03.08.

· szeniorátus: hatalom öröklési rend, a családban a legidősebb fiú örökli a hatalmat, s vele együtt a
vagyont is. Ez az öröklési rend a kereszténységfelvételét követően szűnt meg a XI-XII. században.

· Szent Korona: a magyar királyok koronázási jelvénye, a magyar államiság egyik jelképe. Két részből
áll: az alsó, ún. görög koronából, amelyet Dukasz Mihály bizánci császár adományozott I. Géza
királynak (vagy a feleségének) a XI. század második felében, és a felső, ún. latin koronából, amelyről
csak annyit tudunk biztosan, hogy az alsó koronánál régebbi. A Szent Korona két részét a XII.
században forrasztották egybe. A magyar királyokat a XIII. század második felétől csak a Szent
Koronával történő koronázás után ismerték el teljes jogú uralkodónak.

· királyi vármegye: területi-közigazgatási egység Magyarországon. A vármegyék a királyi várak köré

szerveződtek, és feladatukat a királyi várak tisztségviselői végezték el. Ezért nevezik királyi
vármegyének, bár fennhatósága a határain belül levő egyházi és magánföldesúri birtokokon élőkre is
kiterjedt. A vármegye élén az ispán (megyésispán) állt, aki a vármegye területén képviselte a királyi
hatalmat: bíráskodott, adót szedett és a terület katonai vezetője volt. A vármegye ellátását a vár
körüli királyi birtokok (várbirtokok) biztosították. Az első vármegyéket Szent István szervezte, s a
vármegyei hálózat Szent László uralkodása alatt épült ki.

· ispán: a királyi vármegye vezetője, a vármegye területén a királyi hatalom képviselője. A király
nevezte ki, akinek a nevében bíráskodott, vezette a vármegye hadát, beszedte a jövedelmeket,
melyeknek harmada őt illette.

· nádor: kezdetben a királyi udvar ispánja, később a király után a legfőbb világi méltóság a feudális
kori Magyarországon. Fontos bírói (a nemesség bírája) és katonai (király parancsára hadra kelő
nemesi sereg vezetője) feladatai mellett a király távollétében annak helyettese volt. Hunyadi János
koráig a király nevezte ki a nádort, majd a rendek választották. Ettől kezdve, mint a legfőbb rendi
tisztségviselő, közvetített a király és a rendek között.

· egyházmegye: Szent István által létrehozott közigazgatási egység, melynek élén a püspök állt. Az
egyházmegyék több egyházkerületből állnak.

· királyi tanács: Szent István által létrehozott intézmény, melynek tagjai a főurak és főpapok. Az
uralkodók a kor szokásának megfelelően kikérték a tanács véleményét a döntések meghozatala előtt.

· tized: az egyháznak fizetendő adó. Magyarországon Szent István törvényei rendelték el a

tizedfizetést (II. törvény, 18 pont). A gabona, a bor, a juhok és méz után fizették, kezdetben
terményben, majd a XIV. századtól inkább pénzben. Eleinte mindenki fizetett tizedet, de a XV.
századtól már csak a jobbágyokat kötelezték erre.

· (Szent) István: Árpád-házi magyar fejedelem (997-től), majd király (1001–1038). Uralmát
kiterjesztette az egész Kárpát-medencére, segítette a keresztény térítést, kiépítette a magyar
egyházszervezetet. A közigazgatás és a haderő alapjává a királyi várakat tette (vármegyék). Megvédte
az országot a német támadással szemben. 1083-ban szentté avatták.

· Gellért püspök: velencei származású bencés szerzetes, hittérítő, Imre herceg nevelője. Később
csanádi püspök. A pogánylázadás során letaszították a mai Gellért-hegyről. Térítő munkája és
mártírhalála miatt szentté avatták (1083).
· Koppány: Géza fejedelem rokona, Szent István nagybátyja, aki a szeniorátus elve alapján követelte
magának a hatalmat Géza fejedelem halála után. A német lovagokkal megerősített István
hadseregével szemben vereséget szenvedett, majd testét felnégyelték.

· IV. Béla: Árpád-házi magyar király (1235–1270). Uralkodása első szakaszában a királyi hatalom
megerősítése érdekében az eladományozott királyi birtokok visszaszerzésére törekedett. E politikája
is hozzájárult ahhoz, hogy 1241-ben a tatár (mongol) seregek legyőzzék a magyar király seregét. A
tatárok kivonulása után megszervezte az ország újjáépítését. Számos birtokot adományozott, s az új
birtokosokat várépítésre kötelezte. Politikája hosszú távon a királyi hatalom további gyengüléséhez, a
bárók megerősödéséhez vezetett

· kun: török nyelvű nomád nép. A XI. században érkeztek a sztyeppén a Kárpát-medence előterébe, s
innét többször betörtek Magyarországra. (Szent László is harcolt ellenük.) A tatárjárást megelőzően
IV. Béla sikertelenül próbálta betelepíteni őket az országba, hogy növeljék a király fegyveres erejét.
Végül a tatárjárást követően Magyarországon, Havasalföldön, Moldvában és Bulgáriában
letelepedtek. Magyarországon lakóhelyük sokáig kiváltságos terület volt (kun székek).

· tatár: török eredetű és nyelvű nép, amely a IX. századtól a Volga vidékén élt (fővárosuk Bulgar). A
XIII. század elején a Belső-Ázsiában (Kína északi előterében) élő sztyeppei lovas népeket
(mongolokat) egyesítő Dzsingisz kán terjeszkedni kezdett. A XIII. század húszas éveiben a mongolok
meghódították a tatárokat, akik csatlakoztak ehhez a nomád törzsszövetséghez. Ezért Európában és
így Magyarországon is a mongolokat tatároknak nevezték. A Kijevi Nagyfejedelemség és
Lengyelország meghódítása után a tatárok 1241–1242-ben Magyarországot is elpusztították, de egy
év után hirtelen kivonultak az országból.