három lányt a ház felé.
Maggie arról fantáziál, hogy Gabriel katona, aki a háborúban
teljesít frontszolgálatot, ahogy annak idején Bonaparte
Napóleon. Csontig átfagyott, mégis elönti a forróság a fiú
közelségétől. Egész teste bizsereg ujjainak szorításától, ahogy a
karját fogja. Semmi kedve hazamenni; nem akarja, hogy a fiú
elengedje. Mindent megadna érte, hogy mellette maradhasson.
Az ajtó elé érve aztán Gabriel elengedi Maggie karját; tudja,
jobb, ha nem kerül az anyjuk szeme elé. Maggie odaint neki. –
Köszönöm! – mondja, de szavát, amely különben is sután hat
most, elnyeli a vihar morajlása.
Felpattan a bejárati ajtó; maman a cipőtároló helyiségbe
kormányozza őket.
– Hazaküldtek bennünket a vihar miatt – újságolja Maggie,
aki még mindig érzi azt a furcsa zsibbadást, amelyet Gabriel
érintése okozott. Maman összevonja a szemöldökét, de Maggie
jókedvét ezzel sem tudja elrontani.
A konyhába mennek, ahol babájával a kezében Nicole ül a
kandalló előtt. Maman a megszokott mogorvasággal zárja be az
ajtót, és gyorsan nekilát, hogy kihámozza a gyerekeit átázott
ruháikból.
– Mit mosolyogsz? – kérdezi Maggie-t.
– Én? Nem mosolygok – vágja rá a lány, és vizes zokniját
lehúzza a lábáról.
– Tabarnac – motyogja maman, de nem tűnik igazán
mérgesnek. – Csuromvizesek vagytok. Menj fel, vetkőzz le, és
vedd fel a combines-t, ott melegszik a kályhán.
Maggie és a húgai csodálkozva összenéznek, és felrohannak a
lépcsőn, még mielőtt anyjuknak eszébe jutna kiabálni
valamiért. A szobájukban, a fűtőtesten három hosszú szárú
alsónadrág lóg, nyilván maman tette oda, aki számított rá, hogy
átfázva érnek haza. Maggie letépi magáról a vizes ruhát, a
szennyestartóba gyűri, és felveszi a pizsamáját. Még mindig
reszket. Hangosan vacog.
– Úgy látszik, maman nem is dühös – mondja Violet.
– Hogyhogy nem kiabál velünk? – kérdezi Geri.
– Ne aggódj – mondja Maggie. – Biztosan megtalálja a módját,
hogy minket hibáztasson a vihar miatt.
Nevetnek. Aztán odalent a konyhában a kandalló köré
kuporodnak, és becsavarják magukat a foltrátétes
gyapjútakaróba, amit maman varrt az apjuk régi öltönyeiből.
Mindegyiküknek meleg tejjel teli bögrét nyújt, és többször
végigsimít a homlokukon, hogy ellenőrizze, nincs-e lázuk.
Még a végén kiderül, hogy ez a legjobb napom, gondolja
Maggie, ízlelgeti a langyos tejet meg a tűz melegét, no meg az
emléket, amelyben Gabriel olyan közel ült hozzá az autóban, és
azon méláz, hogy miként segítette őt átkelni a sáros pocsolyán a
zuhogó esőben.
– Mondtam apátoknak, hogy menjen értetek – motyogja
anyjuk; a vacsorát készíti éppen, hangosan csörömpöl a
fedőkkel. Kötény a derekán, alatta királykék, fehér
virágmintákkal teleszórt ruhát visel, amelyet elöl végig
gombolás fog össze, mint az orvosi köpenyt. Esetlen darab,
nincs rajta semmi szép sem. Nicole születése óta maman mintha
egyáltalán nem törődne a külsejével.
Sokszor felpanaszolja, hogy a gyerekszülés tönkretette a
szépségét. A gyermekeit okolja a hajába vegyülő ősz tincsekért,
a két sötét szemölcsért, amelyet el kellett távolítani, és
különösen a vastagodó derekáért. Valaha szép volt – ezt a
fényképek bizonyítják –, de hajdani szépségének nyoma sincs
már. Mivel megadja magát a sorsának, sőt szinte odadobja
magát neki, az átalakulás rohamos gyorsasággal megy végbe a
külsején. Azzal kezdődött, hogy rövidre vágatta a haját, ami
nem állt jól neki; oldalt választja el, és ráfésüli a fülére. Aztán
ott vannak azok a strapabíró virágos kötényruhák és drapp
kardigánok, végül pedig a smink teljes mellőzése; dacból nem
használ szemernyi arcfestéket sem.
– Mit mondjak, nem vagyok meglepve, hogy apátok otthagyott
benneteket – zsémbel az anyjuk olyan egyhangú darálással,
ahogy az eső dobol odakint.
Violet a szemét forgatja, Geri kuncog.
– Nem baj – mondja Maggie szelíden. – A fő, hogy itt vagyunk.
Papa nem zárhatja be az üzletet fényes délben.
Maman egy üveg borsókonzervet önt a lábosba, és Maggie
felé fordítja az arcát.
– Apád telebeszélte a fejed, Maggie. Igenis be kellett volna
zárnia a boltot, és elhozni benneteket az iskolából.
– Nem beszélte tele a fejem – vág vissza Maggie olyan
dacosan, hogy maga is meglepődik rajta. – Amikor az üzlet
érdekeit nézi, a mi érdekünkben teszi.
– Neked aztán beszélhet az ember – feleli az anyja. Felrakja a
raguval teli edényt a fatüzelésű sparheltre, és rácsapja a fedőt. –
Magadra nem gondolsz. Csak a jóisten tudja, miért imádod
annyira.
Maman a tűzhely ajtajának dől, és elővesz egy cigarettát a
köténye zsebéből. Rágyújt, és elcsigázottan leszívja a füstöt;
közben egyre Maggie-t nézi.
– Egyszer majd olyannak fogod látni, amilyen valójában –
mondja, és legyint a kezében tartott cigarettával. – De az is
lehet, hogy ostobább vagy, mint gondolom.
Égzengés rázza meg a házat. Nicole sírni kezd, Geri
gyönyörűséggel felsikolt. Maggie hirtelen átérzi, milyen jó,
biztonságos helyük van itt a tűz mellett.
– Maggie, Violet – csattan fel maman hangja –, terítsetek!
Mindketten felállnak, és amikor anyjuk elfordul,
grimaszolnak a háta mögött, miközben előszedik a tányérokat
és evőeszközöket. Zajt hallanak az előszoba felől, mire
mindannyian felpillantanak.
Csapódik az ajtó. Megjött az apjuk.
 NEGYEDIK FEJEZET

Szinte be sem tette még a lábát, maman máris lecsap rá. Apjuk
arca azonnal bűntudatosan megnyúlik, pedig még a kalapját
sem vette le. Amikor Maggie munkába állt a Minőségi Vetőmag
elnevezésű üzletben, csodálkozva látta, milyen jókedvű az apja,
amikor dolgozik. Munka közben szinte mindig eleven és
kedélyes ember benyomását keltette. Egészen más volt, mint
otthon. Az első napokban Maggie kiváltságosnak érezte magát,
amiért láthatja apja könnyed, derűs énjét, de ahogy múlt az idő,
egyre gyakrabban gondolkodott azon, hogy az a személyiség,
amelyet a munkában mutat, vajon nem puszta álca-e. A családja
miért nem képes boldoggá tenni? Miért nevet olyan ritkán, ha a
feleségével meg a gyerekeivel van?
Maggie óhatatlanul az anyját hibáztatta mindezért. Ő az, aki
elrabolja tőlük az igazi apjukat, a folytonos zsörtölődésével és
panaszkodásával elveszi az életkedvét. Rosszkedve a
legszárnyalóbb szellemet is képes lerántani. Nekik pedig mind
alkalmazkodniuk kell hozzá, elviselni kiszámíthatatlan
hangulatingadozásait.
Maggie képtelen megérteni, miért választotta éppen őt az
apjuk. Úgy véli, bármelyik szép, piros ajkú, fürtös hajú lányt
megkaphatta volna. Miért kellett neki pont olyasvalaki, akinek
annyira nehéz élete volt, hogy még mindig haragszik az egész
világra?
Hortense a telepen nőtt fel, földes padlójú házban, ahol nem
volt még folyó víz sem, és amely porig égett, amikor a lány
tizenegy éves volt. A tüzet az apja okozta, aki részegen elaludt,
cigarettával a szájában; bennégett a prostituálttal együtt, akivel
éppen szórakozott.
Hortense-t, a legidősebb gyermeket apjuk kivette az iskolából;
dolgoznia kellett, beállt cselédnek egy módos angol családhoz.
Az angolokkal szemben érzett ellenszenvének magvai itt
hullottak a lelkébe. Ő maga úgy mondta, Wellingtonhoz abban a
reményben ment hozzá, hogy az majd kihúzza a nyomorból;
különös módon azonban Hortense-t ma azok a dolgok taszítják
a leginkább, amelyeket kezdetben a legvonzóbbnak talált a
férjében: a műveltsége, a munkaerkölcse, a biztos jövedelme, a
büszkesége.
– Ugyan már, miért nem tudtad elhozni őket az iskolából? –
kérdezi maman az apjukat, mellbe bökve a férfit a hosszú nyelű
fakanállal, amit a farmerek a disznók etetésére használnak.
Wellington védekezőn a mellkasa elé emeli a karját.
– Beengedsz, Hortense? – Fegyelmezetten, összeszedetten
beszél, amivel még jobban felbőszíti az asszonyt.
– Munka után elmentem volna értük – feleli. – Hatig
nyugodtan várhattak volna az iskolában. – Maggie-re kacsint, ő
pedig mosolyog, hogy együttérzéséről biztosítsa apját. És bár
próbál nem odafigyelni az agya mélyén motoszkáló kellemetlen
gondolatra, anyja vádja még ott visszhangzik a fejében: Apád
telebeszélte a fejedet.
– Egyáltalán nem érdekelnek a gyerekeid? – kérdezi maman.
 Apja rezignáltan leveszi puhakalapját és nedves
viharkabátját, Maggie pedig, életében először, apja ellen beszél:
azt kérdi, mi új van abban, hogy apjuk nem megy értük az
iskolába csak azért, mert rossz az idő.
– Semmi szükség erre a hisztériára – jelenti ki apjuk.
Maman bevágja az előszoba ajtaját. A gyerekek
összerezzennek.
Az apa halkan felsóhajt, és görnyedt háttal, csüggedten
asztalhoz ül. Maman szótlanul odavág elé egy darab marhahúst
meg némi zöldborsót a tányérjára. A férfi szórakozottan
tologatja a villájával a húst, elválasztja a répát és a borsót a
húsdaraboktól. Aztán tölt magának egy pohár bort. A bor csak
az övé. Maman ritkán iszik. Ha mégis, akkor csak a barátnői és
a testvérei társaságában.
– Mindent megteszek, hogy jól menjen a bolt – mondja
elkínzottan az apjuk. – Nem zárhatom be szíre-szóra.
– Szíre-szóra? – kiabál az anya. – Ez a vihar… ez neked
semmi?
– És mi van, ha vevő jön, én meg be vagyok zárva? –
védekezik a férfi. – Mondjuk, valaki kocsival jött valamelyik
szomszédos városból?
– Ki az a balfék, aki a viharban akar vetőmagot venni?
Geri kuncog. Maggie oldalba böki a könyökével.
– Na és jött valaki? – kérdezi az anya.
– Nem.
Maman nagyot csap a fenyőfa asztalra, és hátravetett fejjel,
diadalmasan felkacag. Violet és Geri vele nevet, de Maggie
némán néz maga elé.
– Maudit anglais – motyogja maman. Átkozott angol. – Miféle
apa az, aki a munkáját előbbre valónak tartja, mint a gyermekei
biztonságát? – folytatja.
Még mindig nem higgadt le, hiányzik belőle a képesség annak
megítélésére, hogy mikor kell visszavonulót fújnia.
– Ez nem egyszerűen munka – jegyzi meg az apa. – Ez a
hivatásom. És ebből élünk. Ügyelnem kell a jó hírnevemre.
– Ugyan, kérlek!
– Pontosan a család iránti elkötelezettségem áll a
munkamorálom hátterében – folytatja, és Maggie azon kapja
magát, hogy megint apja ékesszólásában gyönyörködik. – Ha
nem törődnék a családommal, akkor bezárnám a boltot, amikor
kedvem tartja, és megkockáztatnám, hogy elesek a napi
bevételtől.
Maggie pillantása most az apjáról az anyjára vándorol. Ez az
érvelés számára meggyőzően hangzik. Biztosan maman
számára is az.
– A szigorú munkaerkölcsöt egy férfi esetében sosem tudod
elválasztani a család iránti felelősségérzettől – mondja az apja. –
És ez fordítva is igaz.
Maggie apja iszik egy kortyot a borból, és egy falat ragut vesz
a szájába. Villája a porcelántányérhoz koccan.
– Bocsánat – mondja, váratlanul feláll, és a borospohárral a
kezében kimegy. Kisvártatva visszatér, de csak a borosüveget
veszi magához, és máris eltűnik a konyhából nyíló kis szentélye
ajtaja mögött.
– Akár egész éjjel ott maradhatsz! – kiáltja utána maman.
Maggie feláll, és eloldalog az asztaltól. Végigmegy a hallon a
szülők hálószobája felé, és megáll anyja dolgozószobájának
ajtaja előtt, a szüleiről készült fényképet nézi, amely még a
jegyességük idején készült. Anyja díszes ezüstkeretben tartja
egy csipketerítőre helyezve, mindjárt a Yardley márkájú
púderdoboza mellett. Talán a boldogabb időkre emlékezteti,
arról tanúskodik, hogy valaha bíborszín ajakrúzst használt, és
karcsú, nőiesen lágy alakja volt. A képen Maggie apja egy
kerekes kézi fűnyíróra ültetve tolja a menyasszonyát. Anyja
tapadós, áttetsző fehér ruhát visel, bokapántos, magas sarkú,
fehér cipővel. Hullámos bubifrizurája, sötétpiros ajka ívelt és
kerek, fejét kacagva hátraveti. Gyönyörű, és lerí róla, hogy
boldog. Maggie szinte el sem hiszi, hogy ez maman. A
szépiaárnyalatú fotográfián látható nő olyan bájos, olyan
bizakodó, látszik rajta, hogy nevetős természetű.
Talán túl sokáig élt olyan férfi mellett, akit nem szeret. Vagy
talán valami gyermekkori családi tragédia már akkor gyötörte a
lelkét, mielőtt találkoztak volna? Mert hiába sikerült mamannak
kitörnie a nyomortelepről, hiába került sokkal jobb helyzetbe,
lehetett valami, amit gyerekkora óta nem tudott legyőzni,
valami olyasmi, mint a gyermekbénulás. Ami miatt megbénul
az ember.
Maggie elfordul, és lábujjhegyen kioson a szobából. Közben
eszébe jut, milyen érzés volt aznap Gabriel közelében lenni,
hallani a lélegzését, érezni, ahogy ver a pulzusa; milyen volt,
amikor egymáshoz ért a lábuk, vagy amikor a karján érezte az
érintését, ahogy a fiú bekísérte a házba. Alig várja, hogy újra
láthassa.
Egy pohár vizet tölt magának a fürdőszobában, és közben
azon töri a fejét, vajon a szülei is így éreztek-e egymás iránt.
Legalább eleinte, és vajon még ma is így éreznek-e. Olykor-
olykor hallotta a hálószobából kiszűrődő neszeket, amikor
éjszaka kiment a vécére. Régebben azt hitte, ilyenkor
verekednek – hogy az anyja veri az apját –, de Peter
kiokosította: elmondta, hogy ilyenkor szeretkeznek. Maggie-t
megdöbbentette a dolog; hogy képesek egyik percben
gyűlölködni, aztán a másikban már szeretkezni?
Becsukja a hálószobája ajtaját, és a komódhoz lép, hogy
megvizsgálja a citrommagoncokat és a vadvirágmagokat. – Jó
napot – mondja, és gyengéd mozdulatokkal vizet tölt a
befőttesüvegben lévő földre.
Odakint még mindig dühöng a vihar, és Maggie elégedetten
gondol arra, hogy az üvöltő szél és a letört faágak ellenére,
melyekkel tele a kert, az ő magocskái nyugodtan, zavartalanul
növekedhetnek a szobai kertecske szentélyében, és nincs olyan
hely, ahol szívesebben lenne most, mint itt, a szobájában.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Egy késő őszi szombat délután, amikor a falevelek szinte mind

lehullottak már a fákról, és a tél a maga könyörtelen módján
már elfoglalta a vidéket, Maggie elgondolkodva bámul kifelé a
vetőmagbolt padlásablakán. Az utca túloldalán álló házak
kéményeiből füst bodorodik, és Maggie elképzeli, hogy odabent,
a szobákban csupa boldog család lakik, ott ülnek a tűz körül,
vidáman és szívélyes modorban beszélgetnek egymással.
Minden házban sokkal civilizáltabb, előzékenyebb hangon
szólnak egymáshoz, mint az övékében, ő legalábbis így képzeli.
Váratlanul egy férfihang szakítja félbe álmodozását.
– Calice – mondja a férfihang.
Maggie riadtan néz fel a magokról, melyekkel éppen
foglalatoskodott; Gabriel áll ott vörös-fekete kockás
vadászzubbonyban, gyapjúsapkával a fején. Olyan fiú
benyomását kelti, aki egyedül is boldogul a vadonban, megöli a
medvét, és tüzet rak a szabadban, Maggie legalábbis ilyennek
látja. A fiú leveszi a sapkáját, megrázza szőke haját, és nekidől
az asztalnak, amely mellett Maggie foglalatoskodik.
– Egyenként meg kell számolnod azokat a magokat? – kérdi
Gabriel.
– Mit keresel te itt fent? – kérdezi válasz helyett Maggie. A
szíve majd kiugrik a mellkasából. Apja biztosan egy másik
vevővel foglalkozik, így nem látta, amikor Gabriel elsurrant
mellette; máskülönben biztosan nem engedte volna fel ide. –
Mindjárt zárunk…
– Clémentine hagymákat vásárol a kertbe.
Ebben az időszakban, mielőtt megfagyna a talaj, és a gazdák
téli nyugalomra vonulnának, mielőtt leesik a hó, és betemeti a
földeket, az emberek valósággal elözönlik apja üzletét, hogy
tavaszi hagymás növényeket vásároljanak a virágoskertjükbe.
– Biztosan nagyon unalmas lehet egész nap azokat az átok
magokat méricskélni – jegyzi meg Gabriel.
– Szívesen csinálom – feleli Maggie. – Szeretem ezt a munkát.
Gabriel furcsállva méregeti, de Maggie nem szól többet.
Hogyan is értethetné meg vele, hogy mennyivel többről van itt
szó, mint a magok méricskéléséről? Ami, őszintén szólva,
valóban elég agyzsibbasztó munka. Maga a hely az, ami
különleges; a csodás illat, az odalentről felszűrődő beszélgetés,
nevetés, az, hogy az apjával lehet ebben a varázsvilágban,
amelyet ő teremtett.
Gabriel belemarkol a magokba.
– Nekem nem lenne türelmem hozzá.
– Nem olyan rossz – mondja Maggie, és előrenyújtja a kezét. –
Szagold csak…
A fiú megszagolja a magokat, amiket Maggie nyújt felé, és
megvonja a vállát. Maggie önkéntelenül elneveti magát.
Örül, hogy reggel a rakott szoknyáját vette fel a
csipkeszegélyű blúzzal, és gondosan fésülködött. Hullámos haját
oldalt választotta el, és kis, barettre emlékeztető sapkát
biggyesztett rá. A feje még most is lüktet amiatt, ahogy maman
reggel a frizuráját készítette: nem csatokkal rögzítette a
hullámokat, ahogy más anyukák szokták, hanem a tenyere
élével, kíméletlenül nekinyomva kezét Maggie koponyájának,
míg a hullám a helyére nem került. Most legalább elmondhatja,
hogy megérte szenvedni.
– Ki se bírnám itt a padláson – folytatja Gabriel. – Nagyon
meleg van.
Maggie mélyen a fiú szürke szemébe néz, és egy pillanatra
egészen elvész a tekintetében. Gabriel arcát pirosra csípte a
kinti hideg.
– Legalább felkészül az ember – mondja Maggie.
– Mire?
– Egyszer majd én fogom vezetni a boltot.
– Tényleg ezt szeretnéd?
– Át akarom venni apámtól – magyarázza Maggie, mintha
nyilvánvaló dologról beszélne. – Nem csinálhatja örökké.
Gabriel mondani akar valamit, de ekkor meghallják Maggie
apjának lépteit a lépcső felől.
– Mr. Phénix – szól franciául az apja. – A vásárlók nem
jöhetnek fel ide.
Gabriel lefelé indul a lépcsőn, közben vállával súrolja Maggie
apjának a vállát. Mielőtt eltűnne a lány szeme elől, még egyszer
visszafordul, és Maggie-re mosolyog. Az repesve néz vissza rá.
Apja néhány percig még ott marad mellette a padláson, de
nem szól semmit; jelenléte önmagában is figyelmeztetés.
Többször óvta már Maggie-t a francia fiúktól, minden
alkalommal emlékeztetve lányát, hogy az ilyenek többsége
szegény, kimarad az iskolából. Negyvenéves korukra már nincs
egy foguk se. Egyik évben, amikor a lány nagybátyja, Yvon
annyira berúgott, hogy kidobta a karácsonyfát a bejárati ajtón,
az apja félrevonta Maggie-t, és súlyos figyelmeztetéseket
suttogott a fülébe a francia kanadaiak és az alkohol
kapcsolatáról. – Ezért kell ragaszkodnod a saját fajtádhoz –
mondta.
– De te nem ragaszkodtál – mutatott rá Maggie, miközben
Peter és Deda visszavonszolta a karácsonyfát a lakásba,
ezüstszínű angyalhajfoszlányokat és törött karácsonyfadísz-
szilánkokat húzva maguk után.
– Az az én hibám volt. Nem tudod megváltoztatni őket,
Maggie. Ezt ne felejtsd el.
Apja szavai mindig a fülébe csengtek. Nem tudod
megváltoztatni őket.
Apja karba teszi a kezét, és nekidől Maggie munkaasztalának.
Maggie végignyalja az ördögmák magjait tartalmazó tasak
ragasztós részét, majd a többi tetejébe helyezi a borítékot.
– Tegnap új szállítmány érkezett – mondja az apja. –
Inkaliliom, tigrisliliom… láttad?
– Még nem kaptam meg.
Apja a karórájára pillant.
– Van egy kis papírmunkám odalent. Ma nélkülem kell
hazamenned.
Maggie arra gondol, hogy milyen hosszú az út hazafelé.
– Megvárlak – mondja. Szereti, amikor együtt ballagnak
hazafelé az apjával. Különben is sokkal jobb a boltban időzni,
mint otthon lenni az anyjával. – Hozzáfoghatok azokhoz az új
magokhoz?
A férfi megint az órájára néz.
– Az inkaliliomok vagyont érnek – mondja komoly arccal. –
Nagyon vigyázz rájuk a mérésnél. Nagyjából egy órára van
szükségem, ha senki sem zavar közben.
Maggie játékosan szalutál.
– Légy nagyon óvatos – ismétli az apja. – Ne kapkodj,
Margueret. – Nyilván azt feltételezi, hogy Maggie becsléssel
dönti el, hány mag kerüljön egy-egy zacskóba, és olykor, ha
elmarad a munkájával, valóban így is tesz. – Ha szeretnél
komolyabb megbízatásokat kapni, akkor ne a dolgok
könnyebbik végét fogd meg.
Maggie engedelmesen bólint, arca kipirul a büszkeségtől. A
lépcső megnyikordul apja lába alatt, ahogy lefelé indul.
– Maggie! – hangzik a kiáltás odalentről. – Óvatosan, jó?
– Igenis, uram!
Egy halom tigrisliliommagot tesz az asztalra, és hozzálát,
hogy kimérje őket; minden figyelmét a mérlegre összpontosítja.
Csak méri, méri, nem szegi kedvét az asztalon halmozódó
magok mennyisége. A tigrisliliomnak lapos, ovális formájú,
barna magvai vannak, háromszögletű, hártyaszerű burok veszi
körül őket. Szárazon zizegnek az ujjai között. Az egyiket
szétmorzsolja, hogy megtapinthassa a benne lévő magot. A
hártya szétporlódik az ujjai között, és szabadon hagyja a magot,
amely nagyjából akkora, mint a kisujja körme. Maggie kipöcköli
a hátsó ablakon, nehogy nyoma maradjon a pazarlásnak. Ha
sokáig nézi a magot, szinte elfelejti, mit is lát valójában. Még azt
is elfelejti, hogy az egy mag, mint amikor az ember addig
ismételget egy szót, míg egészen elveszti az értelmét. Sok
furcsaság jut az ember eszébe ott fent a padláson.
Múlik az idő. Két keze fürgén dolgozik, szeme a számokat
fürkészi a mérlegen, de a látása mintha független lenne a
tudatától. Újabb papírtasakot zár le, benne a
tigrisliliommagokkal, aztán egy inkaliliom-csomag következik.
Az órára pillant; ki kell mennie az illemhelyre. A boltban csak
egy mosdó van, éppen alatta, a lépcső alatti zugban.
Amikor leér az alsó szintre, apja irodája felé pillant. Az iroda
ajtaja csukva, ami azt jelzi, hogy apjának gondjai vannak a
könyveléssel. Talán jól fog esni neki, ha egy kis vidámságot
csempész a munkába. Épp csak bedugja a fejét, és beköszön.
Apja mindig felderül, ha így tesz. Olyankor mosolyog, és a
szokottnál is szigorúbb hangon mondja: – Jó, jó, Maggie, elég a
mókából. Gyerünk vissza a munkához.
Halkan résnyire nyitja az ajtót; azt várja, hogy apját az
íróasztalon tornyosuló papírhalom fölé hajolva látja majd, orra
hegyén szemüveggel. De apja nem ül, hanem neki háttal az
íróasztala előtt áll, nadrágja letolva, fenekének fehér bőre
világít a homályban. Maggie látja, hogy nincs egyedül; valaki,
akinek kilétét nem tudja megállapítani az ajtó résén
kukucskálva, apja előtt kuporog. Maggie csak néhány pillanatig
nézi a jelenetet, elborzadva és lenyűgözve, amíg az apja felnyög
az élvezettől, és az előtte lévő testre rogy. Egy női hang azt
kiáltja: – A lányod!
Maggie halkan felsikolt. Az apja hátrafordul; kipirult arca
verejtéktől fénylik. Testével próbálja eltakarni a nőt, akivel van,
de a nő egy pillanatra felemeli a fejét, és Maggie azonnal
ráismer az aranyszínű hajfonatra. Clémentine.
Apja villámgyorsan felrántja a nadrágját, és egyenesen
Maggie szemébe néz, miközben a cipzárjával meg az övcsattal
bajlódik. Maggie, akit ez a kevélység még annál is jobban
megdöbbent, mint a jelenet, aminek tanúja volt, sarkon fordul,
és elrohan.
– Maggie!
Ahogy a nevét hallja, Maggie visszaiszkol a lépcsőre. Hallja,
hogy apja azt mondja Clémentine-nek: – Mondtam, hogy ez
ostobaság!
– Miért nem zártad be az ajtót? – sziszegi Clémentine
franciául. Ajtócsapódás.
Maggie visszarohan a padlásra, felkap egy marokra való
magot, és ész nélkül számolni kezdi őket. A magok csúszkálnak
nyirkos, remegő tenyerében; a szeme előtt egyre apja képe
lebeg, amint letolt nadrággal áll az asztal előtt.
Kisvártatva hallja, hogy apja megindul felfelé a lépcsőn;
Maggie egy pillanatig azt fontolgatja, hogy az asztal alá bújik.
Apja felfelé lépked, haja már rendezetten hátrasimítva, bőre
már újra halovány, ahogy rendesen. Maggie háta mögött járkál
fel-alá. A lány tovább számolja a magvakat. Nyolc, kilenc, tíz,
tizenegy. Apja idegesen jön-megy a szobában, ujjaival a
kopaszodó foltot dörzsölgeti a feje búbján, halkan sóhajtozik. De
szólni még mindig nem szól semmit. Tizennégy, tizenöt,
tizenhat.
– Amit láttál, az… – kezdi végre.
– Én nem igazán…
– Az baleset volt.
– Baleset?
– Mm.
– Nemigen láttam semmit.
– Az nem… az nem lesz…
– Nem mondom el senkinek.
A férfi felsóhajt. Maggie nem egészen tudja, hogy a
megkönnyebbülés vagy a megbánás hangzik-e ebben a
sóhajban, ha sóhaj volt egyáltalán. Apja továbbra is némán
járkál a háta mögött, aztán sarkon fordul, és lefelé indul a
lépcsőn.
Maggie ujjai között úgy peregnek kifelé az inkaliliom magjai,
mint a homokszemek.

Szótlanul ballagnak hazafelé. Apja meg sem kísérli

elbagatellizálni a történteket. Megszokott évődő modorának
nyoma sincs, csak a közös szégyenük lebeg közöttük a hidegben.
Amikor végre hazaérnek, Maggie besiet a házba.
A konyha szegfűszegtől illatos. Három cukros lepény
sorakozik az ablakpárkányra tett tepsiben. Anyja a tűzhelynél
áll, kavarja a hatalmas fazékban gőzölgő ragout de boulette-et.
Ezek szerint vendégeket vár.
– Eredj, készülj – fordul hozzá maman. – Hétre mindenki itt
lesz.
– Ki az a mindenki? – kérdezi az apa.
– Mondtam, hogy meghívtam Dionékat és Frechettes-ékat –
feleli ingerülten Maggie anyja bosszús pillantással kísérve. A
fűzőjét még nem vette fel; ez annyira dühíti Maggie-t, hogy
inkább elfordul, ne is lássa. Visszataszítónak találja anyja lógó
mellét és löttyedt hasát, és azt kívánja, bárcsak jobban törődött
volna a szépsége megőrzésével. Ami ma az üzletben történt,
csakis az anyja hibája.
– Nincs kedvem mulatni – motyogja apja, gondosan kerülve
Maggie pillantását. – Nehéz napom volt.
– Tedd be a sört a jégszekrénybe – utasítja maman, elengedve
füle mellett a megjegyzést. – Ott mentél el mellette az
előszobában.
Néhány órával később a ház nevetéstől és muzsikaszótól
hangos. Maggie apja a társaság középpontjában foglal helyet,
szivarvég a szájában, a kezében két kanalat tart, azzal veri a
ritmust a térdén a Les Filles du Canada dallamára; mintha már
nem is emlékezne rá, milyen megaláztatás érte aznap délután.
Dion úr a hegedűjén kíséri, az asszonyok tapsolnak, énekelnek.
Maman ablakot nyit, hogy bejöjjön a friss levegő.
– Hahaha! – harsan fel a kacagás. – Les filles du Canada!
Maggie apja jókorát húz a Crown Royalból. Arcát szederjes,
vörös foltok lepik, tekintete üveges. Maggie-nek általában
kedvére van, ha a szülei mindketten jókedvűek, ami elég ritkán
esik meg. Az meg egyenesen a körülmények ritka
együttállásának számít, amikor apja is elengedi magát egy
kicsit, és látni engedi kevésbé feszes modorú, felszabadultabb
énjét, és maman is nyugodt, megfeledkezik a bajairól. Ritkán
esik meg ez, és ilyenkor Maggie úgy érzi, végtére is nincs semmi
baj ezzel a családdal; ők sem boldogtalanabbak másoknál. De
ma este a nyomasztó teher, amit a lelkében cipel, elhomályosítja
az örömöt. Nem tudja kiverni a fejéből Clémentine Phénix
képét, amint apja mögött rejtőzik az íróasztal tetején, és azt sem,
hogy ennek a képnek milyen következményei lehetnek a
családjukra nézve.
Apja váratlanul az asztalra dobja a kanalakat, talpra szökken,
elkapja maman kezét, és a szoba közepe felé húzza. Szorosan
átkarolja a derekát, és gyakorlottan forgatja körbe-körbe, mint
aki nagyon sokszor tett már így; aztán hirtelen leejti, ott, a
nappali közepén. Maggie és a többiek nagy meglepetésére kirúg
a lábával, és hangosan kacagva veti hátra a fejét.
 Mindenki tapsol, Maggie is, pedig azt sem tudja, hol áll a feje.
Talán jobb, ha nem is próbálja megérteni, milyen is a házasság,
győzködi magát. Még nem. Ő különben is más életet él majd.
 HATODIK FEJEZET

– Passzold ide – mondja Audrey a cigarettáért nyúlva. Négy,

tökéletesen kerek füstkarikát ereget a levegőbe.
Kora tavasz van, Dunhamben olvad a hó. Maggie és Audrey a
Small fivérek épületének bejárata előtt ül a lépcsőn, ahol a
juharszirup készítéséhez szükséges felszereléseket gyártják.
Maggie valósággal kivirágzott a télen. A kamaszkor totális
támadást intézett ellene. A lába megnyúlt – jóval magasabb
már, mint Nan és Audrey –, és bár még mindig vékony, melle
már észrevehetően domborodik. Fekete haja is megnőtt; már
nem fésüli kis, a füle köré kunkorodó rövid bubifrizurába,
hanem a vállára omlik, ami – legalábbis ő így gondolja –
valahogy rafináltabb, kifinomultabb megjelenést kölcsönöz
neki. Rúzsozza a száját, de csak iskola után, és mielőtt hazaér,
letörli.
Audrey Maggie kezébe adja a cigarettát, aki mélyet szippant
belőle.
– Gabriel Phénixszel találkozom – árulja el Audrey.
– Gabriellel? Minek? – Maggie ősz óta színét sem látta
Gabrielnek, illetve egyszer, néhány percre, amikor a fiú
hazajött, hogy segédkezzen a kukorica vetésében.
– Hívott, hogy menjek vele a Selby-tóhoz – mondja
elvörösödve Audrey.
– Szóval randiztok?
– Igen, randizunk.
Maggie nem hisz a fülének.
– Te Gabriel Phénixszel randizol?
– Ne mondd el senkinek, jó, Mags? – Audrey a sárba pöccenti
a cigarettahamut. – Gabriel aranyos fiú, de hát, tudod…
békaevő. – Audrey hosszú szempillája zavartan rebeg. –
Szégyellném magam.
Ha Audrey McCauley-re pillant – aranyszőke fürtjeire, fényes
lovaglócsizmájára, a hibátlan, fehér, angolszász, protestáns
családjáról nem is beszélve –, Maggie azonnal érzi a saját
hiányosságait. Legutóbb, amikor náluk volt, Audrey anyja
rózsaszínű gyapjúruhát viselt, hozzá gyöngysort, apja pedig, dr.
McCauley újságot olvasott a kandallónál álló füles fotelben.
Kishúga éppen zongorázott az apja mellett. Az egész kép
megmagyarázhatatlan keserűséggel töltötte el Maggie-t. Milyen
könnyű dolga van annak, aki ezek közül való, egész nap ezen
gondolkodott. Az évek során, mialatt Audrey-val barátkozott,
Maggie soha semmilyen nézeteltérésnek nem volt tanúja, az
elfojtott ellenségeskedésnek az árnyéka sem vetült a családra,
amelynek láthatóan egyetlen, közös célja volt: McCauley-nek
lenni, ezért mindenkivel úgy viselkedtek, hogy az
alsóbbrendűnek érezze magát. Maggie számára az a tény, hogy
le kell mondania Gabrielről Audrey javára, a legsúlyosabb
vereséggel ért fel.
– Az egyik barátját is elhozza – folytatja Audrey. – Neked.
– Én nem megyek.
Maggie hangját a közelgő motorkerékpárok robaja fojtja el.
Audrey talpra szökken. Gabriel és a barátja a járdaszegély mellé
húzódik. Gabriel tetőtől talpig végigméri Maggie-t, mintha most
látná először. Az arca nem árul el semmit arról, amit gondol.
– Szia, Maggie – mondja.
Maggie merőn néz rá.
– Ő a barátom, Jean-François.
– Mindenki JF-nek hív – mondja a fiú, és úgy falja a szemével
Maggie-t, mintha főnyereménye lenne a lottón. Elég jóképű. A
szeme sötét, szoborszerű frizurába fésült fekete haja kékesen
fénylik. De amikor elmosolyodik, látszik, hogy alul hiányzik az
egyik foga. A Pepsi és a rossz fogak, ahogy az apja mondaná.
– Gyerünk – mondja Gabriel.
Audrey Gabriel mögé ül a motor nyergében, és átkarolja a fiú
derekát. Bárgyún vigyorog; Maggie legszívesebben
belemarkolna az aranyló fürtökbe, és lerántaná a motorról.
– Jössz? – kérdezi Gabriel Maggie-hez fordulva.
Audrey könyörögve néz rá. Ha velük megy, gondolja Maggie,
legalább rajta tarthatja a szemét Gabrielen. Felszáll JF mögé, és
konstatálja, hogy a márciusi szél kékre pomádézott hajának
egyetlen fürtöcskéjét sem mozdítja meg.
Maggie apja többször figyelmeztette már arra a végzetes
veszélyre, amit az országúti motorozás jelent. Elgázolhat a
traktor, belecsúszhattok az árokba, nekivágódhattok a
villanyoszlopnak, mondta. Tavaly egy St. Helenből való lány
lelte halálát a barátja motorbiciklijének hátsó ülésén. Maggie
lehunyja a szemét. Hűvös szél csap az arcába, úgy marja a
bőrét, mintha kefével sikálná valaki. Furcsa mámor vesz erőt
rajta, azt kívánja, bárcsak Gabriel derekába kapaszkodhatna.
A Selby-tó a Pinnacle-hegység lábánál fekszik. Maggie
nyaranta sok szép napot eltöltött itt, grilleztek a szabadban, a
vízparton, olvastak a büfé verandáján, beszélgettek a Pinnacle
Lodge vendégeivel. Szombatonként táncot rendeznek a
közösségi házban, és Maggie idén nyáron már eléri azt a kort,
amikor részt vehet a hajnalig tartó szvingpartin.
A régi, elhagyottan álló pajta előtt parkolnak le. A nyaralók
üresen állnak. Szeptemberben már csak a gazdák maradnak,
akik lékhalászatra készülnek a tavon. Gyászos szürkeség ül a
tájon, és Maggie csak most ébred rá, hogy még sosem járt itt a
nyári szünet után. A többiekkel együtt belép a pajtába. Az
ablakon át narancsos rózsaszínben látják izzani az eget, mintha
egy hatalmas sütőtök ragyogna a felhők közt.
– Mi van a zsebedben? – kérdezi Gabriel JF-et.
JF előhúz két palack Fiftyt meg egy nagy darab, fekete
medvecukrot. Az egyik sört Gabriel felé nyújtja.
– Fázom – mondja Audrey.
Gabriel lehúzza a bőrdzsekije cipzárját, és a lány vállára
teríti a kabátot.
Audrey Gabriel keze után nyúl, és a szénapadlás felé húzza a
fiút. A szénapadlás közismert találkahely, és Maggie döbbenten
ébred rá, hogy Audrey és Gabriel nyilván korábban is járt már
itt. Gabriel engedelmesen indul Audrey után. Egyszer még
visszanéz Maggie-re, de a lány gyorsan elfordul, mire Gabriel
megindul a létra felé, Adrey után, mint valami kiskutya.
Amikor magukra maradnak, JF azonnal támadásba lendül.
Van valami a pillantásában, ami farkasra emlékezteti Maggie-t,
de akadozó lélegzettel azt kezdi bizonygatni magának, hogy
egyedül így teheti féltékennyé Gabrielt. Ahogy a fiú foga az
övéhez koccan, Maggie-nek eszébe jut a hiányos fogsora, és kis
híján öklendezni kezd. JF-nek sikerül valahogyan a földre
vinnie Maggie-t, aki hanyatt fekve találja magát. Az első csók.
JF kigombolja Maggie kabátját. Maggie nem tiltakozik, mert
nem akarja, hogy JF azt mondja róla Gabrielnek, hogy prűd.
Különben is, minél messzebb jutnak egymással, annál rosszabb
lesz Gabrielnek. A fiú Maggie mellére szorítja a tenyerét.
Maggie összeszorítja a szemét, és megadja magát a mellkasára
nehezedő durva kéznek. – Juj – szalad ki a száján.
JF szorgalmasan dagasztja a mellét, ujja hegye hideg, mint a
jégcsap. Maggie egy ideig hagyja, hogy markolássza, végül ellöki
magától.
– Mi van? – kiált méltatlankodva JF.
– Hagyd abba, légy szíves.
– Maudit anglaise – motyogja a fiú. – Prűdek vagytok mind.
Lehelete a medvecukortól és a cigarettától szagos. Duzzogva
ül a földön, nem szól, míg Gabriel és Audrey végre le nem
jönnek a padlásról. Ekkor már sötét van, de Maggie így is látja,
milyen vörös Audrey arca. Haja zilált, arcán szégyenlős
kifejezés ül. Gabriel arca inkább közömbös. JF feltápászkodik,
és kicsörtet a pajtából, hogy mutassa, milyen dühös. Arra sem
veszi a fáradságot, hogy felsegítse Maggie-t. Gabrielen nem
látszik, hogy féltékeny volna, vagyis semmi értelme sem volt
megcsókolni azt a görényt. Maggie teljesen összetörve ered
Gabriel és Audrey nyomába.
Gabriel hirtelen Maggie felé fordul, és így szól: – Hazaviszlek.
Maggie mozdulatlanná dermed. Audrey meglepetten pillant
fel.
– A szomszédban lakik – magyarázza Gabriel.
– Úgy? – Audrey csípőre vágja a kezét.
 – Semmiség – mondja a fiú. – Menjünk, Maggie.
Maggie-vel madarat lehet fogatni.
– Maggie! – csattan fel Audrey.
Maggie habozik.
– Hisz ugyanoda megyünk, Aud.
Aztán felszáll Gabriel háta mögé a motorkerékpárra, és
mellkasát a fiú hátához szorítja. Gabriel berúgja a motort, aztán
elhajtanak, magukra hagyva Audrey-t és JF-et, akik még mindig
ott állnak a pajta előtt.
Maggie most a hideget sem érzi. Gabriel tiszta, szőke haját
lobogtatja a szél. Maggie még erősebben szorítja a derekát,
beszívja a tarkója illatát. Valami meleget érez a hasában.
Amikor bekanyarodnak a Bruce Streetre, nagyot dobban a
szíve. Azt szeretné, ha tovább tartana az út. Akárhova elmenne
a fiúval. De megállnak, és Maggie kelletlenül leszáll a nyeregből.
– Kösz a fuvart – mondja könnyednek szánt hangon.
– JF bepróbálkozott? – kérdi Gabriel.
– Semmi közöd hozzá.
Gabriel ránéz.
– Kedvellek, Maggie – mondja.
A lány nem tudja, mit feleljen.
– Csak azt akartam, hogy tudd.
– És mi van Audrey-val?
– Mindig csak téged akartalak.
Jól hallotta?
– Apád figyelmeztetett, hogy tartsam távol magam tőled –
mondja Gabriel, és magához vonja a lányt.
– Apám? Mikor?
– Akkor, amikor felmentem a padlásra hozzád beszélgetni.
Mielőtt elmentem Montrealba.
– Ezt nem tudtam.
– Akkor? Mi legyen?
– Mi?
– Távol tartsam magam?
– Ne… vagyis… nem kell, ha nem akarod.
Gabriel rezzenéstelenül nézi. Semmit sem lehet leolvasni az
arcától. Maggie kicsivel közelebb hajol, majdnem összeér az
orruk. Maggie szeme lecsukódik, és érzi Gabriel ajkát az övén,
először könnyedén, aztán mohóbban. A fiú keze Maggie
tarkójára téved, a másikkal a lány állát emeli. Csodásan csókol.
Ez lesz az első csók, dönti el Maggie, és azonnal kitörli
emlékezetéből a JF-fel átélt kellemetlen élményt.
– Maaaaggie!
Az anyja. Maggie villámgyorsan elhúzódik Gabrieltől, és a
ház felé pillant. A konyhaablak nyitva, hallja, hogy anyja a
nevét kiabálja.
– Mennem kell – fordul Gabrielhez.
– Holnap iskola után gyere a Small fivérek épületéhez – szól
utána Gabriel.
Maggie bólint, Gabriel pedig újra megcsókolja. Nyelve nedves
érintését érzi a szájában. Maggie beszalad a házba; fogalma
sincs, mi vár ott rá, de most nem is igen érdekli.
 HETEDIK FEJEZET

Szereti nézni Gabrielt, amint keresztülvág a földeken, gondozza

a kukoricáját, le-lerántja némelyik csőről a csuhét, kihúzza a
címert. Ha túlságosan melege van, leveti fehér pólóját, és a
farmerja hátsó zsebébe gyűri. Maggie követi a tekintetével.
Mosolyog, mert tudja, hogy a fiú most már az övé, úgy, ahogy a
vidék, amit annyira szeret.
– Nincs baja – mondja megkönnyebbülten Gabriel. –
Szerencsére a fagyhullám nem végzett nagy pusztítást.
Nincs rá szükség, hogy elmagyarázza, mi miatt aggódott.
Maggie tudja, hogy a kukorica elég jól tűri a fagyot, még a fiatal
hajtás is, de ha a talaj is átfagy, azt már nem biztos, hogy
átvészeli. Abban az évben a hideg egészen márciusig eltartott,
és komoly gondot okozott a gazdáknak. Gabriel fél térdre
ereszkedik, úgy vizsgálgatja a csövek végén lengedező hajat.
Könnyű szellő leng a földek felett, szerteszórja a virágport a
levegőben. Növekszik a kukorica.
– Gyere – mondja Gabriel.
– Hova?
Gabriel a kezéért nyúl, és maga után húzza a kukoricásba.
Csak mennek, egyre beljebb, míg teljesen el nem rejtik őket a
magas szárak.
 Mióta az iskola véget ért, sokkal többet lehetnek együtt
Gabriellel. Maggie apja mindig dolgozik, anyja pedig jobb
szereti, ha a gyerekek nincsenek láb alatt. Ha kész a házimunka,
nemigen érdekli, hova mennek, és mit csinálnak, csak azt várja
el, hogy azonnal hazaszaladjanak, ha hívja őket.
Maggie és Gabriel hanyatt fekszik a földön. Gabriel széttárja
a karját, Maggie ráhajtja a fejét. Az egyik kukoricalevél
csiklandozza a combját; erre közelebb húzódik a fiúhoz. Gabriel
az ujja körül csavargatja Maggie hajtincsét, és amikor ujjával
véletlenül végigsimítja a lány arcát, a lány megborzong.
– Szeretek itt lenni, kinn a határban – mondja Maggie.
– Én is.
Maggie fél könyékre emelkedik, úgy nézi Gabrielt. A fiú
szürke szeme ezüstösen csillog a napfényben.
– Miért kell télen Montrealba menned? – kérdezi Maggie.
Gabriel fürkészőn néz rá.
– A pénz miatt – feleli. – Mi másért?
A Canadairnél dolgozik, ahol repülőgép-alkatrészeket
gyártanak. Tizenöt éves kora óta mindig ott vállal munkát,
amikor véget ér a mezőgazdasági idény. Maggie nem szívesen
gondol rá, hogy Gabriel a télre megint visszamegy Montrealba.
Szinte azt sem tudja élvezni, hogy most együtt lehet vele, a fiú
távozása nagy, sötét árnyékként függ a szép jelen egén.
– Máshol nem kapsz munkát? Egy kicsit közelebb.
– Szeretek a Canadairnél dolgozni – mondja Gabriel. –Nem
olyan rossz hely, ahhoz képest, hogy gyárról van szó.
– Mi lesz velünk ősszel? – kérdi Maggie.
– Még csak június van, Maggie – mondja Gabriel. – Addig még
sok minden történhet. – Elsimít egy hajtincset a lány szeméből.
– Olyan szép vagy – mondja.
– Tényleg?
Gabriel nevet.
– Fogalmad sincs, mennyire. Ezt szeretem benned.
Maggie nem mozdul. Némán ízlelgeti a fiú szavait.
– Én is szeretlek – suttogja.
Gabriel szó nélkül fölébe hajol, szinte ráfekszik, és hosszan
megcsókolja. Maggie érzi, hogy a fiú ágyéka megkeményedik,
ott, ahol az ő combjának feszül. Maggie-ről valahogy lekerül a
blúz, melltartója is magától kikapcsolódik. Rájön, hogy ő maga
az, aki türelmetlenül remegő ujjakkal kigombolkozik.
Eddig még egyszer sem jutottak el. Maggie szíve vadul ver.
Gabriel felhúzza a lány szoknyáját, aztán mintha habozna, ezért
Maggie vezeti a kezét a combjához.
– Biztos vagy benne? – leheli a fülébe Gabriel.
– Igen.
Abban a pillanatban nem fél semmitől; minden aggálya
elszállt. Éles fájdalmat érez, de a fájdalom mellett olyan kínzó
gyönyört is, hogy minden lökésre muszáj felkiáltania. Gabriel
nemsokára ráborul a lány testére. Farmernadrágja, alsóneműje
a bokájánál harmonikázik. Háta nyirkos, a haja is csatakos. Két
karját a mellkasa alá húzza. Hirtelen nagyon gyámoltalannak
tűnik.
Sokáig fekszenek ott összefonódva. Maggie minden ok nélkül
sírva fakad. Gabriel riadtan emeli fel a fejét.
– Miért sírsz? – kérdezi. – Ne haragudj. Nem lett volna
szabad.
– Nem azért sírok – rázza a fejét Maggie. – Hiszen én
akartam.
 – Akkor miért?
– A boldogságtól.
– Azt hiszem, tényleg szeretlek – mondja a fiú.
Maggie tudja, hogy a fiúk hazudósak, különösen, ha a szexről
van szó. Ő mégis hisz Gabrielnek. A szeme nem tud hazudni. A
szívverése sem. A fiú újra Maggie vállára hajtja a fejét, ő pedig
lehunyja a szemét. A nap lassan leszáll a késő délutáni égbolton.
Aztán ahogy lenni szokott, az anyja hangja hasítja szét a
csendet. Kiáltása visszhangosan száll a földek felett.
Maaaaagggie!
Gabriel felugrik, felhúzza a nadrágját.
– Most menj – mondja a homlokát ráncolva. – Anyád
mindkettőnket agyonver az átkozott fakanalával.
Maggie elneveti magát, becsatolja a melltartóját, begombolja
a blúzát, felhúzza a bugyiját, lesimítja a szoknyáját vérfoltos
combján.
Gabriel a kezénél fogva felsegíti a földről, aztán ünnepélyes
némasággal megindulnak egymás mellett. Maggie csak most
érzi tettének súlyát. Azt tette, amitől serdülőkora óta óvták:
lefeküdt egy fiúval, ráadásul egy francia fiúval. Odaadta magát
neki, és ezt már nem lehet visszacsinálni.
Megpillantja az anyját: az ajtónyílásban áll, és egy hatalmas
fakanalat ráz felé. Komikus látvány.
– Mit csináltatok? – ordítja maman, bár Maggie még csak a
domboldalra futó út felénél jár. – Vas t’en! – ezt Gabrielnek
kiáltja oda.
– Holnap háromkor találkozunk a kukoricásban – súgja a fiú,
és Maggie szíve megremeg az örömtől. Gabriel motorbiciklije az
út menti tisztáson várakozik. A fiú nyeregbe pattan, berúgja a
motort, és elviharzik. Még búcsúcsókra se marad ideje.
– Olvastam kint a szabadban – mondja Maggie, amint
anyjához közeledik. – Gabriel véletlenül arra járt. Ő is gazda,
hisz tudod.
Valahogy sikerül besurrannia a konyhába. A tűzhelyen a
fazékban leves rotyog. Halkan szól a rádió, Maggie megismeri
anyja kedvence, Tino Rossi hangját. A vaj, a liszt, a cukor már
kimérve vár a konyhapulton; maman a szombati sütéshez
készülődik. A fenyőasztal közepén kávéskanna gőzölög.
– Violet azt mondja, látott téged a minap, a motorján ültél –
mondja maman.
– Igen?
Puff! A fakanál Maggie hátán csattan.
– Ne üss már! – kiabál Maggie; tudja, túl nagy már ahhoz,
hogy verjék.
– Nem megtiltottam, hogy motorkerékpárra ülj? – kiabálja az
anyja, keze a levegőben, újabb ütésre készen.
– Nemsokára tizenhat éves vagyok – felesel Maggie. – Gabriel
a barátom, akár tetszik neked, akár nem.
Anyja döbbenten hátrál egy lépést.
– Éppolyan vagy, mint ő – mondja a fejét csóválva.
– Kicsoda?
– Az apád. Angol sznobok vagytok mindketten, akik szeretnek
franciákkal kefélni.
Maggie összerezzen a szó hallatán, de ez csak növeli az
elszántságát.
– Szeretem Gabrielt – mondja dacosan.
– Szereted? – szajkózza maman. – Mit gondolsz, ki vagy te?
Valami tirpák a füzetes regényeidből?
 Maggie-nek ég az arca. Körülnéz, tekintete azt kutatja, mit
vághatna az anyjához. Maman figyeli, pontosan tudja, mi
következik. Talán valamennyire mégiscsak hasonlítanak
egymásra: mindketten ugyanolyan forrófejűek. Maggie tekintete
megakad a kávéskannán.
Anyja arcán vészjósló mosoly jelenik meg. Csak próbáld meg,
ezt mondja sötét szeme. De Maggie-ben van annyi önfegyelem,
hogy ne tegye meg azt, amit az anyja tenne. Inkább felrohan a
szobájába, bevágja az ajtót, és máris azon tépelődik, vajon
hogyan áll majd bosszút az anyja.
 NYOLCADIK FEJEZET

Jó néhány kilométert megtesznek a náddal benőtt part mentén.

A Yamaska folyó mintha pontosan olyan sebességgel folyna
medrében, ahogy Gabriel motorkerékpárja halad. Maggie úgy
gyönyörködik a tájban, mintha először látná a pajták
rozsdásodó fémlemez tetőit, a silótornyokat, a teheneket, a
végtelen kukoricaföldeket, melyek aranyszínben csillognak a
napfényben. Gabriel mellett minden ragyogóbbnak,
jelentőségteljesebbnek tűnik. A levegő tele balzsamos illatokkal,
még a színek is élénkebbek. Maggie szereti a fiút, akinek erős
felsőtestébe kapaszkodva biztonságban érzi magát; szereti a
végtelen utat és a szelet, mely arcába lebbenti a haját. Úgy érzi,
övé a világ.
Gabriel nem is hasonlít arra a rosszindulatú karikatúrára,
amelyet apja a francia kanadaiakról rajzolt. Apja sosem fogja
megérteni Gabriel lelkének mélységét és összetettségét, ahogy a
hűségét sem. Gabriel őszintén szereti Maggie-t, a testvéreit, a kis
unokahúgát. Mindent megtenne értük. A minap
összeverekedett egy fiúval, aki azt mondta, hogy Angele úgy néz
ki, mint egy majom. És megtelik a szeme könnyel, ahányszor
csak arról beszél, hogy Clémentine nevelte fel, vagy ha a
szegénységükről, a québeciektől elszenvedett igazságtalan
bánásmódról beszél.
Eleinte nem volt könnyű összecsiszolódniuk. Gabriel barátai
nem kedvelték Maggie-t. Kockás szoknyája, iskoláslány-cipője,
protestáns apja azt az angol közösséget testesítette meg a
szemükben, amelytől annyi igazságtalanságot és megaláztatást
kellett elszenvedniük. A világot két részre osztották, és senki
sem állhatott a kettő között, ahogy a másik oldalra sem
merészkedhetett át. Francia vagy angol. Katolikus vagy
protestáns. Maggie, aki vegyes származású volt, és két
felekezethez kötődött, sosem lehet közülük való.
Gabriel a Sainte-Angèle-de-Monnoir-t jelző táblára mutat,
aztán lekanyarodik az útról. A folyóparton leállítja a motort, és
Maggie-hez fordul.
– Anyám itt született.
– Biztosan nagyon hiányzik neked.
– Azt hiszem – feleli Gabriel, és hirtelen megfeszülnek a
vonásai. Ritkán beszél a szüleiről. Néha megemlíti, milyen fiatal
volt az apja, amikor meghalt, általában azért, hogy elmondja, ő
is korán fog meghalni, de ennél többet nem árul el.
Leszáll a motorról, majd Maggie-t is lesegíti. A lány
odanyújtja neki a hátizsákját, Gabriel előveszi belőle a takarót
és egy barna papírzacskóba csomagolt borospalackot.
Törökülésben a takaróra telepszenek, és kitöltik a bort a
magukkal hozott papírpoharakba.
– Mit akarsz csinálni, ha felnőtt leszel? – kérdezi Maggie, aki
most ébred rá, hogy erről még sosem beszélgettek. – Mi
szeretnél lenni?
Gabriel tanácstalanul megvonja a vállát.
– Hogy mi akarok lenni? Nem tudom. Vezetném a gazdaságot,
ha Clémentine nem volna ilyen undok. Szerintem művezető
leszek a Canadairnél.
Maggie mosolyog, de alig tudja titkolni csalódását.
– Azt tudom, hogy nem akarok nincstelenként meghalni –
teszi hozzá a fiú. – Apám úgy halt meg. És nincstelenül hagyott
bennünket is.
– Bármi lehet belőled – biztatja Maggie. – Megvan hozzá az
eszed.
Gabriel megvonja a vállát.
– Szeretek a földeken dolgozni – vallja be. – De Clémentine a
családfő, és én már unom a basáskodását. Úgy kezel, mint
valami gyereket.
– Talán saját gazdaságod is lehetne – mondja Maggie.
Gabriel nem felel.
– Szeretlek – mondja Maggie, és a fiú nyaka köré fonja a
karját.
Szeretkeznek. Utána sokáig lustán hevernek a napfényben,
azt sem bánják, hogy a hangyák mászkálnak a lábukon.
– Kihúztam – mondja Gabriel. – Ne aggódj.
Maggie megkönnyebbült mosollyal fordul felé.
– Olyan jó itt veled – mondja.
– Mm.
Amikor a nap alászáll az égbolton, rózsaszínre festve a felhők
hasát, visszamennek Dunhambe. Nem szólnak egy szót sem,
mégis boldogok. Gabriel behajt a város peremén álló
benzinkúthoz.
– Valami csörgést hallottam a motor felől – magyarázza. – Itt
hagyom a járgányt, hogy átnézzék.
Ahogy kéz a kézben a Principal és a Bruce utca sarka felé
közelednek, Maggie észreveszi, hogy a Cowansville Highról való
utcakölykök a Small fivérek épületének bejárata körül
ólálkodnak. Most, hogy befejeződött a tanítás, többnyire az
utcán lógnak, várják, hátha történik valami.
Maggie ekkor Audery-t pillantja meg a csoportosulás
közepén. Meghűl az ereiben a vér. Mióta Gabriellel jár, még
nem beszélt Audrey-t. Audrey-nak egészen új barátai vannak, és
egy Cowansville Highból való fiúval jár, bár továbbra is úgy
viselkedik, mintha körülötte forogna a világ. Amikor Maggie és
Gabriel elmegy mellette, Audrey barátja, egy zömök, vörös hajú
fiú, hangosan megjegyzi:
– Nézd már, csak nem Maggie Hughes a pepsis pasijával?
– Jaj, Barney, maradj már csendben – horkan fel tettetett
felháborodással Audrey. – Ne is figyelj rá, Mags.
Maggie félénken Gabrielre pillant.
– Minek neveztél? – kérdi Gabriel, és lép egyet Barney felé.
– Bocs, nem beszélek pepsiül – mondja Barney, és kidülleszti
a mellét. A haverjai is beszállnak, tovább hergelik. Csigabiga,
Pepsi kóla!
Gabriel szeme acélkékre változik, ami nála mindig veszélyt
jelez, keze ökölbe szorul. Maggie hátrálni kezd. Mielőtt Barney
védekezésre gondolhatna, Gabriel jobb ökle az állkapcsán
csattan. A fiú döbbenten tántorodik hátra. A cowansville-iek
körülveszik, és ütni kezdik Gabrielt. Audrey és Maggie
sikoltozik. Gabriel nem bír a túlerővel. Lekuporodik, hogy
elkerülje az ütlegeket. Valaki felkiált:
– A csigabigának kése van!
Az angol fiúk hirtelen hátrébb húzódnak, szétszóródnak,
Gabriel pedig ott áll egyedül az utcán, kezében az apja zsebkése.
 – Mi folyik itt?
Maggie hátrafordul, és apját pillantja meg, amint éppen
kiszáll az autójából. Dühösen feléjük indul.
– Mi folyik itt?
– Ez a kretén kést rántott! – kiáltja Barney.
Az apja pillantása Barney-ról Maggie-re vándorol.
– Belénk kötöttek, molesztáltak bennünket – magyarázza
Maggie.
– Megütött! – nyögi Barney az állát dörzsölgetve. – A barátaim
csak meg akartak védeni. Aztán meg kést rántott.
Maggie apja Gabrielhez fordul, aki egy szóval sem védekezik.
A kést sem igyekszik rejtegetni.
– Szállj be a kocsiba, Maggie – mondja az apa.
A lány Gabrielre néz. Az nem viszonozza a tekintetét.
– Indulj! – parancsol rá az apja. Aztán Barney-hoz fordul, és
higgadtan így folytatja: – Fiam, én veled vagyok, de tudhatnád,
hogy az ilyeneket jobb elkerülni.
Azzal karon fogja Maggie-t, a Packard felé kormányozza, és
belöki az első ülésre. A lány rettenetesen szégyelli magát.
Szégyelli apja fanatizmusát, szégyelli, hogy Gabriel kést rántott,
és szégyenkezik amiatt is, hogy ő mindeközben nem tett
semmit. Nem tudja rávenni magát, hogy Gabrielre nézzen.
De amikor elindulnak a kocsival, mégiscsak látnia kell, amint
Gabriel ott áll az utcán, rezzenéstelen arccal, markában még
mindig a kést szorongatva. Vérzik az orra, az ajka feldagadt,
fehér trikója elszakadt. Maggie a visszapillantó tükörből nézi,
amíg be nem fordulnak a sarkon.

Késő este, miután mindenki lefeküdt már, Maggie apja szentélye

előtt álldogál. Nézi az ajtórésen át kiszűrődő szivarfüstöt, aztán
félénken bekopog.
– Gyere be – hangzik a válasz.
Maggie mindig szerette ezt a szobát. Tetszik neki a helyiség
férfias atmoszférája, amely apja egyéniségét tükrözi. A padlón
rádióalkatrészek meg saját kezűleg fabrikált rádiókészülékek
hevernek, némelyik már készen, a többi félig összeszerelt
állapotban. Az apja által barkácsolt polcon üres House of Lords
szivardobozok tornyosulnak, mellettük apja könyvei
sorakoznak: Kertészek kézikönyve, Kanada őshonos fái, a
Hogyan fejezzük be az aggódást és kezdjünk el élni Dale
Carnegie-től.
– Mit szólnál hozzá, ha a jövő évad katalógusának a borítóján
a „Petúnia Színkavalkád” képe szerepelne? – kérdi apja.
– Szép lenne.
– Emlékszel még a tavalyira? – kérdezi, és átnyújtja Maggie-
nek az 1948-as katalógust.
A lány kinyitja, belelapoz.

MANDARIN PILLANGÓVIRÁG: Az első dupla virágú

pillangóvirág. A nagy, élénk narancsszínű virágok 40-50
sziromból állnak, melyek telt virágfejet alkotnak. A levélzet,
ha lehet, még a virágnál is látványosabb.

Hatvannégy sűrűn teleírt oldal. Maggie olyan tisztelettel tartja a

kezében, mintha értékes műalkotás volna, csodálja Peter kézzel
rajzolt képeit, melyek fából készült virágtartókat, bambusznád
póznákat, növénykötöző zsinórt, locsolócső-tartozékokat
ábrázolnak.
 – Jövőre szeretnék igazi fényképeket használni – mondja
apja. – Elég profin nézne ki, nem?
– Nagyon – feleli Maggie, miközben leveszi az egyik
rongyosra olvasott kötetet a polcról. – „Vetéskor bőségesen
szórjuk a magot” – olvassa hangosan. – „Egyet a rigónak, egyet a
varjúnak, egyet, ami nem kel ki, egyet, ami szárba szökken.”
Emlékszem, mindig ezt olvastad nekem.
Végighúzza az ujját a Kis vadvirág-határozó gerincén.
– Jobbat is kaphatsz egy franciánál – mondja az apa.
– Te sem kaptál.
– Az más – feleli az apa, és visszateszi a katalógust a polcra. –
Nálunk nem anyád a kenyérkereső. – Szivarfüstje betölti a
szobát. – Egyébként is, elismertem, hogy hibáztam. Tanulj
belőle.
Maggie-nek eszébe jut a mondat: nem tudod megváltoztatni
őket.
– Miért vetted el? – fordul apja felé.
Az elkínzott pillantást vet rá, és felsóhajt; egyetlen,
bűntudatos szót nyög ki magyarázatként:
– A vágy – mondja. – Mindig is valami különös hatalma volt
felettem. A mai napig.
Mihelyt meghallja, Maggie azonnal megérti, hogy ő is ezt érzi
Gabriel iránt. Ez az oka annak, hogy a szülei, bár sokat
veszekszenek, még mindig szeretnek egymással táncolni… és
szeretkezni. Most már meg is tudja nevezni. Vágy.
– Megtiltom, hogy találkozz vele, Maggie. Hallod?
– Azt a mait az angolok kezdték.
– Az fiú egy huligán. Nem a mi fajtánk, te jobbat érdemelsz.
Nem erre neveltelek.
 Maggie-vel megfordul a világ ekkora képmutatás láttán.
Legszívesebben sikítozni kezdene, hogy és mi van Clémentine-
nel? De uralkodik magán, nem meri áttörni a hallgatás és
elhallgatás törékeny falát, amit tegnap emeltek ők ketten,
anélkül hogy megegyeztek volna ebben. Ezen az egyetlen
módon tartható fenn a kapcsolatuk.
– Nem vagyok a tulajdonod – mondja Maggie. – Miért nem
engeded, hogy boldog legyek?
– Mert mindenkinél jobban tudom, hogy nem lehetsz vele
boldog.
– Ő nem olyan, mint maman.
– Ami azt illeti, elég goromba fickó.
Maggie nem felel.
– Kérlek, ne ellenkezz, Maggie.
– Nem írhatod elő, hogy kit szeressek és kit ne – mondja a
lány. Életében először mer nyíltan szembeszállni az apjával. –
Azt szeretek, akit akarok.
Apja ajka keskeny mosolyra húzódik, és Maggie fejében
megfogalmazódik a gondolat, hogy számára két dolog a
legfontosabb a világon: Gabriel szerelme és apja jóváhagyása.
Márpedig ez a kettő nem fér össze, ezért az egyiket végül fel kell
áldoznia a másikért.
 KILENCEDIK FEJEZET

Másnap reggel, amikor Maggie lemegy a nappaliba, a hátsó ajtó

mellett egy bőröndöt pillant meg. Anyja kenyeret süt, öklével
dagasztja a tésztát.
– Ki utazik el? – kérdezi Maggie.
– Te – feleli maman, és jó nagyot püföl a tésztába.
Maggie kinyitja a bőröndöt, és eláll a szívverése, mert a saját
ruháit pillantja meg benne, takarosan kivasalva és
összehajtogatva. Anyja nyilván akkor rámolta össze őket,
amikor ő aludt.
– Hova? – kérdezi rémülten. – Hova megyek?
– Yvon bácsi farmján töltöd a nyarat – feleli az anyja.
Maggie nagynénje és nagybátyja tejgazdaságot vezet
Frelighsburgben, amely nagyjából tíz kilométerre fekszik
Dunhamtől. Ritkán jönnek hozzájuk, elsősorban Deda súlya
miatt. Nehezen mozog. Alfreda – akit ők Dedának hívnak – nem
sokkal nyomhat kevesebbet százötven kilónál. Maggie-nek
kevés emléke van róla, csak arra emlékszik, hogy egy
alkalommal irtózatosan feldagadt tagjait egy hozzá képest
nevetségesen kicsi támlás székbe próbálta belepréselni. Deda a
legenyhébb mozgástól is zihálni kezd, levegő után kapkod.
Maman is ritkán látogatja meg őket, mert piszkos a házuk; Deda
a kövérsége miatt takarítani sem tud. Maggie ennek ellenére
kedveli a nagynénjét. Melegszívű, jólelkű teremtés, mennydörgő
kacagása mintha óriási hasa mélyéről törne fel.
Ekkor az apa lép a szobába. Maggie számonkérő tekintettel
fordul felé.
– A te ötleted volt? – kérdi.
– Csillapodj, Maggie – mondja az apja.
– Nem akarok Yvon farmján dolgozni – folytatja a lány –
Veled akarok dolgozni a vetőmagboltban, és…
– Yvon többet tud fizetni neked.
– Nem érdekel a fizetés! Itt akarok maradni!
– Csak a nyárról van szó.
Maggie fejében egymást kergetik a gondolatok. Mi lesz
Gabriellel? Mi lesz, ha elmegy Montrealba, mielőtt ő
visszatérne?
– Kérlek, ne kényszeríts, hogy elmenjek! – rimánkodik. Ők
nem értik. Nem szakadhat el Gabrieltől, a vetőmagbolttól.
– Yvonnak a Guaranteed a beszállítója – magyarázza az apja.
– Ez komoly üzleti lehetőséget jelent a számukra. Látod, nem
rólad van szó, Maggie. Szükségük van valakire, aki segít a
gazdaságban, és, őszintén szólva, jól jönne a családnak egy kis
pénz.
– Én tizenegy éves voltam, amikor dolgozni kezdtem, hogy
támogathassam a családomat – szól közbe maman, lisztes
kötényébe törölve a kezét.
– Ne félj, nem kell mindet hazaadnod – ígéri az apja,
megigazítva a fején puhakalapját. – Menj, köszönj el a
húgaidtól.
– Nem megyek sehova – jelenti ki Maggie. – Nem
kényszeríthettek. – De mire kimondja e szavakat, már tudja,
hogy ezt a csatát elvesztette. Tizenöt éves. Mit tehetne?
Megszökjön Gabriellel? Mi van, ha összeházasodnak? Együtt
nyomorogjanak valami viskóban vagy a fiú nagybátyjának
montreali lakásában? Úgy látszik, alábecsülte a szülei
elszántságát.
– Gyerünk.
Maggie nem mozdul. Kétségbeesetten pillant egyikről a
másikra, némán könyörög nekik, hogy gondolják meg magukat.
– Azt mondtam, indulj! – ismétli az apja valamivel
hangosabban.
– Utállak benneteket! – kiáltja Maggie, és kirohan a szobából.
De a lépcsőn már szinte vánszorogva lépked felfelé. Még mindig
nem tudja elhinni, hogy ekkora árulást követtek el ellene.
Hogyan tehette ezt vele az apja?
Megöleli, megcsókolja a húgait, zokogva öleli magához őket.
– Ugye visszajössz? – kérdezi kerekre tágult szemmel Geri.
– Ősszel – feleli Maggie. – Ha engedik.
Utoljára még megcsókolja a kis Nicole kerek, pirospozsgás
arcocskáját, összeszed néhány holmit, amit az anyjának eszébe
sem jutott elcsomagolni – a jegyzetfüzetét, a tolltartóját, a
kozmetikai szereit, egy köteg füzetes szerelmes regényt –, és
leforrázva visszaballag a konyhába.
– Tudom, az egészet azért csináljátok, hogy távol tartsatok
Gabrieltől – mondja.
Az apja kiissza a kávéját a csészéből; nem válaszol. Maman
elfordul, arcáról semmit sem lehet leolvasni. Aztán Maggie-hez
lép, és ujjával megkopogtatja a feje búbját.
– Nem tart örökké – mondja.
 Maggie száműzése minden bizonnyal évek óta az első dolog,
amiben egyetértenek.
Apja felkapja a bőröndöt, és az autó felé indul vele.
Gabrielnek nincs telefonja, így fel se hívhatja, hogy elbúcsúzzon
tőle. Kirohan a ház elé, Gabrielék portáját fürkészi, hátha
meglátja a fiút.
– Átmehetek, hogy elköszönjek tőle? – fordul az apjához.
– Arra nincs idő, Maggie – hangzik a felelet. – Nyitásra vissza
kell érnem Frelighsburgből.
– Szépen kérlek!
– Korán van még ehhez a melodrámához – rázza a fejét az
apja. – Ne játszd itt a Júliát, szállj be a kocsiba.
Némán teszik meg a negyedórás utat. Maggie komoran bámul
ki a kocsi ablakán.
– Micsoda gyönyörű nap! – lelkendezik az apa.
Maggie dühösen pillant rá. Apja fütyörészni kezd. Egészen
addig fütyül, amíg oda nem érnek a farmra. Maggie közben
szenvedélyes hangú levelet fogalmaz magában, Gabrielnek.
Frelighsburg a meredek hegyoldal lábánál terül el, egyik
végében az Assisi Szent Ferenc katolikus templom, a másikon a
Szentháromság anglikán templom áll. A Pike folyó éppen a kettő
között folyik, elválasztva egymástól a két területet: egyiket a
franciák, a másikat az angolok birtokolják. Az Assisi Szent
Ferenc-templom mögött lévő temető sírkövein olyan nevek
olvashatók, mint Touchette, Piette, Goyette. Az anglikán
temetőben Whitcombok, Byronok, Spencerek nyugszanak.
Angolok és franciák még halálukban is elkülönülnek egymástól.
Deda a verandán, a hintaszékben ülve fogadja őket. Bő, foltos
köpeny van rajta, a lábán papucs. Nagy nehezen feláll, és eléjük
megy, de alig tesz néhány lépést, arca máris vörös az
erőlködéstől. Hangosan szuszog. Maggie apja be sem megy a
házba. Kiveszi a lány bőröndjét a kocsiból, leteszi az út szélére,
megpaskolja Maggie arcát, és már vissza is száll a Packardba.
– Mennem kell, különben elkésem – kiáltja oda Maggie-nek
távozóban, a letekert ablakon át. – Vigyázz magadra, kis fekete
szépség!
Aztán elhajt, az autó kerekei porfelhőt vernek fel az úton,
amerre halad. Maggie nézi, ahogy eltűnik a távolban.
Elhagyatottnak érzi magát, reménytelenség tölti el a szívét. Most
gyűlöli az apját, mégis azt kívánja, bárcsak visszafordulna, hogy
elvigye innen.
– Gyere, cocotte – mondja a nagynénje, aki már ott áll
mellette, és kövér karját Maggie válla köré fűzi. – Keressük meg
a nagybátyádat.
Maggie hálát érez nagynénje és nagybátyja iránt. Könnyed,
jópofa emberek, különösen Yvon. Még maman is meglágyul, ha
Yvon a közelben van, kacag a tréfáin, és körülugrálja, mert Yvon
megjárta a háborút. Még mindig egyenruhát hord, fűzöld
katonasapkában jelenik meg a nyári kerti partikon, pedig mát öt
éve hazatért. Háborús indulókat énekel, és gyapjú-, whisky- és
pomádéillatot áraszt.
– Egyre szebb leszel – mondja Yvon, és átöleli Maggie-t. –
Hány éves vagy? Tizenhat?
– Tizenöt – felel Maggie, aki szinte alig ismer rá a
nagybátyjára így, uniformis nélkül.
Yvon hitetlenkedve rázza a fejét. Sűrű, hullámos, fekete haját
középütt választja el, amely így kétoldalt a homlokába,
szemhéjára omlik. Nagyon jóképű férfi, annak ellenére, hogy
pocakja tekintélyt parancsolóan domborodik deréköve csatja
felett.
Maggie körülnéz, és máris megérti, miért nem szeret anyja
ide járni. A ház sötét és komor, A színevesztett, ódon bútorok
vörösbe játszó sötétbarnáján Maggie tisztán látja a vastag
porréteget. Porszemek kavarognak a padló felett is, a sarkokban
pókháló, sáros csizmák és cipők halomba dobva hevernek az
ajtó mellett, a Union des Agricoles nevű újság régi példányai
stószba rakva állnak az előtérben.
Deda követi Maggie pillantását.
– Bizony, elkél itt a segítség. Én nehezen boldogulok vele.
Maggie alig várja, hogy tisztességesen kitakaríthasson. Deda
friss kenyeret szel, és tölt Maggie-nek egy pohár friss,
forralatlan tejet, amiről Maggie-nek a kishúga, Nicole jut eszébe,
aki folyton kibukja a tejet.
– Majd hozzászoksz – mondja derűsen Deda.
Felmennek a lépcsőn, hogy Deda megmutassa Maggie
szobáját, amely éppen olyan sötét, mint a ház többi része.
Kislámpa áll az éjjeliszekrényen, de fénye alig deríti fel a
homályt.
– Nem baj, ha ledőlök egy kicsit? – kéri Maggie. – Elfáradtam.
– Csak nyugodtan, cocotte.
Amikor egyedül marad, Maggie bemászik a vaságyba, és az
orráig húzza a foltvarrásos takarót. A takaró súlyos, majdnem
olyan nehéz, mint amilyennek a saját testét érzi most; szúrós
felülete dörzsöli a bőrét. Ahogy odahaza is, a takarót itt is régi
férfiöltönyökből varrták; van köztük halszálkás, fogazott,
hajszálcsíkos, tweedanyag. Cédrusillata van. Maggie-nek némán
peregnek a könnyei. Olyan furcsa itt minden. Még a sötét is
sötétebb; a levegő is nehezebb. Maggie-nek hiányzik a szobája, a
szép tapéta és a szappanillatú, friss ágynemű; hiányzik a húgai
meleg teste is az ágyból.
Egyre csak Gabriel jár a fejében. Felkel, jegyzetfüzetet,
ceruzát vesz elő, és megírja azt a levelet, amelyet egész úton
fogalmazott.

Kedves Gabriel!

Sajnálom, hogy nem tudtam elbúcsúzni, nem volt rá idő.

Frelighsburgbe küldtek dolgozni a nagybátyám farmjára,
azzal az ürüggyel, hogy a családomnak kell a pénz. De
mindannyian tudjuk, hogy azért száműztek ide, hogy távol
tartsanak tőled. Írok, amilyen gyakran csak tudok. Várj
rám, szerelmem! Nem választhatnak el bennünket
egymástól!

Örökké a tied,
Maggie

Csendesen telnek a napok, Maggie-nek furcsa módon hiányzik a

feszültség, ami otthon mindig kirobbanással fenyeget. Főként a
reggeli munkákban kell segítenie: kitakarítja a tehenek
istállóját, összeszedi a tojásokat a tyúkok alól, megtisztítja a
levágott csirkéket. A főzésben és takarításban is segít Dedának,
ami nem is olyan rossz, mert szorgalmas munkájáért mindig
dicséretet és elismerést kap. Ha véletlenül otthagy egy-egy
zsírfoltot a tűzhelyen, Deda sosem teszi szóvá. Örül, hogy végre
van tiszta pohár meg evőeszköz az étkezésekhez. Mire Maggie
esténként bezuhan az ágyba, már nincs ereje az önsajnálathoz,
ahogy ahhoz sem, hogy a Gabrieltől való elszakadásán
szomorkodjon. Azonnal elalszik.
– Vigyázz, ne maradjon benne toll – figyelmezteti Deda.
Megtanítja Maggie-nek, hogyan kell csirkét pucolni. – Így, látod?
Ne félj, nem fáj neki. Már nem él.
Egymás mellett ülnek a verandán, bámulják az ölükben
heverő két csirke rózsaszín bőrű hasát. Deda arcán oldalt
patakokban folyik a veríték munka közben.
– Jól van, Maggie – biztatja a lányt. – A tollakat ebbe tedd.
Eltesszük, ezzel töltjük meg a párnákat.
Maggie egy marokra való tollat dug a hordóba. Szellő suhan
át a verandán, felkap néhány pehelytollat, és Deda hajába fújja
őket. Deda kuncogva rázza a fejét. Mindennek ellenére vannak
örömteli pillanatok is.
– Biztosan van fiúd Dunhamben – jegyzi meg Deda újabb
csirkéért nyúlva. – Egy ilyen szép lánynak… Hogy hívják? Nem
árulom el senkinek.
– Gabriel – vallja be Maggie, aki majd meghal már, hogy
végre beszélhessen valakivel Gabrielről. Feladta a levelet, amit
első nap írt a farmról, és most várja a választ.
– Gabriel volt az arkangyal, aki megvitte a hírt Máriának
arról, hogy fiút szül majd, aki a világ megváltója lesz – mondja
Deda. – Gondolom, várod már a levelét.
Maggie lesüti a szemét.
– Irigyellek – mondja Deda. – Még előtted az élet.
Kiválaszthatod a magadhoz való férfit, azt, aki majd boldoggá
tesz.
– Alig várom, hogy hazamehessek – mondja Maggie. – Nem
választhatnak el tőle örökre. Végül csak el kell fogadniuk, hogy
összetartozunk.
– És ő várni fog rád?
– Igen, azt hiszem – mondja Maggie, de a válasz jóval
magabiztosabban hangzik annál, ahogy valójában érez. Leteszi
a csirkét, és a nagynénjéhez fordul. – Szerinted a szüleim
boldogok egymással?
Deda zavartan pillant rá.
– Te élsz velük – mondja. – Neked kell tudnod.
– Tudom, de olyan sokat veszekszenek. Aztán meg együtt
táncolnak…
Deda elneveti magát.
– Nincs ezzel semmi baj.
Maggie vár még valamire, de Deda nem szól többet.

