Magyarország társadalomtörténete a XX.

század második felében

2003. február 15.
VALUCH TIBOR

A második világháború befejezésének időszakában a kortárs politikusok és elemzők

számára nyilvánvaló volt, hogy az európai politikai erőviszonyok megváltozása, a Horthy-
rendszer összeomlása, a hazai politikai mezőny 1945-ös átrendeződése kedvező feltételeket
teremt a demokratikus társadalmi reformok végrehajtásához.

Kortársi társadalomátalakítási elképzelések:

1. Polgári alternatíva (jobbközép)

- a legnagyobb társadalmi támogatottsággal rendelkezett
- elképzeléseik középpontjában az individuum állt
céljuk: - a polgárság megerősítése
- a magántulajdonon alapuló társadalmi és gazdasági berendezkedés fenntartása
- a humanista politikai törekvések határozott elutasítása
- a parlamenti demokrácia intézményeinek megerősítése
Ezen elvek köré szervezte programját: Kisgazdapárt, Magyar Szabadságpárt, Demokrata
Néppárt, Polgári Demokrata Párt
Ismertebb képviselői: Kovács Béla, Sulyok Dezső, Pfeiffer Zoltán, Barankovics István

2. Radikális polgári demokrata álláspont (balközép)

- a hazai polgárságot erőteljes kritikával szemlélő áramlat
- csekély támogatottságú, inkább csak az értelmiségi közvélemény által ismert
Céljaik és elképzeléseik alapvetően megegyeztek a polgári alternatívával, de a reformokat a
korábban megindult polgárosodáshoz szervesen kapcsolódóan, a polgárok aktív
közreműködésével képzelték el.
Jelentős képviselői: Csécsy Imre, Jászi Oszkár

3. Szociáldemokrata alternatíva:
- a korszakban folytatódott társadalmi befolyásának csökkenése
- vezetőségét komoly személyi veszteségek érték
- önálló szociáldemokrata alternatíváról csak megszorításokkal lehet beszélni
- Céljuk: - szociálisan kiegyensúlyozott, a munkásság aktív politikai szerepvállalására
alapozott demokrácia "Szocializmust diktatúra nélkül!"
A Marosán György és Szakasits Árpád nevével fémjelezhető, kommunistákkal való
együttműködést szorgalmazó áramlat győzelme a párton belül tartósan diszkreditálta a
szociáldemokrata gondolkodást, a magyar szellemi és politikai életben.
Jelentős képviselői: Kéthly Anna, Peyer Károly, Böhm Vilmos

4. Nemzeti-radikális demokrata álláspont:

- viszonylag széles körben ismert és támogatott
- elsősorban Bibó István és Kovács Imre nevéhez fűződik
lényeges elemei: - a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklése
- az individuum és a kollektivizmus közti egyensúly megteremtése
- a társadalmi viszonyok demokratizálása a nagybirtok és a nagytőke korlátozása révén
- szabadságjogok gyakorlása
- demokratikus politikai rendszer működése
- alapvető kérdésként kezelték a parasztság "társadalom alatti helyzetének" felszámolását.
Ennek az álláspontnak a kommunistákkal való társulásig eljutó revízióját Erdei Ferenc és
Veres Péter képviselte.

5. Kommunista jövőkép:
- az aktuális taktikai és stratégiai megfontolásoknak megfelelően számos kisebb-nagyobb
hangsúlyváltáson ment keresztül.
céljuk: - a szocialista berendezkedés megvalósítása
A radikális társadalmi változások programjával a kommunista párt igen gyorsan növelte
támogatónak körét. Ebben három tényezőnek volt meghatározó szerepe:
a.) "felszabaduláseffektus": a korábbi társadalom jelentős csoportjai vélték úgy, hogy a károk
felszámolásával egyidejűleg lehetőség van egy új, a korábbinál igazságosabb társadalmi
berendezkedésre, s ennek érdekében jelentős áldozatok vállalására is hajlandóak voltak.
b.) Az európai politikai erőviszonyok átrendeződése, illetve a magyarországi szovjet jelenlét.
c.) A kommunista párt a korábbi politikai mezőnyben a legcéltudatosabb és a
legfegyelmezettebb szerveződés volt, amely céljainak elérése érdekében nem válogatott az
eszközökben.

A megvalósult alternatíva - a klasszikus szocialista rendszer politikai, gazdasági és

társadalmi szerkezetének jellegzetességei

A kommunista párt 1949-re kizárólagossá tette hatalmát, elhárította az akadályokat az általa

szorgalmazott társadalmi-gazdasági változások útjából.
A szocialista rendszer alapintézménye az erősen centralizált, hierarchizált kommunista párt.
- magas fokú hatalomkoncentráció
- "egycsatornásság": a politikai struktúra a központi akarat végrehajtására szerveződik
- diktatórikus jelleg
- feltétlen azonosulás az ideológiával
- "kettős struktúra": a döntéseket a hierarchiában megfelelő párttestület hozta (pártbizottság),
ezek végrehajtása pedig a közigazgatási apparátus feladata volt (tanács)
- az állam az élet minden szférájának ellenőrzésére törekedett.
Társadalompolitikájának a paternalizmus magas foka, a szűk látókörű osztálypolitika
alkalmazása volt jellemző
- értékké emelték a feltétlen engedelmességet
- az egyes ember értékmérőjévé a politikai megbízhatóság, a lojalitás vált
- - társadalmi-politikai ellenségkép kialakítása
- évtizedekig az erőszakot tekintették az egyik legfontosabb és leginkább célravezető
társadalompolitikai eszköznek.
A gazdasági rendszer létrehozásának kiindulópontja a tulajdonviszonyok gyökeres
megváltoztatása volt.
- radikálisan korlátozták a magántulajdont
- valamennyi termelési kapacitás állami tulajdonba került. Ennek működési formái:

gin:0 0 0 0;">a) állami vállalatok

b) költségvetési intézmények
c) szövetkezetek
- jellemző a megtermelt javak központosítása és újraelosztása
- "szigorúan központosított tervutasításos gazdasági rendszer"
- a gazdasági folyamatokban a racionalitást a politikai akarat háttérbe szorította
- folyamatos volt az áru-, nyersanyag és munkaerőhiány. A hiány pedig jelentősen hozzájárult
a korrupciós technikák széles körű elterjedéséhez.