Másnap reggelre megérkezik a levél. Az írás nemigen megy

nekem. Majd meglátogatlak. Szombat délben találkozunk a
templom előtt. GP
Szombaton Maggie hajat mos, és felveszi a vasárnapi ruháját,
amelyet anyja becsomagolt. Dedának azt mondja, hogy a
városba megy bélyeget venni, aztán megiszik egy frissítőt a
Freshy’sben. Deda mosolyog.
Gabriel az Assisi Szent Ferenc-templom előtt várja. Leszáll a
motorjáról, Maggie odaszalad hozzá. A fiú a karjába zárja,
beszívja a lány hajának illatát. Sokáig állnak így, összeölelkezve.
Maggie végül felemeli a fejét a válláról. Alig mer Gabrielre
nézni, ahogy a napba sem néz egyenesen az ember.
– Hiányzol – mondja, és kitör belőle a sírás.
– Még csak egy hét telt el – mondja Gabriel a lány haját
simogatva. A templom mögötti temető felé indulnak. – Itt nincs
kukoricás, de ez is megteszi.
– Nincs sok időm – mondja Maggie. – Talán egy óra.
Gabriel a fűre telepszik, Maggie az ölébe hajtja a fejét.
– Olyan nehéz nekem itt egyedül – szólal meg végül. – Mire a
nyár végén hazamehetek Dunhambe, te már Montrealban
leszel.
– Hétvégenként eljöhetek, hogy meglátogassalak. Vagy te
jössz velem.
– Iskolába kell mennem – emlékezteti Maggie. – Be kell
fejeznem a tanulmányaimat.
– Minek?
A kérdés meglepi Maggie-t. Azt hitte, magától értetődik, hogy
miért kell iskolába járni. Enyhe csalódást érez, de hamar
lerázza magáról. Azt szeretné, ha tökéletesen sikerülne ez a
randevú. Gabriel leheveredik mellé, csókolóznak, és a sírkövek
között ölelik egymást.
– Milyen itt? – kérdezi aztán Gabriel.
– Egyedül vagyok – feleli a lány. – De a nagybátyám meg a
nagynéném kedvesek hozzám.
– A szüleid biztosan tőlem akarnak távol tartani.
– Azok után, ami Barney-val történt…
– Szerinted az én hibám volt?
– Nem kellett volna kést rántanod.
– Nem kellett volna beszállnod az apád autójába, és faképnél
hagynod az utcán.
Maggie lesüti a szemét.
– Olyan vagy, mint ő – mutat rá Gabriel, és ő is sértésnek
szánja a megjegyzést, akárcsak Maggie anyja.
 – Te meg olyan, mint a te apád – vág vissza.
– Én nem az apám vagyok.
Maggie a vállát vonogatja.
– Nem érdekel. A magam részéről örülök, hogy olyan vagyok,
mint az apám.
Gabriel néhány percig hallgat, aztán amikor Maggie már azt
hiszi, továbbléptek a témán, és most már igazán
leheveredhetnek a fűbe, hogy csókolják és öleljék egymást,
Gabriel így szól:
– Különbnek tartod magad nálam, ugye?
– Nem.
– Nagyon nem tetszett, ahogy akkor néztél rám.
– Hogyan néztem?
– Úgy, ahogy az apád.
– Nem igaz – mondja Maggie. – Csak ürügyet keresel, hogy
belém köthess!
– Szégyelltél engem.
– Nem kellett volna azzal a késsel…
Gabriel hanyatt dől, és Maggie-t is magával húzza a földre.
– Apád azt hiszi, távol tarthat bennünket egymástól –
mormogja, és végigsimítja Maggie lábszárát, combját, keze a
lába közé téved.
– Neked ez a legfontosabb? – kérdezi Maggie, és keze a fiú
nadrágja felé mozdul. – Hogy lepipáld az apámat?
Gabriel nem felel. Maggie egyszer csak megérzi, hogy Gabriel
ujja a testébe hatol. Felkiált, oldalra fordítja a fejét. Az egyik
közeli sírkőbe ütközik a tekintete. Lehunyja a szemét.

A szomszédok és az ismerősök napszálltakor kezdenek

gyülekezni Deda és Yvon partijára, amelyet, mint azt házigazdái
elárulták, minden szombat este megtartanak. Szeretik a
kellemes összejöveteleket. A hangos zene és a csevegés
bizonyára segíti elűzni a némaságot, amely máskor rátelepszik
a gyermektelen pár otthonára.
Sötétedés után a hegedűt is előveszik a szekrényből, a gin és a
kártya is az asztalra kerül, a padló pedig hangosan döng a
táncolók léptei alatt. Yvon egy palack Crown Royalt nyújt
Maggie-nek, aki elveszi az üveget, és nagyot húz az italból.
Jólesőn égeti a gyomrát. Yvon elkapja, és körültáncolja vele a
szobát.
Deda a székében ülve tapsol. Yvon Maggie derekára fűzi a
karját, és rajongó tekintettel néz a szemébe.
– Mindig arra vágytam, hogy legyen egy lányom – kiabálja
Maggie fülébe Yvon. Szorosan átkarolja, együtt ropják a hegedű
szavára. Meleg van, a szoba forog körülöttük.
Maggie-nek felkavarodik a gyomra a whiskytől meg Yvon
erős szorításától. Nemrégiben felfigyelt rá, hogy a nagybátyja le
sem veszi róla a szemét, miközben ő mindennapi feladatait
végzi: teregeti a lepedőket, citromlét csavar, a csirkéket
hajkurássza. Mostanáig csak az atyai szeretet jelének gondolta a
figyelmét, de ahogy most magához szorítja, abból Maggie
megérti, hogy menekülnie kell.
Amikor véget ér a dal, kisurran a szobából, és felmegy a
lépcsőn a hálóba. Ledobja magát az ágyra, a matracot markolja,
próbálja elkerülni, hogy hányjon. Az arcára rántja a régi
takarót, azt reméli, a takaró súlya és hűvössége talán odabent
tarthatja a kikívánkozó szeszt. Imádkozik, hogy reggel legyen,
hogy elmúljon a hányinger, hogy összeszedhesse magát.
 Nem sokkal később – nem tudja, percek vagy órák teltek-e el –
hallja, hogy odakint a folyosón megnyikordul a padló. Az ajtó
kinyílik. Próbál felülni, de a teste nem engedelmeskedik. Csak
fekszik ott bénultan, és azt találgatja, ki lehet a látogató.
– Reggel van? – motyogja.
Nevetés fogadja szavait. Férfihang. Yvon.
– Nem, Maggie – mondja. – Még csak hajnali két óra.
Maggie felnyög. Amikor a férfi odafekszik mellé, a lány
zavartan bámul rá. Maggie részeg, mozdulni se bír. Yvon
zagyvaságokat suttog a fülébe. Olyan szép vagy. Állandóan rád
gondolok. Nem bírok magammal. Kívánlak. Annyira azért észnél
van, hogy tudja, semmi jót sem jelentenek ezek a szavak. Teste
tiltakozva megfeszül. Segítségért kiáltana, de nem jön ki hang a
torkán. Próbál odébb húzódni, de a férfi keresztülveti rajta
egyik lábát, úgyhogy moccanni sem tud a súlya alatt. A gyomra
összerándul.
Ő tehet róla? Yvon a nagybátyja. Maggie mindig imádta.
Talán félreérthetően viselkedett?
Yvon lehelete whisky- és dohányszagú. Maggie-nek eszébe jut
az a délután, Jean-François-val a Selby-tónál. A fiú
medvecukorszagú lehelete, az undor, amit keltett benne.
Vonaglik, miközben Yvon a fülébe liheg. A mocskos, illetlen
szavaktól összerándul, mintha megütötték volna. A férfi félig
már rajta fekszik, térdével valósággal az ágyhoz szögezi.
Karjával bilincsbe zárja, megragadja az állát, és erőszakkal
elfordítja Maggie arcát.
– Ne! – könyörög Maggie. – Mon’onc, kérlek!
Amikor Yvon ujjai a ruhája gombolásán kezdenek matatni,
epe tolul fel a torkában. A férfi keze vadul tapogatja a testét,
bejárja minden rejtekét, amihez Maggie érzései szerint egyedül
Gabrielnek lenne joga. Yvon teljes súlyával ránehezedik, Maggie
még a lábát sem tudja felemelni, hogy beletérdeljen az
ágyékába. A bugyija lecsúszik a férfi keze nyomán. Próbál
elfordulni, de képtelen rá. Hallja a saját hangját, amint
könyörög neki, de Yvon nem törődik vele. Maggie már abban
sem biztos, hogy a rimánkodó szavak valóban elhagyták-e a
száját, vagy csak képzelte.
A férfi kényszeríti, hogy megérintse, de Maggie ellenszegül.
Utolsó erejével küzd, minden porcikájával ellenáll. Yvon
dühösen kicsatolja az övét, és letolja a nadrágját. Hangosan
zihál. Maggie-nek eszébe jut, hogy mindössze néhány órája
annak, hogy Gabriellel szeretkeztek. Hogy milyen
gyönyörűséges volt. De most elviselhetetlen szenvedést okoz, ha
Gabrielre gondol.
Próbál a máskor oly megnyugtató zajokra figyelni: a
tücsökzenére, a dudaszóra, az odalentről felszűrődő muzsikára.
Máskor csendesen álomba ringatná megnyugtató ritmusával, de
most fülsiketítő lármának hallja a zajokat. Aztán egyszer csak
feladja a küzdelmet. Mint a fuldokló, amikor átadja magát a
mélységnek: mozdulatlanul, hang nélkül hever az ágyon.
Yvon kisvártatva a hátára gördül mellette; liheg, mint a
pásztorkutya, amelyik megkergette a marhákat.
– Nem is vagy szűz – mondja a mennyezetet bámulva. Hangja
meglepetést és csalódást sejtet. – Az a szerencsés fickó… a
motoros – mondja, és cigarettára gyújt. Maggie nézi a
narancsszínű parazsat, amint felizzik a sötétben.
Elhúzódik a férfi mellől. Forog vele a szoba, az ágy oszlopát
markolja, hogy megállítsa a forgást. Összeszorítja a lábát, hogy
enyhüljön az ölébe hasító fájdalom.
 TIZEDIK FEJEZET

A szülei júliusban látogatják meg először. Már egy hónapja

Frelighsburgben lakik, és bár vasárnap esténként felhívják
telefonon, egyszer sem látták egymást, mióta elküldték
otthonról. A beszélgetés mindig feszült hangulatban zajlik.
Maggie fojtott hangon könyörög, hogy vigyék haza, de a válasz
minden alkalommal ugyanaz. Majd a nyár végén.
Maggie tudja, arra várnak, hogy Gabriel visszatérjen
Montrealba. Ahogy múlnak a hetek, haragja lassan a
reménytelenségnek adja át a helyét. Nincs benne elég kitartás a
haraghoz. Amikor meghallja a hangjukat a telefonban – először
az anyjáét, aztán az apjáét –, ahogy a hogyléte felől
érdeklődnek, legszívesebben mindent elmondana nekik. Csak
hadd tudják meg, mit tett vele Yvon. Őket hibáztatja a történtek
miatt, de végül mégsem szól. És ha nem hisznek neki? Mi van,
ha az apja mégsem jön érte?
Yvon az első éjszaka óta még egyszer bement a szobájába,
megpróbált bemászni az ágyába. Részeg volt, arról motyogott,
hogy képtelen ellenállni neki, de Maggie egyetlen mondattal
lehűtötte:
– Ne gyere közelebb, mert elmondom apámnak. – Józanul
persze sokkal határozottabb ellenfél volt, mint akkor, amikor
leitatták.
A sötétben nem láthatta Yvon arcát, de a hallgatása elárulta,
mennyire megdöbbent. Nyilván alábecsülte a lányt. Szó nélkül
felkelt, és kiment a szobából, de előbb figyelmeztette, ne
csináljon semmi butaságot. Azóta egyszer sem környékezte
meg.
Gabriel újra eljött. Amikor meglátta Maggie-t a frelighsburgi
temetőben, azonnal rájött, hogy történt valami. A lány alig
pillantott rá, az érintését is kerülte. Hallgatagon ült mellette,
mint aki lélekben messze jár. Arca égett a szégyentől. Nem
szeretkeztek. Maggie azzal mentegette magát, hogy képtelen rá,
ott, a temetőben.
– Valami baj van? – kérdezte végül Gabriel.
– Nincs semmi – hazudta Maggie. – Csak fáj a hasam. – Pedig
az volt az igazság, hogy gondolni se bírt arra, hogy egy férfi
hozzáérjen, még Gabriel sem.
– Tudod, hogy van ez. Mindent szabad, csak rá ne jöjjenek.
– Nem erről van szó – rázta a fejét Maggie, de hogy miről, azt
nem tudta megmondani. Nem talált szavakat, amelyekkel
elmondhatta volna, mit érez. Mintha vasrácsok emelkednének a
teste körül, furcsa űrt érez, mintha kiégett volna belőle minden
érzelem.
Úgy tervezte, megkéri Gabrielt, hogy vigye el magával
Montrealba, de amikor ott álltak egymással szemben, és
belenézett a fiú szemébe, ráébredt, hogy nem állhat elő ezzel a
kéréssel. Tudta, hogy Gabriel megkérdezné, miért gondolta meg
magát, miért akar váratlanul megszökni vele innét, márpedig
arra gondolni sem mert, hogy beszámoljon neki a történtekről.
– Biztos, hogy minden rendben van? – firtatta Gabriel. – Még
mindig amiatt vagy ilyen, amiről a múltkor beszéltünk? Mert
kést rántottam?
Mindegy, hányszor nyugtatta már meg Maggie, látta a fiún,
hogy továbbra sem hisz neki. Érzékeny idegrendszere azt súgta
neki, hogy valami megváltozott. Feszült hangulatban váltak el.
Gabrielen látszott, azt sem tudja, mire gondoljon, de büszkébb
volt annál, mint hogy tovább faggassa a lányt. Maggie tudta,
Gabriel sosem mutatná ki, hogy el van keseredve, és nem is
könyörögne soha. Hagyta hát, hogy Gabriel színlelt
nyugalommal elhajtson a motorján, anélkül hogy tisztázták
volna a történteket.

A szülei Packardja megáll a ház előtt; Maggie közönyösen nézi,

ahogy a bejárathoz közelednek. A verandán lévő fonott
hintaszékben ül, ahol a csirkéket kopasztották Dedával. Csak
ekkor ébred rá, mennyire hiányoztak neki a húgai, Violet, Geri
és a kis Nicole, akik most mind felé szaladnak, de azt is tudja,
szülei nem azért jöttek, hogy kiszabadítsák innen. Majd szépen
megeszik a sertéssültet, csevegnek, isznak és dohányoznak,
aztán hazamennek – nélküle.
Maggie magához öleli Vit, aztán csak bámulják egymást. Soha
nem voltak még ilyen sokáig egymás nélkül.
– A múltkor láttam Gabrielt – mondja Vi.
Maggie épp faggatni kezdené, de a szüleik odalépnek
hozzájuk.
– Hogy vagy? – kérdi az apjuk.
– Jól.
– Fáradtnak látszol – mondja maman Maggie arcát fürkészve.
Kicsípte magát az alkalomra, még egy kis rúzst is tett az ajkára.
Haja hullámokba rakva, sokkal csinosabb és fiatalosabb így.
Parfümje belengi a verandát, amikor a szúnyoghálós ajtó
becsapódik mögötte.
Maggie Violethez fordul:
– Hol? – kérdezi. – Hol láttad Gabrielt?
– A földeken.
– Beszéltél vele?
– Mondtam neki, hogy ma meglátogatunk téged.
– Mit mondott?
– Hogy adjuk át az üdvözletét.
– Csak ennyit?
Violet bólint.
Bemennek a házba. Az asztalon már ott gőzölög a vacsora.
Maggie egész nap nem érezte jól magát, és most a sertéssült
szagától valósággal felfordul a gyomra. A szájára szorítja a
tenyerét, hogy elfojtsa öklendezését.
– Mi van veled? – kérdezi az anyja, inkább vádlón, mint
együttérzéssel.
– Nem érzem jól magam – feleli Maggie az egyik székre
rogyva. Minél tovább ül az asztalnál, annál erősebben émelyeg.
– Vidd innen azt a húst – mondja, eltolja a székét az asztaltól. A
fürdőszobába rohan, de már késő. A folyosó közepén éri utol a
hányás, beteríti az egész falat.
Maman utánarohan, Deda kacsázó lépteivel követi őket. A
nagynéni csak egy pillantást vett a látványra, és ő is öklendezni
kezd. Maman egyenesen Maggie-hez lép, megragadja a két
vállát, maga felé fordítja, és kutatón néz a szemébe. Maggie
megint hány, ezúttal az anyja barna Oxford cipőjét találja telibe.
Maman elengedi, visszasiet a konyhába, és kisvártatva egy
csomó nedves ruhával tér vissza.
– Menj a fürdőbe – mondja. – Térdelj a vécé mellé, és maradj
ott.
Maggie engedelmeskedik. Amikor végre mindent kiadott
magából, és elmúlt a hányinger, lefekszik a hűvös padlóra, és a
mennyezetet bámulja.
– Kész vagy? – kérdezi maman a csukott ajtón át.
– Azt hiszem.
Anyja belép, és becsukja maga mögött az ajtót.
– Biztosan valami vírus – mondja Maggie.
– Vírus – horkan fel maman. – Sokat hánytál mostanában?
– Most fordult elő először. A disznóhús szagától.
Maman a homlokát dörzsölgeti, feldúltnak látszik.
– Lefeküdtél Gabriellel?
A kérdés úgy éri Maggie-t, mintha gyomorszájon vágták
volna. Honnan tudja?
– Igen vagy nem? – kérdi szigorúan maman.
Maggie nem felel.
– Úristen – kapkod levegő után maman. – Lefeküdtél, ugye?
Maggie hirtelen úgy érzi magát, mint aki csapdába esett.
– Mon Dieu – motyogja az anyja, és ujjaival a hajába markol.
Fel-alá járkál a fürdőszobában, mint a ketrecbe zárt vadállat. –
Mikor jött meg utoljára?
Maggie ekkor jön rá, hogy amióta itt van, Frelighsburgben,
még nem menstruált.
– Mióta itt vagyok, még nem volt.
– Lefeküdtél Gabriellel?
– Igen – sírja el magát Maggie. – Szeretem. Össze fogunk…
Maman arcul üti.
 – Te terhes vagy! – kiabálja.
Maggie a fejét rázza. Az nem lehet. Hiszen Gabriel kihúzta.
– Abban a pillanatban tudtam, amikor ma megláttalak –
mondja az anyja. – Falfehér vagy, meg a sötét karikák a szemed
alatt… pont úgy nézel ki, ahogy én, amikor titeket vártalak.
– Ez csak valami vírus… – tiltakozik erőtlenül Maggie.
– Kimaradt a vérzésed, te idióta. És a hús szaga… pontosan
így volt velem is. Emlékszel? Amikor terhes voltam Gerivel és
Nicole-lal? Az első négy hónapban képtelen voltam húst főzni.
Mindegyikőtökkel így volt.
Maggie-nek kiszárad a szája. A torkában kemény gombócot
érez. Aztán rettenetes gyanú ötlik fel benne. Mi van, ha Yvon?
– Lehet, hogy nem is Gabrielé – ennyit tud kinyögni.
– Hát mások is voltak? – kiált fel az anyja, és szeme elsötétül a
haragtól. – Tabarnac!
– Nem voltak más fiúk – magyarázkodik Maggie remegő
hangon. Nem biztos benne, hogy jól teszi-e, ha elárulja a
nagybátyját. Mit fog tenni vele az anyja, és mit fog tenni a
nagybácsi? De úgy érzi, meg kell védenie Gabrielt.
– Akkor kicsoda? – Maman hangja hideg, mint a jégcsap.
Maggie a tenyerébe rejti az arcát.
– Ki?
– Mon’onc, Yvon!
Az anyja még csak össze sem rezzen a név hallatán. Csak áll,
Maggie-t bámulja. Maggie várja, hogy kitörjön a vihar, de
semmi.
– Maman…
– Ő sosem tenne ilyet – mondja végre az anyja.
– Pedig ez az igazság – mondja Maggie. – Már az első héten.
 – Ha ez igaz, akkor biztosan tettél valamit.
– Ugyan mit tettem volna?
– Kelletted magad. Elcsábítottad.
– Dehogy! Én…
– Erről egy szót se senkinek – mondja maman. – Se Dedának,
se az apádnak, se a húgaidnak.
– Nem szólok.
– Deda nem bírná ki – mondja maman. – Már ha igaz.
– Igaz.
Maman kinyitja a fürdőszoba ajtaját, menni készül.
– Most mi lesz? – kérdi Maggie.
– Azt tesszük, amit minden család tenne ebben a helyzetben –
feleli, miközben hátat fordít Maggie-nek. Aztán a lány orrára
csukja az ajtót, és távozik.
A felnőttek a konyhaasztal körül kuporogva suttognak.
Mindenkit kiparancsoltak a helyiségből. Az anyja arca merev,
mint a kő, amikor visszatér közéjük a fürdőszobából. Félrevonja
Maggie-t.
– Frelighsburgben maradsz Dedával és Yvonnal, amíg a
gyerek meg nem születik – mondja. – És ha még egyszer
találkozni mersz azzal a fiúval, ha csak egyetlenegyszer is
rajtakaplak, hogy vele lógsz a faluban, vagy hogy idejön,
kidoblak innen, és mehetsz isten hírével.
– Azt akarod, hogy itt maradjak Yvonnal? – kiabál Maggie.
– Gondodat fogja viselni.
Maggie vadul rázza a fejét.
– Nincs más választásunk – folytatja az anyja. – Québecben
vagyunk, Maggie.
– Mit mondott Yvon? – kérdi Maggie. – Mondtad neki, hogy az
övé is lehet?
– Dehogy mondtam – suttogja maman, és ujjával Maggie álla
alá nyúlva felemeli a fejét. – Apádnak és Dedának fogalmuk
sincs semmiről, és soha nem is fogják megtudni, ugye? Yvon
beleegyezett, hogy az elkövetkező kilenc hónapban itt maradj.
Hálával tartozunk neki.
Maggie elhúzódik, kiszabadítja magát anyja markából.
– Nem maradok vele – mondja. – Visszamegyek Dunhambe,
és Gabriellel fogom megszülni a gyerekemet.
– És hol fogtok lakni? – sziszegi maman. – Abban az apró
viskóban akarsz nyomorogni? Öten egy szobában? Hogyan fogja
eltartani a gyerekét? Eladja a kukoricáját? Egész télen át külön
akartok élni, amíg ő Montrealban dolgozik a gyárban? Nagyon
nehéz élet lenne az két szegény kamasznak. Különösen, hogy
nem fogod tudni befejezni az iskolát. Én is így jártam annak
idején.
Maggie-nek erre elakad a szava.
– Te nem tudod, mi a szegénység, de én igen – figyelmezteti
maman. – Gondold végig, mert ha megtartod ezt a gyereket,
magadnak kell boldogulnod.
– Apu mit mond? – kérdi Maggie a könnyeit törölgetve.
– Ő azt mondja, amit én. Kétségbe van esve. Nem hagyhatjuk,
hogy egy törvénytelen gyerek tönkretegye a jó hírünket.
Választanod kell, Maggie. Mi most hazamegyünk Dunhambe.
– Mi lesz a gyerekkel, ha itt maradok?
– Árvaházba kerül – felel az anyja. – A törvénytelen
gyerekeket oda viszik. Soha, senki nem tudhatja meg az
igazságot azokon kívül, akik most itt vannak.
– Deda miért nem tarthatja meg? – kérdi Maggie. – Hiszen
mindig gyereket akart.
– Ezt a gyereket nem fogjuk megtartani.
Fogjuk, mintha Maggie gyermeke máris az övék lenne.
Maggie odakint áll a verandán, töri a fejét, hogy mit tegyen.
Még mindig szereti Gabrielt. Visszamehetne Dunhambe,
megmondhatná neki, hogy terhes, abban a reményben, hogy
talán feleségül veszi őt. Ott kellene hagynia az iskolát, feladni az
álmát, hogy egy nap átveheti az apja üzletét…
Ez az, ami visszarettenti. A gondolat, hogy le kell mondani
arról a jövőről, amelyről mindig álmodott, elviselhetetlen. Élete
egészen eddig e cél köré összpontosult; ez akkor is lelkesítette,
ha minden más kilátástalannak tűnt. Nem tudja elképzelni,
hogy letérjen az útról, amelyet kijelölt a maga számára.
Ha erre gondol, még a kilenc hónapig tartó száműzetés
gondolata sem tűnik olyan elviselhetetlennek. Talán tényleg ez
az egyetlen valódi megoldás: elrejtőzni, megőrizni a család jó
hírnevét, aztán folytatni ott, ahol abbahagyta. Persze az az élet
sem fenékig tejfel; sokféle nehézséggel jár az is, de azért
szerette.
– Maggie…
Maggie megfordul. Apja áll előtte. Nem is hallotta, amikor
kijött utána.
– Ne haragudj, apa…
– Rendbe hozzuk a dolgot – mondja az apja. – Minden rendbe
jön, Maggie.
Maggie meglepetten pillant rá, nem számított erre a gyengéd
hangra.
– Hogyan? – kérdi.
Apja magához vonja, a mellkasához szorítja. A lány beszívja
apja ingének szappanillatát, és amikor apja a fejét kezdi
simogatni, elerednek a könnyei. Nem érdemli meg, hogy ilyen
jók legyenek hozzá. Minden elképzelhető módon csalódást
okozott az apjának, és ő most mégis vigasztalja.
– Először is – kezdi halkan az apja – szigorúan tilos
találkoznod Gabriel Phénixszel. Itt maradsz, amíg lezajlik a
dolog, és ezalatt semmiféle kapcsolatod nem lehet vele. Ha nem
így teszel, ha megint őt választod, akkor többé nem lehet közöd
hozzánk. Megértetted, Maggie?
Maggie elhúzódik, remeg a szája széle, ahogy az apjára néz.
– Ha így teszel, akkor többé nem látjuk egymást, többé nem
beszélünk veled. A házunkba többé nem teheted be a lábad. És
nagy szerencse lesz, ha nem lövöm keresztül azt a fiút.

Később, amikor szülei már szedelőzködnek, Maggie elkapja

odakint Vit.
– Át kell adnod egy üzenetet Gabrielnek.
– Mit?
– Mondd meg neki, hogy vége. Nem fogok válaszolni egyetlen
levelére sem, és nem megyek vissza hozzá. – A legutóbbi
találkozásuk után Maggie nem hiszi, hogy a fiút meglepetésként
éri majd az üzenet.
– De hát miért? – kérdi Violet tágra nyílt szemmel. – Amikor
idejöttünk, még egészen elszomorodtál azon, amit mondtam.
– Nem számít – mondja Maggie. – Csak mondd meg neki, hogy
nem jövök vissza.
– Miért nem? – kérdezi Violet, akit láthatóan izgalommal tölt
el ez a nem várt fordulat.
– Hamarosan megtudod az igazságot – felel Maggie. – Csak
mondd meg Gabrielnek, hogy szakítottunk, jó?
Violet engedelmesen bólint, és a Packardhoz szalad. Maggie
csak áll, nézi, amint a kocsi eltűnik az úton, aztán visszamegy a
házba.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Vasárnapi ebéd. A szülei ismét itt vannak. A nagybátyja a

nagykést élezi. Maggie a nyolcadik hónapban van. Több mint
kilenc hónapja van száműzetésben. Úgy számol, hogy még két
hónapig kell maradnia. A gyerek születése után vissza kell
nyernie a régi alakját, hogy visszamehessen Dunhambe,
visszatérhessen a munkájához, a régi életéhez.
Próbál nem gondolni mindarra, amiről lemondott: Gabrielre
és az anyaságra. Hét hónapja volt rá, hogy megbékéljen a
sorsával. Nem az érzései alapján döntött, sokkal inkább
gyakorlati megfontolások alapján. Elképzelte az életét szegény
parasztasszonyként: a tizenhat éves anya, aki ott kuksol abban a
nyomorúságos viskóban, elhízik és megkeseredik, akárcsak az ő
anyja. Elképzelte, milyen lenne az imádott vetőmagboltja
nélkül, az apja nélkül, és arra jutott, hogy az egyáltalán nem is
volna élet.
Mamannak igaza volt: az élet nem olyan, mint a filléres
szerelmes regényekben.
– Tabarnac, elfelejtettem a tormát – mondja maman, épp
akkor, amikor a langyos folyadék elönti Maggie-t, és átáztatja a
kismamaruháját. Maggie feláll. Mindenki őt nézi.
– Mi ez? – kérdi Maggie.
 – Nincs semmi baj, cocotte. A baba kicsit hamarabb jön, ez
minden.
Deda és maman közrefogják, és feltámogatják a lépcsőn. A
hálószobában, ahol azóta lakik, hogy ideérkezett, maman
gyorsan bedobál néhány holmit Maggie bőröndjébe. – Hozz
egypár törülközőt – utasítja Dedát.
Deda kidöcög a szobából. Maggie hallja, ahogy kinyitja az
ágyneműs szekrény ajtaját. Megereszti a fürdőszobában a vizet,
nehéz léptei alatt nyikorog a folyosó hajópadlója.
Maggie igyekszik, hogy mindig csak azzal foglalkozzon, ami
éppen körülötte történik, mert úgy érzi, különben elveszti az
eszméletét. A fájdalom olyan váratlanul, olyan élesen hasít belé,
hogy megtántorodik.
Maman a komódon álló órára pillant.
– Szólj, ha jön a következő.
– A következő micsoda? – kérdezi Maggie.
– Összehúzódás.
Maggie leül az ágyra, és vár. Deda odaáll mellé, nézi, maman
közben folytatja a csomagolást. Deda letörölgeti Maggie ruháját
a törülközővel. Talán tíz perc telik el, mire újabb
fájdalomhullám csap le rá. Maggie felsikolt, felugrik az ágyról.
– Kilenc perc – állapítja meg maman.
Maggie képtelen ülve maradni, feláll, és járkálni kezd. A
fájdalom egyre intenzívebb, és egyre hosszabb ideig tart.
Amikor újra jelentkezik, Maggie felsikolt: – Fáááááj!
Deda a kezéért nyúl, próbálja megszorítani, de Maggie elüti,
és a nagynénje húsos alkarjába kapaszkodik. Amikor a
következő összehúzódás jön, úgy megszorítja a kövér kart, hogy
Deda feljajdul.
 A kórházba vezető úton szinte nincs is magánál. A Packard
hátsó ülésén vonaglik, anyja és Deda között. Apja a cowansville-
i Brome-Missisquoi-Perkins Kórházba száguld velük.
Kerekesszékben tolják a szobájába. Mihelyt lefekszik az ágyra,
olyan rettenetes nyomást érez a derekában, hogy megszólalni
sem tud. Érzi, hogy a baba feje már ott van a lába között.
Dr. Cullen az ágya mellé lép. Benéz a lába közé, olyan arccal
vizsgálódik, ahogy az apja szokta nézegetni a magokat meg a
bogarakat a nagyítóüvege alatt.
– A méhszáj teljesen nyitva van. Mutatkozik a fej – jelenti,
megfogja Maggie mindkét bokáját, és a talpát a saját erős
csípőjéhez támasztja. – Nyomd erősen – utasítja. – Feszítsd meg
a lábadat, és told!
Maggie engedelmeskedik. Nyom, amíg úgy nem érzi,
szétszakad a fájdalomtól, aztán akkorát kiált, hogy mindenki
hátrahőköl.
– Nyomd, Maggie!
– Nem tudom! – kiáltja összeomolva a lány. – Nem bírok
többet!
– Jól csinálod – csitítja dr. Cullen. – Már látom a baba fejét.
Néhány nyomás, és kész. Itt van.
Maggie nyom, nyög, és lábát dr. Cullen testének feszíti, amely
szilárdan, mozdulatlanul áll, mint valami erőd. Szorítja a
nagynénje kezét, amíg az szinte elernyed az övében. Maggie
érzi. Őt. A babát. Jön. Nyom, elernyed, nyom, elernyed. – Még
egyet – bátorítja dr. Cullen. – Most ne hagyd abba, Maggie!
Majdnem megvan.
Amikor azt hiszi, egy pillanatig sem bírja tovább a
kínszenvedést, a baba egyszer csak ott van az orvos kezében.
Annyi zihálás és nyögés után egyszer csak kicsusszan, és
Maggie-t elönti a megkönnyebbülés: vége. Nem látja, de érzi;
síkosan tekereg, mint a mocsárból előcsusszanó hüllő. Maggie
belesüpped a matracba, hirtelen szinte súlytalannak érzi a
testét. A szoba távolabbi végéből hallja a baba sírását; úgy
hangzik, mintha két vadmacska verekedne az ablak alatt.
Furcsán üresnek érzi magát.
Dr. Cullen a mosdókagylóhoz lép a babával. Deda és maman
feláll az ágy széléről. Maggie felkönyököl, hogy jobban lássa, mi
történik. Dr. Cullen a tenyerén tartja a babát, ezt az apró, véres,
kékes színű teremtményt.
– Elszakadt a köldökzsinór – magyarázza a doktor, és
magasra tartja az újszülöttet, hogy Maggie is lássa. Úgy néz ki,
mint a boudin, a véres hurka, amit maman szokott sütni
csütörtökönként vacsorára.
Mindenütt vér. Maggie anyja nézi a csecsemőt.
– Lány – jegyzi meg szenvtelenül.
A kisbaba akkor is sír, amikor dr. Cullen átadja a nővérnek.
Maggie tudni szeretné, hogy minden rendben van-e vele. A
nővér módszeresen, mindenféle érzelem vagy elérzékenyülés
nélkül mosdatja. Maggie csak az apró, hadonászó öklöcskét
látja. Hátrahanyatlik a párnán. Lány. Gabrielre gondol, a
könnyek csorognak az arcán. Csak magát okolhatja, senki mást.
Aztán eszébe jut egy név; a név, amit a kislányának adott volna.
Elodie. Egy liliomfajta, amelynek dús, rózsaszínű szirmai
rétegenként bomlanak ki. Mindig szerette ezt a virágot, és most
róla nevezi el a lányát, akit sosem fog ismerni.
– Besárgult a gyerek – mondja dr. Cullen Maggie anyjának.
– Micsoda? – kiált fel Maggie.
 Az orvos és Maggie anyja cinkos pillantást vált egymással,
majd dr. Cullen, fecskendővel a kezében, Maggie ágyához lép.
– Mi ez? – kérdi Maggie.
– Kis segítség, hogy könnyebben elaludj.
– A neve Elodie – mondja Maggie, miközben az injekciós tű a
húsába hatol. – Megmondod apunak? Ugye megmondod neki?
Senki sem felel.
– Elodie – ismétli Maggie kábultan. – Mondd meg apának.

Amikor felébred, síri csend üli meg a szobát. A kórházban

kísérteties némaság honol; csak az ő fejében visszhangzik a
kisbaba sírása.
– Hol van? – kérdezi Maggie.
Deda feltápászkodik a székből, és odacsoszog hozzá. Senki
más nincs a közelben, de váratlanul Maggie anyja tűnik fel az
ajtóban.
– Valamelyikőtök igazán megtarthatta volna – zokog Maggie,
anyjáról a nagynénjére nézve. – Még most sem késő!
– Azzal tönkretennénk a családunk jó hírnevét – mondja
csendesen Deda. – Édesanyád ugyan már nem katolikus, de még
mindig sokat ad arra, hogy az emberek mit gondolnak róla.
Édesapád pedig köztiszteletben álló ember a faluban.
– Látni akarom.
– Idd meg ezt – mondja Deda egy pohár vizet nyújtva Maggie
felé. Whisky van benne, amitől Maggie öklendezni kezd. –
Csillapítja a fájdalmat.
Maggie kiissza a whiskyvel kevert vizet. Kimerült, sajog
mindene.
– Legalább hadd nézzem meg, mielőtt elviszik – mondja
ismét.
– Késő – feleli maman most már lágyabb hangon. – Már
elvitték. Ő nem a tied, Maggie. Sosem volt az.
Sarkon fordul, és szó nélkül kimegy a szobából.
– Szép volt? – kérdezi Maggie a nagynénjét.
– Nagyon kicsike. Korán jött. Minden koraszülött csúnyácska.
– Mi az a sárgaság?
– Semmiség. Ne aggódj miatta.
– Hova vitték?
– Cowansville-be, a lelencházba.
– Miért nem foghattam meg?
Deda nehézkesen leereszkedik az ágy szélére. A rugók
hangosan nyögnek a súlya alatt.
– Akkor még nehezebb lett volna – mondja. – Ebben a
helyzetben ez így szokás, Maggie.
– Csak el akartam búcsúzni tőle.
Deda megérinti a lány homlokát, párnás ujjaival Maggie haját
simogatja.
– A nagybátyád látni szeretne.
Maggie elfordítja a fejét. Arca eltorzul a haragtól.
– Nem érzem jól magam – motyogja.
Deda pici csókot lehel Maggie feje búbjára, lesimítja csatakos
haját, és kimegy a szobából. Az ajtó becsukódik mögötte, és
Maggie magára marad. Egészen üresnek érzi a testét, mintha
minden belső szervét kiemelték és bedobták volna abba a
zománcos mosdókagylóba.
Hullámokban tör rá a gyász, a megkönnyebbülés, a szégyen, a
bűntudat. Megtarthatta volna a gyereket. Ő a hibás. Egyszerűen
kilökte a világba a kislányát, egy szál egyedül. Egyedül hányódik
majd a nagyvilágban. Mindkettőjükre ez a sors vár.
Aztán lassan elszundít, elringatja az ablakon doboló eső
ritmusa. Ott, álom és ébrenlét között újra felbukkan tudatában
a név. Belesuttogja az éjszakába: Elodie.
Meg foglak keresni, gondolja, és hagyja, hogy az álom lehúzza
a mélybe. Az ígéret legalább annyira önmagának szól, mint a
csecsemő kislányának. Visszaszerezlek, és minden rendbe jön.
 MÁSODIK RÉSZ

Átültetés idényen kívül

1954–1962
Ha valamilyen okból a hideg évszakban kerül sor a növény
átültetésére, ne hideg, hanem meleg vízzel itassuk át a talajt
a növény gyökerei körül. Így megelőzhetjük a gyökérzet
károsodását.

HASZNOS TANÁCSOK KERTÉSZEKNEK

 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Elodie
Ahogy kinyitja a szemét, elsőként Tata nővér kinyújtott karjára
esik a pillantása. Ösztönösen felé emeli a két karját, mire a
következő pillanatban Tata nővér kiemeli a kiságyból, és a
padlóra állítja.
– Hideg! – kiáltja Elodie, toporogva próbálja kímélni lábát a
jéghideg parkettától.
Tata nevet. Elodie szereti hallani a nevetését.
Tata ismét a karjába veszi, és leteszi az egyik üres ágyra.
Mindjárt, mondja Tata, miközben kivesz egy pár gyapjúzoknit a
fiókból, és Elodie apró lábacskájára húzza. Itt az ideje, hogy
Elodie nagylányos ágyat kapjon.
Aztán ismét a padlóra állítja, és megfogja a kezét. Lemennek
a lépcsőn reggelizni. Elodie már majdnem egyedül megy a
lépcsőn, de azért még egy kis segítségre szorul.
Elodie négyéves. Ezt ő is tudja, hiszen sokszor hallja a
nővérektől; naponta többször is elmondják a látogatóknak. Mást
is mondanak: – Nagyon okos kislány. Szépen beszél. Igazi
szépség lesz, ha felnő.
 Emberek jönnek, nézegetik a kislányokat, tanakodnak, hogy
melyiket vigyék haza. Azokon a napokon Elodie-t szép
ruhácskába öltöztetik. Csak egy szép ruhája van. Ő ugyan jobb
szeret a csúnyában lenni, amiben kedvére játszhat, amit akár
össze is piszkolhat, de nagyon fontos, hogy jó benyomást keltsen
a látogatókban, hogy végre őt is örökbe fogadják. Tata azt
mondja, ez az árvaház célja: gondoskodik róla, hogy minden
kislányt jó családhoz „helyezzenek el”.
Elodie árva, amiről Tata elmagyarázza, hogy azt jelenti, neki
nincs anyja meg apja. Amikor Elodie egyszer megkérdezte,
miért nincs, a nővér egyszerűen azt mondta: – Te az otthontalan
kislányok otthonában élsz, mert bűnben születtél, és édesanyád
nem tarthatott meg téged.
Vagyis valaha neki is volt anyja, de most már nincsen. Néha
kíváncsi arra a valakire, az anyjára, aki lemondott róla. Hol
lehet most? Miért ment el? Mit jelent az, hogy ő bűnben fogant?
És miért hívják ezt az otthontalan kislányok házának? Ha ők is
itt élnek, akkor biztosan a nővérek akarták, hogy ide jöjjenek.
A nővérek nem válaszolnak az efféle kérdésekre. Csak
rászólnak, hogy viselkedjen jól, és igyekezzék megkedveltetni
magát a látogatókkal. Újra és újra emlékeztetik arra, ami a
legfontosabb: hogy valamelyik kedves házaspár kiválassza, hogy
rendes családban nőhessen fel, ne az árvaházban.
Olykor a látogatók gyerekeket is magukkal hoznak, és Elodie
kíváncsian vizsgálgatja őket, ahogy a szüleik kezét fogják, ahogy
csüggnek rajtuk, és szánakozva nézik Elodie-t.
A nővérek ilyeneket mondanak róla a látogatóknak: – Kicsi és
vékonyka, de teljesen egészséges.
A látogatók láthatóan a kövérkés gyerekeket kedvelik,
akiknek rózsás arcuk van, és dagi lábuk. Tata mindig mondja
neki: – Egyél, Elo. Híznod kell, hogy rendes családhoz kerülhess.
A többi nővér is mindig azt mondja: – Túlságosan kicsike
vagy. És sápadt. A látogatók egészséges gyerekeket akarnak.
De Elodie jól érzi magát az árvaházban. Nem ismer más
életet. Különben is, itt is van szép, zöld fű, ahol szaladgálni
lehet, és játékok is. Azonkívül itt van Tata, aki mellett
biztonságban érzi magát.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Maggie
– Ez nem Angele Phénix? – kérdi Peter, amint a friss zöldséggel
és gyümölccsel teli szatyrokkal a kezükben befordulnak az
Ontario utcába.
Maggie hónapok óta Montrealban lakik az öccsével. A vidéki
élet után nem volt könnyű megszokni a nagyvárost, de Maggie
gyorsan alkalmazkodott a változásokhoz. Odahaza, a falujában
is érzékelhető volt a feszültség a franciák és az angolok között,
de itt, Montrealban mintha folyton izzana a levegő. Itt
nincsenek feliratok, amik elárulnák, hogy hol melyik nyelven
kell beszélni; az embernek a sorok között kell olvasnia, és
figyelni, nehogy véletlenül megsértsen valakit.
– Angele! – kiáltja Maggie, aki őszintén örül, hogy láthatja a
szomszéd lányt. Szatyrait leteszi a járdára, és magához öleli régi
barátnőjét.
– Mit csinálsz te itt, Montrealban? – kérdezi Angele.
– Dolgozom. A Simpson’s áruházban. Peternél lakom. – Peter
is odaint a lánynak, ám arca meglehetősen kevés érdeklődést
árul el. – Odafent lakunk, a La Fontaine-en – magyarázza
Maggie. – Milyen a nővérképző?
– Ó, nagyon szeretem – feleli Angele. – Jól döntöttem, amikor
odamentem. E nélkül nem lehetnék jó nővér. Nagyon szép vagy,
Maggie.
Maggie megköszöni a bókot.
– Tetszik a szoknyád – folytatja Angele, és megcsodálja a
filcből kivágott virágokat, amelyeket Maggie saját kezűleg varrt
fel a szoknyájára. Leteszi a kezéből a bevásárlótáskát, hogy
megérinthesse a virágokat, és Maggie meglátja, hogy a La Presse
egy példánya kandikál ki a szatyrából. A szeme megakad az
„árvaház” szón. Akaratlanul is elolvassa a főcímet.
A québeci árvaházakat elmegyógyintézetekké alakítják.
Maggie azért ment Montrealba, hogy feledje a múltat. És most
tessék: a múlt az újság címoldaláról köszön vissza. A régi
szégyen égeti az arcát. A titkok és a botrány, amit olyannyira
igyekezett elfelejteni, ismét szembejön vele az utcán.
– Szörnyű, ugye? – mondja Angele, aki észreveszi, hogy
Maggie az újságot bámulja. – A munkából hazafelé a villamoson
olvastam.
Maggie a lapért nyúl, és gyorsan átfutja a cikket.
– A tartomány valamennyi árvaházát elmegyógyintézetté
alakítják?
– Eltart majd egy ideig, de igen, ezt tervezik.
– Legalább nem kell majd taníttatniuk a gyerekeket – jegyzi
meg Peter.
– Szóval te már hallottál erről?
– Hisz ezzel vannak tele a lapok.
– Jövőre kezdik a Gondviselés irgalmas nővéreinek házával –
mondja Angele.
 – És hova teszik az árvákat?
– Az cseppet sem érdekli Duplessis-t – feleli Peter. – A
kormány nyilván több pénzt ajánl a nővéreknek a
betegápolásért, mint az árvák gondozásáért.
– Micsoda barbárság! – csettint bosszúsan Angele.
Maggie mellkasát rémület szorítja össze. Eszébe jut a
gyámoltalan csecsemő, akit dr. Cullen a tenyerén tartott, és arra
gondol, hogy a kislánya talán a bolondokházában találja magát.
Amikor megengedi magának, hogy Elodie-ra gondoljon, mindig
gyengéd, gondoskodó anyát és figyelmes, odaadó apát képzel
mellé. Ez az első eset, mióta lemondott róla, hogy arra gondol,
talán nem is fogadták örökbe a kislányt.
Magán érzi Peter tekintetét, és tudja, hogy a bátyja nagyon is
érti, mi jár a fejében. Mint mindenki más a családban, Peter is
része annak a színjátéknak, amellyel Maggie terhességét
titkolták.
– Hogy van Gabriel? – fordul Peter Angele-hez, csak hogy
témát váltson, de Maggie arca már a név említésére is
elvörösödik. Minden erejét össze kell szednie, hogy megőrizze
szenvtelen arckifejezését.
– Néhány éve Montrealba költözött – feleli Angele. –
Összerúgta a port Clémentine-nel, azon, hogy miként irányítsák
a gazdaságot, és azóta még látogatóba se ment haza. Művezető
lett a Canadairnél.
Tessék, gondolja Maggie. Tudta, hogy itt kell lennie, de a
bizonyosság úgy hat rá, mintha áramütés érte volna.
– Megnősült – teszi hozzá Angele, gondosan kerülve Maggie
tekintetét.
Maggie körül megszűnik a világ: nem hallja az utcazajt, a
gyerekek visítozását a sikátorban, még a lélegzete is elakad.
Beletelik néhány másodpercbe, mire visszanyeri a
lélekjelenlétét.
– Ilyen hamar… – mindössze ennyit tud kinyögni.
– Úgy látom, boldogan élnek – mondja Angele.
– Hogy hívják a feleségét?
– Annie.
Annie. Maggie-t mintha gyomorba vágták volna. De csak
magát okolhatja mindenért.
– Mennünk kell – mondja, zsibbadtan megöleli Angele-t, és
elsiet a bevásárlótáskákkal.
– Ne gondolj rá folyton – mondja Peter, amikor utoléri.
– Ne gondoljak rá? – néz rá meglepetten Maggie. – Mire?
– Gabrielre meg a terhességre. Anya és apa jól tette, hogy
eltitkolták. Azért vagy itt, hogy újrakezdd az életed.
Hazáig már nemigen szólnak egymáshoz. Mire befordulnak a
La Fontaine utcába, az East-end egyik kellemes, árnyas fákkal
szegélyezett utcájába, melyet az öntöttvasból készült tűzlépcsők
tesznek jellegzetessé, addigra Maggie-nek nagy nehezen sikerül
visszanyelnie a torkát fojtogató könnyeket. Megindulnak felfelé
a keskeny lépcsőn.
A kétszintes épület első emeletén van a lakásuk, alattuk is,
felettük is laknak, és Maggie reggeltől estig hallja a lármájukat,
érzi a lakásokból kiszűrődő szagokat és illatokat. Kezd
hozzászokni, már megtanulta, hogy csak harisnyában vagy
papucsban járkálhat a lakásban, cipőben soha, ha nem akarja,
hogy Mme Choquette felkopogjon a mennyezeten a
seprűnyéllel. De legalább jó világos a lakás, sok ablaka és a
szobákban szép, parkettás padlója van. A konyhában itt-ott már
feljött a linóleumborítás, de a berendezések szinte újak. Maggie
szobája gyakorlatilag üres, csak két kovácsoltvas tábori ágy áll
benne meg egy komód, amit az Üdvhadseregtől szerzett. Amikor
panaszkodott, hogy nincs függöny, Peter csak annyit mondott: –
Túléled.
A magvetéshez használt befőttesüvegeket meg a
citrommagoncokat Dunhamben hagyta, noha tudta, hogy az
anyja ki fogja dobni őket.
Ledobja a szatyrát, és egyenesen az erkélyre megy. Rágyújt,
füstkarikákat ereget az égre. Az erkélykorlát és a telefonpózna
közé kifeszített kötélen ruhák száradnak; a cikcakkban húzódó
zsinóron hosszú szárú alsókat és munkásnadrágokat lenget a
szellő.
Peternek igaza van. Valóban azért jött ide, hogy új életet
kezdjen, kitalálja önmagát, hogy a lányból, aki tragikus hibát
követett el, és csalódást okozott az egész családjának, öntudatos
dolgozó nő váljék. És talán visszaszerezze az apja szeretetét is.
Maggie-t őszintén elkeserítette, hogy nehezteléssel kellett
elválniuk egymástól az apjával. Miután a gyermek születése
után visszament Dunhambe, Vi már átvette a helyét a
vetőmagboltban. Maggie megértette, hogy ez is a büntetéséhez
tartozik, amiért cserben hagyta az apját, de elég jól ismerte
ahhoz, hogy tudja, hiába is kérné, hogy vegye újra maga mellé.
Arra amúgy sem volt esély, hogy az eladótérben dolgozhasson.
Dunhamben, különösen a szülői házban, mintha valami baljós
felhő lebegett volna a feje felett. Mintha még az irodaszekrény
kulcsra zárt fiókja is őt vádolta volna, amelyről tudta, hogy apja
az ő terhességével és szülésével kapcsolatos dokumentumokat
tárolja benne. Végül úgy érezte, nincs más választása, mennie
kell.
Elutazása napján ott állt a Minőségi Vetőmag feliratú üzlet
előtt; vágyakozás és keserűség keveredett a szívében, ahogy az
ismerős portált nézte. Tizenkilenc éves volt. Felnőtt nő, de a bolt
közelében még mindig annak a kislánynak érezte magát, aki
valaha a magokat számolgatta a tetőtérben. Most Violet végezte
ezt a feladatot, és egyszer majd Geri fogja átvenni a munkáját,
aztán pedig Nicole. Milyen egyszerű volt az élet akkor, azokon a
szombat délutánokon, amelyeket a boltban töltött apja mellett!
Akkoriban volt a legboldogabb; pontosan tudta, hogyan fog
alakulni az élete. Most aztán örökre búcsút mondhat az
álmainak.
Az apja a pénztárnál állva szokása szerint az egyik fiatal
gazdának prédikált.
– Akkor kell kiszórni a rotenont, amikor még fiatalok a
növények – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – És
próbáld meg összekötni a kalászok hegyét a fülbemászók ellen.
– És a DDT? – kérdezte a gazda.
– A rovarölő szerekkel kapcsolatban továbbra is késhegyig
menő vita folyik – mondja Maggie apja. – De én azt mondom, a
DDT kitűnő rovarölő.
– Tényleg mindenre jó? Nem árt a madaraknak meg a
halaknak… meg nekünk?
– A kártevők ellen csak vegyszerezéssel lehet védekezni –
folytatja az apa. – A magokat meg kell védeni.
Maggie nem tudta megállapítani, hogy apját szomorúsággal
vagy inkább megkönnyebbüléssel tölti-e el az ő távozása.
Akárhogy is, mindenesetre nem állt az útjába. Maggie nagy
csokor élénksárga csészekórót nyújtott át neki.
 – Az úton szedtem neked.
Apja a pultra tette a csokrot.
– Szeretnél néhány tő begóniát? Csinálhatnál egy kis
virágoskertet a városban. Mindig szerettél volna saját kertet.
– Persze – felelte Maggie, pedig tudta, sosem lesz kertje a
városban.
Apja barna papírzacskót nyújtott felé.
– Mindig tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap – mondta. –
Hiszen mindig is te voltál az én vadvirágom.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Ősz van, és a falu határa a vörös és a sárga változatos

árnyalataiban pompázik. A levelek úgy peregnek a földre,
mintha szándékosan vetnék le magukat az ághegyről. Maggie,
Roland, Peter és Peter barátnője, Fiona Dunhambe tartanak, a
szüleiket készülnek meglátogatni. Roland első alkalommal
találkozik az egész családdal, noha Maggie apja volt az, aki
összehozta őket.
Roland Larsson valaha a cowansville-i fejlesztési bank
fiókvezetője volt, ahol egykor az apja is dolgozott. Később
áthelyezték Montrealba. Maggie apja mutatta be egymásnak a
fiatalokat.
Maggie-nek már az első találkozás után kedvező véleménye
alakult ki Rolandról: intelligens, finom úriembernek tartotta.
Magas, ápolt külsejű férfi volt, hosszúkás arc, hófehér,
egyenletes fogsor. Félig skót, félig svéd, amiben hasonlítanak
egymásra, hiszen ő maga is ilyen kevert fajta. Szőke haja máris
ritkul, és bifokális szemüveget visel, ami miatt sokkal
idősebbnek látszik a koránál. Maggie negyven körülinek
mondaná, ha nem tudná, hogy még csak huszonkilenc éves. De
a gondolkodásmódját határozottan vonzónak találja. Roland
sokfelé utazott, rengeteget olvas, mégpedig szórakozásból, és
rengeteg érdekes dolgot tud.
Az első randevújukon Roland öltönyt és kifényesített, fekete
cipőt viselt, amely hangosan nyikorgott, amikor odament
Maggie-hez, hogy üdvözölje. Az első csókjuk kicsit ügyetlenre
sikeredett, de ez inkább Maggie hibája volt. Önkéntelenül is
összehasonlította Gabriellel; eszébe jutott, hogyan csókolóztak
ők ketten kamaszkorukban, amikor még tomboltak bennük a
hormonok és a heves érzelmek. És bár az évei száma nem
sokkal gyarapodott azóta, gondolkodásmódja jóval érettebb lett.
Úgy véli, nagyon is jó, hogy Roland annyira más, mint Gabriel
volt.
Az első találkozás után már várta a következőt. Úgy vélte, a
felszín alatt sok felfedeznivaló vár még rá, olyan rejtett
tulajdonságoké, amelyeknek köszönhetően idővel bizonyára
összetettebbnek, izgalmasabbnak látja majd a fiatalember
személyiségét. Örült, amikor Roland újra felhívta telefonon, és
megkérdezte, volna-e kedve megnézni vele a Palace Színház
egyik előadását. Azóta együtt járnak.
– Mondtam már, hogy megürült az egyik gépírónői állás a
banknál? – kérdezi Roland Maggie-re pillantva, aki ott ül
mellette a kocsiban.
– Szeretem a munkámat – mondja Maggie. A Simpson’s
áruházban dolgozik, a nőifehérnemű-osztályon. Rátermett
eladó, mindig tudta magáról, hogy az lesz.
– Szerintem az irodai munka még jobban tetszene – mondja
Roland. – Később akár hitelügyintéző is lehetnél.
– Nem szeretnék egész nap az íróasztalnál ülni, és hallgatni,
ahogy diktálnak – feleli Maggie. – Szeretem az eladói munkát.
– Segítünk az embereknek a vállalkozásuk beindításában –
folytatja Roland. – Igazán szép munka.
– Előfordult már, hogy egy nő vállalkozásba fogott? – fordul
felé Maggie.
– Nincs róla tudomásom. Legalábbis ami Cowansville-t illeti.
Sajnos egyetlen bank sem adna hitelt egy fiatal nőnek fedezet,
kezes vagy adóstárs nélkül.
– Pedig az ötvenes években járunk – szól közbe Fiona a hátsó
ülésről. – Sok minden megváltozott a háború óta.
– Vidéken úgy érzi az ember, mintha az ezernyolcszázötvenes
években járnánk – teszi hozzá Peter.
– Szerintem nők is vehetnek fel hitelt – mondja Roland.
– Nyomorúságos élet az, ha az embernek saját üzlete van –
teszi hozzá Peter. – Apánknak sosincs egy szabad perce sem.
Állandó aggodalomban és feszültségben él. Hatalmas teher az
egész.
– Apát boldoggá teszi a munkája – veti ellene Maggie. –
Márpedig az fontos. Hogy élvezd, amit csinálsz.
– Mihez kezdjek ezzel a lánnyal meg a nagy ambícióival? –
kérdezi Roland mosolyogva, és megszorítja Maggie térdét.
Hosszúkás fogai vannak, és a legkékebb szeme, amit Maggie
valaha látott. – Én elbűvölőnek találom.
– Egyszerűen csak többet szeretnék tenni az életben, mint
főzni, takarítani meg pelenkát cserélni – mondja Maggie. – Én is
hozzá akarok járulni az élethez. Úgy értem, anyagilag.
Maggie nemrégiben hallotta, hogy Audrey-t eljegyezték.
Hamarosan belőle is háziasszony lesz, zsémbes és mogorva, a
férje, Barney meg alig várja majd, hogy elbújhasson a
dolgozószobájában, és végre magára maradjon a munkájával
meg a szivarjaival. Maggie kolléganői másról sem beszélnek,
mint férjekről és csecsemőkről. Nem is merte elárulni nekik,
hogy a maga részéről arról álmodozik, hogy áthelyezik a
második emeleti nőidivat-osztályra, sőt egy napon talán
osztályvezető lesz belőle. Megfogadta, sosem lesz olyan feleség,
akit a férje elkerül, aki elől bárkinek is el kell menekülnie.
– Az anyaság a legnagyszerűbb dolog, amivel egy nő
hozzájárulhat az élethez – mondja Roland. – Nem gondolod?
Maggie hallgat. A világért sem pillantana Peterre.
– De miért ne akarná valaki a kettőt egyszerre? – kérdezi
Fiona. – Munkát is, meg családot is?
– Mert az egyik feltétlenül megsínylené a másikat – jelenti ki
határozottan Roland.
– Ha a férfi is segít, akkor nem – szólal meg Maggie.
Roland éles pillantást vet rá.
– A legtöbb férfi azt várja a feleségétől, hogy otthon
maradjon, és gondoskodjon a gyerekekről. Szerintem a legtöbb
nő is ezt szeretné.
– Anyámnak öt gyereke van – mondja Maggie zavartan. – De ő
a legboldogtalanabb nő, akit ismerek.
– Ez nem jelenti azt, hogy te is az lennél.
Maggie nem szól, a tájat nézi az ablakon át.

Miután megállnak a ház előtt, Roland megkerüli a kocsit,

kinyitja az ajtót Maggie előtt, és segít neki kiszállni. Maggie a
kezébe kapaszkodik, cipőjének magas sarka folyton beszorul az
ösvényt borító kavicsok közé. Együtt indulnak a bejárat felé.
Az előszobába lépve Maggie orrát megcsapja a párolódó hús
és a fűszerek illata, amely a konyha irányából árad. Anyját a
tűzhely előtt találja, éppen a nyúlhúsos ragut szedi ki a sütőből.
A nagyanyja receptje szerint készíti, amit még Rivière-au-Rat-
ból hozott magával. Maman többnyire hagyományos mauricie-i
konyhát visz: kreton, sertéssült, folyami sügér, őz- és
vadnyúlragu. Ha a szülei összekaptak, Maggie meg a testvérei
sokszor hallották, amint apjuk azt motyogta a bajusza alatt: –
Még jó, hogy így tud főzni…
Maman megfordul, és Peter elé siet.
– Szinte el is felejtettem, milyen jóképű vagy! – olvadozik, és
megborzolja Peter haját. Anyjuk folyton azzal dicsekszik, hogy
annak idején Peter megnyerte a Goutte de Lait Egészséges Baba
versenyét, amely azt bizonyítja, hogy ő volt a legédesebb
csecsemő a környéken; még mindig őrzi a Missisquoi Herald
huszonkét évvel azelőtti cikkét, amit annak idején kivágott, és
most a határidőnaplója lapjai közt tart.
Fionáról, akit utál, tudomást sem vesz. Maggie-hez fordul:
– De szép kis ruha! – mondja.
– Akvamarinkék – mondja Maggie, akit őszintén meglep
anyja bókja. Mamannak még mindig Yardley szappan illata van,
és ez valahogy megnyugtatja Maggie-t.
– No de nyári ruhát hordani? Szeptemberben? – csodálkozik
maman.
Maggie elengedi a füle mellett a megjegyzést; átad anyjának
egy marokra való gyűrött bankjegyet.
– Tessék. A tiéd.
Maman szó nélkül a köténye zsebébe süllyeszti a pénzt.
– Apád a kuckójában ül – mondja. – Látod, nem változott
semmi.
– Ő Roland – jelenti be Maggie, aki csak akkor kap észbe, hogy
Roland ott áll mögötte, félúton az előszoba és a konyha között. A
férfi barna sportzakót visel, monogramos fehér
díszzsebkendővel, amely csinosan összehajtogatva virít a
zsebébe tűzve. Maggie tudja, hogyan vélekedik az efféle
piperkőcségről Hortense, és csak reméli, hogy véleményét nem
fogja Roland szemébe mondani.
Roland egy palack Pouilly Fuissé kíséretében átadja a halvány
rózsaszínű rózsákból összeállított csokrot.
– Por toa – mondja rémisztő francia kiejtéssel.
Maggie anyja elveszi a virágot és a bort, és köszönet nélkül
félreteszi. Tetőtől talpig végigméri a fiatalembert, megvető
tekintettel nyugtázza a fényes cipő és a drága aranyóra
látványát, a fesztelen testtartást és a diszkrét kölniillatot.
Maggie húgai viharzanak a konyhába, és ő egyenként
magához öleli, megcsókolja őket. Mindössze hat hónapja, hogy
elment, de Nicole ezalatt megtanult járni, hullámos haja
pontosan olyan, mint Maggie-é volt az ő korában. Geri bájos,
mint mindig, csak magasabb és vékonyabb, mint azelőtt,
szögletes térdkalácsa kilátszik a ruhája alól, haja kerekre vágva,
látszik, hogy anyjuk nyírta meg. Violet ugyanolyan, mint régen,
csak valahogy zárkózottabb lett. Maggie odaadja nekik a barna
papírzacskót; kesudió meg belga csokoládé van benne, amit a
Simpson’sból hozott.
Végre apjuk is előkerül a műhelyéből. Most is füstfelhőbe
burkolózik.
– Emlékszel Rolandra, ugye? – mondja Maggie, akit
felvillanyoz, hogy már a fiújaként mutathatja be Rolandot az
apjának. A két férfi kezet fog, maman pedig az asztalhoz tereli a
vendégeket.
Maggie Roland és az apja között foglal helyet; arcáról egy
pillanatra sem hervad le a mosoly.
– Sosem hallottam még erről az ételről – lelkendezik Roland,
miután az utolsó morzsát is eltakarította a tányérjáról. Bőven
fogy a bor, ami meg is látszik a társaság felnőtt tagjainak
kedélyes hangulatán. Maggie tolmácsol az anyjának.
– Régi családi recept – mondja maman a büszkeségtől kipirult
arccal.
– Én krinolinon meg heringen nőttem fel – folytatja Roland. –
Nem ilyen mennyei eledeleken.
Maggie-re pillant, és elmosolyodik. Alighanem arra gondol,
hogy egyszer majd ő is ilyen finomakat fog neki főzni. Maggie
tudja, hogy Roland igyekszik a jó tulajdonságokat látni benne, és
a lánykérést fontolgatja. Hiszen már majdnem harmincéves.
Szeretne végre megállapodni, ez nyilvánvaló, ami legalább
annyira vonzóvá teszi Maggie szemében, mint a szappanillata
és a fényesre suvickolt cipője.
Maman és Vi leszedik az asztalt, mielőtt kihoznák a
desszertet, Maggie apja és Roland pedig élénk társalgásba kezd
a közelmúltban zajlott szövetségi választásokról. A liberálisok
ismét bekerültek, ami azt jelenti, hogy St. Laurent újabb
ciklusnak néz elébe.
– Egyenlő lehetőségeket ígért valamennyi provinciának –
zúgolódik Maggie apja. – Akkor hol volt, amikor Duplessis
rémuralma alatt élt egész Québec, mi?
Maggie-t émelygés fogja el Duplessis nevének hallatán. Nem
tudja kiverni a fejéből, amit az árvaházakkal művelt az az
ember, és ilyenformán valószínűleg az ő gyerekével is. Újra érzi
a régi szégyent, amely keserű, mint az epe, és ezt a szép estét is
megkeseríti. Összeszorítja a szemét, így próbálja
megakadályozni, hogy eszébe jusson a sok „bárcsak”: bárcsak
megtartotta volna a kislányát, bárcsak megtalálhatná őt.
Őszintén reméli, hogy hamarosan témát változtat a két férfi.
– Másról sincs szó, mint Maurice Duplessis-ről – panaszolja
maman. – Miről fogtok beszélni, ha egyszer meghal?
– Majd valami idióta a helyére lép – feleli Maggie apja, akinek
arca már piros a szesztől, kék szeme vidáman csillog.
Rolandnak és Peternek meghagyja, hogy várjanak a nappaliban,
feláll az asztaltól, és hamarosan egy üveg ginnel tér vissza.
Alamuszi mosollyal maman mögé lopakodik, mindkét kezével
az asszony farába markol, és jól megszorongatja. Maggie szeme
láttára teszi ezt, aki elvörösödik zavarában. Maman elhessegeti
a férfit, de ő sem állja meg kuncogás nélkül.
– Kértek kávét? – kérdezi, noha tudja a választ.
– Beérjük ezzel – feleli a férje, magasra emelve a
ginespalackot.
Maggie a férfiak után indul a nappaliba, de csak fél füllel
hallgatja, ahogy Roland, Peter meg az apja apró-cseprő ügyeiket
tárgyalják, a CBS rossz műsoráról, mezőgazdaságról,
építészetről, vasútról cserélnek eszmét. Fiona divatlapot
nézeget. Maggie szemhéja elnehezül, amint hallgatja őket;
hagyja, hadd szórakoztassák egymást, örül, hogy nem kell
bekapcsolódnia a társalgásba. Nem sok késztetést érez, hogy a
vitában Roland mellé álljon, hogy bárkit is megpróbáljon
megnyerni az igazának. Amikor a három férfi beveszi magát
apja szentélyébe, hogy megigyanak még egy whiskyt és
elszívjanak egy-egy szivart, Maggie visszatér a konyhába.
Anyját egyedül találja, a padlót söpri éppen. A kishúgai
lefeküdtek már. Maggie-re megnyugtatóan hat anyja konyhai
eszközeinek látványa. Maman szereti, ha rend van a
konyhájában. Minden holminak megvan a maga helye, a
lábasoknak, a konyharuháknak, a dísztárgyaknak. Legyen szó
akár egy régi, zománcos korsóról, akár Peter keretbe helyezett,
babakori fényképéről, maman ragaszkodik hozzá, hogy minden
a megfelelő helyre kerüljön. Tele van vele a konyha: az illatával,
az ízlésével, a tisztaságával, a rendmániájával. A padló ragyog.
A tűzhely csillog. Az ablaküveg makulátlan. A patyolattiszta
függönyök ropogósra vasalva. Az ő világa pont éppolyan
rendezett, mint amennyire kaotikus az apjuké.
– Gratulálok – mondja maman, miközben kitölti maguknak a
kávé. – Az apádhoz készülsz férjhez menni.
Maggie belekortyol a kávéba, ízlelgeti kesernyés aromáját.
Már el is felejtette, milyen finom az anyja kávéja.
– Ő is rádiókat bütyköl? – ugratja maman.
– Repülő- meg vasútmodelleket.
– Nem szereted úgy, ahogy Gabriel Phénixet szeretted.
– Gabriel nem felelt meg nekem.
– Úgy érted, nem felelt meg neki – mondja maman apja
szentélye felé intve a fejével.
– Nocsak, egyszerre szerelempárti lettél? – kérdi Maggie, és
érzi, hogy az indulattól lüktetni kezd a halántéka. – Most
Gabriellel hozakodsz elő? Érdekes, ha tekintetbe vesszük, hogy
eltiltottál tőle.
– Nem hozakodom elő senkivel – feleli maman. – Csak
kimondom, ami nyilvánvaló.
– Szeretem Rolandot – mondja Maggie dacosan, mintha anyja
kihívásának akarna megfelelni.
– Apád mindenesetre kedveli – mondja maman. – Többre
talán nincs is szükség.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Elodie – 1955
Verőfényes szeptemberi délelőtt, a nyitott ablakokon át napfény
zúdul az osztályterembe. Elodie a játszószőnyegen üldögél. A
törött zsírkrétákkal színezget, amiket Tata nővér egy régi
juharszirupos üvegben tart. Elodie sosem használ
kifestőkönyvet, azt unja. Inkább maga rajzol, többnyire
családokat ábrázoló képeket. Önmagát mindig úgy rajzolja le,
hogy az édesanyja mellett áll, a kezét fogja, és mosolyog;
mellettük annyi testvér, hogy kitöltik az egész rajzlapot. Egészen
addig dolgozik a képen, míg Tata nővér becsenget a következő
órára.
Az anya mindig szőke hajú a képen, akárcsak ő, Elodie. Nem
tudja, miért hagyta ott az édesanyja a nővéreknél, de afelől
szemernyi kétsége sincs, hogy jó oka volt rá. Ha arról faggatja a
nővéreket, hogy miért került árvaházba, mindig ugyanazt
mondják: – Mert bűnben fogantál, és senki sem akart téged. –
Néha azt is mondják: – Mert botrányos körülmények között
születtél.
Elodie-nak fogalma sincs, mit jelent mindez, és hogy mi az a
botrány, de abban bizonyos, hogy az anyja egyszer eljön érte, és
akkortól a testvéreivel fog élni. Már el is nevezte a testvéreit:
Claude, Lucien és Lucienne (ők ikrek), Linda, Lorraine, Jeanne.
A rajz tetejére odaírja: AZ ÉN CSALÁDOM. Tata nővér – akit
valójában Albertának hívnak – megtanította neki a betűket,
amelyek most ott vonulnak szép sorban Elodie minden egyes
rajzának a tetején. Egyszer olyan családot rajzolt, ahol hét
gyerek volt.
A legjobb barátnője, Claire nem szokott együtt rajzolni vele;
inkább a képeskönyveket nézegeti. Claire hatéves, és már
majdnem tud olvasni. Együtt nőttek fel a Saint-Sulpice-ben, és
ha Claire még akkor is itt lesz, amikor őérte eljön az édesanyja,
majd megkéri, hogy Claire-t is vigyék magukkal.
Elodie egyelőre elég jól érzi magát a gyermekotthonban, még
ha a nővérek meg a látogatók úgy emlegetik is a helyet, hogy az
Otthontalan Lányok Otthona. Elodie nem érzi úgy, hogy ő
otthontalan lenne. Elo a beceneve, és még Mère Blanche is így
hívja. Húsz másik kislánnyal osztozik a szobán, mindegyik
anyátlan, ahogy ő. Régebben csak tízen-tizenketten voltak egy
szobában, de mostanában akár két tucatot is összezsúfolnak
egyetlen hálóteremben. Sok, nagyon sok szabályt be kell tartani
a Saint-Sulpice-ben, de Elodie mindig megtalálja a módját, hogy
miként játssza ki ezeket a szabályokat. A nővérek szerint
féktelen természete van, és sok büntetést kapott már amiatt,
hogy visszabeszélt: nem kapott vacsorát, nem mehetett ki a
szabadba, vagy a vonalzóval a kezére vertek. Ő mégis szereti az
iskolát; hamarosan megtanul olvasni, a születésnapjára pedig
babát kap ajándékba, amit az egyik cowansville-i család
adományozott az intézetnek. Nevet is ad a babának: Poupée-
nek nevezi el.
Aznap kopogás zavarja meg az osztály megszokott
tevékenységét. Tata nővér tapsol, így hívja fel magára a
gyerekek figyelmét.
– Üljetek a padba – szól rájuk szigorúan.
– De még nem vagyok készen – ellenkezik Elodie, továbbra is
a szőnyegen kuporogva.
– Azt mondtam, ülj a helyedre!
A nővér szigorú hangját hallva Elodie feláll, és a padjához
ballag. A nővér kinyitja az ajtót. Egy férfi lép a terembe. Ez itt
szokatlan eseménynek számít; Elodie Claire-re pillant. A férfi
szürke öltönyt és kalapot visel, amit az osztályba lépve levesz a
fejéről, és a tanári asztalra helyez. Bajusza van, a tekintete
mogorva. Elodie máris eldönti, hogy nem tetszik neki a látogató.
– Ez az úr itt dr. Duceppe – jelenti be a nővér. – Néhány
kérdést fog feltenni nektek. Válaszoljatok legjobb tudásotok
szerint. Akit szólítok, az kijön ide, a katedrához. A többiek a
padjukban ülnek, előrefordulnak, kihúzzák magukat, és a
feladatukon dolgoznak. Nem szeretnék mocorgást látni.
Elodie a magasba nyújtja a kezét, és mielőtt engedélyt kapna,
máris közbekottyan:
– Milyen kérdéseket?
– Majd megtudod, ha rád kerül a sor.
Azzal Tata nővér máris szólítja az első lányt. Elodie figyeli,
ahogy az osztálytársa előremegy a padsorok között, és követi a
bajuszos férfit, aki az ajtó felé indul. Elodie alig bír magával a
kíváncsiságtól.
Az írásleckére sem tud odafigyelni. Az A betűt kellene
lemásolnia a papír egyik oldaláról a másik oldalára, de unja a
feladatot, és komoly erőfeszítésébe kerül, hogy az A szára ne
lógjon ki a vonalak közül. Alig várja, hogy rá kerüljön a sor.
Végre ő következik. Felugrik a padból, és kifelé indul az
osztályból, ahol a doktor várja. Megindul a férfi után, le a
hallba, Mère Blanche irodája felé. Közben egyikük sem szól
semmit.
– Ülj le, kérlek – utasítja dr. Duceppe, és becsukja az iroda
ajtaját.
Elodie leül az odakészített székre, arccal az íróasztal felé.
Jegyzetfüzeteket, írótáblát lát az asztalon. Elodie: 3-26-50. Más
szavak is állnak a papíron, de azokat nem tudja elolvasni.
– Tudod, mit ez? – kérdezi az orvos, és egy szögletes, barna
tárgyat vesz a kezébe, amelynek olyan a felülete, mint a labdáé,
amivel a fiúk szoktak játszani az udvaron.
Elodie a tárgy felé nyúl, megérinti, és látja, hogy szét lehet
hajtogatni. Téglalap alakú papírlapocskák vannak benne, a
lapocskákon pedig nyomtatott számok. Megvonja a vállát.
– Nem, uram.
A férfi elveszi tőle a tárgyat, és firkál valamit az előtte heverő
papírlapra.
– Pénztárca – motyogja.
– Mire való?
A doktor rápillant, anélkül hogy felemelné a fejét.
– Pénzt tartunk benne – feleli. – Hát ez? – Most egy képet
mutat, amelyen különös formájú, ezüstös színű tárgyak
láthatók, aztán egy újabbat, az meg valami nagy gépet ábrázol.
– Nem, uram. Nem, uram.
– Kulcsok – mondja a doktor. – Tűzhely. Tudod, mit jelent az a
szó, hogy „összehasonlítani”? – kérdezi az orvos.
 – Nem, uram.
Firkálás, firkálás.
– Végeztünk – mondja a férfi, de most sem néz rá.
Elodie nem mozdul, nem akarja, hogy vége legyen.
– Végeztünk? – ismétli.
– Visszamehetsz az osztályterembe.
– Már majdnem meg tudom kötni a cipőfűzőmet – jegyzi meg
Elodie.
A férfi nem szól semmit. Elodie visszamegy az osztályba.
Claire várakozó pillantással fogadja. Elodie vállat von. A nap
hátralévő részében már senki sem beszél a bajuszos emberről.
Másnap reggel, amikor imára gyülekeznek az
osztályteremben, Tata nővér rájuk parancsol, hogy üljenek be a
padba.
– De hiszen ilyenkor szőnyegezni szoktunk! – emlékezteti
Elodie.
– Ma nem szőnyegezünk – mondja a nővér. Elodie csalódottan
veszi tudomásul a változást.
Hamarosan aztán két másik nővér lép az osztályba, utánuk
Mère Blanche érkezik. Elodie Claire-re pillant. Itt valami készül.
– Lányok – kezdi az Anya, aki a terem közepén áll, két kezét
összekulcsolja a melle előtt, háta egyenes, mint a deszka. – Ma
van a szolgálatváltozás napja.
A lányok sutyorogni kezdenek. Elodie izgatott. A
szolgálatváltozás napja!
– Az valami ünnep? – kiált fel, még a kezét sem nyújtja fel,
mielőtt megszólal.
– Mától kezdve – folytatja az Anya – többé nem lesz iskola.
Elodie nem hisz a fülének. Nem lesz iskola?
 – Mostantól kezdve az árvaház kórházként működik tovább –
mondja az Anya.
Elodie Tata nővérre pillant, és látja, hogy könnyek peregnek a
kedvesnővér arcán. Lehajtja a fejét, és nem néz senkire, Elodie-
ra sem.
– Ez mit jelent? – kérdezi az egyik idősebb lány.
– Azt, amit mondtam – válaszol éles pillantás kíséretében
Mère Blanche. – Elmekórház leszünk. Az árvaház megszűnik,
nem lesznek árvák. Mától fogva mindannyian értelmi
fogyatékosok vagytok.
Elodie körülnéz a teremben. Halálos csend üli meg az
osztályt. Az idősebb lányok közül némelyik sírni kezd. Tata
nővér válla rázkódik, még mindig leszegi a fejét, nem lehet látni
a tekintetét.
– Mi az, hogy értelmi fogyatékos? – kérdezi Elodie.
– Azt jelenti, hogy gyengeelméjű – magyarázza az Anya. –
Érted? Elmebetegek vagytok. Mostantól így lesz.
Azzal sarkon fordul, és magára hagyja a döbbent csendbe
fagyott osztályt.
Másnap reggel három fontos dolog is történik, mindegyik
csak fokozza Elodie rossz előérzetét. Először is a lárma, amely a
szokásosnál jóval korábban veri fel álmából. Amikor kinéz az
ablakon, munkásokat pillant meg, akik leszedik a spalettákat az
ablakokról, és vasrácsokat szerelnek a helyükbe.
A következő: amikor lemegy reggelizni, azt látja, hogy a
nővérek a megszokott fekete habitusuk helyett fehéret viselnek.
– Hogyhogy fehér a ruhád? – kérdezi Elodie Joséphine nővért,
mielőtt nekilátna a gruau d’avoine-nak, amely csészében vár rá
az asztalon.
 – A betegápoló nővérek ilyen habitust viselnek.
– És mióta vagy ápolónővér?
– Mától fogva.
Az odakintről hallatszó dörömbölés egyre hangosabb, a kicsik
sírnak, befogják a fülüket.
– Miért tesznek rácsokat az ablakokra? – fordul Joséphine
nővérhez Elodie.
– Mert ez most már elmegyógyintézet.
– De nem börtön, ugye?
– De az, bizonyos értelemben
Elodie alsó ajka remegni kezd.
– És most bezárnak ide bennünket?
– Igen – felel a nővér, gondosan kerülve Elodie tekintetét. –
Mostantól kezdve így lesz, úgyhogy felesleges ezen izgatnod
magad.
– De miért?
– Mert bűnben születtél.
Elodie az ajkába harap, és sűrűn pislog, nehogy a könny
kicsorduljon a szeméből. A tálnyi kását bámulja maga előtt az
asztalon, és minden erejét összeszedi, hogy ne fakadjon sírva.
– Lesznek ma óráink? – kérdezi Claire Joséphine nővért.
Elodie felkapja a fejét.
– Nem – feleli a nővér. – Ma az új betegek fogadására kell
felkészülnünk. Holnap kezdődik a munka.
– Miért?
– Az iskola bezár.
– Miféle új betegek? – érdeklődik Elodie.
– Fejezd be a kérdezősködést.
– Milyen munkát fogunk végezni? – kérdezi erre Claire.
 – Segítenetek kell a többi elmebeteg gondozásában – feleli
Joséphine nővér, és Elodie figyelmét nem kerüli el a nyomaték,
amivel a „többi” szót hangsúlyozza.
– De mi nem vagyunk elmebetegek – szögezi le Claire.
Joséphine nővér leteszi a kanalát, és az asztalon át Elodie-ra
néz.
– De igen – jelenti ki jéghideg hangon, és közben a szeme sem
rebben. – Azok vagytok.
Nagyjából egy óra múlva sárga iskolabusz áll meg a vörös
téglaépület előtt, amelyet Elodie eddig az otthonának mondott.
– Itt vannak a bolondok! – kiáltja valaki.
Az árvák az ablakokhoz rohannak, és szorongva figyelik,
amint különös új lakótársaik egyenként leszállnak az
autóbuszról. A gyerekek és a nővérek egy emberként
sóhajtanak fel a szemük előtt kibontakozó jelenet láttán:
pizsamát, hálóinget viselő aggastyánok és öregasszonyok
toporognak a járdán, néhányan zagyválnak valamit, mások
magukban énekelgetnek, megint mások mereven,
mozdulatlanul bámulnak maguk elé.
– De hisz ezek öregek! – kiabálják a gyerekek.
– Jaj, de ijesztőek!
Ez már a harmadik félelmetes esemény volt a nap folyamán.
Elodie torka elszorul a rémülettől. Ahhoz elég nagy már, hogy
felmérje: élete fordulóponthoz érkezett.
 TIZENHATODIK FEJEZET

Maggie
Maggie nem tudja megállni, hogy bele ne kukkantson a
táskájába, hogy egy pillantást vessen a benne lapuló új
melltartóra, miközben a Montreal régi városrészében lévő
L’Auberge Saint- Gabriel felé tart, hogy Rolanddal találkozzon.
Nem is annyira a melltartó izgatja, mint inkább az elismerés,
amit jelképez. A Simpson áruház osztályvezetője minden
negyedév végén fehérneművel ajándékozta meg valamelyik
eladókisasszonyt, ezúttal Maggie-t. Alig várta már, hogy
eldicsekedhessen vele Rolandnak.
Mióta a Simpson’snál dolgozik, és Roland mellette van,
egészen jól alakul az élete. Sikerült megvetnie a lábát a
városban, és olyan elégedett a helyzetével, amiben nemrég még
reménykedni sem mert.
Roland az asztaluknál várja, a skót whiskyjét kortyolgatja.
Mellett egy üveg bor, amit kettejüknek szánt. Maggie
mosolyogva integet neki.
– Milyen napod volt? – kérdezi a lány, és a térdére teríti a
szalvétát.
 – Olyan unalmas, hogy nem is érdemes róla beszélni – feleli
Roland. – Egy kis bányavállalat hitelszerződését készítem elő,
amit két fivér vezet. Belevaló fickók. Sikerült összehozniuk egy
működőképes céget, amiért őszintén csodálom őket. Ha nem
kapnak támogatást, bekebelezi őket a Noranda Bányatársaság.
Azt pedig nagyon nem szeretném.
Maggie bólogat. Roland esze és üzletemberi éleslátása
továbbra is imponál neki, de azt nem állíthatná, hogy
túlságosan érdekelnék ezek a dolgok. Közben sikerült
választania: csigát és suprême de volaille-t kér vacsorára.
– Úgyhogy valószínűleg Rouynbe kell utaznom a hónap végén
– fejezi be a mondatot Roland, mivel közben megérkezik a
pincér, hogy felvegye a rendelést. – Hát te? Neked milyen napod
volt?
Maggie a táskájába nyúl, és előhúzza a fehér csipke
melltartót, persze csak annyira, hogy Rolandon kívül ne
láthassa senki.
– Melltartót vettél?
– Nem vettem. Nyertem – magyarázza Maggie. – Én vagyok a
legjobb eladó ebben a hónapban!
Roland egy szót sem szól. Kiissza a maradék whiskyt, és az
újabb pohárért nyúl, amelyet időközben a pincér letett a
kenyereskosár mellé.
– Gratulálok – mondja a poharába bámulva. Mosolytalanul,
üres tekintettel mered maga elé.
– Nem is vagy büszke rám?
– Mert te adtad el a legtöbb melltartót? – pillant fel Roland. –
Nem vagyok benne biztos, hogy ez nagyobb teljesítmény, mint,
teszem azt, gyerekeket nevelni.
 Maggie sűrűn pislog, mert könnyek gyülekeznek a szemében,
miközben a pincér elé teszi a csigatálat. Orrát megcsapja a
fokhagyma és az olvadozó vaj illata, de most ezt sem tudja
élvezni.
– Értek a vásárlók nyelvén – motyogja. – Apámtól örököltem
az érzéket hozzá…
– Beszéljünk inkább másról.
– Dolgozni akarok.
Roland leteszi a villáját, és a szemébe néz.
– Egész nap a nők mellét akarod méregetni? Mire mész vele,
Maggie?
– Én lehetek a nőiruha-osztály vezetője… Egyszer talán saját
üzletem is lehet.
Roland gúnyosan felhorkan.
– Szállj már le a földre – mondja megvetően. – Még hozzá sem
nyúltál az ételhez, drágám. Pedig finom. Jó sok vajjal készült,
pont úgy, ahogy szereted.
– Azt hittem, örülni fogsz.
– Minek örüljek, amikor semmi beleszólásom nincs a
házasságunk alakulásába?
– Ezt hogy érted?
– Egy férfinak muszáj kézben tartania a dolgokat. Különben
mit ér?
A pincér már a harmadik whiskyt hozza Rolandnak, Maggie-
től pedig megkérdezi, hogy valami baj van-e a csigával. A lány a
fejét rázza; minden erejét össze kell szednie, hogy vissza tudjon
mosolyogni a pincérre. De továbbra is csak piszkálja az ételt,
nem is érzi az ízeket. Megisszák az üveg bort, aztán Roland
kávét rendel magának; ki kell józanodnia egy kissé, hogy
beülhessen a volán mögé.
Otthon egyenesen a nappaliban álló italos zsúrkocsihoz lép,
és tölt magának még egy pohárral lefekvés előtt.
– Iszol valamit? – fordul Maggie-hez.
A lány grimaszolva lerúgja a cipőjét. Csak most veszi észre,
hogy az óváros macskakövei alaposan összekarcolták a cipője
sarkát. Letérdel az előtérben, és a hüvelykujjával dörzsölni
kezdi a cipősarkat.
– Szeretném, ha mostantól fogva nem védekeznénk – mondja
Roland, és helyet foglal a brokáthuzatú kanapén.
– Máris?
A férfi hátradől a díványpárnán, keresztbe teszi a lábát.
– Igen. Máris. Mikor, ha nem most, Maggie?
Számíthatott volna rá, hogy Roland előbb-utóbb előhozakodik
a dologgal, de az az igazság, hogy még mindig nem áll készen a
gyermekvállalásra. Még nem dolgozta fel Elodie elvesztését. A
sebek még nem gyógyultak be eléggé ahhoz, hogy újrakezdje.
– De hiszen eddig sose mondtad, hogy…
– Akkor most mondom – vág közbe Roland. – Azt hittem, te
fogod felhozni a témát, de láthatóan kisebb gondod is nagyobb
ennél.
– Ez már rosszhiszeműség, Roland.
– Azt mondtad, gyerekeket akarsz.
– De azt nem, hogy most, rögtön.
– Még hogy rögtön! – kiált fel Roland. – Három éve várok
türelemmel.
– Még nem érzem úgy, hogy készen állok rá.
– Talán sosem fogod úgy érezni – mondja Roland. – Az
ilyesmibe egyszerűen fejest ugrik az ember. Meg kell lennie, és
kész.
– Te könnyen beszélsz – motyogja Maggie, akinek eszébe jut a
hányinger, a súlygyarapodás, a gyomorégés, a fájdalom. – Olyan
szépen élünk mi ketten, Rol. Hát nem vagyunk boldogok? Miért
sietnénk a gyerekvállalással? Még rengeteg időnk van.
– Márpedig én nem fogom megvárni, amíg melltartóosztály-
vezetőt csinálnak belőled a Simpson’snál – csattan fel Roland. –
Hisz az még évtizedekig tarthat.
– Ki nem állhatom, amikor részeg vagy – mondja váratlanul
Maggie.
Roland feláll, keresztülvág a szobán, és a bárszekrényhez lép,
hogy újabb adag whiskyt töltsön magának.
– Vicces – mondja, miközben jégkockákat dob a poharába. –
Apám is így volt velem, amikor ő volt részeg. Olyankor ki nem
állhatott. Mindent megtett volna, csak ne kelljen látnia.
Gondolom, valamiért az útjában voltam. Különösen akkor,
amikor részeg volt.
Meglögyböli a poharában az italt, aztán jókorát kortyol.
– Ahányszor csak kinyitottam a számat, apám összerándult,
mint akibe belecsíptek. Ő maga mondta anyámnak, hogy
mennyire idegesítem, a saját fülemmel hallottam.
Maggie-t megdöbbentette ez a váratlan vallomás. Roland
ritkán avatta be a személyes dolgaiba, még akkor sem, ha ivott.
– Ezen jobban meglepődtem, mint ha kereken kimondta
volna, hogy nem kedvel – folytatta Roland. – Persze tudtam,
hogy nem kedvel. Egy gyerek tudja ezt.
Maggie bólint, és a saját anyjára gondol.
– Én csak lehetőséget szeretnék kapni arra, hogy jobb apa
lehessek, mint ő volt – folytatja Roland kásás hangon. –
Szeretnék jó apa lenni, Maggie. Hát nem érted?
Maggie látja, hogy Roland szemhéja elnehezül, és hirtelen
szánalmat érez iránta.
– Majd holnap megbeszéljük – mondja. – Ha kijózanodtál.
Roland hangos horkanással felel.
Fent a hálószobában Maggie a toalettasztalka előtt ül,
fésülködik. Rolandnak igaza lehet. Talán a számára is az hozna
gyógyulást, ha jobb anya lehetne, mint amilyen az anyja volt.
Ha valóban jóvátehetne minden fél szívvel adott csókot, minden
megtagadott ölelést. Ha úgy nevelhetné a gyermekét, hogy az
érezze, milyen fontos a számára.
Ezt a gondolatot forgatja a fejében, miközben lefekvéshez
készülődik. Egy kisgyerek, akit szerethet, aki által más életet
élhet. Aki felé szeretettel és megértéssel fordulhat, aki az ő
gyengéd gondoskodása mellett fejlődhet boldog emberré. Igen,
ezzel talán jóvátehetné azt, hogy lemondott a kislányáról.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Elodie – 1957
– Maradj veszteg! – kiált fel türelmetlenül Elodie.
A Nagy Abéline ugatásszerű hangokat hallat, fogatlan ínyét úgy
csattogtatja, mintha harapni készülne.
– Hiszen fogad sincs, imbécile! – mondja Elodie.
Újabb ugatás.
– Hagyd abba, különben hívom Louiselle nővért! –
fenyegetőzik Elodie.
Louiselle nővér a leggonoszabb apáca az egész Saint-Sulpice-
ben. Két évvel korábban, a bolondokkal együtt érkezett, ő
irányította a többi nővér kiképzését, akik korábban csak az
árvákkal foglalkoztak; az ő keze alatt alakult át az árvaház
elmeintézetté.
A Nagy Abéline dühösen morog. Megvan vagy százhúsz kiló,
a hétéves Elodie-t képes lenne elsöpörni, mint egy hangyát.
Mégis Elodie feladatai közé tartozik, hogy lefekvés előtt
megmosdassa Abéline-t. Le kell sikálni a hátát, megdörzsölni a
hónalját, még az intim területeket is, de ezt Elodie mindig
kihagyja.
 Vannak a bolondok között olyanok is, akikkel sokkal
könnyebb bánni. A kis Odette például nemcsak apró termetű,
hanem a természete is békés, együttműködik a gondozójával.
Szeme álmos pillantású, és egészen lassan beszél – Claire azt
mondja, a gyógyszerektől ilyen. Elodie nem is érti, miért van itt.
Mam’selle Philadora a másik olyan páciens, akivel Elodie
szívesen foglalkozik. Ő nem elmebeteg, mint a többiek zöme,
hanem szellemi fogyatékos. Mindenki szereti. Folyton mosolyog,
sokat nevet. Láthatóan fogalma sincs, hogy kicsoda ő, és miért
van itt, vagy ha tudja, nem törődik vele. Gyakran nyújtja
ölelésre a karját, Elodie pedig örömmel viszonozza a
közeledését.
A Nagy Abéline a legrosszabb. Elodie utálja, mert ugat meg
morog, folyton sebek borítják a bőrét, és mert kibírhatatlanul
büdös.
– Hát ez mit keres itt még mindig? – csodálkozik Louiselle
nővér, amikor benyit a fürdőbe.
Abéline kaffant néhányat.
– Nem hagyja, hogy megmosdassam – panaszkodik Elodie.
– Menj a hálóba – mondja Louiselle nővér. – Imádkozz, és
feküdj le.
Elodie megkönnyebbülten hagyja ott a fürdőt, boldog, hogy
aludni mehet. Letérdel, úgy tesz, mintha imádkozna. Gépiesen
keresztet vet, bebújik a tiszta, fehér huzatú paplan alá, és állig
húzza a takarót. A kisebb lányok már alszanak, de az
idősebbeknek még nem ért véget a munkájuk. Elodie nagyot
sóhajt. Vége ennek a fárasztó napnak is.
Még csak október van, de a hálóterem máris jéghideg.
Régebben szerette az őszt, de az még akkor volt, amikor volt
jelentősége annak, hogy milyen évszak van. Többé nem
játszhatnak a szabadban, énekelni és rajzolni sem lehet. A bőrét
nem éri többé napfény, nem kergetheti a hulló leveleket,
nincsenek könyvek, nincsenek színes ceruzák, nincs remény.
Babáját, Poupée-t az arcához szorítja, és lehunyja a szemét.
Egyvalami miatt jó, hogy egész nap dolgozni kell, fürdetni a
bolondokat, megvetni az ágyukat, mosni a szennyesüket: mire
este ágyba kerül, olyan fáradt, hogy nem marad ereje
szomorkodni vagy a bosszantó dolgokon rágódni. De aznap este,
épp akkor, amikor a félálom állapotából átlépett volna a mély
álom birodalmába, arra riad, hogy egy kéz gorombán megrázza
a vállát.
– Mi az? – kérdezi, és riadtan felül az ágyban.
– Gyerünk, kelj fel.
Elodie a szemét meresztgeti, tájékozódni próbál a sötétben.
Az ablak négyszöge is koromsötét.
– De hiszen éjszaka van – nyögi. Most végre felismeri, ki áll az
ágya mellett: Tata nővér.
– Elmész innen, Elo.
Elodie felül. Egy pillanat alatt kirepül az álom a szeméből.
Izgatottan kérdi:
– Elmegyek?
– Igen – suttogja a nővér, és segít neki felkelni.
Elodie összerándul, ahogy lába a jéghideg padlóhoz ér.
– Anyám jött el értem? – kérdezi reménykedve.
– Dehogyis – felel a nővér. – Öltözz. Vedd fel ezt.
– De ez nem az én egyenruhám – mondja Elodie a ruhát
vizsgálgatva, amelyet Tata nővér nyújt felé.
– Arra nem lesz szükség. Bújj bele ebbe.
 – Fura szaga van – mondja Elodie.
– Chut! – pisszeg Tata nővér mérgesen. – Ne vitatkozz
örökösen.
– Hova megyek?
– Új helyre.
– Miért?
– Itt túl sokan vagyunk.
– Hol van az az új hely?
– Időben megtudod.
– Mikor lesz az az időben?
– Nem tudom.
– Miért kell éjszaka mennünk? – faggatja a nővért Elodie,
akin az izgalom helyett egyre inkább a félelem lesz úrrá.
– Nem én döntöttem el, hogy így lesz – feleli Tata nővér,
miközben végigosonnak a többi kislány ágya között hagyott
keskeny ösvényen. – Menj, mosakodj, és öltözz.
– De…
– Fejezd be a kérdezősködést!
Mások is vannak a fürdőben, mosakodnak, öltöznek. Mire
Elodie felöltözik, és visszatér a hálóterembe, a többiek már
felsorakozva várják; éppen olyan álmosak és tanácstalanok,
mint ő. Hatan vannak. Elodie rémülten ébred rá, hogy Claire
nincs közöttük.
– Claire is jön? – kérdezi a balsejtelemtől remegő hangon.
– Nem – mondja a nővér, miközben kapkodva összeszedi és
kis bőröndbe dobálja az első áldozásuk és bérmálásuk
emléklapjait.
Elodie cseppnyi irigységgel néz végig az alvó lányokon. Nem
mintha olyan boldog lett volna itt, de ez az egyetlen hely, amit
ismer, és lassan derengeni kezd neki, hogy talán soha többé
nem tér ide vissza.
– Gyerünk, lányok. Vár a vonat.
– A vonat? – kiált fel Elodie, aki semmit sem hagy szó nélkül.
A többi lány legalább két évvel idősebb nála; ők már tudják,
jobb, ha nem szólnak egy szót sem.
– Hova megyünk?
Tata nővér nem felel.
– El kell búcsúznom Claire-től…
– Arra nincs idő – suttogja a nővér. – Különben sem szabad
felébresztened.
Elodie esdeklő tekintettel nézi az alvó Claire-t. Hogyan hagyja
itt búcsú nélkül? Öt éven át elválaszthatatlanok voltak.
– Miért nem köszönhetek el Claire-től? – hüppög, szeméből
patakzanak a könnyek. – Nem is fogja tudni, hova tűntem!
– Hagyd abba a nyafogást, Elodie. Felébreszted a többieket.
Elodie most Poupée után nyúl, a melléhez szorítja.
– Azt nem hozhatod – mondja a nővér, és elveszi tőle Poupée-
t. – Sajnálom. Ahova megyünk, ott nem lehet babát tartani.
– De nővér…
– Siessünk, Elo.
Egy alkalmas pillanatban, amikor Tata nővér éppen egy
másik kislányt vigasztal, amiért az nem viheti magával az
édesanyja ezüst nyakláncát, Elodie leguggol, és gyorsan
összeszedi a rajzokat, amelyeket a képzeletbeli családjáról
készített. Amikor az árvaházat kórházzá alakították, a matraca
alá rejtette őket, most pedig a mackóruhája alá gyömöszöli
valamennyit. Csak azért sem hagyja itt őket.
Utoljára végignéz a termen, ahol, mióta csak az eszét tudja,
minden este aludni tért, aztán a többiekkel együtt megindul
lefelé, a hallba. Potyognak a könnyei. Isten veled, Claire. Isten
veled, Poupée.
A fura titkolózás csak megerősíti Elodie balsejtelmeit. Vékony
ruhácskájában reszketve követi Tata nővért és a lányokat a
lépcsőn. A lépcsőfordulóhoz érve érzi, hogy valaki megfogja a
kezét. Felpillant: az egyik idősebb lány áll mellette, a szép, vörös
hajú Emmeline, aki most rákacsint, és megszorítja a kezét.
Hűvös van odakint, meglátszik a lehelet. Az épület előtt egy
furgon vár rájuk. A hat kislány felmászik hátulra, Tata nővér az
első ülésen foglal helyet, kis, fekete kötésű bibliáját most is az
ölében szorongatja. Elodie fejében egymást kergeti a sok kérdés:
Hova megyünk? Milyen messze van? Miért éppen mi? Árvaházba
vagy zárdába visznek? De nem meri hangosan feltenni őket.
Lelkének egyik fele megkönnyebbüléssel fogadja, hogy
kiszabadul a Saint-Sulpice-ből, amely, mióta kórház lett belőle,
már nem az a hely, amit régen ismert. De, fáj a szíve az
otthagyott barátnők, nővérek miatt. Ő nem bolond. Nem való
elmegyógyintézetbe, és úgy gondolja, végre mások is rájöttek a
tévedésre. Csak abban reménykedik, hogy egy másik
transzporttal hamarosan Claire is utánuk jön.
Néhány percig tartó utazás után megérkeznek a
vasútállomásra. Némán lekászálódnak a furgonról, és Tata
nővér utasítására felsorakoznak a vágány mellett. Az állomás
alacsony, vörös téglás épülete a vágány túloldalán, a semmi
közepén áll.
– Hol vagyunk? – kérdi suttogva Elodie Emmeline-hoz
fordulva.
– Farnhamben – feleli a lány, miközben Tata nővér papírokat
ad át egy fura sapkát viselő férfinak. Az alaposan megnézi a
papírokat, aztán segít nekik felszállni a vagonba.
– Bon voyage – mondja a férfi.
Elodie Emmeline mellé ül, még mindig a kezét fogja. Az ablak
mellé telepszik, orrát az üvegnek nyomva bámulja a kinti
világot, amikor feldübörög a mozdony, és a vonat nagy
rándulással megindul, és kihúz a farnhami állomásról.
A nap csak most kel fel, első sugarai bearanyozzák a világot,
amit Elodie életében először lát. Narancsszínű és vörös fák
rohannak a vonat mellett, szántóföldek, tanyák követik
egymást, udvarukon tehenek legelnek. Elodie megbabonázva
bámulja a szokatlan vidéket, igyekszik mindent az
emlékezetébe vésni. Szinte viszket a bőre a várakozástól, a
kíváncsiságtól, az ámulattól, egészen addig, míg hirtelen, mint
derült égből a villámcsapás, rémisztő gondolat szorítja össze a
szívét.
– Tata nővér! – kiáltja.
– Halkabban, Elo – szól rá keményen a nővér. – Mit akarsz?
– Mi lesz, ha anyám értem jön? – kérdezi könnyekkel a
szemében. – Nem fog megtalálni!
Az előtte lévő ülésen ülő lány felvihog, mire Elodie kinyújtja a
kezét, és hátulról alaposan fejbe csapja.
– Elodie! – reccsen rá a nővér.
– Honnan fogja tudni az anyukám, hogy hol keressen? –
firtatja Elodie.
– Tudni fogja, Elodie. Feljegyzés készült az elszállításodról. Ülj
vissza a helyedre.
Elodie megkönnyebbülten zökken vissza az ülésre, fejét az
ablaküvegnek dönti, és csak bámul kifelé, egészen addig, míg
szeme előtt összefolyik a kinti világ, és a feje a mellére bukik.

Arra ébred, hogy valaki megmarkolja a karját, és talpra

rángatja.
– Megérkeztünk – hallja Emmeline hangját.
Elodie körülnéz, bámulja a szürke betonépületeket, az
autókat, a port mindenütt, érzi a furcsa, szokatlan szagokat.
– Hol vagyunk? – kérdi a homlokát ráncolva. – Csúnya hely, és
rossz szag van itt.
– Chut.
– Montrealban vagyunk – magyarázza halkan Emmeline. – A
városban.
A város. Elodie-nak megdobban a szíve. Itt is kocsi várja őket,
de ez új, csillog-villog, és Elodie a BUICK feliratot betűzi ki az
oldalán. Már tud olvasni, Claire-nek hála, aki minden alkalmat
kihasznált, hogy megtanítsa a betűkre.
Tata nővér rájuk parancsol, hogy szálljanak be a Buickba.
Komor csend üli meg a kocsi belsejét, amikor a nővér
hátrafordulva rájuk néz. Zavart látnak a tekintetében.
– Ugye velünk marad? – kérdi Elodie.
– Nem tehetem, Elo. Vissza kell mennem a Saint-Sulpice-be.
Elodie visszafojtja a könnyeit, nem akar úgy viselkedni, mint
egy kisbaba, de az ajka remegését nem tudja megakadályozni.
Néma csendben hajtanak keresztül a városi utcákon, a magas
épületek előtt, rikító jelzőtáblák mellett, melyek ott állnak
minden utcasarkon, eltakarva szemük elől a tájat. Igyál Pepsit!
Labatt! Keresse a boltokban! Du Maurier, az igényesek
cigarettája.
Elodie látja, hogy Tata nővérnek némán mozog az ajka, amint
magában imádkozik. Elodie-t elbűvöli, egyszersmind taszítja,
amit maga körül lát.
– Odanézz, vonat megy az utcán! – kiáltja az ablakra mutatva.
– Az villamos – magyarázza Tata nővér.
Az autó végül egy impozáns szürke kőépület előtt áll meg,
amelynek bejárati oszlopsora felett kereszt látható. Elodie
először azt hiszi, zárdát lát maga előtt, de aztán megpillantja a
homlokzat kőburkolatába vésett betűket: HÔPITAL ST.
NAZARIUS.
– Egy másik kórház? – kiáltja. – Nekem nem kell kórházba
menni!
Tata nővér kiszáll az autóból. A többi lány követi, Elodie
azonban megmakacsolja magát.
– Kifelé! – reccsen rá a nővér. – Ez az új otthonod, tetszik vagy
sem. Nem lesz rosszabb, mint a Saint-Sulpice, biztosíthatlak.
Elodie kelletlenül lekászálódik az ülésről, leforrázva csoszog
a többiek után, fel a lépcsőn. Mindent megadna azért, ha
visszamehetne a Saint-Sulpice-be.
Az előcsarnokban két másik nővér tárja ki előttük a nehéz,
kétszárnyú ajtót, de azon nyomban le is lakatolják mögöttük egy
jókora, aranyszínű lakattal. Elodie összerezzen a lakat
kattanását hallva, aztán csüggedten Emmeline után ballag.
Tata nővér a dokumentumok kíséretében átadja a bőröndöt a
másik, alacsony, zömök alkatú nővérnek, akinek aszott arca,
keskeny szája és apró, sötét szeme denevérre emlékeztet.
– A legkisebb hétéves – mondja Tata nővér, maga elé tolva
Elodie-t.
A nővér távol ülő denevérszemével vizsgálgatja Elodie-t, a
homlokát ráncolja.
 – A B osztályra kerül az idősebbekkel együtt – mondja olyan
fagyosan, hogy Elodie legszívesebben Tata nővér szoknyája alá
bújna.
– Akkor jó – mondja Tata nővér, és szembefordul a lányokkal.
– Most mennem kell.
Elodie-ból most már kitör a sírás.
– Ne hagyj itt bennünket! – kiáltja, és átöleli Tata derekát. –
Nem akarok kórházba menni!
Tata nővér leguggol, és két tenyere közé fogja Elodie arcát.
– Együtt leszel a többi árvával – suttogja. – Csak ne feleselj,
akkor minden rendben lesz.
Aztán felegyenesedik, megigazítja a skapuláréját, és egy
pillanatra Elodie vállára teszi a kezét.
– Sok szerencsét, lányok – mondja, és Elodie látja, hogy
könnyek csillognak a szemében. – Ignatia nővér majd a
gondotokat viseli.
Mindannyian megfordulnak, és alaposan szemügyre veszik a
nővért, akinek barátságtalan modora, szigorúan összevont
szemöldöke és megfélemlítő méretei miatt máris
istenfélelemmel telik meg a szívük.
– Sok szerencsét – ismétli Tata nővér, aztán kinyitja az ajtót,
és a következő pillanatban eltűnik a szemük elől.
Ignatia nővér villámgyorsan az ajtóhoz lép, és bezárja. Klikk.
– Gyertek velem – mondja aztán, a lányok pedig
engedelmeskednek. Vagy három emeletet tesznek meg a
lépcsőn felfelé a nyomában, míg el nem érnek egy hosszú,
kísérteties némaságba burkolózó folyosóra.
Miért nincs itt senki?, töpreng Elodie, de nem mer
kérdezősködni.
 A végeláthatatlan folyosó végére érve aztán Ignatia nővér
megáll, és kinyit egy újabb ajtót, amelyen az „A–D OSZTÁLYOK”
felirat olvasható.
Amint belépnek az ajtón, szinte megrohanja őket a sokféle új
benyomás: a fertőtlenítőszag, a fehér köpenyes nővérek
céltudatos jövés-menése, a távoli sikolyok, a jajveszékelés.
Követik Ignatia nővért, aki hamarosan megáll egy újabb,
hasonlóképpen titokzatos szoba előtt.
– Ez a B osztály hálóterme – mondja, aztán kinyitja az ajtót.
Hatalmas terem tárul fel előttük, hat sorban, fejtől-lábtól
elhelyezett vaságyakkal, közöttük épp csak akkora hely, hogy
elférjenek a zömök, éjjeliszekrénynél alig nagyobb komódok.
Minden sor első ágya felett egyszerű kereszt függ. Elodie tíz
keresztet számol össze. Hatvan ágy, hatvan szúrós gyapjútakaró.
Hat rácsos ablak, mindegyik a szürke égboltra meg a
betondzsungelre néz. A szoba sarkában a keresztre feszített
Jézus rémisztő szobra, amely mintha azért lenne ott, hogy azon
is rajta tartsa a szemét, akinek sikerül elrejtőznie a nővérek
pillantása elől.
Ignatia nővér nem hagyja, hogy sokáig bámészkodjanak,
azonnal a fürdőszoba felé tereli őket.
– A közös helyiségbe a fürdőn keresztül juttok el –
magyarázza, miközben ott trappol előttük rövid, de gyors
léptekkel. Benyit a társalgó ajtaján, és Elodie-nak eláll a
lélegzete.
– Mi a baj? – kérdezi Ignatia nővér, szúrós fekete szemét a
kislányra szegezve. – Sose láttál még mongolidiótákat?
Elodie próbálja lenyelni a torkában képződött jókora
gombócot, és némán megrázza a fejét.
 – Akkor jobb, ha hozzászoksz – veti oda kurtán Ignatia nővér.
A szoba berendezése a hálóteremére hasonlít, csak az ágyak
sorai helyett több tucat sorba állított hintaszék áll itt.
Többségüket egy-egy kislány foglalja el, nem sokkal idősebbek,
mint Elodie; magukban motyognak vagy acsarkodnak, mint a
kis vadállatok, és a falat bámulják különös, élettelen tekintetű
szemükkel. Mindegyiknek ugyanolyan rövidre van nyírva a
haja. Így, hogy egyetlen helyiségbe terelték őket, nehéz
megkülönböztetni a gyengeelméjűeket az elmebetegektől. A
fiatal elmebetegek látványa valamiért még annál is rémisztőbb,
amilyen az öregeké volt a Saint-Sulpice-ben.
– Miért vannak így bebugyolálva? – kérdi Elodie a furcsa,
csatokkal ellátott, fehér kabátra mutatva, amelyet az egyik lány
visel.
– Azt kényszerzubbonynak hívják – felel Ignatia nővér. – És
ha nem viselkedsz rendesen, te is ilyet kapsz.
Elodie önkéntelenül hátrálni kezd, és Emmeline háta mögé
bújik. A következő pillanatban egy másik kislányt pillant meg,
aki meztelenül sírdogál a sarokban. Oldalvást, összekucorodva
hever a padlón, gerince élesen kiütközik fehér hátán, térdét a
melléhez húzza, egész testében reszket.
Elodie nem hisz a szemének. A lányt a csuklójánál az ágyhoz
láncolták, mint egy kutyát.
Ignatia nővér tudomást sem vesz a kislányról, és arra sem
veszi a fáradságot, hogy megmagyarázza nekik, mit keres ott.
Úgy látszik, a St. Nazariusban ez mindennapos jelenségnek
számít.
Miután körbevezették őket az intézményben, a hajvágás
következik. Egy holdvilágképű lány – a páciensek egyike –
kurtára nyírja a hajukat. Egyenetlen, lépcsősre vágott tincsek
meredeznek a fülük felett. Elodie összevont szemöldökkel nézi
magát a mosdó tükrében. Most tényleg úgy néz ki, mint a
hintaszékben kuporgó bolondok.
– Itt mindenki olyan borzasztó, mint Ignatia nővér? – kérdi
Emmeline a holdvilágképű lányt.
– A B osztály felügyelőjét most rúgták ki, mert nem volt elég
utálatos. Ha még nem jöttél volna rá, a pokolba érkeztél –
hangzik a válasz.
Amikor végeztek a hajvágással, a lányok felsorakoznak az
ellenőrzéshez. Ignatia nővér újra megjelenik, és megvetően
végigméri őket.
– Nővér…
Mindenki a lány felé fordul, aki remegő hangon bár, de veszi
a bátorságot, hogy megszólítsa Ignatia nővért. Emmeline az.
Ignatia nővér számonkérő tekintettel lép oda hozzá.
– Mi az?
– Azt hiszem, tévedés történt – mondja Emmeline. Tekintete a
nővér jeges pillantásával találkozik. – Mi árvák vagyunk. Nem
ilyen kórházban van a helyünk.
Elodie legszívesebben felujjongana. Végre valaki kimondja,
amit ő már akkor odakiáltott volna az arcukba, amikor aznap
reggel megérkeztek. Hiszen a bolondokházába hozták őket!
Súlyos értelmi fogyatékosok és őrültek közé. Az itteniek sokkal
rosszabb állapotban vannak, mint a régi árvaház gondozottjai.
– Még hogy nem itt van a helyetek? – ismétli Ignatia nővér,
miközben ajka rosszindulatú félmosolyra húzódik. – Hát akkor
hol van, szerinted?
Emmeline a padlóra szegezi a szemét.
 – A gyermekotthonban – feleli halkan. – Ahonnan esetleg
örökbe fogadnak bennünket. Itt senki sem fog ránk találni.
Ignatia nővér keze minden figyelmeztetés nélkül sújt le
Emmeline koponyájára. Az ütés olyan erejű, hogy Emmeline
hátratántorodik, és a földre zuhan.
– De még mennyire, hogy itt van a helyetek – mondja Ignatia
nővér Emmeline fölé tornyosulva. – Hisz bűnben fogantatok,
nem?
Végigmegy a rémült kislányok sora előtt.
– Meg ne halljam még egyszer, hogy nem itt kellene lennetek.
Hálásak lehettek, hogy tető van a fejetek felett és étel a
hasatokban. Ennyit sem érdemelnétek. Az életetek egy garast
sem ér, úgy is fognak bánni veletek.
Ismét Emmeline-hez fordul, aki még mindig a földön
kuporog.
– Te pedig – mondja a nővér, fekete cipőjének orrával
megbökve a lányt –, te pedig a D osztályra mész. Az
epilepsziásokhoz.
– Kérem, ne… – könyörög Emmeline. – Nem szólok egy szót
sem.
Ignatia nővér belemarkol Emmeline frissen lenyírt hajába, és
vonszolni kezdi a folyosón. Elodie befogja a fülét, hogy ne hallja
Emmeline sikoltozását, és az ajkába harap, nehogy akár egy
hang is elhagyja a torkát. Érzi maga mellett a lányok remegő
testét, és amikor felpillant, látja, hogy arcuk patakzó könnyektől
fényes.
A nap hátralévő része furcsa, ködös tudatállapotban telik el.
Az étel ehetetlen; valami barna hús, ázott zöldségek,
desszertként a tányérra löttyintett melasz. A délután mintha
sohasem akarna véget érni. A lányokat a nagyteremben
hagyták, hogy együtt ringatózzanak a hintaszékekben azokkal
az élőhalottakkal. Még nem osztották be őket munkára,
úgyhogy nem tehetnek mást, mint hogy a falat bámulják, és
igyekeznek észrevétlenek maradni.
Amikor végre eljő az este, Elodie hálásan bújik a szúrós,
szürke pokróc alá a számára kijelölt priccsen. Lehunyja a
szemét. Az alvás lesz itt az egyetlen menedéke, ezt máris tudja.
Mihelyt megszűnik az öntudata, máris megszabadul innen.
– Felülni!
Elodie kinyitja a szemét. Rémülten látja, hogy az egyik nővér
ott áll az ágya mellett.
– Nyisd ki a szád.
– Minek? – kérdi Elodie, de máris megbánja. A pofon nem is
várat magára.
– Nyisd ki a szád – ismétli a nővér.
Elodie eltátja a száját, a nővér pedig egy pirulát helyez a
nyelvére.
– Nyeld le – parancsolja, és egy pohár meleg vizet nyújt Elodie
felé. – Segít elaludni.
Elodie visszafekszik, a nővér pedig a szomszédos ágyhoz lép.
Elodie sokáig fekszik a sötétben, Tata nővérre és Claire-re
gondol, találgatja, mit csinálhatnak most. Vajon hiányzik-e
nekik? Vajon Claire megkérdezte-e, hova lett? Látják-e még
valaha egymást? Aztán Emmeline jut eszébe; aggódik, mi lehet
vele az epilepsziások osztályán. Nem tudja, mit jelent az, hogy
epilepsziás, de elég borzasztóan hangzik.
Aztán a kísérteties csendben meghallja, hogy a terem túlsó
végében az egyik kislány altatódalt dúdol magában. Fait do-do,
bébé à maman; fait do-do…
Elodie próbálja arrafelé fordítani a fejét, ahonnan a hangot
hallja, de képtelen rá; mintha megbénult volna. A szemét is alig
tudja nyitva tartani. Úgy érzi, mintha lebegne, és különös
nyugalom tölti el. A kislány éneke is megnyugtatóan hat rá a
sötét hálóteremben.
Valaki suttog: – Csitt, Agathe! A nővér meghallja. – De a
kislány tovább énekel. Elodie-t elnyomja az álom. A szája
kiszárad, nyelve mintha megnőtt volna a szájában, keze-lába
zsibbad. Fait do-do, bébé à maman fait do-do…
Aztán minden megszűnik.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Maggie
Maggie belemarkol a földbe, beszívja a szagát, amely az apja
üzletére emlékezteti. Szinte hallja apja hangját, olyan tisztán,
mintha ott állna mellette. Ültetőkanalat ne használj; mélyre
ültesd a hagymát, ha tulipánról vagy nárciszról van szó, legalább
tizennyolc-húsz centire.
Maggie mindig követi apja utasításait. Ennek köszönheti,
hogy a kertje Knowlton büszkeségének számít. Errefelé száraz
és meleg már a tavasz is. A magas földréteg megvédi a
kiszáradástól és a hőségtől a hagymát. A tetejére csontlisztet és
trágyát szórj.
1959-et ír a naptár, Maggie kilenchetes terhes. Kétszer már
elvetélt, mindkétszer a nyolcadik hét körül, és most már
nemigen reménykedik. A vetéléseket büntetésként fogja fel,
amiért lemondott az elsőszülöttjéről. Mióta az új terhességekkel
kísérletezik, egyfolytában Elodie jár az eszében.
Elodie kilencéves, már nem kisbaba. Furcsa belegondolni,
hogy idegenként nő fel, pedig talán itt van valahol a közelében.
Maggie folyton azon töri a fejét, milyen kislány lehet, hogy
nézhet ki. Gabrielre hasonlít? Vagy Yvonra? Szőke vagy barna?
Vékony vagy duci? Egészséges-e? Szeplős? Vidám természetű
vagy szomorkás? Semmit sem tud róla.
A második vetélés után Violet azt mondta: – Talán
megsérültél, amikor a babát szülted.
Az anyja meg azt: – Talán Isten büntetése.
Mindkét felvetés észszerűnek tűnik. Az anyaság – amely
mindeddig elérhetetlennek bizonyult a számára –, úgy látszik az
egyetlen, ám nélkülözhetetlen előfeltétele annak, hogy nőként
értékesnek érezhesse magát ezen a világon. Ha ezt a feltételt
nem tudja teljesíteni, akkor nincs remény.
Az élete egy ideje abból áll, hogy ide-oda utazgat a két házuk
között. Mindkettő gyönyörűen be van rendezve, de mindkettő
elhagyatott. Roland az első vetélés után vásárolta meg a
knowltoni kúriát, azt remélte, ezzel jobb kedvre derítheti
Maggie-t, és új célt adhat az életének. Továbbra is a
Simpson’snál dolgozik, de azóta sem léptették elő.
Rolandnak is rengeteg a munkája, és Maggie sokat van
egyedül. Roland sokszor hétvégén is bemegy a városba, a banki
ügyeit intézi, ő meg egyedül őgyeleg a ház körül. Próbál nem
tudomást venni keserű gondolatairól – tudja, hogy Roland az ő
rosszkedve elől menekül otthonról –, nem sok sikerrel. Roland,
bármennyit fogadkozott eleinte, hogy tekintetbe fogja venni
Maggie elképzeléseit, meglehetősen merevnek bizonyult,
amikor kompromisszumokat kellett volna kötnie.
Maggie az ágyás mellett térdel; az öntözőkannáért nyúl, és
óvatosan meglocsolja a virágait. A kertészkedést egyfajta
meditációként műveli. Idén tavasszal kúszómirtuszt ültetett,
melynek virágai úgy borítják be a köveket, mint valami
rózsaszín szőnyeg. Flox, encián és muskátli virít mellette, a
kőből rakott kerti utat kísérő látványos kúszóeper-tövek
társaságában. Nem fél kipróbálni az újdonságokat sem. Néha
minden várakozását felülmúlja az eredmény, máskor teljes
kudarcnak bizonyul az elképzelése. Akárhogy is, a kertjét
nagyon szereti.
Esténként, amikor Roland már békésen alszik mellette, olykor
kisurran a kertbe, és még egyszer szemügyre veszi munkája
eredményét. Mezítláb áll a harmatos fűben, csodálja az imádott
egynyári meg évelő növényeit. Olyan a kert, amilyenről az apja
mindig is álmodozott; úgy tervezte, majd ha egyszer végre lesz
rá ideje, csak a kertjének élhet. Megjegyzést fűzött minden
egyes különleges virághagymához, amit elültetett; részletes
tervet készített, melyen még azokat a kis padokat is megjelölte,
amelyeken majd üldögélni fog a növényei között. Az
aprólékosan kidolgozott terven szerepelt a madáritató, a kis
csobogó, az aranyhalas medence is. Apja évek óta arról
ábrándozott, hogy egyszer eljön az az idő, amikor kizárólag a
kertjével foglalkozik majd. Az irodájában még mindig őrzi a
kert terveinek különféle változatait, a beültetendő növények –
kék vörösbegyvirág, harangvirág, molyhos madárhúr –
listájával, amelynek megvalósítására sosem volt ideje. A bolt, a
katalógus, a postai rendelések teljesítése minden energiáját
felemészti. Folyton panaszkodik, azt mondja, annyi dolga van a
mások kertjével, hogy a magáéval már nem tud törődni, Maggie
azonban gyanítja, hogy a tervezgetésben és az álmodozásban
nagyobb örömét leli, mint a megvalósításban.
Nagyjából egyórányi munka után Maggie feláll. Akkor törnek
rá a görcsök, amikor nagy nehezen kiegyenesíti a derekát.
Hétrét görnyedve botladozik keresztül a gyepen. Érzi, hogy
forró vér ömlik az öléből, egykettőre átüt fehér sortján is.
Nem tud továbbmenni, lerogy a fűre. Kiáltani sem tud,
mozdulni is képtelen. Így talál rá Roland, amikor végre hazaér;
Maggie a hátán fekszik, szemét az égre függeszti.
– Maggie! Drágám! – Leguggol mellé. – Mi történt? Mit
csináltál?
– Nem csináltam semmit!
– A kertben dolgoztál? – kérdezi Roland vádló éllel. –
Megerőltetted magad? Olyan könnyelmű vagy…
– Úgy beszélsz, mintha szándékosan tettem volna!
Roland összepréseli az ajkát.
– Nem… nem lett volna szabad túlhajszolnod magad…
– Nem az én hibám.
– Nem – vágja rá Roland. – Persze hogy nem. Baleset volt.
– Már a harmadik.
– El fogunk menni az orvoshoz – mondja Roland. – Ennek a
végére kell járni. Nem adjuk fel.
Milyen megnyugtató szavak. Micsoda hősiesség! Nem adjuk
fel! Nem maradt más, csak a remény, csak ebbe tud
kapaszkodni.

Néhány nappal később Maggie azon kapja magát, hogy percek

óta a telefont bámulja. Hónapok, talán évek óta szeretné
megtenni. Hirtelen megszállja a bátorság, a kagylóért nyúl, és
tárcsáz.
– Kapcsolja, kérem, a cowansville-i gyermekotthont – mondja
a központosnak.
– Egy pillanat – mondja a központos szenvtelenül.
 Maggi rágyújt, a kávéscsészéjébe fújja a füstöt.
Kisvártatva egy női hang szól a kagylóba.
– Jó Pásztor női zárda – mondja szívélyes hangon. – Maeve
nővér vagyok.
Maggie-nek egyetlen hang sem jön ki a torkán. Úgy bámul a
telefonkagylóra, mintha valami földön kívüli tárgy volna.
– Jó Pásztor – ismétli a nővér. – Halló!
– Halló… – mondja elhaló hangon Maggie. Hangja csupa
alázatos tisztelet.
– Miben segíthetek, kedves?
Az előzékeny hangtól megnyugszik kissé.
– Egy kislánnyal kapcsolatban szeretnék tudakozódni –
mondja.
A nővér hanghordozása azonnal megváltozik.
– Sajnálom – mondja. – Ebben nem segíthetek.
– A… a lányomról van szó.
– Ha önnek gyermeke volt, és most itt van, akkor az már nem
az ön lánya. Ebben a tartományban az a törvény, hogy ön
semmilyen jogot nem formálhat a lányára, kedvesem.
– De az édesanyja vagyok…
– Jobb, ha ezt kiveri a fejéből. Nem érti, hogy ha a gyermek
törvénytelen, akkor semmilyen joga sincs? Ez a törvény.
– Még csak azt sem kérem, hogy árulja el, hol van – hadarja
Maggie. – Csak azt szeretném tudni, hogy örökbe fogadták-e.
– A nyilvántartás titkos – vág közbe a nővér. – Sem ez, sem
más québeci árvaház nem fog önnek felvilágosítást adni ezzel
kapcsolatban. Imádkozzon bűnbocsánatért, gyermekem.
– Kérem… bármilyen információért hálás lennék – könyörög
Maggie, a kagyló remeg a kezében. – Csak azt szeretném tudni,
hogy örökbe fogadták-e, ne kelljen amiatt aggódnom, hogy
valami elmegyógyintézetbe került, és…
Visszafojtja a lélegzetét, várja, hogy Maeve nővér nemet
mondjon, és befejezze a beszélgetést. De a nővér felsóhajt.
– Tudja a születési évét?
A kérdés készületlenül éri Maggie-t. Nem remélte, hogy idáig
eljuthat.
– 1950. március 26. – vágja rá remegő hangon.
– Melyik napon hozták ide?
– Ugyanazon a napon.
– Várjon, kérem.
Maggie igyekszik megőrizni a nyugalmát. Lélegezz mélyeket,
mondogatja magában. A szíve vadul dörömböl. Maeve nővér
csak nagy sokára tér vissza, talán tíz-tizenöt perc is beletelik.
– Azon a napon nem hoztak ide lánycsecsemőt – mondja,
amikor végre beleszól a kagylóba.
– Talán a rá következő napon… – mondja Maggie
tanácstalanul.
– 1950 márciusában nem hoztak be egyetlen gyermeket sem –
mondja a nővér. – Attól tartok, önnek téves információt adtak az
árvaházzal kapcsolatban.
– Biztos ebben?
– Sajnálom.
– Van másik árvaház is a körzetben? Frelighsburg közelében?
– Tudomásom szerint a legközelebbi Sherbroke-ban van –
feleli a nővér. – És sok nem kívánt újszülöttet vittek Montrealba
is.
Nem kívánt újszülöttek.
– Sajnálom, kedves, de nem segíthetek többet. Isten áldja.
 A vonal megszakad.
Maggie percekig mozdulatlanul mered maga elé. Végül újabb
cigarettára gyújt. Deda annak idején azt mondta neki, hogy az
apja a cowansville-i árvaházba vitte a kisbabát. Hogyhogy a
nyilvántartásban nem szerepel Elodie érkezése?
Maggie hirtelen újra a kagyló felé nyúl. Az apját hívja a
boltban.
– Hova vitted a gyerekemet? – kérdezi.
– Maggie…
– Most beszéltem valakivel a Jó Pásztor gyermekotthonból –
mondja Maggie az ingerültségtől remegő hangon. – Deda azt
mondta, oda vitted a lányomat, de a nyilvántartásukban nem
szerepel lánycsecsemő, akit március folyamán vittek be.
– Ezt elmondták neked?
– Igen.
– Akkor törvényt sértettek.
– Hova vitted őt, apu?
– Nyugodj meg – mondja az apja. – Ne rágódj ezen, különösen
most ne. Hiszen gyereket vársz.
Maggie igyekszik visszafojtani a könnyeit. A szüleinek még
nem beszélt a legutóbbi vetélésről.
– Hova vitted? – kérdezi újra.
– A cowansville-i gyermekotthonba – feleli az apja most már
kissé ingerülten. – Ahogy a nagynénéd mondta. Mellesleg elég
rosszul tette.
– Mondtam: aznap nem vittek csecsemőt az árvaházba.
– Hova máshova vittem volna? – kérdezi az apja. – Miért
hazudnék, Maggie? A törvénytelen gyermekeket oda viszik.
Nem volt sok választásom.
 – Nem Sherbrooke-be vitted? Vagy Montrealba?
– Nem.
– Akkor nem értek semmit.
– Talán tévednek, Maggie. Erősen kétlem, hogy a
nyilvántartásaik megbízhatóak. Mindenesetre jobb, ha nem
bolygatod a múltat. Örülhetsz, hogy rendbe jött az életed. –
Maggie férfihangokat hall a háttérből. – Vevőim vannak –
mondja az apja. – Mennem kell. Arra a gyerekre koncentrálj,
akit most hordasz a szíved alatt. A másikkal már nincs mit
kezdened.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Elodie – 1959
Elodie megpróbál felemelkedni a párnáról, de olyan nehéznek
érzi a fejét, mintha kőből volna. A tablettától, amit este kapott,
másnap egész nap élőhalottként lézeng. Köd üli meg a tudatát, a
világot mintha lassított felvételen nézné. Hallotta a nővérektől,
hogy a pirulát Largatylnak hívják, ezt kapja minden páciens. A
B osztályon néhány idősebb lány lobotómiapirulának hívja. Bár
Elodie mindössze kilencéves, tudja, mi a lobotómia, egy Nora
nevű lány árulta el neki. Norát a tavasszal hozták át az
epilepsziások osztályáról. Amikor megérkezett a B osztályra,
Elodie azonnal Emmeline felől kezdte faggatni.
– A lobotómia óta nem beszél – mondta tárgyilagosan Nora.
– Mi az a lobotómia? – érdeklődött Elodie.
– Amikor egy jégvágót döfnek az agyadba, hogy lenyugodjál –
magyarázta Nora. – Sokszor csinálják a sebészeten.
Elodie-nak elállt a lélegzete, nem hitte el, hogy ez igaz lehet.
Rohant Alice nővérhez – az egyetlen nővérhez az osztályon,
akiben volt valami emberség –, és rángatni kezdte a köpenyét.
– Igaz, hogy jégvágót döfnek a páciensek fejébe, hogy
lenyugodjanak? – hadarta egy szuszra.
– Mit beszélsz itt össze, Elodie?
– Nora mondta, hogy Emmeline nem beszél, mióta lob… lob…
azt mondja, lyukat ütnek az ember fejébe…
Alice nővér felsóhajtott.
– A lobotómia nagyon is hasznos műtét – magyarázta. – A
veszélyes betegek esetében nincs más választás.
– De Emmeline nem volt veszélyes…
– Ha nem ütöd bele az orrod mindenbe, és kerülöd a bajt –
figyelmeztette a nővér –, akkor neked nem lesz rá szükséged.
Aznap délután Norát a fűtéscsőhöz láncolták a „nagy szája”
miatt. Persze Elodie-t hibáztatta, és többé nem állt szóba vele,
nem sokkal később pedig átvitték egy másik osztályra.
Elodie mozdulatlanul fekszik a priccsén. Még mindig
szédeleg, a szája kiszáradt. Tulajdonképpen még hálás is a
Largatylért. Nem szereti, hogy másnap olyan nyomott és kába
tőle, de legalább azonnal elalszik, és másnap reggelig nem fáj
semmi. A kábulat ama néhány percében, amikor összefolynak a
gondolatai, végre mindent elfelejthet. Minden olyan, mintha
hallucináció volna: a páciensek, a nővérek, a saját reménytelen
rabsága. A Largatyl legalább egy időre feledteti vele
kétségbeejtő helyzetét.
Nem vagyok őrült, mondogatja magában. Nem vagyok őrült.
Felkapcsolják a lámpákat, a lányok felkelnek az ágyból.
Kicsoszognak a mosdóba, megmossák a fogukat, hideg vizet
locsolnak az arcukra, próbálnak megszabadulni a drog
hatásától. A legjobb, ami elmondható Elodie-nak a St.
Nazariusban zajló életéről, az, hogy viszonylag jó a munkája:
ágyneműt varr lent az alagsorban. Eleinte a fürdőszobákat
kellett takarítania a női osztályokon, felmosni, vécét tisztítani.
Az év nagy részében ezt csinálta. Amikor az egyik lánytól
megtudta, hogy van varrodai munka is, azt hazudta, hogy tud
varrni. Aztán valahogy elboldogult a feladattal. Elleste a
többiektől, és egy jószívű, Marigot nevű epilepsziás lány is
segített neki megtanulni, amit kellett. Hamar belejött a
munkába. Nyilvánvaló volt, hogy van hozzá érzéke.
A reggeli és az ima után az alagsorba indul. A munkapad az
egyetlen menedéke. Leül a Singer varrógéphez, azt sem bánja,
hogy órákig kell gubbasztania, percnyi szünet nélkül, hiszen a
hátfájás valóságos luxus a padlókefélés meg a vécétisztítás
fáradalmaihoz képest, amitől az egész teste sajog. Vannak ennél
sokkal rosszabb munkák is, például azoké, akiknek a
holttesteket kell kihordaniuk a kórház mögött lévő temetőbe. A
St. Nazariusban mindennap meghal valaki, nemcsak öregek,
hanem gyerekek is. A halálhír gyorsan terjed az osztályokon, az
idősebb lányok egykettőre továbbadják a kisebbeknek. Ezen a
titkokkal teli helyen semmi sem marad titokban.
Munkához lát. El kell készítenie a délelőtti normát: egy tucat
lepedőt kell beszegnie egy óra alatt, két tucatot az ebédszünetig.
Képzelete közben szabadon kalandozhat a varrógép
zümmögésének dallamára. Már nem is számolja a pulton
halmozódó lepedőket, mégis valahogy mindig megvan a
megfelelő mennyiség. Ha elszunyókálna, a füle mellett azonnal
megszólal Calvert nővér csengője.
Egyhangúan telnek a napok. Az ebéd mindig valamilyen
barnás hús sűrű, ragacsos mártásban. A desszert sem változik: a
tányér aljára löttyintett melasz. Ebéd után vissza kell térnie a
pincébe, ahol el kell készítenie a délutáni normát. A veszély,
hogy máshova küldik, mindig ott lebeg a feje felett. Vacsorára
megint valami azonosíthatatlan gezemicét adnak, aztán
visszatérhet az osztályára, hogy zsibbadtan ringassa magát a
hintaszékben az igazi bolondokkal együtt.
Este, mikor az ügyeletes nővér megáll az ágya mellett, és
átnyújtja a Largatylt, Elodie szorongással vegyes
megkönnyebbüléssel veszi át a pirulát. Lassan kezdi
megkedvelni az érzést, amikor a takaróját egyszer csak
nehéznek érzi, könnyű szédülés környékezi, és végre megszűnik
a való világ.
Ó, a hold, a hold, ez az utolsó gondolata, mielőtt tudata
elmerülne a feledés jótékony ködében.
Reszketve, zúgó fejjel ébred, az ágya csuromvizes. Sötét van
még, mindenki alszik. Hirtelen megérzi a csípős, ecetre
emlékeztető szagot. Beletelik néhány percbe, mire rájön, hogy
bepisilt.
Sokáig fekszik a saját vizeletében, azon töprengve, hogyan
óvakodjon ki az ágyak labirintusán át a fürdőbe. Az ágya a
legtávolabbi sorban áll, ő pedig még mindig nincs egészen
magánál. Miután nagy nehezen kitalálja, mit tegyen, óvatosan
felkel, lehúzza a lepedőjét, és labdává gyűrve a hóna alá fogja.
Némán lopakodik a fal és az első ágysor közötti keskeny
résben, de még mindig kábult a gyógyszertől. A lába nem
engedelmeskedik, olyan erőtlen, mintha tésztából volna. Forog
vele a világ. A Largatyl szinte megbénítja, a falhoz kell
támaszkodnia, hogy el ne essen. Az egyik ágy előtt egy pár cipő
hever, ezzel a nem várt akadállyal is meg kell birkóznia.
A cipőnek a hálóterem bejárata közelében álló
cipősszekrényben lenne a helye. Mindenkinek megvan a maga
polca, felette kampóval, ahova a ruháikat akasztják, ez mégis itt
hever, mintha szándékosan tették volna oda, csak hogy Elodie
keresztülessen rajta. Ha nem lenne ilyen kába, talán meg tudna
kapaszkodni, így azonban vakon csapkod a levegőben, és
nekiütközik az egyik fémből készült éjjeliszekrénynek. Az
éjjeliszekrény a rajta álló lámpával együtt felborul, az égő
üvegbúrája ezer darabra törik.
A közelben lévők felriadnak. – Mi az? Mi történt? –
kérdezgetik. Valaki felkapcsolja a villanyt. Elodie-t elvakítja a
fény. A térde sajog; látja, hogy vér szivárog a sebből, amit a
törött villanykörte vágott rajta.
Amikor felpillant, Ignatia nővért látja maga fölé tornyosulni.
Bármilyen alacsony is a nővér, a földről, ahonnan Elodie nézi
ebben a pillanatban, valóságos óriásnak látszik.
– Mi történt? – kérdi mennydörgő hangon.
– Ki kellett mennem a mosdóba – motyogja Elodie. – Nem
láttam rendesen.
– A szagból ítélve elkéstél vele.
Elodie a háta mögé rejti a nedves lepedőt.
– Mindenkit felébresztettél a lármáddal.
– Véletlen volt – mondja Elodie. – Valaki elöl hagyta a cipőjét,
abban estem el.
– Megpróbálod másra kenni a dolgot?
– Nem, nővér. Véletlen volt.
– Jobban is vigyázhattál volna.
Elodie nem tudja visszafojtani a zokogást, ami most kiszakad
belőle.
– Menj a mosdóba, és várj meg ott – utasítja Ignatia nővér. –
Vedd le azt a pisis hálóinget.
 – De ha egyszer nem láttam azt a cipőt! – kiáltja Elodie
magából kikelve. – Ez nem igazság!
– Igazság? – szajkózza Ignatia nővér. Ajka vérfagyasztó
mosolyra húzódik. – Talán bizony elfelejtetted, hogy ápolt vagy
itt, a kórházamban? Én vagyok a bírád, és nemcsak a mai
vétkedet ítélem meg, hanem minden vétkedet, sőt a szüleidét is.
Indulj a mosdóba! Ott várj!
Elodie feltápászkodik, és kitámolyog a mosdóba. Lehúzza a
hálóingét, a lepedővel együtt a mosdókagylóba gyűri, és
ráengedi a forró vizet. Karját reszkető, meztelen mellkasa köré
fűzve lekuporodik, hogy ne fázzon annyira.
Ignatia nővér jégkockákkal teli vödörrel a kezében tér vissza.
A legnagyobb nyugalommal a fürdőkádba zúdítja a vödör
tartalmát, aztán int Elodie-nak, hogy másszon be, és két kezével
belenyomja a jeges vízbe. Elodie összeszorítja a száját, de aztán
kiszakad belőle a jajkiáltás.
Ignatia nővér nagy, fából készült kefét vesz elő a
mosdókagyló alól – azt, amellyel a padlót szokták sikálni –, és
addig dörzsöli Elodie combját, míg elő nem tűnik a nyers hús.
– Most majd megtanulod – motyogja elégedetten, aztán a csap
alá nyomja Elodie fejét. – Legközelebb majd jobban vigyázol.
Mielőtt kimegy, tiszta, fehér hálóinget hajít oda Elodie-nak.
Az ajtó becsapódik mögötte. Amikor végre egyedül marad,
Elodie kimászik a fürdőkádból, és bebújik a hálóingbe. – Nem
vagyok őrült – suttogja a mosdó feletti tükörben a képmásának.
Talán ha újra és újra elmondja, nem felejti el.
 HUSZADIK FEJEZET

Maggie
Maggie elnézi az anyját, amint jókora halom port seper a
szemétlapátra, aztán a hátsó ajtóhoz lépve az udvarra hajítja.
– Ezek a semmirekellők minden mocskot behordanak –
panaszkodik.
A gyerekeiről beszél, a három legkisebbről, akik még mindig
otthon laknak. Maggie belekortyol a jéghideg limonádéba, és
felnyög gyönyörűségében. Anyja friss citromból, jó sok cukorral
meg egy kis mézzel készíti a limonádét, hogy jó édes legyen. Az
almás pite szinte elolvad a szájában, és anyja finom főztje már-
már feledteti Maggie-vel, hogy milyen nehéz volt egy fedél alatt
élni vele. Ebben az is közrejátszik, hogy mióta férjhez ment, és
léte már nem az ő vállát nyomja, anyja sokkal kedvesebb hozzá,
mint azelőtt.
Maman magának is tölt a limonádéból, levágja a pite szélét,
és Maggie-vel szemközt az asztalhoz ül. Vasárnap délután van.
Roland Maggie apjával a kertben időz, iszogatnak, és füstfelhőt
eregetnek a napfényben.
– Hogy érzed magad? – kérdi maman. – Még mindig
hányingered van reggelente? Nálam hónapokig eltartott.
Szörnyű. Emlékszel?
Maggie mindvégig ettől a pillanattól félt. Lesüti a szemét.
– Elvesztettem a babát.
– Megint?
– Igen – vallja be. – Már voltam orvosnál.
Roland kutatta fel a montreali specialistát, dr. Surrey-t, aki az
esetleg hátramaradt szövetmaradványok eltávolítása céljából
egészségügyi küretet javasolt.
– A korábbi vetélésekből egészen biztosan visszamaradt
valami – mondta az orvos. – Ez is okozhatja a legutóbbi
terhességgel kapcsolatos problémát.
– Úgy érti, az első vetélésből visszamaradt szövetek
okozhatták a másodikat? – kérdezte Roland. – És így tovább?
– Pontosan.
– Tudtam, hogy van rá magyarázat – mondta
megkönnyebbülten Roland.
– A vetélés meglehetősen gyakori eset, Mrs. Larsson. Nem
jelez szükségképpen egészségügyi problémát. A küretre
azonban szükség van, hogy csökkentsük az újabb vetélés
kockázatát.
Maggie méhét tehát kitisztították. Az első vetélés – amely
véletlenszerűen következhetett be – okozhatta a továbbiakat.
Dr. Surrey megnyugtatta, hogy nincs miért aggódnia. Csak
próbálkozzanak. Az esélyeik kitűnőek.
– Jövő nyárra már meglehet az unokád – mondja Maggie az
anyjának, ám a lelke mélyén nem ennyire derűlátó. –
Kikapartak, és a doktor szerint ezzel minden problémát
megoldottunk.
 – Roland hogyan viselte?
Roland vasútmodellezéssel és apró darabokból összeállítható
játékokkal vigasztalódott, mindenekelőtt pedig a munkában
keresett menedéket. Újabban reggel valamivel korábban ment
el, este pedig később tért haza, mint azelőtt. Sokszor nem is
vacsorázott. Maggie tudja, Roland kényelmetlenül érzi magát a
közelében, ha látja rajta, hogy borús kedvében van. Felesége
hangulatingadozásai megrémisztették. Maggie-nek az évek
során sikerült annyira kiismernie, hogy tudja: Roland csak
akkor érzi jól magát, ha minden rendezett és kellemes
körülötte. A feleségétől is alkalmazkodást vár el. Maggie
igyekszik megfelelni az elvárásainak, de rá kell jönnie, nem elég
jó színésznő ahhoz, hogy ez sikerüljön.
Roland tulajdonképpen félrevezette, amikor úgy tett, mintha
nagyra értékelné az ambícióit. Valójában sosem akart mást tőle,
mint hogy gyerekeket szüljön neki. Mesterien ért az
alakoskodáshoz, Maggie erre is rájött a házasságuk eddigi ideje
alatt, legfőképpen azokból az információmorzsákból, amelyeket
Roland részegen szokott elejteni. Az apja hideg természetű,
szigorú svéd, aki nem szerette a fiát. Anyja haláláig igyekezett
ellensúlyozni és tompítani az apa ridegségét, de apa és fia végül
egyedül maradtak, Roland pedig kiválóan elsajátította a tettetés
művészetét; meggyőzően alakította a vidám és minden
tekintetben normális fiatalembert, különösen akkor, ha feszült
volt a légkör.
Maggie sokszor visszakívánja házasságuk korai időszakát,
amikor még nem a gyerek körül forgott minden. Roland sokkal
elszántabb, mint ő, és a feszültség lassan kikezdi azt a baráti
viszonyt, amely korábban megvolt kettejük között, és amit
Maggie a legtöbbre becsült közös életükben.
– Így büntet téged – mondja maman, villájával a süteményét
piszkálva.
– Kicsoda?
– Isten.
– Talán nekem nem is szabad gyereket szülnöm – mondja
Maggie. – Az elsőnél sem voltam biztos abban, hogy akarom.
– Senki sem akarja igazán – vallja maman. – De mit tehetünk?
– Te sem akartál minket?
– Ugyan, ki töri a fejét ilyesmin? – legyint maman. – Teherbe
esünk, és kész.
– Miért nem tartottátok meg a kisbabámat? – kérdi Maggie. –
A sajátotokként nevelhettétek volna fel, a tieitek között.
Maman a homlokát ráncolja, de nem ellenkezik.
– A családban maradhatott volna.
– Képzeld el, mit szóltak volna az emberek! Eltűnsz kilenc
hónapra, aztán hirtelen nekem születik gyerekem? A
szeplőtelen fogantatás! Mindenki megtudta volna.
– Valószínűleg így is tudja mindenki.
– Miért jössz most ezzel?
– Talán soha többé nem lesz gyerekem. Csak ő.
– Ugyan, ne sajnáld magad már annyira!
– Azt hittem, majd elfelejtem – folytatja Maggie. – Egy ideig
nem is jutott eszembe, egészen addig, míg újra teherbe nem
estem. De most… nem tudom. Mostanában sokat gondolok rá.
Ha másképp történik…
– Fejezd be!
– Hova vitte apa?
– A legközelebbi árvaházba. Ezt az egyetlen helyet ismertük.
 – Az év márciusában egyetlen gyereket sem vettek fel.
– Honnan tudod? – kérdi maman gyanakodva.
– Beszéltem az egyik nővérrel.
– Soha nem találod meg – jelenti ki az anyja. – Higgy nekem.
Nem akarják, hogy rátalálj.
– Kik?
– Az egyház. Az apád. – Bekapja az utolsó falat pitét. – Inkább
szülj másikat – folytatja. – Most már sokkal jobbak az esélyeid.
Vacsora után Maggie egyedül lép ki az ajtón. A kukoricaföld
felé indul, szeretne egyedül maradni. Ahogy utat tör magának a
szárak között, végre megint szabadon lélegzik. A levegő tele az
érett kukorica balzsamos illatával, és ez az illat visszarepíti
abba az időbe, amikor még minden lehetségesnek tűnt,
reményeit, terveit semmi sem határolta, ő pedig végtelenül
tágasnak látta a rá boruló égboltot.
Ekkor hangot hall a sötétből, ami azonnal kizökkenti
ábrándozásából.
– Te vagy?
Egy pillanatra azt hiszi, álmodik. Hallja, hogy a
kukoricalevelek hersegnek valakinek a léptei alatt. Mintha
kulcscsörgést is hallana. Némán, mozdulatlanul vár. Aztán
lassan megfordul, és megpillantja, mint valami gyönyörű
látomást. Pontosan úgy, ahogy álmában szokta látni.
– Szervusz, Maggie.
– Gabriel!
A fiú rámosolyog, mintha még mindig tizenhat évesek
volnának, és titkos találkára jöttek volna. Az az évtized, amelyet
egymás nélkül kellett tölteniük, egy pillanat alatt a semmibe
tűnik. A kukorica és a párás levegő illata tölti be tüdejüket,
bokájukat csiklandozzák az éles levelek.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Gabriel huszonhét éves. Alig emlékeztet már az egykori

kiskamaszra. Megerősödött: álla szögletes, a válla is szélesebb,
izmai keményebbek. Világosabb a bőre, szőke haja, amely
egykor oly sűrű és hosszú volt, most egészen rövidre nyírva,
ami érvényesülni engedi szögletes, férfias szépségét. A mellkasa
és a karja is vaskosabb, nyilván a repülőgépgyári nehéz
munkától. Maggie el sem hiszi, hogy a tíz évvel azelőtti kamasz,
akivel ezen a helyen szerették egymást, és ez a férfi, aki most
előtte áll, ugyanaz az ember.
Hirtelen elfogja a bizonytalanság. Vajon Gabriel milyennek
látja őt?
– Hogy vagy? – kérdi Gabriel könnyedén; hangjában nyoma
sincs neheztelésnek.
Maggie Gabriel arcát fürkészi, vajon lát-e rajta valamit abból,
ahogy akkoriban nézett rá. De semmit sem sikerül felfedeznie,
Gabriel úgy tekint rá, mint bármelyik más férfi.
– Mit csinálsz itt? – kérdezi Maggie.
– Te mit csinálsz itt? – neveti el magát Gabriel. – Ez itt az én
földem.
Maggie elmosolyodik.
– A szüleimhez jöttem látogatóba – mondja. – Ha itt vagyok,
mindig kijövök a határba.
– Tudom.
Ezek szerint látta már itt? Talán az ablakból figyelte?
– Mi van veled? – kérdezi. – Angele mondta, hogy elég ritkán
jársz haza.
– Az már régen volt – feleli Gabriel. – Segítenem kell
Clémentine-nek a farmon. Itt a betakarítás ideje.
– Szóval kibékültetek?
– Kiegyeztünk – mondja Gabriel.
– Még mindig a Canadairnél dolgozol?
– Hol máshol? A tőzsdén?
Maggie elneveti magát, de a nevetése kényszeredetten cseng.
Korántsem biztos benne, hogy Gabriel tréfának szánta, amit
mondott.
– Éjszakánként taxizok is – teszi hozzá a férfi. – Egy kis
pluszpénz.
Gabriel semmit sem kérdez felőle. Csendben állnak
egymással szemben, hallgatásuk felerősíti a körülöttük ciripelő
tücskök lármáját.
– Megnősültél? – kérdezi Maggie könnyednek szánt hangon.
– Aha.
– Gyerek?
– Nincs – felel Gabriel. – Nekem nincs. De nem is akarok.
Maggie agyában egymást kergetik a gondolatok. Vajon
felnevelte volna tíz évvel azelőtt a gyermekét – feltéve, hogy az
övé –, vagy otthagyta volna őt, mihelyt tudomást szerez a
terhességről?
– Nem iszunk meg valami? – fordul hozzá Gabriel. Még
mindig nem kérdezte meg Maggie-től, hogy férjhez ment-e, és
hogy vannak-e gyerekei. Az is lehet, hogy mindent tud, hiszen a
pletyka hozzá is eljuthatott. Vagy talán nem is akarja tudni.
Maggie a szülői ház felé pillant, arra gondol, hogy Roland
biztosan apja szentélyében ül az apósával.
– Jobb, ha szólok nekik – mondja, de nem magyarázza meg,
hogy érti.
Amint visszaér a házba, bekopog apja szentélyének ajtaján.
Az ajtó résnyire nyílik, őt pedig szinte magába nyeli az odabent
gomolygó füst. Apja kidugja a fejét az ajtórésen. Maggie
megpillantja Rolandot, aki a bőrfotelben ül, lábát maga elé
nyújtja, egyik kezében szivar, a másikban egy pohár Crow
Royal. A rádióban Mario Lanza énekel.
– Bemegyek a városba, Audrey-val megiszunk valamit –
mondja Maggie.
– Elvigyelek? – ajánlkozik Roland kásás hangon. Kész lenne
beugrani a kocsiba, és elvinni Maggie-t, ahova csak parancsolja.
Milyen jó hozzám, gondolja bűntudatosan Maggie. Bárcsak ne
változott volna meg annyira. Bárcsak őt ismerte volna előbb.
– Nem vagy olyan állapotban, hogy kimerészkedj az
országútra – feleli. – Ma este itt alszunk. Majd megmondom
mamannak, hogy készítse elő Peter régi szobáját.