Értelmezési kísérletek a közelmúltban és a jelenben

A politikai-ideológiai indíttatású megközelítések a "két osztály egy réteg" szemlélet jegyében

statikus társadalomkép kialakítására, és rögzítésére törekedett. Eszerint a magyar társadalom
három csoportra tagozódik:
a) munkásosztály
b) szövetkezeti parasztság
c) szövetséges értelmiségi réteg
A magyar társadalom sokkal rétegzettebb és tagoltabb volt annál, mint ez az ideologikus
társadalomszemlélet feltételezett, illetve megengedett a maga kényszerkategóriáival.
A szellemi mozgástér fokozatos bővülésével a társadalomtudományok különböző ágazatainak
képviselői a hatvanas évektől kutatások révén igyekeztek dinamikusabb és reálisabb képet
festeni a társadalomról. A KSH által 1963-ban elkészített társadalomrétegződés-felvétel során
vezették be a munkajelleg-csoport fogalmát.
Ebből indult ki Ferge Zsuzsa: Társadalmunk rétegződése c. munkájában 1969-ben. Szerinte a
hatvanas években a tulajdon elvesztette meghatározó szerepét a társadalom tagoltságának
kialakításában. Ennek helyére az egyes ember - képzettségtől, iskolázottságtól, "munkaerő-
piaci" értékétől függő - munkamegosztásban elfoglalt helye lépett.
Orbán Sándor az osztálykategóriákkal operálva és a történetiség elvének érvényesítésére
törekedve próbált meg valóságközelibb társadalomképet felvázolni, a hivatalosnak tekinthető
társadalomfelfogás keretei között maradva. A társadalmi változásokat egyértelműen a
politikai viszonyokhoz kötötte, s három korszakot különített el:
a) 1945-49: "a felszabadulástól a szocializmus építésének kezdetéig tartó évek"
b) 1949 és 1962-es, a "szocializmus építésének kezdetétől a szocializmus alapjainak
lerakásáig" terjedő periódus
c) 1962-től kezdődő, a "fejlett szocializmus építésének" jegyében zajló korszak.
Kulcsár Kálmán: A mai magyar társadalom c. 1982-ben kiadott munkájában az 1945 utáni
eseményeket egy kényszerű és kikerülhetetlen modernizációnak tekintette. Három társadalmi
csoportot különített el:
a) mezőgazdasági fizikai dolgozók
b) munkásosztály
c) szellemi dolgozók
Ugyancsak érdemi értelmezési kísérletet jelentettel az új osztályról szóló elméletek, amelyek
osztálytársadalomként értelmezték a szocialista társadalmat, de az apparátust, illetve a
bürokráciát tekintették annak a kialakuló új osztálynak, amelyik a javak feletti kizárólagos
rendelkezés megszervezésével biztosítja a hatalmát. Ezt Konrád György és Szelényi Iván
fogalmazta meg: Az értelmiség útja az osztálytársadalomhoz c. híressé vált könyvében a
hetvenes évek elején.
A marxista ideológiai előfeltevésekből építkező osztályszempontú társadalomszemlélet a
hetvenes-nyolcvanas évek fordulójától már a "hivatalos társadalomtudomány" berkein belül
sem volt érvényes. Ekkor kezdődtek azok a rétegződési vizsgálatok, amelyek már két
dimenzióban: a központi újraelosztás és a kvázipiac összefüggéseiben vizsgálták a társadalmi
folyamatokat. Ilyenek voltak Kemény István és Szelényi Iván írásai, illetve Kolosi Tamás
rétegződésmodell-vizsgálata.
Az elmúlt fél évszázad társadalmi folyamatainak egyik legelfogadhatóbb elképzelése az
Audorhn Rudolf által kidolgozott "felemás modernizáció" fogalmát használó megközelítés. E
szerint a magyar társadalom struktúrája 1945 és 1990 között döntő módon megváltozott.
Ennek lényege:
- a kemény modernizációs mutatók javulása (foglalkozási szerkezet átstruktúrálódása, a
paraszti népesség számának csökkenése, stb.)
- az általános iskolázottsági és képzettségi szint emelkedése
- az anyagi életkörülmények javulása.
Mindezekért azonban a magyar társadalomnak túlságosan nagy árat kellett fizetnie.
"Bebizonyosodott, hogy a politikai demokrácia és a modern mentalitás nélkül nem lehet a
gazdasági modernizációt, az emberi erőforrások magas szintjét és a társadalmi integrációt
megvalósítani." A "felemás modernizáció" tehát egyszerre utal a végbement társadalmi
változásokra és azok hiányosságaira,
A társadalmi változásokat folyamatukban értelmező megközelítések közül Szelényi Iván
"megszakított polgárosodás" teóriája abból a feltételezésből indul ki, hogy a kommunista
hatalomátvétel megszakította az 1945 után ismét kibontakozó polgárosodás folyamatát,
amihez csak a hatvanas-hetvenes évek fordulójától a második gazdaság kibontakozásával
lehetett visszatérni.

A demográfiai viszonyok változásai

A második világháború történeti-demográfiai hatásai

Magyarország területe is hadszíntérré vált:

- az emberveszteség igen súlyos volt
- elpusztult az ország 1938-as áron számított nemzeti vagyonának 40 %-a.
- Az 1938-as határokat visszaállították, az ország területe ismét 93.000 négyzetkilométerre
csökkent.
- Magyarország - a trianoni területre vetített népességének 10-11 %-át - mintegy 950.000-
1.000.000 főt veszített el.
- - ebből a katonai veszteség 300-310.000 fő
- polgári áldozatok száma: 80-100.000 fő
- magyar zsidóság vesztesége 200-210.000 fő
- 600-700.000 magyar került orosz hadifogságba, közülük 400-450.000 tértek vissza
- 280-300.000-en esetek nyugati hadifogságba, akiknek több mint kétharmada tért vissza.
A háborús véráldozatok okozta népességcsökkenést a szomszédos államokból a trianoni
területre menekülő magyar tömegek részben ellensúlyozták. Ennek következtében az ország
népessége 1945 végén 9 millió fő körül mozgott.

Migráció:
A háború összetett belső és külső migrációt indukált.
- az ismét a szomszéd országokhoz kerülő területről mintegy 80-100.000 magyar menekült
érkezett közvetlenül a háború befejeződését követően
- 1947-ben 247.000 főt tartottak nyilván, akik 1988 és 1947 között költöztek Magyarországra
- A Felvidékről mintegy 120-130.000-en települtek át, ebből 76.616 fő legálisan, a
csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény keretében
- 180-200.000 magyarországi német nemzetiségű embert telepítettek ki Németországba.
Ezek a migrációs mozgások - beleértve az elnéptelenedett területekre irányuló belső migrációt
is - együttesen a becslések szerint minimálisan félmillió embert késztettek lakóhelye
megváltoztatására 1944-49 között.
Népesedési folyamatok a XX. század második felében

Ebben az időszakban 1948-ban volt a legmagasabb - 192.000 - az élveszületések száma. Az

ország lélekszámának dinamikus növekedése 1980-ig tartott. Ezt követően folyamatosan
gyorsuló természetes fogyás vette kezdetét.
Oka:
- a halálozások a hatvanas évek közepétől kezdődő növekedése
- a nyolcvanas évektől a születések növekvő üteme majd tartósnak bizonyuló csökkenése.