– Nehéz elhinni, hogy már tíz éve, mi? – mondja Gabriel, és

ránéz a korsó csapolt sör felett. – Tetszik a frizurád.
Végigsimít Maggie haján. A lány szótlanul ül, miközben
Gabriel ujjai végigszaladnak hullámos fürtjein. Gabriel
visszahúzza a kezét, és belekortyol a sörbe, mintha a simogatás
egészen természetes gesztus volna.
– Szóval? Vannak gyerekeid? – kérdi.
 – Még nincsenek. Próbálkozunk. Sajnos az eddigiek… nem
jöttek össze.
Gabriel bólint, de nem sajnálkozik, és nem is vigasztalja,
ahogy mások szokták ilyenkor. Maggie újabb pohárral tölt
magának.
– A férjed mit csinál?
– Bankár.
Gabriel rágyújt, hosszú, egyenes sávban fújja ki a füstöt. – A
Magvető biztosan büszke – mondja. – Nyilván angol, ugye?
– Még mindig haragszol rám?
– Miért haragudnék? – nevet Gabriel. – Gyerekek voltunk.
Maggie azonban nem hisz neki.
– Van képed Annie-ról? – kérdi Maggie. Önkínzó
kíváncsiságot érez, mint amikor az ember képtelen elfordítani a
szemét valami szörnyű látványról.
– Hát a nevét is tudod? – kérdi Gabriel.
Maggie elpirul.
– Angele mondta. Biztosan szép.
Gabriel vállat von. Kiissza a sörét, és azonnal újabbat rendel.
Megint cigarettáért nyúl, kivesz egy szálat a csomagból, és
öngyújtója lángjába tartja. Lendületes mozdulattal csattintja
vissza a kupakot, és teszi zsebre az öngyújtót.
– Hát így vagyunk – mondja. – Mindegyikünk mással él.
Maggie szólni akar, de képtelen összefüggő mondattá
rendezni kusza gondolatait. Belenéz Gabriel szemébe, és
megállapítja magában, hogy még mindig ugyanúgy kívánja
Gabrielt, mint régen.
– Amikor ma este megláttalak… – folytatja Gabriel. – Még
mindig jól nézel ki.
 – Ezt úgy mondod, mintha csalódtál volna.
– Azt reméltem, legalább elhíztál egy kicsit.
– Bárcsak ne tíz év után találkoztunk volna először – mondja
Maggie, aki hirtelen késztetést érez rá, hogy mindent bevalljon:
a terhességet, a gyereket, az árvaházat, még Yvont is. Majdnem
olyan részeg, hogy megtegye, de egy pillanatra mégiscsak
kijózanodik, és úgy dönt, mégsem mond semmit.
– És most? Hogyan tovább? – kérdezi Gabriel.
Maggie a fejét rázza. Sokáig bámulják egymást,
rezzenéstelenül néznek egymás szemébe. Maggie szívében a
remény szikrája gyúl. Egy pillanatra minden lehetségesnek
látszik, de aztán a pincérnő az asztalukhoz lép, és Gabriel a
számlát kéri. Maggie csüggedten nézi, ahogy fizet. Újabb
cigarettára gyújt, kacéran közel hajol, amikor Gabriel tüzet ad
neki.
– Boldog vagy? – kérdezi, és megfogja a férfi kezét, mintha
csak azért tenné, hogy közelebb vonja az öngyújtó lángját.
– Ez meg miféle kérdés? – csóválja a fejét Gabriel, miközben
az asztalra teszi a pénzt. – Menjünk.
Maggie a kijárat felé indul. A Bruce Streeten haladnak.
Gabriel egy szót sem szól, csak megfogja a kezét, úgy mennek
tovább. Kicsit sem furcsa érzés, nagyon is természetes és
helyénvaló.
– Bárcsak megállíthatnánk ezt a pillanatot! – sóhajt Maggie,
amint a Small fivérek irodaépülete felé közelednek.
– Miért ne állíthatnánk? – suttogja Gabriel, és maga után
húzza Maggie-t az egyik mellékutcába.
– Mit csinálsz?
Gabriel a téglafalhoz szorítja a lányt, és szó nélkül
megcsókolja. Maggie-t nem is Gabriel vakmerősége vagy a saját
meggondolatlansága döbbenti meg a legjobban, hanem az, hogy
mennyire izgatja a csók. Akkor, régen sokszor csókolóztak, most
mégis olyan ujjongást érez, mint amikor először tették.
Gabriel egész testével hozzásimul, szinte a falhoz szegezi.
Maggie karja ösztönösen a férfi derekára fonódik, egyik kezét
az inge alá csúsztatja, és végigsimít vele a hátán. De amikor
megérzi Gabriel kezét a szoknyája alatt, amint felfelé csúszik a
combján, Maggie ellöki magától.
– Elég!
Gabriel tudomást sem vesz a tiltakozásáról.
– Hagyd abba! – lihegi Maggie, szájával szinte érinti a férfi
fülét.
Gabriel meglepve pillant rá.
– Nem szabad – suttogja Maggie. – Roland keresni fog.
– Roland… – motyogja Gabriel, miközben ujjait a lány lába
közé csúsztatja, és félrehúzza a bugyiját.
– Ne, kérlek…– suttog aléltan Maggie.
Gabriel hátrál egy lépést, és értetlenül bámul rá.
– Nem így szeretném – mondja a lány.
– Akkor hogyan szeretnéd? – kérdezi ingerülten Gabriel a
nadrágját igazgatva. – Mindketten házasok vagyunk.
– Úgy, hogy ne csaljunk meg senkit sem.
– Azt akarod, hogy elhagyjam Annie-t, hogy neked kedved
legyen dugni velem?
– Gabriel, kérlek…
– Erről tegyél le, Maggie. – Gabriel halkan szitkozódik
magában, aztán váratlanul nagyot üt a falba, épp Maggie feje
mellett. – Te aztán nem változtál – mondja a kezét rázogatva,
amelyen kiserkedt a vér. – Itt flörtöl nekem, és az orromnál
fogva vezet. De amikor arra kerül a sor, nem akarod feladni a
kényelmes kis életedet, csak tudni akarod, hogy megkaphatsz-e.
Menj haza az istenverte bankárodhoz.
– Mindent megadnék érte, ha visszacsinálhatnám! – kiáltja
Maggie, hangját visszaverik a szűk sikátor falai. Az igazság,
amelyet Maggie belekiált az éjszaka csendjébe, lehűti Gabrielt.
Csak állnak egymással szemben, egyikük sem tudja pontosan,
mihez kezdjen most.
– Bocsáss meg – szólal meg Gabriel. – Részeg vagyok. Az én
hibám.
Szavai tőrként hatolnak a lány szívébe. Hazafelé indulnak;
Gabriel egészen a kukoricásig kíséri Maggie-t, addig a helyig,
ahol annak idején együtt rejtőzködtek, ahol egymásra találtak.
Maggie mélyen beszívja a levegőt, amelyben a nyár illata, a
harmat, a virágok és a friss trágya aromája érződik. Semmi
kedve bemenni a házba. Egyetlen csillag sem világít az égen.
Maggie-nek elered a könnye, de Gabriel ezt nem láthatja a
sötétben.
Talán így kell lennie, gondolja Maggie. A vágy csak arra jó,
hogy elvegye az ember eszét, és összetörje a szívét. Olykor még
a szüleit is kis híján tönkretette. Jobb neki Rolanddal, aki a
barátja. Legalábbis az volt.
– Jó éjt – köszön el Gabriel.
Maggie szó nélkül sarkon fordul, és megindul felfelé a
dombon.
– Hé! – kiált utána Gabriel. – Nappalos vagyok a Canadairnél,
fél négyig dolgozom.
Felhívás keringőre.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Miután véget ér a film, Maggie kikapcsolja a tévét, és felmegy a

hálószobájába. Levetkőzik, felveszi kedvenc fehér hálóingét a
fodros szélű fésülködőköpennyel, és a tükör elé ül, hogy
lefekvés előtt kifésülje a haját. Szórakozottan bámulja a tapétát.
Vörös Toile de Jouy, francia pásztorjelenetet ábrázol. Csak ekkor
jön rá, hogy mennyire unja. A szobát még mindig szereti; emiatt
akarta annyira ezt a házat. Kandalló is van benne, a mennyezet
kazettás, a kertből pedig csodálatos kilátás nyílik a vidékre.
Hallja, hogy Roland a fogát sikálja, és tudja jól, mit vár tőle
ma este. Ha végzett a fürdőben, megjelenik a hálószoba
ajtajában, köntöse alatt meztelenül, takaros háromszög alakban
hajtja vissza a paplant, épp csak annyira, hogy be tudjon
csusszanni alá, anélkül, hogy összegyűrné. Aztán fölé hajol, és
mentaillatú, tartózkodó csókot nyom az ajkára. Maggie érzi a
Colgate illatát a leheletén. A szorongással teli, kötelező jellegű, a
szaporodás érdekének alárendelt házasélet felgyorsította
kapcsolatuk felbomlását.
– Duplessis meghalt.
– Micsoda? – Maggie-nek elakad a lélegzete. Felpillant, és
Rolandra esik a tekintete, aki a fürdőszoba ajtajában áll.
– Most hallottam a rádióban – mondja izgatottan a férje.
 Előző este a CBC jelentette, hogy Duplessis agyvérzést kapott.
Maggie soha nem gondolta volna, hogy egy olyan nagy hatalmú
ember, mint Duplessis, ugyanúgy kiszolgáltatott a betegségnek
és a halálnak, mint az egyszerű halandók. Így a hír őszintén
megdöbbenti.
– Úristen!– kiáltja, kipattan az ágyból, és lerohan a hallba,
hogy felhívja az apját.
– Meghalt a diktátor! – ujjong. – Fura érzés. Mióta az eszemet
tudom, mindig ott állt a háttérben.
– Az agyvérzés kellett hozzá, hogy távozzon a hivatalából, de
istennek hála, Québec újra szabad.
– Mi lesz, ha a következő miniszterelnök elhanyagolja a
mezőgazdaságot?
– Édesem – mondja az apja –, mivel a tartomány gazdasága
virágzik, a Minőségi Vetőmag is szárnyalni fog.
Apja szinte magánkívül van az örömtől. Maggie lelki
szemeivel látja, hogy másnap reggel milyen elégedett,
diadalittas arccal jelenik meg majd a boltban.
Visszamegy a hálóba. Roland a vastag takaróba burkolózva ül
az ágyban, ölében a tranzisztoros rádióval. Mindig úgy
hordozza magával a házban a rádiót, mint valami ölebet.
Maggie a fürdőszobába megy fogat mosni. Miután végzett,
sokáig nézi magát a tükörben, azt fürkészi, milyennek láthatta
Gabriel a múltkor. Arca kerekebb, mint máskor, talán még az
előző terhesség puffasztotta fel. De az is lehet, hogy a csalódás
és a keserűség, amely némán rombolja a szépségét, amit mások
oly sokszor dicsérnek. Anyjával is így történhetett. Maggie-nek
eszébe jut az anyja fotója, amelyiken a fűnyírón pózol… milyen
szép volt huszon-egynéhány éves korában. Rá se lehet ismerni.
 Maggie immár valamivel közelebb van a harminchoz, mint a
húszhoz. Lehunyja a szemét, hogy ne kelljen látnia, mi lesz
belőle: az anyja hasonmása, fiatalságának, szépségének nyoma
sem marad, legfeljebb egy-egy régi fénykép, bekeretezve, a
hálószobai tükör előtt, hogy a még meg sem született gyermekei
hitetlenkedve nézegessék, ahogy ő nézi az anyja képét. Leoltja a
lámpát, és bebújik Roland mellé az ágyba.
– Még mindig alig tudom elhinni – mondja Roland.
– Szerintem a mai napot ünnepnappá avatják a
tartományban.
– Milyen régóta vártunk erre! – helyesel Roland, és az
éjjeliszekrényre teszi a rádiót.
Maggie hozzábújik, fejét a férje mellére fekteti.
– Most mi lesz? – töpreng.
– Csupa jó dolog, legalábbis szerintem. Reméljük, most végre
továbbléphetünk a huszadik századba.
– Igazad van, véget ért egy korszak.
– Gondolom, apáddal madarat lehet fogatni – mondja Roland.
– Szerintem utcabált rendez.
Ezen mindketten nevetnek, aztán Roland lehajol, hogy
megcsókolja, de olyan ügyetlenül, mintha az első randevúján
volna. Maggie gyengéden eltolja magától.
– Még ne, jó?
Roland a párnára ejti a fejét, és a mennyezetre bámul. Látszik
rajta, hogy bántja a visszautasítás.
– Azt hittem, újra megpróbáljuk – mondja. – Az orvos azt
mondta, a petevezeték átmosása után azonnal nekiláthatunk.
– Tudom, de még nem állok készen rá, Rol.
Roland felsóhajt.
 – Értem – mondja megértőn. – De hamarosan, ugye?
Maggie megcsókolja a mellkasát, izmai elernyednek.
– Köszönöm – mondja megkönnyebbülten.

A Canadair gyára St. Laurent-ban található, a Cartierville reptér

szomszédságában. A Sherbrooke Streeten felszállhatna a
buszra, az egészen Cote Vertuig elviszi, de Maggie inkább gyalog
megy, élvezi a szeptember közepi időt, a nyári napsütés utolsó
sugarai a vállát simogatják.
Kislánykorában, a háború idején a Canadair híres volt az ott
készülő repülőgépekről. Télen a környékbeli farmokról sok
fiatal fiú járt dolgozni a városba, ahogy Gabriel is. A negyvenes
évek végén meg az ötvenes években, amikor a Canadairnél
megindult az F–86-os sugárhajtású gépek gyártása, Gabriel még
dicsekedett is, hogy az ő keze munkája is benne van az új
gépekben. Mindig azt mondta, megtiszteltetés repülőgépeket
építeni a Kanadai Királyi Légierő számára, bár az órabére
mindössze negyvenhárom cent volt, és tizenhét órás
műszakokban kellett dolgoznia.
Maggie-nek ez jár a fejében, miközben az autóbusz megáll
Cote Vertuben. Ekkor hirtelen olyan erővel nehezedik a vállára
annak a tettnek a súlya, amire készül, mint a cartierville-i
kifutópályára leszálló repülőgépeké.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Maggie ujja hegyével követi a Gabriel bicepszére tetovált kék

fehér fleur-de-lis motívumot. Úgy képzeli, most, felnőtt nőként
egészen más lenne szeretkezni vele, mint akkoriban,
kamaszfejjel. Az ő gyengéd, ártatlan kamaszszerelmük – és az
utóbbi évek felületes szeretkezései Rolanddal – nemigen vitték
közelebb ahhoz, hogy megértse a testi szerelem mibenlétét és a
saját testét. Arról fantáziál, hogy így, érett fejjel mennyivel
felszabadultabb lenne az együttlét Gabriellel.
De még nem jött el az ideje. Ezúttal nem sieti el a dolgot.
Talán a Roland iránti tiszteletből vagy azért, mert nem akarja
ugyanazt a hibát újra elkövetni, de közölte Gabriellel, hogy
addig nem fekszik le vele, míg nem biztos abban, hogy képesek
elkötelezni magukat egymás iránt.
– Ezt mikor szerezted? – kérdezi a tetoválásra mutatva.
Gabriel barátjának legénylakásán találkoznak, Papineau-ban.
Mindenütt söröspalackok és teli hamutartók, időnként vakmerő
egerek surrannak a linóleumon, a rozoga ablakokat dühödt
szélrohamok zörgetik. A barát, a lakás bérlője sosincs a
közelben. Maggie azzal gyanúsítja Gabrielt, hogy valójában ő a
lakás bérlője; ide hozza a nőit, akikkel megcsalja a feleségét.
Gabriel tagadja, hogy így lenne.
 – Néhány éve még ez volt a helyzet, de ma már nem így van –
mondja. – Tudod, mit jelent a liliom?
– Québec zászlaján szerepel.
– Ez volt az első tartományi zászló Kanadában – mondja. –
Azon kevés jó dolgok egyike, amit Duplessis-nek sikerült
elérnie.
– Ezért tetováltattad a karodra?
– Sokat jelent nekem – mondja Gabriel. – Ez a jelkép szerepelt
azon a hadizászlón is, amelyet Montcalm francia kanadai
katonái vittek a carilloni győztes csatában. – Cigarettát vesz elő,
rágyújt, az ágy alól előkotorja a hamutartót. – Ezt te nem
nagyon értheted.
Hallgatnak egy ideig. Maggie töri meg a csendet.
– Még mindig nem bocsátottál meg nekem, ugye?
– Mit kellett volna megbocsátanom?
– Azt, ahogy véget vetettem a kapcsolatunknak.
– Tizenhat évesek voltunk.
– Mi lett volna, ha együtt maradunk?
– Aligha működött volna a dolog – mondja Gabriel.
– Talán ennyi is elég lett volna – mormolja Maggie, és a
karjába fészkeli magát.
– Titokban találkozni ebben a kecóban?
– Mindenesetre együtt lettünk volna.
– Túlságosan romantikus vagy.
– Az lennék? – kérdi Maggie. – Akkor te minek neveznéd azt,
ami köztünk van?
– Nem tudom. Én csak le akarok feküdni veled.
Maggie játékosan a vállába bokszol.
– És te? – kérdi Gabriel.
 Végigsimít a lány haján, aztán újra az ölébe ejti a kezét.
– Mindketten házasok vagyunk, Maggie. Gondolod, hogy
lehetne közös jövőnk?
– Ha nem, akkor miért vagy itt velem?
– Mondtam. Le akarok feküdni veled.
– És ha én nem?
Gabriel felsóhajt.
– Akkor fogalmam sincs – feleli. – Csak azt tudom, hogy jó
veled lenni. Olyan természetes érzés. Mert te ismersz engem.
– A feleséged talán nem ismer?
Gabriel vállat von.
– Az más. Ő a montreali Gabrielt ismeri. A gyári Gabrielt. A
férfit, aki aztán lettem, hogy eljöttem otthonról.
– És ki az a Gabriel, akit én ismerek?
– Az a félénk gyerek, aki kést rántott néhány gazfickó miatt –
feleli Gabriel. – A farmer fia. A gyerek, aki beleszeretett egy
angol lányba, de az összetörte a szívét.
Maggie megérinti a fiú arcát.
– Te döntöttél felőlünk, Maggie, nem én.
Maggie elfordítja a fejét, képtelen most a szemébe nézni. Már
a nyelve hegyén van, hogy azt a döntést nem ő hozta, hanem a
szülei, pontosabban az apja. De akkor a babáról is mesélnie
kellene Gabrielnek, márpedig erre a beszélgetésre még nem
készült fel.
– Egyébként – mondja Gabriel – így valóban jobb neked.
– Így? Hogy?
– Hogy az ő életét éled.
– Kiét? Rolandét?
– Az apádét.
 – Ez nem ilyen egyszerű.
– Mindig is telebeszélte a fejedet, Maggie.
– Anyám is mindig ezt mondja.
– Tudod, nem lehet minden a tied – folytatja Gabriel
valamivel élénkebben. – A nagy ház, a bankár, az öreged – és
még én is.
– Nagyon nem volt szép, amit most mondtál – mondja Maggie,
és feláll. Indulni akar.
Gabriel megragadja a karját, visszahúzza az ágyra, és maga
alá fordítja. Maggie érzi a férfi erekcióját, és ettől elhagyja az
ereje.
– Minek ennyit beszélni? – kérdezi Gabriel, forró lehelete a
lány nyakát égeti. – Hagyjuk már a fecsegést! Az csak bajt hoz
ránk.
Amikor ajka Maggie ajkához ér, a lány egész teste
beleborzong. Kezét Gabriel flanelinge alá csúsztatja, és ahogy a
hátát simogatja, eszébe jut, milyen volt odakint a
kukoricaföldön, kamaszkorukban. A verejték a fiú napégette
bőrén, a kiálló bordái, kihívó tartása, ahogy peckesen lépdelt
fel-alá a kukoricaszárak között. Most is olyan izmos a háta, és a
szeszélyes természete sem változott. Képtelen letagadni azt a
feszültséget, ami a büszkesége és az érzékenysége
összecsapásából keletkezik, abból, hogy nem az, aki lenni
szeretne. Így értette, amikor azt mondta, ő, Maggie az egyetlen,
aki valóban ismeri őt.
– Gyere, élvezzük együtt a pillanatot – suttogja Gabriel.
– Mármint a szexet, úgy érted.
– Persze.
Hogyan élvezhetné ő az együttlétet, amikor a gondolatai
folyton előreszaladnak, folyton fantáziál és terveket sző?
Minden porcikája kívánja Gabrielt, és gondolni sem akar arra,
hogy haza kell mennie Rolandhoz, és eltűrni görcsös
igyekezetét, hogy teherbe ejtse; az alakoskodáshoz és
udvariaskodáshoz, a hamis mosolyokhoz. Gabriel valóságos; ő
pedig azt akarja, hogy a kapcsolatuk is valóságos legyen. Semmi
kedve kétes afférokhoz, a titkolózáshoz, nem akar szenvedni a
bizonytalanságtól és a bűntudattól. Azt a gondolatot sem tudja
elviselni, hogy Gabriel hazatér Annie-hoz, mellé bújik az ágyba,
és bensőséges beszélgetés zajlik közöttük, ahogy már az
házaspárok között lenni szokott. Azon töpreng, vajon milyen
gyakran szerelmeskedhetnek, és hogy Gabriel vajon élvezi-e, és
majd belehal, hogy ezt nem kérdezheti meg.
Gabriel megcsókolja a nyakát, mire Maggie felszisszen.
– Most mi lesz? – motyogja, de Gabriel nem felel.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Elodie – 1960
Egyik nap, ebédnél valaki tárgyilagosan azt a hírt közli Elodie-
val, hogy Emmeline, a Saint-Sulpice árvaházból, meghalt.
– Te vele voltál, ugye? – kérdezi a lány, miközben az ételt
lapátolja a szájába. – A Saint-Sulpice-ben?
– Hogy halt meg? – kérdezi Elodie, akinek hirtelen elmegy az
étvágya.
– Úgy hallottam, túladagolták neki a Largatylt.
Elodie azt sem tudja, hova legyen felháborodásában.
Korábban magába fojtotta a haragját, csendben maradt, nehogy
bajba keverje magát, de ez több annál, mint amit el tud viselni.
Sose felejtette el, hogyan fogta meg Emmeline a kezét azon az
estén, amikor idehozták őket; hogy egyedül neki volt mersze
figyelmeztetni Ignatia nővért arra, hogy ők nem idevalók.
Nem Emmeline az első, aki meghalt ezen a helyen, és
biztosan nem is az utolsó. Elodie már belefásult a
megpróbáltatásokba. Tízéves, és már nem veszi annyira a
szívére a dolgokat. A St. Nazariusban a halál ott les minden
sarokban, olyan valóságos és mindenütt jelen lévő, mint maguk
a nővérek, de ilyen közel eddig még sosem csapott le.
Néhány nap múlva furcsa, viszkető, vörös foltok lepik el az
egész testét, így Ignatia nővér kénytelen átküldeni a második
emeleten lévő fertőző osztályra. Elodie kihasználja az alkalmat,
hogy végre kiálljon Emmeline és a többi árva mellett.
– Bárányhimlő – állapítja meg az orvos, miután egyetlen
pillantást vet Elodie nyakára, karjára. – Nem szabad vakarnod.
Elodie óvatosan fürkészi az orvost, igyekszik felmérni, ő is
„közülük” való-e, vagy olyan, aki esetleg segíthet. Elég
rendesnek látszik. Szeme ragyogó kék, Elodie-nak a bajusza
meg a fehér zakójába tűzött díszzsebkendő is tetszik.
– Majd felírok valami rázókeveréket – mondja az orvos. – Ne
vakard, ifjú hölgy. Megmarad a heg.
Erre majdnem elneveti magát. Még hogy hegek! Ha látná,
miféle hegek vannak a bőrén a veréstől! Tényleg azt hiszi, hogy
izgatja magát a bárányhimlő miatt? Hisz ennek az embernek
fogalma sincs semmiről!
Az orvos rózsaszín folyadékkal keni be a pettyeket a bőrén;
kellemesen hűsít, és azonnal megszűnik tőle a viszketés.
– A körmödet is le kell vágni.
– Doktor úr…
– Nos?
– Néhány napja meghalt az egyik lány az ötödiken.
– Hát persze – mondja szórakozottan az orvos. – Kórházban
vagyunk. Megesik az ilyesmi.
– De ő nem volt beteg.
– Akkor nem lett volna itt.
– Én sem vagyok beteg – folytatja Elodie. – Mégis itt vagyok. A
legtöbben teljesen normálisak vagyunk. Csak árvák vagyunk.
Nem bolondok.
– A kartotékodon nem ez áll.
– Miféle kartotékról beszél?
– Amivel idehoztak – magyarázza az orvos. – Itt vannak a
kartotékjaid.
– És az enyémben mi áll?
– Én nem tekinthetek bele a pszichiátriai osztály
kartotékjaiba – mondja az orvos. – De biztos lehetsz benne, hogy
ha idehoztak, annak oka van.
– Normális vagyok – mondja nyomatékosan Elodie.
– Szóval ne vakard, és…
– Megnézhetném, mit írtak rólam?
– Arról szó sem lehet.
– Nem akarok itt meghalni – mondja Elodie. – Emmeline-t
megölték, túl sok Largatylt adtak neki. Együtt jöttünk a Saint-
Sulpice árvaházból, akkor még teljesen jól volt. Okos volt,
teljesen normális, mégis lobotómiát hajtottak végre rajta.
– Akkor mégiscsak nagyon beteg lehetett.
– De nem volt az. Amikor idejött, akkor nem. És most
megölték.
– Súlyos dolgokat állítasz.
– És nem ő az egyetlen – folytatja Elodie. – Tavaly egy másik
lány eltűnt, az éjszaka közepén. Azt hallottam, az itteni
temetőben temették el. Pedig nem tett semmi egyebet, csak
énekelt.
Elodie jól emlékszik a kislányra, aki minden este énekelgetett
magában, kedves kis hangja betöltötte a hálótermet. Agathe volt
a neve. Nem lehetett több ötévesnél, de Ignatia nővér megverte,
mert nem akarta abbahagyni az éneklést. Egyik reggel, amikor
Elodie felébredt, valaki azt mondta: – Agathe elment.
Az ágya üres volt. Friss ágynemű volt rajta, mintha soha
senki nem aludt volna benne.
Soha senki nem mondta el, mi történt Agathe-tal. Semmiféle
magyarázatot nem adtak, mintha szóra sem lenne érdemes az
egész ügy.
– Szörnyű dolgokat művelnek velünk – mondja Elodie. – Tud
segíteni? Tudja valaki, mit művelnek itt?
– Csillapodj – inti le az orvos, és komoran ráncolja a
homlokát.
– A bolondok, akiket idehoztak, erre az osztályra, vajon
azelőtt is bolondok voltak, hogy idehozták őket?
– Honnan szeded ezeket a dolgokat?
– Kérem, segítsen! – könyörög Elodie. – Itt felejtettek
bennünket. És a nővérek nagyon kegyetlenek tudnak lenni.
Folyton kínoznak minket. Kérem szépen, nem tudna tenni
valamit?
Az orvos Elodie térdére teszi a kezét.
– Majd utánanézek – mondja. – Most nyugodj meg.
Utánajárok a dolognak.
Elodie engedelmesen bólint, teste elernyed a
megkönnyebbüléstől.
– Ezt vidd magaddal – mondja az orvos, és átnyújtja a
rázókeverékes üveget. – Ha nagyon viszket, ezt használd.
– Köszönöm, doktor úr.
Az orvos rákacsint, Elodie pedig kimegy a rendelőből. Máris
jobban érzi magát, szinte boldog. Rámosolyog Calvert nővérre,
aki az ajtó mellett vár rá.
– Bárányhimlő – újságolja.
 – És ennek örülsz annyira? – motyogja a nővér, és lecsoszog a
hallba. A szoknyája a léptei ütemére suhog utána.

Múlnak a napok, de semmi sem történik. Elodie várja, hogy újra

felbukkanjon az orvos, aki megígérte, hogy utánanéz annak,
amit Elodie mondott. Talán a nővérek akadályozzák abban,
hogy tegyen valamit, magyarázza magának Elodie; türelmesnek
kell lennie. Hű, mi lenne itt, ha az orvos kitálalna, és mindenki
rájönne, mi folyik itt! A kórházban is be kellene látniuk, hogy
szörnyű tévedés történt, és szabadon kellene engedniük őket.
Visszaküldenék őket a Saint-Sulpice-be, ahol Elodie emlékei
szerint sokkal jobb volt.
Éjjel sokáig nem tud elaludni. Egy hét is beletelik, mire rájön,
hogy az orvosi vizsgálat óta nem kap Largatylt. Talán az orvos
végre szóvá tette Emmeline halálát, amiatt szüntették be a
nyugtatózást. Elodie kissé furcsán érzi magát, amiért nem jut
hozzá az altatójához, de szabadulásának hirtelen feltámadt
reménye háttérbe szorítja a szorongást.
Arra ébred, hogy valaki durván megrázza az ágyban. Fel akar
ülni, de az a valaki párnahuzatot húz a fejére, hogy alig kap
levegőt. Goromba kezek rángatják ide-oda. A párnahuzat miatt
nem lát semmit, de hallja a kényszerzubbony csatjainak a
koppanását, miközben azok a valakik próbálják beletuszkolni a
tagjait. Vadul csapkod, de sikolyait elfojtja a textilhuzat; elfogja
a pánik, úgy érzi, megfullad.
– Calme-toi! – sziszegi az egyik támadó, és Elodie azonnal
felismeri Ignatia nővér hangját.
Tovább folyik a birkózás; Elodie kétségbeesetten küzd, nagy
nehezen boldogulnak csak a csatokkal.
 – Maradj már nyugton! – mordul rá idegesen Ignatia nővér, és
a következő pillanatban hatalmasat csap a fejére.
Elodie teste elernyed. A kényszerzubbonyt feszesre húzzák
rajta. Ignatia nővér parancsokat osztogat. Elodie rájön, hogy a
többi merénylő éppolyan páciens, mint ő, akik vakon
engedelmeskednek, örülnek, hogy nem rajtuk csattan az ostor.
Átviszik egy másik helyiségbe, ahol egy fém ágykeretre dobják,
aztán hozzákötözik, mint valami vadállatot. Matrac nincs,
Elodie érzi, hogy ahol a kényszerzubbony nem fedi a testét, a
kemény acélsodrony a hátába vág.
A párnahuzat lecsúszik a fejéről, és Elodie elborzadva látja,
hogy egy sötét, levegőtlen cellában fekszik. Az ablakok
bedeszkázva. Fojtogató a hőség.
– Mit tettem? – fordul sírva Ignatia nővérhez. – Miért csinálja
ezt velem?
Ignatia nővér nem felel, és a hallgatása jobban megijeszti
Elodie-t, mint ha a szidalmait kellene hallgatnia.
– Kérem, ne hagyjon itt! – könyörög. – Kérem, nővér…
Ignatia nővér egy vödröt csúsztat az ágy alá, amiből Elodie
megérti, hogy egy ideig biztosan itt kell maradnia, és ha egy idő
után eloldozzák majd, még a dolgát is elvégezheti.
– Ne menjen el! – rimánkodik. – Olyan meleg van itt! Kérem!
Ignatia nővér hirtelen megfordul, habitusa suhog a bokája
körül, aztán kimegy a cellából, szolgálói némán kullognak
utána.
Elodie nem tudja eldönteni, hogy kiabáljon-e vagy sem, de
hamar belátja, hogy nem sok értelme lenne. Tudja, úgysem
hallaná senki, de ha hallanák is, úgysem jönnének ide. Vonaglik
a priccsen, kétségbeesetten próbál valamivel kényelmesebb
testhelyzetet találni, ami egyáltalán elviselhető, de a
kényszerzubbonyba zárva ez reménytelen. A hőség és a kemény
fém szinte égeti a bőrét. Így aludni sem lehet. Matrac nélkül,
levegő nélkül, mozgásképtelenül csak feküdni tud, és önmagát
vádolja, amiért nem szökött meg már régen erről a helyről.
De hát hogyan is tette volna? Amikor ide került, mindössze
hétéves volt. Attól kezdve bezárt ajtók mögött él a B osztályon.
Agathe megszökött. Emmeline is. Talán a halál az egyetlen kiút.
Elhatározza, hogy többé senkit nem fog gyászolni a St.
Nazariusban meghalt lányok közül. Miért tenné? Ők legalább
szabadok, nyugalomra leltek, ő, Elodie az egyetlen, aki itt
maradt ebben a pokolban.
Az összefolyó időt egyedül a napi háromszori étkezés tagolja
valamelyest. Valami tejes pépet adnak. A cella bűzlik a vizelettől
és az ürüléktől, a saját hányadékától. Olykor-olykor, amikor úgy
érzi, beleőrül ebbe a sivár várakozásba, imádkozik. Alkudozik
Istennel; arról faggatja, miért engedi, hogy így bánjanak vele.
De nincs válasz; nincs más, csak érzéketlen, kőszívű némaság,
végtelen üresség ott, ahonnan vigasztalást várna. Már-már
annyira gyűlöli most Istent, mint Ignatia nővért.
Majdnem egyheti fogság után – pontosan tizenhét adag tejes
kását fogyasztott el azóta – nyílik az ajtó, és Ignatia nővér
jelenik meg a cellában, arcán önelégült mosoly. Eloldozza
Elodie láncait, szó nélkül kikapcsolja a csatokat a
kényszerzubbonyon. Elodie feljajdul, amikor karja kiszabadul a
kötelékekből. Izmai merevek, minden ízülete sajog, a csontjai
mintha össze akarnának törni a súlya alatt. Minden porcikája
fáj. Megpróbál felülni, de hangos jajkiáltással visszahanyatlik a
priccsre. Még az éles fém érintése is elviselhetőbb, mint a
mozgással járó fájdalom.
Ignatia nővér odanyújtja a ruháit. Az orrát fintorgatja a
csordultig telt vödörből áradó bűz miatt, tenyerét az orrára és a
szájára szorítja.
– Ezt azért kaptam, mert beszéltem az orvosnak Emmeline-
ről? – kérdezi elhaló hangon.
Diadalmas fény villan Ignatia nővér denevérszemében, de
nem teszi meg azt a szívességet Elodie-nak, hogy helybenhagyja,
amit mondott.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Maggie
Maggie szörnyű rémálomból riad. Akkorát kiált, hogy Rolandot
is felébreszti. Felül, remegő ujjaival felkapcsolja az éjjeli lámpát.
Szíve vadul zakatol.
Roland a vállára teszi a kezét.
– Mi történt, drágám?
– Azt álmodtam, hogy megfulladok – zihálja Maggie.
Igyekszik összeszedni magát. – Terhes voltam. Mindketten
fuldokoltunk, a baba is. És közben az járt a fejemben, hogy ezt
nem veszíthetem el. Jaj, Roland, rettenetes volt.
Azt nem árulta el, hogy a meg nem született gyermeket
álmában Elodie-nak hívták.
Roland magához öleli. Visszafekszenek, de Maggie
ragaszkodik hozzá, hogy a lámpát égve hagyják.

Maggie egész nap nem tud szabadulni az előző éjjel látott álom
nyomasztó hatásától. A Fern’s egyik asztalánál üldögél, előtte
egy csésze kávé; Audrey-ra vár. Új évtizedbe lépett a világ – az
ötvenes éveknek vége –, Maggie-nek már jogosítványa is van, és
Roland egy Ford Falconnal lepte meg a születésnapjára. Most,
hogy végre otthagyta a Simpson’st, sokkal több ideje van azon
rágódni, hogy voltaképpen kettős életet él; az utóbbi időkben
előforduló rémálmokat is nyilván ez okozza. Az egyik élet az
otthonában telik, imádott kertjében. Hozzáment egy csodálatos
férfihoz, akit mégsem tud igazán szeretni. A másikban – ez
egyelőre nem több, mint fantázia – Gabriel a főszereplő, és
Maggie úgy érzi, ennél többre nincs is szüksége.
A papineau-i titkos találkájuk óta szüntelenül Gabriel jár a
fejében. Magában hosszú szónoklatokat ad elő, hogy mentegesse
a hűtlenségét, de voltaképpen egyetlen dolog bántja igazán: az,
hogy miért nem Gabriel mellett élte eddig az életét. Végre
rátalált, és mindössze egyetlen délutánt töltöttek együtt, és régi
érzései ugyanolyan ellenállhatatlanul sodorták el, ahogy egykor.
Roland nemigen kérdez tőle semmit. Éjjel-nappal dolgozik, és
örül, ha elégedettnek látja Maggie-t. Önelégültsége, amivel
mindenáron el akarja kerülni, hogy kissé a dolgok mögé nézzen,
hozzájárul, hogy Maggie szinte ellenállás nélkül hagyja, hogy
magával ragadja ez a régi-új szerelem.
Cigarettára gyújt, közben egyre az jár az eszében, miként
fordultak a dolgok Gabriellel, amikor utoljára találkoztak. Add
át üdvözletem Audrey-nak, mondta Gabriel, mielőtt elköszöntek
egymástól.
Maggie némi élt érzékelt a hangjában, amikor ezt mondta.
Elkövette azt a hibát, hogy elárulta, fel akarja venni a
kapcsolatot Audrey-val Dunhamben, ami természetesen
felidézte Gabriel számára annak a régi ügynek az emlékét,
Barney-val meg a verekedéssel, amikor Gabriel kést rántott.
Nem mondta, de Maggie látta rajta, hogy Audrey nevének
puszta említése is dühíti. Azonnal megbánta, hogy szóba hozta a
dolgot.
Egyetlen szó nélkül szedelőzködnek. Maggie számára
túlságosan is ismerős az a feszült légkör, amely lassan
kibontakozott közöttük. Igyekszik elhessegetni a gondolatot,
hogy talán a szerelem sem elég ahhoz, hogy feledtesse a múltat.
Szeretné hinni, hogy a szerelem mindent legyőz, de mi van, ha
mégsem tud megváltoztatni valakit? Rettegés fogja el arra a
gondolatra, hogy talán újra le kell mondaniuk egymásról,
ezúttal végleg, és nem marad más választásuk, mint visszatérni
a maguk világába, mert az osztálykülönbség és az eltérő
anyanyelv akadályait senki sem győzheti le.
– Láthatlak pénteken? – kérdi Gabriel.
– Sajnos nem – felel a lány. – Roland péntek esténként
korábban jön haza, a kedvenc műsora megy a tévében.
– Qu’i mange d’la merde – motyogja Gabriel. Akkor egyen
szart.
Maggie megcsókolja, megsimogatja az arcát. Gabriel szürke
szeme elsötétül a haragtól.
– Másik napot válassz – mondja Maggie. – Bármelyiket, csak a
pénteket ne. Szeretnélek látni.
Gabriel elfordítja a tekintetét. Maggie megígérteti vele, hogy
felhívja majd. Ezzel válnak el.

Felpillant, és Audrey-t látja, amint kacsázó léptekkel közeledik

az asztala felé. Audrey a harmadik gyermekét várja, a hetedik
hónapban van. Arca rózsás, bájosabb, mint valaha. Haját
platinaszőkére festette, amilyen a filmsztároké. Az elmúlt évek
alatt sosem szakadt meg egészen közöttük a kapcsolat, ami
azonban sosem vált bensőségessé, inkább csak addig terjedt,
hogy továbbra is az ismerőseik közé sorolhatták egymást.
Audrey kedvét lelte abban, hogy karácsonyra üdvözlőlapot
küldött a családja fényképével hosszú, önfényező levelek
kíséretében, amelyben saját és övéi előrehaladásáról bőségesen
adagolt felkiáltójelek kíséretében számolt be. Barney-t
előléptették! Lolly szobatiszta lett! Davie megnyerte a Goutte de
Lait Egészséges Baba versenyt! Évente egyszer-kétszer
találkoztak is, beültek valahova egy kávéra és süteményre, és
ilyenkor végre személyesen is eldicsekedhetett a dolgaival.
– Hogy érzed magad? – kérdi Maggie.
– Egész jól – feleli Audrey, miközben bepréseli terebélyes
hasát az asztal mögé. – Te igazán gyönyörű vagy. Az alakod még
mindig a régi. Irigyellek.
Maggie elmosolyodik, de tudja, hogy Audrey a legkevésbé
sem irigyli őt. Audrey kávét és almatortát rendel, és kér egy
slukkot Maggie cigarettájából.
– Hol kezdjük? – kérdi, összecsapva a két kezét.
– Hogy vannak a gyerekek?
– Lolly elképesztően vicces kislány, Davie meg valóságos kis
szööörnyeteg! Alig várom már a következőt! Ha ez is fiú lesz,
isten bizony nem tudom, mit csinálok. Figyelj – hajol közelebb –,
mielőtt belemennénk a dolgokba, hadd kérdezzem meg: te hogy
bírod, Mags?
Maggie félrebillenti a fejét.
– Hogy bírom?
– Hallottam, hogy mennyit kínlódsz a teherbe eséssel –
mondja Audrey, és hangja együttérző tónusra vált. Lehalkítja a
hangját, szinte suttog. – A vetélések…
 Maggie a hamutartóba pöccinti a cigarettáját.
– Kitől hallottad?
– Jaj, hát ismered Dunhamet – csettint a nyelvével Audrey. –
Azt hiszem, Violettől.
– Átmosták a petevezetékemet – mondja Maggie. – Elég jók a
kilátások.
Audrey nyilván azért vájkál Maggie dolgaiban, hogy
rátérhessen a gyerek-témára. Az embereket láthatóan
rendkívüli módon foglalkoztatja az a kérdés, hogy egy férjes
asszony elfogadható időhatárokon belül teherbe esik-e vagy
sem. Ha ez nem történik meg, az roppantul zavarja őket, mintha
egyenesen a világrendet sértené meg az illető. Maggie pontosan
érzi Audrey szavaiban azt a diadalittas tónust, amit a
termékenysége tudata eredményez, és az elszörnyedést amiatt,
hogy ő, Maggie, esetleg kudarcot vall ezen a téren.
A pincérnő hozza Audrey almatortáját.
– Gondolod, hogy…
– Mit?
– Á, semmi – legyint Audrey. – Mindegy. Egy falat tortát vesz a
szájába.
– Mit akartál mondani?
– Hát csak azon gondolkodtam… hogy nem az… az előző
terhesség okozott-e valami sérülést.
– De igen. Az orvos is ezt mondta. Az első vetélésből
visszamaradt szövetmaradványok…
– Nem, Maggie – vág közbe Audrey. – Nem arra a terhességre
gondolok.
Maggie kezében megáll a villa. Audrey védelmezőn simogatja
a hasát, tekintetét Maggie-re függeszti.
 – Miről beszélsz? – nyögi végre Maggie, mellkasa hevesen
hullámzik.
– Ugyan már, Maggie. Mindig is tudtam.
Maggie elnyomja a cigarettáját, és remegő ujjakkal azonnal
másikra gyújt. Audrey az asztal felett megfogja Maggie kezét.
– Nem kell tovább titkolnod – mondja.
– Hogy jöttél rá? – kérdezi Maggie. Erősen kell fegyelmeznie
magát, hogy nyugodtan csengjen a hangja, és kordában tartsa a
szégyen hullámait, melyek az émelygéshez hasonlóan tolulnak
fel a torkában.
Audrey újabb falatot vesz a villájára, aprót böffent.
– Szörnyű az emésztésem – mondja. – Őszintén szólva mindig
gyanítottam.
– Hogyan?
– Tudtam, mit akar Gabriel – mondja. – Én nem mentem
volna bele a dologba. Valószínűleg ezért is dobott miattad.
A megjegyzés fáj, mint a késszúrás. Maggie Audrey-ra
mereszti a szemét.
– Honnan tudtad, hogy terhes vagyok?
– A lányokat általában ilyen okból szokták elküldeni a háztól
egy évre – felel Audrey. – És látod, igazam volt.
Tekintetük egymásba kapcsolódik. Maggie hirtelen
elbizonytalanodik, nem érti, miért akart vele találkozni ma
Audrey. Talán évek óta erre az alkalomra várt, a megfelelő
pillanatra, hogy megfizethessen Maggie-nek, amiért elvette tőle
Gabrielt.
– Nem voltam terhes, amikor elküldtek otthonról.
Audrey kék szeme elkerekedik.
– Nem voltál?
 – Nem, a szüleim éppen azért vittek el, hogy távol tartsanak
Gabrieltől. Ahogy korábban is mondtam. Ez az igazság.
– És Gabriel meglátogatott ott téged? Akkor estél teherbe,
amikor ott voltál? – Audrey hátradől a bokszban, lerí róla az
elégedettség. – Ne haragudj, amiért előhoztam a dolgot. Csak
kíváncsi vagyok.
Maggie nem szól semmit, azt találgatja, mi lehet Audrey
szándéka ezzel az egésszel. Talán csak úgy gondolja, barátnők
között ez természetes. Hiszen mielőtt Gabriel beavatkozott
volna, ők ketten elválaszthatatlanok voltak.
– Szeretném, ha tudnád, hozzám mindig fordulhatsz, ha
segítségre van szükséged – mondja Audrey, miközben szalvéta
mögé rejti a száját, és újabb diszkrét böffenést hallat. – Tudom,
elsodródtunk egymástól, amikor elkezdtem járni Barney-val, de
nekem mindig hiányzott a barátságunk. Tudom, milyen nehéz
most neked. Szerettem volna segíteni.
– Tud róla még valaki? – kérdezi Maggie.
– Amennyire tudom, nem – vonja meg a vállát Audrey. –
Gabriel tudja?
– Nem – rázza a fejét Maggie. – Még nem mondtam el neki.
Kérlek, te se említsd senkinek. Majd szólok Gabrielnek, ha eljön
az ideje.
– Ennek már tíz éve.
– Egészen mostanáig egyszer sem találkoztam Gabriellel.
– Megint együtt jártok?
Maggie idegesen nyel, azt kívánja, bárcsak visszaszívhatná,
amit mondott.
– Összefutottunk a múltkor – mondja könnyednek szánt
hangon. – Mindketten otthon voltunk látogatóban. Majd én
elmondom neki. Hamarosan.
Audrey együttérző mosollyal bólint.
– Milyen volt? Milyen az, ha az ember várandós, miközben
tudja, hogy le kell mondania a gyerekről?
– Nem nagyon emlékszem – hazudja Maggie.
– Én már a születésük előtt is erősen kötődöm a kicsikhez.
– Azt hiszem, jó érzés volt tudni, hogy ott van bennem a
kislányom.
– A kislányod?
Maggie bólint.
– Lányod van? – Audrey levegő után kapkod, mintha az, hogy
tudja a gyerek nemét, még tragikusabbá tenné az egészet. –
Nem akarod megkeresni?
– A törvény tiltja, hogy információt szolgáltassanak a vér
szerinti anyának – magyarázza Maggie. – Szóval nem lesz
könnyű, de azért meg fogom próbálni. Már felhívtam azt a
csecsemőotthont, ahová a feltételezésem szerint bevitték.
Audrey felvonja tökéletesre szedett, ceruzával megrajzolt
szemöldökét.
– Sokat gondolsz rá?
– Minden áldott nap, mióta csak megszületett – vallja meg
Maggie, és még hálás is, hogy végre beszélhet valakinek a
dologról. – Azt hiszem, ha nem követtem volna el azt, amit
elkövettem – hogy lemondtam a gyerekemről, és árvaházba
adtam –, minden rendben lenne. De így… egyszerűen lehetetlen,
hogy boldog legyek, azzal a tudattal, hogy a gyerekem odakint
hányódik valahol a világban. Az új terhességek és vetélések óta
sokkal erősebben kínoz a bűntudat, mint korábban.
– Érthető.
 – Talán meg sem érdemlem, hogy boldog legyek, hogy legyen
még gyerekem.
– Ez hülyeség – mondja Audrey. – Roland hogy áll hozzá?
– Sokat dolgozik.
– Mind azt csinálják. De azért jó férj, nem? Támaszkodhatsz
rá, ugye?
A megjegyzés azokat az időket juttatja Maggie eszébe, amikor
még a Simpson’snál dolgozott. Amikor melltartót árult, mindig
felhívta a vásárlók figyelmét az erős kosárra és a széles,
megfelelő tartást biztosító pántokra. Ez a melltartó lesz a
legmegfelelőbb az ön számára, mondta a vásárlóknak. Szilárd
támaszt nyújt.
– Idehallgass, van még valami, amit el akartam mondani –
mondja felcsillanó szemmel Audrey. – Szuper munkát találtam
neked. A nagybátyám újságíró, a Gazette-nél dolgozik, ő
említette, hogy az egyik kanadai francia író épp most adja ki az
egyik könyvét. Angol fordítóra lenne szüksége. Mondtam, hogy
ismerek valakit, aki meg tudná csinálni.
– Életemben nem fordítottam még.
– Ugyan már, az is valami? – vonja meg a vállát Audrey. –
Pont neked való feladat. Hiszen kétnyelvű vagy. Senkit sem
ismerek, aki mindkét nyelvet olyan jól beszélné, mint te. És
mindig jól tudtál fogalmazni.
– Sose tudtam.
– Képzeld csak el, kiadnák a munkádat, Maggie…
Maggie szíve már a gondolatra is összeszorul.
– Nincs meg hozzá a végzettségem.
– Azért beszélj azzal az íróval – mondja Audrey. – Yves
Godbout-nak hívják. Mit veszíthetsz?
 Maggie-t nagyon is érdekli az ajánlat. Talán itt az alkalom,
végre tehet valamit a maga érdekében, hogy javítson a sorsán.
– Rendben van, felkeresem – mondja, és hirtelen valami
hetyke bátorság tölti el.
– De jó! – mondja Audrey, és felé nyújtja a kezét.
Maggie hálásan mosolyog, arra gondol, hogy éveken át
alulbecsülte Audrey-t.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Yves Godbout a belvárosban, a St. Régis Brasserie-ben várja. Az

egyik hosszú asztalnál ül, söröskriglivel a kezében, előtte két
palack, egy csomag dohány és cigarettapapír. A hosszú, keskeny
pince igazi férfilebuj, hajópadlóval, faburkolatú falakkal, hosszú
sorba rendezett étkezőasztalok is vannak itt, mint valami
étkezdében. A mögötte meghúzódó konyhából edénycsörgés
hallatszik.
Godbout ránézésre a harmincas évei vége felé járhat. Barna
haja a tövénél zsírosnak tűnik, és bár odakint meleg az idő,
kinyúlt szürke pulóvert visel, amelynek könyökén már lyukak
mutatkoznak. Amikor Maggie-t közeledni látja, odabólint, de
nem áll fel, hogy üdvözölje.
– Azt hallottam, maga félig francia – mondja, nem vesztegetve
az idejét köszönésre.
– Anyám francia.
A férfi összehúzott szemmel néz rá. Rágyújt egy maga
sodorta cigarettára, a füstöt Maggie arcába fújja, amitől az kis
híján öklendezni kezd.
– Honnan való az édesanyja? – kérdi.
– Hochelagából.
– Az enyém is – mondja a férfi valamivel barátságosabban. –
Anyám ma is abban a kátránypapírral fedett viskóban él, ahol
én is felnőttem.
Maggie nem egészen érti, mit vár tőle a férfi. Talán azt, hogy
sajnálja?
– Nincsenek referenciáim – mondja.
– Referenciák? – A férfi elneveti magát. – Talán azt hiszi,
nekem van diplomám kreatív írásból?
– Milyen hosszú a könyv? – kérdezi Maggie. Igyekszik úgy
beszélni, mintha szakértője volna a témának.
– Nagyjából ötvenezer szó – hangzik a válasz. – A kiadó
három centet fizet szavanként.
Maggie gyors fejszámolást végez. Nem valami csábító összeg.
– Szóval a férje angol – szólal meg Godbout. – Larsson.
– Igen.
– Miért ment hozzá?
– Mert megkérte a kezem.
A férfi szúrós tekintettel vizsgálgatja a gyöngysort Maggie
nyakán, aztán újra az arcát fürkészi.
– Tudja, nem olyan régen egy kis angol kiadó még nem
vállalkozott volna arra, hogy ilyesmit jelentessen meg – mondja,
aztán az asztallap alól előveszi a könyv egyik példányát. A
melléhez szorítja, a szíve fölé. – De máris sok változás
tapasztalható – folytatja. – Duplessis halálával forradalmi
átalakulásra számíthatunk ebben a tartományban. Ezt a kiadóm
is tudja. Ahhoz képest, hogy angol, egész eszes fickó. Van
elképzelése arról, amit csinál. Az angolok soha nem voltak
kíváncsiak a québeci írókra, kivéve Gabrielle Royt.
Átnyújtja a könyvet. On Va en Venir à Bout – ez a címe.
– Határidő is van? – kérdi Maggie.
 – Mielőtt meghalok, még szeretném látni a fordítást.
Gondolom, a kiadóm minél előbb szeretné megkapni, hogy
kihasználhassa a Duplessis halála körüli felhajtást. Gyorsan
változik a helyzet.
Ötvenezer szó.
– Magának nincsenek szerzői jogai – folytatja a férfi. – Ez azt
jelenti, hogy a neve nem lesz feltüntetve a borítón, csak az
impresszumban.
Maggie a könyv borítójára pillant, és rögtön tudja, mi lesz az
angol cím. We Shall Overcome. Győzni fogunk.
– Elolvasnám – mondja.
– Majd szólok a kiadónak, hogy hívják fel magát.
Kezet fognak, aztán Maggie rémülten, szívében valami
megmagyarázhatatlan várakozással távozik a kocsmából.
Nem egészen egy óra múlva már a Canadair bejárata előtt áll,
ahol a műszak végeztével a férfiak már szállingózni kezdenek a
gyárból. Alig várja, hogy beszámolhasson Gabrielnek a
Godbout-val történt találkozásról. Néhányszor beszéltek
telefonon, de a legutóbbi randevú óta nem találkoztak. Maggie
azonnal megpillantja a tömegben, és látja, hogy Gabriel arca
felragyog, amikor észreveszi őt. Boldogan visszamosolyog.
Vajon mindig ezt fogja érezni Gabriel iránt? Ilyen mámort,
izgalmat, reményt és szorongást?
Gabriel átöleli; nem törődik vele, hányan látják. A bőrének
gépzsírszaga van. Kezdetben talán vonakodott attól, hogy újra
tartós kapcsolatba lépjen a lánnyal, de ennek már nyoma sincs,
aggályai megszűntek, mintha sosem lettek volna. El se hiszi,
hogy egy egész évtizeden át egymás nélkül éltek. Régi érzéseik
lavinaszerű sodrása mindkettejüket meglepte, de mindketten
egészen helyénvalónak, sőt elkerülhetetlennek érzik, ami
történt. A telefonkagylóba suttogva vallották be egymásnak,
hogy immár el sem tudják képzelni, hogy egymástól távol éljék
le az életüket.
– Mitől vagy ilyen izgatott? – kérdi Gabriel, és megfogja a lány
kezét.
– Fordítani fogok. Egy francia könyvet. On Va en Venir à Bout
– ez a címe.
Gabriel megtorpan. Szeme felragyog.
– Te fordítod Yves Godbout könyvét?
– Ismered?
– Személyesen nem, de a könyvét olvastam. Találkoztál vele?
– Igen, épp az imént.
– Milyen?
– Hát, a fogai barnák, az ujja sárgás, a haja zsíros, és szakadt
a ruhája, azonkívül leereszkedő a modora, de egyébként
fantasztikus.
Gabriel felkacag.
– Maggie, ez hihetetlen. Hogy történt ez az egész?
– Audrey intézte – feleli Maggie.
– Audrey? Tényleg? – Gabriel őszintén meglepődik. –
Szerinted meg tudod csinálni?
– Nem vagyok benne biztos – vallja be a lány. – Hivatalosan
még sosem fordítottam semmit.
– Nem így értem. Arra gondoltam, hogy meg tudod-e érteni
azt a szenvedélyt, amit Godbout érez az ügy iránt.
– Remélem.
– Ebben mindenesetre segíthetek.
– Tényleg? Az jó lenne.
 Gabriel magához vonja.
– Jót fog tenni neked ez a munka – mondja.
– Nekünk.
– A hétvégén az unokahúgom keresztelője lesz Dunhamben –
mondja Gabriel. – De mihelyt visszajövök, azonnal hozzálátunk.
Én is szeretném megismerni Godbout-t.
A férjről és feleségről, akik az útjukban állnak, nem esik szó.
Kart karba öltve lépkednek Gabriel kocsija felé.
– Olyan izgatott vagyok! – mondja Maggie inkább magának,
mint a férfinak.
– Én is.
– Veled akarok lenni – mondja Maggie, és most, hogy
kimondta, amit gondol, még sürgetőbbnek érzi a vágyat. – Veled
szeretnék élni végre.
– Én is azt akarom.
– Te is? Tényleg?
– Persze. Csak miattad aggódom – mondja Gabriel.
– De én csak veled tudok élni.
– Tisztában vagy vele, hogy mennyi mindenről kell
lemondanod? – emlékezteti Gabriel.
– Számomra szenvedés az élet abban a nagy házban, a sok
szép holmi között. Roland jó ember, de a házasságunk nem
olyan, amilyennek egykor elképzeltem.
Gabriel egy csomag cigarettát vesz elő az inge zsebéből, és
Maggie felé nyújtja. Tüzet ad neki, és ő is rágyújt. Egyszerre
fújják ki a füstöt.
– Képes lennél elhagyni Annie-t? – kérdi Maggie.
– Már akkor képes voltam rá, amikor beléd botlottam a
kukoricásban.
 – Akkor jó – bólint Maggie. – Mondjuk el nekik.
– A hétvégén még gondoljuk át a dolgot, jó?
– Min gondolkodjunk még? Most egyeztünk meg abban,
hogy…
– A jövőnkről kell döntenünk, Maggie. Válásról beszélünk… –
Kinyitja a kocsi ajtaját Maggie-nek. – Különösen te veszíthetsz
sokat.
– Mondtam, hogy cseppet sem érdekel az a sok drága holmi.
– Csak azt szeretném, ha tökéletesen biztos lennél a dologban
– mondja Gabriel, miközben beindítja a motort. – Nem akarom,
hogy neheztelj rám, amiért nem tudom megadni neked
mindazt, amihez hozzászoktál. Ezt sosem venném a lelkemre.
Ne hamarkodjuk el, rendben?
Maggie megadóan bólint. A heveskedés mindig csak bajt
hozott a fejére. Életében először tisztán látja, pontosan tudja,
hogy mit akar, és ettől legyőzhetetlennek érzi magát.
Felmennek a lakásba, Gabriel rendel valami ennivalót, amit a
földön ülve fogyasztanak el. Csirke valamilyen szószban,
vörösbor. Maggie-vel madarat lehet fogatni.
– Ez életem legszebb napja – mondja, és gyengéden megérinti
Gabriel arcát. – Szeretlek.
– Én is szeretlek.
Maggie áthajol a papírdobozok felett, amiben a csirkét
hozták, és szájon csókolja a férfit. Gabriel szorosan magához
öleli, és a padlóra heveredik, Maggie-t maga fölé húzza. Maggie
tökéletesen nyugodt, már nem tart attól, hogy helytelen dolgot
tesz. Most, hogy tudja, együtt fognak élni, tökéletesen
helyénvalónak érzi azt, amire készül.
Gabriel a fején keresztül kibújik az ingéből, Maggie segít
neki. A férfi kikapcsolja Maggie melltartóját, és a padlóra ejti.
Amikor Gabriel kissé elemeli a fejét a padlóról, és nyelve
hegyével simogatni kezdi a mellbimbóját, Maggie felkiált. Tudja,
innen már nincs visszaút.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Roland a limonádéval teli kancsóért nyúl, és teletölti a poharát.

Homloka verejtéktől fénylik, orcája kipirult. Maggie áthajol az
asztal felett, és a papírszalvétával megtörölgeti az arcát.
– Milyen fülledt az idő, pedig még csak május van – mondja,
és gyilkos indulattal egy adag Off! rovarirtót permetez a
szobában repkedő szúnyogokra, noha Maggie már így is ott érzi
a vegyszer ízét minden falat hamburgeren, amit lenyel.
Roland összehajtja, majd újra széthajtogatja a szalvétáját.
– Régen volt már, amikor… – Ideges pillantást vet Maggie-re. –
Amikor utoljára beszéltünk a helyzetről.
Maggie nem szól.
– Még mindig nem jött össze a gyerek – folytatja Roland. –
Kezdek aggódni. Persze lehet, hogy csak rosszul időzítettünk, de
akkor is.
Maggie nem árulta el, hogy pesszáriumot használ. Az
alsóneműs fiókjában rejtegeti, a többtucatnyi, „kiváló
eladóként” nyert melltartó alatt.
– Szerintem újra el kellene mennünk dr. Surrey-hez – mondja
Roland. – Legutóbb nagyon optimista volt. Talán tud javasolni
valamit.
Maggie a kertjüket szegélyező fenyőfákat nézi. A nap lassan
lebukik a láthatáron, egyre több a szúnyog.
– Roland, te elégedett vagy? – kérdezi.
– Mivel?
– Csak úgy, általában. Velünk. Az életünkkel.
– Igen. Persze hogy az vagyok. Nyilván, nem minden megy a
legsimábban, de azt hiszem, ha végre család leszünk, minden
megoldódik. Gyerekkel lesz az igazi.
Maggie nézi a tágas kertet, az agyagcserépben viruló
muskátlikat, az ápolt gyepet, amely már csak a hintára és a
homokozóra vár, és egyszerűn nem tudja, hogyan mondja el az
igazságot.
– Maradt egy kis gyümölcszselé tegnapról? – kérdi Roland.
– Tényleg úgy gondolod, hogy a gyerek megoldhatná
mindezt?
– Mindezt?
– Hozom a zselét – mondja Maggie, aki jobbnak látja, ha nem
erőltetik most ezt a témát. Valósággal bemenekül a házba.
Kisvártatva egy zöld gyümölcszselével teli üvegedénnyel tér
vissza.
– Zöldcitromos. A kedvencem – jegyzi meg Roland hálás
mosollyal.
– Én… azt hiszem, nem bírom ezt tovább – próbálkozik ismét
Maggie.
– Ezt? Mit?
– A házasságunkat.
– Mit mondasz?
– Nagyon sajnálom, Rol. Egyszerűen nem megy.
– És ezt most mondod? – Roland hitetlenkedve rázza a fejét. –
Csak így?
 – Ne haragudj. Nem tudom másképpen…
Rolandon látszik, hogy tökéletesen össze van zavarodva, a
tekintete értetlen. A kanalát úgy vágja bele a gyümölcszselés
tálba, hogy az menten ripityára törik.
– Nézd, én elhiszem, hogy a termékenységi problémád
komoly stresszel jár – mondja. – Bárcsak ne lennél olyan
makacs, és engednéd, hogy időpontot kérjek dr. Surrey-től.
– Ennek nincs köze a termékenységi problémámhoz.
– Majd megint összerázódunk, ha végre lesz családunk –
mondja magabiztosan Roland. – Hadd kérjek időpontot a jövő
hétre.
– Hát nem látod, mi történik velünk, Rol? Már semmi másról
nem szól az egész, csak a gyerekről. Semmi másról.
– Ez nem igaz – védekezik Roland. – Egyáltalán nem csak
arról szól.
– A számodra talán nem.
– Nézd, szeretnék családot, ez világos – ismeri el a férfi. –
Szeretnék apa lenni. Nem fogok ezért mentegetőzni.
– Nem is kell – mondja Maggie. – Csak arról van szó, hogy
nekem ez nem elég. – Érzi, hogy könnyek gyűlnek a szemébe,
meg kell törölnie a papírszalvétával. – Meggyőztem magam
arról, hogy készen állok a gyermekvállalásra.
– És most azt akarod mondani, hogy mégsem?
– Tudod, mennyire szerettem dolgozni – mondja Maggie. –
Eleinte még úgy tettél, mint aki támogatja, hogy anyagilag
független legyek, de aztán kiderült, hogy nem gondoltad
komolyan.
– Én nem tettettem semmit! – kiabál Roland. – Csak nem esett
le, hogy ez a számodra fontosabb annál, mint hogy gyerekünk
legyen.
– Nem volt fontosabb. Nem fontosabb most sem. Inkább arról
van szó, hogy a gyerekkel kapcsolatos nehézségeink súlyos
problémát hoztak elő.
– Mi az?
– Ez a számodra nem nyilvánvaló, Rol?
– Nem az.
– Nincs közöttünk testi szenvedély – mondja Maggie. – Talán
sosem volt. Már abban sem vagyok biztos, hogy mindketten
ugyanazt szeretnénk.
Roland a kezébe temeti az arcát.
– Ez az egész nem lenne, ha volna gyerekünk – motyogja. – A
szenvedély is visszajönne, és újra látnánk a közös célt is.
– Biztos vagy ebben? – kérdi Maggie. – Te azt sem tudod,
milyen céljaim vannak.
– Akkor mondd el.
– Példának okáért szeretnék fordítani.
Roland elkínzottan felsóhajt.
– Annyira szerettem volna olyan lenni, amilyennek látni
akartál – folytatja Maggie. – Próbáltam gyereket szülni neked,
nem törődtem vele, mekkora nyomás van rajtam, úgy tettem,
mintha nem látnám, hogy ez az egész lassan megöli bennünk az
egymás iránti tiszteletet és a maradék vonzalmunkat is. Nekem
több kell, Roland. A munkám Godbout-val hozzásegített, hogy
visszataláljak önmagamhoz.
Roland nagyot sóhajt, válla megroskad. Kimerültnek látszik.
Biztosan az is, hiszen megismerkedésük pillanatától fogva
rengeteg energiát fektetett abba, hogy eltussolja a kettejük
között feszülő ellentéteket.
 – Roland, te azért vettél el, mert pontosan abban a
pillanatban kereszteztem az utadat, amikor elhatároztad, hogy
családot alapítasz.
– Ez nem igaz.
– Tudom, hogy kedvelsz – mondja Maggie. – De a
házasságunkban mindig is azt érezted a legfontosabbnak, hogy
apa lehess.
Roland lehajtja a fejét. A hallgatása Maggie számára felér egy
keserű beismeréssel.
Roland maga elé mered.
– Van valakid? – kérdi.
A kérdés váratlanul éri Maggie-t. Nem számított rá, hogy
Roland fel fogja tenni, ő pedig még nem akart előhozakodni
vele. De nem akar hazudni. Roland nem érdemli meg.
– Aha – bólogat Roland, aki már azelőtt sejtette a választ, hogy
Maggie elszánta magát a vallomásra. – Szóval velünk is
megtörtént. Én vagyok a felszarvazott férj.
– Nem erről van szó.
– Ki az?
– Számít ez?
– Igen, számít – csattan fel a férfi. – Nagyon is sokat számít.
– Az első szerelmem – vallja be Maggie. – Nemrég futottam
össze vele. A régi érzés még mindig nagyon erős, de csak
kétszer találkoztunk. – Arról nem beszél, hogy másodszor már
le is feküdt vele. Csak összetörné Roland szívét.
– Tehát elhagysz egy másik férfiért – mondja Roland. – Akkor
ne tegyünk úgy, mintha az én gyerek utáni vágyam lenne az ok,
vagy az, hogy könyveket akarsz fordítani.
– Évek óta nem vagyunk már boldogok – mondja halkan
Maggie. – A Gabriel iránti érzéseim felgyorsították a
házasságunk felbomlását, de nem ez a fő ok.
– Rendben. Teljes állásban akarod csinálni a fordítást.
– Ne légy kicsinyes, Roland. Godbout biztatott, hogy
próbáljam ki magam, tegyek szert egy kis önbizalomra. És
nekem ez jó. Szeretném folytatni.
– Egy másik férfival az oldaladon. Az első szerelmeddel.
– Mondd meg őszintén: te tényleg boldog voltál velem? –
kérdi Maggie.
– Ugyan, Maggie, ki az, aki boldognak mondhatja magát?
– Én szeretnék az lenni.
– De hát itt van ez a házasság – mondja Roland, és a mondat
úgy hangzik, mintha a házasság valamiféle vagyontárgy lenne,
akár az autójuk vagy a házuk. – Sokáig kitartottunk egymás
mellett, a legnehezebb helyzetekben is. Rohadtul kár lenne az
egészet szemétre dobni.
– De nem akarok egész életemben kitartani – mondja
elgyötörten Maggie.
Roland leforrázva hallgat. Maggie-nek megfájdul a szíve.
– Jó ember vagy – mondja. – Intelligens, megbízható és derék.
Legyünk őszinték egymáshoz, egyszer az életben.
– Mit akarsz tenni?
– Azt gondoltam, egyelőre a knowltoni házba költözöm.
– Visszamennél vidékre, egyedül? Vagy ővele?
– Egyedül. A családom közelében lennék. Te sosem mész oda.
Szerintem nem fog hiányozni neked.
– El is adhatnám – jegyzi meg Roland.
– Eladhatnád – bólint Maggie. – De nézzünk szembe a
tényekkel, Roland. Még ha együtt maradnánk is, akkor is
egyedül volnék. Hiszen sosem vagy itthon.
– Ez is megváltozna, ha…
– Ha lenne gyerekünk – fejezi be rezignáltan a mondatot
Maggie. – Pontosan.
Feláll, és a konyhába indul a tányérokkal. Roland követi, de ő
a nappaliba megy. Maggie hallja, hogy italt tölt magának.
Rendbe rakja a konyhát, aztán csatlakozik Rolandhoz.
– Ne haragudj – mindössze ennyit tud mondani.
Ahogy ott ül a nagyszobában, a halványkék selyemmel
bevont drága svéd bútorok között, a plüsstapéta, a fehér
márványkandalló szomszédságában, és a nagy ablakokon át a
kertre vándorol a tekintete, már tökéletesen biztos abban, hogy
azt tette, amit tennie kellett.
– Semmit sem tudunk felmutatni, ami a közös életünk
eredménye lenne – mondja komoran Roland.
Maggie leül mellé, és a keze után nyúl. Néhány őszes
szőrszálat pillant meg a férfi keze fején, és ettől valamiért sírni
támad kedve.
– Persze igazad van – mondja Roland, mire Maggie
meglepetten kapja fel a fejét. – Sehogy sem passzolunk
egymáshoz, igaz?
Maggie megszorítja a kezét.
– De legalább megpróbáltuk. Mindent megtettünk.
Roland bólint, és Maggie most megkönnyebbülést lát az
arcán. Sértett büszkesége, fájdalma ellenére mintha lassan
derengeni kezdene neki, hogy most végre megpróbálhatja
valakivel, aki pontosan olyan, amilyet szeretne: egyszerű,
termékeny lány, aki ugyanúgy a gyereknevelésben látja a léte
értelmét, meg abban, hogy jó feleség és háziasszony legyen.
Maggie sosem lett volna ilyen. És bár nem mondja ki, világosan
látja, hogy Roland is ugyanezt a gondolatot forgatja a fejében.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Mire az Ontario Streeten lévő Maisonneuve motelhez ér, már

alig kap levegőt az izgalomtól. Annyi mindent kell mondania
Gabrielnek! Itt van mindjárt az, hogy elhagyja Rolandot; ez már
eldöntött tény, innen nincs visszaút. Azt is el fogja mondani, ami
Frelighsburgben történt vele: a nemi erőszakot, a terhességet, és
hogy lemondott a kisbabáról. Szeretne megszabadulni ettől a
sok titoktól, és tiszta lappal újrakezdeni az életét. A végzet újra
egymás karjába sodorta őket, tartozik azzal Gabrielnek, hogy
nem titkolja el az igazságot. Épp elég sokáig tartotta
tudatlanságban a történtek felől.
Bekopog az ajtón, arra az esetre, ha Gabriel már megérkezett
volna. Elég, ha rá gondol, máris mosolyra húzódik az ajka. Egy
üveg bor is lapul a táskájában, és az új, csipkés bugyiját vette fel
a hozzá illő melltartóval.
Gabriel ajtót nyit, de rögtön visszaül az ágyra, még csak nem
is köszön. Se csók, se ölelés. Maggie utánamegy.
Csalódottan néz körül a szobában. Ütött-kopott helyiség,
dohos szag üli meg. A mustársárga zsákanyagból készült
függöny összehúzva. Egyszerű, fenyőfából készült ágy,
kirojtosodott zsenília ágytakaró, olajzöld szőnyeg, amely
porszívó után kiált.
 – Ennél azért jobbra számítottam – mondja Maggie. Az
asztalra teszi a táskáját, és előveszi a borospalackot.
Gabriel egy szót se szól, csak furcsa tekintettel mered maga
elé. Maggie odamegy hozzá, megsimogatja rövidre nyírt, szőke
haját, aztán lehajol, hogy megcsókolja.
A férfi elfordítja a fejét.
– Mi baj? – faggatja Maggie.
– Hazautaztam a hétvégén.
– Csak azt ne mondd, hogy a nővéred lebeszélt róla, hogy
elhagyd Annie-t. – Maggie leül az ágyra a férfi mellé. – Ne
hallgass Clémentine-re. Én már megmondtam Rolandnak, hogy
elhagyom.
– Mi a fenének? – mordul rá Gabriel. Van valami a
hangjában, ami megrémiszti Maggie-t.
– Miért ne tettem volna? Hiszen megegyeztünk, hogy
mindketten ezt akarjuk.
Gabriel sötét tekintettel mered maga elé. Valami történt, ez
nyilvánvaló.
– Mi baj van, Gabriel? – kérdi újra Maggie.
– Ez így nem fog menni.
– Nem? Mióta? – kiáltja Maggie. – Azt mondtad, már nem
szereted Annie-t. Megbeszéltük.
– Nem Annie-ról van szó.
– Akkor miről? Azt hittem, eldöntöttük, pont azelőtt, hogy
hazamentél Dunhambe. Hiszen szeretjük egymást. Mi történt?
– Majdnem óriási hibát követtünk el.
– Nem értem. Clémentine mondott valamit? Vagy az apám?
– Vége van, Maggie.
Maggie alatt mintha megmozdulna az ágy.
 – Ne mondd ezt – szól, és odaguggol Gabriel elé, átöleli a
térdét.
Gabriel eltolja magától, hidegen néz esdeklő szemébe.
– Mit követtem el?
– Találkoztam Audrey-val Dunhamben – mondja jeges
nyugalommal Gabriel. – Meg akartam köszönni neki, hogy
összehozott téged Godbout-val.
Tehát tudja.
A világ egyetlen pillanat alatt összeomlott.
– Elmondta, hogy elég őszintén beszélgettetek, te meg ő.
Maggie úgy érzi, menten felfordul a gyomra. Ennek nem lett
volna szabad megtörténnie.
– Elmesélte, hogy te lemondtál a gyerekünkről. – Feláll az
ágyról, és nyugtalanul járkálni kezd a szobában.
– Gabriel…
– Azt sem tudtam, hogy terhes vagy.
– Miért mondott volna neked ilyet Audrey?
– Azt hitte, már tudom. Hogyan is gondolhatta volna, hogy
egy ilyen fontos dolgot elhallgattál előlem?
– Megmondtam neki, hogy még nem tudod! – kiabál Maggie. –
Azt is tudta, hogy el akartam mondani.
– Mikor?
– Ma. Most!
Gabriel felkacag.
– Hát persze. Micsoda véletlen.
– Azért csinálta, hogy fájdalmat okozzon neked, engem pedig
megbüntessen.
– Kit érdekel, hogy miért csinálta? – kiabál Gabriel is. – Nem
Audrey-ról van szó.
 Maggie a tenyerébe rejti az arcát. Hogyan követhetett el
akkora hibát, hogy megbízott Audrey-ban?
– Megmondtam Rolandnak, hogy elhagyom – folytatja. – Azt
is, hogy még mindig szerelmes vagyok beléd. Ma mindent el
akartam mondani, hogy mindent újrakezdhessünk.
Gabriel megint felkacag, de annyi keserűség van a
hangjában, hogy Maggie ereiben meghűl a vér.
– Szóval igaz – mondja Gabriel. – Eldobtad a gyerekünket.
Maggie rájön, hogy semmiféle válasz nem fogja többé
megbékíteni Gabrielt, és a kapcsolatukat se mentheti meg
semmi.
– Nem volt más választásom – rebegi.
Gabriel a szőnyegen járkál fel-alá, Maggie az ágytámlának
dőlve figyeli.
– Lemondtál a lányomról, Maggie.
– A szüleim kényszerítettek. Ők döntöttek el mindent. Nekem
egy szavam sem lehetett. 1950-ben történt, tizenöt éves voltam,
és az apám megfenyegetett, hogy kitagad, ha egyszer is szóba
állok veled!
– No és most, hogy újra találkoztunk? – vág vissza Gabriel. –
Aznap este, amikor egymásba botlottunk a kukoricásban? Vagy
amikor a papineau-i lakásban találkoztunk, és órákon át
beszélgettünk? Vagy amikor szeretkeztünk?
– Ma azért jöttem ide, hogy elmondjam – ismétli leverten
Maggie. – Sajnálom, hogy megtudtad, mielőtt még szólhattam
volna.
– Sajnálod? – Gabriel megbotránkozva rázza a fejét. – Ott
álltunk a gyár előtt, a jövőről beszélgettünk, arról, hogy elválok
Annie-tól, és eszedbe sem jutott elárulni, hogy van egy közös
lányunk?
– Ez nem a teljes igazság – mondja Maggie. – Van valami, amit
még nem tudsz.
– Akkor mi az igazság? – kiabál Gabriel.
– Amikor megláttalak aznap este a kukoricaföldön, azonnal el
akartam mondani mindent. Csakhogy nem ilyen egyszerű a
dolog. A történet nem ér azzal véget, amit Audrey elmondott
neked.
– Ismerem a történetet – vág közbe Gabriel. – Nem akartad
velem leélni az életedet, egy szegény francia gyári munkással.
– Nem voltam biztos benne, hogy tied a gyerek!
Ez már belefojtja a szót Gabrielbe.
– A nagybátyám, Yvon, megerőszakolt, amikor náluk laktam –
mondja. – Így teljes a történet.
Gabriel keze ökölbe szorul.
– El akartam mondani, szerelmem. Ma akartam elmondani.
Gabriel megtörten az ágy szélére rogy. Maggie vár,
reménykedik, hátha megérti, amit mond, átöleli, és végre a
terveikről beszélhetnek. Múlnak a percek, de Gabriel nem
moccan. Csak ül, és a padlót bámulja.
– Gabriel… szólalj már meg! Kérlek!
A férfi felnéz, vörös a szeme.
– Sajnállak – mondja. – Tényleg. És ha akkor elmondod
nekem, megöltem volna a rohadékot. Talán meg is ölöm.
– Tudom.
– Tudom, hogy tudod – mondja Gabriel. – Épp ez a baj. Ha
akkor elmondod az igazságot, helyrehozhattuk volna a dolgot.
Felnevelhettük volna a gyereket együtt. Ez az, amit nem vesz be
a gyomrom. Hogy te ezt nem is akartad.
 – Ez nem igaz – tiltakozik Maggie, de szavaiból hiányzik a
meggyőződés. Van igazság abban, amit Gabriel mond. Annak
idején igenis fontolóra vette a lehetőségeket, és az apját meg a
vetőmagboltot választotta. Ezért hajtott fejet a szülei akarata
előtt.
– Ez fáj a legjobban – folytatja Gabriel. – Tudtad, hogy
gondoskodtam volna rólatok, akárkié is a gyerek, de amikor az
apád megfenyegetett, hogy kitagad, őt választottad.
– Gyerek voltam még – mentegetőzik Maggie. – Nem álltam
készen arra, hogy asszony legyen belőlem. Igen, a családomat
választottam. Te is ugyanezt tetted volna. De most már felnőtt
nő vagyok.
– Nem, én nem ezt tettem volna – vág vissza Gabriel. –
Egyébként semmi nem változott, Maggie.
– Ne büntess egy olyan döntésért, amit több mint egy évtizede
gyerekfejjel hoztam!
– Tehát mégis a te döntésed volt – mondja Gabriel, és újra
fellángol szemében a harag. Elfordul, és csizmája orrával
akkorát rúg a falba, hogy potyogni kezd a vakolat. Maggie-hez
lép, megmarkolja a vállát. Maggie egy pillanatra megrémül, azt
hiszi, a földre fogja taszítani, de nem; Gabriel erősen megrázza,
aztán elengedi. – Elvettelek volna – mondja könnyekkel a
szemében.
– Még megteheted.
– Nem, így már túlságosan kockázatos lépés lenne. Biztos,
hogy nem működne a dolog. Annyira azért nem változtunk
meg.
– Felnőttünk, Gabriel.
– Akkor sem tudok csak úgy napirendre térni a történtek
felett – mondja Gabriel, és elengedi a nőt. – Tőled kellett volna
megtudnom, hogy gyerekünk van, nem Audrey McCauley-tól.
De te még mindig méricskéltél, nem tudtad eldönteni, hogy
beérnéd-e velem vagy sem. Nem voltál biztos abban, elég jó
vagyok-e hozzád.
– Te vagy az, aki úgy gondolja, hogy nem elég jó hozzám! –
vág vissza Maggie. – Ezért kötsz belém.
– Nem kötök beléd. Hanem elmegyek, mert nem bízom
benned.
Feláll az ágyról. Maggie utánaered, elállja az útját.
– Szerelmem – könyörög. – Kérlek, ne menj el!
Gabriel próbálja elrejteni az arcát, de Maggie látja, hogy
harag és rosszallás helyett a fájdalom torzítja el, és könnyek
nyoma csillog rajta.
– Ne csináld ezt… – kérleli Maggie.
Gabriel ránéz. Hideg a tekintete, látszik, hogy elszánta magát.
Eltolja magától a lányt.
– Vége, Maggie.
– Senki nem fog többé úgy szeretni, ahogy én.
– De megbántani se fog ennyire senki sem.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Maggie az ágyon hever, a kristálycsillárt bámulja, amelyet

Roland vett a második házassági évfordulójukra. A tíz
kovácsoltvas kar mindegyikén kézzel csiszolt búra ül, csepp
alakú függőkkel. Jól emlékszik a napra, amikor a villanyszerelő
felszerelte az ágy fölé. Mennyire tetszett neki akkor, milyen
elegáns lett tőle a szoba! Úgy érezte, révbe ért. Most mintha még
ez a csillár is őt gúnyolná, ahogy ott ragyog a mennyezeten, a
nagy ablakokon át bezúduló fényben. Milyen szép – és milyen
haszontalan.
Megint terhes. Tegnap mondta az orvos. A gyerek Gabrielé,
ez nem is kérdés. Akkor, ott, a papineau-i lakásban történt
szeretkezésük volt az egyetlen alkalom, amikor nem használt
pesszáriumot. Először és utoljára volt együtt Gabriellel. Nem
számított rá, hogy szeretkezni fognak, így a védekezésre sem
gondolt. Igyekezett elhallgattatni a fejében suttogó hangot,
amely figyelmeztette a veszélyre. Nem lesz semmi baj,
bizonygatta magában. Akkor úgy érezte, valóban nem lesz baj,
bárhogy forduljon is a dolog.
És erre tessék: Gabriel gyerekét hordja a szíve alatt. A
legutóbbi találkozásuk óta nem is beszéltek egymással. Maggie
időt akar adni neki, hogy átgondolhassa a történteket. Igen,
Gabrielnek időre van szüksége, hogy érezze az ő hiányát, hogy
ráébredjen, nem élhet nélküle. Idő kell, hogy megbocsáthasson
neki. Maggie nem adta fel a reményt. Még nem.
Eltökélte, hogy Gabriellel együtt neveli fel ezt a gyereket.
Roland mellett nem maradhat; a férje már el is költözött,
átmenetileg szállodában lakik, amíg ő, Maggie el nem megy
Knowltonba. Ha Maggie kérné, valószínűleg visszafogadná,
talán még a gyerekét is sajátjaként nevelné fel, de amikor
Maggie ezt a lehetőséget mérlegeli, mindig azok a családi
fényképek jutnak eszébe, ahol a ropogós, fehér ruhácskákba
öltöztetett, masnis kislányok merev mosolyában sötét titkokat és
a szeretet nélkül leélt életek fájdalmát pillantja meg az ember.
Az éjjeliszekrényen álló telefon után nyúl. Megint Gabriel
lakását hívja. Sokat kell várnia, míg Gabriel felesége felveszi, és
ingerülten beleszól a kagylóba:
– Ki az?
– Egy régi barát Dunhamből.
Annie nem szól semmit.
– Otthon van? – kérdi Maggie.
– Minek telefonálgat mindig?
– Beszélnem kell vele – mondja Maggie, gondosan
megválogatva a szavait. – Fontos.
– Nincs itthon – feleli kurtán Annie. – Ne telefonáljon többet.
A vonal megszakad.
Másnap Maggie úgy dönt, hogy megvárja Gabrielt a Canadair
épülete előtt. Mielőtt kiszáll a kocsiból, belenéz a tükörbe, és
megcsipkedi az arcát, hogy ne legyen olyan sápadt.
Negyed négy. Munkások hada özönlik az utcára a gyárkapun
át, bakancsuk hangosan kopog a járdán, hirtelen előkapott
öngyújtóik villognak a napfényben. Maggie kiszáll az autóból, és
vár. A tömeg lassan ritkulni kezd. Az utolsók is kiszállingóznak
az épületből, de Gabriel nincs közöttük.
Maggie ekkor Gabriel egyik szakszervezeti társát pillantja
meg a tömegben. Odalép hozzá.
– Gabriel merre van? – kérdi, elfeledkezve még a köszönésről
is. A kérdés valahogy hisztérikusan hangzik, nem így akarta
feltenni.
– Kilépett – feleli a férfi, és cigarettát vesz elő az inge
zsebéből. – Taxizik. Teljes munkaidőben.
– Otthagyta a Canadairt?
– Többet keres a taxival, és nem kell annyit dolgozni.
– Melyik társaságnál dolgozik?
A fickó vállat von.
– Fogalmam sincs – mondja. Maggie mintha zavart látna az
arcán. – Nemigen követtem a dolgait.
Az ég váratlanul elsötétül, távoli mennydörgés jelzi a közelgő
vihart. Maggie Papineau-ba megy, a régi helyre. Most már
szakad az eső; Maggie táskáját a feje fölé emelve rohan a
kapuhoz. A kapucsengő melletti táblán új név áll, látszik, hogy
frissen helyezték oda. Azért becsenget, fiatal női hang szólal
meg a hangszóróban.
– Gabrielt… azaz Pierre-t keresem.
– Pierre már nem lakik itt – feleli a nő.
Csuromvizesen rohan vissza a kocsihoz. Egy darabig üldögél
a volánnál, agya lázasan dolgozik.
Az eső hangosan dobol a szélvédőn, és Maggie-t szorongás
fogja el, ha arra gondol, hogyan fog így hazakeveredni a
délutáni csúcsforgalomban. Beindítja a motort. Hirtelen
megrohanja a régi emlék, amikor kamaszkorukban Gabriel
hazavitte a furgonján. Akkor is ilyen vihar tombolt. Még az
illatra is emlékszik: verejték, föld- és esőszag töltötte be a kocsit,
árnyalatnyi brillantinnal fűszerezve.

Néhány nap múlva Dunhambe megy, és bekopog Clémentine

házának ajtaján. Phénixék tanyája most valamivel jobb
állapotban van, mint amikor utoljára látta. Új a tető, és az
ablakokat is kicserélték. A bejárati ajtón friss a mázolás.
Clémentine ajtót nyit. Overallt visel. – Maggie! – kiált fel
meglepetten. Elsimítja a szemébe hulló tincset, és elmosolyodik.
Még mindig szép a maga természetes, mesterkéletlen módján.
Nem sokat törődik azokkal a trükkökkel, amelyeket a legtöbb nő
bevet annak érdekében, hogy jobban tetsszen a férfiaknak.
Szélesre tárja az ajtót, és a ház belseje felé int.
Maggie alig tudja leplezni megdöbbenését. Nem emlékszik,
hogy valaha betette volna a lábát Phénixék házába, akkor sem,
amikor Angele-lel barátkozott. A belső tér nem sokkal nagyobb,
mint egy motelszoba; Maggie el se tudja képzelni, hogyan fértek
el itt annyian. Ha megtartja a gyereket, és összeházasodnak
Gabriellel, öten szorongtak volna itt.
Clémentine teával kínálja. Cseppet sem látszik rajta, hogy
szégyellné a körülményeit, és Maggie arra gondol, hogy
Clémentine-nek talán meg sem fordul a fejében, hogy bármi
szégyellnivalója lenne a házán. Tálcával a kezében az asztalhoz
lép, tejszínt, cukrot és két szép, rózsaszínű virágokkal ékes
teáscsészét tesz Maggie elé. Hiszen ez angol szokás, szalad át
Maggie fején a gondolat.
– Alig várom, hogy végre változzon valami – mondja
Clémentine, letéve a tálcát. – Remélem, az új kormányzat nem
feledkezik meg rólunk, farmerekről.
Maggie a Kertészek kézikönyvét pillantja meg a
könyvespolcon.
– De nem panaszkodom – folytatja Clémentine. – Az idei nyár
jól alakul.
– Hogy van Angele? – kérdi Maggie.
– Sok a dolga – felel Clémentine, és kitölti Maggie-nek a teát. –
Egyik gyereket szüli a másik után.
Clémentine leül Maggie mellé, és a cukortartóért nyúl.
Miután az udvariassági köröket megfutották, csend telepszik
közéjük. Clémentine vár. Maggie azon töpreng, vajon tud-e a
babáról, akit ő, Maggie tizenhat évesen szült. Fogalma sincs
arról, hogy Gabriel vajon beavatta-e a nővérét azok után, hogy
tudomást szerzett a dologról, vagy megtartotta magának a
titkot.
Maggie még mindig sokat émelyeg, a tea pedig túl édes, de
erőt vesz magán, és iszik néhány kortyot, csak hogy csináljon
valamit.
– Gabriel miatt kereslek – kezdi.
– Gondoltam.
– Hallottál róla mostanában?
– Összevesztünk – feleli Clémentine. – Az unokahúgunk
keresztelője óta színét sem láttam.
Maggie mellét újra összeszorítja a már jól ismert rémület.
– Tudod, mindig voltak köztünk… súrlódások – folytatja
Clémentine.
Köztünk is, gondolja Maggie.
– Azt hiszi, anyáskodni akarok felette – mondja Clémentine. –
Pedig valójában ő kezel engem úgy, mintha gyerek volnék.
Megpróbált rávenni, hogy adjam el a farmot.
– Eladd a farmot? – kérdi meglepetten Maggie, akinek
rosszulesik, hogy Gabriel ezek szerint nem kötődik olyan
mélyen a kukoricaföldhöz, mint ő.
– Valami baj van, Maggie?
– Gabriel eltűnt – mondja Maggie, és elcsuklik a hangja. –
Kerestem otthon, de sosem értem el.
Clémentine hallgat. Végül megkérdezi:
– Újra…újra találkoztok?
Maggie lesüti a szemét.
– Elhagyta Annie-t?
– Nem tudom.
– Sosem illettek egymáshoz – mondja Clémentine.
Maggie ösztönösen a hasához nyúl. Mi lesz, ha nem találja
meg Gabrielt, vagy ha a férfi hallani sem akar az újabb
gyerekről? Ha sose bocsát meg neki? Az a rémisztő gondolata
támad, hogy a remény, hogy kibékülnek, és boldogan élnek, míg
meg nem halnak, csak az állapota miatti módosult tudatállapot
eredménye, semmi több.
– Felhívjam Annie-t? Hátha én ki tudom szedni belőle –
ajánlja Clémentine.
– Megtennéd? – kérdi reménykedve Maggie.
Clémentine kezébe veszi a teáscsészéjét, és a konyhába megy.
Maggie a tálcára helyezi a sajátját, kezét összefonja az ölében, és
vár. Érzi, hogy a nyál összegyűlik a szájában, és már tudja, mi
következik. Egy pillanatig arra gondol, hogy a konyhába rohan,
és kér valami sósat, de gyorsan rájön, hogy erre már nincs idő.
A bejárati ajtóhoz ugrik, még éppen idejében. Így csak a
lépcsőre állított szép, piros muskátlikat hányja le.
Amikor az első rohamnak vége – és mindig van második –,
felegyenesedik, és körülnéz, hátha talál valami védettebb
helyet. Most a bokrokat veszi célba, és sugárban lehányja a
juharsövényt.
Térdre ereszkedik a füvön, próbálja összeszedni magát. Fáj a
háta.
– Mi van veled?
Maggie megfordul. Clémentine ott áll mögötte, haja csillog a
napfényben.
– Ne haragudj… – mentegetőzik, miközben megtörli a száját. –
A muskátlijaid…
– Semmi baj – mondja Clémentine, és a fészerből
öntözőcsövet hoz elő. A vízsugárral eltakarítja a hányást a
bejárati lépcsőről. – Talán még jót is tesz nekik – tréfálkozik.
Visszamennek a házba, Clémentine egyenesen a konyhába
indul, és egy tányér sós keksszel tér vissza.
– Köszönöm – mondja Maggie. Úgy tömi a szájába a kekszet,
mint aki napok óta nem evett. Clémentine nézi.
– Tudtál beszélni Annie-val? – kérdi Maggie.
– Gabriel eltűnt, Maggie.
– Eltűnt?
– Annie azt mondja, otthagyta őt. Összeszedte a holmiját, és
elment. Annie hetek óta nem tud róla semmit.
Maggie valamelyest megkönnyebbül a hír hallatán, bár
nemigen tudja, hol keresse a továbbiakban Gabrielt.
– Megyek, mielőtt…
Clémentine bólint, és az ajtóhoz kíséri Maggie-t. Gabriel
eltűnt. Lassan eljut a tudatáig a hír. Nyilván nem akarja, hogy
bárki rátaláljon, legkevésbé Maggie.
– Ha jelentkezne – fordul Clémentine-hez –, kérlek, mondd
meg neki, hogy beszélnem kell vele.
Clémentine bólint, megérinti Maggie karját.
– Tudom, nem az én dolgom, de… még mindig szereted, ugye?
Maggie képtelen tovább visszatartani a könnyeit. Clémentine
átöleli, Maggie pedig az overallja melléhez simul, úgy zokog.
– Örökre elveszítettem!
– Tudom, mit érzel – mondja Clémentine, keblét részvevő
sóhaj emeli meg, és Maggie-nek az jut eszébe, hogy Clémentine
talán nem is Gabrielre gondol.
 HARMINCADIK FEJEZET

Elodie
Elodie kinyitja a lépcsőház ajtaját, és lerohan a lépcsőn az
alagsorba. Késésben van a munkából, mert az egyik lánynak a
hálóteremből megjött a vérzése, és megpróbálta titokban
kimosni a lepedőt, mielőtt még valaki észrevenné a foltokat.
Ignatia nővér azonban rajtakapta, és találomra kiválasztott tíz
lányt, akiknek egy bőrszíjjal meg kellett korbácsolniuk a
társukat. Elodie szerencsére nem volt köztük, de végig kellett
néznie, ahogy a lányok felsorakoznak, és egyenként lesújtanak a
szíjjal a szerencsétlenre.
Örülhet, hogy megúszta, de most nem tud másra gondolni,
csak arra, hogy el fog késni a varrodából.
Ahogy befordul a pihenőnél, és tovább robog lefelé a lépcsőn,
hirtelen lépteket hall a háta mögött. Ijedten szaporázza, nem
mer hátranézni. Biztos benne, hogy csak az új felvigyázó lehet,
aki éjszakai műszakban dolgozik a B osztályon. A középkorú
férfi első pillantásra ártalmatlannak látszott, nem tűnt se
gonosznak, se veszélyesnek. Elodie-nak soha eszébe sem jutott,
hogy bánthatná őt – úgy vélte, ez a nővérek előjoga –, így
teljesen felkészületlenül érte, amikor a férfi az éjszaka közepén
lecsapott rá a mosdóban. Kezét a kislány szájára szorította,
betuszkolta az egyik zuhanyfülkébe, hálóingét felrántotta a
combjáról. Elodie ösztönösen beleharapott a férfi kezébe. Az
hangosan felordított.
– Tabarnac! – sziszegte, majd pofon vágta a lányt.
Elodie segítségért kiáltott, a lányok pedig pillanatokon belül
megjelentek a fürdőben. Elodie nagyon félt, hogy Ignatia nővér
meghallotta a lármát, és mindjárt bejön, de valami csoda
folytán mégsem így történt.
A felvigyázó bevágta a fülke ajtaját, és a fürdőbe menekült.
– Micsoda disznó! – motyogta az egyik lány, átkokat szórva a
férfi után.
– Meg akart…
– Hát persze hogy meg akart – mondta a lány. – Még sose
fordult elő veled?
– Soha.
– Akkor szerencsés vagy. Mindegyik megpróbálja.
– A nővérek tudják? – kérdezte döbbenten Elodie.
Gúnyos kacaj a válasz.
Elodie-nak heteken át sikerült kitérnie a férfi útjából, de most
elővigyázatlan volt. Meg kellett volna várnia, míg egy másik
lány csatlakozik hozzá lefelé menet.
Szíve vadul ver, ahogy a férfi lépteinek közeledtét hallja.
Rohan lefelé a lépcsőn, de üldözője is meggyorsítja lépteit.
Elodie hallja, hogy egyre közelebb ér, cipősarka csikorog a
betonlépcsőn.
– Elkések a munkából! – kiáltja. – Calvert nővér keresni fog!
Ám amikor hátrapillant, meglepetésére az orvost látja maga
mögött. Az rá se néz, úgy siet el mellette, fehér köpenye lobog
utána, mint valami palást.
Elodie hatalmasat sóhajt. Hála istennek, mormolja, és áldja a
szerencséjét; szinte meg is feledkezik róla, hogy nem hisz
Istenben. Miután összeszedte magát, szalad tovább az
alagsorba. Calvert nővér – bár nem olyan kegyetlen, mint
Ignatia – nem tűri a késést.
Végül sikerül még időben besurrannia a helyére. Leül a
varrógép mellé, és máris az első munkadarabért nyúl.
– Psszt!
Elodie felpillant. Marigot vigyorog rá.
– Mi van? – suttogja Elodie.
– Találtam valamit.
– Mit?
Calvert nővér lassan járkál a munkaasztalok között, felügyeli
a lányok munkáját, utasításokat osztogat. Ferde. Kezdd újra.
Lassú vagy. Ott egy párnahuzat a padlón.
Amikor Marigot úgy ítéli meg, hogy a nővér hallótávolságon
kívül van, kinyújtja a karját, markát szétnyitja. Kis barna,
négyzet alakú tárgy van rajta, amiről Elodie nem tudja, mi
lehet.
– Mi ez?
– Csokoládé.
– Csokoládé?
– Szagold meg!
Elodie hátranéz, hogy meggyőződjön róla, Calvert nővér
továbbra is a lányok regulázásával van elfoglalva, aztán lehajol,
és beleszimatol Marigot tenyerébe. Szeme kifordul a
gyönyörűségtől. Mennyei illat, édes és csábító, minden érzékét
elbűvöli.
– A nővér biztosan elejtette – suttogja Marigot. – Itt van.
Gyorsan!
Marigot kettétöri a darabkát, felét a szájába tömi, a másik
felét Elodie-nak adja. Elodie a nyelvére helyezi a csokoládét,
lehunyja a szemét, és csak a szájában szétáradó mennyei ízére
figyel.
– Édes ez is, de nem olyan, mint a melasz – nyögi. Páratlan
élvezet, ahogy a csokoládé a szájpadlására tapad, miközben
szopogatja.
– Mam’selle de Saint-Sulpice! – kiáltja a nővér.
– Igen, nővér!
– Maga mit csinál?
– Semmit, nővér. Varrok.
Calvert nővér méltatlankodva felhorkan, aztán tovább sétál.
Ő közel sem olyan elszánt a lányok gyötrésében, mint a többi
nővér. Persze arról szó sincs, hogy kedves és jóságos lenne, de a
szigor nála ritkán csap át kegyetlenségbe. Csak azt akarja, hogy
elvégezzék a munkát.
– Köszönöm, Marigot – suttogja Elodie.
Marigot rákacsint. Ma jó napjuk van.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Maggie
Egy fülledt őszi éjszakán Maggie erős hányingerre ébred. Ez az
első éjszakája otthon, mióta elvált asszonyként visszatért
vidékre. Úgy döntött, inkább a szüleinél tölti, mint egyedül
Knowltonban. Szüleit ugyan megbotránkoztatta a döntésével, de
nem utasították el a kérését.
Leoson a földszintre, és átkutatja a kamrát. Valami sósat
keres. Amikor megtalálja a kekszes dobozt, belemarkol,
belebújik anyja egyik szúrós kardigánjába, és kimegy a
levegőre. Meglepetésére apját odakint találja; a kis
veteményesben álldogál, és úgy vizsgálgatja a növénykéket,
mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy valaki
októberben, éjfélkor kertészkedik.
– Mit csinálsz itt, apa?
Apja megfordul; arcát sárga fénybe vonja a nyitott ajtón
kiszűrődő lámpafény. Tekintete bizonytalan, és Maggie azonnal
látja rajta, hogy részeg.
– Csak megnézem anyád fűszernövényeit – feleli kásás
hangon az apja.
 – Most?
– Telihold van – mondja a férfi, állával az ég felé bökve. – A
teliholdnál vetett mag mindig kihajt.
Maggie leül az egyik fehér, öntöttvas kerti székbe, és mélyen
beszívja a friss őszi levegőt.
– A tudomány egyre több ismerettel rendelkezik a
holdjárásnak a földi mágneses mezőre gyakorolt hatásairól –
folytatja az apja. – Ami persze a növények növekedését is
befolyásolja.
Leguggol, beletúr a földbe, kihúz egy kis burgonyatövet.
– Azt mondják, a laboratóriumban nevelt burgonyatő is
mutatja a holdciklus által befolyásolt növekedési ritmust.
Megpróbál felállni, de meginog, meg kell kapaszkodnia a
székben, nehogy elessen. Maggie észreveszi, hogy remeg a keze,
és nem áll szilárdan a lábán.
– Szeretem a kakukkfű illatát – mondja Maggie, és mélyet
szippant a levegőből. Október van, de még mindig langyos és
párás az éjszaka.
– Egy kis petrezselymet is vetnem kell anyádnak – motyogja
az apja, inkább önmagának, mint neki. – Az a rózsák illatát is
felerősíti.
Maggie feláll, nyújtózkodik.
– Álmos vagyok. Megyek, lefekszem.
– Vissza kellene menned Rolandhoz – jegyzi meg váratlanul
az apja. – Erre a gyerekre van szükségetek. Mindkettőtöknek.
Erre van szükségetek. Mint a turmixgépre vagy a porszívóra.
Mint valami tárgyra. Roland is mindig így beszélt a gyerekről.
– Mindketten továbbléptünk, apa. Ő is, én is.
– Mindened megvolt, Maggie. Nem értelek.
 – Nem érted, hogy boldog akarok lenni?
– Hidd el, maradni bátrabb tett, mint továbbállni.
– Én nem így gondolom – jelenti ki Maggie. – Sajnálom, ha
ezzel fájdalmat okozok neked. – Homlokon csókolja az apját. A
férfi bőre nyirkos, verejtékgyöngyök ütköznek ki rajta.
Mellényzsebébe nyúl, kis ezüstflaskát vesz ki belőle. Maggie
nézi, ahogy meghúzza, aztán visszasüllyeszti a zsebébe.
– Jó éjt, apa.
A férfi nem felel, csak néz maga elé, arca fáradt, szomorú.
Olyan kétségbeesés ül a szemében, hogy Maggie szinte azt
kívánja, bárcsak képes lenne Rolanddal élni, ha másért nem, az
apja kedvéért.
Gabrielnek továbbra sem sikerült a nyomára akadnia. Lassan
lemond arról a reményről, hogy vele együtt nevelje fel a
gyerekét. Mégis, bár gyakran erőt vesz rajta az elkeseredés,
valami makacs hit – talán csak valami vak illúzió – ver gyökeret
a szívében. Nem fog lemondani Gabrielről. Inkább egyedül
csinálja végig, de nem fog biztonságot keresve visszarohanni
Rolandhoz. Ennél ékesebben semmi sem bizonyítja, hogy
hűséges Gabrielhez.
Otthagyja az apját a növényeivel meg a flaskájával, és bemegy
a házba. Ahogy elhalad apja szentélye előtt, megáll, mert
észreveszi, hogy az ajtó résnyire nyitva van. Mióta az eszét
tudja, az apja egyszer sem hagyta még nyitva. Talán a
szokottnál is jobban berúgott, vagy csak arra gondolt,
szükségtelen becsuknia, hiszen mindenki alszik.
Maggie óvatosan kinyitja az ajtót, és belép. Egy pillanatra
megáll, beszívja apja illatát. Végignéz a könyveken, a
rádióalkatrészeken, a halomba dobált papírlapokon, terveken, a
szürke acélból készült iratszekrényen a sarokban.
Mielőtt meggondolná vagy akár csak eljutna a tudatáig, hogy
mit tesz, kiveszi a kulcsot az íróasztal felső fiókjában lévő üres
szivardobozból. Az iratszekrény elé térdel, és kinyitja az ajtaját.
Átlapozza a borítékokat – többnyire számlák vannak bennük –,
míg keze a legalsó fiókban fekvő vaskos dossziét tapintja. A
sarkában pecsét. Éppen kivenné, amikor váratlanul az apja
tűnik fel az ajtóban.
– Te mi a fenét csinálsz itt? – kiált rá a férfi.
Maggie felpattan, elejti a dossziét. Goldbaum, ügyvéd –
mindössze ennyit lát, mielőtt apja a lábával berúgná a fiókot.
Valami azt súgja neki, hogy annak a borítéknak Elodie-hoz van
köze.
– Mi volt ez? – fordul az apjához. – Mi dolgod volt az
ügyvéddel?
De az nem felel; megragadja a csuklóját, és kilöki a
helyiségből. Az első eset, hogy fizikai erőszakra ragadtatja
magát a lányával szemben. Arca tüzel, még az orra is vöröslik,
látszik rajta, hogy szinte szétveti a düh. Becsapja az ajtót Maggie
orra előtt, és ráfordítja a kulcsot.
Maggie percekig áll az ajtó előtt. Megdöbbenti apja
dühkitörése, hiszen a legkevésbé sem jellemző rá az efféle
viselkedés. Odabentről csoszogás, lázas tevés-vevés zajai
szűrődnek ki.
– Apu! – kiabálja a csukott ajtón át. Semmi válasz.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Elodie
Elodie letörli homlokáról a verejtéket, és elfordítja arcát a
gőztől. Ebben a hónapban a lepedők vasalására osztották be,
ami még a varrásnál is nehezebb munka. A jobb karja is fáj,
amely azóta, hogy egy hétig kikötözték a cellában, sosem jött
helyre egészen.
– Tarts szünetet – mondja Camille nővér. – Vörös az arcod. Öt
perc.
Camille nővér nemrég került ide. Ránézésre nem sokkal
idősebb, mint Elodie, de ő felügyeli a varrodát. Túlságosan
jólelkű ahhoz, hogy sokáig itt legyen a St. Nazariusban. Csak idő
kérdése, hogy megszabaduljanak tőle.
– Te miért maradsz itt? – kérdi Elodie, miközben visszateszi a
vasalót az állványra. – Nem vagy idevaló, ahogy én sem.
– Isten nem ok nélkül küldött ide – feleli a nővér. – Bár néha
én sem látom tisztán azt az okot.
– Szerinted azzal is volt valami szándéka, hogy engem
ideküldött? – kérdezi Elodie.
– Persze – feleli határozottan Camille nővér. – Nem mindig
értjük az Ő szándékait. Talán sosem fogjuk megérteni. Ezért van
a hitünk.
– Ez nem valami megnyugtató – mormogja Elodie.
Camille megszorítja a kezét, és ettől Elodie annyira
megrémül, hogy zavartan elhúzódik.
– Ez a legnehezebb ebben a szolgálatban – mondja
szomorúan Camille. – Látni, hogy gyerekek szeretet nélkül
nőnek fel. Ez nem természetes. Szörnyű érzés, hogy nem
ölelhetem meg a kicsiket, nem vehetem ölbe őket, ha sírnak.
– Mert akkor kirúgnának, ugye? – kérdi Elodie. – Vagy ki
tudja, még annál is rosszabb történne veled.
– Egyszer megtettem, még az elején. Ölbe vettem egy kislányt,
akit egész éjszakára a fűtéscsőhöz láncoltak. Nem lehetett több
négyévesnél.
– És mit történt? – kérdi Elodie, és közben azt kívánja,
bárcsak itt lett volna Camille nővér, amikor még ő is kicsi volt.
– Laurence nővér rajtakapott, és áthelyezett a menzára. –
Camille zavartan elhallgat. – Onnan kerültem ide, az alagsorba.
Nem tudok olyan kíméletlen lenni, ahogy elvárnák. Egyszerűen
nem megy.
– Talán majd megváltozol.
– Dehogy változom!
– Akkor miért maradsz itt?
– Mondtam – felel a nővér. – Isten akarata. De köztünk szólva,
boldog leszek, ha egyszer kirúgnak innen.
–Vigyél magaddal, nővér…
– Bárcsak megtehetném – mondja Camille nővér. Kézen fogja
Elodie-t, és maga után vonja a folyosóra. – Idehallgass –
suttogja. – A törvényt meg fogják változtatni.
 – Milyen törvényt?
– Azt, ami miatt titeket idehelyeztek.
Elodie tanácstalanul megvonja a vállát.
– A kormány vizsgálatokat indított a kórházakban –
magyarázza Camille nővér. – Tudnak az árvákról, és hogy mit
művelnek itt velük. Tudják, hogy ti nem vagytok elmebetegek.
Elodie szeméből záporozni kezd a könny. Odaborul Camille
mellére.
– Mikor? – suttogja. – Mikor mehetünk el innen?
– Az orvosok már megkezdték a gyerekek felülvizsgálatát.
Elodie teste megmerevedik a rémülettől.
– Mi baj? – kérdi Camille. – Hiszen ez jó dolog, Elodie.
– A legutóbbi orvosi vizsgálat után kerültem ide – hüppögi. –
Nem tudtam válaszolni a kérdésekre!
– Csak viselkedj természetesen – nyugtatja meg Camille. –
Nem vagy értelmi fogyatékos. ezt mindketten tudjuk. Az
orvosok jót akarnak neked.
Elodie nemigen hisz neki. Az orvosok még sosem akartak jót
neki, csak úgy tesznek.
– Látni fogják, hogy a gyerekek többsége teljesen épelméjű –
folytatja Camille. – Ha valami, akkor annak a nyomai látszanak
rajtatok, hogy be voltatok zárva ide, és bántalmaztak
benneteket. Okos vagy, Elodie, csak tudatlan.
– Az mit jelent?
– Azt, hogy semmit sem tudsz a világról. Alapvető dolgokat
sem. Hátramaradott vagy, de nem gyengeelméjű.
– Ez igaz.
– Szegény párák, ha akkor nem voltatok retardáltak, amikor
idekerültetek, mire kikerültök innen, biztosan azok lesztek.
 – Gondolod, hogy megtalálhatom anyámat?
– Ha Isten is úgy akarja, minden lehetséges – mondja Camille,
de a tekintete meghazudtolja szavait. Elodie nem lát benne
reményt, csak szánalmat. Vagy talán a saját kétségeit látja
benne, az ellentmondó érzéseit Isten iránt.
– Hova küldenek? – kérdi. – Sose voltam sehol ezen a helyen
kívül.
– A kisebbek valószínűleg nevelőszülőkhöz vagy rendes
nevelőotthonokba kerülnek. A nagyobbakat egyszerűen szélnek
eresztik, ha jól tudom.
– Szélnek eresztik?
Camille nővér bólint. Aztán, amikor látja, milyen rémület
jelenik meg Elodie arcán, hozzáteszi:
– Ne félj, te még nem vagy elég idős ahhoz, hogy magadra
hagyjanak.
– Gondolod, hogy visszaküldenek a farnhami árvaházba?
– Nem tudom.
Elodie azt sem tudja, sírjon-e vagy nevessen. A puszta
lehetőség, hogy elmenekülhet a St. Nazariusból – hogy soha
többé nem kell Ignatia nővért látnia –, új reménnyel tölti el a
szívét, olyan bizakodással, amit évek óta nem érzett.
– Légy türelemmel – inti Camille nővér. – Egyelőre várnod
kell.
– De így lesz, ugye?
– Biztos vagyok benne. A többi kórházban már zajlik a
vizsgálat.
Elodie-nak ragyog a szeme, egész teste szinte reszket
izgalmában. De a rettegés még mindig kínozza; meg kell
győznie az orvosokat, hogy nem bolond, nem is gyengeelméjű,
és amiatt is aggódik, hogy vajon hova küldik majd. Mégis a
szabadulásnak már a puszta lehetősége is túláradó örömmel
tölti el.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

Maggie
Maggie belép a vetőmagbolt ajtaján. Reggelit hozott kettejük
számára. Az ablakokat műhóval és csillogó, piros karácsonyi
girlandokkal díszítették fel, melyeken a JOYEUX NOËL –
BOLDOG KARÁCSONYT! felirat olvasható. Apjával hetek óta nem
beszélt. Többször is felkereste, de apja nem volt hajlandó szóba
állni vele.
Elhatározta, hogy ma jóvá teszi a bűnét, a feltört
iratszekrényt. Békeajándékul magával hozta fordítása első
példányait. A Győzni fogunk több mint ötvenezer szót foglal
magában, amit franciáról angolra fordított le. A kötet énje
francia és angol felének megbékélését jelképezi. Godbout
mindvégig biztatta, miközben dolgozott, ami őszintén meglepte,
és tartotta benne a lelket. Ha ez nincs, régen feladta volna az
egészet.
– Sikerült érzékletessé tennie a küzdelmet – mondta Godbout,
miután átnézték a kézirat első változatát. – Hiszek magában.
– De hiszen maga írta a könyvet – hárította el a dicséretet
Maggie.
 – Én franciául írtam, Larsson. Angolul maga írta meg. Egy
kicsit tartottam attól, hogy a maga verziója nem lesz hiteles.
Vagy ami még rosszabb, iskolás lesz, túlművelt, finomkodó. De a
maga szövege őszinte és valóságos. Engem meggyőzött.
Maggie elpirult.
– Köszönöm – mondta. Boldog volt. Most, hogy apja
támogatását nélkülöznie kellett, mindennél jobban szüksége
volt Godbout biztatására.
– Nem különbözünk ám annyira egymástól, maga meg én –
mondta Godbout, és sodort magának egy cigarettát. – Nőnek
lenni a férfiak világában… nem sokkal könnyebb, mint
franciának lenni az angolok Kanadájában, igaz?
– Azt hiszem, igaza van – felelte Maggie, bár ez az
összehasonlítás még sosem jutott eszébe.
Maggie nagyra értékelte, hogy Godbout figyelme az efféle
dolgokra is kiterjed, és sosem mulasztja el megdicsérni a
teljesítményét. Úgy érezte, Godbout meglátja benne azt, amit
csak kevés férfi lát, és őszintén tiszteli őt. Nagylelkűségét
szellemi magasrendűségének tulajdonította, és annak, hogy
egész életében mély elkötelezettséget érzett az alávetettek és
eltaposottak iránt.
De Godbout dicsérete ellenére aggasztja, hogy vajon mit
fognak szólni az emberek a munkájához. Még mindig túl sokat
foglalkozik azzal, hogy mások hogyan ítélik meg. Azon töpreng,
vajon Gabriel látja-e majd a fordítását a könyvesboltban. Vajon
mondja-e majd valakinek, hogy képzeld csak, én ismerem ezt a
nőt. Talán úgy látja majd, hogy a fordításnak nem sikerült
átadnia a Godbout eredeti szövegéből áradó szenvedélyt.
Benyit a boltba. A humusz meghitt illata veszi körül. Vi már
nem a magok kimérésével foglalkozik; a Small fivérek cégénél
dolgozik, ahol a juharszirup készítéséhez használatos
párologtatóedényeket gyártanak. Elég unalmasan lehet, de Vi
sosem volt valami ambiciózus lány. Beköltözött Peter régi
szobájába, így többé nem kell osztozkodnia az ágyon a kicsikkel.
Vőlegény még nincs a láthatáron. Most Nicole méri ki a
magokat.
Maggie apja felnéz a munkájából. Amikor meglátja, nyomban
lehervad arcáról a barátságos mosoly, amivel a vevőit szokta
fogadni. Még mindig haragszik a lányára. Maggie-nek is lenne
oka a neheztelésre, de most csak az érdekli, hogy választ kapjon
a kérdéseire. Montrealban ráakadt egy Sonny Goldbaum nevű
ügyvédre, de az ünnepek miatt nem tudta vele felvenni a
kapcsolatot. Elszánta magát arra, hogy megtudja, mit rejt a
dosszié.
Apja mintha fogyott volna, mióta utoljára látta, arca sápadt.
Már nem soká bírja ezt a nehéz munkát, gondolja Maggie,
miközben a lábtörlőn topogva igyekszik leverni a havat a
csizmájáról.
– Hoztam neked valamit – mondja.
Apja nem felel. Maggie magasra nyújtja a kezét; egyikben a
zsírfoltos papírzacskót szorongatja, a másikban a kefelevonatot.
– Reggeli és… tadaam! A könyvem!
Apja bágyadtan elmosolyodik.
– Gratulálok – motyogja.
– Békeajánlat – mondja Maggie, és apja felé nyújtja a könyvet.
Az vonakodva elveszi, és belelapoz.
– Nagyszerű – mondja a vaskos kéziratot vizsgálgatva.
– Godbout azt mondja, éppen a hiányosságaim tették
lehetővé, hogy jó munkát végezzek.
– A hiányosságaid? – ismétli az apja. – Én sosem láttam
benned hiányosságot.
Maggie követi apját az irodába. A férfi a székre mutat. Maggie
átnyújtja a rántottás szendvicset.
– Hogy szuperál az új eladónő? – kérdezi.
– Túl gyakran ad árengedményt, csak hogy növelje az
eladások számát – panaszolja az apja. – Hiába mondom neki,
hogy így csökken a bevétel.
Maggie egy szalonnaszeletet rágcsál. Amikor megtudta, hogy
apja eladónőt vett fel, egy világ omlott össze benne. Úgy érezte,
elárulták. Mintha a szerelme csalta volna meg. Godbout
könyvének fordítása segített elviselni ezt a csapást. Később
persze napirendre tért felette, újonnan meglelt célja elterelte a
figyelmét, és nem rágódott tovább a dolgon.
– A vevők szemlátomást kedvelik – folytatja az apja. –
Alaposan kinyílt a csipája.
Maggie nem szól semmit. A pult felett függő, keretbe foglalt
jelmondatra téved a tekintete. Szomorkás vágyakozással
olvassa: Aki két fűszálat növeszt ott, ahol csak egy volt, többet
tesz az emberiségért, mint az összes filozófus együttvéve –
Jonathan Swift.
– Mit tehetek érted? – fordul hozzá az apja, mintha vevő
lenne ő is.
– Csak oda akartam adni a kefelevonatot – mondja Maggie. –
Tartsd meg. Nekem van másik.
Apja ujjai közt pergeti a lapokat. Arca semmit sem árul el
arról, hogy mit érez. Maggie azt sem tudná megmondani, hogy
büszke-e rá.
 – Maggie… – Apja a pultra teszi a kefelevonatot. – Nem
hiszem, hogy meggondoltad, mit teszel. Gondolom, azzal áltatod
magad, hogy egyedül is fel tudod nevelni ezt a gyereket. De
anyagilag ez nem olyan egyszerű, és a gyereknek se jó.
– Kapok feleségtartást – mondja Maggie. – És a fordítással is
keresek.
– Biztos vagyok benne, hogy Roland boldogan visszafogadna.
– Azért jöttem ide, hogy a könyvemről beszéljek, nem pedig a
házasságomról.
– Néha azt kívánom, bárcsak ne volnál ilyen gyakorlatias –
mondja szinte rimánkodva az apja. – Egyszer az életben nem
tudnád azt tenni, amit a józan ész diktál? – Mindig a vadvirágom
voltál. – Hiszen gyereked lesz.
– Miért őrzöd azt a borítékot az iratszekrényben? Azt, amin
az ügyvéd pecsétje van – kérdi váratlanul Maggie.
– Jó lenne, ha nem kutakodnál a holmim közt.
– Tudod, miért csináltam, ugye? Tehát miért tartod ott azt a
borítékot?
– Gondolom, azt hiszed, hogy valami nagy titok lappang a
dolog mögött, Maggie, de tévedsz.
Feláll, a papírzacskót, amiben a reggeli volt, a szemétkosárba
dobja, aztán szembefordul Maggie-vel.
– Szabadalmaztattam a Prévert vetőmagot – magyarázza. –
Ezért volt szükségem az ügyvédre. Most elégedett vagy?
Maggie hosszan fürkészi az arcát, azt keresi, nem utal-e
valami arra, hogy hazudik.
– Kiábrándító, mi?
Maggie nem tudja titkolni csalódását. Mást remélt.
– Vigyél magaddal egy mikulásvirágot – mondja az apja. – A
nyakamon maradt.
– Kiütéseket kapok tőle – motyogja Maggie.
Azzal az elkeserítő gondolattal lép ki az üzlet ajtaján, hogy
kettejük kapcsolata sosem lesz már az, ami volt.
 HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Sonny Goldbaum irodája, amelyre Maggie a Queen Mary egyik

öreg lakóházában talált rá, semmiben sem hasonlít a St. James
Street puccos ügyvédi irodáira. Leveri a havat a kabátjáról, és
mielőtt becsengetne, egy percre odakuporodik a lépcsőházi
radiátor mellé, hogy felmelegedjen egy kicsit. Alig bír magával
az izgalomtól; két hónapja várja, hogy az ügyvéd visszatérjen
Floridából.
– Maggie Larsson vagyok – szól bele a csengő mellett lévő
hangszóróba.
Berregés, az ajtó kinyílik.
Szorosan markolja a korlátot, nagy hasát maga előtt tolva
lépked lefelé a lépcsőn. A lépcsőház macskahúgytól bűzlik.
Amikor leér az alagsorba, Sonny Goldbaum kitárja előtte az
ajtót.
– Nem tudtam, hogy várandós – mondja, mintha bizony
tudnia kellett volna. – Ahogy elnézem, mindenórás lehet.
– Nem, még hat hét hátravan – mondja Maggie, miközben
letekeri a nyakából a sálat.
Goldbaum negyven körüli ember, sokkal fiatalabb, mint
amire Maggie számított. Bőre olajbarna, sötét haja göndör
fürtű, fekete, orrán szarukeretes szemüveg. Alacsony, zömök
férfi, fehér nejloninget visel, alatta látni lehet a fehér
atlétatrikót, a szürke nadrágra rálóg a hasa.
– Fáradjon be – int Maggie-nek.
Odabent a nappaliban, amely egyúttal irodaként szolgál,
Maggie alá tolja az egyik sárga-barna kockás huzatú fotelt. Vagy
fél tucat iratszekrény sorakozik a fal mellett, íróasztala az
előszoba és a főzőfülke között áll, toronymagas irathalmokkal
megpakolva.
– Apám iratai között akadtam rá az ön nevére – kezdi Maggie.
Itt is érzi a lépcsőházból beszivárgó macskaszagot, amibe más
ferde illatok is keverednek. – Az iránt érdeklődnék, hogy milyen
ügyben állt ön az apám rendelkezésére.
Goldbaum hátradől a karosszékében.
– Nekem azt mondta, szabadalmi ügyben adott megbízást
önnek – folytatja Maggie. – A speciális fűmagkeverék ügyében,
amit ő talált fel. Prévert? Azt hiszem, ez volt a neve.
Goldbaum rezzenéstelen arccal hallgatja.
– Emlékszik arra, hogy szabadalmi ügyben eljárt egy
bizonyos Wellington Hughes megbízásából?
– Hughes? – vonja fel a szemöldökét tanácstalanul Goldbaum.
– Egyáltalán nem hangzik ismerősen a név.
Maggie fészkelődik a karosszékben, próbál viszonylag
kényelmes testhelyzetet felvenni. Máris fája a háta.
– Egyébként szabadalmi ügyekkel nem foglalkozom, Mrs.
Larsson.
Maggie ereiben meghűl a vér.
– Elárulja, hogy mi a valódi oka a látogatásának? – kérdezi
Goldbaum, egyenesen Maggie hasát bámulva. Leveszi a
szemüvegét, és egészen halkan folytatja: – Mert én kiszálltam az
üzletből.
– Miféle üzletből?
– Hát a gyereküzletből.
– Nem… én nem… – keze önkéntelenül a hasára csúszik, érzi,
hogy a baba rugdalózik a tenyere alatt.
– Akkor attól tartok, nem értem – mondja Goldbaum. – Nem
foglalkozom szabadalommal, és egyáltalán nem emlékszem az
ön édesapjára, sem semmiféle fűmagra. Miből gondolja, hogy
ismerem az édesapját?
– Tizenhat éves koromban gyerekem született – mondja
Maggie. – Azt hiszem, az apám önt bízta meg azzal, hogy
intézkedjék a gyerek örökbefogadása ügyében. Ezzel
foglalkozik, ugye?
– Azzal foglalkoztam. Múlt időben.
– Azt hittem, apám gyermekotthonban helyezte el a gyereket,
de ott nem szerepel a nyilvántartásban – folytatja Maggie. – És
nemrégiben megpillantottam az ön nevét apám egyik aktáján.
– És ő azt mondta önnek, hogy a fűmagszabadalmon
dolgoztam?
– Igen.
– Akkor nem mondott igazat.
– Ön intézte a lányom örökbefogadását? – teszi fel a kérdést
Maggie.
– Lehetséges.
– Akkor nyilván rendelkezik az ügyre vonatkozó
dokumentumokkal. – Maggie a férfi mögött álló iratszekrények
felé pillant. – 1950 márciusában történt a dolog.
– Sok örökbefogadást intéztem – mondja Goldbaum.
– Volna szíves utánanézni?
 – Mi célból?
– Szeretném tudni, hogy örökbe fogadták-e a lányomat.
– Miért nem az apját kérdezi?
– Öntől nagyobb eséllyel tudok meg valamit – feleli Maggie. –
Csak azért szeretném tudni, hogy megnyugodjak végre.
– Biztosíthatom önt, hogy ha erre kaptam megbízást, akkor a
lányát örökbe fogadták. Ezzel foglalkoztam. Szülőket szereztem
gyerekeknek. Ha az apja ezzel bízott meg, akkor az ön lánya
otthonra talált.
Maggie ettől valamelyest megnyugszik. Máris szabadabban
lélegzik.
– Meg tudná erősíteni, hogy az apám valóban megbízást adott
önnek? – kérdi reménykedve. – Megtenné, hogy ellenőrzi a
nyilvántartást? Csak hogy egészen biztos lehessek a dolgomban.
– De hiszen ön aláírta a szerződést, amikor fizettek önnek –
mondja az ügyvéd. – Amikor a bánatpénzt kapta, amiért
lemondott a lányáról és a rá vonatkozó információkról.
– Amikor fizettek? Nekem? – kapja fel a fejét Maggie. – Én
nem írtam alá semmit. És pénzt sem kaptam.
– Gondolom, ön a leányanyák otthonában tartózkodott akkor
– mondja Goldbaum. Kezébe veszi a tollát, és kopogni kezd vele
az asztal lapján.
– Nem. Nem ott voltam – feleli zavartan Maggie.
– Nézze, sajnálom – rázza a fejét az ügyvéd –, de nem
emlékszem. Rengeteg hasonló ügyem volt akkoriban. Az
ügyfeleim többsége a leányanyák otthonából érkezett, amely az
East Enden volt. Én a nővérekkel álltam kapcsolatban.
Mindössze néhány esetben foglalkoztam közvetlenül a
szülőanyával vagy a szülőanya szüleivel, ahogy az ön esetében
is. A kezem meg van kötve. Zárt örökbefogadás volt, a
dokumentumokat lezárták.
– Az apám nevének sem tudna utánanézni?
– Azzal megsérteném a törvényt, Mrs. Larsson. Nézze, én
egyszer már megütöttem a bokámat. Egyébként nincsenek
aktáim az 54-es hajcihőt megelőző időkből.
– Miféle hajcihő?
– Maga még nagyon fiatal. – Goldbaum félrehajtja a fejét. –
Néhányunkat, örökbefogadással foglalkozó ügyvédeket, pár
évvel ezelőtt szigorú vizsgálatnak vetettek alá.
– Miért?
– A kormányzat nem támogatja a gyerekekkel való üzletelést
– mondja az ügyvéd. – A politikusok szívfájdalom nélkül
intézetbe zárják őket, és szemet hunynak afölött, hogy a papok
és apácák bántalmazzák őket, de isten ments, hogy egy rendes
család fizessen értük.
– Fizessen értük? – Maggie mondani akar valamit, de az
ügyvéd közbevág.
– Mrs. Larsson, nekem úgy tűnik, az ön élete visszatért a
normális kerékvágásba – mondja. – Higgye el nekem, ha az apja
levelezésben állt velem, akkor nagy valószínűséggel én
helyeztem el az ön gyermekét. Amely esetben a kicsi jó kezekbe
került, és ön megkapta, amiért felkeresett. A lelki nyugalmát.

Maggie egyenesen az apja üzletéhez hajt. Odakint vár rá, fel-alá

járkál a hidegben, míg apja végez a napi teendőivel. Sötétedik, a
kivetülő lámpafényben látszik a lehelete, de a friss levegő
érintése jólesik a bőrének. Nézi, amint apja kikíséri az utolsó
vásárlókat, azokat, akik mindig az utolsó pillanatban, zárás előtt
futnak be, aztán eloltja a lámpákat. Már éppen bezárni készül
az ajtót, amikor Maggie bekopog az üvegen.
Apja meglepetten nyit ajtót neki.
– Te mit keresel itt? – kérdezi. Beengedi, és gondosan bezárja
utána az ajtót.
– Miért mondtad, hogy az árvaházba vitted a gyerekemet? –
szegezi apjának a kérdést. – Miért hazudtál?
Apja válla hajszálnyit előregörbed, alig láthatóan, de Maggie
így is észreveszi. Továbbra is rosszul néz ki.
– Ha beszéltél az ügyvéddel – mondja –, akkor biztosan azt is
tudod, miért kellett hazudnom.
– Igen, azért, mert eladtad a gyereket.
– Nem egészen.
– Ezt hogy értsem?
– Úgy, hogy nem volt más választásunk – vallja be az apja.
Hüvelykujjával a halántékát dörzsölgeti. – Hogyan mondhattam
volna el? Azt gondoltuk, jobb, ha úgy tudod, hogy árvaházba
adtuk. A törvénytelen gyerekek eladása akkoriban bevett
gyakorlat volt.
– Ez rettenetes! – kiáltja Maggie.
– Nem az én ötletem volt. Yvon tudta, hogy mennek ezek a
dolgok. Azt hiszem, ő is teherbe ejtett egy lányt.
Maggie megvetően felhorkan.
– Azt hittem, ezzel biztosítom, hogy örökbe fogadják –
folytatja az apja –. Állandóan pénzszűkében voltam. Így
mindenki jól járt, Maggie. Csakhogy aztán kútba esett az egész.
– Miért?
– A baba beteg lett. Úgy volt, hogy egy New York-i zsidó
házaspár veszi magához – magyarázza az apja. – Mindent
elintéztünk. Nekem kellett volna elvinnem a gyereket az
Irgalmasok kórházába, a nővérekhez…
– A nővérekhez? – kiabál Maggie. – Ők is benne voltak a
gyereküzletben?
– Sokan benne voltak – ingatja a fejét az apja. – Az ügyvédek
elkészítették a papírokat, aztán átadták a kisbabát valamelyik
nővérnek vagy orvosnak a leányanyák otthonában. Mindenki
benne volt. Goldbaumot letartóztatták, néhány évvel azután,
hogy hozzá fordultam. Az újságok is megírták.
Az 54-es hajcihő. Goldbaum úgy beszélt az egészről, mintha
alaptalanul vádolták volna.
– Többféle vádat hoztak fel ellene – folytatja az apja. – Okirat-
hamisítás… hamis születési anyakönyvi kivonatok kiállítása.
Előszörre még megúszta. Másodszorra pénzbüntetésre ítélték.
Ekkor írták meg az újságok a sztorit.
– Mennyit ígértek érte? – kérdezi Maggie.
– Háromezer dollárt, de a nagy részét a nővérek kapták.
Miután az ügyvéd megkapta a részét, nekünk ötszáz dollár
maradt. A fele Yvonnak ment, amiért befogadott téged a
terhesség alatt.
– Az én lányom kétszázötven dollárt ért neked?
Az apja nem felel.
– Szóval? Mi történt?
– Goldbaum biztosított afelől, hogy jó emberekhez kerül,
akiknek nem lehetett saját gyerekük – folytatja. – De amikor
rájöttek, hogy a kicsi koraszülött, és besárgult, meggondolták
magukat. Nem akartak beteg csecsemőt.
– Akkor hova vitted? – Maggie a könnyeit törölgeti.
– A kórházban maradt. Arról volt szó, hogy a nővérek
árvaházba viszik, mihelyt elmúlik a sárgaság, és gyarapodni
kezd a súlya. Még a két kilót sem érte el.
– Szóval egyszerűen otthagytad? – kiabál Maggie. Nem akarja
elképzelni az apró babát, akit magára hagytak a kórházban.
– Az orvosok és nővérek gondjaira bíztam, igen.
– Tehát akkor mégis bekerült az árvaházba, csak később,
ugye? Mondjuk, áprilisban?
– Talán igen – feleli az apja. – Ez volt a gyakorlat, Maggie.
Biztos vagyok benne, hogy végül örökbe fogadták.
– Igen? Ugyan miért vagy olyan biztos benne? – csattan fel
Maggie. – Fogalmad sincs róla, mi lett vele. Még csak nem is
érdekel.
 HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Maggie hazafelé tart Dunhambe. Agya lázasan dolgozik,

próbálja kitalálni, mi legyen a következő lépés. Elmenjen a
gyermekotthonba? Hívja fel őket ismét, és kérjen felvilágosítást
minden lánycsecsemőről, aki az Elodie születését követő
hetekben bekerült? Szurkálást érez az ágyékában, ezért
lehúzódik a kocsival az út szélére, mélyeket lélegzik, várja, hogy
elmúljon a fájdalom. Amikor enyhül a görcs, folytatja az útját.
Megkönnyebbülve érzi, hogy a baba élénken rugdos a hasában.
Majdnem otthon van már, amikor valami meleget érez a
combja között. Odanéz, látja, hogy mindene csuromvizes. A
magzatvíz. A magzatvízre pontosan emlékszik.
Yvon a kést fente, hogy felvágja a marhasültet. Van itthon
torma? Aztán a forró patak a lába között, a szégyen, amiért nem
tudja, mi történik vele.
Tehát nem lesz újabb hat hét. Az újabb éles fájdalom miatt
úgy dönt, hogy egyenesen a kórházba megy. A magzatvíz tovább
ömlik a kocsi ülésére. Folyton azt nézi, nem véres-e. Vigyázz,
nem szabad véresnek lennie.
Megáll a Brome-Missisquoi-Perkins Kórház előtt. Majdnem
kizuhan a kocsiból, amikor ki akar szállni.
– Szülni fog! – kiáltja valaki. – Gyorsan a kerekesszéket!
 Mire magához tér, látja, hogy sokan vannak körülötte. Jólesik
az arcába csapó szél, amely havat sodor magával.
– Még nincs itt az ideje – motyogja. – Valami nincs rendben.
De már jön is a következő, rettenetes erejű fájás.
– A kisbabája másként gondolja – mondja egy idegen hang.
Az ilyesmit képtelenség előre tervezni.
– Veszélyben van? – kérdi Maggie.
Senki sem felel. A jelen határai elmosódnak. Újabb fájás,
újabb emlékkép. Dr. Cullen erős csípője. A mosdókagyló. A vér.
Az elszakadt köldökzsinór.
– Minden rendben lesz, ugye?
– Hát persze. Csak menjünk.
Kerekesszéket tolnak alá, és valaki – egy nővér – a kórház
kapuja felé tolja. A fájások között sikerül egy kicsit pihennie.
Mélyeket szippant a hűvös levegőből, ilyenkor kitisztul a feje is.
– Lélegezzen mélyeket.
– Nem is emlékeztem rá, hogy ennyire fáj.
– Ezek szerint nem ez az első – mondja a nővér. – Akkor maga
profi.
– Korán jön – nyögi Maggie, a hasát simogatja, mintha bent
akarná tartani a gyereket. – Még harminchat hetes sincs…
– Az már elég – nyugtatja meg a nővér. – Az unokahúgom két
hónappal korábban szült, és a gyereknek kutya baja. Aprócska,
de egészséges.
Maggie a farában érzi a fájdalmat, a kegyetlen nyomást.
Közben betolják a szülészeti osztályra. Nincs üres kórterem,
ezért kerekes ágyra fektetve a folyosón hagyják. A nővér azt
kérdezi, felhívják-e Maggie férjét.
– Az anyámat hívják – nyögi Maggie a fájás szorításában.
 Elodie még a vajúdás ködös, zavart tudatállapotában sem
megy ki a fejéből. Minden fájással éles bűntudat hasít belé,
amiért itt hagyta a kislányát, ebben a kórházban; betegen,
egyedül, elhagyatva. Elerednek a könnyei, de nem a fájdalomtól,
hanem a megbánástól. Hol lehet most…
– Elodie… – zokogja.
– Jól van, jól van… – nyugtatja a nővér. – Adunk valamit, hogy
ne fájjon annyira.
Most már nincsenek szünetek a fájások között, csak a
könyörtelen, kibírhatatlan szenvedés.
– Jön! – jajgat Maggie, aki hol elbódul, hol magához tér
megint. – Hívják az orvost! Itt van már… – Érzi, ahogy a magzat
utat tör magának a világra. Múlt és jelen összemosódik, egyik
pillanatban itt van, a másikban ott, tizenhat évesen.
– Jön már az orvos.
Látom a fejét, mondta dr. Cullen.
Halványan érzékeli, hogy valaki megfogja a kezét. Nyomja,
nyomja! Feje hátrahanyatlik a párnán. A nővér ott áll felette. A
fehér egyenruha.
Lábát dr. Cullennek feszíti, a nagynénje kezét szorítja.
– Nagyon jól csinálja. – Ez megint a nővér. A fehér egyenruha.
Még egyet!, biztatja dr. Cullen. Egy utolsót!
Aztán a sikolya elvegyül az újszülött éles hangú sírásával. A
kisbabája, akit most meg fog tartani. Próbál felülni, de a nővér
gyengéden visszanyomja.
Kislány.
– Láthatom? – kérdi Maggie félájultan.
– Kisfiú, kedves. Fia van.
A valóság fénye villámként hasít az emlékek homályába. Fiú.
Körülnéz, de az anyja és Deda nincsenek ott. Se dr. Cullen. Csak
a fehér köpenyes nővér, és az orvos, akit sosem látott még. És a
fia.
A fia. Még amikor vékony, kék takaróba csavarva a mellére
teszik, még abban a pillanatban is a kislányt gyászolja, akit
elhagyott. Sír és nevet megkönnyebbülésében, és megcsókolja a
baba aranypihés, nedves buksiját.
– Teljesen egészséges – mondja az orvos.
– Ha időre születik, kettészakította volna magát – mondja a
nővér.
A kicsi Maggie-re függeszti megdöbbentően élénk tekintetét.
Maggie megérinti a baba orra hegyét, csókot lehel a homlokára.
Gabrielt keresi a vonásaiban. Az eszével felfogta már, hogy
elveszítette Gabrielt, de a szívével nem.
A nővér fölé hajol, hogy elvegye a gyereket.
– Mit csinál? – Maggie magához szorítja a kis csomagot.
– Átviszem a csecsemőosztályra.
– Még ne! Kérem.
Nem hajlandó odaadni a babát. Egyszer már elkövette azt a
hibát, hogy kiadta a kezéből – sosem látta viszont a lányát. Most
egy pillanatra sem akarja szem elől téveszteni.
– Mi a neve a kicsinek? – kérdezi a nővér.
Maggie gondolkodik egy pillanatig, aztán olyan magabiztosan
mondja, mintha már régen eldöntötte volna:
– James Gabriel.

Gabriel,

próbáltalak elérni, de hiába. Tudom, hogy Clémentine-nel

sem tartod már a kapcsolatot, Angele sem válaszol a
leveleimre, a telefont sem veszi fel. Ő mindig a végsőkig
kitartott melletted. Biztosan ugyanannyira haragszik rám,
mint te.
Mivel nem találtalak meg, hogy elmondhassam, amit
akarok, leírom, hogy legalább valami nyoma legyen a
szándékaimnak. Talán később elküldöm ezt a levelet
Clémentine-nek, abban a reményben, hogy ti ketten egyszer
majd kibékültök. Tudom, mennyire szeretitek egymást. Ma
is emlékszem arra a délutánra, amikor kitört a vihar, és
Clémentine hazavitt minket az iskolából. Milyen gyengéden
beszéltetek egymással! Látszott, hogy szeretitek egymást.
Emlékszem, féltékeny voltam Clémentine-re. Azt kívántam,
bárcsak velem is így beszélnél. Már akkor szerelmes voltam
beléd.
Azért írom ezt az üzenetet, hogy a fiadról meséljek neked.
Közvetlenül azután jöttem rá, hogy terhes vagyok, hogy
szakítottál velem, és eltűntél. Fura, mi? Azért hagytál el,
mert lemondtam a gyerekünkről, így elmulasztottad annak
a gyereknek a születését, akit viszont megtartottam. A mi
gyerekünkét, mert egészen biztos, hogy a tied.
Nézem, ahogy alszik, és nem is tudom, mit sajnáljak
jobban: azt, hogy nem vagy itt, hogy lásd, hogy a kezedbe
vedd és szeresd őt, a fiunkat, James Gabriel Phénix Hughes-t,
vagy azt, hogy ezek szerint apa nélkül fog felnőni. De nem
vagyunk teljesen egyedül, ne aggódj. A húgaim mindennap
eljönnek, és körülugrálják Jamest. Még anyám kérges szívét
is sikerült meglágyítania. Apám a születése óta nem látta, de
ezt a történetet majd akkor mesélem el, ha személyesen
találkozunk.
Egyetlen nap sem telik el anélkül, hogy ne gondolnék rád,
nagyon bánom, hogy így alakultak a dolgok, és utálom
magam, amiért ennyire elrontottam mindent. De egy dolgot
jól tettem. Azt, hogy megszültem ezt a gyereket, ezt a csoda
szép, szőke kisfiút, akinek a haja és sötétkék szeme éppen
olyan, mint az apukájáé. A hurkás kis lábát meg a pici,
rózsaszín lábujjait nézve könnybe lábad a szemem.
Babahintőpor- és tejszagot áraszt.
Ringatom, hogy elaludjon, rázom a pelenkába csomagolt
fenekét, rózsás pofiját a mellemhez nyomja. Altatót dúdolok
neki, és a hátát dörzsölgetem. Az egész kis teste nem
nagyobb, mint egy futball-labda, éppen illik a karomba.
Álmában mosolyog, meg-megrándul az ajka, mintha vicceset
álmodna, vagy olyasvalakivel beszélgetne, aki nem ebből a
világból való. Óránként felébreszt a sírásával, ilyenkor olyan
a hangja, mint egy dühös kecskéé.
Ez minden, amit most mondhatok. Bárcsak itt lennél
velünk. Nagyon sajnálom.

Szeretettel,
Maggie
 HARMADIK RÉSZ

1962–1971

A madárnak szárnya van, képes a helyváltoztatásra, ezért

populációi is keverednek… a virágokat azonban helyhez
kötik a gyökereik. Sokszor nagy, számukra áthatolhatatlan
területek választják el őket fajtársaiktól.

NAGY VADVIRÁG-HATÁROZÓ
 HARMINCHATODIK FEJEZET

Maggie kezén vastag kesztyű, amivel a sütőből szokta kivenni a

tepsit; most ezzel nyúl a telefonért. Az anyja hívja, amiben nincs
semmi különös, bár többnyire vasárnap esténként, vacsora után
szoktak beszélni egymással.
– Miért hívsz ilyen korán? – kérdi Maggie, majd visszatolja a
csirkét a sütőbe.
– Beteg – mondja maman.
– Kicsoda? – Maggie szíve azonnal zakatolni kezd.
– Apád. Rákos.
– Rákos?
– Nem volt hajlandó elmenni dr. Cullenhez. Tudod, mennyire
utál orvoshoz járni. Most persze már áttétek vannak. Túl sokáig
várt.
Maggie apja valóban egész életében rettegett az orvosoktól.
Maggie egyetlen alkalomra sem emlékszik, amikor orvoshoz
fordult volna, a legegyszerűbb rutinvizsgálatokra sem ment el,
ha megbetegedett, kivárta, míg meggyógyul.
– És mióta beteg?
– Tavaly észrevett egy kis púpot a füle alatt – mondja maman.
– Nekem azt hazudta, már megmutatta az orvosnak, aki azt
mondta, semmiség. Azt mondta, az csak ciszta, úgyhogy nem is
foglalkozott vele addig, míg jó pingponglabda méretű nem lett.
Akkor aztán ráparancsoltam, mondtam, hogy ki kell vetetni,
mielőtt akkorára nő, mint a feje. Én magam vittem el dr.
Cullenhez, aki rögtön beutalta a kórházba. Ezt a hülyét! Sose
mondta nekem, hogy rosszul érzi magát. És most…
– Most mi van?
– Most már késő. Meg fog halni.
– Biztosan lehet tenni valamit – kiált Maggie. – Mindig lehet
tenni valamit. Milyen rákja van?
– Ritka fajta – felel maman. – Az orvos azt mondta,
kertészráknak hívják.
– Az meg mi?
– Valószínűleg a vegyszerektől van.
Hányszor hallotta Maggie, ahogy apja a permetezőszerek
védelmére kel a vásárlók előtt! Azok a növények legjobb
barátai, uraim, mondta mindig.
– Egész héten bent van a kórházban, zajlanak a vizsgálatok –
folytatja az anyja. – Megtiltotta, hogy elmondjam nektek. Csak
most mondhatom, amikor már ő is tudja, milyen nagy a baj.
Hazaküldték meghalni.
Maggie a szája elé kapja a kezét, hogy elfojtsa a rátörő
émelygést.
– Mennyi időt adtak neki?
– Néhány hónapot. Legfeljebb egy évet.
– Ők nem ismerik apát – mondja Maggie elcsukló hangon. –
Ha valaki képes megbirkózni ezzel, akkor ő az. Sosem fogja
feladni.
– Maggie, ez nem üzleti nehézség. Ez rák.
Maggie a sütőnek támaszkodik. Némán rázza a zokogás.
James Gabriel születése óta nem beszélt az apjával. Még mindig
várt, jórészt azért, hogy megbüntesse amiatt, amit Elodie-val
tett. Inkább az anyját meg a húgait hívta magához, ha látni
akarták Jamest, csak hogy ne kelljen hazamennie. Most
valósággal összeomlik a hír súlya alatt.
Látta az apján, hogy nincs jól. Mégis hónapokon át felé sem
nézett. Apja mindössze egyszer látta az unokáját, a kórházban,
amikor eljött meglátogatni, és szivarral kínálgatta a többieket.
Maggie akkor sem szólt hozzá egy szót sem.
– Hallod, amit mondok? – kérdezi az anyja.
– Nem, ne haragudj, nem hallottalak jól.
– Azt mondta, szeretne látni téged.

Anyja a konyhában várja. Öregnek, fáradtnak látszik. Még csak

az ötvenes éveiben jár, de húsz évvel idősebbnek néz ki. Tovább
hízott, dupla tokát növesztett. Az az első dolga, hogy elvegye a
babát Maggie-től. Nézi az alvó gyereket, és elmosolyodik. A
mosoly fényt gyújt sötét szemében, és meglágyítja a mély
barázdákat a szája körül, amely máskor mindig keserűen
legörbül.
– Bonjour, mon p’tit choux – gügyög.
Maggie nézi, ahogy az anyja a karjában tartja James Gabrielt,
ahogy gügyög neki, és imádattal nézi a kicsi arcát. Arra gondol,
vajon előfordult-e az életben, hogy maman őrá is így nézett,
ezzel a párás tekintettel, és az ő fülébe gügyögött.
– Hogy van apa? – kérdezi.
– Szörnyű fájdalmai vannak. Morfiumot kap, de az sem segít.
A rák megtámadta a máját.
Maggie megindul felfelé a lépcsőn. A szoba koromsötét, és
baljóslatúan néma. Ahogy odalép az ágyhoz, egy kis dombot tud
csak kivenni a zseníliatakaró alatt.
– Apa…
Apja megmozdul.
– Maggie?
Maggie leül mellé az ágyra.
– Kapcsold fel a lámpát – mondja rekedten az apja.
A fényben Maggie megdöbbenve látja, mivé lett az apja,
mennyire tönkrement már. De visszafojtja a könnyeit, nem
akarja megrémíteni a beteget. A harag, amit az utóbbi két
hónap alatt a szívében őrzött, egy csapásra eltűnik. Apja öreg,
minden porcikája a súlyos betegség pusztító hatalmát tanúsítja.
Csontsovány, a bőre szürke. Hol van már az erős, megbízható
férfi! Életerejének, szenvedélyes és erőszakos természetének
nyoma sincs már.
– Maggie… – Apja erősen zihál. Szeme alatt sötét árkok, két
karja vékony, mint a száraz faág. A zsebkendőjébe köhög.
Maggie összerezzen. – Hogy vagy? – kérdezi az apja, kásás,
reszketeg hangon.
– Jól vagyok, apa.
A férfi bágyadtan elmosolyodik. Alsó fogsora sárga a sok
szivartól.
– Most ott van neked a kisfiad, akiről gondoskodni kell –
mondja.
Maggie megfogja a kezét.
– Az az utolsó kívánságom…
– Kérlek, ne mondd ezt.
– Annak a kisfiúnak apa kell – folytatja az apja. – Roland
egyetlen szóra visszafogadna. Tudom, hogy még mindig szeret
téged.
Maggie hallgat.
– Az üzletet el kell adni – szólal meg a férfi.
– Igen. Abban tudok segíteni.
– Csak arra vigyázz, nehogy valami francia kezére jusson, jó?
Nem akarom, hogy a Minőségi Vetőmagnak rossz híre keljen, ha
már annyit dolgoztam azon, hogy felvirágoztassam.
Maggie elneveti magát. A felsőbbrendűség érzése, amely
világéletében megvolt az apjában, úgy látszik, még most sem
veszett ki belőle. Mintha ő maga ezüstkanállal a szájában
született volna.
– Hacsak nem akarod átvenni – teszi hozzá az apja.
– Átvenni a boltot?
– Mindig jó érzéked volt az üzlethez. Neked való lenne. Te
vezethetnéd. A családban maradna.
Maggie-nek meglódulnak a gondolatai. Hiszen mindig arról
álmodott, hogy ő fogja vezetni apja vetőmagboltját, csakhogy
most kicsi gyereke van, és a fordításról sem szeretne
lemondani.
– Elfáradtam – motyogja az apa. – Aludj rá egyet, jó?
Maggie bólint, és tudja, hogy a gondolat eztán egy percre sem
fog kimenni a fejéből.

Maman kiveszi a spagettivel teli tepsit a sütőből, az asztalra

teszi, aztán egy pár kolbászt dob a tűzhelyen álló serpenyőbe.
Maggie-t különös gyengédség önti el, amint gyakorlott
mozdulatait figyeli. Anyjuk mindig odaadóan gondoskodott
róluk. Gyengédséget, melegséget nemigen kaptak tőle, de
alapvető szükségleteiket mindig maradéktalanul kielégítette. A
gyerekei jól tápláltak, makulátlanul tiszták és jól öltözöttek
voltak, az otthonuk is hibátlan, szép és kényelmes. Anyjuk
nyilván ezen az egy módon tudta csak kifejezni a szeretetét.
– A kedvencét készítetted – jegyzi meg Maggie. – Sült spagetti
kolbásszal.
– Harmincöt év után – mondja maman, miközben megfordítja
a kolbászt a serpenyőben – furcsa, hogy nem ül velünk
asztalhoz.
James Gabriel mocorog a Maggie lábánál álló
mózeskosárban. Maman a spagetti tetejére helyezi a kolbászt.
Asztalhoz ülnek, szótlanul esznek. Csak az evőeszközök
csörrenése meg a távolból szóló rádió hangja hallatszik.
– A gazdák mindig figyelmeztették – töri meg a csendet
hirtelen maman. – Azok az átkozott vegyszerek! Ők tudták. De
apád sose hallgatott senkire. Ő mindig mindent jobban tudott.
Csak neki lehetett igaza.
– Nem tudhatjuk biztosan, hogy a vegyszerek miatt van –
mondja Vi, megigazítva divatos szemüvegét az orrán.
– Az a kísértet odafent – folytatja maman –, az már nem az én
férjem. – Elhallgat, töprengve néz maga elé. Hozzá sem nyúlt
még a vacsorájához. – Mindig dicsekedett a francos
diplomájával, meg a terveivel, hogy saját növénylerakatot nyit.
Annyira el volt telve magával. – Elneveti magát. – Amikor
megismerkedtünk, ír tweedmellényt viselt. És ezt gondosan a
tudomásomra is hozta. Mintha bizony érdekelt volna, hogy ír
vagy nem ír!
Hangosan kacag a történeten. Maggie lehajol, és óvatosan
feljebb húzza a takarót James Gabrielen.
– Megtette, ami tőle telt – ismeri el maman. – Azt meg kell
hagyni. L’Abord à Plouffe-ban lakott, de másfél órát
villamosozott, hogy egy csokor friss virágot hozhasson nekem.
Láthatóan nem zavarta, hogy én meg Hochelagában lakom.
Hirtelen kinyílik a hátsó ajtó, és Nicole lép az előszobába,
kipirulva, izgatottan. Sötét haja egészen rövidre vágva, mint
Jean Sebergé a Kifulladásig című filmben. Ő is olyan szép, mint
Maggie, csak sokkal magabiztosabb nála. Menet közben felkap
egy darab kolbászt a konyhában.
– Az idegeimre megy – mormogja maman.
– Mert mindent megengedsz neki – mondja Vi. – Nem csoda,
hogy ilyen.
– Ugyan mit csináljak? – vonja meg a vállát maman. –
Egyikőtök sem lett olyan, amilyennek elképzeltem. Petert
kivéve, pedig vele foglalkoztam a legkevesebbet.
Feláll, leszedi az asztalt. Egy tányérra néhány szem saját
készítésű teasüteményt tesz, három csészét vesz elő a
szekrényből, és egy kanálnyi Frye’s kakaót és egy csepp tejet
tesz a csészék aljára, arra önti rá a kávét.
– Miután apátokkal összeházasodtunk – mondja, miközben
visszaül az asztal mellé –, rögtön hozzálátott, hogy
megváltoztasson engem. Hirtelen nem bírta elviselni, hogy
francia vagyok. Ilyen volt ő. Utálta magát azért, mert egy ilyen
kellett neki, mint én.
– Te mit szerettél benne? – kérdi Maggie.
– A finom modorát – feleli az anyja. – A fiúk, akikkel
felnőttem, mind ittak és káromkodtak, de az apádban volt
elegancia. Gondolom, ezért szeretett a francia lányokkal lófrálni
az East End környékén.
– Ezt nem értem – mondja Vi.
 – Apádnak kevés volt az önbizalma – folytatja az anyjuk. – Az
apja korán meghalt, őt az anyja nevelte. Márpedig nagyanyátok
hatalmas sznob volt. Őt sem vetette fel a pénz – hisz falusi volt ő
is –, mégis úgy viselkedett, mint valami királynő. Ő is úgy fenn
hordta az orrát, mint apátok. – Maman a szemét forgatja,
amikor az anyósáról beszél. – Apátok bármit tett, az rossz volt
neki – folytatja. – Azt szerette volna, ha a McGillre megy, nem
pedig növénytermesztőnek. Orvost vagy bankárt akart belőle
faragni. Mindig gúnyolta amiatt, hogy kertész lett, ahogy ő
mondta. Apád falra mászott tőle.
Maman kettétör egy sütit, az egyik darabot a szájába veszi.
– Amikor megismertem, még nem gondolt valami sokat
magáról – folytatja. – Az East Enden viszont mindig ő volt a
legjobban öltözött fiú, és úgy viselkedett, mint aki különb
mindannyiunknál. Vakok között a félszemű… Drága öltönyöket
hordott, a francia lányok odavoltak érte. Szeretett a figyelem
középpontjában állni, de a magafajtától félt. Az anyja táplálta
belé ezt a félelmet. Ő aztán mindenkinél többre tartotta magát.
Szerintem azért vett el engem, hogy bosszút álljon az anyján.
Hogy lerázza magáról az anyja lehetetlen elvárásait.
– Apa szeretett téged – mondja Maggie. – Tudom, hogy sokat
veszekedtetek, de szerettétek egymást, nem?
Anyja széttárja a kezét, de az arcát pír futja el.
– Amúgy az anyja kitagadta, amikor elvett – mondja
kárörvendőn.
Maggie a kávéját kortyolgatja, amelynek jellegzetes íze van a
kakaótól, és megrendülten arra gondol, milyen gyakran
megtörténik az ilyesmi: a szülő elutasítja a gyereket, akit aztán
egész életében a megfelelés vágya irányít.
 – Apád mindent elkövetett, hogy belőlem is angolt faragjon –
folytatta az anyja. – És veletek is ezt tette; pontosan azt, amit az
ő anyja tett vele.
– Nem tudnál egyetlenegyszer valami jót is mondani róla? –
fordul az anyjához Vi. – Haldoklik, az isten szerelmére, nem
tudnád azt mondani, hogy szereted?
– Hogy őszinte legyek, ezt még sosem gondoltam végig – néz
rá maman. – Mi nem gondolkodtunk ilyen dolgokon, amikor
felnőttem Hochelagában, és most sem igen teszem. Csak a
túlélés volt a cél. Ti túl sokat gondoltok a szerelemre. Másra se
gondoltok.
– Biztosan nem ok nélkül maradtatok együtt apával – jegyzi
meg Maggie.
– Az kihallatszott a hálószobátokból – motyogja az orra alatt
Vi, amin Maggie őszintén meglepődik. Erről sosem beszéltek
kiskorukban.
– Az csak szex volt – mondja maman.
– Az nem is olyan kevés.
 HARMINCHETEDIK FEJEZET

Maggie lábujjhegyen átoson a szobán, megáll apja ágya mellett,

nézi, ahogy alszik. Megint itt tölti az éjszakát, a szülői házban,
nincs kedve hazamenni Knowltonba. Attól fél, ha elmegy, az
apja meghal.
– Maggie – hangzik a sötétből a rekedt hang. – Te vagy?
– Nem akartalak felébreszteni.
– Ülj le.
Maggie leül az ágyra, apja üggyel-bajjal a könyökére
támaszkodik. Maggie segít, megtámasztja a hátát a párnával.
Apját ez a néhány mozdulat is kimeríti.
– Maggie, szeretném, ha tudnád, hogy sajnálom. – Megszorítja
a lánya kezét, és Maggie meglepődik, hogy még mindig mennyi
erő van a szorításában.
– Rendben van, apa – mondja.
– Nem. Figyelj rám. Azt sajnálom, hogy eltiltottalak Gabriel
Phénixtől. Tudom, hogy szeretted.
Maggie megtörli a szemét, és megsimogatja apja ritkás,
verejtéktől nedves haját.
– A gyereket is sajnálom – folytatja az apja. – Csak azért
hazudtam neked, hogy megkíméljelek a szenvedéstől. Így is épp
eleget szenvedtél.
 – Tudom, apu.
– Azért döntöttünk az örökbefogadás mellett, hogy ne tegyük
tönkre a jövődet, Maggie.
– Tudom.
– Akkor olyan idők járták. Ez volt az egyetlen, amit tehettünk.
Különben az életed és a jó híred tizenöt éves korodban
tönkrement volna.
Apja elhallgat, aztán Maggie kezéért nyúl.
– Nem akartuk, hogy eljátszd a lehetőségeidet. Nézd meg, mi
lett Clémentine-ből, pedig ő csak elvált.
Maggie tudja, hogy apjának igaza van. A Duplessis-korszak
közerkölcse határozta meg azt a világot, amelyben felnőttek. A
szülei tetteit a félelem és a szégyen vezette; azt tették, amitől azt
remélték, hogy általa megkímélhetik a gyereküket a nyilvános
megaláztatástól. Miért haragudna rájuk? Az apja haldoklik.
Maggie-nek esze ágában sincs, hogy a halálos ágyán
megbüntesse az apját, és ha haraggal válnának el, az egész
hátralevő életét megmérgezné.
– Próbáltad megkeresni? – kérdezi az apja.
– Mióta James megszületett, nem tudtam lépni az ügyben.
– Elviselhetetlen számomra a gondolat, hogy gyűlölsz.
– Sosem tudnálak gyűlölni, apa.
Apja szeme kimerülten lecsukódik, nehezen veszi a levegőt.
Feje oldalra billen, teste meg-megrándul a néma zokogástól.
Beesett szemgödre megtelik könnyel.
– Olyan szép volt, Maggie. Pont olyan, mint te. – Köhögni
kezd. – Bocsáss meg, hogy nem mentettem meg, amikor volt rá
lehetőségem.
– Nem mentetted meg?
 – Elég ebből – lép a szobába Maggie anyja. – Hagyd békén,
Maggie.
– Hortense – szólal meg elcsukló hangon az apa. – Adj valamit
inni.
– Ne bolondozz, Wellington.
– Kérlek.
Hortense duzzogva kimegy, az orra alatt morog valamit.
Maudit ivrogne. Szerencsétlen iszákos.
– Azt a nevet adtam neki, amit szerettél volna – folytatja
Maggie apja, amikor újra magukra maradnak.
– Milyen nevet?
– Elodie.
Maggie a szája elé kapja a kezét.
– Maman átadta az üzenetet?
– Deda adta át.
– Miért nem beszéltél erről nekem soha?
Az apa gyámoltalanul megrázza a fejét, tekintete elborul.
– Hirtelen elhatározás volt – vallja be. – Eleinte nem akartam
megtenni, de végül képtelen voltam elengedni őt anélkül, hogy
teljesítsem a kívánságodat. Hogy legalább ezen az egy dolgon
keresztül kötődjön hozzád. Hogy legyen valami, amit… hogy
legyen visszaút.
Maggie apja mellére hajtja a fejét. Ha nem teszi is jóvá apja
tettét, amit most elmondott, mégis rengeteget jelent neki, hogy
megtette, amit kért.
– És ha nem fogadták örökbe? – Maggie felemeli a fejét. – Mi
van, ha valamelyik elmegyógyintézetben nőtt fel?
– Bárcsak kitartóbb lett volna az a házaspár – siránkozik az
apja. – Magukhoz kellett volna venniük, akár beteg, akár nem.
Ők tehetnek az egészről.
– Miért New Yorkból választottatok családot? Miért olyan
messziről?
– Akkoriban a zsidóknak még nehéz volt gyereket örökbe
fogadniuk – magyarázza az apja. – Ezért kezdtek Québecben
keresgélni. Akkor azt hittem, így járunk a legjobban.
– Nem találtatok családot itt, Québecben, miután kiderült,
hogy ők nem veszik magukhoz a gyereket?
– Ezt terveztük – bólint az apja. – Úgy volt, hogy átszállítják a
Saint-Sulpice árvaházba, Farnham mellett. Biztos vagyok benne,
hogy végül családhoz került, Maggie. Hisz csoda szép kisbaba
volt.
Lehunyja a szemét, hangjába furcsa horkantások vegyülnek.
– Így történt – motyogja, és látszik rajta, hogy félig
elszunyókált. – Nem gondoltuk, hogy bármi rosszat teszünk. De
aztán semmi sem úgy történt, ahogy kellett volna.
Egy perc múlva hangosan horkol. Amikor Maggie kilép a
szobából, kis híján anyjának ütközik. Maman egyik kezében egy
palack Crown Royalt tart, a másikban jégkockákkal teli poharat.
– Alszik – mondja Maggie, behúzva maga mögött az ajtót.
– Mit mondott neked? – faggatja az anyja.
– Mindent.
– Nem hittük, hogy amit teszünk, abban bármi rossz lehet –
mentegetőzik az anyja. – Csak próbáltuk helyrehozni, amit
elrontottál, ahogy tőlünk telt, Maggie.
– Amit elrontottam? Van rá esély, hogy Yvon miatt volt az
egész!
Az apjának talán meg tud bocsátani, de anyja más eset: neki
nem felejti el, hogy inkább Yvonnak hitt a saját lányával
szemben.
– Gondolom, neked kényelmesebb, ha Gabrielt okolhatod a
drágalátos sógorod helyett – mondja Maggie.
– Yvon a testvérem férje, Maggie.
– Én meg a lányod vagyok.
Maman lesüti a szemét.
– Meg fogom keresni a gyereket – mondja Maggie.
– Feleslegesen fáradsz – figyelmezteti az anyja. – Valószínűleg
megváltoztatták a nevét, és kitöröltek minden adatot. Ebben a
tartományban senki sem akarja, hogy megtudd, hol a gyerek, és
mi történt vele.
Maggie egy hosszú pillanatig merőn néz az anyja szemébe,
aztán megismétli, amit az imént mondott, ha lehet, még
nagyobb nyomatékkal:
– Meg fogom keresni a lányomat.
 HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

Maggie leparkol a L’Hôpital Mentale Saint-Sulpice bejárata előtt.