Természetes szaporodás:
Évi üteme 1950 és 1955 között volt a legmagasabb.
Okai: - folyamatosan csökkenő halandóság
- természetes okok
- - drasztikus abortusztilalom (Ratkó-korszak)
- gyermektelenségi adó fizetésére kötelezték a gyermektelen házaspárokat
A terhességmegszakítás tilalmát 1956. júniusában oldották fel, s a forradalom után sor került a
gyermektelenségi adó eltörlésére is.
Az ötvenes években míg a nők közel kétharmada otthon hozta világra gyermekét.

A születések száma:
A megszületett nemzedékek létszáma 1953-1955, valamint 1973-1976 között igen magas,
1956-1962 között viszonylag alacsony, 1981-től pedig csökkenő. A statisztikai elemzések azt
mutatják, hogy a gyermekvállalási kedv, a születések száma társadalmi csoportonként igen
eltérő.
Az időszak egészét tekintve a termékenység a XIX. század végén kialakult trendje
folytatódott:
- a családok gyermekszáma folyamatosan visszaesett
- a teljes termékenységi arányszám az 1945. és 2,5-ről 1985-ig 1,7-re esett vissza.
Új jelenség volt a hetvenes évek elejétől a házasságon kívül születések dinamikus
emelkedése: - 1994-ben már minden ötödik gyermek házasságon kívül született.
A születésszabályozás a korszak során a népesség teljes körére kiterjedt és jelentősátalakult. -
az archaikus és a mechanikus születéskorlátozó eszközöket az 1960-as évek második felétől
folyamatosan felváltották a mesterséges/kémiai fogamzásgátló szerek.
A hetvenes évekig folyamatosan viszonylag magas volt az abortuszok száma is, ami szintén a
születésszabályozás egyik bevett eszköze volt.
A társadalmi mentalitást minden bizonnyal befolyásolta a szocialista korszak prüdériája, ami
gátolta a korszerű családtervezési ismeretek terjedését.

Halálozás:
A népesség elöregedésével és az életviszonyok változásaival összefüggésben a korszak
egészét tekintve növekvő gyakoriságot mutatott.
1945-1965 között még 10 ezrelék alatt volt, majd 1965 és 1980 között 10-13 ezrelékes szintre
emelkedett. A nyolcvanas évek elejétől tartósan magas a halálozási arány, meghaladja a 14
ezreléket.
1949 és 1990 között a csecsemőhalandóság igen nagy mértékben csökkent.
Jelentősen átalakult a halálozás korstruktúrája is: - a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján
a halálozások háromnegyede a 60 év feletti népességen belül következett be.
A hatvanas-hetvenes évektől a leggyakoribb halálokok:
- szív- és érrendszeri betegségek
- daganatos megbetegedések
- az emésztőrendszer betegei
- az erőszakos halálokozások lettek.
A motorizáció következtében a balesetek száma emelkedett igen gyorsan.
A fertőző betegségek az egészségügy fejlődésének köszönhetően elveszítették korábbi
szerepüket a halálozásban. Ezzel szemben jelentősen növekedett a dohányzás, az
alkoholfogyasztás és az egészségkárosító táplálkozás kockázati szerepe. A KSH 1957-es
kiadványa szerint az 1956-os forradalom időszakában 2.502-en veszítették életüket. A harci
cselekményekben elesettek döntő többsége 40 évesnél fiatalabb, fizikai foglalkozású férfi
volt.

Halandóság:
A halandóság területi megoszlása jelentős különbségeket mutat. A fővárosban élők
halandósága általában alacsonyabb volt, mint a vidéki városok és községek lakói esetében.
Befolyásoló tényezők:
- az egészségügyi ellátás színvonala és elérhetősége
- kulturális adottságok
- mikroklíma
- munkakörülmények
- lakáshelyzet.
- Az első demográfiai átmenet időszaka egybeesett a közép-kelet-európai szocialista
rendszerek stabilizálódásával. Ennek demográfiai szempontból olyan érzékelhető
következménye volt, hogy a Szentpétervár - Trieszt vonal mellé még egy kelet-nyugati
megosztás is társult:
- - míg Nyugat-Európában a civilizációs ártalmak által okozott halálozások is jelentősen
mérséklődtek, Európa keleti felén a halandóság növekedése megállt, sőt ismét emelkedni
kezdett, különösen a középkorú férfiak csoportjában.

Kormegoszlás:
A kormegoszlás tekintetében a korábbi trendek folytatódtak, és egyre markánsabbá váltak.
- a növekvő számú idős korosztályokkal szemben csökkenő számú fiatal korosztályok állnak.
1949-ben a magyar népesség átlagéletkora 32,4 év, 1995-ben 37,8 év volt.
A társadalom folyamatos elöregedése következtében jelentős demográfiai és szociálpolitikai
kérdéssé vált a nyugdíjas- és időskorúak helyzete. A nyugdíjasok létszámának emelkedése
1949-től gyakorlatilag folyamatos volt:
- 1949-ben 244.000 fő
- 1970-ben 1,2 millió fő
- 1980-ban 1,9 millió fő
- 1994-ben 2.935.000 fő
A növekedés nem elhanyagolható része a hatvanas-hetvenes években a nyugdíjbiztosítás
kiterjesztéséből származott.

Családi állapot:
1949-től 1980-ig csökkent a nőtlenek és hajadonok aránya. Ennek oka:
- társadalmi normák és szokások átalakulása
- a hagyományos családi kötelékek relatív értékvesztése.
A házassági arányszám 1945 és 1960 között 10 ezrelék, 1960 és 1980 között 9 ezrelék, majd a
nyolcvanas évektől jelentősen és tartósan visszaesés figyelhető meg (1980: 7,5 ezrelék, 1996:
4,8 ezrelék). A családi állapot terén a legnagyobb változást a válások mutatják. A férfiak és a
nők esetében is a háború előttinek közel tízszeresére nőtt az elváltak aránya. A jelenség
hátterében:
- a család szerepének és értékélésének megváltozása
- a valláshoz kötődő etikai normák háttérbeszorulása áll.
Az európai trendekkel összhangban az 1970-es évektől jelentősen nőtt a házasságon kívüli
kapcsolatban tartósan együtt élők száma.
Ugyanakkor megfigyelhetőek a nagycsalád bomlásának jelei is:
- 1970 és 1995 között a felére csökkent a családokkal élő rokonok száma
- a hat és annál több tagból álló családok aránya a családok összességéhez viszonyítva az
1949. évi 9%-ról 1%-ra esett vissza.
- a kétgyermekes családmodell vált uralkodóvá
- a negyvenes évek végén a családok 1/4-e élt gyermek nélkül, 1990-ben arányuk már
meghaladta az 1/3-ot.