Néhány percig üldögél még a kocsiban, igyekszik összeszedni a
gondolatait. A vörös téglás homlokzatot és a hívogató előkertet
látva arra gondol, hogy egykor barátságos otthon lehetett. Ha
nem lennének rácsok az ablakokon, bizonyára még most is az
volna.
Először a cowansville-i csecsemőotthonba telefonált, ahol
elárulták neki, hogy 1950 áprilisában egy háromhetes
lánycsecsemőt vittek oda, akit egy hónap múlva a Saint-Sulpice-
be szállítottak át. Apja tehát jól sejtette. 1954-ben az intézmény
neve és a rendeltetése is megváltozott; attól kezdve L’Hôpital
Mentale Saint-Sulpice-nek hívták.
Maggie kiszáll a volán mögül. Sokáig álldogál a bejárat előtt,
szinte látja a sok-sok év előtti jelenetet, amint a kislánya egy
idegen karjában megérkezik ide. Mély lélegzetet vesz, és
megfogja a kopogtatót. Az ajtó szinte azonnal kinyílik.
– Miben segíthetek?
Maggie-t kissé meglepi, hogy egy középkorú, magasra
tornyozott Elvis-frizurát viselő férfival találja szemközt magát.
Apácára számított.
– Beszélhetnék valakivel az intézmény vezetői közül? –
kérdezi. – Talán valamelyik nővérrel.
– Én a gondnok vagyok.
– A kislányommal kapcsolatban szeretnék érdeklődni.
A férfi a homlokát ráncolja. Bágyadt tekintetű szeme most
kemény kifejezést ölt. Biztosan sok nőt látott már, akik Maggie-
hez hasonlóan rég elhagyott gyermekük után tudakozódtak.
– Nem adhatunk felvilágosítást – feleli. – Tiltja a törvény.
Maggie közelebb lép, és egy ötvendollárost nyom a kezébe.
– Kérem, fogadja el ezt az adományt – mondja. – Hálás
lennék, ha elmondaná, amit tud.
A férfi egy pillanatig habozik, aztán villámgyorsan a zsebébe
süllyeszti a pénzt.
– Jöjjön – mondja.
Maggie követi. Miközben a hátulsó épületrészben lévő iroda
felé haladnak, egyetlen pillantással felméri a szegényes
környezetet: a rossz világítást, az elhanyagolt bútorokat, a
dohszagot. A férfi megránt egy zsinórt, mire kigyúl a
mennyezetről függő csupasz villanykörte, megvilágítva a falak
mentén sorakozó iratszekrényeket. Maggie alaposan szemügyre
veszi a szekrényeket, elképzeli, milyen becses dolgok lehetnek
bennük: a gyerekek neve, a szülők neve, az örökbe fogadó
családoké, a születési időre, helyre vonatkozó adatok, kórházi
zárójelentések, születési anyakönyvi kivonatok. Minden, ami
éppen azok számára hozzáférhetetlen, akik a legjobban
szeretnének beléjük pillantani.
– Neve? – kérdezi a férfi.
– Maggie Larsson.
– A kislány nevét kérdezem – mondta türelmetlenül a másik.
– Volt neve?
 – Elodie.
– Születési idő?
– 1950. március 26.
A férfi az „1948–1950” feliratot viselő szekrény elé térdel.
Átlapozza a dossziékat, míg végre ráakad arra, amit keresett.
Maggie lélegzet-visszafojtva figyeli.
– Itt van – mondja a férfi, és átnyújtja az aktát. A szekrénynek
dőlve cigarettára gyújt. – Siessen, mielőtt Tata nővér meg a
többiek visszajönnek. Még mindig a reggeli misén vannak.
Maggie pontosan ebben reménykedett. Remegő kézzel nyitja
ki a dossziét. Két iratot talál benne. Az első a születési
anyakönyvi kivonat. Név: Elodie. Születési idő: 1950. március 26.
Születési hely: Brome-Missisquoi-Perkins Kórház, Cowansville,
Québec. Anya: ismeretlen. Apa: ismeretlen. A másik papír az
áthelyezésről szóló tanúsítvány.
– Mi ez? – kérdi Maggie. – Ez itt 1957 júniusából való.
– Sok gyereket átszállítottak a montreali
elmegyógyintézetekbe – mondja a férfi. – Az átalakítás után.
– Ez azt jelenti, hogy nem fogadták örökbe?
– Ha itt van az átszállítási bizonylat, akkor nem.
– De miért szállították volna el innen?
– Hogy helyet csináljanak a betegeknek – feleli a férfi. – 55
után valódi elmebetegeket helyeztek ide. Kellett a hely, ezért
vitték át az árvákat a városba. Nem voltunk berendezkedve
arra, hogy olyan sok lakót ellássunk.
– Maga már akkor is itt volt? – kérdezi Maggie. – Lehetséges,
hogy emlékszik a kislányomra?
– Én csak két éve vagyok itt – rázza a fejét a férfi. – Előtte egy
valleyfieldi árvaházban dolgoztam, de hallottam, hogy a
nővérek ezt mondták a gyerekeknek.
Elnyomja a cigarettáját a hamutartóban, de máris újabb
szálért nyúl. Maggie-t is megkínálja, tüzet ad. Maggie élvezettel
szívja le a füstöt.
– Emlékszem, aznap reggel az egyik nővér egyik osztályról a
másikra járva bejelentette a gyerekeknek, hogy attól kezdve
mindegyiküket szellemileg visszamaradottnak tekintik. El tudja
ezt képzelni? A nővéreket mélységesen felháborította a dolog.
Tudták, hogy ebből nagy baj lesz.
A férfi a fejét csóválja.
– Egyik nap még ott ültek az osztályteremben, és folyt a
tanítás – mondja. – Másnap meg már híre-nyoma sem volt az
iskolának. Attól kezdve betegekként kezelték őket. Rácsokat
szereltek az ablakokra, amint láthatja. A kertet is bekerítették.
Nem sokkal később megkezdték a gyerekek áttelepítését
Montrealba. Bezsúfolták őket a kórházakba, pedig azok már
úgyis tele voltak elmebetegekkel.
A kis szobában vágni lehet a cigarettafüstöt.
– Miért tették ezt? – kérdezi Maggie, noha retteg attól, amit
hallani fog.
– Mert így volt a legkönnyebb – vonja meg a vállát a férfi. – A
tartomány az árvák gondozásáért alig fizetett valamit a
nővéreknek; az elmebetegek ápolásáért háromszor annyit
kaptak. A Mont Providence-t magát is elmegyógyintézetté
alakították át, és még egy sor árvaházat Québecben. Pénz
beszél, nem igaz?
– De hiszen törvénytelenül tették!
A férfi hangosan felnevet.
– Törvény? Ugyan már! – mondja. – Mit gondol, ki nyert ezen
az egészen? Mihelyt a gyerekek nyilvántartását megváltoztatták,
és elmebetegeknek nyilvánították őket, az egyház, Duplessis-vel
egyetemben, azonnal a zsebüket kezdték tömni. A tartomány
hatalmas támogatást kapott a szövetségi kormánytól a
kórházépítésekre, úgyhogy nyilván megengedhették maguknak,
hogy háromszor annyit fizessenek az egyháznak az
elmebetegek ápolásáért, mint korábban az árvákért.
– Hová vitték a kislányomat? – kérdi Maggie. – Ez miért nem
szerepel az áthelyezési bizonylaton?
– Azt nem jegyezték fel. Semmit, ami alapján maga a
nyomára akadhatna a gyerekének.
– Hol tartják a többi dokumentumot? – kérdi Maggie. –
Biztosan létezik valahol a többi is.
– A gyermekotthon átalakítása után sok iratot
megsemmisítettek. Az övét valószínűleg vele együtt átvitték az
új helyre, de mint látja, az áthelyezési bizonylatból nem sokat
tud meg.
Maggie behajtja a dosszié fedelét, és visszaadja a férfinak.
Olyan ürességet érez, mint tizenkét évvel korábban, amikor
Elodie-t elvették tőle.
– Van valami elképzelése arról, hova küldhették? – fordul a
férfihoz. – Bármi.
– Talán a St. Nazariusba vagy a Mercybe. Az árváink
többségét erre a két helyre szállították. De kétlem, hogy a
nyomára akadhatna. Valóságos erőd az a két hely. Amúgy sok
minden valótlanság áll azokban az iratokban, amiket ott
őriznek. A saját szememmel láttam: normális, egészséges
gyerekekről azt írták, hogy retardáltak, ön- és közveszélyesek.
De ez mind csak kitalálás. Az igazi iratokat megsemmisítették.
Sok gyereknek a nevét is megváltoztatták: akik januárban
születtek, azok A-val kezdődő nevet kaptak, akik februárban,
azok B-vel és így tovább.
Maggie csüggedten néz maga elé. Hogyan fog ráakadni
Elodie-ra, ha megváltoztatták a nevét? Ha az összes iratát – az
egész személyazonosságát – egyszerűen kiradírozták?
– Az egyház meg falaz ehhez az egészhez – ingatja a fejét a
gondnok. – Őket nem fogja tudni lefizetni, mint engem.
– Akkor mit tegyek?
– Próbáljon írni a québeci kormányhivatalnak.
– Azzal mire mennék? – horkan fel Maggie. – Mióta
foglalkozik a kormány az árvákkal?
– Mióta Duplessis meghalt – feleli a férfi. – Egy orvosokból
álló bizottság felülvizsgálatot végez a tartományi
elmegyógyintézetekben. A Mont Providence-ben már
megállapították, hogy az ötszáz gyerek nagy része teljesen
normális. Micsoda meglepetés, nem?
– Aztán mi történt?
– Azt nem tudom. Gondolom, az a terv, hogy a kisebbeket
nevelőszülőkhöz adják. A nagyobbakat meg szélnek eresztik. –
Megvonja a vállát, a tekintete közönyös. – Az új kormány csak
most derítette ki, hogy ezek a gyerekek nem valók
elmegyógyintézetbe. De még több száz kórházban kell
elvégezniük a vizsgálatot.
– Istenem! Akkor talán mégis visszaszerezhetem – mondja
reménykedve Maggie.
– Ha megtalálja. De higgye el, a nővérek mindent el fognak
követni, hogy ebben megakadályozzák.
Odakint az utcán Maggie mélyeket lélegezve próbálja rendezni
a gondolatait, mielőtt beszállna a kocsiba. Amint hazaér,
azonnal nekiül levelet írni; kérvénnyel fordul a tartományi
kormányzathoz, engedélyezzék számára a betekintést a lánya
aktáiba, és segítsenek kideríteni, hova szállították át 1957-ben.
 HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

Maggie melle úgy feszül a rengeteg anyatejtől, hogy szinte

felrobban; alig várja, hogy végre felébredjen a baba, és
megszabadítsa szenvedéseitől. Figyelemelterelésül Godbout új
kéziratát olvasgatja, itt-ott jegyzeteket ír hozzá, összeveti a
lehetséges fordítási megoldásokat. Kérte, hogy ennél a könyvnél
tüntessék fel a nevét, és Godbout megígérte, hogy beszél a
kiadóval ez ügyben. Godbout mindent megtesz, hogy
egyengesse Maggie fordítói karrierjét.
Még mindig nem tudta eldönteni, mihez kezdjen apja
üzletével. Nagy a kísértés, hogy belehajtsa a fejét az igába, és
átvegye a boltot, de Peter az eladás mellett kardoskodik, azt
mondja, anyjuknak szüksége van a pénzre. Apjuk akaratával
nem sokat törődik; eszébe sem jut, hogy az üzlet jelentős
nyereséget hozhat. Bár Maggie azon az állásponton van, hogy
hosszú távon jó befektetés lenne megtartani a boltot, és így
anyjukat is tisztességes jövedelemhez juttathatnák, egyelőre
nem fordul szembe nyíltan Peterrel. Még nem tudja, hogyan
egyeztetné össze az anyaságot a rengeteg munkával,
vesződséggel járó üzlettel. Apjuk szinte sosem volt otthon;
Maggie ezt nem teheti meg. Valami mégis azt súgja neki, nem
volna helyes eladni a boltot.
 James Gabriel szépen kigömbölyödött, egészen duci kisbaba
lett, fejecskéjét aranyszínű pihe borítja, szemét Maggie hol
kéknek, hol szürkének látja, arca rózsás. Maggie anyja
kijelentette, hogy még annál is bájosabb, amilyen Peter volt
babakorában. Mióta megérkezett, Maggie számára az életet a
szoptatás, a virrasztás és a hormonok okozta ködös tudatállapot
és a magány érzése határozza meg, a mellett a szinte fájdalmas
imádat mellett, amelyet ez iránt az önző kis lény iránt érez. Még
arra sem jut ideje, hogy Gabriel vagy Elodie hollétén rágódjon.
Voltaképpen örül ennek a zombiszerű állapotnak, amely
lehetővé teszi a számára, hogy kizárja tudatából a valóságot.
A húgai rengeteget segítenek. Mióta Vi megkapta a
jogosítványát, szinte naponta beugrik, gyakran Nicole-t is
magával hozza. Olykor egyikük felváltja anyjukat az apa
betegágya mellett, hogy maman is láthassa a kicsit.
Összevesznek azon, hogy ki foghatja Jamest, és ki cserélheti ki a
pelenkáját, ki veheti ki a kiságyból, ha felébredt. Különösen
Maggie anyja rajongja körül a csecsemőt. Maggie meg a húgai
megállapítják, hogy öregkorára mégiscsak meglágyult a szíve.
Violet a frissen mosott pelenkákkal, előkékkel, rugdalózókkal
és babatakarókkal teli kosárral a kezében lép be a konyhába.
– Jaj, Vi, mihez is kezdenék nélküled? – hálálkodik Maggie.
Vi leteszi a kosarat, leveszi bepárásodott szemüvegét.
– Imádom hajtogatni a ruhácskáit – mondja.
– Milyen jó érzéked van a kicsikhez!
– Nem is értem, hogyan boldogulsz így, férfi nélkül – mondja
Vi. – Holnap, munka után beugrom. – Aztán becsukódik mögötte
az ajtó, és újra csend borul a házra. James Gabriel békésen
alszik.
 Maggie visszatér Godbout könyvéhez. Fél óra sem telik el,
kopogtatnak az ajtón. Maggie észreveszi, hogy Violet szemüvege
az asztalon maradt. Fogja, és az ajtó felé indul vele, közben a
konyharuhával gyorsan megtörölgeti a mellbimbóját.
Újabb kopogás.
– Jövök, Vi! – kiabálja. A szemüveggel a kezében ajtót nyit. –
Most vettem észre, különben már hívtalak volna tele…
Elakad a hangja, amikor meglátja, hogy nem Violet áll az
ajtóban. Ösztönösen végignéz magán, csepegő mellein, foltos
blúzán, és máris megbánja, hogy ajtót nyitott.
– Maggie…
Maggie igyekszik uralkodni magán, de egész testén erőt vesz
a reszketés.
– Ne haragudj, hogy nem jelentkeztem be telefonon – mondja
Gabriel. – Nem voltam benne biztos, hogy látni akarsz.
– Persze hogy akarlak – nyögi Maggie remegő hangon.
Tekintetével tetőtől talpig végigsimogatja a férfi alakját. Gabriel
katonazubbonyt visel farmernadrággal, Montreal Canadiens
feliratos sapkája mélyen a szemébe húzva. Még mindig jóképű.
A válla még szélesebbnek, a szeme még kékebbnek, az ajka még
teltebbnek tűnik. Vagy csak képzeli? Maggie azt sem tudja, mit
csináljon: a nyakába ugorjon, vagy behúzzon neki egyet.
– Gyere be – mondja, és kitárja előtte az ajtót.
– Szép hely – jegyzi meg Gabriel, és követi Maggie-t a
konyhába. – Ügyesen berendezted.
Maggie ebben az anyjára hasonlít. Ő varrja a függönyöket,
minőségi lakástextilből, sok fodorral; antik darabokat keres a
bolhapiacon, átfesti, kijavítja őket.
– Új fordítás? – kérdi Gabriel, amikor megpillantja Maggie
jegyzeteit a konyhaasztalon. – Olvastam az előzőt. Remek
munka.
– Örülök, hogy tetszett – feleli Maggie, és érzi, hogy feltámad
benne a harag.
– Hogy vagy? – kérdi Gabriel, mintha csak a hétvégére ugrott
volna el valahova.
– Sok minden történt, azóta, hogy…
– Hallottam apádról. Sajnálom.
– Hol voltál? – bukik ki belőle a kérdés. – Tudod, mennyit
rohangáltam utánad? Hányszor mentem a testvéreid nyakára?
Egyszerűen felszívódtál!
Gabriel leveszi a sapkáját, és a hajába túr, amely alaposan
megnőtt, mióta Maggie utoljára látta, de nem szól egy szót sem.
Leül a konyhaasztal mellé, arra sem vár, hogy hellyel kínálják.
– Minden követ megmozgattam – folytatja Maggie, és ő is
leereszkedik az asztal mellé. – Még a feleségeddel is beszéltem.
Elmentem a Canadairhez, a papineau-i lakáshoz…
– Tudom.
– Otthagytad a gyárat, és nem is szóltál senkinek? Egyszerűen
fogod magad, és eltűnsz. Miért?
– Széthullott az életem, miután szakítottunk. Elhagytam
Annie-t. Nem bírtam tovább, nem bírtam a taxizást, a gyárat se.
Muszáj volt kiszabadulnom innen.
– Miért nem hívtál fel?
– Legfőképpen előled akartam elmenekülni – vallja be
Gabriel. – Nem hittem, hogy képesek lennénk együtt élni. Te
másfajta élethez szoktál. Olyan elvárásaid voltak, amiket nem
tudtam teljesíteni.
Maggie elfordítja a tekintetét.
 – De már elrendeztem magamban a dolgot.
– Ez mit jelent?
– Azt, hogy ma már tudom, ki vagyok.
– Értem – feleli Maggie, pedig egyáltalán nem érti, miért
mondja ezt neki Gabriel.
– Akkor még férjes asszony voltál, Maggie. Mit nyújthattam
volna neked? Nem volt semmim.
– Visszamehettél volna Dunhambe, a családi gazdaságba.
– Hogy egész életemben a nővérem gyámkodjon felettem?
Hogy egyáltalán ne legyen beleszólásom a döntéseibe, mintha
még mindig tizennégy éves volnék? Netán el kellett volna
rabolnom téged a gazdag bankár férjedtől? Hogyan tartottalak
volna el? Miből?
– Elhagytam a férjemet – mondja Maggie. – Már közöltem
vele, hogy elmegyek. Nem érdekelt a vagyona. Csak téged
akartalak. Vártam rád.
– Akkoriban nem gondoltam, hogy ezzel sokra mennénk.
– Hova mentél?
– Gaspébe.
Maggie ránéz; először mer a szemébe nézi, mióta itt van.
– Beálltam a halászok közé. Tőkehal.
– A testvéreidnek se mondtad meg, hol vagy?
– Clémentine-nel nem voltam beszélő viszonyban. Angele
tudta, de ő senkinek sem mondja el, ha erre kérem. Még
Clemnek se. Egyedül kellett lennem.
– Ügyesen csináltad.
– Ezért tettem. – Tejet önt a teájába. – De már jól vagyok –
mondja. – Nagyon is jól. Jót tesz a fizikai munka. Szeretem a
tengert, jó a szabadban dolgozni. Messze Montrealtól.
 – És tőlem.
– Eleinte úgy volt. Muszáj volt egyenesbe jönnöm magammal,
át kellett gondolnom az életemet.
– És most?
– Vettem egy kis földet Gaspében.
Ezt hallva Maggie-t ugyanaz a veszteségérzés járja át, mint
amikor Gabriel elhagyta. Legszívesebben könyörögne neki,
hogy maradjon, de ha földet vásárolt, akkor nincs remény, hogy
visszatartsa.
– Semmi kedvem sem volt egész életemben taxizni vagy a
Canadairnél gürcölni – magyarázza Gabriel. – Ezt az egyet
sikerült tisztáznom magamban, mialatt távol voltam.
A gyerekszobából éles sírás hangzik fel. Gabriel felpattan a
székről. Maggie már ismeri a hangot, James mindig sírva ébred.
Vár egy kicsit, hogy meggyőződjön róla, tényleg felébredt a kicsi,
és végre megszoptathatja, megszabadíthatja sajgó mellét a
rengeteg tejtől, de a sírás elhal. Nyilván újra elaludt a gyerek.
– Angele mondta, hogy gyereked született – mondja Gabriel. –
Gratulálok.
Maggie hallgat.
– A tiéd, Gabriel – mondja végül.
Gabriel arcán látszik, hogy megfordul vele a világ. Ajka
elnyílik, de nem jön ki hang a torkán. Csak ül ott, mint aki nem
hisz a fülének. Üveges tekintettel mered Maggie-re.
– Próbáltalak megtalálni – emlékezteti Maggie. – Azt akartam,
hogy a gyerekem az apja mellett nőjön fel.
– Persze…– motyogja Gabriel. – Én… én nem is tudom, mit
mondjak.
Maggie hagyja, hadd eméssze kissé a dolgot.
 – Akarod látni? – töri meg végül a csendet Maggie.
Gabriel arca felragyog.
– Hogyne akarnám – mondja. – Ha lehet. – Feláll, néhány
lépést tesz Maggie felé, aztán váratlanul magához öleli. – Nem
tudtam, hogy vajon… – dadogja, aztán kibontakozik az ölelésből.
– Amikor Angele elmondta, titokban abban reménykedtem,
hogy az enyém.
– Akkor vissza kellett volna jönnöd.
– A férjedé is lehetett volna. Nem akartam még jobban
elszúrni a dolgot. Azonkívül még mindig haragudtam rád,
Maggie.
– Megetetem, és lehozom neked.

James Gabriel arca felragyog, amint megpillantja anyja arcát.

Imádja Maggie-t. Maggie az ő kis univerzumának a közepe,
akitől minden jó származik.
– Szia – mosolyog Maggie. – Szia, kicsikém.
Kiveszi a kiságyból, megcsókolja meleg arcocskáját.
– Itt az ideje szopizni – suttogja.
A kicsi belemarkol a hajába, és jó nagyot ránt rajta. Maggie
halkan felsikolt, csodálkozik, hogy mekkora erő van a
gyerekben. A hintaszékben ülve szoptatja, közben igyekszik
összeszedni magát, felkészül a rá váró feladatra, amikor majd
be kell mutatnia az apjának. Hányszor elképzelte ezt a jelenetet!
Most el sem hiszi, hogy valóban elérkezett a pillanat. Szinte
lemondott már róla, hogy valaha is elérkezik.
A gyerek elfordítja a fejét a mellétől. Maggie a vállára veszi,
kicsit ütögeti a hátát, aztán feláll.
– Gyere, apukád már vár.
 Leviszi a lépcsőn, nagy levegőt vesz, és belép vele a
konyhába.
– Itt van – mondja, és máris patakzanak a könnyei, pedig
Gabriel még el sem vette tőle a kicsit.
– Hogy hívják? – kérdi Gabriel, feléjük nyújtva a karját.
– James Gabriel.
A férfi szeme elkerekedik, aztán bátortalan mosolyra húzódik
az ajka.
A baba böffen egyet, ahogy az apja átveszi, Maggie gyorsan
odahajol, és letörli a gyerek állát a ruhája ujjával. Gabriel
meglepően magabiztos mozdulattal veszi karjába a kicsit.
– Mon Dieu – suttogja, orrát James feje búbjához dörgöli, és
csókot nyom duci arcocskájára. – Gyönyörű.
Gabriel Maggie-re néz, tekintetük összekapcsolódik. Könny
szivárog a férfi szeméből.
– A fiam – jelenti ki büszkén. – Mon gars.
Maggie elneveti magát. Rég nem volt már ilyen boldog.
– Bonjour, Mon Homme – suttogja gyengéden Gabriel, és
magához szorítja a csecsemőt. James rámosolyog. Szerelem első
látásra.
Gabriel franciául dudorászik neki. Fais do-do, bébé à papa…
Maggie szíve majd kiugrik a helyéből. James gügyög, majd
gurgulázva felkacag.
Si bébé pas fais do-do. Grand loup-loup va manger.
Megcsörren a telefon, Maggie felveszi.
– Apád meghalt – szól bele a kagylóba maman.
 NEGYVENEDIK FEJEZET

A Magvetőt a protestáns templom mögötti temetőben földelik el.

Frelighsburgtől Grandyig szinte valamennyi gazda eljön, hogy
lerója tiszteletét. Maggie alig ismer fel néhány egykori vevőt a
sötétben, amint ballonkabátban, ünnepélyes, merev tartással
felsorakoznak. Ő mindig overallban, sáros csizmában,
gyászkeretes körömmel látta ezeket a napbarnított férfiakat.
Most mind itt vannak: Blais, LaPellure, O’Carroll, Cardinal,
Loriot. Magvakat szórnak a koporsóra, amikor leengedik a
sírgödörbe. Maggie zokogva nézi, hogyan nyeli el a föld az apját,
akit annyira szeretett.
Eszébe jutnak apja katalógusai, a soha meg nem valósult
tervek, a cselédszobában berendezett, dohányfüstben úszó
szentély; a saját kezűleg készített rádióira gondol, a szivarjaira,
a Dale Carnegie-előadásaira, az önfejlesztő könyvekre, a
kísérleteire, hogy elrejtőzzön a felesége és egész családi
életének sivár valósága elől. Az is eszébe jut, hogy milyen
odaadóan gondoskodott róluk, bármilyen árat kellett is fizetnie
ezért.
Meglepetésként éri, hogy apja őt nevezte meg végakarata
egyedüli végrehajtójaként. A rendelkezés záradékában
leszögezi, hogy egyedül Maggie dönthet arról, megtartják-e a
boltot vagy eladják, ebbe egyetlen más családtag sem szólhat
bele, még az anyjuk sem. Csakis Maggie szava dönt. Apja tudta,
mit csinál, amikor így döntött, hiszen jól ismeri Maggie-t. Tudta,
hogy Maggie soha nem válna meg az üzlettől, képtelen lenne rá.
Helyes volt a számítása. Soha nem fog megválni tőle.
A férfiak egyenként a családtagok elé járulnak, kezet fognak,
részvétüket nyilvánítják. Amikor eloszlik a tömeg, maman Geri
karjába kapaszkodva a Packard felé indul. Gabriel a kicsivel a
karjában követi, Maggie hátramarad, szeretne még néhány
percig kettesben maradni az apjával.
Még mindig képtelen felfogni, hogy apja nincs többé. Valami
zsibbadtság ül rajta, ami eltompítja a fájdalmat, legalább
annyira, hogy végig tudja csinálni a napot. Letérdel, kesztyűs
kezével megérinti a sírkövet, magában ígéretet tesz apjának,
hogy továbbviszi a küldetést, ugyanolyan odaadással és
szenvedéllyel, ahogy az apja tette.
Amikor végül feláll, és hátat fordít a sírnak, Clémentine
Phénix lép ki a fák árnyékából. Selyemből készült zsebkendőt
szorít az arcához. Megfogja Maggie karját, és könyörögve tekint
rá. Szeme vörös, duzzadt; olyan közel áll Maggie-hez, hogy
érezni lehet a Yardley szappan illatát a bőrén.
– Őszinte részvétem – rebegi.
Georgette ott őgyeleg körülötte, arcát pirosra csípte a hideg,
orra is el-elcseppen. Nagyon megnyúlt, tizennyolc körül lehet,
ugyanolyan szeplős és a haja is aranyszőke, mint Clémentine-é.
Elnyűtt kabátot visel, olyasfélét, amilyet Vi évekkel ezelőtt.
Maggie közelebbről is szemügyre veszi a kabátot. Igen, állapítja
meg magában, ez valóban Vi régi kabátja, ugyanaz a gomb
hiányzik róla, mint annak idején.
 – Jó ember volt – mondja Clémentine.
– Köszönöm – felel Maggie, de közben a kabátot bámulja.
Zavarba hozza a felismerés. Hogyan juthatott Georgette idáig,
ezen töpreng.
– Apád bizonyára jól ismerte a vetőmagokat – folytatja
Clémentine Maggie szemébe nézve. – De a virágokról semmit
sem tudott, igaz?
Maggie hátrál egy lépést, nem tudja, mit feleljen.
– Add át részvétemet a családnak – teszi hozzá Clémentine,
aztán elindul az ösvényen. Csizmája alatt ropog a hó, Georgette
mögötte lépked.
A temetés után Maggie hazamegy a többiekkel, de nem
marad sokáig. A Clémentine-nel való rövid beszélgetés továbbra
sem hagyja nyugodni. Elege van már a részvétnyilvánításokból,
a bájcsevejből, szendviccsel a kézben. Apja hiánya is kínozza.
Gabrielt hazaküldi, azzal a megbízatással, hogy tegye le aludni a
gyereket, ő pedig arrafelé indul, ahova mindig is ment, ha
vigaszt keresett: a kukoricaföldre.
A napkorong lehanyatlik Phénixék háza mögött. Az ég
ragyogó kékeslilából lassan szürkéskékre vált, amint fénye
kialszik a láthatáron. Maggie keresztülvág a fagyott
szántóföldön, s közben lassan összeáll a fejében az a sok apró
részlet, amelyek egyenként nem jelentettek semmit, most
azonban, hogy együtt szemléli őket, hirtelen döbbenetes
összefüggéseket tárnak fel. A Yardley szappan jellegzetes illata,
amit Clémentine-en érzett, a Kertészek kézikönyve a polcon, az
angol teáskészlet, Violet levetett ruhája Georgette-en…
Maggie-nek eszébe jut, hogy Clémentine fiatalon milyen
odaadóan művelte a földjét, gondozta a növényeit, egyik keze a
csípőjén, a másikkal a kukorica levelét simogatja, ahogy Maggie
százszor látta tőle. Hogy is tudott volna apja ellenállni a fiatal
nőnek, aki ráadásul ott volt az orra előtt.
Maggie ekkor jön rá, hogy nem egyszeri esetről volt szó.
Nyilván huzamos ideig tartott, azok után is, hogy Maggie
rajtakapta őket.
Megfordul, és Phénixék kunyhója felé veszi az irányt.
Bekopog, Clémentine ajtót nyit.
– Gyere be – int, mintha már várta volna. Még mindig fekete
ruha van rajta, a szeme is duzzadt, zsebkendőjét most is a
kezében szorongatja.
– Georgette az apám lánya? – kérdezi Maggie, pedig szinte
még be sem csukódott mögötte az ajtó.
Clémentine riadtan hátrahőköl.
– Az övé?
– Dehogy – felel Clémentine. Maggie árnyalatnyi dacot hall ki
a hangjából.
Maggie meg sem várja, hogy hellyel kínálják, leül a kanapéra.
– Pedig évek óta viszonyotok volt egymással, ugye?
– Igen.
– Ez itt mind tőle van – állapítja meg Maggie a polcon álló
könyvek meg a teáskészlet felé intve. – A levetett ruháink…
– Ő csak segíteni próbált nekünk.
– Anyám tudja? – kérdezi hűvösen Maggie.
– Dehogyis – rázza a fejét Clémentine. – Akkor már nem
élnék.
– És Gabriel?
– Nem is sejti.
– Ő meg hagyta, hogy hitelért könyörögj a boltban –
emlékezteti Maggie. – Pedig a szeretője voltál.
– Én vagyok az egyetlen, aki nem a pénzére utazott – mondja
Clémentine. – Fiatal voltam, és ostoba, fenn hordtam az orrom.
Felajánlotta, de én nemet mondtam. Amikor azt a hitelt kértem,
azt hittem, dühös rám, mert mások füle hallatára csináltam,
ahelyett hogy elfogadtam volna a titkos támogatását. Ő meg
neheztelt rám a makacsságomért, a büszkeségemért.
Egy adag whiskyt tölt magának, aztán Maggie-nek is, nem is
kérdi, kér-e vagy sem.
– Szeretett téged? – kérdi Maggie.
– A maga módján – feleli Clémentine, aki most már nem sír. –
Nem úgy, ahogy anyátokat szerette. Annyira biztos nem, hogy
elhagyja értem. Apádat mindig a testi vágy vezette. A
szerelemről nem sokat tudott. Persze próbálta megérteni, mi az.
Tényleg megpróbálta.
Maggie ezen elneveti magát, Clémentine elpirul.
– Én voltam, aki szerettem őt – vallja be Clémentine. –
Micsoda megkönnyebbülés ezt végre hangosan kimondani.
Maggie feláll.
– Bocsáss meg – mormolja Clémentine.
Maggie nem felel. Kimerültnek érzi magát. Ahhoz is fáradt,
hogy haragudjon.
Hazaballag a földeken keresztül. Nehéz a szíve, egyedül érzi
magát. Amikor hazaér, egyenesen apja szentélyébe megy,
meghúzza a lámpa zsinórját, és riadtan látja, hogy a helyiség
szinte üres. Klórszag és tisztítószerek illata érzik a levegőben. A
padló ragyog, látszik, hogy frissen kefélték, apja saját kezűleg
fabrikált rádiókészülékeinek nyomuk sincs. Nyoma sincs az
apjának. Kitakarították, lesikálták innen. Nincsenek az
íróasztalon elszórt papírlapok, félig kész katalógusok,
nincsenek hamutartók, semmiféle nyoma mindannak, amivel
foglalkozott, amit szeretett. Könyvei, amelyek korábban
mindenfelé ott hevertek körülötte, hiszen sokszor kettőt-hármat
is olvasott egyszerre, most magasság szerint csoportosítva
sorakoznak a polcon. A mezőgazdasági könyvek elvegyülnek az
üzleti témájúakkal. Maggie végigsimítja a gerincüket, elidőz
egy-egy régi katalóguson. Elhatározza, hogy mindegyiket át
fogja vitetni a vetőmagboltba, és a majdani irodájában őrzi
majd őket.
Letérdel, és kinyitja apja szerszámosládáját, amely személyes
emléktárgyakkal van tele: itt van apja kertészeti diplomája, a
saját kezűleg készített kártyák és rajzok, amelyeket évek alatt
kapott és összegyűjtött, anyja elrongyolódott, megbarnult
fényképe. Maggie ki akarja nyitni a sarokban álló iratszekrényt,
de az zárva van. A kulcs pedig nincs a megszokott helyén.
Váratlanul Maggie anyja tűnik fel az ajtóban.
– Muszáj volt máris kitakarítanod a szobát? – fordul felé
Maggie. Már-már arra gondolt, hogy bosszúból mindent elmond
Clémentine-ről. – Klórszag van itt. Eltüntetted még a szagát is.
– Miért, szerinted mit kellett volna tennem?
– Várhattál volna vele.
– Várni? Mire? – kiabál maman, és könny futja el fekete
szemét. – Hisz nem jön vissza többé!
– Talán bizony sajnálod? – vág vissza Maggie.
– Persze hogy sajnálom – felel az anyja. – Szerettem.
– Tényleg?
– Tudom, néha goromba voltam hozzá, de…
Maggie felkacag.
 – Hát igen – mondja. – Néha.
– Gyere ki – motyogja az anyja, köténye aljával törölgetve
szemét és orrát. – Még nem mentek el a vendégek.
– Hol van az iratszekrény kulcsa? – kérdi Maggie.
– Nem tudom. Nem volt itt, amikor kitakarítottam a szobát.
Talán azután tette el, hogy kutattál a holmija között.
Maggie tudja, hogy az apja sosem tett volna ilyet.
– Különben mit keresel? – érdeklődik az anyja. – Mindent
tudsz, amit tudnod kell.
Maggie leoltja a lámpát, és anyja után ő is kilép a helyiségből.
Becsukja maga mögött az ajtót, mindegyre azon törve a fejét,
hova rejthette apja a kulcsot, és hogy megtalálja-e valaha.
Felmegy Peter régi szobájába, ahol James békésen alszik.
Párnákkal rakták körül, nehogy leessen az ágyról. Nézi, amint
testének kicsi halma minden egyes lélegzetvételkor emelkedik
és süllyed; mérhetetlen gyöngédséget érez, és valami
megmagyarázhatatlan derűlátás tölti el. Apjától örökölte ezt a
rugalmasságot is, aki sosem adta fel; aki mindent elviselt,
mindvégig kitartott, és ott szakított magának egy kevés örömöt,
ahol tudott.
 NEGYVENEGYEDIK FEJEZET

A csipkefüggönyön keresztül a szobába ömlő napfény

felébreszti Maggie-t. Az előző nap eseményei, a temetés, a
Clémentine-nel folytatott beszélgetés lassan visszaszivárog a
tudatába. Nyújtózkodik, az oldalára fordul, és odabújik
Gabrielhez.
Gabriel a melléhez szorítja Maggie kezét, aki érzi a szíve
lüktetését a tenyere alatt.
– Szeretném, ha elköltöznél velem Gaspéba – mondja
álomittasan a férfi. – Azt a földet kettőnknek vettem, Maggie.
Ezért jöttem vissza. Hogy újrakezdjünk mindent.
– Nem hagyhatok itt mindent.
– Gaspésie a legszebb hely a világon. – Gabriel megfordul az
ágyban, hogy szembenézhessen vele. – A két világ találkozása, a
földeké meg a tengeré.
– Az én életem itt van.
– Fordítani akárhol lehet.
– Apám rám hagyta az üzletet – emlékezteti Maggie. –
Szeretném továbbvinni. Mindig ez volt a vágyam.
Gabriel sóhajtva a hátára fordul.
– Fogtad magad, és kiléptél az életemből – folytatja Maggie. –
Egy évvel később visszajössz, és elvárod, hogy itt hagyjak
mindent. Szeretnék veled élni, de itt.
– Fel akarom nevelni a fiamat – mondja Gabriel, és cigarettát
vesz elő. – Egy fiúnak szüksége van apára. Az én világom a víz.
Megtaníthatnám horgászni…
– Az apaság nem csak horgászásból áll.
– Tudom.
– Hát nem érted? – kérdi Maggie. – Itt akarok maradni, és át
akarom venni apám üzletét. Erre születtem. Biztos, hogy jól
fogom csinálni.
– És mi lesz Jamesszel? Hogy fogsz tudni vele foglalkozni a
munka mellett?
– Majd kitalálom – vonja meg a vállát Maggie. – Violet
felajánlotta, hogy segít.
– Most már egy család vagyunk, Maggie. Együtt kell lennünk.
– Úgy érted, ott, ahol te akarod.
– Szeretlek – mondja Gabriel. – Mindig szerettelek. A fenébe,
Maggie! Higgy már bennünk egy kicsit! Engem válassz, ne
apádat!
A baba hangosan felsír a gyerekszobában. Gabriel azonnal
kiugrik az ágyból.
– Ne cigizz, ha vele vagy! – kiált utána Maggie.
– Miért ne?
– Mert nem egészséges. Rosszat tesz a tüdejének.
– Ezt ki mondja?
– Koraszülött volt. Gyenge a tüdeje.
Gabriel elnyomja a cigarettát, és kimegy; kisvártatva
Jamesszel a karjában tűnik fel az ajtóban.
– Szeretnél Gaspésie-ben lakni, kisember? – gügyög a
kicsihez, csókokkal borítva a fejét, az arcocskáját.
 Szellő lebben a szobába a nyitott ablakon át, megcsörgeti a
gyöngyfüggönyt, és lefújja Maggie fordításának lapjait az
éjjeliszekrényről. A lapok úgy szállingóznak a padlóra, mint az
őszi falevelek. Maggie leguggol, hogy összeszedje őket, örül,
hogy elfoglalhatja magát valamivel. Miután szépen visszatette a
papírokat az asztalra, végre újra rá mer pillantani Gabrielre.
Az a kisfia selymes haját simogatja.
– Azért ez furcsa, Maggie. A férjed összes gyerekével
elvetéltél, és az enyém az egyetlen, amelyiket ki tudtad hordani?
Hogyan lehetséges ez?
– Képtelen vagyok Gaspéba költözni.
– Minden akadály elhárult előlünk – folytatja Gabriel. – Apád
elment. Többé nem kell a beleegyezését kérned. Hagyd már
azokat a terveket, amelyeket ő kovácsolt a számodra, Maggie!
– Látom, nem érted – csóválja a fejét Maggie. – Az én vágyam,
hogy a boltot vezethessem. Egész életemben ezt szerettem
volna.
Gabriel kétkedve néz rá.
– Nem arról van szó, hogy neki akarok megfelelni –
magyarázza Maggie, és most érzi is ezt, világosabban, mint
valaha. Azért akar maradni, mert a saját életcélját szeretné
beteljesíteni, nem az apjáét. – Te is idetartozol – mondja. – Csak
nem akarod bevallani magadnak.
– Már megvettem azt a földet, Maggie. Szeretem a
munkámat…
– Akkor bármikor láthatod Jamest, ha eljössz.
– Szóval meggondoltad magad? – kérdi Gabriel, és le sem
veszi a szemét a fiáról.
– És te?
 Maggie elfordul, nem tudja, kibírna-e még egy szakítást. Azok
után, ami történt, egyikük sem hajlandó áldozatot hozni a
másikért. Gabriel úgy akar vele maradni, hogy ő szabhassa meg
a feltételeket; ez az, amit Maggie mindig is kívánt neki. Amikor
Gabriel átadja neki a csecsemőt, Maggie rájön, hogy kezdettől
fogva attól félt, hogy így ér majd véget a kapcsolatuk; attól a
pillanattól kezdve ettől tartott, hogy meglátta Gabrielt a
küszöbön. Hogy amikor eljön az idő, egyikük sem lesz képes
elkötelezni magát a másik mellett. A szerelem nem mindig
képes háttérbe szorítani az ember legbenső késztetéseit.
Gabriel felveszi fekete nadrágját, amelyet a temetésen viselt,
begombolja a fehér inget, nyakkendőjét szó nélkül a zsebébe
gyűri.
– Gabriel – fordul hozzá Maggie. – Mielőtt visszamész
Gaspéba, szeretném, ha még segítenél valamiben.
 NEGYVENKETTEDIK FEJEZET

Vasárnap reggel van, verőfényes, de hideg idő, ahhoz képest,

hogy március van. Néhány nap, és itt van Elodie születésnapja,
de Maggie igyekszik nem gondolni erre a furcsa egybeesésre.
– Kész vagy?
Maggie kinéz a St. Nazarius Kórház ablakán, és tudja, nehéz
órák várnak rá. Válaszul a megkeresésére a kormányhivatal
mindössze Elodie 1957 júniusából való áthelyezési
bizonylatának másolatát küldte el, amely megerősíti, hogy
Elodie egyike volt azoknak a hét-tizenkét éves kislányoknak,
akiket abban az évben egy meg nem nevezett montreali
intézménybe telepítettek át. Némi kutatatás után Maggie-nek
sikerült szűkítenie a kört; kiderült, hogy az áthelyezett gyerekek
zömét három nagy kórházba vitték. Ezek egyike volt a St.
Nazarius.
Maggie és Gabriel először az Irgalmasok kórházába mentek,
ahonnan ugyancsak kellemetlen tapasztalatokkal kellett
távozniuk: próbálkozásaik, hogy valami információhoz
jussanak Elodie-val kapcsolatban, rendre meghiúsultak a
nővérek sziklakemény ellenállása miatt. Maggie végül már úgy
érezte, mintha bűnöző volna, amiért tizenhat évesen teherbe
esett. A frissen szerzett tapasztalatok birtokában el tudta
képzelni, mit élhetett át Clémentine a szülőfalujában.
Kiszálltak a kocsiból. Gabriel Maggie keze után nyúlt.
Beléptek a főkapun, és szótlanul az épület felé indultak.
A St. Nazarius együttesét a hatalmas területen elszórtan álló
vagy tucatnyi épület alkotta. A főbejáratot az U alakú, szürke
kőből emelt, impozáns épületben találták meg, melynek
homlokzatán a hálótermek fehérre mázolt ablakainak végtelen
sora húzódott. A főépület központi előcsarnoka templomra
emlékeztetett, mindkét oldalán egy-egy kőoszloppal; a
mennyezeten jókora kereszt volt látható.
Maggie-t páni rettegés fogta el, amint megpillantotta a
pszichiátriai osztály rácsos ablakait, üresen ásító előcsarnokát,
és orrát megcsapta a klór bűze. Tekintete bizalmatlanul
pásztázta a baljóslatúan tiszta és csendes folyosót; azt találgatta,
merre lehetnek itt a gyerekek.
A recepciónál az egyik gondozott gyermek szüleiként
mutatkoznak be, akit 57-ben szállították át ide.
– A lányom 1950. március 26-án született – közli Maggie.
A vértelen ajkú, szemüveges nővér a szavába vág.
– Sajnos, nem segíthetek – mondja. – A páciensek aktáit
lezárták, nem lehetséges beléjük tekinteni.
– Nálam van az áthelyezéséről szóló dokumentum – mondja
Maggie. Kiveszi az iratot a táskájából, és a nővér elé tartja. –
Tudom, hogy a környező falvakból ide hozták az árvák
többségét, vagy…
– De hiszen maga lemondott róla, nem?
– Igen, nővér, lemondtam, de akkor tizenhat éves voltam –
magyarázza Maggie. – Most viszont abban a helyzetben vagyok,
hogy már tudok róla gondoskodni.
 – Az akták titkosak, asszonyom. Ön lemondott az ezzel
kapcsolatos jogairól.
– De ha itt van a lányom – mondja Maggie valamivel
hangosabban –, nem az a legjobb megoldás mindenkinek, ha
hazaviszem?
– Megtenné, hogy megnézi a nyilvántartást? – szól közbe most
Gabriel. – Tudni szeretnénk, hogy ebben az intézményben van-e
a lányunk.
– Ismerjük az átszállításának a pontos dátumát – veszi vissza
a szót Maggie az áthelyezési bizonylatra mutatva.
– Csak az idejét vesztegeti, asszonyom.
– De hiszen a szülei vagyunk! – kiabál magából kikelve
Maggie. – Egyébként ez a barbár kísérlet hamarosan amúgy is
véget ér. Dr. Lazure már kijelentette, hogy az árvákat nem
tarthatják elmegyógyintézetekben.
– Nem úgy van az, kérem – szakítja félbe a nővér. –
Québecben egyelőre működnek a törvények. Ha a kislányt
valaha idehozták, az azért történt, mert szellemi fogyatékos.
Gabriel Maggie karjára teszi a kezét, hogy lecsillapítsa.
– Nem tudná mégis megerősíteni, hogy itt van vagy nincs?
Vagy hogy egyáltalán itt volt-e valaha? – könyörög Maggie,
lehalkítva a hangját. – Hiszen csak bele kellene pillantania a
nyilvántartásba.
– Nem – mondja ingerült szippantás kíséretében a nővér.
Gabriel korholó pillantást vet Maggie-re az előbbi kitörése
miatt, ő azonban nem törődik vele.
– Ha kell, ügyvéddel jövök vissza – fenyegetőzik, és Maggie-ék
látják, hogy egy másik nővér közeledik a recepciós pult felé.
Alacsony, testes nő, arca kerek, távol ülő, sötét szemekkel.
 – Jó napot kívánok – köszön nyájas hangon, és odalép
hozzájuk. – Ignatia nővér vagyok. Segíthetek valamiben? Én
vagyok az osztályvezető nővér.
Barátságos modora láttán Maggie homlokán kisimulnak az
aggodalmas ráncok.
– Igen, nővér – feleli megkönnyebbülten. – Köszönöm. A
kislányomat keresem, Elodie-t. 57-ben hozták be ide.
Ignatia nővér szeme felragyog. Maggie és Gabriel
reménykedve összenéznek.
– Elodie de Ste. Sulpice – bólogat Ignatia nővér. A másik nővér
éles pillantást vet rá.
– Igen! – kiált fel szívdobogva Maggie.
– Ismertem a kis Elodie-t.
Maggie-nek most eláll a szívverése.
– Ismerte? – nyögi.
– Igen, hétéves volt, amikor áthozták ide.
– Úgy van – bólint Gabriel. – Már nincs itt? Örökbe fogadták?
– Elodie nagyon beteg volt, amikor idekerült – magyarázza
Ignatia nővér. – Nem sokkal később meghalt. Sajnálom, hogy
tőlem kell megtudniuk.
Maggie megtántorodik, Gabriel vállára kell támaszkodnia.
Érzi, hogy Gabriel keze az övét keresi, hallja, amint a nővér
arról beszél, hogy Elodie egészsége a születése óta törékeny volt.
Maggie semmi másra nem tud gondolni, csak arra, hogy már
sosem ismerheti meg a lányát.
– Ha kívánják, lemásoltatom az aktáit az önök számára –
ajánlja Ignatia.
Maggie képtelen megszólalni, Gabriel felel helyette:
– Igen, az jó lenne. Nagyon köszönjük.
 Ignatia lefelé indul a lépcsőn, cipője csikorog a linóleumon,
habitusa suhog bokája körül. Maggie és Gabriel vagy húsz
percen át várakoznak gyászos hallgatásba süppedve, mire ismét
megjelenik a nővér, hóna alatt a St. Nazarius emblémáját viselő
dossziéval.
Maggie zsibbadtan kinyitja, és belepillant a kézírásos
feljegyzésekbe. Bár homályosan lát a könnyektől, egyes szavak
így is a szemébe ötlenek. Súlyos fokú szellemi fogyatékosság. Ön-
és közveszélyes. Paranoid téveszmék. Dühkitörések, erőszakos
megnyilvánulások. Influenza. A diagnózist a L’Hôpital Mentale
Saint-Sulpice orvosa írta alá. A neve olvashatatlan ákombákom.
– A lányom nem volt értelmi fogyatékos – pillant fel Maggie
az aktából.
Ignatia nővér együttérzőn mosolyog, de nem szól. Szánakozó
tekintete, amelyben valami dacos fény is villan, mindennél
ékesszólóbban beszél.
– Képtelen vagyok elhinni – mondja Maggie. – Nem
lehetséges, hogy tévedés történt? Talán összecseréltek valamit…
– Ismertem a kislányt, asszonyom – mondja halkan Ignatia. –
Nagyon sok baja volt. Nemcsak egészségügyi problémák, hanem
mentális és érzelmi eredetűek is. A diagnózist az orvos állította
fel.
– Hol van a halotti bizonyítványa? – firtatja Maggie. – Az 1957
utáni időkből semmi sincs az aktákban. A haláláról sem
történik említés.
– Ha volna halotti bizonyítvány – felel higgadtan Ignatia –,
akkor az a kormányszervek birtokában volna.
– Hogy érti azt, hogy „ha volna”?
– Az ön lánya szellemi fogyatékos volt, és házasságon kívül
született – magyarázza tapintatosan Ignatia nővér sziruposan
édeskés hangon. – Nem valószínű, hogy létezik bármiféle
dokumentum a haláláról, az életéről még kevésbé, azon kívül,
ami ott van az ön kezében.

Odakint Maggie felkap egy kavicsot, és a kórház

téglahomlokzatához vágja.
– Nem hiszem el – sziszegi, és szembefordul Gabriellel.
– Maggie…
– A kislányom nem halt meg. Írni fogok a
kormányhivatalnak, kikérem a halotti anyakönyvi kivonatát.
Gabriel magához vonja, meg akarja ölelni, de Maggie lefejti
magáról a karját.
– Nem adom fel.
– De miért hazudna a nővér? – kérdi halkan Gabriel. – Próbálj
meg belenyugodni.
– Nem nyugszom bele – jelenti ki Maggie. – Nem hiszek annak
a nőnek. Gyanús volt nekem a tekintete.
– Megértem, hogy szükséged van arra a hitre, hogy…
– A kislányom él, és én meg fogom keresni.
 NEGYVENHARMADIK FEJEZET

Elodie – 1962
Lassan véget ér a tél; a rácsokon túl színtelen a világ, a földet az
olvadó hó szürkés foltjai borítják, amikor Elodie-t a műszak
közepén elhívják a varrógép mellől. Feláll a Singer mögött, és
néma értetlenséggel, megrökönyödve a nővér nyomába ered a
folyosón. Sup. Sup. Sose fogja elfelejteni a hangot, a nővérek
ruhájának baljós suhogását, ahogy szoknyájuk a padlót söpri.
Három emelettel feljebb, az elmeosztály előcsarnokába
tartanak, de ahelyett, hogy az Elodie hálóterméhez vezető ajtó
felé fordulnának, a nővér az egyik iroda előtt áll meg, és
bekopog.
– Entrez – mondja egy férfihang.
A nővér ajtót nyit, és Elodie-t maga előtt tolva belép.
– Elodie de Ste. Sulpice – mondja, aztán otthagyja őket.
– Dr. Lazure vagyok – mondja a férfi, és az íróasztalon heverő
dosszié után nyúl. Szinte fel sem néz. – Ülj le.
Elodie nem mozdul. Amikor rájön, hogy mi vár rá, zsibbadás
vesz erőt az egész testén.
– Nem harapok! – mondja a férfi.
 Elodie szólni akar, de nem jön ki hang a torkán. Mozdulni
sem tud. Amit ebben a helyiségben mond vagy tesz, az
eldöntheti a sorsát. Legutóbb elrontotta a dolgot. Nem jól
válaszolt a kérdésekre, és azok azt hitték, hogy gyengeelméjű.
Nem tudja, hol hibázott, csak azt, hogy azzal tette tönkre az
életét. Ennek nem szabad még egyszer megtörténnie.
Az orvos nézi. Elodie egész testében remeg, és mintha
megbénult volna, képtelen megmozdulni.
– Nincs mitől félned – mondja az orvos. Elég rendesnek
látszik, de Elodie ismeri már az ilyeneket, és nem bízik bennük.
Kétszer már becsapták az orvosok; mindkétszer megfizetett
azért, mert rosszul ítélték meg.
– Ülj le – mondja nyomatékosan az orvos.
Végre engedelmeskedik a lába; Elodie a székhez lép.
– A csoportunk olyan intézmények ellenőrzését végzi, mint a
St. Nazarius – magyarázza az orvos. – Sok száz hozzád hasonló
gyereket vizsgálunk meg.
– Miért?
– Mert a bizottságunkat azzal bízták meg, hogy kiderítsük, a
hozzád hasonlók indokoltan vannak-e olyan helyeken, mint
amilyen ez is.
– Mi az, hogy bizottság? – kérdi Elodie, de nyomban meg is
bánja a kérdezősködését. Megrémül, hogy az orvos azt fogja
gondolni róla, hogy tudatlan, szellemileg elmaradott, ahogy
Camille nővér mondta.
– Emberek, akik valamilyen feladatot együtt végeznek –
mondja szenvtelenül az orvos. – Látod, én sem ebben a
kórházban dolgozom. Ez nem az én irodám. Csak látogató
vagyok itt. Azért jöttem, hogy feltegyek néhány kérdést.
 Elodie bólint, reszketegen felsóhajt. Látja az orvos előtt
heverő dossziét, és nem tudja levenni róla a szemét. Az ő aktája.
Látja az 50-03-26 számokat az elülső oldalán. Rájön, hogy ez a
születési dátuma.
– Kezdhetjük? – kérdi az orvos.
– Igen, monsieur.
– Ne felejtsd el, én a szövetségesed vagyok.
Elodie-nak fogalma sincs róla, mit jelent az, hogy szövetséges,
de ezúttal nem meri megkérdezni.
– Mióta vagy itt, Elodie?
– Öt éve.
– Előtte hol voltál?
– Gyermekotthonban.
– Akkor most hány éves is vagy?
– Tizenkettő? – kérdi óvatosan Elodie; nem biztos benne, hogy
nem beugratós kérdésről van-e szó.
– Ne félj, nem vizsgáztatni akarlak – mondja az orvos, mintha
kitalálta volna a gondolatait. – Elodie, tudod, hogy miért vagy
itt, a St. Nazariusban?
– Nem, uram.
Az orvos ír valamit a mappában lévő papírra.
– Talán mert a gyermekotthonban az orvos azt gondolta, hogy
retardált vagyok – kockáztatja meg. – Vagy bolond.
Dr. Lazure tovább ír.
– Aznap, a szolgálatváltozás napján történt – magyarázza
Elodie. – Tata nővér azt mondta, hogy mindannyian szellemileg
elmaradottak vagyunk, de csak engem, Emmeline-t meg egypár
másik lányt küldtek ide, a St. Nazariusba. Biztosan valami
rosszat tettünk…
 Dr. Lazure felnéz a papírjaiból, de nem szól semmit.
– Nem vagyok elmaradott – mondja Elodie, kissé megemelve
a hangját. – Nekem nem itt van a helyem.
– Ezzel nem vitatkozom.
– Árva vagyok – folytatja Elodie. – Nem elmebeteg. Camille
nővér azt mondja, tudatlan vagyok, mert régóta itt vagyok bent,
de ez nem jelenti, hogy bolond is vagyok.
– Valóban nem.
– Szóval talán nem tudom a választ azokra a kérdésekre,
amiket majd feltesz nekem – mondja. – De nem vagyok bolond.
Dr. Lazure összevonja a szemöldökét, bólint. Elodie nem
tudja, hogy valami rosszat mondott-e. Fogd már be!, korholja
magát.
– Nem tudtam felelni a másik orvos kérdéseire, azért küldtek
ide. De akkor csak hétéves voltam…
– Ez nem vizsga, amin meg lehet bukni.
– Nem? – kérdi Elodie. – Ki akarok jutni innen. Muszáj.
– Értem.
Elodie a fejét rázza.
– Nem, nem érti.
– Akkor magyarázd el! – biztatja az orvos.
– Megölték a barátnőmet – buggyan ki Elodie-ból. – Emmeline
de Ste. Sulpice-t. Együtt jöttünk ide. És nem ő volt az első, akit
megöltek.
A szája elé kapja a kezét. Már megint hibázott! Túl sokat
mondott; ez az átkozott fecsegés már bajba keverte egyszer,
amikor eljutott Ignatia nővér fülébe. Mi lesz, ha ez az orvos is
elmondja neki?
– Ez nagyon súlyos vád – figyelmezteti dr. Lazure.
 – De igaz – folytatja Elodie. Már nem tudja fékezni magát. –
Túladagolták a Largatylt Emmeline-nek. Egy másik kislányt
azért öltek meg, mert énekelt. Ők sem voltak szellemi
fogyatékosok. Csak árvák, mint én…
Dr. Lazure bólint. Homlokán erősen lüktet egy sötétkék ér, a
szemöldöke között elmélyül a függőleges barázda. Elodie tudja,
hogy megint nagy hibát követett el. A padlóra szegezi a
tekintetét, nem akarja, hogy a férfi lássa a könnyeit, remegő
ajkát.
Kisvártatva megszólal az orvos, most már nem domborodik
úgy az az ér a homlokán.
– Meg tudod mondani, kedves, hogy mi ez?
Egy képet mutat neki, doboz látszik rajta, gombokkal.
– Nem, uram.
– Rádió – feleli az orvos.
– Hát ez?
– Ezt sem tudom, uram.
– Harmonika. És ez?
– Autó – mondja Elodie.
Az orvos újabb tárgyakat ábrázoló képeket mutat neki, és
neki mindegyikről meg kell mondani, mit ábrázol. Némelyiket
felismeri, másokat nem.
– Ez itt egy hűtőszekrény – mondja az orvos, miután Elodie
tanácstalanul vállat von.
Ananász, telefon, ajándék. Traktor, szív.
– A múltkor ugyanígy volt – szakítja félbe Elodie remegő
hangon. – Sosem láttam ezeket a holmikat, de attól még nem
vagyok bolond!
– Persze hogy nem – helyesel az orvos.
 – Tudatlan vagyok – folytatja Elodie. – Ennyi az egész.
Az orvos ajkán szomorkás mosoly jelenik meg, újra firkál
valamit a papírra.
– Ha elengednek bennünket innen – mondja –, el tudná
intézni, hogy visszamehessek a Saint-Sulpice-be? Hátha anyám
értem jön.
A férfi arca elborul. Kerüli Elodie pillantását, lesüti a szemét.
– Mára végeztünk – mondja.
Elodie nem áll fel azonnal, nem akaródzik mozdulnia addig,
míg valami konkrétumot nem hall, ígéretet, vagy legalább egy
halvány reménysugarat nem kap, amibe belekapaszkodhat,
amíg itt kell még maradnia.
– Nekem nem itt van a helyem.
A férfi bólint, aztán feláll az asztal mellől.

Egykedvűen folydogálnak a napok, Elodie reménye egyre fogy.

Az osztályról jó néhány kislány távozott már, de ő marad.
Camille nővér megnyugtatja, hogy eljön majd az ő ideje is, de
Elodie egyre kevésbé mer hinni ebben. Az idősebb lányokat – a
tizennyolc, tizenkilenc éveseket, a húszon túliakat egyetlen
bőrönddel meg egy imakönyvvel eresztették szélnek. Elodie el
sem tudja képzelni, hogy egyedül munkát és lakást találjon
magának, hiszen alig tud valamit a világról, nem ért semmihez.
Egyelőre hálás, hogy még csak tizenkét éves.
– Hát te mit művelsz itt?
Elodie felkapja a fejét. Ignatia nővér magasodik fölé.
– Csak üldögélek – feleli, és valami dacos árnyalat vegyül a
hangjába.
– A hálóterem mosdójában ki kell sikálni a vécéket és fel kell
mosni a padlót – mondja Ignatia nővér szúrós pillantással. –
Most, hogy Yvette elment, te végzed ezt a munkát.
– De nekem más munkám van…
Ignatia nővér keze feje nagyot csattan Elodie halántékán,
mielőtt még befejezhetné a mondatot.
Elodie a fejére kulcsolja a karját. Cseng a füle, a könnyek
égetik a szemét.
– Ha kijutok innen…
– Nem jutsz ki – szakítja félbe Ignatia nővér.
– Árva vagyok – mondja vakmerően Eodie. – Ezért kérdezett
ki az orvos.
– Ugyan hova mennél?
– Vissza a gyermekotthonba vagy nevelőszülőhöz. Valahova,
ahol az anyám rám találhat.
– Az anyád meghalt – vágja rá diadalmasan a nővér.
Elodie-nak hevesen verni kezd a szíve.
– Nem igaz – mondja remegő hangon. – Azt maga csak
mondja.
Ignatia nővér arckifejezésében árnyéka sincs szánalomnak.
– Benne van az aktádban.
– Nem hiszek magának – nyögi ki nagy nehezen Elodie. A
szája kiszáradt.
Ignatia nővér hirtelen sarkon fordul, és távozik a szobából.
Elodie a hintaszékben ringatózva próbál lehiggadni. Vajon igaz,
amit hallott? Az anyja halott lenne?
A mellette lévő hintaszékben ülő lány – ő valóban
gyengeelméjű – hangosan feljajdul.
– Fogd be… – motyogja Elodie.
A kislány megint felkiált, vicsorog, mint valami vadállat.
 – Azt mondtam, fogd be! – kiáltja Elodie, és megindul a
szeméből a könny.
A gyengeelméjű lány morog valamit, aztán nyöszörögni kezd.
Ignatia nővér egyszer csak ismét megjelenik; egy dossziét
lobogtat Elodie felé.
– Itt van – mondja magasra tartva a mappát. – Csak hogy
megjegyezd, egyszer és mindenkorra.
A nővér kinyitja a dossziét.
– Anya: elhunyt – olvassa hangosan, és úgy fordítja, hogy
Elodie is lássa az írást. Elodie csak az „anya” szót tudja
kibetűzni, a másikat – elhunyt – nem, azok csak összevissza
betűk a számára. Hiszen alig tud olvasni.
– Meghalt – mondja a nővér. – Belehalt a szülésbe. Isten
megbüntette a bűneiért. Apád sincs. Nincs hova menned, te
szerencsétlen. Egyedül nem mehetsz ki innen, ahhoz túlságosan
fiatal vagy, ahhoz meg túl idős, hogy árvaházba vagy
nevelőszülőkhöz menj. Senki nem akar serdülőkorú lányt. Két
szék között a pad alá estél, úgyhogy itt maradsz.
– Nem igaz – mondja Elodie elcsukló hangon.
Ignatia nővér arcán önelégült mosoly terül el.
– Itt van – mutat az elegáns kézírásra. – Mère décédée. Anya:
elhunyt.
– Akkor eddig miért nem mondta?
– Most mondom.
 NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET

Maggie
Maggie belép a vetőmagboltba, felkapcsolja a lámpákat. Apja
halála óta nem érzett elég erőt magában ahhoz, hogy idejöjjön,
de ma este valamiért úgy érezte, el kell jönnie a boltba, mert
apja emléke itt él a legelevenebben. Amikor körülnéz a
helyiségben, újra összeszorítja a szívét a gyász. Apja soha többé
nem teszi be ide a lábát, sosem járkál fel-alá, mint régen, nem
telefonál többé, nem vitatkozik a politikáról a francia
gazdákkal, akiket annyit gúnyolt, és annyira szeretett. Ez most
már Maggie otthona.
Maggie elmegy a vetőmagokkal teli tárlók mellett. A tetőtérbe
vezető lépcső felé indul, közben megáll, kinyit egy fiókot,
belemarkol az indiai szamóca magjaiba, és végigpergeti az ujjai
között. Aztán felmegy a lépcsőn, és arra gondol, hogy egyszer
majd James fogja mérni a magokat szombatonként, pont úgy,
ahogy ő tette egykor.
Odafent minden változatlan. A mérleg, a stószba rakott kis
sárga tasakok, a fémből készül adagolókanál. Maggie lenéz a
sikátorra, visszaemlékezik egykori önmagára, a kamasz lányra,
akinek olyan nagyralátó tervei voltak, míg bele nem szeretett
abba, akitől apja a legjobban féltette. Még az illata is a régi:
nedvesföld- és dohszag.
Lemegy a földszintre, apja irodájába, amely most már az övé:
az a hely, ahol apja annyit törte a fejét a kifizetendő számlák
miatt, ahol a könyvelését végezte, a rendeléseket intézte; ahol
Maggie rajtakapta Clémentine-nel. Leül a nagy íróasztal mellé.
Takarosan egymás tetejére fektetett dossziék az íróasztalon.
Fizetendő számlák. Leltár. Késedelmes számlák. Függőben lévő
rendelések.
Holnap találkozik az üzletvezetővel, hogy közösen áttekintsék
az üzletmenetet, felvegyék az elejtett szálakat. Az üzletvezető
intézett mindent, mialatt Maggie apja haldoklott. Ő volt, aki
rendben tartotta a boltot, aki kézben tartotta az üzletet. Maggie-
nek ügyelnie kell majd, nehogy megsértse valamivel. A
legkeményebb dió az eladónő lesz. Apja utolsó tanácsa így
hangzott: – Ha úgy döntesz, hogy átveszed az üzleted, alázattal
tedd. Adj időt mindenkinek, hogy megszokhassanak.
Vicces, hogy éppen ő tanácsolta ezt. Az alázat nem volt éppen
apja erőssége, de Maggia tudja, ő képes lenne rá, ha ez az ára
annak, hogy az alkalmazottai és a vásárlói becsüljék. Ahogy
felméri a rá váró feladatot, hirtelen erőt vesz rajta a szorongás.
Mi lesz, ha nem sikerül? Ha a tapasztalatlansága miatt csődbe
megy az üzlet?
Azzal biztatja magát, hogy apja nemhiába hitt benne;
olyannyira, hogy rábízta legféltettebb kincsét. Van érzéke az
üzlethez, és mindig kedvelte a kihívásokat. Még harmincéves
sincs, és máris megmutathatja, mit tud. Kihúzza apja
íróasztalának legfelső fiókját. Ennek is enyhén dohos szaga van,
mint a nedves fának. Ez is üres, mindössze egy, a magokhoz
használatos kis tasak van benne, rajta apja takaros, szögletes
betűivel az ő neve: Maggie. Kinyitja a tasakot. Az iratszekrény
kulcsa van benne, mellette rövid üzenet. Mindig te voltál a
vadvirágom.
Azonnal visszaindul Dunhambe. A ház sötét, mindenki alszik
már. Hangtalanul beoson apja szentélyébe, és kinyitja az
iratszekrényt.
A legalsó fiókban szépen összehajtogatott, fehér flanelből
készült babatakarót talál. Széthajtogatja. A Brome-Missisquoi-
Perkins Kórház tulajdona – ez a felirat olvasható a textíliára
nyomtatva. Kirázza a kis takarót, mire egy apró tárgy pottyan az
ölébe. Egy műanyagból készült kórházi karkötőcske. Név nincs
rajta, csak a dátum: 50-13-26. Az orrához nyomja a takarót,
megszagolja. Elodie takarója.
Apja érzelmesebb volt, mint gondolta.
A takaró alatt ott lapul Sonny Goldbaum nagy dossziéja.
Törökülésben a padlóra telepszik, és feltépi a borítékot. A
Brome-Missisquoi-Perkins Kórház által kiállított születési
anyakönyvi kivonat van benne, meg egy vékony, kék
jegyzetfüzet. Sonny H. Goldbaum irodájából.

1949. szeptember 9.
Köszönöm, hogy befáradt a városba, hogy találkozhassunk,
Mr. Hughes. Örülök, hogy megismerhettem. Azonnal
megkezdem a megfelelő hely felkutatását. Kérem,
tájékoztasson a lánya terhességének fejleményeiről,
egészségi állapotáról, a szülés várható időpontjáról stb.
Amint azt megbeszélésünk alkalmával említettem, az örökbe
fogadó család zsidó, de ön teljesen biztos lehet afelől, hogy
azok a családok, amelyekkel tárgyalásban vagyok, a
legmagasabb társadalmi körökből valók.

1949. december 12.

Jó híreim vannak, Mr. Hughes. Találtam egy fiatal párt, ők
örömmel örökbe fogadnák az ön lányának a csecsemőjét.
Maguknak nem lehet gyermekük, és a szokott csatornákon
keresztül nehezen jutnak előre. Ön hozzásegítheti őket
álmaik valóra váltásához. Az ön által szabott díjazást
elfogadják. Hamarosan jelentkezem az újabb részletekkel.
Hogy halad a terhesség?

1950. február 4.
Mr. Hughes,
a következőt kell tennünk: ön átadja a csecsemőt az
Irgalmas Kórházban Jeanne-Edmoure nővérnek. Ő fogja
elhozni a gyermeket hozzám. Önnek előre fizetnek, ahogy az
orvosnak és az irgalmas nővérnek is; személyesen
semmilyen összeget nem kell átvennie az érintettektől. Nem
fogja látni az örökbe fogadó szülőket, a nevüket sem fogja
tudni. Egyetértettünk abban, hogy ne legyen önök között
semmiféle kapcsolat.

1950. március 28.

Mr. Hughes,
nem tudtam meggyőzni a házaspárt, hogy vegyék át a
gyermeket, annak rossz egészségi állapota miatt. Folytatom
 a keresést, új szülőket kell találnunk, bár ahogy arra
korábban utaltam, a sárgaság és a kis születési súly sajnos
rontja az esélyeinket. Jelentkezem, mihelyt megtudok
valamit.

Maggie átlapozza a levelezést. Egy megsárgult újságkivágást is

talál a paksamétában, a La Presse 1954. februári számából.

Tegnap vizsgálati fogságba helyezték Sonny Hyman

Goldbaum montreali ügyvédet. Hamis születési anyakönyvi
kivonatok kiállításával vádolják, továbbá azzal, hogy olyan,
törvénysértő ügyletekhez nyújtott segédkezet, melyek a
csecsemők feketekereskedelmét bonyolító nemzetközi
hálózattal álltak kapcsolatban. A 31 éves Goldbaum tagadja
a vádakat, de az eddig rendelkezésre álló bizonyítékok arra
mutatnak, hogy eddig több mint 1000 francia kanadai
szülőktől származó csecsemőt adtak el illegálisan az
Egyesült Államokba, főként zsidó családoknak.
A források szerint a New York-i család, amely szeretett
volna gyermeket örökbe fogadni, egy ottani ügyvédet bízott
meg az ügy lebonyolításával, aki Goldbaumhoz irányította
őket. Miután megállapodtak az anyagiakban, a hálózat a
leányanyák otthonából szerzett volna gyermeket az anya
beleegyezésével, de akár a beleegyezése nélkül is. A
csecsemőt ezek után hamis vízummal és útlevéllel
szállították volna az örökbefogadókhoz. A közeljövőben
várhatóan az orvosokból, ügyvédekből, ápolónőkből és
másokból álló szervezet újabb tagjai kerülnek
letartóztatásra. A szervezet a beszámolók szerint több
 millió dolláros forgalmat bonyolított.

Maggie az iratszekrény egész tartalmát átnézi. Apja egy sor

emléket megőrzött neki, közöttük az üzlettel kapcsolatos
könyveit: a Vállalkozók bibliáját, Az üzletvezetői gyakorlat című
munkát Druckertől, Napolean Hill Gondolkodj és gazdagodj
című művét, kertészeti szakkönyveket és régi katalógusokat,
valamint egy dolgozatot, amit Maggie írt harmadik osztályos
korában.

A példaképem
Apukámat mindenki csak Magvetőnek hívja a faluban, mert
neki van a legtöbbféle vetőmagja a keleti parti régióban. A
boltjának az a neve, hogy Minőségi Vetőmag, franciául
Semences Supérieure. Mert a felirat angolul és franciául is ki
van írva.

Maggie szipog, a könnyeit törölgeti. Első fordításának, a Győzni

fogunknak a kefelevonata a következő, ami a kezébe akad.
Amikor kinyitja a Kelet-Kanada vadvirágai című kertészeti
könyvet, a lapjai között megtalálja azt a lepréselt
csészekóróvirágot, amelyet ő adott apjának akkor, amikor
Montrealba költözött. Emlékszik, apja akkor letette a
virágcsokrot az elülső pultra, és Maggie meg volt győződve róla,
hogy meg is feledkezett a csokorról.
Arcát Elodie takarójába rejti, térdét a melléhez húzza. Csak
most látja, mennyire szerette őt az apja; most, hogy ott ül a sok
emléktárgy között, melyeket apja éveken át gyűjtögetett a
számára. Ritkán mutatta ki a szeretetét szavakkal vagy
másképp, de ezek a kis ereklyék, amelyekre ma talált rá,
egészen más színben tüntetik fel az apját, mint amilyenben
életében látta.
Még egyszer átpergeti ujjai közt a vadvirágos könyv lapjait,
amikor is két, gumiszalaggal összefogott borítékra lel;
mindkettőn apja, Wellington Hughes neve áll kacskaringós,
régimódi kézírással. Kinyitja az egyiket; kicsi, fekete-fehér
fotográfia csúszik ki belőle, egy kislányt ábrázol, aki a kert
közepén áll. Haja kerekre nyírva, kötényruhácskát visel, hozzá
betétes cipőt; kopott játék babát szorongat a kezében, a
másikban pedig papírlapot, amelyen mintha rajz lenne látható.
A fényképe fehér keretén dátum olvasható: 1953. június 17.
Maggie egy pillanatig meredten nézi a fényképet, aztán
kiveszi a levelet a másik borítékból.

Kedves Mr. Hughes,

a gyermek, aki iránt ön és a felesége érdeklődtek, okos,

barátságos kislány, ilyen volt születése óta. Teljesen
egészséges, minden téren szépen fejlődik. Ahogy kívánták,
mellékelek egy fényképet is róla. Ha szeretnék meglátogatni,
örömmel fogadjuk önöket, akkor beszélhetünk
örökbefogadásának lehetőségeiről, esélyeiről is.

Üdvözlettel: Alberta nővér

Maggie kábultan a másik levél után nyúl, amelyen 1955.

novemberi keltezés látható.

M. Hughes,

nem tudom, eljutott-e önhöz a hír, hogy a nemrégiben életbe

lépett kormányrendelet értelmében az Egykori Saint-Sulpice
Gyermekotthon mától kezdve L’Hôpital Mentale Saint-
Sulpice néven működik tovább. A gyermek, aki után
érdeklődik, már nincs nálunk. Semmilyen információt nem
adhatok az elhelyezésével kapcsolatban.