Népességpolitika és demográfiai hatásai

A második világháborút követő évtizedekben a magyar népességpolitikát általában:

- a családalapítást támogató
- a családi stabilitást elősegítő
- a termékenység növekedését szükségesnek és kedvezőnek tartó szemlélet határozta meg.
Az 1952-ben elfogadott családjogi törvény a család intézményét igyekezett adminisztratív
módon védeni azzal, hogy eltörölték az abszolút bontó okokat és megszűntették a
megegyezéses válás intézményét. A népesedés folyamatát elsősorban büntetőjogi
eszközökkel, adminisztratív módon, másodsorban pedig a szociális ellátás hatékonyságának
javításával igyekeztek befolyásolni. A népességpolitika korábbi agresszív elemeit a hatvanas
évektől folyamatosan felváltotta a családi értékeket kiemelő pozitív diszkrimináció:
- 1967. gyermekgondozási segély bevezetése
- népesedéspolitikai intézkedések 1973-ban (gyermekgondozási díj, lakásvásárlási támogatás,
terhességi, gyermekágyi segély emelése, abortusz mérsékelt szigorítása)
1980 után a magyar népesedéspolitikának új problémával kellett szembenéznie, ugyanis a
demográfusok által előre jelzett népességcsökkenés a vártnál korábban, 1981-ben kezdődött
meg. A kor körülményei között azonban sem a határozott szándék, sem a szükséges anyagi
feltételek nem álltak rendelkezésre a beavatkozáshoz.
Az 1989-1990-es rendszerváltás a népesedési helyzetet nem befolyásolta érdemben. A
kedvezőbbé váló társadalmi-lélektani szituáció önmagában nem volt elégséges a trendek
módosításához:
- a gazdasági szerkezetváltás közepette a népesedési célú szociális intézkedések háttérbe
szorultak
- a gyermekvállalás költségei fokozatosan nőttek
Történt mindez annak ellenére, hogy a gyorsuló ütemű népességfogyás és a társadalom
elöregedése már komoly gazdasági következményekkel együtt járó demográfiai válság
kialakulását jelentette. Nem zárható ki egy olyan népesedési trend kialakulása sem, amelynek
jellemzője a középső és felső rétegekbe tartozók gyermekvállalási hajlandóságának további
csökkenése, s ezzel egyidejűleg az iskolázatlanabb, szegényebb társadalmi rétegekbe tartozók
körében a termékenység viszonylag magas szinten stabilizálódik vagy emelkedik.
Társadalom a térben

A népesség térbeli mozgása

Népsűrűség: - 1949-ben 99 fő / négyzetkilométer

- 1980-ra elérte a 115 fő / négyzetkilométert
- 1996-ban már csak 109,8 fő / négyzetkilométer

Kivándorlás:
A második világháború befejeződésétől a rendszerváltásig terjedő időszakban állandó jelenség
volt.
- 1945 és 1953 között mintegy 100-110.000 fő
- 1953 és 1989 között 320-340.000 fő
Ebből az 1956-ban az országot végleg elhagyók száma - a szomszédos országok belügyi
összeírása szerint - 193.885 fő volt. A KSH 1957-es elemzése szerint a menekülők
kétharmada férfi, több mint 50 %-uk még nem töltötte be a 25. életévét.
Tipikusan egyetemi hallgatók vagy szakmunkások, akik rendelkeztek olyan kulturális tőkével,
ami megkönnyítette egzisztenciájuk megteremtését.
A forradalmi események megélénkítették a legális kivándorlást is. 1953 és 1989 között
73.647-en kaptak engedélyt a kivándorlásra.
A világháború utáni évtizedekben Magyarországot elhagyók célországai gyakorisági
sorrendben az Amerikai Egyesült Államok, Kanada, NSZK, Franciaország, Izrael voltak.
A korszak egészét tekintve nem állnak rendelkezésre statisztikai adatok a kivándorlás mellett
döntők társadalmi összetételéről.
A zsidó kivándorlás 1945 és 1949 között, valamint 1956-1957-ben volt jelentősebb mértékű: -
a háború utáni években közel 100.000
- 1956 után 20-25.000
Az országot elhagyók egy része politikai menekült volt, azért távozott az országból, mert úgy
vélte, hogy a fennálló, illetve a kialakuló politikai-társadalmi viszonyok között az élete
veszélybe kerülhet. A hatvanas évektől a távozók döntő többsége gazdasági, kisebb része
pedig családi okokból hagyta el az országot.

Bevándorlás:
A bevándorlás néhány száz főt jelentett évente.
Az országot illegálisan elhagyók közül 1957-ben 30.828-an tértek haza.
A bevándorlók sajátos csoportját alkották az 1949 után érkező 3-5000 főnyi görög menekült
és az 1973 után befogadott 1000-1500 főnyi chilei.
A nyolcvanas évektől jelentősen megnőtt a szomszédos országokból, főként Romániából
Magyarországra menekülő, elsősorban magyar nemzetiségűek száma. 1988 és 1992 között ez
több mint 118.000 főt jelentett. Jelentős - 10.500 - fő - volt az 1989-es (kelet)német
menekültek száma, a délszláv válság elmélyülésével egyidejűleg pedig a volt Jugoszláv
területekről érkező menekültek száma emelkedett gyorsan.
A menekültek jogi státuszának rendezése érdekében az ország 1989 őszén csatlakozott a genfi
egyezményhez.

Területi egyenlőtlenségek és településfejlesztési politika

A területi egyenlőtlenségek léte önmagában nem feltétlenül negatív jelenség, sokkal inkább a
társadalom térbeliségének természetes velejárója. Ennek okai:
- természeti környezet eltérő adottságai
- erőforrások egyenlőtlen eloszlása
- eltérő társadalmi és gazdasági hasznosíthatóság
A természeti környezet racionális hasznosításának elveit a politikai és ideológiai szempontok
hosszú időn keresztül háttérbe szorították, ami hozzájárult a területi egyenlőtlenségek
növekedéséhez.
A területi egyenlőtlenségek akkor kívánnak korrekciót, ha olyan tartós hatásokkal járnak, ami
a helyi társadalom szerkezetét tartósan torzítják, esélyeit diszkriminatív módon rontják, így
társadalmi hátrányokat hoznak létre és tartanak fenn. Természetes korrekciós folyamat a
népesség állandó vagy ideiglenes elvándorlása, a jövedelemszerző tevékenység
megváltoztatása. A másik lehetőség a központi, politikai beavatkozás.
A háborút követő években elsőrendű feladat volt:
- a közlekedési hálózat helyreállítása
- a településeket ért károk felszámolása
- a lakó-és középületek újjáépítése
Határozott településfejlesztési politikáról ebben a fél évtizedben nem lehet beszélni. A
spontán folyamatok mellett egyes országos változások, például a földreform területi hatásai
érvényesültek.
A fordulat éveit követően létrejött a Területrendezési Intézet. A területi fejlődés irányait és
lehetőségeit az ötvenes évtized gazdaságpolitikája - az erőltetett iparosítás - szabta meg,
illetve az ideologikus és gyakran utópisztikus társadalomátalakítási elképzelések. A magyar
kommunista politikai vezetés számára a településpolitika is a radikális társadalomátalakítás
egyik eszközét jelentette. Ennek alapeszköze a megtermelt javak központi újraelosztása volt.
Az ötvenes években ritka kivételektől eltekintve csak a városok fejlesztését preferálták,
olykor semmilyen anyagi erőt nem kímélve új városokat teremtve a semmiből. A szocialista
rendszer gazdasági válságának elmélyülése idején a fejlesztési források szűkülése
megmerevítette a kialakult egyenlőtlen területi viszonyokat.
A politika gyakran direkt módon is befolyásolta egyes térségek helyzetét. Ilyen volt az ország
Ausztriával és Jugoszláviával szomszédos területe, amit 50 km-es mélységig határsávvá
nyilvánítottak, így ezen a területen katonai védművek kivételével csak elvétve ruháztak be.
A falusi térségeket általában nem fejlesztették, így kívánták serkenteni a parasztságot a közös
gazdaságokba való belépésre. Ugyancsak a kollektív gazdálkodás kialakítását elősegítendő
kampány indult a tanyák felszámolására, amiben az is közrejátszott, hogy a tanyákon élő
népesség a központi hatalom számára kevésbé tűnt ellenőrizhetőnek.
A Népgazdasági Tanács az ötvenes évek elején meglehetősen sematikusan, a beruházási
források elosztása felől közelítve három osztályba sorolta az ország településeit:
1.: kiemelt beruházási kerettel rendelkező települések (Budapest és az ún. szocialista városok)
2.: fejleszthető, vonzáskörzeti szerepkörrel rendelkező települések (városok)
3.: a beruházási tilalom alá eső egyéb települések (falvak)
A falvak külső képe nem is igen változott meg a hatvanas évekig, továbbéltek a hagyományos
építési módok, az utcák elenyésző részén volt szilárd burkolat, a villany-és vízvezeték-hálózat
kiépítésére a legtöbb helyen nem került sor.

Településpolitika 1959-1971:
1959-ben fogalmaztak meg először kifejezetten területi célú fejlesztési politikát az ipar
decentralizálásának jegyében. Az elképzelések megfogalmazásakor abból a feltételezésből
indultak ki, hogy az ipari foglalkozások elterjesztése önmagában is mérsékli az
egyenlőtlenségeket. A lakosság jövedelmében mutatkozó területi különbségek lassan
mérséklődtek, ugyanakkor az infrastrukturális beruházások továbbra sem kaptak prioritást.
Fejlesztési szempontból a hatvanas években a megyeszékhelyek kerültek kedvező helyzetbe, a
falufejlesztés elsősorban propaganda volt és az is maradt.
Életkörülmények különbségei: "a városi és falusi életkörülmények különbségei a területi
egyenlőtlenségek egyik legnagyobb feszültségét okozzák" (Enyedi György)
A falvak a hatvanas években igen eltérő mértékben voltak képesek az életkörülményeik
modernizálására. 1963 óta van az ország valamennyi települése bekapcsolva az országos
elektromos hálózatba, de a villamosítást még a hetvenes években sem fejezték be. A falusi
életkörülményeket differenciálja:
- a lakások felszereltsége
- az alapellátást nyújtó intézmények jelenléte és szolgáltatási kapacitása
- a lakosság foglalkoztatottsága és foglalkoztatási szerkezete

Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció:

1971-ben vezették be, amikor is felismerték, hogy az ipartelepítés önmagában kevés az
egyenlőtlenségek mérséklésére, s a hangsúlyt az életviszonyok kiegyenlítésére helyezték.

A településeket kilenc osztályba sorolták:

1.: országos központ
2.: felsőfokú központ
3.: részleges felsőfokú központ
4.: középfokú központ
5.: részleges középfokú központ
6.: kiemelt alsófokú központ
7.: alsófokú központ
8.: részleges alsófokú központ
9.: falu
A történeti hűség kedvéért meg kell jegyezni, hogy a települések 64%-át a nem fejlesztendő
kategóriába sorolták be.
A hetvenes években a centralizációs törekvések következtében - közigazgatási összevonások,
iskolák megszűntetése és körzetesítése - a kis-és aprófalvak jelentősen veszítettek
népességmegtartó képességükből. A hátrányos helyzetű települések lakói gyakran
elvándorlással próbáltak javítani helyzetükön, elsősorban a városok felé.
A kádári konszolidáció időszakának településpolitikája által keltett társadalmi
egyenlőtlenségeket értelmezve dolgozta ki Szelényi Iván a településosztály elméletet. Szerinte
lényeges egyenlőtlenségeket hozhat létre és tarthat fenn a települések jogállásának
különbsége. A települések "osztályjellege azt jelenti, hogy egy-egy településosztály a
társadalmi előnyök, illetve hátrányok felhalmozódásának meghatározott rendszere."(Szelényi
Iván)
A hipotézisrendszer kiindulópontja az, hogy a településfejlesztési, intézményfejlesztési és
munkahelyteremtési célú újraelosztás folyamatosan újraértékeli az állampolgárok kezében
lévő vagyont is.

Településosztályok:
1.: csonka társadalmú, sorvadó falvak
2.: hanyatló falvak
3.: tradicionális társadalmú, stagnáló falvak
4.: bővülő társadalmú, fejlődő falvak
5.: gyorsan fejlődő, városiasodó falvak
6.: város I.
7.: város II.
A nyolcvanas években az előző elképzelések már nem, újabbak pedig még nem
érvényesültek. Egy-egy település helyzete attól vált függővé, mennyire erős lobbipozíciókkal
rendelkezett a politika különböző szintjein. Az 1989 előtti években a leglényegesebb változás
a helyi tanácsok önállóságának lassú növekedése.

Közigazgatási rendszer:
A második világháború után Magyarországon lényegében a közigazgatási rendszer nem
változott, bár több reformelképzelés is megfogalmazódott. A legteljesebb ezek közül az ún.
Erdei - Bibó féle önkormányzati terv volt. Eszerint egy olyan új "népi közigazgatási
rendszert" kell teremteni, amelyben érvényesül az önkormányzatiság és a települések
funkcionalitásának elve. Ennek érdekében:
- szorgalmazták a vármegyerendszer felszámolását
- a közigazgatási rendszer decentralizálását
A tervezet alapeleme a ténylegesen működő, választott bíró és a közigazgatási apparátust
irányító jegyző által vezetett községi önkormányzat volt.
További szintek: - városmegye
- Miskolc, Debrecen, Szeged, Pécs, Szombathely, Győr és Nagy-Budapest törvényhatósági
városokból kialakított kerületek
- kormányzati - miniszteriális szint
A tervezet 1946 nyarán a Nemzeti Parasztpárt javaslataként került nyilvánosságra, ám a
politikai küzdelmekben elvérzett.

Közigazgatási átszervezés 1949-1950:

- a megyék száma 25-ről 19-re csökkent
- tanácsrendszer bevezetése
Mélyreható közigazgatási reformra ekkor sem került sor.