Tisztelettel: Alberta nővér

Beletelik néhány percbe, míg Maggie felfogja, mit lát. Ismét a

fényképet veszi a kezébe, ámulva nézi a képen látható kislányt.
A lányát.
Hirtelen összeáll a kép.
Apja nemcsak megkereste Elodie-t, hanem meg is látogatta a
gyermekotthonban, eljátszotta, hogy örökbe akarja fogadni,
csak hogy lássa… mit is? Hogy él, egészséges, „és minden téren
szépen fejlődik”. Talán egyszerűn csak kíváncsi volt a kislányra,
vagy vigaszt, bizonyosságot keresett, hogy enyhítse a
bűntudatát.
Miután a saját szemével látta a kislányt, meggyőződött arról,
hogy jól megy sora, és minden bizonnyal hamarosan örökbe
fogadják, a jelek szerint 1955-ig nem jelentkezett az
árvaházban; egészen addig, míg a gyermekotthonokat át nem
alakították elmegyógyintézetekké.
 Bocsáss meg, amiért nem mentettem meg, amikor lett volna rá
lehetőségem.
Apja tehát megpróbálta visszaszerezni a gyereket, de elkésett.
Addigra már gyengeelméjűnek nyilvánították. Alberta nővér
hazudott a levélben: Elodie-t csak 1957-ben szállították át a
másik intézménybe. Hát ezek a nővérek mind hazudnak?
Tönkreteszik a gyerekek életét, csak azért, hogy a lehető legtöbb
pénzt kasszírozzák be utánuk, és védjék a mundér becsületét?
Maggie a szívére szorítja a kislánya fényképét. Némán
folynak a könnyei.
Összerezzen, amikor kopognak az ajtón. Feláll, megtörli a
szemét, orrát, és a konyhán át a bejárati ajtóhoz lép. Gabriel áll
a küszöbön.
– Te mit keresel itt? – kérdezi, és beengedi a férfit.
– Otthon kerestelek, de nem voltál. Gondoltam, biztosan itt
vagy.
Az ajtó becsukódik mögötte. Gabriel követi Maggie-t apja
irodájába.
– Sírtál? – kérdezi, és megérinti Maggie arcát. – Tudom, nehéz
volt ez a hét.
– Ahogy mondod.
Lesüti a szemét, hogy Gabriel ne lássa a szemébe toluló
könnyeket.
– Nem tudom biztosan, mennyi időbe telik – mondja Gabriel.
– Mennyi időbe telik? – értetlenkedik Maggie.
– Hát… otthagyni a munkahelyemet, összepakolni a
dolgaimat, eladni a földet.
Maggie nem hisz a fülének.
– Eladni a földet?
 Gabriel bólint.
– De hiszen szereted a munkádat – mondja. – Szereted a
tengert…
– Itt is tudok horgászni, Maggie. Az csak egy darab föld. Veled
akarok lenni, és fel akarom nevelni a fiunkat. Mióta elmentem,
semmi másra nem tudok gondolni.
– Tényleg?
– Mi ketten összetartozunk. Mindig is egymáshoz
tartoztunk… meg ehhez a vidékhez, ahogy te mondtad.
Maggie némán a vállára borul. Zokog.
– Ezek örömkönnyek, ugye? – kérdi Gabriel, és elsimítja a
haját az arcából.
Maggie elhúzódik. Odanyújtja a képet Gabrielnek.
– Mi ez?
– Elodie fényképe. Apám holmija között találtam. Egy levél is
volt mellette. Gabriel, Elodie nem volt beteg.
Gabriel döbbenten bámul rá.
– A nővér a St. Nazariusban hazudott. Nézd.
Odaadja a levelet, hogy Gabriel maga olvassa el.
– Elodie sosem volt beteg – szögezi le, ahogy Gabriel válla
felett vele együtt olvassa a levelet. – A kormányhivatalnál nincs
semmiféle halotti bizonyítvány. Ugyan miért hinnénk el, hogy
meghalt?
 NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET

Elodie – 1967
Elodie ébren hever a vaságyon, a mennyezetet bámulja. Undort
és megvetést érez ez iránt a hely iránt. Az A osztály, amit nyílt
osztálynak mondanak, óriási előrelépést jelent a D osztályhoz
képest; ennek ellenére gyűlöli ennek a kórháznak minden egyes
négyzetcentiméterét. És bár mióta az A osztályon él – 1965-ben
helyezték oda –, szabadabban mozoghat a kórház egész
területén, nagyobb önállóságot élvez mindenben, és kevesebb
bántalmazásnak van kitéve, a St. Nazarius az marad a számára,
ami mindig is volt: börtön.
Ez az utolsó éjszakája ebben a börtönben. Camille nővér
elintézte neki, hogy egy másik nazariusos lánnyal lakhasson,
akit már vagy egy éve kiengedtek. A lány, Marie-Claude, másfél
szobás szuterénlakást bérel Pointe-Saint-Charles-ban. Elodie
emlékszik rá a St. Nazariusból: magas, hallgatag teremtés, akit
alkalmazkodó, sőt meghunyászkodó természetének
köszönhetően némileg megkíméltek a kínzásoktól és
büntetésektől, ami miatt a többiek annyit szenvedtek. Marie-
Claude és Elodie nem voltak kifejezetten barátok, de jól
ismerték egymást az A osztályról, és mindig kijöttek egymással.
Elodie az oldalára fordul, lehunyja a szemét. Holnap
egyszerűen kisétál innen, és kilép az életbe. Egészen
valószínűtlennek tűnik neki az egész, és most főként szorongást
érez. Szinte jobb lenne, ha itt maradhatna. Igazság szerint
szinte itt akar maradni. De csak szinte.
Itt tudja, mire számíthat, és mit várnak tőle. Napjainak
megvan a maguk egyszerű ritmusa; minden ismerős és
kiszámítható, és néha úgy érzi, még nem áll készen arra, hogy
megváljon mindettől. Ki tudja, mi vár rá kint a nagyvilágban?
Miután Camille nővér talált neki szállást a városban, a St.
Nazarius orvosi főfelügyelője behívatta Elodie-t az irodájába, és
igyekezett rávenni, hogy maradjon.
– Mihez kezdenél a kinti világban? – kérdezte.
Elodie vállat vont. Fogalma sem volt, hogy mihez kezd majd.
A főfelügyelő még azt is felajánlotta, hogy saját szobát kap, nem
az elmeosztályon, hanem a kórház másik szárnyában, fizetett
munkát a kórház gyógyszertárában, és természetesen szabadon
jöhet-mehet, amikor csak akar.
Csábító ajánlat volt, és Elodie megígérte, hogy gondolkodni
fog rajta. Meg is tette. A kérdés folyton ott visszhangzott a
fülében: Mihez kezdenél a kinti világban?
Tanulatlan, képzetlen, nincs se pénze, se családja, se barátai.
A gyermekotthont meg azt a néhány alkalmat leszámítva,
amikor autóbusszal a közeli városba mentek, ki sem tette a
lábát a St. Nazariusból. Hétéves kora óta él ide bezárva, tizenhét
évéből egy évtizedet itt töltött.
Itt legalább Camille nővért maga mellett tudhatta. Camille-jal
igaz barátok lettek, ő lett a bizalmasa, tanácsadója. Ő tanította
Elodie-t olvasni, hogy tanulmányozhassa a Bibliát; ő volt az, aki
elintézte neki, hogy átkerülhessen az A osztályra. És most ő
egyengette az útját a szabadság felé.
Mi lesz, ha kiderül, hogy a kinti világ sem jobb a St.
Nazariusnál? Nyilvánvaló, hogy a tudatlanságát, a
tapasztalatlanságát nem rejtheti véka alá mindenki előtt.
Mindenki tudni fogja, hogy elmegyógyintézetben nőtt fel.
Mire feljön a nap a hálóterem ablaka mögött, Elodie már
talpon van. Kiveszi az ágya alól a kis bőröndöt, amelyet előző
este Camille-tól kapott, és a matracra fekteti, vigyázva, nehogy
felébressze a többieket. Szépen összehajtogatva beleteszi a két
ruháját, a hálóingeit, alsóneműjét, harisnyáját – adomány mind,
évek alatt gyűjtötte össze őket –, végül a Bibliát, amit Camille-tól
kapott. Lábujjhegyen a mosdóba oson, hogy levegye a hálóingét,
megmossa a fogát, megfésülködjön, utoljára szemügyre vegye
magát a porcelán mosdókagyló feletti vakfoltos tükörben.
Nagyon nem tetszik neki, amit a tükörben lát. Rövidre nyírt
haja esetlenül tapad a fejére, a tövénél színtelen; a bőre fakó,
tekintete élettelen. Ez az első, amit az emberek észrevesznek
majd: úgy néz ki, mint egy elmebeteg.
A hálóinget és a pipereszereit is a többi holmi mellé teszi,
aztán becsukja a bőröndöt. Boldognak kellene lenned,
mondogatja magában. Egész életedben erről a napról álmodtál.
Kisimítja a takarót az ágyán, és utoljára körülnéz a teremben.
A folyosó néma. Félig azt reméli, megjelenik valamelyik
nővér, a szemébe nézhet, és azt mondhatja: – Egyikőtök se
mondhatja meg soha többé, hogy mit csináljak. – De egyik nővér
se mutatkozik, hogy elköszönjön tőle. Ezt az utolsó pillanatban
tanúsított közönyt bizonyos értelemben majdnem olyan
felháborítónak találja, mint a sok kegyetlen büntetést, amit el
kellett szenvednie.
Azt fontolgatja, hogy átmegy a D osztályra, és odakiáltja
Ignatia nővérnek, hogy „a soha viszont nem látásra!”, majd
szemen köpi. Aztán belátja, hogy Ignatia nővér erre
valószínűleg visszarángatná a cellájába, és bezárná, ki tudja,
mennyi időre. Inkább a lépcső felé indul.
Odalent az előcsarnokban eszébe jutott az az éjszaka, amikor
idehozták; élénken emlékszik rá, mennyire meg volt rémülve,
pedig még nem sejthette, mit vár itt rá. Kitárja a kaput, és kilép
a friss reggeli levegőre, amely élesen hatol a tüdejébe.
Hunyorog, elvakítja a hóról visszaverődő fény.
Kiszabadult.
– Elo!
Camille nővér integet a kocsiból. Elodie nyakig begombolja a
kabátját; már el is felejtette, milyen hidegek a téli reggelek.
Kirándulni nagyon régen volt már, általában nyáron vitték ki
őket. Miből fog sapkát venni magának? Kesztyűt?
Már a gondolattól is elszorul a szíve. Mennyi apróság, amivel
meg kell majd birkóznia!
Vissza se néz, ahogy lefelé lépked a lépcsőn.
– Elo! Siess! – integet Camille. A nővér bátyja ül a volánnál, ő
fogja elvinni őket Pointe-Saint-Charles-ba. – Készen állsz? –
kérdi Camille.
Elodie nagyot nyel. Még csak tizenhét éves, de máris
elvesztette a hitét önmagában. Dehogyis áll készen! Ahogy
elindulnak a kocsival, sírva fakad.
– Sírj csak – mondja Camille. Hátrafordul az ülésen, és
megfogja a kezét. – Sírj, ha jólesik.
 És Elodie sír, hangosan, ellenállhatatlanul, a kocsi pedig
megindul vele az ismeretlen felé.
 NEGYVENHATODIK FEJEZET

A város ipari negyedében található Rue Congrégation egyik

vörös téglás sorházának szuterénjében van Elodie új otthona.
– Tetszeni fog neked itt – mondja Camille, és igyekszik a
szokott derűlátó fecsegésével eloszlatni a nyomasztó csendet.
– Park is van a közelben – szól közbe Camille bátyja. – A
Wellington és a Liverpool sarkán.
– Wellington és Liverpool? – visszhangozza Elodie a maga
esendő angolságával.
– Többnyire írek laknak errefelé.
– És persze franciák is – teszi hozzá Camille, jeges pillantást
vetve a bátyjára. – Griffintown a Csatorna másik partján tiszta
ír, de ne aggódj, itt, Pointe-ban a franciák is ugyanannyian
vannak.
Elodie kibámul az ablakon. Az utcafronton túl a környék
képét gyárak, sorházak és gyárkémények határozzák meg.
– Még mindig folynak az új metró építési munkálatai –
magyarázza Camille. – Azért van itt annyi építési törmelék.
– Metró?
– A földalatti vasút. A világkiállításra építik, ami idén nyáron
lesz.
Camille mintha kínaiul beszélne. Földalatti vasút?
Világkiállítás? Elodie csak bámul, szemét megint ellepik a
könnyek.
– Majd mindent elmondunk, ha beköltöztél – mondja Camille.
– Ne aggódj, Elo. Meglátod, idővel minden könnyebb lesz.
Elodie bólint, de nemigen hisz neki.
– A város virágzik – folytatja Camille. – Most a legjobb itt élni.
Majd meglátod, milyen jó lesz nyáron!
Elodie mosolyogni próbál. Hiszen látja, Camille mennyire
igyekszik lelket önteni belé.
– Tetszik – mondja a vörös sorházat bámulva. A lakbér
hetvennégy dollár egy hónapra, ebben benne van a fűtés is,
aminek ő a felét fizeti. – Menjünk be – mondja, és nagy levegőt
vesz.
– Itt a magadéban vagy – emlékezteti Camille. – Nem
parancsol neked senki. Csak Isten.
Elodie elengedi a füle mellett a megjegyzést. Ha Istenről van
szó, nincs kedve tréfálkozni.
Marie-Claude odabent várja őket. A lakás tiszta, de
meglehetősen kopár. Egyetlen szobán osztoznak ketten,
kihúzható heverőn alszanak. Apró fürdőszoba és konyhafülke
tartozik még hozzá, épp csak akkora, hogy elfér benne a négyzet
alakú asztalka és a két összecsukható szék.
– Nem valami nagy – mentegetőzik Marie-Claude. – De jobb,
mint a St. Nazarius.
Elodie elmosolyodik, leteszi a bőröndjét.
– Tessék – mondja Camille, és egy cédulát nyújt felé.
Elodie széthajtogatja a papírszeletkét.
– Dominion Textile?
– Varrónőt keresnek – magyarázza Camille. – Láttam a
hirdetést a kapun. A Saint-Henriban van az üzemük.
– Ez nem az, amit az az FLQ-s{1} pasi felrobbantott tavaly
nyáron? – kérdezi Marie-Claude.
– Felrobbantotta? – ismétli Elodie. Érzi, hogy kifut az arcából
a vér.
– Merényletet tervezett a Dominion Textile gyára ellen, de a
bomba felrobbant, mielőtt bevihette volna.
– Miért tett ilyet?
– Hát mert az FLQ-hoz tartozott – mondja Marie-Claude. –
Terroristák, akik azt akarják, hogy Québec elszakadjon
Kanadától. Azért támadják az angol cégeket, amilyen a
Dominion Textile.
Elodie aggodalmas pillantást vet Camille-ra.
– Akkor is szükségük van varrónőkre – mondja ingerülten
Camille. – Még egyszer nem történik meg. Ott biztosan nem.
Neked való hely, majd meglátod. A Pointe-ból könnyű eljutni
Saint-Henriba.
– Hogyan találok oda? – kérdi Elodie.
Camille felsóhajt.
– Majd rájössz, Elo. Nem vagy te olyan gyámoltalan.
– De az vagyok! – sírja el magát Elodie. – Pontosan az vagyok.
Camille a szemébe néz.
– Csak voltál – mondja. – Most már szabad vagy.
– Könnyen beszélsz… – motyogja Elodie.
– Meg kell bocsátanod nekik – mondja Camille. – Némelyik
nővérnek ötven gyerekről kell gondoskodnia mindenféle
segítség nélkül. Hiába rendes valaki, megtiltják, hogy kedves
legyen hozzátok. Ők sem mind rossz emberek.
Elodie az ajkába harap.
 – Mennem kell – mondja Camille.
– Máris?
Camille magához öleli Elodie-t. Csak egy pillanatig tart az
ölelés, aztán Camille néhány bankót csúsztat Elodie kezébe.
– Szükség esetére. Egy hét múlva jövök – mondja, aztán
magára hagyja a két lányt.
Egy perc sem telik bele, Elodie újra sírva fakad. Marie-Claude
odanyújtja neki a zsebkendőjét.
– Én is így voltam, amikor kijöttem – mondja, és leül Elodie
mellé az ágyra. – Egyfolytában bőgtem.
– Hogy fogom megtalálni azt a helyet? – sír Elodie a cédulára
mutatva. – Azt sem tudom, hol vagyok most, akkor honnan
tudnám, hol van Saint-Henri? És ha megint megpróbálja valaki
felrobbantani? Hisz ez őrület!
– Majd elkísérlek – ajánlkozik Marie-Claude. – Ne félj,
megtaláljuk.
– Köszönöm.
– Muszáj munkát szerezned, nem várhatsz vele – teszi hozzá
Marie-Claude. – Nem tudom egyedül kifizetni a lakbért.
Elodie elgyötörten bólint.
– Szeretnél kicsomagolni? Az egyik fiók a tiéd.
Elodie kinyitja a bőröndjét, és kiszedegeti belőle kevéske
holmiját. Mindene belefér egyetlen fiókba, sőt még marad is
hely.
– Éhes vagy? – kérdezi Marie-Claude. – Van egy kis ennivaló a
hűtőben. Adok az enyémből, ameddig nincs pénzed, hogy
vásárolj.
A hűtőszekrény. Elodie a konyhában álló fehér fémdobozra
pillant, és eszébe jut, hogy az orvos a St. Nazariusban erről is
megkérdezte, hogy tudja-e, micsoda. Nem tudta.
Marie-Claude lámpalázasan felugrik, a konyhába indul.
– Van egy kis maradék disznósültem – mondja. – Főzhetünk
hozzá krumplit.
Elodie némán bólint.
– Gyere, segíts!
Elodie vonakodva utánamegy. Tanácstalanul nézi, amint
Marie-Claude vizet tölt a lábosba, fedőt rak rá, és a tűzhelyre
teszi.
– Így kell bekapcsolni a tűzhelyet – mutatja, és elfordítja a
csapot. – Gyere, meghámozzuk a krumplit.
Kiveszi a fiókból az egyik csorba kést, és gyakorlott
mozdulatokkal vágni kezdi a krumpli barna héját.
– Ezt miért csinálod? – kérdi Elodie.
– Mert nem főzheted meg a krumplit a héjában.
– Miért nem?
– Csak. Mert nem.
Marie-Claude tovább hámoz. A krumplihéj tökéletes spirál
alakban esik le a kezéből.
– Megpróbálod?
– Nem.
– Belejössz, ne félj! – biztatja Marie-Claude. – Én is
megtanultam.
Elodie bólint, a könnyek peregnek az arcán.
– Ne haragudj… – rebegi.
– Ugyan már. Tudod, mit? Ne is törődj vele. Gyere, menjünk el
valahova.
– Hova?
– Ebédelni.
 – De olyan sokan vannak kint…
– Igen, a világon emberek élnek. Nem bújhatsz el előlük.
– Félek.
– Mitől?
Elodie megvonja a vállát.
– Attól, hogy mindenki megtudja.
– Mit tud meg?
– Hogy most jöttem ki az elmegyógyintézetből.
– Azt csak mi ketten tudjuk.
– Úgy érzem, mintha a homlokomra lenne írva.
– Pedig nincs. Mennyi pénzt kaptál Camille nővértől?
Elodie a zsebébe nyúl, és előhúz néhány egydolláros bankót.
– Annyit nem fogunk elkölteni – mondja Marie-Claude. –
Maximum ötven centet. Az ünnepléshez az is elég lesz.
A lányok jól beburkolóznak a kabátjukba, Marie-Claire
kölcsönadja a sálját Elodie-nak, hogy fejfedő helyett azzal
takarja be a fejét. Kilépnek a hidegbe, a szél vadul taszigálja
őket, a fagyos levegő az arcukat harapdálja. Elodie egészen a
szeméig húzza a sálat.
– Tabarnac, y’ fait fraite – szűri a foga között Marie-Claude.
A hó ropog a lábuk alatt, amint elérik a Marguerite Bourgeoys
parkot. Elodie felnéz, és egy gyerekcsapatot pillant meg, akik
meleg kabátjukban szaladgálnak a hóban, kacagnak, önfeledten
játszanak. Elképedve nézi felszabadult hancúrozásukat.
Láthatóan eszükbe sem jut, hogy nem lenne szabad hangosan
nevetgélniük vagy odakiabálni a társuknak.
Ők ketten ráfordulnak a Wellingtonra, de a gyerekek
nevetése még sokáig Elodie fülében cseng.
– Erre – mondja Marie-Claude, és megáll egy ház előtt,
amelynek a kirakatában a PAUL PATATE FRITES felirat
olvasható. – A kedvenc nyalánkságom.
Odabent meleg van, és olyan illat terjeng, mint a forró étolajé.
A St. Nazariusban is hasonló szag terjengett, amikor különleges
alkalmakkor sült halat adtak. Dobognak a küszöbön, hogy
leverjék a havat a csizmájukról, és letelepednek egymás mellett
a pulthoz, a magas, vörös bőrüléses forgószékekre. Elodie
eleinte amiatt aggódik, hogy leesik a székről, de hamarosan már
önfeledten forog körbe-körbe, mint egy kisgyerek a ringlispílen.
Marie-Claude két „steamé”-t rendel, hozzá két üveg Pepsit.
Alig telik bele öt perc, a pincérnő hozza a mennyeien illatozó
tányérokat.
– Mi ez? – kérdezi Elodie, közelebb hajol, és élvezettel
beszívja az olvadt zsír szagát.
– Hot dog és sült krumpli – feleli Marie-Claude.
Elodie az étel után nyúl, és a szájába tömi, azt sem bánja,
hogy égeti a nyelvét. Lehunyt szemmel élvezi az ízeket és az étel
állagát: kívül ropogós, belül omlós. És milyen menynyeien
zsíros! Máris újabb marokkal vesz belőle.
– Ezzel kóstold meg – mondja Marie-Claude, és egy üvegből jó
adag piros pépet nyom a tányérjára. A palackon a Heinz felirat
olvasható. – Mártogasd bele a krumplit a ketchupba. Úgy.
– Mon Dieu – forgatja a szemét Elodie, és mohón nyúl a hot
dog után. – Isteni.
– Tegyél ketchupot arra is – javasolja Marie-Claude.
– Mon Dieu! – kiált fel ismét Elodie, és beleharap a rózsaszín
virslibe, melyet langyos, foszlós tészta vesz körül. – A St.
Nazariusban miért nem adtak soha ilyet?
– Ez aztán a kaja – mondja Marie-Claude teli szájjal. – Tiszta
ketchup lett az arcod.
– Kit érdekel?
A pincérnő két palack sötét folyadékot tesz eléjük. Elodie az
ajka közé veszi a szívószálat, hogy leöblítse a hot dogot.
– Ó, mon Dieu! – sóhajtja. Ajkát, nyelvét bizsergeti az ital. –
Milyen édes!
– Pepsi – mondja Marie-Claude. – Fincsi, mi?
Elodie felkacag.
– Igen – mondja újabb nagy korty kíséretében. – Fincsi.
 NEGYVENHETEDIK FEJEZET

Maggie
Maggie egy csésze kávéval meg a jegyzetfüzetével a kezében a
verandán álló hintaágyra telepszik. Még mindig mezítláb,
hálóingben van. Már felkelt a nap, a nyári reggelek jellegzetes,
harmatos illata érzik a levegőben. Gabriel és James még
alszanak – ritka pillanat ez Maggie számára. Ha nem hallaná a
magnólialomb-járó énekét a kertből, azt hihetné, egyedül van
ezen a földön.
Tiszta papírt és tollat vesz elő. Új miniszterelnök van
hivatalban, így talán érdemes újra beadnia a keresetét. Írni
kezd: Tisztelt Monsieur Bourassa! A lányom, Elodie de Ste.
Sulpice ügyében írok önnek, aki gyermekotthonba került…
– Jó reggelt, szerelmem.
Maggie felnéz: Gabriel áll az ajtóban, haja borzas,
alsónadrágon kívül semmi egyebet nem visel. Rágyújt, és a
verandára ballag.
– Milyen meleg van! – mondja, és leereszkedik mellé a
hintaágyba, amit saját kezűleg készített.
Maggie félreteszi a megkezdett levelet. Csendesen ringatózik
a hintaágyon. Gabriel a csészéjéért nyúl, és belekortyol a
kávéjába.
– Fogadjunk, hogy Bourassának írsz.
– Eltaláltad.
Gabriel bólint. Maggie cseppnyi szánakozást lát a
tekintetében.
– Szegény ördög – mondja Gabriel. – Még nem tudja, mennyit
fog eztán hallani rólad. Ha tudná, szerintem nem indult volna a
választáson.
– Tudom, te azt hiszed, meghalt – mondja Maggie. Minden
alkalommal ugyanez a beszélgetés zajlik közöttük, ahányszor
csak Maggie levelet ír a hatóságoknak.
– Mit számít az, hogy én mit hiszek?
– Nekem számít.
– Tudom, szükséged van arra a hitre, hogy él, Maggie.
– Hát neked?
– Én egyszerűen nem hiszem, hogy a kormány segít, és
visszaadja őt nekünk – mondja gyakorlatiasan Gabriel. – Hiszen
ők dugták be oda, ahol van.
– Bourassa új ember – mondja Maggie. – Most új világ van. Ő
még nem hallotta a történetünket. Talán személyesen kellene
elmennünk Québecbe.
– Ugyan minek? Hogy bekopogjunk az ajtaján, és megkérjük
szépen, hogy beszélhessünk vele? Hiszen még az átkozott
nővéreken sem tudtuk keresztülverekedni magunkat!
Maggie elfordítja a tekintetét.
– Már tizennyolc éves – emlékezteti Gabrielt.
– Annyi lenne.
– Olvastad a levelet, amit Alberta nővér írt az apámnak –
csattan fel Maggie, ahogy az gyakran megesik az utóbbi időben.
– Teljesen egészséges volt. Súlyos értelmi fogyatékosság? Te is
tudod, hogy ez nem igaz, és bizonyítékunk is van rá.
– De ez még nem zárja ki, hogy valóban meghalt, Maggie. Ki
tudja, milyen egészségkárosodást szenvedett, miután a St.
Nazariusba vitték? Egész hátralévő életedben leveleket akarsz
írogatni?
– Nem tudom, mi mást tehetnék.
– Kéne már egy másik gyerek.
Maggie úgy néz Gabrielre, mintha elment volna az esze.
– Komolyan beszélek.
– Miért? Hogy elfelejtsem Elodie-t?
– Nem – rázza a fejét Gabriel. – Hanem hogy Jamesnek legyen
egy kishúga vagy kisöccse.
– James nemsokára hatéves.
– És?
– Túlságosan öreg vagyok egy csecsemőhöz.
– Harminchat éves vagy.
– Úgysem töltené be az űrt – mondja Maggie. – James sem
töltötte be. Te sem. Senki sem tudja betölteni, csak ő maga.
– Az egész életedet ebben a tudatban szeretnéd leélni? – kérdi
Gabriel. – Mindenkinek a maga keresztje…
 NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET

Elodie – 1970
Elodie négy étlapot dob az asztalra. Mosolyog, de nem néz a
vendégekre.
– Hozhatok valamit inni? – kérdezi, előhúzva kis noteszét
fehér köténye zsebéből.
A bokszban ülő fiúk értetlenül bámulják.
– Angol? – kérdi egyikük, és a baseballsapkájára mutat. –
Bostonból jöttünk.
– Italt? – Elodie angolul is megismétli a kérdést, de még
mindig nem néz fel a jegyzetfüzetéből.
– Négy kólát.
Elodie bólint, és elsiet az italokért. A belvárosban dolgozik, a
Len Falatozójában, immár több mint egy éve. Egészen véletlenül
szerezte ezt a munkát: tavaly nyáron a Sainte-Catherine utcán
sétált, amikor az egyik kirakatban meglátta a feliratot. Bement.
Azonnal megkedvelte a helyet, mert arra az estére emlékeztette,
amikor Marie-Claude társaságában életében először kóstolt
kólát és sült krumplit. Ahogy végignézett a magas üvegpulton,
amely tömve volt füstölt hússal, tudta, hogy itt a helye. A pult
mögött fehér köpenyt viselő férfi állt. Elodie akkoriban még azt
hitte, mindenki orvos, aki fehér köpenyt visel, de ez itt énekelt,
miközben egy géppel a húst szeletelte. A gép úgy berregett,
ahogy az autók szoktak. A csemegebolt előterében álló
hűtőszekrényben legalább egy tucat hatalmas, fehér
cukormázzal bevont, csokoládéreszelékkel megszórt torta
pompázott, tetejükön fényes, piros cseresznyeszemek
mosolyogtak. Egy krémszínű ruhát viselő, idősebb pincérnő
szendvicseket pakolt a pult tetejére, a vörös fénnyel izzó nagy
lámpák alá, hogy aztán néhány perc múlva a másik pincérnő
elvigye őket. A rózsaszínű füstölthús-szeletekkel kibélelt
szendvicsek hatalmas, ásító szájként tátongtak a pult tetején.
Aznap minden boksz dugig volt a Len Falatozójában, az
evőeszközök csörgése és a beszélgetés zaja elnyomta még az
orvosi köpenyes férfi énekét is. A füstölt hús és a sült krumpli
illata jóleső kábulatba ringatta Elodie-t, akinek meg kellett
várnia, míg az ebédelni vágyók tömege oszlani kezd, hogy
amikor késő délután felé kissé ritkult a forgalom, az „orvos”
(akiről persze kiderült, hogy nem orvos, hanem a falatozó
tulajdonosa) leültesse az egyik bokszban, és alaposan
kifaggassa.
Noha Elodie alig néhány szót tudott angolul, és nagy
erőfeszítésébe került, hogy a férfi szemébe nézzen, a tulaj azon
nyomban felfogadta. Talán megsajnálta a fiatal lányt. – Maga
nagyon helyes lány – mondta. – Nem sok francia dolgozik
nálunk.
Másnap Elodie felmondott a Dominion Textile-nél. Hatalmas
megkönnyebbülés volt, mivel az a hely túlságosan minden
ízében a St. Nazariusra emlékeztette. Boldog volt, hogy soha
többé nem kell hallania a varrógép zakatolását. Míg ott
dolgozott, folyton kibámult az ablakon, attól tartva, hogy
bármelyik pillanatban Molotov-koktélt dobhatnak be a
munkaterembe. 1970-et írtak már, rengeteg dolog megváltozott
a tartomány életében – a hadiállapotra vonatkozó törvény vagy
a politikai hátterű emberrablási ügyek –, Elodie mégis sokkal
biztonságosabbnak érzi a falatozót.
Az elmúlt néhány évben valamennyire sikerült
beilleszkednie a kinti világba. Megtanulta, hogyan váljon
észrevétlenné, nehogy valamivel felhívja magára a figyelmet.
Szeret a belvárosban dolgozni, ahol felszívódhat a tömegben. A
kapcsolattartás még mindig nem megy: nehezére esik az
emberek szemébe nézni, beszélgetést kezdeményezni.
Szívesebben van idegenek között, ahol elrejtőzhet. Nemigen
bízik abban, hogy az intelligens emberek elfogadják, állandóan
attól fél, hogy kiderül a tudatlansága, tanulatlansága. A St.
Nazariusban legalább nem lógott ki a sorból. Egy volt a többi
szerencsétlen lány közül, nem volt rosszabb egyiküknél sem.
Itt, a kinti világban úgy érzi, mindenki gyanakodva néz rá,
szinte menekül az emberek kutató pillantása elől. A Marie-
Claude-dal közös otthonukon kívül egyedül Len Falatozójában
képes megfeledkezni bénító bizonytalanságáról. Ezt
mindenekelőtt a főnökének, Lenny Cohennek köszönheti,
akinek barátságos, közvetlen lénye az első naptól fogva
felszabadító hatással volt rá. Lenny termetes, behemót, esetlen
figura, mennydörgő hangon beszél, a nevetése pedig még a
beszédénél is harsogóbb. Fehér hentesköpenyben szeleteli a
húst, miközben egész nap Johnny Cash-dalokat énekel. Megeszi
a vendégek tányérján maradt füstölt húst és sült krumplit, és
láthatóan cseppet sem szégyelli a dolgot, sőt az alkalmazottait is
igyekszik rábeszélni, hogy kövessék a példáját. – Hisz fizetnem
kellett ezért a sok cuccért – mondja. – Miért hagynám kárba
veszni?
A másik két pincérnő már nem fiatal, mindkettő Len
unokatestvére. Együtt anyáskodnak Elodie felett; angolul
tanítják, úgy, ahogy egykor Camille nővér tanította a Biblia
olvasására. Nemcsak elfogadják Elodie-t olyannak, amilyen,
hanem láthatóan kedvelik, örülnek, hogy velük dolgozik. Nem
faggatják a bőrén látható hegekről sem, tudják, hogy
árvaházban nőtt fel, a többit már maguk is el tudják képzelni.
Elodie meg szívesen alakítja a „kis francia menekültet”, akit a
két nő vett pártfogásába.
Elodie négy pohár kólát helyez az ablak melletti fülke
asztalára, aztán a kezébe veszi a noteszét meg a tollát.
– Eldöntötték, hogy mit szeretnének fogyasztani? – kérdezi
rémes angol kiejtéssel.
– Négy füstölt húsos szendvicset kérünk – mondja a sapkás
fiú.
Elodie belenéz kék szemébe, tekintete megakad rózsás,
szeplős orcáján, ragyogó, fehér fogsorán. Mindegyikük
sörszagot áraszt, ami itt igazán nem számít szokatlannak. Len
falatozója éjfélig nyitva tart, mert a partikról hazafelé tántorgó
részegek gyakran betérnek, hogy füstölt hússal csillapítsák
éhségüket. Elodie kedveli ezt az éjszakai társaságot:
egyetemisták, hippik, csavargók, turisták vannak közöttük.
Minél furábbak, minél lecsúszottabbak, Elodie annál
fesztelenebbül érzi magát közöttük.
– Nem tudom, hogyan fogom kiszolgálni magát, amíg az a
sapka van a fején – mondja szenvtelen hangon, és maga is
meglepődik a merészségén; nem szokott megjegyzéseket tenni.
Elég régóta él Montrealban ahhoz, hogy tisztában legyen a
Montreal Canadiens és a Boston Bruins hokicsapatok közötti,
késhegyig menő vetélkedés komolyságával.
A fiú elvigyorodik, és engedelmesen leveszi a Bruins-sapkát.
Haja világosvörös, szinte narancsszínű, egészen rövidre nyírva.
Manapság szinte mindenki hosszú hajat visel, Elodie is. Ő
középen választja el, és hagyja, hogy kétoldalt az arcába lógjon.
– Így jobb? – kérdi a fiú az asztalra dobva a sapkát.
Elodie vörös arccal sarkon fordul, és elsiet. Hallja, amint a
háta mögött felharsan a kacagás. Milyen belevaló kis francia
csaj! Elodie már bánja, hogy egyáltalán megszólalt. Amikor
néhány perc múlva megjelenik a szendvicsekkel, a sapkás srác a
nevét tudakolja.
– Elodie – feleli a lány, miközben elé teszi a tányért.
– Elodie – ismétli a fiú, és lehunyja a szemét. – Úgy hangzik,
mint a „melody”, csak M nélkül.
Elodie értetlenül néz rá, mire az egyik fiú megjegyzi:
– Den, ez a csaj egy szót sem tud angolul.
– Mikor végzel? – kockáztatja meg Dennis, állhatatosan a
lányra szegezve a szemét.
– Éjfélkor – feleli a lány, és érzi, hogy elönti az arcát a
forróság.
Dennis az órájára néz; csillogó Timex ékeskedik vastag,
szeplős csuklóján.
– Az már csak fél óra – mondja. – Megvárhatlak?
– Bein’ non – vágja rá gondolkodás nélkül Elodie. Nem mintha
valóban ezt szeretné, de így kívánja az illendőség.
 Újabb vendégek érkeznek, hogy bekapjanak egy kis füstölt
húst, mielőtt Len Falatozója bezár. Elodie odasiet, felkap egy
kötegre való étlapot a kassza mellől. Épp csak szétosztja őket a
bokszok között, amikor Dennis és a barátai újra magukhoz
intik.
– Dennis beléd esett – árulkodik az egyik haver.
– Belém… esett?
– Tetszel neki.
– Hiszen nem is ismer…
– De szeretne megismerni. Odavan a francia lányokért.
– Ugye hazakísérhetlek? – fuvolázza Dennis.
– Pointe-Saint-Charles-ban lakom – feleli zavartan Elodie,
mintha bizony a fiúnak tudnia kellene, merre van az. – Messze
innen.
– Majd fogunk taxit. Vagy villamossal megyünk.
– Non – rázza a fejét Elodie, akit mélységesen zavarba ejt,
hogy ennyire a figyelem középpontjába került. Tudja, nem
engedheti meg, hogy a fiú hazakísérje. Túlságosan ápolt és jól
öltözött, nem az ő fajtája.
– Ugyan, hadd kísérjen már haza – unszolja a másik
társaságbeli srác. – Jövő héten Vietnámba megy.
Elodie hallott már Vietnámról. Marie-Claude sokszor
bekapcsolja a rádiót, és az ember az újságosstand mellett sem
mehet el úgy, hogy ne a háború köszönjön vissza a címlapokról.
Ez a kedves, narancssárga hajú fiú a legkékebb szemmel, amit
valaha látott, háborúba megy.
– Sajnálom – rázza a fejét –, de…
– Ne sajnáld. Csak hagyd, hogy hazakísérjen.
Elodie habozik. A fiú barátja szinte könyörög neki, összetett
kézzel mókázik, mintha imádkozna. Elodie el sem tudja
képzelni, hogy miért fárasztja magát ez a vörös hajú; meg se
fordul a fejében, hogy azért, mert valóban tetszik neki.
– Komolyan Vietnámba mész? – fordul a vendéghez.
– Komolyan.
Még bele sem egyezett, hogy hazakísérje, a fiú máris
diadalmasan mosolyog. Elodie-t elfogja a szomorúság, ha arra
gondol, mi vár erre a srácra a háborúban.
Dennis egyedül üldögél a bokszban, megvárja, míg végre
minden lámpa kialszik a falatozóban. Együtt lépnek ki az üzlet
ajtaján, nem törődnek azzal sem, hogy Lenny és Rhonda felvont
szemöldökkel, csodálkozva pillantanak egymásra.
– Hova mentek a barátaid? – kérdi Elodie, amikor kilépnek a
Sainte-Catherine utcára, amely még mindig fényárban úszik, és
a mulatozók lármájától hangos.
– Visszamentek Kleopátrához – vallja be szégyellősen a fiú. –
Tudod, mi az?
Elodie bólint. A Café Cleopatra a vörös lámpás negyed egyik
sztriptízbárja. Onnan tudja, hogy az egyik szomszédja ott
dolgozik táncosnőként.
– Először én is odamentem – vallja be Dennis. – De nem
éreztem jól magam, úgyhogy eljöttem. Nem nekem való.
Gondoltam, inkább megkóstolom a füstölt húst.
– És a barátaid?
– Ők odavannak a sztriptízért – nevet a fiú.
Elodie szívesen megkérdezné Dent, miért jött Montrealba,
pontosabban hogy miért Montreal az utolsó hely, ahova elmegy,
mielőtt bevonulna. De nem beszél elég jól angolul ahhoz, hogy
meg tudja fogalmazni a kérdést; érteni egészen jól érti az angolt,
de nehezen fejezi ki magát.
– Montreal olyan, mint Európa – mondja a srác. – A bárok
tovább vannak nyitva, a nők szebbek, és itt már most is
kiszolgálnak itallal, nem kell megvárnom, míg betöltöm a
huszonegyet – magyarázza. – No meg persze a sztriptízbár meg
a füstölt hús kedvéért.
– Most mondtad, hogy nem szereted a sztriptízbárokat.
– Ezt csak ma éjjel tudtam meg.
Elodie elmosolyodik. Dennis a keze után nyúl. Elodie egész
testében megfeszül a fiú érintésére.
– Semmi baj – mondja Dennis. – Talpig úriember vagyok.
Elodie nem húzza el a kezét, így sétálnak végig az Ontario
Streetig.
– Sántítasz – jegyzi meg a fiú.
– Így születtem – mondja Elodie, és megáll.
– Azt hittem, elkaptad a gyermekbénulást.
– Itt szoktam felszállni a villamosra – mondja Elodie. –
Eljöhetsz velem, de csak a házig. Ott visszafordulsz.
– Cserkész becsületemre – mondja Dennis, és esküre emeli a
kezét.
– Micsoda?
– Cserkész. Nem ismered őket?
Elodie vállat von, és mindketten nevetnek.
Dennis szóval tartja, miközben ott ülnek egymás mellett a
villamoson. Elodie hegyezi a fülét, hogy megértse a fiút,
figyelmesen hallgatja, és örül neki, hogy nem ő van
reflektorfényben. Időnként óvatosan a fiúra pillant, csinos
profilját nézi. Orra egyenes, kissé pisze, az orcája barackszínű.
Túlságosan fiatalnak tűnik a katonasághoz.
 Minél hosszabban beszél Den, Elodie-nak annál jobban
tetszik. Bevallja, hogy rajong a sportért, de ő maga nem valami
híres atléta. Két kishúga van, mindketten középiskolások. Az
apja vízvezeték-szerelő. Anyja mindenáron azt akarta, hogy
egyetemre menjen, de ő inkább egy egész éven át
gyakornokoskodott az apja mellett. Aztán megkapta a behívót.
– Anyám eléggé felkapta a vizet miatta – mondja elsötétülő
tekintettel. De igazság szerint inkább megyek Vietnámba, mint a
főiskolára. Az iskola nem nekem való.
Gyakran mondja ezt. Hogy mi a neki való. A sztriptízbárok és
az iskola nem neki való. A francia lányok annál inkább.
– Az alapképzéssel nem volt semmi bajom – magyarázza. –
Nyolc hetet Fort Lewisban töltöttem, aztán a másik nyolcat Fort
Polkban, egyéni kiképzésen. Életemben nem voltam még ilyen
jó formában, bár az utóbbi pár hétben, mióta eljöttem,
felszedtem néhány kilót.
Elodie bólint, igyekszik, hogy ne látsszon rajta: egy szót sem
ért abból, amit a fiú mond.
– Még négy hét alapozás, aztán nyolc hét haladó egyéni, és
mehetek a háborúba. Jövő héten Ðà Nẵngba utazom.
– Félsz?
Dennis vállat von, kinéz az ablakon.
– Egy kicsit. De inkább izgatott vagyok.
– Izgatott? Szeretnéd látni a háborút?
Dennis ránéz, és bár komoly az arca, a tekintete mégis
reménykedő.
– Meg kell védenünk a demokráciát – mondja, és többet nem
is beszél róla, mint aki abban bízik, hogy az állítása nem szorul
további magyarázatra.
A Wellingtonon szállnak le a villamosról, és a Parc de la
Congrégationon keresztül igyekeznek Elodie lakása felé.
Gyönyörű őszi éjszaka van, enyhén párás a levegő. Bokáig
gázolnak a nedves, vörös-sárga levelekben. Elodie-nak
korántsem magától értetődő mindez: a friss levegő, a csillagos
égbolt, a fák fenséges labirintusa, a hűs szél, a hőség nyáron, az
arcát simogató hópelyhek télen, a pocsolyába gyűlő esővíz, a
hátát melengető napsugár, a szúnyogok döngicsélése a füle
mellett, a virágok illata. Számára ez mind-mind ajándék.
– Mire gondolsz? – kérdi Dennis.
Elodie elmosolyodik. Nincs szó, ami elmondhatná, milyen
csodásak az ilyen éjszakák, legalábbis azon a nyelven nincs,
amelyen ő beszél. Nem felel, csak lehajol, felmarkol egy köteg
falevelet, és jó magasan a levegőbe dobja. Ahogy a lehulló
levelek záporoznak a fejére, azt találgatja, vajon ezek a boldog
pillanatok mindig szomorúsággal keverednek-e majd, öröm és
bánat mindig egymás nyomában jár-e.
Dennis követi a példáját, nevetve nézi, hogy a levelek Elodie
egyenruhájára telepszenek, és fennakadnak hosszú haján.
– Olyan vagy, mint azok a virággyermekek – mondja, és
lesöpör egy levelet a lány válláról.
Erre Elodie újabb levélcsomót szór a fiúra. Így vágnak
keresztül a parkon. Elodie élvezi a talaj érintését a talpa alatt,
még az is gyönyörűséggel tölti el, hogy kifogy belőle a szusz.
Ilyen hát a szabadság, gondolja, éppen akkor, amikor Dennis
utoléri, és magához öleli. Mielőtt tiltakozhatna, pánikba eshetne
vagy akár csak meggondolhatná a dolgot, a fiú megcsókolja.
Az első csók. Ahogy Dennis ajka lágyan az övéhez ér, Elodie
szeme könnybe lábad. Dennis csókjának sör-, füstöltsonka- és
mustáríze van. Csodálatos.
– Ugye nem küldesz haza a szállodába? – kérdi a fiú,
gyengéden megérintve Elodie arcát.
Elodie lesüti a szemét.
– Nos? Bejöhetek?
Marie-Claude nincs odahaza; a hosszú hétvégét a barátja
családjával tölti Valleyfieldben, úgyhogy hétfő estig övé a lakás.
Különben sem szűz már, hála a St. Nazarius egyik kórházi
szolgájának.
– Egy hét múlva ilyenkor már a dzsungelt járom – emlékezteti
Dennis.
– Hát tényleg odamész? – kérdi Elodie. Még mindig nem
tudja, bízhat-e a fiúban. Bízhat-e egyáltalán valakiben.
– Sose hazudnék a háborúról – feleli Dennis kissé sértetten.
Elodie lázasan latolgatja, mi szól amellett, hogy beengedje a
fiút, és mi szól ellene. Dennis türelmesen vár, míg elszánja
magát.
Ellene szól például az, hogy Elodie fél tőle. Mellette, hogy
Dennis elmegy Vietnámba, úgyhogy nem fogja elhagyni őt,
miután rájött, mennyivel jobb Elodie-nál, és mennyivel jobbat
kaphatna, mint ő. Elodie-t felbátorítja, hogy talán sose látja
többé a fiút. Ma éjjel az lehet, aki csak lenni akar; és ha Dennis
idővel rájön is a szégyenletes igazságra – hogy milyen tudatlan
Elodie –, hamarosan valószínűleg úgyis meghal. Ma éjszaka még
úgy tehet, mintha rendes, átlagos lány volna, aki egy normális
fiúval tölti az éjszakáját, mielőtt az hadba vonulna.

A nővérek fölé hajolnak. Hallja sarujuk nyikorgását, érzi a

szappan és a cigaretta szagát érdes kezükön, de látni nem látja
őket a fejére húzott párnahuzaton keresztül.
– Ne! – sikolt fel, amikor egyikük elkapja a csuklóját, a másik
meg a két bokáját ragadja meg. Egy székre dobják, bőrszíjakkal
lekötözik. Legalább hatan vannak, a habitusuk suhog, mint a
varjak szárnya.
– Kérem, ne! – jajgat.
Valaki letépi a fejéről a párnahuzatot, és Ignatia nővér
rémisztő, fehér fényben izzó arca jelenik meg a szeme előtt. A
nővér kést tart a kezében. – Most kivágom az agyadat – mondja
vérfagyasztó nyugalommal.
Elodie hangosan zihálva riad álmából. A másik oldalára
dobja magát, és legnagyobb rémületére Dennis arcát pillantja
meg maga mellett a párnán.
– Elfelejtettem, hogy itt vagy – nyögi álomittasan.
– Mi van veled? Úszol a verejtékben…
– Megcsinálták a lobotómiát? – kérdezi zavarodottan Elodie.
– Mi? Miről beszélsz?
Dennis három napja nála lakik. Órákon át beszélgettek,
egészen késő éjszakáig, sőt másnap hajnalig; mindent
elmondtak egymásnak, ahogy az újdonsült szerelmesek
szokták. Elmondták, hogyan képzelik a jövőjüket; Dennis
vízvezeték-szerelő akar lenni, mint az apja, feleséget és
gyerekeket akar, Elodie szeretné megtalálni a rokonait, talán az
apját, vagy valamelyik nagynénjét. Sok mindent elmeséltek
egymásnak a múltjukból, fájdalmas dolgokat is, a St.
Nazariusról azonban Elodie egy szót sem szólt. Csak annyit
mondott, hogy a szülei meghaltak, ő pedig árvaházban nőtt fel
vidéken. Dennis nem is sejti, mitől van az, hogy a lány a
legkisebb zajra is hevesen összerezzen, legyen az autóduda, a
radiátor pattogása vagy egy egér kaparászása; miért vannak
rémálmai, amikből verejtékben úszva ébred. Elodie feltételezi,
hogy a fiú sejti, milyen volt az árvaházban felnőni. Azt nem kell
tudnia, hogy az árvaház valójában őrültekháza volt.
– Azok a rémálmok… úgy kiabáltál, mint aki megőrült –
mondja Dennis.
– Nem vagyok őrült – csattan fel Elodie, és haragosan
elfordítja a fejét.
– Hé – mondja Dennis, a lány vállára téve a kezét. – Nem
akartalak megbántani. Csak vicceltem.
Magához öleli, Elodie a vállára hajtja a fejét. Dennis a haját
simogatja. A lány felnéz rá; még néhány óra, és el kell válniuk.
Arról, hogy mikor látják egymást legközelebb, nem beszélnek.
Szavak nélkül is tudják, hogy egy pillanat az egész; egyetlen
hétvége, amely elsüllyed a múltban. Ha Dennis megússza a
háborút, mindig megőrzi annak a francia lánynak az emlékét,
aki elvette a szüzességét. Ami Elodie-t illeti, ő is mindig
emlékezni fog arra a fiúra, aki életében először gyengéd volt
hozzá, és vonzónak találta őt.
– Olyan szomorú a szemed – mondja Dennis. – Pedig még
huszonegy éves sem vagy.
Elodie elfordul, a tévét kezdi bámulni.
– Tabarnac! – kiáltja, és hirtelen felül az ágyban. – Megölték!
– Kit?
– Azt az újságírót. Elrabolták. Az FLQ. Most találták meg a
holttestét egy kocsi csomagtartójában.
– Az FL… micsoda?
– FLQ. Azt akarják, hogy Québec elszakadjon Kanadától, ezért
aztán épületeket robbantanak, és gyilkolnak – magyarázza, de
bizony keresgélnie kell az angol szavakat. – Az egykori
munkahelyemre is bombát dobtak.
– Te is ott voltál?
– Nem.
– És így könnyebben célt érnek?
– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy utalják az angolokat.
– Utalják őket? Tényleg? – ugratja Dennis.
– Utálják – javítja ki magát Elodie, erősen hangsúlyozva az á-t.
– És te? Te is utálod az angolokat?
– B’ein, non.
– De hisz francia vagy – mondja zavartan Dennis.
– Mi sem utaljuk mind az angolokat.
Igazság szerint, aki valaha bántotta őt élete során, mind
francia volt. Talán ezért nem érez különösebb kötődést a népe
iránt, és jobban kijön az olyanokkal, mint Len Cohen vagy
Dennis Bostonból.
Felhangosítja a készüléket, hogy jobban hallja a Le
Téléjournal híreit.
– Ez a fickó ráadásul nem is angol – mondja Dennis. – A
megölt újságírónak francia neve van, vagyis a sajátjai ölték meg.
– Igen, de liberális volt – magyarázza Elodie. – Azok is
ellenségek.
– Milyen okos vagy, ahhoz képest, hogy…
– Mihez képest? – csap le rá Elodie, aki már felkészül arra,
amit hallani fog. Ahhoz képest, hogy retardált vagy. Hogy bolond
vagy.
– Ahhoz képest, hogy kanadai vagy – fejezi be jóhiszeműen a
mondatot Dennis.
Elodie megkönnyebbülten elneveti magát.
 – Szeretem, amikor nevetsz – mondja Dennis. – Akkor nem
olyan szomorú a szemed.
 NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET

Maggie
Maggie kivágja a bejárati ajtót, és betoppan az előszobába.
– Halló! – kiáltja, és a konyha felé indul. – Maman?
Csend üli meg a házat. Maggie felkap egy marékra való sós
kekszet a kamrapolcról – tudja, hogy anyja mindig tart otthon
az ismerős piros dobozos ropogtatnivalóból –, és a szájába tömi,
hogy elnyomja a hányingert. A sós keksz a legutóbbi terhessége
idején is mindig segített a bajon.
– Maman!
Anyjára a nappaliban, a kanapén ülve talál rá; üveges
szemmel réved a semmibe.
– Maman?
– Yvon meghalt – mondja anyja síron túli hangon.
Maggie szíve nagyot dobban. Helyes, gondolja, és nem érez az
égvilágon semmit.
– Hogyan?
– Felakasztotta magát.
Maggie őszintén megdöbben, de nem tagadhatja maga előtt,
hogy valamiféle diadalérzés tölti el a hír hallatán.
 – De hát miért? – kérdezi, és leül anyja mellé az elnyűtt
díványra. – Hagyott búcsúlevelet?
– Nem. Jelentkezett egy lány, aki azt állította, hogy Yvon
megerőszakolta.
Maggie legszívesebben odakiáltaná: én szóltam! De
fegyelmezi magát. Azt találgatja, vajon hányan lehetnek még.
– A lány apja a farmon dolgozott – mondja maman. – Tizenkét
éves volt… Az apja majdnem agyonverte Yvont, és
megfenyegette, hogy feljelenti. Biztosan lecsukták volna.
– Honnan tudod mindezt?
– Deda szomszédja mondta. – Anyja a zsebkendőjébe zokog. –
Hála istennek, hogy Deda ezt nem érte meg.
Deda előző évben szívrohamot kapott. Álmában halt meg.
Maggie nem ment el a temetésére.
– Más lányok is jelentkeztek – folytatja az anyja. –
Frelighsburgből.
Előregörnyed, és hangos jajveszékelésbe kezd. Úgy tűnik,
Yvon halála sokkal mélyebben megrázza, mint a férjéé. Maggie
felegyenesedik.
– Látom, nagyon felzaklatott a halála – mondja hűvösen. –
Magadra hagylak.
Maman abbahagyja a sírást, és Maggie-re néz.
– Nem miatta vagyok kétségbeesve! – kiabálja. – Hanem
miattad. Te megpróbáltad elmondani… – Arcát a kezébe temeti.
Maggie még sosem látta ilyen kétségbeesettnek az anyját.
– Jól van, no – mondja félszegen. – Régen volt már.
– Nem hittem neked! – zokogja az anyja. – Próbáltad
elmondani, de nekem fontosabb volt, hogy Dedát védelmezzem,
mint az, hogy téged.
 Maggie elfordítja a tekintetét. Eszébe jut, mennyire fájt neki,
amikor annyi évvel azelőtt ugyanerre a következtetésre jutott.
– Meg tudsz bocsátani? – Anyja szemében olyan kétségbeesés
ül, hogy Maggie szinte rá sem ismer arra az asszonyra, akit ő
ismert.
Ennek ellenére nem tudja rávenni magát, hogy igennel
feleljen erre a kérdésre. Elégtételt érez, de ez nem elég ahhoz,
hogy megbocsásson. Még nem.
Maman felugrik, és olyan szorosan öleli magához, hogy szinte
megfojtja.
– Bocsáss meg, cocotte… – motyogja, forró lehelete Maggie
haját borzolja.
Maggie teste megmerevedik anyja ölelésében. Maman vastag
karja meglepő erővel szorítja. Több mint harminc évre való
szeretetet próbál beleadni ebbe a jó szándékú, de megkésett
gesztusba.
– Engedj… összenyomod a gyereket – mondja Maggie.
 ÖTVENEDIK FEJEZET

Elodie
Elodie felhúzza a szoknyáját a fürdőben, hogy megtörölje
magát, és arra gondol, hogy jó ideje nem látott már vért a
toalettpapíron. Próbál visszaemlékezni rá, hogy mikor volt az
utolsó menstruációja – nem megy könnyen, mert szörnyen
rossz a memóriája –, és rájön, hogy ősz óta nem jött meg neki,
talán már szeptember óta. Emlékszik, a legutóbbi alkalommal
szörnyű görcsei voltak, ahogy mindig, és amikor késő este el
kellett mennie, hogy betétet vásároljon, még egészen meleg volt
odakint. Most meg már január van.
Lenéz domborodó pocakjára, és hirtelen tökéletes
biztonsággal tudja, hogy terhes. A hízást arra fogta, hogy túl sok
sült krumplit meg füstölt húsos szendvicset eszik Len
Falatozójában; mondta is Marie-Claude-nak, hogy vissza kell
fognia magát, különben bedaine lesz belőle.
Kirohan a fürdőszobából, vissza a konyhába, ahol Marie-
Claude éppen mosogat.
– Azt hiszem… hogy… terhes vagyok – dadogja.
– Mi?
 – Ősz óta nem jött meg.
– Ki az ördög az apja?
– Valaki, akit a falatozóban ismertem meg – vallja be Elodie. –
Úgy volt, hogy egy hét múlva Vietnámba megy. Még a
vezetéknevét sem tudom.
Marie-Claude elvörösödik.
– Csak… csak egy hétvégén át tartott – motyogja Elodie.
– Itt? Itt csináltad? A lakásunkban?
Elodie szégyenkezve süti le a szemét.
– Biztos, hogy terhes vagy? – kérdi Marie-Claude; hangja
csupa önelégültség. – Sosem hánytál reggel.
– Nem tudom.
– Mit tudsz te egyáltalán?
– Kicsit fáradt voltam, és émelyegtem is – vallja be Elodie.
– Ó, mon Dieu! Nem tarthatod meg, ez nyilvánvaló.
– Ezt hogy érted?
– Nem tudod egyedül felnevelni.
– Úgy érted, hogy mondjak le róla? – kiabál Elodie. – Ezt
komolyan mondod?
Marie-Claude nagyot sóhajt. A víz a linóleumra csöpög a
gumikesztyűjéről.
– Ha valakinek, akkor neked tudnod kell, hogy sosem lennék
hajlandó lemondani a gyerekemről – mondja Elodie.
– De Elodie, hogy képzeled, hogy képes lennél…
– Unom, hogy mindenki meg akarja mondani, mire vagyok
képes és mire nem. Elegem van ebből.
– Semmihez se értesz. Hogyan tudnál gondoskodni a
gyerekről?
– Neki legalább lesz anyja.
 Marie-Claude hátat fordít, némán összeszedi az edényeket.
Elodie tétován álldogál mögötte. Nem hitte volna, hogy Marie-
Claude így fog reagálni. Voltaképpen nem is igen gondolt
semmit sem.
– Itt nem maradhatsz – mondja végül Marie-Claude, olyan
halkan, hogy hangját szinte elnyomja a vízcsobogás.
Elodie szólni sem tud a döbbenettől.
– Én nem segíthetek felnevelni a gyerekedet – mondja. –
Egyszerűen nem tehetem.
– Nem is kértelek ilyesmire.
– Keress magadnak saját helyet.
Elodie-val megfordul a világ. Még megvan a bőröndje a St.
Nazariusból, és mindene belefér, amije csak van. De ugyan hova
mehetne?
– Mit akarsz, mikor költözzek el? – kérdezi fagyosan.
Marie-Claude nem felel; nekidől a mosogatónak, és elzárja a
vizet. Sokáig hallgat. Elodie kimegy a konyhából, szédelegve a
kihúzható ágyra dől. Sokáig fekszik ott, kezét domborodó
hasára teszi. Egy baba. Elképesztő. Lehunyja a szemét, nem
akar a holnapra gondolni, még kevésbé arra, mi lesz néhány
hónap múlva.
– Nem szeretnék kíméletlen lenni – mondja Marie-Claude, aki
váratlanul megjelenik az ágy mellett. – De egyszerűen nem
vagyok rá képes.
– Megértem.
– Maradhatsz még egy ideig – mondja. – De ha megszületett,
menned kell.
– Köszönöm.
– Sajnálom, Elo.
 – Az én hibám – mondja Elodie, és felül az ágyon. – Nem
vártam el tőled, hogy segíts felnevelni a gyerekemet.
– Egyébként Jean-Marc és én valószínűleg összeházasodunk.
– Nem kell magyarázkodnod.
Marie-Claude bólint, de kerüli Elodie tekintetét.
– Hogyan hagyhattad ezt, Elo? Hisz tudnod kellett volna. Most
elölről kezdődik minden.
Elodie belátja, hogy Marie-Claude-nak igaza van, de olyan
boldog volt azon a hétvégén! Hagyta, hogy magával ragadja ez a
színjáték: a normális élet ábrándja.
– Biztos, hogy nem emlékszel a vezetéknevére? – firtatja
Marie-Claude. – Hátha segítene.
– Sosem kérdeztem a nevét. Különben is, valószínűleg nem él
már.
– Jaj, Elo – csóválja a fejét Marie-Claude. – Hogy tehettél ilyet?

A terhesség hónapjai ijesztő gyorsasággal követik egymást. A

szülés ideje közeledik, akár a végítélet. Elodie továbbra is
pincérként dolgozik – most csak nappali műszakban –, de
dagadt bokája miatt kínszenvedés most a munka, amit a nyári
hőség és a borzasztó gyomorégés is nehezít. Len és a többi
pincérnő igazán rendesek; nem ítélik el azért, amit tett. Amikor
nőni kezdett a hasa, egyik este Rhonda odament hozzá, és
megkérdezte:
– Az a vörös hajú, Bostonból?
Elodie bólintott.
– Elvesz?
– Vietnámban van.
Többé szót sem ejtettek a dologról. Elodie meghagyja őket
abban a hitben, hogy a fiú udvarolt neki, és ha hazajön a
háborúból, elveszi feleségül.
Egy különösen forró délutánon Elodie, aki már a terhesség
harmadik harmadában jár, munka után belép a lakásba, és
egyenesen a konyhába csoszog, hogy valami hideg italt töltsön
magának. Marie-Claude az asztalnál ül, cigarettázik, és az Allo
Police magazinnal legyezi magát.
– Hogy érzed magad? – kérdi Elodie-t. – Kicsit sápadt vagy.
– Fáradt vagyok.
– Abba kellene hagynod a munkát.
– Nem tehetem – mondja Elodie. Kivesz egy Pepsit a hűtőből,
nyögve a székre ereszkedik. – Muszáj addig dolgoznom, míg
nem jön a baba.
– Már egy hónap sincs hátra.
– Kell a pénz.
Elodie időközben elintézte, hogy a hónap végén a
szomszédba, Mme Drouin alagsori lakásába költözhessen. Mme
Drouin elvállalta, hogy vigyáz a gyerekre, míg Elodie dolgozik;
jókora összeget számít fel ezért havonta, amit hozzácsap a
lakbérhez. Elodie úgy számol, hogy a borravalóval meg a
segéllyel együtt ki kell jönniük a pénzből.
– Tudom, azt gondolod, hogy nagy hibát követtem el – mondja
Elodie. Feltépi a Mae West süteményesdoboz papírját, és mohón
beleharap a krémes piskótába. – Azzal, hogy magam akarom
felnevelni a gyereket.
– Nem, igazából nem gondolom – mondja Marie-Claude,
amivel alaposan meglepi Elodie-t. – Én is árva vagyok,
elfelejtetted? Tudom, milyen szülők nélkül felnőni. Megértem,
hogy sose mondanál le róla.
 Elodie nagyot húz a Pepsiből a sütemény után.
– Azt viszont gondolom, hogy hibát követtél el, amikor
teherbe estél – teszi hozzá szigorúan. – Pláne, hogy nem is
ismered az apját.
– Félek, nem fogom tudni, mit kell csinálnom – vallja be
Elodie.
Marie-Claude átnyúl az asztal felett, és megpaskolja a kezét.
– Nem fogod – mondja. – De majd rájössz. Okos vagy.
Marie-Claude mindig kedves volt hozzá. Miután Camille
nővért áthelyezték Repentignybe, Marie-Claude lett az egyetlen
bizalmasa. Megengedte, hogy Elodie a terhesség alatt végig nála
maradhasson. Megbocsátotta a hibáját. Néha talán nyers tud
lenni, de a szíve arany.
– Azt hiszem, ledőlök egy kicsit – mondja Elodie, és a pepsis
üveggel a kezében a heverőhöz lép. Lefekszik, lábát feltámasztja
a párnával, és lehunyja a szemét. Valósággal húzza az ágy. A
baba a hasfalának feszíti a lábát – vagy a könyökét? Fura kis
jószág, gondolja Elodie, miközben a magzat ficánkolását figyeli.
Mindig akkor a legélénkebb, amikor Elodie aludni akar. Most
különösen lankasztónak érzi ezt a nagy rúgkapálást.
Arra ébred, hogy Marie-Claude teljes erejéből rázza.
– Elodie! – kiáltja. – Csuromvíz az ágy!
Elodie szeme felpattan.
– Fogd meg a matracot.
Elodie az ágyat tapogatja. Nedves. Zavartan felül.
– Mi történt?
– Nem mondták a klinikán, hogy el fog menni a magzatvized,
ha beindul a szülés?
– De, csak…
 – Ez csak az lehet – mondja Marie-Claude. – Be kell menned a
kórházba.
– De még össze se pakoltam, és…
– Hívok taxit.
Elodie sírva fakad.
– Mon Dieu! Mi lesz velem?
– Erre most nincs idő.
– Fogalmam sincs, mit kell csinálnom! Soha nem is fogom
tudni!
Marie-Claude mintha nem is hallaná, tárcsáz, és megrendeli a
taxit.
– Velem jössz? – kérdi halálra válva Elodie.
– Hát persze – mondja Marie-Claude. – Csak hétre bent kell
lennem a munkahelyemen. Jó lenne, ha addigra meglenne.
Marie-Claude gépírónőként dolgozik a Grand Trunk Railway-
nél.
– Félek – suttogja Elodie.
– Azt jól teszed.

Tizenhárom óra telik el, mire Elodie magára marad a kórházi

ágyon. Azon tépelődik, mihez kezdjen most, hogyan legyen jó
anyja a kislánynak, akit most szült. Amikor a nővér a mellére
tette a csecsemőt, semmit sem érzett. Se örömet, se
megkönnyebbülést, semmiféle kötődést vagy ragaszkodást.
Szeretetet végképp nem. Csak azt, amit mindig. Ürességet.
Nem is tudott megnyugodni addig, míg a nővér el nem vitte a
kicsit a csecsemőosztályra.
– Később meglátogathatja – mondta mosolyogva, amikor
távozott a gyerekkel.
 – Mikor mehetek haza? – szólt utána Elodie.
A nővér meghökkenten pillantott rá.
– Két nap múlva.
Két nap a kórházban! Inkább lenne az utcán, mint hogy ide
legyen bezárva. Mióta otthagyta a St. Nazariust, be nem tette a
lábát efféle helyre. Émelygés fogja el a szagtól, a foszforeszkáló
fénytől, a szörnyű menzaételektől.
Most mi lesz?
Ignatia nővér szavai visszhangzanak a fejében. Gyagyás.
Retardált. Hogyan tudna egy ilyen, mint ő, gondoskodni egy
másik emberi lényről?
A lepedő sarkával törölgeti a könnyeit. Egy pillanatra
megfordul a fejében, hogy megszökik innen. Milyen egyszerű
volna elmenekülni! De aztán végiggondolja, mi történne a
kislányával, és elhessenti a gondolatot. Annál még úgy is jobb
dolga lesz a kicsinek, hogy ő neveli.
Efféle gondolatok dörömbölnek a fejében, amikor a nővér
visszajön, és elveszi előle a tálcát az érintetlenül hagyott étellel.
– Ennie kell Mam’selle de Ste. Sulpice – mondja. – Szüksége
lesz az erejére.
– De ez ehetetlen – motyogja Elodie.
– Választott már nevet? – kérdi a nővér. Ingerült
fölényeskedés bujkál a hangjában. – Tündéri a kislánya.
– Nem.
– Vár látogatókat?
Elodie elfordul, nem válaszol.
– Most pihenjen – szól a nővér, még mindig valami
helytelenítő éllel a hangjában.
Munka után Marie-Claude ugrik be egy csokor rózsaszín
szegfűvel.
– Hogy van?
Beletelik néhány másodpercbe, mire Elodie rájön, hogy a
babáról beszél.
– Nem tudom – mondja. – Még nem mentem át, hogy
megnézzem.
Marie-Claude az asztalra teszi a virágot, és leül az ágy
szélére.
– Muszáj továbblépned – mondja. – Nem élhetsz örökké a
múltban.
– Nem érzek iránta semmit – vallja be Elodie. – Milyen anya
az ilyen?
– Meg kell ismerkednetek egymással, ennyi az egész.
– Nem fog menni nekem ez az egész.
– Jaj, ne sajnáltasd már magad! – csattan fel Marie-Claude. –
Gyereked van, akinek szüksége van rád. Adtál már neki nevet?
Elodie a fejét rázza.
– Akkor jobb, ha kitalálsz valamit.
Elodie szégyenkezve elfordítja a fejét.
– Jobb lesz neki veled, mint ha árvaházba kerülne – mondja
szemrehányóan Marie-Claude. – A nővéreknél biztosan
kevesebb kárt teszel benne, akármilyen anya vagy is.
– Honnan tudod?
– A legvacakabb anya is jobb annál, mint amikor valakinek
nincs anyja.
– Emlékszel, amikor Ignatia nővér sorba állított bennünket,
és mindenkire rávert a szíjjal, bárki vétett is közülünk?
– Naná.
– Egyszer azért vert meg minket, mert Sylvie látott egy egeret,
és felsikoltott. Amikor végzett, azt mondta: „Majd
megtanuljátok, hogyan kell viselkedni.”
– Ez most hogy jön ide? – kérdezi ingerülten Marie-Claude.
– Úgy, hogy összesen ennyit tudok a gyereknevelésről.
– Te is ezt akarod csinálni a lányoddal? Azt akarod, hogy így
nőjön fel, anya nélkül?
– És ha jó családhoz kerülne? – felesel Elodie. – Olyanhoz,
amilyet én választok. Gazdag családot, jó embereket.
– Kelj fel – mondja Marie-Claude.
– Mi?
– Mássz ki az ágyból, és gyere velem.
– Hova?
– Megnézzük a lányodat.
Elodie engedelmeskedik, lassan leteszi a lábát a padlóra, és
kikászálódik az ágyból. Végigcsoszog a folyosón Marie-Claude-
dal, de a csecsemőosztályhoz közeledve egyre jobban elfogja a
szorongás.
– Gondolj csak bele, mennyi minden megváltozott – mondja
Marie-Claire, és karját Elodie karjába ölti. – A mi anyáink nem
tarthattak meg minket. Nem tudtak volna egyedül felnevelni, le
kellett mondaniuk rólunk. Neked legalább már van választásod.
Ma már senki sem hibáztat azért, mert házasságon kívül
neveled a gyerekedet.
Megállnak a csecsemőosztály nagy üvegablaka előtt, és
bekémlelnek a helyiségbe. Elodie tekintete végigpásztázza a
kiságyakat, míg szemébe nem ötlik a de Ste. Sulpice név, ami
ezek szerint a kicsi hivatalos vezetékneve lett. Ahogy ott látja ezt
a nevet a lánya kiságyára írva – hiszen ez nem is az ő neve,
hanem az árvaházé, ahol élete első hét esztendejét töltötte –,
kitör belőle a zokogás.
A kiságy mélyén rózsaszín takaróba bugyolálva ott fekszik a
kislánya. Arcocskája rózsás, hosszú szempillái vannak, de haja
egy szál se.
Marie-Claude a szája elé kapja a kezét.
– Jaj, de gyönyörű, Elo!
Elodie a gyereket bámulja.
– Tényleg?
– Persze hogy az. Mi a bajod?
– Nem érzem azt, amit kellene.
Marie-Claude ránéz, aztán vállon ragadja, és szembefordítja
magával.
– Adj nevet ennek a gyereknek, és szedd össze magad –
mondja erélyesen. – Hallod? Muszáj továbblépned azon, ami
veled történt. Érted?
– Miért, te talán továbbléptél?
– Próbálok. – Most már Marie-Claude is sír, elengedi Elodie-t.
– Legalább megpróbálom.
– Nem tudom, hogyan kellene továbblépnem.
– Akkor mondd el mindenkinek, mi történt velünk a St.
Nazariusban – mondja Marie-Claude. – Írd meg, keress meg
valakit, egy újságírót. A Journal de Montréal folyton ilyen
sztorikat közöl. Mondj el mindent Ignatia nővérről, és arról,
hogyan bánt velünk. Tegyél valamit, aztán keress már egy nevet
a kislányodnak.
 NEGYEDIK RÉSZ

1974
A kert: menedék a lét gyötrelmei közepette.

Benjamin Disraeli
 ÖTVENEGYEDIK FEJEZET

Maggie
Maggie az írógép előtt ül. Kinéz az ablakon, a vizet bámulja,
gyönyörködik a látványban. Belekortyol a kávéjába, élvezi a
vasárnap reggel békés hangulatát. A vadvirágok ánizsos illata
tölti be a szobát, melyeket Stephanie szedett neki: aranyvessző,
őszirózsa, mezei bogáncs, cickafark virít a csokorban. Maggie
nagyon szereti új, cowansville-i otthonát. Miután Stephanie
megszületett, úgy döntöttek, eladják a knowltoni házat, és
közelebb költöznek a bolthoz. Gabriel sosem érezte jól magát
Roland „levetett” házában.
Roland szó nélkül beleegyezett a ház eladásába. Ő is
újraházasodott, gyerekei is születtek; örömmel lemondott a ház
áráról Maggie javára. Egy, az 1830-as években épült, György-
stílusú házat vettek Gabriellel, amelyhez kéthektárnyi terület
tartozott, ablakaiból a Lac-Brome-ra esett rálátás. Gabriel
kedvére horgászhatott itt, és a dunhami farmot is könnyebb volt
innen elérnie. Clémentine-nek megkérték a kezét, és már nem
tudja egymaga kézben tartani a gazdaság mindennapi
feladatait. Gabriel végre azt csinálhatja, amire mindig is
készült: a saját földjén dolgozik, a maga ura lehet. A gazdaság
bevételeit is növelni tudta, nem utolsósorban annak
köszönhetően, hogy a 10-es utat meghosszabbították Magog és
Sherbrooke irányába. A vetőmagbolt is szépen hoz a konyhára;
jobban élnek, mint azt valaha is remélték.
Maggie tisztában van vele, hogy sok tekintetben az apja életét
éli. Napjai azzal telnek, hogy kiszolgálja a gazdák fiait, akikkel
együtt nőtt fel, magvakról, termésről és kártevőkről folytat
eszmecserét velük, és figyelmezteti őket a vegyszerek
használatának veszélyeire, apja példáját hozva fel okulásul.
Apjához hasonlóan ő is hosszan kifejti véleményét a politikával
kapcsolatban, ha kell, vitatkozik (sőt, ha arra van szükség,
valóságos szónoklatokat ereszt meg), hiszen szívében továbbra
is angol maradt. Apjához hasonlóan ő sem fél a
véleménynyilvánítástól. Emiatt is tisztelik, nem csak a
mezőgazdasági szakértelme miatt.
Esténként, mielőtt hazamenne vacsorát készíteni a családnak,
bezárkózik apja irodájába – amelyre még mindig az apja
irodájaként gondol –, hogy átnézze a napi bevételt, ellenőrizze
Fred könyvelését, és összeírja számára a másnapi teendőket.
Egyre inkább belátja, hogy miért nem akarta az apja annak
idején egy kicsit sem kiengedni a kezéből a gyeplőt. Ő is csak
akkor érzi biztonságban az üzletet, ha mindenen rajta tartja a
szemét, különösen azóta, hogy Granbyben megnyílt az új
kertészeti áruház. „Magvilág” a neve, amely csak angolul
olvasható a bejárat felett, franciául már nem. Ez is azok közé a
hatalmas, gyárcsarnokra emlékeztető áruházak közé tartozik,
ahol a vásárlók kocsit tolnak, és magukat szolgálják ki. A szaga
is inkább vasboltra emlékeztet, nem pedig kertészetre. Maggie
boltját még mindig az eleven növények illata hatja át.
Kint a kertben Gabriel és a gyerekek a füvön heverésznek,
mellettük áfonyával teli vödör. Maggie nézi, ahogy Gabriel egy
áfonyaszemmel először Jamest veszi célba, aztán Stephanie-ra
kezd lövöldözni. A gyerekek azonnal ellentámadásba lendülnek,
és pillanatokon belül heves áfonyacsata bontakozik ki közöttük.
Kiabálásuk, nevetésük behallatszik Maggie szobájába.
Maggie kuncogva nézi, ahogy James belemarkol a vödörbe, és
egy teli marok áfonyát vág az apjához. Továbbra sem tud mit
kezdeni azzal, hogy fiát napról napra férfiasabbnak látja:
hosszú lábú, nyúlánk fiú, majdnem olyan magas már, mint
Gabriel, az állkapcsa is éppolyan szögletes, a haja meg
túlságosan hosszú, „hippis”, korholja érte Maggie. Tizenhárom
éves, de már látszik rajta, hogy nagyon jóképű férfi lesz, vonásai
kezdenek átrendeződni. Végtagjai szinte egyik pillanatról a
másikra nyúltak meg, más testrészei alig tudnak lépést tartani
ezzel a gyors növekedéssel. Maggie azon kapja magát, hogy
riadtan keresgéli az egykori kisfiút ebben a széles vállú, nagy
kezű, nagy lábú kamaszban, aki esetlenül jár-kel a házban, és a
hajdani kisbaba vonásainak nyomuk sincs már az arcán.
Maggie figyelme visszatér az írógéphez. A tavaszi katalógus
összeállításán dolgozik. Bár a kukorica még be sem érett
egészen, november is lesz, mire a kefelevonat nyomdába kerül.
Ami a vetőmagok csoportosítását illeti, általában a szerint az
elrendezés szerint dolgozik, amit még apja alakított ki: fűfélék
és hüvelyesek; fűszernövények; zöldség-gyümölcs; kukorica és
szemes termény; zab, búza és árpa; virágmagvak, továbbá
csomagolóanyagok, szállítás, szerszámok és növényvédő szerek.
Maggie egészítette ki a katalógust a „Tippek és trükkök” rovattal,
amelyben tanácsokat ad a palánták fejlődésével, a megfelelő
vízellátással, a csírázás ideális körülményeivel és más efféle,
nagy érdeklődésre számot tartó témákkal kapcsolatban.
Többnyire a kukorica áll a figyelem középpontjában. A
Golden Bantam eredeti növekedési sebességével mindig jól
boldogult, és amikor gépelni kezdi a fényképek kísérőszövegét,
úgy dönt, különleges akciót indít. Egy százdarabos csomagért
mindössze harminc centet kell fizetni.
Kétszer-háromszor is átnézi a legépelt szöveget – apja ki nem
állhatta a sajtóhibákat a katalógusban, és erre Maggie is kényes
–, aztán olyan színpadias mozdulattal húzza ki a papirost a
gépből, mintha legalábbis a regényét fejezte volna be.
Feláll, hogy kávét töltsön magának, amikor megcsörren a
telefon. Azonnal elszáll a jókedve, azt hiszi, az anyja hívja, hogy
panaszkodjon. Arra készülnek, hogy idősotthonba költöztetik.
Maggie fontolgatja, hogy felvegye-e a telefont, de aztán
bűntudatosan felemeli a kagylót.
Mivel Maggie valamennyi testvére kirepült már – Geri és
Nicole Montrealba költözött, Peter Torontóban él, Violet pedig
Val-Racine-ben –, maman mellett nem maradt senki, akinek az
életét megkeseríthette volna.
– Maggie, te vagy? – Clémentine szólal meg a telefonban. –
Olvastad a mai Journal de Montréalt?
– Nem. Miért? – kérdezi Maggie, és a szíve azonnal zakatolni
kezd. Van valami Clémentine hangjában, ami izgatottsággal tölti
el.
– A harmadik oldalon van egy cikk – mondja Clémentine. – A
Duplessis-árvákról.
– Visszahívlak.
 – Maggie. Szerintem ez ő.
Maggie leteszi a kagylót, és indul, hogy megkeresse az
újságot. A fürdőszobaszekrényen találja, Gabriel hagyta ott
ebéd után. Maggie ott helyben, a vécékagyló mellett a hideg
csempére ereszkedve, azonnal a harmadik oldalra lapoz.

VISSZATÉRÉS A TÁRSADALOMBA – FELNŐTTEK A

DUPLESSIS-ÁRVÁK

1967-ben, egy szép tavaszi napon történt, hogy a tizenhét

esztendős Monique (a nevet megváltoztattuk) kilépett a
montreali St. Nazarius Kórház főkapuján, ahol végre a
szabadság várt rá. Monique a St. Nazarius Kórház
elmeosztályának rácsos ablakai mögött nőtt fel; nem mintha
bármiféle probléma merült volna fel szellemi képességeivel
kapcsolatban, hanem azért, mert árva volt. Monique csak
egy a sok ezer egészséges, ám házasságon kívül született
gyermek közül, akiket az 1950-es években, Maurice
Duplessis kormánya idején szellemi fogyatékosként
diagnosztizáltak, és tartományszerte pszichiátriai klinikák
falai mögé dugtak.
1954-ben Duplessis rendeletet hozott, amely a tartomány
árvaházait kórházakká minősítette át, és jóval nagyobb
szövetségi támogatást nyújtott az elmegyógyintézeteknek,
mint a gyermekotthonoknak. Akkoriban a québeci
tartományi kormányzat szövetségi támogatást kapott a
kórházak javára, de a gyermekotthonok céljaira szinte
semmit. Egy állami gondozott gyermek napi támogatása
nem volt több, mint 1,25 dollár, míg egy pszichiátriai ápoltra
2,75 dollárt szánt naponta az állam.
A gyermekek közül nem volt mindenki árva; ott voltak
köztük azok a „bűnben fogant” kicsik is, akik házasságon
kívül születtek, akiket elhagytak a szüleik, és nem volt senki,
aki gondot viselt volna rájuk. Monique legkorábbi emlékei a
farnhami Saint-Sulpice Gyermekotthonhoz kötődnek, ahol
hétéves koráig élt. Akkoriban az Otthontalan Leányok
Otthonának nevezték az intézményt. „Nem volt olyan rossz
hely”, mondja Monique. „Amíg át nem alakították
elmegyógyintézetté, egészen tűrhető volt ott az élet.”
Monique jól emlékszik arra a napra, amikor megállt az
épület előtt az autóbusz, és egy csapatra való elmebeteg és
értelmi fogyatékos páciens szállt le róla, akik aztán
beköltöztek arra a helyre, amely addig Monique otthona
volt. A tanítást azonnal beszüntették, és Monique-nak attól
kezdve az elmebetegek gondozásában kellett részt vennie,
egészen addig, amíg 1957-ben át nem szállították a St.
Nazariusba.
Milyen élete lehet egy ép értelmű gyermeknek, aki
elmegyógyintézetben nő fel? Monique otthonában vagyunk,
a Pointe-Saint-Charles-ban lévő alagsori lakásban. A lány
jegyzetfüzetet vesz elő, melynek lapjait a gyermekkori
élményeit megörökítő feljegyzések töltik meg: rajzok,
naplóbejegyzések, álmainak leírásai. Elképzelni is nehéz,
mivé lettek volna az olyan gyerekek, amilyen Monique is
volt, a St. Nazarius nővéreinek jóindulata és mindennapos
gondoskodása nélkül. A túlzsúfolt elmeosztályokon dolgozó
nővéreknek rendkívül nehéz dolguk volt. A norma szerint
minimum ötven gyerekre kellett felügyelniük, minden
segítség nélkül. Legnagyobb erőfeszítésük mellett is csak
rendkívüli szigorral, büntetéssel tudták kezükben tartani az
osztályok irányítását.
– Azonnal munkára fogtak – meséli Monique. –
Vécétakarítás, varrás volt a dolgom. A legkisebb hibáért is
súlyos büntetés járt.
Azért a vidámság sem hiányzott a St. Nazariusból.
Karácsonyi koncertek, kirándulások a közeli városokba;
életen át tartó barátságok szövődtek a lányok között.
Miután elhagyta a kórházat, Monique az egykori
szobatársával közösen bérelt lakásban kezdett új életet.
Barátnője is annak a revíziónak köszönhette szabadságát,
amelyet a hasonló intézményekben folytattak az 1960-as
évek eleje óta. Egy 1962-es jelentés szerint több mint
húszezer páciensről derült ki, hogy nem elmeosztályon van a
helyük; az idősebbeket szélnek eresztették, azzal, hogy
keressenek maguknak munkát, és éljenek normális életet.
Sok hasonló sorsú árvához hasonlóan Moniqe is alig
tanult valamit a St. Nazariusban, aminek hasznát vehette
volna az életben. Saját elmondása szerint szinte mindenben
„hátramaradott” volt, amikor kikerült. „Még a
krumplihámozáshoz sem értettem”, mondja.
A St. Nazarius nővéreinek köszönhetően azonban
megtanult varrni, és szinte azonnal talált magának munkát.
Ma is képes eltartani magát, és kitartóan igyekszik
beilleszkedni a társadalom normális életébe. Duplessis
kezdeményezésének szerteágazó hatásait teljes egészében
csak a jövő tárhatja fel; Monique most mindenesetre
kiegyensúlyozott életet él, aminél többre, mint mondja, soha
 nem vágyott. „Nem vagyok bolond”, erősíti meg. „Sose
voltam. Ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más.”