Rendszerváltás:
- az önkormányzati törvény (1990. évi LXV. tv. ) jelentősen csökkentette a településrendszer
centralizációját, valamint minden település megkapta az önkormányzat megválasztásának
jogát és önálló gazdasági egységekké váltak.
- az elmaradott területek fejlesztésére 1992-ben létrehozták a Területfejlesztési Alapot.
- a megváltozott viszonyoknak megfelelő településpolitika megvalósításának érdekében 1996-
ban megalkották a településfejlesztési törvényt (1996. évi XXI. tv.)
A gazdasági szerkezet gyökeres átalakulása funkcionális szempontból átértékelte a magyar
településhálózatot. A területi egyenlőtlenségek nem csökkentek érezhető mértékben, sokkal
inkább a "nyertes" és "vesztes" régiók átrendeződéséről van szó:
- a főváros és a vidék közötti jövedelemkülönbségek ismét erős növekedésnek indultak
- megkezdődött egy falusi underclass réteg kialakulása
- új többszörösen hátrányos helyzetű vidékek alakultak ki a "szocialista nagyipar"
hagyományos területein

A településhálózat változásai

A XX. század közepén Magyarország igen erős agrártradíciókkal rendelkezett, lakosságának

többsége falvakban lakott.
- a korszak elején a városok száma 54 volt (itt lakott az ország népességének egyharmada),
ami ötven év alatt megnégyszereződött. Ugyanakkor a városodás és a városiasodás folyamata
elszakadt egymástól, estenként még a nagyvárosok urbanizáltságának a foka is alacsony volt.
- a városok eloszlása az ország területén továbbra is egyenlőtlen.
A városi népesség növekedése a nyolcvanas évektől lényegében már nem a bevándorlástól,
hanem az ésszerű kereteken túllépő várossányílvánítási kampányokból adódott.
A kilencvenes évektől megfigyelhető a városok népességkoncentráló erejének lassú
csökkenése, ugyanakkor a magyar városhálózat meghatározó elemeivé váltak a 10.000 fős
lélekszám alatti kisvárosok.

Budapest:
- az ország egyetlen európai léptékű nagyvárosa
- az ötvenes-hatvanas évek folyamatai minden korábbihoz képest megnövelték a főváros
döntéshozói szerepét
- a korszak egészét nézve átlagosan a népesség egyötöde élt a fővárosban
- a gazdasági, politikai, szellemi erők koncentrálódása túlzott mértékű
- jelenlegi igazgatási szerkezete az 1950-es közigazgatási reform során alakult ki
- lakosságának száma folyamatosan emelkedett a nyolcvanas évekig, amikor lassú
csökkenésnek indult, majd ez a trend a rendszerváltás után felgyorsult
A növekedés főként a bevándorlásból származott, amiben minden bizonnyal meghatározó
szerepe volt a hatvanas évek eleji kollektivizálásnak, a relatív vidéki munkahelyhiánynak. A
főváros infrastruktúrájának fejlesztése, a lakásállomány bővítése azonban nem volt képes
lépést tartani a bevándorlás ütemével, ezért a betelepülést 1962-től adminisztratív eszközökkel
korlátozták.
A második világháború utáni évtizedekben Budapest társadalma is alapvető módon
megváltozott. 1944-45 előtt Budapest társadalmának jellegzetessége volt a munkásság magas
aránya, 1970-ben viszont már a szellemi foglalkozásúak tömörülése volt a jellemző. Fontos
változás volt, hogy 1949 és 1970 között egynegyedére csökkent az önállók száma, ami csak a
hetvenes -nyolcvanas évek fordulójától indult ismét növekedésnek.
A városszerkezetben is változások következtek be, amelyek közül a legszembetűnőbb a
lakótelepi övezetek kialakulása. Az épületállomány államosítása, az ingatlanpiac korlátozása,
az infrastruktúra elhanyagolása nem szolgálta az ésszerű és korszerű területfelhasználást. A
nyolcvanas-kilencvenes évektől egyes belső pesti kerületek slumosodása és etnikai
gettósodása is megfigyelhető.

Falvak:
A városokra koncentrálódó fejlesztési politika következtében az urbanizációs folyamatokból
jelentős területek maradtak ki. A faluhálózat súlya a településszerkezeten belül folyamatosan
csökkent.
Demográfiai szempontból a hagyományokból eredő területi-regionális különbségek
megőrződtek a falvak között, valamint azok a falvak, amelyek valamilyen módon részesei
lettek az iparosításnak , jelentős változáson mentek keresztül.
A rendszerváltás után a falvak települési önállósága megerősödött, illetve a normatív
támogatások rendszere kedvezőbb lett a falvak számára. A falusi társadalmak önszerveződése
is szélesebb körűvé vált.
A nyolcvanas-kilencvenes években kialakuló szuburbanizáció számos nagyváros
vonzáskörzetébe tartozó települést kedvezően érintett.

Tanyák:
A tanyák ellen indított hadjárat következtében a külterületeken élő népesség száma a felére
csökkent 1949 és 1970 között. A kollektivizálás következtében gazdasági funkciói
megszűntek vagy jelentősen csökkentek. A tanyák felszámolásának folyamata a hetvenes
évekre lelassult, illetve megállt. A kollektivizálás után elsősorban a Duna-Tisza közén
lassította a tanyák felszámolásának folyamatát, hogy a téeszek helyett szakszövetkezeteket
hoztak létre, amelyek keretében fennmaradhatott és modernizálódhatott a családi
munkaszervezetre épülő kisüzem.
Az 1990-es népszámlálás adatai szerint közel 8000 külterületi lakott hely volt az országban,
ahol a népesség 3%-a, 311.000 fő élt.

A területi mobilitás jellegzetességei

A területi mobilitás alaptípusai:

1. településen belüli vándorlás

2. települések közötti vándorlás:

időtartam szerint lehet :

- a. ideiglenes,
- b. állandó
Az ideiglenes vándorlás az ingázás, melynek kiváltó oka a lakóhely és a munkahely földrajzi
elkülönülése. E távolságtól függően beszélhetünk napi, heti vagy havi ingázásról. Az ötvenes
és hatvanas évek ipartelepítése és a mezőgazdaság tömeges kollektivizálásával vált tömeges
jelenséggé éppen úgy, mint az állandó vándorlás. A kérdéskörrel foglalkozó irodalom az
ingázást az elvándorlás első lépcsőfokának tekinti.
A napi ingázók száma a nyolcvanas évek elejéig emelkedett, ettől kezdve csökkent.
Szembetűnő az ingázó nők számának dinamikus emelkedése 1960 és 1990 között.
A rendszerváltás jelentősen átalakította a hazai munkaerőpiacot. Az ingázó férfiak nagyobb
számban veszítették el munkahelyeiket, mint a nők. Az aktív keresők egészén belül a napi
ingázók aránya 1989 után sem csökkent, ez összefügg az értelmiségi szuburbanizációs
trendekkel.
A távolsági ingázókat azok alkották, akik számára a munka- és a lakóhely közötti jelentős
távolság nem tette lehetővé a napi bejárást. Számuk: 1970-ben 320.200 fő, 1980-ban 270.000
fő. Nagy részük ágybérlő, albérlő, munkásszállások lakója lett. A rendszerváltást követően
számuk meredeken zuhant, és néhány tízezres szinten stabilizálódott, ami elsősorban az ipari
szerkezetváltással, illetve a munkásszállók bezárásával magyarázható. Az ingázók közül
jelentős számban váltak hajléktalanná.