Maggie ölébe ereszti az újságot, és feláll a padlóról. Vissza se

hívja Clémentine-t; azonnal a kertbe rohan, az újságot
lobogtatva kiabál Gabriel után.
 ÖTVENKETTEDIK FEJEZET

Elodie
Elodie a jegyzetfüzetébe rajzolt vázlatot nézi. Hirtelen ráébred,
hogy hibázott. Kiradírozza a korábbi rajzot, és javítja a hibát:
nem négy, hanem csak három darab csatos pánt volt a
kényszerzubbony mellrészén. A negyedik pánt alul volt; a két
láb között vezették át, és a hátukon csatolták össze.
Elégedetten becsukja és gondosan az éjjeliszekrény fiókjába
rejti a vázlattömböt. Lassan egész kötetnyi gyűlik össze a
rajzokból és feljegyzésekből, amelyek mind a St. Nazariusban
zajló életet ábrázolják, már-már kínos pontossággal, papírra
rögzítve azokat a fájdalmas emlékeket, amelyek ma is elevenen
élnek az emlékezetében.
Senkinek sem akarja megmutatni a vázlattömböt. Abban az
újságíróban is megbízott, ám az ahelyett, hogy az igazságot írta
volna meg, cukormázas tündérmesét kerekített az ő
történetéből. Pedig alig várta már, hogy elolvashassa a cikket.
Épp egy hete történt, szombaton. Végre bosszút állhatok,
gondolta akkor. Azt képzelte, hamarosan az egész tartomány
megtudja, hogy bántak a nővérek az árvákkal, márpedig ez nem
maradhat következmények nélkül.
De a cikk végét már a padlóra roskadva, hangos zokogás
közepette olvasta.
Az újság meg sem említette a naponta elszenvedett
kínzásokat és bántalmazásokat, ahogy Ignatia nővér nevét sem
tette közzé. Arról sem beszélt, hogy „Monique” jelenleg a saját
törvénytelen gyerekét neveli. Ez ugyanis nem illett bele az
újságíró elképzelésébe, aki mindenáron pozitív lezárást akart
adni a történetnek, és azt akarta sugallni, hogy az interjúalany
„kiegyensúlyozott, normális” életet él.
Marhaság az egész. Szemenszedett hazugság. Karácsonyi
koncertek? Élethosszig tartó barátságok? Ezt olvasva Elodie-nak
valósággal felfordult a gyomra. De a legvérlázítóbb a nővérek
jóindulatáról és odaadó gondoskodásáról szóló mese volt.
Miszlikbe tépte az újságot, a papírhalmot a mosogatóba
szórta, és meggyújtotta. Aztán csak állt, nézte, ahogy a lángok
elemésztik első bosszúkísérletének nyomait.
Ahhoz nem tud elég jól írni, hogy maga vesse papírra a
visszaemlékezéseit, de megfogadta, hogy egyszer elmondja a
történetét valakinek, aki hajlandó lesz feltárni az igazságot:
persze nem azt a cukormázas változatot, ami továbbra is
leplezetlenül az egyház érdekeit védi, hanem a nyers valóságot
azokról a borzalmakról, amelyeket az árváknak el kellett
szenvedniük. Csak azt reméli, Ignatia nővér életben lesz még,
amikor az egész világ megtudja, mit művelt.
– Maman…
Elodie felnéz; Nancy áll előtte, rászegezi imádni való kék
szemét. Már majdnem hároméves, selymes, szőke haja van, és
kerek, rózsás arcocskája. Elodie még mindig nem fogta fel
egészen, hogy ezt az angyali teremtményt, a fény és öröm e
csodás kis szikráját, aki egy percre sem nyugszik, folyton jön-
megy, nevet, ezt a vidám, felszabadult, félelmet nem ismerő kis
lényt ő szülte.
Nem múlik el nap anélkül, hogy fel ne tenné magának a
kérdést: hogyan voltam képes erre?
Szinte semmiben sem hasonlítanak egymásra a lányával.
Nancy kíváncsi, okos, derűs gyerek. Elodie-n időnként erőt vesz
a rosszkedv, de komorsága a jelek szerint a legkevésbé sem hat
a gyerek életörömtől sugárzó lényére, és nem riasztja el attól,
hogy felfedezze magának a világot, megtalálja benne azt, ami
számára örömöt és mulatságot kínál. Saját gyermekkorával
összehasonlítva Nancynek csodálatos élete van, ami
mérhetetlen büszkeséggel tölti el Elodie-t.
Egy percig sem gondolja, hogy ő a legjobb anya a világon.
Heti öt napot dolgozik pincérnőként, éjszakai műszakban, mégis
segélyre szorul. Amikor otthon van, bizony gyakran órákra a
jegyzetfüzetbe temetkezik, megszállottan próbál rögzíteni,
felidézni minden egyes sérelmet, amit a múltban el kellett
szenvednie. De Nancy biztonságban nevelkedik mellette, jól
táplált, nincsenek rajta horzsolások és hegek, sose láncolták oda
sehova. Ölelgeti, csiklandozza, és ezerszer is elmondja neki,
mennyire szereti. Elodie messze túlteljesíti azokat a
várakozásokat, amelyekkel önmaga iránt volt; mindennek
ellenére sikerült átlépnie a saját árnyékát.
– Maman, fel – mondja Nancy, húsos karocskáit a feje fölé
emelve.
Elodie felemeli maga mellé a kihúzható kanapéra, ahol együtt
alszanak, a kislány meg azonnal Elodie ölébe gömbölyödik,
mint valami kiscica.
– Je t’aime, maman – gügyögi.
Elodie még mindig összerezzen, amikor azt hallja, hogy
valaki ilyen szabadon, elfogulatlanul ejti ki ezeket a szavakat.
– Én is szeretlek – mondja, és rágyújt.
– Mikor megyünk a grand-mamanhoz? – kérdi Nancy, és
őszinte imádattal fürkészi anyja arcát.
– Kihez? – rázza a fejét Elodie. – Neked nincs nagymamád.
– Mme Drouin azt mondta, hogy ő az én grand-mamanom, és
azért úgy kell hívnom.
Elodie mélyet szippant a cigarettájából. Hevesen ver a szíve.
– Hát nem, nem az – mondja bosszankodva.
– Akkor ki?
Elodie nagy levegőt vesz, hogy elmondja Nancynek az
igazságot, de még időben meggondolja magát. Nancy várakozón
néz rá, ahogy a gyerekek szoktak.
– Mme Drouin nem a nagymamád – mondja végül Elody.
– De ő vigyáz rám.
– Az nem számít.
– Minden gyereknek van az utcában nagymamája, meg
nagynénije, meg unokatestvérei. Az enyémek hol vannak?
Elodie elnyomja a cigarettáját az ágya mellett álló csészében,
és sűrűn pislogva próbálja visszaparancsolni a könnyeit.
– Miért, én nem vagyok elég neked? – kérdezi a kislányra
pillantva.
Nancyn látszik, hogy erősen gondolkodik; tündéri, ahogy
aranypihés szemöldökét ráncolja.
– Mind a kettő nem lehet?
– Talán egyszer, chouette – mondja Elodie, aki soha nem
mondott le annak lehetőségéről, hogy egy nap még megtalálja a
rokonait. – Menj, hozz a mamannak egy Pepsit.
Nancy kikászálódik az ágyból, és a Frère Jacques-ot énekelve
a konyhafülke felé indul.
– Ne rázd fel! – kiabál utána Elodie.
A következő pillanatban Nancy már vissza is jön, kezében a
pepsis dobozzal. Anyja felé nyújtja, Elodie kinyitja, ám a doboz
valósággal felrobban a kezében, a habzó ital, mint a gejzír, tör ki
a nyíláson, és beteríti Elodie blúzát, sőt a lepedőre is ráfröccsen.
Nancy csilingelő kacagásban tör ki, láthatóan a legkevésbé sem
tart a következményektől. Elodie vele nevet, és pontosan tudja,
hogy Nancyt a Teremtő adta neki, kárpótlásul a saját borzasztó
gyerekkoráért.
Megszólal a telefon, Elodie áthemperedik az ágyon, és felveszi
a kagylót.
– Allô?
– Elodie, Gilles Leduc vagyok a Journal de Montréaltól.
Elodie kővé dermed. Arcát elönti a forróság.
– A cikke egy nagy marhaság! – kiabálja. – Maga ugyanolyan
rossz, mint ők, ha így védi a nővéreket. Újságírónak mondja
magát, de nem az. Mindent kihagyott a cikkből, ami fontos lett
volna. Kiegyensúlyozott, normális élet? Hova tette a szemét?
Hallja, ahogy a férfi felsóhajt, de nem törődik vele, folytatja.
– Úgy ír a gyerekkoromról, mintha jól éreztem volna magam
az árvaházban. Te jó ég! Miért nem mondta el az igazat? Sokkal
jobb sztori lett volna!
Nancy elkerekedett szemmel hallgatja az anyja izgatott
hangját.
– Látta az apróhirdetési rovatot? – szakítja félbe az újságíró.
 – Nem.
– Akkor jól tenné, ha elolvasná.
– Többé a kezembe se veszem a lapját, maga seggfej.
– Pedig őszintén javaslom, hogy olvassa el a mai újságot.
– Miért?
– Az apróhirdetési rovat szerkesztője hívta fel a figyelmemet
arra, hogy valaki évek óta hirdet náluk. Minden hónap első
szombatján. Szerintem magát keresi.
– Engem? Miről beszél?
– A maga története szóról szóra megegyezik azzal, ami abban
a hirdetésben áll. Vegye már meg azt az átkozott lapot!
Az újságíró leteszi a telefont. Elodie, bár szentül megfogadta,
hogy többé a kezébe se veszi a lapot, most mégis kézen fogja
Nancyt, és a gyereket maga után vonszolva a sarki újságoshoz
rohan, ahol megvásárolja a Journal de Montréal aznapi számát.
Ott helyben átfutja az apróhirdetési rovatot, és rá is talál a
hirdetésre. Eláll a szívverése, ahogy olvasni kezdi.

Keresek egy Elodie nevű fiatal nőt, aki 1950. március 26-án
született a Brome-Missisquoi-Perkins Kórházban. 1957-ben
a Farnham közelében lévő Saint-Sulpice gyermekotthonból
átvitték a montreali St. Nazarius Kórházba. Információkkal
rendelkezem a születési családjával kapcsolatban. Kérem,
hívja az alábbi telefonszámot…

Elodie-val megfordul a világ.

A családja. Újra és újra elismétli a szót; a szívére szorítja az
újságot, úgy rohan haza.
– Mi baj van, maman? – kérdezi Nancy, aki alig tud lépést
tartani az anyjával.
– Nincs baj – mondja Elodie, és leguggol a kicsihez. –
Ellenkezőleg. Azt hiszem, végre minden rendbe jön.
 ÖTVENHARMADIK FEJEZET

Maggie
Maggie otthonában a szokásos szombat esti műsor megy:
Gabriel odaát van a farmon, Maggie egyedül a gyerekekkel.
Cseng a telefon, Stephanie pedig hisztizik. James a
konyhaasztalnál az Expos mérkőzését nézi, és immár
harmadszor vacsorázik. Mostanában mindig éhes. A háttérből a
tévé karattyolása hallatszik.
Maggie felkapja a telefont, nem törődve Stephanie-val, aki a
nadrágja szárát rángatja, és nyafog, hogy gumicsizmában
szállhasson be a fürdőkádba. Ki akarja próbálni, milyen az,
amikor pocsolyában gázol az ember.
– Allô? – szól a kagylóba Maggie.
– Láttam a hirdetést a mai Journal de Montréalban – mondja
egy női hang.
– Elnézést, miféle hirdetésről van szó?
– Az áll benne, hogy információjuk van a születési
családomról. A nevem Elodie.
Maggie-nek megroggyan a térde. Meg kell kapaszkodnia a
konyhapultban, nehogy összeessen.
 – Madame? – hangzik a kagylóból.
– Igen. Itt vagyok. Elnézést.
– Az áll a hirdetésben, hogy ezt a számot hívjam.
– Persze – nyögi Maggie szédelegve. Biztosan Gabriel adta fel
a hirdetést. Végig úgy tett, mintha ellenezné, hogy kerestessék
Elodie-t, közben pedig ő maga is kereste.
– Akkor tehát jó számot hívtam?
– Igen – motyog Maggie. – Igen.
Nem halt meg. Ő az.
Amikor előző héten olvasta a cikket „Monique”-ról és a
Duplessis-árvákról, feltámadt benne a remény. Ez a Monique…
senki más nem lehet, mint Elodie. De továbbra sem tudta, hol
keresse. Azt javasolta Gabrielnek, menjenek ki Pointe-Saint-
Charles-ba, és kocsival derítsék fel a terepet, figyeljék a
huszonnégy év körüli nőket, hátha ráismernek Elodie-ra, de
Gabriel ezúttal megmakacsolta magát, őrültségnek tartotta az
egészet. Azért Pointe, Saint-Henri és Griffintown varrodáit
végigjárták, de senkire sem illett Elodie személyleírása. Maggie
még a Centre de retrouvailles-ba is elment, de annál többet nem
tehetett, mint hogy megadta az adatait, annak reményében,
hogy Elodie egyszer betéved hozzájuk, miközben az édesanyját
keresi.
– A hirdetésben az áll, hogy tudnak valamit az igazi
családomról.
– Én… igen, tudunk – hebegi. Erőt kellett vennie magán, hogy
ne remegjen a hangja.
Stephanie még mindig Maggie trapéznadrágját rángatja, és az
átkozott gumicsizma miatt nyafog. Maggie a telefont messzire
tartva magától odaszól Jamesnek:
 – Vidd ki innen!
James mintha nem is hallaná.
– Hallod? – sziszegi Maggie. – Dugd a kádba. Most, rögtön!
– A csizmát is vihetem? – kotyog közbe Stephanie.
– Viheted – veti oda türelmetlenül Maggie.
Stephanie azonnal abbahagyja a nyafogást, és fürgén a
fürdőszoba felé indul. James kikapcsolja a tévét, és morgolódva
követi a húgát. Maggie magára marad a konyhában.
– Tud valamit a származásáról? – kérdi Elodie-t. Csak
remélheti, hogy valóban ő az.
– 1950-ben születtem – mondja Elodie. – Csak ezt tudom. Nem
fogadtak örökbe, mert kicsi és beteges csecsemő voltam. Többet
nemigen tudok. Anyám meghalt szülés közben.
Maggie a szájára tapasztja a tenyerét, nehogy felkiáltson.
Meghalt szülés közben? Hát ezt meg miért hitették el vele a
nővérek?
– Ki vagyok? – kérdi újra Elodie. – Mi a valódi családnevem?
– A neve Elodie Phénix – mondja Maggie. Igyekszik
egyenletesen lélegezni, és megőrizni a nyugalmát.
– És ön… ön kicsoda?
Maggie habozik. Nem tudja, mit feleljen. Ez a szegény lány
azt hiszi, az anyja meghalt. Hogyan mondhatná meg neki, mi az
igazság, így, telefonon?
– Maggie vagyok – mondja végül. – Azt hiszem, én vagyok a
maga nagynénje.
– Anyám testvére?
– Igen – mondja Maggie. – A húgom kislánya 1950. március
26-án született, hat héttel korábban a vártnál. A gyermek 1957-
ig élt a Saint-Sulpice-ben, majd átvitték a St. Nazariusba. A
húgom Elodie-nak nevezte el.
– Mielőtt meghalt?
Maggi görcsösen lehunyja a szemét.
– Igen. Mielőtt meghalt. Ez állt a születési anyakönyvi
kivonatán.
– Annyi mindent kell kérdeznem…
Nekem is, gondolja Maggie.
– Szeretnék mindent megtudni róla – mondja Elodie. –
Vannak rokonaim? Mi van az apámmal?
– Szeretne személyesen találkozni velünk?
– Persze – mondja Elodie. Maggie-nek megdobban a szíve.
Megbeszélik, hogy a hétvégén találkoznak. Maggie azt
remélte, hamarabb láthatja Elodie-t – ha tehetné, azonnal
kocsiba ülne és rohanna hozzá –, de érzi, hogy Elodie-t
nyugtalanítja az események gyors kibontakozása. Jobbnak látja,
ha nem türelmetlenkedik.
Clémentine számát tárcsázza, azt reméli, hogy a sógornőjénél
sikerül elérnie Gabrielt, de kiderül, hogy a férje már elindult
hazafelé. Maggie nem szól Clémentine-nek az Elodie-val
folytatott beszélgetésről. Először Gabrielnek akarja elmondani.
Maggie fel-alá rója a köröket a konyhában, alig várja már,
hogy a kezébe vehesse az újságot, és hogy Gabriel hazaérjen
végre. Még mindig egész testében reszket; leül az asztalhoz, a
lüktető fejfájás a migrénes roham közeledtét jelzi.
A lánya tehát él. Soha, egy percig sem hitte el, hogy Elodie
meghalt, de akkor sem érti, hogy Ignatia nővér miért hazudott
akkor, amikor 1962-ben keresték a kislányt. Miért akarna bárki
is elszakítani egy gyereket az anyjától? Hisz ez embertelenség,
amit Maggie nem képes sem megérteni, sem megbocsátani.
Tizenkét évet rabolt el az a nővér, amelyet a kislányával
tölthetett volna.
Nyílik a hátsó ajtó, Maggie felugrik a székről, és Gabriel
karjába veti magát.
– Mi történt? – kérdi Gabriel. – A gyerekek lefeküdtek már?
A gyerekek. Maggie tökéletesen megfeledkezett róluk.
Odafent vannak, és mivel nem csaptak zajt, Maggie nem is
gondolt rájuk, azt sem tudja, ébren vannak-e még.
– Fogalmam sincs.
– Fogalmad sincs, hol vannak a gyerekek? – vonja fel a
szemöldökét Gabriel, miközben nagy vödör áfonyát tesz a
konyhapultra.
– Elodie telefonált.
Gabriel döbbenten fordul felé.
– Micsoda?
– Elodie felhívott – ismétli Maggie. – Életben van.
Gabriel elsápad.
– Olvasta a hirdetésedet, és felhívott! – kiáltja Maggie. –
Gabriel, a nővér hazudott nekünk, ahogy azt mindig is
sejtettem. Emlékszel, amikor azt ecsetelte, mennyire beteges
volt Elodie?
– Várj csak… miféle hirdetésről beszélsz?
– Amit az apróhirdetés rovatban adtál fel. A Journal de
Montréalban.
Gabriel a fejét rázza.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
Állnak, némán merednek egymásra.
– Menj át a boltba – mondja végül Maggie. – Hozd el az
újságot.
 – És mi van Elodie-val? Mit mondott? Milyen a hangja?
– Csak pár szót váltottunk – mondja Maggie, és elmondja,
miről volt szó közöttük.
Gabriel megtörli a szemét, és máris kilép a hátsó ajtón. A bolt
itt van mindjárt a sarkon, nem kell messzire mennie. Maggie az
ajtóban állva várja, és mohón utánakap, amikor Gabriel
megérkezik, és átnyújtja neki.
– Itt van – mondja Gabriel a hirdetési oldalra bökve.

Keresek egy Elodie nevű fiatal nőt, aki 1950. március 26-án
született a Brome-Missisquoi-Perkins Kórházban, a Keleti
járásban. 1957-ben átvitték a Farnham közelében lévő Saint-
Sulpice gyermekotthonból a montreali St. Nazarius
Kórházba. Információkkal rendelkezem a születési
családjával kapcsolatban. Kérem, hívja az alábbi
telefonszámot…

Tanácstalanul merednek az újságra.

– A mi számunk.
– Telefonáljunk a szerkesztőségbe – javasolja Maggie. – Tudd
meg, ki adta fel a hirdetést. Mindenesetre olyasvalaki volt, aki
tudja a telefonszámunkat.
– Szombat este van. Hétfőig úgysem érünk el senkit.
– Talán Clémentine volt?
– Ő sosem avatkozna közbe – rázza a fejét Gabriel. – Így
biztosan nem.
– Anyám?
Gabriel a szemét forgatja.
– Márpedig anyámon kívül senki sem tud Elodie létezéséről –
mondja Maggie. – Az egyetlen ember, aki még tudott róla,
meghalt. Ki más lett volna?
Gabriel remegő kézzel egy szál cigarettát vesz ki a pakliból,
és rágyújt.
– És ha vaklárma az egész?
– De hisz a mi telefonszámunk áll az újságban!
– Honnan tudod, hogy tényleg ő telefonált? Mi van, ha nem is
ő volt?
– Ki más lehetett volna? – vitatkozik Maggie. – Talán egy
másik Elodie nevű árva? A születési év is megegyezik.
– Talán valamelyik másik lány a kórházból. Valaki, aki ismeri
Elodie adatait, és csak pumpolni akar bennünket. Óvatosnak
kell lennünk, Maggie. Bármennyire is szeretnénk, hogy ha ő
lenne az.
– Miféle haszna származna bárkinek abból, hogy a
lányunknak adja ki magát?
– Hogy miféle haszna? Családot keres, és nyilván anyagi
támogatást is remél. Bárki állíthatja magáról, hogy ő Elodie.
– Mióta vagy ilyen gyanakvó? – vitatkozik Maggie. – Miért
nem tudod elhinni, hogy vannak még csodák az életben?
– A fenébe, Maggie! – kiabál most már Gabriel is, és öklével az
asztalra csap. – Nem merek hinni benne, nem érted? Azt hiszed,
ez egyedül a te ügyed? Ha jól tudom, az én lányomról van szó.
– Ne haragudj.
Gabriel leül, és izgatottan a hajába túrva folytatja.
– Hétfőig várnunk kell.
– Úgy tudja, hogy már nem élek – folytatja Maggie. – Azt
mondták neki, hogy belehaltam a szülésbe.
– De miért?
 – A jóisten tudja. Nem árultam el neki a telefonban – vallja be
Maggie. – Nem tudtam, mit tegyek. Azt mondtam neki, hogy a
nagynénje vagyok.
– Calice!
– Vissza kellene hívnom, és megmondani, hogy élek. Nem lett
volna szabad hazudnom neki.
– Ezt nem közölhetted vele telefonon – mondja Gabriel. –
Hiszen lemondtál róla, Maggie. Éppen eléggé meg fogja rázni a
dolog, ha rájön, hogy élsz; hát még az, hogy árvaházba adtad.
– Igazad van – mondja leforrázva Maggie. – Gyűlölni fog, ha
megtudja.
– Ha egyáltalán ő az, akkor mindenképpen időre van
szüksége.
– Ő az, Gabriel – mondja Maggie dacosan, kicsit úgy, ahogy
Stephanie szokott beszélni, amikor el akar érni valamit. –
Gondolj bele, Gab. Amikor elmentünk a St. Nazariusba, és
Elodie után érdeklődtünk… akkor is ott volt. Lehet, hogy néhány
méterre voltunk tőle, talán ott volt a szomszédos helyiségben.
És mit csináltak a nővérek? Azt mondták, hogy meghalt, vele
pedig elhitették, hogy én haltam meg.
Gabriel újra feláll, és járkálni kezd az asztal körül. Maggie
nézi, ahogy rója a köröket, és tudja, azt nézi, mibe bokszoljon
bele, vagy mit dobjon ki az ablakon, hogy levezesse a dühét.
Gabriel szeme megakad a vázán, amelyben Stephanie
vadvirágai virítanak, de szerencsére türtőzteti magát.
Maggie feláll, odalép hozzá, megsimítja verejtékes arcát.
– Tényleg azt hiszed, hogy ő az? – kérdezi halkan.
– Majd meglátjuk, ha személyesen találkozunk vele – feleli
Maggie. – Akkor megbizonyosodhatunk róla. Most erre kel
koncentrálnunk. De mindenekelőtt rá kell jönnünk, ki adta fel
azt a hirdetést.
– Hívd fel anyádat!
Maggie a telefonhoz lép. Miközben tárcsáz, Gabriel így szól:
– Isten az atyám, megölöm azt az apácát! Mindenkit, akik ezt
tették velünk. Ha tényleg Elodie az, és kiderül, hogy hazudtak,
hát én… De miért tették? Hogy továbbra is bezárva tarthassák
abban a rohadt bolondokházában, ahelyett hogy visszaadták
volna nekünk? Mi az ördögöt akartak ezzel?
– Nem tudom – mondja Maggie. Próbálja megőrizni a
hidegvérét, józan ítélőképességét. – Már nem is emlékszem. –
Idehallgass. Itt a lehetőség, hogy visszahozzuk a családba. Most
csak ez számít.
Talán egy tucatszor is kicseng a hívás, mire Maggie anyja
felveszi a telefont.
– Maman! – kiált a kagylóba Maggie. – Te adtad fel azt a
hirdetést?
– Maggie, éppen a La Petite Patrie-t nézem…
– Azt kérdeztem: te adtad fel a hirdetést a Journal de Montréal
apróhirdetési rovatában?
– Miféle hirdetést? – kérdez vissza az anyja. – Miről beszélsz?
Mindjárt vége a sorozatomnak!
– Nem te hirdettél, hogy megkeresd Elodie-t?
– B’ein non! – csattan fel az anyja. – Miért tettem volna?
– Nem tudom. Csak gondoltam… mindegy. Menj, nézd a
sorozatot.
Maggie csalódottan teszi vissza a kagylót.
– Nem ő volt – fordul Gabrielhez, aki az asztalnál ül.
– Naná, hogy nem ő.
 – Akkor ki?
Gabriel megvonja a vállát.
– Nem hinném, hogy képes leszek hétfőig várni.
– Ha tényleg az én lányom – mondja Gabriel, füstkarikát
eregetve a levegőbe –, azonnal tudni fogjuk. Nem gondolod?
– Valószínűleg.
– Huszonnégy év.
– Mennyit szenvedhetett! – jajdul fel Maggie. – Azon a
rettenetes helyen nőtt fel szegény.
– A cikkből úgy tűnik, nem volt az olyan rossz hely.
– Ki tudja, talán nem mesélt el mindent – jegyzi meg Maggie.
– Tudod, hogy a francia újságok mennyire pártolják az
egyházat. Emlékszel arra a könyvre, amelyet néhány éve
olvastam? Kétségbeesett segélykiáltás – ez volt a címe. Az
egészen más képet festett az árvaházakról.
– Ne gyötörd magad – mondja Gabriel. – Hamarosan szemtől
szemben is megkérdezheted tőle.
– Éppen ettől félek – mondja Maggie, és a hamutartóban
füstölgő cigarettája után nyúl.
 ÖTVENNEGYEDIK FEJEZET

Hétfő reggel Gabrielnek első dolga, hogy behozza az újságot.

Maggie szorosan a sarkában.
– Ragaszkodj hozzá, hogy árulják el a hirdető nevét –
figyelmezteti. – Biztosan titkolni akarják majd.
– Várj, mindjárt odalapozok az apróhirdetésekhez.
– Kérdezd meg, hogy férfi vagy nő az illető – folytatja Maggie.
– Azt is, hogy mióta hirdetik, és milyen gyakorisággal.
– Bonjour, madame – szól a kagylóba Gabriel, és int Maggie-
nek, hogy maradjon csendben.
Maggie hátrál egy lépést, hogy ne zavarja. A körmét rágja,
lecsapja az ablakpárkány közelében döngicsélő legyet, kinyitja a
hátsó ajtót. Gyönyörű reggel van, máris ragyog a nap, Maggie
kertjének illatától sűrű a levegő. Maggie a mályvarózsát
vizsgálgatja, amely ontja rózsaszín, korallszínű és fehér
virágait, pontosan úgy, ahogy két évvel azelőtt, amikor elültette
őket, elképzelte.
Maggie visszamegy a házba, és csalódottan látja, hogy Gabriel
még mindig telefonál.
– Ki adta fel a hirdetést? – tátogja Maggie.
Gabriel üveges tekintettel néz rá, és az ajka elé emeli a
mutatóujját.
 – Ne felejtsd el megkérdezni, hogy fut-e még a hirdetés – súgja
Maggie.
– A későbbiekben is meg fog jelenni a hirdetés? – kérdezi
Gabriel, és int Maggie-nek, hogy adja oda a kávéscsészéjét. –
Értem – mondja. – Akkor kérem, törölje. Már nincs szükségünk
rá. – Majd kis szünet után: – Igen. Jelentkezett.
Maggie hevesen gesztikulálva biztatja Gabrielt, hogy
folytassa.
– Köszönöm – mondja Gabriel. – Köszönöm a segítséget.
Ahogy leteszi a telefont, Maggie kétségbeesetten tárja szét a
karját.
– Jó, hogy nem hívtad meg vacsorára – mondja epésen.
– A hirdetést Mr. Peter Hughes adta fel.
– Peter? – Maggie hitetlenkedve rázza a fejét. – Az öcsém?
Ezt… ezt nem hiszem el.
– Hívd fel.
Gabriel átadja a telefont Maggie-nek, aki Peter munkahelyi
telefonját tárcsázza.
– Peter Hughes. – Maggie valahogy fontoskodónak hallja az
öccse hangját a telefonban. Peter nem sokkal korábban
üzlettársként beszállt egy jelentős torontói építészeti irodába; az
erről szóló dokumentumot karácsonykor a család összes
tagjának elküldte.
– Képzeld, Elodie jelentkezett! – hadarja Maggie köszönés és
egyéb bevezető nélkül.
Peter egy szót sem szól.
– Hallod, amit mondok?
– Igen – mondja Peter. – Ez jó, nem?
– Igen. De miért? Meg vagyok döbbenve, Peter.
 Peter elégedetten felkacag.
– Komolyan, Peter – folytatja Maggie. – Miért? Miért nem
szóltál róla?
– Nem én voltam, Maggie. Apánk volt.
Maggie nem hisz a fülének.
– Ő kezdett el hirdetni, már évekkel ezelőtt – magyarázza
Peter. – Mielőtt megbetegedett. Minden hónap első szombatján.
– Sose mondta, hogy…
– Megígértette velem, hogy a halála után is folytatom. És hogy
nem mondom el neked.
– Egyszerűen nem tudom elhinni…
– Én meg azt nem tudom elhinni, hogy sikerrel járt, és Elodie
valóban jelentkezett – mondja Peter. – Annyi év után. Sose
hittem volna, hogy megteszi. Mondtam is apának, hogy teljesen
feleslegesen fizet a hirdetésért, de hisz ismerted, nagyon
makacs tudott lenni.
– Maman tudja?
– Viccelsz? Dehogy tudja.
Maggie a mosogató fölé hajol, megnyitja a csapot, vizet paskol
az arcára. Meleg van a konyhában. A vállával a füléhez szorítja
a kagylót, és az ablakhoz lép. Úgy érzi, nem kap levegőt.
– Találkozol vele? – kérdezi Peter.
– Igen – mondja Maggie. – A jövő héten.

Lassan vánszorognak a napok. Maggie és Gabriel igyekeznek

fenntartani az élet normális menetét, főként a gyerekek
kedvéért. Nem sokat beszélnek Elodie-ról, inkább magukban
emésztgetik a dolgot. Maggie alig tud másra gondolni, de a két
gyerekkel nem állhat meg az élet, tennie kell a dolgát, akár van
hozzá kedve, akár nincs. Eléjük kell tenni az ételt, le kell törölni
a könnyeiket, el kell csitítani a hisztirohamokat; közbe kell
lépni, ha összeverekednek, meg kell ereszteni a fürdővizet, ki
kell takarítani a házat. A katalógussal is foglalkoznia kell,
ráadásul a kiadó épp most ajánlott fel egy könyvet fordításra.
Nemigen marad ideje azon rágódni, hogy mi vár rá.
De az a szorítás a szíve körül csak nem akar enyhülni. Egy
percre sem. Minden egyes mozdulata mögött ott húzódik a
kegyetlen szorongás; gondolatai makacsul visszatérnek Elodie-
hoz. Mit mond majd neki, ha találkoznak?
Újra és újra elképzeli a jelenetet, próbálja kitalálni, hogyan
fog viselkedni Elodie, vajon dühös lesz-e, feltámad-e a szívében
a gyűlölet, vajon meg tud-e majd bocsátani neki. Maggie-t kiveri
a verejték, ha erre gondol; olyan rettegést érez, mintha Elodie
máris ott állna előtte, mintha máris nekiszegezte volna
szemrehányó kérdéseit.
Maggie anyja valósággal pánikba esik, amikor értesül a
találkozásról.
– Az ilyesmit jobb, ha nem bolygatja az ember! – kiabálja.
– A lányomról van szó, maman. Nem is kérdés, hogy
találkoznom kell vele.
– Nagyon rossz ötletnek tartom, Maggie. Hiszen elhagytad.
– A hetvenes években járunk, maman. Kit érdekel már, mit
tett egy tizenhat éves gyerek!
– Remélem, a gyerekeknek nem akarod elmondani. Mit
fognak gondolni rólad?
– Meg fogják érteni. Mondom, változnak az idők. Ők nem
ítélkeznek olyan könnyen, ahogy a te nemzedéked tette.
– És mit fog gondolni rólad ő? – firtatja maman. – És ha
meggyűlöl? Ebbe belegondoltál már?
– Másra se gondolok – feleli Maggie, és leteszi a kagylót.
A találkozás előtti éjszakán Maggie dobogó szívvel riad fel
álmából. Remegve bújik Gabrielhez. Hogy kissé megnyugodjon,
próbálja felidézni azokat a meséket, amelyeket apja mondott
neki lefekvéskor, kicsi korában. Volt egy kedvenc közmondása
az édesapjának; Maggie mintha hallaná, ahogy azt mondja: aki
magot vet, életet vet.
Hát ezt legalább megtette. Ha mást nem is, életet adott Elodie-
nak.
 ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET

Maggie kiveszi a tortát a sütőből, és a pultra teszi hűlni. Csendes

a ház. A gyerekek az anyjánál vannak ma délután, könnyebb
volt elvinni őket, mint elmagyarázni nekik, hogy mi történik.
Gabriel a kertben dolgozik, kuckót épít a gyerekeknek az egyik
fa ágai közé. Próbálja elterelni a figyelmét arról, ami rájuk vár.
Maggie a konyhaablakból nézi, ahogy jár a kezében a fűrész, a
kalapács, Canadiens feliratú sapkáját mélyen a szemébe húzza.
Maggie most is úgy szereti, ahogy akkor, amikor a
kukoricaföldön látta dolgozni, kamaszkorukban.
– Összeesett a piskótád – mondja Clémentine. Azért jött, hogy
lelkileg támogassa Maggie-t.
Maggie nézi a behorpadt piskótát, és a kedve is elmegy az
egésztől.
– A sütés nem az erősséged, Maggie.
– Rossz a sütő! – mentegetőzik Maggie, aztán mindketten
elnevetik magukat. A torta a szemetesben landol.
– Hoztam sósat, meg egy kis sajtot – mondja Clémentine. –
Meg sütit.
– Bolti sütit?
Clémentine a szemét forgatja.
– Anyám sose kínálta volna bolti süteménnyel a vendéget –
motyogja Maggie, de rögtön meg is bánja.
Clémentine megnyúlt arccal fordul el. Maggie néha
megfeledkezik a körülményekről; az évek során olyan közel
került a sógornőjéhez, hogy már nem is emlékszik arra, hogy
Clémentine valaha az apja szeretője volt, az anyja riválisa.
– Bocs… – mondja Maggie, és gyorsan Clémentine keze után
nyúl. – Nem úgy értettem.
– Persze hogy nem – rántja meg a vállát Clémentine,
miközben a tányérra csúsztatja a sajtot. – Szerinted a Red Rose
tea elég jó lesz? Vagy anyád egyenesen Kínából hozatta a teát?
Maggie elneveti magát, Clémentine is elmosolyodik, és a
zavar, mely egy pillanatra közéjük fészkelte magát, máris
elillan.
Aztán kopogás hallatszik. A két nő egymásra néz. Egyikük se
mozdul, végül Clémentine összeszedi magát, és azt mondja:
– Menj, engedd be a lányodat.
Maggie bénultan áll. Clémentine megszorítja a kezét, aztán
mindketten a bejárat felé indulnak.
Itt van tőlem, alig néhány méterre, fut át Maggie agyán. Alig
hiszi el, hogy nem álom az egész. Ott áll, az ajtó másik oldalán.
Pedig valóban olyan ez a pillanat, mintha álmodná, mintha ez
is egy lenne a számtalan elképzelt találkozás közül. Mintha
lassított felvételen látná, ahogy Clémentine az ajtót nyitja.
És egyszer csak ott van. Maggie felszisszen, kis híján felkiált.
A vak is látja, hogy az ajtóban álló fiatal nő arcvonásai a Phénix-
és a Hughes-örökséget hordozzák.
– Allô – szólal meg Elodie. Félénk mosolyra húzódik az ajka,
de nem néz Maggie szemébe.
– Jöjjön be – Clémentine utat nyit a vendég előtt.
 Elodie belép. Maggie a szemét törölgeti, nem akarja érzelmi
kitörésével megrémiszteni a lányt, hiszen jóformán be se lépett
még a házba. Folyton elfelejti, hogy Elodie-nak fogalma sincs
róla, kicsoda ő.
– Maggie vagyok – mondja önmaga számára is idegen
hangon. – Ő a barátnőm, Clémentine.
Elodie odaköszön Clémentine-nek, de továbbra is kerüli a
tekintetüket. Látszik rajta, hogy ideges, nyugtalan, de ugyan ki
róhatná ezt fel neki?
Clémentine elveszi Elodie makraméponcsóját, és a nappali
felé int. Maggie észreveszi, hogy Elodie enyhén sántít.
Farmernadrágot és olajzöld pólót visel – nagyon vékonyka –, de
Maggie csak az arcát figyeli, bár sokszor alig látja a szemébe
hulló, középen elválasztott haj miatt. A hasonlóság nyilvánvaló,
Maggie a saját családjának vonásait látja rajta. Sok minden a
húgaira emlékezteti: ajka íve Gerié, távol ülő szeme Vire
emlékezteti, és dús Hughes-szemöldöke van, mint
valamennyiüknek. Bőre világos, a haja szőkésbarna, nyúlánk
testalkata, hosszú lába tisztára a Phénixekre hajaz.
– Kér egy csésze teát? – kérdi Maggie a kanapé felé intve. –
Vagy Pepsit inkább?
– Pepsit kérek – mondja Elodie, és leül.
– Azonnal – buzgólkodik Maggie. – Máris hozom.
A konyhába megy, és a mosogatónál egy kevés hideg vizet
locsol az arcára. Sötét karikák ugrálnak a szeme előtt. Kivágja a
hátsó ajtót, és Gabriel után kiált. Az abbahagyja a kalapálást, és
odafordul. Halottsápadt. Lassan a ház felé indul.
– Ő az – mondja Maggie, mielőtt Gabriel bármit kérdezhetne.
– Nézd meg magad.
 Gabriel mélyet sóhajt, kihúzza magát, és megindul befelé.
– A férjem, Gabriel – mondja Maggie, amikor az üdítővel teli
pohárral a kezében visszatér a nappaliba. – Gabriel, bemutatom
Elodie-t.
Gabrielnek könnyek gyűlnek a szemébe, amikor a lányra néz.
Egy pillantás elég, hogy lássa: ennek a lánynak ő az apja.
Tekintete Maggie számára is elárulja, hogy szemernyi kétsége
sincs efelől. Gabriel szorosan magához öleli Elodie-t. Nem az az
ember, aki le tudja tagadni az érzéseit.
– Hagyd, hiszen megfojtod – szó rá halkan Maggie.
Gabriel végre elengedi, és hátralép, ügyefogyottan nézi a
lányt. Egyikük sem tudja levenni róla a szemét. Maggie alig
hiszi el, hogy ez lett abból a csecsemőből, akit ott látott, több
mint húsz évvel ezelőtt, abban a helyiségben, amint a
mosdókagylóban fürösztötték. Kicsit alultápláltnak tűnik, mint
aki nem eszik rendesen. A bőrén, a fogán is látszik a nélkülözés.
A szeme felett forradás.
– El sem hiszem, hogy itt vagyok – szólal meg Elodie, mintha
csak Maggie gondolatait visszhangozná. – Maga… ön a
nagynéném.
– Éveken át futott az a hirdetés – mondja Maggie. – Hogyan
bukkant végül a nyomára?
Elodie arcán árnyék suhan át.
– Néhány hete megjelent egy cikk a Journalban… rólam –
magyarázza. – Az újságíró, aki a riportot készítette, rám ismert a
hirdetés szövege alapján. Ő mondta, hogy vegyem meg az
újságot, és nézzem át az apróhirdetéseket.
– Ez csoda – suttogja Clémentine.
– Olvastuk a cikket – mondja Maggie. – Rögtön láttam, hogy
nagyon sok a hasonlóság.
– Az tiszta hazugság volt – jelenti ki Elodie. – Az az ember
pont a legfontosabbakat hagyta ki, a tényeket. Az egész úgy
hangzik, mint valami gyerekmese, pedig minden volt, csak az
nem. Még hogy én „kiegyensúlyozott, normális” életet élek!
Maggie-nek elszorul a szíve. Gyanította ő, hogy ami a cikkben
megjelent Elodie életéről, az túlságosan szép ahhoz, hogy igaz
legyen, hiszen sokat olvasott a hasonló sorsú gyerekekről.
– A cikkben az áll, hogy varrónőként dolgozik – fordul hozzá
Clémentine, aki úgy látja, jobb, ha másról beszélnek.
– Már nem – mondja Elodie. – Az azután volt, hogy kijöttem a
kórházból. Most pincérnő vagyok.
Maggie gondosan titkolja a csalódását. Figyelmezteti magát,
hogy nincs joga ítélkezni. Óvatosan Gabrielre pillant; a
halántékán lüktető ér és keményen összeszorított ajka elárulja,
minden erejére szüksége van, hogy visszafojtsa kitörni készülő
indulatait.
– A St. Nazariusban lepedőket szegtem – folytatja Elodie. –
Nagyjából ez volt minden, amihez értettem, amikor kikerültem
onnan. De a falatozóban sokkal jobban szeretek dolgozni.
Maggie megint Gabrielre néz, de az nem viszonozza a
pillantását.
Elodie ekkor Maggie-hez fordul.
– Olyan sok kérdésem lenne – mondja. – Közel állt az
anyámhoz? Maga tudta, hogy vagyok?
– Igen, tudtam magáról – feleli nagy kínban Maggie.
– Milyen volt?
– Nagyon fiatal.
– A szülei akarták, hogy lemondjanak magáról – teszi hozzá
Gabriel.
– Azt hitték, azonnal örökbe fogadják – folytatja Maggie. –
Mindenki azt hitte. De ez az egész még a gyermekotthonok
átalakítása előtt történt.
– A cikk ebben igazat mondott – veszi át a szót Elodie. –
Amikor a gyermekotthon megszűnt, az én életem is véget ért.
Mindannyian hallgatnak. Maggie sűrű pislogással próbálja
visszaparancsolni a könnyeit.
– Azt mondták nekünk, hogy bolondok vagyunk – mondja
Elodie. – Ennyi. Attól kezdve azok voltunk.
– Hogy jutott eszébe az újsághoz fordulni?
– A barátnőm, Marie-Claude ötlete volt. Azt hitte, segíteni fog
levezetni az indulataimat, ha beszélhetek róluk. – Keserűen
felkacag. – De csak dühösebb lettem attól a hülye cikktől. –
Cigarettát vesz elő a táskájából. – Rágyújthatok?
– Természetesen.
Elodie mélyet szippant a cigarettából.
– Marie-Claude jót akart – mondja, és ellegyinti az arca elől a
füstöt. – És lám, igaza volt, hiszen rátaláltam magukra.
Mialatt beszélgetnek, Maggie semmi másra sem tud gondolni,
csak arra, hogyan fogja közölni vele az igazságot.
– Van barátja? – kérdi Gabriel. Talán abban reménykedik,
hogy egy jó ember védelme, gondoskodása valahogyan
jóváteheti a sok megpróbáltatást. Tipikus férfigondolkodás, fut
át Maggie agyán. Gabrielnek könnyebb lenne a lelke, ha tudná,
a lánya nem volt egészen egyedül.
– Nincs. De van egy kislányom – jelenti ki szenvtelenül Elodie.
– Nancynek hívják.
– Kislánya?
 – Hároméves.
– Pont annyi, mint Stephanie. – Maggie szótlanul mered maga
elé. Három évet elmulasztottam az unokám életéből, gondolja
megtörten.
– Az apja éppen Vietnámba készült, amikor
megismerkedtünk – magyarázza Elodie. – Nem is tud Nancyről.
Azt sem tudom, él-e még.
– Próbálta kerestetni?
– Nem. Sajnos nem tudom a vezetéknevét.
Maggie látja, hogy Gabriel állkapcsán megrándul az izom.
– Van róla fényképe? – kérdezi gyorsan.
– Nincs. De nagyon szép kislány, és roppant cserfes.
Egyáltalán nem hasonlít rám.
– Szerintem nagyon is hasonlít magára – mondja Maggie,
akinek végre visszatér a lélekjelenléte.
Elodie lesüti a szemét, térde idegesen remeg.
– Ki vigyáz rá, amíg maga dolgozik? – kérdi Clémentine.
– A szomszédasszony.
– És maga eleget keres ahhoz, hogy megéljenek ketten? –
hadarja Maggie, aki most már nem tudja türtőztetni magát.
– Elvagyunk – bólint Elodie. – Segélyt is kapok.
Maggie bólint, nem tudja, mit mondjon. Nem mer Gabrielre
nézni, attól tart, hogy azonnal elsírná magát.
– Hálás vagyok, hogy megkerestek – mondja Elodie. – Nem
szerettem volna, ha Nancy család nélkül nő fel, ahogy én.
Reméltem, hogy lesznek unokatestvérei, meg ilyenek,
nagynénje… nagybácsija. – Maggie-re szegezi a pillantását. –
Vannak gyerekei?
– Igen – bólint Maggie. – Egy fiú és egy kislány.
 – De jó. Vannak unokatestvéreim.
Maggie nem szól.
– Hány éves volt anyám, amikor születtem? – kérdi Elodie.
– Tizenhat.
– Közel álltak egymáshoz? Még nem mondta.
– Igen.
– Apámat ismerik? – faggatózik Elodie.
– Nem – suttogja Maggie, gondosan kerülve Gabriel tekintetét.
– Tud valamit a szüleiről? – veszi át a szót Gabriel.
– Csak annyit, hogy anyám meghalt – feleli a lány.
– Ezt ki mondta?
– Ignatia nővér. Ő vezette az osztályt. Megmutatta az aktámat,
és azt mondta, hogy anyám meghalt a bűnei miatt.
Maggie a halántékához kap. Az ajkába kell harapnia, nehogy
elszólja magát.
– Mikor mondta ezt az a nővér? – kérdi Gabriel.
– Tizenkét éves voltam – felel Elodie. – Mindjárt az orvosi
felmérés után. Akkoriban sok árvát nevelőszülőkhöz adtak.
Kiderült, hogy mégsem vagyunk bolondok.
Gabriel jó nagyot húz a sörből. Kezében remeg a sörösdoboz.
– Nekem ott kellett maradnom a St. Nazariusban, mert anyám
meghalt, és kamasz lányt senki sem akart örökbe fogadni –
mondja színtelen hangon Elodie.
– Megbocsát egy percre? – vág közbe Maggie. – Rögtön jövök.
Felrohan a hálószobába, és lerogy az ágyra. Alig telik el
néhány perc, Gabriel tűnik fel az ajtóban.
– Ha Elodie jól emlékszik – mondja Maggie –, akkor Ignatia
nővér nyilván közvetlenül azután mondta neki, hogy
meghaltam, hogy ott jártunk a St. Nazariusban.
 Gabriel keserűen csóválja a fejét.
– Azt mondta, Elodie meghalt – rebegi Maggie. – Elodie-nak
meg azt mondta, hogy én haltam meg, csak hogy
megakadályozza a találkozásunkat. De miért tette? Miért?
– Legszívesebben… bombát dobnék arra a rohadt kórházra –
mondja Gabriel, és leül Maggie mellé.
– Nem tudom, mit tegyünk, Gab.
– Lemegyünk, és megmondjuk neki, hogy mi vagyunk a
szülei.
– Félek.
– Mitől?
– Hogy utálni fog. Nézz rá, Gab. Láttad… láttad, milyen a
szeme? Sose láttam még ennyi szomorúságot ilyen fiatal lány
tekintetében. A Journal cikke szemenszedett hazugság.
– Nehéz élete volt, Maggie. Ezt eddig is tudtuk. De nagyon
erős lány. Igazi harcos, akár az anyja.
– El sem tudom képzelni, min mehetett keresztül. Nem is
akarom. Sántít is, láttad? És az a sebhely a szeme felett…
miattam van az is.
– Ami ott történt vele, az nem a te hibád.
– Az, hogy odakerült, az én hibám – rázza a fejét Maggie. – Ezt
te is tudod, és biztos vagyok benne, hogy a szíved mélyén te is
gyűlölsz miatta.
Gabriel felsóhajt, és cigarettát vesz elő.
– Ezt már megbeszéltük, Maggie. Én már régen megbékéltem
azzal, amit tettél.
– Elodie szenvedett, és ezt már sosem lehet jóvátenni. Ez lett
belőle.
– Nem tudod, hogy ki lett belőle. Semmit sem tudsz róla.
 – Félek megtudni – szepeg Maggie.
Gabriel feláll.
– Megyek érte – mondja.
Maggie nem biztatja, de nem is tartja vissza.
Egy perc múlva valaki halkan kopogtat az ajtófélfán. Elodie
lép be, láthatóan reszket.
– Valami baj van? – kérdezi remegő hangon.
– Gyere be – mondja Maggie bátorítónak szánt hangon.
Elodie odamegy hozzá.
– Ide. – Maggie odébb csúszik a díványon. – Ülj le.
Elodie riadtan pislog, habozik. Nem bízik Maggie-ben. Talán
senkiben sem bízik.
Maggie néhány pillanatig némán nézi. Legszívesebben
megölelné, magához szorítaná.
– Tudom, milyen fontos nap ez a számodra – kezdi. –
Találkoztál a nagynénéddel…
– Igen. Ennél már csak az lehetett volna fontosabb, ha az
anyámmal találkozhattam volna.
Maggie nyugtalanul fészkelődik az ágyon, a padlót bámulja.
– Mondanom kell valamit – köszörüli meg a torkát. –
Valójában… anyáddal találkoztál.
– Mi? Ezt hogy érti? – kiált fel Elodie. – A másik hölgy…
Clémentine. Ő az anyám?
– Én vagyok az anyád, Elodie.
Elodie kővé mered. Döbbent tekintete elárulja, hogy nem hisz
a fülének.
Sokáig egyikük sem tud megszólalni, csak a könnyek
peregnek az arcukon.
– Nem hiszem el – mondja végül Elodie. – Maga… te nem
lehetsz az anyám.
– Én vagyok az anyád – erősíti meg Maggie. – 1950. március
26-án születtél. Vasárnap este.
– Ez lehetetlen. Anyám meghalt.
– A nővér ezt mondta neked – magyarázza Maggie. – De ez
nem igaz.
Furcsa hang tör elő Elodie-ból, egészen mélyről, valami
elkínzott nyögésféle, aminek hallatán Maggie-nek elszorul a
szíve.
– Nekem ugyanezt mondta a nővér rólad. Azt, hogy
meghaltál.
– Ignatia nővér? Mikor?
Maggie a lánya keze után nyúl. Elodie keze ernyedten,
erőtlenül simul az övébe.
– Elodie… – mondja. – Először is… megölelhetlek?
Elodie bólint, könnyek patakzanak az arcán. Aztán egymás
karjaiba hull a két nő. Maggie teste szinte feloldódik ebben az
ölelésben, izmai elernyednek a megkönnyebbüléstől. Egész
életében szorongott; ez az érzés már-már olyan természetes volt
a számára, mint az, hogy lélegzik. Attól a naptól fogva, hogy
életet adott ennek a gyereknek, egyetlen perce sem volt, amikor
maradéktalanul boldog lehetett volna; valami mindig hiányzott.
– Nem is tudod, mióta várok erre a pillanatra – zokogja
Elodie, Maggie vállgödrébe fúrva a fejét.
– Dehogynem tudom. – Maggie kibontakozik az ölelésből. –
Hiszen én is ugyanerre vártam. Huszonnégy éve egyetlen
napom sem volt, amikor ne gondoltam volna rád, kislányom.
– Mikor mondta neked Ignatia nővér, hogy meghaltam?
– 62-ben elmentünk a St. Nazariusba, hogy megkeressünk
téged. Sokáig kerestelek. Először az árvaházba mentem.
– A Saint-Sulpice-be?
– Igen. De akkor már az is kórházként működött.
– Beszéltél Alberta nővérrel? – Elodie szemét most újra
ellepik a könnyek. – Ő mindig jó volt hozzám. Szerettem.
Emlékszem, a nővérek otthontalan lányok otthonának hívták,
de nem volt olyan rossz hely, mielőtt elmegyógyintézetté
alakították.
Maggie-nek ökölbe szorul a keze a szó hallatán.
Otthontalan… mintha hajléktalanokról beszélnének.
– Ott volt? – faggatja Elodie. – Tata nővér?
– A gondnokkal beszéltem – mondja Maggie. – Ő javasolta,
hogy a kormányhivataltól kérjek információt, meg is tettem.
Végül kaptam is egy dokumentumot arról, hogy két csoportra
való állami gondozott gyereket átszállítottak a Mercybe és a St.
Nazariusba 57-ben. Gabriellel mindkét helyre elmentünk.
– És Ignatia azt mondta, hogy meghaltam?
Maggie bólint.
Elodie a zsebébe nyúl, cigarettát vesz elő, és remegő ujjakkal
rágyújt.
– Szörnyeteg volt az a nő. De hogy mindkettőnknek azt
mondta, hogy halottak vagyunk, amikor hazamehettem volna…
– Én sem értem, hogy lehet valaki ennyire kegyetlen –
csóválja a fejét Maggie. – Erre nincsenek szavak.
Maggie-nek most annyira elszorul a szíve, hogy nem is tudja
folytatni. Hirtelen eszébe jut az a szúrós gyapjútakaró Deda és
Yvon házában, emlékszik, hogyan karistolta a bőrét, amikor
megerőszakolták. Hogyan fuldokolt, hogyan kapkodott levegő
után.
 – Tudom, sok ez most egyszerre – mondja. – Biztosan sok
mindent szeretnél kérdezni.
– Miért mondtál le rólam? – kérdezi Elodie.
A szobából hirtelen mintha kiszökött volna a levegő. Tessék,
itt van, gondolja Maggie.
– Tizenöt éves voltam, amikor teherbe estem – kezdi,
egyenesen a lánya szomorkás kék szemébe nézve. – Nem
tarthattalak meg. Nem valami érdekes történet, de igaz. Az
apám elintézte, hogy… – majdnem azt mondta, „hogy eladjon
téged”, de még idejében észbe kap – elintézte az
örökbefogadásodat, egy házaspárnak, akiknek nem lehetett
gyermekük. De bizonyos komplikációk miatt, amelyek újszülött
korodban léptek fel, meggondolták magukat. Amikor
meggyógyultál, átvittek a Saint-Sulpice-be.
Elodie elnyomja a csikket az ágy mellett lévő hamutartóban.
Szipog, az orrát törölgeti. Milyen fájdalmas lehet neki ezt
hallgatni, még annál is nehezebb, mint Maggie-nek kimondani.
– Én neveztelek el Elodie-nak – folytatja Maggie. – Egy
liliomféle után. Nagyon erős, strapabíró fajta…
Elhallgat. Elodie várja a folytatást.
– A harmadik vetélésem után kezdtelek el keresni – mondja
Maggie. – 1959-ben. Magamat hibáztattam a vetélésekért. Azt
hittem, Isten büntet, mert odaadtalak. Folyton rád gondoltam.
Sosem éreztem magam egész embernek nélküled. Soha. – Blúza
ujjával megtörli a szemét. – Tudom, mennyit szenvedtél, de…
– Dehogy – szakítja félbe Elodie. – Dehogy tudod.
Maggie az ajkába harap.
– Ki az apám?
Maggie nagy levegőt vesz, és minden erejét összeszedi, hogy
ne remegjen a hangja.
– Gabriel – mondja Elodie szemébe nézve.
Elodie kiegyenesedik.
– Ő? – int az ajtó felé. – A férjed?
– Igen.
– Hozzámentél?
– Igen, de…
– Akkor miért nem tudtatok megtartani? – kérdi sebzetten. –
Ha együtt voltatok, és szerettétek egymást?
– Ez nem ilyen egyszerű – dadog Maggie, és most, hogy a
lánya tekintete rászegeződik, magyarázkodásnak érzi az
egészet. – A szüleim a nagynénémhez küldtek, egy másik
városba, hogy ne találkozhassak Gabriellel.
– Miért?
– Az apám mást szánt nekem – mondja Maggie. – Tanultabb,
jobb családból való férjet. Akkor jöttem rá, hogy terhes vagyok,
amikor a nagynénémnél laktam, ezért ott kellett maradnom,
amíg meg nem születtél.
– Gabriel tudta, hogy terhes vagy?
– Nem mondtam el neki – vallja be Maggie.
– Nem tudtatok volna összeházasodni?
Most, hogy Elodie mondja, egészen kézenfekvőnek tűnik a
felvetés. Talán azt kellett volna tenni.
– Nemigen volt más választásom – mentegetőzik Maggie. –
Tizenöt éves voltam.
Elodie fontolgatja a dolgot, arcán tanácstalanság és egy kis
neheztelés tükröződik.
– Azt mondták, nem tarthatlak meg, és kész – mondja Maggie.
– 1950-et írtunk. Nem szállhattam szembe az akaratukkal.
 Elodie hallgat.
– Azon a nyáron szakítottam Gabriellel – folytatja Maggie. –
Montrealba költözött, és én nagyon sokáig nem is hallottam
róla. Mindketten mással kötöttünk házasságot.
– Hogyan találtatok egymásra? És mikor?
– A családjaink egymás szomszédságában éltek. Tíz évvel
később találkoztunk újra. Újrakezdtünk mindent, aztán… aztán
eléggé zűrzavarossá váltak a dolgok, de végül mindketten
elváltunk, és együtt kezdtünk új életet.
– Tehát a gyerekeitek a testvéreim?
– Igen – mondja Maggie szinte bűntudatosan. – James és
Stephanie.
– Mon Dieu.
Tudom, nehéz megemészteni – mondja Maggie, és a lánya
keze után nyúl. – Bárcsak lennének szavaim, hogy elmondjam,
milyen szörnyű bűntudatban éltem az életemet miattad.
Bárcsak megtartottalak volna, és férjhez mentem volna
Gabrielhez, és együtt élhettük volna le azt a sok évet. Ha lett
volna hozzá bátorságom! De nem volt. Nagyon féltem.
– Megértem – mondja Elodie elvékonyodott hangon.
– Csak ebben bízom – suttogja Maggie.
Megint kitör belőlük a zokogás, Maggie két tenyere közé zárja
Elodie kezét.
– Hasonlítok rájuk? – kérdezi szemét törölgetve Elodie. – A
gyerekeidre?
– Azt hiszem, nagyon is – felel Maggie. – Szeretnéd
megismerni őket? Nem tudtam, hogy…
– Persze! – szakítja félbe Elodie. – Egész életemben nagy
családról ábrándoztam. Testvérek, nagyszülők, nagybácsik,
nagynénik, unokatestvérek… persze hogy szeretném
megismerni őket.
Maggie ismét magához szorítja a lányt, mint aki sosem akarja
elengedni többé. Elodie nem tiltakozik, megvárja, míg Maggie
végül elengedi, és csak nézi őt; azt nézi, milyen űzött a lánya
tekintete. Simogatja szőke haját, két tenyere közé fogja az arcát.
– Olyan szép vagy – suttogja.
– Én? Dehogy vagyok – vágja rá Elodie. – De te szép vagy. Sose
képzeltelek el fekete hajjal.
Maggie feláll, és kézen fogja Elodie-t. Odavezeti a Clémentine
fésülködőasztalának tükre elé, és csak nézik a tükörképüket.
– Határozottan látszik a hasonlóság. A családi vonások –
szögezi le Maggie. – A hajszínünk más, de nézd csak ezt itt.
A szemöldökére és az orrára mutat.
– A szemed metszése is pont olyan, mint az enyém.
– Talán – bólint Elodie, de nem túl nagy meggyőződéssel.
– Egy kicsit a húgaimra is hasonlítasz – mondja Maggie. –
Három húgom van, meg egy öcsém. Nagy családot szerettél
volna, hát most megkaptad.
Elodie elfordítja tekintetét a tükörről, mintha nem hinne a
szemének.
– Tényleg te vagy? – csóválja a fejét. – Attól félek, ha elveszem
rólad a szemem, eltűnsz.
– Itt vagyok, és sosem tűnök el többé – mondja Maggie.
Elodie megérinti a tükörképet.
– Tudom, sok mindent szeretnél kérdezni – mondja Maggie.
Elodie tükörképéhez beszél. – De először azt mondd meg…
gondolod, hogy meg tudsz bocsátani nekem?
Elodie nem felel azonnal, fontolgatja kissé a választ. Maggie
számára egy örökkévalóságnak tűnik az a néhány másodperc.
– Hát… fiatal voltál. Mit tehettél volna? Senki sem tudja
nálam jobban, hogy házasságon kívül gyereket szülni bűn.
– Ez több, mint amit valaha reméltem – hajtja le a fejét
Maggie. – Köszönöm.
Elodie a vállára hajtja a fejét. Maggie levegőt venni is alig
mer. Legszívesebben örökre ebben a testhelyzetben maradna.
– Maman… – suttogja Elodie, és Maggie tudja, csak ízlelgeti a
szót, nem vár választ. – Maman.
– Apádat is látom a vonásaidban – mondja halkan Maggie.
Hallgatnak, aztán Maggie megérinti Elodie vállát. –
Visszamenjünk?
Kimennek a hálóból, lemennek a nappaliba. Elodie Gabriel
felé indul, aki egy karosszékben ülve vár rájuk.
– Allô, papa – mondja.

Miután mindenki aludni tért, Maggie felkel az ágyból, és

leóvakodik a nappaliba. Megáll James szobája előtt, bekukkant;
az éjjeli lámpa kékeszöld fényében látja, hogy a fia lába lelóg az
ágyról, a takaró emelkedése-süllyedése jelzi, hogy mélyen
alszik. A szomszédos szobában Stephanie keresztben fekszik az
ágyon, a rongybabája a padlón hever. Maggie felveszi,
Stephanie karjába teszi, aztán megcsókolja a kislány meleg
arcocskáját.
Végül elér a folyosó végére, és megáll a vendégszoba ajtaja
előtt, ahol a másik lánya – az elsőszülöttje – tölti az éjszakát. Egy
percig áll ott, szinte beleszédül a boldogságba. Soha nem hitte
volna, hogy egyszer mindhárom gyermekét egy fedél alatt
tudhatja majd.
 Lélegzet-visszafojtva lenyomja a kilincset, de földbe
gyökerezik a lába, amikor halk zokogást hall a szoba belseje
felől. Tépelődik, hogy vajon bemenjen-e megvigasztalni Elodie-t,
de végül elveti az ötletet. Talán egyedül akar lenni a lánya,
hiszen mindig egyedül volt szegény. Talán zavarná, ha egy
idegen törne rá az éjszaka közepén. Mert Maggie az ő számára
idegen, akár az anyja, akár nem. Erre folyton figyelmeztetnie
kell magát. Nem szabad siettetnie a dolgot.
Így aztán kihátrál a szobából, és a konyhába indul. Kivesz egy
szálat Gabriel cigarettájából, és leül az asztal mellé. Halálosan
kimerültnek érzi magát. Zsibbadtság vesz erőt rajta, amely
lassan háttérbe szorítja a nap eseményeinek felkavaró emlékét,
de gondolatai továbbra is ott zakatolnak a fejében.
Hogy tehettem ezt vele? Ez a kérdés nem hagyja nyugodni.
Elodie odafent sír. Hány könnycseppet ejthetett rövid élete
során? Hány éjszakát sírhatott át? Milyen mélyek lehetnek a
sebei? Miféle lelki sérüléseket szenvedhetett? Ő pedig nem tehet
semmit, holott ő okozta az egészet.
Attól retteg, hogy a világ minden szeretete sem elég, hogy
jóvátegyék azt, amit elkövettek ellene, hiába akarja most
Gabriellel együtt elárasztani a szeretetével. Hogy amit
elrontottak, többé nem lehet helyrehozni.
Feláll, előveszi a borosüveget a hűtőből. Ezt talán már meg is
ihatná. Csak ennyi maradt a vacsoráról. Mindannyian túl sokat
ittak. Részben azért, mert ünnepeltek, részben azért, hogy
oldják a feszültséget. Tölt magának a borból, és ekkor veszi
észre, hogy a doboz, amelyben az apja holmiját őrzi, ott hever a
kamra padlóján. A napokban kereste elő, amikor Elodie
látogatására készült. Odamegy, kezében a borospohárral meg a
hamutartóval leül a padlóra, és nekilát, hogy egyenként
kiszedegesse a dobozból a tárgyakat: régi mezőgazdasági
szakkönyveket, üzleti tárgyú és önsegítő kiadványokat, játék
kártyákat, rajzokat, melyeket a gyerekei készítettek neki az évek
során.
Egyszer majd mesél Elodie-nak a nagyapjáról, talán elviszi a
vetőmagboltba is, apja régi birodalmába. Szeretné, ha Elodie
többet tudna a nagyapjáról annál, hogy ő volt az, aki
elszakította őt az anyjától. Tudnia kell, hogy alapvetően jó
ember volt, aki védelmezni akarta a lányát. Többször próbálta
helyrehozni a hibáját a maga halk, intelligens módján, amely
végül mindig eredményre vezetett. Először is, Elodie-t azzal a
névvel indította útjára, amit ő, Maggie adott neki. Látszólag
részletkérdés, pedig ennek a ténynek kulcsszerepe volt abban,
hogy most egymásra találhattak; aztán megpróbálta kihozni
Elodie-t az árvaházból, végül ő adta fel a hirdetést is, aminek
köszönhetően egymásra találtak.
Végül összeérnek a szálak, gondolja Maggie. Ahogy anyja
mondta mindig: Az Úr adta, az Úr elvette.
Az apjára éppen ennek a fordítottja az igaz: az apja elvette,
aztán visszaadta.
A nagyapádat úgy nevezték, a Magvető…
Hát mégis sikerült, gondolja Maggie, minden akadály
ellenére. Három gyermek anyja, és ma éjjel mind a három itt
van a házában, amit annyira szeret. A növények és a nyelvek
szerelmese, egy francia nő, akinek az ereiben angol vér
csörgedezik – vagy egy angol nő, aki ugyanakkor francia is.
Egyik néphez sem tartozik egészen, pedig mindig arra vágyott.
Arrogáns és alázatos, vakmerő és szelíd, és a mai napig változik,
fejlődik, és mindig is változni fog.
Kiveszi Elodie babatakaróját és a kórházi karkötőt a
dobozból, aztán a gumiszalaggal összefogott fényképek felé
nyújtja a kezét. Egy pillanatig tétovázik, megrohanják az
emlékek, aztán kivesz egyet a fényképek közül, amelyen az apja
látható, egy Maggie számára ismeretlennek tűnő kert közepén.
Térdig gázol a mezei virágokban, mögötte léckerítés. A
harmincas évei vége felé járhat, nadrágtartót és fehér
panamakalapot visel, hogy leplezze korán mutatkozó
kopaszságát. Kerek arcát pödrött bajusz ékesíti, két ujja között
szivart tart. Elégedettnek tűnik, mintha sehol másutt nem
szeretne lenni a világon, csakis ebben a kertben, kettesben a
természettel, amit annyira szeretett.
Az a kifejezés ül az arcán, amelyet Maggie jól ismer; sokszor
megfigyelte, miközben apjával együtt dolgoztak a vetőmag-
kereskedésben, ahol apja tökéletesen elemében volt. Azon a
helyen, ahol Maggie is gyakran megfordult, és amelyről tudta, a
jövőben is elválaszthatatlan lesz tőle.
 ÖTVENHATODIK FEJEZET

Elodie
Elodie hallja, hogy nyílik az ajtó. Visszatartja a lélegzetét. Tudja,
hogy az anyja az. Az ő anyja. Egyre csak ezt a szót ismételgeti
magában. Többé nem valami ködös idea vagy gyermekkori
ábrándkép ez a szó. Az anyja itt van mellette, fogja a sötétben,
letörli a könnyeit, és messze űzi a bánatát, félelmét.
– Maggie? – suttogja, de olyan halkan, hogy Maggie nem is
hallhatja.
De amilyen hirtelen kinyílt az ajtó, olyan gyorsan be is
csukódik, és Elodie hallja, hogy Maggie lefelé indul a lépcsőn.
Szíve nagyot dobban a csalódástól. Nyilván hallotta, hogy sír, és
elmenekült.
Elodie némán hever az ágyon. Csak most ébred rá, mennyire
vágyott arra, hogy az anyja megnyugtassa. Hiába van tele a ház,
ő mégis szorong, és furcsán üresnek érzi magát ebben a szép kis
szobában. Neheztelés férkőzik a szívébe, és arra gondol, hogy
minden kedves szó és meleg fogadtatás ellenére ő valószínűleg
csak nyűg ezeknek az embereknek.
Azon tűnődik, milyen lett volna ebben a szép, otthonos
házban, szeretetben felnőni. Az a kislány, Stephanie – a húga,
aki pont annyi idős, mint Nancy – a duci, rózsás pofijával,
magabiztos viselkedésével, derűjével meg fogja kapni mindazt,
amit Elodie-tól elvettek. Nekem kellene a helyében lennem,
gondolja csipetnyi keserűséggel. Én voltam itt előbb.
Úgy érzi, órák óta fekszik már így, keserűen fortyogva
magában. Odakintről behallatszik a tücsökciripelés, s erről a
régi idők jutnak eszébe, amit még a Saint-Sulpice-ben töltött; egy
emlék, amit már egészen elfelejtett. Azelőtt nagyon szerette
hallgatni az ablak alatt cirpelő tücskök hangját. Nem volt más
zaj, ami elnyomta volna a hangjukat, mélységes csend honolt a
vidéki éjszakában. Tata nővér elmondta, a hímek összedörzsölik
a szárnyukat, innen a ciripelő hang. Hogyan is felejthette el azt
az estét?
Nem tud elaludni. Hogyan is tudna? Szeretne hazamenni
Nancyhez. Hiányzik a kislánya meleg kis teste, ahogy
odagömbölyödik mellé, édes leheletét érzi a bőrén.
Aztán újra nyílik az ajtó. Maggie lép a szobába. Megreccsen a
parketta a lába alatt, ahogy Elodie ágyához lép. Elodie érzi,
ahogy a matrac besüpped a teste súlyától, érzi Maggie kezét az
arcán.
– Elodie… – suttogja Maggie. – Szeretnél egyedül lenni?
– Nem – mondja elcsukló hangon Elodie.
– Jó. Itt vagyok.
Elodie a keze után nyúl.
– Ne menj el – mondja, és ahogy hallgatja Maggie szívverését,
érzi, hogy a keserűség lassan feloldódik a szívében.
– Dehogy megyek – suttogja Maggie. – Csak nem tudtam,
akarod-e, hogy itt legyek.
 – Mást se akartam egész életemben.
Maggie lefekszik mellé, a fejét a párnára teszi.
– Megírod majd a történetemet? – kérdi Elodie. – Elmondod
majd, pontosan úgy, ahogy történt?
– Igen – feleli Maggie gondolkodás nélkül. – Persze hogy
megírom.
– És ki is adod?
– Mindenképpen – ígéri Maggie. Eltökéli magában, hogy ki
fogja harcolni a könyv megjelenését; ha kell, Godbout bizonyára
segít. Úgy érzi, soha nem volt még ilyen elszánt.
– Nem várhatunk vele – folytatja Elodie. – Addig szeretném
kiadatni, amíg Ignatia nővér ott van a St. Nazariusban. Azt
akarom, hogy az igazi nevét használd, hogy mindenki
ráismerhessen.
– Úgy lesz – ígéri Maggie, és a szíve hevesen dobogni kezd.
Felvillanyozza az a kilátás, hogy a hónapokon át tartó közös
munka elmélyítheti a kapcsolatukat, és végre Elodie
bántalmazója is megkapja, amit megérdemel.
– Köszönöm – mondja Elodie. – Majd odaadom a
jegyzetfüzetemet. Abban minden benne van.
– Talán az lenne a legjobb, ha ideköltöznél, amíg dolgozunk
rajta – javasolja Maggie. – Nem akarom erőltetni, de Stephanie
és Nancy pont egyidősek…
Elodie nem akar hinni a fülének.
– Nancy biztosan nagyon jól érezné magát vidéken – mondja.
– Csodálatos lehet itt felnőni.
– Itt otthonra találtok mindketten – mondja Maggie. –
Legalább addig, amíg Nancy iskolába nem megy. Nálam, a
boltban mindig akad munka.
 – Az csodás lenne – mondja Elodie, és a lakására gondol
Pointe-Saint-Charles-ban, aztán Len Falatozójára, és arra, hogy
mennyire fog neki hiányozni.
– Nem akarok mindent egyszerre a nyakadba zúdítani – teszi
hozzá Maggie. – Bőven van időnk, nyugodtan gondold át,
mielőtt döntesz. – Átkarolja Elodie-t, a haját simogatja. Sokáig
fekszenek így egymás mellett ébren a sötét szobában.
– Nem tudok aludni – jegyzi meg Elodie.
– Amikor kicsi voltam, apám mindig egy versikével altatott el
– suttogja Maggie.
– Mondd el – motyogja Elodie.
– Hadd lám, emlékszem-e még rá. Almamag Jancsi, Almamag
Jancsi – kezdi, aztán franciául folytatja –, Jean Pépin-de-Pomme,
hátán a zsákja, varázstarisznyája, benne körte, alma, s
baracknak magja, málna friss hajtása, holnapnak termése,
jövőnek gyümölcse…
Elodie lehunyja a szemét. Az is lehet, hogy meghaltam,
gondolja. Sosem érzett még ilyesmit. Persze szomorúság is
keveredik az érzésbe, amit magától értődő dologként fogad el,
olyasmiként, ami hozzátartozik az élethez. A szomorúság ott él
a sejtjeiben, az Ignatia nővérrel és Istennel szembeni haraggal
és a lázadással együtt. Képtelen túllépni rajtuk. Éppúgy
hozzátartoznak a lényéhez, mint a végtagjai vagy a zsigerei,
vagy mint Nancy. De ma éjjel még valami költözik a szívébe
rajtuk kívül: a remény.
Most már van családja, gyönyörű, eleven, lélegző édesanyja.
Anyja, aki szeretne részesévé válni az ő életének, aki többször is
kereste őt, és aki másra se vágyik, mint hogy a gyermeke
megbocsásson neki, és visszakaphassa. Anyja, akit arra
kényszerítettek, hogy megváljon tőle, és aki megpróbálta őt
visszaszerezni.
Elodie-nak ennyi elég. A huszonnégy évet sosem kapja már
vissza. Tudja, a múlt terhét egész életében hordozni fogja, de
legalább a jövője más lesz; azt már a családjával fogja eltölteni.
– Ismeri őt minden gyermek, az almát pirosra ő festi meg –
folytatja Maggie. – Ismeri őt a nap, az éj, jó gyermekem, tőle ne
félj…
Elodie nem érti a versikét. De nincs is szükség rá, hogy értse.
Így is pontosan tudja, miről szól.
 KÖSZÖNET

A Duplessis-árvák érzelmi életének ábrázolásához többnyire

Pauline Gill Les enfants de Duplessis (Libre Expression, 1991)
című kiváló könyvéből merítettem. Alice Quinton szívbe
markoló története segített megértenem, micsoda óriási fizikai,
lelki és érzelmi szenvedésen mentek keresztül ezek az árvák
életük során, még jóval a szabadulásuk után is. Mérhetetlen
hálával tartozom Alice Quintonnak, hogy megosztotta történetét
Pauline Gill-lel; az őszinteségéért, tisztességéért, bátorságáért,
nyíltságáért.
Óriási köszönet az egyedi és utánozhatatlan Billy Mernitnek,
csodálatos mentoromnak és első olvasószerkesztőmnek; a te
éleslátásod és ösztökélésed nélkül – mert te megláttad az igazi
történetet, és nyaggattál, hogy meséljem el Elodie hányattatásait
– a kézirat még mindig a fiókomban lapulna. Húszévnyi
szakmai tapasztalatod, mesélőtehetséged a helyes irányba terelt
engem. Ismét. Ahogy már mondtam: minden írónak kellene
hogy legyen egy Billyje.
Nagy-nagy köszönet az én lendületes, fáradhatatlan és
szeretetre méltó ügynökömnek és barátomnak, Bev Slopennek,
akivel húsz évvel ezelőtt ismerkedtem meg, amikor
megmutattam neki e könyv kéziratának első változatát. Együtt
gyűrtük-formáztuk a „Magvetőt”, oda-vissza, két évtizeden
keresztül, és te soha nem oltottál le engem. Végtelenül hálás
vagyok, hogy mellettem álltál e hosszú évek során. Nem sok
ügynök tette volna meg. Azt hiszem, most már hivatalosan is
egy család vagyunk.
Köszönettel tartozom Jennifer Barthnak, kiváló
szerkesztőmnek a HarperCollinsnál. Nagy áldás a támogatásod
és iránymutatásod, élvezet veled dolgozni. Ismét csak
megköszönni tudom gondos munkádat, meg mindent.
Szárnyaló ötleteidet, briliáns meglátásaidat – messze többet
kaptam, mint amennyit valaha is remélhettem.
Köszönöm a fantasztikus marketingcsapatnak mind az
amerikai, mind a kanadai HarperCollinsnál: Mary Sassónak,
Katherine Beitnernek, Sabrina Groomsnak, Cory Beattynek, Leo
Macdonaldnak és Sandra Leefnek. Az elmúlt év tele volt
izgalommal, meglepetéssel és örömmel, de tényleg.
Hadd másoljam ide a legutóbbi könyvemből a köszönő
szavakat (még mindig érvényesek) az én „házi” szerkesztőmnek
és legjobb barátomnak, Miguelnek: köszönöm, hogy felpakoltad
a gyerekeket, és beautókáztad velük a várost, és hogy egészében
gondoskodsz az életünkről, szóval hogy Író lehetek. Szeretlek.
Jessie és Luke, ti ehhez nemigen járultatok hozzá, de az
ölelésetek sokat segített. Méghozzá nagyon sokat.
Végül köszönöm édesanyámnak, Peggynek, ő inspirálta
Maggie alakját. Köszönöm a hosszú beszélgetéseket, mindent,
amit megosztottál velem a montreali gyerekkorodról, az
emlékeidet, az észrevételeidet – mindez meghozta gyümölcsét.
Bárcsak itt lennél, hogy te is megtapasztald, ahogy ez a könyv, a
mi könyvünk, napvilágot lát. Hiszem, hogy itt vagy valahol.
Nagyon hiányzol.
 www.libri-kiado.hu
www.nyugatiter.hu

Forgalmazza:
eKönyv Magyarorszag Kft.

Felhasznált betűtípusok:
Droid Serif – Apache License 2.0
{1}
FLQ: Front de libération du Québec – Québeci Felszabadítási Front.