A vándorlás fő irányai:
A földreform következtében a Tiszántúlról és az északi megyékből az Alföldre és a Dél-
Dunántúlra irányuló állandó belső vándorlás élénkült meg.
Az ötvenes évektől az állandó és ideiglenes vándorlás fő irányai a keletről nyugatra és az
ország központi részébe, a fővárosba áramlás voltak. A vándorlást a hetvenes évekig a
normálisnál magasabb szinten tartotta az ipari övezetekre koncentráló beruházási politika.
Ez a trend csak 1990 után fordult meg, ettől kezdve a városokból községekbe települők száma
minden évben meghaladta a községekből városokba költözőkét.
A magyar népesség vándorlása a hatvanas és a nyolcvanas évek között volt a legintenzívebb.
A kilencvenes évek gazdasági átalakulásának következtében a vándorlás egésze jelentősen
mérséklődött.
A népesség térbeli elkülönülése:
Viszonylag új keletű jelenség az egyes társadalmi csoportok vagyoni vagy etnikai alapú
térbeli elkülönülése, ami a hetvenes években gyorsult fel. Egyik formája a kellő anyagi erővel
rendelkezők elköltözése a lakótelepekről, illetve 1990 után Magyarországon is megkezdődött
a lakóparkok építése, ahová rendszerint a felső társadalmi rétegek tagjai költöznek.

Magyarországi kisebbségek - kisebbségben élő magyarság

Magyarországi kisebbségek a XX. század második felében

Nemzeti kisebbség: egy adott társadalom azon tagjainak csoportja, akik nem a többségi
nemzettel identifikálódnak, hanem egy olyan másik nemzettel, amelynek van állama, vagy
annak létrehozására törekszik.(németek, szerbek, szlovákok, románok, horvátok, szlovénok)

Etnikai csoport: azok, akik olyan közös kulturális identitástudattal rendelkeznek, ami
megkülönbözteti őket a többségtől vagy a társadalom más etnikai csoportjaitól. (cigányság)
A zsidóságot erős kulturális önazonosság-tudattal rendelkező felekezeti hátterű csoportként
célszerű meghatározni.
Az ország népessége etnikailag homogénné vált, ami relatív vallási egyneműsödéssel is járt.
Ezt a háborút követő kényszerű migráció jelentős mértékben elősegítette. A legnagyobb
változásokat a magyarországi németek kitelepítése és a magyar-csehszlovák lakosságcsere
jelentette. Az itt maradt nemzetiségi kisebbségek szinte kivétel nélkül az asszimiláció
előrehaladott állapotában voltak. A természetes magyarosodás folyamatában jelentős szerepe
volt a vegyes házasságok nagy számának. A nemzeti kisebbségek intézményrendszerének
kapacitása túlságosan szűk volt ahhoz, hogy széles körben biztosítani tudja a nyelvi-kulturális
azonosságtudat megőrzését.
A Kádár-korszakban a különböző nemzetiségi szövetségek vezetői többnyire automatikusan
parlamenti képviselői mandátumot kaptak, illetve egy-egy gesztussal igyekeztek kiemelni a
kisebbségi politika szerepét, de mindez csak propaganda volt és maradt. A rendszerváltást
követően a kisebbségi önkormányzati rendszer kialakítása fontos változásokat hozott.
A nemzetiségek többnyire szétszórtan és kis csoportokban helyezkednek el, ennek
következtében folyamatosan növekszik azoknak a száma, akiknek még megvan a nemzetiségi
kötődésük, de a nyelvet egyre kevésbé vagy egyáltalán nem beszélik.

Magyarországi zsidóság:
Teljes vesztesége 440-465.000 fő volt. A háború és az elhurcolások következtében alapvetően
megváltoztak a zsidóság demográfiai viszonyai - igen jelentős nőtöbblet, a termékeny korban
lévő korcsoportok létszámának lecsökkenése, töredezetté vált családi szerkezet - ,ami csak a
folyamatosan csökkenő reprodukciót tette lehetővé.
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány hatályon kívül helyezte a zsidókkal szemben hátrányos
megkülönböztetést foganatosító törvényeket és rendeleteket.
Az asszimilációs folyamat változó intenzitással folytatódott - a kommunisták
vallásellenessége is erősítette ezt - ,azok, akik nem vállalták többnyire elhagyták az országot.
Nagyvolt a kikeresztelkedések száma és nőtt a vegyes házasságok aránya is. Mindezek
következtében a hatvanas évekre 20-30.000 főre esett vissza a felekezeti kötődésű zsidók
száma.
Stark Tamás adatai szerint 1945 és 1955 között a legális zsidó kivándorlók száma 40-50.000
fő is lehetett, amiben szerepet játszott Izrael önálló állammá alakulása.
A szocialista korszakban a zsidókérdés a tabutémák közé tartozott, a problémakör
nyilvánosság elé kerülésére csak a nyolcvanas években kerülhetett sor. A vallásellenesség a
zsidó közösségek tevékenységét is jelentősen korlátozta.
A kilencvenes évek elején létszámuk becslések alapján meghaladta a 150.000 főt, s bár pontos
adatok nincsenek, biztosra vehető, hogy Kelet-Közép-Európa legnagyobb létszámú zsidó
közössége Magyarországon él.
A zsidó - nem zsidó együttélés kérdéseit a háború után, máig érvényesen Bibó István foglalta
össze. A kérdéskör gyökereit a magyar társadalomfejlődés zavaraira, az asszimilálódó magyar
zsidóság önértékelési problémáira és a befogadó társadalom zavarodottságára vezette vissza.

A demokratikus átalakulás pozitív következményei:

- lehetővé tette a múlthoz való viszony tisztázását
- az áldozatok emlékének nyilvános megörökítését
- a felekezeti szabadság megvalósulása révén javította az önazonosság-tudat újjáépítésének
lehetőségeit

Cigányság:
A magyar társadalom legnagyobb létszámú etnikai csoportjává vált az elmúlt évtizedekben.
Népszámlálási adatok szerint számuk:
- 1949-ben anyanyelv alapján 18.640 , nemzetiség alapján 27.033 fő
- 1990-ben anyanyelv szerint 48.072, nemzetiség szerint 142.683 fő
A Kemény István által vezetett 1971-es és 1993-as felvételek során azt tekintették cigánynak
"akit a nem cigány közösség tagjai származása, a hagyományokhoz és tradíciókhoz való
ragaszkodása és életmódja alapján cigánynak tekintenek".
Az 1971-es felmérés szerint 320.000 fő, 1993-as szerint 433.800 fő volt a cigány népesség
száma. Eszerint a roma népesség az ország lélekszámának megközelítőleg 5%-át jelenti.
Több mint négyötödük magyar anyanyelvűnek vallotta magát mindkét időpontban.
22%-uk Borsod ,18%-uk pedig Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében élt a kilencvenes évek
elején, elsősorban községi lakosként. 40%-uk 1000 főnél kisebb lélekszámú községben él (a
teljes népességben ez 17%). Ugyancsak a cigányság települési sajátossága a teljes vagy
részleges térbeli elkülönülés (3/4-ére jellemző).
A vegyes házasság meglehetősen ritka.

A cigányság demográfiai jellemzői:

- korösszetételében fiatalabb a teljes népességnél
- termékenységi mutatóik pozitívabbak
- iskolázottsági szintjük messze az országos átlag alatt marad
- magas az átlagos gyerekszám
Az életkörülményeik az elmúlt évtizedekben jelentősen javultak, de ezek a változások
önmagukban nem segítették elő a cigányság társadalmi integrálódását. Az MSZMP 1961-ben
hozott határozatában előírta a cigánytelepek felszámolását és az egészségtelen putrikban élők
beköltöztetését az adott településre. A hatvanas években a csökkentett értékű lakások építése
sem mérsékelte, sőt inkább erősítette a cigány és nem cigány népesség térbeli elkülönülését,
hiszen az érintett településrészek erózióját indította el. A hagyományos cigánytelepeken élők
száma csak a hetvenes és nyolcvanas években esett vissza.

Magyarok kisebbségi sorban

A szomszédos országokban élő magyar kisebbséggel kapcsolatos politikát az azonos
szövetségi rendszerhez való tartozás tudata, illetve az internacionalizmus eszméje határozta
meg. A magyar politika a fordulat után lényegében lemondott a határon túli magyarok
érdekeinek képviseletéről. Ezek a kérdések csak a nyolcvanas években kerültek ismét a
külpolitika formálóinak érdeklődési körébe.
A szomszédos államokban élő magyarok rövid időszakoktól eltekintve erős asszimilációs
nyomás alatt éltek.

Románia:
Lényegében felszámolták a második világháborút követően kialakított, a kisebbségi jogokat
tiszteletben tartó politikát. Bár 1952-ben létrehozták a székelyföldi Magyar Autonóm
Tartományt, ez nem jelentette a kisebbségi autonómia elismerését. Éppen ellenkezőleg,
jogalapot szolgáltatott a tartományon kívül élő magyarokkal szembeni asszimilációs
fellépésre. 1968-ban a tartományt is felszámolták.
- folyamatosan csökkentették a magyar oktatási intézmények számát
- szűkítették az egyetemi kvótákat
- folyamatos volt a románok betelepítése a magyarlakta területekre
Ceausescu-korszak: - "homogenizálási program"
- "falurombolás"
A drasztikus asszimilációs törekvések elől a nyolcvanas években tízezrével menekültek az
erdélyi magyarok Magyarországra és Nyugat-Európába.
A magyar nemzetiségűek száma a korszakban 1.6 millió körül mozgott.

Felvidék:
A csehszlovák fennhatóság alá került magyarokat megfosztották állampolgárságuktól. A
reszlovakizáció keretében, 1946 és 1948 között 314.000 fő nyújtott be kérvényt szlovákká
nyilvánítása érdekében.
Az etnikai tisztogatás szinte valamennyi eszközét bevetették:
- egymást követték a deportálási hullámok
- egyoldalú kitelepítések
- a magyarok szülőföldjükről való szisztematikus elüldözése
- kényszerű reszlovakizáció
- csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény
1949-től lassan normalizálódott a helyzet:
- visszatérhettek lakhelyükre a deportált magyarok
- 1952-ben kormányhatározat rögzítette a magyarok egyenjogúságát
- 1954-ben felülvizsgálták a reszlovakizációt
- megalakult a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete
- az alap-és középfokú oktatási intézmények ismét működhettek
Ugyanakkor továbbra is érvényesült a politikai nyomásgyakorlás és adminisztratív eszközök
alkalmazása.
Az 1968-as eseményeket követően a Gustav Husák nevéhez fűződő "normalizációs" kurzus
tudatosan napirenden tartotta a nemzetiségi kérdést.
Az önálló magyar politikai mozgalmak és pártok az 1989-es "bársonyos forradalmat"
követően jöhettek létre, de a demokratikus átalakulás nem hozta magával automatikusan a
többségi nemzet és a kisebbségek ellentéteinek feloldódását.
Az itt élő magyarok száma:
-1941-ben 761.434
-1950-ben 354.000
-1991-ben 567.296

Kárpátalja:
A Szovjetunióhoz került terület nemzetiségi politikája a klasszikus sztálini megoldást követte.
A kisebbségeket tízezrével deportálták a kényszermunkatáborokba (mintegy 100.000 főt),
akik közül minden harmadik életét vesztette. A kitelepítettek csak az ötvenes évek közepétől
költözhettek vissza lakhelyükre.
A kisebbségek létfeltételeiben csak a szovjetunió felbomlásának időszakában következhettek
be változások. Ekkor alakulhatott meg a kisebbségi érdekvédelmi feladatokat is ellátó
Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség.
A kárpátaljai magyarok létszáma:
- 1941-ben 245.000
- 1959-ben 146.000
- 1989-ben 156.000

Délvidék:
Becslések szerint 15-20.000 fő esett áldozatul a háborút követő kollektív megtorlásoknak. A
viszonylag egységes magyarlakta területeket betelepítésekkel próbálták felszabdalni.
Tartós javulás csak a hatvanas években következett be:
- 1963-ban alkotmányos szinten szabályozták a kisebbségek jogait
- a Vajdasági Autonóm Tartományban biztosították a korlátozott önrendelkezési jogokat
Számos konfliktus alakult azonban ki a deklarált jogok és azok megvalósítása között
mutatkozó ellentmondásokból.
A nemzetiségek létfeltételeit a délszláv háborúk jelentős mértékben rontották. A Kis-
Jugoszláviában élő nemzetiségek közötti ellentétek a kilencvenes évek folyamán végletesen
kiéleződtek.
A térségben élő magyarok száma:
- 1953-ban 455.000 fő
- 1971-ben 477.000 fő
- 1991-ben 349.500 fő

Magyar diaszpórák:
A Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő magyarság létszáma a világháborút követő
évtizedekben jelentősen növekedett. A legtöbben az Amerikai Egyesült Államokban,
Kanadában, az Egyesült Királyságban, Németországban, Svájcban és Franciaországban
telepedtek le. Összlétszámuk 1,5-2 millióra becsülhető. A század első feléhez viszonyítva az
országot elhagyók között a magasabb képzettségű, fiatalabb korosztályhoz tartozó városiak
kerültek többségbe.